 |
társadalom |
 |
|
társadalom |
|
Tudásról nem beszélhetünk anélkül, hogy ne beszélnénk egyfelől a gondolatok kommunikálhatóságáról, másfelől egyáltalán megformálhatóságáról, artikulálhatóságáról. Így amikor például a tudomány fejlődését a tudós közösség interakciói alapján próbáljuk megközelíteni, akkor szempontunk magától értetődően kommunikációelméleti. Ezt a szempontot érvényesíti Diana Crane, aki empirikus adatokkal alátámasztott kutatásai alapján a formális és informális kapcsolatok intenzitása és az adott tudományos közösség produktivitása között szoros kölcsönhatást mutatott ki.[1] Az artikulálhatóság sem csupán tartalmi kérdés, hanem függ az adott médium lehetőségeitől. A homályosan gomolygó intuitív érzések, sejtések, felismerések - a kezdeti fázisban nehezen verbalizálható gondolatok - artikulációs üteme és az artikuláció iránya - hogy ti. milyen formában igyekszünk azokat kifejezni[2] - jelentősen meghatározott az adott kultúrára jellemző kommunikációs intézmények által.
Az elsődleges oralitás kultúrája számos olyan technikát hozott létre, amely a gondolati építkezést a memória támogatásával igyekezett segíteni - gondolhatunk a ritmusra, rímekre és bevett panelekkel építkező előadásmódra, stb.; az írás hatékony technikájának elterjedése olyan írásbeli kultúrát teremtett, amelynek sajátja lett az elvont, komplikált fogalmi gondolkodás. A nyomtatás megjelenésével párhuzamosan a képek megbízható sokszorosításának lehetősége látványos fellendülést hozott egyes tudásterületeken. E tény tehát történetileg hívja föl figyelmünket egyrészt a kommunikáció intenzitásának, azaz a gondolatok közölhetőségének és elérhetőségének jelentőségére, másrészt pedig arra a problémára, hogy mennyire képes önmagában a verbalizáció az artikulálni kívánt tartalmat közvetíteni. Ez utóbbi összefüggésben figyelemreméltó Ivins megjegyzése, melyben a 18-19. század gondolkodó embereiről írja:
Nem álltak rendelkezésükre azok az eszközök, melyeknek segítségével a mindig is irracionális partikularitásokról elmélkedhettek volna, és általánosságban kellett gondolkodniuk. Így történt aztán, hogy általánosságaikat igaznak vélték, és ha megfigyeléseik nem támasztották alá ezeket az általánosságokat, a megfigyelések voltak a hamisak. Igen jelentős mértékben még mindig abban a helyzetben voltak, amelyben a görögök a maguk módján gondoltak végig néhány alapvető filozófiai kérdést. Tehát miként a régi görögök kialakították a platóni ideák és arisztotelészi lényegek elméletét, a tizennyolcadik század kialakította a Tudomány Igazságának és a Természet Törvényének elméletét. Ez nagyrészt azért történt így, mert a megfigyelt partikularitásokat nem lehetett olyan módon megfogalmazni, hogy a kijelentés igazolható legyen.[3] |
Azaz nem állt rendelkezésre olyan eszköz, amelynek segítségével megbízhatóan lehetett volna számot adni a vizuális tapasztalatokról. A pusztán verbális közlés hiányosságairól van szó. Ivins felhívja figyelmünket arra a tényre, hogy a fotográfia feltalálása előtt még a képi közlés is tartalmazott bizonyos elkerülhetetlenül sematizáló, interpretáló lépéseket. Polányi Mihály, amikor a beszéd hallgatólagos eleméről ír, a teljesség és a pontosság kívánalmának szembeállításával jelezte, hogy az élő tapasztalat és az azt közvetíteni kívánó nyelvi artikuláció egybeesése soha nem lehet tökéletes.[4]
