NYÁRI FELHŐK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Tordayné már betöltötte harmincznyolczadik esztendejét, mikor egy nap eszébe jutott, hogy boldogtalan. Ez a tünet nem szokatlan a harmincznyolczéves asszonyoknál, de Tordayné igen sajátságos körülmények közt tette meg szomoru fölfedezését.

Szeptember vége felé járt az idő és a szép asszony lustán süttette magát a délelőtti napsugárral. Künn üldögélt a nyári lakás verandáján, mely, mint a Robinson magányos kunyhója, füstölt az elcsöndesedett vizparton. Négy hét előtt még virágos csónakok czirkáltak a zajos nyári lakások körül, most a szeptember hüvös melankholiája borult a sárguló vidékre. Az apró kisasszonykák még nem vették magukra az iskola jármát s Torday, a ki szerette a családját, szigoruan ragaszkodott ahhoz, hogy a felesége csak október elején költözködjék vissza a budapesti lakásba. Mig ő most is a vállalatai érdekében utazott, az asszony dideregve nézte esténként a sötét tavat, a mely szép Budapestjétől elválasztotta. Olyan hideg, olyan szomoru volt ez a kipusztult villatelep, hogy a nyaraló asszony minden este sirva fakadt, mikor a vizpart jegenyéi lassanként egészen beolvadtak az alkony szürke árnyékaiba. Mindenünnen csukott ablakok meredtek rá, a fürdőhelyről már nem hallatszott le reggelenként a zene, csak vinczellérek, öreg parasztasszonyok ballagtak el olykor-olykor a villa rácsozata előtt. Tordayné, mikor kilencz óra tájban álomra hajtotta a fejét, félénken bujt el vánkosai közé, nehogy a hullámok zugását meghallja.

Mig a gyermekek a bonnejukkal kóboroltak, Tordayné órákon át nézte verandájáról a világoskék viztükröt. A szobaleány gondosan betakarta plaidekkel, de ő még igy is dideregve lapozta regényét a szeptember aranyos verőfényében. Fázott, mindig fázott, pedig a tó csakugy sziporkázott még délelőttönként a nap odatüző sugaraiban. Néha csak ennyit irt a férjének egy aranyszegélyes kartonlapon:

A férje nevetve irt ilyenkor egy zárt levelezőlapot. (A zárt levelezőlapok prózáját a férjek számára találták ki.)

Érthetetlen érzékenység borult a lelkére, az öregedés legelső jele, mely olykor a legvigabb asszonyokat is váratlanul a hatalmába keriti. A szerelem megöli a kétségeket, de az ősz első hideg áramlata minden asszonyban azt a szomoru gondolatot kelti életre, hogy őt sohasem értették meg... Tordayné, mig a verandáról a tavon járó halászcsónakokat nézte, keserü könnyeket hullatott a Beniczkyné Bajza Lenke regényére.

- Senkisem értett meg, senki, a mióta a világon vagyok!... Harmincznyolcz esztendő alatt nem találtam egy odaadó barátra!...

- Istenem, már harmincznyolcz esztendeje... Egy-két év és - mindennek vége lesz...

Mikor egy délelőtt kedvére sütkérezett a napsugaras verandán, egy könnyü, sárgára mázolt kucsir-kocsi állt meg nagy zajjal a kapu előtt. Tordayné, a ki rövidlátó volt, nem ismerte meg mindjárt a váratlan látogatót. Mig a vendég a szőlőkarók közt a verandáig jött, izgatottan suttogta:

Körülbelül négy hete volt annak, hogy az utolsó lakkczipő véglegesen eltünt a vidékről. Az unatkozó asszony kiváncsian hajolt előre a kendői közül.

- Nagyszerü, - maga az Fertőy!... Jőjjön gyorsan, hadd látok már egy eleven embert...

Fertőy Miklós telivér budapesti volt, a ki állitólag a minisztériumban dolgozott, de maga sem tudta bizonyosan, hogy melyikben. Egy kicsit udvarolt, egy kicsit festett, magánjeleneteket irt a mükedvelői előadásokra, lovagolt a bandériumokban, bokrétát küldött a primadonnáknak s olykor, unalomból, kártyázott is egy-két órát a kaszinóban. Egy jóravaló zsur Fertőy nélkül körülbelül olyasféle számba mehetett, mint egy népszinmü-előadás Blaháné nélkül. Fertőy, novembertől áprilisig, egyszerüen permanencziába helyezte a fehér nyakcsokrot, sőt a zajosabb farsangi estéken négy példányban volt látható a különböző parketteken. Egyazon időben ült a Nemzeti Szinház földszintjén, a Barbi Alice vigadóbeli hangversenyén és két vagy három zsuron is ugyanabban a félórában látták. Viharos januári éjszakákon öt-hat becsipett Fertőy tánczolta szenvedélyesen a szupé-csárdást...

- Itt vagyok tiz napja, de csak ma reggel tudtam meg, hogy maga még itt raboskodik a villájukban...

- Igaz, hiszen maga nem tudja... Tiz percznyire innen egy kétszázholdas latifundiumot örököltem az elhalálozott nagybátyámtól... A birtokomon két akó bor terem, meg hat kosár első minőségü Izabella szőlő... A hat kosár szőlő őrizésére egy emeletes kastély szolgál, mely a bácsinak nyolczvanezer forintjába került...

- Tiz nap, - hát az is idő? Csak nem unatkozik ebben az isteni környezetben? Mióta itt vagyok, gyülölöm Budapestet, - mert itt födöztem föl, hogy egészen jóravaló kis szivet hordok a Ferencz-József kabátom alatt. A zsurokat az üres lelkek találták ki, az életnek az az igazi czélja, hogy a természet metamorfózisait megfigyeljük...

- Nézze, a tó vize csupa rejtelmes árnyék, kóbor felhők, jegenyék, haragos sáserdők sötétlenek a mozdulatlan habok alatt. A minap odafenn voltam a barátkolostorban, melynek ablakából mitsem lehet látni, csak a láthatárral ölelkező hullámokat. A kápolna kőkoporsóiban megholt barátok porladnak, az eltemetett király lábánál szelid habok locsolják a kősziklát... A kolostorudvar most csupa hervadó loncz, de én mámorosan gondoltam a télre, a mikor az oltárnál álmos konfráterek gyujtják meg hajnalonta a mécseket... A márványköveken misztikus alakok suhannak végig és a pillantásuk elfáradva siklik tova a tó havas rónaságán... És azt gondoltam: csak azért érdemes élni, hogy az ember ebben a milieuben hunyhassa le örökre a szemeit...

- Ugy-e, el fogja ezt szavalni valamenyik pénteki zsuromon?... Hanem igy fogja elszavalni, ugyanezekkel a szavakkal?

De egyszerre elhagyta a nevetést, nedves szeme végigsiklott a hervadó őszi vidéken, a kezét bágyadtan lebocsátotta.

Eszébe jutott betöltött harmincznyolcz éve, öregedő szive, az élet hideg, szomoru, vigasztalan alkonyi órái... Még szép volt, kivánatos, még ébresztett szerelmi vágyakat, de már kétségbeesve érezte némelykor a leskelődő éjszaka hüvösséget...

- Ha unatkozna, - folytatta Fertőy, - kész örömmel rendelkezésére bocsátom a Láprózsát...

- Igen -, a legpompásabb vitorlás hajót, melyet valaha a világ-oczeánok láttak. A Láprózsa kabinjában kényelmesen tanyát verhet két személy, a födélzetéről pedig mértföldnyi messzeségre lehet belátni a holdfényben uszó tó vizét... Ha akarja, örömest elviszem valamelyik nap a barátok kolostorába...

- Tudja mit, ha holnap szép idő lesz, hozza ide a Láprózsát a villa alá...

- A vitelbért az esetben előre kérem... Egy pohár cognacot és egy harapás hideg sültet...

A szép asszony ebédre is ott tartotta a Láprózsa gazdáját, a ki csakhamar mély barátságot kötött a két kiskoru Torday kisasszonynyal. Mikor fekete kávé után bucsut vett, a kis lányok a bonnejukkal együtt elkisérték a várakozó kocsiig.

Másnap egy idegen tengeri szörnyeteg tünt föl a nyaraló alatti öbölben, s a villa cselédsége messzelátókkal nézte azt a kékinges dalmát ficzkót, a ki a vitorlákat igazgatta. A Láprózsa pár percz mulva horgonyt vetett a pusztaeörsi kikötőben, s a födélzetről egy ismeretlen tengeri tábornagy lengette a villa felé a sapkáját. Fertőy volt, a ki csakhamar csónakon jött ki a partra a várakozó szép asszonyért.

Érzékenyen bucsut vettek a háznéptől, a kis Fertőy kisasszonyok pedig a partig lekisérték bonnejukkal csinosan felöltözött mamájukat. Giovanni, a ki a födélzeten várt rájuk, szalutálva köszöntötte a Láprózsa elragadó utasát...

A hajó kikanyarodott az öbölből, mely tiz percz mulva véglegesen eltünt a szemük elől. A tó vizét pompás szél horzsolta és a kis yachtról nemsokára parányi lepkékké zsugorodtak össze a kis lányok lobogó zsebkendői... A Láprózsa teljes széllel hasitotta a világoskék hullámokat...

Gyönyörü délelőtt volt, tompa, de bájos őszi napfény borult a szőlőkre és a hegyoldalakra. A szinek még a kolorista nyár palettájáról kerültek a mosolygó vidékre, de egy szürke dekadens, az ősz, már megkezdte szomoru munkáját. A rezignáczió szelid költészete lebegett a verőfényes vidéken, az elmulásban való megnyugvás költészete... Az ősz egy mosolygó, ftizises asszony, a ki a hajában még harmatos rózsát hord... Tordayné szótlanul hajolt ki a födélzet karfáján és szeme elveszett a tó bágyadó szinein, az elmosódó kék hegyeken, melyek a horizont szélén a ködbe olvadtak, a kolostor kettős tornyán, mely büszke fenségben trónolt a sziklás hegyorom fölött. Délelőtt volt, aranyos napsugarak kaczérkodtak a fodrosodó hullámokkal -, de mély, szinte áhitatos csönd reszketett az átlátszó levegőben... A vasárnap délelőtt hangulata lebegett a szeliden haldokló szőlők fölött, melyekből csak ritkán hallatszott idáig egy-egy hangosabb kiáltás, elhalván a fölidézett visszhangban... Mintha a Láprózsa tizezer mérföldnyire uszott volna a czivilizált vidékektől, az oczeán ünnepies csöndjében... Csak távolról, a paloznaki partok felől, reszketett egy harang szava a levegő láthatatlan hullámain...

Tordayné különös pillantást vetett rá, mint gyermek, a kit fojtogat a sirás. Oly nehéz volt a szive ebben a csodálatos őszi enyészetben -, oly érthetetlenül közel érezte magához az elmulás gondolatát. Mosolygott, de a szeme hirtelen tele lett könyekkel.

Az udvarias Fertőy herczegi villásreggelivel várta bájos utasát, s a Láprózsa kabinja az oczeánjáró angol gőzösökkel vetekedett éléstár dolgában. Hideg sültek, pezsgők, pompás gyümölcsök vártak rájuk a rögtönzött buffetben, s Fertőy a grandseigneur szeretetreméltóságával adta a figyelmes háziurat...

Koczczintgattak, tréfáltak, Tordayné néha fenékig felhajtotta a vékony pezsgős poharat. Fertőy gyönyörködve nézte: igazán ugy rémlett neki, hogy soha sem látott szebb asszonyt életében. Csupa élet, csupa egészség volt és a simára vasalt, rózsaszin kreton-bluz, melyet egy sárga öv fogott át, világosan sejtette pompás vállait, karcsu, arányos derekát. Fertőy rágyujtott egy szivarra és látván, hogy a vendége álmos, udvariasan megkérdezte tőle:

- Akkor szépen le fog feküdni ide a divánra és alszik egy órát vagy másfelet.

Fertőy alázatosan kezet csókolt és a szép utast egyedül hagyta a kabinjában. Délután két óra volt, a szeptember mimelt forrósága borult a mozdulatlan habokra. Nem a julius gyötrő napfénye ez, hanem az üdülő betegek, a kényesek langyos sugárözöne, melyben olyan édes megfürödni utoljára... Beállt az ebéd utáni szélcsönd, a Láprózsa lomhán ringatózott a szendergő viztükrön. Giovanni még bibelődött egy darabig a vitorlákkal, de látván hogy minden haszontalan, ő is elbóbiskolt a nagy vászonlepedő árnyékában. Fertőy ugy érezte, hogy az egész kerek világon egyedül van... Körülötte minden mély álomba volt merülve; a Láprózsa, a szép asszony, Giovanni, a tó, a parton fehérlő villák, a falusi vinczellérek présházai... Csak a nyári levegő zugása vette körül a pihenő hajót és mintha egy otromba dongó légy bugott volna valahol a levegőben.

A hajó fölött egy dióbarna pillangó keringett, egy különös pillangó, a milyet Fertőy még soha sem látott életében. Bolondos gondolatok czikkáztak az agyában, mintha a lepke a saját fejéből röppent volna ki, s most gunyosan igy szólana hozzá:

- Nem okos ember, a ki idefenn kuksol, mig egy szép asszony nyitott ajtók mellett alszik a szomszédos szobában...

Fertőy elhessegette a lepkét, de a különös pillangó most az árboczfa derekáról nézett vele csufolódva farkasszemet.

A pillangó elrepült az árboczfáról, de a pajkos gondolat ott maradt a Fertőy fejében. Ej, mi lenne csakugyan, ha megnéznők, hogy alszik-e?

Lopva lesurrant a lépcsőkön, nehogy Giovanni az álmából felébredjen. A kabinban le volt bocsátva az ablakfüggöny, hüvös, biztató homály fogadta a felnyitott ajtóban. Ugy érezte magát, mint a tolvaj és hallgatózva állt meg a küszöbön. Mi lesz, mi fog történni odabenn? Ej, bolondság, az történik, a mi Ádám óta rendesen, egyedül egy kivánatos asszonynyal...

Halk pihegés hallatszott a meggyvörös szattyándivánról, - Tordayné gyanutlanul aludt. Hátha nem is alszik, csak szinleli, affektálja az álmot?... De nem, még sem lehet, mert lám, fel van pattanva két gomb a csinos kretonbluz elején...

Két gomb nem a világ, de két gomb is sokra képes, különösen akkor, ha hiányzik... A Fertőy szeme káprázva nézte a kibontott bluzt, pedig csak két centiméterrel több látszott ki a Tordayné hófehér vállából...

A széken egy füző hevert, meg a vékony, összegöngyölgetett, sárga öv. A szék alatt egy mesébe való topán, - de a lábakat irigyen eltakarták a szoknya bő ránczai... Édes fészek, a hol a legszebb pesti asszony ilyen otthonosan tanyát vert.

Nem irom le a Fertőy lelki küzdelmeit (mert a pszikhologikus rajzokhoz amugy sem váltottam iparengedélyt, s csupán a könnyed humor terén szabad jog szerint müködnöm) csak ott kezdem, a hol az alvó asszony hirtelen felriadt álmából. A kitanult olvasók jól tudják, hogy Fertőy alattomosan vállon csókolta (a Fertőy minden irodalmi őse igy tett) s Tordayné bágyadtan szegezte rá szép, de kissé értelmetlen szemét.

Gyorsan begombolta a két engedetlen gombot, de a kezét, mely a Fertőy kezében pihent, nem vonta vissza ugyanolyan sietséggel.

Fertőy kiáltani szeretett volna örömében, mert ez a békés tónus biztossá tette a felől, hogy Tordayné az övé lesz...

- Ha megtür, engedelmesen meghuzódom a lábainál, vagy szépen elmondom a reggeli imádságot...

- Nem bánom, de ha rosszul viseli magát, könyörtelenül kitérdeltetem a sarokba...

- Nem viselem magamat rosszul, ha a tanitó néni megint kigombolja a fentebbi gombokat...

Igy folyt egy darabig a beszélgetés, tréfásan enyelegve. Mindketten elhallgattak később és egyszerre megérezték a friss szellőt, mely a parti hegységek között feltámadt. A gyöngén himbálózó Láprózsa egyszerre teljes vitorlájával nekifeszült az erőteljes szélnek, mely jókedvüen tovaragadta őket a félsziget sziklabérczei felé. Valami kéjes, kimondhatatlan érzés volt, a mint a kis vászonpillangó végigrepült a viz fölött, - és Tordaynét érthetetlen módon elfogták megint az előbbi napok szentimentális érzései...

Szép volt, hóditó, a szeméből szenvedélyes fiatalság csillogott, - és mégis, az a borzasztó bizonyosság fogamzott meg benne, hogy ez az utolsó szerelmi kalandja... Az arczán még nem láttak ránczot, de a szivében kétségbeesve érezte már a dér hideg nyomait. Még nem fedezte föl a legelső ezüstös hajfürtöt, de finom asszonyi lelke már megsejtette az alkony közelgő sötétjét. Szeretett volna igy szólani: "Édes ifjuság... édes, tovaröppenő szerelem..." - de megmagyarázhatatlan félelem fogta el és igy szólott, majdnem könyörögve:

Érezte, hogy vége van, hogy képtelen tovább megőrizni a józan eszét, hogy elbukik a legutolsó szerelmi harczban... Érezte, hogy gyalázatosan cselekszik, de egyszerre átfutott a szivén az öregség fagyos áradata, mely immár feltarthatatlanul közelgett... És igy szólott kétségbeesve a lelkében:

Fertőy most átölelte a nyakát, keze belemélyedt az asszony sürü hajába, izzó ajkával öntudatlan az ajkát kereste... És az asszony lázban égve, suttogta:

A félszigethez értek, a sziklás hegyorom alá, melynek lábát a tó vize mossa. A hegyoldalon még zöldeltek a galagonyák, mogyoróbokrok levelei virultak a keskeny gyalogösvényen, de a figyelmes szem már meglátta rajtuk a vörös eret, melylyel az ősz az ő áldozatait megjelöli... A vizen még csillogtak a napsugarak, de Tordayné didergett a verőfényben. Mintha rózsás bőre megpuhult volna, a szeme alatt fekete pöttyök ütődtek ki és Fertőy ijedten pillantotta meg a ránczot, mely az ajka szögletében leskelődött...

Nekiindultak a gyalogösvénynek, mely a holt király kápolnájához vezet. Hervadt, szomoru virágok köszöntötték őket a sárguló domboldalon.

Pongrácz a "Hollandi Udvar"-ba ment ki vacsorázni a barátaival. Mielőtt a zenepavillon elől megindultak volna, türelmetlenül nézte meg az óráját.

- Az ut oda és vissza másfél óra, a vacsorába is beletelik egy óra... Nagyszerüen agyon fogom ütni azt a három órát, a mi a találkozásunktól elválaszt...

Minthogy magam is fürdővendég szoktam lenni, tartozom azzal a diszkréczióval, hogy ne áruljam el annak a gyönyörü asszonynak a nevét, a kivel a szerelmes Pongrácz találkozni óhajtott. És vajjon mit is tartozik a dologra, hogy ki volt a Pongrácz ideálja? A ki minden áron tudni akarja, ugyis megkaphatja a pontos czimét a kertész pavillonjában, a honnét egész rózsa- és szegfüerdők keltek utra mindennap egy zöldbefuttatott villa felé. Pongrácz egy detektiv szivósságával környékezte két hétig a zöldbefuttatott villát, mig végre elérkezett a boldog nap, mely türelmét és kitartását megjutalmazza.

Pongrácz nem beszélt sokat az uton és a vacsora közben aggodalmasan szemlélgette a Kogel fölé gyülekező felhőfoszlányokat. Mikor a rántott csirkével végeztek, eszeveszett szél nyargalt végig a kerti korcsma asztalain és garázdálkodva rántott le egynehány rózsaszinü abroszt. Be kellett menekülni a verandára és a vendégek, a kik még nem végezték be a vacsorájukat, lemondólag integettek a korcsmáros felé.

- Ágyakat kell késziteni a korcsma-asztalra, mert innen alig jutunk be ma éjjel a fürdőbe.

A "Hollandi Udvar" terjedelmes telkét paskolni kezdték a hullámok, a nyárfák hajladoztak a szélben és kék villámok ijesztgették az idegesebb kirándulókat. A Pongrácz kollégái ujra megtöltették a söröskancsójukat, de Pongrácz dühös izgalommal nézte meg odabenn az óráját.

Pont nyolcz óra volt. A "Hollandi Udvar" szép időben is jó háromnegyed órányira fekszik a fürdőhelytől; kérdés, hogy a kitörő zivatarban be lehet-e jutni egy óra alatt? Pongrácz dühösen rágta a szivarját.

Fizetett, magára öltötte a zöld loden köpenyegét és mig a többiek a verandán tanyát vertek, gyorsan elindult a fürdő felé. A gyaloguton ment jó darabig, de mikor a gyalogut elveszett az egyik majorságban, mérgesen nekivágott a buzaföldeknek. Jó negyedóráig mehetett, mikor egyszerre teljes erejével kitört az alpesi zivatar. A Kogel mély szakadékaiból piszkos esőviz omlott alá és a Pongrácz széles szalmakalapjáról kisebbfajta Niagara-zuhatagok csurogtak le a megrémült pipacsokra. Pongrácz nem volt gyáva ember, de a folytonos villámlás megijesztette. Most látta először az alpesi vidékek rémületes égiháboruját, mely kegyetlen vadsággal verte végig a reszkető hegyeket s toporzékolva nyargalt keresztül a jajgató, hiszterikus fatörzseken.

