REMEKÍRÓK KÉPES KÖNYVTÁRA

SZERKESZTI
RADÓ ANTAL

BYRON

DON JUAN

FORDITOTTA
ÁBRÁNYI EMIL

BUDAPEST
LAMPEL RÓBERT (WODIANER F. ÉS FIAI)
CS. ÉS KIR. UDV. KÖNYVKERESKEDÉS KIADÁSA

AZ ATHENAEUM RÉSZVÉNYTÁRSULAT
BELEEGYEZÉSÉVEL.

ELSŐ RÉSZ
BEVEZETÉS.
AJÁNLÁS.
ELSŐ ÉNEK.
MÁSODIK ÉNEK.
HARMADIK ÉNEK.
NEGYEDIK ÉNEK.
ÖTÖDIK ÉNEK.
HATODIK ÉNEK.

MÁSODIK RÉSZ
HETEDIK ÉNEK.
NYOLCZADIK ÉNEK.
KILENCZEDIK ÉNEK.
TIZEDIK ÉNEK.
TIZENEGYEDIK ÉNEK.
TIZENKETTEDIK ÉNEK.
TIZENHARMADIK ÉNEK.
TIZENNEGYEDIK ÉNEK.
TIZENÖTÖDIK ÉNEK.
TIZENHATODIK ÉNEK.

ELSŐ RÉSZ

BEVEZETÉS.

Don Juant, a híres spanyol nőcsábító névrokonát és sok tekintetben követőjét (több idealizmussal fölruházva és modernebb köntösben) Byron énekek hosszú során át akarta végig vezetni a világon. Huszonnégy énekre szabta verses regényét és az volt a terve, hogy Juánt - Angliából kiragadva - Németországba, majd Franciaországba viszi, ahol a forradalmárok doktor Guillotine ügyes gépén fejét veszik. Legutoljára - hogy a tréfa teljes legyen - az alvilágba vitte volna, ahová előde is lekerült. Ez volt a terve, de a halál közbe kontárkodott. Tizenhat éneket készített el Byron 1818-tól 1824-ig. Akkor Görögországba ment, hogy a török iga ellen fellázadt görögökért harczoljon. Elvetette tollat, de a kardot nem sokáig forgathatta. Nem harc, - mocsárláz ölte meg Missolunghiban, éppen husvét szombatján, mikor a föltámadást kezdték hirdetni a föltámadó szabadság földjén. Don Juan tizenhat éneke így is többet ér, mint sok teljesen bevégzett eposz. Monumentális mű, mely magasan kiemelkedik az idők árjából és mint góth stylben emelt remek építmény: a fenség és a kellem, a komorság és a kecses czifrázatok, a csillogó színek és a groteszk figurák keveréke.

Don Juan szatirikus korrajz, de valamennyi - még ezután következendő - kor számára készült, annyi benne az élet-igazság. Erős, hatalmas, mint a római klasszikusok szatyrai, de szebb és vonzóbb azoknál, mert a modern költészet pompás színeivel van elárasztva. Juvenál rajza Hugo Viktor ecsetével kifestve. Széles és változatos, komoly és víg, bájos és borzalmas, mint az élet maga. Reflexiók, képek, leirások pazar-gazdagon követik egymást. Minden emberi szenvedély megnyilatkozik benne a legmagasztosabbtól a legaljasabbig. Szerelem és diplomáczia, hűség és kaczérság, kalózok és miniszterek, szultánok és udvari költők, hadvezérek és diadalmas dandyk sürögnek előttünk tarka rajokban. Viharos tengerek és eszeveszett háborúk megdöbbentő sorozatát kapjuk. A cselekvény folytonosan csapong, de a szétfutó részleteket a styl eredetisége, felűlmúlhatatlan virtuózitása tartja össze; egységessé teszi az a csodálatos hang, melyben Rousseau érzelmessége Voltaire iróniájával párosúl. Van benne éppen annyi költészet, mint Childe Harold-ban, de fölötte áll Haroldnak élethűség, változatosság és humor tekintetében. Aki olvassa, érzi, hogy Shakespere óta nem volt nagyobb költője Angliának, helyesebben: az emberiségnek; senkisem gyűjtött annyi életigazságot, senkisem nyúlt mélyebben és biztosabb fogással az emberi természet rejtekeibe. Igaz ugyan, hogy Byron életbölcsessége a saját alanyiságán szürődik keresztül és abban a félig komor, félig tündöklő színvegyületben, mely egyéniségéből árad, az általános igazság nem mindenütt domborodik ki oly plasztikusan, mint a britt óriásnál, aki egy - idők és emberek fölött álló - istenség magas elfogulatlanságával mérlegel; de ami benne hiánynak látszik, még az is erénynyé lesz: a szubjektiv költő erényévé, aki annál érdekesebb és lebilincselőbb, mennél közvetlenebbül tükrözi önmagát és önmagában a világot.

Harmincz éves korában fogott bele Byron Don Juan irásába. Ez a kor másoknál is a tapasztalások gyarapodását jelenti, de Byron - géniuszából, helyzetéből és életmódjából kifolyólag - százszor annyit átélt, százszor annyit tapasztalt, mint mások. Harmincz éves koráig átélte a legnagyobb dicsőséget és a legnagyobb megaláztatást, amiben ember valaha részesült. Az érzések mily változatossága, az ellentétes benyomások mily roppant tömege tárul elénk, ha élettörténetére csak futó pillantást vetünk is!

Nemes és gyöngédségre hajló kedélyét már gyermekkorában megmérgezi az elvált szülők viszálykodása; ránehezedik a könnyelmű apa léhasága és a túlszenvedélyes anyának őrültségig fokozódó féktelensége, mely egyik pillanatban szerelmes csókokkal borítja, másik pillanatban kalapácscsal, fejszével dobálja meg fiát, sőt - ami jobban fáj minden ütlegnél - csúfolja sántasága miatt, elferdült lábát veti szemére, mely a rosszul nevelt, szenvedélyes, hiú gyermeket úgy is végtelenül bántotta és forrása volt annak a melanchóliának, melytől a »szatírlábú Apolló« soha szabadúlni nem birt.

Hét éves korában beleszeret egy 14 éves leányba (Duff Mariba) és epedve bolyong Skóczia bérczei közt. 15 éves korában tartósabb és nagyobb szerelemre gyúlad pár évvel idősebb rokona, Chaworth kisasszony iránt, aki a szerelmes diákot természetesen nem veszi komolyan és férjhez megy egy Musters nevű derék gentlemanhez. Byron keserve határtalan, de bánata egyúttal megnyitja poétai erét és a szívtelenhez egy pár szép verset ír. Első zsengéit Hours of Idleness (»Henyeség órái«) címen 19 éves korában bocsátja közre, még a cambridgei kollégium porát sem rázva le saruiról. A versek többnyire gyöngék, bár egyes darabjai a későbbi nagy költőre vallanak, de a versekhez írt bevezetés az önérzetes szenvelgésnek oly kihívó hangján van írva, oly gőgös szerénységgel emlegeti, hogy társadalmi állásánál fogva más kötelességek várván rá, e kisérlete valószinűleg első és utolsó, hogy a demokrata kritikusok dühbe jönnek és kiméletlenül megtépik, különösen a liberálisok rettegett irodalmi közlönye, az Edinburgh Review, mely nevetségessé teszi a kiskorú lord szárnypróbálgatását.

1809-ben nagykorú lesz és 21 éves korában elfoglalja helyét a lordok házában; az illusztris testület - nem sejtve, mily géniusz lépett közéjük - lenézőleg fogadja; ugyanakkor jelen meg Angol költők és skót kritikusok czímü verses pamfletje is, mely páratlan gorombasággal első sorban az edinburgi szemle íróit páholja, de amellett nagyokat csíp vagy üt az akkori angol irodalom összes elismert tekintélyein és ellenségévé teszi valamennyit.

Nagybátyja halála megszerzi részére a Byronok ősi fészkét, a newsteadi apátság kolostorából átalakított kastélyszerű házat, rengeteg folyosóival és nagy termeivel, ahol vagy mélán kotol egymagában, vagy pajtásaival dőzsöl bachans szilajsággal. Eladósodva bár, de nagyobb összeg készpénzhez jutva, évekig tartó külföldi útra indul 1809 junius havában, Hobhouse-zal, aki fidus Achatese volt koporsója zártáig. Lissabonon, Sevillán, Maltán, Albánián keresztül Athénbe megy, ahol hónapokig mereng a romba dőlt görög világ örök szép omladékain; kalandos exkurziókat tesz Konstantinápolyig; fölmegy a Parnasszusra és nagy bravourral ussza át a Hellespontot; kirándulásai közben megirja Childe Harold I. és II. énekét.

Két évi távollét után, 1811-ben visszatér Angliába, eltemeti édes anyját és Londonba költözik, hogy a falusi bacchanáliákat világvárosias tivornyával cserélje föl. 1812-ben, február 27-én megtartja szűzbeszédét a lordok házában, közepes hatással, de ugyanakkor megjelen Childe Harold két éneke és Anglia másnap a 24 éves lord-poéta lábai előtt hever. Feltárul előtte minden ajtó, bálványa lesz a londoni társaságnak, térdig gázol dicsőségben, babérban. Még azok is hódolattal, engesztelődve közelednek, a kik érezték az »English Bards and Scotch Reviewers« epés marását. (Ezek közé tartozott Scott Walter és Moore Tamás, a nagy ír költő, kivált az utóbbi, a ki ettől kezdve hűséges barátja lett.)

Huszonhét éves korában házasságra lép Millbanke Annával, dúsgazdag család egyetlen leányával, részint őszinte érdeklődésből, részint számításból, rongált anyagi viszonyaira való tekintettel. Tűz és víz lépett itt házasságra; lobogó lángú, féktelen poétai szeszély párosult hűvös, pedáns rendszeretettel, korlátolt felfogással. Byron képtelen legyőzni magát, felesége képtelen megérteni férjét és egy év leteltével a házasság felbomlik. Nem Byron bontja fel, hanem az asszony. Alig szűli meg leányát, mindent összepakol (a gyermeket is) s a gyanútlan férjet váratlanul a faképnél hagyja. Gyöngéd levélben tudatja vele, hogy többé ebben az életben nem kivánja látni, és orvosokat küld hozzá: vizsgálnák meg, vajjon helyén van-e az esze? Ugyanekkor Anglián kannibáli bőszültség vesz erőt; ugyanaz a társadalom, mely bálványként emelte vállaira, most űzőbe veszi és kirugja, mint egy »rühös kutyát« s gúnykaczajjal hajítja utána összedöntött családi oltárának omladékait. Aki egy álerkölcsében megvadult nemzet rút hálátlanságáról és gonosz kegyetlenségéről hű képet akar nyerni, olvassa végig Macaulaynak Byronról írt remek tanulmányát. E bevezetés rövid kerete nem engedi meg, hogy a válás okaival foglalkozzunk és igyekezzünk bizonyítani, hogy Byron dicsőségét, becsületét, mindazt, a mi egy férfiú előtt szent és drága: oktalan dühvel, túlzott felháborodással áldozta fel a britt közvélemény. Csak egyre mutatunk rá, mint tárgyunkhoz tartozóra: kétségtelen, hogy a britt társadalomnak csúf eljárása nélkül »Don Juan«, ha létre jött volna is, nem a mai formájában jött volna létre, azaz: kimaradt volna belőle sok durva és czinikus rész, kimaradt volna sok olyan, amilyenre csak egy vérig sértett, bosszut lihegő, dúlt kedély ragadtathatja magát. Byron nemes idealizmusa Don Juanban is megnyilatkozik, sőt itt talán - éppen az ellentét erejénél fogva - sokkal fényesebb részletekben, mint bármely más költői munkájában, de mindenütt eszébe jut a szenvedett sérelem, mindenütt érzi a »művelt társadalom« kétszinüségét és illemmel álczázott brutalitását, mindenütt triumfáló ellenségeit látja, akik hatalmukat és népszerűségüket szolgalelkűségnek vagy képmutatásnak köszönhetik; csömörétől és bosszuvágyától hajtva, kegyetlen gyönyörűséget abban talál, hogy saját magával együtt minduntalan gúny tárgyává tegye hazáját, honfitársait, az egész emberiséget. Bocsánatot nem kap más, csak a görög hajadon, akihez - magányos szigetén - a külvilág romlottsága nem férkőzhetett és aki meghal nagy, igaz szerelmében (Hajdé); nem kap más, csak az ártatlan gyermekleányka, akit Juán az Izmaila ostrománál elesett hősök tetemei közül szabadít ki (Leila); nem kap más, csak az őserdők remetéje, aki fut a czivilizált emberek inváziója elől és fiait szabad embereknek neveli a vadon üde magányában (Boon tábornok); nem kap más, csak a mélabús, fenséges kedélyű, főrangú árvalány, aki a saját nemes érzületébe zárkózva, idegenül és elérhetetlen magasból nézi a mesterkélt, kapaszkodó, érdekleső tömeg lármás bohózatát (Raby Róra). Mily felséges részei ezek Don Juannak!

Angliából való kiüldöztetése után Flandrián át Svájczba, onnan Velenczébe menekült. Itt, a lagúnák titokszerű városában, ahol élvezet, mámor, művészet, szerelmeskedés, vígság és melanchólia édesbús összhangba foly, itt kezdte írni »Don Juan«-t 1818-ban, 30 éves korában, »letarolt szívvel, fehéredő hajjal, tapasztalások roppant tömegével«. Kezdetben, úgy látszik, csak az lebegett előtte, hogy - mintegy a maga mulatságául - néhány száz pajkos stanzát írjon az olasz Pulci modorában. E fajta műve, »Beppo« (1817-ben jelent meg) nagy tetszést aratott és a sikert tapasztalva, most ezen a nyomon akart haladni; de hovatovább mind jobban érezte, hogy »Don Juan« költői működésének csúcspontjává lesz; érezte, hogy »Don Juan«-ban ő teremti meg a »XIX-ik század époszát, mely épp oly jó a mi korunknak, mint amily jó volt az Iliász a Homér korának«.

1819 január 25-én írja kiadójának, Murray-nek, aki az első ének kéziratával szemben aggályoskodott: »Nyomassa ki egészen, kivéve természetesen a Castlereaghra vonatkozó sorokat, mert most - távol lévén - nem szállhatnék vele szembe. Egyebekben pedig tiltakozom. Ha van a dolognak költői értéke, meg fog állani; ha nincs, bukni fog; a többi üres szóbeszéd. Ily esetekben csak az unalmasság öl. Ami a képmutatók lármáját illeti, azt mindig megvetettem, megvetem most is. Ha ön ezt a prüderiát jogosnak találja, akkor ki kell hogy hagyja Ariosto, Lafontaine, Shakespere, Beaumont, Fletcher, Massinger, Ford és a II. Károly korabeli írók felét; ki kell hogy hagyjon valamit a legtöbb íróból, akik Pope előtt írtak és akiket olvasni érdemes, sőt magából Popeból is nagyon sokat.«

1819 febr. 1-én. - »Ha jóakaróim azzal állanának elő, hogy a költemény rossz, szívesen megnyugodnám; de éppen az ellenkezőt állítják és morálról beszélnek; ez az első eset, hogy e szót olyan emberektől hallom, akik nem hunczutok, s akik nem érdekből emlegetik. Én amellett maradok, hogy ennél morálisabb költeményt nem is írtak, de ha valaki nem találja meg benne a morált, az az ő hibája, nem az enyém.«

Don Juan két első éneke 1819 július havában jelent meg Londonban, névtelenül, de hatalmas erejéből, megragadó irályából rögtön kiérezték, hogy más nem írhatta, csak lord Byron. A hatás minden irányban rendkívüli volt, méltó e rendkívüli műhöz. És az ellentétes vélemények folyton-folyvást megújultak a további énekek sorozatos megjelenésekor, egészen a költő haláláig. (Ekkor az ócsárlók kezdtek elnémulni és a magasztalók kerekedtek fölül.) Az angol sajtó egy része őszinte - vagy tettetett - megbotránkozásában kigyót-békát kiáltott rá és a szerzőt Anglia szégyenének nevezte, akin gonoszság dolgában csak a Sátán tehet túl, ha ugyan ily elvetemültség egyáltalán fokozható. - A tory-újságok versenyezve rontottak neki, egyik pokrócz-gorombán, a másik krokodilkönnyeket ejtve a fölött, hogy Anglia legkiválóbb költője ily ocsmányságok megaranyozására használja föl ragyogó tehetségét. Mert azt legádázabb ellenségei sem tagadhatták, hogy a Don Juan költői tartalma fényes és elragadó; hogy az »erkölcstelenségnek ezt az Odysseáját« (Watkins jellemzése) a költészet fensége lengi körül. Beismerték, hogy a »költő géniusza sehol sem nyilvánult nagyszerűbben« és valamelyik havi vagy negyedhavi szemle írója így kiáltott föl: »Don Juan egyben dicsősége és gyalázata irodalmunknak. (It is at once the glory and disgrace of our literature.) A fajtalan szatyr kecske-lába szörnyeteg-módon párosul benne a géniusz angyalszárnyával.« - William Hazlitt rímbe szedett Tristam Shandy-nek csúfolta. Néróhoz is hasonlították, aki lantot penget az égő Róma fölött. Don Juan lángba borít minden erkölcsöt és kárpótlásul »egy kis harmóniát« nyújt.

De valószinűleg jobban és hívebben kifejezte a közhangulatot az az elmés úr, aki 1821-ben »John Bull« névaláírással Lord Byronhoz intézett nyilt levelében ezt írta: »Ez az egyetlen igaz mű, amit ön alkotott; és ez élni fog még akkor is, mikor már valamennyi munkája - Childe Harolddal együtt - régen kikopott a világból. Don Juant úgy nézem, mint az ön legjobb művét; kétségkívül a legszellemesebb, a legőszintébb, a legérdekesebb és a legköltőibb, s valamennyi ember úgy gondolkozik mint én, ámbár nem elég bátrak bevallani. Tíz stanzája többet ér, mint az egész Manfred, noha Manfred is szép költemény a maga nemében. Valóban ideám se volt arról, hogy ön mily pompás, ügyes fiú, míg el nem olvastam a Don Juánt. Szerény véleményem szerint a mai literatúra műveiből kevés fog megérni akárcsak ötven évet is. De a Don Juan igen, mert természetesség van benne, mert irálya könnyed, mert teljesen az életet tükrözi.«

A névtelen író bírálata és jövendölése teljesen bevált, mert íme, Don Juan - 68 évvel Byron halála és a XVI-ik ének megjelente után - virágzó egészségben él a XIX-ik század végén; húmora, fensége, ragyogó színpompája elsőséget követel a »fin de siècle« írói és írócskái közt is. Mint minden öröknek alkotott mű, a halhatatlanság frisseségét, ifjuságát sugározza. Hol vannak a Wordsworthok, a Southeyk és mindazok, akiket a kortársak irígysége vagy elfogultsága Byron rovására magasztalt, sőt Byron fölé helyezett? Még Scott Walter is mily halvány, színehagyott, elavult. Moore keleti koloritjából mennyit elrabolt az idő. Ellenben Don Juan megmaradt épnek, erősnek; rajza, elmélkedése beleillik a mi korunkba is; igazságára nem cáfol rá a mi korunk sem. Hatása még ma is érezhető a világirodalomban, egykor pedig dominálta Európa legkiválóbb költői egyéniségeit. Anyegin egyenes leszármazása Don Juannak. Puskin az orosz regényhősben mintegy a Don Juan férfikorát ecsetelte. Heinében e hatás nyomai nyilvánvalók, sőt hullámverése Arany Jánosig elhatolt. A töredéknek maradt »Bolond Istók« első énekében Arany kedélyét az a hangulat rezdíti meg, mely Byron Don Juánján végig vonul. Don Juan megmaradt és meg fog maradni örökké az újkori poézis egyik remekének, homlokán Goethe mondatával: »Don Juan ist ein grenzenlos geniales Werk.« (»Don Juan végtelenül genialis mű.«)

Ami az annak idején fölhozott vádakat illeti, azokat az idő már régen valódi értékükre szállította le. Igaz, hogy irodalmi és politikai ellenségeit kiméletlenül, sőt kegyetlenül ostorozta e műben, de érdemeltek-e jobb bánásmódot? Csak a kölcsönt fizette vissza kamatostul. Igaz, hogy Southeyt, a poéta laureatust, nyúzta, mint Apolló Marsyast, de nem Southey volt-e a kihívó? A »Vision of Judgment« provokáló előszavában nem Southey tört-e pálcát Byron fölött egy renegát szigorával és egy hivatalos poéta pöffeszkedésével? Nem Southey, III-ik György dicsőítője, mondta-e alávalónak Byront, a szabadság dicsőítőjét? Igaz, hogy Castlereagh lordról az »Ajánlás«-ban és Don Juan sok más részében iszonyú stanzákat röpített világgá, de nem mondták-e mások is (»higgadtabb« fők Byronnál) a »bigott torysmus« e miniszterét, Irland elnyomóját és a legkontárabb szónokot, aki valaha Anglia miniszterelnöki székében ült, a Waterloo után beállott európai reakczió egyik legaljasabb eszközének? Igaz, hogy III. és IV. Györgyről illoyális, csúfondáros módon beszélt, de a Györgyök uralkodása nem volt-e botrányos? Igaz, hogy az angol társadalomra egy társzekérre való gúnyt és gorombaságot zúdított, kivált a második rész utolsó énekeiben (Juant csak azért vitte kedves angoljai közé, hogy ezzel a vitriollal nyakon önthesse őket), de nem volt-e jogos a visszatorlás és némi túlzás ellenére nem volt-e találó a szatirikus kép?

Az erkölcstelenség vádjára ő maga megfelelt és védelme teljesen igaz. Lerántani a leplet, egy álszent társadalomról, mely a külső tisztesség formái közt óvatosan vétkezik; törvényt ül a meggondolatlan bűnös fölött és titkon - sokkal ügyesebben - maga is megszegi a törvényt; erényt, önmegtartóztatást prédikál és suttyomban elfogad minden kinálkozó gyönyört: lerántani a leplet ilyen társadalomról talán »durvaság«, talán »paraszt tempó«, talán - »rosszakarat«, de semmiesetre sem erkölcstelenség. A valódi erényből Byron sohasem űzött csúfot, a valódi ártatlanság, a valódi hősiesség, az emberben rejlő szép tulajdonok előtt mindig tisztelettel hajolt meg. Ennek ellenkezőjét Don Juanból senki sem mutathatja ki.

Mikor Byron Görögországban befejezte életét és halála híre Angliába érkezett, Scott Walter nekrológot írt, melyben költő-társát nagy lélekkel magasztalta és jellemét mély értelemmel fejtegette. Ebben fordul elő:

»Lord Byron hibái nem roszszívűségből eredtek, - mert a természet nem követett el akkora szabálytalanságot, hogy ily rendkívüli tehetséget tökéletlen erkölcsi érzékkel párosított volna, - sem abból, mintha nem tudta volna csodálni az erényt. Gyöngédebb, fogékonyabb szíve nem volt senkinek; senkinek se volt gyorsabb és nyiltabb keze ott, ahol inségen kellett segíteni; és nem volt soha lélek, mely lelkesebben csodált volna nemes akciókat, föltéve, hogy meg volt győződve a szereplők önzéstelenségéről. Jóbarát, vagy vonzalommal, tiszta szándékkal közeledők intéseire gyakran nagy súlyt fektetett, de csak kevesen vállalkoztak ily kényes feladatra. Kifogásokat nehezen tűrt és a gáncs megerősítette hibáiban; úgy hogy gyakran hasonlított a daliás, tüzes csataménhez: belerohant a kardba, mely megsebezte. Magán-életének legkínosabb válságában e türelmetlen ingerlékenység oly fokra hágott, hogy a spanyol czirkuszok nemes vérű áldozatához volt hasonló, mely nagyobb dühbe jön a korláton kívül álló hitvány tömeg hurrogatásaira, mint a méltóbb és - úgyszólván - legitimált ellenfél lándsadöféseire. Szóval: legtöbb hibája éppen abból a haragos vágyból eredt, hogy megdaczolja gáncsolóit; hogy - mint Dryden despotája - megmutassa hatalmát.«

Találóbb és szebb jellemzést Byronról nem igen mondtak. Minden szavát aláírhatjuk, mert ez az igazság.

Ezzel a teljes magyar Don Juant átadom irodalmunknak és olvasó közönségünknek, azzal a kéréssel, hogy fogyatkozásait némileg mentse ki előttük a vállalkozás nehézsége, és azzal az óhajjal: bár találnának benne annyi élvezetet, amennyit e munka énnekem okozott.

Húsz esztendő fekszik a fordítás első kezdetei és befejezése közt.

Lassan, nagyobb időközökben készült, mert sohasem ültem hozzá közönynyel; sohasem közeledtem hozzá máskép, mint a kedv és hangulat legjavával. És most, mikor a munkának végére jutottam, szinte nehezen esik megválnom tőle, mint egy bizalmas, kedves ismerőstől, aki ragyogó szellemével sokszor gyönyörködtetett, bölcs humorával sokszor megvigasztalt.

Á. E.

AJÁNLÁS.

1.
Költő vagy, Bob, még pedig udvari,^[1]
E fajta költők híres minta-képe.
Torykhoz álltál - no de sok mai
Poéta tért a kormány kebelébe.
Dalos Júdásom, hogy vagy? Jól-e, mi?
S a »tópart« éhes és telt gyomru népe?^[2]
Remek kis fészek! Úgy föst, szó mi szó,
Mint »pástétomban két tuczat rigó«.^[3]

2.
»Pástétom nyílik és mind dalra kel«
(Jó uj hasonlat itt e régi nóta)
»Királyt elbájol ily tál eledel,«
Regenset^[4] szintén. - (Kedves táp az óda.)
Lám, lám, Colrids is szárnyal égre fel,^[5]
Kalappal mint a sólyom, amióta
Bölcselmet fejt ki. (Bámul a tömeg!)
De megfejtését vajj' ki fejti meg?

3.
Bob, szemtelen vagy! Azzá tőn a vad
Dühösködés. Rosszúl agyarkodál.
Kitúrtál volna minden madarat
Hogy más rigóé ne legyen a tál.
De az a sors, mely röpülő halat
Mindíg elér, ha túl-magasra száll,
S födélre pottyan és vergődik ott Bob:
Az sujtott téged! Szuflád elfogyott Bob!

4.
Hát Wordsworth rengeteg »Kirándulás«-a!^[6]
(Ötszáz lap kvartban!) Meggyőz, kitünőbben
Mindennél, hogy az uj rendszernek mása
Nincs is talán. Eszünk ámulva döbben.
Ez is poézis (ő megmagyarázza,
S lehet hogy az - őrjítő nyári hőben).
Egy emelettel megtoldhatja tornyát
Bábelnek az, ki érti e czikornyát.

5.
Tisztelt urak! Elzárván magatok'
Jobb társaságok érintésitől,
Egymásba szinte átolvadtatok.
Csak egymást bujva és dicsérve föl,
Azt vélitek, hogy valamennyi jog
S minden borostyán számotokra nől.
Mily szűk kör ez! Óhajtanám valóban:
Lubiczkolnátok tengerben, ne tóban.

6.
Én nem tennék így, - nem vihetne rája
Önösség túlzó hiusága sem,
S Pál-fordulástok összes glóriája.
(Mert nem csupán pénz volt az ok, hiszem.)
Van kegydijad, - ily véget ér e »pálya«? -
S vámhivatalban űl Wordsworth! -^[7] Hiszen
Bitang nép vagytok, ámde mégis költők,
Parnasszon Múzsát joggal üdvözöltök.

7.
Borúljon a merész homlokra - tán
Kevéske szégyenpírra is - babér:
Lombját, gyümölcsét nem irigylem! Ám
A hír szabad. Közös mező e tér,
Nem a ti bér-jószágotok csupán.
Kit géniusz hajt, rajta czélhoz ér.
Rogers, Scott, Campbell, Moore, elétek vágnak
Ösvényein a halhatatlanságnak.^[8]

8.
Múzsám gyalog jár és nem versenyez
Pegázustokkal. Sors adjon tinéktek
Nagyobb tökélyt (mert most hiányzik ez)
S mindazt a hírt, melyért irígyen égtek!
De irjátok föl: - költő egyse lesz
Törpébb azért, mert más költőt dicsér meg.
És a panasz, mely a jelen kort szidja,
Jövendők tapsát még nem biztositja.

9.
A ki babért jövőnek tartogat
(Mely ily lomot nagy ritkán húz elő)
Az e növényből nem kapott sokat,
S a vád nyilával csak magára lő.
Dicső kivétel egy-egy tán akad,
Idők árjából napként fölkelő.
De hogy hová jut e fölebbezők
Nagy része - Isten tudja csak, meg ők!

10.
Ha Milton egykor, csúful megtiporva,
A »bosszuló időt« fölhívta, hát
Boszút is állt az és a mai korba'
Fenséggé tette neve hangzatát.
De ő hazug dalt nem költött; a porba
Le nem hasalt s nem adta el magát.
Apát nem gáncsolt, hogy fiút dicsérjen:
A zsarnokot sírig gyülölte, mélyen!«^[9]

11.
Vagy azt hiszed, ha most támadna fel
A »vén vak ember«, Sámuel gyanánt,
Hogy trónokat jövendölésivel
Megrázzon ujra -; s lelne ujra lányt
Kinek nincs szíve,^[10] sujtaná ezer
Csapás, kór, inség, minden a mi bánt:
Hiszed, hogy ő szultán-imádó volna?
Hogy szörny-szülött Castlereaghnek dalolna?^[11]

12.
Halvérü, síma, álnok nyafogó!^[12]
Erin vérében pacskolt ifju kézzel,
Hogy Angliában, mint tanult bakó,
Nagyobbat merjen. (Mert mindent merészel!)
Legaljasabb szerszáma nép-rugó
Gőgös tyrannak, éppen annyi észszel,
Hogy föltehet más-készitette jármot,
S itathat mérget, mint első pohárnok.

13.
Orácziója oly szó-keverék,
Oly legitím pancs, torz ész-ficzamat,
Hogy talp-nyalója sem dicsérte még,
S az ellenfél - minden nép - nem kaczag,
Mert alszik tőle. Ixion-kerék,
Mely szikrát - egy kis baklövést - sem ad.
Berreg, forog, példázva hogy milyen
A végtelen mozgás és gyötrelem.^[13]

14.
Kontár még ocsmány szakmájában is!
Toldoz, ragaszt, pepecsgél, tákol és
A mesterek számára némi kis
Munkát mindig hagy: összeesküvés
Kongresszus, börtön, bot, czenzúra, friss
Hóhérkodás vár rájuk; ha kevés
Az uj bilincs, ócskákat fold ki szépen
S ég-föld utálja jutalom fejében.

15.
Herélt, rongy lelke csak kettőt szeret:
A lánczot, a mit önmagán visel
S a mit másokra buzgón ráveret,
Vélvén, hogy férfi épp úgy hordja el.
Golyhó Eutrop!^[14] Ész, jog, becsület,
Szabadság díszét nem foghatja fel.
Rettenthetetlen - mert a jég nem érez;
Oly hitvány, hogy erénye is bűnné lesz.

16.
Hová bolyongjak, hogy jármát ne lássam?
(Érezni nem fogom!) Nagy Róma lelke
Támadt imént föl szép Itáliában,
De rálehelt e státus-dög s leverte.
Ah! láncza sír dühében, bánatában,
S jajgat felém sebzett Erin keserve!
Még mindig vannak rabszolgák, királyok,
Hadsergek - és Bob ír rosz verset rájok!

17.
Fogadd e kis dalt, koszorús nagyom!
Ha túl-őszinte és nyers íze van,
Zokon ne vedd: a whig-színt nem hagyom,^[15]
S politikám naiv még. (Komolyan!)
Köpenyt forgatni ma divat s nagyon
Nehéz maradni egy hiten; olyan
Nehéz, hogy szinte abszurdnak találom,
Igy van-e, tórym, ultra-Júliánom?^[16]

ELSŐ ÉNEK.

1.
Nincs hősöm! Ó ez meglepő hiány,
A hol havonkint egy-egy uj terem,
A mig kisűl, hogy nem valódi ám,
Bár trombitált sok hírlap éktelen.
No hát ezekhez nincs közöm; Juán,
Ismert barátunk, járjon ő velem;
A színpadon mind láttuk mély iszonynyal,
Mint sűlyed el - kicsit korán, bizonynyal.

2.
Vernon, Wolf, Hawk, How s Cumberland, a hentes,^[17]
Princz Ferdinand s mind a dicsők, csodáltak:
Egyik se volt jó, rosz beszédtől mentes,
S mint Wellington most, korcsma-czégül álltak;
Egymás után, mint Banquo sarji, rendes
Menetben, ó Hír, nagy nyomodba' szálltak;
Frankhon Napóleont s Dumouriert
Mutatta föl, - olvasd a Couriert.

3.
Barnave, Brissot, Condorcet, Mirabeau,
Marat és Danton, Clootz és Lafayett:
Mind francziák s nevük hangzása jó.
A híresek közt foglalhat helyet
Továbbá Lannes, Marceau, Desaix, Moreau,
Hoche és Joubert, sok fényes hadi tett
Csillagjai, harczokban kitünők -
De nem valók az én nótámba ők.

4.
Nelson volt egykor brittek Marsa. Kár
Hogy másfelől fúj most a hír szele.
Trafalgár, rólad nem szól senki már,
A sírba tettek, ott pihensz vele.
A hadseregre hull minden sugár.
Szegény hajós-nép sáppad is bele!
Főképp a Herczeg^[18] bomlik érte... És
How, Nelson sorsa: hűtlen feledés!

5.
Hős Agamemnont sok kemény vitéz^[19]
Előzte meg s azóta élt elég,
Hozzá hasonló. Ám poéta-kéz
Babért nem fonván homlokukra, rég
Feledve vannak. S most?... Kissebbités
Nincs szándokomban (nincs, tanúm az ég!)
De méltó hőst manapság hol találok?
Ezért - ismétlem - Don Juánhoz szállok.

6.
»In medias res« ugrik sok poéta,^[20]
(Horácz szavától ugranak bele).
S a hős csak később mondja el, kis séta
Után, mi történt azelőtt vele;
Ebéd végével, mikoron szemét a
Kedvesre szegzi, ábránddal tele,
Kertben, csarnokban, vagy barlang hüsében,
A mit használnak árnyas korcsmaképen.

7.
Ez a divat. De én nem így csinálom:
A kezdetén, ott kezdem! Vakmerés,
Sőt bűn előttem, Péterem vagy Pálom,
Ha pontatlan vagy s görbe útra mész.
Én hát a rendet most is híven állom,
(Bár emiatt félórám kárba vész)
S Juán apjáról szólok eleintén.
Az édes anyját bemutatjuk szintén.

8.
Szevillában jött hősünk a világra.
Pompás narancsa s szép delnői vannak.
»Ki nem volt itt, az szépet sose láta.«
Igy szól a mondás és én állok annak;
Szebb város nincs széles Hispániába',
Cadizt kivéve, adj hitelt szavamnak.
Ott éltenek Juán szülői, hol
Guadalquivir gyorsan zuhogva foly.

9.
Apját Jozénak hívták. Persze Don.
Hibátlanúl nőtt a családi fája,
Mór és zsidó-galyaktól szabadon.
Hispán urak leg-góthabb daliája.
Szebben nem űlt föl lóra grand, tudom,
S hidalgó nincs - esküt tehetni rája -
Ki szebben száll le. Ő nemzette hősöm,
A ki viszont - de itt később időzöm.

10.
Híres tanult hölgy volt az anyja, telve
Roppant tudással. Összegyűlt fejében
A nagy világ minden keresztény nyelve.
Eszéhez méltó nem volt más, csak éppen
A virtusa. Élénk vitára kelve:
Bölcset legyúrt!... S a legszelídebb képen
Irigység űlt, látván magasztos lényét,
Erénye báját és elméje fényét.

11.
A feje, ó az káptalan! Betéve
Szavalta Lópét, tudta Calderont;
Ha egy szinész bensűlt vón szerepébe,
Ő súg vala s mindent fülébe mond.
Homályt borítna Feinagl nevére.^[21]
Rendszer mit ér? E fej mindent leront.
Olyan memóriát még ő se színez,
Mint a milyennel bírt e donna Ínez.

12.
Matézis volt a kedvencz tudománya,
És főerénye a nagylelküség.
Ha élczelt (néha tette) Attikára
Gondolt az ember. És - irgalmas ég -
A fenségesnek mily sűrű homálya
Lengett komoly szavában! Soha még
Ilyen csodát!... Selyem, muszlin, meg karton
Ruhákban járt, és... De megyek már! Pardon!

