OROSZ KÖLTŐK


FORDÍTOTTA:
SZABÓ ENDRE

 

 

BUDAPEST
A SZÉPIRODALMI KÖNYVTÁR KIADÓHIVATALA.
1891.

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

 

 

TARTALOM

BEVEZETÉS

PUSKIN SÁNDOR.
STANSZÁK.
GRÚZIA HALMAIN.
AZ ÉLET SZEKERE.
AZ ANGYAL.
KIVÁNSÁGAIM ÉN TÚLÉLTEM...
ELÉGIA.
AGLÁJÁHOZ.
MEGLÁTOGATTAM...

LERMONTOV MIHÁLY.
VÉGRENDELET.
IFJÚ ÁBRÁNDOZÓ...
UNALMAS ÉLET.
MEGBOCSÁTÁS.
MEGALKUVÁS.
NE SIRJ...
ÁLOM.
TAMÁRA.
A FOGOLY.
ELVÁLTUNK.
A SZENT TEMPLOMNAK AJTAJÁBAN...
OROSZ DAL.

GRÓF TOLSZTOJ K. ELEK.
A FARKASOK.
A TESTHALOM.
AZ IGAZSÁG.
HALLOD-E URUNK...
A RABOK.
A VAK GAKON.
A »KRYMI KÉPEKBŐL«.

NEKRASZOV A. MIKLÓS.
A KOPORSÓ.
A HÁBORÚKRÓL...
ÚTON.
OTTHON.
A »FAGY« CZIMŰ NAGYOBB KÖLTEMÉNYBŐL.
MASA.
LÁBON MARADT VETÉS.
A TROJKA.
FELEJTSD EL...
RABOK DALA.
A BURLAKOK.
NAGY ÉRZÉS.
GYEREKEK SIRÁSA A GYÁRBAN.
ZINÁHOZ.

BÁRÓ DELVIG A. ANTAL.
DAL.

ZSUKOVSZKIJ ANDREJEVICS MIKLÓS.
AZ ÖREG LOVAG.

DAVIDOV VASZILJEVICS DENISZ.
KATONÁK DALA.
EGY FALEVÉL.

KOLJCZOV V. ELEK.
ÖREG EMBER DALA.
ÚT.

KRYLOV A. IVÁN.
A FELHŐ.

RYLJEJEV F. KONDRATÍJ.
SZTANSZÁK.

HERCZEG VJAZEMSZKIJ A. PÉTER.
A NÉMET.

PLECSEJEV N. ALEKSZÉJ.
ELHAGYOTT HÁZ.

MAJKOV N. APOLLON.
KÉP.
A FECSKÉK.
ANGYAL ÉS DÉMON.

FET IVANOVICS AFANAZÍJ.
A TÁVOZÓHOZ.
TÉLI KÉP.

NADSZON JA. SZEMJON.
TŰRJ.
EGÉSZ TIED ÉN NEM VAGYOK.
AZ ÓCSKA HÁZ.

ROZENGEJM A. MIHÁLY.
HEJ BÚBÁNAT...

POLONSZKIJ P. JAKOV.
A MODEL.
A HOLD S A NAP.

POLEZSAJEV J. SÁNDOR.
ISTEN VELETEK...
DAL.

JAZYKOV MIHAJLOVICS MIKLÓS.
A CSÓNAKOS.

PODOLINZKIJ IVÁNOVICS ENDRE.
TÖPRENGÉS.

OGAREV PLATONOVICS MIKLÓS.
ÚTON.

TJUCSEV IVÁNOVICS FEODOR.
A DUNA.
HA JŐ A TÉL.

KRESZTOVSZKIJ VLADIMIR VSZEVOLOD.
AZ INVALIDUS.

KOZLOV P.
REJTSD EL...

CSJUMINA-MIHAJLOVA OLGA.
TALÁLKOZÁS.
MIKOR...
GYÖTÖR EGY...
HÁLÓBAN.

NÉPDALOK.
CSAK EGY ÚT...
FÉRJHEZ ADTÁK A LEÁNYT...
FÉRJHEZ ADOTT ANYÁM...
VÉN URAM.

 


Поэтовъ хвалятъ всђ, читаютъ лишь журналы.
Пушкинъ.


(Mindenki dicséri a költőket, s mindenki csak ujságokat olvas.
Puskin.)

 

 

BEVEZETÉS

A kinek véletlenül orosz nyomtatvány jut kezébe, bizonyosan azt mondja rá, hogy beh furcsa ákom-bákom! S ez még a legkevesebb. A legnagyobb rész arról is szentül meg van győződve, hogy ezekkel a betűkkel nem is lehet irodalmat produkálni. Nem csoda, hiszen mindnyájan ebben a hitben nőttünk fel s kivált a jelenlegi nemzedék látatlanban el szokott utasítani mindent, a minek a neve orosz.

Valamit absolute nem ismerni, nem olyan nagy hiba, a mit valakinek a szemére lehetne vetni; valaminek a megismerésétől konokul elzárkózni, már beszámíthatóbb ferdeség, de valamit megismerni s azt, ha jó, jónak nem tartani: kész nevetség. Nem okozhatunk senkit, hogy az oroszok irodalma eddig csaknem teljesen ismeretlen volt előttünk, tehát nem okozhatjuk magunkat sem; hogy mereven visszautasítottuk volna azt, a mihez hozzáférhettünk, azzal sem vagyunk vádolhatók, (hiszen mikor Puskin »Anyégin«-je magyarul megjelent, a magyar olvasó közönség a legnagyobb rokonszenvvel fogadta azt, annyira, hogy új kiadást is kellett belőle rendezni), s ha mindez így van, én teljes bátorsággal állok az olvasó közönség elé ezzel a kötettel, mert egész biztosan számíthatok rá, hogy abban a szépet és jót szépnek és jónak fogja elismerni.

Ime egy kötet abból a nyelvből, melyről az nálunk az általános felfogás, hogy kitörik belé az ember nyelve s a melyben olyan veszedelmes kinézésű nevek fordulnak elő, mint Ogareff, Lermontoff, Ignatieff, sőt Turgényijeff, (ez utóbbit még az oroszul tudó Bérczy is így írta!) Meglátjuk ebből a kötetből, hogy valamintségesen ezeket az effegető neveket egyszerűen Ogarev-nek Lermontov-nak Ignatyev-nek és Turgenyev-nek kell olvasni is, kiejteni is, (mert úgy is vannak írva az orosz alfabet szerint), azonképen az orosz költők versei is éppen oly szörnyűségek nélkül való dolgok s épp úgy játszanak az érzelmek minden skáláján, mint akármelyik európai irodalomban.

Mindjárt felemlítem azt is, hogy az orosz nyelv éppenséggel nem olyan nyelvtörő, mint általában hiszik, sőt dallamos, ha kell, lágy is, bár inkább bizonyos erőteljesség, hősiesség képezi jellemvonását. Például idézek itt Puskinból egy strófát, természetesen átírva a mi betüinkkel:

Voljsebnoj szíloj pjesznopjénja
V tumannoj pamjatji[1] majej
Tak azsivljajutszja vidjénja
To szvjetlyh, to pecsaljnyh dnjej.
V sztránje, gdje dolgo, dolgo branji
Uzsasznyj gul nje umolkal,
Gdje povelitelnya granji
Sztambúlu Ruszkij ukazal
Gdje sztaryj nás arjol dvuglavoj
Jescso sumit minuvsej szlavoj,
Vsztrjecsal já poszredji sztepej
Nad rubezsami drevnjih sztanov
Teljegi mírnyja Cziganov
Szmirennoj voljnosztji djetjej.

Egyben pedig kiemelem azt is, hogy az orosz nyelv az ütemes, hangsúlyos verselésre épp oly alkalmas, mint a magyar s a klasszikus formákra is jobban rátermett, mint például a német. Az ütemes vers példájára felhozok egy katona-éneket:

»Kak prijehal | bjelíj czarj
Alexander | gaszudarj...

Nas bataljon- | kamandjir
Csorno-glazij | gaszpadjin
Nje szpal | nje dremal
Szvoj bataljon | abucsal.«

Vagy egy népdalt:

»Kak u nasih | u varót
Sztajal djevok | haravod
Ej, ljulji | haravod,
Ej, ljulji | haravod.«

Innen van, hogy népdalaik is nagyon hasonlítanak a mienkhez és »trepak« nevű tánczukban sok olyan motivum van, a mely a mi friss csárdásunkra emlékeztet.

Ebben a kötetben csak a vers-költőket mutatom ugyan be, (azt sem mindet, mert ha minden jelentékenyebb poétától fel akarnék venni csak egy-egy verset is, arra legalább két kötetnyi hely kellene), hanem azért szükségesnek tartom röviden az egész orosz irodalomról megemlékezni.

Az oroszoknál az irodalom tekintetéből az első kedvező jelenség volt a X-ik században a keresztyénség felvétele, mert annak a révén jutottak ismeretségbe a görögökkel s ebből kifolyólag - legalább egyházi téren - megindult az irodalmi munkásság. A népköltészet külömben is nagyon gazdag volt dalokban, mondákban, a melyekben az orosz föld természeti szépségein kivül erőteljes, hősi alakokkal is találkozunk; de minthogy az ország egészen el volt szigetelve, igen gyéren érintkezett más népekkel: a népköltészetben bizonyos nyerseség vehető észre s tárgyai rendesen ivás, dobzódás és czivakodás.

Az irodalom s általában a műveltség előbbrevitelében - mint általában mindenben - az első nagy lépést I. Péter czár tette meg. Természetes, hogy a műveltség terjesztésére legelőbb is iskolák kellettek és Péter czár egy csomó különféle szakiskolát alapított, egyben pedig a magasabb műveltség istápolására szükséges intézetről is gondoskodott, megvetette alapját a tudományos akadémiának, a melyet aztán neje, Katalin állított fel teljesen.

II. Katalin korszaka volt a voltaképeni nemzeti szellem újraébredésének korszaka. A tevékeny czárnő ott volt jó példával mindenütt. Irt történeti, neveléstani, nyelvészeti, dramaturgiai és zsurnalisztikai dolgokat. Montesquieu és Voltaire voltak az ő evangélistái, Diderot-t könyvtárnokává nevezte ki, csak azért, hogy czíme legyen az elszegényedett filozófnak az évi fizetés elfogadására, a melyet a bőkezű czárnő - daczára, hogy Diderot éppen csak addig időzött Pétervárott, míg a kinevezést megköszönte - ötven évre előre kifizettetett, sőt encziklopédiájának újabb kiadására 200.000 rubelt ajándékozott neki. Mind igen jellemző dolgok arra nézve, hogy miképen lehet az irodalmat a trónról előmozdítani. A czárnő az általa pártfogolt lapokba »Megtörténtek és kigondoltak« czím alatt tárczaszerű modorban élczes és szellemes, szatírikus dolgokat írt, melyekben a magasabb körök hibáit és rossz szokásait ostorozta, sőt polémiába bocsátkozott két korabeli publiczistával: Fon-Vizinnel és Novikovval. Majd drámákat, színpadi pamfleteket írt, a melyek mind a közélettel foglalkoztak. Azelőtt csak Lengyelországból jött színészek mulattatták a kijevieket, moszkvaiakat, Katalin gondoskodott róla, hogy a még Erzsébet czárnő uralkodása alatt alapított szt.-pétervári állandó színház üresen ne álljon. Egy 1783-ban kiadott ukázzal szabadabb mozgást enged a sajtónak s lehetővé teszi, hogy akárki állíthat nyomdát.

Persze, hogy nemcsak az uralkodók, hanem az írók is megtették a magukét. Sorrend szerint érdemeket szerzett magának első helyen Prokovics Teofán novgorodi érsek, a ki a szószékről hirdette I. Péter reformjainak nagy jelentőségét. Lomonoszov (1711-1765) nagy műveltségű író, az irodalom minden fajában dolgozott, igyekezett az orosz versírás szabályait megállapítani s működése körülbelől olyan jelentőségű, mint nálunk a Kazinczy Ferenczé.

A mi az orosz irodalomban legelőbb fejlődött ki, az a szatira volt. Ez természetes is. Valamely nép hanyatlásánál, (p. o. a rómaiaknál) vagy valamely átmenetnél magasabb műveltségi állapotba (mint pl. a francziáknál), mindjárt teremnek írók, a kik a kor erkölcseit és szokásait ostorozzák. Ezenkivül a szatirai elem máskülömben is alapvonása az orosz népjellemnek, a mint az a népies mesékből mindjárt észrevehető. Az első ilyen szatira-író I. Péter korában volt Kantemir, egy moldvai származású, nagy műveltségű férfiú, a ki maró szatirával üldözte azokat az ósdiakat, a kik I. Péter reformjait ellenezték. Katalin korában a Lomonoszov-féle iránynak Derzsavín (1743-1816) volt a képviselője, a Kantemir-félének pedig Fon-Vizin. Fon-Vizin (1745-1792) német eredetű ember volt s több elmés vígjátékot írt, azonkívül pedig mint publiczista is feltünést keltett szatirikus irataival.

Miután az út meg volt törve, az írók egész serege támadt, több-kevesebb szerencsével és sikerrel dolgozgatva az orosz irodalom fejlesztésén. Ilyenek: Karamzin, Zsukovszkíj, Batyuskov, Ozerov, Dmitrijev, Krylov A. Iván a meseíró (1768-1844), herczeg Vjazemzskij, Gnedics, a kik többnyire versírók voltak, mig Bulgarin »Visigin« czímű regényével keltett feltűnést annyira, hogy regényét több idegen nyelvre is lefordították. Az első történeti regényt Szagoszkin írta (1789-1852) »Jurij Miloszlavszkij vagy az oroszok 1612-ben« czím alatt. Ez a regény oly népszerű volt, hogy írójának több kiadás után 80.000 rubelt jövedelmezett. Sokkal magvasabb regényíró volt Lasecsnikov, majd Pavlov és Palovoj.

Rövidre vonva ezek az irodalmi események előzték meg a világhírű orosz költő Puskin Szergejevics Sándor felléptét (1799-1837). Puskin Sándor neve nálunk is eléggé ismeretes »Anyégin« verses regénye után, mely nemcsak neki legkiválóbb alkotása, hanem általában a legmintaszerűbb verses regény az egész világirodalomban, ide számítva Byron műveit is. Puskin, mint előkelő család tagja, franczia színezetű nevelésben részesült, de az orosz szellem is teljesen érvényesült nála, még pedig orosz dajkája útján. Az orosz dajkák általában nagy befolyással vannak az orosz gyermekekre, mert ezek csaknem kizárólag reájok vannak bízva s az ilyen dajkák rendszerint állandóan ott maradnak egy háznál holtuk napjáig; rendkivül odaadók a gondjukra bízott gyermekek iránt s rendesen temérdek népmesét, dalt és legendát tudnak, a mikkel a gyermekeket mulattatják s ezek képzelődésére nagy befolyással vannak. Ilyen volt a Puskin dajkája is. Puskin, miután iskoláit a czarszkoje-szeloi lyceumban elvégezte, Pétervárott állami szolgálatba lépett s víg életet élt régi tanulótársai társaságában. Irogatott is, de mert iratait nagyon is liberálisoknak tartották, Sándor czár déli Oroszországba küldte őt s ezzel megkezdődött vagabundus élete, a mely több évig tartott, bejárván a Krymet, a Kaukázust és Besszarábiát. E járás-kelés rendkivül nagy befolyással volt költészetére, mert megismerte hazájának nemcsak külömböző vidékeit, hanem különféle erkölcseit és szokásait is. Ha Szt.-Pétervárott marad, a dínom-dánom és léha mulatságok közt talán nem lett volna belőle az a Puskin Sándor, a kivé lett. 1824-ben hivatalából kilépett, mert nem tudott abba beletörődni, egyúttal azonban azt a rendeletet is kapta felmentő levele kapcsán, hogy mihajlovszki birtokán telepedjék le, más szóval internáltatott. Csak 1829-ben kapta meg Miklós czártól az engedélyt, hogy a székvárosba visszatérhessen. 1831-ben megnősült s felváltva Pétervárott és birtokán lakott, a fővárosban a legmagasabb körökben élve, birtokán pedig szorgalmas tanulmányokat téve és a múzsáknak áldozva. Mint azt a magyar olvasóközönség is tudja az "Anyégin« előszavából, Puskin 1837-ben párbajban esett el.