Pongrácz kétségbeesve nézett szét a hullámokon, de még haragjában is gunyos pillantásokat vetett a Kogel elsötétült orma felé.

De csakhamar abbahagyta a gunyolódást, mert ő sem volt jobb helyzetben a Kogelnál. A loden-kabát ráragadt a testére, s a szél néha biztató kisérleteket tett, hogy a szomszéd tartományba áthajitsa. Pongrácz aggodalmasan nézett szét valami emberi hajlék után, mert azzal csakhamar tisztába jött, hogy élve nehéz lenne bevergődnie a homályba burkolózó fürdőhelyre.

Tétován pillantgatott jobbra-balra az ég világoskék tüzijátékánál, mikor a jegenyésen tul egy kivilágitott üvegterrász ötlött egyszerre a szemébe. Pongrácz biztatni kezdte meggémberedett lábait, s tiz percz mulva egy testet öltött Niagara zuhatag kopogtatott szerényen a villa üvegfalán. Senkisem felelt, de Pongrácz, a ki e perczben az oroszlán barlangjába is habozás nélkül belépett volna, sietve felnyitotta az üvegajtót.

A terrásszon hárman üldögéltek a teritett asztal mellett: két fiatal hölgy és egy időses őszszakállu uriember. Mikor Pongrácz nehány pillanat mulva látni kezdett, ijedten dobta a háta mögé a cseppfolyóssá vált szalmakalapot.

Egyszerre megismerte az üvegterrászt, melyet annyiszor megbámult messziről, mikor néha napján a Flóra-zuhataghoz kirándultak. A villa Maria Karolina anhalti uralkodó herczegnő tulajdona volt, ugyanazé az érdekes szőke asszonyé, a kinek válópöréről két világrész lapjai beszéltek ezekben a napokban. Az ujságok leirták, hogy a szőke Maria Karolina az anhalti kastély zongoratermében bizalmas téte a téteben találta a férjét, egy oldalági orleansi herczeget, Adelheide von Felsenbach kisasszonynyal, a herczegi udvar felolvasó hölgyével. A szőke uralkodó herczegné ugy tett, mint a pirosvérü polgári asszonyok: rögtön világgá kergette a perfid perszonát, az urának pedig udvarias szavak kiséretében adta ki az utlevelet. Az orleansi herczeg, a ki csak indigéna volt Anhaltban, a titkára kiséretében könnyezve kelt utra a monakói tengeröböl felé, s a következő héten már a kaszinói croupier-k közt keltett szenzácziót uj és eredeti játék-kombináczióival.

Mikor Pongrácz megtudta, hogy hova tévedt, villámgyorsan czikázott át az agyvelején a következő gondolat:

- Ugyan, micsoda törvény parancsolja nekem, hogy én az anhalti uralkodó herczegnét ismerjem?... Ugy fogok tenni, mintha sejtelmem sem lenne a kilétéről - az ilyesmi tetszeni szokott a koronás asszonyoknak...

A ruhájáról ügyesen lerázta a vigan csörgedező patakokat, majd udvariasan meghajolt az őszszakállu ur előtt.

- Uram - szólott szerényen - az eső ide kergetett a villájukba és kénytelen-kelletlen a vendégszeretetükhöz kell folyamodnom... Ha a nagyságos asszony megengedi, itt várom be az égiháboru végét, de ha alkalmatlannak találnak, szivesen visszatérek ismét a kertjük alatt háborgó oczeánra...

Mikor Pongrácz a nagyságos asszonyt emlitette, pajkos napsugár szaladt végig a szőke asszony ibolyás szemein. De aztán komolyan igy szólott:

- Igen, -: felelt Pongrácz, - csak öt nap előtt jöttem Magyarországból... Odakünn vacsoráztam a Hollandi Udvar-ban és a zivatar utólért a visszatérő utamban...

- Pongrácz a nevem, ügyvéd vagyok és tartalékos főhadnagy a budapesti I. számu huszárezredben...

Helyet mutatott Pongrácznak az asztal mellett, majd az öreg urra és a másik asszonyra mutatott:

- Teichwald Ottó, a nagybátyám, Teichwald kisasszony, a testvérhugom... Magamat meg özvegy Teichwald Kurtnénak hivnak - s a boldogult férjem mind százados szolgált a német hadseregben...

Az öreg ur elfordult kissé, a fiatalabb hölgy pedig sürgős nézegetni valót talált az asztalon heverő himzésen. Pongrácz mennyei derültséggel élvezte a rögtönzött vigjátékot.

- A fenséges asszony azt hiszi, hogy engem bolondit... Várjunk csak fenség, majd meglátjuk, hogy ki nevet utóljára?

- Kedves bácsi, - mondta, - csöngessen, hadd hozzanak forró kávét az átfázott huszárnak...

A nagybácsi megnyomta a csöngetyü gombját, egy öreg, pofaszakállas komornyik pedig párolgó fekete kávét hozott a váratlan vendégnek... Pongrácz nem kináltatta magát sokat, hanem vigan felhörpintette az aranyos csésze tartalmát.

- Mindig ugy hallottam, hogy az anhalti asszonyok kedvesek, de most látom, hogy még kedvesebbek a hirüknél.

A fiatal hölgy a földre ejtette a himzését, az öreg ur pedig a szemüvegét kezdte törölgetni a zsebkendőjével. A szőke asszony bájosan elnevette magát.

A komornyik cognacot is hozott a fekete kávé mellé és Pongrácz, a ki derekasan átfázott, fesztelenül delektálta magát a kitünő itallal.

- Dehogy, csupa tiszteletreméltó rom... A Hohe Tannenburg csonka tornya fiatal gyermek hozzájuk képest, pedig, ha jól tudom, a XIV. században épitették...

- Lám, ilyenek a férfiak, - mondta a herczegnő tréfásan. - A fürdőben hat asszonynak udvarol, itt pedig a Hohe-Tannenburghoz hasonlitja valamennyi ideálját.

Az öreg ur czigarettel kinálta meg Pongráczot, a szőke asszony pedig kérőleg szögezte rá világoskék szemét.

- Várjon csak - az a magas, barna asszony, a ki fehér flanel ruhában szokott üldögélni a kut körül.

- Ugy van. Tehát akarják-e hallani a Kesselwarth ur, a Kesselwarthné asszony és a hegyesszakállu Luczifer történetét?

- Luczifert ugyebár Lothar von Teucht-Hammernek hivják s gárdahadnagy egy porosz vértesezredben?

Pongrácz elmesélte a legujabb fürdői pletykát, az anhalti uralkodó herczegnő pedig tágranyilt szemekkel hajolt előre az asztal fölött. Az öreg ur és a fiatalabb hölgy is közelébb huzták a széküket s szomjas tekintettel szürcsölték a pikánsul elmondott történetet. Pongrácz, mikor a mondókáját elvégezte, bizonyos demokrata elégtétellel vonta le a következő igazságot:

- Bizony isten nem nézné ki belőle a kiváncsi fehérszemélyt, a ki az udvarmestere és az udvari dámája kiséretében látja meg czitromsárga fogatában... Pedig az anhalti uralkodó herczegnő is épp olyan kávénénike odahaza, mint a zsilipvölgyi járásbiróné...

Jókedvü malicziával mesélt egyetmást a különböző fürdővendégekről, s csodálkozva tapasztalta, hogy a herczegnő minden embert ismer, a ki a kutak körül megfordul.

Pongrácz visszaélt kissé a helyzettel, a mennyiben illetlen gyorsasággal üritgette ki több izben a cognacos poharát. Lassanként elfeledkezett a légyottjáról, duhajkodó jó kedve támadt s gonosz ötletek csiklandozták veszedelmesen a szája padlását. Kedélyesen, elégedetten nézett ki a dühöngő zivatarba, majd vidáman csettintett a nyelvével.

Pajkos gondolatok motoszkáltak a fejében és egyszerre alattomosan nevetni kezdett.

Az öreg ur hálásan nézett rá, a fiatal hölgy letette a himzését, a herczegnő egy császárzsemlyével játszogatott szórakozottan az asztalon. Pongrácz együgyü arczot vágott.

- A nagyságos asszony azt mondta az imént, hogy az anhalti herczegség a lakóhelye...

- Akkor bizonyosan tud nehány ismeretlen részletet a herczegség világhirü botrányáról... Hát csakugyan olyan kardos menyecske az anhalti uralkodó herczegnő?

Pongrácz be volt kissé csipve, de pszikhológiai érzékének mindenha becsületére fog válni, hogy e mondása után igy szólott magában bánatosan:

A herczegnő vértelen arczczal meresztette rá vizszinü szemeit, a fiatal hölgy pedig mind a két kezével megkapaszkodott a félrecsuszott abroszba. Csak az öreg urnak volt annyi lélekjelenléte, hogy a csöngettyü gombját megnyomja...

Pongrácz szomoru pillantást vetett a félig telt cognacos üvegre, az öreg ur aranyos czigarettedobozára, a terrász puha, kényelmes székeire. Érezte, hogy kiüzik a paradicsomból és keserü rezignáczióval dörmögte:

Mig a komornyik kijött, a herczegnő dideregve burkolózott be egy fehér gyapju shawlba, Pongrácz pedig szemtelenül vett még egyet az udvarmester czigarettái közül. Mikor a kékfrakkos, öreg herczegi szolga végre megjelent a terrászon, az udvarmester csöndesen mutatott a könnyedén czigerettázó Pongrácz felé.

Pongrácz, mig a kabátját és a kalapját összeszedte, fesztelen nonchalençe-szal tette hozzá:

Meghajolt a szótalan társaság előtt, majd a komornyikkal együtt elindult az országut felé. Az égből patakok omlottak alá és Pongrácz elkeseredve gondolt a száraz, meleg, üveges terrászra, a honnét csufosan kikergették. Mikor kiértek az országutra, egy fényes ezüsttallért adott át a didergő komornyiknak.

A fürdőhely lámpái még nem látszottak. Pongrácz a sötétben bandukolt tova. Összehuzta magán a vizes köpönyegét és igy dörmögött:

Nemrégiben záros határidőre kellett megirnom egy elbeszélést. A sietős munka nem ment valami jól, néha perczekig kellett vesződnöm egy ostoba mondattal, a fantáziám kiszáradt, a festékes csészécskéimből csak nagy fáradsággal tudtam kimártogatni a szineket - és busan, bosszankodva csaptam le a tollamat az iróasztalra. Magam sem tudom, hogy miért, - de végre igy kiáltottam fel türelmetlenül:

- Oh, Muzsa, hajdani kollegáim kedvese, - hol vagy, hogy megsegitenél bajomban!...

Nem telt bele két másodpercz, a cseléd lábujjhegyen lépett be az irószobámba, egy vékony elefántcsontpapirral a kezében. Egy névjegy volt, a melyről ezt a sort olvastam le: "Mlle Kalliope."

Egy öreg kisasszony lépett a szobámba, kissé kopott, fekete karakül-köpenykében, gyöngyös, viola virágos kalapban, a kezén reczézett keztyükkel. Nem volt éppen vén, - de csuffá, kellemetlenné tette a rizspor, mely az arcza ránczait betöltötte. Vénkisasszonyos selypitéssel kivánt jó napot, majd fáradtan leült az egyik karosszékbe.

- Kalliope kisasszony vagyok! Mlle Kalliope, az epikus költészet muzsája... Ha jól tudom, hivni tetszett tiz perczczel ezelőtt...

Zavartan szögeztem rá a szememet - és Kalliope kisasszony szégyenkezve babrált a plüs ridikülje mélyében. Oh, mily csuf volt igy, arczán a szemérem pirjával, mily öregesen, vigasztalanul csuf! Az ember, még ha költő is, nem szeret rosszat mondani az asszonyokról, - de becsületemre: Kalliope kisasszony volt a legcsufabb teremtés a föld összes lyány-személyei között.

Mikor látta, hogy hosszabb ideig mitsem szólok, szendén, ártatlanul emelte rám vizszinü szemeit.

- Doktor ur, - mondta suttogva, - ön alkalmasint azon csodálkozik, hogy kissé idősebb vagyok a hiremnél... Ön arczom rózsáit, termetem bájos körvonalait, szemem bóditó tüzét keresi - a régi észvesztő muzsát, a ki a költőket homlokon csókolta... Ilyen istennőket ma már nem talál, legfeljebb az Excelsior czimü balletben, ha Sarkady kisasszony játszsza a Haladás szellemét... Ah, tisztelt doktor ur, valaha én is bohó, könnyelmü dalokkal jártam a virágos mezőkön, - mikor a fiatal Homér udvarolt nekem a görög babérligetek holdfényében... Ne vegye oktalan dicsekvésnek, - Görögország minden gavallérja velem mulatott négyezer esztendővel ezelőtt... Micsoda partiekat csinálhattam volna, királyok és istenek, félistenek és faunok tették a lábam elé a szivüket... De balga voltam, mint minden szép leány és egy élet zavartalan nyugalmáért nem áldoztam fel a tovatünő pillanatot... Tegnap egy szerelmes királyhoz suhantam be az éjszaka leple alatt, ma egy sóhajtó pásztor fejét fektettem az ölembe, egy jókedvü, ostoba faunnal tánczoltam a virágos erdő mélyén... Csók, táncz, ölelés, - minden nap más karjában szunnyadni el, tovatünni a legelső hajnali szellővel, bekopogtatni a poéták viskójába, kergetőzni a rosszkedvü árnyékokkal az alkony aranyos csendjében... Édes, szép ifjuságom, a mikor még az ifjak lázban nyögtek a látásomra, a betegek meggyógyulva csókolták övem leomló szövetét... Férjhez mehettem volna, mint a szőke Heléna, - de én többre becsültem a sóhajtozó bohémjeimet, mint a komoly megállapodott férjeket... Ah, édes, jó uram, - a szerelem egy félórája többet ér, mint egy egész ezüstlakadalom, egy szellős pásztoróra többet, mint a függönyös nyoszolyák... Szerettem mindenkit, a kinek fiatal szive volt, de a kedveseim most közömbösen porladnak a virágos görög mezők alatt, - mig én árván, meggörnyedve bolygok a zuzmarás északon...

A szegény muzsa sirva hajtotta le a fejét, - de valóban nem is lehet valami vidám érzés, ha a kedveseink négyezer év óta nyugosznak közömbösen a föld alatt. Megsajnáltam a szomoru perszonát, s részvevőleg fogtam meg a kezét.

- Köszönöm, uram, - folytatta a könyező muzsa, - köszönöm, hogy van irántam egy kis jó indulattal... A görög gavallérjaim halála óta vége az én gyönyörü virágkoromnak, a fiatalság hirtelenül elhagyott, mint egy önző, rosszszivü udvarló... A középkorban még voltak némi hóditásaim, fiatal papok, a kik magános kolostorokba vitték szerelmi bubánatukat, még hivogattak, invokáltak néha zord téli estéken... Latinos öreg urak, a kik még a régi fiatal nemes arczu muzsát látták a lelki szemeik előtt, még áhitatosan megemlékeztek rólam, ha töredezett lantjukat a kezükbe fogták... De azóta, jó uram, azóta!... Kinek kellek én, öreg, rigolyás, régi módi teremtés, a ki merő anakronizmusból kóborlok e kihülni készülő földtekén?... Az erdők hidegek, a föld nedves és a lusta Héliosz már kora délután elmerül az oczeánok mélyébe... Oly hideg van itt, oly sötét!... Fázva gondolok vissza a napsugaras babérerdőkre, a kék tengerre, a melyen valaha Homéroszszal jártunk kettecskén az aranyos verőfényben... Nincs már igazi napsugár - és a lelkem fázik belől az örökös alkonyatok ködében...

Ismét részvéttel fogtam meg rövid, reczézett keztyüjét, de a muzsa most hevesen kapta el a kezét, s kétségbeesve ugrott föl a karosszékről.

- Ne nyuljon hozzám, szólott iszonyodva, nem érdemlem meg, hogy a kezemet megsimitsa, - mert, ah, jó uram, mindörökre el van zárva előlem a becsület ösvénye... Rossz, czéda, erkölcstelen perszona lett belőlem, de mit meg nem tesz valaki, hogy a nyomoruságos életét megmentse... A gavallérjaim korcsmákba, lebujokba, kaszárnyákba czipelnek magukkal, részeg korhelyekkel koczintok a füstös csapszékekben, kendőzöm magam, tökfilkókkal kaczérkodom és a gyalogjáróról kacsintok az urakra, mint a legutolsó debella... Oh, tiszta, makulátlan ifjuságom, mikor még nemes ifjak udvaroltak nekem és piruló királyfiak homlokára lehelltem szüzi csókomat... Ki hitte volna, hogy a kloakákban kell gyalázatos kenyeremet megkeresnem? Az asszonyok irigykedve néztek rám és az istennők nyájasan köszöntöttek felséges atyám udvarában, - ma minden jóravaló asszony elfordul, ha véletlenül megpillant az utczasarkon... Valaha az itakai tengeren bolyongtam az aranygyapjasok bárkáján, - ma az utczasarkon csábitgatom az ifjakat... Ha Zeüsz atyám megérte volna ezt, ha Mnemosyne anyám a Ranolder-utczai hónapos szobám piszkos függönyét megpillantaná!... Hátul lakom az udvarban és az ablakom egy gőzfavágóra néz, melyben részeg tót napszámosok dolgoznak. Valaha sötétzöld olajfaerdők és aranyos bárkák a tenger kék hullámain -, ma gőzfavágó és tót napszámosok - brrrr!

Megrázkódott és az ajka elkékült, - oly borzalmas volt látni a csuf, rizsporos, vénülő muzsát a mai enervált költők kedvesét... A szegény asszony fázósan huzta össze magán a köpenykéjét, majd esdekelve fordult felém:

- A költők mind hivatalt vállalnak, - mondta, - ki bankot igazgat, ki tüzek ellen biztosit, - miért ne juthatna hát a muzsa is valami tisztességes állásba?... Ha tekintetességed adna egy névjegyet, ugy gondolom, számithatnék a sikerre...

Egy névjegyre irtam nehány meleg sort, s a muzsa hálálkodva rejtette el az ajánló-levelet ridikülje mélyébe. Az ajánlás, a mint hallom, használt - és Kalliope, az epikus költészet muzsája, elsejétől kezdve mint kinevezett telefon-kezelőnő fogja szolgálni a budapesti előfizetőket...

Tihamér alanyi költő volt, de az alanyi költőkre rossz idők járnak a legutolsó évtizedben. Hol vannak ma már azok a szerelmesek, a kik alanyi költemények olvasásával töltik el a vacsora idejét? Az alanyi költészet lejárt mesterség, akár a szürszabóság vagy a koppantógyártás. Tihamér a lakáspénzét sem kereste ki az alanyi muzsából s a téli-kabátok intézményét csak a jó barátjai hireszteléséből ismerte. Kopottan, hosszu hajjal járt a Dunaparton és a városligetben s szelid nehezteléssel gondolt az idősebb Tihamérra, a ki már rég a sir homályában pihent.

- Nem jól cselekedett az öreg, mondta keserüen, mikor az alanyi költészetet jelölte ki jövendő életpályámul.

Elvégre is mit cselekedhetett volna most már egyebet, sulyos harmincz évvel a vállán, ritkás, deresedő fürteivel? Harminczéves korunkban nem igen vagyunk már alkalmasok arra, hogy uj mesterséget válaszszunk s a szükölködő Tihamér irigy pillantással nézte a kövér ügyvédeket, a vagyonosodó kereskedőket, a nyugdijukat élvező, elégedett hivatalnokokat. Ő előtte bizony szomoru szinben tüntek föl az eljövendő öregség napjai, mert az alanyi muzsa sem különb a többi asszonynál: ő sem nézi valami szivesen a vénülő gavallérokat. Tihamér, ha néha hajnaltájban a jövőjére gondolt, szomoruan vette ajkához a pikkolós csészét.

- Még pikkolóra sem fog telni, mondogatta elcsüggedve, pedig a pikkoló tartja a lelket az alanyi költőkben...

Történt eközben, hogy Waldner ur egy tavasszal beleszeretett az unokahugába. Waldner ur a Központi Bank igazgatója volt, a Waldner ur unokahuga pedig fius rózsaszinü ingben játszogatott lawn-tennist a városligeti villájukban. A vezérigazgató, a ki Emmuskát gyerekkora óta ismerte, csak a rózsaszinü gigerliing láttára ébredt ama különös dolog tudatára, hogy a hugát szenvedélyesen szereti. Waldner ur udvarolni kezdett szép rokonának, az üres óráiban pedig fiatalos hévvel olvasta az alanyi költeményeket. Ily körülmények közt jutott kezébe a Tihamér Szentjános-bogarak czimü verseskönyve s nem tulzunk, a mikor azt állitjuk, hogy finánczférfiut talán a világ teremtése óta sem bájolt el annyira verskötet, mint a Szentjános-bogarak a Központi Bank igazgatóját. Waldner ur a költő privát élete felől is szerzett hiteles informácziókat s mikor megtudta, hogy Tihamér éhezik, haragosan csöngette be az irószobájába a bank legelső czégjegyzőjét.

- Sőt azt sem tudom, hogy Tihamér a világon van, felelte a czégjegyző őszintén.

- Tihamér ezidőszerint a legjobb alanyi költő és a versei évszázadok mulva is élni fognak. Gyalázat, hogy a profán jelen abszolute nem becsüli meg ezt a kitünőséget és Tihamér többször koplal, mint a hányszor jóllakik. Hogy ez égbekiáltó botránynak végét vessem, elhatároztam, hogy a költőt tisztességes fizetéssel alkalmazni fogom a vezetésem alatt álló pénzintézetben. Tihamér másfélezer forint fizetést fog kapni és négyszázötven forint lakáspénzt...

