EDMOND ROSTAND
A SASFIÓK
(L'AIGLON)
ROMANTIKUS DRÁMA ÖT
FELVONÁSBAN,
VERSEKBEN
FORDÍTOTTA
ÁBRÁNYI
EMIL
LAMPEL R. (WODIANER F ÉS FIAI)
TARTALOM
ELSŐ FELVONÁS.
A növekvő
szárnyak.
MÁSODIK FELVONÁS.
A csattogó
szárnyak.
HARMADIK FELVONÁS.
A
szétnyíló szárnyak.
NEGYEDIK FELVONÁS.
A tépett
szárnyak.
ÖTÖDIK FELVONÁS.
A megtört
szárnyak.
HATODIK FELVONÁS.
Az
összecsukott szárnyak.
SZEMÉLYEK.
FERENC, reichstadti
herceg. |
A császári család. A herceg katonai kísérete. A császári őrség: arciére-ek, nemes gárdisták, drabantok stb. Álarcosok és dominók: Paprika Jancsik, pásztorok, medvék stb. Parasztok és parasztasszonyok. A herceg ezrede. 1830-1832.
ELSŐ
FELVONÁS.
A növekvő szárnyak.
Badenben, Bécs mellett, 1830-ban.
Annak a villának a terme, ahol Mária Lujza lakik. Tágas helyiség. Középütt nagy, gömbalakú, kristály-üvegből összefont Empire-csillár. Világos faburkolat. Pompéji-zöld fal, al fresco befestve. A párkányzatot Szfinx-figurák díszítik.
Baloldalt két ajtó: az első színfalnál levő Mária Lujza lakosztályába, a második színfalnál levő az udvarhölgyek lakosztályába vezet. - Jobboldalt, az első színfalnál, szintén ajtó: a második színfalnál, egy mélyedésben, rengeteg fayence-kályha, tarkán díszítve. - Hátul, két ablak közt, széles üvegajtó. Ezen át egy nyílt lépcső korlátoszlopai láthatók. Az erkélyt formáló nyílt lépcső a kertbe vezet. Kilátás a badeni parkra: hársak és fenyők, mély fasorok, boltíves cölöpökön függő lámpák. - Gyönyörű kora-szeptemberi nap.
Ebben a banális nyaralóban értékes, drága bútorokat helyeztek el. Balra, közel az ablakhoz, bronzzal gazdagon cifrázott állótükör: az első színfalnál széles mahagóniasztal, irományokkal tele; a fal mellett könyves-polc. Jobboldalt, a háttér felé, kis Erard-féle zongora, a 30-as évek formájában; a zongora mellett hárfa; még lejebb chaise-longue à la Recamier, egy nagy gyertyaláb (guéridon) közelében. Karosszékek és kerek ülőkék támlap nélkül, X-lábakon. Vázákban tömérdek virág. A falakon keretekbe foglalt és az osztrák császári család tagjait ábrázoló metszetek; Ferenc császár arcképe, a reichstadti herceg gyermekkori arcképe stb.
A függöny felgördültekor elegáns nők csoportosulnak a háttérben. Kettő közülök - zongoránál ülve, háttal a közönségnek - négykézre játszik. - Egy harmadik hölgy hárfázni készül. Találgatják a kottákat. - Hangos nevetés. Közbeszólás.
Egy lakáj a nyílt lépcsőről szerény külsejű fiatal leányt vezet be, akit osztrák lovastiszt kísér. A tiszt kékszínű, ezüstzsinóros huszáregyenruhája rendkívül kackiás. A két újonan jött, látva, hogy senkisem törődik velük, pár pillanatig állva marad a terem egy zugában. Ekkor a jobb oldalt levő ajtó kinyílik és belép Bombelles gróf, akit a zene hangjai csalnak a szalonba. Bombelles gróf taktust verve közeledik a zongorához. De észreveszi a fiatal leányt, megáll, mosolyog, azután hozzá siet.
ELSŐ JELENET
TERÉZ, TIBURCE, BOMBELLES, MÁRIA LUJZA, UDVARHÖLGYEK.
A HÖLGYEK (a zongoránál; valamennyi
egyszerre beszél és őrülten hahotázik).
Hamis! Hamis! -
A
balkéz kezdi! - Nem! -
Botrány! - Pedál! - Most - Hárfa! -
Istenem!
BOMBELLES (Terézhez). Ön?
TERÉZ. Jó napot, Bombell' úr!
EGY HÖLGY (a zongoránál). Most se
jó!
Fis!... E!...
TERÉZ. Eljöttem... mint felolvasó!
MÁS HÖLGY (a zongoránál). Ah Bé-moll!
TERÉZ. És ezt önnek köszönöm!
BOMBELLES. Nincs mért, Teréz! Hiszen
rokonom ön,
És francia.
TERÉZ (bemutatja neki
Tiburce-ot),
Tiburce!
BOMBELLES. A
bátyja!
(Kezet nyújt Tiburce-nak és Teréznek helyet
kínál.)
Nos,
Üljön
le kissé!
TERÉZ. Ah,
csodálatos
Zavar fog el!...
BOMBELLES (mosolyogva). S ugyan mért, Istenem?
TERÉZ. Mert látni fogja mindjárt a
szemem
Az egyetlent, ami a császárból maradt!
BOMBELLES (mellé ül). Ez az hát, ami a szívére hat?
TIBURCE (csípős hangon).
Mi ezt
a Bonapartét lenéztük hajdanán!
TERÉZ. Tudom, tudom... de látni...
TIBURCE (kissé megvetően). Az özvegyét...
TERÉZ
(Bombelleshez). S
talán...
Fiát is?
BOMBELLES. Ó bizonnyal!
TERÉZ. Nem
volna szívem, elmém
Nem volnék fiatal és meg se érdemelném
Hogy
francia legyek, ha úgy lépnék elébe:
Mély meghatottság nélkül,
közönyös arccal!...
Szép-e?
BOMBELLES. Ki?
TERÉZ. Párma hercegnője!...
BOMBELLES meglepetve). De hisz ő...
TERÉZ (élénken). Boldogtalan!... És ez nagy szépítő!
BOMBELLES. De... látta már?
TERÉZ. Nem!
TIBURCE. E
terembe csak
Most jöttünk.
BOMBELLES (mosolyogva). Jó... de...
TIBURCE (oldalvást lornyettezi a zenélő
hölgyeket).
Mennyi
szép alak!
A zongorához víg skálát csatolt
Kacajjuk... mindnek
rózsás kedve volt,
S mi nem akartuk őket semmi áron
Zavarni...
TERÉZ. Ő Felségét itt bevárom.
BOMBELLES (föláll).
Hogyan? -
Hisz épen ő az, aki a basszust játssza!
TERÉZ (föláll, megilletődve). A csász...
BOMBELLES. Majd értesítem.
(Odalép a zongorához és halkan beszél az egyik zenélő hölggyel.)
MÁRIA LUJZA (megfordul). Ah, itt a
kis babácska?
Ha nem csalódom, volt már róla szó...
Története
valóban megható...
Egy bátyja van, aki...
BOMBELLES. Már
innen el se válik!
Emigráns volt az atyja és ő is az, halálig!
TIBURCE (előlép, fesztelen hangon).
Az
osztrák uniformist kedvelem,
S ha van, aki rókát vadász
velem,
Boldog vagyok.
MÁRIA LUJZA (Terézhez). Ah tönkre
fogja tenni
E rossz fiú!... Addig nem fog pihenni.
TERÉZ (Tiburcot mentegetni akarva). Ó!
a bátyám...
Meglátja!...
MÁRIA LUJZA. Nagy
mihaszna!
De hogyha önnek nincsen rá panasza,
Ez öntől szép s
rá nézve kellemes.
- Lorget Teréz, ön bájos és nemes!
(Kézen fogja és maga mellé ülteti a chaiselongue-ra.)
Nos, mától fogva udvarhölgyem. Én
Elég
kedves leszek, meglátja kicsikém,
Bár kissé bús vagyok, mióta...
(Csönd.)
TERÉZ (meghatva).
Ó e gyász csapás!
Kimondhatatlan!... Én is...
MÁRIA LUJZA (törli a szemeit). Valóban
nagy
Nem ismerték eléggé e szép, hű lelket!
TERÉZ
(megrázkódva). Ó
Igaz!
Nagyon igaz!
MÁRIA LUJZA (Bombelleshez fordul). Majd
írok apropó,
Hogy a lovát őrizzék!
(Terézhez.)
Könnyezni
van okom,
Mióta itt hagyott az én tábornokom!
TERÉZ (meglepetve). Tábornok?
MÁRIA LUJZA (törli a
szemeit).
Ezt
a címet tartotta meg.
TERÉZ. Ah! értem!
MÁRIA LUJZA. Páratlan volt...
TERÉZ. E címmel még ragyogóbb az érdem!
MÁRIA LUJZA. Csak most kezdem belátni,
mily szörnyű bánat ért!
Nincs kárpótlás e földön Neipperg
tábornokért.
TERÉZ (elámulva). Neipperg?
MÁRIA LUJZA. Hogy szórakozzam, Bádenbe
jöttem. Ez
Csinos kis város. Bécstől egy óra. Kellemes!
Ah,
tönkre téve minden idegem!
Soványodom... és azt mondják nekem:
Így
Berry hercegnőhöz hasonlítok!... Igen...
Most úgy fésülködöm, mint
ő! - A kegyes ég
Miért nem vett magához?
(Körülnéz.)
E
villa kicsiség,
De kedves, csinos!... Elegendő nékem!
Metternich
itt van. Csak futó vendégem.
Ma este megy. Az órák jól
suhannak
Itt Bádenben. Jelenleg nálam vannak
A Sándor grófok.
Thalberg zongorázik,
Oly csodaszépen, hogy mindenki fázik.
A
híres Montenegró spanyol románcot ád.
Fontána Figaróból üvölt egy
áriát.
A főhercegnő a britt nagykövet
Nejével jött. Mindenki
víg, nevet!
És kocsikázunk, mert vonzó a táj!
De hasztalan!...
A szívem egyre fáj!
Ah, érte sírom magamat halálra!
- Eljön,
leánykám, a ma esti bálra?
TERÉZ (fokozódó ámulattal néz
rá).
De...
MÁRIA LUJZA (hevesen).
Meyendorffék
adják... Egészen bizonyos,
Hogy Strausz is ott lesz Bécsből!...
Eljön hát úgy-e? Nos?
Nem szabad elmaradni! Bombelli' gróf,
úgy-e nem?
TERÉZ. Szabad-e Felségedtől
kérdenem:
Hogy' van a herceg... a reichstadti!...
MÁRIA
LUJZA. Elég
Jól
van. Kissé köhög. De itt a lég
Oly enyhe!... Ifjú... szinte még
gyerek!
Az első lépést épp most teszi meg
Ki a világba!... Ah,
nagy dolog ez!
És ilyen ifjan már is ezredes!
De - nézze,
sorsom milyen mostoha!
Egyenruhában nem láttam soha!
(Két úr belép. Kezükben zöld dobozok. Kitörő sikollyal.)
Ezt neki hozzák! Ó öröm!...
MÁSODIK JELENET.
Előbbiek. AZ ORVOS és a FIA, hosszúkás,
üveges dobozokkal.
Azután METTERNICH.
AZ ORVOS
(hajlongva). Íme
A
gyüjtemény!
MÁRIA LUJZA. Ah doktor, tegye le!
BOMBELLES. Mi ez?
MÁRIA LUJZA Pillangók.
TERÉZ. Pillangók?
MÁRIA
LUJZA. Igen!
Miképp
esett, elmondom íziben!
E kedves öreget, a fürdő
orvosát,
Meglátogattam én. Ott ülök nála. Hát
Egyszer csak
látom, hogy az asztalán
E lepke-raj néz tündökölve rám.
Fiáé
volt a pompás gyüjtemény.
Én hangosan sóhajtok: «Bár az
én
Fiam, akit semmi sem érdekel,
Érdeklődnék irántuk!...»
AZ ORVOS. S
mit felel
Az orvos erre? Így szól: «Ej, ki tudja?
Csodálatos
a földi végzet útja.
Kisértsük meg! Miért ne?»... S a
pillangók itt vannak.
TERÉZ (félre). Pillangók! Ah, pillangók!
MÁRIA LUJZA (az orvoshoz, sóhajtva). Ó,
hogy örülnék annak,
Ha bús, magányos lelkét, mely mélán
kesereg,
Fölráznák bánatából e...
AZ ORVOS. Lepidopterek!
MÁRIA LUJZA. Nincs itthon a fiam. Kérem,
tegyék le csak,
S majd jőjjenek megint.
(Az orvos és fia elhelyezik a gyüjteményt az asztalon, azután kimennek. Mária Lujza Terézhez fordul.)
Madam'
Scarampinak,
Első udvarhölgyemnek, mindjárt bemutatom!
(Észreveszi a jobbról belépő Metternichet.)
Ah, Metternich!... A termet ezennel
átadom.
Egészen az öné!
METTERNICH. Sokan
jöttek ide...
Vár rám a Belliard tábornok követe...
Fogadnom
kell!...
MÁRIA LUJZA. Tudom.
METTERNICH. Meg
Gentz tanácsos úr!
Beszélni óhajt szintén... és
múlhatatlanúl...
Aztán a sürgönyök!... Hiába! Kötelesség!
(Csönget. Hátul egy lakáj megáll a küszöbön.)
Először Gentz urat!
(Mária Lujzához.)
Nincs ellenére?
MÁRIA LUJZA. Tessék!
(Távozik Terézzel. Tiburce és Bombelles utánuk, Gentzet a szín hátterében a lakáj bevezeti. Nagyon elegáns. A fáradt vén vivőr alakja. Zsebei tele vannak bonbontartókkal és illatszeres üvegcsékkel. Minduntalan bonbont rágicsál, vagy parfumöt szagolgat.)
HARMADIK JELENET.
METTERNICH, GENTZ, azután egy francia tiszt, attaché a francia nagykövetségnél.
METTERNICH. Gentz jó napot!
(Leül a jobboldalt álló guéridon előtt. Gentz irományokat huzigál ki egy nagy tárcából. Metternich beszélgetés közben valamennyit aláirogatja.)
Hallotta,
mi a baj?
A császár visszahív magához Bécsbe.
GENTZ. Jaj!
METTERNICH. Bécs, ebben a szezonban!
GENTZ. Üres, mint a zsebem!
METTERNICH. No ez már nem igaz! Vallja be
kedvesem,
- Én nem szidom magát ki -: a cár kormánya...
(Olyan mozdulatot tesz a kezével, mintha pénzt kaparítna magához.)
GENTZ (komikus
felháborodással). Mit?
Engem?!
METTERNICH. No csak őszintén! Tanúk nélkül
van itt!
Magát megint megvették!
GENTZ (nagyon nyugodtan, bonbont
ropogtatva).
A
legjobb áron, herceg!
METTERNICH. De mire kell e sok pénz?
GENTZ (illatszeres üvegcsét szagolgat). Hogy szálljanak a percek!
METTERNICH. S önt jobb kezemnek tartják!
GENTZ. Ne
tudja hát a bal,
Hogy mit csinál a jobb kéz!
METTERNICH. (észrevéve a bonbonniéreket
és a flaconokat). Mindig a régi
dal:
Illatszer! Bonbon!
GENTZ. Persze!
Ha van pénz: van cukor,
Van parfőm... Mind a kettőt imádom!... Itt
a kor
Mellékes. Lássa: vén gyerek vagyok.
Egy kis haut
gout-val!
METTERNICH. Gyermek! Bolondokat
gagyog!
Abban gyönyörködik, hogy önmagát piszkolja!
És Fanny?
GENTZ. Elssler Fanny? A más hintóját
tolja!
Egy csöppet sem szeret. De annál hevesebben
A bájos
herceget!
(Rámutat a reichstadti herceg egyik arcképére.)
És
én megnyugszom ebben!
Szegény spanyolfal szenved... de az a
gondolat
Megvígasztalja mégis: jobb, hogyha ő mulat!
Az
államnak jobb! És én adom az ostobát.
Kísérem Fannykámat s szemem
semmit se lát!
Ma este meg akarja lepni a herceget
És idejön
velem.
METTERNICH (aki ezalatt folyvást jegyezte a papirokat.) Arcátlanság!...
GENTZ. Lehet!...
Mamája
nem lesz itthon. Bálozni megy ma éjjel.
(Levelet vesz ki a tárcából és odanyujtja.)
Olvassa. A Fouché fiától.
Szenvedéllyel
Fogadkozik az ipse...
METTERNICH (mosolyog). A jó Otrante vicomt!
GENTZ. Hogy kicsi hercegünkből egy új
Napóleont
Formál!...
METTERNICH (átfutván a levelet). A párthivek listája...
GENTZ. Mind itt vannak!
METTERNICH. Mohón, szolgálatkészen az új naphoz rohannak!
(A levelet Gentznek adja.)
Jegyezze.
GENTZ. Visszautasítjuk?
METTERNICH. Félig...
Hogy
mellette a legjobbat remélik!
A franciákat a kis ezredes
Révén
kormányzom! Jó mumuska lesz!
Ha balfelé hajolnának nagyon,
S
Metternich nélkül: - krikk! kiugratom
A skatulyából. De ha jobbra
térnek,
Ha Metternich-el szépen összeférnek,
Metternich áll
szilárdan, mint a hegy;
Krakk!... Hercegecském nyomban visszamegy.
GENTZ (mulat a dolgon). Mikor kezdődik a nagy ugratás?
METTERNICH. Azonnal. Biztosítom, hogy meglesz a hatás.
(Csönget. Egy lakáj belép.)
Hadd jöjjön Belliard tábornok követe!
(A lakáj teljes katonai díszbe öltözött francia tisztnek nyit ajtót.)
Üdvözlöm. A király nevében jött ide.
Im,
itt az okmány. Elvben Lajos Fülöp királyt
Elismerők. Vigyázzon
nyolcvankilencre! Árt
A túlságos szabadság!... Ha nem hallgatna
rám:
Feltörjük egy tojásnak a héjját...
ATTACHÉ (hirtelen megdöbbenéssel). Ön
talán
Ferenc Károlyra céloz?
METTERNICH. Reichstadtnak
hercegére?
Én el nem ismerem, hogy atyja valaha
Uralkodott!
ATTACHÉ (gúnyos zsenerozitással). De én el.
METTERNICH. Nem
engedném soha,
Hogy érte kiomoljon a katonáink vére.
De...
ATTACHÉ. De?
METTERNICH. De ha önöknél túltengne a
szabadság,
Ha torz fejét fölütné a forradalmi vadság,
S önök
szemet hunynának!... Royer Collard úr szája
Dörögne újból... s
hagyná a franciák királya!
Ha e királyság titkon köztársasággá
válnék:
Elfogyna a türelmünk s magunkról jót nem állnék!
Talán
eszünkbe jutna, hogy a mi unokánk
Ez a Ferenc...
ATTACHÉ (élénken). S azt mondom:
hiába hozza ránk!
Nem hagyjuk elpirulni a Bourbon-liljomot!
METTERNICH (finoman). Ha megtartják
fehéren... ha nem hágy rajt' nyomot
Az új idő - szavamra:
sosem száll rá a méh!
ATTACHÉ (közeledve és szavát
halkítva).
Mégis rebesgetik... mondják mindenfelé,
Hogy bár
ön tartja féken s az ön keze kemény:
Reichstadti hercegében lobbot
vet a remény!
METTERNICH. Ah nem!
ATTACHÉ. S az események?
METTERNICH. Megszűrve
adjuk át,
Legyen nyugodt!
ATTACHÉ. Hogyan?
Még most se' tudja hát,
Hogy más király fejére tettük a
koronát?
METTERNICH. Ó tudja már!... Csak azt nem
tudja még,
Hogy visszajött a trikolór. Elég
Időnk lesz rá!
ATTACHÉ. Valóban... mámort okozhat nála!
METTERNICH. A herceg mindig józan. Mindig. Istennek hála!
ATTACHÉ (kissé nyugtalanul).
De
Bádenben nem őrzik elég szigorúan.
METTERNICH (nagy nyugalommal).
Sőt!
Éppen itt nem félünk! Az anyja vele van.
ATTACHÉ. Az anyja?
METTERNICH. Száz rendőrnél jobban megőrzi
ő.
Mert néki nyugalom kell. A nyugalom a fő,
S ezt tönkre tenné
holmi vad összeesküvő!
ATTACHÉ. De hogyha mindez külszín, hogy
annál jobban szálljon
Később a sasfiók majd...
(A Mária Lujza lakosztályába vezető ajtó kinyílik.)
MÁRIA LUJZA (szélsebesen kiront és kétségbeesetten kiabálja.) Ó jaj! A papagályom!
NEGYEDIK JELENET.
Előbbiek MÁRIA LUJZA, egy pillanatig, és
az UDVARHÖLGYEK,
akik rémülten rohannak utána. Azután BOMBELLES
és TIBURCE.
ATTACHÉ. Mi?
MÁRIA LUJZA
(Metternichhez)...
Herceg!
Elröpült a papagályom!
METTERNICH (gúnyos fájdalommal). Ó!
MÁRIA LUJZA. Margheritina, herceg! Elszállt!... Irtóztató!
(Az erkély felé fut. Az udvarhölgyek a parkba szaladnak, hogy mindenfelé keressék a papagályt.)
METTERNICH (fagyosan az attachéhoz, aki kábán néz Mária Lujzára). Tessék!
ATTACHÉ (szolgálatkészen Mária Lujzához
siet).
Keressem,
fenség?
MÁRIA LUJZA (megáll, végig méri az attachét és szárazon). Nem kell!
(Lesujtó pillantást vet rá és visszamegy a lakosztályába. Az ajtó becsapódik.)
ATTACHÉ (mind jobban elámulva Metternichhez fordul.) Mi ez?
METTERNICH (elfojtott
nevetéssel). A
címe
«Felséges asszony!» És ön «Fenség»-et
mondott! Íme
A megfejtés!
ATTACHÉ. De
hogy tarthatta meg
Mint hercegnő a «felséges»
címet,
Ha Bonaparte nem uralkodott?
METTERNICH. Ez megmaradt.
ATTACHÉ. És
rám ezért dobott
Dühös pillantást!
METTERNICH. Címkérdés, uram!
ATTACHÉ (üdvözli Metternichet és kifelé
indul. De mielőtt távoznék, megáll és kérdezi tőle).
A
trikolórt nyiltan viselni van
Jogunk tehát? Nem kell titkolni?
METTERNICH
(óhajtva). Nem!
Megegyeztünk
már!...
(Ekkor az attaché ledobja kalapjáról szó nélkül a fehér kokárdát és odatűzi a zsebéből kivett háromszínűt. Metternich csodálkozva nézi, mialatt föláll.)
Lám!... Ily hirtelen!...
(Odakünn csörgők zaja.)
Mi az?
GENTZ (az erkélyen). A
főhercegnő!... Hoz bájos ifjú nőket
És urakat magával!
BOMBELLES (a csörgők zajára gyorsan jön balfelől Tiburce-szal együtt.) Hamar! Fogadjuk őket!
(Abban a percben, amikor az ajtó felé rohan, megjelenik a főhercegnő a nyílt lépcsőn. Elegáns gavallérok és dámák egész áradata kíséri. Könnyű nyári toalettek. Napernyők. Nagy kalapok. Egy kis főherceg - öt-hat esztendős - huszár egyenruhában, parányi prémes mentével a vállán. Két kis főhercegnő az akkor divatos, különös bébé-öltözékben. Roppant zsivaj és kacagás.)
ÖTÖDIK JELENET.
Előbbiek. A FŐHERCEGNŐ. ÚRI DÁMÁK.
GAVALLÉROK.
LORD és LADY COWLEY, THALBERG, SÁNDOR, MONTENEGRO
stb.;
azután TERÉZ, SCARAMPI, EGY UDVARHÖLGY.
A FŐHERCEGNŐ (Bombelleshez,
Metternichhez, Gentzhez, Tiburce-hoz, akik ünnepélyes hódolattal
mennek elébe.)
Nem, nem!... Csak semmi teketória!
Falun
vagyunk itt! Ez nem palota!
(A szalon megtelik. - Egy fiatal emberhez.)
Tarantellámat, Thalberg!... Hamar!... Üljön le már!
(Thalberg leül a zongorához és játszik. Metternichhez vidáman.)
És mondja csak: Felséges cousine-om merre jár?
EGY HÖLGY. Magunkkal vittük!
MÁS HÖLGY. Kocsikáztunk,
kérem!
A völgyön át!... A legkönnyebb szekéren!...
Sándor volt
a kocsis!
EGY FÉRFIHANG (a megkezdett társalgást
folytatva.) A lávát kráterébe
Kell
fojtani!
A FŐHERCEGNŐ (odafordul a
beszélgetőkhöz).
Nem hallgat?
Legyen már egyszer vége!
(Metternichhez, kacagva.)
Ah, vulkánról beszéltek örökké!... Szent atyám!...
BOMBELLES. S melyik e tűzhányó hegy?
EGY HÖLGY (a másikhoz, ruhafélékről
csevegve.)
E
télen asztrakán?
(Susognak.)
SÁNDOR (Bombellesnek válaszolva).
A
szabadelvűség!
BOMBELLES. Ah!
LORD COWLEY. Vagy inkább Frankhon!
METTERNICH (a francia attachéhoz, szigorú arckifejezéssel). Hallja?
HÖLGY (egy fiatal emberhez, akit
karjánál fogva húz a zongora felé.)
Ah Montenegro! Kérem, ne
sokalja!...
A kis románcát!... És számomra csak!
Egészen
halkan!...
MONTENEGRO (akit Thalberg kísér, halkan
énekel.)
Indul
a lovag...
(Félhangon tovább dalol.)
MÁS HÖLGY (Gentzhez). Gentz, jó napot!
(Keresgél a reticulejében.)
Ni, bonbont hoztam önnek!
(Kis dobozt nyujt át neki.)
MÁS HÖLGY (ugyanaz a játék).
Tessék!
Párisi parfum!
(Kis flacont húz elő és Gentznek adja.)
GENTZ. Ah,
csapatostul jönnek
A gráciák!
METTERNICH (az üvegcsét látva, gyorsan
Gentzhez)
Hamar!
Szakítsa le
Az etikettet!... Gyorsan el vele!
Ez «A
reichstadti herceg kedvelt illatszere!»
GENTZ (orrához emeli az
üvegcsét).
Ibolya-szaga van!
METTERNICH (kiragadja kezéből a flacont
és az asztalról lekapott ollóval végig vakarja.)
A herceg ezt
ne lássa,
Különben észrevenné, hogy Párisban...
EGY HANG (a hátrább álló férfiak
csoportjában.)
Varázsa
Félelmesen gyarapszik!
LADY COWLEY. A
hydráról beszélnek
Mindegyre férjeink!
LORD COWLEY. Hogy
a komoly veszélynek
Elébe vágjunk: Rajta! Kést döfjünk át a
torkán!
A FŐHERCEGNŐ (kacagva). Ah, egyik
percben hydra, s a másik percben volkán!
Szép!
MÁRIA LUJZA EGYIK UDVARHÖLGYE (inas megy utána, aki tálcán nagy poharakat visz, jeges kávéval teli.) Eis-Kafé!
(Egy másik inas tálcán frissítőket helyez az asztalra, sört, pezsgőt stb.)
A FŐHERCEGNŐ (leül s egy fiatal
asszonyhoz).
Egy
verset Olga már most!
GENTZ. Egy Heine-verset?
VALAMENNYI HÖLGY. Azt! Azt!
OLGA (szavalásra készen föláll). Talán... a Két granátost?
METTERNICH (élénken). Ne azt! Ne!
SCARAMPI (kilép Mária Lujza
lakosztályából).
Ő
Felsége azonnal megjelen!
TÖBB HANG. Scarampi!
(Üdvözlés. - Kacagás. - Pajkos széptevés.)
SÁNDOR GRÓF HANGJA (hátul, egy
csoportban).
Jól
mulatnak, ha eljönnek velem!
A Krainerhütte mellett megállunk s a
füvön
Táncolnak majd a hölgyek!
METTERNICH (Gentzhez, aki hirlapot vett
föl az asztalról és olvasásba
merült).
Gentzem,
mit olvas ön?
GENTZ. A Journal des Débats-t.
LORD COWLEY (odavetve). Magas politika?
GENTZ. Ah, van eszemben!... Színház!
A FŐHERCEGNŐ. Milyen frivol maga!
GENTZ. Nos, tudják-e, mi van a Vaudeville műsorán?
METTERNICH. Nem!
GENTZ. Bonaparte!
METTERNICH (közönyös hangon). Ah, ah!
GENTZ. S
a Nouveautés - de tán
Ezt tudja?
METTERNICH. Nem!
GENTZ. Tehát
a Nouveautés darabja
Megint csak Bonaparte. Roppant
sikerrel adja.
És a Variétésben mi megy? Napóleon!
Nimbuszt
a Luxembourg is az ő fejére fon:
Tizennégy év a császár
életéből,
Im ezt igéri. Lássuk a Gymnase-t. Ott ki lép
föl
Mint vonzó hős? Ej: Az orosz hadjárat.
És a Gaité,
az vajjon mibe' fárad?
Hogy színrehozza - mit? Napóleon
kocsisát.
Sőt íme, ráadásul egy Malmaisont is ád.
Szent
Ilonát dramatizálja egy
Süldő Racine; és nemsokára megy
A
Porte Saint-Martin deszkáin: - mi más?
Napóleon!
LORD COWLEY (bosszankodva). Divat!
TIBURCE (vállvonogatva). Hóbort!... Csalás!
GENTZ. Az Ambigu Murat-val áll elő.
S
ki szerepel a Cirque-ben? Újra ő:
A Császár!
SÁNDOR (csipősen). Ah, divat!
BOMBELLES (lenézőn). Divat! Nem sokat ér.
GENTZ. Olyan divat, mely gyakran
visszatér
Frankhonban.
EGY HÖLGY (aki az ujságot Gentz vállain
át olvassa). Ah, olvasta hercegem,
Hogy hamvait Párisba
visszahozzák?
METTERNICH (szárazon). A főnix
újjászületik, de nem
Az elhamvadt sas. Ez holt-bizonyosság!
TIBURCE. Milyen nagy X Frankhon jövője!
METTERNICH
(fensőbbséggel). Másnak
De
nem nekem. Én nem tartom vitásnak,
Mi lesz Frankhon jövője? Én
tudom!
EGY HÖLGY. Hisz ön próféta, váltig állítom!
A FŐHERCEGNŐ (tömjénező, hódoló
kézmozdulattal).
Amit mond: csupa érc!
GENTZ (fogai közt). Vagy bádog-féle!
LORD
COWLEY. Nos,
Ki
jönne, mint megváltó?
METTERNICH. Megmondom!
Bizonyos
Hogy ötödik Henrik jön!
(Fitymáló kézmozdulattal.)
A
többi elmuló
Üres divat!...
TERÉZ (áll a terem egyik sarkában, -
csöndesen).
Kényelmes
ez a szó!
Kényelmes a dicsőséget divatnak
Nevezni néha!
METTERNICH (pezsgőt tölt a maga
poharába).
Én
rám rikoltozók nem hatnak
És meg vagyok győződve: míg csak az
Odeon
Nézőterén üvöltik...
NAGY KIÁLTÁS (odakünn). Éljen Napóleon!
(Mindenki föláll. - Általános rémület. - A jegeskávé Lord Cowley torkán akad. - Az asszonysereg minden irányban szétfut.)
MIND (menekülésre készen).
Mi
az? - Hah! Itt Badenben?
METTERNICH. Mosolygok!...
Emiatt
Ne féljen senki!
LORD COWLEY (dühösen). Szörnyű.!...
Mindenki megriad
Egy puszta névtől!
GENTZ (nagy hangon). Meghalt!... Nem támad föl soha!
(A kedélyek lecsillapodnak.)
TIBURCE (aki az erkélyen volt,
visszatérőben).
Ej, semmi!
METTERNICH. Hát mi történt?
TIBURCE. Egy osztrák katona!...
METTERNICH (elképedve).
Osztrák?
TIBURCE. Sőt kettő. Láttam. Künn voltam.
METTERNICH. Szomorú!
(Ebben a pillanatban a baloldali ajtó megnyílik. Mária Lujza sápadtan kijön.)
HATODIK JELENET.
Előbbiek. MÁRIA LUJZA, azután egy osztrák katona.
MÁRIA LUJZA (akadozó
hangon).
Hallották? - Ah, rettentő!... Iszonyú! -
Eszembe
jut - - Pármában - - a tömeg -
Kocsim körül - szívem most is remeg
-
Ezt kiabálta egyszer!...
(Ájuldozva leroskad a chaise-longue-ra.)
Miért
rontják meg áldott
Nyugalmamat?
METTERNICH (idegesen,
Tiburcehoz).
Mi
volt hát? Ki és miért kiáltott?
TIBURCE. Ezt láttam, ott künn a teraszon
állva:
Ő Fenségének két víg katonája
Sétált az utcán.
Kimenőjüket
Élvezték. Hát egyszerre ott üget
A herceg úr. Mély
árok szeli át
Az utat itt. A herceg úr lovát
Neki bocsátja. Ám
a gyáva ló
Ágaskodik, rúg, hátrál... nem használ semmi szó
De
végre győz a herceg. Hopplá!... Átugratott.
A bámész katonákra ez
a bravúr hatott.
Megéljenezték nyomban!
METTERNICH. Kérem
hivassa föl
Az egyiket!... Hamar!
(Tiburce a nyílt lépcsőről kifelé int.)
MÁRIA LUJZA (akit szagos üvegcsével
élesztgetnek.)
Ez
a dolog megöl!
(Belép egy őrmester a reichstadti herceg ezredéből. Ügyetlenül hajlong. Látszik, hogy a fényes társaság zavarja.)
METTERNICH (megbotránkozva). Egy
őrmester! -
Miért
kiáltottál te ott?
ŐRMESTER. Miért?... Én... nem tudom.
METTERNICH. Micsoda? Nem tudod?
ŐRMESTER. Nem!... A káplár se, aki
én-velem
Kiáltozott. Nem tudja. Hirtelen
Belénk ütött. Olyan
szép volt a drága,
Amint ott nyargalt. Zsenge ifjúsága
Úgy
meghatott bennünket!... Hozzá gondolva még
Büszkén, hogy
ezredeskénk a fia...
METTERNICH (belevág). Jó! Elég!
ŐRMESTER. A széles árkon úgy ugrat
keresztül,
Hogy kedves arcán egy izom se' rezdül!
És
szőke, mint egy új Szent György-lovag!
Elpityeredve és bámulva,
csak
Kitört belőlünk!... Álltunk az úton
S fölordítottunk:
Éljen...
METTERNICH (rohamosan). Már
tudom!
- És azt, hogy «Éljen a reichstadti herceg!»
azt
Nem tudtad kiabálni te golyhó, te paraszt?
Az nehezebb?
ŐRMESTER (naivul).
Nem
könnyen megy rá az ember szája!
METTERNICH. Mi?
ŐRMESTER (próbálgatva).
«Éljen
a reichstadti herceg!» - Ó
A másikat az ember könnyebben
kiabálja:
«Éljen...»
METTERNICH (a dühtől szinte magánkívül:
int neki, hogy takarodjék).
Fogd be a szádat!... Eredj!
TIBURCE (a katonához, amikor távozóban elhalad mellette). Te buta ló!
HETEDIK JELENET.
Előbbiek, az ŐRMESTER nélkül. DIETRICHSTEIN, aki csak az imént lépett be.
MÁRIA LUJZA (a nőkhöz, akik körülötte
vannak).
Jobban vagyok. Köszönöm!
TERÉZ (elszomorodva néz rá). A császárné, nagy ég!
MÁRIA LUJZA (Dietrichsteinhoz,
bemutatva Terézt).
Az új felolvasónő!
(Terézhez, bemutatva Dietrichsteint.)
Fiamnak
nevelője,
Dietrichstein úr! - Bocsánat, kisasszony...
Talán...
Jól olvas ön?
TIBURCE (helyette válaszol.)
Megmondottam előre: tetszenék
Nagyon jól!
TERÉZ (szerényen). Nem tudom...
MÁRIA LUJZA. Néhány
könyv fekszik ott
Az asztalkán. Ferencé. Üssön föl egy lapot,
És
olvasson nekünk!... Nos?
TERÉZ (fölvesz egy könyvet). Andromaque!
(Nagy csönd. Az egész társaság elhelyezkedik, hogy a fölolvasóra hallgasson. Teréz olvas.)
«Miért
Remegnek
úgy, uram? Melyik trójaiért?
Hisz egy rab sem szökött el?
Mulasztással ki vádol?
- Ah, úgy gyűlölték Hektort, hogy félnek a
fiától!»
(A társaság összenéz. Fagyos hangulat.)
«Félelmük
tárgya, ó irgalmas ég,
E gyermek, aki azt se tudja még,
Hogy
ura Pyrrhus és Hektor az apja!»
(Moraj és általános zavar.)
MIND. Ej! - Ej! - Hm!
GENTZ. Gyönyörű hang!...
MÁRIA LUJZA (idegesen legyezve magát,
Terézhez.)
Fordítson
most más lapra!
TERÉZ (a könyvet más helyen üti
föl).
«Ah emlékszem, mikor a bősz Achillt kereste,
Vagy
inkább a halált, mely immár várta, leste
Fiát kívánta látni.
(Az arcok elborulnak.)
Karjára
vette. Majd
Dús könnyemet törölvén, hozzám eképp sóhajt;
Jó
hitves! Nem tudom, mily véget ér csatám';
Rád bízom a
fiam...»
(Moraj és általános zavar.)
MIND. Hm!... Hm!... Igen!...
MÁRIA LUJZA (mind nagyobb
zsénben.)
Ha
tán
Más olvasmányra térnénk...
TERÉZ (más könyvet vesz föl az asztalról.) A meditációk!
MÁRIA LUJZA (megnyugodva).
Ah,
ismertem a szerzőt!... Tudom előre: jók
A versei! Velünk
ebédelt!...
(Scarampihoz, sugárzó arccal.)
