REMEKÍRÓK KÉPES KÖNYVTÁRA
SZERKESZTI
RADÓ
ANTAL
BYRON
DON JUAN
FORDITOTTA
ÁBRÁNYI
EMIL
BUDAPEST
LAMPEL RÓBERT
(WODIANER F. ÉS FIAI)
CS. ÉS KIR. UDV. KÖNYVKERESKEDÉS KIADÁSA
AZ ATHENAEUM
RÉSZVÉNYTÁRSULAT
BELEEGYEZÉSÉVEL.
TARTALOM
ELSŐ RÉSZ
BEVEZETÉS.
AJÁNLÁS.
ELSŐ ÉNEK.
MÁSODIK ÉNEK.
HARMADIK ÉNEK.
NEGYEDIK ÉNEK.
ÖTÖDIK ÉNEK.
HATODIK ÉNEK.
MÁSODIK RÉSZ
HETEDIK ÉNEK.
NYOLCZADIK ÉNEK.
KILENCZEDIK ÉNEK.
TIZEDIK ÉNEK.
TIZENEGYEDIK ÉNEK.
TIZENKETTEDIK ÉNEK.
TIZENHARMADIK ÉNEK.
TIZENNEGYEDIK ÉNEK.
TIZENÖTÖDIK ÉNEK.
TIZENHATODIK ÉNEK.
Don Juant, a híres spanyol nőcsábító névrokonát és sok tekintetben követőjét (több idealizmussal fölruházva és modernebb köntösben) Byron énekek hosszú során át akarta végig vezetni a világon. Huszonnégy énekre szabta verses regényét és az volt a terve, hogy Juánt - Angliából kiragadva - Németországba, majd Franciaországba viszi, ahol a forradalmárok doktor Guillotine ügyes gépén fejét veszik. Legutoljára - hogy a tréfa teljes legyen - az alvilágba vitte volna, ahová előde is lekerült. Ez volt a terve, de a halál közbe kontárkodott. Tizenhat éneket készített el Byron 1818-tól 1824-ig. Akkor Görögországba ment, hogy a török iga ellen fellázadt görögökért harczoljon. Elvetette tollat, de a kardot nem sokáig forgathatta. Nem harc, - mocsárláz ölte meg Missolunghiban, éppen husvét szombatján, mikor a föltámadást kezdték hirdetni a föltámadó szabadság földjén. Don Juan tizenhat éneke így is többet ér, mint sok teljesen bevégzett eposz. Monumentális mű, mely magasan kiemelkedik az idők árjából és mint góth stylben emelt remek építmény: a fenség és a kellem, a komorság és a kecses czifrázatok, a csillogó színek és a groteszk figurák keveréke.
Don Juan szatirikus korrajz, de valamennyi - még ezután következendő - kor számára készült, annyi benne az élet-igazság. Erős, hatalmas, mint a római klasszikusok szatyrai, de szebb és vonzóbb azoknál, mert a modern költészet pompás színeivel van elárasztva. Juvenál rajza Hugo Viktor ecsetével kifestve. Széles és változatos, komoly és víg, bájos és borzalmas, mint az élet maga. Reflexiók, képek, leirások pazar-gazdagon követik egymást. Minden emberi szenvedély megnyilatkozik benne a legmagasztosabbtól a legaljasabbig. Szerelem és diplomáczia, hűség és kaczérság, kalózok és miniszterek, szultánok és udvari költők, hadvezérek és diadalmas dandyk sürögnek előttünk tarka rajokban. Viharos tengerek és eszeveszett háborúk megdöbbentő sorozatát kapjuk. A cselekvény folytonosan csapong, de a szétfutó részleteket a styl eredetisége, felűlmúlhatatlan virtuózitása tartja össze; egységessé teszi az a csodálatos hang, melyben Rousseau érzelmessége Voltaire iróniájával párosúl. Van benne éppen annyi költészet, mint Childe Harold-ban, de fölötte áll Haroldnak élethűség, változatosság és humor tekintetében. Aki olvassa, érzi, hogy Shakespere óta nem volt nagyobb költője Angliának, helyesebben: az emberiségnek; senkisem gyűjtött annyi életigazságot, senkisem nyúlt mélyebben és biztosabb fogással az emberi természet rejtekeibe. Igaz ugyan, hogy Byron életbölcsessége a saját alanyiságán szürődik keresztül és abban a félig komor, félig tündöklő színvegyületben, mely egyéniségéből árad, az általános igazság nem mindenütt domborodik ki oly plasztikusan, mint a britt óriásnál, aki egy - idők és emberek fölött álló - istenség magas elfogulatlanságával mérlegel; de ami benne hiánynak látszik, még az is erénynyé lesz: a szubjektiv költő erényévé, aki annál érdekesebb és lebilincselőbb, mennél közvetlenebbül tükrözi önmagát és önmagában a világot.
Harmincz éves korában fogott bele Byron Don Juan irásába. Ez a kor másoknál is a tapasztalások gyarapodását jelenti, de Byron - géniuszából, helyzetéből és életmódjából kifolyólag - százszor annyit átélt, százszor annyit tapasztalt, mint mások. Harmincz éves koráig átélte a legnagyobb dicsőséget és a legnagyobb megaláztatást, amiben ember valaha részesült. Az érzések mily változatossága, az ellentétes benyomások mily roppant tömege tárul elénk, ha élettörténetére csak futó pillantást vetünk is!
Nemes és gyöngédségre hajló kedélyét már gyermekkorában megmérgezi az elvált szülők viszálykodása; ránehezedik a könnyelmű apa léhasága és a túlszenvedélyes anyának őrültségig fokozódó féktelensége, mely egyik pillanatban szerelmes csókokkal borítja, másik pillanatban kalapácscsal, fejszével dobálja meg fiát, sőt - ami jobban fáj minden ütlegnél - csúfolja sántasága miatt, elferdült lábát veti szemére, mely a rosszul nevelt, szenvedélyes, hiú gyermeket úgy is végtelenül bántotta és forrása volt annak a melanchóliának, melytől a »szatírlábú Apolló« soha szabadúlni nem birt.
Hét éves korában beleszeret egy 14 éves leányba (Duff Mariba) és epedve bolyong Skóczia bérczei közt. 15 éves korában tartósabb és nagyobb szerelemre gyúlad pár évvel idősebb rokona, Chaworth kisasszony iránt, aki a szerelmes diákot természetesen nem veszi komolyan és férjhez megy egy Musters nevű derék gentlemanhez. Byron keserve határtalan, de bánata egyúttal megnyitja poétai erét és a szívtelenhez egy pár szép verset ír. Első zsengéit Hours of Idleness (»Henyeség órái«) címen 19 éves korában bocsátja közre, még a cambridgei kollégium porát sem rázva le saruiról. A versek többnyire gyöngék, bár egyes darabjai a későbbi nagy költőre vallanak, de a versekhez írt bevezetés az önérzetes szenvelgésnek oly kihívó hangján van írva, oly gőgös szerénységgel emlegeti, hogy társadalmi állásánál fogva más kötelességek várván rá, e kisérlete valószinűleg első és utolsó, hogy a demokrata kritikusok dühbe jönnek és kiméletlenül megtépik, különösen a liberálisok rettegett irodalmi közlönye, az Edinburgh Review, mely nevetségessé teszi a kiskorú lord szárnypróbálgatását.
1809-ben nagykorú lesz és 21 éves korában elfoglalja helyét a lordok házában; az illusztris testület - nem sejtve, mily géniusz lépett közéjük - lenézőleg fogadja; ugyanakkor jelen meg Angol költők és skót kritikusok czímü verses pamfletje is, mely páratlan gorombasággal első sorban az edinburgi szemle íróit páholja, de amellett nagyokat csíp vagy üt az akkori angol irodalom összes elismert tekintélyein és ellenségévé teszi valamennyit.
Nagybátyja halála megszerzi részére a Byronok ősi fészkét, a newsteadi apátság kolostorából átalakított kastélyszerű házat, rengeteg folyosóival és nagy termeivel, ahol vagy mélán kotol egymagában, vagy pajtásaival dőzsöl bachans szilajsággal. Eladósodva bár, de nagyobb összeg készpénzhez jutva, évekig tartó külföldi útra indul 1809 junius havában, Hobhouse-zal, aki fidus Achatese volt koporsója zártáig. Lissabonon, Sevillán, Maltán, Albánián keresztül Athénbe megy, ahol hónapokig mereng a romba dőlt görög világ örök szép omladékain; kalandos exkurziókat tesz Konstantinápolyig; fölmegy a Parnasszusra és nagy bravourral ussza át a Hellespontot; kirándulásai közben megirja Childe Harold I. és II. énekét.
Két évi távollét után, 1811-ben visszatér Angliába, eltemeti édes anyját és Londonba költözik, hogy a falusi bacchanáliákat világvárosias tivornyával cserélje föl. 1812-ben, február 27-én megtartja szűzbeszédét a lordok házában, közepes hatással, de ugyanakkor megjelen Childe Harold két éneke és Anglia másnap a 24 éves lord-poéta lábai előtt hever. Feltárul előtte minden ajtó, bálványa lesz a londoni társaságnak, térdig gázol dicsőségben, babérban. Még azok is hódolattal, engesztelődve közelednek, a kik érezték az »English Bards and Scotch Reviewers« epés marását. (Ezek közé tartozott Scott Walter és Moore Tamás, a nagy ír költő, kivált az utóbbi, a ki ettől kezdve hűséges barátja lett.)
Huszonhét éves korában házasságra lép Millbanke Annával, dúsgazdag család egyetlen leányával, részint őszinte érdeklődésből, részint számításból, rongált anyagi viszonyaira való tekintettel. Tűz és víz lépett itt házasságra; lobogó lángú, féktelen poétai szeszély párosult hűvös, pedáns rendszeretettel, korlátolt felfogással. Byron képtelen legyőzni magát, felesége képtelen megérteni férjét és egy év leteltével a házasság felbomlik. Nem Byron bontja fel, hanem az asszony. Alig szűli meg leányát, mindent összepakol (a gyermeket is) s a gyanútlan férjet váratlanul a faképnél hagyja. Gyöngéd levélben tudatja vele, hogy többé ebben az életben nem kivánja látni, és orvosokat küld hozzá: vizsgálnák meg, vajjon helyén van-e az esze? Ugyanekkor Anglián kannibáli bőszültség vesz erőt; ugyanaz a társadalom, mely bálványként emelte vállaira, most űzőbe veszi és kirugja, mint egy »rühös kutyát« s gúnykaczajjal hajítja utána összedöntött családi oltárának omladékait. Aki egy álerkölcsében megvadult nemzet rút hálátlanságáról és gonosz kegyetlenségéről hű képet akar nyerni, olvassa végig Macaulaynak Byronról írt remek tanulmányát. E bevezetés rövid kerete nem engedi meg, hogy a válás okaival foglalkozzunk és igyekezzünk bizonyítani, hogy Byron dicsőségét, becsületét, mindazt, a mi egy férfiú előtt szent és drága: oktalan dühvel, túlzott felháborodással áldozta fel a britt közvélemény. Csak egyre mutatunk rá, mint tárgyunkhoz tartozóra: kétségtelen, hogy a britt társadalomnak csúf eljárása nélkül »Don Juan«, ha létre jött volna is, nem a mai formájában jött volna létre, azaz: kimaradt volna belőle sok durva és czinikus rész, kimaradt volna sok olyan, amilyenre csak egy vérig sértett, bosszut lihegő, dúlt kedély ragadtathatja magát. Byron nemes idealizmusa Don Juanban is megnyilatkozik, sőt itt talán - éppen az ellentét erejénél fogva - sokkal fényesebb részletekben, mint bármely más költői munkájában, de mindenütt eszébe jut a szenvedett sérelem, mindenütt érzi a »művelt társadalom« kétszinüségét és illemmel álczázott brutalitását, mindenütt triumfáló ellenségeit látja, akik hatalmukat és népszerűségüket szolgalelkűségnek vagy képmutatásnak köszönhetik; csömörétől és bosszuvágyától hajtva, kegyetlen gyönyörűséget abban talál, hogy saját magával együtt minduntalan gúny tárgyává tegye hazáját, honfitársait, az egész emberiséget. Bocsánatot nem kap más, csak a görög hajadon, akihez - magányos szigetén - a külvilág romlottsága nem férkőzhetett és aki meghal nagy, igaz szerelmében (Hajdé); nem kap más, csak az ártatlan gyermekleányka, akit Juán az Izmaila ostrománál elesett hősök tetemei közül szabadít ki (Leila); nem kap más, csak az őserdők remetéje, aki fut a czivilizált emberek inváziója elől és fiait szabad embereknek neveli a vadon üde magányában (Boon tábornok); nem kap más, csak a mélabús, fenséges kedélyű, főrangú árvalány, aki a saját nemes érzületébe zárkózva, idegenül és elérhetetlen magasból nézi a mesterkélt, kapaszkodó, érdekleső tömeg lármás bohózatát (Raby Róra). Mily felséges részei ezek Don Juannak!
Angliából való kiüldöztetése után Flandrián át Svájczba, onnan Velenczébe menekült. Itt, a lagúnák titokszerű városában, ahol élvezet, mámor, művészet, szerelmeskedés, vígság és melanchólia édesbús összhangba foly, itt kezdte írni »Don Juan«-t 1818-ban, 30 éves korában, »letarolt szívvel, fehéredő hajjal, tapasztalások roppant tömegével«. Kezdetben, úgy látszik, csak az lebegett előtte, hogy - mintegy a maga mulatságául - néhány száz pajkos stanzát írjon az olasz Pulci modorában. E fajta műve, »Beppo« (1817-ben jelent meg) nagy tetszést aratott és a sikert tapasztalva, most ezen a nyomon akart haladni; de hovatovább mind jobban érezte, hogy »Don Juan« költői működésének csúcspontjává lesz; érezte, hogy »Don Juan«-ban ő teremti meg a »XIX-ik század époszát, mely épp oly jó a mi korunknak, mint amily jó volt az Iliász a Homér korának«.
1819 január 25-én írja kiadójának, Murray-nek, aki az első ének kéziratával szemben aggályoskodott: »Nyomassa ki egészen, kivéve természetesen a Castlereaghra vonatkozó sorokat, mert most - távol lévén - nem szállhatnék vele szembe. Egyebekben pedig tiltakozom. Ha van a dolognak költői értéke, meg fog állani; ha nincs, bukni fog; a többi üres szóbeszéd. Ily esetekben csak az unalmasság öl. Ami a képmutatók lármáját illeti, azt mindig megvetettem, megvetem most is. Ha ön ezt a prüderiát jogosnak találja, akkor ki kell hogy hagyja Ariosto, Lafontaine, Shakespere, Beaumont, Fletcher, Massinger, Ford és a II. Károly korabeli írók felét; ki kell hogy hagyjon valamit a legtöbb íróból, akik Pope előtt írtak és akiket olvasni érdemes, sőt magából Popeból is nagyon sokat.«
1819 febr. 1-én. - »Ha jóakaróim azzal állanának elő, hogy a költemény rossz, szívesen megnyugodnám; de éppen az ellenkezőt állítják és morálról beszélnek; ez az első eset, hogy e szót olyan emberektől hallom, akik nem hunczutok, s akik nem érdekből emlegetik. Én amellett maradok, hogy ennél morálisabb költeményt nem is írtak, de ha valaki nem találja meg benne a morált, az az ő hibája, nem az enyém.«
Don Juan két első éneke 1819 július havában jelent meg Londonban, névtelenül, de hatalmas erejéből, megragadó irályából rögtön kiérezték, hogy más nem írhatta, csak lord Byron. A hatás minden irányban rendkívüli volt, méltó e rendkívüli műhöz. És az ellentétes vélemények folyton-folyvást megújultak a további énekek sorozatos megjelenésekor, egészen a költő haláláig. (Ekkor az ócsárlók kezdtek elnémulni és a magasztalók kerekedtek fölül.) Az angol sajtó egy része őszinte - vagy tettetett - megbotránkozásában kigyót-békát kiáltott rá és a szerzőt Anglia szégyenének nevezte, akin gonoszság dolgában csak a Sátán tehet túl, ha ugyan ily elvetemültség egyáltalán fokozható. - A tory-újságok versenyezve rontottak neki, egyik pokrócz-gorombán, a másik krokodilkönnyeket ejtve a fölött, hogy Anglia legkiválóbb költője ily ocsmányságok megaranyozására használja föl ragyogó tehetségét. Mert azt legádázabb ellenségei sem tagadhatták, hogy a Don Juan költői tartalma fényes és elragadó; hogy az »erkölcstelenségnek ezt az Odysseáját« (Watkins jellemzése) a költészet fensége lengi körül. Beismerték, hogy a »költő géniusza sehol sem nyilvánult nagyszerűbben« és valamelyik havi vagy negyedhavi szemle írója így kiáltott föl: »Don Juan egyben dicsősége és gyalázata irodalmunknak. (It is at once the glory and disgrace of our literature.) A fajtalan szatyr kecske-lába szörnyeteg-módon párosul benne a géniusz angyalszárnyával.« - William Hazlitt rímbe szedett Tristam Shandy-nek csúfolta. Néróhoz is hasonlították, aki lantot penget az égő Róma fölött. Don Juan lángba borít minden erkölcsöt és kárpótlásul »egy kis harmóniát« nyújt.
De valószinűleg jobban és hívebben kifejezte a közhangulatot az az elmés úr, aki 1821-ben »John Bull« névaláírással Lord Byronhoz intézett nyilt levelében ezt írta: »Ez az egyetlen igaz mű, amit ön alkotott; és ez élni fog még akkor is, mikor már valamennyi munkája - Childe Harolddal együtt - régen kikopott a világból. Don Juant úgy nézem, mint az ön legjobb művét; kétségkívül a legszellemesebb, a legőszintébb, a legérdekesebb és a legköltőibb, s valamennyi ember úgy gondolkozik mint én, ámbár nem elég bátrak bevallani. Tíz stanzája többet ér, mint az egész Manfred, noha Manfred is szép költemény a maga nemében. Valóban ideám se volt arról, hogy ön mily pompás, ügyes fiú, míg el nem olvastam a Don Juánt. Szerény véleményem szerint a mai literatúra műveiből kevés fog megérni akárcsak ötven évet is. De a Don Juan igen, mert természetesség van benne, mert irálya könnyed, mert teljesen az életet tükrözi.«
A névtelen író bírálata és jövendölése teljesen bevált, mert íme, Don Juan - 68 évvel Byron halála és a XVI-ik ének megjelente után - virágzó egészségben él a XIX-ik század végén; húmora, fensége, ragyogó színpompája elsőséget követel a »fin de siècle« írói és írócskái közt is. Mint minden öröknek alkotott mű, a halhatatlanság frisseségét, ifjuságát sugározza. Hol vannak a Wordsworthok, a Southeyk és mindazok, akiket a kortársak irígysége vagy elfogultsága Byron rovására magasztalt, sőt Byron fölé helyezett? Még Scott Walter is mily halvány, színehagyott, elavult. Moore keleti koloritjából mennyit elrabolt az idő. Ellenben Don Juan megmaradt épnek, erősnek; rajza, elmélkedése beleillik a mi korunkba is; igazságára nem cáfol rá a mi korunk sem. Hatása még ma is érezhető a világirodalomban, egykor pedig dominálta Európa legkiválóbb költői egyéniségeit. Anyegin egyenes leszármazása Don Juannak. Puskin az orosz regényhősben mintegy a Don Juan férfikorát ecsetelte. Heinében e hatás nyomai nyilvánvalók, sőt hullámverése Arany Jánosig elhatolt. A töredéknek maradt »Bolond Istók« első énekében Arany kedélyét az a hangulat rezdíti meg, mely Byron Don Juánján végig vonul. Don Juan megmaradt és meg fog maradni örökké az újkori poézis egyik remekének, homlokán Goethe mondatával: »Don Juan ist ein grenzenlos geniales Werk.« (»Don Juan végtelenül genialis mű.«)
Ami az annak idején fölhozott vádakat illeti, azokat az idő már régen valódi értékükre szállította le. Igaz, hogy irodalmi és politikai ellenségeit kiméletlenül, sőt kegyetlenül ostorozta e műben, de érdemeltek-e jobb bánásmódot? Csak a kölcsönt fizette vissza kamatostul. Igaz, hogy Southeyt, a poéta laureatust, nyúzta, mint Apolló Marsyast, de nem Southey volt-e a kihívó? A »Vision of Judgment« provokáló előszavában nem Southey tört-e pálcát Byron fölött egy renegát szigorával és egy hivatalos poéta pöffeszkedésével? Nem Southey, III-ik György dicsőítője, mondta-e alávalónak Byront, a szabadság dicsőítőjét? Igaz, hogy Castlereagh lordról az »Ajánlás«-ban és Don Juan sok más részében iszonyú stanzákat röpített világgá, de nem mondták-e mások is (»higgadtabb« fők Byronnál) a »bigott torysmus« e miniszterét, Irland elnyomóját és a legkontárabb szónokot, aki valaha Anglia miniszterelnöki székében ült, a Waterloo után beállott európai reakczió egyik legaljasabb eszközének? Igaz, hogy III. és IV. Györgyről illoyális, csúfondáros módon beszélt, de a Györgyök uralkodása nem volt-e botrányos? Igaz, hogy az angol társadalomra egy társzekérre való gúnyt és gorombaságot zúdított, kivált a második rész utolsó énekeiben (Juant csak azért vitte kedves angoljai közé, hogy ezzel a vitriollal nyakon önthesse őket), de nem volt-e jogos a visszatorlás és némi túlzás ellenére nem volt-e találó a szatirikus kép?
Az erkölcstelenség vádjára ő maga megfelelt és védelme teljesen igaz. Lerántani a leplet, egy álszent társadalomról, mely a külső tisztesség formái közt óvatosan vétkezik; törvényt ül a meggondolatlan bűnös fölött és titkon - sokkal ügyesebben - maga is megszegi a törvényt; erényt, önmegtartóztatást prédikál és suttyomban elfogad minden kinálkozó gyönyört: lerántani a leplet ilyen társadalomról talán »durvaság«, talán »paraszt tempó«, talán - »rosszakarat«, de semmiesetre sem erkölcstelenség. A valódi erényből Byron sohasem űzött csúfot, a valódi ártatlanság, a valódi hősiesség, az emberben rejlő szép tulajdonok előtt mindig tisztelettel hajolt meg. Ennek ellenkezőjét Don Juanból senki sem mutathatja ki.
Mikor Byron Görögországban befejezte életét és halála híre Angliába érkezett, Scott Walter nekrológot írt, melyben költő-társát nagy lélekkel magasztalta és jellemét mély értelemmel fejtegette. Ebben fordul elő:
»Lord Byron hibái nem roszszívűségből eredtek, - mert a természet nem követett el akkora szabálytalanságot, hogy ily rendkívüli tehetséget tökéletlen erkölcsi érzékkel párosított volna, - sem abból, mintha nem tudta volna csodálni az erényt. Gyöngédebb, fogékonyabb szíve nem volt senkinek; senkinek se volt gyorsabb és nyiltabb keze ott, ahol inségen kellett segíteni; és nem volt soha lélek, mely lelkesebben csodált volna nemes akciókat, föltéve, hogy meg volt győződve a szereplők önzéstelenségéről. Jóbarát, vagy vonzalommal, tiszta szándékkal közeledők intéseire gyakran nagy súlyt fektetett, de csak kevesen vállalkoztak ily kényes feladatra. Kifogásokat nehezen tűrt és a gáncs megerősítette hibáiban; úgy hogy gyakran hasonlított a daliás, tüzes csataménhez: belerohant a kardba, mely megsebezte. Magán-életének legkínosabb válságában e türelmetlen ingerlékenység oly fokra hágott, hogy a spanyol czirkuszok nemes vérű áldozatához volt hasonló, mely nagyobb dühbe jön a korláton kívül álló hitvány tömeg hurrogatásaira, mint a méltóbb és - úgyszólván - legitimált ellenfél lándsadöféseire. Szóval: legtöbb hibája éppen abból a haragos vágyból eredt, hogy megdaczolja gáncsolóit; hogy - mint Dryden despotája - megmutassa hatalmát.«
Találóbb és szebb jellemzést Byronról nem igen mondtak. Minden szavát aláírhatjuk, mert ez az igazság.
Ezzel a teljes magyar Don Juant átadom irodalmunknak és olvasó közönségünknek, azzal a kéréssel, hogy fogyatkozásait némileg mentse ki előttük a vállalkozás nehézsége, és azzal az óhajjal: bár találnának benne annyi élvezetet, amennyit e munka énnekem okozott.
Húsz esztendő fekszik a fordítás első kezdetei és befejezése közt.
Lassan, nagyobb időközökben készült, mert sohasem ültem hozzá közönynyel; sohasem közeledtem hozzá máskép, mint a kedv és hangulat legjavával. És most, mikor a munkának végére jutottam, szinte nehezen esik megválnom tőle, mint egy bizalmas, kedves ismerőstől, aki ragyogó szellemével sokszor gyönyörködtetett, bölcs humorával sokszor megvigasztalt.
Á. E.
1.
Költő vagy, Bob, még
pedig udvari,[1]
E
fajta költők híres minta-képe.
Torykhoz álltál - no de sok
mai
Poéta tért a kormány kebelébe.
Dalos Júdásom, hogy vagy?
Jól-e, mi?
S a »tópart« éhes és telt gyomru
népe?[2]
Remek
kis fészek! Úgy föst, szó mi szó,
Mint »pástétomban két
tuczat rigó«.[3]
2.
»Pástétom nyílik
és mind dalra kel«
(Jó uj hasonlat itt e régi nóta)
»Királyt
elbájol ily tál eledel,«
Regenset[4]
szintén. - (Kedves táp az óda.)
Lám, lám, Colrids is szárnyal égre
fel,[5]
Kalappal
mint a sólyom, amióta
Bölcselmet fejt ki. (Bámul a tömeg!)
De
megfejtését vajj' ki fejti meg?
3.
Bob, szemtelen vagy!
Azzá tőn a vad
Dühösködés. Rosszúl agyarkodál.
Kitúrtál volna
minden madarat
Hogy más rigóé ne legyen a tál.
De az a sors,
mely röpülő halat
Mindíg elér, ha túl-magasra száll,
S födélre
pottyan és vergődik ott Bob:
Az sujtott téged! Szuflád elfogyott
Bob!
4.
Hát Wordsworth rengeteg
»Kirándulás«-a![6]
(Ötszáz
lap kvartban!) Meggyőz, kitünőbben
Mindennél, hogy az uj
rendszernek mása
Nincs is talán. Eszünk ámulva döbben.
Ez is
poézis (ő megmagyarázza,
S lehet hogy az - őrjítő nyári
hőben).
Egy emelettel megtoldhatja tornyát
Bábelnek az, ki érti
e czikornyát.
5.
Tisztelt urak! Elzárván
magatok'
Jobb társaságok érintésitől,
Egymásba szinte
átolvadtatok.
Csak egymást bujva és dicsérve föl,
Azt vélitek,
hogy valamennyi jog
S minden borostyán számotokra nől.
Mily
szűk kör ez! Óhajtanám valóban:
Lubiczkolnátok tengerben, ne
tóban.
6.
Én nem tennék így, -
nem vihetne rája
Önösség túlzó hiusága sem,
S Pál-fordulástok
összes glóriája.
(Mert nem csupán pénz volt az ok, hiszem.)
Van
kegydijad, - ily véget ér e »pálya«? -
S vámhivatalban
űl Wordsworth! -[7]
Hiszen
Bitang nép vagytok, ámde mégis költők,
Parnasszon Múzsát
joggal üdvözöltök.
7.
Borúljon a merész
homlokra - tán
Kevéske szégyenpírra is - babér:
Lombját,
gyümölcsét nem irigylem! Ám
A hír szabad. Közös mező e tér,
Nem
a ti bér-jószágotok csupán.
Kit géniusz hajt, rajta czélhoz
ér.
Rogers, Scott, Campbell, Moore, elétek vágnak
Ösvényein a
halhatatlanságnak.[8]
8.
Múzsám gyalog jár és
nem versenyez
Pegázustokkal. Sors adjon tinéktek
Nagyobb
tökélyt (mert most hiányzik ez)
S mindazt a hírt, melyért irígyen
égtek!
De irjátok föl: - költő egyse lesz
Törpébb azért, mert
más költőt dicsér meg.
És a panasz, mely a jelen kort
szidja,
Jövendők tapsát még nem biztositja.
9.
A ki babért jövőnek
tartogat
(Mely ily lomot nagy ritkán húz elő)
Az e növényből
nem kapott sokat,
S a vád nyilával csak magára lő.
Dicső
kivétel egy-egy tán akad,
Idők árjából napként fölkelő.
De hogy
hová jut e fölebbezők
Nagy része - Isten tudja csak, meg ők!
10.
Ha Milton egykor,
csúful megtiporva,
A »bosszuló időt«
fölhívta, hát
Boszút is állt az és a mai
korba'
Fenséggé tette neve hangzatát.
De ő
hazug dalt nem költött; a porba
Le nem
hasalt s nem adta el magát.
Apát nem gáncsolt, hogy fiút
dicsérjen:
A zsarnokot sírig gyülölte, mélyen!«[9]
11.
Vagy azt hiszed, ha
most támadna fel
A »vén vak ember«, Sámuel
gyanánt,
Hogy trónokat jövendölésivel
Megrázzon ujra -; s lelne
ujra lányt
Kinek nincs szíve,[10]
sujtaná ezer
Csapás, kór, inség, minden a mi bánt:
Hiszed, hogy
ő szultán-imádó
volna?
Hogy szörny-szülött Castlereaghnek dalolna?[11]
12.
Halvérü, síma, álnok
nyafogó![12]
Erin
vérében pacskolt ifju kézzel,
Hogy Angliában, mint tanult
bakó,
Nagyobbat merjen. (Mert mindent merészel!)
Legaljasabb
szerszáma nép-rugó
Gőgös tyrannak, éppen annyi észszel,
Hogy
föltehet más-készitette jármot,
S
itathat mérget, mint első pohárnok.
13.
Orácziója oly
szó-keverék,
Oly legitím pancs, torz ész-ficzamat,
Hogy
talp-nyalója sem dicsérte még,
S az ellenfél - minden nép - nem
kaczag,
Mert alszik tőle. Ixion-kerék,
Mely szikrát - egy kis
baklövést - sem ad.
Berreg, forog, példázva hogy milyen
A
végtelen mozgás és gyötrelem.[13]
14.
Kontár még ocsmány
szakmájában is!
Toldoz,
ragaszt, pepecsgél, tákol és
A mesterek számára némi kis
Munkát
mindig hagy: összeesküvés
Kongresszus, börtön, bot, czenzúra,
friss
Hóhérkodás vár rájuk; ha kevés
Az uj bilincs, ócskákat
fold ki szépen
S ég-föld utálja jutalom fejében.
15.
Herélt, rongy lelke
csak kettőt szeret:
A lánczot, a mit önmagán visel
S a mit
másokra buzgón ráveret,
Vélvén, hogy férfi épp úgy hordja
el.
Golyhó Eutrop![14]
Ész, jog, becsület,
Szabadság díszét nem foghatja
fel.
Rettenthetetlen - mert a jég nem érez;
Oly hitvány, hogy
erénye is bűnné lesz.
16.
Hová bolyongjak, hogy
jármát ne lássam?
(Érezni
nem fogom!) Nagy Róma lelke
Támadt imént
föl szép Itáliában,
De rálehelt e státus-dög s leverte.
Ah!
láncza sír dühében, bánatában,
S jajgat felém sebzett Erin
keserve!
Még mindig vannak rabszolgák, királyok,
Hadsergek - és
Bob ír rosz verset rájok!
17.
Fogadd e kis dalt,
koszorús nagyom!
Ha túl-őszinte és nyers íze van,
Zokon ne
vedd: a whig-színt nem hagyom,[15]
S
politikám naiv még. (Komolyan!)
Köpenyt forgatni ma divat s
nagyon
Nehéz maradni egy hiten;
olyan
Nehéz, hogy szinte abszurdnak találom,
Igy van-e, tórym,
ultra-Júliánom?[16]
1.
Nincs hősöm! Ó ez
meglepő hiány,
A hol havonkint egy-egy uj terem,
A mig kisűl,
hogy nem valódi ám,
Bár trombitált sok hírlap éktelen.
No hát
ezekhez nincs közöm; Juán,
Ismert barátunk, járjon ő velem;
A
színpadon mind láttuk mély iszonynyal,
Mint sűlyed el - kicsit
korán, bizonynyal.
2.
Vernon, Wolf, Hawk, How
s Cumberland, a hentes,[17]
Princz
Ferdinand s mind a dicsők, csodáltak:
Egyik se volt jó, rosz
beszédtől mentes,
S mint Wellington most, korcsma-czégül
álltak;
Egymás után, mint Banquo sarji, rendes
Menetben, ó Hír,
nagy nyomodba' szálltak;
Frankhon Napóleont s
Dumouriert
Mutatta föl, - olvasd a Couriert.
3.
Barnave, Brissot,
Condorcet, Mirabeau,
Marat és Danton, Clootz és Lafayett:
Mind
francziák s nevük hangzása jó.
A híresek közt foglalhat
helyet
Továbbá Lannes, Marceau, Desaix, Moreau,
Hoche és
Joubert, sok fényes hadi tett
Csillagjai, harczokban kitünők -
De
nem valók az én nótámba ők.
4.
Nelson volt egykor
brittek Marsa. Kár
Hogy másfelől fúj most a hír szele.
Trafalgár,
rólad nem szól senki már,
A sírba tettek, ott pihensz vele.
A
hadseregre hull minden sugár.
Szegény hajós-nép sáppad is
bele!
Főképp a Herczeg[18]
bomlik érte... És
How, Nelson sorsa: hűtlen feledés!
5.
Hős Agamemnont sok
kemény vitéz[19]
Előzte
meg s azóta élt elég,
Hozzá hasonló. Ám poéta-kéz
Babért nem
fonván homlokukra, rég
Feledve vannak. S most?...
Kissebbités
Nincs szándokomban (nincs, tanúm az ég!)
De méltó
hőst manapság hol találok?
Ezért - ismétlem - Don Juánhoz szállok.
6.
»In
medias res« ugrik sok poéta,[20]
(Horácz
szavától ugranak bele).
S a hős csak később mondja el, kis
séta
Után, mi történt azelőtt vele;
Ebéd végével, mikoron
szemét a
Kedvesre szegzi, ábránddal tele,
Kertben, csarnokban,
vagy barlang hüsében,
A mit használnak árnyas korcsmaképen.
7.
Ez a divat. De én nem
így csinálom:
A kezdetén, ott kezdem! Vakmerés,
Sőt bűn
előttem, Péterem vagy Pálom,
Ha pontatlan vagy s görbe útra
mész.
Én hát a rendet most is híven állom,
(Bár emiatt félórám
kárba vész)
S Juán apjáról szólok eleintén.
Az édes anyját
bemutatjuk szintén.
8.
Szevillában jött hősünk
a világra.
Pompás narancsa s szép delnői vannak.
»Ki nem
volt itt, az szépet sose láta.«
Igy szól a mondás és én
állok annak;
Szebb város nincs széles Hispániába',
Cadizt
kivéve, adj hitelt szavamnak.
Ott éltenek Juán szülői,
hol
Guadalquivir gyorsan zuhogva foly.
9.
Apját Jozénak hívták.
Persze Don.
Hibátlanúl nőtt a családi fája,
Mór és
zsidó-galyaktól szabadon.
Hispán urak leg-góthabb daliája.
Szebben
nem űlt föl lóra grand, tudom,
S hidalgó nincs - esküt tehetni
rája -
Ki szebben száll le. Ő nemzette hősöm,
A ki viszont - de
itt később időzöm.
10.
Híres tanult hölgy
volt az anyja, telve
Roppant tudással. Összegyűlt fejében
A
nagy világ minden keresztény nyelve.
Eszéhez méltó nem volt más,
csak éppen
A virtusa. Élénk vitára kelve:
Bölcset legyúrt!... S
a legszelídebb képen
Irigység űlt, látván magasztos lényét,
Erénye
báját és elméje fényét.
11.
A feje, ó az káptalan!
Betéve
Szavalta Lópét, tudta Calderont;
Ha egy szinész bensűlt
vón szerepébe,
Ő súg vala s mindent fülébe mond.
Homályt
borítna Feinagl nevére.[21]
Rendszer
mit ér? E fej mindent leront.
Olyan memóriát még ő se színez,
Mint
a milyennel bírt e donna Ínez.
12.
Matézis volt a
kedvencz tudománya,
És főerénye a nagylelküség.
Ha élczelt
(néha tette) Attikára
Gondolt az ember. És - irgalmas ég -
A
fenségesnek mily sűrű homálya
Lengett komoly szavában! Soha
még
Ilyen csodát!... Selyem, muszlin, meg karton
Ruhákban járt,
és... De megyek már! Pardon!
13.
Diák és hellen
képzettsége volt,
- A Pater noster és az Alfabett -
A fransz
regényt kedvelte. (Csak ha szólt
E fínom nyelven: botlott,
tévedett.)
De legkevésbbé tudta a spanyolt,
Mert sokszor azt, a
mit nyelvére vett,
Lélek sem érti. Szfinx jött Szfinx után.[22]
Vagy
így akarta megszépítni tán?
14.
Az angol s héber nyelvet is
szerette,
S azt állította: e kettő rokon.
Bő érveit a
szentírásból vette,
(Ha tetszik, nézz utána, mily jogon,)
Egy
megjegyzését én előttem tette,
És ezt idézni van talán
okom:
»Csodálatos!... E héber szóval: lenni,
Egyértelmű
a britt - pokolra menni!«
15.
A legtöbb nő csacsog, - de ő ha
nézett:
Homíliákat prédikált szeme.
Önfékező bölcs aktusokra
készebb,
Mint Szír Romilly, jog védszelleme,
Államjavító, - kit
már rejt enyészet,
Elpusztitván önönmagát... Ime,
Újabb adat,
hogy minden hiu por.
(A bíróság kimondta: elmekór.)
16.
Szabjuk rövidre: mozgó
számitás,
Sétára kelt Edgeworth-regény vala,
A nevelésnek élő
könyve, más
Nők mintaképe, erkölcs védfala;
Megtestesűlt dicső
erény, tudás;
Összhangos, mint az angyalok dala.
Csöpp
gyarlóságot sem foghatni rája.
Hibátlan - ah csupán ez a
hibája!
17.
Tökéletes volt...
Több! Páratlan! Oly
Remek, ki képes versenyezni szenttel.
Látván,
hogy itt kárt nem tesz a pokol,
Őrző angyalja penzióba ment
el.
Perczekre mindent pontosan tagol,
Az óra sem jár ily
szabályos renddel.
Egy van csupán, hozzá közel csak az jár:
Bűvös
»kenőcsöd«, páratlan Makassár![23]
18.
Tökéletes volt. Ah de
földünk hátán
Tökéletesnek lenni mitsem ér!
Évát is akkor
csókolgatta Ádám,
Mikor bezárult az édeni tér,
Hol szűz
nyugalmat rontott meg a sátán.
(De addig! Szunnyadt mellükben a
vér!
Jozé is ott járt - Éva hű fia -
A hol tilos volt almát
rágnia.
19.
Kedélyes és könnyelmü
volt felette,
Könyvet, tudóst kerülgetett biz ő!
Járt-kelt,
vigadt, a mint tartotta kedve,
S nem bánta: otthon duzzog-é a
nő?
A nagy világ, mely mindig lelkesedve
Botránkozik s pletykát
pletykára sző:
Már két maitressről
súgott erre-arra.
Egy is
elég a házi pörpatvarra!
20.
Erényét Ínez
tündökölve hordta,
De rátartó volt, büszke módfelett.
Aztán
közönyt csak szent, nem oldalborda
Viselhet békén; s bár ő szentje
lett
Minden morálnak, nő volt és
gyakorta
Valónak vette, a mi képzelet.
Ilyenkor persze élt az
alkalommal
S kapott a Don leczkét, szidást halommal.
21.
Mert szörnyen könnyű
rajta kapni azt,
Ki sokszor vét és sohasem vigyáz.
A
legbölcsebb is néha sűlt paraszt
Ilyen dolgokban s felsülése
gyász.
Ilyenkor »főbe verheted« a gazt
Egy
»legyezővel«.[24]
- Sok nő, mintha száz
Bottal püfölne, úgy hozzád keni.
S miért?
Nem tudjuk. Ez az isteni!
22.
Mért is megy férjhez
túdós hajadon
Oly emberhez, ki felnőtt, mint a gomba,
Oly
urfihoz, kinek bár czíme »Don«,
Minden tanult, okos
beszédre bamba;
Hogy áll ez ügy, bővebben nem tudom,
Nős nem
vagyok, csak úgy élek magamba',
De szólj magad, tudósnő
férje, - kész
Választ hamar - nem vagy papucsvitéz?
23.
Czivódtak. Mért? Nem tudják oda
künt.
De mind kutatják, ámbátor e pör
Nem tartozik ránk. Egy
perczig se szünt
A suttogás. Sok némbert láz gyötör.
Kiváncsiság,
utállak, mint a bűnt!
S ha »közbelépni« énnekem
gyönyör,
Az más egészen: házi gond hijával
Öröm bajlódnom a
mások bajával.
24.
Fölléptem itt is nyájasan... de
meddő
Iparkodás volt, - még igy sose jártam;
Ugy gondolom,
megőrült mind a kettő,
Mert soha őket otthon nem találtam,
Ámbár
a portás megvallotta feddő
Szavamra később... No de már kiálltam
A
legjavát is, mert a kis Juán
Egy tele rocskát zúditott le rám.
25.
Göndörhajú, mihaszna kis
kölök,
Kész garabonczás már szopós korába.
Csak abban voltak
egygyek a szülők,
Hogy kényeztették mind a ketten. Kába
Házas
felek! Ha gondos nevelők:
A kényes urfit küldik iskolába,
Vagy
otthon adnak skutikát neki,
A bűnt belőle így kergetve ki.
26.
Jozé s Ínez boldogtalan
családi
Frigyük bilincsét tűrve hordozák.
Szeretnék egymást
hűlve-halva látni!
De bár belől viszályok férge rág,
Világnak
szájat nincs alkalma tátni,
Oly szép a látszat, bölcs a
formaság.
Míg egyszer aztán kilobog vadúl
Az elnyomott láng s
mindent összedúl.
27.
Ínez sok doktort, gyógyszerészt
hivat,
És bizonyítja, hogy bolond a férje.
Később
a'szondja, hogy csak fenevad,
Mert érthető a
tisztelt don beszédje;
De azt nem mondja, hogy mily ok
miatt
Lépett föl így; - rejtély az ügy miértje, -
Csak annyit
vall be, hogy szent kötelesség
Sarkalta rá... többit gondolni
tessék.
28.
Hibáiról bő naplót
vezetett,
Feltörögette sok, sok levelét,
És mindezekből adatot
szedett.
Pártján Sevilla, uraság, cseléd,
(S jó nagymamája!)
Minden csúnya tett
Hivőre lel. Röpítik szerte szét.
Ügyvéd,
biró lesz valamennyi. Tombol,
Mély gyűlöletből, tréfás unalomból.
29.
És e nemes hölgy, asszonyok
virága,
Férje keservét oly derülten hordta,
Mint Sparta hölgye,
a ki halva látta
Dicső urát s búját nem panaszolta,
Elzárta
némán és büszkén magába.
A legvadabb vád nyelvét föl nem
oldta.
Nyugalma szent, míg férje lázban ég...
»Ah!«
- kiabálják - »mily nagylelküség!«
30.
Okos fogás e jámbor türelem,
Ha
bennünket mar, üldöz a világ.
S nagylelküséget mutogatni
nem
Hálátlan űzlet, hogyha összevág
A czéljaiddal. Hisz jól
bánsz velem,
A kit - szegényt - húz, megtép minden ág!
Csúf
szenvedély a mérges bosszu - ám
Ha más üt fejbe, nem az én
hibám!
31.
S ha régi dolgot verne föl
viszályunk,
Hazudva hozzá még egypár vadat:
Nem rajtunk múlik!
Hisz mi félre állunk.
Ez hagyomány, okmányszerű adat.
Aztán mi
annál fényesebbre válunk,
Minél több szennybe mártod magadat.
A
tudományra szintén van hatása:
Holt skandalum pompás a
bonczolásra.
32.
Békítni kezdtek a barátok, aztán
A
rokonok, s az ügy rosszabbra vált.
(Nagyon bajos, ily alkalomnak
adtán
Eldöntenünk, hogy többet melyik árt,
Barát: gyanús;
rokon: még gonoszabb tán.)
A dühös ügyvéd válást perorált,
De
pöre díját alig szedte még:
Halál befogta Don Jozé szemét.
33.
Meghalt, de sajna, rosszkor!
Mert a mint
Jogász uraktól megtudhattam én
(Bár óvatos, zagyva
beszédü mind)
Kétségkivűl fen-forgott a remény
Egy fényes
pörhöz, a milyen nem int
Minden bokorban. E csapás kemény!
Ó
publikum, ritkán ér némi jó,
S most elveszett e szép szenzáczió!
34.
De ah! kimúlt! S porával
eltemették
Az ügyvéd hasznát és a nép dühét.
Házát eladták,
szolgáit kitették,
S a mint suttogják városszerte, két
Kitartott
hölgyét mindjárt kegybe vették:
Egy pap s egy héber...! Megkérdém
e hét
Folytán az orvost, hogy mi ölte meg:
Haj! lassu láz,
harmadnapos hideg.
35.
S mégis - derék, jó ember volt a
Don.
Beszélhetek: jó ismerőse voltam.
Egyéb hibáit hát nem
bolygatom.
De tán nincs is több. Mindet fölsoroltam.
Ha
szenvedélye felforrt és vakon
Tévelygett néha, hévségtől
bomoltan,
Ha nem volt Núma, - ne itéld el lelkét:
Epéje sok
volt és rosszúl nevelték.
36.
Törj pálczát, vagy jóságod mentse
ki,
Most egyre megy már. Meghalt. Ámde tény:
Kegyetlen nap volt
s fájhatott neki,
Mikor megállott szétdúlt tűzhelyén
S a házi
oltár roskadt tömegi
Szemébe tüntek. Fájt ez, érzem én.
Csak
pör s halál, e kettő közt vala
Szabad választás, - inkább meghala.
37.
Juán egyetlen örökös
maradt,
Rászáll sok terhe s minden birtoka;
Jó hosszu
gyámság s gondos kéz alatt
Kétségkivül virulni fog.
Maga
Inez a gyám, - ő majd vet és arat
Mert senkinek sincs
ehhez több joga;
Az a fiú, ki anyja mellett nő fel,
Különb
másoknál s híres lesz idővel.
38.
Mint asszonyok, sőt özvegyek
tökélye,
Mintát akar faragni a fiából,
Hogy fényt derítsen ősi
czímerére
(Ő aragon', Jozé Castíliából);
S hogy kész
lovagként a csaták terére
Ronthasson majd, ha síkra száll a
tábor:
Tanúl nyargalni, vívni, állni vártát,
Megmászni sánczot
és esetleg - zárdát.
39.
De a mit Ínez legfőként ohajt,
S
a mit nem győz csodálni a tanár,
Kit sorskegy e nemes fészekbe
hajt,
Az a morálnak kultuszában áll!
Juán sok könyvét ő
vizsgálja, - rajt'
Ki nem fog senki, hogyha czenzeál.
A
tantárgyakba minden branche bevéve,
A természethistóriát kivéve.
40.
A nyelveket, kivált a
holtakat,
A tudományok legmeddőbb faját,
Művészetet - mely sem
gyönyört nem ad,
Sem hasznot nem hajt, csak unalmat ád -
Mind
megtanúlja. Tud roppant sokat,
De rossz könyvekből egy betűt se
lát,
Kivált olyanból - hó! ez kész veszély -
Mely a fogamzás
titkáról beszél.
41.
A klasszikus kor némi bajt
okoz.
Csiklandós tárgy az istenek szerelme.
Volt köztük bájos,
szép, erős, okos,
De nem volt rajtuk semmiféle kelme.
Az Ilias
s Odyssea jogos
Nagy époszok, - de a professzor-elme
Kétségbe'sik
s vért izzad, míg czitálja,
Mert donna Ínez a mythost utálja.
42.
Ovíd a kéjencz bujaság
maga,
Anakreon még gonoszabb dalár,
Catullnak nincs egy
tisztes versszaka,
És nem ajálnám hő Sapphót se, bár
Longin
szerint a fönséges csak a',
A mit e hölgy ódás dalokba
zár;
De Virgil tiszta... egyre boritom
Csak fátylamat: hol
föllép - Corydon.
43.
Lucretius istentelen pogány,
Nehéz
táplálék fiatal gyomornak;
Én Juvenalban sem találok
ám
Dicséretest, bár e nyilas komornak
Szándéka szép, mert
gúnyhalálra szán
Minden gonoszt, s jól oda mond a kornak.
S mód
van-e benne, hogy megtűrd, kiálld,
Ha tiszta vagy, az ocsmány
Martiált?
44.
Juán belőle mustrált
kiadást kap,
Gondos kezek kitörlik a felit,
Mindazt, mi
durvább, illemsértőbb, tágabb
Értelmü benne; ám mert tisztelik
E
lantosát a klasszikus világnak,
S szivüknek fáj, hogy szerteszét
szelik:
A mit kihagynak, appendixbe kapják,
S in extenzó a
könyv végére csapják.[25]
45.
A durva rész ott áll
előtted sorban,
Szétszórva eddig, most egy rendbe hozva;
Várják,
tömör s csinnal kötött csokorban
Az ifjakat, kik majd e drága
kosztra
Mohón rohannak, míg - későbbi korban -
Lesz újra kéz,
mely őket széjjel osztja,
Hogy soraik ne csábitsák erényed,
Mint
kerti szobrok, - bár a' mind szerényebb.
46.
Az imakönyv is
(százados, családi),
Sajátszerű rajzokkal volt tele,
Mint azt
sok ódon imakönyvbe látni:
Szép csókolózók s legalább fele
Szűz
meztelen. Akadt-e fiu, lány, ki
Imádkozott
belőle vagy vele,
Én nem tudom - de az
tény, hogy magának
Megtartja Ínez s mást ad magzatának.
47.
Juán előtt a »Szentek
életrajza«,
Hallgat misét és prédikácziót
S szegénynek
már terhére sincs e hajsza,
Kap Szent Jeromtól annyi
rácziót!...
De mint lehetsz a vallás véde, pajzsa,
Ég hogy
térít meg egy gaz nácziót:
Szent Ágoston legszebben festi.
Bánod
Hogy úgy nem éltél, - szinte megkivánod![26]
48.
Ez is tilos könyv kis Juánra nézt,
-
S nagyon helyes, hogy így tesz a mamája,
Ha általán e záros
nevelést
Helyesnek tartod... Perczig sincs magára.
Komorna mind
vén, nem hoz egy se vészt,
S ujat ha vesz, mind monstruózus
pára.
Míg férje élt, sem fogadott csak rútat, -
Szép hölgyeim,
ajánlom ezt az útat!
49.
És nőtt Juán jóságban, bájban,
egyre;
Hat évvel friss, mint reggel a sugár;
Aztán mikor belép
a tizenegybe,
Szép férfit ígér csínos arcza már.
Testben
kifejlik, bifláz lelkesedve,
És rá bizonnyal mennyek üdve vár!
Fél
nap templomban, fél napon körösztűl
Tanára, anyja s gyóntatója
közt űl.
50.
Hat évvel, mondom, pompás fiu
volt,
Tizenkét évvel szép, de csöndesebb;
Gyerekkorában nem
könnyen hajolt,
De megpuhult most!... Óvatos kezek
Szarvát
letörték; eltünt, a mi folt,
Már legalább a látszat egyre
szebb;
Boldog mamája büszkén emliti,
Hogy mily szelíd, jó s
okos a kicsi.
51.
E pontban én kételkedő valék
S
vagyok ma is tán, - ámde hallgatok,
Ismertem atyját, s volt időm
elég
Az emberismét megtanulni; - sok
S rút volna mégis, a fiút
ma még
Ebből itélni; ah! rosz házasok
Voltak szülői... ámde én
utálom
A locs-fecset... még tréfából se állom.
52.
Nem mondok, kérem, semmit... semmit
én...
Csak azt az egygyet: - a magam javára -
Ha vón fiam, a
kit nevelni kén,
(A minthogy egy sincs, isteneknek hála!)
Tudós
Ínezhez nem ereszteném,
Hogy ott kérődzzék katechismust nála.
Nem,
- nem - soha! Kollégiumba adnám!
A bölcseség szintén csak ott
ragadt rám.
53.
Mert ott tanúlsz, - nem henczegek,
de ettem
Sok tudományt... no, nem beszélek rólok,
Se a
»görögről«, a mit elfeledtem,
Csak annyit mondok, hogy
- de mitse szólok.
Az bizonyos, hogy ott valami lettem,
Mindegy
akármi, - ettől elhajólok;
Nős sose voltam, de ha nem
csalódom:
Fiad ha van, neveld másféle módon.
54.
Tizenhat éves lett Juán, -
nyulánk,
Virgoncz legény, termetre szép, sudár,
Apródszerű,
habár nem oly nyalánk.
Egész világ felnőttnek nézi már
Anyján
kivűl... ezt marja csak fulánk
És fojtja düh (a mit magába zár)
Ha
hall ilyesmit, mert előtte vétek
A koraérés, pokoli csalétek.
55.
A hű barátnők nagy, díszes
körében,
Kiket kegyes, jó voltukért szivel,
Volt Júlia;
ha szépnek mondod, éppen
Semmit se mondtál; azt a bájt,
mivel
Bővelkedik, úgy kapta úri szépem,
Mint rózsa pírját, zöld
szinét level,
Tenger savát, vagy tegezét Cupid...
(Ez a
hasonlat régi és stupid).
56.
Sötét szemében a tüzes Kelet
Mór
származásnak árulója volt.
(Hispániában mindenekfelett
Bűn,
vagy ha nem, hát némi részbe' folt.)
Mikor futott a szétvert
mór sereg,
Granada rom s Boabdil könnye folyt,
Egy rész maradt,
hogy a sarat megállja.
Ezek között volt donnánk ősmamája.
57.
És egy hidalgó vette nőül
őt,
Csúful bemártván háza czímerét,
A fát, mely eddig tiszta
földbe' nőtt!
Boszús szemekkel nézik a herét
A büszke
ősök... a nagyok, dicsők,
Kik megbecsűlve a család körét,
Nőül
csupán cousinet meg tanteot vettek,
Bár unokáik megpenészesedtek.
58.
A vegyités erőt hozott a
fajba,
Korcs lett a vér, de megjavult a hús.
A korhadt törzs
friss, életüde galyba
Szökkent megint és termelése dús;
Lány
nem pupos, fiú nincs gégebajba';
De az a hír - kiírom, bármi
bús -
Hogy donnánk tisztelt nagymamája sokkal
Több örököst
szült, mint megfér a joggal.
59.
Ha úgy van is, - mindegyre jobb a
vér,
Erősbödik sarj sarjadék után,
Mig egy fiúban sorja véget
ér
Ki egy leányt hagy. Eltalálja tán
Az olvasó, hogy e
fehér-személy
Nem más, mint Júlja, a kecses madám;
Huszonkét
éves volt a szende nő,
Szűztiszta, bájos és Istenhivő.
60.
Szeme (imádom a szép szemeket)
Nagy
és sötét... míg hallgatott, szelid,
De hogyha szólt, mély tűzzel
remegett
A büszkeség s a szerelem fel itt, -
Láng járja át e
kettős remeket,
Vágy s mégsem az, a melylyel eltelik;
Inkább az
érzés küzd valami ellen,
A mit nemessé finomít a szellem.
61.
Fényes haja kigyózva hullt a
márvány
Homlokra le, hol ragyogott a lélek.
Szemöldje íves,
mint a szép szivárvány.
Arczán tavasz van, csupa ifju élet.
Olykor
a szín áttetsző pírra válván,
Hogy erein villám fut át, azt
véled.
Kedves valóban, bájra túltett százon,
És karcsu is, - a
hízott nőktül fázom.
62.
Egy ötven éves férjjel csöndesen
S
több éve él. Ötven! Szép summa év ez,
Sőt nagyon is szép. És én
azt hiszem:
Jobb egy ilyen hely'tt két -
huszonöt éves,
Kivált ott, hol forrón süt ránk a menny!
Erényes
hölgy tömérdek van, de téves
Föltenni róluk, hogy van büszke
dáma,
A kit nem vonz az évek kissebb száma!
63.
Mély bú fog el, ha
erre gondolok.
S az indecens nap, mindezt ő okozza,
Mert
pörkölő lángjával közre fog,
Forral, hevít, testünket tűzbe
hozza!
Bőjt és fohász haszontalan dolog,
Gyarló a hús s a
lelket bűnbe húzza.
Azért van annyi frigytörő kaland ott,
Hol
forró klíma süti a halandót.
64.
Boldog vagy, Észak!
Ott biborban űl
Erkölcs, erény s orrot fagyaszt a dér,
Melytől
a bűn vaczogva menekűl...
(A friss havon szent Antal észre
tér.)[27]
Ott
a biróság nagy csapatba gyűl,
Itél s megszabja, hogy a nő mit
ér,
S a frigytörő csinos summát fizet,[28]
Mert
vehető a bűnös élvezet.
65.
Alfonsó volt a
tisztelt férj neve.
Láttán a bájos donnában nem éledt
Se
gyűlölet, se vonzalom heve,
Bár még elég csinos volt. Csendes
élet
Folyt a felek közt (bölcs közöny mive)
Egymás hibáit
elnézték; de félek:
Alfonsban olykor vad féltés riad,
Bár nem
mutatja, - a világ miatt.
66.
És donna Ínez - nem
tudom, miért -
E Júliát kegyelte hőn, noha
Természetük más-más
irányba tért,
S könyvet nem írt szép Júliánk soha.
Többen
susogják (pletyka kit nem ért?
Hisz a világ oly álnok,
mostoha!)
Hogy Ínez tette (így sziszeg a vád)
Édessé Alfons bús
legény-korát.
67.
S most, hogy ne
hulljon régi kapcsuk össze,
Mely szűziessé fínomult azóta,
Kell,
hogy kegyében hitvesét füröszsze;
E taktikával hirnevét
megótta;
Beczézi Júlját és dicséri, közbe,
Alfons urat,
izléseért; e mód a
Botrány fulánkját bár nem tépte ki,
Megnyeste
úgy, hogy békét hágy neki.
68.
Azt nem tudom, szép Júliánk a
dolgot
Igy látta-e, vagy biztosabb adat
Itélte el szemében a
hidalgót, -
Egy áll: nem is szól s egy jelt sem mutat;
Nem
tudta tán, ki fent szivére gyilkot?
Avagy csöppet sem bántja e
tudat?
Én véleményt nem mondhatok felette,
Oly illemes volt
minden szava, tette.
69.
Juánra, mint csinos kamaszra,
édes
Hő csókokat szórt; - tiszta, mint sugár
Az ily gyönyör, a
míg a nő husz éves,
S Juánka csak tizenháromba jár;
De mosolyom
nincs, vagy fölötte kétes,
Hogy három évvel korosabb e
pár...
Roppant sokat tesz három kurta év,
Főképen ott, hol
forraló a hév.
70.
Akármi tette, mintha
kicserélték
Vón mind a kettőt... lesütött szemek,
Halk
köszönés... a hölgyben több a mérték
S a pillantásban mély zavar
remeg.
Hogy donnánk tudta a dolog »miértjét«,
Én
gondolom. Juán nem érti meg.
Ahogy fogalmunk sincs arról, ha
tán
Tavat se láttunk: mi az óceán?
71.
De bár hideg: gyöngéd maradt a
nő.
Vékony kezét halkan remegve vonta
Kezéből el... de rajta
már a hő
Finom nyomás, bár oly szelíd, oly anda,
Hogy
képzeletnek tartja félig ő.
De soha bűvszer annyi bájt nem
onta,
Nem volt erősb, - nem maguk a szirének,
Mint e nyomás, a
Don Juán szivének.
72.
Mosolylya nincs már. Pillantása
bágyadt.
De csábosabb, ingerlőbb e ború!
Ugy tetszik: bűnös,
ámde édes vágyat
Hord szive mélyén s titkos, szomorú
Gyönyörrel
vet szép gyötrőjének ágyat.
Az ártatlanság, bármilyen korú,
Kész
maga is hazudni, hálót vetni,
S a szerelem korán tanúl tettetni.
73.
De bárhogy szinlel, épp a
bús homály
Árulja el, mint a fekete ég
A zivatart. Hangot sem
ejt a száj,
De a borús szem lángot szór. Derék
Kis tettető!
Nevet, ha szíve fáj,
Sír és borong, ha láthatárja kék.
Harag,
közöny, gúny, sőt a durva gőg:
Álczái mind, de elkésik
velök.
74.
Majd jött a sóhaj mély, heves
foka,
Lopták mohón egymás tekintetét;
Kigyúlt az arcz, bár
semmi indoka,
Együtt: remegtek, - távol: oly setét
A föld
nekik...! Ifjú szivek joga
Igy játszani, mig nyerve nincs a
tét.
Csak arról győz meg, hogy milyen ijesztő
Zavarba jön a
szerelem, ha kezdő.
75.
Veszélyben volt szegény hölgyünk
szive.
Érzé, hogy enged. Megfogadja hát,
Hogy a morálnak
szigorú hive,
Oszlopa lesz, igy majd nem éri vád!
Valóban nagy
volt buzduló heve,
Lefőzte volna bősz Tarquint magát.
Szűz
Máriához könyörög erőért,
Mivel legjobban nők dolgához ő ért.
76.
Megesküdött: Juánt nem látja
többé,
És másnap... anyját látogatni ment;
Az ajtó nyílott...
nem az ifjú jött bé;
Úgy van! Bizonynyal óvja már a szent!
Szivébe
mégis némi bú szökött bé...
Hah! újra nyílik... most Juán
jövend,
Ez ő! ez ő!... - Nem!... Félek, hogy az' este
A
Szűz Anyát imával nem kereste.
77.
Úgy véli majd, hogy egy erényes
asszony
A csábbal inkább szemtűl-szembe néz,
S csak gyáva fut,
ha van, kit elriaszszon!
Oszt' férfi részről hogy'
fenyítse vész?
Nincs rá eset, hogy több kegyet kioszszon,
A
mennyit illem rendel és az ész.
Igaz, - van vígabb, tréfásabb nem
egy,
De az eféle testvér-számba megy.
78.
S még akkor is, ha tán véletlenűl
-
Ki állna jót? az ördög oly csalárd! -
Rájönne, hogy nagyon kopog
»belűl«,
S ebben vagy abban kedvet is talált:
Van
mód kitérni a veszély elűl,
S maradni hű; erkölcsös és
szilárd:
Nem kell hajolni rossz ajánlatokra!
Próbálni tessék!
Úgy megyünk csak sokra.
79.
Aztán van érzés...! Csupa égi
fény,
Eszményi, fínom... forditottja »annak«!
Mint
angyalok képzelhetik, s a vén
Szüzek, kik úgy is biztosítva
vannak!
Plátói láng ez!... »Éppen mint enyém!«
Búg
Júlia, csúcsán az üdvrohamnak.
Volnék Juán, ki mennyei
varázsként
Fűszerzi álmát, - én se venném másként.
80.
Ily tiszta hajlam roszra nem
vezet,
S ifjak között van példa rá tömérdek;
Elsőbb szabad
csókolni a kezet,
Aztán az ajkat; ehhez én nem értek,
De úgy
hallám, hogy ennyi élvezet
Végpontja annak, a mit így kimértek;
A
ki tovább mén, az bünös nagyon, -
Majd sor jön erre, - addig
elhagyom.
81.
Szeretni hát, de a határokon
túl
Nem menve, ím, e czél felé evez;
Tapasztalás fut még az
ifju Dontúl,
Egy kis gyakorlat nagy javára lesz...
Mily üdv, ha
majd a pásztoróra kondúl,
S ő, kit magasztos, szent erény
övez,
Eszményi hévvel magyaráz erősen, -
Mit, nem tudom, -
talán nem tudta ő sem.
82.
Belé törődvén fínom szándokába,
És
tiszta lelkét áttekintve jól,
Meg is győződve a felől
magába',
Hogy 'rénye szirt, mely soha nem hajol:
E
percztől kezdve valamennyi kába
Kontrólt meg óvszert messze-messze
tol!
Vajh állott-é a szörnyű feladatnak?
Hirt erről az alábbi
versek adnak.
83.
Veszélytelen' s könnyűnek
látta tervét.
És azután egy ily tizenhat éves
Fiúval ok
botrányra honnan telnék?
S ha rágalmaznák mégis, az az édes
Tudat,
hogy jót akart, enyhíti lelkét.
A tiszta szív oly víggá, könnyüvé
tesz!
Keresztény hívek egymást főzték, nyúzták,
S hitték: így
tett vón maga szent Euszták.
84.
S ha ezalatt talán meghalna férje
-
Agyán e gyász-kép álmot összerontón
Czikázik át... Nincs mód,
hogy ezt megérje,
(Itt fölsohajt) »Inkább a vérem
ontom!«
Föltéve mégis, hogy prédába kérje
A zord halál, -
de csak föltéve, mondom,
Inter nos (vagyis »entre
nous«, neki:
Eszméit ő franszúl fejezte ki)
85.
Föltéve hát azt, hogy végsőt leheli
ő, -
Nos, akkorára kész ember Juán,
S egy dús özvegyhez
mindenképen illő.
Sőt hogyha még hét évig várna, tán
Nem vón
baj az sem... És aközbe' kellő
Mély tisztelettel csüggne
Júlián,
(Igy fest tovább) mivel szerelme módja
Oly tiszta
lenne, mint szeráf álmodja
86.
De most forduljunk Don Juán
fele.
Szegény kis ember! Nem volt ideája:
Hová jutott, mi
történik vele?
Heves levén, mint Naso Medeája,
Zavart önt
minden új látvány bele.
Dehogy képzelné, hogy az, a mi
várja,
Kedves dologgá válik rendszerint,
Melyből talán az üdvök
üdve int.
87.
Merengve, némán, lassan,
izgatottan
Járt-kelt az erdőn, - bolygott nappal, este;
Nem
ösmert kíntúl űzve, hajtva, ottan
Mint minden mély bú, a magányt
kereste.
Magányra én is mindig sokat adtam,
Az egyedűllét
roppant kellemes, de
Értsük meg egymást: a magány alatt
Hárem
van értve, nem remete-lak.
88.
»Ó szerelem! E
rengeteg vadonban,
Hol a gyönyörrel biztosság vegyűl,
Itt
tündökölsz te legbájlóbb valódban,
Itt boldogítasz, áldó
istenűl!«[29]
E
vers-sorok jól csengenek valóban,
S jó volna mind, a második
nekűl.
»Hol a gyönyörrel a biztosság páros«:
Ez a
kitétel némileg homályos.
89.
Úgy vélem én, azt érti
itt a bárd,
- S szint' erre vall a tiszta, józan ész -
A
mit mindenki korrektnek talált,
Vagy fog találni: - csókjaidban
és
Ebédedben ha megzavarnak, árt!
De lépj háttérbe, bájos
»vegyülés«.
Hallgatva rólad, egy jó szót adok
A
»biztosságnak«: hordjon lakatot!
90.
Juán barangolt a patak
nyomán,
Kimondhatatlan eszméken kotolva.
Majd elterült a zöld
gyep bársonyán,
Hol tölgy susog, vad ágát messze tolva.
Itt
szok' teremni sok vers és román.
Mind olvasom, bár annyi
mint a polyva,
Ha tudniillik jó a nyelvezet,
S nem, mint
Wordsworthnál, egy kissé veszett.
91.
Juán (nem Wordsworth)
így merült saját
Áradt lelkébe, míg megemberelvén
Felgyúlt
szivét, legyőzte a baját
Úgy félig-meddig, lassan
elterelvén
Eszméit arról, a mi át meg át
Nyilazta keblét... A
magasba kelvén
E föld porából, átsiklott a lába
A Colrids-féle[30]
metaphysikába.
92.
Eltöprengett magán s a
földtekén,
Az »emberen« s a csillagok raján
És hogy
mindez mikor lett és mikén';
Földinduláson, háborúk
baján,
Hold térfogatja hány mértföldre mén,
Gyors léghajók
különböző faján,
S a tudomány sokféle nemein; -
Legvégül
aztán... Júlia szemein.
93.
Efajta eszmék a
szilaj, daczos
Határtalan tudvágyat bizonyítják,
A mit sok
ember a világra hoz,
Sok nem tanúl meg, ámbátor tanítják;
Juánka
is nagyon csodálatos
Korán kutatta a mindenség nyitját.
Bölcsészet
bántja, az nem hagyja veszteg;
De van még egy ok -: mert már érni
kezdett.
94.
Vizsgál virágot,
lombot, levelet,
És hall a légben hívó hangokat.
Lát
nympha-tánczot a pázsit felett
S leszállni égből istennőt
sokat.
Jár révedezve s bölcsen elfeled
Időbeosztást, míglen
megakad
Szeme az órán és világos lészen,
Hogy egy ebédet
elsétált egészen.
95.
Időnként könyvét
olvasgatja majd,
Boscant vagy Garcilassot.[31]
- Mint a szél,
Mely könyve lapján gyorsan átsohajt,
S azt
fölzilálja: sejtő szenvedély
Úgy rázza lelkét... Titkos bűve
rajt'
Tapad a könyvnek, átaljárja kéj,
Mint hogyha megvón
babonával verve,
Miről ma is tud sok vén dajka nyelve.
96.
Im így eped, tünődik,
andalog
Órákon át, nem tudva, hogy mi bántja.
Költői ábránd,
föllengző dalok
Le nem kötik... mást rajzol egyre vágya:
Kebel
havát, min mézzé lesz a csók,
Forró szivet, mely érte ég,
imádva,
És - több efélét. Már el is felejtem
Mit mindent...
Később majd utamba ejtem.
97.
E hosszu séták s hő
ábrándozások
El nem kerülték Júliánk szemét.
Jól
látta, hogy Juán hevült meg fázott.
De bölcs Ínez mit sem
vesz észre még,
- Ez az, mit én mondhatlanúl csodálok, -
Nem
kérdi, gyötri nyűgös gyermekét.
Talán nem látta, nem kivánta
látni,
Vagy, bölcs levén, nem bírta kitalálni?
98.
Ez furcsán hangzik, mégis úgy van
ám.
Vegyünk egy férjet, kinek a babája
Megfordul néha idegen
tanyán,
Hol csuffá lesz egynémelyik szabálya
A tíz parancsnak.
(Nem jut most a szám
Eszembe és rosszúl idézni fájna)
Nos hát:
e férj, ha vad féltésbe szédűl,
Mily szörnyen téved, megtudjuk -
nejétűl.
99.
Valódi férj örökké félt s
gyanakszik,
De szüntelen hamis nyomon csahol.
Vadúl szemmel
tart holmi jámbor vaksit,
Míg gaz barátját földicséri
jól,
Dédelgeti s együtt csap véle lakzit.
Hányszor történt ez,
le nem írja toll...!
Ha ördög elvitt nőt és jó barátot,
Csak
akkor bámul, hogy semmit se látott.
100.
Ah! a szülő is, mint a föld
vakondja,
Sokszor csak oly vak! Hályog űl talán
Hiúz szemén?
Mindenki tudja, mondja,
Hogy kedvest tart az úrfi és a lány,
Ő
mit se tud; - míg végre porba ontja
Jó hírnevét botránynyal a
silány.
A mama bús lesz és a papa vad -:
Hogy' nemzhetett
ily czéda fattyakat!!
101.
De én Ínezt oly gondosnak tudom,
S
éles szemét is oly jól ismerem,
Hogy magamat perczig se
ámitom:
Fiát akarva hagyta el! Merem
Kimondani! Talán az
ifju Don
Javára vélte, betetőzni fen-
Költ nevelését? Vagy tán
azt akarja:
Hadd lássa Alfons, hogy a neje csalja?
102.
Szép enyhe nap volt, - és virúlt a
nyár;
A nyár veszélyes évszakot jelent.
A tavasz is, ha végét
járja már.
Mondják, a forró nap cselekszi fent...
De bármikép
van, hányja-vesse bár
Okát a bölcs, - előttem annyi szent:
Van
hónap, hol a természet mulat.
Nőt május ígéz, márczius nyulat.
103.
Szép nyári nap volt, - júniusnak
épen
Hatodika. Pontosnak lenni jó.
Énnálam év s nap föl van
írva szépen,
Mert minden dátum egy-egy stáczió,
Hol kimerülve a
futás hevében
Lovat cserél s úgy ront tovább Clió,
Taposva
népen, státusokra hágva,
S évszám-csoportnál mást nem hagyva
hátra.
104.
Nos, júniusnak hatodika
volt.
Alkonyra járt, - fél hét állott az órán -
S Júlia ott
űlt, hol lugasba folyt
A rózsa és lomb, szebbe, mint a
Kórán
Lombágya, melyről Mohamed dalolt,
Vagy Moore Tamás, ki
dala édes árán
Elnyerte köztünk az elsők helyét, -
Soká
diszítse a babér fejét!
105.
Ott űlt, de nem magában. Tudja
ég
Mikép tévedtek e lugasba le!
Ámbár ha tudnám, isten ucscse,
még
Akkor se szólnék bamba-mód bele...
Bármint esett, tény - és
ez itt elég -
Hogy Don Juánunk szemben űlt vele.
Ha két ily
arcz egymásra néz, szemet
Behúnyni bölcs vón, - ám sehogy se megy.
106.
Mily szép vala! Mámorba fult
szive
Orczáin égett s hitte: bűntelen még.
Ó szerelem
csodálatos büve!
Erőst leversz s hőssé teszed a gyengét.
Megcsal,
megejt lángod csalárd heve
Mindent, a bölcset épp úgy, mint a
zsengét.
Ő hitt magában, hitte, hogy nem enged,
S a föld alatta
már inogva rengett.
107.
Önerejét, Juánnak ifjuságát,
Hiú
félelmét fontolóra vévén,
Megfogta már a hűség pálmaágát.
Majd
elmerengett férje ötven évén...
Ezt fájlalom, mert éles kard se
vág át
Illúziót úgy, mint ez eszme, lévén
Gonosz dolog Ámor
előtt a nagy szám,
Mit legfölebb pénzben szeret a nagysám.
108.
»Ötvenszer mondtam!«
Hogyha hallod ezt,
A pörpatvart biztosra foghatod.
A vad poéta
deklamálni kezd,
Ha ötven rímet összekaphatott.
Ötven
zsivány egész megyét ijeszt
Öt X-el már nem játszunk
hóditót.
De áll az is, hogy a világ botor,
S igen sokat tesz
ötven Louisd'or.
109.
Erényt, szerelmet, hűséget
fogad
Don Alfonsónak donna Júlia,
S idézi mind a
fenn-hatalmakat,
Hogy esküjének sose lesz hija,
S egy vágya
sincs, mi nem tisztán fakad...
Mig erre gondolt - ó Uram fia
-
Egyik kacsója kebléről lekúszott
S véletlenül - Juán kezére
csúszott.
110.
Hozzá értette öntudatlanúl
Juán
kezéhez, mely fürtös hajával
Szelíden játszik. Édes lángra
gyúl,
Merengve küzd csodálatos bajával.
Nagy baklövés Ineztől,
ezt a túl-
Heves fiút elhagyni - Júliával!
Mért nem
maradt jó zár alatt a Don?
Az én anyám, az így tett vón,
tudom!
111.
S a mint tartotta kis Juán
kezét,
Megnyomta lágyan, mintha kérte volna:
»Szorítsd te
is!« De nem nyomkodta szét
A virtust ezzel. Nyomban vére
folyna,
Ha érezné, hogy átkos módra vét
Szűz Plátó ellen!
Jajjal leomolna,
Mint a ki rút varasbékára lépett,
Ha áthágná a
korrekt, tiszta szépet.
112.
Én nem tudom, hogy mit gondolt
Juán,
De azt, a mit tett, megtennők mi mind:
Csókkal köszönt
két forró ajka.... ám
Rögtön megáll... zavarja üdve...
kínt
Gyötrelmet érez, hogy sértette tán!
A szív, ha ifju, gyáva
egy kicsint...!
Pirúl a nő, de nem neheztel. Szólna,
Ah szólna
is - - ha egy csöpp hangja volna.
113.
Lement a nap, - feljött a sárga
hold.
Hej! ez ravasz, alattomos legény!
Igaztalan, bolond
czimet koholt
Ki legelőször szűznek mondta; én
Azt állitom, még
nyári nap se volt
Fél annyi rossz tanúja e tekén,
A mennyit ő
lát három óra folytán, -
Hanem azért ártatlanúl mosolyg ám.
114.
E félhomály mély csöndje oly
veszélyes.
Megnyitja a tuláradó szivet,
De mindent, a mi
bennünk bölcs, eszélyes
Önuralom, lassankint számkivet.
Báj és
szelídség ömlik szerte kéjes
Varázszsal. Áthat fűt, fát és követ
S
bennünket is. Mély epedést szűl bennünk,
Mely nyugalom bár, még se
hágy pihennünk.
115.
S Júlia ott űlt, félig
átölelve,
Félig taszítva Don Juánt magától,
Ki reszketett,
immár helyét se lelve;
Ő hitte még; hogy nincs veszély... a gát
oly
Könnyű leendett, védelemre kelve,
Meg hát a helyzet is szép
volt, a vádtól
Mentt drága percz, meg - Isten tudja, meg mi!
Már
magam is elkezdek ám szepegni.
116.
Ó! Plátó! Plátó! Képzelgő
tanod
Erkölcstelenség titkos útja! Hadd
Kimondanom, bár kínos
hallanod:
A sok naiv hölgyecskét és urat
Bukásba, bűnbe jobban
bé-vonod,
Mint száz regény s egész poéta-had!
Nem vagy te más
fél-csajda, nyegle főnél,
S legjobb esetben nem jobb - keritőnél!
117.
És hölgyünk hangja most sohajba
fúlt
S okos beszédre képtelen vala.
A könny szeméből zápormódra
hullt.
Ah félek, dől már a morál fala!
De hát ki bölcs, ha
szíve lángra gyúlt?
Még búsúl, mint az önvád angyala,
Még küzd,
még suttog (szánja tán az ég is)
»Nem! Nem teszem meg!«
- És megtette mégis.
118.
Beszélik: Xerxes drága díjt
szabott
Annak, ki néki uj gyönyört kerít;
A perzsa felség,
meglehet, kapott,
De azt hiszem, sok pénzt utána rítt;
Én,
szende bárd, szelet ki nem csapok,
Beérem egy kis szerelemmel
itt,
Uj gyönyörökre én nem reszketek,
Elég a régi, - csak
maradna meg!
119.
Ó kéj! Nincs nálad édesebb a
földön,
Ámbár miattad pályázunk pokolba.
Minden tavaszszal
fogadom: felöltöm
A 'rény mezét s leszek szilárd, mogorva
A
csáb iránt...! De azt hiszed, betöltöm
Nagy esküm'? Egy
percz - s ki vagyok sodorva!
Pironkodom, szégyenbe, búba fúlok,
És
azt hiszem, majd télre megjavúlok.
120.
Itt szűz Múzsám liczencziát veszen
-
Kérlek, ne félj, még szűzebb olvasó,
Mert eztán fínom,
illemes leszen
S mert e szabadság csak költői! Ó
Egy kis
szabálytalanság, kedvesem,
Egy kis kitérés... többről nincs ma
szó.
Érzem, hogy ez bűn s illendőnek tartom,
Hogy azt mondjam
Aristotelnek: Pardon!
121.
S önt, olvasóm, fölkéri most
poémám,
Hogy ama gyászos nyári éjszakátúl
(De hogyha nincs ez,
elfogyott a témám,
Nincs éposz s hírem kuncsoroghat hátúl)
Juánt
és hölgyét szemmel tartva némán:
Ugorjék egygyet s képzelje magát
túl
Pár hónapon. - November volt. - S a nap?
Nem emlékszem. Ám
ez későbbi lap.
122.
Édes dolog, hallgatni holdas
éjjel
Kék Ádrián a gondolás dalát,
A mint a csöndet lágyan űzi
széjjel,
S a távolon reszketve szárnyal át;
Édes dolog, bámulni
méla kéjjel
Az esti csillag bágyadt sugarát,
Hallgatni lomb
közt búgdosó szelet,
Szivárványt nézni, mély habok felett.
123.
Édes, ha halljuk, otthonunkba
térve,
A mint a hű eb messziről ugat;
Ha van, ki jöttünk'
hőn óhajtva, kérve,
Kigyúlt szemekkel, nyájasan fogad;
Édes, ha
fölver a madár zenéje
S halk vízesés nyugalmas álmot ad,
Ha
méhe döng, lány víg kaczajra kél,
S a gyermekajk először
gőgicsél...
124.
Édes, szüretkor a megért gerezd,
A
hosszu, dús fürt bíboros patakja...
Édes ledobnunk a világi
feszt,
Menhelyt ha ád falunknak enyhe lakja;
Fösvénynek édes
nyúzni a perest,
Édes, ha pénzét garmadába rakja,
Bosszú is
édes - legkivált a nőnek,
Zsákmány a hadnak, hozomány a vőnek.
125.
Édes, ha nénink dús örökbe
vévén,
Szegényt a sír váratlan eltakarja,
Vagy a halál egy
bácsi hetven évén
Csellel kifog s a háznak ifju sarja
Kezét a
rég várt birtokokra tévén,
Tisztázni őket terv szerint akarja,
Bár
annyi váltót írt alá előre,
Hogy Júda még sokáig él belőle.
126.
Édes nagyon minden babér, ha
véren
Ha tintán nyertük. Édes: régi pört
Lezárni jól. Édes
dolognak vélem,
Ha pajtást, a ki unalommal ölt,
El-el
riasztunk. Édes inni, kérem,
Palaczkból ó-bort s hordóbúl a
sört.
Szép vagy diák-kor, zsönge ifju létünk;
És édes az, a kit
csupán mi védünk.
127.
De édesebb, szebb, mint akármi
más:
Első szerelmünk! Ez magában áll,
Mint Ádám emlékében a
bukás.
Letépve a tudás gyümölcse már,
S nem lelsz olyan kéjt,
bármi mélyre áss,
A mi e bűvös vétekhez talál.
Felséges, mint
az ég tiltott tüze,
A mit Prométh rabolt a földre le.
128.
Az ember furcsa állat s furcsa
módon
Tud visszaélni képésségivel.
Legizzóbb vágya: újat tenni
ódon
Dolgok helyére, - itt nagyot mivel;
Kisérletet tesz élőn
és halotton,
S minden tehetség jó piaczra lel;
Ha az igazság
nyakadon maradna:
Légy szemfényvesztő s számithatsz garasra.
129.
A sok találmány mily halmazban
áll!
(Nagy géniusz s üres zsebek jele)
Ez guillotine-t, az
friss orrot csinál,
Csontot tör ez s ujat rak az
bele;
Congrev-rakéta öldökölve száll,
De a »beoltás«
bölcs ellenszere;
A régi himlőt száműzték a bőrből,
S ujat
szereztek a derék ökörből.
130.
Czipót csinálnak hitvány
burgonyából,
Galván a holtat rázza, mint bolondot,
Az
ember-mentés még messzebbre lábol:
Lelket fú abba, kire kampeszt
mondott
S lehozza ingyért az egek honából;
E század gépet
garmadával ontott.
Az »apró« himlő, mondtam már,
kidőlt,
Most a »galáns« jön, mely még többet ölt.
131.
Amérikából jött, mondják, a
»nagy«,
Vagyis »galáns«. No most tán
visszatér.
Túlságosan sok ott az emberagy,
Jó lesz, ha kissé
megtisztúl a tér.
Ritkítsa harcz, éhség, nyavalya, vagy
Mit
tudom én! Tanulják meg, mit ér
Műveltnek lenni s többet melyik
árt:
A lágy fekély-e vagy az indurált?
132.
E század a találmányok
kora;
Testet megölni s lelket menteni
Csak most tudunk;
hallottad, mekkora
Csodát müvelt sir Davy, a zseni?
Lámpájával
most bizton kotor a
Munkás szenet... a sarkig menve ki
S
Tombuktut járva, üdvözítünk mindig,
Waterloo plane föl az égbe
indít.
133.
Az ember ah! rejtélyes tünemény,
A
legnagyobb ész, az se fogja föl;
Csak az kár, hogy e szublimis
tekén
A kéj sokszor bűn és a bűn gyönyör!
Kevés agy sejti,
egykor mire mén,
De minden út kifáraszt és gyötör,
Rohanva hír,
rang, szerelem után,
S ha czélhoz értél, meghalsz, - s azután...
134.
Aztán?... A többit ön se mondja
meg.
Jó éjt tehát. - Folytassuk a mesét:
November volt, mikor
már zord a regg.
A bércz felöltvén télies mezét,
Kék köpenyén
ott a fehér süveg.
Az izgatott ár csapdos szerte-szét,
S minden
hullámot bőszültté uszit.
Fakúl a nap és ötkor búcsuzik.
135.
Koromsötét volt, mint a bakter
mondja.
Hold nincs sehol, - szem csillagot se lát.
Egyhangu
nótát fujt a szél dorombja,
S víg tűz köré gyűlt sok derék
család.
E fényre oszlik lelkem terhe, gondja,
A nyári ég hat
ily varázszsal át;
Tüz, cricket, pezsgő, ráksaláta, meg
Kis
pletykaság... ez az, mit szeretek.
136.
Éjfélt ütött. - Ágyában
Júlia.
Aludt bizonynyal... hát egyszerre kint
Bősz zaj riad...
üvöltés, hahota,
Melytől halott is talpra állna mind,
Ha már
nem történt volna ily csoda,
Mint meg van írva hely s idő
szerint...
Az ajtó zárva... ámde gyors zörej
S ijedt szó
hangszik: »Úrnőm! Nyissa fel!
137.
»Az istenért! Hamar! Lenn van az
úr,
S vele a város minden gazza tán...!
Ó gyászos óra! jaj!
szivembe szúr!
Én jól vigyáztam!... Nem az én hibám...!
Csinálja
gyorsan... ah torkomba fúl
A szó...! Hamar... egy percze van
csupán...
Itt vannak már... tán még elküldheti,
Hiszen az ablak
nem magas neki!«
138.
Beront a Don... megáll az ágy
előtt, -
Sok jó barát és fáklyás nép vele;
Nagy része nős!
Boszút lihegve jött
Mindannyia s örömmel is tele,
Hogy
kizavarja álmából a nőt,
Ki férj-homlokra szarvat tűzdele!
Efféle
példa úgy ragad! Ha egy
Meg nem lakol, hah! mind utána
megy!
139.
Én nem tudom, mily gyanu kelt
szivében.
Mi furta benn a tisztes Don fejét,
De oly lovagtól,
mint ő, semmiképpen
Nem illett, így támadni meg nejét, -
Be sem
jelentve a vizitjét szépen,
Kitenni vizsga szemnek
fekhelyét,
Csődítni embert, inasok hadát,
Hogy bizonyítsa
öngyalázatát.
140.
Szegény hölgy! Mintha álomból
riadna,
(Hogy nem aludt, szóval sem állitám)
Ásít, sikolt, sír,
szörnyen megriadva.
Antónia, a pompás szobalány
Az ágyneműt
nagy gyorsan félre csapta,
Hogy ott feküdtét lássa mind a
hány.
Mutatni vágyott, - nem tudom miért,
Hogy úrnőjével
töltötte az éjt.
141.
És úgy feküdtek, mint két szende
pára,
Kik félve rémtől s férfitól még jobban.
Hogy elriaszszák
(mert ketten nyakára
Hágnak bizonynyal) édes bizalomban
Simulnak
össze, míg a férj magára
Hagyott nejéhez gyöngéden betoppan
S
vagy századikszor reczitálja fel:
»Cziczám! Először én
távoztam el«
142.
Hölgyünk végtére szavakat
talál.
»Mi ez!?« - sikoltja - »magyarázza
meg!
Tán esze ment? Inkább a csúf halál
Vett volna nőűl, mint e
szörnyeteg!
Éjfél-időn botrányt csinálni jár?
Mi birja rá?
Ittas? Bolond? Beteg?
Engem merészel gyanusítni? Fel
hát!
Kutassanak!« - S a Don szól: Kezdjük el hát!
143.
S kerestek, dúltak össze-vissza
ott
Szekrényt, fiókot, ládát, vizsga hévvel,
Leltek harisnyát,
inget, papucsot,
Fésűt, kefét és mindenféle névvel
Jelölt
műtárgyat, mikről én tudok,
S mikkel megőrzik bájukat sok
évvel
Biró delnők is... függöny, deszka, szőnyeg
Sebet kap
sorra... szurdalják e szörnyek.
144.
Az ágy alatt kotorva, megragadtak
-
Mindegy akármit, - nem a mit kerestek;
Egy' ablakot
nyit... hátha ráakadnak
A nyomra lenn... de arra h'jába
lestek;
Aztán bután egymásra pislogattak,
S felsűltükön némán
kétségbeestek.
E bamba nép dehogy jött volna rá:
Az ágyba
nézni, nem az ágy alá!
145.
A míg kutattak, hölgyünk drága
nyelve
Pergett erősen: »Rajta! Rajta hát!
A kínpohár
legyen szinültig telve!
Szépen fizetsz! Ezért levék arád!
Ezért
viseltem, mérgemet lenyelve,
A hosszu jármot! Ó mint tép a vád!
De
most leszórom... válni készt e gazság,
Ha még a földön van jog és
igazság!
146.
»Úgy, úgy uram! E percztől
nem vagy férjem.
- Ámbár e czím előbb sem illetett -
Szégyeld
magad! Kellett hogy ezt megérjem?
Igy megcsufolni hatvan
évedet!
Illő-e, mondd, hogy gyanu hozzád férjen,
S nőd jó hirét
ok nélkül tönkre tedd?
Hálátlan, barbár, - ó alávaló,
Föl
merted tenni, hogy hölgyed csaló?
147.
»Ezért mondtam le
nagylelkűleg én
Nemünk jogáról s lett a gyóntatóm
Oly rút süket
pap és oly szörnyü vén,
Hogy más ilyet nem tűrne meg, tudom!
S
nem feddhetett meg soha a szegény,
Olyan szűz voltam! Hogy csak
ámitom
S hogy tán uram sincs, hányszor mondta nékem!
Jaj lesz
neked, ha megrontod hüségem!
148.
»Ezért nem vettem senkit
lovagúl,
Ámbár esengett sok szép ifju dalja?
És házamat nem
léptem soha túl,
Csak ha misére, bikaviadalra
S szinházba
mentem? Durván, sőt vadúl
Sok széptevőt ezért fakaszték jajra?
O'
Reilly gróf, a hősök büszke hőse,
Ezért beszéli, hogy nem győzött
ő se'?
149.
»A hő zenész, a talián
Cazáni,
Hat hónapig nem énekelt hiába?
S nem mondta honfitársa,
Corniáni:
Erényes nő egész Hispániába
Magam vagyok? S nem
jött-e kornyikálni
Britt és orosz? Gróf Stroganoff, a kába,
Nem
lett-e őrült? Hát lord »Theaforral«?
Magát megölte
szerelemből (borral).
150.
»Nem fetrengett-e két püspök
előttem?
Don Núnez és Icharnak herczege?
S hű nőddel így bánsz?
Hát e' sorsra lettem?
Dühös bolond, holdkóros vagy-e
te?
Csodálom, hogy még itt állok veretlen!
Az alkalom jó...
rajta! üss ide!
Ó ritka hős! Tartásod mily remek,
Méltó
valóban, hogy lefessenek!
151.
»Ezért kellett hát gyorsan
útra kelned
Halaszthatatlan, sürgős ügy miatt,
Prókátoroddal,
kit meg kéne verned,
Mert jégre vitt! Pirulva áll a vad
Sátán
amott, - szégyelli most a vermet,
A melybe hullt... hah! ő még
piszkosabb
Tenáladnál is, - lázitó a tette,
Mert rút pénzszomj,
nem vonzalom vezette!
152.
»Csak írjon össze mindent, -
rajta hát!
A jegyzőkönyvet elkészítse jól;
Hisz' pompásan
megtetted a szobát! -
Uram, ha tetszik, ott a tinta,
toll,
Jegyezzen, írjon, nincs előtte gát, -
Ingyen ne huzzon
drága pénzt sehol!
De lányom ingben... azt a többit küldd
el!«
»»Jaj!««, csuklott Tóni, »»hogy
nyelné a föld el!««
153.
»Nézd, ott a szekrény, ott a
kanapék,
Ott van az asztal... ott a kamarám,
Amott a pamlag,
ott a hintaszék,
S a kályha... abban fog guggolni tán!
Aludni
vágyom... hagyj szunyadni még,
S végezd a munkát lárma nélkül...
ám
A rejtett kincset hogyha fölkutatnád,
Roppant'
szeretném, hogyha megmutatnád.
154.
»És most, uram! Ha már ilyen
pimasz
Gyanúval illet s ily zavart okoz:
Tudassa kérem, hogy ki
légyen az,
Kit így keres? Előkelő? Okos?
Mi a neve? Nem valami
kamasz?
Remélem, karcsú, mint az új fokos?
Mert biztosítlak,
hogy e tett után
Gyanút, ok nélkül, nem fogsz vetni rám.
155.
»Nem hatvanas tán? Ily kor
mit se vét,
Nem vív tusát s nem gyújtja ily veszett
Féltékenységre
ifju férj szivét!...
(Antónia! Egy jó pohár vizet!)
Ah!
meggyalázza őseim nevét
E gyáva köny, mely pillámon rezeg...
Anyám
mikor szűlt, hitte-é szegény,
Hogy egy hóhér rabjává leszek én!?
156.
»Antóniára vagy féltékeny?
Okkal!
Mellettem alvék, láttad két szemeddel,
Mikor rám törtél
e bámész gazokkal!
No csak kutass, - feljogosítlak, hidd el,
De
máskor szólj, vagy legalább - s ezt joggal
Megvárom tőled - régi
illemeddel
Kopogj az ajtón s várj sorodra, hadd
Fogadjunk
díszben ennyi hős urat.
157.
»Nincs több szavam! Tudod
már: szívemet
Mi nyomta. Menj!... A mit mondtam, kevés,
De
láthatod, hogy bár búban remeg,
A jellemes nő hallgat s tűrni
kész.
Eljő a nap, hogy önvád kapja meg
Zsarnok szived' s
késő bánatba vész!
Félek, hogy akkor kínok kínja mar!
Antónia!
A zsebkendőm hamar!«
158.
Elhallgatott s lelankadt
vánkosára;
Könnyén keresztül szikrázott szeme,
Mint záporban a
villám; sűrü árja
Omló hajának lágyan fedte be
- Mint fátyol -
arczát; bűvös fényü válla,
Bár mindenütt éjfürt takarja
le,
Előragyog... szétvált az ajkak íve
S lélekzeténél hangosabb
a szíve.
159.
A Don zavarral mélázott a
falra,
Antónia dühödten járt le-fel,
Sértő pillantást vetve
jobbra-balra,
S urát gyilkolva bősz szemeivel;
Mindenki bús;
csak egy vidám: a kajla
Ölyvszemü ügyvéd; ez derült,
mivel
Patáliát végezni pör szokott,
S csak pör legyen, nem
bánj' az indokot.
160.
Áll hunyorogva, duzzadt vizsla
orral,
A szobalány léptit vigyázva, lesve;
Látszik, hogy ő még
gyanut egyre forral;
Nem sokat ád hirnévre, becsületre;
És nem
törődik bájjal, ifju korral,
Csak pöre díját dúsan megvehesse;
A
tagadásnak sem hisz, csak ha vannak
Hamis tanúk, kik pompásan
tagadnak.
161.
De a szegény Don szemlesütve
állt,
S bolond alak volt, meg kell vallanom;
A keresés mily
szégyenére vált!
Tűvé tett mindent s íme, semmi nyom;
Egy szép
menyecskét ok nélkül blamált,
Lármát ütött, botrányt csinált
vakon,
S vagy félóráig, mint a jégeső,
Paskolta, verte vén
fejét a nő.
162.
Bocsánatot kezdett
dadogni, de
Válasz helyett csukló sirást kapott
S mutatkozék a
nagy szivgörcs jele:
Nyögés, vonaglás; - vészes állapot,
Mely
úri hölgyek biztos fegyvere.
Don Alfonsó nem hívatott papot,
Csak
Jóbra gondolt és Jób hitvesére,
S a sógorokra - és higgadt a vére.
163.
Már szólni készült...
ekkor közbe vág
Keleplő nyelvvel bölcs Antónia,
S torkába
fojtja hebegő szavát:
»Menjen ki, kérem, mert halál
fia
Különben urnőm!« Egy »istennyilát«
Dörmög
a don, de el kell állnia
Immár a szótól... búsan szétlövel
Egy-két
pillantást s tétován megy el.
164.
Az úri népség távozik
vele.
Végső az ügyvéd, ki habozva áll
A küszöbön, mígnem -
dühvel tele -
Kitolja Tóni; - búsan retirál,
Leverve töpreng,
hogy az ő fele
Ily gyönge lény s hogy ily gyarlóra vál
E jól
kezdett ügy; míg ezen merengett,
Becsapták úgy az ajtót, szinte
rengett.
165.
Alig csukták be, hát
- ó szörnyü szégyen!
Ó bűn! s ti nők! Hogy is lehetne még
Jó
híretek, ha cselekedtek ígyen,
Föltéve, hogy nem vak a föld s az
ég?
Nincs drágább, mint a jó név, - óvd irígyen!
De csak
tovább, mert furcsa lesz a vég'.
Jelentem búsan, hogy...
kiugrott nyomba'
Juán az ágyból, - félig összenyomva.
166.
Az ágyba dugták; -
meg nem irhatom
Miképen történt és hol rejtezett;
Karcsú
legényke s ruganyos nagyon:
Begöngyölgették a finom kezek;
De
csöppet sem sajnállak, ifju Don,
Ily pár alatt hogy majd beléd
veszett
A drága szusz; így halni jobb ezerszer,
Mint borba
fúlni a gődény Clarence-el.[32]
167.
És nem sajnállak, - mert ki mondta
néked,
Hogy elkövesd, a mit megtilt a törvény,
S melyért az ég
is meg fog verni téged?
No, mondhatom, korán benyelt az örvény!
De
ah! tizenhat évvel sosem éget
A kis »biró« úgy, mint
partjára érvén
A hatvan évnek, mikor ott megállunk,
S az
ördöggel végszámadást csinálunk!
168.
Nem reflektálok hősöm
helyzetére.
Föl van jegyezve, lásd a bibliát:
Dávid királynak,
sűrűdvén a vére,
Az orvos nem port, lövetet se ád,
De szép nőt
rendel s íme többet ér e'
Minden reczeptnél; vén Dávid
baját
Meggyógyitotta. - Itt máskép hatott,
Mert Dávid élt s
Juán félig halott.
169.
Mi a teendő?... Alfons
visszatér,
Mihelyt szétoszlik a jött-ment csapat...
Antóniában
hűledez a vér,
Mentő furfangja végkép elapadt...
Most mit
tegyen, most!? Tünni kezd az éj,
Pár óra multán földerűl a
nap...
Döbbenve áll; - Júlia mit se szól,
Elkékült ajka Juán
ajkára forr.
170.
Csókolja hosszan és a szerte
rengett
Bomlott hajat lassan simítja hátra;
Szerelmük oly nagy,
hogy még most sem enged,
Felejt remegni s nem néz semmi gátra;
De
Tónikával a világ kerengett:
»Nincs most idő ily
teketóriákra!«
Suttogja bőszen... »Jőjön, szép
baba,
Egy, kettő, három, be a dutyiba!«
171.
»Máskor cziczázzunk, kedves
lovagom!
- Ki lázithatta így föl az urat? -
Mi lesz velünk?!
Reszket minden tagom!
Megy rögtön innét! Ni, ni, még marad!
Most
súgni-búgni! (tüstént megrakom!)
Ha nem megy, itt a mord halál
arat!
Ön életét, én helyemet veszítem,
S mindent az urnőm! E
tacskóért itten!
172.
»Még érteném, ha délczeg,
csábitó
Gavallér volna (csak hamar sietve!)
Vagy harmincz
éves...! De ilyen dedó!
Ilyesmiben hogy telhetik a kedve?
(Lépjen
be, Szír) már hallom jönni, - ó
Most tudsz loholni, morgó, lassu
medve!
Csak reggelig maradjon rejtve, úgy -
(De hallod, lelkem,
aztán ne alúgy'!)«
173.
Alfons belép most - csak magában
ám -
S a hű cziczus szóárja megszakad;
Parancsot ád, hogy
távozzék a lány,
Mit ez fölöttébb kelletlen' fogad,
De
nem segíthet a dolgok során,
Ha marad is, jó abból nem
fakad;
Pukedlit vág, megnézi őket lopva,
Koppant a gyertyán és
kimegy csoszogva.
174.
A Don kissé várt, - oszt'
belé fogott
A kérlelésbe... nincs se vége-hossza:
Ő tudja, hogy
lőtt rémletes bakot,
S e durva, dőre tett levét megiszsza,
De
voltak (ó jaj!) kénytető okok,
- Nem mondja, hogy mik -; és így
össze-vissza.
A mit beszél, szerintem zagyva.
Más,
Szakértő-nyelven: gallimathiás.
175.
A másik hallgat, ámbár könnyü
vón
A replikázás. Asszonynak, ha tudja,
Hogy férje is járt
görbe útakon,
Feljebb áll rögtön s visszavág a rudja.
Zavarba
ejt és feleletre von,
Ha mindjárt súlyos vádjait hazudja.
Vágj
vissza csak jól, más se kell; - ha ő
Egygyel hibáztat,
négygyel állj elő.
176.
És Júliának nyilt elég oka;
Nem
volt titok Alfons s Inez szerelme;
Vagy marta tán önvétkének
foga?
Az sem lehet, hogy hallgatásba verje,
Tudjuk, hogy ő egy
védbeszéd maga;
Ha most szavát hallatni még se merte:
Juánért
történt - így fejtem meg én ezt -
Tudván, hogy ő mily nagyra
tartja Ínezt.
177.
És volna még egy, szintén fontos
ok:
Juánt a Don szóval sem emlitette.
Mutatta bár, hogy vad
féltés mozog
Szivében, azt nem mondta, hogy ki tette
Ily
féktelenné, bár az átkozott
Rejtett gyanakvás így még jobban
ette...
Inezről szólni annyi volna hát,
Mint nyomra vinni
Alfonsó papát.
178.
Ilyenkor egy szó, egy czélzás
elég;
Hallgatni legjobb; - s ott van a tapintat,
(Silány,
modern szó, arczom szinte ég
Mikor leírom!) mely művészi csint
ad
A nő nyelvének s annak, a mi kék,
(A tények színe) zöld, sőt
sárga színt ad.
Oly bájosan hazudtok, drága villik!
Szép
arczotokhoz szinte oda illik.
179.
Pirúlnak és mi mindent
elhiszünk.
Én legalább el! Választ várni meddő,
S igy téve,
csak magunk ellen teszünk,
Mert szóba fojt, ha egyszer megeredt
ő.
Aztán sohajt (mi mélázók leszünk),
Szemét leszegzi s könnye
hull vagy kettő,
A mit mi lassan, némán letörűlünk.
Aztán, -
nos aztán, - - vacsorához űlünk.
180.
Végzé a Don s bocsánatért
esengett.
A hölgy adott is, meg nem is; kiköt
Több súlyos
pontot, mikből le nem enged,
Kivált egy pontot...! (Alfons úr
nyögött.)
Ott állt nagy búsan s vágyepesztve tengett
Mint Ádám,
vesztett édenfal mögött.
Valamit esdett... jogosan, a kőbe!
Ekkor
bebotlik, hó! egy pár czipőbe.
181.
Egy pár czipő! No és? Nem nagy
dolog
Ha női lábra szabták... ám (tagadni
Ohajtanám) ezek (jaj!
elfulok)
Hím-nem' czipők! Meglátni s megragadni
Percz
műve volt... (kábult fejem forog,
Fogam vaczog, vérem kezd
összefagyni)
Vizsgálja elsőbb, milyen a szabása,
Aztán felordít
s a dühösség rázza...
182.
Rohan kardjáért, gyorsan, mint a
vész,
S a donna tüstént a kabinba fut.
»El, el! Juán! az
istenért, ne késs'!
Fuss! ott az ajtó... nyitva még az út,
-
A járást arra ismered... ne nézz
Ily tétován... már hallom
döngni rút
Goromba léptét! ah! siess, szivem!
Még nem virad...
üres az utcza lenn.«
183.
Helyes tanács volt, nem
tagadható,
Kár, hogy megkésett... Régi, régi gyász!
Ez már
aféle megszokott adó,
A mit híven szed a tapasztalás.
Juán
fölpattan, - egy pillantat... ó
S már künn terem... de Zevs
végzése más;
Alfons megint jön... a kezében szablya
S halált
üvölt - tehát Juán lecsapja.
184.
Kemény ütés volt... mécs
kilobbanék;
»Rablók! Segítség!« - »Tűz van!«
sikitott
A két szegény nő; - ám a szolganép
Nem jő segítni...
Meggyomrozva ott
Alfons fogadja: bosszut áll ma még!
Juánból
dől a legvadabb szitok;
Bár ifju még, de a sarat megállja,
S a
martyrság éppen nem ideálja.
185.
Alfons szablyája földön
hencsereg,
S ökölre mennek, mert (milyen szerencse!)
Juán a
kardot nem pillantja meg.
A mily dühödt, nincs nemtő odafent
se'
Ki meggátolja, hogy a bősz gyerek
Lebökje Alfonst, -
nincs mód, hogy kimentse
Rongy életét! Egyszerre férj és
kedves!
Kettős özvegység! Gondolj erre - hitves!
186.
Alfons Juánba' szörnyen
megragad.
Juán gyömöszli, hogy magát kitépje,
S már vér (az
orrból) pirosan szakad!
A küzdelem kezd lankadozni végre;
Juán
most, hasba, még egy boxot ad,
És talpra áll, - de ott marad
kezébe'
Egy szál ruhája... Józsefként siet ki.
Egyéb
rokonság nincs közöttük semmi.
187.
Jön a cselédség végre, mind a
hány,
S a gyertyafény komor látványra száll:
Ájult az úrnő,
görcsökben a lány,
Alfons lihegve, tántorogva áll;
Sok tépett
folt a szoba padlatán,
Vércsöppek itt-ott... (csupa
borzadály!)
Juán lenyargalt, a kaput kirugta,
Megugrott rajta
és kivűl becsukta.
188.
Itt
véget ér e kantó. - Mondjam-é el:
Juán az utczán mint inalt,
futott?
S fedvén bünét a rút, orgazda éjjel,
Egész puczéron
haza hogy' jutott?
A botrányt másnap mint hordozta széjjel
A
locska hír, mely mindent megtudott,
S miképen kezdett válópert a
Don:
Angol lapok leírták szabadon.
189.
A pör lefolytát
hogyha tudni vágyod,
Ha érdekelne vád- és védbeszéd,
A sok
tanú, a tanuvallomások,
A történt dolgok s közbeszőtt
mesék:
Könyvárusoknál bőven megtalálod.
Van kiadás több s mind
gyönyörüség!
Legjobbat Gurney[33]
gyorsíró adott,
Ki Madridba e czélból baktatott.
190.
De donna Ínez, hogy a
rút gyalázat
Nyelvét kitépje, melyhez foghatót a
Spanyol
történet nem mutat sok század,
Vagy legalább is a vandálok
óta:
Előbb ajánl viaszgyertyát vagy százat
A Szűz Anyának
(híven meg is adta)
Aztán fiát, bölcs nénikék szavára,
Cadixba
küldi, hol vár rá a gálya.
191.
A terve az, hogy
szárazon, vizen
Nagy Európát végig beutazza,
Frank- és
Olaszhont meg különösen,
Hogy megjavult erkölcscsel térjen
vissza.
(A legtöbb ember most is így teszen.)
Zárdába küldték
Júliát; panassza
Szivszaggató; de hogy mily búban él,
Legjobb
bizonyság arra e levél:
192.
»Elhagysz!...
Többé nem járunk egy uton.
Ez jó... helyes... mégis fájdalmat
ád!
Ifjú szived többé nem bírhatom.
Bűnhödnöm kell - s
bűnhödném ujra, ládd!
Nagyon szerettem! Ezt tudtam s tudom.
Máshoz
nem értek! Ó ne véld tehát
A foltot itt e kis papíron annak
-
Bár szemem ég, a könnyek messze vannak.
193.
»Szerettelek! Szeretlek! E
miatt
Lett semmivé rang, név s önbecsülésem.
De nem nagy ár, ha
tűnt óráimat,
Ha üdvöm álmát ujra felidézem.
Nem áldom én
vétkes birásodat,
Én en-magam legszigorúbban nézem...
Csak
írok, mert nyugalmam oda van.
Nem kérek semmit, nincs vádló
szavam.
194.
»A férfi éltét nem szerelme
tészi,
A nő világa szerelembül áll.
A férfi megy, sok pálya
vonja, nézi,
Tanít, kardot köt, vagy tengerre száll,
Hír, gőg,
haszon még czéljait tetézi,
S nincs, ki ezekben vígaszt nem
talál.
A nő számára nincsen más, csak egy:
Szeret megint és
ujra tönkre megy!
195.
Vígadni fogsz, szerencse fog
karon,
Ragyogni fog rád sok szép női szem.
Napom lejárt. Míg
föltárul sirom,
Csak rejtett kín, csak szégyen jár velem.
Ezt
még viselném, ah de hogy' birom
Legyőzni lángod, égő
szerelem!
Isten veled - bocsáss meg - - ó szeress - -
De nem! E
szó itt most már mit keres?
196.
Ah gyönge volt és most is gyönge
még
Szegény szivem. De majd erőre kap!
Vérem zajong, bár lelkem
törve rég.
Vihar multával így gördűl a hab.
A női szív nem tud
feledni. Ég,
S egy kép ragyog rá folyvást, mint a nap,
Úgy
reng a tű s úgy áll a jég-sarok,
A hogy lelkemmel hozzád
szárnyalok.
197.
»Itt a
pecsét... de az idő halad,
S a búcsuzó még mindig tétlen
áll.
Legyen meg! Hajtsd föl méreg-poharad.
Maróbb kínt lelked
már úgy sem talál.
A bú ha ölne, volnék föld alatt,
De hozzá
sírót nem bánt a halál.
Viselni kell a válás bánatát,
Szeretni,
élni - - áldást kérni rád!«
198.
Aranyszegélyzett kis
papirra írta
Vékony, finom s uj csókatollal ezt;
Kis keze a
pecsétet alig bírta,
Úgy remegett; de bár a kínkereszt
Gyötrő,
sulyos, egy könycseppjét se sírta;
Piros viaszra fehér nyomót
ereszt,
Rajt' napraforgó, gyöngéden kivésve, -
»Elle
vous suit partout«[34]
a jeligéje.
199.
Ez volt Juán első
kalandja; tán
Lesz folytatás is, hogyha kegybe vesz
S néz a
közönség bátorítva rám;
Most majd bevárjuk, hogy mit szól
ehez;
Bár nem sovárgok mázos bók után,
És ha leszidnak, tönkre
az se tesz,
Ha volna mégis egy kevés hatás:
Jövőre tán meglesz
a ráadás.