13.
Diák és hellen képzettsége volt,
- A Pater noster és az Alfabett -
A fransz regényt kedvelte. (Csak ha szólt
E fínom nyelven: botlott, tévedett.)
De legkevésbbé tudta a spanyolt,
Mert sokszor azt, a mit nyelvére vett,
Lélek sem érti. Szfinx jött Szfinx után.^[22]
Vagy így akarta megszépítni tán?

14.
Az angol s héber nyelvet is szerette,
S azt állította: e kettő rokon.
Bő érveit a szentírásból vette,
(Ha tetszik, nézz utána, mily jogon,)
Egy megjegyzését én előttem tette,
És ezt idézni van talán okom:
»Csodálatos!... E héber szóval: lenni,
Egyértelmű a britt - pokolra menni!«

15.
A legtöbb nő csacsog, - de ő ha nézett:
Homíliákat prédikált szeme.
Önfékező bölcs aktusokra készebb,
Mint Szír Romilly, jog védszelleme,
Államjavító, - kit már rejt enyészet,
Elpusztitván önönmagát... Ime,
Újabb adat, hogy minden hiu por.
(A bíróság kimondta: elmekór.)

16.
Szabjuk rövidre: mozgó számitás,
Sétára kelt Edgeworth-regény vala,
A nevelésnek élő könyve, más
Nők mintaképe, erkölcs védfala;
Megtestesűlt dicső erény, tudás;
Összhangos, mint az angyalok dala.
Csöpp gyarlóságot sem foghatni rája.
Hibátlan - ah csupán ez a hibája!

17.
Tökéletes volt... Több! Páratlan! Oly
Remek, ki képes versenyezni szenttel.
Látván, hogy itt kárt nem tesz a pokol,
Őrző angyalja penzióba ment el.
Perczekre mindent pontosan tagol,
Az óra sem jár ily szabályos renddel.
Egy van csupán, hozzá közel csak az jár:
Bűvös »kenőcsöd«, páratlan Makassár!^[23]

18.
Tökéletes volt. Ah de földünk hátán
Tökéletesnek lenni mitsem ér!
Évát is akkor csókolgatta Ádám,
Mikor bezárult az édeni tér,
Hol szűz nyugalmat rontott meg a sátán.
(De addig! Szunnyadt mellükben a vér!
Jozé is ott járt - Éva hű fia -
A hol tilos volt almát rágnia.

19.
Kedélyes és könnyelmü volt felette,
Könyvet, tudóst kerülgetett biz ő!
Járt-kelt, vigadt, a mint tartotta kedve,
S nem bánta: otthon duzzog-é a nő?
A nagy világ, mely mindig lelkesedve
Botránkozik s pletykát pletykára sző:
Már két maitressről súgott erre-arra.
Egy is elég a házi pörpatvarra!

20.
Erényét Ínez tündökölve hordta,
De rátartó volt, büszke módfelett.
Aztán közönyt csak szent, nem oldalborda
Viselhet békén; s bár ő szentje lett
Minden morálnak, nő volt és gyakorta
Valónak vette, a mi képzelet.
Ilyenkor persze élt az alkalommal
S kapott a Don leczkét, szidást halommal.

21.
Mert szörnyen könnyű rajta kapni azt,
Ki sokszor vét és sohasem vigyáz.
A legbölcsebb is néha sűlt paraszt
Ilyen dolgokban s felsülése gyász.
Ilyenkor »főbe verheted« a gazt
Egy »legyezővel«.^[24] - Sok nő, mintha száz
Bottal püfölne, úgy hozzád keni.
S miért? Nem tudjuk. Ez az isteni!

22.
Mért is megy férjhez túdós hajadon
Oly emberhez, ki felnőtt, mint a gomba,
Oly urfihoz, kinek bár czíme »Don«,
Minden tanult, okos beszédre bamba;
Hogy áll ez ügy, bővebben nem tudom,
Nős nem vagyok, csak úgy élek magamba',
De szólj magad, tudósnő férje, - kész
Választ hamar - nem vagy papucsvitéz?

23.
Czivódtak. Mért? Nem tudják oda künt.
De mind kutatják, ámbátor e pör
Nem tartozik ránk. Egy perczig se szünt
A suttogás. Sok némbert láz gyötör.
Kiváncsiság, utállak, mint a bűnt!
S ha »közbelépni« énnekem gyönyör,
Az más egészen: házi gond hijával
Öröm bajlódnom a mások bajával.

24.
Fölléptem itt is nyájasan... de meddő
Iparkodás volt, - még igy sose jártam;
Ugy gondolom, megőrült mind a kettő,
Mert soha őket otthon nem találtam,
Ámbár a portás megvallotta feddő
Szavamra később... No de már kiálltam
A legjavát is, mert a kis Juán
Egy tele rocskát zúditott le rám.

25.
Göndörhajú, mihaszna kis kölök,
Kész garabonczás már szopós korába.
Csak abban voltak egygyek a szülők,
Hogy kényeztették mind a ketten. Kába
Házas felek! Ha gondos nevelők:
A kényes urfit küldik iskolába,
Vagy otthon adnak skutikát neki,
A bűnt belőle így kergetve ki.

26.
Jozé s Ínez boldogtalan családi
Frigyük bilincsét tűrve hordozák.
Szeretnék egymást hűlve-halva látni!
De bár belől viszályok férge rág,
Világnak szájat nincs alkalma tátni,
Oly szép a látszat, bölcs a formaság.
Míg egyszer aztán kilobog vadúl
Az elnyomott láng s mindent összedúl.

27.
Ínez sok doktort, gyógyszerészt hivat,
És bizonyítja, hogy bolond a férje.
Később a'szondja, hogy csak fenevad,
Mert érthető a tisztelt don beszédje;
De azt nem mondja, hogy mily ok miatt
Lépett föl így; - rejtély az ügy miértje, -
Csak annyit vall be, hogy szent kötelesség
Sarkalta rá... többit gondolni tessék.

28.
Hibáiról bő naplót vezetett,
Feltörögette sok, sok levelét,
És mindezekből adatot szedett.
Pártján Sevilla, uraság, cseléd,
(S jó nagymamája!) Minden csúnya tett
Hivőre lel. Röpítik szerte szét.
Ügyvéd, biró lesz valamennyi. Tombol,
Mély gyűlöletből, tréfás unalomból.

29.
És e nemes hölgy, asszonyok virága,
Férje keservét oly derülten hordta,
Mint Sparta hölgye, a ki halva látta
Dicső urát s búját nem panaszolta,
Elzárta némán és büszkén magába.
A legvadabb vád nyelvét föl nem oldta.
Nyugalma szent, míg férje lázban ég...
»Ah!« - kiabálják - »mily nagylelküség!«

30.
Okos fogás e jámbor türelem,
Ha bennünket mar, üldöz a világ.
S nagylelküséget mutogatni nem
Hálátlan űzlet, hogyha összevág
A czéljaiddal. Hisz jól bánsz velem,
A kit - szegényt - húz, megtép minden ág!
Csúf szenvedély a mérges bosszu - ám
Ha más üt fejbe, nem az én hibám!

31.
S ha régi dolgot verne föl viszályunk,
Hazudva hozzá még egypár vadat:
Nem rajtunk múlik! Hisz mi félre állunk.
Ez hagyomány, okmányszerű adat.
Aztán mi annál fényesebbre válunk,
Minél több szennybe mártod magadat.
A tudományra szintén van hatása:
Holt skandalum pompás a bonczolásra.

32.
Békítni kezdtek a barátok, aztán
A rokonok, s az ügy rosszabbra vált.
(Nagyon bajos, ily alkalomnak adtán
Eldöntenünk, hogy többet melyik árt,
Barát: gyanús; rokon: még gonoszabb tán.)
A dühös ügyvéd válást perorált,
De pöre díját alig szedte még:
Halál befogta Don Jozé szemét.

33.
Meghalt, de sajna, rosszkor! Mert a mint
Jogász uraktól megtudhattam én
(Bár óvatos, zagyva beszédü mind)
Kétségkivűl fen-forgott a remény
Egy fényes pörhöz, a milyen nem int
Minden bokorban. E csapás kemény!
Ó publikum, ritkán ér némi jó,
S most elveszett e szép szenzáczió!

34.
De ah! kimúlt! S porával eltemették
Az ügyvéd hasznát és a nép dühét.
Házát eladták, szolgáit kitették,
S a mint suttogják városszerte, két
Kitartott hölgyét mindjárt kegybe vették:
Egy pap s egy héber...! Megkérdém e hét
Folytán az orvost, hogy mi ölte meg:
Haj! lassu láz, harmadnapos hideg.

35.
S mégis - derék, jó ember volt a Don.
Beszélhetek: jó ismerőse voltam.
Egyéb hibáit hát nem bolygatom.
De tán nincs is több. Mindet fölsoroltam.
Ha szenvedélye felforrt és vakon
Tévelygett néha, hévségtől bomoltan,
Ha nem volt Núma, - ne itéld el lelkét:
Epéje sok volt és rosszúl nevelték.

36.
Törj pálczát, vagy jóságod mentse ki,
Most egyre megy már. Meghalt. Ámde tény:
Kegyetlen nap volt s fájhatott neki,
Mikor megállott szétdúlt tűzhelyén
S a házi oltár roskadt tömegi
Szemébe tüntek. Fájt ez, érzem én.
Csak pör s halál, e kettő közt vala
Szabad választás, - inkább meghala.

37.
Juán egyetlen örökös maradt,
Rászáll sok terhe s minden birtoka;
Jó hosszu gyámság s gondos kéz alatt
Kétségkivül virulni fog. Maga
Inez a gyám, - ő majd vet és arat
Mert senkinek sincs ehhez több joga;
Az a fiú, ki anyja mellett nő fel,
Különb másoknál s híres lesz idővel.

38.
Mint asszonyok, sőt özvegyek tökélye,
Mintát akar faragni a fiából,
Hogy fényt derítsen ősi czímerére
(Ő aragon', Jozé Castíliából);
S hogy kész lovagként a csaták terére
Ronthasson majd, ha síkra száll a tábor:
Tanúl nyargalni, vívni, állni vártát,
Megmászni sánczot és esetleg - zárdát.

39.
De a mit Ínez legfőként ohajt,
S a mit nem győz csodálni a tanár,
Kit sorskegy e nemes fészekbe hajt,
Az a morálnak kultuszában áll!
Juán sok könyvét ő vizsgálja, - rajt'
Ki nem fog senki, hogyha czenzeál.
A tantárgyakba minden branche bevéve,
A természethistóriát kivéve.

40.
A nyelveket, kivált a holtakat,
A tudományok legmeddőbb faját,
Művészetet - mely sem gyönyört nem ad,
Sem hasznot nem hajt, csak unalmat ád -
Mind megtanúlja. Tud roppant sokat,
De rossz könyvekből egy betűt se lát,
Kivált olyanból - hó! ez kész veszély -
Mely a fogamzás titkáról beszél.

41.
A klasszikus kor némi bajt okoz.
Csiklandós tárgy az istenek szerelme.
Volt köztük bájos, szép, erős, okos,
De nem volt rajtuk semmiféle kelme.
Az Ilias s Odyssea jogos
Nagy époszok, - de a professzor-elme
Kétségbe'sik s vért izzad, míg czitálja,
Mert donna Ínez a mythost utálja.

42.
Ovíd a kéjencz bujaság maga,
Anakreon még gonoszabb dalár,
Catullnak nincs egy tisztes versszaka,
És nem ajálnám hő Sapphót se, bár
Longin szerint a fönséges csak a',
A mit e hölgy ódás dalokba zár;
De Virgil tiszta... egyre boritom
Csak fátylamat: hol föllép - Corydon.

43.
Lucretius istentelen pogány,
Nehéz táplálék fiatal gyomornak;
Én Juvenalban sem találok ám
Dicséretest, bár e nyilas komornak
Szándéka szép, mert gúnyhalálra szán
Minden gonoszt, s jól oda mond a kornak.
S mód van-e benne, hogy megtűrd, kiálld,
Ha tiszta vagy, az ocsmány Martiált?

44.
Juán belőle mustrált kiadást kap,
Gondos kezek kitörlik a felit,
Mindazt, mi durvább, illemsértőbb, tágabb
Értelmü benne; ám mert tisztelik
E lantosát a klasszikus világnak,
S szivüknek fáj, hogy szerteszét szelik:
A mit kihagynak, appendixbe kapják,
S in extenzó a könyv végére csapják.^[25]

45.
A durva rész ott áll előtted sorban,
Szétszórva eddig, most egy rendbe hozva;
Várják, tömör s csinnal kötött csokorban
Az ifjakat, kik majd e drága kosztra
Mohón rohannak, míg - későbbi korban -
Lesz újra kéz, mely őket széjjel osztja,
Hogy soraik ne csábitsák erényed,
Mint kerti szobrok, - bár a' mind szerényebb.

46.
Az imakönyv is (százados, családi),
Sajátszerű rajzokkal volt tele,
Mint azt sok ódon imakönyvbe látni:
Szép csókolózók s legalább fele
Szűz meztelen. Akadt-e fiu, lány, ki
Imádkozott belőle vagy vele,
Én nem tudom - de az tény, hogy magának
Megtartja Ínez s mást ad magzatának.

47.
Juán előtt a »Szentek életrajza«,
Hallgat misét és prédikácziót
S szegénynek már terhére sincs e hajsza,
Kap Szent Jeromtól annyi rácziót!...
De mint lehetsz a vallás véde, pajzsa,
Ég hogy térít meg egy gaz nácziót:
Szent Ágoston legszebben festi. Bánod
Hogy úgy nem éltél, - szinte megkivánod!^[26]

48.
Ez is tilos könyv kis Juánra nézt, -
S nagyon helyes, hogy így tesz a mamája,
Ha általán e záros nevelést
Helyesnek tartod... Perczig sincs magára.
Komorna mind vén, nem hoz egy se vészt,
S ujat ha vesz, mind monstruózus pára.
Míg férje élt, sem fogadott csak rútat, -
Szép hölgyeim, ajánlom ezt az útat!

49.
És nőtt Juán jóságban, bájban, egyre;
Hat évvel friss, mint reggel a sugár;
Aztán mikor belép a tizenegybe,
Szép férfit ígér csínos arcza már.
Testben kifejlik, bifláz lelkesedve,
És rá bizonnyal mennyek üdve vár!
Fél nap templomban, fél napon körösztűl
Tanára, anyja s gyóntatója közt űl.

50.
Hat évvel, mondom, pompás fiu volt,
Tizenkét évvel szép, de csöndesebb;
Gyerekkorában nem könnyen hajolt,
De megpuhult most!... Óvatos kezek
Szarvát letörték; eltünt, a mi folt,
Már legalább a látszat egyre szebb;
Boldog mamája büszkén emliti,
Hogy mily szelíd, jó s okos a kicsi.

51.
E pontban én kételkedő valék
S vagyok ma is tán, - ámde hallgatok,
Ismertem atyját, s volt időm elég
Az emberismét megtanulni; - sok
S rút volna mégis, a fiút ma még
Ebből itélni; ah! rosz házasok
Voltak szülői... ámde én utálom
A locs-fecset... még tréfából se állom.

52.
Nem mondok, kérem, semmit... semmit én...
Csak azt az egygyet: - a magam javára -
Ha vón fiam, a kit nevelni kén,
(A minthogy egy sincs, isteneknek hála!)
Tudós Ínezhez nem ereszteném,
Hogy ott kérődzzék katechismust nála.
Nem, - nem - soha! Kollégiumba adnám!
A bölcseség szintén csak ott ragadt rám.

53.
Mert ott tanúlsz, - nem henczegek, de ettem
Sok tudományt... no, nem beszélek rólok,
Se a »görögről«, a mit elfeledtem,
Csak annyit mondok, hogy - de mitse szólok.
Az bizonyos, hogy ott valami lettem,
Mindegy akármi, - ettől elhajólok;
Nős sose voltam, de ha nem csalódom:
Fiad ha van, neveld másféle módon.

54.
Tizenhat éves lett Juán, - nyulánk,
Virgoncz legény, termetre szép, sudár,
Apródszerű, habár nem oly nyalánk.
Egész világ felnőttnek nézi már
Anyján kivűl... ezt marja csak fulánk
És fojtja düh (a mit magába zár)
Ha hall ilyesmit, mert előtte vétek
A koraérés, pokoli csalétek.

55.
A hű barátnők nagy, díszes körében,
Kiket kegyes, jó voltukért szivel,
Volt Júlia; ha szépnek mondod, éppen
Semmit se mondtál; azt a bájt, mivel
Bővelkedik, úgy kapta úri szépem,
Mint rózsa pírját, zöld szinét level,
Tenger savát, vagy tegezét Cupid...
(Ez a hasonlat régi és stupid).

56.
Sötét szemében a tüzes Kelet
Mór származásnak árulója volt.
(Hispániában mindenekfelett
Bűn, vagy ha nem, hát némi részbe' folt.)
Mikor futott a szétvert mór sereg,
Granada rom s Boabdil könnye folyt,
Egy rész maradt, hogy a sarat megállja.
Ezek között volt donnánk ősmamája.

57.
És egy hidalgó vette nőül őt,
Csúful bemártván háza czímerét,
A fát, mely eddig tiszta földbe' nőtt!
Boszús szemekkel nézik a herét
A büszke ősök... a nagyok, dicsők,
Kik megbecsűlve a család körét,
Nőül csupán cousinet meg tanteot vettek,
Bár unokáik megpenészesedtek.

58.
A vegyités erőt hozott a fajba,
Korcs lett a vér, de megjavult a hús.
A korhadt törzs friss, életüde galyba
Szökkent megint és termelése dús;
Lány nem pupos, fiú nincs gégebajba';
De az a hír - kiírom, bármi bús -
Hogy donnánk tisztelt nagymamája sokkal
Több örököst szült, mint megfér a joggal.

59.
Ha úgy van is, - mindegyre jobb a vér,
Erősbödik sarj sarjadék után,
Mig egy fiúban sorja véget ér
Ki egy leányt hagy. Eltalálja tán
Az olvasó, hogy e fehér-személy
Nem más, mint Júlja, a kecses madám;
Huszonkét éves volt a szende nő,
Szűztiszta, bájos és Istenhivő.

60.
Szeme (imádom a szép szemeket)
Nagy és sötét... míg hallgatott, szelid,
De hogyha szólt, mély tűzzel remegett
A büszkeség s a szerelem fel itt, -
Láng járja át e kettős remeket,
Vágy s mégsem az, a melylyel eltelik;
Inkább az érzés küzd valami ellen,
A mit nemessé finomít a szellem.

61.
Fényes haja kigyózva hullt a márvány
Homlokra le, hol ragyogott a lélek.
Szemöldje íves, mint a szép szivárvány.
Arczán tavasz van, csupa ifju élet.
Olykor a szín áttetsző pírra válván,
Hogy erein villám fut át, azt véled.
Kedves valóban, bájra túltett százon,
És karcsu is, - a hízott nőktül fázom.

62.
Egy ötven éves férjjel csöndesen
S több éve él. Ötven! Szép summa év ez,
Sőt nagyon is szép. És én azt hiszem:
Jobb egy ilyen hely'tt két - huszonöt éves,
Kivált ott, hol forrón süt ránk a menny!
Erényes hölgy tömérdek van, de téves
Föltenni róluk, hogy van büszke dáma,
A kit nem vonz az évek kissebb száma!

63.
Mély bú fog el, ha erre gondolok.
S az indecens nap, mindezt ő okozza,
Mert pörkölő lángjával közre fog,
Forral, hevít, testünket tűzbe hozza!
Bőjt és fohász haszontalan dolog,
Gyarló a hús s a lelket bűnbe húzza.
Azért van annyi frigytörő kaland ott,
Hol forró klíma süti a halandót.

64.
Boldog vagy, Észak! Ott biborban űl
Erkölcs, erény s orrot fagyaszt a dér,
Melytől a bűn vaczogva menekűl...
(A friss havon szent Antal észre tér.)^[27]
Ott a biróság nagy csapatba gyűl,
Itél s megszabja, hogy a nő mit ér,
S a frigytörő csinos summát fizet,^[28]
Mert vehető a bűnös élvezet.

65.
Alfonsó volt a tisztelt férj neve.
Láttán a bájos donnában nem éledt
Se gyűlölet, se vonzalom heve,
Bár még elég csinos volt. Csendes élet
Folyt a felek közt (bölcs közöny mive)
Egymás hibáit elnézték; de félek:
Alfonsban olykor vad féltés riad,
Bár nem mutatja, - a világ miatt.

66.
És donna Ínez - nem tudom, miért -
E Júliát kegyelte hőn, noha
Természetük más-más irányba tért,
S könyvet nem írt szép Júliánk soha.
Többen susogják (pletyka kit nem ért?
Hisz a világ oly álnok, mostoha!)
Hogy Ínez tette (így sziszeg a vád)
Édessé Alfons bús legény-korát.

67.
S most, hogy ne hulljon régi kapcsuk össze,
Mely szűziessé fínomult azóta,
Kell, hogy kegyében hitvesét füröszsze;
E taktikával hirnevét megótta;
Beczézi Júlját és dicséri, közbe,
Alfons urat, izléseért; e mód a
Botrány fulánkját bár nem tépte ki,
Megnyeste úgy, hogy békét hágy neki.

68.
Azt nem tudom, szép Júliánk a dolgot
Igy látta-e, vagy biztosabb adat
Itélte el szemében a hidalgót, -
Egy áll: nem is szól s egy jelt sem mutat;
Nem tudta tán, ki fent szivére gyilkot?
Avagy csöppet sem bántja e tudat?
Én véleményt nem mondhatok felette,
Oly illemes volt minden szava, tette.

69.
Juánra, mint csinos kamaszra, édes
Hő csókokat szórt; - tiszta, mint sugár
Az ily gyönyör, a míg a nő husz éves,
S Juánka csak tizenháromba jár;
De mosolyom nincs, vagy fölötte kétes,
Hogy három évvel korosabb e pár...
Roppant sokat tesz három kurta év,
Főképen ott, hol forraló a hév.

70.
Akármi tette, mintha kicserélték
Vón mind a kettőt... lesütött szemek,
Halk köszönés... a hölgyben több a mérték
S a pillantásban mély zavar remeg.
Hogy donnánk tudta a dolog »miértjét«,
Én gondolom. Juán nem érti meg.
Ahogy fogalmunk sincs arról, ha tán
Tavat se láttunk: mi az óceán?

71.
De bár hideg: gyöngéd maradt a nő.
Vékony kezét halkan remegve vonta
Kezéből el... de rajta már a hő
Finom nyomás, bár oly szelíd, oly anda,
Hogy képzeletnek tartja félig ő.
De soha bűvszer annyi bájt nem onta,
Nem volt erősb, - nem maguk a szirének,
Mint e nyomás, a Don Juán szivének.

72.
Mosolylya nincs már. Pillantása bágyadt.
De csábosabb, ingerlőbb e ború!
Ugy tetszik: bűnös, ámde édes vágyat
Hord szive mélyén s titkos, szomorú
Gyönyörrel vet szép gyötrőjének ágyat.
Az ártatlanság, bármilyen korú,
Kész maga is hazudni, hálót vetni,
S a szerelem korán tanúl tettetni.

73.
De bárhogy szinlel, épp a bús homály
Árulja el, mint a fekete ég
A zivatart. Hangot sem ejt a száj,
De a borús szem lángot szór. Derék
Kis tettető! Nevet, ha szíve fáj,
Sír és borong, ha láthatárja kék.
Harag, közöny, gúny, sőt a durva gőg:
Álczái mind, de elkésik velök.

74.
Majd jött a sóhaj mély, heves foka,
Lopták mohón egymás tekintetét;
Kigyúlt az arcz, bár semmi indoka,
Együtt: remegtek, - távol: oly setét
A föld nekik...! Ifjú szivek joga
Igy játszani, mig nyerve nincs a tét.
Csak arról győz meg, hogy milyen ijesztő
Zavarba jön a szerelem, ha kezdő.

75.
Veszélyben volt szegény hölgyünk szive.
Érzé, hogy enged. Megfogadja hát,
Hogy a morálnak szigorú hive,
Oszlopa lesz, igy majd nem éri vád!
Valóban nagy volt buzduló heve,
Lefőzte volna bősz Tarquint magát.
Szűz Máriához könyörög erőért,
Mivel legjobban nők dolgához ő ért.

76.
Megesküdött: Juánt nem látja többé,
És másnap... anyját látogatni ment;
Az ajtó nyílott... nem az ifjú jött bé;
Úgy van! Bizonynyal óvja már a szent!
Szivébe mégis némi bú szökött bé...
Hah! újra nyílik... most Juán jövend,
Ez ő! ez ő!... - Nem!... Félek, hogy az' este
A Szűz Anyát imával nem kereste.

77.
Úgy véli majd, hogy egy erényes asszony
A csábbal inkább szemtűl-szembe néz,
S csak gyáva fut, ha van, kit elriaszszon!
Oszt' férfi részről hogy' fenyítse vész?
Nincs rá eset, hogy több kegyet kioszszon,
A mennyit illem rendel és az ész.
Igaz, - van vígabb, tréfásabb nem egy,
De az eféle testvér-számba megy.

78.
S még akkor is, ha tán véletlenűl
- Ki állna jót? az ördög oly csalárd! -
Rájönne, hogy nagyon kopog »belűl«,
S ebben vagy abban kedvet is talált:
Van mód kitérni a veszély elűl,
S maradni hű; erkölcsös és szilárd:
Nem kell hajolni rossz ajánlatokra!
Próbálni tessék! Úgy megyünk csak sokra.

79.
Aztán van érzés...! Csupa égi fény,
Eszményi, fínom... forditottja »annak«!
Mint angyalok képzelhetik, s a vén
Szüzek, kik úgy is biztosítva vannak!
Plátói láng ez!... »Éppen mint enyém!«
Búg Júlia, csúcsán az üdvrohamnak.
Volnék Juán, ki mennyei varázsként
Fűszerzi álmát, - én se venném másként.

80.
Ily tiszta hajlam roszra nem vezet,
S ifjak között van példa rá tömérdek;
Elsőbb szabad csókolni a kezet,
Aztán az ajkat; ehhez én nem értek,
De úgy hallám, hogy ennyi élvezet
Végpontja annak, a mit így kimértek;
A ki tovább mén, az bünös nagyon, -
Majd sor jön erre, - addig elhagyom.

81.
Szeretni hát, de a határokon túl
Nem menve, ím, e czél felé evez;
Tapasztalás fut még az ifju Dontúl,
Egy kis gyakorlat nagy javára lesz...
Mily üdv, ha majd a pásztoróra kondúl,
S ő, kit magasztos, szent erény övez,
Eszményi hévvel magyaráz erősen, -
Mit, nem tudom, - talán nem tudta ő sem.

82.
Belé törődvén fínom szándokába,
És tiszta lelkét áttekintve jól,
Meg is győződve a felől magába',
Hogy 'rénye szirt, mely soha nem hajol:
E percztől kezdve valamennyi kába
Kontrólt meg óvszert messze-messze tol!
Vajh állott-é a szörnyű feladatnak?
Hirt erről az alábbi versek adnak.

83.
Veszélytelen' s könnyűnek látta tervét.
És azután egy ily tizenhat éves
Fiúval ok botrányra honnan telnék?
S ha rágalmaznák mégis, az az édes
Tudat, hogy jót akart, enyhíti lelkét.
A tiszta szív oly víggá, könnyüvé tesz!
Keresztény hívek egymást főzték, nyúzták,
S hitték: így tett vón maga szent Euszták.

84.
S ha ezalatt talán meghalna férje -
Agyán e gyász-kép álmot összerontón
Czikázik át... Nincs mód, hogy ezt megérje,
(Itt fölsohajt) »Inkább a vérem ontom!«
Föltéve mégis, hogy prédába kérje
A zord halál, - de csak föltéve, mondom,
Inter nos (vagyis »entre nous«, neki:
Eszméit ő franszúl fejezte ki)

85.
Föltéve hát azt, hogy végsőt leheli ő, -
Nos, akkorára kész ember Juán,
S egy dús özvegyhez mindenképen illő.
Sőt hogyha még hét évig várna, tán
Nem vón baj az sem... És aközbe' kellő
Mély tisztelettel csüggne Júlián,
(Igy fest tovább) mivel szerelme módja
Oly tiszta lenne, mint szeráf álmodja

86.
De most forduljunk Don Juán fele.
Szegény kis ember! Nem volt ideája:
Hová jutott, mi történik vele?
Heves levén, mint Naso Medeája,
Zavart önt minden új látvány bele.
Dehogy képzelné, hogy az, a mi várja,
Kedves dologgá válik rendszerint,
Melyből talán az üdvök üdve int.

87.
Merengve, némán, lassan, izgatottan
Járt-kelt az erdőn, - bolygott nappal, este;
Nem ösmert kíntúl űzve, hajtva, ottan
Mint minden mély bú, a magányt kereste.
Magányra én is mindig sokat adtam,
Az egyedűllét roppant kellemes, de
Értsük meg egymást: a magány alatt
Hárem van értve, nem remete-lak.

88.
»Ó szerelem! E rengeteg vadonban,
Hol a gyönyörrel biztosság vegyűl,
Itt tündökölsz te legbájlóbb valódban,
Itt boldogítasz, áldó istenűl!«^[29]
E vers-sorok jól csengenek valóban,
S jó volna mind, a második nekűl.
»Hol a gyönyörrel a biztosság páros«:
Ez a kitétel némileg homályos.

89.
Úgy vélem én, azt érti itt a bárd,
- S szint' erre vall a tiszta, józan ész -
A mit mindenki korrektnek talált,
Vagy fog találni: - csókjaidban és
Ebédedben ha megzavarnak, árt!
De lépj háttérbe, bájos »vegyülés«.
Hallgatva rólad, egy jó szót adok
A »biztosságnak«: hordjon lakatot!

90.
Juán barangolt a patak nyomán,
Kimondhatatlan eszméken kotolva.
Majd elterült a zöld gyep bársonyán,
Hol tölgy susog, vad ágát messze tolva.
Itt szok' teremni sok vers és román.
Mind olvasom, bár annyi mint a polyva,
Ha tudniillik jó a nyelvezet,
S nem, mint Wordsworthnál, egy kissé veszett.

91.
Juán (nem Wordsworth) így merült saját
Áradt lelkébe, míg megemberelvén
Felgyúlt szivét, legyőzte a baját
Úgy félig-meddig, lassan elterelvén
Eszméit arról, a mi át meg át
Nyilazta keblét... A magasba kelvén
E föld porából, átsiklott a lába
A Colrids-féle^[30] metaphysikába.

92.
Eltöprengett magán s a földtekén,
Az »emberen« s a csillagok raján
És hogy mindez mikor lett és mikén';
Földinduláson, háborúk baján,
Hold térfogatja hány mértföldre mén,
Gyors léghajók különböző faján,
S a tudomány sokféle nemein; -
Legvégül aztán... Júlia szemein.

93.
Efajta eszmék a szilaj, daczos
Határtalan tudvágyat bizonyítják,
A mit sok ember a világra hoz,
Sok nem tanúl meg, ámbátor tanítják;
Juánka is nagyon csodálatos
Korán kutatta a mindenség nyitját.
Bölcsészet bántja, az nem hagyja veszteg;
De van még egy ok -: mert már érni kezdett.

94.
Vizsgál virágot, lombot, levelet,
És hall a légben hívó hangokat.
Lát nympha-tánczot a pázsit felett
S leszállni égből istennőt sokat.
Jár révedezve s bölcsen elfeled
Időbeosztást, míglen megakad
Szeme az órán és világos lészen,
Hogy egy ebédet elsétált egészen.

95.
Időnként könyvét olvasgatja majd,
Boscant vagy Garcilassot.^[31] - Mint a szél,
Mely könyve lapján gyorsan átsohajt,
S azt fölzilálja: sejtő szenvedély
Úgy rázza lelkét... Titkos bűve rajt'
Tapad a könyvnek, átaljárja kéj,
Mint hogyha megvón babonával verve,
Miről ma is tud sok vén dajka nyelve.

96.
Im így eped, tünődik, andalog
Órákon át, nem tudva, hogy mi bántja.
Költői ábránd, föllengző dalok
Le nem kötik... mást rajzol egyre vágya:
Kebel havát, min mézzé lesz a csók,
Forró szivet, mely érte ég, imádva,
És - több efélét. Már el is felejtem
Mit mindent... Később majd utamba ejtem.

97.
E hosszu séták s hő ábrándozások
El nem kerülték Júliánk szemét.
Jól látta, hogy Juán hevült meg fázott.
De bölcs Ínez mit sem vesz észre még,
- Ez az, mit én mondhatlanúl csodálok, -
Nem kérdi, gyötri nyűgös gyermekét.
Talán nem látta, nem kivánta látni,
Vagy, bölcs levén, nem bírta kitalálni?

98.
Ez furcsán hangzik, mégis úgy van ám.
Vegyünk egy férjet, kinek a babája
Megfordul néha idegen tanyán,
Hol csuffá lesz egynémelyik szabálya
A tíz parancsnak. (Nem jut most a szám
Eszembe és rosszúl idézni fájna)
Nos hát: e férj, ha vad féltésbe szédűl,
Mily szörnyen téved, megtudjuk - nejétűl.

99.
Valódi férj örökké félt s gyanakszik,
De szüntelen hamis nyomon csahol.
Vadúl szemmel tart holmi jámbor vaksit,
Míg gaz barátját földicséri jól,
Dédelgeti s együtt csap véle lakzit.
Hányszor történt ez, le nem írja toll...!
Ha ördög elvitt nőt és jó barátot,
Csak akkor bámul, hogy semmit se látott.

100.
Ah! a szülő is, mint a föld vakondja,
Sokszor csak oly vak! Hályog űl talán
Hiúz szemén? Mindenki tudja, mondja,
Hogy kedvest tart az úrfi és a lány,
Ő mit se tud; - míg végre porba ontja
Jó hírnevét botránynyal a silány.
A mama bús lesz és a papa vad -:
Hogy' nemzhetett ily czéda fattyakat!!

101.
De én Ínezt oly gondosnak tudom,
S éles szemét is oly jól ismerem,
Hogy magamat perczig se ámitom:
Fiát akarva hagyta el! Merem
Kimondani! Talán az ifju Don
Javára vélte, betetőzni fen-
Költ nevelését? Vagy tán azt akarja:
Hadd lássa Alfons, hogy a neje csalja?

102.
Szép enyhe nap volt, - és virúlt a nyár;
A nyár veszélyes évszakot jelent.
A tavasz is, ha végét járja már.
Mondják, a forró nap cselekszi fent...
De bármikép van, hányja-vesse bár
Okát a bölcs, - előttem annyi szent:
Van hónap, hol a természet mulat.
Nőt május ígéz, márczius nyulat.

103.
Szép nyári nap volt, - júniusnak épen
Hatodika. Pontosnak lenni jó.
Énnálam év s nap föl van írva szépen,
Mert minden dátum egy-egy stáczió,
Hol kimerülve a futás hevében
Lovat cserél s úgy ront tovább Clió,
Taposva népen, státusokra hágva,
S évszám-csoportnál mást nem hagyva hátra.

104.
Nos, júniusnak hatodika volt.
Alkonyra járt, - fél hét állott az órán -
S Júlia ott űlt, hol lugasba folyt
A rózsa és lomb, szebbe, mint a Kórán
Lombágya, melyről Mohamed dalolt,
Vagy Moore Tamás, ki dala édes árán
Elnyerte köztünk az elsők helyét, -
Soká diszítse a babér fejét!

105.
Ott űlt, de nem magában. Tudja ég
Mikép tévedtek e lugasba le!
Ámbár ha tudnám, isten ucscse, még
Akkor se szólnék bamba-mód bele...
Bármint esett, tény - és ez itt elég -
Hogy Don Juánunk szemben űlt vele.
Ha két ily arcz egymásra néz, szemet
Behúnyni bölcs vón, - ám sehogy se megy.

106.
Mily szép vala! Mámorba fult szive
Orczáin égett s hitte: bűntelen még.
Ó szerelem csodálatos büve!
Erőst leversz s hőssé teszed a gyengét.
Megcsal, megejt lángod csalárd heve
Mindent, a bölcset épp úgy, mint a zsengét.
Ő hitt magában, hitte, hogy nem enged,
S a föld alatta már inogva rengett.