- E szerint, szólt szárazon, a jövőre versben fogjuk kitölteni a váltók és az adóslevelek blankettáit...

- Ne beszéljen ostobaságokat, hanem értesitse azonnal Tihamért. A költő a levelezési osztályban fog dolgozni a Friedmann ur keze alatt.

Igy került be Tihamér egy szerencsés órában a Központi Bank levelező osztályába. Mikor a nagy függönyös előcsarnokon, az egyenruhás bankszolgák csoportjai közt végighaladt s mikor a csinos, selyem nyakkendős hivatalnokoknak alázatosan bemutatkozott, a szegény költő hálálkodva gondolt a muzsára, a kinek biztos állását köszönhette. Waldner ur, a ki még délelőtt fogadta, áradozva beszélt a költeményei felől, majd egy felületes pillantást vetett a poéta kopottas öltözetére.

- Ha a pénztárhoz lemegy, szólott aztán, száz forint előleget fog kapni, hogy a szükséges holmikat beszerezze.

Tihamérnak sohasem volt még száz forintja s mikor a fényes, kék bankjegyet a tárczájába dugta (a melyben mindeddig csak költeményeket őrizett), ragyogó szinben látta maga előtt az egész szépséges világot.

- Öreg napjaimra villát veszek Promontoron és tehenet meg tyukokat tartok, gondolta. A verseimet pedig japáni bambusz-papiron adom ki, ujdonatuj elzevir betükkel...

Friedmann ur, a kinek keze alá a boldog poétát beosztották, affektált udvariassággal fogadta a legujabb hivatalnokot.

- Mondja csak, kérdezte naivul, mi történnék, ha a muzsa a hivatalos órák alatt keresné odahaza a lakásán?

- Ohó, itt nem igen vehetnők hasznát. Az üzleti levelek terén még nincs elfogadva az ötödfeles jambus...

Friedmann ur kutatni kezdett az iróasztalán, majd egy halványnyomásu levelet adott át a várakozó Tihamérnak.

- Nézze, szólt, a tápió-szeghalmi téglagyár ötvenezer forintnyi visszleszámitolási hitelt akar kieszközölni a bankunknál. Irja meg egy udvarias levélben, hogy harminczezer a maximum, a melyet a vállalatnak engedélyezhetünk...

- Hogyne, dadogta a szerencsétlen költő, de azért méltoztatnék tán még egyszer elmondani...

Friedmann ur még egyszer elmondta a penzumot, Tihamér pedig gyöngyöző homlokkal vonult el abba a sarokba, a melyet kijelöltek számára. Mikor egy félóra mulva visszatért, a következő impurumot nyujtotta át kiváncsi főnökének:

- Igen szép, szólott méltánylattal, s egy drámai költeményben csinosan is venné ki magát, ha Császár ur vagy Mihályfi ur elszavalná. De mivel a kitünő müvészeket nem küldhetjük le ez ügyben a tápió-szeghalmi téglagyárba, majd én fogalmazok önnek valami elfogadhatóbb levélformát.

Pár pillanatnyi sietős irás után Friedmann ur a következő levelet olvasta föl a poétának:

Tihamér megtörten támaszkodott a karosszéknek, Friedmann ur pedig a bevégzett stilisták önérzetével folytatta:

A Bankban néhány nap mulva a következő apokrif levél czirkulált, mint a Tihamér állitólagos fogalmazványa:

Mikor az igazgató Tihamér felől kérdezősködött, a levelező osztály főnöke komolyan lelkesedni kezdett.

- Pompás ember és uj irányokat honosit meg az üzleti levelezésben... A felszólitó leveleket a Wallenstein modorában irja, a nyugtákhoz pedig a Velenczei Kalmár-ból veszi a szükséges szineket.

Az igazgató rendre utasitotta Friedmann urat, de a szegény poétának sok baja volt ettől kezdve a levelező osztályban. A főnök gunyosan olvasta végig a benyujtott fogalmazásait.

- Uraságod, szólt neki fitymálva, egy kissé hiányosan kezeli az egyszerü bővitett mondatokat...

- Bocsánat, mondta elpirulva, Tekintetességed kiváló tekintély lehet a lombard üzlet terén, de a magyar nyelv géniusza talán mégis bensőbb viszonyban van én velem.

A levelező osztály főnöke megbotránkozva tekintett a Tihamér zavaros szemébe.

Ettől fogva minden második levele könyörtelenül visszakerült az asztalára, s a szerencsétlen Tihamér sirva gondolt az ő régi boldog éjszakáira, mikor még az alanyi muzsával társaloghatott szegényes hónapos szobájában. Gondolta-e akkor, hogy a Szentjános-bogarak költőjét valaha egy prózai bankhivatalnok fogja azzal vádolni, hogy a magyar nyelv titkaiban járatlan? Ő, a szófüzés, a hangulatok, a finom árnyalások mestere, - és Friedmann ur, a ki minden egyes mondatában spanyolcsizmával és hüvelykszoritóval kinozza az ártatlan magyar nyelvet! A csöndesszavu Tihamért esztelen düh fogta el, mikor a Friedmann ur gunyolódásai az eszébe jutottak.

- Nem szabad türnöm, szólt, mert ő tulajdonképpen nem engem sért, hanem a szelid, bánatos alanyi muzsát...

- Gyávaság ennyi megalázást türnöm, csakhogy mindennap meglegyen az ebédem...

Másnap nem is ment a hivatalba, és harmadnap is odakünn bolyongott a Zugliget bokrai között. Mikor a Központi Bank igazgatója a következő héten nyájas levélben kérdezte meg tőle a távolmaradása okát, Tihamér csak annyit irt egy zárt, háromkrajczáros levelezőlapon:

Tihamér nem volt sokáig vig koldus, mert mikor októberben, hiányos házbérfizetés miatt, egy reggel kidobták a lakásából, az aréna-ut egy hideg padján töltötte az őszies éjszakákat. Tihamér e szomoru időkben csak látásból ismerte a felöltőket és a havelockokat és az étkezése is rendetlenebb volt némelyessel, mint a kalocsai érseké. Miért van oly csenevész tüdejük a tehetségesebb alanyi költőknek? Tihamér egy éjszakán aggasztóan meghütötte magát az ő szokásos lakópadján s mikor harmadnap a Dunaparton sétált, egyszerre hideg borzongás járta át elsoványodott tagjait.

A költő fentjárt még két napig, de a hét végén mentőkocsin vitték be a klinika ispotályába egy piszkos külvárosi kávéházból. A vig koldus ijesztően komolylyá lett és az apáczák szánakozva adták be neki a szépszinü orvosságokat. Alkonytájt, mikor a betegek imádkozni kezdenek a sötétülő kórházi teremben, Tihamér epedő pillantásokat vetett a folyosó csillogó gázlámpája felé...

- Nézze, sugta álmodozva, nézze, nézze csak, ki van ott? A ruhája csupa szikra, a szeme oly kék, oly bánatos, hogy sirás fojtogatja a torkomat... Ez a muzsa, kedves nővér, az édes, alanyi muzsa...

Az apácza chlorál-hidrátot adott Tihamérnak, a ki reggel felé szerencsésen elaludt. Bóbiskolt késő estig, este fölébredt és váratlanul igy szólt:

- Tévedtem, kedves nővér, Friedmann ur jobban tud magyarul... Ő mindent jobban tud, mint én, mert ő virágot hordoz a kabátjában, este czigányzene mellett vacsorál és nyáron a fürdőző lányoknak udvarol a kékvizü tavak mellett... Friedmann urnak van mindenben igaza, mert ő él, mig én csufosan elpusztulok... Jó éjszakát, kedves nővér...

E szókat mondván, a szegény Tihamér rezignáltan fordult a fal felé. Az apácza nem értette meg, mit akar, de ő is nagyon szomoru volt és ájtatosan összetette a kezét.

Kardosné katonás asszony volt. A férje ép ugy rettegett tőle, mint a cselédei -, és a kis Kardos-lányok, ha olykor csinyt követtek el, az atyjuknál kerestek oltalmat az anyjuk szigorusága ellen. Ella, mikor tizenkétéves volt, néha kisirt szemekkel kereste föl Kardost az irodájában.

Kardos, a ki tudta, hogy a protekczióját kérik, aggódva vakarta meg a feje bubját.

- Bujj el, - tanácsolta aztán a szepegő leánykának, - mert az anyád, jól tudod, nem érti a tréfát...

Viszont Kardos, ha néha rossz fát tett a tüzre, félénken surrant be játszogató leányához a gyerekszoba babái közé.

- Maradj itt, apa, - tanácsolta jóakaratulag, - mert mama reggel óta haragos kedvében van...

Kardosné vezette a háztartást, ő intézkedett minden pénzügyi dologban, sőt a férjének is ő adott egy-egy ötforintost szivarokra és egyéb szükséges apróságokra. Ő pörölt a butorkereskedővel, ő ment el az adóhivatalba, ha valami hibás tételt reparálni kellett, ő szerezte be a papirost a férje irodájába. Kardos később már egy nyakkendőt sem mert venni a felesége tudta nélkül és ha néhanapján - valami titkolt pénzből - nyalánkságokat vitt haza a kis leányainak, gondosan figyelmeztette őket:

Ella később felnövekedett és bálokba járt. A katonás Kardosné ekkor élte második fiatalságát, mert az ilyen alkalmakkor a maga számára is csináltatott egy-egy sötétszinü selyemruhát. Csak ilyenkor tünt ki, hogy az Ella édes anyja még szép és javakorbeli asszony és Kardos csodálkozva nézte a feleségét a czukrászda asztalai mellől.

- Bizony Isten nem látszik meg, hogy már három éve tulhaladta a negyvenet...

Ellát szerencse érte a mérnökök bálján; Ferenczy Lajos, egy gazdag épitész, halálosan beleszeretett. Ferenczy nem egy monumentális alkotással gazdagitotta Budapest középületeit és vagyona révén gazdagabb menyasszonyra is számithatott volna, mint a husz-huszonötezer forintos Kardos Ellára. Kardosné karonfogva ment vele az étterembe, Ella pedig tisztelettel nézte az impozáns szerb rendjelet, mely a Ferenczy frakkját ékesitette. Az épitész később a szalonjukban is fölkereste őket és a Kardosház évkönyveiben ez az időszak fogja viselni örök időkön által az aranykor diszes nevét. Kardosnét érthetetlen szentimentalizmus fogta el arra a gondolatra, hogy a leányát férjhez adja és Ella, a kinek eddigelé bizony nem igen volt része kényeztetésben, nem tudta mire magyarázni az anyja szokatlan gyöngédségeit. Kardosné olykor minden ok nélkül össze-vissza csókolta a leánya arczát és a legjobb ételeket, a legdrágább nyalánkságokat belekényszeritette volna, csak hogy jó kedvre hangolja. És öltöztetés közben, a leánya fejlődő és mégis tökéletes termetében gyönyörködve, sokszor szeretettel csipett egyet az Ella gömbölyü karjain.

Ferenczy, miután háromszáz konyakot és száz csésze fehér kávét megivott a Kardosék házában, egy szombaton hirtelen megkérte Kardostól az Ella apró, kis kezét. Kardos, a ki nem igen volt ahhoz szokva, hogy önállóan intézkedjék, zavartan babrált az iróasztalán.

- Olyan feleséget kap, - mondta, - hogy mind a tiz ujját megnyalhatja. Dolgos, szerény, takarékos - és hogy milyen szép, azt csak én tudom igazán... És hála Isten, nem is ugy van nevelve, mint a pesti lányok... Ez nem fogja megcsalni az urát, mert én ölném meg a saját kezemmel, ha valaha kaczérkodnék valakivel...

Ella, a ki mindig arról álmodozott, hogy házai és fogatai legyenek, a mamája utasitására még aznap kimondta a boldogitó igent... Ferenczy küldött egy szegfübokrétát, februárban pedig, egy csunya és ködös estén, mint férj és feleség hajtottak ki a pályaudvarba a belvárosi plébániából.

Mikor Ella, egy áprilisi napon, először ment végig asszonyfővel a koronaherczeg-utczán, összes lánykori ismerősei gyülöletes pillantásokat vetettek a szerencsés Ferenczy felé. Ella szemmelláthatólag teltebb lett és pufók, rózsás arczából asszonyos tudással mosolygott a járókelőkre két csillogó gyerekszeme. Bár éppen az esküvője előtt töltötte be tizenkilenczedik esztendejét, alig látszott többnek tizenhétnél s a kereskedők, a kofák, a kiknél olykor megfordult, csodálkozva nézték az Ella jegygyürüjét, franczia kalapját, nagy, asszonyos fülönfüggőit.

A lánykori ismerősei nevetve köszöntötték Ella asszonyt, a ki komolyan, impozánsan biczczentett édes kis fejével.

Kardosné mindennap meglátogatta a leányát, gyönyörködött az uj asszony gazdaságában, méltósággal rendelkezett az Ella cselédeivel. És olykor, hivatalból visszatérve, Kardos papa is fölnézett a leányához, s tréfásan, gyerekmódra vette az ölibe, ha néha egyedül voltak a nagy lakásban.

- Nem kapsz több czukorkát, nem kényeztetlek, vége az Ellácska gyermekségének... Most már csak a kicsiny Ferenczy kap, ha egyszer megjön a betyár...

Ferenczy nagy tisztelettel bánt az anyósával, néha elküldte érte a kocsiját, néha föl is szaladt hozzá egy perczre, ha véletlenül dolga volt a lakásuk körül. Kardosné, bár körülbelül egyidősek voltak, mindig a koros mama hangján osztogatta neki a tanácsait:

- Szeresse, édes fiam, vezesse, támogassa, hiszen olyan tapasztalatlan, olyan gyerek... Ha nem röstel egy kevés jóakaró fáradságot, páratlan feleséget fog nevelni belőle...

De a leányát, ha délutánonkint együtt kocsiztak ki a ligetbe vagy a budai részekbe, néha még a régi, szigoru hangon szólitotta meg:

- Olyan férjet kaptál, hogy az összes barátnőidet eszi a méreg... Azt mondom, megbecsüld, ha jót akarsz... Ha valamikor azt hallanám, hogy megcsalod, rögtön kitekerném a nyakadat...

Junius elején történt, hogy Kardosnénak dolga akadt az ügyvédjénél. Ebéd után ment föl a zöldfa-utczai irodába, a melyben Gáspár doktor ilyenkor lefüggönyzött ablakok mögött pihente ki a délelőtti tárgyalásait. A szobaleány, a ki Kardosnénak ajtót nyitott, tétovázva nézte végig a feketeruhás urhölgyet.

Bement az elsötétitett irodába, és Kardosné, a ki évek óta bizalmas viszonyban állt Gáspár doktorral, türelmesen várakozott az előszoba ajtajában. Az irnokok szobája üres volt még és a szobaleány félénken kopogtatta meg az ügyvéd fogadótermének üvegtábláját.

Alig mondta ki a szobaleány ezt a néhány szót, ijedt sikoltás ütötte meg a várakozó Kardosné fülét. Az ügyvéd rémülten szólt ki a becsukott ajtón át:

Ez a figyelmeztetés későn jött, Kardosné kipirulva rontott be az elsötétitett irodába. A szobaleány ijedten hátrált előle, s mennyei gyönyörüséggel nézte, a hogy az ismeretlen nagysága dühösen veri öklével a fogadóterem tejüvegjét.

- Nyissa ki, - ebben a pillanatban kinyissa... Hallottam a hangodat, te czéda, romlott teremtés...

És hogy a belső szobában még mindig nem adtak életjelt, eszeveszetten megrázta a kilincset.

A kulcs most megfordult a závárban és a nyilásban egy halálsápadt férfifej jelent meg.

- Az istenért, - szólott a remegő Gáspár doktor, - ne csináljon skandalumot a cseléd előtt!...

Kardosné berontott a szobába, Gáspár doktor pedig behuzta utána az üvegajtót. A kanapén egy virágkalapos, elalélt fiatal asszony feküdt, a ki gyerekarczát szégyenkezve rejtette el a diván himzett vánkosaiba. Kardosné rögtön megismerte az Ella világos nyári bluzát.

- Gyalázatos, - dörmögte elkeseredve, - inkább elpusztultál volna, semhogy ezt megérjem...

Gáspár doktor lehorgasztott fővel kuporodott össze az iróasztal fauteuiljében, Ella pedig sóhajtva nyitotta föl csillogó, kisleányos szemét.

- Ne bánts, - sugta gyöngén, - ne bánts, édes anyuskám... Oly boldogtalan vagyok, oly boldogtalan...

- Nem szeretem az uramat, sohasem is szerettem... Mindig idegen volt hozzám és csupán a ti kedvetekért lettem a felesége... Ha Gáspár nem volna, meghalnék...

A katonás Kardosné szivét forró érzékenység öntötte el, - hiszen oly hirtelen jött ez a szerencsétlen fölfedezés. Mindeddig büszke volt a menyecske leányára, a kit a sors jó férjjel, dus földi javakkal áldott meg s most Ella sirva, boldogtalanul vonaglott egy idegen férfiu szobájában. Szeme kivörösödött a zokogástól, széles csipője remegett és kezével lázasan szorongatta a kanapé vánkosait. Kardosné gyöngéden magához vonta a bünös, vergődő teremtést.

- Ne sirj, - mondta ellágyulva, - ne sirj hát, ha én mondom... Gáspár, hozzon gyorsan egy pohár friss vizet...

Mig az ügyvéd künn járt, felbontotta az Ella füzőjét, majd kendőjével felszáritotta a leánya sürüen omló könnyeit. Most már szeliden beszélt, az anyák tehetetlen rezignácziójával:

- Nem teszem boldogtalanná, - dadogta zokogva, - hiszen ő mitsem tud róla, hogy Gáspárt szeretem...

A friss viz magához téritette a boldogtalan asszonykát, Kardosné pedig ügyesen rendbehozta a felbontott frizuráját. Félóra mulva az anya és Gáspár doktor versenyt kényeztették a halavány Ellát, a ki szenvedő mosolylyal hallgatta a lélekzethez jutott ügyvéd trécselését. Mikor a mama később különböző visszaemlékezéseket adott elő leánykori élményeiből, aranyos napsugár szürődött át az ablak hófehér függönyein. Kardosné, a ki valaha azzal fenyegetőzött, hogy a saját kezével öli meg a vétkező Ellát, most szakasztottan ugy bánt vele mint a beteg gyermekkel, a ki az egész környezetét lekötelezte azzal, hogy a gyomrát elrontotta.

Golf János 1825-ben találta fel a rántottleves-konzervet. A rántottleves-konzerv egy félkanálnyi fehér por, mely egy liter forró vizbe öntve, két ember számára ad kitünő táplálékot. Golf János, a ki akkor szegény vendéglős volt Grácz egyik néptelen külvárosában, mint dusgazdag és tekintélyes gyáros hunyta be tiz év mulva a szemét. A Golf-féle apró bádogdobozok csakhamar egész Közép-Európában népszerüekké váltak, s a balkáni hadseregeket, a kik esténkint vigan kanalazták a kantinokban az izletes rántottlevest, nemsokára több nagyobb állam katonasága is utánozta a konzervek meghonositásában. Id. Golf János, mikor a gyárkertre néző gyönyörü hálóteremben utolsó utjára készült, titokzatos mozdulattal adta át ifj. Golf Jánosnak a rántottleves-konzerv megsárgult reczeptjét. A körülállók csak ennyit hallottak a beszélgetésből:

Ifj. Golf János kerek huszonöt évig, vagyis az 1860. esztendő derekáig kormányozta a hatalmas gyártelepet. A Golf-féle gyártmányok védjegye, a rézmozsáron ülő angora-macska, ezidőben már egyik legnépszerübb háziállatjává lett Európa középsorsu családainak, s a tromsői gyerekek ép oly gyönyörüséggel apritották be zsemléjüket a barna, köményszinü lébe, mint a kis cetinjei vagy cattarói nebulók. A második Golf János már elsőrangu tengeri fürdőkben pihente ki a téli szezon fáradalmait, s mikor egy juliusi napon az Északi tenger partján a legutolsó óráját közeledni érezte, ő is remegve adta át III. Golf Jánosnak a konzerv foszladozó reczeptjét.

- Ime a jólét, a gazdagság, a hirnév, suttogta sápadtan... Egy teremtett lélek sem tud kettőnkön kivül a konzerv készitési módjáról.... A hatszáz munkás egyszerü gépalkatrész, a fej te fogsz lenni, ezzel a rongyos papirral a fiókodban...

III. Golf János szintén rövid idő alatt megszerezte az őt megillető milliókat s még életében átadta a reczeptet IV. Golf Jánosnak, a ki a nyolczvanas évek elejéig állt a stájer gyártelepek élén. IV. Golf János mint Captain Rouge szerepelt a kiválóbb versenypályákon s hires lova, a Noe's Bark megnyerte az epsomi derbyt. IV. Golf János uralma önök előtt sem ismeretlen, t. olvasók: gyermekkoruk feledhetetlen emlékei közt bizonyára ott van a Golf-féle konzerv is, melyet nem egyszer kanalaztak föl kicsiny betegágyuk vánkosai közt...

A Golf-féle konzervnek természetesen épp ugy megvoltak a maga élősdijei, mint a többi szenzácziós találmánynak; Németországban öt éven hamisitották a hires bádogdobozokat, mig az államügyész rá nem tette a kezét a törvénytelen gyártmányokra. Konkurrens részvény-társaságok sokszorosan fölülmulták reklámban a Golf-féle vállalatot, de a közönség, mely majdnem hatvan éven át szürcsölte a különféle Golf Jánosok rántottlevesét, sorra megbuktatta a keletkező czégeket.

