Horváth Dezső

Láncainkat...

 

 

Bába Kiadó
Szeged, 2009

 

A borító Bodosi Mihály munkája

© Horváth Dezső, 2009

Kiadja a Bába Kiadó
Nyomdai munkálatok: Bába és társai Kft.
Szeged, Cserzy Mihály u. 11. 6724
Telefon: 62/464-015
Felelős vezető: Dr. Majzik István

 

 

TARTALOM

Szélkánya kellene!
Miért szőrös?
A zsombói csoda
Találtam, leköpöm
Málta, te édes!
Dioxin a borban
Sztrájkol a fék
Magasfeszültség
Ideát és odaát
Föltámadunk, ajjajaj!
Még mindig kovácsolunk?
Héttized kétharmada
Kisgucziék esküje
Pusztaszer áldott mindenese
Futó-gát a nyúlgát
Százhúsz év
A nemzeti pedál
Akinek a nyaka veres...
Beborítani mindent
Dezső kartárs
Az adalék: vízkőoldó
Mindenki házmester?
Norvégiában minden más
Mennyi???
A csikkleves
Már az is baj?
Megvár? Nem vár!
Széplakon vihar akart lenni
Gólya viszi a fiát
Bálna Balázs altatása
A zsombói invalidusok
Őszapóék, személyesen
Árokparti bagós
Kis Tápéba...
Aranyünnepünk
Líbmantók
Pofon a törvénynek?
A nagyidai romák
A nyalka házmester
Ötvenhatos babonák
A lakodalmas klasszikusok
Önszentek
Sünszállás
Melegvíz - ingyen
Ágner és Wágner
A valóság csatái
"Szembe' Isten hajlokával"
Drága bakter úr!
Balga magyar
Szélkakas - szoknyában
Ugyebár!
Futószalag nélkül
Házasodunk
Gyurka-turka
Minden pofon
Oszkár
A szög fejére
Retrobicska
Kutyamellény
Láncainkat
A fa harmada
A csángók hite
A kritikus tömeg
Eldöntötte, bepöröl
Óraütésre nyugdíj
Korsó a kútra
Zsandár nélkül

 


Ha a ficamos irodalom hatol be
a félművelt kalahüttyösök tömegébe,
az is anyagi erővé válik.
Valakinek.

 

Szélkánya kellene!

Időnként nagy szelek járnak, és ámulva mondja, aki látja, hogy ilyet még nem látott. Pár másodpercig tarolt a minapi is, néhány méter szélességben, de olyan volt, mint a kleptomániás tolvaj: mindent vitt. Kéményeket döntött le, lapos tetőket bontott meg, fákat tördelt ki.

Jó Tömörkény Istvánunk megírta már a múlt század legelején, hogyan sodorta át a vetést a szomszéd földjére a vihar, és hogyan tanult meg a járomszög röpülni. (Bajban volt a magyarkanizsai nagyszerű szinkrontolmács tavaly, amikor nyilvános mondókámban ezt hallotta, mert nem tudta, mi lehet a járomszög. Azt se tudta fordítani, hogyan átalkodik meg a tokmányba szorult kaszakő, mert se a tokányt nem ismeri már, se a kaszakövet.) Jöttek az erdészeti jótétlelkek, meg a mezőgazdaság kiválóságai, és kitalálták, hogy fákkal, gyümölcsössel, szőlővel lehet megkötni a homokot. (A fejben lévő futóhomok megkötésére pedig az iskolákat találták ki annakidején.) Mondanám, ez enyhítené legjobban a bajt, de mit mondjak azoknak, akiknek mázsás faderekak verték agyon kocsijukat? Szerintük inkább kiirtani kellene a fákat!

Hadd legyen inkább sivatag megint.

Erre meg azt mondom, a gyökere-vesztett fa hamarabb dől ki, mint az, amelyiknek saját természetrajza szerint ágazik-bogazik a töve. Betonnal tömködi körül a városgondosság, és még csak nem is szokott csodálkozni rajta, hogy éppen a borzalmak elmúltával látszik, némelyeknek akkora sincsen a gyökere, mint furkósbot korában volt. Mintha virágcserépben akarnánk fasorokat nevelni. Egyfolytában szidjuk az autókat - a másokét persze -, amiért rongálják az éltető levegőt, most meg védelmünkbe vesszük legnagyobb ellenségüket, az eleven fákat? Meg vagyunk mi húzatva?

Tény, ami tény, erdei fák is törnek, derékba is, nem csupán tövestül fordulnak ki. Az is tény azonban, ott nem állítanak alájuk autókat.

Most azonban a másik veszedelemről akarok inkább szólni, az alattomos szén-monoxid visszakergetéséről. Annyi a baj az elöregedett rossz kéményekkel, tudományosan alátámogatott módszerek szerint készülnek az újak. Hosszú cső az egész, és a tetején elegáns kis korong ékeskedik. Nehogy beleessen az eső! Nem is esik bele, csak visszafújja a szél az égésterméket.

Apró kölök koromban a falu legrangosabb épületének a kéményén a legegyszerűbb és legnagyszerűbb szerkezetet láttam. A "szélkakas" szavunk másra van fönntartva, bár biztosra veszem, ennek is adtak nevet, de nem emlékszem rá. Amikor azonban Görögországban jártunk néhány évvel ezelőtt, talán minden kéményen szélkányát láttam. Valami varjúfélére emlékeztetett, bádogból valóra, otthon pedig minden varjú kánya volt, ezért mertem elnevezni így. A lényege: akárhonnan fúj is, azonnal úgy fordul a bádogmadár, hogy a kéménybe bele nem fújhat. És kettős hasznosítású, az eső se eshet bele. Odalenn délen, a görögöknél fészkelte belém magát a nagy gondolat. A kéményekből távozó égéstermék föltehetően ugyanaz náluk is, mint nálunk. (Igaz, amikor a városi központi nagy kályhákra elkezdtek magas kéményeket szerelni, engem jól leteremtettek itthon, mert meg mertem írni, hogy ezek szerint mégiscsak távoznak veszedelmes gázok is onnan belülről, egyenesen ezrek orra alá.) A fújó szelek természete sokban különbözik, de "visszapótlás" tekintetében nem lehet nagy a változatosság. Miben járnak előttünk a görögök? Hamarabb rájöhettek, hogy nem emberbe való a szén-monoxid, és volt bátorságuk tömegméretekben is elővenni a régi leleményt. A leginkább kányára hasonlító érckakast.

Ha teremne nálunk egyszer egyetlen vakmerő bádogos, aki a fillérekbe kerülő szerkezeteket dobná piacra, biztosra veszem, külön vizsgálná vagyonosodását az adóhivatal. Ha ötletdíjként mindegyik után a most legolcsóbbá lett öt forintost akarná nekem ajánlani, boldogabb öregkor elé néznénk mi is. Hogy hányan maradnának életben, senki nem tudhatja.

 

Miért szőrös?

Csöppentett tündér ez a kölök. Akár a sajtkukac.

Nagyanyjával száll föl a villamosra. Meg lehetne számlálni, hány ember ülhet le egyszerre, de most inkább az a kérdés, a fülétől a farkáig hány "miért" fér el benne? Azonnal látom, az Isten küldte nekem, elő is kapom a noteszomat, nehogy elszalasszak akár fél szót is. Kezdhetjük? Kezdjük!

Szembenéző két szék egyikére ültetné a Nagyi, meglehetős élettapasztalatból fakadóan, de Miértke éppen nem oda akar ülni. Gondolom, ugyanaz az élettapasztalat húzza a másikhoz, csak ifjabb kiadású. Minél messzebb, annál jobb. Nagyszülői terror áldozata lesz azonnal: itt maradsz! Pöttömke Miértke mindjárt oknyomozásba kezd:

- Miért magasabb az út, mint a sín?

- Nem tudom.

- Miért nyikorog?

- Mert nem kenték meg!

- Miért nem kenték meg?

- Nem tudom.

- Ez miért van itt?

- Nem tudom.

- Nekem miért nincsen ilyen?

- Ülj le!

- Miért? És miért erre megy a villamos?

- Hallgass!

- A pacika miért ilyen?

- Mert négy lába van.

- Én mikor megyek férjhez?

- Soha.

- Miért?

- Mert fiú vagy!

- Ott mit csinálnak ott?

- Javítják.

- Miért?

- Mert a nyúl szőrös.

- Miért?

- Mert nem borotválkozik.

Miért, miért, miért? Így tanul a gyerek. Ha hagyják. Nagyanyó még nem tudja, csak én sejtem, a közeli jövendő Pulitzer-díjas oknyomozónak címkézett riporterét rángatja le a szerelvényről. Talán azért, mert azt olvastam ki a régebbi lexikonból, hogy a szenzációhajhász újságírás tartozott ide Amerikában is? A botránykrónika? A krimi meg a bugyi? A bulvár? Minden gyerek született Pulitzer, csak leszoktatják. Első írása már indulhat is a pályázaton: "Miért szőrös a nyúl?" Micsoda büszkeség dagasztja majd Nagyanyja kebelét! Az én onokám.

Ne add föl, Öcsi! Tiéd a jövő.

 

A zsombói csoda

Megismétlem a címet: A zsombói csoda!

Ha azt mondom, szép sikereket hozott 26. évünk - más számolások szerint 36. esztendőnk -, a színtiszta igazat mondom. Hát nem csoda ez? Említettem már a föntebb való időkben, minden zsombói napunk után, amikor hazavetődtem, és párom megkérdezte, mert mindig megkérdezte, na, milyen volt, azt felelhettem, zsombói minőségű. Idén is folytatódott ez a sorozat. Boldog az az ember, valóságos csoda, aki a huszonhat esztendő évenkénti átlagában huszonvalahány alkalommal - közelítheti már a 600-at - ugyanazt mondhatja hitvesének a maga kóborló mentségére, és nem kell attól tartania, hogy unalmas lenne. Az idei kurzusunk új fölismeréssel is szolgált.

Januárban fogalmazódott meg, nem is bennünk, hanem a tudós előadókban a lényeges gondolat.

Mielőtt kimondom, illetve csak ismétlem, a tavalyi évzárónkhoz kell visszaugranom. Azt említettem, túltermelési válságba kerültünk, annyiszor kellett eljönniük hallgatóinknak. Minden hétfőn és szinte minden pénteken, ami már majdnem-majdnem inkvizítori emberkínzásnak számít. Nem azért mondtam, mintha fáradás látszott volna hallgatóinkon, csak a számok bűvölése és csavargatása segített erre a fölismerésre. Ezért vezettük be a négykezes, sőt néha hatkezes zongorajátékot, két vagy három előadóval egyszerre. Ez így természetesen nem folytatható, elkezdtük volna faragni, finomítani a képet, de be kell ismernünk, a termelési válság nálunk is nehezen oszlatható. Ismételnem kell a kikalapált fejű tudósok fogalmát, amikor az egyik előadónk, végighallgatva a másik nagyszerű előadását, így örvendezett: legalább mi is megismerjük a másik tudományát. Orvosprofesszor mondta a másik orvosprofesszorról. Járulékos mellékhatásnak mondanám ezt a nagyszerű érzést. Hallottuk már ugyanitt azt is, ha az orvostanhallgatóknál tapasztalnának ilyen érdeklődést, boldogok lennének. Ezt toldotta meg az idei esztendő: legalább mi is megismerjük a másik tudományát. Bizony mondom, csoda ez is.

És erre két gondolat jut megint eszembe. Föltett szándékunk volt az előadók toborzásánál, hogy ne csak ismerjék a szóban forgó téma minden zegét-zugát, de maguk is műveljék. És olyan fokon művelje mindegyikük, hogy a maga tudományát hasonlóan nagyszerű színvonalon művelő társa is érdemesnek tartsa odafigyelni rá. Ez a gondolat egyik töredéke, a másikat csak ismételnünk kell. A korán elment Németh Bandi nevezte el az első évek után ZSTA-nak, Zsombói Tudományos Akadémiának népfőiskolánkat. Ahová - szerinte - rangot jelent eljönnie annak is, aki egyébként világkongresszusok vendége szokott lenni. Ha a megszüntetett tanyai iskolának hét ablaka minden télben így világít bele a tanyai sötétségbe, akkor talán elmondhatjuk, nem éltünk hiába.

Csoda, csoda, csoda! Kié az érdem? A hallgatóké, akik el tudják fogadni a barátsággal közeledő tudós gesztusát, és a kikalapált fejű tudósoké, akik baráttá tudják fogadni a tanyai embert. Örömmel összegezem a huszonhat év tapasztalatát, még akkor is, ha formálisan is a legnagyobb önzés lapul meg mögötte: mindennek elsőrangú haszonélvezője én lehetek. Az ide járó zsombóiak, szatymaziak, bordányiak, forráskútiak, zákányszékiek és szegediek kíváncsisága segíti megőrizni a magam érdeklődését is, és előadóink óriási tapasztalattal igyekeznek kielégíteni azt. A dolog természetéből fakad, minél többet tudunk, annál jobban tudjuk, hogy keveset tudunk.

Adja Isten, ez tartson sokáig.

A legelején magam szoktam közbekotyogni, hogy láttassam, nem szentbeszéd akar lenni az előadók szava. Emlékszem azokra, akik öt év múlva mertek megszólalni, és arra is, aki tizenhat év után. Most már ott tartunk, hogy a magam bugyuta kérdéseit is a második fölvonás vége felé merem csak föltenni. Új hallgatóink is szívesen kérdeznek az elején mindjárt. Azért inteném türelemre őket, hogy a szinte őslakosnak számítók juthassanak először szóhoz. Többségük immár kis notesszal és tollal hallgatja a szép szót. Minket, bevándorlókat úgyis megvár a felelet.

Szeretem hangoztatni, mandátumom csak az iskola küszöbéig ér. Régen rájöttem azonban, a küszöböt nem csak akkor kell átlépnem, amikor befelé jövök, hogy átadhassam a kormányrudat Rektor úrnak - rosszul mondom persze, mert nem átadásról van szó, csak arról, hogy megmaradhasson Rektor úr kezében, mert annál jobb helyen úgyse lehetne -, de akkor is át kell lépnem, amikor kifelé megyek. A kettő soha nem ugyanaz. Kifelé mindig gazdagabban megyek. Akkor szokott eszembe jutni még egy lényeges valami.

Bízom benne, a jelenlevők közül senki nem akarja rám fogni, hogy elszaladt velem megint a csikó, amikor azt gondolom, Széchenyi István két nagy álma teljesedik ki minden évben. A Tudósok Társasága, az MTA bővül a ZSTA-változattal, és a kiművelt emberfők sokasodnak. Másik örökségünk is segít ebben, Klebelsberg Kuno is ezt akarta, amikor többek között ezt az iskolát is építtette, és ezt szolgálta holta napjáig a magát mindvégig tanítónak tartó nagyszerű tanár, Kovács Álmos, feleségével együtt. Adja Isten, az ő szándékuk is éljen még sokáig, akkor is, ha az iskolák sorozatos megszüntetésének átkos járványa immár városainkba is begyűrűzött a sötétnek tartott tanyavilágból. Amikor, sajnos, hódít, és szedi áldozatait a középszer alsó széle közepe, mint célra tartott társadalmi igény. Mi abban a boldog tudatban ringathatjuk magunkat, hogy az igényesség fölső széle közepe is lehetne társadalmi cél.

Talán megérem még, beérik majd, és elterjed a másik kegyes gondolat is. Ahogy a futóhomokot fákkal, gyümölccsel, szőlővel kötötték meg elődeink, a fejben pusztító futóhomokot az iskolák hálózatával sikerült megkötniük. Csokonai Vitéz Mihályunknak az első oskoláról szóló szép jövendölése Somogyban - talán folytatásra talál. Vidékünk fölemelkedésének legfőbb mozgatója a tanítás embere. A nulladik kilométer. Talán fölállítják szobrát, netán éppen Zsombón. Rávésetném, adassék tisztelet a tanító embernek! Nem az utolsó, de a legelső kívánságom, halljátok meg, emberek! Bocsánat, hogy erőt vett rajtam ez az operett-átírásos hangulat. Huszonhatodik éve mondom, nem indulhatna jobb helyről ez az egészséges járvány. Halljátok meg, emberek! Büszke lehetne Csongrád megye, ha innen indulna a szép mozgalom.

Itt gyökeresedett belém még valami. A palántát tövestül ugyanakkora fáradság a földbe ültetni, mint fejjel lefelé, de mecsoda különbség. Olyan aranyköpés lehetne ez is, mint az, hogy tanyára mindenből mindig a legjobbat kell hoznunk. Istenem, de jó lenne, ha nem csupán zsombói igazság lenne. És még egy gondolat, ráadásnak. Idén a szegváriak is belevágtak a népfőiskola honosításába - mondhatnám úgy is, legutóbb Szegváron fiadzottunk -, és eljöttek megnézni, mi lehet az ősanyaság titka. Itt kellett tapasztalnunk, hogy a művelődési ház ottani vezetője, meg a művelődési ház itteni vezetője itt ismerkedett össze. Éppen ideje, mint Pöre Vera férhön menésinek - mondaná erre is a tápai ember. Biztosra vesszük, folytatódik a két falu között is a barátságátömlesztés. Csoda ez is a mai világban.

Úgy hallottuk, idén fölújítják tanyai iskolánkat. A világítás korszerűsítésével kezdik. Az én olvasatomban ez azt jelenti, hogy legendás hét ablakunk ezután még nagyobb fényességgel világít bele a téli sötétségbe. A fejekben nyíló világosság gyűrűzik bele a vak világba.

Köszönettel tartozom nagyszerű előadóinknak és kitűnő hallgatóinknak a két oldal tartós barátságáért is. És mindenkinek köszönet, aki jó szívvel nem csupán elvisel bennünket, de segíti is munkánkat. Huszonhat éve - harminchat éve! - ez a zsombói kicsi tanyai iskola mindig az élen jár. Kultúrát, emberséget és becsületességet terjeszt. Válogatunk a meghívandók között akkor is, ha csak egyszer vagy kétszer hívunk valakit, hiszen a programunk is állandó mozgásban van. Még mindig nincsen párunk hetedhét országban.

Ami pedig a legfontosabb: a népfőiskola nem káros az egészségre!

Még jobban belegondolva ki kell mondanom, a kőkemény tudományosság mezején termett valóságos csoda, amit itt történik. A bartóki legtisztább forrás nálunk még fakad. Itt még találkozni tud a hétköznapi élet a tudomány csillagászati méreteivel. Akkor is, ha - ismétlem - a világ a középszer alsó széle közepét döngeti rendre.

Nem szalaszthatom el az alkalmat, hogy még valamit szóba ne hozzak. Néhány éve azért alakult át egyesületté kisded társaságunk, hogy eredményesen pályázhassunk mindenféle alapítványoknál. Meglehetősen nehezen tanulunk bele az új divatú, kuncsorgó kódistarisznya viselésébe. Emlékszem rá, néhány évnek el kellett telnie idejárásom után is ahhoz, hogy az agyonkopott fekete táblát valaki befösse. Istennek hála, azóta kréta is van hozzá, színes is, és szivacs is a törlésekhez. Nagyszerű táblai rajzok emléke is él bennem. Csakhogy időközben nagyot lépett előre a világ, nagyszerű előadóink számítógépen hozzák el rajzaikat és vázlataikat, és vetítővel vetítenek. Legalább annyira kellene egy saját használatú hordozható számítógép, meg egy vetítő, ahogy annakidején kellett, és kell azóta is a tábla. Nem akarok rosszmájú lenni, de akármelyik másik társaság próbálkozik is a népfőiskola meggyökereztetésével, hozzánk képest agyonpályázza magát, mi pedig lépni se tudunk még. Pedig a számítógép kezelését is tanrendünkbe iktattuk néhány éve már. Nincsen annál hatásosabb valami, hogy miközben csöndesen dolgozik szívünk a mindennapi robot parancsa szerint, szinkronban láthatjuk a kivetített maketten is az egészséges működés minden fázisát. Minden egyidejűség törvényszerű velejárója, ha az egyik ág megáll, könnyen elhal az egész. Az összekoldult ketyeréket sokszor fél órákig nyűglődve lehet szóra bírni.

Csoda, hogy még bírjuk. Mindenesetre elhoztam az egyik civil pályázat két újságban is közzétett minapi szövegét, fölajánlom népgazdasági hasznosításra.

És legvégül a legnagyobb csoda - világcsoda! -: köszönöm, hogy még mindig ide járhatok.

 

Találtam, leköpöm

Akár a Jávorka-féle növényhatározó, mindennapi kenyerem volt a Mifántológia is. O. Nagy Gábor könyvecskéjéről van szó, a Mi fán terem?-ről. Hatalmas gyűjtőmunka eredménye a Magyar szólások és közmondások című vaskos kötet, akár ennek a "fia" lehetne, de az is megeshet, előbb született meg a gyerek, mint az anyja vagy az apja. Előfordult az már a máshol is, hogy a szócikkek egymás mellé rakosgatása közben állt össze a külön válogatás, ráadásul részletesebb magyarázatokkal. Egyetemre jártam még, amikor megvettem, az "anyja", a nálam lévő, teljesnek gondolt gyűjtemény azonban csak 1983-ban jelent meg, igaz, az már a harmadik kiadás. Szinte családtagomnak tekintem azt is.

Azt mondja tehát a Mifántológia, a kártyán elsőnek nyert, vagy a talált, tehát könnyen jött pénzeket megköpködik az emberek, és szavakkal kísérik a mágikus műveletet: Apád-anyád ide jöjjön! Avval magyarázza nagyhírű szerzőnk a megköpködés és az igemondás kapcsolatát, hogy babonás hitek laknak bennünk. Nyálunkkal akarjuk magunkhoz kötni, miközben azt kívánjuk, "apja" és "anyja" is a miénk legyen.

Megkockáztatja azt a kérdést is, miért nem a rokonságát, fiát vagy lányát, akármelyik retyerutyáját (ezt már én toldom hozzá!) emlegetjük. Mai pénznemekben számolva a nemrég divatjamúlt egyforintosnak apja-anyja volt a kettes is, az ötös is, a tízes, a húszas, az ötvenes, a százas, a kétszázas, az ötszázas, az ezres, és elballaghatunk - elvileg - a számsorok végtelenjéig. A lottó ötösig vagy hatosig is. Aki tehát kimondja a kisded szózatot, a maga oldalára szeretné bűvölni valamennyit.

Amióta eszemet tudom, magam is megteszem, ha nem is a kártyán nyertekkel, mert pénzben talán soha nem kártyáztam. A filléres időkben a lukas kétfilléresért is leszálltam a bicikliről, ne heverjen hiába a porban, ebek harmincadján. Akár a pénzmosás vádja is megilletett volna, amikor márciusi havas latyakból szedegettem föl negyvennyolc forintot. Azonnal csap alá tartottam, és csak utána sámánkodtam vele. Találtam már ezreseket is, egyet se volt szívem az út szélén hagyni.

Bennem azonban szépen növögetett a hozzá fűzött teória is. Néprajzoskodásomból tudom, a rajtunk lévő mindenféle rontásoktól, bibircsókoktól, szemölcsöktől, kelésektől, gilváktól, kelevényektől, sebektől, fekélyektől is úgy szabadult meg a szegény ember, hogy jól megdörzsölte például homokkal, és maga mögé dobta. Keresztutakon volt leghatásosabb a művelet, mert a lényege, ahol többen járnak, előbb belelép valaki. Jaj lesz neki, ráragad a nyavalya. Erre a célra az aprópénz is megfelelt: körülkerekítették vele a beteg vagy csúfságos porcikát, és maguk mögé dobták. Ha tehát kitört rajtam a pénzéhség, és fölvettem, első dolgom volt hatástalanítani, lemosni a bűnös beavatkozást. Ahogy a számítógépen fölülírni lehet akármit, ugyanúgy fölülírtam vagy letörültem a rontást tulajdon nyálammal, a mindig kéznél lévő másik babonás szerrel. (Mellesleg mondom, minden kutya is fölülírja az előtte járó lenyomatát minden bokor tövénél, pedig számítógépről nem is hallott.) A meggazdagodhatnék örök vágya is dolgozik azonban mostanáig bennem, "egymenetben" hozzám kívánom a retyerutyát is, teljes számban. A nagyját, az öregjét, az apját-anyját, mindet. Legszívesebben dalra fakadnék: ha én gazdag lennék, dinidini dom és lipityom - a háztetőnkre is fölmennék, hegedűsnek. Rontások, pusztuljatok, segítő jóságok, rakjátok fészkeiteket!

*

Amikor ez az írás először napvilágot látott, kertszomszédomtól irtózatos letolást kaptam. Csak úgy kapkodom föl az utakról az ezreseket, és zsebre is rakom? Egy szikra becsület sincsen bennem? Miért nem teszem közhírré az újságban, hogy találtam, jelentkezzen, aki elvesztette.

Mondhatnám, amit gyerekkoromban mondtunk: ki mit talál, azé. Azért nem mondom, mert időközben megtanultam, ami nem az enyém, az másé. Valóban vissza kellene juttatnom valahogy. De hogyan? Ha leírom az újságban, hogy ezrest találtam, akár ezren is jelentkezhetnek, hogy ők vesztették el. Honnan tudjam meg, melyiké volt éppen? Kérjem a sorozatszámát? Ki az a bolond, aki így tartja bukszájában? Kérdezzem meg, hol veszíthette el? Ki tudná megmondani?

Szánom-bánom, de elteszem a zsebembe. Vállalom azt a kockázatot is, hogy hamisítás szülte a világra, és ha kiderül, nekem kell bizonyítanom, honnan van.

Borzalmas leégés lenne, ha kiderülne.

Van más mentségem is. Valamikor régen, amikor még az útleveleket az egykori határőrlaktanyában állították ki, oda tartván, a ház előtt, az út szélén találtam egy erszénykét. Autóból ritkán dobnak ki ilyesmiket, azt gondoltam azonnal, biciklivel jöhetett valaki, és hozzáfogva valamihez, kihúzta a zsebéből. Minden biciklis testvér, látatlanban is szánni kezdtem.

Körülbelül három lépésnyivel arrébb tereferélt két atyafi, rákérdeztem, tudnak-e mondani valami megbízhatót róla. Az egyik azonnal kapcsolt, és fölkiáltott: az enyém! Köszönöm, hogy megtalálta.

A fene meg nem ette a szélhámosát!

Be is mentem mindjárt, és beálltam a talán tizenkettedik ablak előtti sorba, legalább harmincadiknak. Már akkor is hosszú sorok voltak divatban minden közszolgálati egérfogó előtt. Azt a kicsi lukat neveztem már akkor is egérfogónak, amelyiken be lehetett dugni valamit, és ki lehetett halászni másik valamit. Na, ott álldogálok, elszánt ábrázattal, amikor valaki másik ablakok hivatalos embereként elkiáltotta magát a folyosó kanyarjában: itt van, aki pénztárcát talált? Dob nem volt nála, mint Jóka ördögében a hajdúnak, de jó hangosan kiáltotta ki, és mögötte óvatoskodott az a szerencsétlen ember, aki vélhetően kirántotta a zsebéből.

Jó hangosan kiszóltam én is a sorból, hogy tudok ilyenféle embert. Éppen én volnék. Boldogan rohamoztak hozzám, de le kellett hűtenem őket. Oda is adtam mindjárt annak, aki közel ácsorgott hozzá.

Lelombozódott a két atyafi. Majdnem megvolt az elvesztett holmi, de hülye fejemmel elsiettem a dolgot. Mai ésszel nem sok volt benne, háromezer-kétszáz forint csupán, de az akkoriban legalább annyit érhetett, mint most a harmincezer.

Tanulékony vagyok azonban, amikor azt a bizonyos ezrest megtaláltam útközépre vetve, nem János vitéz hervadó szeretője jutott az eszembe, hanem lehajoltam, és fölvettem. Várakoztam azonban jó ideig, hátha előkerül valamilyen hajdú kíséretében, aki elvesztette. Elmentek mellettem akár százan is, az egyik irányban is, a másikban is, egyiken se látszott, hogy pénzét keresné.

Jó sokáig bukszám külön rekeszébe zártam, hátha mégis előkerül az a valaki. Hónapok múlva költöttem el. Amíg ki nem szőrösödik elzártságában.

Bocsánat vén marha fejemnek!

És mit is adnak ma egy ezresért? Három liter zacskós tejet.

 

Málta, te édes!

Szeretném, ha nem kellene minden lépésre bizonygatnom, Málta szép kis meseország. Az általam eddig látottak között a legszebb. Területe egy falat a világmindenségben, valósággal fürdik a Földközi-tengerben, népsűrűsége pedig a létezhető legnagyobbak közül való. Ahogy a magyarnak született, de régtől fogva ott élő idegenvezetőnk - neki is odaítélném a kisebbik Kossuth-díjat, akkora kedvességgel kalauzolt bennünket - száján kicsúsztak a sűrűn lakottság számai, mindjárt kicsúszott az enyémen is: te jó Isten! Egyetlen tüsszentés az egész szigetet megfertőzi!

Szicíliából ugrottunk át látására, egy hatalmas komphajó nyelt el bennünket, mint Jónást a cethal. A szervezettség tetejének számítana nálunk, ami ott talán a legtermészetesebb. Éjféltájban érkeztünk ugyan, de ott is várt bennünket az autóbusz, ahogy napokkal korábban a röpülőtéren is. Kicsinek se mondható bonyodalom ugyan támadt a szállodánkban, magam a máltai rulett nevet adtam neki, bár ez vízre jár, de azért nem akarom leírni, mert ha az általános fölmelegedés tovább is dolgozik a világban, meglehet, ez is begyűrűzik hozzánk. Biztosan átokká lenne rajtunk, a többi azonban javunkra is fordulhatna.

Csak azt ne mondja senki, várom a további fölmelegedést. Hogy a gleccserek meg a föld sarkainak hómezői fölolvadjanak, a tengerek vízszintje emelkedjen, az elsivatagosodás rémsége fenyegessen? Azt akarom csupán mondani, nekem az is jó, ahogy most van az időjárás, meg azt is, hogy az időjósoknak a legbizonytalanabb a kenyerük. Vagy beválik, amit jövendölnek, vagy nem. Lehet így ez globális méretekben, hosszú távú előrejelzéseknél is. Mindenesetre az erősen mediterrán éghajlatú Görögország, Olaszország és Spanyolország se megy tönkre, sőt sorra elkaszálja primőrjeink előtt is a hasznot. Tessék jól belegondolni: húsvét hetében jártunk ott, és gyümölccsel megrakott narancsligetek mellett is jártunk. Mikor is kellett virágozniuk a fáknak? Még az ősszel. A mandulaültetvényeken akkora gyümölcsök voltak, augusztusban szoktak ekkorák lenni nálunk a zölddiók. Hát azok mikor borultak virágba? Az igaz, nyaranta akkora a forróság, szieszta szakítja meg a napot. (Úgy tűnt, a férfiak a legbuzgóbb őrizői ennek a régi szokásnak, kocsmák előtt sörözgetnek tavaszok tavaszán is. Mintha az asszonyoknak nem maradt volna idejük eltanulni tőlük.)

Bocsássa meg nekünk a följebbvaló, de a műemlékromokhoz menetelő gyalogtúráink közben egyszer-egyszer ki is próbáltuk, ehető-e az a narancs. Éva anyánk paradicsomi bűnbeesése jött elő bennünk, azóta is bizonygatjuk, a lopott narancs talán a legjobb. Pedig kaptunk reggelinkhez is.

És a látnivalók? Nagy bűnöm, minden útleírást szikkadt szárazságnak tartok az eleven valósághoz képest. Meg se próbálok belevágni. A három szigetből álló kis birodalom egykori védelmi rendszere zseniális találmány volt. Látótávolságban állnak ma is az egykori őrbástyák. Füstjelekkel, tűzjelekkel adhatták tovább, ha veszély fenyegetett. Világ prédája volt ez a kis mészkőcsokor mindig. Hadászati szerepe miatt is.

Örömömre szolgált az is, hogy régi háborúk réme, az öblös ágyúk sokasága itt-ott kerékvetőként szolgált. Fejjel lefelé ásták bele a földbe. (Hej, ha már az atomrakéták burkolatát is erre használnánk! Csak gyökeret ne eresztenének!) Az egyik parton hatalmas tömeg nézte a hadi rendben fölállított ágyúk között teátrális formaságokkal díszlövésre készülő katonák szorgoskodását. Pontban 12-kor ki is lőtték az egyetlen - dobozos sört. Én hitványkodtam a töltelékre ezt a nevet. Hajszálra úgy tűnt, mintha azt tömték volna a középsőbe. De hatalmasat durrant, az biztos, és nagy füstöt eresztett. Ráadásul hajszálpontos volt.

Lám, ezt teszi, ha a középkori haditechnika lépést tart a korral.

Az egyiptomi piramisoknál is régebbi templomromok itt is vannak. És ámuldozhattunk most is, miként más régieknél szokás, hogyan a csudában rakták egymásra az óriássziklákat, és miként maradtak meg helyükön minden kötőanyag nélkül. Pedig hány földrengés zaklatta őket azóta!

Utolsó előtti napunkon a sziesztával jól befürödtünk. Mivel a mi belsőinkben is elhúzták a delet, az egyik gyönyörű tó partján beültünk a hetvenhetedik étterembe. Az előzők mind tömve voltak emberrel. Sokan voltak itt is, de hosszabb pihenőt kaptuk, gondoltuk, belefér az időnkbe. A borbélyötperc alkalmanként a mi pincéreinknél is órákra nyúlhat, így jártunk itt is. A végén összecsomagolva kértük a lazacsültet, és rettegve futottunk a többiekhez. De legalább lélekemelő dolgot is láttunk. Nem tudjuk, névnapot, születésnapot, vagy házassági évfordulót ünnepelt-e az egyik hosszú asztal túlnépesedett sereglete, de amikor kihozták nekik a csillagszórós hatalmas tortát, és rázendítettek a "boldog születésnapot" immár nemzetközivé lett angol szövegére, előlibbent a másik asztaltól valaki civil, és szájharmonikán kísérte őket. Szeme-szája tátva maradt a közönséggé lett éhezőknek is. Lehet ezt még fokozni? Lehetett. A fölvágott torta első szeletét a szájharmonikásnak adták.

Meg is tapsolta mindenki.

 

Dioxin a borban

Rémüldözünk megint. Alig múlt el a guargumi-vész - ha elmúlt már egyáltalán! -, amely nyakunkra hozta ismét a dioxint, máris halljuk, benne van némelyik olasz világmárkás sajtban, és iszonyatosan nagy mennyiségű borban. Egyelőre az is olasz illetőségű, de senkit nem vigasztalhat, hogy ők látják kárát. Kárörvendő mondhatna csak ekkora szamárságot, ráadásul az uniónak nevezett nagy családban körbejárja a globalizált világot.

Régi barátság jussán megkérdeztem Galbács Zoltánt, a szegedi egyetem vegyész-docensét, mert a torkomon akadt a nagy kérdés: hová lehet eltüntetni ennyi mérget? Ha kiöntik, akármelyik csapba, tengeri halak hozzák vissza asztalukra. A sajtba is úgy kerül, hogy dioxinnal dúsult füvet legel a bivalyuk vagy marhájuk. Mindenével adja tovább. Húsával is, tejével is. Ha kiöntik az iszonyatos mennyiségű bort, nemcsak a borisszák siratják, de a "nemisszáknak" is jut. Szép kis tanulmányt küldött Galbács tanár úr, akár nagydoktor is lehetnék, ha minden benne foglalt aranyigazságot megértenék.

Azt mondja többek között, hogy már nagyon kis mennyiségben mérgez, és nem ürül ki a szervezetből. Nem csupán megmarad, de összegyűlik, föl is dúsul bennünk. Az anyatejben is! És sorolja más tanulmányok tételeit: "rákkeltők, születési rendellenességet, zavart szexuális fejlődést okoznak. Fölborítják hormonháztartásunkat, roncsolják idegrendszerünket, viselkedési rendellenességet - például hiperaktivitást - eredményeznek, csökkentik az intelligenciaszintet, károsítják az immunrendszert, szív- és érrendszeri katasztrófát keltenek. A májtoxicitás jelei: a máj súlyának csökkenése, zsírmáj, a májfunkció zavara, emelkedett SGOT, SGPT, továbbá hyperbilirubinaemia, hypercholesterinaemia, hyperoteinaemia. A dioxin rákkeltő hatása tíz év múlva is megnyilvánulhat."

Nem akármekkora tehát a veszedelem. Egy is sok belőlük.

Azt is mondja, nehezen bomlik le a környezetben. Felezési idő a levegőben 9 nap, vízben több mint 5 év, talajban 10 év, üledékben körülbelül 1 év, emberi szervezetben 7 év. Szemétégetési melléktermék leginkább. (Joggal tiltakoznak tehát a szentgotthárdiak a szomszédok tervezett égetőműve ellen.)

Hogy a sajtban meddig őriződik meg, ebből a tanulmányból nem lehet megtudni, de arra sincsen adat, hogy a borban meddig él. A szesz öl, butít, és nyomorba dönt, mondja a régi ige, a dioxin csak ráadás. Tévedésből kevert mokkáskanálnyi patkányméreg megtette a maga hatását némelyik keleti lakodalmakban, most már néhány pohárka borital az itáliai lagziban is eléri ugyanazt? Magam leginkább vízzel élek, ahhoz méregetem. Ha a rengeteg palack tartalmát nem kiönteni rendelnék, hanem egyszerűen benne hagynák öt évnél is hosszabb ideig, talán "megfulladna" benne a méreg. A jó bor ennyi idő alatt önmagában is veretes óborrá változik, esetleg még értékesebb lehetne. Újabb kérdés indult tehát, némely szesztestvérek helyett. És jött a rémisztő felelet, a természet semmi furfangra nem alkuszik: "A palackban nem fog átalakulni a dioxin. A felezési idő úgy értendő, hogy a természetes közegben (talajban, tengervízben, levegőn, emberben) a nagyon fura étvágyú mikroorganizmusok - vagy a napfény ultraibolya sugárzása - átalakítják kevésbé ártalmas vegyületté. Sajnos, a borban változatlanul megmarad, mivel tartósításához kén-dioxidot (borként) adnak a mikroorganizmusok elölésére, következésképpen a dioxin se változhat meg. A talajban hektáronként körülbelül 30 tonna mikroorganizmus van a művelt rétegekben. A sokmilliárd között akad néhány ferde hajlamú (tisztelve a másságot), amely még a dioxint is kedveli..."

Nem szoktak tőlem kérni tanácsot az olaszok, de azt gondolom, olyan helyre öntik majd ki a boraikat, ahol bivalyok se dagonyáznak.

 

Sztrájkol a fék

Elvileg megnyikkannom se lenne szabad a vasút ügyeiben. Sínen járó famíliába nősültem be, legkedvesebb feleségem ősei mindkét ágon a vonatokból éltek. Apósom is ott dolgozott végig, magas rangban fejezte be. Az ő emléküket sérteném, ha lejáratni akarnám kenyéradó gazdájukat.

Csakhogy nem akarom. Inkább visszaszerezni szeretném a pálya nimbuszát.

Ott kell kezdenem, hogy bennem is gyökeret eresztett valamikor egy prasnya szólás. Megpróbálom leírhatóvá szinkronizálni. Három dolog a legfölöslegesebb a világon. Ez eddig szalonképes, a folytatással van a baj. Elsőnek említődik a szexualitásra utaló szervrendszer a pápánál, hétköznapi nevén nevezve, másodiknak a férfi mellbimbója, szintén más szóhasználattal, harmadikként, de a másik kettővel egyenrangúan jön elő a szakszervezet. Az első kettőn nem tudunk változtatni, maradhatunk a harmadiknál?

A nyugati országokét szinte nyálcsorgatva figyeltük. Ha arra fanyalodott az államgépezetük, hogy sértette a dolgozók érdekeit, behúzták a vészféket. Állj, ne tovább! A mieink viszont az államszervezet leghűségesebb kiszolgálói voltak. Egytől-egyig, mind. Talán a fegyverbarátság jegyének fogható föl az is, hogy az uralkodó párt a szakszervezetek székházában szokta tartani kongresszusait. Mindazonáltal gondosságot is tapasztalhattunk. A szakszervezeti bizalmiak akkora vehemenciával vizitálták végig legszebb üdülőinket, beleértve a szocialista országokét is, hogy az a kettő-három nyomorult, aki valahogy mégis hozzájutott a maradékhoz, kárt ne szenvedjen. Ezt az önföláldozó szolidaritást még csak tanítani se kellett. Vérében volt annak, akit erre a posztra emelt az éber munkásosztály.

Amikor ereszkedtek kötelékeink, özönével léptünk ki a szakszervezetekből. Maradt a vezérkar, közkatona meg alig. Mi mást tehetett volna végelgyöngülésében a vezérség, elkezdett osztódni. Ahogy a vállalaton belüli posztok is darabolódtak. Hogy legalább mindenkinek jusson a koncból? Kívül vagyok már, nem is illik belekotyognom. Szégyen-gyalázat, nem is tudnám fölsorolni, hány lett belőlük éppen a hajdani állami vasúton belül. Sajnos, azt még inkább nem tudhatom, hány támogatója lehet egynek-egynek.

Van még valami, majdnem elfelejtettem. A régi vasúti világban szinte bizalmi állásnak tekintették a fékezőt. Teherkocsik végén vagy elején szokott lenni az a kis fülkécske, ahová a fékek hatalmas kerekei tekerésre várakoztak. Szabvány írhatta elő, milyen hosszú szerelvényre hány fékezőt telepítsenek, sajnos, már ezt se tudom, de gyerekkoromban őket irigyeltem legjobban. Meg az újságárusokat. Ingyen járhatta be az országot az egyik, és ingyen olvashatta ki az összes újságot a másik.

Tudtommal a fékezőknek nem volt külön szakszervezetük, de legéberebb állapotomban is az a rémkép kerget, hogy az ő munkájuk örököse lett a földarabolódott vasút. Pardon, pontosítsunk: a vezetőiről lehet csak szó. Mert tagságuk, ismétlem az előbbi hármasságot, nekik se nagyon lehet. A korszerűnek tekinthető vészfék váltotta föl a fülkécskében országot járó fékezőket, egyre-másra behúzzák a vészféket utódaik. Természetesen a régi jó világ reminiszcenciája ként a teljes tagság nevében. Szinte kéjelegve mondta a legfőbb valaki, a minapi sztrájk elérte célját, mert megbénult az ország. És néhány óra elteltével ki is egészítette mondókáját. Annyira bevált, kilátásba helyezte a következő sztrájkot.

Hogy az utazni vágyókat hogyan töri közben a nyavalya, úgy látszik, nem érdekli. Sőt! Ha még lenne egységesnek mondható munkásosztály, azt írnám, önkezével vágja sebét. Romhalmaz már csak a MÁV, hadd pusztuljon? Hogy nagyobbat szóljon az ágyú, csatlakozik a főváros közlekedésének teljes bojkottjához. Akarjon végre egyet az ország és a főváros.

A teljes bénaságot.

A szükséges legkisebbről tanakodnak, amikor az eddigi összes is kevés már.

Mintha a hivatásos fékezők génjeit örökölték volna.

Mi még a marxizmus tanaként ismertük meg azt a teóriát, hogy minden rendszer méhében hordja saját sírásóját. Hogy ez valaha szakszervezeti köntösbe bújhat, szó se lehetett róla. Törpe kisebbségnek ekkora hatalma még soha nem volt. A többséget pedig ott egye a fene, ahol van.

Van még egy kukac a dologban, említeni is félek. Mérges kígyóvá válhat nyomban. És a törpe pártocskák nem ugyanezt teszik? Alig van tagságuk, de a nevünkben beszélnek. Mindegyik másként. A képviseleti demokrácia jegyében.

Érti a fene.

Amikor legjobban zengett az ég, és legjobban bíztunk abban, hogy végre minden megváltozik, ellehetetlenülvén, szinte önmagát oszlatta föl a termelőszövetkezetek szövetsége is. Méltatlankodott is egyik megyei főkorifeusa. Azt hajtogatta, a polgárjogait visszanyert parasztgazdaságok érdekeit is képviselni kellene valakiknek, és erre a legalkalmasabbak ők lennének. Harci tapasztalataik egyedül nekik vannak. Harcosságuk leginkább annyira terjedt, hogy legnagyobb vehemenciával simultak az egypártrendszerű államhatalomhoz, szolgálva őt, és kiszolgáltatván a közösbe vert parasztok érdekeit. Ismétlem, fölbomlottak akkor már a termelőszövetkezetek, ők is hadsereg nélküli tábornokok voltak csupán, ahogy azok a mostani szakszervezeti vezetők is.

A demokrácia jegye a képviselet. Már nem is furcsa, de paradoxon: ezzel lehet ártani is neki legnagyobbat.

 

Magasfeszültség

Tartok tőle, a pörökre ugró mostani világban azonnal megfordul Németh Pikó András örököseinek a fejében, hogy őket jól átrázták, és elmennek bírót búsítani. Inteném őket, ne siessenek, úgyse mennek vele semmire. Elsöpörte a történelem azt az időszakot, és egyébként is be van építve minden törvénybe a biztonsági szelep. Kimondanák már a küszöb előtt, ja, tatám, elévültek azok a dolgok, le is út, föl is út. Szíves engedelmükkel föltámasztom mégis a gátsori illetőségű néhai Németh-Pikó Andrást.

Homokba süllyedő öreg tanyája volt Öreg-Átokháza útjának az egyik oldalán. Talán öregapja építette, amikor éppen házasodott. A vén tanyák természetrajzához az is hozzá tartozott, hogy minden évben alacsonyabbak lettek. Az alapozást akkoriban még elkerülni szerették - szerették vagy nem, nem nagyon alapoztak -, mintha szívta volna magába őket a homok. Apró ember volt András bácsi, de attól tartott, beveri a fejét a mestergerendába.

Ha őseinek jó volt, arra a kis időre, ami még hátra van, neki is megfelel.

Nem felelt meg viszont másoknak. Elkezdték huzigálni a magasfeszültség drótjait. Hogyan, hogyan se, két pont között a legrövidebb, ha az utak partján vezetik. Azonnal útban lett a Németh-Pikó-tanya. Nem maradhat a magasfeszültség alatt! Többek között a saját érdekében se. Sodrott drótkötélből van ugyan a vezeték, de akármikor elszakadhat. Jaj annak, aki alatta aluszik. És egyébként is! Ki tudja, mennyire van ártalmára a vezetékek kisugárzása?

Hiába mondta, vigyék arrébb a vezetéket. Hajlítható a drót, nem törik csontja, ha kikerülik vele a tanyát. Ő volt itt ősidőktől fogva, jussa van itt maradni. A vezérlő elv akkoriban az volt, másegyébként is útjában van a fejlődésnek minden családi fészek, tehát takarodjon. Bontsa le kicsi viskóját tulajdon kezével, különben lebontatják hivatalosan, de az ő költségén. Értse meg végre az idők szavát is, meg azt is, hogy a magasfeszültség nem játék.

Nehezen értette András bácsi, de összehívta minden leszármazottját, elkezdtek vályogot vetni, és új tanyát építettek ugyanannak az útnak a másik oldalán. Sajátkezűleg, kalákában. Takaros kis ház lett, betonalappal, betonlépcsőkkel, és beépített bumeránggal. Hogyan mert új házat építeni, amikor akkor még tiltva volt. Igazlátók fölbecsülték az új házat - ismétlem, nagyon régen volt! - kétszázhetvenezer forintra. Annak a tíz százaléka, huszonhétezer a büntetés. Iszonyatosan nagy pénz volt ez akkor. Semmi vész, nagy az állam lelke, levonják apránként. Mindenből, ami kicsi jövedelem akárcsak közelíteni is mer hozzájuk. Összetaposták az olajosok a földjüket? Gáláns a cég, kártérítést adott. Hohó! Egy lépést se! Menjen az a pénz is a tartozás fejében.

Akkoriban már javában bicikliztem Újszeged és Szeged között. Történetesen azon az utcán is végigtekertem naponta fapados járgányomat, amelyiknek a házai fölött megy el a föltehetően még magasabb feszültség. Apró házak fölött is, gangosak fölött is. Az egyik portára orvos-házaspár rakta fészkét, akkor is, ha a kert lábában ott állt már terpeszállásban a négylábú vasoszlop. Magánházban kutyának is illik lennie, körülölelték a szerkezetet kerítésdróttal, betettek alá egy kutyaólat, ott ugathatott az ebecske, amikor kedve tartotta. Írtam egyszer a jóravaló famíliáról, meg is kérdeztem őket. Nem féltek, hogy legkedvesebb házőrzőtöket még nagyobb veszedelemnek teszitek ki?

Nem féltek.

Talán-talán barátságig menően ismertem az áramszolgáltató cég kisebbik főnökét. Az ő háza is ott volt a közelben. (Ott van most is, de már nem az övé, neki, szegénynek időközben a temetőben mérték ki az öröklakás négyzetméterét.) Naponta láthatta az összes veszélyeztetett házat - ha a Németh-Pikó Andrásé azzá lett nyilvánítva - rá is kérdeztem: őket nem félti a cég? És ő maga, aki az atomok és elektronok szintjéig barátkozik az elektromosság minden titkával, nem fél? Neki talán protekciója van a természet törvényeivel szemben is? Azt felelte, nem szabad annyira forrón enni a kását.

Azóta sokat változott a világ. Emlékszem rá, Munkács mellett akartak építeni tésztagyárat. Álcázott neve volt ez a tervezett óriásradarnak. Veszélyezteti a környéken élőket a sugárzás, mondták a nemzetközivé gyarapodott természetvédők, de mondhatták. Azóta zengő viharok támadtak Zengő tájékán is az immár másik katonai szervezet kívánsága szerint tervezett radar körül - parancsnak szokták azt mondani, hiszen katonákról van szó -, aztán áthúzódott a Tubesre (vagy Tubesra?). Államelnökünk is fogta a vándorbotját egyszer, és jelzésértékű gesztusként zarándokolt föl a Mecsekbe. Az őshonos bazsarózsák érdekében.

És azóta már lezajlott a másik nagy vita is. Árthat a mobiltelefon, vagy nem árthat? Amikor még csak a válogatott embereknek volt, természetesen ártott, de ma már mindenkinek van, némelyeknek kettő-három is, tehát nem árt.

Messzire estünk a gátsarki Németh-Pikó Andrástól, de az újszegedi Marostő utcát nem feledhetjük. Híre jött, ha már ott megy el a magasfeszültség, végig ugyan a házak fölött, rá is lehet arra fejelni. Még magasabb feszültséget is bele lehet táplálni. Kapacitásnövelő fejlesztésnek mondják. Minden megvan hozzá, miért ne? Jött a nagy fölzúdulás, rettegés és tiltakozás. Tönkre akarnak bennünket tenni? Álljon elő a két körzet két képviselője, és tiltakozzunk együtt!

Magasabb feszültségnek nagyobb a kisugárzása!

És jött megint az elhárító ige: nyugi, nyugi, nincsen semmi baj. Akár katonáéknál: kisugárzás pedig nincsen, slussz passz! Szimuláció csak, mint hadseregben a lábföltörés.

Addig-addig verem a számítógépet, amíg ki nem kerekedik, hogy ezek szerint Németh-Pikó Andrásék apró kis házacskája se lehetett volna ártalmára a világ fejlődésének. Erre hivatkozva támadhatnák meg törvény előtt az örökösök a régi döntést, ha a paragrafusokban az a bizonyos biztonsági szelep, az elévülés bele nem lenne táplálva, mint villanyvezetékbe a magasabb feszültség.

Istenem, de sok ilyen pör lehetne pedig.

 

Ideát és odaát

Tartoztam a mai nappal az ördögnek. Vagy az angyaloknak? Attól függ, ideátról vagy odaátról nézzük.

Minden reggel avval indulok el hazulról, hogy összeszedem komissióimat. Ma tehát kimegyek a Sajtházba - Sajtóházat tessék érteni rajta -, aztán átmegyek Újszegedre, a kertbe. Teszek-veszek valamit odakint, hazafelé jövet meg beugrom Zucsiék levélszekrényéhez. Kis kerülő, de ha akarom, útba esik jövet vagy menet. Ma egy kicsi cifra lett benne.

Reggeli abrak után fölnyergelem tehát drótszamaramat. Csotrogány biciklimnek szoktam tisztelni, mostanában inkább fapados járgánynak nevezem. Gyula bácsi szokta kérdezgetni, Mercedesszel jöttél, vagy repülővel? A vonat hajdanában fapados és párnás lehetett, és a kiskatona járandó cigarettája is magára vette a fapados változatot. Elirigyelte a polgári röpülés, beindította a fapados járatokat. Haladjunk a korral, legyen ez is fapados.

Olyan öreg már a szerencsétlen, ha alkatrészei korát összeadnám, többre rúgna, mint három matuzsálemé. Igaz, amelyiket sok évvel ezelőtt meglovasították, ennél is régebbi volt, mégis elkötötték. Se kedvem, se pénzem nincsen rá, hogy hitvány lókötő tolvajoknak újat vegyek.

Eltekerek az új szálloda elé, és kikötöm egy fához. Éppen jött a villamos, néhány lépést kellett csak futnom, hogy föl is szállhassak rá. Kombinált bérletnek szoktam mondani Gyula-jegyemet, kitartó gyaloglásra, biciklire, viligára és buszra egyformán érvényes. Örökkön örökké.

Kitüntetett helyzetben vagyok, még beengednek a céghez. Átfutom az újságokat, belepöttyintgetek az internetbe, és csipkedem magamat, hogy elkapjam a visszafelé kocogó tuját. Nagyokat szoktam nevetni magamban, amikor például José Curát szalámizta föl a velünk járó reklám. Alig zendített rá a világhírű basszus a gyönyörű áriára, mindjárt belefojtották a szuflát: a Szalámigyár következik. Ha szótagnál történt a szakítás, a következőnél folytatták.

Látásból szinte minden utast ismerek. Akikkel beszédes viszonyban vagyok, testi-lelki nyavalyáikról is tudok. A szalámi-szakma ipari tanulóiról viszont semmit, de sokat tanulok tőlük. Hangos röhögés önti el belterünket, amikor fölszállnak. Most például azt hallom, IQ-ra nyílik az ajtó. Harmadik kölöknek kellett odanyúlnia a külső gombhoz, hogy bebocsáttassanak. Gondolom, a marha csontozása közben termett bennük ez az észbeli fordulat.

Hazulról avval indultam, ha az idő megengedi, akkor megyek át Újszegedre. Tegnap déltől késő estig riogatott bennünket a rádió, iszonyatos istencsapással, rózsaszínű riasztással, fákat tördelő viharral, tojásos jégveréssel, ha hallgattam volna rá, elkezdhettem volna bedeszkázni az ablakokat. Belém állt azonban apró kölök korom minden tapasztalata, és későbbi életem minden ellenzékisége, azt mertem mondani, varjúkárogós vaklárma ez csak. Nálunk, itt a Tisza mellett, biztosan nem lesz katasztrófa. Akkor se, ha epedve várja a katasztrófaéhes összes médium.

Jó szamár megérzi az esőt, néha a függelékeit is. Kihúzhattam volna magam, akár az ágyban is, annyira igazam lett. Este tízre jövendölte a hivatásos zöldbéka, hogy a fővárosba érkezik a narancsízű vihar. Benne is volt minden híradásban, csak a helyszíni tudósítás maradt el. A tegnapot ne keverjük a mával, most azonban megbicsaklott bennem a szándék. Mire visszaúton a Radnóti előtt megállt a villamos, én meg leszálltam, pötyögni kezdett az eső. Mi lesz ebből? Reggel még ugyanúgy zengte a borzalmakat a dumadoboz, akár mehettem is volna haza, de több okom is volt, hogy terveimet semmi központi hülyeségre föl ne adjam. Nyugdíjas ember bolondériája is benne foglaltatik. Ha elhatároztam, hogy sárgarépát is hozok be magammal, és az imbisz-kulcsokat is magamhoz veszem, akkor nem ronthatom néhány csöpptől a munkafegyelmet.

Hogyan kerül be az imbisz-kulcs a játékba? Még az ősszel beöltöztették panelházunkat habszivacsos divatúra, és előtte kicserélték az ablakokat. Életem párja este vette észre, hogy toporgó kicsi szobácskám ablaka nem fogad minden fifikát. Billentve buktatni lehet, de ha nyitni akarjuk, sarkaiból fordulna ki. Akár a föld fog sarkából kidőlni, ifjúságom dala szerint.

Volt már ilyen gondunk a nagy szobánkéval, jól megfigyeltem a gyógyítás menetét. Ehhez kellett az imbisz-készlet. Ha könnyelműen föladom, és haza kerekezek, megeshet, hogy kiesik az ablak.

Hajt tehát a kötelesség.

Apró kölökkorom óta azt is tudom, a föntről jövő vizek választója a folyó. Izgat ez a fortély, majdnem minden esőben finomodnak ismereteim. Ha odaát pacallá ázom, előfordul, a híd ideátra eső felén akár tökszáraz is lehet minden. Ne fordulj vissza, fiam, mondta az ötvenes évek egyik filmje - román lehetett vagy bulgár? -, ha egyszer menned kell, eridj! A Tisza túlsó partján úgyse esik.

Az Óhíd közepéig valóban csöpörészett csak, de odaát úgy rázendített, de úgy, nyakamba szakadt az összes pacal. Biciklin minden szél szembe fúj, az eső is onnan veregetett.

Konok volt, kitartott. Csak akkor enyhült valamit, amikor célegyenesbe értem.

Ragacsos a föld ilyenkor, a fű is vizes, dolgoznom lehetetlen, de az alapvető leckét el tudom végezni. Kiszedem a sárgarépát a vízóra aknájából - itt teleltetem királyhegyesi recept szerint minden évben -, magamhoz veszem az imbiszeimet - csak tudnám, honnan kapta hidegtálas nevét! -, utána pedig az ebédre szánt elemózsiát veszem magamhoz. Addigra eldől, esni akar inkább, vagy kitisztul.

Beleállt az indulat, még jobban rázendített. Gondoltam, negyven napig nem eshet, kivárom a végét. Álltam és fáztam, mert szél is kerekedett. Ott egye meg a fene, ráhúztam a zacskósipkát az ülésre, lelakatoltam teraszunkon a járgányt, elő az ernyőt, gyerünk haza, busszal!

A legjobb helyen, fejemben a menetrend. Ha akkor indulok, amikor a busz Szőregről elindul, akkor is súlyos perceket kell várnom a megállóban. Finom vagyok most, öt perccel megelőztem koromat. Apróztam is a lépést, ne zuhogó esőben sétáljak, mégis elviharzott az orrom előtt. Ilyen az én szerencsém. Kifelé minden busz úgy meg van tömve, lépét és máját tapogathatja a nyájas utas a nagy lökdösődésben, de visszaúton, esőben, csak a bolond megy. Sok megállót, le és fölszállót kihagyhatott, azért volt gyorsabb.

Várjak húsz percet az esőben? Munkaidőmből kitelik, inkább elmegyek az Erdélyi térig. Az utcának ezt a szakaszát két éve nem jártam már, legalább meglátom, pöndülnek az új házak, vagy romlanak a régiek.

Napsugaras jó hír: szépen gyarapodnak.

Útközben próbálgattam az esernyő célirányos tartását, hogy a szatyrom se ázzon el, meg én se, de rá kellett jönnöm, ez a kettő együtt most se megy.

Éppen benn áll a busz. Nem a megállóban, mert akkor az a két ember, aki az esőben várta, föl tudott volna szállni. Túrót nektek! Arrébb. A lényeg: mire odaértem, éppen előállt. Csuklós, föl is fértünk mind a hárman. Végállomáson vagyunk, elinduláskor a svájci óra nem jár pontosabban. Még a kanyarban összetalálkoztunk másik kettővel, gondoltam, nyugodtan beugorhatom leányunk postaládájához. Lesz mivel folytatnom az utat.

Külföldön vannak szeptember óta, lakásukba be-benézünk, és a postaládájukat rendszeresen ürítjük. Most esedékes bankkártyájuk havi megváltása, eső ide, eső oda, az értesítőért be kell mennem. Ernyő alatt caplatok, kimarkolom a postát, futok vissza, és már itt is a másik busz.

Esik, esik, esik. Az a legjobb a buszban, hogy nem ázik be. Máskülönben istenáldotta jó idő a mostani, hazasétálhatnék, élvezve a szépen kimosott levegő minden áldását, de megázásból elég volt az ideút. Bele is gondoltam, mára elmosta a szegény pollenszámlálók kenyerét is. Egy fia virágport se találnak csapdáikban.

A tavaszi eső aranyat ér akkor is, ha még csak április írunk. Akkora repedések voltak néhány hete még a kertben, ha egybe beledugtam volna a locsolócső végét, kiszikkadt volna a víztorony, most legalább kárpótol a természet. Bölcs paraszték azt szokták mondani, amit az idő elront, neki kell azt helyrehoznia.

Most javítja tehát a normát. Ha hazamentem volna mindjárt, ez se jutna az eszembe.

Újabb vizsga következik, már kanyarodunk is a hídra. Odaát tehát esett, az örök ellenzékiség és a régi tapasztalás szerint ideát száraz is lehet a világ. Az a néhány csöpp pöszörgés, ami induláskor esett, föl is száradhatott. Ablakunkra belülről pára is rakódott, tenyeremmel nyalogatom, hogy kiguvadó szemeimmel figyelhessem, hogyan történik a híd közepén a csoda, de csak az autók fröcskölése látszik. Tehát tisztességesen átért. És ernyő alatt siet odaátról ideátra néhány ember.

A következtetés egyszerű: még mindig esik. Odaát is, ideát is.

Nagykoalícióra lépett volna a két oldal?

Két megállót kellett csak utaznom, hogy átszállhassak a hozzánk menő akármire. Ott is látom, némelyek esernyő alatt mennek, de az emberi gyarlóság is kilátszik alóluk. Ideát elállt már a tavaszi áldás, csak fönn felejtődött az ernyő.

Minden rigolyás szabályom szerint fordulhatnék is vissza a biciklimért, de nem vitt rá a lélek. Tulajdon két szememmel láthattam, bőrömön érezhettem, ruhámon és ernyőmön magammal hoztam, odaát még mindig esik.

Mit is mond a nóta? Esik eső, hadd essen! Csak a babám szeressen.

Csörög a telefon, amikor belépek az ajtón. Kisebbik lányunk hív messzi földről. Tegnap még a pocsék idővel volt megrakva minden szava, most lelkendezik. Száz ágra süt náluk a nap. Két hetük van hátra, erősen bizakodik, megmártózhatnak még a tengerben.

Nekem is vigasztalás, amit mond. Bár a bedeszkázós förgeteg ma is elmaradt, bizakodjatok városi népek, holnapra ideát lesz a jó világ!

Megpöcögtetem a barométert, pedzi már a nagy koalíciót.

 

Föltámadunk, ajjajaj!

Azt mondja valaki, jó hangosan, nem hiszi az egész föltámadás-koreográfiát. Mondom neki, ne kiabáljon annyira, mert szamárordítás úgyse hallik az égbe, meg azért se, mert semmi nem múlik azon, hogy hiszi vagy nem hiszi. Aki viszont hitükben sért meg százezreket, milliókat, más aljasságra is képes. Aggályaim nekem is vannak, de sokkal közelebb vagyok hozzá, hogy többet is megtudjak, mint eddigi egész életemben voltam.

Nagy félelem kerülget így is, amikor veregetni kezdem gépemet. Ide kellene írnom a Hiszekegyet, hogy bizonyítsam, nem ellenkezni akarok, csak megvilágosodásért esedezem. Gyújts világosságot, Istenem, apró agyam legsötétebb zugaiban is, ha hatalmadban áll. Bocsásd meg ifjúságom vétkét, meg az öregkoriakat is, és vezesd el országodba szerény lelkemet! Majd.

Ne siess, ha van odaát, megvár.

Sokan vannak, akik most is a poklok legfenekére taszítanának, mert alaposan gyanúsítható vagyok, hogy más kottából énekelek. Semmiképpen nem akarnám megreformálni az Utolsó Ítéletre vonatkozó kőkemény szándékodat, parányi tücsök vagyok én ahhoz. Tekintsd agybéli játékomat csupán az általad alkotott emberi elme gyerekes futkosásának. Csak számba akarom venni, mi lehetne itt, amikor angyalaid megfújnák a trombitát, és föltámadnának, akik méltónak találtatnának a föltámadásra.

A címben írott ajjajajt se vedd lakodalmi helyretyutyuzásnak, inkább tulajdonítsd abajgatott agyam jajongásának.

Ha ombudsmani vér is csörgedezne ereimben, azt is mondanám, némely dolgok alkotmányjogilag aggályosak előttem. Azt, ugye, értem, hogy azonnal kétfelé osztod a lelkeket. A jók ide álljanak, a gonoszak pedig oda. Végre mindenki kapja meg a magáét, érdeme szerint. Mindenféle átbújócskázás, svindlizés kizárva. Attól nem kell tartaniuk határőr angyalaidnak, hogy az üdvözültek közül akarna bárki átosonni a latrok hazájába, és velük masírozni az örök kárhozatra, legföljebb a fordítottja állhat elő. A forgalmat eligazító lángpallosra azonban szükség lehet a másik oldal miatt.

Gyarló eszem fölfogni se képes bölcs intézkedésed súlyát. Mindenki olyan ésszel köszön, amilyet adtál neki. Úgy tudom, eddig senki nem ment nyakadra panasszal, amiért neki kevesebbet mértél. Ha most annyian vagyunk, amennyien, törvényszerű, hogy ütődöttek is legyenek közöttünk.

A jókra és gonoszokra való fölosztás ezek szerint azt is jelenti, időszakos szabadságra mehetnek azok is, akik a poklok legfenekén sültek és főttek már, ki tudja, miótátul fogva. Kedves elődöm, Dante már a Rondabugyrodba taszigálta őket jó Babits Mihály fordításában, és megtapasztalhatták azt is, hogy az odalenti szarfolyón - bocsánat az irodalmi parlagiasságért - még pallók sincsenek fölrakva. Egyetlen félrecsellenés, és zsupsz, bele a förtelembe.

Induljunk ki szokásaim szerint abból az iszonyatos számból, amelynek alapján kimondhatjuk, mostani állapotainkban meghaladta az eleven emberek létszáma a hatmilliárdot. Azt is hozzá kell tennem most is, hogy a nap minden másodpercében mind a hatmilliárd gondol valamit. Jót vagy rosszat, de gondol. Ha minden percben van hatvan másodperc, minden órában hatvan perc, akkor a nap huszonnégy órájában hány másodperc is van? Jó, alszunk is valamennyit mindennap, ha módunk van benne, de vannak, akiknek a gondolatolvasója álommenetben is robotra van fogva. Pötyögtethetném a számítógépemet, hatalmas szám jönne ki egyetlen ember hetven-nyolcvan évére is, de ha ezt szoroznám be hatmilliárd nem tudom hánnyal, az én gépem már indulásnál belekrepálna.

Szoktam mondani a tőlem telhető bölcsességgel, ha ezt az iszonyatos számú gondolatot akarná valaki akármilyen csodavassal simára vasalni, megdolgozná a napi betevő falatját. Világnagy diktátoraink, akik leginkább hibbantságukban voltak verhetetlenek, ebbe buktak bele valahányan. Hogy az utolsó sorozásnál melyik oldalra kerülnek, irgalmadtól függ.

Ténynek fogadom el, hogy a gondolatok morzsája is mérlegre kerül előtted, Uram.

Maradjunk azonban a hatmilliárdos számnál. Ennyien vagyunk most, akik biztos várományosai leszünk az utolsó ítéletnek is. Akkor is, ha az utolsó kenet beutalójával érkezünk a mennyek országába. Előüdvözültek sorában tehát számíthatunk az új világ minden áldására, és birtokba vehetjük a nekünk rendelt országot. De nem feledhetem el azokat se, Uram, akikhez a pokol tornácára vitte el egyszülött fiad az örömhírt, hogy már megváltotta őket.

Nagy forgalom lehetett akkor a mennyek kapujában, amikor még Szent Péter se ott teljesített szolgálatot.

Gondolom tovább. Velünk együtt támadnak föl tehát emberevő őseink is. Istenem, micsoda jó falatok képe lebeg azonnal szemeik előtt, ha például formás leánkák idomait látják! Azonnal elkezdik forgatni bütykös fütyköseiket a tüzet rakó legények is, és kisikálják üstjeiket, akik már főve szerették embertársaik cupákjait.

Drága arkangyalok, tüzesítitek már kardotokat?

De a párduc s vad oroszlán is végigüvölt a mennyei nagy pusztán, ha ő meg a lélekvándorlás elmélete szerint emberként is szolgálta az örök elrendezést. Költőnktől tudjuk a borzalmat: a sárga tigris fiát ette, ha éhezett.

Ajjajaj!

Mai eszünkkel ezt csak a hitvány hímekről tudjuk elképzelni, az anyák jussa akár az önföláldozás lett. Ott áll majd neandervölgyi emberelődünk is nagy szerényen, már-már mai intelligenciájával, és mellette rázza össze csontjait az is, aki fenevadak példáján nevelkedve, de már emberi indulatokkal kiirtotta. Pusztuljon, akinek több az esze! Éljen a bunkó! Félve és reszketve akkor borult le, amikor villámlott és mennydörgött, a te rosszallásodat vélte elővillanni és kihallani az egészből. Most akkor eldobja a bütykös bunkót, és keblére emeli azt, aki bensejéből, netán végtermékéből támadt föl, mert jól megette? El ne felejtsük, törvényeid szerint működött ő is, és a már említett tornácbéli örömhír neki is szólhatott. Igaz, neked annyi munkába se kerül lelkületüket átállítani, mint a vasútkezelőnek a váltókat átbillenteni. Ahogy rajta múlik, hogy ez vagy az a vonat ne Pestre menjen, hanem Vlagyivosztokba, bízom benne, átállítódhatnak ők is. De maradnak-e emlékeik legalább a magnum áldumásokról? (Bocsánat, most nem képviselők nagy beszédeiről, nem a magamutogató áldumákról van szó!) És ott áll majd egymás mellett Árpád apánk is, honfoglaló dicsőségben, apjával, Álmos vezérrel. Egyes történészeink úgy tudják, a honszerzés nagy útján mielőtt átlépték volna a Kárpátok gerincét, ennie kellett egyiknek a másikból, hogy vezéri tulajdonságai is átszállhassanak rá. Üdvözítő cselekedet volt a kései kannibalizmus a bejövőknek, de hogyan érintette a másikat?

Nem akarja esetleg visszaenni a maga sérelmét?

A rablóhadjáratok résztvevői és áldozatai is egymás mellé állhatnak? És elkárhozott császárok, bűnös királyok, pápák és papok figyelhetik őket a pokol tüzéből? Mint nagy vadászatokon a csaholó ebek százai által körbezárt picinyke nyulacskák, úgy reszketnek a szerencsétlenek - az örök üdvösség jegyében? Azok is, akik a Szent Inkvizíció színeiben iszonyatos tortúrákkal akartak téged szolgálni. Most összeborulnak a kezeik között kimúlókkal? A boszorkánybírák a máglyára vetett páriákkal?

Kedves híveim, keresztények, mohamedánok, buddhisták és máshitűek, valamennyien más-más árnyalatokkal, vigasztalódjatok. Mi még előtte vagyunk, de örök ígéretünk van rá, biztosan bele esünk. A lottóötös eltalálása gyerekjáték a helyes út megtalálásához képest. A hatmilliárdnál is többeknek még lehetőségük van, hogy a jó oldalra térjenek.

Nagy Földet kell addig teremtened, Uram, hogy elférjünk rajta. Egyforma jogokkal, a mennyei demokrácia jegyében. De mi lesz majd az első népszavazásnál? A bunkósbot és a zsolozsma lesz a tét? Mert az ősember is a maga törvénye szerint akar választani, és a nyámnyila utódok háttérbe sodródhatnak. Elég lesz üdvözítésre a szemeteskukákra is odakampányolt három igen? Mi lesz például a focidrukkerek elszántságával? A mindenáron botránycsinálókkal? Az őrült vandálokkal? Akik politikai üdvösségünkkel ágálva dobálóznak igével és kövekkel. Meg azokkal, akiket eltalálnak? Ha visszagondolok az előbb emlegetett hatalmas szorzatra, immár az emberiség teljes történelmének minden másodpercével megfejelve, kimondhatom, irtózatosan nagy vasalóra lesz szükséged, Istenünk.

Nem ficamodik ki ez is, mint a Szentlélek tüzes nyelvein alászálló idei fagyos pünkösd? Az ünnep másnapja a fagyosszentek első napjára esik.

Ez már majdnem aktuálpolitika.

Megint mondom, ajjajaj!

