 |
társadalom |
 |
|
társadalom |
|
A kommunikációelmélet és a kommunikáció-kutatás az elmúlt évtizedekben külön modellekben és elméletekben vizsgálta a személyközi és a tömegkommunikációt. Elsősorban az új információs és kommunikációs technológiákat alkalmazó eszközök (ICT) elterjedése következtében mára ez a két irányzat közeledni kezdett egymáshoz. Éppen az új eszközök különböző kommunikációs szférákra való alkalmazhatósága tette világossá, hogy célszerű a kommunikáció különböző fajtáit egyetlen elméleti keretben kezelni, mert csak így adhatunk számot a kibővült kommunikációs lehetőségekről és a jelentősen megváltozott kommunikációs szituációkról. Az új információs és kommunikációs eszközök radikálisan megváltoztatták a kommunikációs szituáció tér- és időkorlátait, és átalakították a társadalom kommunikációs szokásait és mintáit. Az új eszközök elterjedése következtében megváltozott a nyilvánosságra vonatkozó tudományos és laikus reprezentáció is.
A lehetséges kommunikációs aktusok terepét jól strukturálhatjuk a kommunikáció résztvevői által is gyakran alkalmazott dichotómiák, a köz és a magán illetve a nyilvános és a nem-nyilvános oppozíciók segítségével.[1] Az emberek e dichotómiák segítségével értelmezik saját kommunikációs gyakorlataikat, valamint segítségükkel interpretálják az általuk normasértőnek, szabályokat áthágónak minősített kommunikációs eseményeket.[2] A kommunikációs mezőt strukturáló legfontosabb két oppozíciónak a köz- és magánügyek, ill. témák elhatárolását tekinthetjük, valamint a nyilvános és a nyilvánosan nem-hozzáférhető kommunikációs aktusok elkülönítését.
A fenti ábra azokat a reprezentációkat modellálja, amelyeket a teljes kommunikációs mezőről alkotunk, megkülönböztetve benne a két oppozíció által elválasztott négy kommunikációs területet: B térnegyedben közügyekről beszélnek nyilvánosan, C térnegyedben magántémákról nem-nyilvánosan. A és D területek legitimációja problematikusabb: A a nyilvánosan magántémákról folyó kommunikációk terepe (pl. tabloidok, pletykalapok, szappanoperák, stb.), míg D a közügyekről nem-nyilvánosan folytatott kommunikációs aktusoké (pl. parlamenti zárt ülés, titkos bizottsági ülés, vagy egy baráti társaságban folytatott politikai témájú beszélgetés,[3] stb.).
Az ősi orális kommunikációs szituáció hic et nunc jelenlétre épülő személyközi vagy kiscsoportos nyilvánosságot involváló terét a képi ábrázolás megjelenése,[4] az írás, majd a nyomtatás elterjedése már jelentősen kibővítette. A tömegkommunikációs eszközök elterjedése a tér- és időkorlátok további kitolásával a kommunikációs mező újabb kiterjesztését eredményezte. A hagyományos tömegkommunikációs eszközök jól elhelyezhetők a fenti modellben: a felső térfél (A és B) konstituálásában játszanak szerepet, míg például a hagyományos telefon az alsó térfélen, a magán- és köztémájú nem-nyilvános kommunikáció eszközeként terjedt el.[5] A legújabb ICT eszközök térhódítása azonban jelentősen megváltoztatja a kommunikációs szokásokat és egyben a fenti modell szerkezetét is. A digitális és a hálózati kommunikáció által nyújtott kommunikációs lehetőségek mind a négy szférában megjelennek: kibővítik és elmélyítik mind a nyilvánosan hozzáférhető, mind pedig a nem-nyilvános kommunikáció pályáit, miközben mind a köz-, mind pedig a magántémák közlésére, megvitatására alkalmasak. A mobil kommunikáció eszközei (kihangosítóval, konferenciabeszélgetési lehetőséggel, SMS-sel, e-maillel, WAP hozzáféréssel ellátott mobiltelefonok, kommunikátorok, PDA-k) pedig a konkrét fizikai helyhez (a hálózati hozzáféréshez) kötöttséget is feloldják, lehetővé teszik a kommunikáló ember teljes mozgási szabadságát, a különböző kommunikációs szituációkhoz való állandó, a szükségleteknek megfelelő hozzáférését,[6] az állandó on-line állapotot. Mindez hatással van a kommunikációs mezőről, a nyilvánosság egészéről való reprezentációnkra is.
