Ez a Farkas!

Társaságunk havonta egyszer jött össze annak idején, hogy megbeszéljük az érdeklődésre érdemes híreket. A természettudományok, különösen a kémia és fizika volt a kedvenc témánk.

Már a hetvenes évek végén beszéltünk arról, az ioncserélés gyanta nélkül, a különféle rezgéstartományok szerint fog majd működni. Beszéltünk arról is, hogy miért ellipszis formájú egy galaxis, és hogy ez azt bizonyítja, az űr mégsem üres. Beszélgettünk a genetikai kutatásokról is. Sejtettük azt is, hogy az informatika lesz a jövő nagy lehetősége.

A politika mindössze a humor szintjén volt a társalgásunkban jelen.

Néha persze csak találkoztunk megszokásból és különféle módokon ütöttük el az időt. Szórakoztunk kockával, kártyával, különféle társas játékokkal, mint barkóba, vagy hat ökör. Egyik alkalommal meg azt találtuk ki, hogy mindenki meséljen egy hihetetlen történetet. Nem volt könnyű feladat, tudományos gondolkodású embereknek, de éppen ez volt az érdekessége. Össze is beszéltünk tücsköt, bogarat, ufót, kísértetet, amit innen-onnan hallottunk, olvastunk. Bandira került végül a sor, aki aztán meg is adta a nekünk járót.

– Három év alatt összesen nem hallottam ennyi marhaságot. Néhány hibbant irodalmár találhatta ki az egészet.
– Mondj jobbat, ha tudsz – vonogattuk vállainkat.
– Valóságosat mondok, aztán a végkövetkeztetést meg a magyarázatot rátok hagyom.
– Nem tisztességes! – tiltakozott Boldi.
– Ez van, meg csütörtök – felelte lazán Bandi.

Rövid berzenkedés után mégis elfogadtuk az ajánlatot. Kíváncsiak voltunk, mit szed össze. Ő meg könnyedén neki kezdett.

– Ez a Farkas! – visongta nevetve Buborék, amint az ajtó csukódása után két tenyér borult a szemeire.

Mindannyian nevettünk, ismertük a barikás rajzfilmet. És persze ez tökéletes találat volt, Farkas érkezett meg. Nem volt ebben semmi titokzatosság, elvégre ő volt a soros váltó. Farkas is vigyorgott. Ki nem hagyta volna a belépőjét, ha már alkalom adódott rá. Szerette a nevető arcokat maga körül, Buborék meg jól adta a barikát. Naná! Ő is egy született mókamester volt. Imádott szórakoztatni, de igényelte is, hogy szórakoztassák. Addig se foglalkozott magával. Volt baja elég. Agorafóbiája volt. Inkább bringája lett volna. És mégis szerencsésnek mondhatta magát, mert szembe szállt a betegségével. Élni akart, nem szenvedni. Szerencsére kolleginája Ria jól kezelte a pánikot és Buborék tudott bízni benne, hogy mellette nem érheti baj. Szinte mind ilyenek voltunk, kifelé nevető arcok. Joci a rajzaival, amikkel Janit heccelte, Jani, aki ugrott is és szavakban meg is válaszolt a csúfolásokra, Ria nevetést gerjesztő fullánkos megjegyzéseivel, aktuális vicceivel. Akár haragudhattunk is volna egymásra, de nem érte meg megsértődni. Az egyet jelentett volna a céltáblává válással. Aztán meg mindünknek volt más gondja elég. Legalább egy szimpla lakáshiány, családi gondok, ital, egyebek. Így mégis nevettünk inkább. Nem is lenne elviselhető a folyamatos váltóműszak humor nélkül. A röpke vihánc után a munka átadása következett. A napló a Farkashoz került, majd Ria hozzácsapott egy laza megjegyzést.

– Döglődik az oszlop.

