Ajtaján gyakorlatilag bárki beléphet, az olvasó elvegyülhet a sok kezdő szerző közt, akik egy fiatal, még be nem futott tollforgatók számára kiírt pályázaton tűntek fel. Jelentkezésük tette lehetővé az előszoba berendezését. A közel másfélszáz pályázóból 48 megérdemli, hogy megmelegedjék a falak oltalmában.

Jelen könyv talán nem is irodalmi képződmény, mint inkább nemzedéki válasz egy körkérdésre: mi lesz velünk a következő ötven esztendőben? A hatvanas-hetvenes években születetteket kértük fel a válaszadásra és ők vallottak is, legjobb tudásuk szerint, akkor is, ha világérzékelésük, esztétikai-formai tudásuk többnyire ösztönösen hályogos, inkább érzésből, fül után, mintákat követve fogalmaznak, tördelik a sorokat, vívódnak vagy - különben reális! - halálfélelmekkel kacérkodnak.

Nem őszinte magával az, aki az "előszobások" kérdésfelvetését nem érzi a magáénak, ha nem ismer bennük egykori énjére, fiatalos ambivalenciájára, az életöröm és a megsemmisülni vágyás csúcsa és mélysége közötti életveszélyes függeszkedésre, a sivárságtól, az arctalanságtól való kétségbeesett rettegésre, a tisztaságvágyra és a gyanúra, hogy mindez hiábavaló dőreség, mert...

Mert az előszobában lehetetlen megrekedni. Egy darabig melegszik benne az ember, senki se bántja, erőt gyűjt, ismerkedik, megméri magát, eszmét és eszközt csiszol, hogy végül is beléphessen valamely innen nyíló, ismeretlen helyiségbe, vagy pedig visszalépjen bátortalanul és meghasonlással a lelkében oda, ahonnan jött. Vagy megdicsőülünk, vagy elvisz bennünket az ördög - más alternatívánk nincsen, ez az alkotás titka és rendje.

Jövőjük - a mi mindannyiunk jövője - az erdélyi írásbeliség, tágabb értelemben az erdélyi lét sorsvonalának irányába mutat. Tartozunk magunknak annyival, hogy komolyan vesszük jelzéseiket, legalább egy kötet erejéig.

Atyám gondjaid magamra vettem
és te nem gondolsz velem

szememben hordozlak Világ Tengelye
de te ott kés hegye lettél

testemből való vagy
de én nem vagyok a te testedből való

véremből való vagy
de én nem vagyok a te véredből való

mostoha vagy Atyám mostoha
fattyúnak kineveztél
s ím te lettél az árva

Világ Fáján
égen és földön
örökkön-örökké

...és elhagytam az utolsó oázist is. Társaim árnyéka valahol a hátsó láthatáron foszlott szerte, én meg halk sóhajjal igazítottam meg hátizsákom vállpántját. Könnyű súllyal nyomta hátamat a kevéske megmaradt elemózsia, az utoljára feltöltött kulacs. Az izzó homokban még élt néhány szívós növényfajta, kaktuszok tüskéi meredeztek hívogatóan-fenyegetően felém. Nem léptem hozzájuk, nem simogattam és nem törtem le őket, csak szemléltem valami visszafogott figyelemmel, mint a vonat utasait szokta nézni az ember. Aztán tovább léptem. Dobhártyámon Magyari Lajos suttogta a Csorna Sándor naplóját: "A sivatagon át megőrül, aki gyenge / a lángoló homokba veti magát /és hívja állati vággyal az enyhet adó, késbiztonságú, hűvös éjszakát."

Újabb kaktuszok jöttek, adakozó szívvel nyújtották égővörös gyümölcsüket, ragyogó szépségű virágaikat. Nem fogadtam el, hiszen tudtam: most nem szabad kötődnöm semmihez, és ők túlságosan is közel állnak a szívemhez, otthonom, régvolt gyermekkorom emlékeihez. Valahol anyám messze még öntözi a cserepekbe ültetett tüskés apróságokat, és valahol egy másik égbolt alatt sudár kaktuszoszlopok őrzik a sírhelyét annak, akit legjobban szerettem.

Fásultan rakosgattam lábaimat egymás után. Szemembe sütött a lenyugvó narancs nap és megjelentek a homokon az első harmatcseppek. Éjjeli bogarak halk zizegése hallatszott, ahogy megálltam pihenni. Elvackolódtam kabátom óvó ölelésében. És akkor valami furcsa, megnevezhetetlen érzés rohant meg: mintha százezer szempár figyelne mindenhonnan. Nem sikerült elcsípni a pillantásukat. Kapkodtam a fejem, de csak a homok lesütött szemhéját, rezzenéstelen pilláit láthattam. Nem tudtam elaludni, államat a térdemre támasztva bóbiskoltam. Furcsa álmokra riadtam fel minduntalan: repülőkről zuhantam beláthatatlan mélységekbe, barátaim arcát véltem felfedezni patakok köveiben, ahogy átcsobban rajtuk a halál vize, fűzfák hínáros ujjai szorongatták torkomat...

Hajnal felé ismét felrázott valami látomás, és elkaptam a sivatag pillantását a másodperc egymilliomod töredékére. Hívogató volt, ugyanakkor ijesztő, a születés és elmúlás leheletét éreztem tőle a bőrömön végigborzongani. Gyorsan szétnéztem, de már csak a világosodó dűnék árnyékát láthattam, ahogy felszívódik róluk az utolsó harmatcsepp is a rohamosan forrósodó levegőben.

Már nem tudom, hányadik napja vándoroltam a messzeség bűvöletében. Valahol elkerültem a sziklákat, melyeket útmutatónak állított nekem a Sors. Találomra választottam az irányt. Céltalan lett az út, amit jártam, és hiábavaló próbálkozás lett volna megkeresni a sziklákat, melyek mint égre mutató ujjak meredeztek a pusztában. Sosemlátott mélyvörös színű homoktengerhez értem, ismeretlen zene dobolt a fülemben egyre hangosabban, és ahogy visszanéztem lábnyomaimra, láthattam, hogyan támad fel a szél, eltörölve lépteim emlékét.

Minden éjjel a Halál ezer színű arcairól álmodom és érzem, hogyan lesik ki legtitkosabb vágyaimat, legrejtettebb gondolataimat is a szemek, melyek már le sem sütik pilláikat. Kihívóan és szemtelenül bámulnak, és minden félbe szakadt álomnál mintha egy hajszálnyit közelebb mozdulnának hozzám... Már nem is próbálok menekülni. Kifogyott a kulacs, a hátizsákot otthagytam a szemek martalékául. Lassan a kabátom is mázsás súllyal nyomja vállamat. Nemsokára meg kell tőle válnom. Csak vonszolom magam, nem tudom, miért, hová és meddig. Nem tudom, ez a sorsom, semmit sem tudok már. A testem is túl nehéz lett, csontvázszerű árnyékom elszakíthatatlan szálakkal húz magához, ölelni-eggyé válni hív.

Meglepően sima a tapintásuk. A rettegés feloldódott a szívemben, valami kellemes nyugalom, a révbeérkezés érzése fogott el. Rokonok-testvérek közé értem, minden igyekezetemmel próbálok eggyé válni velük. Felemelő a tudat, hogy százezren, millióan vagyunk, számunkat sem tudom, felfoghatatlan ez a hatalmas erő és összetartozás. Mindent tudnak, és én mindent megtanulok tőlük, amit csak lehet, kitalálom, amit nem tudnak elmondani. Boldognak érzem magam, hogy ölelnek és ölelhetem őket, hogy közösek a céljaink, a vágyaink.

Ki tudja, hányadik éjjel volt már, hogy arra az álomra ébredt. Bohócnak látta magát, aki a színpadon áll, mulattatja a tömeget viccekkel, grimaszokkal, átlátszó kis ártatlan tréfákkal. Bő, gombos nadrágban totyog, bukdácsol félöles cipőkben, cilindere minduntalan leesik, hol nyuszi, hol meg tojás bukkan elő belőle. Kockás zakóján paradicsomfolt, pálcájával vakarja kóchaját... És a tömeg hullámzik a nevetéstől, miközben ő izzad a paróka alatt és boldog, hogy sikerült a mutatvány, nagyon boldog. Vizsgaidőszak következett, tanult keményen, miközben minden éjjel megjelent a képzeletbeli színpad és ő fellépett, minden éjjel.

Néha érezte: pattanásig feszülnek az idegei. Ilyenkor elővette a pöttyös inget és felvarrta az ujját, aztán gombokat tett, masnit kötött rá. Napokig járta az üzleteket a megfelelő kockás zakó után. És vett egy igazi csatos-fűzős, fényes, fekete bohóccipőt, négy számmal nagyobbat, mint amekkora a lába. Bőröndje mélyére süllyesztette a kincseket, közben tanult és egyre csak várt, ő maga sem tudta igazán, hogy mire.

Bőröndjét letette az ajtó előtt. Keze már lendült a kilincs után, aztán meggondolta magát. Végignézett a folyosón, odalépett a virághoz, megszagolta, rámosolyodott és rátűzte a kockás zakó hajtókájára. Te vagy a legjobb barátom - mondta és benyitott.

Félbeszakadt mozdulatok és mondatok várták, hogy folytassák őket, miközben ő középre lépkedett, levette cilinderét és meghajolt. Táncba kezdett az arcára festett bohócarc és mondta a vicceket, előadta álma összes mutatványát. Egyre többen és többen jöttek, ellepték az ágyakat és a szobát. Egyesek már a szekrény tetején ücsörögtek, mások végigdőltek az ágyon a nevetéstől. Hullámzott a terem, mindenki kacagott, és ő ontotta a vicceket, a mókás dalokat, a sok ártatlan tréfát.

Úgy tűnik, ma meghalunk, barátom
csak itt ne felejtsem a kabátom
másvilág - más időjárás
íme a titok:
minden lónak három lába van
amit te láttál, az mind hibás
fals (mint a szentírás)
         vámpírkaparás
         emberharapás
         MÁKOSKALÁCS!
         egy szeghez két kalapács
         háromértelmű a tanács
         és a híres kovács:
         a karfiolszagú világok
         másodosztályú emberkínzója

szürke rózsák a sírodon
és még csak meg sem
karcoltad a történelmet

ameddig elszívnád szivarod
már rég eltűntem a függöny mögött
csak itt ne felejtsem a harangozókabátom
a pokolba megyünk mindnyájan
te is, barátom

A világ szűzhártyáján ülök
lábam a mocsokba lógatom
előttem öleli önmagát itt minden
szunnyad a tudat
hasad az atom

nincs többé bűn
mert nincs többé kegyelem
az erényt elkártyázta valaki
röhögnöm kell: szerelem...

- Uram, a koporsó előállt
- a pap is türelmetlen már.
(minden órarend így végződik)
         halál
Légy nyugodt, mindenki élni akar.
Én sem. (?) CSAK LÉTEZNI NEM!

Mégse jön senki velem.
Kedves vagy.

(Én már megbocsátottam
magamnak.)

Valaki más ül ott fenn
helyettem
s mégis én olvasom
a sírról, nem ő:

"Itt nyugszik Ambrus Tibor
eltelt, mint az idő"

Nem.

a vak festő
a bizonytalanság a kijelentő mondatból
a kifejezéstelenség a temetésről
az elgurult csavar
a fekete virág
én vagyok a halál csuklójáról a bilincs
az elveszettnek hitt ruhadarab
amivel senki nem törődött míg megvolt
a bolygók mocorgása
az aki kettétörte a világ csontját
és aki látta a fájdalmat
én vagyok apám fia!!
én vagyok anyám fia!!!
a testvérem testvért:!!!!
önmagam ura
önmagam szolgája (a kerek háromszög)
és a levegőben megálló kéz
az első és utolsó lélegzet
a méreg a csókból
(összeráncolt homlok)
(ökölbe szoruló kéz)
(a hátramaradt szó)
a félredobott játék: NEM KELL!!!
a jóllakott ember aki hátradől a
székén és rájön, hogy semmi esélye
                  az élethez
a mosoly amit sose kaptam meg
a felhők mögötti istenek mindegyike
(a felhők mögötti felhők hallgatnak)
a barlangrajzok bikája
az izomba markoló félelem
az igazságot lefogó tenyérél
(Buddha harmadik szeme)
és a 13. tanítvány avagy
a vércsík Jézus hátáról?
persze az arany-bársony könyvjelző
a bibliából
Mona Lisa és a pápa mosolya
a sarokban imádkozó
roggyant térdű öregember aki nem
tudja hogy nincs utolsó ítélet
(a szenteltvízbe fulladó légy)
minden ami az ámen után van
         mi az az ámen?

én vagyok te
a hiába elrejtett gúnyos mosoly
a barátságos hátba veregetés és az irigység
amivel adják
az első hosszabb nézés a tükörbe
(rúzs)
a fájdalom amit akkor érzel ha nagyon
boldog vagy
a vér a lepedődről
az aki szeret téged
az aki már nem szerethet téged
és az is aki még mindig szeret
         (talán mindörökké? hm.)
aláírás
aranygyűrű
a zakóból a gyűrődés
a sétabotból a remegés
a mosatlan ruha
kopaszodó fej?
kihulló haj?
én vagyok a szívinfarktus
a kopott csavarhúzó amivel a
koporsódat fogják (örökre) lezárni
én vagyok a csend a temetőből (ha ha ha)    a felejtés hatalma is én vagyok

nagy szükséglet:
én vagyok Isten (ó)
minden dolgok teremtője és elszenvedője
őszinte egy hazugság
kétségbeesett akarat
tudat ugye fulladozol
félelemtől remegő sejt
én vagyok a semmi amire csak az
ember képes.

Beismerem hogy kínlódok
mindenhol hiányzó válasz
         nekem több kell
         talán minden

A világ nyirkosan
üdvözöl egy falról
a fekete betűk
integetnek: FUCK YOU (angol)
s a filozófiából kiálló
éles drótvégek lassan
elsimulnak bennem
         Nem kell már
         elmennem ahhoz
         hogy ne itt legyek:
         önmagam oldom fel
         a fojtogató teher alól
         utolsó vacsora nélkül
         éhesen nézek rád
édesem és mégis élesen
ó barátom!
Ha tudnád mennyire
nincs szükségem rád
Hiába sírsz.
Ha akarod letörölhetem könnyeid
de elállítani már nem tudnám őket:
a szerelem (!) és a szabadság (!)

két angyali jobb kéz
amely sosem fog összezárulni

         Tudja a világ mit tett
         mikor megszülte önmagát
         mi csak forgácsok vagyunk
         a tökéletes szobor
         mellett

Hiába így kellett lennie
legalábbis így lett.

A piros és zöld fényekkel teli városból hozták ide egy különös reggelen, a kusza álomrongyok és furcsa borzongások városából, hogy végrehajtsák rajta a műtétet. Egy sápadt és ragacsos ágynak adták, amely körülölelte fehér rácsaival és halott-sápadttá tette, szinte magába szívta, és hosszú éjszakákon át makacsul és némán őrködött fölötte, megvédve őt a körülötte lévők tekintetétől.

Nem ismerte őket. Csak annyit tudott róluk, hogy itt voltak, amikor őt idehozták. Látszólag nem vettek tudomást róla, naphosszat céltalanul botladoztak ide-oda a teremben. De nem érezte magát biztonságban, gyanakvó természete ellenséges szándékot vélt felfedezni bennük. Rútak voltak és esetlenek, s mintha vártak volna valamire. Félt tőlük. Nem tudta, miért. Talán a kifejezéstelen arcuktól és tekintetüktől, talán az egyformaságuktól. Egy délutáni álmából felriadva (azon a délutánon megfeledkezett az elővigyázatosságról és elszundított), felnyüszített a félelemtől és a meglepetéstől: ott voltak mind, szorosan az ágya fölé hajolva, érezte leheletüket és látta vékony, fehér ujjaikat, amelyeket feléje nyújtogattak.

A váratlan hangra megmerevedtek. Tétován, riadtan bámultak, s amikor szinte öntudatlanul újra felnyüszített, hátrahőköltek. Kezüket védelmezően emelték maguk elé, tekintetük meglepetést és értetlenséget sugárzott; aztán hátrálni kezdtek (akkor már megállás nélkül nyüszített), valami láthatatlan erő taszította el őket, egyre hátrább, míg a falhoz szorultak. És féltek, igen, látta arcukon a félelmet és a könyörgést, a szemükkel könyörögtek neki - soha ilyen gyönyörű szemeket nem látott még - és akkor már nem nyüszített, hanem győzelmesen üvöltött, és látta, hogyan torzul el arcuk, hogyan lapítja szét őket a láthatatlan erő, amikor észrevétlenül minden darabokra törött, és egy olajzöldre festett folyosót pillantott meg, amelyen villámgyorsan tolta őt négy fehér köpenyes alak egy kerekes ágyon.

Határtalanul megkönnyebbült. Vége a rémálomnak, most már minden jó lesz, segíteni fognak rajta. Nyugodtan feküdt az ágyon, és szinte mulatott a helyzetén. Milyen furcsa, hogy ennek a folyosónak nem akar vége lenni, pedig nagyon gyorsan haladnak, és egy lelket se látni rajta. És ezek az orvosok is milyen furcsák, nem látom az arcukat, egyikük se néz rám, és csak most veszem észre, hogy egyszerre lépnek, nem is lépkednek rendesen, hanem menetelnek (biztosan tudják, hová), csak úgy csikorog a cipőjük talpa.

Már itt is vagyunk, egy sokarcú lámpa van fölöttem. Nagyon sok a fehér köpenyes, sötét van, és én csak most látom, hogy a padlón apró lények ragyognak és hajladoznak és ugrálnak, szaladgálnak a fehér köpenyesek elől, akik nem látják őket, rájuk lépnek és kemény cipőjükkel szétzúzzák őket, egyre kevesebben maradnak. Isten veletek, lassan mind elpusztultok, kedves kis lények. Most már nem látok semmit, mert kigyúlt a lámpa; de igen, őket látom, akiktől féltem, mind itt vannak, haha, milyen gyönyörűek és méltóságteljesek. Összevissza kiabálnak, alig értem szavaikat, és büszkén néznek le rám a magasból (azt hiszem, térdre kellene ereszkednem), és onnan kiáltoznak, hogy szeretet, igen, ezt kiabálják nekem, kíméletlenül és vádlón, hogy szeretet, hahaha, szeretet...

lehulltam a hóra
mint sokat simogatott hajszál
pedig a szél csak a megszokott
arany-balettjét lépkedte
miközben beletúrt lelkem sűrűjébe
de szétesett az arcom s lecsordult
         mellém
de szétbomlott a szemem
         s nem láttam hova
         esik
jó így!

talán margaréta lesz belőle
mint máskor
és egy tücsök nekikeseredve
elmakogja felette
bánatom...

Szúróscsontú pillantások
közted és köztem.
Ó, de ez másnál is megtörtént!
Békanyál szavak
köztünk és köztetek.
Ó, de ez régen is megtörtént!
Sós sóhajok
falu és város között.
Ó, de ez máshol is megtörtént!
Kosz-szürke papírok
ország és ország között.
Ó, de ez már többször is megtörtént!
Egy zsúfolt szemétláda
nemzetek között!
Ó, mi már nem várunk megváltóra,
de jó lenne, ha egy
zsíros hajú utcaseprő
hősi kardját magasra tartva
ránk találna...

reszkető házakról
téli csendben csepeg
a vakolat
mindegy már hisz
a hősök már elmentek
s korunk sokkal modernebb
nem érdeklik
a hősi tettek ---

babéros homlokú házakról
alumínium-hangon
szótagolva hull a mész
s a rozsda lelke puhítja
a vasat
mert már éhen haltak azok
akik mondtak valami értelmeset
hangosat
--------------------------------------
szagos cigarettahamuként
ejtjük el várfalainkat
nem vesszük észre
hogy ez az ezredvég
és egy könnyű szél sem sóhajt
ha ellenáll egy utolsó
tégla-maradék --------------------

Nem megy, ez a hangulat nem nekem való, mert mire jó az, ha mindenki gratulál egy sikeres vizsgához, mikor egyikük se harcolt azért a sikerért, talán irigyek, hogy nekem jól megy, holnap okleveles mérnök lehetek, rá van írva az arcukra a káröröm, mert ma még csak egy pénztelen diák vagyok, lakom egy "bútorozott" szobában, ahol a bútor egy minden-pillanatban-letörni-kész ágyból, egy asztalból, egy háromlábú székből, néhány fogasnak kinevezett falba vert szegből, egy csupasz villanykörtéből, egy csorba üveghamuzóból (nagyon vigyázzon ám rá, jénai porcelánból van, mondta a házigazdám) és három, már a giccs határát is túllépő festményből áll, de ez volt az egyetlen, számomra elfogadható áron felkínált szoba, nyáron még elviselhető, de télen alkalmatlan lakótárs a falakat elborító penész, és szinte hőgutát kapott a házigazdám, mikor egy éjszaka kellemetlent álmodtam bejelentetlen lakótársammal és az ágyat a szoba közepébe rángattam, ami nem kis erőfeszítésembe került és a zajt már igazán nem kerülhettem el, arról meg nem én tehetek, hogy a gazdám állandóan a tolvajoktól fél, minden kis neszre felriad és konyhakéssel a kezében űzi fél éjszaka az álmait, szerintem egy tolvajnak nem is lenne mit elvinnie abból a lakásból, és ha mégis jönne, az egyedül a gazdának jelentene elégtételt, hogy nem hiába mondja ő a magáét, egyébként rokkantsági nyugdíjból él (a háború elvitte a bal lábát, az alkohol az eszét) meg a bútorozott szoba be nem jelentett jövedelméből, egyszer részegen hoztam haza a sarki kocsmából, nagyon hálás is volt érte, egész sorozat hőstettét mesélte el, bal lába elvesztésének történetét már negyedik változatban is, egyébként is olyan szolgálatokat tett, hogy szerinte legalább egy negyedfokú érdemkeresztet kaphatott volna, meséi alapján akár egy szuperelsőfokú aranykereszt is megilletné, persze horogkereszt, ugyanis neki még az oroszok lőtték el a lábát, egyébként is szívvel-lélekkel náci volt, mai napig könyvtára a Mein Kampf egyetlen elrongyolódott példányából áll és állandóan a meghalt Harmadik Birodalom feltámadását várja, de az ő álomvilága főnixmadarának porain biztosan trónolnak az amcsik és a muszkák, ahogy mondaná, már kívülről ismerem a szövegét, de azért ő is egy borgőzös gratulálok-at lehel az arcomba, pedig a legkevésbé teremti meg a körülményeket, annak ellenére, hogy állandóan ezt hangoztatja, nála a "körülmények" annyiból áll, hogy az én számlámra mosatja ki a szennyesét és néha elküld italért, amit ugyancsak én fizetek, ennek ellenértékeképpen elengedi a villanypénzt és megengedi, hogy bárkit felvihessek a szobámba, amit én úgysem teszek meg, már csak szobám siralmas állapotáért sem, azonkívül az ágy engem is csak úgy bír meg, ha óvatosan ereszkedem rá és minden mozdulattól óvakodom, két személy súlya alatt minden előzetes figyelmeztetés nélkül összeroskadna, és egyébként is unom már szobám sivárságát, örülök, ha kiszabadulhatok a penészmintás falak közül, sokáig szoktam csavarogni az utcákon, inkább a forgalmatlan külvárosi sikátorokat járom, egyszer egy asszony beesett az autóbusz kerekei alá, az meg épp elindult, a tonnányi súly alatt azonnal szétroppant a nő koponyája, a gumi recéi megteltek agyvelővel és csontszilánkokkal, amiken még a fejbőr hajastól megmaradt, és a szoknyája egészen felcsúszott, rózsaszínű bikini volt rajta "Lucky girl" felirattal, mindenki szörnyülködve elfordult a látványtól, a temetkezési vállalat emberei gumilabdát tettek a fej helyére a koporsóba, persze, lefátyolozták, később megtudtam, hogy a nőgyógyásztól jött, kéthónapos terhes volt, rohant közölni a férjével, a buszsofőr ott helyben bepörgött, állandóan röhög, el sem ítélték a szerencsétlent, pedig megtehették volna, mert ártatlan volt, egyszer meg a nyílt utcán megkéselték egymást a cigányok, és őket sem ítélték el, pedig ők már nem voltak ártatlanok, de egyikük se tett feljelentést, halott meg nem volt, van egy része a városnak, még mindig inkább falu, mint város, ott újságírónak néztek és szinte laposra vertek, hogy nincs nekik szükségük reklámra, hordjam el sürgősen az irhámat, erre stabilan leposztoltam egy első osztályú vendéglőnek nevezett kocsmában, ott meg összetévesztettek valakivel, aki állítólag néhány nappal előttem fizetés nélkül távozott, az is farmerban volt és kockás ingben, hát minek vitatkozzam ilyen nyomós érvek ellen, inkább fizettem, azóta az utcákat járom, ahol még véletlenül sem vigyorog az arcomba senki egy irigy gratulálok-at, egyszer beálltam a srácok közé focizni, a legnagyobb sem volt több tizennégy évesnél, a kapufául szolgáló porolóhoz oda volt támasztva egy literes üveg, mikor melegük volt, húztak egy kortyot belőle, egyszer én is elkaptam az üveget, majd megnyuvadtam attól a kortytól, amit futás közben lenyeltem, az üvegben olcsó pálinka volt, marta a torkomat, kénytelen voltam leülni, még sokáig köhögtem, mire a fiúk szünetet tartottak, rágyújtottak egy-egy cigarettára, később folytatták a mérkőzést, de már nélkülem, mi lesz ezekből és mi lesz belőlem és mi lesz ebből a rohadt világból, nem jó úton indultunk el és még kevésbé jól folytatjuk, erősek vagyunk, mert kezünkben a fegyver, de gyengék is vagyunk, mert használjuk azt, de ezt nem érti a házigazdám és nem érti meg még legalább négy és fél milliárd az ötmilliárdból, és a megmaradt félmilliárd háromnegyede csecsemő vagy tudathasadásos vagy csak statisztikailag létezik, és az az elenyésző pár ezer ember túl kevés a többi közt, hiába emeli fel szavát, csak süket fülekre lel, miközben dollármilliárdok mennek évente a fegyverkezés költségeinek a fedezésére, és szigetek tűnnek el az óceánban és emberek halnak éhen vagy nőnek úgy fel gyerekek, hogy nem tudják, mit jelent jóllakva heverni a tigrisbőrön, és csendben kifejlődnek a neonácik, a neofasiszták, most még csendben vannak, de egyszer hatalom lesz a kezükben, amit ki is használnak majd, és akkor megkezdődik az önpusztítás, a módszeres emberirtás a felsőbbrendű fajok biztos megélhetésének érdekében, vagy tudom is én miért, de valószínűleg, mert önkezűleg kell elpusztítsuk, amit magunkból csináltunk, és csak egy sírkő fog őrködni mindannyiunk szelleme fölött, egy szürke, jellegtelen kő, homogenitását két, nem tudni ki által belevésett szó fogja megzavarni csupán: ötmilliárdan voltunk.