A nyilvánosság léte szorosan kötődik a köz- és a magánszféra elkülönüléséhez: létrejöttéhez e két életszféra megkülönböztetésére, elhatárolására volt szükség (ld. az antik görög oikosz / agora dichotómiát). J. Habermas[7] a klasszikus polgári nyilvánosság kialakulásában is ezt a dichotómiát tartja döntőnek: a nyilvánosság szerinte olyan kommunikációs térként jött létre, amelyben a magánemberekből szerveződő közönség a köz ügyeit vitatta meg, racionális vitára kényszerítve az államhatalmat. Habermas a klasszikus polgári nyilvánosság kiüresedésének legfőbb okaként éppen a köz / magán dichotómia összeomlását, a közérdek és a magánérdek, a politikai és a gazdasági érdekek összefonódását látja. A magánélet szinte minden területét szabályozása alá vonó állam, valamint a magánérdekek szolgálatában álló reklám és PR a tömegkommunikációs eszközök segítségével a magánélet legbelsőbb tereibe, a kiscsaládi intimszférába való behatolása által megváltoztatta a nyilvánosság szerkezetét (a nyilvánosság első struktúraváltása). A konszenzus-kereső vita, a tematikus és részvételi korlátozottságot nem ismerő nyilvánosság helyett a tömegkommunikációs eszközök olyan tömegfogyasztásra szánt konzum-kulturális nyilvánosságot alakítottak ki, amely a befogadóktól passzív fogyasztói magatartást kíván.[8] Összekeverednek a köztémák és a magántémák, az állampolgárt politikai, és a fogyasztót gazdasági érdekek alapján megcélzó kommunikációs aktusok. A tömegkommunikációs eszközök között erősödő konkurencia-harcok következtében a kulturális témák kommunikációját is gazdasági érdekek vezérlik, itt is jellemzővé válik a korábbi határvonalak feloldódása, létrejön az információ és a szórakoztatás összekeveredése, az infotainment.
A tömegkommunikációs eszközök elterjedése során, ebben az itt csak vázlatosan ismertetett folyamatban, a köz / magán oppozíció maga is állandóan változik. A televízió hatását vizsgáló J. Meyrowitz szerint a tömegkommunikációs eszközökkel megteremtett nyilvánosság lerombolta a privát és a köz közötti korábban stabilizálódott határokat.[9] Így a tömegkommunikáció nemcsak új technikai eszközöket jelent, amelyek lehetővé teszik több, addig szeparált "szituációs környezet" közti kommunikációt, hanem egyben meg is változtatják magát a társadalmi szituációt.[10] A társadalmi identitás, a szocializáció és a társadalomban érvényes tekintély és hierarchiák rendszere a társadalmi helyzeteken keresztül épül ki. A tömegkommunikációs eszközök elterjedése előtt különbség volt a saját csoportban alkalmazott off-stage viselkedés és a nyilvános helyzetekben megkövetelt formálisabb on-stage viselkedés között. Meyrowitz szerint az elektronikus tömegmédia aláásta a fizikai helyek és a társadalmi szituációk közötti hagyományos kapcsolatokat. Az írott média korában még nagy társadalmi különbségek voltak az üzenetekhez, a kommunikációs helyzetekhez való hozzáférésben. A telekommunikációs infrastruktúrára a tér-idő korlátok meghaladása jellemző, ezáltal a hozzáférhetőség kiterjesztése is. A tömegkommunikáció olyan szituációkat tesz hozzáférhetővé a széles közönség számára, amelyekbe azelőtt nem volt betekintése, olyan viselkedési és kommunikációs formákhoz fér hozzá, amelyek azelőtt rejtve maradtak előle. Ezáltal a bekövetkező határeltolódások miatt radikális változások jönnek létre a résztvevők társadalmi helyzeteiben. Meyrowitz a társadalmi szituációk új koncepcióját hozza létre, amely magába foglalja a fizikai tereket, de a média információs környezetét (informational setting) is. A szituációkat információs rendszerekként definiálja.