Puskin Sándor apai ág szerint előkelő, nemes családból, anyai ág szerint pedig I. Péternek Hannibál nevű négerjétől származott. Puskinnak külseje és arcza mindjárt el is árulta ezt az ő származását. Puskin szenvedélyes kártyás volt s e miatt gyakran volt pénzzavarban. Ilyenkor azonban csak benyúlt a zsebébe, kivett onnan egy kész verset, megszámolta abban a strófákat s feltett egy-egy verset a kártyára. A verset a játékosok el is fogadták pénz gyanánt, mert köztudomású volt, hogy kiadója minden soráért öt rubelt fizetett neki, tehát egy középszerű, 32 soros versért körülbelől 250 forintot kapott a mi számításunk szerint. Nálunk Petőfinek - sokkal későbbi időben - egész köteteért sem adtak annyit.

Puskin Sándor »Anyégin Jenő« verses regényén és apró lyrai költeményeken kivül még következő nagyobb műveket írt: »Poltava«, »Don Jouan vagy a kő-vendég«, »Ruszlan és Ljudmilla«, »Gróf Nulin« »Bahcsiszerálji szökőkút«, »Borisz Godunov« (tragédia); aztán több novellát: »Pik-dáma«, »A kapitány leánya«, »Fergeteg«, »Dubrovszky«, »Bjelkin elbeszélései« stb. Végül megírta Pugacsjov, a hírhedt lázadó történetét.

Másik nagy költője Oroszországnak Lermontov Jurjevics Mihály (1814-1841). Szintén nemes család ivadéka, a mint hogy általában az orosz előkelőbb világ köréből kerülnek ki a jelesebb írók. Mint katonatiszt részben Sz-Pétervárott, részben a Kaukázusban szolgált s itt végezte be még fiatal életét is, még pedig épp úgy, mint Puskin: párbajban esett el. Lermontov Mihályt az akkor uralkodó byroni pesszimizmus még jobban elfogta, mint Puskint, s e pesszimizmus talán igazabb is volt nála, mint Puskinnál. Erre a feltevésre engednek következtetni nemcsak költeményei, azok sötét szine, szarkazmusa, hanem a költő egész jelleme, vérmérséklete is. Bodenstädt, a ki személyesen ismerte Lermontovot, mint folyton kötekedő, gúnyolodó embert rajzolja őt s orosz életírói is megerősítik ezt, azt mondván, hogy Lermontov szinte hozzáférhetetlen ember volt s azokhoz tartozott, a kik inkább lemondanak egy jó barátról, mint egy találó élczről. Végzetes párbaját is élczelődése idézte elő. Egy kapitány barátját folytonosan csipkedte egy szép hölgy előtt. A kapitány egyszer négyszem közt felkérte őt, hogy ne élczeljen rá kivált ama bizonyos nő előtt. De Lermontov a legközelebbi alkalommal megint csak nevetségessé tette a kapitányt, a mire ez őt kihítta s nehány nap mulva lelőtte...

Lermontov lyrai költeményei legnagyobbrészt sötétek, világ-fájdalmasak, mindazáltal nagyon behízelgők, mert nyelvezetök - bár el nem éri a Puskin tökéletességét - szárnyaló és csodálatosan szépen csengő. Költeményei közt az elsőség kétségtelenül egy kisebb költői beszélyét illeti meg, a melynek czíme: »Dal Vasziljevics Iván czárról, egy fiatal szerelmesről és a bátor kereskedőről, Kalasnikovról.« E mű népies modorban van írva, tele az orosz népies nyelv minden zamatjával s arról szól, hogy Kalasnikov kereskedő a kegyetlen Iván czár szemeláttára ennek kedvenczét, Kiribejevicset megöli, mert ez a Kalasnikov szép, fiatal feleségét, a mint éppen a templomból hazafelé ment, megsértette. Kegyetlen Iván aztán kivégezteti Kalasnikovot. E kis époszban a régi szláv költészet szelleme és formája igazi művészettel és mintaszerű egyszerűséggel van bemutatva. Nagyobb költeményei még »Mczyri« (a szerzetes), »Hadzsi Abrek«, »Izmael bej« és »Demon«, a melyekhez a Kaukázus adta az inspirácziót. Mindezen költeményeken többé kevésbbé mindenütt meglátszik Byron befolyása. Irt egy regényt is, (jobban mondva: korrajzot) »Korunk hőse« czímmel, a mely magyar fordításban is meg van, ezenkivül drámai töredékek, fordítások is maradtak tőle.

Itt kell felemlíteni az elmés szatirikust és az orosz vígjáték megteremtőjét, Gribojedov-ot (1795-1829), a ki csaknem egy időben lépett fel Puskinnal s a kinek »A sok ész is bajjal jár« czímű verses vígjátéka még mai napig is fentartotta magát az orosz színpadon.

Ugyancsak ebbe az időszakba esik a kitűnő humorista Gogolj Vasziljevics Miklós (1808-1852), a kinek rendkivül népszerű munkái nagyobbrészt magyarul is megjelentek. Gogolj elbeszélései Kis-Oroszországban játszanak. A kis-oroszok élénk, vitéz és poétikus nép. Oly derűs ég alatt élnek, akár a hellének. E tájon élve, folytonosan küzdöttek a törökök, mongolok és lengyelek ellen, de azért szokva voltak a szabadsághoz s szabadon választott hetmanok alatt éltek. Hősi mondáik, legendáik, dalaik és erkölcseik csupa poézis; nyelvök rendkivül lágy, kellemes, hangzatos és mintegy rá van teremve a dalra és költészetre. Gogolj műveiben e kis-oroszok élete van festve. »Meghalt lelkek« szatirikus korrajza, »Tarasz Bulyba« regénye és »Revizor« czimű vígjátéka még sokáig kedvencz olvasmányát fogja képezni minden művelt embernek.

Gogolj Miklósról beszélve önkénytelenül eszébe jut az orosz irodalmat ismerőnek a rendkivül népszerű népköltő, Kolyczov (1808-1842), egy voronezsi cserző varga fia. Kolyczov igen szomorú gyermekkort élt, ifjú korában pedig boldogtalan szerelem emésztette a szívét: szerette a szolgáló-cselédjüket, de apja, a műveletlen, nyers varga és bőrkereskedő, a ki még írni-olvasni sem tudott, ellenezte fia szerelmét, azt akarván, hogy az valami gazdag kereskedő leányát vegye el, üldözte úgy fiát, mint a leányt s ez utoljára is elbujdosott. Kolyczov hol a pusztákon őrizte apja nyájait, hol a bőrkereskedésben segédkezett s e prózai elfoglaltság közt írta ama szép verseit, a melyek Burns Róbertre emlékeztetnek. Költeményeit az orosz népszellem lengi át; erős vonása a hazaszeretet s a nép iránti rokonszenv. Versei nagyon közel állnak a népdalokhoz, a melyeknek sajátságai közt nem ritkaság a rímtelen sorok.

Ha még felemlítjük a mély elméjű publiczistát és esztétikust, Bjelinszkijt, a Puskin- és Gogolj-korszak legkiötlőbb szellemeit elsoroltuk. Ő utánuk nem egyhamar támadt olyan író, kinek működésével új korszak kezdődését lehetne megjelölni, de közepes tehetségek is nagy számmal léptek fel, a kik az előbbiek által kijelölt úton tovább haladtak. Közepes tehetséget mondván, nem kell e kifejezés alatt talán fűzfa-poétákat és szószaporítókat érteni, s csak az imént felsorolt nagyságokhoz mérve értendő a közepes jelző, mert ezek is nagy befolyással voltak s részben vannak jelenleg is az orosz irodalom fejlesztésére.

A legközelebbi nagyobb irodalmi alakok közt Turgenjevvel, Dosztojevszkijjel, Piszemszkijjel, Goncsárovval, majd Tolsztoj gróffal találkozunk, a drámaírásban Osztrovszkijjal, a versírásban pedig a többé-kevésbé tehetséges Fet, Majkov és Polonszkij után a Nekraszov Miklós eredeti, izmos tehetségével.

Nekraszov Miklós (1821-1878) fellépte korszakot jelez. Ő talán a par excellence orosz lyrikusok közt a legjelentékenyebb, de a világirodalomban is az elsők közé tartozó, jóllehet neve eddig csak a német és franczia irodalomban ismertebb, a mennyiben a németek már összes költeményeit lefordították, a francziák pedig már beható tanulmányokat is írtak róla. Nekraszov Miklós épp úgy, mint Turgenjev és más jelesek, az elnyomott nép szószólója s két nagy kötetre terjedő költeményeiben hol a szelid humor, hol a maró szatira, hol az igazi benső fájdalom elégiái szólalnak meg oly sajátságos közvetlenséggel, hogy hatásuk alól menekülni lehetetlen, s ez ellenállhatlan hatást még növeli az a gazdag, színes nyelvezet, mely idáig az egész orosz irodalomban páratlanul áll. Nekraszov szóba áll a szegény özvegyasszonynyal, a paraszt kocsissal, a közkatonával, az álszenteskedő főrangúakkal, a garázda hivatalnokkal, bemegy a fényes termekbe s ott szemébe kaczag a szibaritáknak, meglátogatja a kórházakat s ott sir a szenvedőkkel, korbácsot emel azokra, a kik a szenvedéseket előidézik; a hová a nyilt szót be nem eresztik, oda allegoriával szerez magának belépést. Nem kerüli el figyelmét az élet egyetlen egy momentuma sem. S bár úgy tetszik, mintha tendencziózus irányt követne, lehetetlen be nem ismerni még számos ellenségeinek sem, hogy minden legkisebb költeményében is tetőtől talpig költő. Épp úgy, mint Turgenjev az ő »Vadász-emlékirataival«, a melyeknek tendencziózus volta, kivált az oroszok szemében, nyilvánvaló volt, de a melyek azért szinte duzzadoznak a költőiségtől. S valóban az orosz jobbágyság felszabadításának ügye senkinek sem köszönhet annyit, mint a nagy romantikusnak: Turgenjevnek, s a nagy lyrikusnak: Nekraszovnak. Érzi és tudja ezt Oroszországban mindenki s onnan van, hogy bármely szegény háznál is, ha csak egy könyv van is meg, az bizonyosan a Nekraszov Miklós költeményei, s innen volt az, hogy mikor meghalt s eltemették, sírját több napig elhantolatlanul hagyták, mert a gyászoló közönségből mindenki látni akarta még egyszer Nekraszov Miklós koporsóját. Sírján ez idő alatt mindennap szónoklatokat tartottak s midőn egy szónok a többi közt azt mondta, hogy Nekraszov éppen oly nagy, mint Puskin és Lermontov, egy hang közbe szólt, hogy »nagyobb!« s az óriási tömeg egy szívvel-lélekkel kiáltotta rá, hogy »nagyobb! nagyobb!«

Költőt tán még sohasem ért szebb és meghatóbb végtisztességtétel.

Nekraszov Miklós költeményei közt talán a legszebb, legmeghatóbb, legemberibb és legpoétikusabb a »Fagy« czímű nagyobb költemény, (a melyet én egészen lefordítottam s a melyből nehány darabkát ebben a gyűjteményben is közölök). A költeményben, a melynek eredeti czíme a pontosan le nem fordítható »Maroz krasznyj nosz« (»A fagy, a veres orr«), valami csodálatos szép képe van adva az orosz parasztasszonynak, a kit ő majesztétikusnak, ügyesnek, dolgosnak, béketűrőnek és kötelességtudónak rajzol, s a kiről azt mondja:

»Nincs szíve, a ki tégedet,
Részvéttel meg nem könyezett.«

S a szegény özvegy parasztasszonynak oly egyszerűen, mégis nagy melegséggel és költőiséggel elmondott sorsa valóban képes a legfásultabb szívet is könyekre indítani. A fagy személyesítése, a téli erdei tájkép, a szegény Dárja (a költemény hősnője) szomorú sorsa, a mint fáért megy az erdőre, hogy árva kis gyerekeinek befűthesse a szobát, de fa-szedés közben megfagy az erdőn, - oly közvetlen, oly drámai, hogy olvasása közben lélegzetünket is visszafojtjuk.

Természetes, hogy Nekraszovnak töméntelen utánzója támadt, hogy egész iskola kerekedett nyomában, de a melynek hívei a mestert távolról sem érték utól.

Nekraszov Miklós apja orosz tiszt, anyja pedig lengyel főúri család leánya volt. Apja azt akarta, hogy ő is katona legyen s ilyen szándékkal küldte őt el Szt.-Pétervárra, a hol már helyet eszközölt ki neki egy katonai intézetben, de a fiatal Nekraszov egy volt iskolatársával találkozván, a ki egyetemi hallgató volt, apja akarata ellenére szintén az egyetemre iratkozott be. Apja e miatt teljesen levette róla a kezét s Nekraszov oly szükségbe jutott, hogy éh-tifuszt kapott. Felgyógyúlván, házi gazdájának, egy kiszolgált katonának és feleségének nem tudta a szálláspénzt megfizetni. Egy este elment egy barátja látogatására s mikor visszatért és lakásán bekopogtatott, az asszony az ablakon kidugta fejét és tudatta vele, hogy a lakást már kiadták másnak, ő pedig mehet a merre tetszik. A szegény Nekraszov egy kopejka nélkül, éjnek idején az utczán maradt. Úgy őgyelgett a nagy njevszkij-proszpekten végig s elérve egy hídhoz, ott egy kőre leült. Éppen akkor tipegett arra egy öreg koldus, a ki sorsostársát sejtve benne, hozzá lépett s szóba eredt vele. Megtudván a fiatal ember esetét, ajánlotta neki, hogy menjen vele a koldusok tanyájára, ott legalább meghálhat. Nekraszov persze hogy elment s ott a derék vén koldus még egyéb jót is tett vele: folyamodványt iratott vele a czárhoz s ezért tizenöt kopejkát fizetett neki. Ezzel ment neki a világnak másnap Nekraszov...

Nem lehetetlen, sőt igen valószínű, hogy ez az egy éjszaka mély hatással volt a Nekraszov fogékony lelkére s hogy e hatás mindfogytig megmaradt nála, mert senki a nyomort, a szegénységet, a szegények szenvedéseit nem énekelte meg oly megkapóan és meghatóan, mint ő, a ki szinte mindig kereste ezt a tárgyat költeményeiben...

Sajátságos sors, hogy a ki élete kezdetén a koldusok pártfogására volt szorulva, élete végén, már beteg korában, egy előkelő arisztokrata vendége volt ennek krymi nyaralójában.

Nekraszov Miklós neve még nem jutott messzire hazája határain túl, de elkövetkezik az idő, mikor azt az egész világ ismerni fogja, éppen úgy, mint a Puskinét és Lermontovét s bizonyosan azt fogja mondani az egész világ is, a mit az a szónok mondott sírja felett, hogy: ő éppen oly nagy, mint Puskin és Lermontov.