IV. Golf János alatt történt, hogy a gólya csökönyösen leányokkal állitott be a családi házba. IV. Golf Jánosné (szül. Schoenherr Katalin) sirva járt el a templomba, ha a gólya utban volt a család felé:

- Kegyes Szüz, esdekelt félénken, add, hogy fiut hozzon már egyszer az akaratos, malicziózus madár!

A kis Golf-leányok, a mint egymásután felnőttek, papolva mesélték a bonnejuknak:

De a gólya (mely néha csakugyan malicziózus házi szárnyas) makacsul megkötötte magát. Nyolcz-kilencz leányt czipelt egymásután a gyerekszobába. IV. Golf János, a ki veszedelmesen öregedni kezdett, aggodalmasan sugta a feleségének:

Még egy darabig számitottak a kis fiura a keresztnevén emlegették, mint valami kedves ismerőst, de a rossz gólya nem váltotta be a reményeket. IV. Golf János egy uralkodó kétségbeesésével gondolt a távoli jövendőkre s később tehetetlen rezignáczióval nyugodott bele abba, hogy Krisztina, a legidősebb leánya, örökölje a Golf-család titkát. A kis lányt gondosabban nevelték, tudós akadémikusokat járattak hozzá a családi házba, s a kicsinyekbe alázatos respektust oltottak be a reménybeli családfő iránt. És a barna, feketeszemü Golf Krisztina sugárzó büszkeséggel viselte a neki jutott méltóságot...

Igy történt, hogy a kilenczvenes évek elején egy gyönyörü, ragyogó szemü hajadon örökölte a családi nagyság forrását: az I. Golf János sárga, piszkos, félig széjjelomlott reczipéjét...

IV. Golf János, mikor a leányával utoljára egyedül maradt, igy szólott titokzatos suttogással:

- Soha se mutasd senkinek ezt a piszkos, foszladozó papirost!... A kincsnek éppen az a csodaereje, hogy senkisem tud róla a családfőn kivül!...

Golf Krisztina, mikor a gyárkertre néző fényes családi lakást elfoglalta, vállvonogatva zárta el a reczipét a nagy Wertheim-erőditmények mélyébe. Egy futólagos pillantást vetett a tükörbe (sohasem volt még ilyen fejedelme a hirneves dinasztiának) s gondosan megigazgatta fehér, gigerlis nyakkendőjét.

- Az kéne, mondta nevetve, hogy a rántottlevesnek szenteljem az ifjuságomat és a szépségemet.

Fogadott egy gyárigazgatót, Müller Károly Ágostot, a ki eddig a stettini puskaporgyárban dolgozott, mint a mühelyek felügyelője. A bájos Krisztina elégedetten nézte végig a fiatal ember gyönyörü okmányait.

- Ha a puskaporgyártáshoz annyira értett, mondta finom logikával, nem képzelhető, hogy a rántottleveshez ne értene...

A konzerves skatulyák vigan röpködtek szerteszét a czivilizált családok asztalaira és az uj igazgató az afrikai gyarmatokat is szerencsésen belevonta az üzlet óriási ügykörébe. A négerek, a kik egy mennyei sugallatra ájtatosan megtértek az anyaszentegyház kebelébe, pompás étvágygyal kanalazták a hittéritő telepeken a Golf-féle zamatos leveseket...

- Jőjjetek, édes milliócskák, suttogta csábitóan, röpüljetek ide a karjaim közé...

És a milliócskák beröpültek a szobákba. A rántottleves drága selyemruhákká, szikrázó, gyémántos ékszerekké alakult át a gyönyörü Krisztina számára, a ki kényeskedve szivta be olykor a rántás, a köménymag illatát.

Egy szeptemberi délelőtt történt, hogy Krisztina a kert hátulsó részében olvasgatott egy Ohnet-féle elbeszélést. A szegény, sápadt márki szeme éppen baljóslatu fényben égett, s a herczegnő haragosan sziszszent föl a könyv hatodik fejezetében, mikor egy ismerős hang szólalt meg váratlanul Krisztina közvetlen szomszédságában.

Nem a sápadt márki volt, hanem Müller Károly Ágost, a konzervgyár fiatal igazgatója. Krisztina csodálkozva nézte végig.

- Igen, kisasszony, az ügy, melyben fölkerestem, nagyon fontos... Két álmatlan éjjelem eredménye, hogy most itt vagyok... Miért tagadnám, miért alakoskodnám tovább, az első nap óta, hogy idejöttem, szeretem önt... Nem valami gyermekes érzés ez, egy komoly éjszaknémet sziv szólal meg kegyed előtt e pillanatban... Ön egyedül áll, jóformán senkije a millióin kivül... Akar-e egy odaadó lelket, egy hiv barátot, egy szerető férjet?... A gyár is megkivánja, hogy erős férfi álljon az élén, a ki a czéget a kellő energiával képviselje... Kisasszony, kezében a sorsom, tegyen a legboldogabb halandóvá...

- Kedves Müller, mondta mosolyogva, önnek sürgősen vasat kell szedni, mert az agya veszedelmesen vérszegény... Azt mondom, vérszegény, pedig egy kis rosszakarattal egyebet is mondhatnék.

- Jó, suttogta rekedten, majd megmutatom, hogy nem vagyok ostoba... A gyárat épp ugy kirántom a lába alól, mint a millióit...

Krisztina fölvette megint a könyvét és igy szólott udvariasan Müller urhoz:

- Rántson ki mindent, a mi csak tetszik... De estig szedje össze a kis czók-mókját és gondoskodjék kedves Müller, hogy reggelre tul legyen a határon....

Mikor Müller Károly Ágoston bucsu nélkül eltávozott a konzervgyárból, a munkások még kilencz óra felé is jókedvüen rágódtak a reggeli szalonnájukon. A munkafelügyelők ijedten jelentkeztek audiencziára a czégtulajdonos kisasszony szalonjában.

- Az igazgató ur nem jelent meg az irodában és nincs, a ki a nyers anyagokat kiadja... Ötszáz munkabiró ember áll tétlenül a gépek mellett.

Felkutatta a Wertheim-szekrényeket, a fiókokat, a különböző dobozok százait, de a Golf-féle konzerv titkos reczeptje seholsem akadt a kezébe. Hova tünt e drága családi ereklye? Krisztina a homlokára ütött:

Világos volt, hogy a Golf-féle milliók forrása idegen és rosszakaró kezekbe került. Mi lesz most a gyárral, a munkásokkal, az izgatottan várakozó felügyelőkkel? A szép Krisztina egy darabig töprengett, majd könnyeden összevonta a vállát.

- Bolondság, mondta, nem muszáj ragaszkodni a szépapák sablonjához... Miért ne lehetne uj reczipe szerint is tisztességes rántottlevest gyártani?

- Vegyenek három rész köménymagvat, egy rész ánist, vagy akár három rész ánist és egy rész köménymagvat... Mindegy, igy sem lesz rosszabb, mint ennekelőtte volt...

A gépek ujra megindultak, - de jó Isten, mi lett az I. Golf János pompás rántottleves-konzervéből? A barna, izletes lé savanyu, izetlen folyadékká vált a profán unoka kezében és a felügyelők ijedten mondogatták:

Mi sors várt ezek után a Golf-féle gyártmányokra, holott kétszáz gyár hasztalanul kisérletezett ötven éven át, hogy a Golf-konzerveket kiszoritsa a piaczról?... Hogyan fogadják ezt a silány kotyvadékot, holott a kémikusok legkitünőbb leveskisérleteit irgalmatlanul visszautasitották?...

Egy napon megjelentek az ujságokban a Müller-féle Leveskonzerv hirdetései, a pamutot gombolyitó sárkánynyal, mint a gyár hivatalos védjegyével. És két hónap mulva százezer bádogdoboz vitte szét az igazi Golf-féle konzervet, az I. Golf János rántottlevesét, mely a ravasz Müller Károly Ágost etikettjével tört a bájos unoka ellen, a ki a féltett titkot ilyen könnyelmüen kibocsátotta a kezei közül.

A fogyasztó közönség pedig, megkóstolván a Müller-féle konzervet, kelletlenül igy szólott:

Pedig ez volt az I. Golf János rántottlevese, az eredeti és hamisitatlan leveskonzerv. De a levesevők együgyü milliói furfangosan integettek a kezükkel:

És a fanatikusok szilárd meggyőződésével bontogatták szét a Golf-féle bádogskatulyákat s felhörpintvén a keserü folyadékot, tetszőleg, elégedetten bólogattak:

A Müller-konzervek ott romlottak a raktárakon, a Golf-konzervek pedig a szokott népszerüséggel járták be a czivilizált világot. A szép Krisztina egyik nap három rész ánist vétetett és egy rész köménymagvat, a másik nap egy rész ánist és három rész köménymagvat. De a konzervativ közönség akkor is a Golf-gyártmányokat vásárolta volna, ha almabort, vagy esővizet kap az ismeretes bádogdobozokban.

Müller egy év alatt megbukott, Krisztina pedig ujabb betétekkel terhelte meg a takarékpénztárak főkönyveit. És mivel jóravaló novella nem lehet meg házasság nélkül, tisztelettel jelentem, hogy a montefalconei uralkodó herczeg épp a mult napokban helyezte Krisztina lábaihoz az ő forró szivét és több, mint tizenkétholdas birodalmát.

A diszközgyülést, melylyel a népszerü főispán huszéves jubileumát megünnepelték, csinos majálissal zárta be a füzespataki közönség, abban az ezüstös nyirfaerdőben, mely a majsai tó kék vizére lenyulik. Az erdőben vérvörös lampionok égtek, a tó vizén pedig velenczei éjszakát rögtönzött a helyben állomásozó szintársulat. A kis székváros közönsége világos ruhában hullámzott föl s alá a tó partján, némelyek lampionos csónakokban czirkáltak a kivilágitott uszoda körül. A füzespatakiak, a kik hét napon át halálos félelemmel bujták a lapok meteorológiai jelentéseit, most mámoros kedvvel kószáltak az illatos erdőben, a melynek tisztásán kipirult leányok csárdásoztak a hófehér homokföldön.

Avar László, a megye árvaszéki nyilvántartója, épp ezen a reggelen olvasott el egy fejezetet a Bourget valamelyik regényéből. A nagy franczia analitikus, a kit Füzespatakon különben nem méltányolnak érdem szerint, ezzel a figyelmeztetéssel fordult az ő ismeretlen, dunántuli olvasójához:

"A férfi, a ki lelkét fentartás nélkül kitárja a szerelmes asszony előtt, balgán és oktalanul cselekszik.

Az igaz szerelem mindennap megujhodik, mert a szerelmes asszony mindennap uj szinben akarja látni azt a férfit, a kit a szivével megajándékozott. Az okos férfi tehát, akár a népmesék királya, mindörökké zárva tart a lelkében egy titokzatos, föl nem nyitható fiókot..."

Mikor Kunné most rózsás arczczal, a forróságtól szinte lihegve forgott a czigányok emelvénye alatt, Avarnak eszébe jutott a Bourget-regény s a ma reggel olvasott axioma. A városban mindenki tudta, hogy Kunné évek óta a kedvese, de Avar most mégis fojtott haraggal tépdeste a leveleket a feje fölül.

- Hogy tánczol, gondolta elkeseredve, milyen lázba hozza ez az ostoba czigányzene. Félóra óta rám se néz, akárcsak nem is volnék a világon... Bizony isten igaza van annak a firkásznak... Nem talál érdekesnek, mert minden gondolatomat ismeri... Ostobaság volt minden fiókot nyitva tartani a lelkemben...

És mivel több volt benne a logika, mint a mennyi az árvaszéki nyilvántartáshoz szükséges, Avar ekként folytatta a monológot:

Mosolygó arczot vágott s ügyet sem vetve többé a fehérruhás szép asszonyra, affektált jókedvvel kért föl egy borzashaju siheder lányt a következő négyesre.

- Tudja meg ő is, hogy mi a féltés! Majd elmulik a jókedve, ha látja, hogy egész este nem nézek rá!...

Dudolgatva illegette magát a négyes közben, de mikor később titokban körülnézett, Kunnét sehol sem látta a tánczolók között. Nyugtalanul tekintgetett szét a gardedámok székein, de a szép asszony eltünt a táncztérről. Vajjon hová lehetett ilyen egyszerre? Avar lehangoltan hagyta abba a csacsogást, s mikor a czigányok megint belefogtak a csárdásba - szinte hidegen, udvariatlanul hagyta ott a tánczosnőjét az édes anyja mellett.

Bejárta az erdei tisztást, - Kunnénak véglegesen nyoma veszett. A rögtönzött csárdában, az üvegburás lámpa körül szomjas mulatók kvaterkáztak, a filagóriában csattogott a kártya, - az Avar szép asszonya rejtelmesen eltünt a hullámzó sokadalomból. A szerelmes fiatal ember kétségbeesve futott le a tópartra s izgatottan nézett a lampionos csónakok felé, a melyek szeszélyes kanyarulatokban siklottak el a sötét uszoda fabástyái mellett. A csónakház előtt, a mely hallgatva dőlt a sürü nádasnak, egy csillogó, fehér ruha ötlött a szemébe. Avar kisietett a kis kikötőhidra, s szivdobogva ismerte föl Kunnét, a ki a férje karján várta, hogy a legény egy dereglyét kihozzon.

Kunné bicczentett a fejével, a férje pedig, a ki egy vastag dohányrudat tartott az ajkai között, barátságosan kezet nyujtott Avarnak. A parton már hüvös volt kissé és a szép asszony, a kinek szeme még az éjszakában is csillogott, szó nélkül összefogta a kendőjét. Avar, a kit ez a meleg hitvesi összebúvás még jobban fölizgatott, szintén rágyujtott egy czigarettre.

- Megkerüljük az uszodát, felelte Kun, mert a feleségem nem hunyná be a szemét, ha félóráig nem kóborolhatna a tó vizén.

A csónakos legény e közben szerencsésen kifogta a kis vizi jármüvet, s hangos locscsanással kötött ki a csónakház lépcsőjén. Kunné, a ki mindeddig egy szót sem szólt, most hüvösen meghajolt Avar előtt.

Fázva, szerelmesen simult a férje mellé, s a dereglye csakhamar eltünt az uszoda sötét árnyékában. Avar még látta egy darabig a Kun Lőrincz égő szivarját, de a csónakot nemsokára elnyelte a tó fölé boruló éjszaka. Dühösen hajitotta el a czigarettáját, s elkeseredve dörmögte:

Egyszerre elfogta megint az a vad féltékenység, a mely már annyi borzasztó órát szerzett neki, ha a Kunék világos ablaka alatt elsétált. Bár a szép asszony két év óta a kedvese volt, sokszor majdnem megőrült arra a gondolatra, hogy a férjnek is joga van ehhez a gyönyörü teremtéshez. Mikor féltékenysége olykor keserüen kitört belőle, Kunné nevetve csititgatta:

- Mi történt, mikor egyedül voltak, vajjon meg merte-e csókolni az a nyomorult? Mondjon el mindent, a legutolsó részletig...

És csak azért is szenvedélyesebben csókolta össze a férjét, ha a szeretője is jelen volt...

Mikor Avar egyedül maradt a tóparton, egy perczig még kétségbeesve tekintett a viz fölött lobogó lángokra. Az erdőből idáig hangzott a muzsikaszó és a nádas felől sziporkázó tüzcsóvák röpültek a csillagos égnek. Avar olyan elhagyatottnak érezte magát a lármás sokaság közepette, hogy ha nem szégyenli, sirva fakad a hajóhidon.

- Megcsal, játszik velem, mint valami egérrel... Egy idegen férfiuval csal meg: a férjével...

Beült a cserfalombos csárdába, a hol millió szunyog röpködött a gömbölyü lámpaüvegek körül. Néha egy elfáradt kisasszony a tánczosa karján ivott meg egy pohár czitromos vizet, maga az ünnepelt főispán pedig piros arczczal gesztikulált az udvarolgató megyei urak között. De Avar gyilkos szemmel bámult a gyertya lángjába és sötéten dörmögte:

Éjfél jóval elmult, mikor Kunék a vizi kóborlásukból visszatértek. Kun még megivott egy pohár bort, de az asszony sóvárgó szemmel simult a férje oldalához:

Avar elkisérte őket az erdőszélig, a hol a várakozó kocsisok fáklyafény mellett huszonegyeztek. Mikor a párnás üléseken helyet foglaltak, Avar jól látta, hogy az asszony szerelmesen hajtja a fejét a férje vállára...

Feldult kedélylyel fordult be az erdős domboldalnak, a hol villámos szentjános bogarak csillogtak a szunnyadó páfrányokon. Még alig mult két óra, de távol, az erdő fölött, már sejtelmes rózsaszinbe olvadt a csillagos égboltozat. A fák szinte lélekzettek az éjszakában, részegitő illatok suhantak meg a feltámadó hajnali szellőben. Más szerelmest mámorossá tett volna ez az ébredő, csodálatos virradat, Avar magánkivül ütögette sétapálczájával a fák mohos törzsét.

- Megcsal, gondolta leverten, talán épp ebben a pillanatban csal meg... Még a férje is elég jó neki, csakhogy engem megkinozzon... Egyetlen fiókot akartam bezárni előtte, de mit ér, mikor ő mindannyit bezárja...

És busan, ingatag léptekkel indulva meg hideg lakása felé, a szegény fiu szomoru meggyőződéssel mondogatta:

- A pszikhológiát a férfiak találták ki, de csak az asszonyok értik igazán...

A nagy Szentandrássy Ferencz szobrát leplezték le az ő dunántuli szülőmegyéjében. A klasszikus magyar poézis mestere, a czopfos, agg Szentandrássy generális sötét bronczban csillogott a katolnai főtéren, s az Akadémia, - a Kisfaludy-társaság, a megyei Arany-kör tekintélyes küldöttségek által képviseltették magukat az irodalmi ünnepen. Mikor az alispán hosszu emlékbeszéde utolsó mondatát eldörögte, egyszerre kibukkant a lepel alól a kis zömök huszárgenerális alakja, s az ezrekre rugó néptömeg éljenzéssel, kendőlobogtatással köszöntötte az agg Szentandrássy bronczmását.

Szentandrássy Ferencz, a költő unokája, meghatva emelte szeméhez a zsebkendőjét, Katinka pedig, a magyar Horácius dédunokája, büszkén tekintett szét a tribünön, melyet zsufolásig megtöltöttek a megye gyönyörü asszonyai. Talán nem mondok frivolitást, ha konstatálom, hogy Katinkának még több nézője akadt, mint koszorus dédnagyatyja szobrának. A katonák, a kik az egykori lovastisztet, az inzurrekcziók hires vezérét tisztelték meg jelenlétükkel, szomjas pillantással szemlélték az ünnepelt Szentandrássy kisasszonyt, a ki öntudatos mosolylyal mutogatta nekik apró, hófehér fogait.

Mikor a dalárda utolsó kardala végigcsendült a juniusi levegőben, a kardos, attilás urak közt aranyszegélyes kartonlapokat osztott szét nehány egyenruhás urasági inas. A generális unokája, a megye legnagyobb földbirtokosa, estélyre hivta a megjelent küldöttségeket félórányira fekvő szentandrási kastélyába. A bankett után, mely a leleplező ünnepet követte, hosszu, négylovas kocsisor várakozott a jókedvü notabilitásokra, s mikor a pörgekalapos kocsisok a lovak közé csaptak, a becsipett akadémikusok konfidensül integettek a fenségesen hallgató bronczszobor felé...

A vendégek, a kik valami tornáczos falusi kastélynak képzelték a Szentandrássyak családi fészkét, ámulva hallgattak el a jegenyésnél, mely a régi kuriához vezet. Mikor a borsi paraszt-bandérium, mely a népes kocsisor előtt lovagolt, balra fordult a vadaskert drótkeritése mellett, millió káprázatos szikra röpült föl előttük az éjszakába. A Sashegyen mozsárágyuk durrogtak, a parkban pedig, egy rövid szempillantás alatt, száz sápadt hold gyuladt ki a tölgyeken és a nyárfákon. A kapunál megszólalt a czigánybanda és a nedves, lombszagu éjszakában hullámzó árnyékok dobálták kalapjukat az ég felé... A patak, mely az angolkertet átszelte, vérvörös világosságban szaladt tova a szakadékos partok között, a hidon tul pedig karcsu Apollók reszkettek a vérvörös habokban. Mikor a kis félsziget mesterséges grottái elmaradtak, a japáni hid mellett penészes fény sugárzott ki a titokzatos barlangokból...

A kastély oszlopos kandelábereiből meleg világosság áradt szét a foyer szőnyegeire. A duhajkodás egyszerre abbamaradt és a komornyikok csupa ünnepélyes diplomatát hámoztak ki a felöltőkből és az uti pokróczokból... A szerény, hajlongó Szentandrássy Ferencz hirtelen megnőtt, kimagasodott a többiek közül, s Katinka, a ki az anyátlan házban egyedül reprezentálta a háziasszonyt, egy princzessz leereszkedő mosolyával fogadta a bemutatott idegeneket...