Mivel a közönségek és a nyilvánosságok összekeverednek, a társadalmi szerepek is elkezdenek egyre jobban hasonlítani egymáshoz. A társadalmi identitást már nemcsak egy tér-idő "setting" fogja meghatározni (a saját szocio-kulturális csoport), hanem erőteljes befolyással lesz rá más csoportok nyilvánosságból "ellesett" identitása, amelyet a tömegkommunikáció perszonalizált, aktualizált, érzelmekkel, egyéni példákkal szőtt át, vagyis könnyen elsajátíthatóvá, átélhetővé tett. A folyamat következményeképpen identitás-decentralizáció figyelhető meg. Meyrowitz kimutatja az elektronikus média jelentős hatását mind az identitások megváltozásának, mind a szocializációs folyamatok megváltozásának, mind pedig a kisimuló hierarchiák megváltozásának terén. Mindezek a változások új perspektívába helyezik a nyilvánosságot. A köz / magán határ feloldódódása a nyilvánosságban az egész nyilvánosságot egyre inkább a magánszféra felé tolja el. A mediatizált kommunikációk egyre jobban hasonlítanak a face-to-face interakciókra, és a különböző szituációkban adekvát viselkedések szabályai összekeverednek. A tömegkommunikáció azért is szélesebb hozzáférést tesz lehetővé az audiovizuális világhoz, mert nyelve, szemben az addigi írott-nyomtatott nyilvánosságéval, könnyen elsajátítható.[11] A telekommunikáció fejlődése és elterjedése nem elsősorban csak a tartalmak változását, hanem a kommunikációs módok, a nyilvános kommunikációs viselkedési szabályok megváltozását is okozta. A tömegkommunikáció megváltozott nyilvánosságában a partikuláris, az informális és a személyes tematika, illetve kommunikációs viselkedés és nyelvhasználat válik jellemzővé.[12] Hasonlóan fontos fejlemény az is, hogy ismét előtérbe kerül az orális kommunikáció, szemben az írott, nyomtatott korszak nyilvánosságával. Ez a formális nyelvi stílusok háttérbe szorulását jelenti az informális, beszélt nyelvi stílusok javára.[13]
A sokcsatornás tömegkommunikáció[14] elterjedésében Meyrowitz a nyilvánosság kiszélesedését, ténylegesen publikussá válását látja. Itt a Habermas által vizsgált demokratizálódási, kiterjedési folyamathoz hasonló, újabb kiterjedési folyamatát ragadja meg Meyrowitz a nyilvánosságnak, amely egy újabb strukturális változás felé nyitja meg az utat.
Az újabb szerkezeti változást elsősorban az új ICT gyors elterjedése következtében megsokasodó nyilvános fórumok megjelenése okozza. Ezek hatására megváltozik a különböző kommunikációs szituációban résztvevők reprezentációja a nyilvánosságról. J. Keane[15] szerint nem tartható fenn tovább a korábbi egyetlen nyilvánosság fikciója, helyette különböző kiterjedésű nyilvánosságok egymást átfedő szintjei jönnek létre. Az erősen fragmentált, hierarchikus nyilvánosság-szerkezet létrejöttét azonban nem csak a gyorsan fejlődő kommunikációs eszközök, hanem a megváltozó emberi tevékenység-szférák, vonatkoztatási terek, és végső soron a köz / magán határvonalainak átalakulása is motiválja. A klasszikus nyilvánosság egy adott társadalom nyilvános kommunikációs terepét képezte le, keretei a nemzetállam határaival estek egybe. Ma azonban már sem a közt érintő releváns tevékenységek és viták nem korlátozódnak a nemzetállam által kijelölt, földrajzilag lehatárolt területre, sem a magánélet terei nem korlátozódnak a közvetlen környezet által behatárolt területekre. A globalizáció folyamatai kinyitották a cselekvő és kommunikáló ember számára a világot, a térben is időben távoli események, döntések relavanciája egyre nő,[16] miközben a civilizációs folyamatok működése következtében az is nyilvánvalóvá vált, hogy a helyi, lokális folyamatoknak is lehetnek széleskörű, gyakran globális vonzatai.