107.
Önerejét, Juánnak ifjuságát,
Hiú félelmét fontolóra vévén,
Megfogta már a hűség pálmaágát.
Majd elmerengett férje ötven évén...
Ezt fájlalom, mert éles kard se vág át
Illúziót úgy, mint ez eszme, lévén
Gonosz dolog Ámor előtt a nagy szám,
Mit legfölebb pénzben szeret a nagysám.

108.
»Ötvenszer mondtam!« Hogyha hallod ezt,
A pörpatvart biztosra foghatod.
A vad poéta deklamálni kezd,
Ha ötven rímet összekaphatott.
Ötven zsivány egész megyét ijeszt
Öt X-el már nem játszunk hóditót.
De áll az is, hogy a világ botor,
S igen sokat tesz ötven Louisd'or.

109.
Erényt, szerelmet, hűséget fogad
Don Alfonsónak donna Júlia,
S idézi mind a fenn-hatalmakat,
Hogy esküjének sose lesz hija,
S egy vágya sincs, mi nem tisztán fakad...
Mig erre gondolt - ó Uram fia -
Egyik kacsója kebléről lekúszott
S véletlenül - Juán kezére csúszott.

110.
Hozzá értette öntudatlanúl
Juán kezéhez, mely fürtös hajával
Szelíden játszik. Édes lángra gyúl,
Merengve küzd csodálatos bajával.
Nagy baklövés Ineztől, ezt a túl-
Heves fiút elhagyni - Júliával!
Mért nem maradt jó zár alatt a Don?
Az én anyám, az így tett vón, tudom!

111.
S a mint tartotta kis Juán kezét,
Megnyomta lágyan, mintha kérte volna:
»Szorítsd te is!« De nem nyomkodta szét
A virtust ezzel. Nyomban vére folyna,
Ha érezné, hogy átkos módra vét
Szűz Plátó ellen! Jajjal leomolna,
Mint a ki rút varasbékára lépett,
Ha áthágná a korrekt, tiszta szépet.

112.
Én nem tudom, hogy mit gondolt Juán,
De azt, a mit tett, megtennők mi mind:
Csókkal köszönt két forró ajka.... ám
Rögtön megáll... zavarja üdve... kínt
Gyötrelmet érez, hogy sértette tán!
A szív, ha ifju, gyáva egy kicsint...!
Pirúl a nő, de nem neheztel. Szólna,
Ah szólna is - - ha egy csöpp hangja volna.

113.
Lement a nap, - feljött a sárga hold.
Hej! ez ravasz, alattomos legény!
Igaztalan, bolond czimet koholt
Ki legelőször szűznek mondta; én
Azt állitom, még nyári nap se volt
Fél annyi rossz tanúja e tekén,
A mennyit ő lát három óra folytán, -
Hanem azért ártatlanúl mosolyg ám.

114.
E félhomály mély csöndje oly veszélyes.
Megnyitja a tuláradó szivet,
De mindent, a mi bennünk bölcs, eszélyes
Önuralom, lassankint számkivet.
Báj és szelídség ömlik szerte kéjes
Varázszsal. Áthat fűt, fát és követ
S bennünket is. Mély epedést szűl bennünk,
Mely nyugalom bár, még se hágy pihennünk.

115.
S Júlia ott űlt, félig átölelve,
Félig taszítva Don Juánt magától,
Ki reszketett, immár helyét se lelve;
Ő hitte még; hogy nincs veszély... a gát oly
Könnyű leendett, védelemre kelve,
Meg hát a helyzet is szép volt, a vádtól
Mentt drága percz, meg - Isten tudja, meg mi!
Már magam is elkezdek ám szepegni.

116.
Ó! Plátó! Plátó! Képzelgő tanod
Erkölcstelenség titkos útja! Hadd
Kimondanom, bár kínos hallanod:
A sok naiv hölgyecskét és urat
Bukásba, bűnbe jobban bé-vonod,
Mint száz regény s egész poéta-had!
Nem vagy te más fél-csajda, nyegle főnél,
S legjobb esetben nem jobb - keritőnél!

117.
És hölgyünk hangja most sohajba fúlt
S okos beszédre képtelen vala.
A könny szeméből zápormódra hullt.
Ah félek, dől már a morál fala!
De hát ki bölcs, ha szíve lángra gyúlt?
Még búsúl, mint az önvád angyala,
Még küzd, még suttog (szánja tán az ég is)
»Nem! Nem teszem meg!« - És megtette mégis.

118.
Beszélik: Xerxes drága díjt szabott
Annak, ki néki uj gyönyört kerít;
A perzsa felség, meglehet, kapott,
De azt hiszem, sok pénzt utána rítt;
Én, szende bárd, szelet ki nem csapok,
Beérem egy kis szerelemmel itt,
Uj gyönyörökre én nem reszketek,
Elég a régi, - csak maradna meg!

119.
Ó kéj! Nincs nálad édesebb a földön,
Ámbár miattad pályázunk pokolba.
Minden tavaszszal fogadom: felöltöm
A 'rény mezét s leszek szilárd, mogorva
A csáb iránt...! De azt hiszed, betöltöm
Nagy esküm'? Egy percz - s ki vagyok sodorva!
Pironkodom, szégyenbe, búba fúlok,
És azt hiszem, majd télre megjavúlok.

120.
Itt szűz Múzsám liczencziát veszen -
Kérlek, ne félj, még szűzebb olvasó,
Mert eztán fínom, illemes leszen
S mert e szabadság csak költői! Ó
Egy kis szabálytalanság, kedvesem,
Egy kis kitérés... többről nincs ma szó.
Érzem, hogy ez bűn s illendőnek tartom,
Hogy azt mondjam Aristotelnek: Pardon!

121.
S önt, olvasóm, fölkéri most poémám,
Hogy ama gyászos nyári éjszakátúl
(De hogyha nincs ez, elfogyott a témám,
Nincs éposz s hírem kuncsoroghat hátúl)
Juánt és hölgyét szemmel tartva némán:
Ugorjék egygyet s képzelje magát túl
Pár hónapon. - November volt. - S a nap?
Nem emlékszem. Ám ez későbbi lap.

122.
Édes dolog, hallgatni holdas éjjel
Kék Ádrián a gondolás dalát,
A mint a csöndet lágyan űzi széjjel,
S a távolon reszketve szárnyal át;
Édes dolog, bámulni méla kéjjel
Az esti csillag bágyadt sugarát,
Hallgatni lomb közt búgdosó szelet,
Szivárványt nézni, mély habok felett.

123.
Édes, ha halljuk, otthonunkba térve,
A mint a hű eb messziről ugat;
Ha van, ki jöttünk' hőn óhajtva, kérve,
Kigyúlt szemekkel, nyájasan fogad;
Édes, ha fölver a madár zenéje
S halk vízesés nyugalmas álmot ad,
Ha méhe döng, lány víg kaczajra kél,
S a gyermekajk először gőgicsél...

124.
Édes, szüretkor a megért gerezd,
A hosszu, dús fürt bíboros patakja...
Édes ledobnunk a világi feszt,
Menhelyt ha ád falunknak enyhe lakja;
Fösvénynek édes nyúzni a perest,
Édes, ha pénzét garmadába rakja,
Bosszú is édes - legkivált a nőnek,
Zsákmány a hadnak, hozomány a vőnek.

125.
Édes, ha nénink dús örökbe vévén,
Szegényt a sír váratlan eltakarja,
Vagy a halál egy bácsi hetven évén
Csellel kifog s a háznak ifju sarja
Kezét a rég várt birtokokra tévén,
Tisztázni őket terv szerint akarja,
Bár annyi váltót írt alá előre,
Hogy Júda még sokáig él belőle.

126.
Édes nagyon minden babér, ha véren
Ha tintán nyertük. Édes: régi pört
Lezárni jól. Édes dolognak vélem,
Ha pajtást, a ki unalommal ölt,
El-el riasztunk. Édes inni, kérem,
Palaczkból ó-bort s hordóbúl a sört.
Szép vagy diák-kor, zsönge ifju létünk;
És édes az, a kit csupán mi védünk.

127.
De édesebb, szebb, mint akármi más:
Első szerelmünk! Ez magában áll,
Mint Ádám emlékében a bukás.
Letépve a tudás gyümölcse már,
S nem lelsz olyan kéjt, bármi mélyre áss,
A mi e bűvös vétekhez talál.
Felséges, mint az ég tiltott tüze,
A mit Prométh rabolt a földre le.

128.
Az ember furcsa állat s furcsa módon
Tud visszaélni képésségivel.
Legizzóbb vágya: újat tenni ódon
Dolgok helyére, - itt nagyot mivel;
Kisérletet tesz élőn és halotton,
S minden tehetség jó piaczra lel;
Ha az igazság nyakadon maradna:
Légy szemfényvesztő s számithatsz garasra.

129.
A sok találmány mily halmazban áll!
(Nagy géniusz s üres zsebek jele)
Ez guillotine-t, az friss orrot csinál,
Csontot tör ez s ujat rak az bele;
Congrev-rakéta öldökölve száll,
De a »beoltás« bölcs ellenszere;
A régi himlőt száműzték a bőrből,
S ujat szereztek a derék ökörből.

130.
Czipót csinálnak hitvány burgonyából,
Galván a holtat rázza, mint bolondot,
Az ember-mentés még messzebbre lábol:
Lelket fú abba, kire kampeszt mondott
S lehozza ingyért az egek honából;
E század gépet garmadával ontott.
Az »apró« himlő, mondtam már, kidőlt,
Most a »galáns« jön, mely még többet ölt.

131.
Amérikából jött, mondják, a »nagy«,
Vagyis »galáns«. No most tán visszatér.
Túlságosan sok ott az emberagy,
Jó lesz, ha kissé megtisztúl a tér.
Ritkítsa harcz, éhség, nyavalya, vagy
Mit tudom én! Tanulják meg, mit ér
Műveltnek lenni s többet melyik árt:
A lágy fekély-e vagy az indurált?

132.
E század a találmányok kora;
Testet megölni s lelket menteni
Csak most tudunk; hallottad, mekkora
Csodát müvelt sir Davy, a zseni?
Lámpájával most bizton kotor a
Munkás szenet... a sarkig menve ki
S Tombuktut járva, üdvözítünk mindig,
Waterloo plane föl az égbe indít.

133.
Az ember ah! rejtélyes tünemény,
A legnagyobb ész, az se fogja föl;
Csak az kár, hogy e szublimis tekén
A kéj sokszor bűn és a bűn gyönyör!
Kevés agy sejti, egykor mire mén,
De minden út kifáraszt és gyötör,
Rohanva hír, rang, szerelem után,
S ha czélhoz értél, meghalsz, - s azután...

134.
Aztán?... A többit ön se mondja meg.
Jó éjt tehát. - Folytassuk a mesét:
November volt, mikor már zord a regg.
A bércz felöltvén télies mezét,
Kék köpenyén ott a fehér süveg.
Az izgatott ár csapdos szerte-szét,
S minden hullámot bőszültté uszit.
Fakúl a nap és ötkor búcsuzik.

135.
Koromsötét volt, mint a bakter mondja.
Hold nincs sehol, - szem csillagot se lát.
Egyhangu nótát fujt a szél dorombja,
S víg tűz köré gyűlt sok derék család.
E fényre oszlik lelkem terhe, gondja,
A nyári ég hat ily varázszsal át;
Tüz, cricket, pezsgő, ráksaláta, meg
Kis pletykaság... ez az, mit szeretek.

136.
Éjfélt ütött. - Ágyában Júlia.
Aludt bizonynyal... hát egyszerre kint
Bősz zaj riad... üvöltés, hahota,
Melytől halott is talpra állna mind,
Ha már nem történt volna ily csoda,
Mint meg van írva hely s idő szerint...
Az ajtó zárva... ámde gyors zörej
S ijedt szó hangszik: »Úrnőm! Nyissa fel!

137.
»Az istenért! Hamar! Lenn van az úr,
S vele a város minden gazza tán...!
Ó gyászos óra! jaj! szivembe szúr!
Én jól vigyáztam!... Nem az én hibám...!
Csinálja gyorsan... ah torkomba fúl
A szó...! Hamar... egy percze van csupán...
Itt vannak már... tán még elküldheti,
Hiszen az ablak nem magas neki!«

138.
Beront a Don... megáll az ágy előtt, -
Sok jó barát és fáklyás nép vele;
Nagy része nős! Boszút lihegve jött
Mindannyia s örömmel is tele,
Hogy kizavarja álmából a nőt,
Ki férj-homlokra szarvat tűzdele!
Efféle példa úgy ragad! Ha egy
Meg nem lakol, hah! mind utána megy!

139.
Én nem tudom, mily gyanu kelt szivében.
Mi furta benn a tisztes Don fejét,
De oly lovagtól, mint ő, semmiképpen
Nem illett, így támadni meg nejét, -
Be sem jelentve a vizitjét szépen,
Kitenni vizsga szemnek fekhelyét,
Csődítni embert, inasok hadát,
Hogy bizonyítsa öngyalázatát.

140.
Szegény hölgy! Mintha álomból riadna,
(Hogy nem aludt, szóval sem állitám)
Ásít, sikolt, sír, szörnyen megriadva.
Antónia, a pompás szobalány
Az ágyneműt nagy gyorsan félre csapta,
Hogy ott feküdtét lássa mind a hány.
Mutatni vágyott, - nem tudom miért,
Hogy úrnőjével töltötte az éjt.

141.
És úgy feküdtek, mint két szende pára,
Kik félve rémtől s férfitól még jobban.
Hogy elriaszszák (mert ketten nyakára
Hágnak bizonynyal) édes bizalomban
Simulnak össze, míg a férj magára
Hagyott nejéhez gyöngéden betoppan
S vagy századikszor reczitálja fel:
»Cziczám! Először én távoztam el«

142.
Hölgyünk végtére szavakat talál.
»Mi ez!?« - sikoltja - »magyarázza meg!
Tán esze ment? Inkább a csúf halál
Vett volna nőűl, mint e szörnyeteg!
Éjfél-időn botrányt csinálni jár?
Mi birja rá? Ittas? Bolond? Beteg?
Engem merészel gyanusítni? Fel hát!
Kutassanak!« - S a Don szól: Kezdjük el hát!

143.
S kerestek, dúltak össze-vissza ott
Szekrényt, fiókot, ládát, vizsga hévvel,
Leltek harisnyát, inget, papucsot,
Fésűt, kefét és mindenféle névvel
Jelölt műtárgyat, mikről én tudok,
S mikkel megőrzik bájukat sok évvel
Biró delnők is... függöny, deszka, szőnyeg
Sebet kap sorra... szurdalják e szörnyek.

144.
Az ágy alatt kotorva, megragadtak -
Mindegy akármit, - nem a mit kerestek;
Egy' ablakot nyit... hátha ráakadnak
A nyomra lenn... de arra h'jába lestek;
Aztán bután egymásra pislogattak,
S felsűltükön némán kétségbeestek.
E bamba nép dehogy jött volna rá:
Az ágyba nézni, nem az ágy alá!

145.
A míg kutattak, hölgyünk drága nyelve
Pergett erősen: »Rajta! Rajta hát!
A kínpohár legyen szinültig telve!
Szépen fizetsz! Ezért levék arád!
Ezért viseltem, mérgemet lenyelve,
A hosszu jármot! Ó mint tép a vád!
De most leszórom... válni készt e gazság,
Ha még a földön van jog és igazság!

146.
»Úgy, úgy uram! E percztől nem vagy férjem.
- Ámbár e czím előbb sem illetett -
Szégyeld magad! Kellett hogy ezt megérjem?
Igy megcsufolni hatvan évedet!
Illő-e, mondd, hogy gyanu hozzád férjen,
S nőd jó hirét ok nélkül tönkre tedd?
Hálátlan, barbár, - ó alávaló,
Föl merted tenni, hogy hölgyed csaló?

147.
»Ezért mondtam le nagylelkűleg én
Nemünk jogáról s lett a gyóntatóm
Oly rút süket pap és oly szörnyü vén,
Hogy más ilyet nem tűrne meg, tudom!
S nem feddhetett meg soha a szegény,
Olyan szűz voltam! Hogy csak ámitom
S hogy tán uram sincs, hányszor mondta nékem!
Jaj lesz neked, ha megrontod hüségem!

148.
»Ezért nem vettem senkit lovagúl,
Ámbár esengett sok szép ifju dalja?
És házamat nem léptem soha túl,
Csak ha misére, bikaviadalra
S szinházba mentem? Durván, sőt vadúl
Sok széptevőt ezért fakaszték jajra?
O' Reilly gróf, a hősök büszke hőse,
Ezért beszéli, hogy nem győzött ő se'?

149.
»A hő zenész, a talián Cazáni,
Hat hónapig nem énekelt hiába?
S nem mondta honfitársa, Corniáni:
Erényes nő egész Hispániába
Magam vagyok? S nem jött-e kornyikálni
Britt és orosz? Gróf Stroganoff, a kába,
Nem lett-e őrült? Hát lord »Theaforral«?
Magát megölte szerelemből (borral).

150.
»Nem fetrengett-e két püspök előttem?
Don Núnez és Icharnak herczege?
S hű nőddel így bánsz? Hát e' sorsra lettem?
Dühös bolond, holdkóros vagy-e te?
Csodálom, hogy még itt állok veretlen!
Az alkalom jó... rajta! üss ide!
Ó ritka hős! Tartásod mily remek,
Méltó valóban, hogy lefessenek!

151.
»Ezért kellett hát gyorsan útra kelned
Halaszthatatlan, sürgős ügy miatt,
Prókátoroddal, kit meg kéne verned,
Mert jégre vitt! Pirulva áll a vad
Sátán amott, - szégyelli most a vermet,
A melybe hullt... hah! ő még piszkosabb
Tenáladnál is, - lázitó a tette,
Mert rút pénzszomj, nem vonzalom vezette!

152.
»Csak írjon össze mindent, - rajta hát!
A jegyzőkönyvet elkészítse jól;
Hisz' pompásan megtetted a szobát! -
Uram, ha tetszik, ott a tinta, toll,
Jegyezzen, írjon, nincs előtte gát, -
Ingyen ne huzzon drága pénzt sehol!
De lányom ingben... azt a többit küldd el!«
»»Jaj!««, csuklott Tóni, »»hogy nyelné a föld el!««

153.
»Nézd, ott a szekrény, ott a kanapék,
Ott van az asztal... ott a kamarám,
Amott a pamlag, ott a hintaszék,
S a kályha... abban fog guggolni tán!
Aludni vágyom... hagyj szunyadni még,
S végezd a munkát lárma nélkül... ám
A rejtett kincset hogyha fölkutatnád,
Roppant' szeretném, hogyha megmutatnád.

154.
»És most, uram! Ha már ilyen pimasz
Gyanúval illet s ily zavart okoz:
Tudassa kérem, hogy ki légyen az,
Kit így keres? Előkelő? Okos?
Mi a neve? Nem valami kamasz?
Remélem, karcsú, mint az új fokos?
Mert biztosítlak, hogy e tett után
Gyanút, ok nélkül, nem fogsz vetni rám.

155.
»Nem hatvanas tán? Ily kor mit se vét,
Nem vív tusát s nem gyújtja ily veszett
Féltékenységre ifju férj szivét!...
(Antónia! Egy jó pohár vizet!)
Ah! meggyalázza őseim nevét
E gyáva köny, mely pillámon rezeg...
Anyám mikor szűlt, hitte-é szegény,
Hogy egy hóhér rabjává leszek én!?

156.
»Antóniára vagy féltékeny? Okkal!
Mellettem alvék, láttad két szemeddel,
Mikor rám törtél e bámész gazokkal!
No csak kutass, - feljogosítlak, hidd el,
De máskor szólj, vagy legalább - s ezt joggal
Megvárom tőled - régi illemeddel
Kopogj az ajtón s várj sorodra, hadd
Fogadjunk díszben ennyi hős urat.

157.
»Nincs több szavam! Tudod már: szívemet
Mi nyomta. Menj!... A mit mondtam, kevés,
De láthatod, hogy bár búban remeg,
A jellemes nő hallgat s tűrni kész.
Eljő a nap, hogy önvád kapja meg
Zsarnok szived' s késő bánatba vész!
Félek, hogy akkor kínok kínja mar!
Antónia! A zsebkendőm hamar!«

158.
Elhallgatott s lelankadt vánkosára;
Könnyén keresztül szikrázott szeme,
Mint záporban a villám; sűrü árja
Omló hajának lágyan fedte be
- Mint fátyol - arczát; bűvös fényü válla,
Bár mindenütt éjfürt takarja le,
Előragyog... szétvált az ajkak íve
S lélekzeténél hangosabb a szíve.

159.
A Don zavarral mélázott a falra,
Antónia dühödten járt le-fel,
Sértő pillantást vetve jobbra-balra,
S urát gyilkolva bősz szemeivel;
Mindenki bús; csak egy vidám: a kajla
Ölyvszemü ügyvéd; ez derült, mivel
Patáliát végezni pör szokott,
S csak pör legyen, nem bánj' az indokot.

160.
Áll hunyorogva, duzzadt vizsla orral,
A szobalány léptit vigyázva, lesve;
Látszik, hogy ő még gyanut egyre forral;
Nem sokat ád hirnévre, becsületre;
És nem törődik bájjal, ifju korral,
Csak pöre díját dúsan megvehesse;
A tagadásnak sem hisz, csak ha vannak
Hamis tanúk, kik pompásan tagadnak.

161.
De a szegény Don szemlesütve állt,
S bolond alak volt, meg kell vallanom;
A keresés mily szégyenére vált!
Tűvé tett mindent s íme, semmi nyom;
Egy szép menyecskét ok nélkül blamált,
Lármát ütött, botrányt csinált vakon,
S vagy félóráig, mint a jégeső,
Paskolta, verte vén fejét a nő.

162.
Bocsánatot kezdett dadogni, de
Válasz helyett csukló sirást kapott
S mutatkozék a nagy szivgörcs jele:
Nyögés, vonaglás; - vészes állapot,
Mely úri hölgyek biztos fegyvere.
Don Alfonsó nem hívatott papot,
Csak Jóbra gondolt és Jób hitvesére,
S a sógorokra - és higgadt a vére.

163.
Már szólni készült... ekkor közbe vág
Keleplő nyelvvel bölcs Antónia,
S torkába fojtja hebegő szavát:
»Menjen ki, kérem, mert halál fia
Különben urnőm!« Egy »istennyilát«
Dörmög a don, de el kell állnia
Immár a szótól... búsan szétlövel
Egy-két pillantást s tétován megy el.

164.
Az úri népség távozik vele.
Végső az ügyvéd, ki habozva áll
A küszöbön, mígnem - dühvel tele -
Kitolja Tóni; - búsan retirál,
Leverve töpreng, hogy az ő fele
Ily gyönge lény s hogy ily gyarlóra vál
E jól kezdett ügy; míg ezen merengett,
Becsapták úgy az ajtót, szinte rengett.

165.
Alig csukták be, hát - ó szörnyü szégyen!
Ó bűn! s ti nők! Hogy is lehetne még
Jó híretek, ha cselekedtek ígyen,
Föltéve, hogy nem vak a föld s az ég?
Nincs drágább, mint a jó név, - óvd irígyen!
De csak tovább, mert furcsa lesz a vég'.
Jelentem búsan, hogy... kiugrott nyomba'
Juán az ágyból, - félig összenyomva.

166.
Az ágyba dugták; - meg nem irhatom
Miképen történt és hol rejtezett;
Karcsú legényke s ruganyos nagyon:
Begöngyölgették a finom kezek;
De csöppet sem sajnállak, ifju Don,
Ily pár alatt hogy majd beléd veszett
A drága szusz; így halni jobb ezerszer,
Mint borba fúlni a gődény Clarence-el.^[32]

167.
És nem sajnállak, - mert ki mondta néked,
Hogy elkövesd, a mit megtilt a törvény,
S melyért az ég is meg fog verni téged?
No, mondhatom, korán benyelt az örvény!
De ah! tizenhat évvel sosem éget
A kis »biró« úgy, mint partjára érvén
A hatvan évnek, mikor ott megállunk,
S az ördöggel végszámadást csinálunk!

168.
Nem reflektálok hősöm helyzetére.
Föl van jegyezve, lásd a bibliát:
Dávid királynak, sűrűdvén a vére,
Az orvos nem port, lövetet se ád,
De szép nőt rendel s íme többet ér e'
Minden reczeptnél; vén Dávid baját
Meggyógyitotta. - Itt máskép hatott,
Mert Dávid élt s Juán félig halott.

169.
Mi a teendő?... Alfons visszatér,
Mihelyt szétoszlik a jött-ment csapat...
Antóniában hűledez a vér,
Mentő furfangja végkép elapadt...
Most mit tegyen, most!? Tünni kezd az éj,
Pár óra multán földerűl a nap...
Döbbenve áll; - Júlia mit se szól,
Elkékült ajka Juán ajkára forr.

170.
Csókolja hosszan és a szerte rengett
Bomlott hajat lassan simítja hátra;
Szerelmük oly nagy, hogy még most sem enged,
Felejt remegni s nem néz semmi gátra;
De Tónikával a világ kerengett:
»Nincs most idő ily teketóriákra!«
Suttogja bőszen... »Jőjön, szép baba,
Egy, kettő, három, be a dutyiba!«

171.
»Máskor cziczázzunk, kedves lovagom!
- Ki lázithatta így föl az urat? -
Mi lesz velünk?! Reszket minden tagom!
Megy rögtön innét! Ni, ni, még marad!
Most súgni-búgni! (tüstént megrakom!)
Ha nem megy, itt a mord halál arat!
Ön életét, én helyemet veszítem,
S mindent az urnőm! E tacskóért itten!

172.
»Még érteném, ha délczeg, csábitó
Gavallér volna (csak hamar sietve!)
Vagy harmincz éves...! De ilyen dedó!
Ilyesmiben hogy telhetik a kedve?
(Lépjen be, Szír) már hallom jönni, - ó
Most tudsz loholni, morgó, lassu medve!
Csak reggelig maradjon rejtve, úgy -
(De hallod, lelkem, aztán ne alúgy'!)«

173.
Alfons belép most - csak magában ám -
S a hű cziczus szóárja megszakad;
Parancsot ád, hogy távozzék a lány,
Mit ez fölöttébb kelletlen' fogad,
De nem segíthet a dolgok során,
Ha marad is, jó abból nem fakad;
Pukedlit vág, megnézi őket lopva,
Koppant a gyertyán és kimegy csoszogva.

174.
A Don kissé várt, - oszt' belé fogott
A kérlelésbe... nincs se vége-hossza:
Ő tudja, hogy lőtt rémletes bakot,
S e durva, dőre tett levét megiszsza,
De voltak (ó jaj!) kénytető okok,
- Nem mondja, hogy mik -; és így össze-vissza.
A mit beszél, szerintem zagyva. Más,
Szakértő-nyelven: gallimathiás.

175.
A másik hallgat, ámbár könnyü vón
A replikázás. Asszonynak, ha tudja,
Hogy férje is járt görbe útakon,
Feljebb áll rögtön s visszavág a rudja.
Zavarba ejt és feleletre von,
Ha mindjárt súlyos vádjait hazudja.
Vágj vissza csak jól, más se kell; - ha ő
Egygyel hibáztat, négygyel állj elő.

176.
És Júliának nyilt elég oka;
Nem volt titok Alfons s Inez szerelme;
Vagy marta tán önvétkének foga?
Az sem lehet, hogy hallgatásba verje,
Tudjuk, hogy ő egy védbeszéd maga;
Ha most szavát hallatni még se merte:
Juánért történt - így fejtem meg én ezt -
Tudván, hogy ő mily nagyra tartja Ínezt.

177.
És volna még egy, szintén fontos ok:
Juánt a Don szóval sem emlitette.
Mutatta bár, hogy vad féltés mozog
Szivében, azt nem mondta, hogy ki tette
Ily féktelenné, bár az átkozott
Rejtett gyanakvás így még jobban ette...
Inezről szólni annyi volna hát,
Mint nyomra vinni Alfonsó papát.

178.
Ilyenkor egy szó, egy czélzás elég;
Hallgatni legjobb; - s ott van a tapintat,
(Silány, modern szó, arczom szinte ég
Mikor leírom!) mely művészi csint ad
A nő nyelvének s annak, a mi kék,
(A tények színe) zöld, sőt sárga színt ad.
Oly bájosan hazudtok, drága villik!
Szép arczotokhoz szinte oda illik.

179.
Pirúlnak és mi mindent elhiszünk.
Én legalább el! Választ várni meddő,
S igy téve, csak magunk ellen teszünk,
Mert szóba fojt, ha egyszer megeredt ő.
Aztán sohajt (mi mélázók leszünk),
Szemét leszegzi s könnye hull vagy kettő,
A mit mi lassan, némán letörűlünk.
Aztán, - nos aztán, - - vacsorához űlünk.

180.
Végzé a Don s bocsánatért esengett.
A hölgy adott is, meg nem is; kiköt
Több súlyos pontot, mikből le nem enged,
Kivált egy pontot...! (Alfons úr nyögött.)
Ott állt nagy búsan s vágyepesztve tengett
Mint Ádám, vesztett édenfal mögött.
Valamit esdett... jogosan, a kőbe!
Ekkor bebotlik, hó! egy pár czipőbe.

181.
Egy pár czipő! No és? Nem nagy dolog
Ha női lábra szabták... ám (tagadni
Ohajtanám) ezek (jaj! elfulok)
Hím-nem' czipők! Meglátni s megragadni
Percz műve volt... (kábult fejem forog,
Fogam vaczog, vérem kezd összefagyni)
Vizsgálja elsőbb, milyen a szabása,
Aztán felordít s a dühösség rázza...

182.
Rohan kardjáért, gyorsan, mint a vész,
S a donna tüstént a kabinba fut.
»El, el! Juán! az istenért, ne késs'!
Fuss! ott az ajtó... nyitva még az út, -
A járást arra ismered... ne nézz
Ily tétován... már hallom döngni rút
Goromba léptét! ah! siess, szivem!
Még nem virad... üres az utcza lenn.«

183.
Helyes tanács volt, nem tagadható,
Kár, hogy megkésett... Régi, régi gyász!
Ez már aféle megszokott adó,
A mit híven szed a tapasztalás.
Juán fölpattan, - egy pillantat... ó
S már künn terem... de Zevs végzése más;
Alfons megint jön... a kezében szablya
S halált üvölt - tehát Juán lecsapja.

184.
Kemény ütés volt... mécs kilobbanék;
»Rablók! Segítség!« - »Tűz van!« sikitott
A két szegény nő; - ám a szolganép
Nem jő segítni... Meggyomrozva ott
Alfons fogadja: bosszut áll ma még!
Juánból dől a legvadabb szitok;
Bár ifju még, de a sarat megállja,
S a martyrság éppen nem ideálja.

185.
Alfons szablyája földön hencsereg,
S ökölre mennek, mert (milyen szerencse!)
Juán a kardot nem pillantja meg.
A mily dühödt, nincs nemtő odafent se'
Ki meggátolja, hogy a bősz gyerek
Lebökje Alfonst, - nincs mód, hogy kimentse
Rongy életét! Egyszerre férj és kedves!
Kettős özvegység! Gondolj erre - hitves!

186.
Alfons Juánba' szörnyen megragad.
Juán gyömöszli, hogy magát kitépje,
S már vér (az orrból) pirosan szakad!
A küzdelem kezd lankadozni végre;
Juán most, hasba, még egy boxot ad,
És talpra áll, - de ott marad kezébe'
Egy szál ruhája... Józsefként siet ki.
Egyéb rokonság nincs közöttük semmi.

187.
Jön a cselédség végre, mind a hány,
S a gyertyafény komor látványra száll:
Ájult az úrnő, görcsökben a lány,
Alfons lihegve, tántorogva áll;
Sok tépett folt a szoba padlatán,
Vércsöppek itt-ott... (csupa borzadály!)
Juán lenyargalt, a kaput kirugta,
Megugrott rajta és kivűl becsukta.

188.
Itt véget ér e kantó. - Mondjam-é el:
Juán az utczán mint inalt, futott?
S fedvén bünét a rút, orgazda éjjel,
Egész puczéron haza hogy' jutott?
A botrányt másnap mint hordozta széjjel
A locska hír, mely mindent megtudott,
S miképen kezdett válópert a Don:
Angol lapok leírták szabadon.

189.
A pör lefolytát hogyha tudni vágyod,
Ha érdekelne vád- és védbeszéd,
A sok tanú, a tanuvallomások,
A történt dolgok s közbeszőtt mesék:
Könyvárusoknál bőven megtalálod.
Van kiadás több s mind gyönyörüség!
Legjobbat Gurney^[33] gyorsíró adott,
Ki Madridba e czélból baktatott.

190.
De donna Ínez, hogy a rút gyalázat
Nyelvét kitépje, melyhez foghatót a
Spanyol történet nem mutat sok század,
Vagy legalább is a vandálok óta:
Előbb ajánl viaszgyertyát vagy százat
A Szűz Anyának (híven meg is adta)
Aztán fiát, bölcs nénikék szavára,
Cadixba küldi, hol vár rá a gálya.

191.
A terve az, hogy szárazon, vizen
Nagy Európát végig beutazza,
Frank- és Olaszhont meg különösen,
Hogy megjavult erkölcscsel térjen vissza.
(A legtöbb ember most is így teszen.)
Zárdába küldték Júliát; panassza
Szivszaggató; de hogy mily búban él,
Legjobb bizonyság arra e levél:

192.
»Elhagysz!... Többé nem járunk egy uton.
Ez jó... helyes... mégis fájdalmat ád!
Ifjú szived többé nem bírhatom.
Bűnhödnöm kell - s bűnhödném ujra, ládd!
Nagyon szerettem! Ezt tudtam s tudom.
Máshoz nem értek! Ó ne véld tehát
A foltot itt e kis papíron annak -
Bár szemem ég, a könnyek messze vannak.

193.
»Szerettelek! Szeretlek! E miatt
Lett semmivé rang, név s önbecsülésem.
De nem nagy ár, ha tűnt óráimat,
Ha üdvöm álmát ujra felidézem.
Nem áldom én vétkes birásodat,
Én en-magam legszigorúbban nézem...
Csak írok, mert nyugalmam oda van.
Nem kérek semmit, nincs vádló szavam.

194.
»A férfi éltét nem szerelme tészi,
A nő világa szerelembül áll.
A férfi megy, sok pálya vonja, nézi,
Tanít, kardot köt, vagy tengerre száll,
Hír, gőg, haszon még czéljait tetézi,
S nincs, ki ezekben vígaszt nem talál.
A nő számára nincsen más, csak egy:
Szeret megint és ujra tönkre megy!

195.
Vígadni fogsz, szerencse fog karon,
Ragyogni fog rád sok szép női szem.
Napom lejárt. Míg föltárul sirom,
Csak rejtett kín, csak szégyen jár velem.
Ezt még viselném, ah de hogy' birom
Legyőzni lángod, égő szerelem!
Isten veled - bocsáss meg - - ó szeress - -
De nem! E szó itt most már mit keres?

196.
Ah gyönge volt és most is gyönge még
Szegény szivem. De majd erőre kap!
Vérem zajong, bár lelkem törve rég.
Vihar multával így gördűl a hab.
A női szív nem tud feledni. Ég,
S egy kép ragyog rá folyvást, mint a nap,
Úgy reng a tű s úgy áll a jég-sarok,
A hogy lelkemmel hozzád szárnyalok.

197.
»Itt a pecsét... de az idő halad,
S a búcsuzó még mindig tétlen áll.
Legyen meg! Hajtsd föl méreg-poharad.
Maróbb kínt lelked már úgy sem talál.
A bú ha ölne, volnék föld alatt,
De hozzá sírót nem bánt a halál.
Viselni kell a válás bánatát,
Szeretni, élni - - áldást kérni rád!«

198.
Aranyszegélyzett kis papirra írta
Vékony, finom s uj csókatollal ezt;
Kis keze a pecsétet alig bírta,
Úgy remegett; de bár a kínkereszt
Gyötrő, sulyos, egy könycseppjét se sírta;
Piros viaszra fehér nyomót ereszt,
Rajt' napraforgó, gyöngéden kivésve, -
»Elle vous suit partout«^[34] a jeligéje.

199.
Ez volt Juán első kalandja; tán
Lesz folytatás is, hogyha kegybe vesz
S néz a közönség bátorítva rám;
Most majd bevárjuk, hogy mit szól ehez;
Bár nem sovárgok mázos bók után,
És ha leszidnak, tönkre az se tesz,
Ha volna mégis egy kevés hatás:
Jövőre tán meglesz a ráadás.