Nem féltem, pedig akkor már tucatnyian körülvettek, akkor sem féltem, amikor először megütöttek, csak valami furcsa megalázottság szorongatta a torkomat, nem tudtam mozdulni, na mi van tatus, beszartunk? kérdezte az egyik, az, akinek egy vascső volt a kezében, a végére bőrhüvely húzva, ezt csak akkor tudtam meg, amikor tarkón vágott vele, persze, ti üthettek, mert többségben az erő, a nyers erő, de arra nem gondoltok, hogy van ennél egy hatalmasabb úr is, a szellem, na nem az, amelyik a buta emberek álmait háborgatja csontváz alakjában, hanem az, amelyik benned is megvan, te csöves, meg benned is, aki láncot forgatsz a szemem előtt, és amelyik bennem is megvan, amelyik nem engedi, hogy féljek, mert tudja, hogy nektek pont az jelent örömet, ha valakit rettegni láttok, és most azért vagytok úgy begyulladva, mert még a második ütés után sem estem térdre szánalomért és az életemért könyörögve, tulajdonképpen ócska buli ez a tietek, egyszer úgyis mind a dutyiban végzitek, mert valakit még könyörgés előtt agyonüttök, ha nem engem, hát valaki mást, de az is lehet, hogy egy nagy banda majd felemészt benneteket, a nagy hal is megeszi a kicsit, anélkül felbomolna az ökológiai egyensúly és elszaporodnának a halkonzervek, hát azok vagytok ti is, pléhdobozba zárt kis halacskák, együtt tömeget képviseltek, de külön-külön szavatok sincs, és egyetlen jelszavatok "tömegben az erő", de ebben ti sem hisztek, mert minek is? holnap talán felrobban itt a közelben egy piciny kis atombomba és akkor már úgyis mindegy, de én hiszek a szellem erejében, ezért nem félek tőletek, és ezért nem könyörgök még mindig térden állva, pedig azt hiszem, hogy már mindannyian végighúztatok rajtam, tudjátok, én igazából nem is tudok haragudni rátok, nagyapám sem haragudott az oroszokra, mikor azok '43-ban ellőtték a ballábát, hogy térden felül le kellett vágni, pedig nagy hegymászó volt az öreg, a háború után műlábbal mászta a kisebb csúcsokat, míg egy szakadékba nem esett, éhen halt az öreg, mert mindig egyedül járta a hegyeket, a hegyimentők is csak hetek után találtak rá, csonttá fagyott, és mikor felfektették a ravatalra, lassan kiengedett, olyan bűzt árasztott, hogy a pap csak azután mondott misét, miután két méteres föld alá dugták a nagyapámat, én tudom, hogy az öreg lelkében pogány volt, megvetette az evilági szenteskedést, és arra gondoltam ott a ravatalnál, hogy nagyapám még halála után is hű maradt elveihez, és akkor én megfogadtam, hogy barátja leszek minden embernek, hát ezért nem tudok haragudni rátok sem, pedig belül valami nagyon fáj, én tulajdonképpen sajnállak benneteket, de hiába minden, mert bőrhüvelyes cső-végzetemet nem kerülhetem el, én az a fajta vagyok, akivel végül is az élettelen vascső bánik el és a kórházban majd kimondják, hogy három hónapon túl gyógyuló zúzódás a fejen, bordatörés, miegymás, és ti majd azt mondjátok, az a hülye vén szivar, ha letérdelt volna és kényelme érdekében kinyög néhány szót, hát futni hagyjuk, de úgy betojt a fater, hogy egy szó nem jött ki a torkán, hát akkor ütni kellett, hogy lássuk, nem némult-e meg a nagy ijedtségtől, de nektek hiába magyaráznám, hogy én nem féltem, ti azt úgyse értitek meg, és azt se értitek meg, hogy végül is csak én nyertem, de ezt már senki sem érti meg, mert hogy lehet olyan őrült valaki, hogy mindenkinek a barátja akar lenni, az ilyent bolondokházába kell dugni, és akkor jön a közvélemény, ragacsos csápjait kinyújtja felém, de én akkor már nem leszek, és nem lesz, aki megvédje az igazamat sem, és így fogok én elmúlni közületek, állatok közül az elsők: emberek.

Poros padlásra meghálni
jár Isten, mintha kíváncsi
         senki nem lenne rá.

Vén hiúkon ég s föld között
mit az ő könnye öntözött
         keresem, kutatom őt

Valahol egyszer éreztem:
itt kell legyen a közelben,
         csak bújócskát játszik.

Tudja, hogy nem nyugszom addig,
míg meg nem lelem titkait.
         Bölcsebb úgy sem leszek.

Napról napra bal tenyeremen
rövidebb a ránc, s kereshetem,
mint bolygó hollandit, az elcsatangolt
éveket.

Elbitangolt éveket. Kiduhajlott álmokat.
Álmok holdlakatja zárja szerelmeimet -
százakat, -
kikről azt hittem, bosszúját ülik az
elmúlásnak.

Értem sohasem szólt a harang,
én mint képmutató varangy
legyenként kapdostam

amit szerettem,
és úgy fürödtem,
mint tiszta vízhez szokott hal a mai
folyókban.

Nem lesz belőlem semmi,
s minden akartam lenni;
- fenn az ernyő, nincsen kas.

- Ha nem leszel magadnak Kolumbusz,
vakvágányaid közt úgy bolondulsz,
hogy hű maradsz a keserűséghez.

Egyetemista korára elfogadta, hogy sikertelen ember, örök vesztes, akitől csak menekülnek a nők. Közgazdász diplomájával tizenöt évre beült egy dohos irodába, s az asztalán tornyosuló irathalmaz mögül sunyi mosollyal lesett a világra. Tizenöt év után valami történt, ami kollégái legnagyobb döbbenetére megváltoztatta Zénó viselkedését.

Önismereti teszteket töltött ki, az eredményeket számítógépbe táplálta s csodálkozva vette tudomásul, hogy különb ember, mint hitte volna, ráadásul környezete sem értékelte annyi éven át. Szórakozottá és magabiztossá vált, a munkahelyén mindenkivel ellenkezett, divatos ruhákat öltött és megcsipkedte a titkárnő fenekét. A kollégák tűrhetetlennek találták Zénó viselkedését és megszavazták a menesztését.

Mielőtt a főnök nekilátott volna az elbocsátó szép üzenet szóbeli megfogalmazásának, Zénó egy papírlappal a kezében valósággal belibbent a párnázott ajtón. Egy kecses piruett után a főnök asztalára lökte a felmondását, majd elégedetten távozott.

A lány szeme a táskára villant, új életének (amire akkor szánta el magát, amikor elhagyta a szülői házat) egészen más irányt adhatna ez a pénz.

Zénó észrevette, hogy hamarabb szálltak le, mint kellett volna, de bátorításképpen megfogta a lány kezét és elindultak a folyó irányába. A napok óta tartó eufória mintha alábbhagyott volna. Zénó úgy érezte, ismét a depresszió mocsarába süllyed, újra félénk lesz és rút, akitől csak menekülnek a nők. A lány bukdácsolva ment mellette, s már bánni kezdte, hogy belement egy ilyen kalandba.

A lány rémülten nézte, ahogy őrült módjára belegázol a vízbe, de volt annyi lélekjelenléte, hogy kivegye kezéből a táskát. Félelem szorította a torkát, de csak szaladt, visszafelé, a szántáson. Függetlenségének anyagi megteremtője isteni ajándékként hullt az ölébe. Körös-körül csend volt, csak szívének zakatolását hallotta és a folyó távolodó moraját Mielőtt felkapaszkodott volna a vasúti töltésre, megbotlott valamiben és végigzuhant a szúrós köveken. A táska kinyílt, s pénzkötegek helyett fehér lapok hulltak ki, mindegyikre az volt írva: teszt... teszt... teszt...

- Elmesélek egy történetet, arról készíts képet, ha tudsz - kezdem és érzem, hogy a konyak tűzze válik a véremben minden korty kávé után. - A tavaly nyáron a tengerparton nyaraltam az apám családjával. A mostohatestvérem tizenhat éves srác, velünk volt ő is. Elsőnek mentem ki minden nap a tengerpartra. A távolban csillogó tengervíz olyan volt a horizonton, akár egy véres seb, a felkelő nap sugarától. Néztem, hogyan nő az izzó korong, mintha minden egyes hullámverés feljebb dobná az égre. Gyermekkori álmaim jutottak eszembe, szaladok a víztükrön és nem lesz vizes a ruhám.

Levelet írnék az
éjszakának,
küldenék csókot a
holdvilágnak,
szerelmet játszanék
tölgyfalombbal:
keblemre ontanám
két karommal. Lebegnék hajnalig
pávakékben,
mosnám a lelkemet
tó vizében,
szárnyalnék messzire
önmagamtól,
csillogást csennék a
csillagoktól. Lejtenék keringőt
kósza széllel,
hagynám, hogy bódítson
lágy neszével;
nyugodni ismét ha
lenne kedve,
szívemre hajolna s megpihenne.
Őszikék éltető
gyöngye volnék,
kiszikkadt szemmel is
harmatoznék,
hullatnám könnyemet
bús harasztra
s álomba ringanék
pirkadatra.

vagyok aki vagyok

énbennem andalog az idő
bal felemen ambrózia
a jobbomon temető
előttem hódolnak parányok és nagyok
óhajomra feketévé vedlenek angyalok
s bronzba öntött buddhák
agyagba vájt krisztusok
szfinxek kába kábák
porba omlanak
nincsenek kedvemre a falak
hová bezárni akartatok
pagodák és oszlopcsarnokok
mecsetek péteri templomok
ez mind mind nem elég
az arannyal áttört salamoni dicsőség
gyalázat parázna csillogás
én nem vagyok se ilyen se más
több vagyok mint puszta tartozás
nem vagyok se szó se dallam
papíron bőrön lakni nem akartam
fogva nem tarthatnak cirádás kőtáblák
idegenek tőlem a bigott bibliák
s a koponyatermék olcsó filozófiák
nincsen jeruzsálem se róma se mekka
más istent prédikál láma pátriárka
nem vagyok az akit megszólítottatok
zavarnak a tömjénillatok
s az unalmassá skandált jehovák allahok

vagyok az akivé nem ti formáltatok

mi itt vagyunk
mi itt leszünk
még akkor is ha nem leszünk
még akkor is ha meghalunk
mi itt vagyunk
mi itt leszünk

mi itt vagyunk
még akkor is ha tengerek
sietnek oltani szavunk
mi itt vagyunk
én tengermélybe költözöm
mert felszárad a vízözön
s ha nem maradt már kő kövön
megváltom újra földemet
és feltöröm

mi itt vagyunk
még akkor is ha osztanak
parancsokat a mi batyunk
mi itt vagyunk
s mert szembeköpték arcomat
én fel nem adom harcomat
ha ellopták a társakat
az összenőtt szemöldökök
egy megmaradt

mi itt leszünk
még akkor is ha rontanak
szorítóvasak ellenünk
mi itt leszünk
én láncra vertem fegyverem
s ha két kezem már nem merem
kezedbe tenni mesterem
a szíved lángja fellobog
a szívemen

mi itt leszünk
még akkor is ha jőve jő
a kárhoztató végzetünk
mi itt leszünk
ha lábam alatt megremeg
a föld ha kőpor-fergeteg
és bulldózerhad eltemet
a zsenge fű lesz templomom
én fű leszek

mi itt vagyunk
mi itt leszünk
még akkor is ha meghalunk
még akkor is ha nem leszünk
mi itt vagyunk
mi itt leszünk

Azt sem tudom már, melyik napon,
ültem egy ócska városi padon.
Magányba fulladt a cigarettafüst,
az aláhulló arany, ezüst
s az a papírdarab a kezemben.
Ültem s velem szemben
a semmi trónolt. Kínálta fogsorát.
Nem mozdult, csak nézett, én meg őt,
üveges szemmel, mint akit megölt
a bánat s a tulajdon felebarát.
Pedig hallani szerettem volna szavát
(egyáltalán van-e neki?)
s valamit kérdeni
tőle, ha már így összejöttünk.
Kíváncsi voltam, mit mondana:
kicsorbulna-e a világ, ha egyszer
tarkómra fagyna a kaszás instrumentuma
s nem találtatnék annyi kötszer,
mi a napvilágon fogva tartana?
Írnának ládámra rekviemet?
Nevemet sírverssel balzsamoznák?
Kerítenének nyomatékul palotányi követ,
hogy arcomat beléje domborítsák?
Mesébe illő, mi több, csodás
fantazmagória, dehát
ez már régen volt vagy csak ritkán szokás.
Lelketlen emészteni a Házsongárd illatát
ráébredtem, hogy manapság
ez sem címeres kiváltság
s nincs, csak egyetlen igazság:
ki délelőtt, ki délután,
mind elmegyünk egymás után...

- Kutyus! - mondja. A kutya felkapja fejét a hangra. Bizonytalanul méregeti az előrenyújtott izét. Az illat meggyőzi.

A kislány megébred. Valahol az éjszaka elején jár a idő, tudja. Apja hajol fölé.

Kurvajó a szerelmed,
         mintha tüzet nyeltem volna
ó, az átkozott harangozás
ami elválaszt minket:
         sötétség a csillaglásban,
fekete és mély víz
         amit érted iszok
nap mind nap
         éjjel éjjel után;
Kurvajó a szerelmed,
         barlang falára cseppent
denevérhágcsó
         a messzeségből.
...úgy fénylik a nap mintha nem csak ő lakna az
égben

Lehet, tajtékzó, vad folyó vagy
vagy napbarnította föld
vagy napsugártól izzó, lángoló parázs
vagy ég vagy te, ég vagy és színed zöld
Lehet-e téged másként szeretni?
Legyen az nap vagy hold mi rádtekint,

Így látlak most de holnap ismét másként
ma égből vagy majd tűzből vagy megint.

Madár voltál, megérintetted arcom
de szívemig hatolt madárdalod.
Kígyó voltál és belém döfted mérged,
bár voltam jó- s voltam rosszakaród.
Lehet-e téged igazán szeretni?
Bolyongó szív van benned: az repít.
Nekem mindenem voltál, neked nem voltam
semmi,
hisz földből vagy majd vízből vagy megint.
................................................................

Nem tudtam, mennyi van hátra.
Az égből sem kaptam annyit,
amennyit te adtál akkor:
csak álltam és nem szóltam semmit.

Csak feküdtem hanyatt a földön,
tán éreztem is lényed száját
számon. De feküdtem némán
és csodáltam a semmi fáját.

Nem sírtam, nem is könnyeztem;
vak hittel kapartam a földet,
keresve, nem is tudom, minek
a halál utáni örök csöndet.

Már porrá váltál, de míg éltél
szerethettelek volna szóval
hogy teleszórjam végre tested
mezővel, villámmal, hóval.

Pár napja már, hogy széllé lettél,
én nem tudtam, mennyi van hátra;
csak csodáltam a semmi fáját,
s tekintetem szállt ágról ágra.

Majd hirtelen kusza lett minden.
Kis csendet kérnék, jaj, csak egy percnyit!
Jaj, hová lett a semmi fája?
Csak néztem, s már nem láttam semmit.

...a víz is eltűnt. A nap hányódik. Én sírok.

Viszonyt kezdtem egy fával
  aztán az egész világgal.

Kiszívtam minden erőt gyökeréből
  amint a nap szül fényt a fényességből.

Szétmarcangoltam összes ágát,
  szélbe kevertem minden virágát.

Majd végül szépen sárba tapostam
  levelét, törzsét, száraz halomban.

Eladtam testem, majd egész lényem
  de nem volt mit cserében visszakérnem.

Viszonyt folytattam egy fával
         aztán az egész világgal.
.....................................................

  Már nem remélem látni
  a csodát szemeidben,
az elcsodálkozott fényt
         a három külön tükörben,
a sötétkéket amint rám borítja szárnyait.
Már nem remélek semmit,
         csak szóljatok, ha megérkeztem,
  már vértől foltosan látom magam.

...most hallgat a föld. Nem látja már az eget,
nincs kihez szólnia többé.
                  Sötétség.
         Gyere, boszorkány!!!

Megpróbáltam eltüntetni a nyomokat. A lepedőt belegyömöszöltem a küblibe, és újra meg újra rázúdítottam a vizet, hogy nyelje már el végre, de az egyre csak dobta vissza a gyolcsot a hatalmas rubinpiros foltokkal, amelyek rubinsávokban folytak össze egymással. Borzalommal nyomtam le a kübli torkán, de az áttetsző vízben zajosan visszaúszott a fehér lepedő, fenyegetően vonaglott, mint egy halálra sebzett állat, és harcom teljesen reménytelennek látszott.

Úgy éreztem, itt már mindent megtettem, amit csak lehetett, még akkor is, ha kétségbeesett tevékenységemnek semmi eredménye nem volt: a vöröspecsétes lepedő a mozgó kagylóban lebegett, a ruhák pedig makacsul őrizték vérfoltjaikat a hideg tiszta vízben.

Kiléptem a fürdőszobából, és pillantásom nyomban az ágyra esett, amelyen a gyerekek hancúroztak vidáman, és amely - borzalom! - a két meggyilkolt ember holttestét rejti alsó üregében.

Most is, amint a nehézségeket felleltározta, az éjszakai ásást, a testek súlyosságát, a veszélyét annak, hogy a friss ásásra könnyen felfigyelhetnek - új ötlettel állt elő.

Nem lehet, micsoda képtelen ötlet! Előbb-utóbb oszlani kezdenek, és akkor megtalálják.

De - milyen furcsa! - nem magamra vonatkoztatva vérfoltos a lelkem: csak a családomra gondolva érzem, hogy képtelen leszek ezzel a szörnyű titokkal nap mint nap a párom mellé simulni, és élvezni ártatlan ölelését, gyanútlan simogatását. Lehet, ha elsuttognám neki, megkönnyebbülnék, de ezzel a vallomással elüldözném magam mellől örökre. Először jut eszembe, hogy nem kellett volna megtennem, majd ahogy továbbgondolom a dolgokat, egyre marcangolóbb lesz az önvád, egyre kínzóbb a bizonyosság: el fogom veszíteni őt.

Egy reggeli gyöngyszem
egy fa leveléről
alázuhan.
Egy ribiszkeágon
újra meglátom:
csodálkozom.
Már a nefelejcs is
szállást adott neki: beköltözik.
Egy égi madárka
a naphoz elviszi
és eltűnik.

Öreg kutya, hajlott gerinccel
úgy somfordál a Nap körül.
Rabló bolhái (mennyi ember!)
szívják kívül, rágják belül.

Vakarózz csak, te vén komondor:
egyet ledobsz, kettő kerül.
Tetvek és bolhák - szívós fajta,
s pusztít, mondhatni, emberül.

Veszettül kering, vonít, üvölt,
egyre közelebb, mind közelebb:
sír, forr, reng, omlik-szakad a Föld.

Szétpotyognak a ronda férgek.
"Kapaszkodók és csimpaszkodók,
nektek szebb lesz, ti velem égtek!"

Ha belegondolok, költőfeleség is lehettem volna. Boldog, elégedett, irodalmi berkekben forgolódó, méltóságteljes, büszke költőfeleség. Délutánonként lelkesen gépelném az esszéket, vitaindítókat, fülszövegeket és én olvasnám elsőként férjem legújabb hexametereit.

De lehetne most tökéletes fogsorom és merészen vállalnám sötétbőrű orvos férjemet. Kijárhattam volna mondjuk - egy fogtechnikus-képző tanfolyamot és ragyogó mosollyal fogadnám a pácienseket aberdeeni magánrendelőnkben. Gyönyörű csokoládébarna gyerekeink születnének.

De élhetnék például Vásárhelyen is boldog egyetértésben volt évfolyamtársammal, aki kitűnő szakember. Mérnökzseni! Otthon is lenne számítógépünk, és egész nap szakmai problémákon vitatkoznánk. Minden szabadidőmet arra használnám fel, hogy vele lépést tarthassak. Este az ágyban az Autocadba foglalt utasítás-csomagok előnyeit fejtegetnénk, és felidéznénk tanáraink melléfogásait. Ő mindegyre elmesélné, hogyan ejtett hibát a csapágyazás felvázolásában rettegett P.D. tanárunk, és hogy ő volt az egyetlen, aki erre figyelmeztetni merte. Úgy néznék fel rá, mint egy hősre. Számítógép-buzi gyermekeink születnének. Később IBM-hálózatot szerelnénk a nappaliba, és minden családtag saját gépen futtatná a programját.

Miért is ne lehettem volna geológus-feleség? A város villanegyedében lakhatnánk özvegy édesanyjával együtt. Reggel kávéznánk, este söröznénk és Kanadáról álmodoznánk. Ő mindenáron emigrálni akart; kissé elveszett ember volt. De sebaj, esténként mesélne nekem a zairi iskolákról, meg az afrikai útjáról, ahová édesapja vendégmunkásként magával vitte. Meg arról is szólna, hogy milyen rövid idő alatt szórta szét az apja vagyonát. No meg villogtatná francia meg angol tudását. Újra meg újra ámulatba esnék, hogy még az S-19-es hadigép szerkezetét is ismeri. Kislányunknak elefántot rajzolna két sör között, meg brontoszauruszokat - ahogy ő mondta.

De miért ne lehetnék zenészfeleség? Hónapos turnékra járnék lobogó hajú rocker férjemmel. Lefényképeztetnénk magunkat a Mózes szobornál - úgy, ahogy azt gyermekkoromban megálmodtam. Tele lenne a lakásunk hangszerekkel és többezer lemezzel. Szabadidőmben gitározni tanulnék meg dobolni. És heavy metál lenne a kedvenc zeném.

Talán vidéken is élhettem volna édes kis Luskámmal, akinek zöld macskaszemei félelmetesen villogtak, kreol bőrének érintése hűvös forrásként hatott. Aki oly gyors volt, mint a szikra, és aki azt remélte, hogy ha leérettségizem, fémforgácsoló inasnak szegődöm mellé a csapgyárba. Aki tisztességes asszonynak akart engem. Aki végül is keserűen megállapította, hogy belőlem soha nem lesz semmi!

Engem mindenki leszbikus hajlamokkal vádol miatta. Igaz, folyton csak róla beszélek. Az ő Mitsubishi nevű macskájáról, meg Mókusról, a hivatalos pasasáról, aki után hét évig járt, míg végül egy volt osztálytárs-rajongójával kezdte csalni sorozatosan. De aztán mégiscsak Mókusért fagyott le a nagylábujja a Radnai-havasokban. Nem tehetek róla hogy a pepsis nessz ma is őt juttatja eszembe. Pedig nem volt igazán a barátnőm, inkább csak afféle visszatérő motívum, az életem vezérmotívuma.

Az első Mimit Erzsinek hívták és szomszédok voltunk a szülőfalumban. Mind kiolvastatta velem a kedvenc könyveit. Két évvel volt idősebb nálam és minden fiút elhódított előlem. A fiúk azt is tartották róla, hogy boszorkány. Ezt különben a Hudiné asztala is kikopogta. Minden társaságban az ő akarata érvényesült: B.III-as vére volt! Egyszer kerek három hónapig haragot tartottunk. Akkor kezdtem el hajnali 4-től tanulni, akkor írtam életem első tízes törci-dolgozatát. De aztán kibékültünk, és év végére nem jött ki a 9-es átlagom.

A második Mimi az igazi Mimi. A női szerelem - így szoktam őt emlegetni. Az ismeretségünk elején féltem megszólítani. Féltem megkérdezni tőle, miben halt meg az apja. Végül ötödéven egy pizza mellett elárulta, hogy vakbélgyulladásban. Igaz, akkor már a bentlakás fürdőszobájában a szesszió minden éjszakáját végigbeszélgettük... Rémes, mennyi cigit bírt elszívni egyszerre. Álladóan rajzottak körülötte a férfiak. Pedig irtó arrogáns volt. Napokig vetetlen ágya tetején ült és női pulóvereket kötött - pénzért. Abból, ahogy a tűkkel bánt, láttam, hogy B.III-as a vére. Azt mondta, a szülei soha nem tudtak pénzt csinálni. Gyönyörű fekete banketti ruhát varrt magának. Amikor utólag nekem is sikerült végre-valahára leállamvizsgáznom, az egyetemről egyenesen hazamentem. Leültem a konyhaasztal mellé, rágyújtottam egy simára és rá emlékeztem. Drága Mimim! - így kezdtem a levelet, amire ő sohasem válaszolt.

Egy éves tengés-lengés után végre stabil munkahelyet találtam. Már az első napon egy irodába kerültünk - Mimivel. Annyival idősebb nálam, mint az első kettő együttvéve. És rengeteg szeretője volt. Gátlásosnak hiszi magát: ha telefonál és téves a kapcsolás, zavarba jön, habog. Meghívott egy kávéra és az ő lágy, dallamos hangján mesélni kezdte életét. Nem volt türelmem végighallgatni a temérdek férfi históriát. Mindjárt az elején félbeszakítottam: hát te is boszorkány vagy?

Én az ismétlések embere vagyok, a megismételt élethelyzetek embere. Miattad! Meg Mitsubishi miatt, Mókus, az állandó pasasod miatt, meg az átmenetiek miatt. Istenem, de szeretnék a helyedben lenni! De szeretnék Mimi lenni! Nem itt körmölni az ágyban, a konyhaasztal mellett, a budin, hanem elegáns bárokban pepszis nesszt inni, gálaruhákat varrni, pulóvereket kötni, hegyeket mászni, hogy rólam írjanak mások, meg a megismétlődő élethelyzetekről. Miattad vádolnak leszbikus hajlamokkal, pedig végül is ráduntam!

  kezed érintésétől feszültség
támad idegeimben de szétomolhatnak
kövek göröngyök don quijote-om
ábránd-ösvényein

  hajadban lennének legszebbek a halódó
bíbor alkony-sugarak szeptemberben
mikor fázósan remegnek a nyírfák
s a tócsák színét ejtőernyőző magvak fodrozzák

  ajkaid vonalát antik istennők
hideg szobrairól mintázták

  neved visszhang halkuló harangszó
kata katalin

Itt már embermagasságú a csönd
s a félelem. Sokan el is fogadták.
Mikor kell hallgatnunk? arról ki dönt?
Szabadon sárgulhat az érzelem s az akták.

Vajon ki fog törődni énvelem?
Örökifjú nők? kutyák? a jó barátok?
Miért is van nyomunkban a félelem?
Rossz rím, de így igaz: nincs is hazátok.

Az én hazám szavakba öltözött.
Úgy óvom, mint a harmatot melegtől.

Találok én is majd, ezer között
egyetlen lányt s a varázslat akkor megtört;
mit nem szabad: minden szép szót kimondok
s lelkem meghal, pedig még vért sem ontok

Ó nagy kerek semmi!
De csodálatos lehetsz!
ha sötét szemű kedvesem
pillantását rád veti.
  Bámulatos a te végtelenséged
mely körbevesz mindent,
határtalan nyugalomba burkolja
a fénylő gondolatokat is;
az idő múlása nem változtat rajtad,
olyan maradsz, mint a homok:
akár egy maréknyi,
akár óriás sivatag - ugyanaz.
  A fénylő sötét haj fürtök,
a ragyogó szemek, langyos simogatások
meleg pillantás, dallam, ének,
nevetés, megvillanó kések,
virág, tavasz és fájdalom -
csupán torz ellenképei
világbíró hatalmadnak
Oh, Semmi!