[17] Ebben az új helyzetben a nyilvánosság hagyományos ideálja már nem a nyelvileg és területileg meghatározott "állampolgárok respublikája", ahol a saját társadalom terminusaiban meghatározható közjó érdekében cselekszenek. A republikánus hagyomány szerint az állampolgárok együttműködésének terepe egy integrált, politikailag megkonstruált tér (space), amely az államhatalom által elfoglalt és ellenőrzött fizikai térben (place) gyökerezik. Evvel szemben a mai kommunikációs gyakorlatokra a különböző szintű nyilvánosságok egész sorozata a jellemző, amelyek nincsenek közvetlen kapcsolatban előre definiált és szigorúan meghatározható fizikai területekkel (territory). Az összes lehetséges kommunikációs aktust integráló kommunikációs mező közös elméleti keretben való vizsgálata éppen azt teszi lehetővé, hogy értelmezhető és kezelhető legyen az az egyre evidensebbé váló folyamat, amelynek során mind a köztémákról folyó, mind pedig a magántémákat érintő kommunikációs aktusok tekintetében a korábban kitüntetett szereppel bíró nemzetállami-társadalmi keret mellett mind jelentősebb szerepet kapnak az ennél szűkebb, helyi, lokális, regionális illetve ennél szélesebb, nagy régiókra, hálózatokra, illetve a globális szintre vonatkozó kommunikációs aktusok, anélkül azonban, hogy a társadalmi keretekben értelmezett nyilvánosság elveszítené relevanciáját. Ezt a változást elsősorban a fizikai terekhez nem kötődő network-alapú kommunikációs mezők kialakulása idézte elő, mivel ez szorítja leginkább háttérbe a korábbi modellt megalapozó térmetaforát.
A kommunikációs eszközök sokfélesége által hozzáférhető különböző kommunikációs szintek a nyilvános / nem-nyilvános oppozíció belső strukturálódását teszik lehetővé. Keane szerint a korábbi egységes nyilvánosság-fogalommal szemben ma "nyilvánosságok különböző méretű, egymást átfedő, és egymásba kapcsolódó komplex mozaikja"[18] jellemzi a közéletet. A különböző kiterjedésű nyilvánosságok három különböző szinten rendeződnek el: A mikro-nyilvánosságok a helyi, lokális ügyek fórumai szubnacionális szinten emberek tucatjai-ezrei számára. Itt a magántémákat felölelő számtalan kapcsolaton túl a köztémákat érintő kommunikációs aktusok közül elsősorban a helyi civil társadalom szereveződéseire, kis érdekcsoportok, fogyasztói csoportok, egyesületek szerveződéseit jellemző kommunikációs aktusokra kell gondolni.[19] A mezzo-nyilvánosságok a társadalmi, nyelvi, nemzetállami keretek által behatárolt ügyek megvitatására emberek millióinak nyújtanak közös kommunikációs terepet. Az állam, a politika, a közélet nemzetállami szintű kérdéseiről kommunikáló polgárok nyilvánossága a nemzeti, társadalmi szintű kommunikációs terepeket jelenti.[20] A makro-nyilvánosság a nemzetek feletti témák, a globális ügyek megvitatásának fóruma, emberek milliárdjai számára nyitott kommunikációs mező. Itt találhatók a globális kérdésekről különböző hálózatokon zajló kommunikációk fórumai, melyekben a résztvevők lokális, regionális térkoordinátái irrelevánsak.[21] E különböző szintű nyilvánosságok természetesen elméleti absztrakció eredményei, nem fordulnak elő tiszta formában, határaik nehezen definiálhatók, egymással kapcsolatban vannak / lehetnek, egymásba való átmeneteik, összekapcsolódásaik nem kizárhatók. A köztük létrejövő hidakat és átmeneteket a résztvevők kommunikációs gyakorlatai határozzák meg, melyeknek során egyes ügyek, témák a nyilvánosság különböző szélességű fórumain jelenhetnek meg, a résztvevők intenciói és kommunikációs stratégiái szerint. Ugyanazok a témák tehát a nyilvánosság különböző fórumain is megjeleníthetők, megvitathatók.[22] A globális társadalom működését, fejlődését éppen a különböző témák különböző nyilvánossági szinteken való mozgása jelzi hatékonyan.[23] A mikro-, mezzo- és makro-nyilvánosság szintjein természetesen egyaránt folyik kommunikáció magán- és köztémákról.