Attaché volt!
TERÉZ (olvas).
«Az angyalok
daloltak... s még nem hallott az égbolt
Szebb éneket!
Sugárként röpült a földre le;
Bátorság, égi fajnak alá hullt
gyermeke!
Bátorság!...»
(Abban a percben, amikor Teréz ezeket a verseket olvassa, megjelenik hátul a reichstadti herceg. Teréz érzi, hogy valaki belép, - szemeit fölveti a könyvről, - látja, hogy a herceg sápadtan és mozdulatlanul áll a küszöbön; - és nagy zavarral fölemelkedik ülőhelyéből. Erre a mozdulatra az egész társaság hátrafordul és szintén fölemelkedik.)
NYOLCADIK JELENET.
Előbbiek. A HERCEG.
A HERCEG.
Pardont kérek Lamartinenak,
anyám!
MÁRIA LUJZA. Jó séta volt, Ferenc?
A HERCEG (előre jön. Lovagló ruhában,
korbács a kezében. Nagyon elegáns. Gomblyukában virág.
Sohasem mosolyog.) Szebb nem volt soha tán.
Remek idő.
(Terézhez fordul.)
Kisasszony, hol hagyta félbe?
TERÉZ. De...
(Haboz egy pillanatig; elmondja-e még egyszer a verset? Azután, mély meghatottsággal nézvén a hercegre, újra hozzáfog.)
«Bátorság, égi fajnak aláhullt
gyermeke!
Fölséges származásod tündöklő fénynyel ég
Homlokodon.
E bélyeg...»
MÁRIA LUJZA (szárazon, -
fölállva.)
Nem
kell több!... Már elég!...
A FŐHERCEGNŐ (a gyermekekhez, mutatva
nekik a herceget).
Mondjatok a cousinnek jó napot.
SCARAMPI (halkan, dühösen
Terézhez).
Botrány!
TERÉZ. Mi az?
EGY HÖLGY (a herceget nézve). Be sápadt!
MÁS HÖLGY (ugyan úgy). Olyan, mint egy halott!
SCARAMPI (Terézhez).
Ön
válogatta ki, amit fölolvasott?
TERÉZ. Szétnyílt a könyv kezemben!... Engem hiába vádol!...
(Scarampi vállát-vonogatva távozik.)
GENTZ (aki hallotta beszélgetésüket,
fejét rázva.)
Ahol sokat forgatják, ott nyílik szét magától!
TERÉZ (félre, mélabúsan nézvén a
herceget).
Főhercegek a térdén!
A FŐHERCEGNŐ (a herceghez,
karosszékének a támlája fölé
hajolva).
Nagyon
szeretlek, látod?
Légy meggyőződve róla: híved vagyok barátod!
(Kezet nyujt neki.)
A HERCEG (megcsókolja ezt a
kezet).
Igen... te az vagy, néném!
GENTZ (Terézhez, aki le nem veszi a
szemét a hercegről).
Nos, úgy-e szép fiucska?
Kis Cherubin,
aki titokban Werthert bujja!
(A gyermekek, akik a herceg körül vannak, bámulják elegáns öltönyét, játszanak a láncával, a brelokjaival, - nézegetik a magas nyakravalóját.)
KIS LEÁNY (a herceg térdén,
ámulva-bámulva).
Nyakkendőd jaj be pompás!
A HERCEG (meghajtva magát). Nagyon kegyes Fönséged!
TERÉZ (félre, fájdalmas mosollyal). A nyakkendője...
KIS FIÚ (elvette a herceg
lovagló-ostorát és csapkodja vele a
levegőt).
Hallod,
nagyon csodállak téged!
Nincs senkinek ilyen finom korbácsa!
A HERCEG (komolyan). Nincs!
TERÉZ (félre, mint föntebb). Korbácsa!
MÁS KIS FIÚ (hozzányúl a keztyűhöz, amit a herceg lehúzott és az asztalra vetett). És a keztyűd!
A HERCEG. Ó az valódi kincs.
KIS LEÁNY (ujjával a herceg mellényére
bök).
Szép mellény!...
A HERCEG. Pondichéry!... Lágy, könnyű mint a bab!
A FŐHERCEGNŐ (simogatja ujjahegyével a
herceg gomblyukába tűzött rózsát).
Virágod édes!... És a
legújabb
Divat szerint tűzted föl.
A HERCEG (föláll, - keserű és
erőltetett vidámsággal). Kegyes vagy
észrevenni?
A harmadik gomblyukba!
(Ebben a pillanatban Teréz hangosan fölzokog.)
ÚRI ASSZONYOK (Teréz
körül).
Mi
az? Mi lelte?
TERÉZ. Semmi!
Bocsánat!...
Nem tudom!... Rám jött egyszerre!... Én
Nem voltam egyedül
még...
MÁRIA LUJZA (közeledik hozzá és heves, fájdalmas részvéttel). Szegény kis pipikém!
TERÉZ. Elfojtottam sokáig...
MÁRIA LUJZA (öleli,
csókolja).
S
most hull a könnyek árja!
A HERCEG (nem látszik észrevenni ezeket
a könnyeket. Pár lépést tesz, majd megáll és a lábával valamit elrúg
a szőnyegen).
Ni! Mire hágtam? Egy fehér kokárda?
(Lehajol és fölveszi.)
METTERNICH (zavartan közeledik). Ah!
A HERCEG (keresgél egy ideig a
szemével, azután a francia attachét meglátva).
Uram, az öné! -
Hol a kalapja?
(Az attaché mutatja fövegét. A herceg észreveszi a háromszínű kokárdát.)
Ó!
(Metternichhez.)
Ezt nem tudtam! De akkor... akkor a lobogó?
METTERNICH. Fenség...
A HERCEG. Az is ilyen?
METTERNICH. Ilyen... nem fontos ám...
A HERCEG (flegmatikusan).
Csekélység.
METTERNICH. Szín kérdése.
A HERCEG. Egy árnyalat csupán.
(Kezébe veszi az attaché fövegét és a két kokárdát egymás mellé teszi: műértő ábrázattal hasonlítja össze a kettőt: eltolja magától a kalapot: hátraszegett fejjel vizsgálja).
Én azt hiszem, uram... világos, mint a
nap...
Tessék megnézni jól...
(Rámutat a trikolórra.)
Ez itt a csinosabb!
(Elveti a fehér kokárdát és hanyagul tovább megy. - Anyja karon fogja és odaviszi a pillangó-gyüjteményhez. Az orvos, aki pár perccel előbb visszatért, éppen most rakja ki a dobozokat a nagy asztalon.)
A HERCEG. Pillangók?
MÁRIA LUJZA (érdeklődést akar kelteni
benne).
Tetszik? Nézd csak!... Nézd ezt a feketét!
A HERCEG. Igen csinos.
AZ ORVOS. Szebb példányt nem produkál a rét!
A HERCEG. Szárnyával mintha nézne engemet!
AZ ORVOS. Ó tetszik látni ezt a sok
szemet?
Mi úgy nevezzük, hogy «félholdasok».
A HERCEG. Helyes.
AZ ORVOS. Szép
jószág! Nincs belőle sok!
E szürke is! Pettyéről nem tudni: kék-e,
zöld-e?
Ezt nézi?
A HERCEG. Nem!
AZ ORVOS. Mit néz hát?
A HERCEG. A tűt, amely megölte.
(Távozik.)
AZ ORVOS (kétségbeesetten Mária
Lujzához).
Untatja minden!
MÁRIA LUJZA (Scarampihoz).
Várjunk!...
Majd meglesz a hatás.
SCARAMPI (titokszerűen).
A nagy
meglepetés!...
GENTZ (közeledik a herceghez és
odanyujtja bonbonos szelencéjét).
Egy kis bonbon?
A HERCEG (kivesz egy bonbont és
megízleli). Csodás!
Verbéna- s körteízű! Ah, igazán
nemes
Cukorka!... Sőt... megálljon...
GENTZ. Hagyjuk!... Nem érdemes!...
A HERCEG. Mi? Mi nem érdemes?
GENTZ. Szemem
jobban belát
Szívébe mint Metternich!... Mért színlel!? Csokolád?
A HERCEG (büszkén).
Mit lát ön?
GENTZ. Azt,
hogy szenved, sovárog, ahelyett
Hogy főherceg módjára élné az
életet.
A lelke szállana... de moccanni se hagyják,
Zenével,
szerelemmel pulyává altatgatják.
Volt lélek bennem is!... De vége!
Oda van!
Kiábrándult vén fejjel, kissé tisztátalan,
Tengődöm
napról-napra; amíg majd bosszút áll
A megsértett szabadság; amíg
majd rám talál
Egy őrjöngő diák, akárcsak a halál,
És illatos
fertőmben, bonbonos iszapomban
Ledöf, mint Kocebút Sand, kimélet
nélkül, nyomban.
Valóban félek - szőlő, cukrozva, ez se rossz
-
Hogy egyikök megöl majd!
A HERCEG (elvesz egy cukros szőlőszemet
és nyugodtan).
Egészen bizonyos.
GENTZ (visszahőköl).
Hogyan? Mit
mond?
A HERCEG. Egy ifjú fogja megölni.
GENTZ. De...
A HERCEG. Ön jól ismeri.
GENTZ (nagy megdöbbenéssel). Fenség!... Ez...
A
HERCEG. Frigyes
a neve...
Ön volt, tanácsos úr, saját maga!... S mivel
Saját
magában támadt e lelkes ifjú fel,
S önvádat és megbánást suttog
fülébe: hát
Ön elveszett! Ön meghalt! Irgalmat ez nem ád!
GENTZ (elsáppadva). Igaz, hogy
ifjúságom furdalja lelkemet!...
- Ah, nem csalódtam önben! Sas néz
így! E szemet
Tűz járja át!... E szemben a császárság ragyog!
A HERCEG. Talányokban beszél s én - rossz megfejtő vagyok!
(Tovább megy. - Metternich Genthez lép.)
METTERNICH (Gentzhez, mosolyogva).
A
herceggel beszéltél?
GENTZ. Igen...
METTERNICH. Kedves...
GENTZ. Nagyon.
METTERNICH. Markomban van egészen!
GENTZ. Egészen!... Mondhatom!
A HERCEG (megáll Teréz előtt, aki félrevonulva ül egy kis asztalnál és könyvet lapoz. Egy ideig nézi; azután halk hangon megszólítja). Miért sírt?...
TERÉZ (aki nem látta jönni, összerezzen és a legnagyobb zavarban föláll). Mert...
A HERCEG. Tudom, mért! - Ne sírjon!
(Gyorsan távozik és Metternichhel találja magát szemközt, aki - induló félben - kalapját és keztyűjét már a kezében tartja.)
METTERNICH. Hercegem,
Én
most megyek.
(A herceg - válaszul - könnyedén biccent a fejével. Metternich távozik a teremből. Az attaché szintén vele megy.)
A HERCEG (Mária Lujzához és
Dietrichsteinhoz, akik az asztalon fekvő írásokat nézegetik.) Amit
föladtak volt nekem,
Azt olvasgatják?
DIETRICHSTEIN. Pompás!... De mért hibázza
el
Szándékosan Fenséged, ha németül felel
Föltett kérdéseinkre?
Kópénak mondanám...
MÁRIA LUJZA (sértődve).
Fiam, a
te korodban, kópé!... Ah!...
A
HERCEG. Hja,
anyám
Én nem vagyok sas!
DIETRICHSTEIN (a körmével aláhúz egy
hibát).
«Frankreich» nőnemben, helyes az?
A HERCEG (sóhajtva).
Verjék
fejembe még úgy: nem megy a Der-Die-Das!
DIETRICHSTEIN. Csak semleges lehet!
A HERCEG.
De terringette, nem!
Frankhon? Nem! Nincs inyemre, hogy semleges
legyen!
MÁRIA LUJZA (a zongorázgató Thalberghez lép, rámutat a hercegre és kéri, hogy hagyja abba.) Minden zenét utál!
A HERCEG. Utál és számkivet!
LORD COWLEY (közeledik a
herceghez).
Fenség!
DIETRICHSTEIN (odasúg a
hercegnek).
Egy
kedves szót!
A HERCEG. Mi?
DIETRICHSTEIN (súgva). Az angol nagykövet!
LORD COWLEY. Honnan jött az imént oly vágtató galoppban?
A HERCEG. Szent Ilonáról.
LORD COWLEY (megzavarodva). Tessék?
A HERCEG. Onnan
jövök valóban.
Egészséges zugocska. Kimondhatatlanul
Szép
kedves hely. Szeretném ott látni, követ úr!
(Meghajtja magát és tovább megy.)
GENTZ (gyorsan az angol nagykövethez,
mialatt a herceg távozik.)
Szent Ilonának hívjuk a legnagyobb
falut Helénenthalban. Sok kert!
Sok hűvös, árnyas út!
A NAGYKÖVET. Kertemben egy nagy kő áll...
GENTZ. Sőt szikla!
A
NAGYKÖVET. Úgy
van! És
Mi azt is így nevezzük. Innen a tévedés!
HANGOK (a háttérben). Előre!
A FŐHERCEGNŐ (Mária Lujzához). Jősz, Luiz?
MÁRIA LUJZA. Nem!
KIÁLTÁSOK. Ki a kocsikra, ki!
A FŐHERCEGNŐ (a herceghez). És te, Ferenc?
MÁRIA LUJZA. Ne hívják! A természet
neki
Utálatos!
(Szánakozva.)
Képzeljék:
Helénenthálon át
Galoppban megy.
A HERCEG (sötéten). Galoppban!
MÁRIA LUJZA. Nem
ment beléd anyád
Érzékenysége!
(Zsivaj. - Kölcsönös üdvözlések. - Az egész társaság zsibongva kifelé tódul.)
MONTENEGRO (már a nyílt
lépcsőn).
Menjünk!...
Van ott egy kis major
Az erdő közepén... a legjobb almabor...
(Szava elvész a zajban.)
KIÁLTÁSOK (odakünn).
Viszontlátásra
hát!... Viszontlátásra!... Éljen!
GENTZ (az erkélyen, kiabálva).
A
hydráról pedig egy lélek se beszéljen!
(Kacagás. - Csörgős lovak, kocsik robognak tova.)
TERÉZ (a távozó Tiburcehoz.) Bátyám, Isten veled!
TIBURCE (homlokon
csókolja).
Adjő!
(Meghajtja magát Mária Lujza előtt és Bombelles kíséretében el.)
MÁRIA LUJZA (udvarhölgyeihez,
gondjaikra bízva Terézt).
És most vezessék
Új otthonába!
(Terézt az udvarhölgyek elvezetik. - A herceg ülve maradt egy asztalnál és szórakozottan lapoz a rajta heverő könyvben. - Mária Lujza mosolyogva int Scarampinak, aki szintén bentmaradt, - azután a herceghez lép.)
KILENCEDIK JELENET.
A HERCEG, MÁRIA LUJZA, SCARAMPI,
azután
EGY SZABÓ és EGY PRÓBÁLÓ-KISASSZONY.
MÁRIA LUJZA. Franc!
(A herceg odafordul.)
Nagy örömöd lesz!
A HERCEG. Tessék?
(Scarampi minden ajtót gondosan bezár.)
MÁRIA LUJZA. Kis összeesküvést szerveztem titkon itt!
A HERCEG (föllángoló szemmel).
Te!
Összeesküvést?
MÁRIA LUJZA. És
még milyet!... De csitt! -
Az, ami francia, nekünk tilalmas...
Ám
Párisból én hozattam...
(Kedveskedve a herceg arcára csap.)
No
hát nevess, cicám!...
Számodra egy szabót!...
(Scarampira mutat.)
Kettőnk
számára meg
Egy próbáló-kisasszonyt!... Eszmém úgy-e...
A HERCEG (fagyosan). Remek!
SCARAMPI (a Mária Lujza lakosztályába vezető ajtóhoz megy és kinyitja). Jöhetnek!
(Belép egy kisasszony, minta-bábszerű eleganciával. Nagy ruha- és kalapskatulyákat hoz. Nyomban utána egy fiatal ember: szemre-főre olyan, mint egy divatkép 1830-ból: összehajtogatott öltönyök és dobozok a karján. Mialatt a szabó a herceghez közeledik, hátul a próbáló-kisasszony egy kanapéra teríti a magával hozott ruhákat. A szabó mélyen meghajtja magát, azután hirtelen letérdepel, a dobozokat rendre kinyitja, a csomagokat fölbontja, a nyakkendőket és az öltönydarabokat szétteregeti.)
A SZABÓ. Íme, fenség! - Kérem, van itt egy
véka
Szebbnél-szebb új divat-cikk! Mind gyönyörű portéka!
Ízlésem
imponál minden nagy úrnak!... Im
A nyakkendők először! - Komoly
gesztenyeszín
Vagy szende ibolya!
(Nézi a herceg nyakravalóját.)
Ah,
nagy gyönyört okoz
Látnom, hogy hercegséged művészileg bogoz!
(Más mintát prezentál.)
Im egy, négyszögbe hajtva!
(Megint a herceg nyakravalójára néz.)
Valóban
el vagyok
Bájolva, oly nemes, tökéletes e bog!
- És e virágos
mellény? Mit szól, Fenség, e selymes,
Csodálatos jószághoz? Ó
úgy-e szép?
A HERCEG (hidegen). Förtelmes.
A SZABÓ (a szőnyegen fekvő árúkat nagy
fitogtatással mutogatva).
És ezek itt? Szívét nem járja át a
kéj?
Fakó! A legszebb őz-bőr!... A legtisztább fa-héj!
S e
halvány-zöld kabát! Nem lesz-e mámoros
Az ember tőle? Tessék!
Csuklója szűk, szoros! -
Mellény hat gombra... hármat nem
gombolunk be fönt...
A legnagyobb finomság! - És minden porba
dönt
E kék frakk! Ah ilyet nem látott még szalon!
S hozzá e
jáspis-színű, redőtlen pantalon!
Könnyű, kacér, mosolygó, minden
vonása kecs
- Maradjon ki e sárgás, nehéz lengyel bekecs -
(Hamlet
hordhatja-e a Falstaff ujjasát?)
Térjünk ezennel, fenség, a
köpenyekre át.
Ím, itt e fél-galléros! A hajtókája
tán
Excentrikus? No mindegy! - És itt van azután
Egy másik!
Spanyolos! Bő! Ah, mintha szárnya lenne
Méltó, hogy Donna Solhoz
vizitbe menjünk benne!
(A vállaira veti és büszkén sétál föl s alá.)
Szép mű! A csatt ezüst! Finom nyest-prém a
gallér!
Ilyet csináltat nálunk minden igaz gavallér!
Nem cifra.
Egyszerű. De hogy' van
szabva!...
Más
Műhelyben
ezt nem értik. Mert minden a szabás.
MÁRIA LUJZA (aki a herceg mellett állott, látva, hogy fia még halaványabb és mereven néz, mint aki nem is hallja, mit beszélnek körülötte; odaszól a szabóhoz). A herceget fárasztja e léha fecsegés!
A HERCEG (fölrezzen).
Ne
bántsa!... Elméláztam!... Ah, ennyi az egész!
Mert hozzám nem
szokott rendes szabóm, a bécsi,
Ily élénk-tüzetesen, ily színesen
beszélni?
E dúsan ömlő és mulattató
Szóáradat önnek csak arra
jó,
Hogy hitvány csacsogásnak tartsa... ám
Nekem... nekem...
(Szemeit elönti a köny... nyers hangon.)
Nem! Semmi!... Eh, hagyjon el, anyám!
MÁRIA LUJZA (Scarampihoz és a
próbáló-kisasszonyhoz megy.)
Nos, lássuk. Széles, bő ujj: ez a
divat tehát?
A PRÓBÁLÓ-KISASSZONY. Még mindig ez!
A SZABÓ (papirlemezen függő
szövetmintákat mutat a hercegnek).
Parancsol? Amit csak szeme
lát!
A legszebb posztók... Kásmir... Marengó...
A
HERCEG. Mit
beszél?
Marengó?
A SZABÓ. Mint
a bőr! Ennek nem árt a tél!
Az, ami ebből készül, az tartós egy
ruha!
A HERCEG. Igaza van! Marengó nem kopik el soha!
A SZABÓ. Mit választ hercegséged? Tessék rendelni hát!
A HERCEG. Semmire sincs szükségem.
A SZABÓ. Ó
egy csinos kabát
Mindig szükséges!
A HERCEG (rövid szünet
után).
Én
állítnám össze...
A
SZABÓ. Jó!
Legyen
fantáziája akármily ragyogó,
Mi megcsináljuk!... Tessék! A
választás szabad
- Gautier Theophile úr szintén nálunk szabat!
A HERCEG (mintha keresgélne). Lássuk!
A PRÓBÁLÓ-KISASSZONY (hátul rengeteg
kalapokat rak ki. Mária Lujza az álló tükör előtt valamennyit
fölpróbálja). Rizs-szalma, csipkedísz fedi.
A legdrágább
kalap!
A HERCEG (merengve). Nos, elkészítheti?
A SZABÓ (gyorsan).
Ah,
mindent!...
A HERCEG. Egy
A SZABÓ. Akármit!
A HERCEG. ...kabátot...
A SZABÓ. Bízza rám!
A HERCEG. Egy-színű posztó...
A SZABÓ. Kérem!
A HERCEG. S
a szín?... Lehetne tán...
Lehetne... zöld?
A SZABÓ. Nagy eszme!
A HERCEG (mélázva). Igen... kis
zöld kabát...
Elől a mellény lássék...
A SZABÓ (jegyez). Erősen nyitva hát!
A HERCEG. Szegélyül alkalmazzon... piros zsinórt...
A SZABÓ (pillanatra
meglepetve). Piros?
-
Elragadó lesz, Fenség!
A HERCEG. S
a mellény színe? Nos,
Mit gondol ön, barátom?... A mellény
színe?...
A SZABÓ (elgondolkozik). Az...
A HERCEG. Legyen fehér!
A SZABÓ. Izlése felséges! Szent igaz!
A HERCEG. Aztán rövid térdnadrág...
A SZABÓ. Ah!... És a szín?... Milyen?
A HERCEG. Fehér!... Szövetje kazsmir, finom, mint a selyem!...
A SZABÓ. Rajongok a fehérért! Csak a fehér szín bájos.
A HERCEG. És vésett gombok...
A SZABÓ. Vésett?... Nem, ez már nem szabályos!
A HERCEG. Véshetnénk valamit be... kis sasokat talán!
A SZABÓ (egyszerre megérti; miféle zöld kabátot rendel a herceg. Összerezzen és fojtott hangon). Kis sasokat?
A HERCEG (más hangon, nyersen).
Mit
bámulsz oly hüledezve rám?...
Kezedbe mért áll remegés, szabó?
Oly
rendkívüli, oly irtóztató
Ez a kabát? Buzgalmadat már bánod?
Amire
vállalkoztál, megtenni nem kivánod?
A PRÓBÁLÓ-KISASSZONY (hátul).
Magas,
kerek kalap, mákkal díszítve!
A HERCEG
(föláll). Vidd,
Vidd
el szabó, remek szövetjeid!
Mintáidat se lássam! Menj, hagyd el e
szobát!
Mert én-nekem nem kell más, csak az a kis kabát!
A SZABÓ (közeledve). De én...
A HERCEG. Eredj csak!... Mit tolakodol?
A SZABÓ. De...
A HERCEG (búsan legyint a
kezével).
Aztán
rajtam úgy sem állna jól!
A SZABÓ (hirtelen hangot cserélve).
Jól
állna!
A HERCEG (visszafordul és
kevélyen).
Mi?
A SZABÓ (nyugodtan). Nagyon jól!
A HERCEG. Merész vagy tudod-e?
A SZABÓ (meghajtva magát).
Csak
a parancsát várom, mert megbíztak vele!
A HERCEG. Ah?
(Csönd. Merően egymás szeme közé néznek.)
A SZABÓ. Meg!...
A PRÓBÁLÓ-KISASSZONY (hátul valami
köpenyt akaszt Mária Lujzára, aki nézi magát az
állótükörben). Mantilla,
elefánt-fülű
Ujjakkal... hátul hímzés...
A HERCEG (kissé
ironikusan). Gyönyörű!
Tehát
ön konpsirál!... Csodálkoztam azon,
Hogy Shakspereből idézett. Már
nem csodálkozom.
A SZABÓ (gyorsan és suttogó hangon, a
kiterített öltönyök egyikére mutatva).
A zöld kabátban egy
névsort talál...
Diák, követ, pair és előkelő
Tábornagy: - mind
szolgálatára áll!
A PRÓBÁLÓ-KISASSZONY (hátul). Zubbonyka, testhez álló; alól a szoknya bő.
A SZABÓ. Elszöktethetjük önt...
A HERCEG (hidegen). Jól
kieszelték, látom!
Azt nem tudom csak - s itt a bökkenő -
Hogy
mit szól hozzá Metternich barátom!?
A SZABÓ (mosolyogva). Fenség,
nagyobb lesz majd a hitelünk,
Ha tudja, hogy... cousine-ja van
velünk!
A HERCEG. Mi?
A SZABÓ. Cameráta grófnő... leánya...
A HERCEG. Elizának!
A SZABÓ. Hős amazon. Dísze a frank
hazának...
Nagy származását büszkén hordja képe.
Nyugodtan lép
ki a veszély elébe.
Bravúrosan vív. És akármi vad:
Megfékezi a
telivér-lovat!
A PRÓBÁLÓ-KISASSZONY. Kis organtin-betét.
A legújabb divat.
Elragadó!...
A SZABÓ. Ha
tudná Napoleon fia,
Hogy ő, e bátor Penthezilia...
A PRÓBÁLÓ-KISASSZONY.
Tűzdelve van a
gallér. A kézelő feszes.
A SZABÓ. Ő a mi vezetőnk!...
A HERCEG (még mindig habozva). Ó
Istenem! Ha ez
Való!... Hol a bizonyság?
A SZABÓ. Vessen
csak egy lopott
Pillantást ama térdelőre ott,
Aki ruhákat rak
ki nagy-serényen...
A HERCEG (odafordul a fejével.
Pillantása találkozik a próbáló-kisasszonyéval, aki lopva néz rá).
Ő
az!... Nagy ég!... Már láttam egyszer Bécsben...
Köpeny volt rajta
s úgy suhant elém
Az est-homályban, mint egy éji rém!
Kezemre
nyomta száját és eltünt nyomtalan.
Csupán a hangja csengett még a
fülembe: «Van
Jogom tán üdvözölnöm a császárom fiát!»
(Még egyszer odanéz.)
- Ah, ő is Bonaparte! Egy vér
keringi át
Szívünket!... Egy a lelkünk hő vágya,
sóhaja...
Hasonlítunk!... De néki nem szőke a haja!
MÁRIA LUJZA (lakosztálya felé indul. A
próbáló-kisasszonyhoz).
Ott benn próbálunk. Jöjjön! Még nem
bocsátom útnak!
(A fiához, nagy lelkesedéssel).
- Ah Franc, öltözni csak Párisban tudnak!
A HERCEG. Úgy van.
MÁRIA LUJZA (sugárzik a
boldogságtól).
Párisi ízlés!... Nincs párja!...
A HERCEG
(komoran). Igazán!...
Párisban
önt pompásan öltöztették, anyám!
(Mária Lujza, Scarampi és a kisasszony bemennek Mária Lujza lakosztályába és magukkal viszik a fölpróbálandó ruhákat.)
TIZEDIK JELENET.
A HERCEG, A FIATAL EMBER; azután egy pillanatra CAMERATA grófnő.
A HERCEG (amint az ajtó becsukódott, mohó kiváncsisággal a fiatal emberhez fordul). Ki ön?
A FIATAL EMBER (nagyon
romantikusan).
Mindegy, akárki! Egy úr... egy
névtelen!
Terhemre van, hogy e kopár jelen
Minden nagyot,
fönségest sutba pónál;
S terhemre van, hogy henye
pipa-szónál
Szent eszményekhez szálljon sóhajom!
Hogy ki
vagyok? Ha tudnám! Hisz épp ez a bajom!
Vagyok-e általában?
Szeretnék lenni!... Ó
Fölöttébb kellemetlen!... Költőm Viktor
Hugó
A Vendom-oszlopot megénekelte. Szép
Poéma. Deklamálom. S a
többi ifjú nép
Ugyancsak ezt csinálja. Mind a nyomomba lép.
Egy
húron pendülök Frankhon minden fiával,
Aki ma pelyhes állú! Extra
vaganciával
Unatkozom, uram, hogy szebb legyen a kórság!
Művész
vagyok s egyúttal Ifju-Franciaország!
Sőt, hogyha tetszik,
karbonári, Fenség!
És mert unalmam, ez a végtelenség,
Ott
állott folyvást a hátam megett:
Viseltem vér-piros mellényeket,
És
nyak-kendőkkel szórakoztam. Ebben
Mester vagyok. Nem köti senki
szebben!
Ezért lát itt ma e szabó-szerepben,
Hozzá teszem -
mivoltom így tisztábban ragyog -
Hogy liberális ember s királyfaló
vagyok!
- Fenség, öné a tőröm, öné az életem!
A HERCEG (kissé meglepetve).
Amit
beszél, bolond! De ön tetszik nekem!
A FIATAL EMBER (miután mosolygott, -
egyszerűbben).
Ah, ne itéljen el túlságosan Fenséged!
A
megbámultatás hő szomjúsága éget,
De őszinte a baj, mely rongál s
arra készt
Hogy izgató veszélyben keressek feledést!
A HERCEG (tévedezve). Beteg?
A FIATAL EMBER. Csömör fogott el...
A HERCEG. A lélek bús, nehéz...
A FIATAL EMBER. Lehúzza szárnyainkat a tompa csüggedés...
A HERCEG. Járunk-kelünk, bolyongunk,
örökké nyugtalan,
S kevélyen arra, hogy szivünknek kínja van,
Hogy
sáppadt homlokunktól a néző szinte fél...
A FIATAL EMBER. Fenséges úr...
A HERCEG. Aki
elégedetten él:
Szörnyen lenézzük...
A FIATAL EMBER. Fenség!
A
HERCEG. Mindenhová
követ
A gyötrő kétkedés...
A FIATAL EMBER. Az emberi szivet
Hogy
ismeri!... Miféle könyve volt,
Hogy így a dolgok mélyébe hatolt,
S
ilyen korán?... Ezt érzem én!
A
HERCEG. Tehát
Fogjunk
kezet!... Mikor az ifjú fát
Kiássák gyökerestül s más földbe
teszik át:
Nedvében elviszi morajló erdejét,
És ő is szenved, ő
is meghajtja a fejét
Ha testvérei távol szenvednek - lássa, én
Épp
így vagyok! Önökről egy hang se jött felém,
És mégis itt magamban,
itt árván, egyedűl,
Azt sírom, azt a könnyet, mely szemeikbe
gyűl,
És szívemen ama betegség férge rág,
Melytől ma sorvadoz a
francia ifjuság!
A FIATAL EMBER. Inkább bennünket tép az ön
baja.
Mert honnan ily bús minden sóhaja?
Elsikkasztott dicsőség
betege,
Szép, halvány herceg, ó bevallja-e,
Mitől ily sáppadt?
A HERCEG. Attól, hogy a fia vagyok!
A FIATAL EMBER. Mi gyöngék, láz-gyötörtek,
akiket a nagyok
Emléke melegit csak, különben elfagyunk:
Egy
kissé mind apjának a fiai vagyunk!
A HERCEG. Azoknak fiai, kik érte hulltak
el!
Ez is szép. És ez is félelmes, nagy teher...
De biztatom
magam. Mert hogyha ők csupán
A császárral csatázó hősök fiai:
tán
Beérik ők is vélem, a nagy császár fiával!
(Ebben a pillanatban a Mária Lujza lakosztályába vezető ajtó kinyílik és Camerata grófnő a terembe lép, mintha valamit keresne.)
A GRÓFNŐ (erős, emelt
hangon).
Bocsánat! A szalag?
(Súgva.)
Valódi
fúriával
Árulgatok!
A HERCEG (halkan, hirtelen). Köszönöm!
A GRÓFNŐ (ugyanúgy). De
inkább kardokat
Árulnék, higyje meg! Ah, torkomon akad
A szó,
ha nagy babáknak csipkéről kell beszélnem!
A HERCEG. Ó harcias, tudom!
MÁRIA LUJZA HANGJA (kívül). Nos, megtalálta?
A GRÓFNŐ (emelt
hangon). Még
nem!
Mindjárt!...
A HERCEG (megfogja Camerata grófnő
kezét, halkan).
A lovagostor e finom kézbe - látom -
Jól
illik...
A GRÓFNŐ (halkan,
nevetve).
A
makacs, vad paripát imádom!
A HERCEG. Jól bánik a fleuret-vel?
A GRÓFNŐ. A karddal is!
A
HERCEG. Tehát
Mindenre
kész?
A GRÓFNÉ (a nyitvahagyott ajtó felé
kiabál).
Azonnal! Csak hadd
kutassam át
E szögletet még!...
(Halkan a herceghez.)
Úgy
van! Mindenre kész vagyok
Önért, császári fenség!
A HERCEG. Szemében
tűz ragyog!
Oroszlán-szíve van!
A GRÓFNŐ. És gyönyörű nevem!
A HERCEG. Neve?
A GRÓFNŐ. Napóleone!
SCARAMPI HANGJA (kívül). Még nincs meg?
A GRÓFNŐ (fönnhangon). Keresem!
MÁRIA LUJZA HANGJA (türelmetlenül).
A
zongorán!
A GRÓFNŐ (elmegy a hercegtől, halkan és
hirtelen).
Futok
már! Fűzzék tovább a szót
Nagy terveinkről!
(A szalagot kihúzza vállfüzőjéből, ahová eldugta volt és nagyot kiált, mintha most találta volna meg.)
Végre!
SCARAMPI HANGJA. Nos, megtalálta?
A
GRÓFNÉ. Ott
Feküdt
a hárfán.
(Belép a szobába és mondja Mária Lujzának.)
Tessék!...
A szalagot magát
Redőkbe vonjuk!.... Így!...
(Az ajtó bezárul.)
A FIATAL EMBER (hévvel a
herceghez).
Nos,
elfogadja hát?
A HERCEG (nyugodtan).
Van a
dolognak egy bibéje még:
Hogy lehet ön, a szabadelvüség
Nagy
hive - császárpárti?
A FIATAL EMBER (mosolyogva). Tény:
szabadelvü... sőt
Republikánus voltam - - kevéssel ezelőtt.
A HERCEG. Ön hát nagy kerülővel jött hozzám!
A FIATAL EMBER. Minden
út
A római királyhoz vezet!... Már kialudt
Égő vörös szinem.
Tartósnak hittem - - ám
Útközben elfakult...
A HERCEG (gúnyosan). A nap kiszívta tán.
A FIATAL EMBER. Igen! Austerlitz
napja!...
Fejünkbe
szállt a mult!...
Az elbeszélt csatáktól szívünk
megittasult!
Megszünt a borzalom, mind elapadt a vér,
S más nem
maradt előttünk, csupán a hó-fehér,
A tündöklő dicsőség! A harcok
mestere
Most győz legfényesebben! Nincs katonája de
Vannak
költői!
A HERCEG. Szóval?
A FIATAL EMBER. Szóval
- a mai kor
Nyárspolgár-hitványsága - - a számüzött,
komor
Hadisten képe - - és ön, siralmas végzetével -
S gyötrő
unalmunk - - Egy nap így kellett szólnom hévvel
Magamhoz...
A HERCEG. Önben
így szólt a művész: Ej
Hisz bonapartistának lenni - szép!
A FIATAL EMBER (leverve).
Mit?
Nem fogadja el?
A HERCEG. Nem!
A FIATAL EMBER. Mit mond?
A
HERCEG. Semmiképp!
Bűbájosan
beszélt, gyönyör volt hallanom,
De hangjából nem csengett, nem
zúgott ki a nép!
Más nem volt benne, csak divat s irodalom!
A FIATAL EMBER (elszomorodva).
Milyen
kár, hogy a grófnő nem volt a helyemen!
Ügyetlen voltam!... Ő
meggyőzte volna...
A
HERCEG. Nem!
Szemének
tüze gyujtó... föléledek, ha látom,
De ő sem Franciaország! Ő is
csak a - családom.
- Majd később egyszer... hogyha
visszajön!
Hozzám olyan hangon beszéljen ön,
Melyből a nép
hatalmas lelke árad
Szent ős-erővel!... Most hiába fárad!
Hervadt
byroni lelke - mely lelkemmel rokon -
Nem érhet célt ma nálam. De
ne vegye zokon,
Ne is sajnálja módfölött... mivel
Császárnak én
még nem készültem el!
TIZENEGYEDIK JELENET.
Előbbiek. A GRÓFNŐ, DIETRICHSTEIN.
A GRÓFNŐ (éppen akkor lép ki Mária Lujzától, amikor a herceg az utolsó szavakat mondja. - Megütődve). Még nem készült el?
(Visszafordul és a félig nyitott ajtón át a színfalak közé beszél a láthatatlan Mária Lujzának és Scarampinak.)
Jó!...
Mindent tudok!
Nem mályva-szín, hanem fehér!... Futok!...
(Az ajtót becsukja és a herceghez siet.)
Nem kész? Mi kell még?
A HERCEG.
Egy év kell nekem,
Egy évi munka és sejtelmes álom!
A GRÓFNŐ (vad hévvel).
Uralkodjék!
Jőjjön a trónra!
A HERCEG. Nem!
E
homlok még nem érett, úgy találom!
A GRÓFNŐ. A korona megérleli!
A HERCEG (a dolgozó-asztalára mutat).
Igen!
A sáppadt korona, amit a lámpa vet
Fejem köré!
A FIATAL EMBER. De hogyha nem siet,
Az
alkalom...
A HERCEG (odafordul, kevélyen). Tessék?
Az alkalom?
Ah, a szabót kell újra hallanom!?
A GRÓFNŐ. De...
A HERCEG (szilárdan). Nem!... Ha
lángészt nem adott az ég,
Van bennem lelkiismeret elég!
Még
háromszáz álmatlan éjszakát,
Csak ennyit kérek!
