 |
társadalom |
 |
|
társadalom |
|
A tudományszociológusok a tudományt gyakran információtermelő és -továbbító apparátusként írják le. A Merton, Barber, Hagstrom, később Mulkay, Whitley és mások nevével fémjelzett, a tudomány egész intézményrendszerét vizsgáló makro-szemléletű iskola a közleményt éppúgy alapegységnek tekinti, mint a mikro-szemléletű megközelítések. A poszt-pozitivista tudományfilozófia egyik legmarkánsabb irányzata, a szociál-konstruktivizmus szerint a tudósok nemhogy az elméleteket, de még a tényeket sem keresik és megtalálják, hanem maguk gyártják nagyüzemi módszerekkel. Az irányzat egyik fontos képviselője, Bruno Latour - Steven Woolgarral közösen írt Laboratory Life c. művében - a tudomány mikroszintjét az antropológus eszközeivel mutatja be.[1] Könyvében a tudósok olyan törzs tagjaiként jelennek meg, akik szigorú hierarchiában, bonyolult szabályok között élnek, s tevékenységük lényege, hogy inskripciókat állítanak elő, azaz olyan mesterséges objektumokat, mint az indiánok karcolt ábrákkal díszített bőrtárgyai. A tudósok törzse publikációnak nevezi inskripcióit.
Későbbi könyvében, a Science in Action-ben, Latour (főként E. Eisenstein nevezetes alapművére hivatkozva[2]) érinti a kopernikuszi fordulatban kiemelkedő szerepet játszó dán csillagász, a 16. században élt Tycho Brahe esetét.[3] Nem a Brahe csillagászati megfigyelései és Kopernikusz rendszerének kialakulása közötti kapcsolatot vizsgálja, hanem azt, milyen szerepet játszott Brahe munkásságában az a nyomda, amelyet a Koppenhágától északra lévő Uraniborg szigetén lévő obszervatóriumában működtetett. Eisenstein és Latour szerint Brahe azért tekinthető a tudományos forradalom egyik főszereplőjének, mert e nyomdában standardizált és rögzített tudományos közleményeket állított elő, azaz mintegy megteremtette a modern tudomány létezési módját.
Csakhogy 1998-ban megjelent monumentális művében Adrian Johns azt állítja, Latour "imaginative reading"-gel kezelte Eisenstein könyvét.[4] Valójában a nyomtatás igazi lehetőségeit nem Brahe, hanem Galilei használta föl, aki nem kiválasztottaknak ingyen szétosztogatott reprezentatív könyveket alkotott, hanem boltban kaphatókat, amelyek a kollégák és a közönség számára egyaránt hozzáférhetőek voltak, és így tartalmuk mindenki számára bírálható, igazolható lett. Nála a közlési technika átalakulása mellett a publikáció és közönsége, sőt a kommunikációs üzlet is belépett a tudomány létrehozásába.
Az új kommunikációs eszköz, a nyomtatás felhasználásával Brahe és Galilei a tudomány kialakulásának kezdetén létrehozta a tudomány későbbi struktúrájának alapjait. Az egyetemek, intézetek, laboratóriumok, könyvtárak, folyóiratok később kialakuló, egyre bonyolultabb hálózata voltaképpen a publikáció termelésének föltételeit biztosítja. Az egész rendszer már a kezdetektől egy még alkalmasabb kommunikációs technológia, az Internet után kiált. Milyen könnyen küldhették volna körbe megfigyelési eredményeiket, milyen könnyű lett volna a távcsövön keresztül észlelt látvány képszerű közlése, mely a megfelelő nyomdát nem találó Brahe számára annyi nehézséget okozott.