Az új ICT terjedése számos problémát is felvet. A társadalomtudósok egy része olyan új választóvonalak megjelenését prognosztizálja, amelyek az egyes társadalmak között, illetve az egyes társadalmakon belül meglévő különbségek növekedését jelzik. Egyrészt várható, hogy megváltoznak a társadalomban a hatalmi és az egyenlőtlenségi viszonyok. Átalakul a hatalom szerkezete: a társadalmi hatalom egyre inkább az információ, a tudás feletti hatalomtól válik függővé. Ennek következtében társadalmi makrostrukturális változások és kulturális változások jönnek létre. A megsokszorozódott kommunikációs és információs csatornák kezeléséhez társadalmilag érvényes új tudások, kompetenciák és skillek szükségesek: megváltozik a társadalomban szükséges tudás tartalma és mennyisége. Ennek értelmében megváltozik az analfabetizmus jelentése, egyre kevésbé korlátozódik majd pusztán a betűk ismeretének kérdésére.[24] Új tudáshierarchia alakul ki a társadalomban, miközben nőhet a szakadék az új kultúrából és az új kommunikációs lehetőségekből kizártak és a hozzáférők között.
A különböző társadalomtudósok által prognosztizált változások a globális viszonyok szintjén is várhatóak. A kommunikációs forradalomban való részvétel, az információs társadalom megvalósulása megváltoztathatja a centrum / periféria határait és átalakíthatja a köztük való viszonyt. Mindez vezethet a globális demokratizálódás irányába, de elmélyítheti a digitális szakadékot nemcsak az egyes társadalmakon belül, hanem a globális társadalomban is. Egész társadalmak, régiók szakadhatnak le a fejlődés fővonalától, de az is elképzelhető, hogy egyes nagy országok, nagy régiók esetében csak a helyi elit csatlakozik az információs fejlődés vonulatához.[25]
Az új ICT terjedése következtében már most megfigyelhetők társadalmi makrosturkturális változások. Megváltozófélben van a gazdaság szerkezete, egyre növekszik az információs szektor jelentősége a hagyományos tevékenységi szférákhoz képest,[26] sőt változik a vállalatok belső szerkezete. Jelentős mértékben átalakul az emberek életmódja is. Elsősorban az új ICT által lehetővé tett távmunka következtében átalakulnak a határok munkahely és otthon között, megváltozik a munkaidő és szabadidő aránya és egymáshoz viszonyított, kötött helye és ideje. Mindez befolyásolja a családok életmódját, munkamegosztását, szabadidős, gyermeknevelési, lakhatási viszonyait. A tevékenységek és a hozzájuk tartozó terek közötti kötött viszonyok változásai pedig ugyancsak befolyásolják például a városszerkezeteket: még jobban kiterjedhetnek a városok körüli elővárosok Ezt a tendenciát nemcsak az autópálya-hálózat gyors növekedése, hanem a kommunikációs hálózatok növekedése és a hozzáférés (elsősorban a mobil hozzáférés) még jobban felgyorsítja. Az autópályán, a tömegközlekedési eszközökön, repülőkön, repülőtereken, tehát általában a térbeli helyváltoztatás során kényszerűen eltöltött idők, vagy töredékidők hasznossá válnak, amint mobil ICT eszközök közvetítésével kommunikációra és információszerzésre használhatók fel.[27] A mobil kommunikáció és információszerzés lehetősége a helyváltoztatásokkal járó megnövekedett kommunikációs szükségletek és különösen a biztonságossági szükségletek gyors és kényelmes kielégítését teszi lehetővé.