200.
Poémám eposz s
kétszer hatra megy
A könyvek száma; mindenikbe lészen
Harcz,
szerelem, orkán elegy-belegy,
Gályák s királyok névsora, -
egészen
Uj typusok, - és epizód nem egy,
De három is; sőt
prospectusba tészem
Magát a poklot, mint Virgil s Homer.
Gáncsolni
akkor, meglátom, ki mer?!
201.
Aristotéles régi,
bölcs nyomát
Követjük itt, rendezvén e »colonn«-t, -
A
fenségesnek Vade Mecum-át,
Melytől sok ember lesz költő - s
bolond.
A próza-költő blank jambust imád,
De Múzsám rímet bőven
s kedvvel ont,
Mert jó kovács a szerszámát becsűli.
»Csodák«
dolgában sem fogok be'sűlni.
202.
Egy kis különbség van
csak köztem és
Éposz-csináló eldődim között
S az én javamra
szolgál e kevés.
(Van ám erényem több s különbözőbb,
Később
tünik ki, alkalom ha lész)
Ő náluk annyi a mesés »beszőtt«,
Hogy
majd kidőlsz, míg végig gázolod.
Ez itt azonban mind igaz dolog.
203.
S ha kételkednél, hát
hivatkozom
Históriára, tényre, hagyományra;
Tanúm a sajtó, mely
('sz tudod) bizon
Sosem hazud; a dalmű és a dráma
Mind hű
bizonyság, hogyha felhozom;
De a mi több, mint a tanúk nagy
száma:
Szememmel láttam s még egy regement
Szevillai, a mint
Juán - lement.
204.
Ha prózáig sülyednék
valaha,
Költők számára kézi-könyvet írnék,
Melynél különbet nem
láttak soha;
E könyvbe annyi bölcs szabályt leszűrnék,
Hogy
azzal minden eddigit - noha
Van már tömérdek - porba, sárba
gyűrnék.
És czíme vón: »A flaskóról, Longínus«,
Vagy:
»Minden költő kis király, plus-mínus.«
205.
Tartsd nagyra
Miltont, Drydent, Pope-ot, ám[35]
Southeyt,
Col'ridget, Wordsworth-ot ne vedd be;
Az első szájas
renegát, silány,
Wordsworth fajankó, Col'ridge mákonyt szed
be;
Crabbe szeszélyes, mint a hiu lány,
Campbellt, bár
szikkadt, gyakran vedd kezedbe;
Ne csenj Rogertől; bámuld szende
báját
S ne udvarold meg Moore Tamás múzsáját.
206.
Meg ne kivánd
Sothebynek se riska
Pegazusát, sem semmiét; hamis
Tanú ne légy,
mint némely »kék harisnya«
(Egy díszpéldányt ismertem
magam is).
Szóval: csak azt edd, a mit a tarisznya
Eléd kinál;
úgy használd a mi kis
Tálentomod van, a hogy én kimérem!
Ez a
valódi, bölcs kritika, kérem!
207.
Ki tartja azt, hogy a
jelen poéma
Erkölcstelen? Ha van, ezennel intem:
Míg nincs
sirásra ok, maradjon néma
És menjen át még egyszer újra
minden
Egyes szakon (ha meg nem ejti tréma).
Hogy tévedett,
akkor belátja menten;
Egyébiránt leszállít egy szakasz
A helyre
is, hol sűl-fő mind a gaz.
208.
S ha volna mégis, a
ki így se lát,
Bangó, ki balgán önvesztébe fut,
Szavamnak nem
hisz, sőt hitelt nem ád
Saját szemének s kiabálja rút
Oktondi
képpel: »Nincs morálja!« - hát
Annak, ha pap, azt
mondom: Ön hazud!
Ha kapitány, vagy műitész metél föl:
»Hazudtok
szintén - ám csak tévedésből.«
209.
A publikum föl fog
karolni, sejtem,
És elfogadja époszom morálját,
Melylyel sok
édest és vigat kevertem
(Fogzó kicsinyt babával így kinálják),
És
a babér, melyért pályázni mertem,
Rám hinti végre szent, magasztos
árnyát.
Hogy a siker bizton beüssön, én
A »Brit Revue«-t
- bevallom, - megkeném.[36]
210.
Az összeget levélben
küldtem el,
S meg is köszönték posta fordulóval.
Most hát,
remélem, megdicsér s emel;
De hogyha csak játékot űz a szóval,
S
megszegve azt, engem gyalázni mer,
Múzsámra lődöz kővel és
golyóval,
És méz helyett epéből áll a trakta:
Ugy csak
a'szondom - pénzem' zsebre rakta.
211.
Ez a legújabb szent
szövetség lészen
Főtámaszom, - ez mellettem ha ví',
A
többi »Szemlét« fitymálom, lenézem,
Akár ha egy, két
vagy három havi.
Egyébként náluk nem pazaltam pé'zem,
Hallván,
hogy ott nincs mit vásárlani;
Levág Edinburgh és Quarterly öl,
Ha
úgy nem tánczolsz, a hogy' ő fütyöl.[37]
212.
»Non
ego hoc ferrem calida juventa
Consule Planco«,
mondom énekével
Horácziusnak, - és annyit
jelent a',
Hogy ezelőtt hat vagy hét drága évvel
(Mikor
még tőled messze jártam, Brenta!)
Rögtön kész voltam verekedni
hévvel,
És nem tűrt bántást bimbózó korom, -
György, harmadik,
trónolt még akkoron.
213.
De hajam ősz most, harminczas
koromban,
(Ugyan milyen lesz, majd ha negyven lészek?
Csak
benned bízom ó paróka!..) Romban
Hever szivem s korai bús
enyészet
Űl elfecsérlett nyaramon; karomban
Nem duzzad ér, hogy
mással szembe nézzek;
Elköltve éltem, tőke és kamat,
S
győzhetlennek nem tartom magamat!
214.
Soha - soha - rám nem
hull soha már
Harmat gyanánt a szívnek frissesége,
Mely mindig
s mindütt új gyönyört talál,
Bár merre lendűl, mint a röpke
méhe
Dús mézet szíva száz virágra száll...!
A méz, ne hidd,
nincs a virág ölébe'!
Nem benne volt, de benned a
csoda,
Mely abból ah! ily édet alkota.
215.
Soha - soha - ó
szívem, soha már,
Sosem lehetsz világom, mindenségem!
Lángzó
nap egykor, most megtört sugár, -
Üdvöm se átkom nem lehetsz már
nékem!
Illúziómat elsodrá az ár,
S te érzéketlen, jéghideg vagy
régen;
Csöpp józan ész űlt most helyedre le.
Ég tudja, nálam
szállást hogy lele!
216.
Leáldozott szerelmem
fényes napja!
Szűz, - asszony, - özvegy, - ah! hiába
ég
Csillagszemed... én nem vagyok már rabja!
Volt életemmel
véglen fölhagyék.
Lejátszva már a hóbort színdarabja,
A claret
is fejembe megy, nagy ég!
Számomra nincs más, csak az aggkor
kéje:
Szikár fukarság kapzsi szenvedélye.
217.
A nagyravágyás volt
bálványom; szétdűlt,
Széttört a mámor s a keserv oltárán;
E
kettős árnytól létem elsötétült,
Miattuk még sok gyötrő leczke vár
rám!
Most, mint az ércz fej, mely szólott s leszédült,
Úgy
szólok én is: »Hajh! lejárt az órám!«[38]
Az
ifjuság kincs, - én elvesztegettem:
A szívet lázban, az agyat
rimekben.
218.
Mi a dicsőség? - tollal
karmolászni,
S beírni sebten ívpapírokat,
Küzdő inakkal oly
bércz-csúcsra mászni,
Mely jéggel, fagygyal és köddel fogad.
Ezért
dalol bárd, hős rohan csatázni,
Ez szűl orátort és tudóst,
sokat,
S mi éli túl, ha már a teste por?
Egy név, egy rossz kép
s egy ocsmány szobor.
219.
Reményünk füst!
Egyiptom fáraója,
Cheops, építtet óriási gúlát,
Hogy emlékét
örök időkbe rójja,
S megvédje testét, a királyi hullát;
De jő
egy régész s végig bontja-bújja
Ős fekhelyét, - mindent motozva
dúl át.
Nekem követ ne állíts semmikor se'.
Kisűlt:
Cheopsból nincs egy ujjnyi por se'.
220.
Mint a valódi
bölcseség barátja,
Gyakran sohajtom, mélán félre űlve:
Minden
halandó sírba dől, - levágja
Kaszás halál s rög lesz a hús,
kihűlve;
Éltél sokat s jól s ifjuságod szárnya
Ha visszatérne,
ujra elröpűlne...
Köszönd hát, sors hogy rosszabbat nem
ád,
Számlálj garast s olvasd a bibliát.
221.
De mostan, kedves
olvasó! s te még
Kedvesb vevő! a bárd - már mint hogy én
-
Alázatos bucsút vesz, - áldjon ég!
Egy kézszorítás, - és
utjára mén.
Még látsz, hahogy inyed szerint valék,
Ha nem, nos
úgy bezárom e szerény
Kisérletet, - tovább ne húzd igám',
Ó
bár így tenne némely kollegám!
222.
»Kis könyv,
eredj, rengő utadra szállj át
Hűs rejtekemből, - habra dob
kezem.
Ha léteged jó, megfutván a pályát,
A nagy világ majd rád
lel s fölveszen.«[39]
Míg
van, ki érti Wordsworthunk dagályát
S olvas Southeyt, - hogy pálma
vár, hiszem!
A fönti négy sort Southeyból idézem:
Az istenért!
nekem nincs benne részem!
1.
Ó ti, kik nemes ifjakat
képeztek,
Német, spanyol, britt, fransz, -
hollandusok:
Virgácsotok sose maradjon veszteg!
Kék folt
nyomában jó erkölcs buzog.
A methodus Juánon rajta
vesztett.
Nevelte bár bölcs anyja és a sok
Híres tanár - mégis
mi lett belőle?
Annál feszengőbb, vásottabb lett tőle.
2.
Járt volna csak nyilvános
iskolába,
Kivált minálunk északon, - e métely
Nem kapja meg.
Ott józan lesz a kába,
Mert hűti penzum és százféle tétel.
Lehet,
máskép van szép Hispániába',
De csak szabályt erősit a
kivétel.
Ilyen suhancz! Alig tizenhat éves,
S már asszonyt
csábit... ó mi szörnyüséges!
3.
Igy botránkoznak a praeceptorok,
De
én kevésbbé. Vessük fontra bár.
Mamája folyvást számok közt
forog,
A nevelője tisztán vén szamár;
Asszonyka szép (idáig a
dolog
Nem is lyukad, ha ez nincs) s férje már
Vén, lomha úr, ki
zsarnokolja őt;
Végy ehhez még alkalmat és időt.
4.
Úgy, úgy! E gömb föld meg nem áll,
csak gördűl,
S mi gördülünk, - aprók-nagyok, - vele;
Élünk,
halunk, - részegszünk bor s gyönyörtűl,
Adózunk híven, sorsunk víg
szele
Hozzád-tüled hajt... hátunk mélyre görbűl
A trón előtt; -
gyógyszerrel töm tele
A doktor - és fucscs! Egy kis pára,
kéj,
Gőg, hírszomj, játék - aztán örök éj.
5.
Mondtam: Cadixba küldeték
Juán.
Pompás városka, jól emlékezem;
Mig Péru föl nem lázadt,
hajdanán
A gyarmat-árú itt volt székhelyen.
Van benne annyi
gyönyörű leány
Vagyis szép asszony...! Máshol nem
terem
Felényi...! Már járásuk bűvöl...! Ó
Mit irjak? Nincs
hozzájuk fogható!
6.
Hasonlatot tudnék felhozni
százat:
Arab mén, karcsu szarvas, leopárd,
Gazella -! Mind
rossz!... Hát még a ruházat:
Szoknyácska, fátyol...! E thémán a
bárd
Nyargalhat estig...! Láb, bokácska...! Lázad
A féktelen
vér (félek, még megárt!)
De több hasonlat nem jut most
eszembe,
Istennek hála! (Szedj hát, Múzsa, rendbe -
7.
Igen, szűz Múzsa! Kell, hát kell!) -
a fátyol
A mit kibont kaczér kéz, míg a szem
Egyet lobog, hogy
gyors villantatától
A szív alél, arcz sáppad...! Szerelem
Fényes
hona! Előbb a Miatyánkból
Esem ki, semmint elfelejthetem
Csipkéd
varázsát...! Szem csak ebben csillog!
Igy még csupán Velencze
fátyla villog!
8.
Gyerünk tovább. - Cadixba megy
Juánka.
Inez kivánja: onnan útra keljen;
Cadixban hagyni nem
volt szándokába,
Miért? ő tudja; erről ő feleljen.
Utazni
küldik, ki a nagy világba,
Hogy a hajón tisztúljon, üdvre
leljen
Mint egy noéi bárkán s mennyei
Galamb gyanánt szálljon
belőle ki.
9.
Juán málházni most parancsot
ád,
Aztán az útra kap pénzt s jó tanácsot,
Mert négy tavaszt
fog, kell utazni át;
Fáj válni s Ínez szomorúnak
látszott,
De hisz csak így, így menti meg fiát!
Arczán e hit
magasztos fénye játszott.
Több bank-utalványt is kezébe tett,
S
(a mit nem olvas) egy bölcs levelet.
10.
Időtöltésűl, míg fia messze
jár,
Saját költségén iskolát nyitott,
- Vasárnapit! Sok lurkó,
kis betyár,
Métás gyerek, mórest tanúlhat ott;
Vasárnap sujt a
mogyorófa-szár,
S kátéra fognak négy éves dedót.
Fiánál nagy
sikert mutatva fel,
Mostan buzogva új sarjat nevel.
11.
Juán az induló gályára
lépett.
Fütyült a szél, a tengert űzve, hajtva;
Hamis öböl, -
gyötri a matróz-népet,
Én jól tudom, gyakran bolyongtam
rajta;
Folyvást zajog s habbal locsolva képed
Végül kicsáváz
minden vészre, bajra.
Ott állt Juán, a part felé tekintve,
Első
- talán utolsó búcsut intve.
12.
Ah! mondhatom, nehéz látvány,
mikor
Távolba vész a föld, melyen születtünk.
Szívünk sajog,
szemünk könymedre forr,
Kivált ha még az élet új előttünk!
Fehér
a britt part, mint a krétapor,
A többi kékes, mint a menny
fölöttünk,
Ha nézzük őket bús távolba veszve,
S a tengeren
tovább-tovább evezve...!
13.
Állott Juán, borongva, a
födélen;
Hajó recseg, szél búgva énekel,
A város már csak egy
folt ott a szélen,
Melytől a gálya mind messzebbre kel.
Veszett
a hány-kór s nincs gyógyszerje, kérem,
Csak egy: a beefsteak - ezt
higyjétek el.
Nevetsz, uram? De megpróbálni jobb ám,
Én tettem
ezt s dicsőn ütött ki próbám.
14.
A gálya végén állt Juán,
leverve,
Nézvén: spanyol hazája mint enyészik...
Az első válás
kínnal van keverve,
Ezt népek is, kik harczba mennek,
érzik.
Szorongó sejtés, bánat méla terhe
Omlik le ránk...
szivünk remegve vérzik.
Utált helyekről fussunk bár borongva,
Még
visszanézünk a tünő toronyra.
15.
De sok kedvestől vált meg Don
Juán,
Anyját hagyott el s édes szeretőt,
S így mélaság több
joggal nyomta tán,
Mint mást, ha élt is kétszer több időt.
Sohaj
száll néha oly barát után,
Ki bántott, sértett; - hát a drága
főt
Hogyne siratnók...! Könnyünk megered
Mig zordabb bútól
jéggé nem mered.
16.
És sírt Juán, mint Babylonnak
csergő
Vizénél egykor a fogoly zsidók.
Sirnék talán, - de
múzsám nem pityergő,
S hogy ily bú ölne, arra nem tudok
Egy
árva példát...! Rajta, ó ti pergő
Víg, könnyü ifjak,
kéj-utazzatok,
Kerüljön bár e vers - nem venném sokba -
Bélés
gyanánt bőrös ládáitokba!
17.
És sírt Juán, sohajtott és
merengett,
Mig sós könyűje hullott sós habokra.
»Kedvesnek
kedvest«! (Olvasóm megenged,
Hogy e czitátot írom e
lapokra.
Dán Gertrud mondja, szűz virágit engedt
Szivvel halott
Ophéliára dobva.)
Sírt s állapotját fontolóra
vévén:
Megjobbulásnak állt immár a révén.
18.
»Spanyol hazám, ég áldjon!«
így kiáltott,
»Talán nem látlak többé, drága hon,
Sorvadva,
számkivetve sírba szállok,
Sovárgó vágygyal csüggve
partidon!
Guadalquivir! legyen futásod áldott!
»Anyám, ég
áldjon! És te, angyalom,
Szép Júliám -!« (kivette levelét
itt
Gyorsan, mohón s olvasta véges végig.
19.
»S ha elfeledném...
egyszer... nagy sokára...
De nem! Soha! Ah, képzelhetlen ez!
E
tengerből előbb lesz lenge pára
És a szilárd föld vízként
rengedez,
Semmint szivemből képednek sugára
Habár egy perczre -
ó drágám - kivesz!
Nincs gyógyír, nincs, az én nagy bánatomra
-«
(A gálya tánczol s felfordúl a gyomra.)
20.
Előbb az ég - (forog már minden
étek)
»Ó Júliám! e bú halálra mar...!
(Battista, Pedró,
holláh! gaz cselédek,
Hej! tartsatok... egy korty rumot hamar!)
Ó
Júliám...! (mennykő csapjon belétek!)
Imádott lény...! (hogy
tánczol e czudar,
Hitvány hajó!)... fejem' ne érje
vád...!«
(Csuklása itt elfojtja végszavát.)
21.
Érezte most mart keble azt a
súlyt,
- Vagy gyomra tán - mely minden szer daczára
Ránk űl
keményen, hogyha porba hullt
Nyiló szerelmünk, - rút csalás az
ára
Barátságunknak, vagy sirdomb borúlt
Szeretteinkre s lelkünk
koldus, árva!
Szólt volna többet s tán százszorta szebben,
De
járt a tenger, mindig dühösebben.
22.
Ámor szeszélyes; - harczra szállni
kész
A lázzal, amit ő maga szitott,
De keh s hurutnál nagy
hatalma vész,
És fájós nyaktól még mindig futott;
Nemes
bajokkal bátran szembe néz,
De náthán még kifogni nem
tudott.
Prüsszögve, fújva mily sóhajt ereszszen?
S bár vak, nem
áll jól néki a veres szem.
23.
De émelygés
borzasztóbb mindezeknél,
Vagy némi rágás - ott a szív alatt;
A
szerelem, mely hő vért látni nem fél,
Meleg fedőtől döbben és
szalad;
Uralma vész a purgáló szereknél
És hányás közben élte
megszakad;
Juán szerelme mindennél nagyobb volt,
Daczolt
gyomrával, míg a tenger tombolt.
24.
A gálya - »Trinidáda«
a neve -
Livornónak tart, a hol a Monkáda
Spanyol család már
nagy-nagy ideje
Letelepűlt; rokon viszonyban álla
Juán velök;
ajánló levele
Van e családhoz, a mit utazása
Reggjén kapott
spanyol barátitól,
Hogy majd azoknál felhasználja jól.
25.
Kisérete három inasbul
állt
S egy nevelőből: páter Pedrillóból,
Ki több holt s élő
nyelven diskurált,
De most nyögött és kifogyott a szóból.
A
mint a függ-ágy jobbra-balra szállt,
Fejgörcse mind' nőtt;
és a mint a kóbor
Hullám belocscsant ajtórepedésen,
Párnája
lucskos s ő bús lett egészen.
26.
Félt, nem hiába; mert
megnőtt a szél
És éjfél táján szélvész lett belőle.
Hajós
embernek játék ily veszély,
De szárazföldi kissé szurkol tőle;
A
tengerész külön faj! Jött az éj
S kezdték behúzni a vitorlát.
Dőre,
Ki meg nem látja, hogy az égen vész űl,
Mely egypár
árboczot elvinni készűl.
27.
Egy óra tájt a dúló
fergeteg[40]
Szörnyen
lecsapta a hajót a vízre.
Farán azonnal hosszú lék repedt,
Kapocs
kigörbűl, - szétmegy ízről-ízre
Minden gerenda; szinte
meggebedt;
S alig kél talpra, hát - Isten segítse -
Kormánya
eltört; most serényen, fattyúk;
Négy láb a víz már... gyorsan a
szivattyút.
28.
Hozzá lát rögtön egy derék
csoport,
Más része mindent, a mi lenn hever,
Portékát, meg mit,
a födélre hord.
De a lyukig még nem juthattak el.
No végre
czélnál! Végre! Hajh de zord
A helyzet folyvást, így is félni
kell:
Ömlött a víz keményen mindenütt,
Bár a nyilásba inget,
ágyneműt,
29.
Kabátot tömtek; mindennek
daczára
Vivhattak volna szakadó körömmel,
Menthetlenűl alámerűl
a gálya,
Ha e szivattyúk nincsenek; örömmel
Ajánlom őket; a
matrózi pálya
Minden barátját bátran kürtölöm fel:
Óránkint
szívtak ötven tonnát! Nyomban
Rendelj belőlük Mann urnál,
Londonban.
30.
Csappant a baj, hogy tovatünt az
éj,
Hitték: be lesz már tömhető a rés
S hajójuk mentve, három
lábnyi mély
Vizük van ámbár s egypár kézi és
Egy
láncz-szivattyú mind' jár. Búg a szél
S alkony felé orkánná
nő a vész...
Ágyúk leválnak... egy irtóztató
Vad bömbölés - s
feldöntve a hajó.
31.
Feküdt féloldalt és száguldva
lejt
Az átcsapó ár mozdulatlan testén:
Kép, amit ember nem
könnyen felejt,
Mert fejben tartja, főleg jó keresztény,
Csatát,
tüzet s mindazt, hol bajra lelt,
Hol szív vagy nyak tört a sokféle
mesgyén,
Mások' megfúltát hosszan elbeszéli
Buvár s uszó,
ki a vihart tuléli.
32.
Levágták gyorsan az
árboczokat.
Elsőbben a tat-árbocz omlik el,
Aztán a fő, a
mester dől, szakad.
De a hajó tuskó gyanánt hever.
Az
orom-árbocz s a mi még akad,
Utána hull; könnyebbszik a
teher
(Mindent csak akkor áldozunk, ha minden
Remény oda) s
feláll a gálya menten.
33.
Képzelni könnyű, hogy sokan
ijedve,
Aggódva nézték e borzalmakat.
Szegény utas! Ott hagyni
nincsen kedve
A pecsenyét s hozzávaló fogat.
A tengerész is, a
ki meg van edzve,
Ilyenkor tombol, durván kurjogat,
Grogot
kiván, ha már pusztulni köll,
S rumot hordókból hörpingeti föl.
34.
Meg nem nyugtatja semmi úgy a
lelket,
Mint rum s igaz hit; hát itt is bevál.
Egyik rabol, más
zsoltárt énekelget;
Diskantot szél fujt s a mély hangu ár
A
bassust bőgte; minden kórt kikerget
Fanyar gyomrokból félsz meg
borzadály;
Fohász, nyögés, szitok rettentő karban
Vegyült,
kerengett a dühös viharban.
35.
Nagyobb baj is lett volna még, ha
bátor
Juánunk - méltón érett férfi-korra -
A szesz-kamrához nem
fut s ajtajától
Egy pár pisztolylyal el nem űzi sorra
A lázongó
rajt; és vizes halálból
Inkább instálnak, semminthogy pokolra
Tűz
küldje őket; - hátrál mind, habár
Holt-részegen szebb volna a
halál.
36.
»Adj több grogot! Egy óra
mulva vége
Mindennek!« - hörgik. - Szól Juánka: »Nem!
Tudom,
számunkra nincs már menedék, de
Haljunk meg férfiakként,
tisztesen,
Ne mint a barmok!« - És helyét megvédte,
S
korábban halni nem mert senkisem.
A jó Pedrilló, tisztes
nevelője,
A' sem kapott egy korty rumocskát tőle.
37.
Szegény öreg, kocsonyaként
remegve
Hangos panaszban gyakorolta száját,
Megbánta vétkit s
szent eskűt rebegve
Fogadta föl: eztán a földi pályát
Javúlva
futja s többé nem lesz kedve
(Csak most megéljen) klasszikus
zárdáját
Elhagyni... Ó imádott Salamanka!
Nem lesz belőle
többször Sancho Panka!
38.
Másnap, virradtkor, új remény
derengett;
Szélvész elűlt; úszott a sebzett gálya;
Tátongó
lyukkal, árbocz nélkül lengett;
Part nincs sehol, csak víz, csak
víz dagálya!
S e népség, mely végóráján merengett,
Megint erőt
kap a szivattyúzásra;
Keményebb része működik nagy tűzzel,
A
satnyább része meg vitorlát tűz fel.
39.
És elejént' a fölpeczkelt
vitorla
Tett, lenditett is; ámde ott a lék;
Nincs egy vég
vásznuk; árbocz mind kiszórva;
Igy nincs kilátás jót várhatni
még!
De jobb: harczolni végsőig, daczolva!
A meghalásra van idő
elég; -
S ámbár csak egyszer patkolunk el, itt
Lyon öblében
rossz vón egy kicsit.
40.
Szél s hab idáig korbácsolta
őket;
Most a hajót hajszolta másfele;
Kormányrúd nélkül
hányódtak, vetődtek,
És nem dőlhettek pihenőre le
Azóta még;
nincs haszna evezőnek,
Se' pót-árbocznak... mit nyernek
vele?
Úszott a roncs még lassan, bár nem éppen
Mint kis rucza
kerek tó közepében.
41.
A szél kevéssé megcsitúlt talán,
De
a hajónak így is, úgy is vége;
Mit sem segíthet zúzott
oldalán;
Meg szűk az étel, - és a szikkadt gége
Vizet ha kap,
korántsem itczeszám;
Hiába néznek ködlő messzeségbe
Nagy
távcsövekkel -: nincs hajó, se part,
Nem látnak mást, csak
tengert, éjt, vihart.
42.
Ujúl a vész, mely már ellohogott;
A
hát- s előrészt hullámok lepik;
De bár a népség tudja ezt:
nyugodt,
Sőt egynéhány bátran viselkedik,
Miglen kiáll minden
szivattyujok;
A víz kegyétől függnek már, - pedig
Nem jobb ez
mint az emberé, midőn
Polgárcsatán öl, dúlong rémitőn.
43.
Jön a hajó-ács végül és jelenti
A
kapitánynak könnyekkel szemében,
Hogy a hajót meg többé mi se'
menti;
Sokat hányódott teljes életében,
S ha most a szem
harmatját bőven önti,
Nem gyávaság munkálkodik szegényben;
Nőt
s gyermeket hagyott el és e két
Dolog furdalja haldoklók szivét.
44.
S most a hajó fejjel merűlni
kezdett;
Vad zűrzavar; egy rész imára gyujt,
Kétségbe'setten
hányja a keresztet
S gyertyát igér szentjének, hogyha
nyujt
Segélyt e bajban - nem tartjuk meg eztet
Szokás szerint;
más rész sietve nyúlt
A csolnakokhoz; sok meg áldást kódul,
S
vad káromlást kap bódult Pedrillótul.
45.
Sok begubózza ágyában magát;
Sok
díszruhát ölt, mintha vásár volna;
Sok csikorítja szörnyen a
fogát,
És születését bőgve káromolja.
Sok kapkodó a mentés
csolnakát
Ragadja meg s nagy-gyorsan vízre tolja,
Tudván, hogy
bárka tengeren megél,
Ha sok habot nem fröcscsent rá a szél.
46.
Legfőbb baj az, hogy csúful
megapadt
A proviántjuk és most nincs elég,
Pedig nagy útra
indul a csapat;
S olyan az ember, hogy koplalva még
Meghalni
sem szeret; - e sunda, vad
Vihar szétdúlta élelmük felét; -
Egy
kis sajkába ügygyel-bajjal gyűrtek:
Bödön vajat s két láda
kétszersültet.
47.
A nagy dereglyén több volt
rakható;
Pár font kenyér, átázva jobbadán,
Bor, hat palaczkkal
és vagy egy akó
Vizük vala; sőt marhahús után
Szintén benéztek
a kamrákba; jó
Disznó-karajra is szert tettek; ám
Früstökre sem
sok, a mi így kerűl;
Volt rumjok is, úgy hét-nyolcz pint körűl.
48.
Két csolnakot a szélvész
kezdetén
Elvitt az orkán. A dereglye dolga
Szintén siralmas;
két rongyos, szegény
Asztalterítő libben, mint
vitorla
Evedzőrúdon, a mit egy legény
Dobott alá - s ez még
szerencse volt - a
Végpillanatban. Két kis bárka és
Több száz
utas - bizony kevés, kevés!
49.
Alkonyra járt; a naptalan,
setét
Nap elsuhant; mint titkos, sűrü fátyol,
Mely eltakarja
vad gyűlöletét
Az ellenségnek, a ki vészt kovácsol:
Az éj nekik
úgy száll le; - árnya szét-
Terpeszkedik s a sáppadt arczra rá
foly
Hol nincs remény...! Tizenkét napja már
Iszony a társuk s
most itt a halál.
50.
Tutajt csináltak. Szomorú remény,
A
hol ilyen nagy, rettentő a baj.
Torz gondolat, a min kaczagni
kén',
Ha itt nem volna hangosabb a jaj;
Ámbár e rumtól
részeg nép szemén
Szilaj kedv gyúlad s szakgatott kaczaj
Őrjöng
az ajkon, félig szkeptikus,
Félig vonagló, epileptikus.
51.
Kilenczedfélkor rúd, gerenda,
meg
Hágcsó s a többi, hull a vízbe le;
Utolsó harczát küzdi a
tömeg,
De hasztalan... siker nem jár vele.
Az égen egy-két bús
csillag remeg,
Bárkák indúlnak, népséggel tele.
A gálya
billent, majd orrára dűlt,
S egy nagy bukfenczczel végkép
elmerűlt.
52.
Bősz istenhozzád zajdult fel az
égre;
Czenk orditott, rítt, - bátor szótlan állt;
Sokan üvöltve
ugráltak a mélybe,
Korábban érni a fagyos halált;
S a mérges
tenger, mint pokol örvénye,
Beszopta, nyelte mind, a kit
talált,
Hasonlón ahhoz, ki torkon ragadt
Halálra váló ellent
fojtogat.
53.
Egy általános, rémitő
rivaj,
Zajgóbb, veszettebb, mint a tenger vésze,
Mennydörgő
morgás - aztán semmi zaj,
Csak a habok részvétlen gördülése
És
szél-suham... s még egy-egy szörnyü jaj
Imitt-amott, vad
locscsanást kisérve,
Fuldokló hörgés, a leget megrázva,
Erős
uszók végső viaskodása.
54.
A mentő bárkák, mint mondám,
elébb
Indultanak már, - s bennök kuncsorogva
Űl egy raj ember;
szabadulni még
Kevesb remény van, mert a vész morogva
Szárnyal
fölöttük... partot semmikép
Nem érnek így; s bár számuk szűkre
fogva,
Sok e kevés is: - harmincz a dereglyén,
Sajkán kilencz
volt, bolygássá eredvén.
55.
A többi megfúlt! Kétszáz árva
lélek!
S ah! mily sors vár a katholikusokra?
Pár hétig sűlnek a
pokolban, - félek -
Mig megpörkölten égi csarnokokba
Egy mise
árán béjutnak szegények?
Mert hol van ember, ki a pénzt
kidobja,
Mig bizonyosság nincsen a halálra?
Három kemény frank
egy-egy mise ára.
56.
A nagy bárkában volt Juán s
helyet
Vén Pedrillónak is csinált; a mester
S a kis tanítvány
mintha szerepet
Cseréltek volna -: ez csüggedni restel
S
bátran tekint szét; az nyög és szepeg
S locsolja könnyét,
földre görnyedt testtel.
Battista eltünt (neve kurtán
Títa)
Torkára forrt a hörbölt aqua víta.
57.
Szerette volna Pedrót,
inasát,
Megmenteni, de - ördögadta népe! -
Ez is leszopta s oly
rútul magát,
Hogy a ladik hely'tt a tengerbe lépe;
Boros
fejének víz lett sírja hát...!
Ott vergődött a bárka közelébe',
De
nem volt mentség, mert dagadt az ár
És a dereglye túl volt tömve
már.
58.
Egy kis vén mopszli, - apjának
kutyája
És épp ez okból vonzódott a véd'tlen
Silány
állathoz; ily tárgy becsben áll a
Fiúk előtt - vonított a
fedélen;
Érezte nyilván (finom orru pára
Ily cseppnyi dög): a
gálya tönkre mégyen.
Juán felkapta s a bárkába lökte,
Aztán
utána ő maga szökött be.
59.
Pénzét sem hagyta, azt is
elhelyezte
A maga és a Pedrilló zsebében.
Szegény öreg,
busítván kora veszte,
Se lát, se hall; nem tudja semmiképpen
Mit
tesznek véle; ujra s ujra kezdte
Nyögéseit. Juán bízott, hogy
épen
Kikászolódik s fut még földi pályát, -
Ezért nem hagyta
mesterét s kutyáját.
60.
Oly szörnyü hab járt, hogy a szél
nem fogta
Hullám tövében a vitorla-rongyot,
De tépte, hogyha
felsiklott a fokra;
S mégsem vonták be, bár a szél sikongott
Őrült
düvel és folyvást becsapott a
Tajtékos ár, mely nékik gyászdalt
zsongott;
Dolgoztak folyvást, merték a vizet; -
A szomszéd
sajka feldőlt s elveszett.
61.
El az, kilencz emberrel; még a
bárka
Fönn lebegett; az árbocz egy lapát,
Vitorlaképen tűzdelék
rudjára
Két összeférczelt kendő czafatát.
Bár a veszély nőtt,
mint a tenger árja,
Bár a dereglyén bősz hullám csap át:
Siratták
híven a kilencz merűltet, -
Ugyszintén a vajat s a kétszersültet.
62.
Rőt izzón kelt a nap; biztos
jele
Tartós viharnak, melytől keblük retteg.
Bevárni, míg az
orkán vad szele
Elcsillapúl, -: minden, amit tehettek
Korog a
népség elgyengűlt bele;
Rumot s bort ittak pár kanállal s
ettek
Ázott kenyérkét nagy szomoruan.
Ruhájuk sincs, - s merő
rongy, a mi van.
63.
Harminczan voltak, úgy
összezsufolva,
Hogy moczczanni is alig lehetett.
Egy része űlt,
meredten, zsugorodva,
- Igy osztották be a kevés helyet -
Más
része elnyúlt s ott feküdt vaczogva
Hideglelősként fázott,
remegett.
Betöltve minden legkisebbke zug,
S csupán az égbolt,
nincs más paplanuk.
64.
A legjobb életfentartási szer
Az
élni-vágyás, - minden orvos tudja.
A pácziens, kit sem barát, se'
per,
Sem asszony nem bánt, - testét a puruttya
Kór marja
bárhogy: ha remélni mer,
Fellábadoz s a pályát vígan futja.
Mord
csüggedés kurtítja életünket
S betegségünkben gyorsan sírba
tüntet.
65.
A tőkepénzes életének
hossza
Nyultabb mint másé, állitják sokan,
Azért tán, hogy az
örököst kinozza.
De tény: olyiknak örök élte van.
És Izrael
leginkább páczba hozza
Szegény zsebünket, - éreztem
magam;
Ifjonczként tőlük sok pénzecskét szedtem,
De hajh!
később nehéz volt megfizetnem.
66.
Épp így van az, ki a habokra
kél:
Az életnek szerelme élteti.
Eltűr minden bajt s a komor
veszély
Borzalmit állja, szirtként megveti.
A tengerész mind
ily nyomorban él
Noétól kezdve, bárkáját a ki
Csodálatos
rej-rajjal rakta meg,
Miképp az Argót kóbor hellenek.
67.
De hát az ember húsevő, - s
napjába'
Vagy egy tál ételt mindig megkiván;
Zsákmányra
les, mint tigris, mint a czápa;
Nedv-szürcsölésből, mint hernyó a
fán
Biz' meg nem él; - igy van teremtve, h'jába!
-
Ámbár legyűri a növényt is, ám
A munkás-ember - így van
mindenütt -
Inkább emészti a marhát s ürüt.
68.
Hát így érzett a bárka népe
szintén.
A förgeteg szélcsöndre változott
Három nap mulva s
rájuk eleintén
Erőt fejlesztő, lágy szendert hozott;
Szunyadva
rengtek kékes hab gerinczén,
Alvó teknőczként ringatództak ott;
De
ébredezvén, dühvel a falásra
Adták maguk, nem nézve semmi másra.
69.
Könnyű belátni, hogy mi lett a
vége:
Hir-hamva sincs már ételnek, se bornak!
Fütyöltek minden
bölcs ellenvetésre,
Már most ugyan mit esznek-isznak holnap?
De
abban bíztak, hogy szél támad és e
Szelecske szárnyán partot ér a
csolnak.
Pedig kimélni jobb lett vón - lapát
Csak egy levén -
az elemózsinát.
70.
Negyedszer virradt s nem mozzant az
ár,
Halkabb a víz, mint szunnyadó gyerek.
Ötödször virradt, - s
szellő most se jár,
Tenger szelíd... a mennybolt kék,
kerek.
Lapátjuk egy van (kettő volna bár)
S éhségük úgy nő,
hogy szavuk hereg...
Nincs hátra más: Juánka mopsz-ebét
Metélik
föl s abból kerűl ebéd.
71.
Hatod napon már fogytán bőre,
hája.
Juán először bőjtölést fogad
- A drága mopsz apjának volt
kutyája -
De éhe nő s gyomrában úgy ugat,
Hogy koplalását már
tovább nem állja
S nehéz szívvel bár, kegy gyanánt fogad
Egy
lábiczát, amit Pedril felez,
Ki béhabzsolja s még egy lábra les.
72.
Már hét nap elmult, - és a
napsugár
Pörkölve tűz le s a halott vizen
Váz-raj tanyázik;
minden veszve már,
Ha késnek a fuvalmak; - és a szem
Vadúl
tekint... veszettűl körbe jár;
Víz, bor, kenyér, hús... nincs már
semmi sem;
Bár egy se' szól, e marczangló szemek
Bősz
kannibál-sovárgást rejtenek.
73.
S megkezdi egy... társának
odasúg,
Az közli mással, - s így tovább megy, karba'.
A
suttogás már fenyegetve zúg,
Vad elszántság int a rekedt
zsivajba'.
Mind egyetért és egyik sem hazug,
Bevallja
mind, hogy éppen ezt akarja;
Hús kell nekik...! Egy halni fog!..
De ki?
Sorshúzás döntsön...! Sors szemelje ki!
74.
De még előbb maradvány-talpakat
És
egynehány bőrkucsmát rágnak el;
Aztán szemük egymáson
fenn-akadt,
De nincs, ki mellét késnek tárja fel.
Sors döntse
hát...! S már a papír szakad,
S milyen papír! - Múzsámnak sírni
kell! -
Szép Júliának kézirása volt,
A mit e nép - más híjján -
elrabolt.
75.
Rém-hallgatásban szétnyesik,
kiosztják,
S a fene éhség perczre csillapúl,
Mely mint Prométh
falánk keselyje, ott rág
Belükben és húst követel vadúl.
E
szörnyü végzést egyetértve hozták,
Itt most az ős-természet maga
dúl,
Mely félre-állást nem hágy senkinek -;
S a húzás árát
Pedrill' adta meg!
76.
Egyet kivánt csak: messék föl
erét.
A gyors sebész megtette nyomban azt.
Oly szeliden vérzett
el a derék,
Alig hallottak egy nyögést, panaszt.
Mint jó
keresztyén járta meg körét
S bezárta szentelt nyugalomban azt.
A
kruczifixot hévvel csókolá,
Aztán nyakát tartotta kés alá.
77.
Fényes jutalmúl a serény
sebész
Választhatott, - de mindent ott hagya,
Mert mint
legszomjasb, inkább arra kész,
Hogy a nyitott ér bő levét
igya;
Felvagdalák; - és a mihaszna rész
Tengerbe hull, mint
béle és agya,
A mit két czápa rögtön elkapott;
A
többiből tort a hajó csapott.
78.
Csak hárman, négyen nem
kértek belőle,
Kik nem lihegtek húsra ily vadúl,
Meg Don Juán,
kit már kutyája bőre
Kétségbe ejtett; most keserve túl
Csap
gátjain; étvágya teng s a pőre
Tagok láttára mély undorba fúl;
Bár
zord a kényszer és az éh ölő,
Versenyt hogy' ennék
mesterébül ő?!
79.
Tartózkodása megmentője lett,
Mert
rémitő volt az utóhatás;
Az ember-hús most tébolylyal
fizet;
Hangzott üvöltő, bősz káromkodás;
Tajtékzó szájjal ittak
sós vizet,
Görcs húzta őket, rázta szörnyü láz,
Sírtak,
ugattak, bőgtek, rémes jajjal,
S meghaltak végre, ördögi
kaczajjal.
80.
E gyász-esettől számuk
megfogyott,
S hogy ők mikép lefogytak, tudva
van!
Egy részük rom már, zsibbadt és fagyott
- Szerencsésebbek,
mint azok sokan,
Kik a nyomort ép észszel nézik ott -
Más uj
sorshúzást tervel; hasztalan
Az ádáz példa: mily kínnal
fizettek
Holt társaik, kik Pedrillóból ettek.
81.
És most az al-kormányost szemelék
ki
Poczakja folytán; ámde megmenekvék;
Pro prímo, mert e sors
nem tetszett néki,
Másodszor: mert egy bizonyos betegség
Ártván
husának, nem lett kora végi;
Felhagytak avval, hogy nyakát
lemessék;
Egy kis ajándék, a' mentette ki,
Mit több
cadixi hölgy adott neki.
82.
Szegény Pedrillból van még némi
hús,
De gyéren járják; borzad némelyik,
Mások, legyőzvén a vad
ápitus
Komor dühét, csak apránként nyelik, -
Juánt kivéve, a ki
egyre bús,
S ónt rágicsál, meg egy botnak nyelit;
Végre leütnek
egypár madarat,
Aztán a holttest békében marad.
83.
Ha Pedrill sorsát undoknak
találnád,
Gondolj Ugolinóra, ki düvel
Mardossa ellensége
koponyáját,
A mint jeles beszédjét végzi el.
Ha a pokolban
ellensége máját:
A tengeren barátját falja fel
Ember foga, ha
nincs miből megélni;
Biz ez sem szörnyűbb, mint Alighiéri.
84.
És még az' éjjel bő zápor
szakadt.
Epedtek érte, mint perzselt ugar,
Hordván a lángzó
napsugarakat;
Csak hogyha tikkadt, forró ég takar,
Ha tört
hajón a hullám vet, ragad,
Ha pusztán bolygva, megbénul a kar,
S
hallod a távol karaván dalát:
A víz mi drága, akkor érted át!
85.
Esik zuhogva; de hiába hull,
Mig
egy rongyot nem tartanak alája,
És ezt használják spongyás
butykosúl;
A mint a hűs árt szívja föl magába,
Szájukba gyűrik;
s ámbár szomjas úr
Egy pint sört százszor ízesbnek találna,
Ők
azt hiszik, hogy eddig még nem ittak,
S ivásnak kéjét most, most
ismerik csak.
86.
Kisebzett ajkuk uj gyönyörre
éledt,
Nyelték a záport, mint nektárt, mohón;
A duzzadt nyelv
torkukban feketéllett;
Igy nézhetett ki, sűlvén a kohón,
A
»Gazdag ember«, a ki ördögé lett,
S hiába kért
Lázártól - égi hon
Virányin űlt ez - egy csöpp harmatot.
Kedves,
jámbor hit, annyit mondhatok.
87.
E rém-csoportban két bús apa
senyvedt,
Egy-egy fiúval; egyikük szilaj
S erősbbnek látszott;
mindent hidegen vett,
De hamarabb megölte ezt a baj;
S a nemző
látván, hogy fia kiszenvedt,
Megnézte és nem jött ajkára
jaj...
Szólt: »Ég akarta! mit tehessek én?«
S
merűlni látván, hallgatott szegény.
88.
A másik gyengébb alkotásu
volt,
Alakja fínom s oly szelíd a képe.
E kedves gyermek még
soká daczolt
És türve nézett balsorsa elébe
Ritkán beszélt s
mosolygott, hogyha szólt,
Mintegy a bút, mely atyja keblét
tépte,
Enyhítni vágyván, sejtve, tudva bár,
Hogy válniok kell
nemsokára már.
89.
Szemét az apja el nem vette
róla;
Mellette űlt, a tajtékot törölve
Sápadt ajkáról, némán
ráhajolva;
S hogy jött a zápor, szomjukat megölve,
S az üveges
szem uj fénynyel ragyogva
Csapongott szét a zord halotti
körbe':
Haló fiának egy-két üde csöppet
Ajkára hint - ám
az nem eszmél többet.
90.
Meghalt az ifju; - holttestét az
apja
Ölébe vévén, bámult rá merőn,
S látván, hogy immár minden
része fagyva
S a drága szív egy dobbanást se' tőn:
Hallgatva
őrzé, míg a tenger habja,
A durva hullám síri ágya lőn;
Aztán
leomlott, görcsösen remegve...
Csak az mutatta, hogy van élet
benne.
91.
Szétszórt felhőkön gyönyörű
szivárvány
Ragyog fel most, a tengert átölelve,
Alapzatával kék
habokra állván;
Alatta minden tündébb színre kelve,
Leng, mint
a zászló, mind szélesbre válván,
A hő leget kibontott szárnynyal
szelve;
Majd megszükűl s mint ajzott ív remeg,
Aztán nem látják
a fáradt szemek.
92.
Elváltozott a menny kaméleonja,
Nap
s lenge párák könnyű gyermeke;
Bölcsője skárlát, születik
biborba',
Aranyból a keresztelő meze;
Tündöklő, mint
török kéj-sátor holdja;
Egy színbe mindet úgy foglalja
be
Mint a keményen megpüfölt szem (sokszor
Az ember minden
keztyü nélkül boxol).
93.
Jó jelnek vették a hajótöröttek
És
annak venni hasznos; ilyenűl
Tünt fel már hajdan a latin s
görögnek;
Előnyös hit, ha zord kétségbe dűl
A csüggedő nép; -
és azok, kik nyögnek
E rossz bárkán most, kétségen kivűl
A
biztatásra bőven rászorúltak -:
E szép ív láttán uj reményre
gyúltak.
94.
S egy szépséges, fehér madár
kerengett
Mellettük untalan; nagysága, tolla
Mint egy galambé
(eltévedve lengett
Bizonynyal erre) s közelébb hatolva
Majd
le-leszállt, majd ujra tova rengett,
S bár látta jól, hogy űlnek a
hajóba',
Ott röpdösött, a míg leszállt az éj;
Még jobb
jel arra, hogy nincs több veszély.
95.
De nagy szerencse, a derék
madár
Hogy elröpűlt és ott meg nem pihent;
Ugy gondolom, esett
vón benne kár,
Több, mintha gubbaszt egy toronyba',
fent;
Noé galambja, a' lett volna bár,
Mely bárkájából
hirnök-útra ment:
Ó ezek itt lecsapták volna lesbűl,
S megették
vón' ágastúl, mindenestűl.
96.
Szél fútt megint, mikor pitymallni
kezdett,
De csak szelíden; csillagok ragyogtak
S haladt a
bárka; oly mámorba vesztek,
Hogy nincs fogalmuk, merre
kóborognak.
Néhánynak rémlik: part felé eveznek!
Mások leverten
halk »nem!«-et susognak;
Egy' hab-morajt hall,
más meg ágyu-zajt,
De a zugó fül minden hangja csalt.
97.
Hajnal felé elhalt a ringa szél;
Az
őr-szem ekkor nagy rivajba tört:
Part! Part, a mit lát, gyenge
fényinél
A napnak, vagy ne lásson földi kört
Többé soha...!
Mind szemdörzsölve kél
És úgy tetszik, hogy látnak egy öbölt.
Part
volt valóban: széles sziklafal,
Tisztán kitűnik a setét vonal.
98.
S most némelyiknek könnye
megszakad,
Másnak reményét kétség nyűgzi le;
Csak néz merőn s a
távol partokat
Hűlt pillantása bambán fogja be;
Egypárnak ajkán
hő fohász dagad
(Rég fordult ott meg Istennek neve)
Három még
szunnyad a dereglye-aljba,
Ébreszgetik, - de mindahárom halva.
99.
A tenger síkján, egy nappal
korábban,
Teknőcz szunyókált; a derék falat
Mellé furódván,
halk-csobogva, lágyan,
Szépen kimerték; - s pompás étket ad
Egy
napra nékik, sőt szivós husában
Hatalmas táp volt:
bátorságukat
Edzette meg; - mert úgy vélik, hogy ezt
A jó
Istentől kapták egyenest.
100.
Magas, szirtgazdag fensík volt a
part.
Sok bércz nyúlik föl komoran, merészen
A mint a bárka
gyorsan arra tart,
Sodróba jutván; hol, mely földi részen
Járnak,
hová vetette a zavart
Szél a hajót, sütik nagy fejtörésben;
Egyik
aszondja: magas Aetna ez,
Más Rhódust, Cyprust, Candiát nevez.
101.
A szél-korbácsolt áram vitte
őket
Tovább, tovább a drága part fele,
- Ily elcsigázott,
sáppadt szenvedőket
Nem szállitott Cháron ladikja se'. -
Az
élettel már csak négyen vesződtek,
Hármuk halott; dobnák a vizbe
le,
De a karokban nincs erő, - habár
Ott leskedik az éhes
czápa-pár.
102.
Fagy, hév, veszett szomj, éhség,
íme ládd
Elrágta őket!... Úgy arczukra űlt,
Hogy a szülő nem
ismerné fiát
Ily váz-alakban!... Nappal összesűlt
Pörzs
forróságtól, dermedt éjen át,
Míg e néhányig sorra mind kidűlt.
De
legtöbbjét halálba az kergette,
Hogy Pedril húsát tengervízzel
ette.
103.
A mint a parthoz gyorsan
közeledtek,
S eléjük tárult lankás, dombos éke:
Erdők illatja
imbolygott felettek,
Arczukra szállt a zöld fű frissesége.
Gyúladt
szemükre hűvös ernyőt tettek
A fák, a halmok...! Eltünt, elmult
végre
Forró, sivár ég, mély, setét, örök
Tenger látványa...! Ó
mi szép a rög!
104.
A part kietlen, ember-nyom
nekűl,
És menydörgő, tajtékos ár szegi;
De földre vágyván
véghetetlenűl,
Mennek vakon, hanyatt-homlok neki;
Előttük éles
szikla-zátony űl,
Mely a dagályt szörnyen pezsegteti.
Mindegy...!
Előre...! És a mint rohannak:
A bárka feldől - s mind a vizbe'
vannak.
105.
De kis Juán honn a
Guadalquivirbe'
Sokszor lubiczkolt, hullámit
hasitván;
Ifjonczi kedvvel uszdogált a girbe,
Sebes folyamban;
- s hozzá mérve hitvány
Akárhány úszó, emlegettebb hírbe':
-
Átúszta vón a Hellespontot is tán,
Mint egykoron (három
kurucz legény)
Leander, mister Ekenhead, meg én.[41]
106.
Most is, petyhüdt
bár, minden izma gyenge,
Küzdő inakkal fekszik a habokra,
Hogy
míg a tájra alkony fátyla lengne,
Kivergődhessék a megváltó
fokra.
A sunyi czápa ott járt éhesen, de
Egyik bajtársát
keritette fogra.
A másik kettő úszni nem tudott; -
És így a
partra csakis ő jutott.
107.
Ő sem jutott vón,
hogyha a lapát
Végzetszerűleg nem jut a kezébe,
Éppen mikor
alélt testén csap át
A hullám s már-már gyűri le a mélybe;
A
mint eléri, megragadja hát,
És görcsösen csimpajkodik beléje,
És
úszva, kúszva, a vizet taposva,
Kábult fejét végtére partra hozza.
108.
Bevágja körmét a
homokba mélyen,
Hogy a dagadt hab visszaáradása,
A mint beéri,
orditó dühében
Ne rántsa vissza örvénylő halálba;
Elnyúlva
fekszik süppedő fövényen,
Előtte éppen egy barlang
nyilása;
Kinlódva érzi megnyert életét,
S hogy a jövő remény
nekűl setét.
109.
Inogva, lassan
feltápászkodott,
De visszaroskadt vérző térdire;
Bágyadt kezére
támaszkodva, ott
Bús pillantást vet a tengerre le,
Fürkészve
társit. Ám nem láthatott
Senkit közűlök; csak torzult feje
Tünik
föl egynek, a ki meghalt éhen,
S most itt rohad, e vad sziklák
tövében.
110.
S ezt látva, szédül és
alázuhan,
És a homok kering, forog vele:
Nyomott agyából lélek
elsuhan;
Ájulva dől fél-oldalára le;
Kinyujtott karja a lapátra
van
Feszítve még... Gyöngéded termete,
Halványult arcza:
fonnyadt líliom.
Nincs porhüvely szebb, nincs, Isten bi'on!
111.
Meddig nyügözte zsibbadt
tetsz-halál,
Nem tudta; fekszik és se hall, se lát.
A változó
percz, mely fölötte száll,
Hiába hozza éjjét, nappalát,
Csak
dermedt vért, pangó agyat talál;
Majd lassanként uj élet hatja
át
- Kemény tusában a vesztes halállal -
S minden tagjába kínos
kéjjel szárnyal.
112.
Szemhéjja nyílik s elzárúl
megint,
Habozva küzd még ábrándképivel;
Ugy rémlik: ott van a
bárkába' kint
S e gondolatra kétség fogja el,
Halált
kivánja inkább, mint e kínt.
Majd öntudatja új erőre kel
S
homályosan lát - megnyervén a harczot -
Tizenhétéves bájos női
arczot.
113.
Fölé hajolt egészen s piczi
szája
Lélegzetét mintegy esengte tőle;
Meleg, gyors karja,
ifjusága bája
Kiűzte végkép a halált belőle;
Forró lehe
balzsamként lenge rája
S fagyott erét felolvasztotta
hője;
Szelíded gonddal addig dédeli,
Míg gyenge sóhaj válaszol
neki.
114.
Erősitőt csepegtet ajkira,
S
köpenyt borít a jóformán csupaszra;
Csüngő fejét szép, hófehér
kara
Emelgeti; és üde, fényes arcza
Lágy párna lesz, hol
sáppadt homloka
Szendén pihen; nedves haját facsarja,
És ott
áll, minden érverésnek őre,
Mely sóhajt csal az ifjuból s -
belőle.
115.
Aztán bevitték a barlangba
szépen,
A bájos hölgy s kisérő szobalánya
- Annál idősebb kissé
és szemében
Kevesb a fenség s vaskosabb aránya
Van termetének
-; s a barlang ürében,
Hol sohasem tündöklött nap világa,
Láng
gyúl azonnal és a röpke tűz
Láttatja: mily szép és sudár a
szűz.
116.
Arany göböcskék csüngtek
homlokára,
Csillogva barnás, gyűrüs hajzatán;
Hosszabb növése
rengve hullott hátra
Gazdag fonatban; és ámbár a lány
Magas
növésü, csaknem a bokára
Hull e fonat; komoly
pillantatán
Uralkodás űl, - fenség a szemöldön,
Aképp tekint,
mint a ki úr e földön.
117.
A haja barna, de a két
szeme
Setét, mint a pokol; mélyen lenyúló
Pillája szintén, - és
a fekete
Árnyék, a mit vet, elmét összedúló;
Éjfüggönyéből ha
tekintete
Kiröppen, gyors nyíl ahhoz képest múló
Könnyű sebet
vág; - kígyó, mely bogozva
Hever, mérgével így csapódik hosszba.
118.
Fehér a homlok s alacsony;
orczája
Pirosló, mint a rózsás alkonyat.
Rövid felső ajk...
édes ajkak bája!
Látása mámort és gyötrelmet ad.
Méltó volt,
szobrász hogy kőből kivájja.
(Szemfényvesztő nép, vékonypénzü
had,
Én láttam asszonyt hús-vérből, ki mellett
Kő-ideálon csak
kaczagnom kellett.
119.
Okát adom, ha túlzottnak
találod,
Okkal gyakorlom csak a gúny hatalmát:
Volt egy ír dáma
- mult időkbe szállok -
Kinek hű másban pompás keble halmát
Nem
láttam még, bár mintát gyakran állott;
Ha rút Idő e nőn is rontva
hajt át,
Oly arczot dúl szét, melynél bájosabbat
Ész nem
gondolhat, véső nem faraghat.)
120.
A barlang hölgye épp ily szép,
remek;
Ruhája más, mint a spanyol ruha;
Bár egyszerűbb, nem
gyász-szín festi meg,
Mert a spanyol nő házon k'ül
soha
Tarkát nem ölt... de húzva húz szemet
Kis mantillájuk és a
basquina
A mint lebegve fogja őket át,
Arczuknak pajkos
méltóságot ád.
121.
Egészen más volt hölgyünk
viseletje;
Tarkálló színű a finom szövet;
Fürtös haján, mely
arczát hízelegve
Csókolja, láthatsz gyöngyöt, ék-követ
S aranyt
is bőven; azzal van beszegve
A fátyla is; hord csillogó
övet,
Gyürűt sokat; de - s ez finomnak fáj ám -
Harisnya nincs
czipellős lábacskáján!
122.
Hasonló volt a másik nő
ruhája,
Csakhogy silányabb kelméből szövék;
Szerény ezüst
fonódott a hajába;
Egész alakján kevesebb az ék;
Formára egy,
de vaskosabb a fátyla;
Tartása nyilt, de nincs benn'
büszkeség;
Sűrűbb, de kurtább a haja; szeme
- Fürgébb,
de apróbb - szintén fekete.
123.
E két leány ápolta és
beczézte
Juánt, jól tartva étellel, ruhával;
S ezernyi apró
gyöngédség tetézte
Figyelmüket. (Ó asszony! mindez rád
vall!)
Főztek számára húslevest ebédre.
Czikk, melylyel költő
foglalkozni átall,
Homérosz óta nincs jobb táp pedig:
Achilles
ezzel vendégeskedik.
124.
Kik ők, elmondom, hogy ne tartsd e
nőket
Átöltözött herczeg-kisasszonyoknak.
Utálom a legújabb
rímelőket,
Kik jó pénzért rejtélyeskedni szoknak.
Azoknak
tartsd, a kiknek látod őket,
A mint előtted nyájasan mozognak.
Az
szobalány s ez úrhölgy, a leánya
Egy öreg úrnak, ki a tengert
járja.
125.
Atyus, mint ifju, nagy halász
vala,
És most is az még némü-némiképpen,
De többje van már,
nemcsak sós hala;
Jól működik sokféle űzletében,
Bátor nem
tisztes egy s más ipara.
Kalózkodás s egy kis dugáru szépen
Hoz
a konyhára, - s végűl egy kerek
Milljó piaszter együtt szendereg.
126.
Halász volt hát - ámbár embert
halászott
Mint Péter apostol, - s járván a vizet:
Kereskedő
hajókra gyakran mászott
S több alkalommal tett rájuk
kezet.
Szántván a tengert, nőtt kövér kalász ott,
S mert a
török mint a köles fizet:
Ellátta jól a rab-vásárokat,
Nyervén
mellette sokszor és sokat.
127.
Görög volt ő, - és egyik
szigetén
A Cykladoknak (keskeny, vad sziget)
Építtetett egy
házat, hol a vén
Rögzött kalóz kényére élhetett.
Ég tudja,
mennyit ölt s rabolt, de tény,
Hogy rossz csont volt ő-kelme
módfelett.
Hanem a háza pompás ház vala,
Metszett, aranyzott,
festett a fala.
128.
Egyetlen lányát Hajdének
nevezték,
Harmincz határban legdúsabb leány,
Azonkivűl oly
bájos, oly remek-szép,
Hogy elsilányul minden hozomány
Mosolya
mellett; mint apró nevendék
Már nővé serdült; hemzsegett nyomán
Az
udvarló nép, - és ő rendre adta
A kosaracskát, várván derekabbra.
129.
És naplementkor elbolyongva
járván,
A sziklás parton Don Juánra lelt,
A mint szegény
agyonkoplalva, árván,
Lelketlenűl, félholtan ott
hevert;
Megdöbbent persze, pőrének találván,
De borzalmát
részvét legyőzte, mert
Illőnek vélte elhelyezni a
Szép idegent,
ki tán halál fia!
130.
De a papához nem lett vón
tanácsos
Szállítani; ez annyi lenne mint
Egérkét vinni a falánk
cziczához,
Vagy tetsz-halottnak ágyat vetni kint
A temetőben; -
jó arab zsiványhoz,
Ki vendégét tovább ereszti mind,
Ő nem
hasonlít; gonddal dédelgetné
Beteg Juánt, aztán kótyára vetné.
131.
Legjobbnak vélték, mindent latra
téve
(Szüzek bizalmát a komorna bírja),
Bevinni a sötét barlang
ürébe.
S szemét fölnyitván, a részvétnek írja
Megkétszerződött
hölgyeink szivébe'.
Irgalmuk oly nagy, hogy a mennyet
víjja
És kapuját félig megnyitja már -
(Szent Pál szerint: a
vámpénz ebbül áll.)
132.
Raktak tüzet, nem éppen a
javából,
A part hosszában szerte heverő
Oda vetődött mindenféle
fából;
Itt egy tört deszka, ott egy evező,
Meg egy árboczrúd,
régi sudarából
Mankóvá aszva; rossz anyag, de bő;
Istennek
hála, annyi itt a rom,
Tüzelhetnének húszszor is, tudom.
133.
Finom prémekből volt
megvetve ágya.
Hajdé od'adta nyusztját fekhelyűl,
Hogy
édesen nyugodjék teste lágya,
Ha majd fölébred; - és
ezen-felyűl
Egy-egy szoknyácskát tettének alája;
És
felfogadták, hogy mihelyt derűl
Az uj korány, hoznak tojást,
czipót,
Kávét, halat, - és mindenféle jót.
134
Magára hagyták és Juán aludt
Akár
a bunda, - vagy mint a halott,
Ki alszik és tán (biztost itt ki
tud?
Isten csupán) egykor fölébred. Ott
Szunnyad szegény;
kábult fejébe rút
Álom se száll, mely sokszor a valót,
A régi
kínt ujultan lopja vissza,
Míg a nyiló szem könnyét sűrün iszsza.
135.
Aludt hát mélyen,
álom nélkül alva;
De távozóban a leányka még
Rá visszanéz; ugy
tetszik, hangját hallja,
Habozva áll s a barlang küszöbét
Egy
perczig őrzi; - mintha most sohajja
Felszállana... kiejtené
nevét!...
Eszébe sem jut a bohó leánynak,
Hogy hisz be sincs
mutatva még Juánnak.
136.
Mélázva tért meg a
szülői lakba,
S a hallgatást Zoé lelkére köt'te.
Hej!
tudja ez jól, hogy mit ért alatta,
Egy vagy két évvel több lévén
mögötte.
Nagy sor a nőnél, ha tapasztalatra
Használta föl, - s
Zoé ezt cseleködte.
Minden jót s hasznost megtanult, a mit
Vén
mesterünk, a természet tanit.
137.
A virradat Juankát
alva lelte
Barlangja mélyén; semmi sem zavarja:
Sem a meleg nap
enyhe fényü kelte
Sem a közelben játszó ér morajja.
Aludhatott
agyon-törődött lelke,
De volt is mit pihenni! Ennyi bajba'
Ember
még nem volt! Ah! miket megéle!
Még nagyapám könyvében sincs
eféle![42]
138.
De bezzeg Hajdé
hánykolódott ágyán.
Fel-felriadt és jobbra-balra
fekve
Hajótörésről volt rém-álma, hágván
Part mentiben sok szép
halott gyerekre.
Zoét hivatta kora hajnal táján,
- Ki
duzzogott, ásítva, szédelegve, -
S fölverte sorra apja vén
cselédit,
Kik esküdöztek: e szeszélyt nem értik!
139.
De Hajdé fölkelt s
fölkeltette mindet.
Hivatkozott a fényes napra, mely
Elbűvöli
fogékony kebleinket,
Mikor leszáll s még inkább hogyha kel.
S
szebbet nem is lát a mohó tekintet:
Nap kél, hegy ködlik, versenyt
énekel
Ezer madár s lehull az éj, mint háló-
Kabát, a mit férj
hord s egyéb - szolgáló.
140.
Ó szép! Dicső szép a
nap kelte! Gyakran
Valék tanúja...! Csakhogy lássam ezt,
A
multkor is virradtig fennmaradtam.
De így, babám, korán elvész a
test!
Hogy zseb s gyomor maradjon rombolatlan:
Hajnalba'
kelj, feküdj ha jő az est,
S ha nyolczvan évvel rád csap a
halál,
Irasd kövedre: Négykor fenn valál.
141.
Hajdénk a szűz
hajnallal állott szembe',
S az ő orczája frissebb,
pirosabb.
Láz festi vérét, mely gyorsan kerengve
Szökő futással
szívből arczra csap
S szétterjed ott, - mint bérczekből
eredve
Alant tóvá lesz gyors esésü hab,
S Vörös-tengerként reng
körűlkörös.
(Ámbár a tenger csöppet sem »vörös«.)[43]
142.
Könnyű járással,
szirtről szirtre hágva
Lejtett a szűz a hűs barlang felé;
Csókolta
hőn Phoebus kelő sugára
És Auróra lágyan ölelé,
Aképp nézvén
rá, mint édes hugára;
E tévedésbe esnénk mind belé
Igy látva
őket; - bár a földi nővér
Sokkal külömb, mert nem híg köd, de hő
vér.
143.
Félénken bár, de gyorsan
bélebegve
A barlang száján, látja Don Juánt
Szopós gyerekként
halkan szenderegve.
Szent meghatottság nyűgzi a leányt,
Hosszan
megáll... majd lábhegyen tipegve
Hozzá suhan... aggódó keze ránt
A
takarón... gyengéden bébanyolja,
S pihegtét szívja, némán
ráhajolva.
144.
Úgy állt fölötte, mint őrangyal
a
Haló fölött, kit üdvre vár az ég.
Az ifju szunnyadt; - oly
nyugodt vala,
Mint künn a csöndes, napsütötte lég.
De zümmög
már a forró víz dala:
Zoé tojást főz; s a mi eleség
Van a
kosárban, önti ki a lány,
Hogy jó früstökben ne legyen hiány.
145.
Ő tudja jól, hogy enni kell a
leg-
Dicsőbbnek is s hogy egy hajótörött
Veszettül éhes. S mert
nem érzeleg:
Ásít s megérzi, mily csipős a köd
Az óczeánon.
Gyorsan főzi meg
A reggelit. Theát adott-e, hőt,
Nem t'om,
de volt méz, hal, meg marczipán,
Bor, kávé, - s díjok szerelem
csupán!
146.
Zoé Juánt már költögette
volna,
Kávé, tojás jól megkészítve lévén,
De gyorsan mozdul
Hajdé kis kacsója,
Ujját, jelt adva, szép ajkára tévén;
Zoé
megérti s menten félre tolja
Romlandó főztjét, most már frisset
vévén
Kávé- s tojásból, mert tiltják neki,
Hogy a fiút álmából
verje ki.
147.
Ott fekszik; arczán kóros pír
remeg,
Mint távol bérczek hófödött fokán
Az alkony pírja; s még
ott fekszenek
A kín redői sáppadt homlokán,
Rajt' vézna,
keskeny, elfonnyadt erek;
A hollófürtök hófehér nyakán
Még
nedvesen, kuszán csapzódnak össze,
Barlang gőzében, sós árban
fürösztve.
148.
És ott pihent, míg nézett rá a
szűz.
Csitult, mint kisded, édes anyja mellén,
El-lankadott,
mint szélcsöndben a fűz,
Alvó, mint tenger, szellő sem
lehelvén.
Szép, mint a rózsa, mit fejére tűz
A hajadon; szelíd,
mint fészke pelyhén
Csupaszka hattyú; szóval szép pulya,
Bajában
kissé bár megsárgula.
149.
Fölébredt, néz és azután
megint
Tovább szunnyadna, de a női kép
Álmát elűzi, bár a
hosszu kínt
Csak hosszu alvás gyógyítná. A szép,
A női arcz:
élet balzsamjakint
Hatott rá mindig, úgy most, mint elébb.
A
templomokban, még ott sem imádott
Vén szenteket, míg egy Madonnát
látott.
150.
Felkönyökölt, úgy nézett a
leányra,
Ki szólni kezdvén félénk-csöndesen:
Elsáppadott, majd
bíborszínre vála.
Juán figyelt, - de legkivált a szem
Beszélt
neki, ámbár a szűz szavába'
Nyelv-vétség nem volt egy
mákszemnyi sem,
És minden szó a legszebb uj görög:
»Egyék
s ne szóljon!« ekkép könyörög.
151.
Juán mindebből egy kukkot se'
ért,
Görög nem lévén; ámde volt füle
S e csengő hang oly bájjal
csicserélt,
Oly kedvesen, mint dalló fülmile.
Nincs egyszerűbb
s szebb! Nem tudjuk, miért,
Szemünk, ily hangra, könnyel lesz
tele.
E hangból - bája ellenállhatatlan -
Mintegy trónusról
száll alá a dallam.
152.
Bámult Juán, mint a ki
orgonát
Hall ébredezve és úgy véli még
Hogy járja álmok
tündöklő honát,
A míg a bakter, vagy más szörnyüség,
Korán kelő
inas kopp-koppja ád
Gyilkos döfést a szép varázsnak. Ég,
Mily
rút zsivaj!... Csak nappal alszom kéjjel,
Mert szebb a csillag és
az asszony éjjel!
153.
Juánt szintég kiverte álmibúl
Vagy
alvásából vagy mondd bárminek,
A rémes étvágy, mely gyomrába'
dúl;
S ezenkivűl Zoénak főztje meg-
Csiklandja orrát
irgalmatlanúl;
A tűz, a mit Zoé élesztgetett,
Sütvén az ételt,
szintén hat rá; - kedve
Rettentőn megnőtt egy marhaszeletre.
154.
De a baromnak vannak szűkiben
E
szigetecskék; kecske-, birkabőr
S item hús járja; csak nagy
ünnepen
Pirúl a nyárson egy-egy dísz-ökör;
Alig jár marha a
kopár gyepen; -
Mindenfelé kő; csak kicsinyke kör
Mutat
virágzást és ezek során
E kis sziget legjobb talajju tán.
155.
A marha, mondom, ritka, - s azt
hiszem:
Minotaúr regéje, az, a mit
A finnyás erkölcs rossz
néven veszen,
Mert a királyné arczulatja itt
Tehén-lárvát hord
- csak jelképesen
Értelmezendő, hogy (rút gyanu, csitt!)
Hogy
Pasifé marhát tenyésztett nagyba',
Krétának népét harczossá
faragva.
156.
Jól tudjuk mind, hogy Albionnak
népe
Marhát eszik; - itt volna még a sör,
De mint ital,
reflexióm körébe
Nem tartozik, így ezt mellőzni köll -;
És
tudjuk, hogy harcz a gyönyörüsége
Mely kissé drága, mint minden
gyönyör.
Épp így tett Kréta, - ily kedvelt volt nála
A harcz s
a beefsteak... Pasifének hála!
157.
Gyerünk tovább. - Juán könyökre
dőlt,
S gusztálgatott néhány tárgyat, milyent
- Mióta a
dereglyén megcsömölt -
Még álmában se' látott, annyi
szent.
Száján az éghez forró hála költ,
Az ételeknek aztán neki
ment,
- Dúlván az éhség elgyötört gyomrába' -
Akár csak
egy pap, vagy holló, vagy czápa.
158.
Evett mohón és Hajdé tömte
volna,
Mert nagy gyönyörrel szemlélgette, hogy
A holtnak
gondolt mily gyorsan pakolja
Magát tele s már minden étke
fogy;
De, mint idősb, jól tudja a komorna:
Ha így folytatja,
menten összerogy; -
Eféle gyomrot csak parány-adagban
Szabad
táplálni, másképen kicsattan.
159.
És ennélfogva értésére adta,
Nem
lágy szavakkal, hanem inkább tettel,
Hogy a derék úr, a kinek
miatta
Úrnője a kakassal ébredett fel,
Igényt nem tarthat több
ízes falatra;
Még egy adag - és nyomban itt reped fel!
Elkapta
tőle szigorún a tálat,
Mondván: már többet egy ló sem zabálhat.
160.
Aztán - Juánom pőrén szabadult
ám,
Csak egy rongy nadrág boritotta testét -
Munkához láttak és
vigan begyujtván
A nyűtt czondrával, uj mundérba tették!
Töröknek,
avvagy (mert papucs, meg turbán
S tőr elmaradt) görögnek
öltöztették.
Friss, tiszta inget adtak rá legott
S egypár
hatalmas, széles bugyogót.
161.
Szép Hajdé mostan gyors szavakra
kelt,
De kis Juán nem ért egy árva szót,
Ámbár a szűzre oly
mohón figyelt,
Hogy ez sokáig mitsem gyanitott.
Látván,
hogy ily hű hallgatóra lelt,
Folyton beszélt, megállni sem
tudott,
Míg meg nem győzte egy kis pauza,
Hogy görögűl kukkot
sem ért biz a'.
162.
Most integet... mozdúlnak a
karok,
Nevet s beszél két ragyogó szemével,
S olvassa (mást még
nem is olvasott)
A sáppadt ifju szép vonásit hévvel,
És látja,
hogy remek válasz van ott;
Egy pillantás száz hosszu szóval ér
fel;
Nézésiben szavak egész világa,
És benne mind, a mi
szivének drága.
163.
Leczkét adott Juánnak szeme,
ujja,
És egyes szókat ismételgetett.
Juán a nyelvet szorgosan
tanulja,
De legtöbb szót két nagy szemből szedett.
(Az astronóm
is könyvét gyéren bujja,
Pillantást inkább csillagokra vet.)
Hamar
bevágta görög alfabettát,
Mert minden szót Hajdé szeméből vett át.
164.
Az idegen nyelv tanulása édes,
Ha
nő tanítja; persze fődolog
Hogy ne legyen a mester kora -
kétes.
(Enyémé nem volt!) Bájjal mosolyog
Ha jól felelsz s még
szebben, hogyha - vétesz.
Hő kézszorítás, egy-egy szende csók
Jön
közbe olykor...! A mi keveset
Tanúltam, a' mind ily módon
esett.
165.
Tudn'illik egy
kis görögöt, spanyolt
Meg törököt; olaszt a sutba csaptam,
Szép
mestereknek mert itt híjja volt;
Az angol nyelvben kissé
elmaradtam,
Csak szent igét olvastam hosszu sort;
Barrow-t,
Tillotson-t bújom szakadatlan
Meg Blairt is, - mind a próza
mestere.
Költőiket gyomrom nem vette be.[44]
166.
A britt szépekről
nincs mit mondanom.
Divatvilág, tőled be távol estem!
Hej!
voltam én is ünnepelt majom
S a passió sokszor kinozta
testem.
Eltünt... no eltünt, - gyönyöröm, bajom,
S a sok bolond
is, a kiket tegeztem.
Barát, ellenség, asszony, férfi: multak
Tünt
álmai...! Örökre éjbe hulltak!
167.
Térjünk Juánhoz
vissza. Jól haladt
Az uj görögben, - sok szót megtanult,
De egy
nagy érzés, mely az ég alatt
A leghatalmasb s mindent lángra
gyujt
- Apácza sincs, ki tőle ment marad -
Tüzes villámként a
szivébe sujt.
Fülig szerelmes - ó ne mondd, hogy kába,
Te sem
volnál jobb! - szép protektorába.
168.
Nap nap után,
hajnalban - túlkorán
Juánra nézt, ki örömest aludt -
Megnézni
kedves madarát, a lány
Hű figyelemmel a barlangba fut,
És fínom
ujja babrálgat haján,
De föl nem költi a fáradt fiút.
Arczára
és ajkára úgy lehel
Mint halk zefír, mely rózsán surran el.
169.
Juán mindennap
frissebb és üdébb,
Szinét és izmát már-már visszakapja.
És ez
helyén van, mert a tiszta, ép
Meleg vér minden szerelem
alapja.
Mint lángra lőpor és olaj, akép
Hat tunyaság s egészség
kettős napja
A szerelemre. Vénus elhágy menten,
Ha Céres s
Bacchus nem szolgál ki, szentem!
170.
Vénus megtölti szívedet (ha
szívvel
Karöltve jár, a szerelem be más!)
Céres meg egy tál
főtt laskára hí fel
(Hogy jól szeress, tápban hiányt ne
láss)
Bacchus borral tart; nagy csodákat mível
Az osztriga, -
úgy szintén a tojás;
Habár ezekről nem tudom, ki adja:
Pán,
Neptun, vagy Zevsz, az Olympos atyja?
171.
Juán, ébredve, csupa jót
talál:
Fürdőt, friss ételt s két pompás szemet,
Melytől
fogékony szíve lángban áll;
A szobalány is úgyszólván remek;
De
mindez föntebb el volt mondva már,
S az ismétlés rongálná
könyvemet.
Csak annyit még: Juán förödvén, vissza-
Siet
Hajdéhoz és kávéját iszsza.
172.
Két ifju lény s oly ártatlan a
lányka!
A fürdőzésen nem akadt fel ő.
Juánt - úgy hitte - Isten
neki szánta.
Álmában látta, onnan jött elő.
Szeretni fogja,
hálás lesz iránta,
Ki lelkét, szívét boldogítni jő.
Valódi kéj
csak osztott üdvben ég.
A boldogság ikernek születék.
173.
Néz rá szelíden, mélységgel
tele,
Megreszket keze érintésitől;
Gyönyör neki, hogy ott lehet
vele,
Mikor fölébred és álomra dől.
Igy élni mindig tán sok
volna. De
A válástól fél!... Ő találta föl,
S a part jogán övé
e drága kincs.
Első, utolsó - több szerelme nincs!
174.
Igy mult el egy hó, - és Juán
babája
Nap nap után hozzá lelátogat, -
És úgy vigyáz: nem jött
lélek se' rája,
A sziklaűr magában kit fogad.
Tengerre
száll végtére a papája,
Hogy szemmel tartson dús
fregátokat.
Kergetve űz - nem holmi szép Iót.
Nem! Inkább három
kincses, telt hajót.
175.
És most szabad lőn, mert anyátlan
lévén
Ahányszor atyja a habokra szállt:
Szabad volt, mint egy
férjes asszony, tévén
Mindazt, miben gyönyört, kedvet talált.
Még
bátyja sincs, őrködni ifju évén!
Nő, szabadabb, tükörnél még nem
állt.
Keresztyén nőről van szó persze, kit
Rút ellenőrzés csak
ritkán szorít.
176.
Tovább marad most és többet
csacsog.
S Juán hellénűl annyit már tanult
Hogy egy kis sétát
proponálhatott.
Mióta árván e szigetre hullt,
Tört, harmatos
virágként fekve ott,
Alig járkált még. Egymáshoz simult
A
vándorló pár... s nézegették csendben,
Hogy' száll a nap le,
épp a holddal szemben.
177.
Vad, hullámvert táj; - szikla égre
törve
Mereszti ormát; - széles, hosszu part
Sivár homokból; -
buczkák, szirtek örve
Köröskörűl; - vendégszeretve kart
A
vándoroknak egy-egy kis öbölke
Kinál csupán; dühöngő
habmorajt
Hallhatsz itt folyvást; csak ha hév a nyár,
Akkor
terűl el, mint halk tó, az ár.
178.
A part szegélyén locsogott a
hab,
Tajtéka, mint a pezsgő gyöngyözése,
Mikor a
kristály-serlegből kicsap.
Lélek harmatja! Szívek olvadt méze!
Az
ó bornál mi sincs hatalmasabb!
Papolj uram, nem hallgatok rád
mégse'.
Ma járja bor, lány, minden a mi jó,
Csak holnap
szóda s prédikáczió!
179.
Kell, hogy leszopja bölcs ember
magát;
Az ittasság az élet koronája;
Bor, szerelem, dicsőség,
pénz -: ez ád
Reményt a szívnek, hogy baját kiállja;
Vedd el a
szőllő illatos savát,
S ah! mily kopár lesz földi léted fája;
Csak
rajta, rúgj be, - és reggel ha főd
Erősen fájna, tégy következőt:
180.
Inasnak csengess, hozzon
gyors-inalva
Szódás vizet meg egy pint bort; - keverjed
S kapsz
oly italt, mit Xerxes is nyakalna;
Mert nem üdítőbb jégbe hűtött
serbeth,
Legelső korty víz forró sivatagba',
Burgund hő
nedve fárasztó szerelmek,
Hosszú gyaloglás, harcz után
heverve,
Mint savanyú bor, szódával keverve!
181.
A part - a partról kezdtem szólni,
nemde?
Az, az, tudom már! - nos tehát, a part
Nyugodt volt,
mint az ég. - Homokján szende
Habocska játszott, alig verve
zajt;
Ugrált a delfin, a vizet frecscsentve;
Csönd volt, a mit
csak a sirály zavart,
Fel-fel sikoltván; apró kört forogva
Ütődött
szirthez a hullámok fodra.
182.
Bolyongtak hosszan... Hajdé édes
apja
Mint már meséltem, a hajókat űzi;
Nincs anyja, bátyja, -
senkinek se rabja,
Tanácsadója csak Zoé, e szűz, ki
Tesz-vesz
serényen, holmit rendbe rakja,
Hoz langy vizet, hajat csomóba
fűzi,
Mindent, a mit kell, úrnőjére ád,
S kér néha egy-egy
elviselt ruhát.
183.
És szétterűlt az alkony hűvös
árnya.
Leszállt a nap, kéklő halom megett,
Mely ráhajolt a
csendes láthatárra,
S ölelni látszék földet és eget.
Pihent a
tenger mozdulatlan árja,
Némán borongtak a szirtes hegyek.
Egy
csillag állt csak a rózsás egen,
S úgy tündökölt ott, mint egy égi
szem.
184.
Bolyongtak hosszan, kéz kézben
nyugodva,
Szines csigák, fénylő kavicsra hágva,
Lépegve lágyan
a szilárd homokra.
Itt-ott rejtekjét mély barlang kinálta,
S e
cseppköves, vad, téres csarnokokba
- Vihartól törve, orkántól
kivájva -
Pihenni tértek, egymást átölelve
S az alkony édes
bájával betelve.
185.
Fölnéztek a pirosló égre, hol
Mint
rózsatenger, áradt szét a fény.
Nézték a hűs árt, halk
hulláimból
Hogy' száll a hold föl, égi mesgyején
Tovább
lebegve. Hab mélán dudol,
Szellő suttogva vándor-útra
mén.
Egymásra néztek és szemük kigyúlt,
S két szomjas ajk
egyszerre csókba fúlt.
186.
Mély, hosszu csók... az ifjuság, a
báj,
A szerelem hő csókja; benne forr
Mindhárom, mint
góczpontban a sugár;
Nem szűl ily csókot csak az ifju kor,
Ha
minden ér szabad kényünkre áll,
A tomboló vér mint tűzláva foly
S
minden csók egy szív-rengés...! Hosszusága
Adhat mértéket, hogy a
csók mi drága.
187.
A hosszuságban tartósságot
értek.
Ég tudja, meddig tartott az övék,
De azt tudom, hogy ők
semmitse' mértek
És szájukat mérték nekűl tevék
Egymásra
folyton... Semmitsem beszéltek,
De szem szemet szív, ajk az ajk
hevét.
Mint rajzó méhek csüngtek össze, - és
Bimbó-szivükből
forrt számukra méz.
188.
Magukra voltak, de nem oly
magányban,
Mint zárt szobán félénk szerelmesek.
Mélázó égbolt,
rengő óczeánban
Fürdő csillagfény... tűnő szürkület,
Szótlan
homok... barlang, rejtelmes árnyban
Némán borongó -: ez volt a
keret.
Egymást karolták, mintha más nem élne
Csak ők és létük
véget sosem érne.
189.
Kiváncsi szem- s fülektől mitse'
féltek,
Az éjszakát sem rettegték riadtan;
Bár tördelt szókat
csak halkan cseréltek,
Bűbájos nyelv volt minden
gondolatban;
Mindazt, a mit fellángolt szenvedélyek
Tanítanak,
elmondták egy sohajban;
Az ékesszólás csak benned
terem:
Lányszív-alkotta első szerelem!
190.
Hajdé nem eskvék, esküt sem
kivánt
S nem kétkedett; sosem hallotta ő,
Hogy eskü, gyűrü
jegyzi el a lányt
S ily zálog nélkül elbukott a nő;
Oly
ártatlan volt, hogy semmitse' bánt;
Röpűlt hivéhez, mint a
szerető
Madár társához; s hűtlen, csalfa végről
Semmitse'
tudván, nem beszélt hüségről.
191.
Hőn szeretett s kapott igaz
szerelmet,
Imádott és imádta Don Juán.
Jó, hogy öröknek
alkották a lelket,
Mert lelkük is elégett volna tán.
Érzékeik
időnként leszereltek,
S jött uj roham a pihenő után.
Juán
szivén a Hajdé szíve jól
S mindegyre érzi: Itt ver, vagy sehol!
192.
Oly ifju, szép és elhagyott e
pár
S olyan szerelmes! Ah nem fogja fel
Az ész ilyenkor, hogy
mily rosszba' jár,
Hogy a futó percz oly tettet müvel,
A
mit Öröklét sem hoz helyre már.
Sőt ott alant örökké sűlni
kell
Nehány szép perczért! Mert pokolra szállsz,
Ha másnak bút
vagy örömöt csinálsz!
193.
Ó jaj nekik! Oly elhagyatva
voltak
S oly kedvesek...! Mert a mióta Ádám
S szép kedvese
Édenből elpakoltak,
Nem kárhozott el durva földünk hátán
Szebb,
bájosabb pár. Hajdé ájtatosnak
Lévén nevelve, tudta, mi a sátán
S
a purgatórjum, - mért hogy elfeledte,
Éppen a válság kellő
közepette!
194.
Egymásra néznek és szemük
mesés
Fényt tündököl a rezgő holdsugárban;
Juán nyakát Hajdé
hó-karja és
Juáné Hajdét fűzi át, hajában
Elrejtve félig; édes
gyügyögés
Dadog az ajkak boldog sóhajában...
Antik csoport,
remek szobrászi mív:
Félmeztelen, szép, görög és naív.
195.
S mikor a mámor tűnő erejét
Juán
legyőzi és álomra dől:
Hajdé nem alszik. Ifjának
fejét
Gyöngéd-szilárdan keble tartja föl.
A mély eget, a
Boldogság helyét
Elnézi hosszan, - majd azt, a mitől
Feszűl a
szíve s a mi üdvöt ád:
Alvó Juán sáppadt ábrázatát.
196.
Örűl a gyermek,
hogyha fénybe néz,
Szopós, szíván a tápláló anyát,
Kevély arab,
vendégét óvni kész,
Buzgó hivő, szentséget hogyha lát,
Zsákmány
fölött a harczos tengerész,
Zsobrák, csörgetvén gyüjtött aranyát;
-
De minden jónál százszor kedvesebb:
Virrasztanod szendergő
kedvesed.
197.
Ott fekszik, alva, -
nincs egy hangja sem,
Egész valója most csak benned él;
Olyan
szelíd, oly néma s védtelen,
Mitsem tud arról, hogy látása kéj;
A
mit tett, gondolt, el van zárva benn',
Takarja mind örök
rejtélyü mély';
Ott fekszik, - vele szépsége, hibája,
Merő
halott, de rajt' az élet bája.
198.
Igy őrzi Hajdé
szunnyadó hivét, -
S a szerelem, éj, tenger e magánya
Ah!
egyesülten vívja meg szivét.
Hullám-szűlt ifja ott van véle,
nála,
Szirtjét a vad part védve tárja szét,
Szerelmük fészke
biztos üdv tanyája.
Sok csillag néz rá és egyik se látott
Kigyúlt
arczánál tisztább boldogságot.
199.
Asszony szerelme!
Tudjuk mind, mily édes,
De jól vigyázz: méreggel van keverve!
Kis
koczka csak... ennek körébe bé tesz
Mindent, de mindent s csak a
mult keserve
Marad számára, ez ha semmivé lesz!
Boszúja tigris,
bősz ugrásra kelve,
Gyors, biztos, ádáz -: szívedet találja!
Maró
kín hajtja, hogy marjon halálra.
200.
S méltán! Mert férfi
férfival gyakorta
Igaztalan; - de nővel mindig az;
Tűrő
szivében a szegény nő hordja
Tört álma kínját, melyre nincs
vigasz,
A míg keblére tűzi egy mogorva
Lovag vagy egy tömött
erszényü gaz.
Otromba férj, udvarló hűtlensége,
Öltözködik,
gyón, szoptat - s azzal vége!
201.
Az udvarlót csíp, ez
meg templomoz,
Az főz, seperget, ez kívül mulat,
Az megszökik,
de minden régi rosz
Utána megy s jó híren is tul ad;
Mert
természetlen helyzetük gonosz
Terhét könnyítni nem jő
fordulat;
Közös sors üldöz gazdagot, szegényt; -
Sok démont
játszik s arról ír regényt.[45]
202.
Természetnek volt
Hajdé gyermeke,
Minderről nem tud; oly földön fakadt,
hol
Háromszoros fényt szór a nap heve
S a csók is épp oly
lángoló lesz attól;
Azt érzi csak, hogy élte, mindene
Az, kit
szeret... és nem tud semmit abból
Mit más mond vagy tesz; -
semmitől se fél,
Egész világa egy szív, - abban él!
203.
S ó ez a lázas, e
verő szív mennyi
Gondunkba' van! De minden dobbanása
Oly
édes... nem tudsz ellenére tenni!
A bölcs ész sem, mely folyvást
magyarázza
Okos tanát s mind' el akarja venni
Kedvünket,
- sőt a »kisbiró« tanácsa
Sem használ, bár mind fínom
és remek; -
Hogy Castlereagh még nem vámolta meg![46]
204.
Sorsuk betelt, - frigyük megkötve
már
A csöndes parton; nászi fáklya volt
Az égen rezgő szép
csillag-sugár,
Tanú a tenger, ágy a szikla-bolt,
Pap a
magány... s a kedves ifju pár
Eskű nekűl örökre egybe forrt!
Oly
boldogok... egymásban angyalt látnak,
S éden-szine van az egész
világnak.
205.
Ó szerelem! Nagy Caesar
széptevőd,
Urad Titus, Antónius rabod,
Horácz, Catull, csupán
tanonczid ők,
Ovíd tanárod s Sapphó nő-papod;
(Ugorhattok
sírjába, szeretők!
Áll még a szirt, megvannak a habok.)
Ó
szerelem, te rossznak istennője!
S ördögnek téged mégse'
mond a dőre!
206.
Szent házasságot kétessé teszed,
S
nem tiszteled nagyságok homlokát:
Caesar, Pompéjus, híres
Mahomed,
Kliónak mind hatalmas dolgot ád;
Pályájukon külömböző
a tett,
Hasonlót földünk többé sose' lát,
De három
pontban egy végzetre leltek:
Mind hős, mind győző s mind - szarvat
viseltek.
207.
Csinálsz bölcselmet; - ott van
Epikúr
S Aristippus; elméletük a test
Dicsőitése s
irgalmatlanúl
Könnyű átvinni a praxisba ezt.
Csak óvna
is meg Sátán karmitúl,
E jeligét választnók egyenest:
»Egyél,
igyál, szeress, a többi sár!«
Mondotta hajdan bölcs
Sardanapál.
208.
De Júlia! Hát végkép elfeledte?
És
ily hamar feledte Don Juán?
Nem mondhatok mást, csakhogy ez
felette
Csiklandós kérdés; ily dolgokban ám
A hold hibás, mert
újabb ingerekre
Minden bizonnyal ő csábít csupán;
Ha hold uram
nem volna, egy fikarczot
Se hatnának ránk újabb női arczok.
209.
A csélcsapságot gyomromból
utálom,
Borzadva nézem azt a férfiút,
Kinek hüsége függ egy
czérnaszálon,
Ki hogyha nőt lát, már utána fut;
Az én szerelmem
nem híg gőz, nem álom,
S mégis mult éjjel egy lány arcza -
rút
Beismerés! - az álczás vigalomban
Szilárd hűségem
feldöntötte nyomban.
210.
De mellém jött a
filozófia:
»Gondolj a szent lánczokra!« súgva
intett.
»Teszem!« kiálték. »Annak nincs hija;
De
mily fogak...! Teremtőm! Mily tekintet!
Csak azt szeretném tudni,
hogy ki a',
Asszony, leány? Nincs ebbe' semmi
bűn-tett!«
»Maradj!« rivalt a hellen
bölcseség,
Hordván Velencze maskarás mezét.
211.
»Maradj«! És én
maradtam. - Vissza hát!
Az ingatagság nem más: hódolat
A szebb
előtt, kit szépség, ifjuság
Dúsabban ékit; s ha kebledre
hat
A szép szobor, egy kő varázsa át-
Reng szíveden s imádatig
ragad:
Tetszés, mely benned élő testre támad,
Magasb neme az
»Eszmény« kultuszának.
212.
Csodás érzéke a bájosnak ez,
Mely
bennünk mindent tágit és emel;
Plátói érzés, - bűvös, nagy,
nemes,
Égből suhan le s aether szűri el.
E nélkűl élni nem vón
érdemes.
Szóval, szemünk tulajdonsága, mely
Néhány gyengébb
érzékkel párosúlva
Észlelgeti, hogy testünk izzó gyúrma.
213.
De kellemetlen, kínos vágy ez
itt!
Mert hogyha mindig ugyanazt a Sáron
Rózsáját látnók
hölgyünkben, a kit
Kezdetben láttunk: nem vón annyi károm
Szívben,
tallérban! (Mert ha valakit
Hévvel szeretsz, bírnod kell
mindenáron!)
Ha mindétig csak egy nő tetszenék,
Májunk,
szivünk mily tiszta vón, nagy ég!
214.
Szivünk a mennynek egy parányka
része
S azzal rokon: - van napja, éjjele,
Borítja felhő,
csattan szörnyü vésze
Sötét haraggal, romlással tele;
De mérge
tűnik, halkul dörrenése,
Majd záporát szelíden önti le...
Igy
harmatozza halkan, csöndesen
Könyekké vált szivünk-vérét a szem.
215.
A máj kórháza gyűlemlő epének,
De
működését ritkán végzi jól;
Helyet ha ád az első szenvedélynek,
A
többi mind utána bandukol
S csomóba függ ott, mint kövér
szemétnek
Kigyó-tojása -: düh, féltés, komor
Gyülölség, bosszú,
mind onnan gyürűz' föl
Mint földingások a központi tűzből.
216.
Most bonczolást a költő abba'
hagy,
Kétszáz meg egypár stanza immár készen, -
A kétszer hatra
tervezett, avagy
Huszonnégy ének szintén ennyi lészen;
Idáig
jutván, egyelőre nagy
S mély meghajlással tollamat
letészem;
Hajdét s Juankát elhagyom; - kegyedbe
Az elhagyott
párt, jó közönség, vedd be!
1.
Üdv Múzsa! et cetera. - Ott hagytam
el,
Hogy Don Juán szunnyadt édesdeden.
Ringatta egy szép és
boldog kebel
S őrizte hűn két könytől tiszta szem.
E szív úgy
eltölt forró üdvivel...
A méregről nem volt fogalma sem
A mit
beszívott; - ah! nem sejti még,
Hogy meg van rontva s átok lesz a
vég.
2.
Ó szerelem! Miért hogy e
világon
Szerettetnünk oly végzetszerü baj?
Szép lugasod mért
nyugszik cziprus-ágon
S legjobb tolmácsod mért hogy egy sohaj?
Ha
édes illat reszket a virágon,
Melledre tűzöd, míg sorvad s
kihal;
Épp így a lény, kit szeretünk s ki híven
Hozzánk simúl,
elvész a férfi-szíven.
3.
Elsőbb lovagját szereti a nő,
Aztán
magát a lángoló szerelmet.
Szokása lesz... nem nélkülözhető,
Mint
keztyüje, a mit cserél, el-el vet'.
Próbáld, ha tetszik, -
jó a próbakő! -
Gyönyört előbb csupán egy úrba'
lelhet,
Utóbb előnyt a többes számnak ád,
S ha női is ez, nem
sírja el magát.
4.
Ki a hibás? A nő- vagy férfi-nem?
Én
nem tudom, de tény, hogy úri dáma
(Ha csak nem gyónik s áldoz
szüntelen)
Idők multával kissé megkivánja
Az udvarlást, ámbátor
kebliben
Tisztán lobog első szerelme lángja!
Sok nő, aszongyák,
nem kezd senkivel.
Jó! De ha kezd, nem egygyel végzi el.
5.
Hej! szomorú!... Én fájlalom
halálig,
Mert bűnjelünk, felnyúló, mint a hegy,
Hogy házasság
és szerelem közt váltig
Foly a czivódás, bár mamájuk egy.
A
szerelem szent házasságra válik,
Épp mint a bor, eczetbe át ha
megy.
Az istenek nektárja, fűszere
Csaviczka lesz, savós lével
tele.
6.
Farkas-szemet néz a
jelen s jövő,
Szimpáthia nincs köztük... ó be kár!
Csaljuk
magunkat, míg végtére jő
A zord való... de ah! megkésve jár.
Nincs
hátra más: bomolj meg, bamba fő!
A régi tárgy nevét elvedli már,
S
a szenvedély, mely udvarlót kitüntet,
Férjben csúfság lesz mit
nevetség büntet.
7.
Pirúl, ha látják, hogy
nagyon szeret,
Na, néha meg tüzéből is kifogy
(De persze
ritkán) s jégcsappá mered.
Egyet bámulni untalan ki fog?
Bár
arra tesznek esküt a felek,
Hogy »mind a sírig«
lángjuk égni fog...
Bús gondolat! A hitvest sírba tennünk
S
komorna népnek gyászruhákat vennünk!
8.
A szerelem valódi
szenvedélye
S a háziasság, mégsem egy valóban;
Regényt szinig
töm udvarlók vetélye,
De házasok kevésbbé vannak szóban;
Nem
érdekes törvényes ágyak kéje
S nem bűn, ha egy férj néha lángra
lobban;
Ha Lórival Petrarka összekel
S ír több szonettet, rútul
veszszek el!
9.
Tragédiának vége a
halál,
Házasság végzi a komédiát,
És túl ezen költő uram se
száll,
Burkolt jövendőt jámbor hit vesz át.
Attól remeg, hogy
rajza nem talál
S majd rajta áll e kettős túlvilág
Kegyetlen
bosszút...! Hívják a papot,
Nem írva hölgy s halálról több lapot.
10.
Nem ismerek csak két
kobozverőt,
Ki ég s pokolról s házasságrul írt:
Dantét, meg
Miltont; - és szegények, ők
A házasságban nem találtak írt;
Nem
t'om, hevesség, túlzás, némi gőg
Okozta, hogy üdv-lelni egy
se' bírt -:
De hogy Beatrix s szende Éva nem
Hű
hitves-arczkép: ez kétségtelen.[47]
11.
Mondják sokan: remek Beatricse
Az
istenészet szent jelképe csak;
Én azt hiszem, - bár ennek nincs
becse -
Hogy álmodják ezt a tudós urak;
S a míg tisztán nem
bizonyítja be
Egyik vagy másik, - rögz' hitem marad,
Hogy
Dante abstrakt, zord fantáziája
A betüszámtant perszonifikálja.
12.
Juánt és Hajdét pap nem adta
össze,
Övék a bűn, - én tisztán állok ám!
Szűz olvasó, nyakamba
hát ne kösse
E nagy hibát, ha görcsöt kapna tán;
Inkább e
könyvet dobja messze, messze,
Ha minden áron szent frigyet
kiván.
Ne várja végét, - rémletesbe csap
A szerelem, ha nincs
mellette pap.
13.
De ők nem érzik; üdvöt ad nekik
Az
ártatlan vágy nyilt gyakorlata;
Mind jobban bódul a leányka,
mig
Végkép felejti, hogy a kis tata
Parancsol itten; - mert
hozzá szokik
Szivünk a jóhoz s oly keserves a
Böjt, míg van
étvágy...! Keblén tartja már
Juánt, míg apja kincset »szedni«
jár.
14.
E pénz-szerzést ne tartsd
irtóztatónak.
Cserélj nevet, - gondold, hogy ő
keme
Pénzügyminiszter: s már csupán - adóztat!
De vén
barátunk tisztesb jelleme
Nem enged ily magas
ambíczióknak.
Szerényebb czélt néz fürkésző szeme.
Pályája
szűk, bár bő hasznot terem:
Mint víz ügyésze jár a tengeren.
15.
Hab, szél, meg egy pár jobb fogás
reménye
Sokáig tartja távol a jelest, -
De nem volt teljes
fáradsága bére,
Mert egy hajó elsűlyedt egyenest;
A többit,
hála istennek, beérte;
Rablánczon állnak, sorjában, vegyest
Az
utasok; szám ékít minden gallért;
Egy-egy megér, testvérek közt,
száz tallért.
16.
Egy részét küldi Matapan
fokárúl
Űzletbaráti: a hős Majnotáknak,
Más részt Tunisnak
drága pénzen árul. -
Egyet kivéve, kit a vízbe vágnak
(Mert vén
nagyon), mind a piaczra járul;
Dúsabb urakkal egyelőre
várnak
Váltság fejében; a silányabb része
Megy Tripolisba,
felsőbb rendelésre.
17.
A portékát épp így sorozza
be,
Elosztva gonddal ár s piacz szerint.
Kivétel némely drága
pipere,
Úr-asszonyok több kedvelt czikke, mint
Csipkék,
fogvájók, selymek szövete,
Gitár, castagnette - alicanti mind
-:
Ily tárgyakat ajándékul lop a
Legszebb leánynak a legjobb
apa.
18.
Négylábuakból egy majmot,
makit,
Két papagályt és egypár angora
Macskát szemelt ki; és
hajóra vitt
Egy borz-kutyát is; - elpatkolt ura
(Lord X) Ithaka
partjain; de itt
Részvét mosolygott a kis daxlira.
Hogy náthát
s csúzt ne kapjanak: menőbe'
Bedugja mindet egy nagy
tekenőbe.
19.
Igy minden dolgát bölcsen rendbe
hozva,
S kalózait czirkára küldve ki,
Rongált hajóját hogy
megtatarozza:
Utját a drága otthonnak veszi,
Vendéglátásnak hol
nincs vége-hossza.
De mert a part itt élesen nyesi
A tengert s
számos szikla áll ki zordúl:
Ő a sziget túloldalára fordúl.
20.
Gyorsan kiköt s azonnal partra
lép;
Őrház, quarantaine itt utját nem állja,
Nem kéri számon
sok kiváncsi kép:
Hol volt, miben járt, meddig nyúlt a
pálya?
Parancsot ád s a sürgő szolganép
Hajóját sebten partra
ránczigálja;
Szedik ki buzgón a sok holmit: ágyút,
Hordót,
pénz-zacskót s mindenféle árút.
21.
Egy dombra ér, a honnan látja már
A
kedves otthon tündöklő falát,
És ott megáll. - Ha ember messze
jár
S megtér, szivén mily érzés nyílal át!
Szeretti közt nem
dúlt-e kór, halál?
Csügged... remél... mindent ujúlva lát,
Az
éveket érzelme átugorja,
S jelenné lesz a régmult búcsu-óra.
22.
Ha visszatérnek, megfutván a
pályát,
Férjek s papák, bejárva ungot-berket,
Borús sejtelmek
szívüket megszállják,
Kivált ha nők ékítik honn a telket...!
(Én
bízom bennük, - ámde ők utálják
A hízelgést... így hát én sem
hizelgek.)
Asszony, ha férje távol jár, merész lesz,
S
kulcsárunkkal kisasszony szökni kész lesz.
23.
Ulysses sorsa nem sok férjnek
áll,
Ily üdv kevés van; mert nem minden asszony
Borzad a
csóktól, mit más ajk kinál
S űl félre búsan, hogy férjet
sirasson;
Hitves, vagyon egy-egy pajtásra száll,
S ha
visszatér, emlékkő s több kisasszony
Üdvözli, - persze más a
hölgyek apja; -
Kutyája is jól nadrágon harapja.
24.
Nőtlen ha volt, arája
okvetetlen
Egy vén zsobráknak felesége lett;
De annál jobb,
mert hajba kapnak ketten
Előbb-utóbb és akkor kezdheted
Az
udvarlást előlről -: e szerepben
Cavalier servente a
neved;
Addig faragj bús ódákat. Miről?
No hát a Némber
lengeségiről!
25.
És ó urak, kik ily szűz
köteléket
Bogoztatok már - értem a jeles,
Tisztes viszonyt
férjes nők és legények
Csoportja közt (nincs más tartós csak
ez,
Ebben találhatsz még igaz hüséget,
Valódi hymen, bár nem
rendszeres):
Soká ne tessék elmaradni, kérem!
Négy szarvat
kaptok egy nap', még megérem!
26.
Lambró, a vízi ügynök, tengeren
Ki
jártasabb mint itt a szárazon,
Örűl kéménye füstjének, de
nem
Elemzi, hogy mért? Nem mereng azon,
- A lélektanról nincs
fogalma sem -
Hogy mért nem űl rá bánat, borzalom...
Lányát
szerette, kedves volt szivének,
S épp úgy nem tudta, mint Plátó, a
»mért«-et.
27.
Forró napfényben csillogott a
ház,
Kertjének fái dús árnyat vetettek,
Felhangzott hozzá távol
csaholás,
Zsongó morajja omló csörgetegnek;
Az erdő szélén
lassan bakaláz
Egy-egy alak; - virágok, fák rezegnek
Futó
szellőben; - s tarkán keveredve
Lát ember-rajt, ragyogva mint a
lepke.
28.
A mint a rajhoz közelebb
mene,
Csodálkozván, miért e henye gyűlés,
Egyszer csak hall -
nem mennyei zene
Volt az, hanem pogány, vad hegedűlés;
Csak áll
s nem bírja elképzelni e
Rivaj okát... miért e víg vegyűlés?
Síp
is visong, hallik dörejje dobnak,
S nők, férfiak botrányosan
vihognak
29.
Sietve, kettős lépéssel halad,
S
a lármás térhez hozzá férkezik.
Széthárít lopvást ingó
ágakat,
Benéz és látja: ünnep van biz itt...
Cseléde tánczol,
majd belé szakad,
Forog, mint dervis, - majd büszkén feszit;
Sok
nép kiáll, formálván hosszu lánczot,
Ropják veszettűl a pyrrhusi
tánczot.
30.
Arrább, csomóban, lányok
lejtenek,
(Elől, a legszebb, keszkenőjét rázza)
Sorjában, mint
felfűzött gyöngyszemek,
Hullámzanak; - mind jelesűl
bokázza:
Hattyú-nyakon koromfürt ling-lebeg,
A legcsufabb tíz
költőt hozna lázba;
Dalolt az első és a többi lány
Karban
topogva lejt a dal nyomán.
31.
Amott keresztbe font lábakkal
űlt
Ételt pofázva egy szükebb csoport;
Piláf előttük s több
rendbéli sűlt;
Isznak chiószi meg számószi bort;
Eléjük serbeth
korsó-szám kerűlt,
S méz nedvü szőllő, mit roskadva hord
A dús
gerezd; narancs, granát, fige
Mintegy rázatlan hullt ölükbe le.
32.
Kis gyermekek virággal ékitik
Fehér
kos szarvát s körülötte járnak;
Komoly fejét meghajtja a
kicsik
Előtt szelíden fejdelme a nyájnak;
A csepp kacsók
forgatják és viszik
Mint gyenge bárányt; rossz kedve se
támad,
Csak féltréfásan homlokát leszegzi,
De nyomban hátrál s
egyiket se' pedzi.
33.
Szép jelmezük, az arczok antik
bája,
A nagy szemek, a szende angyal-orczák,
A lengő fürtök,
mozgásuk varázsa,
Tekintetük, mely maga a menyország -
Művész
sem alkot remekebbet! Látva
E szent csoportot s elgondolva
sorsát,
A filozóf szemlélő szíve sajdúl:
Nem lesznek védve ők
sem földi bajtúl!
34.
Amarrább ágált egy bohóka
törpe,
Öreg pipások hallgató körében;
Kincsről mesélt, -
elátkozott gödörbe'
Nyugvó aranyról, mely kisétál
szépen,
Varázsigével zárát összetörve;
Boszorkányokról, kik
ragasztják lépen
A jámbor embert s férjeikből gyakran
Barmot
csinálnak (nem is oly hallatlan!).
35.
Volt mindenféle rangos
élvezet,
Miben szív s elme gyönyörét leli,
Bor, táncz, zene s
több más szemenszedett
Mulatság, - mind szép és illemteli;
De
Lambró zordon pillantást vetett
Minderre; - mérgét szótlanúl
nyeli;
Rettegve sejti: e pazar, zseb-rontó
Czéczók után dagadt
lesz minden kontó!
36.
Ah! mi az ember? Mennyi vésznek,
bajnak
Van még a boldog is kitéve! Szédűl
Szegény fejem...! Vas
korban egy arany nap;
Sardanapál sem kap többet a
léttűl!
Szirén a kéj...! Mohó ölükbe csalnak,
Mulatnak véled és
megnyúznak végűl...!
Olyan volt itt Lambró fogadtatása,
Mint
hogyha víz hull eleven parázsra.
37.
Szóban fukar, - nem ejtett soha
még
Fölösleges szót; hogy meglepje lányát
(Meglepni mást
karddal szok' a derék)
Futárt nem küldött, - s most sem
bántja nyáját;
Nem ugrik egy sem, mint tán illenék,
Mert
ismeretlen lépi meg tanyáját;
Áll s néz soká, de persze nem
mulat.
Töpreng: mi lappang e vígság alatt?
38.
Nem tudta, hogy (mily undok
hazudás!)
Holt hírét költék (ilyen emberek
Sosem halnak ki!); -
elborult a ház,
Siratta híven asszony és gyerek;
De pár hét
multán szünni kezd a gyász,
Szép Hajdé könnye többé nem
pereg;
Fájdalma színét rózsás arcza veszti
S a háztartást saját
számlára kezdi.
39.
Ezért mulatnak tánczolva,
dalolva,
Ezért van ünnep völgyön és hegyen.
Duhajkodik, iszik,
henyél a szolga,
S fohászkodik, hogy mindig így legyen!
Korább'
bizon kutyául ment a dolga,
Hajdé alatt bezzeg máskép megyen...
Ő
nem törődik semmiféle renddel,
Mert minden órát kedvesének
szentel.
40.
Azt hinnéd, hogy veszett haragra
gyúl
Ezek láttára - s felfortyanni volt ok
Valóban -; hogy
szeges korbácsho' nyúl
S szétver közöttük; hogy bezárat
boldog-
Boldogtalant... kinoztat, üt vadúl,
Mig megpuhúlnak e
pimasz rikoltók;
Hogy ránczba szedvén sok bitang legényét,
Kitölti
rajtuk fejedelmi kényét.