Bölcsességed majd csak elrendez mindent. Már az ógörögök kitalálták a felejtés folyóját, a Léthe vízét. De ha ennek a töméntelen sok föltámasztott embernek elkezd egy kerékre forogni az esze. Mai fejjel azt gondolnánk, klónozott lelkekből állna az újra induló emberiség. Hajszálra olyan lenne egyik, mint a másik? Ebből is dögunalmas pokoljárás lehet. Ha viszont megmarad szabad akaratunk, ha visszaáll kreativitásunk, előbb-utóbb megint elkajszulunk.

Kegyelmezz nekünk, Uram! Nagy a te bölcsességed. Erősen bízom benne, ott lehetek majd én is, gyűrött noteszkámmal, éber figyelemmel, a senkit nem lökdöső újságírók, tévériporterek, rádiósok tömegében, legalább a nagy sajtótájékoztatón. Ámbár, nem tudom, szükség lesz-e akkor még újságra. Ha minden érdekelt ott lesz, kit érdekel az egész?

Marad az új típusú szentháromságból, a bulvár bugyiból, a krimiből meg a botrányból valami? Legalább ezt kellene kiirtanod belőlünk, hogy könnyebben hozzászokjunk. Ahogy az aranyborjút is rommá törte Mózes.

 

Még mindig kovácsolunk?

A tüzes szakmák legősibb változata a kovácsé. Amit vasból létre lehetett hozni, az mind a kezei közül került ki. Az öntöttvas kivétel, azt már az öntödékben intézték. Zúgnak a gépek az öntödékben - harsogták társaim annakidején, a kollégiumból a gimnáziumba vonulásunk alkalmával. Én azért nem nyitottam ki a számat, mert a botfülem eltérítette volna a dallamot. A kovácsról is volt lelkesítő dalunk. Kovács vagyok, ifjú a lelkem - ez meg így kezdődött, és valahogy úgy folytatódott, hogy pörölyöm az üllővasra vág. A bennünk fortyogó mérhetetlen erőt szimbolizálta mindegyik.

Könnyű volt belelesnem a műveletbe, kis iskolám altisztje kovácsék családjából került ki. Azt is jelentette, hogy az iskolaudvaron vasalták a Szürkét. Ahogy emlékeim őrzik, első fogalmazásunkat is erről írtuk. És micsoda jól lehetett lovagolni azokon a bakokon, amelyekre a ló lábát emelték föl, hogy patkolni lehessen. Engedelmes volt a ló, nem viháncolt közben. Hagyta a pedikürözést is, ami gyerekszemeinkben igencsak veszedelmes cselekedet volt. Tapasztalhatta, aki nem rágta le saját körmeit, hogy néha bizony belevághattak az elevenbe az ollóval. Ott meg röpült a körömforgás a taszigálós kés alól, és olyan akkurátusan faragták spiccbe a tövét, szépségversenyen is elment volna. Méretet is vettek a patájáról, tűzbe rakták a sablonpatkót, aláfújtattak - na, ez is maga a csoda volt! -, vasfogóval pirosan vitték az üllőre, és ide-oda forgatva jól megkalapálták.

A mondókát akkor még nem ismertük. Az egy kovács nem kovács, két kovács fél kovács, három kovács egy kovács azért volt ismeretlen előttünk, mert Grájczer Gábor bácsi csak egyedül dolgozott. Amíg a háborúba el nem vitték. Azt hiszem, ott is maradt szegény.

A cigánykovácsokról is később hallottam. Sokan voltak, akik a kisebbségi fölemelkedésnek két útját látták, legföljebb hármat. A muzsikusoké lett volna az első, a kovácsoké a második, és a teknővájóké a harmadik. Mindháromtól elbúcsúzhattunk közben, legtovább a muzsikusok fungáltak. A lényeg most, köztük is voltak kitűnő kovácsok.

Azt hiszem, a lóvilág kimúlása húzta meg a szakma lélekharangját. Nem kellett ráfot húzni a kocsikerékre, a lőcsös kocsit se kellett megvasalni, és lovat patkolni se kellett, mert ló is alig van már. A háborús fegyverek pedig sokkal gyilkosabbak annál, hogy egyszerű tűzkovácsokra lehetne bízni őket. Itt-ott vásári sokadalomban mutogatnak még izzó vasat kalapáló kovácsot, ámulják-bámulják a kicsi kölkök, ahogy mi is tátottuk a szánkat a Szürke vasalásánál, de talán egyikben se kel életre a dal, kovács talán már senki nem akar lenni.

Mégis kovácsolunk szinte mindennap. Közösséggé kovácsolunk valakiket. Tudom jól, engem is kovácsoltak, meg is dermedek mindig, ha ezt hallom. A tűztől inkább megpuhulni szokott a vas is, netán megolvadni is, ha nagyon fűtöttek alatta, a lélek megdermedése azonban jobb szó ide. Maga a közösség is testidegen lett előttem, mert az emberi gyülekezet egy-egy részének a sorba illesztését jelentette, akár erőszakos eszközökkel is. Ne tessék itt spanyolcsizmára, vasmenyasszonyra, körömszorítóra gondolni, a kései inkvizíciónak finomabb eszközei is voltak. A kovácsolásról meg bennem mindvégig az maradt meg, hogy beletesznek egy vasat a Gábor bácsi kohójába, fújtatnak alá, amíg szinte fehér nem lesz a fekete patkó, aztán üllőre teszik, és méretre kalapálják. Hogyan füstöl a ló körme, amikor még félig tüzesen hozzá próbálják! És hogyan sistereg, amikor vízbe dobva lehűtik! Amikor közösséggé akarnak kovácsolni valakit, mindig magamat képzelem bele a tortúrába.

Nem tehetek róla, eszembe jut ilyenkor, hogy alig érkeztünk meg Kondor Gyurkával a sümegi kollégiumba, már is elrikkantotta magát az örök hajcsár, és szabadpártnapra terelt bennünket. Legelső leckénk tehát az volt, mi fán terem a szabadpártnap. Másnap reggel ugyancsak ő ugráltatott bennünket gatyára vetkezve az udvaron, reggeli torna címén. Levente akkor már nem volt, de azt hiszem, a leventeség minden átka betüremkedett közénk.

Legutálatosabb, persze, maga a főhajcsár volt. Hej, de sokszor visszaidéztem már alakját és szellemét!

A katonaság csupán folytatója volt az egésznek.

Azt is mondják honvédői lelkülettel megáldott teoretikusaink, az a legnagyobb baj, hogy lemondtunk a mai fiatalok közösséggé kovácsolásáról. Még mindig ott tartanánk, hogy a legbolsevikabb módszerek vezetnének az üdvösséghez? Most csak a bolsevik szó jutott eszembe, pedig tudom, az összes diktátor ezt ápolta, amióta világ a világ. Dresszírozni mindenkit, mindig, mindenáron. Hogy engedelmes polgára legyen a diktatúrának. A többpárti - tehát demokratikusnak hirdetett - diktatúrának is. A lehető legolcsóbb módszer szerint. Kell hozzá egyetlenegy nagyhangú komisszár, aki a pöröly szerepét eljátssza, és kedvét leli, hogy valakinek mindig a fejére vág.

Jó, jó, de láthatom magam is, mi lesz akkor, ha nincsen ilyen emberünk. Nincsen, aki beidomítana bennünket, hogyan kell járomba dugnunk saját nyakunkat?

A normális nevelésnek ezer más eszköze is létezik. Nem a járomba dugáshoz, a normális élet megtanulásához. Szocializálódásnak mondja a tudomány, ha jól mondom. Az a baj, hogy még mindig csak a kovácsolást ismerjük. Az áldozatos szeretetet kellene valahogy belesuvasztanunk a világba.

 

Héttized kétharmada

Alig vannak már, akik tapasztalatból tudnák, mi fán termett az iskolai ismétlő. A hatosztályos rendszer ráadása volt. Ismétlőbe járok magam is, mert befejeztem ugyan korosztályos rendszeremet, de alkalmat kaptam rá, hogy visszamenjek, ahol szívesen fordultam meg annakidején. Ha tanárkoromra révedek, az iskolák képe, örök nyüzsgése, és állandó reformja mindig előjön bennem.

Tanfelügyelő szájából hallottam annakidején: ha a tanyai tanító semmi mást nem tenne, csak reggel nyolckor beakasztaná a kalapját a tanterembe, és délután benyúlna érte, akkor is megszolgálná a fizetését. Még tanítottam, amikor összetalálkoztam Gyömbér Istvánnal, a vilmaszállási iskola tanárával, de a mérhetetlen megbecsülés később is vissza-visszavitt hozzá. Nem is olyan régen még rendszeresen láttam a villamoson, piacra menvén, de az utóbbi időben már oda se jár. Azt kértem, a régi iskolájában beszélgethessünk.

Elnémított tanteremben más az akusztikája a szónak.

- Mi a gyömbér?

- Vizsgáztatsz? Hegy a Kárpátokban, és fűszert helyettesítő növény.

- Kóstoltad?

- Kicsi koromban megkértem a boltos nénit, adjon, mert én is Gyömbér vagyok. Emlékszem az ízére, de többször nem találkoztam vele.

- Hogyan is lettél tanítóképzős?

- Ortutay Gyula miniszterként háromszor utasította el kérelmemet. Vehetem tőled a jelzőt? Szépemlékű Katona Miklós volt a képző igazgatója. Nála nagyszerűbb emberrel még nem találkoztam. Ő mondta egyszer, a jövő héten megy a minisztériumba, írjak még egy kérvényt, személyesen viszi el. Áldom érte azóta is.

- Tanító lettél, aztán halmoztad az élvezeteket: tanárképzőt is végeztél, arra ráfejelted az egyetemet, és műszaki tanár is lettél.

- Jól emlékszel.

- Szegeden születtél, édesapád gyárban dolgozott. Mi hajtott a tanyára?

- A kényszer. Papp Józsi bácsi volt akkor a járási művelődésügyi osztály vezetője. Ugye, Pistám, te minden állást elvállalsz? A Szőlőhegyibe helyezett.

- Meddig voltál ott?

- Két és fél évig. Elvileg a fölső tagozat lett volna az enyém, de egytől-nyolcig mindenkit tanítottam. Hetvennégy tanulóm volt, ebből tizenhat elsős. Némelyik központba összerántott iskolában sincsenek ennyien. Közel a határ, az ÁVO tette be a lábát. Bizonyos személyekről rendszeresen kellett volna jelentenem. Hiába zaklatott, nem vállaltam, el kellett jönnöm.

-Jó hallanom, mégis lehetett nemet mondani. Ugorjunk egy nagyot! A kisteleki gyűlésetekre, amelyen Miklósvári Sándor, a minisztérium főosztályvezetője bejelentette a tanyai iskolák megszűntetését.

- Fölszólaltam. Virágot tör le, aki tanyai iskolát zár be!

- Mai szóval szólva nagy durranás volt.

- Ma is vallom és vállalom.

- A villanyt bevezették a téeszistállókba, de a tőlük ötven méterre lévő tanyába nem vihették be. Mert az konzerválta volna a tanyát.

- Aztán egyszer csak a tanyai iskolákba is vezették. Szocialista brigádok kommunista szombatokon. Hatalmas mozgalom volt a "televíziót minden iskolába" is. Ami a villannyal együtt járhatott, mindent kaptunk. Diavetítőt, lemezjátszót, magnetofont is. Egycsapásra korszerű iskola lett a tanyai iskola is.

- És utána jött Miklósvári Sándor.

Napjaink tanárverési botrányait is kiforogta a szó.

- Amikor ide jöttem 1953. január 3-án, öt túlkoros gyerek is járt még. Erősek és erőszakosak. Ki-beugráltak az ablakon. A tanítás végén hazaengedtem a többieket, ezt az ötöt nem. Papírt-ceruzát elő, írjátok le a Himnuszt. Négy nekiveselkedett, az ötödik nem. Ordenáré pimasz volt. Kezében a bicska is előugrott. Ökölvívásban bajnokságot nyertem, fociztam, pingpongoztam, elöntött a méreg, megfogtam a grabancát, és lekevertem neki egy óriási pofont. Nekiesett a falnak. Este tízkor kísértem haza. Az édesanyja nem győzött hálálkodni, mert már ő se bírt vele. Ennél többször nekem eszembe se jutott a testi fenyítés. Nem volt rá szükség!

- Ezért ma is keresztre feszítenének.

- Aki nem volt még szorult helyzetben. Van a szegedi piacon egy tanárnő, gombát szokott árulni. Nem nagy karrier, az biztos. Csirkefogó gyerekéből jól érettségiző tanuló lett. Hogy hány doktor került ki ebből a vacak kis iskolából, ha leírnád, azt hinnék, dicsekszem. És hányan jöttek hozzám, hogy segítsek fölkészülniük az érettségire! Matematikából is, magyarból is, és természetesen földrajzból és biológiából is.

- Mostanában?

- Fájnak a lábaim, már csak a totózóba szoktam elmenni. Ott is jönnek hozzám, hogy tanítsam meg őket százalékot számítani. Előállt egyszer valami nagyhangú pasas, és kötekedni kezdett.

- Erre te?

- Megkérdeztem, mennyi héttizednek a kétharmada? Meg se nyikkant, úgy elkotródott.

Aki nem hiszi, számoljon utána!

 

Kisgucziék esküje

Van még valaki széles e világban, aki tudja, ki volt Kisguczi Illés? Létezett ilyen nevezet kétlábú változatban is, de bennem a virtuális maradt meg. Újságíróskodásom legelején - haj, de régen volt! - nyakra-főre hallottam. Azt a kiköpött parasztot értették rajta, aki leginkább fejbéli sötétsége révén tett szert hírességre.

És a sanda mészárosra emlékszik még valaki? Divatos volt ő is, szintén újsági változatban. Aki ide nézett, és oda csapott. Bárddal ütötte le a marhát, netán a bőszült bikát is. Ha mellé ütött, bizony mondom, nagy bajok lettek abból. Vagy saját ujjait vágta le, ha darabolta a húst. Nem visz rá a lélek, hogy akármelyik kedves olvasómat ilyen cifraságokkal ruházzam föl, de fölruházhatnám. Akár meg is toldhatom saját sülemény-szüleményemmel a listát, immár nem névadással, csak emberi tulajdonsággal. Hígul már a kend veleje! - szokta mondogatni Terus ángyi Ricsók sógorra, amikor még könyvet áldoztam kettejük nyalka szemrehányásaira. Ezt is mondhatnám most két kedves olvasómra, de tartok tőle, ugyanakkorra joggal ezt is visszafordíthatnák rám. Koromnál fogva az enyém is hígulhat.

Ha fösteni akarnám magamat, azt is mondhatnám, beleedződtem már abba, hogy ilyeneket is gondolnak rólam olvasás közben, meg olyanokat is. Szívesen dicsekszem vele, bele lehet törődni abba, hogy ismerősök és ismeretlenek is rám szólnak az utcán: olvastak, és jót derültek. Olyan elvetemült jóakaróm is akad szép számmal, aki rendre kivagdossa irományaimat, és - vehetjük ezt már öregkori elgyöngülésnek is - kezd egyre rosszabbul esni, ha kontrázni akarnak. Pedig ez is régen kezdődött.

Nagy fene fekete Volgát adtak fenekem alá is, amikor első újságírói utazásaimat megtettem a homokbuckák között. Ahogy szilaj haragomban, nem mérlegelve az oktatási törvény ide vágó passzusát, akkora pofont adtam tanárságom első perceiben meláknagy nyolcadikosomnak, hogy belepördült a kerítésdrótba, ahová addig a hozzá képest porbafingónak nevezhető kis ötödikest grabancánál fogva csapkodta bele, első elhatározásom is bennem volt már. Hogy se szívességből, se fizetésért nem ártanék senkinek. Pedig akkor még el se mondtam osztályfőnöki székfoglalómat. Gyerünk azonban vissza első újságírói portyámra! Kénytelen voltam mindjárt megkérni legkedvesebb masinisztánkat, ha úgy hozza szerencsétlen sorsa, hogy én is vele vagyok, ki ne nyissa kocsija hátulját. Mondta szegénykém, szívesen adja minden elnök, amit bele szoktak rakni öblös csomagtartónkba. Vitézül hárítottam: de nem a magáét adja! A babér pedig, amit hazafelé jövet az a kis adomány termett, és mindenképpen átszüremkedett a kéziraton is, föltétlenül az ő fejét díszíti.

Ma levajazásnak mondják ugyanezt.

Az akar kikerekedni ebből, hogy főszerkesztőnk várt itthon bennünket. Mert a téeszelnök, akinél éppen jártunk, a régi barátság jogán fölhívta telefonon, és nyájasan megkérdezte, meglehetősen prasnya szóhasználattal: mi az Isten nyavalyáját akartok ti? A pékek alkatrészeit is belekavarta. Nyakamra külditek ezt a vadonatúj pasast, és még be se tehetünk semmit a kocsitokba? Ki akartok nyírni?

Akkor is úgy értettem, és azóta is úgy értelmezem, azonnal föl lettem jelentve a főnöknél. Áldom érte a szerencsémet, olyan lelkülettel volt megáldva, azonnal a hóna alá gyűrt. Már a kapuban ölelgetett.

A följelentések sorozatába illik bele az a tény is, hogy a hangulatjelentések állandó résztvevője lettem hamarosan. Névvel, címmel és dátummal. Tanácselnökök a "tanácsi vonalra" jelentették, párttitkárok meg a "pártvonalra", hogy megint hülyeségeket írtam. Mert ők annak rendje-módja szerint szivárványszínű aranyosságokkal írták tele hivatalos följegyzéseiket, de én egyetlen percre se követtem elődeim gyakorlatát. Ők azt tették állandóan, ahogy a mostaniak minden szíre-szóra előállítják a polgármestereket. Két perc alatt elmondhatják, miért van aszály, miért árad a Tisza, és miért fajtalankodott ez vagy az a macskával. Én meg térdig lejártam a lábaimat, de rájuk se nyitottam az ajtót. Megkerülve a hivatali igazlátás minden fortélyát, éppen az ellenkező igazságok báránybőrébe bújogatok.

Az általuk várható következmény ez lett volna: ki kell ütni az ilyen ember kezéből a tollat. Ahogy ezt meg is fogalmazta Mórahalmon, pódiumról szólván is a járási munkásőrparancsnok.

Mondom, beleedződhettem volna már, de szívesebben veszi az emberfia azokat a másikakat. Az utcahosszat lelkendezőket.

Írtam a napokban valamit Máltáról. Hajszálra olyan volt, amilyen tőlem telik. Aki útleírással akar utazni, vegye elő az utazási könyveket, és élvezkedjen a benne foglaltak szerint. Erősen nem tetszett azonban valakinek a balgaságom, és levelet írt az interneten a főszerkesztőnknek, erős megrovásban részesítve. Hogyan engedheti ennyire alacsonyra a lap színvonalát? Egyik kollégám két évvel ezelőtt már járt azon a vidéken, le is írta. Az igen! Az valami volt! Ez meg csak silány és nyálas gügyögés. Nem akarok túlozni, de szinte sütött minden mondatából, hogy elvárja, nyaktiló alá dugják be a fejemet, és zsupsz rá a vasat. Fejezzenek le, de azonnal.

Ahogy a munkásőrparancsnok is kívánta.

Mi mást tehettem volna, válaszoltam a levélre. Megírtam, kedves titkárnőnk nekem is kiközvetítette levelét. Megköszöntem, hogy egyáltalán figyelemre méltatott. Pár soros volt csak a válaszom, de az benne volt, erősen kívánom, ezután csak olyan írásokat találjon a lapban, amelyek szájaíze szerint valók. Mert vagy van demokrácia, vagy nincsen demokrácia!

Hosszú a bevezetés, gyerünk az esküvel. Ismerős üzemi főorvos rágódik levelében Hippokratész esküjéről szóló ökögésemről, mit sem tudva arról, hogy kötetem címadója is lett belőle. Erősen nehezményezi, hogy csak a kötelezettségekről szól, és meg se említi az orvosok jogait. És a fürdővízzel együtt elénk önti az orvostársadalom sanyarú helyzetét. Annyira nincsenek megfizetve, hogy kénytelenek külföldre menni.

Neki is köszönettel tartozom kedves figyelméért. Idézhetek belőle? "Az eskü és a szerződés sehol nem említi az orvos jogait. Jogait, erkölcsi és anyagi megbecsülését az istenek vagy kik biztosítják?" Kicsit később pedig: "Összehasonlítva a hippokratészi esküt a maival, azonos, hogy ebben is szerepel a kötelesség, és nem szerepel benne az orvos joga." Még később: "Ne kelljen szégyenkezni azon, hogy egy szívműtétet végző professzor kevesebbet kap, mint egy képviselő, egyharmadát kapja, mint egy BKV-igazgató (1,5M), és nem kap az elvégzett műtét után prémiumot, vagy 27 millió Ft. végkielégítést."

Színes szép szavai bár a színtiszta igazságot mondják, szíven is ütöttek azonnal. Arra gondoltam, széles e világban egyetlen olyan esküszövegre nem találtam, amelyik nem a kötelességekről, hanem a jogokról szólna. Vagy legalább fele ilyen, fele olyan volna.

Kedves Doktor Barátom, ideje, hogy pótoljuk a hiányt. Hippokratész esküjében, sajnos, nem osztozhatom veled. Magamra nézve csak annyit vehetek át belőle, ahogy írva vagyon, az orvos ne ártson, én se árthatok senkinek. Szíves és utólagos engedelmeddel mindjárt átkottázom a föltehetően közös katonai eskünk szövegét is, visszamenőleges hatállyal. A fegyvert, remélem, hozzá tudod képzelni, és az erős haptákot is.

Íme:

"Én, Kisguczi Illés, a dolgozó magyar nép fia, esküszöm, hogy hazámnak, a Magyar Népköztársaságnak hű katonája leszek. Esküszöm továbbá, mostantól fogva bármikor és bárhol jogom van szembeköpni - a hadügyminiszterünket is. Cserébe bölcs jelmondatáért: inkább egy vödör verítéket a gyakorlótéren, mint egy csepp vért a harctéren."

Harsogta volna három század! Olyan de szép! Tartok tőle, sanda mészárosként azonnal lecsapták volna a fejünket. Vagy körülvett volna bennünket a készültség, ahogy első leszerelésünk utolsó mozzanata előtt megtörtént. Vető egyesharcos címzetes őrnaggyá kinevezve tartotta a búcsúszpícset, többször ismételve, és rendre így köszönt el tőlünk: A viszonlátásra, eltársok! Prasnya feleletünket harsogta a tapolcai erdő széle. Benne van a Röhögő katonában.

 

Pusztaszer áldott mindenese

Görcsösen ragaszkodik Pusztaszer is a történelmi legendájához. Szoktam mondani, elévülhetetlen mulasztása volt Árpád apánknak, hogy újságírókat nem hozott magával, így semmi bizonyítékunk nincsen rá, hogyan is történt a világraszóló nagy művelet. Amit száz évekkel később P. dictus magister leírt, később pedig körképpé magasztosítva meg is föstöttek, csacska mesétől a kemény valóságig egyaránt lehetett. Halmozódtak a legendák akkor is, amikor a szeri nagy pusztán két város - Szeged és Kecskemét - egymással vetélkedve osztozott. Emlékművet emelt egyik is, másik is, és a két szobor körül két falu is fölserdült. Jogos örökösnek vallotta magát Pusztaszer is, és Sövényháza is. A teljesen bizonytalan örökség az első országgyűlést is erre a pusztára helyezte, hiszen Anonymus mester délibábos szófejtéssel a Szer nevet is azzal magyarázza, hogy itt ejtették szerét az ország dolgainak.

Amikor még jószerével ország se nagyon lehettünk.

Ahol eddig szívesen meg-megfordultam, oda jöttem vissza most is.

Tartok tőle, újabb bizonytalanságot kelthetek, amikor azt mondom, a szegedi határban használatos tanyai kapitány titulusa kecskeméti dialektusban pusztabíró lett. Jogtudományba ágyazott néprajzban kellene nagyobb jártasságomnak lennie, de tény, a pusztaszeri obeliszk tövében meghúzódó nagy épület volt a pusztabíró háza. Hivatali alaposság is lehetett benne, hogy éppen ide tették hét vezérünk emlékoszlopát a turulmadárral, pár évvel az ezeréves évforduló után. A kisteleki állomásra szállították a hozzá való hatalmas kőtömböket, de mivel éppen aratás idejére érkeztek, ott is maradtak addig, amíg a szekerek fölszabadultak a halaszthatatlan munka szorítása alól. Magam pedig a piramisépítők titkát bogozgatom. Álmélkodom most is: hogyan emelgették föl egymásra a tömböket?

Eszterkének - nagymama-kora ellenére így hívja az egész falu - jussa is, kötelessége is, hogy a pusztabíró házáról a legtöbbet tudja, és meg is írja. A Bitó Antal egykori tanácselnök és a grafikus Tóth Pál által kigondolt ötlettel megmentett régi épületből alkotóház lett 1987-ben, eleitől fogva ennek a gondnoka. És a kisded falu mindenese. Rendületlen szorgalommal figyeli és gyűjti, ami megfigyelésre és összegyűjtésre méltó.

Akárhányszor megfordultam ebben a házban, mindig elöntött a vágyakozás: majd ha ráérős időm lesz, bekéredzkedem magam is néhány napra. Amikor először jártam a faluban, már jól megnéztem az emberek fizimiskáját, micsoda nagyszerű portrék alanyai lehetnének. Aztán, ahogy belegabalyodtam a szociográfiába, minden újabb ide vetődésemben sokasodott bennem a megírni valók szándéka, de azt hiszem, már erről is le kell mondanom.

Áll-e még az ősz Peterdi háza? - kérdezi Vörösmarty a Szép Ilonkában. Áll a ház még, bár fogy gazdagsága - így folytatódik, és ez hajszálpontosan illik az alkotóházzá lett pusztabírói lak napjaira is. Megrögzött következetességgel járnak ide képzőművészek, természetfotósok is, és mindenki, aki a természettel és a faluval tartja a kapcsolatot, és napjaink gazdasági nehézségei is ide találnak.

Maradjunk azonban Eszterke hatókörében. Nem merem fölvállalni, hogy rendje és rangja szerint fölsoroljam, hányféle mesterség-munkásság virágzott ki - vagy maradt meg - a pusztai ház hófehér falai között, mert futtában megemlítenem hitvány csekélység lenne. Kimondom inkább sűrítményként: a huszonegy esztendő alatt beépült a falu köztudatába a művészet is, meg a mesterség is, ahogy Pusztaszer is beépült az ország művészeti köztudatába.

Az orvos Varga Béla, és kedves felesége, Klárika igyekezete révén lett elismert természetvédelmi körzet Büdösszéktó. Az áldott természetimádat és természetvédelem is belefészkelte magát az emberekbe. A madárlelkületű, betűit nem pennával, de finom madártollal írogató Csimazia György nevét az iskola viseli, és a természetfilmek fesztiválja is szellemét ébresztgeti. Madarászok les-sátrai alatt is a falu híre költődik. Képzőművészeti táborok is szerveződnek rendre, szintén attól a szándéktól vezérelve, hogy a mostani gyerekeket legfogadóképesebb korukban érjék maradandó hatások.

Három kötet jelent meg eddig Eszter kezei közül. Pusztaszer története az első, ezt követte a "120 éves a szervezett oktatás Pusztaszeren", és a "20 éves az Alkotóház Pusztaszeren". Rendre jön elő bennük "Az alkotóházból jelentkezem" fejezetcím, természetesen mindig más-más tartalommal. A faluját gyámolító szeretet és aggódás süt át mindegyik minden során.

Ezért is érdemes élni!

 

Futó-gát a nyúlgát

Csak az tartson velem most, aki tudván tudja, vagy legalább elhiszi, hogy nyelvészkedni szép. Anyanyelvünk reteszei, zsanérjai, dudorai és bugyrai hajszálra olyanok, mint a sivatagi homokkal vagy eleven erdővel beborított évezredes romok. Sokan hangosan hirdetik, hogy nyelvünkből hiányzik a logika. Nekünk viszont azt tanították, nagyszerű logikája van, de speciális logika. Aki sokat gyalogol, elkopik a cipője sarka. Aki gondolkodva beszél, nem koptatja, inkább szidolozza nyelvét.

Logikus ez is, logikus az is.

Régen elhagyott vadászmezőmre bóklászom most vissza, és szinte biztosra veszem, nem lövök címeres állatot. Lelőni elevent soha nem akartam, csak a szóbeszéd kedvéért hergelem az olvasót. Együtt talán bakot se lövünk.

Amikor még az egyetem lépcsőit és padjait koptattam, nyelvészkedtem is. Ingerkedtem a jövendővel, majd furmányos szófejtésekkel élem életemet. Szakdolgozatomat is nyelvészetből írtam. Szabad kezet kapott aztán bennem a hétköznapi történelem, és messzire taszigált álmaimtól. Nem tanári szakként, mert történelmet csak a gyakorlótanításon tanítottam. Még gimnáziumot se kaphattam, amikor végeztem, pedig életem első harmadában mindig arra készültem.

Ajánlanám azonban mindenkinek, akiben még pislákol valami a betűk oltárfényeiből, olvassanak el még egyszer majdnem mindent, amit ifjúi fejjel elolvastak. Újabb meg újabb parazsak izzanak föl a hamu alól. Nemrég elővettem a Háború és békét, és olyan újdonságokkal lepett meg, amelyekre annakidején a fülem botját se mozdítottam. Meglehetős előítéletekkel olvastam annakidején a Toldi szerelmét. Kényszerű betoldás csak a klasszikus eleje és vége közé, meg is látszik rajta - ez volt summázatom róla. Nem szívből jött, rábeszélésre inkább. Most azonban újra kezemre akadt Riedl Frigyes nagyszerű tanulmánykötete Arany János lelkületéről, és konok következetességgel úgy kezdtem olvasni, hogy mellettem volt az Arany-kötet is. Ha új verset kezdett boncolgatni, újra elolvastam én is. És mivel rendkívül sokat időzött a Toldi-trilógia közepénél, elolvastam azt is.

Furcsa valami az élet. A még mindig leginkább magyarnak tartott költő ifjonti fejjel írta meg a világbirkos hős legény öregkorát is, és jóval később a közepét. "Most, mikor agg lettem, hajam is fehérül: / Ímhol a bús ének Toldi szerelmérül." Bús ének - a daliás időkről. Köti a költőt a ritmus, a szótagszám, a sima ének kevés lenne, de ennek a föladatnak akár a víg jelző is megfelelne. Ha vidám lenne. Amikor erős biztatásokra mégis belevágott a Daliás időkbe, gondolom, nem a búslakodó változatot sétáltatta magában.

Biztos vagyok benne, ő is elolvasta még egyszer. Csak bölcs ember mondhat ilyesmit.

Ideje eljutnom a corpus delictiig, a mostani nyomozás célpontjáig. Ceruzával, tollal, mindenféle átlátszó kijelölővel szoktam olvasni mostanában. A kilencedik ének tizedik szakaszát kénytelen vagyok ide írni teljes terjedelmével, megtoldva később a tizenegyedikkel is, mert nyelvünk speciális logikájára találtam példát. Nagy Lajos itáliai hadjáratánál tartunk, amikor Kont Szulmóna falait töri minden reggel.

Mindjárt is a bakkal tesznek vala próbát;
De elébb a falhoz kellene futó-gát,
Mert védi körösleg vízzel teli árok:
Míg betemetnék, nyíl s kő omlana rájok,
    Kont esze deszkából nagy szín-folyosókat
Gondol ki, a sánchoz kereken tolókat,
Melyek alatt a nép hord követ és rőzsét,
Úgy végzi bajjal a sánc betömését.

Akárki kitalálhatja már a cím után is, a futó-gátnál akadt el az eszem. Hej, de sokat rágódtunk mi minden tiszai árvíznél a nyúlgát mibenlétéről! Volt, aki azt mondta, olyan alacsony, hogy a nyúl is átugorja, és ha tudományos kérdést el lehetne többségi szavazással dönteni, ez a nézet győzött volna. Kaptam most mindjárt az internetet, beütöttem Karcsi "kukacát", és megírtam neki, hogy jó Arany Jánosunk ezt még futó-gátnak tudhatta. Emlékezhetsz vitáinkra. Hirtelen gondolattal azt is hozzá tettem, a nyúl is jó futó.

Visszafelelt Karcsi, ő éppen hiányozhatott akkor szombatonként találkozó gyülekezetünkből, mert nem is emlékszik rá. Egyébként neki is volna teóriája. Mindenféle szellemességgel úgy meg van rakva, azt hiszem, katona korában is elszórakoztatta a sereget. Most nem idézem folytatását, de a legközelebbi szombaton élő szóval is előjött megint a disputa. Laci is beleszólt, mondván, utánanéz a Nyelvőrben.

Bocsánat, két versszakot ígértem Aranytól, megsérteném emlékét, ha a másodikat elhagynám.

Ámde, miként jég hull sűrű darabokban,
Veri kő a színt, hogy rettenetest koppan
S beszakad helyenként; de legott befoldják,
Jól értik az ácsok ennek is a módját.
    Földet is a gátra visznek kosarakkal,
Tetején simára döngetik agyaggal.
Úgy szögezik a nagy vasbakot a falnak,
Száz ember erővel adva lökést annak.

Talán mindenki észreveszi, ebből a szakaszból két sor vág igazán ide:

Földet is a gátra visznek kosarakkal,
Tetején simára döngetik agyaggal.

Van itt ugyan más is. Úgy szögezik a nagy vasbakot a falnak... Talán előlegezhetünk annyi bizalmat költőnknek, hogy nem odaszögezésre gondolunk, csupán odairányozásra. Mi a fészkes fene a vasbak? A köznyelv, amióta nem használatos a hadászatban, leginkább faltörő kosként ismeri. Sejtem csak, olyan állványzatról lehet szó, amelyik megtartja és himbáltatja a vasalt fejű kost, hogy a teljes emberi erőt mind a lóbálásos ütögetésre fordíthassák. Le van írva az is pontosan a versben, amatőr hadász is elkészíthetné utána, miként a kőhajító gépet is. Mert ez a két funkció valahogy egybe mosódik az én olvasatomban. A gátépítés mikéntjére utal azonban a kiragadott rész, de külön magyarázat ide is kell. Hámozgassuk csak a futó-gátat, hogy rájöjjünk, ismerhette költőnk a korabeli árvizek alkalmankénti kivédésének módozatát is. Csak ezt vihette át a várfalak vizes árkának hevenyészett föltöltéséhez.

Tartotta szavát Laci, a következő héten elhozta a Magyar Nyelvőr 409. számát. (1959.) Újváry Lajos szentel benne teljes tanulmányt a nyúlgátnak. Ki is mondja, hogy se ide nem, se oda nem fütyül a madárka, hanem neki fütyül. Szerinte Jókai használta először, utána Mikszáth Kálmán Kákay Aranyos Nº 3 álnéven. Harmadikként Tömörkény István az általunk is jól ismert Vízenjárók és kétkézi munkások című írásában, és negyedikként Móricz Zsigmond a Rózsa Sándorban. Úgy véli, korábbról azért nincsen írott adatunk rá, mert nem védekeztek eleink az árvizek ellen, így szóra se volt szükségük hozzá.

Azt hiszem, ez a vélekedése hamis. Már az ősember is a vizek mellett szerette fölrakni kalyibáját, és nem nagyon szerethette, ha mindenféle időjárási szeszély kiöntötte. (Most nem a cölöpházakról beszélünk!)

Összeszedi nyelvészünk a nyúl kezdetű szóösszetételeket, mind a négy lehetőséget elénk tárja. Elsőként a nyúlik igét említi 'hosszan elnyúlik' jelentésben, másodikként a nyúl igét 'valami felé kap' értelemben, harmadiknak a gyorslábú nyúl áll, és negyedikként a disznó nyúlja, a hasa táján két ágban végignyúló vékony húst hozza.

Miután "elkukacoltam" Karcsinak ominózus üzenetemet - "kukacpostán", azaz e-mailen elküldtem -, rágódtam még rajta. Oda lukadtam ki, hogy a szóalkotás kaptafáján ez lehetett az első tézis: hosszúra nyúló gát. Sajnos, most is Gyula bácsinknak volt igaza: magyar ember előbb cselekszik, azután gondolkodik.

Hajszálra ezt állítja Újváry is a Nyelvőrben. Kimondja, hogy magassági méretének semmi köze sincsen nevéhez. Nem arról van tehát szó, hogy a nyúl is átugorja. Azt azonban változatlanul nem állíthatom, hogy a sokáig jól futó nyúl képe ne képződött volna meg valakiben a szép szó megfogamzásakor.

Szívesen elidőznék egy kicsikét az Arany-alkotta képnél. A futó-gátnál. Mást-mást jelent a futó-előtag emberre vonatkoztatva (futóbajnok), babra (futóbab), a hadászatra (futóárok). Ennél azonban meg is kell állnunk egy polgári szóra.

A mi gyerekkori emlékeinkben már a háborúban agyonsebzett föld szavaként él a futóárok. Óriásit lehetett játszani bennük. Leginkább katonáskodtunk, cikcakkjaiba behúzódva lőttük a piff-puffot. Mert cakkosra ásták talán már akkor is, amikor várakat védtek vele. Nevét tehát nem onnan kaphatta, hogy futhatott benne a katona, nem is onnan, hogy valaha is elfutott volna helyéről, inkább azt a tulajdonságát vehette vissza nem térítendő kölcsönként a szóalkotó, hogy hosszúra nyúlik.

Fejemben most már bizonyítottként áll: édestestvér a nyúlgát és a futó-gát.

Fölütöttem az Értelmező Szótárt is. Azt találtam benne, a mezőgazdaságban is élt a kifejezés, a gyorsan lefutó esővíz lassítására használták. Szeretik a vizek a legrövidebb utat választani, hatalmas károkat is sodorva vele. Cikcakkos zegzugokkal lassították. Azért lehetett ez is futóárok, mert hosszúra nyúlt. Akár a futó-gát. A nyúlgát.

A normállogika helyébe a speciális nyelvi logika lépett. (Az Új magyar lexikon szerkesztőinek a második pótkötet összeállításánál se jutott eszükbe ez a hadi illetve mezőgazdasági kifejezés, amikor pedig már Furceva szovjet miniszter-asszony hiányát is sietve pótolták.)

Ne kapkodjuk el, érdemes köröm közé kapnunk azokat az összetett szavakat is, amelyek futóval kezdődnek. Megint az Értelmező Szótárt ütöm föl, és az eddigieken kívül még itt találom a futóbetyár, a futóbolond, a futóborsó, a futócsillag, a futódaru, a futóhomok, a futóláb, a futólépés, a futómacska, a futónövény, a futópálya, a futórózsa, a futószalag, a futószőnyeg, a futótűz, a futóvendég, a futóverseny és a futóvevő, de nincsen futó-gát.

Szóhasználatban a futó-gát összetalálkozott volna a futó nyúllal, miután szakmai (árvizes) körökben elhomályosult a nyúl 'hosszúra nyúló' jelentése? Ahogy az ehető és nagyon finom körte szavunk is átvonódott az ehetetlen villanykörtére, az emberi sarok az utcasarokra, valakinek a szeme sarkára, szája sarkára, valamint a falevél a postai levélre, a papírlevélre (papírlap), a leveles tésztára, a futó is átugorhatott a rosszul értelmezett nyúlra. Lehet, hogy nem is nyúló volt eredetileg, hanem nyúlt, miként a nyúltagyban is. Vagy a nyúlik ige is nyúl alakban fordul elő néha, többnyire versek szótagrövidítése céljából, de soha nem lesz belőle szőrös nyúl. A föltételezett nyúl-t-gátban a mássalhangzók hármas torlódása hozhatta a rövidülést. Lehet, hogy a nyelvújítás járványszele is belejátszott. Mint a katonai fekpad, vagy a gyutacs, a gyúelegy, a gyúszeg, a gyufa vagy a gyalásó (gyalogsági ásó) esetében is.

Nyelvünk speciális logikájára még hoznék néhány példát. Ha a nyúlgátban vagy a nyúltagyban a nyúl- előtag nem a tapsifülest jelenti, hanem a hosszanti méretére utal, az ellenkezőjére, a normállogika szerinti rövidülésre is várnánk valamit. Lett is. A röpcédula, a röpdolgozat, a röpgyűlés, a röpirat, a röplap vagy a röpima. Azt hiszem, egyiknek se volt közvetlen köze a röpüléshez vagy a repülőgéphez. A fölröppenés pillanatnyiságához inkább. A múlt századi harmincas évek munkásmozgalmának alig lehetett volna pénze - és lehetősége - repülőről tömegestől szórni a röpcédulákat és röplapokat. A második világháborúban azonban már onnan is szórták, leginkább az angolszász bombázók, bomlasztási szándékkal. Kisparaszt, nagyparaszt, negyvennégyben nem aratsz! Az ötvenes évek elején pedig léggömbök szállították Ausztriából. Jaj volt annak, akinél talált a rendőrség. Aki csak fölvette a földről vagy erdőszélről, azt is internálhatták. És annak is jaj lett, akihez a rendőrök csempészték be. Ötvenhat végén már kosárszámra öntögették repülőről a megvilágosító igéket. A lényeg, és ez megint a speciális nyelvérzékhez kapcsolódik: azt hihette a közízlés, hogy a levegőből hulló valami a röpcédula meg a röplap, mint a napi aktuálpolitika legnagyobb példányszámban terjeszthető agitációs irata, ezért később szórólappá okosodott. Vagy laposodott.

A röpdolgozat - az iskolák réme - vagy a röpima semmiképpen nem kötődhet a repülőgépekhez és repterekhez, a speciális nyelvi logikához azonban igen.

A nyúlgát tehát hosszú valami, és ideiglenes, az időben vagy méretben töpörödött pedig röp- akármi lett. Külföldiek akadnak fönn rajta leginkább, mert nem értik a különbségeket.

Még valamit, ami a nyelvi logikára lehet példázat. Amikor az osztálynélküli társadalom megteremtését legnagyobb vehemenciával hirdette az öregátkos, a vasúti kocsik osztályba sorolását is látványosan megszűntette. Az első osztályúból lett a párnás, a második osztályúból pedig a fapados. Az utóbbi lassan az igénytelenség nyelvi kifejezője lett, megboldogult katonakorom cigarettáját is fapadosnak mondtuk. Nyilván nem a finánclábszár bujkált benne. És mit ád Isten, legújabb korunk csökkentett igénye szerint az egyes repülőjáratokat is elkezdték fapadosnak nevezni, noha üléseik igencsak párnázottak. Ha lúd, legyen kövér, most már fapados szállodák is föltünedeznek. Nyilván nem az egykori turistaszállások tömegnyomorát akarják visszahozni vele, csak éppen igénytelenebbségükre, a szolgáltatások csökkentésére akarnak utalni. Ha az a kelendőbb, az is több hasznot hozhat, mint a kihasználatlan luxuskivitel.

Csak egy enyhe megjegyzés itt is anyanyelvünk logikátlan logikájára: a pad minálunk fából készült társas ülőalkalmatosság volt. (A katonai fekpad kivétel, az csak egy személyre szól.) Halmozása lenne az élvezeteknek a fapados? Ahogy a tápai nyelvben is az a paprikásos kolbász vagy szalonna. Tény, hogy ebből lett a világhódító repülőjárat és a szállodalánc.

Szálkás lehet a feje annak, aki nem így gondolja.

Miközben hálásan megköszönöm minden közreműködő segítségét, meg kell még nyújtanom mondanivalómat. Sajnálattal föltételezem, Újváry Lajos se olvasta el még egyszer a Toldi szerelmét. Biztosan rátalált volna a hevenyészve összehordott ideiglenes építményre. Kimondhatta volna, hogy szemléleti azonosság áll fönn Arany János költői szava és a műszaki kifejezéssé lett újsütetű változat között. A futó-gát és a nyúlgát ugyanazt jelenti akkor is, ha várfalat is segített omlasztani, és árvíz ellen is védekeznek vele.

Kocanyelvészként mondom. Ne higgyenek nekem, csak gondolkozzanak velem! Nem a normális vagy a formális logika, hanem a nyelv speciális logikája jegyében.

A homokzsákot akkor még nem ismerték.

 

Százhúsz év

Alkati hibám lehet, hogy a régi dolgokra jól emlékszem. Amikor a huszárlaktanyából kábelgyár lett, ott voltam az avatáson. A televízió egyszemélyes tudósítójaként nyomtam a gombot. Azaz nyomtam volna, ha a magasságos fölavató küldöttség nem késett volna. A nemzetiszínű szalag kifeszítve már, a dolgozók díszmunkásként szöszmötöltek a gépeiken, ők meg még sehol. Nagyokat tipródtam kínjaimban: nekem egy órakor a buszkalauz kezeibe kell adnom a tekercset, már mindjárt tizenegy, és még el se kezdhettem.

Valahol elakadtak, de hogy hol, azt senki nem tudta. Nem volt akkor még kocsiba szerelhető telefon se, mobiltelefon hogyan lett volna? Egyszer aztán híre jött, hogy a nagy fekete autók végre megérkeztek. A sekrestyébe mentek, valami szíverősítőt bekapni, megnézték magukat a tükörben is, nehogy kócos állapotban álljanak a dolgozók elé. Megigazgatták nyakkendőjüket is, aztán szépen fölvonultak a nagy csatára, a szalag átvágására.

A körülményekre tekintettel kurtított díszszpícset hallhattunk csak, és máris nyúlt az ollóért a legfőbb avató ember. Oda nyúlt, ahol minden emberemlékezet óta helyre leánka szokott állni, díszpárnát tartva karjai között, és azon ollónak kellett lennie. Kővé meredve vette észre a küldöttség, az igazgatóság, és a gépekre ágaskodó munkásosztály, hogy a föladatra véletlenszerűen kiszemelt leánka, aki egyébként a párttitkár édes gyermeke volt, és bokorugró szoknyába volt betervezve, nem állt ottan, és a díszpárna se volt sehol, de az olló se. Illő tisztelettel suttogta mindenki: hova a büdös nyavalyába tűnt el az a komisz gyerök?

Nem bírta ki szegénykém az izgalmakat, el kellett ugrania pisilni.

Bicska akadt volna talán száz is, de micsoda blamázs ekkora avatáson zsebkéssel gyaszatolni? Előugrott végül a kislányka, füle tövéig élénk pirosságba burkolódzva, és elhárulván a legfőbb akadály, megbocsátó mosolyok kíséretében kenetesen átvágták a szalagot. Földüböröghettek a kábeldobok, megindulhatott a termelés.

Mondom, ott voltam, láttam. Akkor is ott voltam, amikor megszűnt a kábelgyár. Mert írva vagyon a marxista tudományban, hogy minden valami történelmi kategória: nem volt mindig, és nem lesz mindig. Nekem viszont mindig eszembe jut, amikor a kapun belépek. A főépületből később okmányiroda lett, és hála a bürokrácia terjedésének, hívással vagy hívatlanul, sokszor át kell lépnem a küszöbét.

Most például életem párja szólt rám, még otthon. Azt hallotta a rádióban, hogy határidőt módosítottak a vállalkozói igazolványok cseréjénél. - És a tiéd hogyan áll? - Tudja a fene! - Hát akkor nézz utána, nehogy megint baj legyen belőle.

A szomorú tapasztalat beszélt páromból, nekem a hivatalos papirosokkal csak bajom szokott lenni. De abban a minutában letettem volna a nagyesküt, egy kumma szó nem sok, annyi értesítést se kaptam, hogy bármiféle tagrevízió készülne ellenünk. Kaptam magam, fölhívtam legfőbb adótanácsadó mindenesemet, hátha ő többet tud. Marika se tudta kapásból, de megkérdezte. És el is "kukacolta" még aznap este. A meghosszabbított határidőbe még hetekig beleférnék, de ami el nem kerülhető, nem szabad halogatni, mert elfelejtődhet megint. Az élet legfontosabb dolgai közül csak egy kivétel van, a legutolsó, de azt hagyjuk utoljára. Másnap reggel tehát megint átléptem a nagy kapu küszöbét, magamban mosolyogva a hajdanvolt avatás visszaidéződő pillanatait.

Ahogy a zsoltáros szerint sok lika vagyon erdőn az ravasznak, sok ajtaja van az okmányok hivatalának is. Tétovázva tekingettem jobbra is, meg balra is, amidőn megkérdezi valaki, tudna-e segíteni. Ha nálam is többször fordul meg itten, biztosan tud - feleltem, és elrebegtem, hogy vállalkozó revízió pótlólagos ügyfele kívánok lenni mindenokvetetlen. Föltehetően az európai unió a ludas megint a dologban, mert alig múlt két éve, hogy akkor is újítottak valamit. Már nyomja is gombját a jegykiadó csodamasinának, és adja is a kezembe a kis cédulkát. Rajta egy nagy szám, alatta pedig bolhabetűkkel, hogy huszonkilencen vannak előttem már.

Te jóságos Isten! Huszonkilencen tehát már idebenn aludtak?

Följebb mentem fél emelettel, és ahol legtöbben álldogáltak, üldögéltek és lődörögtek a folyosón, ott mentem be a várakozó terembe. Aranyos figyelmesség, európai színvonalon: légcserélő szerkezetek fújták be a hűtött levegőt.

Kellett is ez a kis hűtőzés.

Három ajtó elé terelik a hivatalos aktusok alanyait. Bocsánat: ügyfeleit. Az elsőnél anyakönyvi eseteket intéznek. A másodikon lakásbejelentéseket és vezetői igazolványokat. A harmadiknál a vállalkozói igazolványokat.

Kiguvadó szemem az ajtón tartom, hogy megsaccoljam, milyen ütemben kopik el előlem a huszonkilenc ember. A második óra vége felé jövök rá a nagy trükkre. Olyanok is jönnek kifelé, akik be se mentek. Uramisten! Ezek már odabenn születtek? És meg is öregedtek szépen?

Azt már percekkel előbb kikétszerkettőztem, az lett volna a legjobb, ha megszületésem után, az anyakönyv kézhez kapása után mindjárt átültem volna emide. Sajnos, ezt a bölcsességet már nem hasznosíthatom, de megnyugtat az a reménység, hogy evilági várólistámba ez az idő is belefér. Mi a fészkes nyavalyát csinálna a kényszervállalkozó nyugdíjas, ha pillanatnyilag nem ide sorakoztatták volna föl?

Csak azt nem tudhattam, hány órás pillanatot kell eltöltenem még.

Kitűnő ismerősöket is ád az Isten. Olyanokat is, akik csak a vezetői igazolványaik megújításán várakozva fáradoznak. Vagy fáradozva várakoznak? Világéletében legfőbb vezető volt az egyik, de vezetői igazolványra csak most van szüksége. Kuka nagy csöndességben ül itt a sok ítélet nélküli ember, legföljebb futkosó gyermekeik vagy unokáik csapnak némi zajt, mi jóízűen idézgetjük a hajdani szép időket. Amikor még nem volt ilyen flottul működő hivatali rendszer, de mi fiatalok voltunk.

Ropogtatjuk egymás szuvasodó csontjait, lapogatjuk hátaikat búcsúzáskor is, megállapítva, hogy az úr a pokolban is úr. Lám, később jöttek, és hamarabb mehetnek. Aztán az utolsó szó jogán elköszönünk egymástól: százhúsz év múlva ugyanitt találkozzunk!

Magamra maradván jól belegondoltam. Én még biztosan itt leszek akkor is.

 

A nemzeti pedál

Ha a meglehetőségig koros biciklim öregkori bölcsessége jogán azt találná mondani, ha csak magában súgva is, hogy az állam én vagyok, azonnal rálépnék a kontrára. Ne hencegjen! Aztán engesztelésképpen engednék is egy kicsinykét a szorításon, mert eszembe jutna némelyik jóslata. Nem szavakkal mondta, csak jelezte. Minden jelzés azonban olyan portéka, ha akarom, meghallom - kihallom belőle -, ha nem akarom, nem hallom. A vészjelzéseket meghallani kötelesség. Egyiket ki is mondtam annakidején, és be is jött. A másik kettő mostanában állt elő.

Azt se engedném mondani, hogy ő lenne a nemzeti bicikli, de azt azért igen, hogy ő is nemzeti.

Baloldali kormányválság címen írtam meg, hogy letörött a bal szarva. Az Újhíd közepén tekertem, fölfelé még, amikor aláhanyatlott. Volt benne annyi baloldaliság, hogy nem esett le, mert ki volt mondva Árpád apánk szoborbéli lábainál, az ötvenhatot követő esztendők egyikében, hogy a "hatalomból, elvtársak, amit mi kemény harcokban megszereztünk, egy jottányit nem engedünk." Még a rá akasztott súlyos szatyor se huppant a földre, csak én nyekkentem egy kicsit balra. A történelmi hitelesség kedvéért mondom, ez még nem az öregátkosban történt, már az egyik fiaátkosban, és a vége az lett, a következő választáson jobboldali kormány született.

Jóslat volt ez a javából. Senki se figyelt rá, mert az a kormány még nem született meg, amelyik a hatalomból egy jottányit is engedne, ha nem szorítanák rá.

Az én kormányom, a maga puszta valóságában legmagasabban hordja a szarvát. Alatta forog az első kerék, és az egészséges haladás érdekében szinte a nyomában jár a hátsó. Teljesen ellenzéki az se lehet, legföljebb annyi jussa van, hogy az említett kontra ide szolgál. Ha bajba akarna szaladni az uralkodó első, visítva bár, de megállítja a hátsó. Máskülönben, csöndes szolgalelkűséggel maga tolja előre. Bombafifika találta ki így, még a mechanikusok - a mechanizmus - észjárásával, de panasz se lehet rá.

Később újabb jelzés érkezett. Kertünk kapuja előtt, amikor az utolsót nyomtam a hajtókaron, majdnem jobbra nyekkentem. Letörött az alja. A hiba bennem volt, időtlen idők óta tekerem ugyan, napi tizenvalahány kilométert megteszek vele, két hídra föl, és kettőről le, de eddig ügyet se vetettem rá. A pedál is leesett a földre. Öntési hiba lehetett, miközben illesztgettem volna vissza, mint Bence a törött bicska pengéjét, észre is vettem.

A minőségi ellenőrzés figyelmét is elkerülte.

Szervátültetésre volt itt is szükség, ahogy a kormányválságot is másik kormánnyal oldottam meg. Nem olyan egyszerű ez azonban, a jobboldali hajtókar össze van növesztve a láncot hajtó fogaskerékkel. Kacatjaimból elő kellett turkálnom egy másik hasonlót. Abba hajtottam bele a régi pedált, és nem győztem dicsérni csöpp kis eszemet egész úton hazafelé, hogy ilyen jól sikerült. Egy év is eltelt, vagy kettő is, szolgált a hajtókar, és szolgált a régi pedál is.

Mit ád Isten, most nem a híd közepén, hanem a följárójánál már, megint skandalum történt. Megint a jobb oldalon. Most is a legnagyobb erővel kellett nyomatékot adnom erőszakos szándékomnak, hogy márpedig ide is föl kell menned, hűséges szolgám. Csöndes föladással esett le a pedál. Nem a töve törött el, csak a hegye tájéka. Mint amikor letörött a bécsi torony gombja.

Amikor utoljára összeszereltem, jól megzsíroztam a nyelvét, hajszál híján mind rákenődött a nadrágom szárára. Az aznapi újság még benne volt a szatyromba, avval kellett előbb fényesre nyalogatnom, hogy szégyenszemre ne gyalog kecmeregjek haza.

Lényeges szempont az előrejelzések nyelvén: nem a hídon, hanem előtte megtörtént már a baj. Amikor még csak kapaszkodni akartam.

Hogyan jön ide a napi politika? Nem is a napi, hiszen jövendölésre van mandátuma a nemzeti járgánynak, hanem a holnapira, holnaputánira. Annyian pedáloznak mostanában az előrehozott választások ügyében, azt hiszem, az üzenet nekik szól. Az én kajla tolmácsolásomban valahogy így hangzik: amikor végre hegymenetbe kapcsol a világ, akkorák a válságjelek, és ehhez igazodva próbál kapaszkodni a még mindig utánfutóra kárhoztatott kicsi hazánk, mégse kellene annyira ellene pedálozni. Se szóval, se tettel.

Én, a magamat még mindig nyeregben érző biciklis, a csonka nyelvvel is haza tudtam még kerekezni, sőt másnap a kertünkig is eljutottam vele még. Beleturkáltam megint a kacatosba, elővettem a másik pedálomat, és kicseréltem vele a csonkot. Kicsit macerás a dolog, éppen ellenkező mentre jár a jobb oldali, mint a bal, és ez csak akkor derül ki, amikor nem akarja a jót első próbálkozásra. Nem hajt se török, se tatár, történelmi kacatok dolgában bőséges a választék, most megint lelkendezhetek csöpp kis eszem leleményével.

A következő választásig ki kell bírnia.

Csak a precíz pontosság kedvéért írom ide, hogy pedál egyébként nem csak a biciklin van, de ott van láb alatt az autón is, ráadásul három. A varrógépen is van, a zongorán is, a szépen szóló hárfán is, a gyönyörűen hangzó orgonáén akár basszusdallamok is játszhatók. A régi vándorköszörűs is nyomta a pedált, és a kovács is a fujtatóét, de igazándiból pedálozni eredetileg csak a kétkerekűn lehetett.

És a politikában, akár jelen időben is. Jobb oldalon is, balon is. Kicsit elkajszult ez is, mert minden pedál a lábhoz igazodik. Politizálni pedig fejjel kellene. Nem elég, ha a fortélyos és minden lében kanál Hermész isteni kalapjára a szárnyak helyére is két pedált képzelnek. És ha lúd, legyen kövér: a két szandáljára is. Meg a hatalmát igazoló pálcájára is, a két tekergő kígyónyolcas ráadásaként. Álláshalmozó volt, az istenek hírnöke, a pásztorok, utazók, kereskedők, súly- és hosszmértékek istene, az ékesszólás, az irodalom - benne a költészet! - az atlétika és a tolvajok védelmezője.

Micsoda nagylegény lehetett volna az Olimposzon, ha már biciklije is lett volna! Fölséges atyja, Zeusz főisten álla is leesett volna. Talán a tolvajok szája is tátva maradt volna.

 

Akinek a nyaka veres...

... abból lesz az alezredes. Ez a nyalka bakanóta járja be agyacskám tekervényeit régtől fogva. Mostanában még többször. Azt nem tudom, mekkora szerepe volt a hadi regulákban az alezredesnek, amikor ez a dalocska megszületett, de az biztos, hogy főkatonának számított. Az is benne volt, nem is az abban való jártasság volt a döntő érv kinevezése - előléptetése - mellett, bizonyos színezékek is elegendőnek bizonyultak. Némely változatok szerint nem is a nyaka vörössége jött szóba, hanem az orráé. Az pedig a boritalokkal állott függőségi viszonyban.

Nem vállalkozom rá, hogy sorba szedjem, melyik posztokon kiből lett alezredes az általam belátható időkben, de azt tudom, hogy az öregátkos káder-aranytartalékát a suszterműhelyek adták. Béla komám aranyos mondása is megmaradt bennem: ez meg ez úgy állt föl a suszterszékből, hogy az ülepére ragadt a háromlábú. Átferdítve Csokonai híres versezetét: suszter maradt az, akinek a nevelője suszter volt, bárhová ültették is le.

És suszter lesz az is, akit ő nevel.

Az egész béketábor nagyjainak kiválasztásánál is előnnyel pályáztak a suszterok és csizmadiák. A Kárpátok Géniusza is megkapta az utókortól az egypár csizmából és a suszterkalapácsból komponált jelvényt.

Mellé is kalapál valamennyi.

Beláthatatlan tekervényekbe gubancolódnék, ha nem cövekelnék le mostani példáimmal az én kaptafámhoz, a tanársághoz. A mi időnkben, az öregátkos diadalmas éveiben a makarenkói pofon állott az elrettentő és jóra vezető tanpéldák legelején. Lám-lám, a civilre vetkőztetett hadi pedagógia első embere is megbotlott, jó nagy nyaklevest adott a nevelésére bízott mocsárbéli suhancnak.

Elmúlt az öregátkos, előnyei eltöröltettek, de hitványsága mintha sokszorozódva tovább élne. Csattognak a pofonok, nyakra-főre. Az iskolákban a pedagógiai hétköznapok legfőbb letéteményese az igazgató lenne. Hamisíthatatlanul nagyszerű karmesterek sorakoznak elő a tantörténelemből, nem győzök fejet hajtani előttük. Azok előtt azonban minden csigolyám ropogna, mint a géppuska, akiket a napi politika gallérjuknál fogva emel be a méltán nagyhírű iskolák igazgatói székébe. Azt nem mondom, hogy fenekükön billegne a suszterszék, talán annak már lejárt a szavazatossága - bocsánat, nem tévedés ez a szóalkotás -, de mostanáig alig volt alkalmuk bizonyítani rátermettségüket. Kockázat nélkül nincsen eredmény, gondolja a pillanatnyi főhatóság, meg kell próbálnunk.

Elméleti hablatyolás ez így csupán, elő a farbával. Törvényileg ki van mondva, hogy igazgatóválasztásoknál az első lépcső a tantestületé. Föltételezi a törvény, hogy szakmájuk kitűnőségei alkotják a tanári testületeket, ők érzik legjobban a jó választás gyönyörű eredményeit, és bőrükön csattanna az ostor, ha rosszul választanának. A dicsőséges demokrácia jegyében tehát összeül a választási konvent, ahol kartársi alapon jól megtépik egymást a tanárnők és tanár urak, aztán bizonyos szavazási szóródásokkal fölterjesztik jelöltjüket a kétfejű főhatósághoz. Az egyik a szakmai grémium, a másik a hivatali főnökség. Tudván tudják, aki fizet, az pötyögtet, mégis szent elszánással szokott elindulni - a lavina.

Elismerem, sokban nem különbözik ez az eljárás a népszavazások szentségétől. A döntő többség ott is állíthat fejben gyöngébb tanerőket a jelöltek posztjára, de a demokrácia jobb - és veszélyesebb - módszert még nem talált föl. A tanárok legtöbbször a maguk köréből választanak, az idegen általában szóba se jöhet. Ismerik egymás testi és lelki hibáit, egyenes tartását vagy színe változásit is tudják, bízni lehet benne, a lehető legjobbat ajánlják.

Vigyázz Malvin, jön a kanyar! Ugyanaz a törvény ugyanannak a demokráciának a dicsőségére szintén kimondja azt is, hogy a főhatóság kinevezési ingere ne függjön az első fordulóktól. Ha például tizenhat igennel érkezik be a javaslat, és csupán három a nem, akkor se köteles a tizenhatra adni az áldását. Állítólag három esztendeig élt a tantestületek vétójoga, elősegítve a rendszerváltást is, de éppen a rendszerváltás dobta be a szemétbe. Most az én kezemben van a gallér, az én emberemet ültetem be a székbe.

Négy éveként azt hihetik, az örök idők letéteményesei ők. A politikától megszabadított pedagógia valóban az örök jövendőnek dolgozna legjobb tudása szerint. A jó pékek munkájához fogható minden lépése. Ha rossz lisztet szitál, ha rosszul kovászol, ha rosszul keleszt, ha rosszul fűti be a kemencét, ha előbb szedi ki a kenyeret, mint megsülne - tessék ezt mindet átfordítani a holnap embereire. Akik, ha akarjuk, ha nem, egyelőre még seregestül kelnek ki a családi fészkekből.

Szentigaz, a legjobb tanár is hozott anyagból dolgozik, de az óvodától az egyetemi oktatóig mindenki tanári közreműködésre - vagy tanári mulasztásra - lesz olyan, amilyen. Aki ebbe a mechanizmusba párthatalmi szóval nyúl bele, fejben és gerincben elsilányult sokaságot termel. Még ha veres is a jelölt nyaka és az orra.

Vagy más színű.

Túl nagy jóstehetség nem is kell annak kimondására, ahogy az öregátkos gallyra ment elvadult idétlenségei miatt, a szokásait sokszorozó újabb átkosokra is ez a sors vár. Legföljebb az ország rokkan bele. Legszívesebben kőbe vésném minden iskola kapujánál: a kurzuslovagoknak kívül tágasabb.

Elfogott az indulat, megint elszaladt velem a csikó. A legnagyobb pofont az adja, hogy aki a gallért fogja.

Öngól a javából: és ő is kapja.

Igaz, nincsen menekvés: őt is tanár nevelte.

 

Beborítani mindent

Nem nagy dicsőség, de tartom magamat régi kötelességeimhez. Nem érdemes titkolni azt, ami két mondat után biztosan kiderül. Újabban engem is elkapott a szövegnemértések szele. A funkcionális analfabétizmus. Azt ugyan nem tudom megmondani, tíz-, húsz- vagy harminc években kell-e számolnom az újabbant, mert az írásbeli kór apróbb-nagyobb jelei korábban jelentkeztek már, amikor hivatalos írás került a kezembe, de az biztos, amióta az adóhivatal karmaiban vergődöm, bajaim megsokasodtak.

Mi még úgy tanultunk olvasni, hogy azonnal meg is értettük. Mostanában arról beszélnek a tudós hölgyek és urak, hogy a sok-sok fölső tagozatba járó fejéig se ér el, amit olvas, sőt a gimnazistákéig se, és ez az átok elkíséri az egyetemistákat is. Biztosan eleven a nyavalya, különben nem beszélnének róla, de tessék egyszer megnézni azt is, melyik az a szöveg, amelyiket nem lehet megérteni. Lehet, hogy a bölcsész-jogász ősi ellentét gyűrűzik be most is a billentyűkön ugráló ujjaim bögyébe, de a tudálékos jogászkodást tartom a betegség legfőbb letéteményesének.

Kis kitérő következik most, de esküszöm, visszatérünk még az eredeti kerékvágásba. Egyik gimnáziumi osztálytársam mozdulata ugrik be agyamba. Az aranyos Piroska néni kedvence volt, amikor még földrajzot tanított, de ez a megkülönböztetett figyelem megmaradt akkor is, amikor már a történelem útvesztőiben kalauzolt bennünket. A mi osztályunkban nem volt mutatópálca, ujjunkkal böktünk oda a térképre, ha meg kellett mutatnunk, hol van ez vagy az a város. Ujjunk mindig kéznél van, gond nem is lett belőle. A szóban forgó osztálytársamnak ha azt kellett megmutatnia, hol van Madrid, lapát-nagy bal tenyerével beborította egész Spanyolországot, Portugáliával és Franciaország egy darabjával együtt. Biztosan eltalálta. Úgy tudom, ötvenhatban elhagyta hazánkat, és Amerikában olyan vállalkozást alapított, amelyik lapát-nagy tenyerével a fél világot letakarta. Olyan luxuskocsikat és páncélozott autókat kölcsönzött - vagy kölcsönöz is még -, amelyek világnagy kormányfők, államférfiak és másfajta kutyaütők kényelmét és biztonságát szolgálják. Tartok tőle, csak én eredeztetem a földrajzórán végzett térképmutogatásaiból a nagyszerű vállalkozás pótolhatatlan sikerét.

Beborítani mindent, amit csak lehet!

Papa, duma dosztig, davaj muzik! - szólalt föl a legendabéli Iván, amikor a templomba betévedvén a pap bácsi prédikációját hallotta. Fenyeget most is az agyonduma veszélye, gyerünk vissza az eredeti keréknyomba. Az érthetetlen szövegek tárházát még nem állították föl, de töltelékükkel hatalmas pajták is kidudorodnának. És előjön barátom leleménye is, a fél Európa tenyérrel való letakarása is.

Egyet veszek csak elő, mert azt se kell elő se vennem. Most jött a postán. Ha elevenbe repedek, ha baltával darabolnak föl, sőt ha az iratmegsemmisítő gépezetbe ejtenek bele, ahol miszlikbe vágnak a szecskázó kések, akkor se értem se első nekifutásra, se a másodikra, harmadikra, de a negyedikre se. Pedig, ismétlem, mi még úgy tanultunk olvasni, hogy a szó kiejtése és megértése össze volt hegesztve.

Hogy ne legyen rébusz, ami még érthető, el kell mondanom, hogy az iromány az adóhivatalhoz csatolt egyik intézménytől jött. Hosszú-hosszú iktatószámon, tárgymegjelöléssel: Felszólítás 2007-es adatszolgáltatási kötelezettség teljesítésére. Nem mondhatom, hogy mézesmadzagként lebegne el szemem előtt, inkább a rögtönítélő hóhérhurok képződik meg, méz nélkül. Karikás ostor csapója nem vágna jobban a bőrömbe, mint ez. Már megint elmulasztottam valamit? Jól földuzzasztott jogászi ömlengéssel tudomásomra hozza az első bekezdés, hogy adatszolgáltatási kötelezettség terhel, a második pedig azt, hogy az előírásokat tekintve tehát a 2007. évre vonatkozó adatszolgáltatás teljesítésének határideje 2008. április 30. napja. Az Árgyélusát! Most pedig június 30-a van. Lefejezés, karóbahúzás, vagy mi jár érte?

Világos és egyértelmű szavakkal halmozza az irat, hogy a nyilvántartásra kötelezettek körébe tartozom, de adatszolgáltatási kötelezettségemnek a jogszabályban előírt határidőre nem tettem eleget, és megkér, hogy az elmaradt adatszolgáltatást 15 - ismételt felhívás esetén 8 - napon belül szíveskedjek teljesíteni. És tájékoztatásul közlik, ha bejelentési, nyilvántartási, adatszolgáltatási, illetőleg nyugdíjbiztosítási feladatok ellátásával kapcsolatos egyéb kötelezettségét nem teljesíti, vagy késedelmesen teljesíti, illetve annak nem az előírt módon tesz eleget, 10.000,- forinttól 100.000,- forintig terjedő, a jogsértés egy éven belüli ismételt megállapítása esetén 200.000,- forintig terjedő mértékű mulasztási bírságot köteles fizetni. Hajszálra olyan ez, mint a gimnázium falitérképén Madrid letenyerelése. Ott van az, Spanyolországban, aki tudni akarja, melyikben vétkes, keresse meg.

Dolgozik bennem a gyanú, vétkes és nem lehetek. Vonatot még le nem késtem, értekezletről el nem maradtam, az órámat is öt perccel előrébb járatom minden bajok megelőzésére. Betonkemény alapelvem, amit el nem kerülhetünk, nem szabad azzal várakozni. Egyetlen egyet, a legutolsót hagyva utoljára. Minden levélre még aznap válaszolok.

Motozni kezd a bogár itt belül: a nyugdíjintézet egyik fiókjától jött a levél, és én már tizenkét éve nyugdíjas vagyok! Minden évben, folyamatosan és visszavonhatatlanul. És eddig még soha nem kaptam fölszólítást. Nem akarom se untatni, se szórakoztatni kedves olvasóimat avval, hogy bekezdésről bekezdésre haladva idézgessem a sűrűn gépelt másfél oldalas iromány minden vélhető gondolatát. Ha az én összes maradék hajam szála az égnek áll, ne álljon másoké is. Van itt szó előzetes regisztrálási eljárásban való részvételről, előzetes bejelentési kötelezettségről, papír alapú, illetve az elektronikus adathordozón történő adatszolgáltatásról, mezőgazdasági őstermelőről, egy sorozat ha így, ha úgy változatról, mint az immár klasszikussá lett Madrid-mutatás újsütetű föltámasztásáról, és a legutolsó előtti bekezdésben jön csak elő az esetleges hivatali tévedés lehetősége. Az Amennyiben Ön... kezdetű szózatban az áll, ha az összes eddigiekben fölsoroltak rám nem vonatkoznának, megköszönik, ha erről a székhelyem szerint illetékes regionális nyugdíjbiztosítási igazgatóságot tájékoztatom. A legutolsó sorban pedig ez áll: Segítő együttműködését előre is megköszönjük.

Vért és verítéket összeizzadva kezdem el vakargatni a fülem tövét. Letagadhatatlan tény, hogy adóügyeim labirintusában az első másodpercben eltévednék. Két egyetemi diplomám kevés az eligazodáshoz. Szégyellnem kéne magamat, de már nem is szégyellem. A Zsombóra járó akadémikusok és professzorok gyülekezetét kértem meg egyszer, tartsa föl a kezét, aki meg tudja csinálni az adóbevallását. A legenyhébb felelet is ez volt: ilyesmit azért ne tételezzek föl róluk! Amióta adóbevallás van, minden csip-csup intézmény a rejtvénygyártás adóügyi változatát uzoválja, hogyne tenné ezt a hozzá szőrén-szálán igazodó nyugdíjbiztosítás is.