Az új ICT eszközök elterjedése radikálisan megváltoztatja a kommunikációs szituációkat is. Ez elsősorban, mint ahogy már utaltunk rá, a tér és idő korlátok kitolását, a térbeli és időbeli távolságok áthidalását, a hozzáférés meggyorsítását és megkönnyítését jelenti.[28] Ennek következtében a lehetséges kommunikációs aktusok egy részében a szituációfüggőség növekszik. A társadalmi gyakorlatok nagy részében a szituációhoz jobban kötődő, csak ideiglenesen fontos információkra van szükségünk,[29] de akkor gyorsan, pontosan és könnyen kezelhetően. Az új ICT segítségével keresett és elérhető információk egy része tehát csak az adott szituációban értékes, egyébként gyorsan "romlandó" információ, amely ezért hamar ki is törlődik a rendszerből. Az új kommunikációs rendszer egyik lényeges tulajdonsága kell legyen tehát állandó hozzáférhetősége, állandó frissessége és állandó felfrissülőképessége.
Az új technológiák széleskörű elterjedése és a kibővült kommunikációs szituáció várhatóan megváltoztatja az emberek kommunikációs szokásait és szükségleteit. Megváltoznak a vertikális és horizontális kommunikációs kapcsolatok, növekednek, sűrűsödnek és diverzifikálódnak az emberek kapcsolatai. Az új ICT által kitágított kommunikációs szituáció következtében egyre több relációban hagyatkozhatnak az emberek mediatizált, eszközök által közvetített kommunikációs aktusokra, hiszen sem térben, sem időben nem kell mobilizálniuk egymást ahhoz, hogy kommunikálni tudjanak. Ez megkönnyíti a személytelen, gyors kapcsolatok teremtését (gyenge kötések), de a fontos, hosszútávú, tartalmas kapcsolatok (erős kötések) állandó és biztonságos fenntartását is, vagyis lehetőséget ad a mindenkori kommunikációs szituációhoz jobban alkalmazkodó kapcsolatok ápolására.[30] A megfelelő kommunikációs skillekkel rendelkező és eszközökkel megfelelően ellátott személy a választott kommunikációs formát saját mindenkori szükségleteihez, a kommunikációs helyzethez,[31] a partnerével meglévő relációhoz,[32] a témához[33] tudja igazítani. A megfigyelhető életmódváltozás, -gyorsulás közepette lehetőség nyílik teljesen új helyzetekben való kommunikációra, új szükségletekhez való alkalmazkodásra. Már ma is meglehetősen jól látható, hogy megnövekedett az emberek kommunikációs gyakorlata: jellemző tendencia például az, hogy az e-mail használatának következtében leépülő, halódó távoli kapcsolatok is új lendületet vettek. Az e-mail különösen alkalmas arra, hogy rég nem látott ismerősökkel, számos, csak gyenge kötéssel kapcsolódó személlyel lépjen kapcsolatba a kommunikáló ember. A kapcsolatok szorosságának és a kommunikálandó tartalmak aktualitásának foka alapján ma a lehetséges kommunikációs csatornáknak sokkal szélesebb választéka létezik, mint korábban.
A digitális, mobil és hálózati kommunikáció lehetősége, az integrált feladatokra képes, különböző kommunikációs csatornákat ötvöző eszközök elterjedése radikális változásokat ígér a kultúrához való hozzáférésben és az oktatásban. Az integrált eszközök lehetővé teszik a különböző műfajú kommunikációs és kulturális aktusokhoz való komplex hozzáférést, vagyis létrehozzák a kultúra intertextualitását. A digitális technológia elősegíti a legkülönbözőbb kulturális alkotások közös diszkurzív kontextusba helyezését, a köztük lévő kapcsolatok aktív, egyedi megteremtésével. Ez a kultúra és a tudás-elsajátítás soha nem látott távlatait nyitja meg az aktív felhasználó számára és felveti az oktatási rendszer gyors átalakításának szükségességét is.[34]