41.
Ments Isten! Oly finom volt, hogy
soha
Müveltebb úr még torkot nem nyesett!
Tetőtül talpig
gentleman; - noha
Haragvó, rajta észre nem veszed;
Nincs
udvaroncz, sőt nincs asszony se', ha
Még oly csalárd is, a
ki ügyesebb
A tettetésben; hogyha nem lett volna
Zsivány, a
high life csak felőle szólna.
42.
Lassan haladt az első asztalig,
S
karon csipett egy hangos czimborát,
Mosolygott hozzá... jaj! de
hogy! Alig
Jelenthetett jót... Megkérdezte: hát
E díszes kör mi
oknál fogva víg?
A részeg ficzkó, mert tisztán se' lát,
S
mert gyöngy a kedve, rá se néz, hanem
Tölt egy pohár finom bort
íziben.
43.
S a füle botját sem mozdítva
meg,
Bachans pofával, hetykén válaszol,
Kezébe nyomván a tölt
serleget:
»Ha torkod száraz, kend meg véle jól!«
Szomszédja
hergi: »Meghótt az öreg
S leánya most az úr itt!« -
»Ne te! hol?«
Rikkan belé a harmadik - »biz'
itt nem!
Az úrfi tán, mer' ő parancsol itten!«
44.
Uj szolga volt mind, - hogy kivel
beszélget,
Nem tudja egy se'; megnyúlt Lambró arcza,
És
pillantása hirtelen setét lett,
De jól vigyáz, hogy sebzett lelke
harcza
Ne törne ki; ölt ujra nyájas képet,
- Már el van fedve
gondosan kudarcza -
S nyugodtan kérdi, hogy ki és mifajta
A
házi úr, ki ily csufot tett rajta.
45.
»Ki és miféle?« - szólt
a ficzkó - »abban
Ne hozzám fordulj... én nem ismerem,
Ördög
vigye...! Csak azt t'om, hogy e kappan
Hatalmas s ennél jobb
bor nem terem
Sehol; - de hogyha több kell, pontosabban
Megmondja
majd - ajánlani merem -
Szomszédom itt; e' majd nyomra
vezet,
Mer' karatyolni ennek élvezet!«
46.
Mondtam, hogy Lambró féket tőn
magára,
S valóban nincsen fínom franczia
- Pedig Frankhon az
etiquette hazája -
Kiben több vón az eleganczia;
Bántották
sarját, gúny véresre rágta
Szivét, hallotta meghurczolni
a
Legszentebbet s eltűrte, hogy rugdalják
E hunczfutok, míg
sűlt birkáit falják.
47.
Kinél minden szó százakat
sodor
Tusába, vészbe, - int s rohanva száll
Kényét fogadni,
bármilyen botor,
Egy falka népség, várja bár halál -:
Ily
embereknél a szelíd modor
Előttem rejtély. Egy azonban áll:
Ki
önmagát bölcsen fékezni tudja,
Annak való csupán a kormány rudja.
48.
Elvétve ő is fellobbant s
kitört,
De hogyha mérge ölni, zúzni kész:
Csöndes, nyugodt,
fagyasztó arczot ölt,
Mint a boa, gyürűzve heverész;
Nem
ütlegelt, ha egyszer szóra költ,
Ha mérge hangos, elmult már a
vész.
De hallgatása rettentő volt; ökle
Nem sujt csak egyszer,
ám elég örökre!
49.
Többet nem kérdez és lopózva
megy
Házába immár, titkos ajtaján;
Nem várta senki és nincs
köztük egy,
Ki ráismerne, se fiú, se lány; -
Hogy volt-e még
komor szivébe' kegy
Hajdé iránt? én nem tudom; talán!
De
tény, hogy ő, ki feltámadt, a gyász
E módján bámult, lévén új s
csodás.
50.
Ha a halott nép feltámadna
mind
(Mitől Isten ments!) vagy csak a fele,
Avagy csupán egy
kisebb része, mint
Például egy férj vagy e férj neje:
Okoztak
bár egymásnak szörnyü kínt,
Most jobban fájna mindegyik'
feje,
S a köny, mely ráfolyt a kedves halottra,
Ömölne szintén
a feltámadottra!
51.
Házába lép... nem régi fészke
már!
E gondolatnál nincs keservesebb!
Sivárabb, mint fagyával a
halál.
Nincs próba gyötrőbb, - fájóbb lelki seb!
A kedves
tűzhely mint sír dombja áll,
Parázsa elhűlt, - mindent hamu
lep,
Reményünk üszkin vastag, néma por, -
E kínt nem érzi a
garszóni kor!
52.
Házába lép... többé nem
otthona!
Mert szívek nélkül nincs otthon; - belép
S szelíd
üdvözlet nem köszönti a
Holt küszöbön...! Itt élt!... A béke
szép,
De ritka napját a harczok fia
Itt élte át...! Gondját itt
űzte szét
A bájos lány, ártatlanúl csacsogva,
Az egyetlen,
kihez nem bűn csatolta.
53.
Sajátszerű volt a természete.
Külső
szelíd... a szív vad és heves;
Mértéket tartó; vágya,
étele,
Mulatkozása mérsékelt, keves;
Érezni: asszony; tűrni:
szirt; tele
Öldöklő daczczal s némelykor kegyes.
Igázott honját
lázadón szerette,
S meddő düh rabból rabtartóvá tette.
54.
A hatalom s kincsszerzés rögzött
szomja,
A zord pályán megkövesült kebel,
Mely csak szeszélyből
hajlik irgalomra, -
A vészben vénült, baj-sujtotta mell,
A
tenger, - véres látványok halomja,
A bősz kalózok, kikkel útra
kel:
Oly rémmé tették, kit sok ember átkoz, -
Barátnak jó, de
ismerősnek átkos.
55.
Megvillant benne egy-egy hős
sugár
A régi Hellasz bajnok szellemébűl,
Mely vitte ősit a
végetlen ár
Hullámain Kolchis felé; - nem épűl
Biz ő a békén és
kalandra jár;
Babért nem nyujthat rab hazája ékűl;
Egész
világra bőszen fente kését,
Hogy megboszúlja honja sűlyedését.
56.
A hellén égbolt anda kelleme,
A
jón finomság mintegy öntudatlan'
Hatotta át; - volt élvező
szeme
A szép iránt; - volt szebb izlés a lakban
A mit emelt; -
gyönyört lelt a zene
Lágy zengzetében s a kristály-patakban
Mely
háza táján vígan locsogott; -
Virágot ápolt, ha nyugodhatott.
57.
De mindaz, a mi benne
szeretet,
Összpontosúlt imádott gyermekében,
A bősz tettek s
látványok közepett
Nemesb érzésit ez tartotta ébren;
Az
egyedűli, kit tisztán szeret;
Elvesztve lányát, ez hiányzik
éppen,
Hogy kiapadjon ember-indulatja,
S mint Polifémet, oly
vak düh ragadja.
58.
A kölyke-fosztott anyatigris
láza
Pásztorra, nyájra irtózat-teli;
Szörnyű a tenger, orkánnal
tusázva,
A mint a gályát forgácscsá veri;
De a heves düh önnön
harsogása
Alatt enyész', lobban bágyadva ki;
Nem a harag,
mely mélyen s szótlanúl
Sértett apák kemény szivébe' dúl
59.
Sajnos dolog, ámbár nem
ritkaság,
Hogy a szülőt megbántja a gyerek.
Vén törzsökünkből
nyílott kedves ág,
Énünk' kis mása szebb alakba', -
meg
Jobb kor visszfénye! Épp' mikor levág
Bús aggkorunk s
vizünk lassan csereg,
Akkor hagy el, - de jó
kompániában:
Vesénkben kő űl és köszvény a lábban!
60.
De mégis kedves a család no
(főleg
Ha délután nem lármáznak pogányúl)
Szép a mama, a mint a
csecsemőnek
Ád cziczikét (ha bele nem soványul); -
Az aprók
este a padkán kötődnek
(Állhatna mind oltárokon szeráfúl).
A
mama s lányi úgy illenek öszve,
Mint tallér, kis huszasokkal
körözve.
61.
Lambró besurrant észrevétlenűl
A
titkos ajtón, alkonyattájt éppen; -
Hajdé Juánnal a csarnokban
űl,
Ott tündökölnek szépségük diszében;
Parancsra váró szolgák
kétfelűl,
Ivorral bélelt asztal a középen,
Arany s ezüst
tálakkal tömve, rakva,
Gyöngyház és kláris a legaljasabbja.
62.
Vagy száz fogás ételből állt a
lakma:
Sáfrányleves, báránysült, marczipán,
Dús választék
kövér, izes halakba',
Egy szóval minden, mit szem-száj
kiván,
Müvészileg páczolva, főve, rakva;
Jobbat nem ett még egy
inyencz se' tán:
Ital gyanánt narancs s granát leve,
Hogy
jobb legyen, héjjából szűrve le.
63.
Ott állott mind, kristály-edénybe
gyüjtve;
Aztán gyümölcs s nyalánkság jött a sorba,
Végtére
Mokka illatos nedűje,
Remek porczellán-ibrikekben forrva,
S
átlátszó, apró csészécskébe szűrve,
Arany tálczácskán gondosan
kihordva,
Hogy meg ne süsse hozzá nyúlók markát;
A kávét
sáfrány s szegfűvel kavarták.
64.
Köröskörűl, a falakat
takarva,
Láthatsz lecsüngő bársony szőnyeget,
Selyem-virággal
ékesen kivarrva,
Arany-czafranggal mind dúsan szegett;
A felső
végén - ennek kék a rajza -
Láthatsz pirosló perzsa betüket;
Jeles
mondások, díszt adók e laknak,
Miket költőik s bölcseik faragnak.
65.
E falra írt komoly betűk
(Kelet
Gyakor' szokása) szívre akkép hatnak,
Mint
koponyák a víg asztal felett,
A melynél Memphis ifjai
mulatnak,
Vagy a Belshazzart rémitő jelek,
Balhírnöki közelgő
iszonyatnak.
Papolhat bármi komoran az ész,
Erkölcstanárnak
jobb a dőzsölés.
66.
Szépség, ki vért köp élte
tavaszán,
Lángész, a kit borocska tönkre tesz,
A gazfi, mint
eklektikus (Az ám!
E czim sok mai elvkufárt fedez)
Vagy
polgármester, kit halálra szán
A gyors guta: mind példa,
rémletes.
Hogy éjszakázás, bor, sok szerelem
Meg dáridó,
egyképp halált terem.
67.
A láb alatt, puhán terjedve
szét,
Szőnyeg vonúl: pirosló tafota;
A téres csarnok három
negyedét
A kerevet foglalja el; csoda
Butorzat ez; trónszékre
illenék
Magasra puffadt skárlát vánkosa;
Közepjén egy nap,
színaranyból szőve, -
Sugárzik, mint az égbolt delelője.
68.
Ezüst, porczellán ott
halmozva volt,
Márvány meg kristály s más finom szerek, -
Mesés
pokróczok - egy parányi folt
Szivünket marná! - zerge, mór
gyerek,
Törpék, cziczák: egész sűrű csoport,
(Úgy élnek épp,
mint a ministerek:
Tányérnyalásból) Ennyit heti vásár
Sem lát
soha, sőt semmiféle császár.
69.
Tűkrök csillognak, - s
állnak hosszu sorral
Dísz-asztalok; nagy részök csont vagy
ében,
Körül futtatva gyöngyház és ivorral,
Arany s ezüsttel
mindenféleképpen;
Meg vannak rakva ételekkel, borral;
Torták,
gyümölcsök, serbeth, hűtve jégben,
Itt minden órán enyhülést
kinálnak,
És bárki jő, szabad kényére állnak.
70.
Hadd irjam itt le
Hajdé viseletjét:
Mellénye kettős; egyik halványsárga;
Kékesbe
játszó patyolatka keblét
Puhán fedi; égő pirosba mártva
Másik
zselikje s gyöngyök keritették
Borsó nagyságban; hajló
derekára
Övűl színtjátszó barakán tapad,
Mint hold körűl habos
felhőcsapat.
71.
Arany-perecz csatolja
hó-karát;[48]
Lakatja
nincs bár, híven rásimúl
A fínom ércz s szilárdan fogja
át;
Tágulva terjeng, majd összébb nyomúl;
Mintegy
csodálva bűvös alkatát
S mintegy e kart örök tanyájaúl
Szemelve
ki: nem bír megválni tőle,
Alélva hull a bársonysíma bőrre.
72.
Rangját hirdetve,
aranyos keret[49]
Övedzi
a bokát is; ékiti
Tizenkét gyűrű mindakét kezet;
Haját ragyogva
száz ékkő fedi;
Fátylát egy sor gyöngy, melynél ékesebb
Se
drágább nincsen, kebléhez köti;
A legszebb lábat bugyogó
takarja,
Török formáju, - dús selyemből varrva.
73.
Mint
hajnalfényben hegyi zuhatag,
Úgy reng alá a haj fürtös dagálya,
S
elfödnék talpig hízelegve, csak
Omolhatnának szabadabban
rája;
Emészti őket hasztalan harag,
Hogy a konty-háló útjokat
elállja,
S a hányszor egy-egy szellőcske csapong át,
A selymes
gátat berzenkedve bontják.[50]
74.
Lehelletétől illatosb
a lég,
Sugárzó fényt hint tündöklő szeme,
Mely nyilt és bájos,
mint a tiszta ég,
Hol angyalt sejt az ember szelleme.
A
legmagasztosb földi kötelék
Sem méltó rája; ily szép volt
Psyche
Szüzességében; ennyi édes bájnak
Térden hódolni nem
bálvány-imádat.
75.
Szemöld és pilla
feketére föstve;
Merő szokás s itt czélja nincs; a szem
Oly
szénfekete rojttal van körözve,
Hogy a silány máz halvány,
színtelen -
E pompa mellett; mindenik körömke
Hennával átvont;
ám e színre sem
Volt szükség; szebbé semmit sem tehet,
Mert már
köröm rózsásabb nem lehet.
76.
A henna túl-élénkké volt
keverve,
Hogy hófehér bőrt még szebbé tegyen.
Fölösleges gond!
Nem tündöklőbb, kelve,
Az ifju nap, a mint havas hegyen
Csillan
tova; - szent áhitattal telve
Joggal hihetnéd: álomkép legyen!
Nem
én mondom, de Shakspere zseni-szája:
»Bolond az, ki a
liljomot pingálja.«
77.
Juánon shawl, aranynyal
hímezett,
És barakán, a fínomság maga;
Rajt' minden ék-kő
át meg át rezeg,
Mint a tejút sok apró csillaga;
A szépen font,
redős turbán felett,
Zománcz forgóban (benn' Haidée
haja)
Tündöklő félhold izzó fénye játszott, -
Sugara folyvást
reszketett, czikázott.
78.
Mulattatásúl a suite áll
elő:
Törpék, heréltek, fürge tánczosok
S egy dalnok úr;
teljessé tette ő
Az új udvar diszét; van híre sok,
És büszke rá
a gondos rímelő.
Nem ront el semmit, hogyha dalba fog;
Gúnyvers
vagy óda egyaránt kijár
A rendelőnek - és szabott az ár.
79.
Jelent dicsőit, multakat gyaláz,
A
régi rendet igy forgatja fel.
Konzervatív lett, megfontolt s
alász,
Egy jó ebéd - s akár nymbus se' kell!
Pár év előtt
a forradalmi láz
Sok bajba verte; most mást énekel:
Szultán s
pasáról szól a vers azóta,
Akár egy Crashaw s Southey-féle nóta.
80.
Sok változást megért már s
ingott-lengett
Mint a delejtű, - ámde sarkcsillagja
Helyben nem
állt, sőt forgott és kerengett;
Kibújt a bajból, hódolatját
rakva
Urak lábához, aztán újra zengett;
S mert ríme bő (kivált
ha jól van lakva):
Hazug bombasztot oly páthoszszal ágyúz
Akár
csak egy poéta laureátus.
81.
De szellem - hogyha lakhatik ily
beste
Szélkakasokban - benne volt; sovár
Mint minden költő,
hogy hír emlegesse;
A legnagyobb is tapsra, bókra vár.
De hó!
megálljunk! Elcsapongtam messze!
Mi volt a tárgy? Igen...! A
szende pár
A ház... az ünnep... a ruhák... a mámor...
S hogy e
szigetkén mily nagy úr lett Ámor.
82.
Költőjük, ámbár teste-lelke
gyáva,
Mulatságos, víg ficzkó volt, kivált
Pohárkoczintó
férfiak sorába';
Egy-egy beszéddel gyakrabban kiállt,
Főleg
ha jócskán bort szedett magába;
S bár egy se' érti, mind
éljent kiált,
Minden szavát tetszés-moraj kiséri,
S nem tudja
egy se', hogy miért dicséri.
83.
De mostanság, magasb körökbe
jutva,
És liberális eszmékkel tele,
S magát e ponton
biztosságban tudva,
Mert itt mindenki meghitt embere, -
(A
lázadás is békén ül a sutba'
Tehát veszélyben sem forog
feje):
Helyesnek véli, hogy máskép daloljon,
S mint egykor,
ifjan, oly merészen szóljon.
84.
Arab, török, frank földön járt
sokat,
S a nemzetekről tudja, hogy hiúk.
Ismerve jól a
néposztályokat,
Ha ő dicsér, mindenkinek kijut,
S jutalmúl jó
szó s egy kis pénz akad.
Bókot, hizelgést nyélbe ütni tud,
Mert
elve az - jól alkalmazza itt -
»Rómában adjunk büszke
rómait«.
85.
Időre, helyre gondosan tekinget,
És
»nemzetit« zöng számitó dala.
Elfújja szépen a God
save the king-et
S utána mindjárt jő a »Ça
ira!«
Most isteníti szent eszményeinket,
Majd meg
leszáll a sűlt prózaira.
Pindár ha verselt a lófuttatásról,
Ő
is bizon dalolhat egyről-másról.
86.
Víg francziák közt chansont
énekelne,
Brittániában verset, hat szakaszban,
Hispániában szép
románczot verne,
A németek közt, fölleges magasban,
Nagy
Goethének Pegázán járna-kelne,
(Madame Stael írt róla
hosszasabban)
Dantét majmolná Róma talaján,
Görög hazában így
dalolna tán:
1.
Görög sziget, hellen haza,
Hol
Sappho lángolt s énekelt!
Hol béke, harcz babért hoza,
Hol
Phőbus egykor égre kelt!
Most is virúl örök nyarad,
De más,
napodnál, nem maradt.
2.
Homéros és Anakreon,
Szerelmi
dal, hős énekek,
Más földre szálltak és e hon,
Mely szülte
őket, zord, siket.
Bár messze hat visszhangjuk el,
Itt rájuk
ah! ki sem figyel.
3.
A hegység Marathonra néz
S
tengerre méláz Marathon.
Ott lelkem a jövőbe vész
Sugván:
Szabad lesz még honom!
Mert perzsa sírt taposva, ott
El
nem hiszem, hogy rab vagyok!
4.
Kevély király űlt a fokon,
Mely
elnéz Salamis felett.
Ezer hajó a habokon
S csatára gyűjtött
nemzetek.
Számlálja reggel, arcza gőg,
De nap leszáll - s hol
vannak ők?
5.
Hol vannak ők? S hol vagy,
hazám?
A néma part nem ünnepel...
Viszhang se' kél hősök
dalán,
Nem dobban itt már hős kebel!
S felséges lantod'
dicstelen
Ujjakkal ah! most én verem!
6.
Bár rab-bilincsnek nyűge
nyom,
S rabok lesik kobzom dalát,
Szégyenpír támad
arczomon
Honom sorsára legalább!
Költőnek itt más mi
marad?
Népért pirúl - hazát sirat..!
7.
Köny, pír csupán... nem volna
más?
Vért, éltet adtak őseid!
Föld! Hadd legyen
feltámadás!
Add vissza Spárta hőseit!
A háromszázból hármat
adj
És Thermopyle ujra nagy!
8.
Mit! Egy se' szól? Mind
hallgatag?
Nem! Kél a holtak szózata,
Mint távol omló
zúgatag:
»Egy kezdje meg, - s szállunk oda!
Csak egy,
kinek még vére van!«
De épp az élő szótalan!
9.
Hiába! Verj más húrokat!
Tölts
serleget, Samos bora!
A mozlimek harczoljanak,
Mienk a nedv hő
mámora!
Halld! Czenk dalom mily tapsra lel:
Hány Bacchanál
ujjong, felel...!
10.
A fegyvertáncz ma is divat,
De
a Phalanx fenáll-e még?
Ó mért feledtük, honfiak,
Leczkénk
e szebb, dicsőbb felét!
Kadmos, betűid állanak,
De mit! Rabok
használjanak?!
11.
Samos borával tölts kehelyt!
E
tárgy komor, hadd, kérlek, ezt!
Anákreon szebb szókat
ejt,
Szolgált ez is - Polykratest!
Akkor ha egy tyrann
akadt,
Az itt, hazánk törzsén fakadt.
12.
Ős Cherzonézosz
zsarnoka
Szabadság legjobb híve volt;
E zsarnok - Miltiád
maga!
Ó végzet, áldd meg ezt a kort
S adj néki több ily
zsarnokot,
Legyünk bilincsen - boldogok!
13.
Samos borával tölts
kehelyt!
Ah! Súli bérczén s Parga szép
Partján a hír még
sarjra lelt,
Mely dór anyától születék!
Talán a mag, mely ott
kihajt,
Méltó leszen honára majd.
14.
Franktól ne várd, hogy
fölsegél,
Vesd meg kufár fejdelmüket!
Nincs számotokra más
segély,
Csak kardotok s en-szívetek!
Latin csel, ozmán
hatalom,
Rést ütne bátor pajzstokon.
15.
Samos borával tölts
kehelyt!
Hűs árnyban ott sok tiszta szűz
Gyors tánczra kél,
lebegve lejt,
Sötét szemük nézése tűz...
De látva őket, sírni
kell,
Emlőjük is - rabot növel!
16.
Tégy Súnium párkányira
Hol
én sírok csak s a habok
Zúgó, viszonzó moraja,
Ott,
hattyuként, dallal halok...!
Lelkem rabok közt nem marad -
Vágd
földhöz azt a poharat!
87.
Eképp dalolt, dalolhatott, vagy
kellett
Vón dallnia; és verse tűrhető;
Nem Orpheus bár, de
korához illett,
S a dal még rosszabb is lehetne. Bő
Folyásu
ríme szenvedélyt lehellett,
S poéta akkor gyujt csupán, ha
ő
Szintén lobog; de minden hangot fúj a
Hazug czenk s tarkább,
mint festékes' újja.
88.
A gondolatra egy csöpp tinta
hull
Harmat gyanánt s e csepptől - ó csoda! -
Milljó fej
eszmél, milljó szív kigyúl!
Végy rongypapírt, néhány szót írj
oda,
S e kis czafat tán ezredekbe nyúl!
Ó mily silány az ember
alkata,
Ha egy lap, nem több mint ez itt ni, ládd,
Tovább él,
mint te s minden unokád.
89.
Már csontod is por, - szántják
sírodat,
Hírmondó sincs fajodból, sőt a néped
Sem létezik már -
nem több, mint adat
Vén krónikákban; - és egy sárga, tépett
MS,
vagy egy kő, mely - a mint kutat
Closet-ásáskor a kapa -
kilépett
A napvilágra: ujra élteti
Kopott neved és nimbuszszal
fedi.
90.
A bölcsek tudták, hogy mi a
dicsőség,
S nevettek rajta -: füst, por, semmi, szó!
Nem név
teszi a tettek büszke hősét
Nagygyá, hanem az
életrajz-iró.
Hiressé Hómer tette Trója ősét,
Mint Hoyl a
whistet! - Nagy országnyiró
Volt Marlborough, de fedné bús homály,
ha
Nem mentené meg hírét Cox irálya.
91.
Költők fejdelme Milton, -
»isteni,«
A mint nevezzük, bár kissé
nehézkes;
Függetlenűl élt - fenséges zseni,
Tudós, szelíd, hű,
- nem korhely, nem étkes;
De Johnson jő, essay-t ad róla ki
S
kisűl utólag, hogy mindenbe' vétkes:
Tanári verték, - vad
férj, rossz atya,
Kit e miatt a hű nő ott hagya.
92.
S mulattat mindez -: Shakspere mint
vadorzó,
Bacon lord, pénzt ki hűtlenűl kezel,
Titus, nagy
Caesar, mint korhelytoborzó
Ifjonczi korban. Currie jegyzi
fel
Burns számos csinjét és a' sem utolsó,
Mit Cromwell
tőn; - minderről irni kell,
Mert nem szabad mellőzni lényegest.
De
tény, hogy ők nem köszönik meg ezt.
93.
Nem Southey minden
moralista, nem
Mindenki díszlik Pantisokracziával, -[51]
Sem
Wordsworth, a ki czondrás versiben
Pajtáskodik a
démokracziával;
Sem Coleridge, mikor még tolla nem
Jár jegyben
a haute arisztokracziával
A Morning Postban; Southeyval
csatangol
S elvesznek egy pár masamódot (Bathból).
94.
Ily névcsoport tapad
rád, árva kor!
Ilyen bandák állják el az utat!
Loyális giz-gaz,
renegát-szigor
Trágyázza száraz életrajzukat.
Wordsworth uj
könyve egy betű-bokor,
Guttenberg óta a legvastagabb;
Híg,
lomha vers, »Kirándulás« a czíme,
Nekem csömör sok
lába, semmi ríme.
95.
E könyvében roppant
gátat emel
A maga és a mások esze közt.
De Wordsworth et Comp.
(itt nem sorlom el
Csak Southcote Jankát, ezt a méh-dühöst)
E
században még senkinek se kell,
Mélységüket agyunk fölfogni
röst.
Agg szűzességük uj szülötti szintég
Csak vízfejek, - bár
Istennek tekinték.[52]
96.
De hadd folytassam.
Meg kell vallanom,
Van egy hibám: csapongok szerte szét;
Faképnél
hősöm több ízben hagyom,
És monológgal rontom a mesét;
De
dolgokat ha elhalasztgatom,
Csak úgy cselekszem, mint egy
trónbeszéd;
Pedig kár minden kihagyásért, még ha
Nem Ariost is
a szegény poéta.
97.
Tudom, hogy az, mit
»longueurs«-nek
nevez
A franczia (nekünk nincs rá szavunk,
De
teljesen érezzük,
hogy mi ez
Ha boutheytól egy époszt
olvasunk)
Nem jó csalétek s inkább tönkre tesz
Semmint emel; de
- mért csalnók magunk'? -
Sok példával lehetne sütni ki:
Az
éposz legfőbb része - ennui.
98.
»Homérosz néha
szunnyad« így tanit
Horácz, - s érezzük: Wordsworth néha
éber.
Tavának partján, büszkén járdal itt
A targonczások
hű kiséretével.
Sajkát kiván, hogy
átevezze - mit?
Az óczeánt? Nem! A leget! Majd hévvel
Egy
»ladikocskát« kér, eseng a csajda,
S tengert habar,
hogy jól lebegjen rajta.
99.
Ha úgy szeret kocsizni
légbe' fenn
És Pegazus nem vonszol taligát:
Hát Charles
Waintől fórspontot vegyen
Vagy Medeától sárkányt! Rajta hát!
Vagy
hogyha fél, hogy túlmerész legyen
Ily klasszikus dög, - félti a
nyakát,
S a holdba vágyik mégis szállani:
Egy léghajót mért nem
kér a csacsi?
100.
»Koldus!«
»Ladik!« »Talicska!« Ó ti árnyak!
Ó Pope!
Dryden! Hát ez lett a vég?
Nem megvetés jut bérűl a
silánynak,
Felszínre tör mind, mint a bugyborék
Mocsár
fenékről...! Sírotokra állnak
És rátok köpnek...! Ők! Irgalmas
ég!
A »kis sajkás«, a »Peter Bell«
irója
»Achitophel« nagy szerzőjét gunyolja.[53]
101.
Menjünk tovább. - Az ünnepélynek
vége,
Eltünt a törpék s tánczosok csapatja;
Megszünt a dal...
zsivaj nem száll a légbe,
A vígság árja mély csönddé apadva;
Hajdé
s Juán a rózsaszínü égre
Méláznak ketten, ott magukra
hagyva.
Üdvözlégy Márja! Ég legszebb órája
Földön, vizen -
Tehozzád méltó bája!
102.
Üdvözlégy Márja! Áldom a
helyet,
Időt, országot, hol szent érzete
Oly édesen ringatta
keblemet,
Míg halk varázszsal szállt a földre le.
Harangszó
járt a néma táj felett
S a távol város zsongó éneke.
A rózsás
légben fuvalom se lengett
S a lomb mégis mintegy imában rengett.
103.
Üdvözlégy Márja! Percze szent
imának!
Üdvözlégy Márja! Percze szerelemnek!
Üdvözlégy Márja! A
fiú s anyának
Szűz képe néz ránk, titkával a mennynek!
Üdvözlégy
Márja! Hódolunk e bájnak,
E szent galamb-árnyazta égi szemnek!
Bár
festett kép, érezzük, mégse' bálvány,
Előttünk ily való
szépségben állván.
104.
Egy pár röpírat - persze névtelen
-
Azt fogja rám: vallástalan vagyok.
Ó jőjj, uram s imádkozzál
velem,
Meglátod akkor, hogy nekem nagyobb
Jussom van hinni,
hogy enyém a menny.
Oltáraim: föld, lég, hegy, csillagok,
Az
óczeán - az ős Egésznek részi,
Mely alkotott s lelkünk'
magához vészi.
105.
Szép alkonyat!
Ravenna fenyvesében,
Mely ott sarjadt föl, a hol egykoron
Az
Adria hömpölygött tiszta kéken
S a végső Caesart rejtő
vár-orom
Setéten állt... (Örök zöld erdő! Nékem
Megáldott,
szent föld, bűvkört melyre fon
Dryden románcza, Boccaccio
beszélye):
Hogy' áthatott hűs alkonyodnak kéje![54]
106.
Hangos tücsök
czirpelgetett a fán
- Szünetlen dal egy-nyári élete -
Ez vert
visszhangot s jó lovam csupán,
S az estharang, mely halni jött
ide.
Feltünt előttem, rémes paripán,
Onesti sarja s bősz
kisérete:
Sátán kutyái, űzvén a szüzet, ki
Egy hű szivet
gyászos halálnak tett ki.
107.
Ó Hesperus! A jó
belőled árad![55]
Czélt,
enyhet adsz fáradtnak, éhezőnek,
S anyai szárnyat a pelyhes
madárnak.
Dolgos barom lágy fekhelyére dőlhet;
Csend, béke,
áldás, mik szerény tanyánkat
Szelíden őrzik, mind, mind
üdvözölnek,
Ha ránk derűl nyugodt pillantatod;
Kisdednek anyja
hű keblét adod.
108.
Ó édes óra! Mélává
teszed te
Tengerre szálltat, ha lejárt a nap,
Mely hű baráti
körből messze vitte.
Halk fájdalom vándor szivébe csap,
Ha
estharang zokogva búg felette
A nap kihúnytán!... Álom gőze csak
A
mit kicsúfol elménk tudománya?
Nem hal meg semmi, hogy részvét ne
szánja.
109.
Mikor Nerót a nép,
jogos haragja
- A legjogosb, mely vérszopót lesujtott -
Megölte
s tombolt Róma üdv-zsivajja,
Örömtüzet vadúl ujjongva
gyujtott:
Virág hullt titkon a zord ravatalra,
Sírjának egy kéz
szép virágdíszt nyujtott, -
Egy gyönge szív, mely sajgott érte,
ki
Tán egy szebb perczért kedves volt neki.[56]
110.
De messze mentem!
Mert mit is vesződöm
Neróval és a többi koronás
Bohóczczal?
Inkább van a hold és hősöm
Között, mint köztük, egy rokon
vonás!
Félek, hogy így a fagypontig verődöm
S végtére majd az
én nevem se' más
A publikumnál, mint »fakanalas«
(Süldő
diákok ékes czíme az).
111.
Unalmas kezdek lenni, érezem.
Ez
ének már tulságig époszi.
Tehát leirván, kétfelé nyesem.
Ha meg
nem vallom, észre nem veszi
Nehány szakértőn kívűl senkisem,
Sőt
még a szépész mintának teszi!
Mind így tesz s így tett - mérget
vennék rája -
Aristotéles ős Poétikája.
1.
Poétának legnehezebb a
kezdet
Kétségkivűl, - a vers végét kivéve.
Mert Pegazus száll,
ha neki ereszted,
De szárnya hibban s zuhanunk a mélybe
Mint
Lucifer, ki gőgjén rajta vesztett
S mennyből lehullt. Nem volt
nagyobb a vétke
Mint a mienk: gőg hajt, hogy égbe vágyjunk,
Míg
vissza nem ver önnön véznaságunk.
2.
De hát idő, mely minden
dolgot szépen
Lesímit - és sors-ütleg, - megtanitja
Az embert,
sőt a sátánt is, remélem,
Hogy képességük vajmi gyenge,
sitnya.[57]
Nem
tudjuk ezt, míg a kiduzzadt érben
Vérünk gyorsan fut s ifju hévség
szitja.
De mint folyó, tengernek menve, bővűl:
Mélán emlékszünk
tombolóbb időkrül.
3.
Okosnak hittem, mint
suhancz, magam',
S hogy más is higyje, szinte követeltem.
A
tisztelet meg is jött, hogy nyakam
Már érettebb főt hordozott; -
de lelkem
Tavasza elmult...! Már bús ősze van!
Képzelmem
szárnyát megszakgatva leltem!
Kopár valóság - oda minden álom!
-
Torzzá csufitja fényes ideálom.
4.
Ha kaczagok a földi
dolgokon,
Azért van, hogy ne sírjak; és ha éppen
Sirok, azért
van, mert hát nem tudom
Természetem megtörni semmiképpen.
Hogy
elpihenjen gond és fájdalom,
Szived föröszd meg Léthe
enyh-vizében.
Halandó sarját Thétis Styxbe dugta,
Halandó
asszony, Léthét önts fiudra...!
5.
Sok ember azzal
rágalmaz, hogy én
Hazám vallását és erkölcsét rontom,
És
kimutatják, hogy e költemény
Ilyektől hemzseg...! Jó lélekkel
mondom,
Hogy én magam sem értem néha (tény)
Némely finom
czélzásomat; - de gondom
Nincs másra, csak víg lennem egy
kicsit.
Bő szótáramban, lám, uj szó ez itt.
6.
A fél-komoly
vers-válfajt gyermeke
Hüvös klimánknak furcsának találja;
E
fajnak Pulci volt a mestere,[58]
Ki
a lovagkort már törpűlni látja,
De verse szűzzel s hőssel még
tele;
Van egy raj szörnye és zsarnok királya;
Utóbbin kívül
mind avult dolog,
Uj tárgyhoz én ez okból fordulok.
7.
Hát nem tudom, ha
sikerűlt-e; tán
Épp oly kevéssé, mint az, a ki vádol,
Azt látva
bennem, a mit ő kiván
S nem azt, a minek értelme
magától
Kinálkozik...! Nyelvét hadd öltse rám,
Korunk méltányos
s eszmét mi se' gátol
Röppeni szerte... Ám Apolló
kénytet,
Fülem csipdesve, folytatnom mesémet.
8.
Hajdé s Juán édes
szerelmük báját
Éldelve folyton, nem gondoltak másra;
A vén idő
is gyors, erős kaszáját
Habozva sujtja ennyi virulásra,
Búsan
hervasztja boldogságuk fáját,
Bár sírját zordan minden szépnek
ássa.
De ők nem tudnák tűrni a telet,
Ifjan halnának, mint a
kikelet.
9.
Redőt nem tűrne arczuk,
kor fagyát
Hő, tiszta vérük, sem szivük hamút;
E dús hajat hó
nem vonhatja át,
Örök szép nyár az ő éghajlatuk;
Sujthatja őket
villám, mint a fát,
Elégve rögtön, egy perczben, - de rút
Kopár
hanyatlás, mászó csiga-élet
Az nem sajátjuk - sok bennük a lélek.
10.
Magukra voltak ujra; e magány
Éden
nekik; - nem szomorúk soha
Csak hogyha egymást - pillanatra tán
-
Nem látják... Mély gyökérről metszve, fa,
Forrását vesztett
csermely, anyja után
Gyermek, kit gondoz önző mostoha:
Nem
sorvad úgy, mint ők, egymástól messze.
Ó szív, te ösztönök
legvégzetesbje!
11.
Ó boldog szív, mely rögtön
megszakad!
Háromszor áldott a finom cserép,
Emberré formált
drága, szép agyag,
Ha földre bukva, ott hull szerteszét!
Nem
érzi azt, mit annyin hordanak,
Sivár napok bús, hosszu
láncz-szemét...!
Az élet gyakran ott tart legtovább, hol
Legédesb
enyhet várnak a haláltól.
12.
»Ifjúként hal meg istenek
szerettje«,
Mondták már régen... s a ki így hal el,
Az
hív barátot nem lát sírba vetve,
Sem azt - még sújtóbb! - hogy
mint szárnyal el
Barátság, mámor, keblünk ifju kedve!
S
előbb-utóbb ha már pusztulni kell,
A vén nyilas, bárhogy bújj,
eltalál:
Tán szabadúlás a kora halál.
13.
Halál nem járt Hajdé s Juán
fejében;
Ég-föld övék; üdvükben nincs határ;
Nem bosszankodtak
az időre, éppen
Csak a miatt, hogy oly sietve jár;
Gyönyört
olvastak egymás hő szemében;
Egymásnak voltak tükrei; a sugár
Mely
tündökölve szép arczukra folyt,
Viszonzott lángnak szent
visszfénye volt.
14.
Csók forró éde, gyengéd ölelés,
A
pillantás, ékesszólással telve,
Mely mindent elmond s mégis oly
kevés;
A halk beszéd, mely mint madárka nyelve
Merő
csicsergés... ők értik csak és
Nem fogja fel más, csak a szív
szerelme;
Kedves, bohó nyelv, - annak semmiség,
Ki már kihűlt
vagy nem gyúlt lángra még:
15.
Mind, mind övék...! Gyermekké
váltak ujra.
Ó bár azok maradtak vón örökre!
Egyik sem arra
termett, hogy e durva,
Szereplő élet bús igáját nyögje.
Sivár
világ terhéről mitse tudva,
Mint két szelíd lény, egy forrás
szülötte,
Mint kedvesével játszi nympha -: mért nem
Élhettek
úgy, patak, virág körében?
16.
Hold nőtt s fogyott, de változatlan
lelte
E pár szerelmét reszkető sugára;
Ilyet ritkán lát égi
húnyta-kelte;
Nem vált apálylyá a gyönyör dagálya;
Szerelmüket
nem érzék ingerelte,
Erősb volt abban lelkük üde bája;
A bírás,
annyi szerelemnek sírja,
Őket nagyobb s még több gyönyörre bírja.
17.
Ó szép! És épp oly ritka, mint
szép! Lelkünk
Üdűl, ily pompás, nagy szerelmet látva,
Ha a
világ fertőjével beteltünk,
Ha bosszant hitvány
össze-visszasága,
Torz házas élet, udvarlóval eltünt
Hölgy,
csel s kalandok rút otrombasága,
Hol ismert szajhák hitvesekké
lesznek,
Kiket csupán a férj tart szűziesnek.
18.
Komoly szavak; kemény igazság;
tudja
Sok ember. - Hogy' van, hogy e szende pár,
Ámbár a
pályát régen együtt futja,
Bújt-bajt nem érez s üdvözülve jár?
Más
is hevűl, míg új az élet utja,
De később szikkad a szerelmi
ár.
Örökké tart az ő romantikájok,
Mit irigyen gúnyolnak
a kopárok.
19.
Kórállapot más emberekben
ez,
Vérbőség s könyv-okozta mákony-álom;
Bennük természet:
lángzó, végzetes!
Sosem kotoltak ők versen, románon;
Hajdé a
mit tud, az bizon keves,
És csak szent könyvet olvasott
Juánom.
Kutass akárhogy, nem lelsz más okot:
Szerettek, úgy,
mint a galamb szokott.
20.
Nézték a nap lementét; édes
óra
Mindenkinek, - nekik kétszerte drága!
Ekkor tartották
egymást átkarolva,
A szerelemnek első boldogsága
Ekkor suhant
le, szíveikbe folyva
Mint a gyönyörnek égből omló árja.
A mint
egymásra és az égre néznek,
Multjuk feltámad, mint új, szebb
igézet.
21.
De nem tudom mért, lelkük
mélaságán
Most félelem, sejtő bú reszket át,
Mint könnyü szél,
mely a magányos hárfán
Végig suhan s kicsalja halk szavát,
Vagy
mécsre lebben, lángját megzilálván.
E percz nekik futó gyötrelmet
ád.
Juán tört hangja mély sohajba fúl,
Hajdé szeméből egy köny
cseppje hull.
22.
A nagy, sötét, jós szem tágulva
nézett
A tűnő napra, mintha e remek
Sugárzó gömbbel - hogyha
elenyészett -
Utolsó boldog napjuk halna meg...!
Juán merőn áll
s önnön végzetének
Bús sejtelmétől szíve fáj, remeg...
Hajdéra
néz, mintegy mentséget kérve,
Hogy oktalan bút fogad a szivébe.
23.
Hajdé feléje fordult és
mosolygott,
De e mosoly föl nem vidítna mást.
Ész vagy
kevélység a szivébe oltott
Rejtélyes kínt, sejtő
iszonyodást
Elnyomta rögtön; - s hogy Juán a dolgot
Félig
tréfásan emlitette: »Lásd«
- Igy válaszolt - »ha
meg kellene érni...
De nem! Soha! Hisz nem tudnám túl élni!«
24.
Juán kérdezte volna még, de
száját
Hajdénak ajka gyorsan csukta le,
S elnémitotta gondját,
borzadályát
Egy hosszu csókkal; mondhatom, hogy e
Methódus
legjobb; - mások preferálják
A bort s ez is jó, - bőven élj
vele!
Én megpróbáltam mindakettőt; válaszsz
Fej- és szivgörcs
közt, tetszésedre áll az.
25.
Asszony vagy bor, válaszsz inyed
szerint,
Nyomukban jár a fönti két betegség
Múló gyönyörnek
súlyos sarczakint.
Melyikhez állj? Nehéz a döntés, tessék
Meghinni
kérem! Tudnám védni mind-
Kettőt, ha rám az ügyvéd tiszte
esnék;
Ha oszt' a dolgot mint biró itélném:
Jobb
mindakettő, mint egyikse', vélném!
26.
És nézik egymást hosszan, - szembe
szem -
Szótlan gyöngédség mély tekintetével.
Megárad abban
minden érzelem:
Testvér, barát, szerelmes, földi névvel
Kimondható
s mit ajk szavakba nem
Tud önteni, ha két sziv tiszta hévvel
Igy
összeforr...! Szerelmük szent túlsága
A végtelen, örök Jóságot
áldja...!
27.
Egymás karjában, szív a szíven -
ó
Miért nem haltak így! Túlhosszan éltek!
Csak válást hozhat
rájuk a való,
Kínt és csalódást terhes, lassu évek;
E lét nekik
komor, alávaló, -
Lényük tüzes, mint egy sapphói ének;
Velük
születve, bennük lakva, nem
Érzék, de lelkük volt a
szerelem!
28.
Bár éltek volna erdők
sűrüjében,
Mint csalogány, látatlan; e kopár
Világ, hol bűn,
gond, álság űl a képen,
Számukra tömlöcz...! Mély magányba
jár
Minden szabad lény! Megvonulva szépen
Párjával fészkel a
dalos madár;
Sas egyedűl leng; csak a varju rebben
Dögére, mint
az ember, nagy seregben.
29.
És most álomra hajlott ifju
párom,
Egymásra téve szép orczáikat;
Kedves, szelíd, de könnyü
volt az álom,
Finom szövetje gyakran megszakad;
Titkos
borzongás reszket át Juánon, -
Hajdénak ajka, mint csergő
patak
Szótlan zenét súg... arcza úgy remeg,
Mint fuvalomban
rózsalevelek.
30.
Vagy mint az Alpok hűvös, tiszta
árja,
Ha csendes habján szél suhan keresztűl:
Az álom, lelkünk
rejtélyes tyránnja,
Alvó Hajdéra ily varázszsal rezdűl...
Olyanná
válsz, milyennek ő kivánja,
Eltépi lelked' a lelánczolt
testtűl...
Csodálatos lét! Érzéketlenűl
Érezni s látni látó
szem nekűl.
31.
Álmodta, hogy szirthez lánczolva
tengett
Magányos parton... lázas tengerár
Habzott feléje...
tombolt, dúlt, kerengett,
S ő nem birt onnan elmoczczanni...!
Már
Álláig ért... már ajakánál rengett,
Már fojtogatta a dühös
dagály...
Elöntött ajka légért kapkodott,
Már vége volt... s
meghalni nem tudott!
32.
Megmentve végre...! Éles
kavicson
Vérző lábakkal futkosott... lehullt
A földre...
botlott lépten és nyomon...
Kendőbe kötve valami gurult
Előtte
most... láttára borzalom
Támadt föl benne... és utána nyúlt
S
követte mégis, de hiába! Nem
Foghatta meg... kisiklott szüntelen.
33.
Más kép: - betévedt egy
barlang ürébe.
Jeges, cseppkős szirttömbök néztek rája,
Nedves
falát idő czifrázta, véste;
Rejtélyes hullám, vad rablók
tanyája;
Ázott hajából víz pergett ölére,
Szemét elönté sűrü
köny dagálya,
Megáztatván az éles szirteket, -
És minden
csöppje márványnyá jegedt.
34.
S hevert előtte fagyosan,
fehéren,
Mint a verejték sáppadt homlokán
(Éleszti most is,
hogy magához térjen,
De édes gondja hasztalan) Juán...!
Nem
dobban élet elfagyott erében; -
Búgott a hab, mint dalló
hableány...
Úgy megcsigázta szenvedő szivét
E kurta álom, mint
egy hosszu lét...!
35.
S a mint bámult rá, a halottnak
képe
Torzúlni kezdett, majd új arczra vált -
Lambró vonási
rezzentek szemébe,
Mind több s nagyobb hasonlatot talált;
Ő az,
vadsága s jóni kellemébe' -
Riadva ébred... mintha a
halált
Látná... nagy Isten! Mily sötét szemek!
Ránéző apját
pillantotta meg!
36.
Sikoltva ugrik és sikoltva dől
le,
Keblén remény s bú, öröm és gond száll át,
Hogy feltámadt
az, kit halottnak véle
Tenger-fenéken, s ki talán halálát
Okozza
kedvesének...! Borzadt tőle
Bár drága volt szivének s annyi
hálát
Érzett iránta...! Ily zord jelenetben
Részt vettem egykor
én is - jobb felednem!
37.
Juán felpattan Hajdé sikolyára
S
az elbukót felfogva, kapja le
Kardját a szegről, hogy a baj
okára
Gyors bosszuvágygyal robbanjon vele.
Megszólal Lambró,
eddig csendben állva,
És mosolyog, maró gúnynyal tele:
»Egy
jelt adok csak s száz handzsár mered!
Hajítsd el, ifjú, hitvány
fegyvered!«
38.
S Hajdé Juánt esengve fogta
át:
»Juán! ez ő! atyám! térdelj velem!
Ő megbocsát... ah!
érzem! megbocsát...!
Ó jó atyám! ne hagyj e
gyötrelem
Zsákmányaúl...! A porba hullva, ládd,
Ruhád szegélyét
csókolom...! Te nem
Vigasztalod meg lányodat...!?
Boszúd
Széttéphet ah! de kíméld e fiút!
39.
Megmérhetetlen szándékkal,
kevélyen
Állt ott az agg... nyugodt a hang, a szem.
- Ámbár e
csendtől minden ember féljen! -
Lányára néz, de nincs egy szava
sem;
Aztán Juánhoz fordúl, a ki mélyen
El-elpirúl, majd sáppad
rémesen;
Jól megmarkolja kardját, hogy lecsapja
Az elsőt, kit
ráhajszol Hajdé apja.
40.
»Kardod!« szól Lambró
másod ízbe már.
Felel Juán: »Nem! míg szabad e
kar!«
Sáppasztja Lambrót düh, nem borzadály,
S övéből
pisztolyt von ki -: »Úgy hamar
Végzünk! Halálod ten fejedre
száll!«
Jól megvizsgálja, hogy a cső, agyar
S a kova jó-e
- nem rég volt kezében -
Aztán a sárkányt felrántotta szépen.
41.
Valóban furcsa, csiklandós
zörej,
Mikor huzzák a pisztoly kakasát,
S tudod: percz mulva -
tán annyi se kell -
Húsz lépésről fognak czélozni rád;
Uras
távolság... nincs nagyon közel,
Kivált ha bajfél egy volt jó
barát;
De néhány puffanás után a fül
Hozzá szokik s kemény lesz
rendkivül.
42.
Vén Lambró czélzott - egy-két
pillanat
És Don Juánnak s énekemnek vége!
De Hajdé most az
ifjuhoz szaladt,
Bátran kiáltva: »Gyermeked szivébe
Lődd
a halált! Véletlenűl haladt
E part felé...! Enyém a botlás
vétke!
Szerelmem bírja s meghalok vele!
Nem gyöngébb nálad
lányod kebele!«
43.
Imént még lágyság, csupa
gyöngeség,
Könyben fuldokló... most áll mint
szobor
Márvány-fehéren... szeme daczban ég
S minden félelmet
gőgösen tipor;
Alakja megnő... a karcsú derék
Kinyúlva, mintegy
czélt mutat, komor
Fenségesen; - apjával szembe néz,
De hogy
feltartsa, nem mozdúl a kéz.
44.
Egymásra néztek s
bámulatosan
Hasonlitottak...! Egy arcz, egy tekintet!
Csekély
külömbség csak a lángba' van,
Mit a sötét szem, megvillanva,
hintett.
Mint nő-oroszlán, Hajdé épp olyan,
Szelíd, de bántva:
öldökölve büntet.
Atyjától nyert arczában atyja vére
Gyúlad ki
s lázad önnön nemzőjére.
45.
Termetre, arczra, mint mondám,
egészen
Hasonlók, - csak kor s nemben térnek el;
Sőt még a
gyöngéd alkotásu kézen
(Nemes vér műve) ott is rajt' a
jel;
S most ellenségként, egymást marni-készen
Feszűlnek
szemközt! Haragot lehel
Az ajk, csók s nyájas »üdvözlégy«
helyett!
Csak szenvedély dúlása szűl ilyet.
46.
Lambró a pisztolyt lassan
visszavonta
S övébe rejté; - ám szegző szemet
Lányára vetvén,
ily beszédet monda:
»Nem én akartam! A balvégzetet
Nem én
hívtam ki! Más a porba ontja
A bűnös vérét s ily
sérelmeket
Halállal büntet! Már te cselekedtél!
A sor most
rajtam! Rád száll, a mit tettél!«
47.
»Dobasd el véle kardját, mert
ha nem,
Fejét, mint lapdát, guritom eléd!«
Sipjába fujt
harsányan, élesen; -
Más síp felel rá s nyomban a cseléd
- Vagy
húsz darab - e perczig halk lesen,
Fennvillogtatva gyilkos
fegyverét,
Vadúl betódul, mesterét körözve:
»Fogjátok
el...! Avagy vágjátok össze!«
48.
Megkapta lányát s gyorsan
elragadta,
S míg vasmarokkal fogta derekát:
Juánra tört a
bérenczek csapatja...
Hajdé hiába tépi most magát,
Hiába
küzd... e két kar ki nem adja,
Minthogyha kígyó fogta volna át.
Az
első rabló vágott mellel porban
Fetreng, a többi megy, nyomúl
csoportban.
49.
A másodiknak arczát vágja szét,
A
harmadik - vén, vakmerő, hideg -
Csapást felfogja és gyors
fegyverét
Juánra vágva, úgy suhintja meg,
Hogy földre dobban,
elhajtván fejét;
És nyomban rá pirosló vér pereg
Két mély, két
kínos, égő seb-ajakból; -
Vállán, fején a friss vér mint patak
foly.
50.
Ott kötözék meg, a hol
elrogyott,
Aztán vivék Lambró parancsszavára
Ki a szobából és a
partra; ott
Nehány hajó állt, indulásra várva;
Ladikba vetvén a
vérző rabot,
Eveztek gyorsan, - s egyiknél megállva
Fedélre
rakták... Ott hever szegény!
Vigyázza, őrzi sok komor legény.
51.
Csodálatos, hogy' jár a
sors-kerék!
Hány változás s mily rettentő furák!
Né, itt egy
úr... ifjú, csinos, derék,
Nyakig gyönyörben... pénze mint a
mák.
Egyszerre - zsupsz! meg van kötözve; fék
Lábán, kezén;
kardvas husába rág,
És szállitják hajóra, tengerekre -
S mindez
miért? Mert egy hölgy megszerette!
52.
Megállok itt, mert nagy páthosz fog
el,
Tőled, Khinának könnyező nymfája
Szelíd thea! Egypár kupát
ha fel-
Hörpingetek jó fajta borból, rája
Pekkót, sötétet,
innom nyomba' kell
Hogy bölcs egyensúly lelkemet megszállja;
-
Mert míg a borban poklot élvezünk,
Kávé s theánál komolyak
leszünk.
53.
Ha csak velük te nem
társulsz, Konyak!
Ó Phlegeton-patak najádja te,
Mért pusztitod
májunkat? Hát te csak
- Mint más nymfák öldöklő serege -
Csak
úgy emésztesz mindent, a mi bak?
Én gyenge puncsot szoktam inni,
de
Csábít a rum s ha jót öntök belőle,
Másnap bizonnyal a fejem
fáj tőle.
54.
Most elhagyom Juánkát... Él, de
senyved,
Alélt, beteg... sebláza lánggal ég;
De ahhoz mérve,
mit Hajdéja szenved,
Gyötrelme, láza hitvány semmiség!
Nem sír,
nem jajgat, bősz pillantást sem vet,
Hogy megpuhuljon, ha
legyőzeték!
Az anyja mór s Fez volt hazája, hol
A föld vagy
éden vagy merő pokol.
55.
Karcsú olajfa ambrával
behint
Márvány-medenczét... gazdag a vetés,
Virág, gyümölcs...
nyílik pompázva mind;
De ott tenyészik a méregfa és
Ott bőg a
tigris, éji lesbe', kint;
Tevék patája mély homokba
vész,
Mely a bolyongót izzó sírba ássa -
Ilyen e föld: az
emberszívnek mása.
56.
Emésztő napja, tűz-árját
lövelve,
Embert s vidéket egykép lángra gyujt;
Bűn és erény,
kettős erőre kelve,
Mennyekbe visz, vagy kárhozatba sujt;
Hajdé
anyjának áldozó szerelme
Remek szépséggel dúsan párosult, -
De
szeme lángolt s szenvedélyt lövellett,
Bár szunnyadt, mint
oroszlán forrás mellett.
57.
Szelídebb fény övezte
magzatát,
Mint nyári felhő, szép ezüst-fehér,
Mígnem haraggal
megszedvén magát,
Dühöngve tör ki és pusztítva mér
Romlást a
tájra; - csöndes keble át-
Veretvén kínnal, a vad tüzü
vér
Dühöngve felforrt s most úgy dúlja szét
Mint forró számum,
bimbózó szivét.
58.
Azt látta még csak, hogy Juánnak
vére
- A mint rácsaptak és a kard talált -
Patakban ömlött a
csarnok kövére,
Hol még imént mint büszkesége állt;
Nem is lát
többet... elrogyó hivére
Végsőt pillantva, kínos jajt kiált,
Aztán
ledöntött cédrusként az atyja
Karjára hull, mely most már
támogatja.
59.
Egy ér pattant meg s
bíbor-ajkiból
Piros vér bugygyan; elcsüggedt feje
Mint
zápor-sujtott líliom, hajol
Sápadtan oldalt... jönnek sorra
be
Cseléd-leányi s míg arczukra foly
Pergő könyű, teszik ágyába
le;
Adnak gyógynedvet, cseppeket... hiába!
Se él, se hal... nem
tudnak hatni rája.
60.
És így feküdt ott... sorsa
változatlan;
Halvány, merev; csupán az ajkon áll
Egy kis beteg
pír; ám utált alakban
- Bár alig él - még nem jön a halál;
Ki
rá tekint, remény támad fel abban
És kedves arczán életet
talál...
Vonásain, szemében annyi lélek!
Ez győzni fog, bár
teste semmivé lett.
61.
Érzelmeit most is mutatja képe,
De
mint szobor, véső faragta márvány;
Hideg, fagyott... épp'
mint a szépek szépe,
Vénus, szemünknek kő-alakban állván,
Mint
Laokón, örök keserv szemébe',
S a Viador, örök halóra
válván; -
Minden vonásuk élet és való,
Ám egy sem él, mert egy
sem elmuló.
62.
Majd ébredez, de nem mint édes
álom,
Inkább halálból -: új a lét neki;
Nem törhet át érzése a
homályon,
Zavart szemét akárhová veti,
Nincs mód, hogy egy kis
emléket találjon; -
A mult keservét ujra szenvedi,
De hogy
miért, nem tudja semmiképen;
A fúriák még nyugszanak
szivében.
63.
Merev szemekkel nézi a jövőket,
S
nem tudja, mit néz, bárhová tekint;
Mivégre őrzik: meg se'
kérdi őket,
Az ápolóknak egy jellel sem int;
Nem látja, hallja
a bús szolganőket,
Hiába' szó s hiába csönd megint;
Nincs
egy sohajja, nincs egy gondolatja:
Lassan lehel, - hogy él, csak
ez mutatja.
64.
Járnak körűlte - ő se' hall,
se szól;
Elfordul, hogyha édes apja jő;
Nem ismer embert, egy
helyet se', hol
Vidáman szállt el annyi szép idő!
Más s
más szobákba átviszik, - sehol
Nem eszmél a szelíden
senyvedő.
Emlékét keltik, de csupán a szem
Lobog föl néha,
gyorsan, rémesen.
65.
Lantról beszél a suttogó
cseléd;
Eljő a lantos s pengni kezd a húr, -
Egy perczre mintha
lelke éjjelét
Törné a hang át, rámered vadúl;
A fal felé
fordítja majd fejét,
Ébredni fél... jobb öntudatlanúl...!
S
elkezdi az, - reszketve szárnyal át -
A mult idők egy méla, halk
dalát.
66.
S száradt ujjával a falon
kopog,
Mintegy ütemre; most más dalba kezd
S dalol szerelmet;
keble földobog,
Ébred, sohajt, remegve hallja ezt...
Már tudja,
érzi, hogy nem álmodott,
Emlékezik...! És mindent ujra
veszt!
Borúlt szeméből hull a könnyek árja,
Mint bérczi köd,
nehéz csöppekre válva.
67.
Múló vigasz! Múló remény!
Hamar
Kelt öntudatja őrületbe csap.
Fölugrik... tör-zúz, sujt a
gyenge kar,
A félhalott szörnyű erőre kap;
De szót, sikoltást
egy lélek se hall,
Ámbár e láznál semmi sincs vadabb.
Akkor se
jött ajkára bősz beszéd,
Mikor meg kellett kötni a kezét.
68.
Olykor világos percze is
vala;
Atyjára egy pillantást sem vetett,
De mást merően s
hosszan bámula,
Bár kábult lelke mitsem érthetett;
Ételt, italt
magától eltola,
S unszolva váltig, egy kérést se'
tett.
Hely-változás, idő hatalma, szer,
Hiába! Álom nem
ringatta el.
69.
Igy hervadott tizenkét bús
napig,
Míg lelke elszállt, észrevétlenűl;
E földi hont oly
könnyen hagyta itt,
Sohaj, nyögés, egy kínos jaj nekűl;
A kik
körülte állottak, alig
Hivék, hogy arczán végenyészet űl.
Holttá
meredvék a bűvös szemek,
Édes, szép arczán sír-homály remeg!
70.
Meghalt szegény, - de nem csupán
maga.
Egy másik éltet vitt magával el,
Mely mint a bűn bünetlen
magzata,
Virúlhatott vón, más sorsot ha lel;
Most rejti lényét
kettős éjszaka,
Az ág lehullott, kis gyümölcsivel;
Hiába hull
hűs, égi harmat-ár
E tört virág s dúlt bimbajára már!
71.
Igy élt, így halt ő; - több csapás
nem éri,
Se vád, se gond; nem állt azok sorában
Kik tűrve
tűrnek, míg a sors kiméri
A véghatárt, hol később vagy
korábban
Sírjukba őket agg-voltuk kiséri;
Meghalt hamar, de
üdve mámorában!
Most már pihen mély, néma sírba' lent,
Hol
habmorajjal küzd csupán a csend.
72.
A kis sziget most pusztaság; a
lak
Bús omladék; nincs egy lakója sem;
Csak Hajdé s Lambró -
lenn a föld alatt -
Maradtak itt; de sírjuk jeltelen;
Nem tudja
senki, mily szép hamvakat
Rejt itt a föld; követ sírjukra nem
Tett
senki; gyászdal sem zokog; csupán a
Tenger sirat, Cykládok szép
leánya!
73.
De a görög szűz róla
énekel
El-el mélázva; s a harczkeverő
Bátor halász apját idézi
fel.
Annál a szépség, ennél az erő.
Szépségét szíve bősz
gyötrelmivel
Fizette meg; bűnhödni kell a hő
De tiltott üdvért,
min romlás lebeg:
A szerelem magát boszúlja meg!
74.
Nézzünk más tájra... roppant bús ez
itt!
Nem szívesen foglalkozom azokkal
Kiket vad téboly,
őrültség feszít,
Nehogy rám fogják - ámbár semmi okkal -
Hogy
bennem is hasonló létezik.
Múzsám se' hagy már; csíp, hogy
egypár fokkal
Menjek tovább; - hát engedelmet kérek
S
agyonpüfölt Juánhoz visszatérek.
75.
Bilincsre verve,
lázban, vérbe'-fagyba':
Eltelt nehány nap s egypár
kínos éjjel
Míg rendbe jött megkúszált gondolatja
S felfogta,
hogy rabszolgául vivék el,
S hajójukat nyílt tenger űzi,
hajtja.
Elérték Tróját tartós, könnyü széllel.
Máskor
gyönyörrel szemlélné... de hát
Most búsan nézi Sigeum fokát.
76.
Zöldelő halmon, mely
kéklő vizekbe,
Szűk Hellespontba nyúlik szeliden:
A hősök hőse
ott van eltemetve,
Nagy, nagy Akill. (Bryant azt mondja: nem!)[59]
A
messze tér dombokkal sűrűn fedve.
Sírok - kiké? Tán Ájax nyomja
lenn
A port vagy Hektor; hős raj, mely ha élne,
Bennünket mind
gulyáshússá metélne.
77.
Márványtalan,
nevetlen sír-csoport,
Bérczczel szegett bús, hosszu, puszta
katlan.
S távolban Ída; nem roskadva hord
Sok ezredévet s most
is változatlan;
A tér szabad; babért és úti port
Most is lehet
kergetni rajt', csapatban;
De hol Trójának romjait
kerestem:
Ott birka járt és teknőcz mászott resten.
78.
Nyargalt a vad mén...
itt-ott recsegő
Nevű szegényes kis falucska; pásztor
(Nem
Páris) bambán megbámulva hő
Tudvágyu ifjat, ki a szép
diák-kor
Rajongásával e helyekre jő;
Egy-egy török, ki nem
fogyó pipából
S imádkozásból -: íme ezt találtam,
De a
Phrygekből egy lelket se láttam.
79.
Megengedték Juánnak, hogy
kimenjen
Rosz tömlöczéből. Szeme búsan szárnyal,
Rabságát
hordva, a nagy végtelenben,
S a kék habon, mit hősök sírja
árnyal.
Oly gyönge még, hogy ajkán súgva lebben
A félénk
kérdés; de a mit nehány vall
Válasz gyanánt, nem festi
semmikép
Rózsás szinekkel multját s jelenét.
80.
Rab-társakat pillant meg;
taliánok
Valának ők, a mint közben kisűl.
Most legalább
szórakozott e mások
Történetén, mely furcsa rendkivűl.
Livernóból
- dalos komédiások -
Sziczíliába indultak, de (fül
Borzadj!)
útközben, gondoskodva róluk,
Eladta őket - impresszáriójuk!
81.
A társaság buffója mondta el,
Hogy
ő s a többi mily veszettűl jára!
Most is vidám s jó ízűn
kerepel,
Ámbár szállitják Stambúl piaczára.
Kedvét e balsors
nem függeszti fel,
Virgoncz és kedves, a bajok daczára.
Ő már
lemondott mindenféle jóról,
Csak a tenór s a primadonna orrol.
82.
Balsorsukról ezekben nyujta
képet:
»Hah! jelt adott az impresszárió
Egy bérczfokon,
hová vesztünkre lépett,
És jött a brigg és - Corpo di Dió!
-
Áttettek nyomban a hajóra, szépet,
Rútat, csomóban; ki se'
kötve - ó! -
A tantièmet...!
De ha ért a szultán
A bel cantóhoz, sorsunk megjavul tán!
83.
»A primadonna, bár látszatra
vén,
S hősnője sok rút és bűnös kalandnak,
S azonnal náthás, a
nézők terén
Ha nincsen ember: örvend némi hangnak.
Tenórunk
nője csínos számba mén,
De semmi hang...! Miatta hajba kaptak
Mult
farsangon, - mert ennek lett bolondja
Cicogna gróf, kit ünnepel
Bologna.
84.
»Hát még a ballerínák! Itt a
Níni,
Ki nemcsak piczi lábával keres.
Itt a bohókás, fürge
Pellegríni.
Mult farsangon volt néki kétszeres
Bevétele, de
tudván enni, inni,
Pár hó alatt ezer tallérja - hess!
Hát a
groteszka! Milyen idomok!
Gyúl érte férfi s szalmaként lobog.
85.
»A figuráns had,
mint eféle nép
Egyátalán, sok gyülevész személy;
Akad közöttük
pár csinoska kép,
A többi egy pipa-dohányt sem ér;
Van egy
például, kinek arcza szép,
Sovár szemének pillantása mély -
De
oly feszes, mint a karó... s a szem.
A pompás termet, mind kárba
veszen!
86.
»A férfi része
így-úgy, közepes.
A muzsikus vén, elnyűtt salabakter,
De azt
hiszem, még jó állása lesz:
A háremben lehet belőle bakter.
(Ott
szíve majd ártatlanúl repes!)
Köztük ki három jó hangot kutat
fel
A harmad nemből,
mit a gondos pápa
Teremt, - száz arany annak markába![60]
87.
»A
tenorista elczifrázza dolgát,
Basszistának ordít, mint a dühös
állat,
Hallása nincs, a hangját nem csiszolták,
Kontár bőgése
igazán utálat.
De persze mégis a nyakunkra toltak,
Mert
primadonnánk pereputtyja s vállat
E nő vet érte! Hallaná csak,
fáznék!
Szent ucscse, mintha egy szamár skáláznék!
88.
»Nem volna szép,
dicsérnem magamat,
S ugy látom, Ön - ámbár még fiatal -
A nagy
világon utazott sokat,
Izlése fínom s érti, mi a dal!
Nevem
Raukokanti s ha szabad
Igy szólnom: multam csupa diadal!
Hallott
e névről, nemde? Ó elég
Alkalma lesz hallani róla még.
89.
»A barytont, itt
van ni, majd kihagytam!
Csinos legény, de önhitt
szertelen!
Mozgása jó, - de űr tátong az agyban;
A hang kemény
s nincs térfogatja sem;
Mellőztetésről kántál szakadatlan.
Pedig
csak utczán vón' illő helyen;
Szív nem levén, hogy mint
szerelmes, hasson
Ügyel, hogy mindig szép fogat mutasson.«
90.
Raukokantnak megszakadt
beszéde,
Mert a kalóz nép most sietve jő
S hajszolja őket a
hajó fenékre,
Mivel lejárt a megszabott idő.
Mily tündöklő a
tenger tiszta kékje...!
Rá fénypalástot nap sugára
sző...!
Végpillantásuk e látványba olvad,
Oszt'
börtönükbe búsan bandukolnak.
91.
Hallották másnap, hogy míg
érkezik
Szultán fermánja (nincs felségesebb,
Szentebb parancs
-: kutyába sem veszik
S kijátszák rendre); - mint egy falka
eb
Köttetnek össze s együvé teszik
Nőt nővel, férfit férfival,
- a szebb
Jövendőt ekként párosával várván,
Míg eladódnak
Stambul fő bazárján.
92.
Mikor már sorra jól
kiválogatták:
Nők s férfiakból fönmaradt egy-egy.
Tehát e
kettőt (hosszasan vitatták
Vajjon a szoprán férfi számba'
megy?
Végűl, őrzőnek, asszonyokhoz csapták)
Szint'
összekötték. Nem tudom, ha kegy
Vagy gúny-e Sorstól: a férfi Juán
volt,
S a párja egy szép, bacchans arczu lány volt.
93.
Raukokanttal - hallatlan malőr! -
A
ténort fűzik össze. Szemtelen
Dühvel e kettő most egymásra
tör,
Dühvel, minőt csak a szinpad terem.
Egymást
agyon-boszantniok gyönyör,
Szidják, rángatják egymást
szüntelen,
Majd ez feszeng, rúg, - majd rágyujt amaz.
»Arcades
ambo...!« - Mindkettő pimasz.
94.
Juán társnőjét a
Romagna szülte,
De Ankonában nőtt s nevelkedett.
Tűz-nyílait
lelked mélyébe küldte
Lopott pillantást hogyha rád vetett.
Szénnél
sötétebb s izzóbb volt hevülte
Két nagy szemének, - s végkép
tönkre tett
Kaczér tetszvágya, mely csábos cselét
Árasztja
minden tagjából feléd.
95.
Most kárba vész minden
merész varázsa.
Gyászol Juán... ah! szíve zord, hideg!
Hiába
hull rá a szemek parázsa;
Bár egymás mellett állanak s ideg
Idegre
símul s gyengén kotorászsza
Kéz a kezet -: marad sivár,
rideg.
Hüsége nem lesz a kaczérság rabja, -
Vagy tán vérvesztés
e hűség alapja?
96.
Mindegy! Ne firtasd
szebb erény okát!
Tény, hogy lovag nem volt hűbb soha még,
Nem
óvta jobban multja zálogát
Mint kis Juán! Aszondják, nem
elég
Elgondolnod jég Kaukáz fokát
Ha markodban szikrázó csóva
ég.
Azt mondom én is! Annál szebb Juántul,
Hogy ezt a próbát
állja s meg se' rándul.
97.
E helyzetet fösthetném
szép szinekkel,
Hisz mint gyerek, hű voltam magam is.
De azt
hallom, hogy nem mindenkinek kell
Két első könyvem, mert kissé -
hamis![61]
Nem
bántom hát! Jó kiadómat meg kell
Nyugtatnom! Ő, mint némely szende
miss,
Azt tartja: tűn átbujhat a teve,
De ön »jó ház«-hoz
nem jut soha be!
98.
Jól van, no! Írok
izléstek szerint, -
S szűz verseményit Ariost',
Priornak
Fielding s Smolletnek, tessék venni mind,
Átengedem e
fínom, tiszta kornak!
Forgattam egykor lelkesedve, mint
Buzgányt
a tollat s érezték e karnak
Súlyát sokan... E rágalmas beszédre
Be
visszavágtam volna...! Most már vége!
99.
Mint gyermek háborúsdit, úgy
szerettem
Tollal czivódni, - most békére vágyom!
Tudós
dühöngjön! Én nyugodtabb lettem!
A zöld babér fonnyadhat
koponyámon,
Jobbom túlélje minden versemet... nem
Törődöm
véle...! Pár száz évi lábnyom
Maradjon bár utánam... egyre mén!
A
szél csak úgy zúg dőlt sirom füvén.
100.
Kik messze multból ránk
maradtanak:
Az istenűlt költőknek élete
Létüknek egy kis
töredéke csak.
A név, sok-sok századba nyúlva be:
Hógömb, mely
minden új pehely alatt
Magasbra nő s terjeng haladva; de
Legyen
bár oly nagy, bár oly óriás
Mint bérczorom -: hideg hó, semmi más!
101.
És így a nagy név puszta hang
csupán,
S a becsvágy tűnő délibábot űz,
Bár minden vágy közt,
mely csalkép után
Száguld, legbőszebb lobogásu tűz
Ebben rohog;
- rá támad a bután
Dúló időre, melynek nyoma bűz
S hamú...!
Előttem Iliont Akillesz
Sírján tagadták... Rómával is így lesz?
102.
A sarj, mely a halott
nyomába' kel,
Az is ledől; a sír szomszédja sír;
Nagy
korszakok nyom nélkűl tüntek el,
Rájuk találni már emlék se'
bír;
Az őseinknek oly szent síri jel
Hová rohadt!? Hány száz
volt, kit a hír
Szárnyára vőn, - s közös halálba vetve
Most
porlanak, többé nem emlegetve.
103.
Ebéd után ott
lovagolgatok
Hol De Foix, a hős harczkeverő
Ifjan esék.
Embernek vajmi sok,
Hiú becsvágynak oly kevés az ő
Életkora! -
Egy roskadt oszlopot
Láthatsz (talapja giz-gaz és merő
Sár meg
piszok), mely csínosan faragva
Eléd Ravenna vérfürdőjét adja.[62]
104.
Hol Dante nyugszik,
ott járok naponta.
Nem nagyszerű, inkább csinos tető
Borúl
hamvára... s ott a költő csontja
Becsültebb, mint a véráztatta
kő!
De mindakettőt egyformán lerontja
Örök szárnyával a futó
idő,
S lesz hős' emléke, költő könyve: por,
Mint a Homér
s Akill előtti kor!
105.
Vér volt az oszlop
gyászos törmeléke,
Most rút mocsok, embersár szennyezi.
A durva
pór, rápiszkolván kövére,
Utálatát ebben mutatja ki.
Igy járt
az oszlop! És e gyászdal-féle
Hadd szóljon minden vérebnek, a
ki
Oly vészbe, kínba dobja a világot
Minőt poklában csak zord
Dante látott.
106.
De ámbár csak füst a
dicsőség, költő
Lesz mindig, mert a tömjén füstje drága!
Dalt,
verset áraszt a lelket betöltő
Viharzó érzés folyton a
világra!
Mint tengerparton a szilaj, üvöltő
Hab megtörik: a
szenvedély dagálya
Verssé fog törni; - mert a vers, ha mély
S
erős, - nem rímláncz -: csupa szenvedély!
107.
Ha férfiak sok
esztendő során
Éltek, vivódtak, szemléltek sokat,
S övék a
nagy, de gyászos adomány,
Mely híven ír le kéjt, fájdalmakat, -
Ha
ők leírják a való nyomán
Mindazt, a mi az életből fakad:
Ne
írják, bátran mondhatod, - de félek:
Sok gyönyörű dalt
semmisítenél meg.
108.
Ó nők! A kit ti
pártfogoltok, azt
A hír felkapja, légyen bármi fád úr,
Mert
szép mosolytok glóriát fakaszt!
Ő nők...! Számomra nincs hát
imprimátur?
Csak én
ne érjek csillagos magast,
Kukták között csak én maradjak
hátul?
Ah! a párolgó kasztáli theát
Csak én, csak én ne
szörpöljem tehát?
109.
Arszlántok többé nem
vagyok? Derék
Udvarló, kedvencz, báli költő-féle?
Ki bókot
annyi dámától nyerék
S kajdásztam, mint Yorick rab seregélye:
»Nem
mehetek ki!« - Egy van hátra még:
Nyögnöm, mint olvasatlan
Wordy[63]:
Vége
Az ízlésnek! A hír lottéria,
És a huzó egy kék kottéria.
110.
Ó! Ó! Te »mély,
homályos, kedves kékség!«
Mint egy peéta festi az eget,
S
a mint én hívlak, bölcs asszonyi népség!
Harisnyád épp oly kéken
integet
(Hogy mért? e titkot nem kutattam én még!)
Mint a
szalag, mely úri térdeket
Fog át bal-lábon, hogyha trónon áll
Vagy
udvarának bált ad a király.
111.
Szépségetek szeráffal
versenyez...!
Ah! más idők! Romokba omlott minden!
Gyönyörködtünk
egymásban... én nemes
Vonásitokban és ti verseimben!
Hozzájuk
húzni most is érdemes,
Hisz szűz valójuk csillog égi
színben!
Ismérek eggyet -: garmadával ont
Erényt, remek bájt, -
ah! de sűlt bolond!
112.
Humboldt, az első
utazó s remélem
Nem az utolsó - lesz még ezrivel -
Műszert
talált föl (nem tudom, mi néven
Hivják, sem azt, mely nap találta
fel)
Egy furcsa eszközt, mely megméri szépen,
Ha véle ormok
magasára kel,
Az atmoszférát, a sugárzó kéket -[64]
Szép
Dafne! Ó hadd mérjelek meg téged.
113.
Folytassuk immár a
mesét...! A gálya,
Vásárra szánt rab népivel, kiköt
- Nagy útat
tévén - végre valahára
Stambúl révében, a Szeráj mögött.
A
vesztegzár elengedtetvén, már a
Piarczon vannak; senkisem
szökött
Közűlök el; van ott sokféle faj:
Cirkasszi, cserkesz,
muszka; - tarka raj.
114.
Ezer meg ötszáz
tallér volt az ára
Egy bájos, kedves és valódi szűz
Cirkass'
leánynak; a szépség sugára
Vakító fénynyel homlokára tűz;
Nehány
vevő, erősen liczitálva,
Tíz százig érte bősz játékot űz;
Több
ígértetvén, mindegyik eláll,
Látván, hogy itt a szultán liczitál.
115.
Oly áron kelt
tizenkét néger asszony
Minőt nem adhat Nyúgat India
- Bár ott
Wilberforce, kit az ég nyugasszon,
Az árakat jól felszöktette.[65]
- Na
De nem csoda! Hogy egy rózsát szakasszon,
A bűn milljókat
könnyen vág oda!
Mert míg a virtus szűkös marku mind:
A bűn
pazar, hol egy uj mámor int.
116.
De hogy mikép járt a
derék csoport,
Hogy' vásárolt meg egyet egy zsidó,
Mást
egy pasa; terhet mily nyögve hord
Egy részük, míg a nők
szivszaggató
Módon szorongnak, hogy tán férfi kort
Túlélt vezér
leszen szállást-adó,
S hogy' mennek szét búsan ballagva
aztán,
Mint negyedik nő, nyomorúlt ágyas tán -:
117.
Következő énekben
mondom el.
Regényem hősét szintén elhagyom,
- Bár sorsa roppant
szomorú, - mivel
E fejezet hosszúra nyúlt nagyon.
A terjengést,
tudom, kerűlni kell,
Szűkebbre ám sehogyse szabhatom.
Most hát
megyek; - mit tesz s hogy van Juán,
Elmondja majd az ötödik Duán.[66]
1.
Szerelmes költő lágyan
andalogva
Ha dalra zendűl s édes rímeket
Mint Vénus gerlét, fűz
páros sorokba,
Nem sejti, hajh! a csengő szó megett
Mily romlás
lappang! S mennél szebb a nóta,
(Ovíd a példám) annál rémesebb
A
pusztitás...! Petrárka maga is
Platónikus kerítő a hamis.
2.
Bevádolok minden
szerelmi dalt,
Kivéve azt, amelyben semmi báj,
Rövid, velős,
epedve nem sohajt,
És minden íze bölcs, komoly morál, -
Oktat,
tanít, nem élvezetre hajt,
S a szenvedélylyel sose
czimborál.
Pegázusom ha nem rossz korcs egészen,
E versem itt
morális minta lészen.
3.
Ragyogva állnak fényes
paloták,
Hol Európa átnéz Ázsiára;
Közbűl a tenger; kettős part
fokát
Ágyúsor őrzi! Sóphia kupolája
Távolva csillan; cziprusok;
odább
Magas Olymp, dicső fenségben állva,
S a szigetek. Mily
kép...! Szépsége itt
Ragadta el szép Montagu Maryt.[67]
4.
A »Mary«
névhez vonzódom nagyon![68]
Ah!
egykoron varázs-hangzása volt!
És még ma is tündér-világba
von,
Hol minden él, mit a kor elrabolt...
A legvégső, melyhez
ragaszkodom,
E név szivembe most is vágyat olt!
De bús
leszek... pedig nem kell ide
A lassu páthosz gyászkisérete.
5.
Euxin habja, vad
széltől zilálva,
Kék Bosporusba tajtékozva tör;
Az »Órjás«
sírján, biztonságban állva,[69]
E
látványt nézni felséges gyönyör,
A mint a tenger omló, mérges
árja
Két földrész partját zúgva mossa föl.
Még úgy daczolj,
edzett turista-buksim,
Rókázni fogsz, ha meglóbál Euxin.
6.
Rideg, csepergős
ősz-idő; az éjek
Egyenlők mind; kevésbbé a napok;
Tovább nem
fonja jó hajós legények
Sorsát a párka; dúlnak a habok,
S a
zivatarban vergődő szegények
Apraja, nagyja hő imába fog,
S
fogad javúlást és nem tartja meg.
Ha megfúlt: vége! És ha él:
minek?
7.
Piarczon rab-nép,
mindenféle faj,
Nem és kor, zagyván együtt ácsorog,
S mindegyik
nyájnál ott a gazda. - Haj!
Nem egy bús arczon fájó köny
csorog.
Megsápasztotta mindnyáját e baj,
Honát, családját
sóvárogja sok.
Néger nyugodt csak... mit várhatna mást?
Úgy
állja sorsát, mint csík a nyuzást.
8.
Hő ifjuság teljében állt Juán,
S
nem könnyen csügged ifjúi remény.
De most levertség űl
pillantatán
S lopódzó könycsepp csillan meg szemén.
A
vérvesztés, a láz okozta tán,
A gondolat, hogy íme tönkre
mén!
Elveszve minden: kincs, fény, szép arája,
S tatárok fognak
árverezni rája!
9.
Ez stoikust is megviselne; -
de
Fentartja mégis büszke akarat;
Tartása és alakja,
öltönye,
Min az aranyzás itt-ott megmaradt,
Figyelmet ébreszt;
sejtik mind, hogy e
Fiú külömb ám, mint a többi rab.
Aztán
csinos volt szörnyen, bárha sáppadt,
No meg - csinos váltságra
kalkuláltak.
10.
Sakktáblához hasonlitott a tér;
Ott
egy sötét, itt egy fehér csoport;
Az feketét vesz, ennek a
fejér
Portéka köll. - Juán szomszédja volt
Egy jól megtermett,
izmos, telivér
Harminczas férfi; nem rettegve szórt
Elszánt
pillantást mély, szürkés szeme,
Várván: garast ki tesz majd érte
le.
11.
Angolnak látszott: széles vállu
és
Fehér, friss arczú; izma mint a kő;
Hibátlan fogsor; haja
gesztenyés,
Fürtökbe hajló; homlokán redő,
Minőt tanulmány,
gond, vagy eszme vés;
Felkötve egyik karja s a kötő
Vértől
piros; áll némán, hidegen.
Azt hinnéd: néző, gazdag idegen.
12.
De maga mellett látván egy
fiút,
Kinél minden jel fensőbb származásra,
Jobb létre vall s
kit porba gyűrt a rút
Fátum, mely még a férfit is levágja:
Nem
nézheti közönynyel azt a bút,
Mely zsenge társa gyenge keblét
rágja.
Nyers részvét támad benne, bár e gyász
Ránézve semmis,
csak világ-folyás!
13.
»Öcsém!« - szólalt meg.
- Ebb' a gaz tömegben,
E csürhe közt, hol cserkesz, muszka,
néger
Tarkán vegyűl - különbözők szinekben,
De mind dibdáb nép
- s hova sorsunk ékel
Bennünket is: művelt urak mi ketten
Vagyunk
csupán. Rázzunk hát szép szerével
Baráti jobbot s szívesen nyújt
néked
Ajkam vigasz-szót... Mi a nemzetséged?«
14.
»Spanyol vagyok!« - »A
mint rád néztem, láttam,
Hogy nem lehetsz görög; ily büszke,
bátor
Önérzet nincs e talpnyaló kutyákban!
Fortúna csúful
ellökött magától.
De föl se vedd! Nem hagy soká a páczban.
Ma
megczibál s holnap beczézve ápol.
Lásd, engem is megtréfált a
csalóka,
Csakhogy előttem ez már régi móka!«
15.
»Szabad kérdeznem« -
szólt Juán - »hogy téged
E helyre mi hozott?» - »Hát
hat tatár
Meg egy láncz!« - »Kérlek, azt mondd el, mi
végett
Lettél fogoly, e helyre hogy' jutál?«
»-
Halld hát! Szolgáltam - esküvén hüséget -
A muszka czárnőt több
hónapja már.
Meghagyták, hogy lövessem nyakra-főre
Widdint, - s
mint látod: én vagyok meglőve!« -
16.
»Nincsen barátod?« -
»Van, de égnek hála,
Egy sem háborgat már jó ideje.
Minden
kérdésed gyors választ talála,
Most kérlek, mondd el, hogy jösz
ide te?«
- »Ah!« szólt Juán - »hosszú e
mese szála,
És foglalatja búval van tele!«
»Ha így
van, akkor hallgatnod tanácsos.
Bús vers, ha hosszú, mindig duplán
gyászos!
17.
»De nem kell félni! Mert
Fortúna téged
- Ámbár csak asszony és csalárd kebel -
Hosszú
időre (hisz nem feleséged)
Míg ifju vagy, bajodban nem hagy el.
Ne
vívj a sorssal! Tégy magadra féket!
Láttál olyat, hogy páros
harczra kel
Sarlóval a kalász? Labdák vagyunk.
Repülni látszunk
és csak - dobatunk!«
18.
»Nem a jelen« - sohajt
Juán - »a mult
Emléke bánt...! Egy lányt szerettem én -«
Itt
hangja megtört s fényes köny tolult
Pilláira... ott reszketett
szemén
A csillogó csöpp, - majd arczára hullt.
»Nem az
búsít, hogy nékem ily kemény
Rabság jutott; hisz rám oly vész
szakadt,
Mely megtöré a legbátrabbakat...
19.
»De a csapás, mely
legutolszor ért -«
Elhallgat ujra s gyorsan félre
fordúl.
»Tudtam« - szól társa - »hogy szép
asszonyért
Eredtél gyásznak; és ha könyje csordúl
Lágy ifjunak
- ily bú halálra sért -
Az szép nagyon! Búsultam én is
zordúl,
Hogy nőm, az első, végbúcsút nyögött,
S a
második búcsútlan megszökött....
20.
»A harmadik -« »Mit!
harmadik!?« Juán
Förmedve szól - »Harmincz éves se
vagy
És három nőd van?« - »Nem lelkem, csupán
Két
eleven... hát oly valami nagy
Csoda, háromszor házasodni?« -
»Ám
Mi történt, szólj, a harmadikkal... adj
Hírt erről
is, mondd el, mi lett belőle?
Megugrott?« - »Nem!«
- »Hát?« - »Én szöktem meg tőle.«
21.
»Könnyen beszélsz, uram!«
Juán felel.
»Hát mit tegyen az ember?« szól a
másik.
»A te napod ifjan ragyogva kel,
Enyém lemegy már!
Ábrándokba mászik
Az ifju szív, sok szép eszményt ölel,
De az
idő mindent kopárra másit.
Fakúl a dús szín s elhullong a
dőre
Illúzió, mint vedlő kígyó bőre.
22.
»A bőr, igaz, kiújul és
ragyog
Talán még szebben; de mikor lejár
Az esztendő, a bőr
pusztulni fog
Sőt néha-néha pár hét mulva már!
A szerelem az
első, mely le-fog
Lép-vesszején; - kincsszomj, boszú,
sivár
Dicsvágy utóbb, fejünk, szívünk ha érett,
S más nem
csiklandoz, csak pénz vagy dicséret.«
23.
»Mindez nagyon szép és lehet
igaz« -
Szólott Juán - »de megbocsáss, nem
látom
Kettőnkre nézt hol benne a vigasz?«
- »Nem?«
szól a másik, - »hát, kedves barátom,
A közvetlen
tapasztalás? Hisz az
Magában kincs már. Látjuk e bazáron:
A
szolgaság mi! Jobb urak leszünk,
Ha úri módot ujra élvezünk.«
24.
»Bárcsak lehetnénk, hogy e
barbár rajjal
Magoltathatnók önleczkéjüket!«
Szólott Juán
daczos, dühös sohajjal...
»Az itt tanúlót óvják az
egek!«
»Ne félj! Virad még! Megküzdünk e bajjal,
Ha
csak Fortúna nem szörnyen süket!
Ott egy herélt ugyancsak pislogat
ránk,
Nem bánnám, ucscse, egy vevőt ha kapnánk!
25.
»Mért desperáljunk? Sorsunk
máma bús,
Holnap javúlhat, - ez a földi pálya.
A legtöbb ember
s épp a nagy, a dús,
Nem szenvedélyek, vágyak rabszolgája?
A
társadalmi élet nem-e zúz
Bensőkben minden jobb érzést
halálra?
Világfiak szivetlen bölcsesége
Tanítja most: legyen a
szívnek vége!«
26.
Egy éltes úr, egy semleges nemű
Agg
szerecsen, pofáját arra tolta,
S fürkészte őket -: mily hajú,
szemű
A két legény... és hogy miféle korba'
S bőrben van
és miféle jellemű...
Hölgyét gavallér, szerelemben forrva,
Nem
nézi úgy meg, sem csiszár lovát,
Posztót szabó, fegyenczet
porkoláb,
27.
Mint ily vevő az eleven rabot.
Szép
űzlet: ember-társat adni el!
De hisz mindnyáját vásárolhatod,
A
míg tüdő s száj szenvedélyt lehel.
Itt hős tábornok a vevő,
amott
Egy díszes állás, itt egy csecse fej;
Készpénz
legtöbbször; - mindennek van ára
S jelentkező: csirkére, koronára!
28.
A vén herélt, mustrálva őket
jobban,
Elsőbb csak egyre liczitál, majd mind a
Kettőt kivánja;
gazdájukhoz toppan,
Alkudnak, köpnek, káromkodnak, mintha
Tinó,
szamár vagy búza lenne szóban
Keresztény népek piaczán;
sivítva
Vívtak csatát, csaknem fakasztva vért
A felsőbb fajta
ember-baromért!
29.
Elhalkuló, mély dörmögés közt
végre
Erszény kibujt, üzletkötésre készen;
Pengett a pénz, a
mint szemügyre véve
S forgatva százszor, meglatolva kézen,
S
garast huszassal többször megcserélve,
A vég-sommát leolvasták
egészen.
Nyugtáz a kalmár, rendbe' minden tétel,
Oszt'
arra gondol, hogy ma mit ebédel?
30.
Étvágya volt-e vajjon és ha
volt:
Vajjon tudott-e jól emészteni?
A »kisbiró«,
ha eddig mitse szólt,
Támadt-e rá, önvádra készteni,
Hogy szent
törvényt ily rútul megcsufolt,
Ember husával űzérkedve, mi?
Rakott
gyomorral szörnyű meditálni.
Legzordabb óra az ebéd utáni!
31.
Voltaire tagadja, mert
Candide szerint
Ebéd után legtűrhetőbb a lét.
Igen, ha ember
disznó volna mind.
De jóllakás - ha csak borgőz fejét
El nem
butítja - gyötrő lelki kínt,
Önmardosást jobban fokozza még.
Fülöp
vagy inkább Ammonnak fiát
(Kinek kevés egy
nemző s egy világ)
32.
Sándort követve, én is
állitom:
Halandóságunk súlyos érzete
Evéseinkben hatványozva
nyom.
Ha egy adag sült, forrázott csibe,
Leves, hal, zöldség s
más eféle gyom
A fájdalom s gyönyör feltétele:
Lehetsz-e büszke
fenkölt szellemedre,
Mely attól függ: van-é gyomrodnak nedve?
33.
Mult péntek este, - s
ez nem mese ám,
Megtörtént dolgot mondok itt el - éppen
Mikor
felöltöm a felső ruhám,
Keztyű, kalap még ott feküdt a
széken,
Hallok lövést. (Volt úgy nyolcz óra tán.)
A mint csak
birják lábaim, serényen
Futok le rögtön az utczára s ott
Lelem
vérében a parancsnokot.[70]
34.
Szegény! Ég tudja,
hozzá hogy ki fért,
Tény, hogy testébe öt golyó hatolt;
Házamba
vitték a daljás személyt
A kövezetről, hol már
haldokolt.
Levetkőztették, vizsgálták - de mért
Toldjam tovább?
Minden hiába volt.
Gonosz viszályban hullott el: megölte
Egy
ócska puska, öt golyóra töltve.
35.
Néztem rá hosszan,
mert jól ismerém!
Láttam sok hullát, soha ily nyugodtat;
Aludni
látszék, bár máján, szivén
S gyomrán rohant át a golyó;
halottnak
Alig gondolnád... (Befelé vevén
Utját a vér, testén
nem patakoztak
Undok folyással bíbor csermelyek)
És ezt sugám,
nézvén a hűlt fejet:
36.
»Ez a halál hát? Akkor mi az
élet?
Felelj!« - De nem szólt. »Ébredj!« - semmi
jel.
»Nem mérkőzött még tegnap senki véled,
Ezernyi nép
szökkent szavadra fel;
Beszéded dörgött, mint parancs, itélet!
-
Jőj! - s mind közelgett. - Menj! - s távoztak el.
Szólt: kürtök,
sípok elnémultanak, -
S kisérni most egy gyász-dob fogja csak.«
37.
S az ágy körűl némán tolongva járt
a
Nyers képü had, melyen uralkodék.
Búcsúzva pillant holt
parancsnokára,
Ki most utólszor vérzett. Ó, e vég
Mily
dicstelen! Ki első ront csatába,
Napóleonnak számos
ellenét
Daczolva űzi, senkinek se hódol -
Az utczán hal meg,
hitvány orv-golyótól.
38.
Sok régi dísz-seb vert testén
nyomot,
S ezek az újak közelében oly
Bús ellentétben sorakoztak
ott...
De hagyjuk el! E théma túl komoly,
Az én tollam
könnyebbekhez szokott.
Ott álltam, néztem s mint ki ostromol
Úgy
támadtam meg a halált, hogy adjon
Csak egy jelt, mely állítson
vagy tagadjon!
39.
De semmitsem tudék meg. - Itten
élünk,
S megyünk oda - hová? Öt ón-darabka,
Sőt három,
sőt egy, messze küldhet! Vérünk
Csak arra szolgál, hogy kifolyjon?
Rabja
A test minden elemnek? És a bérünk
Halál? A szellem
fényes, büszke napja
Kihúny, mig föld, lég, víz, tűz él? -
Elég!
Lássunk mesénkhez, mert körmünkre ég.
40.
Juánt s barátját a vevő
sietve
Ültette most egy aranyos ladikba.
Lapát becsobbant, két
marokra szedve,
S röpült a csolnak, a vizet hasitva.
Úgy ültek
ott, mint két elítélt; kedve
Egyiknek sincs; mi lesz jövőjük
titka?!
Öbölke partján most megálltak, éppen
Egy
cziprus-árnyalt ódon fal tövében.
41.
Apró vasajtón lassan koczogott
A
vezető és az kinyílott nyomban.
Bementek. Útjuk sűrü, mély
bozót
Között vonúlt először, majd azonban
Eltünt az ösvény; már
az éj is ott
Leselkedett, borongva minden lombban.
Mikor
kiszálltak, intett a herélt,
S az evezős raj szótlan tova kélt.
42.
A mint bolyongtak erre-arra,
szerte,
Jázmin, narancs s egyéb lugason át,
(Tömérdeket
irhatnék róluk, mert e
Pompás növények Észak zord honát
Nem
ékesítik bőven, - ám keverte
Rosz hírbe ezt a módot holmi
fád
Skribler had, róluk melegágyat írván,
Mert egy poéta
Keleten járt, nyilván)
43.
A mint lépkedtek, fák, cserjék
alatt,
Egy eszme csap Juán agyába, mit
Besúg társának; és e
gondolat
Akárkinek eszébe jutna itt.
»Csak egy ütés kell
és utunk szabad,
E vén pohost csapjuk meg egy kicsit,
Aztán
surranjunk a szabadba ki, -
Megtenni könnyebb, mint kimondani!«.
44.
»Jó« - szól a társ -
»de ha agyon rugom
Osztég mi lesz? Hogyan megyünk ki majd?
S
véletlenűl ha mégis egy lyukon
Kibujnánk, elkerűlve ezt a bajt,
Ki
tudja, holnap, más-más útakon
Veszettebb zugba sorsunk nem-e
hajt?
Meg éhség bánt... Vón egy szeletke húsom:
Mint Ézsaú, od'
adnám érte jussom!
45.
»És azt hiszem, tanyák vannak
közel,
Mert két fogolylyal ily nagy sűrüségbe
Az öreg úr nem
indult volna el,
Ha nem tudná jól, hogy van a ki védje.
Nem
kéne sok, csak egy rövidke jel,
S nyakunkon volna egy rakás
cselédje.
Meg ládd-e, czélnál is vagyunk! Hitemre
Szép
palota...! És mennyi gyertya benne!«
46.
Valóban nagy, hatalmas
épület
Tárult eléjük. Festett, czifra fal,
Sok dúdor-ék a
homlokzat felett,
S a tarka szín: török szokásra vall.
Nem
respektálják a müvészetet,
Mely itt sarjadt föl, szép formáival.
A
Bospor-menti villa mind olyan
Mint egy szinházi díszlet, -
komolyan.
47.
S feléjük mostan orrcsiklandó
gőze
Sokféle sültnek és pilafnak lengett,
Mely éhes embert rá
bír, hogy legyőzze
Gonosz szándékit. - Már Juán is enged,
Elállván
attól, hogy bősz tervét főzze,
Annál is inkább, mert pompásan
csengett
Társának egy uj érve: »Vacsorálunk
Előbb fiam s
munkának az'tán állunk!«
48.
Egynémely szónok érzelmünkre
hat,
Más szenvedélyid, más értelmedet
Kerűlgeti (utóbbi nem
divat,
S nem lesz soha, mert czélra nem vezet).
Sír némelyik.
Van aztán, a ki vad
Hévvel szaval s páthosz árjába vet.
Más-más
a hang, a szándék és a szempont,
De ah! rövid beszédet
egyik sem mond!
49.
De semmi sem hat úgy emberre -
bár
Elismerem, hogy szépség, rang, vagyon.
Páthosz, hizelgés,
meg szerelmi báj
Együtt s külön hatalmasak nagyon -
Nem ejti
úgy meg, szívhez nem talál
Könnyebb utat, rosszat nem sujt
agyon
Emberben úgy, mint ama szende hang:
Ebédre hívó kedves
kis harang.
50.
Harangja nincs bár, a török
ebédel;
S Juán és társa, bár nem cseng fülökbe
Nyájas
harangszó, sem mosolygó képpel
Libériás had nem futkos,
sürögve:
Szagát a sültnek szimatolják kéjjel,
Látják a
tűzhelyt, s kuktákat körötte;
Gyorsan, mohón röpítik szerte szét
A
farkas étvágy jós tekintetét.
51.
És minden gyilkos eszméről
letéve,
Kisérik híven a vén szerecsent,
Ki nem gyanítja, hogy
rabszolga-léte
Kevés hiján itt csaknem tönkre ment.
Intett s
megálltak; a kapúhoz lépve
Kopog rajt' és az föltárulva:
bent
Nagy széles csarnok áll előttük, fényes
Keleti pompa,
tündöklő, regényes.
52.
De nem irom le, bár a
leirásban
Erős vagyok; mert most minden bolond
Leírja hosszan,
hogy mit látott. Száz van
Ki tapsot kérve, könyvet könyvre ont,
A
kiadót megmártva gyors bukásban.
Szegény Természet! Még rájuk se
ront.
Példásan tűri, hogy agyon-nyeggessék,
Versben, prózában,
rajzban írják, fessék!
53.
A csarnokban sok ember volt. Egy
része
Keresztbe font lábakkal sakkozék;
Más fecsegett; olyik
tetszelgve nézte,
Hogy öltönyén mily csillogó az ék.
Más
pusztitotta, füstfelhőt idézve,
Remek csibukból a
dohány-fazék
Tartalmát; ez szelíd álomra bágyadt,
S magának az
rummal csinált étvágyat.
54.
A két legénynyel hogy bement a
mór,
- Azaz hogy néger - a kevert sorokban
Unott pillantást
egy-egy oda szór
Tovább sétálva; űlő meg se' gyokkan;
Egypár
szemükbe bámul, mint mikor
Lovat taksálunk s szemre veszszük
jobban;
Fejével bólint némelyik, de szót
Az agg herélt egyiktől
sem kapott.
55.
Mennek tovább hát, meg sem állva,
sok
Szobán keresztűl; pompás mind, de csendje
Sírboltszerű;
csak egyikben locsog
Apró szökőkút, halk vizét frecscsentve
A
mély homályban; s itt-ott asszonyok
Tünnek föl gyorsan; oda állnak
rendre
A rács-ablakhoz, megfürkészni azt,
Hogy csöndet itten
mily lépés riaszt?
56.
Öles falakról bágyadt mécs
világa
Dereng alá; útat mutatja bár,
De beragyogni mindenféle
drága
Ékét e helynek nincs elég sugár.
Lehangolóbb nincs, -
nincs, mi úgy levágja
Ember kedélyét, mintha maga jár
Roppant
termekben, hol nem mozzan élet,
Megélénkítni a sivár egészet.
57.
Két, három ember bennük annyi,
mint
Akár a semmi! Nyugtató magány
Árnyas vadonban,
tengerparton int,
Ott bűvöl el puszták sivatagán;
De csarnok,
légyen új izlés szerint
Építve vagy már dőledék csupán:
Borzaszt,
ijeszt, ha benne csak mi járunk,
S hol annyi megfér, társat nem
találunk.
58.
Fűtött szobácska zúzos téli
estén,
Egy könyv, jó pajtás, kis kedveske nő, meg
Hatalmas
étvágy s egy pohár bor... ezt én
Akárki mit mond, tartom
tűrhetőnek,
Bár gázzal ékes szinházakban - ez tény -
Czifrább
mulatság dísz-rózsái nőnek.
Tág termekben magam borongok
estve,
Ezért vagyok hajh! méla kórba esve.
59.
Nagygyá emeljük, a mi
törpévé tesz.
S hagyján, ha templom az: hadd álljon Ég
Urának
szánt mű, - nagyságában ékes, -
Még akkor is, ha már feledve
rég
Az épitő; - de rosszul illik véges
Emberhez nagy ház és
nagy kripta még
Rosszabbúl; - ott a Bábel tornya, szintén
Bevágó
példa és többet mond, mint én.
60.
Bábel Nimród
vadászkastélya volt,
Majd város, kincscsel s kertekkel tele.
Mely
látta trónon Nabukodnozort
S később hasalni fűért fűbe le;
Ott
Dániel szelíddé szónokolt
Oroszlánt, költvén nagy hatást vele;
Ott
élt a híres Thisbe és Pirámis,
S a pletykavert királyné,
Szemirámis.
61.
Szegény királyné!
Krónikásaid
Azzal vádolnak (aljas vád s hamis),
Hogy ménedért
lángoltál! (Mint a Hit,
Ugy tévelyg olykor a szerelem is.)
Én
azt hiszem, e mende-monda itt
Abból eredt, hogy írtak némi
kis
Elnézésből »lovat« - lovász
helyett.
Süssön ki zsűri illőbb nézetet![71]
62.
De ha akadna ember
(mert akad
Mindenre most) ki - minthogy nem találja
A régi
Bábelt, sőt a nyomokat,
Bizon még azt sem, hol hajdanta álla
-
Kételkedik... (bár két kötetben ad
Leírást kőről, a mit ott
talála,
Rich úr)[72]
avagy mivel nem tartja jónak
Szavát hogy higyje hittelen zsidónak:
-
63.
Higyjen Horácznak!
Masszív bölcsesége
Házépitők hivságos, nyegle népit
Velősen
inti: a halálnak széke
Tar földhazánk és sírgödörre épit
Szegény
halandó...! Bús morál (de végre
Minden morál az!) -: elmulsz
mindenkép itt!
»Sepulchri immemor struis domos«.
Kaszás
levagdal, az alattomos.
64.
Belépnek egy magány-űlt helyre,
hol
A visszhang mintegy mély álombul ébred.
Száz czifra tárgy
ott tarkán összefoly,
Festő se fest tündöklőbb vegyüléket,
Bár
czélját annak, hogy e dús gomoly,
E sok remekség mire van, nem
érted.
Az ős természet elképpedve áll itt,
Bámulva mind e
mesterség csodáit.
65.
De ez csak újabb, szebb szobák
sorát
Nyitotta meg, melynek tán vége sincs.
Hasonló fényt még
álomban se lát
Ember szeme! Elszédit ennyi kincs!
A drága
szófák! Bűnnek tartanád
Leülni rájuk! Bárhová tekints:
Mily
szőnyegek! Fáj szinte rátiporni.
Szeretnél, mint hal, rajtuk
átsikolni.
66.
A szerecsen, kutyába sem
vevén,
Tapodta durván a mesés talajt,
Min áhitattal, alig
lépve, mén
Juán s barátja, - meg-megállva rajt'
Mint
hogyha járnák a nagy ég ivén
Fénylő tejútat. Egy sarokba hajt
Most
a herélt és félhomály-takarta
Szekrény felé gyorsan nyúlik ki
karja.
67.
Fölkulcsolván az almáriomot,
Ruhát
csomóstúl húzogál belőle,
Dús választékban sok díszes
lomot,
Milyet - szabatván hosszukásra, bőre
Török gavallér
hordoz. A csomót
Turkálja szét nagy képpel, nyakra-főre.
Néz,
válogat, illő ruhát keresvén,
Mit fölhúzhasson ez a két
keresztény.
68.
Előbb ellátja az idősbbiket;
Térdig
leérő szép köpenyt, minő
Függ kandióta-vállon, oda vet;
Nadrágot
aztán; jó formáju, bő,
Török lábszáron szebb nem fityegett;
Majd
puha shált, mit Kashmir völgye sző;
Tőrt, papucsot, mely az urat
jelenti;
Igy öltözik ki ázsiai dendi.
69.
Míg ez ruháit szedte föl
magára,
Öreg barátjuk, a kormos Baba,
A nagy szerencsét hévvel
magyarázta
Mely rájuk vár; hogy életük csupa
Gyönyör, fenékig
tejföl lesz e házba',
Ha viseletjök nem lesz ostoba.
Hát
még - sipított - hogy' fognának élni,
Ha magukat hagynák
környűl metélni!
70.
Igaz vallásra látná
örömest
Megtérni őket, - ám csak kedvre hangol,
Nem kényszerít
ő; rájuk hagyja ezt! -
E mód-fölötti jóságát az angol
Forrón
köszönvén, hálálkodni kezd,
De érzi jól, hogy bármily magasan
szól:
Dugába dől a nyelv minden fogása,
E hős népnek oly finom
a szokása...!
71.
Őnéki nincsen aggodalma sok,
A
rítus régi és tisztes nagyon,
S meg van győződve, hogyha enni
fog
- Mert most gyomrában rémes űr vagyon -
Pár óra mulva,
hogyha, minden ok
Meg lesz latolva - 'sz nem ütik agyon -
Rá
áll bizonnyal!... »A manóba, nem!«
Kiált Juán föl...
»Inkább a fejem!
72.
»Hulljon le inkább száz fej!«
- »Czimborám,
Ne vágj szavamba, kérlek!« mond a
britt.
»Kiversz sodromból. - Már kimondta szám
S ismétli
most: uram, ha valamit
Harapnom adsz, majd estebéd
után
Megfontolom: jó lesz-e azt, a mit
Javaslasz, elfogadni,
hogyha még
Választanunk kegyednek tetszenék!«
73.
Baba Juánhoz kurtán szóla:
»Vedd
És öltsd magadra!« s megbök egy ruhát,
Mely
herczegnői kényes termetet
Tökéletes kecscsel foghatna át;
Ám
kis Juán, meresztvén nagy szemet,
Elrugja menten, mint egy
maskarát;
S Baba szavára, »perczet se'
mulaszszon!«
Hetykén felel: »Hisz nem vagyok tán
asszony!«
74.
»Lehetsz én tőlem bármi!«
mond a néger,
»Hajtsd végre azt, a mit
parancsolok;
Fölösleges szót nyelvem nem fecsérel!«
»Csak
azt tudjam hát, hogy mi itt az ok?
S az ember e bohózattal mit ér
el?«
- »Csak várj, ne légy kiváncsi, a dolog
Gyöngyen
kisűl majd annak idején,
Nem mondhatok, uracskám, többet én!«
75.
»Sűlyedjek el, ha...« -
»Mérsékeld magad«
Vág Baba közbe - »Mondom,
csöndesen!
Heved tartsd féken, mert ha elragad
S daczolni
mersz, nem tréfálunk mi sem!«
»De hát levessem
férfiságomat?«
Kiált Juán. S szól Baba: »Hogyha
nem
Lapúlsz meg rögtön, díszes férfiságod,
- Csak füttyentek -
örökre tünni látod!
76.
»Csecse ruhát kinálok, kis
barátom.
Igaz, hogy női öltönyök, de hadd!
Viselned kell, van
ok rá!« - »Ej! utálom
E piperét!« És dünnyögő
szavat
Sohajjal toldoz: »Bárhogy megcsudálom,
Nem t'om,
mi végre nékem e czafat?«
E szó a legszebb csipkedíszre
hullt,
Mely valaha nász-szoknyához simúlt.
77.
Káromkodott... aztán nagyot
sohajtva,
Hús-szín selyemből varrt nadrágot ölt;
Pompás övet
szorítnak össze rajta,
Mely hófehér ingecskén tündökölt;
Ezen
túlesvén könnyü szerrel, majd a
Szoknyára jött sor; ámde itt
ötölt-
Hatolt s egypárszor fenn akadt a lába,
Sosem bujván még
asszonyi ruhába.
78.
Nagy ügygyel-bajjal elkészül
vele,
És egyenként mindent magára vesz,
Bár néha oly gorombán
ront bele,
Hogy csaknem szétmegy a finomka mez.
Segít Baba s
műérzékkel tele
Jóvá hibát egy-egy fogása tesz.
Juán karját
dolmányba gyűri most,
S végig mustrálja a végig csinost.
79.
Van a dolognak egy bibéje még:
A
kurta haj; de nem sok gondot ad;
Hamis fonatból bidres-bodros
ék
Juán fejére díszesen tapad,
A mint a nők akkortájt
fürtözék;
Kerűl rá ék-kő, mindenféle csatt,
Legvégül aztán -
mert hát ez a rendje -
Illatszerekkel végig kente-fente.
80.
Tetőtől talpig így ellátva,
némi
Festék, tapasz s ollók segélyivel:
Oly helyre lány volt,
hogy külömb sincs; - nézi
És mosolyogva rikkant Baba: »Ej,
E
hölgy az embert szinte megigézi!
De most, szép asszony, vélem
jönni kell!«
Tapsolva jelt ád és négy szerecsen,
Hipp-hopp,
azonnal mellettök terem.
81.
A britt felé bicczentve, Baba
mond:
»E négy urral te vacsorálni mész!