200.
Poémám eposz s kétszer hatra megy
A könyvek száma; mindenikbe lészen
Harcz, szerelem, orkán elegy-belegy,
Gályák s királyok névsora, - egészen
Uj typusok, - és epizód nem egy,
De három is; sőt prospectusba tészem
Magát a poklot, mint Virgil s Homer.
Gáncsolni akkor, meglátom, ki mer?!

201.
Aristotéles régi, bölcs nyomát
Követjük itt, rendezvén e »colonn«-t, -
A fenségesnek Vade Mecum-át,
Melytől sok ember lesz költő - s bolond.
A próza-költő blank jambust imád,
De Múzsám rímet bőven s kedvvel ont,
Mert jó kovács a szerszámát becsűli.
»Csodák« dolgában sem fogok be'sűlni.

202.
Egy kis különbség van csak köztem és
Éposz-csináló eldődim között
S az én javamra szolgál e kevés.
(Van ám erényem több s különbözőbb,
Később tünik ki, alkalom ha lész)
Ő náluk annyi a mesés »beszőtt«,
Hogy majd kidőlsz, míg végig gázolod.
Ez itt azonban mind igaz dolog.

203.
S ha kételkednél, hát hivatkozom
Históriára, tényre, hagyományra;
Tanúm a sajtó, mely ('sz tudod) bizon
Sosem hazud; a dalmű és a dráma
Mind hű bizonyság, hogyha felhozom;
De a mi több, mint a tanúk nagy száma:
Szememmel láttam s még egy regement
Szevillai, a mint Juán - lement.

204.
Ha prózáig sülyednék valaha,
Költők számára kézi-könyvet írnék,
Melynél különbet nem láttak soha;
E könyvbe annyi bölcs szabályt leszűrnék,
Hogy azzal minden eddigit - noha
Van már tömérdek - porba, sárba gyűrnék.
És czíme vón: »A flaskóról, Longínus«,
Vagy: »Minden költő kis király, plus-mínus.«

205.
Tartsd nagyra Miltont, Drydent, Pope-ot, ám^[35]
Southeyt, Col'ridget, Wordsworth-ot ne vedd be;
Az első szájas renegát, silány,
Wordsworth fajankó, Col'ridge mákonyt szed be;
Crabbe szeszélyes, mint a hiu lány,
Campbellt, bár szikkadt, gyakran vedd kezedbe;
Ne csenj Rogertől; bámuld szende báját
S ne udvarold meg Moore Tamás múzsáját.

206.
Meg ne kivánd Sothebynek se riska
Pegazusát, sem semmiét; hamis
Tanú ne légy, mint némely »kék harisnya«
(Egy díszpéldányt ismertem magam is).
Szóval: csak azt edd, a mit a tarisznya
Eléd kinál; úgy használd a mi kis
Tálentomod van, a hogy én kimérem!
Ez a valódi, bölcs kritika, kérem!

207.
Ki tartja azt, hogy a jelen poéma
Erkölcstelen? Ha van, ezennel intem:
Míg nincs sirásra ok, maradjon néma
És menjen át még egyszer újra minden
Egyes szakon (ha meg nem ejti tréma).
Hogy tévedett, akkor belátja menten;
Egyébiránt leszállít egy szakasz
A helyre is, hol sűl-fő mind a gaz.

208.
S ha volna mégis, a ki így se lát,
Bangó, ki balgán önvesztébe fut,
Szavamnak nem hisz, sőt hitelt nem ád
Saját szemének s kiabálja rút
Oktondi képpel: »Nincs morálja!« - hát
Annak, ha pap, azt mondom: Ön hazud!
Ha kapitány, vagy műitész metél föl:
»Hazudtok szintén - ám csak tévedésből.«

209.
A publikum föl fog karolni, sejtem,
És elfogadja époszom morálját,
Melylyel sok édest és vigat kevertem
(Fogzó kicsinyt babával így kinálják),
És a babér, melyért pályázni mertem,
Rám hinti végre szent, magasztos árnyát.
Hogy a siker bizton beüssön, én
A »Brit Revue«-t - bevallom, - megkeném.^[36]

210.
Az összeget levélben küldtem el,
S meg is köszönték posta fordulóval.
Most hát, remélem, megdicsér s emel;
De hogyha csak játékot űz a szóval,
S megszegve azt, engem gyalázni mer,
Múzsámra lődöz kővel és golyóval,
És méz helyett epéből áll a trakta:
Ugy csak a'szondom - pénzem' zsebre rakta.

211.
Ez a legújabb szent szövetség lészen
Főtámaszom, - ez mellettem ha ví',
A többi »Szemlét« fitymálom, lenézem,
Akár ha egy, két vagy három havi.
Egyébként náluk nem pazaltam pé'zem,
Hallván, hogy ott nincs mit vásárlani;
Levág Edinburgh és Quarterly öl,
Ha úgy nem tánczolsz, a hogy' ő fütyöl.^[37]

212.
»Non ego hoc ferrem calida juventa
Consule Planco«, mondom énekével
Horácziusnak, - és annyit jelent a',
Hogy ezelőtt hat vagy hét drága évvel
(Mikor még tőled messze jártam, Brenta!)
Rögtön kész voltam verekedni hévvel,
És nem tűrt bántást bimbózó korom, -
György, harmadik, trónolt még akkoron.

213.
De hajam ősz most, harminczas koromban,
(Ugyan milyen lesz, majd ha negyven lészek?
Csak benned bízom ó paróka!..) Romban
Hever szivem s korai bús enyészet
Űl elfecsérlett nyaramon; karomban
Nem duzzad ér, hogy mással szembe nézzek;
Elköltve éltem, tőke és kamat,
S győzhetlennek nem tartom magamat!

214.
Soha - soha - rám nem hull soha már
Harmat gyanánt a szívnek frissesége,
Mely mindig s mindütt új gyönyört talál,
Bár merre lendűl, mint a röpke méhe
Dús mézet szíva száz virágra száll...!
A méz, ne hidd, nincs a virág ölébe'!
Nem benne volt, de benned a csoda,
Mely abból ah! ily édet alkota.

215.
Soha - soha - ó szívem, soha már,
Sosem lehetsz világom, mindenségem!
Lángzó nap egykor, most megtört sugár, -
Üdvöm se átkom nem lehetsz már nékem!
Illúziómat elsodrá az ár,
S te érzéketlen, jéghideg vagy régen;
Csöpp józan ész űlt most helyedre le.
Ég tudja, nálam szállást hogy lele!

216.
Leáldozott szerelmem fényes napja!
Szűz, - asszony, - özvegy, - ah! hiába ég
Csillagszemed... én nem vagyok már rabja!
Volt életemmel véglen fölhagyék.
Lejátszva már a hóbort színdarabja,
A claret is fejembe megy, nagy ég!
Számomra nincs más, csak az aggkor kéje:
Szikár fukarság kapzsi szenvedélye.

217.
A nagyravágyás volt bálványom; szétdűlt,
Széttört a mámor s a keserv oltárán;
E kettős árnytól létem elsötétült,
Miattuk még sok gyötrő leczke vár rám!
Most, mint az ércz fej, mely szólott s leszédült,
Úgy szólok én is: »Hajh! lejárt az órám!«^[38]
Az ifjuság kincs, - én elvesztegettem:
A szívet lázban, az agyat rimekben.

218.
Mi a dicsőség? - tollal karmolászni,
S beírni sebten ívpapírokat,
Küzdő inakkal oly bércz-csúcsra mászni,
Mely jéggel, fagygyal és köddel fogad.
Ezért dalol bárd, hős rohan csatázni,
Ez szűl orátort és tudóst, sokat,
S mi éli túl, ha már a teste por?
Egy név, egy rossz kép s egy ocsmány szobor.

219.
Reményünk füst! Egyiptom fáraója,
Cheops, építtet óriási gúlát,
Hogy emlékét örök időkbe rójja,
S megvédje testét, a királyi hullát;
De jő egy régész s végig bontja-bújja
Ős fekhelyét, - mindent motozva dúl át.
Nekem követ ne állíts semmikor se'.
Kisűlt: Cheopsból nincs egy ujjnyi por se'.

220.
Mint a valódi bölcseség barátja,
Gyakran sohajtom, mélán félre űlve:
Minden halandó sírba dől, - levágja
Kaszás halál s rög lesz a hús, kihűlve;
Éltél sokat s jól s ifjuságod szárnya
Ha visszatérne, ujra elröpűlne...
Köszönd hát, sors hogy rosszabbat nem ád,
Számlálj garast s olvasd a bibliát.

221.
De mostan, kedves olvasó! s te még
Kedvesb vevő! a bárd - már mint hogy én -
Alázatos bucsút vesz, - áldjon ég!
Egy kézszorítás, - és utjára mén.
Még látsz, hahogy inyed szerint valék,
Ha nem, nos úgy bezárom e szerény
Kisérletet, - tovább ne húzd igám',
Ó bár így tenne némely kollegám!

222.
»Kis könyv, eredj, rengő utadra szállj át
Hűs rejtekemből, - habra dob kezem.
Ha léteged jó, megfutván a pályát,
A nagy világ majd rád lel s fölveszen.«^[39]
Míg van, ki érti Wordsworthunk dagályát
S olvas Southeyt, - hogy pálma vár, hiszem!
A fönti négy sort Southeyból idézem:
Az istenért! nekem nincs benne részem!

MÁSODIK ÉNEK.

1.
Ó ti, kik nemes ifjakat képeztek,
Német, spanyol, britt, fransz, - hollandusok:
Virgácsotok sose maradjon veszteg!
Kék folt nyomában jó erkölcs buzog.
A methodus Juánon rajta vesztett.
Nevelte bár bölcs anyja és a sok
Híres tanár - mégis mi lett belőle?
Annál feszengőbb, vásottabb lett tőle.

2.
Járt volna csak nyilvános iskolába,
Kivált minálunk északon, - e métely
Nem kapja meg. Ott józan lesz a kába,
Mert hűti penzum és százféle tétel.
Lehet, máskép van szép Hispániába',
De csak szabályt erősit a kivétel.
Ilyen suhancz! Alig tizenhat éves,
S már asszonyt csábit... ó mi szörnyüséges!

3.
Igy botránkoznak a praeceptorok,
De én kevésbbé. Vessük fontra bár.
Mamája folyvást számok közt forog,
A nevelője tisztán vén szamár;
Asszonyka szép (idáig a dolog
Nem is lyukad, ha ez nincs) s férje már
Vén, lomha úr, ki zsarnokolja őt;
Végy ehhez még alkalmat és időt.

4.
Úgy, úgy! E gömb föld meg nem áll, csak gördűl,
S mi gördülünk, - aprók-nagyok, - vele;
Élünk, halunk, - részegszünk bor s gyönyörtűl,
Adózunk híven, sorsunk víg szele
Hozzád-tüled hajt... hátunk mélyre görbűl
A trón előtt; - gyógyszerrel töm tele
A doktor - és fucscs! Egy kis pára, kéj,
Gőg, hírszomj, játék - aztán örök éj.

5.
Mondtam: Cadixba küldeték Juán.
Pompás városka, jól emlékezem;
Mig Péru föl nem lázadt, hajdanán
A gyarmat-árú itt volt székhelyen.
Van benne annyi gyönyörű leány
Vagyis szép asszony...! Máshol nem terem
Felényi...! Már járásuk bűvöl...! Ó
Mit irjak? Nincs hozzájuk fogható!

6.
Hasonlatot tudnék felhozni százat:
Arab mén, karcsu szarvas, leopárd,
Gazella -! Mind rossz!... Hát még a ruházat:
Szoknyácska, fátyol...! E thémán a bárd
Nyargalhat estig...! Láb, bokácska...! Lázad
A féktelen vér (félek, még megárt!)
De több hasonlat nem jut most eszembe,
Istennek hála! (Szedj hát, Múzsa, rendbe -

7.
Igen, szűz Múzsa! Kell, hát kell!) - a fátyol
A mit kibont kaczér kéz, míg a szem
Egyet lobog, hogy gyors villantatától
A szív alél, arcz sáppad...! Szerelem
Fényes hona! Előbb a Miatyánkból
Esem ki, semmint elfelejthetem
Csipkéd varázsát...! Szem csak ebben csillog!
Igy még csupán Velencze fátyla villog!

8.
Gyerünk tovább. - Cadixba megy Juánka.
Inez kivánja: onnan útra keljen;
Cadixban hagyni nem volt szándokába,
Miért? ő tudja; erről ő feleljen.
Utazni küldik, ki a nagy világba,
Hogy a hajón tisztúljon, üdvre leljen
Mint egy noéi bárkán s mennyei
Galamb gyanánt szálljon belőle ki.

9.
Juán málházni most parancsot ád,
Aztán az útra kap pénzt s jó tanácsot,
Mert négy tavaszt fog, kell utazni át;
Fáj válni s Ínez szomorúnak látszott,
De hisz csak így, így menti meg fiát!
Arczán e hit magasztos fénye játszott.
Több bank-utalványt is kezébe tett,
S (a mit nem olvas) egy bölcs levelet.

10.
Időtöltésűl, míg fia messze jár,
Saját költségén iskolát nyitott,
- Vasárnapit! Sok lurkó, kis betyár,
Métás gyerek, mórest tanúlhat ott;
Vasárnap sujt a mogyorófa-szár,
S kátéra fognak négy éves dedót.
Fiánál nagy sikert mutatva fel,
Mostan buzogva új sarjat nevel.

11.
Juán az induló gályára lépett.
Fütyült a szél, a tengert űzve, hajtva;
Hamis öböl, - gyötri a matróz-népet,
Én jól tudom, gyakran bolyongtam rajta;
Folyvást zajog s habbal locsolva képed
Végül kicsáváz minden vészre, bajra.
Ott állt Juán, a part felé tekintve,
Első - talán utolsó búcsut intve.

12.
Ah! mondhatom, nehéz látvány, mikor
Távolba vész a föld, melyen születtünk.
Szívünk sajog, szemünk könymedre forr,
Kivált ha még az élet új előttünk!
Fehér a britt part, mint a krétapor,
A többi kékes, mint a menny fölöttünk,
Ha nézzük őket bús távolba veszve,
S a tengeren tovább-tovább evezve...!

13.
Állott Juán, borongva, a födélen;
Hajó recseg, szél búgva énekel,
A város már csak egy folt ott a szélen,
Melytől a gálya mind messzebbre kel.
Veszett a hány-kór s nincs gyógyszerje, kérem,
Csak egy: a beefsteak - ezt higyjétek el.
Nevetsz, uram? De megpróbálni jobb ám,
Én tettem ezt s dicsőn ütött ki próbám.

14.
A gálya végén állt Juán, leverve,
Nézvén: spanyol hazája mint enyészik...
Az első válás kínnal van keverve,
Ezt népek is, kik harczba mennek, érzik.
Szorongó sejtés, bánat méla terhe
Omlik le ránk... szivünk remegve vérzik.
Utált helyekről fussunk bár borongva,
Még visszanézünk a tünő toronyra.

15.
De sok kedvestől vált meg Don Juán,
Anyját hagyott el s édes szeretőt,
S így mélaság több joggal nyomta tán,
Mint mást, ha élt is kétszer több időt.
Sohaj száll néha oly barát után,
Ki bántott, sértett; - hát a drága főt
Hogyne siratnók...! Könnyünk megered
Mig zordabb bútól jéggé nem mered.

16.
És sírt Juán, mint Babylonnak csergő
Vizénél egykor a fogoly zsidók.
Sirnék talán, - de múzsám nem pityergő,
S hogy ily bú ölne, arra nem tudok
Egy árva példát...! Rajta, ó ti pergő
Víg, könnyü ifjak, kéj-utazzatok,
Kerüljön bár e vers - nem venném sokba -
Bélés gyanánt bőrös ládáitokba!

17.
És sírt Juán, sohajtott és merengett,
Mig sós könyűje hullott sós habokra.
»Kedvesnek kedvest«! (Olvasóm megenged,
Hogy e czitátot írom e lapokra.
Dán Gertrud mondja, szűz virágit engedt
Szivvel halott Ophéliára dobva.)
Sírt s állapotját fontolóra vévén:
Megjobbulásnak állt immár a révén.

18.
»Spanyol hazám, ég áldjon!« így kiáltott,
»Talán nem látlak többé, drága hon,
Sorvadva, számkivetve sírba szállok,
Sovárgó vágygyal csüggve partidon!
Guadalquivir! legyen futásod áldott!
»Anyám, ég áldjon! És te, angyalom,
Szép Júliám -!« (kivette levelét itt
Gyorsan, mohón s olvasta véges végig.

19.
»S ha elfeledném... egyszer... nagy sokára...
De nem! Soha! Ah, képzelhetlen ez!
E tengerből előbb lesz lenge pára
És a szilárd föld vízként rengedez,
Semmint szivemből képednek sugára
Habár egy perczre - ó drágám - kivesz!
Nincs gyógyír, nincs, az én nagy bánatomra -«
(A gálya tánczol s felfordúl a gyomra.)

20.
Előbb az ég - (forog már minden étek)
»Ó Júliám! e bú halálra mar...!
(Battista, Pedró, holláh! gaz cselédek,
Hej! tartsatok... egy korty rumot hamar!)
Ó Júliám...! (mennykő csapjon belétek!)
Imádott lény...! (hogy tánczol e czudar,
Hitvány hajó!)... fejem' ne érje vád...!«
(Csuklása itt elfojtja végszavát.)

21.
Érezte most mart keble azt a súlyt,
- Vagy gyomra tán - mely minden szer daczára
Ránk űl keményen, hogyha porba hullt
Nyiló szerelmünk, - rút csalás az ára
Barátságunknak, vagy sirdomb borúlt
Szeretteinkre s lelkünk koldus, árva!
Szólt volna többet s tán százszorta szebben,
De járt a tenger, mindig dühösebben.

22.
Ámor szeszélyes; - harczra szállni kész
A lázzal, amit ő maga szitott,
De keh s hurutnál nagy hatalma vész,
És fájós nyaktól még mindig futott;
Nemes bajokkal bátran szembe néz,
De náthán még kifogni nem tudott.
Prüsszögve, fújva mily sóhajt ereszszen?
S bár vak, nem áll jól néki a veres szem.

23.
De émelygés borzasztóbb mindezeknél,
Vagy némi rágás - ott a szív alatt;
A szerelem, mely hő vért látni nem fél,
Meleg fedőtől döbben és szalad;
Uralma vész a purgáló szereknél
És hányás közben élte megszakad;
Juán szerelme mindennél nagyobb volt,
Daczolt gyomrával, míg a tenger tombolt.

24.
A gálya - »Trinidáda« a neve -
Livornónak tart, a hol a Monkáda
Spanyol család már nagy-nagy ideje
Letelepűlt; rokon viszonyban álla
Juán velök; ajánló levele
Van e családhoz, a mit utazása
Reggjén kapott spanyol barátitól,
Hogy majd azoknál felhasználja jól.

25.
Kisérete három inasbul állt
S egy nevelőből: páter Pedrillóból,
Ki több holt s élő nyelven diskurált,
De most nyögött és kifogyott a szóból.
A mint a függ-ágy jobbra-balra szállt,
Fejgörcse mind' nőtt; és a mint a kóbor
Hullám belocscsant ajtórepedésen,
Párnája lucskos s ő bús lett egészen.

26.
Félt, nem hiába; mert megnőtt a szél
És éjfél táján szélvész lett belőle.
Hajós embernek játék ily veszély,
De szárazföldi kissé szurkol tőle;
A tengerész külön faj! Jött az éj
S kezdték behúzni a vitorlát. Dőre,
Ki meg nem látja, hogy az égen vész űl,
Mely egypár árboczot elvinni készűl.

27.
Egy óra tájt a dúló fergeteg^[40]
Szörnyen lecsapta a hajót a vízre.
Farán azonnal hosszú lék repedt,
Kapocs kigörbűl, - szétmegy ízről-ízre
Minden gerenda; szinte meggebedt;
S alig kél talpra, hát - Isten segítse -
Kormánya eltört; most serényen, fattyúk;
Négy láb a víz már... gyorsan a szivattyút.

28.
Hozzá lát rögtön egy derék csoport,
Más része mindent, a mi lenn hever,
Portékát, meg mit, a födélre hord.
De a lyukig még nem juthattak el.
No végre czélnál! Végre! Hajh de zord
A helyzet folyvást, így is félni kell:
Ömlött a víz keményen mindenütt,
Bár a nyilásba inget, ágyneműt,

29.
Kabátot tömtek; mindennek daczára
Vivhattak volna szakadó körömmel,
Menthetlenűl alámerűl a gálya,
Ha e szivattyúk nincsenek; örömmel
Ajánlom őket; a matrózi pálya
Minden barátját bátran kürtölöm fel:
Óránkint szívtak ötven tonnát! Nyomban
Rendelj belőlük Mann urnál, Londonban.

30.
Csappant a baj, hogy tovatünt az éj,
Hitték: be lesz már tömhető a rés
S hajójuk mentve, három lábnyi mély
Vizük van ámbár s egypár kézi és
Egy láncz-szivattyú mind' jár. Búg a szél
S alkony felé orkánná nő a vész...
Ágyúk leválnak... egy irtóztató
Vad bömbölés - s feldöntve a hajó.

31.
Feküdt féloldalt és száguldva lejt
Az átcsapó ár mozdulatlan testén:
Kép, amit ember nem könnyen felejt,
Mert fejben tartja, főleg jó keresztény,
Csatát, tüzet s mindazt, hol bajra lelt,
Hol szív vagy nyak tört a sokféle mesgyén,
Mások' megfúltát hosszan elbeszéli
Buvár s uszó, ki a vihart tuléli.

32.
Levágták gyorsan az árboczokat.
Elsőbben a tat-árbocz omlik el,
Aztán a fő, a mester dől, szakad.
De a hajó tuskó gyanánt hever.
Az orom-árbocz s a mi még akad,
Utána hull; könnyebbszik a teher
(Mindent csak akkor áldozunk, ha minden
Remény oda) s feláll a gálya menten.

33.
Képzelni könnyű, hogy sokan ijedve,
Aggódva nézték e borzalmakat.
Szegény utas! Ott hagyni nincsen kedve
A pecsenyét s hozzávaló fogat.
A tengerész is, a ki meg van edzve,
Ilyenkor tombol, durván kurjogat,
Grogot kiván, ha már pusztulni köll,
S rumot hordókból hörpingeti föl.

34.
Meg nem nyugtatja semmi úgy a lelket,
Mint rum s igaz hit; hát itt is bevál.
Egyik rabol, más zsoltárt énekelget;
Diskantot szél fujt s a mély hangu ár
A bassust bőgte; minden kórt kikerget
Fanyar gyomrokból félsz meg borzadály;
Fohász, nyögés, szitok rettentő karban
Vegyült, kerengett a dühös viharban.

35.
Nagyobb baj is lett volna még, ha bátor
Juánunk - méltón érett férfi-korra -
A szesz-kamrához nem fut s ajtajától
Egy pár pisztolylyal el nem űzi sorra
A lázongó rajt; és vizes halálból
Inkább instálnak, semminthogy pokolra
Tűz küldje őket; - hátrál mind, habár
Holt-részegen szebb volna a halál.

36.
»Adj több grogot! Egy óra mulva vége
Mindennek!« - hörgik. - Szól Juánka: »Nem!
Tudom, számunkra nincs már menedék, de
Haljunk meg férfiakként, tisztesen,
Ne mint a barmok!« - És helyét megvédte,
S korábban halni nem mert senkisem.
A jó Pedrilló, tisztes nevelője,
A' sem kapott egy korty rumocskát tőle.

37.
Szegény öreg, kocsonyaként remegve
Hangos panaszban gyakorolta száját,
Megbánta vétkit s szent eskűt rebegve
Fogadta föl: eztán a földi pályát
Javúlva futja s többé nem lesz kedve
(Csak most megéljen) klasszikus zárdáját
Elhagyni... Ó imádott Salamanka!
Nem lesz belőle többször Sancho Panka!

38.
Másnap, virradtkor, új remény derengett;
Szélvész elűlt; úszott a sebzett gálya;
Tátongó lyukkal, árbocz nélkül lengett;
Part nincs sehol, csak víz, csak víz dagálya!
S e népség, mely végóráján merengett,
Megint erőt kap a szivattyúzásra;
Keményebb része működik nagy tűzzel,
A satnyább része meg vitorlát tűz fel.

39.
És elejént' a fölpeczkelt vitorla
Tett, lenditett is; ámde ott a lék;
Nincs egy vég vásznuk; árbocz mind kiszórva;
Igy nincs kilátás jót várhatni még!
De jobb: harczolni végsőig, daczolva!
A meghalásra van idő elég; -
S ámbár csak egyszer patkolunk el, itt
Lyon öblében rossz vón egy kicsit.

40.
Szél s hab idáig korbácsolta őket;
Most a hajót hajszolta másfele;
Kormányrúd nélkül hányódtak, vetődtek,
És nem dőlhettek pihenőre le
Azóta még; nincs haszna evezőnek,
Se' pót-árbocznak... mit nyernek vele?
Úszott a roncs még lassan, bár nem éppen
Mint kis rucza kerek tó közepében.

41.
A szél kevéssé megcsitúlt talán,
De a hajónak így is, úgy is vége;
Mit sem segíthet zúzott oldalán;
Meg szűk az étel, - és a szikkadt gége
Vizet ha kap, korántsem itczeszám;
Hiába néznek ködlő messzeségbe
Nagy távcsövekkel -: nincs hajó, se part,
Nem látnak mást, csak tengert, éjt, vihart.

42.
Ujúl a vész, mely már ellohogott;
A hát- s előrészt hullámok lepik;
De bár a népség tudja ezt: nyugodt,
Sőt egynéhány bátran viselkedik,
Miglen kiáll minden szivattyujok;
A víz kegyétől függnek már, - pedig
Nem jobb ez mint az emberé, midőn
Polgárcsatán öl, dúlong rémitőn.

43.
Jön a hajó-ács végül és jelenti
A kapitánynak könnyekkel szemében,
Hogy a hajót meg többé mi se' menti;
Sokat hányódott teljes életében,
S ha most a szem harmatját bőven önti,
Nem gyávaság munkálkodik szegényben;
Nőt s gyermeket hagyott el és e két
Dolog furdalja haldoklók szivét.

44.
S most a hajó fejjel merűlni kezdett;
Vad zűrzavar; egy rész imára gyujt,
Kétségbe'setten hányja a keresztet
S gyertyát igér szentjének, hogyha nyujt
Segélyt e bajban - nem tartjuk meg eztet
Szokás szerint; más rész sietve nyúlt
A csolnakokhoz; sok meg áldást kódul,
S vad káromlást kap bódult Pedrillótul.

45.
Sok begubózza ágyában magát;
Sok díszruhát ölt, mintha vásár volna;
Sok csikorítja szörnyen a fogát,
És születését bőgve káromolja.
Sok kapkodó a mentés csolnakát
Ragadja meg s nagy-gyorsan vízre tolja,
Tudván, hogy bárka tengeren megél,
Ha sok habot nem fröcscsent rá a szél.

46.
Legfőbb baj az, hogy csúful megapadt
A proviántjuk és most nincs elég,
Pedig nagy útra indul a csapat;
S olyan az ember, hogy koplalva még
Meghalni sem szeret; - e sunda, vad
Vihar szétdúlta élelmük felét; -
Egy kis sajkába ügygyel-bajjal gyűrtek:
Bödön vajat s két láda kétszersültet.

47.
A nagy dereglyén több volt rakható;
Pár font kenyér, átázva jobbadán,
Bor, hat palaczkkal és vagy egy akó
Vizük vala; sőt marhahús után
Szintén benéztek a kamrákba; jó
Disznó-karajra is szert tettek; ám
Früstökre sem sok, a mi így kerűl;
Volt rumjok is, úgy hét-nyolcz pint körűl.

48.
Két csolnakot a szélvész kezdetén
Elvitt az orkán. A dereglye dolga
Szintén siralmas; két rongyos, szegény
Asztalterítő libben, mint vitorla
Evedzőrúdon, a mit egy legény
Dobott alá - s ez még szerencse volt - a
Végpillanatban. Két kis bárka és
Több száz utas - bizony kevés, kevés!

49.
Alkonyra járt; a naptalan, setét
Nap elsuhant; mint titkos, sűrü fátyol,
Mely eltakarja vad gyűlöletét
Az ellenségnek, a ki vészt kovácsol:
Az éj nekik úgy száll le; - árnya szét-
Terpeszkedik s a sáppadt arczra rá foly
Hol nincs remény...! Tizenkét napja már
Iszony a társuk s most itt a halál.

50.
Tutajt csináltak. Szomorú remény,
A hol ilyen nagy, rettentő a baj.
Torz gondolat, a min kaczagni kén',
Ha itt nem volna hangosabb a jaj;
Ámbár e rumtól részeg nép szemén
Szilaj kedv gyúlad s szakgatott kaczaj
Őrjöng az ajkon, félig szkeptikus,
Félig vonagló, epileptikus.

51.
Kilenczedfélkor rúd, gerenda, meg
Hágcsó s a többi, hull a vízbe le;
Utolsó harczát küzdi a tömeg,
De hasztalan... siker nem jár vele.
Az égen egy-két bús csillag remeg,
Bárkák indúlnak, népséggel tele.
A gálya billent, majd orrára dűlt,
S egy nagy bukfenczczel végkép elmerűlt.

52.
Bősz istenhozzád zajdult fel az égre;
Czenk orditott, rítt, - bátor szótlan állt;
Sokan üvöltve ugráltak a mélybe,
Korábban érni a fagyos halált;
S a mérges tenger, mint pokol örvénye,
Beszopta, nyelte mind, a kit talált,
Hasonlón ahhoz, ki torkon ragadt
Halálra váló ellent fojtogat.

53.
Egy általános, rémitő rivaj,
Zajgóbb, veszettebb, mint a tenger vésze,
Mennydörgő morgás - aztán semmi zaj,
Csak a habok részvétlen gördülése
És szél-suham... s még egy-egy szörnyü jaj
Imitt-amott, vad locscsanást kisérve,
Fuldokló hörgés, a leget megrázva,
Erős uszók végső viaskodása.

54.
A mentő bárkák, mint mondám, elébb
Indultanak már, - s bennök kuncsorogva
Űl egy raj ember; szabadulni még
Kevesb remény van, mert a vész morogva
Szárnyal fölöttük... partot semmikép
Nem érnek így; s bár számuk szűkre fogva,
Sok e kevés is: - harmincz a dereglyén,
Sajkán kilencz volt, bolygássá eredvén.

55.
A többi megfúlt! Kétszáz árva lélek!
S ah! mily sors vár a katholikusokra?
Pár hétig sűlnek a pokolban, - félek -
Mig megpörkölten égi csarnokokba
Egy mise árán béjutnak szegények?
Mert hol van ember, ki a pénzt kidobja,
Mig bizonyosság nincsen a halálra?
Három kemény frank egy-egy mise ára.

56.
A nagy bárkában volt Juán s helyet
Vén Pedrillónak is csinált; a mester
S a kis tanítvány mintha szerepet
Cseréltek volna -: ez csüggedni restel
S bátran tekint szét; az nyög és szepeg
S locsolja könnyét, földre görnyedt testtel.
Battista eltünt (neve kurtán Títa)
Torkára forrt a hörbölt aqua víta.

57.
Szerette volna Pedrót, inasát,
Megmenteni, de - ördögadta népe! -
Ez is leszopta s oly rútul magát,
Hogy a ladik hely'tt a tengerbe lépe;
Boros fejének víz lett sírja hát...!
Ott vergődött a bárka közelébe',
De nem volt mentség, mert dagadt az ár
És a dereglye túl volt tömve már.

58.
Egy kis vén mopszli, - apjának kutyája
És épp ez okból vonzódott a véd'tlen
Silány állathoz; ily tárgy becsben áll a
Fiúk előtt - vonított a fedélen;
Érezte nyilván (finom orru pára
Ily cseppnyi dög): a gálya tönkre mégyen.
Juán felkapta s a bárkába lökte,
Aztán utána ő maga szökött be.

59.
Pénzét sem hagyta, azt is elhelyezte
A maga és a Pedrilló zsebében.
Szegény öreg, busítván kora veszte,
Se lát, se hall; nem tudja semmiképpen
Mit tesznek véle; ujra s ujra kezdte
Nyögéseit. Juán bízott, hogy épen
Kikászolódik s fut még földi pályát, -
Ezért nem hagyta mesterét s kutyáját.

60.
Oly szörnyü hab járt, hogy a szél nem fogta
Hullám tövében a vitorla-rongyot,
De tépte, hogyha felsiklott a fokra;
S mégsem vonták be, bár a szél sikongott
Őrült düvel és folyvást becsapott a
Tajtékos ár, mely nékik gyászdalt zsongott;
Dolgoztak folyvást, merték a vizet; -
A szomszéd sajka feldőlt s elveszett.

61.
El az, kilencz emberrel; még a bárka
Fönn lebegett; az árbocz egy lapát,
Vitorlaképen tűzdelék rudjára
Két összeférczelt kendő czafatát.
Bár a veszély nőtt, mint a tenger árja,
Bár a dereglyén bősz hullám csap át:
Siratták híven a kilencz merűltet, -
Ugyszintén a vajat s a kétszersültet.

62.
Rőt izzón kelt a nap; biztos jele
Tartós viharnak, melytől keblük retteg.
Bevárni, míg az orkán vad szele
Elcsillapúl, -: minden, amit tehettek
Korog a népség elgyengűlt bele;
Rumot s bort ittak pár kanállal s ettek
Ázott kenyérkét nagy szomoruan.
Ruhájuk sincs, - s merő rongy, a mi van.

63.
Harminczan voltak, úgy összezsufolva,
Hogy moczczanni is alig lehetett.
Egy része űlt, meredten, zsugorodva,
- Igy osztották be a kevés helyet -
Más része elnyúlt s ott feküdt vaczogva
Hideglelősként fázott, remegett.
Betöltve minden legkisebbke zug,
S csupán az égbolt, nincs más paplanuk.

64.
A legjobb életfentartási szer
Az élni-vágyás, - minden orvos tudja.
A pácziens, kit sem barát, se' per,
Sem asszony nem bánt, - testét a puruttya
Kór marja bárhogy: ha remélni mer,
Fellábadoz s a pályát vígan futja.
Mord csüggedés kurtítja életünket
S betegségünkben gyorsan sírba tüntet.

65.
A tőkepénzes életének hossza
Nyultabb mint másé, állitják sokan,
Azért tán, hogy az örököst kinozza.
De tény: olyiknak örök élte van.
És Izrael leginkább páczba hozza
Szegény zsebünket, - éreztem magam;
Ifjonczként tőlük sok pénzecskét szedtem,
De hajh! később nehéz volt megfizetnem.

66.
Épp így van az, ki a habokra kél:
Az életnek szerelme élteti.
Eltűr minden bajt s a komor veszély
Borzalmit állja, szirtként megveti.
A tengerész mind ily nyomorban él
Noétól kezdve, bárkáját a ki
Csodálatos rej-rajjal rakta meg,
Miképp az Argót kóbor hellenek.

67.
De hát az ember húsevő, - s napjába'
Vagy egy tál ételt mindig megkiván;
Zsákmányra les, mint tigris, mint a czápa;
Nedv-szürcsölésből, mint hernyó a fán
Biz' meg nem él; - igy van teremtve, h'jába! -
Ámbár legyűri a növényt is, ám
A munkás-ember - így van mindenütt -
Inkább emészti a marhát s ürüt.

68.
Hát így érzett a bárka népe szintén.
A förgeteg szélcsöndre változott
Három nap mulva s rájuk eleintén
Erőt fejlesztő, lágy szendert hozott;
Szunyadva rengtek kékes hab gerinczén,
Alvó teknőczként ringatództak ott;
De ébredezvén, dühvel a falásra
Adták maguk, nem nézve semmi másra.

69.
Könnyű belátni, hogy mi lett a vége:
Hir-hamva sincs már ételnek, se bornak!
Fütyöltek minden bölcs ellenvetésre,
Már most ugyan mit esznek-isznak holnap?
De abban bíztak, hogy szél támad és e
Szelecske szárnyán partot ér a csolnak.
Pedig kimélni jobb lett vón - lapát
Csak egy levén - az elemózsinát.

70.
Negyedszer virradt s nem mozzant az ár,
Halkabb a víz, mint szunnyadó gyerek.
Ötödször virradt, - s szellő most se jár,
Tenger szelíd... a mennybolt kék, kerek.
Lapátjuk egy van (kettő volna bár)
S éhségük úgy nő, hogy szavuk hereg...
Nincs hátra más: Juánka mopsz-ebét
Metélik föl s abból kerűl ebéd.