Állampolgári jogon leteszem a nagyesküt, rám ez a mindenfajta fenyegetéssel teletűzdelt levél nem vonatkozik, de ha én kaptam, nekem kell kiderítenem, hol lehet a kutya elásva. Homlokomat törülgetve, füleim tövét vakargatva ürgetem-forgatom, mire a fejléc alatt, a lépcsőházat és ajtót is föltűntető pontos címzés fölött megpillantom az adószámomat is. Füst és dörej, hatalmas villámlás, forgószél és tornádó, ez a szám nem az enyém. Pontosabban: lehet, hogy az enyém volt, de már nem ez az igazi. Az enyém nem -1-26, hanem -3-26. Ötödik éve már. Kényszervállalkozói igazolványom szerint akkor soroltak át "evás" adózóra.

Tisztelt bakó úr! Engedje lábhoz nyakazásra lendített nagypofájú bárdját!

Csak a teljesség kedvéért mondom, hogy újabb módosítás is folyamatban van, a jövő héten megyek a legújabbért. Azt még megvárom, és egy füst alatt ezt is bejelentem. Talán megelőzhetem újabb öt évig az ismételt vízbefojtogatást.

Meg is dermedek azonnal. És ha ezt a tévedést is az én nyakamba varrják? Amit ők nem tudnak, annak csak én lehetek az oka.

 

Dezső kartárs

Nehéz nekem megszólalnom, és még nehezebb nem megszólalnom az iskolákban mostanra eluralkodott veszedelmes visszásságok ügyében. Azt talán elmondhatom, hogy elsőgenerációs értelmiségiként egész életemben tanárnak készültem. Jó tanárnak! Akármilyen apró mozzanata kecmergett elém a mindennapi valóságnak, mindig azt néztem, nekem, a katedra tanárának hogyan kell erősítenem vagy csökkentenem a hatását. Tanultunk például a makarenkói pofonról. Soha nem lelkesedtem a hadi pedagógiáért, a gyerektársadalom kategóriákba osztásáért sem, inkább idézeteket gyűjtöttem íróink szavaiból. Gyönyörű gyűjteményem lett, kár, hogy nem tudom előkaparni hirtelen. Később ezt is hozzá írtam: gyereket nevelni művészet. A legszebb művészet!

Arra készültem, hogy gimnáziumban tanítok. Ígéretem volt rá, hogy diplomával a kezemben visszamehetek Sümegre. Beleszólt ötvenhat, a mi évfolyamunkról csak azok mehettek gimnáziumba, akik külön megszolgálták. Örülhettem, hogy viszonylag közeli általános iskolába helyeztek. Az a kislány, akiből életem párja lett, még gimnáziumba járt. Tudtam, ha földrajzilag eltávolodunk egymástól, megszakadhat a kapcsolatunk. Mondhatnám, létkérdés volt, hogy elfogadjam a központi határozatot.

Államvizsga előtt olyan évfolyamtársaim is akadtak, akik tollbamondásból megbuktak. Erős támogatással mégis átmentek. Egyikükkel találkoztam pár évvel később a Széchenyi téren. Mondta, igazgatóhelyettesi posztot ajánlottak neki, de ő - ékes palóc tájszólással - azt mondta, nem lesz senki lábakapcája. Neki tehát az igazgatói szék járt volna. Lehet, hogy meg is kapta, nem tudok további életéről semmit. A tollbamondásos bukás ajánlólevéllé fajult volna? Amelyik tanárnak legfőbb érdeme az volt, hogy ablakon át kellett menekülnie ötvenhatban, igazgató lett utána. Aztán vagy följebb ment a járási osztályvezetőségig, esetleg még följebb, vagy helyben rombolta tovább a színvonalat.

Összesen másfél évig tanítottam. A madzagvasúton napi hat órát emésztett föl csak az utazás, az igazi munka a 3x8-ból nyilván a szabadidő további kurtításával járt. Az egész fölső tagozatban tanítottam a magyart, a rengeteg dolgozatot is tessék hozzá számítani. Fogalmazásból állt minden dolgozat, osztályzataim minden gyerek előtt összehasonlítási alapul szolgáltak. Hogyan kaphatott az ötöst, amikor én csak hármast? Soha nem hallottam reklamációt, de tudtam, hibáznom nem lehet. Azt is, hogy osztályzataim egy életre szólnak.

Minden pedagógus a jövőnek dolgozik.

Igazgatónk avval fogadott, hogy "Dezső kartárs középiskolai kartárs, ezért azt gondoltunk, a nyolcadikosok osztályfőnöke legyen. Ők vannak korban legközelebb a középiskolásokhoz." Azt azonban nem tette hozzá, hogy ötödiktől kezdve ennek az osztálynak három hónapnál tovább nem volt osztályfőnöke. Ezer szállal kötődöm hozzájuk ma is, de náluk elkanászosodottabb társasággal azóta se találkoztam. Bokszer-kaland, csúzlis eset - rendőrségi beavatkozási kísérlettel -, környezettanulmányi kényszer, ezer gubanc, minden előfordult ebben az osztályban. És mind jóra fordult. Az egyik "nagylány", és a nálánál jóval korosabb traktoros legény körül támad óriási vihar kivédése, amely a liliomtiprás ködébe torkollott volna, szintén föladatom lett. Nem tudom, szegénykémben milyen görcsök maradtak a fölnőttek társadalmáról így is, későbbi sorsát nem kísérhettem figyelemmel.

Vallottam akkor is, és vallom most is, a mindennapok leckéjét nekünk kell megoldanunk.

Tünemény tehetségek tűntek föl magyarból is. Nagyszerű tanítók alapozták meg képességeiket. Iskolakönyvtáros is voltam, bár könyvek alig voltak. Szekrénykémet mégis mindennap kinyitottam, és sorban álltak előtte a kölcsönzők. Kis dobozkát is kitettem a székre, és abba húsz fillért tehetett, aki akart. Dagadó zsebbel mentem minden vasárnap a Kárász utca közepén asztalkán árusítóhoz, kifordítottam hozományomat, és egy csomó "Olcsó könyvtár" föliratú könyvecskével tértem vissza. Mindegyikbe beleírtam, hogy iskolánk "húszfilléres alapjából" vásároltuk, és elsőként azok olvashatták, akik addig is leggyakoribb vendégeim voltak.

Édes jó Istenem, megdermedt bennem a vér, amikor évek múlva ráébredtem, a legelső kupciher belém köthetett volna. Bizonylat semmi, mivel igazolom, hogy egy-két húszfillérest nem sinkófáltam el belőle!

Igazgatónk többször is megfeddett. "Dezső kartárs, csináljon rendet a nyolcadikban!" Földrajzot tanított, állítólag áldatlan fegyelmezetlenségek közepette. Védekeztem, ahogy tudtam. Nálam a legkisebb stiklik se fordultak elő. Igaz, a felelőt se hívtam ki, inkább én mentem oda hozzá, hogy ne fölmondja a leckét, inkább beszéljük meg. És talán minden feleletbe bekapcsolódott az egész osztály is. Mert érdekelt mindenkit minden mondat. Igazgatói óralátogatás után meg is kaptam érte a magamét: az állandó járkálással zavarom a gyerekek figyelmét. Föl is mondta igazgatónk mindazt, amit pedagógiából nekünk is tanítottak. Fél szóval se védekeztem, csak azt kértem, viszontlátogathassam az ő óráját.

Hatszor annyit mondhattam volna. Ezzel az egy "húzásommal" sikerült elérnem, hogy később egyszer se kívánkozott órát látogatni nálam. Jöttek viszont fölsőbb hatalmasságok a Párt központi bizottságából is, és a járási bizottságból is. Kíséret nélkül, utólagos megbeszélés nélkül. Gyanítottam, ötvenhat szele hozta hozzám őket.

Havi fizetésem ezernégyszáz forint volt. Az első szakszervezeti értekezleten kénytelen voltam fillérre kiszámolni, a puszta létfönntartásomon kívül száz forintom marad "egyéb" költségekre. Nem dohányoztam, nem kocsmáztam, csak éppen azt szerettem volna, a félárú arcképes igazolványra ne kelljen éveket várnia a kezdőnek. A naponkénti "luxusutazásaim" elvitték azt a százast is.

Itt kell megállnom, mert itt tudok legjobban kapcsolódni a mostani tanár-diák rossz viszony gyökereihez. Azon a bizonyos szakszervezeti megbeszélésen elmondtam már, az átokrossz bérezés miatt értelmes ember csak akkor megy el pedagógusnak, ha hatszoros hivatástudattal van megverve. Hosszas elemzésbe is belevágtam. Most esedékes az aranydiplománk, tehát ötven évvel ezelőtt már kimondhattam a súlyos vádat: kollégáim egy része azért lett tanár, mert máshol nem kellett. A "maradék" tanította a jövő nemzedékét.

És tanítja most is? A legmegértőbb tud lenni mindig a maradék. Rosszat tesz ez a gyerek vagy az a gyerek? Én is olyan voltam! Tehát hagyja. Négy év múlva, nyolc év múlva abból a gyerekből már romboló "mocsár" lehetett Makarenko mester osztályozása szerint. Valamennyiünk kárhozatára.

Nem folytatom, mert így is föléltem már a rendelkezésemre bocsátható helyet az újságban. Most is azt hallom a rádióban, a legfőbb gond a pedagógustársadalom alulfizetettsége. Elveszett a tanárok presztizse? Egyetemi professzornak vágta a szemébe az egyik vizsgázója: engem ön nem buktathat meg, mert fizető diák vagyok. Konok volt a professzor, megbuktatta mégis. És igaza lett a diáknak: leváltották tanszéke éléről.

Lenne hová visszagombolnunk a lajbit. A tanításhoz rátermett emberek kellenek. A "maradék" ártani tud, használni nem. De az ártalom nemzedékekre szól, és évenkint halmozódik.

Ott tartunk most, hogy verik a tanárokat a tanulók. Alkalmanként rúgják is. Gimnáziumban is, általános iskolákban is. Annyira kigombolódott a társadalmunk, özönlenek be a káros eszmék. Tudom, ha mindenhol szorít a cipő, nehéz észrevennünk a legszorítóbbat. Egész életemben a tanárságra készültem, kérem, higgyék el: az iskoláknál kell kezdenünk. Nem ötven év múlva, hanem azonnal.

 

Az adalék: vízkőoldó

A tökkopasz ember összes hajaszála visszatérne a fejére, és az égnek állna, ha meghallaná, hogy vízkőoldóval itatják. Nem arról akarunk most szólni, amely a boltok háztartási vegyszereket kínáló polcairól emelhető le, mert az sósavat tartalmaz, és aki eleve savtúltengésben szenved, úgyse inná meg. Van enyhébb változata is. Hogy miben enyhébb, és miben ártalmasabb, majd kiderül.

Emlékszünk még rá? Egykor, nem is olyan régen, a gépkocsik hűtővízébe keverhető fagyálló folyadékkal dúsították a csapni való borokat. Valamivel később a szélvédők tisztítására szánt löttyből keverték a szeszt. És a műtrágyán hizlalt pancsolt borokra nem emlékszünk? Szesztestvérek ki nem mondott törvénye: mindegy, hogy mi, csak ártson! Lehet egy ártalommal több?

Akár egészséges népmozgalomnak is fölfoghatnánk azt a divatot, hogy manapság szinte ki se lép az utcára a fiatal nemzedék úgy, hogy valami italos flakon ne lenne a kezében. Legtöbbször színes - és cukros - lötty van benne, és csak nagyon ritkán ásványvíz. Kutyasétáltatás vagy édes randevú az úti cél, mindegy. Két csók között egy korty, mindig jól jön. A sima kóla, netán a szesszel bélelt is szóba jön természetesen. Az utóbbi leginkább a bandázó társaságok kedvelt kísérője.

Sokan elmondták már, hogy a cukrozott ital a dundivá válás legavatottabb szorgalmazója, és a túlsúlyosság mellett korai cukorbaj előidézője is lehet. Két egyetemi nagy emberünkkel (Bodosi Mihállyal és Galbács Zoltánnal) beszélgetve forogta ki a szó az egyébként szintén százszor hallott, és nagyon veszélyes közitalt, a kólát. Ügyészségi vádiratba is beillene.

Egyikük azt mondja, operált már olyan fiatalt, akinek a koponyája úgy elpuhult, be lehetett nyomni, mint a labdát. Agyi katasztrófák tartoznak orvoslási föladatai közé, azért látta, ahol csontkeménynek kellene lennie valaminek, az puha. Mert kioldotta belőle az anyagot a kólaital. Nem mertük tovább gondolni. A korunk szinte népbetegségévé előlépett csontritkulásban nem játszik szerepet ugyanez az élvezeti cikk?

Ő mondta azt is, ha a vízköves vécékagylót este valaki belocsolja kólával, reggeli lehúzással eltűnik a vízkő. Háziasszonyoknak ajánlott, természetesen külsőleg.

A másik tudós koponya vegyészetben érdekelt, és munkaköri föladatként is vizsgálja élelmiszereinket. Szemléletes példát hoz elő ő is. Ha az iskolai tanulmányait kezdő gyermek kihulló tejfogát egy pohár kólába teszi bele, igen hamar eltűnik a tejfog, csak a hártyája marad. Bizonyító kísérletükben azért támaszkodnak a tejfogakra, mert az egyébként is kihullik, de a maradó fogsor is károsodik. Legyen elég igazoló ereje a kólázást követő fogkefés fogmosásnak. Egykettőre elfogy a zománca.

Mosolyogni veszélyes!

Ő is említi a direkt vízkőoldást, példáját a kőműves szakmából kölcsönzi. Ha a mindenféle malterral és rászáradt meszezéssel összemaszatolt kőpadlót kólával öntik nyakon, könnyen föltörülhető az egész. Mosolygósan szép lesz tőle a padlat.

Ami tehát árt a fognak, használ az előszobának. Tessék megkapaszkodni: rozsdamaróként is jó a kóla.

Tudom jól, az erős dohányost se ingatja meg a cigarettás dobozra írt intelem, mégis megfordult a fejemben, nem kellene-e minden ártalmunkra dolgozó veszedelmes üdítő flakonjára rányomtatni: Káros az egészségre!? Furcsán adná ki magát, az biztos, de ha naponta csak egy ember fogadná meg a sokmillióból, az is haszon lenne.

Tartok azonban attól is, Ábel törvénye is hat. Tamási Áron írja híres könyvecskéjében, ha álmában eltalál puskájával egy hargitai kanördögöt, azonnal kettő lesz belőle. Nem fogynak, szaporodnak inkább. Ábel testvérei vagyunk, a rengetegen kívül is.

A szegény labdafejű gyerekeket, fogatlan testvéreiket, görbülő lábú fölnőttjeinket legalább sajnáljuk egy kicsikét!

Akár nagyon is szabad.

 

Mindenki házmester?

Volt már olyan rendszer Magyarországon, nem is egyszer, amikor reszketnie kellett a jóérzésű embereknek is, mikor kapja rajta valamelyik szomszéd vagy jóakaró, hogy a bal szemével félre pislant. A náci világról jegyzi a történelem, hogy soha annyi följelentés nem érkezett a hivatalokhoz, mint amennyivel a Gestapót rohamozták. Utána következett a népi demokratikus rendszer, a munkásosztály kőkemény diktatúrájával. Dűlőfelelősök, házmesterek virágkora. Csont alig maradt töretlen az egész Béketáborban.

Nálunk látszott enyhülni legjobban évtizedek múltán a szorító helyzet, és el is nyerte a puha diktatúra címkét. Megszűntek az internáló táborok, amnesztiával szabadultak némely politikai foglyok, és már azt is ki lehetett néha mondani, hogy valami fáj. Csongrád megyét azonban Pol-Pot megyének titulálták, a véres vörös khmerek itteni vetületeként, de azt hiszem, ez a megkülönböztetés nem volt egészen jogos. Ez is Magyarország, az is Magyarország, legföljebb egy-két megye számított kivételnek. Nem szeretnék hamis dicsfényekből koszorút fonni homlokunkra, de azt hiszem, az itteni újságírásnak volt köszönhető az elmarasztalás. Sok olyasmit kikiabált, amit más megyék lapjai elhallgattak.

Erős megrovást kaptunk akkor is, amikor szőrmentében megírtuk, hogy az autóbuszok padozata is romlandó. Konkrét eset volt: menet közben beszakadt valaki alatt, és az illető fél lábbal rollerozott, amíg a masiniszta tudatáig el nem jutott a fenyegető katasztrófa. Emberiességi buzgalom dolgozott az újságíróban, amikor megírta, de magasabb szempontokkal ütközött. Minek kikiabálni azt, amiből a méltóságos külföldi piac azt a következtetést vonhatja le, hogy az Ikarusz vállalat autóbuszai nem jók? Elő a karikás ostort, jól megcsapkodták az újságot. Dicséretet kaptunk viszont, hogy az akkor még Sövényháza nevet viselő falunk őrgrófi kastélyába betelepített pszichiátriai gondozó avató ünnepségének hetvenkét tagú protokolljában egyetlen hiba nem fordult elő. Saját kajánkodásomat hadd idézzem: a szocializmust akkor már akár napjában eladhattuk, de a protokollban, az elnökségben ülők sorrendjében hiba nem lehetett. Mert azt hihette volna a nyájas olvasó, hogy valakit leváltottak.

Mondhatnánk, ha csak a rendszerváltozásnak becézett fordulat - amit egyre többen gengszterváltásnak merészelnek csúfolni - annyit hozott volna, hogy ez az idiótaság megszűnt, az is nagy jótett lett volna. Örököltünk mi annyit az előzőkből, Tiszát is, Dunát is lehetne rekeszteni vele. Mintha mindenki házmester vagy dűlőfelelős akarna lenni. Tessék csak belehallgatni a rádiók híreibe, és a televíziók hírműsoraiba belenézni, legalább annyira kötelezőnek számít egyik-másik botlásunk megtorlásának szétkürtölése, mint egykoron az ipari és mezőgazdasági teljesítmények agyonhangsúlyozása volt. Tudjuk, addig-addig emelkedtek eredményeink, amíg fejünkre roppant a bazilika teteje.

Régen volt, ugye, "a szabály az szabály" törvénye, ha elevenbe repedünk, akkor is. Most? Ezt meg ezt a céget, azt meg azt a szélhámost jól elkapták, büntetése ennyi meg ennyi lehet. Óriási siker! Ki a felelős? - kérdezi naponta hetvenhétszer a bemondó. A szankciók, a bűnhődik, a lakol már csak a stiliszta-beütésű munkatársak szóhasználatában szerepel, a legegyszerűbb járvány esetén is a kötelező szűrés elmulasztása szerepel a deresre húzás indoklásaként. Jól értesültségét fitogtatja az a kolléga, aki azonnal mellé teszi, a Büntető Törvénykönyv ilyen meg ilyen paragrafusa szerint ennyi meg ennyi esztendő lehet a büntetés.

És mi történik közben? A beetetés megtörtént, a plebsz hergelődik, a bíróság pedig fölment. Mit mond erre az összes újság? Tessék megváltoztatni - de azonnal - a törvényt! Országgyűlés, államelnök, alkotmánybíróság, csipkedjétek magatokat! Elvégre jogállamban élünk.

A tisztesség már ki se látszik belőle.

Mennyire kegyesen fogalmazott Arany János! "Menjünk vissza börtönünkbe! / Csöndesebb halál van ott." Másként szól most a nóta. Menjetek vissza ti! Én meg majd úgy megírom, belegebed az ország.

 

Norvégiában minden más

Ez a riport házhoz jött. Most derült ki számomra, hogy kertszomszédunk menye tanítónő Norvégiában. Itthon van a nyári szünet egy részében. Amikor kerítésen át beszélgetésre kértem, azt hittem, Szabó Mónika itthon járta ki a képzőt, aztán odakint átesett valami honosítási eljáráson, de hatalmasat tévedtem. Tíz évvel ezelőtt, amikor kiment, egyetlen szót nem tudott norvégül, és odakint iratkozott be a tanárképző főiskolára is. Most Oslóban tanít, másodikosokat. Egyházi iskolában. Esztergomban van testvériskolájuk.

- Hogyan van norvégül: tanítónő?

- Laerer.

- De az férfit jelent.

- Ha nagyon hangsúlyozni akarja, hogy nő az illető, akkor laererine. Általában nevünkön szólítanak a gyerekek is. És tegeznek. A norvég tegező nyelv.

- Nekünk elképzelnünk is nehéz. Nincsen abból semmi gond, hogy az apró kölök letegezi tanítóját? Hová lesz a tekintély?

- Ami természetes, az nem lehet gond.

- Mire képesít a tanárképző főiskola?

- Az általános iskola ott 1-10 osztályos, abban bármelyik osztályt taníthatom.

- Milyen szakon?

- Bármelyiken. Itthon tanítóképzőnek mondanák, de nem egészen az. A végén - itthoni szóhasználattal - szakosodunk. Ezt úgy tessék érteni, hogy például a kémia, a biológia és a földrajz egybe tartozik. Ott fág-nak mondják a tantárgyi csoportokat.

- Mintha ezt kezdenék emlegetni nálunk is. Ha netán kedve lenne hazatérni?

- Itthon biztosan újra kellene vizsgáznom. Odakint norvég irodalmat és nyelvtant tanultunk, itthon nyilván magyar irodalomból és nyelvtanból rá kellene fejelnem.

- Most másodikosokat tanított, akik tavaly elsősök voltak. Szótagolva olvasnak, vagy betűképeket kell fölismerniük.

- Szigorúan szótagolva. A norvég nyelv sajtságai is ezt követelik. De ha a hazai gyakorlattal akarjuk összevetni a kintit, akkor más lényeges különbségek is vannak. Odakint a második év végére kell minden betűt ismerniük, és a nagybetűs írást követően a folyamatos kézírásra is akkor kell képesnek lenniük. Csak a második osztály végére! Ott nincsen versenyfutás a tanításban, mindenre van idő. És mindennek megvan a maga ideje. Egységes iskolának mondanánk magyarul az ottanit, egyetlen cél van csupán: biztos tudást adjunk minden gyereknek. Mire eljut az érettségiig, ugyanazt tudja, mint az itthoniak. Sok norvég fiatal jön a szegedi egyetemre is, itt már mérhető, hogy nincsen különbség közöttük.

- Osztályzás?

- Csak a hetedik végén.

- Jól hallom?

- Jól. Csak a hetedik osztály végén.

- És addig?

- Minden hónap végén írásban értékelem minden tanuló munkáját, és egymás mellett gyűjtöm össze. Ősszel és tavasszal be kell jönnie minden szülőnek, hogy fél óra alatt elmondhassam, milyen előmenetelt tanúsít gyermeke. Ez a találkozás nem fogható az itthoni szülői értekezletekhez, csak ketten vagy jelen, illetve hárman, ha netán mindkét szülő bejönne. És aláírja, hogy miről tájékoztattuk.

Elmondtam, jártunk egyszer Finnországban is, és Dániában is. Az egyik szupernagy áruház hetvenhét pénztára előtt hosszú sorok kígyóztak, de a kassza előtti lejtőn az egyik kölök jókat csúszkált. Senki még csak le se intette.

- Hajszálra így van Norvégiában is. Lehet, hogy az eset soha nem ismétlődik, de tény, hogy a gyerek gyerek maradhat, amíg ki nem növi.

- Az osztálylétszám?

- Huszonnégy.

- Nálunk az iskolák összevonásával újra mamut-osztályok alakulnak ki.

- Most azt kérdezi, melyik lehet a jobb? Minden pedagógus tudja, a kisebb. És ott el is hiszik neki. Minden gyerekkel mindig tudunk foglalkozni. De ehhez azt is tessék hozzá tenni, hogy ez a huszonnégy is kétfelé osztható bármikor. A tanulóink fele bevándorló. Úgy jön iskolába, hogy semmit se tud norvégul. Őket először meg kell tanítanunk a nyelvre, ehhez is kell a kétfelé osztás. A kiscsoportos foglalkozás sokkal eredményesebb.

- Nálunk egyelőre csak azt látják, hogy drágább.

- Nem tudok hozzá szólni semmit. Szeretnék bemenni egyszer valamelyik hazai iskolába, tapasztalatszerzés végett, de eddig még nem nyílt rá alkalmam. Azt azonban tudom, hogy a kintinek ez a módszere hasznosabb, mint az ömlesztve nevelés.

- Pardon! Ez legalább két tanítót föltételez.

- Pontosan. Vagyunk is ketten hozzá. Minden osztályból nyílik egy kicsike szobácska, kolléganőm vagy én abba vonulunk vissza a fele gyerekkel, ha a kiscsoportos foglalkozás látszik eredményesebbnek.

- Mondta, hogy egyházi iskolában tanít. Hittan tehát van. Ki tanítja?

- A mi osztályunkban én. A főiskolán kötelező tantárgy volt a hitoktatás, akár a matematika vagy a norvég nyelv, és egyaránt kötelező az állami meg a felekezeti oktatásban is.

- Említette, hogy a második osztály végére kell megtanulniuk olvasni és írni. És ha valaki már akkor tud, amikor iskolába lép?

- Mindig van ilyen is. Nem tapasztaljuk, hogy unná magát. Egyébként legtöbbször külön könyvből tanulhat, külön föladatokat kap, tehát semmiképpen nem visszafogni akarjuk az egységesülés jelszava mögé bújva.

- Idegen nyelv?

- Elsőtől kezdve az angol.

- Számítógép?

- Az is elsőtől kezdve.

- Amikor még a betűket se ismerik?

- Nincsen gond belőle. Azt tanítjuk, amire képesek. Hogyan kell belépni, ezt vagy azt a műveletet elvégezni. Amikor például az o-betűt tanítom, akkor írjon három sor o-betűt.

- Papiros már nem is kell?

- Nagyon is kell a füzet! A betűformálás mechanizmusát kihagynunk bűn lenne. Ahogy a mai kor követelményének is eleget kell tennünk: tudja úgy használni a számítógépet, mintha bele született volna.

- Könyvek, tandíj?

- Nálunk odakint az első tíz osztály teljesen ingyenes. Se könyvért, se füzetért, de még radírgumiért se kell egy fillért se fizetniük. A gimnáziumban már kell.

- Dániában a teljes oktatás minden fázisára értődik. És ott a gyógyítás is ingyenes volt, amikor kint jártunk, remélhetően meg is maradt annak. A háziorvostól a klinikákig. Kényes kérdés következik: ki választ igazgatót? A tantestület, vagy a főhatóság.

- Őszintén mondom, nem tudom. Azóta nem volt változás, amióta én is ott vagyok. Mivel egyházi iskoláról van szó, elképzelni se tudom, hogy az egyházi hatóságnak ne lenne beleszólása, de azt se, hogy ne venné figyelembe azok véleményét, akikkel együtt kell dolgoznia. A demokrácia cifrázatlan parancsa is ez. Minden pedagógus azt is tudja, teljes összhang nélkül csonka és béna a tantestület. És ezt is elhiszik nekünk.

 

Mennyi???

A szupermagas lottónyeremények reklámszövegéből ismerős a különleges hanghordozású csodálkozás: mennnnyiii??? Ki itt hallja meg a szédítő summa pénzt, ki ott, már heccelésre is jut belőle. A házi adoma szerint Miska komám az akácfa tetején hallotta meg, le is potyogott azonnal. Neki is szolgált azonban a szerencse, jó kezekbe került, csípőprotézissel megúszta. Bármikor bejöhet! - hangzik tovább a biztatás, Frici bácsi emlékét őrizve. (Sokan vannak, akiknek legföljebb Frici bácsi jöhet be bármikor.)

Szállnak a kamionok és milliók. Számlálhatjuk mindegyiket: mennyi? Sajnos, ezzel is megtoldhatjuk: bármikor bejöhet. Már nem a lottóról beszélünk, hanem az új hídról. Legutóbb, sok autó rossz példáját követve egy teherszerelvény törte át a korlátot, zuhant is legalább hét métert. Egy jámbor biciklist is oda sodort a balszerencse éppen, röpült ő is legalább tizenötöt, és hiába hívta éppen mobilján kedves felesége, füléhez venni se tudta. Olvashattunk róla is újságunkban.

Azt is itt olvastam, hogy helyreállították a vaskorlátot. Számadással egészítették ki, ahogy a kórházi vizsgálatoknál is elszámolnak: ennyibe került. Annyi, amennyi, föllebbezésnek helye nincsen. Ebbe is bele lehet szédülni, nem csak a nyerési ígéretekbe. A kamion ára, és az ápoltak kórházi költsége más számlákat terhel. Miközben olvasom, mondja a fülembe a rádió, egyik csődbement falunk egész évre szóló költségvetése 40 millió forint. Hány hegesztésre futná abban a faluban? (Csak a pénzt említjük, a vele járó traumákról szót se ejtsünk.)

Ott már szalagkorlát sincsen, ahol elkajszult a kamion. Síkosság, gyorshajtás, vezetői elbambulás is oka lehet. Apró homok is az irányító szerkezetben. Naponta járok arra biciklin, láttam már megszámlálhatatlanul sokszor behorpadt szalagkorlátot is, sőt a járdát víz felől beszegő rácsosat is könyökformára törve, hangosan kiáltván, hogy egyelőre baleset ellen sincsen orvosság, de a mélységekbe esésekről eddig nincsen tudomásom.

Pedig ami egyszer megesik, előfordulhat máskor is. Csak a számadás kedvéért tegyük most félre egy pillanatra az emberi csorbulásokat, noha éppen azok esnek döntően a latba, és tegyük föl a kérdést: mennyibe kerülne a szalagkorlát meghosszabbítása? Hátha kitelne a költségekből. Talán egy-két traffipaxra is futná, hogy elejét vegyük az eszeveszett száguldásnak. (A kiegészítő szerkezet működtetését behozná az alkalmankénti bírságolás.)

Mennyi ész, tisztességes igyekezet, és mennyi pénz fekszik már az új hídban! Biztosan nem arra tervezték, hogy mankós embereket "termeljen". Ha egyáltalán szerencséjük van megmaradni.

 

A csikkleves

Még az átalakítások előtt jártak akkor a villamosok a mi vonalunkon is, amikor a végállomáson megszólított valaki. Lehet, hogy emlékeznem kellene korábbi találkozásainkra, de ismerősből annyi termett, van miből-kiből felejtenem. Mindenesetre nevemen szólított, és ez azt is jelenti, nyitott könyv előtte az életem. Mind megírom, ami velem történik, akármelyik apró fejezetemhez bármikor bárki csatlakozhat. Vagy vitatkozhat velem.

Róla is kiderült az első percekben, elkötelezett természetvédő, és talpig nyugdíjas. A "nálunk, Nyíregyházán" fordulat pedig azt is elárulta, honnan jött valójában. Bevált taktika ilyenkor nálam, hagynom kell beszélni, majd kiforogja a szó, amit még tudnom kell róla. Néhány keresetlen mondat után bele is vág az általa éppen akkor legfontosabbnak ítélt közös dolgainkba. Akkora a szemét városunkban, maholnap térdig járunk benne. Tudok lovat adni alá, mondom is, vannak olyan szelek, amelyek Fölsőváros szemetét Alsóvárosba kergetik, aztán, fordulván a ciklon, vissza is viszi, ittenivel tetézve.

- Látja, kedves Szerkesztő úr, mennyi itt a cigarettacsikk? Miért nem írja meg?

Látni látom, de több okom is van rá, hogy ne foglalkozzam vele. Annyiszor beleütöttem már a tollamat, tudhatom, teljesen hiába való. Szánom szegény villamosvezetőinket is, annyi idejük van csak fordulók alkalmával, hogy meggyújtsák orruk alatt a bagót, kettőt-hármat slukkolnak belőle, aztán eldobják. Gyerünk, mert vár a kitérőben a másik.

- Na ugye! Ők is eldobják. Szólnia kellene a főszerkesztőnek, legalább egy szeméttartót tegyenek ide az utcára is.

Nincsen rászorulva védelmemre a főszerkesztő, de mellette kell szólnom. Ott van éppen egy közüzemi szeméttartó a jelzőkarón, tessék megnézni, előtte van a földön a legtöbb csikk. Erre jön elő a "nálunk, Nyíregyházán" töredék. Szerinte ott másmilyenek az emberek.

Ha meg nem szólított volna, már a Szalámigyárnál járnék, vagy eggyel még előrébb, mert várni leginkább nem szeretek, de most fontos hallgatni valóm van. Ez a magamkorú ember kibeszélni akarja, ami a lelkét nyomja. Időközben befut a tuja, kiszáll a masiniszta néhány lélegzetvételre, mi pedig fölszállunk mindketten. Már elhagytuk a Szivárványkitérőt, az Egyetem előtti megállót is, meg is telt közben a viliga, de ő még mindig engem térítget. Fönnhangon. Még annyit se tudok mondani, szerencsétlen hajléktalanok se jönnek el idáig, pedig csikkszedői buzgalmunkban a végeken találnának legtöbb begyűjteni valót. Az idősebb kor jellemzője a hangos beszéd, mire a központban búcsúzásra nyújtja a kezét, szemináriumi alapossággal minden utas ki van képezve.

- A maga jegye csak eddig van kifizetve? - kérdezem.

- Ki van az már oda is, meg vissza! Gyulajegyes vagyok.

Ábrázatunkra van az már tetoválva, legtöbbször az ellenőr is elmegy mellettünk szó nélkül.

- Isten megáldja!

- Magát is.

Le sem ült, mert fölállnia nehezebb, mint állva zötykölődni. Itt-ott köszöngetnek, vagy csak integetnek, mintha ez a járat kimondottan ismerősöket szállítana, neki viszont most éppen ilyen elfoglaltsága nem adódott. Vagy nem ért rá másra is figyelni?

Pár napra rá, hogy szünetelt a villamos, átadván helyét az autóbusznak, és éppen az orrom előtt ment el az egyik, munkaidőmből kitelvén, átballagtam a következő megállóba. Na, kedves Atyámfia, ha most is velem tartanál, kötetre való témát találnál árokba szórva, fűbe tiporva. Kiadós eső is fakadt, fröcskölnek az autók, csak akkor állok ki az út szélére, amikor már tolja ki ormányát a busz. Az egek áldása lével töltötte föl a vágányok közét, meg két oldalon a környékét is, átugrálnom is sport lett volna ifjú koromban is.

Állj meg, Vendel! Nem látod, hogy valóságos csikklevesben gázolsz? Mint a legjobb bablevesben a nokedli, úgy úszik itt a cigarettavég. A bokrok alja meg kólás flakonokkal van tele. Megszámoltam, pedig négy szeméttartó is van rendszerbe állítva.

De bódult vagyok, már-már a hibbantság határán! A nokedlival bruttósított bableves emésztő nedveimet birizgálja föl, a pillanatnyi látvány pedig az öklendezés képzetét szítja. A nyíregyházi atyafival eljutottunk oda is, hogy némely városunkban szigorú büntetés mellett tiltják a csikkek elszórását, de ezt a belvíztengert bírságok özönével se lehetne tisztává szitálni.

Még szerencse, hogy az a rengeteg hentes-tanuló, aki itt érzi kötelességének a rágyújtást, nem a szalámiba tömködi bele a csikket.

Sajnos, más tapasztalatom is van a csikkekkel. Vannak jótétlelkek, akik szemétbe dobják, de parázslik még. Tüzet fog a rakomány, leég az egész tartály. Láttam a Balaton mellett olyat is, iszonyatos viharban, hogy a szemetes oldalára szerkesztett csikkcsészét púposra tömték a bagózók. Aki utoljára tette föl a koronát, már menekülve nyomta bele parázsló maradékát. A vihar szelében föléledt a csikk, parázsra izzította az összes többit. Pillanatok alatt úgy fölerősödött a tűz, szórta a szikrákat a csésze, mintha az üstökös farka szállt volna le a partra. Ember nem volt már a közelben, rajtam kívül. Semmi hiba, itt van az egész tó minden vize, talán elég lesz az oltásra. Fölkaptam egy odavetett üres sörös dobozt, rohantam vele a lépcsőhöz, vállaltam a kicsapódó hullámok fürdetését, megbuggyantottam a dobozt, és úgy, de úgy nyakon löttyintettem az üstököst, sisteregve hunyt ki.

Az emberiség meg se tudta, hogy meg van mentve.

 

Már az is baj?

Telhetetlenek vagyunk. Voltunk és maradunk. Nincsen annyi öröm, amennyi belénk ne férne, és annyi méreg sincsen, amennyivel ne etetnének bennünket. Ez a kettő elvileg jól különválasztható, a valóságban azonban szabad az átmenet közöttük. Az örömből méreg lehet. És a méregből? Legföljebb azt boldogítja, aki adja.

Az öröm elszáll, a méreg örök.

Egy-két példát hoznék csak föl.

Elöntött bennünket a büszkeség az öregátkosban, amikor mindenféle bejelentő fecnik helyett ránk hozták a személyi igazolványokat. Aranyos kis könyvecskék, és bennük van minden. Legtöbbször elég volt valahová beírnunk a számát. Nem sokkal utána kiderült, hét alabárdost kellett volna állítanunk mindegyik mellé, hogy el ne lopják. Részletfizetéses hűtőszekrényt, mosógépet, magas kamatú hitelt is lehetett venni rajta. És a kicsi kis aranyos könyvecske tíz-húsz-harminc év alatt matuzsálemi bizonyosság lett: sok helyet foglal el a zsebben, tehát korszerűtlen. A kicsi plasztikkártya is megteszi - bejelentővel kiegészítve.

El lehet lopni azt is.

A miénk még a régi, korhatár nélküli. Már csak velünk jár le. Jól meg is bámulják, ha valahol elővesszük.

Aztán jöttek a nyakunkra a személyi számok. Kihúztuk magunkat peckesre akkor is. Végre fölzárkózhattunk megint a műveltebb országokhoz! Kicsike vidámodás, aprócska napsütés, és hatalmas borulás - ez lett belőle. Ellenünkre fordult. Mint a számokba kódolt pulikutya, olyan lett. Vagy a karikás ostor. Akárhol pötyögtettek néminemű forintokat, a méltóságos adóhivatal minden fillérünket egybefüttyentette velük. Fölmentést hozott az ombudsmani aggályosság: annyi minden bele van zsúfolva a számokba, személyiségi jogainkat sértik velük. Ki is vonták a hétköznapi forgalomból.

Már csak emléke él.

Eljött a másik bűvös számsor, a TAJ. Alanyi jogon jár a csecsszopónak is, és elvileg holta napjáig viselheti. Egyszer csak elkezdett kiderülni, seregnyi embernek kártyája van, biztosítva sincsen. Vagy csak elfelejtette a magasságos hivatal, hogy mindig is levonták fizetéséből ezt is? Az orvosnál megmutatták a csodaketyerének, és az nyelvét öltötte rá. Ménkünagy emberek szívták a fogukat, akkora gyalázat esett velük.

Ezzel is baj lett.

Fölsőbb régiókban körözök három példámmal, ideje leszállnunk a földre, sőt a föld alá is benéznünk. Ennél alávalóbb példát keresve se találnék, és nagyobb tanulságút is nehezen. Van egy kertecskénk.

Kis bevezető ide is kell.

Losonczi Pál az elnöki tanács elnöke volt akkoriban, amikor elment vizitbe Káposztásmegyerre. Megnézte, milyen lesz az akkor még csak épülő lakótelep. Egy ilyen látogatásnak akkor is volt már akkora farkaalja, mint a mostaninak, sokan elkísérték. Már akkor lábadozott - ha csak egyesével is - olyan mikrofon, amelyiket az orra alá lehetett dugni. És oknyomozó riporter is akadt, aki tartotta. Azt nyilatkozta a rádiónak az államelnök, jól elrontottuk ezt is. Addig-addig timsóztuk lakókutricáinkat, amíg rá nem jöttünk, adnunk kell szinte mindenkinek póttelket, hogy legalább kinyújtóztathassa elgémberedő tagjait. Le is adta a rádió, egyetlen délutáni híradásában - aztán soha többet. Visszaszívták volna? Vagy csak megcenzúrázták a legfőbb embert is?

Pedig az igazat szólta.

Ne kóvályogjunk, gyerünk vissza a mi kertünkhöz. A mi pótlékunkhoz. Csak a puszta föld volt, amikor kaptuk, sok gazzal, és nyolcezret fizettünk érte, ha jól emlékszem. Azt is részletre, mert hatalmas pénz volt 1972-ben még a nyolcezer forint. Extrákkal is rendelkezett ráadásként. Ha a fő pártember gatyája szélét néhány utcával arrébb megcsípte egy kóbor szúnyog, másnap már szállt föl a helikopter, és bepermetezte a környéket. Vagy ha picinyke döccenő is akadt nadrágszíj-szélességű aszfaltútján, már hozták a forró lekvárt, és betömték. Addig-addig tartott ez az előkelőség, amíg a pártfőember nyugdíjba nem ment. Utána akár ablaktörlő borotvát is szerelhettünk magunkra, elöl is, hátul is, hogy agyon ne szívjanak bennünket a szúnyogok, az úton pedig akkora gödrök támadtak, a hasas disznó is elbújhatott volna bennük.

Elkezdtem hergelni az új nagyságokat, vegyenek kertet mellettünk. Vagy kapjanak. Csak néztek nagyokat. Minek nekik? Pedig szúnyog és kátyú ellen a főember a legjobb.

Időközben azonban más jóságok is történtek. Még mindig a földön fölül járunk, de bejutunk majd alá is. Bevezették a villanyt. Nagyon jó volt. Kitalálta a gázüzem vezetője, a pártfőnök kertszomszédja, a faluba akkor jut el legrövidebb úton a gáz, ha a kiskerteken át vezetik. Csak le kellett ágaznunk róla. Komoly pénzekért! Vezetékes vizet is kaptunk, bár legtöbb kertben addigra már kutat fúrattak, és villannyal szívatták. Jól jött így is a városi víz, mert kiderült, a fúrt kutak vizei vasasak, nitrátosak is, meg mindenféle más is van bennük. Öntözésre viszont jók.

Ettől kezdve összkomfortos házak is épülhettek. Az elején megszabták, tizenkét négyzetméternél nagyobb szerszámos sufninak helye nincsen, ezt a rendelkezést tehát félre kellett söpörni az útból. Telefont is lehetett kivezetni oda is, amikor még hatalmas protekció kellett a belvárosihoz is, és ide is eljött a kábeltévé is. Most már éjszakai közvilágítás is van az utcácskákban.

Szükség is van mindre. Mert kiderült, latrok is járnak ott, ahol sok pénz vándorol ki a házikókba.

Mi az utcánkat kohósalakkal hordtuk tele, hogy esős napokon el ne süllyedjünk. Baráti kapcsolatok révén olcsón jutottunk hozzá, de nagyon jó volt. Ennek is lett böjtje. Először a vízvezetők ásták ki árkaikat, és keverték össze a salakot a sárral, aztán a gázosok is megtették a másik oldalon ugyanezt. Áldozatok nélkül nincsen előrelépés, megtanultuk jól, ebbe is belenyugodtunk. Caplattunk megint a sárban. Aztán jött a másik világmegváltó gondolat: iszonyatosan korszerűtlen a szippantós pöcegödör, sokkal jobb a csatorna. Erre már az Unió is rányitotta bukszáját.

Akkora áldás ez már, a kis futóárkot ásni tudó gépek helyett nagyobbak jöttek. Újra fölásták az utcánkat, de most középen. Várpalotai bányászok keveredtek borsodi és zempléni legényekkel, de még mindig úgy látszik, jól dolgoztak. A szennyvizek csatornája az első kiadós zápor után kibuggyant volna összes rakományával, ezért a csapadékvíznek külön csatornát készítettek. A főstrasszé levét nyílt árkok vezették be a mi utcánkba, ezt azonban megint be kellett dugni a föld alá. Másképpen nem fért volna el.

Megint fölásták az utcát, nem is egyszer. Mert senki nem tudta, hol van már vezeték. Pedig azt az egyet nem lehetett ráfogni, hogy óegyiptomi régiség lenne.

Egyenként a galuskát, hogy a torkunkon meg ne akadjon!

Örültünk a városi víznek is, de szívhattuk a fogunkat akkor is, amikor kiderült, hogy minden cseppje után csatornahasználati díjat is fizetnünk kell. Mint kanálban a méreg! Nem volt érdemes üzemben tartanunk a szippantós gödreinket, aki nem csatlakozott volna a csatornára, annak is fizetnie kellene a környezetterhelési díjat.

Jól ki van ez találva, mondogatták sokan. Leginkább azok lázadoztak, akik mégse fúrattak kutat, és csapról öntözték növényeiket. Semmi nem megy abból a csatornába, miért fizessenek? Meglehetős késéssel ugyan, de ennek is lett hatóságilag kitalált ellenrakétája. Szereltessen ki-ki mellék-vízmérőt, természetesen a maga költségén. Mérjék meg a locsolóvizeket is, és megfelelő százalékban vonják le a csatornadíjból.

Macerás dolog ez, azt hiszem, senki nem vállalta.

Sok a lé a szövegben, ideje, hogy elérjük a nagy durranást is. Másfél méter mélységben. Már aszfaltból van az út a mi utcánkban is. Délutáni szendergésemből borzalmas büdösség riasztott a minap. Mégis maradt volna valamelyik szomszédban szorgalmasan táplált pöcegödör, és éppen szippantják? Kitámolyogtam az utcára, minden csatornafödél ki volt nyitva, és az utca elején két hatalmas öblítő kocsi morgott. Farral szoktak állni egymásnak, nem a stílus kedvéért, így álltak most is.

Nem bírnák egymás szagát?

Csőgörény fúrta át a mélyben a csatornánkat. Aranyos nevezet a csőgörény, csak éppen nem tudta a keresztapja, hogy a görény leginkább nem a föld alatt jár. Fölmegy inkább a padlásra is, sőt a galambdúcot is megdézsmálja.

Előjött bennem a régi ige: szeretem én a munkát, órákig el tudnám nézni - ha ennyire büdös nem volna. Népi kezdeményezésnek tűnt például az a hosszúnyelű szerkentyű, amelyikkel az itt-ott elakadt görényfejet bele lehet tuszkolni a folytatásba, előhozták azt is. Valahol állítólag belekergült egy nagy darab műanyag fólia. A kanyarokon az is szeretett fönnakadni.

Szóból ért a magyar, ha már ilyen szépen összejöttünk, kérdezgettem a munkásokat. Honnan szagolták ki, hogy itt baj lehet? Tavaly helyezték üzembe, és máris ránk szakadt a romlás? Azt mondták, nincsen itten baj semmi, menetrend szerint dolgoznak. Innen kezdve szervezés kérdése az egész.

Egyik-másik aknába bele is lestem. Abba csak, amelyiken túljutott a görény, mert képes volt fölfröcskölni a mocskot. Föl is visítottam: de hát ebben alig van mosadék!

Azt mondja a munkás - mondhatjuk divatosan szakértőnek! -, éppen ez a baj. Hogy kevés vizet használunk. A pisit csak leöblítjük egy rövidke haranghúzással, a vastagabb rakomány viszont oda aszalódik a csatorna falára. Most éppen azt mosatják.

Hiába akarják nekünk a jót két kézzel adni, konok maflaságainkkal ezt is elrontottuk. Gyatra fejemben azonnal előderengett Laci szomszéd intelme. Amikor kerítésen belül kötöttük be csövünket a nagyobba, akkor mondta, úsznia kell a terméknek.

Micsoda finom fogalmazás: úsznia kell!

A legnagyobb baj tehát, hogy nem úszik. Oka, természetesen, ennek is van, nem is egy. A legnagyobb hiba bennünk van. Spórolósak lettünk egycsapásra. Annyi vizet se engedünk ki a csapokból, hogy a termék úszni tudjon. Mert sarcot kell fizetnünk érte.

Ismervén a központi nekirugaszkodások természetrajzát, számítani lehet rá, ennek is lesz majd ellenrakétája. Előáll majd egy még okosabb ember, és javaslatba teszi, állítsanak alsó küszöböt. Vagy készenléti díjat. Akkor is fizessük az úsztatást, ha nem úsztatunk.

Mi föltehetően ezután se nyilváníttatjuk közvécévé kerti illemhelyeinket, és nem fizettetjük meg busásan a lehúzások árát. A magunk pénzét még jobban a fogunkhoz verjük, be kell tehát látniuk az illetékeseknek, ha a régi szisztéma szerint akarnak szorongatni bennünket, sokáig marad mosatni valójuk, menetrend szerint.

Csak ennyire büdös ne lenne!

A tanulság viszont egyszerű. Előbb-utóbb minden "elvégtermékesedik". És a legvégén csak mi úszunk el.

Folytathatnám vég nélkül. A fordítottját is. A Toldi elejére az is emlékszik, aki a végére már nem. Szó van benne bizonyos forgószélrül, mely az utat nyalja sebesen haladva, mintha füstokádó nagy kémény szakadna. Túl a tornyon, melyet porbul rakott a szél - Arany János tehát látott ilyet! És mi lett belőle? A napokban bizonyos viharvadászoknak sikerült először lefényképezniük Magyarországon a tornádót! Hatalmasat kiabálnak a kísérőszövegben: tornádó! Tornádó! Mintha egyedül ez hiányzott volna eddig hétköznapi boldogságainkból.

Eddig csak Amerikából kaptunk ilyen fölvételeket. Végre önellátók lehetünk ebben is. Begyűrűzött hozzánk! Elhozta a globális fölmelegedés?

Ha én akkorát tudnék üvölteni! Ökörség, uraim, marhanagy ökörség! Csak éppen Arany János idejében még globális boszorkányságnak tartották. Forgószélnek, boszorkányszélnek mondták. Orvosságot is tudtak rá: rozsdás sarlót vagy kisbaltát kellett a közepébe vágni. Jaj volt annak az öregasszonynak, aki ebbe sántult bele!

Valóságos hungarikum. A többivel együtt.

 

Megvár? Nem vár!

A szólások minden gyűjteményében benne van: ne szaladj olyan kocsi után, aki nem akar fölvenni. Leginkább annak a legénynek mondták, aki olyan leánkára áhítozik, aki a füle botját se mozdítja rá. Ne akadjunk most fönn azon, hogy akit mond ott, ahol nyelvészeink szerint amit lenne a jó. Arany János a bizonyítékunk rá, a régiségben ez is otthon volt. Van ennek szegről-végről rokona is, de azt már villamosított változatára hozzák: ne fuss a villamos után, úgyis jön másik. És ezt is értik leánkákra is. Újkori lehet a kedves rokon, gyűjteményeink még nem értek el idáig. Amíg villamos nem volt, biztosan nem is emlegették.

Most erről beszélnék. A villamosokról meg a buszokról. Egy kicsit a lányokat is elhagyva.

Kimondom az elején, ismert leleménnyel: villamos ilyen is van, meg olyan is. Az egyik megvár, amikor látja, hogy nyelved lógatva loholsz utána, a másik csak arra vár, hogy megérintsd ajtónyitó gombját, és úgy elhúz az orrod előtt, mintha a világon se lennél. Ja, te azt mondod, nem a villamosban van ilyen is, meg olyan is, hanem a masinisztájában?

Soha nem vezettem villamost, nem is tudok hozzá szólni. Azt se tudom, mennyi gubanc támadna abból, ha minden megállóban megvárná a rohanókat. Majd megállnak maguktól is! Forgalmista hangoztatta ötven évvel ezelőtt a mérgesi madzagvasúton, hogy az utazás felelősség. Tessék készülni rá, és ott lenni idejében! A baj csak az, hogy naponkénti kényszerben a felelősség is sok, az emberfia viszont mindig siet, és mindig van valaki vagy valami, ami késlelteti. Már a lépcsőházban megszólítja a kedves szomszéd, aztán az utcasarkon is belebotlik valakibe, az a nyavalyás villanyrendőr pedig éppen akkor vált pirosra, amikor befut a villamos a megállóba. Ha átvágtázol a rettenetes forgalmon, vagy elütnek, vagy a rendőr kap el.

Az Isten is megáldaná a kedves masinisztát, ha megvárna.

Szerencsém szokott lenni, legtöbbször megvár. Sokszor pedig nem.

Vegyük most azt az esetet, amikor minden szaladót megvár. Szerencsétlen tűsarok kitörött, úgy fut a hölgy, de fölér. Derékszögű anyóka is odatiktakkolja magát, és még föl tud kapaszkodni. Ha a villamosból van ilyen is, olyan is, kizárólag a masiniszta lelkületére értve immár, százszorosan igaz az utasokra is. Az ilyen egyfolytában köszöngeti a kedvességet, az olyan pedig majdnem úgy bukik be a kocsiba, de ki nem jönne a fogai közül a szócska: köszönöm.

Az olyanok között legtöbb a fiatal. Már az ülőhelyeket is elfoglalta a sok vénember és idős hölgy előtt a többi siheder, pedig a tüdejét majdnem kiköpte, hogy ide érjen. A minap leckéztette a nyolcvannyolcéves öregurat az ifjak sisere hada, hogy eleget élt, és eleget ült már, miért nem engedi át a helyet nekik? Szegény atyafi, azt se tudta, fiú volt vagy lány, amikor ennyi idős volt. Az általános politikai türelmetlenség türemkedne be ide is? Vagy csak a korosztályi kór?

Tehát percre ki van szabva az indulási idő a végállomáson. Három slukkra való ideje volt csak a vezetőnek, el is dobta égve a maradékot, de megvárja még a nyögve loholót, meg a fiatal futót is. És van olyan is, aki nem köszöni meg.

Kétéltű utazónak mondhatom magamat, mint a kecskebéka. Bicikliről szoktam átnyergelni villamosra, és villamosról drótszamárra. Mindkét nembeli változatomban tapasztalom, az emberek egy része elfelejt akármit is megköszönni. Az Újhídon például úgy dolgozott a műszaki érthetetlenség, hogy a járdára rakta ki a villanyoszlopokat. Valaki azt prognosztizálta, hogy a gyalogosok úgyis elfogynak, biciklizni pedig tilos a járdán, valamivel ki kell tölteni azt a kis helyet. Aki azonban emberekre jövendöl, sokszor esik csapdába.

Megyek csotrogány biciklimmel, hídra föl, hídról le. Már csak a sport kedvéért se tolom, hanem tekerem. A jó szívnek is kell az a kis edzés, a gyöngülőnek, amelyik turkálóban is járt már, még inkább. Jön szembe velem hetvenhét másik, szintén sportot űzve abból, hogy az ő járgánya huszonnégylövetű, és szinte röpül, hegymenetben is. Isten őrizzen attól, hogy lassítani akarnám tempóját, még integetni is szoktam, jöjjön bátran. Nekem ott a korlát, bele tudok kapaszkodni, amíg elhúz mellettem. Taknyos kölöktől az orrát fönn hordó surbankóig meg nem köszöni egy se, hogy elengedtem. (Tisztelet a kivételnek.) Akinek a keresztlevele majdnem úgy sárgul, mint az enyém, az a lámpaoszlop okozta szűkület előtt szintén meg szokott állni. És nem győzzük köszönni egymásnak a figyelmességet.

Konstrukciós hiba: a csodabiciklikből ez a csoda kimaradt.

A villamosra futókkal hajszálra így állunk. A taknyos kölöktől az orrát fönn hordó süvölvényig nem köszönik meg, az idősebbek viszont hálálkodnak. Mivel azonban onnan indultunk, hogy masinisztában is van ilyen is meg olyan is, az egyik megadóan tudomásul veszi, a másik meg visszaszisszen: én köszönjem meg?

Lélekben azonnal szemtelennek minősíttetik a szerencsétlen. Neki az a dolga, sőt kötelessége, hogy megvárjon. Na, ebből szokott eljutni oda az emberiség idegrendszere, hogy túrót nektek! Engem a menetrend kormányoz, ti pedig várjatok a következőre. Húsz perc nem nagy idő, a tizenkettő még rövidebb.

De - megint mondom - a fönn ülők se egyformák. Csörömpölős temetői járaton a hátsó ajtónak csak a fele szolgál, a másik nyitva csapkolódik. Munkaidőmből kitelik, minden indulás után berántom. Fele úton lehetünk, látom a végéről is, hogy egy öregúr nagyon rohan. Talpig gyászban van, kezében csokor, föltehetően ugyanoda jönne. Csakhogy a masinisztába az előtte megesett, Isten tudja hányadik lezser mulasztás mérge, tehát nem várja meg. Saját temetéséről ugyan nem tud lekésni az ember, de kényelmetlen, ha ismerőséről elkésik. Márpedig, jó komám, te biztosan elkésel! Őskövület a szolidaritás, de tartozom annyival az elhunytnak is, a gyászrokonnak is, hogy előszisszen a számon: ott törjön ki a nyavalya, ahol vagy, tovább nem csukogatlak.

Így kerek a világ.

 

Széplakon vihar akart lenni

Bárki kérdezhetné, mit keresünk mi minden évben a Dunántúlon. Amikor akármelyik oda vezető hídon átérünk, a beavatott csalhatatlan szimatával megérzem, otthon vagyok. Ott születtem, az a hazám. Sajnos, régen beállt már az a szomorú állapot, hogy idegen lettem saját hazámban. Akiket ismerhettem, leginkább kimentek a temetőbe.

Itthon meg itthon vagyok. Hazulról járok haza.

És mit keresek Széplakon? Ott van a Balaton, Magyarország szent tava, és nyaranként ott vannak barátaink is. Tanulni valóm is van minden évre. Amatőr fokon ugyan kitanultam az időjárás titkait, az azonban a tótól jóval északabbra érvényes. Láttam már egetverő viharokat a víz mellett is, de azt még nem volt alkalmam töviről hegyire megfigyelni, hogyan akar lenni.

Idén más megfigyelni valóm is van. A parti füvek virágzó lóherével vannak megtömve, azokon ilyenkor hemzsegni szoktak a méhek. Jaj volt annak, aki mezítláb kettőt lépett. Most? Virág van, méhecske egy szál se. Ha jobban figyeltem volna, tudhatnám, valami gyilkos kór pusztítja. Nem csak itt, de az egész országban. Hiába borultak virágba ideát is a sárgabarackfák, hideg volt, fáztak is a méhek, el is fogytak, elmaradt a beporzás. Akinek két szem termett egy fán, az legalább láthatott ilyet is. Áldás viszont, hogy szúnyoggal se találkoztunk. Voltak évek, amikor ablaktörlőt szereltem volna családom minden tagjára, elöl is, hátul is, hogy lesöpörje rólunk. Erősen megritkultak a madarak is. Évekkel ezelőtt még rajkötelékben tanították a verébmamák és verébapák apró csimotáikat, hogyan kell összeszedni hangyát-kukacot, most ilyet se látni. És egyelőre szaporodnak a vakondtúrások.

Azt hiszem, ezek a dolgok szorosan összefüggenek.

Láttam már ezt a tavat hínárosan is, algásan és angolnásan is, és hallottam a vészkiáltásokat is, kiszáradását jövendölve. Térképen is bogarásztam, hol vezethetnék bele a Rába vízét, ha azok győznének, akik vendégvízzel akarnák életben tartani. Csöpög most belőlem a hála, hogy el se kezdték menteni. Tessék csak jól belegondolni: habzik a Rába. Nem mindig, de sokáig. Habzó Balatont ki tudna elviselni? Csak tényként mondom, ilyen tisztának, ilyen szépnek, ilyen bőségesnek nagyon régen láttam már.

Ilyen kevés vendéggel is. Az előző héten állítólag még nagykabátban, lobogó sálban gyüszmékelt az a néhány elszánt ember, aki nem menekült haza a hideg elől. Titkos egyezségem van Szent Péterrel, amikor mi megyünk, legtöbbször kánikulai forróságokat bocsát alá. Tapasztalatból tudom, a "gyepsi búcsú" napjára (augusztus 15.) megint megjön az eső, tehát előtte érdemes ott lenni. (Utólag bököm ide: idén is megjött, hatalmas széllel.)

Még egy-két apróságra futja talán. Tavaly szóltam az évekkel ezelőtt eldózerolt három üdülőről. Kirakták a helyükbe tervezett kereklakok csodálatos látványtervét. Förgeteges gyorsasággal idén már hozzá is láttak kettő betonozásához. Most is ott van a plakátrajzok közepén a privát öblözet. Oda vezetnék be a Balaton vízét, hogy a vitorlások mindenkinek az ablaka alatt pihenhessenek. Szenzációs ötlet! Ha ettől se döglik a külföldi tőke, akkor semmitől. Mégis örömmel hallom, a bevezetés elmarad. A városi magisztrátus visszakozott, nem adta rá áldását.

Gondolom, a Balatonnak meg se kottyant volna az a kicsi elorzás, de ahogy a magunkfajtát ismerem, két év múlva a legtöbb part menti üdülő kötelező érvényűnek tekintette volna a példát. Istennek legyen hála, közelünkben csupán a Pénzügyminisztérium cselekedte meg, hogy üdülője kerítéseit a vízbe is bele vezette. Hétköznapi bócorgó a szocializmus financiális dicsőségét ne rontsa! Közönséges szállodává bukott időközben a protekciós állami épület, lakója is alig van, de a kerítés megmaradt eleven intelemnek: a stupid önzés a legkeményebb dió.

Éjnek évadján jutnak eszembe Petőfi sorai. "...egy-egy bús bozontos tinó el-elbődül". Bocsánatot kérek, a magyar gyerek se tudja már, mi lenne a tinó, ha volna még egyáltalán. Erkélyünk könyöklőjét támasztom hajnal előtt valamivel, és figyelem, hogyan szüremkednek át a német vendégkölkök hazatérő áradatába a növendékökrökre vonatkozó költői szavak. El tudunk mi is bődülni amúgy magyarosan, de annyira nem, mint ők. Hadd hallják meg otthon is!

Más hordalék, másik napra. Nem is egyre. Munkaidőmből most aztán bőven telik mindenféle bolond gondolatokra. Esténként figyelem a pók takácsmesterségét, amikor szinte tapintható a sötétség. Létezhetetlen, hogy látná, amit művel. Vagy neki be van építve éjjellátó készüléke? Lehet, hogy tőle leste el a harcászat is? A lényeg most az, hogy minden reggel lesöprik az összes pókhálót, estére kelvén újra kell szőnie. Hajszálra olyat, mint a tegnapi. Emberi ésszel ennyi elég is a kényszermunka mibenlétére, de ezeregy más bökkenő is akad. Honnan veszi a mintát? Nem tanulhatta, mert édesanyját talán nem is látta. Azt a mozdulatot se leshette el fajtestvéreitől se, hogy fölgebeszkedik valami pókszálon majdnem az egekig, aztán eldobja magát, és a másik szálon szinte a földig himbálózik. Azonnal fölmászik vele a falon, anélkül, hogy bármihez hozzá csomózná. Mintha magába szippantaná vissza ménkűhosszú termékét, és csak oda köti ki, ahová a titkos tervrajz parancsolja.

Tehát nem tanulta, mégis tudja. A tudomány ezt nevezi velünk született ösztönnek, és tehetségnek, ha emberre értjük. Addig korábban is eljutottam, hogy a fecskemadár se leshette el a fészekrakás mikéntjét senkitől, mert amelyikben világra nyílt a szeme, már készen volt. Hogy honnan kell összeszednie a sarat, hogyan kell nyálával megcsócsálnia, milyen erősítő szálakat kell belekombinálnia, iskolába se tanítják. Fölnő egy röpke nyár alatt, elvándorol az egész család messze idegenbe, de ott sincsen gyorstalpaló tanfolyam se a fészeképítésre. Aztán hazajön tavasszal, és csak úgy ukmukfuk, a saját esze szerint elkezdi rakni otthonát. Méretre is pontosan, hogy ő is elférjen benne, meg a párja is, aztán minden tojásból kikelő ia-fia, és le se szakadjon. A bejárati peremhez - az ember ajtófélfának nevezi - külön erősítések kellenek, hiszen napjában százszor meg ezerszer kell ott megkapaszkodnia.

A pók esze meg a fecske esze tehát egy keréken forog, bár a fecske képes bekapni a pókot is. Az összes madáré is velük tart, kivétel talán csak a kakukk. Mert ő meg azt cselekszi szilaj ösztönösséggel, hogy ki kell túrnia más fészkéből a tojásokat, hogy oda orozhassa a sajátját. Ez még eddig mind semmi, mert megeshet, hogy a fészek anyja még utána is tojogat mellé, és abból is fiókák kelnek ki. Az a piszok-mocsok kis kakukk, még csak mozdulni tud, de már löködi ki a testidegen őslakosokat. Gondolnia kell arra is, hogy neki a kosztból is több kell, mégpedig azonnal. El nem viseli a tejtestvériséget.

Adj helyet a tótnak, kitúr a házadból! Ember mondta emberre, amikor az elkajszult állati igyekezetet nemzeti rasszizmussal kombinálta a történelem.

Csakhogy én most a pókokat nézem kiguvadó szemekkel. Mélységi tagozódással seregnyi másik pók dolgozik ugyanolyan veszett igyekezettel. Nekik is élniük kell, és csak egy éjszaka áll rendelkezésükre, hogy éhen most se maradjanak. Kivetik hálójukat ők is, ugyanolyan tökéletességgel. Ha egy fikarcnyi emberi ösztön magja is beléjük szorult volna, az élelmesebb, a nagyobb, a maga mögött törvényi hatalmat érző biztonságával átugorhatna egyik hálóról a már készre. Ipiapacs, te vagy a hunyó, kiűzhetné onnan a már éppen vadászatra központosított nagy pókot, és becsücsülhetne a készbe.

Ebből aztán megállapíthatom, hogy a pókokból, ahogy én tudom, is kimaradt a saját fajtája pusztításának az ösztöne. Az ősemberi törzsfejlődés még ismerte a kannibalizmust, akár nyersen, akár főve, és képes volt megenni a legyőzött másik embert. Vagy akiket föláldozott az éppen ügyeletes istenségnek. Némely történészek szerint honfoglaló őseink is ettek Álmos ősapánkból, valahol a Kárpátok koszorúján, de a Dózsa-háború végén már elrettentés volt a tüzes trónon sült hús. A pókból hiányzik ez a kegyetlenség?

Pardon, valami mégis dereng bennem. Mintha maradt volna belőle. Az egy alomból való pókcsalád legerőszakosabb tagja attól erősödik, hogy fölfalja édestestvéreit. A megtermékenyítő hímpókot pedig akkor is megeszi a nőstény, ha az előző pillanatok nászában még földöntúli gyönyörűséget okozott neki. És soha nem a hím eszi meg a nőstényt!

Kajla história ez a törzsfejlődés.

Éjjelente más sötét gondolatok is támadnak bennem. Biológusok ide-oda lögybölik már a megtermékenyített petesejteket. Klónoznak, beültetnek, föltalálták a béranyaságot állatra is, emberre is. Minket pedig megtanítottak apró iskoláskorunkban már, hogy az emberi magzat az anyaméhben átmegy a törzsfejlődés szinte minden fázisán. Laboratóriumi örök fürgék, mikor jut eszetekbe kipróbálni, hogy például az egyik gerinces átprogramozott petesejtjét egy vagy két lépcsővel korábbi béranyába ültessétek be? Akármilyen lötty lehetne a befogadást elrendelő nyilatkozat, gondolom, ez is megoldható. És akkor az orangután petesejtje a sakálban üvöltő sakállá válna?

Rettegek ugyan az embergyárak közeli eljövetelétől, ahol nem gyönyörrel, hanem robottal készülnek az utódok. Nem is azért mondom, hogy áhítozva várom ennek az időnek az eljövetelét, csupán a kitalálás és megtalálás ősi ösztöne dolgozik bennem. Arra még befizetnék, hogy a muslincát és a pókot kevernék elferdült nászba. Micsoda kiméra lehetne abból! Ha a hatszárnyúvá rongált muslinca lenne a győztes, ő ülne be a háló közepébe, és pókokra vadászna?

Most egyelőre nem az erjedő gyümölcsök termik seregestül a pókvacsorát, szúnyogok és éjjeli pillék rohamozzák a hálókat. Belőlük pedig az ösztönös óvatosság veszett ki a törzsfejlődés során. Se látnak, se hallanak, fejjel rohannak vesztükbe. Neki a hálónak. És az a mohó pohos nagy pók, a háló rezdülésére ugrik. És soha nem ugrik a mellette lebzselő másik, hogy elharapja előle.

Bolond likból bolond szél fúj. Mindenestre munkaidőmből kitelik ez is.

Ahogy napközben a vízen és part mellett is figyelgethetek. Meg az utcákban is. Évekkel ezelőtt, még az öregátkos szorításában is annyi volt a kirakodó árus, mozdulni is alig lehetett tőlük. Bóvlit és értéket egyformán kínáltak, és nem mentek tönkre. Szinte minden sarkon újságosbódé is volt, és mozgó rikkancsok is dolgoztak egyes közüdülők udvarában. Zöldséget, friss gyümölcsöt is árultak dögivel. Fogytán fogynak ezek is, azok is. Senki ne vegye készpénznek, amit mondok, elég az is, hogy egy huszonegyedik századi kóbor polgár nyüglődésének veszi valaki. Teljes hozzá nem értéssel vagyok fölszerszámozva. A rendnek muszáj lenni elv alapján az adóhivatal vághatott itt is rendet.

Túl azon, hogy a fizetőképes kereslet is alaposan csökkent. Maradt talán egyetlen egy kitárulkozós zöldséges a főkanyarban, az őszibarackot például olcsóbban adta volna, mint öt évvel ezelőtt, ha vette volna valaki. Annakidején a szatymazi vagy zsombói termelő telerakta Volgáját gyümölccsel, és a megbeszélt boltosoknál szépen letette. Hajszálra úgy, ahogy a Frankok a múlt század harmincas éveiben látták el Szegedet. Most a nagybani piacokra viszik inkább. Ott a méltóságos kereskedő beleveri a csúfot minden ládába, bagóért megveszi, elhozza, és vagy eladja, vagy nem.

Nyüszít a termelő, hogy még mindig nem sikerült megszervezni a normális kereskedelmet, és nyüszítek én is, mert nemcsak arra szokott rá az emberiség, hogy betű nélkül is meg lehet élni, de az éltető gyümölcsből se nagyon fogyaszt. Nálunk a félpanziós reggelinél ki-kiraktak egy csomó őszibarackot is, svédasztalos kínálattal, de rajtunk kívül legföljebb ketten nyúltak érte.

Nagy mohósággal vetette be magát a partokon a mindenféle extrém gumihuzalos toronyugrálótól kezdve egész sor nyakatörő és pénzrabló szerkezet is. Mostanra eltisztultak ezek is. Fogynak a csónakkölcsönzők és a szörfkínálók is. Ahogy a mi üdülőnkből is eltűntek a nyugágyak, a füvekre rendelt heverő pokrócok és miegyebek is.

Vitorlással viszont jól meg van tömve a két móló. A legtöbben aludni is lehet, akkora födött kabinja van. Valamennyinél fémből van az árboc, és sodrott drót a vitorla fölhúzója is. Éjszakai szélben aztán olyan szépen csilingelnek ezek az összeütődések, mintha birkanyáj legelne végig a parton. Ha a juhásznak jó volt a fülhallása, éveken át tartó válogatással szinte dallamra járatta a nyájat, a széllovagok ilyen kicsiségre természetesen nem adnak. Őskáoszhoz fogható zörömbölések vannak csak.

Elképzelnem is rossz. Ha a mi régi üdülőink helyén külön öblözetben az ablak alá költöztek volna be a csodahajók, milyen altatóra kellett volna átkottázni csörömpöléseiket?

Tavaly és tavalyelőtt is láthattunk még üdítős flakonokból képzett bójasorokat, a takarékos célszerűség hirdetőjeként. Minek költöttek volna olyasmire, amit seregestül dobálnak el az emberek? Belefinomodtak a vízen járók az új korba, olyan elegáns bójákat raknak ki maguk körül, amilyet a konszolidált egyen-ipar csak produkálni tud. Ugyanarra az ütemre jár a csónakosok és vitorlások esze is. Gépkocsikról vedlett forhant külső gumik szolgáltak másod-harmadállásban arra, hogy sajkáik egymás mellé sodródva ne rongálják magukat. Azt hiszem, eltanulták a tengeri vizesektől ezt is. Amerre én jártam, ilyet se láttam már. Gyártott erre alkalmas dolgokat a kontinentális ipar, aki ad magára valamit, ezt veszi és ezt viseli.

Rangos hajós miért szégyenkezne a régi célszerűséggel? Ha egyszer a globalizáció a divat, hogyan állhatna elő akárki is csotrogány bárkával?

Jó szamár megérzi az esőt, és harsogja a rádió is reggeltől estig, narancsszínű riasztás van érvényben az egész országban. Itt, a parton, egetverő a nyugalom, szikrázó a napsütés, és szél se rebben. Na, hivatásos zöldbékák, megint mellé kalapáltatok? Szegedet már régen elmosta volna az idő, ha mindig esne, amikor esőt kuruttyoltok.