Jeles művelője volt az orosz költészetnek gróf Tolsztoj Elek, (1817-1876), a ki különösen történeti balladáival, kisebb költői beszélyeivel, de lyrájával is előkelő helyet biztosított magának a Parnaszuson. Tolsztoj igazi orosz főúr, a ki szereti az udvari köröket, de szereti hazáját és nemzetét is, ennek történetét kedvteléssel olvasgatja s a mely momentum dalra kivánkozik, azt dalba is önti. Irt egy drámai trilogiát is »Kegyetlen Iván halála«, »Fjodor czár« és »Borisz czár« czímek alatt. E tragédiákat mostanában is többször adják az orosz színpadokon.

Bővebb méltatást érdemelne egy szélesebb keretű ismertetésben: Polezsajev P. Sándor (1805-1838) a régebb és Nadszon Jakovlevics Szemjon (1862-1887) az újabb lyrikusok közül, már csak tragikus sorsuknál fogva is. Az első, a kinek költeményeit mély borongás, elégikus hang jellemzik, még egyetemi tanuló korában követte el azt a vigyázatlanságot, hogy egy szatirikus költeménye által magára vonta a felsőbb körök figyelmét. Ezért egyenesen Miklós czár elé idézték, a ki felolvastatta vele magának a »Száska« (Sándorka) czímű hoszszabb szatirát, aztán - miután a fiatal ember tehetséges voltát észrevette, de büntetés nélkül a vakmerő szatirikust még sem hagyhatta, - büntetésül besoroztatta őt egy kaukázusi ezredbe közlegénynek, de egyúttal ellátta őt azzal a vigasztaló biztosítással, hogy csak viselje jól magát, ő, a czár nem fog róla megfeledkezni, s ha valami baja volna, csak forduljon egyenesen ő hozzá panaszával. S ez volt a szegény Polezsajev fátuma. Természetes, hogy nem érezte jól magát a közlegényi uniformisban s rendkivül terhére volt a katonai szolgálat mindjárt az első napokban. Rövid idő mulva levelet írt a czárnak, panaszkodva sorsa ellen, - de válasz nem érkezett. Az időközben altisztté lett költő-katona erre egy végzetes lépésre szánta el magát: megszökött ezredétől, hogy személyesen jelenjék meg panaszával a czár előtt, - de - talán szerencsétlenségére - útközben mást gondolt s nehány nap mulva visszatért ezredéhez. Ez idézte elő szomorú sorsát. Mint katona-szökevényt megfosztották altiszti rangjától, börtönbe vetették - s besorozták örökös katonának. A csapás kimondhatatlanul lesújtotta s nem sokára ágyba is döntötte. Úgy halt meg egy katonai kórházban, éppen azon a napon, mikor hadnagyi kinevezését megkapta. Halálát tüdővész idézte elő. - Polezsajev összes költeményei kiváló helyet foglalnak el az orosz irodalomban s újabban tavaly jelentek meg rendkivül díszes kiadásban.

Nadszonnak élete nem volt ily viszontagságos, de azért épp oly tragikus. Fiatalkorában tüdővészbe esett s hamar meg is halt. Hogy milyen kedvencze volt különösen bölcselkedő irányú költeményeivel az olvasó közönségnek, azt két körülmény igen érdekesen illusztrálja; egyik az, hogy mikor délvidékre küldték az orvosok, rögtön összeadtak számára 12.000 rúbelt, (a mi Reviczkynknek tudvalevőleg 70 frtot adott az írói segély-egylet erre a czélra s csak akkor állt elő a publikum a »pártolással«, mikor már meghalt: sír-emlékére adakozván), - második pedig az, hogy mikor meghalt, az orosz egyetemek némelyikében (így a moszkvaiban is) az orosz irodalom tanárai megkezdett felolvasásaikat félbenhagyták és Nadszonról tartottak előadásokat.

Érdemes ezeket elmondani azért, mert ezekben megtalálhatjuk annak az okát, hogy miért vett az orosz irodalom oly nagy lendületet. A hol közönség és kritika nem fukarkodik elismerésével, méltánylásával, ott virulhat az irodalom, ott bőven teremhetnek a Puskinok, Lermontovok, Nekraszovok, Gogoljok, Turgenjevek, Tolsztojok, Dosztojevszkijak, - a minthogy teremnek is s nekünk magyaroknak előbb százszor is meg kellene gondolnunk azt a »barbár« szót, a melyet oly bőkezűen dobálunk a »muszkák« fejéhez.

Hátra van még, hogy a költő-nőkről is megemlékezzünk. Ilyen eddigelé csak kettő vált ki: Rosztopcsina Petrovna Jevdokija grófnő (1811-1858) és legújabban Csjumina-Mihajlova Olga. (A próza-írásban természetesen többen is vannak). Rosztopcsina grófnő lyrai versei annak idejében nagy népszerűségnek örvendettek, kivált a hölgyek körében, de újabb időben, annyi jeles lyrai termék után meglehetősen feledésbe mentek. Sokkal jelentékenyebb a nemrég feltünt Csjumina-Mihajlova Olga, a ki nem csak verseivel szerzett magának rövid 4-5 év alatt jó nevet, de versekben írt drámáival is. Költeményeit a legelőkelőbb havi folyóirat, a »Vjesznik Jevropy« közli, drámáit pedig a legelső pétervári és moszkvai színházakban szokták előadni. Csjumina-Mihajlova Olga bennünket közelebbről is érdekel, a mennyiben ő nagy szorgalommal ismerteti az orosz olvasóközönséggel a magyar költőket is. Magyarul nem tud ugyan, s kezdetben német és franczia fordítások után dolgozott, de én vagy három évvel ezelőtt levélbelileg (s a múlt nyáron személyesen is) megismerkedvén vele, felajánlottam neki közvetítő szolgálatomat s most úgy fordítgatjuk oroszra a magyar költőket, hogy én prózában lefordítom a verseket, lekottázom neki a méreteket, megjelölöm a rímeket s ő azután versbe szedi azokat. Fordításai ilyenformán mintaszerűen sikerülnek s ezek útján az orosz olvasók már meglehetősen ismerik Aranyt és Petőfit.

Csjumina-Mihajlova Olgát a Petőfi-Társaság is megválasztotta külföldi tagjául.

Az orosz költészet rövid történetét ezzel körülbelül elmondtam. Sokat lehetne írni még e költészet eredetiségéről, sajátságos hangjáról; érdemes volna kifejteni, hogy miért őrizte meg sajátságos frisseségét a mai napig is, hogy miért virágzik az orosz irodalom napjainkig is, úgy a sajátképeni költészetben, mint a prózaírásban? De mindezek elmondása igen hosszúra terjedő tanulmányra való anyag, - elég legyen e körülmények magyarázatául egy orosz ismerősöm mondását ideírni: »Nálunk nincs politika, azért van irodalom; mihelyt a politizálás nálunk is napirendre kerülne, mihelyt időszaki sajtónk politikai kérdések fejtegetésével bibelődnék, az irodalom mindjárt nagyot hanyatlanék, mert a hol a szónoki szó-puffogtatásra nagyon hallgatnak, ott a dalnak el kell némulnia«.

Szabó Endre.

 


 

OROSZ KÖLTŐK

 


PUSKIN SÁNDOR.

STANSZÁK.

Ha az utczákon mendegélek,
Vagy dőzsölök ifjak között,
Vagy hogyha egy templomba térek:
Egy gondolat, melyet szövök.

Gondolgatom: az évek tünnek
S bármennyin is vagyunk együtt,
Mind elmegyünk és egyikünknek
Órája már közelben üt.

Erdő tölgyéhez így beszélek:
Te fák nagyapja, bár idébb
Vagyok: korom csak úgy túléled,
Mint túlélted apáimét.

És így szólok a kis fiúhoz,
Kit térdemen dédelgetek:
Én hervadok, te majd virágozz,
Át kell adnom helyem neked.

Minden napon és minden évben
Átélem ez eszméket én
S találgatom: hol kell megérnem
Halálom? mikor jön felém?

Hol érem egykor meg halálom?
Csatán? habok ölébe' lenn?
Vagy nyugalmam sírban találom,
Kiadván lelkem csöndesen?

S bár mindegy a kihült tetemnek
Akárhol senyved, porladoz,
Szeretném, ha közel temetnek
Szülőföldem határihoz.

Nem bánom oszt': az ifjú élet
Hadd zsibogjon sírom felett,
Hadd ragyogja a szép természet
Közönynyel túl emlékemet.

 

GRÚZIA HALMAIN.

Grúzia halmain éji homály terül
     Az Aragva[2] zúgva hömpölyg lefele;
Bús is vagyok, nem is, - búmba fény is derül,
     Mert az én bánatom véled van tele:

Véled, csak tevéled! Csöndes magányomban
     Nem zavar, nem kínoz engem semmi sem,
S szívem újra szeret, újra lángra lobban,
     Oh mert nem szeretni nem tud a szivem.

 

AZ ÉLET SZEKERE.

Bár sok teher van néha rajta,
Könnyű az élet szekere,
S a vén kocsis, az ősz Idő nagy
Ügyességgel bánik vele.

Felülünk a szekérre reggel
Nagy vígan és ujjongva, haj!
És rákiáltunk a kocsisra:
Előre no! hamar, hamar!

De délfelé kedvünk lohad már,
Mert összerázta völgy, halom
A csontjaink' - és azt kiáltjuk:
Lassan kocsis, ne hajts nagyon!

S tovább döczög, mig megszokatja
Estig a rázást is velünk -
S mi szundikálva hajtatunk, mig
Végre éjji szállást lelünk.

 

AZ ANGYAL.

Egy angyal a menny ablakából
     Kidugta fényes, szép fejét,
S kikelve a pokolból - arra
     Az ördög akkor szállt el épp.

A tagadás, a sötét kétség
     Szelleme jól megnézte őt,
S ellágyulás, szelíd melegség
     Rajta először vett erőt.

»Köszöntelek, - így szólt - hiába
     Nem ragyogott fényed felém,
Látom, hogy eddig a világon
     Még nem mindent gyűlöltem én.«

 

KIVÁNSÁGAIM ÉN TÚLÉLTEM...

Kivánságaim én túléltem
És megúntam ábrándaim,
Lelkemben csak az egyedüllét
Fájdalmai maradtak im!

Az életnek zúgó viharja
Eltépte az én koszorúm,
Elhagyottan, egyedül élek
S várom halálom szomorún.

Olyan vagyok, mint késő őszszel
Az ágon ott maradt levél:
A közeledő téli szélnek
Jövésitől reszketve fél.

 

ELÉGIA.

Elfeledtem én már régen múltakat,
A viharos napjait boldog ifjú koromnak,
Ne kérdezz felőlük, csak hadd nyugodjak,
Ne kérdezd: szívemben minő érzelmek forrtak?
Szerettem? - ne kérdjed,
Sem azt, éreztem-e lemondó bánatot?
Te oly ártatlan vagy, minek ezt megértned?
Csak élvezd gondtalan a mát és holnapot,
A te jó szíved csak szerelmet óhajthat,
Csak csókokat ajkad...
A te lelked tiszta, nem tudja: mi a bánat?
És fényes mint a nap lelkiisméreted,
A szenvedély sötét történetét ne várjad
Tőlem, - kár az neked.
A te nyugodt lelked megzavarnák azok,
Sírnál te azokon és megrendülne lényed,
És félve fogadná hivő lelked a szót,
Melyet előbb olyan gyanútlan vett s megértett.
Nem, nem, én édesem! Féltem szerelmemet,
Félek, hogy élvei azonnal elriadnak,
Ne várj most éntőlem őszinteségeket - -
Ma szeretek, boldog hát mára hadd maradjak!

 

AGLÁJÁHOZ.

S hát ön valóba' hitt, akár egy
Hétéves szendeség nekem?
Melyik regényben olvasá ön,
Hogy halálos a szerelem?
Nézzük: kegyed már harminczéves,
- Vagy nem sokkal több, azt hiszem, -
Én húsz multam, de tapasztaltam
Az életet már széltiben;
Forogtam benne össze-vissza,
S eskü és köny nem hat reám,
És azt hiszem: a szív csatáit
Már kegyed is megúnta tán.
Vérünk lecsillapúlhatott már
És vágyunk nem oly szertelen:
Minek nekünk tanulni újra,
Hogy mi hát az a szerelem?
Azt is tudjuk, hogy az »örökké«
Két hét és nem tér vissza többé.

Rabja voltam önnek, de férje
Féltése terhemül esett,
Én adtam a fülig szerelmest,
Kegyed meg a szemérmeset;
Megesküvénk, de esküvésünk
El is feledtük hamarost,
Ön egy huszárt talált magának,
Én egy Ninát, de takarost,
S meg volt a válás. S mindez eddig
Ment rendbe, szépen, baj ne'kül,
Egymás felől megélheténk így
Nyugodtan, észrevétlenül.
De hát kegyed nem nyughatott, s ma
Tragikusan felújította
Mi rég feledve már: a múltat
És védi mindenek felett
A régi hű lovag-világot
S a bús érzékenységeket.
Nem való az nekünk, a lángot
Hagyjuk vén napjainkra hát,
S akkor -: kegyed a leányának,
Én meg öcsémnek - adjuk át.
Az tetszetős lesz még azoknak,
Nekik a köny fog illeni,
De a hűségen és szerelmen
Már nevessünk élczelve mi!...

 

MEGLÁTOGATTAM...

...Meglátogattam újra
A kis zugocskát, a hol észrevétlen
Két évet tölték életemből el.
Annak tiz éve már... s azóta mennyi
Megváltozott körültem a világban,
S megváltozám én is, búsan megadva
Sorsomnak önmagam. De itt megint
Körül vesz engem minden, a mi múlt
S úgy tetszik: csak tegnap járkáltam e
Bokrok között.
Im itt a házikó,
A hol szegény dajkámmal laktam én.
Ő már nem él... és a tornácz felől
Nem hallom már nehéz lépéseit,
Sem reggelenkint zsörtölő szavát.
És itt a fás halom, melyen sokat
Elüldögéltem mozdulatlanul,
A tóra nézve - s addig más habok,
Más partvidék felől gondolkozám.
Az messze, messze - szélesen terül el
És ismeretlen, kék hullámain
Jár a halász csónakja, vonva a
Hálót. A part mentében a faluk
Sűrűn egymás mellett tarkállanak,
Mögöttük látható egy szélmalom,
A mint lassan kereng...
A birtokunk
Szélén, hol a hegynek kerül az út,
Áll három eső-verte vén fenyőfa,
Egy távolabb, kettő egész közel
Egymáshoz. Itt ha lóháton menék,
Ingó fejökkel üdvözöltek ők.
Elmentem most is arra, láttam őket,
Úgy állanak ők ottan mostan is,
Leveleik is éppen úgy zizegnek,
De megkopott tövük környékiben,
Hol eddig pusztaság volt, semmi más,
Mostan már ifjú hajtás látható,
S ez ifjú bokrok, mint a vén fenyők
Gyerekjei húzzák meg ott maguk.
Amaz meg, a távol s magában álló
Fenyő olyan, miként egy agglegény:
Körülte minden puszta, mint vala.
Ifjú család, köszöntlek tégedet
Én nem fogom már látni nagykorod,
Nem látom már, mikor te túlnövöd
Az én iromba, három ismerősöm
S eltakarod az ő öreg fejük
Az erre elmenők elől. Zugástok
Hadd hallja majd utódom, hogyha itt
Hazatérőben lóháton megy el,
Jövén kedélyes társaságbul, a
Szép méla éjszakában és eszébe
Jutok neki.
Eleddig én jövék
Árnyékotokba, mihajlovszki berkek.
Mikor engem először láttatok,
Még gondtalan, vidám ifjú valék
S tapasztalatlan; szomjasan csak akkor
Hajtottam a nagy életnek neki...
És multak évek s íme most kifáradt,
Bús vándorul fogadtok engemet.
Vén nem vagyok még most sem, ám az élet
Legyőze nagy s egyenlőtlen tusában.
Búbánatomban gyakran gondolok
Ifjú koromra, mely haszon ne'kül
Veszett el végkép, visszahozhatatlan.