71.
Hatod napon már fogytán bőre, hája.
Juán először bőjtölést fogad
- A drága mopsz apjának volt kutyája -
De éhe nő s gyomrában úgy ugat,
Hogy koplalását már tovább nem állja
S nehéz szívvel bár, kegy gyanánt fogad
Egy lábiczát, amit Pedril felez,
Ki béhabzsolja s még egy lábra les.

72.
Már hét nap elmult, - és a napsugár
Pörkölve tűz le s a halott vizen
Váz-raj tanyázik; minden veszve már,
Ha késnek a fuvalmak; - és a szem
Vadúl tekint... veszettűl körbe jár;
Víz, bor, kenyér, hús... nincs már semmi sem;
Bár egy se' szól, e marczangló szemek
Bősz kannibál-sovárgást rejtenek.

73.
S megkezdi egy... társának odasúg,
Az közli mással, - s így tovább megy, karba'.
A suttogás már fenyegetve zúg,
Vad elszántság int a rekedt zsivajba'.
Mind egyetért és egyik sem hazug,
Bevallja mind, hogy éppen ezt akarja;
Hús kell nekik...! Egy halni fog!.. De ki?
Sorshúzás döntsön...! Sors szemelje ki!

74.
De még előbb maradvány-talpakat
És egynehány bőrkucsmát rágnak el;
Aztán szemük egymáson fenn-akadt,
De nincs, ki mellét késnek tárja fel.
Sors döntse hát...! S már a papír szakad,
S milyen papír! - Múzsámnak sírni kell! -
Szép Júliának kézirása volt,
A mit e nép - más híjján - elrabolt.

75.
Rém-hallgatásban szétnyesik, kiosztják,
S a fene éhség perczre csillapúl,
Mely mint Prométh falánk keselyje, ott rág
Belükben és húst követel vadúl.
E szörnyü végzést egyetértve hozták,
Itt most az ős-természet maga dúl,
Mely félre-állást nem hágy senkinek -;
S a húzás árát Pedrill' adta meg!

76.
Egyet kivánt csak: messék föl erét.
A gyors sebész megtette nyomban azt.
Oly szeliden vérzett el a derék,
Alig hallottak egy nyögést, panaszt.
Mint jó keresztyén járta meg körét
S bezárta szentelt nyugalomban azt.
A kruczifixot hévvel csókolá,
Aztán nyakát tartotta kés alá.

77.
Fényes jutalmúl a serény sebész
Választhatott, - de mindent ott hagya,
Mert mint legszomjasb, inkább arra kész,
Hogy a nyitott ér bő levét igya;
Felvagdalák; - és a mihaszna rész
Tengerbe hull, mint béle és agya,
A mit két czápa rögtön elkapott;
A többiből tort a hajó csapott.

78.
Csak hárman, négyen nem kértek belőle,
Kik nem lihegtek húsra ily vadúl,
Meg Don Juán, kit már kutyája bőre
Kétségbe ejtett; most keserve túl
Csap gátjain; étvágya teng s a pőre
Tagok láttára mély undorba fúl;
Bár zord a kényszer és az éh ölő,
Versenyt hogy' ennék mesterébül ő?!

79.
Tartózkodása megmentője lett,
Mert rémitő volt az utóhatás;
Az ember-hús most tébolylyal fizet;
Hangzott üvöltő, bősz káromkodás;
Tajtékzó szájjal ittak sós vizet,
Görcs húzta őket, rázta szörnyü láz,
Sírtak, ugattak, bőgtek, rémes jajjal,
S meghaltak végre, ördögi kaczajjal.

80.
E gyász-esettől számuk megfogyott,
S hogy ők mikép lefogytak, tudva van!
Egy részük rom már, zsibbadt és fagyott
- Szerencsésebbek, mint azok sokan,
Kik a nyomort ép észszel nézik ott -
Más uj sorshúzást tervel; hasztalan
Az ádáz példa: mily kínnal fizettek
Holt társaik, kik Pedrillóból ettek.

81.
És most az al-kormányost szemelék ki
Poczakja folytán; ámde megmenekvék;
Pro prímo, mert e sors nem tetszett néki,
Másodszor: mert egy bizonyos betegség
Ártván husának, nem lett kora végi;
Felhagytak avval, hogy nyakát lemessék;
Egy kis ajándék, a' mentette ki,
Mit több cadixi hölgy adott neki.

82.
Szegény Pedrillból van még némi hús,
De gyéren járják; borzad némelyik,
Mások, legyőzvén a vad ápitus
Komor dühét, csak apránként nyelik, -
Juánt kivéve, a ki egyre bús,
S ónt rágicsál, meg egy botnak nyelit;
Végre leütnek egypár madarat,
Aztán a holttest békében marad.

83.
Ha Pedrill sorsát undoknak találnád,
Gondolj Ugolinóra, ki düvel
Mardossa ellensége koponyáját,
A mint jeles beszédjét végzi el.
Ha a pokolban ellensége máját:
A tengeren barátját falja fel
Ember foga, ha nincs miből megélni;
Biz ez sem szörnyűbb, mint Alighiéri.

84.
És még az' éjjel bő zápor szakadt.
Epedtek érte, mint perzselt ugar,
Hordván a lángzó napsugarakat;
Csak hogyha tikkadt, forró ég takar,
Ha tört hajón a hullám vet, ragad,
Ha pusztán bolygva, megbénul a kar,
S hallod a távol karaván dalát:
A víz mi drága, akkor érted át!

85.
Esik zuhogva; de hiába hull,
Mig egy rongyot nem tartanak alája,
És ezt használják spongyás butykosúl;
A mint a hűs árt szívja föl magába,
Szájukba gyűrik; s ámbár szomjas úr
Egy pint sört százszor ízesbnek találna,
Ők azt hiszik, hogy eddig még nem ittak,
S ivásnak kéjét most, most ismerik csak.

86.
Kisebzett ajkuk uj gyönyörre éledt,
Nyelték a záport, mint nektárt, mohón;
A duzzadt nyelv torkukban feketéllett;
Igy nézhetett ki, sűlvén a kohón,
A »Gazdag ember«, a ki ördögé lett,
S hiába kért Lázártól - égi hon
Virányin űlt ez - egy csöpp harmatot.
Kedves, jámbor hit, annyit mondhatok.

87.
E rém-csoportban két bús apa senyvedt,
Egy-egy fiúval; egyikük szilaj
S erősbbnek látszott; mindent hidegen vett,
De hamarabb megölte ezt a baj;
S a nemző látván, hogy fia kiszenvedt,
Megnézte és nem jött ajkára jaj...
Szólt: »Ég akarta! mit tehessek én?«
S merűlni látván, hallgatott szegény.

88.
A másik gyengébb alkotásu volt,
Alakja fínom s oly szelíd a képe.
E kedves gyermek még soká daczolt
És türve nézett balsorsa elébe
Ritkán beszélt s mosolygott, hogyha szólt,
Mintegy a bút, mely atyja keblét tépte,
Enyhítni vágyván, sejtve, tudva bár,
Hogy válniok kell nemsokára már.

89.
Szemét az apja el nem vette róla;
Mellette űlt, a tajtékot törölve
Sápadt ajkáról, némán ráhajolva;
S hogy jött a zápor, szomjukat megölve,
S az üveges szem uj fénynyel ragyogva
Csapongott szét a zord halotti körbe':
Haló fiának egy-két üde csöppet
Ajkára hint - ám az nem eszmél többet.

90.
Meghalt az ifju; - holttestét az apja
Ölébe vévén, bámult rá merőn,
S látván, hogy immár minden része fagyva
S a drága szív egy dobbanást se' tőn:
Hallgatva őrzé, míg a tenger habja,
A durva hullám síri ágya lőn;
Aztán leomlott, görcsösen remegve...
Csak az mutatta, hogy van élet benne.

91.
Szétszórt felhőkön gyönyörű szivárvány
Ragyog fel most, a tengert átölelve,
Alapzatával kék habokra állván;
Alatta minden tündébb színre kelve,
Leng, mint a zászló, mind szélesbre válván,
A hő leget kibontott szárnynyal szelve;
Majd megszükűl s mint ajzott ív remeg,
Aztán nem látják a fáradt szemek.

92.
Elváltozott a menny kaméleonja,
Nap s lenge párák könnyű gyermeke;
Bölcsője skárlát, születik biborba',
Aranyból a keresztelő meze;
Tündöklő, mint török kéj-sátor holdja;
Egy színbe mindet úgy foglalja be
Mint a keményen megpüfölt szem (sokszor
Az ember minden keztyü nélkül boxol).

93.
Jó jelnek vették a hajótöröttek
És annak venni hasznos; ilyenűl
Tünt fel már hajdan a latin s görögnek;
Előnyös hit, ha zord kétségbe dűl
A csüggedő nép; - és azok, kik nyögnek
E rossz bárkán most, kétségen kivűl
A biztatásra bőven rászorúltak -:
E szép ív láttán uj reményre gyúltak.

94.
S egy szépséges, fehér madár kerengett
Mellettük untalan; nagysága, tolla
Mint egy galambé (eltévedve lengett
Bizonynyal erre) s közelébb hatolva
Majd le-leszállt, majd ujra tova rengett,
S bár látta jól, hogy űlnek a hajóba',
Ott röpdösött, a míg leszállt az éj;
Még jobb jel arra, hogy nincs több veszély.

95.
De nagy szerencse, a derék madár
Hogy elröpűlt és ott meg nem pihent;
Ugy gondolom, esett vón benne kár,
Több, mintha gubbaszt egy toronyba', fent;
Noé galambja, a' lett volna bár,
Mely bárkájából hirnök-útra ment:
Ó ezek itt lecsapták volna lesbűl,
S megették vón' ágastúl, mindenestűl.

96.
Szél fútt megint, mikor pitymallni kezdett,
De csak szelíden; csillagok ragyogtak
S haladt a bárka; oly mámorba vesztek,
Hogy nincs fogalmuk, merre kóborognak.
Néhánynak rémlik: part felé eveznek!
Mások leverten halk »nem!«-et susognak;
Egy' hab-morajt hall, más meg ágyu-zajt,
De a zugó fül minden hangja csalt.

97.
Hajnal felé elhalt a ringa szél;
Az őr-szem ekkor nagy rivajba tört:
Part! Part, a mit lát, gyenge fényinél
A napnak, vagy ne lásson földi kört
Többé soha...! Mind szemdörzsölve kél
És úgy tetszik, hogy látnak egy öbölt.
Part volt valóban: széles sziklafal,
Tisztán kitűnik a setét vonal.

98.
S most némelyiknek könnye megszakad,
Másnak reményét kétség nyűgzi le;
Csak néz merőn s a távol partokat
Hűlt pillantása bambán fogja be;
Egypárnak ajkán hő fohász dagad
(Rég fordult ott meg Istennek neve)
Három még szunnyad a dereglye-aljba,
Ébreszgetik, - de mindahárom halva.

99.
A tenger síkján, egy nappal korábban,
Teknőcz szunyókált; a derék falat
Mellé furódván, halk-csobogva, lágyan,
Szépen kimerték; - s pompás étket ad
Egy napra nékik, sőt szivós husában
Hatalmas táp volt: bátorságukat
Edzette meg; - mert úgy vélik, hogy ezt
A jó Istentől kapták egyenest.

100.
Magas, szirtgazdag fensík volt a part.
Sok bércz nyúlik föl komoran, merészen
A mint a bárka gyorsan arra tart,
Sodróba jutván; hol, mely földi részen
Járnak, hová vetette a zavart
Szél a hajót, sütik nagy fejtörésben;
Egyik aszondja: magas Aetna ez,
Más Rhódust, Cyprust, Candiát nevez.

101.
A szél-korbácsolt áram vitte őket
Tovább, tovább a drága part fele,
- Ily elcsigázott, sáppadt szenvedőket
Nem szállitott Cháron ladikja se'. -
Az élettel már csak négyen vesződtek,
Hármuk halott; dobnák a vizbe le,
De a karokban nincs erő, - habár
Ott leskedik az éhes czápa-pár.

102.
Fagy, hév, veszett szomj, éhség, íme ládd
Elrágta őket!... Úgy arczukra űlt,
Hogy a szülő nem ismerné fiát
Ily váz-alakban!... Nappal összesűlt
Pörzs forróságtól, dermedt éjen át,
Míg e néhányig sorra mind kidűlt.
De legtöbbjét halálba az kergette,
Hogy Pedril húsát tengervízzel ette.

103.
A mint a parthoz gyorsan közeledtek,
S eléjük tárult lankás, dombos éke:
Erdők illatja imbolygott felettek,
Arczukra szállt a zöld fű frissesége.
Gyúladt szemükre hűvös ernyőt tettek
A fák, a halmok...! Eltünt, elmult végre
Forró, sivár ég, mély, setét, örök
Tenger látványa...! Ó mi szép a rög!

104.
A part kietlen, ember-nyom nekűl,
És menydörgő, tajtékos ár szegi;
De földre vágyván véghetetlenűl,
Mennek vakon, hanyatt-homlok neki;
Előttük éles szikla-zátony űl,
Mely a dagályt szörnyen pezsegteti.
Mindegy...! Előre...! És a mint rohannak:
A bárka feldől - s mind a vizbe' vannak.

105.
De kis Juán honn a Guadalquivirbe'
Sokszor lubiczkolt, hullámit hasitván;
Ifjonczi kedvvel uszdogált a girbe,
Sebes folyamban; - s hozzá mérve hitvány
Akárhány úszó, emlegettebb hírbe': -
Átúszta vón a Hellespontot is tán,
Mint egykoron (három kurucz legény)
Leander, mister Ekenhead, meg én.^[41]

106.
Most is, petyhüdt bár, minden izma gyenge,
Küzdő inakkal fekszik a habokra,
Hogy míg a tájra alkony fátyla lengne,
Kivergődhessék a megváltó fokra.
A sunyi czápa ott járt éhesen, de
Egyik bajtársát keritette fogra.
A másik kettő úszni nem tudott; -
És így a partra csakis ő jutott.

107.
Ő sem jutott vón, hogyha a lapát
Végzetszerűleg nem jut a kezébe,
Éppen mikor alélt testén csap át
A hullám s már-már gyűri le a mélybe;
A mint eléri, megragadja hát,
És görcsösen csimpajkodik beléje,
És úszva, kúszva, a vizet taposva,
Kábult fejét végtére partra hozza.

108.
Bevágja körmét a homokba mélyen,
Hogy a dagadt hab visszaáradása,
A mint beéri, orditó dühében
Ne rántsa vissza örvénylő halálba;
Elnyúlva fekszik süppedő fövényen,
Előtte éppen egy barlang nyilása;
Kinlódva érzi megnyert életét,
S hogy a jövő remény nekűl setét.

109.
Inogva, lassan feltápászkodott,
De visszaroskadt vérző térdire;
Bágyadt kezére támaszkodva, ott
Bús pillantást vet a tengerre le,
Fürkészve társit. Ám nem láthatott
Senkit közűlök; csak torzult feje
Tünik föl egynek, a ki meghalt éhen,
S most itt rohad, e vad sziklák tövében.

110.
S ezt látva, szédül és alázuhan,
És a homok kering, forog vele:
Nyomott agyából lélek elsuhan;
Ájulva dől fél-oldalára le;
Kinyujtott karja a lapátra van
Feszítve még... Gyöngéded termete,
Halványult arcza: fonnyadt líliom.
Nincs porhüvely szebb, nincs, Isten bi'on!

111.
Meddig nyügözte zsibbadt tetsz-halál,
Nem tudta; fekszik és se hall, se lát.
A változó percz, mely fölötte száll,
Hiába hozza éjjét, nappalát,
Csak dermedt vért, pangó agyat talál;
Majd lassanként uj élet hatja át
- Kemény tusában a vesztes halállal -
S minden tagjába kínos kéjjel szárnyal.

112.
Szemhéjja nyílik s elzárúl megint,
Habozva küzd még ábrándképivel;
Ugy rémlik: ott van a bárkába' kint
S e gondolatra kétség fogja el,
Halált kivánja inkább, mint e kínt.
Majd öntudatja új erőre kel
S homályosan lát - megnyervén a harczot -
Tizenhétéves bájos női arczot.

113.
Fölé hajolt egészen s piczi szája
Lélegzetét mintegy esengte tőle;
Meleg, gyors karja, ifjusága bája
Kiűzte végkép a halált belőle;
Forró lehe balzsamként lenge rája
S fagyott erét felolvasztotta hője;
Szelíded gonddal addig dédeli,
Míg gyenge sóhaj válaszol neki.

114.
Erősitőt csepegtet ajkira,
S köpenyt borít a jóformán csupaszra;
Csüngő fejét szép, hófehér kara
Emelgeti; és üde, fényes arcza
Lágy párna lesz, hol sáppadt homloka
Szendén pihen; nedves haját facsarja,
És ott áll, minden érverésnek őre,
Mely sóhajt csal az ifjuból s - belőle.

115.
Aztán bevitték a barlangba szépen,
A bájos hölgy s kisérő szobalánya
- Annál idősebb kissé és szemében
Kevesb a fenség s vaskosabb aránya
Van termetének -; s a barlang ürében,
Hol sohasem tündöklött nap világa,
Láng gyúl azonnal és a röpke tűz
Láttatja: mily szép és sudár a szűz.

116.
Arany göböcskék csüngtek homlokára,
Csillogva barnás, gyűrüs hajzatán;
Hosszabb növése rengve hullott hátra
Gazdag fonatban; és ámbár a lány
Magas növésü, csaknem a bokára
Hull e fonat; komoly pillantatán
Uralkodás űl, - fenség a szemöldön,
Aképp tekint, mint a ki úr e földön.

117.
A haja barna, de a két szeme
Setét, mint a pokol; mélyen lenyúló
Pillája szintén, - és a fekete
Árnyék, a mit vet, elmét összedúló;
Éjfüggönyéből ha tekintete
Kiröppen, gyors nyíl ahhoz képest múló
Könnyű sebet vág; - kígyó, mely bogozva
Hever, mérgével így csapódik hosszba.

118.
Fehér a homlok s alacsony; orczája
Pirosló, mint a rózsás alkonyat.
Rövid felső ajk... édes ajkak bája!
Látása mámort és gyötrelmet ad.
Méltó volt, szobrász hogy kőből kivájja.
(Szemfényvesztő nép, vékonypénzü had,
Én láttam asszonyt hús-vérből, ki mellett
Kő-ideálon csak kaczagnom kellett.

119.
Okát adom, ha túlzottnak találod,
Okkal gyakorlom csak a gúny hatalmát:
Volt egy ír dáma - mult időkbe szállok -
Kinek hű másban pompás keble halmát
Nem láttam még, bár mintát gyakran állott;
Ha rút Idő e nőn is rontva hajt át,
Oly arczot dúl szét, melynél bájosabbat
Ész nem gondolhat, véső nem faraghat.)

120.
A barlang hölgye épp ily szép, remek;
Ruhája más, mint a spanyol ruha;
Bár egyszerűbb, nem gyász-szín festi meg,
Mert a spanyol nő házon k'ül soha
Tarkát nem ölt... de húzva húz szemet
Kis mantillájuk és a basquina
A mint lebegve fogja őket át,
Arczuknak pajkos méltóságot ád.

121.
Egészen más volt hölgyünk viseletje;
Tarkálló színű a finom szövet;
Fürtös haján, mely arczát hízelegve
Csókolja, láthatsz gyöngyöt, ék-követ
S aranyt is bőven; azzal van beszegve
A fátyla is; hord csillogó övet,
Gyürűt sokat; de - s ez finomnak fáj ám -
Harisnya nincs czipellős lábacskáján!

122.
Hasonló volt a másik nő ruhája,
Csakhogy silányabb kelméből szövék;
Szerény ezüst fonódott a hajába;
Egész alakján kevesebb az ék;
Formára egy, de vaskosabb a fátyla;
Tartása nyilt, de nincs benn' büszkeség;
Sűrűbb, de kurtább a haja; szeme
- Fürgébb, de apróbb - szintén fekete.

123.
E két leány ápolta és beczézte
Juánt, jól tartva étellel, ruhával;
S ezernyi apró gyöngédség tetézte
Figyelmüket. (Ó asszony! mindez rád vall!)
Főztek számára húslevest ebédre.
Czikk, melylyel költő foglalkozni átall,
Homérosz óta nincs jobb táp pedig:
Achilles ezzel vendégeskedik.

124.
Kik ők, elmondom, hogy ne tartsd e nőket
Átöltözött herczeg-kisasszonyoknak.
Utálom a legújabb rímelőket,
Kik jó pénzért rejtélyeskedni szoknak.
Azoknak tartsd, a kiknek látod őket,
A mint előtted nyájasan mozognak.
Az szobalány s ez úrhölgy, a leánya
Egy öreg úrnak, ki a tengert járja.

125.
Atyus, mint ifju, nagy halász vala,
És most is az még némü-némiképpen,
De többje van már, nemcsak sós hala;
Jól működik sokféle űzletében,
Bátor nem tisztes egy s más ipara.
Kalózkodás s egy kis dugáru szépen
Hoz a konyhára, - s végűl egy kerek
Milljó piaszter együtt szendereg.

126.
Halász volt hát - ámbár embert halászott
Mint Péter apostol, - s járván a vizet:
Kereskedő hajókra gyakran mászott
S több alkalommal tett rájuk kezet.
Szántván a tengert, nőtt kövér kalász ott,
S mert a török mint a köles fizet:
Ellátta jól a rab-vásárokat,
Nyervén mellette sokszor és sokat.

127.
Görög volt ő, - és egyik szigetén
A Cykladoknak (keskeny, vad sziget)
Építtetett egy házat, hol a vén
Rögzött kalóz kényére élhetett.
Ég tudja, mennyit ölt s rabolt, de tény,
Hogy rossz csont volt ő-kelme módfelett.
Hanem a háza pompás ház vala,
Metszett, aranyzott, festett a fala.

128.
Egyetlen lányát Hajdének nevezték,
Harmincz határban legdúsabb leány,
Azonkivűl oly bájos, oly remek-szép,
Hogy elsilányul minden hozomány
Mosolya mellett; mint apró nevendék
Már nővé serdült; hemzsegett nyomán
Az udvarló nép, - és ő rendre adta
A kosaracskát, várván derekabbra.

129.
És naplementkor elbolyongva járván,
A sziklás parton Don Juánra lelt,
A mint szegény agyonkoplalva, árván,
Lelketlenűl, félholtan ott hevert;
Megdöbbent persze, pőrének találván,
De borzalmát részvét legyőzte, mert
Illőnek vélte elhelyezni a
Szép idegent, ki tán halál fia!

130.
De a papához nem lett vón tanácsos
Szállítani; ez annyi lenne mint
Egérkét vinni a falánk cziczához,
Vagy tetsz-halottnak ágyat vetni kint
A temetőben; - jó arab zsiványhoz,
Ki vendégét tovább ereszti mind,
Ő nem hasonlít; gonddal dédelgetné
Beteg Juánt, aztán kótyára vetné.

131.
Legjobbnak vélték, mindent latra téve
(Szüzek bizalmát a komorna bírja),
Bevinni a sötét barlang ürébe.
S szemét fölnyitván, a részvétnek írja
Megkétszerződött hölgyeink szivébe'.
Irgalmuk oly nagy, hogy a mennyet víjja
És kapuját félig megnyitja már -
(Szent Pál szerint: a vámpénz ebbül áll.)

132.
Raktak tüzet, nem éppen a javából,
A part hosszában szerte heverő
Oda vetődött mindenféle fából;
Itt egy tört deszka, ott egy evező,
Meg egy árboczrúd, régi sudarából
Mankóvá aszva; rossz anyag, de bő;
Istennek hála, annyi itt a rom,
Tüzelhetnének húszszor is, tudom.

133.
Finom prémekből volt megvetve ágya.
Hajdé od'adta nyusztját fekhelyűl,
Hogy édesen nyugodjék teste lágya,
Ha majd fölébred; - és ezen-felyűl
Egy-egy szoknyácskát tettének alája;
És felfogadták, hogy mihelyt derűl
Az uj korány, hoznak tojást, czipót,
Kávét, halat, - és mindenféle jót.

134
Magára hagyták és Juán aludt
Akár a bunda, - vagy mint a halott,
Ki alszik és tán (biztost itt ki tud?
Isten csupán) egykor fölébred. Ott
Szunnyad szegény; kábult fejébe rút
Álom se száll, mely sokszor a valót,
A régi kínt ujultan lopja vissza,
Míg a nyiló szem könnyét sűrün iszsza.

135.
Aludt hát mélyen, álom nélkül alva;
De távozóban a leányka még
Rá visszanéz; ugy tetszik, hangját hallja,
Habozva áll s a barlang küszöbét
Egy perczig őrzi; - mintha most sohajja
Felszállana... kiejtené nevét!...
Eszébe sem jut a bohó leánynak,
Hogy hisz be sincs mutatva még Juánnak.

136.
Mélázva tért meg a szülői lakba,
S a hallgatást Zoé lelkére köt'te.
Hej! tudja ez jól, hogy mit ért alatta,
Egy vagy két évvel több lévén mögötte.
Nagy sor a nőnél, ha tapasztalatra
Használta föl, - s Zoé ezt cseleködte.
Minden jót s hasznost megtanult, a mit
Vén mesterünk, a természet tanit.

137.
A virradat Juankát alva lelte
Barlangja mélyén; semmi sem zavarja:
Sem a meleg nap enyhe fényü kelte
Sem a közelben játszó ér morajja.
Aludhatott agyon-törődött lelke,
De volt is mit pihenni! Ennyi bajba'
Ember még nem volt! Ah! miket megéle!
Még nagyapám könyvében sincs eféle!^[42]

138.
De bezzeg Hajdé hánykolódott ágyán.
Fel-felriadt és jobbra-balra fekve
Hajótörésről volt rém-álma, hágván
Part mentiben sok szép halott gyerekre.
Zoét hivatta kora hajnal táján,
- Ki duzzogott, ásítva, szédelegve, -
S fölverte sorra apja vén cselédit,
Kik esküdöztek: e szeszélyt nem értik!

139.
De Hajdé fölkelt s fölkeltette mindet.
Hivatkozott a fényes napra, mely
Elbűvöli fogékony kebleinket,
Mikor leszáll s még inkább hogyha kel.
S szebbet nem is lát a mohó tekintet:
Nap kél, hegy ködlik, versenyt énekel
Ezer madár s lehull az éj, mint háló-
Kabát, a mit férj hord s egyéb - szolgáló.

140.
Ó szép! Dicső szép a nap kelte! Gyakran
Valék tanúja...! Csakhogy lássam ezt,
A multkor is virradtig fennmaradtam.
De így, babám, korán elvész a test!
Hogy zseb s gyomor maradjon rombolatlan:
Hajnalba' kelj, feküdj ha jő az est,
S ha nyolczvan évvel rád csap a halál,
Irasd kövedre: Négykor fenn valál.

141.
Hajdénk a szűz hajnallal állott szembe',
S az ő orczája frissebb, pirosabb.
Láz festi vérét, mely gyorsan kerengve
Szökő futással szívből arczra csap
S szétterjed ott, - mint bérczekből eredve
Alant tóvá lesz gyors esésü hab,
S Vörös-tengerként reng körűlkörös.
(Ámbár a tenger csöppet sem »vörös«.)^[43]

142.
Könnyű járással, szirtről szirtre hágva
Lejtett a szűz a hűs barlang felé;
Csókolta hőn Phoebus kelő sugára
És Auróra lágyan ölelé,
Aképp nézvén rá, mint édes hugára;
E tévedésbe esnénk mind belé
Igy látva őket; - bár a földi nővér
Sokkal külömb, mert nem híg köd, de hő vér.

143.
Félénken bár, de gyorsan bélebegve
A barlang száján, látja Don Juánt
Szopós gyerekként halkan szenderegve.
Szent meghatottság nyűgzi a leányt,
Hosszan megáll... majd lábhegyen tipegve
Hozzá suhan... aggódó keze ránt
A takarón... gyengéden bébanyolja,
S pihegtét szívja, némán ráhajolva.

144.
Úgy állt fölötte, mint őrangyal a
Haló fölött, kit üdvre vár az ég.
Az ifju szunnyadt; - oly nyugodt vala,
Mint künn a csöndes, napsütötte lég.
De zümmög már a forró víz dala:
Zoé tojást főz; s a mi eleség
Van a kosárban, önti ki a lány,
Hogy jó früstökben ne legyen hiány.

145.
Ő tudja jól, hogy enni kell a leg-
Dicsőbbnek is s hogy egy hajótörött
Veszettül éhes. S mert nem érzeleg:
Ásít s megérzi, mily csipős a köd
Az óczeánon. Gyorsan főzi meg
A reggelit. Theát adott-e, hőt,
Nem t'om, de volt méz, hal, meg marczipán,
Bor, kávé, - s díjok szerelem csupán!

146.
Zoé Juánt már költögette volna,
Kávé, tojás jól megkészítve lévén,
De gyorsan mozdul Hajdé kis kacsója,
Ujját, jelt adva, szép ajkára tévén;
Zoé megérti s menten félre tolja
Romlandó főztjét, most már frisset vévén
Kávé- s tojásból, mert tiltják neki,
Hogy a fiút álmából verje ki.

147.
Ott fekszik; arczán kóros pír remeg,
Mint távol bérczek hófödött fokán
Az alkony pírja; s még ott fekszenek
A kín redői sáppadt homlokán,
Rajt' vézna, keskeny, elfonnyadt erek;
A hollófürtök hófehér nyakán
Még nedvesen, kuszán csapzódnak össze,
Barlang gőzében, sós árban fürösztve.

148.
És ott pihent, míg nézett rá a szűz.
Csitult, mint kisded, édes anyja mellén,
El-lankadott, mint szélcsöndben a fűz,
Alvó, mint tenger, szellő sem lehelvén.
Szép, mint a rózsa, mit fejére tűz
A hajadon; szelíd, mint fészke pelyhén
Csupaszka hattyú; szóval szép pulya,
Bajában kissé bár megsárgula.

149.
Fölébredt, néz és azután megint
Tovább szunnyadna, de a női kép
Álmát elűzi, bár a hosszu kínt
Csak hosszu alvás gyógyítná. A szép,
A női arcz: élet balzsamjakint
Hatott rá mindig, úgy most, mint elébb.
A templomokban, még ott sem imádott
Vén szenteket, míg egy Madonnát látott.

150.
Felkönyökölt, úgy nézett a leányra,
Ki szólni kezdvén félénk-csöndesen:
Elsáppadott, majd bíborszínre vála.
Juán figyelt, - de legkivált a szem
Beszélt neki, ámbár a szűz szavába'
Nyelv-vétség nem volt egy mákszemnyi sem,
És minden szó a legszebb uj görög:
»Egyék s ne szóljon!« ekkép könyörög.

151.
Juán mindebből egy kukkot se' ért,
Görög nem lévén; ámde volt füle
S e csengő hang oly bájjal csicserélt,
Oly kedvesen, mint dalló fülmile.
Nincs egyszerűbb s szebb! Nem tudjuk, miért,
Szemünk, ily hangra, könnyel lesz tele.
E hangból - bája ellenállhatatlan -
Mintegy trónusról száll alá a dallam.

152.
Bámult Juán, mint a ki orgonát
Hall ébredezve és úgy véli még
Hogy járja álmok tündöklő honát,
A míg a bakter, vagy más szörnyüség,
Korán kelő inas kopp-koppja ád
Gyilkos döfést a szép varázsnak. Ég,
Mily rút zsivaj!... Csak nappal alszom kéjjel,
Mert szebb a csillag és az asszony éjjel!

153.
Juánt szintég kiverte álmibúl
Vagy alvásából vagy mondd bárminek,
A rémes étvágy, mely gyomrába' dúl;
S ezenkivűl Zoénak főztje meg-
Csiklandja orrát irgalmatlanúl;
A tűz, a mit Zoé élesztgetett,
Sütvén az ételt, szintén hat rá; - kedve
Rettentőn megnőtt egy marhaszeletre.

154.
De a baromnak vannak szűkiben
E szigetecskék; kecske-, birkabőr
S item hús járja; csak nagy ünnepen
Pirúl a nyárson egy-egy dísz-ökör;
Alig jár marha a kopár gyepen; -
Mindenfelé kő; csak kicsinyke kör
Mutat virágzást és ezek során
E kis sziget legjobb talajju tán.

155.
A marha, mondom, ritka, - s azt hiszem:
Minotaúr regéje, az, a mit
A finnyás erkölcs rossz néven veszen,
Mert a királyné arczulatja itt
Tehén-lárvát hord - csak jelképesen
Értelmezendő, hogy (rút gyanu, csitt!)
Hogy Pasifé marhát tenyésztett nagyba',
Krétának népét harczossá faragva.

156.
Jól tudjuk mind, hogy Albionnak népe
Marhát eszik; - itt volna még a sör,
De mint ital, reflexióm körébe
Nem tartozik, így ezt mellőzni köll -;
És tudjuk, hogy harcz a gyönyörüsége
Mely kissé drága, mint minden gyönyör.
Épp így tett Kréta, - ily kedvelt volt nála
A harcz s a beefsteak... Pasifének hála!

157.
Gyerünk tovább. - Juán könyökre dőlt,
S gusztálgatott néhány tárgyat, milyent
- Mióta a dereglyén megcsömölt -
Még álmában se' látott, annyi szent.
Száján az éghez forró hála költ,
Az ételeknek aztán neki ment,
- Dúlván az éhség elgyötört gyomrába' -
Akár csak egy pap, vagy holló, vagy czápa.

158.
Evett mohón és Hajdé tömte volna,
Mert nagy gyönyörrel szemlélgette, hogy
A holtnak gondolt mily gyorsan pakolja
Magát tele s már minden étke fogy;
De, mint idősb, jól tudja a komorna:
Ha így folytatja, menten összerogy; -
Eféle gyomrot csak parány-adagban
Szabad táplálni, másképen kicsattan.

159.
És ennélfogva értésére adta,
Nem lágy szavakkal, hanem inkább tettel,
Hogy a derék úr, a kinek miatta
Úrnője a kakassal ébredett fel,
Igényt nem tarthat több ízes falatra;
Még egy adag - és nyomban itt reped fel!
Elkapta tőle szigorún a tálat,
Mondván: már többet egy ló sem zabálhat.

160.
Aztán - Juánom pőrén szabadult ám,
Csak egy rongy nadrág boritotta testét -
Munkához láttak és vigan begyujtván
A nyűtt czondrával, uj mundérba tették!
Töröknek, avvagy (mert papucs, meg turbán
S tőr elmaradt) görögnek öltöztették.
Friss, tiszta inget adtak rá legott
S egypár hatalmas, széles bugyogót.

161.
Szép Hajdé mostan gyors szavakra kelt,
De kis Juán nem ért egy árva szót,
Ámbár a szűzre oly mohón figyelt,
Hogy ez sokáig mitsem gyanitott.
Látván, hogy ily hű hallgatóra lelt,
Folyton beszélt, megállni sem tudott,
Míg meg nem győzte egy kis pauza,
Hogy görögűl kukkot sem ért biz a'.

162.
Most integet... mozdúlnak a karok,
Nevet s beszél két ragyogó szemével,
S olvassa (mást még nem is olvasott)
A sáppadt ifju szép vonásit hévvel,
És látja, hogy remek válasz van ott;
Egy pillantás száz hosszu szóval ér fel;
Nézésiben szavak egész világa,
És benne mind, a mi szivének drága.

163.
Leczkét adott Juánnak szeme, ujja,
És egyes szókat ismételgetett.
Juán a nyelvet szorgosan tanulja,
De legtöbb szót két nagy szemből szedett.
(Az astronóm is könyvét gyéren bujja,
Pillantást inkább csillagokra vet.)
Hamar bevágta görög alfabettát,
Mert minden szót Hajdé szeméből vett át.

164.
Az idegen nyelv tanulása édes,
Ha nő tanítja; persze fődolog
Hogy ne legyen a mester kora - kétes.
(Enyémé nem volt!) Bájjal mosolyog
Ha jól felelsz s még szebben, hogyha - vétesz.
Hő kézszorítás, egy-egy szende csók
Jön közbe olykor...! A mi keveset
Tanúltam, a' mind ily módon esett.