Te jősz velem,
keresztény szűz! Bolond
Daczot nem tűrök; úgyis kárba vész,
Mert
meg kell lenni! És ne fúrja gond
Bohó fejed...! Na légy okos...!
Mesés
Szépségü kastély, nem barlang e ház!
A hetedik
mennyország itt tanyáz!
82.
»Mit félsz, te balga? Egy
lélek se bánt!«
- »Nem is tanácslom« vágja
hirtelen
Juán oda; - »mert vasdorong gyanánt
E lágynak
vélt kart arczához verem!
Most engedek; de markom porba
ránt
Minden gazembert, a ki én velem
Leányként bánik...! Senkit
tévedésbe
Ruhám ne ejtsen; - inkább futna késbe!«
83.
»Szamár! Előre! S győződj meg
magad!«
Dörmög Baba. - Juán társára vet
Végpillantást,
kit - kedve bár szakadt -
Mosolyra készt a furcsa öltözet.
»Isten
megáldjon!« Egy a másikat
Emígy köszönti. »E kaland
veszett!
Vászoncseléd én és félig török te!
S mindezt e szurtos
bűvész fonta-szőtte!
84.
»Ég áldjon!« - szól
Juán - »kivánok néked
Jó étvágyat, ha tán nem látlak
többé!«
»Ég áldjon!« mond a társ. »Elhagyni
téged
Szivemnek fáj... de sorsunk tűrhetőbbé
Nem válik ezzel...
s majd csapunk beszédet
Viszontlátáskor... csak vigyázz, hogy
ebbé
Ne váljon híred...!« - »A szultán se kap meg,
Ha
csak nem esket oltárnál a pap meg!«
85.
Más-más irányban ekkép váltak
el.
Juán Babával szebbnél-szebb szobák
S termek során jó hosszu
útra kel,
Míg a derengő félhomályon át
Gígási ajtó tűn ragyogva
fel,
S a lég fűszernek hordja illatát.
E csarnok, mintha
szentély volna, oly
Illattelt, csöndes, nagyszerű, komoly.
86.
Széles, magas, tündöklő volt az
ajtó,
Aranyzott bronzból furcsán vésve-vájva;
Rajt' bősz
csaták: - emitt paizs-szakajtó
Vitéz sereg, ellenhadat
zilálva;
Ott foglyait bilincsre-verve hajtó
Gőgös vezér s bukók
véres halála.
Akkortájt készült, mielőtt Kelet
Rómája turkók
martaléka lett.
87.
Roppant terem sarkában állt e
mű,
És mindkét szárnyán két parányi törpe
Guggolva űlt; oly
paczi termetű,
Hogy meg se' látszik, mint az aknák
görbe
Koboldjai; - mintha e nagyszerű
Kapút, mely fényét
csillogtatja körbe,
Gúnyolná semmiségük. A bejárat
Szemedbe oly
kevély pompával árad,
88.
Hogy akkor látod őket csak,
mikor
Rájuk tiporsz már, - ám ekkor ijedve
Hőkölsz előttük,
szemre-főre oly
Ocsmány csudák; - arczuk színvegyületje
Ecsetre
méltó, le nem írja toll:
Szürkét, fehéret s barnát mosnak
egybe;
Undok manók, süket meg néma szörnyek,
Kiknél csupán a
vétel ára szörnyebb.
89.
Az volt a tisztjük - mert bár mint
a bors
Oly piczikék, erős a fürge kar -
Hogy a kapút
megnyissák, - és e torz
Népség az ajtó síma sarkival
Jól
boldogúlt; - zsinórt átadni gyors
Menetben egy-egy elitélt,
kravall-
Részes pasának, szintén értik ők;
Ily czélra némát
használ a török.
90.
Beszédjük jel, szavatlan
mozdulat;
Gnómok gyanánt merednek vén Babára,
A mint ujjával ez
parancsot ad,
Hogy nyomban nyíljék a kapúnak zára;
Juánra, mint
kígyó nézése hat
E törpe rémek szúró szemsugára;
Tekintetükben
mintha méreg volna,
Vagy onnan rossz, zsibbasztó báj omolna.
91.
A küszöbön megállj-t int Baba
és
Juánt utolszor megdolgozza még:
»Csak lágyabban
tapognál! E menés
Szilárd... sok benn' a
férfi-büszkeség;
Miért lóbázod úgy magad, ha mész?
E durva
járást mérsékelni kék,
Mert visszatetsző, sőt otromba! Na,
Több
szendeség szintén nem ártana.
92.
»Mert mondhatom, e némák
szeme tőr,
Sőt mint a tű, úgy szegzi át mezed,
S ha meg vón
sejtve a valódi bőr,
A Bospor mélyén nyelhetnél vizet;
Te is,
meg én is - kurta vón a pör -
Tapasztalhatnók: mily nagy
élvezet
Ladik nekűl a tengert járni zsákban!
Mert így is
tesznek ebb' a szép országban.«
93.
Juánt emígyen bátorítva, nyit
Egy
még százszorta tündöklőbb terembe.
A gazdag össze-visszaság, mely
itt
Kápráztató zavarral vág a szembe,
Nézőt kifáraszt, mert nem
tudja: mit
S hová bámuljon; - nem foghatja szem be
Gyémánt- s
aranynak azt a csillogását,
Mely itt ragyog s minek nem lelni
mását.
94.
A pompa nagy, de izlés benne
nincs.
E tünemény híjával a müvelt
Nyugat' némely királyi
terme sincs
(Hatot-hetet volt módom látni), mert
Utóbbiakban
nincs bár annyi kincs,
Ékkő s arany, - ám éppen oly
kevert
Csomóban áll ott rossz kép, szék, meg asztal,
Miket
múzsám futtában sem magasztal.
95.
A nagyszerű teremnek hátterében
Egy
hölgy űlt, díszes baldakín alatt,
Fejdelmi gőggel a királyi képen;
-
A mint Baba lassan felé halad,
Térdére rogy s Juánnak int,
hogy éppen
Igy cselekedjék. - Ösztön, ámulat
Juánt lenyomja; -
térdel a gyerek,
A míg bókolva Baba hentereg.
96.
Felállt a hölgy. Igy
kelt ki egykoron
Tenger habjából Vénus; a tekintet
Gazella-szemből
oly szép, hogy korom
Mellette gyémánt, annyi lángot
hintett;
Holdfénynél szebb fehérség a karon,
Melylyel Babának,
könnyed bájjal, intett,
Ki csókját a bibor paláston hagyja,
Oszt'
térdelő Juánkát bémutatja.
97.
Rangjához méltó tartás
és alak.
Remek szépsége oly mindenható,
A mit leírás
gyöngíthetne csak;
Rád bízom inkább elképzelni; szó
Ne függjön
rajta, mint hitvány salak;
Hiszen ha birnám megrajzolni hó
Testét
apróra, elvakúlnál menten;
Szerencse hát, hogy tollam gyönge,
szentem!
98.
Csak annyit még, hogy
érett volt; - felette
Elszállhatott huszonhat kikelet;
De az
idő, sarczot köznéptől szedve,
Kimélve lejt némely idom
felett;
Stuart Mária volt ilyen; - szeretve
És sírva sok
megcsappan; tönkre tett
Gond s bú sokat; de némelyik virágzó
Marad
a sírig. Lásd: - Ninon de l'Enclos.[73]
99.
Kiséretéhez intéz most
nehány szót...
Vagy egy tuczat bájos hölgyecske volt,
S
szakasztott úgy öltözvék e leányzók,
A mily ruhát Juánunk teste
hord.
Szűz nymfa-rajt, Diána mellett játszót,
Nővérinek
mondhatná e csoport;
Tudn'illik csak a külsőt venni tessék,
-
Belső dolgokra nem szól a kezesség.
100.
Meghajtva mélyen
hódoló fejet,
Távoznak sorra, ám nem ott, a merről
Juánt
vezették. - E csodás helyet,
Mely benne tündér-álmokat kever
föl,
Bámulja hősünk; nem látott ilyet;
Bevallja, hogy nem volt
fogalma erről; -
S akárki mit mond, nem bírom belátni,
Mily
üdvöt adhat a »Nil admirári«.
101.
»Semmit se
bámulj! íme itt a tan,
(Simplex igazság nem tűr czifra szót),
Mely
mellett élhetsz bölcsen, boldogan,
Ez a valódi, egyedűli
mód!«
Horácz, te szólsz így - bifláztuk sokan -
S utánad
Pópe, ékes forditód!
De hogyha itt lenn nem
bámulna senki,
Vajjon dalát Horácz és Pópe
zengi?
102.
A nők távozván, Baba ujra
int
Juánnak: Errébb! s még egyszer kivánja,
Hogy térdre esvén,
ős szokás szerint
Lábat csókoljon; a parancsot állja
Juán
kevélyen, peczkesen; s a mint
Ismétlik azt, ráfintorog Babára:
Ő
nem csókolja - úgymond - senki lábát,
Ez mást nem illet,
legfeljebb a pápát!
103.
Babánk felfortyan e sületlen
daczra,
Dühvel rátámad, szidja s fenyegetve
Olyasmit súg: Kötél
kerűl nyakadra!
De áll Juán, hajolni semmi kedve,
S ha Mohamed
arája vón, nem adna
Lábára csókot. - Ó szent etikette!
Seholsem
vagy nagyobb te - konstatálom -
Mint trónteremben és vidéki bálon.
104.
Áll rendületlen, mint Átlász
hegye,
Úgy hordja büszkén a szidalmakat;
Az ősök vérét forrja
most begye,
Erében a kasztíli gőg dagad,
És czímerét semhogy
csúffá tegye,
Hah! inkább meghal, százfelé szakad!
Látván Baba,
hogy a fiú veszett,
Lábról lemond s ajánlja a kezet.
105.
Ez kompromisszumnak tisztes,
derék;
Diplomaták így oldanak csomót,
Ha a dolog nagyon
körmükre ég.
Juán tetszését megnyervén e mód,
Kimondja, hogy
megtette volna rég,
Ha mindjárt erről hallott volna szót;
Délen
szokás - ily adatot közöl -
Hogy hölgyet úr kézcsókkal üdvözöl.
106.
S közelg a hölgyhöz, ámbár
hűvösen, -
Bár csókoló száj bájosb ujjakon
Futó nyomást még nem
hagyott sosem.
Az ajk hosszan függ ily remek kacsón
S szomját
száz csókkal el nem oltja, nem!
Arád kezét ha fogtad
olvadón,
Tudod, mi ez; - sőt idegen kacsó
Szilárd hüséget
hányszor dönt meg... ó!
107.
A hölgy tetőtől talpig
méregette,
S Babának intett; - jól ismert a jel;
Hátrált
azonnal; műértőleg szedte
Gyakorlott lábát; és a mint megy
el,
Juánhoz súg: »Bátorság, szedte-vette!«
Ravasz
mosolylyal - alkatrésze csel -
Még visszanéz rá s elkullog, oly
ékes
Pofával, mint ki egy jó tettet végez.
108.
A jelenet most gyorsan
változék.
Nem t'om, mily érzés verte homlokára:
De
hölgyünkben a vér fellázad; ég
A hófehér arcz, mint mikor
sugára
Lehúnyó napnak bíbort fest a kék
Mennybolton úszó
föllegek fokára. -
A nagy szemben csodás tűz lángja
gyúl:
Parancsoló gőg, mely kéjvágyba fúl.
109.
Szép külsejét nő-kellem hatja
át;
Vonásain az ördög szende bája,
A mint Cherubként belopván
magát,
Az első embert bűnbe ejti szája;
Az ember rajta egy
foltot se lát,
Lényét a napnál tisztábbnak találja;
S belőle
mégis egy inger hiányzott:
A kéjt nem adni -: követelni
látszott.
110.
Parancsolás volt minden
mozdulatja,
A mit tett, mondott, mintha láncz gyanánt
Kezed
lekötné, járomként nyakadra
Igázná terhét. - Az üdv maga bánt,
Ha
perczét, módját zsarnok kény kiszabja.
Lelkünk szabad s nem
használ semmi pánt,
Kitör belőle; - testi akarat
Haszontalan; a
győztes ő marad.
111.
Fenhéjázás űlt kedves
mosolyába',
Ha biczczentett, még akkor sem hajolt,
Sőt,
mintha rangját érezné, a lába,
Kis lába is önérzet-teli volt,
S
úgy lépdegélt, mintha fejekre hágna;
Egy drága tőrt övébe tűzve
hord,
(Török szokás) hogy lássék messziről:
Arájaúl szultán
avatta föl.
112.
»Minden szavát parancs
gyanánt fogadni«
Ehhez szokott a hajló szolga nép.
Nem
mertek tőle semmit megtagadni,
Minden szeszélye, minden vágya
szép.
Bájos mivoltát tessék ehhez adni,
S a nyughatatlan,
dölyfös vér hevét...
Szentűl hiszem: lett vón keresztény
dáma,
Örök mozdonynyal dicsekednénk máma!
113.
Meghoztak mindent, mit két szeme
látott,
S a mit nem látott, vette csak fejébe
Hogy látni
kell: - fölverték a világot,
De másnap megvolt és rakták
elébe.
Leírhatatlan össze-visszaságot
Halmoztak így föl; nem
volt hossza-vége;
De még a nők is, kénye bájos lévén,
Szivelnek
mindent - orczáját kivévén.
114.
A rabvásáron áthaladva, ott
Juánt
meglátja s gyors ingerre gyúl.
Hogy megvegyék, parancsot ád
legott,
És hű Baba, mint próbált, fínom úr,
Ki nyélbe ütni
effélét szokott,
Ő jár el benne, roppant fínomúl.
És mert
eszélyes, mint a róka, hát
Ezért adott Juánra maskarát.
115.
Szép volt az ifju s jól állott
neki,
De hogyha kérded, hogy magát a nő
Ily módon bajnak mért
is tette ki:
Én nem tudom, feleljen erre ő.
Szultán se több ám
mint férj, hitvesi
Szempontból véve... s hát fordúl elő,
Hogy
rangja árát császár s férj megadja,
Mint hagyomány s tapasztalás
mutatja.
116.
De törjünk czélra, komolyan pedig;
-
Úgy véli, hogy már nincsen semmi gát,
S rabjához mélyen
leereszkedik,
Fölös kegyet, túlboldogságot ád,
Ha így szól
hozzá - míg mohón vetik
A kék szemek a dölyf s kéjvágy nyilát
-:
»Keresztény, tudsz szeretni?« azt hivén:
E kurta
mondat győzni fog szivén.
117.
Kellő helyen nem is lehet
kudarcza....
Juán lelkéhez egy perczig se fér!
Hajdé szerelme,
multak gyásza, harcza,
Árad még ottan; - és a tiszta vér
Szivére
mind, mind visszatódul! Arcza
Mint gyöngyvirág hó-kelyhe, oly
fehér;
Ah! e szavak dárdákként szegzik át;
Áll s önti némán
könnye záporát.
118.
A nő megdöbben, - nem a köny
miatt,
Mert hölgyek sírnak tetszésük szerint;
De furcsa látvány
s szívünk megriad,
Ha omló könnyet síró férfi hint.
A nőnek
könnye olvadoz, de vad,
Zord lánggal éget férfi könnye, mint
A
forró ólom, ha szemünkbe tör;
Nekik könnyebbség, - bennünket
gyötör.
119.
S akarta bár, vigasz-szót nem
talált.
Szelíd részvéttel még senkit se font
Keblére, oly magas
fönségben állt;
A szenvedésről nincs fogalma; gond
Áldott
fejére álmában se szállt;
Arczán redőcskét csak futtába'
vont
Kis bosszuság; - csodálja végtelen:
Hogy' sírhat
ember, hogyha ő jelen?
120.
De ösztönünk a gőg kérgén is
áthat,
S a női szív, ha érzés rázza meg,
- Uj bár, de mély -
soká ellent nem állhat;
Nemes talajja irgalom remek
Virágát
termi; - a szamaritánnak
Ki nem fogyó borából öntenek;
Igy
Gulbeyáz is - bár nem tudja, mér' ez -
Pilláin furcsa
nedvességet érez.
121.
De mint mindennek, úgy van vége
a
Sirásnak is; csitúl Juán keserve,
Mit felzúdított vakmerő
szava
A szultánnőnek, lángját követelve.
Szemét megedzi, - és
pillantata
Még bájosabb, tört sugarát lövelve.
Bár szép arcznak
nem állott soha ellen:
Kényszert, rabúl, nem tűr a büszke szellem!
122.
És Gulbeyáz - először életében
-
Zavart nagyon; magasztaláshoz szokva,
E más modort nem érti
semmiképen;
Nemcsak szerelmet áraszt a konokra,
De oda dobja a
jövőt egészen,
Hogy egy bizalmas »tête-a-tête«-re
fogja.
És száll a percz és áll merőn a kába.
Jó fertály-óra
mult el már hiába!
123.
Egy jó tanácscsal szolgálnék,
urak,
Ha ily helyzetbe jutnátok netán,
Már tudniillik -
közbevetve - csak
Hő Délvidéken. Mívelt nyugatán
Gömbünk
felének nagyvilági tag
Lassúbb lehet; de itt ne állj sután!
Két
percz alatt vallj, bökd ki azt a szót,
Vagy tönkre vágtad
reputácziód'!
124.
Juáné jó volt s jobb lett volna
még,
De Hajdé arczát úgy lelkébe vette,
Emléke most is oly
szent lánggal ég,
Hogy ez tuskóvá, zord ficzkóvá tette.
Ám
Gulbeyázt, ki úgy tekint derék
Hősünkre, mint adósra, - ette
A
szenvedély; néz és fülig pirúl,
Oszt elfehérűl, aztán ujra gyúl.
125.
Juán kezét - királyi mozdulat
-
Megfogja végre s rápillant a szem,
Mely rang nekűl is bűvöl,
szívre hat;
Szerelmet fürkész s nincs ott semmi sem!
Kissé
borong, de vissza nem riad,
Mit! büszke hölgy akadna fönn
ezen!?
Fölkél... egy perczig küzd, haboz magába',
Aztán
határoz - s dől Juán nyakába.
126.
Kemény a próba, zavarát se
rejti
Hökkent Juán, - de ő szivet nem árul;
Megedzi bú s kevély
harag; lefejti
A két havas kart gyöngéden magárul;
Tekintetét
büszkén a hölgyre ejti
S hozzá nagy hangon ily szavakkal járul:
»A
sas nem párzik rab-kalitba vetve,
Engem se csábit egy szultána
kedve!
127.
»Tudok szeretni, kérded?
Bizonyítsa
Mint szereték, hogy nem szeretlek
téged!
E hitvány mezben, így lealjasítva
Szivem
halott...! Szabad kebelben éghet
Csak szerelem. S bár felhőket
hasítsa
Hatalmad, pompád, fejedelmi éked,
Trónod körűl
hajlongjon bár a czenk,
Szolgáljon kéz-láb, - szívünk a mienk!«
128.
Magunk fajtája ezzel egyetért,
Nem
úgy a hölgy; először hallja most;
Úgy vélte ő, hogy a
királyokért
Van a világ s ha szól, már üdvöt oszt;
Jobb- vagy
baloldalt vesz magába vért
A szív, aligha tudta; bíborost,
Úrnak
szülöttet így nevel ki más
Ember fölé a legitimitás.
129.
Meg aztán rája szépség napja
süt;
Lett volna pórnő, rangban alacsony,
Országos bajt keltett
vón mindenütt;
Aztán bizonynyal rajta volt nagyon,
Hogy bája
minden ép tekintetűt
Bilincsre verjen; - hitte, hogy
vagyon
»Isteni jog«-ra duplán jussa; jog,
Melyből
felényit én sem tagadok.
130.
Emlékezzél csak, vagy (ha nincs
»emléked«)
Képzeld el, ifjú, ki szüzen maradtál,
Az
özvegyet, ki egy szép este téged
Keblére vont s kinek kosarat
adtál
S ki emiatt veszett haragban égett!
Mindazt az élményt,
mit magad arattál
Vagy más beszélt, írt -: képzeld ujra el,
S
látod hölgyünket, torzult képivel.
131.
Idézd emlékbe - megtetted, tudom
-
Híres nejét a tisztes Potifárnak,
Phaedrát s a többit, kik
mind egy uton,
Nagy példányokként példát adva járnak.
Be kár
hogy több nincs (rád panaszkodom
Költő s tanár nép) zsenge
ifjuságnak
Morális tápúl!... Mind eléd ha térűl,
Fogalmad még
sincs Gulbeyáz dühérűl.
132.
Az anya-tigris vagy a
nő-oroszlán
Kölykétől fosztva, vagy más némü vad,
Hölgyek dühét
példázni egy se' rossz tán,
Ha vall kudarczot vágy és
akarat; -
De itt nem áll meg, mind áthull a rostán,
S félszeg,
silány hasonlatúl marad; -
Mert hát kisebb baj elragadni,
mint
Reményét szegni, hogy kaphat kicsinyt.
133.
Imádja sarját ember és
barom,
Szent ösztön ez s úgy tigris, mint a tyúk
Hódol neki;
feszűl csőr és karom,
Ha védni kell sivalgó magzatuk';
Anyák
ujjongnak, hogyha a karon
Hordott picziny petyegve, ríva rúg.
E
nagy hatásból, mit mélyen csudálok,
Egy még erősebb okra
konkludálok.
134.
Ha azt mondom, hogy Gulbeyáz
szeme
Szikrázott, mitsem mondtam ám, mivel
Szikrázott mindig;
nem elég a' se',
Hogy arczszine a bíbort ölti fel,
Oly
földfeletti volt haragja; e
Csodás kényesség hogy' hordhatna
el
Ily felsülést? Még az sem, a ki látott
Asszonyt dühben, ily
mérget nem pipázott.
135.
Szerencse, hogy nem tart a
fergeteg
Percznél tovább... többet nem élne túl;
E percz a
poklot villantotta meg.
Bár látni rémes: nagyszerű, ha dúl
A
hős epe, ha duzzad és pezseg
Mint tengerár, mely sziklát vív
vadúl.
A lobogó düh, mely emészti, marja:
Szép testét élő
orkánná kavarja.
136.
Haragja úgy áll közlelkek
dühéhez,
Mint zivatarhoz langy, esős idő.
De holdat falni -
töltet - mégsem éhes,
Mint »mérsékelt« dühében
rémitő
Sekszpíri Hotspur. - Ő mélyebben érez, -
Haragja
lustább, mert sok benn' a nő.
Mint tébolyúlt Lear »ölni,
ölni« kész,
Aztán vérszomja könyzáporba vész.
137.
Vihar gyanánt támadt a düh s
akép
Vonúlt el, szótlan, - mert hangot sem ejt;
Majd
nő-szemérme is jogába lép,
Érzés, mit eddig csak derengve sejt;
De
most, mint víz váratlan résen, épp
Oly gyorsan ömlik, hullámozva
lejt. -
Elfogja szégyen, borzongatja fázás;
Nem árt a nagynak
néha megalázás.
138.
Ilyenkor látja: ő sem
napsugár,
Hús, mint a többi s önt derűt az ég
Másokra is; a pór
sem csupa sár;
Agyag-testvérek urna és fazék,
Egy műhelyből
kerűlnek mind ki, bár
Más-más a forma, más a származék;
Ilyenkor
látja - Isten tudja mit,
De tán a leczke használ egy kicsit.
139.
Juánt széttépni: első
gondolatja,
A második: csupán szakít vele;
Három: megkérdi,
hogy ki volt az atyja;
Négy: a fajankót gúnynyal sujtja le;
Öt:
ágyba fekszik s rabnőit hivatja;
Hat: öngyilkosság; - hét:
czitálja be
S agyon tiporja rongy Babát, - de végűl
Megint csak
sír, sír, lelki könnyebbségűl.
140.
Magát ledöfni vágyott, ám
feladta
E gyilkos eszmét, ott lévén a kés.
Ah, Ázsiában
ritkaság a watta,
S könnyen megárthat egy ilyen döfés!
Juán
fejére vágyik; - Istenadta
Kis embere, hiszen nagy mamlasz
és
Bűnös nagyon, - de már bocsánat, drága
Szivéhez úgy fér,
hogy nyakát levágja?
141.
Juán megindult; - hős halálra
készen
Már látta sorsát, hogy mint négyelik,
Lófarkon huzzák és
testét - egészen
Szétmarczangolva - koncz gyanánt nyelik
Kutyák
s halak; - s nem hajlott lelke még sem,
Erőszakolt kéj tőle nem
telik.
De minde' szándék, percz előtt még oly
vad,
Asszonysirástól mint a hó elolvad.
142.
Én nem tudom, hogy és mikép esett,
de
Duzzadt erénye gyors apályba csap;
Merev tartását fontolóra
vette
S elámult rajta; majd: van-é alap
Más húrt feszítni,
hányta és vetette;
Vádolva 'rényét, mint hővérü
pap
Zord fogadalmát, esküjét a dáma; -
Egy kis törés jön
rendszerint utána.
143.
Aztán hebegve mentséget motyog,
De
szó ilyenkor egy batkát sem ér,
Vegyed kölcsön bár a parnasszi
fok
Múzsáitól, - kilencz fenkölt személy -
Vagy dandytől, ha
legszebben kotyog.
Bágyadt mosoly jelentkezik... remél
Juán
s már kezdne békéltetni jobban,
De Baba ekkor a szobába robban.
144.
»Arája napnak! Ó dicső!
remek!
Hold húga! Föld úrnője!« (így beszél)
»Ki
hogyha bősz, a mindenség remeg,
Ki hogyha víg, a csillag tánczra
kél,
Rabszolgád hírt hoz s hogy hallgassa meg
Füled fensége,
im, buzogva kér;
Sugár gyanánt a nap küld, hogy tudassam:
Uton
van hozzád, lépegetve lassan!«
145.
»Való, a mit szólsz? Jaj!«
kiált a nő.
»Bár reggelig ne tetszett volna
fel!
Cselédimet....! Szedd össze, hozd elő
Csillagjaim',
te vén kométa! El!
S te is vegyülj közéjük, vakmerő
Keresztény...!
Vágyol a kegyemre, kell -«
Beszélne még, de zúgás vág
belé.
- »A szultán jön!« - hangzik mindenfelé.
146.
Leányok jönnek, első párokúl,
-
Jó hosszu sor - aztán heréltek hadja,
Barnák s fehérek. (Fél
mértföldre nyúl'.)
Gavallér-szultán, ezzel megmutatja,
Mert
érkezését, mint valódi úr,
- Éjjel kivált - előre tudtul
adja.
Négy neje volt és Gulbeyáz vala
Mint negyedik, keblének
angyala.
147.
Komoly, nagy ember Ő kevély
Felsége,
Szemig szakállas, orrig kötve shálba;
Megzsinegelt
bátyjának kora vége
Juttatta trónhoz tömlöczből; megáldva
Szerény,
de tisztes virtusokkal, széke
Állt biztosan; népét se
maczerálta;
Nem követelhet szolimáni hírt;
Tuczat király; lásd
Knollest s Cantemírt.
148.
Nagy pontossággal a mecsetbe
űl,
Mindíg gálában, - s ott imáit rója;
Kormány-ügyekre - mint
mondják - fütyűl,
A nagy vezér az akták olvasója;
Hájas nyakára
válóper se dűl,
Hát honn is boldog. - Biztosabban ója
Ezer
maitresszét, kikre ajtót rá zár,
Mint élte párját jó keresztény
császár.
149.
Ha néha-néha kis
botlás esett,
Bűnről s bünösről nem hall a világ;
Nem szólnak
róla, vagy csak keveset,
Elrejti jól a tenger és a zsák,
S nem
jő felszínre a pikáns eset,
A pletyka szája nem lesz tőle
tág;
Botrányt a sajtó nem csinál belőle,
Erkölcs javúl s a hal
se romlik tőle.
150.
Szemével látván, hogy
a hold kerek,
Biztosra fogta, hogy a föld lapos,
Mert száz
mértföldnyi útat téve meg,
Seholse' görbűlt; - így lőn
alapos
E föltevésben. Roppant hadsereg
S határtalan föld állt
kényére. - Rosz
Pártos pasa, s kül-ellen volt elég,
De Hét
tornyához nem fért egyse' még.[74]
151.
Ott ingyen szállást
csak követnek ád,
Ha piszkos műve háborúra vitt,
Nem ismervén
el átkozott jogát
Hogy vérbe fojtsa népek ezreit,
A nélkűl hogy
a puskapor szagát
Orrontaná...! Cselek rút pókja, kit
Hazugság
éltet s nemzetek halála
Míg ő kaczag s nem görbűl haja szála.
152.
Volt ötven lánya s
négy tuczat fia.
A hölgyikék sor-rendben, kor szerint,
El
vannak téve - őrnek nincs hija -
Csinos czellákban, szűz
apáczakint,
Míg egy pasának elgyürűzik a
Gyakorta csak hat
éves rozmarint.
Nem tréfa ez; komoly tény
s érthető:
Ipjának dús prezentet ád a vő.
153.
Fi-magzatit
tömlöczben tartja, míg
Megérnek trónra vagy kötélre; - egy
A
kettő közzűl; ámde hogy melyik,
Sors tudja csak. (Különben egyre
megy.)
Királyi módon őket nevelik,
Mitsem mulaszt el a szülői
kegy;
Úgy hogy közűlök jusson bárki fel,
Hurkot s jogart egykép
megérdemel.
154.
És most üdvözli negyedik
nejét,
Rangjának minden formaságival.
A nő nyájas lesz s ontja
derüjét,
Tüntetve, mint oly asszony, a ki csal;
Külszínre
sokkal többet tart, ha vét
A lényeg ellen, mely bünére vall;
Mert
hőbb mosolylyal senkit sem fogadnak,
Mint férjeket, a kiknek
szarvat adnak.
155.
Sötét szemét végig jártatta most
A
lányokon s azonnal fölfedezte
Köztük Juánt, a hölgynek is
csinost,
De flegmájának nem lőn semmi veszte.
Nézett előbb nagy
méltósággal, oszt'
- Míg Gulbeyáz már-már remegni kezde
-
»Ni, uj leány!« szólt a felséges úr.
»Hitemre,
jól fest... ámbátor gyaúr!«
156.
E komplimentum most Juánra
von
Minden szemet... és ő fülig pirúl.
Leánypajtási orrolnak
nagyon:
Ily rengeteg bók szultán ajkirúl,
És egy pogánynak! Ó
szent irgalom!
Bezzeg nekik sosem mondotta...! Dúl
A méreg
bennük... lökdösődnek, súgnak,
S csak etikettből nem morognak,
zúgnak.
157.
Asszonyt török becsukva tart; de
tessék
Meghinni, erre van derék oka;
Ott klíma forró s gyenge a
szüzesség,
Nem úgy mint nálunk, hol bérczek foka
Tisztább havat
- bármily fehéren essék -
Föl nem mutat s hol a szigor maga
Egy
zsönge szűz...! Nap eltüntet havat,
De bűnre éppen megfordítva
hat.
158.
Ezért vigyáz úgy minden mozlim.
Ott
Lakat s házasság egy dolgot jelent.
Ámbár utóbbit meg
nem foldhatod,
Ha kis töréssel egyszer tönkre ment,
Mint bor,
ha kétes mellék-ízt kapott.
A többnejűség káros, annyi
szent.
Bezzeg két lélek egy test lesz minálunk:
Férj s nőből
tisztes centaúrt csinálunk!
159.
Megállok. - Mára véget ér a
dal.
Van bő anyag bár, itt az ideje
Hogy - összhangzásban
régibb módival -
Kis horgonyát sajkám bocsássa le.
E rész ha
tetszik s rá »éljen« rival,
A hetedik fönséggel lesz
tele.
Homér apánk is alszik néha, lásd,
Ne vedd zokon hát e
bóbiskolást.
1.
»Az ember sorsa,
mint a tenger-ár
Száll és apad - használjuk a dagályt,«[75]
A
többit tudjuk. Volt sok próba már,
S felsűlt a legtöbb. Jött és
meg nem állt
A röpke percz; elsiklott - lesve bár -
A gyors
szerencse s más vidékre szállt.
De jól van így is! Bízzunk mind
halálig.
A legrosszabbján sorsunk jóra válik.
2.
Száll és apad az
asszonyszív szeszélye,
Használd dagályát s eljutsz - tudja
ég
Hová? Ki tudná, hogy sodrója, mélye
Miket takar? Nem láttunk
rajta még
Hajóst megállni; nincs ész, mely kimérje
Zavart
futását, örvénylő körét!
Fejével számít, tervez férfi, de
Az
asszonynak szivében a feje.
3.
Szép, kaczki némber,
kit tűz-vágya éget,
Heves, daczos: képes koczkára vetni
A
félvilágot, sőt a mindenséget,
Hogy úgy szeressen, mint akar
szeretni;
Kényének nyilt, szabad folyása végett
Holdat, napot
dühvel le tudna szedni...
Eféle asszony izzóbb mint a sárkány,
S
kap rajta mégis férfiú, akárhány.
4.
Oly sokszor vet trónt,
országot önös
Koczkára becsvágy aljas kapzsisága,
Hogy azt, ha
erre vad szív ösztönöz,
Érzelmünk menti s szinte
megbocsátja.
Feledve volna réges rég a hős
Antonius; - de
Actium csatája,
Hol elbuktatta áradó szerelme,
Több, mint
Cézárnak minden győzedelme.
5.
Ő ötven éves, Cleopatra
negyven, -
Húsz s tizenöt illett vón össze jobban,
Mert akkor
trónt, világot önfeledten
Dobunk oda! Emlékszem: ily
koromban
Habár nem volt alkalmam tönkre tennem
Világokat, egy
szívet oda dobtam...
Világom volt az s vesztett üdeségem
Ah!
száz világ se adja vissza nékem!
6.
»Fillére«
volt az ifjunak s talán
Olybá veszik majd mint az özvegyét.
De
mérlegeljük bárhogy - férfi, lány,
Kit bájolt s bájol a szerelmi
éd,
Be kell hogy vallja, támaszkodva rám:
Ennél nagyobb
gyönyört nem nyujt a lét!
A szerelemben istent üdvözöltünk,
Míg
bűn és köny nem tette rúttá földünk!
7.
Hősünket oly helyzetben
hagytuk el,
Mely inkább kényes, semmint ritka. Vért
Mindig
csapon tart úrfi, hogyha kell,
- Főleg Stambulban - vétkes
asszonyért.
Tréfát nem ért komor szultáni mell,
Nem úgy mint
Cátó, - roskadj porba, térd! -
Ki hitvesét komoly, bölcs
nyugalomban
Hortenziusnak átutalta nyomban.[76]
8.
Hogy Gulbeyázunk bűnös,
maszlagos,
Bevallom búsan, sőt panaszlom érte!
De mert hazudság
versben sem jogos,
Valót kimondom, finnyást bárha sértse:
Lévén
heves, de csöppet sem okos,
Urának szívét hajh! kevésnek
vélte:
Ötvenkilenczre rúgván évi száma,
S kegyén osztozván
ezerötszáz dáma!
9.
Én nem vagyok, mint
Cassio, számvető,[77]
De
úgy tetszik, az egyszeregy nyomán
Kiszámitotta pontossággal ő
A
hitvány részt, mely rá az ottomán
Felségből jut... s ez nem
kecsegtető!
Kegyét ha bírja egykép ott a lány:
Abból csak ezred
résznyi jutna rá,
Mit másutt tesznek egyedáruvá.
10.
A nő perel, vív,
rögtön hajba kap,
Ha azt bántják, mi jussát képezi;
S annál
tüzesb, mennél vallásosabb,
Mert így a bűn még bőszebbé
teszi;
Bíró előtt szegény fejünkre csap,
Dühödt-mohón az
alkalmat lesi,
Hogy páczba hozzon, ha gyanítja, hogy
A
törvényes rész más számára fogy.
11.
S ha így teszen művelt
keresztény asszony,
Szűkebb körön bár, a pogány se rest
Túlmenni
olykor sippegő panasz-szón
S hitves jogot megvédni egyenest,
Ha
arról van szó, hogy férjet riaszszon,
Ki hűtlenűl frissebb
viszonyba kezd.
Hát még ha egy hely'tt négy a feleség,
Ott
négyszeres vád s féltés lángja ég.
12.
A negyedik s a kedvencz
Gulbeyáz,
De négygyel osztva szultán-kegy mit ér?
A többnejűség
nem csak bűn -: csapás,
Előle bölcs vigyázva mind
kitér;
Egy nőt ha bír, már nem kell ráadás,
Ez egynél többet
álmában se kér; -
Hév Ázsiában s Bospor partinál
Harcztért az
ágyból csak török csinál.
13.
A nagy szultán, a szent, dicső,
felséges,
- Magát igy czímzi mindegyik monarcha,
A míg a
féreg-jakobínus ékes
Testére köpdös s össze-vissza marja;
A
legnagyobbal épp ily kurtán végez -
Szultánunk most, míg csókra
áll az ajka.
Néz Gulbeyázra, lágyan, boldogan,
S éldelni
csókját, benne vágy fogan.
14.
Külömböztessünk -: csók, édes
szavak,
Lágy ölelés, itt éppen nem bizonyság,
Bár szerelemnek
még úgy lássanak, -
Mert hölgyek mindezt játszva gyakorolják;
Úgy
»áll nekik«, akár egy uj szalag,
Könnyebben már a
kalapot se' hordják,
Mely dísz csupán s fejüknek úgy nem
része
Mint keblüknek a száj hizelkedése.
15.
Halk reszketegség... gyönge pír
hevűl
A kedves arczon... sejtett, mély gyönyör,
Mely tétován a
szempillákra űl
S titkát habozva, félve tárja föl:
Valódi
érzés, szótlan hírnökűl,
Szerény fiút e jelben üdvözöl.
Mert nő
ha túl hő vagy ha túl hideg,
Szerelmünk báját
semmisíti meg.
16.
Túl hő, ha csal,
rosszabb százszorta még,
S ha nem csalárd, magát emészti fel;
Csak
zsengét bódít úgy érzékiség,
Hogy minden üdvöt a kéjvágyba'
lel,
Mely végre is lanyhúl, lehűl, kiég,
Magát árulja s olcsón
adja el
Akárkinek; - viszont unalmas jószág
A túlhideg nő, a
kimért fagyosság.
17.
Már annak tartja s
lázong ellene
Minden szerelmes udvarló, akár
Heves, akár félénk
a jelleme,
Ki lángban ég s viszonzó lángra vár,
Szűz Szent
Ferenczként hóban kellene
Nemes tüzét megmártogatni bár...[78]
Tanúlj
Horácztól ifju nép, ha csíp is,
Ő mondja: »Medio tutissimus
íbis«.
18.
E klasszikus vers nem
jó lábon áll
Modern stanzámban; a derék latin
Hexameter
döczögve sántikál
A jámbusok szökellő hangzatin;
De versidomhoz
hogyha nem talál,
S miatta rosz, erőltetett a rím:
A mit tanít
(ha van, a ki tanúl)
Igaz marad,
czáfolhatatlanúl.
19.
Hogy Gulbeyáz dolgát
jól végezé-e?
Nem t'om, de megvolt a siker -: a fő
Minden
dologban, mit sem öltözékre,
Sem szívre nézvést nem mellőz a
nő.
Önhitt a férfi, maga hág a lépre;
Úr, dáma egyként álnok,
színlelő,
De mind szeret s csak éhség szörnyi falják
Agyon a
nemzést, a bűnök legalját.
20.
Hagyjuk nyugodni a fejdelmi
párt;
Nem trón az ágy, tehát alhatnak benne,
Gyönyört álmodván,
vagy sinylést, halált.
Mert nincs keserv, mi tépőbb, kínzóbb
lenne.
A kéjszomjnál, mely enyhet nem talált.
Kitombolt, nagy
gyász lassan elpihen; de
Apránként hulló, éles napi gond
(Mint
csepp a sziklát) lelket összeront.
21.
Pákosztos eb, duruzsló
oldalborda,
Megpörlött váltó, hol száz a kamat,
Kényes kölyök,
kinél nem használ korda,
Kedvencz ló lábán hímpók, ficzamat;
Rosz
lelkü tánt, ki sok pénzt összehorda,
De mitse testál egypár ócska
csatt
S bankón kivűl -: mind csip-csup, rongy dolog,
Az ember
tőlük mégis háborog.
22.
Én filozóf vagyok; - mindegy
nekem
Eb, ló vagy ember s - nem! a nő kivétel! -
Epém ha
meggyűl, széjjel kergetem
Pár ropogós káromkodással...
Kétely,
Harag, dühösség innen kezdve nem
Kormozza lelkem'
mocskoló szinével;
Bár lélek, szellem, e kettős remek
Mi
légyen, nem t'om, - mennykő üsse meg!
23.
Könnyebb vagyok, ha mindent
összeszidtam,
Oly könnyű, mintha Athanáznak átkit
Olvasnám,
mikre büszkén néz a hittan;
Utól nem éri szent
gorombaságit,
Miknek villáma jobbra-balra pattan,
A legdurvább
száj, mely vétkes bakát szid;
S ez ékit sorban imakönyveket,
Mint
a szivárvány tisztuló eget.
24.
Pihent Urával bájos Gulbeyáz,
De
vajj' aludt-e? Ó keserves éj,
Ha hitszegő nőt ébren tart a
láz
Más férfiért; emésztő szenvedély
Zaklatja ágyán; néz,
sohajt, vigyáz,
A hajnalt kémli... s mégse, mégse kél!
Forog,
feszeng, nyög, percznyi álmot esd,
S fél, hogy felkölti a boldog
hitest.
25.
Aranynyal hímzett selymes
ágyakat,
Melyekre hajlik égszín mennyezet,
Míg vánkosin - mind
tallu-dús, dagadt -
Hónál fehérebb csipkedísz rezeg -:
Ily
párok nyomják rendszerint...! Akad
Jó házasság, de mily ritkák
ezek!
Szultána volt szép Gulbeyáz, de volna
Paraszt a férje,
könnye épp úgy folyna.
26.
Immár Juánunk, megbókolva
mélyen
Asszony-ruhában a nagy padisát,
Társnőivel megy, hogy
szobát cseréljen;
A jel megadva és tolongnak át
A csarnokon. -
Ki-ki pihenni térjen.
Most a szeráj mindnek nyugalmat ád.
Ah!
ott ezer szív szerelemre vár,
Mint légre vágyik börtönzött madár.
27.
A nőnemet mindenha kedvelém,
S
ha volt tyrann, ki egy nyakat kivánt
Az emberfajnak, hogy
lecsapja, én
Hasonlót kérnék (csakhogy kitse' bánt
Az én
hő vágyam és ha nem szerény,
De nagyszerű s ártatlan egyaránt).
Én
azt kivánnám: minden asszony szája
Forradjon egybe s adjak csókot
rája!
28.
Briareus! te száz karú! ha
tán
Megsokszorozva ily arányba' volt
Minden tagod...!
Irigylendő titán!
De múzsám félénk és kereket old
Ha óriást
lát...! E kaland után
Tapossunk ujra liliputi port,
S vigyük
hősünket, kit elhagytunk feljebb,
A szerelemnek útvesztőjén
beljebb.
29.
Megy odaliszkok szép hadával ő,
A
mint a jelt megadták távozásra.
S bár sok tilos báj kandikál
elő,
Nincs benne mód, hogy mindezt meg ne lássa,
És hogyha
mindjárt koczkán áll a fő.
(Mert itt e vétség sírodat megássa,
Míg
Albion csak bírságol erősen.)
Hó nyakra, vállra száll a vakmerő
szem.
30.
De nem felejti, hogy
szoknyát visel.
Sok, sok szobán át, csarnok-ív alatt,
Két sor
herélt közt így vonúlnak el;
Elől egy tisztes, büszke hölgy
halad,
Ki rendet tart, ha köztük lárma kel,
S nagyon vigyáz,
nehogy rosz gondolat
A kis bohókat olykor megrohanja;
Legteljesb
czíme: »A szüzeknek anyja«.
31.
Hogy »anya«
volt-e, épp úgy nem tudod,
Mint azt, ha »szűz«-e, kin
anyáskodék;
De ekkép hívják a szerájban; ott
Ez régi czím;
mióta? tudja ég;
Hogy az, megmondja Cantemir s De
Tott.[79]
Foglalkozása
fontos és derék:
Ezer leánynyal együtt enni, hálni,
Erényt
megóvni s néha - korrigálni.
32.
Jó hivatal, valódi
szinekúra,
Mert nincs más férfi, csakis Ő Felsége;
Sosem
nézhetnek holmi ifiúrra;
Aztán a strázsák, a falak, - se vége,
Se
hossza nincs - meg néha egy-egy kúra
(Tengerbe hányt zsák, ketté
vágott gége),
A szépségek zárt barlangját e mód
Oly hűsen
tartja, mint egy klastromot.
33.
Tehát, mint mondám,
mentek hosszu sorban
A szebbnél szebb leányok, összeszedve
A
föld minden pontjáról zsenge korban,
Hogy teljék bennük egy jó
úrnak kedve;
Haladtak lassan s mintha mélakórban
Szenvedne
mind, oly búsan lépegetve;
Igy reng a sáppadt vízi liliom
Patak
vizén, illetve méla tón.
34.
De bezzeg otthon, a
szobákba térve!
Szökött madár, szabadba tört bolond,
Fiú-sereg,
a játszó pontra érve,
Hab, mely dagálykor szirtes partra
ront,
Irlandi a piarczon, adva, kérve:
Nem üt vadabb zajt, több
rendet se bont...
Elment az őrség... Hajrá! Rajta csak!
Mind
ugrál, tombol, énekel, kaczag.
35.
Beszédjük, persze, a körűl
forog:
Minő a vendég haja, foga, szája?
Fülében - mond egy -
még függő se lóg;
Úgy látja más: nem csínos a ruhája;
Nyarában
van már, bizonyitja sok;
Bimbó csupán, más része
konstatálja;
Termetre férfi, mondogatják, - s pezsdűl
Hozzá a
vágy: »Bár az vón mindenestűl!«
36.
De azt bevallja valamennyi
néző,
Hogy a ruházat oly leányt takar,
Ki ifju, friss, és
rendkivűl igéző;
Nem foghat át kecsesbet férfi-kar;
És egy sem
érti (bámulatra késztő!)
Hogy Gulbeyáz olyan rabnőt akar,
Kihez
átcsaphat könnyen Ő Felsége -
És akkor trónnak, befolyásnak vége!
37.
De legfurcsább e szűzi rajban
az,
Hogy bár az uj társ szép veszélyesen,
Egyiknek ajkán sem
duzzog panasz,
Gáncs, gúny se' vagdal; egysem áll lesen
Hogy
fölfedezze - ámbár bérczi sas
Se lát tisztábban, mint társnői szem
-
A sok hiányt, végűl megállapitván,
Hogy ez s ez asszony
»undok, csúnya, hitvány«.
38.
Pedig hát féltés bennök is
vagyon.
Mi hát az ok most? Tán szimpáthia,
Mely, mint a bölcsek
állitják, nagyon
Csodás erő, bár nem tudják, mi a'?
Át
nem láthatnak a ruházaton,
S mind érzi mégis: ellentállnia
Ah!
képtelenség..! Érzik a delejt
- Vagy mást, ha tetszik - mely
szivökbe lejt.
39.
Már annyi tény, hogy
olthatatlanúl
Lángolnak mind uj czimborájukért;
Nemes barátság
szent érzése gyúl
Gyöngéd szivökben... és ilyen növért
Szeretne
mind... sőt egynehánya (túl-
Csapongó lélek) nyögdécselte:
Mért
Ily bátyja nincs, hogy lenne támasza!
Nem kéne akkor
szultán, sem pasa!
40.
Három közűlök legtöbb lánggal
ég,
Barátságuk már túlmegy a határon -:
Katinka, Lóla és Dudú;
- elég
Ha annyit mondok, hogy szép mindahárom,
Oly szép, minőt
nem láttál soha még,
- Deskripczióm' e jelzővel bezárom
-
Bár más a termet, arczszín, fajta, kéz;
Csak a barátság
egyaránt merész.
41.
Sötét volt Lóla s forró mint
hazája,
Hő India; Katinka hófejér
- Cserkesz leány -; kék
szeme, piczi szája,
És csöppnyi láb, mely földet alig ér,
Csak
úgy lebeg! - Egész más Dudú bája;
Ágyban legelső; kissé lusta
vér,
Renyhén sovárgó, duzzadt, telt idom,
De hogyha látod,
megbódulsz, tudom!
42.
Álmos Vénushoz volt Dudú
hasonló,
De »álmot gyilkol« legkisebbke tagja,
A
phidiászi orr, a homlok s bomló
Fényes hajának fürtös
zuhatagja.
Angyalszerű nincs rajta semmi; omló
Gömbölyded
testét karcsuság se' lakja;
És bája mégis oly csodás
egész,
Hogy gáncsolandó nincs rajt' semmi rész.
43.
Vad szenvedély nem lappang
jellemében,
Szelíd varázsa: május reggele.
Tűz nem lobog félig
lezárt szemében,
De édes, gyöngéd vonzással tele;
Olyan volt
mint Pygmálionnak éppen
Megéledt szobra (úgy hiszem, hogy
e
Hasonlat új); küzd még az ember s márvány,
Félénken, lassan
hő életre válván.
44.
Faggatja Lóla: »Mondd, mi a
neved?«
- Juanna! - »Szép név!« Majd Katinka
kérdez:
»Hazád?« - Spanyolhon! »Rossz néven ne
vedd,
De nem tudom, hol fekszik!« Lóla érdes
Hangon
felel: »Egész világ nevet,
Ha így beszélsz... bolondságoddal
sértesz...
Jegyezd meg hát: Sziget, tenger középen,
S Egyptom
és Tanger közt fekszik éppen!«
45.
Hallgatva űlt Dudú Juanna
mellett,
Haját babrálta, majd meg fátyolát;
Feszíti keblét
mély, nehéz lehellet,
Rá-rá néz hosszan s részvét hatja át,
Hogy
a szegénynek ily bús körbe kellett
Származnia, hol nincs rokon,
barát,
Csak bámuló, fagyos, kiváncsi szem,
Mely néz, birál és
ítél hidegen.
46.
A »Szűzek anyja« most
jő s szót emel:
- Aludni lyányok, itt az óra...! Ám
Zavart
vagyok, mikép helyezzem el
Juannát? Téged nem vártunk, babám!«
-
Mond, rá pislantva - »Nincs egy ágy se, mely
Üresen állna...
baj biz ez! Csupán
Az én ágyamban vár rád éji szállás,
De
holnap aztán rendben lesz a hálás!«
47.
Itt Lóla közbevág: »Hiszen
mama
Tudod, hogy rosszul alszol rendesen,
Téged bizonnyal
háborítana,
S ezt nem türöm... ágyamba én veszem!
Karcsúbbak is
vagyunk ketten mi...! Na
Nyugodj belé...! A legjobb helyt
leszen!«
De most Katinka vágott közbe lágyan:
ȃn
is sajnálom s nekem is van ágyam!«
48.
»Aztán« - folytatja -
»félek egyedűl.«
- Mitől? - mordúl rá a matróna. -
»Hát
A rosz manóktól... mert mind ide gyűl
Úgy képzelem s
fölöttem surrog át;
Lidércz, boszorka, dsín, mind rajtam űl
S
álmom rettentő!« Mond a Donna: »Rád
Éppen nem bízom...
hidd el, édesem,
Veled nem vón egy percznyi nyugta sem.
49.
»Te Lóla még nem alhatsz
senkivel.
Okát tudod jól; és te sem Kata;
Feküdnötök most
magatokba' kell;
Dudúnak osztom e leányt oda,
Csöndes,
szerény, jó, nem terél-ferel,
Hogy köztetek ilyen maradt,
csoda!
Mit szólsz, kicsim?« - Dudú semmitse szól,
Ellent
sosem mond, hallgat s meghajol.
50.
Ajkát a hölgynek homlokára nyomva
S
Lólát, Katinkát megcsókolva képen,
Könnyed hajlással útnak indul
nyomba',
S viszi Juannát, kézen fogva szépen,
Hogy
megmutassa, hol fog nyúgalomba
Merűlni majd, egyéb társnők
körében, -
A míg a két lányt eszi a harag,
Bár tiszteletből
mitse' szólanak.
51.
Tágas terembe léptek (a
Kelet
Odának hívja); - a falak körűl
Ágy, pamlag, szófa, díszes
toilett
(És annyi más, mely itt halomra gyűl;
Mind'
láttam én, de nem csapok szelet
Leírásukkal); - itt minden
kerűl
Mi hölgynek kell s a mi hiányozik,
A' sincs oly
messze, mint búsan hiszik.
52.
Dudú, mint mondám, ízről-ízre
bájos,
Nem ragyogó, de vonzó, megnyerő;
Festő ily arczot, éppen
mert szabályos,
Ritkán talál el; szenvedély, erő
Hol öszhangot
bont s a merész hibához
Jellemző járul, bármi vakmerő:
Ilyet
leköthet friss ecsetvonás,
Mert szép avagy rút: mély a benyomás.
53.
De ő olyan volt, mint nyájas
vidék,
Hol dús növényzet szép összhangja vár
Nyugodt örömre; -
mint felhőtlen ég:
Derűlt, de nem víg... Ó be messze jár
Az
üdvtől az (túlestem rajta rég)
Ki »szenvedély«-ben
fönséget talál.
Láttam tombolni asszonyt s óczeánt -
S az első
százszor több veszélybe ránt.
54.
Gondolkodó volt inkább mint
merengő
S inkább komoly, semmint gondolkodó;
Nem hozta eddig
hullámzásba rengő
Keblét sovár vágy; lénye tiszta, jó;
S nem
tudja, hogy szép; pompás arcza, lengő
Hajának dísze és hogy válla
hó -:
Előtte mindez ismeretlen, bárha
Tizenhat elmult; nem
gondol magára.
55.
És épp ezért volt kedves és
szerény
Mint az Arany kor (melyben aranyat
Nem ismerének
földünk ős terén;
De régi mondás s mindig uj marad:
»Lucus
a non lucendo«; - annyi tény,
Hogy egy hiányzó,
nem levő becs ad
Nevet neki. Korunkhoz is talál ez,
De
ördög tudja, hogy mily érczből áll ez.
56.
»Korinthi«-ból tán -
jobbat nem lelek -
Mely minden ércznek kotyvaléka, - ám
Főrésze:
réz). E rőfös zárjelet
Bocsásd meg, édes olvasó!
Hibám'
Sajátodként mérd, - hisz közös veled -
Vagyis
mentő körülményt láss csupán!
Itélnél másként, mint a hogy
kivánom,
Isten neki! Elvégre azt se' bánom.
57.
De illő már folytatnom a
mesét.
Figyeljetek hát: nyájas örömest
Vezette, vitte - járván
szerte szét -
Dudú Juannát; és mindent lefest,
E labyrinthnak
minden rejtekét
Föltárja néki egypár szóval; - ezt
Igen
csodálom; rosz kép bár, de minden
Szótlan nő néma mennydörgés
szerintem.
58.
Majd társnőjének (nőt mondok,
mivel
Látszatra, színre nővé vált Juán)
Rövid vázlatban gyorsan
tárja fel
Kelet szokásit a derék leány,
Szüzesség-védő sok
törvényivel.
Egy Veszta-templom sincs oly tiszta tán
Mint itt e
hárem; - bőjt itt biztosabb,
Papnő sok lévén és csak egy a pap.
59.
Azután Juannát megcsókolja
szendén;
A csókolódzást passzióval űzi;
Nincs benne bűn; én azt
hiszem, hogy rendén
Van ez; mert édes minden csók, ha szűzi,
És
szép leányok közt mást nem jelent (én
Ekép fogom föl, elmém így
betűzi),
Mint egy nagyobb üdv, egy sejtelmes éd,
Egy távolibb
kéj dús előlegét.
60.
Ártatlanúl, egymásután levet
Minden
ruhát; de nincs sok gondja véle;
Kevés az öltöny, mit magára
szed.
Elvétve néz csak fényes tűkörébe,
Mint kandi őz, halk,
tiszta tó felett -:
Ijedve hátrál, hogyha önnön képe
Ragyog fel
onnan s visszatér megint
S a rengő képre ámulón tekint.
61.
De még magával készen sincs,
megyen
Juannához s ajál segélyt neki,
Ám ő protestál nagy
szemérmesen,
Nem engedhetvén, hogy más fűzze ki;
Udvarias volt
mód fölött, de nem
Válik javára, sőt nyakát szegi:
Ujjába tű
szúr, tű mindenfelől, -
Sors csélcsap férfit sokszor ezzel öl.
62.
Mert sűnt csinál az asszonyból, a
kit
Megfogni nem tanácsos. Hátha még
Komornaságra ítél
valakit
Zord végzete, mint engem... ó nagy ég!
Kamasz koromban
(most is szúr, szakít
A tűk emléke) én öltözteték
Egy hölgyet
bálra...! Volt ott végtelen
Számmal gombostű... s jaj! mind rosz
helyen.
63.
De bölcs szemében mindez bliktri
csak,
S én szeretem a bölcseséget, jobban
Mint engem ő; -
előttem dús anyag
Elmélkedésre minden tárgy: a kappan,
A bősz
tyrann, vagy a piczinyke makk...
De bölcseségem kandi orra
koppan!
Mi vagy? mi léssz? honnan jösz? merre szállasz?
Örök
kérdések s egyre sincsen válasz.
64.
Csönd űl a termen... tétován
lobog
Imitt-amott a rezgő lámpafény;
S a szép alvókra lágy
szendert lopott
A félhomály; - ha van még éji rém,
Az most,
hiszem, mind itt tipeg-topog
A mint gödréből halk körútra mén,
S
ebben bizonnyal jobb izlést mutat,
Mint hogyha erdőt, vár-romot
kutat.
65.
Bájos leányok szunnyadtak,
körűl,
Mint sok virág, illatra, színre más,
Ha melegágyban
együvé kerűl,
Kifejtve őket gondos ápolás...
- Ott pihen egy...
szöghaja szét-terűl,
Édes lehet még nem hevíti láz,
Szép feje
lenn csüng, mint gyümölcs a fáról,
Gyöngysor ragyog félig nyilt
ajakáról.
66.
A másik: arczát hó karjára
tette,
Úgy szendereg; - nyugodt a méla szem;
Sötét, gyűrűs haj
hullámzik felette;
Mosolyg álmában... mintha föllegen
Hold
tetszik át... félig ledobva leple,
Szépsége, bája fölragyog, de
nem
Láthatja más, csak a szemérmes éj,
Mely küzd a mécscsel s
fénybe törni fél.
67.
A harmadik gyöngéd és
halavány,
Álomra bágyadt fájdalomnak képe;
Mélyen piheg a hó
kebel; talán
A siratott, távol hon szállt elébe
Szelíd ábrándok
ringató karán;
Könycsepp szivárog szeme éjjelébe
S ott reszket,
csillog a sötét pillákon
Mint éji harmat gyászos cziprus-ágon.
68.
A negyedik, mint kőszobor,
olyan;
Alig lehel; márványból a feje;
Hideg, nyugodt, mint
befagyott folyam,
Mint jég az Alpon vagy mint Lóth neje,
Sóvá
meredvén, vagy mint - komolyan
Nem t'om mi még... nincs
kellő ideje
Múzsámnak a komoly hasonlatokra.
Még egy: mint
kriptán egy bús lady szobra.
69.
S az ötödik, - egy »bizonyos
korú«
Hölgynek mondhatnám, a mi annyit tészen,
Hogy már
koros bizonnyal; a darú
Elvitte nyíló tavaszát egészen!
Belépett
ő is ama szomorú
Kopási korba, hol mellőzve lészen
Nő, férfi
egyként s bűnbánattal telve
Magukba szállnak, búsan vezekelve.
70.
De hát Dudú? Aludt-e és mily
álom
Tartotta fogva? Erről szólni félek,
Mert nem tudom s a
füllentést utálom.
De úgy éjféltájt - most valót beszélek -
Mikor
kialvó, rezgő mécs-sugáron
Kisértő útját megkezdi a lélek
S a
babonásba vad félelmet olt:
Dudú egyszerre iszonyút sikolt.
71.
A nagy sikolyra bezzeg lőn
rivaj!
Kényelmes ágyból rögtön mind kicsapja
Magát a sok lány s
tódul mint a raj,
Özönlik, árad, mint a tenger habja
Mindenfelől,
megtudni: mi a baj?
Reszketve gyűlnek s a legokosabbja
Sem
érti, hogy csöndes Dudú miért üt
Ily éktelen zajt. - Ah, magunk se
értjük!
72.
Dudú ébren volt és az
ágyban ült,
A mely körűl tolong a lánycsapat;
Lengett az
öltöny, bomlott haj röpült
S mint meteór tündöklött a
szabad,
Csupasz kar, mell, láb... és fürkészve küld
Mohó
pillantást és Dudún tapad
Mindnek szeme, ki lázas
félelemmel
Irúl-pirúl s néz nagyra tágúlt szemmel.
73.
De ó! csoda! -
Bizonyság: mily nagy áldás
A jó, mély álom - moczczanás
nekűl
Feküdt Juanna; zaj, sikoly, kiáltás
Nem verte föl; - ily
rendületlenűl
Férj sem szunyókál hitvesénél; csárdás
Járhatna
most, semmitse hall e fül;
Fölrázzák végre... ébred nehezen,
Már
ásit is, de még csukott a szem.
74.
S nagy vallatásba
kezdtek most, de mert
Egyszerre szól mind s mindegyik hadar,
Kérd,
faggat, nógat, - e zajos, kevert
Beszéddel, mely zúg mint a
zivatar,
Nem tettenek kellő válaszra szert.
Dudú sosem volt
esztelen, badar,
De mert »nem szónok, mint Brútus«,
tehát
Először csak hiányos képet ád.
75.
Elmondja végre, hogy
szunnyadva jól,
Álmában egy »sötét erdőbe'«
járt,
Milyenben Dante búsan bandukol[80]
Oly
korban, melyben hívság már nem árt; -
A lét középső állomása,
hol
Erényes hölgyben nem tesz senki kárt;
És telve volt nagy
fákkal a vadon,
S gyümölcs borított mindent gazdagon.
76.
S középütt lógott egy szép arany
alma,
Ingerlő fénynyel... ám oly messze volt,
Hogy el nem érte,
bár a vágy hatalma
Letépni készté; - kövekért hajolt
S dobálni
kezdte a mosolygó, csalfa
Gyümölcsöt, melyhez enyelegve szólt,
De
bár a lelkét ott lehelje ki,
Nem engedett a kis makacs neki.
77.
Ekkor, magától - már-már
függni hagyja -
Egyszerre csak lehullott, egyenest
Lábához
esve! Rögtön fölragadja
És rajta éppen jót harapni kezd.
De még
a fogsor héját át se hatja
Mit dús aranyszín tündöklőre fest:
Egy
méh kiröppent és megdöfte... ó jaj!
Ezért riadt föl oly heves
sikolylyal.
78.
Zavartan szólott és kissé
remeg,
Mint az, ki ébred rossz, nehéz álomból
S a hely szinén
nem győzi senki meg,
Hogy mindez csak gőz, mely az agyban
tombol
Ámbár van álom, oly jósszerüleg
Jelentkező, hogy
teljesen letromfol;
»Csodás esetleg« mondanák
manap,
Oly frázis ez, melyen mindenki kap.
79.
A felsült hölgyek, látván, hogy
hiába
Volt rémülésük, most Dudúnak estek:
Jó álmukat miért
zavarta kába
Álom miatt...! Mind zúgolódni kezdtek.
A »szűzek
anyja« - reszketett a lába
Még akkor is - szintén korholta:
»Veszteg
Mért nem maradtál!« S bősz homlokkal állt
ott.
Dudú csak nyögte: bánja, hogy kiáltott!
80.
»Már sok bolondot hallottam,
de hogy
Valaki alma s hitvány méh miatt
Oly zajt csináljon,
hogy majdnem berogy
A háztető s mindenki fölriad...
Te nálad
lelkem, az eszecske fogy
Vagy nő a hold! Majd orvosságot ad
A
házi doktor, - reggel jó korán
Elhívatom - mert rosszúl vagy te,
lány!«
81.
»Szegény Juanna! Szép fogalma
lesz!
Igy rávisítni első éjszaka
A mit nálunk tölt! Gondoltam,
helyes
Ha nem hagyom, hogy nyúgodjék maga,
S tehozzád adtam,
mert nem vagy fejes,
Lármás, szeszélyes, mint a többi!
Na
Megjártam én...! De most Lólához tészem,
Bár nála sokkal
szűkebb ágya lészen!«
82.
Öröm villant meg Lóla szép
szemében,
De rezgő könnyel a Dudúé telve,
- Nehéz álmától vagy
tán szégyenében! -
Kérlelte a nagy asszonyt esdekelve:
Bocsássa
meg első hibáját! Szépen,
Halkan könyörgött, védelmére
kelve
Önnön-magának... hagyják nála hálni
Juannát... többször
nem fog kiabálni!
83.
Igéri, hogy több álma nem
leszen,
Vagy legalább ily zavaros soha.
Csodálkozik, hogy oly
vad-élesen
Sikolthatott... Szeszélyes, ostoba,
Nevetséges volt,
ő belátja, nem
Szépíti dolgát... s méltán éri a
Leányok gúnyja;
- ám most csöndet óhajt,
Hogy kiheverje e rövid, muló bajt.
84.
Juanna is megjegyzi szende
hangon,
Hogy ott a hol van, jól van dolga néki.
Hisz a leányzók
félrevert harangon
Túltettenek s álmából nem verék ki;
Túltenne
ő is minden bárgyú bangón,
Ha elhagyná kedves kis partnerét,
ki
Csak annyit vétett - s ez nem méltó szóra
Hogy rosszat
álmodott, mal-à-propó-ra.
85.
Dudú megfordúlt e
szavakra most
S arczczal borúlt Juanna keblire.
Csak nyaka
látszott, melynél szebb pirost
Kipattant rózsa sem mutat föl. -
E
Sajátszerű pír indokát, meg oszt'
E bomlott alvás
mért-jét s a vele
Járó zavart nem fejthetem meg. Én
Annyit
tudok csak: mindez tiszta tény.
86.
Mondjunk nekik hát jó
éjt, - voltaképen
Jó reggelt, mert már kukorékol itt
Minden
kakas s a hajnal festi éppen
Rózsás ujjával Ázsia
halmait...
Nyúlánk mecset szögellő tetejében
A görbe félhold
csillog már, a mit
Örömmel lát kanyargó domb alatt
A karaván, a
mint lassan halad.
87.
Alig
pitymallott, Gulbeyáz kilép
Unott ágyából, sárgán,
elcsigázva,
Mint az, kit bősz vágy marczangolva tép,
S köpenyt
és fátyolt vesz rögtön magára; -
Könnyebben hordja gyötrő
tövisét
Mellében a regének csalogánya,
Mely énekelve vérzik
lassan el,
Mint ön-gyötrelmét a sovár kebel.[81]
88.
S
ez, tetszik látni, művemnek morálja,
Csak észrevenné egyszer a
világ;
De nem cselekszi, sőt inkább lezárja
Szemét a tisztelt
olvasó, hogy át
Ne hasson rajt' a fénynek tünde árja;
Egymás
babérján gyűlölködve rág
A sok iró is: - de hisz annyin
vannak,
Hogy nem csoda, ha egymásra rohannak.
89.
Pompás ágyából Gulbeyáz
kikél,
Melynél puhábban nem hált szibaríta,
Ki, mert alatta egy
rózsalevél
Kuszára vált, a szolgát nyögve hítta; -
Még
pongyolán is szép, bár szenvedély,
Gőg, szerelem, arczát beteggé
vítta! -
Úgy elfoglalta lázadó szive,
Hogy még tükrébe sem
pillanta be.
90.
Épp ekkor, vagy kissé későbbre
tán,
A nagy szultán is föltápászkodék.
Uralja harmincz hódolt
tartomány,
Meg egy hitves, a ki utálja rég...
Pogány töröknél
ez kisebb baj ám
- Annál kivált, kinél van pénz elég
Az
asszonyokban válogatni - mint ott,
Hol két nő már bűn és botrányra
indok.
91.
Nem törte rajta a fejét; igaz
Hogy
máson sem! Sosem fogyott ki Ő
Csinos kicsikből, a kiket vigasz
S
játék gyanánt olyankor vett elő,
Ha a Divánban unta már a
gaz
Jegyzékeket; - sok szép cirkasszi nő
Állott kényére; bár
most régi vágya
Mintegy kiújult s csak nejét imádja.
92.
Fölkelt tehát és elvégezve
minden
Szent öblitést, mit a Korán kiszab,
Imát és több eféle
dolgot, menten
Kávézni kezd s hat csészével bekap.
Megy a
Divánba aztán jól kifenten,
Mert győz a muszka s mindig
magasabb
Czélokra tör gőgös Katharina,
A legnagyobb császárnő
és - rima.
93.
Ó te, fiának a fia, te Sándor,
Nagy
és törvényes! Meg ne bántson téged
Ha tán szavam hozzád jut, -
mert a vándor
Rím gyors ma-nap s bejár nagy messzeséget;
Néwádig
elhat vakmerően s bánt oly
Szabadság-zajjal, megszállván a
léget,
Mely tengered komor zúgásin áthat -:
Nekem elég, ha fia
vagy apádnak!
94.
Ha azt mondják gyerekről:
szerelemben
Fogamzott s anyja Tímon antipódja,
Ki mindenkit
gyülölt -: elbúsit engem
A léha ember-bélyegzés e módja.
Ugyan
ki állhat ősiről jót? Nem, nem,
Ha egy hölgy félre lépvén, tette
fótja
Ott űlne minden generáczión:
Lelnél-e czímert, mely
szűztiszta vón?
95.
Ha tudná Katharína és a
szultán,
Hogy mit kell tenniök, - a mit királyok
Csak akkor
tudnak, ha időnek multán
A sors hatalmas leczkét vagdal rájok
-
Megélhetnének békén s boldogúl tán
Frigyes fejdelmek s
diplomata-szájok
Segélye nélkül -: csapná el nemes
Testőrhadát
az s háremét emez!
96.
De így a Dívánt nem kerűli el,
És
ott kopik szegény császári csont,
Míg kombinálják hosszasan:
mivel
Nyomják sarokba e vad Amazont?
S kétségbe'sés, mély
gond emészti fel
A sok minisztert - kik az árva hont
Óvják és
mentik - hogyha új adót
Nem írhatnak ki, könnyen hordhatót.
97.
A mint királya elment, Gulbeyáz
Kis
boudoirját, ékes rejtekét
Kereste föl; magányos, méla ház,
Hol
jobban ízlik a szerelmi éd
S a villás-früstök; - pompa,
csillogás
Árasztja báját hízelegve szét,
Virág is nyílik nagy
vázákban ott,
Rab, mely vigasztal bánatos rabot.
98.
Gyöngyház és porfir, márvány sík
fala,
S több más, czifráz itt valamennyi pontot;
Rejtett
madárnak hallatszék dala
S megtört sugárt színdús üveglap
ontott
Felülről; szóval kedves hely vala;
De részletekbe nem
mék, mert csak rontok
Hatásomon; árt minden leirás!
Vázolj, - a
többit majd kifesti más.
99.
Babát hivatja, meghagyván
neki,
Hogy Don Juánt előteremtse nyomban,
És adjon számot,
vallja egybe ki,
Mit tett az ifju a közös szalonban?
Mikép
fogadták... jól ütött-e ki
Az álruházat?... s mindezeknél
jobban
Érdekli az - görcs reszketteti száját -:
Hol és mikép
töltötte éjszakáját?!
100.
Egy kis zavarral válaszol Baba
A
sok kérdésre, mely fejére zúdul -:
Ő rajta volt, hogy ne legyen
hiba
Abban, mivel megbizták...! Ámde rútul
Meg-meg akadván
dadogásiba',
Nyilt árulásnál jobban adja tudtúl,
Hogy
titka van: - füléhez kapdos végre,
Mely a zavartnak végső
menedéke.
101.
De Gulbeyáznak tűrés nem
sajátja,
Beszédben, tettben várni nem tudott;
A gyors, rövid
választ szerette; látja
Hogy csetlik-botlik és nyögi a szót
Ijedt
Baba s száját hebegve tátja
A mint tovább kérd egyetmást; - e
mód
Dühét felkölti: - gőgös homlokán
A kék ér duzzad s szikrát
szeme hány.
102.
Babánk jól tudta, mit jelent ez, -
és
Hogy elkerűlje sujtó bosszuját:
Eseng s őszinte vallomásra
kész,
Mert ő ártatlan a dologba'! Hát
Bizon kisűl, hogy
Don Juán egész
Éjjelt Dudúval szunnyadozta át;
De ő nem tudta,
szóval sem javallá,
A szent tevére! Úgy segítse Alláh!
103.
Az Óda első hölgye, a
kinek
Tisztében áll vigyázni lányra s rendre,
Juánt ő adta ama
kicsinek,
Mikor bementek a háló terembe,
Hol néki már nincsen
szava...! Minek
Rendezte így el? Ő ott szemtől szembe
Nem
szólhatott, mert hogyha gyanu kél,
- Teremtő isten! - megvan a
veszély.
104.
Reméli, sőt egészen biztos
benne,
Hogy jól viselte Don Juán magát,
S nem tett olyat, mi
árulója lenne;
'Sz nem élne túl egy kurta éjszakát,
Ha
szája járna vagy bolondot tenne;
Zsákolva adná tengermélynek
át
Halálos bosszú. - Így s ekép felel,
Csak Dudú álmát, azt
hallgatja el.
105.
Ezt fínoman s bölcsen mellőzi; -
még
Beszél sokat s beszélhet; válaszúl
Egy árva szót sem kaphat
a derék,
A fájdalom s düh oly rombolva dúl
A nő szivében;
szédül, sáppad, ég,
Fázik, fülébe csengés áll vadúl,
S a szív
kín-csöppje homlokát kivervén,
Úgy reszket ott, mint harmat liljom
kelyhén.
106.
Bár nem volt gyenge, rögtön földre
omló,
Babánk azt hitte: most ájulni kezd;
De csak roham volt, -
görcs, - melyhez hasonló
Több nem jöhet tán: - mind ismerjük
ezt,
Hallottunk róla, sőt eféle bomló
Helyzetben, hol
»masszává« lesz a test,
Talán voltunk is; - Gulbeyáz
se bírja
Leirni azt, mit érzett, - más hogy' írja?
107.
Ott áll, saját kínjától
ihletett,
A hogy bűv-székén, bősz jós szenvedélylyel
Állt
Pythia... és minden szívideg
Mint megvadult ló tépi, rántja
széjjel
Gyötört szivét... a míg végtére meg-
Lassúl a láz; -
ekkor nehéz fejével
Nem bírva már, lehull a kerevetre,
Verődő
térdit homlokával fedve.
108.
El van takarva földre hajló
képe;
Mint szomorúfűz bókol, reng alá a
Dús, fürtös hajzat,
torlódván elébe
S hideg márványt söpörvén selymes
árja;
Vigasztalan, komor kétségbe'sése
Ziháló keblét
rettentőn zilálja,
Reng, mint a tenger visszaűzött habja,
Mely
tajtékát köves gátjára csapja.
109.
Roskadt a szép fej s nincsen sűrü
fátyol,
Mely úgy elfödje arczát, mint haja;
Egyik kara lecsüng
az ottománról,
Fehér, viaszkos, tétlen; - nagy baj a'
Hogy
egységet nem lophatok komámtól
A festésztől; apróznom kell, hja
ja!
Ha színné válnék minden szó...! De hát
E könnyű karcz is
tán fogalmat ád.
110.
Baba, ki tudta, hogy mikor kell
békét
A szónak hagyni és mikor nem, ott
Nyugodtan állt és némán
várta végét
A förgetegnek. Várt és hallgatott.
Lassan fölállt s
elhagyta bársony székét
A szultánnő, de szólni nem tudott;
Homlok
derűl már, de a szem komor még,
Elült a szél, de a dühödt ár forr
még.
111.
Fejét fölvetvén, ajkán szó lebeg,
- de
Hallgat megint s tovább megy szótalan,
Sietve most, majd
lassan lépegetve;
Járás, kedély mindíg összhangba van,
Híven
nyilvánul ember búja, kedve
A lépésben, mely czammog vagy
rohan,
Mint Sallust írja bősz Catilinárul,
Kinél egy lépés száz
poklot elárul.
112.
Megáll és int Babának: »Hozd
elő
A két rabot, rabszolga! Hozd ide!«
Halkan beszélt, de
megfagy a velő
Babában; nem mer opponálni, de
Még egyszer kérdi
(bár jól tudja ő
Mit ért a hölgy s kiket kén hívni be),
Kérdezni
bátor - röstelné valóban
Ha megtévedne -: kik forognak szóban?
113.
»Dudút hozd s álnok
kedvesét!« felel.
»És csónakod tartsd készen majd a
rejtett
Ajtó előtt...! Tudod a többit...! El!«
Toldotta
hozzá... Fuldokolva ejtett
Minden szót, bár dacz és gőg dúlja
fel.
E hangból Baba gyöngeséget sejtett
S kéré, idézvén Mahomed
szakállát:
Ne terhelné e vállalattal vállát!
114.
»Szavad parancs, szultánnő!«
így beszél.
»De gondolj, kérlek, a következésre;
Parancsolj
bármit, nincs gát, nincs veszély,
Hogy kedvedért híven ne hajtsam
végre,
De ily hamarság, mert nincs benn' eszély,
Még
téged is megronthat (a nagy égre!)
Nem arra czélzok, hogyha tán
kisűlne
Ez a dolog, hatalmad romba dűlne -
115.
»Szívedre czélzok...! Mert a
tenger mélye
Mindent benyel bár, valamint hogy ott
Sok szív
pihen, mely hő, de kurta kéjre
Örök hab-sírba sajnosan rogyott;
-
Ám a fiúért forró szenvedélyre
Lobbantál s lángod még most
sem fogyott...
Vigyázz magadra, mert - e szóért pardon -
Megölni
őtet rosz gyógymódnak tartom!«
116.
»Mit tudsz te arról, mi a
szerelem?
Hitvány! Eredj!« riadt rá - »s tedd, a
mit
Parancsolok!« Már erre Baba sem
Marad tovább...
futtatja lábait,
Nehogy végtére bűnbak ő legyen;
Mert bár
rendezni úgy kivánta itt
A dolgokat, hogy másban kár ne
essék,
Nyakát megóvni első kötelesség.
117.
Elment tehát, ügetvén
nyakra-főre,
A megbizást végezni, - és szakadt
Az átkok átka
valamennyi nőre;
Káromkodott, - czifrán és nagyokat;
Gőgös,
hiú, makacs, kegyetlen, dőre,
Szeszélyes mind, a hol csak egy
akad
- Kivált szultánné - s romlott valamennyi!
Rá nézve áldás
semlegesnek lenni!
118.
Őrtársait magához hívja egyben
S
az ifju párt rábízza egyik úrra:
Elhozni őket teljes toilettben.
-
Főleg hibátlan légyen a frizúra -;
A szultánával fognak állni
szemben,
Ki látni vágyik mindkettőt; - Dudúra
E hír furcsán
hatott s Juánt leverte,
De menniök kell mindjárt, nolle-velle!
119.
Készüljenek hát a
kihallgatásra,
És álljanak meg kellőkép előtte?
Ha szállt-e
részvét mérges Gulbeyázra
Vagy úgy tett ő is, mint sok
hölgy-előde,
Hogy a bünös párt bévarratta zsákba -:
Egy
hajszálon függ mindez. - Én előre
Nem kottyantom ki (Isten ments):
minő
Szeszélyekkel bír egy valódi nő!
120.
Most válok tőlük s bár sorsuk
komor,
Kivánok nékik, válásunk alatt,
Minden jót. - Jőjön más
ételre sor,
Mert gazdagon van lakmámon falat.
S bizton
remélvén, hogy - mint annyiszor
Juán menekszik s nem táplál
halat,
Bár félig-meddig zsákban van a lába -:
Múzsám megyen
most egy kicsit csatába.
VII. ÉNEK.[82]
Izmaila ostromának részletei a következő két énekben egy franczia műből (»Histoire de la Nouvelle Russie«) vannak kiválogatva.[83] A Don Juannak tulajdonított események egy része valóban megtörtént, nevezetesen a gyermekleányka megmentése; e tett Richelieu herczeget dicséri, a ki akkoriban fiatal önkénytes volt az orosz hadseregben és utóbb Odessa alapítója és jóltevője lett, a hol neve és emléke sohasem maradhat hálás tisztelet nélkül.[84]
Ezekben az énekekben egy-két versszak a nem rég elhunyt Londonderry marquisra[85] vonatkozik, de még az illetőnek halála előtt írtam azokat. Ha e személy oligarchiája meghalt volna vele, nem nyomattam volna ki; ámde így se élete, se halála módjában nem látok semmi olyast, a mi véleményük szabad nyilvánításától mindazokat visszatarthatná, a kiknek elnyomására irányult életének összes törekvése. Hogy kedves ember volt a magánéletben, lehet igaz is, nem is, ám ehhez a közönségnek semmi köze; a mi pedig azt illeti, hogy sirassuk halálát, erre lesz bőven idő akkor, ha majd Irland megszünt keseregni - világra jöttét. Én (egymagam milliók véleményét fejezve ki) úgy itéltem róla, mint miniszterről, hogy érzületben despotikusabb, értelem dolgában gyöngébb kormányférfi nem igen zsarnokoskodott még országok fölött. Valóban első eset a normann uralom óta, hogy Angliát, legalább egy miniszter, inzultálni merte, a ki nem tudott angolul és hogy a parlament a Malaprop asszonyság[86] nyelvén diktáltatott magának.
Arra, hogy miképen halt meg, sok szót ne vesztegessünk. Csak ennyit erről: ha egy szegény radikális, pl. Waddington vagy Watson, vágta volna ketté a torkát, keresztúton temetik el s a karó és dorong sírjáról el nem marad. De a miniszter elegáns holdkóros volt, - érzékeny öngyilkos, - ő csak a »fő ütő-eret« vágta ketté (áldassék tudománya!) és ime! gyászpompa és Westminster-apátság és »búbánatot üvöltő« hirlapok; - halottvizsgáló dicsbeszéde az elhunyt véres teteme fölött; - (méltó Antoniusa ennek a Caesarnak) - és undorító zsibvásári lármája egy alávaló csőcseléknek, mely konspirál mindaz ellen, a mi igaz és tisztességes! Halálával - a törvény értelmében[87] - szükségkép vagy bűnt vagy őrültséget követett el -: egyik esetben sem méltó különös magasztalásra. Mit követett el, míg élt - tudja egész világ; és a fele érezni fogja még sokáig, ha ugyan Európának életben maradt Sejanusai nem vonják le halálából az »erkölcsi tanulságot«. A népek legalább némi vigaszt meríthetnek abból, hogy elnyomóik nem boldogok és hébekorba oly igazságos birói széket ülnek saját tetteik fölött, hogy eléje vágnak az emberiség itéletének.
Ne többet erről az emberről; - és Irland hadd távolítsa el Grattan hamvait a Westminster sanctuáriumából. Vagy az emberiség patriótája ott nyugodjék a politika Werthere mellett?!!
A mi kifogást az eddig közrebocsátott énekek ellen más irányban emeltek, arra nézve beérem Voltaire két mondásának idézésével: - »La pudeur s'est enfuite des coeurs et s'est refugiée sur les lévres.«... »Plus les moeurs sont corrompus, plus les expressions deviennent mesurées; on croit regagner en langage ce qu'on a perdu en vertu«.[88]
Tökéletesen ráillik ez arra az elfajult, képmutató tömegre, mely a mai britt nemzedék kovásza; és ez az egyetlen válasz, a mit megérdemel. Az »Istenkáromló« elcsépelt és pazarúl osztogatott czímét, melylyel a bérenczek - holmi »radikális«, »liberális«, »jakobinus«, »reformer«, stb. változatokkal - naponként tele kiabálják a világot: kell, hogy örömmel fogadják mindazok, a kik visszaemlékeznek arra, eredetileg kit illettek vele. Sokratest és Jézus Krisztust kivégezték istenkáromlók gyanánt s így jártak és fognak járni még sokan, a kik az Isten nevével és az ember szellemével űzött szembeszökő visszaéléseket ostorozni elég vakmerők. De az üldözés nem czáfolat, sőt diadal sem; a »nyomorult pogány« - a hogy nevezik - börtönében valószinüleg boldogabb, mint támadóinak legkevélyebbje. Meggyőződését nem kutatom, lehet igaz vagy téves, - de szenvedett érte, és a lelkiismeretért való puszta szenvedés több proselytát fog szerezni a Deismusnak, mint heterodox[89] főpapok példái a kereszténységnek, öngyilkos államférfiak példái a zsarnokságnak vagy nyugdíjjal túlhalmozott emberirtók példái annak az istentelen szövetségnek, mely világ csúfjára »szent«-nek nevezi magát! Nincs semmi kedvem lábbal tiporni becstelent vagy halottat, de nagyon jó lenne, ha ama rendek képviselői, a honnan azok a személyek származnak, valamivel lejebb hangolnák lármás, szineskedő pöffeszkedésüket, mely legkiáltóbb bűne az önző harácsolók e dupla nyelvű, hazug korszakának, és - de mára elég!
P í z a, 1821.
Byron.
1.
Mik vagytok ó dicsőség,
szerelem,
Hogy oly ritkán jöttök közénk le, bár
Folyvást
körültünk lengtek? Sark-egen
Szikrázó lebkő nem tűnőbb
sugár;
Fény-szomjasan magasba néz a szem,
A míg a láb röghöz
tapadva jár;
Gyors lángotok százféle színt lövel,
S komor
sötétben futva hagytok el.
2.
Szakasztott ilyen ez a
költemény;
Mindegyre más-más, nem kötvén magát
Szabályhoz,
rendhez; rímes sarki fény,
Mely zord, jeges klímákon villan
át.
Méltán fakad köny annak a szemén,
Ki mindennek nyitjára
jött; de hát
Az sem hibás, ki mindenen kaczag,
Lévén e »minden«
- füst árnyéka csak.
3.
Vádolnak engem - engem, a
jelen
Regény szerzőjét... tudj' isten mivel...
Hogy én
lerántom és becsmérelem
Az embert, összes szép erényivel;
Mondják
és durván bánnak el velem.
Csodálkozom, mért marnak ily düvel.
Nem
mondtam többet - járok járt nyomon
Mint Dante, mint Cervantes,
Salamon,
4.
Swift, Luther, Rousseau, kik kemény
itélet
Hangoztatói, - Fenelon meg Plátó
S Machiavell; mind
tudták, hogy az élet
Nem ér egy pitykét; a ki ezt belátó,
Csak
nem bünös tán? A mi engem illet
Nem vagyok én se Diogén, se
Cátó;
Élünk és aztán meghalunk - de mék
A jobbik rész? Nem
tudta senki még.
5.
»Tudod, hogy semmit sem
tudsz!« Ebbül áll
A tudomány Szokrat szerint. Nagyon
Csinos
tudás: szamárrá degradál
Minden tudóst, ki volt, lesz és
vagyon.
Newton, az elme legfőbb dísze bár,
Nagy föltaláló -:
azzal vág agyon,
Hogy »az igazság roppant óczeán,
S ő ott
csigát szedő gyerek csupán«.
6.
»Hiúság minden!« Vallá
több apostol,
És sok modern lelkész is vallja, vagy
Példázza -
jámbor életével. Ostor
Rajtunk a lét: hirdeti kicsi, nagy,
Szent,
bölcs, poéta, a ki bele kóstol
E szép világba; már ha minden
agy
Igy fogja föl: keresvén gyáva békét,
Titkoljam én az élet
semmiségét?
7.
Kutyák vagy emberek! - Azt mondva
rátok
»Kutyák«, hizelgek, mert ők jobbak ám
-
Olvassátok avagy ne olvassátok,
Én itt leírlak híven,
igazán.
Nem állitják meg farkas-vonitások
A fényes holdat égi
magasán:
Sugárait sem vonja meg a Múzsa,
S üvöltők utját
fénynyel koszorúzza.
8.
»Dühös szerelmek, hűtlen
harczok.« Érzem
Hogy jelzőket cserélt föl itt dalom,
De
mindegy - így is érthető egészen.
Én mindakettőt versbe
foglalom,
S várost megyek bombázni csatakészen,
Mely nemsokára
rommá lőtt halom.
Hires Suwarrow tönkre ostromolta,
Kit vér úgy
vonzott, mint lánykát a torta.
9.
A város neve Izmail
vala,
Bal-ágán és balpartján a Dunának.
Dibdáb biz ottan a
házak fala,
De rangja díszes mint aféle várnak,
Azaz csak volt,
míg tűznek általa
El nem veszett (hja! tüzes üszkön járnak
A
hóditók); - fél mértföld a köre,
A tengertől vagy nyolczvan
verstnyire.
10.
Egy hosszukás domb a
falak körében,
A városkától balra, mint erőd
Uralkodott a tájon
és a népen;
Szilárd czölöpsor állt a vár előtt;
Egy görög ember
épitette, éppen
Nem úgy a hogy kell: a ki bele lőtt,
Azt
támogatta s gátja volt a benn-
Levőnek, állván függőlegesen.
11.
Hogy mily lángész volt
ez az uj Vauban,
Ebből meglátod olvasóm; de mély
A város árka,
mint az óczeán,
S fal oly magas, hogy nincs tisztes személy
Ki
vágynék ily magasban lógni; ám
Sok jó védművel a mozlim nem
él;
Előre tolt sáncz s rejtett akna nincsen,
Intésül: »Erre
nem mehetsz át, kincsem!«
12.
De voltak bástyák,
ellenségre várva,
Oly vastagok, mint némely úr feje;
Két bősz
üteg, torkát szélesre tárva,
Pillantott szörnyen a Dunára le,
Egy
rész »à
barbette«,[90]
más résekbe zárva;
Huszonkét ágyú, romlással tele,
Bámult a
város jobb felére, sátán-
Vigyorgással, húsz singes »macska«2
hátán.
13.
De nyilt a város a
folyam felől,
Mert azt hivék az intéző körök,
Hogy nem jöhet
hajón a muszka föl;
Addig hivék, míg egyszer csak dörög
Szemközt
az ágyú s késő már elől
Korlátot vonni; nézi a török
S csak
ennyit mond, a mint jön a flotilla
- Nem lábolhatván a Dunát -:
»Bis Millah!«
14.
Immár a muszkák nagy
rohamra készek.
De ó dicsőség s harczok istenségi!
Sugalmat
nékem: e kozák vitézek
Díszes nevét mikép betűzzem én ki?
Vón
erre száj: örök hír volna részek!
Bőszebb Akill se volt, a félig
égi,
Mert életük vérontás, békebontás.
Mi bántja hát nevük'?
Hajh! A kimondás!
15.
Idézek egypárt, -
gazdagítlak evvel
Jóhangzat. Ime: Strongenoff és
Strokenoff,
Meknop, Sereglow, csengő Arsniew-vel,
Meg
Csicsakoff, meg Rogenoff, meg Csokenoff;
Még számosat verhetnék
ily nevet fel,
Tíz mássalhangzóst, mert rettentő sok e »noff«,
De
a lotyó Hír rossz szeszélye gátom.
Hogy füle is van, nem csak
kürtje, látom!
16.
A zűrzavart, mely tán
név Moszkovába,
Nem
tudja fújni; mind torkán akad;
Pedig volt ott több, oly méltó
danára,
Mint nászra szűz, kit édes vágy ragad;
Kedves nevek,
hogy Londonderry szája
Sem mond - makogva - lágyabb szavakat;
A
végük »iskin«, »uskin«, »ifski«,
»uski«;
Hadd álljon itt például: Rozamuski,
17.
Serematof és Krematoff,
Koklufti,
Koklobszky, Muskin-Puskin, Kurakin,
Bősz harczosok,
kiknek nem árt a pufti,
Kik ölnek, dúlnak s nem lesz úr a
kín
Rajtuk soha. Mit Mahomed, mit Mufti!
E had minden pogányt
leszúr, a kin
Van ép, erős bőr; ez jön a dobokba,
Ha borjubőr
nincs vagy kerülne sokba.
18.
Volt ott továbbá - víg
önkéntesek -
Számos nemzetből egy raj idegen;
Nem a hazát,
királyt védték ezek;
Azért jött mind, hogy ezredes legyen,
S
hogy a szabad rablásban (van-e szebb
Mulatság ennél?) ő is részt
vegyen.
Legtöbbje angol, kikre jaj-baj nem hat,
Tizenkilencz
Smith és Thomson tizenhat.
19.
Jack és Bill Thomson
és a többi hős
Mint a poéta: »Jemmy« névvel él;[91]
Nem
t'om, ha volt-e czímerük, de ős
Pajzsoknál több és kész
nemes levél
Ily híres név. A szintén ismerős
»Smithek«
közt három Péter; s ott a fél-
Világnak réme, Smith a
»halifaxi«,
Kinek mészárlás vígabb mint a lakzi.[92]
20.
A többi Smith: Jack,
Gill, Bill, Will. De ha
Megjegyzem itt, hogy cumberlandi volt
A
legidősb Jack és kovács fia -
Elmondtam róluk mindent. Néma holt
A
hős Jack immár. A jó dalia
Moldvában egy rongy fészket
ostromolt
És ott veszett. De neve halhatatlan:
Két sor volt
róla minden napi lapban.
21.
Halálos sebre ír-e a
papír?
Hasadt fejért kárpótlás a hasáb?
Én ezt a kérdést, -
tisztelettel ír
Marsról e toll bár - pedzem legalább.
Nem bűn,
remélem; hiszen Ő, a hír
Kedvencz fia, Sekszpír is kérdi,
ládd,
Ugyancsak ezt egy tréfás monológba',
S idézni
Sekszpirt szellemes dolog ma.
22.
És francziákból is
gyűlt össze sok;
Vidám, hős ifjak; lévén patrióta,
Mellőzöm
őket; inkább hazudok
Tizszer ha kell, semmint e hősi nóta
Csak
egy igaz szót mondjon gallusok
Dicséretére; hosszu évek óta
Rút
árulás, ha britt ír francziáról,
Ha csak nem úgy, mint a pokol
fiáról.
23.
Két üteg ágyút egy
közel szigetre
Plántált a muszka. Kettős volt a czél:
Minden
magánlak és középületre
Bombát röpítni, míg egy lélek él
A
városon, ki arra van születve,
Hogy agyon üsse égő házfedél;
S
mert Izmail dombon, félkörben állott,
Minden golyó felségesen
trafál ott.
24.
Ez volt az első; a
második az,
Hogy megrohanják a zavar perczében
A félholdas
flotillát, mely igaz
Török flegmával ott ácsorgott szépen
A
túlsó parton; hogy magát a gaz
Népség megadja (ez az óhaj
éppen
Nem ritka ott, hol nincs a katonának
Bulldog-szive) tán
így is kombinálnak.
25.
Megvetni azt, ki
vélünk síkra száll,
Nem jó szokás; még mindig bajba vitt;
Ezért
sujtotta rettentő halál
Csicsiczkowot s ezért dőlt sírba
Smith,
Smith, Smithek dísze (kikre rátalál
Hű olvasóm e
versezetben itt;)
Oly elterjedt név földünk széles hátán,
Hogy
azt hihetnők: Smith volt maga Ádám.
26.
Hiányosak a muszka
ütegek
Mert hevenyészték lázasan sietve;
Ily okból sántúl vers
is néha meg,
S lesz Murray, Longman morgós mint a medve,[93]
Ha
publikumnak újabb könyveket
Ostrommal venni nincsen semmi
kedve;
Elrontja azt is, a mi a história
Szerint gyakran
»gyilkosság«, gyakran »glória«.
27.
Ki a hibás? A mérnök
volt buta?
Vagy a sietség vagy a szállitó had
Nemes hite, hogy
mennyekbe jut a',
Ki bátran megcsal ember-gyilkolókat,
Ez
volt az ok tán? Tudja a duda.
De tény, hogy rosszúl vetik a
golyókat.
Őket találják s ők sosem találnak,
Ekkép tálalnak
folyvást a halálnak.
28.
A távolságot rosszúl
mérve ki,
Hibás volt minden vízi művelet.
Korán gyujtott
kanóczczal ront neki
A városkának három módfelett
Lőpordús
bárka s hajh! nyakát szegi
A rossz szemmérték! H'jába csap
szelet.
Ott robban föl a Duna közepében,
Míg alszik a török,
bár virrad éppen.
29.
Hét óratájban mégis
ébredez
És látja jönni az orosz hajórajt.
Állván a vártól
kábel-hosszra, ez
- Kilenczre járt - már verekedni óhajt
S
ágyúzni kezd. A visszhang rémletes.
Dördűl a válasz és golyót
golyó hajt.
Hull gránát, bomba, - ágyú, puska mozdul,
Fizet a
mozlim bőven, kamatostúl.
30.
Hat óra hosszig állván
a veszett
Golyó-esőt, - miközben a saját
Battériáik ontják a
tüzet
A száraz földről - kezdik látni át,
Hogy ágyuzás,
magában, nem vezet
Czélhoz; vonúlnak gyorsan vissza hát;
Egy
megfeneklett bárkát foglyul ejtett
A mozlim; egy fölrobbant s
légbe lejtett.
31.
Hajót és embert
vesztett a pogány
Szintén sokat; de látva, hogy szalad
Az
ellenség: a delhi,[94]
mind a hány,
Hajóra kap most s mint sátáni had
Nyomúl tüzelve a
futó után;
A túlsó partot vívja már, de vad
Merénye kárt vall;
ontja gróf Damas
A vízbe őket s hull a sok kamasz.
32.
»Ha én leirnám«
- szól itt krónikásom -
»Mindazt, a mit müveltek e napon
Az
oroszok, rughatna kézirásom
Könyvekre, még maradna fönn nagyon
Sok
hősi tett.« - Hát mitsem ír le. Máson
Nem lelkesűl, csak pár
nagy úrra fon
Cserkoszorút. Dicsérő tolla perczeg
Gróf Damasért
s De Ligne-ért, a ki herczeg.[95]
33.
Lássátok ebből, hogy
mi a dicsőség!
Azokról, kik hő vért ontottak itt
- Kivéve
néhány nagyméltságu hősét
E vágóhídnak - tud-e valamit
A
publikum? Se jámborát, se bőszét
Nem ismeri! A hírhez is, a
mit
Szerzünk, szerencse kell. Princz Ligne maga
Ragyog, mint a
dicsőség csillaga,
34.
Mert önmagáról
életrajzot írt.
De hányan vannak, bátor,
büszke fők,
A kik név nélkül nyomják most a sírt,
Bár
egytől-egyig hősök voltak ők.
Igy vesztik el hajh! túlkorán a
hírt
Szép lelkek is, míg csillog sok ripők.
Modern csatákról
referáda bő - de
Tartunk-e meg kilencz nevet belőle?
35.
Nos, a kisérlet,
fényes vala bár,
Többféle bajra és hiányra vall,
S Ribas, a
bölcs és híres admirál,
Buzogva sürgős »rohamot«
javall;
De tervének mindenki opponál;
Nem mondom el, hogy vén
és fiatal
Miket beszélt, mert olvasót alig
Vihetnék így egész a
várfalig.
36.
Élt akkor egy hím
ember - mondjam-e
Hogy férfiú? Tény az, hogy Herkules
Külsőleg
s nagy volt férfi-ereje;
Ha ez nincs, ifjan pusztul a jeles;
De
így rosz gyomra későn gyűrte le;
Egy fa tövében halt meg,
hétszeres
Átokkal sujtva, tönkre tett vidéken,
Akár a sáska,
fölfalt, puszta réten.[96]
37.
Potemkin volt ez - fő
lény, gyilkosok
És kurafik korában; hogyha czím
S tömérdek
rendjel istenűlni ok,
Dicső is lett vón, nemcsak dús e
hím
Hatalmas állat. Érte ég, lobog
Muszkák czárnője, büszke
Katalín,
(Öles voltához méltó szerelemmel)
Ki férfit úgy mért,
mint mi tornyot, szemmel.
38.
Ribas tehát
Potemkinhez szalajt
- Hogy tervének megnyerje - gyors futárt,
S
nem hasztalan, mert ím szavára hajt
A nagy kegyencz, a kit
kapaczitált.
(Mi módon, ezt más tán megmondja majd,
Én nem
tudom.) Közben tovább dudált
A röppenő ón; nyolczvan ágyu szólt
A
várba föl s a mozlim válaszolt.
39.
De pár nap multán,
mikor a sereg
Nagy része már hajón s kész menni falnak,
Küldöncz
jön s hírt hoz, mely az emberek
Kedvét fokozza; fényes
diadalnak
Sütkérezői, sok hiú gyerek,
Ujság-dicséretért kik
élnek-halnak,
Mind ujjong, mert (töröknek szörnyü poff lesz)
A
főparancsnok immár Suwarow lesz!
40.
A nagy marsallhoz
intézett levél
(Potemkin műve) Spártának diszére
Vált volna, ha
szabadság itt a czél,
S hazáért omlik a csatázók vére.
De mert
csak gőg és hóditó szeszély
Diktálta, tapsra nem méltó, kivéve
A
stylusát, mondván (egy-kettő-három!)
»Izmailát beveszi
minden áron!«
41.
»Legyen
világosság!« szólott az Úr,
S azonnal lőn. »Vér
folyjon!« mond sötéten
Az ember és vér tengerszámra
hull.
»Fiat«-ja, mely aratni kezd a réten,
Egy óra
hosszán annyit összedúl,
Hogy kárpótlást - ragyogjon bár az
Éden
Termő hevével - harmincz nyár sem ád;
Mert gyökerestűl
tépi ki a fát.
42.
A jó török tévedt
nagyon, mikor
Allah-zni kezdett, abban a hiszemben:
Megy az
orosz! De hol van földi por
(Ember vagyis) ki ellenséggel
szemben
Ne tartaná magát különbnek? (Orr
A vége néha.)
Allah-znak kegyetlen,
Mert bár utálnak sertvést, - ifjak,
vének
Szeretnék mind, ha disznóban lennének.
43.
Három nap mulva
vágtató galoppban
Jött két lovas; azt hitték, hogy kozákok
Mig
messze voltak s nem vehették jobban
Szemügyre őket. A
bagázsiájok
Szerény nagyon, mert három ing valóban
Nem sok
kettőnek; gyorsan jőve, rájok
Ismernek immár: két ukráni mén
S
rajtok Suwarrow s egy csatlós legény.
44.
»Ujjong most
London!« búgja sok bolond
Ha London szép világitást
csinál,
Mert John Bull, míg sört patakokban ont,
Ha fráz töri,
mindjárt illuminál;
Csak minden utczán színes lampiont
Lásson
ragyogni, fejtetőre áll,
Od'adja ingét, lelkét, úgy örűl,
S
mint óriás moly száll a fény körűl.
45.
»Szemét«
átkozza most is,[97]
átka bár
Megfogta rég; e híres eskü csak
Szó, szó; nem ad rá
Belzebúb se már,
Mióta bölcs John két szemére vak.
Adósságát
jólétnek tartva, jár
Nyakig nyomorban; kormányzó urak
Adója,
vámja ő előtte Éden,
S a termést szidja, ha meggebed éhen.
46.
De hát folytassuk. Ujjong
mindenütt
A hadsereg: tatár, kozák meg angol;
Suwarrow rájuk
mint gázlámpa süt
S minden szivet jó sejtelemre hangol;
Vagy
úgy ragyog tán (itt e kép beüt)
Mint a lidércz, mely láp fölött
csatangol;
Ing-leng, a nézőt többé nem ereszti,
Magával csalja
és mocsárba veszti.
47.
Akárhogy -: tény, hogy
hévvel, lelkesen
Tapsolt a tábor, éljenzett a had;
Örömlövés
zúg szárazon, vizen,
Sikert remél a rózsás hangulat;
Sáncz,
létra készül; kő élesre fen
Kardot, szuronyt; kevés idő
alatt
Kosár kifoldva, lő-rés ujra ép,
És készen áll sok jó
szándéku gép.
48.
Egy ember lelke, lám,
így szabja meg
Százezereknek az irányt, a pályát;
A hogy
szél-hajtott roppant viz remeg,
S bolyong a csorda, kísérvén
bikáját;
A hogy vak ember bizton lépve megy
Kis eb nyomán; a
hogy vezérli nyáját
Kolompos birka zöldelő terekre:
Igy hat
nagy ember a kis emberekre.
49.
Tombolt a tábor
aranyos kedvében
Hogy azt hihetnéd: víg nászt ünnepel.
(Ez a
hasonlat itt helyén van éppen
Mert hát a nászt is küzdés váltja
fel)
A leghitványabb málhahordó népben
Egy eszme ég most:
hősként esni el!
S miért? Mert eljött egy kis öreg úr,
Ki
minden Allah-t egy ingben legyúr.
50.
Igy van biz az;
készülnek nyakra főre,
(És nagy vigan) bevenni azt a várat;
Három
hadoszlop már nyomúl előre;
Egy intés kell - s az ellenségre
árad
Mint láng-folyam; kis távolságra tőle
Más három oszlop
mint szomjas vadállat
Liheg hő vérre és dicsvágyra; egy
Hadtest
(két oszlop) a Dunára megy.
51.
Helyeznek el több új
battériát,
S tanácsot űlnek értekezve, hol
(Szemünk efélét csak
nagy néha lát,
Komoly veszélyek perczében) honol
Szép
egyetértés; nincs már semmi gát,
Dicsőség ágya meg van vetve
jól;
Suwarrow, hogy még biztosabbra menjen,
Ujonczokat tanít
haptákra fennyen.[98]
52.
Faktum, hogy ő, a
fővezér maga,
Egzerczérozni egy csöppet se restel.
Ütemre lép a
harczok csillaga,
Bőg, mint egy káplár, tánczol fürge testtel.
Ott
áll szopós tűzgyikként a baka
És láng-nyelésre ő oktatja.
Mester
Fogása számos; tőle megtanúl
Ugorni, mászni
csalhatatlanúl.
53.
Turbánt, övet, tőrt,
mintha emberek
Volnának, aggat hórihorgos fákra;
Ezekre robban
az ujoncz-sereg
Hogy helyt álljon, ha majd az élőt vágja;
S
karót ha már jól nyársal a gyerek,
Úgy bízik bennük, mint kész
daliákba'.
Igen sok bölcs úr e miatt nevette;
Ő mitse
szólt, a várat ám bevette.
54.
Ez volt a kép a harcz előtti
estén,
S a táborban mély csend uralkodék.
Alig hinné az ember s
mégis ez tény.
De az, ki látja, hogy jön már a vég,
S számot
vetett magával, mint keresztény,
Az hallgatag. Nem hord danát a
lég.
Sok elmereng a távol hon vidékén,
Pajtásain, - más képzelt
kora végén.
55.
De Suwarow talpon van,
szerte jár,
Tanít, parancsol, int, tréfál, pöröl,
Káromkodik;
zúg, mint a sebes ár;
Mesés egy ember, kit bámulni köll;
Hős és
bohócz; démon, de fele sár;
A mint dühöng, sír, oktat, pusztit,
öl,
Majd Mars, majd Mómus, félbolondba játszó;
S ha várat vív:
egyenruhás pojáczó.
56.
Még ez nap is
tánczolva járt előtte
Több regruta. Amint a nap lement,
Néhány
kozák, - őr-dombon leskelődve
Héjják gyanánt, - fogott több
idegent.
Közűlök egy tördelt szavakba szőtte
A muszka nyelvet,
ám nem sokra ment,
Míg végre - hang avagy tartás a jel -
Volt
czimborát ismertek benne fel.
57.
Kivánatára elvezették
nyomban
A marsallhoz, magát és társait;
Török ruhát viseltek
ők, azonban
A mozlim-öltöny álarcz volt csak itt,
S keresztény
vallás űlt a bugyogókban;
Egyébiránt e jámbor, tiszta hit
Nem
egyszer űz tréfát velünk hazudva,
Ha belső ékét külső díszbe
dugja.
58.
Suwarrow, a ki épp'
czibált egy hitvány
Kalmuk csoportot (ingben) és setét
Pofával
dúlt-fúlt, kiabált, tanítván
A gyilkolás nemes művészetét,
-
Mert nem sok egy rongyos petáknyi hídvám,
De ő előtte (ó nagy
bölcs!) a lét
Ennyit sem ér. Ő mindig arra megy:
Csatában halni
szép nyugdíjjal egy; -
59.
Suwarrow, látván jönni a
kozák
Őrjáratot, megfordul és szemével
- Apró szurós szem - a
foglyokra vág:
»Honnan?« - »Stambulból éppen
most szökénk el.
Rabok valánk, - én s ez az ifjuság -«
ȃs
mik vagytok?« - »A miknek lát.« - Beszéddel
Nem
tartja bőven, mert isméri jól
A kérdezőt s csak kurtán válaszol.
60.
»Neved mi?« »Johnson
s czimborám neve
Juán; a másik kettő asszony és
Ez itt se nő se
férfiú.« - »A te
Neved már hallám,« szól a hős,
kevés
Vártatva. »Társad új emberke; de
A többi hármat ide
hozni kész
Bolondság; jó; meglőtted a bakot;
A Miklósoknál
szolgáltál te?« - »Ott.«
61.
»Widdinnél?« - »Úgy
van.« - »Ostromot vezettél?«
»Azt.«
- »Nos tovább?« - »A többit nem tudom.«
»A
falra hágtál és első te lettél?«
»- Az elsőket
követtem s féluton
Nem álltam meg.« - »Nos aztán még
mit tettél?«
»- Golyó talált és űltem a
suton,
Ellenség lánczán.« - »Bosszúld meg magad!
E
vár amannál jobb és magasabb!«
62.
»Szolgálni hol kivánsz?«
- »Parancsra várok.« -
»Elől szeretnél úgy-e?
Nem hiába!
Hasitnád már a turbános betyárok
Kopasz fejét a
kínzások dijába.
És e fiú? Kell ennek bástya, árok?
Bajúsza
sincs még s gyengén áll a lába.«
»- Uram, megáll ez
száz basával szemben,
Ha oly szerencsés harczban, mint
szerelemben.«
63.
»Ha bátor, hát elől megy!«
Itt Juán
A bókhoz képest mélyen meghajolt,
S a tábornagy ekép
folytatta: »Lám
A sors kegyelmes hozzád, mert a sort
- Ma
éjjel még, avagy reggel korán -
A Miklós-ezred nyitja meg. Ha
volt
E város, eztán nem lesz. Eke szántja,
S vasát a
legbüszkébb mecset se bántja!
64.
Előre ficzkók!« szól és hátra
fordúl
És köpködi a legszebb muszka szót,
Míg kalmukokban
nagyszerű mámor dúl,
Dics- és garasvágy, - mintha nékik ott
A
szószékről pap prédikálna zordúl
(Ki büszkén megvet minden földi
jót,
A tizedet kivévén): »Krisztus népe!
Öld a pogányt a
czárnő szent nevébe!«
65.
Johnson, sejtvén e hosszú
párbeszédből,
Hogy kegyben áll, több szót is csal ki még
A
káplárságban elmerült vezértől,
Kinek fül-húzás
fő-gyönyörüség:
»Fogadd mély hálánk, hogy azok közé
től
Kiknek szabad elsőkül halni; ég
Bennünk a vágy; de mondd
meg, ha nem untat
Mily ponton áldozhatjuk föl magunkat?«
66.