A FIATAL EMBER (kétségbeesve).
Megtagadja hát!
Már úgy is oda van az emberek hite!
A GRÓFNŐ. Azt mondják, hogy velünk nem állasz szóba se'!
A FIATAL EMBER. Ön ifjú francia s agg osztráknak hiszik!
A GRÓFNŐ. Azt mondják: lelkedet pulyává gyöngítik!
A FIATAL EMBER. Rosszúl tanítják... csalják!..
A GRÓFNŐ. És
nem tudod atyád
Történetét!...
A HERCEG (fölrezzen). Azt mondják oda át?
A FIATAL EMBER. Mit válaszoljunk nékik?
A HERCEG (szenvedélyesen). Mondják azt...
(Ebben a pillanatban egy ajtó kitárul. Dietrichstein belép. A herceg odafordul és nagyon természetesen.)
Grófom,
ön?
Nos?...
DIETRICHSTEIN. Obenaus!
A HERCEG. Ah,
leckét adni jön
A történetből? - Várom!
(Dietrichstein kimegy. - A herceg a fiatal emberhez és a grófnőhöz fordul és az elszórt öltönydarabokra mutat.)
Rakjanak
Most
össze mindent... késlekedve... csak
Minél tovább... minél
kényelmesebben...
S lapuljanak meg, ott, a szögletben!
(Dietrichstein visszatér Obenaus báróval. - A báróhoz.)
Üdvözlöm, kedves báró!
(Hanyagul a fiatal emberhez és a grófnőhöz, egy spanyol falra mutatva.)
Most
pedig
Távozzanak!... Ott összeszedhetik,
Ott hátúl!
(Obenaushoz).
A szabóm!
OBENAUS. Ah!
A HERCEG. S
az anyám
Varró-kisasszonya...
OBENAUS. Ah! Ah!
A HERCEG. Zavarja tán?
OBENAUS (helyet foglal Dietrichsteinnal
együtt az asztal végén).
Csöppet sem!
TIZENKETTEDIK JELENET.
A REICHSTADTI HERCEG, GRÓF
DIETRICHSTEIN, BÁRÓ OBENAUS
és a spanyolfal mögött a GRÓFNŐ és a
FIATAL EMBER,
akik csöndesen szedik össze portékáikat és élénken
figyelnek.
A HERCEG (leül tanáraival
szemben).
Uraim,
ha tetszik? Hegyezem
A ceruzát... és mindjárt jegyezem,
Ha szép
eszmét, vagy fontos adatot
Kapok önöktől.
OBENAUS.
Folytathatjuk ott,
Ahol elhagytuk a minap.
Tehát
Ezernyolcszázöt...
A HERCEG (irónját faragva). Térjünk erre át.
OBENAUS. Ezernyolcszázöt...
A
HERCEG. Fényes
hírű név
Nagy tett nincs benne?... Üres ez az év?
OBENAUS. Micsoda év?
A HERCEG (a papirjára hullott
ceruzaport
lefujja.)
Ezernyolcszázöt.
OBENAUS. Ezt.
Kurtán
érintjük. Ah, súlyos kereszt,
Nagy gyász borúlt a legitim jogokra!
(Pózba vágja magát, hogy valami nagy frázist mondjon.)
- Emelkedjünk föl ama fenső
fokra,
A történet magaslatára, mely...
A HERCEG. Tehát nincs benne semmi fontos? Ej!
OBENAUS. Egy volt. Igen. Most jut eszembe,
lássa,
A régi naptár visszaállítása!
- Később a britt s a
spanyol udvarok,
Veszélyben lévén az isteni jog...
A HERCEG (szeliden). De hát a császár?
OBENAUS. Melyik?
A HERCEG. Az atyám!
OBENAUS (kitérve). Nos, ő...
A HERCEG. Nem hagyta el Boulogne-t?
OBENAUS. De!...
A
HERCEG. Lám,
Elhagyta!...
S hol volt?
OBENAUS. Hát... hát... itt!
A HERCEG (csodálkozó arckifejezéssel). Ne mondja.
DIETRICHSTEIN (hirtelen). A bajorokra volt akkortájt gondja.
OBENAUS (folytatni akarva).
Aztán
Pozsonyban létrejött a béke,
Egészen úgy, amint azt ő felsége
Az
osztrák császár óhajtotta...
A
HERCEG. És
Ez
a pozsonyi béke ugyan mi?
OBENAUS (tudákos általánosságban). Hát
kötés,
Egyezmény, összhang, melynél fogva egy
Egész korszak
lezárul...
A HERCEG. Ah!
(Ceruzájára néz.)
Letörött a hegy!
OBENAUS. Ezernyolcszázhét...
A HERCEG. Ejha!
(Nyugodtan újra hozzáfog a ceruza-hegyezéshez.)
Ugyan
vágtatva megy!
Szép korszak, mondhatom!... Nincs benne semmi!
OBENAUS. Van!
Tessék
jegyezni, fenséges uram:
A portugál király, az egyház hű fia...
A HERCEG (mindegyre szelidebben).
De
kérem, hát a császár?
OBENAUS. Melyik?
A HERCEG. A francia.
OBENAUS. Ezernyolcszáznyolc... eddig semmi
fontos!
Jön a tilsiti béke...
A HERCEG (ártatlanul). Ó
bolondos
Korszak! Hát akkor egyebet se tettek,
Csak békét,
mindig csak békét kötöttek?
OBENAUS (folytatni akarja). Mert Európa...
A HERCEG. Ah, most összegez!
OBENAUS. Még nem! Majd később!... Majd ha vége lesz...
A HERCEG. Hát más is történt?
OBENAUS. De...
A HERCEG. Mi?
OBENAUS. Hercegem!
A HERCEG. Nos hát, mi történt? Mondja meg nekem!
OBENAUS (dadogva). Én... nem tudom!... Ma tréfás kedve van...
A HERCEG. Nem tudja? Hát megmondom én uram!
(Föláll.)
Ezernyolcszázöt, október hat...
DIETRICHSTEIN és OBENAUS (fölpattannak a helyükről). Fenség!
A HERCEG. Mikor nem várta senki, s azt
mondták képtelenség
Hogy támadjon a sas, hisz nincs már
ereje...
Mikor már megszünt fájni a Bécs okos feje,
Abban a
bölcs hiszemben, hogy London most a cél:
Kimegy Strassburgból!
Átszáll a Rajnán, mint a szél,
A császár...
OBENAUS. Császár?...
A HERCEG. És
ön jól tudja, hogy melyik!
Württemberg, Báden hódol... uruknak
ismerik...
DIETRICHSTEIN (elrémülve). Nagy Isten!
A HERCEG. Ausztriát
megtáncoltatja jól,
Murat a kürtöt fujja és Soult marsall
dobol.
Wertingennél, Augsburgnál néhány tábornagy űl
Tündöklő
diadalt, - úgy mellékételűl!...
OBENAUS. Szent ég!
A HERCEG. Csodás-szép
a manővere!
Igen, csizmáit sem vetette le
S már Ulm alatt áll.
Elchingenre támad
Ney. - Oda van. A császár jelentést ír:
vidámat,
Rettentőt és szerényet. - Ostrom. - A vár, szegény
Nem
állja ki. S október tizenhetedikén
Lerakja fegyverét - ah
teringette, már is! -
Huszonhétezer osztrák s tizennyolc
generális!
- A császár megy tovább!
DIETRICHSTEIN. Megfagy a szó a számban!
A HERCEG (mindig erősebb
hangon).
Novemberben: Bécs, Schönbrunn... Itt
hál,
Itt
a szobámban!
OBENAUS. Az ég nevére, fenség!
A HERCEG. Nem
száll hüvelybe kardja.
Az ellenséget - érzi - most a kezében
tartja.
Egy este így szól: Holnap! - És reggel, jó korán
Sas-szeme
végigvillog az ezredek során,
Amint vágtat előttük: «Végezzünk,
katonák!
Egy jó villámcsapás mindent a porba vág!»
A
törzskar mámoros. És mint a tenger árja
Hullámzik a sereg. És áll
a császár: várja,
Hogy ébredjen a nap. Most látja kelni!
Ott
Ragyog a hegyfokon, arcával szemtől-szembe.
És egy
mosollyal ezt a szép napot
Le-inti a világtörténelembe!
OBENAUS (kétségbeesve Dietrichsteinra
néz).
Dietrichstein!
DIETRICHSTEIN (konsternálva). Obenaus!
A HERCEG (növekvő lázzal föl s alá
jár).
Két
tábor lent hever!
Két császár, akiket a császár tönkre ver!...
És
húszezer fogoly!...
OBENAUS (utána kullog). Ha tudná ő Felsége!
DIETRICHSTEIN (hasonlóképpen).
Ha
ezt meghallanák...
A HERCEG. A
hadjáratnak vége!
A tó jegén halottak, véres, kevert halomban!
És
nagyatyám eljött atyámhoz nyomban,
Az égő tűzhöz!...
DIETRICHSTEIN. Fenség!
A HERCEG (kérlelhetetlenül skandálva). Az é-gő tűz-höz mondom!
OBENAUS. Hallgasson már... Ne szaporítsa gondom!
A HERCEG. És nagyatyámnak kegyesen
megadta
Atyám a békét!
DIETRICHSTEIN. Óh jaj, hagyjuk abba!
A HERCEG. És a tömérdek elvett
lobogó,
Amit fölosztanak! Nyolcat kap Páris!
(A grófnő és a fiatal ember lassan-lassan kijött a spanyolfal mögül, halványan és remegve. Lábujjhegyen, folyvást a herceget hallgatva, összecsomagolt portékáikkal az ajtó felé igyekeznek. De annyira meg vannak hatva, hogy a dobozok és skatulyák kiesnek a kezükből és nagy zajjal a földre hullanak.)
OBENAUS (visszafordul és észreveszi őket). Ó!
A HERCEG (folytatva). Ötvenet a szenátus!
OBENAUS. E férfi és e lány!
DIETRICHSTEIN (feléjük
rohanva).
Hordják el magukat, de rögtön!
A HERCEG (kitörő
hangon). Azután
A
Notre-Dame-nak ötven!
OBENAUS. Jaj!
A HERCEG (magánkívül, olyan
mozdulattal, mintha ezer meg ezer zászlót osztana szét.
Aki
nem kapott,
Csak jöjjön!... Itt a zászló!
DIETRICHSTEIN (lökdösi a grófnőt és a
fiatal embert, akik a szétgurult holmikat kapkodják föl a
pádimentomról). Hamar a kalapot! -
Csak gyorsan a ruhát!
(Taszigálja őket kifelé.)
El
kellett volna rég
Szelelniök!
A HERCEG (kimerülten egy karszékbe
dől),
A zászlók!
(A grófnő és a fiatal ember távoznak.)
DIETRICHSTEIN. Itt voltak!... Szörnyűség!...
A HERCEG (fuldokló köhögés jön rá). A zászlók!
DIETRICHSTEIN. Szépen állunk!... Kár volt tüzelni, kár?
A HERCEG. Egy szót se szólok többet!
DIETRICHSTEIN. Késő
hallgatni már!
Mit szól Metternich ő kegyelme, mit?!
Rajtunk
kívül még ketten voltak itt!
A HERCEG (homlokáról törli a
verejtéket).
Különben is elég volt mára!... Nem?
(Újra köhög.)
Professzor úr...
DIETRICHSTEIN (vizet önt a
pohárba).
Köhög? Igyék hát!
A HERCEG (miután egy korty vizet
ivott). Azt hiszem
Hogy a históriában elég jól haladok?
DIETRICHSTEIN. Könyv nem jött hozzá, az szent!
OBENAUS. Tudom,
dühöngeni fog
Metternich úr...
A HERCEG (hidegen). Ne szóljanak
neki!
Különben is dühét nem rajtam önti ki...
Vigyázzanak!
DIETRICHSTEIN (halkan
Obenaushoz).
Igaz!...
Kurtán bánhatna vélünk!
Jobb lesz, ha csak az anyjával beszélünk!
(Kopog Mária Lujza ajtaján.)
A hercegnő?
SCARAMPI (megjelenik a
küszöbön).
Beléphet!
Már kész van Ő felsége.
(Dietrichstein bemegy Mária Lujzához. Esteledik. Egy inas lámpát helyez a herceg asztalára).
A HERCEG (Obenaushoz.) Remélhetem,
hogy kurzusának vége
Ad usum delphini?
OBENAUS (égre tárt karokkal). Ó
irgalmas egek!
De hogy jutott hát hozzá!... De hogy tudhatta meg!?
TIZENHARMADIK JELENET.
A HERCEG. MÁRIA LUJZA.
MÁRIA LUJZA (rendkívül izgatottan
belép. Remek báli toilette van rajta. Vállain köpeny. - Obenaus
és Dietrichstein elpárolognak.) Mit hallok újra?...
Szörnyű!...
Ez
nem vezethet jóra!
Nos, magyarázza meg, hogy...
A HERCEG (a nyitott ablakon át mutatja
neki az alkonyodó vidéket).
Mily édes alkony-óra!
Anyám, ah
nézze!... Itt-ott egy elkésett madár,
S szeliden bágyad, szürkül
az aranyos határ!
A fák...
MÁRIA LUJZA (meglepetve, közbevág).
Ej,
milyen ujság! Rajongsz a szép, remek
Természetért?
A HERCEG. Talán.
MÁRIA LUJZA (újra szigorú akar
lenni).
Nos,
magyarázza meg!...
A HERCEG. Ó szívja be, anyám, e kedves
illatot!
Az erdő jött be véle, úgy érzem...
MÁRIA LUJZA (neheztelve). Nem
adott
Még választ arra...
A HERCEG (szeliden folytatva). Minden
kicsi szellő
Egy ágat hoz magával!... S nem borzalmat
lehellő,
Mint zordon Macbethé, sőt bájjal van tele
Ez a csoda.
Mert Birnám erdeje
Csak járt, rohant, mindig félelmesebben,
De
most az erdő a magasba lebben,
És száll, röpül az alkony illatán!
MÁRIA LUJZA (elhülve néz rá).
Egyszerre
költő lettél?
A HERCEG. Úgy látszik.
(Messziről jövő báli zene.)
Ó
anyám,
Hallgassa csak!... Keringő!... Banális, könnyű, de
Míg
ide száll útközben a köznapi zene
Milyen nemessé válik!... Tán
onnan jön, ahol
Borongva járt a mester tüzes titán-szemével,
S
egy ciklamen körűl, az erdőn valahol,
Találkozott útjában
Beethoven szellemével!
MÁRIA LUJZA (alig akarva hinni a
füleinek).
Előbb a nagy természet és most a zene? Lám!
Ezért
is lelkesűlsz?
A HERCEG. Ha
akarom, anyám!
De én nem akarom! Ne hasson zene rám!
Ne
rontsanak pulyává rejtélyes hangjai!
Hisz úgy is... olyan estén;
amilyen a mai,
Döbbenve kell magamban valamit észrevennem,
Valami
szőkeséget, mely búra lágyul bennem!
MÁRIA LUJZA. Ah, ez a valami, fiacskám, én vagyok!
A HERCEG. Nem mondtam.
MÁRIA LUJZA. Gyűlölöd?
A HERCEG. Szeretlek!
MÁRIA LUJZA (becézgető
hangon). Volna
ok
Kemény pirongatásra!... Te rosszúl bánsz velem!
Atyám s
Metternich hozzánk jók voltak!... Istenem,
Hálásabb is
lehetnél!... Gróffá akartak tenni,
De én azt válaszoltam: «Nem!
Herceggé kell lenni
Az én fiamnak!... Ez cím!... A grófság nem
elég!»
- Reichstadti herceg lettél!
A HERCEG (recitálva). És
sok valami még:
Gross-Bóhen, Tirnovan, Kron-Pornitz... chen ura.
(Szándékosan úgy hangsúlyoz, akadozva, erőltetve, mint egy francia.)
Ha rosszúl hangsúlyoztam, bocsánat!
MÁRIA LUJZA (kedves duzzogással).
Alkura,
Sok purparléra volt szükség, igen,
Megállapítni
rangod, hercegem!
S a dekrétum mily szépen, okosan
Mily finoman
volt írva!... Jogosan
Bámulhatod fogalmazásukat!
Tapintatuk
sehol föl nem akadt.
Ha volt kényes pont, bölcsen félre
tették.
Atyád nevét egyszer sem említették!
A HERCEG. Miért nem írták mindjárt: az atyja ismeretlen?
MÁRIA LUJZA. Nincs herceg itt, nincs
Ausztriában egy sem,
Aki tenálad kedvesebb lehetne,
És
gazdagabb... És annyi jót tehetne!
A HERCEG. Nincs gazdagabb...
MÁRIA LUJZA. Sem kegyesebb, ha mondom!
A HERCEG. És Ausztriában!
MÁRIA LUJZA. Drága
kis bolondom,
Élvezd tehát a boldogságodat!
A HERCEG. Nagyobbat tán a túlvilág sem ad!
MÁRIA LUJZA. Első vagy a főhercegek
után!
És egy napon nőül fogsz venni tán
Egy hercegnőt... vagy
pedig egy vidám,
Szép főhercegnőt, fenséges családom...
Sarját...
avagy...
A HERCEG (egyszerre elborul). Kis
trónját egyre látom!
Így láttam egykor, mint apró gyerek!
Kis
támlás trón-szék, mint a dob, kerek,
És aranyos! Ó ez a szép
arany
Még fényesebb most: Szent Ilona van
Mögötte!... És a
támlány közepén
Egy kis betűt láttam ragyogni én,
Egy N betűt,
mely akkor - Istenem
Milyen idők! - dacolva mondta: Nem.
MÁRIA LUJZA (zavartan). De...
A HERCEG (vad hévvel). Úgy van!
Látom azt az N betűt
A mit királyok szent vállára süt
Hatalmas
kézzel, mint a bélyeget!...
MÁRIA LUJZA (dölyfösen).
Királyok
vérét én adtam neked,
Én, az anyád!
A HERCEG. Ej, mit
tegyek vele!
Nem kell nekem!
MÁRIA LUJZA. Felséggel van tele!
A HERCEG. Szerintem inkább híg, erőtelen!
MÁRIA LUJZA (felháborodva).
Hát
Ötödik Károly vérére nem
Vagy büszke, mondd?
A HERCEG (mindjobban
nekihevülve).
Nem,
nem! Mert ez a vér
Másokban is csörög!... De az már sokat ér,
Hogy
bennem - és csak bennem! - egy hadnagy vére lángol,
Aki világot
verni rohant ki Korzikából!
E gondolattól lelkem szinte
részeg!
Sírhatnék, ha kezem kék vonalára nézek!
MÁRIA LUJZA. Franz!...
A HERCEG. Friss
véremnek csak árthat a régi!
Ha van bennem királyi vér: vegyék ki!
MÁRIA LUJZA. Hallgass!
A HERCEG. De mit beszélek! Hiszen ha volt
is bennem,
Tudom, régóta nincs már! Nyugton lehet
pihennem!
Birokra kelt a két vér, csatáztak ah rogyásig,
És az
önét, mint mindig, megkergette a másik!
MÁRIA LUJZA (magánkívül). Hallgass, reichstadti herceg!
A HERCEG (gúnyosan mosolyogva).
Metternich, a csaló,
Rá írta «életemre: Reichstadti
herceg!» - Ó
De hasztalan fáradság!... Mindegy, akármit
írt!
Mert tartsa csak napfényre az átlátszó papirt,
Kitetszik
rajta mindjárt e szó: Napóleon!
MÁRIA LUJZA (elrémülve hátrál). Fiam!
A HERCEG (utána megy).
Reichstadti
herceg, azt mondja? Tagadom!
Ön nem szólít valódi nevemen!
Az
én nevem, az igazi nevem
A tömeg ajkán reszket, ha
felém
Suttogják: «A kis Bonaparte.»
(Csuklón ragadja és rázza.)
Én
Az
ő fia vagyok! És nem is akarom,
Hogy más legyek!
MÁRIA LUJZA. Istenem, a karom!
Fáj...
A HERCEG (elereszti a csuklóját és
átöleli).
Ó anyám, bocsánat!
(A leggyöngédebb és legfájdalmasabb részvéttel.)
Eredj
a bálba hát!
Feledd el a fiad sok hóbortos szavát!
Láz volt!...
S ne tudjon erről Metternich maga sem.
Nem kell, hogy elmondd
néki.
MÁRIA LUJZA (már kissé
lecsillapodva).
Nem,
úgy-e, kedvesem?
A HERCEG. Lágy zene-hangot ringat felénk
az esti szellő...
Nem, nem! Ne szóljon semmit!... Így legalább a
kellő
Nyugalma megmarad!... Feledjen!... Ah, hisz ön
Olyan
hamar feled!
MÁRIA LUJZA. De én...
A HERCEG (úgy beszél hozzá, mint egy gyermekhez és tolja észrevétlenül az ajtó felé).
Csupa
öröm
Ahogy Pármában él, a Salla-palotában!
Csak arra
emlékezzék!... A gondot hagyja nálam!
A szomorúság mély, fekete
árnya
Hogy illenék tündöklő homlokára?
Ne foglalkozzék
semmivel, anyám!
A hűséggel sem!... Ezt csak bizza rám!
Kettő
helyett is hű leszek! Nekem
Könnyen megy az! - Ah, forrón
szeretem,
Jobban, mint hinné! - Ó engedje meg,
Hogy most a
bálba e szelid kezek
Gyöngéden tolják. Jó estét!... Vigyázzon
A
nedves fűre, kérem!... Cipője át ne ázzon!
(Homlokán csókolja.)
E csóktól visszatér lényének összes
bája.
- S hajdísze nagyszerű!
MÁRIA LUJZA (élénken). Valóban? Úgy találja?
A HERCEG. Remek-szép az idő. A kocsi várja
lenn.
Mulasson jól, mama! Jó estét!
(Mária Lujza távozik. A herceg tántorogva visszatér, leroskad íróasztala előtt, arcát kezeibe temeti.)
Istenem.
Szegény
anyám!
(Változott hangon. - Könyveket és irományokat tol maga elé a lámpa alá.)
Dolgozzunk!
(Távozó kocsi robogása. A hátsó ajtó nesztelenül, rejtélyesen kitárul és megjelenik Gentz, aki egy melegen betakargatott nőt vezet be.)
TIZENNEGYEDIK JELENET.
A HERCEG, azután ELSSLER FANNY és pár pillanatig GENTZ.
GENTZ (félhangon, miután
hallgatódzott).
Elhajtott.
(Rászól a hercegre.)
Fenség!
A HERCEG (megfordul és észreveszi a nőt). Fanny!
ELSSLER FANNY (leveti a hirtelen magára
kapott köpenyt és ott áll ragyogó ballet-kosztümben rövid, rózsaszínű
patyolat-szoknyában, lábhegyen, kitárt karokkal).
Ferenc!
GENTZ (félre, lassan,
kifelé).
Mindjárt
keblére fog rohanni!
Nagy álmait megfojtja két forró, puha kar!
FANNY (a herceg karjai közt).
Ferenc!
GENTZ (távozóban). Bravó!
FANNY (szerelmes hévvel). Ferencem!
(Az ajtó becsukódik Gentz után. Fanny gyorsan eltávolodik a hercegtől és nagy tisztelettel, meghajtva magát.)
Fenség!
A HERCEG (bizonyosságot szerezve Gentz
távozásáról).
Elment!
(Fannyhoz.)
Hamar!
FANNY (könnyed ballerina-szökéssel, egy
pirouette után, a herceg íróasztalára ül).
Sokat tanultam
mára!
A HERCEG (helyet foglal az asztal előtt
és türelmetlenül).
Folytassuk!
FANNY (kezét a herceg hajára teszi és lassan, csinos szemöldökét redőkbe vonva, mint aki fáradságosan betanult dolgokat akar emlékezetébe idézni, recitálni kezd, annak a hangján, aki egy megkezdett elbeszélést folytat).
...Mialatt
A
csöndes éjszakában Ney szüntelen haladt,
Vitéz tábornokok:
Gazan...
A HERCEG (szenvedélyesen ismételve, hogy a lelkébe vésse ezeket a neveket). Gazan!... Tudom!...
FANNY. Suchet...
A HERCEG. Suchet!...
FANNY. Vonultak
ágyúkkal az úton
Sűrű, nehéz sorokban. A menetet
bezárta
Pitymallat-tájban a császári gárda...
- Függöny. -
MÁSODIK
FELVONÁS.
A csattogó szárnyak.
Egy évvel később, a schönbrunni palotában.
A lakk-terem.
Az összes falak régi lakkal bevonva. Csillogó fekete mezőin aranyos tájképek, kioszkok, madárkák és kicsi emberkék. A keret mindenütt faragott és aranyozott fa, nehézkes, pompás német rokokó. A mennyezett főpárkánya apró lakklemezekből áll. Minden ajtó csupa lakk és az ablakközökön értékesebb, finomabb fénymáz.
Hátul, két lakk-mező közt, magas ablak.
Oldalmélyedésein csillog a fénymáz. Ha kinyitják, látszik az erkély. Ezt az erkélyt a park világosságában fekete, kovácsolt vasból készült kétfejű sas osztja ketté.
Széles kilátás a schönbrunni parkra.
A nyírott levelű, szobrokkal végigrakott bozótfalak közt francia ízlés szerint rendezett virágágyak; és messze, a sík terület végén, távolabb, mint a szökőkút márványcsoportja, pázsitos dombtetőn, fehér ívtornácaival a levegő kékségébe rajzolódva, emelkedik a Gloriett.
Két ajtó jobbról; két ajtó balfelől.
Az ajtók közt, egymással szemben, két erős, súlyos fali-állvány. És az állványok fölött, császári koronával értékes aranyrámákban, két osztrák ős kevély arcképe.
Ez a helyiség annak a lakosztálynak a szalonja, ahol a reichstadti herceg lakik, a kastély egyik szárnyában. A két baloldali ajtó a herceg szobájába nyílik, ugyanabban, ahol I. Napóleon hált, amikor - két ízben - Schönbrunnban lakott. A jobboldali ajtók a kívülről ide vezető termek sorozatára nyílnak.
A herceg ezt a termet választotta dolgozószobájául. Nagy asztal, könyvvel, irománnyal, tervrajzzal telerakva; Európa óriás térképe, félig kigöngyölten. Az asztal körül több karosszék a szomszédos Gobelin Zimmer-ből. Az aranyozott famunka közepes, de a belefoglalt szőnyegek csodálatraméltók.
Az első színfalnál, balra, kissé ferdén, nagy állótükör; csak a fekete, fénymázas hátlapja látszik.
A baloldalt levő fali-állványon kegyeletesen elrendezve: francia gránátossüveg, vörös vállrojtok, egy kard, egy patrontáska stb. És az állvány mellett, a falhoz támasztva, fehérszíjjas ócska puska, föltűzött szuronnyal. A másik állvány üres.
A terem egyik szögletében, valamelyik bútoron, rengeteg skatulya. Csaknem mindenfelé: szanaszét heverő könyvek, lovagostorok, luxusfegyverek, korbácsok stb.
A függöny felgördültekor egy tucat inas áll sorfalat gróf Sedlinsky előtt. Vallatja őket. Közvetlen közelében egy ajtónálló.
ELSŐ JELENET
SEDLINSKY, LAKÁJOK, AJTÓNÁLLÓ.
SEDLINSKY (karosszékben ül).
Ez
minden?
ELSŐ LAKÁJ. Minden.
SEDLINSKY. Holmi gyanúsabb dolgokat...
MÁSODIK LAKÁJ.
Nem láttunk.
HARMADIK LAKÁJ. Nincs étvágya.
NEGYEDIK LAKÁJ. Olvas... nagyon sokat.
ÖTÖDIK LAKÁJ. És rosszul alszik.
SEDLINSKY (az ajtónállóhoz). Nos,
megbízható
A környezet?... mind?
AJTÓNÁLLÓ. Valamennyi
jó.
Mind hivatásos rendőr.
SEDLINSKY. Köszönöm.
(Fölkél, hogy távozzék.)
Ha váratlan a herceg ide jön,
Meglephet
itt... Megyek!
ELSŐ LAKÁJ. Nincs
senki bent.
A herceg, rendőrfőnök úr, kiment.
MÁSODIK LAKÁJ. Mint rendesen.
HARMADIK LAKÁJ. Egyenruhában.
NEGYEDIK
LAKÁJ. És
A
tiszti környezettel.
AJTÓNÁLLÓ. Manőver lesz.
SEDLINSKY. Mesés
Tapintat
és szimat: ez itt a fő!... A fül,
A szem csak lesse folyvást, de
észrevétlenül!
AJTÓNÁLLÓ (mosolyogva). Diskrécióra kipróbált!
SEDLINSKY. Mindenki
jól vigyázzon,
De nagy buzgóság nélkül! Valaki buzgó: fázom!
-
A kulcslyukon ne hallgatódzanak
Egyszerre mind!
AJTÓNÁLLÓ. Egy van megbízva csak.
SEDLINSKY. Melyik?
AJTÓNÁLLÓ. A piemonti.
SEDLINSKY. Okos legény, tudom.
AJTÓNÁLLÓ. Ezt minden este ide
bujtatom,
Mihelyt bement a herceg.
(Balra mutat, a herceg szobája felé.)
SEDLINSKY. Ott van?
AJTÓNÁLLÓ. Most
nincs!... Mivel
Az éjszakát virrasztva tölti el:
Nappal, ha
nincsen honn a herceg, egy
Karszékben alszik. Ámde
visszamegy
Helyére nyomban, hogyha visszatér
A herceg.
SEDLINSKY. Csak virrasszon!... E fickó kincset ér!
AJTÓNÁLLÓ. Hű szolga.
SEDLINSKY (az asztalra pillant). S a papirok?
AJTÓN ÁLLÓ (mosolyogva). Mind
átkutatva már.
Mind, rendőrfőnök úr!
SEDLINSKY (lekucorodik, hogy az asztal
alá nézzen).
No
jól van. S a kosár?
(Hirtelen letérdel, mert apró papirfoszlányokat lát a szőnyegen, a kosár körül.)
Papirfoszlányok? Ej!... Kezünk hadd szedje
föl!...
Úgy látszik, hogy levél!... Tudjuk meg, hogy kitől?
(A hivatalos kíváncsiság erőt vesz rajta. Már egészen az asztal alatt van, buzgón kaparász és a fölszedett papirszeleteket olvasni akarja. Ebben a percben egy ajtó jobboldalt kinyílik és belép a herceg katonai kíséretével: Hartmann tábornokkal, Foresti kapitánnyal stb. A lakájok azonnal sorakoznak. A hercegen egyenruha; zöld hajtókás, végig begombolt fehér kabát; ezüst medvekarmok a kézelőn; nagy, fehér köpeny a vállain. Fekete kétszarvú kalap (bicorne) a fején. A kalap fölhajtott karimáján odatűzött tölgyfa-levél. A mellén a Mária Terézia és a Szent István-rend csillaga. A kardkötőn nagy, fekete-sárga bojtok. - Csizmák.)
MÁSODIK JELENET
A HERCEG, SEDLINSKY, A FŐHERCEGNŐ,
AZ
ORVOS, FORESTI, DIETRICHSTEIN.
A HERCEG (futó pillantást vet az asztal
alól kikandikáló lábakra és nagyon természetesen.)
Hogy van,
Sedlinsky úr? Ej, lám, lám!
SEDLINSKY (ijedt arccal, négykézláb). Hercegem...
A HERCEG. Egy kis malőr!... Bocsásson meg
nekem...
Megyek már vissza.
SEDLINSKY (már
fölállott).
Bár
úgy tetszhetik,
Hogy én... igen... itt voltam...
A
HERCEG. És
pedig
Négy-kéz-láb. Ráismertem.
(Észreveszi a főhercegnőt, aki sietve jön. - Könnyű nyári kosztüm, nagy szalmakalap, a hóna alatt díszesen bekötött album. Az albumot és napernyőjét az asztalra teszi. Arca nyugtalanságot árul el. - Amikor belép, a herceg hozzáfordul és bágyadt hangon.)
Semmi
ok,
Hogy aggódjék
A FŐHERCEGNŐ. Azt mondták...
A
HERCEG. Itt
vagyok!...
Nincs baj!...
A FŐHERCEGNŐ (megfogja a kezét). De...
A HERCEG.
(Látva Dietrichsteint, aki szintén sietve, aggodalmas képpel jön és hozza magával Malfatti doktort.)
Ó
az orvos!... Én nem vagyok beteg!
A mellem elszorult!... Ugyan ne
féljetek!
Ott hagytam a parádét, de nincs baj!... Túlsokat
S
erősen kiabáltam!...
(Az orvoshoz, aki e közben a pulzusát tapogatja.)
Únom a dolgukat!
(Sedlinskyhez, aki az általános emóció közepette lopvást el akar osonni.)
Szép öntől - s én nyiltan magasztalom!
-
Hogy rendben tartja íróasztalom!
Nagyon kényeztet. Már minden
barátja
Lakájom lett az ön kegyéből... látja!
SEDLINSKY (zavartan).
Fenséged
azt hiszi?...
A HERCEG (fesztelenül). S valóban
boldog volnék,
Ha jobban szolgálnának!... Ha széjjel nem
bomolnék
Hanyag kötésük révén a nyakkendőim csokra!
De lomposan
kell járnom!... Sőt - mert az inasokra
Kedves gróf, ön vigyáz itt
- ezt is jegyezze meg:
Csizmáim pár nap óta kevésbbé fényesek!
(Keztyűjét huzogatva leül, miután kardját és kalapját tiszti szolgájának adta, aki elviszi azokat. - Egy lakáj frissítőkkel telerakott tálcát helyez az asztalra.)
A FŐHERCEGNŐ (ki akarva szolgálni a
herceget).
Ferenc...
A HERCEG (Sedlinskyhez, aki megint az
ajtó közelébe férkőzött).
S ön, gróf úr? Megkinálhatom!
SEDLINSKY. Nem, Fenség... én már...
AZ ORVOS. Jóllakott nagyon!
A HERCEG (a katonai kíséret egyik
tisztjéhez).
Foresti!
FORESTI KAPITÁNY (előlép és
szalutál).
Ezredes?
A HERCEG. A
tiszturaknak szólhat:
Holnapután, hajnalban, Grosshófennél
gyakorlat.
Értette?
FORESTI. Igenis!
A HERCEG. Mehet!
(A többi tiszthez.)
S
most, uraim.
Eltávozhatnak.
(A katonai kíséret elvonul. Sedlinsky el akar menni a tisztekkel.)
Kedves grófom!
(Sedlinsky visszatér. A herceg levelet húz ki frakkjából és ujjahegyei közt tartva, átnyujtja neki.)
Im,
Még
egy levél, amit nem olvasott!...
(Sedlinsky sértődötten leteszi a levelet az asztalra és kimegy.)
DIETRICHSTEIN (a herceghez).
A
grófnak nagyon is kemény leckét adott!
A FŐHERCEGNŐ (Dietrichsteinhoz).
Nem
teljesen szabad nálunk a herceg?
DIETRICHSTEIN. Ó
A
herceg nem fogoly, de...
A
HERCEG. Mily
elragadó,
Mily bájos ez a de! Mennyit fejez ki!... Nem,
Én
nem vagyok fogoly, de... Édes istenem!
Nem börtön, de...
ez a hivatalos
Kifejezés!... Ez a formula!... Nos,
Szabad
vagyok, a lelkem is örűl,
De... Mindenütt kémek vesznek
körűl.
Fogoly? Ugyan! Mily kába gondolat!
De... hogyha
lábam pár lépést halad
A park felé: minden levél alatt
Egy szem
virúl ki rögtön! Fogságról ki beszél?
Szabad vagyok, szabad, mint
a tavaszi szél,
De... hogyha valaki szólni kiván
velem,
Fülesgombák teremnek hirtelen
Az ajtó fáján!... Ó szabad
vagyok,
De... valahányszor lovagoltatok:
A láthatatlan,
buzgó lovagok
Egész raját érzem magam mögött!
Rabságban lelkem
sohasem nyögött,
Szabad vagyok, de... minden
levelem
Először más olvassa!... Fogoly vagyok-e? Nem
Én vagyok
a függetlenség maga,
De... egy lakáj áll minden
éjszaka
Ajtóm elé...
(Egy szürkülő, egészséges, nagy legényre mutat, aki a tálcáért jön és átmegy a színpadon, hogy magával vigye.)
Tessék
megnézni! Az!...
Szabadságod üres szó? Nem igaz!
Fogoly vagy?
Nem! Mi vagy hát? No majd megmondom, ó te
Bohó reichstadti herceg:
te vagy a nem-fogoly-de.
DIETRICHSTEIN (fanyar
mosollyal).
Örvendek... ritka vígság!...
A HERCEG. Igen! Rarissime!
DIETRICHSTEIN (meghajtja magát és távozni akar.) Fenség...
A HERCEG (komolyan). A címem: Serenissime!
DIETRICHSTEIN. Hogyan?
A HERCEG. Re-nis-si-me! A
címosztogatáskor
Jutott nekem! Megillet!... Eszébe jusson máskor!
DIETRICHSTEIN (üdvözli a herceget). Megyek!...
(Távozik.)
HARMADIK JELENET.
A HERCEG, a FŐHERCEGNŐ.
A HERCEG (a főhercegnőhöz,
keserűen).
Ah,
nagyszerű!... Mi? Serenissime!
(Egy karosszékbe veti magát. Látja, hogy a főhercegnő fölveszi az asztalról az albumot.)
Mi az, kis néném? Mit hozott ide?
A FŐHERCEGNŐ. A császár nagy herbáriuma.
A
HERCEG. Mi?
A
nagyapám híres növényei?!
(Elveszi tőle az albumot, a térdeire fekteti és kinyitja.)
A FŐHERCEGNŐ. Ma reggel adta kölcsön!
A HERCEG (nézegeti az
albumot).
Nagyon
szép.
A FŐHERCEGNŐ (rámutat egy lapra).
Úgy-e, te
Tudsz latinul: mi ez a fekete
Nagy, száraz
szörnyeteg?
A HERCEG. Egy rózsa.