 

LERMONTOV MIHÁLY.

VÉGRENDELET.

Négy szem között hadd beszéljek
     Véled, jó barátom,
Mert azt mondják, hogy nem élek
     Soká a világon.
Ha haza mégy... ej, de hiszen
     Sok szót mire szőjjek!
Énvelem ott alig hiszem,
     Hogy sokan törődnek.

Ha valaki mégis kérdez -
     Nos, tegyük fel: hátha? -
Mondd: a mellem holtra véres,
     Egy golyó találta.
Mondd: szívesen áldozám fel
     Életem a czárnak,
Hogy doktorunk buta ember
     S tisztelem hazámat.

Szüleimet már aligha
     Életükben éred,
Hanem hiszen jobb is, mintha
     Ezt tudnák, szegények.
De ha élnek, mondd: irásra
     Nagy a restség bennem,
Hogy ezredünk jár csatákra
     S ne várjanak engem.

Szomszédunkban van egy lányka,
     - Most is látom innet -
Az nem kérdez engem, ám ha
     Nem is, azért mindegy,
Neki mindent mondj el, aztán
     Öntse híg szívét ki,
Sirjon egyet... úgy se használ,
     Se nem árt a' néki.

 

IFJÚ ÁBRÁNDOZÓ...

Ifjú ábrándozó, ne higyj magadnak
     S mint a ragályt, kerüld az ihletet,
Lelked beteg s az ihlet álma annak,
     Hagymázas álmak eszméid felett.
Hiába benne égi jelt keresned,
     Véred buzog, vagy túlerőd feszül,
Jobb, hogy ha békét hagysz végképen ennek
     S az élettel törődöl egyedül.

S ha tán vagy egy szerencsés pillanatban
     Rég alvó lelked megnyilatkozik
S eddig nem hallott hangok zengnek abban,
     S mindez egy dalba átkivánkozik:
Ne hajts reájok, fordulj el legottan,
     Vesd rájok a feledés szőnyegét,
Csengő szavakban és kimért sorokban,
     Nem lesz a' más, mint a mi volt elébb.

Ha szomorúság ostromolja lelked,
     Vagy megkap egy viharzó szenvedély,
Nem jó az emberek közé kimenned,
     Inkább magadban, elrejtőzve élj.
Izzó sebét szívednek lopva rejtsd el,
     Mások azon minek bámuljanak?
Máskép meg kell alkudni önsziveddel
S megalázni ez által önmagad.

Mit tartozik ránk: szenvedsz-e te vagy sem?
     Minek nekünk tudni izgalmaid?
Csalódtál-e botor reménykedésben,
     Vagy bizalmad gonosz csávába vitt?
Nézd: melletted közönynyel mén a nép el,
     Szokott útján viszik szokott bajok,
Ő nem törődik búval, szenvedéssel
     S részvéte éretted fel nem sajog.

Pedig alig van köztük egy is, a kit
     Nem kínoztak sötét, nehéz napok,
Szántván redőket arczaikra addig,
     Mig más nyakig jóban dúskálgatott;
Nevetséges ezeknek a te könyed,
     S panaszaid őket le nem kötik,
Olybá vesznek, mint a szinészt, ki könnyed
     Papir-karddal vág, csapkod, hősködik...

 

UNALMAS ÉLET.

Únom magam, búsúlok s nincs kinek
     Oda nyújtani a kezem,
Örökké vágyni s hasztalan: minek?
     Szeretni? kit? nehány órára csak:
     Nem érdemes - s örökké: nem lehet.
Szemléljem önmagam? hisz nem maradt
     Sem öröm, sem bánat szívembe' meg.

A szenvedélyek? hisz' előbb-utóbb
     Megszünteti őket a józan ész,
S hogy az élet csak puszta tréfa volt:
     Belátod, csak figyelve szerte nézz.

 

MEGBOCSÁTÁS.

Ha majd az égő szenvedélyek
És emlékük elmultanak,
És rólad többé nem beszélnek
És híred is el-elmarad.

És alszik majd a sírba' szíved,
Melyben hő vér forrott elebb,
Melyet oly esztelen hevített
A szerelem és gyűlölet;

Ha majd a nagy, végső itélet
Előtt meghajtod a fejed,
És szégyenül tudják be néked
Határtalan szerelmedet:

Azt, a ki ifjú éveidnek
Elkeseríté legjavát:
Védelmedül oh ne idézd meg
S ajkadról őt ne érje vád.

De - mely lehurrog - a tömegnek
Mondd: »Van még más birói szék,
Az én szívem sokat megenged,
Oh, mert én sokat szenvedék.«

 

MEGALKUVÁS.

Felőlünk bár sokat beszélnek
Írígy, szószátyár emberek
S bár téged az előitélet
Nem tisztelettel emleget,

Azért én a bálvány előtt nem
Hajtok soha térdet, fejet,
És mint belőled, úgy belőlem
Szemforgató már nem lehet.

Miként te: én is vígan élek,
Keresve zajt, vígalmakat,
Bölcset s bolondot én megértek
És szívemnek minden szabad.

A szerencsét mi nem kerestük,
Viseljük a rosszat s a jót,
Egymást nem csaljuk meg mi együtt
S másnak sem vagyunk csalhatók.

Véletlen, hogy egymásra leltünk,
S el is válunk majd, édesem,
Örömtelen volt a szerelmünk,
Válásunk bú nélkül legyen...

 

NE SIRJ...

Ne sirj, ne sirj, szép gyermekem,
Ilyen bút ő nem érdemel meg,
Ő csak tréfált - hidd el nekem -
S unalmában játszott szerelmet.
És aztán nincsen-e elég
Csinos legény itt Grúziában,
Kinek szemébe' több tűz ég
S bajuszán is több nyalkaság van?

Őt távol országból dobá
Véletlenül közénk a sorsa,
Ő mén a hír után, hová
A had szeszélye őt sodorja;
Ő aranynyal kedveskedett
Neked - s e' volt őtőle minden,
Becsülte kedvességedet,
De égő, fájó könyeid nem...

 

ÁLOM.

Dagesztán völgyiben, a déli hőben
Feküdtem sebben és mozdulatlan,
Mély sebem vala még vérezőben,
Pirosra festve a földet alattam.

A völgy fövényén feküdtem egyedül,
Sziklák falai meredtek körültem,
Sárga csúcsaikat nap égeté felül,
S én mély, halálos álomba merültem.

És jára álmom víg estebéden,
A melyet otthon, hazámban ültek,
S beszéltek ottan felőlem éppen
Felvirágozott, koszorús hölgyek.

Csak egy volt, a ki egy szót se szóla,
Ki félre ült, nem mozdulva onnat,
Mint hogyha volna bús álmodója,
Az isten tudja mily bánatoknak!

Álmodta ő ép Dagesztán völgyét...
Elhagyva fekszik ott egy halott,
Mellén sötét seb, mely gőzölög még,
Ontva már hűlő vér-patakot...

 

TAMÁRA.

A dárjáli mély hegyszorosban,
Hol zúgva foly a vad Terek,
Állott hajdan egy sötét, ócska
Vár egy sötét kőszál felett.

A sötét várban meg Tamára
Híres király-asszony lakott,
Oly gyönyörű, akár egy angyal
S vérszopó, mint a démonok.

Éjjenkint a vár ablakában
Világosság volt látható,
Meglátta azt s pihenni vágyott
Oda a fáradt utazó.

S ha meghallá Tamára hangját,
A szíve meggyuladt azon,
Abban a hangban oly varázs volt,
Oly ígézet, oly hatalom.

S a láthatlan varázst követte
Kereskedő, pásztor s lovag,
S a ki betért, annak azonnal
Ajtót nyitott a szolga-had.

Fogadta vendégét Tamára
Dús ruhában, lágy pamlagon,
Előtte két arany kupában
Bor csillogott az asztalon.

És lángoló szavak fakadtak,
És ajak ajakhoz tapadt,
És szenvedélyes zaj viharzott
Olyankor egész éj alatt.

Mint hogy ha száz s száz ifjú párnak
Mennyegzője lett volna ott,
Vagy torna-játékban gerelyjük
Dobálták volna lovagok.

Hanem mihelyt kigyúla reggel
A hegy felől a virradat,
A felnyuló oromnak vára
Megint sötét, komor maradt.

Csak a dárjáli mély szorosban
Mormolt zuhogva a Terek,
Melynek terjengő, mély ölében
Hullám hullám után eredt.

E hullámok megkönyezetlen
Holttestet vittek rendszerint...
Az ablakból fehér alak szólt;
»Isten veled!« s csend lett megint.

A búcsúzás olyan szíves volt,
Oly gyöngéden csendült a hang,
Mint hogy ha igért volna újabb
Találkát annak ott alant...

 

A FOGOLY.

Nyissátok ki tömlöczömet
     Hadd süssön a nap reám,
Hadd látom meg kedvesemet
     És fekete paripám.
Ha kijutok a szabadba:
Kedvesemnek csókot adva
     Hű lovamra felkapok
     S a pusztán elvágtatok.

Hej, magas a tömlöcz-ablak
     S vas van ajtaján körül,
Kedvesem meg messze lankad,
     Teremében[3] otthon ül.
S jó paripám - óh beh féltem! -
Gazdátlanul jár a réten,
     Száguldoz kantár ne'kül...
     A sörénye zúg, repül...

Vagyok elhagyatva, árva,
     Puszta fal fog mindenütt,
A mécs pislogó világa
     Árnyat vet csak, nem derűt.
A rideg mély némaságban
Csak egy lomha változás van:
     Ajtómnál neszt hallhatok:
     Az őr jár-kel szótlan ott...

 

ELVÁLTUNK.

Elváltunk, de arczképedet
Itt hordozom szívem felett,
Szebb időknek emléke ez -
S nekem sok jó órát szerez.

S bár új szerelmi tűz hevít,
Képed tovább is őrzöm itt...
A bálvány csak bálvány marad,
Bár tőle elforduljanak...

 

A SZENT TEMPLOMNAK AJTAJÁBAN...

A szent templomnak ajtajában
Szegény koldus kéregetett.
Oh, annyi sok baj érte őt már
S most oly erőtelen, beteg.

Csak egy darab kenyérre vágyott
És ott azért rimánkodott.
És valaki betett kinyújtott
Kezébe egy kődarabot.

- Könyezve, esdekelve én is
Éppúgy kértem szerelmedet,
És éppen úgy csaltad te is meg
Bizakodó érzésemet...

 

OROSZ DAL.

                  I.

Én más világról képzelődtem
És gondolék más lényeket,
És ez mind egybe forrt előttem,
Csak nem adtam nekik nevet.
S jött egy vihar és elsöpörte
Képzelt világom mindörökre...


                  II.

A mulatók közt úgy ül éppen
Az egyszerű nép-énekes,
Balalajkát[4] tart, ver kezében,
Ő is szabad s bért ő se les...


                  III.

Most mélyen a húrokba nyúlva
Üdvözli szép lány-kedvesét,
De elpattan belé a húrja...
S a dalt, - bár tovább zönge még, -
Nincs, ki végig dalolni tudja...

 

GRÓF TOLSZTOJ K. ELEK.

A FARKASOK.
- Népies ballada. -

Mikor este a falun
Elhallgat a nóta,
És fehér köd száll le a
Faluvégi tóra,
Az erdőből farkasok
Kullognak ki... Hát azok
Mit akarnak? Préda után mennek.

Hét farkas jön - s legelől a
Nyolczadik, - az ordas,
Furcsán kullog azután
Legvégül egy borzas,
Ez hát a kilenczedik,
Sántikálva jár pedig
Ez az egy és bandukolva czammog.

Semmitől sem félnek ők,
Akármerre járnak,
Láttukra elnémul a
Szája a kutyáknak,
A parasztok hamarost
Imádságba fognak, - oszt'
Szorgalmasan hányják a keresztet.

A farkasok legelébb
A templomhoz mennek,
Aztán a pap udvarán
Járnak, tekeregnek,
Majd a csapszék ablakán
Befülelnek: hogyha tán
Szidalmakat hallhatnának onnan.

Foguk éles mint a tű,
Lángja van szemöknek - -
Harminczhárom kartácsot
Bak-sertével tölts meg
S lőjj közéjük - s elesik
Rá az első, majd pedig
Ő utána nyomba' valamennyi.

S mikor a nép reggeli
Kakas-szóra ébred,
Éppen kilencz vén asszony
Fekszik ottan, nézzed:
Az ordas van legelül,
S a társa is ott terül
Utolsónak... Oh Urunk, ne hagyj el!...

 

A TESTHALOM.

A pusztán, hol heves nap éget,
Egy testhalom áll egyedül,
Egy régidőben élt vitéznek
Szolgál az ott nyugvó helyül.

Három napig küzdött a' helyt még
Hős serge - gyász-torul - tovább...
S a táltosok mellé temették
Minden nejét s kedves lovát.

Hogy aztán az elhúnyt vitéznek
Sírján a zaj elhallgatott,
A hegedősök eljövének
S arany guszlán dalt mondtak ott:

»Te hős, a te nagy tetteiddel
Büszkélkedik nagy nemzeted,
Századok múlva sem vesz itt el
A te vitéz, dicső neved.

S ha tán sírod majd ellapúlna
S egyenlő lenne, mint e tér,
Emléked el még úgy se múlna,
Mert a te híred égig ér.«

És jöttek évek, múltak évek,
Elfolytanak a századok,
Megváltoztak a nemzedékek
A föld is új képet kapott.

S a testhalom, a mely a hősnek
Szolgál örök nyugvó helyül,
Nem mállott el, tán még erősebb,
Áll büszkén, érintetlenül.

Hanem neve a régi hősnek
Napjainkig el nem jutott...
Ki volt ő? és mi volt a hőstett?
Nem tudja a késő utód.

Kinek vérét ontotta kardja?
Mely várakat pusztíta el?
Hogy halt meg? a sír, mely takarja,
E kérdésekre nem felel.

A sír s a puszta nem felelnek,
Feledve bennök rég a hős,
S a halomnál nem énekelget
Arany guszlán a hegedős.

Nagy néha-néha arra téved
Egy-egy vadkecske s fut tovább
Vagy egy-egy tücsök-czirpelésnek
Hallhatni mélázó zaját...

Véletlenül, délszakra tartva,
Jön egy vándor daru-sereg,
A testhalomra száll suhanva
És pihenőt tart a felett.

Majd, hogyha nő az est árnyéka,
Egy-egy nyúl is közelbe jön,
Majd egy lovas ugratja néha
Kényes lovát a dombtetőn;

De könyet legfeljebb a felhő
Sir rá, leontva záporát,
És látogatni csak a szél jő
A hősnek elfeledt porát.

 

AZ IGAZSÁG.

Nagy vagy te, jó Anyánk: Igazság,
Nagy vagy te és hatalmad is nagy,
Mint óriás hegy égig érsz fel,
És széles vagy, miként a tenger,
Szép vagy, miként a népes város,
Beláthatatlan, mint az erdő;
Száz nap se volna rá elég, hogy
Körül lehessen járni téged,
S leejti sapkáját, ki rád néz.

Hét jó testvér elindul egyszer
- Mindannyian derék legények -
Elindulának megtekintni:
A jó Igazság hogy milyen hát?
Mert róla már sokat beszéltek,
Mert írtak sok mindent felőle,
S hazudtak róla szinte annyit.
A hét fivér elvágtatott hát
- Mind a heten derék legények -
És hét felől indultak el, hogy
Úgy nézzék meg: mi az Igazság?