Mégis vannak rejtett tartalékaim megérzések tekintetében, jóval alkonyat előtt nekivágok a nagy útnak. Legalább száz méter tőlünk a part, megnézem, hogyan kerekedik a vihar. Az első ötvenet úgy teszem meg, hogy bizonytalan kételyeimet is magammal viszem. Süket csönd van, vad nyugalommal. Látom ugyan, hogy ott benn már kezdenek tarajosodni a hullámok, szaporázom is lépteimet. Mondjuk, az ötvenegyediknél rezdülnek a levelek, mire a kiskapuig érek, már teljes mellszélességgel tolna vissza a szél, és erőnek erejével tántorgok, mire a partra kiérek. Leszakadt az ég is! Ilyen időt már sokszor láttam, de ennyire hirtelen születőt még nem. Kapkodja hacukáját mindenki a parton, és pucol befelé. Vihar akar lenni? Már itt is van.

Tanulni jöttem ki, és a tudásnak ára van, én még várok. Fűzfő elsötétült, Tihany is eltűnt, a siófoki viharforgó pedig úgy darál, csak ki ne kopjon a tengelye. (Ilyesmit ajánlottam néhány éve a pesti-budai tűzijátékok idejére is kiegészítőnek).

Néminemű tűzijáték itt is adódik. Mint az üstökös csóvája, úgy húz elő az egyik szemetes tartály csikktartójából a szikra. Ennek a hónapnak az első felében szaporodnak az égen a hulló csillagok, ezek meg már le is értek volna? Uramisten, mi lesz itt, ha átveszi a tüzet az egész kosár, a szél meg bevágja az üdülőkbe! Egy fia-lélek sincsen már a parton, látnom kellett volna, futtában ki dugta bele égő cigarettáját a tömött csészébe. Mire közelebb vergődöm hozzá, merő parázs az egész. De jó, hogy ennyire kéznél van a teljes Balaton minden vize, talán elég lesz az oltásra. Gond ugyan, mivel hozzam ide. A markom lukas, abból kifolyik. Dehogy gond. Annyi jó sörös dobozt szórtak mellé a nyájas üdülők, fölkapok egyet, rohanok a lépcsőkhöz. Ingem-gatyám elszenvedi a kicsapódó hullámok fürösztési vehemenciáját, megbuggyantom a dobozt, futok vele a miniatűr tűzhányóhoz, és úgy, de úgy nyakon löttyintem, az üstökös farka sisteregve és ugrálva mégiscsak kialszik.

Szenzációs hírek gyilkosa lettem. Mennyit csámcsoghatott volna a katasztrófákra érzékenyített világsajtó.

Újságíró az ilyen? Az emberiség észre se vette, nem is először, hogy meg van mentve. Nem is vehette, a tűzoltók egyetlen kiemelt fokozattal se szirénáztak elő. Meg se tudták, hogy az egetverő viharban tűz a vízpart tövében is akart lenni.

És ha éppen nem mostanra szólna befizetett üdülésünk? Vagy bennem is elhalt volna már a partokra kikergető szilajnagy kíváncsiság?

 

Gólya viszi a fiát

Hatásra vadászok most a címben is. Olyan a jó cím, mint a mézesmadzag: csak elhúzza az írogató ember az olvasó szája előtt, biztosan nem engedi tovább. Pedig lefogadom, aligha látott bárki is olyan jelenetet, amikor gólyamadár csippentené csőrébe kisded gyermekét, mert tüzet fogott a fészke, és biztonságba viszi. Hatalmas tudomány szorult bele az állatanyákba. A macska is érzi, noha soha nem látta, hogyan kell nyakon csípnie édes gyermekét, ha menekítenie kell az alomból, és ugyanúgy teszi a kutya is. A vérengző oroszlán is ott fogja meg, a tigris is, láthatjuk a tévében. Ugyanott harapja át verőerét a kecsesen menekülő antilopnak is. És soha nem keveri össze a kettőt.

Mi is tudunk ugyanabból a szánkból hideget is, meleget is fújni.

Emberre mondjuk, hogy gólya viszi a fiát. Leginkább az anya viszi, és nem mindig a fiát, de a lányát is.

El szokott önteni a forró gyönyörűség, ha látom, valaki hurcókában vagy kenguruban cipeli csöppentett kicsijét. Forróföldi anyák képesek végigkapálni is a napot úgy, hogy hátukon billeg a baba. Ahogy mágikus ereje van annak is, hogy a szülőszobában a megszületés pillanatában már mellre teszik, hogy azonnal érezze, itt van az az egyetlen is, akinek eddig a belsejében lakozott. Van kihez kötődnie, mondják a tudós urak és hölgyek, pedig inkább arról van szó, hogy nincsen ideje elszakadnia. Kicsinek az anyjától, anyának a gyermekétől.

Akkor is el akar csöppenni bennem az öröm, amikor biciklin látok gyereket vinni. Ha áldott állapotban lévőnek mondjuk az anyát, mielőtt megszülné magzatát, a biciklit is áldott állapotúnak mondom, amikor a csomagtartóban van már a kicsi. Boldog jövendő várományosa. Jani komám úgy lett autómániás, hogy lélekben is, testben is megmaradt biciklisnek. Gyermekeit autóztatta, ahogy azonban sorozatban jöttek unokái, folyton azon rágódott, hogyan tudna belőlük minél többet fölrakni a kétkerekűre. Hogy érezze és élvezze minden szisszenésüket közben. Másik példa: a mi utcánkból szokott elindulni egy család három biciklin. Az apa vitt hármat. Elöl egyet, a csomagtartóra szerelt páholyban a másikat, és hátára szerelt hurcókában a harmadikat. Az édesanyának kettő jutott, és a legnagyobbik önállóan tekerte járgányát. Már éppen meg akartam szólítani őket, hogy beszélgessünk egy kicsit a családi összetartozás rugóiról, amikor eltűntek szemeim elől. Máshová költözhettek, nem látom őket.

Hányas ikeráldottságról is kell beszélnünk ilyenkor?

A minap fölfűtött állapotunkban villamospótló autóbuszra vártunk a hentesbolt előtt. Akkora meleget zúdított ránk a födetlen napocska, egy falat árnyékért odaadtuk volna fele királyságunkat. És akkor láttam, jött anyuka két keréken, hátul pedig cserfes és aranyos kislánkáját hozta. Itt van a sarkon az óvoda, gyanítom csak, oda tartottak. Gólya hozta a fiát. Akkor is, ha leány.

Ez a biciklis egybetartozás, azt hiszem, már ritkán szerepel lélektanászok javallataiban. Nem is tudni, mi marad meg a kötődésből a későbbi évekre, de tény, a lelki melegség fölülírja a napmeleget is. Mi mindent meg lehet beszélni, miközben tekereg a járgány!

Ott állt meg egy autó is a bolt előtt, édesanya korú asszonykát szállított. Most nem hozhatta magával gyermekét, ha van neki már egyáltalán, de arcára van írva a döbbenet. A biciklis édesanya még nem tanulta meg, hogy minden kinyíló kocsiajtó őt fenyegeti, és a másik édesanya is elfelejtette a sofőrvizsga örök intelmét. Csúfondárosan van ugyan fogalmazva, úgy szól, hogy minden biciklis részeg. Vigyáznia kell útközben is, megállva is. Áttételesen lehet csak igaz a tétel, holtbiztos, hogy ez az anyuka színjózan. Ezer gubanc dolgozhat benne is, mindennapi aggodalmakból csomózva. Úgy nyitotta ki az ajtót, hogy bele se nézett az oldaltükrébe. Mi pedig fölszisszentünk Ágnes asszony balladáját idézve: Oh! irgalom atyja, ne hagyj el.

Mire rémült pillánkat újra kinyitottuk, porban feküdt a kerékpár, leröpült róla hajtója is, és üléssel együtt kiesett gyönyörű magzata is. Gondolom, az utolsó kérdés is megakadt benne félúton. Koppanás csak akkora, mint egy kisebb ágyú lövése.

Rémület itt, rémület ott, aki csak mozdulni tud, mind segítene. A balga beszéd azt mondaná, szerencsés esés volt, csontja egyiküknek se törött. Még csak nyolcast se nyomott a biciklikerékbe az esés, de az a csöppség, a tündéri aranyosság, ott fekszik ülésével együtt az út közepén. Mintha katapultált volna. Az előbb még röpködött száján a gyönyörűség, most viszont vér szivárog elő. Hogyan történt, hogyan esett, nem tudja azt talán senki. Édesanyja veszi ölbe, leülve az aszfaltra, dédelgeti, ajnározza, becézgeti. Áll mellette kővé meredve a másik édesanya. Meg se próbál egyik se felelőst keresni a másikban.

Szép kicsi kislány, pöttömke korod legmegrázóbb balesete! Van, aki azt mondja, egetverő szerencséd volt, megúsztad komolyabb baj nélkül. Ha az óvodában a hintáról esnél le, vagy a libikóka karja ütne meg, ugyanekkora lenne a baj, de a te édesanyád, meg az a másik édesanya, a maga figyelmetlenségét se tudja megbocsátani, hogyan tudná a másikét?

Amúgy pedig csöndes kis utca ez. Csak a "gólya viszi a fiát" éppen akkor másként történt.

 

Bálna Balázs altatása

Finom lelkek bálnabébit mondanak, mert azt hiszik, úgy előkelőbb. Talán bálnaborjú is lehetne, ahogy borjú a fóka és rozmár gyermeke is, de ebben nem vagyok biztos. Én csak libákat őriztem csikókoromban, később gidákat és kecskéket, aztán igazi borjakat, már-már üszőkorban, a tehenek nemzetségével együtt. Füvellő mezőkön. Rajtuk tanultam a szaporodásbiológia és a pedagógia alapjait. Bálnakölköt nem is láttam, hozzászólnom tehát a megnyikkanás erejéig se lenne szabad.

Pedig kötelességem is.

Azt már pszichológiaórán hallottam, a csirke képes akár a hokedli lábát is anyjának tekinteni, ha nincsen más. Az se baj, ha nem kotyog. Fácánneveldékben pedig azt láttam, a sok-sok rántani való fácáncsibe a gondozóját veszi családi fölmenőjének. Kezes-bárány valamennyi a kerítés mögött, és fejvesztve rohan már a hangjára is. Kalapjára vagy kendőjére is fölszáll, és a tenyeréből is eszik. Baj is szokott támadni belőle. A vadásztörvény állítólag annyira föl van töltve álnoksággal, csak a fölröppenő fácánra enged lőni, ellenben a nevelt fácán a rengetegben vagy a sík mezőn szabadon engedve inkább odaszalad a vadászhoz.

Végre egy ember!

Most azonban a bálnáról beszéljünk. Hogyan is szól a leggyermetegebb favicc?

- Mi a neve az éhes bálnának?

- Zabálna.

Bruhaha!

Történt valahol tengerek vízében, hogy megfialt az anyabálna. Tündérszép csimotája született, mutatta is a televízió. Médiasztár lett belőle azonnal, mert úgy csatlakozott valami úszó alkalmatossághoz, mintha tulajdon édesanyja lenne. Mint a csirke a hokedli lábához.

Ott csüngött rajta reggel, délben, este és éjszaka is. Elhagyta az anyja, vagy tengeri szerencsétlenség érte, semmi anyakönyvi hivatal nem adott róla fölvilágosítást. Ha elpusztult volna, földerítő helikopterek biztosan megtalálták volna.

Azonnal előálltak jó sokan, és a bálnababa megmentésére szövetkeztek. Ahogy a szülőszobán felejtett csecsemőért is azonnal tülekedni kezdenek az örökbe fogadni készülők. (Nevet is szoktak azonnal adni már a gondozó nővérek. Én Bálna Balázsra "kereszteltem" volna, hogy később is kijöjjön a strófa.) Gondolom, köztük volt az úszó sajka tulajdonosa vagy kormányosa is, és ahogy lenni szokott, seregestül jöttek a szakértők meg az amatőrök. Kiötlötték, beljebb kellene tessékelni a partoktól, hátha rátalál anyjára, vagy anyja a gyermekére. Láttam tulajdon szemeimmel, képernyős közvetítéssel természetesen, hogyan akarják megfogni, és beljebb tuszkolni.

Rémisztő volt gyermeteg primitívségük.

Vagy hézagos ismereteket kaptam, vagy nem figyeltem jól. Az én gyerekkori pedagógiám pofonegyszerű megoldást kínált volna. Ha az a szerencsétlen ágrólszakadt bálnababa annyira ragaszkodik a tengeri naszádhoz - vagy nem is tudom, mi lenne annak a neve -, akkor beljebb úsztattam volna az egészet. Erősen remélhető, kinevezett mostohájával együtt ment volna a csöppnek nem mondható, de gyermeki tapasztalatlansággal megrakott pária is.

Mondom, az elején még nem figyeltem annyira, hogy tudnám, így történt vagy nem. A lényeg azonban: szomorúra fordult árvánk sorsa. Ősi ösztöne szerint szopta volna édesanyját, de a tengeri járgánynak még csak emlője se volt. Hideg szobor volt csupán.

Vakargathatta a feje búbját a sok szakértő és amatőr, de semmi okosat nem tudott kitalálni. Természetesen fogalmam sincsen arról, milyen teje van az anyabálnának, és arról se tudok, milyen a bálnaemlő, de a sok szakértő között biztosan akadt olyan is, aki hajszálpontosan tudta. Ha akkor kérdeztek volna meg, hogy mitévők legyenek, azonnal elmondtam volna megmentő receptemet.

Az a bizonyos hajó föltehetően mérete révén érdemelte ki a pótanyaságot. Hatalmas állat a bálna, fülétől a farkáig a kicsi föl se tekinthette. Ha netán az anyai illatoknak is szerepe lett volna a ragaszkodás rögzülésében, akkor valahonnan kerítettem volna szoptatós bálnaillatokat is kiegészítésül. Lehet azonban, hogy erre nem is lett volna szükség. Így is szinte rátapadt az oldalára. Na, ha annyira kiszikkadt volna az érintettek szakértelme, hogy a legvégén rám fanyalodtak volna, én bizony a kezére ütöttem volna annak, aki az elkábító injekcióra szavazott, és a legvégén az elaltatás mellett döntött. Aludj el szépen, kis Balázs! Örökre.

Elismerem, a kicsi bálnácska sorsa megpecsételődött, étlen-szomjan nem élhetett volna tovább. Borzalmas lehet az éhhalál. Ha, mondjuk, előtaláltak volna valakit, aki az én nem annyira szenzációs észjárásom szerint ajánlott volna valamit, akkor a vasanyabálna oldalához oda szerkesztettek volna egy-két-három nagy tartályt, valami cucliféle szopókával ékesítve. Tápszer is lehetett volna a tartályokban, vagy akár tehéntej is, igazi borjaknak való, vagy bármi más, ami folyékony és szopható. Nagy úr az éhség, a kis bálna is zabálna. Talán a Családi kör mintája is előjött volna: pedig éhes borja nagyokat döf rajta...

Ha ez eszükbe jutott volna, talán kivontatniuk se kellett volna a nyílt vízre. Magához tért volna hamarosan, és elkezdett volna pöndülni.

Amennyire ismerem a pénz embereit, egycsapásra alapítvány szerveződött volna a bálnababáról szóló igaz mesék rögzítésére. Azok a bevétele bőven födözte volna a napi kosztot.

Tudom, persze, hogyne tudnám, a legtöbb állatmenhely örök problémája a meggyógyított jószágok visszavadítása. Gondolom, az elválasztás kínos perceitől az oktalan babuci se mentesült volna. A kegyes-kegyetlen emberi gondoskodás, sajnos, csak az eutanáziáig ért el. Lehet, hogy hatalmas lelki gyötrelmek előzték meg, és kísérték is a végrehajtást, de szegény apróság akkor is elveszejtődött, amikor megélhetett volna.

Szakértőbbek, bocsássatok meg nekem. Akkor is, ha én nem tudok megbocsátani nektek.

 

A zsombói invalidusok

Egyszerű oka van annak, hogy ezt a levelet is ide iktatom. Huszonhetedik éve csöppentem bele a zsombói népfőiskolába, amikor még nem nevezték népfőiskolának. Többször szóltam róla már, általában dicsőségét zengtem. A legtöbben gyümölcstermelésből élnek, a gyümölcsfának pedig megvan az a tulajdonsága, hogy az oltás-szemzés alatt néha-néha előtörnek a vadhajtások is.

Avval vigasztalom magamat, ez is ilyen.

*

Kedves Horváth Dezső!

Még mindig nem tudok napirendre térni a vasárnap történteken. Próbálom rekonstruálni: pontosan 3/4 3-kor megérkeztünk a kijelölt helyszínre. Negyed óra után már sokan morogtak a várakozók, főként az invalidusok. Ezért hátramentünk a kocsinkhoz Szónokyékkal és beszélgettünk. Fél óra várakozás után megjelentél. Megkérdeztem, hogy nem mehetnek-e el előbb, azok, akik ismerik az utat. Te nemet mondtál azzal az ürüggyel, hogy megmutatod az iskola új tetőzetét. Ezzel lezártuk. Háromnegyed óra várakozás után azt vettük észre, hogy előttünk mindenki beül a kocsiba (nem én dezinformáltam őket, még csak nem is beszélgettem velük!). Mi is beültünk, gondolván, hogy te megérkeztél és ukázt adtál az indulásra. Egy idő után, mivel nem indultunk, kiszálltam a kocsiból és azt láttam, hogy hátul beszélgetsz a későn jövőkkel. Ekkor azt mondtam neked, hogy udvariatlanságnak tartom a háromnegyed órás késést a többiekkel szemben. Erre ordináré módon letámadtál, hogy én beleavatkozom a zsombói ügyekbe, sőt az eperfa alatt kijelentetted, hogy többé soha nem ülsz mellém (mintha az valaha is előfordult volna, hogy mellém ültél!) Én tudom, hogy ellenséges vagy velem szemben, ezt már több kukacpostás levélben megtárgyaltuk. Miért nem mondtad meg őszintén, hogy fáj neked, hogy nem nyalom eléggé a feneked, hálából, hogy kegyet gyakorolsz velem a zsombói előadások kiosztásánál? Én nagyon szeretem a zsombóiakat, jó a kapcsolatom is velük, de én az ott tartandó előadásokon kívül is nagyon jól megvagyok. Az egyetemen minden félévben meghívnak óraadónak, az általam megjelölt kollégiumot tartani, az év folyamán orvos-és gyógyszerész továbbképző tanfolyamokon tartottam jól megfizetett előadásokat, amik ősszel is folytatódnak. Semmi szükségem arra, hogy egy pitiáner, beképzelt zsarnoknak nyalizzak, hogy bevegyen az előadói gárdába. Továbbá: ne énnekem mondd meg a magadét! Mondd azoknak pl., akik márciusban, szándékosan kihagyták a rektori beszámolót és 3 óra késéssel, csak az ebédre jöttek el! Én a kolerikus kitörésedet úgy reagálom le, hogy minden veled való kapcsolatot megszüntetek! Az utcán, ha véletlenül találkozunk, levegőnek nézlek. Ha zsombóiakkal találkozom, elmondom nekik, hogy hogyan üldöztél el. Sajnálom, mert még lett volna mondanivalóm a számukra, de ha egy eszement diktátor uralkodik felettük, nem lehet mit tenni!

*

A huszonhét év alatt százhatvanvalahány tudós koponya fordult meg a zsombói tanyai iskolában. Akadémikusok, professzorok, olyan kutatók, akiknek a nevét szerte a világban jegyzik. Szép számmal vannak olyanok, akik a kezdetektől fogva visszajárnak. Évente legalább háromszor. Előadni, "évzáróra", és a Rektor úr vendégszeretetéhez köthető beszélgetésre a vén eperfa árnyékában, augusztus utolsó hetében.

Ez a sok kikalapált fejű ember mind nekem nyalizna? Az eszement diktátornak? Egy pitiáner, beképzelt zsarnoknak?

Barátságátömlesztő népfőiskolának szeretem mondani a zsombóit. Barátaimat hívom barátaimhoz, akik egymással is baráti kapcsolatban maradnak. Világhírű tudósok a tanyai emberekkel. A mai világban még meglévő, de egyre ritkuló határtalan tisztesség kell hozzá mindkét oldalról. Óriási hasznom is van belőle: a kétoldali barátság engem is táplál.

Osztani-szorozni szoktam, és számítgatom, ha a huszonhét esztendő minden nagyszerű találkozásából csak egyetlen gondolat vert volna gyökeret a hallgatóság fejében, akkor se lenne párja talán az egész országban se. Hozadéka tehát bőséges.

És lám, vadhajtása is van. Mint a barackfának.

Levegőnek néznek. Azt a levegőt fekete bárányként egyedül rontom? Minden munkás megdolgozik a maga béréért.

Én még Arany Jánostól tanultam az etikát: "Félreálltam, letöröltem."

Hogy kik lennének az invalidusok, akik kedves levélíróm szerint zúgolódtak ellenem, nem tudhatom. Rokkantakat, hadirokkantakat jelent ez a szó. Fejben mindenesetre a legnagyszerűbb ember mind. Aranybetűvel szeretjük emlegetni őket.

Amikor az első nyári találkozónkat szerveztük, kevesen tudták még, hol is van Rektor úrék tanyája. Abban maradtunk, hogy a vasúton átkelve összevárjuk egymást. Kint szoktam lesni a kanyarban az érkezőket, mert mindig volt valaki, aki túlszaladt volna a célon. A mobiltelefonok világában is el-eltévedtek. Mindig vannak néhányan, akik a világ túlsó felére is eljutnak, de a tanyák között idegenül tétováznak. Szoktam azt is mondani, egy zsák bolhát könnyebb összekapkodni a réten, mint ezt a sok okos embert összegyűjteni. Most is ott játszottam el az élő tilalomfa szerepét a főútról lekanyarodóban, tudván tudva, hogy veretes beszélgetésekből maradok ki.

Megírtam a meghívóban is, hogy menetirányítónak kint maradok a főút sarkán. Mindenki olvashatta.

Levélíróm tavaly valahogy kicsúszott ebből a várakozásból. Előbb érkezett. A háziak határtalan vendégszeretettel fogadták, ez a ráadás hiányozhatott neki most is. Tessék azonban belegondolni: ha társaságunk fele előbb érkezik a süteményes asztalhoz - nem folytatom tovább.

Akik a lázadozót munkakörüknél fogva jobban ismerik, azzal vigasztalnak - ezt se folytatom. A fűzfán fütyörésző kecskebéka dalát mondom inkább: így sem volt jó, úgy sem volt jó, sehogyan se volt az jó...

Ennyi jó ember között ilyennek is lennie kell.

Az esztendő legszebb barátkozásának első fejezete szokott lezajlani a gyülekező alatt. Veszteség tehát senkit nem ért. Türelmüket kérve megszakítottam útbaigazító szerepemet, visszakocogtam, hogy legalább kézfogással üdvözölhessem régen nem látott barátaimat. Lelki egyensúlyából erősen kibillenve támadt rám ez az egy ember. Fölpaprikásodva kiabált velem. A korábbi támadásokból ítélve számítanom kellett volna rá. Sajnos, védhetetlenül bennem van a kutyaság. Lehet, hogy születési rendellenesség: amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten.

Annak viszont határtalanul örülök, hogy a kukacposta szó benne is megmaradt. Saját szüleményem.

Hol vagy, jó tanítóm, Arany János?

Kik hiúnak és kevélynek -
Tudom, boldognak is vélnek:
    S boldogságot
Irigy nélkül még ki látott?

Ezt feleltem a levélre: Ebben maradjunk. Nagyon sajnálom.

Igen sokszor megesett, hogy új előadóink régi sémákból indultak ki. Voltak, akik a TIT-modellt alkalmazták volna. Az emberi agy negyvenöt percet tud részletekbe menően átfogni, az előadás tehát nem lehet több háromnegyed óránál. Utána jöhet egy-két "hozzászólás", aztán kész. Menjen mindenki haza! Itt meg? Fittyet hányva minden "todományos" közhiedelemnek, négy- vagy ötórás együttlétek, együtt gondolkodások történtek rendre. Nem előre fölkért hozzászólásokkal, őszinte érdeklődéssel. Útközben pedzegettem már minden új előadónknak az autóban, Zsombó az Zsombó. Itt majdnem minden más. Más a barázda, és a benne lépegető ökör is más, hogy a képes beszéd is megmaradjon akkor is, ha jármos jószágot látni se lehet már. Volt, aki örömmel fogadta azt is, hogy második mondata után már közbekérdezett valaki. Mert így legalább mindjárt érzékelhette, mire "vevő" a közönség. Olyan is akadt, aki többszöri szereplés után rázódott bele az itteni gondolatmenetbe. Időbe tellett, amíg minden porcikájával érezte, más csillagrendszer fogadja itt. Szóban forgó előadónk hamar fölismerte szokásainkat, de nem tudott megszabadulni üldözési mániáitól. Abban kereste a hibát, aki leginkább szerette volna, hogy igazán otthon érezze magát közöttünk.

Azt vette természetesnek, hogy nem is beszélt a többiekkel. Főúri büszke elhatárolódás a javától.

Valami lényegest megérzett, azt hiszem. Az óriási különbséget.

Veszteségeinket gyarapította.

 

Őszapóék, személyesen

Állítom, ha kell, meg is esküszöm rá, hogy eleven őszapót eddig való életemben még nem láttam. Képről ismertem, tudtam róla, hogy az ökörszemnél alig nagyobb, farka viszont hosszú, és talán villás is, mint a fecskemadárnak, csőre rövid, az egész tekintete kedves, sőt aranyos. Azt is tudtam, hogy egész fizimiskája révén kapta a nevét. Feje teteje akkor őszbe csavarodott már, amikor kibújt a tojásból. Azt nem tudtam, hogy korai álöregsége mellett meddig él valójában, de nem is foglalkoztatott.

Pedig sok madarat ismerek személyesen. Házkörülit is, mezeit és erdeit is. A poszátával és a füzikével is így voltam sokáig, madárhatározóra is szükségem lett, hogy azonosítani tudjam a rózsabokrunkban költő egyiket. Takács Pistával Sümegen végighatároztuk a föllelhető összes gazokat annakidején, mert egy csomóról csak annyit tudtunk, hogy ki kell kapálni a kukorica mellől. A madarak közül eleve a verebekre haragudtam halálosan, ma sem tudom, miért, és a kányákra. Amikor a kárókatonát meg a hullarabló sasokat tévében is láttam, oda soroltam azokat is. Az oroszlánokat, tigriseket, cápákat és krokodilokat is.

Ismeretlen volt tehát nekem az őszapó, még ha őszanyó lenne is. Vagy félig ismerős csak. Bocsáss meg nekem, természet.

A minap, amikor gyorstüzelőként lőtte ránk a meleget a legmegbízhatóbb központi fűtés, az egész rendszert ellátó napocska, és már fölébredtem délutáni szendergéseimből, sőt belefáradtam a hűvösbe állított nyugágyban heverészésbe is, ugyanannak a fának az árnyékában elkezdetem belülről támasztani kertünk kiskapuját. Fölösleges ugyan méretileg is megneveznem a bejárót, mert nagykapunk nincsen is. Ahogy fényképeken - sajátjaimon is, másokén is - látom nap mint nap, hogy a háziak kikönyökölnek a kerítésen, hogy szót válthassanak az arra járókkal, úgy álltam. Vagy jön valaki, vagy nem, munkaidőmből kitelik, és izzasztó lustaságomból is futja.

Ott álltam tehát, és nem is mozdultam. Kedves vendégem érékezett, és legalább másfél araszra tőlem le is szállt a vezérdrótra. Egyetlen szökkenéssel meg is pördült, befelé állt a feje, amikor érkezett, de úgy szottyant a kedve, hogy kifelé nézzen.

Legszívesebben elrikkantottam volna magamat, úgy megörültem neki, de azonnal faképnél hagyott volna, ha csak szusszantam volna is valamicskét. Másfél araszra, legföljebb harminc centire volt tőlem. Az eszem azonban járt, koponyám rejteke eltakarta üzembe lépését. A ráismerés önmagában hatalmas nagy élmény, a szinte testközelből figyelhetőség külön ajándék, de lepénylesőm azt is kiforogta, hogy ez a csöppentett aranyosság emberfélét még nem láthatott. A fészekmelegből éppen csak szabadult pária, annyit se tud, hogy félni arany. Szemgolyóim még nem csapnak zajt, azokat fordítottam csak arra.

Talán egy teljes perc is eltelt rajtunk, kölcsönös közelségben, anélkül, hogy a veszélyérzet legkisebbikét is tapasztaltam volna rajta. Aztán se szó, se beszéd, belepördült a fagyalsövénybe. Olyan kuszaságban nőnek ágai és bogai, mester legyen a bujkálásban, aki vagy ami elboldogul köztük. Pár pillanat múlva már azt láttam, még mindig kővé meredve, hogy az őskáoszi rengetegben, tőlem legalább egy méternyi távolságban az egyik ág hónaljából cérnavékony férget húz ki. Olyan hosszú volt, fejével vagy farkával a pöttöm madárka lábára igyekezett rácsavarodni.

Még ilyen kukacot se láttam.

Az előbb elfelejtettem mondani, hogy az élővilágban mindenféle férgeknek is esküdt ellensége vagyok. A szúnyogot is képes vagyok szemrebbenés nélkül agyoncsapni, a bagócsot is, amit mások bögölynek mondanak, a büdöspannit is, gyűlölöm testestül-lelkestül a csimaszt, a lótetűt, a meztelen csigát, az egeret és a patkányt is. Megértem én, hogy valamennyi az életét mentegeti avval, hogy hergelve birizgál, de kegyelmet egyik fölött se gyakorolnék. Elöntötte most is a gyönyörűség szívecskémet, amikor birkózni láttam a hosszú és vékony bitanggal.

Isten madara vagy te is, mákszemnyi őszapó!

Azt nem tudhatom, hogy az étekké vált féreg ott benn a bögyében meddig tekereghetett még, csak azt láttam, hogy apró kis csőrét két oldalra odafente a fagyal ágához, ami szalvéta híján a lakoma befejeztét jelentette, aztán messzebb röppent. Füleim az emberi észlelés tartományába tartozó hangokat képesek csak fölfogni, azokat is egyre hézagosabban, de biztos vagyok benne, az állatok más frekvenciákat is használnak. Elkiálthatta, hogy itt a terített asztal, mert legalább tíz másik őszapó termett oda azonnal.

Hohó! A teljes família? Közöttük lehet a valódi őszapó is, őszanyó is, ősz-szülői minőségben, most tanítják önálló kenyérkeresetre fiókáikat. Rajkötelékben végigvizslatják a sövényt, a diófát is, aztán beröppennek a cseresznyefákra, meggyfára. A családi táncrendet nem ismerem, sőt a kor szerinti tagozódásról sincsen fogalmam, csak sejtem, valamelyik szülő vezetheti az apróságokat.

De jó, hogy nem permeteztem mostanában!

Magamra maradván a kertajtónál, azon kezdtem rágódni, ahol ennyi új madár van, ott a közelben fészeknek is lennie kell. Az őszapónak pedig legalább olyan mesteri a fészke, mint a függőcinkének. Azt nekem észre kellett volna vennem.

Előkerül Laci, a szomszéd, áradozom neki a jövevényekről. És kérdezem a fészkükről. Látta bizony, Pistáék kertjében, a nagy fenyőfáról lógott le. A minap viszont már kint az úton találta.

Az örök nagycsaládosok rendjébe tartozik őszapó, iastól-fiastól, seregnyi gyerekkel, minden idei ivadékával úgyse férne már el benne.

 

Árokparti bagós

Háztömbkörüli sétáról, netán futóversenyről eddig is hallottunk, de háztömbkörüli gázcső-rekonstrukcióról még nem. Most éppen benne vagyunk, de már kifelé megyünk belőle.

Talányos értesítést kaptunk illetékes helyről, amelyből megtudhattuk, hogy ekkor meg ekkor elkezdik a műveletet, és valamikor szeptemberben be is fejezik. Elsősorban az autósok megértését kérte az irat. Autónk nekünk nincsen, gödrök és dombok között bukdácsolni viszont hatalmas tapasztalataink vannak, ezért kegyes hallgatással adtuk rá áldásunkat. Ha a rozsdásodó vascsöveket műanyagból valókra cserélik ki, csak jól járhatunk vele.

Akár magaslesen lennénk, úgy figyelhettük ablakainkból a munkát. Nem mindet, mert négy hosszú és magas panelépület körülkerítéséről van szó, és a másik kettőnek a túlsó oldala számunkra majdnem olyan, mint az emberiségnek a Hold másik fele. Egyszer-egyszer azért vétkeztünk, elkerültünk arra is, műhold nélkül, hogy lássuk, hogyan állnak a szomszédok.

Gyalázatos volt a látvány, meg kell hagynunk.

Helyzeti előnyt jelentett a mi három ablakunk, mert éppen alattuk kanyarodik könyökbe a régi cső. Jöttek a betonvágók, a röcögtetős törőgépek, a kis aranyos markolók, azt hiszem, bemutatót is tartottak a vállalkozók: vakulj magyar! És süketülj is a földöntúli zenebonában! Jól nyálazhatta tuskihúzóját a tervező, minden lépcsőházhoz külön bekötés tartozik, és centiről centire a vonalakon haladtak a munkások. A végén már attól tartottunk, ha ott megyünk, ahol eddig jártunk, akár nyakunkat is törhetjük. Néhány nyugdíjast és apró kölköt azonban jól elszórakoztatott az egész. Akik hittel vallják, szeretik a munkát, órákig el tudnák nézni.

Amikor már kiásták a gödröket, és bele is mérték az új csöveket, újdonatúj vascsöveket fektettek a partra, megannyi elágazással. A régieket csak úgy lehet kiszedni, ha van pótlás. Mindennapi életünk pótolhatatlan tartozéka lett a gáz, alapos és kedves odafigyelést láttunk ebben is. A gépkocsizók nyilván másként gondolkodtak, mert a "garazsakba" bejutás és kihajtás is nehézségekbe ütközött. Tovább is tartott a figyelmesség, a vascsöveket két-két palló közé fogták, nehogy behorpadjanak a szokatlan súly alatt.

Panaszunk csak annyi lehet, hogy egy teljes napra úgy kapcsolták el tőlünk a gázt, hogy nem is szóltak. Igazuk volt, anélkül is rájött mindenki. Reggel én álltam neki a kávéfőzésnek, csettegtettem fél óráig a gázgyújtót, már attól tartottam, elkopik bele, mire kinéztem az ablakon, és láttam, előttünk nyüzsögnek éppen. Közben háromszor szedtem szét az egyébként nagyon okos szerkezetet, mert volt már rá példa, hogy vagy ritkázta a szikrát, vagy gyöngébbet lövellt. Istennek hála, nem romlott el közben. Hazatérőben este tízkor is méltatlankodtam a szomszéd Zolinak, hogy még mindig nincsen gáz. Ő szólt át, amikor beért a lakásukba, hogy náluk már van.

Az a háziasszony, aki már reggel hozzákészülődött a főzéshez, aznapra szépen hoppon maradt. És az egész család.

Ja, hogy mi lett a kávéval? Föltúrtam a lakást, hogy a merülőforralót elővegyem. Három is van belőle, de mind úgy elbújt, máig nem akadtam rájuk. Éppen telefonált unokánk, őt kértük meg, főzzön otthon, és hozza el termoszban. Időközben kitaláltuk persze, a mikróban is lehet vizet forralni, és a Bálint Sándor által zsidókávának becézett porból már főztünk is magunknak.

Másnap reggel lementem a munkásokhoz, tudakolván, ma meddig akarnak megint gáz nélkül hagyni bennünket, de megnyugtattak, már csak a jövő héten zárják el, egyetlen napra. Hosszú házunkban legalább annyian lakunk, mint egy terebélyes faluban, nyilván mások is reklamáltak, mert az esedékes "jövő héten" már hirdetmény adta tudtunkra az egy napra szóló kellemetlenséget.

Tanulékony a vállalkozó is.

Nem részletezem, heteket úgyse lehet belezsúfolni egy írásba. Annyit akarok csak elmondani, az árok partján figyelő poszton ott állt a poroltó - vagy inkább porral oltó - is. Az ördög itt sem alszik, ki tudná jobban, ha nem ők. Talán-talán nem is volt rá szükség. Belobbanás és fölrobbanás se történt.

Földbe gyökerezett viszont a lábam, és a szívem csücske is beleremegett, amikor egyszer kinéztem az ablakon. Lenn, a gödörben ügyködött éppen valaki a csövekkel, és a parton állva nézte egy másik. Amíg az egyik dolgozott, a másik bagózott. Lába mellett ott volt ugyan az oltókészülék, észre is vettem, de kicsit se nyugtatott meg.

Kikétszerkettőztem, csak a művezető lehet. Mert ha nem ő lett volna, elkergette volna a közelből. Vannak dolgok, amik csak Jupiternek lehetnek.

Oroszországi bányarobbanások után szoktam látni a televízió képernyőjén, hogy az éppen kimentett, agyonnyúzott ábrázatú, szénfekete munkások falnak támaszkodva szívják a mahorkát. Rájuk se merném mondani, hogy a robbanáshoz bármi közük is lett volna, és cáfolni se merném. Most azonban testvérükké utaltam ezt az árokparti embert is. Ha csak egyetlenegyszer tévesztett volna valaki egyetlen lépést az elzárások és újranyitások körül, vagy lánggal égett volna meg, vagy talpon állva ment volna Szent Péter elé.

Rólunk nem is beszélve.

 

Kis Tápéba...

Nótás kedvem akkor is lehet, ha botfülem révén az első taktusnál az egész falu megfutamodna. Vannak olyan dallamok, amelyek örök igazságokat hordoznak, miért fosztanám meg tőlük magamat? Netán az emberiséget?

Az is régen volt, amikor kánikulai nyárban a rendes üzemi fordulatszámot hajazva azt kétszerkettőzte ki ragya agyam - hadd maradjon meg itt is ez két szó egymás mellett -, hogy én nem hegeszteném össze a vasúti síneket. Biztosan akkor is fölrobbant valahol a végtelenített acélkígyó, vagy csak locsoló kocsik hűtötték, iszonyatos költséggel. Előtte, persze, a mérnöki leleménynek ki kellett találnia a feszített vasbeton aljzat alkalmazását a "talpfáknál" is, hogy bombabiztossággal hozzá lehessen csavarozni. Műszaki gondosság ide, műszaki gondosság oda, ha mégis fölpúposodik a sín, vagy ökörpisilés formáját veszi föl a nyílegyenes, tömegkatasztrófa szokott abból lenni.

Vissza akarnám hozni a kerekek kattogását? Isten őrizzen!

A vashidaknál föltalálta az emberiség a dilatációs hézagot. Nyújtózkodhat kedvére az acélmonstrum, zsugorodhat is, ha hidegek szorongatják, olyan bakot tesznek alá, amelyen csúszhat kedve szerint oda és vissza. A végeken borítót tesznek rá, újabban gumibetéttel is letakarják, és rohanhatnak a kamionok meg a filigrán kisautók télen-nyáron, ahogy a KRESZ megengedi. Megírtam már valamikor, talán meg is jelent az újságban: azt találtam ki, hogy a vasúti sínek végeit, vagy a mégiscsak egybehegesztett nagyobb darabok végződéseit spiccre vágnám. Nem úgy, hogy egymás fölött csúszkáljon a két végzet, hanem egymás mellett.

Meg se nyikkanna a kerék, ha átmegy rajta.

Amikor még a sorompók megszüntetését kárhoztatva eljutottam arra a bölcsességre, hogy úgyis belevernek a bazaltágyba, föltelefonáltam a vasúti igazgatóság legfőbb műszaki tótumfaktumát, és legnagyobb meglepetésemre azt mondta, semmi újat nem mondok vele. Ez a módszer már föl van találva. Hatalmas külföld a világ, vannak benne olyan országok is, ahol ezt alkalmazzák. Gyönyörűen be is vált. Mi azért nem csatlakoztunk hozzájuk, mert a hazai vasútépítészet nem erre állt rá. Gondoljak csak bele! Ennyi meg ennyi kilométer sínünk van, ezt most mindet csúszkálósra megbontani, micsoda költség lenne.

Azóta is belegondolok, és azóta is az én ebemet kötöm a karóhoz. Most nyáron, amikor az egyik somogyi vonalon kisiklott a gyorsvonat, mérhetetlen katasztrófát okozva, megint eszembe jutott. Bár bennem lángol még a meggyőződés, hogy legfőbb érték az ember, nem bontanám meg a sínek összhangját, de az újakat már nem így csinálnám. És ha valahol mindenképpen toldani kell, oda is a spicceset tenném. A két megoldás békében megférne együtt alkalmazva is.

Amikor még az elsőket pötyögtettem a számítógépen, és megesett, hogy egyetlen mellényúlásra százhúsz oldalam szállt el a semmibe, fittyet hányva az anyag- és energiamegmaradás törvényének is, mely szerint anyag nem lesz a semmiből, és nem is semmisülhet meg, akkor jutott eszembe a nóta: Kis Tápéba két úton kell bemenni... Úgy szerkesztődött meg a ketyere, legalább két megoldás mindenre van, csak meg kell tanulnom a másikat is. Sajnos, a taigetosz is benne van a pakliban, a legszebb szavakat is le lehet taszítani a semmibe, de ha jól figyelek, az oda vezető billentyűkombinációt kihagyhatom.

Hosszú nekifutás után, rájöhettek már, most ugrik a majom a vízbe. Agyat forraló nyári melegben, megfogadva a rádió mindennapi tanácsát - hogy tizenegy és 3 óra között ne tartózkodjunk a napon -, rendes napi normánkat is megaludva már, Lacival dévánkozunk és darvadozunk az árnyékban. Halljuk a rádióban, megint kiraboltak egy bankot. Az Isten verje meg, hát nem nyughatnak? Bement a pasas, elrikkantotta, hogy ide a zsozsót, belerakták valami nejlonszatyorba, elegánsan kisétált, és fölszívódván a tömegben, szatyrostul-pénzestül meglépett. Nincsen az a kutya, amelyik kiszagolná a nyomát. Az a legkevesebb, hogy a latornak legyen annyi esze, mint nekem, valójában egy-két lófejjel előrébb kell járnia. Azt is biztosra veszem, a buszokon és villamosokon dolgozó zsebmetszők trükkjét is belekombinálta a játékba. Ahogy belépett zsákmányával az utcai forgatagba, máris tovább adta, az meg még tovább. Senki sincsen, aki követni tudná.

Azonnal kitaláltuk, most is előjön majd a régi nóta: hatalmas pénzeket ajánl föl a rendőrség annak, aki nyomravezetői ötlettel szolgál, és esetleg megtoldja a bank is. Közös az érdek, rá kell koppintanunk a latrok körmeire, legföljebb majd a bíróság fordítja át enyhítő körülményekre.

Nóta ide, nóta oda, az én tápai nótám sokkal jobb. Másik út is lenne.

Ha a rendőrség nem utólag buzdítana bennünket az együttműködésre, és a bank se post festa ígérne, hej, de jobban figyelne a sok ember. Legalább a bankok tájékán. Ha például valaki azt hozná hivatalos divatba, hogy az elrablott pénz valahány százalékát azonnal odaadja annak, aki megtalálná a bilincsbe való kezeket, és az adóhivatal se utazna utólagos csonkítására, az ürgelukból is előszednék a rablót. Kockázat, persze, lenne, mert fegyver is lehet nála, és ha odabenn nem is lőtte el magát, kinn még megteheti, de az okos mérlegelés csak a helyszínen hasznos.

Kis Tápéba két úton kell bemenni. Akkora igazság ez, az is fújhatja, akinek fogalma sincsen róla, hol van Tápé.

Eddig jutottunk, amikor újabb csemegével szolgál a híradás. Negyven teherautóra való macskakövet loptak el Sopron egyik ódon utcájából. És senki nem tud róla semmit. A mi receptünk szerint ha negyven teherautóra való macskát vittek volna el álarcos gonosztevők, akkor is meg lehetne találni a teljes rakományt.

Mennyit ér a kifaragott gránit? Tessék aranyáron számolni. Ha bazaltból van is. Egyébként engem annakidején kioktatott valaki, hogy lényeges különbség van a macskakő meg a kockakő között. Más is szereti összekeverni, mert nem tud róla.

Jó, jó, mondja Laci, és akkor macskakővel fizetnénk a közreműködést? Egy fenét! A macskakő aranyárával. És a kétezer vasúti vagon ellopásának leleplezőit se vagonokkal, csak az áruk százalékával, de azonnal. Amikor még csak lopni akarták, ha akarták egyáltalán. Mielőtt még eljutottak volna a taigetosz-kohó torkába.

Lehet, hogy az a vasúti ember kapta volna a legtöbbet, aki most honatyaként följelentette a főnököket.

És itt van a drogmánia. Vegyük csak azokat, akik lebuknak a határokon, vagy a mélységi ellenőrzéseken. Egy-egy szállítmány ára az egész népgazdaságot kihúzná a gödörből. A nulla-tolerancia jegyében azokat se húzatnám deresre, és kéménybe se falaznám be őket, akik aprózva terjesztik, vagy netán kéjelegve fogyasztják, de úgy megbüntetném mindet, hogy arrul kódulnának. És a nyomravezetőknek odaadnám a horribilis összegek bizonyos százalékát. Nem utólag, de azonnal.

Egy pillanat alatt több lenne a lefülelő, mint a drogüzér. Csak győzzék elfogni őket.

Laci szomszéd azt mondja erre, ha őt ültetnék be a parlamentbe, szigorú törvényt hozna azonnal: kezdje minden bíró nótával az ítélethirdetést. Kimondaná, ahogy eddig: a Magyar Köztársaság nevében. Aztán megpöndítene egy hangvillát, hogy a jogi normál á-tól el ne térjen, és rákezdene: Kis Tápéba két úton kell bemenni...

De más lenne itt az élet!

Ja, hogy akkor nem lehetne bíró, aki énekből föl volt mentve? Istenem, még elmehetne törvényalkotónak.

Mondja a rádió, micsoda baleset történt Bólynál. Vitte a homokot a teherautó a sztrádaépítéshez, és tolatott. A masiniszta állítólag nem vette észre, hogy billenős kocsija rálépett a műszakvezető lábára, és zutty, rálöttyintette a teljes rakományt. Mire a tűzoltók kiértek, és kiásták, már nem élt.

Ezt mondta a rádió, és az eszünk megállt. Ahová a homokot viszik, ott lapátos emberek is vannak. Miért nem "ásták" ki ők? Tudni lehetett, hogy ott van, ahol a kerék állt. Jó, lehet, hogy arrébb vannak a lapátosok. Egy hujántásra például. De közelebb, mint a tűzoltók. És lapátnak lennie kell a teherautón is. Akár a masiniszta is elkezdhette volna.

Állj az egész! Az is lehet, hogy észre se vette senki. Mikor derül ki a mai nagy rohanásban, hogy hiányzik egy műszakvezető? Vagy azért nem ugrottak a lapátosok, és azért nem fogta meg a sofőr se a lapátja nyelét, mert éppen az tűnt el, akinek kiáltania kellett volna?

Nem voltál ott, ne ítélj! Nem nekünk való már ez az agyonbonyolított világ!

Pardon, időközben bealkonyult, mehettünk haza, mert húzták már a vacsoramarsot.

Hagyjunk valamit holnapra is.

Nem is kellett addig várnunk, már este láthattuk a televízióban, hogy nem egészen úgy történt. Talán rá se lépett a kerék a lábára, viszont elromlott a hidraulikája. Nem arra billent a rengeteg homok, amerre kellett volna. Az egyik csatorna annyira precíz akart lenni a tudósításban, azt is pontosan mondta, hány mázsa vagy tonna homok zúdult rá a szerencsétlen emberre. Ahogy a kis és nagy tüntetéseken minden csatorna legelső kérdése, hányan vannak, ide is a konkrétumok kellenek.

Már a fotelban ülve kötekedem vele. A homok nem kőszikla, nem az egész súlya éri a betemetéskor. Igaz viszont, hogy az is képes egyszerűen agyonütni, ami ráesik. Ha a lavina alatt is meg lehet fulladni, pedig a porhó talán könnyebb.

Szomorú végzet. Szerencsétlen műszakvezető!

De a lapát ott volt a helyén, befűzve a tartójába. Még akkor is ott volt, amikor a fölvétel elkészült. Lett volna mivel elkezdeni a kimentést.

Azt hiszem, lesz ennek még folytatása. A falut nyilván elkerüli a sztráda, de ide a nóta se igaz. Több úton kell bemenni, nem kettőn.

Szabályos krimi is lehet belőle.

 

Aranyünnepünk

Tisztelt Egyetemi Elöljárók, Kedves Mindnyájan!

Többször fölment a lázam, miközben Dékán úr kedves köszöntőjét hallgattam, és hideg vízből meleg vízbe pördültem. Volt, amikor díszdiplomát említett, egyszer-kétszer azonban aranydiplomát. Már elővettem hazulról hozott mondókámat, hogy szövegét hirtelen átszabjam, végül abban maradtam magammal, elmondom úgy, ahogy eredetileg gondoltam.

Akármilyen hihetetlennek is tűnik az ifjabbak előtt, erős meggyőződéssel valljuk, mi is voltunk fiatalok. Jól meg is néztük az öregeket. Bölcsességüket azért nem irigyeltük, mert azt is hittük, nálunk okosabb már nem lehet senki. Lipovics János bácsi, a becsepusztai erdész azért véste be magát emlékezetembe, mert amikor már rönköket szállító "fölterhelőként" kerültem a keze alá, hogy egyetemi napjaimra egy kis előleget keressek, így áradozott: Leérettségiztél? Akkor te már püspök is lehetsz!

És amikor az érettségi vagy egyetemi találkozókra még bottal eljáró öregeket megláttuk? Szent Isten! Mi is ilyenek leszünk?

Íme, bizonyság Isten előtt, majdnem olyanok lettünk. Remélem, akik még itt vagyunk, mindnyájan bevettük a napi vérnyomáscsökkentőnket.

Sokan elmentek már közülünk, bejelentés nélkül is, mi még maradtunk. Holtig tartó halasztást kaptunk. Olyanok is vannak közöttünk - ide szerencséltetem magamat is -, akik megjártuk az utat Szent Péterhez is. Föl is tette pápaszemét az öreg, elővette a matrikuláját, nagyokat lapozott, húzta bütykös ujját a sorokon, és a végén, szolidárisan a tápai kishalászokhoz, mondjuk, Libaszar Pistához, ékes szegedi kiejtéssel ezt mondta: édös gyerökeim, van itt valami macskakaparás, de úgy össze vannak zutyulva a bötűi, kiolvasni se löhet röndösen. Mönjetök csak vissza, de siessetök nagyon, le ne késsétök az ébresztőt! Azóta tudjuk, minden év, minden hónap, minden nap, és a napnak minden perce aranyat ér.

Közös bennünk, hogy ennek az egyetemnek a hallgatói voltunk, és ebben az állapotunkban maradunk is holtunk napjáig. Arannyal ragyogják be egünket ezek az évek. És azok nevei, akik a tudomány igényességét is belénk csöpögtették. Elönti szívünket a hála, amikor Mészöly Gedeon, Klemm Antal, Koltay-Kastner Jenő, Bálint Sándor, Szádeczky-Kardoss Samu, Halász Előd, Pósa Péter, Nacsády József, Szőts Jenő, Nyíri Antal vagy akár Czuth Béla neve jut eszünkbe. Kinek-kinek hosszabb a lista, mert ki kell egészíteniük második szakjuk nagyszerű képviselőivel. A gyöngébbekkel is néha, mert tőlük is tanulhattunk. Azt például, ugyancsak hitelesen, mit el kell kerülnünk mindenokvetetlen. A bibliai kenyérszaporítás rítusához hasonlóan sokszoroztuk meg a tőlük kapott igéket. Genetikai adottságként adtuk tovább. Talán-talán csak a jót.

Vannak dolgok, amelyek változtak ugyan időközben, és olyanok is, amelyek visszaváltoztak. Akár a miniszoknya divatja a leánkáknál. A Szegedi Tudományegyetemen kezdtünk, diplománkra is ezt a pöcsétet nyomták, és most újra a Szegedi Tudományegyetem gáláns vendégszeretetében fürödhetünk. Szavakkal ki se fejezhetjük hálánkat a figyelmességért. Aranybetűkkel íródott be elménkbe és szívünkbe az egyetem. Maga Szeged is. Aranyszálakkal kötődünk hozzá, bár már akkor se nagyon vett rólunk tudomást. Ha csak véletlenül ejtettük is ki valahol - bárhol - a város nevét, netán ha elszóltuk magunkat szegedi dialektusban, megkülönböztetett figyelemben lett részünk azonnal.

Nemcsak az egyetem, de Szeged nedvei is táplálnak bennünket rendületlenül.

Akik most vendégszeretetükbe fogadnak és megtisztelnek bennünket ezzel az ünnepléssel, ezeregy változatát hallhatták a hálának és köszönetnek, néha-néha kiegészítve a bibliai talentumokat őrző és gyarapító példabeszédekkel. Erősítem magam is teljes meggyőződéssel, hogy szavakkal ki se fejezhető, amit itt kaptunk, és amit - remélem - tisztességgel gyarapítottunk is, bocsánatot is kérek azonban, hogy az emberi gyöngeség egy kicsit mellékutakra is elvisz.

Veres Pétert először mi Szegeden láthattuk, éppen az egyetemen, amikor eljött közénk. Állítólag ő mondta később, bár még közelítette csak a mi korunkat: én olyan öreg vagyok, az igazat is megmondhatom. Az öregátkos javában élt még, és azokról az időkről tudnunk kell, hogy nem mondhatta meg mindenkor mindenki, amit gondolt. Hogyne mondhatnánk meg mi is, a még idősebb jussán, a dicsőségesnek kikiáltott jogállami demokrácia idején? Zárójelben mondom, a szólásszabadság alaptörvényünkké lett. Igaz, valahogy így hangzik: nálunk szólásszabadság van, mondhatsz, amit akarsz, de ha nem azt mondod, amit mi szeretnénk, beragasztjuk a szádat. Van még független magyar bíróság!

Mi voltunk az a forradalmi ifjúság, amelyiknek gránitkőből faragott emlékművet a csongrádi Tóth Béla az egyetem árnyékába.

E furcsa nekifutás után se érezze senki, hogy a forradalmi idők szele csapkodna szavaimból. Lehiggadtunk mi már. Akik ma itt az ünnepeltek sorában ülhetnek, valamennyien magyar-szakosok is vagyunk, tehát nyelvészetet is tanultunk. Vannak, akik szakdolgozatot is nyelvészetből írtak, sőt doktori címet is abból szereztek. Szíves engedelmükkel, a verespéteri mondás mögé bújva, szerény kifogásunkat jelentjük be az ARANYDIPLOMA átkeresztelése miatt. DÍSZDIPLOMÁNAK nevezik újabban, nyilván a legérdekeltebbek megkérdezése nélkül. Megtanultuk ugyan azt is, ugyanezen az egyetemen, hogy a nyelvnek speciális logikája van, de a párhuzamoknak és hasonlatoknak, az analógiáknak a szófejtésekben és értelmezésekben is nagy szerepük van. Aranyhídnak nevezzük a leáldozó, leszentülő nap vizeken való búcsúzó tündöklését, mégse gondolja senki, hogy minden porcikája arannyal lenne kiverve. Tessék csak elképzelni, ha ezt a természeti tüneményt valaki elkezdené DÍSZHÍDnak nevezni. Menten leszakadna. Akkor is, ha a hivatal csak a díszt érzi ki belőle. Még eggyel megtoldanám, ha valaki az aranylakodalmát kezdené el díszlakodalomként megülni, azt hiszem, az is válóok lenne.

Annyit emlegettem eddig az aranyat, azt akarom csak vele kifejezni, hogy jussunk van családi használatához, legalább szóban. Legfőképpen azért, mert még megvagyunk. Ha mi egyszer kinyitjuk a szánkat - például rendszeres találkozóinkon -, dőlnek belőlünk az emlékek. Tanárainkat, atyáinkat, legtöbbször becenevükön emlegettük, ahogy egymást is így tartjuk emlékezetünkben.

A párválasztó mirigyek is akkoriban dolgoztak bennünk hamisítatlan erővel. Istenem, de szép volt!

A bearanyozás ezen a réven is jogos tehát.

Aranyszínű a mostani korunk is. Akkor is, ha magunkon tanuljuk az anatómiát. Meg akkor is, amikor - leginkább választások előtt - egyes politikusaink aranytartalékát képezzük. Vannak ugyan olyan kurzuslovagok is, akik induláskor szájon törülnek bennünket - ahogy a tehén szokta farkával szájon törülni a fejőgulyást -, abban a balga hitben, majd elfelejtjük a következő megszámlálásig, de az okosabbja nem megy be ebbe az utcába. Kódisnyugdíjunkat számítgatva elmondhatjuk, szegénységünkben is visszajutottunk indulásunk elejére.

Mit is mond ilyenkor a magyartanár? Miután annyit emlegette az arany szócskát, fölüti emlékezetében Arany Jánosunkat. Hol, mit kezdtem, abban véget... És ezt is nekünk írta: Nem pöröltem -, / Félre álltam, letöröltem. Az úri lócsiszár is ott van előtte a versben, örök időkre, ne feledjük.

Igazság szerint éppen ma nem lenne szabad szomorkodnunk, de mi már olyan öregek vagyunk - hadd csavarjam ki Péter bátyánk szavait -, hogy a nosztalgiánkba keserű cseppek is pötyöghetnek. Aki még teheti, legalább ma ne vegye komolyan. Ihaj, csuhaj, Sári! Három Istent kezdek immár látni...

Ugorjunk vissza a nyelvészethez, és aranyba mártott szavakkal csavarjunk kicsikét első összefüggő nyelvemlékünk fordulatán: kёбssátuk Urumkhoz hármul: köszönjük, köszönjük, köszönjük! Egy kumma szó hencegés nincsen bennem, amikor szerényen talán hozzá tehetem: jól sáfárkodtunk azokkal a talentumokkal. Kamatozva őrizzük szegedi szellemi örökségünket. Kedves és okos tanáraink szava a himbáló nagyharang édes-bús búgásával tőlünk is szállt tovább.

Ugye, halljátok most is: Bárczi Géza, Bevezetés a nyelvtudományba, kapható a Lenin utcában, a Szikra könyvesboltban, a Horizont mellett, húsz krajcárért. Ebben a teremben hallottuk. Meg ezt is: Setälä Emil minden reggel vízbe ugrott, mégis meghalt, mindazonáltal nagy nyelvész volt.

Változatlanul büszkék vagyunk az egyetemre és, erre a szép városra. Kérjük, ők se szégyelljenek bennünket.

Ámen.

 

Líbmantók

Első nekifutásra kevesen értik már, miféle szó gyűrűzik vissza bennem. Élt Szegeden egy különös ember, Liebmann Bélának hívták. Az akkori sajtófotó legendás művelője volt. Kicsinyke aktatáskával járt, gyorstüzelő Werra-gép volt benne, összeszerelve egylámpás vakuval. Mindig ott volt, ahol történni szokott valami. Úgy is mondhatnám, akkor lett bármiből valami, ha ő is ott volt.

Elő-előkapta masináját, és félkézből lövellt. A Werra márkán a távolságot saccolással kellett beállítani, és a blendét is, meg a zársebességet is a tapasztalat adta hozzá. A hárompont-beállítással dolgozott. Ha jól emlékszem, Papp Zoli leleménye volt a szó: líbmantott egyet. Kazalra való negatívot vett meg tőle a múzeum. Szeged történetének azt a fejezetét, amelyben tevékenykedett, nehéz lenne képei nélkül megírni. Amikor már nehezebben sürgött a világban, akkoriban jelent meg a televízió. Kecskelábon állt képernyője előtt a kicsi gép, kioldózsinórral kiegészítve, és ha olyasmit mutatott, ami érdekes volt az újság számára, csak odanyúlt, és megnyomta a gombot.

Mondom, legendás alakja volt Szegednek. Tudtommal ugyancsak Zoli adta rá a fotóművész címet, és a Párt fotósa jelzőt is, de ebből leginkább a második volt igaz. Pártállamban minden a Párté volt.

Szinte egycsapásra ment ki a divatból a mégiscsak körülményes filmes fényképezés, beütött a digitális. Az úgynevezett vasárnapi fotósok lepték el a világot hétköznap is. Trükkös kis masinériák kelletik magukat úton-útfélen, aranyos könnyedséggel ezrek és milliók líbmantanak velük.

Adja Isten egészségükre.

Ahogy az igényes betűvetést meg lehet - meg kellene! - különböztetni a zagyvalékokat áradoztató halandzsa-beöntésektől, a kész képeknél is élesen elválik a jó fotó a szecskától. Amikor még eljártam a Szegedi Fotóklubba, azt mondtuk, készítőjének egyéniségén átszűrve jelenjen meg a valóság égi mása.

Zagyvalékot mondani, amikor a gépi tökéletesség már alig tud rossz képet csinálni? Meg vagyok én húzatva? Megesett az régen is, hogy madzagvasútnyi rakomány indult neki a vak világnak. Ugyanolyan filmre, nagyjából ugyanolyan fényképezőgéppel, ugyanabban a pillanatban akár tízen is lőhették ugyanazt a témát, mégis más lett valamennyi. Ezt hozta a ráadás, az egyéniség.

Nyakra-főre önti elénk a fényképek igazán tömegcikké válása után a tucatképeket az igénytelenség. A minap olyan eseményen voltam jelen, amelyiket két fényképezőgéppel vettek. Lezser könnyedséggel dolgozott az egyik fotós, és gondos alapossággal a másik. Az egyik munkáján minden rajta van, ami akkor ott történt, a másikén csak az, ami akkor a legfontosabb volt. Fejből nőttek ki a villanyoszlopok az egyiken, a másik kristálytiszta egyszerűséggel hódítja nézőit. Magát a fölvételt tekintve líbmantott mindegyik. A gép súlyát szinte grammokban mérik, és tüzelésre egyformán kész a kettő. A lencsékbe be van építve a gumi, és akár sorozatlövésre is beállíthatók, fizikai megterhelést egyik se jelent. Mégis mondom, micsoda különbség!

Mindezek után, mit gondolnak, melyik terjed jobban? Ahogy az irodalomban a nyájas egyszerűség a műfaji különbözőségeket egybemosva megszülte a "szöveget", a se füle, se farka odalöttyintéseket, a valóságnak nem égi, csak képi másán is eluralkodik a művi igénytelenség. És mit ád Isten, a nézők se egyformák. Leginkább befogadóknak mondják őket Az egyiknek ez tetszik jobban, a másiknak az. Béla bácsinak csak a tűzkészségét utánozza az egyik, a gép sorozatlövése ejti ámulatba, a másik igyekszik az új technikába átmenteni a másfél évszázados tapasztalatot.

Liebmann Béla nyugodjék békében.

 

Pofon a törvénynek?

Írtam már eddig való életemben valóságos pofonokról is, meg jelképesekről is. Ma sem tudom, melyik a fájdalmasabb. Amiről legelőször szóltam, azt hiszem, kocsmában csattant. Pofon a Pölösben. Ritka rossz adottságom, nekem minden pofon holtomig fáj, akármelyik fajtáról legyen is szó, de ezt nem én kaptam, csak megemlítem. És amiről most beszélni akarok, azt se tudom, elcsattant-e valóságosan, vagy csak jelképes volt. Netán kitalálta valaki ártó szándékkal. A lejáratás érdekében. Annyi biztos, nem kocsmában adták és kapták, ha kapták egyáltalán. Ha testi erőszak történt, az is lehet, hogy nem is pofon volt. Lehetett az ütés is, rúgás is, szekrénynek lökés is. Úgy is történhetett, ha megtörtént egyáltalán, hogy nekitaszította valaki a másik valakit a szekrényajtónak, feje éppen a kiálló kulcsot érte, és elesett a szerencsétlen.

Vagy magtól tántorodott bele.

A kóbor hírek szerint két valaki van tehát benne. Aki állítólag adta, és aki állítólag nem is kapta. Nagy valakik. És az a mocskos sajtó lecsapott a szaftos botrányra, politikai ügyet akar belőle kreálni. Abból indul ki, hogy a sasmadár nem kapdos legyeket. Bugyi, krimi, botrány - ezt szoktam unásig mondani, ha az újságírás újsütetű törekvéseit nézem. Ez a harmadik, a botrány, a javából.

Megkapta a maga pofonját a sajtó is. Hamis dolgok terjesztéséért pörrel fenyegette az egyik valaki. Nem az, aki kapta, hanem aki adta. Ha adta egyáltalán. A nagyobbik valaki.

És be is váltotta.

Azt írta az újság, valamilyen iraton úgy összekapott a Nagyházi Főasszony a másik Nagyházi Főasszonnyal, hogy egyikük hivatali szobájában, bőszült indulatában megütötte egyik nagyság a másik nagyságot. Másnap jött a kontra: nem az adta, hanem kapta! Mecsoda különbség! A szerencsétlen közvélemény, amíg politikai szempontok bele nem szólnak, szeret az áldozat pártjára állni. Most azonnal kétfelé osztódott, ahogy az ide-oda szétfolyó amőba is szaporodni szokott.

Ebbe szóljak én bele? Közöm se lehet hozzá.

Az adok-kapok addig folytatódott az újságok hasábjain, rádiók és televíziók híreiben, amíg kitudódott, hogy a paragrafusok törvényes őre a klinikára is elment látleletet vetetni. Csak éppen arról nem beszélt egyik se, mit írtak bele a látleletbe. Azt személyiségi jogok is védik. Balga ésszel azt gondolom, ha nem őt érte volna az erőszak, talán nem is ment volna el. Bár hallottam már önerőszakról is. Létrehozta vagy nagyobbította a jegyeket önmagán. Vannak hospitalizálódott emberek is, akik úgy beleszeretnek valamelyik kórházba, legszívesebben benne maradnának. "Hasfölmetsző Borbála" is úgy járt hajdanán, de az is régen volt.

Nem tudom, csak sejtem, a meg nem történt esetért látleletet se adnak. Ha ő követte volna el, akkor a másikon látszott volna nyoma. Az is igaz, persze, ő nem ment el látleletet vetetni.

Az első főasszony úgy kötötte az ebet a karóhoz, ismétlem, hogy két ember személyes vitájából akarnak politikai ügyet csavarni. A minden lében két kanál sajtónak érdeke, hogy a zavarosban halászók szócsöve legyen. Akkor fogy az újság. Összeült az adott politikai testület, és hivatalosan kinyilvánította, itt nem történt politikai bűntett, valóban két ember személyes vitájáról van csak szó.

Ezt onnan tudja, hogy meghallgatta a maga emberét.

A másikét nem. Elvégre nem nyomozó hatóság.

Nyílt levél az újságban, az egyik város polgármestere is fölszólította a Főasszonyt, mondjon le. Mert a törvény úgy van testre szabva, akit erre a magas polcra szavazattöbbséggel ültettek, székétől csak lemondás útján, vagy bilincsben válhat meg. Leváltani, visszahívni nem lehet. Ugyanaz az érintett viszont majdnem belesírta a közvéleménybe, hogy gyermekes anyaként, sőt tisztes nagyanyaként éri az aljas vád, noha ő olyan ártatlan a dologban, mint a ma született bárány.

Beeeee!

Senki nem számlálja, hány szavazatot lehet ilyen sirámmal szerezni - vagy bukni.

Megegyezésféle született azon a bizonyos pártpolitikai összejövetelen, ha tehát nem politikai esemény történt, hanem emberi konfliktus torkollott néminemű erőszakba, ha történt ilyen egyáltalán, akkor a kényszer alatt összehívott megyei közgyűlésre az érintett frakció tagjai nem mennek el. Minek avatkoznának bele két ember legszemélyesebb ügyeibe?

Meglehet, ez is fölér egy pofonnal.

Szoktam mondani, aki a más gatyáját mossa, lekváros marad annak a keze.

Erre meg azt mondja a másik oldal, fejétől büdösödik a hal. Mivel eleve kétfelé osztódott a közvélemény, annak egyik fele is ezt mondja. Ha az országgyűlésben meg lehet tenni évek óta, rendszeresen, hogy rendes munkaidőben egyszerűen kivonul a munkabíró ellenzék, akkor az országgyűlés fiókintézményének számító közgyűlésből is kivonulhat - bocsánat: be se vonulhat - ugyanannak a pártnak itt éppen nem ellenzéki frakciója. Ahogy a kémikusok föltalálták a pillanatragasztót, a politikusok is föltalálták a pillanatsztrájkot. A honatyák kivonuló csapata kedélyesen elkávézgat addig, amíg bent dolgozik, vagy a száját tépi a maradék patkó. Ugyanezt másolja a fiókfrakció is.

Az újság meg is írja a közgyűlés előtti napon, hogy föltehetően nem lesz közgyűlés. Lehetne, hiszen az elnök hívta össze, de nem lesz határozatképes, ugyanannak az elnöknek az érdekében. A pártfegyelem azt is távolmaradásra készteti, aki most nem ért egyet a határozattal.

Pártbunda?

Bennem már az első híradás után feje tetejére állt a világ. Könyörgöm, ne vessen meg érte senki, én csak a magam eszével tudok gondolkodni, és ezt a tízparancsolat is megengedi, meg az emberi szabadságjogokat kodifikáló törvény is. Személyes jogom lenne tévedni is, de szeretném nagy ívben elkerülni. Mellékalapálhatok magam is a szeg fejének. Ne engem kerülgessen az ördög, inkább megkérdezek valakit.

Kertünkből hazafelé biciklizve szoktam találkozni az éppen kertbe tekerő Lacival. Tudom róla, éveket töltött el ugyanannak a háznak a nagytermében, talán éppen Csongrád megválasztott küldötteként, és egyébként dolgozója volt a megyei apparátusnak is. Az öregátkosban. Joghoz és törvényhez közeli paragrafusrágásban is jártas. Most leintettem:

- Jó kilenc esztendeig majdnem napi vendég voltam abban a házban, de te annál is tovább, és közelebbről is láttál mindent.

- Igaz lehet.

- Tudsz olyan esetről, hogy valamelyik főnök megpofozta volna a másik főnököt?

- Ilyenről nem tudok, és mostanáig elképzelni se tudtam.

- Pedig most megtörtént.

- Miért vagy ennyire biztos benne?

- Olvasom az újságban, mindkettő áldozatnak vallja magát, és csak az egyik állítja, hogy akár a pillanatnyi mosolyszünetet tupírozta volna föl a hitvány sajtó.

- Látod, én nem olvasok újságot, mert szemműtétre várólistán vagyok. Három hónap múlva műtenek. A rádióban viszont én is hallottam.

- A szemed téveszthetne, de a józan eszed azért még maradhat tiszta. El tudod képzelni tűzközeli tapasztalataid alapján, ha az első számú Főasszony kapta volna a pofont - ami lehetett éppen az erőszak más formája is -, nem tenne meg mindent, hogy az őt hivatalos ténykedése közben inzultáló másikat elmozdítsa székéből?

- Körmönfont a logikád, de gyönge hozzá az én fantáziám is. Nem tudom elképzelni. A nagyfülű világ botosispánja vágyhatott ugyan főispáni stallumokra, de nem hiszem, hogy megfordítva, a főispán akart volna alászállni a botosispáni verekedésekig.

- Az újságból úgy tudom, szemtanúk is voltak. Talán az apparátus beosztott dolgozóiból néhányan, és a violencia csúfságos hangjára a kívüliek közül is sokan fölfigyeltek a karzaton. Eddig egyik se állt kötélnek, nem hajlandó elmondani, amit látnia és hallania kellett. El tudod képzelni, szintén a sokéves hivatali tapasztalataid alapján, hogy az ott lévő szemtanúk nem vállalnának tanúságot, ha az őket is zsoldban tartó Főasszony ártalmára történt volna az összecsapás?

- Még nagyobb a csavar. Tehát úgy értsem, azért nem látott és nem hallott senki semmit, mert a kenyerüket féltik?

- Úgy értheted.

- Erősen gyöngül a fantáziám, ezt se tudom elképzelni. Nem akarok túlozni, de megkérdezheted a mindenkori csinovnyikok megmaradt tagjait, és készítheted az aranyszínű egyforintosodat, vagy a szokásos kisebbik Kossuth-díjadat is fölajánlhatod, akkor se akadsz ilyenre.

- Akár összegezhetem is az eddigieket? A mi avatatlan kocaeszünk azt diktálja, erőszak tehát történt, hiszen egybehangzóan mindkettő ezt állítja, csak éppen fordítva.

- Ez eddig stimmel.

- És aki adta, a nagyobbik Főasszony lehetett?

- Ennyire naiv vagy? Te se könyvből tanultad a logikát, meg én se. Azt hiszed, a te logikád meg az én logikám a legjobb logika? A jogállami demokráciában mindig a többség dönt. Jelen esetben a hivatali függőséggel féken tartott többség. A nem beszélő többség. Ha kell, a népszavazás se lehet drága. Több mondanivalóm nincsen. Áldjon Isten!