»Igaz! Feledtem sok
dolgomba'. Hát
Te ott fogod megállni a sarat
Volt
ezrededben. Katskow jöszte! Rád
Bizom; (harsogva egy altiszt
urat
Magához intett); vidd e katonát
A Miklósokhoz; társa itt
marad;
Csinos fiú; - a gyenge asszonynépet
Kórházba vagy a
málhákhoz vigyétek.«
67.
E szókra egy kis »scéna«
is játszódott.
A dámák, kik nem voltak úgy nevelve,
Hogy
tűrjenek ily lealázó módot,
Ily hercze-hurczát, bár a hárem
elve
Vérükbe engedelmességet ótott,
Mely elvnek pompás - most
haraggal telve
Könnyes szemekkel karjukat kitárják,
(Csibére
kotlós így terjeszti szárnyát)
68.
S rohannak a kitüntetett
urakra,
Kiket megtisztelt Ő, a nagy vezér,
Ki hősökkel a poklot
tele rakja,
És átkot, romlást országokra mér.
Ó balga ember,
ég-föld legvakabbja!
Ó szent babérfa! Egy-egy lombodér'
Hogy'
küzdünk! Vér s könytenger annak ára.
Öröknek vélünk - s elmúlsz,
mint a pára!
69.
Suwarrow könyre nem sokat adott,
S
a vérre tán még kevesebbet ád.
De látva most e zajgó bánatot,
A
nők dúlt képét, fölbomlott haját:
Szivébe némi szánalom
hatott.
Még annak is, ki milliók baját
Nem érzi, mert szokása,
hivatása
Nép-gyilkolás: fáj egyes ember gyásza.
70.
És mond Suwarrow - hangja mint a
vaj -
»Mi a manónak hoztál ide nőket
Te Johnson? Hogy ne
légyen semmi baj,
A szekerekhez kísértetem őket
S mindenki jól
bánjék velük; de haj!
Asszony csak nyűgzi a verekedőket.
Nős
katona mind gyenge és szamár,
Ha csak nem házas egy év óta már!«
71.
»De megbocsásson
Exczellencziád«
- Brittünk felel - »a mások
felesége
Nem a mienk ám; én a régulát
Tudom s megtartom;
szolgálok sok éve;
Nem hoznám én a magam asszonyát
Táborba,
harczok kellő közepébe;
Meg az, kiért sír és remegve fázik
Honn
a család, csak félszivvel csatázik.«
72.
»Török dámák ők; szökni
segitettek,
Aztán szolgástúl hozzánk csatlakoztak,
Ezer
veszélyben társainkká lettek;
Én fittyet hánytam száz, meg száz
gonosznak;
Nekem nem új; - de érthető, ha retteg
Gyöngéd
szivük, láttára ennyi rosznak;
Uram, kivánod, hogy a kontyos
főket
Kedvvel metéljem, hát becsüld meg őket!«
73.
Kétkedve néztek védőikre
ott
Eközben a szegény kicsik s agyon
Sírták maguk; de nemcsak
zokogott
E két teremtés: bámult is nagyon,
Hogy egy dühös vén
gyikleső-fogót,
Kin egy szál piszkos, rosz mellény vagyon,
Ki
talpig sár és őrültként ugat:
Ezt úgy becsűlik mint szultánjukat.
74.
Mert hömpölyög, forr minden mint a
láva,
Ha egyet int e szurtos képü varga.
Ők, kik a szultánt úgy
nézték, csodálva,
Mint egy félistent, hogyha tarka-barka
Fényes
mezében járkált mint a páva,
(Felséges állat; legfőbb éke:
farka)
Nem értik ezt; előttük képtelenség
A hatalom, melyben
nincs pompa, fenség.
75.
John Johnson, látván
bánkodásukat,
Nem ismerős bár a kelet hevével,
Vigasztaló szót
egynéhányat ad,
Már úgy a hogy tud; érzőbb társa hévvel
Fogadja:
reggel látják, vagy e vad
Kozáksereg számolni fog dühével;
És
furcsa, ebben megnyugodnak ők,
Nagyhangu tulzást kedvelvén a nők.
76.
Elváltak végre sírva,
lángoló
Csókok között, megvárni azt, a mit
- Már a szerint, a
hogy sujt a golyó -
Esetlegnek vagy sorsnak hívnak itt.
(Jelzálog
rajtunk a jövő; be jó
Hogy nem láthatjuk.) Szablyát élesit
Juán
és Johnson, végig vágni népen,
Mely nem bántotta őket semmiképen.
77.
Suwarrow, csak a nyers
egészet látva,
- Nyers maga is - részlettel nem törődik;
Szélzúgás
néki nemzetek siráma,
S szemét az élet; bár a sárga fődig
Verjék
hadát, épp úgy, vagy úgy se bánja
(Föltéve, hogy az ellen
megverődik)
Mint Jób fekélyét hitves és barát -
Mi néki, hogy
két asszonyt sírni lát?
78.
Bikkmakk. - Tovább dolgoznak a
komoly
Dicsőség művén; készül ágyuzás,
Melynél veszettebb
Trójánál se foly,
Tett volna szert Homér mozsárra. Más
A nóta
ma. Nem Hektor haldokol
Hős énekünkben. Sáncz, dob,
durrogás,
Röppentyű, bomba, kartács zúg belőlük;
Mázsás szavak;
elfúl a múzsa tőlük.
79.
Örök Homér! Meghódítsz
énekeddel
Minden fület, ha még oly hosszu, bár
Oly fegyvert
forgatsz óriás kezeddel,
A melyhez vissza nem térünk mi már.
(Ha
csak lőportól nép kevesb veszett el
Nem régiben, mint hitte
sok király,
Ifjú szabadság láncz-kovácsolója;
De a szabadság
sohasem lesz Trója):
80.
Örök Homér! Le kell itt írnom
egy
Vár-vételt, hol vadabb gép torka lobban,
Több vas dühöng,
több ember tönkre megy,
Mint a te hosszú, bősz hadjáratodban.
Apró
rögök vagyunk csak s te a hegy;
Melletted költő mind, mind
összeroppan;
Előbb mérkőzik tengerrel az ér;
Csak egy van
nálunk éppen annyi: vér.
81.
Ha nem dalokban, tényleg bizonyára,
-
É engem mindig vonzott a valóság.
Előbb a tény, csak aztán
öntse rája
Fényét a múzsa, e piperkőcz jószág.
De a roham
megindúl már a várra.
Hogy fessem én, hatalmas égi jóság?
Sugárit
Főbosz ó ti isteni
Tábornokok, sürgönytökből cseni!
82.
Nagy bulletinje nagy
Napóleonnak!
Holtak nem oly nagy, ám hosszú listája!
Ó
Leonídász! Hőse ama honnak
Mely most megint küzd s a sarat
megállja!
Ó Cézár kommentárjai! Dalomnak
Színt adjatok!
Halványodó sugára,
Szép alkonyfénye tűnő glóriának
Ragyogjon
most a lant szerény fiának.
83.
»Halványodó« sugárról
szólok; ez
Annyit jelent, hogy minden korszak, év,
Sőt nap
megszűli a maga jeles
Nagy héroszát; dicskoszorúzta név
Utóbb
mind; ám ha mérlegelve lesz:
A közjónak mi haszna volt e
hév
Lelkekből - egy raj hentest, mást se' látunk,
Kiktől
megszédül pár ifjú barátunk.
84.
Rang, rendjel, érdem, bársony,
czifra fém,
Örök becsű a föld örök fiának.
Egyenruhán épp úgy
kap a legény,
Mint legyezőn hölgy; add a sült iának,
Paraszt
golyhóknak - és e por-tekén
Mint a dicsőség választotti járnak.
De
hír a hír. S a hír mi? E felett
Vitázz malaczczal: ez lát csak
szelet.
85.
És hogyha nem lát, érzi
legalább,
Mert fut előle, mint valódi sertés,
Avagy - ha
képem rosszúl hatna rád -
Mint úri yacht, amely viharkevert
és
Hullámzó tengeren száll; vagy - - de hát
Elég lesz mára;
holnap a hevert ész
Tovább mesél. És valamennyi hang
Rémes
lesz, mint a félrevert harang.
86.
Halld! A mogorva, néma, hideg
éjben
Döbögve lép csapat csapat nyomába.
Setét rajok vonúlnak a
sötétben
A várfal mentén, hadi rendbe állva,
A míg az éj
kavargó, hűs ködében
Itt-ott levillog egy csillag sugára.
Ah!
nemsokára vastagabb lepel:
Pokol kén-füstje födi őket el.
87.
Itt pauzálunk kissé - valamint
A
lét s halál közt fekvő pauzát
Szorongó szívvel épp most érzi
mind,
A kikből sok száz uj hajnalt se lát.
Egy percz - és
minden élni fog megint!
Dühös kiáltás zúg a légen át,
Hurrah!
meg Allah! Küzdenek vadúl,
S halók nyögése dörgő zajba fúl.
1.
Mennydörgős mennykő!
Bomba s milljom ördög!
Ó fínom olvasók, csöppet se szép
Szitkok
ugy-e? És tőlük megcsömöltök?
Helyes. De a dicsőség, ha
mezét
Levetjük, durva ficzkó. Vérbe fördök
Most én, hát illik
hozzám ily beszéd.
Mondhatsz czifrázva Árest, Marsot - ám
A
lényeg ez: gyilkolnak a csatán.
2.
Kész minden: tűz, kard
és az emberek,
A kik forgassák rontva-bontva. Lábol
Marásra-kész
ideggel a sereg,
Mint hím oroszlán, mely kilép lyukából;
Bősz
ember-hydra, mely kihentereg
Romlást lehelve gőzös puha lápból;
A
fők helyén vívók ezernyi népe;
Ha egy lehull, más nő legott
helyébe.
3.
»En gros«
néz mindent a történelem;
De ha mi látnók a detailokat,
Hogy
mennyi átok, mennyi baj terem
A harcz nyomán, - hogy hány szív
megszakad
Pár száz hold földért - állítni merem:
Mars nimbusa
veszítene sokat.
Egy könny, a mit fölszárítsz, többet ér
És
igazabb dísz, mint tengernyi vér.
4.
Mért? Mert jutalmat
önmagának ád.
A míg a másik, bár káprázatos
Ranggal, czimekkel
fesse meg magát,
Kapú, híd, oszlop, taps, bérencz tudós,
Hitvány
tömeg dicsérje bajnokát
És nyugdíj (néptől, mely fülig adós):
Nem
más - kivéve harczod, ó szabadság -
Mint gyilkos játék, aljas, hiu
vadság.
5.
Ilyen volt mindig és lesz is
örökre;
Washington s Leonídász ó be más!
Hol ők csatáztak,
szent a harcztér rögje;
Dicső küzdelmük népszabaditás,
Nem
népirtás volt. Csak bámulja nyögve
Győzők nevét a romlott, az
igás
Rabfajzat. Míg szabadság napja süt:
Nevük jelszó lesz s
áldott mindenütt.
6.
Sötét az éj és rajta
sűrü köd;
Csupán az ágyu vet rémes lobot;
Rőt lángja mint
tűzfelleg hömpölyög
A partokon s a víz rá fellobog -
Pokol
visszfénye! Döng, csattog, dörög;
Ijesztőbb zajt a mennybolt sem
dobog,
Mert ég villáma irgalmas nagyon, -
Az emberé milljókat
sújt agyon.
7.
Alig nyomúlt az
ostromló hadoszlop
Az ütegektől vagy húsz ölnyire,
Mozlim
szeméről álom mind lefoszlott
S a durva zajba durván szólt
bele;
Ég, föld, folyó egy tűzárban piroslott,
És minden bástya
lánggal volt tele;
Igy nem tüzel más, csak az Aetna tán,
Ha
barlangjában csuklik a Titán.
8.
Ugyancsak ekkor bősz,
irtóztató
»Allah!« kiáltás harsog fel
dörögve;
Ágyú-morajnál rettentőbb e szó,
Az ellenségnek
daczczal oda lökve;
Halld! visszadörgi város, part, folyó,
S
száll az örök név a komor felhőkbe
És onnan vissza. Halld! az
iszonyú
Robajban hogy zúg: »Allah! Allah! Hú!«[99]
9.
Rohanni kezd most
minden regiment.
De az a rész, mely a folyam felől
Támadt a
várra, majdnem tönkre ment,
Bár Arsniew, a nagy hős, járt
elől,
Kinek csatában nem volt semmi szent.
»A harcz«
(Wordsworthunk igy köszönti föl)
»Isten leánya«.[100]
- Krisztus húga hát.
Ezért viselte itt is jól magát.
10.
Piros vér ömlik princz Ligne
térdiből,
Gróf Chapeau-Brasnak egy golyó hatolt
Kalapja s feje
közzé, a miből
Kitűnik, hogy nagyúri feje volt,
Épen maradván
fő és sapka-bőr.
Golyók is tudják, hogy sok ősü, folt-
Nélkül
való fej seb-mentes, bizon!
»Porhoz való por« - mért
ne ónhoz ón?
11.
Markow tábornok, a brigádos
úr,
Előre tör, segítni herczegén,
A míg körötte sír,
hörög vadúl,
Vízért eped száz haldokló szegény,
De sóhajuk
siket fülekbe hull;
A hős Markownak, kit a rang, a fény
Ugy
vonzott, hogy legyőzte lágy szivét,
Jutalmul egy göb lábát törte
szét.
12.
Háromszáz ágyú hányt tüzes vasat
S
harminczezer jó puska pilulát
Gyors jégesőként; föld és csont
hasadt.
Halál! az ember napról napra lát,
Dög, éhség, orvos
tölti a hasad,
S több ily csapás mutat folyton te rád
Hogy
borzadjunk; - de csak Kis Miska mindez
A harczhoz képest, hogyha
onnan intesz.
13.
Kínszenvedések rút sokfélesége,
A
merre nézünk: jajgató, nyögő
Véres pokol, hogy mindezt látva,
végre
A szív olyan kemény lesz, mint a kő, -
Fetrengő testek,
roncsolt lábak, égre
Fordult merev szem - lám ez jut ki
bő
Mértékben száznak és ezreknek ott.
S a maradék - kap egy kis
szalagot.
14.
Szép a dicsőség mégis - én
imádom!
Mily szép dolog, gondold meg, és mi jó,
Ha vénségemben
eltart hű királyom!
Vonz bölcset is mérsékelt penzió.
Azonkivül
forgunk poéta-szájon,
Versben csatázunk hősként millió
Esztendeig
- s e mellett ingyen élünk.
Ezért már méltó emberhúst metélnünk.
15.
A partra szállott csapatok
siettek
Megmászni jobbról a kemény falat;
Nem messze tőlük
mások törekedtek
Kikötni és a munka jól haladt;
Gránátosok
mind; tűztől egy se retteg;
Karónak, sáncznak oly vígan
szalad,
Mint apró gyermek a mama ölébe;
Nekik parádé, -
ördögadta népe!
16.
És rohanásuk igazán
csoda.
Vezúv, a mely láván kivül granátot
S bombát okádnék: így
dúl a csata
E ponton. Ily tüzet szem sose látott.
Tiszteknek
elhull épp egy harmada.
Sajnos körülmény, sőt valódi átok,
Mely
gátat biztos diadal elé vet:
Hajtók ha buknak, eb rossz nyomra
téved.
17.
A nagy egésztől most
búcsút veszek,
S a hír ösvényén csak Juánt kisérem;
Babérjait
külön szolgálja meg;
Ötvenezer hőst felsorolni, kérem,
Sok
volna mégis; bár mind jó nevek,
S juthatna mindnek pár vers, óda,
érem,
Túl hosszu vón a hír listája; s hosszabb
E költemény is,
- a mi sokkal rosszabb.
18.
A többit a lapoknak
engedem;
Ott fölsorolják majd a holtakat,
A kik nyugosznak föld
gyomrába' lenn,
Mezőn, árkokban, hol végsőt dagadt
A
szellemétől búcsuzó tetem;
Boldog, kinek nevéhez nem
ragad
Sajtóhiba; egy úr (ismertem) Gross volt,
S Gróvnak
nyomatták, bár jeles harczos volt.[101]
19.
Juán és Johnson,
csatlakozva egy
Ostrom-csapathoz, nagy munkába'
voltak;
Ámbár egyikse tudta: merre megy
S miért rohan,
csörtettek át a holtak
Vegyes raján; nem volt szivükbe
kegy;
Hurráztak, lőttek és toporzékoltak;
Vad, oktalan méreggel
úgy beteltek,
Hogy ketten egy díszsürgönyt érdemeltek.
20.
Gázoltak át haldoklók
és halottak
Bús társaságán, vértócsákba lépve;
Olykor nehány
öllel tovább hatoltak
Egy-egy kiugró bástya közelébe;
Majd meg
a tűztől visszatántorodtak,
Mely úgy szakadt, minthogyha gyujtva,
égve
A menny helyett most a pokol esőznék;
Fel és alá így
bukdácsolt e hős nép.
21.
Első csatája volt
Juánnak ez,
S ámbár mikor megindult a sereg,
- Köd, hideg éj
nem lévén kellemes -
Tán ásitott és fázott a gyerek,
(Hogy is
lobogjon hűs ködben nemes
Harczvágy tüze?) s tán bús szemmel
meredt
Az égre, várván hogy mikor derűl:
Mégsem futott el;
állta emberűl.
22.
Igaz, hogy el sem
futhatott; no és
Ha tette volna? Hány hős büszke teste
Fázott
kezdetben titkos rettegés
Miatt. Mollwitznál megfutott Frigyes,
de
Először és utólszor. Mert a kés
Derék fia csak »neki
melegedve«
Tud jól működni e szelíd tekén,
Mint némely
ló, kakas vagy vőlegény.
23.
Erinnek ősi nyelvén,
mely ma kint él
A koldus nép közt s nincs kegyelve fönt
(Több
régiségbuvár, döntő tekintély
Idő dolgában, mely mindent
ledönt,
Megesküszik rá - oly igaz, a mint él -
Hogy Paddy
nyelve épp oly szókat önt,
Minőkkel hajdan bőven élt a pún is,
Hát
anyja Dídó és hazája Túnis';)[102]
24.
»Forró
gyereknek« mondanám Juánt;
Valója láng; költészet s
szenvedély;
Olykor merő boldogság, vagy ha bánt
E régi frázis,
mondjuk: csupa kéj;
Ha kell, hát karddal élő testbe'
szánt,
Jó társaságban, mert így többet ér
Ostrom, csata (társas
mulatság, szóval)
És végzi ezt is buzgón, passzióval,
25.
Gonoszság nélkül. »Jó
szándék« vezette,
Akár szeret, akár fejekre hág,
E
nagyszerű tromf, mely - ha tönkre tette
Ezt s azt az ember -
bennünket kivág.
Miniszter, kéjhölgy, hérosz, cselekedve
Olyast,
a mit kárhoztat a világ:
»Mi jót akartunk!« rendes
válasz ez.
Be kár, hogy poklot ily mentség kövez.[103]
26.
De azt hiszem, e
pokoli sugárút
Vedlett s hiányos már nagy ideje;
Nem ám azért,
mert égbe küld sok árút
Az üdvös szándék, jósággal tele:
Manót
épp az bánt, szőröst, hosszu szárút,
Hogy sans
phrase mennek most poklokra le;
S elromlik
az, melylyel - hitemre mondom -
Oly nagyra voltak, mint Pall
Mallal London.[104]
27.
Csodás véletlen
választ gyakran el
Csaták hevében hős verekedőket;
(Ah! épp
úgy, mint a nász-év végivel
Hű férjeiktől bájos, szűzi
nőket)[105]
Juánnal
is gaz játékot mivel
A hűtelen szerencse; nézi őket
- Barátit
tudniillik - s nincs barátja;
Magára hagyták, ezt az egyet látja.
28.
Nem t'om, hogy'
történt, - nyilván haldokolt
Egy részük, kiket a pogány
lelőtt,
Más részük hátrál, sőt kereket old.
Nehéz eset, melytől
zavarba jött
Cézár is egykor: kényszerítve volt
Pajzsot ragadni
a sereg előtt,
- Ámbár vas volt ott minden férfi mellje -
Hogy
őket uj rohamra ingerelje.
29.
Juán, kinek nem volt
érczpajzsa, sem
Nagy Cézár nem volt, csak derék gyerek,
Ki -
nem tudván mért - harczol lelkesen:
Tünődve áll vagy másfél
perczre meg.
Aztán szamárként - (Olvasóm, ezen
Ne botránkozzál!
Ha e kép remek
Homérnak jó volt, hogy példázza véle
Ajax-t,
Juánt se bántja tán eféle); -
30.
Aztán szamárként csak
szalad, szalad
Előre folyvást; vissza sem tekint
És mást se
lát, a mint utján halad,
Csak azt a lángot, mely vakítva hint
Kelő
hajnalként véres sugarat;
Ösvényt keres, hogy ott küzdjön megint
A
hadtesteknél, kiknek java része
Csupán holttest már, sárban
heverészve.
31.
Nem látva többé a
saját csapatja
Parancsnokát s a csapatot se', mely
Sehol
sincs - hol van? azt a lelkek atyja
Tudhatja csak - (Van butaság
ezer
A történetben, ám a kulcsot adja
Rejtélyihez más, a kit
érdekel; -
Az érthető itt, hogy csöppet se bánja
Csapatját
hősöm, adta kis Juánja:) -
32.
Nem látva tisztet, sem
közkatonát,
Magában, mint egy ifju örökös,
Ki bőven költ, mert
nincs előtte gát;
Vagy mint a vándor, a ki űz rögös
Pályán
lidérczet tüskön-bokron át;
Vagy a hajótört, partra lépve
bősz
Szélvész után -: Juán csak ront előre
A legrettentőbb
tűzbe, nyakra-főre.
33.
Nem tudja hol van s
nincs is gondja rá,
Mert agya szédül és mámorba fúl;
Mert mint
a villám, száguld fel s alá
A vér erében és lobog vadúl.
Hol a
leget legszörnyebb tűz nyalá,
Hol ágyú bömböl szakadatlanúl,
Ott
jár-kel, míg sok muszka végsőt nyekken
Humánus, szép
találmányodtól, Bekken![106]
34.
S a mint rohan,
egyszerre megtalálja
A második hadoszlopot (vezér
A híres
Lascy) hajh! de redukálva!
Vastag kötet volt, ám most
belefér
Szegény egy vékony gyémánt-kiadásba'.
Juán, a
mint a gyér sorokhoz ér,
Közéjük áll, kik elszántan, merészen
A
falra néznek, rárohanni készen.
35.
Jön Johnson is, ni, a
ki »retirált«
Egy kissé, mint a fínom mondja,
ha
Inkább futunk, semhogy a bősz halált
Kihivjuk és száján
keresztül a
Pokolba menjünk. Ám ő daczczal állt
A csatarendben
s nem futott soha
Csak taktikából (nála ez tudás),
Ha bátor és
biztos csel a futás.
36.
Egész csapatja
szerteszét omolván,
- Juánt kivéve, a ki szűz
hevében,
Tapasztalatlan kezdő-volta folytán
Veszélyt se ismer s
nem fut semmiképen -
(Ártatlan hölgy, kit ármány űz
mogorván,
Szelíd magában ekkép bízik éppen)
Johnson meghátrált,
látni, van-e népe,
Ki még nem hűlt meg a »Halál völgyébe'?«
37.
És ott, a tűztől védve
némileg,
A mit fal, bástya, sáncz, mellvéd, torony,
Lőrés,
üteg, ház, ablak ont meleg
Záporként (mert a hosszukás
soron
Védetlen egy vonal sincs - küzdenek
Sátánilag) rábukkan
egy korom-
Födött vadász-csapatra, kit a hajtott
Űzött vadállat
szerteszét szalajtott.
38.
Rájuk kiált s jön a
hivásra mind.
Különbek hát »mélység lakóinál«,[107]
A
kik nem jönnek (hős Hotspur szerint)
Hivó uram akármit is
csinál.
Talán szégyeltek elszaladni, mint
Czenk nyúlfiak, avagy
mást tenni már
Nem tudtanak, - vagy ösztönből követték;
Hit s
harcz az embert mindig nyájjá tették.
39.
Zeüszre! Johnson
nagyszerű legény!
Ámbár a név nem cseng oly büszkeszépen
Mint
Ájax és Akilles: e tekén
Kevés van hozzáfogható. Kezében
Villám
a kard; ha ellenségre mén,
Úgy öl, nyugodtan, mint a számum
éppen;
Lármát nem üt, de csapja mint a mákot,
S nem ismer arcza
gyáva halványságot.
40.
Ha ő szaladt,
meggondolás vezette,
Tudván, hogy hátul egypár még akad,
A ki
magából ily módon vetette
A félelmet ki, mely hős
gyomrokat
Szélként gyötör. Bár a halál felette
Gyorsan vakít,
sok hérosz még se vak;
Hátrálnak kissé, látván csontos
ujját,
Inkább azért, hogy magukat kifujják.
41.
John is futott, de
csak hogy több derék
Vitézzel térjen ama »tartomány«
Szélére
vissza, honnan »soha még
Utas nem tért meg« (mond
Hamlet komám);
Ám Johnsonunknak mindez puszta lég;
Vezényel és
megy mind az ő nyomán
Halálba, tűzbe; úgy átjárja őket,
Mint
galván-drót a holtan heverőket.
42.
Másodszor is csak azt
kapják, a mit
Először oly rettentőnek találtak,
Hogy minden
embert vad futásba vitt
A félelem, daczára glóriának
S kettős
lénungnak (ez sem kutya itt,
Sőt szép dolog a hír kevély fiának);
-
Egy rész azt hitte:
látja a pokolt,
Más része tudta,
- mert már halva volt.
43.
Mint a kaszált fű, úgy dőltek
halomba,
Vagy mintha jég érett kalászra vág;
Kisűlt megint: nem
több, mint holmi gomba
Az emberélet s minden hiuság;
Mint csép
vagy boxer működött a bomba,
És rongygyá tépve hullott a kozák;
A
legjobbaknak - nem volt idejök
Tüzelni sem - átlőve a fejök.
44.
Előlről és féloldalt földre
ver
Mindent az ón; úgy czélzott a török,
Hogy - mintha orkán
tajtékot seper -
Csomóstúl hullnak. Mégis - óh örök
Forgás a
végzet; mindent leteper,
Várost, világot - bárhogy dúl, dörög
Az
ágyú: Johnson s kik még véle voltak
- Kemény fiúk - a várba
béhatoltak.
45.
Először ketten, majd öten,
hatan
Kapaszkodtak föl, majd egész sorok;
Roppant serényen,
mert nagy bajba' van
Fejecske itt, hol minden fal
szurok-
Módjára lángol irtózatosan,
Nem tudni, hol jobb: fönn a
kőburok
Párkányán űlni kaczkiás bajuszszal,
Vagy gazdálkodni
még alant a szuszszal?
46.
De véletlen vagy baklövés a
hő
Fiúknak kedvez; úgy erőditett
A jó török vagy görög
épitő,
Hogy Németalföld vagy Frankhon ilyet
Föl nem mutat.
(Gibraltár persze fő
A várak közt is. Hajtsatok fejet
A britt
előtt!) Van ott czölöp, de éppen
A pompás mellvéd - kellő
közepében.
47.
Úgy hogy kilencz vagy tíz
lépésnyi tér
Áll szabadon eminnen s túlfelűl,
A hol lehet
mozogni; sokat ér
Annak, ki még nem Ábrahámmal űl.
Itt sorba
állhat s míg van benne vér,
Harczolhat ujra vad-kegyetlenűl,
Karót
ledöntvén, hogy útban ne álljon,
Bár nem magasb az, mint fű a
kaszálón.
48.
Az elsők közt, - elsőt nem
mondok én,
Mert versengés az elsőség felett
Gonosz dolog;
barátság tönkre mén
Benső pajtások, sőt szövetkezett
Népek
között is; vakmerő legény
Mondhatja csak John Bullnak:
elveszett
Vón csúful a waterlói csata
- Bár a poroszság három
harmada
49.
Szentűl hiszi - ha nem jön
Gneisenau,
Blücher, Bülow kellő időben és
Tudj' isten még
hányféle ow meg au;
Jövén ezek, megszállta rettegés
A
francziát, ki addig balga dú-
Vadként daczolt. Máskép aligha
néz
Nagy Wellingtonra rendjel s nyugdija:
Legzsírosabb, melyről
tud Anglia.
50.
De mindegy. »Isten! tartsd
meg a királyt!«
S minden királyt! Mert hogyha nem tennéd
Te,
Az emberek még úgy sem. Égre szállt
Egy kis
madár s dalolja: Győznek végre
A nemzetek! - Elnyűtt, félig
kiállt
Ló megvadúl s rúg, tombol lázban égve,
Ha tulságig
kinozzák, - hát a Jób
Példáját szintén unja már a mób.
51.
Elsőbb morog, majd hallat
szitkokat,
Majd Dávidként kavicscsal dobja meg
Az óriást; aztán
fegyvert ragad,
Mint mindig, ha reményt veszt a tömeg;
És aztán
üt-vág; - mert lesz ujra vad
Harcz-háború, hol milljók vérzenek.
A
forradalmat gyűlölném, de látom:
Csak ez segíthet egy rothadt
világon.
52.
De folytassuk: - az elsők közt
tehát
Kis Don Juán is a falakra mászott.
Oly könnyen, mintha
számos éven át
Müvelte vón. Pedig sosem csatázott
Csak most
először. Ámde sokat ád
A hírre ő is és a vérben ázott
Dicsőség
vonzza, ámbár nem gonosz;
Oly lágy belől, mint képre asszonyos.
53.
Most itt van - ő, ki gyermekként
hajolt
A nő keblére gyermeksége óta
- Bár minden másban talpig
férfi volt. -
S édenbe' járt, ha hölgyét
átkarolta.
Szerelmén nem volt semmi csorba, folt.
Rousseau
próbáját sose gyakorolta
Ő rajta hölgy: »Figyeld meg
szeretődet
Ha elhágy;« mert ő el nem hagyta őket,
54.
Míg szépek voltak, csak ha sors,
vihar
Avagy rokonság (mindegy) szabta rá
A válást. Itt van!
Itt, hol vág a kar
S az irgalom halottként hull alá.
Ezek közt
ő is feldühödve mar,
Bár csupa lélek! Durván csapta rá
Nyergét
a sors; idő s hely ösztökélik,
És mint verseny-ló fut vadúl a
czélig.
55.
Úgy tűzbe hozta minden
akadály,
Mint ugrató mént a sövény, a gát,
A hol - ha csak nem
karcsu, mint nadály -
Veszély fenyíti britt ifj' úr
nyakát.
Ő is, mint más, csak messziről utál
Kegyetlenséget,
csak a míg magát
Föl nem forralta - bár a maga vére
Még itt is
megfagy egy-egy mély nyögésre.
56.
Hős Lascy, kit
szorongatott a vad
Török nagyon, többé nem kesereg.
A holdból
szinte: pár száz főnyi had
Eléje hull. Lévén legközelebb:
Juanhoz
intéz köszönő szavat,
S reméli: mindjárt benn lesz a
sereg.
Juánkát véli Liffland hős fiának
És nem a Pistol »rongy
bezóni«-jának.[108]
57.
Jó
Lascy szólott német nyelven, ám
Épp annyit ért Juánom
szanszkritúl;
Válasz helyett hát meghajol csupán,
Mélyen pedig,
mert lévén rajta túl
Sok rendjel, csillag és a derekán
Rőfös
szalag s kezében egy vadúl
Forgó véres kard, - észre vette ő:
Nagy
rangu tiszt a nyájas köszönő.
58.
Rövid társalgást
folytatnak azok,
A kik nem értik egymást; főleg ottan,
Hol a
beszédbe rémes panaszok
Vegyűlnek s porba omlik seb-rakottan
Sok
száz haldokló, míg a röpke szók
Elhangzanak; aczél peng, puska
csattan,
Sohaj, nyögés, fohász sír szerte szét;
Ott nem lehet
hosszú a párbeszéd.
59.
Mindaz tehát, a mit
két stanza bő
Szóval leírt - megvolt egy percz alatt;
A
gyilkolásnak sem kell több idő;
Egy percz - s magának temetőt
arat.
Mord ágyun is tulharsog rémitő
Hörgés, szitok;
pintyőke-madarat
Előbb meghallasz, mint dörgő eget,
Ha jaj,
sikoly ráz lőporos leget.
60.
A vár be véve. Ó örök
hatalmak!
»Vidék az Isten, város ember műve«
Mond
Cowper - s mondom én is. Mennyi falnak
Lőn veszte már. Hol Bábel,
Róma bűve?
Karthágó, Tyrus, rendre mind kihalnak!
Ninive nagy
volt, ma ki tud felűle?
Én hiszem is, multat s jelent ha
nézem:
Végűl tanyánk az erdők mélye lészen.
61.
Az emberek közt (tán
Szullát kivévén,
Az ember-irtót, életben-halálban
E Róma-szülte
úr szerencsés lévén)
Én boldogot csupán egyet találtam:
Boon
generálist[109]!
Ős erdője révén
Agg napjait nyugodt, derült magányban
Élhette
le, nem ölve mást, csupán
Medvét a fák közt, fajdkakast a fán.
62.
Bűn nem fért hozzá - nem az ős
vadon
Szülötte az; s nem hagyta el soha
Rózsás egészség, mely
jár szabadon,
Zöld rengetegben s megbocsátja, ha
Inkább halált,
romlást keres vakon
Kő-ketreczekben Ádám magzata: -
Ehhez
szokott! De itt a példa, földi:
Kilenczven évét Boon vadász
betölti.
63.
S - még rendkivűlibb -
oly nevet hagy hátra
Minőt, ti hősök, százezernyi sír
Sem tud
szerezni, mert van tisztasága,
Mely nélkűl csak vásári dal a
hír;
Szép, egyszerű, tisztességében drága,
A mit megtépni
gyűlölség se bír; -
Erdők ölén tevékeny remete,
Ősz fejjel is
virágzó csemete.
64.
Igaz, futott ő embertársitól;
Ha
farmjaik elérték, csöndesen
Száz mértfölddel tovább vonult, a
hol
Több a mező, mint a kiváncsi szem;
(Városban, lásd, az
nincs sehogyse jól,
Hogy senkinek se tetszel és ki sem
Tetszik
neked); de nyájas volt az agg,
Ha egyesek hozzá fordultanak.
65.
Nem volt egészen egyedűl;
körötte
Friss sarj virúlt, erdőn nőtt nemzedék;
Gond nem
ránczolta, kardcsapás se födte
Szép homlokuk nyiltságát; bősz,
setét
Düh és irigység fátylát sose szőtte
Vidám arczukra s a
természetét
Sem csúfitá; szabadban szabadok,
S üdék, mint fák
és zúgó patakok.
66.
Erős, magas, gyors lábu mind, -
titán
A városok sáppadt törpéi mellett,
Mert nem rohantak rang
és kincs után;
A zöld erdőből mindenük kitellett;
Idő előtt nem
őszültek s bután
Divat-majmokká nem váltak; ha kellett,
Lövésük
ölt - sosem szeszély miatt,
Mert egyszerű mind, ámde egyse vad.
67.
Napjuk serény, éjük nyugalmas, -
és
Hű munkatársuk a vidám kedély;
Számuk nem túl-sok, de nem is
kevés;
Szivükben nincs bűn, romlott szenvedély;
Emésztő
kéjvágy, kóros fényüzés
Szabad lelkükhöz távolról se fér;
Magány
nem zord itt, sőt kedvelli a
Vadon sohajt nem ismerő fia.
68.
A természetről ennyit: -
változás
Kedvéért most rólad lesz ujra szó
Művelt világ s
kultúrád annyi száz
Áldásiról; rólad, tüzes golyó,
Harcz,
dögvész, zsarnok pusztitása, láz,
Leölt százezrek, hír-szomj,
vér-folyó,
Czárnők szerelme (hatvan évvel) és
Mellé - füszernek
- vár-felpörkölés.
69.
A vár bevéve: tódul a sereg,
Előbb
egy oszlop, azután a másik;
Handzsár, szurony csattogva
küzdenek,
S anyák, gyerkőczök rémes jajgatásit
Hallod felsírni;
lőporfellegek
Gomolylya száll, hogy elfúl a ki mászik
S a
hajnal friss fuvalma fuldokol;
Most minden utcza egy dühös pokol.
70.
Hős Kutusow, ki nagy
Napóleont
Később leverte csúnyán (némi hó
Segélyivel, megmentve
Muszka-hont),
Most maga is verést kapott; bohó
Tréfás legény,
ki folyvást élczet ont
(Jelszava lévén: búsuljon a ló!)
Ott is,
hol koczkán élet és halál;
De nevetőt most egyet sem talál.
71.
Árokba szökken és utána sok
Derék
granátos, vad tűzzel tele,
- Vérüktől duzzad a vizes mocsok
-
Aztán hamar föl a falakra, de
Tovább nem másznak a derék
bocsok;
(Ribaupierre tábornok élete
Itt hunyt ki, sajna!) mert
a jó török
Ledobja őket, hogy csak úgy dörög.
72.
S ha el nem tévedt volna egy
csapat
És éppen itt nem köt ki, a hova
A Duna sodró árja vitte,
vad
Zavarral futván ide és tova
Mint a bolond, míg jő a
virradat
S előttük áll egy kapuféle - ha
Nem így történik,
Kutusow beadja
Épp úgy a kulcsot, mint a fele hadja.
73.
E csellengő csapat,
megostromolva
Egy bástyarészt, épp akkor, a mikor
Nem messze
tőlük hullott mint a polyva
A Kutusow népsége és sok orr
Hosszúra
nyult - vas-závárt félre tolva:
A »Kília«-kaput (mely
annyiszor
Daczolt vitézűl) most nekik kitárja,
Kik
kuncsorognak, térdig vérbe', sárba'.
74.
Hajh! a Cossákok... vagy talán
Kozákok -
(Nem bánom én az orthografiát,
Csak jól tükrözzem a
való világot,
Politikát, statisztikát és taktikát)
Lóhátról
szokván nyesni mint a mákot
Ember fejét, s lévén gyalog buták,
De
mindenütt harczolván hogyha kell -
Pocsékká téve mind ott vesztek
el.
75.
A hős kozákság bátran falra
mászott.
Forralta lelkét az a gondolat:
Kezdhet rabolni
gyöngyen, vérben ázott
Kezekkel, mert már biztos a falat,
Több
akadály nincs; - ám ebben hibázott,
Mert a török csupán szinből
szaladt,
S egyszerre két bástyáról a keresztelt
Kutyákra lőni
egy csöppet se restelt.
76.
Farkon ragadva (rettentőbb
fogás
Nem érhet harczost, sem szent püspököt)
Elestek sorban;
egy hideg rakás
Reggelre mind; de nem szólt, nem nyögött,
Nem
mukkant egy se; testük létra más
Derék legénynek, kit még nem
bökött
Le a pogány; fölöttük át- s bement
Jezuskoj s a
Polozki-regement.
77.
E bátor őrnagy minden gaz
pogányt
Kit ér, levág, - de nem falhatja fel,
Mert pár török,
kiket fölötte bánt
Nemes buzgalma, éltét oltja el.
A
hadd-el-hadd csak most jön; egyaránt
Dühödtek s kétes a
»kimenetel«;
Kard kardra csattan, puskát ver a
puska,
Török nem hátrál s nem tágít a muszka.
78.
Más ezredek szintén igen
kikapnak.
És itt megjegyzem a histórikussal:
Kevés töltényt adj
nagyra szánt csapatnak
Döntő csatában, hogy jól bírja
szuszszal
Mikor befűtnünk a szemközti hadnak
Rohammal kell,
szuronynyal s puskatussal;
Másként, magát kimélni vágyva,
lő
Bolond távolból s nem nyomúl elő.
79.
Meknop tábornok tigris szívü
népe
(De Meknop nélkül, mert ő halva már,
Segélyt nem kapván
annak idejébe')
Most egyesűl azokkal, kik a vár
Gyilkos
falán tornásznak lázban égve.
Felséges a török védelme bár,
S
úgy őrzi, mint a Mahomed palástját
A jó szeraszkír - beveszik a
bástyát.
80.
Juán és Johnson, állván
legelől,
Ajánlanak kegyelmet néki, - de
Igaz szeraszkír erre
csak fütyöl,
Ez legalább, itt s most, nem él vele.
Méltán
siratva nemzetségitől
Meghalt, tatár-martyrként menve be
Allahhoz
s véle egy britt tengerész tiszt,
Mert hát kezet tőn rája e merész
tiszt.
81.
A válasz kurta: egy
pisztolylövés,
Melytől a hadnagy többé föl se kél;
A többi
rögtön rátört, - lőtte és
Vagdalta, röppent ólom és aczél -
Két
jámbor ércz, melyből mindig kevés
A készlet nálunk; három ezret
ér
Gyilkos halál ott s négyszer négy szurony
Döfött nyilást a
hős szeraszkiron.
82.
Mennek be már, de mindenütt
elállják
Az útat s vértől részeg a halál itt;
Nincs utcza, hol
ne védné háza táját,
Szeretteit egy-egy csoport halálig;
A
harcz felejti romboló szabályát,
Művészetét és fenevaddá válik;
A
mészárlás, mint Nílus hő iszapja,
Bűn-szörnyeket szűl száz meg
száz alakba'.
83.
Egy muszka tiszt, ki véres
tetemek
Fölött feszít, érez marást a sarkán
Minthogyha kígyó
kapta volna meg,
Mely egykor Évát bűnbe vitte; tarkán
Káromkodik,
nyög, méregtől remeg,
Bőg mint a farkas, húsért ríva;
torkán
Segélykiáltás harsan; ám a fog
El nem bocsátja, bármikép
nyafog.
84.
Haldokló mozlim mellén észre
vett
Orosz bagarját s gyorsan mint a nyíl
Egy kényes ínt (mely
hordja nagy neved
Te sarkadon sebzett kevély Akill)
Veszett
haraggal úgy fogára vett,
Hogy válni attól még holtan se bír.
A
lecsapott fej (így beszélik, ám
Hazudnak persze) ott lóg a bokán.
85.
Bárhogy volt, tény az, hogy maródi
lett
A muszka tiszt, egész éltére sánta,
Mert a török-fog mint
éles czövek
Nyomult testébe; nyugdíjas palánta
Igy lőn szegény;
nem gyógyitotta meg
Az ezred-orvos írja, kése, pántja;
S ez
tán hibásabb, mint a lecsapott
Török kobak, mely úgy hozzá
kapott.
86.
De a mi tény, az tény - s költőt,
valódit,
Nem készt irásra puszta fikczió;
Poéma, mely nem a
valóval hódit,
(Akár a próza) nem volt soha jó;
Csak a piacz
ünnepli azt a módit,
A hol tapsot kelt fényes dikczió;
Csak a
hazugság bősz étvágya, melylyel
Sátán halászgat, mint mi a
legyekkel.
87.
A vár bevéve - nem föladva! -
Nem!
Egy sáncz, egy bástya minden férfi mell.
A vér áradhat
mint a Duna lenn,
De sem szó, sem tett ott nem árul
el
Halál-félelmet. Zúghat rémesen
Az ellenség, mely tódul
ezrivel,
Üvölthet hurráh-t - egy-egy muszka nyög
Végsőt ott,
hol haldoklik egy török.
88.
Döf a szurony, kard csap süvöltve
le,
És hull az ember-élet, mint mikor
Pusztítni kezd az ősz
hideg szele
S nyögő erdőben durván szerte szór
Lombot, galyat;
így sír, gyászszal tele,
A puszta város, mert legjava por,
Halott
tömeg már; ám úgy roskad, ég el,
Mint villám-csapta tölgy, komor
fenséggel.
89.
A tárgy borzasztó, - ám nem szoktam
én
Hosszan piszkálni rémes dolgokat;
Az élet tarka és bolond
levén,
Hol jó a rosszal változik sokat,
Unalmas vón, ha
folyvást gyászra kén
Hangolnom azt, ki nálam megragad; -
Adom
hű képét a kerek világnak,
És hogyha mindjárt a nyakamra hágnak.
90.
Egy jó tett undok bűnök
közepette
»Üdít«; így mondja e finom,
remek
Farízeus-kor, mely szomján epedve
Czukros vizért és
tejhabért remeg;
Harmatként hulljon hát e versezetre,
Mert a
dicsőség forrósága meg-
Pörkölte már; dicsőség, hóditás,
S
époszt diszítő mindenféle más.
91.
Sok száz levágott férfi oldalán
Egy
raj legyilkolt nő feküdt a vár
Egyik terén, a hol jajongva
tán
Segélyt kerestek - könny és borzadály
Ránézni, hajh! S ott
egy aprócska lány,
Tíz éves és mint május, csupa báj,
Remegve
fúrta kis keblét a holtak
Véres zömébe, kik halomba hulltak.
92.
Villámló szemmel s karddal,
fenekedve,
Két gaz kozák üldözte a kicsit;
Ezekhez képest föld
legnemesebbje
A sarki vad; - ezekhez mérve itt
Szelíd a farkas
és művelt a medve;
S ugyan kit kell vádolni érte, kit?
Őket
talán? Vagy fejedelmüket,
Kikért a nép ily vak lesz és süket?
93.
A pillanatban, hogy villant a
szablya
És égnek álló szőke fürtivel
Arczát a lány a tetemekre
csapja:
Juánom ott terem. Nem mondom el
Mit mondott,
mert a »fínom fül« haragra
Gyuladna tán; de
helyeselni kell
A mit tett, mert szörnyen közéjük
vágott;
Kapaczitálni így kell a kozákot.
94.
Egyet csipőn vág és a
másikat
Vállon legyinti s űzi a dicsőket,
Kikből a vér s jajszó
csak úgy szakad,
Hogy fussanak sebészhez, a ki őket
Bekösse.
Majd a holtakon akadt
Meg a szeme s látván e néma
főket,
Lecsillapúlt; kis foglyát fölemelte,
Ki sírját csaknem e
halomban lelte.
95.
Hideg volt, mint azok; dermedten
áll,
És homlokán vékonyka seb mutatja
Hogy mily közel járt
hozzá a halál;
A kard, mely anyját rettentőn lecsapta,
Fejét is
érte s e vékonyka szál
Közösségüknek végső, gyenge kapcsa;
Másként
sértetlen s ámuló, vad szemmel
Mered Juánra, oszló félelemmel
96.
A mint így egymást nézik, nézik
ott
Merőn és szótlan - Don Juán szemén
Bánat, gyönyör, s a
megszabaditott
Gyermek miatti gond, aggály, remény,
A míg a
másik úgy néz, mint nyitott
Szemekkel alvó, - arcza csupa
fény,
Halvány, áttetsző, szőve tisztaságbúl,
Mint alabastrom,
melyre fénysugár hull -:
97.
Jön Johnson John. (Nem mondom
Jancsinak ma,
Durván, hitványúl, rosszúl hangzanék
Oly
ünnepélyen, mint e mái lakma,
Melyhez gyertyául egy városka
ég.)
Jön Johnson, véle daliák csapatja,
S kiált: »Juán!
Hej! Csak most tartsd ki még,
És egy tallérra Moszkovát
teszem:
Nyakunkba hull a György-rend, kedvesem!
98.
A jó szeraszkirt már kupán ütők,
De
áll a fellegvár még s benne űl
A vén pasa; ámbár az ágyu bőg
Lent,
fent: pipázik rendületlenűl,
Körötte sűrün véres, csonka
fők;
Halottink száma oly halomra gyűl,
Mondják, hogy túlcsap a
falon; de ő lő,
Fürtönként ontja, mint valami szőllő.
99.
Jer hát velem!« - De rá Juán
felel:
»Nézd ezt a kis lányt - megmentettem - és
Védetlenűl
többé nem hagyom el;
Mondj egy zugot, a hol nem éri vész,
S
követlek nyomban.« - Vállát vonja fel,
Gallérját csípi,
ide-oda néz,
S szól Johnson: »Persze! A dolog hamis!
Szegény
csepp jószág! Szánom magam is!«
100.
Történjék bármi, addig nem
hagyom«
- Juán mond - »míg nem biztosabb az élte
Mint
a miénk.« - »Meghalhatunk nagyon
Könnyen, biz istók -
legalább, öcsém, te;
Neked dicsőség vón, ha itt
agyon
Lőnének« - így John. - »Főmet bármi
érje,
Kiállom« - szól Juán - »de tőle én
Nem válok
el; szülőtlen, hát enyém!«
101.
»A drága percz száll, míg
itt tétlen állasz,«
Mond John - »Hisz kedves - kedves
kis csibe -
Szemének párja nincs - de hallga! Válaszsz
Dicsőség
és részvét közt ízibe: -
Halld! Halld! A zaj nő! Azt hirdeti már
az,
Hogy fosztogatnak és más huzza be
A kasszát. - Jer!
Elhagyni téged fájna!
Csontot kapunk, ha késünk - jer! ne állj
na!«
102.
De kis Juán nem mozdúl; végre
John,
Ki a fiút szerette igazán,
Egy pár legényt kiválaszt,
vad-mohón
Kik nem lihegtek úgy zsákmányra tán;
S fogadkozik,
hogy bérük gyilkos ón
Leszen, ha csak megsérül a leány;
De ha
vigyáznak gonddal rája, hát
Fejenként mindnek ötven rublit ád,
103.
Azonkivűl jut rájuk annyi préda,
A
mennyit más kap. Megy Juánka szépen,
Megy immár Johnnal, bár
veszett e séta,
És a sorok ritkulnak szörnyüképen.
Annál
vigabban megy a maradék a
Véres nyomon, mert zsákmány van
begyében.
A zsákmány! Hajh! ez az, mi nagyra készt!
Nem
lelkesíti félzsold a vitézt.
104.
Ilyen vagy ó dicsőség s emberem
Te
is, te is! Ámbár azok fele,
Kikben mi embert látunk, odafenn
Más
névvel díszlik bizonyára! - De
Menjünk tovább. Harczolt a
vár-teren
Egy hős tatár kán (»szultán« a neve
A
krónikásnál, kit hűn követek).
Ez jó magát sehogysem adta meg.
105.
Mellette öt bátor fiú. (No
lám,
Igy termel harczost a többnejüség
Oly helyeken, hol a
bigámián
Nem szörnyüködnek.) Míg mellében ég
A hő vér, fittyet
jobbra balra hány,
Pedig nem Hektor, nem Akill, de még
Ajax
sem, - csak jó, lelkes öreg úr,
Ki öt fiával mindenkit leszúr.
106.
Hogy elfogják, az
volt a czél; a hős
Kimélni vágyik bátor ellenét,
Ha azzal
szemben úgy is túlerős;
Félistenek s vadak egyszerre; két
Ember
van bennük; dúlnak mint a bősz
Tenger-habok, - majd részvét űzi
szét
Zordságukat, mint nyári szélbe', ládd,
Kérges fa is
meghajtja sudarát.
107.
De foglyul esni kánunk nem
kiván;
Karddal felel minden békítgetésre
S keresztényt aprít;
oly makacs e kán
Mint svéd Károly Bendernél; hosszu késre
Szúrnak
sok embert a fiúk is; ám
Kezd fogyni már muszkák nagylelküsége
Oly
szép erény ez, mint a türelem:
Kis bosszuságra elfogy hirtelen.
108.
Juán és Johnson mennyre-földre
kérték
- A hány török szót tudtak, mind elő
Rángatták - kissé
mérsékelje mérgét,
Mert lehetetlen ily verekedő
Urat kimélni.
Nem volt benne mérték.
Mint kétkedőt a hit tanára, hő
Düvel
paskolja - nem volt nobilis tett -
Barátait. Igy ver dadát a
kisded.
109.
Magát Juánt s Johnsont is
megsebezte
Bár könnyedén csak; ekkor neki mentek;
A támadást
Juán sóhajtva kezdte,
De John idézett valamennyi szentet;
A
többi szintén fölgerjedt e beste
Makacsság láttán és rohantak
rendet
Hasítni bennök; záporként omoltak.
De ők a sík
homokbuczkái voltak.
110.
Beitták nyomtalan. Elestek
végre!
A második fiút golyó találta,
A harmadik kard-sebbel
ment az égbe;
A negyedik, apjának szem-világa,
Szuronytól halt
meg; ötödik cselédje,
Gyaúr anyától, bár lenézett árva,
Mert
nyomorék - vítt, míg lelkét kiadta,
Egy zord apáért, ki pirúlt
miatta.
111.
Első szülöttje telivér
tatár,
Gyaúr kutyák legbuzgóbb ostora
Azok közt, kikre Allah
kegye vár;
Im zöld ruhában húrik szép sora
Lendűl feléje s
ágyát veti már;
Mert az, kinek nem kell a föld sara,
Ottfenn
kap szállást; látja őket s bódul,
Szép lányok lévén, kikhez férfi
tódul.
112.
Hogy mit csinálnak majd az ifju
kánnal,
Azt nem tudom s nem tudja senki sem;
De hogy kevésbbé
tudnak veteránnal
Mulatni mint szép ifjakkal, hiszem;
Ezért van
az, hogy ott, hol hős halált hal
A küzdő ember: harczmezőn a
szem
Elvétve lát vén, tisztes holtakat,
De csínos, ifjú,
ezrivel akad.
113.
S e húricskák ujdonsült
férjeket
Mindenha kedvvel csaltak lépre, kikben
Nem savanyúk
még a mézes hetek;
Kik nem lankadnak szent
érzelmeikben,
Legénykoruk szépségein beteg
Vágygyal merengvén;
mindezt meglesik fenn,
Magukhoz csalják és ők telnek el
A még
nyiló szív friss gyümölcsivel.
114.
Az ifju kán, húrikkal
szerelemben,
Felejtve négy ifjú nejét, siet
Megűlni első
nászéjét a mennyben.
Mi, jobb hiten, csak kaczagunk ilyet,
De
ők úgy vívnak, mintha szemtől szemben
Csak egy ég volna vész s
halál helyett;
Bár, úgy tudom, eféle van nem egy,
S a mennyek
száma hat vagy hétre megy.
115.
Oly élénken sugárzott
rá e kép,
Hogy a mikor szivében már a dárda,
»Allah«-t
kiált s a megnyilt égbe lép;
Titkát az éden mind eléje
tárta;
Fölkelt neki a fényes, csodaszép
Mindenség, mint örök
hajnal sugára;
Próféták, szentek, húrik, angyalok
Hívták
magukhoz. - és így lőn halott;
116.
De égi mámort tükröz
vissza képe.
A jó öreg kán, a ki húrikat
Régen nem néz már s
csak hős háza-népe
Érdekli, mely czédrus-kevélyen ad
Nevének
díszt: látván, mint hull elébe
Döntött faként utolsó hőse,
vad
Gyilkát nem sujtja; perczig áll a kéz;
Első s utolsó holt
fiára néz.
117.
Látván, hogy kardját
lebocsátja, nem
Támadja senki; pardon-grácziát
Adnának néki
ujból szívesen;
De ő mindebből most semmit se lát.
Kegyetlenűl
fáj, vérzik szíve benn,
És reszket (eddig kő volt) mint a nád,
Ha
néz a holt fiakra s érzi - bár
A sír küszöbjén -: nincs senkije
már.
118.
Futó rázkódás volt
csak; dühtől űzve
Ugrott az éles, villogó vasakra,
Oly
gondatlan, mint pillangó a tűzbe,
Melyben halált lel; testét
odacsapta
A szuronyoknak, hogy aczélja fűzze
A holt ifjakhoz,
tépje száz darabra;
Rájuk pillantott, míg dús vére ömlött,
S
egy széles sebből lelke kiözönlött.
119.
A durva győzők -
különös nagyon -
Kik nem kiméltek senkit sohasem,
Asszony,
gyerek kiknél egyforma gyom:
Látván e kánt feküdni csöndesen,
S
öt magzatát - mind ők verték agyon -
Most ellágyulnak. Bár nem sír
a szem
S tűztől veres csak: részvét, tisztelet
Támad szivökben
ily hősök felett.
120.
De áll s golyóit még
lövelli szerte
A fellegvár, a hol a pasa űl.
Az ellenséget
húszszor visszaverte
S bősz ostromlóit gyúrta emberűl.
Megkérdi
végre: vajjon kiheverte
Az ostromot vagy immár porba dűl
A
többi rész? S hallván, hogy fuccs egészen,
Ribashoz küld,
kapitulálni készen.
121.
Mélán, nyugodtan,
hidegen pipázott
Aközbe keskeny szőnyegén a szét
Rombolt falak
közt. Trójában nem ázott
Kő ennyi vérben - ám bölcsészetét
Ez
nem zavarta; semmitől se fázott;
Pöfékelt lassan, símitván
setét
Szakállát, mintha nemcsak farka, de
Három vón szintén
földi élete.[110]
122.
A város eldőlt - több
csapást nem oszt
Sasfészkén ő se; úgy is hasztalan
Vitézség
volna. Izmaila most
Csak barna rom; a félhold oda van,
S
keresztet tűznek rája, szép pirost,
De nem megváltó kebledtől,
Uram!
Égő utczákat rőt, irtóztató
Vértócsa tükröz, mint
holdfényt a tó.
123.
Mindaz, a mit ocsmánynak tart az
elme,
A mit dühödt hús elkövetni tud,
A mit - megveszvén - száz
ördög müvelne,
A mit hall, olvas, képzel iszonyút,
Rémest az
agy; a mit sok toll se merne,
Se tudna hűn megírni; a mi rút
Mint
a pokol, - az ember, erejével
Ha visszaél: itt tombol szörnyü
hévvel.
124.
Ha itt-ott részvét csillan át a
véres
Dühös boszún s nemes szív tán akad,
Pár agg iránt ki lágy
irgalmat érez,
S kimél és megment zsenge ifjakat:
Egy
elpusztított városban csekély ez,
Hol annyí szív és szent frigy
megszakadt!
Páris uracscsa! London léhütője!
A harcz jámbor
mulatság! Épülj tőle!
125.
Gondold meg, míg ujságodat
nyeled,
Hogy mennyi vér s köny e gyönyörnek ára!
Vagy - hogyha
ez nem hat rád - ne feledd:
Te is kerülhetsz még a sors
fogára.
Vám, Castlereagh, adósság, mód-felett
Jó biztatók, hogy
így jársz nemsokára!
Olvasd csak Irland bús történetét el
S
tápláld éhséged Wellington dicsével.
126.
De van nekünk, a kik trónt és
hazát
Oly hőn imádunk, mégis egy igaz
Nagy büszkeségünk; - vedd
szárnyadra hát
Ó Múzsa, hogy lebbenjen égig az! -
Aszály röpűl
bár a mezőkön át,
E roppant sáska -: mily dicső vigasz,
Hogy
soha trón nem érzi gaz marását -:
Irland éhen vész s György nyom
három mázsát.
127.
Hadd végezem be gyászos
énekem.
Nincs többé Izmail - eltünt a város!
Piros hullámmal
lejt a Duna lenn,
S az égő tornyok lángja borzadályos.
Az ágyu
már nem bőg oly éktelen,
Csak ujjongás, csak hörgés zaja
szálldos.
Negyven ezer védőből - ennyi volt -
Néhány száz még
lehel; a többi holt.
128.
A muszka had egy pontot
illetőleg
Méltó különben a magasztalásra.
E pont, mint virtus
(napjainkba' főleg),
Divatba van, tehát nem ugrom másra,
De
itt megállok; - s szép szavakkal élek
Mert tárgyra kényes. Tán el
voltak ázva
Esőtől, fagytól, vagy mert gyér evés volt
S ritkán
aludtak - fertőzés kevés volt.
129.
Öltek, raboltak s ama
bizonyos
Zsánerben némit szintén elkövettek,
De nem mohón, nem
úgy mint a gonosz
Lump francziák, egy várat ha bevettek.
Mi
volt az ok? Szerintem csak a rosz
Hideg idő s a részvét. H'jába
retteg
Sok félénk hölgy! Kivéve négyszáz dámát:
Megőrzi mind
korábbi szűz csillámát.
130.
Volt tévedés is egypár a
sötétben,
Lámpás vagy izlés híján; - tényleg ott
Barát,
ellenség, puskapor ködében
Gomolygva, mind egynek
mutatkozott.
Tisztes szüzet - lámpásnál - baj nem éppen
Gyakorta
ér, de mindig vészt hozott
A vak sietség! Több granátos tévedt
Hat
hölgygyel így, kik láttak hetven évet.
131.
Egészben mégis nagy
volt a kimélet.
Úgy hogy nehány merengő dáma, kit
Nem
boldogított a magányos élet,
Kiábrándult e pontban egy
kicsit...
Dámák, a kik erőszakot reméltek,
(Mert nem hibás az,
kit örvénybe vitt
A durva fátum) s vágytak űlni tán
Szabíni
nászt, hol nem kell hozomány.
132.
Nehány telt özvegy,
érettebb korú,
Föl is kiáltott (keblük még tüzel,
És érzik,
hogy rabságuk szomorú)
»A fertőzés mikor kezdődik el?«
De
ott, hol dúlnak, hol véres ború
Űl a szemen, gyéren kivánja mell
A
röpke kéjt. Megmenekültek-é, nem?
Homály takarja, - hogy meg, én
remélem.
133.
Suwarrow győzött, -
méltó volt e tette
Timurhoz. Dsingisz Izmaila hősét
Csodálta
volna! Dörgés közepette,
Meggyujtva tornyot, házat mint a
rőzsét,
Papirra véres kézzel ezt vetette:
»Istennek és a
czárnőnek dicsőség!«
(Örök hatalmak! Ó mily fájva
cseng
Együtt e két név!) »Izmail mienk!«[111]
134.
Szerintem a
legiszonyúbb szavak
A Mene, Tekel és Ufarzin óta.
Nem írt
szörnyebbet ennél soha vak
Győzelmi mámor! S Dániel próféta
Az
Úr parancsát hangoztatta csak,
Zordan, dicsőn; bukó népekre
czéda
Kuplét nem irt; - de tud verselni nérós
Humorral égő vár
fölött e hérós.
135.
Megírta ezt az északsarki dalt,
S
halók nyögése volt hozzá kiséret.
Hiszem, kevés ember dalolja
majd,
De nem felejti senki! Mert ugy éljek
A mint szidom e rút
zsarnoki fajt,
Míg - ellenük rohanni - kő megéled.
Itt
olvassátok távol unokák,
Milyen volt egykor lánczon a világ!
136.
Szabadságát megéritek, - mi nem
-
S uj ezred-évtek büszke ünnepén
Talán nem fogja hinni senki
sem
Mily bűnöket vitt végbe durva kény.
Emlékük is pusztuljon!
De ha szem
Meglátja mégis, úgy néz rájuk - én
Szentül hiszem -
mint torz emberevőre,
Ki festéket (de nem vért) ken a bőrre.
137.
És ha lapoztok a
történelemben,
S látjátok azt a sok királyt és trónt ott:
Ámulva
álltok e csodákkal szemben
S ugy nézitek, mint mi a
mammuth-csontot,
Vagy képirást a gúlán; - s jó
hiszemben
Találgatjátok, sejtve sok bolondot.
Mert, hála égnek,
rejtély lesz »miért«-jük,
Mint Fáraók gúláit most nem
értjük.
138.
Hű olvasóm, szót
tarték - legalább
Beváltám azt, mit kezdetben igértem;
Kaptál
szerelmet, szélvészt, egy nyaláb
Kalandot, harczot; a valóhoz
mértem
Mindezt, de ámbár földön jár a láb
S elődeimtől sulykot
sose kértem,
Éposz biz ez. Dalom gond nélkül árad,
De húrt ád
néha Főbosz, egy-egy szálat.
139.
Azt húzom, nyúzom, váltig
pengetem.
Hol járt s mit tett e furcsa költemény
Regényes hőse,
mindazt - hogyha nem
Dőlök ki még - elmondom rendben én.
De
most magam pihenni engedem,
- Mert elfáradtam Izmail kemény
Véres
falán, - míg sürgönyt visz a Don,
A mit Pétervártt lesnek már
mohón.
140.
Juánkát érte ez a tisztelet,
Mert
bátran küzdött és volt embersége -
Becsűli ezt az ember
módfelett,
Ha bősz, hiú, gyilkos dühének vége.
Kinek vad
harczban megmentője lett:
A kis török lány díszt hozott fejére.
S
hiszem, hogy ennek jobban örül ő is,
Mint Vladimir rendjének, ha
dicső is.
141.
Megmentőjével ment a mozlim
árva.
Hazája nincs már, háza-tája rom,
Övéi halva - mint Hektor
családja,
Elhulltak rendre harczmezőn, falon.
Muezzin hangja
nem hív több imára,
A kedves város egy üszök-halom!
Juán
fogadja (sírva rá hajol)
Hogy védni fogja - s megtartotta jól.
1.
Wellington! (Vagy
Vilainton, - mert a hír
Ilykép is említ, harczok hős fia;[112]
Lám,
meghódítni még névleg se bír,
S nyelvéhez tör a tréfás franczia;
-
Még hogyha veszt is, mosolyogva sír -)
Nyugdíjad nagy s hírednek
sincs hija;
Ha kissebbítném roppant érdemed',
Egész világ
dörögne rá »Nem«-et!
2.
Hogy Kinnaird-del a
Marinét ügyében
Silányúl bántál, én hiszem s tudom;[113]
Sok
mással ezt is elhallgatják szépen,
Majd, westminsteri díszes
sírodon.
Különben hagyjuk! Ily meséket éppen
Csak pletyka
kedvel kávézó padon.
De hogy Nagyméltsád, ámbátor
keresztény
Embernek vén
már, hősnek ifju,
ez tény.
3.
Britt néked sokkal
tartozik (s fizet
Mint a köles) de többel Európa:
A legitím
tört mankókat kezed
- Bár nem örökre - ujból össze rótta.
Holland,
spanyol, fransz érzi, mily veszett-
Dicsőn restellálsz.
Ah! Waterloo óta
Nincs nép, a kit adósid
közt ne lelnék.
(Csak költőid jobban megénekelnék.)
4.
Jó »nyak-nyeső«
vagy![114]
Ó ne vedd zokon.
A szó Sekszpíré s jobbat nem találok.
A
háború, ha nem nyugszik jogon,
Csak gégemetszés s más ilyen
halál-ok.
Tettél-e jót, mely nagysággal rokon,
A nép itéli meg,
nem a királyok!
Mondd: téged s pártodat kivéve (mert
Annak
haszon) Waterlooval ki nyert?
5.
A hízelgés nem
kenyerem; de mondják
Hogy kedveled te s néked néha köll.
Hát
nem csoda! A harcz sokféle gondját
Megunja végre, a ki folyton
öl,
És tetszik annak, ha fejére ontják
A lágy babért; ha dal
dicséri föl;
Ha lesz belőle - vinné el a gólya -
Kifosztott és
rab népek »megváltója«.[115]
6.
Elég. Most menj s egyél
a dísz-edényről,
A mit adott brazíliai császár,
S pár falatot
küldj a remek ebédből
Az őrnek is, ki házad mellett
strázsál![116]
Harczolt,
de nincs sok része pecsenyéből.
A nép - úgy mondják - szintén éhes
Lázár.
Méltó vagy porcziódra (hízzál tőle!)
De nemzetednek adj
egy részt belőle.
7.
Nem jegyzem én meg - hozzád,
herczegem,
Ki oly dicső vagy, megjegyzés se fér -
Hogy
Cincinnátus nagy példája nem
Hódít ma már, ámbár e kor
kevély.
Mint ír, kedvelsz te burgonyát igen,
De hogy kapáld is,
ebből még se kér
Hős lelked. És e czélra - szó mi szó -
Sok
volna mégis egy fél millió.
8.
Nagy díjakat megvetnek a
nagyok!
Epaminondász megmentette Thébét
És pénzt még temetésre
sem hagyott.
Washington György szabaddá tette népét,
De más,
mint hála, rá sosem ragyog.
(Szebb fény, igaz, nem díszíthette
képét)
S az disztingválja bölcs Pittet magát is,
Hogy angol
státust tönkre tette - grátis.
9.
Napóleont kivéve, alkalommal
Ember
nem élt így vissza soha még!
Zsarnok-frigyet megtörve, régi
lommal
Bátran szakítva, zúgott vón' a lég
Áldott
nevedtől. És most? Gyenge szómmal
Fessem: mi vagy? Megszünt a
csőcselék
Lármája. Menj! Nézd a nyögő világot,
Éhes hazád'
- s mondj győzelmidre átkot!
10.
Harczot dalolván, hadd mondjon ki
mostan
Múzsám nehány igaz szót. (Ó ilyet te
Nem olvastál még a
»hivatalos«-ban.)
Hadd hallja mind, ki népét tönkre
tette
S magát - míg ezrek vergődnek a rosszban -
Más vérén,
zsírján óriássá ette!
Nagyot tevél, de arra, hogy megoldd
A
legnagyobbat, lelked törpe volt.
11.
Nézd a halált - hogy'
vigyorog a váz,
A szörnyen titkos hatalomnak képe,
Mely
milliókat durván sírba ráz
S visz milliókat tán szebb lét
elébe.
Nézd a halált, mely mindent megaláz,
S csak azzal, hogy
van, ezrek örömébe
Mérget kavar - nézd! Lélekzettelen,
Ajkatlan
száján rémes gúny terem!
12.
Olyan volt mint te, s mégis a
halál
Rajtad mulat most, vágván képeket;
Füléig száját nem
húzhatja már,
Mert húsa nincs - de ámbár rég süket.
Most is
röhög még; s embert ha talál,
Lehúzza róla, bármikép üget,
Színdús
ruháját - bőrét s vigyorog
Puczéron, ámbár komoly a dolog.
13.
Kaczag biz ő; keserves nevetés,
De
mégis csak nevet; s ezt látva, tán
Jobb vón' követnünk
eltiprónkat és
Nevetni létünk örömén, baján,
A tarka semmin,
mely hab-módra vész
Korunk árjába; - s ez az óczeán
Mi ahhoz
képest, melyben száz ezer
Nap és világ atomként tűnik el?
14.
»Az itt a
kérdés: lenni vagy nem lenni?«
Mond Sekszpír, a ki most
divatba jő.
Én nem vagyok Nagy Sándor és a mennyi
Abstract
dicsőség, mind ott üsse kő!
Inkább vagyok paraszt, csak tudjak
enni,
Mint Bonaparte, rákjával nyögő.
Mit ér megnyernem ötven
viadalt,
Ha gyomromon nem űlök diadalt?
15.
»Oh dura ilia
messorum!«[117]
- Ó
Kaszás kemény poczakja! - Igy kiálthat,
A kit már kínzott
indigestió,
Mely úgy meggyötri a parányi májat
Minthogyha rajt'
az összes Stix-folyó
Átfolyna. Lordom, a gatyást ne szánjad!
Igaz,
hogy ás, túr, míg ti bért srófoltok,
De a ki jobban alszik, az a
boldog!
16.
Nos, »lenni vagy
nem lenni!« - Ám elébb
Azt kéne tudnom, hogy a lét mi
hát?
Töpreng az elme és sok balga nép
Úgy véli: mert néz, már
mindent belát.
Bölcselmem addig egy párthoz se lép,
Míg minden
pártból nem lesz egy család.
Sok élet - és e tétel gyakran áll
-
Aligha több, mint lélekző halál.
17.
»Que sais-je?«
Montaigne mondogatta és
Igy szólt az első akadémia;
Kedvenczük
volt mindíg a kétkedés;
Semmit se tud tisztán a föld fia;
Egy
bizonyos csak - és az is kevés:
Nincs bizonyosság! Annyi a
hija
Gyarló eszünknek, oly nagy a sötétség,
Hogy kétlem, vajjon
kétely-e a kétség?
18.
Elmélkedések zajgó
tengerén
Pyrrhóként[118]
szállni élvezet talán,
De hátha feldől a hajó? Erény
A bölcsek
része, kormányrúdon ám
Gyöngék nagyon; s elfárad, tönkre mén,
Ki
hosszan úszik eszmék áramán.
Szép, enyhe part, hol lágyan ring a
csónak,
S szedhetsz csigát: jobb mérsékelt uszónak.
19.
De »magas ég
borúl egész világra«
Mond Cassio - »imádkozzunk
tehát!«
Üdvünket óvjuk, mert Ádám hibája
Megöl bennünket
s minden bestiát
Azonkivül. »Apró veréb halála
Isten
végzése!« Bár nem látom át,
Mit vétkezett? Talán ott űlt a
fán,
Melyről az almát ette ős anyám.
20.
Nagy Isten! mi a theogónia?
Kis
ember! mi a filantrópia?
Mi, ó világ! a kozmogónia?
Mizantropnak
mond némely úr. Mi a'?
Kis asztalom, e mahagóni fa,
Tán
érti. Még ha lykantrópia
Vón' szóban, hagyján: mindjárt
összevesztek,
És ember-arczczal farkasokká lesztek.
21.
De én, ki mindig jó s szelíd
valék,
Mint Mózes, mint Melanchton; szépen éltem,
Senkit
gorombán meg nem rugdalék,
Sőt (bár véremnél fogva néha
mértem
Egy-egy csapást a támadókra) még
Az ellenséget is mindig
kiméltem:
Én és mizantrop? Mért? Mert - ez a tény -
Engem
gyülöltök, nem titeket én!
22.
De folyj tovább, jeles poéma, -
mert
Valóban annak tartom és pedig
Épp úgy az eszmét, mint a
kivitelt,
Bár mindakettőt most becsmérelik.
De fölragyogsz
Igazság, ha betelt
Az óra s voltod bájosnak lelik!
Addig
megosztom békén földi részed:
Szépséged' épp úgy, mint
számkivetésed.
23.
Hősöm (s remélem, olvasóm,
kivétel
Nélkűl a t'éd is) megy már a mesés
Város felé, a
hol lakik nagy Péter
Müvelt pórsága, melyben egy lat ész
Vegyűl
- mondhatnám - több font hősiséggel.
E dús országnak hízelegni
kész
Voltaire is. Sajnos! Mert nem barbár minden
Korlátlan
úr, de - még rosszabb, szerintem.
24.
S én harczolok, szavakkal
egyelőre,
De tettel is, ha sorsom engedi,
Minden zsarnokkal, a
ki börtönőre
A gondolatnak! Melyikünk szedi
A harcznak díját,
nem tudom; előre
Megyek mindenkép s kardom döngeti
A despotát
mindenhol e világon!
Nyilt megvetésem' bősz képükbe vágom!
25.
Nem mintha tán bálványoznám a
népet!
Van úgy is bőven demagóg, - pogány,
Ki eltiporna minden
oltárképet,
Hogy maga álljon a templom fokán!
Arat-e poklot, a
ki kétkedést vet,
Papok dogmája jobban tudja tán.
Ember, szabad
légy - ez tör ki belőlem -
Királytól, néptől! Mástól úgy,
mint tőlem!
26.
De mert pártokhoz én nem
tartozom,
Gyülöl minden párt. Csak gyűlöljenek!
Annál őszintébb
s bátrabb így a szóm,
Nem kellvén lesnem kedvező szelet.
Nem
színlel az, kit nem csábít haszon.
Ki nem tűr lánczot, sem
bilincseket
Másokra nem rak, az maradhat távol
Üvöltő szolgák
rút sakál-hadától.
27.
Illő hasonlat itten a
sakál.
Hallottam ríni Efezusban éjjel
Nehányat. Épp ily
szimatolva jár
E bérencz falka, ocsmány szenvedélylyel
Urok
számára zsákmányt lesve, - bár
Nemesb az állat: bolygván
szerte-széjjel,
Prédát merész oroszlánnak keres.
A másik aljas
pókoknak szerez.
28.
Csak egy ütés kell s
szétszakad a háló,
S ha ennek vége, akkor egy se mar.
Halld,
mit vagyok, te jó nép, prédikáló.
Minden nép hallja: Üssetek
hamar!
Fojtó szövetjük mind sürűbbé váló,
Ha egyesülten nem
sujt férfi kar.
Eddig csak a spanyol légy s Athén méhe
Döfött
merészen fullánkot beléje.
29.
Juán halad, megy
tüskön-bokron át,
Sürgönyt vivén, mely úgy beszél a hő
S bő
vérről, mintha vízről szólna szád;
Melyben tömérdek
holtan-heverő
Csak arra szolgál, hogy Katarinát
Vidítsa föl.
Kakasnak nézi ő
A népeket s mást nem kiván, csak azt,
Hogy érje
romlás - a másik kakast.
30.
Haladt Juánunk, vitte
a kibitka
(Rettentő
jármű, mely félholtra ráz
Ha rossz az út) s el-elmerengett
ritka
Élményein; trón, rendjel, csata, - száz
Dicsteljes emlék,
elméjét hasitja;
Azt is szeretné: volna bár Pegáz,
Hatalmas
szárnyú, minden posta ló,
Vagy legalább a bricskán vón'
rugó.
31.
Ha egyet zökken - és
zötyög sokat -
Gyöngéd pillantást védenczére vet;
Látszik,
szeretné, ha e kínokat
Nem érezné úgy, - itt, hol nem nevet
Művelt
fasor, hol minden szörnyü vad;
Természet műve, mely nem rak
követ,
Postát se tart; tavat, hallal teli,
Rétet, mezőt, mind
Isten kezeli.
32.
Bért nem fizet garast
se, annyi szent,
S lehetne bátran első »úri gazda«;[119]
E
faj manapság végkép tönkre ment,
Szántás-vetésnek mert már semmi
haszna;
Üres zsebekkel áll az »úri« rend,
S a
»gazdának« Ceresre van panaszsza,
Kit Bonaparte a
földhöz csapott.
Sors! Együtt buktatsz császárt és zabot!
33.
Juán a kedves
apróságra bámul,
Kit megmentett bősz harczok közepette -
Mily
trófeum! Ti, kik a vér sarábúl
Emléket gyúrtok, mely a
föllegekbe
Magaslik, mint Nadir sah, Indiábúl
Ki annyit sem
hagyott (úgy tönkre tette,)
Hogy a mogul kis kávét ihatott vón',
S
a kit levágtak házi körben, otthon,
34.
Mert már rosszúl
emésztett; -[120]
ó ti! ó mi!
Gondoljuk el, hogy százszor többet ér
Egy
megmentett fő - s ha nem ócska holmi,
Még
inkább - mint a legzöldebb babér,
Bár róla kezdjen minden ajk
dalolni,
Ha földje hulla és harmatja vér.
Ha szíved nem szól,
zenghet egy halom
Poéta -: híred pengő czimbalom.
35.
Ó ti dicső, nagy és
szapora szerzők!
Ó millió reporter! Ó ironczok!
Könyvben,
hirlapban bennünket kicserzők,
A kik meggyőztök mindenkit, (ha
konczot
A kormány ad) hogy nincs adóteher, sőt
Fenékig tejfel;
vagy az »udvaronczok
Sarkára hágtok«[121]
népszerű modorban,
Inségről írtok és megéltek sorban; -
36.
Ó! Ó ti szerzők! - à
propos des bottes,
A mit mondandó voltam, elfeledtem.
- Ily
balsors már bölcsebbre is csapott!
Pedig kedves volt; oly szeliddé
tettem;
Kiengesztelt vón' pórt, urat, papot!
De félre
dobták volna menthetetlen,
Bármennyi benne a vonzó varázs,
Amúgy
is, - íme a vigasztalás.
37.
Tán ráakadtak volna
egy napon,
Mikor belőlünk vált már »ős világ«,
Dohos,
szétmállott, szennyes színü rom,
A melyre uj lét nyüzsgő sarja
hág;
Pörkölt, fagyott, megfúlt, kihűlt korom,
Mint minden, a mi
létezett korább',
Chaosból jőve és chaosba hullva,
Mely
szemfedőnk lesz, búsan ránk borúlva.
38.
Igy mondja Cuvier. S a
nemzedék,
Mely jönni fog, porunkból majd kiás
Sokféle tárgyat;
- rejtélyes, setét
Torz-lényeket s nem érti meg e más
Világ
csodáit, mint mi azt a rég-
Letünt kort, melyben annyi
óriás
Bolyongott, száz láb (vagy mértföld) magas
Sárkány,
mamúth, kigyófejű kakas.
39.
Gondold el, hogy
kiássák Negyedik
Györgyöt! Hogy' állnak majd szájtátva
körbe:
Vajjon e szörny mit falhatott? (Pedig
Titánhoz képest ő
már kicsi, görbe.
De ha sokat szűl, csenevészedik
Még a világ
is, - sarjadéka törpe,
S mind törpébb lesz, mert elnyűtt az anyag
-
Férgek vagyunk egy meghalt földbe' csak.)
40.
E bimbó-népség, mely
valami friss
Édenből éppen kitaszítva, szánt,
Kapál, földet
túr, fúr és farag is,
Ültet, kaszál, fon, csirkét zsírba'
ránt,
Míg minden megvan, a mi volt: a kis
Kedves csaták s nagy
vámok egyaránt -
Úgy néz majd ránk, csontunkat közre fogva,
Mint
múzeumban holmi monstrumokra.
41.
De már elég a
metafizikából!
»Kizökkent az idő« -[122]
s én is; hiszen
Múzsám a búsba mind mélyebbre lábol,
Pedig
versem víg, most emlékezem.
Terv nélkül írok, jön minden
magától,
S ez túlságig költői, azt hiszem;
Tudnod kell, mért
irsz; én - nem hazudom -
Még a következő szót sem tudom.
42.
Mesélek, majd mélázom s így tovább
-
De hogy meséljek, itt az ideje.
Juánt ott hagytam, hogy
szidta lovát,
Ám most iramlok Pétervár fele,
S detailokat
nyargalva ugrom át,
Úgyis minden bolt »napló«-val
tele.
Képzeld, hogy czélt ért s ott jár könnyü lába
A legszebb
hó tündöklő városába'.
43.
Képzeld Juánt
pirosban, feketében,
Rojtos kalapban, melyről hosszu toll
Lebeg,
hullámzik, mint vitorla, éppen
Most bontva ki, a mint büszkén
hatol
A trón felé. Nadrágja csodaszépen
Fest rajta - sárga
kásmir, hogyha jól
Megnézem - és tejszín selyem-harisnyák
A
lábakat gyöngyen kidomboritják.
44.
Képzeld el azt, a kin
csodát müvel
Az ifjuság, a hírnév s a szabó,
E nagy büvész,
kitől a nyers hüvely
Oly széppé válik, hogy az alkotó
Természet
is irígyen sáppad el,
(Ha nem présel be szűk ruhákba). Ó
Mily
fess, a mint a czárnőnek beszámol!
Tüzérhadnagygyá vált itt maga
Ámor.
45.
Nyakkendővé lett a
szem-kötelék,
A szárny vállrojttá; könnyű szablya-tok
Vált a
tegezből s benne a derék
Aczél mint éles nyílvessző ragyog;
Tollas
kalapját ívnek véve még,
Oly tiszta Ámor, hogy Psyche, - ha
sok
Hölgynél, ki már tévesztett férfit, számost,
Nem jobb
szemű, - férjének tartaná most.
46.
Udvarfi bámul, kezd
suttogni dáma,
Czárnő mosolygó és kegyencz boszús;
Ki volt
soron, feledtem, szeri-száma
Se lévén ama bátor, ama dús
Erőknek,
kik e súlyos hivatásra
Vannak nevelve, a mióta bús
Özvegy
Katinka; hat láb voltukat
Irígyelhetné pattagóni vad.
47.
Juán egész más! Nincs
szakálla sem,
Gyöngéd és karcsú, de ha lép, ha jár,
S leginkább
akkor, hogyha néz a szem:
Megvillan egy-egy áruló sugár,
Mely
arra vall, hogy férfiú pihen
E szép szeráfban. És aztán a czár
Bús
özvegyének néha egy gyerek-kép
Tetszett nagyon. Lanskoj-t csak
most temették.[123]
48.
Hát csoda-é, ha
Sermatoff avagy
Jermloff vagy más off: búsul, attól félve,
Hogy
nincs elég tér, (bár a keble nagy
Ő felségének) a hová beférne
Még
egy vetélytárs! Elborúl az agy
Ily gondolatra s czifra
külsejére
Gond röppen annak, a kié e hálás
S kétségkivűl magas
»bizalmi állás«.
49.
Ó! hölgy-világ! Vágysz
tudni, hogy mi ez,
Mi e finom kitétel magva? Hát
Csak
folyamodjál Londonderryhez,[124]
Beszédeit
lapozd figyelve át,
Hol minden mondat zűrzavarba vesz; -
(Nem
érti senki zagyva halmazát,
S mind tisztelik); talán e szalma
néked
Ad - magként - egy kis értelmetlenséget.
50.
De tőlem tisztán
megtudod, - nekem
Nem kell e torz, homályos Sphinx, kinek
Nem
értené beszédét senkisem,
Ha nyelve nem vón rossz
tetteinek!
Szörny-hieroglif, melytől fáj a szem,
Csatorna, vér
s víztől dagadva meg!
Egy adomácska jut eszembe itt,
Elmondom,
mert jellemző és rövid.
51.
Kérdezte britt hölgy
egy olasz dámátúl:
Mit végez a »Cavalier servente«,
E
rejtélyes lény, a ki mindig hátúl
Lappang, ha szép nő sétál? Mit
jelent e
Lovag, kinek nem áll egy férj se gátul?
Ki márványt
éleszt, Pigmalionként, rendre?
Sürgetve kérdé az olaszt, a
ki
Ezzel felelt: »Kérem, találja ki!«
52.
Hozzátok múzsám
szintén esdekel:
Mi volt kegyenczünk működő tere
Gyöngéd-fenkölten
gondoljátok el!
Ő volt az ország első embere,
Tényleg, ha rang
s czím nem avatta fel.
Értem, hogy fél az aranyos
here
Vetélytársaktól ott, a hol veszélyes
Contremineur minden
váll, hogyha széles.
53.
Szép volt Juán. Báj
ülte könnyü testét,
A mit nem ront meg az a kor se, mely
Sörtével
jelzi ifjuságunk vesztét,
Szakáll-bozonttal. Párisé e fej,
A ki
okozta Trója gyászos estét
S az első válást. Ütvén sorra fel
A
krónikákat, úgy találtam: Trója
Volt ily pöröknek első okozója.
54.
És Katalinban, a ki
szeretett
Mindenkit (boldogult urát kivéve)
S főleg gigás urak
felé vetett
Kegyes pillantást (gyöngéd hölgy szivébe
Borzalmat
oltók) voltak szelidebb
Érzések is. Bálványa Lanskoj képe,
A
kedvesé, kiért sok könyje folyt,
Granátosnak bár kissebbszerü
volt.
55.
»Teterrima
causa« minden »belli«-nek,[125]
Ó
élet és halál titkos kapúja,
Melyen ki és be járunk!
Szellemek
Forrása te! (Megmártva benned, ujra
Formákat ölt
mind.) Hogy' rontotta meg
Magát az ember, almát tépve
ujja,
Nem t'om; de később hogy
mi volt a veszte
S mi vitte föl: jól illusztrálod ezt te.
56.
A »háború
leggonoszabb okát«
Látják te benned; legjobb
vagy, szerintem;
Tőled jövünk, hozzád
megyünk mi; hát
Eljutni hozzád, mért ne döntsünk minden
Várost
a porba? Úgyis miriád
Élet buzog teremtő mélyeidben!
Te véled
áll fönn s nélküled megállna
E földön minden, ó lét óczeánja!
57.
Czárnőnk, főtényezője a kemény
Bősz
háborúk s ha tetszik, hát a béke
Okának is (mert minden
esemény
Ott született e fényes hölgy ölébe')
Czárnőnk
örűl - meglátszik a szemén, -
A szép hírnöknek, kinek ifju
képe,
Tolla gloár-t hint. Hősöm térdepel.
Ő néz s a sürgönyt
nem szakitja fel.
58.
Majd császár-rangját átérezve,
de
Végkép nő-voltát sem feledve (mely
E nagy egésznek három
negyede)
Föltépi lassan. Valamennyi fej
Fürkészi most: arczát
mi vonja be?
Ajkára ím futó mosoly szökell,
Hát szép idő lesz.
Széles bár, nemes volt
A czárnő arcza; szem, száj kellemes volt.
59.
Öröme számos. Első: dőlt fala
Egy
szétdúlt várnak s rém halott-tömeg.
Képén dicsőség égő
sugara,
Mint bíborhajnal, mely végig remeg
Ind óczeánon!
Csillapúl vala
Dicsszomja most. Záport így iszsza meg
Arab
homok. Dicsvágynak vérpatak
Mit használ? Ujját mossa benne csak.
60.
A második egy tréfát
illetett:
Suwarrow őrült húmorát nevette,
A ki leölt,
legyilkolt ezreket
Foglalt nyúlfarknyi muszka versezetbe.
A
harmadik nőibb volt s enyhitett
A borzalmon, mely támad a
szivekbe',
Ha vért királyok csapra üttetik,
S tábornokok
gúnyversekbe szedik.
61.
Hatalmas volt a két első
gyönyör.
Szemében, ajkán édes mámor ég.
Mosolylyá vált mindjárt
a czifra kör,
Mint a virág, ha jól megöntözék.
De hogy
kegyelmes pillantása tör
Juán felé (mert ő Felsége még
Sürgönyt
se kedvel úgy, mint ifjuságot)
Aggályos képet mind egyszerre
vágott.
62.
Kebeldús, telt volt ő felsége;
ha
Dühös, kissé nyers, - de ha kedve jó,
Szép, takaros, sőt
kecses is, noha
Megérett jócskán; - szívekig ható
Sovár
pillantást nem hagyott soha
Kölcsön ne'kűl, de aztán
Cupidó
Váltóit (látra) mind behajtja; nem
Tűr levonást és
discontót sosem.
63.
Utóbbi véle - bár hasznos gyakorta
-
Nem is szükséges; mert volt bája, mondják;
És nyájas is volt,
bár fejét fönn hordta;
Minden kegyencznek jól viselte gondját.
Az
nagyra vitte, azt szerencse tolta,
Ki - négyszem közt - egyszer
megoldta kontyát.
Mert bár kiölt vón' minden nemzetet, de
Az
egyes embert gyöngéden szerette.
64.
Be furcsa is az ember!
Hát a nő,
Az még csak aztán! Forgó bőjti szél
A kis feje,
szeszélyes, rossz idő,
S egész valója örvény és veszély!
Mindegy:
lány, hitves, özvegy, szerető,
Mind szélként változik; ma így
beszél,
Holnap meg úgy; kisiklik mint a hal; -
Hej! mindig új e
régi, régi dal!
65.
Ó Katalin! (mert
harczban s szerelemben
Tömérdek ó! ah! illet tégedet!)
A
gondolat mily tarka-barka rendben
Zsibong az agyban, mily zagyván
lebeg!
Három felé fut most a te
fejedben:
Az első
festi nagy győzelmedet,
A másik
egy sor uj czimert csinál,
A harmadik
- a hírhozóra száll.
66.
»Hirnök
Merkurról« szól Sekszpir »a mint
Leszáll ég-csókoló
tetőre,«[126]
Tán
Ily vízió az, mely czárnőnknek int,
Nézvén, előtte hogy'
térdel Juán.
A csúcs ugyan magaska s rendszerint
Hadnagy nem
jut föl; de a tudomány
Legyűrte Simplont; - és »ég-csókolók«
Az
ifjak mind, míg mély s tüzes a csók.
67.
Lenéz a czárnő, Don
Juánka föl,
S tüzet fog mindakettő. Egyiket
Arcz, zsenge báj és
más egyéb büvöl;
Mert Ámor kelyhe gyors mámorba vet;
Egy korty
elég e mákony-nedüből,
Öblös kupákra nem szorúl szived;
A lét
forrását egy cseppig föliszsza
Szerelmes hő szem, - köny marad
csak vissza.
68.
A másikban nem ég tán
szerelem,
De más hatalmas érzés húzza, vonja:
Önzés, - mely
bennünk mindig megterem,
Ha egy felsőbb lény: grófné,
primadonna,
Herczegnő, czárnő gyúl ki hirtelen,
S bennünket hív
meg egy szép kis viszonyra
Sok más közűl; ilyenkor dagadunk,
S
dicső ficzkóknak képzeljük magunk'.
69.
S ő benn' volt
még a boldog korba', mely
Nem válogat finnyásúl
asszonyokban,
De - mint oroszlánlyukba Dániel -
Minden
viszonyba gond nélkül berobban.
A hol tengert kap, ott meríti
el
Lángszóró napját, - mély, hüvös habokban
Alkonyt csinálva, -
mint Főbosz, ha mén
Nyugodni sós ár vagy Thétis ölén.
70.
És
Katalin szerelme - bármi véres,
Szirt-keblü hölgy -
tagadhatatlanúl
Megtisztelő; és büszkeséget érez
Minden legény,
kinek karjába hull;
Az illető kis császár, szenvedélyes
Pásztorba
oltva; férj a kedves úr,
Csak gyűrűt nem
hord, mely legrosszabb része
A házasságnak; - így tisztább a méze.
71.
Végy ehhez pompás, dél
gyanánt verő
Delnői bájat, szürkéskék szemet
(Legkedvesebb szín
minden megnyerő
Szemecske közt, ha áraszt szellemet;
Napóleon s
a skót királyi nő[127]
Adott
e színnek fensőbb kellemet;
Pallász is teltebb észszel,
bölcselemmel,
Semhogy nézhetne kék vagy barna szemmel) -
72.
Vedd a mosolyt, a
vaskos termetet,
Felséges tartást, páratlan kegyét,
Hogy inkább
választ egy szép gyermeket,
Mint egy-egy gígást (a ki
tetszenék
Messalinának); - nézd bíbor megett
Hullámzó keblét s
nézz egyébre még;
Megfejti mindez - nem mind: egy is, azt,
Hogy
hiuság bánt egy kevély kamaszt.
73.
S elég ez, mert hívság
a szerelem,
Önzés a kezdet és önzés a vég,
Kivéve hogyha őrült,
hogyha nem
Számítható be, oly bolondul ég
Egy kis szépségért,
vágyván teljesen
Beléje veszni. E miatt derék
Pogány bölcsészek
szerfölött tisztelték,
Mint a világok ősforrását, lelkét.
74.
Szeretjük Istent; van
plátói, hív
S hő szerelem; több tisztes pár szerelme
Szintén
jeles, - (jőjj rímnek ide szív,
Te jó vén bútor, üssön bár az
elme;
Mert rím s raison egymással egyre vív,
Ez érteményt, az
csengést követelve) -:
Sok szerelem van, hogyha sorra veszszük,
S
mellettük még egy: - érzéknek nevezzük.
75.
Testünkben úgy ég, heve olyan
édes,
Hogy minden testet, mely e por-tekén
Porból van véve,
félig istenné tesz.
(Ah! minden nő az pályánk kezdetén.)
Mily
szép kor! Mily láz, mielőtt a kétes
Mámornak vége s üdvünk tönkre
mén!
Tűz-lélek és sár egybe gyúrva, ó
Mily művelet, mily föl
nem fogható!
76.
Legszebb - kezdetnek
vagy végnek - az a
Plátói láng! Mindjárt utána jő
A kánoni;
(lévén fő támasza
A szentegyház, e czím megillető;)
A harmadik
fajt majd minden haza
(Keresztény ország) kultiválja bő
Mértékben
-: hívják »titkos házasság «-nak,
Frigyükhöz szűz nők
pótlékot ha vágnak.
77.
De
jó mesém, helyettem szólj te; - mék,
Számat befogva! Hősünkben
dagad
A szerelem vagy tán - érzékiség.
Nincs módomban másítni
szavakat,
Mert sietek; s úgy egybeforrva rég
E kettő, hogy
határ-fa sem akad
Közöttük; és ilyen dolgokba tán
Czárnő se
jobb, mint egy varró leány.
78.
Súg-búg az udvar
álmélkodva; száj
Mindenfelé mohón keres fület;
Idősb nők arczán
több lesz a homály,
Redő mogorvább; hunczutkodva vet
Egymásra
gyors pillantást - csupa báj -
Az ifjabb rész és a dolog
felett
Halkan mulat; de - bús szivében dárda -
Irígy könyűt sír
az elárvult gárda.
79.
S kutatja minden
nagykövet mohón
Ki e varázsló jött-ment ifju hát,
Kinek fejére
ily vágtatva fon
A hatalom tündöklő koronát?
S látnak csillogni
már a kis bohón
Rendjelt sokat; szalag övedzi át,
Hull rá a
rúbel, mint a nyári zápor,
S van pár ezer parasztja a javából.
80.
Czárnőnk pazar; - mint
más efajta nő; -
Szerelme - ah! minden szivet kitár
A szerelem
s a szívhez vezető
Korlátot széttöri; szerelme - bár
Veszettűl
kedvel gyilkos harczot ő,
S Klytemnestrához szörnyen közel
áll,[128]
(Különben
jobb, ha gyorsan meghal egy,
Mint hogyha kettő lassan tönkre megy)
-
81.
Szerelme dússá tette
híveit!
Nem úgy tőn, mint a félig szűz Erzsébet,
Ki siratott -
bár volt kiadni mit -
Minden garast s kaczér kétszínüséget,
Rút
ál-erkölcsöt mester-fokra vitt,
Szégyenbe rántván trónt és
nőiséget,
Bár vén korát a bánat tönkre tette,
Egy szép
kegyencznek mert fejét vetette.[129]
82.
A »grand levée«
lassanként véget ér.
Tolong az udvar s minden nagykövet
Boldog,
ha hősöm közelébe fér.
Üdvözli forrón, édesen nevet.
Körűl
suhogja több finom, fehér
Delnő is halkan és szakértve vet
Szemet
rá, mert ők »arczban« spekulálnak,
Kivált ha arczok
carriére-t csinálnak.
83.
Juán, személyét
ünnepelve látva,
Kegyes hajlással, nyájasan fogad
- Mintha
kegyencznek jött vón a világra -
Köszöngetést, hizelgő
bókokat.
Ámbár szerény, ezt véste homlokára
Az ős természet:
»Gentleman.« Sokat
Nem szólott, ám fején talált
szeget,
S a kellem rajt' zászlóként lebegett.
84.
Meghagyta Ő Felsége:
tartsa el
Juánt az udvar s ennek kosztja jó.
Egész világ mézet,
czukrot lehel.
(Első látásra így tesz néha; ó
Hasznos, ha -
ifjú - rá emlékezel!)
Miss Protasoff is kegytől ragyogó.
Állása
rejtély, neve »l'Eprouveuse.«
Nem fejthetem meg,
- Múzsám szinte bősz!
85.
Ezzel vonúlt Juánom
vissza. Én
Hasonlót tészek; itt megáll dalom,
Míg földre ún a
villámröptü mén
S szárnyal tovább. Oly »ég-csókos
halom«
Volt stácziónk, hogy elszédült szegény
Fejem belé
s forog mint egy malom -
Intés agyamnak s gyötrött idegemnek:
A
zöldbe kissé lovagolni menjek.
1.
Egy almát látott Newton földre
esni,
És ebből azt a tételt vonta le
(Mondják, - tanút rá nem
birok szerezni)
Hogy önsúlyánál fogva - a neve
»Nehézkedés«,
a mint már tudjuk ezt mi -
Utját földgömbünk körben futja be.
Ő
volt az első Ádám óta, kit
Esés meg alma híres polczra vitt.
2.
Ember bukása és emelkedése
Almán
alapszik, hogyha ez való.
Mert Newton, a ki behatolt az égbe,
S
országutat tört milljom szárnyaló
Ösvénytelen csillag közt:
büszkesége
Silány nemünknek! Newton óta ró
Az ember gépre
gépet; nemsokára
A holdat is gőzmozdonynyal bejárja.
3.
Mért kezdem így? Mert épp e
pillanatban,
Megmarkolván e rongyos papirost,
Kevély dicsőség
vágya ég agyamban,
Lelkem hevűl bukfenczet vágva most!
Kisebb
vagyok bár, mint a halhatatlan,
Ki csillagot mér, végtelent
föloszt
S szél ellen gőz-hajózik este, reggel -:
Hasonlót
tennék szívesen rimekkel.
4.
Hajózom én is szél ellen,
noha
Csillag-vizsgálni látcsövem csekély;
De legalább nem
csábított soha
Köznapi part; hajócskám messze kél
S bolyong
öröklét árján, mostoha
Kemény időben; szirt, hab dühe, szél
Nem
árt neki, sőt tova siklik ott,
Hol sok nagy gálya már léket
kapott.
5.
Juánt ott hagytuk, hogy kegyenczi
volta
Jócskán virult már, ám még nem pirult; -
És
Múzsáimtól illetlenség volna
(Mert több van egynél) ha kiváncsi,
gyúlt
Arczczal kisérnék, lábhegyen hatolva
Háló termekbe. Hogy
karjába hullt
Fortúna, ez tény; látta friss szépségét,
Mely
megnyesi a mámor szárnya-végét.
6.
De csakhamar kinő s elszáll
megint.
»Ó szállhatnék galambként« mond a
zsoltár,
»El, messze, hol nyugalmas béke int!«
S te
ó uram, ki egykor ifju voltál,
Ha mint vén göthös érzed ujra
mind,
- Emlékben - a mi lángolt mint az oltár:
Fiaddal inkább
búgnál úgy-e ládd,
Semmint köhögnél, mint a nagyapád?
7.
De
sóhaj tűnik s elapad a köny,
(Még özvegy-könny is) mint az Arno
nyáron,
Megszégyenítve a téli özön
Dagályát, mely túlárad a
határon.
Pár hó sokat tesz! Búnk, úgy véli Ön,
Folyvást termő
föld; én is úgy találom.
A szántó más csak, a ki néha vet
A
gyász helyébe rózsás örömet.
8.
De köhögés jön hő
sohajra, sőt
Előbb is gyakran, mielőtt a lét
Órája tízet ütne,
- mielőtt
A homlokot, mint szél a tó vizét,
Redő
kuszálná. Száll az arczra rőt
Aszkóros pír, mint bércz havára
szép
De kurta est-fény; sok száz így lobog,
Remél és meghal - ó
mily boldogok!
9.
Meghalni még Juánnak
semmi kedve.
Olyan pompában él, minőt az ember
A hold kegyéből
élvez lelkesedve,
Vagy nők kegyéből. Nem tart soha
»semper«,
Elszáll hamar; de hol a balga medve,
Ki
Júniust megvetné, mert Deczember
Havat fog hozni? Inkább
sugarat
Gyüjt össze, melyből télre is marad.
10.
S van egypár oly
tulajdonsága, mely
Érett nőt inkább köt le, mint leánykát.
Az
tudja már, hogy mit föd a lepel,
Míg ifju csirkék a szerelem
átkát
S üdvét versekből képzelik csak el,
A szép eget csak
álmaikba' látják,
Honnan lejő. Datálván női kort
Nap a
zsinórunk, - jobb vón' tán a hold.
11.
Miért? Mert szűz és
változik gyakorta.
Egyéb okom nincs. És ti ott a gáton
Hiába
vágtok képet gyanakodva!
Mert rám agyarkodtok ti egyre,
látom,
»Izlést, mértéket« egyként megtapodva,
Mint
irta volt jeles Jeffrey barátom.[130]
De
pardon néki s megbocsát, hiszem,
Magának is; - ha nem, hát én
teszem.
12.
Ha régi ellenségből uj
barátok
Válnak, ne bántsák egymást többet - ezt
A
becsület kivánja; s érje átok,
Ki bármi okból gyűlölködni
kezd!
Jöhetne rám - hecczelni - Góliáth-ok,
Legázolnám,
legyűrném egyenest.
Volt szerető, uj hitves, dühben
égve
Gyűlöljenek - két megtért ellenség ne!
13.
Hitvány dezerció vón!
Renegát,
Sőt Southey, a ki hazudik ha szól:
Nem menne ujból a
»reform«-hoz át,
Mióta helyje a »babéros«
ól.
És tisztes ember szégyelné magát
Izlandtól kezdve
Barbadószig, oly
Szerepben, mely csak szélkakasnak áll jól,
A
mellőzöttet eldobván magától.
14.
Itész s jogász rosz
oldaláról látja
Az irodalmat és az életet.
Sokat nem mond el,
nem tár napvilágra,
Bár söprés közben mindent észre
vett.
Köz-ember vénül és öreg korára
Semmitse' tud; de a
világ felett
Álló ügyész mint orvos bontja szét
Minden
kérdésnek máját és belét.
15.
Erkölcsi kéményseprő a
jogász,
Ezért tapad rá annyi barna szenny;
Korom, piszok,
melyben túr, kotorász,
Nyomát ott hagyja majd mindegyiken,
Legyen
bár inge napról napra más;
Huszonkilencz harmincz közűl ilyen;
Te
más vagy; rajtad méltósággal áll
Mint
Cézáron a tóga, a talár.
16.
És drága Jeffreym,
bősz ellenfelem
Hajdanta (már a mennyiben birálat
S vers
egyesűl, hogy ily bábbá legyen,
S így hadonászszon hiu
ember-állat)
Elmúlt dühöm rég! Hajtom serlegem'
A »régi
jó időkre!«[131]
Soha nálad
Nem voltam, arczod sem láttam - de szívem
Szép
bánásmódod' érzi s őrzi híven.
17.
Ha »régi jó idő«
zendűl dalomban,
Nem hozzád száll az - sajnálom, mivel
Inkább
boroznék büszke városodban
Teveled (s Skottal) mint más
bárkivel.
Talán e lágy, diákos fájdalomban
Nincs semmi szellem
- mégse fojtom el!
Fejembe száll -: félig skótnak születtem
S
hegy-völgyi közt egészen azzá lettem.
18.
E »jó idő«
mi mindent megujít!
Kristály-ér, skót pléd, kéklő bércz-orom,
A
Dee, a Don, rajt' a fekete híd,
S mindaz, a mit álmodtam
akkoron:
Saját halott-leplében lebeg itt,
Mint Banquo sarja!
Szép gyermek-korom'
Idézi föl e gyermekes sohaj.
A »jó
idők« visszhangja - hát se baj!
19.
Bár ösztökélt tulzó
ifjoncz koromba'
Rím- s bosszuvágy - te jól emlékezel -
Hogy
skótjaimra egy nyaláb goromba
S méregbe mártott tréfát lőjek
el,
Mit ért? Hiába pattant annyi bomba!
Gyermekkorom erős
érzésivel
Nem bírt; szivem' skót vér keringi át
És
szeretem a »bércz s patak honát.«[132]
20.
Juánom tényleg s gondolatban -
egy
E kettő, mert a mit gondolsz, az él
Még akkor is, ha húsod
tönkre megy,
Ha már nem oly »valóság« a
kevély
Gondolkodó, (míg élt, valódi hegy)
Mint gondolatja;
lelket síri éj
Nem nyel be; bár a »túlvilág«
határán,
Úgy sejtem én, egy kis sötétség vár rám -
21.
Juán müvelt oroszszá vált.
Mikép?
Nem mondom el. Miért? mindenki tudja.
Az
ifjuság, kivált ha friss, ha szép,
Hamar puhúl, ha int a csábok
utja;
S Juáné széles, duzzadt párnaképp
Kinálkozott a kéjnek.
Vígan futja
Fényes körét. Táncz, rúbel, dáma, bál
Télből
nyarat, jégből édent csinál.
22.
Czárnőnk kegyelme jól esik neki,
És
tiszte ámbár súlyos hébe-korba,
Ifjú legénynek kedvét nem szegi
Az
ily teher. Nőtt, mint egy viruló fa.
Harcz, szerelem, becsvágy
szemelje ki:
Ha kell, szolgálja mindahármat sorba.
Arany-jutalmat
oszt mind tele kézzel,
Míg jő a vénség és beérjük rézzel.
23.
Juán ekkortájt - félek, a heves
Vér
volt az ok, meg korhely czimborák -
Kissé ledér lőn. Sajnos dolog
ez,
Mert tönkre tészi lelkünk hímporát.
Azonkivül - rejtvén
csömörletes
Hibák, bűnök egész hosszú sorát -
Rút önzést fejt
ki bennünk; lelkeinket
Elzárja s formál osztrigákká minket.
24.
Átugrom ezt; és azt is, hogy
mikép
Folyt a viszony egy pár közt, mely nem éppen
Jól illett
össze -: egy tiszt (nyalka nép)
És egy czárnő közt, a ki
semmiképen
Nem vén, de jóval ifjabb volt a szép
Tizenhét évnek
fejdelmi diszében.
Kor nem fél tróntúl s a merész
redők
Demokraták, sosem hizelkedők.
25.
Hogy a halál, királyok
uralkodója,
Nagy Gracchusunk, ki rettentő jogát,
Agrár-törvényit
a gazdagra rója,
Pazar lakmáit, roppant birtokát
Csonttal
trágyázott szűk gödörbe szórva,
Mely lakhelyet rongy koldusnak is
ád,
Ha egy marék földdel se bírt szegény -
Hogy a halál
»reformer«, régi tény.
26.
Pompásan él (nem a halál, -
Juánka)
Dőzsöl, mulat, költ, fürdik tejbe-vajba
A medvebőr
vidám, zajos honába';
E bőr (kimondom, ámbátor sohajtva)
Ott
átkukucskál mindenféle drága
Bársonykán, selymen, még úgy össze
varrva;
Át bíboron, mely jobban állna tán
A babylon, mint az
orosz rimán.
27.
Mindezt nem festem,
bárha könnyen menne
Emlékből, hallomásból; ámde már
Közel van
Dante »gyászos rengeteg«-je,[133]
A
zord nap-éjegyen, komor határ,
Félúti állomás, honnan
szepegve
Indúl tovább a rozzant lét-batár
Bölcs útasa, bús
országodba, vénség,
Könynyel búcsuzván tőled ó legénység!
28.
Reflexiókat tollam
messze lök,
Csak bírjak tőlük szabadúlni, mert
Úgy lógnak
rajtam, mint farkas kölyök
Az emlőn, - mint gyom, mely sziklába
vert
Erős gyökért, - avagy mint szeretők
Egymásnak ajkán, első
csókra szert
Ha tudtak tenni -; úgy van, odavágom
A
bölcsességet s olvastatni vágyom.
29.
Juán - bizonynyal ritka e dolog
-
Nem udvarol, sőt néki hízeleg
Az udvaroncz; hős lelke volt az
ok
Meg ifjusága és a friss, meleg,
Mén-lóhoz illő vér; ruhája
sok
Hatást tett szintén; fejedelmileg
Czifrázta, mint napot
felhők szegélye;
De fő ok volt egy vén hölgy szenvedélye.
30.
Irván haza: buzdult a
sok rokon!
Látták, hogy isten jól felvitte dolgát
És
osztozhatnak szép állásokon.
Levélit az nap mind
megválaszolták.
Ment volna egypár mindjárt, el,
vakon!
Fagylaltozás közt nyelvüket megoldák,
Esküdvén: bundák
segedelmivel
Madríd és Moszkva egy-klímáju hely.
31.
Az anyja is, bölcs
Ínez, úgy örűl,
Hogy bankárjának békét hagy; habár
Nagy a hiány
a »követel« körűl,
Számláját íme nem terheli
már.
»Szolgál szivének« - így ír - »gyönyörűl,
Hogy
szebb uton vétektől mentve jár.
A pénz-kimélés bölcsesség jele,
S
legfőbb okosság, ha zsebünk tele.«
32.
»Ajánlja Isten s
a Fiú kegyébe,
A boldogságos Szűz is áldja meg;
Görög vallás
iránt hordjon begyébe'
Utálatot, de (mert így tesz
remek
Mérséklő bon ton) ne mutassa képe;
Tudatja, hogy férjhez
ment újra, meg
Hogy öcscse van, - de legjobban meghatja
A
császárnő anyai indulatja.
33.