És jött hívatlanul, távoltarthatatlanul a második világégés. Udvarhely felől széles ágyúszó gurult át a havasokon s az Úrnak ezerkilencszáz negyvennegyedik esztendejében csípős keleti füst ülepedett a ti portátokra is, ahol Nagyapád a család legerősebb tagjaként s jól számító gazdaként ugyanolyan szigorral és határozottsággal osztogatta parancsait s jól irányzott gorombaságait, mint az azelőtti években, s neki ellentmondani vagy véle szembeszegülni fölöttébb kockázatos dolog lett volna, mert néha cselekvésbe torkolló indulatai nem ismertek határt nagyanyád véleménye szerint, aki csak egyszer tett rossz fát a tűzre, akkor, amikor kimászott Cseresnyés bunkeréből, ahová Nagyapád helyezte el a dicsőséges szovjet hadsereg bevonulása előtt néhány órával, annak ellenére, hogy Samu bá', nagyanyád egykori udvarlója is ott csavargatta koszos újságpapírba örökké bűzlő, penész szagú dohányát, aki nagyanyád láttán, Nagyapád füle hallatára nem restellte felemlegetni a régmúlt búcsúünnepek emlékeit, amikor Samu bá' nagyanyádnak búcsúfiaként egy fehérszőrű baknyulat ajándékozott. Persze, Nagyapád efféle heccelődésekre érzéketlen volt, füleiből idejekorán kinövő szőrcsomók mintha azzal a céllal ágaskodtak volna ki, hogy útját állják az ilyenfajta szóbeszédnek, de Nagyapádnak, ahogy mondani szokták, több volt az esze, távol állt tőle minden féltékenységi hisztériakeltés, csak ritkán, még nagyon friss házaséletükben történt egy furcsa esemény, amikor Nagyapád egy este ott találta háza kőlépcsőjén Samu bát letolt nadrággal, éppen amint a dolgát végezte - a kőlépcsőn. Hogy mi lett a következménye ennek, hát könnyen kitalálható. Nagyapád peckes nadrágszíja és kérges, bütykös tenyere alatt. Samu bát házáig verte, s az félholtan, tolvajt kiáltva esett be a kapun, csak Bauer, a zsidó orvos tudta visszalehelni életét. Nagyapád makacs tanulatlansága ellenére (nem volt hajlandó több időt is eltölteni a palatábla társaságában, mint a kötelező négy esztendő kántortanítói szigora) tudta, hogy a legizmosabb izmus (szelét már elhozta a mezőhavasi szél) a komcsik internacionalizmusa lesz s ez egészen keletről, pontosabban a Vargahegy barozdáin fog begurulni hozzá(tok), mint ahogy annak idején, tizennyolcban, sík fejű Lenin (így nevezte Nagyapád a legnagyobb zsenit) paradicsomából hazatérő, bevörösödő falusfeleitek tették Vargahegy felől... Mondom, már Bekecsről is ontották halált termő dallamaikat az örökvíg katyusák, a németek káromkodva húzódtak vissza Hegyessor háta mögé, jött, tódult a beláthatatlan embermassza, amikor Nagyapádnak még annyi ideje maradt, hogy nagyanyád után, féltett fényes szőrű, kizabozott lovait Luka vágásának zizegő nádasaiba vezesse, ahol (ezúttal rossz) kiszámítása szerint kockázat nélkül átvészelhetik a frontátvonulást, s tán nem sok idő múlva tovább fuvarozhatja le Mezőhavas zord ormairól a megszámlálhatatlan sokaságú slipperfát, amiből rendszerint annyi pénzt keresett, hogy a Trézsibbe fertályozó dédnagyapád csak nagyokat sóhajtozott a többi puha, tehetetlen gyermeke láttán, amit Nagyapád számolt bele az örökké naftalinszagot árasztó kasztén legalsó fiókjának felfedezhetetlen mélyébe. Dédnagyanyád pedig óvta-intette leányát a pénzszámolás izgalma elől, mert gyenge idegzetével örömgutát kaphat, szegény... De Nagyapád javíthatatlan gorombaságait leszámítva, a gazdagodás reményében amúgy jól megvoltak egymással.

Persze, hogy jól megvoltak Ilus nénéd szerint, aki azt mondta, hogy zsák a foltját megtalálja, holott ez távolról sem volt igaz, mert ahogy nagyanyád, éppen úgy Nagyapád is a falu első számú családjának bölcsőjében látta meg a napvilágot. Lett is burkolt harag ebből, az Ilus nénéd meggondolatlan locsogásából, s hogy ezt Nagyapád valamiképpen érzékeltesse, repedt falú kancsót ajándékozott Ilus nénédnek, esküvője napján... Nos, asszony meg jószág dugdosása után nem sokkal beállítottak Igorék is (Igornak nevezték az egyik orosz őrmestert, aki tudott valamelyest románul is, besszarábiai lévén, így tűrhetőnek mondható barátságot kötött vele Nagyapád) szorgalmatosságuk célpontja bármilyen élelem felkutatása vala, éppen ezért nem átallották benézni a kamrákba, be a kredencbe, ahol bojárkalácsot véltek rejtőzni, szalonna, zsír után kajtattak a kéményben, bekukkintottak minden elképzelhető odúba, felhasították nagyanyád surgyé alól előhúzott derékalját, érthetetlen megjegyzéseket tettek nagyanyád még Budapesten készült leánykori fényképére mutogatva, különösen egy veres képű közlegény érdeklődött a "bárisnya" felől, akinek az arcán annyi volt a szeplő, mint nagy Szovjetunió égboltozatán az éjféli csillag.

A falu jegyzőjét sem kímélték cseppet sem népszerű cselekedetükkel, aki nem titkolt érzelemmel és virágcsokorral várakozott reájuk, hogy a csokornyújtás ünnepi pillanatában kiüljön a hideg veríték a jegyző úr homlokára, mert karórájának fémes csillogása láttán összerándult a lovas szovjet távol-keleten edződött ferde szemöldöke is, könyörületet nem tűrő eréllyel lett az óra megfellebbezhetetlenül új és örökös (?) tulajdonosa, még akkor is, ha a jegyző úr foghíjas orosz tudásával (emlékeztetőül: belevörösödött falusfeleitek tették Vargahegy felől...) s némi internacionális érzelgősséggel hivatkozott a népeket áthidaló elvtársias szeretetre, egymás tiszteletben tartására - sikertelenül. A kutatás pillanatában Nagyapád számára valami jóleső elégtétel volt az a tudat, hogy nagyanyádat a Cseresnyés bunkerében tudhatta, még ha Samu bá' vérmes tekintetét és gondolatát csúsztatja nagyanyád szoknyájának redőnyeibe, mert az asszony így férjének fogadott örök hűsége ott biztonságosabb födél alatt volt, mint otthon a házatokban, mint a hadak útját megfestő arcú, bárisnyára áhítozó orosz közlegény testhezálló közelsége. A bevonulást követő reggel, házatokban, bojári házat nem lelvén, a katonák kertetek végében gyújtottak szalmalobbanású tüzet, mire - Nagyapád tiltakozása ellenére hátracipelték az irdatlanul nagy, néhány négyzetméternyi felületű csűrkaput és diadalmasan rádobták a tűzre, várván a melengető lángokat. Lett füst, hideg és elképesztő hangorkán, amikor Nagyapád egyik szerencsétlen borja elbömbölte magát a gyékénnyel álcázott nyári födés alatt... A szovjetek pillanatok alatt a borjakra találtak és rögtön elvezették - uram, láss csodát! - az egyiket. Beláthatóan hiábavaló volt nagyanyád későbbi zsörtölődése, miszerint a borjak vesztése Nagyapád könnyelműségének számlájára írandó. Meg is kapta nagyanyád a magáét Nagyapádtól, így: "Erzsi lelkem, amíg Samuval a bunkerben kecmeregtél, haza ugyan biza miért nem jöttél?" Pedig tudta Nagyapád is, hogy ez egyáltalán nem így van, ám a megdöfés kedvéért neki így kellett hogy mondja. Nagyapád nem is igen bánta a borjak vesztését, mit tehetett volna, ilyen a háború, vigasztalta Igor. Az egyik borjú még megvolt, igaz, amikor papírt helyeztek Nagyapád kérges tenyerébe, miszerint (azaz Igor szerint) a másik borjút nem áll jogában senkinek elvinni. Nagyapád hiába nézte évek múltán is a megfejthetetlennek tűnő furcsa írást, amit egy újonnan kihelyezett járási titkár fejtett meg: "Egyet vittünk, egyet hagytunk nektek is." Így elment a másik borjú is. Velük. Valahonnan visszajöttek a katonák érte. Itt jön nagyanyád megbocsáthatatlan tette. Kimászott a bunkerből, úgy mondta, hogy Samu bá' elől...

Nem is történt semmi különös dolog igaz, csupán a vörös képű katona fejőszékre ültette s jobb híján (sietniük kellett) leráncigálta nagyanyád lábáról az ezerráncú csizmát. Ez volt nagyanyádnak egyetlen lábbelije. Noha Nagyapád iszonyúan haragudott, vigasztalta is nagyanyádat: "Hadd el Erzsim, jó, hogy ennyivel megúsztuk!"

Kaptam egy darab budipapírt
mondták - írjam rá a nevemet,
majd jó lesz a pokolban.
A legjobb, ha vérrel írom - szerintük,
de én szarral véstem rá nevemet
(elvégre budipapír, nem?)

Mindenütt budipapírt látok,
csak annyi az egész, hogy én
seggemmel nyomtam pecsétet reá,
míg mások csókokkal illették,
megint mások vérüket pazarolták reá.

Nekik - ha magas a vérnyomásuk -
         lehet megéri,
         mert adnak zöld fakabátot,
         úgynevezett "angyalbőrt".
         Aztán adnak köpködő botokat
         és éles farkakat.
         Piff-puff almát,
         no meg robbanó tojásokat is.

S mikor már felszerelték az embert,
akkor jöhetnek az elvek:
         1) Haza: érte meghalni.
         2) Ellenség: kivágni a belét.
         3) Pap: ha nem jön össze és
         az én belemet vágják ki, eltemet.
                  Hogy hová? A Hazába.
         S bőgetnek aztán egy sor könnyet
         (erre is vannak kiképzett osztagok)
         felettem mint "Névtelen Hőőős"
felett.

Csakhogy baj van, uraim,
kezdjük az elvekkel:
         1) Haza: mit érek vele,
         még elinni sem lehet.
         2) Ellenség: ha arról van szó,
         ellopom a pénzét vagy
         elcsábítom a nőjét.
         3) Pap: más is el tud kaparni.

S aztán a felszerelés:
         1) Köpködő botom nincs,
         de a farkam köpködő.
         2) Almát veszek a piacról.
         3) És van tojásom is, igaz
         nem robban, de nekem megfelel.

Úgyhogy akárhogy nézzük - nekem nem
felel meg.
De köthetünk boltot, uraim: hagyják a
felszerelést
és ide a zsoldot!

Én aztán valahogy elintézem az Ellenséggel.

Valami el kell múljon.
Valahogy el kell múlnom,
le kell igyam a sárga földig
         bensődet magamban,
hogy aztán az elvonókúra osztályon
         elvetéljelek
téged, szerelmem.

Tulajdonképpen szeretem az őszt. Egy padról bűvölöm a Hybia Park egyik fáját, melynek fogyatkozó fejdísze alatt kisleány etet szürke galambot, utolérhetetlen nipponi báj mandulatekintetében. Nagyfejű verebek szorozzák a szót szomszédasszonyian, és nagyvonalúan átsiklanak a tény fölött. Pedig az ősz számukra is fogcsikorgatós jövőt ígér. Ez alól még az ezerszínűvé vált Cişmigiu sem képezhet kivételt. Nemrég Karácsony idusán azt hitték, fordult a világ, aztán éreztük: csak fejünkbe szakadt a padlás. Ott fenn a szobor fáklyája jelzi, meddig ér itt a szabadság. Márpedig a jenki épp oly közömbösen battyog el árnyékában, melyet az elgyengült nap vetít a new yorki öbölben félelmetesre, mint a párizsi Eiffel behemótja tövében, hol bágyadt rózsaágak emlékeznek a nyár halálára. Szürkül, s az Országház a Dunára mered. A rakpart lépcsőin leszaladok a csendes folyóhoz. Csak úgy hagyományosan. Ahogy Pesten szokás. A várost neonzápor mossa, vagy a páradús éghajlat, midőn a Tower hídján eltűnődöm a folyót bámulva. A Temze ködkarikái azonban lassan megfojtják a látványt.

"Néhány percen belül földet érünk, kérjük kedves utasainkat, foglalják el ülőhelyeiket, a székeket állítsák függőleges helyzetbe, csukják fel asztalaikat, és kapcsolják be a biztonsági öveket. Tájékoztatjuk önöket, hogy a kinti hőmérséklet 15 C fok. Reméljük, kellemesen utaztak. Viszontlátásra járatainkon!"

Unom, hogy már megint késik! Méla barikák - nyájas utasok várják, hazudnék én is valami kegyeset: ugyan biza, miért késik a gép. Igen, mert mi vagyok én?! Az igazság nem érdekli őket, hazudni meg tilt a kereszténység.

Osztrák úr túl az antiterror-szűrőn, felszálló kártyáért folyamodik. Poggyásza egy lapítódeszka. Én már úgyse csodálkozom semmin. A terem közepén szigorú reccsenéssel kettétöri a csendet. Hóna alatt két lapítóval kielégülten süpped bordó vinilinbe.

Sopánkodnak az érkezők: tényleg olyan zivatar volt, uram?! Dehogy. Napok óta esőt se láttam. Meggyőződéssel állítom. Kiderült, nemrég ült el a vihar. Ez az úr eddig hol volt? - érdekli a légihölgyet. Mi köze van? - vendégségben.

Futólépek a teremig. A kövér egy karfán lóg. Kiterítették száradni. A hegyekből szenátor ereszkedik alá. Újságból megtudja, kit képvisel. Mi megtudjuk, bennünket ki képvisel. Közben egy rendőr szabotál. Piros mezőben sápadt mínuszjel kivonja a repteret a forgalomból. Odabenn tébláb újságíró beleüti az orrát a vécébe és a bokáját a biztonságiakba. Nyugalmazott parancsnok asztal alatt matat. Elveszett illúzióit keresi. Vagy az életszínvonalat.

A kövér csinos aktatáskát rugdos. Azt hiszi, neje. Vagy ilyesmi. Őserdőben érzi magát. Ímhol egy elefánt! A derék hölgy átbuggyan a kapun. Kofferja ellepi hordárunkat.

Idő van! Ellenőrzöm a terepet. Borzasztó azért, hogy húsvét hétfőjén dolgozunk. Bukarestben mindenki ortodox? Tán tud valami jobbat?! Modortalanság annyiszor feltámadni is. De van, akinek ez is megéri. Felszállás! A lépcsőn ismert fehérnép veri magát oda. Nincs helye. Nincs. Ehhez meg nincs hozzászokva. Nyakam közt sál gyanánt művésznőt viselek. Rúgkapál s közben anyámról ejt szót. Fejemen érzem: bohém művészvilág.

Tűzhellyel fenyeget. Megégetem magam. Én, nacionalista, reakciós disznó!

Szaladsz felém, repülésed visszhangozzák
a hídon nyújtózó villamossínek
kibontott kabátod cibálja a szél
sült krumplit eszünk
fényes ajkaidon párolog a tej
és megáll a forgalom.
Rohansz felém, szikrázó tömegekben kavarog
a hó
és mellettünk elutazik a város
az első gyorsvonattal.
Majd száz éves a piac,
átmentél rajta, s fejtetőre állt ekkora
szépségtől
a cigányasszonyok fejjel lefelé
árulták a tökmagot.
Az ég lilája feszesen megrepedt
- ágyadban kisgyerek vár
hempergünk a hóban,
a Fiat csak hajszolja a kilométereket.
Holnap a Bingo-ban ebédelünk
az osztriga ha héjából kiszürcsölöd
kérdőjellé változik ajkaidon
s gyönyörében odatapad
hajaddal körbetekerted a nyakamat
ezerkarú polipként összekapaszkodva
pirosan a friss hóba hullunk.
Ez a legszebb teled, mondtad
és én egész életemet
fognám neked
egyetlen havazásba.

Valamikor az egyik távoli rokonom tolószéket akart rendelni nekem, nem ajándékozott vele meg, mert képes voltam megcsókolni a lábát; nem bánom a szekeret s a csókot sem, de látogatása annyira megváltoztatott. Belém rúgott. Ő volt az első, utána nagyon féltem, hogy belém rúgnak, és belém rúgtak; néha nagyon fájt, de később megszoktam. Most elkerülnek és nem rúg belém senki sem.

Télen a legnehezebb, ott kell laknom lent a pincében, az legalább tűz nélkül is valamennyire meleg. És ha a lépcsőn már valahogy túlvagyok, s lent vagyok, félnem kell, hogy nem tudok többé a pincéből kijutni. Lent éhezem és mindenem fáj. S ha nem tudok enni, biztos, hogy innen nem tudok kijutni. Szerencsére itt vannak a macskák, a nagy tarka tudja, hogy a kölykeit eszem, a megmaradottakat megfogta s elhordta; mellékes, mit eszem, ezt az egyetlen telet még túl kell élnem.

Féltem mindig a hirtelen dolgoktól, a hirtelenül meglepő betegségektől, a pestistől, ezektől nem lehet békésen elhalni, nem is tudod, te halsz meg vagy valaki más; de itt nincsenek patkányok, pestist hozó patkányok, csak egerek, s az egereket megölik a macskák.

Megkaphattam mindent, amit a földön megláttam, ha szép volt, a földről felvettem, vele magamat felékesítettem, vagy hazavittem, otthon sokáig őriztem. Szeretek játszani a kavicsokkal, úgy szedem fel őket a földről, mert szépek. Drágák énnekem, ők vannak teleken át mellettem, belőlük készítem a naptárt, velük étkezem és nekik beszélek.

A fények már csak térdig érnek,
Arcom szétpatakzik, porlad,
Az idő csupán, mi medret
Szab gondolataimnak.

Töredezett vállamon a napok
Koptatta foltos gúnya lóg,
Sziklarepedéseimre
Sugarak nem valók...
Maradok szürkén,
Szétpatakzó, elhulló szemek,
A homok szilárdsága,
Mit adhatok neked.

Ha álarcod lehull és ezer ránc útra kel,
Tévedéseidnek ára önmagad,
És nap nap után nem múlhat el,
Hogy ne lásd álarc-arcodat.
Új smink fest majd arcodra új mosolyt,
Álarcod színes új világ,
S ha kőkemény arcvonásod fojt,
Azt mélyen önmagadba zárd.

A nyár lehűlt és én
veszekedtem mint rossz gyerek
a letört rózsák előtt
egy idegen kertben.

Közel kerültél hozzám s
könnyebb máris a tekintet
a fájdalom irányába.
Ujjaid tiszták, mint az étel,
mit a számhoz veszek, mint a
mezőkön szaladó végtelen patakok
és hűvösek, mint téli kövek
a föld szegény párnájában.
Tedd hát tenyerembe kinyíló ökleidet
s emeld meg szavamra a fejedet,
hogy szemedet lássam,
s benne az igazat.
Mert félek én is, mint a sötétben
hagyott öregasszony,
s ezért nyitom meg előtted
esőben a kapukat.

látod milyen egyszerű az
mellettem vagy
és te sem én se tudjuk
hogyan történnek a csodák
én szeretem tiszta hajad fénylő barnáját
te pedig ha megölellek
én verset írok
te tanulsz
kedd van
és szeretlek

Mintha fehéren tűnődő papirosra írna az ember,
s a betűk sűrűje képet rajzolna önmagáról.
Mintha nem volna ezüstös szürke, pancsoló
szépszívű piros, fűzfasárga.
Mintha az ecset már nem érné el őket,
hogy a feszülő vászonra csorgassa a palettáról.
  Egy föld-rög elég nekem,
  három vonalból felépítem
  a kiégő magányt,
  egyetlen színnel erősítem
  mások életét,
  (mert megmarad, ha viselik,
  kik velük megélték.)
Bejár engem az erdő éjszakája,
fák roppanó, terhes sikolyát, gyökerek
fulladó kínját hazahozza nekem.
Harsog a fehér, mint a nyílt seb virít
elfér a két arc, egy ott s egy itt.
Alszanak a fák,      bogaik várják
alszanak a földek,    hogy értük jöjjek.
Milyen csendesen megvan az ember
- hangját ha hallja szinte fél -
három szobában,
mint egyetlen szív dadogása
három külön testben.
Még ajtót nyit a nyárnak,
elbeszélget a szép mezőkkel,
aztán hadd jöjjön az ősz is,
mámoros, zsibongó vad zenével,
s ha már a huzat besodorta,
kap helyet a tél is.
  Úgysem a havak, a jegek villogó hidege
  az ujjaimat keményítő fagy ijeszt,
  elmegy s megjő ismét, ilyen a rend,
  de hogy a puffadt hóra kirajzoljon
  a gyümölcstelen ág,
  az fáj, Uram, az fáj.

Komor novemberi délután. Kilépni a hidegbe a langyos, izzadtságszagú könyvtárból nem a legkellemesebb élmény. Kissé szédült, az olvasástól, vagy attól, hogy nem evett semmit ebédre. Maga elé nézett, nehogy elcsússzon, erre beleütközött valakibe a kapuban. Nevetés, káromkodás. Már régóta nem vette szívre az ilyesmit. Tíz éves korától (amikor egy nyolcadikos elverte, mert az öccsét védte) tudta, hogy semmi előnye nem származik abból, hogy ő lány.

A fagy elvette ettől is a kedvét. Kipirult, kezei ledermedtek, tekintete ide-oda cikázott, tájékozódott: kikerült egy öregasszonyt és átszaladt az úton, pont amikor a stoplámpa pirosra váltott. Sietett, de már nem tudta, miért.

A park üres és értelmetlen volt, mint egy komor novemberi délután. A szél kiszabadult a város szorításából és őrülten hempergett a padok közt. Talán beteg volt. A lány nem tekintett fel, amikor valaki megbotlott és leesett mellette. Ezek a jelenetek egész napját tönkre tudták tenni, most mégis mosolygott.

Sötétedett. A homályban felfénylett egy nagy, magas ablak, és ő mohón, kíváncsian állt meg előtte. Egy csillárt látott, alatta, az asztalnál egy felnőtt (férfi? nő?) és egy gyerek (gyerek vagy unoka?). Nem állhatott ott sokáig: közeledni hallott valakit. Elrendezte a sálját és betért egy szűk utcába. Mintha sohasem járt volna errefelé.

Egy kutya elkezdett csaholni. Majd még egy és még egy. Az egész környék visszhangzott tőlük. Az állathangok közé mintha emberi hang is keveredne. Eszébe jutott: másnapra még le kell másolnia tíz oldalt. Ezek az idegbajos kutyák halálra ugatják egymást, de a gazdáik annyit sem tesznek, hogy kinézzenek az ablakon. Vagy mégis kinéznek? Ott, a kulcslyukon. Vagy a sötét ablakokban.

Lábai. Mintha nem az övéi lennének. Lecövekelnek két lépésre a férfi lábaitól. Furcsa, hogy milyen forróság lett hirtelen. A férfi himlőhelyes arca is milyen piros, pedig fehérnek kéne lennie itt, a villanyoszlop mellett, a fényben. Sasorrú. A szemei is vörösek.

Mivel fogytán a gyümölcs,
már kérgét rágjuk a tiltott fának,
csak meg ne szűnjön köröttünk
                  a kiismerhetetlen,
hisz akkor tönkretennénk
az utolsó mentőágat is
ami talán kivezetne
                  önmagunkból.

fatuskóba sóhajtott jajok
keresik a megértő szívet
a fában
hisz vérző csonkok
égnek szíved helyén
emlékük fényes baltaél
tátong a seb
s a favágók csak vágják
a fát szíved fölött
talpad alatt a lépcső
érzed? - hideg
megborzongsz
körülölel a semmi
szeretnéd karjába tenni
maradék idődet
de nincs reményed
utolér a depresszió
agyonhajszolt világ
nyújts nekem sötét menedéket
ha fényes csodát nem lehet

Huszonnyolc éves vagyok, s még mindig nem tudok semmit sem felmutatni, pedig teljesítményorientált világban éltem. Nekünk mindenkinél mindig jobbnak kellett lenni, kétszer jobbnak. Persze, ez az egész bebiztosítósdi kisebbségi érzésünkből következő kompenzáció. No, de nem ezt akartam fejtegetni.

Szóval, huszonnyolc éves vagyok, és ezidáig nem helyezett el a társadalmi gravitáció. Hű, ez vegytiszta Szilágyi Domokos! Függök a légben és a föld közt, választhaték vón jobb időközt. Természetesen, ez is Szilágyi. Ez a sok idézet olyan posztmodernes... Na, most már ideje, hogy a lényegre térjek. Azt már említettem, hogy huszonnyolc évesen nem vittem semmire, és most úgy döntöttem, hogy író leszek. Természetesen nem úgy történt, hogy felébredtem egy reggel és... Szóval, a sablonos sztori. Az ilyen anekdotákat már a húsz-harminc kötetes befutott írók szokták mesélni, miközben arany pecsétgyűrűjüket a martinis pohárhoz kocogtatják.

Én régóta érzek késztetést ilyesmire, vagyis az írásra, hiszen annyi minden történt már velem, életem kész regény... Ha író leszek, ilyen előregyártott falvédőszövegeket nem fogok használni. Valami újat, valami mást akarnék. Tessék, még egy közhely...

Végre egy jó kifejezés. Ilyet sokat fogok írni, csak azt kell megnéznem a szótárban, ha egybeírják vagy külön. Egy író nem blamáltathatja magát egy gépírónő előtt... Hülye szótár, nincs is benne ez a szó! ... Akkor ez óriási, egy új szót ötöltem ki! Kezdetnek nem is rossz. Csak gyakorolni, gyakorolni. Die Übung macht der Meister. (Vagy ez nincs is németül?) Mi lenne, ha fordítással kezdeném? Szó sem lehet róla, az nem elég eredeti.

Be jó lenne gépelni, de nincs gépem, persze nem is tudok bánni vele... Majd az első honoráriumból veszek egy gépet, a másodikból beiratkozom egy gépírói tanfolyamra.

Ki beszél itt nagy íróról? ÉN egyszerűen KÉSZTETÉST érzek magamban, egy NOVELLÁT AKAROK ÍRNI, amivel benevezhetek egy pályázatra vagy elküldhetem a helyi napilap "Új tollak" rovatához, ott úgyis olyanok jelennek meg, melyeknél én biztos jobbat tudok írni. Már csak egy jó téma kellene, és a többi türelem kérdése.

Tessék, most nem jut eszembe, pedig annyi minden történt velem. Próbáljuk meg kizárásos alapon. Nem írok tudományos-fantasztikus irodalmat, nem szeretem, meg minden. A szerelemről mindent megírtak... Mi van még? Esetleg krimi? Simenon meg Marlow, Agatha Christie stb. után... Na, ne, tisztára bukás lenne.

Nézzük csak... Megvan: "A Jerikói 1. számú Állami Építkezési Vállalat igazgatóját, Kőműves Kelemennel való tárgyalása után letartóztatták..."

Marhaság. Baromság. Szinte minden Bajor Andor humoreszkben van egy ilyen lehetetlen név. Már hallom az irodalmárokat: "...a fiatal szerző nem tudott kilépni a bajori humor stílusából". Holott rám senki sem lehet hatással, én új hang vagyok, azaz akarok lenni.

Egyszerűsítsünk: K. úr.

Ha lenne egy nevem, már indulhatna is az egész, vagyis a szegénységről szóló paródiám. Arról szólna, hogy Valaki (ez lenne a név, amit keresek?) két éve munkanélküli és elmegy a postára bélyeget nyalni...

- "Tejfoggal kőbe mért haraptál?"
- Mert üvöltöttek apám porladó csontjai.
Hirtelen minden elroppan
vagy lassan elkorhad,
a múltat lábszárcsontommal áshatom ki.
A puhára ázott zápfogakkal
  megtámad(om)
az óriási betonbunker(t).