S megnézték a derék legények
Az Igazságot és fejük meg-
Csóválták, aztán visszatértek
S mindegyik másképen beszélte:
Egyik nagy hegynek látta őtet,
A másik városnak, megint más
Tengernek, égnek, rengetegnek.
S a testvérek összevesztek
Összekaptak, kardra mentek,
S egymást öldöklék halálig,
Szidva egymást, mint a bokrot
És egymást csalónak híva.
Végre mind elestek egyig,
Mind a hét derék legények.
Ámde haldokolva is mind
Meghagyá fiának azt, hogy
Küzdjenek tovább is a nagy
S szent igazság érdekében.
És ölé egyik fiú a
Másikat, sőt mostanáig,
Késő nemzedék között is
Foly tovább a nagy viszály a
Szent igazság érdekében.

- Ez a mese nem szemrehányás,
Csak épp tanulság kedveért van
Okos, derék, jó embereknek.

 

HALLOD-E URUNK...
- Népies ballada. -

Hallod-e te, Urunk, bátyuska,
Alekszejics Pjotr fejdelem,
Mit méltóztatol itt te főzni?
- Kását, matuska, kásácskát,
Kását, asszonyom, kásácskát.

Hallod-e, mi Urunk, bátyuska,
Alekszejics Pjotr fejdelem,
Hol mé'ztattál darát te venni?
- Tengeren túlról, matuska,
Tengeren túlról, asszonyom.

Hallod-e, mi Urunk, bátyuska,
Alekszejics Pjotr fejdelem,
Hát talán nincs darád magadnak?
- Szemetes, matuska, szemetes,
Szemetes, asszonyom, szemetes.

Hallod-e, mi Urunk, bátyuska,
Alekszejics Pjotr fejdelem,
Mivel méltóztatol kavarni?
- Pálczámmal, matuska, pálczámmal,
Pálczámmal, asszonyom, pálczámmal.

Hallod-e, mi Urunk, bátyuska,
Alekszejics Pjotr fejdelem,
Hisz' kozmás lesz akkor a kásád.
- Kozmás ám, matuska, kozmás ám,
Oh de milyen kozmás, asszonyom.

Hallod-e, mi Urunk, bátyuska,
Alekszejics Pjotr fejdelem,
Hiszen nagyon sós lesz a kásád.
- Sós bizony, matuska, sós bizony,
Sós bizony, asszonyom, sós bizony.

Hallod-e, mi Urunk, bátyuska,
Alekszejics Pjotr fejdelem,
Ki eszi meg akkor a kásád?
- Majd csak a gyerekek, matuska,
Bizony a gyerekek, asszonyom.

 

A RABOK.

A pusztán a nap épp hanyatlik,
Megaranyozva a gyopárt,
Csireg-csörög a rabok láncza,
Söpörve az útnak porát.

Hajuk rövidre van lenyírva,
S nehézkesen haladnak ők,
Van homlokuk ránczokba húzva,
S ki tudja: mit érez szívök?

Hosszú árnyék halad nyomukban,
S húz két fakó egy taligát,
Lomhán lépegetnek utánok
A felvigyázó katonák.

»Gyújtsunk egy nótára, barátim!
Jobb lesz! Feledjük így bajunk!
Úgyis hiában itt akármi,
Meg nem mentjük mi már magunk.«

És arra mind dalolni kezdnek,
S attól bajuk még szinte nől,
Dallván a Volga végtelenje
S az elmúlt szép napok felől.

A szabad puszta, vad szabadság
Felől dalnak oszt' tovább -
És alkonyul... és söpri, söpri
A békó-láncz az út porát...

 

A VAK GAKON.

»Vállam erős, jól megállok
És erő van még kezemben,
De szememre már nem látok, -
Csatába hejh! ki visz engem?
Hallom: zúg a had viharja;
Jertek s lovam vezessétek
Arra, arra,
Hol riong a harczi ének«.

S két apród ott közre fogja
A vak Gakont s viszi arra,
Hol dühöngve, háborogva
Dúl a csaták bősz viharja.
S a vak hős üt, vág és rombol
Jobbra, balra, mitse látva,
A sorokból
Halmokat vág szörnyű bárdja.

Forr a csata egyre jobban,
S elvágják az oroszoktól
A vak Gakont... ám legottan
Jaroszláv, a vezér így szól:
»Ne hagyjuk az emberünket,
Ni a csapás rája hogy dűl!
Jer, mentsük meg
A vak Gakont kezeikbűl.«

S neki újra az ellenek!
De im - Gakon nekik fordul - -
A fele se tréfa ennek - -
»Megállj öreg, ne bolondulj!
Mink vagyunk itt, jó barátok,
Mi nélkülünk még baj ér itt
S kész halálod, -
Mit aprítod a tiéid?«

Haj de annak nagy haragja;
Se hall, se lát, - s két kezével
Fogva bárdját, jobbra, balra
Csak tör és vág, aprít s csépel.
Nagy sokára hagyja abba'
A kimerült vén oroszlán,
S simogatja
Lassan a szakállát osztán.

A druzsina fellélegzik:
Győzött, bárha sok halott van...
Halva annyi vitéz fekszik...
És Jaroszláv néma, szótlan...
El is indul ő azonnal
És levéve a sisakját,
Vak Gakonnal
Lassan mén a harczmezőn át - -

 

A »KRYMI KÉPEKBŐL«.

                     I.

Jut-e eszedbe? este volt, a
     Fülmile szólt, tenger zugott,
Fehér ákácz-virág rezegve
     Borítá be a kalapod...

Vad venyigék, sziklás utak közt
     Lovunk egymás mellett haladt,
Kezeink ott egymáshoz értek,
     De ajakunk szótlan maradt.

Te lehajoltál a nyeregből
     S letéptél egy vadrózsa-szált,
S a rózsával fölékesítéd
     Lovadnak büszke szép nyakát.

Ruhád szeszélyesen czibálta
     A galy, te azt fel sem vevéd,
Te csak nevettél s azután is
     Tépted a rózsát, mint elébb.

Jut-e eszedbe még a csermely?
     Az ujjongó völgy és halom?
- Rá se gondoltunk még mi akkor
     Hogy szívünk' érje fájdalom...


                     II.

Milyen szépek vagytok is ti,
     Délvidéki éjjelek,
Tenger kékje, borostyánok,
     Rózsák, sziklák, ligetek!

Jól is élnék itt, de sérti
     Kedvem egynémely dolog:
A százlábú, skorpió - s a
     Tarka, furcsa angolok.

 

NEKRASZOV A. MIKLÓS.

A KOPORSÓ.

Vén katona búsan halad,
Kis koporsó hóna alatt...
Benn' kis fia... Oh, hogy szánja
Bús könye hogy hull utána!

- De bezzeg, mig élt a gyermek,
Ugy-e: máskép beczézgetted?
»Rossz porontya! hitvány férge!
Jaj minek is születtél te!...«

 

A HÁBORÚKRÓL...

A háborúkról hogyha hírt veszek,
S emlegetik nagy áldozatjait,
Sem barátok, sem özvegy hitvesek,
Sem hősök sorsa engem nem busít.

Elfeledi gyászát a feleség,
Hű barát is letörli könyeit,
Csak egy van, oh, csak egy, a ki setét
Gyászt visel a késő sír széleig.

A tettetés, hiú hivalkodás
S hétköznapi lelketlenség között,
Meglesem én a szent könyhullatást,
Melylyel a szív igaz bút öntözött.

Szegény anyák sirják e könyeket,
Gyászolva a csatán elveszteket;
Fiát feledni egy se tudja, mint
A szomorú fűzfának nem lehet
Felemelni lehajló ágait...

 

ÚTON.

Unom magam. Beszélj valamit
Jamscsik[5] barátom énnekem,
Gyújts egy nótára, hadd mulassak
Vagy egy katona-éneken;
Vagy mondj mesét, tán megnevettetsz,
- Borravalód majd megkapod, -
Vagy beszélj arról: miket láttál?
- »Uram, magam is bús vagyok.
Megbúsított a feleségem...
Bevitték őt, mint kis leányt
Az urasághoz s ott nevelték
A kisasszonynyal egyaránt,
Irni, olvasni és himezni,
Verni a zörgő tamtamot,
Egy szóval minden úri tempót
Megtanult ő ifjonta ott.
Nem úgy öltözött, mint minálunk
Szokás: száráfánt nem viselt,
Hanem selyembe' járt s evett jó
Mézet, kását,[6] a mennyi kell.
Akár egy született kisasszony,
Oly csinos volt, oly szép, remek,
(Nem ám mint a paraszt leányok!)
Úgy, hogy már egy úr kérte meg,
(A kocsis, Iványcs Toropka,
Azt mondta, hogy tanár); na, jó!
Ám elmaradt a lakzi, mert hát
Úrnak paraszt mégsem való.

Férjhez vették s Pityerbe[7] vitték
Az uraság kisasszonyát,
Az úr pedig a lakzin tul is
A birtokon maradt tovább,
De beteg lett s pünkösdi éjjel
Isten magához vette őt;
Szegény Grusá[8] árvább maradt, mint
A milyen árva volt előbb.
Egy hónap múlva jött a vő és
Átszámolta a lelkeket,
S betekintett Grusához aztán,
Miután még dézsmát szedett.
Megsértette talán a leány őt?
Vagy nem járt tán a kedviben?
Elég az: Grusát visszaküldték
A falujába iziben.
S hej, ott az élet oly nehéz lett
Hó-arczának, finom kezének!

Bajomra én meg éppen akkor
Tizenkilenczéves valék,
S elvétették velem Grusát;[9] hajh!
Mennyi sok baj jött arra még!
Ő szótalan... kaszálni nem tud,
Sem járni a tehén körül...
Nem volt rest, csak kirítt a munka
Kezéből véghetetlenül,
Ha úr-dolgára ment szegényke,
Vagy hogy ha hordott fát, vizet,
Szinte megesett rajta szívem,
De hát a jobbágy így fizet...
Nem tetszik semmi... most a kandúr
Karmolta meg lábát, mijét,
Majd megintlen a száráfánban
Nem tud mozogni semmikép;
Ha a szomszéd jön, ő kisurran,
És titokban epekedik...
Elrontotta az úri élet,
Beh jó asszony lett vón' pedig!

Valami portrét bámul egyre
S olvas valami könyveket;
Még elrontja a gyermekünk is:
Aggódtam gyakran e felett;
Tanítja írni, mossa, nyírja,
Mint egy úrfit: fésülgeti,
Megverni nem veri, de sőt még
Verni nekem sem engedi.
- De nem tartott soká. Az asszony
Halvány... sovány... szédelgve mén...
Alig eszik egy-egy kanálnyit - -
És egyszer csak meghalt szegény.
Mi baja volt? én nem gyötörtem,
Sem ok nélkül nem szidtam őt,
De még inkább meg is becsültem
A szegény, gyönge szenvedőt...
Verni sem vertem őt - kivéve
Ha részeg voltam néha-nap - -«

- Elég jamscsik, elég; egészen
Jól elhajtád unalmamat - -

 

OTTHON.

Hazám földje! Látnom oly jól esik
     Áldott termésedet,
Oly szép, hogy dús vetés takarja
     A szántóföldeket.

Csak egy a baj: hogy szájam ízét
     Mindig elvesztem itt,
Hogy a rabok által tenyésztett
     Kenyér nem jól esik.

 

A »FAGY« CZIMŰ NAGYOBB KÖLTEMÉNYBŐL.

                     I.

Egy faluban kis házikó áll
Fehér lepelbe' hó alatt.

A házikóba' rács megett egy
Tinó s az asztalon halott -
A balga gyermekek fecsegnek,
Az özvegy csendbe' sir, jajog.
Halotti inget varr urára
Az özvegy, de oly csendes ő,
Oly lassan sirdogál, akár a
Tartósnak készülő eső.


                     II.

Nincsen a sorsnak csak három csapása,
Az egyik: rabhoz menni feleségül,
A másik: rabot szülni a világra,
Rabot temetni a harmadik végrül.
     S mind e három csapását a sorsnak,
     Viselni kell az orosz asszonynak.

Századok tüntek, megváltozott a múlt,
A világon minden került, fordult, javult,
Egyet felejtett el csak a jó isten:
     Parasztasszony, téged,
S bizony derék, szép szláv asszony nincsen,
     Úgy elcsenevészett.

Te gyötrött, szegény áldozat,
Némán, magadban szenvedél te,
Keserves, bús panaszodat
Te vitted a világ elébe.

De kínaid te közléd énvelem,
Hisz' ismersz engem gyermekséged óta,
Ismersz, te megtestesült félelem,
Te, a semmiség élő hordozója...
     Nincs szíve, a ki tégedet
Részvéttel meg nem könyezett.


                     III.

Hideg van. A mezőt hó borítja térdig,
     Üget benne lassan a Fakó.
Távol az erdőnek foltja feketéllik,
     Sehol egy lélek sem látható.

Minden olyan csöndes... A faluból tisztán
     Ide ér a hang és hallod itt.
Fagyökeret érve, csikorog a kis szán
     Talpa, metszve szinte csontodig.

Nincsen benne mód, hogy szertenézz a síkon.
     Mint a gyémánt csillog a mező;
S Dárja[10] könyben úszik... A nap bántja bizton
     Szemeit és azért könyez ő.

S még pusztább csendje a vadonnak,
     És fénye szinte rekkenő,
Beljebb-beljebb a fák nagyobbak,
     És árnyuk egyre, egyre nő.

Árny kél nyomán a fának s fénynek
     És van halotti, néma csend -
De hallga! mintha gyászos ének
     Zokogna, búgna messze, bent...

De nem soká figyelte Dárja,
      (Hja, eltompítá őt a gond),
Hogy zúg ott bent bús szózat-árja
     S mi az, mi ott zokog, jajong.

A gyönge nap, a téli égnek
     E sárga, nagy bagoly-szeme
A szegény özvegy bús szívének
     Baját részvétlen nézte le.

S hogy e nap hány sebet nyitott még
     E meggyötört parasztsziven,
Az ott maradt örök titokkép
     A néma erdő mélyiben.

A szegény árvák anyja búját,
     Özvegy keserve-érzetét
A madarak mind eltanulták,
     De eldalolni nem merék.


                     IV.

Bármit tegyek, csak elfeledjük
     Szegény asszonyt, én azt hiszem;
Mért is ne? bú-bajával együtt
     Nem szánja úgyis senki sem.

- Nincs nyugalom tisztább se édesb,
     Mint melyet erdő mélye ad,
Zajtalan, mozdulatlan, érdes,
     Kietlen téli ég alatt.

Az elfáradt kebel csak ott tud
     Pihenni jól, mélységesen,
S ha életünket már megúntuk,
     Csak ott alszunk el édesen.

Egy hang se kél; a szív kiírtva,
     Nincs benne bú, se szenvedés,
A síri mély csend elcsitítja
     A tétovázó érverést.

Egy hang se kél. A tiszta égen
     Áll a nap, az erdő mereng - -
Csudás világ, bevonva szépen
     Ezüstbe, messze, végtelen...

Oly bűvös, titkos báj van ebben,
     Vonz ellenállhatatlanul...
A fákon át evetke rebben
     S nyomán a hó szálldosva hull...

Egy hó-csomót rúg Dárjára
     Hogy a fenyőn is átkereng -
És Dárja dermedezve álla
     Bűvös, örök álomba' lent...

 

MASA.

A fővárosra fehér nap derül,
Ifjú asszony alszik édesdeden,
De a halvány férj el nem szenderül,
Dolga van: ő aludni képtelen.

A szomszédnő reggel Masáho' jő,
S új ruhával dicsekszik majd neki,
Egy szót se szól Masa, a drága nő,
Csak jaj! tekintetét őrá veti.

