A párviadal

A végtelennek tűnő eső komoran kopogott a párkányokon. A tenger felől zúgó szelet azonban kivédték, a part felőli téveteg sziklák. A ház maga is csak oly szürke volt, mint azok. Kívülről ridegnek tűnt, de belül fényűzően és kényelmesen volt berendezve. A legtöbb holmi láthatóan új volt. Ez itt a világ végén számottevő gazdagságról árulkodott. Az egyiptomi rabszolganő várakozásba merevedve tartotta kezében a tálcát a boros kancsóval. Gaius Marcianus mogorván nézett a piktek követére ki nyugodt kárörömmel adta át népe fenyegető üzenetét.
– A lányod uram, a hold szüzei között illő tiszteletben részesül majd. Meg kell értened, nincs más, ami megvédhet, mint a barátság a szomszédaiddal.
Gaius megvető pillantással vont vállat.
– Megvéd a katonáim fegyvere.
– Állíts védelmedre harcost, aki a mi bajnokunkkal szembeszáll! Holnap, délben legyen a harc. Akkor meglátod majd, mit ér a katonáid fegyvere. Hiába burkolózol áldozati füstbe. Ez itt a mi isteneink földje.
Nem várt választ, ment. Ebből is látszott, ajánlata valójában kihívás, amit nem lehet elutasítani. Gaius értette is. Nem engedhet a piktek követelésének. Erőt kell mutatnia, csak akkor hagyják békén. A kérdés nem nyugtalanította igazán. Volt katonája bőséggel. Aztán mégis csak elgondolkodott. A pikt túl magabiztos volt. Talán van egy kiváló harcosuk, valami vasgyúró, aki képes elrettenteni akár egy bátor katonát is. Vagy valami másra számít?
– Beszélnem kell Luciusszal – döntötte el és tapsolt.
Jelére egy délceg egyiptomi rabszolga lépett be, illően fejet hajtott, és várta ura parancsát.
– Keresd meg Luciust és mondd, hogy kéretem, sürgős és fontos beszédem van vele.
Gaius elgondolkodva ült sokáig, majd intett a rablánynak, hogy töltsön bort. Lassan, élvezettel kortyolgatta az italt, s közben azon töprengett miként szabadulhatna a piktek fenyegetésétől. Legjobb volna valahogy elriasztania őket, s akkor nem is jönnek vissza többé. Ehhez nagy létszámú sereg kell, sőt talán egy kiemelkedő harcos is, aki megvívhat a piktek bajnokával.

Lucius érkezése előtt Laura, Gaius lánya rontott be.
– Apám, mi lesz most? – tört ki belőle a nyugtalanság.
– Ugyan már, ne légy gyerek. Vannak katonáink, meg tudnak védeni.
– Ahogy Fabius Lullus-t? Neki is voltak katonái.
– Várj! Nem sokára itt lesz Lucius, majd megtanácskozzuk a dolgot. Készíttess ebédet! És ne nyugtalankodj! Te pedig, menj a tengerhez és hozz kagylókat az ebédhez – intett oda az egyiptomi lánynak.
A lány fejet hajtott, az egyik asztalkára helyezte a tálcát a borral, aztán ment. Laura elment és rendelkezett az ebéd dolgában a konyhán. Aztán kilesett a kapun. Meglátta, hogy Lucius nyargalva közeledik. Egy szót sem szólt, de bement vele az apjához.