Ivinst látszik igazolni a filozófia története során felismerhető tendencia - tekintsük a tudománnyal kapcsolatos elképzelések alakulását. Descartes 1640-es években íródott, ún. Pico-levelében a diszciplínák univerzumának spekulatív egységét a "legfőbb jót jelentő bölcsesség legfelső foká"-nak elérése iránti igény posztulálásával teremti meg.[5] A teleológikus rend meghatározza a tudományok hierarchiáját, de nem árulja el, hogy a tudományok állítólagos egysége voltaképp egy dualitás mentén konstruált világon építkezve vált lehetségessé. A megismerő szubjektum és a megismerésre, meghódításra váró külvilág dualitása hosszú évszázadokon át meghatározta a tudományról alkotott képet; ebben a dualitásban ugyanakkor jól felismerhető az írásbeliség intellektuális hozadéka, ti. a mélyen interiorizált szubjektum-objektum dichotómia s persze az a módszertani követelmény, hogy elvont fogalmakkal jól megszerkesztett, követhető, lineáris rendben, deduktíven operáljunk.[6]
A jelenkor intellektuális érdeklődésének homlokterében álló kérdések - amelyek a nyelv és a kommunikáció problémája kapcsán fogalmazódtak meg - megválaszolási kísérletei viszont transzparenssé tették megelőző korok előfeltevéseit. Így a dualitás mentén szerveződő kísérleteket a világ jelenségeinek magyarázatára, megragadására ugyanúgy, mint a fegyelmezett, módszeres gondolkodás írásbeliségben gyökerező követelményét. Ezzel párhuzamosan a tudomány képe is megváltozott: módosultak a fejlődésével és igazságainak, eredményeinek érvényességi körével, az örök igazsággal kapcsolatos elképzelések.
Az intellektuális beállítódás változása mellett, mintegy azzal kölcsönhatásban, megfigyelhető a kommunikációs eszközök, intézmények átalakulása is. A különböző kommunikációs intézmények minden korban különböző szerveződési formákat implikáltak s ez megfigyelhető a társadalom egészének, ill. a tudomány szerveződésének vonatkozásában egyaránt. Az Akadémián vagy a Lykeionban közös elmélkedések, beszélgetések során formálódtak a gondolatok. Az írás használatának elterjedésével egyre inkább meghatározóvá vált az individuális munka során születő érvelő írásmű.[7] Manapság pedig mintha az új kommunikációs eszközök használatának következtében újra megjelenne az együttgondolkodás - írásbeliségen nevelkedett elmék számára némiképp idegen - tevékenységformája.
Az e-mailek nyomása alatt szükségképp megváltozik a tudományos élet gyakorlata. Az új kommunikációs technológiák a tudományos közlemények terjedelmének csökkenéséhez vezetnek. Nem véletlen, hogy a nem-könyvszerű tudományos publikációk száma jelentősen megnőtt az elmúlt évtizedekben. Fontolóra véve Malinowski azon feltételezését, mely szerint a könyv a meggyőzés, ráhangolás eszközeként jelentős befolyást gyakorolhat az olvasóra,[8] felmerül a kérdés, hogy vajon mi történik akkor, amikor a könyvvel szemben a rapid és rövid véleménycserék dominálják a tudományos kommunikációt. A tanulmány nem élhet - s még kevésbé egy e-mail üzenet - a meggyőzés és a ráhangolás olyan eszközével, mint a könyv. Az egyéni gondolatok kevésbé kiérlelten, rövid formában, viszonylag korán kerülnek artikulálásra, ami rányomja bélyegét sorsukra. Ellenérveket, módosításokat talán egyszerűbb velük szemben megfogalmazni és azokat könnyebben be is fogadják, mint a könyvben publikált változatok. Ez pedig erősítheti a közös gondolkodás gyakorlatát, az intézményes keretek tekintetében pedig az oktatás és kutatás közeledését,[9] miképp az antik görög hagyomány is a mester és diákja közötti dialógusok mentén szerveződő tudományos tevékenységet példázza.