Az egyenlő méretű fák nem természetesek
de az egyformán mocskos vasbetonházak
s a mikroszkopikusan egyforma kétlábúak
ott rakják egymásra a sokasodó éveket

  Paloták a dombtetőn
  magaslanak kevélyen
  ormolnak
mint a sokerejű hegybércek íve!
  Tövében egy putri nyoma
  a harc után
  ott mindig otthont találok.

megyek -
kikopik alólam az út
lábnyomod őrzi a szél
kövekben látom az arcod
megyek -
riadtan sikolt a szürkület
parányi szemcsékként folyik az idő
álmából felriad a pók
megyek -
számolgatom a harmatos fűszálakat
könnyeim elnyeli a föld
érintésem elhajlik a szélben
megyek -
s benned kővirágok törnek a
         halhatatlanság felé

a SZÖRNYETEG alszik,
ki kéne használni az időt -
                  magunkat
                           magunknak -
k.... párjanincs királylányok
belefoszforeszkálnak bíborszínű pofánkba
                  alázatnak
ó, uram, add meg nekünk mindennapi
                  szenvedésünk,
takard el esetlen vigyorgásunk két pohár
                  bor között
add meg a szitakötők szabadságát
add meg a korallzátonyok árvaságát
add nekünk a gyönyör kísértését
töröld le posztumusz könnyeinket a
madárijesztők, varázslók porlepett arcáról,
töröld el hitegető emlékeink a holnapról,
szüntesd meg bálványimádó gyökértelenségünk
  és bocsásd
         bocsásd meg
                  (nem)létünk

még nem ért véget a halálom
írok mert a kéz belereszket
a papírba. kábítószer, fehér
vonaglás fekete gumibotok között.
agyam fűszer
ne kergessétek a neont a kihűlt utcán
hagyjátok a kecske szakállát
ne tépjétek ó ne tépjétek!
gyorsvonat, babám combjai közül lüktetnek elő a forró sínek.
peronon alszom (s nyögöm): álom az élet.
az ondó akaratlanul is elered
mert életre tör minden parány színeket fogdos össze a lepke
hogy este a sötétben a halálnak
kínálja fel magát mint kedves áldozatot.
öntudatlan lebegés
fehérből feketébe és vissza
és körbe magam körül
egészen fel fejem búbja
fölé. süvítő vasgolyó fejközelben
az aurán keresztül, bilincs-szavak mögött rázom a rácsot, kábítószer,
fekete vonaglás fehér mezőn
a fű elaltat, átszúrja szívem.
de még nem ért véget a halálom.

         Mit is gondolok én most? Hogy a
                  kiismerhetetlen Mágus
ügyködése nem kő vagy arany hiányán múlik.
De sem a kő, sem az arany nem ugyanaz már, mely
egykor mindent megmagyarázott. Valaki mégis
megrendelte ezt a világot, melyben élünk.
                           Szarkofág
mögött, hazugul, kergén. Éljük az Ő reményét.
Valami nagyon hiányzik.

Világból ha tűnsz ha élsz
világtól ha nem s ha félsz
szótlanság ha nem s ha fojtna
szólnál csak ha rendre sorra

Szólnál csak ha látomásról
Szólnál csak ha látomásról
mindenségen araszolva
  világ rendjét panaszolva
  szólnál csak ha rendre sorra

Éhes vagy ugye? Haragudj!
Csak zsírunk van, inkább aludj!
Tudom, utálod, én is úgy,
akárcsak te, kis nyomorult!

Álmodj víg, sárga sajtokat,
libegő, rózsás húsokat.
Gyűljön tőlük az akarat,
mely a zsírból sonkát arat.

s így loholunk el egymás mellett
párhuzamos büszkeségünk
befele sikolt
magunkba ráncolt
közlőcsatornáink eldugultak
ágyaink asztmás zegzugaiból
kapkodunk szeretet után
egymást vágyva
és egymásra várva
hogy kimondjuk a kimondhatatlant

talán a szavakon túl
létezik iker-állapot
egyazon burokban megtűrni
a nyerve veszítőt
és veszítve nyerőt

vala
hol
vala
min
túl__________
________talán.

azt hitted álmod teljesült
de csak az almák köptek vöröset

azt hitted lázam viharos
de megbénított az örömed

azt hitted csókunk égbe száll
csak tenyérbe hullt majd rámborult

azt hitted hogy egy kezdet nyílt -
a végen is már rég túlvagyunk

azt hitted mindig is szerettél
csak tadadam tatta tadadam

naiv vagy kedves
ez a vers nem neked készült

kettő: Frame*

Gyűlnek a kapualjakból, szemeteskukákból a kanálkák, egyszínűek vagy tarkák, lehet számolni őket, figurákat rakni belőlük, szortírozni, milyenségük és minőségük szerint, dicsekedni velük, eltörni őket, veszekedni felettük. Ez az unokák, a mi dolgunk. De erre csak később, otthon kerül sor. Egyelőre követjük nagyanyánkat, Móni és én. Nyirkos a tenyerünk az izgalomtól és türelmetlenségtől, de nagyanyánk nem kegyelmez, a gyűjtés az ő feladata.

Nézzük tehát, s nem élőlény ez a fejkendő. Nem rakoncátlankodik ki alóla a hófehér haj, öreg, mint nagyanyám. Csak a ráncai vannak meg, a redők a fül tövénél. Mozgékonyak, ezek jelzik nagyanyám hangulatát, mosolyra tudnak szélesedni, legörbülnek, mint egy szomorú száj, vagy nem mozdulnak, s olyankor baj van: haragszik nagyanyám.

De a kölykök nem értenek a fejkendőkhöz, kapitányuk gúnyosan mosolyog, egyet köp, aztán még egyet. Mikor köp, olyan mint egy villanypózna. A pózna tetején ott a madárfészek, a haj. Nem tudom, melyik madár lakna abban a hajban.

És ott vannak a láthatatlan vezetékek is - biztosan bioáram kering bennük, mely a kapitány minden megnyilvánulását közvetíti az alattvalók felé. Minden gyerek egyszerre mozdul meg, körbeveszik nagyanyámat. De nagyanyám már a boszorkányköröket is megszokta, nem zavartatja magát, ahhoz túl józan. Bezzeg Móni már fészkelődik és őrli a semmit a fogaival. S mire bezárulna a boszorkánykör, addigra ő ott landol a szemeteskuka tetején. Még nagyanyám is megkövül, Móni pedig bömböl, mert kificamodott a bokája.

Pár pillanat, ilyenkor minden hallgat. Csak Móni nem. Nem tudom, hogyan képes összeegyeztetni ezt a kettőt: a hős és bősz ugrást, meg ezt a magától értetődő nyivákolást. (Ezért nem lesz belőled végérvényesen összezárható utazótáska - mint ahogy nagyon rég kívántad. Ha el is húzzák rajtad a villámzárat, lehetsz bárhol, te szétszórt vagy és figyelmed mindig ott erősebb, ahol egy élmény a legfrissebb, inkább szétpattansz legszilárdabbnak hitt részeden, csakhogy több külvilággal érintkező pontod legyen. És bámul a négy égtáj felé, meggyőződéssel, de valahogy naivan. És minden seb és minden karcolás elmúlik rólad, mert végül is nincs ideje befészkelődni a mélységekbe.)

Aztán fel-, majd széthullámzik a nevetés, egyre többen gyűlnek körénk, legtöbbjük gyerek, tetszik nekik a helyzet, meg a testvérem. Móni már nem sír, öleli nagyanyám derekát és nézi a kapitányt. Tágra nyitott és nem összeszűkült szemekkel. Ő nem akar hatni senkire, csak nagyanyámat védi, nincs összeráncolva a szemöldöke, figyelmeztetés sincs a pillantásában. Csak néz egyenesen a nagy fiú szemébe, és valahol bent, a szembogarak mélyén ott a Nap. A ragyogó, tiszta Nap.

A kapitány kezd ideges lenni, erőltetett minden mozdulása, nem tudja, hogyan tovább. Nagyanyám tudja. Belehajol a kukába és kiemel egy törött fagylaltoskanálkát. Móni tekintetével nem ér el a kanálig, megkapja az első rúgást. Én adom vissza valakinek. És máris ott csücsülök a kuka aljában, számtalan kéz nyom lefele, hallom, hogy Móni ordít és hallom nagyanyám csitító szavait. De csitulás nem jön, elsüllyedek és rám csukják a tetőt. Kint nagy a dulakodás. Móni nem hagyja magát, sír és üvölt, elképzelem, hogy rúgkapál.

És megyünk az úton, a kanálkás zacskó apám kezében és egyre gyűlnek a kanálkák.

A "Paradicsom" nevű lokálban is a hideg volt az úr: a dermedt, nedves falakból szüntelenül szivárgott, lopakodott a reszketés. Mi azonban - a tartós zord idő ellenére is - hetente legalább egyszer összeröffentünk, ha másért nem is, de hogy együtt szürcsölhessük dideregve a forralt bort. Emlékezetes nap volt, mert (valószínűleg tévedésből) a forró itókából nem hiányoztak a fűszerek. De az illatos füvek se tudták feloldani a szipogó csendet: mindennapjaink annyira megromlottak, hogy szavainkat elnyelte a gond fojtó-maró füstje-ködje... Miért is gyűlünk össze, miért makacskodunk, ha csak pillogni s hallgatni tudunk (s merünk), mint megannyi süket lepényhal a fagyos tengerfenéken?

Az ilyen általános kedély- (és hőmérséklet)eséseket használta ki Turzó Pista, ismertebb nevén Velúr, a retúros. Turzót soha nem vettük be a csapatba, de ez őt nem érdekelte. Az alacsony, fekete emberek harsányságával igyekezett uralma alá hajtani a Paradicsombeli társaságot, no meg a hideget. Napról napra nehezebb volt a dolga, ugyanis viccei fura módon pont a csattanóra ellaposodtak, hírei - s ezen keresztül ő maga is - egyre megbízhatatlanabbá váltak, például ha tízről volt szó, egészen biztosan negyvennél többet mondott. Kórrá fajult nála a túlzás, a nagyotmondani-akarás. És mégis megtűrtük, hallgattuk, mert amikor pénze volt (s általában volt), züllött milliomosfi szertelenségével fizetett, rendelte a gőzölgő borokat, egyiket a másik után, alig győztük nyelni. A potyapia mindig megtette hatását...

- Képzeljétek el - kezdte (mindannyiszor ugyanúgy), - egyik ilyen jeges délután nem volt mit csinálnom... Így hát alaposan becsavargattam magamat takaróimba, s ledőltem pihenni.

- Szóval, ledőltem pihenni. De sehogy sem jött álom a szememre. Amikor tétlenül fekszem, mindig elkap egy meghatározhatatlan eredetű nyugtalanság: az az érzésem, hogy valami nagyon fontos, jelentős dolog történik körülöttem s én elszalasztom... félálomszerű, hipnotikus tompultságban kezdtem öltözni. Ismeretlen erő lökött kifelé, ki még a városból is. Vakon hallgattam e földöntúlinak tűnő üzenetre, hívásra, és az ítéletidő ellenére lépéseimet alaposan megszaporázva indultam a város széle felé. Gondolhatjátok, húsz fokos hidegben sokszáz méterre a kerekerdő halódó fáitól, suhogó egyedül voltam...

- Tehát - folytatta élénken - senkivel sem találkoztam. Ki is merészkedik ki ilyen időben? Fájt az arcom, zúzmarás, zsibbadt szám minduntalan sírásra görbült... Na, szerintetek ki merészkedik ki ilyen gyászos időben? Közülünk, állandóan előre gondoló, töprengő óvakodók soraiból talán senki; még a csavargók is rezignáltan visszavonulnak a piszkos állomásépületbe... Vannak élőlények azonban, amelyek nem tudnak felkészülni a viszontagságokra, csak vad, nyers ösztöneik hajtják őket. A legerősebbek is állandó harcban élik túl az ínséges időszakokat. Ilyen tipikus téli szenvedő a farkas... Igen, na! Mit néztek úgy, mintha farkast látnátok? Igenis, magányos ordassal találkoztam. Az idegen szagoktól, az embertől való félelmében hason csúszva közeledhetett a városhoz: tisztán láttam, hogy a hasán csüngő jégcsapos szőrcsomók közül vér csepeg. Mereven állt egy seszínű öreg tölgy tövénél, mintha csak számolgatná a füstköd borította tömbháznegyedeket. Gondoljátok el, mily félelmeken mehetett át, amíg eljutott az emberig! Ahogy észrevett, azonnal lesunyta magát. Az éhes ragadozók jellegzetes, erejüket elrejtő csúszó mászásával közeledett. Láttam kocsányon lógó szemeit, kopott irháját, élesen kirajzolódó bordázatát... Pánik nélkül tudatosult bennem a veszély. Tudtam, erősebb, mint én, mert legelemibb és legerősebb ösztönei hajtják: az éhség és az étvágy. Menekülési lehetőséget keresve néztem körül, de ezt is inkább csak formaságból, hiszen tudtam, hogy a fákig már nem juthatok el. Semmi, de semmi esélyem... Indulásból vesztes voltam. Ráadásul még rossz szabású, nehéz télikabátom is akadályozott a mozgásban. A farkas nem forgott, nem mérlegelt, lassan és biztosan közeledett. Hét vagy nyolc lépésnyire - egy jobbacska ugrás - megállt. Nem tudom, miért nem féltem, vagy legalább is azt hittem, nem félek... Talán, mert helyzetem annyira reménytelen volt, hogy a félelem, az ide-oda futkosás, a pánik, kiabálás - csak nevetségessé tették volna tragikumomat, a menekülő béna ember szobrának éreztem magamat... Csak a saját, belső nagy tehetetlenségem fojtogatott, pedig tudtam, tudtam, pillanat kérdése csak és ugrik!... Pillanat! Ez árva pillanat alatt özönleni kezdtek felém börtönszerű életem képei... Tisztán emlékszem, hogy semmit, igazán semmit nem sajnáltam itt hagyni... Talán csak azt az illanó fénycsóvát, mely be-betört a rácsok között: a szerelmet. Az a pillanat a nagy megvilágosodásé volt. Gyerekkoromban úgy képzeltem, hogy a régmúlt idők nagy gondolkodóit, költőit ilyenszerű pillanatok ihlették, vezethették... Leengedtem kezeimet, nem is próbáltam védekezni: hadd jöjjön - ugrált a gondolat, mint a titokzatos atomok, s ezen ugrálással együtt elviselhetetlen fájdalom tört testemre: mintha késeket szúrtak volna nyeszlett porhüvelyem legérzékenyebb pontjaiba - megannyi ádáz dühvel döfött penge. Mint a bonyolult, beteg lelkületű matrónákra, akik csak éles fájdalmak mellékhatásaival jutnak el az orgazmusig - rám is úgy hatott e fájdalom: hirtelen megértettem, mily kevés dolgot érthetek meg e világból, s ez a kevés is mennyire jelentéktelen... Abban a pillanatban az összes éhező gyermek mardosó éhségét éreztem torkomban és gyomromban, a több és a béke után sóvárgó gyerekek vágyai szorongatták szívemet; pusztító betegségek kezdtek tombolni bennem, oly kínokat okozva, melyek csak öntudatlan halál-ordítást szülhetnek... Fölégetett országok, népek mártírjai féregrágta karjaikkal intettek, s felelősségre vontak: mit tettél TE a mészárlások megakadályozásáért?! És egyszerűen nem volt válaszom. Talán Buddha vagy Jézus érezhetett ily szenvedést, mielőtt sikerült legyőzniük magukban minden elvakultságot, szenvedélyt... Csakhogy az én agyamban a be nem tartott parancsolatok mint szeges korbácsok csattogtak... Abban a pillanatban tisztábban, józanabbul láttam, mint bármikor eladdig, magányra ítéltségünket, a gondolkodó ember gúzsbakötöttségét, egyre apadó népemet, amint a legsúlyosabb, legelveszejtőbb iga alatt is széthúzzák acsarkodó főpapjai, álértelmiségi politikustanoncai: minden nyomorúság a nyakamba zuhant; a sajgó egyszeriség, az okos emberek axiómái, a tudatlanok sóhajai, epekedő vénlányok szüzessége, kamasz fiúk türelmetlen tanácstalansága, kielégületlenek sikertelen maszturbálásai, hogy megint nincs kenyér, hogy drága, drágább, még drágább... elérhetetlen...; láttam, amint ellopják tűzhelynek képzelt szabadság-reményünket; újra emberek, társaink, szeretteink tűnnek el, mert nem az előírt tézisek szerint gondolkodnak, láttam, ahogy megállíthatatlanul ismétlődik e balkáni tragédia, ahová utóvégre nem is tartozunk és mégis szenvedő alanyai vagyunk; ott voltam, amikor meghalt a gyermek - szerény bizakodásunk - mert nem volt tízezer, hogy előre odaadjuk... A halál várt a farkas torkában. Abban a pillanatban tudatosult, hogy mi még a halálban is megalázkodunk. Nem azért, mert esetleg egy oktalan állat tovább él testünkből, nem... a végső megaláztatás az a tudat, hogy tehetetlen az ember. Már-már vártam, sőt sóvárogtam az állat ugrását! Szemeimet lehunyva, a magamra kényszerített sötétségben éreztem, hogy a halál csak egy pillanat, míg az élet, az élet - talán utólag már mindegy is, hogyan alakult - valami, valami, ami több a mindennél! Az ugrás késett... késett, amíg azon kaptam magamat, hogy farkasszemet nézek a farkassal. Pszichopata gyilkos szemeiben mintha könny csillant volna - azt hiszem, titkon mindenik halálraítélt ilyen könnyben reménykedik. Lehet, csak én láttam ezt a könnyet, már nem tudom. Azt sem tudom, mit láthatott rajtam, mit súgott csalhatatlan állati ösztöne, csak azt láttam, hogy megfordul, s akár egy kivert öleb, behúzott farokkal eliszkol... Félig fagyottan, remegő lábakkal értem haza. A neonos előszoba falitükrében vettem észre, hogy kiruccanásom alatt teljesen megőszültem...

Hirtelen csend lett. Velúr pöffentett néhányat, ahogy az ócska autók motorja szokott, mielőtt befullad, jelezve: vége a mesének.

Amikor anyjából a gyermek elköltözik
oda ahol anyjában nem él gyermeke
gyerekében nem él anyja
eleven árva a neveletlen fiú
amikor kétszeresen árva
a léprecsalt fehér fürtök
hurkán megvénült anyja
Ahol hordoztál nekem nincs helyem
Ahol nincs helyem ott életem didergetem
a szíved alatt nyújtózkodom
lefekszem
az ős-tudatlanságba
rajtad keresztül
vissza nem menekülhetek
ahol nem menekülhetek
ott kereslek kergetlek
ahol az öl utamra kergetett
ott feledtél valahol meztelen
amikor kívül szépen betakartál
szidásoddal öltöztettél -
elfelejtettél megfordítani
magamra maradtam
csupasz sebek lelőhelye
amikor az út előtt megállítottál
megfogtad kezem elkergetted a lelkem
nem neveltél engemet
a testem elhízott
elhízott bennem ami hiányzik
elfelejtettél beszélgetni velem
elfelejtettem beszélni
elfelejtjük amit nem ismerünk
amikor minden felemás
szeretet
akkor tudja mire vágyik
a szeretett
csak ami elköltözik belőlünk
ami hiányzik az olthatja szomjunk
az csukja szemünk
álmaink dús párnájára
amit látni szeretnénk amit nem látunk
A lépcsőházakból kiszippanthatnak világokat
áramfelhőket elcsavargatnak a sötét semmibe
ujjaink között elmorzsolhatunk hervadó
virágokat
homok hátára írjuk ideiglenes feledésbe
az időzített élet átkát születésünk pillanatát
nem látjuk de a halált irányítjuk
túléli ember-magát

álmodom álmodat
nézem az arcomat:
gyűrött és poros a vasárnap.

Cipőmben lépegetsz
lábadra taposok
testedről ingemet leveted:
meztelen nem fázom.

Te sírsz de arcomon
pörögnek könnyeid:
egy forró, más hideg, keserű.

Becsukod szemeim
tördelem kezeid.
Életem vállfára akasztod,
ruhád rám simítod.

Már egy fél napja rúgják a labdát a fiúk, a városszéli téren, ahol még valódi zöld a fű, nem tarkítják betonkerítések.

A levegő itt még szabadságszagú, ordibálhatsz, ahogy a torkodon kifér, a felhők nem szólnak le rád percenként csendháborításért, nyugodtan úsznak át az égen. És ablaküveg sincs sehol, ami útját állja a labdának. Hiába, a focit nem lehet megunni...

Gyakran a nagy mérkőzés átalakul ökölvívássá, mert ugye a döntetlenbe sehogyan sem tudnak kiegyezni. Olykor betörik egy-egy orr, de ez katonadolog, a játék szinte csak így érvényes, hogy aztán egymás nyakába kapaszkodva induljanak haza.

- Pisisek - sóhajt fel, aztán leheveredik a fűbe. Karja a párna a feje alatt, nagyokat lélegzik. Jó itt, úgy süt a nap, hogy sziporkázik minden. Kellemesen meleg a föld, jó érzés itt, ezen a smaragd szőnyegen elterülni. Milyen jó is a szabadban! Az ég töretlen kék, mintha minden mozdulatlan volna, épp csak egy pimasz kis bodor felhő merészeli megtörni az egyhangúságot.

Lent a srácok még mindig verekednek, de innen nem is látszik olyan veszélyesnek, inkább nevetséges, ahogy ott hadonásznak, és kicsit odébb egy kisfiú terül el a fűben, talán alszik. Mosolyog, éleset füttyent, és leinteget, de senki sem veszi észre.

A város fölé ér. Mindig is riasztotta a nagy tömeg az utcán, a kipufogó gáz, a rémhírek, amiket hallott, a balesetek, a gyilkosságok, a betörések, az, hogy a felnőttek is épp úgy civakodnak hülyeségeken, mint a gyermekek. Ők is éppolyan bárgyúk és tehetetlenek az ismeretlen előtt, mint a kamaszok, és igazából a felnőttek világa alig különbözik az övékétől. De most innen fentről egyforma minden, színes pontokká zsugorodott világ a kipufogók kék füstjében. Fentről minden egyformán jó és szép. Talán ez a békés, monoton lüktetés téveszti meg olykor az Istent...

Nézd, Jack,
azt a srácot hogy
széttrancsírozták a tévében!
Tökéletes.

Hófehér felsőbbrendűségünk tudatában
könnyes szerelmi vallomások és
ordenáré aktusok hevében,
konzervektől örökkévalón
tökélyünket rendre beütjük a számítógépbe,
megkönnyezzük a 37-es grafikont -
hát igen, sokan halnak meg Boszniában,
csak a fene se érti,
hogy miért néger, miért mohamedán,
miért nem ÉN,
és miért ugatott meg a szomszéd kutyája,
és miért a fák, a virágok,
az eladónő gyilkosa a város,
nem érti senki,
miért üvölt az őrült a téren,
eddig az egyetlen, kinek joga van
ÜVÖLTENI!

De ha nem vagyok őrült,
nem ÉN üvöltök -
hé, Jack! -
akkor ér-e valamit
ez a vers?

rohanj, robinson, rohanj
jönnek már a megszabadítók
sűrűsödik a jóakarók hadserege
vár a frissen nikkelezett ketrec
kiállítanak, mint ritka páviánt
ujjal mutogatnak, banánt
cukorkát dobigálnak neked
(de csak a tisztes távolból, hiszen
talán harapni-rúgni megtanultál)
mondd, péntek, hova tűntél, drága testvér?
rohanj, robinson, ROHANJ!

mert tény és törvény, hogy az idő szubjektív, tehát lemérhetetlen
ekképpen meghatározhatatlan, az egyetlen elfogadható elv, hogy a
múltból jössz és a jövő - értsd a halál - felé tartasz,
ennélfogva hatása elől megszökni nem lehet, hacsak -

ha gondolod, hogy már megértheted,
a hangok muzsikájára figyelj.
zajszilánkokra széteső csendeket
boncolj tovább, mígnem a lényeg
összeáll, a visszafogott mosoly,
a félbehagyott mozdulat, a kutató szemek
feledésbe merülő halmazából.
parányi zörejekből építsd fel a saját
egyszemélyes békédet, mert utad mellett ágál
az irigység kígyója és a kétségbeesés
szakadéka is, és halál leselkedik terád
bármelyik elvétett lépés mögül.
(ne lepődj meg, nem azért szólok tehozzád,
hogy ismételjek régtudott dolgokat,
hogy újra mondjam: csend a hang nemzője
és csöndet kovácsolnak marcangoló szavak,
rosszhiszeműek, akarva sértők,
kárörvendők, csípők, panaszosak -

én csak

szavakba öntöm azt, ami fáj.
s mennyi a béna szó, mely célba nem talál!
kimondatlan szavamra szavaim közt találj.)

kicsi vitéz
sikolts bele az idegenbe
nevess neki, hogy megszeretne
és ne mutasd, mennyire félsz.

pöttöm fiam
fehér csikóháton az álom
sárkányölő nagy vigasságon
rád vár, és hangja csurgatott arany.

hogy is tehát
az élet mérlegén az emlék?
hány órát élnél újra? tennéd?
mennyi a fájdalom, s mennyi a vágy?

vigyázva lépj.
fű ne hajoljon meg talpad alatt,
jöttöd ne hallják szunnyadó vadak
és át ne hágd a kétség küszöbét.

tudod ma már:
látod, amit akárki láthat,
magával ragadhat a varázslat
s a láthatár nem utolsó határ.

egyre jobban
elszemtelenednek a hangszórók
mint eső után a gombák, elszaporodnak
szemfényvesztők, jósok, tábornokok

szilánkokra törnek az emlékek
dédanyám mosolya tétovára fakul
és nézd ott! azt az ifjú katonát!
(nagyapám)
egyre lankadtabban indul neki
a világháborúnak.

egyre messzebb
gyerekkorom hajnali pacsirtája

a szemgödör sötétje és a tárgyak között
egyre inkább
elliptikus frázis a csend

csak a tenger ring továbbra is nyugodtan
megfélemlíthetetlenül.

Isten rendezi a csontokat:
van francia, német, angol,
olasz, amerikai, spanyol csont.
Jegyzetet készít róluk, megszámozza,
megcsókolja s beteszi az újra felhasználható anyagok közé.
Előveszi a másik dobozt és félhangosan sorolja:
ez orosz, ez cseh, ez szlovák, ez bolgár, ez román...
Jegyzetet készít azokról is s beteszi az újra felhasználható anyagok közé
Elfáradt, álmos lett, gondolta
keres egy zajmentes időhullámot,
mikor megakadt szeme egy újabb dobozon.
Egykedvűen belenéz és megállapítja: magyar csont van benne.
Előveszi memóriafüzetét és beleírja:
"A magyar csont feljegyzése, számozása és újrafelhasználhatóságának
megállapítása holnap folytatódik."
Gyorsan elkergeti a csillagokat
százezer fényév távolságra,
s a puha sötét plédjét
szemére húzza.
Körötte csend, alvó csönd,
a nyugalom békét álmodik s mosolyog,
a csóktalan magyar csont virraszt:
várja Istennek ébredését.

halmokban könyvek feküsznek előttem
halmok és könnyek
s bölcs meghaltak szava visszacseng
ha átlapozok szerre mindent
amit könyvnek neveznek

és amikor minden diák könyvet lapoz
kezében tartva
szeme előtt káprázhatik a sárga s gyűrött lapok
holtan csengő birodalma
nem beszél a könyv csak ásít ha szétnyitják
hulló szürke porok hangját el
szemét be torkát megfojtják
a nagyszemű tátott szájú iskolák
vénen s bölcsen kopaszodnak

hullnak a könnyeim egyre hullnak
iskola szeretnék lenni
bölcs kopasz és néma
kit ha széttárnak némán ásítson
zsibogó diákélet szálló porában
igen nyelni csak egyre nyelni a port
kéményemen szálljon a láng
bölcs eszmék és merész álmok

Nagy kövér hólyagok
lustán csüngnek alá
álmukra ráborul a szelíd por
a fakószürke pongyolás

alszik mélyen mélán
álmában lakodalmat álmodik

hol füstben táncban kavarogva
- behúzzák -
felhorkan egy öreg gyerek
s bort kiált

megrezzen a gerezd
a hajnali harmat úgy csorog a szemről
mint álmából felsíró
kis gyerek félelme

...Nekiütközöm a folyosón, megkérdem, hová megy, azt mondja: "ki". Mondom, hogy más se hiányzik nekem, mint hogy bénán, féllábbal gyüjjön haza. De ő nem, pedig milyen jó fiú volt, hányszor jött segíteni a műhelybe, aztán... Aztán, mondom, már voltunk néhányan, kiabálództunk meg mindenféle, és elindultunk. Az állomásnál megálltunk, hogy az állomásfőnök szedje le azt a ronda képet, de az nem. Végül csak engedett, méghozzá úgy, hogy elszaladt.