Lucius nyugtalanul hallgatta Gaius elbeszélését a piktek üzenetéről.
– Uram, a lányod félelme nem oktalan. Fabius Lullus, aki előtted volt e földek gazdája, hasonló üzenetet kapott a piktektől. A legjobb katonáját állította ki, egy volt gladiátort, de hiába, a piktek bajnoka legyőzte. Ránézésre pedig, nem is tűnt túl erősnek. Hosszú harc volt, de a pikt nem fáradt el, és a sebek fájdalma sem lankasztotta rohamát. Azt suttogják, a piktek bajnokai valójában életre keltett halottak, akiket varázslat mozgat. Legyőzhetetlenek. Neki rohantak a zárt hadsoroknak, és szétverték a hadrendet. Aki nem futott el, mind meghalt. Lullus lányát magukkal hurcolták, és úgy hírlik, feláldozták az egyik istenüknek.
– Akkor, mit tanácsolsz?
– Meneküljetek el.
– Utolérnek, és a tengeren kisebb az esélyünk a győzelemre – csóválta a fejét Gaius.
– Kit állítasz ki a harcra?
– Kit javasolsz?
– Camillus, a gall a legjobb katonám. A rabszolgád Hor sokkal erősebb, bár a fegyverekhez mit sem ért. Ha a kettő erényeit egyesíthetnénk, talán volna reményünk.
– Uram, én hoztam neked egy harcost – szólalt meg az egyiptomi lány.
Senki sem vette észre jelenlétét, de Gaiusnak most eszébe se jutott, hogy elhallgattassa.
– Miféle harcost? Honnan?
– Egy barbár, de beszél gallul. A tengernél találkoztam vele. Erősebb, mint a bátyám, és hatalmas bárdja van. Nem fél a piktektől, úgy mondja, féljenek azok tőle. Harcol érted, ha megfizeted.
– Hol van? Hozd ide gyorsan!
Az egyiptomi lány kézen fogva vezette be a hatalmas termetű duzzadó izmú szőke ifjút. A római nyugodtan elé állt.
– Gaius Marcianus vagyok, a környék ura – mondta keltául.
– Hart Haldanson a nevem.
– Mi az ára, ha kiállsz ügyemért a piktek bajnokával?
– Mennyit ér neked a lányod?
– Mit akarsz kapni? Fegyvert, aranyat, rabszolgát?
– Rabszolgát. Négyet. Én választom. És ételt addig, meg italt a harchoz. Az almádat már megkóstoltam, jó ízű. Persze valahol aludnom is kell majd.
– Egipta gondoskodik rólad – döntött Gaius.
A lány kézen fogta a barbárt, aki engedelmesen ment vele.
– Mi a véleményed? – kérdezte Gaius.
– Jókora fickó. Azzal a bárddal egy ökröt is kettévághat – bólogatott elismerően Lucius.
– Az ereje kétségtelen, de félek, lassú lesz a pikthez.
– Ez nem. A szeme éber. Egy módon győzhet a pikt. Varázslattal. Egy azonban biztos, nincs jobb esélyünk.

Hor mikor a piktek üzenetéről hallott, remélte őt állítja ki a gazdája, s ha győz, felszabadítja. Az, hogy a húga hozott egy bajnokot, felbosszantotta.
– Kértél legalább valami kedvezményt magadnak?
– Talán megígérné a római, de megtartani azt sem fogja, amit a barbárnak ígért.
– Hol találtad?
– Kagylóért mentem, mikor valaki váratlanul elkapott. Ő volt. Az a bronz lófej érdekelte, amit pár napja találtam a parton és a nyakamba akasztottam. Először elvette, és nézegette, de aztán visszaadta. Kérdezte, honnan van. Megmondtam.
– Elhitte?
– Igen. Elmondta, hogy a barátja viselte azt, aki nem túl régen eltűnt, pedig most béke van. Az ő keresésére indult, és örült, hogy nyomra lelt.
– Minek hoztad ide?
– Talán jött volna magától is. Kifaggatott hol élek és hogyan. Kérdezett a gazdánkról, a többi rabszolgáról, meg a katonákról is.
– Gondolod, győzni fog?
– Több esélye van, mint neked.
– Köszönöm a bizalmat – fintorodott el Hor.
– Ne légy ostoba! Te legfeljebb az öklödet tudod használni, ez meg egy jókora bárdot hurcol. Már csak vinni is nehéz lehet, ő meg harcol vele. Tudom, mit reméltél, de felejtsd el! A gazdánk nem szabadít fel, akkor sem, ha netán megígérné. Ismerhetnéd.
– Figyelmeztetted rá a barbárt?
– Említettem, de csak mosolygott.
– Bátor, vagy botor.

Ahogy eljött a dél egy sötét emberalak emelkedett fel az egyik téveteg szikla tetején. Aztán megzörrent a bozót, és előjöttek a pikt harcosok. Az első sorban fehér arcú ifjak álltak. Tekintetükben nem villant fény, csak valami mélységbeli gonosz éhség izzott. Aztán előlépett egyikük és megemelte a kardját, jelezve ő a piktek bajnoka és ellenfelére vár. A római hadsorok közül kilépett Hart. Azonnal felismerte a piktek bajnokát, aki meglátva őt döbbenten megállt.
– Selon – dörmögte maga elé Hart.
Igen, ő volt az. Vívóállásba helyezkedett és várta ellenfele rohamát, de mozgásán észrevehető volt némi vontatottság.
– Nézd uram – suttogta Lucius –, mintha küzdene a varázslat ellen.
– Akkor nem lehet halott – morogta Gaius.
Hart egy röpke pillanatra összehúzott szemmel figyelte, aztán magasba emelve bárdját érces hangon felkiáltott.
– Damian!
Az ég felmorajlott, mintegy a viharisten válaszaként, majd egy vakító villám csapott le a szírt tetején álló varázslóra. A gonosz isten papja összeesett, a varázslat megtört és lerogyott a pikt csapat arcvonala is. A harcoló halottakat ismét befogadta a lassú enyészet. Selon leengedte a kardját és Harthoz sietett.
– Reméltem, hogy utánam jössz.
– Vigyázz, figyelj!
A piktek maradéka riadalmából ocsúdva fegyvert rántott, és rájuk rontott. Hart és a melléhúzódó Selon felvette velük a harcot. Hor felkapott egy dorongot és a segítségükre sietett. Antonius elragadott egy gazdátlan kardot és barátja után iramodott. A két rabszolga is megállta a helyét, de messze nyomába se érhettek Hartnak vagy Selonnak. A hatalmas bárd és a hosszú kard aratott a piktek között. Hamarosan alig maradt fegyveres támadó.