165.
Tudn'illik egy kis görögöt, spanyolt
Meg törököt; olaszt a sutba csaptam,
Szép mestereknek mert itt híjja volt;
Az angol nyelvben kissé elmaradtam,
Csak szent igét olvastam hosszu sort;
Barrow-t, Tillotson-t bújom szakadatlan
Meg Blairt is, - mind a próza mestere.
Költőiket gyomrom nem vette be.^[44]

166.
A britt szépekről nincs mit mondanom.
Divatvilág, tőled be távol estem!
Hej! voltam én is ünnepelt majom
S a passió sokszor kinozta testem.
Eltünt... no eltünt, - gyönyöröm, bajom,
S a sok bolond is, a kiket tegeztem.
Barát, ellenség, asszony, férfi: multak
Tünt álmai...! Örökre éjbe hulltak!

167.
Térjünk Juánhoz vissza. Jól haladt
Az uj görögben, - sok szót megtanult,
De egy nagy érzés, mely az ég alatt
A leghatalmasb s mindent lángra gyujt
- Apácza sincs, ki tőle ment marad -
Tüzes villámként a szivébe sujt.
Fülig szerelmes - ó ne mondd, hogy kába,
Te sem volnál jobb! - szép protektorába.

168.
Nap nap után, hajnalban - túlkorán
Juánra nézt, ki örömest aludt -
Megnézni kedves madarát, a lány
Hű figyelemmel a barlangba fut,
És fínom ujja babrálgat haján,
De föl nem költi a fáradt fiút.
Arczára és ajkára úgy lehel
Mint halk zefír, mely rózsán surran el.

169.
Juán mindennap frissebb és üdébb,
Szinét és izmát már-már visszakapja.
És ez helyén van, mert a tiszta, ép
Meleg vér minden szerelem alapja.
Mint lángra lőpor és olaj, akép
Hat tunyaság s egészség kettős napja
A szerelemre. Vénus elhágy menten,
Ha Céres s Bacchus nem szolgál ki, szentem!

170.
Vénus megtölti szívedet (ha szívvel
Karöltve jár, a szerelem be más!)
Céres meg egy tál főtt laskára hí fel
(Hogy jól szeress, tápban hiányt ne láss)
Bacchus borral tart; nagy csodákat mível
Az osztriga, - úgy szintén a tojás;
Habár ezekről nem tudom, ki adja:
Pán, Neptun, vagy Zevsz, az Olympos atyja?

171.
Juán, ébredve, csupa jót talál:
Fürdőt, friss ételt s két pompás szemet,
Melytől fogékony szíve lángban áll;
A szobalány is úgyszólván remek;
De mindez föntebb el volt mondva már,
S az ismétlés rongálná könyvemet.
Csak annyit még: Juán förödvén, vissza-
Siet Hajdéhoz és kávéját iszsza.

172.
Két ifju lény s oly ártatlan a lányka!
A fürdőzésen nem akadt fel ő.
Juánt - úgy hitte - Isten neki szánta.
Álmában látta, onnan jött elő.
Szeretni fogja, hálás lesz iránta,
Ki lelkét, szívét boldogítni jő.
Valódi kéj csak osztott üdvben ég.
A boldogság ikernek születék.

173.
Néz rá szelíden, mélységgel tele,
Megreszket keze érintésitől;
Gyönyör neki, hogy ott lehet vele,
Mikor fölébred és álomra dől.
Igy élni mindig tán sok volna. De
A válástól fél!... Ő találta föl,
S a part jogán övé e drága kincs.
Első, utolsó - több szerelme nincs!

174.
Igy mult el egy hó, - és Juán babája
Nap nap után hozzá lelátogat, -
És úgy vigyáz: nem jött lélek se' rája,
A sziklaűr magában kit fogad.
Tengerre száll végtére a papája,
Hogy szemmel tartson dús fregátokat.
Kergetve űz - nem holmi szép Iót.
Nem! Inkább három kincses, telt hajót.

175.
És most szabad lőn, mert anyátlan lévén
Ahányszor atyja a habokra szállt:
Szabad volt, mint egy férjes asszony, tévén
Mindazt, miben gyönyört, kedvet talált.
Még bátyja sincs, őrködni ifju évén!
Nő, szabadabb, tükörnél még nem állt.
Keresztyén nőről van szó persze, kit
Rút ellenőrzés csak ritkán szorít.

176.
Tovább marad most és többet csacsog.
S Juán hellénűl annyit már tanult
Hogy egy kis sétát proponálhatott.
Mióta árván e szigetre hullt,
Tört, harmatos virágként fekve ott,
Alig járkált még. Egymáshoz simult
A vándorló pár... s nézegették csendben,
Hogy' száll a nap le, épp a holddal szemben.

177.
Vad, hullámvert táj; - szikla égre törve
Mereszti ormát; - széles, hosszu part
Sivár homokból; - buczkák, szirtek örve
Köröskörűl; - vendégszeretve kart
A vándoroknak egy-egy kis öbölke
Kinál csupán; dühöngő habmorajt
Hallhatsz itt folyvást; csak ha hév a nyár,
Akkor terűl el, mint halk tó, az ár.

178.
A part szegélyén locsogott a hab,
Tajtéka, mint a pezsgő gyöngyözése,
Mikor a kristály-serlegből kicsap.
Lélek harmatja! Szívek olvadt méze!
Az ó bornál mi sincs hatalmasabb!
Papolj uram, nem hallgatok rád mégse'.
Ma járja bor, lány, minden a mi jó,
Csak holnap szóda s prédikáczió!

179.
Kell, hogy leszopja bölcs ember magát;
Az ittasság az élet koronája;
Bor, szerelem, dicsőség, pénz -: ez ád
Reményt a szívnek, hogy baját kiállja;
Vedd el a szőllő illatos savát,
S ah! mily kopár lesz földi léted fája;
Csak rajta, rúgj be, - és reggel ha főd
Erősen fájna, tégy következőt:

180.
Inasnak csengess, hozzon gyors-inalva
Szódás vizet meg egy pint bort; - keverjed
S kapsz oly italt, mit Xerxes is nyakalna;
Mert nem üdítőbb jégbe hűtött serbeth,
Legelső korty víz forró sivatagba',
Burgund hő nedve fárasztó szerelmek,
Hosszú gyaloglás, harcz után heverve,
Mint savanyú bor, szódával keverve!

181.
A part - a partról kezdtem szólni, nemde?
Az, az, tudom már! - nos tehát, a part
Nyugodt volt, mint az ég. - Homokján szende
Habocska játszott, alig verve zajt;
Ugrált a delfin, a vizet frecscsentve;
Csönd volt, a mit csak a sirály zavart,
Fel-fel sikoltván; apró kört forogva
Ütődött szirthez a hullámok fodra.

182.
Bolyongtak hosszan... Hajdé édes apja
Mint már meséltem, a hajókat űzi;
Nincs anyja, bátyja, - senkinek se rabja,
Tanácsadója csak Zoé, e szűz, ki
Tesz-vesz serényen, holmit rendbe rakja,
Hoz langy vizet, hajat csomóba fűzi,
Mindent, a mit kell, úrnőjére ád,
S kér néha egy-egy elviselt ruhát.

183.
És szétterűlt az alkony hűvös árnya.
Leszállt a nap, kéklő halom megett,
Mely ráhajolt a csendes láthatárra,
S ölelni látszék földet és eget.
Pihent a tenger mozdulatlan árja,
Némán borongtak a szirtes hegyek.
Egy csillag állt csak a rózsás egen,
S úgy tündökölt ott, mint egy égi szem.

184.
Bolyongtak hosszan, kéz kézben nyugodva,
Szines csigák, fénylő kavicsra hágva,
Lépegve lágyan a szilárd homokra.
Itt-ott rejtekjét mély barlang kinálta,
S e cseppköves, vad, téres csarnokokba
- Vihartól törve, orkántól kivájva -
Pihenni tértek, egymást átölelve
S az alkony édes bájával betelve.

185.
Fölnéztek a pirosló égre, hol
Mint rózsatenger, áradt szét a fény.
Nézték a hűs árt, halk hulláimból
Hogy' száll a hold föl, égi mesgyején
Tovább lebegve. Hab mélán dudol,
Szellő suttogva vándor-útra mén.
Egymásra néztek és szemük kigyúlt,
S két szomjas ajk egyszerre csókba fúlt.

186.
Mély, hosszu csók... az ifjuság, a báj,
A szerelem hő csókja; benne forr
Mindhárom, mint góczpontban a sugár;
Nem szűl ily csókot csak az ifju kor,
Ha minden ér szabad kényünkre áll,
A tomboló vér mint tűzláva foly
S minden csók egy szív-rengés...! Hosszusága
Adhat mértéket, hogy a csók mi drága.

187.
A hosszuságban tartósságot értek.
Ég tudja, meddig tartott az övék,
De azt tudom, hogy ők semmitse' mértek
És szájukat mérték nekűl tevék
Egymásra folyton... Semmitsem beszéltek,
De szem szemet szív, ajk az ajk hevét.
Mint rajzó méhek csüngtek össze, - és
Bimbó-szivükből forrt számukra méz.

188.
Magukra voltak, de nem oly magányban,
Mint zárt szobán félénk szerelmesek.
Mélázó égbolt, rengő óczeánban
Fürdő csillagfény... tűnő szürkület,
Szótlan homok... barlang, rejtelmes árnyban
Némán borongó -: ez volt a keret.
Egymást karolták, mintha más nem élne
Csak ők és létük véget sosem érne.

189.
Kiváncsi szem- s fülektől mitse' féltek,
Az éjszakát sem rettegték riadtan;
Bár tördelt szókat csak halkan cseréltek,
Bűbájos nyelv volt minden gondolatban;
Mindazt, a mit fellángolt szenvedélyek
Tanítanak, elmondták egy sohajban;
Az ékesszólás csak benned terem:
Lányszív-alkotta első szerelem!

190.
Hajdé nem eskvék, esküt sem kivánt
S nem kétkedett; sosem hallotta ő,
Hogy eskü, gyűrü jegyzi el a lányt
S ily zálog nélkül elbukott a nő;
Oly ártatlan volt, hogy semmitse' bánt;
Röpűlt hivéhez, mint a szerető
Madár társához; s hűtlen, csalfa végről
Semmitse' tudván, nem beszélt hüségről.

191.
Hőn szeretett s kapott igaz szerelmet,
Imádott és imádta Don Juán.
Jó, hogy öröknek alkották a lelket,
Mert lelkük is elégett volna tán.
Érzékeik időnként leszereltek,
S jött uj roham a pihenő után.
Juán szivén a Hajdé szíve jól
S mindegyre érzi: Itt ver, vagy sehol!

192.
Oly ifju, szép és elhagyott e pár
S olyan szerelmes! Ah nem fogja fel
Az ész ilyenkor, hogy mily rosszba' jár,
Hogy a futó percz oly tettet müvel,
A mit Öröklét sem hoz helyre már.
Sőt ott alant örökké sűlni kell
Nehány szép perczért! Mert pokolra szállsz,
Ha másnak bút vagy örömöt csinálsz!

193.
Ó jaj nekik! Oly elhagyatva voltak
S oly kedvesek...! Mert a mióta Ádám
S szép kedvese Édenből elpakoltak,
Nem kárhozott el durva földünk hátán
Szebb, bájosabb pár. Hajdé ájtatosnak
Lévén nevelve, tudta, mi a sátán
S a purgatórjum, - mért hogy elfeledte,
Éppen a válság kellő közepette!

194.
Egymásra néznek és szemük mesés
Fényt tündököl a rezgő holdsugárban;
Juán nyakát Hajdé hó-karja és
Juáné Hajdét fűzi át, hajában
Elrejtve félig; édes gyügyögés
Dadog az ajkak boldog sóhajában...
Antik csoport, remek szobrászi mív:
Félmeztelen, szép, görög és naív.

195.
S mikor a mámor tűnő erejét
Juán legyőzi és álomra dől:
Hajdé nem alszik. Ifjának fejét
Gyöngéd-szilárdan keble tartja föl.
A mély eget, a Boldogság helyét
Elnézi hosszan, - majd azt, a mitől
Feszűl a szíve s a mi üdvöt ád:
Alvó Juán sáppadt ábrázatát.

196.
Örűl a gyermek, hogyha fénybe néz,
Szopós, szíván a tápláló anyát,
Kevély arab, vendégét óvni kész,
Buzgó hivő, szentséget hogyha lát,
Zsákmány fölött a harczos tengerész,
Zsobrák, csörgetvén gyüjtött aranyát; -
De minden jónál százszor kedvesebb:
Virrasztanod szendergő kedvesed.

197.
Ott fekszik, alva, - nincs egy hangja sem,
Egész valója most csak benned él;
Olyan szelíd, oly néma s védtelen,
Mitsem tud arról, hogy látása kéj;
A mit tett, gondolt, el van zárva benn',
Takarja mind örök rejtélyü mély';
Ott fekszik, - vele szépsége, hibája,
Merő halott, de rajt' az élet bája.

198.
Igy őrzi Hajdé szunnyadó hivét, -
S a szerelem, éj, tenger e magánya
Ah! egyesülten vívja meg szivét.
Hullám-szűlt ifja ott van véle, nála,
Szirtjét a vad part védve tárja szét,
Szerelmük fészke biztos üdv tanyája.
Sok csillag néz rá és egyik se látott
Kigyúlt arczánál tisztább boldogságot.

199.
Asszony szerelme! Tudjuk mind, mily édes,
De jól vigyázz: méreggel van keverve!
Kis koczka csak... ennek körébe bé tesz
Mindent, de mindent s csak a mult keserve
Marad számára, ez ha semmivé lesz!
Boszúja tigris, bősz ugrásra kelve,
Gyors, biztos, ádáz -: szívedet találja!
Maró kín hajtja, hogy marjon halálra.

200.
S méltán! Mert férfi férfival gyakorta
Igaztalan; - de nővel mindig az;
Tűrő szivében a szegény nő hordja
Tört álma kínját, melyre nincs vigasz,
A míg keblére tűzi egy mogorva
Lovag vagy egy tömött erszényü gaz.
Otromba férj, udvarló hűtlensége,
Öltözködik, gyón, szoptat - s azzal vége!

201.
Az udvarlót csíp, ez meg templomoz,
Az főz, seperget, ez kívül mulat,
Az megszökik, de minden régi rosz
Utána megy s jó híren is tul ad;
Mert természetlen helyzetük gonosz
Terhét könnyítni nem jő fordulat;
Közös sors üldöz gazdagot, szegényt; -
Sok démont játszik s arról ír regényt.^[45]

202.
Természetnek volt Hajdé gyermeke,
Minderről nem tud; oly földön fakadt, hol
Háromszoros fényt szór a nap heve
S a csók is épp oly lángoló lesz attól;
Azt érzi csak, hogy élte, mindene
Az, kit szeret... és nem tud semmit abból
Mit más mond vagy tesz; - semmitől se fél,
Egész világa egy szív, - abban él!

203.
S ó ez a lázas, e verő szív mennyi
Gondunkba' van! De minden dobbanása
Oly édes... nem tudsz ellenére tenni!
A bölcs ész sem, mely folyvást magyarázza
Okos tanát s mind' el akarja venni
Kedvünket, - sőt a »kisbiró« tanácsa
Sem használ, bár mind fínom és remek; -
Hogy Castlereagh még nem vámolta meg!^[46]

204.
Sorsuk betelt, - frigyük megkötve már
A csöndes parton; nászi fáklya volt
Az égen rezgő szép csillag-sugár,
Tanú a tenger, ágy a szikla-bolt,
Pap a magány... s a kedves ifju pár
Eskű nekűl örökre egybe forrt!
Oly boldogok... egymásban angyalt látnak,
S éden-szine van az egész világnak.

205.
Ó szerelem! Nagy Caesar széptevőd,
Urad Titus, Antónius rabod,
Horácz, Catull, csupán tanonczid ők,
Ovíd tanárod s Sapphó nő-papod;
(Ugorhattok sírjába, szeretők!
Áll még a szirt, megvannak a habok.)
Ó szerelem, te rossznak istennője!
S ördögnek téged mégse' mond a dőre!

206.
Szent házasságot kétessé teszed,
S nem tiszteled nagyságok homlokát:
Caesar, Pompéjus, híres Mahomed,
Kliónak mind hatalmas dolgot ád;
Pályájukon külömböző a tett,
Hasonlót földünk többé sose' lát,
De három pontban egy végzetre leltek:
Mind hős, mind győző s mind - szarvat viseltek.

207.
Csinálsz bölcselmet; - ott van Epikúr
S Aristippus; elméletük a test
Dicsőitése s irgalmatlanúl
Könnyű átvinni a praxisba ezt.
Csak óvna is meg Sátán karmitúl,
E jeligét választnók egyenest:
»Egyél, igyál, szeress, a többi sár!«
Mondotta hajdan bölcs Sardanapál.

208.
De Júlia! Hát végkép elfeledte?
És ily hamar feledte Don Juán?
Nem mondhatok mást, csakhogy ez felette
Csiklandós kérdés; ily dolgokban ám
A hold hibás, mert újabb ingerekre
Minden bizonnyal ő csábít csupán;
Ha hold uram nem volna, egy fikarczot
Se hatnának ránk újabb női arczok.

209.
A csélcsapságot gyomromból utálom,
Borzadva nézem azt a férfiút,
Kinek hüsége függ egy czérnaszálon,
Ki hogyha nőt lát, már utána fut;
Az én szerelmem nem híg gőz, nem álom,
S mégis mult éjjel egy lány arcza - rút
Beismerés! - az álczás vigalomban
Szilárd hűségem feldöntötte nyomban.

210.
De mellém jött a filozófia:
»Gondolj a szent lánczokra!« súgva intett.
»Teszem!« kiálték. »Annak nincs hija;
De mily fogak...! Teremtőm! Mily tekintet!
Csak azt szeretném tudni, hogy ki a',
Asszony, leány? Nincs ebbe' semmi bűn-tett!«
»Maradj!« rivalt a hellen bölcseség,
Hordván Velencze maskarás mezét.

211.
»Maradj«! És én maradtam. - Vissza hát!
Az ingatagság nem más: hódolat
A szebb előtt, kit szépség, ifjuság
Dúsabban ékit; s ha kebledre hat
A szép szobor, egy kő varázsa át-
Reng szíveden s imádatig ragad:
Tetszés, mely benned élő testre támad,
Magasb neme az »Eszmény« kultuszának.

212.
Csodás érzéke a bájosnak ez,
Mely bennünk mindent tágit és emel;
Plátói érzés, - bűvös, nagy, nemes,
Égből suhan le s aether szűri el.
E nélkűl élni nem vón érdemes.
Szóval, szemünk tulajdonsága, mely
Néhány gyengébb érzékkel párosúlva
Észlelgeti, hogy testünk izzó gyúrma.

213.
De kellemetlen, kínos vágy ez itt!
Mert hogyha mindig ugyanazt a Sáron
Rózsáját látnók hölgyünkben, a kit
Kezdetben láttunk: nem vón annyi károm
Szívben, tallérban! (Mert ha valakit
Hévvel szeretsz, bírnod kell mindenáron!)
Ha mindétig csak egy nő tetszenék,
Májunk, szivünk mily tiszta vón, nagy ég!

214.
Szivünk a mennynek egy parányka része
S azzal rokon: - van napja, éjjele,
Borítja felhő, csattan szörnyü vésze
Sötét haraggal, romlással tele;
De mérge tűnik, halkul dörrenése,
Majd záporát szelíden önti le...
Igy harmatozza halkan, csöndesen
Könyekké vált szivünk-vérét a szem.

215.
A máj kórháza gyűlemlő epének,
De működését ritkán végzi jól;
Helyet ha ád az első szenvedélynek,
A többi mind utána bandukol
S csomóba függ ott, mint kövér szemétnek
Kigyó-tojása -: düh, féltés, komor
Gyülölség, bosszú, mind onnan gyürűz' föl
Mint földingások a központi tűzből.

216.
Most bonczolást a költő abba' hagy,
Kétszáz meg egypár stanza immár készen, -
A kétszer hatra tervezett, avagy
Huszonnégy ének szintén ennyi lészen;
Idáig jutván, egyelőre nagy
S mély meghajlással tollamat letészem;
Hajdét s Juankát elhagyom; - kegyedbe
Az elhagyott párt, jó közönség, vedd be!

HARMADIK ÉNEK.

1.
Üdv Múzsa! et cetera. - Ott hagytam el,
Hogy Don Juán szunnyadt édesdeden.
Ringatta egy szép és boldog kebel
S őrizte hűn két könytől tiszta szem.
E szív úgy eltölt forró üdvivel...
A méregről nem volt fogalma sem
A mit beszívott; - ah! nem sejti még,
Hogy meg van rontva s átok lesz a vég.

2.
Ó szerelem! Miért hogy e világon
Szerettetnünk oly végzetszerü baj?
Szép lugasod mért nyugszik cziprus-ágon
S legjobb tolmácsod mért hogy egy sohaj?
Ha édes illat reszket a virágon,
Melledre tűzöd, míg sorvad s kihal;
Épp így a lény, kit szeretünk s ki híven
Hozzánk simúl, elvész a férfi-szíven.

3.
Elsőbb lovagját szereti a nő,
Aztán magát a lángoló szerelmet.
Szokása lesz... nem nélkülözhető,
Mint keztyüje, a mit cserél, el-el vet'.
Próbáld, ha tetszik, - jó a próbakő! -
Gyönyört előbb csupán egy úrba' lelhet,
Utóbb előnyt a többes számnak ád,
S ha női is ez, nem sírja el magát.

4.
Ki a hibás? A nő- vagy férfi-nem?
Én nem tudom, de tény, hogy úri dáma
(Ha csak nem gyónik s áldoz szüntelen)
Idők multával kissé megkivánja
Az udvarlást, ámbátor kebliben
Tisztán lobog első szerelme lángja!
Sok nő, aszongyák, nem kezd senkivel.
Jó! De ha kezd, nem egygyel végzi el.

5.
Hej! szomorú!... Én fájlalom halálig,
Mert bűnjelünk, felnyúló, mint a hegy,
Hogy házasság és szerelem közt váltig
Foly a czivódás, bár mamájuk egy.
A szerelem szent házasságra válik,
Épp mint a bor, eczetbe át ha megy.
Az istenek nektárja, fűszere
Csaviczka lesz, savós lével tele.

6.
Farkas-szemet néz a jelen s jövő,
Szimpáthia nincs köztük... ó be kár!
Csaljuk magunkat, míg végtére jő
A zord való... de ah! megkésve jár.
Nincs hátra más: bomolj meg, bamba fő!
A régi tárgy nevét elvedli már,
S a szenvedély, mely udvarlót kitüntet,
Férjben csúfság lesz mit nevetség büntet.

7.
Pirúl, ha látják, hogy nagyon szeret,
Na, néha meg tüzéből is kifogy
(De persze ritkán) s jégcsappá mered.
Egyet bámulni untalan ki fog?
Bár arra tesznek esküt a felek,
Hogy »mind a sírig« lángjuk égni fog...
Bús gondolat! A hitvest sírba tennünk
S komorna népnek gyászruhákat vennünk!

8.
A szerelem valódi szenvedélye
S a háziasság, mégsem egy valóban;
Regényt szinig töm udvarlók vetélye,
De házasok kevésbbé vannak szóban;
Nem érdekes törvényes ágyak kéje
S nem bűn, ha egy férj néha lángra lobban;
Ha Lórival Petrarka összekel
S ír több szonettet, rútul veszszek el!

9.
Tragédiának vége a halál,
Házasság végzi a komédiát,
És túl ezen költő uram se száll,
Burkolt jövendőt jámbor hit vesz át.
Attól remeg, hogy rajza nem talál
S majd rajta áll e kettős túlvilág
Kegyetlen bosszút...! Hívják a papot,
Nem írva hölgy s halálról több lapot.

10.
Nem ismerek csak két kobozverőt,
Ki ég s pokolról s házasságrul írt:
Dantét, meg Miltont; - és szegények, ők
A házasságban nem találtak írt;
Nem t'om, hevesség, túlzás, némi gőg
Okozta, hogy üdv-lelni egy se' bírt -:
De hogy Beatrix s szende Éva nem
Hű hitves-arczkép: ez kétségtelen.^[47]

11.
Mondják sokan: remek Beatricse
Az istenészet szent jelképe csak;
Én azt hiszem, - bár ennek nincs becse -
Hogy álmodják ezt a tudós urak;
S a míg tisztán nem bizonyítja be
Egyik vagy másik, - rögz' hitem marad,
Hogy Dante abstrakt, zord fantáziája
A betüszámtant perszonifikálja.

12.
Juánt és Hajdét pap nem adta össze,
Övék a bűn, - én tisztán állok ám!
Szűz olvasó, nyakamba hát ne kösse
E nagy hibát, ha görcsöt kapna tán;
Inkább e könyvet dobja messze, messze,
Ha minden áron szent frigyet kiván.
Ne várja végét, - rémletesbe csap
A szerelem, ha nincs mellette pap.

13.
De ők nem érzik; üdvöt ad nekik
Az ártatlan vágy nyilt gyakorlata;
Mind jobban bódul a leányka, mig
Végkép felejti, hogy a kis tata
Parancsol itten; - mert hozzá szokik
Szivünk a jóhoz s oly keserves a
Böjt, míg van étvágy...! Keblén tartja már
Juánt, míg apja kincset »szedni« jár.

14.
E pénz-szerzést ne tartsd irtóztatónak.
Cserélj nevet, - gondold, hogy ő keme
Pénzügyminiszter: s már csupán - adóztat!
De vén barátunk tisztesb jelleme
Nem enged ily magas ambíczióknak.
Szerényebb czélt néz fürkésző szeme.
Pályája szűk, bár bő hasznot terem:
Mint víz ügyésze jár a tengeren.

15.
Hab, szél, meg egy pár jobb fogás reménye
Sokáig tartja távol a jelest, -
De nem volt teljes fáradsága bére,
Mert egy hajó elsűlyedt egyenest;
A többit, hála istennek, beérte;
Rablánczon állnak, sorjában, vegyest
Az utasok; szám ékít minden gallért;
Egy-egy megér, testvérek közt, száz tallért.

16.
Egy részét küldi Matapan fokárúl
Űzletbaráti: a hős Majnotáknak,
Más részt Tunisnak drága pénzen árul. -
Egyet kivéve, kit a vízbe vágnak
(Mert vén nagyon), mind a piaczra járul;
Dúsabb urakkal egyelőre várnak
Váltság fejében; a silányabb része
Megy Tripolisba, felsőbb rendelésre.

17.
A portékát épp így sorozza be,
Elosztva gonddal ár s piacz szerint.
Kivétel némely drága pipere,
Úr-asszonyok több kedvelt czikke, mint
Csipkék, fogvájók, selymek szövete,
Gitár, castagnette - alicanti mind -:
Ily tárgyakat ajándékul lop a
Legszebb leánynak a legjobb apa.

18.
Négylábuakból egy majmot, makit,
Két papagályt és egypár angora
Macskát szemelt ki; és hajóra vitt
Egy borz-kutyát is; - elpatkolt ura
(Lord X) Ithaka partjain; de itt
Részvét mosolygott a kis daxlira.
Hogy náthát s csúzt ne kapjanak: menőbe'
Bedugja mindet egy nagy tekenőbe.

19.
Igy minden dolgát bölcsen rendbe hozva,
S kalózait czirkára küldve ki,
Rongált hajóját hogy megtatarozza:
Utját a drága otthonnak veszi,
Vendéglátásnak hol nincs vége-hossza.
De mert a part itt élesen nyesi
A tengert s számos szikla áll ki zordúl:
Ő a sziget túloldalára fordúl.

20.
Gyorsan kiköt s azonnal partra lép;
Őrház, quarantaine itt utját nem állja,
Nem kéri számon sok kiváncsi kép:
Hol volt, miben járt, meddig nyúlt a pálya?
Parancsot ád s a sürgő szolganép
Hajóját sebten partra ránczigálja;
Szedik ki buzgón a sok holmit: ágyút,
Hordót, pénz-zacskót s mindenféle árút.

21.
Egy dombra ér, a honnan látja már
A kedves otthon tündöklő falát,
És ott megáll. - Ha ember messze jár
S megtér, szivén mily érzés nyílal át!
Szeretti közt nem dúlt-e kór, halál?
Csügged... remél... mindent ujúlva lát,
Az éveket érzelme átugorja,
S jelenné lesz a régmult búcsu-óra.

22.
Ha visszatérnek, megfutván a pályát,
Férjek s papák, bejárva ungot-berket,
Borús sejtelmek szívüket megszállják,
Kivált ha nők ékítik honn a telket...!
(Én bízom bennük, - ámde ők utálják
A hízelgést... így hát én sem hizelgek.)
Asszony, ha férje távol jár, merész lesz,
S kulcsárunkkal kisasszony szökni kész lesz.

23.
Ulysses sorsa nem sok férjnek áll,
Ily üdv kevés van; mert nem minden asszony
Borzad a csóktól, mit más ajk kinál
S űl félre búsan, hogy férjet sirasson;
Hitves, vagyon egy-egy pajtásra száll,
S ha visszatér, emlékkő s több kisasszony
Üdvözli, - persze más a hölgyek apja; -
Kutyája is jól nadrágon harapja.

24.
Nőtlen ha volt, arája okvetetlen
Egy vén zsobráknak felesége lett;
De annál jobb, mert hajba kapnak ketten
Előbb-utóbb és akkor kezdheted
Az udvarlást előlről -: e szerepben
Cavalier servente a neved;
Addig faragj bús ódákat. Miről?
No hát a Némber lengeségiről!

25.
És ó urak, kik ily szűz köteléket
Bogoztatok már - értem a jeles,
Tisztes viszonyt férjes nők és legények
Csoportja közt (nincs más tartós csak ez,
Ebben találhatsz még igaz hüséget,
Valódi hymen, bár nem rendszeres):
Soká ne tessék elmaradni, kérem!
Négy szarvat kaptok egy nap', még megérem!

26.
Lambró, a vízi ügynök, tengeren
Ki jártasabb mint itt a szárazon,
Örűl kéménye füstjének, de nem
Elemzi, hogy mért? Nem mereng azon,
- A lélektanról nincs fogalma sem -
Hogy mért nem űl rá bánat, borzalom...
Lányát szerette, kedves volt szivének,
S épp úgy nem tudta, mint Plátó, a »mért«-et.

27.
Forró napfényben csillogott a ház,
Kertjének fái dús árnyat vetettek,
Felhangzott hozzá távol csaholás,
Zsongó morajja omló csörgetegnek;
Az erdő szélén lassan bakaláz
Egy-egy alak; - virágok, fák rezegnek
Futó szellőben; - s tarkán keveredve
Lát ember-rajt, ragyogva mint a lepke.

28.
A mint a rajhoz közelebb mene,
Csodálkozván, miért e henye gyűlés,
Egyszer csak hall - nem mennyei zene
Volt az, hanem pogány, vad hegedűlés;
Csak áll s nem bírja elképzelni e
Rivaj okát... miért e víg vegyűlés?
Síp is visong, hallik dörejje dobnak,
S nők, férfiak botrányosan vihognak

29.
Sietve, kettős lépéssel halad,
S a lármás térhez hozzá férkezik.
Széthárít lopvást ingó ágakat,
Benéz és látja: ünnep van biz itt...
Cseléde tánczol, majd belé szakad,
Forog, mint dervis, - majd büszkén feszit;
Sok nép kiáll, formálván hosszu lánczot,
Ropják veszettűl a pyrrhusi tánczot.

30.
Arrább, csomóban, lányok lejtenek,
(Elől, a legszebb, keszkenőjét rázza)
Sorjában, mint felfűzött gyöngyszemek,
Hullámzanak; - mind jelesűl bokázza:
Hattyú-nyakon koromfürt ling-lebeg,
A legcsufabb tíz költőt hozna lázba;
Dalolt az első és a többi lány
Karban topogva lejt a dal nyomán.

31.
Amott keresztbe font lábakkal űlt
Ételt pofázva egy szükebb csoport;
Piláf előttük s több rendbéli sűlt;
Isznak chiószi meg számószi bort;
Eléjük serbeth korsó-szám kerűlt,
S méz nedvü szőllő, mit roskadva hord
A dús gerezd; narancs, granát, fige
Mintegy rázatlan hullt ölükbe le.

32.
Kis gyermekek virággal ékitik
Fehér kos szarvát s körülötte járnak;
Komoly fejét meghajtja a kicsik
Előtt szelíden fejdelme a nyájnak;
A csepp kacsók forgatják és viszik
Mint gyenge bárányt; rossz kedve se támad,
Csak féltréfásan homlokát leszegzi,
De nyomban hátrál s egyiket se' pedzi.

33.
Szép jelmezük, az arczok antik bája,
A nagy szemek, a szende angyal-orczák,
A lengő fürtök, mozgásuk varázsa,
Tekintetük, mely maga a menyország -
Művész sem alkot remekebbet! Látva
E szent csoportot s elgondolva sorsát,
A filozóf szemlélő szíve sajdúl:
Nem lesznek védve ők sem földi bajtúl!

34.
Amarrább ágált egy bohóka törpe,
Öreg pipások hallgató körében;
Kincsről mesélt, - elátkozott gödörbe'
Nyugvó aranyról, mely kisétál szépen,
Varázsigével zárát összetörve;
Boszorkányokról, kik ragasztják lépen
A jámbor embert s férjeikből gyakran
Barmot csinálnak (nem is oly hallatlan!).

35.
Volt mindenféle rangos élvezet,
Miben szív s elme gyönyörét leli,
Bor, táncz, zene s több más szemenszedett
Mulatság, - mind szép és illemteli;
De Lambró zordon pillantást vetett
Minderre; - mérgét szótlanúl nyeli;
Rettegve sejti: e pazar, zseb-rontó
Czéczók után dagadt lesz minden kontó!

36.
Ah! mi az ember? Mennyi vésznek, bajnak
Van még a boldog is kitéve! Szédűl
Szegény fejem...! Vas korban egy arany nap;
Sardanapál sem kap többet a léttűl!
Szirén a kéj...! Mohó ölükbe csalnak,
Mulatnak véled és megnyúznak végűl...!
Olyan volt itt Lambró fogadtatása,
Mint hogyha víz hull eleven parázsra.

37.
Szóban fukar, - nem ejtett soha még
Fölösleges szót; hogy meglepje lányát
(Meglepni mást karddal szok' a derék)
Futárt nem küldött, - s most sem bántja nyáját;
Nem ugrik egy sem, mint tán illenék,
Mert ismeretlen lépi meg tanyáját;
Áll s néz soká, de persze nem mulat.
Töpreng: mi lappang e vígság alatt?

38.
Nem tudta, hogy (mily undok hazudás!)
Holt hírét költék (ilyen emberek
Sosem halnak ki!); - elborult a ház,
Siratta híven asszony és gyerek;
De pár hét multán szünni kezd a gyász,
Szép Hajdé könnye többé nem pereg;
Fájdalma színét rózsás arcza veszti
S a háztartást saját számlára kezdi.

39.
Ezért mulatnak tánczolva, dalolva,
Ezért van ünnep völgyön és hegyen.
Duhajkodik, iszik, henyél a szolga,
S fohászkodik, hogy mindig így legyen!
Korább' bizon kutyául ment a dolga,
Hajdé alatt bezzeg máskép megyen...
Ő nem törődik semmiféle renddel,
Mert minden órát kedvesének szentel.

40.
Azt hinnéd, hogy veszett haragra gyúl
Ezek láttára - s felfortyanni volt ok
Valóban -; hogy szeges korbácsho' nyúl
S szétver közöttük; hogy bezárat boldog-
Boldogtalant... kinoztat, üt vadúl,
Mig megpuhúlnak e pimasz rikoltók;
Hogy ránczba szedvén sok bitang legényét,
Kitölti rajtuk fejedelmi kényét.

41.
Ments Isten! Oly finom volt, hogy soha
Müveltebb úr még torkot nem nyesett!
Tetőtül talpig gentleman; - noha
Haragvó, rajta észre nem veszed;
Nincs udvaroncz, sőt nincs asszony se', ha
Még oly csalárd is, a ki ügyesebb
A tettetésben; hogyha nem lett volna
Zsivány, a high life csak felőle szólna.

42.
Lassan haladt az első asztalig,
S karon csipett egy hangos czimborát,
Mosolygott hozzá... jaj! de hogy! Alig
Jelenthetett jót... Megkérdezte: hát
E díszes kör mi oknál fogva víg?
A részeg ficzkó, mert tisztán se' lát,
S mert gyöngy a kedve, rá se néz, hanem
Tölt egy pohár finom bort íziben.