A tudomány makrorendszerét csaknem maradéktalanul, illetőleg sokkal hatékonyabban lehet működtetni az új közegben, mint a nyomtatott kultúrában. A big science alapmintáját adó Manhattan-terv irigykedhetne a mai human genom projektre, amelynek eredményei azonnal a kutatóközösség előtt állnak. Az intézeti munka jelentős része, az informális eszmecseréktől a közös számolásig, a koncepciók megvitatásáig és a könyvtárig, átterelhető a hálózatra. A laboratóriumi munka természetesen nem. De a lap- és könyvszerkesztés, a peer review egész rendszere, a projektek készítése és bírálata, sőt az adminisztráció nagyobb része is otthonosan mozog a hálózaton.
Ezért nem tekinthető véletlennek, hogy az Internetet nem a business hozta létre, hanem a tudomány: három californiai és egy utahi egyetem kutatói - jellemző módon, katonai jellegű - projektjük megvalósítása során, még 1969-ben. És a továbbfejlesztésben is vezető szerepet játszottak a tudományos igények, pl. a kémiai képletírás és modellezés vizuális igénye a csatolt file-ok mime (Multipurpose Internet Mail Extensions) standardjának létrehozásában.[5]
*
Bár az Internet megjelenése ugyanúgy a tudomány kommunikációs eszközrendszerében bekövetkezett változás, mint a nyomtatás elterjedése volt, hatása mégis jelentősen különbözik. A tudomány konstruálásának folyamatát vizsgálva Latour nyomon követi a mondatok - akár tényállítások - fokozatos átalakulását, a cikk ollóval és ragasztóval végzett kézműves formálását.[6] Karin Knorr a laboratóriumi jegyzőkönyvek alkalmi megjegyzéseit, skiccelt ábráit is bevonja a vizsgálatokba,[7] megmutatva, hogyan konstruálódnak a tudomány korpuszát alkotó mondatok a füzetekben, papírlapokon. A szerzők által adott leírás ma már olyasféle szánalmat kelthet, mint az öngyújtó büszke birtokosaiban a taplóval és kovakővel tüzet gyújtó ősök. A mai tudományantropológusoknak bizonnyal a search és a cut and paste gombok használatával kellene foglalkozniuk.
Latour arról ír, hogy Brahe nyomtatott formulákat küldött szét Európa különböző helyein működő kollégáinak, arra kérve őket, írják rá megfigyeléseiket, és küldjék vissza neki. Johns szerint nyoma sincs Brahe nyomtatott formuláinak, csupán annyi bizonyos, hogy széleskörű levelezést folytatott. Azonban akár űrlapokat küldött, akár csupán szorgalmas levelező volt, Brahe tevékenysége a tudomány új dimenziójára irányítja figyelmünket. A nyomdában előállított kész közlemények a befejezett kutatás jellegzetes termékei. Ezzel szemben a levelek, a puszta megfigyeléseket tartalmazó űrlapok, az írott vagy szóbeli közlésekben felmerülő ötletek, vitára felkínált hipotézisek a folyamatban lévő tudománykutatás részei. A nyomtatott könyvek a kialakult gondolatok utólagos vitatását, ellenőrzését teszik lehetővé, a kutatás folyamatában keletkező ideiglenes termékek viszont a gondolkodás irányának befolyásolásához nyitnak utat.
A papírra írott és a digitális formában létező információk segítségével folytatott konstruálás egy lényeges vonatkozása közös: Míg a nyomtatott könyv lehet egyetlen kutató terméke, a papírra írott vagy elektronikus levelekben fölbukkanó ötletek, hipotézisek, megerősítésre vagy korrekcióra váró megfigyelések egy közös szellemi térben létező, közösen alakított objektumok. Ha Galileiről azt mondjuk, ő használta ki igazán a nyomtatás által megteremtett lehetőségeket, a Brahe nevével jelzett informális kapcsolatrendszert nevezhetjük a tudományos network ősének.