Kupa, a tehetséges, fiatal költő, a kit a lapja Budapestről küldött le a Szentandrássy-ünnepre, szédülve ment föl a lépcsőkön az emeleti diszterem lángtengerébe. Kupa, a ki mindeddig czinikus versekben emlékezett meg a vidéki komposzesszorokról, most félénk csodálattal látta, hogy e vidéken is vannak igazi urak. Oly kicsinynek, oly jelentéktelennek érezte magát e fejedelmi környezetben! De zavara nem tartott soká, mert a házigazda egyszerre fölfedezte a frakkok fekete sokaságában...

- Ha jól tudom: Kupa ur, - mondta barátságosan, Kupa, - a jeles iró és poéta... Remélem, jól érzi magát a házamban, melyet egy néhai kollégája épittetett...

Karonfogva vitte el az asztalfőig, a hol a királyi termetü Katinka trónolt hódoló vazallusai között.

- Bemutatom neked Kupát, - mondta, - az ujabb nemzedék egyik sokatigérő tehetségét... Kupa ur, - folytatta aztán, - a költők évszázadok óta itthon vannak a födelünk alatt...

Szentandrássy elvegyült a vendégei közé, Kupa pedig ott maradt a Katinka udvarában. A szép, büszke leány barátságosan mosolygott a poétára.

- Sok szépet ir, - szólott, - apa nagyon szereti a költőket... Láttuk is a darabját, - a katolnai szintársulat nagy sikerrel adta, mikor a szőke Márkus Terka nálunk járt...

Kupa zavartan hajlongott: most hallott először a darabjáról és a szőke Márkus Terkáról... Vajjon kivel tévesztette őt össze a szép Szentandrássy kisasszony? Katinka, a ki félremagyarázta a költő zavart mosolyát, jókedvüen folytatta:

- Szerény, mint minden igazi iró... Pedig büszke lehet a darabjára, - az egész szinház zokogott a megindulástól...

Kupa később fájó szivvel ült a vacsorához és torkát fojtogatta az a tudat, hogy a Szentandrássy generális unokája nem ismeri az ujabbkori nagyságokat... Ismét elfogta az előbbi rettentő elfogódás, mert világosan érezte, hogy ő a legkisebb ebben a társaságban. A szegény Kupa szomoruan győződött meg, hogy a modern muzsa idegen ebben a fényes hajlékban, s csak a nagyapa fejkötős istenasszonya van itthon a csillogó parketten. Mig a szomszédai vigan koczczintgattak, ő szomjuhozó pillantásokat vetett az asztalfőn ülő házikisasszonyra, a ki a katolnai dragonyos őrnagygyal keveredett szenvedélyes vitába...

Asztalbontás után a férfiak szivarra gyujtottak a dohányzó szobákban, Katinka pedig a szalonba vonult a lelkes katolnai helyőrséggel. A kadét zongorához ült, a többiek pedig lomhán dőltek hátra az alacsony selyemszékekben... Kupa, a ki vacsora után a szivarosokhoz csatlakozott, csakhamar eldobta a Clay-óriást, s félénken besompolygott a házikisasszony rózsaszinü birodalmába.

A kadét bécsi kuplékat játszott, Klamm főhadnagy pedig kipirulva énekelte a kuplék istállószagu szövegét... Kupa gyülölte a bécsi fiakker-jargont, de maga is jó képet vágott, mikor a kaczagó Katinka reája nézett. Ugy fájt neki, hogy a nagy költő unokája ezeken az otromba tréfákon nevetni tud!... Kupa arról álmodott vacsora közben, hogy Katinkával bizalmasan fog csevegni az egyik homályos fülkében, mert ő jó és poétikus szivet sejtett a ragyogó külső alatt... De látván ezt a banális mulatságot, a szegény költő igy sóhajtott föl szomoruan:

Mikor éjféltájban a teát felszolgálták, Katinka hirtelen eltünt az ebédlő üveges erkélye mögött. Kupa, a ki mindig figyelemmel kisérte, dobogó szivvel lopózott utána az üres ebédlőn keresztül, - de az ajtóban ijedten megállt... Oly csodálatos, oly kápráztató volt az a látvány, mely a juniusi éjszakán eléje tárult!... A park sötét fái kisértetiesen megnyultak a villamos lámpák fényében, a bokrok közt pedig apró, vérvörös szikrák csillogtak... Édes, illatos éjszaka volt, - a viz különös neszszel suhant el a japáni hid alatt, az angolkerten tul elmosódó árnyékok tánczoltak a külső park tisztásán... Néha idáig hallatszott egy egy kurjongatás, - de aztán zugó csönd borult megint a holdvilágos kastélyra... Kupának ugy rémlett, hogy idelenn is apró holdvilágok virrasztanak a szunnyadó fák fölött és kelet felől egy misztikus gömb bukkanik föl a lombozatok sötétjéből... Még eltakarták a terebélyes fák, de a patakon már tarka, ezüstös foltok tánczoltak... Egyszerre eszébe jutott a Szentandrássy leghiresebb verse: A sápadt holdvilághoz, - és megindulva kezdte deklamálni a könyöklő, fehérruhás leánynak:

- Bravo, - mondta, - gratulálok, nem választhatott volna illőbb darabot ehhez a gyönyörü éjszakához...

- Nem, méltóságos kisasszony, nem én -: egy másik, koszorus poéta irta: Szentandrássy Ferencz...

Nyájasan intett Kupának és visszasietett a jókedvü dragonyosok közé... Kupa fájdalmas panaszszal tárta ki karját a fölkelő holdvilág felé...

Molnár Lajos, egy fiatal bankhivatalnok, néhány év előtt nyugodtan szivarozgatva jött ki egy téli estén a rendes vendéglője étterméből. Mikor a pirosteritékes ivószobán át az utczára akart lépni, zajos beszélgetés ütötte meg a fülét az egyik sarokból. Eleintén szórakozottan nézett arra felé, de később kiváncsian figyelni kezdett, mert egy kipirult, zavart tekintetü öreg embert pillantott meg a hadonázó pinczérek között. Az öreg ember kopott, fényes szalon-kabátot viselt és egy törődött kalapot szorongatott izgatottan a keze között. A csaposlegény diadalmasan kiabált az általános zürzavarban:

- Becsületszavamra, volt nálam ma este egy forint. Ide tettem - mintha csak most lenne - a jobbik mellényzsebembe. Valahogy kirántottam, talán a késemmel, vagy ellopták... De az isten ugy segéljen, nem akartam megcsalni önöket...

- Holládiró... valami ujat, öreg bácsi.... Már Tubalkain is ezt mondta, a mikor ingyen akart megvacsorálni a vendéglőben...

A fiakker-kocsisok nagyot nevettek, az öreg ember pedig sóhajtva törölgette meg verejtékes homlokát. A csaposlegény igy szólott:

Tehetetlen zavar fogta el a szegény embert, nagy, kék kendőjét ijedten huzta végig a nyakán és szánalmasan dadogott:

Molnár, a ki mindeddig szó nélkül nézte a jelenetet, egyszerre nagyon megsajnálta a vén embert és érdeklődve lépett közelebb a csoporthoz:

- Semmi, nagyságos ur, ez a vén korhely nem akarja megfizetni a vacsoráját... Felsárt és sajtot rendelt és most azt mondja, hogy elveszitette a forintját... De mi már ismerjük az ilyesmit...

Molnár - hónap vége lévén - bizonyos fáradsággal szedett elő egy forintot a tárczájából.

A fiakkeresek, a kik mindeddig az érdekes szinjátékot szemlélték, elégedetten itták ki a sörüket.

Molnár feltürte a gallérját és szivarozva ment tova az aszfalton, - de a sarkon egy lihegő ember érte utól. Az ismeretlen öreg volt, a kinek oly jólelküleg kifizette a vacsoráját.

- Nagyságos ur, mondta megindulva, ön a legelső ember, a ki az életben valami jót tett velem. Mindeddig rugtak, mint a kutyát, de most nem erről akarok beszélni. Ön nem tévedett, a mikor azt hitte, hogy becsületes emberrel van dolga - a jó isten ugy segitsen meg, hogy az este még nálam volt a forint...

- Jó, jó, mondta a lágyszivü Molnár türelmetlenül, hiszen most már egészen rendben van a dolog...

- Sohasem fogom elfeledni, a mit érettem tett, mert ha ott nincs, kabát nélkül, szégyenszemre kellett volna eltávoznom a korcsmából... Egy forint nem lehet valami nagy pénz Rothschildnak, de az a forint most talán az életemet mentette meg, mert azt hiszem, nem éltem volna tul a gyalázatot...

- Egy forint - van is abban valami... Az én koromban egy szál fehér szegfüért is szivesen ad az ember egy forintot... Sőt néha a zöld kilenczesre is fölteszszük a tisztviselők körében...

Az öreg ember csöndesen ballagott az oldala mellett, mint a didergő kutya, a kit egy jószivü állatbarát megmentett az utczagyerekek kegyetlenkedésétől. Mikor a Zerge-utczában a Molnár kapujához értek, az ismeretlen igy szólott:

- Ajándékot nem adhatok, mert fájdalom, nem vagyok átöltözködött herczeg, a ki koldusként kóborol a szegény emberek tanyáján... De azért, istennek hála, tőlem is csak kerül ki valami, a minek lehet némelyes hasznát venni...

- Hallgasson rám - és ne feledje el azt, a mit most hallani fog. Hosszu életemben sokat láttam, a miről egy fiatal ember mitsem tudhat... Hej, ha mégegyszer annyi idős lehetnék, mint ön... Azt hiszem, mindent elérnék, a mit csak önmagam akarnék - de nekem már nagyon kevésre lesz szükségem... Hanem ön jó volt hozzám ma este - cserébe örökül hagyom hát önnek azt az ideát, a melylyel a karriérját megcsinálhatja...

Molnár kiváncsian nézett az ismeretlen öregre és egyszerre csak ugy tünt föl neki, hogy valami csudatékony mesebeli manóval hozta össze a szerencsés véletlen. A vén ember fehér szakálla oly különösen csillogott a holdfényben - és Molnár szivdobogva kérdezte:

- Bolondságnak látszhatik ön előtt, de kövesse a tanácsomat, ha boldogulni akar... Igazitsa előre egy órával a kronométerét...

- Igen, egy órával, vagy ha önnek jobban tetszik, hatvan perczczel... A kis mutató mindig előre járjon egy római számmal és az ön kis zsebórája már pont nyolczkor a kilenczesnél ketyegjen... De ez az egy órai járás állandó legyen, mert különben vége a kabalának... És e percztől fogva mindig ugy cselekedjék, mintha az óra az igaz időt mutatná...

- Ez... Ha vigyáz rá, mindent elér, a mit csak önmaga akar... Hirt, állást, vagyont... Ön az egyetlen, a ki azt tudja... Jó éjszakát...

Erősen megrázta a Molnár kezét és a következő pillanatban már el is tünt a hosszu Sándor-utcza árnyékai között.

Mikor Molnár, vetkezés közben, a zsebóráját kitette az éjjeli szekrényre, gondolkodva nézett végig a nehézkesen ballagó mutatókon.

- Bolondság, mondta, az öreg csak tréfált velem ezzel az ideával... De hátha valami kabalisztikus bölcseség rejtőzik az együgyü tanács alatt? Ej, mindegy, tehetünk vele egy ártatlan próbácskát. Lássuk csak, a vén klepsidra tiz perczet mutat XII után... Legyen hát negyed kettő, a hogy a rejtelmes idegen kivánta.

Előre igazitotta a mutatókat és nyugodtan, töprenkedés nélkül elaludt. Mikor reggel, álmos szemmel fölébredt, a rendes szokásához hiven egy pillantást vetett a megsárgult nikkel óra czimlapjára.

- Hopp - szólott ijedten - már elmult nyolcz, pedig kilenczre odabenn kell lennem a hivatalban.

Gyorsan magára kapta a ruháit, megreggelizett és siető lépésekkel rótta végig a nyüzsgő kerepesi-ut gyalogjáróját. Mikor a bank nagy lépcsőházában fölfelé haladt, csudálkozva látta, hogy a szolgák még ingujjra vetkőzve söprik odafenn a szőnyegeket.

- Dehogy, mondták, hiszen csak az imént ütötte el odakint a nyolcz órát...

De most egyszerre eszébe jutott a misztikus öreg ember, a kinek tanácsára az éjjel előre igazitotta a vén nikkelóra mutatóit. A velejében derengeni kezdett a tanács igazi értelme, s gondolkodva ment be az irodába, a hol egy teremtett lélek sem dolgozott még rajta kivül. Olvasgatni kezdte az ujságokat, de még a közepéig sem ért a vezérczikknek, mikor az egyik szolga izgatottan bekukkantott:

- Nagyszerü, mondta, hogy itt van, a vezérigazgató sürgősen kéret valakit az urak közül.

Molnár átsietett az igazgatóhoz, a ki, a közgyülés ideje közeledvén, már kora reggel óta szorgalmasan dolgozott. Az igazgató nyájasan tekintett föl az irásai közül.

- Derék dolog, szólott, hogy kegyed ilyen szorgalmas, - ma sürgős szükségem van valakire, a kinek a vasuti szerződést lediktálhatom. De előbb töltsön magának egy pohár konyakot és gyujtson rá a skatulyából egy szivarra.

Egész délig egyfolytában diktálta Molnárnak a szerződést s mikor délután a titkárja jelentkezett, kedvetlenül forgatta a vasuti ügy okmányait.

- Talán jobb lenne, mondta, ha azt az ügyes fiatal embert küldenék be, a kinek már délelőtt diktáltam...

Molnár e naptól kezdve kitüntetett kedvencze lett az igazgatónak. Minthogy télen-nyáron mindig a legelsőnek foglalta el a helyét az iróasztal mellett, csakhamar szemet szurt a többi feljebbvalóknak is, s a mikor a gyakornokok unottan, álmosan botorkáltak be kilencz után a hivatalba, a czégjegyzők lelkesedve mutogatták nekik az irásai fölött görnyedő Molnár Lajost.

- Nézze, mondták, Molnár már nyolcz óra óta szünet nélkül perczegteti a tollát. Róla vegyen példát, fiatal ember, ő az ideális hivatalnok.

Mikor a levelező osztály főnökét a fiókintézet chefjévé kinevezték, Molnár került a helyébe az igazgató bizalmából... Mikor pedig a prokuristák egyikét az uj takarékpénztár elcsalta az anyaintézettől, a közgyülés Molnár Lajost ruházta föl egyhangulag a czégjegyzői joggal.

Az uj prokurista nem hordozta többé mellényzsebében a megsárgult nikkelórát, de mikor uj aranyórát szerzett a fölemelt fizetéséből, legelőször is a műegyetemi órával hasonlitotta össze a szerzeményét.

- Két óra, szólt magában okosan, utczu hát előre ti lomha, czammogó mutatók... Nekem három az óra, ámbátor az egész világ minden órája kettőt mutat...

Néha szereztek neki egy kis kellemetlenséget az előre száguldó mutatók (mikor délben tovább kellett maradnia egy órával) de száz kellemes dolog pótolta ki később ezt az egyetlen bosszuságot. Mikor a dusgazdag Siemens kisasszonyt a mult őszszel eljegyezte, az öreg Siemens igy beszélt a jövendőbeli vejéről a gratuláló üzletbarátoknak:

- Nemcsak a tehetségével, de a pedáns pontosságával is imponál nekem ez a fiatal ember.

Molnár fokról-fokra haladt és tavaly, mint önök bizonyára tudják, már vezérigazgatói minőségben került a Közgazdasági Bank élére. Most harminczezer forint az évi jövedelme és felesége a legszebb asszony Budapesten. Ha néha megkérdik, kik voltak a protektorai, Molnár hálásan, szeretettel veszi ki a zsebéből az óráját.

Kutatja, hajszolja, a rejtelmes öreg embert, de a névtelen jóltevő örökre eltünt a főváros ismeretlen mélységeiben. Talán meghalt szegényül, elhagyottan, de szerencsére itt hagyta maga után a boldogulás titkát. Fiatal emberek, a kik vagyonra, hirnévre áhitoztok, igazitsátok hát előre a zsebórátok mutatóit...

Nagybátyja hagyatékának rendezése közben Bertóty Zoltán egy nagy halmaz irásra bukkant a régi módi iróasztal egyik fiókjában. Jóformán meg se nézte, mi áll benne, hanem az egész csomagot begyömöszölte a kézitáskájába. Mikor később otthon, Budapesten, az ágyban olvasgatni kezdte az irásokat, azonnal rájött, hogy az öreg Bertóty Mihály egy érdekes kéziratot hagyott az utókorra. A régi táblabiró, a ki guerilla-csapatot vezetett a negyvenkilenczes szabadságharczban, közel ezer lapra terjedő munkában irta meg az egész forradalom történetét. Zoltán végigolvasta a nagybátyja kéziratát, s mikor a negyedik héten szerencsésen a munka végére ért, igy szólt magában lefekvés előtt:

A munka csakugyan klasszikus nyelven volt megirva, s elejétől végig oly érdekfeszitő módon adta elő ama nagy idők históriáját, hogy Zoltán sokszor két-három óráig éjfélután is ébren volt mellette az ágyában. Megelevenedtek, megszólaltak a rég porrá lett alakok, titokzatos kárpitok gördültek föl a mult csodálatos szinjátéka előtt. Zoltánt sokszor ugy járta át a reszkető, öreg betük varázsa, mintha a Marseillaise dallama zendült volna meg a levegőben. Néha bámulva mondogatta:

- Ugyan ki hitte volna, hogy ilyen tehetségek szunnyadtak a morózus öreg katonában? Egy költő fanatizmusa és egy antik történetiró egyszerüsége beszél ezekből a lángoló sorokból.

Mikor a negyedik hét végén az elolvasott kéziratot a fiókjába zárta, Zoltán igy gondolkodott magában:

- Könyvpiaczra fogom bocsátani az egész kéziratot, mert ezt a kicsiny kegyeletet csakugyan megérdemelte a bácsika... A nyolczvanezer forintnyi hagyatékból bőven telik a költségekre, még akkor is, ha nem találkoznék kiadó... Ajándékozzuk meg hát egy becses munkával a történelmet. Hiszen Mihály bátyám talán maga is kiadta volna a könyvét, ha még egynehány esztendeig életben marad...

- Ej, - mondták a Zoltán kollégái, - Bertóty könyvet irt és kiadót keres... Az öreg komolyan pályázik az akadémiai tagságra...

- Tévedsz, kegyelmes uram, nem egészen igy áll a dolog... Könyvnek könyv, de voltaképpen talán nem is én irtam egészen...

A hivatalban lassanként hire ment a Bertóty könyvének, s egyizben, mikor valami sürgős ügyről referált, a miniszter is szóba hozta előtte a készülő munkát.

Ez estén, mikor éppen lefeküdni készült, hirtelen megállott a hálószobája közepén. A gondolat, a mely e perczben eszébe ötlött, meglehetősen furcsa volt. Bertóty rágyujtott egy czigarettára és töprenkedve dőlt hátra az ágy előtt álló fauteuilben.

- Hm, - mondta kissé zavartan, - csodálatos, hogy ez mindeddig nem jutott az eszembe... Pedig, bizony Isten, tenyéren fekszik a gondolat... A bácsi aligha veszi hasznát e posthumus könyvnek, mert a bácsinak, végre is, meglehetősen mindegy a dolog... De én... szavamra mondom, ez már egészen más volna...

- Az ötlet nem rossz, mert ez a könyv sokat lenditene a pozicziómon... Huszonkilencz éves embertől ilyen munka nem tréfadolog... Egyszerüen lemásolom a bácsi kéziratát és a magamé gyanánt adom el valami vállalkozó kiadónak...

Majdnem tapsolni kezdett örömében, hogy a kéziratot még senkinek se mutatta, - de pillantása e perczben a Busuló Juhászra esett, a mely hallgatva dőlt botjára a sötét dolgozószoba egy sarkában. És Bertótynak ugy rémlett, mintha a szobor igy szólana hozzá:

- Egyszerü és értelmetlen ember vagyok, de ez, biz' Isten, nem becsületes dolog, nagyságos ur. Szegény juhász létemre, teremtucscse nem cselekedném meg...

- Nem ért kend ahhoz, számadógazda, mert a kézirat nem birka vagy kajla kos... A meghalt bátyámnak mindegy, mert azon már a Shakespeare munkái sem segithetnek... Ha a pénzét reám hagyta, a szellemi öröksége is éppen olyan jusson engem illet...

Elővette a kéziratot és olvasgatni kezdte. Mikor másnap reggel fölkelt, elszántan dörmögte:

És délben, a belvárosi könyvkereskedés kis udvari irodájában, Bertóty Zoltán emelt fővel szólt a szemüveges kereskedőhöz:

- Irtam egy munkát a negyvenkilenczes szabadságháboruról... Azt hiszem, kelt majd bizonyos feltünést... De csak részletekben szállithatom, mert sokat kell még javitanom a kéziraton...

Három hónappal ezután az ezüstsipkás bolti szolga egész sereg czitromsárga könyvet vitt szét a külömböző szerkesztőségekbe. A hatszázlapos könyv czimlapján ezek a sorok állottak:

AZ 1848-49-IKI SZABADSÁGHÁBORU
TÖRTÉNETE.
EGYKORU OKLEVELEK ÉS FÖLJEGYZÉSEK UTÁN
IRTA
BERTÓTY ZOLTÁN.

A könyv szenzácziót keltett és az ujságok hosszu tárczákban ismertették a fiatal Bertóty munkáját. Egy lap ezt irta:

A minisztériumban bankettet rendeztek a tiszteletére és a miniszter a legidősebb államtitkárral képviseltette magát a lakomán. Később néhány illusztrált ujság az első oldalán közölte a Bertóty arczképét és a váczi-utcza szép járókelői csoportosan nézték a fotografiáját a Gizella-tér sarkán. Bertóty, mikor esténként hazafelé ment, elégedetten gondolta:

- Nem volt rossz idea - és majdnem többet ér, mint a bácsi pénzbeli hagyatéka...