A kommunikációs lehetőségek gyors bővülése azonban feszültségeket is hordoz a normák és a szabályok tekintetében. Szükség van arra, hogy új viselkedési és kommunikációs normák alakuljanak ki, kezelni kell tudni új kommunikáció-etikai problémákat, miközben a szabályozás kérdése körül széles körben folynak a viták. Fontos, hogy a kialakuló többszintű nyilvánosságokban való aktív részvételt sem politikai, sem gazdasági kontroll ne korlátozhassa, ugyanakkor már ma is világosan látszik, hogy a jogi szabályozás kialakulatlansága problémákat okoz számos területen: adatvédelem, szerzői jog, személyiségi jogok, szabadságjogok, információhoz való jog. Az új ICT megnövekedett regisztrációs kapacitása nem jelentheti azt, hogy akár a gazdasági, akár a politikai hatalom hatékonyabban ellenőrizheti az állampolgárokat, a felhasználókat. A kommunikációs és különösen a tudományos vagy kulturális termékek hatékonyabb felhasználhatóságának, átírhatóságának és eltulajdoníthatóságának is egyelőre hiányzik a jogi szabályozása.[35]
Az itt vizsgált fejlődés egy demokratizálódási folyamatot jelez, amely lehetővé teszi, hogy a különböző egyének és csoportok az őket érdeklő és érintő szinteken vehessenek részt a nyilvánosságban. A különböző nyilvánossági szintek elérését lehetővé tévő új ICT megfordítja a hagyományos tömegkommunikációs eszközök által a közönségre erőltetett passzivitást, és lehetővé teszi a kommunikáló ember számára, hogy aktívan, mindenkori szükségletei és igényei szerint, az adott kommunikációs helyzetben legadekvátabb kommunikációs csatornákat felhasználva a számára legcélravezetőbb szintű nyilvánosság(ok)ba kapcsolódjon be. Az új ICT elterjedése tehát esélyt jelent a demokratikus kommunikáció kiterjedésének lehetőségére: a hálózati kommunikáció szabad, nem központosított, korlátozatlan, és gyakorlatilag mindenfajta információ, adat, kulturális termék, emberi kapcsolat elérhető a segítségével. A felhasználó az új eszközök által ismét aktívvá válik és esélyt kap az interaktivitásra, az állandó jelenlétre a különböző szintű nyilvánosságokban. Lehetővé válik számára a szakmai, politikai és civil társadalmi szervezetekben való részvétel és magánkapcsolati hálóinak sűrűsödése. Lehetőséget kap arra, hogy a mindenkori kommunikációs szituáció függvényében a leggyorsabb, legpontosabb, legkényelmesebb és legbiztonságosabb kommunikációs módokat válassza ki, a szituációnak leginkább megfelelő módon kommunikáljon.
Ebben az új helyzetben, ha a különböző kommunikációs eszközök elterjedése biztosítható a globális társadalom legkülönbözőbb szintjein, akkor megvalósulhat a demokratikus nyilvánosság normatív elve: az egyének és csoportok véleményének plurális megjelenése és hozzáférhetősége, a hatalom különböző szintjeinek többoldalú nyilvános kontrollja, az emberek különböző szélességű csoportjainak hatékony kommunikációja, az őket érdeklő és érintő kérdések korlátozásoktól mentes megvitatása. Egy szélesedő, demokratizálódó globális társadalomban esély van arra, hogy a növekvő kommunikációs lehetőségek a közös értelmezések, közös jelentéskonstrukció irányába való fejlődést segítsék elő, a különböző társadalmi csoportok közötti konszenzus megteremtésének lehetőségét megteremtve. Ám a mai fejlődés jellegzetes jegyei egyelőre nem zárják ki a kulturális és kommunikációs szegregáció irányába, a növekvő különbségek, a mélyülő szakadékok irányába való fejlődést sem. A különböző szintű nyilvánosságok létrejöttével elvileg megteremtődik a lehetősége annak, hogy az aktívan résztvevő polgárok vitáiban a hatalom legkülönbözőbb intézményeire vonatkozó kritikai potenciál növekedjen, de nincs kizárva az a fejlődési út sem, amelyben még tovább polarizálódik a társadalmi kommunikáció, a tényleges agora és a passzív szórakoz(tat)ás között. A fejlődés útjait, a fejlesztési politikákat széleskörű vitákban volna célszerű kidolgozni, amelyekben az egyes államok vagy globális politikai szervezetek politikai döntéshozói és a gazdasági aktorok, vállalatok vezetése mellett fontos szerepet kaphatnának a tudományok képviselői és az aktív polgárok és az ő különböző szintű szervezeteik.[36]
JEGYZETEK