Azt, hogy az informális tudományos network micsoda jelentőséggel bír a tudomány konstruálásában, még az Internet előtti korszakban felismerte a tudományszociológia. Diana Crane már 1972-ben jól dokumentált könyvet írt a levelezés, zártkörű konferenciák, pre-printek cseréje által fenntartott "láthatatlan kollégium"-ról, megmutatva, hogy az informális kommunikációs kapcsolatok intenzitása döntően befolyásolja a tudományos produktivitást.[8] Az Internet megjelenése és elterjedése korábban elképzelhetetlen sűrűségűvé teszi az informális kapcsolatrendszereket. A kutató számára a szakterület szinte minden képviselője hozzáférhetővé válik, térbeli és időbeli, sőt rangbeli korlátok nélkül. Ugyanakkor a beszédet az informális érintkezésben is fölváltja az írás, azaz Eisenstein könyvkultúrára kidolgozott egyik kritériuma, a preservation, a megőrzés és az ebből következő fixity, a tudás rögzítettsége, átterjed az informális eszmecserékre, a tudományos fecsegésre.[9] Az Interneten kommunikáló tudós folyamatosan részt vehet az informális tudományos eszmecserében, s ennek során nem csupán véletlenül elejtett, nehezen felidézhető mondatokhoz jut, hanem maradandó anyaghoz, mégpedig olyan lazaszövetűhöz, amely a közleményeknél előírt pontosságot, standarizációt nélkülözi, ám heurisztikus szempontból éppen ezért még hasznosabb. A vitacsoportokban, levelezőlistákon, magánlevelekben megjelenő gondolatok átemelhetők a közlésre szánt anyagokba. Adott esetben már a szerző sem tudja, maga írta vagy mástól származik valamely ötlet. A gondolat lassanként a laza szerveződésű informális csoportok közös produktumává válik. Nem lehet megállapítani, ki mit adott az eredményhez, ezért azt sem tudni, kié az érdem, ki érdemli ki később a támogatást, sőt, ki érdemli meg a tudományos fokozatot.
Ez a helyzet ismeretelméleti szempontból nem merőben új, de általánossá tesz egy egészen más körülmények között keletkezett sajátos helyzetet: a kutatás alanyának bizonytalanságát. A nagy tudomány már technológiai okokból is sok tudós szervezett együttműködésével produkálja az eredményeket. A csillagászati megfigyelések, a részecskegyorsítókban végzett mérések és millió más kutatási eredmény közös munka gyümölcse. Az esetleg több mint száz kutató között létrehozott munkamegosztás következtében a publikációban közölhető eredmény mindegyikükhöz tartozik, s ez bizonytalanná teszi a kutatás alanyának azonosítását. Éppen ezért váltott ki óriási vitát a Nobel-bizottság döntése, amikor az 1984-es fizikai díjat Carlo Rubbianak, a CERN egyik team-vezetőjének ítélte. A nagy tudomány eredményeit jól definiált tudóscsoport éri el, mely pontos névvel és címmel rendelkező intézethez vagy néhány intézethez kötődik. Az Interneten működő network viszont nyitott és rosszul definiált. A publikáció tényleges szerzőit nem lehet pontosan fölsorolni. Meglehet, az intézetekben készülteket sem, hiszen az informális beszélgetésekre alig emlékeznek, ám ez mégsem okoz nehézséget, mert mindannyian ugyanabban az intézetben dolgoznak. A támogatást az intézet vagy néhány együttműködő intézet kapta.
De ki kapja a támogatást, ha a kutatást az informális network végzi? Ha a mondatok a networkből származnak, a networknek kellene kapnia a támogatást. De ezt a tudomány mai adminisztrációja nem tudja megoldani. Nem lehet a pályázatban előre felsorolni a majdani résztvevőket, mert nem tudni, ki vesz majd ténylegesen részt. A publikáció is elveszti jelentőségét, hiszen nem jellemzi már az eredményességet. A peer review során a bírálók függetlensége nem garantálható, mert a kutatás kezdetén maguk sem tudják, nem válnak-e később résztvevővé. Nem is tudják eléggé megítélni a résztvevők vagy akár a témavezető alkalmasságát, mert az individuális kutató jelentősége észrevehetetlenné válik. Az idézettségi mutató, az impaktfaktor is csalóka lesz: ha az informális közlések jelzés nélkül épülnek be a művekbe, a formális közlemények beépülését fölösleges pontosan jelezni. E nélkül viszont a tudomány olyan alapértékei, mint a prioritás és az originalitás szinte vizsgálhatatlanná válnak.