43.
S a füle botját sem mozdítva meg,
Bachans pofával, hetykén válaszol,
Kezébe nyomván a tölt serleget:
»Ha torkod száraz, kend meg véle jól!«
Szomszédja hergi: »Meghótt az öreg
S leánya most az úr itt!« - »Ne te! hol?«
Rikkan belé a harmadik - »biz' itt nem!
Az úrfi tán, mer' ő parancsol itten!«

44.
Uj szolga volt mind, - hogy kivel beszélget,
Nem tudja egy se'; megnyúlt Lambró arcza,
És pillantása hirtelen setét lett,
De jól vigyáz, hogy sebzett lelke harcza
Ne törne ki; ölt ujra nyájas képet,
- Már el van fedve gondosan kudarcza -
S nyugodtan kérdi, hogy ki és mifajta
A házi úr, ki ily csufot tett rajta.

45.
»Ki és miféle?« - szólt a ficzkó - »abban
Ne hozzám fordulj... én nem ismerem,
Ördög vigye...! Csak azt t'om, hogy e kappan
Hatalmas s ennél jobb bor nem terem
Sehol; - de hogyha több kell, pontosabban
Megmondja majd - ajánlani merem -
Szomszédom itt; e' majd nyomra vezet,
Mer' karatyolni ennek élvezet!«

46.
Mondtam, hogy Lambró féket tőn magára,
S valóban nincsen fínom franczia
- Pedig Frankhon az etiquette hazája -
Kiben több vón az eleganczia;
Bántották sarját, gúny véresre rágta
Szivét, hallotta meghurczolni a
Legszentebbet s eltűrte, hogy rugdalják
E hunczfutok, míg sűlt birkáit falják.

47.
Kinél minden szó százakat sodor
Tusába, vészbe, - int s rohanva száll
Kényét fogadni, bármilyen botor,
Egy falka népség, várja bár halál -:
Ily embereknél a szelíd modor
Előttem rejtély. Egy azonban áll:
Ki önmagát bölcsen fékezni tudja,
Annak való csupán a kormány rudja.

48.
Elvétve ő is fellobbant s kitört,
De hogyha mérge ölni, zúzni kész:
Csöndes, nyugodt, fagyasztó arczot ölt,
Mint a boa, gyürűzve heverész;
Nem ütlegelt, ha egyszer szóra költ,
Ha mérge hangos, elmult már a vész.
De hallgatása rettentő volt; ökle
Nem sujt csak egyszer, ám elég örökre!

49.
Többet nem kérdez és lopózva megy
Házába immár, titkos ajtaján;
Nem várta senki és nincs köztük egy,
Ki ráismerne, se fiú, se lány; -
Hogy volt-e még komor szivébe' kegy
Hajdé iránt? én nem tudom; talán!
De tény, hogy ő, ki feltámadt, a gyász
E módján bámult, lévén új s csodás.

50.
Ha a halott nép feltámadna mind
(Mitől Isten ments!) vagy csak a fele,
Avagy csupán egy kisebb része, mint
Például egy férj vagy e férj neje:
Okoztak bár egymásnak szörnyü kínt,
Most jobban fájna mindegyik' feje,
S a köny, mely ráfolyt a kedves halottra,
Ömölne szintén a feltámadottra!

51.
Házába lép... nem régi fészke már!
E gondolatnál nincs keservesebb!
Sivárabb, mint fagyával a halál.
Nincs próba gyötrőbb, - fájóbb lelki seb!
A kedves tűzhely mint sír dombja áll,
Parázsa elhűlt, - mindent hamu lep,
Reményünk üszkin vastag, néma por, -
E kínt nem érzi a garszóni kor!

52.
Házába lép... többé nem otthona!
Mert szívek nélkül nincs otthon; - belép
S szelíd üdvözlet nem köszönti a
Holt küszöbön...! Itt élt!... A béke szép,
De ritka napját a harczok fia
Itt élte át...! Gondját itt űzte szét
A bájos lány, ártatlanúl csacsogva,
Az egyetlen, kihez nem bűn csatolta.

53.
Sajátszerű volt a természete.
Külső szelíd... a szív vad és heves;
Mértéket tartó; vágya, étele,
Mulatkozása mérsékelt, keves;
Érezni: asszony; tűrni: szirt; tele
Öldöklő daczczal s némelykor kegyes.
Igázott honját lázadón szerette,
S meddő düh rabból rabtartóvá tette.

54.
A hatalom s kincsszerzés rögzött szomja,
A zord pályán megkövesült kebel,
Mely csak szeszélyből hajlik irgalomra, -
A vészben vénült, baj-sujtotta mell,
A tenger, - véres látványok halomja,
A bősz kalózok, kikkel útra kel:
Oly rémmé tették, kit sok ember átkoz, -
Barátnak jó, de ismerősnek átkos.

55.
Megvillant benne egy-egy hős sugár
A régi Hellasz bajnok szellemébűl,
Mely vitte ősit a végetlen ár
Hullámain Kolchis felé; - nem épűl
Biz ő a békén és kalandra jár;
Babért nem nyujthat rab hazája ékűl;
Egész világra bőszen fente kését,
Hogy megboszúlja honja sűlyedését.

56.
A hellén égbolt anda kelleme,
A jón finomság mintegy öntudatlan'
Hatotta át; - volt élvező szeme
A szép iránt; - volt szebb izlés a lakban
A mit emelt; - gyönyört lelt a zene
Lágy zengzetében s a kristály-patakban
Mely háza táján vígan locsogott; -
Virágot ápolt, ha nyugodhatott.

57.
De mindaz, a mi benne szeretet,
Összpontosúlt imádott gyermekében,
A bősz tettek s látványok közepett
Nemesb érzésit ez tartotta ébren;
Az egyedűli, kit tisztán szeret;
Elvesztve lányát, ez hiányzik éppen,
Hogy kiapadjon ember-indulatja,
S mint Polifémet, oly vak düh ragadja.

58.
A kölyke-fosztott anyatigris láza
Pásztorra, nyájra irtózat-teli;
Szörnyű a tenger, orkánnal tusázva,
A mint a gályát forgácscsá veri;
De a heves düh önnön harsogása
Alatt enyész', lobban bágyadva ki;
Nem a harag, mely mélyen s szótlanúl
Sértett apák kemény szivébe' dúl

59.
Sajnos dolog, ámbár nem ritkaság,
Hogy a szülőt megbántja a gyerek.
Vén törzsökünkből nyílott kedves ág,
Énünk' kis mása szebb alakba', - meg
Jobb kor visszfénye! Épp' mikor levág
Bús aggkorunk s vizünk lassan csereg,
Akkor hagy el, - de jó kompániában:
Vesénkben kő űl és köszvény a lábban!

60.
De mégis kedves a család no (főleg
Ha délután nem lármáznak pogányúl)
Szép a mama, a mint a csecsemőnek
Ád cziczikét (ha bele nem soványul); -
Az aprók este a padkán kötődnek
(Állhatna mind oltárokon szeráfúl).
A mama s lányi úgy illenek öszve,
Mint tallér, kis huszasokkal körözve.

61.
Lambró besurrant észrevétlenűl
A titkos ajtón, alkonyattájt éppen; -
Hajdé Juánnal a csarnokban űl,
Ott tündökölnek szépségük diszében;
Parancsra váró szolgák kétfelűl,
Ivorral bélelt asztal a középen,
Arany s ezüst tálakkal tömve, rakva,
Gyöngyház és kláris a legaljasabbja.

62.
Vagy száz fogás ételből állt a lakma:
Sáfrányleves, báránysült, marczipán,
Dús választék kövér, izes halakba',
Egy szóval minden, mit szem-száj kiván,
Müvészileg páczolva, főve, rakva;
Jobbat nem ett még egy inyencz se' tán:
Ital gyanánt narancs s granát leve,
Hogy jobb legyen, héjjából szűrve le.

63.
Ott állott mind, kristály-edénybe gyüjtve;
Aztán gyümölcs s nyalánkság jött a sorba,
Végtére Mokka illatos nedűje,
Remek porczellán-ibrikekben forrva,
S átlátszó, apró csészécskébe szűrve,
Arany tálczácskán gondosan kihordva,
Hogy meg ne süsse hozzá nyúlók markát;
A kávét sáfrány s szegfűvel kavarták.

64.
Köröskörűl, a falakat takarva,
Láthatsz lecsüngő bársony szőnyeget,
Selyem-virággal ékesen kivarrva,
Arany-czafranggal mind dúsan szegett;
A felső végén - ennek kék a rajza -
Láthatsz pirosló perzsa betüket;
Jeles mondások, díszt adók e laknak,
Miket költőik s bölcseik faragnak.

65.
E falra írt komoly betűk (Kelet
Gyakor' szokása) szívre akkép hatnak,
Mint koponyák a víg asztal felett,
A melynél Memphis ifjai mulatnak,
Vagy a Belshazzart rémitő jelek,
Balhírnöki közelgő iszonyatnak.
Papolhat bármi komoran az ész,
Erkölcstanárnak jobb a dőzsölés.

66.
Szépség, ki vért köp élte tavaszán,
Lángész, a kit borocska tönkre tesz,
A gazfi, mint eklektikus (Az ám!
E czim sok mai elvkufárt fedez)
Vagy polgármester, kit halálra szán
A gyors guta: mind példa, rémletes.
Hogy éjszakázás, bor, sok szerelem
Meg dáridó, egyképp halált terem.

67.
A láb alatt, puhán terjedve szét,
Szőnyeg vonúl: pirosló tafota;
A téres csarnok három negyedét
A kerevet foglalja el; csoda
Butorzat ez; trónszékre illenék
Magasra puffadt skárlát vánkosa;
Közepjén egy nap, színaranyból szőve, -
Sugárzik, mint az égbolt delelője.

68.
Ezüst, porczellán ott halmozva volt,
Márvány meg kristály s más finom szerek, -
Mesés pokróczok - egy parányi folt
Szivünket marná! - zerge, mór gyerek,
Törpék, cziczák: egész sűrű csoport,
(Úgy élnek épp, mint a ministerek:
Tányérnyalásból) Ennyit heti vásár
Sem lát soha, sőt semmiféle császár.

69.
Tűkrök csillognak, - s állnak hosszu sorral
Dísz-asztalok; nagy részök csont vagy ében,
Körül futtatva gyöngyház és ivorral,
Arany s ezüsttel mindenféleképpen;
Meg vannak rakva ételekkel, borral;
Torták, gyümölcsök, serbeth, hűtve jégben,
Itt minden órán enyhülést kinálnak,
És bárki jő, szabad kényére állnak.

70.
Hadd irjam itt le Hajdé viseletjét:
Mellénye kettős; egyik halványsárga;
Kékesbe játszó patyolatka keblét
Puhán fedi; égő pirosba mártva
Másik zselikje s gyöngyök keritették
Borsó nagyságban; hajló derekára
Övűl színtjátszó barakán tapad,
Mint hold körűl habos felhőcsapat.

71.
Arany-perecz csatolja hó-karát;^[48]
Lakatja nincs bár, híven rásimúl
A fínom ércz s szilárdan fogja át;
Tágulva terjeng, majd összébb nyomúl;
Mintegy csodálva bűvös alkatát
S mintegy e kart örök tanyájaúl
Szemelve ki: nem bír megválni tőle,
Alélva hull a bársonysíma bőrre.

72.
Rangját hirdetve, aranyos keret^[49]
Övedzi a bokát is; ékiti
Tizenkét gyűrű mindakét kezet;
Haját ragyogva száz ékkő fedi;
Fátylát egy sor gyöngy, melynél ékesebb
Se drágább nincsen, kebléhez köti;
A legszebb lábat bugyogó takarja,
Török formáju, - dús selyemből varrva.

73.
Mint hajnalfényben hegyi zuhatag,
Úgy reng alá a haj fürtös dagálya,
S elfödnék talpig hízelegve, csak
Omolhatnának szabadabban rája;
Emészti őket hasztalan harag,
Hogy a konty-háló útjokat elállja,
S a hányszor egy-egy szellőcske csapong át,
A selymes gátat berzenkedve bontják.^[50]

74.
Lehelletétől illatosb a lég,
Sugárzó fényt hint tündöklő szeme,
Mely nyilt és bájos, mint a tiszta ég,
Hol angyalt sejt az ember szelleme.
A legmagasztosb földi kötelék
Sem méltó rája; ily szép volt Psyche
Szüzességében; ennyi édes bájnak
Térden hódolni nem bálvány-imádat.

75.
Szemöld és pilla feketére föstve;
Merő szokás s itt czélja nincs; a szem
Oly szénfekete rojttal van körözve,
Hogy a silány máz halvány, színtelen -
E pompa mellett; mindenik körömke
Hennával átvont; ám e színre sem
Volt szükség; szebbé semmit sem tehet,
Mert már köröm rózsásabb nem lehet.

76.
A henna túl-élénkké volt keverve,
Hogy hófehér bőrt még szebbé tegyen.
Fölösleges gond! Nem tündöklőbb, kelve,
Az ifju nap, a mint havas hegyen
Csillan tova; - szent áhitattal telve
Joggal hihetnéd: álomkép legyen!
Nem én mondom, de Shakspere zseni-szája:
»Bolond az, ki a liljomot pingálja.«

77.
Juánon shawl, aranynyal hímezett,
És barakán, a fínomság maga;
Rajt' minden ék-kő át meg át rezeg,
Mint a tejút sok apró csillaga;
A szépen font, redős turbán felett,
Zománcz forgóban (benn' Haidée haja)
Tündöklő félhold izzó fénye játszott, -
Sugara folyvást reszketett, czikázott.

78.
Mulattatásúl a suite áll elő:
Törpék, heréltek, fürge tánczosok
S egy dalnok úr; teljessé tette ő
Az új udvar diszét; van híre sok,
És büszke rá a gondos rímelő.
Nem ront el semmit, hogyha dalba fog;
Gúnyvers vagy óda egyaránt kijár
A rendelőnek - és szabott az ár.

79.
Jelent dicsőit, multakat gyaláz,
A régi rendet igy forgatja fel.
Konzervatív lett, megfontolt s alász,
Egy jó ebéd - s akár nymbus se' kell!
Pár év előtt a forradalmi láz
Sok bajba verte; most mást énekel:
Szultán s pasáról szól a vers azóta,
Akár egy Crashaw s Southey-féle nóta.

80.
Sok változást megért már s ingott-lengett
Mint a delejtű, - ámde sarkcsillagja
Helyben nem állt, sőt forgott és kerengett;
Kibújt a bajból, hódolatját rakva
Urak lábához, aztán újra zengett;
S mert ríme bő (kivált ha jól van lakva):
Hazug bombasztot oly páthoszszal ágyúz
Akár csak egy poéta laureátus.

81.
De szellem - hogyha lakhatik ily beste
Szélkakasokban - benne volt; sovár
Mint minden költő, hogy hír emlegesse;
A legnagyobb is tapsra, bókra vár.
De hó! megálljunk! Elcsapongtam messze!
Mi volt a tárgy? Igen...! A szende pár
A ház... az ünnep... a ruhák... a mámor...
S hogy e szigetkén mily nagy úr lett Ámor.

82.
Költőjük, ámbár teste-lelke gyáva,
Mulatságos, víg ficzkó volt, kivált
Pohárkoczintó férfiak sorába';
Egy-egy beszéddel gyakrabban kiállt,
Főleg ha jócskán bort szedett magába;
S bár egy se' érti, mind éljent kiált,
Minden szavát tetszés-moraj kiséri,
S nem tudja egy se', hogy miért dicséri.

83.
De mostanság, magasb körökbe jutva,
És liberális eszmékkel tele,
S magát e ponton biztosságban tudva,
Mert itt mindenki meghitt embere, -
(A lázadás is békén ül a sutba'
Tehát veszélyben sem forog feje):
Helyesnek véli, hogy máskép daloljon,
S mint egykor, ifjan, oly merészen szóljon.

84.
Arab, török, frank földön járt sokat,
S a nemzetekről tudja, hogy hiúk.
Ismerve jól a néposztályokat,
Ha ő dicsér, mindenkinek kijut,
S jutalmúl jó szó s egy kis pénz akad.
Bókot, hizelgést nyélbe ütni tud,
Mert elve az - jól alkalmazza itt -
»Rómában adjunk büszke rómait«.

85.
Időre, helyre gondosan tekinget,
És »nemzetit« zöng számitó dala.
Elfújja szépen a God save the king-et
S utána mindjárt jő a »Ça ira!«
Most isteníti szent eszményeinket,
Majd meg leszáll a sűlt prózaira.
Pindár ha verselt a lófuttatásról,
Ő is bizon dalolhat egyről-másról.

86.
Víg francziák közt chansont énekelne,
Brittániában verset, hat szakaszban,
Hispániában szép románczot verne,
A németek közt, fölleges magasban,
Nagy Goethének Pegázán járna-kelne,
(Madame Stael írt róla hosszasabban)
Dantét majmolná Róma talaján,
Görög hazában így dalolna tán:

87.
Eképp dalolt, dalolhatott, vagy kellett
Vón dallnia; és verse tűrhető;
Nem Orpheus bár, de korához illett,
S a dal még rosszabb is lehetne. Bő
Folyásu ríme szenvedélyt lehellett,
S poéta akkor gyujt csupán, ha ő
Szintén lobog; de minden hangot fúj a
Hazug czenk s tarkább, mint festékes' újja.

88.
A gondolatra egy csöpp tinta hull
Harmat gyanánt s e csepptől - ó csoda! -
Milljó fej eszmél, milljó szív kigyúl!
Végy rongypapírt, néhány szót írj oda,
S e kis czafat tán ezredekbe nyúl!
Ó mily silány az ember alkata,
Ha egy lap, nem több mint ez itt ni, ládd,
Tovább él, mint te s minden unokád.

89.
Már csontod is por, - szántják sírodat,
Hírmondó sincs fajodból, sőt a néped
Sem létezik már - nem több, mint adat
Vén krónikákban; - és egy sárga, tépett
MS, vagy egy kő, mely - a mint kutat
Closet-ásáskor a kapa - kilépett
A napvilágra: ujra élteti
Kopott neved és nimbuszszal fedi.

90.
A bölcsek tudták, hogy mi a dicsőség,
S nevettek rajta -: füst, por, semmi, szó!
Nem név teszi a tettek büszke hősét
Nagygyá, hanem az életrajz-iró.
Hiressé Hómer tette Trója ősét,
Mint Hoyl a whistet! - Nagy országnyiró
Volt Marlborough, de fedné bús homály, ha
Nem mentené meg hírét Cox irálya.

91.
Költők fejdelme Milton, - »isteni,«
A mint nevezzük, bár kissé nehézkes;
Függetlenűl élt - fenséges zseni,
Tudós, szelíd, hű, - nem korhely, nem étkes;
De Johnson jő, essay-t ad róla ki
S kisűl utólag, hogy mindenbe' vétkes:
Tanári verték, - vad férj, rossz atya,
Kit e miatt a hű nő ott hagya.

92.
S mulattat mindez -: Shakspere mint vadorzó,
Bacon lord, pénzt ki hűtlenűl kezel,
Titus, nagy Caesar, mint korhelytoborzó
Ifjonczi korban. Currie jegyzi fel
Burns számos csinjét és a' sem utolsó,
Mit Cromwell tőn; - minderről irni kell,
Mert nem szabad mellőzni lényegest.
De tény, hogy ők nem köszönik meg ezt.

93.
Nem Southey minden moralista, nem
Mindenki díszlik Pantisokracziával, -^[51]
Sem Wordsworth, a ki czondrás versiben
Pajtáskodik a démokracziával;
Sem Coleridge, mikor még tolla nem
Jár jegyben a haute arisztokracziával
A Morning Postban; Southeyval csatangol
S elvesznek egy pár masamódot (Bathból).

94.
Ily névcsoport tapad rád, árva kor!
Ilyen bandák állják el az utat!
Loyális giz-gaz, renegát-szigor
Trágyázza száraz életrajzukat.
Wordsworth uj könyve egy betű-bokor,
Guttenberg óta a legvastagabb;
Híg, lomha vers, »Kirándulás« a czíme,
Nekem csömör sok lába, semmi ríme.

95.
E könyvében roppant gátat emel
A maga és a mások esze közt.
De Wordsworth et Comp. (itt nem sorlom el
Csak Southcote Jankát, ezt a méh-dühöst)
E században még senkinek se kell,
Mélységüket agyunk fölfogni röst.
Agg szűzességük uj szülötti szintég
Csak vízfejek, - bár Istennek tekinték.^[52]

96.
De hadd folytassam. Meg kell vallanom,
Van egy hibám: csapongok szerte szét;
Faképnél hősöm több ízben hagyom,
És monológgal rontom a mesét;
De dolgokat ha elhalasztgatom,
Csak úgy cselekszem, mint egy trónbeszéd;
Pedig kár minden kihagyásért, még ha
Nem Ariost is a szegény poéta.

97.
Tudom, hogy az, mit »longueurs«-nek nevez
A franczia (nekünk nincs rá szavunk,
De teljesen érezzük, hogy mi ez
Ha boutheytól egy époszt olvasunk)
Nem jó csalétek s inkább tönkre tesz
Semmint emel; de - mért csalnók magunk'? -
Sok példával lehetne sütni ki:
Az éposz legfőbb része - ennui.

98.
»Homérosz néha szunnyad« így tanit
Horácz, - s érezzük: Wordsworth néha éber.
Tavának partján, büszkén járdal itt
A targonczások hű kiséretével.
Sajkát kiván, hogy átevezze - mit?
Az óczeánt? Nem! A leget! Majd hévvel
Egy »ladikocskát« kér, eseng a csajda,
S tengert habar, hogy jól lebegjen rajta.

99.
Ha úgy szeret kocsizni légbe' fenn
És Pegazus nem vonszol taligát:
Hát Charles Waintől fórspontot vegyen
Vagy Medeától sárkányt! Rajta hát!
Vagy hogyha fél, hogy túlmerész legyen
Ily klasszikus dög, - félti a nyakát,
S a holdba vágyik mégis szállani:
Egy léghajót mért nem kér a csacsi?

100.
»Koldus!« »Ladik!« »Talicska!« Ó ti árnyak!
Ó Pope! Dryden! Hát ez lett a vég?
Nem megvetés jut bérűl a silánynak,
Felszínre tör mind, mint a bugyborék
Mocsár fenékről...! Sírotokra állnak
És rátok köpnek...! Ők! Irgalmas ég!
A »kis sajkás«, a »Peter Bell« irója
»Achitophel« nagy szerzőjét gunyolja.^[53]

101.
Menjünk tovább. - Az ünnepélynek vége,
Eltünt a törpék s tánczosok csapatja;
Megszünt a dal... zsivaj nem száll a légbe,
A vígság árja mély csönddé apadva;
Hajdé s Juán a rózsaszínü égre
Méláznak ketten, ott magukra hagyva.
Üdvözlégy Márja! Ég legszebb órája
Földön, vizen - Tehozzád méltó bája!

102.
Üdvözlégy Márja! Áldom a helyet,
Időt, országot, hol szent érzete
Oly édesen ringatta keblemet,
Míg halk varázszsal szállt a földre le.
Harangszó járt a néma táj felett
S a távol város zsongó éneke.
A rózsás légben fuvalom se lengett
S a lomb mégis mintegy imában rengett.

103.
Üdvözlégy Márja! Percze szent imának!
Üdvözlégy Márja! Percze szerelemnek!
Üdvözlégy Márja! A fiú s anyának
Szűz képe néz ránk, titkával a mennynek!
Üdvözlégy Márja! Hódolunk e bájnak,
E szent galamb-árnyazta égi szemnek!
Bár festett kép, érezzük, mégse' bálvány,
Előttünk ily való szépségben állván.

104.
Egy pár röpírat - persze névtelen -
Azt fogja rám: vallástalan vagyok.
Ó jőjj, uram s imádkozzál velem,
Meglátod akkor, hogy nekem nagyobb
Jussom van hinni, hogy enyém a menny.
Oltáraim: föld, lég, hegy, csillagok,
Az óczeán - az ős Egésznek részi,
Mely alkotott s lelkünk' magához vészi.

105.
Szép alkonyat! Ravenna fenyvesében,
Mely ott sarjadt föl, a hol egykoron
Az Adria hömpölygött tiszta kéken
S a végső Caesart rejtő vár-orom
Setéten állt... (Örök zöld erdő! Nékem
Megáldott, szent föld, bűvkört melyre fon
Dryden románcza, Boccaccio beszélye):
Hogy' áthatott hűs alkonyodnak kéje!^[54]

106.
Hangos tücsök czirpelgetett a fán
- Szünetlen dal egy-nyári élete -
Ez vert visszhangot s jó lovam csupán,
S az estharang, mely halni jött ide.
Feltünt előttem, rémes paripán,
Onesti sarja s bősz kisérete:
Sátán kutyái, űzvén a szüzet, ki
Egy hű szivet gyászos halálnak tett ki.

107.
Ó Hesperus! A jó belőled árad!^[55]
Czélt, enyhet adsz fáradtnak, éhezőnek,
S anyai szárnyat a pelyhes madárnak.
Dolgos barom lágy fekhelyére dőlhet;
Csend, béke, áldás, mik szerény tanyánkat
Szelíden őrzik, mind, mind üdvözölnek,
Ha ránk derűl nyugodt pillantatod;
Kisdednek anyja hű keblét adod.

108.
Ó édes óra! Mélává teszed te
Tengerre szálltat, ha lejárt a nap,
Mely hű baráti körből messze vitte.
Halk fájdalom vándor szivébe csap,
Ha estharang zokogva búg felette
A nap kihúnytán!... Álom gőze csak
A mit kicsúfol elménk tudománya?
Nem hal meg semmi, hogy részvét ne szánja.

109.
Mikor Nerót a nép, jogos haragja
- A legjogosb, mely vérszopót lesujtott -
Megölte s tombolt Róma üdv-zsivajja,
Örömtüzet vadúl ujjongva gyujtott:
Virág hullt titkon a zord ravatalra,
Sírjának egy kéz szép virágdíszt nyujtott, -
Egy gyönge szív, mely sajgott érte, ki
Tán egy szebb perczért kedves volt neki.^[56]

110.
De messze mentem! Mert mit is vesződöm
Neróval és a többi koronás
Bohóczczal? Inkább van a hold és hősöm
Között, mint köztük, egy rokon vonás!
Félek, hogy így a fagypontig verődöm
S végtére majd az én nevem se' más
A publikumnál, mint »fakanalas«
(Süldő diákok ékes czíme az).

111.
Unalmas kezdek lenni, érezem.
Ez ének már tulságig époszi.
Tehát leirván, kétfelé nyesem.
Ha meg nem vallom, észre nem veszi
Nehány szakértőn kívűl senkisem,
Sőt még a szépész mintának teszi!
Mind így tesz s így tett - mérget vennék rája -
Aristotéles ős Poétikája.

NEGYEDIK ÉNEK.

1.
Poétának legnehezebb a kezdet
Kétségkivűl, - a vers végét kivéve.
Mert Pegazus száll, ha neki ereszted,
De szárnya hibban s zuhanunk a mélybe
Mint Lucifer, ki gőgjén rajta vesztett
S mennyből lehullt. Nem volt nagyobb a vétke
Mint a mienk: gőg hajt, hogy égbe vágyjunk,
Míg vissza nem ver önnön véznaságunk.

2.
De hát idő, mely minden dolgot szépen
Lesímit - és sors-ütleg, - megtanitja
Az embert, sőt a sátánt is, remélem,
Hogy képességük vajmi gyenge, sitnya.^[57]
Nem tudjuk ezt, míg a kiduzzadt érben
Vérünk gyorsan fut s ifju hévség szitja.
De mint folyó, tengernek menve, bővűl:
Mélán emlékszünk tombolóbb időkrül.

3.
Okosnak hittem, mint suhancz, magam',
S hogy más is higyje, szinte követeltem.
A tisztelet meg is jött, hogy nyakam
Már érettebb főt hordozott; - de lelkem
Tavasza elmult...! Már bús ősze van!
Képzelmem szárnyát megszakgatva leltem!
Kopár valóság - oda minden álom! -
Torzzá csufitja fényes ideálom.

4.
Ha kaczagok a földi dolgokon,
Azért van, hogy ne sírjak; és ha éppen
Sirok, azért van, mert hát nem tudom
Természetem megtörni semmiképpen.
Hogy elpihenjen gond és fájdalom,
Szived föröszd meg Léthe enyh-vizében.
Halandó sarját Thétis Styxbe dugta,
Halandó asszony, Léthét önts fiudra...!

5.
Sok ember azzal rágalmaz, hogy én
Hazám vallását és erkölcsét rontom,
És kimutatják, hogy e költemény
Ilyektől hemzseg...! Jó lélekkel mondom,
Hogy én magam sem értem néha (tény)
Némely finom czélzásomat; - de gondom
Nincs másra, csak víg lennem egy kicsit.
Bő szótáramban, lám, uj szó ez itt.

6.
A fél-komoly vers-válfajt gyermeke
Hüvös klimánknak furcsának találja;
E fajnak Pulci volt a mestere,^[58]
Ki a lovagkort már törpűlni látja,
De verse szűzzel s hőssel még tele;
Van egy raj szörnye és zsarnok királya;
Utóbbin kívül mind avult dolog,
Uj tárgyhoz én ez okból fordulok.

7.
Hát nem tudom, ha sikerűlt-e; tán
Épp oly kevéssé, mint az, a ki vádol,
Azt látva bennem, a mit ő kiván
S nem azt, a minek értelme magától
Kinálkozik...! Nyelvét hadd öltse rám,
Korunk méltányos s eszmét mi se' gátol
Röppeni szerte... Ám Apolló kénytet,
Fülem csipdesve, folytatnom mesémet.

8.
Hajdé s Juán édes szerelmük báját
Éldelve folyton, nem gondoltak másra;
A vén idő is gyors, erős kaszáját
Habozva sujtja ennyi virulásra,
Búsan hervasztja boldogságuk fáját,
Bár sírját zordan minden szépnek ássa.
De ők nem tudnák tűrni a telet,
Ifjan halnának, mint a kikelet.

9.
Redőt nem tűrne arczuk, kor fagyát
Hő, tiszta vérük, sem szivük hamút;
E dús hajat hó nem vonhatja át,
Örök szép nyár az ő éghajlatuk;
Sujthatja őket villám, mint a fát,
Elégve rögtön, egy perczben, - de rút
Kopár hanyatlás, mászó csiga-élet
Az nem sajátjuk - sok bennük a lélek.

10.
Magukra voltak ujra; e magány
Éden nekik; - nem szomorúk soha
Csak hogyha egymást - pillanatra tán -
Nem látják... Mély gyökérről metszve, fa,
Forrását vesztett csermely, anyja után
Gyermek, kit gondoz önző mostoha:
Nem sorvad úgy, mint ők, egymástól messze.
Ó szív, te ösztönök legvégzetesbje!

11.
Ó boldog szív, mely rögtön megszakad!
Háromszor áldott a finom cserép,
Emberré formált drága, szép agyag,
Ha földre bukva, ott hull szerteszét!
Nem érzi azt, mit annyin hordanak,
Sivár napok bús, hosszu láncz-szemét...!
Az élet gyakran ott tart legtovább, hol
Legédesb enyhet várnak a haláltól.

12.
»Ifjúként hal meg istenek szerettje«,
Mondták már régen... s a ki így hal el,
Az hív barátot nem lát sírba vetve,
Sem azt - még sújtóbb! - hogy mint szárnyal el
Barátság, mámor, keblünk ifju kedve!
S előbb-utóbb ha már pusztulni kell,
A vén nyilas, bárhogy bújj, eltalál:
Tán szabadúlás a kora halál.

13.
Halál nem járt Hajdé s Juán fejében;
Ég-föld övék; üdvükben nincs határ;
Nem bosszankodtak az időre, éppen
Csak a miatt, hogy oly sietve jár;
Gyönyört olvastak egymás hő szemében;
Egymásnak voltak tükrei; a sugár
Mely tündökölve szép arczukra folyt,
Viszonzott lángnak szent visszfénye volt.

14.
Csók forró éde, gyengéd ölelés,
A pillantás, ékesszólással telve,
Mely mindent elmond s mégis oly kevés;
A halk beszéd, mely mint madárka nyelve
Merő csicsergés... ők értik csak és
Nem fogja fel más, csak a szív szerelme;
Kedves, bohó nyelv, - annak semmiség,
Ki már kihűlt vagy nem gyúlt lángra még:

15.
Mind, mind övék...! Gyermekké váltak ujra.
Ó bár azok maradtak vón örökre!
Egyik sem arra termett, hogy e durva,
Szereplő élet bús igáját nyögje.
Sivár világ terhéről mitse tudva,
Mint két szelíd lény, egy forrás szülötte,
Mint kedvesével játszi nympha -: mért nem
Élhettek úgy, patak, virág körében?

16.
Hold nőtt s fogyott, de változatlan lelte
E pár szerelmét reszkető sugára;
Ilyet ritkán lát égi húnyta-kelte;
Nem vált apálylyá a gyönyör dagálya;
Szerelmüket nem érzék ingerelte,
Erősb volt abban lelkük üde bája;
A bírás, annyi szerelemnek sírja,
Őket nagyobb s még több gyönyörre bírja.

17.
Ó szép! És épp oly ritka, mint szép! Lelkünk
Üdűl, ily pompás, nagy szerelmet látva,
Ha a világ fertőjével beteltünk,
Ha bosszant hitvány össze-visszasága,
Torz házas élet, udvarlóval eltünt
Hölgy, csel s kalandok rút otrombasága,
Hol ismert szajhák hitvesekké lesznek,
Kiket csupán a férj tart szűziesnek.

18.
Komoly szavak; kemény igazság; tudja
Sok ember. - Hogy' van, hogy e szende pár,
Ámbár a pályát régen együtt futja,
Bújt-bajt nem érez s üdvözülve jár?
Más is hevűl, míg új az élet utja,
De később szikkad a szerelmi ár.
Örökké tart az ő romantikájok,
Mit irigyen gúnyolnak a kopárok.

19.
Kórállapot más emberekben ez,
Vérbőség s könyv-okozta mákony-álom;
Bennük természet: lángzó, végzetes!
Sosem kotoltak ők versen, románon;
Hajdé a mit tud, az bizon keves,
És csak szent könyvet olvasott Juánom.
Kutass akárhogy, nem lelsz más okot:
Szerettek, úgy, mint a galamb szokott.

20.
Nézték a nap lementét; édes óra
Mindenkinek, - nekik kétszerte drága!
Ekkor tartották egymást átkarolva,
A szerelemnek első boldogsága
Ekkor suhant le, szíveikbe folyva
Mint a gyönyörnek égből omló árja.
A mint egymásra és az égre néznek,
Multjuk feltámad, mint új, szebb igézet.

21.
De nem tudom mért, lelkük mélaságán
Most félelem, sejtő bú reszket át,
Mint könnyü szél, mely a magányos hárfán
Végig suhan s kicsalja halk szavát,
Vagy mécsre lebben, lángját megzilálván.
E percz nekik futó gyötrelmet ád.
Juán tört hangja mély sohajba fúl,
Hajdé szeméből egy köny cseppje hull.

22.
A nagy, sötét, jós szem tágulva nézett
A tűnő napra, mintha e remek
Sugárzó gömbbel - hogyha elenyészett -
Utolsó boldog napjuk halna meg...!
Juán merőn áll s önnön végzetének
Bús sejtelmétől szíve fáj, remeg...
Hajdéra néz, mintegy mentséget kérve,
Hogy oktalan bút fogad a szivébe.

23.
Hajdé feléje fordult és mosolygott,
De e mosoly föl nem vidítna mást.
Ész vagy kevélység a szivébe oltott
Rejtélyes kínt, sejtő iszonyodást
Elnyomta rögtön; - s hogy Juán a dolgot
Félig tréfásan emlitette: »Lásd«
- Igy válaszolt - »ha meg kellene érni...
De nem! Soha! Hisz nem tudnám túl élni!«

24.
Juán kérdezte volna még, de száját
Hajdénak ajka gyorsan csukta le,
S elnémitotta gondját, borzadályát
Egy hosszu csókkal; mondhatom, hogy e
Methódus legjobb; - mások preferálják
A bort s ez is jó, - bőven élj vele!
Én megpróbáltam mindakettőt; válaszsz
Fej- és szivgörcs közt, tetszésedre áll az.

25.
Asszony vagy bor, válaszsz inyed szerint,
Nyomukban jár a fönti két betegség
Múló gyönyörnek súlyos sarczakint.
Melyikhez állj? Nehéz a döntés, tessék
Meghinni kérem! Tudnám védni mind-
Kettőt, ha rám az ügyvéd tiszte esnék;
Ha oszt' a dolgot mint biró itélném:
Jobb mindakettő, mint egyikse', vélném!

