Trópusi est

Sűrűn szinte tapinthatón terül szét a csend.
Ringón úszik a tenger felett, mint a part álma
a karcsú pálmák bársonyos, puha árnya.
Kelet ormán az éj-égi lámpás megjelent,
sugarát reszketőn veri vissza a víz.
Hangtalan, titkon a messzi mélységben már
rohamra dagadni készül lassan az ár,
mit újjá éledni hő Hold-szerelme hív.

Széttördelem...

Széttördelem
          a versemet,
mert különben
          nem értheted
megszokás-béklyóba verten.

Törhetetlen
          méla csendben,
Fény-földeken
          utat leltem,
s állok sors-béklyóba verten.

Álmodom rólad

Télen, néha még álmodom rólad.
Hetyke orrod felett fekete kalap.
Kaján mosoly arcodon. Így hagytalak.
Nem akartam meglátni magányodat.

Pécs felé

Hazám délcsillaga, formátlan és poros,
de lüktető-erű és vidáman kavargó,
föld alá tekintő és fellegekbe fúró,
múltat őrző, jövőt festő örök város.
Robbanó dinamika, nyugtalan vágy,
víg, vakmerő tűzgyújtó és tüzet őrző
a hidegtől észak-szirttel védekező,
hitet, erőt arató diadalmas táj,
tied vagyok. Utam hozzád vezet
lelki hazám. Nem, mint egy idegent,
fogadj eztán is, mint a gyermeked,
ki bolyongások után haza érkezett.