»Tettnek dicső,
látványnak csodaszép,
Hogy ifjuságot ekkép protegál;
Hirét
tisztes kor s még inkább a nép
S a klíma védi; szirt az, mely
megáll;
Otthon gyanú támadna némikép,
De ott, a hol rideg
fagypontra száll
A thermométer: virtus is olyan
Későcskén
olvad, mint jeges folyam.«
34.
Ó negyven pap-erőt,[134]
rólad dalolnom
Dicső képmutatás! Add ide szádat,
Erényt
dicsérnem és nem gyakorolnom!
Ó végitélet, add a harsonádat!
Vagy
lenne bár itt - tölcsérébe szólnom -
Fül-trombitája áldott
tántikámnak!
Nem bírva már olvasni bibliáját,
Azon keresztűl
szívta égi báját.
35.
De jó nagynéném nem
volt tettető.
Nevét a jók fényes könyvébe írták,
S oly őszintén
ment a mennyekbe ő,
Mint mindazok, kik e listára írvák,
S kik a
felosztott mennyet, majd ha jő
A végső nagy nap, porcziókban
bírják,
Mint Angliát hatvanezer hübéres,
Ki Hóditó Vilmossal
együtt érez.[135]
36.
Nekem ugyan panaszra nincs
okom!
Ősim: Radulfus, Ernejsz (hogyha nem
Csalódom) vagy
negyvennyolcz birtokon
Osztoztak, mert Billt szolgálták hiven.
A
szászt megnyúzni csúf tett volt s jogon
E sintérmű nem nyugvék,
azt hiszem:
De zsákmányukból templomot emeltek!
Voltak tehát
mind jámbor, tiszta lelkek.
37.
Virúl Juán, de szíve néha
fáj.
Hervad, mint a virág, mely összerendűl
Ha hozzá nyúlnak,
mint némely király
A versektől, (ha nem Southey zendűl.)
Vonzotta
tán a kedves honi táj,
Hol a folyam-jég nem májusba'
lendűl
Lustán tova; tán izmos, szuverén
Karok közt bájra
szomjazott szegény;
38.
Tán - semmi tán; okot miért
keressek
Ha uj, ha régi? Ott pusztít a rák
A legszebb arczon;
nyíló, üde testet
És fonnyadt roncsot egyként összerág.
A Gond
számláit meg kell ám fizetned,
Bárhogy dühöngj; hetenként szabja
rád
E jó gazdasszony; hat nap tán gyönyör,
A hetedik
mindenesetre pör.
39.
Nem t'om, mi történt, ámde
teste-lelke
Meg volt támadva; czárnőnk rettegett,
S a doktor
(az, ki Pétert gyógykezelte)
Erét tapintván, látta hogy
beteg;
Élénk a vér, de lázzal van keverve,
S halál sunyít a
halvány bőr megett;
Borzadt a czárnő, rémült képet vágott
Az
udvar és dupláztak orvosságot.
40.
Nagy volt a súgás, a
találgatás.
Potemkin, méreg, hallik egyfelől,
Var, pattanások,
mondogatja más,
Vagy kimerültség, mely lázakkal öl.
Meggyűlt a
rosz nedv, onnan e hatás,
- Mondják sokan - már bomlik vére
föl!
De van megint, ki esküt arra tesz:
»Csak a lefolyt
harcz fáradalma ez!«
41.
Itt egy reczept. Ez áll megírva
benne:
»Sodae sulphat 3vj. 3s. mannae op.
Aq. fervent, f.
3 iss. 3 ij. tinct. Sennae
Haustus« (Itt köpölyt kap s vére
jobb.)
»R. Pulv. Com. gr. iij. Ipecacuenhae«
(S
több más, a mit Juánom félre dob)
Bolus Potassae sulphuret,
sumendus
Et haustus ter in die capiendus.«
42.
Igy oszt a doktor éltet vagy
halált,
Secundum artem. Jó bőrben levén
Gunyoljuk bátran, -
ámde várva várt
Megváltónk, hogyha gyomrunk tönkre mén.
Ha int
a bús »hiátus« (mint a bárd
Szépen dalolja) az, a mit
a vén
Ásó göröngygyel tölt be; rajta lógunk,
Bár elpatkolván
tán jobb vón a dógunk.
43.
Délczeg Juánnal a
halál se bír.
Győz testalkatja, ifjú ereje,
És minden doktor uj
reczeptet ír;
De még veszélyben van szegény feje;
Fonnyadt
orczáin nincs a régi pír,
Egészség napja nem ragyogja be!
Látván
Juánt eképen fogyni, aszni,
A bölcs tanácsadók küldik utazni.
44.
A zord éghajlat -
vélik - súgaras
Fiát a délnek sírba dönti majd.
Haragra lobban
szűz czárnőnk magas
Személye, mert elválni nem ohajt.
De látva,
hogy néz, mint tört szárnyu sas,
S gunnyaszt Juán és lankadtan
sohajt:
Nincs ellenére, hogy külföldre menjen,
S egy szép
bizalmi állásban pihenjen.
45.
Az angol és a muszka
kabinet
Diskussiót épp akkor folytatott
Több fontos és függő
dolog felett,
Elmésen, mint két nagy nemzet szokott,
Egymást
lefőzni cselt, gáncsot ha vet.
Bőrt, halzsírt, faggyút, némely
víz-jogot
Vitattak és hogy rengő keblü Thétis
Csupán a britté -
»uti possidetis«.
46.
E díszes tisztre
Katalín, a ki
Kegyenczet nem hágy hivatal nekűl,
Éppen Juánkát
választotta ki,
Jutalmúl ennek s ékességeűl
Saját trónjának.
Hősünk ajkai
Magas kezét csókolják; kegy-jelűl
Kap sok
tanácsot, rendet s más efélét,
Hirdetvén czárnőnk ritka elme-élét.
47.
Szerencsés volt, ez
áll s minden siker
Ettől függ ó királynék, a kiken
Fortúna úgy
csüng, hogy csodálni kell,
Mivel nem értjük! De tovább. Igen
Naiv
nem volt bár érett keblivel,
S nem hagyta volna méltósága sem
Hogy
nyiltan sírjon -: oly erős a gyásza,
Hogy kezdetben nem gondol
pótolásra.
48.
De az idő meghozza
balzsamát.
Huszonnégy óra és még egyszer ennyi
Nemes jelölt,
szivének nyugtot ád,
És másnap éjjel már tudott pihenni.
Gyorsan
lekötni nem kellett magát,
Attól se fél, hogy ily roppant
tömegnyi
A kandidátus; jól megválogatja
Kit választ s őket
versenyezni hagyja.
49.
E nagyszerű állás a
míg üres
(Egy-két napig) hadd üljünk a szekérbe,
Melyen Juán,
ki uj hazát keres,
Megy Pétervárról. Czifra külsejére
Császári
czímer van pingálva; ez
Vivé a czárnőt (annak már sok éve)
Mint
Ifigénját távol Taurisba.[136]
Most
a kegyencz és annak favoritja
50.
Foglal helyet benn':
oszt' egy-egy remek
Menyét, csíz, bull-dog, mert ifjú
Juánnak
(Mélyebb okát tudós úr fejtse meg)
Gyöngéje volt a
műveletlen állat,
A mit »barom«-nak mond más. Nem
remeg
Kanáriért úgy vén lány, sem cziczákat
Jobban nem táplál s
több hévvel nem űz
Pinty-kultuszt - ámbár ő se vén, se szűz!
51.
Az állatokkal együtt
volt Juán;
Más-más szekérben ültek a lakájok,
S titkárjai; és
ott űlt oldalán
Kis Leila, kiért véresre vágott
Néhány kozákfőt
Izmail falán.
Dalom csapong, de ezt az ifjuságot
El nem
felejti, kit Juánka véd
Mint élő gyöngyöt, legszebb ékszerét.
52.
Szegény kis jószág!
Oly okos, szerény,
Komoly s szelíd; szép mint a tiszta ég;
Élők
sorában épp oly ritka lény
Mint mammuth-csont közt
ember-ásadék.
Nem illik a világra ennyi fény,
Hol csel s
erőszaktól romlott a lég.
De csak tiz éves volt még és ezért
Igen
nyugodt, ámbár nem tudta mért.
53.
Juán szerette s ő
Juánt viszont;
Igy nem szeret nővér, fivér, szülő;
Nincs szó
hiven leírni e viszonyt.
Juán ifjabb még, semhogy vénülő
Apát
játszhatnék; testvérként se vont
Senkit szivére, mert szép húggal
ő
Megáldva nincs. Ó lenne csak nővére:
Hogy vágynék rája, hogy
zokogna érte!
54.
Kéjvágy se bántá; nem
volt czéda mell,
Kiélt roué, kinél játék a kéj
(Ki savanyúval
sós vért ingerel,
A hogy sav renyhe lúgsót ösztökél.)
Ámbátor
ifju szűzessége (mely
A bolygóktól függ) nem volt hófehér:
A
legtisztább plátói érzést rejté
Szivének mélye - csakhogy ott
felejté.
55.
Kisértésről itt szó
sem lehetett.
Szerette azt, kit megmentett, Juán,
Mint honfi
(néha) pátriát szeret;
És büszkesége, hogy szabad a lány,
Pedig
ha ő nincs, most bilincseket
Viselne; s karján át fog menni tán
A
szentegyházba; bár a kis török
Minden keresztet még most vissza
lök.
56.
Mily furcsa, hogy
tenger-vér s annyi kár
Daczára ép, erős maradt hite;
Három vén
püspök javitotta bár,
A szentelt víz hiába hullt ide;
Gyónást
se kedvelt a csinos tatár,
Talán mivel nem volt mit gyónni;
de
Akármi okból: minden szent iránt
Hideg maradt s tisztelte a
Koránt.
57.
Csak egy keresztény
volt kedves neki:
Juán! Ez pótolt minden veszteséget,
Szétdúlt
világát ez töltötte ki,
Míg kis Juán csüggött azon, kit
védett.
Sajátszerű pár! Gondos gyám, a ki
Félig gyerek s
gyámolt, kit kötelékek
Nem fűznek hozzá: vér, faj, hon; - de
tán
Frigyük' bensőbbé teszi e hiány.
58.
Mentek Varsónak;
átlépték a hont,
Hol sóbányát lelsz s még több vas igát.
Majd
zöld Kurlandon - a hol egy bolond
»Biron«[137]
névvel herczeg lőn - mentek át.
E tájék látta nagy
Napóleont,
Moszkvának hajtván sergét és magát,
Hogy húsz dicső
év és a régi gárda
Elvesszen egypár kurta hét fagyába'.
59.
Ne vedd ezt czifra
ellentétnek - »Ó
Én gárdám, gárdám!« így sírt e
por-isten.
A mennydörgőt, gondold meg, nyak-szabó
Castlereagh[138]
verte aljas porba itt lenn.
Ah! hogy babért így megronthat a
hó!
De Kosciuszkó neve kebleinkben
Örök tüzet gyujt, járván hűs
honát,
Mint Hekla, mely lángot szór jegen át.
60.
Porosz vidék jött
lengyel táj után:
Kőnigsberg, melyről szólhat itt a lant;
E
fővárosnak ólmon, némi fán
S rezen kivűl főbüszkesége Kant.
De
bölcselemre mitsem ad Juán,
Germán országon szinte átrohant,
A
hol jobban sarkantyúznak a trónok
- Azaz fejdelmek - mint a
postillónok.
61.
Berlín és Drezda s
több más volt soron,
Míg várszegélyzett Rajnához jutott.
Szívet
büvölsz te sok bús, méla rom,
A magamét is ó mint meghatod!
Dőlt
fal, mohos kő, barna őrtorony
Egygyé kever jelent és multat;
ott
Csapong, lebeg képzelmem álma, hol
Század századdal némán
össze foly.
62.
Majd látja Bonnt,
Mannheimot és a vén
Drachenfelst, mint rémes kisértetét
A
hűbéres világnak, melylyel én
Most nem vesződöm, - elmult e
setét
Kor, hála égnek! Aztán Kölnbe mén.
Van ott - a földön
nincs több ily letét -
Van szűz lány, csontban,
tizenegyezer![139]
Nagyobb
szám húst nem öltött soha fel.
63.
Hágába megy, vizes Hollandiába,
Hol
mindenütt gát és zsilip köszönt,
Hol a boróka a nyomor
fiába
Gazdag reményt, tündöklő álmot önt.
Mondhatja bölcs és
államférfi: kába
Ez a vigasz; de kit nyomorba dönt
A jó
kormány, kinél tűz, ruha, étel
S minden e kis nedv: attól ne
vegyék el.
64.
Hajóra száll most és
röpűl a gálya;
Iramlik a szabad sziget felé;
Türelmetlen szél,
pezsgő hab dobálja
Folyvást erősen; elsáppad belé
S beteg sok
útas; de Juánom állja;
A vészes tengert sokszor átszelé.
Fürkészi:
egy-egy bárka merre tart
S mikor tünik föl távolból a part.
65.
Meglátja végre: kék tenger
szegélyén
Nagy, szürke fal; s az járja most szivét át
A mit sok
vándor érez lelke mélyén,
Kivált ha ifjú, meglátván e krétát -
A
büszke érzés, hogy brittek közé mén,
Hogy e kevély kalmárok közt
tesz sétát,
Kik megvámolják a tenger vizét,
Árút s parancsot
küldvén szerteszét.
66.
A föld e pontján, hol
nőhetne szépen
A
legnagyobb nép: csüngni nincs okom!
Nem kaptam tőle semmit, tán
csak éppen
Az életet -: mégis sajnálkozom
Torz jelenén s
becsűlöm mult diszében.
Hét év külföldön[140]
(ennyit - gondolom -
Kap a deportált) elmos sok boszút.
Kivált
ha népünk ön-vesztébe fut.
67.
Ha tudná, hogy'
lenézik! Ó ha látná
Szép, nagy nevén a gyűlölet sarát;
Ha - kik
lesik a kardot, mely levág rá -
Látná a népek végtelen sorát!
Mint
ellenségre néz egész világ rá,
Több mint ellenség: hűtlen
ál-barát!
Szabadság volt a száján és adott
Helyette lánczot,
börtön-lakatot!
68.
Szabadságára lehet-é
kevély,
Ki csak rabok közt első? Lánczokat
Hord minden nemzet,
de börtönben él
A porkoláb is! Ó az sem szabad,
Ki - hitvány
jog! - megforgathatja mély
Tömlöcznek kulcsát. Bűz, homály
tapad
Hozzá is. Ég s föld báját veszti el,
Ki lánczot őriz vagy
lánczot visel.
69.
Ó drága
Dóver, téged néz Juán most,
Szirt-hátad,
réved, nyájas szállodádat,
Vámházad s benne sok figyelmes
vámost,
Pinczéredet, ki jobbra-balra vágtat;
Hajód', mely
útast visz naponta számost,
Kit szárazon s hátán az
óczeánnak
Meghúznak egykép; aztán rémesen
Nagy számlád',
mely kisebb nem lesz sosem!
70.
Juán, bár ifjú,
könnyelmű, galánt,
Kinél arany gyémánttal fog kezet,
S kit
számla, még oly paprikás, se bánt:
Most mégis bámul, ámbátor
fizet.
(Háznagygya, egy kis »hellen«, egyaránt
Serény
s ravasz, olvasta föl veszett
Haraggal.) Ám itt kincset ér a lég
is,
Mivel szabad, ha mindjárt csapadék is.
71.
Előre! Gyorsan!
Canterburyba!
Trapp-trapp, tovább, bevágva vízbe, kőbe!
Hah! ez
röpűl már, ebben nincs hiba!
Nem czammog, mintha vinne
temetőbe,
Mint lomha német, ki snapsz-dutyiba
Tekint be
folyvást és ha agyba-főbe
Szidod: »Hundsfott!«
»Verfluchter!« megse rezdűl,
Mint háritón ha villám
megy keresztűl.
72.
Vérünket úgy nem rázza
semmi föl,
Úgy nem pezsdíti, mint zúgó galopp.
Hurráh! előre!
Kérdezned se köll
Hová? Ha nincs terv, még százszorta jobb!
A
gyorsaság magában is gyönyör;
Nem tudva hol jársz, igy lesz még
nagyobb
Az élvezet, ha már elérted, pajtás,
Az utazás nagy
czélját - s ez a
hajtás.
73.
Canterbury
kathedráljában látta
Edward sisakját és Becket kövét.[141]
A
sekrestyés unottan eldarálta
E limlomok történetét, nevét.
Ne a
dicsőség! Melegedjél nála!
Rozsdás sisak, kétes csont-holmi,
szét-
Hulló hamú, kesernyés törmeléke
A lét fanyar vegyének, -
ez a vége!
74.
Juánkát persze mindez
megragadta.
Cressyn hevűl, nézvén e sisakot,
A mely magát
embernek meg nem adta
Csak az időnek. A leszúrt papot
Csodálja
majd, hős lelkének miatta,
Mely koronákra bátran lecsapott.
(Most
már jogát el nem vitatja zsarnok.)
Lejlácska kérdi: mit jelent e
csarnok?
75.
Megmondják néki, hogy az »Isten
háza«.
Szépen lakik - szól, de nem érti azt,
Mért tűri,
hogy szentélyét meggyalázza
Pogány Krisztus, ki annyi vért
fakaszt,
Kiért elhullott a hivők sok száza!
S fáj kis szive, -
alig talál vigaszt, -
Hogy Mahomed ily pompás mecsetet
- Mint
sertésnyájnak gyöngyöt - félre vet.
76.
Tovább, tovább csak!
Kertként öntözött
Mezőkön, komlók s répák édenében!
Ki hosszan
élt más nemzetek között,
Hőbb országokban, hol a víz nem
éppen
Sűrűn locsol, az nyíló zöld mezőt
Örömmel szemlél s
meghuzódva szépen:
Elengedi a tündér-tájak ékét,
Szőllő,
narancs, jég, volkán keverékét.
77.
S
ha gondolok rád ó sör, megigézi -
De nem, ne sírjunk! Rajta,
rajta, vidd
Szekér, Juánt, a ki csodálva nézi
E nagy, szabad
nép országútjait.
A legdrágább föld tényleg, - így idézi
Külföldi
ember és az is, a kit
Ő maga szült, pár tökfejet kivéve,
Kik
»rugdalódznak«; - ostort kapnak érte.
78.
Egy
szép országút mily remek! Simára
Borotválják a földet, -
átszelik,
Mint levegőt a sas hatalmas szárnya,
Sőt tán még
jobban. - (Hogyha ismerik
A yorki postát Phaëton korába',
Apoll
fiát tengertől tengerig
Ez vitte vón'); tovább robogva
ám,
»Surgit amari aliquid« - a vám.
79.
Haj! mindig kínos ha
fizetni kell!
»Ragadj el asszonyt, éltet, csak ne
bánts
Erszényt soha!« Igy int Machiavell,
Királyt így
oktat, hogy ne érje gáncs.
A gyilkosságot ritkán nézik el,
De -
meglásd - főbe üt mindenki, ránts
Csak a zseben jót. Nőt, pulyát
akaszszák,
Metéljék: tűrik - de ne bántsd a kasszát!
80.
Igy a florenczi.
Menjetek királyok
Tanárotok nyomán! A nap lement,
Szürkült az
est s Juán a dombon állott,
Mely büszkén vagy megvetve néz a
lent
Fekvő városra. Lássa e világot
Vígnak vagy búsnak és
nevesse kend
Avagy sirassa -: ünnep van mi nálunk.
Mi most, hős
brittek, Shooters Hill-en állunk!
81.
A nap lemegy, felszáll
a füst; bevonja
- Minthogyha egy félig hűlt kráter égne -
A
gőzös tért, mely »ördögök szalonja«
Nevet kapott, de
méltó gúny-nevére.
Juán azonban, bár nem itt a honja,
E nép
anyjára áhitattal néz le,
Mely a világot - Isten koszorúzza!
-
Félig megcsalja és félig lenyúzza.
82.
A merre szem lát, bűzös, fekete
Kő
s téglahalmaz, füst, korom, penész;
Vitorla, mely leng néha-néha,
de
Árbocz-vadonban rögtön elenyész;
Ágaskodó tornyok
rengetege,
Mely szénfüstös mennyboltozatra néz;
Egy kupola,
hatalmas, mint bolondon
A csörgő sapka - és előtted London!
83.
De
kis Juánnak nagyszerű e gőz!
Aranycsináló-műhely füstje,
hol
Világra szóló kincset főzve főz
Sok bölcs szakács - a nép
adóiból
S rongyos papirból! Bár ritkán időz
Szép napsugár e
járom forma, ól-
Szagú felhők közt: ő előtte fris
Jó levegő e
széngőz-réteg is.
84.
Itt most megállunk!
Ágyús tengerész
Sortűz előtt tart pauzát ekint.
Ismertük
egymást brittjeim s merész
Leszek beszélni hozzátok megint,
Bár
mondókámban semmiféle rész
Nem hisz majd, mert - igaz lesz. Rajta!
Mint
Egy hím mistress Fy,[142]
söpröm én szalontok,
És egynehány pókhálót porba ontok.
85.
Ó mistress Fy! Mért
jársz te börtönökbe?
Mért oktatod szegény gazok raját?
Menj
Carltonhousba s más házakba! Lökd be
Előkelő bűnfészkek ajtaját.
A
nép javítás frázis lesz örökre,
A míg jobbá nem alakítod át
A
»jobbakat«, a társaság szinét. - Ej!
Kegyességedhez
fér ám némi kétely.
86.
Taníts vén dandyt
tisztességre meg;
Zsinórt, czafrangot végy le róla; mondd,
Hogy
nem lesz ifjú, a ki már öreg,
S meg nem javíthat koldus népü
hont
Üres hurrázás, talpnyaló sereg.
Mondd azt is, hogy szerr
Curtis sült bolond,[143]
Bár
sipkáján nincs még csörgő se; mafla;
Kopott ősz Harry élcztelen
Falstaffja.
87.
Mondd, hogy az élet hűvös
alkonyán,
Ha fő kopasz s nő testünk potroha:
Késő dolog
nagyságra vágyni tán,
De jónak lenni nem késő soha.
Jeles
király - mondd - külső dísz után
Nem kap; mondd - ám te nem teszed
(noha
Merész vagy) és elég a szóból mára.
Mint Róland kürtje,
szólok nemsokára!
1.
Azt mondja Berkley
püspök: »nincs anyag«,[144]
S
bebizonyítja. - E tan anyagát
Nem is lehet (mondják) vitatni,
csak
Bámulni kell, oly fínom. Jó. De hát
Mért nem hiszik?
Minden anyagra vak-
Buzgón csapnék én, szétzúzván magát
A vasat
is: csak volna földünk szellem,
S fájván sokat, tagadhatnám a
mellem.
2.
Mily nagyszerű, dicső
fölfedezés,
Hogy minden csupa önzés, ideál,
Olyan
mint mi! Mernék fogadni (és
Egész világba)
hogy e tétel áll.
Ó kétely! (Annak tartanak, merész
Igazság
egyetlen prizmája, bár
Kétlem, hogy az vagy) korty-lelkem',
az ég' e
Szeszét ne bántsd, ha mámor is a vége!
3.
Mert rossz emésztés
(nem »szép Ariel«)
Gyakran jő hozzánk s szárnyunkat
szegi
Más fajta, gyötrő kérdéseivel.
Lelkemnek az fáj - hajh!
tövis neki -
Hogy nincs számunkra békés, kicsi hely,
Hol a
teremtést nézhetné ki-ki;
Honnan pipázva e világra néznél,
Mely
nem igen több fényes baklövésnél -
4.
Ha véletlenség; s ha a
bibliának
Van igaza, tán még inkább; - de csitt!
A míg elválik,
hadd fogom be számat,
Mert némely úr még rám ver egy kicsit.
És
igaz is. Mi haszna ily vitának?
E kérdést senki meg nem oldta
itt,
S egykor tisztán lát valamennyi szem,
Vagy legalább majd -
alszunk csöndesen.
5.
Mellőzöm hát a metafizikát,
A
semmiségbe nem bökök bután;
A mi van, az van; ezt megérti,
ládd,
Mindenki; én ezt vallom ezután.
Igaz, mostanság egy kis
hektikát
Kaptam; nem t'om, hogy mi az oka, - tán
A
levegő; de a szurások óta
Mind orthodoxabb lesz bennem a nóta.
6.
Elsőbb az Istent kezdtem hinni
(ebben
Nem kétkedém bár - s Belzebúbba se')
Majd a Szüzet
láttam ragyogni szebben,
S kidomborúlt az Ádám esete.
Szintúgy
a Szent Háromság, ékesebben
Mint valaha! Úgy nő e szív hite,
Hogy
óhajtom: Négy lenne bár, ne Három,
Hinnem még többet, hinni minden
áron.
7.
Folytassuk: - Azt, ki Attikára
nézett
Az Akropólis magasábul; látta
Konstantinápolyt, a mesés
egészet,
Vagy Timbuktut; porczellános Chinába'
(Peking
fölött) teázva heverészett,
Vagy Ninivéhnek tégláit csodálta:
Nem
lepi meg először London képe -
De egy év mulva álljunk majd elébe!
8.
Ott Shooters Hillen,
naplementekor,
Száll Don Juán ki, ama völgy felett,
Hol
összefut tömérdek utcza-sor
S tömérdek ember járkál, csap
szelet.
A halmon csönd van, - mély, csaknem komor,
Nem hallik
más, csak távol szekerek
S a város zúgó, zümmögő zaja,
Nagy,
nyüzsgő rajzás dongó moraja.
9.
Halad mélázva, meditál gyalog
Juán
a dombon, kocsija megett.
Folyvást a britt nagyságon
andalog,
Lelkes heve kitör már s kér eget:
»Ez a
szabadság népe! Itt van ok
Hevűlni!« - így búg - »Itt
a tömeget
Bilincs nem nyomja; itt a nép az úr;
Gyülésez,
választ s bajtól szabadúl.
10.
Hű itt az asszony, vén vagy
fiatal;
A nép adót tetszés szerint fizet;
S adó ha nagy, hát ez
csak arra vall:
Van pénz elég s fizetni élvezet.
Szent itt a
törvény; nincs gaz, a ki csal;
Itt nincs zsivány, ki tenne rád
kezet;
Itt - »Kés villant elébe s durva szó
Riadt:
»Goddamm! Pénzt, hitvány utazó!«
11.
E nagyszerű szabadság-riadót
Sövény
megől négy tolvaj intonálta,
Kik használták a jó alkalmat ott,
A
mint meglátták Don Juánt magába'.
Ha nem tudsz ütni s
nincsen vasbotod,
Zöldben ne sétálj kincses Angliába'
Nemes
barátom; elveszítheted
Nadrágod' épp úgy, mint az életed'.
12.
Egy szót se értett angolúl
Juán,
Csak azt hogy »Goddamm«, brittek jelszavát,
És
erről is azt hitte, hogy talán
Az »Isten hozzád«-ot
jelenti. Hát
Én ezt megértem s megbocsátom ám!
Én, félig angol
(ah! vesztemre) ládd:
Ha brittől »Isten hozzád«-ot
hallottam,
Szentűl hivém hogy azt morogja: Goddamm!
13.
De érti hősöm a gesztusokat,
S
kissé epés meg hirtelenkedő
Lévén, azonnal zseb-pisztolyt ragad
És
a bitangok egyikére lő,
Ki honi sárban hemperegve, vad
Bőgéssel
fetreng, mint zöld legelő
Gyepén a marha, társához kiáltván:
»Ó
Jack! nekem befűtött ez a sátán!«
14.
Jack et Comp. erre oldott kereket
S
mely járt elől, végtére visszatért
A suite is. Bámult e dolog
felett,
S mint rendesen, kinált késő segélyt.
A »hold
babája« egy rőt tócsa lett,
Oly bőven öntött roncsolt teste
vért.
Vásznat, kötést sürgetve kért Juánka,
S hogy oly hamar
lőtt, most már szinte bánta.
15.
»Talán« - gondolta -
»nemzeti szokás,
Hogy idegent így üdvözöl e nép;
Hisz
éppen így tesz némely szállodás,
Ki nem késsel s nyiltan rabol, de
szép
Hajlongások közt; - csak a módja más; -
Ej, mit tegyek?
Elveszni semmikép
Nem hagyhatom. Hadd jőjjön hát velem;
Vegyétek
vállra; én is emelem.«
16.
Részvéttel már emelnék vállra
szépen,
De most fölordít: »Hó! Itt hagyjanak!
Ott
veszszek el, a hol ragadtam lépen...
Egy korty gutyit... csak
annyit adjanak!«
Az élet lángja végsőt leng
szivében,
Sebéből ömlik sűrű vér-patak.
Kendőt csavar le
megduzzadt nyakárúl:
»Sárimnak«...! S ajka mindörökre
zárúl.
17.
Vérrel mocskolva hullt a
kötelék
Juán elébe, de nem érti ő:
Miért röpűlt lábához a
nyak-ék,
S mily búcsuszót ejtett ki a nyögő.
Tom volt a
legkaczkibb zsivány a szék-
Város terén; rablók közt drága
kő;
Duhajkodott, míg minden pénze rá ment,
S az ördög mondott
életére áment.
18.
Intézve mindent pontossággal el,
S
megtéve mindazt, a mit a komoly
»Halott-vizsgáló törvény«
követel -
London felé Juán tovább megy. Oly
Kínos kaland! Csak
éppen hogy be tel
Kétszer hat óra és már vére foly
Egy hős
»szabad«-nak, - s ő veré agyon,
Védvén magát!...
Merengő lett nagyon.
19.
Nagy férfiút irtott
ki, annyi szent,
Ki hős módjára élt és ölt vigan.
Bandát
vezetve bátrabban ki csent?
Kártyán ki csalt több sikkel?
Bumsztiban
Hetykébb ki volt? Ha országútra ment,
Szebben ki
szúrt? Lovasbetyár ki van
Különb ma? És forgatván barna
Sárit,
Nyalkább ficsúrt vajjon leltél-e már itt?[145]
20.
De Tom nincs többé -
hát ne többet Tomról.
A hősök is halandók és az ég
Kegyéből
hosszan csak kis része tombol.
Üdv Themze! Üdv! Most dörren a
kerék
- Parádés dobként - síma partodon, hol
Nem vágtatott
Juánom soha még!
Kensingtonon megy s annyi »ton«-on
át,
Hogy megszámlálni nem bírod sorát.
21.
Ligetkék, hol nincs
egy parányi fa,
(Lucus a non lucendo); »szép kilátás«
Hol
szépet, senki nem látott soha,
Most sorba jönnek; egy raj kis
nyulánk ház
Vörös téglából; porfészkek, noha
Mind »kiadó«;
itt-ott egy hosszu, csámpás
Sugárút; »Éden« a neve
neki;
(No ebből Éva vígan menne ki); -
22.
Hintó, szekér, zaj,
zörgés, zűrzavar,
Bőgés, tolongás, titkos box (kemény);
Itt
korcsma csábít, mely műbort kavar,
Ott posta száguld, mint egy
szép remény;
Itt fodrász bolt s benn álfürtök gavar
Delnők
számára; lámpák peremén
Híg lé amott, csorgó olaj; -
(Vigyázz
Ruhádra! Még nincs városunkba' gáz -);
23.
Ezen megy át s még
százszor több efélén,
Az útas, míg e nagy Bábelbe jut.
Postán,
lovon vagy hintó puha mélyén
Utazzék bár, jóformán egy az
út.
Minderről még
sokat beszélhetnék én,
De úti könyvek jogaiba rút-
Mohón nem
vágok. Már éj árnya rezdűl,
Mikor Juán hajt a hidon keresztűl.
24.
Kedves moraj a Temze
halk zugása,
Ámbár a sok harsány Goddammon át
Alig hallatszik
csöndes csobogása.
A Westminster lámpáinak sorát
Pillantjuk
most meg s a minek nincs mása
Vén Anglia legszentebb
templomát,
Hol a dicsőség halvány réme jár
Az oszlopok közt,
mint bús holdsugár.
25.
Nincs már - hál'
isten! - Druida-berek.
Stonehenge nem az[146]
(tudj' ördög hogy mi hát?)
De áll a Bedlam s a bolond
sereg,
Mind lánczon, hogy ne tudjon szökni rád;
És áll a
börtön, hova emberek
Mint víg adósok jutnak; homlokát
A sokszor
gúnyolt Mansion House se hagyja;
De az Apátság mindezt túlhaladja.
26.
Pall-Mall s
Charing-Cross fényben ragyog ott;
A kontinens lámpája csak
vakon
Pislog mellettük, fénye csak kopott
Halványság, mint
aranyhoz mérve ón;.
Túl Anglián az éj nem vet lobot;
Frankhon
se volt lámpás-nép akkoron,
S midőn azzá vált - lámpabél
helyett
Húzott föl inkább sok mágnás fejet.
27.
Egy sor függő úr -
elképzelni bírom -
Illuminál sok embert, valamint
Égő
kastélyok; ám (nyiltan megírom)
Jobb fény, a mit a régi lámpa
hint.
A másik csillog, mint foszfor papíron;
Lidércz az agynak;
válthat tarka színt,
Ijeszthet rád, meglephet, elragadhat,
De
tiszta fényt csak szelidülten adhat.
28.
Bezzeg világít London!
Diogénes
Ha itt keresné »tisztes emberét«
E roppant
város hős, délczeg, regényes
Szülötti közt és megjárván
körét
Mégsem találná: nem szólhatna kényes
Bölcsünk lámpák
hijáról. Szerte szét
E kincset én is nyomozám, de látom
Hogy
csupa - ügyvéd él e nagy világon.
29.
Pall-Malltól feljebb
ritkúl már a nép,
Csak a kocsik nem; zárt ajtón dörög
A
koppanó; »intéssel« sose lép
Hajdú oda; csupán magas
körök
Majszolnak ott kora-ebédet, épp'
Éjfélkor; hősöm
szintén ott zörög
Most e vidéken, hol számos hotel van,
A hol
St.-James-Hall s még több St.-James-Hell[147]
van.
30.
Megáll egy szép szálló
előtt; szalad,
Rohan pinczérek frakkos csapata;
Bámész mob
lebzsel a kapú alatt,
És Vénusz könnyű, sétáló hada,
Mely szűz
Londonban csábitón halad,
Az alkony fénye hogyha már oda.
Nem
erkölcsös, de hasznos nép, ez áll.
(Lásd Malthust[148].)
Ám Juánka most le száll.
31.
Megy a hotelbe, mely
fényét veti,
Diszét kinálja, főleg idegen
S dúsgazdag úrnak, a
ki fizeti
A legnagyobb számlát is hidegen.
Már laktak itt több
állam követi,
(Szőtt fínom cselt sok diplomata benn')
Míg
mentek egy-egy úri városrészbe,
S a ház-kapún nevük' beirták
rézbe.
32.
Kényes levén Juán
megbízatása,
És titkos, ámbár közjót érdekel:
Bevallott czéget
(hogy mindenki lássa
Miben jár) ő nem írt ajtóra fel.
Csak az
szivárgott ki a nagy világba,
Hogy egy szép Don jött Angliába
el,
Ki honi kormányt fontos ügybe' nógat,
S a kit
(susogták) egy czárnő czirógat.
33.
A sok kalandnak
szintén híre mén:
Hány nőt imádott, férfit vert agyon;
S
regényes fők jó színezők levén
És tényleg minden angol hölgy
nagyon
Hamar hajózván lázas tengerén
A képzeletnek (ész
nélkül): a Don
Divatba jött roppantúl. És valódi
Nagy
szenvedélyt pótol minálunk módi.
34.
Nem mintha tán nem
volna szenvedély
A nőben itt; van; - csakhogy a fejében.
De
minthogy így is üdvöt ád a czél,
Olyat, minőt a szív szok'
adni: nékem
Mindegy bizon, akármely ponton él
A hölgyek vágya.
Ó csak üdvösségem'
Pontjához jussak, édes kéjt
keresve,
Mindegy nekem, ha fej, ha szív a mesgye.
35.
Illő helyen és
illetékes úrnak
Átad Juán megbízó levelet.
Szépen fogadják, bár
fürkészve szúrnak
Belé pillantást és a Don felett
Gyors szemlét
tartva, érzik, hogy legyúrnak
(Főszempont államügyben) egy
sereg
Ily tejfölös szájt; megtépik, csak oly
Könnyen, mint
vércse pintyet széttagol.
36.
Tévedtek, mint az agg
kor rendesen.
Ám erről később, vagy egyáltalán
Semmitse; mert
politikusra nem
Sokat adok; folyvást hazudnak, ám
Egyikse
bátran; épp azt kedvelem
A nőkben én, hogy füllent mind a
hány;
Mást nem tehet; de oly remek a mód,
Hogy csalfaságnak
nézzük a valót.
37.
Mi a hazugság végre
is? Igazság
Mely álarczot hord. S én úgy vélem: itt
Jogász,
történész, hős, pap (kik a masszát
Vezérlik) mind füllentget egy
kicsit.
Szentűl hiszem: az igazak igazzát
Nem tárja más ki,
csak poéma, hit,
Évkönyv, meg jóslat - főleg ha betelt
Dolgok
után két-három évre kelt.
38.
Minden hazug s
hazugság üdvöz légyen!
Mizantropnak ki mond? Te Deumot
Éneklek
a világnak s kibe' szégyen
Mákszemnyi sincs, azért is
pirulok!
De a sohaj már késő; kárba mégyen.
Jerünk csókolni Ő
Felsége rokk-
Szegélyét, lábát, mindenét, - mint Érin,
Mely
lóherjét elnyűtte ünnepélyin.[149]
39.
Juán be lőn mutatva és
ruhája
Meg csínos képe gyujtott egyaránt.
Nem t'om,
melyiknek volt nagyobb a bája?
Roppant hatást tett egy
szörny-brilliánt,
Melylyel (a hírnek így beszéli szája)
Kéj-
vagy pálinka-ittasan Katánk
Egy szép perczben ajándékozta meg.
No
rászolgált, biz Isten, a gyerek.
40.
De nemcsak a
miniszterek fogadják
Kitüntetőn és a tanácsosok;
Ezek, követtel
szemben, kell hogy adják
A fínomat; ezeknek tiszte bók;
Még a
bürók legeslegaljasabbját,
Még azt is úgy megnyerte, hogy a
sok
Gaz, piszkos írnok nyájas lesz, pedig
A durvaságát, gőgjét
fizetik.
41.
Azért van ott, hogy arczátlan
legyen.
Minden nap egy csomó rüpők fogad
A harcz vagy béke
műhelyeiben.
Ha nem hiszed, kérdezd szomszédodat,
Ki passzusért
vagy más egyéb, igen
Kedves dologban már fordult e vad
Népséghez:
van-e a föld kerekén
Kutyább, mint ily bősz díjszedő legény?
42.
Juán mindütt csak
»empressement«-ra lel.
E finom frázist Frankhonból
veszem,
A hol ha bú avagy kéj lábra kel,
Szabott uton jár,
símán, peczkesen,
Sakk-játszmaként. Őszintébb a
kebel
Sziget-hazánkban, túl a sósvizen;
Itt még a nyelv is
nyiltabban beszél; tán
A tengertől van. (Billingsgate a példám.)[150]
43.
De a mi »damm«-unk
mégis Attikára
Vall inkább, - míg a szárazföld zsiros
Szitkokba
tör ki. Úri ember szája
Nem ejtené ki semmiért e rosz,
E bűnös
szókat. A ki nem utálja,
Az már paraszt, vón bár milliomos.
Mily
légies, noha merész a »damm!«
Plátói, lelkes káromlás,
uram!
44.
A nyilt gorombaságot
megkapod
Nálunk is; ál-finomságért bi'on
Át kell a kék
árt és fehér habot
Szelned. A »kék«-ség drága
Albion
Jelképe, míg a »habzó« állapot
Azt jelzi,
hogy mi vár rád túl a hon
Határin. - Ám ne csácsogjunk
ilyekről!
Poéma szóljon (mint ez itt) csak egyről.
45.
A nagy világ - azaz
tisztán beszélve:
Vagy négyezer fő és egy büszke
város
Legnyugatibb vagy legfertősebb része;
Lények, a kikben
szív és agy hiányos,
De kik mindent mély szánalommal nézve,
Nappal
feküsznek, már mikor a számos
Canaille talpon van - jól fogadta
hősöm',
Mint szín-nemest, ki mélázhat sok ősön.
46.
Juán még nőtlen - szép
előny a nők:
Hajadonok és asszonykák szemében;
Reményt
táplálnak pártás kicsi fők,
S egy-egy menyecske szintén; (hogyha
éppen
Ámor nem őrzi vagy rátarti gőg.)
Nős széptevő bordája
némiképen
Szúró tövis; azonfelül fokoz
Bűnt és veszélyt - meg
nagy zavart okoz.
47.
Juán legény még, -
szíve, lelke, mája,
Mind, mind szabad; tánczol, dalol s
szemébe'
Mint Mózart egy-egy lágy melodiája,
Oly anda báj
űl; mindig idejébe'
Szomorkodik vagy élczel könnyü szája;
S
már látta, ámbár ifjú a személye,
A nagy világot - és ez furcsa
kép!
Másképen fest, mint a poéta nép.
48.
Szűzek pirultak s
férjes asszonyok
Állandóbb pírral néztek rája. Ó
Terem pirosság
Angliába sok:
Arczon s tégelyben. Máz és ragyogó
Friss bőr
Juánért egyaránt lobog,
És hol van úr - ha csak nem sarki hó -
Ki
meg ne gyúlna? Már több mama méri:
»Évente mit kap? Vannak-é
fivéri?«
49.
Sok divatárus, a ki
»misseket«
Ruház hitelre,[151]
aztán mielőtt
Elfogyna végkép a mézeshetek
Telt holdja, számlát
nyujt be (mely velőt
És szívet átjár): gyorsan kapja meg
-
Látván Juánt, e dús előkelőt -
A jó alkalmat s annyit ád
kontóra,
Hogy lógni fog jövendő férjek orra.
50.
A »kék«-ek,
kik a verseket nyelik,
És kalapot és fejeket (belől)
Folyó-irattal
lágyan béllelik:
E had legszebb azúrját ölti föl.
Törvén erősen
a spanyolt, merik
Juánt kérdezni egy és más felől:
Melyik
csengőbb nyelv: muszka vagy spanyol?
Trójában járt-e? És még
merre, hol?
51.
Juán, kissé fölületes
levén,
- Ritkán bolyong az irodalmak táján -
Nem tudja sokszor,
mit mondjon e vén
S ifjú szakértők beható vizsgáján?
Inkább
harczolván és szépet tevén,
Tánczolva folyvást bálon és
jég-pályán:
Szent Hippokréne partját sose járta.
(Ő zöldnek
vélte s most kéknek találta.)
52.
De csak felelt s ha
mondott valamit,
Nyugodtan mondta, biztosan a Don.
S a kék
sereg minden szavába' hitt,
Vágyott tanúlni tőle ah!
nagyon!
A csoda-szűz, Miss Arabella Smith,
(Ki mint tizenhat
éves hajadon
»Dühös Heraklest« őrült versbe
szedve
Ültette át) minden szavát jegyezte.
53.
Juán több nyelven
diskurál, elég
Folyékonyan s ez hódolatra bír
Minden szépséget,
kit kegyel az ég;
Csak azt sajnálják, hogy verset nem ír.
Csupán
csak erre vón szüksége még,
Hogy nagy legyen s ragyogjon rá a
hír.
Miss Mannish s lady Fitz sokért nem adná,
Ha nevüket
spanyol vers hangoztatná.
54.
Fogadják mégis
ünnepélyes módon,
Kegyteljesen minden kottériába';
És
nagy teremben, kis szalonban ódon
S új iróinkat felvonulni
látja.
(Tizezren vannak, hogyha nem csalódom,
Vég nélkül
jönnek, mint Banquó családja)
S lát nyolczvan »legnagyobb
élő dalost«;
Mert ily czimet má minden rongylap oszt.
55.
A »legnagyobb
élő poéta« kell
Hogy tízévenként egyszer síkra
szálljon
Ökölvivóként[152]
- így nem veszti el
Képzelt jogát, hogy más fejére álljon.
Még
én is - ámbár tudtomon-kivel,
Mert hogy bolondok fejedelme
váljon
Belőlem, arra nem törék - trónoltam,
S a rím-világ
Napóleonja voltam.
56.
De »Don Juán«
Moszkvám lőn, »Faliéró«
Lipcsémmé lett s Waterloommá
»Kain«;
Buták »Belle Alliance«-a, egy raj
zéró,
Most már a holt oroszlán czombjain
Tort csaphat; ám úgy
bukjam, mint e héró
Cézár vagy semmi; vagy jó messze,
kinn,
Borongjak egy magányos szigeten,
És Lowe-om Júdás Southey
legyen.
57.
Scott Walter, Moore s
Campbell uralkodának
Előttem és utánam; ám jelenben
A múzsák
mind Sion hegyére járnak,
Keresztet hányván szent papokkal
szemben;
Főtisztelendő Rolly-Polly[153]
vágtat
Pegázuson, komoly zsoltár-ütemben;
Hogy jobban fusson -
nagyszerű gyerek! -
Szárnyas lábára mankókat veret.
58.
Úgy izzad a poézis
szőllejében
Hogy kín rá nézni s mégis mindhiába;
Nem bor -:
eczet képződik csak fejében,
Fanyar lé, annyi fáradtság
dijába';
Minden sorát, ha ír, úgy szántja éppen,
Mint a
mezőt a gazda ökre; kába,
Se hús, se hal versében fejbe rugja
A
józan észt e múzsák-eunukja.
59.
És itt van ő, szelid
Euphuszom,[154]
Ki
másik énem, úgy mondják, csupán
Erkölcsösebb;
nehéz lesz, ó tudom,
Zengvén morált,
emlékeztetni rám.
Mondják, legtöbbet Col'rids lantja
nyom,
Wordsworthnak is van tisztelője, tán
Két ember: - s
Landor, ez a buksi bárd,
Hattyúnak nézi Southeyt, a gunárt.[155]
60.
John Keats-et a
birálat ölte meg,[156]
Mikor
nagyot, bár alig érthetőt,
Kezdett már írni; versében
remek
Görög-világ van, bár nem látta, sőt
A nyelvükön se
értett. Istenek!
Hogy így hagytátok tönkre menni őt
A
tűz-lelket, mely egekig szökik fel,
Elfujja, lám, egy kis hirlapi
czikkely.
61.
Sok a pretendens,
számuk rémitő,
De koronát talán egyik se nyer;
Tán mielőtt
jutalmát az idő
Kiosztaná, csontjuk alant hever,
S porló
agyukban fű és dudva nő;
Múzsám fogadni egyikre se'
mer;
Számuk nagy; Róma gyászos idejében
A harmincz zsarnok
hemzsegett eképen.
62.
A költészet Rómája
elhanyatlott,
Zsákmánya lett arczátlan bérencz-hadnak!
Nem
»súlyosabb mesterség« szedni »kaprot«[157]
Mint
hízelegni e zsoldos csapatnak.
Akár a vampír száját
nyalogatnók.
Lennék honn s volna szatirám vadabb csak;
Sóznék e
janicsároknak oda!
Hadd látnák, hogy mi egy
szellem-csata.
63.
Van, azt hiszem,
nehány mesterfogásom.
Ezekkel verném őket, ha molyok
S egyéb
férgekre illenék vadásznom;
De, érzem én, nincs bennem epe
sok;
Mást ütni, marni sose volt szokásom,
Múzsám, ha bősz,
legfeljebb mosolyog;
Aztán köszön s megy, csínnal hajtva
térdet,
Szentül hivén, hogy egy lelket se sértett.
64.
Hagytam Juánt halálos
nagy veszélybe'
Élő poéták s kék dámák között;
De a fiú
magát kivágta végre,
S e bús aszályból gyorsan
költözött
Termékenyebb, előkelőbb vidékre,
Hol nem lebeg
unalmas, lomha köd;
Azok közé, kik napfényben haladnak,
A kik
valódi hősei a napnak.
65.
»Ügyekkel«
tölti minden reggelét,
Azaz: kifárad súlyos
semmiségek
Gyakorlatában, míg terhes fejét
Elfogja mély
bágyadtság. Jobban éget
E meddő láz, mint Nessus inge. Két
Divánon
is nyögsz: csak a haza végett,
A hon javáért vagy te ily
rabszolga!
(S hazádnak mindig rosszabb lesz a dolga.)
66.
A délutánt kitölti
box, vizit,
Lunch, kósza séták; este lovagol
Parkokban szerte.
Parknak nevezik,
Mivel virág nincs benne, ha csak oly
Parányi,
hogy döngő méhecske itt
Csöpp méz-nedűt szophatna valahol.
De
hát nincs más pont, hol a rangbeli
Magát szívhatná friss léggel
teli.
67.
Jön a diné teljes
gálába majd;
Oszt' lámpa gyúlad, minden utcza forr,
Batár,
cab, hintó őrült-módra hajt,
Megannyi fölkantárzott meteor;
Füzér
lebeg; csap bódés-Jancsi zajt;
És döng a rézzel béllelt
kapu-sor,[158]
Mely
föltárulván, a boldog ezer
Ah! egy édent (pakfongból) idvezel.
68.
Ott áll az úrnő, annyi bók
daczára
Töretlenűl; itt walczer járja, friss;
Az egyetlen
táncz, mely gondolkodásra
Tanít leányt; hódít hiánya is;
Áll és
tolong késő vendégek száza;
Csarnok, terem, lépcső, mind tömve;
kis
Szabad tér sincs; királyi herczeget
Láthatsz nyomúlni
apróbb úr megett.
69.
Háromszor áldott, a ki mitsem ád
E
fényes körre s még a kezdetén
Megvonja egy csöndes zugban magát,
S
ott lappang bizton, Hőköm Matyikén',
E forgó Bábelt zúgni
hagyva; lát
Vaczkából mindent, megjegyzést tevén
Magában sokra,
gúnyost, bánatost,
Most lelkesedve és ásítva most.
70.
De nem megy ám ez mindig! A ki
oly
Cselekvő részt vesz, mint az én Juánom:
Soká vergődik,
küzdve küzd a toll
S gyöngy tengerén, az ékszer-óczeánon,
Míg
egy ohajtott pontig elhatol.
E perczben is, ni, walczerezni
látom.
Majd - röpkeségben csak Merkúr a párja -
A négyes
felsőbb iskoláját járja.
71.
És hogyha nem táncz, de magasb a
czél,
A melyre tör: szomszédja felesége,
Vagy egyetlen
lány, kit dúsnak itél:
Titokban tartsa, mert különben vége.
A
nagy mohóság sok-sok úri fél
Vesztét okozta; ez a romlás
széke
Minálunk, hol gondolkodó a nép,
S hinárba, sárba
megfontolva lép.
72.
De ha lehet, űlj mellé
vacsoránál,
S ha nem lehet, hát vis-à-vis
vele.
Ó gyöngy-idők! Emléke, bűve ránk száll!
Mint holt gyönyör
édes kisértete,
Lebeg képzelmünk halvány sugaránál.
Ó mennyi
búval s kéjjel van tele
Egyetlen egy bál! Mennyi vágy, remény!
Ki
festi hűn? Bizon se más, sem én.
73.
Ez persze csak köznépet
irritálhat,
Kinek vigyázni, félni, lesni kell,
Kinél egy szó is
végzetessé válhat.
De az »elit«-nek, mely gondol s
müvel
Szépet, nagyot, a jégeső sem árthat.
Egy híres költő,
vagy hős férfi-mell,
Híres tudós, vagy híres fél-eszű
Mindent
tehet; ahoz Fortúna hű.
74.
Hősöm, ki dús, nemes fajtáju,
szép,
Ifjú s külföldi, meg kell hogy fizesse
Mint más
rabszolga, váltságát elébb;
Csak aztán térhet, vészből
kievezve,
Nyugalmas partra. - Kórság-marta lép,
Vers-írás,
csont-szú, agy, szárazni kezdve:
Sokak szerint keserves nyavalyák
-
Csak ismernék egy ifju lord baját!
75.
Ifjú, de nem volt soha
fiatal,
Csinos, de lankadt, dús - garas nekűl;
Erélye száz
kéj-osztó ölbe hal;
Pénzkölcsönért zsidóhoz menekűl,
Ki földjén
úr lesz; vótumát a bal,
S a zsarnok egyként bírja, ha beűl
A
parlamentbe; kéjhölgy, kártya, bor közt
Sírjába leng s por lesz
főúri por közt.
76.
»Hol a világ«
kiált Young nyolczvan évvel
-[159]
»Melyben
születtünk?« Ah! ki mondja meg
Nyolcz
év világa hol van? Mennyi névvel
Dicsekvék
- s eltünt! Rom! Széttört üveg!
Az
ünnepelt had hol van? Gaz veré fel
Sírhalmukat. Trón,
tábornok-süveg,
Királyné, szónok, dandy, pártvezér -
Elfujta
őket egy lábig a szél.
77.
A
nagy Napóleon hol? Tudja ég.
S kis Castlereagh? Az ördög tudja
jobban.
Hol Grattan, Curran, Sheridan s ki még,
Tüzet szitók
elbűvölt hallgatókban?
A bús királyné nincs feledve rég?
S a
lány, kiért a nemzet szíve dobban?
Az öt perczentek vértanúi
hol?
S a rentét - hát azt hol sütöd, pokol?[160]
78.
Hol Brummel?[161]
Fucscs! - Wellesley?[162]
Megbukott.
Whitbread? Romilly?[163]
György a Harmadik?[164]
S
végrendeletje? (Nincs meg, légy nyugodt.)
Hol Negyedik György?[165]
Azt mondják, a víg
Skottok közé ment; hegedűltek ott
Egymásnak
szépen vagy hat hónapig:
»Vakarj, vakarlak«, - ó
felséges, ó szép!
Egy viszkető király s egy vakaró nép!18
79.
Hol, merre lord Az? És
hol lady Ez?
Dámák és missek, bájosan kikenve?
Eldobva részint,
mint tavalyi mez,
Férjnél, férj nélkül s ujra férjhez menve.
(E
fejlődés minálunk rendszeres.)
Hol London füttye és Dublin
éljen-je?
A Grenvillek hol?[166]
Jobbra-balra állnak.
És whig barátim? Ott, a hol valának.[167]
80.
Hol lady Frances? Lady
Carolin?
Elválva vagy a válás küszöbén.
Ó Morning Post! Te
minden büszke czím,
Telt szála, tört rúd s élő úri lény
Hű
történésze! Mondd - fölhívlak ím -
Díszes csatornád mit folyat ma?
Én
Úgy látom: elhalt, elment és bolyong sok
A kontinensen, mert
a kasszák - roncsok.
81.
Sok hölgy, ki gróf s herczeg után
kapott,
Ifjabb testvérrel is beéri ma;
Gazdag leány svindlérbe
harapott;
Sok szűz asszony lett, sok csupán - anya.
Hány gőgös
úr emel ma kalapot,
Hány ifju szépség lett félig banya!
A
változás nem: az csodálatos
Csupán, hogy pár év ennyit letapos.
82.
Életkorúl ne mondjunk
hetven évet.
Hét év alatt én annyit láttam - ó
Sok volna egy
századnak! Egy se' téved,
Ki azt állítja: minden, mint a
hó,
Illan, tünik; de most a percz serényebb
S a változás is
roppant' változó.
Elmúlik minden; meghal miss és
mister;
Csak whigből nem lesz sohasem minister!
83.
Láttam törpűlni nagy
Napóleont,
Saturnná válván dörgő Jupiter.
És láttam, hogy'
lett egy kevély bolond,
Egy herczeg úr (nevét most hagyjuk el)
Még
ostobábbá, a mikor e hont
Mint államférfi, kormányozta.
Hej!
Láttam: pisszegtek a királynak s aztán
Dicsőitették.
(Illőbb volt amaz tán.)
84.
És láttam gentryt
tönkre menni százat.
Láttam mit írt Southcote Johanna.[168]
Láttam
Adópréssé válni az alsó házat.
Láttam bolondot fejdelmi
palástban,
És a királyné rút pörét. (Gyalázat!)
Egy
kongresszust, mely a mi csak galád van
Megtette; - s népet, mely
terhét lerugta
Mint bősz szamár (magas főrendek bukta.)[169]
85.
Láttam nagy prózát s
kis költészetet,
Vég nélküli (de nem örök)
orátort,
Papírt, mely földet és házat
evett,
Urat, foltozni panoráma-sátort,
Lovas rabszolgát, ki a
nemzetet
Taposta úgy, akár csak a silány port.
Láttam, hogy'
lesz a sör hígabb időnként,
S Bull John magát hogy' vallja
töknek önként.
86.
De »carpe -
carpe diem« én Juánom![170]
A
holnapot más faj tombolja át,
Uj, friss... de az sem fog ki a
halálon.
»Kontár szinész az élet« - Rajta hát,
»Játszd
végig, ficzkó!«[171]
Hadd lebegjen szádon
Szép szó -: a tett, no az lehet
galád!
Színlelj, vigyázz és nagy sikerrel játszol,
Az légy, a
mit látsz s nem, minek
te látszol.
87.
De hogy' fogom
mindazt leírni szépen:
Kis hősöm e sziget-hazába' mint
járt,
Mely áll az erkölcs legtisztább hirében?
(A mit hazug
toll bent és odakint gyárt.)
Uj »Afalantis«-t írni
semmiképen
Nem vágyom én.[172]
Jőjjünk tisztába mindjárt:
Nem vagytok
erkölcsös nép s ezt tudjátok;
Goromba vers miért olvassa rátok?
88.
A mit Juán, - brittek
közt élve, hatva -
Tett és tapasztalt, azt írom le én,
Egyet-mást
persze jól megválogatva.
S eszedbe jusson: mindez költemény,
Mely
a velem történteket
nem adja;
Bár ott is czélzást hajszol a kemény
Arczbőrü
skribler, hol nincs. Hogyha vágyok
Beszélni én, nem czélzok -: oda
vágok.
89.
Rásózza-é Juánra
valamely
Eszélyes grófné negyedik kis lányát,
Vagy becsesebb
szüzecskét jegyez el
(Értjük alatta gazdag hozományát)
S
törvényes frigyben szaporítja fel
A föld népségét esztendők során
át;
Vagy fizetett-e kárpótlást sokat,
Mert nem respektált bölcs
korlátokat -
90.
Ez még idők köd-méhében remeg.
Most
menj dalom! Eredj utadra drágám!
Rá merném tenni összes
versemet,
Hogy téged is megtámad a világ. Ám
Úgy szenved mint
te, minden műremek,
Azoktól, kik csomót keresnek kákán.
Legyek
magam! Jó! Ámde nem adom
Száz trónért sem szabad gondolatom!
1.
Zordabb középkor nincs
az ember-élet
Középkoránál - én nem is tudom,
Hogy mik vagyunk
mi akkortájba'; széled
Hóbortunk már, de még simább uton
Nem
visz bennünket bölcs, higgadt itélet.
Olyan vagyok, mint - képűl
ezt adom -
Öreg betűk sárgás-fehér velínen;
Hajam szürkébb lesz
és fakóbb a színem.
2.
Ifjakhoz már vén -
ahhoz fiatal
Hogy aggokkal pénzt gyüjtsek. Ó e mély
Bukást
hogy' élhetjük túl? S mégse hal
Belé az ember. A szerelmi
kéj
Még bánt, de késő házasodni haj!
Elszállt, kihűlt minden
más szenvedély;
S a pénz, e legszebb ábránd a világon,
Még
messze csillog; csak derengni látom.
3.
Mért mondod azt, hogy
nyomorúlt a fösvény?
Ezé a legtartósabb élvezet;
Ládájában fut
össze minden ösvény,
Mely földi üdvhöz, mámorhoz vezet;
Azt
látod csak, hogy egy dús, köhögős vén
Kenyérhajat rág s hörböl rá
vizet;
Botránkozol -; de hogyha sejtenéd,
Mily álmokat szűl egy
rosz sajt-ebéd!
4.
Megront a kéj s a jó
bor még ölőbb;
Játék kifoszt, botlik a becsvágy vakja;
De tenni
szert, szép lassacskán előbb,
S mindig gyorsabban, csengő
aranyakra:
Több élv, mint bor s asszony szerelme, - több
Mint
sárga tantusz s kormányzás salakja.
Arany! Bankónál drágább vagy
nekem!
A füstöt, mint pénzt, én nem szeretem.
5.
Egész világ most kinek
udvarol?
A kongresszust ki üthetné agyon?
Kitől kap fegyvert
ingetlen spanyol?[173]
(A
mit a sajtó kommentál nagyon.)
A népeket ki kormányozza
oly
Hatalmasan? Kitől függ vér, vagyon?
Ki most az úr? Egy uj
Napóleon tán?
Rothschild zsidó s keresztény Baring. Mondám!
6.
Ezek s Lafitte, a
szabadelvü - ők
A tényleges uralkodók ma itt.
Nem űzletek
csupán a kölcsönök;
Trónt buktat egy, más népet
szabadít;
Meghajlanak köztársasági fők;
Columbiát a börze védi;
mit
Csinálna Pérú, hogyha szín-ezüstjét
Nem diszkontálná egy
zsidó, a nyüstjét!
7.
Mért nyomorult a
fösvény? Tán mivel
A tápja szűk? Hisz egy szent, egy szerény
Bölcs
czinikus rokon dolgot müvel,
S csodáljuk érte! Ez, mint
főerény,
Egy remetét szentté avatna fel.
A gazdag ember böjtje
mért merény?
Mért csufság? Mert - úgy mondod - nincs oka.
Hisz
így még szebb lemondó szándoka.
8
Nagyobb poéta hol van?
Szenvedélye
Pénzt, kincset alkot esztendőkön át;
Ő bírja
mindazt, a minek reménye
Tengerre
hajtja nemzetek raját;
Aranyrudaknak csillog rá a fénye,
Gyémánt
szikrázza pompás sugarát,
Míg - lágyan hintve fénylő kellemét
-
Smaragd üdíti káprázó szemét.
9.
Övé nyugat, övé forró
kelet,
Hajója Ceylon s Chínából befut,
Mélyén gyümölcsök, drága
fűszerek;
Gabnája terhét nyögi minden út,
S a hajnalnál borának
pírja szebb;
Király lakhatná pinczéit. De rút
Érzékiségtől
menten, hideg észszel
Kormányoz ő és játszik az egészszel.
10.
Nagy terveket hordoz
tán a fejében,
Uj iskolát, kórházat alapitván,
Dísztemplomot; -
(márványba vésve szépen
Néz majd felénk sovány, bús arcza itt; -)
tán
Az embert vágyik nemesítni, éppen
A
pénzzel, melytől valamennyi hitvány.
Becsvágya, hogy fölűl ne
múlja más,
Vagy gyönyöre a puszta számitás.
11.
De bármi légyen a
rugó, a czél,
Akármi hajtsa, űzze: csak bolond
Állítja, hogy
kóros e szenvedély!
Hát az övé?
Tán embert meg se' ront
A háború, a
dőzsölés, a kéj?
Az »egyszeregy« nem tisztább, jobb-e,
mondd?
Kérdezd meg a pazar fiát, fösvényem
Utódja: mék járt
helyesebb ösvényen?
12.
Zacskó, tekercs,
érczpénzzel tömve, rakva,
Mily gyönyörű! De nem aféle péz,
Avult
hősökkel véknyan kifaragva,
A kik annyit sem érnek, mint a réz
A
melybe vésvék. Nem! Bankok aranyja,
Sterling, modern, font-számra
mért, egész,
Rajt' fejedelmi filkók képe-mása, -
Igen! A
készpénz Aladin lámpása.
13.
»Ural szerelmet
udvar, had, berek;
A szerelem mennyország és az ég
Hő
szerelem!«[174]
A bárd így érzeleg.
(De felsűlne, ha bizonyítni
kék.)
Tán a »berek« - mivel e
szó: »szeret«,
Szépen rimel rá - elcsúszhatna még,
De
kétes (mint a gentry árendája)
»Had« és »udvar«;
itt tán gyöngébb a bája.
14.
De tedd a pénzt
a szerelem helyébe,
S a szó igaz. Pénz úr
a berkeken,
Pénz nélkül nincs had, udvar meg nem élne.
Sőt
nincs jogod megházasodni sem
Malthus szerint. Lám, így lesz tönkre
téve
Saját talajján e dicső elem.
S mi a mennyország?
Házasságkötés,
Nem szerelem. (Vagy tán viasz a méz?)
15.
Hisz bűn szeretni, ha
e szenvedély
Házasság-mentes! Én elismerem,
Hogy ez a két szó
egy fogalmat ér,
De némely ember azt állítja: nem;
Mert
szerelem s házasság összefér,
Míg házassághoz nem kell
szerelem;
De szerelem pap nélkül -: e viszony
Gyalázatos - - a
neve is iszony!
16.
Minthogy »had«,
»udvar« és »berek« nem áll
Merő hű
férjből, a ki sose szedte
A tiltott almát (mely több kéjt
kinál)
Költő uram sulykát itt elvetette.
Csodálatos, hogy éppen
a morál
Dicsért lovagja, Scott barátom tette,
Kit Jeffrey nékem
mint példát idézett -
Hát itt van e morál példája, nézzed!
17.
Hagyján! Ha most nincs
sikerem, de volt,
És
ez elég; volt fiatal koromban,
Mikor legédesb, mert hő szomjat
olt;
S én boldog voltam büszke mámoromban!
Biráld ha tetszik -:
lelkemig hatolt,
S enyém volt tisztán! Sok hever ma romban,
És
én megadtam e sikernek árát:
De most is áldom ellobbant sugarát.
18.
Fölebbezni egy majd
csak születendő
Világhoz, ahhoz, a mit a jelen
Utókornak mond
(vagyis a jövendő
Század porának): - én nem képzelem
Hatásos
módnak; nem valami mentő
Kötél, csak pók-nyál; - porladsz oda
lenn,
S oly keveset fog tudni az utókor
Majdan terólad, mint te
róla, sógor.
19.
Ej, az utókor mi
vagyunk - te, én;
S
hány van, kinek nevét motyogja szánk?
Tán száz! Ha mindről híven
írni kén,
A huszadiknál már tódítanánk.
Hisz sok tudós
Plutarchnak neki mén,
Bár csak nehánynak rajzát hagyta
ránk.
Milford, a britt, ma szörnyen mennydörög,
Mondván:
hazug a jámbor ó görög.[175]
20.
Hű olvasók, kicsiny,
nagy, valamennyi,
Pokrócz-iróhad, bársony keblü nő:
E kantóban
komoly kivánok lenni,
Minthogyha Malthus védne vagy
dicső
Wilberforce,
a ki mellett törpe semmi
Milljom hős! Négert szabadit fel ő,
Míg
Wellington fehérre méri botját,
S Malthus csinálja - könyve
forditottját.[176]
21.
Komoly leszek, -
mindenki az papíron!
Miért ne bölcselegjek? Mért ne
adnék
Gyertyámmal fényt a napnak, hogyha bírom?
Ma meditál,
töpreng minden szabad nép
Alkotmány - gőzgép - egy s másfajta
zsíron.
Sok bölcs a nemzést tiltja egy csapat szép
Frázisban
ott, hol nincs pénz, a piczit
Táplálni jól, ha már nem kap
cziczit.
22.
Ez szép! Nemes!
Romantikus! Habár
Az üldött filogenitivitás -
(Ez oszt'
inyem szerinti szó; e' már
Tetszik nekem; kurtább is volna
más,
Kurtább, de durvább s erre sose jár
Az én szám; nem kell
drasztikus hatás) -
Mondom: nem kéne úgy üldözni, lásd,
Az árva
fi-lo-ge-ni-ti-vi-tást.
23.
Dologra most.
Londonban vagy Juánka,
Londonban élsz, e csodaszép helyen,
Hol
a szilaj, fék-tipró ifjuságra
Százféle baj, veszély les
szüntelen.
Igaz, hogy nem vagy újoncz a világba',
S korán
megtudtad, hogy a lét milyen,
De most oly nép körében élsz, a
kit
Ember nem érthet - legfeljebb ha britt.
24.
Vén Európa minden
többi tája
Testvér, rokon; különbség hogyha van,
Az csak az
égalj differencziája;
Hőbb, hidegebb; az ólom, ez higany;
De
mondj, ó múzsa, Nagy-Brittániára
Kadencziát. Hagyd! Úgy is
hasztalan.
»Arszlán«-t mutat föl minden nép fia,
De
Albion egy menazséria.
25.
De politika félre!
Dalolok
»Paulo majora.« (Undorít a másik.)
Juán
csapdák közt ügyesen forog,
A csúszós jégen szinte
korcsolyázik.
Ha már untatja sok cseles dolog:
Egy-egy szép
hölgynek, ki a bűntől fázik,
De nem a bűnnek némi
látszatától,
(Csak férfit kínoz) udvarolni bátor.
26.
Való ugyan, hogy nincs efajta
lény
Nagy számmal és a próbát nem sok állja:
Rózsás haván a
legtisztább erény
Sokszor csuszik meg s lesz botrány
prédája.
Ilyenkor, mintha intézné szerény
Szavát Bálámhoz egy
uj csacsi szája:
Mindenki bámul, súgni-búgni kezd,
És azzal
végzi: »Hitted volna ezt?«
27.
Kis Leila, a méla, halk
gyerek,
(Szemében hordja Ázsiát) nyugat
Fölségét éppen nem
bámulja meg,
Min szörnyen bámul a főrangu had.
(Mert ott a
pletyka pillangó-sereg
S vadászni rá híg fejnek élvet
ad.)
Különben képét és históriáját
Theák s ebédek pompásnak
találják.
28.
A nők vitáznak, mint
kisebb-nagyobb
Ügyekben mindig. - Ó te drága szép nem,
Ne hidd
hogy durva ellenség vagyok!
Jobban szeretlek, mint a hogy
beszélem.
De a mióta rám erkölcs ragyog,
Ki kell hogy mondjam,
hogy a sok beszédben
Nincs párotok; hisz éppen most
tanácsol
Mindenki mást: mi légyen Leilából?
29.
Egy pontban egyetért mindenki
(ez
Világos): - abban, hogy e szende lány,
Ki mint hazája oly
igézetes,
S oly árva, mint végső bimbó a fán,
Daczára, hogy jó,
biztos véde lesz
Még három, két vagy egy évig Juán:
Illőbb
helyen vón tisztes ladynél,
Ki már lehiggadt és bal-lépni fél.
30.
Előbb folytatnak nagy, heves
vitát,
Majd valamennyi arra liczitál,
Hogy a leányzót melyik
vegye át?
Juán perfekt lovag hirében áll,
Itt gyüjtés, kegydíj
sértés volna hát.
De buzgólkodva menten síkra száll
Tizenhat
özvegy, tíz közép-korú
Tudós kisasszony s egypár szomorú
31.
Elvált asszonyság. (Fonnyadt,
senyvedő
Ágak, kiken nem nyílt gyümölcske, friss.)
Kivánja
mind, hogy a világba ő
»Vezesse« Lejlát. Nyélbe
üt e kis
Szavacska mindent. Mit tesz? Hogy a hő
Szűz első pírja
(műveltsége is)
Ránk vessen fényt majd a »bemutatáskor«.
Ó
(csak legyen pénz) méz-édes, csodás kor!
32.
Inséges lordok, házasságra
érett
Kopott világfi, végzett földes úr,
Gondos mamák,
figyelmes jó növérek,
(Hölgyek kezében nem szakad a húr.
A
zsákmányt, hogyha kiadóbb, kövérebb,
Jobban megejtik) dongnak
fínomúl
A »vad« körűl, mint légy a czukros tálon,
S
bókkal kábitják mindenféle bálon.
33.
Cousin és néni mind, mind
spekulál.
Sőt van férjes nő (van, fogadsz velem?)
Ki kedvesének
cserkész és talál
Egyetlen lánykát: oly önzéstelen.
Tantaene!
Ily magas légkörbe száll
A rang e boldog, áldott szigeten.
De a
szegény »egyetlen« pityereg:
»Ó volna bár még
egy tuczat gyerek!«
34.
Olyik azonnal horgocskán akad,
Más,
kényesebb, tíz-húsz kosarat ád.
Düh fogja el a buzgó tántokat,
És
bácsik ajkán zúg, morog a vád:
»Ha nem szerette, mért
fogadta hat-
Hét levelét el? Mért ment véle hát
Keringni? Mért
nézett igent az éjjel,
'S mért mond nem-et ma,
lelkét dúlva széjjel?
35.
»Szegény jó Pista! Igazán
szerette!
Nem ám a pénzét - van elég neki.
Megbánja még ezt! Ó
e balga tette,
Ha majd rá gondol, jó kedvét szegi.
E
cselszövényt - megmondom én szemedbe
Kisasszonykám - vén grófnőd
főzte ki!
De gyöngyház! Pista szebbet kap talán.
És látta,
kérem, hogy mit írt a lány?«
36.
Vállrojt, czimer, kilencz s hét
águ, száz
Meg száz tolong egymás nyomába, míg
- Tömérdek szív,
idő és fogadás
Pocsékká menvén - egy aféle víg
Vagy bús nemest
kap a leány s a ház,
Urat, ki vív, ír vagy kocsiskodik.
S
vigasztalólag mondja mind a hány
Fölsűlt van: »Ó a választás
silány!«
37.
Ahhoz megy néha, a ki a nyakán
Űlt
szüntelen; gyötörte, várta, leste;
Vagy ahhoz (ám ez ritkább példa
tán)
Ki a szerencsét éppen nem kereste.
Özvegy-gavallér sincs
egyáltalán
Kizárva; nem; sőt négy X-nyomta teste
Ifjabbakat
győz s ő nyer rendesen;
Hisz lutri, hát mért bámulnánk ezen?
38.
Én magam is (uj példa,
ráadásul,
»Igaz hogy kár - kár hogy igaz«) ki
lettem
Választva nyüzsgő széptevők rajábúl,
Bár inkább voltam
ifju, mint bölcs. Ketten
Egygyé levén (utóbb az egyes
számbúl
Megint kettő lőn) bűnöm' elvetettem.
Mégis, nemes
közönség, igazad volt:
A zsenge úrhölgy választása vad volt!
39.
Bocsásd meg e reflexiókat itt,
Vagy
inkább olvasd! Lakma kezdetén
Mondott fohász minden dalom:
javít
Evőt-ivót. Mint egy-egy néni (vén),
Goromba pap, kiben
lobog a hit,
Rém jó-barát: intéssel vágyom én
Folyvást emelni,
tisztítni a népet,
Ezért vág Múzsám ünnepélyes képet.
40.
De most erkölcstelen leszek:
olyannak
Irom le a világot, a milyen,
Nem a milyennek kéne
lenni. Annak
A ki csupán a külszint látja, nem
Való a virtus jó
ekéje; az csak
Piszkál, de nem szánt egy vonalra sem
A sárba,
melyre Bűn hord buja trágyát,
Hogy megteremje áros gabonáját.
41.
De Leilától válnom kell elébb,
Ki
mint a hajnal tiszta és üde,
Vagy mint a hó, e régi, régi kép,
A
hó, mely szintén szörnyen tiszta, de
Nem kellemes. (Mint némely
dáma, szép,
S igen fagyos.) Juánom élete
Zajos levén, Lejlát
örömmel látná
Egy ladynél, ki védné és imádná.
42.
Belátta már, hogy gyámnak nem
való
(Bár más is így itélné meg magát)
És semleges kivánt
maradni. (Ó
Hány gyámot ért már szégyen, durva vád!)
Minthogy
megindult már a nagy halóh
A kis vadócz török leányra, hát
Az
»Erkölcs-klubb« szakvéleményét kérte,
S a választás
Pinchbeck úrhölgyet érte.
43.
Most már öreg - ám egykor
ifju volt;
Erényes most - és hajdan is, hiszem;
Bár a világ
olyasmit karatyolt
Hogy - ám efélét szűz fülembe nem
Hagyok
bejutni; ezt ne érje folt;
Nem bánthat úgy - valóban -
semmisem,
Mint pletykaság, szószátyár ember-állat
Rút
kérődzése. (Csömör és utálat!)
44.
Meg észrevettem (volt idő - no
már
Rég, rég, mikor figyeltem én sokat)
S láthatja más is, a ki
nem szamár:
Úr-hölgyek, a kik ifjuságukat
Vigabban élték (pláne
hogyha kár,
Veszély, blamázs s egyéb élmény akadt)
Bölcsebben
óvnak minden bajtól, bútól,
Mint a hideg, ki minden bűnre - dúdol.
45.
A míg a prűd nő bosszusan
gunyolja
A még nem ismert s irigyelt tüzet,
S nem véd, de
megbánt, ügyedet leszólja,
Sőt a világból durván számüzet:
A
veterán szekérkéd' helyre tolja,
Gyöngéden int, óv,
visszatart, vezet,
S a szerelem rejtélyét szétszedi:
Kezdetje,
vége és közepje mi?
46.
Ez-é az ok, vagy a nagyobb szigor
tán,
Melylyel vigyáznak, (tudják jól, miért?)
Én nem tudom; de
faktum az, hogy oly lány
Kinek lelkéhez ilyen anya
fért,
(Tapasztalt, edzett, túllátó az orrán)
Jobb, derekabb
volt, mindig többet ért
A szűz-vásáron, mint oly lányka
lelke,
Kinek szivét szivetlen prűd nevelte.
47.
Pinchbeck úrhölgyet egykor sárba
vonták -
Szép, ifju dámák rendes sorsa ez;
De elhallgattak rég
a mende-mondák;
Most mindenütt mint nyájas, szellemes
Nőt
emlegették és füzérbe fonták
Jobb élczeit; - jótékony és
nemes;
Férjével is példásan élt (kivált
Mióta kissé korosabbra
vált).
48.
Magas körökben fennkölt, honn
szelíd.
Az ifjuságot nyájas ránczba szedte
A mennyiszer - tehát
mindennap - itt
Vagy ott vétkezni már-már sietett. De
Ha
összeírnám szép s nagy tetteit,
Nem férne bé e vékony
versezetbe.
Maradjunk ott, hogy a kis árva lány
Tetszett neki;
hogy csüggött Leilán.
49.
Kegyében állt Juán is; jó
szivére
Sokat adott, bár tudta jól, hogy rabja
Egy s más
szeszélynek és könnyű a vére;
De gondoljuk meg, hogy ki volt az
apja
S hányszor jutott már bajba és veszélybe!
Másból talán a
föld leggonoszabbja
Vált volna; - ifjan annyi mindent
látott!
Csaknem közönynyel nézi a világot.
50.
Válság legjobban ifju korba'
hat.
Ha sokkal később sujt fejünkre le,
A sorsot szidjuk
bajaink miatt,
S csodáljuk Istent: mért nincs több esze?
A
balsors tiszta szemmértéket ad.
Kit harcz, vihar s nő-düh
fergetege
Kipróbált: bölcs, tapasztalt emberré lesz,
Legyen
tizennyolcz vagy kilenczven éves.
51.
Más kérdés: hasznát veszi-é? -
Juánka
Kis Leilát örömmel adja hát
E hölgy kezére; valamennyi
lánya
Férjnél levén már, fínom modorát
Átszármaztatja majd a
kis pogányra.
Igy száll a lord-mayor bárkája át
Évenkint, -
vagy ha ez sült próza, vedd
Vénus kagylóját a naszád helyett.
52.
Úgy hívom ezt, hogy
»átszármaztatás«;
Mert van tökély, mely missről missre
átszáll;
Egyformán vonzó, csak nüánsza más,
A mint az mélább s
ennek háta nádszál;
Ez tánczol, az költ; ez könyvtárban ás,
Az
zongoráz s kér, hogy négy kézre játszszál!
Szerény lány élczel
(elmaradva másban)
S van, a ki lángész az elájulásban.
53.
De a csalétek élcz vagy
görcs legyen,
Táncz, szépmüvészet s még szebb vállfüző,
Lord és
egyéb úr melyre rá megyen:
A nagy tökély folyvást felszínre
jő.
Előkelőség, lelki súlyegyen
Mintája minden hajadoni
fő,
Mely - bár a szépség koronája rajt' -
Akármi áron
fejkötőt ohajt.
54.
De most elkezdem
költeményemet.
Kissé tán furcsa (bár nem uj), hogy én
Im
elfujok tizenkét éneket,
S még nem vagyok a kezdet kezdetén.
Idáig
csak a hegedű-szeget
Srófoltam és hangolva pengetém
A húrokat;
kissé prelúdióztam;
No hát kezdjünk rá a nyitányra mostan.
55.
Tetszik, nem tetszik? Ej, poshadt
alom
Múzsám szemében a siker; nem él
Ily eszközökkel föllengző
dalom;
Egy »nagy morális leczke« itt a czél.
Úgy
gondolám kezdetben: alkalom
Lesz nyélbe ütni két tuczat
kevély
Kantót, de sejtem: át-üget Pegázom
- Ha meg nem sántul -
egy huzamba' százon.
56.
E »nagy«-nak mondott
kis világot, e
Falábas mikrokozmoszt szemtől szemben
Láthatta
hősöm; keskeny a köre,
De mint a kardnak véres küzdelemben
-
Erősen ütni, durván csapni le -
Kis markolat kell: minden úri
rendben
Ily támaszt lát az alj-nép; napja, holdja,
Gázlángja,
mécse a nagyok csoportja.
57.
Voltak baráti, kik nősek
valának,
S úr és asszonyság látták szívesen;
Barátság, mely se
árt, se használ; támad,
Aztán elmúlik és nincs nyoma sem;
A
haute volée parádés kocsisának
Ád dolgot csak, ki estélyre
viszen;
Álczás mulatság, bál, ebéd azonban
Nem untatók az első
nagy szezonban.
58.
Ifjú legénynek, hogyha vagyonos
S
a neve jó, nehéz játéka van;
Mert társadalmunk játék ám,
csinos
»Lóverseny-játszma«; mindegyik rohan
Más-más
uton külön czélt nézve, rosz
Vagy jó szándékkal, ritkán
okosan.
Udvarlót csíp a lányka nyakra-főre
S a férjes asszony
elhóditja tőle.
59.
Nem általában mondom ezt;
hiszen
Akadnak, kik morálban gyökereznek,
És állnak, mint a
nyárfa, peczkesen;
De vannak, kik hasonlót néha tesznek:
Lágy
hangu sellők, kik folyvást lesen,
Maguknak férfit és férjet
szereznek;
Mondj némely szűznek frázist, vagy hatot,
S
nász-frakkodat már kiszabathatod.
60.
Talán a mama írja meg
levélben,
Hogy lánya érted mily kínt áll ki, csalfa!
Talán a
bátyja látogat meg délben,
Perfekt szakállal, fűzve és
kinyalva,
»Szándékidat« megtudni végre; félben
Már
nem maradhat; kellesz élve-halva!
Szánván a lánykát s még jobban
magad',
Hymen jármába hajtod a nyakad.
61.
Magam tudok vagy tíz-husz
esetet
Hol (köztük híres férfiak) eképen
Jutottak nőhöz; bár
egyeseket
Viszont ismertem, urakat, kik éppen
Nem rettegék a
lármát, könnyeket,
Kifent bajuszt és nem ragadtak lépen.
Él a
szegény hölgy s élnek ők is, jobban
Minthogyha együtt élnének,
valóban!
62.
Van éjszakánként még egy szikla,
mely
- Bár kissebb baj, mint nász vagy szerelem -
Tapasztalatlant
játszva zúzhat el.
Hagyján, ha bűn, magát álczázva, ken
Képére
virtust s azzal ingerel.
Külsőleg bájos. Ámde megvetem
A hüllő
szajhát, ki se jó, se rosz,
Se hó, se vér-szín, csak »couleur
de rose«.
63.
Fagyos kaczérság, mely nem tud
»nem«-et
És nem akar »igen«-t rebegni;
hagyja
Hogy örvény, szirt megtörje szívedet,
S romját magában
győztesen kaczagja.
Száz meg száz Werthert kora sírba
vet,
Szívbajt, könyűt lop halvány férfiakba.
Ártatlan játék
mindez, semmi más,
Nem frigytörés, csupán frigy-karczolás!
64.
»Nagy istenek! Még fecsegő
leszek!«
No mindegy! Fujjuk! Legnagyobb veszély
Ha -
»államot s egyházat« sértve meg -
A hölgy veled
bensőbb viszonyban él!
Külföldön asszony ettől nem
remeg,
(Megtudja vándor, a ki útra kél)
De jaj britt hölgynek!
Éva nagy bukása
Szörny-bűne mellett egy szemernyi kása.
65.
Mert törvény-nyúzó, perlő,
hírlapot
Faló ország ez; szétkerget derék
Szerelmes párt, a kit
nyakon kapott.
És ó kárpótlás! ó birói szék!
Sok pásztorórát -
kedves állapot -
Az esküdtszék végez be; és e vég,
S a védő
ügyvéd hosszú remeke:
Ujságfalónak édes csemege.
66.
De csak ujoncz vív ily kemény
tusát;
Egy kis mosolygó, fínom tettetés
Főrangu latrok tiszta
nimbusát
Megmenti sokszor. Minden bálon és
Ebéden ott űl,
büszkén hangot ád
S a legjobbakkal szemtől szembe néz
E had;
tartása bájos, szende, szűzi,
Mert hát a bűnt - tapintat-telten
űzi.
67.
Juán nem ujjoncz a világgal
szemben,
S azonkivül megóvja egy dolog:
Csömörrel nézi -
pardon, kijelentem:
E szó hibás! Az a valódi ok,
Hogy része
lévén sok nagy szerelemben.
Most szomja nincs; senkit se
gúnyolok
Köd s vám hona, hóvállak, mész-vidékek,
Hol kék a szem
és a harisnya kékebb.
68.
Romantikus tájakról jött, a hol
A
szenvedély szivet zúz, nem pöröl;
Hol szerelem s őrültség egybe
foly;
Nem úgy, mint itt, hol senkit meg nem öl,
Üzletszerű,
unalmasan komoly,
Félig divat; (ámbár tisztelni köll.)
Meg
oszt' először (ah! izlése rosz!)
Nem látja meg, hogy itt a
nő csinos.
69.
Először, mondom -
mert meglátta végre,
De csak fokonként, hogy szebb
itt a nő
Mint ott, a hol láng-sóhaj száll az égre,
S a szív is,
mint Kelet napfénye, hő.
Tulzó hamarság volt itéletébe',
Bár
itt se volt praxis hijával ő;
De tény, hogy inkább meglep,
imponál
Az új, mint tetszik, ha elédbe áll.
70.
Bár kóboroltam szerte
a világban:
Nem láttam még Níl-parton szerecsent,
Timbuktu
földjén sem botlott a lábam,
Mert mappa-hős még nem járt arra,
bent
Útat jelölni; (úgy szánt Afrikában
Mint bos piger a
kutatás; -) de szent,
Hogy azt tanítná nékem ott a nép,
Volnék
közöttük: »Fekete a szép.«
71.
Nem mondom, hogy a
fekete fehér,
De sejtem a fehéret feketének;
A látástól függ
minden; sokat ér
E részben a vakok nézetje; kérdj meg
Bármely
vakembert, ha sehogyse fér
E tan fejedbe; bús homályban
élnek
Örökké, fényre nem tarthatva számot;
De hát te mit látsz?
Csak kétes csillámot.
72.
De hajh! megint
bölcselkedem, habár
E labyrinth oly biztos menhely éppen,
Mint
az, hová a rosz tüdőjü jár,
Molyként elégni haldokló tüzében!
S
e megjegyzéssel itt vagy ujra már
Előttem, ó föld; itt vagy szőke
szépem,
Mocsoktalan gyöngy, északsarki nyár,
Kevéske jég és
csupa napsugár.
73.
Mondhatnám
még: erényes hableány;
A fele szép arcz és hal a fele;
Bár
némelyik nagyon jól tudja ám
Hogy pikkelyét miképen vesse le.
Mint
jégbe ugrik forró gőz után
Fürdő orosz[177]:
erénynyel van tele
Még bűne is! Ha vétekig hevűl,
Utána nyomban
bűnbánatba dűl.
74.
De nem függ össze
külsejükkel ez.
Első látásra - mondom - szépet itt
Nem lát
Juán; mert bájukat nemes
Britt asszonyságok félig elfedik,
(Tán
részvétből); rohammal egy se vesz
Szivet be; lassan, gyöngéden
szedik
Ki a kapút; de aztán okkupálnak
Frigyes hadakként s
többé meg se' válnak.
75.
Britt hölgy nem
délczeg, mint arab csikó,
S miséről jőve andalúzi lány;
Szemében
sincs spanyol tűz, ragyogó,
S a gall több kecsesel öltözik
talán.
Ámbátor ajkán lágyan cseng a szó,
Bravour-nótával sem
hathatna rám
(Különben ezt hét éve hogy hiában
Igyekszem tűrni
szép Itáliában).
76.
Egyáltalán nincs
pezsgő, könnyü vére,
Tüzes varázsa, a mely elragad
Mindenkit
nyomban (poklok fenekére); -
Mosolyja is csak későcskén fakad,
S
egy percz alatt nem vagy tisztába véle,
(Időt kimélvén s
fáradalmakat); -
Kemény talaj, szemét nem könnyen adja:
De jól
művelve, kettős a kamatja.
77.
»Grande
passion«-t ha tényleg érez, az
Komoly dolog; kilenczszer
csak szeszély,
Divat, kaczérság, feltünés, ravasz
Fogás, hogy
egy-egy vágytársába mély
Sebet hasitson, jobban mint a vas.
De
tizedikszer égő szenvedély,
Valódi szélvész, mert csak Isten
tudja
Mit rombol össze s merre zúg az utja.
78.
Világos!
Zajt, botrányt okozva tette:
Elveszti kasztját a kis oktalan;
A
finnyás törvény pálczát tör felette.
Aztán a high life, e
mocsoktalan
Porczellán (Tartuffe volt a mestered, te!)
Száműzi,
hogy mint Márius (ha van
Még könnye) sírjon híre omladékán.
Ez
is Carthágó: szerfölött nehéz ám
79.
Ujjá épitni. S mindez
tán helyes,
Illő a szentiráshoz, lássa kendtek:
»Ha
megjavulsz, bűnöd bocsátva lesz.«
De hozzák ezt összhangba
fönn a szentek.
Külföldön is sok delnő mételyes,
De van
megtérés, hogyha balra mentek.
Erény-asszonyság »otthon«
van nekik,
Ha kapuját bűnbánva zörgetik.
80.
Nem bolygatom e
tárgyat; annyi tény:
Nem költ vonzalmat jobb erkölcs iránt,
Sőt
tettetést szűl ily profóz-erény,
Mert nem a vétek, csak a gyanu
bánt.
S megóvja tán a szűzesség szerény
Kincsét jog, törvény,
még oly durva pánt?
Nem vág elé a bűnnek, sőt kifejti,
S a már
megtérőt bősz kétségbe ejti.
81.
De kis Juán nem volt
töprenkedő.
Nem bánta, hogy ki mily morált követ.
S ámbár nagy
számmal jött eléje nő,
Sakk-matt pillantást egyikre se vet.
Kissé
»blasé« lőn; bár a vére hő,
Már durvább réteg fedi a
szivet.
A sok siker nem tette hiuvá,
De ritkábban hat asszony
képe rá.
82.
Aztán sokat járt,
nézett akkoron -
A parlamentet és más »házakat«;
Csüngött
a sok dicső orátoron
Éjente, míg a szó dörgött, szakadt,
Sark-fény
gyanánt tündöklött a korom-
Sötét világban s mindent
elragadt.
Záró ülést is bámult, noha nem
Lépett föl még Grey s
már nem volt Chatam.[178] [179]
83.
Hatalmas látvány az
ülésszak vége,
Ott, hol a nemzet igazán
szabad;
Nincs a világnak szebb királyi
széke:
Trón és alkotmány együvé tapad;
Nem
sejti még ezt despoták felsége,
De a szabadság terjed és e
had
Majd megtanulja. - Csillog jogar, alma,
S nagy itt a fény;
de szebb a nép bizalma.
84.
A herczegek
herczegjét[180]
(a ki már
Egészen más lény) szintén nézi -: azt,
Ki elbüvöl, ha
bókol, hogyha jár,
S mint május bimbót, száz reményt
fakaszt;
Arczán, fenséggel párosúlva bár,
Kellem van, melylyel
ritkán bír e kaszt;
Nem hetyke; vonzók tettek és szavak;
Tetőtül
talpig gentleman, lovag.
85.
Juánka hát (mint már
jeleztük itt),
A jobb körök benfentes tagja lett;
S bizon
megtörtént véle az, a mit
Ki nem kerül hajh! még
fegyelmezett
Erkölcs se; (mint sok exemplum tanit) -
Jókedv,
erő, fínom modor kezet
Fogának benne, hogy szivét befonják,
S
bár mindentől fut, kísértésbe vonják.
86.
Ám hogy mi történt és
kivel, mikor:
Nem bökhetem ki, csak sorjába, lassan;
S morál
levén a czélom (bár e kor
Nem fogja még föl) kell hogy
megrikassam
Az olvasót, míg szíve, lelke forr;
Vagy tán a bűnt,
ha lágy még, meg se hassam?
Oly szörny-emlékké gyúrom itt a
páthost,
Mint Nagy Sándor szerette vón az Áthost.[181]
87.
Tizenkét
énekes előszavam'
Bevégzem immár. Meglátod, ha kezdem
Magát
a könyvet, hogy fő-fő javam
Csak most jön s csődbe (mint vártad)
nem estem.
A terv ezuttal még forrásba' van.
Olvasd, ne
olvasd, grácziád' nem esdem!
Hagyján! Nem hív ki mellőzést
erővel
A férfiú, de hordja büszke fővel.
88.
S ha nem zúg folyvást
mennykőmtől a lég,
Gondold meg olvasóm: adtam korábbad
Olyan
vihart s csatát, hogy soha még
Sós vízből, vérből rettentőbb nem
áradt.
Adtam dicső - mi mindent, tudja ég!
Már többet kapzsi
uzsorás se várhat.
De lesz egy kantóm csillagászati,
S egy
mindennél szebb »köz-gazdászati«.
89.
Ez most a leghálásabb
tárgy. Mióta
Örvénynek hajt az állam szekere,
Kell, hogy
jelezze minden patrióta:
Mikép potyoghat legjobban bele!
Az én
tervem kész s jó is (béne nóta!),
De (hogy
csodálj) nem állok ki vele.
Olvasd a »tőke-törlesztőket«
sokszor,
S mondd - mit gondolsz e nagy gondolkozókról?[182]
1.
Komoly leszek most; éppen
idején,
Mert túlkomoly dolog kaczagni ma;
A bűnt élczelni
vétekszámba mén,
Megsöprűz érte erkölcs s kritika;
Aztán a bú
fenséges, bárha én
Kissé unom; (de csak ha hosszu, na!)
Szállj
hát komor dal, a szivekre hatván,
Mint végső oszlop, ős
templom-maradvány.
2.
Amundeville Adél előkelő
Úrhölgy
vala; (a neve tiszta, ép,
Ó normann név; sűrűn fordul elő
Góth
krónikákban és sokfélekép'.)
Jó atyja révén gazdagsága bő,
S
szép volt, még ott is, hol hemzseg a szép,
Mint Angliában, mely
(rég tudjuk ezt)
Legeslegjobb húst és lelket növeszt.
3.
Nem mondok ellent. (Ó a gáncs
halálom)
Van izlés több s tán legjobb az övék;
A szem csak szem
s ha én szépnek találom,
Nem baj ha barna és nem baj ha kék;
Színt
csak bolond vitathat minden áron;
Választom azt, ki kedves, ifju
még;
Sőt férfiúnak, harmincz éven innen,
Nem illik látni rút
asszonyt - szerintem.
4.
Ha túlléptük e víg és némileg
Ostoba
kort, ha jó kedvünk apad,
Holdunk fogyik, vérünk nem oly
meleg:
Gáncs vagy dicséret akkor már szabad.
Mert halkabban
kopognak az erek,
S higgadt agyunkhoz bölcsesség tapad;
Mert
int a termet s szürkülő fejünk,
Hogy ifjabbaknak adjuk át
helyünk'.
5.
Sok messzebb tolná ezt az
epochát,
Daczolva mint bukó miniszter; ám
E vergődés csupán
chiméra, át-
Menvén a lét nap-éj-egyen fokán.
De hogyha bánt
vénség aszálya, hát
Borral locsold -: ott a madéra, lám;
S
előtted áll adósság, megyeház,
Országgyülés, - ez mind
vigasztalás.
6.
Kényedre áll válás, reform,
adó,
Harcz, béke, vám és mindenek felett
A nép java és
mindenféle jó;
Ha kell, egy ország sűlyed el veled;
S a
szerelem, e meg nem fogható
Ködkép helyében ott a gyűlölet!
E
kéj marad leghosszabban velünk:
Szerelmünk gyors, de lassan
gyűlölünk.
7.
Johnson, ki nyersnek látszik
príma vista,
Nyiltan bevallá, hogy »kedvelli azt,
Ki
nyiltan gyűlöl«. Nem mondott ily tiszta
Igazságot se úr, se
sült paraszt
(Ha csak nem tréfált a nagy moralista)
Van ezer
éve! Én, kit a haraszt
Zörgése nem bánt, mint Mefisztó nézem
Az
életet; - jó, rosz, mindegy egészen.
8.
Nem szeretek, nem
gyűlölök nagyon;
(Hajdan cselekvém; -) néha-néha rám
Jön még a
gúny, mert véremben vagyon,
S mert rímbe szedve érdekes talán.
Jól
esnék mindent megjavítanom,
S egész világot boldogítanám:
De
meg van irva Cervantes könyvébe',
Hogy ily szent tűznek
fölsülés a vége.
9.
Nincs szomorúbb könyv!
Én nem ismerek.
S legszomorúbb, hogy mosolyogni készt!
Jogért
küzd hőse és eszményt szeret,
Erénye tészi a szegény
vitézt
Őrültté. Ó e fenkölt vén gyerek,
Ki bűnt fenyítve nem
fél semmi vészt,
Mily megható! De meghatóbb e pálya
E víg
kalandok leverő morálja.
10.
Torolni sértést, ütni
a csaló
Gazembert, lenni védő fegyvere
Árvának, hölgynek és
alávaló
Zsarlók raját magában verni le -
Ah! ily nemesség hát
csak arra jó,
Hogy elmés költő így játszszék vele?
Gúny,
tréfaság a dicsvágy czélja, módja?
Szokrát maga: bölcsesség Don
Quixot-ja?
11.
Spanyol lovagkor,
tönkre kaczagott
Cervantes; egy kis nevetés levágta
Jobb
karodat! (Elvétve támad ott
Azóta bajnok, bár a föld csodálta
S
rettegte hajdan, míg eszmény hatott
Hispán szivekre). Ó nagy volt
az ára
Remek dolgának: egy hős haza, mely
E mű dicsétől
pusztult lassan el.
12.
De már megint
csapongok s feledem
Amundeville úrhölgyet; bájosabb
Circét Juán
nem látott sohasem,
Bár nem gonosz, nem csalfa mint a hab;
Juánt
hozzá a fátum vitte;
(nem
Mi vétkezünk, ha sorsunk ölbe kap)
Visz ez mindenkit;
Sfinx a lét; de nékem
Nincs oedipusi leleményességem.
13.
»Davus sum!«[183]
Rejtélyt nem babrálok én,
Elmondom híven, hogy mi volt, mi van,
S
szövöm tovább szerény, igaz mesém.
A nagy világ víg
zummogásiban
Adél a méh-királynő; ritka lény;
Szó-árt fakaszt
megbűvölt férfiban,
S dámát elnémit; (megtörténhetett
Ez a
csoda, de nincs rá több eset.)
14.
Szűz volt (pletykának
kín és szörnyüség)
Szerette férjét s hozzá hű
maradt;
Ország-nagyok közt ő lordsága rég
Ismert egyén; britt
típusz: akarat
S hideg modor jellemzik, bár tüzét
Mutatja
olykor; diadalt arat
Ő és neje, kit minden hiba ellen
Erénye
véd, míg párját büszke szellem.
15.
A lord Juánkát sokszor
látta; lévén
Diplomaták, kik gyakran konferáltak
Egy és más
ügyben; és az akták révén
Belőlük mind jobb ismerősök
váltak;
Lordunk kedvtelve csügg Juán eszélyén
Tálentomán s ő
imponál Juánnak;
Barátság támadt köztük, vagyis az,
Mit e neven
hív az udvarias.
16.
Lord Henry büszke,
zárt természetével
Az embert lassan, hosszasan birálja,
De
hogyha már készen van nézetével,
Más véleményt többé nem mond ki
szája;
Nem változik se hónappal, se évvel;
A gőg daczával,
melynek nincs apálya,
Gyűlöl, szeret, tanácsokat megvetve,
Mert
így akarja, mert így tartja kedve.
17.
Szimpathiáját, sem
gyűlöletét
Nem vonja vissza (néha jogosult
Mindkettő s annál
mélyebb) mint a méd
Az egyszer meghozott törvényt. A mult
Emlékit
őrzi; nem hasgatja szét
A tegnap kapcsát s a mi romba hullt
Ott
hagyja mind; köz-lények váltó láza,
Gyors szökdelése, lelkét sose
rázza.
18.
»Sikernek ember
nem parancsol; ám
Tégy többet Sempron
és - ne érdemeld
meg,«[184]
S
mák ucscse megjön kis várás után!
Idővel élj jól, sipkádat emeld
meg,
Nyomásnak engedj, ne daczolj bután,
Örök búcsút mondj a
lelk'ismeretnek:
Igy, mint versenyló, öklöző müvész,
Kis
fáradtsággal roppant sokra mész.
19.
Különbnek lenni
szeretett a lord,
S ember - kicsiny, nagy - mind így van
vele;
Nincs oly szegény, túrván alant a port,
Ki koldusabbat ne
igázna le;
Nincs terhesebb, gyötrőbb súly, mint a zord
Magányos
gőgé; megvesznénk bele,
Ha szépecskén nem osztanók el azt:
Enyém
a ló s tiéd a zsák, paraszt!
20.
Vagyon, rang és név
dolgában Juánra
Nem nézhetett le, mert Juán azokkal
Mérkőzött;
ám több a tapasztalása,
Több X-e lévén; és külömb, de sokkal,
(Sőt
legkülönb) az ő szabad hazája,
Hol gátja nincs a szónak. Hitte
joggal.
Ő maga is a Háznak ékessége:
Ha szólni kezd, éjfélkor
jő a vége.
21.
Fölényben volt itt; azt is hitte
még
(Gyöngéje) hogy nálánál senki jobban
Nincs »értesűlve«
(egykor a derék
Miniszter is volt); - és státus-titokban
Örömmel
járt az ifjabb nemzedék
Előtt mint mester; nagyszerű a
programm-
Beszédben is, ha népét tanitotta;
Pártember olykor s
mindig patrióta.
22.
Szerette a komoly,
finom spanyolt,
Hogy ildomos, hogy durván sose lázadt
Ifjú
heve; hogy helyeselt, ha szólt,
S ellent-mondása csak kevély
alázat.
Lordunk szemében (mert világfi volt)
Némely hibája nem
bűn, nem gyalázat.
A legjobb föld is burjános nagyon,
Csak a
tavaszt ne élje túl a gyom.
23.
Beszélgettek
Madridról, azután
Stambulról s más helyekről, hol a nép
Parancsra
mindent megtesz. (Néha tán
Tiltottat is, de jobban mint mi.)
Szép
Lovakról szintén, mert a lord tud ám
Nyargalni, mint a
legtöbb britt, ha ép.
Juánnak sincs (hisz andalúzi) párja,
Ha
űli ménjét, mint muszkát a czárja.
24.
Juán több lorddal
czimborált ebéden,
Sétányon s máshol; úgy forgott ezek
közt,
Főranguak kegyelt testvéreképen,
Mint főmester
szabadkőművesek közt;
Kiváló volta ott űlt a
szemében;
Meglátszott, hogy előkelő kezek közt
Serdült fel, - s
azt mindenki jól fogadja,
Ki disztingvált, kinek Don volt az
atyja.
25.
»Nincs-téren«...
mert nem mondhatok nevet,
Hisz a világ ma oly rossz lelkü,
vad,
Hogy búza-táblát konkolylyal bevet,
S aztán rágalmat,
gúnyt, gyanút arat;
Czélzást orrontva, hív szépségeket
Botrányba
márt s szentekre dob sarat;
Sejtetni hát csupán ennyit
hagyok:
Lord Henry háza »Nincs-téren« ragyog.
26.
Van egy okom még
(csupa pietás)
Nevet nem látnom utczán és teren:
Évenként
dőlöng egy-egy büszke ház,
Sértő kaczaj közt szörnyű
hirtelen
Rázkódva meg bűnös szerelmi láz
Szív-rengésétől; fájna
szertelen,
Véletlenűl ha botlanék ilyenbe,
(Mert minden szűz
tért hogy' tartsak fejembe'?)
27.
Igaz, mehetnék
Piccadillybe,
Mert peccadillók[185]
nem történnek ott,
De van okom nem lépni oda be,
Kerűlnöm ezt a
tiszta templomot.
Nem! Tér s utczának nálam nincs neve,
A míg
olyanhoz nem nyerek nyomot,
Hol Veszta-báj űl hölgyek
liljom-testén,
Mint - - ámde London abroszát elvesztém.
28.
Juánt tehát házában
Henrynek
Örömmel látják; ott rajzik vele
Sok jó gavallér s
egy-egy úr, kinek
Szellem hiján van ősi czímere;
Másoknak utját
bő pénz nyitja meg,
E legjobb pakszus; más, sikkel tele,
Hat a
divattal, hogy mindenki hódol,
Mert egy szép öltöny néha mindent
pótol.
29.
»Sok jó tanácsos
biztonságot ád«[186]
Mond
Salamon, vagy mondta néki más,
Nagy méltósággal intézvén
szavát,
(És példa rá itt törvényalkotás,
Szenátus, kamra; csak
tekintsük át,
Hogy mit hoz létre kollektív-tudás;
Ennek
köszönhet mindent Anglia,
Ezért dús, boldog mindegyik fia.)
30.
Ha sok tanácsos
biztonságot ad
Bölcs férfiaknak -: a nagy ismeretség
Jótékonyan
nők virtusára hat,
Mert nincs idő rá, hogy lanyhán elessék.
Nehéz
a bűn a - választék miatt.
Sok szirt közt matróz sokkal éberebb
még,
Épp úgy a nők. S van »biztonság« (szavam
Ne
fájjon!) egy raj nyaffadt úrfiban.
31.
De nem szorúl a szép Adél
eféle
Védő paizsra, mely sokat levon
Saját becsünkből.
Kompaktabb erényre,
Fenköltebb észre nem bámult e hon.
Mértéke
biztos; büszke, tiszta lénye
Kaczér hálóba egy lelket se fon.
Nem
hatja meg, tökélyét tudva jól,
Ha egy-egy úr előtte meghajol.
32.
Mindenkihez nyájas volt egyaránt,
S
ha némelyiknek több figyelmet oszt:
Kitüntetés csak, mely senkit
se bánt,
Megtisztelő s kizár minden gonoszt,
Nem kompromittál
férjes nőt, se lányt.
Beczéz gyöngéden ifjat vagy korost,
Ki
híresebb, ki másnál többet ért,
Mintegy vigaszkép - hírességeért.
33.
Ó mert a hír legtöbbször bús
teher!
Tekints a bámult férfiak sorára,
Kiket dicsőség izzó
fénye ver,
Hír üldöz, fáraszt; nézz a büszke bábra,
Kit a piacz
legjobban ünnepel;
Nézd azt, ki fölment a csúcsok
csucsára:
Napjának szálltán, a babér megett,
Mit látsz vajon?
-: aranyzott felleget.
34.
Adélban persze meg van az a
szép
Nyugodt hidegség, mely sosem botor;
A természettel frigyre
sose lép
Ez a bevégzett, főrangú modor;
Mint el nem árul soha,
semmikép
Tetszést Chinának mandarinja, oly
Kimért, merev;
fagyából mit se veszt;
Talán Chinától kölcsönöztük ezt.
35.
Vagy tán Horácztól. A »Nil
admirári«
Ő nála üdvünk fő müvészete;
Ám e müvészet
nem bír szukcedálni,
Kontára van bár számos, még ma se'.
De
tény az, légyen álláspontunk bármi,
Hogy a közöny bútól megóv; s
ha te
Finom körökben lelkesednél, véged:
Diszkreditál »erkölcsi
részegséged.«
36.
De közönyös volt-é Adélka?
Nem!
Mint (közhelyet most!) több hévvel lobog
Volkán lávája
mély odvába' lenn -
Et caetera. Folytassam? Ah!
kopott
Hasonlaton nyargalni kín nekem.
Szegény nyűtt volkán,
nem bántom lobod'!
Annyit kotort a lantverők raja,
Hogy
szinte megfojt füstöd gomolya.
37.
Vágok ki rögtön más
hasonlatot:
Palaczk sampányi, (már ez, úgy-e, szebb?)
Édes,
tüzes nedv, mely jéggé fagyott.
Kevés a habzó, rózsaszínü
csepp,
Csak egy pohárnyi, mely tisztán ragyog
Épp a középen -:
ámde édesebb,
S hatalmasabb, mint minden drága bor,
Mely telt
kupában gyöngyöt gyöngyre szór:
38.
A szesznek lelke,
quintessencziája!
Elrejtett nektárt így takargat ám
Némely
hideg nő hűs, nyugalmas bája.
Sok példa közt Adélt veszem
csupán,
Ki erkölcs-leczkém' híven illusztrálja.
(Mert
mindig kész: morált tanitni szám.)
És e hideg nép, én mondom
neked,
Jobb mindennél, csak törd meg a jeget.
39.
Az út nehéz, bevallom:
Indiába
Könnyebben jutsz a sark felé evezve;
S ha sok hajó ment
arra már hiába,
A czél előtt fatális fagyba veszve,
(Bár
megmutatta Parry, hogy nem kába
Kisérlet az): te is, zátonyra
vetve,
Úgy járhatsz; mert a sark ha nem szabad,
Ha csupa jég:
ott vész hajó, csapat.
40.
Kezdő emberke bájos
nő-kebel
Mély tengerén vigyázva keljen át!
S ki több mint
kezdő: révben bujjon el,
Míg zászlajával intő jelt nem ád
A vén
idő. Hajh! konjugálni kell
Az élet szörnyű preteritumát,
A
»fuimust«; létünk, e gyenge szösz,
Megfonva, s les
ránk csúz és örökös.
41.
De hát mulatság kell
az égnek! Ó
Fáj e mulatság néha; - ám legyen;
Gondoljuk azt,
hogy minden csupa jó,
Megéri ezt e pompás egyetem;
S a perzsák
doktrinája, szó mi szó,
A jónak, rossznak kettős elve:
nem
Meggyőzőbb az se', mint akármi tan,
Melyben hiszünk,
vagy nem hiszünk sokan.
42.
Az angol tél -
végződik júliusban
S augusztusban kezdődik - véget ér;
Kocsikkal
tömve most, a mennyi út van,
Fórspont rohan, röpűl
postás-szekér.
De posta-mént ki sajnál mélabúsan?
Magára gondol
minden úri vér,
S fiára még, föltéve, hogy a rontó-
Pál nőtt
tudásban, míg fogyott a kontó.
43.
Ér London tele
júliusban véget,
Sőt néha később; nem csalódom ebben;
Sok
baklövés, botlás emléke éget
De senki jobban és tökélyesebben
Időt
nem jósol. Parlamentünk, téged
Vizsgállak s minden kétely tova
lebben.