- Tégedet is.

Fogta magát, eltekert.

Hitvány kupciher lennék, ha nem kérdeztem volna meg azt is, aki évtizedek óta két jogi oskolán neveli a joghallgatókat. Városatyaként is volt széke már. Ő is taglalta az erőszak több lehetséges változatát.

- Pofon a törvénynek?

- Miért éppen a törvénynek?

- Ha a jegyző a törvényesség hű őre, akár a Fabulon a bőre őre, aki a törvény útjáról el akarja téríteni, netán erőszak árán is, az a törvénynek adja a pofont.

- Ha jól következtetek, meg akarod írni?

- Az is előfordulhat.

- Akkor pedig engem ne kérdezz. Olyan dolgok lehetnek a háttérben, amelyek módosíthatják az eddigi véleményeket.

Megint csak fantáziáltam. Mindenesetre elfog az aggodalom. Ha valaki honatyaként azt mondja, hogy keressen egy szöget meg egy kötelet, aki nem úgy gondolkodik, ahogy kell, és kösse föl magát, a másik azt kiabálja bele az államtitkár és a nyilvánosság fülébe a parlament szent helyén, hogy lógni fogsz, a harmadik ciántablettát kínál a nemzeti búskomorságba esett értetlenkedőknek, a negyedik pedig fölpaprikázott hangulatban fölpofozza a törvény emberét, akkor itt nagyon-nagyon sántít a dolog.

Ha volt verekedés egyáltalán.

Legutóbb közös nyilatkozatot olvasott föl a Nagyasszony - a sajátját és a Kisasszonyét -, kijelentvén, se verekedés, se hangoskodás nem történt, és a kint ácsingózók se hallottak semmit. Ha valami kicsi igazság is lenne a közösre sodrott nyilatkozatban, azonnal kiderülne, mindketten hazudtak korábban, amikor azt állították, volt erőszak, és ők az áldozatok. Zavart helyzetekben megesik az ilyesmi. De hogy azt is a legbelül álló tudja legjobban, hogy a kintiek semmit nem hallottak? Vannak még furcsaságok ebben a nagy házban.

Ácsi! Hát a politikai másik oldal? Úgy szokott az lenni, addig senki szóra se nyissa a száját, amíg meg nem nézi, mit tesznek odaát.

Bicegünk a másik lábunkra is. Onnan is a rendőrség, az ügyészség és a bíróság rostálja ki a nem odavalókat. Hatalmas summák úsznak el a markokból.

Mondom, csak fantáziáltam. Talán azt még lehet.

Valamivel még meg kell toldanom. Eddig sok társammal együtt azt hangoztattam, a hatalom el szokta görbíteni az egyenes gerinceket is. Igaz, Veres Péter azt mondta, csak az romlik, ami romlandó. Ki is rostálódik Péter bátyánk is az irodalmi köztudatból. Most hozzá kell tennem, a pillanatnyi hatalomban lévők még nagyobb falatokat álmodnak. Ha nem most, majd a következő menetben.

Közelebb, közelebb a húsos fazékhoz!

Szilaj paripa a politika. Közfölkiáltással, vastapssal, újabban titkos szavazással meg lehet ugyan nyergelni, de előbb-utóbb leveti lovasát. Aztán fölveszi hátára a következő áldozatát. Mivel a nyeregbe ő sincsen bele teremtve, ő is addig karéjozhat rajta, amíg csúfos bukfenc nem lesz a vége.

Fortuna szekere. Kereke egyszer fönn, egyszer lenn.

Igazság? Tiszta demokrácia? Talán majd az is eljön. Egyelőre ott tartunk, ha veszélyes kereszteződésben a piroson megy át az egyik oldal kocsija, azzal védekezik, a tiloson ment át a másik is.

Jelen esetben az derült ki a fejekbe történő tiszta víz töltése közben, közös megegyezéssel, hogy se piros, se tilos még csak nem is volt. Igazítsa helyre a magyar sajtó a saját túlkapásait.

A selyemzsinór ismét el lett küldve. Fojtsa meg vele maga magát mindegyik.

Csak az a pofon, csak azt tudnám feledni! Mindketten vallották, hogy megtörtént. Aztán vissza is vonták.

Ki nem mer ezután kinek a szemébe nézni?

*

Jogállamban az lesz az igazság, amit a bíróság annak mond ki. Sajtópör lett az ügyből, és első fokon az újság nyert. A nagyfülű világ prasnya vicce szerint Juliska is azt mondta mosás közben, amikor Jancsi nemileg inzultálta, hogy van még független királyi magyar bíróság. Megföllebbezték a döntést, és az Ítélőtábla úgy tette ki a pontot az ügy végére, hogy nem bizonyítható az újság egyetlen állítása se, ezért kötelező a helyreigazítás.

A mai napon meg is történt.

Valótlanul állítottuk, hogy egyikük segélykiáltásai kihallatszottak az irodából. Az is valótlan állítás, hogy szobája úgy nézett ki, mint a csatatér, és a székek se álltak a lábukon. Ezzel szemben az felel meg a valóságnak, hogy hivatali munkájuk során egy irat tartalmának szakmai megítélésében különböztek össze. Vitájuk indulatos volt, de egyik fél se ütötte meg a másikat. A törvény asszonya nem fordult kollégáihoz segítségért, segélykiáltásokat nem hallatott. Miközben fölállt, a széke földőlt, minden további tárgy sértetlen maradt.

Igaz, a jog asszonya időközben megvált hivatalától. Szabad akaratából, kényszer nélkül, de ez természetesen az ő belügye. Annyira felhőtlenné lett időközben kettejük kapcsolata, olvashatjuk a helyreigazítással együtt közölt interjúban, hogy karácsonyra kölcsönösen megajándékozták egymást.

Ennél nagyobb bizonyíték nem is kell, hogy a felhőtlen kötődés - és az újság felelőtlen kötözködése - mindenki előtt világos legyen.

Hogy akkor miért mondott le?

Még van szőr a szitában. Bíró szájából jött régen a szó, még mielőtt ítéletet hirdetett volna: igaz, a törvény házára az van kiírva, hogy az IGAZSÁGNAK, valójában a mindenkori JOGNAK áldoznak benne. Amióta az is megesett, hogy két oldalról fúrván az alagutat, a két járat szépen elment egymás mellett, és két oldalról építvén a hidat, az se tudott találkozni egymással, egészen emberi vonatkozásokban harmadik tényezőként szól bele a kártyába a pillanatnyi TÖRVÉNY. Bonyolult dolog nekem ez a szentnek nem mondható hármasság, ráadásul önző is vagyok. Az IGAZSÁGOT szeretem kergetni, a MAGAM IGAZSÁGÁT.

Tanulságom se maradhat el: puszta fantáziálgatással lehet legjobban melléütni a szeg fejének.

Nekem kellene kiegyenesítenem, ha én görbítettem el.

A görbeség azonban nem ott van, ahol legtöbbször keresik. A minden rendszert túlélő kis diktatúrák a gerincek meggörbítői. Ki adta a pofont, és ki kapta? És aki kapta - mindkettő állította, hogy nem adta, de kapta -, miért farolt ki végül a hámból?

A bíróság is hozott anyagból dolgozik, de csak a pontot teszi ki a mondat végére. Magát a mondatot nem ő írja.

A minden lében két kanál irodalom viszont képes kérdőjelet vagy fölkiáltó jelet is kitenni. Elfajzott kisöccsét, az újságírást is ide lehet számítani. Régtől fogva hajkurássza a mindenkori hatalom embereket meggörbítő, minden rendszert túlélő változatát, a másik igazságot, ennélfogva minden hatalom haragszik a szókimondó irodalomra. Az is megkapja tehát a maga pofonjait.

A kiközösítés, kiátkozás, száműzetés, a mindenféle pöcegödörben való pácolgatás szokta megelőzni a Kossuth-díjat is, meg a Nobel-díjat is.

Nem én mondom, csak leírom.

A mindenkori világ ilyen világ.

Nem tehetek róla, még valami eszembe jutott. Máig kísért az iskolai nagy dilemma: miért nem legyintheti meg a tanár a diákját, ha az elviselhetetlenül megérdemli a testi fenyítést? Amikor mi tanultuk a pedagógiát - az öregátkos közepe táján járt akkor a magyar nevelésügy -, a makarenkói pofon szolgáltatta rá a példát. Azt is lehetett úgy is idézni, hogy lám, a nagy nevelő is megbotlott egyszer, beleesett a pedagógia csődjébe, meg úgy is, ha benne van a pedagógia a csődben, onnan valahogy ki kell húznunk. Ha egy jól irányzott pofon az ára, ám legyen. Ebben már benne van akár a bibliamagyarázók szofisztikája is: így is lehet értelmezni, meg úgy is.

Mi lett ebből is? Most már a tanárt veri a diák! Videofölvétellel kísérve.

Tudjuk, akik már éltünk akkor is, az iskolai testi fenyítésnek fokozatai voltak. A körmös, a tenyeres, a pofon, a fülhúzás - pajeszcibálással -, a padrahúzás (máshol fenekesnek mondták), és ennek is volt súlyosabb fajtája, a meztelen fenékre verés.

Lehet, hogy ennek az emléke kering még mindig közöttünk? Ezt akarja valaki átültetni nemcsak fölnőttek közé, de fölnőtt főméltóságok körébe is? Akár úgy is lehetne értelmezni, ha csődben van a magyar közigazgatás, valahogy ki kell húzni belőle?

Meredek a logika, el lehet csúszni rajta.

 

A nagyidai romák

Fáj nekem, hogy megint rájár a rúd a cigányokra. Meg a pedagógusokra. Meg az újságírókra. Meg mindenkire, aki szóra nyitja a száját.

Ember embernek lett a farkasa megint.

A cigányokra azért jár rá, mert még mindig cigányok. A pedagógusokra azért, mert közülük egy-egy kifogy a kötelező béketűrésről, és elkezdi cigánynak nevezni a cigányt. Kibeszélheti a lelkét, intheti a jóra, az az egy-két - netán túlkoros - kölök minden igyekezetét áthúzza. Örül a lehetőségnek, hogy végre kibeszélheti magából keserveit. Meg nem büntetheti, mert a mai világban az is a káros megkülönböztetés kézzel fogható jele, még csak sarokba se állíthatja, ki se küldheti, de kötelessége elviselni, hogy belőle is bohócot csinál. Netán megveri. Vagy ő, vagy a retyerutyája. A törvény is a másikat védi, az ombudsman is, meg a cigányönkormányzat helyi képviselője is. Tessék zsákba kötve táncolni! Akár az egész osztály kárára is.

Ha följajdul, netán mellé áll a társadalom jelentős része, azonnal jön az ellenbélyeg: cigányozunk? Már megint cigányozunk?

Majd a többi gyerek beírja nyolcvan év múlva az önéletrajzába, azért nem jutottam oda, ahová juthattam volna, mert az iskola nem tudott lépést tartani a követelményekkel. Féken tartotta a Jancsi, meg a Józsi.

Az újságíróra két oldalról jár rá a rúd: akkor is, ha megírja, meg akkor is, ha nem. És ismétlem, mindenkire, aki szóra nyitja a száját.

Mert ma a nagyszájúaké akar lenni a bulvár világ.

Történt, vagy nem történt, nem tudom, mert csak az újságunkban olvasom, hogy azokban az iskolákban, amelyikbe a többségében cigányosztályok egészséges - bár túlontúl kései - szétrobbantásával cigánygyerekeket is telepítettek, egynémely tanárok, akiknek egyébként egyengetniük kellene beilleszkedésüket, internetes honlapjaikon elkezdték lecigányozni őket. Meg mindenféle ordenáré szavakkal becsmérelték egységesen.

Mondom én, mint kezdetektől tanárnak készülő vénember, elég hatökrök voltak, ha abban bíztak, hogy amit a világ kéményébe belekiabálnak, az nem hallatszik ki onnan. Mintha a gyóntatószékbe szerelnének mikrofont, és a csöndes gyónást hatalmas bömböldék erősítői vinnék ki a Széchenyi térre. Bele az oktatási csoport vezetőjének a fülébe. Aki, szegény, mi mást tehetne, elrendeli az ügy kivizsgálását.

És én, a földnek szegény férge, nem félek, hogy belém is belém kötnek?

Félek bizony, hogyne félnék. Mert az emberi butaság határtalanabb az óceánnál is. Azért szólok, mert félek. Leginkább attól, hogy mi lesz ezzel a nemzedékkel.

Miért akarom akkor magamra venni mások összepöttyözött gatyáját? Kényes vagyok, nem akarom, sőt kimosni se szándékozom. Kádenciám van rá: aki a más összekent gatyáját mossa, lekváros marad a keze.

Mentségemre szolgálhatna, hogy a tőlem telhető legemberségesebb könyvet írtam az egyik nevelőintézetről, amelyik főleg a család melegétől megfosztott cigánygyerekek emberhez méltó életét készítené elő. Avval kezdtem, hogy visszaidéztem a majdnem ötven évvel ezelőtt megfogamzott szándékunkat Bélával. Amikor a dorozsmai cigányputriban jártunk, azonnal kivirágzott bennünk a gondolat: rajtuk segíteni emberi kötelesség, de csak úgy lehet, ha ugyanúgy ugyanarra tanítjuk őket, mint az összes többi gyereket. Hogy rájuk is vonatkozzon: legyen minden magyar utód különb ember, mint apja volt! És ha törik, ha szakad, a tisztességes pedagógia eszközeivel emeljünk védelmükre gátat, hogy semmiféle áradás el ne moshassa jövőjüket. Megállapodtunk, hogy könyvet hozunk össze róluk. Béla írja a szöveget, mert arra ő a legalkalmasabb, én meg a fényképeket - a szomorú tények égi mását - szolgáltatom hozzá. Másnap Béla bement a párt megyei bizottságára, és ott az illetékes elvtársnak - osztályvezetőnek - elmondta, hogy mire jutottunk. "És aztán a pofánkba akarjátok vágni, mi?" - ez volt a válasz. Jámborabb lélek volt annál Béla is, meg talán én is, hogy ilyesmi akárcsak meg is fordult volna a fejünkben, de tény, abból a könyvből ötven esztendő múltán se lett semmi.

Számítsa ki, akinek andungja van hozzá, ha megszülethetett volna a könyvünk, és a benne foglaltakat akár évenkint csak egy ember is a szívére vette volna, a kegyetlenül szomorú és sötét valóságból hányan vergődtek volna napfényre, miközben unokáik unokái is mások lehettek volna. És a személyes példa gyűrűző hatását is tessék ide venni. Engem tehát csak az akarjon kioktatni heccpolitikai megfontolásból, aki legalább ennyit szeretett volna megtenni.

Ez volt a könyv elején, a végén pedig ez: átok ül ezen a nemzedéken még mindig.

Jámborságom azóta sokszorosára nőtt. Ezért teljes naivságomban azt ajánlom a velem azonos követ fújó magyartanároknak, mégse írják át a legmagyarabb költőnek tartott Arany János csúfondáros eposzának címét, és ne legyen belőle: A nagyidai romák. A cigány szó se égesse önmagában a bőrét sokaknak még. A Száztagú cigányzenekar se legyen Száztagú romazenekar, roma prímással, roma bőgőssel, roma cimbalmossal, roma kontrással, mert rosszul hangzik. És a csupasz szájú Szűcs György gazda csúfondáros lóvá tevésének elkövetőit se írjuk át megtévedt romákra A bajuszban, szintén Arany Jánosunk vélelmezett megbotlásának korrigálásaként, nehogy fölszisszenjen valaki is a minden költői indulattól mentesített generációból, érdekvédelemért kiáltozva. Akár cigányul, akár magyarul.

Aki erre fanyalodna, úgy járna, mint a szobrász az átköltött idézettel. Nem tetszett neki a csecsszopó, átírta csecsemőre. Fölháborodott a fél ország, kénytelen volt levakarni az egészet.

Arany Jánost mégse vakarjuk le.

Észre kellene vennem, hogy alaposan összekeverem a fazont a szezonnal. Újságíró is voltam, és az újság is belekeveredett a dologba. Úgy írta meg, hogy sokakat késztetett ellenvélemény nyilvánítására. Hetekig jöttek a kontrák a szerkesztőségbe. Elmarasztalta a tanárokat, anélkül, hogy valaha is tanított volna. Kegyetlen eseteket tudnak produkálni a neveletlen gyerekek, mondom én, és a neveletlen tanárok is. Hát még a neveletlen újságírók. Fehér Kálmán szokta mondani, nem igaz, hogy az újságíró hülyébb mint az átlag. De kibeszéli.

Most akkor a tanárokkal tartok, vagy újságíró kollégáimmal? Kettős kötődésemet akarom ronggyá tépni? Engem ver, aki tanárt ver, és engem szapul, aki az újságírót szidja. Mindig a sarokba szorított kisebbségek pártján álltam.

Nem a színeimet akarom váltogatni, mint a kaméleon, de ide is, oda is tudok pöntyögni most is. Többször szóltam már az iskolaügy legnagyobb gondjáról, arról, hogy a legrosszabb fizetések következtében egyre inkább olyanok kerültek a pályára, akik nem oda valók. Ismerős még a kontraszelekció? Elrágódtam ezen már elégszer, így is sokszor keveredem ismétlésekbe, most tehát nem folytatom. Szőrmentében se tudnám védeni azokat, akik a jövő nemzedékébe plántálják bele hozzá nem értésüket.

Az újságírásról is elnyögögettem már véleményemet, és nem mindig mennyekbe vezetően. Ez a pálya legjobban tudja produkálni az idétlenségeket, ráadásul erősen kihangosítva. Fél mondattal ezreket lehet kitódítani az utcára, és fél mondattal be lehet ülni a vádlottak padjára is. Szeretem azt mondani, előbb forgassa meg magát mindenki az élet zavarosában, mielőtt tisztán akar látni - és írni -, de ezt leginkább azért mondom, mert magam ezt próbáltam. Mit tegyen az a valaki, aki a betű bűvöletében áhítozik sikerekre, és fölkínálja neki a történelem, hogy bele is vágjon, lelket formáló tapasztalatok nélkül? Utasítsa vissza? Lehet, hogy egyszer kínálnak neki csak érvényesülési lehetőséget. És nem is tudja, mert honnan is tudhatná, hogy a tapasztalatnál jobb tanítómester nem létezik.

Abból fakad a tisztesség.

És ebbe szól most bele a mai sajtóvilág átkozott "szentháromsága", a bugyi, krimi, botrány, mint manipulált közigény. Aki erre van érzékenyítve, ebben vétkezik. Meg az is, aki hozzágyöngülni kénytelen. Mostani lózungjainkkal mindenáron föl akarjuk számolni a kisebbségek hátrányait, és aki ez ellen a legkisebbet is vét, azt pellengérre állítja a sajtó. Huszonötöt kap meztelen alfelére a deresen a tanár, körmöst kap, vagy sarokba térdepeltetjük, noha az indokolatlan megszégyenítés a legártalmasabb minden a pályán.

Leginkább akkor, ha vétlent talál el.

És mit tesz az a gyerek, akinek védhetetlen védelmében rántja ki szablyáját az újság? Mert valakire mindig ki kell rántania. Vagy észre se veszi, vagy az Isten se állítja meg. Majd találkozunk vele a vádlottak padján, és azt is megírjuk.

Vallom és hangoztatom, minden közüzemi szakmának alaptétele kellene lennie, amit az orvosok ősi esküjükbe is bele foglaltak: "ne ártson"! Fájlalnám, ha az válna általánossá, ártani ha nem is gyönyörűség, de előfizetőket hozhat.

Még van egy bocskorszíjam, amit ide is ide kell fűznöm. Amikor annak a bizonyos nevelőintézetnek az ünnepségén könyvem révén meg is szólalhattam, azt is mondtam, a minimum ötvenéves mulasztásaink következményének érzem, hogy összerándul szívem-lelkem - és minden idegszálam -, amikor csoportos erőszakról hallok híreket. Az első mondatok után biztosra veszem, handabandázó, erőszakos cigányok vannak a dologban, a maguk törvényei szerint.

A tanári felelősség és az újságírói tisztesség mondatta velem - és mondatja most is! -, ezt a járványt meg lehet, és meg is kell állítanunk.

Kellene!

Meg az igazi járványokat is. A vérhast, meg a sárgaságot. Kutya, macska, disznó a tömegszálláson, árnyékszék sincsen sok helyen, nem győzik oltani az ottaniakat.

Azóta szaporodnak a példák. A szellemi szegénység riasztó esetei is. Ha az óvónő meri szóvá tenni, ha a kezeire bízott kis cigánycsemete késve érkezik, elesik a reggeli kiegészítésektől is, meg a szellemi előrelépésből is. Mi lesz ebből? Bemegy az egész romafamília, és fölpofozza. Mert megkülönbözteti. És tanárt vertek agyon Olaszliszkán is.

Mekkora bumeráng ez, Istenem!

Ezt is magunknak főztük.

Hatalmas kásahegyen kell átrágnunk magunkat. A falat két oldalról, de együtt kell bontanunk. Nem robbantásokkal, ahogy az "alkaidák" erőltetik, belevonva palesztinokat és kurdokat is, nem is rohammal, ahogy a Berlini Falat sikerült. Ez a fal a lelkekben van, emberekből áll. Keményebb, mint a beton. És törékenyebb a galambtojásnál is.

Sürget az idő, jobban, mint valaha, de a higgadt türelem elengedhetetlen. Bölcsesség, tisztesség kell hozzá. Annyi, amennyi mindkét oldalon egyáltalán lehet. Óvoda, iskola, szakma és egyetem. És munka, munka, munka, mindenokvetetlen. Nem holnap, de már tegnap is késő.

Aki már lépni tud, azonnal segítsen!

 

A nyalka házmester

Korán reggel hív telefonon Sándor. Bocsánatot is kér érte: remélem, nem én ébresztettelek föl! Mondom neki, hajnali négykor már fönn voltam, és azóta egyfolytában arra várok, majd csak fölhívsz.

Érti, hogy ennek csak fele igaz. Korán szoktam ébredni úgy, hogy utána már visszaaludni se tudok.

- Olvastad az újságot?

- Melyiket?

- A tiéteket. Azt írja, a Zsiga unokája, bizonyos médiaszakos hallgató mondja, hogy az ő nagyapja villamosára tüzet nyitottak az oroszok ötvenhatban, amikor jött le a hídról. A villamos masinisztája volt. Azonnal visszafordult a szerelvényével. Akkor még olyan villamosok jártak, hogy elöl is, meg hátul is vezethették. Te itt maradtál Szegeden. Tudsz a lövésekről?

- Csak a Takaréktár utcai sortűzről tudok. Az oroszoknak ahhoz is csak annyi közük volt, hogy ellenük is tüntetett a város.

- Tudnád, ha tüzet nyitottak volna a villamosra?

- Tudnom kellene, ha lett volna.

- Én meg azt is tudom, hogy később ez a Zsiga volt a szövetkezeti házunk házmestere. A mienk volt az első szövetkezeti a városban. Te is laktál szövetkezeti házban, vagy talán most is abban laktok, én viszont igazgatósági tag is voltam. Mindent tudtam, ami lényeges történt. Mi fizettünk a lakásunkért harmincvalahány esztendőkön át, de a házmesterünk ingyen lakott benne. Mi álltuk az övét is. Mondhatnám, bizalmi állás volt ez akkoriban. Föntről kaptuk, gallérjánál fogva helyezték ránk. A lakónyilvántartást is ő vezette.

- Értelek, de ez miért hajnalok hajnalán jutott eszedbe?

- A mi házmesterünk, akinek most unokája tollba mondta emlékezetét, minden sátoros ünnepünkön magára öltötte nyalka munkásőr-gúnyáját, és szolgálatba vonult.

- Sokan megtették ezt akkoriban.

- Nem érted? Egyszer majdnem áldozata lett a mondvacsinált orosz támadásnak, mert akkor ez kellett a hírben maradáshoz, aztán munkásőrként dalolta a himnuszukat. Amiben, emlékezhetsz még rá, neki is két élete volt. Egyiket a Pártnak adta, másikat a párja kapta. Miért nem írod meg az újságban?

- Annyira kívül vagyok már, disznóság lenne belekötnöm utódaimba.

- Akkor mit ajánlasz?

- Hívd föl az újságot, és nekik mondd el.

Megmondtam a telefonszámot. Persze, előbb elő kellett keresnem egy lapot, az impresszumából néztem ki. A telefonálás után temetésre mentünk, aztán a dóm altemplomában tisztelegtünk feleségem édesapja emléke előtt. Ketten voltunk csak, egy kicsit körül is néztünk ebben az alvilági temetőben. Akiknek itt nyugosznak a hamvai, a maradékok reményei szerint talpon állva mentek föl Szent Péter kapujába. Sok ismerős nevet találtunk. Olyanokat is, akik még nem nyugszanak, de majdani helyüket lefoglalták. Délután a kertben beragasztottam kétkerekű járgányom gumiját, mert a hitvány üvegtörők leginkább a mi bosszantásunkra szórják tele üvegtarhonyával a bicikliutakat, este lett, mire végeztem. Már összes lámpámat bekapcsolva tekertem, a víztoronynál Sándort láttam hazafelé menni. Megállt, amikor rászóltam, én meg leszálltam.

- Újdonságot mondok. Akár ráadás is lehet.

- Éspedig?

- A te nyalka munkásőröd hamvai az altemplomban várják a föltámadást. Délben láttam.

- Nem igaz!!! Én már egyébként ezen se csodálkozom. Megtért lelke az úrhoz, és ügyeltek rá, a teste is közel legyen hozzá.

- Te nem csodálkozol, én meg mindent értek. Ezrek és tízezrek sütögetik ötvenhat tüzénél a maguk pecsenyéjét. Mindenki a magáét. Aki valóban benne volt, maholnap meg se mer nyikkanni, akkora a tülekedés. Csak gondolj bele. Volt valaki, aki mindig szerette fontos embernek tudni magát. Aki mindenkor szeretett élenjáró elöljáró lenni. Akkor is, amikor a villamos vezérállásában dolgozott, és valóban átjárt a hídon Újszegedre, meg vissza. Akár valami tűzharcba is gabalyodhatott volna. Ha ott is lett volna tűzharc. Tudok olyan emberről, aki le is írta, hogy emberláncot alkotva állták el ugyancsak a hídfőnél az orosz tankok útját. Föstőt is talált hozzá, aki meg is festette a jelenetet. Amikor már térdére foghatta legkedvesebb onokáját a te nyalka házmestered, el is mesélhette neki. Olyan szép mese volt, és a jó unoka mindent elhisz. Kivirágzott benne a hős nagyapó emléke, a zubbonyáról hiányzó címeres gombbal együtt, és most el is mondta az újságírónak. Médiaszakos az illető, jó, hogy családjában is fölfedezte a szenzációt. Annál hitelesebb. A munkásőrségről éppen akkor nem mesélt a nagypapa, pedig éppen azért léphetett be abba szerzetbe, mert oda is fontos emberek kellettek. Biztosan megbánta minden rosszaságát, talán pap is föloldozta, mielőtt itt hagyta volna az árnyékvilágot, így a maradék képzetei szerint a mennyek országába is bejuthatott. Mert ott is bérelt helye lehet a nagyon-nagyon fontos elöljárónak.

Sándor ingatta a fejét. Egy kérdésem még volt:

- Sikerült beszélned az újsággal?

- Fölhívtam, de azt mondta a telefonos, ma szabadnaposak az újságírók, majd a jövő héten keressem őket.

- Na, még van időd. Addig nézd meg, villog-e hátul a lámpám. Most szereltem.

- Tisztességesen villog!

- Baj akkor nem lehet.

*

Megemlítettem az írás közzétevőjének Sándor észrevételeit. Azt mondta, sajnálja, de így kapta a múzeumból, azért így tette közzé.

 

Ötvenhatos babonák

Mi még ilyen választékos mondatban tanultuk hittanból: az a babona, ha valamely tárgynak vagy személynek olyan képességeket tulajdonítunk, aminőt Isten annak nem adott. Seregestől támadnak egyfolytában olyan tudósítások ötvenhatról is, amelyek leginkább ide sorolhatók be: aminőt Isten annak nem adott.

Vagy nem úgy adta.

Tizenhat évvel ezelőtt, 1992. október 22-én közöltem a Délmagyarországban az 56-ban Szegeden történtek első napjának eseményeit úgy, ahogy az én emlékezetemben rögzültek. Decemberig Szegeden maradtam, majdnem minden jelentős eseménynél ott voltam. Az volt a szándékom, minden évben lépek előre egy napot, és tizenhárom esztendő alatt el is jutok a végéig, de mindjárt az elsőnél megtorpantam. Eleitől fogva vallottam, mindenkinek megvan a maga ötvenhatja, ahányan benne voltunk, mind más-más árnyalatát látta - és látja ma is -, de arra nem gondoltam, hogy azonnal belever valaki a sárga földbe. Pedig csak annyi bűnömet rótta föl, hogy azt írtam, a mi csapatunk a Börtön előtt elhaladva egy utcával hamarabb kanyarodtunk a Kendergyár kapujához, ők pedig a Rigó utca felől vonultak oda. Talán nem kell ismételnem, már kifelé menet találkoztunk egy teherautónyi ávós katonával, de az ő kocsijukat könnyűszerrel sikerült visszatolnunk vagy a Pacsirta utcába, vagy a Föltámadásba. A Kendergyár előtt már várt bennünket a hatalom, egy részeg katona lődözni kezdett ránk, föltehetően vaktölténnyel, és Szeged egyetlen tűzoltófecskendője szórta ránk a vizet. Mi pedig hősiesen elfutottunk.

Megdöbbentem a mocskolódás olvastán. Mintha anyagyilkos lettem volna! Ha ez az egyébként természetes többes látás - már két ember is másként látja ugyanazt - ekkora ellenségeskedést vált ki valakiből, akkor nem szabad folytatnom. (Mostanában leginkább az internetes változatunk Fórumában találkozhatunk hasonló pocskondiázásokat. Gondolom, most is lesznek ilyenek is.)

Azóta tovább szaporodott a sohasem volt hősök száma. Még inkább nincsen kedvem visszaemlékezéseimmel se közibük keveredni. Szíves engedelmükkel viszont ide idézem azt a rendőrségi jelentést, amelyet a Történeti Hivataltól kaptam "besúgványaim" között. Azt hiszem, a hivatalos szájíz szerinti összegezésnek vehetjük.

*

Csongrád megyei Rendőrfőkapitányság                                                                                          Szigorúan titkos!
Politikai Nyomozó Osztálya

Tárgy: Összefoglaló az egyetemi vonalról


ÖSSZEFOGLALÓ


I.
AZ EGYETEMEK TEVÉKENYSÉGE AZ OKTÓBERI ESEMÉNYEK ELŐKÉSZÍTÉSÉBEN

Az ellenforradalmi akciók jelentős tömeg erejét az ifjúság különböző csoportja, s elsősorban az egyetemi ifjúság képezte.

Az októberi események eszmei előkészítésében szerepe volt a szegedi egyetemeknek is, hisz innen indult ki a MEFESZ gondolata, de amint (kitörölt név) III. éves bölcsész elmondja, már az 1954/55-ös tanévben is tapasztalható volt egy-két olyan jelenség, amely az októberi események szerves előzményének tekinthető.

Ilyen volt pld. a már ebben az időben egyre nagyobb tért hódító nacionalista hangulat:

Egyes marxista szemináriumokon viták folytak a trianoni határ, Erdély visszacsatolásának kérdéséről. Beszéltek a Csehszlovákiában és Romániában élő magyar nemzeti kisebbség állítólagos elnyomásáról, stb.

Az egyetemen szervezett kérdezz-felelek esteken felvetették az uránérc problémát is. (Igaz-e, hogy a Mecsekben szovjet bányászok a Szovjetuniónak bányásszák a magyar uránércet?)

Később az október 23-i izzó hangulat megteremtéséhez nagymértékben hozzájárult az október 6-i Rajk-temetés. - Ez a kérdés már régebbi idő óta foglalkoztatta az embereket, s a feszültséget növelte az ünnepélyes temetés, az ezzel kapcsolatos sajtókampány, mely a "vétkes vezetők"-kel szemben mindinkább előretolta Nagy Imrét.

Az egyetemi hallgatók körében fokozott érdeklődés volt tapasztalható a politikai események, elsősorban a belpolitikai események irányában. Az órák letelte után csoportokba verődve beszélték meg a felvetődött kérdéseket, vitatkoztak azok felett.

1./ A MEFESZ kialakulása

A kibontakozást elősegítette, hogy október 13-án Alexa Helmut 2. éves jogász hallgató levelet kapott a budapesti bölcsész karon tanuló Román Károly nevű volt iskolatársától, melyhez mellékelve volt egy - egyoldalas, géppel írt - felhívás, amely az orosz nyelvű oktatás elleni sztrájkra hívta fel a hallgatókat, a "Budapesti Bölcsészek" aláírással, október 1-i keltezéssel.

A felhívás foglalkozott azzal, hogy a budapestiek a sztrájkot már megkezdték, és szolidaritásra hívták fel a szegedieket.

Alexa Helmut a levéllel nyomban felkereste a bölcsészkaron Görög Józsefet - az akkori DISZ-titkárt -, s azzal adta át a felhívást, hogy helyes lenne csatlakozni. Görög ezt elutasította, miután Lejtényihez fordult vele, aki egyetértett a felhívással, sőt ezen keresztül eljutott egy diákszervezet megalakításának gondolatáig.

Tervét október 14-én közölte Kiss Tamással, azzal a megjegyzéssel, hogy erről már több hallgatóval beszélt, akik támogatásukat ajánlották fel. A szervezet egy egyetemisták érdekvédelmi szerve lenne, melynek feladata: a hallgatók tanulmányi és szociális problémáinak megoldása.

Kiss Tamás szintén helyeselte a tervet, és felajánlotta támogatását.

Október 15-én már 10-15 fős csoportban - az egyetemi diák club helyiségében - megbeszélték az érdekvédelmi szerv létrehozásának kérdését, azt, hogy karonként 2-3 főt jelölnek, akik a másnap tartandó gyűlésen már részt vesznek.

Október 16-án reggel az egyetemen már minden terem ajtaján volt egy gépelt felhívás, amely

1./ Követelte a DISZ helyébe egy önálló diákszövetség megalakítását,

2./ s legelső célkitűzésének megvalósítását, mely az orosz nyelv kötelező tanulásának eltörlése volt. /Az orosz nyelvoktatást a Szovjetunió nagyhatalmi sovinizmusának megnyilvánulásaként emlegette a felhívás./ A követelés kivívása érdekében diáksztrájkot hirdettek, s a pestiekre hivatkoztak a felhívás készítői, azzal, hogy azok már október 6-án Rajk temetéséről hazamenet tüntettek már ezért.

A felhívás meglepő volt, de általában tetszést aratott. Az első gyűlést aznap meg is tartották, melyen minden kar 3 tagú küldöttséggel képviseltette magát. A gyűlésen Lejtényi András elnökölt. Az elnökség tagja volt még: Vezényi Pál, Székely László, Tóth Imre, Kiss Tamás, Abrudbányai Iván.

A megnyitó olyan - politikamentes - diák-szervezet féleség megalakításáról tárgyalt, mely kizárólag a diákság érdekvédelmével foglalkozna. Két részből állt:

a./ Szervezeti szabályzat tervezetének ismertetése. Ezt vita követte, melynek lényege az volt, hogy kinek irányítása alatt álljon a létesítendő szervezet. Szavazás alapján a többség a párt irányítása mellett foglalt állást.

b./ Programtervezet ismertetése. Melyet szintén vita követett, melynek során Karácsonyi Béla, országgyűlési képviselő is állást foglalt, az orosz nyelvoktatás kérdésével kapcsolatban elmondta, hogy nem tartja helytelennek, de ne úgy fogalmazza meg ezt a gyűlés, hogy az orosz nyelv eltörléséről, hanem úgy, hogy általában az idegen nyelvek fakultatívvá tételéről legyen szó.

- Erre olyan megnyilvánulások hangzottak el, hogy nem akarnak kertelni, éppen a szovjet sovinizmus elleni tüntetésről van szó, - s ezzel eljutott a "politikamentes" szervezet a politikához, s ettől kezdve a gyűlés hangja egyre rosszabb lett. Horváth Dezső felszólalásában pl. már új országgyűlési választásokat követelt, mondván, hogy a jelenlegi képviselők mindenféle jobbra-balra-fordulatokat megszavaztak, nem következetesek. Halász György 4. éves orvostanhallgató pedig a szovjet csapatok kivonulását követelte.

Putnik Tivadar 4. éves bölcsész pedig politikai követeléseket olvasott fel, hogy az azokat tartalmazó papír honnan származott, még nincs tisztázva. A követelések egyre zavarosabbak, szélsőségesebbek lettek - felmerült például Magyarország semlegességének kérdése is, egyesek még az országhatár megszűntetésének problémáját is felvetették.

A vita után az alábbi programtervezetet fogadták el:

1./ Március 15-e és október 6-a nemzeti ünnep legyen.

2./ Kossuth címer

3./ Az uránérc feldolgozása magyar legyen.

A program elfogadása után elhatározták, hogy azt október 20-án az ifjúság elé viszik a nagygyűlésen.

*

Ennyit tartalmaz a Történeti Hivataltól kapott egyik irat. Abból, hogy az elején az I. szerepel, következtetni lehet, hogy volt II. sőt esetleg III. is. A dátumozás hiánya is erre utal.

Érdekes számomra, hogy azt a III. éves bölcsészt "anonimizálták", aki elmondta - besúgta - az elejét, de a későbbi neveket nem. Egyébként van stíluskritika is a világon, és évfolyamtársaimat is ismertem, nem nehéz kitalálnom, ki lehetett.

Szerepel az iratban Görög József is. Évfolyamtársunk volt ő is. Jót nem tudnék mondani róla, rosszat pedig nem akarok. Úgy hírlik, meghalt már. A kor embere volt, de gyatra emlékezetem szerint DISZ-titkár nem.

Említi Putnik Tivadart is. Az egyetemre visszavett társunk volt. Más jelentésekben Putnoki néven jön elő. Kóbor hírek szerint a forradalom leverése után újszentiváni családi kapcsolatai révén lovas kocsival lépte át a zöld határt. Sok-sok évvel később haláláról értesültem.

Fontos dolognak tartom, hogy a jelentés készítője szerint az egész ötvenhat a Marxizmus-Leninizmus szemináriumairól indult volna el. Való igaz, a Borsányi György által vezetett szemináriumainkon heves vitákban ostoroztuk Rákosi Mátyást is, és az az állítólagos amerikai ajánlat is szóba került, hogy uránércünkért az egész úthálózatunkat korszerűsítették volna.

Igyekezett a besúgónk pontos lenni. Azt mondja, már az 1954/55-ös tanévben is tapasztalható volt egy-két olyan jelenség, amely az októberi események szerves előzményének tekinthető. Neki erre az időszakra volt rálátása, hiszen akkor kezdtük az egyetemet. Kimondott szerencsénk, hogy a világ nem akkor teremtődött meg.

 

A lakodalmas klasszikusok

Dúl megint az osztályharc a magyar rónán. Egyre-másra olvashatunk olyan tervezetekről és megvalósult átírásokról - például a Carmen "feszessé" timsózásáról -, amelyek a mai ifjúság renyheségének ellensúlyozására készülnének, vagy meg is születtek. Bocsánat, máris rosszul mondom. Nem ellensúlyozni akarják a renyheséget, hanem tudomásul venni. Építeni rá, lehetőleg dupla tornyot. Lazuljatok csak el nyugodtan, kedves gyermekeim, majd mi hozzátok igazítjuk a némi szellemi erőfeszítést követelő nagy műveket! Nehogy nyikorogni kezdjen kemény fejetekben az a picinyke velő, mint a kenetlen kerék. A széltől is óvunk benneteket.

Nem akarom agyondicsérni a szándékokat és kész termékeket, de az én hátamon föláll a szőr már a hír puszta hallatán is. Igaz, Madách Imre kérésének engedve, némi nyűglődés után Arany János is alaposan belenyúlt Az ember tragédiájába, és ettől még jobb lett, sőt Illyés Gyula is beleigazított a Bánk bánba - bár őt nem kérhette föl erre Katona József -, és Lagzi Lajcsi sorozatban énekelte át népdalainkat az ő lakodalmas taktusaira. (Ezt a hármat semmiképpen nem akarom egy szintre emelni.) Ha innen indulnánk ki, azonnal kimondhatnánk, szabad a vásár, és a klasszikusok kizárólag azért születtek, hogy az utókor a leporolás álcájával silányítsa azokat, de aki ritkán szikrázó tehetségét vagy bukdácsoló félműveltségét akarja "megmentésükre" áldozni, vagy csak viszketegségét dörgöli hozzájuk, azt csak sajnálni tudom.

Ahogy sajnálom azt a nagynak mondott szobrászunkat is, aki Radnótinál nagyobbnak hiszi magát, nagy művén tehát a csecsszopót csecsemőre faragta át. Mert neki az nem tetszik. Ennél kisstílübb már nem is lehet a nagy ember. Semmi botránynak nem szoktam örülni, azért a fölhajtásért viszont lelkesedem, hogy a közakaratot szimbolizáló sajtóbotrány végül lekapartatta.

És mit tesznek a dramaturgok szinte minden színdarab deszkára állításánál? Arany Jánosunk keze melegét kiérezni a Tragédia olvastán, de talán egyszer se esett meg, hogy a teljes szöveget hallhattuk volna akármelyik színpadról. Átszabdalási erőszak áldozata lesz minden alkalommal, a kötelező alázatból gyalázat lesz.

Egyetlen hanggal, egyetlen betűvel kell csak megtoldanunk a szót.

Garázdaságuk határtalan.

Karcsi nevét nem először írom le, többször segített már mindenféle bolondságom evilági érkezésében. Most két csemegével lepett meg, mindkettőt a pesti metróban kapta le sétálós telefonjával. (Emlegettem már, hithű emberek régente azt vallották, ha az Isten akarja, a kapanyél is elsül. Eljutottunk oda a technika áldásával, a telefon is elsül.) Ideadta délelőtt, papirosra kinyomtatva, hazaérvén azonnal kitettem kezebeli iszákomból, hogy el ne feledkezzem róla, de amikor nekiveselkedtem volna, nehogy kialudjam a mérgemet, se égen, se földön nem találtam. Eddig erősen bíztam a Ginkgo biloba levelének agyfrissítő teájában, azt hiszem, megint főznöm kellene egy adaggal. Kukacpostán kértem Karcsit, küldené el, és percek múltán meg is érkezett. Többet is küldött, hogy kedvemre válogathassak, most csak az utolsó kettőt hozom ide, hogy ne csupán az tanuljon belőle, aki a metróban utazgat.

Hová merűlt el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idők setét virága,
Vagy csak a front hatása ez?

Na, ártatlan Vörösmartynk, te is a Nescafé Classic reklámáldozata lettél kocaköltőnk ármánykodása révén. És nem támad senki, aki levakartassa onnan az elzápult kakukktojást.

Másik szentünk, Arany János is visszakapta a Madáchnak nyújtott kölcsönt, a lehető legidétlenebb változatban. Tessék csak olvasni:

Majd az édes álom pillangó képében
Elvetődött arra tarka köntösében.
De nem mert a szemére szállni még sokáig,
Az Oktogontól egész a Blaháig.

Kiköpött aranyos. Szegény-szegény Arany János! Jó Toldi Miklós is belesántult.

Hogyan is mondta a költő megbecsületlenségét firtató, pesszimisztikus hajlandóságokkal is megáldott József Attila? Neve, ha van, csak áruvédjegy, / mint akármely mosóporé.

Ide már majdnem száz éve eljutottunk. A Nescafé akkor még nem volt föltalálva.

Állj meg, Vendel, szoktam ilyenkor mondani, és mondom most is, kevésbé borúlátóan. És aki csak játékból ficamít ki akármit? Vagy irigységből? Vagy éppen csak bizonyítani akarja, ő is tud úgy tenni, mint a másik? Hányszor eshetett már bele a kelepcébe Vörösmarty Mihály? Mondjuk, a Szózattal! Arany János is fente rajta a fogát, emlékezhetünk rá. Klasszikus a klasszikuson. Első két sorát ide teszem:

Hasadnak rendületlenűl
    Légy híve, ó magyar!

Még csak azt se lehet mondani, hogy ezt a töredékét ifjonti elhamarkodottságában követte el. Dátum szerint 1880 körül született a nagy ferdítés, és holt hamvába azonnal, mert be se fejezte. Nyaktekerészeti - szótekergető - kedvében pedig az egész versezeten - második himnuszunkon - végig akart menni, de idejében félre tette. És gyönyörű trilógiájával mit cselekedett az ugyancsak klasszikusok hada az utókorban? Átköltötte az első részét, prasnya Toldi lett belőle. Már kezdő két során úgy elpirulok, nem is merem ide idézni.

Hadd hozzam egy pillanatra az öregátkos sarkalatos tételének saját kútfejemből való átszabását. Megismétlem: átszabtam valamit magam is. Ha a ficamos irodalom hatol be a félművelt kalahüttyösök tömegébe, az is anyagi erővé válik. Valakinek.

Olvastatja velem Karcsi az egyik újságban, mi vár még némely klasszikusokra. Újabb rövidített regények vannak előkészületben. Victor Hugo: A nyomorultak, Mikszáth Kálmán: Szent Péter esernyője. A távolabbi tervekről meg annyit szivárogtattak ki, hogy hamarosan Mikszáth Fekete városát, Verne A tizenötéves kapitányát, Jókai És mégis mozog a földjét is "gatyába rázzák" majd. (Most olvasom az újságban, A kőszívű ember fiai, az Egri csillagok és Az aranyember zanzásított változata már meg is jelent.) Ha pedig ezzel meglesznek, az Iliászt, az Odüsszeiát és a Bibliát is átültetik majd frissebb magyarra, pontosabban leporolják valamennyit, és a türelmetlen ifjúság is megtudja végre, mi a lényegük azoknak a nagy szócsépléseknek.

Lesz itt végre rend a legatyásodott irodalomban...

Megint meghúzzák a Bibliát is?

És gyönyörű népdalaink földolgozásai Bartók, Kodály, netán Bárdos szerint? Mondhatnám, szolgai alázattal. Haszonelvűséget egyiken se tudok fölfedezni, a mindent elsöprő reklám előttem most tette be a lábát először.

És Lagzi Lajcsinál?

Olvasom azt is, Bródy Sándor is átírta Jókai több regényét. Láthatta a nagy mesélő is.

Szentségtörés a kereskedelmi "leporolás". Lesz ennek még folytatása. Vagy van is már.

Hajszálra olyan, mint társadalmi és gazdasági változásaink sokasága. Reformnak mondják. Amióta az eszemet tudom, mindig reformálunk.

Mindennek tükröződnie kell az irodalomban.

Még van út lefelé, a lavór fenekéig.

Ki kell egészítenem valamivel az eddigieket. Ha jól emlékszem, Boldizsár Iván hencegett azzal valamikor régen, hogy szerkesztőként a kéziratok első gépelt oldalát egyszerűen a papírkosárba dobta. Mert az, szerinte, mind fölösleges lefetyelés. Egyiket se láttam, és Istennek legyen hála, nem az én kézirataimmal esett meg ez a szégyen, de tudván tudom, némelyik kézközeli szerkesztő is követni akarta az irodalmi példát. A mi olvasószerkesztőnk is avval hencegett, hogy Révai József is azzal az ollóval nyirbálta a fényképeket, amelyik az ő kezében csattog. A nagy emberek fertőzete könnyen terjed a kisebb kaliberűek körében is. Azonnal azt hiszik, ha úgy cselekszenek, ők is legalább olyan híresek lesznek. Ha netán a második flekk felét is eldobják, még híresebbek.

Családi legendáriumunk egyik ékköve, hogy eljutottunk gyermekeinkkel egyszer az egri várba, és csatlakoztunk az egyik turistacsoporthoz. Az egyik pöttömke, bár óvodába is akkor kezdhetett csak járni, odapöndörült az idegenvezetőhöz, és megkérte, azt a helyet mutassa meg, ahol Hegedűs beengedte a törököt. Az égimeszelő, letekintve a szédítő magasságból, engedett a gyermeki erőszaknak, kézen fogta a leánkát, és attól kezdve úgy mutatta be a csoportnak a várat, hogy vele beszélgetett.

Azt hiszem, pályafutása legsikeresebb vezetése volt.

Egyedül mi tudtuk csak, ott a sor legvégén, hogy az az apró gyermek a miénk. Azt akarom ebből csak kihozni, hogy már akkor folyamatosan olvastam föl esti mese gyanánt az Egri csillagokat, amikor még hellyel-közzel se ismerték az ábécét. Egyszer se mondták, hogy nem értik, vagy hogy unalmas lenne. Inkább hamarabb aludtam el én az olvasáson, mint ők. Amikor már tudták a betűt, bár iskolába még akkor sem jártak, többször olvasták maguk is.

Kíváncsi lennék rá, a megszentségtelenített változat mennyire tud megkapaszkodni a gyermekek agytekervényeiben. Sajnos, nem láttam még, de sejtem, a leegyszerűsítés nyelvi szegényítést jelent elsősorban. Gárdonyi stílusából akartam első fölbuzdulásomban szakdolgozatot írni, de mást találtam közben. Belém ivódott így is. Gyermekeinkbe is, unokánkba is.

Ezen még lehetne javítani?

Jól tudjuk, amióta eszünkkel élünk, a bérek és árak rendezése soha nem jelent emelkedést. Ez is az értékek süllyedése lehet csak. Eszeveszett táncban járja nyelvünk a kódisok útját, maholnap eljutunk oda, ahová az angolok már megérkeztek. Párszáz szóból meg lehet írni a Nobel-díjas közleményt.

Bulvársajtónk törekvései is közelítik a "világszínvonalat".

Nem tudom, mivel kereste eddig kenyerét a bősz átdolgozó, de nevét megtaláltam az újságírók évkönyvében. Az enyém is benne van, ebből önmagában nem mernék levonni következtetést, de ha ő ilyen borzalmakra adja a fejét, azt hiszem, nem egy húron pöndülünk.

Bele kell olvasnom majd valamelyikbe.

Annyi azonban látatlanban is látszik, át kellene kottáznunk az irodalomra vonatkozó tételeinket is. Hittel vallották nagyjaink, hogy a stílus az ember. Ha ez igaz, márpedig igaz, akkor mit mondhatunk az átdolgozott, agyontimsózott, "feszesre" zsugorított, stílusavesztett, kiherélt írásra?

Férfi mit szólhatna, ha rá is értenék?

Ettől is ments meg, Uram, minket.

És mentsd a kiherélőket is. A miskárolókat is.

Tevékenységük átkaitól.

Jöjjön inkább a magyarázó szószedet.

Mit mondhat minderre egy megvénült tanár? Arra való az iskola, amit nem tud a gyerek, tanulja meg! A másodfokú egyenletet is, meg a gömb térfogatát is. A kopár szik sarját, a torzsot, a boglyát, a petrencét, a vendégoldalt, meg a réti farkast is. Van már Toldi-szótárunk is, Pásztor Emil jóvoltából, de a tanár is elmond mindent, ha jó tanár. Csak azért említem megint a Toldit, mert minden sorát szeretem, és nagyon sajnálnám, ha valaki is kimaradna élvezetéből. Az átkottázott - lakodalmas - változatból leginkább az alázat hiányzik. Ismétlem: gyalázat lesz belőle.

És aki megsántítva látná igazi nagyságaink többi alkotását, őt is sajnálnám. Meg se tudná később, hogy jól be van csapva.

Hiába ugat a kutya, a karaván halad. Kinek kell ma egy klasszikus? Jöjjön a blődli!

Ha jól belegondolok, hajszálra olyan ez, mint emberen a szívátültetés. Vagy a műszív. Az átdolgozó akárki szívének-lelkének kellene dobognia benne. Lehet, hogy a mesterséges szív a biológia és a technika közös csodája, de az igazi irodalom kilöki magából. Ahogy túlbuzgó tanárok regénykivonatai se maradtak életképesek. Arra jó lehetett mindegyik, hogy vizsgán pótolják az eredetit, leginkább annál a tanerőnél, aki a kivonatot közreadta, de az is biztos, hogy se íze, se bűze nem fogható az eredetihez.

Műszív.

Hamisítvány.

Tudom, azonnal a fejemre olvassák megint, hogy elszaladt velem a csikó. Ha a veretes magyar irodalom nagyszerű alkotásait párba állítanánk a csúfolódásból vagy kedveskedésből született kicsavarintásokkal, azt hiszem, mindegyik megtalálná a párját. Ahogy a macska feni a körmeit, fára mászást mímelve, úgy akasztgatták körmeiket kicsik és nagyok mások munkáiba. Lett is belőle elégszer akár holtig tartó harag is. Második irodalmi lexikon is kitelne belőlük, több kötetben. Az a feneség a dologban, hogy gyatra tapasztalatom szerint egyszer se akarták leváltani az eredetit, csupán eljátszadoztak vele.

Mint macska az egérrel.

Most üti meg megint a fülemet, hogy át akarják szabni Szeged egyik legkisebb terét is. Hivatalosan neve sincsen, de nem hivatalosat adtak neki: a Lófara. Amelyiken az első világháború hőseire emlékeztet a ló meg a huszár. Átköltöztetnék - vagy csak átfordítanák? - azt is. Vagy csak arrébb tolnák? Többen munkálkodnak rajta, talán közöttük van egyik hajdani kolléganőm is.

Mondanám neki, ha találkoznék vele: Idefigyelj, Rózsám! Te is olyan gyüttmönt vagy ebben a városban, mint én. Első kenyeredet te is a népművelés oltárán hagytad, ahogy az én második-harmadik falatom is ott maradt. Aztán újságíró lettél, ahogy én is. Ne ott kapirgálj, ahol gerincbajnokot nem lelhetsz! Az a kicsi tér úgy szép, ahogyan most van. Kicsike zöld sziget, ódon vasrácsozattal. Hasonló volt egykor a Széchenyi tér is, meg a Dugonics tér is. Legalább ezt hagyjátok meg! Átzanzásítani vétek.

Hogy az a szobor igazándiból nem is jó? Gusztus dolga. Ha te minden nem jó szobrot ki akarnál iktatni a városképből, vagy jelentéktelen helyre költöztetnél, tartok tőle, hamarabb múlna el az életed, mint sikerülne. És nem is biztos, hogy az a ló nem jó ló. A kor lova.

Azt a kort tükrözi, amely létrehozta.

Ha még lenne rá hangom, nagyot kiáltanék: El a kezekkel a Lófarától!!! Csiklandós jószág, ha megpiszkálod, hátra talál rúgni.

 

Önszentek

Senki hitbéli meggyőződését nem akarom sérteni, de ezt a szót magam eszkábáltam össze. Annyi szentünk van, a kalendáriumba se fér el valamennyi, pedig ott sokszor duplán vagy triplán is kénytelenek megárulni egy gyékényen. (Csíziónak is mondták régen a kalendáriumot, föltehetően a cirkumcsízióból, Jézus körülmetélése napjából rövidült rá az egész esztendőre.) Értenie kell tehát a csíziót annak, aki a jámbor szentek sokaságában el tud igazodni. Akinek nem jut megnevezhető hely a naptárban, megkapja a magáét a Mindenszentekben vagy az Aprószentekben.

Ha már így elkanyarodtam mindjárt az elején, meg kell mondanom, hogy külön vonzalmat érzek Szent Fice Máté - aki a bokaficamodásra való ráolvasások bűvös alakja -, és a dologidőben támadó esőkre értendő Szent Heverdel napja iránt is. Olyan nagyon viszont nem tudok lelkesedni a szent inkvizícióért, és a főinkvizítor szentté avatását is elhagytam volna. A Szegeden sokáig megőrzött székét is rémülettel kerülgettem, amikor még láthattam. A hálójába került egyik-másik nagy koponyánkat ugyan rehabilitálta a máglyahalál stigmája alól II. János Pál pápánk, de azt a sok szerencsétlent még mindig meghagyta a poklok tüzén, akiket mindenféle hamis ráfogások miatt veszejtettek el. És a szentek sorából se iktatódott ki tudtommal senki, aki a legnagyobb elhivatottságot érezte a hívők seregének féregtelenítésére. Saját teóriám: addig-addig üldözték az egyháziakat, vértanúkkal gyarapítva éppen a szentek seregét, balga törvényszerűség van abban, hogy átforduljon az igyekezet ellenkező előjelébe. Igaz, az ítéletet mondta csak ki az egyház, aztán végrehajtásra áhítattal átadta a pallosjoggal fölruházott városiaknak. Nyújtogassátok csak, törjétek kerékbe, fojtsátok vízbe a próba csődjeként, a tüzes ekevasat is adjátok a kezébe, vagy gyújtsátok meg a máglyát alatta.

Ebből aztán úgy látszik, farizeus szentjeink is voltak.

Emlékszem rá, éppen újságíróskodásom előtti hónapokban a Kőröséri iskola szomszédságában akarták meggyújtani a máglyát a boszorkánynak kikiáltott bizonyos Csupityné alatt. Pör is lett belőle, elcsemegéztek rajta az újságok is. Aztán, hogy ilyesmi arról a tájról többet el ne indulhasson, elsők között azt a tanyai iskolát zárták be. A fölvilágosító tudomány pác-sójának kellett volna átjárnia az ottani fejeket, erre azt a lámpást is elfújták, amelyik még világított. (Egymásba kapaszkodnak fejemben az emlékek egy-egy szó fölbukkanására is. A csöngölei Varga Ferenc családja is elsők között szervezett kft-t, és humorba pácolt gyermekei pác-sóra keresztelték, de egybeírva: Pácsó kft. Mindenki cs-vel olvasta. Hadd vakargassa a fejét a méltóságos adóhivatal. Másik lépcsője is eszembe jut ennek a szégyennek. Még a Népművelési Tanácsadó munkatársaként TIT-előadó színeiben mentem el ebbe az iskolába, mindenféle babonaságokról beszélgetni a környéken lakókkal. Egy szót se szóltunk a "boszorkányságról", de benne volt még a levegőben. Afféle lövészárok-barátkozás akart ez lenni a kultúra határán. Zuhogó esőben a község szőrös BMW-jén (= lovas kocsiján) vittek ki a faluból, mellettem ült Börcsök Szilveszter, a művelődési ház nagyszerű igazgatója, és a kocsis is velünk ázott odaúton is, meg vissza is. Útközben kétszer is találkoztunk a könyvtári kisbusszal, megyei "kultúrhiénák" ültek benne. Kvaterkázni voltak egy másik tanyai iskolában. Ők természetesen nem áztak bőrig. Biztosra vettük, borgőzös röhincsélések közben a kőröséri skandalumról is szó esett közöttük.)

Akikről most szólni akarok, szentebbek a szenteknél. Még csak kisszentömnek nevezték őket, annyira gyerekek voltak, de már elkezdték építeni saját szobruk talapzatát, és nem csak fölálltak rá, de rajta is maradtak. Öntelten feszelögtek a legmagasán. Holtuk után Szent Péternek jól meggyűlhetett lelkükkel a baja, mert valamennyi talpon állva masírozott föl a mennyek kapujába, és föltehetően sokan ülhettek föl ott a pokolba vivő csavaros csúszdára, de ez most csak azért jön elő bennem, mert még mindig bízom az örök igazság mibenlétében.

Ha viszont ebbe is jól belegondolok, akkor megint ott köthetek ki, hogy pokolbéli szentjeink is vannak. A poklok örök tüze sütögeti őket, de idefönn - vagy idelenn? - még az örök világosság fényeskedik nekik. Holtukig biztosan.

Bőven maradt belőlük közöttünk is. Ha ázalék-százalékolni akarnám, tartok tőle, ők lennének többségben.

Különc hajlandóságom visz rá, hogy akiket önkényesen az önszentek sorába iktatok, leginkább a politika mocskában feredőznek. Akik tehát magukat avatják szentté, ki se várva a szentszék türelmi gyakorlatát, vagy politikusok lettek, vagy a napi politika kiszemelt áldozatai voltak. Azt se tudom, hány kalendáriumot kellene egybefűznünk, hogy mindnek legyen helye, akik mindig nagyon értették a csíziót.

Nagy lenne a fulákolás Dante Poklának - Pokoljának? - a Rondabugyrában!

Sorszámot evilági eszemmel nem szívesen osztanék közöttük, ha térden csúszva járják a Canossát, akkor se, de mostanában legtöbben a besúgók könyveibe írták be nevüket. Akár szervező tisztjei voltak a nagy ármádiának, akár önkéntes katonái, netán gyalázatra szorított áldozatai. Elit levéltáraink legnagyobbika velük van tele, pedig még nem is kerültek bele valamennyien. Ha Vörösmarty országok rongyának nevezte származásilag a papírhalmaz-könyveket, akkor ezeket világrészek trágyadombjának mondhatnánk. Lucifer ördögei államérdekekre hivatkozva vérebekként őrzik a többi titkok bejáratát, mintha a szent inkvizíció utalta volna karmai közé a mindenféle boszorkányságok csahosait. A "mi kutyánk kölke" hadd lapuljon, ameddig lapulhat.

A rondabugyrod szarfolyója, ha egyszer kiárad a maga teljességével, ezer szippantó kocsi is kevés lesz hozzá. Minél később borul ki a bili, annál büdösebb lesz.

Mondom, meglapulnak, de ha netán elődereng valahonnan a nevük, vagy tagadják körömszakadtáig, vagy "bevallják", hogy ők voltak az igazi szentek, mert a legerősebb lelki tortúrák hatására se mondtak senkiről semmi gyalázatosat. A fizetett bérencek is ezt teszik. Akik nem csak szerelemből súgtak, bár tudván tudták, következménye lesz minden szavuknak, de a zsozsót is fölvették minden mondatuk után, a beetető lakomát követően azonnal. Szerencsétlen Júdás, a te utódaid is úgy szaporodtak, mint fűrészporban a bolha.

Volt és van közöttük olyan, aki soha egyetlen bekezdést le nem írt jelentés képében, csak elbeszélgetett az illetékesekkel. Olyan volt a szája, mint a kacsa segge, és lelke késztetésében cselekedett. Akadt, aki már a börtön szorításában vallotta be önmaga ártatlanságára, hogy kikkel tartott egyáltalán kapcsolatot. Háromszor is leíratták vele, remélve, minden változatban fölcsillan valami új is. Hogy fonhassák a nyakára a hurkot. Nem gondolt volna arra, hogy a vizsgáló tiszt mellett ott van a telefon, és azonnal kurblizhatta vagy tárcsázhatta azt a segéderőt, aki mutatóujjának begörbítésével hívogathatta be az illetőket?

Soknak a sorsa lett bizonytalan.

Jól meg voltak kenve kutyazsírral a rendszer áldozatos védői, az biztos. Az állami egyházügyi hivatal emberei is beleülhettek volna a szent inkvizíció szegedi székébe. Meg azok is, akiknél már elmaradhatott a spanyolcsizma, a hüvelykszorító, a gerincnyújtó gugora, meg a mindenféle alakformáló tortúra, ők zsolozsmával egyenértékűnek fogták föl napi ténykedésüket.

Mindkét oldalon akadnak szép számmal kis és nagy kakukkmadarak, akik képesek kitúrni a fészekből is a törvényes lakókat, és egymást túllicitálva bizonygatják, náluk nagyobb áldozatok nem is létezhettek. Kérik tehát fölvételüket az önszentek seregébe.

Meg kell a szívnek hasadnia.

Mondtam az előbb, mennyire gyomos lett a szentek serege is. És hány változata van még az ön- szócskával kezdődő fogalmaknak. Itt van az öndicséret például, ami, ugye tudjuk, büdös, és az önbecsülésnek talán leghitványabb foka.

Most emlékező műsor is készült valakiről, a Szavak ereje közvetítette. Visszaidézték egyik beszélgetését. Zuhatagban áradt belőle az öndicséret és önimádat. Az öntelt önszeretet. Ha ő nem lett volna, nem is lett volna nyugati magyar irodalom. Önéletírásai is ezt igazolják.

Önteltség kell hozzá.

Ha jó karikaturista lennék, lerajzolnám. Az égimeszelő nagy ember tűzoltó létra legmagasabb fokán még lábujjhegyre pipiskedve tenné föl saját fejére a fényesre szidolozott glóriát. Fél hadsereg fogná a létráját, nehogy elbillenjen.

Fifika kell az élethez. A köpönyeg pedig forgandó.

Most is írt róla valaki az egyik újságban. Önzetlen barátjának nevezi.

Magát akarja minősíteni vele?

Hátha még ismerte volna!

Bocsánat, az önzetlen már nyelvtanilag se tartozik oda.

 

Sünszállás

Emlékezhetünk rá, nagy csellel élt Móra, amikor befejezte addigi legszebb regényének vallott énekét a búzamezőkről. Alighogy kitette a pontot a végére, hírül vette, hogy egyik azonosítható hőse tíz évvel a világháború után - akkor még nem sorszámozták a világborzalmakat - váratlanul hazatért, akit ő nemes egyszerűséggel tökkolopnak nevezett, és elveszejtett valahol az orosz erdőkben. Nem szokta keltezéssel ellátni írásait, ennek a végére oda tette: Sziromszék, Cs. Mátyás tanyája, 1927. május 19. Keresse, aki akarja, úgyse találja meg.

Megtaláltam, szereplőivel együtt, meg is írtam. Tartok tőle, rám fognák a hasonló cselt, akik a Sünszállást valamelyik eldugandó helyszín álcázásának vélik. Ne keresse senki se a térképen, se a szóbeszédben, kicsinyke újszegedi kertünk talpalatnyi szöglete kapta ezt a nevet, most, tél közeledtén. Hadd feszelögjek egy picinykét a modern írók kámzsájában, a magyarázatot elteszem a végére. Talán lesz olyan olvasóm, aki kivárja.

Volt a mi kertünknek már ezeregy neve. Földi paradicsom, csöndes zöldövezet, és amikor Athén közepéről hoztam ciprusmagot, és el is vetettem, fellegváráról Akropolisznak neveztem el. Aztán ki is kereszteltem, mert egyetlen magja se kelt ki. Jól el tudok szöszmötölni benne. És akár öt-tízperceket aludni is.

Jó néhány fifika is megtermett benne. Gyümölcsfáit úgy ültettem, ahogy az érési kalendárium diktálta. A korai cseresznyétől a téli almáig adják az élvezeti gyümölcsöket. Mivel egyetlen csemetére se írja rá senki, sőt a könyvek se figyelmeztetnek rá, hogy ez vagy az nem a legjobbak közül való, menetközben szemeztem át, amelyik nem ízlett a családnak. Ehhez meg kellett tanulnom a szemzés és oltás módozatait. Amikor azt hallottam, hogy a szőregi rózsakertészek kesztyűben szemeznek, vettem egy kiló selejtes gumikesztyűt. Nem a kezűkre húzták ők se, én is szeletekre vágtam, és azzal rögzítettem a bőr alá berakott nemes részeket U-szegre emlékeztető gyorstüzelő segédeszköz fölhasználásával. A csipszemzést is elsőként alkalmaztam a környékünkön. A mogyoróbokorral azért kerültem hadiállapotba, mert hódító szándékok lapulnak benne. A világot is benőné, ha hagynám, akár a csicsóka. Hohó! - kiáltottam föl megint. Törökmogyorót szedtem, avval a szándékkal, hogy majd arra ültetem rá a nemeset, de sehogy nem akart kikelni egy se. Olyan kemény a héja, úthengert kellene kölcsönkérni a föltörésükre. Legalább három éven át versenyeztettem a téli fagynak kitéve a töretlen magvakat a finom kalapácsütésekkel megrepesztettekkel, mire három kegyeskedett kikelni. Be is szemeztem őket, kettőt el is ajándékoztam, a harmadik nekünk termi bőséges és nagy szemű ajándékát.

Gémes Eszter néninknél találtam valamikor régen olyan hatalmas diókra, azonnal kedvem támadt átnevezni egyik éppen fölcseperedő csemeténket. Azt hiszem, buktató kérdés lehetne akármelyik faiskolában a dió szemzése, de egyben megfogamzott a vendég. Gyönyörű hajtás lett belőle. Közelíti már a húsz esztendőt a manőver, még egyetlen diót nem szedtem róla. Magyarázat biztosan van rá, én csak kitalálásokkal mentegetem. Önmeddő lehet a fa, és amikor virágzik, az összes többi elvirágzott már. Csúfondáros nyelvemmel apácadiónak neveztem el. Most készülök radikális eltávolítására.

Olvastam valamikor régen, még az öregátkosban valamelyik MTI-s bizalmas összeállításában, hogy a francia szőlőtermelők kísérleteznek a szalicillal. Akkor éppen ott tartottak, hogy vizsgálgatták, marad-e szermaradvány a levében. Heuréka! - kiáltottam föl. Nagyanyáink ősanyái is szalicillal védték a befőtteket minden gombabetegség ellen, kár, hogy nem nekem jutott eszembe. Abból is vettem egy kilót, és egy-két púpos kanállal minden adag permetlébe teszek belőle. Még a jonatán fákat is sikerült megóvnom a lisztharmattól, pedig Szekula bácsi azért akart lebeszélni vásárláskor, hogy úgyse tudom megvédeni őket. Sajnos, a pincében történő korai pöttyösödésre nem találtam ellenszert, ezért mégis le kellett váltanom valamennyit.

Amikor arról olvastam, hogy a tyúkhúrtól a csalánig minden lehet orvosság is, gyógynövénnyé nyilvánítottam az összes gazokat, és rájuk bíztam, vívják ők egymással megmaradási harcaikat. Gyerekkoromban megtanultam már az iskolában, hogy a pillangós növények gyökerei a levegő nitrogénjét gyűjtik össze, a fák alját lucernával vetettem be. Hátha adnak a maradékból a fáinknak is. Kaszálni könnyebb, mint kapálni, évente három-négy nyírás hozadékát komposztra vetem, így aztán a talajerő-visszapótlás is saját erőből történik.

Arról már többször írhattam, milyen nagyszerű stúdiumokat szolgáltattak a szomszéd kutyái. Hosszú évekig szabad volt az átjárásuk hozzánk, ha idegen ütötte föl a fejét az utcánkban, a mi kertünkből próbálták elijeszteni. Ki is tettem az ajtóra a harapós kutya figyelmeztető táblácskát, kalandorok kíméltek is attól kezdve. Rá kellett azonban ébrednem, akármit ültettem vagy vetettem, vagy elkezdtek kaparni a salátásban, vagy odatojtak érés idején a legszebb eprek tövébe. Hadat üzentem nekik, új kerítést csináltam, alátalpalva betonkockákkal. Vették a lapot, engem tekintettek legközelebbi közellenségnek, és rám fenték fogaikat. Aztán hamar kitanulták a kerítésbontás tudományát, és mégiscsak a mi kertünkben esett nekik legjobban a szunyókálás.

Térden csúszva igazítottam a fonat minden alsó szemén. Tüskeként merednek át a szomszédba a drótvégek, ha elkezdi böködni az orrával, fölvonítani kénytelen, és abbahagyja mindjárt. Fájdalomdíjként cupákcsontokat szoktam vinni nekik.

Amikor valaki kérdezi, mit termelek a kertünkben, szoktam mondani, jegyzetet, tárcát, riportot, novellát, színdarabot és regényt leginkább. Meg sündisznót is. Bocsánat, azt nem termelni szokták, a tenyésztés lenne inkább az ide való, de tenyésztenem se kell. Nyár közepén vettem észre, ott szöszmötölt a vízcsap körül.

Gondolom, a kánikulai szomjúság hajtotta oda a tücsköt-bogarat, azokon nevelkedett tél közeledtéig. Először még gombócba rándult, amikor meglátott, én meg mozdulatlanságba meredtem, hogy megfigyeljem, hogyan oldódik benne a félelem. Amikor kivetettem a nyugágyat, már a cipőmet is körül merte járni, annyira nekibátorodott. Kedves háztáji állatkává változott. Arról gyerekkoromban hallottam már, hogy a lakás körül csótányvadászatra is be szokták fogni, és olyankor tejet is adnak neki, meg is fordult a fejemben, hogy viszek én is, de mindig elfelejtettem.

Volt már egyszer a kertünkben egy másik is, azt se hallgathatom el. Dupla nájlonzacskóba fogtam be, hogy majd hazaviszem unokánknak mutatóba. Ha bekötöttem volna a zacskót, megfulladhatott volna, ha nyitva hagyom, akkor meg kimászik, ez volt a legnagyobb dilemmám. Szögre akasztottam, és dolgoztam tovább. Mert hogy el ne felejtsem, dolgozni is szoktam odakint is. Estére kelvén indultam haza, akkor láttam, ki van rágva a dupla zacskó. Jó nagyot huppanhatott szegénykém, de biztosan túlélte, mert nyomát se leltem.