Jött a vonat, a kalauz nekiment az egyik gyereknek, hogy hallgasson, és csak ütni kezdte. Erre mi neki... Meleg volt, nyár, a lányok csak úgy integettek, ahogy vonultunk végig az utcán, aztán jöttek... Nézd, már megint jönnek... Érezte, hogy nagyon meleg van, nagyon meleg. Csak úgy párállott az utca az összecsomósodott emberi tömegtől, ahogy taszigálták egymást, aztán futni kezdtek, azok meg utánuk. Ő a falnak támaszkodott és várt. Az egyik azok közül észrevette, hogy ott áll egyedül és rálőtt. Nem talált. Rálőtt. Nem talált... Akkor hirtelen végigfutott a hátán a hideg. Ez már tét Ez már tét. Hátat fordított és elindult. EGY LÖVÉS DÖRDÜLT. EGY LÖVÉS. ELTERÜLT A FÖLDÖN! Egy lövés. Rájött, hogy ez nem nyár... Tél van... tél van... tél... január... január... csilingel a szán... bátyó, fűts mán be... Mondtam neki, ne menjen, mert úgy seggen lövik, hogy soha többé nem megy szarni, de szart az egészre, hülye volt. Elcseszte. Azért jó, jó ember... Jó ember volt, ő volt a góré. Ő nem szaladt el, mint a többiek. Majdhogy megmenekült, aztán: puff! ELTERÜLT MINT EGY DISZNÓ, egyet mozdult és vége. Jó lövés volt, túl jó... Jó lövés volt, az a szemét anarchista megérdemelte. A disznó, hogy agitált, hogy tépdeste a képet, de most már cseszheti... Ebből a gyerekből még golyótartó lesz, amilyen balek, de adok én neki forradalmat... Ezennel rehabilitáljuk, a haza hősének nyilvánítjuk, és szobrot emelünk neki az utcában, ahol a gyilkos golyó érte... Le kell rombolni ennek a szemétnek a szobrát... Tente baba, tente, aludj, fiacskám, mesélek neked, nem másról, mint a forradalomról... Meglátjátok, évszázadok múltán is beszélni fognak rólunk... Az a tejfelesszájú, mindig ott állt a fűszeres előtt, mert tetszett neki a lánya. Azt mondják az emberek, hogy megtámadta a lányt... Megtámadták a lányt és megmentette. Aztán otthagyta a fűszeres lányát, és egy másikat vett el... Legyetek büszkék a szépapátokra... Ne menj el...

Súlyosabb kocogás a dobozokból
egyre több-több kocogás...
öregebb, fáradtabb matuzsálemdíszek...
nagyszülei, ősapái kis harangfióka csengőhangnak
-------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------
kicsi harangfióka hangok ághegyről visszafeleselnek
s integetnek modorosan ahogy
finom bőrű, áttetsző, szép formájú kéz
- mediális kéz -
kecsesen gesztikulál a légben,
ovális gömbök finoman lejtenek a cérnahosszon...
orsó alakú dísz csavaros, kúpos ujja
fadíszítő harmóniakedvtelésben hajol felém, feléd...
de csitt!... csitt!
halkabb csitt!... halkabb!
Odébb diszkrét csöndben
szaloncukor-összecsókolózó párocskák...
sok-sok párocska...
Üvegösszekoccanó hangulatkacsintás
hólyagarcú gömbjókedv...
         csurranó nevetés...
                  marcipáncuppanás...
Kipirulva csattan a kedv
csettintő fagyból bébúg
szobába becsellengő haranglábasan
bongó, zsongó csudálkozás
szempillantásemelintő, pislogásdörzsölintő
meleg szobába bécsellengő
haranglábas bongó csudálkozás.

Nosza, rajta! Nekihevülve pirosodjál!
Nekifeszítve
         lecsüngve húzzák
csüngnek rajtuk kicsi prücskök,
s csellózó felnőttvágyak gyerekülnek
csöppnyi dalt hangolnak most
- fülcimpányi rezdület
         kerek fülcimpányi rezzenet -
karácsonyéji dalt hangolnak.
Csüngnek, kondulnak, benne búgnak
haranglábas rímek... Kórusban te is húzzad... hogy cseng a cseng a...
         csengő halk csiling
         csengő halk csiling
sok-sok apró szín
most
         mesebazár szobában

zöldsapkás törpe, törpike-csencselő öröm közt
kamatozik a vibrafény -
csudafény
         csudafény a fán -
                  ni, borzasan -
                           ni, burkusan...

Ki lapul? Ki bújik? Ki búvik el?
Előle el...
tacskó kutyám
fél tőle
lám-lám...
gömbcsokrok csokrosan-csengő halk csiling
         csengő halk csiling -
                  kinevetik...
                           kinevetik...
csöpp...
         csöpp...
ághegyecskén gyertyacsurranó
könnyes kacagással...

ághegyecskén
         csöpp...
                  csöpp.
                           forrónyi
                                    gyertyacsurranó
könnyes kacagással
-------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------
csiling... csiling...
-------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------
Tompább nevetéssel konyhából is bécselleng
légtornászszálakon ingó
         előttünk magát billegtető
ünnepbalettező hosszú-hosszú lejtésekben
bő ruhában
         (nagyon is redős)
sok-sok omló tunikában
légáramlatot söprő, bésöprő káposztaillat
Lengő neveletlen!
Te tapasztalatlan koreográfia-tanonc:
illóredős illóhajtogatós legyeződdel...
S milyen hibás, rossz, gyakorlatlan
                           mozdulatokkal
         Orrunkat bosszantgatod?
         Nocsak... nocsak...
         Még tükröződsz is?
         ----------------------------
         ----------------------------
         Csiling-csiling ...
         ----------------------------
         ----------------------------
         Ezen nevetni lehet...
         nevetni kell...
         ----------------------------
         ----------------------------
Torzít a gömbtükör
a sok-sok üvegdísz
hogy azt hiszed
nem elég párnás a tunikád?

Zsíros tölteléknek belécsomagolod
(gyorsan belé)
zöldhajtókás, fadíszítő kedvünk
s máris
         máris
erotikus lambadában rezegteted
körbe-körbeduzzadó káposztaemlőidet
itt-ott kivillanó húsos mellbimbóid
könnyűvérű, könnyelmű illatú...
sztriptíztáncosnőnek kívánatos...
Aj! kívánatos...

De cuppantok is rajtad sok-sok eszkimóka-csókocskát

orromat hozzád dörzsölintem,
négertáguló, lüktető orrcimpákkal éhesen
vágyva mulatok veled
lambada... lambada...

Nem is lambada...
spanyol táncot jársz!
-------------------------
-------------------------
Spanyoltáncot jársz...
         csomborzsinór fodraidon
                  kaporzsinór fodraidon

Hej, cudar tánc!
Kaporzsinórt fodraidról lebontom
pillantásommal simítom, simogatom...
-------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------
         Cudar illat! Cudar tánc!
-------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------
Sok-sok bukló, boruló szoknyád
                  tunikád... tunikád...
Tunikád alatt fekete szemű buksi kreolfej
- cigányfűszer, hej! -
nyelvemre nótát borsodzódjál!
         ropogósat
                  ízeset
                           hogy
                                    Híjja-híjja az a
                                    lepcses leveles
                                    káposztalevél
                                    káposztamell
                           káposztaszoknya, hej!
-------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------
         Cudar illat! Cudar tánc!
-------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------
Csomborfarkasfogad szoknyádról letépem
derekadról
         hasadról
körülötte sonkacafat szálas öveid
hogy szalonnabőröcske zsírja homlokodon
szájam szélén gyöngyözzön...
         gyöngyözzön!
         Míg egyre csak, egyre csak
         csomborfarkasfogad bontom
                  lebontjuk
                           lebontjátok
                  magatokba bérántsátok
                  forróvérű ünnepmelegek!
                  Ti téli ünnepek!

Kék vérű nemes ereitekben most badacsonyi borpezsgés
most egri bikavér
         bennetek
                  végig-végigfolyatva
         bordó fejedelmi borszőnyeg
                  bíborhódolat
Bíborhódolat előttetek
         nektek
                  karácsonyi ünnepek.

Téli ünnepek! Téli ünnepek!
Születésnapon
         tokaji aszú-
                  aranygyöngyöző fényelixír,
                           korona fejetekre!

Pohár tetején, ni, gyémántgyöngyöző!
-------------------------------------------------------------
-------------------------------------------------------------
Boldog karácsonyt! Boldog karácsonyt!
                           - még egyszer
...Egyszer lenne folyékony fényelixír
                           évgyűrű!
Jövő év folyékony fényelixír évgyűrű!
Hát korona fejetekre!
Koccintok rátok, felétek...
                  - fehér koccanás...
Visszakacsint, visszakacsint a pohár is
Csitt-csatt! Lesz-e? Lesz-e?
Csitt-csatt! Ezüstcsatos évcipőcske?
hogy
         csitt-csatt!
                  toppintson
                           másik
                                    másmilyen?
                                             karácsony
                                                      elébe
ezüstcsatos évcipőcske...

Mit most csak elképzelni tudok
- egy igazi fürdőszobát -
Csak csempés fürdőszobában
         hófehérben
forró víz gőze szállhat úgy
karjait nyakam köré fonva
észrevétlenül
ahogyan
József Attila
sok-sok szava
burkolt
         óvott
                  melegített
                                körülölelt engem
fantázia-lenge ruhát öltött rám
lánygyerekre
övet kötött
díszövet
tapadását most is érzem
itt a bádogtál mellett.

Ezt az egy ruhadarabot nem vehetem le.
         Drága ékszer ez.
Félévhossznyi végtelen kincstár.

Nem tudom, hogy
milyen a másvilág.
Senki se tudja,
s majd
ott vajon... vajon rádtalálok-e?
Nem így...
Szemtől szembe.
Élőn-elevenen.
Mert tudod
futnék feléd
de iramlanék feléd
mindigcsak mindigcsak tefeléd
neked
tavasztzáporozó
         almavirágarcú
                  Jóság képben
                  Szerelem képben
--------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------
a nevető szavak tükrén ladikolna a gondolat
--------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------
Ingedet is
hogy mosnám!!
Csak egy hokkedlin is...

Bújnék hozzád gyöngéden
te földi létedben
koldusa a szépségnek.
--------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------
Meleg szavak
gyapjúpulóverét rádborítanám
--------------------------------------------------------
--------------------------------------------------------
Locsog a víz a bádogtálban.
Fürdés. Nyári reggel...
Onnan a képről rámnézel.

Most
mint levegőben darázsdongó fénytörés
a szemrebbenésed.

"AKKOR" is fénytörés volt.

De
sok sziromlevélnyi csókod
minden egyes hajnal-cseppben
csak nyári lenge csöndlopás.
Csak nyári lenge csöndlopás.

         csak egy-egy
         csavarsodrós gondolat
         dugja ki fejét
         a sok takaró... kabát...
         cula alól

         -5 C fok
         a lakásban

         még!

         csak egy-egy
         csavarsodrós gondolat
         lyukasztja át
         a valóság falát

hogy:

lennék barlangos, vajákos asszony
lennék vad, böjti boszorkány
vagy bármi más...
- de a vízpróbát én nem állnám ki!
Ki nem állnám, ki nem állnám,
hanem hatalmas máglyatűzben
életemben egyszer felmelegednék.

Csóvás farkú lompos idő most őszhalál:
elhullott kóbor kutyaként terül el a táj.
Porhüvelyét a múlás majd lassan eltakarítja
De most még kihűlőfélben dermedezik teste
Kilógó nyelve: ez a Sorbanálló-csönd (érzed-e?)
Mozdulatlan. Merev szempilláján
fönnakad a munkanélküli világ
mint gyári futószalagon a megállt munkaütem.
S szemvizében
         ott jegecesedik önmagunk tükörképe.
Nézd!
Fázós kutyaorr egy didergő emberen a fekete kabát

Azt hitte, hallucinál, és egy pillanatra lehunyta a szemét. Mikor kinyitotta, a láng normális méretűre zsugorodott, ám a nőalak továbbra is ott volt benne. Akkor Sylkes megijedt, lopva körülnézett, majd be sem fejezve abszintjét, kisietett a kocsmából.

A következő alkalommal máshová tért be, a sikátorok legtávolabbi zugába, ahol szinte szóról szóra megismétlődött a jelenet. Sylkes most már igazán megrémült, pénzdarabot dobott az asztalra és meg sem állt hazáig. Odahaza gyertyákat kotort elő, meggyújtotta, majd leült velük szemben és várt. Az óra lassan elütötte a nyolcat, kilencet. Tízet. Nem történt semmi.

Sylkes forró teát ivott, szamovárból, sajtos pirítós kenyérrel, és egyre megbűvöltebben nézte a nőalakot. A szamovárról és a forró teáról a széles orosz puszták, a trojkás, csilingelős szentpétervári éjszakák és a Matrjuska babák jutottak eszébe. A szobában sötét volt, Sylkes egy öreg hintaszékben ült, és csak bámult, bámult a lángokba. A látomás mindinkább rabul ejtette. Már nem járt baráti társaságba, ezért egy nap a barátai jöttek el őhozzá. Sylkes zavarba jött, hangosan, ágálva magyarázott valamit, a barátok meglepődtek, egyikük azt mondta, még felkeresi, most feküdjön le, mert lázas, igyon egy pohár jó meleg bort, majd magához tér és minden elmúlik. De Sylkes már nem tudott szabadulni a lángokban megbúvó látomástól. Egyre kevesebbet járt ki: álmában a nőalak embernyi magasságúvá nőtt, kilépett a tűzből, megérintette őt és elheveredett az oldalán. Úgy tűnt, mintha egy régen volt történet emléke kísértené, a történet töredékei térnének vissza végtelen téren és időn keresztül; az apró nőalak mozgása a lángokban egyre inkább a párját vesztett madár szomorú, elkeseredett csapkodására emlékeztetett.

Egyik este Sylkes az ablak előtt állt. Lehavazott. A nagy, nedves hópelyheket figyelte, amelyek megragadtak, tömött kupacokba gyűltek a lámpavasakon. Nemrég Ben Johnsonról, a híres angol költőről olvasott valamit, aki egy alkalommal olyan túlfeszített állapotba jutott, hogy este, lábmosás közben arra lett figyelmes: nagylábujján punok és rómaiak csatáznak; Hannibál elefántjai épp átkeltek az Alpokon.

Akkor, éppúgy, mint legelőször, megrémült, hogy talán elmebeteg, doktorra van szüksége, ám később egyre jobban megerősödött hitében, hogy ami történik, nem véletlen, az arc pedig, a test, ami a lángokban megjelent, egyre ismerősebbnek tűnt számára. Most már az utcára is egyre ritkábban járt ki, mert azt kockáztatta, hogy az utcai lampionok gázégőjének vagy a gondolák lámpásainak lángjában bármelyik percben feltűnik a látomás, a környező reális világ pedig megszűnik számára. Állandóan szemébe húzott kalappal haladt; egy konflis majdnem halálra gázolta.

Sylkes betért az egyik lerobbant, rossz hírű kocsmába. A sarokban lévő asztalhoz ment és két pohár abszintot rendelt. A gyertyatartóban ott égett, imbolygó lánggal a gyertya. Fénye torzuló árnyékot vetett a seszínű falra.

- Figyelj - mondta Sylkes fojtottan. - Ülj le. Nézz bele a lángba. Nem, ne úgy... Csak bámuljál. Tégy úgy, mintha megszűnne a körülötted levő világ. Ne gondolj semmire. Mosd ki az agyad. Csak a láng létezik... Mit látsz?

Egyetlen reflektor világította meg a porond közepét, ahol Corradini állt, sugárkévéjével fölfelé irányozva. Pierrot, a bohóc fűrészporral hintette fel a porondot. A friss fűrészpor szaga belengte a helyet és bensőségesebb, szinte cinkos hangulatot teremtett.

- Hallottad? - kiabált le fentről a tűzmester -, a kis Bijou a tegnap nagyot alakított.

Corradini a porond széléhez ment és megvizsgálta a felvonó szerkezetet. Aznap már harmadszor. Biztos akart lenni benne, hogy nem lesz gubanc. A tűzmester lekászálódott a létrán. Kezeit beletörölte egy rongyba.

- A pádovai szenttel szórakozz - válaszolt Ubridi. Négyen vagy ötön gyülekeztek a kocsijában. A másnapi előadás sikerére ittak.

És besöpörte a tétet. Estére a társaság teljesen elázott. Corradini elnyerte Bijou pénzét. Bijou méltatlankodott; a többiek hangos ovációval kísérték. Hangosak voltak, izgágák és harsányak, mint az olaszok általában, a tűzmester fel-alá mászkált lehetetlen, piros alapon fehérbabos alsójában, a donna bortól vöröslő arccal pihegett és tokáját remegtette, Ubridi parókát, gumimelleket rakott, szoknyát öltött, összevissza bohóckodott. Később eszébe jutott a tűzmester és megkergette a 4.000 líráért.

Corradini volt a legnyugodtabb közülük, bár ő is sokat ivott, csak a szeme csillogott jobban; a sarokban ült és az újonnan érkező Pierrotnak mesélt a régi grófok, hercegek világáról és nosztalgikusan sóhajtozott.

- Corradini arisztokrata! Igazi arisztokrata! - kiáltotta Pierrot és tótágast állt, aminek következtében lerúgta az Ubridi fejéről a sminkesdobozt. - Láttátok már valaha Corradinit közönségesen viselkedni? Az arca finom vonalú, minden lépése nemes. Dehát, ha egyszer arisztokrata... Neked mi a véleményed, donna Lucia?

Négykézláb állt, összevissza mászkált a kocsiban. Az egyik cipője elrepült, azt kereste.

- Van egy álmom - mondta Corradini. - Nem beszéltem eddig senkinek róla. Egy völgyről álmodom. Egy csodaszép völgyről, fenséges hegyek övezik. Napfényes völgy. Én egy platón állok, ugrom és siklórepüléssel lebegek a völgy felett. Alattam kibontakoznak a fenyvesek.

- Cara - mondta elérzékenyülve. - Holnap sztárok leszünk ismét. Felejtsd el ezt a ma éjszakát. Felejtsd el az elkövetkező éjszakákat is, amikor odakint hideg van, bent meg a magánytól fázik a lelked...

Pierrot jó néhány fenéken rúgást kapott az Auguste-nak öltözött Ubdriditől. A közönség nevetett. A hangulat emelkedett volt. A gyerekek gömbökkel és kreppapír csíkokkal dobálóztak. Pierrot elcsúszott az egyiken, belegabalyodott a másikba, elkeseredett arcokat vágott. Szipákolt, vakaródzott. Tökéleteset produkált. Az emberek nevettek. Mindenen nevettek. Azon is, amikor egy meggörbített deszka elpattant, és úgy mellbe vágta Pierrot-t, hogy le kellett mennie a porondról.

- Az előadás után várlak egy pókerre - mondta Bijou a kulisszák mögött. - Visszavágóra. Ubridi állja a bort.

A közönség visszafogottan fogadta a mutatványokat Nagyobb dobásra várt. Zajos ovációba akkor kezdett, amikor az artista az emelőszerkezethez vezette a lovát. A nagyteljesítményű reflektorok valósággal rájuk tapadtak.

A szerkezet egy vízszintesre fektetett vasrámából állott, amelynek négy sarkára, a sarkoktól egy méter magasságra, négy tányérszerű és nagyságú fémlapot hegesztettek. Imperia lábainak helye volt az a négy tányér. Mikor a ló megtalálta a helyét, Corradini jelt adott; a szerkezetet elindították. Imperia a tányérokon állt lábaival. Corradini a hátán. Alattuk az űr. A villanymotor halkan zümmögve húzta felfelé a szerkezetet. A közönség lélegzetvisszafojtva figyelt.

A tűzmester kuporgott ott egy létrán. Intett Corradininek és meggyújtotta a petárdákat. Odalent felperdültek a dobok. Sistergés támadt, majd sziporkaeső árasztotta el a lovat és az artistát. Egy kipattanó szikra Imperia szemébe hullott. Imperia megriadt. Nyerített. Felágaskodott.

Megemelte cilinderét a közönség felé, mosolygott és megpaskolta a lova nyakát. Lenézett. Örvény közeledett feléje. Szédítő, gomolygó. Mély. Az örvényen túl a fenyveseket látta.

A szerzők életrajzi adatainak alábbi felsorakoztatásával kizárólag filológiai-bibliográfiai szempontokat követtünk.

///// (Ambrus Tibor, Kolozsvár)
BALÁSI ANDRÁS (sz. 1967, Marosvásárhely), állás nélküli
BARTIS IMRE ( sz. 1973, Marosvásárhely), bölcsészhallgató
BEKŐ N. ILDIKÓ (sz. 1959, Zilah), almérnök
BENCZE ANIKÓ (sz. 1969, Kőhalom), mérnöknő
BORÓCSIK IRÉN (sz. 1968, Tornya, Arad megye), postai alkalmazott
BORSOS SZABÓ ALPÁR (sz. 1974, Temesvár), közgazdász-hallgató
BOTÁR EMŐKE (sz. 1975, Bánkfalva, Hargita megye), 1994-ben érettségizett
BÖLÖNI PÉTER (sz. 1969, Pécska), helyettes tanár
DANCS ARTUR (sz. 1970, Szatmárnémeti), repülőtéri alkalmazott
DANKUJ CSABA (Marosvásárhely), egyetemi hallgató
DEZSŐ GÉZA ifj. (sz. 1975, Csíkszereda), műegyetemi hallgató
DEZSŐ MÁRIA MAGDOLNA (sz. 1975, Gyergyószentmiklós), 1994-ben érettségizett
FAZAKAS ATTILA HUNOR (sz. 1974, Szováta), egyetemi hallgató
FÜLEKI BEÁTA (sz. 1961, Marosvásárhely), biztosítási ügynök
GALL ANNA (sz. 1971, Gyergyóalfalu, Hargita megye), tanítónő
GÁSPÁRIK ATTILA (sz. 1965, Nagyvárad), színművész
GERGELY MANÓ (sz. 1974, Gyergyószentmiklós), bölcsészhallgató
GOMBOS SZILÁRD (sz. 1975, Arad), 1994-ben érettségizett
GRAUSAM GÉZA (sz. 1973, Csíkszereda), egyetemi hallgató
HOLLICHI / CZERJÁK GYÖNGYI (sz. 1970, Székelyudvarhely), tisztviselő
HORVÁTH LEVENTE (sz. 1973, Arad), külkereskedelmi hallgató
JUHÁSZ ZOLTÁN (sz. 1969, Pécska), egyetemi hallgató
KARÁCSONYI ZSOLT (sz. 1977, Arad), tanuló
KIRILLA TERÉZ (sz. 1972, Szatmárnémeti), bölcsészhallgató
LACZKÓ VASS RÓBERT (sz. 1976, Gyergyóremete, Hargita megye), tanuló
LEVINSCHI SZÁVULY ATTILA (sz. 1965- mh. 1994, Székelykeresztúr)
LOKODI IMRE (sz. 1960, Mikháza, Maros megye), újságíró
LÖVÉTEI LÁZÁR LÁSZLÓ (sz. 1972, Lövéte, Hargita megye), bölcsészhallgató
MAROSVÖLGYI ALIZ (sz. 1971, Csíkszereda), egyetemi hallgató
NAGY ÁGNES (sz. 1972, Kolozsvár), munkanélküli
NYITRAI RÉKA GYÖNGYI (sz. 1977, Aranyosgyéres, Kolozs megye), tanuló
PAPP ERIKA (sz. 1970, Sepsiszentgyörgy), közgazdász hallgató
P. BUZOGÁNY ÁRPÁD (sz. 1965, Gagy, Hargita megye), tanár
POTTER, SUSAN (Bódizs Edith, sz. 1968, Kolozsvár), rádiószerkesztő
RAB HAJNAL (sz. 1972, Székelymuzsna, Hargita megye), vallásoktató főiskolás
SZABÓ FERENC (sz. 1968, Sepsiszentgyörgy), munkás
SZABÓ GÉZA (sz. 1974, Kolozsvár), munkanélküli
SZÉCSI ÉVA (sz. 1971, Zilah), építészhallgató
TAKÁCS ISTVÁN (sz. 1974, Nagyvárad), érettségizett
TAMÁS GYOPÁR (sz. 1974, Karcfalva, Hargita megye), bedolgozó újságíró
TANKÓ ÉVA (sz. 1973, Gyimesbükk), bölcsészhallgató
TÓDOR CSABA (sz. 1976, Csíkszereda), tanuló
VÁRY O. PÉTER (sz. 1968, Sepsiszentgyörgy), mérnök
VĂLENAŞ MÓNIKA GYÖNGYI (sz. 1974, Arad), érettségizett
VERESS EMŐD (sz. 1978, Székelyudvarhely), tanuló
ZS. DEÁK ERZSÉBET (sz. 1961, Zsibó, Szilágy megye), matematikus

2003 tavaszán volt tíz éve annak, hogy a Romániai Magyar Szó Előszoba pályázatának részvételi feltételeit meghirdettük, s fiatal kollégáim (az a néhány, aki kitartott mellettem akkoriban) jónak látták felmérni, mit adott ez az amatőr módon, félig-meddig botcsinálta pályázat jelenkori irodalmunknak, pontosabban hány emberben mozgatta meg a kitörésre kész, ám valami miatt rejtező ambíciót, íráskedvet, tehetséget.

Amíg ők a felméréssel foglalatoskodtak, addig én szabadon emlékeztem. Mindenekelőtt arra, hogyan is született meg a pályázat gondolata.

1993-at írtunk, a közéleti hangulat nem volt a leglelkesítőbb (azóta sem tudom, mikor lett volna az), a lap anyagilag már megindult a bukdácsolás hullámain, s személy szerint nem tudtam elképzelni olyan célkitűzést, ami visszhangot keltve mozgósítaná a fiatalokat, hogy egy zömmel idősebbek által olvasott napilaphoz tömegesen küldjék be irodalmi próbálkozásaikat. Szponzoraink nemigen voltak, hogy ki tudja, milyen kecsegtető díjakkal állhassunk elő. Egyáltalán, a szellemi életet meglehetős pangás uralta, mások se igen folyamodtak a pályázat eszközeihez, úgyhogy tanácstalan voltam. Éltes természetesen nem hagyta magát: igaz, több ízben is azzal ráztam le, hogy gondolja át saját tapasztalatából inspirálódva az egészet, dolgozzon ki egy stratégiát az ügyre - ma úgy mondanánk, készítsen egy projektet, a kérdés valamennyi vonzatával együtt -, s akkor esetleg majd újra tárgyalunk.

Bennem azonban még elevenen élt akkor egy másik, korábbi irodalmi pályázat, amelyet még az Ifjúmunkást szerkesztő időkben, 1977-ben okoskodtunk ki, szintén fiataloknak, az akkori divatos szlogeneket helyezve homloktérbe:

Akkoriban a fiatal erdélyi magyar irodalmat általában is olyan hivatalos váddal illették, hogy elzárkózik a valóságtól, nem vállalja fel az ún. "nemzetiségi hazafiság", a szülőföldhöz kötődés, az értelmes helytállás korparancsait, hanem öncélú elméletieskedésre adja a fejét... Ezt a vádat szerettük volna látványosan kifogni azzal, hogy a hármas témát felkínálva, arra késztetjük a jelentkező fiatal tehetségeket: ne csak tetszőlegesen, hanem kötelező módon a leszögezett gondolatok mezsgyéjén teljesítsenek.