Ekkor történt, a dicsőséges napok egy reggelén, hogy egy hosszu nyilatkozat ötlött a szemébe az egyik ellenzéki ujságban. A nyilatkozat alá ez a név volt irva: SZABÓ GEDEON. Mindig félelmetes volt, mikor Szabó Gida komolyan Gedeonnak irta magát és Bertóty kissé izgatottan vette észre a saját nevét a nyilatkozat elején. Gida, a ki egyébként testi-lelki czimborája volt, körülbelül ezeket irta:

Ingerült hangon felelt másnap az ellenzéki ujság nyiltterében, de Szabó Gedeon sem volt az a legény, a ki szó nélkül gyüri zsebre a sértéseket. Az estilapok olvasói négy napig mennyei gyönyörüséggel kapkodták ki egymás kezéből a friss számokat, s mikor a negyedik nap végre szerencsésen felbukkant a betütengerből az első jellemtelen rágalmazó, örvendetes szenzáczió futott végig az összes budapesti klubokon. Bertóty Zoltán ez estén halvány mosolylyal jelent meg a nemzeti szinház első sorában, harmadnap pedig számozatlan fiakkeren robogott a Ferencz-József kaszárnya felé. Félórával később óvatosan vitték haza a lakására, mert Szabó Gedeon egy hallatlan vágással mellétől a homlokáig végigkarczolta. És a szegény Bertóty, a ki két hétig feküdt mozdulatlanul párnái között, igy sóhajtott föl elégikusan:

- Ime, ennyi esztendővel a harczok lezajlása után még mindig vannak áldozatai a negyvenkilenczes háborunak.

Mikor Bertóty hat héttel később szerencsésen lábra állhatott megint, bizonyos büszkeséggel gondolta magában:

- Az irói dicsőség tehát teljes joggal az enyém, mert becsületesen megszenvedtem érte... Hat heti gyötrődés egészen busás ár az irodalmi renomémért...

A minisztériumban diadalmas harczi orditásokkal fogadták, a váczi-utczai arczképes kirakat előtt pedig délelőttönként megakadt a közlekedés. A kisasszonyok, a kik csinos tavaszi kabátokban sütkéreztek az ibolyás aszfalton, lelkesedve nézték a czitromsárga könyv szerzőjét.

- Oly fiatal, mondták és máris milyen unalmas könyveket ir! Tüneményes karriért fog csinálni, mire megöregszik...

Bertóty bizonyos méltósággal adta a komoly fiatal tudóst és a minisztérium hivatalnokai csodálkozó tisztelettel köszöntötték a lépcsőkön. És mikor egy nap merészen szakitott a szines nyakkendőkkel és szolid, fekete echarpe-ban jelent meg a klubja olvasó-asztalánál, az öreg urak meggyőződéssel mondogatták:

Október elején történt, hogy Zoltán egy vérvörös röpiratot talált hazajövetelekor az asztalán. A röpiratnak ez volt a czime: "Hallatlan Szellemi Lopás. A XIX. század legszenzácziósabb plágiuma. Irta: CATÓ". Bertóty sápadtan vette kezébe a vérvörös könyvet, s a mikor az első sorokat átfutotta, bágyadtan dőlt le az iróasztal fauteuiljébe.

Catóról nem emlitik a történetirók, hogy az antik Rómában valaha hóhéri tisztet viselt volna, de kései névrokona ezt a tisztes foglalkozást üzte a tizenkétlapos füzetecskében. A második Cató száraz hidegséggel irta le, hogy Balogh Boldizsár, biharmegyei földbirtokos, a ki egy darabig a Görgey hadtestébe volt beosztva, az 1892-ik év őszén és telén Borzavölgyön töltött hét hónapot, régi czimborája, az öreg Bertóty Mihály házában. Balogh a jegyzeteit, leveleit és történeti könyveit is magával vitte, s a hosszu estéken elejétől végig tollba mondta házigazdájának az 1849-iki szabadságháboru történetét. A kéziratot a borzavölgyi segédjegyző másolta le, mig az eredeti fogalmazás a Bertóty Mihály fiókjában maradt. A Görgey egykori adjutánsa azonban nem akarta, hogy mindaddig, a mig a szemét le nem hunyja, a becses könyv piaczra kerüljön. "Bertóty Zoltán miniszteri segédtitkár ur - folytatta Cató - meghiusitotta azt a szándékot, a mennyiben az 1848-49-iki háboru történetét még a szerző életében nyilvánosságra hozta. Ezt a kis figyelmetlenségét azonban udvariasan enyhiteni próbálta azzal, hogy a könyv szerzőségét gavallérosan magára vállalta s a saját jóhangzásu neve alatt bocsátotta ki a könyvpiaczra. Lehetnek oly botor elmék, a kik Bertóty Zoltán miniszteri segédtitkár urat e tettéért tolvajnak mondják, de mi meg vagyunk győződve, hogy ő csupán egy sajnos félreértés áldozata. Ő bátyja szellemi örökségét vélte a könyv révén birtokába venni, holott egészen idegen holmira tüzte ki a saját lobogóját. Bertóty ur kissé szórakozott, - ennyi az egész."

A könyvecskét tizezer példányban kapkodták szét a trafikokból, a lapok pedig tulságos lármát csaptak vele. Két napra az összes politikai eseményeket megölte a csinos leleplezés és a történeti munka vaskos kötetei az utolsó példányig elfogytak. Zoltán arczképét az összes képes néplapok kiadták, ezzel a czimmel: Irodalmi tolvaj a minisztériumban. A képek egy konok tekintetü, megrögzött gonosztevőt tüntettek föl a Bertóty leányos vonásai helyett. Öt nap mulva halottként siratták meg Zoltánt a leányos házakban.

A szerencsétlen szerző, a ki az este bucsuzás nélkül távozott el a magyar fővárosból, a következő héten már a párisi boulevardokon elmélkedett az irói dicsőség szines szappanbuborékjai felől. És mikor tárczájában a meghalt nagybácsi fotografiája véletlenül a szeme elé került, ekként szólott összeszoritott öklökkel:

- Mindennek ez az oka, ez a svihák, jellemtelen vén ember! Ilyen galádul tönkretenni egy becsületes férfiu karrierjét!...

A fiatal Kalmár Lajost a minap elérte az eső. Minthogy éppen világos ruhát viselt, sietve menekült egy utjába eső divatkereskedésbe, hogy valami olcsó esernyőt vásároljon. Ez az esernyő döntötte el a Kalmár Lajos egész jövőjét. Alább elmeséljük, miképpen alakult volna meg élete az esernyő nélkül s egy másik fejezetben az esernyő történetéről számolunk be barátságos olvasóinknak.

Kalmár, a ki kéthónapos ügyvéd volt, egy otromba váczi-köruti házban ütötte föl az irodáját. Hamarosan akadt néhány kliense: a vendéglős, a kinél öt esztendő óta kosztolt, egy fiatal kereskedő, a ki tizenkétévi commis voyageurködés után végre szerencsésen önállósitotta magát s egy szeszgyáros, a ki a Kalmár falujából jött fel valamikor a fővárosba. Ez a három kliens jövedelmezett öt-hatszáz forintot évenkint, de mivel ekkora jövedelemből nem igen telik házbérre és kalábriásra, Kalmár minden hónapban csinos pár forinttal gyarapitotta azt az összeget, a mely szenvedő vagyon czimén szerepelt az iroda könyveiben. A fiatal ügyvéd, a ki néha verejtékes homlokkal lapozgatott a vörösléniás főkönyvben, többnyire megnyugodva tért napirendre az aggasztó anyagi kérdések fölött.

- Harminczezer forintnyi hozományból, gondolta, telik majd annyi, hogy az adósságaimat kifizessem...

Ha Kalmár meg nem veszi az esernyőt, alkalmasint ő is csak ugy megtalálja a harminczezer forintos kisasszonyt, mint többi, ambicziózus kollégája. Biarritz ur, a hires házasságközvetitő, egy nap okvetetlen eléje terjesztette volna a czég gyönyörü arczképgyüjteményét, s a fiatal ügyvéd szeme bizonyára meg is akad egy éjsötét biharszalóki kisasszonyon, a ki szemlesütve tartja kezében a harminczezer forintos takarékpénztári könyvecskét. Nincs jogunk föltenni, hogy Kalmárék ez esetben nem ó-német ebédlőt és halványkék plüss-szalont rendeznek be a butorkereskedő tanácsára, s a kliensek minden bizonynyal tiszteletteljes pillantásokat vetnek az irodában az aranyos Goethe-kötetekre, a melyek megtompult szinekben mutogatják a hátukat a tejüveges könyvszekrényben. Kalmár ur aligha merült el valaha a Goethe szépségeibe, de majdnem bizonyos, hogy meghizva, kronikus gyomorhuruttal kerül be negyvenéves korában a városatyák székébe, sőt mint a felügyelő-bizottság tagja is élénken szerepel a másodrangu pénzintézeteknél.

A Kalmár Lajos biografusa ebben az esetben a következő sorokkal fejezte volna be az érdekes életrajzot:

A tekintélyes Kalmár nevéhez többféle reformok füződnek: ő szabályozta első izben a kalábriásbeli zsidó jogviszonyait a kerületi kaszinóban, ő alapitotta meg az V-VII. kerületi kör kártya-biróságát s a kibiczek reczipiálása érdekében is nem egyszer szólalt föl az illetékes körökben. Kartársai tisztelték humánus hajlamai miatt, kedves neje pedig egy egészséges fiuval s egy nem kevésbbé egészséges leánykával ajándékozta meg nagyrabecsülése jeléül. A gyermekek a körülményekhez képest jól érezték magukat és a mama hasonlóképpen jól érezte magát, mert Kalmár ur gyönyörü boutonokkal viszonozta udvarias figyelmét. A boutonokra bőven telt, mert a népszerü iroda tizezer forintot jövedelmezett évenkint.

Kalmár ur bizonyára sokat tett a szenvedő emberiség érdekében: husz esztendőn át ernyedetlen szorgalommal töltötte ki a váltókereseti blankettákat. Ez a munka nem volt könnyü, mert a blankettákba irandó tulajdonnevek folyton változtak. De Kalmár ur erős fej volt s csodálatos éleselméjüséggel végezte emberfölötti munkáját. Sőt az egyéniség is hatalmasan hullámzott benne: a nevét, egy geniális ötlettel, következetesen Ralmár Lajos urnak irta, sőt a keresztnevében, szakitva az ósdi hagyományokkal, állandóan szerény kis "l"-t használt a praepotens nagy "L" helyett.

Igy halt meg a kiváló jogász hatvankilencz éves korában. Irodáját az egyetlen fia örökölte, a leánya pedig, mint gazdag nagykereskedőné hajszolta sok időkig a porszemeket fényes Andrássy-uti lakásában.

Igy élte volna le napjait a fiatal ügyvéd, ha az eső be nem kergeti a minap egy kicsiny belvárosi ruhásboltba. De az esernyő (vastag clothesernyő volt) alaposan beleavatkozott a Kalmár megindult karriérjébe...

Mikor az ernyőt szerencsésen kialkudta, egy ötforintost adott annak a molett hölgynek, a ki a kassza sánczai mögött helyet foglalt. Éppen zsebre akarta dugni a visszaadott aprópénzt, mikor a molett asszony hirtelen fölkiáltott:

Az ügyvéd kiváncsi pillantást vetett a pénztárosnőre, majd ő is összecsapta a kezét...

- Ni csak - persze, hogy ismerem... Mészárosné... Hát kegyed hogyan terem itt egyszerre?...

- Nem is tudja a történetemet, pedig ugyancsak eleget beszéltek róla... Két év óta nem élek az urammal... Itt szalmaözvegykedem az asszonyhugom házában... Most fog eldőlni a válópörünk, ha ugyan igazán eldől...

- Kalmár ügyvéd ur, a ki Szegváron volt joggyakornok, a hol a drágalátos férjecském lakik. Két éven át napos vendég volt a boltunkban, esténkint, együtt ült velünk a sétatéri ákáczok alatt. Ő regényeket hozott nekem a kaszinóból, én befőttet küldtem neki, a mikor a gyomrát elrontotta.

Kalmárnak eszébe jutott a csinos füszerkereskedőné, a kinek társaságában az esték unalmát elverte, a gazdag és darabos Mészáros, a petroleumszagu teák, a melyeket a házukban megivott, a massziv, kellemetlen ánisos sütemények... Kiváncsian kérdezte:

A másik asszony, (a ki eddig harisnyát kötött a sarokban) és a Mészárosné sógora is beleelegyedtek a beszélgetésbe és Vizner ur, a sógor, utóbb igy szólott:

- Ily körülmények közt talán az volna a legjobb, ha a doktor ur elvállalná a válópört...

- Persze... nagyszerü volna... annál inkább, mert a viszonyokat is ösmeri... Ugy-e elvállalja, ha tisztességesen megfizetjük?

Röviden megbeszéltek mindent és Mészárosné egy meghatalmazást és száz forint előleget adott át a szerencsés ügyvédnek. Kalmár jókedvüen szivarra gyujtott:

- Legyen nyugodt, ugy rendbehozok mindent, mint a parancsolat... Hétfőn reggel leutazom Szegvárra és a férje urától készen hozom a nyilatkozatot... Két hónap alatt kezünkben lesz a kuria itélete...

Kalmár a következő hétfőn csakugyan leutazott Szegvárra. Délután Mészárossal tárgyalt, este pedig az Arany Csillag-ba ment vacsorázni, a hajdani ismerős odujába. De az Arany Csillag nem volt többé a régi; a honvédelmi miniszter huszárságot helyezett két év előtt Szegvárra s Kalmár idegen katonákat pillantott meg az egykori törzsasztalnál.

Magányosan, elhagyatva fürészelte el széttéphetetlen rostélyosát (a rostélyos még mindig a régi anyagból készült) s unatkozva hallgatta a huszárok zajos beszédét. Később rágyujtott egy virzsiniára, de a füst a torkán akadt, mikor az egyik huszár (mint utóbb kitudódott, Latorczay főhadnagy, kamarás) egyszerre ő feléje irányozta az egész társaság figyelmét.

- Hallja maga, utazó, szólt Kalmárhoz, mondja meg szépen a nevét a tiszt uraknak...

Kalmárt elfutotta a düh, mert fővárosi ember létére kétszeresen bántotta ez a megalázás. A virzsiniáját foghegyre vette és megsemmisitő pillantásokkal mérte végig a kedélyeskedő hadapródot.

- Ha velem kezd, mondta haloványan, istenemre jóval kezd... Majd csinálok én olyan kardaffért, hogy nem köszöni meg... Téved, ha azt hiszi, hogy valami ostoba szegvári ficzkóval van dolga...

- Mintha beszélt volna valaki, mondta álmadozva... Ez az egyén, ugy tetszik, felnyitotta a száját a sarokban...

A többi tiszt is fölkelt és nem telt bele őt másodpercz, csinos verekedés támadt az Arany Csillag éttermében. Mikor a főhadnagy a kardja után nyult, a pinczérek jószivüleg kiszabaditották az ügyvédet a feldühödött huszárok kezéből.

Kalmár lángoló vérrel ment föl a szobájába, s reggelig érezte a testén a szegvári huszárok keze nyomát. Mondhatatlan düh fogta el arra a gondolatra, hogy ezek az egyenruhás falusiak a fővárosi adófizetőt inzultálták benne. Mikor hajnalban a fal felé fordult, lázasan dörmölte:

Délelőtt két hajdani joggyakornok-társával találkozott a főpiaczi sétálók között. A fiuk hangos örömmel tárták ki láttára a karjukat s a mikor Kalmár elmesélte, mi történt vele, biztatóan ütögettek a vállára.

- Légy nyugodt, mondták, tizenöt percz alatt elintézzük az egész affért...

Betérek néhány korsó sörre a sörházba, ebéd után pedig fölkeresték a huszárokat. Mikor estefelé a kuglizóban találkoztak, lehorgasztott fővel referáltak a megindult tárgyalásokról.

A segédek tisztelettel meghajoltak, a laktanyában pedig titokzatos mosolylyal sugtak össze a helyőrség tisztjei:

- A szegény vigécz gulyáshussá apritva kerül vissza a budapesti üzletébe.

A történelemnek megvan a maga humora és a párbajok krónikája még most is nevetve meséli a vézna Dávid történetét, a ki az erős Goliáttal duellált valaha a bibliai időkben. A jó Isten, a ki a szegvári eseményeket is gondos figyelemmel kiséri, alkalmasint igy szólott, a szegény doktorra gondolva:

- Plagizáljunk egyszer önmagunkból és ismételjük meg a bátor Dávid történetét... Ugyis tulságosan el vannak bizakodva a szegvári zászlóalj huszárai...

Ki tudhatja, igy történt-e csakugyan, vagy a jámbor Kalmár lelkében rejtőzött-e egy félelmetes oroszlán? Annyi bizonyos, hogy a terézvárosi ügyvéd legendás szerencsével bonyolitotta le az ő szegvári afférjeit...

Latorczay főhadnagy golyót kapott a veséjébe, a kapitánynak pedig a czombját kutaszolták harmadnap reggel a szegvári kirurgusok. Két hadnagy tekintélyes vágásokkal feküdt elhagyott legénylakásán, a hadapród családja pedig (a dusgazdag beszkidi Horváthok) külön vonaton hozatta le Kovács professzort az alföldi tanyák közé...

Mikor Kalmár negyednap a vasuthoz hajtatott, meleg kézszoritással köszönte meg a barátai szivességét.

- Azt hiszem, szólott a hősök hideg mosolyával, a vigéczeket sikerült kissé rehabilitálnom a szegvári társadalomban...

Az eset nagy port vert föl az ujságokban és a háromkrajczáros lapok ezzel a felirással adták ki a Kalmár arczképét: A szegvári hérosz. Mikor a fiatal ügyvéd a következő héten első izben jelent meg a terézvárosi törzs-kávéházban, a karambolisták lelkesedve tisztelegtek előtte a magasra emelt dákókkal...

Kalmár szerényen fogadta az üdvözléseket, de másnap, déli tizenkettőkor szokása ellenére végig sétált a Váczi-utczán. Mikor egy este a kioszkba ment feketekávézni, a világosruhás asszonyok csillogó szemmel tekintgettek feléje az akáczok alól. És a miniszterek ismeretes sarokasztalánál a kegyelmes ur feltette a pápaszemét:

- Az a zömök, fekete ember az, kérdezte érdeklődve, - a szélesperemü szalmakalap alatt?

Kalmárt ismeretlen emberek köszöntgették, a barátai pedig respektálva figyeltek az elejtett szavaira. Mikor a párbaj ellen mozgalom támadt az ifjuság között, a lapok őt is meginterjuvolták, egy kiadó pedig ezer forintot ajánlott föl neki, ha uj alakban kodifikálja a párbaj elévült szabályait. És később, a vitásabb esetekben, megőszült, megaggott párbajsegédek kérték ki hódolattal a véleményét...

Kalmár a parlamentbe is bekerült, a hol mint vakmerő közbeszóló tett szert félelmetes hirnévre. A hölgyek kiváncsian szemlélik a karzatról sötét, ezüstbejátszó fejét, de a negyvenéves Kalmár az öreg krakélerek higgadtságával fog föl ujabban minden affért, s feje körül a bátorság mithoszával, kaczérul, fitymálva beszél a párbajok esztelen divatjáról...

Kalmár nem kalábriásozik többé a terézvárosi kávéházakban és a harminczezer forintos kisasszonyokról is mindörökre letett. Ő, mint önök alkalmasint tudják, a zombori Pertich Krisztát vezette oltárhoz, s e frigygyel az öreg Pertich huszezer holdas dominiumát is beolvasztotta a Kalmárok ősvagyonába.

A Kalmárok ősvagyona pedig nem más, mint az a kopott, megvedlett cloth-esernyő, a melyet egykor a Vizner ur boltjában vásárolt. Kalmár néha ellágyult lélekkel gondol a Mészárosné esernyőjére és igy szól magában tünődve:

- Uristen, mi történt volna, ha az nap nem esik az eső, s én nem vállalom el a száz forint előleget és a Mészárosné válópörét?...

Az ember, mint ez önök előtt ismeretes, épp abban különbözik az állattól, hogy szabadon intézkedhetik a sorsa felől. A szabad akarat egy szerény bizonyitéka a Kalmár ur esernyőjének története.

A simplonról Önök keveset tudnak, pedig a simplon tekintélyes müfaj az Egyesült Államok irodalmában. A simplon sohasem kevesebb husz sornál és sohasem több harmincznál. Megalapitója Tom Simplon, a ki tizenötéves koráig mint gránátszörp-áruló fiu járta végig az egész Nevada államot. Tom Simplon később egy müvész becsvágyával segitett megfesteni a brooklyni hidat, majd mint hivatott pinczetüz-tudósitó szerzett magának jeles nevet a Clerc Cézár Walhallája szerkesztőségében. Mikor a lap kényeztetett humoristájának, a kit az utóbbi időben már csak a választóviz birt némiképp felizgatni, egy napon kigyuladt a belső része, Simplon nem pinczetüz-tudósitást irt, mint a hogy az első pillanatban természetesnek látszanék, hanem szemtelen önbizalommal telepedett le a humorista elárvult iróasztala mellé. Másnap a Clerc Cézár Walhallája a Simplon vig novelláját közölte és az előfizetők sok ezer lelkesült levélben üdvözölték az ujonnan feltünt csillagot. A kisérlet megalapitotta a Tom Simplon szerencséjét. A müfaj fényesen bevált és ha egyszer a harminczsoros novella véletlenül kiszorult az ujságból, az előfizetők vizipuskákkal és Could-féle fegyverekkel lőttek be a szerkesztőség ablakán. A czikkek mesés népszerüségre tettek szert és két hónap mulva már mindenütt egyszerüen simplon-nak nevezték a Clerc Cézár Walhallájá-nak ezt a speczialitását.