A
FŐHERCEGNŐ. Hallod-e,
Veled
valami történt!... Most mintha szomorúbban...
És...
A HERCEG (olvas). Bengalensis.
A FŐHERCEGNŐ. Ah, Bengáliából!
A HERCEG (gratulál ahhoz, hogy a latin
szó értelmét eltalálta).
Úgy van,
Nagyon helyes!
A FŐHERCEGNŐ. Mi bánt?
A HERCEG. De semmi... semmi!... Hadd!
A FŐHERCEGNŐ. De én tudom!... Prokesch
barátodat,
Mert osztályosa volt merész reményeidnek:
Elküldték
messze útra!
A HERCEG. De
adtak érte, hidd meg,
Bő kárpótlást: Marmont
tábornagyot!
Frankhonban megvetették!... És a hitehagyott
Most
Bécsbe jött. Bókot zsebel be itt,
Mint az atyám gaz árulója.
A FŐHERCEGNŐ. Csitt!
A HERCEG. Velem jár, hogy megrontson engem
is
És szívemből apámat...
(Kitörő indulattal.)
Ah, én...
(Rögtön megfékezi magát, nézi a herbáriumot és mosolyogva mondja.)
Volúbilis.
A FŐHERCEGNŐ. Egy kis igéret, amit én most
kérek,
Megtartjuk, Fenség?
A HERCEG (kezet csókol neki).
Mindent megigérek
Hisz oly kegyes!... Úgy aggódik miattam!
A FŐHERCEGNŐ. Jutalmul, hogy ajándékocskát
adtam...
Mi?... Augusztus tizenötödikére?!
A HERCEG (föláll és rámutat a baloldalt
levő faliállványon elhelyezett tárgyakra).
E szép emlékek...
hogy a fiú vére
Fölpezsdüljön a multtól!
(Egymásután megérinti őket.)
Egy
kis darab kova! -
A gárda süvege!... Derék, vén puska!...
A FŐHERCEGNŐ (ijedt mozdulatot téve). Na!
A HERCEG. Nincsen megtöltve!... S még
egy!...
Annak
örültem ám!
A FŐHERCEGNŐ (gyorsan). Hallgass!
A HERCEG
(titokszerűen).
Ne
félj!... Eldugtam!
A FŐHERCEGNŐ (mosolyogva). Hová, kis banditám?
A HERCEG (szobája felé mutat).
A
barlangomba!
A FŐHERCEGNŐ (most ő lapoz - ülve -
a herbáriumban).
Hallgass ide hát!...
Igérd meg - -
látod... a te nagyatyád
Olyan szelid...
A HERCEG (fölvesz egy papirlapot, mely
a herbáriumból esett ki).
Mi száll ott? Ni, egy darab papir!
(Olvas.)
«Ha a diákság lázong, nyugodni
most se bír'
Be kell sorozni őket...»
(A főhercegnőhöz.)
Azt mondta, hogy szelid?
A FŐHERCEGNŐ (lapoz a
herbáriumban).
Imád a császár téged! Jósága...
A HERCEG (más papirlapot vesz föl.
Szintén a herbáriumból esett ki).
Mi ez itt?
(Olvas.)
«Ha még tovább is háborogni
fognak,
Elrendelem -; sortűz a lázadóknak...
(A főhercegnőhöz.)
Jósága?...
A FŐHERCEGNŐ (idegesen). Ósdi
kissé, bevallom magam is,
De kitünő vén ember.
A HERCEG. Két lelkű! Jó s hamis!
(A herbáriumot becsukja.)
Szelid herbárium! Belőled
gyilkoló
Végzések hullanak ki!... Ferenc császár, a jó,
Nagyon
hasonlít hozzád!... Egyébiránt pedig
Fölöttébb népszerű! Erősen
szeretik!...
- Szeretem én is, szívből!
A FŐHERCEGNŐ. Ó
sokat,
Mindent elérsz, ha egyszer támogat!
A HERCEG. Bár támogatna már!
A FŐHERCEGNŐ. Igérd
meg hát nekem:
Nem fogsz elszökni, kedves hercegem,
Míg nem
beszéltél a szívére!
A HERCEG (kezet nyujt
neki). Nem!
Igérem
szentül!
A FŐHERCEGNŐ (parolázik vele, azután
megkönnyebülten fölsóhajt).
Ez szép tőled!
(Vidáman.)
Én
Meg
is hálálom mindjárt...
A HERCEG (mosolyogva). Te, kedves nénikém?
A FŐHERCEGNŐ. Hát nekem is van egy kis
befolyásom!
Keresztül vittem, hogy valaki lásson...
Akit nagy
útra küldtek... akiért
Te bánkódtál... Egy szóval:
visszatért!
Prokesch barátod itt van!
(Napernyőjével háromszor a padlóra üt. Az ajtó kinyílik, Prokesch belép.)
A HERCEG (Prokesch felé rohan). Végre! - Végre!
(A főhercegnő diszkréten kioson, mialatt a két jó barát ölelkezik.)
NEGYEDIK JELENET.
A HERCEG, PROKESCH.
PROKESCH (félhangon, bizalmatlanul
nézve körül).
Ha meghallják!... Csitt, csitt az ég nevére!
A HERCEG (fennhangon,
nyugodtan).
Legyen nyugodt! Hallják, igaz, de szépen
El is
hallgatják!
PROKESCH. Mit mond?
A
HERCEG. Próbaképpen
Mondtam
merész, kihívó szavakat, -
És árulóm még egyszer sem akadt.
PROKESCH. Ez különös!
A HERCEG. Kidobták
pénzüket
Rendőr uraimék. A föladó süket,
Úgy gondolom.
PROKESCH (élénken). S a grófnő?... Semmi hír?
A HERCEG. Még semmi!
PROKESCH. Ó!
A HERCEG (kétségbeesve). A lelkem
szinte sír!
Ah, elfelejt!... Vagy nem tud!... Vagy mivel...
Mily
őrültség volt, hogy nem szöktem el
Tavaly!... Nem!... Így jobb!...
Szívem és fejem
Éretted tisztább!... Ó de, Istenem,
Most
elfelejtenek!
PROKESCH. Csitt!
(Körülnéz.)
Dolgozó
szobája?
Nagyon szép!
A HERCEG. Khínai...
Elragadó a bája!
Köröskörűl arany-szín madarak!
Tömérdek törpe
és sunyi alak
A falakon!... És minden csupa lakk!
Itt, itt
helyeztek el, e fekete lakásban,
Hogy itt, e bútorok közt, e
fényes, cifra gyászban
Még szebben tündököljön fehér egyenruhám!
PROKESCH. Herceg!
A HERCEG (izgatottan föl s alá
jár).
Igen!...
Sugárzik az udvar kegye rám
Hülyéket adtak mellém kiséretűl! Az
ám!
PROKESCH. És félév óta mit csinál itt, Fenség?
A HERCEG. Dühöngök.
PROKESCH (az erkély felé
megy).
Schönbrunnt
én nem ismerem még.
A HERCEG. Ah, kripta!
PROKESCH. Ott a dombon jól fest a Gloriett!
A HERCEG. Gloárra vágyom... és gloár
helyett
Kapok kis - gloriettet!
PROKESCH (megint előre jön). A park
ösvényein
Kényére lovagolhat.
A HERCEG. A park nagyon kicsiny!
PROKESCH. És ott a völgy!
A HERCEG. A
völgy is szűk, hogy benne
Galoppozhassunk!
PROKESCH. És
önnek mi lenne
Elég nagy tér?
A HERCEG. Mi?... Európa!
PROKESCH (le akarja csillapítani). Csitt!
A HERCEG. Ha olvasom a nagy mult
lapjait,
S a roppant fénytől elkábult fejem'
Időnkint
kissé föl-föl emelem;
Ha becsukom Plutárkot; ha sírva hagyom
el
Bárkádat ó nagy Cézár; ha glóriát lövell
Minden betű, amíg
atyámra, Hannibálra
És Nagy Sándorra nézek...
LAKÁJ (egy baloldali ajtó küszöbén).
Fenség, a mai bálra
Milyen ruhát vesz?
A HERCEG (Prokeschhez). Íme!
(A lakájhoz, indulatosan.)
Ma itthon maradok!
(A lakáj eltűnik.)
PROKESCH (lapozgat az asztalon fekvő
könyvekben).
Olvashat mindent? Látom: van immár könyve sok!
A HERCEG. Mindent! Már Fanny nem tanulja
be
Szép dolgait, hogy eljöjjön ide
S fölmondja nékem
szórul-szóra!... Sőt
Még tiltott könyv is a szobámba jött!
PROKESCH (mosolyogva). A főhercegnő?
A HERCEG. Ő
volt. Ő maga.
Minden nap egy! Olvastam éjszaka,
Bezárt
szobámban... Részeg voltam tőlük!
S hogy bűnömet elrejtsem, hogy
felőlük
Ne tudjon más: feldobtam őket nyomban
Az ágy
mennyezetére! Ott fönn egész halomban
Állott a könyv. Egy
történeti Dóm
Alatt feküdtem!... Ó a nappalom
Nyugodt volt.
Nappal nem bántottak. Ám
Ha elszunnyadtam, jöttek sorba rám!
És
a tömött, egymáson heverő
Könyvek lapjáról száz harc tört
elő!
Csukott szem-héjjaim babér esőben áztak!
A függönyön
Austerlitz villámai cikáztak!
A bojtokon ott függött ragyogva Jéna
képe,
Hogy egyszer csak lehulljon szép álmom közepébe!
- Egy
nap Metternich nálam ült. Atyámat
Kisebbitette. Nagy multjára
támadt.
Úgy tettem, mintha hinném. E pillanatban, hátul,
A
halmozott dicsőség irtózatos sulyátúl
Bedől a baldachínom!... Száz
könyv hull szerteszét,
És mind egyet magasztal: az ő dicső nevét!
PROKESCH. Metternich bősz! Ugrál, mint a kakas!
A HERCEG. Ellenkezőleg! Egy rossz szót sem
ád.
Láttatja finom püspök-mosolyát,
És szól: «Könyvtára
mért ilyen magas?»
Kimegy. Azóta mindent olvasok.
PROKESCH (rámutat egy kötetre).
«Az
ember fia.» Ezt is? E rút verset!... Gazok!...
A HERCEG. Még ezt is. Azt írják itt - a
szerző francia,
S igaztalan, mert gyűlöl -: Napóleon fia
Alattomos
méregtől lassankint sorvad el.
De ó Franciaország! Ha már
pusztulni kell
Császári hercegednek: mért kisebbítni,
ládd,
Betegségének bájos, költői oldalát?
Nem rémdrámába illő
gyilkos por tüze éget:
Szegény reichstadti herceg, a lelked öl meg
téged!
PROKESCH. Fenséges úr!...
A HERCEG. Ah, úgy van!... A lelkem!... A
nevem!
E nagy név, melyben ágyúk dörögnek szüntelen,
Harangok
zúgnak-búgnak!... S azt dörgik a fülembe,
Azt zúgják, azt a vádat:
Te méla kóros, gyenge!
Hallgass, harang! Ne szólj ó ágyú dörgő
szája!
- Mit méreg? Kell-e más, mint börtönöm homálya?
(Az ablak felé megy.)
Szeretnék naggyá lenni tettekben,
hatalomban,
S nincs más, csak homlokom, hogy ablakokra nyomjam!
(Visszatér Prokeschhez.)
Sokszor feledni akarok. - Lovamra
Vetem
magam és nyargalok rohanva.
Egy vágyam van csak: futni
szakadatlan,
Amíg a gyors mén összedől alattam
S ábrándom is
kidől, halálra fárad!
Nem nézem meg a nagy jegenyefákat.
Nem
nézek rájuk! Mért jusson eszembe
A francia gránátosok
süvegje?!
Azt sem tudom már, hogy mi a nevem...
Futok,
futok!... Beszívom kéjesen
A porfelhő, a tajték, a tiprott fű
szagát!
Mikor legyőztem mindent, a dicsvágyat magát,
Mikor
lihegve, ittas-boldogan
Megállítom végtére a lovam,
Megállok
önfeledten a rónaságon végre:
Fölnézek - és mit látok? Egy sas
lebeg az égre!
(Székbe roskad. - Pár pillanatig az asztalra könyököl. - Fejét a két keze közé szorítja. - Azután tompább hangon.)
- Csak bizhatnék magamban!... Volnék erős hitemben!
(Aggodalmas pillantással tekint föl Prokeschre.)
Mit gondol rólam, mondja... Hisz ön jól
ismer engem!
Prokesch! Ha nem volnék több, mint a nagy
emberek
Fiai rendesen!... Gondolni sem merek
E szörnyűségre!
Metternich ugyan
Táplálja bennem buzgón a gyanut!
Tisztét
cselekszi. Osztrák. Tehát igaza van.
De minden szava jég és a
szivemre fut!
Fázom, ha szellemét bonbonniére gyanánt
Kinyitja
s édes szóval bús kétségekbe ránt!
- Mit érek? Szóljon nyiltan!
Van mód előre menni?
Ön ismer engem! Szóljon: tudnék-e császár
lenni?
(Kétségbeesve.)
Nem kell a trón... inkább a sírba
omlok,
Ha homlokom nem Bonaparte-homlok!
PROKESCH (meghatva). Herceg...
A HERCEG. Feleljen
őszintén nekem:
Becsülhetem magam'?... Megállhatok-e
fenn?
Vagy nem lehet belőlem uralkodó soha?
Fejem nagyon nehéz?
Kezem nagyon puha?
Ne rejtsen semmit el gyengéd szavak megett:
Mit
gondol rólam?
PROKESCH (komolyan, mind a két kezét
megragadva).
Fenség!... ha minden herceget
Ilyen kétség
gyötörne... ilyen gond szállna rájok:
Nem volnának e földön csak
nagy, dicső királyok!
A HERCEG (átöleli és örömében
fölkiált).
Köszönöm, ó Prokesch!.... Megmentett!... Tünni
látom
A szörnyü rémeket mind! - Dolgozzunk hát, barátom!
ÖTÖDIK JELENET.
A HERCEG, PROKESCH, azután TERÉZ.
(Belép egy lakáj. Tálcán leveleket hoz és leteszi az asztalra. Ugyanaz a lakáj, akit a herceg az imént úgy mutatott be, mint ajtajának az éjjeli őrét és akit az ajtónálló piemontinak nevezett.)
PROKESCH. Sok levelet kap, hercegem... Sokat!
A HERCEG.
Nők írják. Ó a szép
asszonyokat
Hozzám eresztik.
PROKESCH. Szép siker!
A HERCEG. Íme
A
nimbusz átka!
(Átvesz Prokeschtől egy felnyitott levelet.)
«Gyönyörű
szeme
Oly bús volt tegnap, páholyában...» Ó,
Széttépjük
mindjárt.
(Eltépi és másikat vesz át.)
«Ah,
e ragyogó
Homlok...» Széttépjük.
(Eltépi. Prokesch oda nyujtja neki a harmadikat.)
«Tegnap
láttam önt
A Práterben. Lóháton ült. Köszönt...»
(Mint föntebb.)
Széttépjük.
PROKESCH. Mind egy kaptafára megy.
A HERCEG (a negyediket is
átveszi).
«Fenség, oly ifjú s járatlan...» Ez
egy
Stifts-dáma! - Tépjük!
(Az ajtó halkan kitárul és Teréz megjelenik.)
TERÉZ (félénk pirulással). Pardon, hercegem...
A HERCEG (hangjára odafordul).
Ah,
lám, ön az kis forrás?
TERÉZ. Mért
mondja ezt nekem
Minduntalan? E név...
A HERCEG.
Oly édes, tiszta - és
Úgy illik önhöz!
TERÉZ. Holnap
Pármába utazom...
Anyjával...
A HERCEG (erőszakoltan
mosolyog).
Egy
könyűt hát! Mert a szívem nehéz!
TERÉZ (szomorúan). Ah, Párma!...
A HERCEG. Ibolyák
hazája, úgy bizony!
Ha nem tudná anyám, emlékeztesse majd!
TERÉZ. Igen, fenség! Ég önnel!
(Lassan kifelé indul.)
A HERCEG. S
a fenség így sóhajt:
Illanj tovább, Kis forrás!
TERÉZ (megáll). Mért... «Kis forrás?»
A
HERCEG. Mivel
Bús
lelkem' sokszor üdítette fel.
A kristály-tiszta víz, mely
ott szunnyad szemében
S ott szökdel a szavában. Adjő! Köszöntöm
szépen!
TERÉZ (az ajtó felé megy, de a küszöbön
megáll, mintha még várna, remélne valamit).
Nincs több, amit
még...
A HERCEG. Nincs több.
TERÉZ. Ég önnel!
(Kimegy.)
A HERCEG. Összetépem!
HATODIK JELENET.
A HERCEG, PROKESCH.
PROKESCH. Látom!...
A HERCEG (révedezve). Szeret!... S bolond én: tétlen állok!
(Más hangon.)
- De nem regényt - históriát csinálok!
A
taktikából adj leckét nekem!...
Prokesch, folytassuk!...
PROKESCH (kigöngyöl egy - magával
hozott - papirtekercset és az asztalra teríti).
Íme,
hercegem,
Egy csata-terv. Vegye szemügyre hát.
Birálja meg.
A HERCEG (a nagy asztalt rendbe hozza;
könyveket, fegyvereket félretol, hogy a csatatere számára helyet
csináljon). Előbb a skatulyát!
Fa-katonáim
vannak benne!... Ott van
Kedves barátom... abban a sarokban!
A
magyarázat jobban üt ki, csak
Legyen velünk e harcos, kicsi sakk!
PROKESCH (a játék-katonákkal teli
dobozt odaviszi a hercegnek).
Előnyt, hibát lásson meg, ez a
fő!
A HERCEG (kezét a skatulyára teszi és
újra elszomorodik).
Ím, Második Napóleon dicső
Ármádiája!
PROKESCH (szemrehányó hangon). Herceg!
A HERCEG. Nagyon
vigyáznak ám!
- Fölnyithatod! - Még a fa-katonám,
Még az is
osztrák!... Kérlek, adj egyet ide...
(Egy fakatonát Prokesch odanyujt. A herceg átveszi. Oda se néz. Szemével helyet keres az asztalon, ahová a katonát fölállíthassa. Amikor már elhelyezte, rápillant és meglepetve fölkiált.)
Lám!
PROKESCH. Mi az?
A HERCEG (egészen elhűl; fölveszi a katonát és nézi). Testőr-gránátos?
(Prokesch más katonát nyujt oda.)
Egy vértes!...
(Valahányszor Prokesch katonát ad a kezébe.)
Egy
utász!...
Itt egy könnyű lovas; - Itt egy huszár! Csudás!
Be
vannak ujra festve az apró, gyönge fácskák!
Mind franciákká váltak
e harcos figurácskák!
(A skatulyához rohan és maga veszi ki a katonákat fokozódó ámulattal.)
Mind francia!... Mind francia!...
PROKESCH. Ki tette?
A HERCEG. Valaki mindet újra
átfestette,
Újjá faragta, mondom!... Ó e tett
Szerzője...
PROKESCH. Ki?
A HERCEG. Csak katona lehet!
PROKESCH. Miért?
A HERCEG (közelről mutatja neki a kis
katonákat).
A
kék kabáton hét gomb. Véletlen ez?
Gallér, hajtóka, mind, mind
pontos, tökéletes!
A kézelő, a puskaszíj, a csizma,
A kis
bakancs, a bornyú, a harisnya:
Mind itt van!... Mind! A jó
öltöztető
Semmit sem feledett el!... A legkisebb redő,
A
legkisebb zsinór: mind itt van a helyén!
Csákó, süveg a katonák
fején!
Mind hű, igaz! A legutolsó szeggel
Sincs hátralékban!...
Összetett kezekkel,
Forrón köszönöm azt, amit tettél velem
Te
ismeretlen harcos, aki örömtelen
Börtön-magányomat fényessé, víggá
tetted,
Mikor e kicsi gárdát számomra megfestetted!
Ó mondd, ki
az a hérosz, te apró hadsereg,
- Más nem lehet, csak hérosz,
ennyire gyermeteg! -
Aki kabáttal, bojttal s mindennel
fölruházott,
Hogy pompás színetektől szegény, könnyekben
ázott
Szemem ragyogjon újra?... És hogy tudta ijesztő
Kémeimet
rászedni?... Ki az a gyöngéd festő,
Aki bajuszkát rajzolt a pici
ajakakra,
A tarsolyt, patrontáskát mindenkinek megadta,
S a
tisztekét tündöklő aranyba mártogatta?
(Növekvő rajongással.)
Hadd jöjjenek ki! Mind, ahányan
vannak!
Zöld vállroljtjukkal íme ott rohannak
A könnyű
lovasok!... Ez egy csoport vadász!
És portyázók amott!... Dicső
feltámadás!
Ki, csak ki, apró győző! Dicsőség hű fia!
Ó nézd,
Prokesch! A nagy ármádia
Itt volt e skatulyában!... Nézd, ott a
széles kengyel!
A mameluk-lovasság!... Itt vágtatnak a
lengyel
Dsidások!... Vérpiros plasztronjuk ismerős!
És itt az
eklerőrök!... Mind bátor, büszke hős,
Amint cikáznak szerte, szép
amaránt-szinekben
Hah, a gránátosok! Csákójuk tolla lebben!
Fehér
lábszárukon jobban pirul a vér,
Amint szuronyt szegeznek s övék a
csatatér!
És itt egy más csapat, tömött sorokban állva!
Ezek
fekete lábbal rohannak a halálba!
(Mély sóhajjal.)
Mint a szegény, ábrándos, méla rab
Az
erdőt- látja, ha néhány darab
Forgácsból készült, zöldre festett
fával
Babrálhat: én e kis ármádiával
Hőskölteményt csinálok!
(Hátrálva távozik az asztaltól.)
Valóban...
a kerek
Fa-talpak eltünnek már!... Úgy tetszik, e sereg
A
távolságtól törpül el csupán!
(Visszaugrik az asztalhoz és lázasan rendezgeti az apró csapatokat.)
Vezessük a hadat, mint egykor az
apám!
Csináljunk új Wágrámot, új Eylaut!
(Fölragad egy kardot a faliállványon levő fegyverek közül és keresztbe fekteti a kis csatatéren.)
Ez
a kard,
Ez a Duna!...
(Rámutat a képzelt pontokra.)
Ott Essling!... Ott Aspern!... Arra tart
A
balszárny!... (Prokeschhez.)
Gyorsan!
Vess át egy papiros hidat
A csillogó acélon!... Hozd
katonáidat
Sietve!... Molitor itt csap le Bellegárdra!
És itt
megy át a hídon...
(Metternich pár pillanattal előbb belépett. A herceg háta mögött áll - aki az akció hevében az asztal elé térdelt, hogy annál jobban rendezhesse a katonákat - és nézi a manővert.)
HETEDIK JELENET.
Előbbiek, METTERNICH, azután EGY LAKÁJ.
METTERNICH (nyugodtan). A hídon? Mi?
A HERCEG (összerezzen és megfordul). A gárda!
METTERNICH (monoklijával nézeget).
Ej,
asztalára most csak franciák jutottak,
Osztrákot nem látok! Hol
vannak?
A HERCEG. Megfutottak.
METTERNICH. Lám! Lám!
(Fölvesz egy kis katonát: forgatja.)
Ki volt a tisztelt mázoló?
A HERCEG (szárazon). Ki?... Senki!
METTERNICH. Ön
volt?... Hát csak arra jó
E csecse-játék, hogy tönkre tegye?
A HERCEG (elsáppadva). Kegyelmes úr!...
(Metternich csönget. Egy lakáj lép be. Ugyanaz, aki az imént.)
METTERNICH (a lakájhoz). Markolja,
föl s vigye!
Azonnal dobja ki a katonákat!...
(A herceghez.)
Ön
Majd
ujakat kap.
A HERCEG. Nem
kell! Köszönöm!
Ha már játékot adnak: legyen hős, nagy remek!
METTERNICH. Milyen légy... helyesebben: milyen méh csípte meg?
A HERCEG (ökölbe szorított kézzel
közeledik hozzá).
Vigyázzon, mert a gúnyt nem tűröm!... Ebben.
A LAKÁJ (aki a katonákat viszi, amint
elhalad a herceg mögött, súgva és gyorsan). Hallgasson!
Én
megfestem újra! Szebben!
METTERNICH (már kifelé indult, de a herceg fenyegető szavaira visszafordul és gőgösen felel). Mi tetszik?
A HERCEG (hirtelen lecsillapodva,
erőltetett alázatossággal). Semmi!... Semmi!... Igazán!
Rossz
kedvű voltam és eljárt a szám!
Bocsásson meg...
(Félre.)
Van
egy hű emberem!
Hallgathatok!
METTERNICH. Jelenteni merem,
Hogy itt
van a barátja. Elhoztam.
A HERCEG. A barátom.
METTERNICH. Marmont tábornagy.
PROKESCH (elfojtott indignációval). Marmont!
METTERNICH (Prokeschre néz). Igen!...
Örömmel látom
A herceg oldalán. És itt nincs senkisem,
Akit
jobb szemmel néznék!
PROKESCH (a fogai közt). No már azt elhiszem!
METTERNICH. Itt van.
A HERCEG (nagyon kedvesen). Hadd jöjjön!
(Metternich kimegy. Alig tette be maga után az ajtót, a herceg levágja magát a karosszékbe és kétségbeesetten az asztalra borul.)
Ó
hír!... Dicsőség!... Hatalom!
Atyám!... Bíborpalást!... Sasok!...
Császári trón!
(Nyílik az ajtó. Azonnal fölemelkedik és nyugodtan, mosolyogva, természetes hangon üdvözli Marmont-t, aki Metternichhel együtt belép.)
Hogy van, tábornagy úr?
METTERNICH (el akarva távolítani
Prokescht).
Nézzük
meg egy kicsit
A fenséges lakosztályt...
(Prokescht karonfogja és magával viszi. A herceg magára marad Marmont-nal.)
NYOLCADIK JELENET.
A HERCEG, MARMONT, pár pillanatra METTERNICH és PROKESCH.
MARMONT (a herceg intésére leül).
Utólszor vagyok itt,
Mert róla többet már nem mondhatok.
A HERCEG. Kár!... Jól beszélt!... Hiánya fájni fog!
MARMONT. Hű képet adtam Fenségednek én.
A HERCEG. Hű képet!... Nincs több?
MARMONT. Nincs.
A
HERCEG. Talán
legény-
Koráról... mikor ifjú volt s szegény...
(Marmont nem-et int.)
A HERCEG. Hát összegezzünk: nagy volt.
MARMONT: Nagy
A
HERCEG. De
tán
Ön nélkül... hogyha nincs ott a csatán...
MARMONT. Én gátoltam meg olykor...
A HERCEG. A bukást!
MARMONT (fölbátorodik). Vakon bízott, meg sem hallgatva mást...
A HERCEG. Szerencse csillagában!
MARMONT. Elégtétel
nekem,
Hogy íme egyetértünk, fenséges hercegem!
A HERCEG. Tehát, amint mondottuk...
MARMONT. Ó
igen...
Jelentékeny volt, mint tábornok... ám
Egészben véve...
mégis...
A HERCEG. Ön nyomorult! Silány!
MARMONT (föláll). Mi az?
A HERCEG. Kivettem
mindazt, ami emlék
A nagy császárral önben meggyülemlék,
És ami
önt is ragyogóvá tette,
Bár nem akarta!... Most
kimerítette
Végképp magát!... Üres!... Én önt most elrugom!
MARMONT (halotthalványan). De én... én...
A HERCEG. Áruló vagy, kétszínű
bajnokom,
Ragúza hercege!... Tudom, mind azt mondtátok:
«Miért
ne én?» mikor a pajtás nézett rátok
A trónus magasából!...
De hogy te!... Te, akit
Úgy szeretett, úgy pártolt, úgy a magasba
vitt,
Bár katonái zúgtak!... Harminc éves korodban
Már
tábornaggyá lettél!
MARMONT (szárazon
helyreigazítja).
Harmincöt
éves voltam!
A HERCEG. És íme, áruló! - A nép az
árulásra
Új szót talált... Pirulsz? - Igen!...
«E l r a g u z á l t a»
Ezt
mondják széltiben elárulta helyett!
(Egyszerre fölpattan és Marmont felé megy.)
No hát ne hajtsd le némán a fejed!
Felelj
azonnal!... Halljam, mi a válasz?
Nem a reichstadti herceg előtt
állasz:
Most Második Napóleon beszél!
MARMONT (nyugtalanul
hátrál).
Jönnek!... Metternich!... Komoly a veszély!...
Ha
ezt meghallja!... Szigorúan büntet...
A HERCEG (a kinyíló ajtóra mutat,
rendkívül büszkén).
Áruljon el másodszor is bennünket!
(Összefont karokkal, dacos tekintettel áll. - Csönd.)
METTERNICH (Prokesch-sel hátul átmegy a
színpadon).
Csevegjenek!... Folytassák!... Csak rajta,
rajta... Nem
Háborgatom!... Prokescht a parkba
vezetem,
A r ó m a i r o m o k h o z,
ahol bált rendezek
Metternich állítólag egy romlatag,
beteg
Világot képvisel, mely összedől maholnap,
Ínyére van
tehát, ha romokon táncolnak!
Viszontlátásra!
(Kimennek. Pár pillanatnyi csönd.)
MARMONT (tompa hangon). Fenség, én hallgattam.
A HERCEG. Nem raguzált!... Ez igazán hallatlan!
MARMONT (megfog egy széket).
Csak
konjugálja ezt az új igét:
Leülök!
A HERCEG. Mi?
MARMONT. Ragúza hercegét
Nem sérti
már!... Mert ön csodás, remek
Volt az imént!
A HERCEG. De magyarázza meg...
MARMONT. Szidtam a császárt? Egyebet se
tettem
Tizenöt évig!... Folyvást hevítettem
E balga mérget. De
ha van mentségem:
Tudom, ön nyujtja legelőször nékem!
Én nem
láttam viszont a császárt!... Lássa,
Ez az igazság!... Hódító
varázsa
Nem ért el hozzám!... Láttam volna csak,
Megtérek
hozzá! Hány híres lovag,
Hány büszke hős árulta el hazám
Javára,
népünk érdekében!... Ám
Ők látták újra! Valamennyien látták!
Ez
a különbség!... Látták és imádták!
Meg voltak mind hódítva!... S
én megvagyok: - ma este!
A HERCEG. Miért?
MARMONT (hirtelen föllángolással).
Mert
újra láttam!
A HERCEG (örömében szinte
fölsikolt).
Nagy
ég! Hogy érted ezt te!
MARMONT (a herceg felé mutat).
A
homlok... és a szem, mely villámot lövel...
A mozdulat!...
Megsérthet. De én nem megyek el!
A HERCEG. E szó sokat jóvá tesz, ha
őszinte, igaz!
Ah áruló, tőled jön a buzdító vigasz,
Melytől
virulni kezd csüggedt reményem fája!
Hogyan! E törpe homlok, e
keskeny mell dacára?
MARMONT. Láttam!
A HERCEG. Röpülök újra! Fel, a magasba
fel!
Most megtudnék bocsátni! - Miért árultad el?
MARMONT. Fenséges hercegem...
A HERCEG. Miért! Ti többiek?
MARMONT (csüggeteg kézmozdulattal).
A
fáradtság, uram!
(Hátul a jobboldali ajtó pár pillanattal előbb zajtalanul megnyílt. A félig nyitott ajtón át látható a lakáj, amint a beszélőkre figyel. Erre a szóra: «fáradtság» belép és az ajtót halkan behúzza maga után, mialatt Marmont őszintén nekihevülve tovább beszél.)
Könyörgöm,
értse meg!
Gázolni vért, sarat! Leverni szüntelen
A ránk támadt
világot!!... Hisz győzni szép, de nem
Pihenni a babéron: végzetnek
mostoha!
Mindig Bécs, Berlin, - és Páris soha!
Örökké úton!...
Mindent újra kezdünk!
Agyunk elkábul!... Oda van a
testünk!
Lóháton ülni... ellenséget látni
Folyvást!...
Belefáradtunk végre!...
A LAKÁJ (mennydörgő hangon). Hát mi?
KILENCEDIK JELENET.
A HERCEG, MARMONT, FLAMBEAU.
A HERCEG és MARMONT (megfordulnak és látják a lakájt, amint a szín hátterében összefont karokkal áll). Ah!
A LAKÁJ (lassankint Marmont felé
közeledve)
A silányak,
kicsinyek!... Igen!
Akik haladtunk némán, betegen,
Sebekkel
rakva, talpig rongyosan,
Jól tudva, hogy mások számára van
A
hercegség és a javadalom;
Sosem remélve, hogy a hatalom
Ránk
mosolyog; hogy az a híres pálca,
Mely ott lappang mindnyájunk
tarsolyába',
Egyszer nekünk is a kezünkbe hull;
Akik
lépdeltünk szakadatlanul,
És sohasem léptünk elő, soha
Akik
izzadtunk, reszkettünk, noha
Nem félelemtől; akiket a láz,
A
kürt-szó, mely fülünkbe harsonáz,
S a dal, amit útközben egyre
fúttunk:
Tartott csak lábon, hogy még menni tudtunk:
Akik -
bizony! - tizenhét éven át
Tarisznyát, kardot, lőfegyvert,
kovát,
- A bornyuról nem is szólván, ahol
Sosem volt étel! -
összeadva jól:
Ötvennyolc fontot vittünk szakadatlan;
Akik a
forró afrikai napban
Nagy, medvebőrös, súlyos süveget
Hordtunk
fejünkön; az orosz jeget,
Havat pedig csákó nélkül
tapostuk;
Hispániából Ausztriába hoztuk
A lobogót egy-túrban,
sétaképpen;
Roppant sarukból úgy húztuk ki éppen
A lábunkat,
két kézre fogva, mint
A sárgarépát; és köhögve mind
Kegyetlenül:
beálltunk a Dunába
Egy kis lábvízre; éhen, mint a cápa,
Elkezdtünk
falni... de robogva jött
Egy cifra tiszt s a zászlóalj
előtt
Felordított: «Az ellenség!... Előre!»
Egy
varju-mellet nyersen, nyakrafőre
Bekaptunk; vagy - ahogy csak
lehetett,
Olyan hamar - csináltunk sorbetet
Döglött lovak
véréből s némi hóból;
Mi...
A HERCEG (görcsösen fogja mind a két
kezével a szék karfáját; szeme lángol; előre hajlik).
Végre!...
A LAKÁJ. ...akik
a tüzes golyótól
Nem féltünk éjjel... de vad dühbe jöttünk,
Ha
reggelenkint csapkodtak előttünk,
Mert fölzavartak álmainkból...
A HERCEG (mind jobban előrehajlik, az asztalra könyököl, - majd elnyeli a szemével ezt az embert). Végre!
A LAKÁJ. Akik mentünk forró homokra,
jégre
Éhes gyomorral, zordan, mint az átok...
Csak mentünk,
mentünk...
A HERCEG (ragyog a boldogságtól). Végre!... Egyet látok!
A LAKÁJ. Csak mentünk, hogy harcoljunk -
egy öt ellen! -
És harcoltunk, hogy menjünk! Vállon,
mellen
Sebforradással!... Mentünk!... Mind, a hányan
Csak
voltunk, pőrén, feketén, soványan,
De vígan lépve ezredünk
dalán:
Mi elfáradva nem voltunk talán?
MARMONT (megdöbbenve, zavartan). De...
A LAKÁJ. S bár a hála önöket illette,
Mi
tartottunk ki nagy-hiven mellette!
Önök királyi abrakot
kerestek!...
(A herceghez.)
Igen, fenség! Ahol lélekkel esznek,
S
dicsőséget csak: abban a fehér
Fényes kantinban százszor többet
ér
Húsos fazékjaiknál a száraz kenyerem!
MARMONT. Ki ez a szolga?
A LAKÁJ (katonás állásban).
Flambeau a nevem!
Az!... Flambeau, János-Péter-Szerafén,
Vagyis:
Flambard! Mert izzok, mint a szén!
Ex-őrmester. Granátos. A gárda
katonája.
Bretagni vér az apja. Pikárdi a mamája.
Tizennégy
évvel bátran fölcsapott.
Keresztvizet Marengónál
kapott.
Káplár-zsinór. Majd őrmesteri bot.
Bot és finom
selyem-harisnya, mely
Kicsorduló öröm-könnyekben ázik.
Az év:
ezernyolcszázkilenc. A hely:
Schönbrunn!... Igen! Mert
Schönbrunnban tanyázik,
Schönbrunnban és Sans-Souciban a gárda!
A
császárral tizenhat évig járta
Mind véges-végig az egész
világot!
Tizenhat roppant csatatéren vágott
Az ellenségre. Így
vehetjük sorra:
Austerlitz, Eylau és Somo-Sierra,
Eckmühl,
Essling, Wagram, Smolensk... Elég lesz!
Mondjunk satöbbit! Vagy
harminchat véres
Szurony-roham. Kapott nehány sebet.
És csakis
a gloárért: - ingyen verekedett!
MARMONT (a herceghez, ingerült
hangon).
Csak nem hallgatja végig nyugodtan ülve?
A
HERCEG. Nem!
Mert
illik, hogy fölálljak!
(Fölemelkedik a székről.)
MARMONT. Kegyelmes hercegem...
A HERCEG (Marmonthoz).
Fenséges
könyveinken a cimtáblák önök!
Önökre néz minden szem! A hírnevük
örök!
De nem volnátok semmik, ti fényes emberek,
Ha millió
betűként e fekete sereg
Nem igazodnék sorba, alázattal tele,
Hogy
nagy történetet csináljatok vele!
(Flambeauhoz.)
Flambeau, fakatonák derék festője te!
Ha
most elgondolom, hogy kémlelő szemed
Egy teljes hónap óta bánt,
bosszant engemet!
FLAMBEAU (mosolyogva).
Ó, ó, mi
már régebben ismerjük egymást Fenség!
A HERCEG. Mi?
FLAMBEAU (naiv, becsületes ábrázatával
közelebb jön).