Ideje eljutnom a mostani állapotokhoz, mert nyakunkon a tél. Újabb megfigyelési szempontom lett, hogyan öltözteti föl avarral a tüskéit. Picinyke házikónk tövénél felejtődött egy fél marék kaszálék, egyszer azt vettem észre, hogy szabályosan lélegzik. Alája bújt be a jámbor pária, láttam is bejáratát. Drótokból eszkábáltam fölé kisded boltozatot, olyan lett kicsiben, mint a sátoros, abroncsos alföldi szekér. Egész vasvillarakomány szénát tettem még rá. Jár még ki és be, vagy alszik már? Ilyen-olyan harapnivalót hagyogattam, egy darabig el is tűnt másnapra mind, aztán szépen ott maradtak a bejáratnál.

Ebből láthatom Erzsébet napján, hivatalos bizonyítékom is van rá, mégis tél akar lenni idén is. Emberközelivé lett kicsi sünöm, a legvédettebb helyen vagy, szép álmokat. Tavasszal megtanítalak rá, hogy kezemből fogadd el a kosztot.

Csak át ne jöjjenek addig a szomszéd kutyái!

 

Melegvíz - ingyen

Fontolva kecmergünk ki gödreinkből. Ki tudná előszámlálni, hányszor cipeljük éveken át fölöslegesen nyűgeinket, noha lehetőségünk lenne váltásra?

Kezdjük magammal. Akár ókonzervatívnak is tűnhettem 1954-ben, amikor dunántúli erdei tapasztalatimra építve beköszöntem a szegedi Novák bácsi suszterműhelyébe a Lófara mellett, és megrendeltem egy pár gojzervarrott, békanyelves bakancsot. Leesett az állam, amikor az árat mondta - ha jól emlékszem, 480 forint volt! -, de huszonöt év múlva is bakancs volt. Vastagtalpú, vastagbőrű, elnyűhetetlen. Azt hiszem, az egész egyetemen nem volt párja! Ha ehhez hozzáveszem a mai hosszúcsőrű topánkákat, amelyek a második évet is nehezen élik meg, elsősorban a divat bolondériái miatt, vagy akár az akkoriban divatos szivacstalpú "rocsókat", akkor kezdek el igazán rágódni rajta. Mi a fenének nyűglődtem én vele?

Lépjünk egyet. Itt van a panelházak tömkelege. Amikor ajánlgattam a magasságos építőiparnak, ne gumiszalagot rántson be a két óriáspanel találkozásának vájatába, mert befütyülnek rajta a szelek, és a forgóablakok se jók nálunk, mert szúnyoghálót se lehet fölszerelni nyári rajzásaik ellen, és a tökszürkeségbe az ember lelke is beleszürkül, a lapos tető helyett pedig már az ősember fölfedezte a nyeregtetőt, akkor azt a vádat is megkaptam, hogy az élenjáró szovjet technológiát akarom megfúrni. Hogy mennyire tudtuk fűteni az utcákat, és hányszor hordtuk föl kiadós eső idején edényeinket a legfölső lakóhoz, nehogy végigcsorogjon egészen a földszinti aljáig, életveszéllyel fenyegetve azt is, aki a villanykapcsolóhoz mer nyúlni, arról is litániákat lehetne írni. Egyszer aztán megtört a jég, elkezdtek nyeregtetős panelházakat építeni, és a rendszer nem ettől dőlt meg. Aztán műanyagburkolatba öltöztetik a falakat. Kicserélik lépésről lépésre a forgóablakokat azok, akik az eredetit is beépítették. Gyorsan jár a kezük, minden titkát ismerik.

Elámultam, amikor Görögországban szinte minden ház tetején megláttam a vízmelegítő napkollektorokat. A mi kertünkbe egyszerű vashordó adja a szolgálati melegvizet egész nyáron, ezek meg, lám, a lakásukat is ilyennel látják el? Pár ével később Szicíliában is ezt láttam, meg Máltán is. Kinyitottam rá jobban a fülemet, és megtudtam, aranyat ér maga az ötlet is. Annyit még kihallottam a világ energiáért sóvárgó hangzavarából, hogy az egyik déli koldus-állam jól meggazdagodott a napenergiával melegítő alkalmatosságok gyártásából.

Évtizedek óta bogaram a szélkerék is. Dániában járva addig erősködtem, amíg elvitték bandánkat a sok áramtermelő propellerek egyikéhez, hogy a gyomrába is beleláthassunk. Itthon azt mondták, amikor már nagyon vertük a vasat, hogy azért nem lehet minálunk, mert nem fúj mindig a szél. Hiába hivatkoztunk az egykori szélmalmok sokaságára, ha "todományosan" bizonyították az ellenkezőjét. Egyszer aztán azt hallottam, hogy a szomszédos Ausztriában, mindjárt a határ túlsó oldalán másként fújnak a szelek, és talán Hollandiába tőlünk akarják elvezetni a szélkerekek áramát. Mert állítólag magasabban többször fúj a szél.

A szennyvizek biológiai tisztításához is hoztunk pofonegyszerű külföldi példát is, de azért nem terjedhetett el, mert az olcsó tervezési költsége meg se közelíti a milliárdokét.

Nekifutásnak, gondolom, ennyi elég is. A minap láttam, elbiciklizvén a Derkovits fasoron, hogy az egyik új sorház tetején ott van ugyanolyan vízmelegítő hordó napkollektoros csövekkel fölszerelve, amilyeneket odakint láttunk. Legszívesebben földre borultam volna előtte. Végre nálunk is?

Fölütögettem az internetet. Nem akarom ide idézni mindazt, amit ott olvastam róla, nehogy bújtatott hirdetésként ássam meg mindjárt a sírját, de azt azért ide veszem, hogy a befektetés ára két-három év alatt megtérül, és a "kihordási ideje" is eléri a húsz évet. Addig tehát szinte ingyen kaphatjuk a melegvizet. Igen ám, de nálunk még téli fagyok is előfordulnak az átokkal vert általános fölmelegedés mellett. Erre meg azt mondja az internetes sillabusz, felhős szórt fényben is képes melegíteni. Akár a radiátoros fűtést is "előmelegítheti".

Panelban lakunk változatlanul. Beöltöztetett, szépen pingált, korszerűsített betonházakban. Ha valakinek eszébe jutna minderről, hogy hatalmas területű lapos tetőink hány napkollektort viselnének el, netán napelemek működtetnék a klímaberendezéseket, bizony mondom, nem hiába tekerem én a biciklimet a Derkovits fasoron végestelen végig.

 

Ágner és Wágner

Csak egy árva hang a különbség közöttük.

Magamat csúfolom, ha a tápai illetőségű Terus ángyit idézem. Ő mondogatta Ricsók sógorra: hígul már a kend veleje. Istenem, de régen hígul már az enyém is. Vigasztalom magam, mert vigaszra is van mindig ok: még van miből felejtenem.

Ha kettőbe hasítanának, akkor se tudnám megmondani, ki lakott abban a kertes házban, amelyik a mi panelünk helyén állt. Lebontották, és elfelejtette más is. Közelebbit is mondhatok: ha karikás ostorral csapkodnának, akkor se tudnám megmondani hirtelen, a húszcentis betonfalunk túlsó oldalán ki húzza a lóbőrt. Másik lépcsőházban jár, lehet, hogy meg se ismerném.

Kell ez a kis bevezető, hogy tisztán lásson, aki még képes olvasni ökögéseimet. Van annak már fél esztendeje is, rám szólt valaki Újszegeden: Tanár úr, segítsen! Kocsijában kotorászott, én meg biciklivel mentem. Aki engem tanárként tisztel, leginkább mérgesi lehet.

Azt mondta, Aigner Jenő ő, és Szatymazon volt tanyájuk. Egészen pontosan a Tandari högyön, a 262-es villa volt az övék. Még pontosabban: ő annak már nem látta se hírét, se hamvát, a nagyapjáéké lehetett. Meg az előttük járó generációké. Tudja, sokat bóklászom tanyák között, mondanám meg, megvan-e még az a ház. A régi szép idők jutottak eszembe nyomban. Amikor még Móra búzamezejét kerestem, és meg is találtam, pedig a híres szerző mindent elkövetett, hogy ki ne derüljön a helyszín. A két Várostanyára is ráakadtam, két másik jelentős művének szülőhelyére, fényképezhető állapotban még. Többet is mondhatok: írásainak egyik-másik szereplőjével még beszélhettem is.

Mondom Jenőnek, most még nem tudom, de majd megtudom. És jelentkezem.

Huszonhét esztendő minden telének minden hétfőjén és néha péntekjén is ott megyek el jövet-menet a Neszűrjhegyi iskola előtt, a Tandari högy mellett, nem lesz nehéz megtalálnom. Előpörgettem a Jakabffy-térképet, első ránézésre találtam két Aigner-tanyát. Vagy villát? Azt a térképet 1919-ben adták ki, maholnap száz évvel ezelőtt, ki emlékszik még vagy már a régiekre? A szegedi uraságok szatymazolni jártak ide, tele is pötyögtették szép villákkal a homokot, amíg a felejtés homokja be nem temette nevüket. Ráadásul, ahogy látom a rajzolaton, ide nyújtózkodott már a falu sarka.

Ha nyakamba vettem a kolompot, ráznom kell. A bordányi Frank Pistát kaptam elő kisded népfőiskolánkon, mert tudom róla, szatymazi származék. Őseiről akkor írtam, amikor még az őszibarack meghonosításáról szólhattam.

- Tudod, hol van a Tandari-högy?

- Hogyne tudnám. Egyik rokonunk is Tandari. Sokszor jártam náluk.

- Az Aigner-tanyát is ismered?

- Nem is hallottam róla.

Megígérte, hogy utánanéz. Majd megkérdezi Pálmai tanár urat, mert ő mindent tud a faluról. A következő hétfőn jött is a hírrel, Jánosszálláson volt az a villa.

- Rossz nyomon jársz, Pista! A Tandari-högy nem Jánosszállás. Egyik a későbbi falu egyik végén van, a másik az ellenkező szélén.

A következő héten vittem magammal a térképet, együtt karikáztuk be a villa helyét. Tehát Tandari-högy, 262. Fölhívtam én is telefonon Pálmai tanár urat. Ötven éve ismerem. Engem is küldött volna Jánosszállásra.

- Állj meg, Jóska! Aigner Károlyé lehetett az a villa, aki főispáni sarzsiban írta be magát Szeged történelmébe, az én Aignerem viszont József volt, és szegedi kereskedő.

Kiderült, róla ő se tud semmit, pedig a falu monográfiája számára is kutakodott.

Más megoldás nincsen, ki kell néznünk személyesen. Fölhívom Jenőt, megegyeztünk, hogy szombaton délután két órakor indulunk. Karomon hordom a közép-európai pontos időt, ki is állok kettőkor a ház elé. Várok, csak várok, fél óra is elmúlt, még mindig nem jön. Itt a technika egyik újvilági csodája, belenyögöm a telefonba, hogy várom ám.

- Nem vasárnapban maradtunk?

- De nem ám!

Szunyókálni készült éppen, de azonnal elindult. Meg se álltunk a Neszűrjhegyi iskoláig. Bementünk az első tanyába, mert éppen oda ment be más is. Bemutatkozom illendően, meg is kapom a kérdést azonnal:

- Maga az újságíró?

- Csak voltam.

- Ismerjük!

Kiderült, nem itt laknak, csak édesanyjukat látogatni jöttek. Elő is hívták. Régóta itt él már, de az Ágner-villáról nem is hallott. Nem a Wágnert keressük?

Na, ettől kezdve akárkivel beszéltünk, az Ágner és a Wágner mindig össze akart keveredni. Körömszakadtáig spórolós a magyar nyelv, átszabni is képes, ami úgy jobban a foga hegyére áll. És az is kiderült szinte minden lépésre, a falu új részében szinte kizárólag szegedi kitelepülők laknak. Akiknek túl zajos és büdös kezdett lenni a város. De ha villákat keresünk, tudnak mondani itt is, ott is.

- Nekünk most csak az Ágner-villa kell.

- Ja, ha maguk ennyire igényesek! Arról nem tudunk.

Gondoltunk egyet, nézzük meg mégis az elérhető legközelebbit. A szövetkezet elnöke lakott benne később, Kakuszi-villaként is emlegetik. Hátha a maradékai többet tudnak. Egyik villa a másikról. Három sarkán a nagy háznak három bejárat, mindegyik nyitva, de egyetlen lelket se találunk egyikben se.

December elején már korán sötétedik, kezdjük érezni a böjtjét a kései indulásnak. Menjünk haza dolgunk végezetlenül? Van még itt egy tanya a másik oldalon, ide még beköszönünk. Három veszett jószág harapdálja ránk a kerítést, régi tanyajáróként se mernék beljebb lépni. Kijön a gazda, és megismer. Kardos István.

- Az Ágner-villát keressük.

- Nem a Wágnert?

- Itt lehetett, közel hozzátok, az út túlsó felén.

- Itt születtem, de nem emlékszem, hogy ilyen nevű lett volna.

Eszébe jutott valaki, hátha tudna segíteni, el is jönne velünk, de éppen etetni készül a malacokat. Immár ismerősként rábeszélem mégis, megvárják a jószágok, ha más addig nem ád nekik, jöjjön el egy-két szóra. Csöppentett jó szándékkal van eltelve, rá is áll. Autóztunk legalább egy kilométert, megálltunk az ottani villánál, de messziről látszott, abban sincsenek itthon. A jó villának a hátulján azonban kapás-tanya is szokott lenni, és abban itthon is vannak.

- Ágner-villa? Nem Wágner?

- Most csak az Ágnert keressük.

Megint egy zsákutca. Ismerve a négylábúak percekre kalibrált étvágyát, megszántam Pistát, visszavittük a tanya elé. Annyira sikerült fölmelegítenünk régi ismeretségünket, meg is kérhettem, érdeklődjön, biztosan kiderül. Föl is hívott kedden már.

- Megvan a villa!

- Az eredeti?

- Átépítették, de megvan.

- Láttad is?

- Most nem, de láttam eleget.

- Szombatig még tud várni?

- Semmi veszedelem nem fenyegeti.

- Szombaton ott leszünk.

Kádenciát faragok magamnak mindjárt: vásárban is az utolsó érdeklődőből lesz vevő, mi is az utolsónál találtunk megbízható nyomra. Feleségem fölveti: csak nem visszajussolni akarja Jenő a régi birtokot? Megnyugtatom, benőtte annak az emlékét is már a fű, gyerekkorát is Apátfalván töltötte, a Délépnél lett szobafestő, így kecmergett vissza Szegedre. Csak hát benne is dolgozik a legszimpatikusabb féreg: kíváncsi, merre jártak ősei. Ha nagyapjáig visz vissza a családi emlékezet, ez a szál talán bővíthető lesz. Akár unokáira is.

Szombaton már olyan nekibuzdulással indultunk, mintha az emlékek útján vissza is foglalhatnánk a hajdani kereskedő-család villáját. Jenő felesége is velünk jött, ő is kíváncsi a villamaradványra. Mert az már biztos, hogy megvan, csak nem tudjuk még a helyét. Majd a Pista!

Megérkeztünk Neszűrjhegyre, a három kutyanevű vadoroszlán ugyanúgy rágta a kerítést, kijött a gazda, és azt mondta, mehetünk is. Csöpörgött ugyan az eső, de azt kértem, mutassa meg innen, melyik tanya az a villa.

- Innen nem látszik. Az állomás mellett lakik, akitől megvették.

- És most először hozzá megyünk?

- Nem, egyenesen a villához.

- Pontosabban?

- Jánosszállásra.

- Egy lépést se! Azt már tisztáztuk a minap, hogy az az Aigner másik Aigner. Aki ott nyaralt, az főispán volt, Károly nevezetű, mi pedig a József nyomait keressük.

Szegény Pista, ennyire lelombozódva se láttam még.

Akár bozótosban a kódistetű, úgy csimpaszkodik belénk Jánosszállás. Egyenként kell kiszednünk gönceinkből.

Most nem vittem magammal a falvédő nagyságú térképoldalt, de átrajzolódott annak minden tanyája a fejembe, nevén nevezve. Képzeletben ráterítettem a motorház tetejére, öklömmel ki is simítottam. Mondást is szerkesztettem hozzá. Ha a néhai Lenin elvtárs szobrát ide tették volna Neszűrjhegyre, a kereszt mellé, arcával Zsombó felé fordulva, fölemelt jobb karja éppen a mi tanyánkra mutatott volna. Nem a jövőbe, bele a múltba.

- Akkor megadom magamat - mondja Pista.

- Ne siess! Addig ma el nem megyünk, amíg meg nem találjuk. Induljunk ki az eddigi adatainkból. Itt van tehát a Neszűrjhegyi iskola, és a térkép szerint valahol amott kellett lennie a villának. Látod azt a nagy házat?

- Hogyne látnám. De az nem Ágner villa volt.

- Hanem?

- Duránczy. Nagy szőlőbirtok közepén állt, és pince is van alatta.

- Azért lett högy, mert szőlő volt benne. És addig szőlőhegy, amíg ki nem veszik belőle. Nézzük meg azt a pincét!

- Sőt a kapásház alatt is volt pince.

- Még jobb. Azt is nézzük meg!

Kocsiba be, de csak az eső miatt, és már meg is álltunk az Ady Endre utca 29. számú ház előtt. A kapu zárva, de csöngetni lehet. Jól meg is nyomkodtuk a gombot, csak nem akart kijönni senki. Vagy alusznak, vagy nem hallják. Közben latolgattuk, az a nagy ház lehet az egykori villa, méltóképpen átépítve, ez a hosszú meg a kapásház.

Amíg a többiek vártak, hátha kidugja valaki mégis az orrát, én kerültem egyet. Talán amott közelebb érjük a villának kinevezett nagy tanyát. Nyertem, két egymáshoz simuló kiskaput is találtam. És mindegyik nyitható. Külön bejáró vezet most is hozzájuk.

Apróbb termetű ember jött elő, föltehetően nem is tudván az érkezőkről semmit, de a másik traktusból. Furcsa lehetett a váratlan kérdés, azonnal a bemutatkozás után:

- Van pince a ház alatt?

- Van, de át van alakítva.

Ő is Jenő.

- Mióta lakik itt?

- Két éve.

- Nagy kár. Mi a villa száz évvel ezelőtti tulajdonosát keressük.

- Maguké a kár, én csak a magam hasznát mondhatom.

- A ház másik végében ki lakik?

- Az unokaöcsémék.

De akkor már a pincét is megmutatta, amiből takaros nappali szoba lett.

- Nem nedves?

- Tökéletesen száraz.

Elkiáltom magamat:

- Jenő, ide gyertek!

Futva jön Jenő, és mondja, időközben kijött a kapásház lakója is. Se Aignerről, se Ágnerről semmit nem tud.

- Itt a pince, most is megvan, és a kapásház alatt is volt pince, de azt már betömték földdel. Állj elő, vén Márkus! vedd le a süveget... Leteszem a nagyesküt, az a föld, amelyen most állasz, őseid villaföldje volt. Nagyapád lába-nyomát érezd talpaid alatt.

Nem tudom, vetettek-e benne hullámokat szavaim, mert semmit nem árult el a fizimiskája. Ha színdarabban látnám, ugrálnia kellene örömében.

Mindenesetre hajadonfőtt állt, semmi nem volt a fején. És mintha szenteltvíz permetezte volna, úgy hullott hajára az égi áldás.

Azt hiszem, csak az én balladás eszem látta ilyennek.

Már a villa másik végén lévő lakás elkerített kertjében jártunk, és ki is jött egy asszony, bottal a kezében. Kötekedve szólítom meg:

- Illik bottal fogadni az idegent? Vágja hozzám!

- Ettől én már nem tudok megszabadulni.

Elmondtam neki is, mit keresünk. Azt mondta, amit ő tud a régi időkről, abban föltételezéseinknek nyoma sincsen. Ez a ház másik nevet viselt. Duránczy.

- Megvehette valamelyik Ágnertől.

- Az is lehet.

- Hány esztendősnek saccolja a házukat.

- Van az kettő is.

- Kettőszáz? Akkor még inkább stimmel.

Ami nagyon régi, arra szokták mondani a száz évet. Amelyik annál is vénebb, megvan az kettő is.

Minden látható jel a szokásos tanyabővítések formáját őrzi. Megnyújtották az eresz alját, be is építették az oldalát, hogy a téli tüzelő se ázzon el. Annak az alsó gerendájába is beleette már magát korhadás. Ez már nem az előkelő nyaraló, hétköznapi használatba vett épület lett belőle. Régen azt mondták volna rá, az úri régióból alászállott a proletárvilág célszerűségi szintjére.

Föltűnt, hogy Pista nem jött be velünk. Valami violencia támadt talán az ántivilágban az asszonnyal, de ezt a részét most ne boncoljuk.

Elköszöntünk, visszamentünk a Kardos-tanyához, búcsút vettünk Pistától is, és azzal a meggyőződéssel indultunk vissza, még jóval a decemberi sötétedés előtt, hogy sikerrel jártunk ugyan, de azt még meg kell erősítenünk. A földhivatalban és a levéltárban alusznak a bizonyítékok. Ott rám már nem lesz szükség.

Egészen este lett, amikor Jenő telefonon hívott föl. Megtalálta a családi halmazokban azt a levelet, amely igazolja, a kapásházat tizenkilenc hold szőlő tartozékaként építették.

Magamban rágódom: ennyire közel a villához? Sőt nem is egy volt, de kettő. Meg is van mindkettő. Lakják is mindet.

Ennyire patriarchális viszonyok lettek volna?

Ez is lehet, meg az is, hogy latrok akkor is járták a tanyákat. A betyárokról se feledkezzünk el. Biztonságot adott, ha közel volt a kapás.

Ja, hogy el ne felejtsem: az Ágner meg a Wágner ma is állandóan keveredett.

Ha valaki egyiket se ismerte, magyaráznunk se kell.

És a városból szatymazolni kijárók listáját is összeállíthattuk volna.

 

A valóság csatái

Négy embert bármikor megemlíthetek a magyar irodalomból, akiket a szemenszedett valóság késztetett írásra. Tamási Áront most kihagynám, az ő tündéri realizmusa áll legközelebb hozzám, de Tömörkényt, Mórát és Veres Pétert kénytelen vagyok ide állítani.

Valamennyit nagyon szeretem.

Legtöbbször Mórával kukacoskodtam. Nem először írom le, hogy egyik legnépszerűbb karcolatféléje, a Disztingválás mindig a kedvencem volt. Még egyetemre jártam, annak is az elejére, amikor egyik irodalmi esten fölolvasta valaki. Láttam már előtte, de akkor is vörösre tapsoltam a tenyeremet. Csak évek múlva ugrott be egyik nagy tévedése.

Emlékezhetünk rá, fölhúzza az orrát Börcsök, amikor a városi úrféle rápirít: kend nem tud disztingválni, tatám. Estére kelvén elmegy az ásatások halompásztora a városi úrfélével kerülni egyet néminemű körték megtekintése céljából, ott hagyván a hűlő bográcsot a puli őrizetén. Szednek is egy kalap körtét, miközben rajzik a cserebogár, és elkezdik eszegetni a keménytarhonyát. Szalonnás alapozással főtt a fölséges étel, már az illata is bolondító, hát még az íze. És benne a töpörtyű! Ilyet se árulnak városi hentesboltban.

Én is töpörtyűt írtam újságíróskodásom legelején, és csak később vettem észre, az egyébként ö-ző szegedi nyelvben ezt éppen tepertőnek mondják. Még inkább testvéremmé fogadtam Mórát.

Úgy folytatódik tovább a történet, hogy taszigálja át a városi úrféle kanala elé a töpörtyűt Börcsök. Szabódik is az illendően:

- Ugyan mit csinál már kend?

- Mit csinálok? - mondja kedvetelten Börcsök - nem csinálok én sömmit, csak disztingválok.

- Hogyhogy disztingvál?

- Hát csak taszigálom énelülem maga elé a cserebogarakat, akik belehullottak a bográcsba.

Tüneményszép a mese, illik is a tanyai furfanggal megáldott halompásztorra. A baj csak az, hogy nincsen az a korai körte, amelyik a cserebogárral egyszerre érne.

Megesik mindenkivel talán, hogy mellécsúszik kezebeli kisplajbásza, ezért természetesen csöppnyit se esik előttem Móra az irodalmi ranglétrán.

És Tömörkény? Ugyancsak kedves írása a Csata a katonával. Ebben meg azt mondja el az alföldi (költői) realizmus eddigi talán legnagyobbika, hogy többféle alapon bemegy a városba a tanyai ember, bizonyos János. "Elsősorban a piaci árak érdekelték, s azon fölül néhány apró tárgyat is kellett venni. Ugyanis kell egy karika a malac orrára, egy karika az ingaóra láncára, amit mindig ellopkodnak a gyerekek, végül pedig adót is kellene fizetni."

A sorrend változik, az adóval kezdi, és mivel tíz forint helyett csak ötöt fizet be, financiálisan gyarapodván még a játékkereskedőhöz is benyit. Kis noteszt vesz a gyereknek, hogy ne a falat rajzolgassa össze otthon. Leesik a boltban a bukszája, és ahogy subájában lehajol érte, észreveszi a játékkatonát a földön, amely fakardjával szalutál. Egybefogja a pénztárcával, és a zsebébe dugja.

Hazaérvén kezdődik lelki csatája a katonával. Kiteszi az asztalra, elfektetve, de az nyomban talpra ugrik, és szalutál. Akármilyen fifikával fektetné le, mindig talpra ugrik. Már bottal is kényszerítené a maradásra, végül kivágja az ablakon. A kinti fagyos göröngyök között is talpra ugrik. Azt olvassa ki minden föltámadásából, hogy őt vádolja: loptál.

Aranyos a befejezés is. Jön haza a gyerek az iskolából. Kiáltani akar rá, de nem bír:

- Kerüld el, kerüld el!

Meglátja a katonát, fölveszi.

- Nézze kend, apám, nézze...

- Be ne hozd! Ide ne hozd! Most vívtam vele éppen.

A fiú nem érti. A kis ember szemei szeretettel nézik a még kisebb embert, s kacagva kiált:

- Nézze kend, ólom van az aljában. Ha lefektetöm, fölugrik. Nézze kend mán!

Jánosról lefoszlik a zsibbadtság, rémület, s belső indulatai elcsöndesülnek.

- Ó! - sóhajtja megkönnyebbülten. - Ólom van benne.

Aztán röstelkedve mozog, okát adandó az eddigi violenciának.

- Azt hittem: lélök.

Engem, mint dunántúli származékot elandalítottak ezek a sorok is. Aztán elolvastam Veres Péter méltatását, többek között erről az írásról is. A magát ridegparasztnak, néha sültrealistának valló író másként látja ezt is. Még valamelyik kalendáriumban olvasta először. Kifogásait is elmondja. "Nemigen van olyan paraszt, aki a kereskedőtől való lopást igazi bűnnek tekintené, még ha egyébként vallásos is. Ennek a logikája: a kereskedő úgyis mind tolvaj."

Ez a magatartás áttevődött később az egész téesz-rendszerre is. Amikor nálunk először kombájnnal arattak, még zsákokba gyűjtötte a gép a kicsépelt szemet. Akik a zsákot bekötötték, és lecsúsztatták a földre, alkalmanként egy adag szalmával is betakarták. Észrevették-e a zsákokat elszállítók, vagy nem, nem lehet tudni, de alkonyatban aztán elmentek értük, akik leginkább ludasok voltak a "gazzal való letakarás" szokását szalmával pótoló elfödésében, és hazavitték. Nem hiszem, hogy meggyónta volna akárki. Később is megmaradt az a divat, hogy a közösből elvenni nem bűn. Az úgyis a mienk!

Nem is értették, a csősz miért vigyáz annyira mindenre.

De más is van.

"A Jánosék ablakát ilyen fagyos télidőn (mert zord hideg van) nem szokták kinyitni. Nem is lehet. Be van fagyva. Szétszakadna, ha erőltetné, tehát nem is próbálkozik vele. A meleg kemencétől és a sokféle párától izzadni szokott a Jánosék - minden Jánosék - ablaka (a miénk is így volt), és az lenn az ablak alján oda szokott fagyni. Éppen ezért rongyból csavart, esetleg rongyba csavart szalmahurkát tesznek oda, amely felszívja a vizet, de maga is oda szokott fagyni. Ha tehát János ki akar valamit hajítani, kimegyen a pitvarba, és onnan, az ajtón át dobja ki."

Nem üthetem bele az orrom az általam igen nagyra becsült két író vitájába, mert magam a harmadik táj parasztjai között nevelkedtem. És jóval később. Ha van másvilág, biztosan tisztázták már egymás között. Talán a fehérvári szobor ügyét is magával a szobrásszal. Meztelen üleppel üli meg a lovat a lovas, és ezt is abszurdumnak tarja Péter bátyánk. Sebesre törné föl a fenekét a lószőr.

Elkerülvén a békéltető tárgyalás látszatát is, valamit mégis el kell mondanom. Amikor Szegedre érkeztem, szent elhatározás volt bennem, hogy korcsolyát veszek, és amikor beáll a Tisza meg a Maros, elcsúszkálok szépen Vásárhelyre, Szentesre, Csongrádra meg Makóra is. Látni akartam mindegyiket, mielőtt visszakecmergek hazámba.

Két alföldi származék szobatársam hangosan kinevetett. Nálunk, otthon, minden folyó fenékig be szokott fagyni, de se a Tisza, se a Maros nem szokott ilyet cselekedni. Néha megesik, hogy beáll, de egyrészt annyira hepehupás lesz, hogy korcsolya azt nem járja, másrész olyan vastag se lesz, hogy megbírná az embert. A Balaton jege, az igen, azon kocsival is át lehetett kelni a túlsó partra is, legföljebb a rianások jelentettek kockázatot, meg a mérhetetlen nagy köd. A folyton mozgó élő folyó egészen más.

Elszégyelltem magamat.

Sajnálom, hogy azóta se lett korcsolyám.

Pár évvel ezelőtt tragédia történt Szegeden. Egyik egyetemista fiú az éppen beállt Tisza jegén akart átkelni éjnek évadján Újszegedre. Minek menne föl a hídra, toronyiránt közelebb. Vizsga előtt volt éppen, talán valami biztatót is bevett, és kedveséhez igyekezett. A víz közepén berogyott alatta a jég.

Egy darabig két könyökével tartotta fönn magát a képződött lékben. Sok időbe telhetett, amíg valaki észrevette a hídról, és kihívta a tűzoltókat. Mire azok, ahelyett hogy lekapták volna a pár lépésre lévő Halászcsárda léckerítését, és azon közelítették volna meg a szerencsétlen fiút, elkezdtek azon tanakodni, hogyan ereszkedhetnének le hozzá a hídról. Csak olyan tehette volna, aki ebből kapott volna kiképzést. Sok-sok idő eltelt, a fiú a vízben lelte halálát.

Ő is más vidéken született. Ahol fenékig be szoktak fagyni a folyók. És a tűzoltóknak se nagyon lehetett tapasztalatuk arra, hogyan kell létrával jégből-lékből embert menteni.

Hogyan is állunk akkor Tömörkény és Veres Péter ablakával? Nálunk is, ismétlem, mindkettőtől meglehetősen távol, szintén be szokott fagyni. A kettős üvegezést ugyan föltalálták már gyermekkorom idejére, talán a jegyzőlakon is olyan volt, de kinek lett volna pénze dupla ablakra? Minden este rozsszalmából hurkázott "rolót" tömködtünk rá mi is, kívülről.

Azt hiszem, úgy lehetünk az egész vitával, ahogy én voltam a korcsolyával, és ez a fiú a Tisza befagyásával. Otthon minden víz befagyott, itt azonban csak ritkán. És nem is annyira. Az itteni tanyai ablakok talán nem fagytak be mindennap. Egy kicsit mediterrán-jellegűnek mondják ennek a vidéknek az időjárását. Kecskeméttől lefelé más másként zeng az ég is. Amikor az egész országban havazik, itt legföljebb eső pöszörög.

Mondanám azt is, meglehet, nem is tél derekán történt az a bizonyos katonai lélektani csata, hanem az elején. Ha megtörtént egyáltalán. Amikor már hókupacok is lehettek, göröngyösre keményedhetett az udvar földje is, de az ablak még nyitható volt.

Pardon, ez már valóságos védőbeszéd lenne. Semmi szükség rá. Ahány író van és lesz, annyiféle az irodalom. És ahányan olvasók vagyunk.

Amíg vagyunk.

Ha nem lóvágtában olvasunk.

A megírásához se hóra, se fagyra, de még ólomlábú katonára sincsen föltétlenül szükség.

Ha lúd, legyen kövér. Veres Péter is fircangolható lenne egy kis odafigyelés irányában. Tömörkény Jánosa nem a téli nagyvásárban sodorja le subájával a bazársoron az ólomkatonácskát, hanem "valami játéküzletbe megy" be. És a subának se volt szerepe a katona leverésében. Csak annyi történt, hogy nehéz a subában lehajolni az aprópénzt tartalmazó tárcáért. Közben veszi észre az ott fekvő - mert csákójával odaszorult az asztal lábához - Keljföljancsit.

Így teljes az irodalom. Ha avatottak művelik.

Akarnokok és kocaköltők kíméljenek.

 

"Szembe' Isten hajlokával"

Aki ráismer, azonnal tudja, Arany Jánostól vettem kölcsön a címet. A tisztesség úgy kívánja, adjam is vissza neki azonnal. Az ünneprontók című ballada-féléből csíptem ki a három sort, ide is írom:

Szembe Isten hajlokával,
Nem törődve a szent mával,
    Foly tegnapi dőre tivornya.

Mit akarok én éppen most kezdeni vele? Biztosra veszem, a nagyházi törvényalkotók nem irodalmi jártasságukra támaszkodtak, amikor paragrafusba cikkelyezték be a tilalmat, hogy kulturális intézmények, iskolák és templomok közelében ne lehessen italt mérni. Akkor fészkelte be magát újra agytekervényeimbe ez a három sor, amikor arról lehetett hallani, hogy némely városunkban hirtelen tilos lett utcán, játszótereken rágyújtani is.

Nemrég pöntyögtem az esős időkben buszmegállókban, villamos-várókban föltünedező csikklevesekről, ezt most szabadon hagynám azzal a megjegyzéssel, hogy végre ezt is megértük. És remélhetően egészséges járvány lesz belőle, mindenhol elérik ezt is a természetvédők. Akik nem csak a hoppárék kedvéért tiltakoznak valami ellen, de az egészséges embert is védeni akarják. A beteget még inkább.

Marad tehát az italmérések tilalma.

Erre is mondhatja bárki, nem értek én ehhez se, mert nem iszom, de éppen oka van, hogy nem iszom. Súlyos családi örökség terelt erre az útra. Azért csimpaszkodott most megint bele agyacskám tekervényeibe a gond, mert sorozatban ugranak elém azok a becsületsüllyesztők, amelyekben éppen "szembe' Isten hajlokával" mérik az italt.

Régen volt az is, hej, de nagyon régen, amikor egyik szentünkről elnevezett külvárosi telekünkön szép templomot építettek. Akkor írtam arról, hogy az új torony szomszédságában a kocsma nagytermében tartották sokáig a miséket. Elsütöttem a szót is - becsületsüllyesztő -, meg is kaptam rá a méltó dörgedelmet. Kitől is? Papi embertől. Mert szent az a hely, ahol szentmisét tartanak. Igaz, a szentháromság-tan egyik tételét is másként értelmeztem, amiért furkósbottal vágtak oldalba. Máig meggyőződésem, hogy a fiú is isten, meg a szentlélek is isten benne. Annyi azonban biztos, mise alatt minden kocsmai hepaj szünetelt.

Az is nagyon régen volt, amikor a Dóm tér árkádjai alatt bizonyos művészpalánták kirakodó vásárt rendeztek. Hámfát, sámfát, és mindenféle néprajzi kellékeket is kiraktak a földre, rajzaikkal, vázlataikkal együtt. Illendően leteremtettem őket: mégse erre való ez a hely. Szereztem is vele holtig tartó haragosokat, hiszen a művészpalántákból időközben fölnőtt művészek is lettek.

Meg is érdemeltem.

Azért is tudtam lelkesedni, hogy az egyház visszakapta a teljes Dóm teret. Le is zárta azonnal a forgalom elől, gondolván, a füstokádó bádogcsorda és összes zaja mégse a templomi áhítat kelléke. Nem sokkal utána ádventi kirakodóvásárt rendeztek a téren, és hellyel-közzel ezt is lehetett egyházi kelléknek tekinteni. Amikor azonban azt láttam, hogy "szembe' Isten hajlokával" pálinkát is mérnek, megint keresztbe állt bennem a lélek. Lehet, hogy egy-két kupicával behajítván a szagos misén se okozott galibát senki, de a szőrös patájú kanördög mégiscsak betette a lábát.

Így gondoltam én, de eddig nem szóltam róla senkinek.

Eszem kerekével körbekarikáztam azonban Szeged jeles helyeit. Egyik másik templom közvetlen közelében, szinte falához tapadva turistacsalogató duttyán nyílt. Persze, ma már ez a szó is kiment a divatból, a tábori kínálat székhelye a hevenyészett kivitelű kínálda. Ahol szeszt is lehet kapni.

Vannak - vagy voltak csak? - olyan társaságok, akik éppen ott tartják - vagy tartották - heti rendes összejöveteleiket.

Hát a Lófara-kocsma? A Jogi Oskola sarkán volt, könyöknyire tőle csupán, amíg valamelyik pénzügyi attrakció meg nem vette a helyét. Pedig a jogászoknak tudniuk kellett volna, hogy ami tilos, azt nem szabad. Bocsánatot kérek, nekem viszont tudnom kellene, hogy akkoriban nem volt tilos. A nemzeti jövedelem javarészének leggyorsabb visszaáramlása volt az állam zsebébe az italmérések jól szervezett hálózata. Minél füstösebb volt, minél büdösebb, annál kevesebb kellett infrastrukturális fönntartására. Virágzott jó sokáig, aztán eszébe jutott valakinek, hogy a financiális intézménytől is megszabadítva néminemű kiállításoknak kemény pénzekért helyet adó valami legyen belőle. A korán elhunyt jó Bakonyi Tibor építészi álomkergetése talán így valósult meg legjobban. Ő kardoskodott leginkább megmentéséért. A lényeg az, hogy nem a most érvényes paragrafus szüntette meg benne az italok uralmát.

Érvényes?

Éppen arra állnak itt a példák, hogy paragrafusnak paragrafus, csak éppen érvényük nincsen.

És eszembe jutott a híres-nevezetes Béke-tanszék is. Amikor mi voltunk egyetemisták, már működött, és most is megvan. Lépje ki valaki, hogy a szemben lévő általános iskolától és a főiskolától hány lépés széles a Boldogasszony sugárút? Mert csak az választja el a tudomány két fellegvárát a másiktól. A harmadik iskola is ott van, közel a határhoz.

Nem emlékszem rá, noha ismétlem, fölvett nevében is benne van a -tanszék, hogy ebből a témából valaha is íródott volna szakdolgozat, netán nagydoktori disszertáció.

Baráti társaságban vetettem föl ma a kérdést, és elibém löttyintettek seregnyi másik helyet is, ahol ugyanígy mennek a dolgok. Általános iskolák mellett is. A mi egyetemünk környékén, szinte a térre rátapadva három italos "művet" is említettek. Ne kelljen szerencsétlen egyetemistának lábát koptatnia, ha ihatnékja támad.

A mieink, az ötven évvel ezelőttiek zsoldfizetések napján még átkocogtak az újszegedi Tóth-hoz. Igaz, ott is ott van a közelben a templom is. "Zendül, kondul szent harangszó, / Csengve, búgva messze hangzó / »Imára, imára!«"

Az embert kímélő humanitás leginkább akkor érhető tetten, ha szeszgőz hajtja.

 

Drága bakter úr!

Erősen megdobogtatta a szívemet a minapi rádió egyik híre. A közlekedési miniszter bejelentette, indulóban van a sorompóprogram. Amikor még javában dúlt a vasutassztrájk.

Na, végre!

Személyes elégtételnek veszem. Az idők ősködébe vész, negyvenéves újságíráskodásom legelejétől fogva minden olyan balesethez fűztem riportot, jegyzetet vagy akármilyen szösszenetet, amelyben vonat és autó ütközött. Húsdarálónak neveztem, ahogy a köznyelv is annak tartotta.

Meg is kaptam érte mindig a magamét. A közútiaktól is, mert minek ütöm bele olyasmibe az orromat, amihez nem értek, és a vasútiaktól is, ugyanezért. Amikor még a szakállas sorompók eltüntetése miatt lázadoztam, akkor az volt az ellenérvek koronája, hogy a drága bakter úr is tévedhet, el is alhat szolgálat közben. Aztán a félsorompókat is elsinkófálták szépen, és tettek helyükre - már ahol tettek - villanyjelzőket. Mert az egyszerűbb. Bakter úr se kell hozzá.

Lelkesedem most. Ha az a bizonyos program elindul végre, biztosan idő kell hozzá, hogy minden átjáróban legyen, sőt az is biztos, mindegyikbe soha nem lesz, de ha csak egy kóbor kamion vagy családot szállító kisautó menekül meg a program révén - bár az ilyesmi ki se derülhet -, már akkor is mellettem szavaz immár a miniszter is.

Húsdarálóban is szegényedünk végre. És a drága bakter úr is alhat.

Ritka pillanatok ezek.

 

Balga magyar

Mielőtt bárki szívére venné a cím balgaságát, sietek kijelenteni, hogy egykori adomáról van szó. A "csendőrpertuval" rokon. Lemeszeli a sarki rendőr az eszeveszett gyorsasággal rohanó autóst, és hivatali nemes egyszerűséggel így szól hozzá: hová rohansz, balga magyar? A felelet is egyszerű: csak ide, a temetőbe. A rendőr is észbe kap: ja, oda mehetsz!

Kirakták az új óriásplakátokat. Autósoknak szánják, de annyi van belőlük, ha a kocsival járók ezeket figyelnék, nekimennének az első fának. Az egyiken a pálinkát reklámozzák. Az átlag-magyar tudja, a kormánykerék nem keresztezhető semmiféle itallal, újabban a konyakmeggyet is kiiktatták a vezetés közben fogyasztható csemegék sorából. Egészen apró betűkkel intelem is van nagy táblán, miszerint csak kicsit szabad belőle inni, de az annyira apró, egészséges szem észre se veszi.

Jól gondold meg, balga magyar, hová teszed le az óriásplakátodat! Meg azt is, mit írsz rá. A dramaturgiai törvény kimondja, ha a darabban puska lóg a falon, annak a színdarab végéig el kell sülnie. Az élet dramaturgiája szerint is áll a tétel. Ha a temető falán lóg a pálinka, annak fához kell vezetnie.

Valamikor döntés született, hogy szeszes italt nem reklámozhatnak. Se plakáton, se tévében, se rádióban, Akárhol se. Most óriási méretben, úgy látszik, ezt is szabad? Elvégre hungarikum lett. Drágának drága, de a pálinka árából kifutja.

A temető kerítéséhez is jutott belőle.

Soha jobb helyet nem találtak volna neki. Aki eddig eljut, annak már semmi se fáj.

Úgy látszik, csak én sejtem, hungarikummal is eljuthatunk a temetőbe.

 

Szélkakas - szoknyában

Furcsa szerzet lehet, gondolja, aki ilyet még nem látott, de van. Írtam is már róla, amikor görögországi kirándulásunkról hazaértünk. Igaz, akkor szélkányáról beszéltem, mert az a forgó madár leginkább a varjúfélék családjába tartozó kányát formázta. Ahogy a vízmelegítő napkollektor ott volt minden ház tetején, a kéményeken is ott fordult szél irányába a bádogmadár. Sokan hívták föl akkor a figyelmemet, hogy nálunk szélkakas lenne az, de ezen kívül semmi nem történt.

Amiatt aggódtam akkor, hogy miként szüret idején a mustgáz szokta tizedelni a szőlősgazdákat, a téli fűtési szezonban a kéményből visszaáramló szén-monoxid támad a békésen alvókra. Ha akkor elengedte a füle mellett mindenki, most azért veszem elő megint, mert azóta fölnőhetett az az ember, akinek a fejében könnyebben megtapadnak a mentő gondolatok.

Olvassák isteni félelemmel.

Gyerekkorom falujában az erdészház kéményén láttam ilyet először. Nem győztem csodálni. Amikor odakint a szélkányát megláttam, első gondolatom az volt, akármelyik hazai tulinty-bádogos meg tudná csinálni. (A 'kontár' szegedi változata a 'tulinty'!) Tehát a szélkakas nevezet ismerősebb, csak egy kicsike bokorugró szoknyát kellene kiegészítésképpen alá szerkeszteni. Ahogy a bádogkakast elfordítja a szél, úgy pördülne vele mindig a szoknya is. Az a lényeg, hogy nem engedné visszafújni a halálos égésterméket a lakásba. Aki álomra hajtja a fejét, annak se kellene rettegnie, hogy másnapra virradóan a túlvilágon fújják majd az ébresztőt.

Most okos embereket szeretnék toborozni. Áramlástanban járatos agyafúrtak kellenének, akik a tudomány és tapasztalat érveivel is bizonyítanák teóriám igazát. Azután együtt lobbiznánk valamelyik képviselőnél, hogy terjessze a Parlament elé, változtassa meg az építési szabványt. Tegye kötelezővé a megszoknyásított szélkakas fölszerelését minden kéményre.

Újra és régire egyformán.

Fillérekből kitelne.

A koporsó - "eszmei értékét" is hozzáadva - lényegesen drágább!

Magam, megrögzött jobbítóként semmi részesedést nem kérek. Beérem a tisztesség és becsület megmaradásával.

 

Ugyebár!

A szellemi erőszak napjainkban leginkább telefonon vagy interneten történik. Ahogy a nagyfülű világban a balesetek is otthon estek meg.

Karcsi, önkéntes ötletszállítóm most újabb hiteles történetkével állt elő, meglehetősen háborogva. Jogi Oskolát végzett, sőt ott is tanít hosszú esztendők óta, tehát paragrafusokra forog esze kereke. Mondhatnám úgy is, tudja, mitől döglik a légy. A kurta történet pedig így szól:

- Csörög a telefon, fölveszem. Bemutatkozik a kedvesnek nem mondható női hang, és mondja, valamelyik általam soha nem hallott külföldi cég nevében óhajt velem értekezni. És bejelenti: BESZÉLGETÉSÜNKET RÖGZÍTJÜK!

- Erre te?

- A tőlem telhető legnagyobb nyomatékkal szóltam: NEM RÖGZÍT MAGA SEMMIT! És letettem a kagylót.

- Utána?

- Hogyan jön ő ahhoz, hogy bármit is rögzítsen, mielőtt még azt sem mondta, miről lenne szó? Ugyebár.

- Ennyi?

- Semmi több. Ugyebár.

 

Futószalag nélkül

Január elején azt gondoltam még, hogy idei évzárónkon megpróbálom összefoglalni mindazt, ami megkülönbözteti a mi népfőiskolánkat az összes hasonló rendezvénytől, de le is tettem róla. Igaz, hogy rajtam éppen annyi idő telik el, mint bárki máson, és egyszer úgyis vége szakad ennek is, de talán még halasztható a dolog. Bízom benne, lesz rá alkalmam még.

Többször említődött itt az agyunkban képződő boldogsághormon, a dopamin. Ideiglenesen lehet birizgálni a büdös bagóval, de kegyetlen vámot kell fizetni évek múlván, utódainkra is kihatóan, mivel ennek is van mellékhatása. Hallhattuk, legalább négyszáz alkatrészt szívnak a füstjében, és ebből negyven garantáltan rákkeltő, nekem azonban az is eszembe jutott, hogy huszonnyolc éven át szinte lubickolok a boldogsághormonban, füstölés nélkül. A százhatvanvalahány nagyszerű előadónk, és a kitartóan ide járó emberek jóvoltából. Hálával eltelve köszönöm tudósainknak is, hallgatóinknak is ezt a kegyelmi állapotot. Erősen remélem, a kegyetlen hormonutóhatás nem koslat utánunk később se.

Fontosabbnak érzem egyelőre megerősíteni csökönyösen következetes mániáim egyikét. Már a legelején fölvetődött népművelőink körében, jó lenne máshol is hasonló népfőiskolákat szervezni, és az ide járó vendégeinket - a kikalapált fejű tudósokat - arra kérni, mintegy futószalagon, máshol is tartsák meg ugyanazokat az előadásokat. "Népfőiskolásítani" is akartak szinte mindent, anélkül persze, hogy egyet is szerveztek volna. Többször invitáltam őket, jöjjenek, és lássák tulajdon szemükkel, mostanáig nem éreztek késztetést rá. Központilag sugallták például kosárfonó népfőiskola szervezését cigányoknak, a munkanélküliekké válóknak meg másféléket. Bár mindegyik hasznos lenne, ránk vonatkoztatva lombikötletnek tartottam.

Mert Zsombó az Zsombó!

Amikor az évkihagyásossá válni akaró Kertbarát-kör megmentésére javaslatot tettem huszonkilenc évvel ezelőtt, elmondván a töltött káposztára vonatkozó példabeszédemet, és azt a kegyetlen ellenvetést kaptam, hogy "akkor csinálja maga!", első gondolatom volt, ne csupán a városból hozzák a tudós koponyák az ismereteket, de maguk is gyarapodjanak azzal, hogy belelátnak a tanyaiak életébe. Vannak még néhányan, akik megtapasztalhatták, hogy délután 3-kor beköszöntünk egy-egy tanyába, és a háromórás beszélgetésben a várható hallgatóság színvonalához igazodhatott az eszmecsere.

Mondhatnám, testre szabott lett mindegyik.

Emlékezhetünk rá, alaposan elkajszult ez a szép gyakorlat. Magyar ember, ha vendég érkezik, igyekszik megvendégelni. Az ismerőst egy pohár borral kínálja, vagy kettővel, a messzibbről jövőnek traktát rendez. Az volt az utolsó csöpp a pohárban, hogy egyik nagyszerű előadónk szereplését embermentő kötelességei miatt kétszer is le kellett mondanunk, és csak a harmadik nekifutásra sikerült itt találkoznunk vele. Háromszoros trakta! Ismerős segítők is szabadságot vettek ki, hogy az olyan - de olyan! - legyen. Az első kettőnél magam jöttem ki: amit megfőztetek, egyétek is meg! Ezt tehát a legokosabb belátással nem folytathattuk tovább. Az itteniek színvonalának mintegy bemérése is elmaradt volna, ha nem lenne legjobb vendégeinkbe eredendően beletáplálva az állandó figyelés hallgatóikra, és közbekérdezőikre. Erre jött az évzárók ötlete.

Mostanában már leginkább vetített képek kísérik a bölcs szavakat. Januárban hívtam föl az egyik vissza-visszatérő előadónk figyelmét, hogy már a címlapon föltüntetetik, ez a bölcsesség kizárólag Zsombóra van szabva. Ugyanaz Öregátokházán akkor se találna célba, ha netán ott is el akarna hangozni. A hallgatóság megérzi, ha minden az ő fejbéli és szóhasználati méreteihez igazodik. Meg-megesik, hogy valaki azzal áll elő, már most tudja, jövőre mivel jönne. Már ki is próbálta valahol. Kénytelen vagyok ilyenkor türelemre inteni: várj még vele!

Zsombó az Zsombó!

Egyre bátrabban mondhatom, amit eddig is sejtettem, a nálunk való gyakorlatnak az országban nincsen párja, de talán a világon sem. Kedves professzoraink egyikétől veszem a példát. Azért az egyiktől, mert valójában az idejárók mindegyike kedves. Ő mondta, hivatására értve: nekünk csak tízeseket szabad lőnünk. Kölcsönvettem tőle az igét. Ha akármelyik foglalkozás nem sikerülne, számíthatnék rá, a következő héten kevesebben leszünk. Óriási a kockázat.

Parasztosabban is fogalmazhatok. Minden héten egyszer - néha többször is - a bőrömet viszem a vásárra.

Észveszejtő kockázattal is jár ez a konok igyekezet. Bár nem győzöm hangoztatni, hogy barátaimat hívom barátaimhoz, a mi kisded társaságunk valójában barátságátömlesztő népfőiskola, legádázabb ellenségeim is itt teremnek. Csak azokat hívom, akikről előre tudom, szót tudnak érteni hallgatóikkal. Évente kettőt-hármat így is pihenőre kell kérnem. Barátaimnak hittem, azért hívtam meg őket, de többen vicsorgó ellenfeleimmé váltak mindjárt. A tavalyi nyáron ért el az eddigi legvérmesebb eset, bocsánatot kérek, ha csak egyes kitételeit idézem ide. Lehetnek néhányan, akik még mindig nem tudják, mennyire fáj nekem, ha valaki nem nyalja az alfelemet, és azt se, hogy pitiáner, beképzelt zsarnok vagyok. A zsombóiakon egy eszement diktátor uralkodik. Azon melegében ítéletet is mondott: ezentúl levegőnek néz. És ezt be is tartja: ha meglát, átmegy a túlsó oldalra. Az elején említett boldogsághormonnak, íme, egyik mellékhatása.

Pályám bére ez is. És én, balga magyar, egyik könyvem mottójául is kitettem Illyés Gyula epigrammáját: "Egy kikötés. Töröld meg nyelvedet, / Mielőtt itt nyalsz alfelet."

Lucifer pokolördögei szednék rajtam a hormonferedőzések adóját?

Gyerünk vissza az eredeti barázdába. Ötven éve elmúlt, hogy diplománkra ráütötték a pöcsétet, de ennyi idő múltán is élénken emlékszem némely tanárunk szavaira. Arra is, aki egyik ókortörténeti előadását ezzel kezdte: "A B-alpontban a kerkyrai eseményekkel kívánok foglalkozni", és fölolvasta az idevágó, egyébként valóban kitűnő jegyzetét. Az A-alpont egy héttel korábban hangzott el, ezt illett fejben tartanunk. Meg arra is emlékszem, akinek szinte minden mondatánál érezhettük, most - akkor! - fogalmazódik meg fejében a gondolat.

Nekem az utóbbi valamivel szebb emlékem.

Kezdetektől fogva rigolyám, hogy tanyára mindenből mindig a legjobbat szabad hoznunk. (Hajszálra rokon vele: a nekünk csak tízest szabad lőnünk.) Az lenne az igazi, ha általánossá válna ez a tétel az élet minden morzsájában, de számunkra az is siker, amit mi idézhetünk elő. Ehhez pedig az is hozzá tartozik, hogy minden ide járó barátom érezhesse - az előadókat és a hallgatókat egybevonva már -, hogy a gondolat akkor formálódik, amikor elhangzik.

Zsombó az Zsombó!

Hadd halmozzam az élvezeteket még egy pillanatra. Rizikótényezőkről tehát hallhatunk itt eleitől fogva, szintén a dohányzással kezdve, egészen a cukorbajig terjedően. Egyik nagyszerű előadónk nyolcpontos listát vetített, és utolsó helyre, gyógymódként már, a nyugodt alvást tette. Szakmai ártalomként jutott eszembe mindjárt az újságok hármassága, a bugyi, a krimi és a botrány. Ráadásként a televízió szinte bármelyik csatornáján esti hergelőként sugározzák a zsaruk és a latrok örök harcát a kivégzések szinte helyszíni közvetítésétől a hullavizitekig. Képesek szétlőni az egész való világot. Hígvelejű, kalahüttyös emberek akár folyamatos továbbképzésnek is vehetik. Szoktam mondani, rendes házban a képernyő alá fürdőkádat kellene szerkeszteni, hogy abba folyjon a rengeteg vér. Ebből is ered, csak még mindig nem veszik komolyan, a köznapi élet is tele van borzalmakkal. Tessék akkor nyugodtan aludni!

Gyógyítóként rögzült belém azonnal kisded népfőiskolánk. Legalább addig senki nem vesz részt otthoni távoktatásban. Mostani évzárónk alatt se.

Huszonnyolc éve - jogos számítás szerint harmincnyolc esztendeje - minden héten egyszer, de leginkább kétszer nyugodtabb téli álmot alszunk. Nyáron meg úgyis dolgoznunk kell, kímélhetjük a képernyőt.

Egyetlen háztáji gondolat még: vegyük észre az Amerikai Egyesült Államok gusztusát és gesztusát! Új elnöke, Obama, híres gyümölcsünkről vette keresztnevét, ottani tájszólással olvasva. Biztató jel, őszibarackból idén jó termés várható.

 

Házasodunk

Csavar lesz ebben is. Minek tagadnám, ha úgyis kiderül?

Hosszú évtizedek óta napról napra csökken a boldog házasságban élők száma. Úgy védekeznek ellene a párok, hogy össze se házasodnak. Bevezető lépésnek számított az elején az úgynevezett próbaházasság. Néhány hetes "együttjárás" után összeköltöztek, aztán, ha nem úgy sikerült, ahogy a szerelem lázában érezték, akkor te mész jobbra, hűtlen babám, én meg megyek balra.

Eltépték a babaruhát.

Később már a próbaházasság is elmaradt, az lett a mindennapi, hogy együtt élnek, amíg lehet. Ha válni akarnak - szociológusok kimérték, a hét év meg a duplája a legveszélyesebb ebből a szempontból -, elhangzik az Isten hozzád, és kész. Vagy még az se hangzik el.

Ha gyermek születik közben, majd ő is követi apja-anyja példáját.

Az a legnaivabb csavar ebben az írásban, hogy nem erről akar szólni. Segíteni úgysem tudna, ezer Kinizsi se térülhet eléje. Arról csak, hogy járványként terjed cégtábláinkon a "-ház". Így -házasodunk.

Kicsike türelmet kérek, ide is visszatalálunk hamarosan.

Annak is van már majdnem negyven esztendeje, hogy elsütöttem: ha az őrmester kiadná a parancsot, hogy "Zsoltok, kilépni!", a fél sereg kilépne. Amikor ők születtek, a Zsolt volt a menő név. Később jött a Krisztián, meg a mit tudom én micsoda, a Tünde, az Izaura meg a Jennifer párjaként, és eljutottunk oda, hogy jószerivel követni se tudjuk a pillanatnyi divatot. Hajszálra úgy terjed ez is, mint faluhelyen a vaskerítés. Legyen olyan a mienk is, mint a szomszédé.

Nem is csavar ez már, inkább csavargás.

Tessék csak buszra ülni, vagy villamosra, és jobbra-balra tekingetni. Hányszor lát -barlangot, -stúdiót, -patikát (pl. sörpatikát), -szervizt (cipőszerviz) táblára írva! És a -szalon? Annakidején, valamikor nagyon régen előkelőségek nevét szidolozó összejövetelek alkalma volt, talán a franciáknál honosodott meg legjobban, és természetesen megtapadt a hazai mindennapokban is, de a vadnyugati (ős-amerikai) gyakorlatban leginkább az ottani kocsmahivatal neve volt. Azt hiszem, ez viszi a pálmát ma is, ha áttételesen is. (Egyik szomszédunk országában a bár kapott hatalmas sikerre. Hát a -stúdió? A Hajstúdió például! De ilyet is láthatunk: asztalmánia. Vagy: Ágyak háza. (Nem gyorstüzelő garniszállót kell értenünk rajta.)

Sok beszédnek sok az alja, jöhet a -ház! Erre értem én, mintha-mintha a természetes házasságok hiányát akarnánk pótolni, úgy "házasodunk". Garantálni nem tudom, csak gyanakszom: a Pizza-hut-ból lett először Pizza-ház, amikor ennek a divatja jött el. Ennivalóan finom! Nem ennyire enni való a Szuzuki-ház, a Fog-ház (ahol úgyszintén leültetik a pácienst, és meg is fúrják), a Cigány-ház (véletlenül se Roma-ház!), az Árpád-ház (semmi kapcsolat nincsen azzal, amelyik hajdanában kihalt már), a Notebook-ház a PC-padlással, a Szoftver-ház, a Menyasszony-ház (a vőlegény-ház itt is elmaradt!), és a Szerszám-ház. A PC-padlás tejtestvére a Műszaki Pince.) Természetesen Borház is van. Ha azonban közelítően is pontosabb akarok lenni, leszállok a buszról és villamosról, beütöm az internet keresőjébe, és nem győzök szédelegni. Fatengelyes nagyoltsággal 380 eset ugrik elém azonnal.

Dúl a járvány a csavarokat, srófokat, mindenféle vasalatokat, fúrókat, fogókat, kalapácsokat, műszaki encsömbencsömöket kínáló boltokban, és remény sincsen rá, hogy vakcinát találjanak rá. Szerszám-házból ugyanavval a nagyolt számítással mondom a pillanatnyi kínálatot: 473.

Istenem, mi lesz itt, ha egyszer visszaáll az egészséges immunrendszerünk, és valaki elkezdi kiírni üzlete táblájára: bolt.

Csak a mentőt ki ne hívják hozzá!

Állj az egész! Van mentség. A könyveket még -boltban árulják. Könyvesboltban.

 

Gyurka-turka

Méreg pedig abból lesz, amiből méreg akar lenni. Két épületes akármivel gyarapodott városunk, több példányban. Arra való mindkettő, hogy összegyűjtse, ami már nem kell otthon. Szelektív hulladékgyűjtőnek mondjuk az egyiket - három mélységes mély kútból áll a kollekció -, a másikba pedig olyan ruhaféléket várnak az ötletgazdák, amelyeket már kinőttünk, vagy csak megunt valaki.

Mindegyikből lehet áldás is, méreg is.

Kezdjük a másikkal.

De előtte nyelvészkedjünk egy falatnyit. Ezerféle változatban keresztelődtek el a külföldről eredetileg géprongynak behozott bálás kótyavetyék. Emlékszem rá, amikor az elsők érkeztek, elvi dilemmát okoztak mindjárt. Az öregátkos dereka-táján történt ez még, először a legmegbízhatóbb káderfeleségek szabadultak rá a portékára. Azt a borzalmas fölismerést akarták elkerülni, hogy odakint, a rohadó kapitalizmusban a géprongy is különb. Amit nemzetes nagyasszonyaink meghagytak, az már emelkedhetett a proletariátus színvonalára, az már nem jelentett fertőzetet. Elvtársi alapon elintéződött tehát minden.

(Zárójelbe teszem, olyat is láttam a legvidámabb barakknak tartott szép hazánk nem annyira vidám szomszédságában, hogy vasárnapi litánia után árverezték el a géprongy álcájával érkező hasznos darabokat. Aki többet ígért, és azonnal fizetett, az vitte.)

Ne feledjük, nyelvészkedést ígértem. Bálabutiktól kezdve annyi nevet sikerült előszednünk agyonavult szótárainkból, betelne vele egy könyv, amíg legelfogadottabb nevezet mellett állt meg az áradat. Turkáló lett belőle. A szegény ember turkálóból divatozik ma is. Aztán ez is megrövidült: Turka. Bővült is mindjárt: turka-butik.

Gyerünk vissza a mába! A Gyurka-turkához.

Sárgára mázolt jó nagy bádogdobozokat állítottak föl némelyik áruház előtt, és kiírták az oldalára, hogy a benne összegyűlő ruhaneműek milyen áldott korosztály javát szolgálják majd. Aki elolvassa, azt mondja rá, dicsérni való igyekezet. Azelőtt kupacokba rakták ki a szemetes tartályok mellé, és ha eső verte, akkor vizes lett. Ne rongyokra tessék gondolni, volt ott igazán jó minőségű holmi is. Ha szerencsés időben ment arra valamelyik hajléktalan, akár föl is öltözhetett az utcán. Ezt terelte most rendes gyűjtőbe az emberi szándék.

És mit tesz az, aki nem tud olvasni? A Gyurka. Iszonyatos méreggel rúgja a bádogot.

Előtte, persze, mást is tesz.

Nagy filmekben a páncélszekrények kirablóit mutatják ekkora buzgalommal. A fifikás kis nyílást bűvöli a legénykorból éppen csak kilépett Gyuri, és bávatag jámborsággal figyeli nála korosabb élettársa. Pszichológusok, azt hiszem, az ilyen fölállást anyakomplexusnak mondják. Gyanítom csak, állását vesztett egérfogó-konstruktőr tervezte meg a gyűjtő tetejét, mert befogadni tudja a nadrágot és zakót, de ki nem adja. A legény tíz ujja ugyan befér a nyílásba, de ha csak kicsikét is beljebb erőltetné, úgy járna, mint a primitív népeknél a majom szokott járni a rizses zsákkal. Akkora nyílást hagytak, hogy éppen belefért a majmocska keze, de ha belemarkolt a rizsbe, már nem tudta kihúzni belőle.

A világ minden kincséért ki nem engedte volna a kincset. Meg is fogták vele.

Mondom, ez történne most is.

Ezt tapasztalva kezdte iszonyatos méreggel rúgni a hatalmas tartályt. És üvöltött is hozzá, ahogy a megszorult majom is elüvöltötte magát. A piszok és a mocsok világot kezdte szidni iszonyatos szaporasággal.

- Azt hiszik ezek az utálatos férgek, hogy nekem nem jönne jól egy jó nadrág? Az uraknak gyűjtik, a szegény embert meg ott törje ki a nyavalya, ahol van?

Minden gyűjtés aggályos, amióta ezt az alkotmányjogba gyökeret eresztő szót kitalálta az emberiség. Nagy summa pénzekkel is megesik, hogy elcsöppen a humánumtól gyűjtésre buzdító szózat, aztán valahol a zavarosban tűnik el a java. Elvileg az is előfordulna, hogy a ruhagyűjtemények is pénzt hoznának valakiknek, de az írás szerint csökkent értelmű gyerekek megsegítésére fordítják.

És most ugrik a majom a vízbe: ezek szerint az ordibáló és rugdosó alig-férfi is jogosult lenne rá. Mert fejben gyönge, ez látszik legjobban.

Szegény Gyurka, a turka közelében!

Megvallom, én optimista vagyok. Előbb-utóbb találkozhatunk majd olyan célszerszámmal fölfegyverkezett üvöltődervis-vizitálóval, aki a trükkös csapda hézagjait képes kitapintani, és akár a pokol fenekéről is kihalássza a neki való nadrágot. Ahogy a pénzes páncélszekrényt is hajtűvel szokták vallomásra bírni.

A bank-automaták kivételek. Azokat a falból tépik ki mindenestül.

Most pedig ugorjunk vissza az elsőhöz. A háromkamrás pincegyűjtőhöz. Szépen fölporciózták, az egyik "kútba" papirost kéretik rakni, a másikba műanyagflakonokat, és üvegfélét a középsőbe.

Nekem a középső a legkedvesebb. Azért csak, mert esküdt ellensége vagyok esküdt ellenségeimnek. Borzalmas a világ. Kelekótya emberek kéjes gyönyörűséggel csapkodják az üres üvegeket a járdaszegélyhez. Oda esik a rengeteg cserép, ahol a biciklis jár. Megy a jámbor férfiú - lehetek a példázat kedvéért én is -, tekeri drótszamarát, és észreveszi a veszedelmet. Kikerülni nem tudja, mert nyomában a kamion, és palacsintát csinál belőle, kénytelen belemenni. Annyit mond csak a kereke: psssssszt! És ragaszthat.

Szerencse, ha napjában eggyel megússza.

Jobb helye van a borosüvegeknek a pincehideg hűvösön.

Igen ám, de nem kalkulálta bele az a nagyon okos valaki azt a két kölökkorú nagylegényt, aki a középső tartályt kerülgeti. Bizony mondom, csalfa szemeinek oldalpislantására se méltatja a hasában papirost rejtő testvért, és a műanyagflakonosat se, csak ez az egy érdekli. A középső.

Keringélnek egy darabig, aztán egyezségre jutnak egymással. Nem üvöltenek, csak cselekszenek. Letámasztják nejlonzacskóikat, nekigyürekeznek, és a testesebb derékon kapja cingár öcsikéjét, fölemeli, és fáintosan beletuszkolja a kerek nyílásba. Hatalmas szerencséjük van, éppen méretére szabták.

Nem is kacsatáncot lejt közben, inkább a kígyó mozgását utánozza, úgy szívódik le a gödörbe. Ismerős a mozgás, mi is így szedtük ki a kút oldalából a csurimadarat. Igaz, mi a kövekbe kapaszkodtunk kézzel is, lábbal is, és közben azt a görbe pálcikát is működésbe hoztuk, melyikkel ki lehetett pöndörgetni a tökös verebeket. Hogy ne a kútba piszkoljanak.

Már a válla is eltűnt, aztán fejestül elnyelődik az egész. Nem kell félnie, hogy vízbe esik, mert ebben a kútban víz sincsen, csak tengernyi üveg. Válogathat odalenn, helyreállítván a természet rendjét. Amelyik üvegen van bolti betét, csak azt nyújtogatja kifelé.

Erre a kettőre nem merném azt mondani, hogy fejben lenne gyönge. Magához való esze van mindegyiknek.

Azt hiszem, hamarosan kénytelen lesz előállni az agyafúrt konstruktőr, akár műszerészi ötlettel, és ide is megszerkeszti az egérfogó-utánzatot, amelyik olyan jól szerepel már a nadrágfélék gyűjtőjénél. A ferdére szabott belső csúszda is megteszi majd. Csak attól félek, a tartályok műanyag fala nem bírja úgy a rugdosást, ahogy a bádog elviselni kénytelen.

A teremtő ész egyébként már itt hagyta ujjlenyomatát. Úgy meggyapálta a tartályok mellett álló gyönyörű vadgesztenyefa koronáját, mintha legádázabb ellensége az lenne a szelektív hulladéknak. Arrébb hatalmas hely lett volna mind a háromnak, sőt akár háromszáznak is, de ezeket szelektíven csak oda lehetett letenni, ahová nem fér be az ürítő kocsi gémje.

Elő a fűrészt, pusztuljon a fa!

Szelektíven.

 

Minden pofon

Érik még meglepetések a magamfajta szegény embert. Jók is, rosszak is.

Miközben tegnap este Zsombón voltam, telefonon keresett valaki. Vera mondja, majdnem kiesett kezéből a kagyló, amikor főszerkesztőként mutatkozott be. Nem a stallum volt előtte szokatlan, hanem a név. Hűséges kezelője üzeneteimnek, már-már titkárnői alázattal szolgálja bolondériáimat, de ennek az embernek a hangja még elkerülte telefonunkat.

Nem titkos utakon jártam, megmondta tehát, hol vagyok. Rövidke párbeszédük avval zárult, hogy holnap este - tehát ma - újra fölhív.

Föl is hívott. Kertelés nélkül azonnal a tárgyra tért:

- Kéziratot követelnek rajongóid, légy szíves, küldjél lapomnak. Válogattunk ugyan már könyveidből, de barátom is azt kérte, beszéljek veled.

Nehéz helyzetekben néha még villámgyorsan forognak szikkadt agyam kerekei. Ismerve a gyér példányszámot, megsaccolva a remittendát is, a lehetséges olvasókból szegény "rajongóim" száma nem lehet magas. Akár tupírozott álcázásnak is fölfoghatom a rájuk való hivatkozást. Aztán: ez az ember gyalázatos besúgóim egyike. Évtizedekig naponta találkoztunk, kibökhette volna, hogy titkos alku kötelezi júdásságra. Tízévi minden szombaton egymást könyökünkkel akár érintve is ültünk az asztal sarkán, akkor se mondta. Apró betűs sorban ugyan szabványbocsánatot kért később hármunktól, de engem azzal tüntetett ki, hogy közvetlenül utána, szinte hozzá ragasztva, főszerkesztőként közölte a magát legnagyobb magyar írónak tituláló, Szegedre hazataláló kebelbarátja pöcegödörbe veregető "naplórészletét".

Mai szóval élve "fölülírta" saját szavait.

Az illető úgy kérte elnézésemet az egyik könyvnapon, félre szólítva a tömegből, hogy ő azt a levelet magánlevélnek szánta, és fogalma sem volt róla, hogy valaha is nyilvánosságra kerül. Mondtam neki, a magángyalázat is gyalázat. Egyébként az összes besúgó tragédiája is ez - mind azt hitte, soha nem derül ki aljassága -, de természetesen elfogadom szándékát.

A főszerkesztő azonban jelét se adta mostanáig, hogy bánná vétkeit. Mondom neki tehát a telefonba:

- Idefigyelj, komám! Sokszor elmondtam, és többször le is írtam, hogy nekem minden pofon holtomig fáj. Eddig akárki kért, adtam neki, de tőlem te ne kérj kéziratot, mert neked nem adok.

Úgy látszik, esze kereke forgásában akár rokonom is lehetne, mert azonnal felelt rá. Még csak meg se döccent a szava:

- Rendben van! Nálam már letelt a nyolc esztendő, többet ezzel nem foglalkozom.