Ha viszont a közlemények jelentősége csökken, ismét csak nehézséget okoz a kutatás finanszírozása. Ez utóbbi az intézmény azonosíthatósági nehézségei miatt kerül kínos helyzetbe. Ahogy az e-businessben nehéz adózásra késztetni a vállalatokat, mert nem világos, melyik állam területére esnek, ugyanúgy a network (s vele a tudományos eredmény) sem köthető intézethez. Nehéz megszabni, ki is írja alá a számlákat, milyen költségek és honoráriumok tekinthetők méltányosnak. Az informális network-ökben zajló tudomány-konstruálás nem illeszthető bele a tudomány kiépített formális struktúrájába.
*
A formális intézményrendszer döntően kommunikációtechnikai okból vált meghatározóvá a tudományban. A kooperáció, ellenőrzés, irányítás és erőforráselosztás kipróbált szisztémája a katonai, ipari szervezés rendszere. A 20. század közepén ennek mintájára létre jött "Nagy Tudományban" (Big Science) az akadémiai fokozatokkal rangsorolt tudósokat kisebb egységekbe szervezik, melyek maguk is nagyobb és még nagyobb egységek részei. Az egyes részlegek élén vezetők állnak, akik közvetítik, szervezik és ellenőrzik a részfeladatokat s azok végrehajtását. A közös munkához, összehangolt kutatáshoz személyes együttműködésre volt szükség s az egyes tudósok kutatásait az intézménystruktúra közvetítésével hangolták össze.
A tudomány formális intézményrendszerének és iparszerű szervezettségének kialakulása azután megváltoztatta a tudománycsinálás időszerkezetét. Míg a mecénások által támogatott vagy magánvagyonokból finanszírozott kutató az elvégzendő feladathoz igazította időbeosztását, a nagy tudomány időszerkezete döntően koordinált: más emberek tevékenységéhez, intézményekhez, gépek, műszerek járásához igazodik. A hatalmas berendezések maximális kihasználását adminisztratív eszközökkel biztosítják: a kutatást részfeladatokra bontják, lépéseit és a kutatók, illetve a segédszemélyzet munkáját összehangolják. Mindez követi az ipari társadalomban létrejött, korábban ismeretlen mechanikus időtagolást ("-tól/-ig" munkaidő"), mely a gépsorok helyhez kötöttsége és a munkamegosztás által széttagolt tevékenységek összehangolását igényelte. A laboratóriumok, géptermek, könyvtárak, mint iparszerű intézmények, ugyanilyen időbeosztás szerint működnek, a kutatónak adott időben kell adott helyen lennie és ott meghatározott tevékenységet végeznie.
A racionális szervezés és a szükségszerű munkamegosztás kétségtelenül fokozza a kutatás hatékonyságát, azonban van egy döntő mozzanat, mely nem illeszthető előre meghatározott időkeretbe. Az adott időpontra szervezett értekezletek, brainstormingok, a rögzített gépek túl merev infrastruktúrát és intézményrendszert biztosítanak a gondolkodáshoz. A kutatónak ezekkel kell összehangolnia idejét, s ezekhez kellene igazítania kreativitását. A kreativitás azonban nem igazítható külső föltételekhez, sőt egyáltalán nem igazítható. Fontos jellemzője a spontaneitás: nem akkor támadnak a jó ötletek, amikor rendelkezésre állnak a megfelelő eszközök, hanem munkaidőtől és részben erőfeszítéstől függetlenül. A nagy ötlet nem akkor jön, amikor a legintenzívebben keresik, hanem éppenséggel az előre nem tervezhető helyzetekben, a különös asszociációknak, véletlenül észrevett analógiáknak köszönhetően. Ez a felismerés is tükröződik abban, hogy a Bécsi Kör tudományfilozófusai megkülönböztették az igazolás és a felfedezés kontextusát: az előbbinek lehet módszere, hozzárendelhetők racionálisan kalkulált eljárások és eszközök, az utóbbihoz nem. A felfedezés kontextusának nem felel meg a koordinatív időstrukturálás.