Hát nem emlékszik rám?
A HERCEG. Mi egymást? Képtelenség!
FLAMBEAU. Csütörtökön! Saint Cloudban...
Bár nagy az évek száma,
Emlékszem még! Duroc tábornagy és egy
dáma
Nézték Fenségedet!... Saint Cloud parkjában ott
Történt
egy reggel!... Nézték, amint halkan szopott
Egy ifjú dada keblén.
Olyan szép volt a szentem,
Olyan fehér a melle, hogy szinte
megdöbbentem.
A marsall rám szólt: «Jer csak!» -
Azonnal oda mentem.
De nagy zavarban voltam. Remegés
Fogott el.
A császári gyermek... és
Az udvarhölgy fényes ruhája... meg
A
marsall... az a hófehér, remek
Kebel!... Egy szóval: reszketett a
toll
A medvebőrös kucsmán. Fenséged látta jól,
Elgondolkozva
nézte... sokáig nézett rája...
Aztán tejes-mosolyra huzódott kicsi
szája.
Nem tudta, mit csodáljon: a vérvörös színét-e,
Vagy azt,
hogy úgy leng, táncol? Én meghajoltam végre.
Hát egyszer érzem ám,
hogy kis kacsója támad,
S ugyancsak tépi és morzsolja
bóbitámat.
Kemény hangon Duroc rám szól e pillanatban:
«Csak
hagyjad Ő Felségét! Csak hagyjad!» Hát én hagytam.
Amint ott
térdepeltem, nevettek ám ugyancsak!
Az udvarhölgy, a marsall, a
dada: - mind kacagtak
Amint fölállok, látom: csupa vörös a fű,
S
egy szál merev, csupasz drót maradt a nagyszerű
Tollbokrétából.
«Menj csak! Majd egy pár sort irok
Hogy kapj bokrétát,
kettőt!» - Így szól hozzám Duroc.
Ragyogva robogok a
laktanyára. Hát
Fölzúg az adjutáns: «Hé, ezt a katonát
Ki
koppasztotta meg? Azonnal ide állj
S felelj!» - És én
feleltem: A római király!
- Egy szép csütörtök-reggel, sok évvel
ezelőtt,
Így ismertem meg, Felség!... Hanem azóta nőtt Fenséged.
A HERCEG. Ó nem! Inkább törpévé
sorvadok!
Hisz akkor Felség voltam. Most csak Fenség vagyok!
MARMONT (Flambeauhoz, mogorván),
A
nagy bukás után elmentél... és hová?
FLAMBEAU (végigméri). Akárhol jártam is, nem lett belőlem...
(Szemébe akarja vágni a szót, de a herceg jelenlétében fékezi magát és csak az első betűt mondja ki). Á....
Igen!... Először Solignac-hoz
álltam,
Aztán meg Didier-vel konspiráltam...
Felsültünk.
Láttam, hogy' lőtték agyon
Agg Dávidot s Miard-t, a
gyermeket: Nagyon
Sirattam mind a kettőt. In kontumáciám
Ítélnek
engem is halálra. Ám
Álnév alatt Párisba visszatérek.
Egy nap
erősen forr bennem a méreg,
És asztalt vágok egy testőr
fejéhez.
Elnökölök vad puncs-ivók közt, véres
Szónoklatokkal.
Egy hónap alatt
Hatvan sou-t költök. S az a gondolat,
Az a
remény az ételem, fenn-tartóm,
Hogy az a Másik valamelyik
parton
Mégis kiköt majd. Rengeteg kalapban
Sétálgatok.
Verekszem szakadatlan.
Vagy harminc párbaj. Beziersbe szállok
Nagy
hirtelen s pompásan konspirálok.
De rajta vesztünk. Elítélnek
nyomban
In kontumáciám. No jó. Lyonban
Termek hamar. Segítek a
fiúknak.
De mindnyájunkat a tömlöcbe dugnak.
Én megszököm. In
kontumáciám
Újabban is halált szabnak ki rám.
De hő vágyam
megint Párisba hajt,
S beugrom a bazár-komplottba. Majd
Amerikába
iramodom át
És meglelem Lefévre úr nyomát.
Hozzá megyek. Aztán
előfogom:
«Mi a teendő, hős tábornokom?»
-
«Folytatjuk ott, ahol elhagytuk!» - És
Hajóra
szállunk. Szirt. Hajótörés.
Lefévre úr, mint egyszerű utas,
A
vízbe fúl. Alá megy, mint a vas.
Én tudok úszni. És úszom, -
siratván
Szegény Lefévre-t. Másnapra viradván:
Napfény...
sirály... kék víz...mentő hajó!...
Kihúznak és visznek Frankhonba.
Jó.
Saumurban újra összeesküszöm.
Kudarc. Törvényszék. Én
vizen, tüzön
Túljárok újra és lelkem vidám.
Ki konspirál most?
Carron kapitány
Toulonban. Bravó! Oda lantolok.
De rosszra
fordul menten a dolog.
Borocska mellett túl-sokat
beszélünk.
Lefegyvereznek és elbánnak vélünk.
Aztán megint
halált rónak ki rám,
Mint annyiszor, in kontumáciám!
Egy kissé
Görögországba szököm
S vért csapolok a kontyos törökön.
Frankhonba
egy szép júliusi reggel
Beállítok és megyek a tömeggel
Mely
éppen barrikádokat csinál.
Vágok, lövök... s mire a nap
le-száll:
Már trikolór leng a fehér helyén
Szép lobogó. De mert
a tetején
Hiányzik még egy fényes valami,
Egy szárnyas jószág -
ön jól tudja, mi! -
Tovább megyek és vígan konspirálok
Romagna
síkján. Újra pórul járok.
De ott Fenséged egy kuzinja
látta
Balsorsomat...
A HERCEG (élénken). Hogy hívják?
FLAMBEAU. Cameráta!...
Vívómesternek
ő hozzá beállunk...
A HERCEG. Ah! (mindent megért már).
FLAMBEAU. Toskánában!... Vívunk,
konspirálunk!
Míg végre itt egy jó állás akad, -
Jó és nehéz...
Hamis papirokat
Bőven kapok. Megérkezem ide.
És...
(Kezeit dörzsöli, csöndesen kacag hunyorít a szemével.)
Itt vagyok, mint tetszik
tudni! - De
Naponkint látom grófnőmet. Lyukat
Találtam lenn a
parkban. Régiség.
Valamikor Fenséged vájta még,
Mikor Robinsont
játszott. Okosan
Belébujok. Két szűk nyílása van.
Az egyik
csupa hangyaboly. A másik
Csupa csalán. Nos, Flambeau
odamászik.
Vár. Jön a grófnő. Album a kezében.
Turista. Ott űl
egy kis kerti széken,
S Flambeau a sárban. Ő, a drága
lélek,
Rajzolgat, mint egy britt hölgy... s én beszélek,
Mint
egy sugó, a lyukból kifelé.
Beszélgetünk - nem fáradunk belé:
-
Miképp tegyük császárrá!
A HERCEG (rövid szünet mulva
meghatottságán erőt vesz).
Hű legény,
Hűségedért mivel
fizessek én?
Te, aki annyit bajlódtál velem,
Mit kérsz te,
mondd?
FLAMBEAU. Húzza meg a fülem!
A HERCEG. Mi?
FLAMBEAU (vidáman). Egy medve többet kérhet-e?
A HERCEG (ez a katonás bizalmasság
kissé zavarja).
Ex-medve?...
FLAMBEAU. Rajta!
Jőjjön hát ide!...
Úgy!... A nagy ujj s a mutató... az
állás
Helyes!
(A herceg meghúzza Flambeau fülét, de ügyetlenül és - akarata ellenére - kevély mozdulattal. Flambeau a száját elfintorítja.)
Nem így!... Ah más
a fülcibálás!
Ön még nagyon princ!
A HERCEG (összerezzen). Úgy?
MARMONT. Balsors
fia,
Mért mondod ezt?
FLAMBEAU. A
princ, ha francia,
Csak fél-hibának számít!
A HERCEG (aggodalmasan). Ó
de hát
Látják-e bennem, mondd, a franciát,
Ha itt vagyok?
FLAMBEAU. Igen, mindenki látja.
(Körülnéz.)
Nem illik ön e cifra palotába.
Nehéz!...
Túlfényes!...
MARMONT (csodálkozó arccal). Látod?
FLAMBEAU.
A fivérem
Párisban kárpitos!... Szeretnék, kérem,
Épp úgy
csinálni - ha lehetne! - mint
A franciák, az ő módjuk szerint!
Itt
egy karosszék! Louis-Quinze!... Ragyog!...
Csinos butor!...
Szakértő nem vagyok
Túlságosan, de van két jó szemem!
(Erős, nagy kezével pehelyként ragad föl egy karosszéket és túlcifrán, német modorban aranyozott fájára mutat.)
Van cifraság, én édes Istenem,
E
karszék fáján!
(Leteszi és az aranyos fa közé foglalt gobelin-szövetre utal.)
De
a kelme!... Csak
Tessék megnézni!... Ez dalol!... Kacag!
Ez
aztán ízlés!... Ez mindent levág!
Miért? Ön tudja: - goblén!... A
világ
Legszebb szövetje!... Ott: terpeszkedik
A köznapi
laposság!... Itt pedig:
Neves a báj, az elegancia!
- Ön is
Frankhonban készült! Fenség, ön francia!
MARMONT (a herceghez). Csak vissza hát!
FLAMBEAU. Frankhon
földjére szálljon!
A becsületrend szép keresztjén álljon
Egy
kis császár megint!
A HERCEG. Ki van most a helyén?
FLAMBEAU. Ki? Negyedik Henrik király!...
No én
Ezt értem! Ő is hős volt! De tudom:
Nevetne szívből nagy
Napóleon,
Ha látná, hogy nőtt díszes álszakálla,
Henrik
formában!... Fenség, látta már a
Keresztet?
A HERCEG (mélán). Ah csak a kirakatokban!
FLAMBEAU. A melleken kellett vón látni!...
Jobban
Festett a posztón!... Egy csöppecske vér,
Mely
lecsorog... s amint alábbra ér:
Zománc, arany lesz; zöld
sugarakat
Lövell szét. Ékszer, mely sebből fakad.
A HERCEG. Flambeau barátom, a te
melleden
Bezzeg pompásan állhatott!
FLAMBEAU. Nekem
Efélém
nem volt!
A HERCEG (elbámulva). Mit!... Nagy
és szerény
Munkád díjában?...
FLAMBEAU. Sokkal
több erény,
Nagyobb dolog jár, úgy látszik, vele!
A HERCEG. Nem kérted?
FLAMBEAU (egyszerűen). Hogyha nem
kaptam, jele
Hogy nem talált méltónak engemet
A kis kopasz!
A HERCEG. Függeszd
rám a szemed!
Én, hatalom, cím, császárság híján, -
Én, egy
nagy emlék bús fantómja, - tán
Még annyi sem! - szegény
reichstadti herceg,
Aki magamban, tétlenül kesergek,
Ha
le-lejárok osztrákok parkjába,
Hogy N betűket vésdeljek a
fába...
Akit csak akkor vesznek néha észre,
Ha bántja őket
mellem köhögése!...
Én, akinek egy foszlány sem maradt
A
biborból, mely fényes sugarat
Vetett bölcsőmre!... Akinek
hiába
Mutattak balcsillagzatot a kába,
Rosszlelkű jósok!...
(A mellén levő két rendjelre mutat.)
Aki
két keresztet
Hord egy helyett!... Én, hervadt, hite vesztett,
Bús
számüzött! Én, aki rab vagyok:
Én hadak élén nem
vágtathatok,
Hősök mellére csillagot dobálva!
S mégsem vagyok
egészen koldus, árva!
Olyan apám volt, aki egy égboltot
Tartott
kezében!... Ebből egy kis foltot
A fiú is lefoglalhat
magának,
Sötét balsorsban fényes csillagának!
Halld, Flambeau
János-Péter-Szerafin:
Én földíszítlek!
FLAMBEAU. Ön?
A HERCEG. Habár
e szín
Nem a valódi...
FLAMBEAU. A
valódit sírva
Fogadjuk el. - Én sírtam!
MARMONT. S
meg van írva,
Hogy törvényessé csak Párisban válik
Eféle
rendjel!
A HERCEG. Hogy
jutunk odáig?
Mi a teendő?
FLAMBEAU. Ejnye,
semmi más
Fenséges úr, csak egy kis pakkolás!
A HERCEG. Ah!
FLAMBEAU (hirtelen). Semmi ah!...
Kilencedike van ma.
Mire a hónap harmincig rohanna,
A
Pont-Neufön sétálhat... csak legyen
A holnap esti bálon
hercegem,
Amit Venceszlász rendez.
A HERCEG és MARMONT. Kicsoda?
FLAMBEAU. Metternich!
(Vencel-Nepomuk-Lotár És Kelemen.)
Csak menjen el oda,
És több
ah-ot ne halljunk soha már!
MARMONT. Te komplottról beszélsz itt!
FLAMBEAU (vidáman, olyan mozdulattal,
mintha bejegyezné valami listába).
Jó uram,
Nem félek, hogy
leleplez: - benne van!
A HERCEG (büszke tartással).
Nem!
Marmont nem kell!
MARMONT. Ó
de igen! Én
Beállok, Fenség!
(Flambeauhoz.)
Fickó,
annyi tény,
Hogy a fejemre nem virágot téptél!
Ugyan keményen a
lábamra léptél!
FLAMBEAU. De föllépésem szép volt!
MARMONT. Oktalan!...
FLAMBEAU. Igaz!... De a természetembe'
van!
Többet csinálok, mint amennyi kell.
A puszta jelszót még
valamivel
Megtoldom. Ha verekszem, süvegemre
Rózsát tüzök
fel!... Vesse bár szememre
Hibámat, így van: fényűző vagyok!
MARMONT. A grófnő mellé tán beállhatok...
A HERCEG (indulatosan). Nem! Marmont nem kell.
FLAMBEAU. Hagyja,
hercegem!
Hadd vásárolják szépen vissza!
A HERCEG. Nem!
MARMONT (Flambeauhoz). Jó névsorom
van! Gazdag ez a lista!
Egy raj békétlen... és sok
royalista!
Aztán Maison, a nagykövet, barátom!
FLAMBEAU (élénken). Javunkra lesz! Igen! Javunkra! Látom!
A HERCEG (fájdalmasan). Megalkuvást!... Máris megalkuvás!
(Kétségbeesetten.)
Nem! Marmont nem kell! Inkább bárki
más!
Marmonttól nem kell áldozat nekem!
MARMONT (meghajtja magát).
Szót
fogadok, fenséges hercegem,
Hanem előbb feláldozom magam!
(Kimegy.)
FLAMBEAU (beteszi az ajtót és
visszajön).
A vén kujonnak most igaza van!
TIZEDIK JELENET.
A HERCEG, FLAMBEAU.
A HERCEG (lázasan föl s alá
jár).
Jó!... Elmegyek!... Nem maradok e házban!
De
bizonyítsd be, hogy özvegyi gyászban
Él most is Frankhon... most
is kesereg
Atyám után!... Igen, mindent merek,
Ha még gondolnak
ránk szeretve!... Ha
El nem feledtek!
FLAMBEAU (lágyan, érzékenyen). Önöket?... Soha!
(Kihúz a zsebéből valami hosszú és háromszínű tárgyat. Diadalmasan meglobogtatja a feje fölött, azután a herceg kezébe nyomja.)
A HERCEG. Flambeau, mi az?
FLAMBEAU (nagy nyugalommal). Nadrágkötő, uram!
A HERCEG. Bolond vagy?
FLAMBEAU. Szép
ám, a mi rajta van!
Tessék megnézni!
A HERCEG. Arcképem!
FLAMBEAU. Az
ám!
Úrnak való portéka!... Igazán!
A HERCEG. De Flambeau!...
FLAMBEAU (tubákos-pikszist húz ki a kis
zsebéből).
Egy
szippantás? Tetszik?
A HERCEG (zavartan). Ej...
FLAMBEAU (int a hercegnek, hogy nézzen
oda).
Ni, a szelencén egy csinoska fej!
A HERCEG. Ah, én vagyok!
FLAMBEAU (nagy selyemzsebkendőt göngyöl
ki, amilyet a kolportőrök árulnak).
S e nagy, kék
keszkenő!
Milyen jól fest középütt - üsse kő! -
A római
király?!
(A zsebkendőt egy karosszék támlányára teríti.)
A HERCEG. De...
FLAMBEAU (hirdetésfélét mutat föl).
Falragasz.
Nagy, színes képpel! Alacsony s magas
Falak
számára!...
A HERCEG. Én
vagyok! Megint én!
Lóháton!
FLAMBEAU. És a ló ficánkol! -
(Pipát prezentál.)
Szintén
Helyes
darab. Egészen jó pipa!
A HERCEG (a pipa faragott fejében
magára ismer).
De Flambeau!...
FLAMBEAU. Nincs itt egy mákszem
hiba.
Arcképe pompás!
A HERCEG (nem tudja, sírjon,
nevessen).
Én...
FLAMBEAU (folyvást huzogál ki a
zsebéből különböző apróságokat).
Kokárda!...
Tessék!
Föltűzheti parasztság és nemesség!
A HERCEG. Hát ez?
FLAMBEAU. Medaillon! Furcsa kicsi ékszer!
A HERCEG. Megint én!... Mindig!...
FLAMBEAU. Nem
lehet elégszer!
S ez a pohár? Mi van fölvésve rája?
(Poharat húz ki a livréjéből.)
A HERCEG (olvassa a poháron levő
fölirást).
«Ferenc, reichstadti herceg!»
FLAMBEAU (tányért vesz ki a mellénye
alól.)
Ne
csodálja,
Ha kis pohárhoz tányér is kerűl!
A HERCEG (mindjobban elámul).
Tányér?
FLAMBEAU (mindent az asztalra tesz,
abban a sorrendben, ahogy a zsebeiből kihúzza).
Igen!... Most
hadd rakom körűl!
Szalvéta! - Kés! - Tojástartócska!... Pardon,
De
oly szépen néz, éppen itt, e tartón!
(Karszéket tol elő.)
A teríték most teljes, hercegem!
A HERCEG (leroskad a
székre).
Flambeau!
FLAMBEAU (növekvő lelkesedéssel).
De
van még más is! Van nekem
Piros nyakkendőm! Csupa glória!
Középen
a Napóleon fia!
Arany himzésű, finom varratú!
- Van kártyám is,
ahol ön az adú!
A HERCEG (lelkendezve nézi, amint hull, hull a sok apróság az asztalra). Flambeau!
FLAMBEAU. Emlékkönyv!
A HERCEG. Flambeau!
FLAMBEAU. Minden! Minden!
A HERCEG (zokogásba tör ki).
Flambeau!
FLAMBEAU. Mi az? Könny!? Nincs helyén, szerintem!
(A karosszék támlányára terített zsebkendőt megragadja.)
Törölje le a Római királlyal!
(Letérdel a herceg mellé és törli a könnyeit a keszkenővel.)
Azt mondom én hűséges szolga-szájjal:
A
vasat addig ütjük, míg meleg;
Öné a nép s öné a hadsereg;
Csak
úgy maradhat trónján a király,
Ha bonapartisták sorába
áll;
Pöffeszkedik a koronás kakas,
De sohasem lehet belőle
sas;
A francia nem tud lélekzeni,
Ha nincs a lég dicsőséggel
teli;
Egy körtén - a Lajos Fülöp feje -
Arany-keretnek nincs
méltó helye;
Az ifjúság Önt a magasba tolja,
Amíg Beranger
dalait dalolja;
Jöttén meggyógyúl valamennyi seb...
- Azt
mondom: Versailles százszor kedvesebb
Schönbrunnál!
A HERCEG (föláll). Jól van! Hát szökjünk!... Hamar!
(Katonazene hallik kívül. A herceg összerezzen.)
FLAMBEAU (az ablakhoz futott).
A
díszlépcsőn a gárdazenekar!...
A császár jön!...
A HERCEG (kijózanodva). A
császár!... Nagyapám!...
Igéretem!...
(Flambeauhoz.)
Nem
kell számítni rám...
Ne még!...
FLAMBEAU (nyugtalanul). Patvarba!...
A HERCEG. Még
szólok vele.
Talán megnyerhetem javamra. De
Ha este jössz
őrtállni s valamit
Meglátsz e helyt, derék Flambeau, amit
Nem
szoktál látni nálam: akkor ez
Kétségkívül annak a jele lesz,
Hogy
megszököm!...
FLAMBEAU (pajkos
ujjongással).
Hopp!...
Trallala!... S a jel?
A HERCEG. Meglátod majd!... Addig hallgatni kell!...
FLAMBEAU. Jó, jó... de...
(Az ajtó kinyílik. Flambeau gyorsan elmegy a herceg közeléből és rakosgatni kezd a szobában. A küszöbön egy nemes magyar testőr tűnik föl; ezüstzsinóros piros egyenruha, sárga csizma, párducbőrös kacagány a vállakon; a prémes kalpag ezüst-forgójában hosszú, fehér toll.)
TIZENEGYEDIK JELENET.
Előbbiek, EGY NEMES TESTŐR.
NEMES TESTŐR. Fenség!
FLAMBEAU (nézi a nemes testőrt, félre).
Házőrző ebek,
Szép tollatok van!... Mily büszkén lebeg!
A HERCEG. Mi történt? Nos?
NEMES TESTŐR. A császár jött meg.
Azt
Mondták neki: «Ma nemes és paraszt
Beléphet Felséged
elé. Ma van
A fogadónap. Jöttek is sokan
Nagy messzeségből!»
És ő nyájasan:
«Szabad az út! Mind kedvesek előttem!
De
mert Schönbrunnba mint nagyapa jöttem:
Öttől hatig a hercegnél
leszek.
Ott várjanak a többi gyermekek,
Az unokámnál!»
Feljöhetnek?
A
HERCEG. Tessék!
Nyiljon
ki minden ajtó!... Első a kötelesség!
(A tiszt kimegy. A felvonás végéig lenn a parkban folytonosan játszik a katonai zenekar.)
TIZENKETTEDIK JELENET.
A HERCEG, FLAMBEAU.
A HERCEG (amint látja, hogy egyedül
vannak, hirtelen rámutat az asztalon szanaszét heverő
tárgyakra).
Ezekből egy kis csomagot nekem!
Gyönyörködöm
majd bennük odabenn!
FLAMBEAU (nagy gyorsasággal valamennyit
a selyem keszkenőbe gyömöszöli).
A keszkenőből kis batyut
csinálok!
- Mi lesz a jel hát?... Ah, parázson állok!
A HERCEG. Rá fogsz ismerni, Flambeau,
annyi szent!
- Az osztrák himnuszt játsszák odalent?
FLAMBEAU (a kendő csücskeit összefogja, hogy csomóba kösse). A Marseillaise különb ám, az ebadta!
A HERCEG. A Marseillaise!... Kivált mikor
riadva
Bevégzi! És a hangok fölszárnyalnak!
Atyám szerint:
«Bajussza van e dalnak!»
FLAMBEAU (kötöz, bogoz).
A
néphimnusznak meg pofaszakálla!
A HERCEG (ostornyelet vesz föl az
asztalról, átszúrja vele a batyut és a vállára teszi).
Egy kis
motyót megbír az ember válla!
Így menni vissza, batyusan,
gyalog,
Frankhonba!... Te!... Nem volna rossz dolog!
(Mint egy kis ujonc, a kék batyut pajkosan himbálva megy a szobája felé.)
FLAMBEAU (követi a tekintetével és
egyszerre nagyon elérzékenyedik).
Milyen bohó és ah mily
kedves ön!
- Ilyennek most először látom!
A HERCEG (megáll a szobája küszöbén és
visszafordul). Ó
Egy kissé ifjú? Egy kissé bohó?
Igaz,
igaz, jó Flambeaum!
(És mélyen meghatva.)
Köszönöm!
- Függöny. -
HARMADIK
FELVONÁS.
A szétnyíló szárnyak.
Ugyanaz a dekoráció.
A parkra néző ablak még mindig nyitva van. De a park koloritja más. A lemenő nap pompás színei árasztják el a háttért. A Gloriette aranyos fényben tündököl.
A könyvekkel rakott asztalt jobbra tolták, hogy nagy, szabad térhez jussanak. Nem trónt, hanem tágas, párnás karosszéket állítottak be, hogy az agg császár méltóságosan és mégis, patriarchális kényelemmel ülhessen rajta.
A függöny felgördültekor bevezetik az audienciára jelentkező népségeket. Álldogálva várakoznak. Suttogó beszélgetés mindenfelé. Mindegyik papirdarabot tart a kezében. Arra írták a kérnivalójukat. Vasárnapi díszbe öltözött polgárok; elhunyt katonasztisztek özvegyei fekete gyászban; parasztok és parasztasszonyok a birodalom minden részéből: csehek, tiroliak stb. Nemzeti viseletek tarka keveréke. Az arciérek (paszomántos piros kabát, feketebársony hajtóka és kardszíj, fehér térdnadrág, magasszárú csizma, kétszarvú kalap, lecsüngő kakastollcsomóval) mozdulatlanul állanak a jobboldali ajtóknál. Kacagányos, daliás magyar nemes testőr sürög-forog a színpadon. A vegyes tömeget hátrafelé szorítja, az ablak felé, baloldalt, a reichstadti herceg lakosztályába vezető zártajtók irányában.
ELSŐ JELENET
NEMES TESTŐR, ARCIÉREK, PARASZTOK, NŐK,
GYERMEKEK stb....
azután I. FERENC CSÁSZÁR.
A NEMES TESTŐR.
Sorjába mind! - Öreg,
csitt! - Okos légy, kicsike!
(A második, jobb színfalnál levő ajtóra mutat.)
Onnan jön majd a császár! - Ne álljatok
ide!
Vigyázz, te hórihorgas!... Ne mozgolódj sokat!
EGY FÉRFI (félénken). És itt megy el előttünk?
A NEMES TESTŐR. Itt!
És írástokat
Át fogja venni majd!... Mindenki tartsa készen!
(Papirzörgés. A kis papirlapok remegnek a kihallgatásra jövők ujjai közt.)
Csak kurtán!... A meséket hagyjátok el egészen!...
(Mindenki sorakozik. A testőr az asztal mellé áll, azután mintha most jutna eszébe, figyelmeztető hangon.)
És hogyha jön, ne térdepeljetek!
Tilos!...
EGY NŐ (félre). Tilos?... Hiába tiltja meg...
(Az ajtó kitárul. A császár belép. Mindenki letérdel.)
A CSÁSZÁR (nagyon egyszerűen).
Csak
keljetek föl! Talpra gyermekek!
(Közelebbről jön. A kis papirdarabok mindjobban remegnek. A császár hosszú, bús feje olyan, amilyennek az arcképei mutatják. De az arc rendkívül jóságos. Úgy van öltözve, - őszinte bonhomiával - mint egy jómódú polgár: hosszú szürke kabát, szalmaszínű mellény; szürke térdnadrágja csizmákba fut. Elveszi egy asszony folyamodványát, olvassa és az utána jövő kamarásnak adja.)
Megduplázzuk a nyugdíját!
AZ ASSZONY (földig
hajolva). Uram,
Felséges
úr!
A CSÁSZÁR (átvette és elolvasta egy
paraszt kérvényét).
He! He! Jó ára van
Egy pár ökörnek!...
Drága most a jószág!...
(Az írást a kamarásnak adja.)
Megadjuk!
A PARASZT (áradozó örömmel). Ó atyánk!... Ó, ez a jóság!
A CSÁSZÁR (egy parasztasszony kérvényét
olvassa és adja át most a kamarásnak).
Megadjuk!...
A PARASZTASSZONY (áldó
kézmozdulattal).
Ó,
Ferenc apám!...
A CSÁSZÁR (megáll egy szegény ember
előtt, akire ráismer). Megint?
No öregem,
hogy vagytok odakint?
A SZEGÉNY EMBER (forgatja kezében a
kalapját).
Csak megvagyunk!
A CSÁSZÁR (miután a kérvényt a kamarásának adta, egy öreg parasztasszony elé ér). Anyókám, mi a baj?
AZ ANYÓKA (mialatt a császár a kérvényt
olvassa).
A tyúkok néha döglenek, jaj!
Hiszen tudod...
A CSÁSZÁR (átadja kamarásának az
írást).
Jó!...
Majd kapsz valamit!...
(Írást vesz át egy tirolitól; miután belenézett.)
Népénekes?
A TIROLI. Tudok jódlizni!...
A CSÁSZÁR
(mosolyogva). Mit,
Te
jódlizol?... Badenbe jösz!... Igen!
Holnap fiacskám! És dalolsz
nekem!
A KAMARÁS (jegyzi az átnyujtott
íráson).
A neve?
A TIROLI (gyorsan). Schnauser!
A CSÁSZÁR (megáll egy magas, meztelen
térdű legény
előtt).
Hegylakó?
A
HEGYLAKÓ. Tanyám
A
nagy, havas bérc, messze innen!... Ám
Legforróbb vágyam... hogy
fiakkeres
Lehessek Bécsben!...
A CSÁSZÁR (vállat von). Hogyha
vágyad ez,
Hát teljesítjük!...
(A kérvényt átnyujtja kamarásának és más folyamodványt vesz ki egy tagbaszakadt jómódú parasztgazda kezéből: félhangon olvassa.)
«Egy
gazdálkodó
Óhajtja, kéri, hogy Ferenc, a jó,
Szerezze vissza
lányát, akit egy
Cseh üveges megrontott...»
(Visszaadja kérvényét.)
Csak
eredj,
S add nőül hozzá, hogyha szereti!
A GAZDA (leverten). De...
A CSÁSZÁR. Pénzmagot majd én adok neki,
A
- vőduradnak!
A GAZDA (kiderült képpel). Boldoggá teszed!
A KAMARÁS (jegyez). Neve?
A GAZDA (gyorsan). Schmoll János!
(Alázatosan hajlong a császár előtt.)
Csókolom kezed!
A CSÁSZÁR (írást vesz át egy fiatal
pásztor kezéből, aki mélyen meghajtja magát. Nagy köpenybe van
burkolva. A császár fennhangon olvas).
«Tiroli pásztor, árva
és szegény, -
Elvette földjét sok markos legény,
Atyjának ádáz
ellenségei...»
- Ah, megható. - «Add vissza
most neki
Apai jussát!... A hegyet, mezőt!...»
Megkapja!
Hozzánk nem hiába jött!
(A kérvényt átadja kamarásának, aki jegyez rá.)
A KAMARÁS. Mi a neved, kis pásztor? Csak bátorság!
A PÁSZTOR (fölegyenesedik).
Nevem...
reichstadti herceg! Jussom: Franciaország!
(Ledobja köpenyét és ott áll fehér egyenruhában. Mozgás. Ijedt csönd.)
A CSÁSZÁR (kurtán). Eredjetek ki mind!
(A tisztek egy pillanat alatt kiürítik a termet. Az ajtókat becsukják. A nagyapa egyedül marad az unokájával.)
MÁSODIK JELENET.
A CSÁSZÁR, A HERCEG.
A CSÁSZÁR (dühtől remegő
hangon).
Mi
ez?
A HERCEG (mozdulatlanul és még mindig a
kezében tartva kis
pásztorfövegét).
Ha
más nem volnék,
Csak egy szegény tiroli és lábadhoz
hajolnék,
Szegény tiroli pásztor, vagy egyszerű vadász,
Zöld
süvegén kakastoll... csak ennyi, semmi más:
Hallgatnál a szavamra,
megszánnál engemet!
A CSÁSZÁR. De Franc!...
A HERCEG. Ó jól tudom, hogy irgalmas
szemed
Meglát minden nyomort!... De hogyha nemcsak én
Vagyok a
gyermeked, hanem minden szegény
Alattvalód e földön: ó mondd,
méltányos-e,
Hogy amikor bánatnak vagyok a betege,
Hogy akkor
én kevésbbé legyek a te fiad,
Mint ők, a legkisebbek!...
A CSÁSZÁR (duzzogva). Föllépésed
miatt
Haragszom rád!... Mi késztet eképp rohanni rám,
Mikor
szegényeimmel volt audienciám?
Miért nem jöttél később? Miért nem
egymagadban,
Hogy négyszemközt beszéljünk.
A HERCEG.
Abban a pillanatban,
Akartalak meglepni, mikor szíved kinyílik!
A CSÁSZÁR (mogorván, székében
hátradőlve).
Szívem!... Szívem!... Ilyesmi elvégre mégsem
illik!
Tudod-e, hogy merész vagy?
A HERCEG. Tudom,
hogy érdekemben
Mindent tehetsz!... Tudom, hogy könny ragyog e
szemben
S boldogtalan vagyok!... Ah, azt tudom csupán,
Hogy nem
birom tovább... s te vagy a nagyapám!
A CSÁSZÁR (nyugtalankodva).
De
itt van Európa!... Te elfelejted ám,
Hogy Metternich is itt
van!...
A HERCEG. Te vagy a nagyapám!
A CSÁSZÁR.
Gondolj csak Angliára!...
Mindenfelé nagyok
Az aggodalmak!...
A HERCEG. Felség, én unokád vagyok!
A CSÁSZÁR. De...
A HERCEG (közeledik hozzá).
Tőled
kérem, várom, hogy oltalmadba végy!
Ó Szír, van jogod arra, hogy
csak nagyapa légy!
A CSÁSZÁR (puhulni kezd). De...
A HERCEG (még közelebb).
Úgy-e
nagyapa, van rá jogod, szíved,
Hogy a hatalmas császárt egy percre
félretedd?
A CSÁSZÁR.
Ej, mindig sunyi voltál!...
Hizelgő a neved!
A HERCEG.
Lásd, akkor nem szeretlek, ha
úgy állsz szemtől szemben
Mint az a komoly arckép a tágas
dísz-teremben,
Nehéz palást a vállon, aranygyapjú a nyakban!
(Még közelebb megy.)
De így tetszel nekem!... Ilyen szelíd
alakban!
Hajadnak lágy ezüstje amint alá remeg...
Mellényed...
nagy kabátod... e jóságos szemek!
Olyan vagy, mint egy édes,
egyszerű nagyapó!
- El tudnál kényeztetni!...
A CSÁSZÁR (morgósan). Hallgass!
A HERCEG (letérdel az agg császár lábai
elé).
Szó
ami szó:
A francia tallérról el is tűnhetne már
Lajos Fülöp
nagy szája!... Nem volna érte kár!
A CSÁSZÁR (nem akar mosolyogni). Csitt!
A HERCEG. Nem nagyon imádod e Bourbon-fajt? Igaz?
A CSÁSZÁR (simogatja a herceg haját és
eltünődve).
A többi főherceghez te nem hasonlítasz!
A HERCEG. Valóban?
A CSÁSZÁR. Ki tanított e pajkosságra, mi?
A HERCEG. A Tüileriákban, ott kezdtem játszani!
A CSÁSZÁR (ujjával
megfenyegeti).
Rátérünk? Ej, fiacskám!
A HERCEG. Ah, még ma visszatérnék.
A CSÁSZÁR (komoran nézi a térdelő
gyermeket).
És nem feledted el? Emléke most is él még?
A HERCEG. Homályosan...
A CSÁSZÁR (pillanatnyi habozás
után).
S
atyádé?
A HERCEG (lecsukott
szemmel).
Egy
ember áll előttem...
Karjára vett egy embert és szorított
erősen
Valami nagy csillaghoz!... Féltem, sírva fakadtam
És
szorítása közben éreztem szakadatlan,
Hogy az a gyémánt-csillag a
szívembe hatott.
(Fölkel a földről és büszkén.)
- Felség, még most is ott van!
A CSÁSZÁR (kezet nyujt
neki).
Legyen!...
Megtarthatod!
A HERCEG (hévvel).
Így! Így...
Csak bánj velem jól! Úgy-e, nagyon szerettél,
Mikor még kicsi
voltam? A karjaidra vettél!...
Velem akartál lenni!... Az
asztalodnál ettem!
Együtt ebédelgettünk, csak úgy magunkba',
ketten!...
A CSÁSZÁR (elmélázva). Ó kedves, boldog órák!...
A HERCEG. Hajam
még hosszú volt.
Pármai herceg voltam.
(A szék karjára ül.)
Jó
szíved pártfogolt,
Ha büntetést róttak rám! Te védtél egy magad!
A CSÁSZÁR (mosolyogva).
Emlékszel,
hogy' gyűlölted a ponny-lovakat?
A HERCEG.
Egy ponnyt hoztak egyszer;
fehér volt, mint a hó;
De én toporzékoltam.
A CSÁSZÁR (kacagva). Mert
hát a ponny-ló
Rád nézve nagy sértés volt, parányi hercegem!
A HERCEG.
Dühöngve kiabáltam: Hah, nagy
ló kell nekem!
A CSÁSZÁR (fejét csóválva).
Magas,
nagy paripára űlnél te most is!
A
HERCEG. És
A
német bonne-jaimra hogy' hullott a verés!
A CSÁSZÁR (belémelegszik a
visszaemlékezésekbe).
Colinnel, tanítóddal, ástál egy nagy
lyukat
A parkomban...
A HERCEG. Robinsont játszottunk!
A CSÁSZÁR (erős, kedélyes
hangon). És a vad
Robinson, az te
voltál!
A HERCEG. Megbujtam
a gödörben.
Egy puska, három fejsze s két nyíl hevert ott körben.
A CSÁSZÁR (mindjobban neki
hevülve).
Aztán őrt jöttél állni ajtómhoz...
A HERCEG. Mint huszár!
A CSÁSZÁR.
S az asszonyok azontúl
elkéstek egyre már!...
A sok udvari dáma mind azzal jött be,
mind:
«Pardon, Szír, csókolóztam az őrrel odakint!»
A HERCEG. Szerettél!
A CSÁSZÁR (átöleli). És szeretlek!
A HERCEG (lesiklik a nagyatyja
térdére).
Ah,
bizonyítsd be hát!
A CSÁSZÁR (egészen ellágyulva).
Kis
unokám!... Ferencem!...
A HERCEG. Való-e,
hogyha át-
Megyek Frankhonba holnap: Lajos Fülöp mehet?