26.
És nézik egymást hosszan, - szembe szem -
Szótlan gyöngédség mély tekintetével.
Megárad abban minden érzelem:
Testvér, barát, szerelmes, földi névvel
Kimondható s mit ajk szavakba nem
Tud önteni, ha két sziv tiszta hévvel
Igy összeforr...! Szerelmük szent túlsága
A végtelen, örök Jóságot áldja...!

27.
Egymás karjában, szív a szíven - ó
Miért nem haltak így! Túlhosszan éltek!
Csak válást hozhat rájuk a való,
Kínt és csalódást terhes, lassu évek;
E lét nekik komor, alávaló, -
Lényük tüzes, mint egy sapphói ének;
Velük születve, bennük lakva, nem
Érzék, de lelkük volt a szerelem!

28.
Bár éltek volna erdők sűrüjében,
Mint csalogány, látatlan; e kopár
Világ, hol bűn, gond, álság űl a képen,
Számukra tömlöcz...! Mély magányba jár
Minden szabad lény! Megvonulva szépen
Párjával fészkel a dalos madár;
Sas egyedűl leng; csak a varju rebben
Dögére, mint az ember, nagy seregben.

29.
És most álomra hajlott ifju párom,
Egymásra téve szép orczáikat;
Kedves, szelíd, de könnyü volt az álom,
Finom szövetje gyakran megszakad;
Titkos borzongás reszket át Juánon, -
Hajdénak ajka, mint csergő patak
Szótlan zenét súg... arcza úgy remeg,
Mint fuvalomban rózsalevelek.

30.
Vagy mint az Alpok hűvös, tiszta árja,
Ha csendes habján szél suhan keresztűl:
Az álom, lelkünk rejtélyes tyránnja,
Alvó Hajdéra ily varázszsal rezdűl...
Olyanná válsz, milyennek ő kivánja,
Eltépi lelked' a lelánczolt testtűl...
Csodálatos lét! Érzéketlenűl
Érezni s látni látó szem nekűl.

31.
Álmodta, hogy szirthez lánczolva tengett
Magányos parton... lázas tengerár
Habzott feléje... tombolt, dúlt, kerengett,
S ő nem birt onnan elmoczczanni...! Már
Álláig ért... már ajakánál rengett,
Már fojtogatta a dühös dagály...
Elöntött ajka légért kapkodott,
Már vége volt... s meghalni nem tudott!

32.
Megmentve végre...! Éles kavicson
Vérző lábakkal futkosott... lehullt
A földre... botlott lépten és nyomon...
Kendőbe kötve valami gurult
Előtte most... láttára borzalom
Támadt föl benne... és utána nyúlt
S követte mégis, de hiába! Nem
Foghatta meg... kisiklott szüntelen.

33.
Más kép: - betévedt egy barlang ürébe.
Jeges, cseppkős szirttömbök néztek rája,
Nedves falát idő czifrázta, véste;
Rejtélyes hullám, vad rablók tanyája;
Ázott hajából víz pergett ölére,
Szemét elönté sűrü köny dagálya,
Megáztatván az éles szirteket, -
És minden csöppje márványnyá jegedt.

34.
S hevert előtte fagyosan, fehéren,
Mint a verejték sáppadt homlokán
(Éleszti most is, hogy magához térjen,
De édes gondja hasztalan) Juán...!
Nem dobban élet elfagyott erében; -
Búgott a hab, mint dalló hableány...
Úgy megcsigázta szenvedő szivét
E kurta álom, mint egy hosszu lét...!

35.
S a mint bámult rá, a halottnak képe
Torzúlni kezdett, majd új arczra vált -
Lambró vonási rezzentek szemébe,
Mind több s nagyobb hasonlatot talált;
Ő az, vadsága s jóni kellemébe' -
Riadva ébred... mintha a halált
Látná... nagy Isten! Mily sötét szemek!
Ránéző apját pillantotta meg!

36.
Sikoltva ugrik és sikoltva dől le,
Keblén remény s bú, öröm és gond száll át,
Hogy feltámadt az, kit halottnak véle
Tenger-fenéken, s ki talán halálát
Okozza kedvesének...! Borzadt tőle
Bár drága volt szivének s annyi hálát
Érzett iránta...! Ily zord jelenetben
Részt vettem egykor én is - jobb felednem!

37.
Juán felpattan Hajdé sikolyára
S az elbukót felfogva, kapja le
Kardját a szegről, hogy a baj okára
Gyors bosszuvágygyal robbanjon vele.
Megszólal Lambró, eddig csendben állva,
És mosolyog, maró gúnynyal tele:
»Egy jelt adok csak s száz handzsár mered!
Hajítsd el, ifjú, hitvány fegyvered!«

38.
S Hajdé Juánt esengve fogta át:
»Juán! ez ő! atyám! térdelj velem!
Ő megbocsát... ah! érzem! megbocsát...!
Ó jó atyám! ne hagyj e gyötrelem
Zsákmányaúl...! A porba hullva, ládd,
Ruhád szegélyét csókolom...! Te nem
Vigasztalod meg lányodat...!? Boszúd
Széttéphet ah! de kíméld e fiút!

39.
Megmérhetetlen szándékkal, kevélyen
Állt ott az agg... nyugodt a hang, a szem.
- Ámbár e csendtől minden ember féljen! -
Lányára néz, de nincs egy szava sem;
Aztán Juánhoz fordúl, a ki mélyen
El-elpirúl, majd sáppad rémesen;
Jól megmarkolja kardját, hogy lecsapja
Az elsőt, kit ráhajszol Hajdé apja.

40.
»Kardod!« szól Lambró másod ízbe már.
Felel Juán: »Nem! míg szabad e kar!«
Sáppasztja Lambrót düh, nem borzadály,
S övéből pisztolyt von ki -: »Úgy hamar
Végzünk! Halálod ten fejedre száll!«
Jól megvizsgálja, hogy a cső, agyar
S a kova jó-e - nem rég volt kezében -
Aztán a sárkányt felrántotta szépen.

41.
Valóban furcsa, csiklandós zörej,
Mikor huzzák a pisztoly kakasát,
S tudod: percz mulva - tán annyi se kell -
Húsz lépésről fognak czélozni rád;
Uras távolság... nincs nagyon közel,
Kivált ha bajfél egy volt jó barát;
De néhány puffanás után a fül
Hozzá szokik s kemény lesz rendkivül.

42.
Vén Lambró czélzott - egy-két pillanat
És Don Juánnak s énekemnek vége!
De Hajdé most az ifjuhoz szaladt,
Bátran kiáltva: »Gyermeked szivébe
Lődd a halált! Véletlenűl haladt
E part felé...! Enyém a botlás vétke!
Szerelmem bírja s meghalok vele!
Nem gyöngébb nálad lányod kebele!«

43.
Imént még lágyság, csupa gyöngeség,
Könyben fuldokló... most áll mint szobor
Márvány-fehéren... szeme daczban ég
S minden félelmet gőgösen tipor;
Alakja megnő... a karcsú derék
Kinyúlva, mintegy czélt mutat, komor
Fenségesen; - apjával szembe néz,
De hogy feltartsa, nem mozdúl a kéz.

44.
Egymásra néztek s bámulatosan
Hasonlitottak...! Egy arcz, egy tekintet!
Csekély külömbség csak a lángba' van,
Mit a sötét szem, megvillanva, hintett.
Mint nő-oroszlán, Hajdé épp olyan,
Szelíd, de bántva: öldökölve büntet.
Atyjától nyert arczában atyja vére
Gyúlad ki s lázad önnön nemzőjére.

45.
Termetre, arczra, mint mondám, egészen
Hasonlók, - csak kor s nemben térnek el;
Sőt még a gyöngéd alkotásu kézen
(Nemes vér műve) ott is rajt' a jel;
S most ellenségként, egymást marni-készen
Feszűlnek szemközt! Haragot lehel
Az ajk, csók s nyájas »üdvözlégy« helyett!
Csak szenvedély dúlása szűl ilyet.

46.
Lambró a pisztolyt lassan visszavonta
S övébe rejté; - ám szegző szemet
Lányára vetvén, ily beszédet monda:
»Nem én akartam! A balvégzetet
Nem én hívtam ki! Más a porba ontja
A bűnös vérét s ily sérelmeket
Halállal büntet! Már te cselekedtél!
A sor most rajtam! Rád száll, a mit tettél!«

47.
»Dobasd el véle kardját, mert ha nem,
Fejét, mint lapdát, guritom eléd!«
Sipjába fujt harsányan, élesen; -
Más síp felel rá s nyomban a cseléd
- Vagy húsz darab - e perczig halk lesen,
Fennvillogtatva gyilkos fegyverét,
Vadúl betódul, mesterét körözve:
»Fogjátok el...! Avagy vágjátok össze!«

48.
Megkapta lányát s gyorsan elragadta,
S míg vasmarokkal fogta derekát:
Juánra tört a bérenczek csapatja...
Hajdé hiába tépi most magát,
Hiába küzd... e két kar ki nem adja,
Minthogyha kígyó fogta volna át.
Az első rabló vágott mellel porban
Fetreng, a többi megy, nyomúl csoportban.

49.
A másodiknak arczát vágja szét,
A harmadik - vén, vakmerő, hideg -
Csapást felfogja és gyors fegyverét
Juánra vágva, úgy suhintja meg,
Hogy földre dobban, elhajtván fejét;
És nyomban rá pirosló vér pereg
Két mély, két kínos, égő seb-ajakból; -
Vállán, fején a friss vér mint patak foly.

50.
Ott kötözék meg, a hol elrogyott,
Aztán vivék Lambró parancsszavára
Ki a szobából és a partra; ott
Nehány hajó állt, indulásra várva;
Ladikba vetvén a vérző rabot,
Eveztek gyorsan, - s egyiknél megállva
Fedélre rakták... Ott hever szegény!
Vigyázza, őrzi sok komor legény.

51.
Csodálatos, hogy' jár a sors-kerék!
Hány változás s mily rettentő furák!
Né, itt egy úr... ifjú, csinos, derék,
Nyakig gyönyörben... pénze mint a mák.
Egyszerre - zsupsz! meg van kötözve; fék
Lábán, kezén; kardvas husába rág,
És szállitják hajóra, tengerekre -
S mindez miért? Mert egy hölgy megszerette!

52.
Megállok itt, mert nagy páthosz fog el,
Tőled, Khinának könnyező nymfája
Szelíd thea! Egypár kupát ha fel-
Hörpingetek jó fajta borból, rája
Pekkót, sötétet, innom nyomba' kell
Hogy bölcs egyensúly lelkemet megszállja; -
Mert míg a borban poklot élvezünk,
Kávé s theánál komolyak leszünk.

53.
Ha csak velük te nem társulsz, Konyak!
Ó Phlegeton-patak najádja te,
Mért pusztitod májunkat? Hát te csak
- Mint más nymfák öldöklő serege -
Csak úgy emésztesz mindent, a mi bak?
Én gyenge puncsot szoktam inni, de
Csábít a rum s ha jót öntök belőle,
Másnap bizonnyal a fejem fáj tőle.

54.
Most elhagyom Juánkát... Él, de senyved,
Alélt, beteg... sebláza lánggal ég;
De ahhoz mérve, mit Hajdéja szenved,
Gyötrelme, láza hitvány semmiség!
Nem sír, nem jajgat, bősz pillantást sem vet,
Hogy megpuhuljon, ha legyőzeték!
Az anyja mór s Fez volt hazája, hol
A föld vagy éden vagy merő pokol.

55.
Karcsú olajfa ambrával behint
Márvány-medenczét... gazdag a vetés,
Virág, gyümölcs... nyílik pompázva mind;
De ott tenyészik a méregfa és
Ott bőg a tigris, éji lesbe', kint;
Tevék patája mély homokba vész,
Mely a bolyongót izzó sírba ássa -
Ilyen e föld: az emberszívnek mása.

56.
Emésztő napja, tűz-árját lövelve,
Embert s vidéket egykép lángra gyujt;
Bűn és erény, kettős erőre kelve,
Mennyekbe visz, vagy kárhozatba sujt;
Hajdé anyjának áldozó szerelme
Remek szépséggel dúsan párosult, -
De szeme lángolt s szenvedélyt lövellett,
Bár szunnyadt, mint oroszlán forrás mellett.

57.
Szelídebb fény övezte magzatát,
Mint nyári felhő, szép ezüst-fehér,
Mígnem haraggal megszedvén magát,
Dühöngve tör ki és pusztítva mér
Romlást a tájra; - csöndes keble át-
Veretvén kínnal, a vad tüzü vér
Dühöngve felforrt s most úgy dúlja szét
Mint forró számum, bimbózó szivét.

58.
Azt látta még csak, hogy Juánnak vére
- A mint rácsaptak és a kard talált -
Patakban ömlött a csarnok kövére,
Hol még imént mint büszkesége állt;
Nem is lát többet... elrogyó hivére
Végsőt pillantva, kínos jajt kiált,
Aztán ledöntött cédrusként az atyja
Karjára hull, mely most már támogatja.

59.
Egy ér pattant meg s bíbor-ajkiból
Piros vér bugygyan; elcsüggedt feje
Mint zápor-sujtott líliom, hajol
Sápadtan oldalt... jönnek sorra be
Cseléd-leányi s míg arczukra foly
Pergő könyű, teszik ágyába le;
Adnak gyógynedvet, cseppeket... hiába!
Se él, se hal... nem tudnak hatni rája.

60.
És így feküdt ott... sorsa változatlan;
Halvány, merev; csupán az ajkon áll
Egy kis beteg pír; ám utált alakban
- Bár alig él - még nem jön a halál;
Ki rá tekint, remény támad fel abban
És kedves arczán életet talál...
Vonásain, szemében annyi lélek!
Ez győzni fog, bár teste semmivé lett.

61.
Érzelmeit most is mutatja képe,
De mint szobor, véső faragta márvány;
Hideg, fagyott... épp' mint a szépek szépe,
Vénus, szemünknek kő-alakban állván,
Mint Laokón, örök keserv szemébe',
S a Viador, örök halóra válván; -
Minden vonásuk élet és való,
Ám egy sem él, mert egy sem elmuló.

62.
Majd ébredez, de nem mint édes álom,
Inkább halálból -: új a lét neki;
Nem törhet át érzése a homályon,
Zavart szemét akárhová veti,
Nincs mód, hogy egy kis emléket találjon; -
A mult keservét ujra szenvedi,
De hogy miért, nem tudja semmiképen;
A fúriák még nyugszanak szivében.

63.
Merev szemekkel nézi a jövőket,
S nem tudja, mit néz, bárhová tekint;
Mivégre őrzik: meg se' kérdi őket,
Az ápolóknak egy jellel sem int;
Nem látja, hallja a bús szolganőket,
Hiába' szó s hiába csönd megint;
Nincs egy sohajja, nincs egy gondolatja:
Lassan lehel, - hogy él, csak ez mutatja.

64.
Járnak körűlte - ő se' hall, se szól;
Elfordul, hogyha édes apja jő;
Nem ismer embert, egy helyet se', hol
Vidáman szállt el annyi szép idő!
Más s más szobákba átviszik, - sehol
Nem eszmél a szelíden senyvedő.
Emlékét keltik, de csupán a szem
Lobog föl néha, gyorsan, rémesen.

65.
Lantról beszél a suttogó cseléd;
Eljő a lantos s pengni kezd a húr, -
Egy perczre mintha lelke éjjelét
Törné a hang át, rámered vadúl;
A fal felé fordítja majd fejét,
Ébredni fél... jobb öntudatlanúl...!
S elkezdi az, - reszketve szárnyal át -
A mult idők egy méla, halk dalát.

66.
S száradt ujjával a falon kopog,
Mintegy ütemre; most más dalba kezd
S dalol szerelmet; keble földobog,
Ébred, sohajt, remegve hallja ezt...
Már tudja, érzi, hogy nem álmodott,
Emlékezik...! És mindent ujra veszt!
Borúlt szeméből hull a könnyek árja,
Mint bérczi köd, nehéz csöppekre válva.

67.
Múló vigasz! Múló remény! Hamar
Kelt öntudatja őrületbe csap.
Fölugrik... tör-zúz, sujt a gyenge kar,
A félhalott szörnyű erőre kap;
De szót, sikoltást egy lélek se hall,
Ámbár e láznál semmi sincs vadabb.
Akkor se jött ajkára bősz beszéd,
Mikor meg kellett kötni a kezét.

68.
Olykor világos percze is vala;
Atyjára egy pillantást sem vetett,
De mást merően s hosszan bámula,
Bár kábult lelke mitsem érthetett;
Ételt, italt magától eltola,
S unszolva váltig, egy kérést se' tett.
Hely-változás, idő hatalma, szer,
Hiába! Álom nem ringatta el.

69.
Igy hervadott tizenkét bús napig,
Míg lelke elszállt, észrevétlenűl;
E földi hont oly könnyen hagyta itt,
Sohaj, nyögés, egy kínos jaj nekűl;
A kik körülte állottak, alig
Hivék, hogy arczán végenyészet űl.
Holttá meredvék a bűvös szemek,
Édes, szép arczán sír-homály remeg!

70.
Meghalt szegény, - de nem csupán maga.
Egy másik éltet vitt magával el,
Mely mint a bűn bünetlen magzata,
Virúlhatott vón, más sorsot ha lel;
Most rejti lényét kettős éjszaka,
Az ág lehullott, kis gyümölcsivel;
Hiába hull hűs, égi harmat-ár
E tört virág s dúlt bimbajára már!

71.
Igy élt, így halt ő; - több csapás nem éri,
Se vád, se gond; nem állt azok sorában
Kik tűrve tűrnek, míg a sors kiméri
A véghatárt, hol később vagy korábban
Sírjukba őket agg-voltuk kiséri;
Meghalt hamar, de üdve mámorában!
Most már pihen mély, néma sírba' lent,
Hol habmorajjal küzd csupán a csend.

72.
A kis sziget most pusztaság; a lak
Bús omladék; nincs egy lakója sem;
Csak Hajdé s Lambró - lenn a föld alatt -
Maradtak itt; de sírjuk jeltelen;
Nem tudja senki, mily szép hamvakat
Rejt itt a föld; követ sírjukra nem
Tett senki; gyászdal sem zokog; csupán a
Tenger sirat, Cykládok szép leánya!

73.
De a görög szűz róla énekel
El-el mélázva; s a harczkeverő
Bátor halász apját idézi fel.
Annál a szépség, ennél az erő.
Szépségét szíve bősz gyötrelmivel
Fizette meg; bűnhödni kell a hő
De tiltott üdvért, min romlás lebeg:
A szerelem magát boszúlja meg!

74.
Nézzünk más tájra... roppant bús ez itt!
Nem szívesen foglalkozom azokkal
Kiket vad téboly, őrültség feszít,
Nehogy rám fogják - ámbár semmi okkal -
Hogy bennem is hasonló létezik.
Múzsám se' hagy már; csíp, hogy egypár fokkal
Menjek tovább; - hát engedelmet kérek
S agyonpüfölt Juánhoz visszatérek.

75.
Bilincsre verve, lázban, vérbe'-fagyba':
Eltelt nehány nap s egypár kínos éjjel
Míg rendbe jött megkúszált gondolatja
S felfogta, hogy rabszolgául vivék el,
S hajójukat nyílt tenger űzi, hajtja.
Elérték Tróját tartós, könnyü széllel.
Máskor gyönyörrel szemlélné... de hát
Most búsan nézi Sigeum fokát.

76.
Zöldelő halmon, mely kéklő vizekbe,
Szűk Hellespontba nyúlik szeliden:
A hősök hőse ott van eltemetve,
Nagy, nagy Akill. (Bryant azt mondja: nem!)^[59]
A messze tér dombokkal sűrűn fedve.
Sírok - kiké? Tán Ájax nyomja lenn
A port vagy Hektor; hős raj, mely ha élne,
Bennünket mind gulyáshússá metélne.

77.
Márványtalan, nevetlen sír-csoport,
Bérczczel szegett bús, hosszu, puszta katlan.
S távolban Ída; nem roskadva hord
Sok ezredévet s most is változatlan;
A tér szabad; babért és úti port
Most is lehet kergetni rajt', csapatban;
De hol Trójának romjait kerestem:
Ott birka járt és teknőcz mászott resten.

78.
Nyargalt a vad mén... itt-ott recsegő
Nevű szegényes kis falucska; pásztor
(Nem Páris) bambán megbámulva hő
Tudvágyu ifjat, ki a szép diák-kor
Rajongásával e helyekre jő;
Egy-egy török, ki nem fogyó pipából
S imádkozásból -: íme ezt találtam,
De a Phrygekből egy lelket se láttam.

79.
Megengedték Juánnak, hogy kimenjen
Rosz tömlöczéből. Szeme búsan szárnyal,
Rabságát hordva, a nagy végtelenben,
S a kék habon, mit hősök sírja árnyal.
Oly gyönge még, hogy ajkán súgva lebben
A félénk kérdés; de a mit nehány vall
Válasz gyanánt, nem festi semmikép
Rózsás szinekkel multját s jelenét.

80.
Rab-társakat pillant meg; taliánok
Valának ők, a mint közben kisűl.
Most legalább szórakozott e mások
Történetén, mely furcsa rendkivűl.
Livernóból - dalos komédiások -
Sziczíliába indultak, de (fül
Borzadj!) útközben, gondoskodva róluk,
Eladta őket - impresszáriójuk!

81.
A társaság buffója mondta el,
Hogy ő s a többi mily veszettűl jára!
Most is vidám s jó ízűn kerepel,
Ámbár szállitják Stambúl piaczára.
Kedvét e balsors nem függeszti fel,
Virgoncz és kedves, a bajok daczára.
Ő már lemondott mindenféle jóról,
Csak a tenór s a primadonna orrol.

82.
Balsorsukról ezekben nyujta képet:
»Hah! jelt adott az impresszárió
Egy bérczfokon, hová vesztünkre lépett,
És jött a brigg és - Corpo di Dió! -
Áttettek nyomban a hajóra, szépet,
Rútat, csomóban; ki se' kötve - ó! -
A tantièmet...! De ha ért a szultán
A bel cantóhoz, sorsunk megjavul tán!

83.
»A primadonna, bár látszatra vén,
S hősnője sok rút és bűnös kalandnak,
S azonnal náthás, a nézők terén
Ha nincsen ember: örvend némi hangnak.
Tenórunk nője csínos számba mén,
De semmi hang...! Miatta hajba kaptak
Mult farsangon, - mert ennek lett bolondja
Cicogna gróf, kit ünnepel Bologna.

84.
»Hát még a ballerínák! Itt a Níni,
Ki nemcsak piczi lábával keres.
Itt a bohókás, fürge Pellegríni.
Mult farsangon volt néki kétszeres
Bevétele, de tudván enni, inni,
Pár hó alatt ezer tallérja - hess!
Hát a groteszka! Milyen idomok!
Gyúl érte férfi s szalmaként lobog.

85.
»A figuráns had, mint eféle nép
Egyátalán, sok gyülevész személy;
Akad közöttük pár csinoska kép,
A többi egy pipa-dohányt sem ér;
Van egy például, kinek arcza szép,
Sovár szemének pillantása mély -
De oly feszes, mint a karó... s a szem.
A pompás termet, mind kárba veszen!

86.
»A férfi része így-úgy, közepes.
A muzsikus vén, elnyűtt salabakter,
De azt hiszem, még jó állása lesz:
A háremben lehet belőle bakter.
(Ott szíve majd ártatlanúl repes!)
Köztük ki három jó hangot kutat fel
A harmad nemből, mit a gondos pápa
Teremt, - száz arany annak markába!^[60]

87.
»A tenorista elczifrázza dolgát,
Basszistának ordít, mint a dühös állat,
Hallása nincs, a hangját nem csiszolták,
Kontár bőgése igazán utálat.
De persze mégis a nyakunkra toltak,
Mert primadonnánk pereputtyja s vállat
E nő vet érte! Hallaná csak, fáznék!
Szent ucscse, mintha egy szamár skáláznék!

88.
»Nem volna szép, dicsérnem magamat,
S ugy látom, Ön - ámbár még fiatal -
A nagy világon utazott sokat,
Izlése fínom s érti, mi a dal!
Nevem Raukokanti s ha szabad
Igy szólnom: multam csupa diadal!
Hallott e névről, nemde? Ó elég
Alkalma lesz hallani róla még.

89.
»A barytont, itt van ni, majd kihagytam!
Csinos legény, de önhitt szertelen!
Mozgása jó, - de űr tátong az agyban;
A hang kemény s nincs térfogatja sem;
Mellőztetésről kántál szakadatlan.
Pedig csak utczán vón' illő helyen;
Szív nem levén, hogy mint szerelmes, hasson
Ügyel, hogy mindig szép fogat mutasson.«

90.
Raukokantnak megszakadt beszéde,
Mert a kalóz nép most sietve jő
S hajszolja őket a hajó fenékre,
Mivel lejárt a megszabott idő.
Mily tündöklő a tenger tiszta kékje...!
Rá fénypalástot nap sugára sző...!
Végpillantásuk e látványba olvad,
Oszt' börtönükbe búsan bandukolnak.

91.
Hallották másnap, hogy míg érkezik
Szultán fermánja (nincs felségesebb,
Szentebb parancs -: kutyába sem veszik
S kijátszák rendre); - mint egy falka eb
Köttetnek össze s együvé teszik
Nőt nővel, férfit férfival, - a szebb
Jövendőt ekként párosával várván,
Míg eladódnak Stambul fő bazárján.

92.
Mikor már sorra jól kiválogatták:
Nők s férfiakból fönmaradt egy-egy.
Tehát e kettőt (hosszasan vitatták
Vajjon a szoprán férfi számba' megy?
Végűl, őrzőnek, asszonyokhoz csapták)
Szint' összekötték. Nem tudom, ha kegy
Vagy gúny-e Sorstól: a férfi Juán volt,
S a párja egy szép, bacchans arczu lány volt.

93.
Raukokanttal - hallatlan malőr! -
A ténort fűzik össze. Szemtelen
Dühvel e kettő most egymásra tör,
Dühvel, minőt csak a szinpad terem.
Egymást agyon-boszantniok gyönyör,
Szidják, rángatják egymást szüntelen,
Majd ez feszeng, rúg, - majd rágyujt amaz.
»Arcades ambo...!« - Mindkettő pimasz.

94.
Juán társnőjét a Romagna szülte,
De Ankonában nőtt s nevelkedett.
Tűz-nyílait lelked mélyébe küldte
Lopott pillantást hogyha rád vetett.
Szénnél sötétebb s izzóbb volt hevülte
Két nagy szemének, - s végkép tönkre tett
Kaczér tetszvágya, mely csábos cselét
Árasztja minden tagjából feléd.

95.
Most kárba vész minden merész varázsa.
Gyászol Juán... ah! szíve zord, hideg!
Hiába hull rá a szemek parázsa;
Bár egymás mellett állanak s ideg
Idegre símul s gyengén kotorászsza
Kéz a kezet -: marad sivár, rideg.
Hüsége nem lesz a kaczérság rabja, -
Vagy tán vérvesztés e hűség alapja?

96.
Mindegy! Ne firtasd szebb erény okát!
Tény, hogy lovag nem volt hűbb soha még,
Nem óvta jobban multja zálogát
Mint kis Juán! Aszondják, nem elég
Elgondolnod jég Kaukáz fokát
Ha markodban szikrázó csóva ég.
Azt mondom én is! Annál szebb Juántul,
Hogy ezt a próbát állja s meg se' rándul.

97.
E helyzetet fösthetném szép szinekkel,
Hisz mint gyerek, hű voltam magam is.
De azt hallom, hogy nem mindenkinek kell
Két első könyvem, mert kissé - hamis!^[61]
Nem bántom hát! Jó kiadómat meg kell
Nyugtatnom! Ő, mint némely szende miss,
Azt tartja: tűn átbujhat a teve,
De ön »jó ház«-hoz nem jut soha be!

98.
Jól van, no! Írok izléstek szerint, -
S szűz verseményit Ariost', Priornak
Fielding s Smolletnek, tessék venni mind,
Átengedem e fínom, tiszta kornak!
Forgattam egykor lelkesedve, mint
Buzgányt a tollat s érezték e karnak
Súlyát sokan... E rágalmas beszédre
Be visszavágtam volna...! Most már vége!

99.
Mint gyermek háborúsdit, úgy szerettem
Tollal czivódni, - most békére vágyom!
Tudós dühöngjön! Én nyugodtabb lettem!
A zöld babér fonnyadhat koponyámon,
Jobbom túlélje minden versemet... nem
Törődöm véle...! Pár száz évi lábnyom
Maradjon bár utánam... egyre mén!
A szél csak úgy zúg dőlt sirom füvén.

100.
Kik messze multból ránk maradtanak:
Az istenűlt költőknek élete
Létüknek egy kis töredéke csak.
A név, sok-sok századba nyúlva be:
Hógömb, mely minden új pehely alatt
Magasbra nő s terjeng haladva; de
Legyen bár oly nagy, bár oly óriás
Mint bérczorom -: hideg hó, semmi más!

101.
És így a nagy név puszta hang csupán,
S a becsvágy tűnő délibábot űz,
Bár minden vágy közt, mely csalkép után
Száguld, legbőszebb lobogásu tűz
Ebben rohog; - rá támad a bután
Dúló időre, melynek nyoma bűz
S hamú...! Előttem Iliont Akillesz
Sírján tagadták... Rómával is így lesz?

102.
A sarj, mely a halott nyomába' kel,
Az is ledől; a sír szomszédja sír;
Nagy korszakok nyom nélkűl tüntek el,
Rájuk találni már emlék se' bír;
Az őseinknek oly szent síri jel
Hová rohadt!? Hány száz volt, kit a hír
Szárnyára vőn, - s közös halálba vetve
Most porlanak, többé nem emlegetve.

103.
Ebéd után ott lovagolgatok
Hol De Foix, a hős harczkeverő
Ifjan esék. Embernek vajmi sok,
Hiú becsvágynak oly kevés az ő
Életkora! - Egy roskadt oszlopot
Láthatsz (talapja giz-gaz és merő
Sár meg piszok), mely csínosan faragva
Eléd Ravenna vérfürdőjét adja.^[62]

104.
Hol Dante nyugszik, ott járok naponta.
Nem nagyszerű, inkább csinos tető
Borúl hamvára... s ott a költő csontja
Becsültebb, mint a véráztatta kő!
De mindakettőt egyformán lerontja
Örök szárnyával a futó idő,
S lesz hős' emléke, költő könyve: por,
Mint a Homér s Akill előtti kor!

105.
Vér volt az oszlop gyászos törmeléke,
Most rút mocsok, embersár szennyezi.
A durva pór, rápiszkolván kövére,
Utálatát ebben mutatja ki.
Igy járt az oszlop! És e gyászdal-féle
Hadd szóljon minden vérebnek, a ki
Oly vészbe, kínba dobja a világot
Minőt poklában csak zord Dante látott.

106.
De ámbár csak füst a dicsőség, költő
Lesz mindig, mert a tömjén füstje drága!
Dalt, verset áraszt a lelket betöltő
Viharzó érzés folyton a világra!
Mint tengerparton a szilaj, üvöltő
Hab megtörik: a szenvedély dagálya
Verssé fog törni; - mert a vers, ha mély
S erős, - nem rímláncz -: csupa szenvedély!

107.
Ha férfiak sok esztendő során
Éltek, vivódtak, szemléltek sokat,
S övék a nagy, de gyászos adomány,
Mely híven ír le kéjt, fájdalmakat, -
Ha ők leírják a való nyomán
Mindazt, a mi az életből fakad:
Ne írják, bátran mondhatod, - de félek:
Sok gyönyörű dalt semmisítenél meg.

108.
Ó nők! A kit ti pártfogoltok, azt
A hír felkapja, légyen bármi fád úr,
Mert szép mosolytok glóriát fakaszt!
Ő nők...! Számomra nincs hát imprimátur?
Csak én ne érjek csillagos magast,
Kukták között csak én maradjak hátul?
Ah! a párolgó kasztáli theát
Csak én, csak én ne szörpöljem tehát?

109.
Arszlántok többé nem vagyok? Derék
Udvarló, kedvencz, báli költő-féle?
Ki bókot annyi dámától nyerék
S kajdásztam, mint Yorick rab seregélye:
»Nem mehetek ki!« - Egy van hátra még:
Nyögnöm, mint olvasatlan Wordy^[63]: Vége
Az ízlésnek! A hír lottéria,
És a huzó egy kék kottéria.

110.
Ó! Ó! Te »mély, homályos, kedves kékség!«
Mint egy peéta festi az eget,
S a mint én hívlak, bölcs asszonyi népség!
Harisnyád épp oly kéken integet
(Hogy mért? e titkot nem kutattam én még!)
Mint a szalag, mely úri térdeket
Fog át bal-lábon, hogyha trónon áll
Vagy udvarának bált ad a király.

111.
Szépségetek szeráffal versenyez...!
Ah! más idők! Romokba omlott minden!
Gyönyörködtünk egymásban... én nemes
Vonásitokban és ti verseimben!
Hozzájuk húzni most is érdemes,
Hisz szűz valójuk csillog égi színben!
Ismérek eggyet -: garmadával ont
Erényt, remek bájt, - ah! de sűlt bolond!

112.
Humboldt, az első utazó s remélem
Nem az utolsó - lesz még ezrivel -
Műszert talált föl (nem tudom, mi néven
Hivják, sem azt, mely nap találta fel)
Egy furcsa eszközt, mely megméri szépen,
Ha véle ormok magasára kel,
Az atmoszférát, a sugárzó kéket -^[64]
Szép Dafne! Ó hadd mérjelek meg téged.

113.
Folytassuk immár a mesét...! A gálya,
Vásárra szánt rab népivel, kiköt
- Nagy útat tévén - végre valahára
Stambúl révében, a Szeráj mögött.
A vesztegzár elengedtetvén, már a
Piarczon vannak; senkisem szökött
Közűlök el; van ott sokféle faj:
Cirkasszi, cserkesz, muszka; - tarka raj.

114.
Ezer meg ötszáz tallér volt az ára
Egy bájos, kedves és valódi szűz
Cirkass' leánynak; a szépség sugára
Vakító fénynyel homlokára tűz;
Nehány vevő, erősen liczitálva,
Tíz százig érte bősz játékot űz;
Több ígértetvén, mindegyik eláll,
Látván, hogy itt a szultán liczitál.

115.
Oly áron kelt tizenkét néger asszony
Minőt nem adhat Nyúgat India
- Bár ott Wilberforce, kit az ég nyugasszon,
Az árakat jól felszöktette.^[65] - Na
De nem csoda! Hogy egy rózsát szakasszon,
A bűn milljókat könnyen vág oda!
Mert míg a virtus szűkös marku mind:
A bűn pazar, hol egy uj mámor int.

116.
De hogy mikép járt a derék csoport,
Hogy' vásárolt meg egyet egy zsidó,
Mást egy pasa; terhet mily nyögve hord
Egy részük, míg a nők szivszaggató
Módon szorongnak, hogy tán férfi kort
Túlélt vezér leszen szállást-adó,
S hogy' mennek szét búsan ballagva aztán,
Mint negyedik nő, nyomorúlt ágyas tán -:

117.
Következő énekben mondom el.
Regényem hősét szintén elhagyom,
- Bár sorsa roppant szomorú, - mivel
E fejezet hosszúra nyúlt nagyon.
A terjengést, tudom, kerűlni kell,
Szűkebbre ám sehogyse szabhatom.
Most hát megyek; - mit tesz s hogy van Juán,
Elmondja majd az ötödik Duán.^[66]

ÖTÖDIK ÉNEK.

1.
Szerelmes költő lágyan andalogva
Ha dalra zendűl s édes rímeket
Mint Vénus gerlét, fűz páros sorokba,
Nem sejti, hajh! a csengő szó megett
Mily romlás lappang! S mennél szebb a nóta,
(Ovíd a példám) annál rémesebb
A pusztitás...! Petrárka maga is
Platónikus kerítő a hamis.

2.
Bevádolok minden szerelmi dalt,
Kivéve azt, amelyben semmi báj,
Rövid, velős, epedve nem sohajt,
És minden íze bölcs, komoly morál, -
Oktat, tanít, nem élvezetre hajt,
S a szenvedélylyel sose czimborál.
Pegázusom ha nem rossz korcs egészen,
E versem itt morális minta lészen.

3.
Ragyogva állnak fényes paloták,
Hol Európa átnéz Ázsiára;
Közbűl a tenger; kettős part fokát
Ágyúsor őrzi! Sóphia kupolája
Távolva csillan; cziprusok; odább
Magas Olymp, dicső fenségben állva,
S a szigetek. Mily kép...! Szépsége itt
Ragadta el szép Montagu Maryt.^[67]