Masa pedig a szeme-fénye, - hát
Lássa is, hogy férje mindenre kész:
»Veszek neki én két olyan ruhát,
Bár az élet itt oly szörnyű nehéz.«

»Volna mód... itt a kincstár... pénz van ott
Csak ki kell rá nyújtani a kezed,
De azok a »veszedelmes tanok«
Elrontották a nevelésedet.«

- Hja, ő mint egy újabb kornak fia
A jót, igazt furcsán itélte meg,
Némely vagyont - vad liberálisa! -
Elnevezett lopásnak meg minek.

És inkább egyszerűen éldegélt
És nem bókolt a hivalgók előtt;
Anyósa persze korholá ezért
S a dús szomszéd ki is nevette őt.

Sebaj no! csak ne rontsák el Masát,
Mert fiatal ő még, tehát - liba,
Még azt mondaná: »Ez a hála hát?«
Nem, ne legyen ok panaszkodnia.

Megy s foly a munka, nincsen pihenés,
S belebetegszik, melle fájdni kezd,
Végre itt van a szombat-este és
Vasárnap: meg kell ünnepelni ezt.

És fiatal nejével enyeleg
A hosszú terhes dolgozás után...
Boldogságban a percz gyorsan pereg,
Jutalmul nékik ennyi kell csupán.

Bár gondokkal terhesek a napok,
Ám a perczek mindig oly édesek;
De hajh! az élv is ártalmas, ha sok,
A kifáradt lélek nem bir velek.

- S nemsokára temet szegény Masa,
És kesereg bús özvegy-fátyolán,
De a jámbor nem tudja még ma se',
Hogy miért halt meg férje oly korán...

 

LÁBON MARADT VETÉS.

Kései ősz; elszállt a madár,
Dúlt a berek, letarolt a határ.

Egy helyütt áll még csak aratatlan
A vetés... mily bús képe remeg abban!

Úgy tetszik: összesúgnak a kalászok:
»Hej, a fejünk már tönkre is ázott!

Hej, szomorú az őszi szél sírása,
Értt szemeinket a porba czibálja.

Kósza madár is itt tanyázik éjjel,
Törve, kuszálva szárunk szanaszéjjel.

Elbújni a nyúl is mindég ide jár;
Hol késik a gazdánk, meddig s mire vár?

Tán a kalászunk nem leve gazdag?
Nem telne vélünk dúsan az asztag?

Nem! nem vagyunk mi rosszabb, mint a többi,
A mag a tokját duzzadva betölti.

Hát arra szánta és vete ő,
Hogy szórja szemünk el rút őszi idő?«

- És válaszul jő füttye a szélnek:
»Nem bír a gazda jönni felétek.

Tudta miért szánt, tudta miért vet?
Ámde keserves az emberi élet:

Most a szegényke fekszik étlen, itlan,
Vak, hideg ágyban, oda lenn a sírban,

Mely a barázdát itt sorba vonta,
Nincsen a kéznek már csak a csontja.

Két szeme odvas, hangja elállt,
Nem hallani többé itt a dalát.

Nem hallani többé vídám fütyülését,
Nem nézi a szántó itt már a vetését.«

 

A TROJKA.[11]

Minek bámulsz az útra szép lány,
     Vidám barátnőid közül:
Ah, a szíved tüzet fogott tán,
     Arczod is láng köröskörül.

A trojka után futsz? nem éred
     Utól, nézd: vágtat az tova - - -
De hát belőle rád lenézett
     A fiatal, szép katona.

Nem is csoda, hogy szembe ötlik
     Szépséged s bárki megszeret...
Lobognak piros keszkenőid
     Nyakad, sötét hajad felett.

Piros szép arczodon sötétlik,
     De jól áll a könnyed pehely.
Szemed sötétje szinte kéklik,
     A mint tekintesz véle fel.

Tüzet gerjeszthet az erekben
     Szemedből egy gyors pillanat,
Ifjú s öreg rá összerezzen
     S beléd szeret egy percz alatt.

S élhetnél könnyű, szép időket,
     Nem lenne életed teher, -
De mást csinál a sors belőled:
     Egy nyers paraszt vesz téged el.

Hónaljig ér majd a kötőd föl,
     Elkényszeríted melledet,
A férjeddel majd zsörtölődöl
     S napad gyakorta megveret.

Szépségedet majd tönkre rontod,
     Mielőtt még kifejlenél,
Gyermeket dajkálsz s másra gondod
     Nem lesz, mint hogy dolgozz' s egyél.

És arczodon, mely most az élet
     Hevében izzik, mint a láng,
A félelemnek, törpeségnek
     Vad, ostoba vonása ráng.

Majd elpihensz, mély sírba zárva,
     Midőn bevégzed életed;
Éltél, éltél - de hajh! hiába':
     Mi sem hevíté kebledet.

Szép lány, ne nézz az útra hát ki,
     A trojka hadd menjen, ne bánd,
S jobb lesz mindjárt végére járni,
     Ha szívedben kigyúlt a láng.

A trojkát te utól nem éred,
     Nézd: vágtat az gyorsan tova -
Visz csókot úri kedvesének
     Az az ifjú, szép katona.

 

FELEJTSD EL...

Felejtsd el a borús időket,
Melyek később fejünkre nőttek,
Ne emlegesd fel könyeink,
Felejtsd, felejtsd örökre mind.

De azt, mikor hő sugarakba'
Sütött ránk a szerelem napja,
S éltünk vígan hol ott, hol itt, -
Áldd s ne feledd el holtodig.

 

RABOK DALA.
- A »Szerencsétlenek« cziklusból. -

Dologra gyorsan! Nem hiába
Küldöttek minket ám ide!
S az isten nem hiába rejtett
Aranyat a föld méhibe.

Dolgozz, mig két kezed kibírja,
Ne ácsorogj, ne hagyd magad -
Ha gazdaggá lesz Oroszország,
Unokáid majd áldanak...

 

A BURLAKOK.[12]
- A »Volga mellett« czímű nagyobb költeményből. -

A tájon, hol felnőttem én,
Egy nagy folyó zúgott felém,
Partján sirály sikoltozott
És zizegett vad nádbozót,
S álltak a fehér madarak
- Mint annyi bús, sírkő-darab -
Komolyan a homok felett...
A távolban ködös hegyek,
Végtelen kék erdők sora
Merengett, messze ott, hova
Útját bevégezvén a nap,
Nyugodni száll felhők alatt.

Oh, Volga, annyi év után
Üdvözletem im elhozám...
Én nem vagyok a régi már,
Hanem te meg nem változál,
Körülted megvan egyre még
A csöndes, méla messzeség...
A zárda áll a szigeten
S megszólalván harangjai,
Régi ábrándim érezem
Lelkembe visszaszállani...
Közelg a dél és nő a hő,
A nyirkos homok szinte fő,
Bóbiskol az öreg halász,
Faárnyba hűsel a vadász,
Kabócza czirpel, fürj kiált
A rét hímes virányin át,
S csendesen, lomhán, nesztelen
Hömpölyg a víz hulláma lenn...

Az ábránd, oh! hogy meglepett
A régen látott kép felett!
De ím nyögést hallok s szemem
A part mentén feljebb vetem.
Hajolva csaknem lábokig,
Melyet rongyos bocskor szorít,
Lassan mozogva mennek ott
Szegény vontató burlakok.
A tiszta csendben oly vadul,
Fájón, vigasztalatlanul
Hangzik taktusra mért szavok,[13]
Hogy szívem mélyéig sajog.

Oh Volga, bölcsőm, ringatóm,
Szeretett-e oly meghatón
Más téged, mint én? Mennyiszer
Édelgtem tükröd fényivel!
Korán reggel, mikor a nép
Édes álmát aludta még,
Hányszor siettem én ide,
Hullámaid közeltibe!
Kerestem a halászokat,
Hajtottam a csónakjokat,
Vagy puskát fogva őgyelegtem
A csalitos, lombos szigetben,
S ugráltam mint pajkos vad itt,
Meg-megdobálva habjaid,
Majd meg dalolgattam neked
Ifjúi, vidám éneket...
Akkor azt hittem, hogy soha
Nem megyek innen én tova;
S nem is hagytalak volna én el
Soha, oh Volga, tégedet,
Ha rajtad nem hallom e rémes
Sohajokat, nyögéseket.

Rég volt, mikor először hallám
E panaszos, bús hangokat,
S futni kezdtem a Volga partján
Megtudni, hogy mi az? - Sokat
Kutattam, mig megláttam ott
Nehány kifáradt burlakot.
Tüzet raktak. A tűz felett
Faláb, bogrács terpeszkedett;
Leültek ők és halk beszéd
Közt várták, hogy fő az ebéd.
»Mikor leszünk mi Njizsnjiben?«[14]
Az egyik megszólalt igyen:
»Tán Ilja[15] napján, úgy lehet,«
Volt rá a csöndes felelet...
Egy szenvedő arczú beteg
Igy szólt: »Eh, látom, elveszek!
Ha jól birnám vállam, karom,
Húznám igám, mint a barom,
De így jobb, hogyha meghalok
S ha mindjárt: még százszorta jobb.«
S elhallgatott, oldalra dőlt - -
Nem értettem meg akkor őt,
De bús, beteg tekintetét
Nem feledtem maig se még,
Látom sápadt vonásait,
És piszkos, czondra-rongyait,
Panaszkodó tekintete
Nyugodt lemondással tele...

- Szegény burlak! ma is csak az vagy,
Ki voltál akkor... rég, de rég!
Az iga is a régi rajtad,
Nótád[16] a régi szinte' még;
Fáradt szemedben éppen az
A bús lemondás és panasz;
Sorsod nem változik s egész
Sor nemzedéked ebbe vész;
El-elpusztulsz látatlanul
S gyermeked rólad nem tanul;
Apád negyven esztendeig
Csak így kínlódott éppen itt,
S meghalván, azt se tudja: mért
Kínlódott és mért nem henyélt?
S eligazodnod nem lehet
Neked sem a kérdés felett:
Lehetne-e rosszabb a dolgod,
Ha nem kén' annyit fáradoznod?
Majd szó nélkül meghalsz te is,
Jel nélkül elpusztulsz te is,
Mint a homokba' a nyomod
A parton, hol a Volga foly,
Hol most a jármot vonszolod,
Akár a sáncz-munkás fogoly,
S örökkétig ismételed
Buzdító »egy, kettő«[17] jeled,
S egy-egy bús »oj«-t eléje dallva,
Taktusban dűlöngsz jobbra-balra.

 

NAGY ÉRZÉS.

Nagy érzés az! bárhol járunk-kelünk,
Kunyhóba' vagy terembe',
Halljuk, hogy hívja anyját a gyerek
S fut ez hozzá sietve.

Nagy érzés az! Tudjuk szeretni
Nőnk, testvérünk, apánk,
De csak anyánkra gondolunk, ha
Csapás zúdul reánk.

 

GYEREKEK SIRÁSA A GYÁRBAN.

Ti, kiknek a földi küzdelemben
Egykedvűen folyik éltetek,
Halljátok-e, mikor panaszkodnak
És sirnak a szegény gyermekek?
»Kiskorában az élő teremtmény
Mind oly vidám, mind oly boldog itt,
Egy se fárad, küzd, de játszva vígan,
Csak örömben éli napjait.
Csak minékünk nem lehet vigadni
A mezőkön, hímes réteken,
Forgatjuk mi a gyár kerekeit
Körbe, körbe, körbe szüntelen.

»Forog, pereg gyorsan a vas küllő
S szelet hajtva, zakatolva búg,
Beleszédül a fejünk, - s a szívünk
Gyorsan verve és zihálva zúg.
Vörösorrú vénasszony vigyáz ránk,
Felénk pápaszemmel nézeget;
Nem látunk, csak falakat és ajtót
S a falakon mászkáló legyet.
Oh, hogy lessük a dübörgő gépet,
Pillanatra hogy talán megáll,
Haj de e nagy szörnyeteg csak száguld,
Pihenőül egy perczet se vár,
Hasztalan a kérés és a sirás,
A kerék nem érez, szívtelen,
Hogyha mindjárt meghalsz is belé, - ő
Berreg, berreg, berreg szüntelen.

»Hol és mikor volna érkezésünk
Ugrándozni, vígan játszani!
Hogy ha mostan ki is eresztnének,
Lefeküdnénk aluvásra mi,
Sietnénk, hogy hamar haza érjünk...
Ám sietni oda is miér'?
Hisz' örömünk otthon sincsen nékünk,
Csak nyomor s bú, a mi otthon ér.
Szegény anyánk kebelére hajtjuk
Elkínozott, elfáradt fejünk,
És szomorú vigaszunk csak az, hogy
Ő is együtt sir, zokog velünk.«

 

ZINÁHOZ.[18]

                     I.

     Már kétszáz éjjel
     És kétszáz nappal
Vívódom nehéz fájdalmakkal,
     És sohajim
     - Ha éj, ha nap -
A te szívedben visszhangzanak.

     Kétszáz nap s éjjel
     Múlott már így el,
Mind borongós, bús téli nap
     Világos téli éjjel - -
Zína, hunyd le fáradt pilláidat,
     Szenderedjél el.


                     II.

Az élethez jogod van még neked,
Én meg végem felé gyorsan megyek.
Ha meghalok, híremnek vége lesz,
De tégedet ne keserítsen ez.

Nem ragyoghat soká sírom felett
A dicsőség, hír és emlékezet,
Hisz' dalolni a tettvágy nem hagyott,
S gátoltak a tettekben a dalok.

 

BÁRÓ DELVIG A. ANTAL.

DAL.

Dalolt, dalolt s elhallgatott
     A kicsiny madár;
Tudta szívem, mi az öröm?
     De nem tudja már.

A madárka miért hagyta
     Abba víg dalát?
Szívem: magad sötét búnak
     Miért adtad át?

Ah, leverték a madárkát
     Hózivatarok,
Ifjúságom tönkre tették
     Bánatok, bajok.

Mért nem szálldos a madárka
     A kék tengeren?
Az ifjú a vad erdőbe
     Miért nem megyen?

Tengeren csak habok zúgnak,
     Nem hófergeteg,
Az erdőn csak vadak vannak
     És nem emberek.

 

ZSUKOVSZKIJ ANDREJEVICS MIKLÓS.

AZ ÖREG LOVAG.

Az igéret földjén
Járt ifjú korában,
Sok harczias napot
Élt át akkorában.

Ott egy olajágat
Tört le ő magának
S sisakjára tűzte
Fel az olajágat.

Úgy küzdött aztán a
Pogány ellenséggel,
Úgy tért meg honába
Hírrel, dicsőséggel.

Az olajfa-ágat
Elültette otthon,
Friss forrás vizével
Öntözgette folyton.

Öreg lett, megőszült
A lovag idővel,
A kis olajág meg
Terebélylyé nőtt fel.

Árnyában a lovag
Üldögél egyedül,
Lelke a múltaknak
Álmába szenderül.

Mint hű, jó barátja
Leborúl reája
És elsuttog vele
Palesztina fája.

S mintha értené a
Suttogást a lovag:
Lát távol országot,
Letünt, szép napokat.

 

DAVIDOV VASZILJEVICS DENISZ.

KATONÁK DALA.

Katonának lenni szép,
Szeretem én a csatákat;
Kard, bor, tüzes huszár-ló:
Örül szívem, hogyha látlak.
Katonának lenni szép,
Szeretem én a csatákat.

Pokolba is megyek én
Értted anyám-Oroszország,
Jőjjön csak a franczia
És csak merjen nyúlni hozzád!
Pokolba is megyek én
Értted anyám-Oroszország.

A táborban kint lakunk
Akármeddig, ugy-e pajtás?
Nappalonkint csatazaj,
Éjjelenkint bor, nem alvás.
A táborban kint lakunk
Akármeddig, ugy-e pajtás!