A CSÁSZÁR. De...
A HERCEG. Mondd az igazat!
A CSÁSZÁR. Én...
A HERCEG (egyik ujját a nagyapja
szájára teszi).
Ne
hazudj!
A CSÁSZÁR. Lehet!
A HERCEG (ujjongó örömmel
megcsókolja).
Nagyon szeretlek!
A CSÁSZÁR (teljesen le van véve a
lábáról; semmivel sem törődik).
Úgy
van!... Ezennel állítom:
Csak egy magad jelenj meg a strassburgi
hidon,
Egy szál katona nélkül: pakolhat a király!
A HERCEG (még erősebben
csókolja).
Imádlak, nagyapa!
A CSÁSZÁR. Te!... Megfojtasz te!... Fáj!
A HERCEG. Nem!
A CSÁSZÁR (kacag és le akarja rázni
magáról),
Bár
hallgattam volna!
A HERCEG (nagyon komolyan). Aztán a
bécsi szél
Ártalmas a tüdőmnek. Maradnom kész veszély
Ah,
Párist preskribálják az orvosok nekem!
A CSÁSZÁR. Valóban?
A HERCEG. Mert ott enyhébb a levegő!...
Igen!..
S ha már ott kell időznöm, Párisban, nagyapám:
Máshol
nem szállhatok meg, a Louvre-ban csupán!
A CSÁSZÁR. Ah! bah!
A HERCEG. Ó ha akarnád!
A CSÁSZÁR (már-már kísérletbe jön).
Ajánlották nekünk
Néhányszor: hagyjuk szökni makrancos
hercegünk'!
A HERCEG. Tedd meg!
A CSÁSZÁR. Hisz én akarnám!...
A HERCEG. Úr vagy!
A CSÁSZÁR. De
a dolog
Mégis csak aggodalmas!... Ha arra gondolok!...
A HERCEG.
Ne hallgass a fejedre! Most
rossz tanácsadó!
Nyílt, egyenes szívedből ömöljön ki a szó!
A
császártól milyen szép volna, ládd,
Ha megbolygatná a
históriát,
Hogy kényeztesse a kicsi fiát!
És azután hátrányos
az se' lenne,
Sőt némi kis dicsőség volna benne,
Ha néha
így szólhatnál: «Unokám,
A franciák császárja!»
A CSÁSZÁR (mindjobban elbájolva). Persze!... Ám
A HERCEG (hevesen,
erőszakosan).
Nem!... Így fogsz rólam szólni!...
A CSÁSZÁR (végső
habozással). Ah,
ki bír...
De mégis...
A HERCEG (esdekelve). Szír!
A CSÁSZÁR (többé nem állhat ellent és a
karjait kitárja).
Igen, Szír!
A HERCEG (örömében fölsikolt). Drága Szír!
(Sírva és nevetve egymás karjaiba omlanak. Az ajtó nyílik. Metternich jön, díszruhában; arannyal hímzett zöld kabát, rövid térdnadrág, fehér harisnya: nyakában az arany gyapjú. Egy pillanatig mozdulatlanul áll és miniszter-szemmel nézi ezt a családi tablót.)
A CSÁSZÁR (meglátja és gyorsan a
herceghez).
Metternich!
(Nagyapa és unoka szétválnak, mintha tetten érték volna őket valami rosszban.)
HARMADIK JELENET.
A CSÁSZÁR, A HERCEG, METTERNICH.
A CSÁSZÁR (nyugalmat erőltetve, a
herceghez).
Mit
se félj!
(Fölkel a székről, kezét a térdelő herceg fejére teszi és azon van, hogy a hangja szilárd legyen. Metternichhez.)
Azt akarom, hogy...
A HERCEG (súgva). Vége!
A CSÁSZÁR (sok erővel és fejedelmi
méltósággal).
Azt akarom: uralkodjék e gyermek!
METTERNICH mélyen meghajol).
Helyes!
Amint kívánja Ő Felsége!
(A herceghez fordul.)
A pártján álló néhány fő-embernek
Azonnal
szólok.
A HERCEG (csodálkozva). Féltem...
A CSÁSZÁR (szintén csodálkozik egy
kissé, de büszkén feszítve).
Ej,
mit bánt?
Itt én parancsolok!
A HERCEG (nagyatyját vidáman karon
fogja).
Követ
gyanánt
Kit küldesz majd Párisba, nagyatyám?
METTERNICH (hátrább megy).
Helyes!...
A CSÁSZÁR (a herceghez, arcát
paskolva).
Mint
császár, fogsz gondolni rám?
Meglátogatsz majd?
A HERCEG (kedélyes fontoskodással).
Néha, néha tán...
Ha elnapoltam kamaráimat!
METTERNICH (mozdulatlanul jobboldalt,
az asztalnál).
Föltéve, hogy garanciákat ad.
A HERCEG (sugárzó arccal).
Mindent!
A CSÁSZÁR (aki újra
leült).
Elégedett
vagy úgy-e, mondd?
(A herceg kezet csókol neki.)
METTERNICH (hanyagul).
Ha
tetszik, itt van mindjárt ez a pont:
Föloszlik több klub és
gyülekezet!...
A szomszédságban nem tűrünk tüzet.
A HERCEG (alig figyel oda, - a
császárhoz).
Jó nagyapa!
METTERNICH. Még most is túl-erős
Tömjént
kap a sok júliusi hős!
A HERCEG (kezd figyelni rá).
De...
METTERNICH (hidegen
folytatja),
Összeforrt
a Bonaparte-párt
A szabadelvüséggel... és ez árt!
Messük szét
őket, amellett vagyok!
Az új szellem veszélyes, mert ragyog.
Üssön
rá! Kurtán végezzen vele!
Lamennais-t űzze más országba...
A HERCEG (egy lépést távozik a nagyapjától). De...
METTERNICH
(hidegvérrel).
Chateaubriand-nak is mutasson ajtót.
És
azután... szorítsa meg a sajtót.
A HERCEG. Nincs szükség most efféle sajtolásra...
A CSÁSZÁR. De van!... De van!... Inkább, mint bármi másra!
A HERCEG (még távolabb lép).
Bocsánat,
Felség, ezzel a szabadság
Csorbúlna...
A CSÁSZÁR (megütődve). A szabadság?
METTERNICH. És
ne hagyják
A lengyel-kérdést föllobbanni!... És
Bolognában
legyen szabad kezünk!...
A HERCEG (ránéz). Ah, van-e több is?
METTERNICH. Van
még egy kevés.
Im a nevek kérdése. Hogy' leszünk
A sok
harctéri névvel?
(Szánakozó arccal a császár felé.)
Istenem,
Felséged
mindig csak vesztes legyen?
A marsalloktól, annyi év után,
Vegyük
most vissza...
A HERCEG (kevélyen). Mit mond?
A CSÁSZÁR (békítve). Hogyha tán...
METTERNICH (szárazon).
Kész
hóbort tőlük: hinni egyre még,
Hogy Felséged sok földje az
övék!
Nincs rendjén, nincs, hogy tőlünk elorozzák
Helységeinket
s egymás közt fölosszák
Francia földön, hangzatos
nevekben!
Herceg, bizonnyal egyetértünk ebben!
A HERCEG. Ó nagyapám!
(Egészen eltávolodott a császártól.)
A CSÁSZÁR (lecsüggeszti a
fejét).
Ez
így van... így...
A HERCEG
(fájdalmasan). De
hát
A szívemet nem te karoltad át,
Itt, az imént?
(Metternichhez fordul.)
Van még valami?
METTERNICH (fagyos nyugalommal). Van.
A
trikolórt száműzni kell, Uram!
A HERCEG (csönd. A herceg nehány lépést
tesz és megáll Metternich előtt).
E zászlót, herceg úr,
kimosná nyomban ön,
Mely csupa vér alant és mennybolt
odafönn,
Mert termékeny iszonyban ázott az alja régen,
S a
teteje remények sugárzó tengerében!
Kimosván mind belőle az ég és
vér nyomát:
E dicstelen vászonnal mit kezdjek, mondja hát?
E
kacagásra keltő, szánalmas szemfedőt
Meghajtsam a Szabadság
géniusza előtt?
A CSÁSZÁR (dühösen). Szabadság!... Már megint
A HERCEG. Szír,
ne vegye zokon,
De velem a szabadság nagyon közel-rokon:
Atyai
részről!
METTERNICH
(csufondárosan).
Úgy
van! A herceg úr nagyapja:
A dicsteljes Brumaire-nek ama famózus
napja!
A HERCEG (visszavág).
És
nagyanyám, uram, a nagy forradalom!
A CSÁSZÁR (fölpattan a székről). Boldogtalan!
METTERNICH (diadalmaskodva). Íme,
az új nagyhatalom!
Republikánus császár!... Ha egyet int az
ujja:
A Marseillaise-t a kürt kemény hangnemben
fujja,
S a fuvolákról mollban ömlik a halk sóhaj:
«Őrködjünk,
hogy a császárt ne érje semmi baj!»
A HERCEG. E kettő összefolyhat! Olyan dal
lesz belőle:
Még a királyok is meg-megszaladnak tőle!
A CSÁSZÁR (magánkívül).
Szemembe
mondja ezt? Ó, a botor!... A vak!
A HERCEG. Világosan látom már, hogy mit ajánlanak!
A CSÁSZÁR.
Mi lelte ma? Mi készti,
hogy így neki hevüljön?
A HERCEG.
Franciaország trónján tehát -
főherceg üljön?!
A CSÁSZÁR (reszkető kezeit égnek
emeli).
Mit olvasott? Mit látott? Mért mond ily szörnyü
szókat?
A HERCEG. Láttam pipát, zsebkendőt... láttam tojástartókat!
A CSÁSZÁR. Tisztára megbolondult!... Bolond határozottan!
A HERCEG. Igen, bolond vagyok, mert rátok számítottam!
METTERNICH. Annak, hogy nem tér vissza, csak ön az oka, ön!
A HERCEG. Szekér helyett díszhintót kináltok. Köszönöm!
A CSÁSZÁR. Már semmit sem kinálunk!
A HERCEG (összefont karral). Kalitkát sem?
A
CSÁSZÁR. Elég!
Vigyázzon
jól magára, mert megkaphatja még!
A HERCEG. Én sas-fiók vagyok! Kalitja hasztalan!
A CSÁSZÁR. Igen, a Habsburg-sasnak számos
fiókja van,
És ön, kis hercegecském, ezek közül való!
Tessék!
itt az igazság!
A HERCEG. Sötéten
szárnyaló
Bús kétfejű madár, unott, kegyetlen szemmel,
Osztrák
sas, aki járod a komor éjszakát:
Egy nagy nappali sas lebbent
fölötted át,
És látod vad zavarral, dühöngő félelemmel,
Kétkedve,
mert e látvány számodra szörnyűséges.
Hogy egyik sasfiókod
arany-tollakkal ékes!
A CSÁSZÁR.
És én még ellágyultam! Még
könnyeztem vele!
(Körülnéz.)
Vigyék el könyveit!... Nem lesz több fegyvere!
(Kiabálva.)
Dietrichstein?
METTERNICH. Nincs jelen.
(A nap leszáll. A park ibolyaszínű lesz. A Gloriette mögött piros az ég.)
A CSÁSZÁR. Ne
láss itt több hiú
Emléket, te szegény, idegbajos fiú!
Feledd,
milyen atyád volt!
A HERCEG (kimutat a parkra). Nos,
tépessen ki hát
Széles parkjából minden ibolyát,
És valamennyi
méhet űzzön el!
A CSÁSZÁR (Metternichhez).
Szolgáit
rendre változtatni kell!
METTERNICH. Ottó, Márk, Gottlieb, egynek
sincs helye
Többé itt!
A HERCEG (a nyitott ablakon át a
ragyogni kezdő esti csillagra mutat).
A
zsalukat szintén csukassa be!
Ott áll egy csillag. Tiszta fény
egészen.
Eszembe juthat az övé, ha nézem!
A CSÁSZÁR. Új reglemánt kap Dietrichstein legott.
(Metternichhez.)
Írjon!
METTERNICH (leül az asztalhoz és tintát keres a szemeivel). Nincs tintatartó!
A HERCEG. Ott
van, ott!...
Sajátom bár... de én átengedem!
METTERNICH. De hol van? Nem látom sehol se'...
A
HERCEG. Nem?
Bronz
és zöld márvány! A Minerva-fej!
METTERNICH (mindenfelé néz).
Hol,
merre van? Nem látok semmit!
A HERCEG (jobboldalt levő, egészen üres
faliállványra mutat). Ej,
A másikat
hát!... Hisz láthatja jól.
Remek aranymű. Ott keresse.
METTERNICH (ijedten tapogat a konzól márványlapján). Hol?
A CSÁSZÁR (nyugtalanul nézi a
herceget).
Miféle tintatartók?
A HERCEG (mozdulatlanul, merev
nézéssel). Amiket
Atyám hagyott rám!
A CSÁSZÁR (összerezzen). Rád?
A
HERCEG. Emlékeket...
Végrendeletben!...
(Újra rámutat az üres konzól egyik pontjára.)
S
ott a pisztolyok...
A négy versailles-i pisztoly... Szép
dolog.
Vegyék el!
A CSÁSZÁR (rácsap az
asztalra).
Ez
már fölforralja vérem!
A HERCEG. Ne üsse azt az asztalt!...
Látja, kérem
Már is lehullt konzuli kardja!
A CSÁSZÁR (rémülten néz
körül). Én
Semmitse látok!
A HERCEG. Itt
vannak! Felém
Bókolnak némán és mindannyian!
- «Mikor
tizenhat éves lesz fiam,
Adják neki!» - Nem adtak semmit
át!
De bár megszegte végső óhaját
A hitvány önkényt: itt vannak
velem!
A lelkük itt van! Itt leng szüntelen
Minden kereszt és
minden ékszer lelke!
Nincs hatalom, mely őket elperelje!
Három
szekrényke mahagóni fából,
Sarkantyúk és szelencék a
javából,
Minden cipőcsatt, minden térdszalag; -
Itt vagytok
mind!... Kezemben tartalak!
Itt a gránáttal kirakott hüvely,
És
az a penge, mely lángot lövel,
Mert egy örök-nap fényét szívta
fel,
Úgy hogy, kihúzván, káprázik a szem,
És azt hiszed: a nap
kél tüzesen!
A kardkötők is!... Ah, mindannyian
Itt vannak!
(Jobbra, balra, az egész szobában, az üres helyeken, láthatatlan tárgyakat jelöl meg a kezével.)
A CSÁSZÁR (iszonyodva). Hallgass!
A
HERCEG. «Mikor
a fiam
Tizenhat éves, adják neki át!»
Atyám, pihenhetsz
békén! Íme, ládd,
Itt vannak mind!... Még az egyenruhád
Még az
is itt van! Mert álarc, csalás
Ez a fehér!... Valódi színe más!
(Mellére, vállára, karjaira csap.)
Nézd, itt piros szín, itt meg kék
ragyog!
S nem ezredes -: gárdádban tiszt vagyok!...
Vadászaid
palackjából iszom!
És nem hiába szántad, nem bizony,
Frigyes
ébresztő óráját nekem,
Amit Potsdamból ah felségesen
Ragadtál
volt el!... Itt van, ó atyám!
Tik-takja szívem dobogása!...
Lám,
Ez ébreszt föl mindennap, kora reggel,
Ez kényszerít, hogy
virrasztó szemekkel
Dolgozzam folyvást, írjak egyre-másra,
S
méltóbbá váljak az uralkodásra!
A CSÁSZÁR (elful a
felháborodástól).
Nem! Trónuson nem lát a francia!
Nem lesz
király egy parvenű fia!
Ámbár külszínre inkább az lehetnél
Mint
az atyád, mert egy pár csöpp nemes vér
Van benned tőlünk!
A HERCEG (halotthalványan). Hát
mért álltatok
Atyám előtt úgy, mint az inasok,
Drezdában?!
A CSÁSZÁR (indignált hangon). Egy káplár előtt?
A
HERCEG. Aki
Leányt
kért nőül... és adtak neki
Császár-urak!
A CSÁSZÁR (olyan mozdulattal, mintha
lidércnyomást akarna elűzni). Lehet! - Már nem tudom!
Leányom
özvegy!
A HERCEG (megáll előtte és rettenetes
hangon).
Én
állíthatom,
Mert bármily balsors önre nézve: még
Én itt vagyok,
la, mint bizonyíték!
(Szemben állanak egymással, ellenséges szemekkel.)
A CSÁSZÁR (egyszerre meghátrál és panaszos hangon). Ó Franc! Szerettük egymást! Fiam.
A HERCEG (vadul).
Nem! Nem! Ha
itt vagyok, az annak a jele, emlékszel-e?
Hogy önt megverték! S
értem, ha gyűlöl végtelen:
Bennem az élő Wágrám sétálgat e helyen!
(És átrohan a szobán, mint egy őrült.)
A CSÁSZÁR. Menjen ki!... Takarodjék!...
(A herceg szobája ajtajához siet, belöki, eltűnik)
NEGYEDIK JELENET.
A CSÁSZÁR, METTERNICH.
A CSÁSZÁR (visszahanyatlik a
karosszékbe).
Ó!
Ó! Az unokám!
METTERNICH (fagyosan). Nos, trónra lép?
A CSÁSZÁR. Soha!
METTERNICH. Jó
lesz hallgatni rám,
Ez ebből a tanulság!
A CSÁSZÁR. Szörnyű,
miket felel
Nagyatyjának! Hallotta?
METTERNICH. Igen,
Felség! Le kell
A szarvát törni!
A CSÁSZÁR. Úgy van! Le, a saját javára!
METTERNICH. Különben császáromnak lehet
belőle kára.
És a világbékének!...
A CSÁSZÁR. Megtörjük!
METTERNICH. Még
ma este
A lelkére beszélek!
A CSÁSZÁR (megtört, siránkozó
hangon).
Megbántott!...
Átszegezte
A szívemet!... Hajh!
METTERNICH (karját nyujtja, hogy
fölsegítse a székből).
Jöjjön!
A CSÁSZÁR (görnyedten, botjára
támaszkodva megy).
Igen, ma este hát!...
METTERNICH. Kell, hogy jövőre máskép viselje itt magát!
A CSÁSZÁR.
Kegyetlenül megsértett!...
Békémet dúlta fel!...
- Ó, ez a gyermek!...
METTERNICH (vezeti). Jöjjön!
(Kimennek. Még egyre hallik, amint panaszosan, gépiesen ismétli odakünn.)
A CSÁSZÁR. ...Rossz gyermek...
(Aztán semmi zaj. Az éj teljesen leszállott. A park színe mélységesen kék. Holdfény az erkélyen.)
ÖTÖDIK JELENET.
A HERCEG (egyedül).
(Lassan kinyitja szobájának az ajtaját. Nézi, vajjon a császár és Metternich elmentek-e? Valamit rejteget a háta mögött. Hallgatódzik; a palota csöndes; a nyitott ablakon át csak az osztrák takarodó gyöngülő harsogása hallik. A trombitaszó távolodik a fák közt. A herceg előveszi a dugdosott tárgyat; atyjának egy kis kalapját. Közeleg, áhitatosan viszi a kalapot és az asztal végére, ahol Európának egy félig kigöngyölt nagy mappája hever, elszánt mozdulattal leteszi. Halk hangon.)
Itt a jel!
(A takarodó végképp a távolba hal. A herceg visszatér a szobájába. Mögötte holdfény árad. A terem egy részében elönti rejtelmes fényét s egészen az asztalig hatol, mely hirtelen fölragyog. A térkép vakító fehérségén a kis kalap most rendkívül fekete.)
HATODIK JELENET.
FLAMBEAU, azután egy inas és SEDLINSKY.
FLAMBEAU (jön jobbról).
Az óra
itt.
(Körültekintgetve megy át a szobán.)
Jel, hol vagy? Lássunk!... Alant-e? Fent?
(Ünnepélyesen, a herceg hangsúlyát utánozva.)
«Rá fogsz ismerni Flambeau, annyi szent!
(Keres.)
Fehér? Vagy fekete? Nagy-é? Vagy kicsi kend?
(Keresgélés közben az asztalhoz ér, észreveszi a kalapot, döbbenve megáll.)
Ah, itt van!...
(Az elragadtatás mosolyával, katonásan üdvözli.)
Kicsi és nagy!
(Az ablak felé megy.)
De
hogyha itt a jel:
Grófnőmnek, aki lenn vár, mindjárt inteni kell!
(Már kivette a zsebkendőjét, hogy meglóbálja, de hirtelen visszateszi.)
Ó nem! Fehér zászlóval a grófnőmnek? Soha!
EGY INAS (átmegy a szobán, kis lámpát
visz a kezében és a herceg szobája felé tart.)
A herceg úr
lámpája...
FLAMBEAU (odarohan és kikapja
kezéből.)
Hisz
füstöl, ostoba!
Friss levegőt neki!... Azonnal kivezetjük!
(Az erkélyre megy.)
Háromszor meglóbáljuk!... Kanócát rendbeszedjük!...
(A kis csavart gondosan megfordítja és a lámpát visszaadja az inasnak.)
És íme, megvan!... Érted?
AZ INAS (vállvonogatva
távozik).
Nincs
benne semmi rossz?
FLAMBEAU. Nincs!
(Az inas belép a herceg szobájába. Flambeau - kezeit dörzsölve - visszajön, megáll a kis kalap előtt és tiszteletteljes familiaritással.)
Holnap illanunk már!
SEDLINSKY (belép a jobboldali hátsó
ajtón).
A
herceg?
FLAMBEAU (a baloldalt levő szobára mutat). Ott!... Szoros.
SEDLINSKY.
Vigyázat! - Őrködj'
buzgón! Tudod: bizalmi állás!
FLAMBEAU. Tudom!
SEDLINSKY. Jól érdemeld ki! A rendőrfőnök hálás!
(Erősen ránéz.)
Te vagy a piemonti?
(Flambeau igent int a fejével.)
Légy buzgó, ez a fő!
FLAMBEAU. Itt állok minden éjjel, parancsra!
SEDLINSKY. Kitűnő!
És
mit csinálsz?
FLAMBEAU. Ha Schönbrunnt már meglepte az álom,
(a jobboldali ajtókra mutat.)
Menek a két ajtóhoz és kétszer jól
bezárom.
A kulcsok nálam vannak.
SEDLINSKY. Te
nálad. Helyesen.
És mindig nálad?
FLAMBEAU. Mindig!
SEDLINSKY. S nem alszol?
FLAMBEAU. Sohasem!
SEDLINSKY. S őr-állomásod?
FLAMBEAU (a hercegi szoba küszöbére
mutat).
Ott
ni!
(Az inas kijött a herceg szobájából és jobbra el.)
SEDLINSKY. De
itt az óra. Hadd
Záruljanak az ajtók.
FLAMBEAU (bezárja kulccsal az első
színfalnál levő ajtót.)
Bezártuk!
SEDLINSKY. Kulcsokat
Lehúzni!
FLAMBEAU (kihúzza és zsebébe teszi a
kulcsot).
Már
lehúztuk!
SEDLINSKY (a második színfalnál levő
ajtó felé tart, hogy ezt is
becsukhassa.)
A
császáron kívül
Nincs kulcsa senki másnak! - Szemes légy! - Csupa
fül! -
Őrködj!
(El.)
FLAMBEAU (a kulcsot kétszer megforgatja a zárban és hamis mosollyal). Mint rendesen!
HETEDIK JELENET.
FLAMBEAU (egyedül.)
(A kulcsot a második ajtóból is kihúzza és zsebre teszi; azután gyorsan és nesztelen a kulcslyukak kis rézfityegőjét mind a két ajtón lebocsátja, hogy a nyílásokon senki se láthasson be. Halkan mondja hozzá.)
Előbb
az ajtó zára
Hunyja be a szemét nyugalmas éjszakára!
(Biztos, hogy erről az oldalról senki se leshet rá; egy pillanatig még fülel; azután hozzá kezd a livrée-je kigombolásához.)
SEDLINSKY HANGJA (az ajtón
keresztül).
Jó estét, piemonti!
FLAMBEAU (összerezzen és ösztönszerű mozdulattal újra begombolja félig már kinyitott livréejét. De nyomban megnyugszik, amint a jól bezárt ajtókra pillant. Vállvonogatva, flegmatikusan vadászol, miközben livréejét lehúzza, összehajtja és a szoba egyik sarkában a földre teszi.)
Jó
estét, grófom! Éljen
Hát boldogul!
(Visszatér, kevésbbé köpcösen, paszomántos, félbársony, ujjas inasmellényében. A mellényt is kigombolja már.)
SEDLINSKY HANGJA. Menj! Állj őrt!
FLAMBEAU (egy rántással leveti a mellényt, mely termetét még puffadtá tette és nagy büszkén): Lesz gondom rá, ne féljen!
(Soványan, izmosan áll most a néző előtt, régi, kékszínű granátos frakkjában; alakját tökéletessé teszi a térdnadrág és a harisnya fehérsége.)
SEDLINSKY HANGJA (távozóban).
Nagyon
helyes! Jó estét!
FLAMBEAU (gúnyos üdvözletet int kezével
a bezárt ajtó felé).
Jó estét!...
(Szabadon mozog immár; hamarosan lesimítja uniformisát, egyenesre húzogatja kabátja ujjait; belemarkol gondosan fésült, púderes hajába, hogy heroikusan bozontossá zilálja; s odamegy a baloldali állványhoz, az ott őrzött emlékekhez; a kurta kardot felköti, a süveget a fejébe nyomja, a puskát megragadja; pár pillanatig az álló tükörbe néz, hogy granátosbajuszán egyet-kettőt pödörintsen; azután nagy ugrásokkal a herceg ajtójához szökik és fegyverbe áll.)
Íme,
lám;
Átöltözködve gyorsan, lefogyva szaporán,
Bezárva hajnalig,
nem látva senkitől,
Bozontos süvegét fejére csapva föl,
A
hajdani kabátban magát kihúzva jól
(Karján a régi puska; jobb
mellére hajol
Szabályosan a kéz); sok hosszú éjen át
Őrizve a
fiút, mint egykor az apát,
Hatalmas, büszke jelszót magának adva
fel,
Kevélyen arra, hogy nagy s bohó dolgot művel,
Fűzvén egy
éjszakát a másik éjszakához:
Im, így áll őrt Schönbrunnban egy
francia granátos!
(Hosszában, széltében föl s alá kezd járni a holdvilágon mint egy igazi strázsa.)
Ma éjjel hát utólszor.
(Odapillant a herceg szobája felé.)
Nem
tudtál róla! - És
Ne is tudd meg soha! - E rejtett fényűzés
Saját
számomra van csak. Meg nem csodálja szem.
Merész fogásomért nem
bókol senkisem.
Elég, ha én magamhoz így szólhatok: «Legény,
Ezt
jól csináltad! Ez szép!»
(Pár pillanatig diadalmas szemmel állott; most újra sétálni kezd.)
Itt,
Schönbrunn közepén
A kastélyban! - Mellettük! - Őrültség, de
ragyog!
Elégedett vagyok!... Nagyon boldog vagyok!...
Most...
(Kulcszörej hallik egy zárban, jobboldalt.)
Csapdában vagyok!
NYOLCADIK JELENET.
FLAMBEAU, METTERNICH.
FLAMBEAU (hirtelen kiugrik a
holdvilágból és egy homályos zugba menekül, balra,
hátul).
Ah,
ördög és pokol,
Ki juthatott a kulcshoz!?
(Az ajtó kinyílik.)
METTERNICH (belép. A termeken keresztül
menve, súlyos, ezüst kandelábert vett föl valahonnan.
Minden ágában ég a gyertya. Azzal világít magának. Bezárja maga után
az ajtót és eltökélt, határozott hangon így
szól:)
Úgy!
Metternich ma szól
S a herceg szarvait letörjük!
FLAMBEAU (ráismer, elrémül). Nepomuk!
METTERNICH (az asztal felé megy, - és
halkan, töprengő képpel).
Igen!... Letörjük úgy, hogy nem
marad nyomuk!
Tanuk nélkül... ma este...
(Leteszi az ágas gyertyatartót az asztalra és ebben a pillanatban észreveszi a kis kalapot.)
Lám,
ujság ez nekem!
Ej, ej, hát önnek is van süvegje, hercegem?
(Mosolyogva.)
Sejtem: a főhercegnő adta e kalapot!
(A föveghez fordul.)
Itt vagy, legendás jószág? Rég volt, hogy...
(Leereszkedő, protegáló mozdulattal üdvözli.)
Jó napot!
(Gúnyosan, mintha hallaná, hogy a kalap tiltakozik.)
Mit mondasz? He?
(Int neki, hogy már késő.)
Beszélhetsz!
többé nem félek én!
Kicsiny piramisodról hiába néz felém
Tizenkét
fényes év!
(Megérinti az ujjával és impertinens módon kacag.)
Ím,
ezt markolta hát,
Ahányszor fölemelte s lóbázta, hogy
magát
Megtapsoltassa!... Itt vagy legendás, szent csudám!
Veled
legyezte képét a nyert csaták után,
S a hányszor csak leejtett
szórakozott keze:
Uralkodók hajoltak érted a porba le!
És most
mi vagy? Kopott tárgy, mindössze arra jó,
Hogy lógj egy kis
szögecskén. Egyébre nem való!
És hogyha most szőrmédet az útra
kidobom:
Vajjon hol végzed, ócska, kétszarvú kalapom?
FLAMBEAU (a homályban, félre).
A
múzeumban!
METTERNICH (forgatja kezében a
kalapot).
Íme!
A híres kis kalap
Milyen rút!... S mért kicsiny? Van rá komoly
alap!
Hogy kicsinek mondhassák?
(Vállat vonva és mindig gyűlölködőbb hangon.)
Egy
pillantást vetek
Csupán rá s látom, hogy nagy! Igen nagy!
Rengeteg!
Kis ember tesz ilyet föl, hogy megnőjjön vele!
- Mert
az egész legendát, szent nimbusszal tele,
Egy kalapos csinálta!
Hozzuk tisztába már:
A híres, a valódi Napóleon...
(Fordít egyet a kalapon és a világosság felé tartja, hogy olvassa benne a kalapos nevét.)
Poupár!
(Egyszerre fölhágy a gúnyos, perszifláló hanggal.)
De gyűlölségem él még, s ha nézlek,
fölriad!
Először is gyűlöllek az alakod miatt
Harcterek
denevére! Egymásba róva két
Éj-színű hollószárnyból! Gyűlöllek,
mert te voltál,
Aki a dombtetőkön vészt-jóslón
fölvonultál;
Feljöttél, ádáz félkör, bukásaink egére,
Mint egy
fekete napnak kerekded töredéke!
Gyűlöllek! Gyűlölettel néz a
szemem le rád,
Mert ördögök bástyája mogorva
karimád!
Szemfényvesztő kalap! Ha durván, hirtelen
Rátette
trónra, népre, ármádiára: nem
Maradt alatta semmi!... Igen,
gyűlöllek téged,
Mert bosszantott a gőgöd, a nagy
egyszerűséged,
Mely csak hivalkodás volt!... Mert ujjongtál,
nevettél,
Hogy fényes koronák közt te csak hód-szőr lehettél
Mert
egy dacos, dühös kéz, mely az egész világot
Végig-vesszőzte: téged
időnkint földhöz vágott
Mert tíz évig te voltál szörnyű
lidérc-nyomásom!
Mert csúszó-mászó bókkal meg kelletett
aláznom
Derekamat előtted!... És mert mikor Neki
Tetszeni
vágyván, elmém buzgón kereste ki
A leghizelgőbb jelzőt: azzal a
móddal adtál
Rugást, ahogy' időnkint a fej búbján maradtál!
(Mindenre visszaemlékszik és még izzóbb gyűlölettel folytatja.)
Mikor tiéd volt minden, - dicsőség,
hatalom.
Új voltál s diadalmas: gyűlölt egész valóm!
És
gyűlöllek ma is, legyőzött, ócska lom!
Gyűlöllek, mert kihatsz a
tegnapról a mára,
S fenséges árnyékot vetsz a történet
falára!
Gyűlöllek, mert kokárdád gőggel mereszti rám
Nagy,
jacobinus, véres, kerek szemét!.... Silány,
Zűrzavaros morgásod,
mely kagylódból kiárad
Nagy, fekete csiga: nekem kín és
utálat,
Mert remegő fülembe, amint kagylódra hajlik,
Egy
haladó, nagy nemzet tenger-zúgása hallik,
Gyűlöllek, igenis,
szívből gyűlöllek téged,
Mert korlátlanná tetted a
francia-büszkeséget,
Te kétszarvú kalap, bennünket öklelő! -
(A kalapot az asztalra dobta és most föléje hajol.)
S gyűlöllek - a gyűlölség újulva ront elő:
-
Mert volt Béranger-d, Raffet-d! Mert chanson emleget
S
tömérdek rajz magasztal!... Mert a kopár sziget
Sugárzik rád
örökké!... Nincs maradásom tőled,
Amíg minden legendát ki nem
mosok belőled
Te dísztelen háromszög s azzá válsz, ami voltál,
Még
mielőtt magadnak hiú dicskört raboltál:
Zsandár-kalap!...
Mező-csősz kalapja! Semmi más!
Én tégedet...
(Egyszerre megáll; különösen hat rá a csönd, az idő, a hely. Egy kissé zavart mosollyal.)
De lám! Mily furcsa benyomás!
Mulattató
valóban! itt űlök... s hirtelen
Elébem tükrözi a multat a jelen...
(Kezével végig simítja homlokát.)
Amint bizalmasan itt fekszel, ó kalap,
S
rád pillantok: húsz évvel leszek fiatalabb!
Húsz évvel ezelőtt épp
így vetett oda,
Mikor lakása volt e fényes palota.
(Borzongva néz körül.)
Itt kelletett előszobázni éppen.
Rakáson
állott egy-egy szegletében
Főherceg, mágnás. Várták, hogy
kilépjen.
S úgy néztek rád, alázattal teli,
Mint amikor
dühöngve tiszteli
Egy raj oroszlán azt a kalapot,
Amit a
szelidítő a ketrecben hagyott!
(Akarata ellenére távolabb húzódik, de nem tudja levenni a szemét erről a kalapról, mely fekete misztériumával uralkodik rajta.)
Épp így vetett oda!... S úgy fekszel
csöndesen
Mint akkor! Fegyverek... papirok!... Azt hiszem,
Hogy
ő dobott futtában e térképekre le!
Hogy Bonaparte úrnak vagy a
lakása, te
Ódon schönbrunni kastély!... S ha megfordúlok én,
Hát
látom a granátost a szoba küszöbén...
(Természetes mozdulattal odafordul és nagyot kiált, amikor a hercegi szoba küszöbén meglátja Flambeaut, aki egy lépéssel megint a holdvilágba állott.)
Hah!
(Csönd. Flambeau mozdulatlanul őrt áll. A bajusza és a bőrneműje hófehér. A sasos gombocskák tündökölnek a mellén. Metternich hátrál; dörzsöli a szemeit.)
Nem!
Nem! Nem! Csak rémkép!... Káprázik a szemem,
Mert e kalapra
nézett!... Csak álom vagy te, nem Valóság!
(Néz. Közeledik. Flambeau még egyre mozdulatlanul áll, a pihenő granátos klasszikus pózában; összefont karjai a szurony görbülőjén, mely kékesen villog.)
Holdsugárból
van összefonva tán
E tündöklő kísértet? Hah, lássuk
szaporán,
Lássuk, mi az?! Mi az?!
(Flambeau felé tart és keményen rászól.)
Ki tréfál itt?
FLAMBEAU (elébe szegzi a
szuronyt). Hahó
Megállj!
METTERNICH (egy lépést
hátrál).
Ah,
ezer ördög!
FLAMBEAU (hidegen). Odébb!
METTERNICH (erőltetetten kacag és
megint közeledni akar).
A tréfa jó...
De azt hiszem...
FLAMBEAU (szuronyt
szegez).
Megállj!
METTERNICH (hátrál). Nagyon mulattató!
FLAMBEAU.
Egy moccanás... és meghalsz!
Azonnal!...
METTERNICH. Ej, de...
FLAMBEAU, Csitt!
METTERNICH. Bocsánat, én...
FLAMBEAU. Halkabban! A császár alszik itt!
METTERNICH (dühösen).
Tudod,
hogy ki vagyok? Ausztria kancellárja!
Mindenható vagyok! Rangomnak
nincsen párja!
FLAMBEAU. Eh, fütyülök rá!
METTERNICH (elkeseredve). Fickó!
Reichstadtnak hercegével
Kívánok szólni!...
FLAMBEAU. Ujjé!
METTERNICH (elhülve,
megbotránkozva).
Mit?
Ujjé?
FLAMBEAU. Én
e névvel
Egy csöppet sem törődöm! Reichstadt? Nem ismerem!
Van
Auerstadti herceg! Az Elchingeni sem
Utolsó mondhatom! Hírük
száll, mint a dal!
De Reichstadt? Az nem herceg!... Reichstadt:
nem diadal!
METTERNICH. De Schönbrunnban vagyunk tán?
FLAMBEAU.
Ott, hála égnek, ott!
Győztünk megint! A császár megint jól
megrakott!
Majd elkezdünk söpörni! A fölgyűlt, régi lom
Repülni
fog!
METTERNICH. Ki győzött? Mit fecseg ez?
FLAMBEAU. Barom!
METTERNICH.
De milyen évszám van most?
Mit írunk? Azt hiszem,
Ezernyolcszáz -
FLAMBEAU. Kilencet!
METTERNICH. Megbomlik az eszem!
FLAMBEAU (egyszer csak indul Metternich
felé).
Honnan jön? Ez gyanus! - Mit mászkál éjszaka?
(Szigorúan.)
Miért nem alszik otthon, az ágyában maga?
METTERNICH (kevélyen).
Én?
FLAMBEAU (végig méri a szemével).
Meg
van rakva őrrel a legkisebbke lyuk!
Ki engedte beszökni? Talán a
mameluk?
METTERNICH. A mameluk?
FLAMBEAU
(megbotránkozva).