A mobil eszközök színrelépése döntő változást hozhat a felfedezéssel kapcsolatban. A PDA, a kezelhető billentyűzetű és olvasható képernyőjű "személyes digitális asszisztens" ugyanis olyan eszköz, mely nem azt követeli, hogy a gondolkodást próbáljuk az infrastruktúrához igazítani, hanem megfordítva: az eszköz igazodik a kreativitás spontaneitásához. A mobil eszköz akkor van jelen, amikor az invenció, nem azt várja el, hogy az invenció legyen akkor jelen, amikor a kutató a megfelelő időben megfelelő helyen van. Segítségével lehetővé válik a váratlan ötletek beépülése a kutatás módszeresen megszervezett folyamatába. Azzal fokozza a kreativitást, hogy a tudós a még embrionális állapotba sem jutott, csupán felsejlő ötlet megjelenésének pillanatában kapcsolatba léphet a tárgyra vonatkozó feljegyzéseivel és mások releváns hipotéziseivel, elméleteivel. Könyvekben és folyóiratokban végezhet gyorskeresést, adatállományokat hívhat be mobil képernyőjére. Sőt, a homályos sejtések azonnal kommunikálhatók, a network elé bocsáthatók. Az azonnali közlés a munkatársakban új gondolkodási folyamatokat indíthat el, más asszociációs mezőbe kerülve, a kósza ötlet spontán terjedhet, és olyan ötletek támadhatnak, melyek az eredeti ötlet gazdájának nem jutottak volna eszébe.
Ha a PDA segítségével bárhol és bármikor elérhetők a releváns adatok, megszülethet az "Ideális Tudós", akinek mindig minden a fejében van, tudását képes hihetetlenül gyorsan rendszerezni és előhívni. Ráadásul nem is egyedül dolgozik, hanem számos más "Ideális Tudós"-sal összekapcsolva, s velük mintegy összegzi szellemi kapacitását.
A PDA csupán heurisztikus eszköz, nem módszer. A kreativitásban megmarad a titokzatosság, öntörvényűség, de olyan eszköz kerül a kutató kezébe, mely idomul a kreativitás spontán jellegéhez, helyhez és időhöz nem köthető voltához. Más kérdés, hogy az ötletek nem sokat érnek a szisztematikus kidolgozás, ellenőrzés nélkül, melynek során nemcsak artikulálódnak, hanem jelentősen át is alakulnak. A megbízható, rendszeres munka és az intuíció kiegészíti egymást: az előbbi biztosítható a koordinatíve megszervezett munkaidővel, az utóbbit elősegíti a PDA, mely lehetővé teszi, hogy másként szerveződjék a gondolkodás, a tudás rögzítése, rendszerezése és visszakeresése.
Miközben a tudomány formális intézményrendszere egyfelől fontos feltétele a hatékony működésnek, másfelől egyben akadálya is, mivel a lényegéhez tartozó hierarchikus szerveződés azzal jár, hogy minél jobb tudós valaki, annál kevesebb időt fordíthat alkotó tudományos munkára. Minél jobb tudós ugyanis valaki, annál magasabbra kerül a rendszerben: annál több bizottságba hívják, szerkesztőségek tagja lesz, tanszéket, intézetet vezet, részesévé válik a tudománypolitikának. Ezzel együtt megtörténik vele az, ami Brahe-val sohasem történhetett meg a szigetén: kutatási idejéből mind több és több szivattyúzódik át a szervezésre, a rendszer működtetésére szánt időbe. A napot meg kell osztania a laboratórium, az egyetemi előadás, a könyvtár, a délutáni értekezlet, a bizottsági ülés között, szerkesztőkkel, kiadókkal kell tárgyalnia, formális rendezvényen kell megjelennie. Mindehhez még közlekednie kell a különböző helyszínek között, találkozók időpontjához kell igazodnia, számolnia kell a csúcsforgalommal, stb.