Puha ágyban halni meg
Roszszabb lehet, mint akármi;[19]
Hogy mikor jön a halál:
Oly kínos azt lesni, várni!
Puha ágyban halni meg
Roszszabb lehet, mint akármi!

Ám a harczban szüntelen
A dicsőség van eszedben,
Hogy meghalhatsz: sohasem
Gondolsz rá az ütközetben;
Mert a harczban szüntelen
A dicsőség van eszedben.

Katonának lenni szép,
Szeretem én a csatákat;
Kard, bor, tüzes huszár-ló:
Örül szívem, hogyha látlak.
Katonának lenni szép,
Szeretem én a csatákat.

 

EGY FALEVÉL.

Egy kis száraz levél! Fütyülő
Szél űzi a puszták felett...
»Hová, hová, száraz levélke?«
»Tudom is én?! Zord fellegek
Reá törtek tölgyfámra bőszen
S letéptek róla engemet.
S futok, futok azóta egyre,
Kerget a szél, tovább seperve;
Egyik sohsem látott vidékről
A másikra, megállás nélkül
Megyek hová a szél viszen...
De hát mind igy jár, azt hiszem:
A borostyán épp úgy, miként a
Rózsának levél-hulladéka.«

 

KOLJCZOV V. ELEK.

ÖREG EMBER DALA.

Felnyergelem lovam,
Gyorslábú lovam,
Rajta elrepülök
Gyorsan, mint a sas,

Túl erdőn, mezőkön,
Messze tengerig,
Hogy beérjem ottan
Ifjúságomat.

Felveszem azt s újra
Fiatal leszek,
Újra szeretem a
Szép leányokat.

Hejh, de nincsen út a
Múlt idők felé,
Hajh, sohsem kel a nap
Fel nyugot felől.

 

ÚT.

Hosszú út előttem
Már régesrégóta,
De nem repülhetek,
Nem járhatok rajta.

Mi tart vissza tőle?
Mit sajnálok itten?
Mért nem akarok én
Eltávozni innen?

Az tán az én sorsom,
Hogy árva maradjak?
Boldogság, szerelem
Végkép idehagytak?

Egész ifjú vagyok
Éveim után még,
Fejemben gondolat,
Szívemben meg láng ég.

Van szolgám is elég
S tele az erszényem,
S vár fekete lovam
Fölnyergelve régen.

Nem merek én mégse
Messze útra kelni,
Idegen világban
Szerte járni, kelni.

Vígan lakomázók
Közzé nem mehetek -
Minek daloljak ott
Szomorú éneket.

 

KRYLOV A. IVÁN.[20]

A FELHŐ.

A leperzselt mező felett
     Terhes felhő megyen át,
S nem esik, csak a tengerbe
     Zuhintja le záporát.

S dicsekedve szól a hegyhez:
     Voltál-e te valaha
     Oly bőkezű, mint én?
S a felelet ez vala:

»Ha a földet öntöznéd meg,
Hasznot tennél, azt belátom;
A tengerben nélküled is
Elég víz van, jó barátom.«

 

RYLJEJEV F. KONDRATÍJ.

SZTANSZÁK.

Mit felőlem jövendöltek,
     Nem teljesült semmisem,
Egyedül és elhagyatva
     Bolygok én itt teljesen.

Nagyon hamar csalódtam én
     Mindabban, a mit hivék,
Nagyon hamar megismertem
     Én az embert és szívét.

Beh keserű, ha az ember
     Övéi közt idegen!
Oh beh gyötrő, hogyha ő csak
     Más eszköze szüntelen!

- Szomorú, búbánattal
     Bolygok puszta helyeken,
A világ egy sötét, süket
     Nagy temető énnekem.

Embereket keresnék, de
     A keresés hasztalan,
Találok csak holttesteket -
     Minden, minden oda van!

 

HERCZEG VJAZEMSZKIJ A. PÉTER.

A NÉMET.

Szeretem én a német embert,
     Mert oly kedélyes és szerény;
Felőle egykor, mint turista,
     Sokat jegyezgettem fel én.

Olyan kezes, olyan szelíd, és
     Olyan gemüthlich minden itt,
Minden dolog szabályos, rendes
     Kerékvágásba billenik.

Nem lep az ország semmivel meg,
     De meg sem rőkönyít, ne félj!
Nem oly hegyes, miként a Svájcz és
     Nem oly lapos, miként a Dél.

Se nem hideg, se nem meleg, - nincs
     Egyéb se benne szertelen,
Van szabályos középszerűség
     S pontos rend úton, útfelen.

Az otthonos, hű háziasszony
     Mindent pórázon tartogat,
Van szeretkezés is, de abból
     A népesség nem nyer sokat.

Dúlásig nő a sárga színű
     Bor-ontó szőllő mindenütt,
Hát még az omló, sárga krumpli,
     Ha a termés szépen beüt!

Ah, kegyes az ég ő irántuk!
     Se nem urak a németek,
Se nem parasztok, ám sajátos
     Középső, csendes bürgerek.

Milyen boldog a német ember!
     Jaj, annak párja nincs sehol!
Kivált mikor söréhez ülve
     »Du lieber Augustin«-t dalol.

Szép s jó itt élni, az világos,
     - Ezt más is éppen így irá, -
Szép s jó az élet itt, - csak éppen
     Németnek kell születni rá.

 

PLECSEJEV N. ALEKSZÉJ.

ELHAGYOTT HÁZ.

Az utczákon végig szomorún ballagok,
Ragyogva néznek le ide a csillagok,
Elhagyott palota sötét dűledéke
Ötlik az útamba az éjji sötétbe'.

Termeiben régen hogy zengett a nóta,
Szórta a fényt ezer gyertyának kanócza!
Keringett szaporán közben a vén serleg,
Hajporos vendégek mekkora zajt vertek!

Pusztaság, unalom üt ma tanyát ottan,
Az egész palota el van hagyva mostan,
Az egykori gazda már régen elporlott
És külföldön laknak az élő utódok.

A kapuban most is szerény félelemmel
Húzza meg magát egy szegény, rongyos ember,
S gondolja: ha üres úgyis e ház régen,
Benne egy zugocskát mért nem adnak nékem!

 

MAJKOV N. APOLLON.

KÉP.

Faluvégi vityillóban

     Esti tűz dereng -
Egy kis lányka köré gyűltek
     Ott az emberek.

Töredezve, menve lassan
     Ujjai után,
Olvasgat a parasztoknak
     A gyermek-leány.

Elmerülve hallgatnak rá
     Mind az emberek,
Az asszonyok csitítják a
     Siró gyermeket.

Nagyapó is, ki a kuczkót
     Sohsem hagyja el,
- Bár süket és mitsem ért meg -
     Gondosan figyel.

Mért hallgatnak úgy a lányra?
     Tán az oly eszes?
Nem: olvasni ő tud itt csak,
     Im, az oka ez.

Ő tudja csak kibetűzni:
     Mi a rendelet?
Hogy ezután a paraszt is
     Szabad lény lehet.

S nem egészen értik bár a
     Dolog velejét,
De jobb sorsot sejtenek, és
     Nekik ez elég.

 

A FECSKÉK.

Mindennap pusztább lesz a kertem,
Harasztja vész és lombja hull,
A virág is itt-ott virít még,
Kinézve a bokrok alúl.

Elbúsulok: búsítja szívem
A halványuló őszi nap,
A tücsök rezgő czirpelése,
Sárgult levél a nyír alatt.

Felnézek az eresz alá, - ott
Látom: a fészek puszta már,
Nem csicsereg a fecske benne,
Csüng belőle rongy s szalmaszál.

Pedig milyen nagy szorgalommal
Rakták a fecskék, istenem!
Tapasztva sárral, majd czipelve
Bele pihét s mást szüntelen.

Mily kedves volt a munka nékik,
De mily nagy az öröm, kivált
Mikor a fészekből reájok
Öt pelyhes kis fej kandikált.

És mint a gyermekek egész nap
Ezek is úgy fecsegtek épp - -
Majd hálátlanul elrepültek
S nem tértek meg csak néha még.

Mindegyiket távol világba
Vitték el könnyű szárnyai,
Messze, messze... oh bárcsak én is
El tudnék innen szállani!

 

ANGYAL ÉS DÉMON.

Két szellem küzd, hogy hatalmába
Kerítse az embert; egyik
A paradicsom kapuján áll
És ottan híven őrködik.
A másik ura minden rossznak
Le a pokol mélységeig,
Vállán bíbor-pirosban égő
Szárnyaival büszkélkedik.

Melyiknek hódoljon meg immár
A pornak gyönge embere?
Az örök élet koszorúját,
Vagy percznyi kéjt keressen-e?
Az egyik angyal egyszerű és
Nem kérkedik ő semmikép,
De a másik, a gonosz démon
Olyan csábító, büszke, szép, - -

 

FET IVANOVICS AFANAZÍJ.

A TÁVOZÓHOZ.

Porfelhő kavarog
Kint az út felett -
Gyalog vagy lovas az?
Látni nem lehet.

Látom már: a síkon
Lovas vágtat át -
Ne feledj majd engem,
Távozó barát!

 

TÉLI KÉP.

Gyönyörű kép! te oly
Kedves vagy nekem:
Hó és holdsugár a
Messze téreken,

Fehérlik a hó s a
Hold köröskörül -
S messze, messze egy-egy
Szán gyorsan röpül...

 

NADSZON JA. SZEMJON.

TŰRJ.

Tűrj... hadd égjen könyben szemed,
Hadd dúlja a kétség szíved,
Segélyt ne várj az emberektől
Rejtsd búd el a tekintetektől
S viseld egyedül terhedet.

S bár erőd naprul-napra fogy
S látod, hogy el kell botlanod,
Ne bándd: mert hiszen így az élet
Czélját mindjárt korábban éred:
A sírt... ott van nyugtunk, csak ott...

 

EGÉSZ TIED ÉN NEM VAGYOK.

Egész tied én nem vagyok,
Más világ is vonz engemet,
S ettől se köny, se édes csók
Árán én el nem térhetek.

Szeretlek, de nem feledtem,
Hogy az élet czélja nem kéj...
Eszmék élnek kebelemben,
Mely oly tiszta, mint a szentély,

Kis hajómmal én kislelkűn
Nem kerestem a révpartot,
S bár viharra áll delejtűm,
A tengernek nekihajtok.

 

AZ ÓCSKA HÁZ.

Ócska faház, hát te hogy maradtál épen
Czifra nagy paloták kellő közepében,
A melyek tégedet gőgösen lenéznek,
S mintha bántaná a szégyen őket értted...
A te egyszerű és vén, közönyös voltod
Képez ő közöttük nevetséges foltot.
Sajnálják, hogy a nap aranyos sugára
Egyformán reá tűz fatetőd ormára
S a kariatidok pompás seregére,
Mely őrajtok díszlik márványos fehérbe'.
Gránit-falával a palota melletted
Úgy ágaskodik az ég fölé feletted,
Mint kis virág felett az erdőnek tölgye,
S le se hunyorít rád aczél-bronz szemöldje.
Áll a kapu márvány oszlop-csarnok alatt,
Kaczagó Ámorok ékítik a falat,
Az ablakok mögött gazdag, czifra termek,
S virágok, tükrök és drága szövet bennek.

Oh beh szép is az a te büszke szomszédod,
Akár mikor a nap rózsaszinben ég ott,
Akár éjjel, mikor lámpái kigyúlnak
S cseng benne zenéje csapongó mazúrnak...
S te? az éj mint sötét suba a nyakadban,
Alszol nagy szomszédod lába mellett halkan,
Világosság rezeg csak egy ablakodban,
Éjfél után az is csöndesen ellobban...
Nem zavarja álmod a szomszéd vigalma,
Te őt fel se veszed se ébren, se alva,
S úgy látszik: valami csoda dobott ide
Téged a főváros kellő közepibe.

 

ROZENGEJM A. MIHÁLY.

HEJ BÚBÁNAT...

Hej búbánat, búbánat,
     Gonosz ellenségem,
Összekaptunk mi ketten
     Olyan régesrégen.

S lessük: melyik lesz a győztes
     E nagy küzdelemben?
Az a baj, hogy erősek
     Vagyunk mind a ketten.

De nem bánom: küzdelmünk
     Bármilyen sors érje,
Bizonyos, hogy nem adom
     Meg magamat élve.

 

POLONSZKIJ P. JAKOV.

A MODEL.

Sok bús napot, éjjet éltem
Szomorúan, könnyezésben,
     Árvaságban, védtelen,
Éhezéshez hozzászoktam,
A mint végre elhagyottan
     Ide hozott végzetem.

Emlékszem még, hogy remegtem,
S a művésznek esdekeltem,
     Hogy húnyja be a szemét,
S a mint aztán nympha-képen
Kellett álnom: könyezésem
     El nem állott semmikép.

Aztán eltünt a szemérem...
Az illemet már nem nézem
     Oly szigorún s úntalan,
Nem búvok el s szükség nincsen,
Hogy vetkőzni kényszerítsen
     Más, megteszem azt magam.

Im meztelen már a testem,
De nem ám, hogy kéjelegjen
     Szépségében a szemed;
Hanem róla - (azért áll itt)
Egészítsd ki ideádit,
     Vedd a vásznat, ecsetet.

Nyári szellő lengedez be...
Vagyok térdig leleplezve...
     Nyitva mind az ablakok...
Nem pirulok, nem bánt szégyen,
Csak néha oly búsan érzem:
     Minta-báb mért nem vagyok?

A minta-báb enni nem kér,
Nem remeg a lelki üdvér',
     Sorsa nincs, nem üldöző,
Nem öli a csúfság-érzet,
Szenvedélylyel rá nem néznek,
     Megalázva nincsen ő.

- De ecseted te ellökted!
Sok küzdés áll még előtted
     Szegény művész! Rajta csak!
Össze kell itt magad szedned,
Máskülömben hírnevednek
     Kürtje marad hallgatag.

Elmúlhatnak napok, évek,
Mig általam azt eléred,
     Hogy megtelik a zsebed,
Én meg tán majd éhen, rongyban
Jelenek meg dús lakodban
     Kérni egy kis kenyeret. - -

 

A HOLD S A NAP.

A kis fiúnak bölcsejébe
     Az éjji hold belé rezeg;
»A hold mostan miért világít?«
     Azt kérdi tőlem a gyerek.

Azért, mert a nap este fáradt,
     S ekképen szólt hozzá az Úr:
»Eredj aludni most s tevéled
     Nyugodjék minden ott alúl.«

S a nap megkérte a fivérét:
     »Kedves, ezüstös, jó öcsém,
Vedd a lámpásod és kerüld meg
     A földet, mig szendergek én.

Nézd meg: ki sir, ki imádkozik,
     Ki nem enged aludni mást,
S hajnalba' jer, jelentsd be nékem, -
     De mindezekre jól vigyázz.«

A nap hát alszik és a hold jár
     Őrködve most a föld felett,
S holnap reggel bátyjához elmén
     Az öcs, mint szól a rendelet.

Kop, kop! S ajtót nyitnak előtte -
     »Kelj fel Nap! Nyüzsg a föld alant,
Kakas-szó is volt már s misére
     Mindjárt megkondul a harang.«

Felkél a nap, aztán kikérdi:
     »Nos hát mi újság, kedvesem?
Hogy vagy? látom, hogy újra halvány
     Vagy, mint szokásod rendesen.«

S a hold most sorra elbeszéli,
     Ki hogy viselte lent magát...
Ha jó a hír: a Nap ragyogva
     Hinti a földre sugarát;

De hogy ha nem: felhők mögé bú,
     Jön esők és szelek hada,
S a kis fiút ki nem viheti
     Sétálni akkor a dada.

 

POLEZSAJEV J. SÁNDOR.