Önök bizonyára azt hiszik, hogy Tom okosan fölhasználta a szerencséjét és nevezetes összegekkel gyarapitotta a new-yorki takarékpénztárak betétállományát. Fájdalom, tévednek, mert Tom nevetséges félbolond volt. Néha ugyanis napokig elalkudott egy pár tizfilléres inggombra, néha pedig, ha kissé jobb kedve volt a szokottnál, sherry brandys pohárkákkal rakatta tele a száznegyvennegyedik avenuet s gőzölgő fekete kávékkal kinálta az utczán kóborló kutyákat. Tom, a ki olykor nem tudta mit beszél, szeliden csak bohémségnek nevezte az ilyen ostoba mulatságokat, de a Walhalla szerkesztője, a ki egy humoristáját már elvesztette belső pinczetüz következtében, aggodalmasan csóválta a parókáját.

Tisztelt olvasók, e pontnál kénytelen vagyok áttérni történetem diszkrétebb természetű fejezetére s egy krónikás kiméletlenségével kell letépnem a leplet a Tom Simplon és Liddie Haggard szerelmi viszonyáról. Liddie egy elektrikus gyufagyáros hatodik leánya volt, a ki folytonos kitüntetések között végezte a Women's College valamennyi osztályát, s pecsétes diplomát őrizett a fehérnemüs szekrényében. Atyja, Ralph Haggard, villamos gyujtókat gyártott, de mivel a gyujtók a legnagyobb erőmegfeszitéssel sem akartak lángra lobbanni a skatulyákon, az évi mérleg többnyire tetemes deficzittel végződött. Liddiebe annak idején a Woomen's College összes tanárai szerelmesek voltak, de a barna, aczélszemü leány, a ki testileg-lelkileg egyaránt virult, a tehetséges Tom Simplont ajándékozta meg a szivével és a hajlandóságával. Sohasem mondták hangosan, hogy szeretik egymást, de Simplon egyizben erősen megszoritotta a leány kezét.

Több szót nem pazaroltak erre a kötésre, de mind a ketten érezték, hogy örökre egymáséi.

Mikor Simplon később texasi felolvasó tournée-jéből visszakerült, egy izben hirtelen igy szólott:

- Ostobaság, mondta álmodozva, - a mostani viszonyaink között nevetséges volna a menyegzőre gondolni. Ön keres ugyan hatszáz fontot, de néha, a mikor a józan esze elhagyja, pálinkás poharakkal rakatja tele a száznegyvennegyedik avenuet. Én megkeresek száz fontot, de ez ruhára is kevés lenne a gyermekeinknek. Öt gyermek pénzbe kerül, - nem is beszélve az én toilettejeimről és az ön egészséges étvágyáról.

- Mindaddig szó sem lehet a házasságról, a mig valami csinos tartaléktőkére szert nem teszünk.

- Ez esetben, mormogta Tom Simplon szomoruan, mint agglegény kerülök a koporsómba.

- Bocsánat, szólott, de ketten vagyunk, a kiket ez a dolog érdekel. Ha Ön nem tud szert tenni nagyobb tőkére - nekem is csak van egy kis sütnivalóm...

Tom Simplon lelkesedve nézett végig a gyönyörü leányon, a ki bizalommal ütött a vállára.

Tom Simplon haza ment és utolsó pénzén ludmájas hachéval traktálta meg az összes gazdátlan kutyákat. Mikor harmadnap, késő délután, fölébredt, a következő telegrammot kapta a Haggard-féle gyufagyárból:

Tom Simplon lélegzet nélkül rohant a gyufagyár faragott cottage-ába, a melynek erkélyéről Liddie egy fehér papirlapot lobogtatott feléje. A papirlapról a szerelmes fiatal ember a következő okiratot olvasta le:

Liddie felállt a helyéből, karjait pózolva kiterjesztette, majd kicsiny sarkán mosolyogva megfordult. A mint okos, aczélkék szemével a tétovázó Simplonra tekintett, egyszerüen ellenállhatatlan volt bájos, leányos frisseségében.

Tom szivére szoritotta a kezét, majd a tenyerét az ég felé forditotta. Utóbb fátyolozott hangon mondta:

- Nem is szabadna megengedni, hogy fátyol nélkül mutassa magát a szegény férfiak szeme előtt.

- Tehát azt hiszi, hogy elfogadható partie lennék, ha százötvenezer dollárnyi készpénzt vinnék a férjem házába?

- A boldogult Szemirámis királyné óta nem volt a történelemben ilyen partie: felelte Tom Simplon meggyőződéssel.

- Ez esetben, szólt Liddie kisasszony meghajolva, van szerencsém Önnek bemutatni a leendő sorsjáték főnyereményét...

Liddie helyet mutatott vőlegényének, majd mosolyogva nyelt egyet. Aztán igy szólt:

- Gyujtson hát egy czigarettre és hallgassa meg a sorsjátékom tervét... Százötvenezer sorsjegyet röpitek szét az Egyesült Államokba, - és egy sorsjegy nem kerül többe harmadfél dollárnál. Ez összesen háromszázhetvenötezer dollár, mert a sorsjegyek kétség nélkül az utolsó szálig elfogynak. A szerencsés nyerő feleségül kapja Liddie Haggard kisasszonyt és melléje százötvenezer dollárt. Tiszta nyereség kétszázhuszonötezer dollár a kezelési költségeket leszámitva.

- A szerencsés nyerő feleségül kapja Liddie Haggard kisasszonyt? - orditotta magánkivül.

- Csacsi, sugta, hát vajjon ki mondta, hogy nem maga lesz a szerencsés nyerő?

Haggard kisasszony fitymálva intett a kezével, majd gunyosan vonta félre az ajka szélét.

- Visszaadnám a diplomámat, mondta, ha annyi eszem sem volna, hogy egy hatósági személyt megcsaljak.

Másnap nyolczöles, narancs-vörös plakátok éktelenitették el a new-yorki házakat és a kikötő fáklyás-szobra hatalmas lobogót lengetett a város felé az oczeán vizéről. A plakáton ez állott:

Éjjelenként villamos lángok alkották meg a plakát óriási betüit és a köztereken nyilvános fonográfok hirdették a szenzácziós sorsjátékot. Esténként százméternyi magasságban gyuladt ki a házak fölött a Liddie Haggard szines arczképe és az éjjeli korhelyek hanyatt feküdtek az utczán, csakhogy a szép leány vonásaiban gyönyörködhessenek. Egy e czélra föltalált automata minden utczasarkon ezt kiabálta:

A kirakatok tele voltak a Liddie Haggard képeivel és a szinházi jegyek hátáról a nagy sorsjáték részleteit olvashatták le a zártszékek bérlői. És New-York ötszáz közterén egy reggel ötszáz egyforma szobor állott kemény papir-machéból: a Liddie Haggard hevenyészett szobrai, a melyekkel a Haggard-féle gyufagyár egy jószivü üzletbarátja lepte meg váratlanul a nagy sorsjáték-vállalatot.

Mikor a huzás ideje közeledett, a rendőrség kordont vont a sorsjegyáruló boltok előtt, mert a fiatalság egymást inzultálva törte magát a bejárások felé. Temperamentumos öreg urak féltékenyen őrizték a megvásárolt sorsjegyüket, a fiatalok pedig holdvilágos éjjeleken, ábrándozva őgyelegtek a papir-maché szobrok körül. A kereslet oly nagygyá lett az utolsó napokban, hogy ilyenforma hirdetések jelentek meg a new-yorki ujságok nyiltterében:

Az ügyes kávés a második millió kapuczinert is eladta a következő héten, a sorsjegyet pedig Rev. Jeremias Gille-nek, egy ötvenhatéves mormon papnak nyujtotta át a tulajdonos, ünnepies beszéd kiséretében.

- Az árvagyerek, a ki egy átöltöztetett ballerina, a legsötétebb lutritokot fogja kihuzni, e tokban pedig az Ön sorsjegyének a száma lesz!

- Nem téved meg, válaszolt Liddie mosolyogva, mert az árvafiu ezer dolláros utalványt kapott.

Tom Simplon nem aludt az utolsó éjjelen. A szerkesztőségből még éjféltájban elrohant, később a kikötői korcsmákban és a külvárosi kávéházakban látták. Hajnali négykor a szegény Tom elkékülve, remegve a hidegtől, izgatottan kopogtatott egy földszintes ház kapuján s mikor az álmos szolga sok idő mulva kitekintett, igy szólott dobogó szivvel:

- Tessék felkölteni a közjegyző urat, mert ma este lesz a Haggard-féle sorsjáték!...

Az árvafiu előbb száz közönyös számot huz ki a malomkő nagyságu szerencsekerékből. E számok tulajdonosai mitsem nyernek. Ellenben a következő szám, a százegyedik, a Liddie Haggard kezét és a százötvenezer dollárnyi készpénz-hozományt jelenti annak a szerencsés ficzkónak, a ki az Unió istenének a kegyében áll.

Mikor az árvafiu az első közönyös tokot kihuzta s a közjegyző hangosan elkiáltotta az első számot a tengernyi sokaság között, a szinhelyül szolgáló gabonacsarnok egyik távoli zugából tompa revolverlövés hallatszott. A sorsolás megakadt egy pillanatra, mert mindenki arra felé nézett, de a közelállók csakhamar megnyugtatták a közönség idegesebb részét.

- Semmi, szóltak fitymálódva, a sorsjegy szerencsétlen tulajdonosa egyszerüen agyonlőtte magát a zsebpisztolyával...

A huzás csendben folyt tovább, de a számok kihirdetését nyomon követte egy-egy tompa durranás a terem különböző részeiben. A szolgák kivitték a holttesteket, a közönség pedig, mely lassankint megszokta a revolverlövéseket, türelmetlenül kiáltott föl, mikor az egyik szám után pár pillanatig elmaradt a szokásos ropogás. A sorsjegy tulajdonosa mentegetőzve szólott az egyik sarokban:

Maga felé forditotta a fegyvert és a következő pillanatban őt is kivitték a teremből...

Bágyadt, rémületes csönd borult a sok ezernyi sokaság fölé, tisztán, világosan hallatszott a tokok izgató csörömpölése az óriási üvegkerék belsejében.

Tom Simplon, a ki presbiter volt az atheisták gyülekezetében, fogvaczogva suttogta:

Az árvafiu sok ideig keresgélt a tokok között, végre merészen belenyult az üvegkerékbe.... Egyszerre minden arcz a közjegyzőre meredt, a ki most hangosan elkiáltotta:

Tom ugy érezte, hogy egy éles beretva fut végig a sarkától a feje bubjáig, - a szám nem volt az övé. A rémület elfojtotta a szavát, de azért világosan hallotta, a mint Liddie igy szól az árvafiuhoz:

- Bocsánat, szólt szemtelen mosolylyal, de Reverend Jeremias Gille tizezer dollárt igért, ha az ő tokja lesz a győztes...

A csöndet most egy édeskés, idegenszerü hang szakitotta meg a terem tulsó feléből.

- Az Isten hozza közibénk, szavalta a mormon pap, bájos, napsugaras miss Liddie! Huszonegy feleségem van a Sós-tavak mellett fekvő palotámban, Ön lesz a huszonkettedik, a legdrágább!...

Szétvetette a könyökét, hogy a podiumhoz férkőzhessék, de egyszerre pokoli zsivaj töltötte meg a beláthatatlan termet. A sorsjegytulajdonosok a Liddie elbusult szerelmesei, dühösen hadonázni kezdtek:

- Meg kell lynchelni, száz darabra kell széttépni a szemérmetlen prófétát...

Tizezer kar emelkedett a levegőbe és ötezer sziv dobogott keserüen arra a gondolatra, hogy Liddiet mindörökre elvesztette. A szegény policemaneket, a kik a rend helyreállitásán buzgólkodtak, közakarattal dobták ki az emeletes ablakokból...

A zugó, félelmetes khaoszban, a mely az egész épületben urrá lett, a remegő Tom Simplon a következő szavakat hallotta:

Liddie volt, a ki egy bő, rézszinü esőköpenyben ügyesen átsiklott a hullámzó tömegen. A podium mellől egy kicsiny tapétás ajtó vezetett a gabonacsarnok telefonos szobájába, onnan pedig egy keskeny csigalépcsőn lehetett kijutni a brooklyni hid egyik eldugott mellékutczájába. Mikor a szabad levegő a homlokukat érte, Liddie, a ki egy csinos bőrtáskában az egész hozományát az oldalán hordta, igy szólott a sápadt Tom Simplonhoz:

- Minthogy Amerikába, különböző okokból nem szökhetünk, Európába fogunk utazni a legközelebbi hajóval...

És kézen fogva a vőlegényét, a napsugaras Liddie Haggard dalolva, jókedvüen indult meg Tom Simplonnal a kikötő felé...

Iharnak teljesült végre a régi vágya: a miniszter, egy kegyes pillanatában, áthelyezte a budapesti üzletvezetőséghez. Tulajdonképpen nem is annyira ő akarta ezt - neki, mint rögtön meglátjuk, nem igen volt oka arra, hogy a fővárosba vágyódjék - mint inkább a felesége, a ki egyenesen a budapesti aszfaltról csöppent a kis vidéki sárfészekbe.

Egy hosszu, évtizedig tartó hányattatás után Ihar most végre boldognak érezhette volna magát, ha Budapestre érkezésének ugyszólván legelső pillanatában eszébe nem juttatják azt a sötét pontot, mely tiz esztendőn át szünet nélkül rémitgette. A központi pályaudvarban, mikor egy csomó kézitáskával megterhelve a kijárat felé igyekezett, egy télibundás idegen fogta el a tolongó sokaság között.

Salamon Károly volt, egy régi iskolatársa, a ki több mint husz év óta végképpen eltünt az emlékei közül. Ihar motyogott valami banalitást, de a régi pajtás előzékenyen elkisérte a komfortáblijáig. Utközben kedélyesen a vállára veregetett.

- Husz éve nem hallottam rólad, vén kamasz... Azaz igen, hallottam egyszer, mikor Kádárral összevesztél...

Ihar valami hidegséget érzett a szivében, babonásan meg volt győződve arról, hogy egyenesen a Sors az, a ki azt a kinos affért az eszébe juttatja. Kádár, - hiszen, ha ez a borzadalmas ember nem lett volna! Mig a komfortábli a fogadója felé hajtatott, Ihar kinosan hánykolódott az ülésen.

Tiz éves volt az affér, de bizonyos-e, hogy nem vágja valaki az arczába a legelső pillanatban? Ihar akkoriban eszeveszett duhaj életet élt, hatvannégy órában egyszer aludt, s Budapesten nem tudott olyan nyilvános helyiséget, a hol személyesen ne ismerték volna. Mikor a részeg vendégek néhanapján kitették valahonnan, Ihar szelid rezignáczióval ballagott tovább a szomszéd korcsmák felé. Ezeknek a kidobásoknak nem igen voltak folytatásai, s a dolog csak egyszer vált komolylyá, mikor hadházi Kádár Györgygyel, a hires huszárszázadossal összekapott.

Az affér egy budai korcsmában történt, egy csillagfényes juliusi éjszakán. Ihar neveletlenül belekötött egy mulató katona-kompániába, s mikor Kádár a kardját kirántotta, a társai gyáván magára hagyták. A szerencsétlen Ihart egy jószivü fiakkerkocsis vitte haza a lakására, a hol több mint két hétig szenvedte a fenomenális verés következményeit. A második hét végén, mikor éppen a lovagias elégtételkérés módjai fölött gondolkodott, egy szomoru és váratlan telegramm az édes atyja betegágyához szólitotta.

Az izgalmak, édes atyja halála, majd kinevezése, nősülése végképp megakasztották folyásában az Ihar és Kádár kapitány afférjét. Ihar belesüppedt a kisvárosi sártengerbe s csak olykor egy-egy magányos órájában, kisértette inkorrektségének emléke. Végre megnyugodott abban a gondolatban, hogy Katolnán mint becstelen ember is boldogan leélheti napjait. Ekkor hallgatta meg a jó Isten felesége forró kivánságát - s a szegény Ihar lelkén most egyszerre hidegen czikázott át közelgő megaláztatásainak sejtelme...

Salamon, a kit később a lakásán fölkeresett, kinosan simogatta a homlokát, mikor a begyöpösödött affér szóba került.

- Utóvégre, - mondta egy félórai gondolkodás után, - a próba semmikép sem árthat... Ki fogjuk hivni Kádárt, s ha van benne egy kis irántad való jóindulat, elfogadja a kifogásainkat - és megverekszik veled. Itt minden a szerencsétől függ, - én legalább már nagyobb csodát is láttam életemben...

Salamon maga mellé vett egy főreáliskolai tanárt, s ünnepélyesen provokálta az ámuldozó Kádár kamarást... Kádár a vállát vonva nevezte meg két ezredbeli bajtársát, de a tisztek, végighallgatván a Salamon előterjesztését, jóizüen elnevették magukat.

- Ha az urak még vártak volna tizenöt évig, - mondta Klause őrnagy, - meg lehetett volna vivni az ezüstpárbajt... Az ezüstpárbaj ugyanis huszonöt év mulva játszódik le az elkövetett sértés után.

Az Ihar segédei körülbelül másfél óra hosszat csoportositották különböző érveiket, de a tisztek minden megindulás nélkül szivtak el egy skatulya czigarettát... Mikor végre a becsületbiróság szóba került, Salamon kétségbeesve sietett le a lépcsőn a remegő főreáliskolai tanárral...

Becsületbiróság? No ugyan ez kellett volna csak a szegény Ihar afférjének! Salamon már szinte látta gondolatban a pinczérek kollektiv nyilatkozatát, a kik Ihart viharos éjszakákon az utczára hajigálták... Salamon már ismerte a nyilatkozó pinczéreket, a kik a föld alól is kibukkannak a becsületbiróság kegyetlen inkvizitorai elé...

- Az igazat megvallva, - gondolta magában szomoruan, - biz Isten, magam sem szavaznék az ostoba felem javára.

Mikor a felüknek, a ki a szomszédos kávéházban várta őket, a tárgyalás eredménye felől beszámoltak, Ihar sápadtan ivott meg egy pohár jéghideg vizet. Jóideig mind a hárman hallgattak, de Ihar most hirtelen felemelte lehanyatlott fejét.

- Várjatok, - mondta izgatottan, van egy nagyszerü ideám... Egy időre szüntessétek meg a tárgyalásokat, holnap ilyenkor referálni fogok a történtek felől...

Kádár kapitány éppen az ebédjénél ült, mikor a legénye egy névjegyet hozott be neki a salátás tállal együtt. A névjegyen ez állott: Ihar Miklós - és alatta czeruzával ez a sor: "Könyörgöm méltóságodnak, fogadjon el egyetlen pillanatra".

A kapitány, a ki jókedvüen ropogtatta a pecsenyéjét, csodálkozva forgatta ide-oda a különös névjegyet.

Pár percz mulva egy sápadt idegen hajlongott a bejárás függönye előtt, - Ihar volt, a kapitány ellenfele. Kádár intett a legénynek, Ihar pedig közelebb lépett az asztalhoz.

- Méltóságod alkalmasint nem ismer, - én vagyok az az ember, a kit tiz év előtt a Zöld Hordó-ban megkardlapozott.

- Dehogy nem, - mondta csettintve, mintha valami régi, vidám emlékről lenne szó, - husz év mulva is felismerem, a kivel egyszer találkoztam az életemben... Ámbár most az sem volna csoda, ha nem ismerném föl, mert ugyancsak meghizott, amióta utoljára találkoztunk.

- Azt hiszem méltóztatott beszélni a két segédemmel... A tiszt urak ragaszkodnak a becsületbirósághoz, - de Isten mentsen meg ettől minden becsületes embert...

- Mit? Mindent - a sorsom a Méltóságod kezébe van letéve... Ezek a hiénák nem értik a tréfát, - de Méltóságod egyetlen szavával megmenthetné a jövőmet és az életemet...

Kádár oly harsogó nevetésben tört ki, hogy a gombjai majdnem lepattantak a zubbonyáról.

- Beszéljen, - mondta fuldokolva, beszéljen, maga édes ember... Ilyen még talán sohasem történt, -: a segédeim háta mögött akar velem kiegyezni ötven százalékra... Itt van, igyék egy pohár bort, de beszéljen, mert ilyen jól még sohasem mulattam életemben...

- Drága, jó méltóságos ur, - szólott - a jó Isten hetediziglen megáldja, ha megverekszik velem... Mit árt önnek, ha kiáll nekem?... Önre nem mer rosszat mondani egy teremtett lélek, - egy szegény ördögnek pedig megmenti az életét... Ha szüksége lesz valaha egy hü kutyára, szivesen szolgálatjára állok, de ugyan vágjon rajtam egyet, ha a jó Istent ismeri... Gondoljon szegény nőmre, gondoljon gyermekeimre, a kiknek ugysem hagyhatok egyebet mocsoktalan nevemen kivül...

- A mocsoktalan név sokat ér, kedves izé ur... Ismertem egy keztyűst, a kinek szintén mocsoktalan volt a neve... Hát komolyan ragaszkodik ahhoz, hogy megverekedjem önnel?