Értette mindenki. Az ioncserélő töltet kimerülőben van. Farkasnak át kell majd váltania a másikra, és aztán regenerálhatja is a most még működőt. Farkas fintorított egyet. Fáradt volt, sima műszakban reménykedett a hét utolsó szolgálati napján. Letehetett róla. Bizonyára vagy éjfélig dolgozott otthon. Farkas munkamániás volt, meg akarta valósítani az új gazdasági csodát, a magánvállalkozást. Ez akkor még új volt nálunk. Gazdasági társaságot alapított, filmet akart forgatni, meg ki tudja mikkel foglalkozott még. Tehette, egyedülálló volt. Nem csoda.
– Ne lógasd az orrod, itt a Jani, majd segít – vigasztalta Ria.
– Te sem tűnsz túl vidámnak – jegyezte meg Farkas.
– A Kövér szórakozik a Kópéval – felelte Ria.
Kópé a férje gépész volt, a Kövér meg a gépészek főnöke. Ki nem állhatták egymást.
– Szegény Kövér, duplán kövér. Egyszer úgy is megüti a guta – legyintett Farkas tele szájjal hahotázva, aztán kinyargalt az üzembe körülnézni.
– Ne játssz Szibillát! – intette utána kiáltva Buborék – Ártalmas.
– Nem lehet Szibilla. Nomen est omen – jegyezte meg Ria.
Nevettünk.
– Na, jól megvédted – mondta álmosan Jani. – Feltűnően csíped a Farkast, Kópé még nem féltékeny?
– Nem, ilyen flúgja nincs. Nem is állna jól neki.
– Múltkor a Farkas azt mondta, hogy régóta üldözöd.
– Hát persze, mi másnak mondhatná? Tanulni mentem a hatosba, ő ott volt szakoktató, de kilépett, mielőtt én megkezdtem a tanulást. Gyakorlatra mentem a Reanalba, ahol ő a hatos után munkába állt, de mielőtt odaértem onnan is meglépett. Na, itt utolértem.
– Ez véletlennek kissé sok – állapította meg Buborék, és a fejét csóválta.
– Mondtam is neki. Mi lesz veled Farkas, ha egyszer itt hagylak? – kuncogta Ria.
– Körözött lesz, mármint lekörözött.
– Azt hittem túró – morogta Jani.
– Látom, hiányzik a fekete leves – kotnyeleskedett Buborék.
– Főzöl? – váltott gyakorlatiasra Jani.
– Ha már ilyen szépen kérsz – vont vállat Buborék és már csavarta is szét a kávéfőzőt.
Mire összekészítette, Farkas visszajött és befutott Tündi is. Kissé sápadt, maflának látszó lányka volt, de a látszat bőven csalt.
– Ugye én is kapok abból a kávéból?
– Ha a délit te főzöd – kínált alkut Jani.
– De a közértbe te mész.
– Ma nem – avatkozott közbe Farkas –, ma regenerálunk.
Tündi vágott egy fintort, de hozta a bögréjét. Aztán megkapta Buboréktól a munka naplót.
Ria és Buborék most már ment is, hisz lejárt a munkaidejük.
Bandi itt hosszú szünetet tartott.
– Miféle munkahely volt ez? – érdeklődött Boldi.
– Erőmű vegyi üzeme.
– És? Mi jön még? Ez eddig totál hihető – jegyezte meg Gábor.
– Tulajdonképpen a többi is ilyen hétköznapi kaland – vont vállat Bandi. – Pár év múlva találkoztam Riával. Már nem dolgoztam az erőműnél és Ria is odább állt. Már nem vegyészként dolgozott, hanem valami adminisztratív munkát végzett. Azt mondta, szereti. Beszélgettünk a régi kollégákról. Riától hallottam, hogy Buborék meggyógyult és férjhez ment. Ritka darab. Ezerből, ha egy. Mármint a gyógyulás. Tündi meg összeköltözött az egyik villanyszerelővel.
– Képzeld, milyen különös álmom volt a Farkasról – mesélte nevetve Ria. – Valami furcsa szekéren utaztam, de nem volt elé fogva semmi, úgy ment mégis, mint egy autó. Egy nagy széles vashídhoz értem, és a híd előtt állt a Farkas és egy nagy zacskóból megkínált. Vettem belőle. Vajas pogácsa volt. Fura, nem?
– Valóban – ismertem el –, de az ember gyakran álmodik össze mindenfélét. Főleg töltött káposzta után.
Nem tulajdonítottam jelentőséget a dolognak. Mind addig nem, míg nem találkoztam össze Buborékkal. Tőle hallottam, hogy a Farkas néhány napja meghalt. Ott találták az íróasztalra borulva a befejezett munka napló mellett. Először azt hitték, elaludt, de nem ébredt fel többé.
A szíve vitte el. Mindennapos halálok, főleg nálunk. Mégis, az egész így együtt valahogy borzongató.
– Most már értem miért nem akarod megmagyarázni – bólogatott Boldi – Ezt én sem tudnám mire vélni. Mintha volna valami logika a dologban, de olyan hihetetlen az egész.
– Pedig igaz az utolsó szóig. Minden szereplőjét jól ismerem, ismertem – fejezte be a történetét Bandi.
– Miért éppen Ria álmodott a Farkassal, meg persze mit jelenthet ez az álom? – töprengett Béla
– Úgy tűnik nekem, ez összefügg azzal az üldözéssel. Utolérte, ott hagyta, Farkas meg nem ment tovább – jegyezte meg Gábor.

Hosszan hallgattunk. Egyértelmű volt, hogy ezt az egészet nem Bandi találta ki. Túlságosan valóság ízű volt. Az, hogy ismertük őt, ő meg a többi szereplőt, hitelessé tette a történetet. Egyikünk sem vállalta a szakértői összefoglalót. Igaza volt Boldinak. Volt benne valami hátborzongató logika. Ennyi véletlen nincs, nem lehet. A Kövérnek jósolt vég és Farkas halála. Aztán az a furcsa álom. Mint egy búcsú. És az úti pogácsa. Akár egy szimbolikus örökség. A híd, úgy olvastam valahol, változást jelent. Abból aztán volt részünk, azóta bőven.

Ennyire jutottunk mindössze.
Vajon, hogy magyarázná ezt a történetet egy ezoterikus gondolkodó?