Ennek során rengeteg töredékidő keletkezik, amely a tudomány szempontjából "hulladékidő"-ként jelenik meg. E töredékidők pedig attól válnak elveszett idővé, hogy a tudomány adminisztrálását ugyanabban az ipari jellegű rendszerben végzik, melyben magát a tudományt művelik: ha a vezetékes telefon vagy a számítógép irodához kötött, a titkárnővel csak személyesen (vagy egy másik rögzített telefonon) lehet beszélni, a bizottság tagjainak össze kell ülniük stb., akkor az eszközök térbeli kötöttsége strukturálja az időt, mely így megmerevedik. A PDA viszont akkor és oda viszi az irodát, ahol és amikor szükség van rá, így a "hulladékidők" hatékonyan kihasználhatók a tudományos segédtevékenységre, mely amúgy is olyan jellegű, hogy jóformán tetszés szerint lehet tördelni. E feladatok nagy része beleszabható az időn keletkező résekbe, elvégezhető belőlük annyi, amennyire éppen idő jut. Az elővárosi vonaton elintézhető a levelezés, vezetés közben többrésztvevős megbeszélések bonyolíthatók le, utasítások adhatók a laboratóriumi segédszemélyzetnek. A napközben keletkező időtöredékekben bárhol és bármikor áttekinthető a legfrissebb folyóiratok tartalomjegyzéke, az érdekes tanulmányok absztraktjai, fellapozhatók a könyvtári katalógusok és kikérhetők a szükséges könyvek, átolvashatók az előkészítő anyagok, a vonaton lehet lektorálni, pályázatokat áttekinteni vagy felvázolni stb. A mobil eszközöknek köszönhetően a szervezési és segédtevékenységeket nem a kutatásra szánt időben kell végezni, így a hulladékidő újrahasznosítása mintegy kitisztítja a kutatásra fordítható időt. Azaz, ha a mobil eszközökkel a feladatot igazítjuk az időhöz, s nem az időt a feladathoz, az intézményrendszer és életforma által ránk kényszerített fragmentálódás az érdemi kutatási idő növekedését eredményezheti.
*
A konstruktivisták mikrovizsgálatai tehát bemutatták, a kutatók hogyan állítják elő, illetve hogyan hozzák kommunikálható formára a tudományos állításokat, és láttuk, hogy a digitális közegben mindez sokkal hatékonyabbá válik. Másfelől azt is láttuk, hogy a kommunikáció látszólag csupán technikai módozatai egyaránt befolyásolják a tudomány formális és informális szféráit. Úgy tűnik azonban, az Internet korában túlsúlyra juthat mindaz, amit ma informális szférának tekintünk, és ez szétzilálhatja a tudomány egész eddigi rendszerét. Az Internet által kialakított informális network és a mobil eszközök közvetlenül hatnak a mikroszinten végbemenő tevékenységre: rugalmasan illeszkednek a kutatómunkához, segítik a tudományos felfedezést és lehetővé teszik a fragmentált idő gazdaságos kihasználását.
Nagyon is elképzelhető tehát, hogy tudományszociológiai szempontból nem csupán annyi történik, hogy a tudomány átemelődik egy másik közegbe, és a multimedialitás révén kiegészül néhány új lehetőséggel. Meglehet, hogy olyan merőben új tudománynak kell kiépülnie az új kommunikációs közeg hatására, melynek sajátos elemeit ma még éppen úgy nem láthatjuk előre, mint annak idején Tycho Brahe a folyóiratokat.
JEGYZETEK