- Nem tenném meg, - de mert ilyen czukros volt, Isten neki... Ha holnap délután feljön a kaszinóba, sebtében elintézhetjük az affért... Hozza föl magával a segédeit meg egy-két árkus miniszterpapirost...

- Méltóságos ur, - mondta hálásan, - egy szegény, de becsületes család foglalja önt ezentul az imáiba...

Kádár éppen a kilenczvenes matchot irta föl a pikében Würtenburg őrnagy ellen, mikor a kaszinói szolga titokzatosan a fülébe sugta:

A kapitány kisietett a szalonba, a hol két feketekabátos ismeretlen ült feszesen a kanapén. Ihar - mert ő volt az egyik - ünnepiesen meghajolt:

- Méltóságos uram, fenkölt jóltevőm, - szavalta meghatottan - engedje, hogy a segédeimet bemutassam, Vass ur, Németh ur - itt pedig László doktor, az orvos ur...

A kapitány kissé bosszusan vont vállat, majd becsöngette az egyenruhás kaszinói szolgát.

A kaszinóban szerencsére Mostár doktor is ott kibiczelt az egyik tarokkozó társaság mellett - s mikor a szolga később a gyüléstermet felnyitotta, nyolcz kifogástalan uri ember sietett be az elhagyott helyiségbe. László doktor kicsomagolta a müszereit, Kádár pedig lustán vetette le a kissé megfeszült tiszti zubbonyt.

A párbaj, a kaszinói szolgák hiteles feljegyzése szerint, kerek két másodperczig tartott. A karsebet öt percz alatt összevarrták, tiz perc mulva pedig az aláirt jegyzőkönyvet is a kezébe adták a mámoros Iharnak... Ihar mindenáron a nyakába akart borulni az öltözködő kapitánynak, a ki egy nagybácsi csöndes jóakaratával nézte sebesült ellenfelét... Mikor Ihar megint hosszabb beszédet akart mondani a foyer fogasai között, a kapitány rémült ugrásokkal sietett vissza a kártyaszoba asztalai közé.

Szomoru meglepetés várt rá, mert Würtenburg őrnagy kétezer pointtal megelőzte. A helyettese félóra óta ó-budai fiakkerszámokat irt a táblájára, mig az őrnagy a saját tetszése szerint csinálta a kilenczveneseket és a hatvanasokat. Kádár kapitány nagyot káromkodott és gyorsan visszavette a kezéből kiadott kártyákat...

Papodi, a hirneves hegedümüvész, végigjárván Közép-Európa nagyvárosait, egy tavaszi estén a Muzeum-utczában szivta magába az áprilisi levegőt. Czigarettázott és semmire se gondolva nézte a sétálgató varróleányokat, mikor az egyik grófi Ház kapuja alól egy dolgozókabátos fiatal ember bukkant hirtelenül eléje.

Papodi nagyot nézett, mert a dolgozókabátos fiatal ember, a ki lihegve fogta meg a karját, sem kalapot, sem nyakkendőt nem viselt. De nem volt ideje a töprengésre, mert az ismeretlen izgatottan igy szólt hozzá:

A fiatal ember közelebb huzta a nagy müvészt a falhoz, s aztán igy folytatta:

- Az egekre kérem, jöjjön idébb, mert a kegyelmes ur megláthatná az ablakból.

- Uram, - szólott most esdekelve az ismeretlen, - nem kérdem, ki ön, szegény ember-e, herczeg, vagy uralkodó fejedelem? Az életemről van szó, - mert bizony Isten csufot teszek magamon, ha meg nem könyörül rajtam...

- Jószivü ismeretlen, barátom, megmentőm, - hallgasson meg. Ön egy szánalomraméltó rabszolgát lát maga előtt, - hajnaltól napestig a köszvényes grófomnak kell felolvasnom a franczia ujságokat. A kegyelmes ur, ha a rheumája jobban megkinozza a szokottnál, akár hét nap, hét éjjel sem unná meg a Débats-t és a Temps-t. A tavaszi változások most kegyetlenül bánnak a gróf szegény végtagjaival, - hétfő óta még öt perczre sem távozhattam el a kipárnázott karosszékétől.

- Nem, másról van szó, - egyenesen az életemről, mint az imént szerencsém volt mondani. Katinkát két év óta imádom, de Katinka csak egyszer szabadulhat el évenként a férje csongrádmegyei pusztájáról. Mindeddig sohasem voltam vele egyedül négy fal között, - érti-e, jó uram, mit jelent ez? Két év óta minden éjjel a jövendőbeli találkozást szinezem ki magányos ágyamban, - de hétszáz napja hiába várjuk, hogy a sors egy légyottot megengedjen. Most itt van az alkalom, - Katinka tiz perczczel ezelőtt értesitett, hogy esti kilencz óráig Budapesten marad, - kilenczkor pedig tovább utazik a bécsi személyvonattal. Két isteni órát tölthetnénk végre együtt, - de a kegyelmes ur még tiz perczre sem hajlandó elbocsátani a karosszékétől. Mit tegyek, hova forduljak segitségért? Elhatároztam, hogy a legelső idegent megszólitom, - mert öt percz alatt vissza kell térnem a kegyelmes ur ujságaihoz.

- Ön tehát azt kivánja, hogy én menjek el ön helyett a Katinka fogadójába...

- Hát nem ért? Ön jószivünek és intelligensnek látszik -, ne üzzön tréfát a szenvedéseimből.

- Értsen meg, - tervem a következő: Ön fel fog jönni a kegyelmes urhoz, s hirül hozza, hogy Gida bácsi haldoklik...

- Ugy van, Gida bácsi haldoklik. Gida bácsi a közös nagybácsink, - mert azt hiszem, nem kell bővebben magyarázgatnom, hogy ön pár perczig a testvéröcsémként fog szerepelni a kegyelmes ur szine előtt...

- Természetesen. Kisírt szemmel fog könyörögni a kegyelmes urnak, hogy bocsásson el a nagybácsink halálos ágyához...

Papodi megcsóválta a fejét, de hirtelen elnevette magát, mikor az idegen szomoru arczába nézett. Az ismeretlen oly meghatóan nézett rá, hogy egy kőszikla is meglágyult volna a pillantására. Papodiban egyszerre fölébredt a bohém, a jószivü, vakmerő müvész, a ki mindenért rajong, a mi romantikus. Eszébe jutottak saját kalandjai, a havas szentpétervári esték, a szőke weimári kisasszonyok, a holdvilágos éjszaka, melyet egy tavaszszal a nimesi piacz szökőkutja mellett töltött. A szive megtelt poézissel - s barátságosan ütött néhányat a kegyelmes ur rabszolgájának vállára.

- Az isten áldja meg azért, a mit tett - együtt fogunk imádkozni Katinkával az ön hosszu életéért...

- Imádkozni, - tudom, - héttől kilenczig együtt fognak imádkozni a légyotton.

Mig a gyönyörü márványlépcsőn fölfelé mentek, a dolgozókabátos fiatal ember igy szólott:

- Természetes. De a másokért vállalt kötelezettségek koldusbotra juttatták...

- Ha a kegyelmes ur kidobat a komornyikjával, ön fizeti a kórházi költségeket...

A nagy hegedüs sok kitünő szinmüvészt látott már hosszu vándorlásai közben, de még sohasem látott olyan tökéleteset, mint a legujabb barátja. Mikor a rejtett tapétaajtón át a gróf privát lakosztályába benyitottak, Fejér minden átmenet nélkül szivettépő zokogásra fakadt.

Mikor a könyvtári szoba bőrkanapéi és ántik könyvhátai közé beléptek, Papodi igy sóhajtott magában:

De nem maradt több ideje a töprengésre, mert Fejér, a ki megtörve ballagott a nyomában, hirtelen félretolta az utjából.

- Kegyelmes ur, - szólt csukló hangon, - épp e pillanatban hozzák hirül, hogy a szegény Gida bácsi halálán van.

Papodi csak most látta meg a grófot, - egy barátságtalan arczu öreg urat, a ki a bepólyázott lábát fájdalmasan pihentette az előtte álló fauteuilen.

- Gida bácsi, az öreg Fejér Gedeon... Az öcsém épp most érkezik a bácsi halálos ágyától...

Papodi a mély karakterek póz nélkül való fájdalmával hajolt meg a bámuló gróf előtt.

- Ugy van, kegyelmes ur, az egyetlen nagybácsink... Az orvos csak perczeket igér, mert az agg ember ereje rohamosan fogy. Ha a bátyám még életben akarja találni, nem szabad neki késni egy pillanatot sem.

A gróf valami érthetetlen malicziával nézte végig a gyászbaborult Papodit.

- Nem szabad késnie... siessen a szegény bátyja halálos ágyához. De mivel gyalog nem mehetnek, - hol is lakik a bácsi?

- Ki fogja adni a parancsot, hogy a kocsis, a ki a grófnét a ligetből hozta, ne fogja ki a lovakat, hanem vigye el önöket a borz-utczába...

- A kocsis ott fogja várni a kapu előtt - ilyen esetben mindig lehet használni egy pár jóravaló lovat...

- Várjon, - sajátságos volna, ha a sejtelmem beigazodnék... Honnan származott föl Budapestre a szegény Gedeon bácsi?

- Ugy ő az... Gida... a tulajdon Fejér Gidám... Együtt voltunk a pozsonyi diétán, sőt együtt is laktunk két évig a süket Grünsperg Ágostonnénál...

Fejér, a ki az egész nagybácsit az ujjából szopta, rémülten védekezni próbált.

- Pedig ő az... semmi kétség... a legapróbb detail is reája illik... Szegény, öreg barátom, hát igy kell-e hallanom felőled!...

A pólyás lábát könnyeden leemelte a székről, majd igy folytatta megilletődve:

- A rheumán szünni kezd... a lelki fájdalom megölte a testit... Egy kis szabad levegő nem fog ártani... szivesen elkisérem önöket a Gida bácsi halálos ágyához...

- Nem lehet, dadogta, nem engedhetem, az izgalom megárthatna Exczellencziádnak...

- Az orvosi tudomány tisztára kideritette, hogy a lelki izgalmak a végletekig fokozzák a rheumás fájdalmakat...

- Az orvosi tudomány gyerekjáték - és az orvosi tudomány nem tarthat vissza engem attól, hogy a haldokló barátomat fölkeressem.

- A kocsis ne fogjon ki, mondta a komornyiknak - és te gyorsan elő fogod késziteni a könnyebbik téli bundámat...

A komornyik kiment a bundáért, a gróf pedig gyorsan összeszedte a szétszórt czókmókjait.

- Mit fog mondani az én öreg czimborám, ha váratlanul betoppanok hozzá negyven év után...

A dolog nem látszott többé tréfának és Fejér tántorogva gubbaszkodott össze a bibliothéka sarkában. Papodit egyszerre elkapta a gondtalan bohém jókedve.

- Kegyelmes ur, mondta szemtelenül, ugyan mit szólna, ha a szegény Gida bácsi egyáltalában nem volna a világon?...

- Pedig ismerhetne, mert én is ott voltam a Lajos főherczeg kiséretében, mikor a Wieniawszky Legendáját játszotta az olasz király udvarában...

Papodinak eszébe jutott a római konczert, hol káprázatos diadalt aratott a királyi palota nagy termében. Szemérmetlen jókedvvel kérdezte:

- Rögtön, a mikor a küszöbömet átlépte. És mivel nem volt valószinü, hogy a fütőházzal cserélte volna el a hangversenytermek pódiumát, büntetésből én is kijátszottam önök ellen a haldokló Gida bácsit...

- Tudtam, hogy összeesküvés van a dologban, de mivel a rheumám szerencsésen elmult, kivételesen szabadságot adok önnek ma estére.

- Gida bácsi sajnálni fogja, hogy a barátja távollétében kell behunynia örökre a szemeit.

- Tárgyilagosság? - nevetett az öreg Horváth, a ki félszázad óta lankadatlan szorgalommal irja a szinházi kritikákat. A ki a kritikustól tárgyilagosságot kiván, nem cselekszik okosabban, mint a ki desztillált vizet akar meriteni a gémes kutból. Az érzésekhez is annyi idegen elem keveredik a lélek mélységeiben, mint a mennyi a kut fenekén a viz tisztaságát megzavarja. Objektivitásról csak akkor lehetne beszélni, ha az emberek automatáknak születnének. A mig a vélemények az elmén és a szivén szürődnek keresztül, nem lehet tárgyilagos vélemény, mert a sziv és az elme éppen annyiféle, a hány ember jár itt a földtekén... Az objektivitás alig lenne egyéb, mint az érzések és gondolatok egyenruhája, - holott van-e csak két ember, a ki egészen egyformán érezne? Sőt tovább megyek, még ugyanaz az ember is kétféleképp gondolkodhatik különböző körülmények között, a nélkül, hogy a következetlenség hibájába esnék... A megalkotott véleményemben nem csupán a logikának van része, hanem a hangulataimnak, a testi érzéseimnek, sőt az ég derüjének vagy felhőinek is. Egy mosolygó nyári napon szépnek tarthatok valamit, a mi novemberben haraggal tölt el. Szóval méltányosan csak a gépektől lehet kivánni a tárgyilagosságot, de még az objektiv hőmérő is rosszul müködik a nedvesebb helyiségben... Hogy a beszédem világosabb legyen, ezennel elmesélek nektek valamit a Tárgyilagosság géniuszáról...

Az isteneket számüzték az Olympusról, a mithológia felségei, fényes udvarukkal egyetemben, gyarló földi módon keresik ezredévek óta a kenyerüket. Merkur mint táviratkihordó szolgálja az éjjeli redakcziókat, Bachus borügynökképp dolgozik egy nagy kiviteli társulatnál, Pán az oboét kezeli az orfeumi zenekarban. Mit tehetett volna a tárgyilagosság Géniusza, mikor e hatalmas urak is ilyen szomoru állásokba jutottak? A szegény Géniusz, a kit utóbb már ki akartak tenni Bakács-téri hónapos szobájából, végül mint hangverseny-biráló nyert alkalmazást egy kormánypárti napi lapnál. Ez állásba egy tanfelügyelő révén jutott, a ki a követül fellépő minisztert erkölcsi támogatásban részesitette.

Itt dolgozott a tárgyilagosság Géniusza havi százhusz forint fizetésért. Mit kellett szenvednie, jó Isten, e szerény összeg fejében! A szegény Géniusz vaczogó foggal nézte a zongorákat és a hegedüket, s ha egy dekolletált szatinruhát meglátott, rémült pillantással tekintett szét a Vigadó nagytermében. De megőrizvén hajdankori erényeit, a becsületes Géniusz megható tárgyilagossággal emlékezett meg birálataiban a vendégmüvésznők regisztereiről, a magas c-ékről, a brillians technikákról és a hegedüpiece-ek kitünő interpretálásairól...

Egy januári estén történt, hogy a tárgyilagosság Géniusza velőcroquettet rendelt egy vendéglőben. A hangverseny nagyon kifárasztotta és a szegény Géniusz ugy falt, mint a kiéhezett farkasok. A velőcroquette furcsa anyagokból készülhetett, mert a Géniusz kinos fájdalmak közt ébredt föl másnap reggel az ágyában. Olyan különösen érezte magát, a hideg borzogatta és az egész mindenség ismeretlen világitásban tánczolt a szeme előtt. A Géniusz, a ki sohasem tapasztalt hasonló érzéseket, rosszkedvüen járt-kelt egész nap a rendes állomásai között. Mikor este a megszokott zsölléjét elfoglalta, idegesen igazgatta aranyos csiptetőjét, melyen át a gyülekező közönséget szemlélni szokta.

- Milyen hideg van, mondta, milyen gyalázat, hogy igy takarékoskodnak a fütéssel...

A szobrok esetleneknek tüntek föl előtte, a hölgyek mintha izléstelenebbül öltözködtek volna. Egy szép lipótvárosi asszony, a kit máskor mindig mennyei kedvteléssel nézegetett, most együgyünek, kiállhatatlannak tetszett előtte a bő, lebernyeges karjával. A Géniusz fáradtan, kimerülve bocsátotta le a gukkerét.

Mikor a tapsvihar, melyet a Barbi Alice gyönyörü éneke keltett, valahogy lecsitult a pódium körül, a Géniusz megvető pillantást vetett a habituék mámoros seregére.

A szerkesztőségben később másfél hasábot irt a Barbi állitólagos kudarczáról... "A kisasszony - szólott czikkében - ügyesen felülteti azt a könnyenhivő tömeget, mely, az európai hangversenytermeket megtölti. Milyen affektálása az érzéseknek, mennyi hamis, ok nélkül való páthosz..." És a főispánok, a kik a kormánypárti kritikákat olvasni szokták, aznap meggyőződéssel bólogattak a kaszinó olvasóasztala körül.

A beteg Géniuszt, a ki végül már száraz borjufilet-ken tengette nyomorult életét, Abbáziába küldték az orvosok, hogy fáradalmait kipihenje. Fiuméba még hóekék vonszolták a megsüppedt vonatot, a Quarnero kis öblében viruló pálmák köszöntették a pöfékelő gőzhajót. A Géniusz, a ki borzongva haladt végig a Karszt kietlen hóhegyein, egyszerre az olasz ég édes levegőjét érezte az isztriai partokon...

Aranyos tavaszi napsugár köszöntötte a februári délelőttön... Boldogan dobta le nehéz télikabátját és világos felöltőben, ezüstös sétapálczával indult meg az ikai gyaloguton. A tenger kék hullámai egy tizenhatéves gyermekleány vizes kék szemére emlékeztették. A félszigetek sötéten nyultak bele a mosolygó égboltba, a villákból pedig selyembluzos leányok néztek kiváncsian feléje. Olyan édes volt élni, olyan csodálatos mese volt ez a hirtelenül kimosolygó tavaszi nap! A Géniusz vigan verdeste sétapálczájával a vörhenyeges sziklákat, és a mikor később egy ismerős budapesti család bukkant ki eléje a fordulónál, föl szeretett volna kiáltani örömében...

Szántóék voltak, a nagy vasuti vállalkozó családja, mely rendes szokásához hiven most is itt várta be a nemzetközi tavasz megérkezését. Szántóné szinpadi sikoltást hallatott, Sárika pedig pirulva nézett a Géniuszra kalapjának gyönyörü vadrózsái alól...

- Ez szép, mondta a selyemruhás Szántóné, - Aphroditénak férfi utódai vannak az Adria hullámaiban...

Együtt kóboroltak a tengerparton, egy órakor pedig, mikor a Szántó család pokoli étvággyal szokta megrohanni az éttermet, együtt mentek vissza hármasban a villákkal szegélyezett országuton...

A Géniusz nem sokat kérette magát, Szántóné pedig bizalmasan beléje karolt.

- Kivánságra jött, mondta - egyenesen az ég küldte a Quarnero mellé... Ma este hangverseny lesz a Stefániában és Sári három Schubert dalt ad elő a vendégek óhajtására...

- Oh mama, suttogta, hogy lenne bátorságom énekelni, mikor az ország legelső kritikusa is ott fog ülni a közönség közt...

Sárikának mindazonáltal volt bátorsága és mikor fehér csipkeruhájában a pódiumra lépett, a fiumei tengerészakadémia növendékei éktelen tapsviharral fogadták. A Géniusz, a ki délben pompás étvágygyal ebédelt, gyönyörködve nézett körül a nippnek beillő konczertteremben, s látván a kápráztató hölgyközönséget, vigan dudolgatta magában a felhangzó ouverture vezéráriáját...

Sárika, a ki a zeneakadémiában a negyedik dijat nyerte, valóságos fölindulás közt libbent le a szőnyeges emelvényről. A világtörténelemben csak halavány példái találhatók a Sárika sikerének s a tengerésznövendékek szét akarták szedni a hangversenyterem falait. A grófnők mosolyogva lorgnettezték a mamájához huzódó müvésznőt.

A Géniusz, a ki ötezer konczertet hallgatott meg e világi életében, mámorosan lobogtatta a zsebkendőjét.

- Milyen tehetség, deklamálta, mily regiszterek, milyen c-ék! A kicsike Kopenhágától Athénig meghóditja a pókhálós Európát...

Sárika később belekarolt a Géniuszba és félénken szögezte rá vizes, ártatlan gyermekszemét.

A Géniusz másnap a tengerre nyiló terrászon irta meg abbáziai tárczáját. Az öbölben fehér vitorlák usztak, a viz pedig gyöngén locsolta a sikamlós sziklákat. A sétatéren katonazene játszott és a trónörökösné egy bájos kis csipkekalapban sétált a sütkérező vendégek között. A papiron napsugarak tánczoltak és aranyos verőfény lopózott a Géniusz szivébe is. A tenger, a napsugár, a katonazene tette-é, de a Géniusz tollából mámoros versek lopóztak a hófehér papirra... A Géniusz ezt irta: "Ime, megjött a rég várt tehetség, mely rövid időn forradalmat fog csinálni a hangversenytermek habituéi között... Egy év mulva egész Európa e kis leány dicsőségét visszhangozza..."

Ekként irt a Tárgyilagosság Géniusza a jelentéktelen kis akadémiai növendékről - holott három hét előtt fekete epével czáfolta le a világraszóló olasz leányt... "És a Géniusz - fejezte be az öreg Horváth - éppen ezáltal lett emberré, mert halandó lény csak a saját lelkén szürheti át az érzéseket és a benyomásokat.... A Géniusz mindakét esetben igazat mondott, mert mind a kétszer azt irta le, a mit érezett..."