A tudományos gyakorlat meghatározó elemének tekinthetjük továbbá, hogy multimediális eszközöket használunk. Ezen eszközök a különböző tevékenységformákhoz rendelt közegek közötti határvonalat gyengíthetik. Mivel mindannyian olyan eszközöket használunk, amelyek egyaránt támogatják a szóbeli/írásbeli, képi/verbális, lineáris/mozaikszerű gondolkodást, az élet eddig más-más területét inkább képviselő tevékenység- és gondolkodásformák szükségképp közelednek egymáshoz. Bármely korábbi módját tekintjük a kommunikációnak, minden esetben szükség volt bizonyos készségek, képességek elsajátítására. Az egyes invenciók más és más készséget erősítettek vagy éppen nyomtak el a gondolkodás menete során. A mára már intézményesen is széttagolt tevékenységformák mintha természetüknek megfelelő közös teret nyernének a multimediális eszközök használata által. Ez persze termékenyen hathat a különböző horizontok metszéspontjainak felfedezésére. Mint Hajnal is írta: "De minden európai tudomány fejlődésének alapja a szinte kézművesszerű értelmiségi munka, közvetlen kapcsolatban a szakszerű fizikai munkával; ez a leszármazás egészen kézzelfogható a természettudományok kialakulásánál."[10]
Az egyes diszciplínák differenciálódása, specializálódása filozófiai megfontolások alapján - gondolhatunk a descartes-i módszer következményeire, vagy az objektiváció-elmélet megközelítésére[11] - akár szükségszerűnek is tűnhet. Ezen megfontolásokból azonban éppen nem volna levezethető a napjainkban oly meghatározó jelenség, az interdiszciplinaritás. Az irodalom az utóbbi évtizedekben egyre inkább a gondolkodás asszociatív jellegét emeli ki, s nem az újkortól hosszasan meghatározóként számon tartott sajátosságot, a módszerességet. Gyümölcsözőnek vélem Koestler azon gondolatát, mely szerint a gondolkodásnak lényegével függ össze asszociatív (Koestler terminusával "biszociatív") jellege.[12] Ez szinte sugallja a merev diszciplináris határok leomlásának szükségszerűségét.
A felsoroltak alapján hasonlóság fedezhető fel egyfelől az elsődleges oralitást és másfelől a korunkat jellemző intellektuális tevékenység között: a gondolatok cseréje és megformálása tekintetében ugyanúgy, mint a tágabb kulturális környezettel való közvetlenebb, ahhoz közelebb álló artikulációs módozatok tekintetében. S itt említeném meg Alexander Roesler specifikusan a mobiltelefont érintő elképzelését.[13] A mobiltelefon radikalizálja a vezetékes telefon technikai adottságait: az élő párbeszéd lehetőségét már a készülék elérhetősége sem befolyásolja, hiszen a mobiltelefon szorosan az adott személy jelenlétéhez kötött. A szókratészi értelemben vett diskurzus egyik sarkalatos pontja, hogy élőbeszédhez, élő kontextushoz kötődjék.[14] Ez szinte maradéktalanul teljesülhet a mobiltelefon használata által - ezért tekinti Roesler a szókratészi értelemben vett tudományos diskurzus optimális médiumának a mobiltelefont. A kontextus persze szenvedhet némi csorbát, mivel a beszélgetőknek a szóban forgó gondolatokkal kapcsolatos involváltsága nem feltétlenül azonos mértékű. Lehet, hogy épp zavarjuk a megkeresettet. Ennek felismerésében, valamint a gondolati összehangolódásban sokat segíthet, ha a mobiltelefon a beszélők között multimediálisan lesz képes közvetíteni.
A filozófiatörténeti elmélkedést jól kiegészíti a tudományszociológiai elemzés. Crane vezette be a "szerep-hibrid" és a "hibrid-specialista" kutatók fogalmát. "Szerep-hibrid" alatt olyan kutatót értünk, aki pozíciójánál fogva kapcsol össze alkalmazott tudományokban és természettudományokban dolgozó kutatókat; "hibrid-specialista" alatt pedig olyan kutatót, aki több tudományterületen dolgozik.[15] A mobilitás és ezzel összefüggésben az egyszerű elérhetőség jelentős növekedése, a mobiltelefon-használat egyben azt is jelenti, hogy az egyes projektek, kutatások közötti mozgás összehangolása egyszerűbbé válhat, ami persze tovább generálja az új, hibrid megközelítéseket, szempontokat.
JEGYZETEK