Mindez a valóságban kissé bonyolultabb volt, mint ahogy azt ma el lehet képzelni: egyrészt nógattuk egyfelé a pályázókat, ugyanakkor összekacsintva velük, azzal is kecsegtettük őket, hogy a témáinktól elütő, egyéb humánum-kategóriákban írói önmegvalósítást kereső alkotásokat se utasítjuk el. Vagyis, szálljatok be a ringbe, kedves fiatalok, adjátok meg azt a királynak, ami az övé, azon túl pedig azt csináltok, amit akartok.

Egy éven át zajlott a verseny első szakasza, amikor is azt mértük, hogy negyedévenként hányan és kik jelentkeznek; voltak ugyanis következetes újrázók és újonnan felbukkanók, tehetségesek és lelkes amatőrök, s 1977 végére már 112-re növekedett a számuk. A szerkesztőség néhány tagjából alakult belső zsűri 68 pályázótól fogadott el valamilyen formában közlésre alkotást (verset, prózát, színjátékot, esszét stb.), s a pályamunkákat azon melegében, folyamatosan közzétettük. Előfordult, hogy csak sikerültebb részleteket, strófákat idéztünk egyesektől, de igyekeztünk mindenkit szerepeltetni, aki valamilyen módon többet ígért a lapos átlagnál.

Az így kiszűrt 68 pályázó vehetett részt aztán az 1978 május elsejéig tartó második szakaszban, közülük 33-an küldtek további pályamunkákat, s az időben kibontakozó egyéni teljesítmények alapján az alábbi mezőny rajzolódott ki (névsor szerint): Balázs Tibor (ma jeles költő, kiadói vezető Magyarországon), Bölöni Domokos (többkötetes író, újságíró Marosvásárhelyen), Demeter József (? - a továbbiakban is azt jelzi, hogy nem tudok pontosabbat az illetők további életútjáról), Horváth Alpár Szilamér (kiadót vezet Sepsiszentgyörgyön), Illés Mihály (?), Józsa Márta (írónő, Magyarország), Kiss Zoltán (?), Lőrincz József (tanító), Mészely József (gyermekíró, Magyarországon), Mirisz Miklós (?), Murgu Pál (kiadót vezet Csíkszeredán), Németi Rudolf (műfordító, költő, szerkesztő Magyarországon), Salamon András (?), Simonfy József (költő, Szatmárnémeti), Szombati István (prózaíró, Nagyvárad), Varga Sándor (prózaíró, szerkesztő Magyarországon), Veres István (műfordító, újságíró Szatmárnémetiben).

A díjazottakkal július 22-23-án Székelykeresztúron találkoztunk, hogy kicseréljük véleményünket a pályázatról, az Ifjúmunkás irodalmi mellékletének munkájáról, a romániai magyar irodalom utánpótlásának alkotási kérdéseiről. A találkozót a megyei KISZ-bizottság támogatta, a helyi középiskola konviktusában szállásoltak el valamennyiünket, a parttalan beszélgetést a városi kultúrotthonban tartottuk, s a második napon, este ugyanitt léptünk fel közös irodalmi műsorral - felolvasásokkal - a kisváros közönsége előtt, vitatható színvonalon, de végül is sikerrel.

Csak sajnálni tudom, hogy annak idején nem sikerült tető alá hoznunk azt az antológiát, melyet a pályamunkák legjobb, legreprezentatívabb darabjaiból válogattunk. Talán a rámenősség is hiányzott belőlem e téren, de leginkább az bátortalanított el, hogy egyik kiadó sem látott igazán fantáziát az amúgy egyenetlen anyag kiadásában, amit - ma már mind jobban tudom - a pályázat eszmei iránytűje se tudott a maradandó értékek szintjére emelni. Hagytam hát elaludni évről évre a gondolatot, majd amikor búcsút mondtam a lapnak, az elképzelést végérvényesen eltemettük.

Emlékszem, a keresztúri vita első napján költői versenyt is hirdettünk A Hajnal témával, beígérve, hogy a pályamunkákat a másnapi irodalmi esten olvassuk fel. Mutatóba megőriztem néhány rögtönzést, annak emlékére, hogy valamikor éppen én voltam az, aki próbáltam megtanítani egy csoport fiatalt gúzsbakötve táncolni.

(A pályázatot magát nem tudom a sikereim közé sorolni, ezért is ódzkodtam az Éltes szorgalmazta újabb kísérlettől: miért befolyásoljak ilyen vagy olyan irányba jobb sorsa érdemes tehetségeket?)

... Rosszul számítottam, mert Éltest nem lehetett könnyen lerázni. Meghúzta magát egy ideig, aztán újra kezdte: hogy de kellene, mert kellene...

Aztán egy kissé élesre sikerült irodai vita során valahogy mégis kipattant az elképzelés magva, amely hamar szárba is szökkent: amikor Éltes részletezni kezdte előttem az indokokat, amiért egy ilyen pályázatot javasolt, felötlött bennem is, vajon hányan lehetnek az életben - s nem csak a fiatalok között - olyanok, akik szívesen szólnának, talán minden képességük megvan hozzá, épp csak a bátorságuk hiányzik, vagy tán a környezetük túlságosan ingerszegény ahhoz, hogy felébressze bennük az önkifejezés nyilvánosságra törését. A szégyenlősökről, a kishitűekről van szó, akik magukba fordulva élnek, akik csak magukkal kommunikálnak, s azt is halkan teszik, hogy fel ne tűnjön, akik áhítják a sikert, de elébe menni képtelenek...

Így vontuk meg lassan a kört lehetséges pályázóink körül: részt vehet minden, kötettel nem rendelkező, az irodalmi sajtóban még nem közölt induló fiatal, aki nem töltötte be 35. életévét és magyar nyelven ír. Három műfaji kategóriát különítettünk el: verset, rövid prózát, esszét. Az általános fődíj egy-egy táskaírógép volt, ami azt jelentette, hogy összesen három gépet kellett beszereznünk, ami azért nem jelentett akkor problémát, mivel az 1989-es fordulat utáni első pár évben csak úgy özönlöttek a különböző adományok, segélyek, irodai felszerelések az RMDSZ, a szerkesztőségek és az egyházak felé. Könnyűszerrel sikerült összekoldulnunk a három gépet, s hogy nem fogtunk mellé, a díjkiosztásnál megtapasztalhattuk: nagy sikere volt az eredeti tárgynyereménynek. (Az más kérdés, hogy a résztvevők azóta zömmel a számítógépet részesítik előnyben. De a kilencvenes évek első felében egy írógép még jelentett valamit...)

Az első pár hónapban gyéren csordogált a termés. Akkor kezdett sűrűbb lenni a postajárás, amikor az első elfogadott pályamunkák a mellékletben megjelentek. Jött próza, vers, vegyesen - természetesen, a vers dominált -, Éltes alig győzte iktatni a leveleket, ezért az adminisztrációs munkába besegítettek a lap mellett szorgoskodó egyetemista külsősök, akik akkortájt kezdtek megbarátkozni a szerkesztőségi élettel. Örvendtem, hogy gyakorlatilag inkább csak az irányító szerepe jut nekem, az egész kibomló csodára a fiatalok bámultak rá igazán, s végül is, az 1993 végéig tartó pályázatra 144 fiatal nevezett be.

De elkövettük azt a könnyelműséget is, hogy a begyűlt anyag legjavából antológiát ígértünk - akárcsak tíz valahány évvel ezelőtt -, bár most nem állt fenn a veszély, hogy bürokratikus kiadói szempontok akadályoznák a kiadást, hiszen a lapnak is volt már szabad kiadói joga, éppen csak a tőkéje és a terjesztési eszközei hiányoztak ahhoz, hogy élhessen is vele.

Többrendbeli tanácskozás után végre összeállt az alábbi összetételű zsűri: Farkas Árpád költő (elnök, Sepsiszentgyörgy), Bencze Tibor könyvterjesztő (Csíkszereda), Majla Sándor költő, szerkesztő (Székelyudvarhely), Éltes Enikő szerkesztő (Bukarest) és jómagam.

Ahhoz, hogy érdemben tanácskozhassunk egymással, biztosítanunk kellett a Bukaresten kívüli zsűritagoknak a pályázati anyag megismerését. Úgy egyeztünk meg velük, hogy korábban a szerkesztőségben elvégezzük az előválogatást - kiszűrjük mindazt, ami eleve nem jöhet számításba.

Délutánokat töltöttünk fénymásolással, míg elkészültek a zsűritagoknak szánt paksaméták, a pályázattal kapcsolatos valamennyi tudnivalóval együtt. Postára adtuk a csomagokat, s kíváncsian vártuk a választ.

A zsűri tagjait végül nekünk kellett élesztgetnünk, különben boldogan elnapolták volna a korábban vállalt penzumot. Félig-meddig megértem őket, már olyan időket éltünk, amikor mindenki igyekezett rohanni a maga kis üzleti érdeke után, bár még maradt egyesekben annyi civil lelkesedés, hogy a vatikáni valutáért végzett munkát se utasítsa nyíltan vissza. Számítottunk arra, hogy esetleg nekünk kell majd kiudvarolnunk, méghozzá telefonon a távoli zsűritagok osztályzatait, de végül Farkas Árpád sugallatára, miszerint ő inkább egyféle mérleg nyelve lenne - már csak négyen osztályoztuk szívünk és tudásunk szerint a pályázókat, s csak a legjobb helyezésekre javasoltak névsorát tettük eléje...

Nem volt éppen olcsó mulatság telefonon értekezni előbb Bencze Tiborral, majd Majla Sándorral, végigvenni velük valamennyi pályázót s egységesíteni az osztályozási kritériumokat. Már az elején leszögeztük: egy pillanatra sem befolyásoljuk egymást, s elsősorban azokat helyezzük az esélyesek listájára, akik mind a négyünk igenlő szavazatát elnyerték. Csak utánuk következtek azok, akik három igent és egy kérdő, bizonytalan szavazatot összesítettek, majd a legvégső, a tartalék helyek azoknak jutottak, akik három igen és egy nem birtokába jutottak.

A listát eljuttattuk Farkas Árpádhoz, aki nem emelt lényegi kifogást: egyetértett négyesünk döntésével. Az eredményt azzal az ígérettel hirdettük meg, hogy a beígért díjakról és a tervezett antológiáról majd a közeljövőben szólunk.

1994 áprilisának végén kirobbanni készülő tavaszba érkeztem vissza Bukarestbe. A kollégák elhallgatásaiból és félrenéző, zavart tekintetéből, no meg az elejtett félszavakból (valahogy mégis csak a tudtomra kívánták hozni!) kihámozhattam valahogy: megszenvedték az én távollétemet. Annyi mindent vettem korábban a vállamra - tulajdonképpen merő kényszerűségből - az évek folyamán, hogy amikor mindazt cipelni kellett helyettem, s nem egy-két napig, hanem hosszabb távon, minden a visszájára fordult.

Fogas kérdés: kiket hívjunk meg a nagy találkozóra? És hol rendezzük meg? A rendszerváltás előtt minden simábban ment volna: a párt és az ifjúsági szervezet, de a közigazgatás helyi szervei is szinte öntudatlan reflexből is támogatták a sajtót, amennyiben az akciót nyakon öntöttük a szükséges ideológiai szósszal. Most viszont, a bimbózó piacgazdaság sivár körülményei között, mindenki húzódozott, tartotta a markát, nem igazán érezte át, hogy a szellemi szükségletekre továbbra is önzetlenül áldozni kellene: erőből, lehetőségből, jóindulatból.

Végül is, egyre szűkülő és elidegenedő, de még működő személyes kapcsolataink döntötték el a dolgot: Kovászna megye Árkos nevezetű településén (gyakorlatilag összenőtt már a megyeközpont Sepsiszentgyörggyel), az ottani agronómusház melletti vendégházban, illetve az egykor pártfőtitkári pihenőházzá kinevezett árkosi kastély fogadótermében rendezzük meg a találkozót. Örök hála és baráti ragaszkodás a félszóból megértett szándék és a beváltott ígéret miatt a megye akkori művelődési főfelügyelőjének, Jánó Mihály műtörténésznek, aki nemcsak az Előszoba esetében, hanem minden jelentősebb művelődési megmozdulásnak, legyen az akár országos is, értően és önzetlenül alányúlt, átsegítve a szervezés, a bürokrácia és a pénzügyek felségvizein.

A nyeremények - az írógépek - akkorra együtt voltak. Igaz, az egyik adomány nem éppen táskaformájú gép volt, hanem nagy, böhöm irodai masina, s egy másik is annak a féltestvére - vagyis feleakkora, de a táskagép méretein jócskán túl -, ezért megindult a cserebere: én elhoztam otthonról a kedvenc gépemet, amin legtöbb fiatalkori művem íródott - a féltestvérért cserében, amelynek nem volt teljes magyar billentyűzete, de svájci gyártmányú lévén, mechanikája ékszerhez hasonlóan pontos, a szerkesztőség pedig a nagy gép fejében lemondott egy táskagépről, amely magyarországi adományokból származott. Székely Sándor fotós kollégánk lett a fegyverhordozóm, együtt cipeltük le a díjakat Sepsiszentgyörgyre. Annak idején, másodállásban ő végezte a honorárium-nyilvántartás bürokratikus részét, ezért a díjakhoz fűződő hivatalos aktamunka is rá maradt.

- akitől értő útmutatást vártunk a továbbiakra nézve (pl. Domokos Géza),

Sándorral június 24-én este érkeztünk Sepsiszentgyörgyre. A megyeházán még ott találtuk Jánó Misit, aki eligazított az árkosi vendégeskedésünk részleteiben és bemutatott az ügyben megbízott felügyelőnek, aki természetesen másnap már ott lesz Árkoson.

A közös kiszállások rutinjával és összeszokottságával tértünk nyugovóra a hajdani pártszállóban, ahol kapustól kezdve az igazgatóig az egész személyzetet ismertük és ahol megszokott módon mindig meghúztuk magunkat 1989 előtt is.

Reménykedve néztünk az események elébe, már csak azért is, mert Domokos Géza, a Kriterion kiadó hajdani igazgatója nagy szeretettel elfogadta meghívásunkat, azzal a kikötéssel, nevezzük meg azt a napot a kettőből, amikor a jelenlétére inkább számítunk, mert két teljes napra - visszaemlékezéseit írta éppen - nem tud hiányozni az íróasztal mellől.

A szombat reggeli busszal kiutaztunk Árkosra. Velünk tartott az első "előszobás", Gergely Edit (Gergely Manó néven pályázott), s akiről addig azt hittük: hímnemű. Ő is az éjszaka érkezett, csak ellenkező irányból, Gyergyószentmiklósról, s a pártszálló előcsarnokában töltötte a hajnali órákat, ott futottunk össze.

A zsűri az elején kissé ódzkodott az általunk javasolt osztályozási rendszertől, de miután alapos meggyőző munkát folytattunk, mindenki meggyőződött arról, hogy bár számoknak, pontoknak nyomuk sem volt a rendszerben, az mégis szinte tévedhetetlenül rangsorolta a fiatal tehetségeket. Az egyetlen ellentmondást az jelentette, hogy a szabályzat szerint nem a tehetséget, hanem elsősorban a pályázatra benyújtott műveket kellett díjaznunk.

Miután valamennyien elláttuk az általunk helyesnek vélt jelekkel az egyszer már kigyomlált pályázati anyagot, összevetettük feljegyzéseinket. Mindenekelőtt azokat a munkákat részesítettük előnyben, amelyekre valamennyien feltétlen igennel szavaztunk. Úgy véltük: amennyiben nem lesznek ilyenek, nem osztunk első díjakat. Szigorúan betartottuk az osztályozás hierarchiáját, s csak nagyon kevés esetben volt szükség arra, hogy rövid konzultálás után egyikünk-másikunk engedjen szigorából, s a többiekétől kis árnyalatban eltérő véleményét korrigálja a cél érdekében.

Érdekes helyzet alakult ki: a díjazottak közül elsősorban olyanok szerepeltek, akik érett, öntörvényű munkákkal jelentkeztek ugyan, de tehetségük, képességük sok esetben nem volt kimondottan eredeti, kirobbanó, mint a másoké, akik viszont nem épp hibátlan írásokkal neveztek be. A dilemmát úgy oldottuk fel, hogy mindazokat, akik valamilyen módon figyelemreméltó teljesítményt nyújtottak, dicséretet kaptak, s így az eredetileg tervezett díjak száma megugrott. A táborozásra meghívtuk mind a díjasokat, mind a dicséreteseket.

Hivatalos bemutatkozásuk az antológiában megtörtént, egyikük rövid hangulati és helyzetjelentése, amely annak idején megjelent a lapban, s az idő múlásával feledésbe merült, jól érzékelteti az Árkoson történteket.

Váry O. Péter: Egy szép, de rettenetes álom

Falvaink még nem is oly távoli múltjában a dobos kiverte minden szombat este a heti eseményeket. Dobszóval nem szolgálhatok (horrorfilmbe illő jelenet volna a lapok közül kihallatszó zörej), de azért "mindenkinek tudomására hozatik", hogy vagyunk: most már vagyunk.

Ragozni nem tehetem, talán leszünk is, talán kevesebben, de ha egy közülünk megmarad, akkor is dicsérendő az ELŐSZOBA, ötletében, megvalósításában és remélhető folytatásában egyaránt.

Árkoson, a "18-ak találkozóján" az elmúlt hét szombatján, az egyéniségek összecsapásán indulási gondjainkról, a "hogyan tovább"-ról beszéltünk. Mindannyian úgy kezdtük, mint bármelyik tizenéves, nem irodalmi babérokról álmodoztunk, csupán a világot szerettük volna megváltani, hisz az írás is lehet egy cselekvés pótcselekvése, létünk egy árnyékos, titkolt oldala, minden nap elmúlása egy kis titok feltárását jelenti, olyanok vagyunk, mint a vetkőző lányok, előbb csak a kesztyűt dobjuk le, aztán végül pőrén állunk a dobogón, minél magasabban, minél többet akarva megmutatni feltárulkozni vágyó lényünkből, áhítva az éhes szemeket, a ránk kíváncsiakat, menet közben cizellálni a mozgásokat, összehangolni a mozdulatokat. Minél nagyobb az elvárás önmagunkkal szemben, annál kevesebbet írunk. Van egy pont, amikor el kell határozni: lenni vagy nem lenni. De akiben már egy kis szikra is éledez, az mind itt kéne legyen.

Mindössze 13-an gyűltünk össze. Rövid találkozásunk foglalataként álljon itt 13 "előszobás" válasza három kérdésre, sorrendben:

1. Ha most egy regényt kezdenél írni, mi lenne az első mondata? 2. Szívesebben írsz álnév mögé rejtőzve? 3. Ha írás helyett festés vonzana, melyik volna a kedvenc színed?

Gergely Manó (aki Edit), Gyergyószentmiklós: 1. Egy fél vodka... 2. PÜRC 3. fekete.

Bekő N. Ildikó, Zilah: 1. Jó volna újra huszonévesek között lenni, az ember legyen fiatal, mint amilyennek érzi és akkor öreg korában sem fogja érezni az évek súlyát. 3. Nem használok álnevet. 3. zöld.

Dancs Artur, Szatmárnémeti: 1. Nem azért voltunk a vízben, mert minden vagyunk, ez volt, kitapasztalni, mennyire nedves az árkosi medence, csak mert semmiképp sem tudtunk napirendre térni az aznap este történtekkel kapcsolatban a sörbűzös székelyföldi napzáró bulin. 2. Elég becsületes az én nevem. 3. kék.

Nagy Ágnes, Nagykároly: 1. Felhőhabos sör... 2. Jó az én nevem. 3. csillagbolyló zalánboló (a halvány fehér egy árnyalata).

Bölöni Péter, Pécska: 1. Anderson testvér nem csapkodta örömében a fenekét a földhöz. 2. Rhett Ape. 3. bíbor.

Buzpogány Árpád, Gagy: 1. Minden olyan volt, mint egy Rejtő-könyvben: sütött a nap, tisztaság mindenütt és vártuk a meglepetést. 2. P. Buzogány Árpád. 3. kék.

Botár Emőke, Bánkfalva: 1. Szerettem ott azokat a hófehér félköröket. 2. Jól megvagyok a saját nevemmel. 3. kék.

Rab Hajnal, Szecseleváros: 1. Mentek és nem tudták, merre, de érezték, lépni kell. 2. Pillangó Z. 3. kék.

Laczkó Róbert, Gyergyóremete: 1. Nem mindig tud az ember arra összpontosítani, amire úgy istenigazából szeretne; hát így születik a regény. 2. Laczkó Vass Róbert. 3. fekete.

Levinschi Szávuly Attila, Székelykeresztúr: 1. Legelső nap csak hallgattam. 2. Agesh Gonweneh. 3. kék.

Deák Erzsébet, Zsibó: 1. Seholországban nem történik semmi. 2. Saját nevem használom. 3. kék.

Bódizs Edith, Kolozsvár: 1. Legyen ez az írás az én önigazolásom arra, hogy a vonaton mindig elhagyom a kesztyűmet, sálamat. 2. Susan Potter. 3. sötétzöld.

Jómagam pedig: 1. Falvaink még nem is oly távoli múltjában... 2. Váry O. Péter. 3. ...

*

Pályázatok mindig is voltak, vannak és lesznek, valamikor engem is lelkesítettek, de most már nem igen kapnám fel a fejemet egyetlen buzdító versenyfelhívásra sem. A maiaknak mégis mintha lételemük lenne, olybá fejlődött, mint a tömegeket mozgató szerencsejáték: ha egyáltalán valaha is nyerni akarsz, részt kell venni benne. Lehetőleg minden esélyt kihasználni. Szemesnek áll a világ.

Az természetes, hogy az Előszoba pályázat engem mélyen megérintett, mert az elején, amennyire nem kívántam ezt a "gyereket", annyira a gondolataimhoz, a munkámhoz, az életemhez nőtt menet közben. Ugyanakkor feltűnt általa a szemhatáron egy sereg fiatal, akinek amúgy még sehol egy jó embere, gyámolítója, bekonferálója, "keresztpapája". És megéltem eme hónapok alatt azt is, hogy egyetlen pillanatra sem próbált meg valaki befolyást gyakorolni, kivételezett bánásmódot kérni, jóindulatért hízelegni x vagy y ügye mellett. Akik jelentkeztek, mind magányos harcosok voltak, még akkor is, ha például egy diáklány a barátnőjével közösen írt alkotásokkal kopogtatott be, különösebb siker nélkül... Ezt a nagyfokú védtelenséget látva rémültünk meg Éltes Enikővel, aki végül a pályázat utáni antológia összeállítója lett, és sokszor nem volt szíve dönteni írások sorsa fölött, mi kerüljön a válogatásba és mit ejtsünk. A szerkesztői elv ugyanis az volt, hogy a közös jelentkezés ne csak azokra szorítkozzék, akik így vagy úgy dobogósak lettek, és mindazok jelen lehessenek a könyvben, akik írásait olvasva, ha egy pillanatra is, érdeklődve kaptuk fel a fejünket.

Árkoson természetesen még a kötetnek csak a szándékáról beszélhettünk az ott összegyűlt fiataloknak; annyit azért leszögeztünk előttük, hogy a válogatás kizárólag a pályázati anyag alapján készül, hiába telt el közben egy esztendő, s meglehet, többen ez idő alatt már sokkal jobb írásokkal is előállhattak volna. Mi viszont a pályázat idejének állapotát kívántuk mindenki esetében visszaadni: a felbukkanás már elmúlt, de valós pillanatát. Kivétel nélkül mindenkiből akkori önmagát.

Amikor aztán összeállt a kötet, és semmilyen gyakorlati esélyt nem láttunk arra, hogy a kiadáshoz némi pénz is kerüljön, egy baráti ajándék fejében kapott Canon Typestar 5 márkájú elektronikus írógépen hajnalonta és estelente, oldalba tördelve, szövegformázva beírtam a kéziratot, előszóval láttam el, majd egy adattár is került a végére a szerzők - felkérésünkre beküldött - életrajzi adatai alapján, végül a szövegekhez illeszkedő hangulatú képeket válogattam össze illusztrációnak, s a szerkesztőség fénymásolóján, titokban, egy-egy alkonyi órán, amikor már senki se zavart, egy tucatnyi példányhoz elegendő másolatot készítettem a 178 oldalas kéziratból. Valamivel nagyobb erőfeszítéssel készíthettem volna ötven vagy akár százötven példányt is, de a hozzá szükséges papírt és festékanyagot már nem volt honnan előteremtenem. Arra számítottam, hogy év végi igazgatósági ülésünkön mindenki elé odateszek egy magam készítette könyvet és további sokszorosításhoz kérek támogatást. A házi készítésű könyv persze sikert aratott, de támogatás nem lett belőle. Amiben magam is vétkesnek érzem magam, hiszen a pályázat is úgy indult: a vezetőség előzetes áldása nélkül. Nem terjesztettünk be elképzelést, költségvetést, nem kérincséltünk elöljáróban, hogy biztosra indíthassuk a vállalkozást, e helyett a kész tények politikáját választottam, mert meg voltam győződve: a szándék jó, ha tetszik, támogatják, ha nem, valahogy úgy is megélünk.

Nem tudom, mi okozza nálam ezt a mélységes iszonyt a jóváhagyásoktól. Attól, hogy terveimről, elképzeléseimről kénytelen legyek előzetesen beszámolni, még akkor is, ha abból még semmi kézzelfoghatót nem tudok felmutatni. A kész művet, vállalkozást bemutatni, mellette a demonstrációval, tényekkel érvelni, számomra teljesen természetes - egyedülien természetes. A még csak szinopszisokban, ködösen megfogalmazott bekezdésekben, szándéknyilatkozatokban élő ötletek elbírálása hamis döntésekhez vezethet.

Megkockáztatom: talán mégis a rendszerváltás előtti, életünket belengő kötelező munkatervkészítés követelménye és azok hivatalos felülbírálata miatti ösztönös undor és ellenérzés ütött ki rajtam ilyen formán '89 után - természetesen hiába, mert manapság a projektek divatja talán még jobban tombol. Ami, ha jól megnézzük, a munkatervkészítés ikertestvére...

Azóta is őrzök egy ilyen fénymásolt, házilag tákolt antológiát, a tervezett 125-ből a 4. számozott példányt. Hogy kinél található még, nem tudom, de ettől nem válnék meg, annak ellenére, hogy az eltelt 9 év alatt a kötéshez használt pillanatragasztót megette az idő, s mint az olcsó ragasztott könyvek általában, lassan lapjaira zilálódik szét a valamikor jó formájú, fehér borítójú A5-ös formátumú könyv.

Később aztán, talán egy évre rá, egykori csíkszeredai kollégánk, akkor a Pro Print kiadónál ügyködő Birtók József (azóta kivált onnan, s Státus néven önálló, új kiadót alapított) ha üzletet nem is, de fantáziát látott abban, hogy hivatalosan is megjelentesse az antológiát, amelynek példányaiból aztán a szerzők is részesültek (honorárium helyett), s amelynek bemutatása kedvező visszhangot váltott ki Erdély több városában. De ez már a Pro-Print dolga volt, számomra az ügy a kiadói eseménnyel együtt lezárult.

Amikor az Előszoba pályázat meghívottjaival táboroztunk az árkosi agronómusház kertjében, csodálatos hajnalt éltem át az egykori uradalmi ligetben. Még mindenütt homály volt, a kerti csónakázó tó fölött, amelyben díszhalak is úszkáltak, sejtelmes párák gomolyogtak, minden csatakos volt a harmattól, s én egy felfordított csónakra heveredve, a kifakuló égboltra bámulva ringtam a mindent körülölelő természettel. Akkor firkantottam jegyzetfüzetembe, 1994. június 26-án:

Senki se gondolta volna, s legkevésbé én, hogy alig pár hónap elteltével, a felhőtlen eseményekre egy nem várt, iszonyatos tragédia árnyéka vetül.

