Emese álma

A villamoson mogorva férfiak és legörbült szájú kedvetlen nők utaztak. Jellegzetes reggeli hangulat délután. Aztán felszállt a két fiatal és fülig ért a szájuk. Középre mentek a menetirány szerinti baloldali ajtónál megállva, helyet adva a tülekedésnek, folytatták az eszmecserét.
– Álmos vagyok, meg Emese és ez nem mese – kezdte nevetve a lány.
– Hogy Emese vagy rég tudom, ha álmos vagy most nem bánom, de ha ketten vagy, attól gondterhessé válok – felelte a srác.
– Terhessé válhatok? – kérdezett vissza a lány.
Jó volt a páros, melléjük csapódtam, hallgatni a viháncot.
– Jöjjön újra az eleje. Mi is a veleje?
– Vizsgázni voltam, bár nincs is elseje.
– Ahá, ettől vagy úgy kiderülve. Ki maradt ott kiterülve?
– Kérdezel szamárul, naná a tanár úr.
– Hányas lett?
– Hogy véled?
– Minimum hatos, ha nem volt csapatos.
– Nem vagy te kapatos?
– Inkább csak alapos, meg néha kalapos.
– Mint a gomba?
– Ne légy goromba!
– Várd el hol a bomba.
– Lökjed a számot, tartom a számat.
– Az csak használhat.
Alig bírtam hangos nevetés nélkül. Azt gondoltam bölcsészek, és poétikát gyakorolnak. Mindenképpen ékes példái voltak a kedélyes semmit mondásnak. Csodás volt az incselkedés. Áradt róluk a magabiztosság és az életöröm. A környező arcokra sunyítottam. Látszott a hatás. A görbülő szájak irányt váltottak s az unott tekintetekbe élet költözött.
– Mondok most egy merészet, megálmodtam az egészet.
– Mit? – bambult el hírtelen a srác, majd visszabillenve szerepébe hozzátette. – Vagy kit?
– Tartsad a lépést! Magát a kérdést.
– Irgalom, feladom, csak prózába fogadom.
– Te meg a feladás? Átlátszó kifogás. Nem kell a nyafogás. Most jön a jó fogás.
– Komolyan gondoltam. Hogy van ez az álom? Megálmodtad a vizsgát? – tért át prózába a srác láthatólag megdöbbenve.
– Meg bizony – engedett a lány is – Marhára ideges voltam, tudod, a dátumokkal mindig is gondom volt. A TB története pedig, szintén rengeteg dátumot tartalmaz. Aztán van a sok régi törvény száma, amit meg kell jegyezni, és persze a tartalmuk, ami már rég nem hatályos. Igazi memória kolonc, egyszóval nem ez a kedvenc tantárgyam. Vizsgázni viszont kell. Szokásom szerint kiválasztottam a nekem legjobb kérdést és programoztam, hogy ezt húzzam ki.
– Mi volt az?
– A családi pótlék. Elolvastam az összes kérdésre a rövidített vázlatot, és ezután lefeküdtem aludni. Megálmodtam az egész vizsgát, a két főkérdést, sőt, a tanár úr plusz kérdését is. Megkaptam, amit kértem, a családi pótlékot, aztán volt egy nyugdíjkérdés. A tanár úr meg ráadásnak arra volt kíváncsi, hány elv szerint szerveződtek az ellátások.
– Mondtad ezt már valakinek?
– A lányoknak, mielőtt bementem annyit mondtam, hogy a családi pótlékot szeretném húzni. Bámultak is, hogy bejött.
– De azt, hogy megálmodtad a vizsgát?
– A tanár úrnak mikor beírta a jegyemet. Persze nevetett. Bár nem vagyok Elek, azt hitte, viccelek.
– Hé te lány! Nem vagy boszorkány?
– Az oroszlán nem porosz lány. A boszorkány nem boroszlán – bölcselkedett a lány.
– Itt lesz állás. Gyors leszállás! – kiáltott fel a srác és az ajtó felé lódult.
A lány nyomult utána. Nekem más felé volt dolgom, nem mehettem utánuk, hogy tovább hallgassam a beszélgetést. Pedig biztosan jól mulattam volna. Érdekes volt a történet és pazar a stílus. Feldobta a hangulatot. Már nem mogorva férfiak és kedvetlen nők utaztak tovább.