Teremtőm!
Hát már mindenki gaz!
METTERNICH. De...
FLAMBEAU (nagy
csodálkozással).
Éjszaka
besurrant a csarnokba? Igaz?
(Metternich ötöl-hatol.)
FLAMBEAU (mindjobban elképedve).
A
rózsaszínű termen átsompolygott... s az őr
Nem látta önt? Nem
állta útját a voltizsőr?
METTERNICH.
A volt...
FLAMBEAU. A kis rotundán átlibbent
Uraságod,
És díszes hajzatához egy yatagán se vágott?
Hát a
fehér teremben káplárok nem időznek,
Akik arany-kályhákon teát és
puncsot főznek?
Hát semmi ellenőrzés? Hát a lovasteremben
Nem
állott egynehány csikóval szemben?
S természetesnek vélték a
brigadérosok,
Hogy ön a folyosókon lábujjhegyen csoszog?
(Az indignáció tetőpontján.)
A kör-termen is átment és nem volt semmi
gát?
Hah, a palota-nagy nem falta föl magát?
Mi?
METTERNICH (a pontos részletek e
nyugtalanító bőségétől egészen visszahátrál).
A palota-nagy?
FLAMBEAU. Ej,
hordja el a kecske:
Hát az a nagy kuvasz csak egy kis ölebecske?
METTERNICH. Bejöttem, mert...
FLAMBEAU. E
kastély tulajdonképp malom?
Hogy jött át ennyi termen? Mennyei
hatalom!
Mi történt a kapussal? Ittas volt, vagy beteg?
És hol
volt a komornyik? Miért nem csipte meg?
És amikor idáig lopózott
könnyű lába:
Hol volt a kamarás úr? Talán a fás-kamrába?
De...
FLAMBEAU. S ahelyett, hogy önt elverje:
mit csinált
Az éji hadsegéd? Tán valcert komponált?
METTERNICH.
De...
FLAMBEAU. S mit csinált a mór? Tán Allah-t
noszogatta?
Ezer szerencse még, hogy itt vagyok!... Ebadta,
Milyen
szolgálat! Ó, ó!... Csak látná egyszer és
Szétütne köztük: - volna
verés, verés, verés!...
METTERNICH (magánkívül előre akar
rohanni, hogy megragadja egy csöngetyű aranyos nyelét).
Most
már...
FLAMBEAU (elébe áll és rettentő
arckifejezéssel).
Egy moccanást se!... Alvását ne zavarja!
(Meghatottan.)
Szunnyad!... A kis, babéros vánkos a fejealja!
METTERNICH (karszékbe roskad, közel az
asztalhoz)
Ah, grandiózus álom! Ezt elbeszélem ám!
(Ujját a gyertyalánghoz érteti és azonnal visszarántja.)
De ez a láng itt...
FLAMBEAU. Éget!
METTERNICH (tapogatja Flambeau szuronyának a hegyét; mert a gránátos még mindig szuronyszegezve áll). S e bagnét...
FLAMBEAU. Szúr, komám!
METTERNICH (egy ugrással
talpraszökken).
Ébren vagyok!... De akkor...
FLAMBEAU. Csitt!... Szépen leheverni!
METTERNICH (annak az embernek a
szorongásával, aki azt kérdi magától, vajjon álmodta-e csak a
történet tizenöt esztendejét).
Hát nincs-e Szent Heléna?...
Waterló sincs?
FLAMBEAU (egyszerre lepottyan a
felhőkből).
Water...
mi?
(Mozgás a herceg szobájában.)
A császár mozdul!
METTERNICH. Ő!...
FLAMBEAU. Hah,
láncos-lobogós!
Sárgás-fehérek lettünk egyszerre, mint a kos?
(Figyeli az ajtóhoz közeledő lépéseket.)
Tapogat a kezével!... Most a tolóra
tette!...
Ő az!... Mindjárt kijön!...
(Kétségbeesetten.)
Tessék!... Fölébresztette!
METTERNICH.
Nem! Nem!... Hiába
mondod!... Nem ő az, aki jön!
Más nyitja ki az ajtót, más áll a
küszöbön!
Nem rémítesz meg többé, bárhogy komédiázzál!
Nem!...
A reichstadti herceg van ott! Tudom!
(Nyílik az ajtó.)
FLAMBEAU (csengő hangon). A császár!
(Tiszteleg. - Metternich hátra-szökken. - De a kis, zömök, rettentő körvonalak helyett - bár a tisztelgő gárdagranátos magatartása szinte azt a hitet kelti, hogy ő jön - egy szegény, túlkarcsú gyermek ingadozó alakja jelen meg az ajtó küszöbén, aki elhagyta könyveit - köhögve egyet-egyet - hogy megnézze, mi történik a szomszédszobában és aki megáll, fehéren, mint a ruhája, fölemelvén dolgozó lámpáját. Ezt az alakot még nőiesebbé teszi a kikapcsolt gallér, a kilátszó hímzett fehérnemű és a lámpa-ernyő alatt világosabb szőkeségű haj.)
KILENCEDIK JELENET.
Előbbiek, A HERCEG, azután LAKÁJOK.
METTERNICH (ideges nevetéssel
hozzárohan).
Ha, ha! Ön az! Ön az! Nincs benne semmi
kétség
Ah, mily boldog vagyok!
A HERCEG (gúnyosan). Honnan e nagy gyöngédség?
METTERNICH.
Azt hittem - - igazán - -
úgy megcsalt
Hogy más lép ki az ajtón!
FLAMBEAU (végképp fölébred abból az álomból, amibe belelovalta magát). Azt hittem magam is.
A HERCEG (Flambeau felé fordul és elrémül, amikor meglátja az egyenruháját). Mi ez, nagy Isten?
FLAMBEAU. Luxus!
METTERNICH (hozzáfért a csöngetyűhöz: megrázza és kiált): Hé! Hollá! Szaporán!
A HERCEG (Flambeauhoz).
Fuss!...
Menekülj!...
FLAMBEAU (hátra fut). Az ablak!
A HERCEG (vissza akarja tartani). Rád lő az őr!
FLAMBEAU. Talán!...
A HERCEG. Az erdő messze van!
METTERNICH. S
míg oda ér, hiszem:
Kap egypár jó lövést!...
FLAMBEAU. Én gyorsan megteszem!
A HERCEG (látva Flambeau livréejét a földön, lázasan): Vedd föl livrédet!
METTERNICH (odafut és ráteszi a
lábát).
Ó
nem!...
FLAMBEAU (nagy
megvetéssel).
Tartsd
meg e rongy-ruhát!
A pillangó hernyóvá nem vedlik vissza!
(Puskával, teljes fölszereléssel az erkélyre rohan.)
Hát
Viszontlátásra!
A HERCEG (követi). Állj meg!... Őrültség a dolog!
FLAMBEAU (hirtelen és halkan a
herceghez).
Csitt!... A Robinson-lyukban szépen meglapulok!
És
holnap lát a bálon!
(Fölhág az oszlopos korlátra.)
A HERCEG. Őrültség!
FLAMBEAU. Jócakát!
Én
ott leszek!
(Eltűnik.)
A HERCEG (utána kiált,
felhangon).
Ne
üss zajt!
METTERNICH. Kitöri a nyakát!...
(Hallik, amint Flambeau az éj csöndjében nyugodtan rágyujt a Chant du départ-ra; «A győzelem dalolva...»)
A HERCEG (megdermedve).
Mit
hallok?
METTERNICH
(elcsodálkozva).
Énekel?
A HERCEG (szorongva kihajol az erkély
korlátján).
Ah,
mit csinálsz te lenn?
FLAMBEAU hangja (a parkban).
Fényt űzök!
(Folytatja:
«... útat mutat nekünk...»
Lövés. A dal félbeszakad. Pillanatnyi csönd és várakozás. Azután a hang újra kezdi, már sokkal messzebb;
«A szabadság...»)
A HERCEG (örömkiáltással). Nem találta!
(Metternich szintén az erkélyre rohan és a herceg háta mögött követi szemmel Flambeau menekülését.)
METTERNICH (bosszusan). No lám, a
szemtelen
Mily biztosan halad az éj-homályon át!
A HERCEG (büszkén).
Nem most
először jár itt! Ismeri Ausztriát!
METTERNICH (jobb felől besiető
lakájokhoz, akiket egy kézmozdulattal kiparancsol).
Már
késő!... Menjetek ki! Nem kelletek nekem.
(A lakájok távoznak.)
TIZEDIK JELENET.
METTERNICH, A HERCEG.
A HERCEG (Metternichhez, csaknem
fenyegető hangon).
A rendőrfőnök úrnak egy szót se'!
METTERNICH
(mosolyogva). Hercegem!
Ha
minket megtréfálnak, mi azt nem mondjuk el,
(S mialatt a herceg hátat fordítva neki, szobája felé tart, hányiveti hangon folytatja.)
Aztán nem is törődöm a hű medvéivel!
Ön
nem Napóleon!
A HERCEG (aki már szobája küszöbére
ért: megáll, gőgösen
szembefordul).
És
ki tagadja le?
METTERNICH (az asztalon fekvő kis
kalapra mutat.)
Megvan a kis kalapja, de nincs hozzá - feje!
A HERCEG (fájdalmasan fölkiált).
Hozzám
megint gyilkos szót röpített,
Hogy lelohassza bennem a hitet!
De
hasztalan! Dacolva állok itt!
E szó most nem hegyes tű, mely
szakít:
Ostorcsapás, melytől vágtatni kell!
Ágaskodom! Vad
büszkeség fog el! -
Azt mondja: nincs hozzávaló fejem?
(Metternich elé megy és összefont karokkal.)
Hát honnan tudja?
METTERNICH (egy pillanatig tünődve nézi
ezt a herceget, aki erős, magába bízó fiatalságának kitörő
tüzével áll előtte, - azután metsző
hangon):
Honnan,
hercegem
Honnan?
(Az égő kandelábert fölveszi az asztalról, odamegy az álló tükörhöz és magasra emeli a lobogó gyertyákat.)
Tekintsen
a tükörbe csak!
E hosszú, bús arc!... Bágyadt vonalak!...
E
szőkeség!... E súlyos haj-tömeg
Nyomasztó terhe!... Kérem, nézze
meg!
A HERCEG (nem akar a tükörhöz menni, de
messziről, akarata ellenére, mégis oda néz).
Nem! Nem!
METTERNICH. Nyomában baljós köd remeg!
A HERCEG. Nem! Nem!
METTERNICH. De úgy
van! Még nem látja jól,
Hogy lelke német és merő spanyol!
Ezért
oly bús, oly gőgös és oly bájos!
A HERCEG (fejét elfordítja, de érzi a
tükör vonzását).
Nem! Nem!
METTERNICH. Hisz
önt is untalan homályos
Kétségek gyötrik!... Ön - s uralkodó?
E
sáppadt lágyság mire volna jó?
Ügye-fogyott király lehetne
csak,
Olyan, akit - hogy le ne mondjanak -
Be szoktunk zárni!
A HERCEG (odakap a kandeláberhez, hogy
félre tolja).
Nem! Nem!
METTERNICH. Vas-erő
Nem
űl e főcskén!... Homloka merő
Ábránd és bánat!
A HERCEG (nézi magát és kezét a
homlokához emeli).
Homlokom?
METTERNICH. Tagadja?
S
ha hozzá nyúl: gyermek-kéz simogatja
E főhercegi homlokot!
A HERCEG (ijedten nézi a kezét a
tükörben).
Kezem?
METTERNICH. E keskeny ujjak!... Nézze,
kedvesem
Arcképeken, gyűrűkkel rakva, már
Láttunk ilyet!
A HERCEG (elrejti kezét). Nem!
METTERNICH. S
vonakodva bár:
Ismerje föl az ősök szemeit
Saját szemében!
A HERCEG (tágra nyilt szemmel nézi
önmagát).
A
szemem?...
METTERNICH. Ez
itt
Jó, tiszta tükör!... Ugyanaz a szem,
Mely aranyos rámájú
képeken
Máglyákra gondol, légiót sirat!
S ön, akinek finom
lelkére hat
Minden kis aggály tépő gyötrelemmel:
Császárnak
menne? Ön? Ezzel a szemmel?
A HERCEG (dadogva, hogy magát
erősítse).
De az atyám...
METTERNICH (könyörtelen
hangon).
Atyjából
semmi sincsen
A fiúban!
(Erőszakosan a tükör felé viszi a kandelábert, bár a herceg görcsösen belekapaszkodott és többé nem bocsátja el.)
Tartsuk
közel!... Tekintsen
Belé hát! - Atyja, ős-vér irigye:
Hogy a
magáét vénebbé tegye,
Lopott e vérből! De amit rabolt:
A mélabú
öröklött kórja volt,
A gyöngeség, a téb...
A HERCEG. Nem!... Irgalom!
METTERNICH. Nézze magát e tündöklő
falon:
Nem látja halvány arcát?
A
HERCEG. Már
elég!
Ne többet!...
METTERNICH. Nézzen
ajakára még!
Mily büszkén-pittyedt és milyen piros
E bab-száj!
Ráismer úgy-e? Nos?
A Frankhonban levágott fejnek így
Duzzadt a
szája!... Mert tőlünk irigy
És kapzsi atyja nemcsak vért,
hanem
Balsorsot is csent! - Édes istenem,
Föl azt a gyertyát!
Föl! Csak föl vele!
A HERCEG (roskadozva).
Nem!...
Félek!...
METTERNICH (csaknem a
fülébe).
Hah,
nézhetsz-e úgy bele
Éjfél-szakán, hogy melléd ne suhanna
Egész
fajod?... Az ott őrült Johanna!
Üveg-koporsó leng ott
csöndesen,
Sáppadt király-arc látszik benne...
A HERCEG (kétségbeesetten
küzd). Nem!
Atyámnak
izzó halványsága ez!
METTERNICH.
Rudolf is ott van! Nézd!...
Ott révedez!
Oroszlánok kísérik!...
A HERCEG. Nem
igaz!
Puskák! - Lovak! Az első konzul az!
METTERNICH (a tükörben folyvást egy-egy
komor ősre mutat).
Mély kriptában nézd, aranyat csinál!
A HERCEG. Nem, nem! Egyiptom szent gúláin
áll,
S dicsőséget gyárt!
METTERNICH. Haha!
Ötödik
Károlyt se látod? Ott surran pedig!
A szörnyű rém!
Meghalt elevenen,
Hogy önnön temetését lássa!
A HERCEG
(fejvesztve). Nem!...
Segíts,
atyám!
METTERNICH. A
zord királyi lak!...
Eskuriál!... A fekete falak!...
A HERCEG. Ó Compiégne! Ó Malmaison!
Fehér
Kastélyok! Hozzám! Ajkam esdve kér!
METTERNICH. Itt vannak mind, mind! Nos, látod-e hát?
A HERCEG (vadul kitörve).
Arkóle
dobja, fojtsd el a szavát!
METTERNICH. A tükörben megint harsogni fog!
A HERCEG (meggörnyed, védekezik a
kezével, mintha valami rettentő madár csapna le rá).
Segítsetek,
fényes diadalok!
Arany-sas, vágj a fekete sasokra!
METTERNICH. Meghalt a sas!
A HERCEG. Nem!
METTERNICH. És
Arkóle dobja
Rég elrepedt!
A HERCEG. Nem!
METTERNICH.
És e tág üveg
Csillámló lapját Habsburg tölti meg!
Hozzád
hasonlít valamennyi!
A HERCEG (magánkívül: ki akarja tépni
Metternich kezéből a kandelábert). Szét-
Hasítom
hát e tükör üvegét!
METTERNICH. Hiába minden!... Meddő
akarat
Ki nem foghatsz e bűbájos körön!
Majd mások jönnek!...
Mások!
A HERCEG (Metternich végre kiereszti a nehéz gyertyatartót és a herceg őrült mozdulattal a tükörbe vágja). Széttöröm!
(Vad dühvel sujt: a tükör összetörik: a gyertyák kialusznak: nagy üvegcsörömpölés közt sötétül el a színpad. A herceg, mint aki lidércnyomástól szabadul, diadalujjongással rohan el a tükörtől.)
Mind eltűnt! Mind!
METTERNICH (már a küszöbön, megfordul
és mielőtt kimenne).
Egy mindig megmarad!
A HERCEG (e szóra megtántorul és őrült
félelemmel kiált be az éjszakába):
Nem én vagyok! Hiába fogja
rám!
Nem én vagyok! Nem! Nem!...
(De a hangja elfúl, karjaival a levegőben hadonáz, kering a homályban és végre az összetört tükör előtt - szegény szánandó fehérség - ezzel a kiáltással zuhan le;)
Segíts, atyám!
- Függöny. -
NEGYEDIK
FELVONÁS.
A tépett szárnyak.
Mulatság a schönbrunni park Római omladékai közt. A függöny felgördülésekor hegedű- és fuvolaszó lágy zsongássá olvad össze.
A romok persze mesterségesek; de ügyes archeológ építette és rendkívül szerencsésen támasztotta egy fával benőtt halomhoz. Gazdagon ki vannak párnázva zöld mohhal, bámulatos lombozat enyeleg velük és gyönyörűen festenek az éjszakában, mely nagyítja és költői színnel vonja be az egész csoportot.
Hátul, festői omladékok közt, széles és nagyon magas római kapu. Megcsorbult ívén keresztül pázsitszegély látható messze távolban, amint vonul, mint egy bársony-ösvény, föl egészen a kékes keresztútig, ahol egy fehér szobor intésére mintha hirtelen megállana.
A kapu előtt kis halastó nyúlik el és a nádasban kő-istenek lappanganak.
Félig bedőlt oszlop-csarnokokon álarcosok járnak keresztül-kasul; az olasz komédiának minden tipikus alakja föl és alá hullámzik a lépcsőkön. Mert az ünnep kosztümös, az akkori divat szerint, s mely a dominót, a velencei köpenyt, a különös, tollas kalapokat, a nagy gallért, a csipkeszakállas, édes cselszövésekre alkalmatos fekete álarcot kedvelte.
Két nagy, gömbalakra nyesett narancsfa; egyiknek a tartójához rusztikus pad támaszkodik.
Majdnem mindenütt dombormű-töredék, repkénnyel befuttatott oszlopszár, levágott és alant heverő márványfejek.
A lampionok ritkák és diszkrét, fénybogárszerű, zöldes világosságot árasztanak. A holdvilágot nem teszik tönkre.
A parknak ezt a - mulatságra szánt - részét rácsozat zárja körül és jobb felé látszik a kijárás, ahol libériás inasok a távozó vendégekre ráadják a felöltőiket.
Balfelől, egészen az első színfalnál, gályákból font kapu vezet egy kis színházba. Ezen az oldalon, a háttér felé, folyik a mulatság; itt járják a táncot; a színfalak közül erősebb fény és egy-egy zajos zenehullám csap ki a színpadra.
A láthatatlan zenekar Schubert, Lanner, Strauss keringőit játssza, - igaz bécsi modorban, ernyesztő gráciával.
ELSŐ JELENET
ÁLARCOSOK, azután METTERNICH és a
FRANCIA ATTACHÉ,
GENTZ, SEDLINSKY, ELSSLER FANNY.
VELENCEI BRÁVÓ (a társához. Mutogatja, neki az átvonuló álarcosokat). Te, ki ez a bolond?
(A másik «nem»-et int a fejével).
És ez a monszinyór?
A MÁSIK. Biz' Isten, nem tudom!
AZ ELSŐ. És ez a hosszú orr?
A MÁSIK. Nem ismerem!
SZEMFÉNYVESZTŐ (fölbukkan
közöttük).
Ah,
pompás!
PAPRIKAJANCSI. Remek inkognitó!
POLICHINELLE (átszalad hátul és derékon kap egy márkinét). Fülét?
MÁRKINÉ. Ugyan minek!
POLICHINELLE (titokzatosan). Titkom' besúgni!... jó?
(Megcsókolja és menekül.)
PIERROT (leül egy heverő
oszlopra).
Watteaunak...
POLICHINELLE (újra fölbukkan a háttérben és derékon kap egy Izabellát). A fülét?
PIERROT. ...e szoknyatábor itt...
IZABELLA. A fülemet?... Miért?
POLICHINELLE (titokzatosan). Titkom' besúgni! Csitt!
(Megcsókolja és menekül.)
PIERROT... roppantúl tetszett volna e
bájos omladék
Festői díszletében!
ARLEKIN (mélán, egyik lábát a medence
kávájára téve).
Minden remeg: a lég,
A zene, a szívünk, a
holdsütötte táj,
A kis tó halk vize!...
(Metternich, bő fekete dominó alatt hivatalos udvari öltönyében, jön a francia katonai attachéval, aki szintén hivatalos öltözékét viseli és fölötte fekete dominót: leereszkedően magyarázza neki az ünnepet.)
METTERNICH. Im,
itt a félhomály
A fél csönd, attaché úr...
(A bal-háttér felé mutat.)
S
ott távolabb a bál.
A zajban és a fényben...
ATTACHÉ (bámészkodva). Valóban...
METTERNICH
(hanyagul).
Úgy-e
bál-
Elég csinos?
(Jobbra mutat.)
Ott...
ATTACHÉ (tiszteletteljes
csodálkozással). Excellenciád -
Mint csicseróne visz a parkon
át?...
Nagy tisztelet!...
METTERNICH (karon fogja és affektált
könnyedséggel);
Csak
hagyja, édesem!
A veronai kongresszusra nem
Lehettem büszkébb,
mint e kerti bálra,
Ahol az éj s az erdő illatába
Mindenféle
nagyúri parfum árad!...
Tessék megnézni... ott van a kijárat;
És
arra hátrább, ott a ruhatár.
A távozó itt egy percig se
vár,
Jelentkezik... s kezébe adnak szépen
Felöltőt, gallért...
(A baloldalt levő kapura mutat.)
S
ott a színház, - éppen
Az Amorettek kútja
közelében,
Pázsit-szalonban. Gyönyörű kis jószág.
Valódi ékszer
ez a fess apróság.
Műkedvelő nagy-uraságok ott
«Mihály
és»... szóval egy színdarabot
Adnak elő... Szerzője
francia...
Hogy is hívják csak... Elegancia
És rózsavíz!...
ATTACHÉ. Hol vacsorálnak?
METTERNICH. Itt.
ATTACHÉ. Itt? (Csodálkozva néz körül.)
METTERNICH (ráteszi a kezét egy
narancsfa üstjére).
Ó
ne féljen, lesz harapni mit!
E zöld hordókat rendre
behavazzák
Asztalkendővel... Aztán teríték
Fog záporozni
rájuk!...
ATTACHÉ (jó kedvvel). A narancsfák?
METTERNICH (el van ragadtatva, hogy az
attachénak ennyire tetszik a dolog).
Mind itt lesz egy
csomóban. Ennyi még
Nem állott glédát. S minden gömb alatt
Két
pár emberre vár ízes falat.
ATTACHÉ. Narancsok közt!... Felséges gondolat!...
METTERNICH (szerénykedve).
Ej,
hát csak úgy! - Az államügy pedig...
(Egy lakájhoz.)
Nem kell több szláv tánc!... Befejezhetik!...
(A lakáj sietve megy ki balra. Megint az attachéhoz.)
Nem tűr halasztást. Hajnalig se'
várok.
Szupé előtt megyek. A hoszpodárok
Választ kivánnak.
(Más lakájhoz, a színház belseje felé mutatva.)
A
füzérek mélyen
Lelógnak ott ni...
(Megint az attachéhoz.)
Fő-fő
szenvedélyem:
Bálrendezés!... És aztán, amikor
Robog a tánc s a
jókedv árja forr;
A keleti kérdésre térek át!
Ah, mondhatom,
nagy élvezetet ád,
Kedves dolog, hogy én szabok irányt
Népeknek
és táncoknak egyaránt,
Mint Európa ítélő-birája...
ATTACHÉ (meghajtva magát).
S az
elegáns úri-divat királya!
GENTZ (éppen az imént lépett be hátul
egy fekete-dominóba öltözött álarcos hölggyel: közelebb jön,
vidáman, kissé becsípve).
Ah, Elegantiarum arbiter!
Igaz!...
Nincs, aki opponálni mer!
METTERNICH (hátrafordul).
Deák
diszkurzus? Ember, mit csinál?
Mit ittunk, hé?
GENTZ (könnyedén tántorogva). Rumocskát!
METTERNICH. Fannynál?
Sokáig
volt ma nála!... És bizony
Elázott kissé!... Ó ez a
viszony!...
Egészen elvész úri tisztessége!
GENTZ (indignálódva).
Mit!
Fanny?... Vége!!...
METTERNICH (hitetlenül). Ah!
(Meglátja Sedlinsky rendőrfőnököt, aki keresi.)
Sedlinsky!
GENTZ (szívére teszi kezét). Vége!
SEDLINSKY (Metternichhez).
Egy
szóra!
(Halkan beszél vele.)
GENTZ (folyvást Metternichhez beszél, aki távolabb ment). Vége!
(A vele jött dominó hozzá lép és karon fogja. Hirtelen megfordul és más hangon.)
Mért
is hoztalak
Magammal, Fanny!... Az kellene csak,
Hogy
megtudják: Ki csempészett ide!
Hogy Gentz révén jöttél e helyre
te!
Egy ballerina!... Vakmerő dolog!
FANNY. Ej, hagyja!... Itt magamnak táncolok!
(Pirouettet vág. A francia attaché bámulva nézi.)
GENTZ (élénken).
Megismernek,
te!... Légy ügyetlen és
Táncolj rosszabbul!
METTERNICH
(Sedlinskyhez). Összeesküvés,
Azt
mondja ön?
SEDLINSKY. Ma
éjjel, itt e bálon,
A hercegért...
METTERNICH
(mosolyogva).
Nem
félek többé!...
GENTZ (megy a táncolva távozó Fanny
után).
Várom
A
megfejtést: e bálra mindenáron
Miért akartál eljönni?
FANNY. Szeszély!
(Keringőzve kilebben. Gentz utána. A francia attaché szintén.)
METTERNICH (Sedlinskyhez).
Nem
félek többé. Nincs már több veszély.
A herceg gőgjét, becsvágyát
halálra
Sebeztem. Nem fog eljönni e bálra.
Gyászol.
SEDLINSKY. De konspirálnak!...
METTERNICH (vidáman). Ah, jeles!...
SEDLINSKY. Az asszonyok!...
METTERNICH (vállat von). Bah!... Néhány kotnyeles!...
SEDLINSKY. Sok mágnás-hölgy!...
METTERNICH (gúnyosan). Ó!
SEDLINSKY. Lengyel
és görög!
Grassalkovits hercegnő!...
METTERNICH.
Ó örök
Hatalmak!... Ó a félsz halálra mar!
Grassalkovits!...
(Átmenő lakájhoz.)
Egy sandvicset, hamar!
SEDLINSKY. Kacag?... De csitt!...
(Egy csoport mályvaszínű dominóra mutat, akik titokzatosan gyülekeznek.)
Itt
jönnek, nézze csak,
Hogy a homályban összesúgjanak!...
(Metternichet egy narancsfa mögé húzza.)
MÁSODIK JELENET
A MÁLYVASZÍNŰ DOMINÓK. METTERNICH és SEDLINSKY a narancsfa mögött.
ELSŐ DOMINÓ (a másikhoz).
Veszélybe
futni érte: szivem hő óhaja!
MÁSODIK DOMINÓ (lelkes
gyönyörrel).
Esküdjünk össze!
HARMADIK DOMINÓ. Könnyű aranyból a haja!
(Valamennyi összeesküvő kiejtése némi görög vagy lengyel akcentust árul el.)
ELSŐ DOMINÓ. Úgy tetszik, édesem, mint
hogyha nimbusz lenne,
S tündöklő koronát látnék ragyogni benne!
MÁS DOMINÓ. Csodás, kettős bájával
parancsoló uram lett!
Egy szőke Bonaparte, aki fehér, mint Hamlet!
TÖBB DOMINÓ (kéjesen).
Esküdjünk
össze!...
ELSŐ DOMINÓ (komolyan). Stieger, a
híres bécsi cég,
Csináljon színaranyból egy méhet!
MÁSODIK DOMINÓ
(hevesen). Szörnyűség!
Bécsben?...
Soha! Soha!... Őrültség volna!... Nem!
Készítse Odiot Párisban!...
Úgy legyen!
MÁSIK DOMINÓ (ünnepélyesen).
Ajánlom
- és remélem, mindenki szót fogad -
Viseljünk állandóan
ibolya-csokrokat!
MIND (lelkesen).
Helyes!... Ez
az, hercegnő!...
EGY DOMINÓ (aki eddig nem beszélt). S
még többre hivatott
E kör!... Hozzuk divatba az Empire-divatot!
ELSŐ DOMINÓ (élénken).
De nem
nappal!... Csak este!...
MÁS DOMINÓ. Nem
kell még este sem!...
E kurta derekak borzasztók, édesem!
MIND EGYSZERRE. Mit! - Méh-kasok legyünk?
Kell, hogy ellene szóljak!
Gondolja meg, szivecském! - Nem kell a
fölfujt hólyag! -
METTERNICH (kacagva előlép).
Ah,
hölgyeim!
MIND (rémülten fölsikítanak). Nagy Isten!
METTERNICH (hahotázva
nevet).
Tessék
folytatni, kérem!...
Csak konspiráljanak!... Nem zavarom,
igérem!
Folytassák!... Hahaha!
(Folytonosan kacagva kimegy. Sedlinsky utána. Amint a kacagás végképpen elhangzott; az összeesküvők, akik minden irányban szétfutottak, lábhegyen újra közelednek és félkört formálnak a körül, akit hercegnőnek tituláltak az imént.)
A HERCEGNŐ. És
most, hogy gyanuját
E léha fecsegés félrevezette, hát
Mutassuk
meg neki, hogy száz Machiavell,
Száz Metternich, eszén túljár a
női csel!
MIND. Brava!
A HERCEGNŐ. Mindenki tudja ma esti szerepét?
MIND. Tudjuk!
A HERCEGNŐ. Kis csapatunkat osszuk vigyázva szét!
(A mályvadominók szétoszlanak.)
HARMADIK JELENET.
MINDENFÉLE ÁLARCOS, GENTZ, a FRANCIA
ATTACHÉ,
ELSSLER FANNY stb., azután TIBURCE és DE LORGET TERÉZ.
EGY CSOPORT ÁLARCOS (üldözőbe vesz az oszlopsoron át egy hosszú orrú álarcost, aki eszeveszetten szalad).
Haha! Be különös ez a nagy orrú vándor!
-
- Fürstenberg, úgy hiszem! - Más nem lehet,
Csak Sándor! -
KROKODIL (föltartja őket, hogy valamit
mutasson nekik a színfalak közt).
És az a táncos medve?...
Ilyet látott-e Bécs?
(Az egész banda arra felé rohan, ahová a krokodil mutatott.)
GENTZ (leült a padra. Fiatal nők
környékezik. Nézi az átvonuló hölgyeket).
A szomorú Elvira?
COLOMBINE. Csillag.
GENTZ (hogy örömet okozzon neki). Éjjeli mécs!
COLOMBINE. És minek öltözött az álszent Tekla?
GENTZ
(nevetve). Ő?
Ma
este Fanchon!... Fanchon, a kis nyögdécselő!...
A FRANCIA ATTACHÉ (átmegy a színen,
nyomon követve Elssler Fannyt).
Ah, nem birok rájönni, ki ez a
dominó!
Angol nő volna?
FANNY (fut előle). Ó yes!
ATTACHÉ (neki vont). Német leányka?
FANNY. Nó!
(Eltűnik. Az attaché utána).
COLOMBINE (Gentz mellett ül).
És
a vicomte, mint dózse?
KLEOPÁTRA. Palástja hosszú!...
GENTZ. Mit?
Hisz
akkor a báróné mint Ádria van itt!
(Tiburce jön Terézzel. Középkori kapitánynak van öltözve. Teréz ezüstös, kékes-fehér tunikát visel; vizililiomok és hosszú fűszálak omlanak le róla. Forráskosztüm.)
TIBURCE. Tehát nem megy Pármába?
TERÉZ. Megyek.
Csak egy napot
Késünk a bál miatt.
(Álarcos nőre mutat, aki hátul, egy dominóba öltözött férfival, átmegy a színpadon.)
Hercegnőm,
nézze, ott
Sétálgat zöld köpenyben... Bombellel!...
TIBURCE (éles
hangon). Szeretem
Hogy
elmegy. A nemesség kötelez. És nekem
Régóta visszatetsző, hogy ön
suttogva jár
A kis Napóleonnal. Nem tűrtem volna már!...
TERÉZ (büszkén). Tessék?
TIBURCE. Dicsekszünk azzal, fény hull
belőle ránk,
Hogy fejedelmi ölben ült egy-egy ősanyánk;
Mert
föl lehet emelni egy csipke keszkenőt,
Ha liliom van rajta; nem
éri szenny a főt.
De becsületbe vágó s nem állunk szóba véle,
Ha
ibolyát vagy méhet mutat a kendő széle!
(Fenyegető hangon.)
Azt mondom: jaj a farkas fiának!...
TERÉZ. Mit beszél?
TIBURCE (gúnyos udvariassággal).
Ha
húgainkra éhes!
TERÉZ. Ön oly szavakkal él...
TIBURCE (kurtán köszön).
Csak intem, hogy vigyázzon!...
(Távozik. Teréz utána néz, azután vállat von és átmenő csoportba vegyül.)
MEDVE (karonfogva vezet egy kínai
nőt).
Nos,
a diplomatát
Mért nézi ki belőlem? Miből gyanítja?
KÍNAI
NŐ. Hát
Abból,
hogy karmait be tudja húzni szépen.
MEDVE (szerelmes hévvel). Ó ha szeretne!...
KÍNAI NŐ (lábára csap a
legyezőjével).
Bőrét
eladná örömében!...
(Ebben a pillanatban rengeteg perszóna lép föl XV. Lajos korabeli pásztorleánynak öltözve).
VALAMENNYI HÖLGY (Gentz
körül).
Ó, ó!
GENTZ (rémülten). E pásztorlányka megette báránykáit!
POLICHINELLE (átszalad a színen és a
roppant pásztorleányt hirtelen átöleli).
Fülét!?
A HÓRIHORGAS PÁSZTORLEÁNY
(vonakodva)
Minek?
POLICHINELLE (titokzatosan). Megsúgom!
(Megcsókolja és elfut. Hallik, amint odébb, a fák közt, valakit újra szólongat):
Fülét?...
(Gentz és a vele lévő csoport érdeklődve megy a Polichinelle után. A reichstadti herceg pár pillanat óta Prokesch-sel együtt a színpadon van. Prokesch kabátján dominó. A herceget bő, ibolyaszínű köpeny takarja. Amikor a köpeny szétnyílik, fehér egyenruha tűnik elő. Báli-dísz; fehér selyemharisnyák, könnyű tánc-cipők. Álarcot tart a kezében és idegesen legyezi magát vele. Prokeschre támaszkodik, aki nyugtalanul néz rá. Alakja törődött, mozdulatai bátortalanok, fáradt ránc az ajkai körül. Látszik, hogy a Sasfiók tépett szárnyakat vonszol.)
NEGYEDIK JELENET.
A HERCEG, PROKESCH.
(Időnkint Álarcosok mennek át a színpadon.)
PROKESCH (a
herceghez).
S
ön búsan áll itt
E vígság közepette?... Metternich e
szemet
Megtörte volna?...
(A herceg összerezzen.)
KÍNAI NŐ (visszatér a medvével, aki nagy kődarabot visz a hóna alatt). Mit visz?
A MEDVE (flegmatikusan). Kővé vált szívemet!
(Elsétálnak.)
PROKESCH (a herceghez).
Úgy
látom, hogy a komplott pompásan áll!... Igen!...
(Levélkét húz ki a zsebéből.)
Ma reggel küldték titkon e sorokat nekem...
(Olvas.)
«Legyen a herceg pontos! És
uniformisát
Ibolyaszín köpenybe burkolja!... Rajta hát!...
-
Csak a ma esti bálra szólhat ez a levél...
A HERCEG.
S okvetlen asszony írta...
egy asszony, aki fél,
Hogy hasztalan keres majd, ha nincs rajtam a
jel!...
Követtem a tanácsot!... Másért se jöttem el,
Csakhogy
csinos kalandot vadásszak!
PROKESCH (leverve). Nem!
A HERCEG. De!...
PROKESCH.
A büszkén kitűzött cél, az
összeesküvés?...
A HERCEG (magához intézi a
szavakat).
Napfényes földön kis császári trón,
Melyből
dicsőség csap ki ragyogón!
Bűn volna tőlem, nagy bűn, ha én ülnék
föl rája,
Akin borong a balsors, az Eskuriál homálya!
S ha
később rajta űlnék: a gyászos kezü mult
Nem nyúlna-e szívembe? Nem
tenne nyomorult
Alakká, hogy soha el ne bocsásson többé?
Nem
gyúrna át Rudolffá, vagy második Fülöppé?
Ahol a méhek dongnak,
veszélyes ott pihennem!
Fölkelthetnék a szörnyet, mely még most
szunnyad bennem.
PROKESCH (kacagva). De fenséges uram, ön őrült!
A HERCEG (összerázkódik és úgy néz rá,
hogy Prokesch visszadöbben).
Azt hiszed?
PROKESCH (megérti, hogy a herceget mi
bántja)
Jóságos ég!...
A HERCEG (lassan). Igen!... Kínzó
emlékezet!...
Cseh, vagy spanyol kastélyban: csak téboly volt a
vége!
Ah, mindnyájának megvolt a maga őrültsége!
Milyen lesz az
enyém? A perc most kedvező!
No lássuk! Döntsük el! Szemeljük csak
ki!... Bő
A választék, barátom!
(Keserű kacajjal.)
Figyelmes
őseim
Szép katalógust hagytak az unokákra!... Im:
Legyek
zene-bolond? Csillagjós? Madarász?
Vegyész? Kámzsaimádó?
PROKESCH. Mindent
megmagyaráz
E szomorú beszéd!
(Tompán.)
Ah,
a boldogtalan
Habsburgokkal hatott Metternich önre!...