Az árkosi alkotóházban, s az egykori kastély tanácstermében, pompás stílbútorok között, igazi előkelő környezetben az ismerkedés mellett szabadon vitatkozgattunk az alkotás értelméről, az alkotó léthelyzetéről, a munka és kitartás meghatározó szerepéről az irodalomban... Az egyik leghevesebb vitázója az első nap még halk szavú, olykor dünnyögőnek ható szereplője, Szávuly Attila volt, aki Székelykeresztúron élt, s kéziratain neve előtt a Levinschi nevet is feltüntette. Nem faggattuk erről, ő se magyarázott semmit, elfogadtunk mindenkit olyannak, ahogyan láttatni akarja magát. Attila sejtelmes, modern prózájával tűnt fel, s a tanácskozáson már azt is sikerült a nyilvánosság előtt pontosítani, hogy tervünk szerint két novellájával kerül be: a Téli varázs és a Völgy, örvénnyel címűekkel.

1994 őszén egy délelőtt váratlanul beállított a szerkesztőségbe egy nagy paksamétával a hóna alatt, amiben egyszerű kartonlapokra festett képei és kéziratai voltak. Azt mondta, érzelmi életének érdekei úgy diktálják, hogy Bukarestbe költözzön, itt él a menyasszonya, kész akármilyen munkát elvállalni, csak éppen a mindennapira kikerüljön a rávaló. Mondtam, hagyja nálunk a csomagját, estefelé jöjjön el újra, addigra szabadulok a szerkesztőségi aprómunkától, kiadósan elbeszélgethetünk s hátha sikerül kitalálni valamit, ami legalább az első időkben, megfelelne a számára. Nem ámítottam: elmondtam, amíg beleszokik a szerkesztőség életébe, kezdetben a mindenes munkát kell, hogy elvállalja, minden zokszó nélkül, s hogy meggyőzzem, mégse alja munkáról van szó, néhány, addig általam kényszerűségből végzett rutinfeladatot osztottam ki rá (fénymásolás, kézirat-előkészítés a hírrovatokhoz stb.) gondolván, hogy a mindennapi együttlét, a lapcsinálásba való fokozatos beavatása hamarosan használható inassá teheti e sovány, meglehetősen elhanyagolt külsejű legényt.

Az alkonnyal aztán megérkezett ő is. Ajka szélén kis, kétkedő mosoly bujkált, ami nem tűnt el róla akkor sem, amikor kiteregette előttem festményeit, majd kicsomagolta kéziratait. A különös, látomásos képek rögtön megragadtak. Még helyben fénymásolatot készítettünk róluk, közlésüket tervezgettem. A kéziratokra némi időt kértem, hogy beléjük nézhessek. Megegyeztünk, hogy másnap reggel korán bejön, velem együtt végigcsinálja mindazt, ami a feladatköre lesz majd, délután pedig már önállóan végzi el ugyanazokat a műveleteket.

Nem először volt dolgom szerkesztőségi inasokkal, legtöbbjüknek az volt a legnagyobb baja, hogy képtelenek voltak pontos időre bejárni, korán fölkelni, életüket egy szabályos programhoz igazítani. Nem lepődtem hát meg az elmaradásán, csak bántott, hogy nem tudok rajta segíteni; mint általában az olyan emberen, aki meg se kísérli, hogy önmagán segítsen. Napokon át furdalt a kíváncsiság, vajon mivel riaszthattam el a szerkesztőségi munkától, netán ő is ugyanolyan széplélek, ahogy a művészek szeretik láttatni magukat.

"A fürdőben felakasztva találták L. Sz. A. fiatalembert az egyik bukaresti diákotthonban. Az ott lakók elmondása szerint szerelmi csalódás lehet a háttérben: pár napja, az éjszaka folyamán hálójából, ahol menyasszonyával lakott, a zuhanyozóba ment, és onnan nem tért vissza. Ott bukkantak rá az egyik zuhanyozóra akasztva. Lám, hová vezet a vak szerelem..."

Sajnos, a hírt már nem tudom pontosan idézni, mert az illető újságpéldánynak azóta nyoma veszett. Hangulatában azonban megközelítőleg a fenti szövegre hasonlított, s nem telt bele pár hét, Székelykeresztúrról megérkezett a család beszámolója, a gyászjelentővel együtt. A levelet az anya írta, keserűen mesélve el, hogy Attilát a szerelem térítette el életcéljától. Halála előtt pár nappal telefonon jelentkezett Bukarestből, s elújságolta, hogy álláshoz jutott a Magyar Szónál, nagyon tetszik neki a munka, reméli, hogy megragad itten... Aztán egy napra rá a rendőrségről telefonáltak, hogy fiuk meghalt, utazzanak fel érte...

Amikor az idei ősz folyamán, a képletes kocka elvetésének pillanatában az RMSZ-ben közöltük, majd többször megismételtük a jelzést arról, hogy a Színkép melléklet egyik decemberi számában megszervezzük a lapunk által 10 évvel ezelőtt, Előszoba elnevezéssel lebonyolított, pályakezdőknek szánt irodalmi pályázat hajdani, közel másfélszáz résztvevőjének közös, virtuális karácsonyát, e sorok írója még nem töprengett el alaposan azon, hogy mibe is vágott bele valójában e kezdeményezéssel, pontosabban azon, hogy milyen esélyei vannak egy ilyen jellegű akciónak (hja, egy ötlet mindig akkor tűnik minden további nélkül megvalósíthatónak, amikor kipattan). A tűnődésre csak a kitűzött határidő közeledése és az időközben beérkezett visszajelzések adtak alkalmat. Utóbbiak olvasgatása, a szövegek szerkesztése során döbbentem rá, hogy még most, az információs csúcstechnológiák korában is, micsoda gépezetet kellene megmozgatni, illetve mennyi szerencsére van szükség ahhoz, hogy egy tíz esztendeje, nagyrészt szintén virtuálisan összeállt csapat minél több tagját érdemben ismét együvé lehessen rendelni, összehívni egy közös "fellépés" erejéig.

Lényegében a kezdeményező abban a helyzetben találtatik ilyenkor - kissé erőltetett hasonlattal -, mint az a rádióamatőr, aki ismételten kibocsát egy jelzést, és érdekeltektől vár visszajelt. Az időutazás-szerű kísérlet izgalma is ehhez mérhető volt esetünkben: ki veszi az "adást" a hajdani Előszobások közül, milyen fogadtatásra találhat az akció a tíz évvel ezelőtti pályázók körében?

Amint látható, nem volt szükség a december 20-i Színkép mindegyik oldalára az évfordulós visszapillantás megjelenítéséhez. Ilyenkor hajlamosak lehetnénk feltételezni különféle okokat (jóhiszeműen vagy épp cinizmussal), s végül valószínűleg nem lelnénk rá ezek közt a valósra. A fentieket figyelembe véve vélhető az is, hogy nem sikerült elegendő hírverést csapni a kezdeményezésnek (dacára más kiadványoknál dolgozó szakmatársak segítőkészségének, amelyért illesse őket ezúton is köszönet), nem állt elegendő idő az érdekeltek rendelkezésére stb. - hogy aztán eljussunk esetleg napjaink társadalmi, kulturális közhelyeihez ("hiába, nagy az érdektelenség, az ember inkább előrenéz, mint a maga mögött hagyott dolgokra, meg aztán mindenki rohan megélhetése után, nem jut idő ilyesmire" - és így tovább).

A tíz évvel ezelőtti mezőny a szélrózsa minden irányából verbuválódott, tagjainak igen kis hányada, a díjat és dicséretet kiérdemeltek zöme vett részt az akciót lezáró-értékelő árkosi műhelybeszélgetésen, illetve a pályázók közül 48-an vannak jelen írásaikkal az Előszoba-antológiában. Ezt és az előbbieket figyelembe véve érthető, hogy a mostani évfordulós kezdeményezés eredménye kapcsán megfogalmazott, itt olvasható széljegyzetek nem szól(hat)nak kezdeményezői-szerkesztői csalódásról (ellenkezőleg - tegyük hozzá), aminek az lehetne az oka, hogy a hajdani pályázók közül nagyon kevesen jeleztek vissza (nem is lenne jogos bármiféle, nyílt vagy burkolt, főként át nem gondolt szemrehányást megfogalmazni). Magyarán: fontosabbnak tartom figyelmesen szemügyre venni a beérkezett reagálásokat (amelyek - gondolatban a mezőny egészére kivetítve, leképezve - igencsak sokatmondóak), mint a be nem érkezettek hiányának okait boncolgatni. Ismét hasonlattal élve: olyanszerű az összkép, mint a puzzle nevű kirakós játék esetében, ahol különböző darabok illeszkednek egymáshoz, alkotnak együttest, s ahol az épp hiányzó elemek éppen üres helyük révén - ám tényszerűen oda (is) tartozva - játszanak bizonyos szerepet az egész tekintetében, bírnak olyan funkcióval, melynek többféle értelmezése lehetséges. Ahogyan mi mindnyájan is sokfélék vagyunk, különbözőképpen reagáljuk le az élet, létünk történéseit. És ezzel akár az irodalom szeszélyes értékrendjének, természetének (lelkületének, gondolkodásmódjának) vetületeiről, szerzőinek ehhez-ahhoz való viszonyulásáról is beszélhetnénk, indulásokról és beérkezésekről, gyökerekről és kiteljesedő vagy kopárabb lombkoronákról.

Lássuk hát a pályázat vonzáskörzetéből beérkezett 11 visszajelzést! Az (ön)értékelő megállapítások skáláján találunk olyant, mely szerint az Előszoba-pályázat egyfajta romantikus szerzői korszak fokmérője volt, egy másik vélekedés tükrében pedig az akció mostani felidézése akár kihívás is lehetne az azóta alkotói tekintetben elhallgatott tollforgatóknak. A két vélemény közötti fonalra fűződik fel az ezeken az oldalakon olvasható sorokból kivehető összkép. Amint látni fogják, kevés szóval is beszédes vallomásokról van szó, ha jól mélyükre olvasunk, hogy felfedezhessük a (Színképhez, a házigazda-felülethez illően) sokszínű pillanatfelvételt, amely körülbelül annyira eklektikus, mint a tíz esztendővel ezelőtti Előszoba-pályázat mezőnye. No meg titokzatos (egy harmadik vélekedés szerint), azaz - a (háttér)irodalmi (?) folyamatokban betöltött helyét illetően - még bizonyára felfejtésre váró.

Utólagosan értékelve, végső soron lehet ez az évfordulós Előszoba-akció egyik, meg nem fogalmazódott célja: betekintés annak az alkotói rétegnek az életébe, abba az eleven, háttérszerű köztes állapotba, amelyből a mindenkori "elit" irodalom rejtett csatornákon át táplálkozik. Ha ezúttal ez érthetően-értelmezhetően sikerült (a visszajelzésekből és az általunk is nyomon követhető tényekből vélhető: 1993-as pályázóink zöme minden bizonnyal megmaradt az írott-olvasott-alkotott szó bűvöletében), az RMSZ kulturális mellékletében ezután is jelenlévő Előszoba-rovatnak megvan a helye és szerepe. Nemcsak egy napilap létében.

Valószínű, már az óvodában, vagy még előtte, apai nagyanyám révén ért engem a primér magyarázat befolyása, mely bennem hagyta kitörölhetetlen nyomát. Minden bizonnyal úgy festették le előttem - hogy megértsem - e túlvilági fogalmat, mint egy tágas előszobát, ahol türelmesen üldögélnek a kétes sorsú lelkek, akik nem igazán annyira gonoszak, hogy a pokol kamráiban jelöljék ki állandó lakhelyüket, de annyira jók sem, hogy azonnali bebocsátást nyerjenek a sokak által áhított mennyekbe.

Mikor Szonda kollégám az Előszoba tizedik évfordulóját említette a tavasszal, meghűlt bennem a vér. Tíz év? Hiszen most volt. Igaz, tudok "előszobást", akinek azóta a versek mellett két kisgyereke is született, s igazából már nem is olyan kicsik azok a kisgyerekek, akárcsak az enyémek... S van akinek - többüknek - kötete jelent meg azóta, és valószínű, valamennyiünknek megszaporodtak ráncaink. Azoknak is, akiknek akkor még nem voltak!

Ilyen ez. De vajon van-e értelme tíz évvel ezelőtti dolgokra nyilvánosan emlékezni, s főként olyan valakinek, aki részben az ötlettel jött s a háttérmunkából vette ki a részét. Végül is a pályázók a fontosak most is, akárcsak akkor. Azt lenne fontos tudni, hogy mit jelentett/jelent számukra?...

Nem voltam Árkoson, tehát személyesen nem volt alkalmam megismerni azokat, akiknek a szerkesztőségbe érkezett borítékjait soha nem volt türelmem akkurátusan kibontani, hanem mindig feltéptem, mert a kíváncsiság hajtott. Nagy-nagy örömet jelentett számomra bemutatkozó soraikat olvasni, aztán írásaikat, s bevallhatom: alig vártam egyik-másik vers, írás megjelenésére az Előszobában, amit magam válogathattam, tervezhettem lapba, sőt gépeltem is be. Voltak nagy meglepetések, nagyon szép, tehetséges írások, voltak olyanok is, amivel nem nagyon volt mit kezdeni. S aki a rostán fennmaradt, ma is hiszem, hogy jó lenne, ha folytatta volna, folytatná az akár versben, akár rövidprózában való élést. Viszont azt is tudom, hogy gyakorta maga az élet szól bele az álmokba, a tehetséget is háttérbe szorítva - s ne feledjük, az akkori pályázók mind nagyon fiatalok voltak, akiknek az "igazi", gondterhes felnőttélet is akkor kezdődött valamikor. S ha sokan el is hallgattak azóta - akiknek nem szabadott volna -, remélem és hiszem, hogy csupán egy időre, tíz, húsz, harminc évre, amíg gyermekeiket felnevelik, mondjuk, s aztán ismét hallunk róluk, olvashatjuk őket...

Egy esélyt akartam 1993-ban a velem egykorúak és fiatalabbak számára. Megkapták a szerkesztőség teljes támogatását, de az érvényesülésért való harcot senki nem vívhatta meg helyettük... Számomra viszont az egyik legszebb, legörömtelibb szerkesztőségi feladatot jelentette az a 10 évvel ezelőtti pályázat, melyért talán - ennyi idő múltán - úgy érzem, köszönetet kell mondanom elsősorban "főnökeimnek" s a lapnak, és nem utolsósorban a pályázóknak, akik akkora bizalommal fordultak hozzánk. És azt is leírhatom, hogy bármikor megismételném - hiszen tíz év alatt egy másik nemzedék lépett a színre -, ám kevésbé vagyok már naiv, tudom, a tehetség nem elég. Míg hiányoznak az igazi mecénások, a lelkes támogatók, nem lehet senkinek semmit ígérni a lap nyilvánosságán túl, hiszen manapság nálunkfelé a kiadók nem kockáztatnak, nem dolgoznak ismeretlenekkel, nem lépnek át bizonyos határokat, részben mert ha akarnák, sem engedhetik meg maguknak az anyagiak miatt, részben pedig nem is akarják...

Talán jobb is pontot tenni e dadogós írás végére, de nem előbb, mint hogy elmondjam: minden egyes hajdani pályázó ismeretlenül is valahogyan egy szín lett az életemben, s szeretném, ha mindannyiuknak, akik velünk vannak itt, e földi létben, szép élete lenne, akár irodalomban, akár kívüle, így is, úgy is. Mindig azt reméltem, hogy mindannyian valahogyan, valamilyen formában önmagukra találtak! Pont.

1. Még mindig Marosvásárhelyen élek, de munkaviszonyom az Előszoba antológia lapjain közölt állapottal szemben megváltozott: főállásban a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem színháztudományi és rendezői szakán vagyok tanársegéd. Mellékállásban szinte mindennel foglalkozom... Ám ha - titkon - megkérdem magamtól, hogy mi volnék, ha lennék, azt súgom: költő.

2. Az elmúlt tíz évem - a korábbiakhoz mérve - sikertörténet. Noha az Előszoba pályázaton "csak" egy jó barátot nyertem, Cseke Gábort, e pályázat valóban pályácskám előszobájának bizonyult. Gábor annyira felfuttatta írásaimat, hogy a mai napig sem hiszi el senki: barátságunk évekig csupán virtuális volt - néhány levél, talán egy telefonbeszélgetés. A lépések azonban nem (egyből) sikerültek: első kötetemet a nagy írói kari tanács elutasította, dacára annak, hogy igen komoly ajánlásaim voltak... A kötet mégis megjelent, és sikernek örvendett: el lehetett adni; örök hálám kíséri a Pallas-Akadémia Kiadót, mely komoly kockázatot vállalt értem, általam, velem, és a siker mellett pompás ellenségeket szereztünk az irodalom berkeiben. Az irodalmi életről mit sem tudtam, úgy képzeltem, mint egy hatalmas összefogást, melynek keretében közösen örvendezünk egymás jobb szövegeinek... hagyjuk.

1996-ban felvételiztem a Marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem színháztudományi szakára, tanulmányaimat - a szak történetének legjobb eredményével - 2000-ben fejeztem be. Időközben szerepeltem az azóta kifulladt Fagyöngy antológiákban, megjelent második verseskötetem, aztán újabb antológiák, folyóiratok. Továbbá a Romániai Írók Szövetségének, majd az egyetem keretében működő, Színpadi alkotás és színháztudományi kutatás elnevezésű alkotó-, kutatóműhelynek lettem a tagja... csak a fontosabb állomásokat sorolva: dramaturgi munka három színházi előadásban, kutatási ösztöndíj, doktorátus indítása a bukaresti egyetemen, a Prospero Alapítvány - melynek a tervek szerint ügyvezetője is leszek - több sikeres pályázatának megírása. Szóval szinte mindent learattam abból, ami közelembe került. S itt a bökkenő: közelembe került. Ugyanis az irodalmi siker egyik záloga az önfuttatás. És ezt kell tudni csinálni. Utazni, jópofa lenni, hízelegni, mindenütt ott lenni, ahol két verset összeütnek, s persze, közben tűrhető verseket is írni. Ez így együtt kicsikével több, mint amit el tudok viselni. Egyelőre még írok. Kevesebbet, nehezebben, mint az Előszoba romantikus idejében. Meg-megroskadó hittel készítem új kötetemet, mely az eddigi szövegek végső, feszes összegzése, illetve egy új versbeszéd, egy új formavilág előjátéka kellene, hogy legyen; ugyanis megváltoztatott az álmatlan sötétből váratlanul rám virradt férfikor.

Örömmel olvastam, hogy az Előszoba szellemisége újraéled szinte tíz év távlatából. Az irodalmi vetélkedő megadta nekünk a lehetőséget, hogy belépjünk az előszobába, de az nem az a hely, ahol az embernek sokáig kellene álldogálnia. Tovább kellett lépni, s ehhez a bátorságot az árkosi találkozó nyújtotta minden nyertesnek, aki megértette, hogy szükség van kitartásra és sok munkára.

Villámtalálkozó volt, villámismeretségekkel, jó hangulattal és sok nevetéssel. Ugye, emlékeztek, hogy a csónak felborult a tó közepén és ruhástól álltatok egy páran a sötétben, a vízben, és Gabi bácsi azt mondta: "Gyerekek, most már igazán gyertek ki a vízből"... Arra is emlékeztek, ugye, hogy a sörök mindig piszkosul hamar elfogytak?

Ha már egy ilyen tízéves találkozó nem jöhet létre, csak az újság hasábjain, jó lenne, ha mindenki hallatna magáról legalább néhány sor erejéig. Ki többet, ki kevesebbet tett le az irodalom közös asztalára az elmúlt években. Saját irodalmi tevékenységem nem tartom eléggé gyümölcsözőnek, amiért magamon kívül azonban senki mást nem okolhatok. Az elmúlt tíz évben harmincegynéhány novellám közölte az RMSZ, írtam a kolozsvári Szabadságba, a zilahi Szilágyságba és a szilágysági megjelenésű Hepehupa művelődési folyóiratba. Győrffy-Deák György fordításában román nyelven is megjelent egy novellám. A közös antológiában való szereplésen kívül első önálló kötetem, az Örvények 2002-ben jelent meg a kolozsvári Tinivár könyvkiadó gondozásában. Ugyanott dolgozom most is, a zilahi Gumiabroncsgyárban, mint tíz évvel ezelőtt, időközben csak a tulajdonosok cserélődtek. Van egy tizennyolc éves lányom, aki szintén szereti az irodalmat.

Nem tartozom azok közé a szerencsések közé, akiknek hobbijuk és hivatásuk (vagy megélhetési lehetőségük) egybeesik, sajnos, ezért legkevesebb időm az írásra jut. Úgy érzem, az Előszobának továbbra is élnie kell, hogy ebben az elgépiesedett világban bátorságot adjon azoknak a fiataloknak, akik még szeretnek olvasni és írni.

Jelenleg Marosvásárhelyen élek, mint kisvállalkozó dolgozom, és azon kívül, hogy néha időm akad egy-egy könyv elolvasására, nem sok kapcsolatom van az irodalommal.

Jelenleg is Csíkszeredában élek, a Vízgazdálkodási Hivatal alkalmazottja vagyok. Emellett szabadúszóként (mint a Romániai Újságírószövetség tagja) továbbra is - egyébként 1978 óta - rendszeresen közlök riportokat, interjúkat, jegyzeteket több romániai magyar nyelvű lapban (RMSZ, Hargita Népe, Brassói Lapok, Krónika, Művelődés, Üzenet).

1993-ban jelent meg első verseskötetem, Az idő szorításában címmel, a székelyudvarhelyi Info Press Kiadónál. Továbbra is írogatok verset, rövidprózát, írásaim közül néhány megjelent például a székelyudvarhelyi Székely Útkeresőben. Verseimmel magyarországi pályázatokon vettem részt, különböző elismerésekben is részesültem (Tempefői Alapítvány díja, Falvak Kultúrájáért Alapítvány díja). Verseim közölték magyarországi kiadványok, mint az Egerben megjelenő Új írás vagy a Hazádnak rendületlenül című kötet, amely az Adrianus Könyvek sorozatban látott napvilágot Budapesten, 2001-ben.

Közölni sem közöltem, csak gyűlnek a kéziratok. Igaz, az RMSZ Szabad Szombat mellékletébe küldtem néhány verset, de nem tudom, mi lett a sorsuk. Vagy nem érkeztek meg, vagy nem ütötték meg a szintet, vagy mit tudom én! (Pedig volt visszajelzés, például a Szabad Szombat 2002. június 1-2-i számában, a válaszTOLL rovatban - szerk. megj.)

Az elmúlt tíz évben jelentek meg verseim a székelykeresztúri református egyházközség havonta megjelenő lapjában, a Fényszilánkban. 1997-ben a Dunakeszi Városi Könyvtár által meghirdetett pályázatra beküldött verseimet különdíjjal jutalmazták, ezek az alkotásaim megjelentek nyomtatásban egy antológia keretében, melynek címe Szél fúj szívemben.

Ezt követően aránylag nagy gyakorisággal jelentek meg írásaim az RMSZ Csodavár című gyerekmellékletében, a szilágysági Vidéki Naplóban és a Hepehupa szilágysági művelődési folyóiratban.

Ez év októberében jelent meg első könyvem, a Bátorság próbája. Ezt a könyvet gyerekeknek írtam. Az egykori Udvarhelyszék rege- és mondavilágát dolgoztam fel, s hogy ezek az értékek ne vesszenek el az általam írt történetekben, mindegyik történet után csatoltam az eredeti legendát, legendatöredéket.

Csodavárás

- Édesanya, itt a karácsony!

- Még éppen nem - feleltem. - Addig van még három hét - tettem hozzá, szinte nem is figyelve a szavakra. De a csöppnyi kisember szavai mintha apró fényt hívtak volna életre, ott legbelül, ahol a lélek sejtetik. A szavak nyomán megmozdult valami, amit az egész évi rohanásban, küszködésben a feledés pora lep be.

A várakozás érzése és a hité. Különös érzés. Várni, hogy valami csodálatos dolog fog történni velünk, és hinni, hogy az be is következik.

És jöttek a napok, melyek során a csoda lépésről-lépésre bontakozott ki az apró kezek lelkes szorgoskodásából, ahogyan sokszor ügyetlen mozdulatokkal hajtogatnak és ragasztanak színes papírcsíkokat, vidám csicsergésükből, kérdések özönét zúdítva rám.

- Édesanya, a pincében egy karácsonyfa van! - rontottak be a konyhába csemetéim lélekszakadva, kipirult arccal. - De csupasz, üres! Nincs rajta egy cukorka sem - mondta lányom csalódottan, hogy aztán a fiam szegezze nekem a kérdést szinte vádlón:

- Ugye, azt nem is az angyal hozta, hanem ti vettétek?!

Mert nem akartam azzal a bizonyos illúzióromboló igazsággal előállni, hát ezt feleltem:

- Jaj, kicsikéim, miért kutakodtok? Most elrontottátok az angyalka játékát!

A fiam rámcsodálkozott tágra nyílt szemekkel, ahogyan csak ő tud csodálkozni.

- Milyen játékot? - kérdezte megilletődve.

- Tudod, mivel az angyalnak nagyon sok a dolga, azt találta ki, hogy idehozza a fát és minden hozzávalót, aztán jól eldugja. Nekünk pedig az lesz a dolgunk, hogy megkeressünk mindent és feldíszítsük a fát, így segíthetünk az angyalnak.

És eljött a nagy nap. A gyerekek olyan izgatottak voltak! Bebújtak az ágyak alá, a szekrényekbe, felforgattak minden fiókot, míg megtalálták a karácsonyfa minden tartozékát. Majd azon versengtek, hogy ki tesz fel több díszt és cukorkát, aztán hajbakaptak az angyalhaj felett, mert a kislányom a pirosat szerette volna a fán látni, míg fiamnak az ezüst nyerte el tetszését. Mikor a fa már teljes pompájában ragyogott, a gyerekeim újabb kérdésekkel céloztak meg.

- És az ajándék? Az ajándék hol van?

- Azt majd az angyal teszi a fa alá éjszaka, mikor már alusztok.

A levegőben kalács, fenyő, szegfűszeg és narancs illata lengett. Csak ültem a széken és figyeltem a két kis törpét, ahogyan egymás szavába vágva találgatták, hogy vajon ki milyen ajándékot fog kapni, majd suttogóra fogták szavukat és azon egyezkedtek, hogy ők ma este nem fognak elaludni, csak úgy tesznek, mintha aludnának, hogy meglessék az angyalt.

A csoda a szemem láttára teljesedett ki a két ragyogó szempárban és a szeretetben, mely életünket összeköti. Hisz a karácsony is erről szól. Egy kicsiny gyerek születéséről, aki felnőve szeretetet és megbocsájtást hirdetett, reményt és hitet adott az embereknek.

 

Talán személyiségemnek is köszönhetem, hogy néha jobban fejezem ki magam írásban. Szűkszavú és zárkózott vagyok. Nagyon bosszant, ha valaki dicsekszik tudásával, vagyonával vagy éppenséggel pletykál másokat. Én nem szeretek másokról véleményt mondani, főleg nem a hátuk mögött.

Érdekelnek az idegen nyelvek, a földrajz, szakmám a turizmus, de csak keveset folytattam, mivel legalábbis Kovászna megyében még eléggé fejletlen. Turisztikai jellegű írásaim jelentek meg a România pitorească című havilapban. Nagy természetjáró vagyok, szeretek utazni, gombászni.