Ezek szerint a becstelenségek elévülési ideje nyolc év lenne?

Úgy tanul a gyerek, ha megmondják neki.

Csöndes szóval elköszöntem még:

- Isten megáldjon!

 

Oszkár

Oszkár szemtelenül fiatal még, tehát nem szeret gyalogolni. Ott a villamos, ott az autóbusz, csak fölugrik rá, és megy. A felelőtlen főnökség viszont úgy szokott határozni, leginkább a bérletváltások idején, hogy ellenőrökkel rakja meg a járatokat. Egyikük elöl száll föl, a másikuk hátul, egy-két megállót ártatlan képpel utaznak, aztán kilebbentik hajtókájuk mögül arcképes kis fityegőjüket, és megnézik mindenkinek a jegyét, bérletét. Mint a satu két pofája, úgy szorítják össze a bliccelőket.

A kilencvenéves nénikével is előkotortatják a gyulajegyet. Nem azért, mintha nem látnák orcáján a korát, csak a nemzetisége nincs kiírva rá. Lehetne román is, szerb is, akinek nem jár a mi kedvezményünk.

Örömmel jelentem, a kötekedő, kákán is csomót kereső ellenőrök kivesztek már. Akiben van is ilyen hajlandóság, igyekszik visszafogni. Nem hangoskodnak, nem oktatgatnak, ha valakit jegy nélkül találnak, csöndben írják meg a jegyzőkönyvet, és csöndben adják át a csekket is a delikvensnek.

Tehetik, a törvény őket védi.

Ellenben Oszkárt más fából faragták. Szeret kockáztatni? Inkább csak felejteni szeret. Elfelejti, hogy komoly ember jeggyel utazik. Neki a puszta megszégyenítés is fölér egy istencsapásával. A mi kamaszunknál elmegy ez kétszer is, háromszor is, néha tízszer vagy hússzor is, de addig jár a korsó a kútra, amíg össze nem fut az ellenőrrel. Alig szállt föl a hátsó ajtón az egyik, alig libbentette elő fityegőjét, mindjárt bele botlott.

Bárány békességgel viselte el ezt is Oszkár. Csak a fejét öntötte el a pirosság.

Az is azért történt, mert bandabéli társaival volt tele a villamos. Az a sok éretlen kölök meg képes volt hangosan heccelni. Oszkár így, Oszkár úgy. Mind fogta a maga bérletét, várván az ellenőrt, de fejével is a vég felé fordulva az akció mozdulatait figyelte. És helyszíni közvetítésként kommentálta.

Akkor halkultak csak el, amikor a reklámokat hajszoló utazó képernyő nem ad részleteket a színház Pornográfia című előadásából. A hangját talán nem is hallják, a központi figyelmesség lehalkították, de a mozdulatok, a ritmikus löködések, a gyönyörbe forduló arcok magukért beszélnek. Ezt a nyelvet koruknál fogva mostanában kezdik tanulni, hogyne érdekelné őket. Jobban, mint társuk lebukása.

Arra számítottam, amikor véget ér Oszkár számára a kín, körbe kapják, és talán föl is dobálják a levegőbe. Nem hiszem, hogy Einstein relativitás-elméletét ismernék, és azért nem dobták föl, mert hátha nem ugyanoda esik vissza. Az ő iskolájukban szakmára tanítják a jövendő emberét. Csöndben maradt a népség, és azt várta, mit szól Oszkár.

Abban az iskolában, ha tanítják is a mondatokat, legföljebb a tőmondatokig juthattak el, mert Oszkár alig szól valamit. Kézről-kézre jár azonban a csekk, és a jegyzőkönyv. Megnézi mindenki, és ki a fogát szívja, ki pedig szó nélkül adja tovább. Itt is emelkedett volna a tarifa? A hőssé avatás azonban megkezdődik így is.

Az egyik előadja, miként futott ő is bele már a csőbe, de akkor kevesebbet kellett fizetnie. Be is fizette az utolsó fillérig. Az is megszólalt, akit már kétszer ért hasonló inzultus, de a pálmát az kapta, akivel négyszer esett meg.

Ugyanazon a napon. Négyszer!

Ezt hajazd, Oszkár, ha tudod!

Fölszállt az illető a villamosra, és elkapták. Illendően ellátták csekkel és kísérővel, és le is szállították. Kicsit várt, és fölkapaszkodott a másikra. Azon is volt már két ellenőr, egyikük ott is adott neki csekket. És szintén leszállította. Újszegedre tartott, a Széchenyi térnél tömött buszra huzakodott föl. Az Isten nem ver bottal, csak ellenőrrel, azon is termett kettő. Háromra emelkedett nyomban a zsebbe csúsztatott szelvények száma. És megint lekísérték a járgányról. Nem állhatott ott vég nélkül, mint Bálám szamara a szőlőhegy tetején. Amikor az ellenőrök visszafordultak egy másik busszal, és jött a kifelé tartó csúzlis - ipszilonnal megtoldva a száma -, azt is megcélozta a mi emberünk. Hogy mennyi tetves ellenőrt képes ráuszítani a pénzre éhes vállalat a bliccelő népre! Ilyesféle gondolatok borzolgatták agyvizeit, és eltette a postára szóló negyedik beutalót is.

Leforrázva hallgatta mindezt Oszkár. Ő még csak az elsőnél tart, és máris itt a végállomás. Őt már külön kedvességgel le se szállították. Hogyan lesz ebből rekord?

Talán visszaúton pótolhat még.

 

A szög fejére

Tudományos kutatások kellenének ide, netán célra tartott ásatások is, hogy bizonyítani lehessen, a szöget (szeget) és a kalapácsot egyszerre találta föl az ősemberiség. Vasszögekről beszélek, meg vaskalapácsról, és itt mindjárt kontráznom is kell magamat. Nincsen mit kiásni, az első példányokat mindegyikből régen megette már a rozsda.

A lényeg azonban most az, hogy minden szöghöz fej tartozik, és kalapácsban folytatódik. A kalapács leginkább arra való, hogy ráüssön a szög fejére. Fába, falba beleverje.

Kerülgetem a forró kását jó ideje már.

Forsza van az ütésnek, egyetemen nem tanítják, könyvekből se olvasható ki. Ahogy a logikát nem lehet könyvből megtanulni, meg a biciklizést se, ezt se. Aki azonban sokat forgatja a kalapácsot, magától rájön. Igen, igen, de mi lesz, ha mellé talál ütni? Mondjuk, a húszcentis vasszögnek. Vagy nem egészen a fejére talál. Miután hetvenhétszer a saját ujjára csapott. Bizony mondom, el szokott görbülni. Kemény falba beleverni - biztos kudarc.

Mondás is lett belőle: aki mellékalapál a szög fejének, az egyenesítse ki. Író ember kezén ez forog leginkább.

A kiegyenesítésnek is menete van. Ki kell húzni fából-falból, sima valamire ráfektetni, és ugyanavval a kalapáccsal, amelyik az előbb a görbeséget hozta rá, vissza lehet terelni az egyenes útra.

Macerás dolog az ilyesmi. Az a jobb, ha egy-két csapással tövig szalad.

Ezt lenne jó mindig elérnem.

*

Évekig nem találkoztam valakivel, noha évtizedek óta ismerem. Mostanában naponta látom, ugyanavval a villamossal járogatunk. Ügyes ember volt, valami rádiótechnikát művelt, de lapátra került. Vagy telefonos volt? Nem ebek harmincadjára vetett munkanélküli, nem is közsegélyen él, az egyik óvoda szaladj ide, szaladj oda fullajtára lett. Csökkentett fizetéssel, rövidített munkaidővel, kegyelemből. Azt nem mondom, hogy örül megkülönböztetett sorskivetettségének, de panaszkodni se hallottam. Óvó bácsinak senki se szólítja, kisegítő munkakörben dolgozik. Hol a faleveleket söprögeti az udvaron, hol meg a pályázati papírokkal futkos a városban.

Mint régen a háj a kerékre, mindenre jó. Akármit rá lehet bízni.

Másik embert is ismerek, hasonló sorsra jutott ő is. Adóügyek kitűnő értője, bár nem ez volt a hivatása. Egetverően bonyolult az adó, mégse ezt tartom a szellemi tevékenység tetejének. Felelős állásban dolgozott évekig, de ott is fölborult a világ, örülhetett, ha az állatkertbe befogadták. Nem a ketrecbe még, csak kisegítőnek. Egy időre. Aztán kitelt az esztendő. A kegyelemkenyér szavatossága rövid szokott lenni, és nem hosszabbítható.

Vele a buszmegállóban szoktam összefutni. Belefásultan szívja a bagóját, de mostanában mosoly is lengedezik szája szögletében. Hatalmas lépés: portás lehetett egyik tudományos intézetben. Ideiglenesen.

Pardon, össze ne keverjük a harmadikkal. Ő is portás, de nem kegyelemből. Kényszerből csak. És a negyedik is.

Iskolai értesítőjükbe, ha most írnák, mind a négynek ezt tennék bele: többre is képes!

Ennyire kegyetlen az élet. Alamizsna-sors. Annyira gazdagok vagyunk, értékeinket kótyavetyéljük el.

Életeinket is.

Amíg végigdöcögünk a fél városon az elsővel, sok mindent kiforog a szó. Mert a világmegváltó gondolatokban semmi szünet nincsen. Azt is kiforogja, hogy nálunk a piacok környéke a legnagyobb légyfogó. Amennyi gyanús figura megfordul egyiken is, másikon is, valósággal fölfoghatatlan.

Azt mondja, nem érti, miért nem szerelnek például a Mars tér frekventált sarkaira térfigyelő kamerákat. Szakmájába vág, állítja, lehetnének sokkal jobbak, mint amilyenek képeit a televízióban szokták bemutatni. Elmosódott nyavalygások azok, akár a fölhők rajzolataiból akarnának fölismerni bárányokat vagy bikákat. Pedig az optika mostanáig a látás legprecízebb segédeszköze.

- Mit látnál, ha láthatnál?

- Be tudsz menni egyáltalán úgy a piacra, hogy ne szűrné fogai között két-három barnabőrű fehércseléd: cigi, cigi, cigi. Nincsen nála semmi, de ha csak kinyújtanád a kezed, máris lenne benne néhány karton. Zárjegy nélküli, csempészholmi. Ha már egyszer ádáz harcot hirdettek az illegális kereskedelem ellen, miért ott nem veszik komolyan, ahol leginkább ezt űzik. És hány gyanús figura ténfereg még ott!

- Arrébb állnának meg, ha ott lenne a térfigyelő.

- Elkezdődne a kiszorítósdi, tudom. De legalább elbizonytalanodnának, akik most leginkább elszemtelenedni tudnak. Egyszerűen lehalásznák a gyanús alakokat. A közeli börtönbe nem szorulnának be, az is biztos. Nézd majd meg, mi lesz itt, ha a buszpályaudvar is kiköltözik. Mert az is gyűjtőhelye a latroknak.

- Megérjük még a kiköltözést?

- Ezt, látod, nem tudom. Mindenki nyüszít, hogy zsúfolt a tér, és a piac is össze van zsugorítva. Állj meg akármelyik pénteken, annyian vannak, alig férnek. Hej, de sokszor megírták már az újságok, hol lesz az új állomás, és hol nem lesz, mégse mozdul az ügy.

- Te hová tennéd?

- Szó volt, ugye, a Volán központi épülete melletti területről. Azért nem jó, mert nehezen kapcsolható be a városi közlekedésbe. Ajánlották a SZVESE-pályát, úgyse használja senki. Ha foci nincsen, minek a pálya? Valami miatt rendre megbukik az is. Legutóbb a hajdani kötélgyár gazfölverte helyét emlegették. Valami zűr lehet ott is, mert mégse akar sikerülni.

- Vagy a pénz hiányzik hozzá. Többször ajánlottam a nagyállomás melletti kivénhedt házak helyét. Aki vonattal érkezik, átszállhatna buszra, vagy buszról a vonatra. A legtöbb helyen ez a párosítás válik be. Említettem egyszer a cég vezérének, azt mondta, angyal szól belőlem, de mondjam el a városvezetőknek is.

- Ebből tehát semmi nem lesz. A karnyújtásra lévő hajdani kaszárnya hatalmas géptelepe is nagyszerű hasznosítás lenne. Most azt is gaztenger uralja.

- Lépjünk egyet. Itt a Lófara? Ehhez mit szólsz?

- Üde foltja a meláknagy forgalomnak. Most ennek is neki akarnak esni? Tudod te, mennyibe kerül a szobor áthelyezése?

- Te se tudod. Csak azt tudom, hogy erre sincsen pénz, meg arra sincsen. De a Lófarára mégis van? Hogy kávézóterasz is működhessen. Mindenki tudja, hogy a kávézók vállalkozási hatáskörben működnek. A régi szóhasználattal maszek vagyonok. Az agyongyapált balos szólam szerint napról napra szülik a kapitalizmust. Jobban, mint azelőtt a suszterműhelyek. Rendben van, hadd éljen és hadd gyarapodják a pénzes világ, de akkor ne közpénzből akarjunk neki kificamított helyet csinálni, az egyetlen jó elrontása árán. Bele a forgalom füstjeibe. Érted te ezt?

- Hajszálra így volt a sugárút átépítésével is. Amikor ráeresztették a forgalmat szerencsétlen városunkra. Azt is állampénzen végezték, azzal az álsággal, hogy a boltok több vásárlóhoz jussanak. Mert akkor még államérdek volt a boltok forgalma.

- Miért nem írod meg?

- De sokszor megírtam már többször is. Ha most ütnék rá a szög fejére, biztosra vehetném, az ujjamra csapnék. És a szög azonnal elgörbülne. Olyan kemény a fal.

- Háborog a közvélemény, de betonnál is keményebb a szakértők okossága. Mindenki tudja, szakértőkkel jól el vagyunk látva.

Villamoson vagyunk, sokan meghallják, miről beszélünk. Hívatlan-kéretlen közbe is szól valaki:

- Kik a szakértők? A mérnökök. És kik készítik a terveket? A mérnökök. Holló a hollónak nem vájja ki a szemét. És micsoda munkaalkalom-teremtő jó szándék van mögötte! A kedves kerítés elbontása, a szobor elmozdítása, új talapzat építése, a díszburkolat lerakása. Részletezzem? Pár éve újították föl a lovas szobrot hatalmas pénzeken, most bizonygatják, hogy nem is olyan jó az a szobor. Mert nem akcióban mutatja a csatát. Minden kornak megvan a maga lenyomata a művészetben. Annak a kornak ez volt a lenyomata. De hogy mennyire figyel rá az emberiség, arra elég példa, hogy a szobor újraöntése közben bal oldaláról lemaradt a jobb kézben tartott kard hüvelye. Sasnak való szemeivel észrevette valaki, föl is jajdult az újságban, utólag kellett pótolni. Ha most lebontják a talapzatot, az áthelyezés miatt, és véletlenül lemaradna valamelyik elesett katonánk neve az újról, vagy csak egyetlen betűt tévesztenének benne, lenne még valaki, aki észrevenné? Vagy az már szintén idejétmúlt valami, hogy a nevek is ott legyenek?

- Van rá pénz.

- Erre van. Uniós támogatás. De közben lukas a fenekünkön a nadrág, kivillog az alfelünk! Hány helyre mehetne az a kuncsorgott pénz?

Nem lenne jó oldalvágányra futnunk, elengedjük a fülünk mellett a közbeszóló véleményét.

- Említetted a munkaalkalmakat. Hány mérnöknek adnak vele munkát! Ezt senki nem akarja tudomásul venni?

Itt görbült el a szög. Úgy ráütött a barátom, szikrát hányt a feje. Vas a vassal találkozván, hatalmas energiák bevetésével mindig szikrázni szokott. Mondom, hogy ki ne hagyjunk semmit:

- Kollégáim szeretnek utánajárni a dolognak. Most is olvasom, természetesen szintén szakértő szájából, azért is jobb lesz átépítve az a kis terecske, amelyik valójában nem is tér, mert így legalább kiiktatható lesz a szobor körüli autóparkolás.

- Ne dőlj be nekik! Vegyük először azt a kérdést, hogy tér vagy nem tér. Hányan leírták annakidején, amikor a Radnóti gimnázium előtti kis öblösödést Komócsin-térré avatták, hogy nem is tér az. Nagy emberről volt szó, neki tér kellett. Elmúlt a rezsim, jött helyette másik? Átkeresztelték, Glattfelder-tér lett belőle. Püspök kapta azt a teret, amelyik tehát az építészek fogalma szerint ugyanúgy nem tér, de természetesen attól fogva senki nem kifogásolja. Nem illik nyilvánosan szót emelni egyházi személyek ellen. Csöndes tényként megmarad azonban, hogy ezen a néven se használja senki, mert levelet se küldenek erre a címre.

- Furfang is van a szavaidban. És a második érv?

- Hogy kitiltódnak onnan a parkoló autók? Egyetlen bádogtábla milliószor olcsóbb lenne. És arra akkor is szükség lesz, ha mégis átépítik.

- Olvasom azt is, hogy amikor restaurálták a lovat és lovasát, a talapzatát nem újították föl. Nem volt rá pénz. Most tehát megtörténhet az is. Hatalmas nyereség!

- Még nagyobb veszteség. Szuverén művészet a szobrászat, meg kell hagyni. Kitűnő szobrász az interjúalany, azt is meg kell hagyni. Amikor azonban az építész-lobbi szolgálójává válik, akkor bicegni kezd az egész. Hatalmas pénzeken újították föl a huszárszobrot, nagyjából akkor, amikor a Dóm tér Szentháromság-szobrát is restaurálták. Egy kicsit az is benne volt a dologban, hogy egyet ide, egyet oda. De azt azért ne mondja se építész, se szobrász, hogy néhány év múltán halaszthatatlanul kötelező újraálmodni a talapzatát. A fülén ült a te kollégád, amikor mindezeket elő nem számlálta neki? Mindentelhisz Nagymama póza lenne a legkívánatosabb újságírói teljesítmény?

- Ne ítélj arról, amihez nem értesz!

Addig-addig kalapálgatott a szög feje körül a város betűben vétkező lakossága, rendre ráütve a saját ujjára, amíg ki nem derült, hogy pupák nemzetség a mienk. Aranyos és kedves kolléganőm sajtófőnöki minőségében úgy ráütött, hogy egycsapásra tövig szaladt. Ahány hozzászólás eddig megesett akármilyen fórumon, hétköznapi és utcai beszélgetésben, mind firtatta azt is, hová lehetne elkölteni azt a rengeteg sok pénzt - sokkal fontosabb dolgokra. Azt írja az újságban, az a pénz olyan pénz, amit csak arra ad az Unió, amire a pályázati kiírásban meghatározták. Amit bicikliútra adnak, abból nem lehet lélegeztető gépet venni, ingyenebédet adni, de még néhány méternyi járda építésére se lehet lecsípni belőle. Ha azt a nagy summát a Kölcsey utcától a Gutenberg utcán át a Mars térig tartó utcaszakaszok korszerűsítésére adták, akkor azt csak arra szabad fordítani. Komoly sajtófőnök, ismétlem, aranyos és kedves kolléganőm természetesen ki se ejti a száján a Lófarát, csak huszárszoborról beszél. Azt a pénzt tehát csak arra lehet költeni, és nem másra.

Kedves Ágnes! Puszit is adnék, kézcsókomat is küldeném, de utoljára még hadd kötekedjek egy kicsit. Abba a pályázatba valaki beleírta az ércbe öntött huszár átléptetését néhány méterrel, ezzel a terecske léptékváltását is szentesíti az adománypénz. Most emlékezik Szeged a Nagyvíz rettenetes pusztítására, fölidézve a világ javának addigi példátlan összefogását is. Jött a pénz mindenhonnan, és a megszenvedett hatalmas rémületből néhány rövid esztendő alatt gyönyörű városkép hajtott ki. Lehet, hogy az én figyelmemet kerülgeti csak el, de nem emlékszem olyan esetre, hogy abból egyetlen fillért is elsinkófált volna valaki. Mindet arra költötte a romváros, amire adták.

Még egy bibircsókot hadd említsek. Szeged a vándorszobrok városa is. Alig van olyan emlékművünk, amelyik nem sasszézott volna onnan ide, innen oda. Móra Ferenc is arrébb vándorolt személye körüli miniszterével, Kotormán Jánossal együtt, Erzsébet asszony királynéi mása hol eltűnt, hol visszatért, és Juhász Gyula kalapját levéve már csak megfordult a tengelye körül, hogy orcáját a Tisza felé fordítsa. Egyik-másik köztéri szobrunkat a nagy rendszerváltásnak becézett politikai fordulat vitte le a színről. Hírlapi csatározásból ismerjük már csak, micsoda vita kerekedett például, amikor a Nagyságos Fejedelem úgyszintén lovas szobrát a Városháza előtti térről áttették a Gizella térre. Még azt a szégyenletes poént is elsütötték, hogy a püspök úrnak mutatja a farát. (Tündéri felelet jött erre is: azt ajánlják, hintajába is fordítva fogják be a lovakat, ne kelljen az időnként citromot hullajtó hátsó felüket látnia.)

Térképző, teret meghatározó elem minden nyíltszíni szobrunk, és gyönge a fantáziánk arra, hogy ugyanazt máshol is el tudjuk képzelni. Miért kell kibillenteni köztéri egyensúlyából a Lófarát?

Mert arra adták a pénzt! Punktum.

Arról se hallottam azonban, hogy küldöttséget menesztett volna ide az Unió, hogy mindenokvetetlen tegyék bele a fölújítandó hosszú utcaszakaszba a "huszárszobrot" is. Valakik addig rágták a ceruzájukat, amíg bele nem került. Nem egyetlen valaki volt az, ilyen súlyos dolgokat nálunk bizottság művel. Fél szemére hályog ereszkedett, azért nem vette észre, hogy az árvíz utáni figyelmes várostervezés gyönyörű egyensúlya is megbillen közben. Ahogy az öregátkos statáriális bíróságában is volt az első kulákpörnél renitenskedő bíró, aki borítékoltatta ellenvéleményét, itt is akad szakértő várostervező is, talán bizottsági tag is, aki mást mond. Így kerek a világ.

Immár tudomásul véve a saját gyatraságunk megföllebbezhetetlen következményét, csak azt mondhatom, teljesen illetéktelenül, abba a bizonyos pályázatba mást is bele lehetett volna írni. Akár egy másik szobrot is. Csak a ceruza végét kellett volna egy kicsivel tovább rágni!

Mi lenne akkor a tervezők és bírálók önmegvalósításával? Mert emberi törekvés, hogy nyomot hagyjunk magunk után. Attól tartok, ezer megkérdezett szegediből egy se tudná megmondani, ezt vagy azt a szobrot ki taszigálta arrébb.

Sokat rágódunk az immár megváltoztathatatlanon, ideje visszalépnünk a villamosunkhoz. Az egyik kitérőben mutattam néhány csavart. Bizonyságul arra, hogy nem csak a szög, de a csavar is el tud görbülni. Az egyik feje jobbra billen, a másik meg balra. Mintha berúgtak volna. Háromszor hívtam föl az éppen csavarok meghúzásával bajlódó pályaszerelők figyelmét, amikor szinte az egész villamos-vonal fölső traktusát kicserélték. Idáig nem jutott el a jó szándék. A harmadik ki is mondta: igen régi, nem javítható.

Erre mondta a régi ballada: "ennek csak a Jóisten az orvossa". Majd ha lecsúszik róla a szerelvény, legföljebb akkor.

Előttem példázat maradt. Aminek-akinek feje van, elgörbülhet a gerince.

Időközben megérkeztünk. Le is szálltunk. Amíg kezelgettünk egymással, elképesztő figurát láttunk. Cingár pasas volt, talpig feketében, légiós bakancsban, két oldalt mintha rablánc csörögne rajta. Orcáját csontbordás fekete kendő takarta. Mintha bevetésre menne, vagy bevetésből jönne.

Hazaérvén, mondja a rádió, kirabolták a takarékszövetkezetet. Karnyújtásra tőlünk, az utca másik oldalán. A személyleírás nem illik rá a kísértet-emberre, ha csak át nem vedlett közben. Még csak fejét se fordította abba az irányba.

Magam reggeltől estig tekergetem a magamét, mégse láttam semmit. Robbantás nem történt, csak bement az ürge, és súgta: ide a zsozsót! Aztán kisétált, a mási irányba ment el. Kutyával jöttek a rendőrök, szagminta, miegymás, azóta bottal ütik a nyomát. Pár nappal utána néhány araszra a panelboltot rabolták ki, esti zárás előtt.

Elámul az ember. Vannak hatalmasra tupírozódott bűnesetek. Ahogy a szakképzett asztalos a szög fejére, úgy üt rájuk a rendőrség seregnyi nyomozója. Gyilkosságok tetteseit is láthatjuk pár nap múlva, bilincsbe verve. Fizimiskájuk akár ősködökbe burkolva. Amíg csak körözték őket, teljes képpel és névvel láthattuk, amikor elkapták valamelyiket, azonnal jött rájuk a köd, és nevük csak kezdőbetűkkel említődik, mint a kiskorúaké.

Ahogy jogállamban illik.

Ha elkapják egyáltalán.

 

Retrobicska

Divat lett nálunk a retro. Rövid o-val írják, de hosszúval ejtjük. Már szótárat is szerkesztettek a hátratekintés, visszanézés tételeiből, hogy teljesen el ne feledjük őket.

Ebből induljunk ki mi is.

Valamikor, nem is olyan régen, bál meg nem esett bicskázás nélkül. Szilaj legények művelték, és legtöbbször leány volt a dologban. Meg a kivagyiság, szesszel megöntözve.

Vagy csak a szalajtós ész.

Az irodalmi legendává lett figura, Messzi Imriske is úgy múlt ki az árnyékvilágból, hogy a búcsúban valakiben eluralkodott a hibbantság, és azt kiáltotta: iszom a véredből! Tömörkény és Móra is tollára vette, amikor még kicsi volt, sőt ösztöndíjat is jártak ki neki, de azt már egyikük se érhette meg, amikor belenyomták a bicskát.

Sokan tudják, fortélya volt a műveletnek. Állítólag a penge elejére szorította az illető a hüvelykujját, hogy csak addig szaladjon a húsba. Ahogy a halat irdalja a szakács, úgy irdalták egymást. Mondom, legtöbbször kisleány miatt.

Legénykedő bikák, kosok és bakok esnek úgy egymásnak. Szarvasok agancsa törik közben. Megesik, hogy az egyik kos koponyája reped meg, és agyveleje loccsan szét, akkora beleérzéssel mennek egymásnak.

A győztes magát kihúzva mehet udvarolni a nősténynek.

Nemzedékekre visszatekintő borzalmak estek meg a bálokban is. Ma már nyugdíjas orvosok mondják, külön ügyeletet tartottak, annyira számítottak rá. Aztán, egyszer csak a vége lett az egésznek. Amikor rendőrök uralták a magyar ugart, akkor maradtak el a vérengzések. Azt hittük, végleg.

A világrossz uralom jó oldala.

Orvosok mondják, néhány nagyhírű járványt is így sikerült kiiktatniuk az emberiség életéből. Vagy halálából? Aztán, ki tudja miért, visszatér néhány veszedelmes baktérium vagy vírus, és tarol.

Retro-, retro-, retro-.

Visszatérés.

Nagy a történelem hordaléka. Hogy azon a bizonyos "Szent Bertalan éjszakáján" hány hugenottának kellett kézi gyilok útján kimúlnia, csak körülbelül tudhatjuk. Bár vallásháború volt, aljas emberi vonatkozásai ki nem kerülhetők, az egyik pártnak az volt az érdeke, hogy csökkentve szépítsen, a másik viszont mindig szeretett rátenni egy lapáttal. És folytatásnak ott van Hitler igazi belépőjének tekinthető "Hosszú kések éjszakája". A közeli rokonok házasságából született kicsorbult agyú világbirkos számolt le lehetséges ellenfeleivel, noha föltehetően a piszkos munkát párthívei végezték el. Ez a szégyenfolt nevében őrzi a kések szerepét. A támadók és győzők kezében ott voltak a kések, a másik fél a testet szolgáltatta hozzájuk. Kegyetlen vérengzés volt. A franciák és a németek szégyenére ráfejelt aztán az orosz, a lengyel tisztek katyni lemészárlásával. Itt már a tömegsír szélén, akár elegáns kesztyűben is dolgozhattak a hóhérok, közeli tarkólövéssel.

Nincsen az a borzalom, amire a történelem ne termett volna már példát. A mostani bandaháborúk hitvány utánzatok csupán.

Normális ember nem hihette, hogy a bicskázás is visszajön majd. Igaz, már késelésnek mondják a rádióban. És nem páros viadalokban történik, bandaleszámolások velejárója lett. Tízen, húszan, vagy akár ötvenen esnek egymásnak, és elővillan a penge. Igen ritkán nő miatt, hiszen abból annyi kínálkozik, több, mint kellene, inkább csak. Akik soha nem is ismerték egymást, azok is megteszik.

Csak.

Az ántivilágban becsületes parasztember csizmaszárában is ott volt a kés. Leginkább azért, mert akármikor szükség lehetett rá. Zsebbe nem tehette, a csizmaszár olyan szolgálatot tett, mint kardnál a hüvely. Emlékszem rá, a nagy hirigelések idején, a téeszeket szervező egyik főagitátor ereiben fagyott meg a vér, amikor az Öregsoron valaki kihúzta a kést. És fölengedett, amikor csak a szalonnázáshoz kínálta föl.

Bizonyos esetekben a bicska a praktikusabb, máskor meg a kés.

Tehát most késelésnek mondják. És nem szól egyetlen híradás se arról, hogy hüvelykujjával centizné valaki, meddig menjen a húsba.

Lehetőleg tövig!

Hirtelen megszámlálni se tudnám, hány bicskám volt és van. A Sarajevo volt az első, azt meg is lehetett kötni, hogy el ne vesszen. Aztán szépen, sorban jött a többi. Egyiket elvesztettem, a másikat találtam. A legkisebbet most is magamnál hordom.

Egyszer se fordult meg a fejemben, hogy bárakárki ártalmára használjam, bár hirtelen haragommal sokszor nem tudok mit kezdeni. Ha késes műhelyt látok valahol, szerét ejtem, hogy betekintsek. Hogyan vágja ki a mester a pengét, hogyan kalapálja meg, hogy a gyári szalagöntvényből élét is tartó, edzett portéka legyen? Hogyan teszi bele a rúgót például. Egyet a nagy pengének, egyet a kicsinek, harmadikat a kisollónak, negyediket a dugóhúzónak. A hajdan híres szegedi halbicska külön érdekelt mindig is. Van abból is, a csongrádi késestől kaptam. Oda akarok csak kilukadni, hogy ámulattal bámulom a kirakodóvásárok és egyéb árusítók bicskafölhozatalát is.

Vezetnek a tőrök. És pult alól megkapható a rúgós kés is. Amelynél egyetlen gombnyomásra ugrik elő a penge, és máris ártalomra kész.

Állítólag fegyvernek minősül.

Mintha arról is hallottam volna, hány centi hosszú penge éri el a tiltott tartományt, de nem maradt meg a szám a fejemben. Az azonban biztos, ugyanezeken az asztalokon és bódékban szinte a teljes készletet jogosan foglalhatná le akármelyik rendőri szervezet, mert mindegyik példány alkalmas emberi élet kioltására is.

Akik megveszik, lehetséges gyilkosok.

A fegyvertartást addig-addig szabályozták, amíg csak annak nincsen pisztolya, aki nem akarja. Tartok tőle, semmilyen razziázás nem hozna megoldást. Legföljebb az árát emelné mindegyiknek a kockázat.

Jogászt is kérdeztem róla. Ő a védekezés jogosságát említi, és az amerikai példát. Ott tarthat fegyvert, aki akar. Hiába mondom én, hogy ámokfutó is lehet belőle, és akár fél osztályt is legyilkolhat valaki. Nem kéne megvárnunk, amíg hozzánk is begyűrűzik ez is.

Az is biztos azonban, ritkán kelnek el a gyilkolásra is alkalmas portékák védekező szándékból.

Mit akarok akkor? Csak elmondani, hogy veszedelmes vírus vagy baktérium bújt elő a múltból, ahogy a tüdőbaj vagy a himlő is előbújik néha. Vagy talán a lepra is. És megesik, hogy a hétköznapi orvos föl se ismeri a bajt.

Azt hiszem, a hosszú késekkel is így vagyunk. A retrobicskával is.

 

Kutyamellény

Mielőtt szikkadó elmém puszta játszadozásából akarna kemény következtetéseket levonni valaki, sietek ismételten kijelenteni, hogy kis- és nagy kutyák legjobb barátja vagyok. Ebben a minőségemben föltehetően meg is maradok. (Az emberi nagykutyákat az állatvilág más kasztjába szoktam sorolni.) Leginkább azért szeretem az ebeket, mert szándékuk előre látható, ha olvasni tudunk a jelekből. Amit ez a farkasból szelídített négylábú jószág tenni tudott az emberiségért, meghálálni föltehetően soha nem tudjuk.

Úgy kezdődhetett, hogy az ősember hazavitte ősfiának az ősfarkas-kölköt, hadd játsszon vele. A kicsi farkas tűrte a gyűrődést, nőttön-nőtt, nagyocska korában is emberi társaságban maradt, amíg a szerelem el nem csavarta a fejét. Eltanulta szokásainkat, és elviselte azt is, hogy megszámlálhatatlan változata született meg évezredek során. A fölmosó-rongy nagyságú palotapincsitől a borjúméretű bernáthegyiig. Annyira tartja azonban a rokonságot mindegyik, szétrágni képes a kerítést, ha a másik föltűnik a láthatáron. Változik a fölállás, tüzelések idején. Ha szuka közeledik, a kanok viselkedése azonnal megváltozik. A Derkovits-fasoron végig figyelhetem, hogyan változik a hangjuk, ha engem ugatnak, vagy ha nyáluk csorog a másikért.

Senki ne gondolja, hogy önző vagyok, amikor bratyizok velük. Becsülöm őket.

És az a sok öregasszony vagy virgonc kölök, akiket agyonmarnak? Direkt ilyesmire nemesítették ki őket, és edzették erős akarattal. Na, ezekkel még nem találkoztam. Lehet, hogy ezért maradtam életben. Erősen hiszem, csökkenthetnénk a veszedelmeket, ha megtanulnánk végre, hogyan kell viselkednünk, amikor csahos vehemenciával támadnak ránk. Ahogy meg kellett tanulnunk, hogyan nem szabad lépnünk se, ha előttünk zúg el az évszázad autócsordája. Ha kapadozunk összevissza, vagy ha futni akarunk, biztos vesztésre állunk.

Ilyen bevezetés után mit akarok most a kutyamellénnyel? Elmosolyintanám csak magamat.

Gondos nagymamák először kutyaborbélyhoz viszik kedvenceiket, és olyan oroszlánfizimiskát rendelnek nekik, hogy hamisításnak tűnik a szavannák királyának igazi arculata. Védelmükre rendeltetett az eredeti bundája, de mivel éppen azt gyapálták le róla, zimankós telenként megeshet, hogy fázik a kicsike, ahogy didereg nagymama is. Ő mindent fölvesz magára, könnyű volt eljutnia arra a gondolatra, hogy házi kedvencének is öltönyt szabjon. Kössön vagy horgoljon.

Ahogy a kutyanemzetséget ismerem, kézzel-lábbal tiltakozott ellene mind, amikor még csak az első próbánál tartottak, ahogy a nyakörv ellen is tiltakozni szokott. Amikor másodszorra vagy harmadszorra kapja, már tudja, kimenő következik. Legszívesebben maga vinné kéz alá, hogy adják rá. A teremtő ész mégiscsak a gazdánál lakik, mint harang a toronyban, kitalálta tehát a kutyahámnak is fölfogható csatlakozást. Nem csak a nyakán van szíj és csat, de mellmagasságban is, két első lábát természetesen szabadon hagyva. Külön lelemény volt a rúgós föltekerő-kieresztő vezeték, el is terjedt villámgyorsan, de ez most más lapra tartozik. Idomítható a legtöbb házi kutya, néha a rábeszélő szózatot is megérti. Annyi kitűnő illat emléke csábítja kifelé, és a testi szükséglet is szorítja, megadja magát.

A gazdák társadalma egészen emberi tulajdonságokat is beleérez nyomban. Amikor az oroszlánfizimiskára átszabott frizura ráadásaként a hófehér kutyusra tulipiros mellényt adnak, szende leányka lelkülete ver tanyát benne. A hupikék vakarcs heves érdeklődése valósággal elolvasztja. És dagad a melle a póráz másik végének, de a pokolba is elkívánja törpikét.

Aztán jön a színek teljes skálája, más-más négy lábbal alátámasztva.

Lehet ennek még változata. Hétköznapi gúnya is, meg ünnepi is. Fokozata is. Enyhébb hidegre, és kemény fagyokra is. Száraz időre, meg lucskosra is. Láttam már olyat is, amelyik pufajkadivatot követ. Mondhatnám persze paplanöltésnek is az egybevarrásokat, de ennek keze és lába is szokott lenni, egészen a csüdig érően. Paplannál ez elképzelhetetlen.

És lássatok csodát! Paplankabátban van a gazda is!

Eljutottunk odáig, középméretig már nem is látunk mellénytelen sétálókat. A nagytestűek még őrizhetik eredeti adottságaikat.

Most jut eszembe, mennyire eleven a divat átjárása kutyáról az emberre, emberről a kutyára. Egyet vegyünk csak. A mi gyerekkorunkban még az volt a talányok talánya, hogyan lát ki a puli a szőrcsomóból, amikor kívülről nem is látható a szeme. Hozzá tanultuk, ha ollóval próbálnánk megszabadítani ettől az adottságtól, rosszat cselekednénk. Neki ez a természetes. A hófehér változatnak is meghagyják a szemszőrzetét a saját bundázat kegyes szabdalói.

És azok a lányok-asszonyok, aki először a frufrut hagyták szembelógónak, később meg az egyik szemükbe engednek belelógni vaskos tincsecskéket? Lelkületük annyira hasonlít a kutyatermészethez, már-már azt várja az ember, megállnak majd minden bokor vagy fa tövében, körbetopogják, és fölemelik jobb lábukat.

Ja, és a póráz? A saját nyakszíjig eljutottak már.

Az ugatás, vicsorgás és kerítésrágás eddig még elmaradt. Legföljebb magukban művelik.

Észrevettétek, kedves testvéreim? A póráz két vége már kísértetiesen kezd hasonlítani egymáshoz. Az uniszex ismerős a divatban. A férfi és a nő ugyanazt viselheti. Ezt egészítették most ki, közelítve a kutyuskákhoz is?

Minek nevezhetnénk?

Kedves kutyagazdák! Bocsássatok meg szegény fejemnek. Csak az eszemet játszottam.

 

Láncainkat

Megint a divatról. Leginkább akkor, amikor még csak indulóban van. Enyhe kis nekifutást engedjenek meg itt is.

Isten tudja, mióta, de irodalmi ragban élnek láncaink. Petőfi is énekelte, "versenyeztetve" a fegyverrel. Fényesebb a láncnál a kard, / Jobban ékesíti a kart, / És mi mégis láncot hordunk! / Ide veled, régi kardunk! Talán mondanom sem kell, rabláncról van szó. Semmi pénzért nem szeretném párba állítani vele a Kommunista Kiáltványt, de nagyjából ugyanazokból az időkből - egy évvel korábbról - való az is. És benne is a lánc, egészen másként: a proletariátus a harcokban csak láncait vesztheti. Cserében egész világot nyerhet.

Hogy hány ártatlan ember kegyetlen halálához vezetett ez a harc, most ne feszegessük, és a világot mégse sikerült megnyernie.

Mondjam hozzá a forradalmi dalokat is? A rablánc a lábon nehéz volt... Meg a híres plakátot a feketék küzdelméről: két föltartott kar, szétszakadt lánccal. Ez már akár hajóláncként is elmehetne.

Hadd cövekeljek le Petőfinél. Fényesebb a láncnál a kard... Mostani példámban akárki érezheti, a kard kiment a harci sorból - bár a szamurájkard időnként még játszik szerepet utcai bandázásokban -, a lánc viszont visszajött. És a mostani fényesebb a kardnál! Csillog-villog, és csörög.

Először csak kulcsokat kötöttek rá, azokkal együtt lóbálódott minden lépésre. Aztán a számítógépes adatkordozónak számító kis mütyürkénél váltotta föl az eredetileg nyakba akasztható gurtnit zsebből kilógó változatban, vaskosan és fényesen. Ha lúd, legyen kövér, már mütyürke se kell hozzá, de legyen legalább kettő. Hosszú és fényes. És kövér. Nem lóg a levegőben, vissza van csatlakoztatva a nadrág valamelyik korcához.

Ej, de fess legények korzóznak vele!

Említenem kell a másik divatot is. Azt hiszem, elmúlt már húsz éve annak is, amikor az első példányokat megláttam. Illő késéssel követtük akkor még csak a globalizált világ szokását, gondolom, odakint akkor már tömegcikk volt. A hátizsákról van szó. Örültem a látásának is, én már akkor vettem egyet nyári turistautakra, amikor még csak a teherhordó változata létezett. Apró gyermekeinknek is vettünk egyet-egyet, aprócskább változatban, hadd szokják, hogy saját dolgaikra nekik kell vigyázniuk. Azt hiszem, ennek is köszönhető, hogy a hátizsákos divat őket már nem háborgatta.

Fölkapott viselete ennek is van. Félszárra földobva félvállra, az az igazi. Az ideiglenesség látszatát kelti. Vagy csak a sietséget? Netán a hányavetiséget? A kantárára akarok csak kitérni, akár a vállon van, akár szabadon marad. Megvallom, két egyforma hátizsákot egymás mellett még nem sikerült látnom, de ez csak azt bizonyítja, élénk lett hirtelen a kereskedelem fantáziája. A globalizáció sikere a "mindenkinek legalább egy hátizsákot a vállára" akció, a másság bevezetése viszont az egyéniesség ápolása. Mindnek ki van azonban párnázva a két szára, nehogy megnyomja a gyönge vállakat.

Megint előtolakszik bennem a régi emlék. Hátizsákot először másfélét láttam, feketézők vállán. Két krumplit kötöttek be a lehető legnagyobb csalánzsák két sarkába, hogy a két madzag le ne ugorjon, és ugyanazzal a kötelékkel a zsák szája is bezárult. Heveder, kipárnázott gurtni? Akkora luxus akkor még nem létezett. Az a biztos, ami már a vállon van, hacsak bombatámadás nem éri a vonatot. Boldog lehetett az az ember, akinek jól meghúzta a vállát. Ő már nem járt hiába!

Micsoda műtopi lehetne, ha akármelyik diák ilyen szerelésben menne be az egyetemre! Visszatekintő retroszerelés a javából. A zsák rojtjai, mint az üstökös csóvája, úsznának utána. Már a portás hasra vágná magát előtte.

Nem akarom elhumorizálni a dolgot, a mostanit a legegészségesebb viseletnek tartom. Bevette a diákság is. Az iskolatáska nehéz voltáról régen dal is született már, ez legalább nem görbíti meg gyermekeink gerincét. Igaz, megnehezíti a buszban-villamosban rohanva történő helyfoglalásukat a vénebb nemzedékek elől, de ez csak a mellékhatása a jónak.

Éljen a hátizsák!

A divat forgandó, mire eltelt volna a piac, megjelent megint a válltáska. Lányoknál is, fiúknál is. Harci örökségként ennek is kipárnázták a kantárszárát, nehogy meghúzza a gyönge vállat. Először csak derék közepéig ért, de lehetett ezen is változtatni az új üzlet reményében. Ahogy a cipők orrát is megnyújtották - egészen a bohócokéhoz kezd hasonlítani -, ennek a szára is megnyúlt. A fenékcsapkodó táska lett a divat, aztán szárközépig is leért.

Mit nem képes elviselni a bódult ifjúság, ha modernnek akar látszani!

És most ugrik a majom a vízbe. A szépen kipárnázott hevedert valaki lánccal váltotta föl. A legfényesebb változattal, természetesen. És öregszeművel, természetesen.

Most még tél van, gondolom, a válltömés jóvoltából nem töri a vállát. Hosszú is, lóbálódik is a tarsolyt utánzó szatyor, de ha jön a nyár, és csak egy garbónyakú trikót vesz föl valaki, a táskáját meg teletömi mindenféle könyvvel, akkor más lesz az ábra mindjárt. Az egyetem előtt szállt le, akinek az oldalán láttam, gondolom, egyetemi polgár. Ha a mi testes jegyzeteinket is fölidézem, és eléképzelem, hogy a mostaniak se lettek sokkal kisebbek, azt is hozzá gondolhatom, meghúzza majd a vállát, de ez legyen az ő baja.

Áldozatok nélkül nincsen siker.

A világ nagyot változott. Fényesebb a kardnál a lánc, és mi mégis láncot hordunk. Szegény Petőfink, foroghatsz tömegsírodban!

Maradjunk azonban a másik "klasszikussá" lett idézet végénél: csak láncainkat veszthetjük... De ennyit? A farmatring helyett hordhatót is? Tudják, Szegeden a lószerszámnak az a szíja a farmatring, amelyik hátul, a farka alatt fogja össze a hámot, hogy lejtőről lefelé meg ne előzze a kocsi a lovat.

Igyekszem ráfigyelni, mikor veszíti el ezt is a mai fiatalság.

Másik bolondéria kedvéért.

A láncos kutya fölemlítése már sértés lenne.

Láncba verték volna őket? Maguk öltötték magukra láncainkat. Nem politikából, harcos ellenállásukat divatőrületben fejezik ki. Láncba öltözöttek lettek. Kemény századok szent akarása most ficamodik ki.

 

A fa harmada

A mi utcánk, jaj de szép! Két gyönyörű sor vadgesztenyefa van rajta. Amikor virágzik, nincsen annak párja, legföljebb másik vadgesztenyesoron. Mintha kismillió gyertya égne. Fiatal és öreg egyformán gyönyörködik benne. Amikor viszont termését hullajtja, megoszlik a társadalom. A gyereknépség irigyelt szorgalommal szatyorszám kapkodja, a fölnőttek pedig, főleg az autógazdák, leszidnák a földgolyóról is. Mert ott pattog a gesztenye a bádog tetején.

Ellensége is kettő van. Nyár derekától aknázó moly pusztítja, később pedig láncfűrész.

A moly ellen lenne szer, sőt van is, de a közterületieknek nem az adja a nyereséget, amit kiszórnak, hanem az, amelyik megmarad. Gépi erő is pusztítja a forintot, pénzbe kerül az a két-három ember is, aki szolgálja a gépet, ennélfogva egyszer permetezik. Leginkább akkor, amikor a molykukac már a legvédettebb helyen, a levelek két hártyája között végigröhögi az egészet. Augusztusban képes tarra rágni az egész fát, és ebből őszi csoda szokott lenni. Szeptember végén, október elején kezd újra virágozni. A százesztendős jövendőmondó hosszú őszt szokott belőle jósolni, de ő még nem hallott az aknázó molyról. Mivel közel a tél minden ármánya, ebből már nem lesz semmi, sőt a tavaszi virágzás sírját is megássa.

Lenne még egy hatlövetű ellenszer, őszi lombhulláskor minden levelet el kellene pusztítani, de az is pénzbe kerül. Sokan foghatók ugyan közmunkára a munkanélküliek közül, szorgoskodnak is rendre. Összegereblyézik kupacokba, és legtöbbször ott is hagyják. Széjjel fújja a szél, szétcsapják az autók is, legtöbbjében szépen áttelel a bebábozódott féreg, és tavasszal kiröppen belőle a kecses lepke. Ott van fölötte az új levél, kínálja petéinek az új szállást.

A természet kedveli a körforgást, indul a verkli elölről.

A moly ellen egyelőre nincsen védelem.

És a láncfűrész ellen?

Amikor mi panellakók lettünk - a panelpatkány nem a mi szótárunkban született meg! -, betonsivatagban éltünk. Pár év múlva kiásták a gödröket, jelezvén, ültetés következik majd. Rémüldöztem is, amikor elkezdték. Minden gödörbe beletettek egy csemetét, ha a gyorsaság tévesztéshez nem vezetett, és csak másnap-harmadnap temették be a gyökereket. Na, ezekből se lesz semmi - gondoltam buzgó tudálékosságomban, de hatalmasat tévedtem. Majdnem mind megeredt. Pedig a beöntözés is elmaradt.

A kitördelők is előjöttek szép számmal, közellenséggé előlépve, de maradtak meg fák így is.

Nőttön-nőttek, szépen növögettek fácskáink, áradozást költöztetve szívünkbe-lelkünkbe. Kihajtott bennem is a falusi gyerek vonzalma és tapintata minden élő fa iránt, azért a mi házunk előtti négynek a törzséről már fiatalon lemetszegettem az oldalhajtásokat. A hivatalos kertészeti munkaerő ezt is akkor szereti elvégezni, amikor már akkora seb marad utána, hogy beforrni képtelen a fa. Négy szép vadgesztenyefa nőtt tehát előttünk, és állta is a versenyt a többivel, győztes dobogóra kerülvén. Egyik ugyan kifogott rajtam, valami kólika költözött kérge alá, és hosszában végigrepedt a törzsén. Ennek magam se találtam ellenszerét. Erős akarata azonban mostanáig megmaradt, még él és virágzik.

Terem is.

Tőlük jobbra is, balra is szépen zöldelltek minden tavaszon, de az egyik távolabbi mégiscsak kipusztult. A foghíjra nem új fát, hanem a szelektív hulladékgyűjtő három óriáshengerét ültették. Méterekre hatoltak a földbe, senki nem tehetett róla, hogy a szélső hordó alapját a másik fa tövébe fúrták. Nem egészen, de nagyon közel hozzá. Ki lehet a bűnös, ha a még eleven fa gyökerei is ott voltak?

Ezer másik helye is lett volna a gyűjtők hármasságának, de a központi elosztó ezt a helyet nézte ki magának.

A három külső hordóba beeresztették a három béléshordót, amit azóta géppel emelgetnek ki és be. És most lépett elő fafelező pusztítóként megint a bölcsnek nem nevezhető előre nem látás. A darus autó gémje minduntalan beleakadt a megmaradt fa ágaiba. Mit lehet ellene tenni? Elő a láncfűrészt, és levagdosták. Először csak a felét, de az újabb nekifutás túlnőtte az elsőt.

A törzse még megmaradt.

Megnéztem a harmad-fát közelről. A korábbi nyesések kegyetlen nyomaként az elágazások tövében agyonkorhadt lemezekben viseli a korábbi barbármunka következményét. Ámbár nem vagyok szakértő - a köcsögtanos Samu bácsi szavai jutnak eszembe -, de azt azonnal átláttam, ennek a fának a sorsa meg volt már írva. Előbb-utóbb kettéhasadt volna, ahogy a két megmaradt ág húzta volna széjjel.

Láncfűrész ellen sincsen orvosság, mondhatná akárki, de nincsen igaza. Ha a darus kocsi nem innen menne arra, hanem onnan jönne erre, gyönyörűen elfért volna. Megmaradt volna a fa, majdnem sértetlenül. A közterületfönntartó valamelyik elődje ültette a fákat annakidején, természetes jussa, hogy tönkre is tegye, ha praktikus érdeke úgy kívánja.

A megfordított haladási irány szóba se jöhetett.

Azt hiszem, aggályaimmal túlszaladtam megint a célon. Néhány éve seregestől látom a város különböző pontjain a vénülő fák pusztítását. Legtöbbjének valóban korhadt már a belseje, sorsuk beteljesedett tehát. Elénekelhetem emlékük fölött a rekviemet. Áldozati listára kellene azonban vennem azokat, amelyikek akár tíz évekig is állhattak volna még. Buszmegállókban és villamosvárókban például, árnyékot adva nyári dögmelegben minden várakozónak.

Meg is fúrják töveiket rendre, a tuskóirtás gépesített változata nagyszerű találmány. Csak az új csemeték nem akarnak helyükbe kerülni.

Hány év is kell rá, hogy árnyékot adó fává zsendüljenek? Senki ne számolgassa, csemete sincsen.

 

A csángók hite

Tóth Bélától azt tanultam legalább fél évszázaddal ezelőtt, amit leír az ember, az ki van mondva. Ismételgetni fölösleges. Írogattam annakidején eleget a csángók kirekesztettségükben is elevenen őrzött katolikus hitéről, könyvecske is lett akkori utazásaink benyomásaiból, nem hittem volna, hogy még egyszer szólnom kell róla. A moldvai csángókról van szó, nem a többiről. Konok ragaszkodásukat őseik hitéhez a legegyszerűbb barbatrükkel fordították át: a római katolikusból román katolikust csináltak.

Hithű emberek szótárában hatalmas vétek akármilyen trükk. Püspöki szájból még nagyobb.

Ne siessünk annyira, sora van ennek is. Ha jól emlékszem, tiszteletpéldányaimból tizenhatot küldtem el erdélyi egyházi személyiségeknek, Csíksomlyóra tartó búcsúsokkal. Névre szólóan, dedikálva mindegyiket. A csángók használatában leginkább somolyói búcsúként él, és tömegestől mennek oda minden évben. Ők mondták tulajdon fülembe, leginkább azért, hogy magyar misét hallhassanak.

Ahogy a szegedi pusztákra kitüremkedő nemzedékek utódai hazajártak az alsóvárosi búcsúba, azt hiszem, az Erdélyből kimenekülők származékai is hazajárnak ilyenkor. Már akik ősei Erdélyből valók, és nem Árpádék hadából morzsolódtak le a honfoglalás napjaiban.

Ha én lennék a jászvásári püspök, összetenném két kezemet, és hálaimát mondanék.

Kicsinke oldalági kitérő itt is elengedhetetlen. Gyenes Kálmán szerzőtársamnak számít, ő készítette a fényképeket könyvecskémhez. Megszállott Erdélybe járónak kell tekintenem. Mintha második hazája lenne, úgy jön-megy benne. Tavaly ő is adott az egyik papnak egy példányt, és meglepődött, amikor hallotta: de hát nekem ebből már van egy! Kálmán nem tudhatta, kiket érinthetett az én tizenhat kötetem valamelyike, de én ebből is megtudhattam, a búcsúsok tisztessége kikezdhetetlen.

Más bizonyítékom is volt. A tizenhat kötetből ugyan egyetlen visszajelzést kaptam, bár mindegyikbe bele tettem névjegykártyámat is. Onnan se szokás megköszönni a kéretlen ajándékot. A gyulafehérvári érsek írt csak, és "lebarnított" kegyetlen haraggal. Neki azért küldtem, mert Szegedre is el szokott jönni, és látásból ismertem is. A biblikus tanácskozás egyik fővédnöke szokott lenni. Alkalomadtán beszélgetésre is szerettem volna kérni, de közvetítőm szerint nem vállalkozott rá. Azt a kérdést szerettem volna föltenni, miért nem bírják jobb belátásra a jászvásári püspököt? Ha már egy az akol, bár kettő a pásztor!

A felelet kiegészítő magyarázattal bruttósítva érkezett. Egymás fölségterületeinek határát nem illik átlépniük. (Az ördög incselkedne velem, ha egymás vadászmezejét említeném.)

Ja, hogy el ne felejtsem a lényeget. A "lebarnítást", amúgy magyarosan, azért kaptam, mert sorra idéztem az akkor már különböző újságokban megjelent kisebb-nagyobb írásokat, hogy sajgó sebeiket azok is láthassák, akik addig nem szerezhettek róluk tudomást. Föltűnt az addig nagyon tisztelt érsek úrnak azonnal, amelyiknek a szerzője föltehetően alaposan mellékalapált a szeg fejének. Irománya szereplőjét összekeverte valaki mással. Ő meg szerzőjét velem. Gondolom csak - valódi menetét nem tudhatom -, ahogy átpörgette ujjai között a könyvet, megakadt a szeme a tévedésen. Kapta magát, és azon melegében nekem tulajdonította a bűnt, és engem veregetett bele a földbe.

Arról nincsen értesülésem, hogy végig is olvasta volna munkámat.

Attól fogva nem mentem el a biblikus tanácskozásokra.

Erdélyi közembereknek is föltehettem a nem éppen hízelgő kérdésemet: ők miért nem figyelnek jobban kinnrekedt honfitársaikra. Ebből meg azt a történelmi következtetést vontam le, hogy az erdélyiek zömmel kálvinisták, ők egyszerűen valláson belüli ellentétként kezelhetik az ügyet. Fejüket se nagyon fájlalják miattuk.

A királyhágó-menti református püspöknek is küldtem könyvemből. Mindig is reméltem, megkapta ő is. Évtizedig semmi hírt nem kaptam fogadtatásáról, de szívemet melengette a hír, amikor meghallottam - bocsánat: olvastam a csángó levelezési listán -, hogy európai képviselőként levelet intézett a jászvásári katolikus püspökhöz, sok-sok gondot fölemlítve benne. Mint egyik püspök a másik püspökhöz. Kőkemény visszautasítást kapott ő is, nagyobbat, mint én a gyulafehérvári érsektől.

Azt hiszem, kétszeres egyháztörténeti eseménnyé avatódik ez a levélváltás is. Püspök a püspöknek!

Írhattam a kötetünkben arról is, hogy a gyóntatószékből kergette ki az egyik plébános azt a fiút, aki Csíkszeredába készült tanulni. A csángóknál szokás máig, mielőtt nagy útra indulnak, meggyónnak. Amikor nekünk mondta el történetét, régen a fölnőtt kor éveit taposta, de lelki sebe nem gyógyult be még mindig. Most azt is hallottam, nem ministrálhat az a gyerek, aki különórákon magyart tanul.

A legtöbb gyerekből családfő lesz idővel, legalább egy-egy család eltámolyoghat a nyájtól.

Hirtelen barátságba kerültem a marostői plébánossal, akivel Lészpeden hozott össze a szerencse. Tisztességében, őszinteségében pillanatra se kételkedtem. Megérzés ez, bizonyos tulajdonságokat első pillantásra észre szoktam venni. Aki hitvány ember benyomását keltette bennem, azzal csak akkor foglalkoztam tovább, ha szorongatni akartam. Ő mondta tehát a csángó faluban, római utóképzésükön egy szobában lakott a másik csángó falu csángó papjával, és természetesen magyarul beszéltek. Amikor hazatért mindegyikük, látogatóba ment hozzá. Otthon már nem is volt hajlandó magyarul szólni hozzá. A jászvásári janicsárképző lelkülete vett erőt rajta.

Azért említem most is a janicsárképzőt, mert a csángók krémje állandóan janicsárpapokról beszélt. Akiknek, ugye, főpásztoruk a jászvásári püspök. Egyébként kiköpött magyar.

A kör bezárult, mondhatnám, a református püspök is megkapta a magáét. Azt többek között, hogy jászvásári egyházmegyéjében csángómagyar nem létezik, csak román katolikusok vannak. Nézze meg akárki a népszámlálási adatokat, láthatja, románnak vallották magukat. Arról természetesen semmit nem szólt, hogy mekkora lelki terror vezetett erre az általa dicsőségesnek hirdetett eredményre. Hogy hány népszámláló azt a rubrikát ki se töltötte a megszámláltak előtt, amelyben nemzeti hovatartozásuk szerepelt, utána pedig beírta a románt. Veretes csalás a rosszul értelmezett románság érdekében. És arról se, egy szót se, hányan írogatták alá a személy szerint neki szóló beadványokat, amelyekben magyarul szóló misét követeltek, a vatikáni zsinat szellemében. Valamennyit visszautasította, vagy válaszra se méltatott. És hányan fordultak könyörgő szavakkal a római szentszékhez, ugyanebben az ügyben, ugyancsak hiába. A történelmi átok, a román sovinizmus így élte túl az ottani véres és kegyetlen rendszerváltást, amit nálunk, bár vértelen volt, nemes egyszerűséggel gengszterváltásnak becéznek. És túlélte az EU-csatlakozást is.

Ha azonban én lennék a gyulafehérvári érsek - ami, ugye, írói fordulatnak is csapnivaló, mert soha nem lehetek -, egyetlen dolgot megpróbálnék még. Elővenném a "sámlipolitikát". (Az izraeli-palesztin viszálykodás oldására ajánlottam hajdanán a palesztinoknak szóló sámlit a knesszetben, és ennek viszonzását a palesztin törvényhozásban. Kétszer tíz körömmel ragaszkodna mindegyik a magáéhoz!) A csíksomlyói búcsúban oltárhoz hívnám a jászvásári püspököt is. Tisztségéhez illene is ez a kedvesség. Annyi szentéletű főpappal koncelebrált már misét - remélem, jól használom a szót! -, jussa lenne rá, hogy ő is ott legyen. Hadd lássa tulajdon szemével, hány ezren zarándokolnak át hívei közül a Kárpátokon, leginkább azért, hogy magyar misét is hallhassanak. Meg azért is, mert él bennük az a lelkület, amely az ős-szegediekben is évszázadig munkált. A hazatérés áhítata.

Talán nem nevezné többet olyan veszettül egyetlen papja se az ördög nyelvének a magyart. Ami természetesen be se teheti templomaikba a lábát. És talán másként szólna a válaszlevél is református testvéréhez.

 

A kritikus tömeg

Hagyjuk el most a fizikát jó messzire. Az atomoknál hallottunk ugyan róla először, leginkább olyasfélét, hogy két kritikus tömeg egyesüléséből robban a világpusztító bomba, de ezt most felejtsük a tudomány - meg a politika! - gyászos asztalán. Csak azt akarom mondani, hogy ennyi kritikust egy rakáson még nem láttam. Valóságos tömeget.

Ez is lehet kritikus tömeg.

Az Írószövetségben reggeltől estig tartó konferenciát rendeztek a rendszerváltozás irodalmi vetületeiről.

Születési hibám lehet, hogy kiköpött szerkesztőből és kritikusból talán még mindig nem született meg az az ember, aki szívem szerint való volna. Persze, amikor megszülettem, ez a hibám még nem tűnt föl se Édesanyámnak, se Gólya néninek, a bábaasszonynak. Sokkal később ütközött ki rajtam.

Miközben bármikor bármit tudnék kritizálni magam is.

Ember az ilyen?

Ahányan vagyunk, annyiféleképpen forog eszünk kereke. Véleményünk mindnyájunknak van. Vagy lehet. Aki azonban azt se tudja, ez a lépcső lefelé vezet, és a pince legalja a vége, a másikból meg emelkedés is lehet, jól teszi, ha inkább hallgat. Azt hiszem, előbb az iránytűt kellene beépíteni a fejébe. Erős képzéssel.

Gyarló vagyok, nekem is van véleményem. Azokról is, akik rólam mondják ki a magukét.

Meg azokról is, akik ezt se teszik.

A szerkesztőkkel kezdem veretes soraimat, mivel eddigi életem tőlük függött, és maradék sorsom rajtuk is múlik. (Azért írom teljes bátorsággal veretesnek, mert billentyűket veregetve rovom soraimat.) Hiába igyekeztem Aranyszájú Szent Jánossal vetélkedve szépeket írni, ha Aszaló elvtársnak gyomorcsikarása volt, semmire nem menetem vele. Márpedig neki 15 évig tartott ellenem szóló csikarása, ami többek között azt jelentette, ha kéziratomban nem volt benne a tegnap szócska, akkor mehetett a kosárba, vagy tűzhettem a kalapom mellé. Kegyes szóhasználata volt: tűzzed, kérlek, a kalapod mellé!

Alkalmanként egy-egy konyakra kellett volna meghívnom, de más lett volna a sorsom.

Aki az akkori ószerkesztőségi ájerből szívhatott valamennyit, tudhatja, ilyen ember mellett éhen is lehet halni, mert normára dolgoztunk, de nekem szerencsém is volt. Másik szerkesztőt is adott a tévedhetetlennek hitt rendszer, heti váltásban. Ő meg belenyúlt a kosárba, és rendre közölte az ott aszalódó betűimet. A főszerkesztő pedig prémiummal takargatta le. (A "viceszerkesztő" inkább lefaragni szerette.)

Ezek szerint volt jó szerkesztő is?

A kritikus egészen más teremtmény, ő nem dönt semmi fölött, csak véleményét mondja. A hatalom aztán átveszi, és vagy lefejezi, vagy mennyekbe meneszti, gusztusa szerint. Így cselekedett a szent inkvizíció is. Ahogy a belgyógyász bárányos tekintettel elnézte, hogy asszisztense miként kínozza a gumicsövet magába engedni nem tudó delikvensét, a kritikus is megél puszta lenyeletési szolgálataiból. Az megint más lapra tartozik, hogy sok kritikusunk egy-egy folyóiratnál szerkesztőként is dolgozik, így aztán egybemosódik a kettős hascsikarás.

Jaj a lenyelteknek!

Félreértések sorozata indul most, de ne kövezzenek meg érte. Ismétlem, születési hibámról van szó.

Kezdjük most is gyerekesen az alapoknál. Eddig is tudtam, létezik az alkotó, és ott van mellette a kritikus. Író is lehet alkotó, festő is, szobrász is, zeneszerző is, aki sokszor megfoghatatlan megérzésekre hivatkozva hozza össze a művét, és a mű tisztasági őre lenne a kritikus, szintúgy műfajokra érzékenyítve. Az én hibbant logikám szerint ha alkotó nincsen, a kritikus se élhet meg. Kritikus nélkül még gyönyörűen virágozhatna az irodalom, a festészet, a szobrászat, a zene.

És ha fölveri akármelyiket a gaz? Kertészre, kapálóra, gyomlálóra, metszegetőre szükség van. Előfordul azonban, hogy a kapa a palántát viszi ki, és meghagyja a gazt.

Csúnya elmélet ez csupán. Kritikus volt, van és lesz. A humorista szerint: ha mindnyájan belepusztulunk is!

Ismétlem, házi használatra jó csak ez a teória, meglehet, csak rám érvényes, de nem tehetek róla. Öregkori túlérzékenység is lehet.

Arra int most valaki, ne bántsam a kritikusokat. Legalább megtudhatjuk, olvasnak-e bennünket egyáltalán.

Bántási szándékból szikra sincsen bennem, de ha már belekeveredtem, nem mehetek el szó nélkül fönntartásaim mellett.

Kukacpostás meghívót kaptam az Írószövetségből, és majdnem-majdnem kitörültem ezt is. A székesfőváros embereinek időbeosztásához szokták szabni, a vidékinek azonnal elkezd a feje fájni, ha elmenni akarna. Jószerivel beköszönni sincsen érkezése, máris loholnia kell a vonatra. Mert idegen helyen aludni, még ha lenne is kedves valaki, aki adna ágyat hozzá, kész katasztrófa. Marad tehát tisztes fenekén, és kiütögeti a gépből a meghívókat.

Állj meg, Vendel, ez délelőtt kezdődik! Hosszú-hosszú a program, estig sokak állnak dobogóra, végigrágom rajta magamat. Lássatok és halljatok csodát, emberek! Ilyet még nem pipáltatok. Az utolsó előttiben saját nevemet találom.

Hogyan kerülök én ide? A szociográfia több művelője közé.

Megint öreg estébe hajlóan. A rendszerváltozás apropóján.

Hátha elérem még az utolsó vonatot!

Ráadás is érkezett, postán. Kinyomtatva a meghívó, és tollal ráírva előadónk nekem szóló figyelmessége. A tisztesség is úgy kívánja, erre el kell mennem.

Érzésem szerint van valami csekély közöm a szociográfiához, de gubancaim is támadnak körülötte. Össze vannak már hegesztve a sínek, de néha-néha kattan a kerék. Azt kattogja, amíg oda érek, hogy keveredik a szociológiával. Mi az egyik, és mi a másik? Kizárólag a saját lúlogikám szerint a szociológus a jelen valóság kutatója, hozzá képest a szociográfus akár a jelenlegi világ lírikusa is lehet. Képtelenség összekeverni a kettőt. Tessék csak elképzelni a Himnuszban Árpád apánk honfoglalóinak oszloprendbe foglalt számait! Ennyi harcos, ennyi családtag, ennyi katona, ennyi ló, ennyi birka.

Utászcsizma az asztalon! Helyette csak ennyi: Őseinket felhozád / Kárpát szent bércére.

Bocsánat, a Himnusz nem szociográfia! Majdnem vakvágányra futott a vonatom.

Önteltség teteje lenne akármelyik munkámat hozzá akárcsak közelítenem is, de legelső megjelent könyvem egyik kritikusa mindjárt számon kérte rajtam a statisztikai kimutatásokat. Hogy miért nincsenek azok akár külön lapokon, a kötet végén. Tanyai körzetekre bontva, természetesen. Azt hiszem, máig nem érti, én mit nem értek benne.

A legegyszerűbb ellenvetésem: nem egy nyelven beszélünk.

Pardon! Előbb jött a sorozatszerkesztő. Az ősellenség. Aki megföllebbezhetetlenül kimondta: a kézirat százötven gépelt lappal legyen kevesebb! Hogyan jövök én ahhoz, hogy első könyvem a legvastagabb kötet legyen? Meghúzni!

Húzzam meg magam! Átvitt értelemben is.

Ha már a Himnuszt említettem, Kölcseyt nem hagyhatom ki. Amikor még tanítottam, akkor se hagytam ki. Annyit időztünk nála, reméltem, a gyerekek nyolcvan évre szóló útravalót kaptak benne. "Megkritizálta" egyszer Berzsenyi Dánielt, aki harmatlelkületén akkora léket kapott, meg se szólalt többet. Mint költőt, halálos lövés érte. Pedig egy hajóban eveztek: ez is alkotó, az is alkotó. Ráadásul az egyik, ugye, megírta a Himnuszt, a másik pedig a Forr a világ kezdetűt, a Magyarokhoz címezve. Csak egyikük - mai szlenges szóhasználattal - akkor éppen kritikusba ment át. Azt vallotta ő is szegény, ami a szívén, az a tollán. Neki szemenszedett kötelessége kimondania az igazságot. Ebből született meg később a világirodalom talán legbecsesebb bocsánatkérése: "Az ifjú. Tek. Társaság, az ifjú, ki a nemzet nagy énekesét megítélni merész volt s ki e merészséget oly felette drágán, Berzsenyi elhűlésével fizette meg, ez az ifjú - én valék". Később meg: "Árnyéka az elköltözöttnek, sírod fölött zeng az engesztelő szózat! Nemsokára követlek tégedet, s a maradék írói harcainkat nem fogja ismerni; s neveinket békés gondolattal nevezendi egymás mellett, ha korunk énekeseire visszaemlékezik. Emberek valánk; miért szégyellnők azt? Az élet útjai keresztül járnak egymáson;..." Még arrébb: "Elköltözött az ember; a költő a miénk,..."

Már-már azt mondom, ilyen szép zárásért érdemes volt tévednie. Eget rengető tisztesség van benne. De Berzsenyink elhűlését - elhallgattatását! - mégse lehet bocsánatkéréssel elintézni.

Régtől fogva nem tanítok már, de nincsen az a kritikus, akinek ne ajánlanám memoriterként megtanulni napi fölmondásra a M. Akadémia hajdani közgyűlése előtt fölolvasott teljes Emlékbeszédet. Vagy leíratnám vele százszor, kalamárisba mártogatott zsinóríró tollal. Még mielőtt nekifogna aznapi pöriratának.

Talán az alkotmánynál is keményebb törvény lakik benne. Akár igazságnak is mondhatnánk. Ha hallotta volna még Berzsenyi, olvadozó szívvel talán meg is bocsáthatott volna neki.

Rohanó világunk elszáguld mellette.

Elmentem tehát. Fölolvasó ülés volt. Itt-ott nagyon érdekes, másutt pedig követhetetlen.

Kevesen vannak ma már, akik a húsz percre kiszabott időt - bár rendre túllépték sokan - szabad előadásban mernék kitölteni. Olyan fórumon, ahol minden mondat elevenbe vág! Kései érésű gyerek vagyok, most jöttem rá igazán, egészen más, ha valaki előadását írja le, és úgy is olvassa föl, mintha előadná, és az is más, ha leírt agyonkacifántos szövegét olvassa föl, sokszor hadarva, hallgatóságával mit sem törődve. Azzal se, hogy reggeltől estig ülünk ott némán és kukán, kemény bádogszéken. Biztosan kerülne egyikünknek-másikunknak mindegyikhez gondolata, de úgyse mondhatjuk el, mert szorít az idő. És visszaüt a múlt is: nem nyitunk vitát, elvtársak!

Megfigyeltem, a jelenlévő kevés alkotó közül többen el-elbóbiskoltak. Mintha nem is őket simogatnák. Vagy hasogatnák.

Ritkán adódhat, hogy a jó és rossz kritikának teljes napot áldoznának. Egyik vendégem halvány kívánsággal súgta a fülembe a válaszolás lehetőségének hiányát, de letorkoltam: még te is nyújtanád? Mindjárt indul az utolsó gyors, és még én is hátra vagyok!

