Az út

A halott csendesen feküdt és türelmesen várakozott. Tudta, holnap eljönnek érte, hogy eltemessék. Aztán a föld alatt fekszik majd a teste az örök éjszakában. Megborzongatta ez a gondolat. Az éjszaka hideg, magányos és idegen. Félelmetes. Eddig sosem volt egyedül.

A teste egyre kevésbé tűnt kényelmesnek. Valami változás kezdődött benne. Nem vágyott rá, hogy hosszan benne pihenjen. Ez nyugtalanította. Érezte, hogy az éjjel még történik valami. Valami nagyon fontos.

Ekkor megjelent egy derengő lélek. Színes fényei élőről árulkodtak. Felismerte.
– Te? Nem gondoltam, hogy te jössz. Anyádat vártam.
– Én is tudom az utat – szólt biztatóan az eleven szellem.
Jelenléte megnyugtató volt, magabiztossága vigasztaló. Emlékei feltámadtak. Vár rá az út.

Az árnyak tovább imbolyogtak, de már nem tűntek igazán fenyegetőnek. Nem volt már egyedül. És tetszett a megoldás. Megszökik a ceremóniák, a sötétség és a magány elől.
– Menjünk, itt az idő.
Az út mintha anyaggá tömörült volna. Ment, vagy vitte az út? A folyó ott volt. Már tudta is, ott kell lennie. Újabb képek derengtek fel, mintha a halál csak a lepleket oszlatná el, régmúlt életek emlékei elől.

Igen, ezen az úton többször is járt már. Sosem volt egyedül, mindig kísérte valaki. Talán az is, aki most mögötte jött. Minden visszapillantásnál kapott tőle egy biztató mosolyt. A folyóhoz közeledtek, vagy a folyó közeledett feléjük? Nem tudta, de nem is volt igazán fontos. A part az elvállás helye. A túlsó parton talán ismét egyedül lesz?

Aztán, ahogy a habok közé lépett, a kapun túl fény derengett fel. Fehér fény, egy emberalakból áradt. Most már emlékezett. Csak a folyó az, ahol egyedül van. Mögötte a kísérő, előtte a későbbi vezető figyeli az útját. Vigyáznak rá. Ez megnyugtató volt. Ment, amerre vitte az útja.

A kapu előtt még visszanézett. Eltűnt a túlsó part. A gomolygó ködön át látszott a búcsúztató gyertyaláng.

A kapunál már várta egy fehér fényű lélek. Felismerte. Eddigi kísérője anyja volt. Akit kísérőnek várt. A testvére mosolyogva nyújtotta a kezét.
– Gyere, mindenki rád vár.
Elmosolyodott és ment. Meglepetten látta a kapu mögött a virágzó bazsarózsákat. Távolabb egy hatalmas körtefa állt, s mögötte az ismerős kicsi ház, egykori otthona. Megértette. Haza érkezett. A gyerekkori öröm és bizalom támadt fel benne. Ott volt minden emlék, minden szépség és a szeretet. Testvérek és barátok várták. Aztán előlépett az apja is. Milyen hatalmas volt, ahogy gyermekként látta, és fiatal és csupa békés derű.
– De jó, hogy újra együtt vagyunk – mondta, mikor átölelte. – Ugye már nem félsz?
– Már emlékszem mindenre. Nincs miért félni.

Tudta, most megpihen, végiggondolja életét, levonja a tanulságokat, aztán valami új kezdődik. Még nem tudta mi, talán egy másik élet.