Te vagy a legjobb barométer nálunk,
És szesszióid
egyetlen naptárunk.
44.
Zérusra szállván
higanyod - halóh!
Batár, gig, posta, össze-vissza vad
Zörejjel
száguld; fúj, prüszköl a ló;
(Boldog, ki még bérelhetett
lovat.)
Az útakon por, forrón szárnyaló,
És Rotten Rowban[187]
nincs egy szál lovag.
Kereskedő sír, míg pattog az ostor,
Hajh!
számla hosszú s épp oly hosszu most orr!
45.
Kontó és kontós (»két
arkádi«)[188]
vár
Uj szessziót - görög naptár szerint.
Készpénz nekűl van-é
reménye? Már
Remény,
no az van, dugja zsebre mind.
Sőt
meglehet, hogy majd váltót ajál
A büszke úr, míg kegyesen
gyökint.
Ezt diszkontálván, nyerhet még, igaz;
A dupla kréta,
no az is vigasz.
46.
De mindez semmiség.
Dobog a trapp,
Mylord szunyókál neje közelében,
Váltják a mént,
hogy menjen hamarabb,
(Szivek változnak nász után eképen)
A
vendéglős pénzt erszényszámra kap,
S a kocsisok szintén keresnek
szépen;
De induláskor útadat elállja
A ház cselédje s kér, hogy
»gondolj rája!«[189]
47.
Űl a lakáj - arcz s
tartás emelik ki,
Előkelők nemes szolgája - hátul;
A szobalány,
kitől sok szép telik ki,
Ámbár nem retteg cseltől és
pletykátúl,
Szintén: - »così
viaggiano i ricchi!«[190]
(E
pár olasz szót ellenembe vádúl
Ne használd kérlek: hisz miért
utaznunk,
Ha nem idézünk? Ez az összes hasznunk!)
48.
London tele és a vidék
nyara
Már csaknem elmult. Sajnos, hogy mikor
Legszebb a rét s a
napnak sugara:
Városban izzadsz, hol fullaszt a por.
Vársz, míg
elszűnt a csalogány dala,
S hallgatsz vitát, mely többnyire
botor,
Honfit, kit nem vonz hona földje, csak
Ha lőhetők már a
kövér nyulak.
49.
Tehát falun van a világ ma:
pár
Ezer nagy úr, a kik e földi léttel
Megférnek jól, mert
nékik nem kopár.
Most »egyedűl«, azaz harmincz
cseléddel
Lakoznak ők s vendég-csoportra vár
Dús asztalon
naponként számos étel.
Még most is vendégszerető a britt,
Csak
válogat, csak rostál egy kicsit.
50.
És útra kelt lord
Henry hitvesével,
Mint más nemes; indult egy régi
góth
Kastély-Bábelhez, mely vagy ezer évvel
Korábban épült s
messze ragyogott.
Fő úr nem birt még annyi ősi névvel;
Szép nők
s nagy hősök származéka; ott
Egész tölgyerdő, vén mint
czímere,
Egy-egy ős sírját árnyékozza be.
51.
Kis ujdonság hirdette
minden lapban,
Hogy útra kelt -: ez a modern hiresség.
Kár,
hogy mulandó ilyetén alakban,
Mert föl se szárad még a
nyomda-festék,
Az érdeklődés már zérusra csappan.
A »Morning
Post«-ban legszebben szinezték:
»Amundevill lord
jószágára éppen
Most utazott, neje kiséretében.
52.
»Úgy halljuk,
hogy a tisztelt nevü lord
Nagy társaságot hív meg az idén,
S az
illusztris, fényes vendég-csoport
Körében ott lesz, évad
kezdetén,
Jeles vadászunk, herczeg D -: a sort
Ő nyitja meg;
(hírünk alapja tény;)
És egy főrangú idegen vele,
A titkos
muszka misszió feje.«
53.
Igy foly tovább e dísz
elegy-belegy,
S a Morning Postnak hinni kell (ha másnak
Nem is
hiszünk); - szent mint a »Hiszek egy«.
Már bizonyos:
Juán az ősi háznak
Vendége lesz; azok körébe megy,
Kik - Póppal
szólva - »bátran lakomáznak«.
(A mult harczokban
elhullt árva népről
Nem írtak annyit, mint e nagy dinékről.)
54.
Például: Kedden grand
diné; jelen
Valának: »lord A. B. C.« - Fölsorolva
És
ünnepelve hosszan, végtelen,
Győztes vezérként gróf és herczeg
sorba!
Alább rövid hír: »Falmouth. Éktelen
Mód'
összevert Paff ezredünket - csorba
Csak hírnevén nincs - láttuk
kikötőnkben.
(A hézagok kitöltvék már különben.«)
55.
Lordunk közel jár
Norman Abbeyhez;[191]
Ódon
kolostor egykor s ódonabb
Kastély jelenleg; pompás stylus ez;
Góth
keverék; ritkán ragyog a nap
Ilyenre már; lassanként mind ki
vesz;
Fekvése kissé mély talán; a pap
- Első lakója - domb mögé
rakatta,
Hol a fohászt zúgó szél nem ragadta.
56.
Övezte boldog, csöndes völgy
magánya,
S magas szál-erdő. Messze nyujtva kart:
Druída-tölgy
védőleg vissza vágta
Caractacusként a dühös vihart.
Piros
hajnalfény szűrődvén az ágra,
Övéivel bogas gím arra tart
-
Üdítni szomját - hol csillogva jár
A locska ér s cseveg mint a
madár.
57.
A ház előtt tündöklő, tiszta
tó,
Áttetsző, széles. Mély, nyugodt vizét
Táplálja folyvást
fris, sebes folyó,
Mely észrevétlen oszlik benne szét.
Elrejtett
fészkén űl a hápogó
Vadlúd, figyelve ingó sás neszét;
Erdő
vonúlt a part szélére lopva,
És zöld arczával bámul a habokra.
58.
A kis tó vége tajtékozva
hull
Mélyebb mederbe, mint gyors zuhatag,
Majd -
csecsszopósként, a ki megcsitul
Dajkája keblén - mint súgó
patak
Oson tovább, a fákon messze túl.
Most elbujik, majd -
félig rejtve csak -
Kigyózva lejt; fölváltva szürke, kék,
A
mint árnyékát hinti rá az ég.
59.
Góth ív borong a kastély
oldalán,
Elpusztult templom omladéka, mely
Szent képeket
hordott még ép falán,
Rómát uralva. Most kopár e hely,
A
művészek sajnálatára; ám
A tört fal áll még; fönséget lehell
S
mély búra készt az agg, moh verte kő,
Mit meghagyott erőszak és
idő.
60.
Fülkéiben, a csúcsponthoz
közel,
Tizenkét kőszent állott egykoron.
Nem a papokkal -:
akkor dőltek el,
Mikor leomlott Károly és a trón,
És sok nemes
magát áldozta fel
- Minden ház vár volt, egy-egy őrtorony -
Haszon
nélkűl küzdvén azért, a ki
Úr lenni nem bírt, sem lemondani.
61.
De feljebb még, keskeny fülkébe,
fent,
Sértetlen áll a Szűz, áldott karán
Isten fiával. Minden
tönkre ment,
Csak ez maradt ép zord idők során,
S érezzük, hogy
e hely magánya szent.
Csak képzelődés, vagy babona tán,
De
minden rom, hol oltár dőlt halomba,
Fenköltebb érzést ver
szivünkre nyomba'.
62.
Üres, nagy ablak tátong a
középen.
Széttört, kihullt színtjátszó üvege,
Melyen keresztűl
menny visszfényeképen
- Mintha szeráf-szárnyakról hullna le
-
Ömlött a nap tűz-árja csodaszépen.
Most a nyilást kóbor szél
járja be.
Bagoly huhog a chórus lépcsején,
Az elhangzott
alleluják helyén.
63.
De a mikor zenithjén áll a hold
S
szellő csupán egy pont felől fuvall:
Túlföldi hangot szűl a
néma bolt,
Csodás zenét, mely halk sirámba hal,
A mint az ív
bús romján áthatolt.
Többek szerint csupán visszhang e dal:
A
zuhatag-zajt szellő ide hozza,
S a vén chórus lágy zöngeként
echózza.
64.
Mások szerint véletlen
műve volt:
A ház alakja vagy rom-volta tette
Ilyen hangossá.
Tán szebben dalolt
- Egyiptom napja lángolván felette -
Memnon
kőszobra; de szivünkbe folyt
A méla összhang, mely suhanva
vette
Utját az égnek. Bár okát nem sejtem,
Igy volt -:
hallottam, - sose is felejtem!
65.
Az udvaron góth stylü,
czifra kút,
Dudor, faragvány, czafrang a fele;
Itt szörnyeket
látsz, ott egy vértanút,
Torz maskarákkal van minden tele.
A
víz előbb nagy gránit-szájba fut,
Onnan szökell a hűs tartókba
le,
Száz buborékban elpattogva, mint
Ember hiú dicsvágya,
gondja mind.
66.
A ház hatalmas; ritkán
lát a szem
Kastélyt, mely ekkép óvta volna meg
A zárda ódon
jellegét; teszem:
Ebédlő, czella, (és van egy tömeg)
Úgy áll
mint hajdan; és ép teljesen
A kis kápolna, e finom
remek.
Ujjáépítve minden többi fal,
Már inkább grófra, mint
barátra vall.
67.
Vad házasság van
korrekt műszabály
Nézpontiból a roppant csarnok és
Termek
között; de nincs aránya bár,
Nagy benyomást tesz még is az
egész!
Megindul mélyen a ki benne jár,
Bizonnyal meg, szivével
hogyha néz.
Az óriások' termetét csodáljuk,
S nem nézzük
mindjárt: görbe-é a szájuk!
68.
Vasbárók, kikből
lassanként selyem-
Piperkőczök lágy nemzedéke vált,
Néznek le
ránk jó karban; más helyen
Több szőke-fürtös hajadon,
csodált
Leánykák egykor; arrább ékesen
Pingált matrónák
dísz-csoportja állt;
Gyönyörködünk több nyilt ruháju szépben,
S
egyuttal Lély színdús ecsetében.[192]
69.
Volt ott biró,
szörny-hermelint czipelve,
Mogorva szemmel, melytől félt a
vétek,
S az ártatlanság jobban, mert »jog« elve
Nem
néz ki onnét; - püspök, (szent beszédek
Mondásában sosem kopott a
nyelve)
Sáppadt, komor királyi főügyészek,
Kik - úgy tetszik -
szent »Corpus«-t megtiporva
A »Csillag-kamrát«
szolgálták ki sorba'.[193]
70.
Tábornokok, pánczéllal
fonva át,
(A vaskorból, mikor még ón nem ölt); -
Más része, à
la Marlborough, haját
Föltornyosítván; (több itt egy szemöld
Mint
tíz ficsúr ma) kamrás-kulcsu hát;
Lovas vadász, nagyobb mint képe;
zöld,
Epés arcz itt-ott: zordon honfiú,
Kit tép (nem kapván
hivatalt) a bú.
71.
De hogyha már kifáradt
a szemed
E fényes ősök sok ia-fián:
Szilaj Salvátor üditette
meg,
És elbájolta Dolce, Tizián;
Emitt Albánó tánczoltat
remek
Fiúkat; ott vernet-i óczeán
Csillog-ragyog; s a szentek
összes vére
Hull Spagnoletto vértanús képére.
72.
Árasztja báját
Lorraine tája szét,
Rembrandt homálya fényként tündököl;
Zord
Caravaggio barna bronz-szinét
Vezeklő ölti sorvadozva föl;
S
nézd, Teniers is ott mutat a lét
Víg oldalára. Hah! kaczagni
köll!
E potrohos kupára egy tekintet,
S hollandi szomj bánt -
Hej! Bort! Tele pintet![194]
73.
Ah! olvasó! ki tudsz
olvasni, - mert
Az olvasáshoz több kell, mint a szó
Elolvasása!
(így tészsz erre szert:
Először: kezdd előlről - bárha ó!
Nehéz
e pont s már sok vevőt levert -
Másodszor: folytasd, kedves
olvasó;
Három: ne kezdd a végén, - vagy ha kell,
A kezdetén
végezd azonnal el;)
74.
Ah! olvasó! türelmedet
dicsérem!
Velem maradsz és nem futsz tőlem el még,
Ki házak,
kertek szélét-hosszát mérem,
Minthogyha nagy Főbosznak
árverelnék.
Tették remek költők is, - lásd
Homérem
»Hajó-listáját«; (és még hányra lelnék!)
De
a modern bárd hadd legyen szerény -
Bútort s ezüstöt nem sorlok
fel én.
75.
Beállt az ősz,
terméssel gazdagon,
És vendégektől hemzseg már a ház.
Pompás a
tarló, vad-dús a pagony,
Ebfalka száguld, czéloz a vadász
-
Szeméhez képest a hiúz vakon
Pislog csupán - és a siker csodás!
Ó
fáczán! Ó fajd! Foglyok sűrü rendje!
Paraszt számára nem vagytok
teremtve.
76.
Az angol ősznek nincs
szőllője bár,
Bacchans-füzér nem szállit fáról-fára
Nedűs
bogyót, a mit forró sugár
Pirosra fest, mint a dalok
honába':
Britt úrra claret és madéra vár,
Kevély lehet
vásárolt kész borára.
Ne
jajgass hát barátom Incze, Vincze,
Legjobb szőllőskert mégis csak
a pincze.
77.
S
ha angol ember nem lát oly vidám,
Szép, nyájas őszt, mint távolabb
a Dél,
- Ott azt hiszed, hogy kurta ősz után
Uj kikelet jön,
nem mogorva tél -
Kályhája mellett hejh! mulathat ám!
Hevít a
kőszén s tart a meddig él.
De kárpótlást nyujt künn is háza
tája:
Ha zöldje nincs, van nagyszerű sárgája.
78.
Nincs
asszonyos villeggiatúra itt
(Hol
több a szarv mint a kutya) de van
Pompás vadászat, mely fáradt,
szelid
Szentet lecsalna, a ki égbe' van;
Nimród feledné
sík Durát[195]
s a britt
Vörös-kabátot hordaná vigan;
Nem száguldhatna
vaddisznó nyomán,
De némely »arszlán«-t kergethetne
tán.
79.
E dísz-vendégsort
látta most az Abbey:
Ott voltak: nők - az elsőség övék -
Fitz-Fuk
herczegné, vele comtesse Crabby,
Kotnyélffy úrhölgy, - Botrány,
Harcsa, Kék
Kisasszonyok, miss Bombast, miss O'Tabby,
S a
dús bankárné, mistress Rabbi; még
Ott volt a tisztelt mistress
Mélaszú,
Fehér bárány künn, bent fekete jú.
80.
Volt több grófné is,
»crème«-je
és »salakja«
A társaságnak egyben, - furcsa nép,
Mely
bűnökön, hibákon áthaladva:
Megtisztult, rosz kút átszűrt
vizekép;
Vagy mint papír-rongy, mely bank-présnek adva,
Száz
»fontot« ér; nem tudni hogy' s mikép,
Megint
»fenn« úsznak; mert ha senki más -:
Jámbor s türelmes
a szoczietás.
81.
Azaz hogy bizonyos
pontig csupán,
S igen bajos jól punktálni e pontot.
Legtöbbet
adnak a látszatra tán;
Látszat fedez sok rosszat és bolondot;
Csak
akkor ad túl Jázon Medeán,
Ha már a mob kövekkel neki
rontott.
Vagyis (megmondta már Horácz és Pulci)
»Omne
tulit punctum, quae miscuit
utile dulci.«
82.
Jogelvüket nem látom,
annyi tény.
A lutrihoz hasonlít némileg.
Ismertem nőt, ki mint
a szent erény
Oly tiszta volt - s egy »klikk« rontotta
meg!
Más asszony, ki a tisztesség terén
Szörnyet bukott, tovább
megy hősileg.
Nehány kis sebbel fölküzdvén magát,
Ünneplik,
mint a delnők csillagát.
83.
Van példa rá sok, -
ámde most hagyom,
S nézem tovább, hogy még kik vannak itt?
Látok
harmincz meg egynehány nagyon
Disztingvált lényt: bon-ton
bramínjait.
Egy-kettő már említve is vagyon,
Nem rang szerint,
csak össze-vissza. (Vitt
Rím-ösztönöm.) Van köztük hírneves
Ír
»absentee« is, ámbátor keves.[196]
84.
Itt van Dagály, a hős
párbajvivó,
Azaz: bírákkal s parlamentbe' csak.
Hatalmas
száján karddá lesz a szó,
De kardhoz nyúlni nem szokott.
Urak
Sorában itt még a dicső Savó,
Az ifju bárd; és itt a
büszke nyak,
A szabadelvű lord Sohasevissza,
S itt Szerr John
Nagypint, a jeles borissza.
85.
Itt herczeg Tök, ki - herczeg volt;
igen,
Herczeg volt »ízről ízre«; azután
Tizenkét
peer - Nagy Károly maga sem
Látott külömbet és nincs senki tán,
-
Oly tiszta peer az agy, a fül, a szem -
Ki köz-polgárnak tartsa
sültbután
Bármelyiket; itt hat miss Csupaének;
Zárdába nem, de
grófokhoz mennének.
86.
Négy
»tiszteletreméltó«[197]
úr, a kik
Czimükben hordják tisztességüket;
Egy »preux«
lovag, gallus vér, lenge, víg,
Kit Angliába bonne fortune-je
vet;
A merre ő jár, onnan bú szökik;
Dús esprit-jén csak pár
klubb nem nevet,
Mert bűve oly nagy, hogy megbabonázza
Magát a
koczkát szellemes varázsa.[198]
87.
Itt Kétely úr, a bölcsek bölcse;
jött
Hogy elmélkedjék s faljon nagyszerűn;
A páratlan
lóversenydíj-nyerőt,
Szerr Hajrát szintén látom itt; de
gyün
Főtisztelendő Csép is, ki előtt
Inkább utált a bűnös, mint
a bűn;
És lord Augusztus Fitz-Plantagenet,
Tettekben nagy, -
kivált ha lóra tett.
88.
Itt Jack Bivaly,
testőrök óriása,
S Bumm tábornok, kinek se taktikában,
Se
spékelésben nincs e földön mása.
(Több yankeet falt föl, mint a
mennyit bátran
Lekaszabolt.) Itt bírók gyöngye, Kása,
Ki
folyvást élczel a komoly talárban,
S az elitéltet, a ki sír,
remeg,
Egy-egy tréfával vígasztalja meg.
89.
A »nagy világ«
sakkjáték - van futó,
Lovag, király, pór benne s más egyéb;
Oly
bábszinházhoz szintén fogható,
Hol minden báb magát rángatja. -
Szép
Múzsám csak lepke; szárnya van, de ó!
Fulánkja nincs;
csapong, leng, a hogy épp'
A kedve tartja. Volna csak
darázs,
Gazok, csalfák közt lenne jajgatás!
90.
Egy szónokot, ni,
majdhogy elfeledtem,
A sessió utolsó szónokát,
Ki legelőször
szólt a parlamentben,
Mióta ott űl. Csínos, síma, hát
Szép
szűzbeszéd volt. Megdicséri rendben
Kis és nagy hírlap, bókot
bőven ád.
»Jobb szűzbeszédet« - most is
konstatálja
Mint százszor már - »nem mondott senki szája!«
91.
Büszkén a sok
»Halljuk!«-ra, elveszett
Szüzességére, büszkén
vótumára;
Szentűl hivén, hogy mint szónok »vezet«
Immáron
ő is; - hogy nagy a tudása
(Mert tud czitálni) és hogy a
rezet
Nehány magolt ötlettel jól kivágta:
Kis érdemmel (de nagy
az önhittsége)
Most haza jött, mint a »hazának éke«.
92.
Van itt még két
hatalmas, fényes elme:
Irlandból Bomba, Skócziából Pompa;[199]
Remek
jogászok; Pompa ő kegyelme
Sokkal müveltebb, fínomabb; de
Bomba
Merész, tüzes, s ha nincs rideg fegyelme,
Fantáziája
annál több; robogva
Száguld mint ménló, bár gyakran botol;
Míg
Pompa mindig Kátó, hogyha szól.
93.
Pompánk derék, jól hangolt
zongora,
Bombánk ellenben vad aeóli hárfa,
Melyből akkordok
nagyszerű sora
Magától zendűl, szellő hogyha járja.
Pompánk
hibás szót nem mondhat soha,
Míg néha túlzó Bombánk
szó-dagálya;
Az nagy tanulmány s higgadt fő - emez
Vér alkat és
szív révén szellemes.
94.
E társaságnak zagyva
jellegére
Ne nézz ámulva; jobb, ha értenéd,
Hogy többet ér
osztályok keveréke,
Mint untató egyrangú tête-à-tête.
A
vígjáték korának vége, vége!
Congrévi clown és molière-i
»bête«
Nem
versenyez már; modor, öltözet
Az úri rendnél mind egyforma lett.
95.
Nevetségesség nincs többé,
barátom,
Azaz hogy van, de zugba rejtve. Már
A rangosztályok
nyegléit se látom!
Bolond van bőven, ámde mind kopár,
Meddő,
unalmas; nincs bohócz a gáton,
Kit érdemes vón megtréfálni.
Kár!
Művelt világunk áll ma két csoportból:
Az untatókból és
unatkozókból!
96.
De nem vagyunk mi
aratók, csupán
Böngészek az igazság mezején;
Hű olvasóm, jer,
van mit szedni tán,
Te vagy Boáz s szelid Rúth leszek én.
Idéznék
még a bibliábul, ám
Adamsné hangja tiltva int
felém:
»Istenkáromló, bűnös gyászvitéz,
Ki templomon kül
szentirást idéz!«[200]
97.
Gyéren kinál csak ez a
polyva-kor
Itt-ott szemecskét, - szedjük össze hát.
De hó! Nem
szóltam még a bölcs, vidor
Locsfecsről, a ki élczet,
adomát
Bebifláz reggel, - s este, hogyha forr
A társaság jó
kedve, ontja rád.
»Szegény szellem! Jaj!« Ah! mily
szenvedés űl,
Mily kín azon, ki ötletére készűl.
98.
A társalgást úgy csűrni és
csavarni,
Hogy élczeit mind elsüthesse jól;
Az alkalomhoz
menten oda varrni
Egy-egy darabkát adomáiból;
S ha némely úrnak
kedve jő zavarni
A nagy hatást, ha durván közbe szól,
Elnyelni
mindent és mint a kerep
Csörögni folyvást - ó milyen szerep!
99.
Lordunk e díszes
vendégeknek osztott
Pompás ellátást és ez oly remek,
Hogy
csábíthatna - bővebb földi kosztot
Habzsolni fel - Styx mellől
szellemet.
A sok ragout-t s hogy mit sütött a rost ott,
Nem
sorlom el; bár e falánk nemet
(Az éhes embert) Évánk tette óta
Egy
jó ebéd leginkább meghatotta.
100.
Gondolj a »tejjel
és mézzel folyó«
Országra, mely zsidók eszménye volt.
Nekünk
azóta pénzünk is van,
- ó!
Tartós gyönyör csak ez! Kereket old
Az ifjuság, elolvad
mint a hó
A szerelem; de tégedet, csiszolt,
Tündöklő jószág,
akkor is imádunk,
Ha nem lehetsz már üdv-szerzőnk, se átkunk.
101.
A férfi-nép reggel
vadászni jár,
Ifjabbja kedvvel (mert gyönyört fakaszt
Fiúban
játék, sport, gyümölcs) kopár
Napot kurtitni vénebb úri
kaszt;
Mert britt növény az ennui,
habár
Nincs rá nevünk; de itt tenyésztik
azt,
Ráng-görcsöt kapva gyötrő ásitástól
Mely meg nem gyógyúl
szendertől, se mástól.
102.
Idős urak lézengtek
szanaszét
Könyvtárban, kertben; festményt kritizáltak,
Vagy az
üvegház egy-egy remekét
Vették szemügyre; kóvályogva
jártak,
Megültek egy-egy jámborabb gebét,
Vagy egy-egy széles
ujságot kitártak;
Vagy leste, hogy mikor lesz már hat óra,
E
tétlen hatvan évesek csoportja.
103.
De senki sem volt itt
»feszélyezett«;
A míg ebédre nem kondult a
jel,
Mindenki járt-kelt és kényére tett;
Tölthette mással vagy
magában el
A sokszor oly nyomasztó perczeket;
Tetszés szerint
kelt itt mindenki fel,
S mindenkinek zsinóros szolga vitt,
A
hol s mikor kivánta, reggelit.
104.
A részben halvány és
részben kifestett
Hölgyecskék bájjal unták magukat;
Nyargaltak
vagy hosszabb sétába kezdtek,
Ha nap sütött; mikor zápor
szakadt,
Táncz, pletyka, dal folyt s olvasmányt kerestek;
Vitáztak
a divatról is sokat;
Vagy összeírtak rögtönözve, délben,
Tizenkét
ívet egy kicsiny levélben.
105.
Mert mindegyiknek volt barátja
(édes!)
Sőt szeretője is tán. Földön, égen
Nincs fogható egy
asszony leveléhez -
Sosem végződik! Ah! rejtélye nékem
Fölötte
kedves. Mit gondol, mit érez,
Csak félig mondja; úgy cselekszik
éppen,
Mint cselszövő Ulyss, hálóba vetve
Szegény Dolont. -
Vigyázz a feleletre!
106.
Volt billiárd és
kártya; koczka nem;
(Klubbon
kivűl honett úr egy se játszsza);
Volt csónakázás, majd - ha
hirtelen
Beállt a tó - röpültek korcsolyázva;
Üzték a horgász
csöndes, dísztelen
Vérengzését is; mert az,
dalolászsza
Dicsét bár Walton. (Hogy
nőjjön horog
Torkában és ficzkándjon rajta tok!)[201]
107.
Estére bankett és
borok jövének;
Dalok, duók, oly bűbájjal tele,
Hogy égben
jártak ifjak s mind a vének.
(Szivem, fejem most is sajog
bele.)
Együtt dalolt a négy miss Csupaének,
De szívesebben űlt
hárfázni le
A két ifjabbik, - szebbé téve két
Fehér kar és egy
szép nyak a zenét.
108.
Volt táncz is olykor (hogyha
agarászat
Az urakat nem fárasztotta el),
Pár szilfidet, kik
dísziték a házat,
Meg-megforgatván; hangzott néha fel
Egy-egy
tisztes bók, nem okozva lázat;
Dicsértek bájt, mely senkinek se
kell;
Vad-kergetők itt is vadat hajszoltak,
S tíz órakor már
mind az ágyba voltak.
109.
Ablak-fülkékben
államférfiak
Osztották szét a földet. Élczelők
Lesték mohón,
hogy - pillanatra csak -
Vezethessék a társaságot ők.
Elmés
embernek kín a sorsa; vak
Véletlen játszik évekig velök,
Mig
elsüthetnek egy fél percznyi bon-mót;
S még azt is elmondhatja ott
azon mód'
110.
Egy tök-kolop. -
Előkelő világ
Gyűlt össze itt: hideg, nyugodt, sima,
Mint
fídiászi márvány; összevág
Arcz, szem, modor; egy Western úrfi
ma
Abszurd alak vón'[202];
és a Zsófiák
Sem oly rajongók, mint egy hő ima,
De szebbek.
Nincs ripők Tom Zsón ma már,
Csak nyalka úr, ki vállfüzőbe'
jár.
111.
Korán oszlott a szép
kör - illetőleg
Éjfél előtt, mely Londonnak dele;
De itt falun
nem várja úri nő meg,
Míg a fogyó hold száll nyugatra le.
Aludj,
hervadt miss! Meglásd, ujra nőnek
Arczod rózsái, bíborral
tele.
Korán lefekvés, lánykák, szó mi szó,
Legjobb s legolcsóbb
arcz-pirositó!
1.
Ha e talányos, árnyék-födte
létben
Tisztábban látnánk, bár csak egy kicsit,
Nem botlanánk
tán annyit a sötétben,
De sok bölcsészet elfityúlna itt.
A
rendszerek egymást falják föl, éppen
Mint agg Szaturnusz zsenge
magzatit;
Sőt jobban, mert követ kapván nejétűl,
Ő gyermeket
nem használt többet étűl.
2.
Szaturnként, ám fordítva früstököl
A
bölcselem: szülőit falja fel,
Bár fekszi gyomrát. Kétely kit nem
öl?
Ki mondja: így van s toldja esküvel?
Hány rendszer eltünt s
bukkant ujra föl
Idők során, gondoljuk kérem el.
Érzékeink
megbízhatók-e? Nem!
De más bizonyság hol van, Istenem!
3.
Semmit se tudván, mitse
állitok,
Semmit se kétlek. S mit tudtok ti? Tán
Hogy meg kell
halni? Hátha ez se fog
Beválni majd a végső percz után,
Ha
földerűl a mély, örök titok?
Rémült szemed mint rettentő
csudán
Függ a halálon; jötte gondot ád;
Pedig elalszod élted'
harmadát.
4.
Álomtalan, mély alvás bármikor
S
főleg nehéz munkára, mily gyönyör;
Mélyebb alvástól mégis fél a
por!
Az is, ki önnön életére tör,
Nagy tartozását (más nem ily
botor)
Prompt megfizetvén: mily sietve dől
Az elmulásba, űzve
undorától,
De még jobban remegvén a haláltól.
5.
Les rá mindenhol, - fenyegetve néz,
-
S van félelem-szült bátorság, a mely
A legrosszabbal szembe
állni kész,
Hogy végre lássa. Hágván csúcsra fel,
Sziklás
oromra, mely föllegbe vész,
Mélység fölé, a hol kering a
fej,
Szived borzalmas vágygyal lesz tele,
Hogy szinte húz:
ugorj' a mélybe le.
6.
Igaz, nem ugrol; nyomban
visszalépve
Sápadsz, remegsz; de vizsgáld meg magad',
S
borzongva látod lelked tűkörébe'
A titkos ingert, mely
folyvást ragad
Az ismeretlen' bűbájos körébe,
Hogy
menj s temesd el minden vágyadat...
De hát hová? Ki tudja! S itt
az ok,
A mért zuhan, vagy - nem zuhan le sok.
7.
De mindez - kérded - hogy' van
itt helyén?
Bizony sehogy; csupán elmélkedések;
Mentségem az,
hogy - már így szoktam én;
Azt írva csak mindétig, a mit érzek,
Az
alkalmat sosem mérlegelém;
Én nem azért mesélek, hogy
meséljek;
Művem köznapi események tára,
Regényes bázis
közhelyek számára.
8.
Bacon ajánlá: »Dobj szalmát a
légbe,
És megtudod, hogy merről fú a szél«;
Ily szalma,
lásd, poéták zöngeménye,
Mely jelzi azt, hogy lelkükben mi
él;
Papír-sárkány (sosem jut föl az égbe)
Árnyék, a mit vet
benső szenvedély;
Enyém csak szappan színes búboréka,
Nem
hírért fújom, csak játékból néha.
9.
Előttem a világ, avagy -
megettem;
Mert egy részét már ismerem nagyon,
S volt módom
benne, hogy megemlegessem.
Ah! volt hibám is, annyi mint a gyom,
S
a jó világ gyönyörrel látta vesztem',
Mert szívesen vág »egy
kissé« agyon
Szép hírnevet; és én hires valék ám,
Míg meg
nem rontott egynehány poémám.
10.
Magamra bőszítettem e világot
S
a másikat - tudn'illik a papok
Jámbor hadát, mely
mennydörögve vágott
Hozzám brosűrt. (Hej! volt eféle
sok!)
Hetenként mégis csak kadencziázok,
Bár olvasókat már
gyéren kapok;
Ifjonta írtam, mert hév lelkem áradt,
Most, mert
ugy érzem, hogy hervad, kiszárad.
11.
De »mért nyomatni?« -
Hírnév vagy haszon
Mit ér, ha mindent únunk rémitőn?
S te mért
kártyázol, kedves olvasóm?
Miért iszol? - Hogy könnyíts az
időn!
Multamba nézve, mulatok azon,
- Öröm vagy bú - a mi
elémbe jön...
Megírtam ezt, azt, és hiába tán,
De legalább, míg
írtam, álmodám.
12.
Ha biztos volna mindig a
siker,
Tán egy betűt sem tudnék írni. Rég
Viaskodom már; nem
riaszthat el
Múzsáktól engem még oly vereség.
Más ezt az érzést
tán nem fogja fel,
De nem szenvelgek, úgy segítsen ég!
Állítom,
ámbár különösnek látszó:
Ha nyer, ha veszt, élvez mindég a játszó.
13.
E mellett Múzsám nem költ
dolgokat,
Csak tényeket gyüjt össze lankadatlan;
S bár
itt-ott símit, elhallgat sokat,
Az embert festi mégis hű
alakban;
Sok ellensége épp ezért akad,
Mert az igazság szép, de
- kis adagban.
Ha czélja más nem volna csak dicsőség,
Pompás
mesékben vón' itt czifra bőség.
14.
Harcz, szerelem, vihar a
tengeren,
Hát ebben is van tarkaság no; adtam
Nehány bölcs
mondást s a ki jött velem,
A »társaságot« annak
megmutattam
Madár-távolból; és kétségtelen:
Itt jóllakott, kit
tán éhezni hagytam;
Lehet, hogy egykor ládát töm dalom,
Hát
akkor áld majd űzlet, forgalom.
15.
A nagy világnak az a része,
melyről
Most prédikálni egyetmást fogok,
Kellőleg még lefestve
nincs semerről;
És eltalálni könnyű az okot:
Látszólag szép,
víg, minden gyöngy-szemerről
Fensőbbség árad, de valóban
ott
Egyforma minden: holt, unott, rideg;
Költőt nem csábít,
hogy dalolja meg.
16.
Izgalma van, de semmi
lendület;
Nincs semmi benne, a mi szívre hat;
Minden hibát
modor fénymáza fed;
Még bűne is banális; indulat
Mesterkélt;
élcze sótlan módfelett;
Erő, igazság, mely fenséget ad
Mindennek,
ott nincs: jellemük (ha nem
Veszett ki végkép) egyként színtelen.
17.
Van rá eset, hogy megbontják a
sort,
Mint szétfutó parádés katonák;
De szól a jel s azzá lesz
a ki volt
Mindenki rögtön; képet ujra vág
(Álarczot néha)
díszeset, komolyt;
Ó nagyszerű e maskarás világ,
E szép,
unalmas éden eleintén,
De csakhamar csömört kapsz tőle, mint én.
18.
Csömört, ha már játszottál és
szerettél,
Figyeltél egypár parlamenti harczra,
Öltöztél,
vívtál és dandykkal ettél;
Láttad, hogy' visznek hölgyeket
piarczra,
És hogy' csinál hitvány kéjenczből egy
tél
Hitványabb férjet! Ó nézz e sok arczra,
Nézd, hogy'
küzd némely »ci-devant jeune homme«,
Pedig kaczagják,
mert már csupa rom.
19.
Beszélik - általános e panasz
-
Hogy a »világot« még nem írta toll
Teljes hiven
le; és onnét van az
- Mondják - mert csak a portásig hatol
Egy-egy
iró és attól szerzi gaz
Bolond pletykáit, megspékelve jól.
Mylady
traccsol és a szobalány
Elnyelveli - s ezt írja mind a hány.
20.
Lehet, hogy eddig így volt;
ámde most
Mágnás-világ az írót béfogadja,
S egy rangba tészi -
főleg a csinost -
Jeles vivókkal. Hát aprója, nagyja
E »beau
monde«-nak, hol oly dicső a koszt,
Hűbb rajzát most vajjon
miért nem adja?
Miért nem festi ékességeit?
Miért?... No mert
alig van írni mit!
21.
»Haud ignara loquor«;
ezeknek én
»Pars parva fui«, de mégis némi
része.
Harczot, szerelmet, háremet, szegény
Hajósok vesztét
inkább írom én le,
Mint ezt a kört; és van nehány szerény
Okom,
hogy őket jó Múzsám kimélje.
»Vetabo Cereris sacrum qui
vulgarit« -
Azaz: köznép ne lássa szent csudáit.
22.
Ezért festem csak eszményítve,
szépen,
Szabadkőmíves burkolt modorába',
Mely a valóhoz
úgy viszonylik éppen,
Mint Jázon utja Parryéhoz. Kába,
Ki nem
tart meg egyet-mást a begyében!
Van egy-egy hang akkordjaim
sorába',
A mit nehány szakemberen kivűl
Nem érthet meg
avatlan, durva fül.
23.
Világok buknak! És a nő,
mióta
Bukásba vitte a világot (Ó!
Inkább igaz, mint szép e régi
nóta),
Szintén bukik. Szegény, szegény bohó!
Tűr, még úgy
bántva, hisz, még úgy csalódva,
Martyr s játékszer, - folyvást
áldozó,
Folyvást gyötört, mikor fekszik, mikor kél;
Szülés az
átka, mint nekünk a - borbély.
24.
Add össze: hányszor nyúz meg és
kijő
Sok apró kínból egy egész szülés.
De hogy folytassam: mit
szenved a nő,
Ki mondja meg? A férfi vágya és
Szerelme is
jobbára, bármi hő,
Önzés csupán. Báj, szépség, nevelés,
Erény,
jelesség végső czélja: szűlni
Uj nemzedéket s szépen otthon űlni.
25.
Hisz jól van így, nem is lehetne
jobban;
Ám még ez is mily súlyos állapot;
Kezdettől fogva
nyiltan és titokban
Annyit gyötrődik; oly hamar kopott
Aranyzott
láncza; sírni annyi ok van,
Hogy - - kérdezz csak meg
asszony-állatot
Mi lenne inkább (bármilyen hiú):
Királyné avagy
iskolás fiú?
26.
Nagy vád a »szoknya-befolyás«;
e vádtól
Még szoknya-hős is szörnyen rettegő;
Fut tőle, mint
apró hal a csukától.
Pedig hát létünk omnibusszá ő,
(A
szoknya); ő ráz e világra mától
Holnapra minket. Ennélfogva
hő
Barátja voltam s most is tisztelem -
Remek ruha: ha csinvat,
ha selyem.
27.
Rajongva néztem egykor e burokra,
E
szűz lepelre (míg uj volt a lét)
Mely, mint a fösvény jól elzárt
fiókja,
Fokozza még a rejtett kincs becsét!
Damaszk-aczél
aranyzott, drága tokja,
Szerelmes kis levélkén a pecsét,
Gond
gyógyszere! Mert minden bú szalad, ha
Szoknyácska int s formás
bokák alatta.
28.
És egy-egy tikkadt, lankasztó
napon,
Teszem, mikor scirocco fujdogál,
Ólom-suly űl a zöld
tenger-habon,
Bár reng a hullám; lustán folydogál
Csermely,
patak s az égen, mint rabon
A kényszer-köntös, szürke felleg áll
-:
Öröm nekünk (ha még tudunk örűlni)
Pór lánynyal is
bár, szemtől szemben űlni.
29.
Ott hagytam hősöm, ama szép
vidéken,
Hol változatlan égalj vesz körűl,
Mintha nem is vón
állatkör az égen.
Nehéz dalolni szépségeirűl!
Nap, csillag s
mindaz, a mi csillog, ég fenn,
Hegy, völgy s mindaz, minek a szív
örűl,
Ott bágyadt, álmos, fojtó szürke-szín!
Unalmas,
mint egy árú-magazín.
30.
Dalnak megárt a
szoba-levegő;
De künn meg dér van, minden csupa fagy;
Rózsás
idyll ily ködben sose nő;
Előre mégis, ha poéta vagy,
Bukjál
vagy győzz: fejezd be, ez a fő,
Ne rémitsen nehézség, bármi
nagy;
Verd meg, mint szellem a matériát,
Bár tűz és víz előtte
némi gát.
31.
Juán - e pontban
ő valódi szent -
Otthon volt mindütt, és
mindenkivel
Jól összefért, akár kunyhóba ment,
Akár kastélyba.
Nem rontotta el
Jó kedvét semmi; élte a jelent,
Mértéket
tartva, bármit is müvel.
Hölgyekre szintén nagy mérvben
hatott,
Bár nem feszített, nem kakaskodott.
32.
A róka-űzés angolnak
való;
Már idegent kettős veszélybe dönt;
Először: csúnyán
leveti a ló,
Másodszor: brittünk kicsufolja Önt.
De már mint
gyermek pompás nyargaló
Volt kis Juán s ennek sokat
köszönt;
Megűli ménjét - jobban mint sok ángol:
Mint egy arab -
bárhogy rug és ficzánkol.
33.
Átugrik mindent; nincs
előtte gát,
Árok, sövény, rács, korlátforma rend;
Nem
nyujtogatja fürkészőn nyakát,
Nem is dühös, csak ha fogyik a
»scent«;
Igaz - de bölcs ifjú is téved - át
Hágván
a »törvényt«, párszor neki ment
Az ebfalkának s
párszor egy csoport
Ácsorgó gentryt csaknem letiport.
34.
De nagyszerű volt,
mindent összevéve,
S az »idegent« bámulják most:
urak
Higgadt szavakkal, míg tűzzel »fenézve«
Mokány
fiúk; - akárhány tisztes agg,
Sport Nestora, megifjúl közelébe',
S
Juánra bókot káromkodva rak;
A fővadász, ki eddig néma volt,
Az
is koczkáztat egy fanyar mosolyt.
35.
Dicséri sok, sok
diadalmi jel,
Nem dárda, pajzs, de róka-fark, dicső![203]
És
mégis - ámbár csak pirúlni kell,
Ha britt vagy, ily tréfáért -
titkon ő
A Chesterfield mondását súgja el,
Ki árkon-bokron
szélként futva hő
Vadász-lovon, utána így sohajtott:
»Van-é
halandó, a ki kétszer hajtott?«
36.
S volt egy becses tulajdonsága
még,
Vadásznál ritka, a ki hamarabb
Talpon van reggel, semmint
a derék
Kakas szavára lomha téli nap
Fölkászolódnék; nagy
tulajdon, ég
Ajándoka, - kivált ha szóra kap
Beszédes hölgy s
órákig kerepel:
Ebéd után nem szunnyadt rögtön el.
37.
Üdén, vidáman,
lankadatlan állt,
S művészi volt a társalgása: telve
Mély
áhitattal, míg más diskurált;
Akárki mit mond, mindent
helyeselve;
Merészszé vagy lapossá sose vált;
Mást nem nevet
ki, csak titokban; elve:
Nem vágni közbe, sem javítni - ó
Nincs
nála jobb, perfektebb hallgató.
38.
Hát még a táncza!
(Ebben a komoly
Brittet minden nép túlszárnyalja.) Van
Varázsa,
lelke; nem rúg, nem bomol;
Lejt könnyedén és mindíg okosan.
-
Enélkül még nem tánczolt senki jól -;
Édeskés arczczal körbe'
nem rohan,
Mint ballet-hős tanúlt nimfáival;
Tartása, táncza
gentlemanre vall.
39.
Mozgása báj; kiséri
telivér
Előkelőség hóditó lebegtét;
Mint gyors Camilla, földet
alig ér,[204]
Fékezve
inkább, mint tüzelve kedvét;
S mindent oly biztos, szép ütemre
mér,
Hogy zord itész is tapsra lelkesednék;
»Pas«-k,
lebbenések fénylő csillaga,
A hús-vérré vált Boleró maga.[205]
40.
Vagy - mondhatnám -
úgy tánczol mint a Hóra
Guidó freskóján.[206]
(Hogyha más egyéb
Dicső Rómából mind kiveszne sorra,
Méltóvá
tenné ez a csoda-kép,
Hogy oda fáradj.) Grácziák mosolyja
Igéz
e tánczban, - ó eszményi szép,
Leírhatatlan; mert a vers, a szó,
-
Nagy bánatunkra - szín nélkül való.
41.
Hát érthető, hogy
Ámorként imádják,
Elkényeztetve kissé a fiút,
Bár a tapintat
féken tartja vágyát,
S nyugodt külsője nem mutat hiút;
Szűz
lányok épp oly örvendezve látják,
Mint érett hölgyek, kik előtt e
rút
Világ nyitott könyv! Már belé kötött, ni,
Fitz-Fuk
herczegné, ki szeret kötődni.
42.
Kivánatos, telt keblü
dáma, fényes
Szép szőke hajjal; »grand monde«
hírese
Több télen át; beszéltek sok regényes
Kalandról... ám ne
álljon semmi se'
Dalomban erről, mert a théma kényes,
S
ily traccsban annyi a koholt mese!
Ujabban - mondják - Lord
Plantagenet
Ágost a boldog, kit híven szeret.
43.
Orrolt a lord, látván
a drága nő
Kaczérkodását, bár ily gyermekes
Tréfákra húnyjon
elmés szerető
Mindig szemet; nők szabadalma ez;
Békén viseld,
ne duzzogj, ez a fő;
Jaj annak, jaj, ki megfordítva tesz!
Nőkkel
számolván, minden kalkulussa
Dugába dől és másé lesz a jussa.
44.
A társaságban kél gúnyos
moraj;
Miss elfehérült, asszony sárga lett;
Sok még remélli,
hogy »nincs semmi baj«,
Sok tudja, hogy »nő nem
csinál ilyet!«
Sok »semmitsem hisz«, mert lágy,
mint a vaj.
Sok arcz mosolygós és sok arcz ijedt;
Sokan
részvéttel, szinte keseregve
Néztek szegény lord
Fitz-Plantagenetre!
45.
De - különös - a
herczeget magát
Nem szánta senki, bár a fő-személy
Ő lenne tán;
igaz, hogy soha gát
Nem volt a herczeg; mindig távol él;
Mit
tesz neje, csöppet se bánja; hát
Remegjen más, ha ő csöppet se
fél?
Ó minta frigy volt; szép összhangban éltek,
Mert hát
egymással - sohasem beszéltek.
46.
De ah! hogy ezt le
kell most írni nékem!
Még szűz Adél is, virtus minta-képe,
Efézusi
Diannám, büszkeségem,
Neheztel és gyanút táplál szivébe';
Víg
herczegnőnkre búsan néz a szép szem,
S a nyájasságnak immár vége,
vége;
Borong magában, hűvös lesz iránta,
Mert jó barátnőt az
ilyesmi bántja.
47.
Rokonszenv
nélkül ez az élet átok!
Lelket meg arczot bájjal övez
át,
Sóhajjait dallamként fújja rátok,
Csipkébe göngyöl mindent,
a mit ád.
Ember, mi volnál, hogyha jó barátok
Nem ostoroznák
gyöngéden hibád'?
Vigasztalván így -: »Buktál úgy-e,
lám!
Kellett ez? Bár hallgattál volna rám!«
48.
Két jó barátod volt, ó
Jób! neked;
Egy is elég nagy bajban; mind silány
Hajós, mikor
vész éles szirtre vet;
Kontár, de drága orvos mind a hány.
Ha
elhagynak barátaid, ne vedd
Szivedre; őszszel nincsen lomb a
fán;
Ha jó szerencséd ujra fölragad,
Menj kávéházba s válaszsz
újakat.[207]
49.
Hej! nem lett volna annyi
bánatom,
Ha így teszek! De szám panaszt nem ejt.
Nem óhajtok
fenn úszni a habon,
Mint lomha teknőcz, kit pánczélja rejt.
Jobb,
hasznosabb: próbálnod magadon,
Mit bír az ember! Nem könnyen
felejt
A szív ily leczkét; józan lesz a kába,
S nem önti többé
tengerét szitába.
50.
Nincs rémitőbb hang, a
kuvik maga
Nem sír búsabbat, sem éjféli szél,
Mintha barátod,
multak látnoka,
»Előre mondtam«! hozzád így
beszél;
Nem arra néz, hogy mit kell tenni ma,
Csak arra, hogy
rád sujtott a veszély,
És ő ezt látta;
s szív-erősitőűl
Botrányokat sorol föl
mult időkbűl.
51.
De nemcsak a barátnő
hírnevére,
Mely (erkölcsét ha nem javítja meg
Okvetlen elvész)
volt - haragban égve
Adél féltékeny; - bosszus némileg
Juánra
is; de itt nemes dühébe
Részvét vegyűlt, szűz-tiszta és
meleg:
Tapasztalatlan ifjuságát szánta!
(Hat héttel volt
idősebb mint Juánka.)
52.
Életkorának e hat heti pluszsza
-
S az ő korát még lehetett idézni,
Nem rezzent össze pontos
kalkulusra,
S bátorkodott peer-almanachba nézni -
Komolylyá
tette; hitte, hogy van jussa
Anyáskodással érdemét tetézni,
Bár
a szökő év messze még, mikor
Kezd fogyni, tűnni minden női kor.
53.
A harmincz év körülbelűl e
pont,
Vagy a huszonnyolcz; tud számolni bár
Sok tisztes hölgy,
ám asszony volt-e, mondd,
Ki éveit jól adta össze már?
Mohó
idő, lassabban! Neki ront
Rozsdás vasad mindennek. Ó be kár!
Vágj
fínoman, mértéket tartva, lásd,
Hogy tisztelhessünk, mint derék
kaszást.
54.
De messze volt még szép Adélom
attól
Az érettségtől, mely - fanyar; sokat
Tudott ugyan, de
csak tapasztalattól
Vált bölcscsé, látván czifra dolgokat,
S
maradva szűz. (Megirtam már... ugyan hol?...
Mindegy! Számokra
Múzsám mitsem ad.)
De vonj hatot huszonhétből le szépen,
S
korát megkaptad tündöklő diszében.
55.
Tizenhat éves volt vagy annyi
sem,
Mikor meggyujtott minden grófi keblet;
Tizenhét évvel,
mint fodros vizen
Vénus, szalonban úgy járt. Édesebb lett
Egy
évvel később. Ám ezernyi szem
Csodálta bár s kérő csak úgy
sereglett
A lány körűl: egyet se »boldogított«,
Csak
azt, kiről már volt szó nálam itt-ott.
56.
Azóta három tündöklő telet
Hódítva
élt át, ámde nem hatolt
Hozzá gyanú, a magaviselet
Oly
végtelen' korrekt és tiszta volt;
A rágalom e szép márvány
felett
Hiába sandít: nincsen rajta folt.
Mint anya sem játszott
eközbe' tétlent:
Elsőbb fiút szült, másodszor - idétlent.
57.
Körűl zummogta pille, moly,
falánk
Kis fénybogárkák London éjjelébe',
De mindebből
hiányzott a fulánk:
Magas volt arra, hogy kéjencz fölérje.
Tán
fölhevítné mély, valódi láng,
De bármit óhajt, jól vigyáz
szivére;
Ha jó a nő, ha nem hajol a roszra,
Mindegy: erény, gőg
vagy közöny okozza!
58.
Ok? Gyűlölöm, mint a
bedugaszolt
Palaczkot, melyre szomjjal és keservvel
Tekintgetünk;
ízlelnők már a bort,
De házigazdánk állam-ügyről nyelvel.
Hah!
gyűlölöm, mint országúti port,
A mit számumként marha-csorda ver
fel;
Utálom, mint a szolga-lelkü költőt,
S a servilis peer-t, a
»Helyes«-t üvöltőt.
59.
Nehéz a dolgok
gyökeréig hatni,
Úgy összenő földjével ez; ha nyárba'
Virúl
a tölgy, és árnyékot tud adni,
Nem bánom: makkból szökkent-é
sudárba;
Ámbár a tettek forrását kutatni
Nagy s szomorú
mulatság bizonyára;
Ám ezzel most nem vágyok ölni senkit,
Bölcs
Oxenstirnhoz utalok mindenkit.[208]
60.
Hogy a dologból
botrány ne legyen,
S megmentse őket: szép Adél, mikor
Már
látja, hogy hanyatt-homlok megyen
Juán a bajba s szenvedélye forr
-
(Mert azt nem tudja csélcsap idegen,
Hogy egy »faux
pas« nehéz és hosszu sor
Minálunk,
hol verdiktet zsűri mond,
Mely megtisztítja ily bűntől e hont);
61.
Adél tökéli
szép-magában el,
Hogy meggátlandó a további vészt,
Föl fog
használni mindent, a mi kell.
Igaz, hogy terve gúnymosolyra
készt,
Oly együgyű; de ártatlan kebel
Mindig merész; ingyen se'
kérne részt
Oly nő sánczából, a ki hű, derék,
Erényes, mert -
nem kapták rajta még.
62.
A legrosszabbtól nem
fél egyelőre;
Jó férj a herczeg, elvisel sokat;
Remélhető, hogy
nem fog nyakrafőre
Igénybe venni bíróságokat;
De attól tart,
hogy győzve ront előre
A herczegné s Juán lépen ragad;
Meg
attól, hogy féltő dühvel tele
Plantagenet lord összevész vele.
63.
És baj az is, hogy egy
kissé »méchante«
A
herczegnő; szerelme csupa tőr;
Kedves balvégzet, mely gyakorta
bánt
Egy-egy szeszélylyel s édesen gyötör;
Ha van, ha nincs ok:
szóvitába ránt,
S pöröl veled, mert eleme a pör;
Taszít, vonz,
eldob, hévvel karol át,
És (legnagyobb baj) többé nem bocsát!
64.
E bűvös mód az, mely
sziven talál
Ifjú legényt és Wertherré teszi;
Hát csoda-é, ha
védelemre száll
A gyöngédség s barátját fedezi?
Inkább
házasság, inkább a halál,
Semhogy nyakát ilyen frigy törje
ki!
(Fiú, ne köss viszonyt azonnal, ó ne!
Vizsgáld előbb: a
»bonne fortune« ha »bonne«-e?)
65.
Túláradó buzgalmának
hevében
(Önzetlen érzés, bárhogy kétkedel)
Férjéhez fordul és
megkéri szépen,
Hogy kis Juánt tanácscsal lássa el.
Nevet lord
Henry, hallván, hogy miképen
Kivánná óvni Don Juánt; s
felel
Proféta avagy államférfi-módon,
Azaz: mitsem mond, hogyha
nem csalódom.
66.
»Mások dolgával nem törődik
ő,
Kivéve a királyét«; - »soha nála
Nem ok a
látszat, mások fecsegő
Beszéde, hogy itéljen«; - »imponál
a
Spanyol neki«; - »nem fog ki rajta nő,
Megbízik
benne«; »nincs elég szakálla,
De esze sok van«;
»aztán«, (ó! hiszem!)
»Okos tanács bakot lő
rendesen.«
67.
E végső axiómából folyólag
Nejét
fölkéri, hogy semmit se lásson;
Ne bánja, titkon bármit
szőnek-fonnak,
Csupán a külső illemre vigyázzon;
Idő lehűti
majd vérét a Donnak;
Nem aszkéták az ifj'urak; világon
Nincs
jobb kerítő, mint az akadály - itt
Sürgöny-csomaggal egy inas
beállit.
68.
Lévén a »Privy council«
tagja, hát
Menten vonúl a dolgozó szobába,
Hogy a jövők egy uj
Líviuszát
Ellássa bőven nagy dolgokkal. Ám ha
E sürgöny-halmazt
itt nem nyujtom át,
Onnan van, mert saját szemem se látta
De
könyvem végén appendix leszen,
Az éposz és index közé teszem.
69.
S távozva, pár szót lanyhán oda
vet,
Hideg, banális, fínom szavakat
(Használjuk mint az apró
pénzeket,
Ha társalgásban jobb ércz nem akad.)
Sürgönyt, irást
aztán nyalábra szed,
S futó pillantást vetve rájuk, ad
Nejének
egy hűs csókot - mintha nem
Hitves de húg vón - illedelmesen.
70.
Derék, jó ember, úr a
szenvedélyén,
Kevély rangjára és sok más egyebre;
Méltó haladni
fejedelmek élén,
Oly szálas, vállas; arra van születve
Hogy
udvarok tündöklő ünnepélyén
A sort megnyissa, csillagokkal
fedve;
Nincs messze földön ily fő-kamarás -
Volnék király,
nekem se kéne más.
71.
E szép egésznek egy hiánya,
félek,
Mégis van; hogy mi, nem tudom; e mit
Jó lelkü némber
mind úgy hívja: lélek.
És húsnak tényleg nincs hiánya
itt;
Sugár mint nyárfa s férfias tökélyek
Fokozzák teste dús
előnyeit;
Egyensulyát minden viharral szemben
Meg tudta óvni,
harczban, szerelemben.
72.
Van mégis - mint
jeleztem - egy hiánya,
Az a csodás »je ne sais quoi«,
mely
Alkalmat ád hajdan az Iliászra;
Mert szép Helént, kit
megdalol Homer,
A hellen Évát, épp ez ejti lázba,
Hogy Párissal
Trójába szökni mer,
Ámbár hős férje százszor többet ér -:
De
hát némely nő ily furcsán itél.
73.
Ó hogyha tudnók, mint
Tiréziász:
Miben s mikép különbözik a két nem
Szerelme, vágya;
hogy mi az a láz,
Mely föllángol a férfi s nő
szivében!
Érzékiségünk elmuló varázs,
Érzésünk »tartós«,
mint az üdv az égben;
De Centaurrá olvad ez a kettő,
A min
nyargalni igazán rettentő.
74.
Mind azt keressük, a
mi teljesen
Betöltheti a sóvárgó szivet,
Ám
ezt azt űrt hogy' töltsük hát be? Nem
Könnyű dolog! Hab
ide-oda vet
Iránytalan hajóst a tengeren,
Ki nyugtalan, merész
vágyat követ;
Gályája ing-leng és ha végre látom,.
Hogy partot
ér: hajh! nem rév az, de zátony!
75.
Van
egy virág: »Henyélő szerelem«-nek
Hívják s virúl
Sekszpír örök kertjében;[209]
-
Kontár-ajakkal én nem czirpelem meg,
Miről Te már daloltál
csodaszépen,
Csak hozzá nyúlok, mert tetszik szememnek,
-
Bocsáss meg, brittek istensége, nékem! -
És azt kiáltom jó
Rousseauval én:
»Voilà
la Pervenche!«[210]
(bár ez más növény).
76.
Heuréka! Megtaláltam!
A szerelmet
Nem mondom én merő időlopásnak,
De tény, hogy egy
kissé heverve, kelmed
Erős kedvet kap udvarolni másnap,
A míg e
vágy súlyos munkában elmegy.
Szerelme gyér kalmár,
üzér-világnak,
Jól tudjuk ezt, mióta amaz »Argó«-n
Medéa
tartott zord szemlét a cargón.
77.
»Beatus
ille, qui procul negotiis«
Mond kis
Horácz, a nagy költő; de téved.
(Másik mondása: »Noscitur
a sociis«
Találóbb, jobb tant tálal
már elébed,
Bár még jeles kompániákat is
Sokszor megúnunk, ha e
nyájas népet
Nem rázhatjuk le.) Kontrát mond szavam:
Boldog,
kinek foglalkozása van!
78.
Ádám, a szép Édent
otthagyva, szánt,
Fügék lombjából Éva díszt szabott,
Fölhasználván
az első tudományt,
A mit a híres, bölcs fától kapott.
S azóta
sok csömör, kín a mi bánt,
Onnét van, mert nem osztod bé
napod,
Nem dolgozol, mint szorgalmas cseléd,
Hogy legalább
élvezhesd a felét.
79.
Innét van, hogy a
főrang fénye rút
Unalmat rejt, sivár gyönyört, a melybe
Erővel
kell kavarnunk némi bút.
»Összhang«-ját költő még úgy
énekelje,
Unottság az, prózában mondva; kút,
Melyből sok átok
szökken szívbe, fejbe,
Melyből fakad kék strimpflik szörnyü
hadja.
S botrány-regény, balettként bemutatva.
80.
Ó sok regényt olvastam
én, sokat,
De olyat egy sem, a minőket láttam;
Ha egyszer én
leírnám azokat,
Nem hinné senki, hogy ilyen világ van;
De nem!
Maradjon számon a lakat;
A mit beszélek, mondom általában;
Egy-egy
igazság fal mögé való,
Kivált ha úgy fest, mint egy vén csaló.
81.
»Szerelmi bú
emészthet osztrigát«,[211]
Mért?
Mert tunyán űl és eped sivár
Sötét magányban esztendőkön át,
Mint
szerzetes, kit halk czellája vár...
Ad vócem csuklyás!
Ájtatos-magát
Restséggel ez sem párositja már:
E szent burján,
e tömjénszagu gyom
Mindenfelé nő és terjed nagyon.
82.
Ó Wilberforce! Dalolva
s szónokolva
A kit dicsérni kéne untalan:
Szörnyű kolosszust
sujtottál te porba,
Afrika Washingtonja! Ámde van
Más munka is
számodra még e korba',
Mivélünk szintén jót tehetsz,
uram:
Szabaddá tetted fekete fivérünk,
Most a fehéret - csukd
kóterbe, kérünk!
83.
Ó csukd be Sándort, a
kopasz bagolyt,
S a »Szent Hármat« küldd Szenegálba
gályán,
Tanulják meg: a korbács-marta folt
Mily szörnyen ég, s
hogy rabnak lenni fáj ám!
Csukj tűz-gyikot be, a ki (mert a
zsold
Olyan csekély a hadvezéri pályán!)
Tüzet grátis fal;
csukd be - Györgyöt? Nem! Nem!
Csak kéj-lakát, mely kárt tesz
nemzetemben.[212]
84.
Okost, meg bölcset csukj be sorra,
és
Bocsáss ki minden tébolyult urat:
Meglátod, nem lesz
változás, - egész
Világ a kedves régiben marad.
Vón emberekben
egy csöpp józan ész,
E mondásom megállná a sarat;
De nincs ily
»támpont«, - hát mint Archimédes,
Ott hagylak, hol
vagy, ó szép föld, te édes!
85.
Adélünknek van egy defektusa:
Üres
a szíve (bár háznak dicső);
Korrekt lényében semmi sincs
kusza,
Mert nem bajlódott még lakókkal ő;
Az ingatagnak nem
kell sok tusa,
Könnyebben romlik, mint e fajta nő;
De hogyha
ily szív egyszer lángra lobban,
Mindent ledönt, hogy földrengés se
jobban.
86.
Urát szerette vagy szeretni
vélte,
De nem hevűlt mellette soha fel;
Ily érzelem a Sisifus
kövére
Emlékeztet -: toljuk, mert tolni kell.
Nem mondott soha
egy rossz szót a férje,
Kedvét házsárttal nem rontotta el,
Példás
frigyük' mi sem zavarta meg,
Kimért s nyugodt volt, fínom és
hideg.
87.
Korban alig, véralkatban
nagyon
Különbözők; de nincs kollízió;
Megférnek, mint a
mennyboltozaton
Egy csillag-pár; vagy mint a genfi tó
S a bele
ömlő kék hullámu Rhon';
Áthömpölyög rajt' a sebes
folyó,
Ámbár a tó hűs, tiszta mélye lenn
Hab-kisdedét altatná
szívesen.
88.
Ha egy és más megkapta,
érdekelte,
Azt hitte, vészt nem hozhat semmi rája,
Mivel
szándéka tiszta, mint a lelke;
De ily szándéknak gonosz ám a
bája;
A »béhatás« úgy nőtt e hűs kebelbe'
Mint
áradó víz terjedő dagálya;
S most annál jobban ostromolja,
mert
Minden hatást sokáig visszavert.
89.
Egy démont dajkál most e hűs
kebel,
Kinek kettős a lénye és neve:
Királyoknál erőként
szerepel.
Hősöknél is - sikerrel járva; de
Makacssággá lesz,
a mit ütni kell,
Ha törve, bukva hull a mélybe le
A vesztes
ember. Hol van moralista,
Ki a határt itt jól megállapitsa?
90.
Napóleon Waterloonál ha
nyer,
»Szilárd« lett volna; így csupán »nyakas«;
Nincs
más különbség? Ej, csak a siker
Biró közöttük? Jöjjetek,
magas
Tudásu bölcsek és döntsétek el:
Mi a hamis hát és mi az
igaz?
Az én gondom Adél most, úri szépem,
Ki szintén hősnő a
maga nemében.
91.
Nem volt tisztában a saját
szivével,
S én még kevésbbé; ámde azt hiszem,
Hogy ő Juánt még
nem szerette hévvel!
Ha támadt volna ily rémségesen
Vad
érzés benne: roppant erejével
Legyőzte volna. Nem szerette,
nem!
Szimpáthiát érzett csupán iránta,
S mert ifju volt és
bajban vélte: szánta.
92.
Barátság volt ez, nem aféle
hő
Eszményi túlság, mely rombolva hat,
S melytől Párisban
elbukik a nő;
Olyan se, mint az, mely erős divat
Germániában,
hol a senyvedő
Barátnak hölgye szűzi csókot ad;
Barátság
volt, milyenre férfi lép
Más férfival. (Asszonynál ritka szép.)
93.
Igaz, hogy itt is gyakorolt a nem
-
Mint mindenütt, a hol pezsdűl a vér -
Egy kis fölényt
ártatlan-kedvesen,
De a barátság így még többet ér.
Úgy, mint a
nő, nem ért meg senki sem,
Nincs jobb barátod, hogyha
szenvedély
(Mely mindent elront) nem lép közbe; ha
Nem szereted
s nem szereted soha.
94.
A szerelem magában hordja már
A
változást. Tekints csak vizsga szemmel
A természetre s látod, hogy
mi vár
Heves dolgokra. És a szerelemmel
Más történjék, legtöbb
a tüze bár?
A villámlás örökké tartson, ember?
Hisz már
a czím megmondja hogy mit ér:
Lehet-e szívós »gyöngéd
szenvedély«?
95.
Ah! nincs szerelmes (főleg
hallomásból
Beszélek én) ki meg ne nyögte volna
E szenvedély
szent lángját egyszer-másszor.
(Gondoljatok szegény bölcs
Salamonra.)
Ismertem némbert - otthon is, meg máshol -
A férjes
rendből (minden rend legjobbja
Vagy legrosszabbja), a ki tönkre
tett
- Bár minta-nő volt - egypár életet!
96.
Viszont ismertem nőnemű barátot,
-
Nagy ritkaság, de itt-ott föllelem -
Ki hű maradt, mikor sujtott
az átok,
Sokkal hivebb, mint minden szerelem;
Ki nem hagyott
el, bár megvetve látott,
Kitartott bajban, botrányban
velem;
Megvédte s védi még most is barátját,
A »társaság«
bárhogy sziszegje vádját.
97.
Hogy mily barátság fűzi és
bogozza
Juánt Adélhoz, - hogy mily kötelék
Képződött köztük:
napvilágra hozza
Későbbi vers. Hagyom vergődni még
A kedves
párt. Ez a hatást fokozza,
S bősz olvasót (van ilyen is
elég)
Függőben tart: könyv és fehér cselédek
Horgán a
legjobb, legbiztosb csalétek.
98.
Sétáltak-e, vagy
lovagoltak-e,
Olvasták-é - hispánul - Don Quixottot,
(Nagyobb
gyönyör nincs!) zordak voltak-e
Társalgás közben vagy tréfáltak
ott-ott:
Mindezt e könyv jövendő Éneke
Beszéli el; s fogok
találni módot,
Hogy egynehányszor tárgyamnál maradjak,
S
eszemhez képest sok jó dolgot adjak.
99.
De mindenkit sürgősen
arra kérek:
Ne kombinálja, hogy mi lesz Juán
S Adélom sorsa;
könnyelmű itélet,
Vádló hamarság csúfot vallhat ám.
Most
ugyanis más régiókba térek,
S komolylyá lesz regényes
szatirám.
Nem bizonyos még, hogy balgán kirugnak
A hámból; ámde
ők lássák, ha buknak.
100.
De kis dolgokból
lesznek a nagyok.
Ifjú koromban romboló, kegyetlen
Vad
szenvedélyt olyan parányi ok
Fejlesztett ki, hogy szinte
hihetetlen;
Ha e viharban részes nem vagyok,
Magam se hittem
volna én ilyet, nem!
Ó sejted-é, nagy ember-milliárd,
Mi volt
az ok? Egy parthie billiárd!
101.
Hát furcsa ez, de
mégis szent igaz;
Mert az igazság mindig furcsa; sokkal
Furcsább
regénynél, versnél; mennyi gaz
Cserélne polczot sors-üldözte
jókkal,
Hány szép bárányból válnék rút csikasz,
Ha ez kisűlne!
Czifrább monstrumokkal
Pompáznánk mint az uj világ, ha volna
Egy
uj Colomb, ki lelkünkig hatolna.
102.
Hány »sivatag,
rettentő szakadék«[213]
Tárulna
föl! Nagy emberek szivében
Mily hómezők, övezvén szörnyü
jég
Önzésüket, lelkük pólussa-képen!
Ember-falóvá vedlett volna
rég
Egy raj király, uralkodók a népen!
Ne szépits semmit csalfa
czímeiddel,
S hirét szégyelné Cézár maga, hidd el!
TIZENÖTÖDIK ÉNEK.[214]
1.
Ah! - - a következendőt már
feledtem!
De bármit irjak most utána: lesz
Értelme szintén,
hogyha rímbe szedtem.
Reményt, töprengést majd csak kifejez.
A
lét egy interjekczió, kegyetlen
Kín óh!-ja vagy kéj ah!-ja; így
van ez;
Egy ásitás, egy »Hó!« »Hah!«
»Haha!« »Jaj!«
S legigazabb tán az utóbbi.
(Hajj!)
2.
E kurtitott szavakban tör ki
néha
Egész valónk rejtett tartalma, lám!
Igy pattan itt-ott
színes buborékba
Egyhangu létünk, mint az óczeán,
A nagy örök e
vizenyős portré-ja,
Jelképezvén (de csak kicsinyben ám)
A
végtelent, mely úgy vonz, úgy büvöl,
Bár vaksi lelkünk nem
foghatja föl.
3.
De minden »ah« jobb,
mint a csöndesen
Dúló keserv, melytől a szív beteg;
Képünkre
csalfa álarczot teszen,
S elmesterkéli a természetet.
Bensőd'
- jó vagy rosz - ritkán vagy sosem
Mered kitárni; mindenféle
tett
Külső burokja színlés; épp ez okból
Áll példa-tárunk
fényes - fikcziókból.
4.
Ki mondja meg - vagy ki nem
ismeri
(Ha mitse mond) gyötrelmid', szenvedély?
A dőzsölő
telt kancsókból meri
A feledést, de bor, mámor mit ér?
Látszólag
bár a hűs Lethét nyeli,
Reggelre kelve uj bánatban él;
Bibor-nedű
kupáját béragyogja,
De lenn csúf alj űl: az idő homokja.
5.
S a szerelem - hát még a
szerelem!
Menjünk tovább. Amundevill Adélke -
(Mily dallamos
név; párját nem lelem;
Zenévé válik tollam perczegése;
Egyébként
mindütt hall az én fülem
Nótát, zenét: nád-suttogásba',
szélbe',
Erdőben, hol morajlik a patak;
E por-világ
szférák visszhangja csak.)
6.
Amundevill Adélke
tisztességét
Veszély fenyíti: egy parányi folt;
Kevés delnő
van, a ki élte végét
Úgy éri el, hogy egyszer sem botolt;
Borhoz
hasonlók, mely - fölbontva - czégét
Azaz czímlapját megczáfolja;
bort
És asszonyságot, míg vén kort nem érnek,
Meghamisít
gyakorta bűnös érdek.
7.
De tiszta bor volt Adelínom;
ő
Valódi nektár; friss zamatja van;
Értékes, mint a metszett
drága-kő,
Tündöklő, mint uj veretű arany;
Lap, melyre írni
sajnálj óh! idő!
És kölcsönét engedd el: zordonan
Pontos
természet, nagy hitelezőnk,
Egyetlen, kit nem szed rá semmi tönk!
8.
Halál! Legszörnyebb zaklató!
Naponta
Kopogsz ajtónkon; halkan kezded el,
Mint félénk kalmár,
a ki sáppadozva
Megy a gavallér lépcsőjére fel;
Elküldve
sokszor és méregbe hozva,
Dörömböl végre, durván követel;
Tappot
se megy, míg készpénzt nem kapott,
Vagy egy kitöltött
váltó-űrlapot.
9.
Dúlj mindent, csak a szépséget ne
öld!
Oly ritka, lásd, s te falsz úgyis sokat.
Ha téved olykor,
mégse' gyömöszöld
Mindjárt agyon, sőt vezekelni hadd!
Szikár
inyencz, ki megrágod a föld
Népségeit, nőkkel ne légy te
vad!
Szüntess meg egypár női nyavalyát,
S falj annyi hőst, a
mennyit bír a szád.
10.
Ha Adelint valami érdekelte,
Igen
naiv volt (mint már mondtuk ezt)
Talán mivel nem könnyen gyúlt a
lelke,
Vagy nem mutatja, ha lobogni kezd,
Főrangu lévén s
pompásan nevelve.
Egy szó mint száz: kedvelte a nemest,
Az
ártatlant, s gyanútlan adta át
Szeplőtelen, szent érzésnek magát.
11.
Hallott Juánról egyet-mást a
fáma:
E lármás, élő hírlap révin; ám
Enyhébb biró e pontban
szende dáma,
Mint mord erkölcsü férfi; és Juán
Morálra tett
szert immár Angliába';
A régiből nincs benne semmi
tán;
Olyan volt, mint Alkibiád: tudott
Jól élni mindütt, ahová
jutott.
12.
Talán azért oly csábitó a
lénye,
Mert nem kiván csábítni nyakra-főre;
Szavában nem cseng
a gavar fölénye,
S tanult mosolylyal nem tekint a
nőre;
Tekintetének nincsen büszke fénye,
Nem játszik Ámort,
mint a hiu dőre:
»Tessék, ha tudtok, ellentállni!« -
Ez
Ficsúr-erény, de férfit tönkre tesz.
13.
Hibás modor, mely czélhoz nem
vezet
(Bevallanád, ha nem röstellenéd)
S Juán ily móddal nem
szövetkezett;
Sajátos báj áradt belőle szét;
Őszinte volt -
vagy legalább hiszed,
Hogy az, ha édes hangja cseng
feléd.
Szivekre Sátán sok nyillal lövöldöz,
De szép hanggal
legbiztosabban öldös.
14.
Szelíd valója, fínom modora
Minden
gyanút kizár, lefegyverez;
Szeméből látszik: bár nem fél
soha,
Inkább kerűl pörpatvart mint keres.
Talán nem tudja hogy
mit ér, noha
Boldog hiány tulajdonképen ez,
Mert a szerénység
önmagát dijazza,
S igénytelenség sokszor visz magasra.
15.
Derült, kecses; nem lármás, csak
vidor;
Kedvelték, ámbár bókot nem hadart;
Mások gyöngéit
megfigyelte jól,
De nem csufolta nyiltan a badart.
Büszkével
büszke; nem gőgös botor,
Csak mást becsülvén, önmagára
tart;
Elsőnek lenni czélja sose volt,
Fölényt nem tűrt el és
nem gyakorolt.
16.
Azaz csak férfiakkal
szembe' -: nő
Azzá tehette, a minek kivánta;
S asszony
képzelme pompás színező:
A csínos rajzot dús fantáziája
Remekké
festi; - úgy van, az a
fő,
Hogy ez működjék,
mert akkor kiállja
- Alakjait transfigurálva hévvel -
Hölgyünk
a versenyt Ráfael szinével.
17.
Adél, magából indulván ki,
más
Emberre is szép színeket rakott;
Jót így visz jégre jámbor
ön-csalás,
S ez okból lőnek bölcsek is bakot.
Jobb mester nincs
mint a tapasztalás,
De jaj, jaj annak, kit megoktatott,
Jaj,
balga bölcs, ki nagy tanoknak élsz,
Feledvén, hogy bolondoknak
beszélsz!
18.
Nincs így, nagy Locke?
És Bacon, te még
Sokkal nagyobb? Nagy Szokrát lelke? Hát
Te
legdicsőbb, kinek beszennyezék,
Hóhérrá tették tiszta szent
tanát?[215]
Bigottokért
haltál kereszten Ég
Szelíd fia!... Ez lett a vége, ládd!
Ha
összeírnám, kötetekre menne,
S minden nemzetnek része volna benne.
19.
De én nem járok ily
magasba'; lenn
Vizsgálgatom a zajgó tömeget;
Nem a
dicsőt: a tarkát keresem,
A mit elém az élet árja vet
E
történet számára; rímre sem
Nézek nagyon; ontom, ahogy
lehet;
Múzsám fecseg, fesz nélkül, könnyedén,
Mint séta vagy
lovaglás-közben én.
20.
E rögtönző poézis
mennyit ér,
S kell-é tehetség hozzá, nem tudom,
De így fecsegve
fölpezsdűl a vér,
S megkönnyebbűlsz, ha órák súlya nyom;
És
lompos versem senkitől se kér
Bért vagy kegydíjat, bátran
állitom;
Világ forgását érdeklődve nézem,
És a mit érzek, azt
elfütyörészem.
21.
»Omnia vult
belle Matho dicere -
dic aliquando
Et bene,
dic neutrum,
die aliquando mále.«[216]
Az
első ritkán sikerűl, halandó,
A másik inkább (szent lélek ha száll
le);
A harmadik szintén nagy föladat; no
A negyedikhez ért
mindenki (áll-e?);
Nos hát, hogy kaphass egy jó harapást,
E
négyet gyúrom itt egészbe, lásd.
22.
Szerény vagyok; - ez
volt az én erényem
Mindenha, mint a büszkeség hibám;
Rövidre
vágytam szabni költeményem,
De most mind terped, úgy eljár a
szám!
Ha kritikusnak bókolnék keményen,
S a zsarnokságot nagyra
tartanám,
»Kompaktabb« lennék, ó elismerem,
De
opponálás a karakterem!
23.
Ám rendesen a
gyöngébbel vagyok,
Úgy hogy valóban azt hiszem: ha tán
A most
kevélyen henczegő nagyok
Mind elbuknának, egy perczig vidám
Lennék
bizonnyal (van rá némi ok),
De royalista lennék azután!
Utált
előttem minden udvaroncz,
Még akkor is, ha mokráké a koncz.
24.
Hiszem, hogy jó férj
tudtam volna lenni,
Ha Hymen kissé meg nem süti
számat;
Csuklyás-barátnak tudtam volna menni,
Hogy mindenütt
meglássák babonámat.
Rímmel magam' nem vágyom tönkre
tenni,
Hiú sovárgás bennem sose támad
A versirók tarkálló
köpenyére,
Ha nem rántják le rólam elejénte.
25.
De »laissez
aller« - én a mai kor
Rajzát adom. Könnyűnek látszik ez,
És
azt hiszed, hogy szárnyalás (komoly,
Longinnak tetsző) itt
fölösleges.
Tévedsz. E rajt nehéz szinezni jól!
Természetet
kell hogy vászonra vess,
S az általánost kell mutatnod: ám
itt
Csak a különcz mesterkéltsége számit.
26.
Ember csinált hajdanta
divatot, - ma
Fordítva megy: - embert divat csinál;
Úgy állnak
ott, megnyírva és szorongva,
- Kilencz közűl nyolcz - mint a
birkanyáj;
E torz, lapos jelen fölött borongva,
Értem, ha most
a költő szíve fáj:
Vagy régi jobbat kell másolnia,
Vagy rólad
írni, meddő kor fia!
27.
Föl, Múzsa, föl! A mit
tudsz adni, add;
Csapongj, ha nem bírsz fenn szárnyalni; szádon
Ha
fenséges, remek dal nem fakad,
Légy kómikus, mint ők, a kik
hazádon
Uralkodók ma; lelsz majd tárgyakat;
Kolumbus egypár kis
hajón, naszádon
Az óczeánnak bátran neki vágott,
És úgy talált
fel egy nagy uj világot.
28.
Látván Adélom, hogy
hálóba lép be
Már-már Juán, becsét is látva tisztán:
Mély
érdeklődés költözött szivébe,
Tán mert az érzés új előtte s
friss... tán
Mert ártatlan volt hősöm ifju képe;
(Mely
ártatlant némelykor jégre visz tán);
Némber levén,
fél-rendszabályt gyülöl;
Juánt megmenti, ezt fogadja föl!
29.
Nagy súlyt helyez baráti jó
tanácsra,
Mint mindazok, kik ingyen kérik, adják
(Bár
hálátlanság rendes napi ára
E portékának); - elméjét
ragadják
Morális eszmék; úgy van, a morálra
Legüdvösebb lesz
(csak gazok tagadják),
Ha Don Juán megnősül; jobb paizs
Nem
létezik; mindjárt ajánlja is.
30.
Mély tisztelettel
jegyzi meg a Don,
Hogy a dologhoz kedve van... de hát
A
végrehajtás nem könnyű; nagyon
Nehéz rábirni most mindjárt magát
A
választásra; meg hát hol vagyon
A kedves miss, ki kosarat nem
ád?
És hogy volnának itt számára nők,
De régesrégen - férjnél
vannak ők.
31.
Egy hölgy ha már jól
elhelyezte mind:
Lányát, növérit s több tuczat rokont,
Nagyobb
gyönyör nincsen számára, mint
A házasítás, - mintha összefont
Két
szívet, bárhol, bármikor, ha int
A kedvező percz; bűnnek ezt ne
mondd,
Sőt inkább: ettől lesz ritkább a bűn;
Csupán ez okból
csüngnek rajta hűn.
32.
Mondom, - kivéve
hajadont, a kit
Nem vettek el még, vagy másféle dámát,
Kit
semmikor se vesznek nőül - itt
Hölgy nincs olyan, ki házassági
drámát
Ne forgasson fejében egy kicsit,
Követve a tudós görög
irányát,
És ágyat, asztalt »egység«-gé
csinálva
(Csakhogy némelykor farce-szá lesz e dráma).
33.
Vagy egyetlen fiának
kell a nő,
Vagy egy nemes, vállalkozó rokonnak,
Kinek nincs
pénze (csak vénája bő);
Egy-egy magányos, tiszta vérü
don-nak,
Kinek utód kell, mert hát rémitő
Nagy vesztesége, kára
vón a honnak,
Ha elpusztulna sarj (s vagyon) hiján;
Ezek
számára van sok úri lyány.
34.
De válogatnak is
közűlök: ez
Dúsgazdagot kap, az meg csodaszépet;
Ezé a dalban
módfölött jeles,
Azé a jó, ki nem vág soha képet;
Ezé a képzett
és tökéletes,
Ki a müveltség csúcspontjára lépett;
Egy nőt
ajánl a nagy konneksziója,
Más nőt meg az, hogy mit se tudni róla.
35.
A házasságra
»harmonista« Rapp[217]
Mikor
telepjén zárlatot vetett, -
(S e szekta - mondják - folyvást
gazdagabb,
Virágzóbb lészen, mert a kisdedet
Adagban méri;
pluszt ott egy se kap,
Mindenki csak szükséges szájt etet) -
Miért
nevezte garçon-gyarmatát
»Harmóniának«? Gúny ez
vagy mi hát?
36.
Csak gúny lehet: vagy
rád, harmónia,
Vagy rád, házasság, szétválasztva ekkép;
De
bármikép van: Némethon fia
Jól megcsinálta összhangos
telepjét;
Különb az, mint szektáid, Anglia,
Ámbár te többet
»termelsz« ó remek nép!
Helyeslem a szokást, csak a
czimét nem,
Bár hogy' szoktak meg ily szokást: nem értem.
37.
De Rapp bizonynyal
durva ellentéte
A matrónáknak, kik Malthus daczára
Hévvel
tanítják, hogy az ember léte
Csak arra van, hogy buzgón
propagálja
Kedves faját; bár Európa népe
Nem fér el itt már s
tódul uj világba,
Lévén szerelmet s burgonyát imádó!
E két
növénynyel nem bír semmi Kátó!
38.
Nem olvasott tán - jó lett vón
pedig -
Malthusból semmit szép Adél. E bús
Elméből folyt a
tizenegyedik
Parancs: »Leányt ne végy el - csak ha
dús!«
Tisztellek én, nem illetlenkedik
Múzsám veled, te
bölcs és koszorús,
De aszkezist szűl tényleg ez a thézis,
Vagy
hát a házasságból lesz mathézis.
39.
Adél úgy vélte, hogy telik
Juántúl
Egy háztartásra, sőt - kettőre is,
Ha úgy
fordulna vőlegény-korán túl,
Hogy erre jut; s e részben némi
kis
Chance mindenütt van; sokszor tönkre sántúl
A házasságban
mátkák lába - hisz
Kör-táncz az is! (Festőt hiressé tenne
Mint
a Halál-táncz Holbeint, - egyre menne!)
40.
Adél magában eldöntötte már:
Juán
megnősül - és ennél marad.
De kit vesz el majd? Itt van
miss Agár,
Miss Pék, miss Kék, miss Lék és miss Garat;
És itt a
két szép, dús Aranysugár;
Ezeknél biztos diadalt arat;
Bármelyikét
nejévé udvarolja,
Mind úgy fog járni, mint a pontos óra.
41.
Itt van miss Tejhab, síma mint a
tó
Hév nyár szakán; valója csupa krém,
Egykedvüség tejszíne;
híg savó
Lappang ugyan lenn, míg a felsziné
Kék árnyalat:
mindegy, elvenni jó!...
A szerelem vad: tűzbe-vízbe mén,
De
béke és tej-kúra kell - hatásos -
A házasságnak, lévén sorvadásos.
42.
S itt van miss Zabszár
Audáczia,
Vállalkozó hölgy, a kinek csupán
Dús herczegek
elsőszülött fia
Lett volna jó. (De napjainkba' tán
Végkép
kihalt a herczegek faja,
Vagy rossz csapáson járt a büszke
lány:
Horgon csak egy kis idegen akadt,
Török vagy muszka - egy
sem ér sokat).
43.
S itt van - de mért beszéljek róluk
én,
Ha Don Juán egyet se méltat szóra?
Egy mégis tetszik: -
bájos arczu lény,
Főrangu s jobb rangjánál: Raby Róra!
Ugy néz
le ránk - valója csupa fény -
Mint égi csillag aljas földi
porra;
Gyöngéden fejlő, kedves, szép alak,
Igéző rózsa, félig
nyílva csak.
44.
Egyetlen gyermek; dús, nemes, de
árva;
Figyelmes gyámja jól gondját viselte,
És mégis oly bús, -
oly magába zárva
Tekint körűl borongó ifju lelke.
Nem víz a
vér! Fáj a szülők halála,
S a vesztett otthont vágyaid betelte
Nem
pótolhatja. Az a tudat éget,
Hogy porrá vált legdrágább
köteléked!
45.
Gyermekre vall bimbózó kelleme,
S
még inkább fínom, serdülő alakja,
De fenséggel néz, mint szeráf
szeme;
Ifjú - de mintha kőből vón faragva;
Tündöklő és bús,
mintha szelleme
Szánná a vétkest s másokat siratna;
Minthogyha
űlne Éden gátja mellett,
S gyászolná azt, kinek távozni kellett.
46.
Kathólikus volt, buzgó, szigorú,
A
mennyiben megfér nemes szivével;
Bukott hitét a rajt' ülő
ború
Még szebbé tette s csüggött rajta hévvel;
Nagy dolgokat
vitt véghez ércz-karú
Ősök csoportja és egysem vevé fel
Az uj
hit jármát; végső sarjuk ő,
Vallásukból betűt sem engedő.
47.
Nem tudja még, hogy milyen a
világ,
S szeméből látszik: tudni sem kivánja;
Magányosan nőtt,
mint rejtett virág,
S szivének volt saját derült világa;
A
hódolat mély tiszteletbe vág
Ha néki szól; úgy tetszik, trónra
hágva
Magasból néz le; és - ifjaknál éppen
Nem gyakori - erős
önerejében!
48.
Csodálatoskép Adelin
listája
Róráról nem tőn emlitést, pedig
A többiénél származási
fája
Sokkal különb s utól sem érhetik
Vagyon dolgában; sőt
erénye, bája
Szintén van annyi, hogy nem mérhetik
Hozzá a
többit; párosodni kész
Magányos úrnak kincset ér e kéz.
49.
Hiányzott onnan, mint a Brútus
szobra
Tibérius pompázó körmenetjén.
Juánnak is feltünt ez s
mosolyogva,
Félkomolyan tett róla szót, szeretvén
Okát
megtudni; ám redőkbe fogva
Szép homlokát s gőgös pillantást
vetvén,
Adél nem érti, mit talál Juánom
»E prűd, hideg,
éretlen, néma lányon!«
50.
Juán felel: »Katholika
levén,
Hozzávalóbb lány nincs e nők sorába;
Sebet hasitna
anyjának szivén,
S okvetlenűl kiátkozná a pápa,
Ha -« Itt
Adél, mélységesen hivén,
Hogy nincs ember (ha csak nem bamba,
kába),
Kit meg ne győzzön: azzal áll elő,
A mit már mondott
(mint a többi nő).
51.
S vajjon miért ne? Egy ok, ha
okos,
Nem romlik el, ha százszor ujra mondod;
Viszont nem árt
ismétlened, ha rossz,
Más-más szavakkal; mondj bármily bolondot
S
tartsd fönn merészen - ez zavarba hoz
Még bölcset is: meggyőzöd,
porba ontod,
Vagy - épp olyan jó - végül holtra fárad.
Csel,
ostrom mindegy, csak bevedd a várat!
52.
Mért volt Adélban ily
előitélet
(Mert az volt, nem más) egy leány iránt,
Kinek
diszéhez nem nyúlt még az élet,
Kinél arcz s termet bájos
egyaránt?
Itt véleményt megkoczkáztatni félek.
Nemes természet
volt Adél: se' bánt
Se' korhol embert kisszerűleg;
ám
A természet bolond egyáltalán!
53.
Komoly nyugalma nincs talán
inyére,
A hogy' néz Róránk e komédiára,
Melytől kigyúlad
ifjak könnyü vére?
Mert sértőbb nincs ember hiú fiára
S lányára
nézvést, mintha érdemére
Gáncsolva néznek s szégyenkezve állja
-
Mint Mark Antón' Cézár verő szemét -
Néhány magasb lény
fenkölt jellemét.
54.
Nem volt irigység - nincs Adél
szivében,
Rangjához sem fér; megvetés se volt;
Hisz a leányka
összes bűne éppen
Csak az lehetne, hogy nincs rajta folt.
Nem
féltékenység - ej, de mért eképen
Lidérczet űzni? Hogy
megindokold?
Azt, hogy mi nem volt, könnyű eltalálnunk,
De
hogy mi volt - e részben rosszul állunk.
55.
A kis leánynak nincs fogalma
sem
Minderről. Itt vendég gyanánt van ő...
Hullám a rang s báj
ünnepélyesen
Lejtő folyóján, melyre a tünő
Percz vet sugárt,
hogy elvakúl a szem.
Ha sejtené e kedves kicsi fő,
Hogy min
vitáznak, mosolyogna tán;
Oly gyermeteg, vagy oly bölcs volt e
lány.
56.
Nem imponál Adél kevély
fölénye,
Nagy csillogása néki; az egész
Szemében csak
János-bogárka fénye,
S tisztább sugárért csillagokra néz.
Juán
valója, nagyvilági lénye
Rejtély előtte, ámde nem igéz,
Nem
bűvöl itt e csábos meteor,
Mert szép arcz láttán vére sose'
forr.
57.
Még híre sem hatott rá -
mert hiresség
Volt osztályrésze, az a fajta, mely
Ritkán olyan,
hogy asszonynak ne tessék,
Mert fél erényt s egész hibát
kever;
Együtt: vonzó bűn és dicső gyerekség,
Botlás:
erőben s hévben oldva fel; -
Még ily pecsét sem hathat
viaszára,
Olyan hideg, vagy úgy vigyáz magára.
58.
Ily jellemet Juán nem ért;
nemes,
De mégse Hajdé, bár azzal rokon,
És bámulatra szintúgy
érdemes
Szép tündöklése; hullám-vert fokon
Nőtt az, természet
gyermekéül; ez
Szintén igaz, de már nem hisz vakon;
A szív
müveltebb, elmésebb a fő;
Különbözők, mint rózsa s drágakő.
59.
E szép hasonlatot kivágva
(látom
Hogy sáppadoztok), mék tovább s »fuvom
A riadót«,
mint mondja Scott barátom,
Nagy Scott, az én szuperlativusom,
Ki
mórt, keresztényt, szolgát, kancza-háton
Lovagló hőst oly pompás
versbe nyom,
Minthogyha kettős örökössé volna
Sekszpír s
Voltairenek s nyelvükön dalolna.
60.
Megyek tovább és festem a
világot
Szerény ecsettel, úgy mint rendesen;
Leírom, ember,
gőgöd, hiuságod,
S nincs gondom arra: olvasod-e, nem?
E könyv
miatt sok bosszus ember vágott
Keztyűt elém s fog vágni még,
hiszem;
De mindegy! Sujts bármily csapással Ég:
Költő vagyok -
vagy legalább valék!
61.
Juán s Adél kongresszusa
(miképen
Ma-napság minden kongresszus) felette
Kemény zűrhangba
készült csapni éppen,
(Adélt a tárgy nagyon makacscsá tette).
De
most harang szól és jelenti szépen:
»Ebédig egy órád van
készületre!«
Időtartamnak tán hosszú is ez,
Hisz
hölgyeinken oly kevés a mez.
62.
Az asztalnál nagy harcz kezdődik
el!
Pajzs, fegyver ott: kés, villa, czifra tál;
Hatalmasan,
pompásan énekel
Lakmározásról vén Homér, ez áll;
De hogy
soroljon a poéta fel
Modern menűt? Több fejtörést
csinál,
Rejtélyesebb egy sauce, egy ragout néha,
Mint orvosok s
boszorkák kotyvaléka.
63.
»Soupe à
la bonne femme« kezdte meg a sort,
Igy
nevezik, de hogy mért? Tudj' a kő;
Pisztráng jött aztán, -
képes telt gyomort
Igézni - s »Dindon à
la Perigeux«;
Volt ott - szent Isten, e nagy úri tort
Lesz-é
erőm leírni? - volt dicső
»Soupe à
la Beauveau« és utána fris
Bárányszelet, meg némi malacz is.
64.
De összesítem mindet
egy tömegbe,
Mert részletezvén a fogásokat:
Múzsám vadabb
exczesszusokba menne,
Mint más mezőn, a hol rá gáncs szakad;
Hogy
kissé gourmand, nem tagadja meg, de
Gyomrával eddig nem vétett
sokat;
Egy kis falás most mindamellett jó lesz,
Ettől, ha
lankad, víg és vágtató lesz.
65.
Tyúk »à
la Condé«, vad-sült, porhanyó,
Lazacz-cottlettek genfi
szószba'; bor,
Mely Nagy Sándort megölné ujra - (Ó
Remélem,
ily hőst nem szűl földi por
Még egyszer); és vékonyra szelve
jó
Westfáli sódar; Champagne nedve forr;
Fehér a habja -
szüntelen veti -
Mint Cleopatra olvadt gyöngyei.
66.
Volt mindenféle, majd
Ȉ
l'Allemánd«
Majd Ȉ
la timbale« és »à
l'Espanyól«;
Nem érti senki, ám ez kit se bánt,
Lévén
a mártás elkészítve jól;
Volt sok nyalánkság »entremets«
gyanánt
(Majszolni kissé, míg ábrándozol)
És - ó dicsőség, te
hatalmas bástya! -
Sült foglyokon Lucull'
»triumf-palástja«.[218]
67.
Mérhetjük-é Cézárok
ünnepét
E gombás léhez? Vajjon hova lett
A dísz-kapú, mely
büszkén nézve szét,
Görnyedni látott hódolt népeket?
Elmúlt,
akár csak egy hosszú ebéd.
Tovább nem vágok gyászos képeket:
De
ah modern hősök ti, hagytok-é
Olyan nevet, mely jobb lesz, mint e
lé?
68.
A szarvas-gomba
csábitólag int,
S ingerlő étel a »puits d'amour«,[219]
Ámbár
a konyha sok művésze mind
Máskép vegyíti; vedd hát fínom úr
A
legjobb könyvet s készítsd a szerint,
A legjobb könyvet, mely
szabályba gyúr
Húst és halat; e »kút« kedves
nagyon,
Kivált ha benne - confiture vagyon.
69.
Elmélkednünk kell e
fölött valóban:
Csak két fogás is mily sok észre vall!
Mennyit
haladtunk indigestióban,
Számitsa más ki, - gyönge rá e dal.
Ádám
szimplán élt a paradicsomban;
Ki hitte vón, hogy étel és ital,
A
természet nyers, egyszerű szüksége
Müvészetté lesz? Nagy vivmány,
az égre!
70.
Pohárka csengett és
székén feszengett
A nagyszerűn ebédlő férfi had;
Finom hölgy
babrált s mindenből szüken vett
Kecses villája; ifjabb
urakat
Belső tűz enni éppen így nem enged,
Mert a suhancz nem
ínyencz; többet ad
Csinos szomszédnők suttogó szavára,
Mint
minden sültre és crèmek
havára.
71.
Jaj! őzről, nyúlról
már nem írhatok,
Se rólatok: purée, consommé, salmi!
Pedig mily
finnyás, csengő hangzatok!
Ilyen zenét rostbeef nem tud
sugalni.
Nem illenék immár dalomba sok,
A mit bevágván, meg
lehetne nyalni
Utána szánkat - véget ért a lakma!
Dicső
»bécasse«, téged se rajzollak ma!
72.
Se téged, fagylalt és
száz más, a mit
Remekké kotyvaszt nyers szörpből a goût;
Izlésnek
is bátran mondhatjuk itt;
Ebéd előtt e szép, parfum-szagú
Frank
szót használom -: később egy kicsit
Megdöbbent, lévén baljós
hangzatú,
Rokon a goutte-tal!
Nem vagyok göthös vén,
De még gyötörhet (s téged is) a köszvény!
73.
Ambróziád'
szintén mellőzni kell
Olajbogyó, szőllőnek ízes párja,
Nekem
mindenhol kedvencz eledel,
Athénben épp úgy mint
Hispániába';
Gyümölcsödet vígan költöttem el,
Ülvén
Hymett vagy Súnium fokára,
Ebéd gyanánt, mint hajdan Diogén,
Kitől
származtam félig-meddig én.
74.
E szárnyas, hal, növény s
hús-ételek
Fölcziczomázott chaosza körűl
Volt elhelyezve a
vendég-sereg,
Oly tarka-barkán, mint a tálak. Űl
Egy
»Espanyól«-nál a Juán-gyerek,
Nem hölgy az: - étel,
szemnek gyönyörűl;
Csak abban mintáz dámát, úri lányt,
Hogy
kívül pompás és belől pikánt.
75.
A véletlen még azt is
elkövette,
Hogy Don Juán kis Róra és Adél
Közé kerűlt. Tessék
ily környezetbe'
Jól enni annak, kibe szenvedély
És szív
szorúlt! Különben sincs ma kedve.
Már disputájuk elrontotta. -
Mély,
Szuró pillantást vetve rájuk, itt-ott
Egy szót Adél
Juánnak is hajított.
76.
Hinnem kell, hogy a szemnek füle
van,
Mert némely hölgyhöz egy-egy röpke szó
Nagy messziről is
eljut pontosan,
Hang, mely fülekkel már nem hallható;
Ily
hangot ád a csillag, mely rohan,
Hatalmas zaj, de hozzánk nem
ható;
A nő megérti, - ó csodák csodája! -
Azt is, a mit nem
mondott senki szája.
77.
Közönynyel űlt ott Auróra, -
ez
Sért meg legjobban büszke daliát,
Mert azt jelenti, hogy
»nem érdemes
Tisztelt uram szót vesztegetni rád«.
Juán
nem önhitt (bár önérzetes),
De ily hidegség tőrként járja
át;
Olyan, mint jég közé szorult hajó,
És annyi jó tanács
daczára - ó!
78.
Sok semmiségre nem szólt
mitse még,
Vagy annyit csak, a mennyit megkiván
Az illemtan.
Arczocskán pír nem ég,
Nem mosolyog, sőt rá se néz a lány.
Ej
hát mi ez? Szerénység? Büszkeség?
Vagy másra gondol? Vagy butácska
tán?
Az Isten tudja! Ám Adél e kínt
Már észrevette s győztesen
tekint.
79.
Azt mondja mintegy: »Mondtam
én előre!«
De nem helyes ekép ujjongni, mert
Épp e miatt
lesz még dőrébb a dőre;
E káröröm vészes kalandba vert
Sok jó
urat, ki már most nyakra-főre
Kereste juszt is a komoly
sikert;
Aztán mindnyájan jósolunk s ha nem
Válik be, hát
haragszunk rémesen.
80.
Juán is egypár bókkal áll elő;
A
mit mond, inkább fínom mint merész,
De benn' van (érti
nagyvilági nő),
Hogy czifra szónál sokkal többre kész.
S a
krónikás azt írja (vagy merő
Sejtés csupán?) hogy Róra olvad
és
Szép börtönét elhagyja lelke; bár
Még nem figyel, de van
mosolyja már.
81.
Előbb felelget, majd kérdez; s
Adél,
Ki hitte, sőt meg volt győződve róla:
Beteljesűl
jövendölése -: fél,
Hogy csábitó kaczérrá lesz e Róra;
Két
véglet, hogyha elmés főben él,
Ily szörnyü gyorsan jut
találkozóra;
De most szempontja túl-előkelő,
Mert Róra nem volt
ily szabásu nő.
82.
Nem, e csodát írjuk
Juán javára!
Kevély alázat űl hóditva benne,
Mely úgy figyel nő
legkisebb szavára,
Minthogyha mind trónok parancsa
lenne;
Tapintat, mely az alkalmat bevárja,
S mal-à-propos-ra
egy lépést se tenne;
Ha kell, merész; ha kell, félénk,
komoly;
Mindent kifürkész vagy megostromol.
83.
Rórán nem látszott
mindjárt a hatás.
Hizelkedő elméncznek nézte, bár
Hamar
belátta, hogy Juánka más,
Jobb mint azok; de most elkezdi már
(E
kis kezdetből lesz nagy folytatás)
Élvezni bókját, mely nem
csapodár
Hizelkedés, sőt csupa hódolat,
S büszkére éppen
ennélfogva hat.
84.
Aztán Juán csinos
volt, - ezt a nők
Beismerték mind, bár ez által - Ég! -
Sok
szarvat kaptak tisztes úri fők!
De döntsön ebben a birói
szék.
Megyek tovább, a perczek sürgetők!
Gyakran csalárd (van
példa rá elég)
A csínos arcz, - és mégis! Nincsen oly
Derék
könyv, mely több bűbájt gyakorol.
85.
Kis Róra inkább könyv-
mint arcz-buvár,
Ifjú, de mély bölcsesség hatja át;
Minerva
több előtte, mint a báj
Szelíd nemtői, lenge grácziák.
De hát a
virtus, szűk ruháju bár,
Nem hordja vén-kor kényszer-zubbonyát!
S
még így is -: Szokrát' vallja, hogy a szépen
(Diskrétül)
csüggött teljes életében.
86.
Kis lány e pontban
mind Szokrát hive,
S ártatlanok, mint maga Szokrates;
Mert
hogyha e dicső görög szive
Igy ég, lobog, mikor már
hetvenes
(Páros beszédben Plátó írta le),
Bizon nem bűn
leánykákban sem ez,
Csak tulságig ne égjenek soha!
Mérték: -
rám nézve ez a »sine qua«.[220]
87.
Ha
mondok egy vitás dologgal szemben
Két véleményt, mint lord Coke,[221]
a magas
Pártatlan ész, ezennel kijelentem:
A második valódi és
igaz.
Van tartalékúl több is a fejemben,
Sőt néha - egy sincs
(s legjobb mindig az);
Ah! jó poétám, konzequens maradhatsz,
De
akkor rólunk hű képet
nem adhatsz!
88.
Ha minden ember
ellentmond magának,
Egész világnak ellentmondok én,
S magamnak
is! De nem! nem! Sose támad,
Sosem veszekszik az, ki e
tekén
Mindent kétségbe von. (Tartom a számat.)
Forrásod tiszta
pályád kezdetén
Igazság, ámde kontradikcziókon
Lejtesz tovább,
sőt néha - fikcziókon.
89.
Vers, védirat,
mesécske: mind csaló,
És mégis mind igazságot terem,
Ha a talaj
szántás-vetésre jó.
Mesék hatása sokszor végtelen!
Szebbé lesz
bennük - mondják - a való,
De a való mi? Kulcsát hol lelem?
Bölcs
adja? Nem! Sok mindent félre vet.
Vallás? Igen! De mék felekezet?
90.
Pár millió lény téved,
annyi szent,
Vagy - még kisűl - mindnek igaza van!
Segítsd meg
Isten e fagyos jelent,
Mert oltár-lángja már-már hamuban;
Küldj
uj prófétát, vagy költsd fel a lent
Rég szunnyadót. Egy-egy hit
csakugyan
Megkopna végkép néhány ezer évvel,
Ha Isten néha nem
frissítené fel.
91.
Tessék! Megint az
abstrakt bölcselem
Titkát piszkálom! Nincs ember talán
Békésebb
mint én, - és mégis (velem
Kaján a sors vagy hóbort méri
rám)
Minduntalan bezúzom a fejem'
A mult, jövő vagy a
jelen falán!
Pedig mérsékelt presbyter levén[222]:
Tróját
s Tyrust egykép kedvellem én.
92.
De teológnak bár
szelíd vagyok,
S méltányos a metafizika-félém,
És szellemem
pártatlanúl ragyog,
Mint Eldoné[223]
bolond-bizottság élén:
John Bullnak addig békét nem hagyok,
Míg
föl nem rázom csúf bukása szélén.
Ha e czudar királyokat
szemlélem,
Vad düh fog el s forr mint a Hekla vérem.
93.
Morálom az, mely
emlegetni kész
Egyházat, státust, nem víg ösztönöm;
A vágy,
hogy erkölcs hassa át egész
Világot! Czélom (tartsa észbe Ön)
A
társadalmat »föltálalni«,
- és
E lúdat ergó virtussal tömöm.
S
hogy minden izlést felszolgáljak itt,
Kisértetekről mondok
valamit.
94.
Most számüzök minden
bölcsészetet,
És mindenféle filozófiát,
A mely bolonddá főt
valaha tett;
Most más emberré alakúlok át.
De konkolyt Múzsám
eddig sem vetett,
És nem viselte rosszabbúl magát
(Bármit
beszélsz) mint más, ki dolgosabb,
Kapaszkodóbb, de tapsot mégse
kap.
95.
Zord olvasó, lelket
láttál-e már?
Nem, - csak hallottál róla... csitt! tudom!
Ne
sajnáld, hogy szemed nem látta -: vár
Még e gyönyör rád földi
útadon;
S ne gondold, hogy tréfálok itt sivár
Elménczkedőként s
gúnynyal duggatom,
Tömöm be kútját nagy titkoknak én: -
Hitem
komoly,
mert hát alapja tény.
96.
Komoly? Nevetsz. Csak
tessék. Ámde nékem
Nincs kedvem hozzá. Egy helyet tudok
Hol
kísértet jár; - hol van? mely vidéken?
Nem! Nem mondom meg; inkább
hallgatok;
Szeretném, bár feledtem volna régen,
Mert ȇrnyak
rémitik Richárdot«; ok
Van nálam is, hogy lelkemet
betöltse
A félsz s borzongjak, mint Malmsbury bölcse.[224]
97.
Éjfél... (Dalolni
éjjel szoktam én,
Majd mint bagoly, majd mint fülemüle):
Tudós
Minerva bús szárnyassa rém-
Hangon süvölti házamat tele;
Falakról
ódon kép mered felém
(Ah! nyájasabban is nézhetne le) -;
Kályhám
parázsa hamvad csöndesen -
Talán sokáig is voltam ma fenn.
98.
Ezért, bár verset
nappal sosem írok
(Gondolnom akkor más egyébre kell,
Ha
általában gondolkozni bírok) -
Ezért most némi borzongás fog
el;
Jó lesz, ha thémám, melyből néma sírok
Lakói kelnek, délig
szünetel.
Ó! meggondolnád, csak helyemben volnál,
A míg erről
mint babonáról szólnál!
99.
Az élet két világ között
lebeg,
Mint rezgő csillag éj s nappal határán.
Mi vagy, mi
voltál, ah! ki mondja meg?
Ki mondja meg, hogy eztán még mi vár
rám?
Hullámzanak a mély évezredek,
S mi buborékként pattogunk
el árján
Roppant tömegben; és nem magasabb
Itt népek sírja,
mint egy piczi hab.
1.
Három dolog perzsáknál
becsben állt:
Igazmondás, lovaglás, nyílvetés,
Nagygyá tevén a
jó Cyrus királyt.
Ó! e divat ma sem kopott el... és
Modern
urficska űzi legkivált:
Lovat mindíg agyon-nyargalni kész,
Húrt
túlfeszít és hajlong mint az ív,
Csak az igazhoz
nem mindegyre hív.
2.
E hűtelen hiánynak
vég-okát
Nem firtatom most; azt mondom csupán
(És állitásom
en-magamnak ád
Elismerést) hogy nem volt soha tán
E földön
Múzsa, a kiért magát
Ifjoncz epeszti s búnak adja lány,
Őszintébb,
hűbb, valóság-kedvelőbb
Mint az enyém, bár van hibája több.
3.
Fölléptet mindent, a mi
lét, világ,
És nem lép vissza soha semmitől;
Van is nótámban
annyi furcsaság,
Hogy máshol azt nem lelné senki föl;
Ha méze
olykor keserűbe vág,
Attól se félj: csikland csupán s nem
öl;
Marhatna jobban, minthogy versem itt
Meglantol »mindent
és még valamit«.[225]
4.
De igazabb még nem volt
soha jó
Múzsácskám, mint jelen kantómba' lesz,
Kerűlvén
mindjárt kísértetre szó - -
Hogy' történt, nem t'om,
ámde faktum ez.
Jártál-e ott, a merre utazó
Mindenki lészen,
pór úgy mint nemes?
Pirúljatok már, szájas kétkedők,
Mint a
Kolumbust tömlöczbe vetők!
5.
Monmouth Gottfrídet és
Turpint czitálja[226]
Sok
ember mint tekintélyt; fő ok erre,
Hogy mindakét jelesnek
krónikája
Mirákulummal bőven van keverve.
De nagyszerűbb a
Szent-Ágoston szája,
Még nagyszerűbb az »absurdum«-nak
elve;
Mindent levág, ha vígan sujt feléd
Egy »credo, quia
impossibilé«-t.
6.
Higyj hát! Ne töprengj
balgán, tehetetlen'!
Hinned kell, a mi bizonyítva nincs,
És
hinned illik, a mi lehetetlen;
Mondd azt, a mit más, és igen-t
gyökints.
Nem a dicsőről szólok, a ki Bethlem
Jászlába hullott,
mint mennyei kincs,
Nem arról, a mi fényes, mint a nap,
S
tagadva lesz még szebb, hatalmasabb:
7.
Nem; - csak Johnsonnal
annyit mondok én,[227]
Hogy
mindenütt - s hat ezer éve már -
Szentűl hiszik: időnként e
tekén
Egy-egy halott sírjából visszajár;
Csodálatos; s még
furcsább az a tény,
Hogy e hitet az ész csufolja bár,
Van egy
hang bennünk, mely ránk kényszeríti.
Ez áll. Hiába disputáitok itt
ti.
8.
Ebéd, souper sorjában
véget ért;
Megitták a theát is; ünnepelt
Asszonyság, víg úr már
mind ágyba tért;
Műdalra, tánczra éj borít lepelt;
Nem látunk
szoknyát, lebbenőt, fehért,
Bárány-felhőként mind-mind tova
kelt;
Végsőt lobognak gyertyák a teremben,
S benéz a hold az
ablakokkal szemben.