Mindenben kedvelem az egyedit, az egzotikusat, kultúrában érdekesebbnek tartom a keleti világot (pl. a muzulmán vallást), mint a nyugat csillogását, és az évszakok közt is, éppen a virágillat meg a rügyező fák látványa miatt is, talán szebb a tavasz, mint a nyár.

Érdekesnek és egyben kihívásnak is tartom az Előszoba felélesztését. Szerintem mindenki, aki pályázik, el tudja saját maga is dönteni, elolvasva a tíz évvel ezelőtti verseit és a mostaniakat, hogy mennyit fejlődött az érzelemvilága, a pszichikuma.

Foglalkozásomra nézve újságíró vagyok. A következő irodalmi antológiákban vagyok jelen alkotásaimmal: az RMSZ Előszoba pályázata nyomán megjelent kötet, a nagykárolyi Kaffka Margit Művelődési Társaság által megjelentetett, Átmentett igék című válogatás, illetve a Magyar Ifjúsági Kezdeményezés és a Szilágyi Domokos Irodalmi Kör által meghirdetett prózapályázat eredményeként megjelent, fiatal prózaírókat bemutató antológia, az Előjáték. 2001-ben a Böszörményi Simándy Zoltán Riportpályázat különdíját nyertem el. 2003 novemberében a Tatabányai Művelődési Otthon kezdeményezte novellapályázat eredményhirdetésén oklevelet vettem át.

A kapun

Karácsonykor, bárhol legyek, belépek egy kapun. Ott hószárnyú ének terül el, vállamra hull csilingelése furcsa angyaloknak, csöpp csillagokból török szikrácskák, holdfénygerezdek, derekam köré tekerem övként fényük. Ruhát is találok magamnak hímeset, aranyszálai csillogni fognak majd a hétköznapokon, meg is vacsorázom, mandulaízű bájitallal, kazettákként hónom alatt hurcolom el innen a rubinköveket, legyenek nekem gombok a hetek során, ha leszakad az égi, ez a gyémánthullás, felvarrom őket féltve, vigyázva, hogy ne essen le az a palást, ing, mely az ajándékok alatt itt terem. Felmutatom aztán a lelkem, percre csupán, mint az üveggolyót, magam elé tartom, megtörölgetem, akárcsak a szemüveget, párája ködbe tűnik itt, minden, ami rossz, egész esztendőben tiszta kell hogy legyen, hadd lássak azon keresztül. És a fények rajta ezervarázsként kell hogy bűvöljenek, sugározzanak, az emberekre is körülöttem... Végignézem még egyszer: szánkázó gyerekek, a küszöbön várnak már. Ajándékozó kedvem hadd szórjam oda nekik, mintha csak szaloncukrot a Mikulás, ezüstporos táj magasodik kint, Isten veled, varázs, az az öltöny, amit üzletedben vásároltam, csentem, találtam, sokáig kell hogy tartson, hogy zsebeiből mások is meríthessenek szerencsefiát, mintha csak szentjánosbogarakat, világítót, s jövőre, mint a cipő, kibokszolva, olyan kacagó, derűs eleganciával jöjjek vissza, tele szívvel lépjek ide be, ha kint zivatar, sötétség vagy vasszegek hullnak, vagy nem ragyognak a csillagok... Akkor is. Ha háború van a lelkekben. Ha halál... Gyertyáid itt égnek és eltörlik a valóságot, egy pillanatra vagy fényévre tán. Így érzem én mindig, valahányszor Karácsony. Ha kellemetlen hangulatok is kísérnek, azon a kapun mindig bevonulok ezen a napon.

 

Székelyudvarhelyen élek, a Hargita Megyei Kulturális Központ alkalmazottja vagyok, közművelődési szakreferensként. Szerkesztem a Kulturális Figyelő című negyedévi lapot, a jelzett intézmény kiadványát. Napi munkám mellett írok, szerkesztek. Önálló köteteim: Hattyúhívó (gyerekversek, Székelyudvarhely, 2000), Búcsú a szalmakalaptól (gyerekversek, Csíkszereda, 2003). Az elmúlt tíz évben nyilván nem szakadt meg a kapcsolatom az irodalommal, verset, gyermekverset, rövidprózát, riportokat és interjúkat, könyvismertetőket stb. közlök az Udvarhelyi Híradóban, a Romániai Magyar Szóban, a Napsugárban, a Szivárványban meg másutt.

Több antológiában szerepeltem írásaimmal, pl.: Kifeszített együttlét. Szerelmesversek (Budapest, 1997, Alterra Svájci-Magyar Kiadó), Első szerelmem. Első csalódásom (Budapest, 1999, Alterra Svájci-Magyar Kiadó), Kuláksors - székely kulákok történetei (Státus Könyvkiadó, Csíkszereda, 1999, Szemtanú Könyvek sorozat), Agyagmaszk (Budapest, 2001) stb. Néprajzi jellegű, elsősorban udvarhelyszéki vonatkozású írásaimat az Udvarhelyi Híradó közli, akárcsak - 2002-től - egy riportsorozatomat környékbeli falvakról. Tanulmányaim is jelentek meg, pl.: Pálffy János, az elfeledett forradalmár (In: A szent szabadság oltalmában. Erdélyi unitáriusok az 1848-1849-i magyar forradalomban és szabadságharcban, Unitárius Egyház, Kolozsvár, 2000), a kőrispataki szalmafonásról stb.

Több irodalmi pályázaton sikeresen szerepeltem, részben ennek eredményeként kerültek be egyes antológiákba írásaim. Anekdotákat is gyűjtöttem, ezek egy kis füzetben megjelentek (Kicsi szamár, nagy szamár. Székely anekdoták, tréfás történetek. Székelyudvarhely, 1998). Népdalgyűjtésemből válogattam a Volt szeretőm tizenhárom c. kis füzet anyagát. Román költők alkotásaiból készült versfordításaimból is hoztak le a lapok.

Némelyek azt tartják, sokan nyúlnak a tollhoz, főként fiatalként, ám ez hasonló a gyerekbetegséghez, amin legtöbb ember átesik. Valóban gyakori, hogy kezdeti nekibuzdulás után, az első sikertelenségek, kritikák hatására az ifjú titánok más önkifejezési formát részesítenek előnyben. Akit azonban "megfertőzött" az írás, akkor is ír, ha egyetlen sorát sem közlik. A közlés ugyan pótolhatatlan boldogság, hiszen a szűkebb ismerősi kör helyett, mellett más nyilvánosságot jelent a nyomtatott forma, ám az is igaz, hogy akinek megfelelő anyagi eszközök állnak rendelkezésére, mondhatni, bármit megjelentethet kiadványként. Mégis azokra az olvasókra gondolok, akik a volt "előszobások" nevét az RMSZ-ből ismerték meg, és hétről-hétre olvashatják írásainkat. Még azok is, akik megismerkedtünk és leveleztünk, jó ideje inkább a lap által követjük, ki mivel foglalkozik, milyen témák, hangulatok adják kezébe a tollat.

Hogy van-e értelme papírra vetni mindazt, ami foglalkoztat, illetve ment-é írásaink által a világ elébb - ez a kérdés talán mindannyiunkban felmerül(t). Nem élünk olyan zárt, saját világban, hogy csupán a magunk örömére írnánk, bár kétségtelenül a dolgoknak ez a vonatkozása sem mellékes: ha a szerző maga nem elégedett munkájával, még mindig közel van a papírkosár... vagy a számítógép lomtárába is dobhatja.

A szerzőt - tapasztalatom szerint - már nem érzi olvasója annyira távolinak magától, mint pár évtizede, és magát az alkotást sem vélik különleges, megfoghatatlan valaminek, főként amióta már községi lapok is beindultak, vagyis jóval nagyobb a közlési tér. Tehát a szerzőt nem olyan embernek látják, akinek egyetlen foglalatossága a Nagy Mű megírása, mert látják az üzletben, előadáson, meg egy kávé mellett is, esetleg egy internetkávézóban, ahol éppen valamelyik írását pötyögi be... Az Írás mégsem veszített varázsából, úgy gondolom. Másképpen ki lenne kíváncsi az újabb novellákra, versekre, illetve könyvekre?

U. i.: A magamról szóló sorok inkább azt bizonyítják, hogy a tollat sosem tettem távol magamtól, és nem az eredmények bizonyítására szántam. Volt idő, amikor ebből éltem, három évig szerkesztőként és újságíróként dolgozva. Hogy van penzum, kötelesség, nem kedvelt téma - az mit sem von le az írás öröméből. Remélhetőleg olvasóink is örömteli kíváncsisággal lapozzák az újságokat, könyveket.

A csengő, aki harang akart lenni

Volt egyszer egy bronzcsengő a halomba rakott dobozok szobájában, ott is a legalsó dobozban, majdhogynem a legalján. Mivel a szobát csak nyáron lakták, amikor nem kellett fűteni, az év többi részében még az ablakot is ritkán nyitották meg, friss esőszag és madárfütty ritkán hatolt ide be. Unalmas volt nagyon itt lenni. Egy gerlepár fészkelt az ablak párkányán, nélkülük akár a világ végén érezhette volna magát minden azokban a dobozokban. Még csak nem is csinos ládákba, hanem kopott kartondobozokba dobálták a sok-sok holmit: fületlen mackó, gyertyabél, gomolyák, kopott sarkú cipők, divatjamúlt ruhák, mutató nélküli csergőóra és ki is tudná felsorolni, mi minden lapult a csukott fedelű dobozok sötétjében.

Csak nagy ritkán jött be valaki, hogy valami apróságot előkeressen, ilyenkor csaknem mindenik dobozt elmozdították a helyéről, néha ki is borították valamelyiket. Néhány apróság mindig elkerült ilyenkor, de senki se tudhatta, hová, merre. Talán szükség volt rájuk, talán eldobták. Néha új lakók is jöttek, ők hozták a friss híreket a többi szoba régi ismerőseiről.

Nyáron volt a legkellemesebb, különösen jó időben, nyitott ablak mellett, ilyenkor még a levegő is tele volt mozgással. De itt általában csend volt, nem úgy, mint városon, ahol állandóan behallszik az autók zúgása, visítás vagy kiabálás. Itt a tyúk-kodágás volt a leggyakoribb és egyben a legközönségesebb. Néha éjszakára is nyitva hagyták az ablakot, ilyenkor kései éneklés, szekérzörgés, nyugodt tücsökcirpelés, szapora ugatás tódult be a szénaszaggal együtt.

A csengő ezt különösen kedvelte. Valamikor, nagyon rég egy bárány nyakán került ehhez a házhoz. Vidám, gondtalan élet volt az! Majd átkerült egy csikó nyakára, vígan csilingelt éjjel-nappal, megállás nélkül. Aztán megnőtt a csikó és egyszer csak eltűnt. A csengő azóta nagyon szomorú.

Hangtalanul kuksol a dobozban, és csak a ház előtti két nagy fenyőfa zúgását hallja, a szél süvít, a kutya néha felvonít - holdvilágos, dermesztő éjszaka lehet, a lovak ilyenkor egymás nyakán áthajolva bóbiskolnak, a juhok összebújnak, és ropog a hó a kései járókelők sarka alatt. Az ide ugyan nem hallszik be, a bégetés is ritkán, az ablaküveget rezzenti meg az erős szél, a csengő erre föleszmél gondolataiból, engedi elszaladni azt a kis csikót, amelyiknek a nyakán csilingelni szeretne.

Ilyenkor nagyon szomorú a sötétben. Sem a kakukk nem szól, sem a lovak nem prüszkölnek a vályúnál itatáskor. Süket a csönd, álmodozni sem érdemes. Pedig van egy gyönyörű álma, nem is mondta még soha másnak: napfényes, zöldfüves tavasszal, amikor a templom magas fehér falai mintha ragyognának, valamilyen ünnepnapon megkondul ő, a hatalmas harang méltóságteljesen, az érces kondulás visszhangzik a völgyben és a mélyhangú zúgás messzire száll. Ez volt legszebb álma, képzelődéseinek féltett kincse. Ezért a percért odaadta volna minden eddigi emlékét, bár azok éltették sivár dobozlakó-életében.

Megnyílt az ajtó, gőz és káposztaszag lopózott be. Ilyenkor mindenkinek ugyanaz a reménye: hátha ő lesz olyan szerencsés, hogy unott helyéről megszabadulhat és végre vele is történik valami...

És a kis csengő, aki az előbb még harang szeretett volna lenni, hatalmas és mélyzúgású, most boldog izgalommal gondolt arra, hogy nemsokára talán a pompásan feldíszített, dús ágú fenyőfa tetején fog csüngeni, az ágakon gyertyákat gyújtanak majd, és ő is boldog lesz, mert minden felaggatott dió vagy cukorka leszakításakor csilingelni fog, s hangja olyan lesz, mint a vidám gyermekek nevetése.

 

Székelykeresztúrra 1979-ben vetett a sors, itt végeztem iskoláimat, ebben a városban dolgoztak szüleim; itt élek jelenleg is hároméves kisfiammal, Attilával, és feleségemmel, Csillával. Családunk Bözödújfaluból és Bözödről származik, feleségem a Nyikó-menti Kiskadácsból, másfelől pedig Ivóból. 2000 januárjától a helyi Polgármesteri Hivatal alkalmazottjaként, kulturális referensként dolgozom, emellett szabadúszó újságíróként tevékenykedem. 2000-től 2002-ig a Kisváros önkormányzati havilap főszerkesztője voltam.

Első önálló próbálkozásaim, írásaim helyi, illetve környékbeli iskolalapokban jelentek meg. Első (vérszegény) versem, jó barátom, Levinschi Szávuly Attila tragikus halála után, 1996-ban jelent meg a Romániai Magyar Szóban. Jóllehet az Előszoba-pályázatot lekéstem, a szerkesztők mégis esélyt adtak nekem, hogy az "Előszobások" közé léphessek. Versekkel, néha egy-egy mesével azóta is igyekszem megjelenni az RMSZ hasábjain.

A későbbiekben több irodalmi pályázaton vettem részt, többé-kevésbé sikerrel. Írásaim a következő lapokban jelentek meg: Romániai Magyar Szó, Hargita Népe, Udvarhelyszék, Hepehupa, Korunk, Helikon, Népújság, Kisváros, Szitakötő, Udvarhelyi Híradó, Diákabrak - hogy csak néhányat említsek. 1996-ban jelent meg első, egyben bemutatkozó verseskötetem Az első éj címmel (Küküllő Ny., Székelykereszt úr). 2000-ben jelent meg székely népmesegyűjtésem, Az ezüsthajú tündérleány (Erdélyi Gondolat Könyvkiadó, Székelyudvarhely) címmel, Hermann Gyula festőművész által készített fedőlappal. 2001-ben egy másik verseskötetem látott napvilágot Halmágyi Csaba székelykeresztúri képzőművész rajzaival, Örök szél dala címmel (Kaposvár, Megyei Ny., Magyarország). Előkészületben van egy Nyikó-menti népmesegyűjtésem és egy meseregényem.

Karácsonyi mesék

... Mintha kisgyermek lennék; családommal egy kandalló előtt ülök. Középen idős nagyapám, hosszú szakállát simogatja. Bal kezében füstölgő, hosszú szárú rózsafapipa.

Különösen fontos számunkra a karácsony este. Ilyenkor van együtt a teljes nagy család, s ilyenkor történik valami fontos életünkben: nagyapa mesél! Igen, a szentestén újabb történetet hallunk nagyapától, mely jártas-kőttes kalandozásairól szól...

Ezek a történetek nem is annyira kitaláltak; a mesékben minden szereplő mögött, minden csodálatos tájban ott vagyunk mi is. Gyakran úgy éreztem gyermekként, a történet fonala végtelen. Egyszer majd én ülök a kandalló előtt, s miközben a tűznek csillogó lángnyelveiről leolvasom a történeteket, pipázgatva új mesébe fogok...

Mellettünk karácsonyfa illatozik. Se szellő, se huzat nem járja át szobánkat, mégis összekoppannak a ropogós papírba csomagolt szaloncukorkák.

Ez a hangulat, ez a kép gyermekkorom óta kísért, bennem mocorog. Felnőtté válásom idejének súlya alatt sem merült feledésbe. S az igazság az, hogy nem igazán tudom, honnan e látomás, honnan e kép, e fenséges érzésekkel telített hangulatfoszlány...

Gyönyörű karácsonyaink voltak gyermekkorunkban is. Voltak mesélő nagyapáim, ám valami mégis hiányzik.

Tíz éve annak, hogy legjobb barátom itthagyott. Aztán, mint akit valami iszonyú kegyetlenség kísért, minden barátom, kivel felnőttem, tragikus körülmények között elhunyt. Hiányukat mai napig nem tudtam feldolgozni. Így teltek az évek, s jött napra nap, éjre éj. Aztán ismét egy nevezetes karácsony... Amikor azt hittem, rosszabb nem történhet, édesapámat is elveszítettük.

Karácsonykor kezdődött minden... a mesék, a barátság, a halál. Rájuk emlékezem karácsonykor.

Családom körém telepszik a tiszta ünnep alatt. A mesék idejét várják ők is.

 

Váry O. Péter: Egy szép, de rettenetes álom II.*

Ti emlékeztek rá, hogyan történt? Árkos volt, még délután talán. Az bizonyos, hogy az éjszakai csónakázás előtt, hisz az üres sörösüvegeket már együtt halásztuk ki a hínáros pocsolyából, és fura mód élveztük, hogy más csapja a szelet Emőkének. Sőt, úgy naplemente tájékán is együtt bolyongtunk már a szoborparkban, próbáltuk kitalálni az alkotások címét. Túlzott leleményességről nem tettünk tanúbizonyságot: pocsék ráérzéssel tippeltünk. Bár az is rémlik, inkább a szobrok elművelői valának képzelőerő híjával. Kompozíció? Igen, azt hiszem, ez a cím dominált.

Szóval Árkos, anno domini 1994. Tényleg nem emlékszem, hogyan verődtünk össze. Lehet, csak úgy kialakult a mi kis körünk. Így utólag sem találok rá magyarázatot, miért épp mi négyen. Sejlik, a szobatársak megválasztása lehetett az alapja. Kutatok. Elő a megfelelő dossziét, port le róla. Újságkivágások, még nem sárgulnak. Az árkosi találkozóról szóló beszámolóféle majdnem legfelül. A pályázat tizennyolc kiválasztottja számára szervezett találkozón tizenhárman vettünk részt. Böngészem a neveket, találgatom, ki miért nem került be a mi kis körünkbe. Levinschi Szávuly Attila: bűvöletben élt, maga alkotta, öntörvényű világa hátborzongatóan szép volt, de akkor még számunkra érthetetlen, talán kissé riasztó is. Átutazó volt csupán, hiánya fáj. P. Buzogány Árpád: visszahúzódó, szerény. Hosszú, fél éjszakás beszélgetés. Ahol bő kilenc éve abbahagytuk, ott tudnánk ma folytatni. Gergely Manó (aki Edit): ő volt azon a fél éjszakás beszélgetésen a harmadik, majd az éjszaka hátralevő részében fél ágyon szorongó. Később még néhányszor összefutottunk. Párhuzamos életek. Bódizs Edith: táskányi riportermagnóval szorította sarokba az arra érdemeseket. Nem tartoztam közéjük. Nem bántam már akkor sem. Botár Emőke: állandó udvarlások fojtogatásában - vajon az akkori élményét megörökítő képverse milyen alakú? Bekő N. Ildikó, Nagy Ágnes, Deák Erzsébet, Rab Hajnal - ne haragudjatok rám: emlékezetkiesés. És akik maradtak: Dancs Artur, a Repülő; Laczkó Vass Robi, a kis bohém; Bölöni Péter, kit mai napig azzal fenyegetek, Márton úr nevű figuráját ellopom tőle. Szűkre mért árkosi együttlétünk a négyünk alkotta kis kör kialakulását eredményezte. Eleinte sűrű levélváltásokkal (most kellene jellemző levélrészleteket idéznem, s bár a három dosszié karnyújtásnyira - konzerváló porréteg lepi közös múltunk -, mazsolázzanak majdani irodalomtörténészek belőlük), aztán ritkultak a levelek. Elsőként Robi morzsolódott le, az ő dossziéja a legvékonyabb gerincű. Hallottam, más hivatást választott. Aztán Repülő következett, utoljára New Yorkból még levlapot küldött. Időnként felbukkan neve a lapban, szeretettel olvasom. Prózában elsődíjas volt. Bölöni Péter a barátom lett. Már ő sem ír levelet, időnként rám csörög még, olyankor hosszan elbeszélgetünk. Szeretem őt, Márton úr nevű figuráját úgyis ellopom tőle.

"Barátaim, Márta, Péter / messze északra mentek, / egyre szűkszavúbbak lettek, / és azután nem is írtak. // Azt kell hinnem, / mégis belehaltak, / vagy kivesztek / az anyanyelvből." (Gittai István: Agyő) Hinni szeretném, sem bele, sem ki. Ha irodalmat nem is "csináltunk" (mindannyian!), de ott voltunk. Valószínűleg az irodalomtörténet nem fogja számon tartani az "Előszoba-jelenséget" (nem is lett azzá). Megjelent egy antológiakötet (Előszoba, 1995), néhányan terveztük a második kiadását is... - hogy az miért nem született meg, ismételten titok. Mint annyi minden abban a bizonyos Előszobában.

Ádám Zsuzsanna (Budapest)
Ambrus Árpád (Gyergyócsomafalva)
Ambrus Tibor (Kolozsvár)
András Zsuzsánna (Kászonjakabfalva)
Andrási István (Majlát)
Bábán Zsófia (Zilah)
Bajkó Krisztina (Barót)
Balási András (Marosvásárhely)
Bálint András Arnold (Kilyénfalva)
Bálint Huba (Székelyudvarhely)
Balogh Emese (Sárköz)
Barabás Annamária (Sepsiszentgyörgy)
Barabás Berta (Kolozsvár)
Baranyai Zsuzsanna Gabriella (Marosvásárhely)
Bartha Zoltán (Marosvásárhely)
Bartis Imre (Kolozsvár)
Bekő István (Kolozsvár)
Bekő N. Ildikó (Zilah)
Bencze Anikó (Brassó)
Biblia Attila (Marosvásárhely)
Bimbo Olimpia (Arad)
Bódizs Edith / Susan Potter (Kolozsvár)
Bogdán Pál (Máramarossziget)
Borbé Levente (Csíkszereda)
Borka Annamária (Gyergyószentmiklós)
Borócsik Irén (Tornya)
Borsos Szabó Alpár (Temesvár)
Botár Emőke (Csíkbánfalva)
Both Gyöngyvér (Új-Zimánd)
Botos Szimona (Nagybánya)
Bozsvai Enikő (Szatmárnémeti)
Cavasi Róbert Zsolt (Nagykároly)
Dán Zsuzsanna (Szatmárnémeti)
Dancs Artur (Szatmárnémeti)
Dankuj Csaba (Kolozsvár)
Dankuly Lászlóné Simon Erzsébet (Marosvásárhely)
Dávid Eszter (Simonyifalva)
Deák Erzsébet (Zsibó)
Dézsi Csaba István (Mikeszásza)
Dezső Mária Magdolna (Gyergyószentmiklós)
Erdődi Ottó (Arad)
Farkas / Marosvölgyi Aliz (Csíkszereda)
Farkas Andrea (Gyulakuta)
Fazakas Attila Hunor (Szováta)
Fazekas Ede (Szilágycseh)
Felházi Zoltán (Kisbács)
Ferencz Katalin (Gyergyószárhegy)
Füleki Beáta (Nagybánya)
Fülöp Loránt (Szováta)
Gáll Anna (Gyergyóalfalu)
Gáll Bartalis Ferenc (Gyergyószentmiklós)
Garai Balázs Levente (Gyergyószentmiklós)
Gedeon Gyula (Váradszentmárton)
Geréb Éva (Székelyudvarhely)
Gergely Edit / Gergely Manó (Gyergyószentmiklós)
Gombos Szilárd (Arad)
Goron Sándor (Nagyvárad)
Grausam Géza (Csíkszereda)
Grosz László (Arad)
György Mózes Árpád (Gyergyóremete)
Győri Karola (Kolozsvár)
Hajós János (Kolozsvár)
Hegedűs Adalbert (Petrozsény)
Hollichi Gyöngyi (Székelyudvarhely)
Horváth István (Máramarossziget)
Horváth Levente (Arad)
Ifj. Dezső Géza (Kolozsvár)
Jobb Domokos (Szaniszló)
Juhász Zoltán (Pécska)
Karácsonyi Zsolt (Arad)
Katay Juliánna (Nagykároly)
Kedves Antal (Gyergyócsomafalva)
Kelemen Kinga (Arad)
Kincses Anna (Szilágylugos)
Kirilla Teréz (Kolozsvár)
Gáspárik Attila / Komics (Marosvásárhely)
Kopacz Levente (Szemlak)
Kovács Melinda (Székelyudvarhely)
Kristóf Éva (Gelence)
Kristóf Sándor (Marosvásárhely)
Kuri Gyöngyvér (Marosvásárhely)
Laczkó Róbert (Gyergyóremete)
Lázár József (Szatmárnémeti)
Lévay Zsuzsanna (Szatmárnémeti)
†Levinschi Szávuly Attila (Székelykeresztúr)
Lokodi Imre (Marosvásárhely)
Lövétei Lázár László (Lövéte)
Magyari Sáska Zsolt (Gyergyószentmiklós)
Makó Attila (Kézdivásárhely)
Makucz Endre (Gyümölcsvölgye)
Máthé Zoltán (Kolozsvár)
Megyaszay Kinga (Csíkszereda)
Muntean Radu Tibor (Arad)
Nagy Ágnes (Nagykároly)
Nagy Enikő (Nagyenyed)
Nagy Gabriella (Dés)
Nagy Gedeon Imre (Érkörtvélyes)
Nap Katalin (Gyergyószentmiklós)
Nyitrai Réka Gyöngyi (Kolozsvár)
Ozsváth Irén (Szászcsávás)
P. Buzogány Árpád (Gagy)
Páll László (Korond)
Papp Attila (Sepsiszentgyörgy)
Papp Erika (Marosvásárhely)
Pataky Lehel Zsolt (Máramarossziget)
Péter Imre (Csíkszereda)
Rab Hajnal (Székelymuzsna)
Rápolti Mónika (Szatmárnémeti)
Sándor Károly (Zetelaka)
Sánta Enikő (Szatmárnémeti)
Schmidt Gabriella (Majlát)
Selek Judit (Szatmárnémeti)
Simon Mónika (Gyergyóalfalu)
Sógor Levente (Nagybánya)
Szabó Csaba (Szatmárszőlős)
Szabó Ferenc (Sepsiszentgyörgy)
Szabó Gábor (Székelyudvarhely)
Szabó Géza (Kolozsvár)
Szabó Tünde (Arad)
Szalai Mária (Pankota)
Szaniszló Attila (Arad)
Szécsi Éva (Kolozsvár)
Székely Ferenc (Marosvásárhely)
Székely Zoltán (Marosvásárhely)
Szendrei Imola (Szatmárnémeti)
Szente Levente (Székelykeresztúr)
Szonda Szabolcs (Sepsiszentgyörgy)
? / Szöszke (Marosvásárhely)
Takács István (Nagyvárad)
Tamás Gyopár (Gyergyószentmiklós)
Tamási Melinda (Szinérváralja)
Tankó Éva (Gyimesbükk)
Tepfenhárt Timea (Szatmárnémeti)
Tódor Csaba (Csíkszereda)
Tókos Pál (Köpecbánya)
Valenas Monica Gyöngyi (Arad)
Valkay Krisztina (Kolozsvár)
Vámos Adrian (Arad)
Váry O. Péter (Sepsiszentgyörgy)
Veress Emőd (Székelyudvarhely)
Vetési Attila (Székelyudvarhely)
Wittmeier Ildikó (Arad)