A rómaiak hadsorai nem mozdultak. A katonák kimeredt szemmel bámulták az iszonyú mészárlást. Gaius összeszorított szájjal nyelte vissza dühét, látva Hor és Antonius kezében a fegyvert. Győzelmet remélt, de nem várt ilyen diadalt. Főleg nem így. Biztos lehetett benne, hogy ezek után a barbár Hort és Antoniust, meg Egiptát is kiválasztja. A háza felé pillantott. Látta, hogy a lánya Laura kint áll a ház előtt Irénével együtt. Kajánul elvigyorodott.

Mikor a megmaradt néhány pikt feladva a harcot elszaladt, Gaius intett a katonáinak. A pillumok megemelkedtek Érezhető volt a harc előtti feszültség. Hor és Antonius összenéztek. Értették gazdájuk galád tervét. Gaius nem fizeti meg a kialkudott bért. Sirályvijjogás harsant, aztán a sziklák közül előléptek Stonering harcosai. Nyílfelhő szállt fel, és zúdult, mint kopogó zápor a római hadsorok közé. Aztán dühös harci kiáltással Hart és övéi a római katonákra rontottak. Közelről már mit sem ért a dárda. Kardok suhogtak, bárdok zuhogtak és a római pajzsok, megtörtek a támadók vad csapásai alatt. A hadrend felbomlott, a rómaiak menekülni kezdtek Gaius maga is együtt futott a katonáival. Remélte eléri még a házát. Aztán éles sikoly hasított a levegőbe.
– Laura! – kiáltotta Gaius kétségbeesetten, de hiába rohant, a lányt maga előtt tartva egy sánta barbár elhurcolta Laurát és Irénét.
Hart harcosai nem üldözték a menekülő katonákat. Felkapkodták, ami a kezük ügyébe került, aztán visszahúzódtak a tengerpartra. Hor, Egipta és Antonius is velük tartott. Nyugatról egy karcsú északi hajó jött sietve. Stonering harcosai vidáman integettek, begázoltak a vízbe majd úszni kezdtek. Hor és Egipta csak állt zavartan a parton.
– Mi a gond? – szólt oda nekik Hart.
– Nem tudunk úszni – vallotta meg Hor, riadalommal a szemében. – A tengert nem a mi isteneink uralják.
– Bízol bennem?
– Igen, hisz nem akarsz itt hagyni, tehát jót akarsz nekünk.
– Selon, vidd magaddal Egiptát, Hort én viszem a hajóig.
Mire Gaius összeszedte katonáit és a partra ért, a hajó már messze járt. A római dühösen nézte a távolodó hajót, mely elvitte a lányát, az ágyasát és a három legértékesebb rabszolgáját.
– Elmegyek a déli táborhoz, ott horgonyoz néhány hadi gálya. Holnapra itt leszek velük, aztán utánuk mehetünk – ajánlotta Lucius.
– Rendben – egyezett bele mindjárt Gaius.
Lucius lóra ült és elnyargalt délnek. Gaius pihenést rendelt a katonáinak, maga is lefeküdt aludni, remélve a másnapi sikert.

Az éj leszállt. Sűrű sötét fellegek takarták az eget. Elállt a szél és leszállt a köd. Csak a tenger zúgott halkan. Aztán egy leheletnyi dallam suhant át a szirtek között. A piktek varázslója feltápászkodott. Kitárta a karját és belesuttogta a csendbe a titkos varázsigét. A fehér arcú halottak felálltak. A szemek mélyén felizzott az élők iránti gyűlölet tüze. Izmaik mozdultak, a karok tétován fegyver után tapogatóztak. Aztán nesztelenül megindultak az elcsendesedett ház felé.

Laura keserűen pillantott az egyre távolodó part felé. Lucius az egyik domb tetejéről visszanézett. Mindketten hatalmas tüzet láttak a ház helyén.
– Ég a ház – bámult el Antonius.
– Így járnak a hamis szavúak – felelte elégedetten Hor.