9.
Szünő mulatság
kelletlen dolog:
Végső pohár sampányi, lanyha lé,
Mely nem
pezseg már, volt bár gyöngye sok;
Vagy rendszer, hogyha kétely üt
belé;
Vagy szódavíz, mely addig párolog,
Míg csípős nedve nem
száll fölfelé;
Vagy rengő hullám, vándorló halom,
Mely még
dagad, bár nincs több fuvalom.
10.
Vagy mákony, mely
zavart álmot szerez,
Vagy - - ej de mit hasonlítom, hiszen
Más
földi tárgyhoz nem hasonlit ez,
Épp' mint az ember furcsa
szíve sem;
Páratlan; mint a bíborszínü mez,
A mit Tyrus szőtt
hajdan ékesen,
S nem tudni: kagyló vagy más nedv szinezte?[228]
(Ilyen
legyen tyrann-palástok veszte!)
11.
Öltözni bálra kínos
rendkivűl,
De bál után vetkőzni kínosabb;
Testünkön ah! mint
Nesszus inge űl
Hálókabátunk s búskomorba csap
Elmélkedésünk;
szívben, agyban űr.
Títusz nyögött, ha »elveszett a nap«;
Én
arra kérlek, vallanád be: hány
Napot vagy éjet nyertél
czimborám?
12.
Juán levert volt, nyugtalan,
zavart,
Mikor termébe visszament. Szivében
Kis Róra képe több
érzést kavart,
Semmint Adél - tanácsot adva szépen -
Sejthette
volna, óván e gavart.
Tudná baját Juánom: némiképen
Bölcselkednék
tán, mert e módszer ajtót
Mutat sok láznak; - így csupán
sohajtott.
13.
Van még egy eszköz -: fönn a tele
hold,
Minden sohaj raktára. Most az ég
(Nagy ritkaság
Britthonban) tiszta volt,
S fénylett a szűz gömb, mint ezüst
kerék;
Juánka már-már túláradva szólt
A bús vándorhoz: »óh!
te! óh! te!« - Még
Nem volt szerelmes, kit bántott
eféle
Sovárgás, hogy ne lett vón »per tu« véle.
14.
Szerelmes, költő, pásztor,
csillagász,
Ha elmereng e tündöklő golyón,
Fenkölten érez;
nagyszerű, csodás
Eszméket kap (s náthát is olykoron);
Mély
titkot annyit nem hall senki más
Mint e bolyongó; bűv-körébe
von
Tenger-habot, gondolkozó velőt,
És szíveket, - mondják a
lant-verők.
15.
Juán sem álmos... sőt elmélkedő
lett;
Ágyat nem óhajt éber szelleme;
Rejtelmet áraszt góth
szobája s főleg
A víz-moraj, mélán szürődve be;
Az ablaknál
(magától érthetőleg)
Bús fűz borongott; álmatlan szeme
A távol
habzó zuhatagra néz,
Mely fölragyog s megint árnyékba vész.
16.
A szekrénykén vagy
író-asztalán
(Hogy melyiken, nem tudni biztosan,
Megjegyzem
ezt, mert tényt kutatva, rám
Minden detailnak mély hatása
van)
Lámpácska ég. Fülkében áll Juán,
Mely csupa díszes
czifraság, olyan
Góthstílü zug: metszett kő, szines ablak,
Minővel
bír még egy-egy ódonabb lak.
17.
Az éj hideg, de fényes, tiszta,
szép;
Juán az ajtót szélesen kitárja
És hosszukás, komor
karzatra lép;
Pánczélos hősök dús gallériája
S delnő-csoport -
erényes, szűzi nép,
Mint úrhoz illő - néz merengve rája;
De
ott, hol fényt a hold bús gömbje hint,
Holtak portréja rémesen
tekint.
18.
A sáppadt szentet, durva
daliát
Éledni látod; borzalom fog el
A mint halk lépted döng a
csenden át,
S ijedve bámulsz a falakra fel;
Sírból jövő hang
támad súgva rád,
Vásznáról egy-egy bősz alak ki-kel:
Ki az, ki
köztünk most imetten áll,
Hol más virasztó nincs csak a halál?
19.
A sírban nyugvó szépség szeme
rebben,
Kilobbant bája mosolyog feléd;
Porló hajfürtje még
mindegyre lebben;
Csodásan villog pillantása szét,
Mint
csillogó érez mély, sötét üregben,
De fénye álom, nem valódi
lét.
A kép a mult; míg keretét hozod,
Modellje részben már
elváltozott.
20.
Juán a hűtlen sors fölött
mereng,
Majd - a mi egy - az asszonyokra tér;
A néma házban
csak lépése reng,
S nyögő visszhangot csak sohajja vér.
De
most... mi nesz? Ki jár itt vagy ki leng?
Hah! ki zörög? Felsőbb
lény - vagy egér,
Melytől sok ember félt már és szökött,
Ha
rágicsált a kárpitok mögött.
21.
Nem - nem egérke... hah! csuklyás
barát,
Majd hold-sütötten, majd homályba fedve,
Fejére húzván a
sötét harát,
S nehézkesen, de zajtalan lépkedve;
Halk, suhogó
neszt csak csuhája ád;
Oson, mint Macbeth rút banyái,
szedve
Kisértet-lábát, lassan, rémesen,
S Juánra néz egy pár
mély tüzü szem.
22.
Juán megdermedt. Mondták néki
már
Hogy e falak közt egy aféle rosz
Bolyongó lélek
össze-vissza jár,
De babonának hitte, mely gonosz
Kisértetet
gyakorta kultivál,
És vert aranyként forgalomba hoz,
Bár - mint
arany pénz - lélek sincs sehol ma!
S nem volt-e álom? Látta-é
valóba'?
23.
Kétszer, háromszor fel
s alá vonúl
A légben, égben vagy másutt lakó;
Juán csak néz rá,
mozdulatlanúl,
Márvány-szoborként... ó irtóztató!
Minden
hajszála kunkorodva hull
Kigyó-tekercsként homlokára; - szó
Ajkára
nem jön, hogy megkérdje: mért
Láthat magánál ily tisztes személyt?
24.
Harmadszor aztán,
kissé tétovázva,
Eltünt az árny - de merre? Hosszukás
Lévén a
csarnok és tág a nyilása,
Talán úgy ment el, mint akárki más;
Sok
ajtó volt a régi-módi házba',
Kilépni rajtuk nem kellett
varázs;
De bár Juán a logikához értett,
Nem tudja, hogy s mint
tünt el a kisértet?
25.
Ott áll, de meddig,
azt nem tudja - tán
Száz év is eltelt - forditván fejét
Némán,
merőn az eltünt rém után;
Majd összeszedvén végső erejét,
Kotolni
kezd a rettentő csudán;
Álomnak véli s űzné szerte szét,
De hát
ébren van; megy végtére kába
Szédelgő fejjel vissza a szobába.
26.
A lámpa még
világitott, de nem
Kék lánggal,
mint a bolygó rémeket
Köszöntő mécsek nagy-rejtelmesen.
Szemét
dörzsölte, majd kezébe vett
Egy régi, régi hírlapot s a
szem
Tisztán betűzte; gúnyolódva tett
Megjegyzést egy czikk a
királyra; máshol
Dicshymnuszt írtak a subiczkolásról.
27.
Föld-íze volt ezeknek,
annyi szent;
Ajtót bezárva és átfutva még
Egy czikket Tookról,[229]
vánszorogva ment
A pompás ágyba, hol gyönyörüség
Kinyujtózkodni;
teste már pihent,
De lelke folyvást titkos lázban ég;
Végtére -
bár nem mákony, a mivel
Agyát táplálja - békén szunnyad el.
28.
Korán fölébred és
képzelhető,
Hogy látványára gondol ujra, meg
Hogy mit tegyen?
Ha ezt elmondja ő,
Kaczagják majd a józan emberek.
Habozva
töpreng s tétovája nő;
De most inassa - megjövén a regg,
S
pontos levén, mert pontosság Juán
Erénye is - kopogtat ajtaján.
29.
Felöltözik; mint sok
más fínom úr
Magát kinyalta ő is rendesen;
Ma nem csinálja épp
oly fínomúl,
Ma nincs szüksége még tükörre sem;
Bomlott a
hajfürt és arczába hull,
És a kabáton ránczot lát a szem;
Sőt
félre áll hajszálnyit - Isten ójja! -
Nyakkendőjének
Gordius-csomója.
30.
Megy a szalónba és se hall se
lát,
Mikor merengve dejeunéhez űl;
Csak arról vette észre a
theát,
Hogy - forró lévén - gőzöl rendkivűl;
Elmélyedt arczczal
kanalazza hát,
A míg a háznép mind köréje gyűl;
Látják, hogy
sáppadt, látja jól Adél, de
Fogalma sincs: mi baj vagy bánat érte?
31.
Halványnak látja és halványra
vál'
Ő maga is; szemét lesütve, súg
Nehány szót; hogy
mit, versemben nem áll.
Zsömléje nincs végig-vajazva, zúg
Jó
Henry lord; fátylával babrikál
S fürkészve néz Juánra lédy Fúk.
Rá
pillant Róra nagy, sötét szemével,
A hűs, nyugodt tünődés egy
nemével.
32.
Látván, hogy hősünk szótlan és
rideg,
Rosz sejtelem kél valamennyiben;
Adél megkérdi, hogy
»talán beteg?«
Rezzen Juán: »Nem - egy kissé -
igen!«
Épp ott időz s aggódva nézi meg
A házi orvos:
nincs-e láza? nem
Rosz-é a pulzus? Ő segít, ha kell.
De »nincs
bajom!« Juánka így felel.
33.
»Igen - nem - nincs
baj!« Válasznak bizon
Rejtélyes ez, de rátekintve: állhat
Ez
is, az is; van rajta némi nyom
Hogy szenvedő, - de láz, mely
roszra válhat,
Nem rémit ott; ha lelki fájdalom
Rabjának nézed,
inkább eltaláltad
Futó baját; - doktorra nincs szüksége,
Minthogy
protestál, ezt belátják végre.
34.
A lord, lenyelve fínom
csokoládját,
S a kifogásolt zsömle-szeletet,
Csodálja - úgy
mond - hogy Juán-barátját
Oly búsnak látja, bár ma nem esett!
»S
a herczeg hogy van? Hébekorba látják.«
»Öröklött
köszvény dúl egy keveset
Csontjában«, rá a herczegné
hamar.
(Nemes vasat ily hitvány rozsda mar!)
35.
Juánhoz fordul lordunk azután,
S
pár részvevő szót úri kegygyel ád.
»Olyan színben van«
- úgymond - »mintha tán
Zavarta volna éjjel a
barát.«
»Milyen barát?« szól gondtalan
Juán,
De hirtelen borzongás futja át,
Bár rajta van, hogy senki
meg ne lássa;
De még sárgább lesz külső sáppadása.
36.
»Nem hallott semmit a komor
barátról,
E ház kisértetéről?« - »Semmit én!«
»Sokat
beszéltek e sötét csodáról,
Kivált hajdanta, bár aligha
tény;
Talán ritkábban jő a más-világról,
Vagy már szemünk nem
oly szilárd, serény,
Egy szó mint száz: bár fönnáll még a
hit,
Elvétve látják a barátot itt.
37.
»Utólszor -«,
»Csitt!« vág közbe most Adélke
(Juánomat sáppadni
látva, sőt
Az összefüggést fölfedezni vélve
A mord barát s e
halványság között);
»Nem alkalmas tárgy a barát regéje,
Hogy
tréfaképen adomába sződd;
El van csépelve mindenféle módon,
S
az által jobbá nem válik hogy ódon.«
38.
»Mit, tréfa!« szól a
lord; - »emlékezel,
Mézes hetünk még« - »Szót se
róla, kérem;
Olyan régen volt; inkább, hogyha kell,
E régi
mondát dallammal kisérem.«
És mint Dianna, ívet ajzva
fel,
Hárfát ragad; - merő báj, szűz-szemérem -;
S a termeken
szelíden surran át
A méla dal: »Volt egyszer egy barát.«
39.
»A verset is hadd halljuk,
művedet -
Mert félig-meddig költőnő Adél!«
Kiált a lord
és mosolyogva vet
Pillantást szerte. S most mind kérve kér
Galáns
bókok közt egy kis szöveget,
Attól, kiben három talentum
él; -
Hárfáz, dalol, költ és nincsen hiba
Egyikbe' sem;
ilyet nem tud liba.
40.
Egy kis igéző habozás után
- E
bájos nép varázsa; tettetés,
Melylyel magának vél tartozni tán
-
Rákezdi hát; előbb a földre néz,
Mintegy mereng a gyászos
balladán,
Aztán dalol - lágy hangja mint a méz -
Halk-egyszerűn;
ez a müvészet titka;
Nagy érdem és annál nagyobb, mert ritka.
1.
Vigyázz, vigyázz! Feketén mint
a gyász
Ott űl a komor barát;
Dünnyögve súg, mise és ima
zúg
Éjféli csöndön át.
Mindent letiport a büszke
lord
Amundevill e helyen,
Futott a barát, ki merre lát,
Csak
egy volt, a ki nem!
2.
Tűz, vér a táj; Henrik
király
Küldötte gyujt, ölet;
Osztotta szét a papokét,
S
ház, föld hübére lett...
Ám ott marad egy; árnyként ki-be
megy;
Oly szabad, oly merész;
Templomba űl, majd jár kivűl,
De
nappal nyoma vész.
3.
Jó vagy gonosz, nincs arra
jel,
De ott van, mindig ott;
Velük marad s nem hagyja el
Az
Amundevill-lakot.
Ha lakzi van, végig suhan
A csöndes
nász-szobán;
A szemfedő is vonzza: jő,
De nem sír, kit se
szán.
4.
Ha fiú-gyerek születik,
kesereg;
S holdfényben szerte jár,
Ha vész, csapás vagy bármi
gyász
A benn lakókra vár.
Látod ha lép, de rejtve a
kép,
Csuklyája födi bé;
Csupán a szem néz mereven
Mint a
kisérteté.
5.
Vigyázz, vigyázz! Övé a
ház,
Övé a zárda még,
Bár benne most más úr tanyáz,
Főrangú
ivadék.
Nappal Amundevill az úr,
De éjjel a barát;
Nem űzi
el táncz, dal, kehely,
Jogából mitsem ád.
6.
Mikor bolyong, hozzá ne
szólj,
S nem szólit ő se meg;
Mint fűre hulló harmat,
oly
Halk-csöndesen lebeg.
Körösztöt vess, ha lengi át
A
hold-sütötte tért,
S imája bármi: egy imát
Mondj lelke
üdveért!
41.
Megszűnt az ének,
hallgatott a hárfa,
Elhalt a húrok reszketése; - áll
A
hallgató, mintegy magába zárva,
S elbűvölt lelke hangot nem
talál;
De a szünet zajos tetszésre válva
Tapsokba tör most;
mind ünnepli már;
Dicső a hang, érzés, előadás,
Hogy szinte
fojtja, bántja e hatás.
42.
A bájos asszony hűs,
előkelő
Közönynyel űzte ezt a mesterséget,
Időtöltésűl
rángatván elő,
Mintegy a maga kedvtelése végett;
Másoknak
játszva, úgy tett, mintha ő
Most »áldozat« vón (bárha
titkon égett
A tapsokért); büszkén mutatni vágyott
Hogy el
tudná ragadni a
világot.
43.
Ez persze annyi
(pardon, hogy e képpel
Állok ki mostan) mint »rálépni
Plátó
Kevélységére még több büszkeséggel,«[230]
A
hogy tett hajdan szenny- és rongy-imádó
Diógenes, hivén, hogy
dühben ég el
Nagy társa majd, a menny titkába látó,
Ha
megtapodja durván szőnyegét; de
Élczczel felelt az, mely fölényét
védte.
44.
Adél legyőzni így
akarta éppen
(Mert könnyedén végezte azt, a mit
Műkedvelők nagy
garral, pávaképpen)
A fél-müvészet
félbolondjait.
Ismerjük őket. Ó e furcsa
népen
Mind szörnyüködtünk. Hallók ott vagy itt
E buzgó missek
búgó dallamát,
Mely elbüvöl bennünket - s a mamát.
45.
Ó drága esték,
kettősök, triók!
Hol taps, megszólás egymást követik.
Ó »mamma
mía-k!« és »Ámor mió«-k!
Szív s fülrepesztő
»Tanti palpiti«-k!
Ó »Lasciámi«-k, trillás
»Addió«-k
Zenés Britthonban, hol nagyok, kicsik
Mind,
mind dalolnak. Majd a portugál
»Mi chámás«-t halljuk,
rendre, mint dukál.
46.
Fényes bravour-dalt,
ír nép-éneket,
Skót balladát, - varázszsal úgy teli,
Hogy
annak, kit sors távol partra vet,
A szép felföldet
visszabűvöli;
Patakját, bérczét, a borús eget,
Ámbár csak álom,
ujra megleli,
S míg szól a dal, hűs otthonában él -
Csodás
tökélylyel ád elő Adél.
47.
Kétségkivűl van rajta
némi »kék«;
Gúnyverseket
költ egy-egy kedves úr
Vagy hölgy-barátra (mint minden
derék
Művelt egyén) s több rímet versbe gyúr
De a ma dívó
kékszín-keverék
Nincs benne meg: a magasabb azúr!
Azt tartja
Pópról, hogy költő, zseni,
S nem is pirúl ezt
kijelenteni.
48.
Kis Róra -:
minthogy izlésről beszélek,
Mely csalhatatlan fokmérője ma
Mindünk
dolgának, mindünk jellemének -
Inkább Sekszpírhez vonzódik vala.
A
szűk világ korlátjait e lélek
Áttörve büszkén, fönnen
szárnyala;
Érzése nagy, mély, gondolatja fenség,
S nyugodt és
csöndes, mint a végtelenség.
49.
Fitz-Fuk herczegné, ez
a csábos Hébe,
Már más egészen; képén hordja lelkét
(Ha lélek
az) és tényleg szép a képe,
A férfiak őszintén ünnepelték.
Egy
kis hamisság is van a szemébe',
De hát nagy bajnak ezt
seholse lelték;
Ha nőkhöz némi árnyék nem hatolna,
A föld nem
föld, hanem menyország volna.
50.
Költői nem volt egy
csöppet se, bárha
Látták a híres »Bath Guide«-et
kezében
S Hayley »Triumph«-ját pompásnak
találta,[231]
Mert
a poéta, úgymond, csodaszépen
Festette azt, a mit - hitvessé válva
-
Átélt s átérzett szíve rejtekében.
De legjobban hozzá írt
versikét
Kedvelt a donna, azt, meg »bout rimé«-t.
51.
Nehéz belátni, hogy mi
czélja volt
Adélnak e románczczal, látva jól
Hogy Don Juánra az
a mit dalolt,
Derűs hatást éppen nem gyakorol;
Vagy így akarja
eltréfálni zord
Hangúlatát? Vagy éppen e komoly
Hangulatot
vágyik fokozni? - Mért?
Hja, hogyha tudnám; inkább tőle kérdd.
52.
De önuralmát
visszanyerte már
Juánom, - azt, a mi nagy úrnak éke;
Annak, ki
fínom társaságba jár,
Legelső sorban erre van szüksége;
Divat
szerint lehet bigott, sivár
Csúfolkodó, csak egy nem (akkor vége):
-
Nyilt nem lehet! Csak perfekt színlelő
Hódithat itt: csak azt
becsűli nő.
53.
Magát Juán is végkép összeszedve,
A
hallgatásnak most nyakát szegi
És vígan élczel a
kisértetekre;
Fitz-Fuk herczegné kontrázott neki,
S e tárgy
körűl szikrázott könnyü kedve;
Az ott levőket sorban kérdi ki:
Mit
tudnak e barátról, a ki násznál
Épp úgy jelen van, mint
halálozásnál.
54.
Nem mondhat senki bővebb
adatot;
Sokan káprándnak, babonának vélik,
Míg mások, kikre
mélyebben hatott
E rém-történet, hisznek benne félig...
Választ
Juán csak így meg úgy adott,
Bár kérdésekkel majd
agyon-beszélik,
»Mert valamit kell hogy látott
legyen!«
De ő ügyes; lépükre nem megyen.
55.
Eközben déli egy órát ütött
S a
társaság nagy része szétoszolt
Hogy - mert korán van még nagyon -
időt
Ásítva töltsön vagy mulatva. Volt
Kopó-roham (a lord
rendezte) sőt
Lóverseny is; egy ifju kancza (folt
Nincs
származásán, ősi czímerében,
S tavaszszal fut majd) nyargalt
próbaképpen.
56.
És ott ödöng egy kép-kereskedő,
A
»legvalódibb« Ticziánt ajálva;
Értéke ah! meg sem
fizethető;
Dús herczegek versenyt alkudtak rája,
Sőt György is;
ámde (bár évdíja bő
S elkölti azt, hogy örvendjen
hazája)
Lemondott róla - könnyezvén magában -
A szűkre mért
adók e korszakában.
57.
A lord műértő s ha nem a
müvészet,
De a müvészek pártfogója; hát
Elhozta most, hogy
páratlan, bevégzett
Izlésével birálja e csodát;
Ha
pénz-zavarral nem verné a végzet,
Ajándékképen adná néki
át,
Demonstrálandó, hálával teli,
Hogy Ő Lordságát mélyen
tiszteli.
58.
Van ott egy góth is, értsd:
góth-stílü kővel
Dobálódzó úr (vulgó épitész),
Ki lordunk házát
- elkopván idővel
Még oly derék fal - renoválni kész.
Végig
kutatja plánum-nyomta fővel
A régi kastélyt, fűt-fát sorra néz
S
a terv ez: eldönt mindent a mi áll,
És újat épit. Igy - restaurál.
59.
»A költség semmi!« - Ó
e régi nóta,
E csábos refrain hány ezrest kihajt
Ember
zsebéből, tudja ég mióta!' -
E »semmi pénzt« is
kárpótolja majd
Az épület, - fenséges mint egy óda,
S tömör
mint kőszirt; elmerengve rajt',
Csodálják Henry Gusztusát, a
mely
Britt pénzen ily góth tüneményt emel.
60.
Van ott ügyvéd, kontraktust írva,
mert
Lordunk vásárol több uj birtokot;
Azonkivül folytat régóta
pert,
Vitatva taksát és tized-jogot,
A mely pap ellen sokszor
ingerelt
Jámbor hivőt, ki tűréshez szokott;
Van dísz-ökör, dísz
sertés (Henry lord
Egy kissé gazda) s több ily dísz-csoport.
61.
Van ott vadorzó, kit
sodrony-zsinegje
Véresre vág (heged majd börtönében);
Van
pórleány, vállán piros köpenyke,
Fején szűk sapka - - (ó! e
látvány nékem
Gyűlölt, utált, mert - - mert - - részem volt
benne,
Ámbár csak egyszer... ifju korba'... régen!).
Nézik,
mit rejt a kis köpeny s im ott van
A problema: két élet egy
burokban.
62.
Flaskóban orsó rejtélyes
dolog!
Hogy' ment be és hogy' jön ki? Szent igaz
Hogy
misztikus; de én nem gondolok
Megfejtésére; tisztem itt csak
az,
Hogy konstatáljam: ő lordsága jog-
Védő biró is, - és
hajdúja, Gaz,
Cserkészvén a biróság erdejében:
E kis vadat
megkeritette szépen.
63.
Egy békebíró mindenféle
vád
Latolgatója; sujt, vág, hogy leverje
Vad- s erkölcs-orzók
bűnös csapatát,
A kiknek nincsen szabadalmuk erre!
De minden
baj közt legtöbb gondot ád
(Bár a tized s bérszerződés,
keverve
Hátralékokkal, szintén szörnyü gond)
Megóvni fáczánt s
csínos hajadont.
64.
Oly sápadt, mintha festve vón a
lány,
Mert máskor arcza rózsaszínü, mint
Nagyúri delnők -
legalább korán,
Mosdás előtt - fehérek - rendszerint;
Bűnét,
bukását szégyenelte tán;
Szegény! Vadon nőtt zugfalúba',
kint,
És szégyenében csak sáppadni bír,
Mert dámát illet meg
csupán a pír.
65.
Leszegzi fényes, nagy
bogár-szemét,
S a mint egy könnycsepp gyűlt meg ott
ragyogva,
Kezével gyorsan morzsolgatta szét;
Mert mély
fájdalmát nem ütötte dobra,
Sem oly merész, hogy tudva szégyenét
A
gúnyos szókat gúnynyal visszadobja;
Reszketve tűr, elfojtva szíve
lázát,
Ott áll merőn, várván kihallgatását.
66.
Természetes, hogy e vegyes
csapat
Nem a szalónok mellé van helyezve;
Ökör, vadorzó künn
vár a szabad
Friss levegőn; ügyvéd a kabinetbe';
A
kép-kufár, ki görcsösen tapad
Remekmüvéhez és a góth, ki
egyre
Ront-bont papíron, mind más-más helyen
Számítanak,
tervelnek szüntelen.
67.
A pór-leány a nagy csarnokban
áll,
A míg a hajdu - hűséges juhásza
Tévedt báránynak, kit
előtalál -
Morális sört nyakal be egyre-másra.
Ott áll szegény,
bizony régóta már,
Indulni készen a kegyes hivásra,
Leleplezendő,
hogyha majd fakgatják,
- Szűznek bús théma - a gyereknek atyját.
68.
Mint látható: van itt elég
dolog
Lordunk számára eb s lovon kivűl.
Hát még a trakták!
Hogy' sürög-forog
A vendég-had, mely földszintjére
gyűl!
Mert dús nagy-úr, kinek van földje sok,
Ki négy vagy öt
domíniumban űl,
Illő hogy tartson, ha nem is »nyilt
házat«,
De »nyilt asztalt«, hol mindünk
lakomázhat.
69.
Hetenkint kétszer
meghivatlanúl
(Azaz: mindenki meg van híva) jő
A kis
nemesség: apró földesúr,
- Hét szilvafás - százával áll elő,
Fal
és iszik s fensőbb mámorba fúl,
Bor és beszéd lévén előkelő;
Aztán
- e híd kapcsolja össze őket -
Vitat választást, múltakat s
jövőket.
70.
Korteskedéshez ért a lord
nagyon,
Furfangja patkány, hörcsög a keze,
De a megyében
ellenzék vagyon:
Nemes szomszédja, gróf Adsza-nesze,
Sok
tévelygőt hatáskörébe von!
A gróf fia, nagyságos Nincsesze,
A
»másik érdek« (azaz a maga
»Önérdekének«)
lelkes bajnoka.
71.
Méz és vaj éppen ennélfogva
hát
Lord Henry most; soknak kedvére tett,
Soknak kegyes szót,
soknak pénzt is ád,
S egész világnak bő igéretet;
De némiképp
elszámitván magát,
Utóbbiból rettentő summa lett;
Sebaj!
Beváltva és nem váltva be
Négy-öt csomót: szótartó a neve.
72.
Szabadság híve s egyszersmind a
trón
Igaz barátja; bölcsen közbül áll;
Osztoznak rajta udvar és
a hon;
Adott nagy állást néki a király,
De (akkor mondja,
hogyha Albion
Rebellis részét kell megnyerni) fáj
Lelkének
minden szinekúra; ám
Az államot ez tartja fenn csupán.
73.
Akárki mit mond, »bátor
vallani«
(E szóvirág a parlamentbe' nőtt),
Hogy
több merész reformról hallani,
Mint példáúl száz évvel
ezelőtt;
Pártszenvedélyt nem fog sugallani,
De közügyekben nem
kimél erőt;
Ezért tört nagyra, bár csöppet se hálás,
Sőt inkább
kín s teher a magas állás.
74.
Ég látja lelkét: nincs becsvágya
más,
Mint boldogítni a családi kört!
De a mikor silány
pártoskodás
Királya ellen ficzkó-módra tört,
Mikor honának mély
sírgödröt ás
A demagóg s abban talál gyönyört,
Hogy ketté
vágjon szentelt köteléket:
Maradni kell a haza üdve végett!
75.
A sorssal is daczolni kész; marad
A
míg helyéről el nem űzik; ő
Jutalmat nem vár; csak vet s más
arat
(Ó tudja jól), más, ki utána jő!
De hogyha lesz kor, mely
követ, sarat
Dob mindazokra, kik előkelő
Állásban vannak -:
nemzetének vége!
»Angol«-nak lenni legfőbb büszkesége.
76.
Független volt, sokkal
függetlenebb
Azoknál, kik függetlenségükért
Nem húznak díjat.
(Mindig ügyesebb,
Mesterségéhez sokkal jobban ért
Szabad
csapatnál rendes hadsereg,
S szerelmes lánynál rendes - szajha.
Mért?
Mert így van.) Státusférfiú a mobra
Ez okból néz le
gőggel mosolyogva.
77.
Mindezt (a végső versszakot
kivéve)
Mondotta és gondolta Henry. Nos
Ne többet erről! Hisz
tudjuk betéve.
Hogy mit tartalmaz ily hivatalos
Jeles jelöltek
független beszéde.
Elég! Ebédre csendül a dalos
Kis csengetyű s
már mondják a fohászt.
Dalolnám, csak késő ne volna,
lásd!
78.
Tovább megyek. -
Hatalmas trakta volt,
Minőre britt még most is büszke (bár
Dicső
dolognak a falánk gyomort
Nem mondhatom, kivált ha megzabál);
Nagy
dísz-ebéd, hol esznek hosszu sort,
Hol vendég forró és hideg a
tál,
Feszesség roppant, kedv parányi; hol
Magát nem érzi egy
lélek se jól.
79.
Bizalmasan feszeng a
kis nemes,
És dölyfösen nyájaskodó a lord;
Zavartan lót-fut a
müvelt, szemes
Lakáj-had is; vigyázva, félve hord
Mártást körűl
és arcza kellemes;
Mert szósz kiöntve s arcz, mely durva,
zord,
Gazdát, inast egyként blamál; na meg
Sokszor mindkettőt
helytől fosztja meg.
80.
Van ott merész nyúl- s
róka-kergető;
Villám se gyorsabb mint »Szellő«-je
lába;
Vadász, ki foglyot mind halomra lő
A szúrós tarlón
szeptember havába';
Van ott nehány szent házasság-kötő
S
tized-szedő pap (ég és föld javába'
Nyakig dúskáló) kit
tisztelni kell,
Bár több bordalt mint zsoltárt énekel.
81.
Van ott vidéki elméncz
egy csomó,
S pár számüzött, Londonnak hű fia,
Kinek kilenczkor
kell fölkelni (Ó!)
S aszfalt helyett füvön kell járnia!
És -
mily szerencse - ott a csillogó
Nagy lelkipásztor; tudjátok ki
a'?
Hát Tréfa Péter! Élcze egy sereg,
S az ember tőlük
földön hempereg.[232]
82.
Káplán-korában
ismerém, mikor
Londonban élt; mindjárt kaczagni kezdtünk,
Ha
szája megnyilt; élcze mint a bor
Fejünkbe szállt s fölvillanyozta
testünk'-
Lelkünket egykép. Fényes volt e kor,
De (ó
sors! néha adományod vesztünk!)
Szeszét kiölte Lincoln gőzös
tája,
És gondüző kövér parokhiája.
83.
Mocsárba hullott
prédikácziója,
Mely élcz volt (s élcze prédikáczió);
Ott nem
figyeltek minden röpke szóra
(Hideglelős nép nem kaczag, ha
jó
Ötlet csiklandja) nem jegyezték sorra
Mondásait se;
háj-fejnek való
Józansággal szólt s eldurvult a szája,
Hogy
néha-néha megröhögje nyája.
84.
»Királyné meg
koldus közt« van különbség,[233]
A
dal szerint, vagy volt (mert
most amannak
Rosszabb a sorsa; ámde, jó közönség,
Ez állam-ügy,
tehát ne bántsuk); - vannak
Különbzetek ezüst s pakfon között
még,
Plébános és püspök közt; masszivabbak
Az angol beefek
Sparta levesénél
(Bár hőseink nem jobbak az övéknél).
85.
De két tárgy még úgy
nem különbözött,
Nagyobb, jellemzőbb differencziát
Annál, mely
város és falú között
Mindenha volt, szemünk seholse lát.
Jobb a
falú, ha ranghoz nincs közöd,
Ha kaczagod a hír mohó fiát,
Ha
meg tudsz vetni cselt és érdeket;
De hogyha nem -: a város jobb
neked!
86.
De »en avant«!
- Hosszúra nyúlt ebéd
Magát Ámort is elbusítja, bár
Egy kis
falástól a szerelmi éd
Sokkal nagyobb; Vénusznak (tudja már
Apró
diák is) hű barátja két
Jeles személy: Bacchus s Ceres; e
pár
Vidítja föl pezsgővel, majonézzel;
Jó kedve bőjtben
dideregve vész el.[234]
87.
A tálakkal már
száguldoznak és
Juán leűl - hová, nem nézi meg;
Zavart, levert,
étvágya is kevés;
Űl, mint a kit székéhez köttenek;
Bár harczi
zajként csörren villa, kés,
Ő mit se hall és hallgat mint a
szeg,
A míg egy szomszéd (ah! harmadszor éppen)
Halat kér tőle
és mormog dühében.
88.
No harmadszorra végre fölriad,
S
a gúnyoros pofákat látva, most
Irúl-pirúl e kis botlás
miatt;
(Mert semmi sem zavar meg úgy okost,
Mint a buták csúfos
röhejje); ad
Kemény döfést a díszes halnak, oszt
Nagy
gyorsasággal, meg se nézve, mit,
S egy fél süllőt a szomszédnak
hajit.
89.
Az illető ur nem
haragudott,
Inyencz levén s hal-kedvelő; de más,
Kinek csupán
fej s némi fark jutott,
Roppant dühös; nagy a csodálkozás:
Ily
sült kamaszt lord Henry hogy' tudott
Vendégül hívni? Arcza,
kedve fás,
Még azt se tudja: lanyhul-é a zab?
És három vokssal
lordunk koldusabb.
90.
Sejtelmük sincsen,
hogy mult éjszakán
Szellem járt nála, mert ha sejtik
ők,
Szimpáthiát éreztek volna tán;
Ha tudniillik volna e
ripők
Testes butákban némi szellem; ám
Ezek csak poczkok és
háj-nyomta fők!
Hogy ily testekben lélek existálhat,
Avagy hogy
lélek ily testekbe szállhat!
91.
De hősömet nagyobb
zavarba ejti
Mint ténsurak gúnyos kompániája,
Mely most szemét
ámulva rajt' felejti
S ügyetlenségét, zordságát
csodálja
(Hisz azt »hallották«, hogy víg, fürge, -
lejti
A legtöbb tánczot és erős a bája
Hölgyek körűl; kis
emberekre rá vall:
Törődni buzgón nagy urak dolgával).
92.
Nagyobb zavarba Rórának szeme,
Mely
néz merőn rá és az a mosoly,
Mely ajkán játszik; ez leverte,
le;
Nem mosolyog ok nélkül, a ki oly
Tartózkodó, mint Róra;
nincsen e
Mosolyban édes biztatás, ha jól
Szemügyre veszszük,
semmiféle jel,
Mi bikficzet reményre ingerel.
93.
A szemlélet nyugodt
mosolyja volt,
Részvét s csodálat csöndes vegyületje,
De kis
Juánba mély keservet olt:
Lenézésnek gondolja; rosszúl tette,
Mert
érdeklődés szűlte a
mosolyt;
A várnak egyik sánczát már bevette;
Láthatta volna,
mert ilyenhez értett,
De megzavarta szörnyen a kisértet.
94.
Csak az a baj, hogy
nem pirúl a lány
A mint néz, néz rá hosszan, csöndesen,
És
nincs zavar nyugodt ábrázatán;
Elforditotta szép szemét, de
nem
Sütötte le; csak halványabb - talán
Az aggódástól? Én nem
sejthetem.
Halvány volt mindig, ritkán piruló,
Fényes, fehér,
mint napsütötte tó.
95.
Adél eközbe dolgozott
keményen
E szárnyas-, vad- s hal-pusztitók között;
Fáradt a
szent dicsőség érdekében;
Méltóságából most kivetközött,
Azaz
keverte nyájassággal, éppen
Kellő arányban! Ó csodáld a nőt,
Ki
rajta van, hogy férj, öcs vagy rokon
Átvergődjék a -
választásokon!
96.
Eszköznek mindez jó s
hasznos lehet,
De Don Juán mikor Adélra néz
És látja, hogy e
fényes szerepet
Úgy játszsza végig, mintha az egész
Csak egy
táncz volna és csak néha vet
Olyan pillantást - míg ragyog, igéz
-
Melyben fölvillan lelke bosszusága:
Adél valóját
kétesnek találja.
97.
E móka néki oly pompásan
áll,
Mindent oly könnyen és oly játszva tesz,
Hogy azt kell
hinnünk: szívtelen, sivár;
Pedig csalódunk: élénkség csak
ez,
Véralkat, nem mesterség műve, bár
Csináltnak látszik, oly
tökéletes;
Csalárd s igaz; mert - úgy van úgy, Tamás-had
-
Legőszintébb az, kire benyomás hat.
98.
Ez hat költőre és
müvészre; hőst
Ritkábban nyűgöz, bölcset soha; nem
Ragadja meg
az igazán erőst,
De udvaronczot, tánczmestert igen,
Meg
szónokot, ki sátánt falra föst;
Nem űl győzelmet
pénzügyéreken,
Bár művészekké váltak a mai
Fináncz-zseník:
kincstárunk lordjai.
99.
A számvetés költője
mind e meddő
Korszakban! Ó rád sózza minden áron
Ha nem is azt,
hogy öt a kétszer-kettő,
De azt igen, hogy négyet ér a három.
(Te
négyet adtál s hármat fizetett ő.)
A »törlesztés« nem
törleszt, úgy találom;
Mindent benyel, mint éhes tenger-ár;
Bús
liquidum, mely mitsem liquidál.[235]
100.
Míg osztja bókját és
kegyét Adélem,
Fitz-Fuk herczegné pompásan mulat,
Nem nyiltan
ám (sokkal müveltebb, kérem),
De mindenütt meglátja percz alatt
A
»ridikűl«-t, lappangjon bármi mélyen
A divatos méhek'
e méze; hat
A kómikum rá s összegyüjti mind
Gyors kék szeme; ma
is, szokás szerint.
101.
De mint egyéb nap, hát ez is
lejár;
Hozzák a kávét és előüget
Hintó meg cséza. Búcsút véve
már:
Vidéki delnő vág pukedliket;
Szintúgy a jó férj, ki sorára
vár,
S hajlong, csoszog az asszonyság megett;
Tetszett nekik a
házi-úr s a trakta;
Hát még Adélem! Mindet elragadta.
102.
Egész uton csodálják:
mily nemes,
Mily kedves, bájos és udvarias;
S e nyájasság
benső, őszinte -: vess
Egy pillantást rá és látod, hogy
az...
»Sugárzik« róla! Már ez érdemes
Magas
rangjára!... Úgy van; szent igaz!
S mily izléses volt a ruhája!
Még
Nem hóditott igy szép egyszerüség.
103.
De gyöngy-Adélem,
hogy magát a sok
Kegyért és bókért kárpótolja végre
(Melyért
csodálták, dícsérték azok),
Most
megjegyzést tesz a derék »vidék«-re
S bizalmas körben
jámbor pugrisok
»Rajzát« hallgatja: - (Elmés rajz, az
égre!)
»Mily öltönyök! Mily arczok! Mily furák
A
fejdiszek! S a nők mily figurák!«
104.
Igaz, hogy ő
csak ritkán szól bele,
A míg a többi
tombol bősz hevében,
De hogyha szól: »bágyadt
dicsérete«[236]
(Gáncs
legjobb módja) illik szörnyüképpen
A hangulathoz s mint kellő
zene
A melodrámát, úgy kiséri éppen.
Távol barátot védni szép!
Esengem
A magamétól, hogy - ne védjen engem.
105.
A megszólás e
rohamába csak
Kettő nem áll be: szende arczu Róra,
Ki - mint
szokott - merengő, hallgatag,
Meg Don Juán, ki gúnyos, röpke
szóra
Máskor nagyon kész; most űl mint a vak,
Mint a siket;
élcz nem hat a komorra;
Hiába omlik ötlet, tréfa csőstűl,
Szó
sem kerűl a máskor oly csipőstűl.
106.
De Róra képén rögtön
észrevette:
Helyesli, hogy most nem szólalt meg ő;
Azt hitte
tán, hogy irgalomból tette,
Mely tartozásunk a kivül-levő
Személy
iránt? (Bár ritkán fizeted te,
Meg én s ti mind.) Bármit hisz, az
a fő,
Hogy Don Juán, bár alig néz körűl,
Ezt mégis látja és
látván -: örűl.
107.
A lélek annyiban javára vált,
Hogy
mint egy lélek, épp oly néma lett,
Mert becsülést e réven ott
talált,
Hol ezt kinyernünk legfőbb tisztelet.
S tényleg Juánom
szebb időkbe szállt,
El-elmélázván e leány felett...
Tán
érzésével csak képzelme játszik,
De oly felséges, hogy valónak
látszik!
108.
Ó szép idők -: vágy
és remény kora,
Áldott, szent vakság, mely semmitse lát
E
»nagy« világból! Egy percz mámora,
Egy pillantás több
üdvösséget ád,
Mint hír, dicsőség, kincs egész sora,
Melyér
töri a férfiú magát,
De hasztalan, mert semmi sincs oly
drága,
Mint a teremtő szív külön világa!
109.
»Αι αι ταν Κυϑερειαν«
így nyög az,
Kinek memóriája van,
vagy szíve volt!
Ah!
kéje tűnik, mint rövid tavasz,
A durva vénség fényt, sugárt
kiolt.
Anakreon az egyetlen, ki vas
Kezét nem érzi és dalolva
hord
Örökzöld myrtust. Rosszúl bánsz velünk
»Venus
Genetrix!«... Mégis - tisztelünk![237]
110.
Magasztos érzés reng Juán
szivében,
Mint túlvilág határát verdeső
Fenséges hullám. Éjfélt
üti éppen;
Aludni megy; de mélasága nő;
Ah! elszunnyadni nem
tud semmiképpen,
Álom szemére országért se jő;
Töprengve tűri
édes bú marásit,
Melytől ifjoncz sír és világfi ásit.
111.
Minden ruhát levetve, úgy ül
ott
Komor magányban; csak hálókabát
Van rajta még -: különben
»sans culotte«;
Csodálatos szorongás hatja át,
Várván
a szörnyü testnélkül-valót,
A kit ma éjjel - sejti - ujra lát!
E
helyzetet nem méltányolja más,
Csak az, kit ért már ily látogatás.
112.
Figyel - s zörejt hall! Úgy van!
Hallga! Ha!
Már látom - látom! Ott - ott - nem - nem - itt!
Nagy
ég! Mi az? Hát - hát - Bah! a czicza!
Ördög vigye a puha
lépteit!
Kisértetként tapog a lábicza,
Vagy mint szerelmes
hajadonka, kit
Trémáztat a czipőnek szűz echója,
Mikor vonúl
első találkozóra.
113.
Megint - mi az? A szél tán? Nem,
nem - ím
A szerzetes közelget ujra. Toppan
Lépése künn,
mértékre mint a rím,
Sőt (mert a versláb sántikál ma) jobban.
A
míg pihen halk álom karjain
Egész világ, - csillag kék lángja
lobban
S gyémántos övként szikrázik a menny:
Juánt a pap
kisérti rémesen.
114.
Hang, mint mikor nedves kéz
üveget
Nyomorgat, melyre vásni kezd a fog,
Vagy halk eső, mely
éjfélkor csepeg,
És szerfölött rejtelmesen pocsog,
Hatol
Juánhoz és sáppasztja meg:
Hús-vért a köd. Hja! ez nem tréfa!
Sok
Jó ember is fél lelket látni (félek),
Ki bízik abban, hogy
örök a lélek.
115.
Lát? Szeme nyitva? Úgy van, sőt a
szája
Hah! még az is. Eláll a szó egészen,
De a kapú, honnan
kizúg dagálya,
Feltárul, mintegy szónoklatra készen,
Ha ámulsz,
döbbensz. Nő a borzadálya,
Mert nő a zaj s már ott döng
közelében;
Kinyilt a szája, mondtam már; azonban
Mi nyilt ki
még? Az ajtó nyilt ki nyomban.
116.
Recsegve nyilt meg, mint az
alvilág
Kapúzata. »Lasciate ogni speranza!«
E bősz
nyikorgás úgy a szívbe vág
Mint Dante verse vagy pedig e
stanza,
Vagy - ámde hitvány minden szóvirág!
Egy szimpla árny
elég, hogy megriaszsza
A legnagyobb hőst; ily csodát müvel
A
szellem, mert több mint a porhüvely.
117.
Röpűl az ajtó, nem gyorsan, de
mint
A vészjós csüllő: lassan, biztosan;
Aztán behúzza egy
rántás megint,
De nem egészen; félig nyitva van,
S két gyertya
fényt egy zord árnyékra hint
Mely végig reszket a szobán.
Uram
Kegyelmezz! Ott áll, a küszöbön éppen.
Ott áll a csuklyás,
szentelt öltönyében.
118.
Juán megborzad, épp úgy mint a
mult
Éjfél szakán; de mert borzadni restel,
Most arra gondol,
hogy tán nyomorult
Tréfának űl föl és pirúlni kezd el.
A maga
lelke szintén lángra gyúlt,
Birokra kelt s elbánt a gyáva
testtel.
Eszébe jut, hogy test és lélek egy
Üres léleknél tán
csak többre megy.
119.
A borzadály dühös haragba csap,
S
Juán föláll, lép - hátrál a barát;
Juán utána; mindig
lázasabb
Szemekkel nézi a sötét harát;
Nyitjára jön ma, hogy
mit rejt e pap,
Átgázol rajta, tűzzel-vassal át!
Megáll a
szellem, fenyegetve int,
Falhoz suhan s szoborként áll megint.
120.
Karját Juán kinyujtja -
Istenek!
Se test, se más... nem érint csak falat,
Melyen szép,
halvány holdsugár remeg,
Megtörve czifra boltívek alatt;
S
szivén a fázás - hős sem állna meg
Iszony nekűl itt - újra
átszalad.
Mily furcsa! Egy kobold nem léte jobban
Lever
mint egy had, mely támad valóban.
121.
De nem mozdúl az árnyék; tiltva
néz
Két bájos kék szem (holtnak túl-vidám);
És úgy tetszik: nem
ártott doh, penész
Lehének sem, mert édes; ejnye, lám,
E fürt
szőkére vall itt; hát e kéz,
S e gyöngy-soros száj; mind
egymásután
Csodálhatók, a mint kisüt a hold,
Mely egy kicsit
felhők közt bujdokolt.
122.
Másodszor is tapingat
elhülő
Juánunk és - ó égi hatalom! -
És megragad... mit? Egy
kemény, de hő
Kebelt, mely úgy ver, mintha szíve vón.
Most
látja csak, hogy tévedt szörnyen ő,
(Igy jár az ember, ha siet
nagyon)
Hogy zavarában téglát és meszet
Fogott csupán meg, bár
mást keresett.
123.
Kedves léleknek látszik ez a
szellem
(Ha szellem); szebb még nem viselt csuhát;
Kis gödrös
áll, ivor nyak (csupa kellem)
Bújik ki most hús-vér alakba'
ládd;
Lehull a kámzsa - elszorúl a mellem -
S a legszebb
teltség néz ragyogva rád,
A legüdébb arcz nevető szeme:
Fitz-Fuk
herczegnő pajkos szelleme!
JEGYZETEK
1 Ez a hatalmas költemény csak Byron halála után jelent meg. Southey Róbertnek volt dedikálva. Bob a Róbert kicsinyítése. Byron renegátnak tartotta Southeyt, mert radikális elveit megtagadva, átment az uralkodó torypárthoz és mint poéta laureatus hivatalosan dicsőítette az udvart és a tory-minisztériumot.
2 Vonatkozás a »lake«-ista költőkre, akik Keswick és Grasmere tájékán egy jókora kiterjedésű tó (lake) partján tanyáztak.
3 Vonatkozás egy angol dajkarímre, mely elmondja, hogy a király ebédjén egyszer pástétomot tálaltak fel; a pástétomban rigók voltak és mikor a tészta födelét felnyitották, a madarak elkezdtek énekelni.
4 The prince regent: a későbbi IV. György, aki szervilis költőkre szintén örömmel hallgatott.
5 Coleridge (Kolrids) egyetemi tanár volt, akit megilletett a tudor-kalap. Hosszabb tanulmányt írt, melyben a képzelőtehetséget fejtegette, de sokkal homályosabban, semhogy a közönség megérthette volna.
6 »The Excursion«, annak idején Wordsworth egyik legünnepeltebb költeménye, melyről a 3-ik énekhez írt jegyzet bővebben megemlékezik. Southey, Wordsworth és Coleridge ellen irányozza Byron legsúlyosabb lövegeit véges-végig Don Juan-ja egész folyamán.
7 Southey poéta laureatus lett, Wordsworth jövedelmező sinecurát kapott valamelyik vámhivatalban.
8 Azok a költők, akiket Byron nagyrabecsült s akikkel a magánéletben is baráti lábon állott.
9 Milton, mint Cromwell híve és erős meggyőződésű republikánus, I. Károly halálára szavazott. Mikor a restauráczió a lefejezett király fiát emelte trónra, nem sietett meghódolni az új hatalom előtt s teljesen elhagyatva, inséggel küzdve halt meg.
10 Miltonnak három leánya volt. A két idősebb szívtelenül bánt vele. Könyveit tudta nélkül eladogatták s ahol csak lehetett, álnokul megrövidítették a szegény világtalan aggot, akit Hayley e pontban Lear királyhoz hasonlít.
11 Castlereagh. (Ejtsd: Kesztelri.) Anglia gyűlölt miniszterelnöke. Lásd az előszót.
12 A 12., 13., 14., 15. és 16-ik versszakokban Castlereagh-t ostorozza, aki politikai pályáját Irlandban kezdte. Hideg véréről épp oly nevezetes volt, mint rossz szónoklatairól.
13 Ixion - bűnhödés fejében - örökké forgó kerékhez volt feszítve az alvilágban.
14 Eutrop, Arcadius bizanczi császár mindenható eunuchja és minisztere.
15 Fox és a whig-klub annak idején kék és világos-barna uniformist fogadtak el.
16 »Nem Landor barátunk hősére, az áruló Julián grófra czélzok itt, hanem Gibbon hősére, az úgynevezett aposztatára....« - Byron.
17 Vernon, Wolfe, Hawke stb. a XVIII-ik században élt britt tábornokok és admirálok nevei. Wolfe Quebecknél harczolt s győzve halt meg 1759-ben. Hawke tengernagy semmivé tette a franczia hajórajt Brestnél, ugyanabban az évben. Vernon tábornok 1757-ben bevette Porto Bellot. - Princz Ferdinánd a Hét éves háborúból ismeretes braunschweigi herczeg.
18 A britt trónörökös, utóbb IV. György, aki az angol tradicziók és szokások ellenére a sorkatonaságot beczézte. A következő nevek Anglia híres admiráljaira vonatkoznak.
19 Czélzás Horáczra: »Vixere fortes ante Agamemnona.«
20
Semper ad eventum festinat et in medias res,
Non secus ac notas,
auditorem rapit -
Horácius, de arte poetica 148 etc.
21 Feinagl, német professzor Bádenből, aki 1812-ben London előkelő szalonjaiban vendégszerepelt s magas állású hölgyek pártfogását élvezve, fölolvasásokat tartott a Mnemotechnikáról, az emlékező tehetség bámulatos fejleszthetéséről.
22 Donna Inez rajzában Byron kétségkívül neje jelleméből is fölhasznált egyes vonásokat. Általában Don Jozé és Inez házasélete, válópöre a saját házaséletére és válására vetnek világot. »Lady Byronnak« - (írja B. egyik levelében) - »voltak jó ötletei, de örökké küzdött a kifejezéssel. Levelei mindig rejtélyesek, néha teljesen érthetetlenek voltak. Mindenben úgynevezett princzipiumokat és szilárd nézeteket, életszabályokat tartott szem előtt, mathematikailag csoportosítva.« Házassága fölbontásában inkább passzív szerepet játszott és mások működtek helyette. De tény, hogy Byront az ő tudtával vették körül fizetett kémek s az ő tudtával történt, hogy asztala fiókjait felfeszegették, leveleit átkutatták, hogy a válópörhöz kellő anyagot szerezzenek s orvosokat konzultáltak az iránt: vajjon ne jelentsék-e ki forma szerint, hogy Byron megbolondult? (L. a 27-ik versszakot.) - A 15-ik strófában említett Sir Samuel Romilly híres ügyvéd és parlamenti tag volt, aki Byron válópörében tevékenyen működött, rendkívül ellenséges indulattal a költő iránt. 1818-ban neje halála annyira kétségbeejtette, hogy a 60 éves ember önkezével oltotta ki életét. Erre vonatkozólag írta Byron 1819-ben: »A boszú órája ütni fog, ha én nem is érném meg. - Romillyt legalább, aki leggonoszabb kínzóim közé tartozott, láttam elpusztulni. Mikor ez az ember mindent elkövetett, hogy egy családot ágastul, virágostul, gyökerestül kiirtson, mikor szétrombolta házi isteneimet: gondolta-e vajjon, hogy alig három év mulva egy természetes esemény, egy súlyos, de előre látható és közönséges családi gyász holttestét a keresztútra dobja vagy nevét őrültségi bizonyítvánnyal bélyegzi meg? Megfontolta-e, meggondolta-e akkor, mit érezhettem én, mikor oda kényszerített, hogy hitvest, magzatot, nővért, nevet, becsületet és hazát, mindent feláldozzak törvényei oltárán! stb.«
23 Célzás a még ma is minden fodrász-üzletben használt olajra, mely Byron idejében óriási reklámok közt kezdte meg pályafutását. Akkori tégelyein a következő felírás pompázott: »Description des Vertus incomparables de l'huile de Macassar.« (A Macassar-olaj páratlan erényeinek leírása.)
24 E kézre mondom, ha most hozzáférnék ahhoz a gazficzkóhoz, a felesége legyezőjével verném agyba-főbe.
Shakespeare, IV. Henrik I. rész. Percy felkiáltása.
25 »Faktum!« írja Byron. »Van vagy volt egy kiadás, melyben Martial sikamlós epigrammái a könyv végén egytől egyig csoportosítvák.«
26 »Lásd sz. Ágoston vallomásait. I. könyv, 7. fejezet. Abból, amit a maga ifjúságáról ír, tisztára kiderül, hogy tökéletes semmirekellő volt. Kerülte az iskolát, mint a dögvészt, csak a színházat és a murit szerette, ellopott apjától mindent, ami keze ügyébe került, s dőlt belőle a hazugság, hogy a korbácsot hátára ne mérjék.« - Byron.
27 »Közelebbi adatokat a forró vér lehűtésére Buttler Alban »Szentek élete« czímű könyve tartalmaz.« - Byron.
28 Angol szokás.
29 Idézet Campbell »Wyoming Gertrud« czímű költői elbeszéléséből.
30 Coleridge.
31 Garcilasso, a XVI-ik században spanyol szonett-költő.
32 Clarence, királyi herczeg, III. Richárd öccse, akit saját kívánatára (mert a halálnemek közt választhatott) malvázi borba fullasztottak.
33 William Gurney, a leghíresebb angol parlamenti gyorsíró.
34 Byronnak magának volt ily vésetű pecsétnyomója.
35 Byron következetesen a Milton-iskolához tartozott és a XVIII-ik század híres költőit, Popet, Drydent stb. dicsőítette egész életében.
A saját korabeli költők közül csak Moore Tamást, Rogers-t, Scott Waltert és Campbellt kedvelte, ellenben az úgynevezett Lake-istákat, akiknek élén Wordsworth, Southey és Coleridge állottak, és akik romantiko-naturalisztikus irányokat követve, a XVIII-ik század elegáns, korrekt költőivel irodalmi ellentétben voltak, élete utolsó perczéig kíméletlenül gúnyolta. A kölcsönnel természetesen ezek sem maradtak adósok. Személyes ellenszenv, politikai nézetkülönbség nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egymást gyűlöljék. Byron merész radikalizmusa egyfelől, másfelől bámulatos tökélye a formában, mely a XVIII-ik század klasszikus angol költőihez való vonzalmát érthetővé teszi (ámbár épp oly szenvedélyes túlzással magasztalta ezeket, mint gúnyolta amazokat), össze nem férő ellentétben állott a Lake-isták jámbor loyalizmusával, akik forma tekintetében is sokszor a naturalisztikus tárgyak pongyolaságát képviselték. A heves és kíméletlen küzdelemből Byron vitte el a pálmát. De az utókor nyugodtan elismerheti - anélkül, hogy Byron kolosszális nagyságát csorbítaná az ellentábor érdemét is. Wordsworth nagy tehetsége mindenkor dísze marad Anglia költészetének. Egy verse elegendő volna, hogy neve mindörökké fennmaradjon: a »Seven are we« (Heten vagyunk), mely nálunk Szász Károly remek fordításában vált népszerűvé.
36 A »British Review«-re vonatkozott Byronnak ez a tréfája. A »Review«, Byron roppant gaudiumára, komolyan vette a dolgot s a költőt gyalázatos rágalmazónak nevezte, követelvén az állítás bebizonyítását. Byron aztán egy humoros bocsánatkéréssel megszelidítette a toporzékolót.
37 Az Edinburgh- és Quarterly Review, akkoriban Anglia leghatalmasabb kritikai szemléi. Byron örökös hadilábon állott velük.
38 Bacon nevű szerzetes a legenda szerint érczből fejet csinált, mely teljesen kész állapotában jósolni tudott volna. De nem kérdeztetvén meg kellő időben, az érczfej e szavakkal: »tempus est, tempus fuit« lezuhant állványáról és darabokra tört.
39 Idézet Southey »Pilgrimage to Waterloo« (»Zarándoklás Waterloohoz«) czímű művéből.
40 A hajótörés leírása megtörtént események tarka keveréke. Byron többféle útleírásból s gályák naplóiból merítette anyagát. Ellenségei e miatt a plagium vádjával illették, mely ellen Moore Tamás és a »Times« védték a megtámadott költőt. Maga Byron kiadójához, Murray-hez intézett levelében így nyilatkozik e tárgyban: »Ami a hajótörés leírása miatt emelt vádat illeti, azt hiszem, már évekkel ezelőtt mondtam önnek és Hobhousenak, hogy minden, ami abban előfordul, utolsó részletig megtörtént, persze nem egy, de többféle hajótörés alkalmával.«
41 Ugyanakkor, amikor Byron (1810-ben), Ekenhead kapitány is átúszta a Hellespontot a »Salsette« nevezetű fregattról.
42 A költő nagyapja, John Byron commodore, 1740-46-ban expedicziót vezénylett a föld körül, mely a pattagón partoknál nagy viszontagsággal küzdött. John Byron leírta úti élményeit és 1768-ban közzétette.
43 »Az európai« - mondja Niebuhr (»Arábia leírása 417. lap«) »rendesen Vörös-tengernek nevezi az arab tengeröbölt. Én nem találtam vörösebbnek mint a Fekete-tengert vagy az Égei-tengert (a török fehér tengernek nevezi) vagy egyáltalán a világ egyéb tengereit. Némely tudós szerint e tenger fenekén bizonyos vöröslő moszat tenyész, - de nem valószínű, hogy ettől kapná nevezetét, mert e vöröslő moszat csak igen gyéren fordul elő. Sokkal valószínűbb ama tudósok nézete, akik azt vélik, hogy az arab tengeröböl Edom vagy Idumaea tartománytól kapta nevét; mert Edom tartomány az arab tengeröböl északi határát alkotta és Edom zsidóul vöröset jelent.
44 Jeles angol prózaírók a XVII-ik században, főleg egyházi szónoklatokban és theológiai művekben kiválók. Blair egyik nagyobb esztétikai munkáját Kis János magyarra fordította.
45 Lady Caroline Lamb szenvedélyes szerelmével üldözte a költőt, aki végre is meglehetős kíméletlenül szakított vele. A büszkeségében sértett nő - az angol arisztokratiának egyik legkülönczebb alakja - »Glenarvon« czímű regényt adott ki, melyben rikító színekkel festette a költővel folytatott viszonyát.
46 A híres Londonderry lord, Anglia reakczionárius miniszterelnöke, akit Byron főleg az írek elnyomása miatt hevesen gyűlölt. Castlereagh öngyilkossá lett, de még halála után sem békült ki vele a költő s átkozta emlékét.
47 »Dante Alighieri nejét a pokolban »la fiera moglie«-nak nevezi. - Miltont, a »Paradicsom« költőjét, felesége házasságuk első havában a faképnél hagyta. Vajjon ha ő nem teszi, mit tett volna Milton?« - Byron.
48 A karkötők és karikák viselete honos a móroknál. Hajdé anyja mór leány volt Fezből s Hajdé az ottani viselet szerint öltözködött.
49 A boka fölött levő arany keret a Bey családja nő-tagjainak fönnhatóságát jelenti.
50 »Ez nem túlzás. Ismertem négy ilyen dús hajzatú nőt. Három angol volt, a negyedik keleti szépség. Hajuk oly hosszú és oly tömött, hogy kibontva csaknem egész testüket elfödte s fölöslegessé tett úgyszólva minden ruhát. Barna haja csak egynek volt s a keletié volt tán a legvilágosabb.« - Byron.
51 Byron és a Lake-isták antagonizmusára már a II. ének 205-ik versszakához írt jegyzetben utalás történt. Byron főleg azért gyűlölte őket, mert ifjúságuk forradalmi kultuszából később a legszigorúbb torysmusba csaptak át, nem minden anyagi előny nélkül. Southey ifjabb éveiben annyira rajongó volt, hogy elvtársaival egyetemben Amerikába akart kivándorolni, hogy ott az őserdőkben Pantisokracziát, házasság és tulajdon nélkül való szoczialisztikus mintagyarmatot alapítson. - A »Kirándulás« (Excursion) Wordsworth egyik nagy terjedelmű könyve. A hős egy házaló, aki Anglia északrészi hegyei közt bolyong s a költővel, meg egy nyugalmazott falusi lelkésszel, egy szolgálóleánynyal s más hasonfajta néppel az élet különböző dolgairól beszélget. Wordsworth, mint a »Kis Sajkás«-ban és a »Bell Péter«-ben, e művében is népszerű tárgyat dolgozott fel.
52 Southcote Johanna, vallásos rajongásban szenvedő asszony, aki 60 éves korában (1814-ben) Messiást akart szülni.
53 Dryden, akit Byron rendkívül nagyra becsült.
54 Vonatkozás Boccaccio egyik elbeszélésére, mely Ravenna erdeiben játszik. Dryden az olasz remekírónak tárgyát »Tódor és Honoria« czímű költői elbeszélésben dolgozta föl. Az Onesti család egyik ifjú tagja túláradó szerelemmel szeretett egy remek szépségű, de fagyosszívű leányt, aki kaczéran gyötörte a rajongó udvarlót. A fiatal ember daczos kétségbeesésében végre megölte magát s gyötrelmeiért most a túlvilágon kapott szörnyű elégtételt. A kegyetlen szépség csakhamar meghalt s attól kezdve lelkét az öngyilkos ifjú lelke hajtó-kutyákkal üzeti minden naplementkor a ravennai erdőben, kaczér szépségek nagy félelmére és megjavulására.
55 Átdolgozása egy sapphói töredéknek. Épp így a 108-ik versszakasz Dante purgatóriumának (8. ének) egyik híres részletét írja körül. Byron az eredeti szöveget mindakét esetben lelkiismeretesen czitálja.
56 Sveton írja: »Nero halálakor, az általános öröm ellenére, akadtak egyesek, akik sírját hosszú ideig virágokkal ékítették.«
57 Satnya helyett használják Biharban.
58 Az olasz Pulcit, Ariostó elődjét, aki a burleszk stílű Morgante Maggiore-t írta, Byron rendkívül kedvelte. Nem titkolja, hogy Pulci félkomoly múzsája sokszor megihlette »Don Juan« írása közben. A Morgante Maggiore első énekét le is fordította kitünően.
59 John Bryant, tudós régész, aki Byron nagy bosszuságára fejtegette, hogy az Iliasznak történeti alapja nincs.
60 Byron itt a Szent Péter-templom herélt énekeseire czéloz. Naplójában fordul elő: »Csodálatos, hogy a kereskedelemnek ezt az ágát főleg a pápa meg a szultán művelik, minthogy asszonyszemély a Péter-templomban nem énekelhet, háremőrül pedig nem látszik eléggé megbízhatónak.«
61 Byron többször kijelentette, hogy Don Juanja nem a morált, hanem csak az álszenteskedést támadja meg s az immoralitás vádját mindannyiszor élénken visszautasította. 1822-ben azt írja, kiadójának, Murray-nek: »Lassacskán majd annak ismerik el Don Juant, ami: nem a bűn dicsőítésének, hanem a mai társadalom vétkei ellen intézett szatirának. Hogy itt-ott talán sikamlós - arról nem tehetek. Ariostó pajkosabb; Smollet (tessék csak Lord Strutvellre tekinteni a Randon Rodrigóban) még olyanabb és bizony Fielding se jobb. Don Juan olvasása leányt nem fog eltántorítni soha. Nem, e czélból Little (Moore Tamás) verseihez és Rousseau regényeihez, sőt a mocsoktalan aggszűzhöz: Staëlhez fog fordulni. Ezek majd fölbátorítják, de nem a Don, aki kaczag efölött is, mint minden egyéb fölött. No de várjunk csak - ça ira.«
62 Az oszlop, mely az 1512-ben Ravennánál vívott csatára emlékeztet, a várostól körülbelül egy óra-járásra fekszik, a Forliba vezető országúton. Gaston de Foix, XII. Lajos kis öccse, aki megnyerte a harczot, ott halt meg a csatamezőn. Mind a két részről 20.000 katona esett el. Az oszlop jelenlegi állapota jellemezve van a szövegben.
63 Wordsworth.
64 A Cyanometer. Saussure találta föl s Humboldt Sándor tökélyesbítette. Az égi kékség intenzitását mérik vele.
65 A hires angol parlamenti tag, aki a rabszolgaság eltörlését kivívta.
66 Ének, Ossiánnál.
67 Lady Montague, az akkori konstantinápolyi angol nagykövet szép és szellemdús hitvese, aki feltünést keltett útleírásokat közölt az Oriensről.
68 Czélzás unokatestvérére, Chaworth Maryra, Byron ifjúkori szerelmére. A költő levelei egyikében azt vallja, hogy igazán csak egyszer s egyet szeretett: Chaworth Maryt. Byron körülbelül 15-16 éves volt, mikor a nálánál néhány évvel idősebb leány férjhez ment egy Muster nevű derék gentlemanhoz. A leány nem vette komolyan az epedő fiú szerelmét, de évek mulva, mikor Byron a hírnév legmagasabb csúcsára emelkedett, az ő szivében is föltámadt a mult emléke s boldogtalanná vált a gondolattól, hogy a költőt - aki annyi meghatóan szép versben panaszolta el miatta szenvedett fájdalmait - nem bírhatja többé. Házassága szerencsétlen volt s az önmagával meghasonlott nő hosszas sínylés után tébolyodottan halt meg.
69 Az »Óriás sírja« magas domb a Bosporus ázsiai oldalán és a török elegáns világ kedvelt kiránduló helye.
70 A gyilkosság, melyről itt szó van, tényleg megtörtént 1820. dec. 8-án Ravennában, a költő lakásától néhány lépésnyire. A pápai pártot vádolták a gyilkosság elkövetésével, minthogy a parancsnok liberális volt.
71 Czélzás Karolin királyné hírhedt pörére, melyben a királyné kamarása, Bergami, aki annak idején lovász volt, erősen szerepelt.
72 Rich Dávid, bagdadi britt konzul, volt az első, aki az újabb korban Babylon romjait kutatta s azokról értekezéseket írt.
73 Ninon dö l'Ánkló.
74 A »Hét torony« állambörtön Konstantinápolyban.
75 Idézet Shakespeare Julius Caesarjából.
76 Cato észrevevén, hogy neje, Marcia, barátját Hortensiust szereti, hitveséről egyszerűen lemondott és átengedte Hortensiusnak. De mikor Hortensius meghalt, a nőt visszavette minden szemrehányás nélkül. A rómaiak csúfondárosan nyilatkoztak e nagylelkű eljárásról, amennyiben észrevették, hogy Marcia szegényen lépett be Hortensius házába s kincsekkel megrakottan tért meg Cato ágyához.
77 Czélzás Shakespeare Othellójára, melyben Jago »nagy számvetőnek« nevezi Cassiót.
78 »Szent Ferenczet egy nap erős testi gerjedelem szállotta meg. Rögtön levetkőzött és korbácsolta magát. De látva, hogy benső tüze a korbácsütésektől csak fokozódik, kiszaladt a hóra és meztelenül bele feküdt, mire az ördög meghátrált s a szent diadalmasan vonult be czellájába.« L. Buttler »Szentek élete« czímű művét. - Byron.
79 Cantemir Demetrius, szerb fejedelem, nagy munkát írt a török birodalom történetéről.
De Tott 1785-ben »A török birodalom nevezetességei« czímen adott ki terjedelmes útleírást.
80 Czélzás a Divina Comoedia strófájára.
81 Czélzás Filoméla és Prokne regéjére.
82 Izmaila ostromát és bevételét Byron a hetedik és nyolczadik énekben borzalmas részletességgel írja le (épp úgy, mint a második énekben a tenger viharát és a hajótörést), miközben mélyen megható epizódokat kapunk hatalmas szatirával keverve, mely az »en gros mészárosok« ellen irányul; »ezekkel szemben« - jegyzi meg Byron - »kiméletlenül meg kell mondani az igazat. Tudom, hogy az ellenfél rémes hatalom, mindamellett a harczot meg kell vívni vele; talán javára fog válni az emberiségnek, ha nem is az egyes embernek, aki síkra száll.« (Byron levelei 1821. aug. 8.)
83 »Essai sur l'Histoire ancienne et moderne de la Nouvelle Russie, par le marquis Gabriel de Castelnau.« 3. tom. Paris, 1820. - Byron a »Don Juan« VI., VII. és VIII. énekeit Pízában, 1822-ben írta.
84 Richelieu herczeget 1803-ban nevezték ki Odessa kormányzójává. Mikor a herczeg átvette az administrácziót, a városnak rendezett utczái sem voltak s a lakosság - nyomorult házakban tanyázva - 5000 főnél alig rugott többre. Tizenegy évvel később, mikor a herczeg Odessát oda hagyta, e szám 35.000-re szaporodott és a várost szabályos utczák, sétaterek, csinos házak és középületek diszítették.
85 Londonderry marquis (lord Castlereagh Róbert) 1822. aug. havában North Cray nevű falusi jószágán ölte meg magát, egy rendkivűl hosszúra nyult parlamenti ülésszak végén. A konzervativek állítása szerint államférfiúi hivatásának esett áldozatúl: nem bírta már a túlfeszített munka terhét és elméjében megháborodott. Politikai ellenfelei az öngyilkosságot másképen értelmezték és annak tulajdonították, hogy a lordot lelkiismerete furdalta reakczionárius politikája miatt. Az önvádnak egy erősebb rohama közben kioltotta életét. A Westminsterben temették el.
86 Sheridan egyik vigjátéki alakja. A »Vetélytársak« czimű darabjában fordul elő.
87 »Mondom, az ország törvényei értelmében, - az emberiség törvényei enyhébben itélnek; de mivel a legitimisták folyvást törvényekre hivatkoznak, hát ebben az esetben alkalmazzák tetszésük szerint.« - Byron.
88 »A szemérem elszabadult a szivekből és az ajkakra menekült«... »Mennél romlottabbak az erkölcsök, annál válogatottabbakká válnak a kifejezések; hiszik, hogy beszédben nyerhetik vissza azt, a mit erényben vesztettek.«
89 Lord Sandwich egyszer oda nyilatkozott, hogy nem tudja, mi a különbség orthodoxia és heterodoxia közt; a mire Warburton püspök így felelt: »Orthodoxia, mylord, az én doxiám és heterodoxia a más doxiája.« Jelen korunknak egyik praelatusa, úgy látszik, a doxiának harmadik válfaját is fölfedezte, mely a választottak szemében nem nagyon emelte annak a nimbuszát, a mit Bentham az »Englandizmus egyházának« nevez. - Byron.
90 Az ágyu helyzete, mikor födetlen mellvéd mögött áll. A »macska« magasra hányt földsánczot jelent. (Górvéd.)
91 Thomson és Smith épp oly közönséges nevek az angoloknál, mint nálunk pl. a Kovács, Takács-név. A Thomson-nevet az »Évszakok« költője tette világhírüvé, akire itt Byron czéloz.
92 A strófa végén említett »Smith a halifaxi« egy Angliában széltére ismert bohózat (»Love laughs at Locksmiths«) komikus hősalakja. Efajta tréfás vonatkozások igazában csak ott élvezhetők, ahol a nevek említésekor mindjárt a köztudatba átment alakok és események is az olvasó előtt állanak. Mi egyszerű hivatkozásra nem élvezhetjük »halifaxi Smithet«; az angolok viszont Háry Jánost nem élveznék.
93 Byron idejében London legelőbbkelő könyvárusai. Murray (az angol Ráth Mór) adta ki Byron összes műveit. Byron sok levelet és tréfás verset intézett hozzá.
94 Olyanféle török katonaság, mint a muszka hadsereg kozák csapatjai. Eszeveszetten ront az ellenségre.
95 Prince de Ligne, aki a bécsi kongresszust szellemes bonmotjaival bájolta el, ifjabb korában Katalin czárnő hadseregét és udvarát szolgálta. Összegyüjtött leveleit és reflexióit 1809-ben bocsátotta közre Staël Holstein bárónő.
96 Potemkint, a leghíresebb és leggazdagabb - bár nem a legszerencsésebb - kegyenczek egyikét útközben érte utol a halál. Jassyból Nikolajewbe menet betegsége oly súlyossá vált, hogy meg kellett állani vele s egy terebélyes fa tövébe kellett fektetni a haldoklót. Ott adta ki a lelkét 52 éves korában. (1791-ben.)
97 »Isten verje meg a szememet« (vagy a »szemedet« vagy a »szemét«) kedvelt átkozódás a britt népnél.
98 Történeti tény. A »Hist. de la Nouvelle Russie«-ben olvasható: »Le 19-e et le 20-e Suwarow exerça les soldats; il leur montra comment il fallait s'y prendre pour escalader; il enseigna aux recrues la manière de donner le coup de baionette.«
99 Allah Hú! tulajdonképpen ez a mozlimek csatakiáltása; hosszasan elnyujtják a végső szótagot, ami sajátszerűen vaddá teszi.
100 Wordsworth egyik ódájában (mely Waterloo után született s hálálkodással van tele Napóleon bukása miatt) ezzel a versszakkal fordul Istenhez:
»But Thy
most dreaded instrument
In working out a pure intent,
Is
man arrayd for mutuel slaughter;
Yea, Carnage is thy
daughter!«
(»De legrettentőbb eszközöd - tiszta szándék keresztülvitelére - a kölcsönös mészárlásra fölfegyverzett ember. Igen, a harcz a Te leányod!«)
»A gyilkosságnak pompás leszármaztatása ez;« - jegyzi meg erre Byron - »szebbet heraldikus alig csinált még. Mit mondanának, ha ezt a genealogiát egy szabadon gondolkozó, egy radikális fedezte volna föl?« -
101 Factum: lásd a Waterloo-ról referáló ujságot. Emlékezem, hogy akkoriban így szólottam valamelyik barátomhoz: - »Ilyen a hírnév la! Megölnek egy embert, a neve Gross és Gróvnak nyomatják.« Kollegám volt a megboldogult; együtt frequentáltuk az egyetemet; kedves, okos embernek ismertük; élczei, vidámsága és »chansons à boire«-jai társaságát rendkívül keresetté tették.« - Byron.
102 Vitatták - még tudományos alapon is - hogy az ír nyelv fönicziai eredetű és az ír nép a karthagóiaktól származik. Paddy (ugyanebben a strófában) annyi mint ír. (Ahogy John Bull jelenti az angolt, Jonathán az észak-amerikait.)
103 A portugál közmondás azt tartja, hogy »a pokol jó szándékkal van kövezve.«
104 Pall Mall előkelő utcza London elegáns negyedében, London nyugati részén. (Westend.)
105 Itt a költő a saját esetére czéloz. Házassága egy esztendeig tartott. Millbanke Anna ekkor elvált tőle s még ma sem lehet határozottan tudni, hogy a válás döntő oka tulajdonképpen mi volt?
106 Ird: Bacon. A lőport állítólag ez a szerzetes találta fel.
107 Glendower: A szörnyű mélyből rémeket hivok.
Hővér: Hisz
azt én is tudok s mindenki tud,
De
jönnek-é vajjon, midőn hivod?
(IV. Henrik. I. rész. 3. felv. 1. jel. Lévay ford.)
108 Pistol »Bezonian«-ja (Shakespeare IV. Henrikjében) az olasz bisognoso - szűköldő - elcsavarása; képletesen »bitang«-ot akar vele mondani.
109 Némely ember a legmélyebb magányt, a legnagyobb elhagyatottságot kedveli. E magány-kedvelők közé tartozott Boon (ejtsd: Bún) tábornok, aki Kentuckyban első telepedett meg a mult század második felében. Annyira irtózott a czivilizált emberek sokadalmától, hogy még 70 éves korában is fölszedte a sátorfáját és 200 kilométerrel »beljebb« vonúlt, mikor a »műveltek« invánzióját közeledni látta.
110 Három lófarkas zászló illette meg katonai rangjánál fogva.
111 Muszka eredetiben ez a rövid tudósítás versbe van szedve és úgy hangzik, mint egy tréfás kuplé rafrainje:
»Slava bogu!
slava vam!
Krepost Vzala y je tam!«
Suwarrow üres óráiban poéta volt; különösen akkor szállotta meg az inspiráczió, mikor ezer meg ezer hörgő sebesült haldoklott körülötte. (Gyönyörű alkalom a rímfaragásra!)
112 E malicziózus szójáték - vilain francziául hunczutot jelent - Bérangertől ered, aki I. Napóleonnak (a nemzeti dicsőség szempontjából) nagy csodálója volt. Egyik chansonjában fordul elő:
»Faut qu'
lord Vilainton ait tout pris
N'y a plus d'argent
dans c' gueux de Paris.«
113 Byron Wellingtont, a csökönyös reakczió fő-fő emberét, épp oly hevesen gyűlölte, mint Londonderry-t és általában az akkori tory-pártot az ahhoz tartozó udvari poétákkal együtt. Gyűlöletét ebben az énekben nyiltan szeme közé vágja Napóleon szerencsés megbuktatójának. A Kinnaird-ügyet is fölhasználja ellene, bár újabb angol történetírók bebizonyítottnak tartják, hogy ebben az affaire-ban Wellington magaviseletét gáncs nem érheti. - Lord Kinnairdet 1814-ben Wellington mutatta be XVIII. Lajosnak, de a lord mellesleg a császárság helyreállítása érdekében alattomoskodott, sőt a »száz nap« idején nyiltan a bonapartizmus hivének vallotta magát. A franczia kormány 1816-ban fölszólította, hogy hagyja el az országot és Wellington herczeg e kiutasítás ellen nem protestált. Lord Kinnaird Angliába térve, a mélyen megsértett ember hangján nyilatkozott e dologban és úgy tüntette föl Wellingtont, mint a párisi rendőrség titkos czinkosát; sőt szemére hányta neki, hogy azt a Marinet nevű politikai kalandort, akivel a lord Brüsszelben ismerkedett meg, nem vette oltalmába, mikor az illetőt (akiről kisült, hogy részese volt a Wellington élete ellen szőtt összeesküvésnek) a párisi rendőrség fogságba vetette.
114 Idézet Macbethből. »Thou art the best o'the cut-throats.« (3. felv. 3. jelenet.)
115 Wellingtont a waterlooi csata után ily czímen ünnepelték a britt parlament dagályosabbnál dagályosabb szónokai.
116 A Spanyolországban viselt háború egyik részese (közember a 71-ik angol ezredben) jegyezte föl e sorokat: »Őrt állottam négy pajtásommal együtt s mindnyájan rettentően el voltunk fáradva. Ekkor parancs jött, hogy menjünk kétszersültet áztatni és etessük a Wellington herczeg kutyáit. Nagyon éhes voltam és örömmel fogadtam a parancsot, mert legalább addig, míg a kétszersültet áztattuk, a magam gyomrát is megtölthettem - több napi koplalás után. Eszembe jutott a tékozló fiú története és keserveseket sóhajtottam kutya-etetés közben alacsony sorsom és tönkrement reményeimnek miatta!«
117 Horácz.
118 Pyrrhó, az Elisből való bölcsész, határozott véleményt nem mondott soha; mindenben kételkedett; és mikor valamit minden oldalról megvizsgált, alaposan tűhegyre vett, elmélkedése azzal végződött, hogy nem hitt a saját bizonyságainak.
119 »Gentleman farmer.« Aki nem bérlő, hanem maga gazdálkodik a saját birtokán. E versszak ama nagy gazdasági válságra, czéloz, mely a békekötés után az angol nagy birtokot és a bérlők helyzetét fenyegette; ettől fogva kezdett hanyatlani a gabona ára, mely a hosszas háború évei alatt rendkívül emelte a föld jövedelmét.
120 Nadir sah-t, India pusztítóját, összeesküvés pusztította el, miután bél-dugulása őrült haragra ingerelte, mely tűrhetetlenné vált.
121 »Három év óta - úgy veszem észre - oly elméncz lett a világ, hogy a paraszt lábujj-hegye az udvaroncz sarkára tapos.« (Hamlet. V. felv. I. szín.)
122 Idézet Hamletből:
»Kizökkent az
idő! Ó kárhozat
Hogy én születtem helyretolni azt!«
(Arany ford.)
123 Lanskoj szép arczú, finom alkatú emberke volt (selyemgyerek, mondaná Polilla), akit Katalin czárnő jobban szeretett valamennyi kegyenczénél. Nevelése kissé el lévén hanyagolva, Katalin czárnő magára vállalta kiképeztetését. És ez teljesen sikerült is, csak az volt a baj, hogy a bájos ifjú 1784-ben, fiatalsága virágában, sorvadásba esett, és még abban az évben meghalt ő felsége tulajdon karjai között. Ő felsége fájdalma - szemtanuk állítása szerint - szívszakgató volt; annyira emésztette magát, hogy három hónapig ki se mozdult czarszkó-szelói palotájából. Később a siratott kegyencznek díszes emléket állíttatott a palota kertjében. Lanskoj vagyonát különben 3 millió rublira becsülték. (Bizonyság, hogy a czárnő szerelme szép jövedelmet hajtott.)
124 Lord Castlereagh, Londonderry marquis zavart, kuszált beszédeit nemcsak Byron tette gúny tárgyává, hanem a kortársak legnagyobb része, különösen a szabadelvűek.
125 Horácz. Satir. I. 3.
126
Vonatkozás Hamlet szavaira: »Állás
Merkuré,
Most
száll le egy égcsókoló tetőre.«
Hamlet. 3. felv. IV. szín. (Arany ford.)
127 Stuart Mária.
128 Katalin férje, III. Péter, 1762-ben halt meg, egy héttel azután, hogy a trónról letették. Egy ideig sokat suttogtak, hogy a szegény elcsapott czárt erőnek erejével expediálták a mennyországba s e speditőrök feje maga Katalin volt, a czár szerető felesége; annyi áll, hogy a rémes esetet - ha csakugyan megtörtént - olyan titok födi, hogy azon senki át nem láthat. Bizonyság nem lévén rá, higyje mindenki azt, amit gondol.
129 Essex.
130 Jeffrey, Skóczia egyik elsőrangú jogtudósa és mint kritikus szintén a legkiválóbbak egyike, alapítója s hosszabb ideig főszerkesztője volt az »Edinburgh Review« czímű folyóiratnak, mely Byron korában döntő fórumként ítélt Nagy-Britannia összes irodalmi termékei fölött. Jeffrey (tekintély dolgában legelső) szigorú, de igazságos bíráló volt, kicsinyes szenvedélyektől, gyűlölködő elfogultságtól ment. Byronnal kezdetben ellenséges lábon állott. Byron első szárnypróbálgatását az »Edinburgh Review« gúnyos birálattal fogadta, mely annál jobban sebezhette a fiatal poétát, mert az irónikus észrevételekben nagyobbára igazság rejlett. A költő hirtelen haragjában az »English Bards and Scotch Reviewers« czímű híres szatirájával állott elő, mely kiméletlenül elbánt a kortársakkal, de legdurvábban az edinburghi folyóirat kritikusait csépelte. Jeffrey mindamellett Byron későbbi műveit a legnagyobb elismeréssel fogadta, amivel Byron rokonszenvét teljesen megnyerte; különben is belátta higgadtabb fővel, hogy dühös szatirája sok igaztalan vágást tartalmazott. Jeffrey és Byron közt e közeledés révén szíves baráti viszony fejlődött ki, bár személyesen nem találkoztak soha. Byron rokonszenvét az sem ingatta meg, hogy »Don Juan« első énekeinek megjelenésekor az »Edinburgh Review« - noha nem csatlakozott a tory-sajtó átkozódásaihoz - szintén kárhoztatandónak vélte a költemény tendencziáját és sajnálkozott azon, hogy »Anglia legnagyobb élő költője« mért nem választja morál dolgában mintaképül Sir Walter Scottot. Az a meleg elismerés, mellyel Byron kivált a 15., 16. és 17-ik versszakban hajdani ellenesének adózik, Byron nemes lelkületének szép bizonyítványa.
131 Eredetiben: »Here 's a health to Auld Lang Syne!« Lefordíthatatlan szépség. »Auld Lang Syne« alatt a rég elmult kedves időket érti a skót (mert ez nem angol, hanem skót felkiáltás) s megreszket a szíve, kivált idegen földön, valahányszor hallja. Burns Róbert egyik gyönyörű dala ezt az »auld lang syne«-t énekli meg. Byron rajongása Skóczia iránt érthető. Gyermekkorát Abeerdenben élte és teleszívta magát a skót felföld édes benyomásaival. Anyja skót nő volt, a Gordonok büszke fajából.
132 Scott Walter a »Lay of the last Minstrel«-ben »land of the mountain and the flood«-nak nevezi Skócziát.
133 »Mi ritrovai per un selva oscura« (Inferno, Conto I.). Dante »az emberi életpálya közepén« »sötét erdőbe téved«, ahonnan Virgil vezeti ki az elköltözöttek honába. A zsoltáriró állítása szerint 35 éves korunkban állunk az »élet közepén«. Mikor Byron a 10-ik éneket írta, néhány hónap híján 35 éves volt.
134 Ad normam: »negyven lóerő«, negyven lóerejű gőzgép. Főtisztelendő Sidney Smith, ez a tréfás lurkó, ebéd alkalmával egy paptársa mellé került és utóbb azt beszélte, hogy stupidus szomszédjának a szája »tizenkét pap-erővel« dolgozik. - Byron.
135 Hódító Vilmos a vazallusainak osztott hűbéreket jegyzékbe vétette, mely ma is megvan. E jegyzék neve »doomsday-book« és angol család legfőbb büszkesége, ha rámutathat arra, hogy szerepel a jegyzékben. Byron ősei szintén be voltak jegyezve.
136 Katalin czárnő II. József császár társaságában utazta be Krimiát már nem tudom melyik évben. - Byron.
137 Anna czárnő idejében fő-fő kegyencze fölvette a franczia Biron-ág nevét és czímerét. Ez az ág az angol mellett még maig fennáll. Vannak még e néven kurlandi herczegnők; a szent szövetség áldott esztendejében (1814.) találkoztam egyikökkel, S.... herczegnővel, akinek Somerset herczegné úgy mutatott be, mint név-rokont. - Byron.
138 Mikor Castlereagh lord elvágta a nyakát, kormánypárti ujságok a lehető legelegánsabb kifejezésekkel iparkodtak e ténynek méltóságot, előkelő színt kölcsönözni. Szerintük a halál a »fő ütő-ér átmetszése miatt« következett be.
139 Szent Orsolya és tizenegyezer szűze 1816-ban még megvolt s valószínüleg megvan ma és meglesz ezután is. - Byron.
140 Súlyos bűnügyekben hét évi deportáczió: ez a minimális büntetés Angliában. Hét év óta élt Byron honától távol, mikor e verseket írta.
141 Becket Tamást a templomban szúrták le 1171-ben.
142 Mrs Fy, gazdag quaker-családból származó kegyes hölgy, személyesen járta végig a londoni börtönöket és tanítással, segélyezéssel igyekezett könnyíteni a nyomorult foglyok helyzetén. A 85. strófában említett Carltonhouse IV. György király rezidencziája volt.
143 Ez a termetes alderman eszem-iszomok rendezésében tünt ki; s éppen ezért IV. György király különös kegyeiben részesült.
144 Berkeley, Cloyne püspöke »Principles of Human Knowledge« czímű művében tagadja az anyag létezését; szerinte külvilág csak annyiban létezik, amennyiben azt a lélek magába fölveszi. »Lélek nélkül annak a roppant tömegnek, melyből a világmindenség épült, nincs semmi subsistencziája.« Rendszere tulajdonképen a Locke és Descartes elméleteire támaszkodik, de túlságba megy az anyag merő tagadásával. Filozófiájával a vallás dogmáját kivánta erősíteni, kiküszöbölvén a világból a matériát, mely mindig erős váruk volt az atheistáknak.
145 Az eredetiben ez a versszak az angol nyelv válogatott műkifejezéseit tartalmazza. A magyar - s ebben a tekintetben hálát adhatunk az Istennek - még nem olyan czivilizált, hogy külön tolvaj-nyelvvel rendelkeznék; e versszakban tehát legjobb akaratom mellett sem járhattam az eredeti versek nyomán.
146 Stone-henge (Sztón-hends) durván összehalmozott, épületformájú kőrakás Salisburyban. Jelentése fölött a régiségbúvárok régóta és sokat disputáltak, de még ma sincs eldöntve, hogy a roppant kőhalmaz mi légyen. A nép babonája szerint maga az ördög építette. - »Bedlam« a legnagyobb tébolyház Angliában. - Mansion-House-nak nevezik a londoni Lord-Mayor palotáját. - Az »apátság« alatt természetesen a Westminster értendő, a britt hősök, államférfiak és poéták pantheonja.
147 Szójáték. Hall: csarnok. Hell: pokol. Az utóbbi alatt, itt játékbarlangot kell értenünk, amilyen Byron idejében is tömérdek volt Londonban.
148 Malthus »Essay on the principle of population« czímű korszakos közgazdasági munkájában azt bizonyította, hogy a munkás-osztály házasodása direkt befolyást gyakorol a munkabérre; mennél gyakoribb ott a házasság, mennél hamarabb alapít családot a munkás s ennélfogva mennél több ott a gyermek, annál nagyobb lesz munka-erőben a kinálat, annál hanyatlóbb lesz a munka-bér irányzata; ezen az osztályon tehát nem segíthetünk, ha csak a munkás maga nem segít önmagán azzal, hogy a saját versenyét szűkebb korlátok közé szorítja, más szóval csak akkor házasodik, ha már kedvezőbb keresetre tett szert. - Malthus tanai meglehetősen elferdítve szivárogtak a közönség közé s azt hitték, arra tör, hogy az állam tiltsa el szegény embernek a házasságot, hogy szegény szülők gyermekeit hagyják éhen veszni az utcza kövezetén stb. Byron - bár föltehető róla, hogy Malthust olvasta és megértette - pajkosan bánik el a nagy tudóssal nemcsak itt, hanem a »Don Juan«-nak még egyéb részeiben is.
149 A lóhere Irland czímerében szerepel. Byron itt az írek szolgalelküségére czéloz, mert mikor IV. György 1821-ben Irlandot meglátogatta, hódolattal fogadták és ünnepelték.
150 A halkufárok piacza Londonban. Persze, hogy itt teremnek a »legszaftosabb« káromkodások.
151 »Drapery misses«, csinos kisasszonyok, akiket szabó és divatárus ellát minden szükségessel - hitelre; a számlákat a férj fizeti meg, mikor a kisasszony már rendelkezik ily készséges egyénnel.
152 A britt ököl-vivók legkitünőbbje »champion« czímet és e rang külső jeléül dísz-övet kap, de versenytársai minden pillanatban fölhívhatják elsőségének bebizonyítására. Ha vesztes marad, övét a győző ölti fel.
153 Főtiszt. Rolly-Polly (Rowley-Powley) egyházi költő lehetett, de hogy e néven Byron kire czéloz, eddig megállapítva nem volt.
154 - »Szelíd Euphuszom« alatt Barry Cornwall-t érti (családi nevén Bryan Procter), akit egy kottéria Byron rovására magasztalt. Valamelyik folyóirat »morális Byron«-nak nevezte.
155 Savage Landor és Southey kölcsönösen dicsőitették egymást.
156 - John Keats, aki költő volt Isten kegyelméből, 1820-ban fiatalon halt meg Olaszországban, ahova orvosai, küldték gyöngélkedő egészsége miatt. Kevéssel halála előtt a »Quarterly Review« éles bírálatot közölt műveiről és mivel becsvágya érzékeny volt a betegességig, azt állították, hogy e reczenzió következtében halt meg.
157 Idézet Lear királyból. Edgar a szemevilágától megfosztott Glosterrel elhiteti, hogy Dover sziklái fölött áll s egy embert rajzol, aki a meredek sziklákon csüngve kaprot keres - »rémítő mesterség!«
158 Az angol házakon csengetyű helyett réz kopogó van alkalmazva. Inasok e kopogóval nagy lármát szoktak ütni, annál nagyobbat, mennél előkelőbb uraságot szolgálnak.
159 Young, az »Éji gondolatok« szerzője, nyolczvan éves korában költeményt írt »Resignatió« czímmel; ebben fordul elő e fölkiáltás.
160 Byron szemlét tart azok fölött, a kik 1811-16-ban domináló szerepet játszottak s akik azalatt, míg ő külföldön járt, sorra letüntek. Napóleon megbukott, Castlereagh öngyilkossá vált, a parlament szónokai kidőltek, Charlotte herczegnő, akit a nép bálványozott, meghalt gyermek-ágyban, Karolin királynét botrányos válópör sujtotta; elmultak a háború évei, mikor az angol kincstár 5 százalékos kamatot fizetett hitelezőinek (a békekötés után az 5 százalékos adósságot 3 százalékossá konvertálta) és a nagybirtokosok busás bért szedtek árendásaiktól.
161 Brummel, a speczifikus angol dandysmus legtündöklőbb képviselője. Ámbár plebejus származású, évek során át királya volt az elegáns ifjúságnak, ízlés, ruházat dolgában diktátor. Nyomorban, félőrülten fejezte be életét.
162 Wellesley, párja Brummelnek, azzal a különbséggel, hogy főrangú családból eredt. Wellington herczegnek volt a kisöcscse. Roppant sok vagyonnak hágott a nyakára s utoljára is Wellington alamizsnáján éldegélt.
163 Whitbread, 45 évig »opponált« a parlamentben. (Hajthatatlansága miatt »the intractable man«-nak nevezték.) Kivégezte magát, épp úgy, mint Romilly.
164 III. György 1820-ban halt meg. Beszélték, hogy testamentomát IV. György elsikkasztotta, de csak mende-monda volt.
165 IV. György látogatást tevén Skócziában, a hű skótok éppen úgy ünnepelték, mint annak előtte az írek. A »hegedülés«-nek titkos értelme van. Az angolok azt állítják, hogy a legtöbb skót rühösségben szenved és ezt az ocsmány betegséget »scotch fiddle«-nek nevezik. Innen a viszketés és a vakarás.
166 A Grenville-család a franczia forradalom kitörése óta jelentős szerepet játszott a britt parlamentben. Legkiválóbb tagjai: lord William Gr. és Thomas Gr. többször mentek át egyik pártról a másikra.
167 A whigek a két utolsó György uralkodása alatt - leszámítva néhány hónapot - nem tudtak kormányra vergődni. Ezt gúnyolja Byron a 79-ik strófa utolsó sorában.
168 Southcote Johannáról már volt szó »Don Juan« 3-ik énekében. Vallásos rajongásában azt képzelte, hogy Messiást fog szűlni.
169 A »kongresszus« alatt a veronai kongresszus értendő.
170 Carpe diem quam minimum credula postero.
Horáczius
171 Out, you rogue! play out the play! (Henry IV.)
172 »New Atalantis, or Memoirs and Manners of several Persons of Quality.« Híres mű, a 18-ik század első felében történt udvari és egyéb magasrangú botrányok gyűjteménye, nagy őszinteséggel megírva. Szerzője asszony volt: mistress Manley. Pope is hivatkozik rá az »Elrablott hajfürt«-ben.
173 Ingetleneknek hívták a spanyol radikálisokat: descamisados. (Később »exaltádossá« váltak.) Jellemző, hogy a Rotschild-cég már Byron korában is Európa-szerte uralkodott a Baring-czéggel egyetemben, mely csak nem rég bukott meg az argentinai értékekkel üzött eszeveszett spekuláczió révén.
174 »Love rules the court, the camp, the grove« stb. Scott Walter »Lay of the last Minstrel«-éből.
175 Görögországról írt művében: »Graecia verax.«
176 Lásd az előző jegyzetet. Malthus említett könyvében a gyermek-szaporítás ellen ír. (De csak a »szegény embereknek« szól a lecke!)
177 Az oroszok gőzfürdőikből tudvalevőleg egyenesen a Nevába szaladnak; pompás praktikus antithezis, mely nem igen árt nekik. - Byron.
178 Ejtsd: Csetem.
179 Charles Grey (gróf) a 19-ik század első évtizedeiben a whigpárt vezére. Lord Chatam, Pitt édes apja, a nagy szónok és államférfiú, 1778-ban halt meg, néhány órával azután, hogy a Lordok házában elmondta utolsó remek beszédét.
180 A walesi herczegről, a későbbi IV. Györgyről van szó, aki trónralépte előtt mintája volt a valódi gavallérnak és aki magát Byront is elbűvölte, mikor 1812-ben bemutatták a herczegnek.
181 Egy szobrász arra vállalkozott, hogy az Áthos hegyét kifaragja Sándor szobrának; egyik kezében várost tartott volna, a másikban nem tudom mit és zsebéből patak folyt volna, ha nem csalódom. De Nagy Sándor elmult és az Áthos még mindig itt van, hogy nemsokára, mint remélem, szabad emberekre nézzen alá. - Byron.
182 Anglia 1793 óta óriási kölcsönöket kötött, hogy Francziaország ellen a háborút folytathassa; minden ily alkalommal - az akkor divatos elmélet szerint - törlesztési alapot létesítettek, mely kamatozó állampapirokból állott és arra szolgált volna, hogy jövedelmei révén lassankint minden nyilvános kötvény visszavásároltassék. Az idétt, mikor Byron a Don Juan 12-ik éneket írta, Ricardo s más kitünő közgazdasági írók épp oly élesen megtámadták e rendszert, mint amily buzgón és nevetségesen védték azt a szubvenczionált ujságirók. Mindenki belátta, csak ezek nem, hogy ilyféle alapnak látszólag önálló jövedelme nem egyéb, mint magának az államnak jövedelme, vagyis az adózás közvetlen rezultátuma. Az angol törlesztési alap akkoriban évenkint mintegy 18 millió font sterlinget kasszált be, más szóval: ennyit kellett a különben is súlyosan megterhelt nemzetnek kiszorítani, hogy az államadósságot törleszteni lehessen.
183 Terencziusnál Davus rabszolga kiált föl így egy beszéd hallatára, mely egyszerű agyának nagyon is rejtélyes; »Davus vagyok, nem Oedipus!«
184 Idézet Addison »Cato« czímű tragédiájából. Csak a »ne« szót tette hozzá Byron a 2-ik sor végén.
185 Apró bünöcskék.
186 Példabeszédek könyve. 26. fej. 6. vers.
187 Rotten Row London egyik arisztokratikus része.
188 Virgil nyomán: »Ambo florentes aetatibus, Arcades ambo.« (Eklog. VII. 4.) A »görög naptár« értelme itt is soha-napján.
189 Az angol cselédség, ha borravalót akar, így szól: »Gondoljon a háziszolgára« stb.
190 Igy utaznak a gazdagok.
191 A főúri kastély és birtok rajzában Byron a maga ősi fészkének, Newstead Abbeynek leirását adja. De a nagy fényűzés Newstead Abbey-ből hiányzott. Byron nem volt gazdag ember, annyira nem, hogy a kastélyt és a birtokot kénytelen volt áruba bocsátani, hogy elkerülje a végromlást. Mindamellett később - írói díjai és a válás után részére megszabott apanage révén - dúsgazdag lord módjára élt Olaszországban. A görög insurgenseket is (akik közt Missolounghiban meghalt) százezrekkel segélyezte.
192 Lély Péter, II. Károly király korában Anglia leghíresebb arczképfestője. Tömérdek főrangú dámát lefestett, többnyire kaczér öltözékben.
193 A csillag-kamra: hírhedt főtörvényszék I. Károly korában. Bírái az abszolut hatalom eszközei voltak. Corpus alatt a »Habeas Corpus« értendő.
194 Jagó listáján a hollandi erős ivóként szerepel.
195 Síkság Assyriában.
196 Absentee, vagyis távollevő: az a földbirtokos, aki sohasem lakik birtokán. Az ír nagybirtokosok legnagyobbrészt Londonban, Párisban vagy Itáliában pazarolták el jövedelmüket. Ma sincs különben.
197 »Honorable«: ez a czím illeti meg Angliában a bárók fiait, leányait és a grófok ifjabb fiait.
198 A »preux« lovag: de Montrond gróf, XVI. Lajos udvarának egyik legérdekesebb alakja: kéjencz, udvaroncz, hamis-kártyás és ördöngős párbajvivó. A franczia forradalomból csodálatos módon kivergődvén, Talleyrand, Fouché és Bonaparte diplomácziai megbízásokban részesítették. Igy került Angliába is, ahol minden kártyázó társaságot »plűre ejtett«. »Ki ez az ember?« kérdezte a yorki herczeg egy klub-estély alkalmával, Montrondra mutatva. »Francziaország legkedvesebb és legromlottabb embere«, volt rá a válasz. »Akkor mindjárt meghívom ebédre« szólott a herczeg. Ötleteitől, bon-motjaitól állítólag maga Bonaparte is félt. Mondják, hogy a Talleyrandnak tulajdonított híres mondás: »La parole a été donnée à l'homme, pour l'aider à cacher sa pensée« tőle származik.
199 Azt hiszik, hogy Byron e két alakban két híres kortársát, az ír Curran-t és a skót Erskin-t kivánta jellemezni. Mind a kettő egyformán kitünő volt mint jogtudós, parlamenti szónok és társalgó.
200 Fielding »Andrew József«-ében Adams asszonyság mondja férjének, hogy »templomon kívül szentírásról beszélni istenkáromlás.« És ezt a dogmát a legjobb kereszténynek prédikálták, aki könyvben valaha előfordult. - Byron.
201 Mint Virgil a földmívelést, úgy énekelte meg Sir Isaak Walton a horgászást. Byron a horgászás ellen valóságos dühvel kél ki, és a legkegyetlenebb, leghidegebb, legszellemtelenebb sportnak titulálja.
202 Fielding »Tom Jones« czímű regényében szerepel; faragatlan, korlátolt, nagyokat ivó rókakergető; a régi angol vidéki nemes, egyik typusa. Zsófiának hívják a regény hősnőjét.
203 Amelyik lovas legelső ér oda, ahol a hajtó ebek rókakomát megcsípik, annak jut diadalmi jelül a róka farka.
204 Camilla, Virgil egyik hősnője, akiről az udvarias római azt dalolja Éneisében, hogy léptei alatt a mező kalászai nem hajoltak volna meg.
205 Bolero: spanyol táncz, mely épp annyi kellemet, mint élénk mozgást követel.
206 Guidó Reni leghíresebb képe (tánczoló Hórák a nap szekere körül) Rómában, a palazzo Rospigliosiban.
207 »Gondolom, Swift vagy Walpole Horácz leveleiben történik említés arról az úrról, aki hűtlenné vált barátja fölött kesergett és akit egy általános Pylades ezzel vigasztalt: »Ha elvesztek egy jó barátot, megyek a St.-James kávéházba és találok újat.« - Byron.
208 A híres kanczellár fia valami diplomácziai misszióval lett volna megbizandó. A fiú (még naiv lévén s az államokat mozgató »tényezőket« szörnyű nagyra tartván) szerénykedve kételkedett abban: megbír-e felelni a fontos feladatnak? Ekkor a tapasztalt, bölcs kanczellár mosolyogva jegyezte meg: »Nescis mi fili, quantula scientia gubernatur mundus.« Más följegyzés szerint így mondta volna: parva sapientia regitur mundus. De akár scientia, akár sapientia, tény az, hogy igazat mondott: a világot kevés bölcsesség kormányozza.
209 »Love in Idleness« a Szentivánéji álomban. Arany »égő szerelem«-nek fordította, de nekem szószerint kellett vennem, hogy a következő stanza pajkos elmélkedését reprodukálhassam.
210 (Itt az örökzöld!) idézet Rousseau »Vallomásai«-ból.
211 Sheridan »Critic« czímű vígjátékából.
212 IV. György Brightonban nagyszerű »mulató-kastély«-t építtetett, mely milliókba került. Az építés költségeit a parlamenttel szavaztatta meg magának.
213 Othello. (I. felv. III. jelenet.)
214 »Don Juan« utolsó énekeit 1823-ban írta Byron, de csak 1824 márczius havában nyomatta ki, pár héttel halála előtt. Az, amit sokáig rebesgettek, hogy több kiadatlan ének maradt volna Guiccioli grófnő birtokában, alaptalannak bizonyult. Már azért sem lehetett igaz - jegyzi meg helyesen Gildemeister, akinek érdekes kommertárjaiból én is sokat átvettem - mert Byron, aki ritka őszinteséggel írt meg mindent, leveleiben egy szóval sem említi, hogy művét a XVI. éneken túl folytatta volna; és Moore Tamás sem tudott róla, pedig Byron nem titkolódzott előtte.
215 Mivel manapság kerülni kell a kétértelműséget, kimondom, hogy a »legdicsőbb« alatt Krisztust értem. Ha Isten valaha emberré vagy ember Istenné lehetett, ő az volt mind a két alakban. Én sohasem támadtam meg tanait, csakis azokat, akik éltek vagy visszaéltek vele.« - Byron.
216 Martial epigrammja. Értelme: »Szépen akarsz mondani mindent? Mondd néha jól, néha se így se úgy, mondd néha rosszul!«
217 Ez a rendkívüli és virágzó amerikai német gyarmat nem zárja ki teljesen a házasságot, mint a quakerek, de korlátok közé szorítja a szülést. Évek sorára kiméri, hogy ennyi meg ennyi gyermek lesz születendő és ragaszkodik az »engedélyezett« számhoz. Emiatt azonban a gyermekek bizonyos időben (néha mind ugyanabban a hónapban) csapatostul jönnek a világra, olyanformán, mint a bárányok.
218 Étel »à la Lucullus«. Ez a hős, aki meghódította Ázsiát, sokkal nagyobb hírességre tett szert azzal, hogy a cseresznyét legelőször ő hozta be Európába és még néhány fogás kitünő étek elnevezésével; és igazán kérdés: nem használt-e többet az emberiségnek (eltekintve a csömörtől) szakácsművészetével, mint diadalaival? - Byron.
219 »Petits puitsd'amour garnis desconfitures.« A legklasszikusabb mellékételek egyike. Lásd: Almanach des gourmands, Code gourmand, Le cuisinier royal stb. stb.
220 Subauditur »non«; a rím kedvéért maradt el. - Byron.
221 Anglia legkiválóbb jogi tekintélye.
222 Presbyter: a skót államegyház tagja, higgadtan gondolkozó, nyugodt, megfontolt embert, aki kerüli a szélsőségeket és gyűlöli a szekták disputáit. Byron anyja skót nő volt és ő maga is Aberdeenben részesült a nevelés első áldásaiban.
223 John Scott, Earl of Eldon 1801-től 1830-ig (csekély megszakítással) Anglia főkanczellárja. A főkanczellár egyúttal az országos főgyám s ennek révén tébolyodott egyének ügyében a legfelsőbb fórum.
224 Hobbes. - Kételkedett a saját lelkében, de félt a másokéitól.
225 »De rebus cunctis et quibusdam aliis.«
226 Regés krónikák szerzői. - Monmouth Arthus király, Turpin Nagy Károly történetét írta meg, hihetetlen és csodálatos epizódokkal fűszerezve.
227 Johnson Sámuel, az angol nagy szótár szerzője, »Raffales« czímű regényében így nyilatkozik: »Az a hit, hogy elholtak lelkei visszajárnak, minden népnél és minden korban el volt terjedve és csak azért terjedhetett úgy el, mert igaz; azért hiszik, mert tapasztalták. Egyes csufondárosok kétkedése semmit sem ér az általános hiedelemmel szemben; és sokan, akik szájukkal tagadják, félelmükkel tesznek mellette bizonyságot.«
228 Vita tárgya még most is: bibor-csigából, kagylóból vagy alkörmösből készült-e a tyrusi bíbor? Sőt szine fölött is vitáznak: egyik bíbornak, másik skarlátnak mondja; én semmit se mondok. - Byron.
229 Horne Tooke, lelkész és radikális író a mult században. Sokan hitték, hogy a »Június« álnévvel közölt híres leveleknek ő a szerzője.
230 Gondolom lábszőnyeg volt, amire Diogenes e szavakat mondva taposott: »Igy tiprom meg Plato büszkeségét!« - »Még nagyobb büszkeséggel« felelt rá a másik. De mivel szőnyegek arra valók, hogy rájuk tapossanak, emlékezetem hihetőleg tévúton jár s talán valami ünnepi köntös, függöny, asztalterítő vagy egyéb drága és czinikusnak nem való szövet volt a megtaposott tárgy. - Byron.
231 Afféle elegáns »fürdőkalauz«. - Hayley didaktikus költeményeket írt és ezelőtt 100 évvel »olvasott poétája« volt a magasabb köröknek. - »Bouts rimés«: rímeket írnak le és azokat ki kell tölteni, természetesen udvarias, bókoló tartalommal.
232 Valószínüleg Sydney Smith, Byron korában a legélczesebb ember Angliában. Lelkész volt s hosszabb ideig élt mint esperes-plébános a lincolnshire-i mocsaras vidéken, ahol jó humorából sokat veszített. A »Peter Plimley« álnévvel közölt »víg-leveleket« állítólag ő írta.
233 Vonatkozás a tréfás angol nótára:
»Királyné meg
koldus közt van különbség,
Megmondjam hogy mi? Mert
Királyné
nem tud úgy vígadni, mint én,
S úgy nem tud inni sert!«
A zárjelbe foglalt sorok a szerencsétlen Karolin királynéra vonatkoznak.
234 »Sine Cerere et Baccho friget Venus.« A latin nyelv révén tudja minden gimnazista.
235 Erről bőven szól a 12-ik ének utolsó jegyzete.
236 Addisonról mondja Pope, hogy »bágyadt dicsérettel kárhoztat«.
237
».......genetrix hominum, divumque voluptas
Alma Venus!«
- (Lucretius. Lib. I.)