Átkozott önzés! Aki az utókor véleménye megszületésének istengyalulta tanúja, ne kényeskedjen. És pillanatokig se fürödjön abban a hitben, hogy neki van igaza.

De ha már ott voltam, miért ne mondanám! Utólag, amikor senki se hallja. Rizikós még mindig a rendszerváltozásnak becézett fordulat irodalmi mérlegre tevése. Csak húsz évet öregedtünk, akik elviselői vagy részesei voltunk, és legalább ötven esztendeig forog még a kerék. Mivel öröktől fogva bennem van a politikátlan gén, föl-föltűnt a bizonyos irányokba való elhajlás is. Azelőtt az egypártrendszer szolgálólánya volt a kritika, most több pártot is szolgálhat. Vagy csak az egyetlen másikat.

A bőség zavara megint! Kinek a pap, kinek a papné.

A tisztesség jó szándékát így se vitatnám el senkitől.

Munkaidőmből kitellett, azt azért kéretlen-kelletlen szentségtörésként hozzá gondoltam néha: ugyan hányan szorgoskodhattatok besúgóként az öregátkos teljes elgennyesztésében? Ha csak a statisztikát nézem - itt áldoztam erre is -, olyan embernek itt is lennie kellett. Ahogy az alkotók között is voltak szép számmal.

A gerincbaj nem kizáró ok az irodalomban.

Olvasom valakinél - csak én kötöm a pesti tanácskozáshoz, egyébként semmi köze sincsen hozzá -, azon meditál, miért ne változhatna valakinek a véleménye menet közben, akár többször is. Mondom is magamban: valóban, miért ne változhatna? Hogyne lehetne! Csakhogy erre a magyarban külön kifejezés van: köpönyegforgatónak mondjuk.

Rendszerváltó zivatarban jól jön a köpönyeg.

Megakadt azonban agyacskám pitvarában másik gondolat is. Objektívnek látszani akaró bíráink több szerzőt is láncolatba vettek, és vonulatokat igyekeztek fölfedezni. A biológusok ismerik az ugráló gént. Mintha azt emlegették volna itt is, ez vagy az a sziporka hogyan bújik elő egyiknél, és hogyan a másiknál. Ahogy a geológus is kutatja, a dunántúli középhegység képletei hogyan süllyedtek le az alföldi mélyrétegekbe.

Az irodalmi mélyfurásoknál azonban könnyebben elgörbül a fúró. Lehet, hogy a szerzők nem is ismerik egymást. Vagy nem is hallottak arról, hogy társuk ugyanabban a tárgyban "utazik".

A ruhásboltban is ránk próbálnak sokféle göncöt, mire valamelyik valamennyire illik is konfekciótlan termetünkre.

Inkább csak próbababák vagyunk a kritikusok szabóságában?

Mostanáig azt is hittem, nálam többet kell értenie választott témámhoz annak, aki belém akarja ereszteni körmeit. Mert bennem a kritikus változatlanul a mindenáron elmarasztaló személyt jelenti, és még mindig nem a megérteni szándékozót. Otthoni szóhasználattal: bötünetet keres mindenáron. Azt hittem, a kritikus azt hiszi, mindenhez ért. Szítanám a szunnyadó örök ellentétet a főváros és a vidék között, ha azt is elkezdeném feszegetni, a mindenben illetékes fővárosiság ad fölhatalmazást a cáfolhatatlan elmarasztalások kimondására.

Kedves évfolyamtársam a kritikai szakosztály vezetője, igyekezett fűnek-fának bemutatni. Az egyik hölgy mondta is, mintha valahol írt volna rólam már, de most találkozunk először. A nyelvemen volt, de visszaharaptam: az is elég lett volna a kivégzésemhez.

A tanya nem föltétlenül Pesten született fogalom. Nem biztos, hogy az ért hozzá legjobban, aki legmesszebb van tőle, és tanyai embert legföljebb filmen látott. Kiválaszt önhatalmúlag egy vagy két szempontot, és annak rendeli alá az egészet. A szerzőnek talán meg se fordult a fejében.

Előáll ez a furcsa fordulat: hogyan mer nem arra gondolkodni, amire a kritikus? Vesszen!

Konok kivagyiságom az oka, hogy sikerült túlélnem. Bele tettem éppen boncasztalra került könyvembe az ő melléfogását is. Úgy látszik, nem olvasta. Talán nem is hitte, hogy megjelenhet.

Neki csak annyit mondtam, rémlik nekem is. Nem vette észre gyönge csavaromat: benne van a rém is. Rém-lik.

Meg is bocsátottam neki. Engesztelő szózat nélkül is.

Emberek vagyunk, miért szégyellnők. Csak a borda más, amelyben szőttek bennünket.

Gerincnek is mondhatnánk.

És közeledvén a vég, rólam is szólott valaki. Hatalmas köszönet érte. Kedves és okos volt. Elemezhetném mondatról mondatra, leginkább jókat mondott. Igaz, én a terítéken lévő második tanyakönyvemben említettem, hogy a majdnem huszonöt évvel korábbi elsővel összeolvasva az igazi, ezt a figyelmeztetést figyelmen kívül hagyta. Meg azt is, hogy az elsietett kritikusi vélekedéseket is idéztem. Az imént bemutatott hölgyét is. Belebotlott azonban ő is a fönnállásom óta kísértő nyavalyámba. A stílusomba. Savanyogva említette, csak éppen meglegyintve vele. Csak megemlítette, hogy újságíró vagyok. Akadjak fönn rajta? Csak újságíró? Bizonyságnak vagy cáfolatnak itt van a minta minden olvasóm kezében.

Mondhatnám neki is, amit egyik székesfővárosi szerkesztőnek negyven évvel ezelőtt kimondtam már: "Kedves Asszonyom! Virágot akartam ültetni a szürke aszfaltba, de ártó kezek kitördelték." Ő ugyanis ceruzával olvasott, és néhányszor kritikusan belejavított. Senkiházi vidékiként ilyet mondani a megföllebbezhetetlen főkegyeltnek? Egyszer esik meg az ilyesmi, soha szóba nem áll velem!

Csoda történt, kéziratokat kért huszonnégy éven keresztül az akkor legérzékenyebbnek tartott heti folyóiratba. És mindet változtatás nélkül közölte is. Egyszer ugyan hetekig leveleztünk egyik kifejezésem megmaradásáért vagy elveszejtésért, de azt is úgy hagyta, ahogyan leírtam.

Pedig azt az egyet ő tudta jobban.

Mondhatnám az agyonkoptatott aranyigazságot is, hogy a stílus az ember, és rajtam hetvenen fölül változtatni már csonttörés árán se lehet, de minek. Illő alázattal megköszöntem.

Idézett az egyik fölolvasó Kányádi Sándortól is. A kutya maradt, csak láncot cseréltek. (Most kapott kitüntetést érte.) A rendszerváltás summázata ennyi lehetne.

Kár tovább csűrnöm-csavarnom a szót, a két kritikus tömeg adva van reggeltől estig, fizikusi értelemben is, de ha szundítanak is közben, nem robban föl.

Vagy nem egészen volt kritikus? Inkább türelmes volt. Megértő. Leginkább az egyik oldalra szóló, de tisztelni való egyoldalúságában is. Fölösleges védeni vagy támadni. Ilyenek is vagyunk.

Elképesztő pofátlanság lenne elvárnom bárkitől, hogy tövéről-hegyire olvasson el minden mondatomat, és nanomérlegre téve elemezze azokat. Gyakorlott kritikusnak annyi is elég, hogy szimatot vesz, mint a drogkereső kutya, a többit kiegészíti a maga fantáziájával. Jó szolgálatot tehet neki a fülszöveg. Bele lehet kötni mindjárt, vagy támaszkodni lehet rá, előre eltervelt szándék szerint.

Ezért se szeretem a fülszövegeket.

Belegondolni is rossz: az agyonhallgatásnál ez is jobb. Hogyan is mondták a színházbéliek? Mindegy, hogy jót írnak vagy rosszat, a lényeg, hogy beszéljenek rólunk.

Fanyar lett ez a sok mondat, tudom jól, és nem is igaz. Kisszerű emberek szoktak takarózni vele.

Aki velem hajlandó foglalkozni, csak köszönet illeti, nem bírálat.

Születési hibám halmozódik még. Bocsássátok meg, kritikusok. Engesztelő szózatot nekem kell mondanom.

Többszöri átkos katonakorom egyik epizódja jut eszembe. Engedélyt kellett volna kérnem a zászlóaljparancsnoktól, hogy a társaságában lévő századparancsnokhoz szólhassak. Ehhez azonban vernem kellett volna a díszlépést - pardon, a vigyázzmenetet! -, de én akkori bevonulásom alkalmából megfogadtam, senki emberfia előtt ezt a parádét nem teszem meg. Kérni kértem az engedélyt, de a bokacsattogtatás elmaradt. Meg is rótt érte az őrnagy:

- Nem megy még magának az elöljáróhoz való odamenés, Horváth elvtárs!

Én marha! Vén marha! Jól mellé ütöttem megint a szög fejének. Most meg az bizonyosodott be, nem megy még nekem a kritikusokhoz való odamenés se. Későn esik le a húszfillér. Nem az írókról és a műveikről szólt ez a konferencia, hanem a rendszerváltozások irodalmi megjelenítésiről. Ebből már jogosan lehetett vonulatokat szerkeszteni. Jószerivel a mű valódi mérlegelése is elmaradhatott, ez csupán politikai tettként volt érzékelhető.

Lehet, hogy későn? Idő kell a tisztánlátáshoz. A történésznek mindenképpen, de az írónál a pillanatnyiság lenyomata legalább annyira fontos. Az irodalom élményt ad! És az élmény akkor a legjobb, ha még meleg.

Azért se megy nekem ez az odamenés, mert nem politizálok. Se hideget, se meleget nem fújok. Sietek megint leszögezni, nem azt mondom, hogy nem érdekel a politika, de tartom a régi fogadalmamat: nem csattogtatom a bokámat egyik előtt se. Még csak szalutálásra - tisztelgésre - se lendítem kezemet. Csípi a bőrömet az is, ha mások akármilyen politikai uniformisba akarnak bujtatni. Hasonlítanom kellene ehhez is, ahhoz is, akivel egy gyékényre kerültem.

Remélem, ők is tiltakoznának a velem való hasonlítgatásuk miatt.

Ebből a meggondolásból kiindulva viszont vállalom a testvériséget a terítékre került mind a négy társammal. Jól megfértünk mi egymás mellett.

Az egyetlen kifogás tehát - a stílusom milyensége - bennem mintha nagyobb nyomatékot kapott volna. Pedig, ismétlem, csak egy kicsinke oldallegyintés volt.

Harsogja a rádió, a televízió, és szinte az összes újság, hogy a másságok elviselésében még gyakorlatlanul vagyunk. Ahol a szürke aszfalt jelenti a praktikus pompát, ott az általam ültetni gondolt virág kitördelésre van ítélve. Vigyázat, most csak a stílusról beszélek. Abba bele lehet botlani, ha a járdán van, megdöccen az autó, ha az út közepét díszíti. Ahhoz leginkább a füst, a por, és a kettő egyessége, az áporodott szmog tartozik leginkább.

Ha egyszer ezt a témát tűznék napirendre a kritikusok, nem hangos díszlépésben, de laposkúszásban közelítenék, alázatom jeléül. Egy szép csokor mezei virágot adnék annak, aki szóra méltat egyáltalán.

Időm van, kivárom.

Bár azt is sejtem, ez az idő soha el nem jön már.

 

Eldöntötte, bepöröl

Írogattam annakidején életem nagy szakaszát az Aranyhajcsárban. Újságíróskodásom első napjától nyugdíjazásomig. Avval kezdtem, nem akartam újságíró lenni, és azzal fejeztem be, hogy nem is lettem. Ezért a körtáncért nem is bántott senki, mintha mindenki megerősítve látná saját gyanúját: nem való voltam erre a pályára. Tanár voltam, ha valódilagosan csak másfél évet tanítottam is, és az is maradtam. Amit azonban a kezdet és a vég között leírtam, minden célba vett, eltalált vagy csak érintett szerint kiköpött galádság volt. Hogyan lehet belecsinálni abba a tányérba, amelyikből eszünk? Beletojni abba a kútba, amelyikből iszunk? Akármikor kezdem írni az igazat, tudhatom, parazsat gyűjtök fejemre. Elkerülhetném, fösthetném a világot lilára is, kékre is, vörösre is, de akkor teljesen fölösleges volt megtanulnom az ábécét.

Azok is megsértődtek, akikről semmit nem írtam.

Biztosan így a jó, mert amit én igaznak tartok a magam esze szerint, mások a maguké szerint saját szavukat tarják igaznak. És csomagolhatom akármilyen szépen, akár selyem papirosba is a magamét, furkósbottal felelnek rá.

Mocsár Gáborral hergelődve mondtuk ki egyszer, ahogy minden bor megivódik, minden disznóság megíródik! Éppen az a baj, hogy megíródik. Van még ezer más igazság, mellettük az én egyetlen mákszem igazam bakfitty.

Vegyük azt a magától értetődő esetet, hogy kimarad valaki. Arról a hitványról igen, rólam meg semmit? Még az se veszi észre, aki valójában örülhetne, mert esetleg rosszra futna ki vele is a tollam. Védtelen vagyok. Nem írhatom le minden második mondatban, nem faliújságot írok, nem is dicsőségtáblát, hanem azt, ami csöpp kis fejemben elődereng még.

Nem győzöm rebesgetni, a személyes névmások összeállítója a hibás. Miért az ÉN lett az első?

Tartozom a folytatással.

A hűséges puli jó kutyaként a gazda szeme intésére tudja, melyik marhát kell beterelnie a körbe, melyiknek kell az orrába csimpaszkodnia, és ott himbálóznia, amíg a vér is kiserken belőle. Majd megtanulja, honnan, meddig. Régen elsütöttem ezt már. Leginkább a kutyahitűekkel lett bajom, mert észre mertem venni, hogy belém martak. Fenekembe szúrták a vasvillát, és ahelyett, hogy csóváltam volna, föl mertem jajdulni. Pedig nekik történelmi jussuk volt rá, akkor is, ha nem aljazni akartak.

Tudják milyen aljazás közben a vasvilla?

Akit Aszaló elvtársnak becéztem, azt üzente, most már aztán ő is megírja a magáét! Nem a szemembe mondta, tehát az is meglehet, nem egészen így hangzott el. Vártam, megmondja majd, amit én az elején is, meg a végén is kimondtam: nem akartam, és nem is lettem újságíró. Bocsánat a közönségességért, de szidolozhatná a Morzsi kutya fenekét is. Tovább nem várom, most temettük el szegényt. Nyugodjék békében.

Arra is gondolok, nem is nagyon olvashatta ő az én ákombákomomat. A napi kegyetlen robot akkora betűundort nevelhetett föl benne, nehéz elképzelni, hogy más gügyeségeit olvasta volna. Azt könnyebb elképzelnem, hogy fölbuzgott benne ifjú kora betűférge, és nem hagyta nyugodni. Megírni azt, amit vazallusként nem írhatott meg.

Mindenki szem a láncban, írta Illyés Gyula nevezetes egy mondatában. Akik Aszaló elvtárs láncában is szemek voltak, akik segítették azzá tenni, ami végül is lett, akik napirendi pontossággal minden este részegre itatták, el se jöttek a temetésére. Az se, aki szeme intésével jelezte, kinek az orrába kell belecsimpaszkodnia.

Gyakran önállósította is magát ezen a téren. Svéda bácsi egyetlen botütéssel torolta meg a kóbor akciókat, itt, minálunk a legnagyobb hűség jeleként fogadták. Aki ember létére is harapásokkal őrzi a rábízott ideológiát, annak éreznie kell, a hatalom csak egyik oldalról nézve szolgalelkűség. És a másikról? Sütkérezés a dicsőségben.

Hasonlítani akart eltartóihoz.

Nagy Pista szokta mondani, többet tud róla, mint bármelyikünk. Képtelen képességeit is jobban ismeri. Hogy miért tarja meg mégis legfőbb famulusaként?

- Azért, egykomám, mert ha hazamegyek, abban az egyben nyugodt lehetek, egyetlen olyan betű meg nem jelenik, amiből nekem másnap bajom lehetne.

Merev részegként is ráállt a keze a föltétlen hűségre. Hatalmas keserűség halmozódhatott föl benne. Még csak azt se kapta meg, amit Svéda bácsi kutyája: okos kutya!

Latin zsolozsmákkal tették le a földbe, hamuvá váltan. Olvasta a pap bácsi az összes imát, csak a cirkumdedéruntot énekelte, de az se avval a dallammal szólt, ami gyerekkorom temetési ministrálásai közben nőtt bele a fülembe. A latinok nagy részét így is értettem, és többre tartom, mint a néhol népies, néhol bites kottára járó, itt-ott primitívnek ható megreformált liturgiát.

Aszaló elvtárs, nyugodj békében!

Akit viszont együgyűségemben örök vicének neveztem, és meglehetősen egyéni értelmezésemmel, veleszületett irigysége révén a legfurmányosabb ellenlábasomnak tartok most is, visszafelé nézve is, hát vele furcsább dolgok történtek. Írtam róla többek között, ha a huszonöt év alatti összes jámbor szóváltásunkat egy cérnára aggatnám, beleértve a naponkénti köszönést is, akkor se tenne ki fél óránál hosszabbat.

Szegény Rike temetésén sodródtunk egymás mellé, akkor mintha enyhülése kezdődött volna, pedig még nem én feküdtem a ravatalon. A következő találkozásunkkor legalább három órán át fűzte fülembe a szót. Mondtam is neki, de jó lett volna huszonöt évvel azelőtt evvel kezdenünk. A könyv megjelenése után, másik kollegám temetésén - nem akarom említeni a nevét, mert sokak szerint mellékállásban hivatásos besúgó volt - indulattal vágta a fejemhez, hogy első olvasatban eldöntötte, bepöröl, de a másodikban meggondolta. Idiótákkal terhelje a bíróságot? Mert téged egész életedben csak üldöztek, mi?

Szólása volt ez a mondat, mindenkire értette, aki másként gondolt valamit. Aki netán a vasvillát is észre merte venni.

Örömmel nyugtáztam, hogy kétszer is elolvasta.

És akiről az Aranyhajcsár cím is megszületett? Akit éveken át szóval is így tiszteltem, és jóságos humorral fogadta mindig még a hajcsárságot is, ugyanúgy megharagudott. Talán nem is azért, mert leírva mégis más minden szó, mint oldalba lökdösődés közben kimondva, inkább azért, mert csípte a bőrét, hogy leírtam, az elméletileg kettőbe hasított megye felezőjének kőkemény vigyázását ruházták rá. Akár a berlini falat őriznéd! Legtöbbet vele találkozom, mintha most is neheztelne. Vagy csak azért lógatja az orrát, mert lapát várományosa ő is?

Aki még belül van, mind számíthat rá.

Sok megrovást kaptam másoktól is. Legtöbben azért ágáltak, miért nem neveztem mindenkit a nevén. Az olvasónak igenis joga van megtudni a teljes igazságot, és ennek első lépcseje a név. Ha nem vagyok úri kisasszony, mert az kiderül minden mondatomból, apróságokban miért játszom a piperkőc hölgyeket?

Mondjam nekik, majdnem minden általam kitalált név igazira való fordítása ott van a környéken, csak észre kell venni?

Átokrossz tulajdonságom, sértést nem tudok felejteni, és igazándiból megbocsátani se addig, amíg betűre nem fűzöm. Nekem minden pofon holtomig fáj. Hajszálra így lehetnek azok is, akiknek legkisebb jussa se lenne megsértődni. Nekik azonban legtöbbször az is elég, ha kibeszélik magukból. Akár napjában többször is.

Fölturbánozott fejjel ültem például az idegsebészeti klinikán. Lábadoztam már. Látogatót is fogadhattam. Jöttek is, egymásnak adva a kilincset. Sok a beszéd, azt akarom csak mondani, a legelején jött be valaki, szintén a szerkesztőségből. Hivatali függőség tekintetében olyan messzire voltam tőle, mint Makó Jeruzsálemhöz. Ő volt a torony gombja, én meg a küszöb alja.

Avval kedveskedett, hogy elmondta, hárman valának együtt a Sajtház klubjában, mint a Háry Jánosban. Sajtháznak mondtam, a politika áporodott meg benne. Mindenki megmaradt azon az állásponton, amelyiken belépése pillanatában állott. És ha akkor se volt önálló álláspontja? Akkor annál ragadt le.

A klubot meg kocsmának tartottam mindig, és messzire kerültem, de ez most nem tartozik ide. A fontos dolgok nálunk mindig a kocsmában történtek. Egyikük állítólag azt sóhajtotta bele a tömény cigarettafüstbe: szegény Dezső! Ha megmarad is, nem lesz már ember belőle. Szégyellem kimondani, de a másik ezt tüsszentette rá: pedig írni szépen tudott. Ennyire érezték már, hogy halottról rosszat ne, inkább jót és jól, ha kegyes csalás van is benne? Fölpaprikásodott a harmadik, föl is ugrott állítólag, és csapkodta tenyerével a homlokát: de a feje üreees!

Hogy hány maligános csapkodás volt, nem tudhatom. Vannak dolgok, amelyek turbán alatt is úgy belemásznak az emberbe, tüzes vassal se lehet onnan kikergetni. Nem pöröltem most se, csak annyi fogalmazódott meg bennem, jó lenne mind a hármat túlélnem. Nem valóságosan, mert senki idő előtti holtát soha nem kívántam, a magamét pedig főleg nem tudhatom, éppen csak az újságírásban. De ezt se mondtam ki. Tisztességtelen dolog egybemosni a hármat, mert közülük kettő föltehetően ártatlan, de vannak pillanatok, amikor nem tud osztani és szorozni az ember. A turbános fej ilyen pillanat.

Soha egyetlen lépést nem tettem bukásuk siettetéséért, még csak sejtetéssel se utaltam rá, hogy utamban lennének. Akár a poszogó bogár lázadozna, mert útjában vagy egy robogó kamion? Végtelenül sajnálom, hogy túlélési kívánságom fogamzani látszik, mert a háromból kettő régtől fogva lapáton van már. Sőt, az egyiket máris túléltem. A harmadiknak is megalázó módon kell két kezével, tíz körmével kapaszkodnia a Parnasszus párkányába. De, miként az ókorban megírták már, két lábbal kalimpál, és akár akarja, akár nem, mintha rugdosná a fölfelé kapaszkodókat. A minap megint fejen talált.

Szépíteném dolgaimat, fösteném a szivárványt, ha nem lennék lapáton én is. Okos Papp Tóni bácsi mondta annakidején Zákányszéken, víz alá nyomkodják, de még nem bugyborékol. Ebben egyezünk, még én se, bár olyan okosnak se mondhatom magamat, hogy nevem állandó jelzője lehetett volna. Bejárhatok a házba, néha-néha meg is jelenhetek a lapban, de valaki éppen tegnap kérdezte, mi bajom van az új főszerkesztővel? Aki mondta, szintén közel van a nyugdíjhoz, saját jövőjét látja bennem. Azt is tudja, soha senkire egy rossz szót nem mondok, lábujjhegyen járok, ugyan miért haragszik rám? És a többiek miért csaholnak mellette?

Elintéztem kurta válasszal. Nem nekem van bajom vele, neki lehet énvelem. Mostanáig a köszönésen túl még szót se váltottunk egymással. Lehet tehát hajazni Vice elvtársat! Nehéz lenne elviselnie, hogy előtte is írtam már? Korosztályi gondja lehet velem. Ez még mindig össze tud eszkábálni néhány mondatot, amikor seregestől tömegelnek az ifjú titánok? Akik ráadásul sokkal olcsóbban megkaphatók?

Sokáig azért nem juthattunk szóhoz, mert az előttünk járó nagy nemzedék takarta el előlünk a napot, most meg hirtelen tört ránk az utánunk jövők sokasága. Buldózerrel tolatna le bennünket a földről.

Mintha ölelkező rímben íródna történetem? Egész újságíróskodásom alatt két főszerkesztő kedvelt, egynek valahogy útjában voltam, egy pedig nem sokat gondol velem.

A többiekről pedig? A munkatársaimról? Megint a kutyák! Az öreg Svéda bácsiról sokat példálóztam már. Amikor mindenféle motorok bütyköléséből is kikopott, vénségére pásztor lett. Neki volt az a fürgeeszű terelője. Csak a szeme sarkával intett neki, mintha puskából lőtték volna ki, úgy rohant. A legbutább barom is megtanulta, mi a rend a marhalegelőn. Kellék az újságírásban a jó pásztorkutya. Legalább kimutathatja föltétlen hűségét. Lehet, hogy csak megsimogatja az új főnök, de az is lehet, koncot is dob neki. És ehhez még csak szerkesztőnek se kell lennie.

Mindig mondom, az én dolgom nem a világ megváltoztatása. Ha megismerni tudnám, fél mennyország lenne az is.

Mi történt a minap is? A Balatonnál jártunkban az első este gitárszót hallottunk. A közvetlen szomszédból. Ritka szép fülhallásommal fél sarokra se jutnék, de kiéreztem belőle az orosz dallamot. Ekkora beleérzéssel csak az tudja pöngetni a húrokat, aki beleszületett a hangulatába. Szólni is oroszul hallottam őket. Amikor azonban a gyerekeikhez beszéltek, németre fordultak. Itt valami iszonyatosan nagy kutya van elásva. Attiláéknál voltunk, megkértem, jöjjön át velem. Ő többet tanulta az oroszt, könnyebben megértjük egymást.

Jót beszélgettünk. Németek voltak. Az 1700-as évek közepe után vándoroltak ki Oroszországba az ősök, azóta hol ide, hol oda csapta őket a történelem. Dzsugasvili két kézzel döngette a cölöpverőt. Miután a kuláktalanítás idején jól megrázta a rostát, és ezrével maradtak oda, fölpakolta a maradék németet, és áttaszigálta Kazahsztánba. Mert a született német könnyebben lesz kollaboráns, mint a többi orosz. Az egész falu német, csak a vezetők oroszok. A kolhozban ugyanígy. Jött Gorbacsov, meghirdette a peresztrojkát, jelentkezhettek hazatelepülni. Csak azt engedték be, aki nem felejtette el anyanyelvét, és vegyes házasságba se keveredett.

Ők tehát haza mehettek. Előállt viszont az a furcsa helyzet most is, ami sokszor megesett már földönfutókkal. Amíg otthon voltak, mindig németül beszéltek, itthon viszont oroszul. Odakint piszkos németek voltak, itthon meg mocskos oroszok lettek. Meg is írtam. Ha nem kövesedett volna belém, hogy nekem nem a házbélieknek kell írnom, most megint nekimehettem volna a Tiszának. Mert az egyik szerkesztő megjegyezte, ez a téma tíz évvel ezelőtt talán még aktuális lett volna, de ma már nem az. Ki mondta? A bizonyos három közül az egyik. Mintha gátszakadás történt volna, úgy indult meg a sodró áradat. Távollétemben, ellenem.

Mivel az épület hangvezetése semmit nem változott, ez is eljutott a fülembe. Azonnal tudtam, az első bekezdést el is olvasta. És azt is hozzá toldotta, a fénykép is tíz évvel korábban készülhetett. Valaha együtt állítgattuk ki képeinket, el is hitték volna neki, ha meg nem szólalt volna az is, aki bele tette a lapba: ez pedig mostani, a Balaton mellől. Tehát két anyagot is hozott a Balatonról? - döbbent meg a főszerkesztő. A Balatonról csak egy szól, volt rá a felelet, mert ez nem a Balatonról beszél, hanem korunk egyik legnagyobb átkáról.

Ahogy a németeket mindig elérte a kollektív bűnösség vádja, engem is elért a kollektív büntetés megint: aki megszólalt, ellenem beszélt. Anélkül, hogy elolvasta volna.

A világ most is így megyen.

Egymás kezét fogva járkált bennem valaha két sajátgyártmányú teória. Ha rajtam múlik, se húsz fillérrel, se fél szóval nem maradok adósa senkinek - mondja az egyik. A másik csöndesebb: se fizetésért, se szívességből nem ártanék senkinek. A kettő annyira békésen fészkel bennem, egyik se akarja kitúrni a másikat, de az első gyöngülni látszik. Nem tudok már úgy törleszteni, hogy újabb adósságokba ne verném magamat.

Azt is szoktam mondogatni, legtöbbször csak magamban, és mindig magamnak, hogy ami nekünk van leckeként föladva, azt nekünk kell megoldanunk.

Minden bor megivódik, és minden mocsok megíródik.

Költők nem tudnak annyit beszélni magukról, amennyit én locsogok, bocsánatot kérek érte. Van valaki a kollegáim közül, éppen most akart rám pirítani. Minden oka megvan rá. Egészen újkori találmány vetett véget közszereplésének, előnyugdíjba küldték. Kis mocskosnak becézte, akit most legjobban pártol. Könnyű nekik megárulni egy lapáton - ficamíthatnám ki Arany János veretes sorait.

Három éve volt vissza még, meggyőzték, jobb neki is, a cégnek is, ha inkább befizetik hátralévő éveire az egész nyugdíját, és onnan kapja havonkénti rendszerességgel. Örült neki, nagyon örült, csak én csillapítottam volna, ha hallgatott volna rám. Akit ráállítanak az utolsó pályára, az el van rendezve egy életre. Közben nincsen fizetésemelés, és a végső összeget a három évvel korábbiból számítják.

Lejárt a három éve, várta volna ő is a külön szerződést. Még csak fölmondási pénzeket se kapott. Mit tesz ilyenkor, aki két szék közül a földre huppan? Nem a szamár fejére üt botjával, nagy elkeseredésében. Kicsit szidja ugyan a céget, fűnek fának elmondva, hogyan babráltak ki vele, pedig a legeslegjobb munkatárs közel negyven évig ő volt. Örök haragot esküdött mindenki ellen, aki csak megmaradt, ha időlegesen is.

Erre a sorsra jutottam előtte én is.

Összefutottam vele a ház előtt, minden átmenet nélkül rázendített. Azt mondja a feleségem - így vág bele ördögi gúnnyal, jelezvén, nem ő mondja, mert ilyet ő kitalálni se tudna, csak éppen elmondja, amit a független döntőbírótól hall -, hajszálra olyan vagy, mint a XIX. század költői. És már idézi is: Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad, s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak... Lehet, hogy ez az egyetlen idézet, amit tud, ezt is a feleségétől tanulta?

Azt kukorékolták az öregátkosban is minden hajnalon, ne saját nyűgeit sírja az újságíró, írogassa csak azt, amit illetékes elvtársak neki nyilatkoznak. Micsoda csúfondáros kifejezés volt akkor a privatizál! Az ilyenekre mondták. Édestestvére a frakciózik. Ennek az időnek a trombitája fészkelhette be magát fülébe, mert ő se venné figyelembe fél percig se, hogy amikről én írok, abban fölismerhetné saját magát is.

Mondanám, olyan riport is ritkán születik, ha születik egyáltalán, amelyben a riporter ne lenne jelen. Ahogy te se tudod letagadni magadat egyetlen képről se, az írogató ember se teheti. Ha eddig nem vetted észre, most már hiába mondom. Ezeregy riporter szerepel naponta tévében, rádióban, újságban, aki úgy szeret jelen lenni, hogy föltétlenül bizonyítsa, sokkal többet tud, mint akit kérdez. Híre is, hamva is halálra van ítélve annak, akit színe elé sodor a sors. Ilyennek néznél engem is? Istenem, miért nem versz inkább bottal? Kötekedni én is szoktam, hol az egyik oldalról, hol a másikról, hogy alkalmat adjak a gondolatok világossá tételére. Kötekedve kifejtő módszernek nevezném, ha egyik tanítási módszerünkkel párhuzamba állíthatnám. Akár így van, akár úgy, maradjunk annyiban, mégis neked van igazad! Petőfi minden szava akkora ágyú, mindenre jó.

Csak én birok versemnek hőse lenni, első s utolsó mindenik dalomban... - írja Babits Mihály gyönyörű szonettjében, A lírikus epilógjában, de én ebben se hasonlítok hozzá. A világot akarnám ha nem is versbe, csak riportba szedni, de nem hőse, csupán gyönge pöcke vagyok az írásnak.

Talán még nem rozsdás pöcök.

Eszembe jut az egyik ógörög bölcs is. Olyasmit mondott, nem igazi az az élet, amit nem tudunk elbeszélni. Fél percig nem hiszem, hogy görög bölcsekkel társalogsz, de amikor a bolhából is elefántot csinálsz, morzsányi élményeiddel tömöd tele a világot te is. Volt, amikor háromszor figyelmeztettelek, ezt már elmondtad három évvel ezelőtt. És mindenkinek ugyanúgy mondtad, saját dicsőségedet szidolozva. Soha nem vitt rá a lélek, hogy Petőfivel nyomjam vissza beléd a szót.

Épülésre való a jó költő, nem földbeverésre.

Egész életében nyavalyáit gyűjti az ember, maroknyi bölcsességgel. Nyűgei napról napra gyarapodnak, bölcsessége meg fogytán fogy. Nem egymás szemére kellene vetnünk.

Tudom, hogyne tudnám, amiről most beszélek, minden zárt intézetre jellemző. Nem bolondokházára gondolok, egészen okos, sőt rendkívüli emberek körében is ott van. Ahol sok ember sokáig együtt van, előtörnek az elembertelenedett beütések is. Amikor sokan legjobban értetlenkednek előttem bármiféle belső kalamajka miatt, azt szoktam mondani, a bolondokházát normális ésszel nem lehet megérteni.

Csak az olvasson tovább, aki kíváncsi rám.

 

Óraütésre nyugdíj

Boldog lehetnék, és lennék is, ha tudnék. Túléltem a turbános időket, rádolgoztam még tizenkét esztendőt, és eljutottam a nyugdíjig. Sok derék sorstársam kidőlt mellőlem időnap előtt, és nem testi nyavalyák miatt. Idétlen kezek rázták a rostát akkoriban. Való igaz, olyanok is kiestek, akiknek bekerülniük se lett volna szabad, de őket most se bántanám. Nem az én tisztem a megítélés. Akkora erővel tört ránk a fiatalítás vihara, sorban tördelte derékba, vagy csavarta ki tövestül nemcsak a pudvás, de a javakorabeli fákat is.

Mások bukása nagyon szomorít, mégis félek belekezdeni. A magam szájíze szerint tudnám csak előszámlálni őket, és ez könnyen fals ítéletekhez vezet. Nekik se szeretnék ártani szívességből se, rájuk hagyom inkább, írják meg maguk. Ismerik az ábécét, kezdjék nagybetűvel, és azonnal dugjanak félre egy pontot, hogy a végére el ne felejtsék kitenni. A többi jön magától. Ha az előbbi könyv után seregestül álltak elő megírási szándékkal, hátha valóban rákapcsol valamelyikük.

Visszajöttem tehát a Délmagyarhoz, miután korkedvezményes nyugdíjba ment az örök Vice, és Macera Maca ázsiója is arrébb csúszott. Előbb fölfelé kapaszkodott az uborkafán, házon belüli egyik hetilapunk főasszonya lett, megjárván érdekében még Nizzát is, aztán egyszer csak kívül találta magát, és a hetilap is eltűnt. Egyszer fönt, egyszer lent? A kiebrudaló főnök eszébe is idéztem saját szavait. Vele szemben a krisztusi megbocsátásra intett volna. Engem bocsánatra biztattál, te meg kirúgod? Olyasmit felelt rá, más a megbocsátás, más a munka.

Most már kettejük munkájáról kellene ítéletet mondanom.

Valamikor úgy számoltam, ha rendes időben megy el a Vicéből lett főnök, akkor is marad még három boldog évem. Akár Isten ajándékának is vehetem, több maradt. És ráadás is lett.

Valami flekk mégis lehet bennem. Mit siránkozom én, ha ennyit nyertem? Ennyi szép esztendőnek nem tudok örülni? Mert engem mindig csak üldöztek? Ha két kézzel önti is elém áldását a sors, mint komor bikáé, olyan a járásom? Gyógyítani kellene az ilyen embert, vagy jól megverni.

Jobb, ha hagynak.

Bár soha nem kapadoztam plecsnik után, és nem is nagyon csapkodtak hozzám, örülhettem volna annak is, hogy a Táncsics-díjat is megkaptam. Fácántoll a kalapra. Jólesett, a magam módján.

Aranyos eset történt velem, mindjárt az elején. Alig kaptam kézbe megalázóan csekély javadalmazással, másnapra vagy harmadnapra meghívtak a Táncsics-díjasok Táncsics-ünnepségére. Gondolatrím is terem az újságírókban? A budai egykori börtön falán a nagy népharcos bronz-reliefje, Kossuthé mellett. Innen vitte ki vállán a forradalmi ifjúság, és a lovakat is kifogta hintajából, magát rendelve a rúd mellé. Őt koszorúzták, és koszorúzzák azóta is.

Azon az ünnepségen tehát ott voltam én is. Legalább lássam, kikkel kerültem egy bandába. Tudnék-e velük együtt muzsikálni? Szép, színes, szélesvásznú csoportképet is kattintottak rólunk a bronz tövében. Mintha újra meg újra mi szabadítottuk volna ki börtönéből. Kaptam is a fényképből, kísérő levéllel. Azt írták, végtelenül sajnálják, hogy nem lehettem ott, mégis küldenek egyet.

Elmosolyintottam magamat. Azonnal gyorsmásoló gépbe tettem a képet, nagyon szép változat jött ki belőle. Hatalmas nyilat húztam rá, oda mutatván, ahol álltam, és olyasmit írtam alá, hogy csodálatosan fejlődik a magyar sajtófotó. Már majdnem túlfutja magát. Olyan embert is rá tud tenni a képre, aki állítólag ott se volt? (A nagy Sztalin keze alatt a kiretusálás volt divatban, most meg a ráretusálás lenne?) Az vagyok én, ahol véget ér a nyíl. Borítékba vele!

A MÚOSZ-főtitkárnak szántam, mert ő írta alá a kísérő-levelet, de gyanítom, nem mutatták meg neki. Valamelyik titkárnő válaszolta, elképesztően nagy hajtásban dolgoznak, ezért fordulhatott elő a tévedés. Elnézést kért. Természetesen megbocsátottam, de ettől fogva egyfolytában elnézek. Többet egyszer se vett rá a lélek, hogy még egy félreértés kárvallottja legyek. Te is bocsásd meg nekem, derék Stancsics Mihály! Bűnöm bocsánatára sokszor fölpanaszlom, leginkább a városok szélén szoktak rólad utcát elnevezni. Ha már úgyis a szegények szószólója voltál! Ahogy Debrecenben Ady is a temetőbe menő kis utcácskát kapta. Fizetségül a cívis urakért? Ha már úgyis megírta a Halottak élén versét, hadd legyen itt is ott.

Mintha kárpótolni akarna az élet, kollegáim szavazata alapján aranygyűrűt is kaptam. Mindjárt, ahogy visszatértem a Délmagyarhoz. Úgy látszik, bizonyos dolgokhoz meg kell öregedni. Arany János szelíd szavai mennydörgéssé lettek bennem: Több a hírnév, mint az érdem... És a folytatás: S boldogságot / Irígy nélkül még ki látott? (Tudom, hogy rövid i-vel kellene írnom, de Arany idejében más lehetett a törvény.) Nem is ezen a pályán járnék, ha néhányan ne sokkal inkább saját magukat tették volna helyemre. Voltak azonban akkor még szép számmal olyanok is, akik talán őszintén becsültek.

Amikor tehát visszajöttem, újra megbeszéltem mindenkivel, akire egyáltalán dolgok szoktak tartozni, hogy továbbra is írni szeretném, ami tollamra kívánkozik. Ha másként gondolják, ne közöljék, de hagyjanak főmunkatársi hóbortjaimmal. A távirányítástól mindig borsózott a hátam, nehéz lenne megszoknom vénségemre. Ha az öregátkosban eljutottam az önállóság lehetséges legmagasabb fokára, ne most kelljen kifarolnom belőle, és gyakornoki lótifutivá süllyednem. Dicsőség nekik: nem is akartak agyonkormányozni.

Figyeltem az előttem lévő néhány főmunkatársra annakidején, egyiket se irigyeltem. Leginkább párttitkárok vagy pártrovat-vezetők kapták ezt a címet, ebből a szempontból szóba se jöhettem. Jól emlékszem Kálmánra, amikor hazatért a pártiskoláról. Alig két hétig bírta a szertelen önállóságot, aztán jelentkezett, adjanak neki pontos beosztást, mert nem tud mit kezdeni magával. Legszívesebben a toronyalatti tanácskozásokról írna. Azt hitte, akkor kerül legközelebb a tűzhöz. Engem már a kurzuslovagság gondolatától is kirázna a hideg. Figyeltem a későbbieket is. Mintha visszajött volna a régi divat. Ha nem is lettek tovább keze-lába mindenkinek, szerették, ha kiadják nekik a leckét. Aztán ha nem szerették, akkor is kiadták. És a legtöbb, szegény, néha még el is hitte, ő tud legjobban mások gusztusa szerint dalra fakadni.

Egy fenét! Hova lett a dal az újságírásból?

Krimi, bugyi és botrány, ez lett a szakmánk, én pedig mindenáron meg akartam maradni kezdő elhatározásomnál. Minden tisztességes emberben lakik legalább egy riport, tízmilliós adóssággal föltétlenül számolnom kell. Végtelenül maradinak tűnhetnek jó szándékú botlásaim, elismerem, de azt is láttam, és most is látom, komoly dolgot nem lehet tíz sorban tálalni. Ha a címet is fölírom, és alá is írom, az már legalább nyolcvan. Mit tettek erre a kiképzett pásztorkutyák? Először csak tologattak jobbra-balra, terelgettek körbe-körbe, aztán belekapaszkodtak az orromba. Ez a riport tíz évvel ezelőtt lett volna telitalálat.

Mégis örülnöm kell, mert rendes nyugdíjazásom után még mindig bejárhatok. Öt percre, tíz percre csak. Százával mondják az utcai emberek, ebből a szakmából nem lehet nyugdíjba menni, nyugtatgatom őket: nemcsak lehet, de muszáj. Reszkess öreg, jön az ifjabb! Mesterien fogja a kezebeli magnetofont, és mondatról mondatra lépegetve belepötyögi a számítógépbe, amit fölvett.

Érdemes ezért újságíróvá lenni?

Megfogadtam, kiírom az ábécét a számítógépből, veregetem is mindennap, de az újságok ezt már nem nagyon látják.

Egyre inkább érzem, nekibuzdulásos nagy kiállás kell mellettem, féltem is azokat, akik így vagy úgy, de még ragaszkodnak hozzám. Saját belső ázsiójukat rongálják velem. Régen még azt is eldönthettem, semmiképpen nem a bentieknek írok, nem is a nagyházbélieknek, hanem az olvasóknak, mostanában erre van a legkevesebb lehetőségem.

Tudom, ez is sértő, de ha belekezdtem, ki kell mondanom, ennyire mameluk akkor volt a Délmagyar, amikor egyik menesztett főszerkesztője visszatérhetett a főnöki székbe. Jóval az én beállásom előtt történt. Amikor engem behúztak a csőbe, ő már Pesten virított. A lényeg: ez az ember az öregátkos kellős közepén tálcán kínálta a hatalomnak minden munkatársa minden betűjét. És az mindig el is fogadta. Annakidején az üzemi újságokat rühelltem legjobban. A legkormánypártibbaknál is alávalóbbak voltak, mert nekik az éppen illetékes, és legtöbbször a nagyságban parányi közvetlen főnököt kellett első helyen szoborrá merevíteniük. És ugyanezt tette a Délmagyar is. Mintha ide jutottunk volna vissza most is. Mert hogyan is adná ki magát, hogy együtt díszvacsorázik a főnök a helyi kiskirállyal, és az netán előhúzná az újságot: mit is kotyogtok ti ellenünk?

A fejedelmi többes el nem maradhat.

Megtehettem a legvadabb öregátkosban, hogy a Tisza Szálló dísztermében ülésező díszparasztok alá fűtöttem. Észrevették a hatalmas elnökségben is, hogy odalent valami mozog, aztán meg is láthatták, kézről kézre csúszik az újság. Hatalmas garral estek neki a főnökömnek, rúgjon ki, de azonnal. El se merem képzelni, mit tenne a mostani főnök, ha negyed-annyit vétene a kurzusetikett ellen a mai tudósító. Zúgva szállna, az biztos.

A divat időnként visszaváltozik.

Még el se mondtam, hogyan esett nyugdíjazásom. Valamikor a bevonuló regruták dalolták, keresik a keresztlevelüket. Megtalálja első Ferenc Jóska. Megtalálták az enyémet is, amikor még csak közeledtem a hatvanhoz. Csöpögő jóságot tapasztaltam - és ebben szikrányi malícia sincsen -, amikor azt kértem, az esztendő végén küldjenek el. Az elején születtem, de ha december legvégén állapítják meg csöppke summáját, akkor januárban már új százalékkal toldódik, tehát valamivel jobban járok. Két héttel hamarabb, az előző év végén még el nem mehetek, mert törvény tiltja, de majdnem egy évvel később talán igen. Októberben megegyeztünk a javamra sokat adó második főnökkel, januárban azt mondták: nyet, nyet. Ha tizennegyedikén betöltöm a hatvanat, akkor tizenötödikén már nyugdíjasnak kell lennem. Így rendelkezett II. Ferenc Jóska.

Örülhettem, hogy legalább észrevett ő is. Akkor már nagyon dolgozott az elvadult szocializmus rozoga alapjára épülő hitvány vadkapitalizmus - mert mi abból is a legavíttabb változatot tudtuk átvenni -, és kikétszerkettőzték, jobban járnak, ha nem ők fizetnek, hanem a kódisnyugdíjak intézete. Tartott azonban a korábbi ígéret, mert a főszerkesztő azonnal szerződést kötött velem. Ha ennyit meg ennyit megírok, kereshetek éppen annyit, mint a nyugdíjam, így majdnem annyi lesz a tiszta jövedelmem, mint előtte volt. Nekik pedig fele annyiba kerülök. Ha a hozzám kapcsolódó közterheket is nézzük, kész haszon.

Nem törődtem avval, hogy fele valódi fizetésért írok ugyanannyit, mint korábban, vagy többet. Akár kezet is csókoltam volna érte.

Még mindig úgy írhattam, hogy nem én fizettem.

Közben történtek a furcsábbnál furcsább dolgok. Addig-addig rugdosta ki legjobb kollegáimat a rúgásokra rendelt kiadói főnök, amíg erős rúgással őt is ki nem ugrasztották a házból. Még nem a főszerkesztőről van szó, őt később érte el ugyanaz a láb. Dolgozott a kőkemény pitikapitalizmus. Nincsen se érdem, se Isten, ha nélkülözhető vagy, kívül tágasabb. Főnökből az a legjobb, aki mindenkor tudja, merre bokázzon. Egyetlen szempont van, a pillanatnyi haszon. Újságíróból pedig felébe se kerül a fiatal kezdő.

Minden új főnök újabb marék timsóval érkezik, még jobban összehúzza a bagariát. Keserűen mondtam erre is, és nem mindig magamban: ügyes timsózással a világkurvából is lehet szűzlányt visszahozni, csak mórikálni tudjon. Csak jól mozogjon!

Régen így mondták.

Törvény lett, mindenkiről annyi bőrt kell lehúzni, amennyit lehet, sőt annál is többet. És törvény lett az is, hogy a belső embereken kívül lehetőleg senki ne írhasson a lapba. Akármilyen okos is, bármennyire ragaszkodnának hozzá az olvasók, maradjon csak kívül. Jól is néznénk ki, ha az olvasók uszályába kerülne az újság! Ez ugyan szintén az öregátkos igéje volt, de ha ki van próbálva, annál jobb.

Látván szomorú jövőmet, öt olyan laphoz küldtem kóstolót, amelyekről előtte kimondottan jó véleményem volt, és némi ismeretségem is akadt. Annyira egyszerre változott mindenhol a világ, egyetlen választ se kaptam. Eszembe jutottak egyetemi utolsó napjaim. Negyven általános iskolába írtam, szívesen beállnék, hogy küszöbön álló esküvőnk előtt ne kelljen messzire futnom, de válasz csak egyre jött. Szerencsétlen Rezső bácsi írta Sándorfalváról, nem kér belőlem, mert egyetemi végzettségemmel még tornaórára se oszthat be.

Hajszálra így járunk most is. Az ész bajjal jár?

Az is meglehet, persze, már egészen mások voltak a főnökök az öt lapnál is. És ugyanazok a szelek fújtak.

A szegedinek mindig voltak nagyszerű külső munkatársai, még csak meg se köszönték addigi munkájukat. Ha újak jelentkeznének? Akár Botond, verhetik buzogányukkal az érckaput, de rést nem üthetnek rajta.

Annakidején az egyik domaszéki téesz fejben igen gyönge főnökéhez mentem mások panaszával. A reklámot lekrámnak, a reflektort lefrektornak mondta. Levélben kértek tőle valamit, még csak választ se kaptak. Való igaz, inkább két hetet kaszált volna egybefűzve, a betűvetéstől a hideg is kirázta, de a nekem szóló gőgös válasz meglepett. Minek írjak? Majd rájön! Ugyanilyen a kigolyózás is: majd rájön! Még megesne az is, akiben betűféreg mozog, ezt is képes lenne megírni.

Amikor újságíró lettem, már tíz éve kiállítgatták fényképeimet, ennélfogva természetesnek vettem, hogy néhány írásom kellékeként magam kattintgattam el képeimet. Ötven forintot fizettek akkoriban darabjáért. Minden hónapban kaptam jónak ítélt írásaimért hol háromszáz, hol pedig ezerötszáz forintokat, attól függően, hogy a Vice osztotta, vagy a főszerkesztő. Ha nem a főnök, ebbe egyszerűen beleszámították az ötven forintokat. Nehogy agyonkeressem magamat a háromszázzal. Egyetlen fillért nem kaptam a fényképekért, pedig az összes hozzávalót magam álltam. Azonnal kitaláltam, jobban járok, ha Jóskát bíztatom, legjobb sofőrünket, fényképezzen ő.

Most hajszálra ismétlődött a harminc évvel ezelőtti idétlenség. Szerkesztői noszogatásra elvittem gépemet a Balaton mellé, és fél marék jó képpel tértem haza. Kettőt közöltek is belőle, a már említett szájtépés kíséretében. Amikor havi teljesítményemet számolgattuk Évával, akkor derült ki, velünk él a múlt. Fölső plafont húztak, és mivel a péterfillérek most önmagukban elérték a tetőt, semmit nem adtak a képekért.

Gyere vissza, Jóska!

Ha tövig rágta a féreg a szocializmus alapját, kapitalizmusból is a legrozogábbat lehet csak ráépíteni. Mikor lesz ebből igazi? Ötven év múlva talán már látja, aki láthatja.

 

Korsó a kútra

A magam bolhányi parányságát akarnám csak írni, ahogy fölkapnak vagy lecsapnak a hullámok. Ha öt percre ugrom is be a házba, nemcsak bolhák ragadnak rám. Többször elmondtam annakidején, az úgynevezett rendszerváltást talán az újságírók találták ki, de ők maradtak ki belőle legjobban. Úgy adják-veszik őket, mint piacon a krumplit, és állandóan vizsgálják, hátha puha már a többség.

Olyanok döntik el, akik krumplit csak az asztalon láttak. Amikor visszatértem a Délmagyarhoz, az akkori fiatalok már az ötven körülieket is ásatag öreggé nyilvánították, és söpörték kifelé. Addig jár a korsó a kútra? Mondtam már, a rugdosót is kirúgták. Ha két olyan embert találnék Szegeden, aki kapásból emlékszik rá, meghajolnék előtte. Elnyelte az idő.

És akiket kirúgott? Némelyik aranyglóriával járhat.

Erősen személyes ügy jön most is elő bennem. Féltem azokat a későbbi nemzedékeket, akik netán történelmet akarnának beleérezni. Megcsalatnak, keressenek jobbat nálam.

Szeretem a színészek sorsát párhuzamba hozni a miénkkel, bár ez leginkább a ripacsoknál jön be. Mindkét oldalon jól el vagyunk látva ripacsokkal. Amikor bontogatta még csak szárnyait a rendezői színház, akkora színészek röpültek, beleszédült az ország. Magyarázat is volt rá természetesen: olyan erős egyéniségek, képtelenek a rendező akaratára gyurmaként alakulgatni. Mars kifelé! Azt hiszem, a mi fajtánkkal is ez volt a baj. Túlságosan belegyökeresedtek a népszerűségbe. Jött a mindent átrendező főszerkesztő, olyan emberek kellettek neki, akik az ő akarata szerint formálták a nagybetűket.

Utaltam már rá, boldognak érezhetném magamat, mert engem elkerültek a villámlások. Nem csupán illendőségből sajnálom azonban sok jó munkatársamat. Egy-kettőre idegen lettem saját szerkesztőségünkben. Már meg se próbálom, hogy mindenkit név szerint számon tartsak. Kölcsönös lehet a dolog, teljes titáni túltengésükben föltehetően ők se nagyon hederítenek rám.

Amikor kinevezték egykori új főnökünket, még erősnek indult a demokrácia, a munkatársak közös akarattal szavazták meg. Aztán mintha itt is életbe lépett volna a cifraság, hogy demokratikusan választottak diktátort maguknak. Sorra kirostálta azokat, akik rá voksoltak. És csak a legvégén rostálódott ki ő is.

Ez már a főszerkesztő volt.

Még visszább kell ugranom, legalább tizenöt évvel. Több szerkesztőségi értekezleten előnyösen említődtek a régi munkatársak. Fölháborodott valaki, mert akkor még föl lehetett háborodni a főnök szaván is, hogy miért csak a régieket emlegetik, amikor itt vannak a fiatalok is. A tőlem telhető higgadtsággal kezdtem mondani, ha nincsenek régiek, nincsen hagyomány.

Odakozmáltam volna én is? Éppen a hagyományos seggnyalások ellen tiltakoztam egész életemben, most meg őket védtem? Álljon kontrának a legújabbak esete. Nyílt egy kiállítás, volt egy koncert, megjelent egy nagyszerű könyv, netán megbukott egy rektor, és az új ember azt se tudta, ki az, aki a figyelem középpontjába került. Nem baj, ennek is van ellenrakétája. Jól tartsd a magnetofont!

Hadd említsem az egyik legaranyosabb kislányt. Szerény, kedves, és a betűvetésén átüt a lelke. Ritka adomány! Ha nem ilyen nekivadult korban élnénk, nagy jövőt jósolnék neki. Bálint Sándor nevét írta le, valamelyik tápai nagylegény szavait zengve, és Tápé kutatójának nevezte. Nem én vettem észre, valaki fölhívta rá a figyelmemet, de mondtam neki, Szeged egyik legnagyobb fiát adta el Tápénak. Szegény kislány, nem győzött pirulni. Ő csak a jót akarta. Pontos akart lenni. Neki így mondták. Akár le is játszaná a szalagról, de már mást vett föl rá.

Azért hozom elő, mert naponta meríthetnék a sokkal szaftosabb elírásokból is. Akik a szerkesztői asztalnál ülnek, azok se ismerik a kinti világot. Amikor majd forrásként kezelik az újságot, seregestül kontrázhatják egymást a kutatók: ez se igaz, meg az se. Ha kontrázzák egyáltalán. Beépül a tévedés, mint a magyal-bokor a vár kapujába.

A legújabb gazda is fölállította a maga apparátusát. Ügyvezető igazgató is lett, vadonatidegen ember. Biztosan nagyon fontos műveleteket is végrehajtott, én csak kettőre emlékszem. Körlevélben értesített mindenkit, hogy konyharuhát pedig egyedül a gondnokság embere vehet át, és adhat tovább. Vagyunk annyian, mint az oroszok, de a mi szakmánkban konyharuhára nem nagyon van szükségünk. A másik nagy tette pedig, hogy a régi papírkosarak mellé újak jöttek, szintén körlevél kíséretében: beléptünk a szelektív hulladékgyűjtők táborába, ezután a papirost tessék az új kosárba tenni.

Aki járt már szerkesztőségben, az tudja, ott a hulladék leginkább papirosból van. Akár akarjuk, akár nem, eleve csak szelektíven tudjuk gyűjteni.

Az impresszumból is kivették most a nevét, és ugyanúgy nem tettek helyébe senkit, ahogy egykori elődje helyébe se. Béke poraira!

Más hír is elért azonban. Legszebb legénykorába lépett munkatársunknak is fölmondtak. Azért van a legszebb legénykorában, mert ennél legényesebb már soha nem lesz. Ötven körül jár. Nálunk kezdte, éppen a mi szobánkban, minden lépéséről tudtam. A barátság át szokott szívódni a családokra is, ennek se voltunk híjával. Egyszer csak azt hallottam, fölmegy Pestre, mégpedig úgy, hogy Szegeden marad. Vigyázz, komám, nagy cethal az a Pest, sok Jónást bekap, és csak keveset tesz ki a partra. A Szabad Föld tudósítója lett.

Lépegetett ott is tisztességesen, egészen addig, amíg főnökváltás nem történt náluk is. Az új főszerkesztő is Szegedről került ki. Két szegedi egy fészekben? Két dudás egy csárdában? Elkezdődött a fúrás, fölülről lefelé, és akkor fejeződött be, amikor a főszerkesztőt is lapátra tették. A helyébe lépő új főnök örökölte elődje összes rosszallását, ezért billentette ki ezt az embert is az utcára. Hová ment volna szegény, visszajött hozzánk.

Itthon azonban tapasztalhatta, új titánokkal van tele a környék. Vagy új kutyákkal terelik a nyájat? Elvileg egyiknek se volt útjában, sokan látták volna mégis kívül inkább, mint belül. Mit keres ez, amikor itt vagyok én is! Nem érezte a belső hangulat megváltozását? Vagy csak azt nem vette észre, hogy az új főnökség leginkább az ellene piszkálódókra hallgat? Svéda bácsi kutyái nem beterelték a csordába, inkább kimarták belőle.

A Hírlapnál volt divat annakidején, minden áldott napot avval kezdtek, hogy kibelezték az újságot. Azon se voltam ott, egyetlen egyen se, csak hallottam róla. Fél emelettel lejjebb nem győztük kinevetni őket, de ők nagyon komolyan tették. Mindig más cincálta szét a cikkeket, pedig ott szinte minden írásról főszerkesztői határozat született előzőleg. Megmondták, mekkora lehet, és milyen gondolatmenet fonalán fusson. Elképzeltem az önagyonülésezőket. Ha valamelyik azt mondta volna, szerinte a mai újságban egy szál hiba sincsen, mi lett volna vele? Az az ember föltűnt volna. Főleg akkor, ha közben megszólalt volna a reggeli telefon, és a nagyházból szólt volna az elmaradhatatlan aznapi lebarnítás. Produkálnia kellett mindenkinek valamit. Ma nekem, holnap neked alapon aztán visszakapta a következő alkalommal attól, akit leginkább pellengérre állított. Kőkemény diktatúra volt az, ebbe ágyazva a földbeverő demokrácia: mindenki megkapja a magáét. A szocialista diktatúra alapjain a pénz diktatúrája nőtt ki, de mintha ugyanaz az áldemokrácia jött volna vissza.

Ma nekem, holnap neked.

Ahogy az én riportjaimban bötünetet talált mindig valaki, mert ugye, mit keres itt még mindig ez a vén szaros, ugyanúgy megtalálták az övében is. Ha valaki meg akarta mutatni, nála különb ezen a pályán még nem vett lélegzetet, beleakasztotta a tíz körmét. Ha a főgulyás maga lenne a földre szállott jámborság, akkor is belebújt volna az almakukac: csak lehet benne valami, ha naponta őt emlegetik.

Szegény komám, elvégeztetett.

Emlékszem rá, amikor első gyermekük megszületett, hírét vettük, Orizát esznek a fölnőttek is. Mert nincsen más. Beteg lett éppen, elmentünk meglátogatni. A szakszervezet hozzájárulásából álnok csalással fél sonkát vettünk, a virágosokkal szép csokornak csomagoltattuk, úgy állítottunk be hozzájuk. Úgy bontották ki, mintha valóban virág lenne, de csak a nagy mocskos félsonka volt. Megörültek neki. Azóta nagyok lettek a gyerekek, egyetemre járnak, esetleg már végeztek is, és föltehetően eszükbe se jut a tápszer, de aki lapáton röpül kifelé, azon a fél sonka se segítene.

Ma, amikor bementem, az utamba eső első embertől róla érdeklődtem. Kirúgták, felelte egykedvűen. A másodiktól is kérdeztem: kirúgták. Meg vagytok ti őrülve? Nem veszitek észre, hogy ugyanaz a lapát vár rátok is?

Furcsa állat az ember. Amikor az előző rendszer roppant össze, a belül lévők közül talán senki nem gondolta, hogy ráomolhat a bazilika boltozata. Az ÉN-be ezt az egyet nem táplálta bele a természet? Amikor megszűnt a Reggeli Délvilág, fél perccel korábban még senki se hitte volna, hogy már föl se mehetnek szobájukba. Kormánypuccsot nem szoktak jobban előkészíteni, mint ahogy őket kiebrudalták a házból. Van még független magyar bíróság, harsogták a házon kívül. Vanni van, vagy vóni vót, de ők akkor is kívül maradtak.

Ezer példa is kevés, hogy benőjön a fejünk lágya?

 

Zsandár nélkül

Úgy adódott, hogy templomi szereplésre kért föl egyik barátom. Hatalmas megtiszteltetés! Bumerángnak is mondhatnám: először tőlem kérdezte, ki lenne a legalkalmasabb erre a föladatra, azután engem is mellé kapcsolt. Professzort ajánlottam, mellette tanársegéd se lehettem volna. A magyar nyelvről kellett beszélgetnünk. Egy kicsit a múltjáról, egy kicsit a jelenéről, és egy kicsit a jövőjéről. "Hergelőt" is kaptunk, az aranyos Ildikó személyében. A professzor ugyan nyomban helyreigazított, mondván, a hergelő egészen mást jelent, de én kitartottam mellette. Aki azon fáradozik, hogy a lehető legtöbbet kiszedje belőlünk, alkalmi szóhasználattal hergelhet is bennünket.

Szíves engedelmükkel most csak a magam kajlaságait hoznám elő.

Versből indultam ki én is, Petőfit idéztem: Ha majd a bőség kosarából / Mindenki egyaránt vehet, / Ha majd a jognak asztalánál / Mind egyaránt foglal helyet, / Ha majd a szellem napvilága... Egyelőre ott tartunk, hogy a bőség kosarában édes anyanyelvünk van benne, abból vehetünk mindnyájan, amennyit akarunk. Amennyit merünk. Amennyit nem szégyellünk. Azt is elmondtam, tudós elmék bizonyítgatták, kétszáz angol szóból össze lehet hozni akármelyik világkongresszuson egy kiadós előadást. Sajnos, kezdünk eljutni oda is, hogy kétszáz magyar szóból is meg lehet élni akármelyik szerkesztőségben is.

Vagy annyi se kell hozzá.

Sokat keringtem annakidején a nyelvészet körül, teljes meggyőződéssel mondtam azt is, hogy nyelvünk romlásáról badarság beszélnünk, sokkal jobb, ha változásairól szólunk. Elsóhajtottam azt is, hogy bennem áhítatot váltott ki mindig az egyházi nyelv ódonsága. Szálla alá poklokra, Fölméne a mennyekbe, Onnan lészen eljövendő, de csöndes helyreigazítást is kaptam rá: az a Károli-fordításból való.

Legszebb könyveink átkottázásáról is beszéltem, visszafogott indulattal. Előszedtem a Toldi első énekét, megértve, hogy tele van a mai fiatalok előtt ismeretlen fogalmakkal. De ha ezt is át akarná kottázni valaki, miskárolás, magtalanítás lenne az. Szerencsére ott van a magyartanár, mindegyiket meg tudja magyarázni. Azt is, hogyan ül föl Lackó a béresek nyakára. Két gyermekünk esti mese helyett hallotta először, és egyszer se szólalt föl ellene. Az Egri csillagok ellen se, pedig azt is akkor hallották először, amikor a betűt még nem ismerték.

Romlásról is beszélhetünk persze, tagadni nem lehet, de nyelvi zsandárokat mégse állíthatunk sehová. A zsaruk nyelve se lehet példánk, ha igényesség a mércénk, bár a krimi úgy elharapódzott, hogy gyomirtóval se lehetne kiirtani.

Szívesen említettem volna két vesszőparipámat: a felé, meg a férőhely lett volna, ha az idő nem szorított volna bennünket. Írogattam már mindegyikről, ismételnem balgaság lenne, de a Himnusz sorát megemlítettem volna. Nyújts feléje védő kart... Mészöly Gida bácsit többször is említhettem, aki kibogarászta, föléje akarna az lenni igazából, csak Kölcseynk a mekegő nyelvjárást beszélte. Hellyel-közzel ez is a felé ficamodása.

A férőhely pedig alkalmas volt a szerfás istállók befogadóképességének meghatározására, de óvodára, iskolára, öregek otthonára nem használnám.

Térdig gázolunk az alkalmi nyelvrontásokban, mégis arra intettem hallgatóinkat, legyünk türelmesek. Vagy beépülnek a ficamok nyelvünkbe, vagy kisodródnak onnan. Ezer Kinizsi se térülhet eléjük. Nyelvi rendőrség - se zsandár, se zsaru - se segíthetne. Ha nyelvi traffipaxot akarna szerkeszteni valaki, és az úgy működne, hogy gyengén vagy erősebben farba billentgeti, aki kicsit vagy nagyot téveszt, akkor se sokra mennénk vele. (Emlékezhetünk rá, csángóföldi iskolákban pénzre büntették azt a gyereket, aki magyarul szólalt meg, úgy-ahogy mégis megmaradt anyanyelvünk.)

Megemlíthettem némely történészünk föltevését is, miszerint Árpád honfoglaló népe esetleg törökül beszélt. Hozzá tehettem azt is, hogy az "uralkodó osztály" tagjai kénytelenek voltak átvenni a meghódoltak nyelvét. A mi esetünkben a szlávokét is, de nem csak az övéket. László Gyula nevéhez szeretjük fűzni a kettős honfoglalást, lehet, hogy az első fölvonásban érkezők hódoltak meg a később érkező rokonoknak akkor is, ha azok először törökül szóltak hozzájuk, visszaszolgáltatva őseik megőrzött nyelvét. Török jövevényszavunk így is bőven maradt, beépülve immár alapszókincsünkbe is.

Germanizmus, russzicizmus, anglicizmus támadása is elért bennünket, aszerint, német vagy orosz uralkodott rajtunk, illetve szellemi áradatként önt el bennünket Amerikából támadva az angol. Nyakunkon a számítógép, seregestül szállítja az idegen idiómát. Emlékszem rá, annakidején a résen lévő MTI jóvoltából sikerült azonnal magyarítani az atomreaktort, és lett belőle atommáglya, de csak ideig-óráig tartott ez a tisztogatás.

Igyekszünk így is enyhíteni a nagy szorításon. Vannak, akik emileznek e-mail helyett, vagy a @ fölhasználásával egyszerűen kukacolnak, kukacpostán leveleznek, és sokak használatában a Google keresőprogramból gugol lett, jelezvén a megátalkodott magyarítás szándékát.

Majd kiforogja ezt is az egészséges törekvés.

Egyszer-egyszer meg-megbotlik így is a nyelvérzékünk. Fölkapja a média a rontást is, mint szél az ördögszekeret, és végigkergeti a sivárosodó pusztán. Az egyes-szám meg a többes szám egyeztetése nyelvtanóráink kínos kötelessége volt, mégis itt tévesztünk legtöbbet. Ilyesféléket is hallhatok vagy olvashatok seregestül: résztvevőinek is illik vállalnia. Vagy: szakértőknek kell megvizsgálnia. Nyereség, ha végre személyragozzuk az igét, amikor kell, veszteség, hogy közben belesántul a mondatunk.

A többször emlegetett Mészöly Gedeon szavaiból ragadt rám, hogy a szótörténet egyenlő a munkatörténettel. A szavak jelene a munka jelenével. Akkor is, ha éppen játékról van szó. Amikor szinte minden gyerek a tikitakit rázta, később meg a tamagocsit ápolgatta és ajnározta, sőt az utóbbinak temetőt is szervezett az dunaszekcsői löszfalba a leleményes kocsmáros, tudni lehetett, pillanatnyi tünetről van csak szó. (A partfal leomlásával ez a mánia is eltűnt.) És arról, hogy nem állt már őrt az MTI nyelvérzéke sem.

Az egészen friss nemzedék már nem is hallott egyikről sem.

Itt van a logisztika is. Meg a MÁV-Start is. Ahogy hirtelen ment ki a divatból a FŐSPED meg a FŐBUHA, majd kimegy ez is. Hogy a bevállal, a bedől (bankról szólva) mit hoz, még nem lehet tudni. Magyarul van, de minek?

Gion Nándortól idézte a minap valaki: ...főképpen Dominikára, a szép egyetemista lányra gondolok velük kapcsolatban, aki ezt a nevet csak éjszaka használja, "mert vannak országok, ahol az idegen hangzású nevek előkelően csengenek."

Nagyon ellenkező tendenciák is támadnak. Annakidején üdvös törekvés volt a futball szavainak magyarítása. A centerből középcsatár lett, a bekkből hátvéd, a halfból jobb- vagy balszélső, a kornelból szöglet, a taccsból bedobás, a hencből kezezés. Lássatok csodát, kedves testvéreim, a partjelzőből viszont bírói asszisztens lett.

A taccs megmaradt ugyan, de nem bedobják, hanem kidobják. Tökrészeg emberek, a bokrok tövébe.

A center viszont világhódító útra indult. Nem középcsatár jelentésben.

Születgetnek rendeletek nyelvünk tisztasága érdekében, de ezek legföljebb azt bizonyítgatják, hogy semmi zsandárság nem fekhet a romlás elébe. Tiltották például a butik szó használatát, utána úgy elszaporodtak a butikok, ki se látszottunk belőlük. Előírták hivatalosan azt is, hogy cégtáblán magyarul is ott legyen az üzlet rendeltetése. Jó masinisztánk, Molnár Jóska forog a sírjában. Ő mondta a tőle természetes humorral, hogy elmegy WC-papirost keresni. Megáll a bolt előtt. Mire leolvasná a tábláról, lehet-e ott egyáltalán kapni, összecsinálja magát.

Eddig már eljutottunk.

Emlékszem rá, amikor a méltóságos Délép székházépítése ellen tiltakoztam, elejtettem a makulátlan szót is. A vezérigazgató első dolga volt, hogy a magyar nyelv értelmező szótárát kérte kezeihez. Azt hitte szegénykém, éppen ezzel csekélyítem személyét. Most itt van a fiatalok legújabb köszönése: Csa! Hosszú már nekik a szervusz, a szevasz, a szia, lett - talán a csao-ból - a csa! Villámgyorsan jött, mint a kutyamellény.

Talán úgy is megy ki a divatból.

 


 

Horváth Dezső

Nemesszalókon született 1936. január 14-én. Iskoláit szülőfalujában kezdte, Magyarpolányban folytatta, a gimnáziumot Sümegen járta, az egyetemet Szegeden végezte.


Adassék tisztelet egykori magyartanárának,
Kiss Károly Ernőnek.


Eddig megjelent munkái:

A tizedik ember (Magyarország felfedezése, Szépirodalmi, 1985.); Klinikai föltámadás (Magánkiadás, 1991.); Móra kőpárnája (Somogyi-könyvtár, 1994.); A röhögő katona (Agóra-Print, 1996.); Aranyhajcsár (Agóra-Print, 1997.); Terus ángyi (Bába és Társai, 1998.); Ezredes úr, hadra vágva (Bába és társai, 1998.); "Mivé lettél, csángómagyar?" (Bába és Társai, 1999.); Vipera (Bába és Társai, 2000.); Parasztpassió (Felsőmagyarország Kiadó, 2002.) A semmi ember (Bába és Társai, 2002.); Dani Jani - Algyő, hol vagy? (Bába Kiadó, 2003.); Szelebőce (Bába kiadó, 2004.). A fölfedezetlen Magyarország (Felsőmagyarország Kiadó, 2005.), Cseremalac voltam (Bába Kiadó, 2005.), Apjuk helyett - állam (Felsőmagyarország Kiadó, 2006.), A Muraközi ló (Bába Kiadó, 2006.) Magyarnak alkalmatlan (Bába Kiadó 2007.) Hippokratész (Bába Kiadó, 2008.) Láncainkat... (Bába Kiadó, 2009.)