ISTEN VELETEK...

Isten veletek! Nemsokára
Elmegyek én is már oda,
A honnan nem jött vissza eddig
Hozzánk még senki sem soha.
Én nem kivánom, jó barátim,
Hogy engem megkönyezzetek,
S ti, ellenségeim, tudom, hogy
Örültök, ha majd nem leszek.
A dolog egyszerű nagyon, s ha
Megéritek azt az időt,
Midőn majd Kháron csolnakába
Nektek is be kell ülnötök,
Higyjétek el, hogy titeket is
Éppen csak így visznek ki majd
S nem könyet ejtnek értetek, de
Hallatnak majd gúnyos kaczajt.
Mert ha az élet színpadán a
Szinész szerepe véget ért,
S arczán nem áll már jól a festék,
- Ámbár régen tán isteníték -
Fütty jár végső fellépteért.
Láttam én kínos fájdalomban
Elvéznult, sápadt arczokat,
Ősz férfiút, ifjú leányt és
Tisztest s alávalót sokat;
Itták ezek előbb mohón az
Életnek habzó serlegét,
Aztán eltünt mind észrevétlen -
Lám, így forog a sors-kerék!
A közöny ezt mosolygva hagyta,
Az örökös pedig kaczagta,
A gúny nehány perczig falánkan
Marakodott sorsuk felett, -
Hanem mihelyt eltüntek, senki
Sem törődött többé velek.
- Mondjátok meg nekem ti, a kik
Közülünk úgy eltüntetek:
Merre bujkáltok? hol lehetne
Találkozni még veletek?
Ki az, ki sajnálat ne'kül tud
Innen elfutni, mint a víz?
Talán csak az, ki észszel élve
S nem hajtva semmi szenvedélyre,
Tud élni és meghalni is.

 

DAL.

Nehéz átkom: keserű sors,
Ne szeress úgy, hagyj el engem,
Elég, hogy már tönkre tettél
Még fiatal éveimben.

Gyermekségem óta sem jut
Egy jó nap eszembe nékem;
Hol otthonom? nem lelem fel
Az egész földkerekségen.

Azt mondják, hogy keservesen
Sirva jöttem a világra -
S hej, azóta bús sirásom
Soha, soha el nem álla.

Az életnek viharait
Nagyon hamar megismertem,
S nagyon későn fogtam hozzá,
Hogy ellenök védekezzem.

Lefutott a csillagom? vagy
Az az enyém a homályban,
A mely mint a nem szeretett,
Rút menyasszony járt utánam?

Nem szeretett, mint az igaz,
Hű szerető tud szeretni,
Csak hidegen mosolygott rám,
Mint a csalfa szokott tenni...

 

JAZYKOV MIHAJLOVICS MIKLÓS.

A CSÓNAKOS.

Néptelen a mi tengerünk,
     Zúg és morog szüntelen,
Mennyi bú van eltemetve
     Őbelé a mélybe' lenn!

Bátran fiúk, jó szelünk van,
     A vitorlánk jól dagad,
A haboknak sík tetőjén
     A ladik gyorsan halad.

Felhő száll a tenger felé,
     Nő a szél s rá hab kerül, -
Vihar lesz, de megbirkózunk
     Azzal is majd emberül.

Bátran fiúk! Hull a zápor
     És a víz zuhogva forr,
Magasabb már fent a hullám
     S mélyebb az örvény alól.

Vihar után, túl a parton
     Vár reánk boldog vidék,
Ott a csend örökké tartó
     És az ég ott egyre kék.

De oda csak az jut el, ki
     Kész kiállni a vihart -
Rajta hát! az én vitorlám
     Minden bajt s veszélyt kitart.

 

PODOLINZKIJ IVÁNOVICS ENDRE.

TÖPRENGÉS.

Vannak az életben
Néha olyan perczek,
Mikről nem szólsz másnak,
Sem a jó istennek.

Könyek özönéből
Könyörülés nem támad: -
Nem a megbánás fáj,
De az örök bánat.

Feledést hasztalan
Várnod, esdekelned;
Feledni, pihenni
Nem akar a lelked...

 

OGAREV PLATONOVICS MIKLÓS.

ÚTON.

Felhő mögül a hold
     Szomorún világít,
A hó a mezőkön
     Fehéren világlík.

Az út mentén zúzos
     Nyírfák álldogálnak,
Búsan függnek le a
     Csupasz galyak, ágak.

Gyorsan fut a trojka,
     Csengői zenélnek,
Dúdolgat a jamscsik
     Mikor fel-felébred.

A kibitkában[21] én
     Ülök hátradőlten...
Bár szegény: itt hagyni
     Fáj a szülőföldem.

 

TJUCSEV IVÁNOVICS FEODOR.

A DUNA.

A hol a kék messzeségben
Elmerülnek a hegyek:
Nevezetes szép Dunának
Habja arra hempelyeg.

Ottan csendes éjszakákon
- Igy beszélik a regék -
Gyakran hallák hableányok
Tánczolását, énekét.

A hold figyelt, a hullámok
Dallva zúgtak lefele
És a sötét lovag-várak
Félve néztek arra le.

A csillagok is figyeltek
Hab hab után mint megyen,
És egymásközt összesúgtak
Halkan, titkon, csöndesen.

Pánczélosan járt az őr a
Felmeredő várfokon
S hallgatta a csábos morajt
Elmerülten, álmodón.

Ha szender jött a szemére,
Zaj riadt fel odaát
S ő felébredt s fohászkodva
Folytatta őrjáratát.

Minden elmúlt, - évek során
Megváltozott minden itt -
Költészeted, oh Duna, a
Gőzhajók szétkergetik.

 

HA JŐ A TÉL.

Ha jő a tél, dideregve búvik
A jég alá a kis patak,
Csilláma elvész, szökdelése
Elcsendesül a jég alatt.
Csak az örökkön élő forrás
Vizével nem bír a hideg,
Ez csillog és bugyog szünetlen
S morajlik tőle a liget.

A sors csapásitól lehűtött
Szív is szenved ily jég alatt,
Az ifjuság víg kedélyének
Patakja benne nem szalad,
Ámde a jégkéreg alatt még
Van élet és van enyhe nesz,
S mint a forrás tovább morajlik
A hideg, néma csendben ez.

 

KRESZTOVSZKIJ VLADIMIR VSZEVOLOD.

AZ INVALIDUS.

Csikorgó hideg van. A templom ajtóba'
Szegény invalidus áll már reggel óta,
Koldus társai közt várva, keze reszket,
Könyez, imádkozik, hányja a keresztet.

Egy-egy arra menő megsajnálja néha
S lök neki valamit - nem sok egy kopéjka,
Mire a koldusok neki keserülnek:
»Elveszed előlünk a mi kenyerünket«.

Áll az invalidus - a feje födetlen -
Meghúzza magát a rongyos köpenyegben,
A szent képek felé emeli szemét fel
És nem száll pörbe az irígy csőcselékkel.

Nincsen a világon nékie egyebje,
Csak éppen a botja, meg sok égő sebje,
Jóllakni is ritkán tud csak, hol ott, hol itt,
Hát oly hálás szívvel mért is imádkozik?

 

KOZLOV P.

REJTSD EL...

Rejtsd el a tömegből örömed s bánatod,
S ne mutasd, hogy véle menned nem lehet,
Ne mond néki azt, hogy te be nem hunyhatod
Orgiák s hazugság előtt a szemed.

Oh, ha megtudná a képmutatók hadja,
Hogy hazugságival te lenézed őt,
Hogy te igaz szivet hordozol magadba',
És hogy a szeretet a te vezetőd:

Igazságod, szíved kinevetnék egykép,
S hazugság és önzés dúlna csak tovább,
Szíved a kétségnek skorpiói ennék,
Hiában keresnéd sebed balzsamát.

S ha oszt' összeroskadsz a kínok miatt, - a
Tömeg koporsódhoz nevetve tolong:
»Képzelődő költő volt az istenadta,
S még velünk is szembeszállott, a bolond.«

 

CSJUMINA-MIHAJLOVA OLGA.

TALÁLKOZÁS.

Leszállt a nap. Az alkonyatban
     Ketten ültünk csak egyedül,
A csendbe csak szívünk verése
     Szólt s kocsicsengő messzirül.

S szíveinkben csak egy bús kérdés
     Ólálkodott, csak egy csupán:
Idegenül találkozunk hát
     A hosszú elválás után?

Hát a mit egykor itt beszéltünk:
     Elveszett az mind, nyomtalan?
Hát az ifjú szív szőtte ábránd
     Örökre eltűnt? oda van?

Hát nem enged fel már a régi
     Édes szavak jégkérge sem?
S nem mondja ő, szemembe nézve:
     »Bocsáss meg, édes kedvesem?«

Nem, nem! Mi már nem értjük egymást,
     A múlt messzebb, messzebb vonul...
És körülöttünk puszta csend van,
     És egyre jobban alkonyul.

 

MIKOR...

Mikor türelmes, jó szívünkön
     Idegen kéz szakít sebet,
Mikor látjuk, hogy a kik sárral
     Dobálnak meg, idegenek;

Hideg, de büszke megvetéssel
     Fogadjuk a csapásokat,
Karunk, mig birja, visszafordul
     S szintén csapást mér, osztogat.

De hogyha kedves kéz szakítja
     Érző szívünkön a sebet:
Némán, panasztalan keservvel
     Tűrjük a bősz ütéseket;

Összeszorítva ajkainkat,
     Halovány arczczal szenvedünk,
Mert tudjuk, hogy saját kicsúfolt
     Szerelmünk fordul ellenünk.

 

GYÖTÖR EGY...

Gyötör egy érthetetlen bánat,
Bánt egy homályos sejtelem,
S ezek mind szóba törni vágynak
S szó nem zendül meg lelkemen.

Valami furcsa látomány ing,
Borong az én lelkem fölött,
Mint a tavon áthatlan árnykint
A bús, a lomha, szürke köd.

Valami elmúltért esengek,
A vágy meg hajt tovább elő,
S bánatim egyre élesednek,
Kétségbesésem egyre nő.

Szeretném azt mind eltagadni,
Mit tudni vágytam s már tudok.
Szeretném visszahozni, a mi
Visszasirhatlan elmulott.

 

HÁLÓBAN.

Megfogták a lepkét a pajkos gyermekek,
A hálóban szegény vergődve repdesett;
Hiába! nem birta kimenteni magát,
Ereje elhagyta, kibúvót nem talált.
S még szárnyait is kitépték azon felül!
S dévajul kiálták reája: nos - repülj!

Hétköznapi gondok hálója engemet
Éppugy körülfogott - nem menekülhetek,
Vergődő lelkemnek szárnyát összetépték
És még azt kiáltja rám a profán népség:
»Összeszedni erőd miért nem sikerül?
Im ott a kivánt czél: - repülj felé, repülj.«

 

NÉPDALOK.

CSAK EGY ÚT...

Jaj, csak egy út vezetett át csak egy út
               A mezőn,
Jaj de azt is benőtte már a nyirfa,
               A fenyő.
Benőtte a galagonya, a csipke,
               A kökény...
Az én édes kedvesemhez nem mehetek
               Többet én...
Ha megyek is, csak kerülő útakon
               Mehetek...
Áldjon meg a jó Isten édes, kedves
               Tégedet;
Hogyha jobbra találtál: majd elfeledsz,
Ha rosszabbra: tudom, majd megemlegetsz.

 

FÉRJHEZ ADTÁK A LEÁNYT...

Férjhez adták a leányt
Idegen vidékre,
És szegénykét idegen
Családba vitték be.
Van sógor is, sógorné is,
Három fiú is van,
Három lány is van a háznál
Három néne is van.
A sógorok ekkép szólnak:
Ni, hozzánk egy medvét hoznak;
A sógornék igy fogadják:
Kenyérevő jön mihozzánk;
A legények morognak:
Új lakó jön, de lomnak.
A leányok azt beszélik:
Még ez is majd ingyen él itt,
S a nénék, ha össze állnak,
Szintúgy erről diskurálnak.

 

FÉRJHEZ ADOTT ANYÁM...

Férjhez adott anyám messzire,
Mondta, hogy majd gyakran jön ide,
Gyakran eljön és soká marad itt...
S várom, várom napokig, évekig,
Elmúl egy nyár, kettő is, három is,
Csak hiába várok itt.
Ha eljönne, nem ismerne meg:
»Hát ez a vén asszony ki lehet?«
»Nem vagyok vén asszony, jó anyám,
A te lányod vagyok, nézz reám.«
- Hát a fehér tested hova lett,
Arczodnak rózsája mivé lett?
»Fehér testem elpusztúlt a selyemszövéstűl[22]
Piros arczom az uram erős jobb kezétül...
A vetéllő-hányás testem sanyarítja,
Az arczul-verés meg arczom halványítja...«

 

VÉN URAM.

Vén uram, rossz uram,
Éltem ne kiméljed,
Vágj össze, égess meg,
Én attól se félek.

Tégedet gyűlöllek.
Téged ki nem állak,
Mást szeretek s a szívem
Megszakad utánna.

Vágj össze, égess meg: -
Nevét ki nem ejtem.
Vén uram, rossz uram,
Nem tudod meg, nem, nem...

Frissebb ő, mint a tavasz,
Hőbb mint a nyár napja, -
És hogy szeret engemet
Szegény istenadta!

Enyelegtem szép éjjeken
Sokszor vele együtt -
Ősz fejedet olyankor
Jaj beh kinevettük.


Jegyzetek

1. A hol t, l, n, d, után j fordul elő, ott mindenütt a magyar ty, ly, ny, gy hangja olvasandó; az y-t az ui, ű (a mi irásunk szerint visszaadhatlan hang) jelölésére használom. [VISSZA]

2. Folyó neve. [VISSZA]

3. Terem - a régi oroszoknál a nők tartózkodó helye, szobája; innen ered a magyar terem. [VISSZA]

4. Tambura-forma húros hangszer. [VISSZA]

5. Posta-kocsis. [VISSZA]

6. A kása kedvencz eledele az orosz köznépnek. [VISSZA]

7. Pityer = népiesen Szent-Pétervár. [VISSZA]

8. Leány-név. [VISSZA]

9. A jobbágyság idejében az úr parancsolt ebben is. [VISSZA]

10. Az özvegyasszony neve. [VISSZA]

11. Hármas fogatú kocsi. [VISSZA]

12. A burlakok szegény munkás emberek, a kik hajóvontatással keresik kenyerüket. [VISSZA]

13. Taktusra kiáltanak, vagy többnyire dalolnak azért, hogy egy bizonyos szónál vagy szótagnál mindnyájan egyszerre ránthassák meg a vontató kötelet. [VISSZA]

14. Népies, rövidített neve a Volga mellett fekvő, nagyszerű vásárairól híres Nyizsnyij Novgorod-nak. [VISSZA]

15. Éliás. [VISSZA]

16. A burlakok nótája nálunk is ismeretes: a Szlavjanszkíj-Agrenev-féle orosz daltársulat mutatta azt be Budapesten is, a vidéken is. A kik hallották őt, bizonyosan emlékeznek még a csodálatos mélabús, bánatos dalra: »Ej uhnjem!« [VISSZA]

17. T. i. ezt is kiabálják, hogy ütemre, egyszerre vonják meg a vontató kötelet. [VISSZA]

18. Utolsó betegségében írta a költő, a ki csodálatosan megőrizte szelleme rugékonyságát utolsó perczéig. [VISSZA]

19. Sajátságos találkozás Petőfivel! Csakhogy Davidov 1784-1839 közt élt. [VISSZA]

20. Meseköltő. [VISSZA]

21. Kibitka = orosz kocsi. [VISSZA]

22. A selyem-ipar az orosz parasztoknál igen gyakori. [VISSZA]