A
HERCEG. Van
Sok
téboly itt... bizony van!... De hogyha keverünk
Több illatszert:
belőlük új illatot nyerünk;
S az én agyam, e zordon velők zamatja,
tán
Még szebbet produkál majd a többiek után!
Lássuk hamar: mi
lesz az, mely engemet gyötör?
Tudom már!... Ami most itt a
szívemből kitör,
És ami eddig titkon, lappangva járt
velem,
Világosan megmondja: a buja szerelem!
Szeretni!... Ah,
szeretni!... Folyvást szeretni csak!
(Öklével dühösen veri a száját.)
Amíg csókokban égsz el, gyűlölt osztrák-ajak!
PROKESCH. Fenség!
A HERCEG (lázas gyorsasággal
beszél).
De hisz
rendén van! Okos dolgot beszélek!
Napóleon fia, mint Don Juán!...
A lélek
Kettőnkben ugyanaz: mindig mohó, falánk,
S új hódításra
szomjas!... Folyvást lobog e láng!...
Fönséges vér, amit
megrontott mások vére,
Hogy ne lehessen méltó Cézár
dicsőségére:
Erélyed itt él bennem! Végkép nem halt ki!... Lám:
Az
elvetélt kis Cézár lehet még - Don Juán!
Ah, így jutok majd hozzá,
hogy győztessé legyek!
Baljós byroni szívvel hódítani
megyek!
Rombolni fog, pusztítni szerelmem égő láza!
Ily módon
lesz belőlem apám új kiadása!...
- S ki tudja, fontosabb-e:
legyőzni a világot,
Vagy egy percig szeretni s letépni egy
virágot?
Végződjék hát ilyenmód a nagy legenda!... Jó!...
Váljék
a hódítóból egy újabb hódító!
Legyek a barna hősnek szőkés
visszfénye én!
Férfiakat győzött le a harcok mezején...
Én majd
egy sereg asszonyt!... S míg a szelet csapom:
Ábrándos holdvilág
lesz austerlitzi napom!
PROKESCH. Fenség! E tréfa kínos!... Lever, ha így beszél!...
A HERCEG. Sok kék-kabátos rémet röpít
felém a szél.
Rám kiabálnak rendre: «Nos, hova lett a cél?
A
nagy császári éposz? A harci riadó?
A munkánk!... A dicsőség! Az
omló vér, a hó,
A karddal írt történet... száz csatatér
alattunk,
Ahol vívtunk, elestünk és diadalt arattunk:
Ez a
tömérdek harctér, te kicsike fiú
Mondd, mire jó neked?» -
««Hogy tessem a hiú,
A bájos asszonyoknak!»»
- Ó szép és szívet-orzó,
Ha járhatjuk a Prátert, míg tart a
kocsi-korzó,
Egy Jénának keresztelt nagy, drága
paripán!...
Austerlitz - a manóba! - ugyancsak hódít ám,
Ha
kalpagomra tűzöm, mint forgót!...
PROKESCH. S
volna lelke
Fenséges hercegem, hogy ily módon viselje?
A HERCEG. De volna, igenis!... Sőt arra
gondolok
- Mert nyakkendőben jól áll s nimbuszt ád a dolog -
Hogy
tű gyanánt hordom majd kicsi a sast!...
(A zenekar, mely egy ideig hallgatott, újra kezdi.)
Zene!
S
immár nem vagy te több, ó Cézár gyermeke,
Mint Mozart Don Juánja!
(Gúnyosan mosolyog.)
Mozarté?
Még azé sem!
A Straussé!
(Komolyan üdvözli Prokescht.)
Valcert járok!
(Kétségbeesett vidámsággal keringőzik.)
Ej,
hadd legyek egészen
Mi haszna, kedves jószág!... Bécsi
csecse-becse!
(Távozni akar, de megáll, mert a főhercegnőt jönni látja.)
Ohó, a nénikém?
PROKESCH (elrémül a szemében villogó
zavaros csillámtól).
Az
ég nevére ne!...
A HERCEG (dacosan vonagló
szájjal).
Meglássuk!
(Félrelöki Prokescht, aki szomorúan áll ki az útjából és vánszorgó lépéssel a főhercegnő felé tart. A főhercegnő öltözéke nagyon egyszerű; rövid szoknya, parasztderék, vállkendő, kötény, fejkötő: és a Liotard híres képéhez teljesen hasonlatosan kis tálcát tart maga előtt: a tálcán egy csésze csokolád és egy pohár víz.)
ÖTÖDIK JELENET.
A HERCEG, előbb a FŐHERCEGNŐVEL, azután TERÉZZEL.
A HERCEG (a főhercegnőhöz,
andalogva).
Ah,
a hársfák!... Mily édes, kábító
Illatjuk van ma este!...
A FŐHERCEGNŐ. Láttad
tálcámat?... Ó
Büszke vagyok rá!...
A HERCEG. Maszkja?...
A FŐHERCEGNŐ. Drezdai
csokoládés
Leány...
A HERCEG. El-ra-ga-dó!... De tán egy kissé
fád és
Unalmas árúcikk ez?
A FŐHERCEGNŐ (legyezi magát a
kartontálcával, melyről az odaragasztott papircsésze és pohár nem
hull alá.)
Nem!...
A HERCEG (leül a padra és hellyel
kínálja maga mellett a főhercegnőt; bizalmas
hangon).
Üljön
ide le!
A FŐHERCEGNŐ (vidáman mellé ül).
Nos,
úgy-e szép az élet?
A
HERCEG. Megférhetünk
vele,
Ha ily szép nénikénk van!...
A FŐHERCEGNŐ. S ily nagy öcsénk!...
A
HERCEG.
Csinos,
Igen csinos!...
A FŐHERCEGNŐ (kissé elhúzódik
mellőle).
Igen
nagy!...
A HERCEG. Hogy
azt a bizonyos
Játékot játssza.
A FŐHERCEGNŐ. Mit...
A HERCEG. E bájos gyöngédséget!...
A FŐHERCEGNŐ (nyugtalanul néz
rá).
Félek a szemeidtől!... Mi lel ma este téged?...
A HERCEG. De én örömmel nézek az ön szemébe!..
A FŐHERCEGNŐ (tréfára akarja fogni a
dolgot). Már
Értem, hogy mért beszélsz így... Álarcot öltve
jár
Az udvar itt ma este s mint égő szerelem
Pompázik a
barátság!...
A HERCEG (mindig közelebb nyomul
hozzá).
Ó
néném, ez a szem
Egy kis unokahúgé!... Barátság, mondja ön?
De
szerelemmé válhat, ha közelébe jön!...
A néni és kis öccse, a szép
keresztmama
És a keresztfiú közt hamar kipattan a
Vad szerelem,
mely jámbor barátnak öltözött!
A csokoládos lánykák s ezredesek
között
Egy kis határvillongás könnyen megeshetik!...
A FŐHERCEGNŐ (föláll s kissé
szárazon).
Nekem ilyen barátság nem kedves...
A HERCEG (csuklón ragadja, hogy
maradásra kényszerítse, hangja rekedtes). Én pedig
Imádom ezt
az érzést, mely mindent fölkavar
És forrni készt szivemben!... Ó
édes zűrzavar,
Ó érthetetlen mámor!...
A FŐHERCEGNŐ (kezét
kirántja).
Bocsáss!
(Távolabb megy.)
A HERCEG (duzzogva). Mély
tisztelet
A ceremóniának!...
A FŐHERCEGNŐ. Ferenc,
Isten veled!
Nagy fájdalmat okoztál...
(Úgy megy el, hogy vissza se pillant.)
A HERCEG (utána néz). Mi
lesz a vége? Nos?
Lehullt a csöpp!... A tiszta barátság
zavaros!...
Ám ebből a zavarból még szerelem fakad!
Várjunk!...
(Észreveszi Lorget Terézt, aki hátul a medence vizénél áll és a vállairól leomló hosszú fűszálakat belé merítgeti. - Elcsodálkozva;)
Ön
itt, leánykám?... Nem az olaszokat
Igézi meg Pármában?
(Mustrálja Teréz kosztümjét.)
Nagy Isten, mennyi fű!...
TERÉZ (mosolyogva és szemlesütve).
Úgy
jöttem ide, mint Kis...
HERCEG (emlékezve). Igaz!... Ah, gyönyörű!...
(Mélabúsan.)
Atyámnak ott a sziklán kicsiny forrása
volt
Ez néki börtönében vigasztalást dalolt.
Schönbrunnak
palotája az én Szent Ilonám!...
De édes vígasz nélkül én sem
maradtam ám!
Ha már tömlöcbe csuktak: forrást is kaptam én!...
TERÉZ. S eddig miért kerülte?
A HERCEG. Mert
hittem, hogy kemény
Sziklámtól elfutok. De vége már!
TERÉZ. Hogyan?
A HERCEG. Lemondtam álmaimról!... Reményem oda van!...
TERÉZ (élénken közeledik
hozzá).
Szenved?
A HERCEG (gyöngéd, könyörgő
hangon).
A
kicsi forrás, hűs balzsammal tele,
Üdítse meg a lelkem!...
TERÉZ (egészen mellé simul). Rendelkezzék vele!
A HERCEG (lassan).
És hogyha
felzavarnám?
TERÉZ (nedves szemeit ráemeli). Jól van... zavarja fel!...
A HERCEG (változtatott hangon, szinte
nyersen).
Jőjj a tiróli házba!... Tudod, hogy merre
kell
Haladnod!... Még ma este!... Vadászlakomba! Benn
A sűrű
erdő mélyén...
TERÉZ (döbbenve hátrál). Eljőjjek, Istenem?!
A HERCEG (gyorsan).
Jó, jó!...
Ne mondj nemet. Ne mondj igent. Én várok.
TERÉZ (nagy zavarban).
De...
A HERCEG (megint a régi enyelgő
hangján, a boldogtalan gyermek szomorú szavával).
Gondolj a
szivemre; hogy' vérzik, hogy' sovárog!
Naggyá nem
lehetek!... A trón nem int már nékem!...
Ki kell sírnom magam':
egy vállra van szükségem!...
(Fejével csaknem a Kis forrás meztelen vállára lankadt, amikor az út kövecsén fölhangzó lépések zajára hirtelen szétválnak. - Tiburce halad át - spadassin-köpenyében - a színpad hátulján. Karonfogva vezet egy asszonyt. Meglátva őket, beszélgetését félbeszakítja és fenyegető szemmel néz Terézre, aki megvető pillantással viszonozza ezt a nézést és eltűnik a bálozók irányában. Tiburce - gáláns udvarlását folytatva - távozik. A herceg, aki nem ismerte föl Tiburce-t, int a jobboldali kijárónál álló lakájok egyikének: frakkjából papirlapot húz elő, ráfekteti a térdére és gyorsan ír rá valamit.)
HATODIK JELENET.
A HERCEG, EGY LAKÁJ, azután ELSSLER FANNY és a FRANCIA ATTACHÉ.
A HERCEG (a beírt papirlapot
átnyujtja a lakájnak.)
A kastélyba vigyék!... Nem térek vissza
ma!...
Vadász-pavillonomban leszek az éjszaka!...
Vigye valaki
rögtön. Aztán jelentsd nekem,
Hogy pontosan megtörtént.
A LAKÁJ (meghajtja magát). Ez az egész?
A
HERCEG. Igen!...
Reggel
a szürke kancát!...
(A lakáj kimegy. - Elssler Fanny, most is álarcosan futva jön és meg-megfordul, hogy lássa, vajjon üldözik-e? Megáll, amint észreveszi a herceget, akinek az ibolyaszínű köpenyéből kikandikál a fehér uniformis.)
ELSSLER FANNY (közeledik a herceghez és titokzatosan recitálja). ...«Legyen a herceg pontos...»
A HERCEG (összerezzen és kiegészíti a
Prokeschhez intézett levélke mondatát).
...és
uniformisát... Satöbbi!
(Gúnyosan.)
Ó
e fontos
Levélkét csakugyan nő írta, Prokeschem!
ELSSLER FANNY (a fölbukkanó francia
attachére mutat).
Várj!... Ezt a kullancs-maszkot rögtön
csúffá teszem,
És visszatérek!...
A HERCEG (mosolyogva). Várlak!...
(Fanny a romokon át elszalad: azon van, hogy az attaché nyomát veszítse. - A herceg izgatottan, dühösen jár föl s alá.)
Zúgjon
szívünkön át
Az april vad szeszélye!... Szeressünk!...
Rajta
Hát!
(A zene mind édesebbé válik. Párosával haladnak át a színen a homályt kereső álarcosok.)
Hiába! Ez a sorsom! Törődjünk bele
már!...
Szeressünk!...
(Rámutat két álarcosra, akik szerelmes-bizalmasan lépegetnek a pad felé.)
...mint ezek!... Mint valamennyi pár!
(De hirtelen megrázkódik és egy narancsfa mögé szökken: mert a két álarcos beszélgetni kezd, abban a hitben, hogy egyedül vannak; és ebben a két álarcosban, akikre megvető kézmozdulattal mutatott, fölismeri Mária Lujzát és kamarását, Bombellest.)
HETEDIK JELENET.
MÁRIA LUJZA, BOMBELLES, - A HERCEG (egy narancsfa mögött).
BOMBELLES (megkezdett beszélgetést
folytatva).
Nagyon szerette önt?
MÁRIA LUJZA (kacag). Nincs más témája?... Kár!
BOMBELLES. Nincs.
A HERCEG (olyan hangon, mintha
fojtogatnák).
Bombell!...
Az anyám!...
BOMBELLES. Szerette?
(Leül. Bombelles állva marad. Egyik térde a padon.)
Nem
tudom
De azt éreztem mindig, hogy nyugtalanítom.
Még a magas
trónmennyezet alatt,
Ott is gyötörte az a gondolat,
Hogy
nálamnál kisebbnek született.
Ilyenkor nyájas pillantást
vetett
Nejére, hogy leplezze zavarát
S jó Lujzának hívott!...
Tudja... hát...
Ilyesmi hat!... Nagyon jól bánt velem!...
S a
gyöngédséget én is kedvelem.
Hisz végre is asszony vagyok!
BOMBELLES. Nem
végre:
Legelső sorban!...
MÁRIA LUJZA. Ah,
Bombell', az égre!
Tagadja tán, hogy van hozzá jogom?
(Könnyedén odavetve.)
Egy szavamat - emlékszem - mily
zokon
Vették, mikor Blois-ban Saint-Aulair
A nagy bukást
előttem mondta el.
Feküdtem még... és lábam csücske lent
A sima
ágy-fán éppen úgy pihent,
Mintha Thomir faragta volna ki:
Kis
empir-díszlet ott a mecsidi-
Bútor tövén. Egyszer csak oda
pillant
A küldött. Láttam, hogy a szeme villant.
És én
mosolygok s ajakamra jön
A kérdő szó: «A lábam' nézi
ön?»
- Mert míg szíve a letiport hazán
Csüngött mély
gyásszal: nézte igazán!...
Kacér voltam, mi? Nagy bűn,
mondhatom!
Asszony maradtam!... S a császári trón
Előre látott
összeomlásában
Hódítva győzött szép formájú lábam!
A HERCEG (futni akarna, de nem tud,
mint akinek lidércnyomása van: megkapaszkodik a narancsfába,
hogy össze ne rogyjék.)
Szeretnék futni!... Nincs bennem
erő!...
BOMBELLES (Mária Lujza karjára
hajol).
Karperecében ez a szürke kő?
MÁRIA LUJZA (gyors
elérzékenyedéssel).
Ah, könnyeznem kell... a szívembe
csap,
Ahányszor nézem!...
BOMBELLES (élénken). Piramis-darab?
MÁRIA LUJZA (ábrándosan).
Onnan
való, ahol szép Júlia
Szunnyad... s mellette Montecchi fia!
(Sóhajt.)
Eszembe jut...
BOMBELLES (tiszteletteljesen
protestálva).
Az
ég nevére kérem:
Irgalmazzon!... Neippergről ne beszéljen!
MÁRIA LUJZA. Neipperg bosszantja, izgatja
magát.
A másikat mért emlegeti hát?
BOMBELLES (olyan embernek a meggyőződésével, aki vetélytársának inkább akarja Napóleont, mint Neipperget): Az más!...
(És több kíváncsisággal, mint féltékenységgel.)
Szerette?
MÁRIA LUJZA. Kit?
BOMBELLES. A másikat?
MÁRIA LUJZA. Ah, újra kezdi?... Más tárgy nem akad?
BOMBELLES. Ilyen nagy embert kell...
MÁRIA
LUJZA. Szeretni?...
Nem
A lángeszéért senkit, sohasem
Szerettek még! - Elég volt
ennyi már ma!...
Beszéljünk most inkább magunkról...
(Kacéran.)
Párma
Nem
lesz unalmas?... Szívesen marad?...
BOMBELLES. Féltékeny volt tán?
MÁRIA
LUJZA. Leroy
urat,
A nagy szabót, azonnal kidobatta,
Mert próba-közben,
amikor föladta
A peplumot rám, megigézve állt ott
Ez a
művész... és hangosat kiáltott
(Lecsusztatja maga mögött a bő kámzsás-köpenyeget, mely eltakarta kivágott ruháját.)
A vállaim láttára!...
(Gyémánttal rakott vállai előragyognak.)
BOMBELLES (a férfi kielégített
hiúságával és a royalista gyűlöletével).
Ah,
féltékeny?...
Akkor tehát Napóleon ma nékem...
MÁRIA LUJZA (ijedten körülnéz a nagy
indiskrécióval kiejtett név hallatára).
Hallgasson!...
BOMBELLES (önelégültsége
nőttön-nő.)
...egyhamar
meg nem bocsátna,
Ha szép válláért itt rajongni látna!
MÁRIA LUJZA (rendre utasító
hangon).
BOMBELL'!...
BOMBELLES (kéjelegve abban, hogy
bosszút állhat a dicsőségen). Haragvó szemmel nézne rám,
Mert
felségednek azt mondom...
(Leül a padra, mellé.)
A
HERCEG. Atyám,
Bocsáss
meg, hogy maradtam!
BOMBELLES (nézegeti a divatos
hajfonadékot, mely Arlesienne-fejkötő módjára díszíti Mária Lujza
fejét). ...haját
ma
Úgy viseli, mint egy provánszi lányka,
De
sokkal szebb, mert sokkal szőkébb... sokkal!
MÁRIA LUJZA (elgyöngülve).
Károly!...
BOMBELLES (a válla fölé
hajolva).
Dühöngne,
hogy mély, hosszú csókkal...
(De mielőtt ajkai Mária Lujza vállát érintenék: a reichstadti herceg nagyot kiáltva előront, torkon ragadja, ellöki a padról és földhöz vágja Bombellest.)
A HERCEG. Nem! Nem! Megtiltom! El... Lóduljon ön!
(Visszahátrál: döbbenve ámul azon, amit tett: kezével végigsimítja homlokát és egyszerre:)
Ah, meg vagyok már mentve!... Köszönöm!...
MÁRIA LUJZA (ájuldozva). Ferenc! Ferenc!
A HERCEG.
Megmentve!... Milyen áldás!...
Mert tudja meg, hogy ez a bősz
kiáltás
Nem az enyém volt!... Se' a kéz, mely
támadt!...
Én... én tiszteltem mindig az anyámat, -
Szabadságát
is!... Ő volt hát!... Ah, ő
Robbant ki most, a bennem
rejtező!...
Ő büntetett, ő tiprott, senki más!
Tudja, mi volt
ez? Korz-kirohanás!
BOMBELLES (aki fölállott, egy lépést tesz a herceg felé). Uram!...
A HERCEG (fagyos méltósággal
hátrál).
Önnel nem állok szóba! Érti?
(Bombelles megáll. Érzi, hogy nem kérhet elégtételt. A herceg anyjához fordul, mélyen meghajlik előtte).
Felséges asszony, ha szavam nem
sérti:
Pármában önt a Sála-palota
Már várja régen!... Menjen
hát oda,
S éljen békével, éljen boldogan!...
A kastélynak két
tágas szárnya van:
Színház és templom! Ön a közepén
Tartson
egyensúlyt - ezt ajánlom én -
Isten s világ közt! - Mélyen
tisztelem!...
MÁRIA LUJZA (remegő hangon).
Fiam!
A HERCEG. Ön asszony... és van joga -
nem
Tagadhatom - hogy csak asszony legyen!
Tegye boldoggá
fényes szerepe
A palotában!... Ám ismerje be
- És nagy, dicső
férjének ez legyen
Bús bosszúja az ifjú özvegyén,
Ki
gyászruháját nem becsülte meg -
Ismerje be, hogy hódoló
tömeg
Azért rajzik csak ön körül, mivel
Örök nimbusszal ő
ruházta fel!
Azért hódít szépsége, szőke bája,
Mert egykor ő
volt a világ királya!...
MÁRIA LUJZA (legérzékenyebb oldalán
találva).
Nem hallgatom tovább!... Bombell', jerünk!
A HERCEG.
Tessék Pármába menni!... Ég
velünk!...
Én meg vagyok már mentve!... Köszönöm!
MÁRIA LUJZA (kifelé indul; Bombelles
utána).
Adjő, uram!
A HERCEG (mozdulatlanul áll, rájuk se
néz).
Kéz,
melyről ide fönn
Lehullt a gyűrű... mely jéggé fagyott
Alant
a sírban... ó te elhagyott
Nemes kéz, mely tartottad
homlokát,
Mikor, szegény, könnyezve dőlt le rád,
Mert én nem
voltam a fia! Te kéz,
Te csupa áldás, csupa szenvedés,
Én
árva-lelkem símogatója te:
Csókollak sírva, Jozefin keze!
MÁRIA LUJZA (e név hallatára megfordul
és igazi asszonyos gyűlölködéssel).
Mit!... A kreól-nő!...
Tudd meg: Malmaisonban...
(Az ember érzi, hogy ez a nő most mindent kitalál).
A HERCEG (rettentő hangon). Csönd!...
(Mária Lujza megdöbbenve hátrál; hallgat; és a herceg nevesen folytatja.)
Ha való ez: annál
több okom van,
Hogy hű maradjak! Annál több okom!...
(Mária Lujza jobbfelé megy és a bált Bombelles-lel együtt ott hagyja. - A herceg marad, egészen átalakulva, emelt fővel, indignációtól és tetterőtől remegve; - megmentve, ahogy az imént mondta. Már nem az, aki pár perccel előbb volt; unalom és kéjvágy keveréke, beteges, bájos szőke gyermek; most megint a heves, a fájdalomtól zaklatott ifjú. Ebben a pillanatban Metternich visszatér, befejezve a Sedlinskyvel folytatott társalgást.)
NYOLCADIK JELENET.
A HERCEG; METTERNICH és SEDLINSKY néhány
pillanatig;
azután ELSSLER FANNY.
METTERNICH (elégedett hangon,
Sedlinskyhez).
Dacát megtörtem!... Ifjú gőgje rom!...
(De meglepetten fölkiált, amikor észreveszi a szilárd tartású herceget, aki a mult éjszaka fetrengeni látott egy tükör előtt.)
Ön itt?
(A herceg köpenye lecsúszott, amikor Bombelles-re rohant. Metternich látja osztrák ezredesi egyenruháját és megütődve teszi hozzá.)
És ebben az egyenruhában?
A HERCEG.
Álarcos-bálra mindig
maskarában
Kell jönni!...
SEDLINSKY (halkan
Metternichhez).
Gőgjét
a kegyelmes úr
Szétzúzta tegnap... ám arcátlanul
Merész maradt
még romjaiban is!
METTERNICH (elfojtja dühét és
tréfálkozni próbál)
Miért vonult e félhomályba
kis
Ezredesünk?... Kiről ábrándozik?
A HERCEG.
A kis káplárról!...
METTERNICH (kitörő félben). Addig teszi, míg...
(Fékezi magát. Sedlinskyhez.)
Futárok várnak! Sürget az idő!...
(Távozik jobbfelé, a rendőrfőnök karján. Fogcsikorgatva dünnyögi:)
Kezdhetjük újra!
ELSSLER FANNY (visszajött az imént. Amint látja, hogy Metternich Sedlinskyvel együtt kiment, gyorsan közeledik és suttogó hangon a herceg háta mögött). Herceg...
KILENCEDIK JELENET
A HERCEG, ELSSLER FANNY. ÁLARCOSOK átvonulása.
(Visszafordul. Megismeri az álarcos
asszonyt, akinek megígérte, hogy várni fogja. Türelmetlenül tovább
megy). Ez
a nő!
Megint!... Nem! Nem!... Hiába jött ide!
Nem akarok...
FANNY (csúfondárosan, álarcát pillanatra megemelve). Megszökni?
A HERCEG (meglepetten fölkiált). Fanny!... Te?...
(Más hangon és közeledve hozzá).
Megszökni? És hogy?
FANNY (szemével az átsétáló párokra
kacsint).
Rajta,
hercegem,
Színlelje most, hogy udvarol nekem.!...
Komoly
dolog... Figyeljen minden szóra.
És mosolyogjon folyvást a csacska
dominóra.
(Negédesen, szól hozzá.)
Cousineja itt van!...
A HERCEG (nagyon meghatva, de közönyt
színlelve).
Ó?...
FANNY. Itt.
(A herceg kezét megfogja és a szívére teszi.)
Nézze,
kérem
Lüktet, dobog, akár egy premiéren!
- Fehér ruhád van
rajta. Az a frakk,
Melyben a büszke sasfiók olyan
Mint egy
sirály!... Fej-forma és alak
Hozzád hasonló. Úgy néz,
komolyan,
Mint te. De most, hogy fekete haját
Arany szőkére
változtatta át:
Téged lát benne valamennyi szem.
A tükröt is
rászedné, azt hiszem!
Tehát a míg
(Balra mutat, a kis színház kapujára.)
«Mihály
s Krisztina» bent
Előadódik: te hamar köpenyt
Cserélsz
grófnőnkkel...
A HERCEG (észbe kap). Álruhát kapok!
FANNY. Eltünsz azonnal...
A HERCEG. Aztán
jönni fog
Az álherceg!
FANNY. Jön!...
Azután pedig
Nagy garral megy ki!...
(A bal-kijárásra mutat.)
A HERCEG. Ott
künn követik
A rendőr-kémek, akik engem várnak,
S helyettem
most az ő nyomában járnak...
FANNY. Schönbrunnba megy...
A HERCEG. Bezárkózik szobámba...
FANNY.
Elalszik mélyen s mire
nagy-sokára
Fölébred holnap...
A HERCEG. Én
már messze járok!
- De...
FANNY. Van de is...
A HERCEG. Van
egy veszélyes árok!
Ha hercegünket megszólítja egy
Szerelmes,
szép maszk, amikor kimegy?
FANNY.
Nincs rá eset. Nem tartja senki
fel.
Mint egy balettet, úgy rendeztük el.
Tizenkét
mályva-dominó fogadja
Kellő sorrendben. Kézről-kézre adja
Ez a
mosolygó, fecsegő, kacér
Asszony csapat, míg a küszöbre ér.
-
Mint egy fehér toll-lapdát az ütők,
Akkép röpítik egymáshoz a
nők
Képmásodat. Jól van kifőzve, mondd?
ÁLARCOS CSOPORT (átrohan hátul. Üldöz egy farkasfejű álarcost). Ki ez a farkas?
A FARKAS (visszafordul üldözői felé). Hú!...
(Eltűnik a fák közt.)
A CSOPORT (most egy udvari bolond után iramodik, aki nagy bakugrásokat csinál). S ez a bolond?
A BOLOND (fut és csörgő botját
rázza).
Cin! Cin!
(Mindnyája hahotázva kiszalad.)
FANNY (folytatólag a
herceghez).
Aztán
kimégy a parkon át.
A HERCEG. A Hietzingi kapun?
FANNY. Nem!
A HERCEG. Merre hát?
FANNY.
Vigyázzunk!... Jönnek! - Nézzen
most uram,
A legyezőmre...
A HERCEG. És mért?
FANNY (kacérul legyezve
magát). Rajta van
A park
terv-rajza!... Látjuk az utat?
Vörös-szín. Íves. Ha tovább
kutat:
Fehér kis kocka, zöldes-színű pety
A márványt és a fákat
jelzi!... Megy...
Most balra fordul. Itt nem bukkan őrre.
A
fácános mentén halad előre...
A HERCEG (szeme a legyezőn).
E
sok rovás?
FANNY. Mind
fölfelé mutat
- Aztán lemenve, a szökőkutat,
A nagy tritont
most megkerüli ön,
S e kis kapun itt mint császár
kijön!
Megértettük?... A legyezőt bezárom!...
A HERCEG (lázas örömmel).
Császár...
FANNY (tréfálva).
Igen!...
Díszhintó a határon!
A koronázás fényes, nagy batárja!
A HERCEG. S a kapunál?
FANNY. Ott egy bérkocsi várja!
A HERCEG. Mi?
FANNY. No
ne féljen!... Pompás lovakat
Fognak beléje!
A HERCEG. És ez a fogat?...
FANNY. A randevú helyére vágtat el!...
A HERCEG. Hová?
FANNY
Bizony, kissé kerülni kell!...
Két óra-járás: a
wágrámi-tér!
Grófnőnk kívánja!...
A HERCEG
(mosolyog).
Bonaparte-vér!
-
S Prokesch?
FANNY. Az ott lesz. Már írtam neki.
A HERCEG.
És Flambeau?... Vajjon, hogy'
jut oda ki?
Meglátom-e?
FANNY. Ki tudja? Türelem!
(Beszélgetve a szín baloldalára vezeti. Ezen az oldalon, repkénnyel befuttatott nagy antik urna tövén, hosszú fűszálak közt omladékhalmaz hever. Mohhal kipárnázott oszloptöredék ülést kinál; és - laposan fekvő, kődarabhoz hasonló dombormű közelében - csonka szobor szakállas, roppant feje mereszti fehér szemüvegét és feketélő szájnyílását.)
Várjunk. - A hold szépen süt
odafenn.
Üljünk le itt. Ön azt az oszlopot
Foglalja el...
(Rámutat az oszloptöredékre.)
én
ezt a vén, kopott
Kő-istent... ezt a nagy Neptún-fejet.
(Komikus reverenciával a kőfejhez).
Megengeded, jó Neptún, hogy
helyet
Foglaljak itt?
A NEPTÚN-FEJ (mély, síri
hangon).
Tessék
leülni!
(Fanny ijedten visszahőköl és a fej
kedélyesen
folytatja).
Ám
A
hangyákra vigyázzon, kis babám!
FANNY (a herceg karjai közé menekül).
A
fej beszél, irgalmas Istenem!
A HERCEG (egyszerre észbe kap).
Ez
a nyílás... ah, jól emlékezem...
A dudva közt még látom a
nyomát...
Itt másztunk ki...
A HANG (nyugodtan). Egy hangyabolyon át!
A HERCEG (odahajlik az omladékhalmazra
és tolja félre a bozótot).
Flambeau!
TIZEDIK JELENET.
A HERCEG, FANNY, FLAMBEAU, egyelőre láthatatlanul. - Künn álarcosok.
FLAMBEAU hangja,
(kedélyesen).
Robinson
elrejtett lyukában...
ÁLARCOSOK CSOPORTJA (kerget egy pojácát a szín hátterében). Hajrá!...
FANNY (hirtelen előre hajlik és kezét Neptún szájára teszi). Csitt!... Maszkok!...
ÁLARCOSOK CSOPORTJA
(kiszalad).
Bravó!
(Hangjuk távolba vész.)
FLAMBEAU hangja (a legnagyobb
nyugalommal fejezi be a mondatot).
...egy magában!
A HERCEG. Mit!... Tegnap óta...
FLAMBEAU (még mindig
láthatatlan).
Itt
pipázok szépen!
A HERCEG. E lyukban?
FLAMBEAU. Ezt
jól megcsináltad!... Éppen
Olyan jól, mint az, aki hajdanába'
A
medvebőrös kucsmát föltalálta.
A mameluk Pénteknek hívja!
A HERCEG (nézegeti a mohos
kődarabokat).
Nézem,
De
már a giz-gaz fölverte egészen...
Nem látom tisztán!
FLAMBEAU. Jobbra,
az ebadtát!
Ott, ahová most fújok egy kis vattát!...
(És a laposan heverő kődarab nyilásán keresztül bodorfüst gomolyog a csöndes levegőbe.)
FANNY (mutatja a füstöt a hercegnek).
A
kis Vezúv!...
A HERCEG (a kő felé hajolva,
leverten:)
Untad
magad?...
FLAMBEAU (füstfelhőt eregetve
válaszol). Halálra!
De
(Füstgomoly.)
megmondtam,
(Füstgomoly.)
hogy eljövök a bálra!...
FANNY (nyugtalanul néz körül).
Ha
meglátják, hogy egy nagy füstgomoly
Beszél velünk!
FLAMBEAU. Jaj!
A HERCEG. Nos, mi az?
FLAMBEAU. A
boly
Támad megint... a hangya hadsereg!
Jaj!... Tegnap óta -
Isten verje meg-
Folyvást csatázunk!... Ők százezren vannak,
S
nekem pipám van!
(Hallik, amint nagyokat fúj.)
És
ha rám rohannak:
Borzasztó füsttel...
FANNY (kacagva). Ágyúzod le őket!...
FLAMBEAU (közelebb jön a hangja).
Egy
pillanatra - hogyha léhűtőket
Nem láttok itt - kidugnám a fejem!
A HERCEG (miután körülnézett és meggyőződött róla, hogy senkisem jön).
Dugd!
(A kő egyik lapja lassan fölemelkedik, hozzátapadó repkényt, moszatos füvet vonszolva magával és a Robinson-lyuk nedves homályából egy titokzatos, nevetséges Flambeau tolja ki a fél-testét, akinek az uniformisa penész-zöld, a bajusza csupa fűszál, az orra homokos, a szeme vidám.)
FLAMBEAU (miután a nagy követ
fölemelte: siri hangon gyujt rá egy akkoriban divatos, széltében
énekelt operaáriára).
Ó apácák!...
A HERCEG és FANNY (rohamosan). Csitt!
FLAMBEAU (a kis földalatti nyílás mohos
párkányára könyököl).
Dicső
verem!
Úgy nézhetek ki, mint aki saját
Sírjából pislog!...
A HERCEG. Flambeau!...
Még ma hát!
Megtudtam mindent Fannytól!...
FLAMBEAU. Derék!
Csak
Metternichtől óvja meg az ég!
A HERCEG. Már nincs itt. Elment.
FLAMBEAU
(élénken).
Hála,
szent atyám!...
Hisz akkor itt nem ismer senki rám!
FANNY. Nincs baj!...
FLAMBEAU. Metternich
elment? És nekem
Nem mondta ezt azonnal, hercegem?
A HERCEG. De...
FLAMBEAU.
Hagyta,
hogy forogjak itt magam,
Amig merevvé válik a nyakam?
FANNY (hirtelen). Álarcosok!
(Flambeau visszabújik a lyukba. - A színpadot maskarák lepik el, akik körtáncot lejtenek egy nagy szakállú mágus körül).
ÁLARCOSOK (találgatják, ki rejlik a
hosszú szakáll mögött?)
Ez
Sándor! - Én Zichyt
Gyanítom! - Nem! nem! - Várj csak egy
kicsit
Megmondom: Thalberg! - Nem, Thalberg arab
Ruhában
mászkál! - Nem, nem! Hamarabb
Tán Jósika!...
(De a mágus hirtelen lekuporodik és két álarcos összefont keze alatt kirohan. Nagy kiabálás.)
Elillant!...
Vissza kell
Azonnal hozni!...
FLAMBEAU (fölemeli a követ, mint egy krampusz a skatulyája födelét). Már elmentek?
A HERCEG és FANNY. El!
FLAMBEAU. Akkor tehát...
(Nyugodtan kilép a lyukból és kihúzza belőle a puskáját, a medvebőrős süvegét.)
A HERCEG és FANNY. Mi?
FLAMBEAU (a követ visszahengeríti a
helyére).
Csukjuk
be a vermet!...
A HERCEG (megrémülve).
Ha
meglátnak, mi lesz? Nagy ég!
FANNY. Kegyelmet
Ne
várj!... Bujj vissza rögtön!...
FLAMBEAU. Hogy
mi lesz,
Ha meglátnak?
(A maskarák visszajönnek hátul.)
EGY ÁLARCOS (meglátja Flambeaut-t és
lelkesen).
Hohó!
Nagy ötlet!... Ez
Mint vén gránátos jött ide!
FLAMBEAU (a herceghez és
Fannyhoz).
No
tessék,
Ez lett belőle!...
A TÖBBI ÁLARCOS (Flambeaut látva mind
megáll).
Méltó,
hogy lefessék! -
Bravó! - Jeles! -
FLAMBEAU. Most már nyugodt vagyok!
(Fölteszi a süvegét és szájába veszi a pipáját. - Ebben a pillanatban megtelik emberrel a színpad. Mindenki jön a bálból, mert a színház csöngetyűje szól és egy lakáj a bejárat lombos ágaira színlapot akaszt, ezzel a főlírással:
MIHÁLY és KRISZTINA
Vaudeville egy
felvonásban.
Irták: EUGÉNE SCRIBE és HENRI DUPIN.
(Az álarcosok nagy része, mielőtt belépne a színházba, megáll és nézegeti Flambeaut.)
TIZENEGYEDIK JELENET.
ELŐBBIEK, majd lassankint VALAMENNYI
ÁLARCOS,
LAKÁJOK, TERÉZ, TIBURCE stb.
BUFFÓ (Piperkőchöz). Láttad?
PIPERKŐC (álmélkodva). Mesés!
(A herceg kissé odább ment Fannytól és Flambeautól, akit egy pillanat alatt körülvesznek.)
ARLEKIN (közelről nézi). Fülében,
hogy' ragyog
Az aranyos kis karika!... Csodás!
KIS SZATANELLA (szintúgy).
S a
nagy szemöldök!... Remek alkotás!...
(Lábujjhegyre áll, hogy a bozontos, szürke szemöldököt megtapogassa. Flambeau visszahőköl.)
FLAMBEAU (súgva Fannyhoz).
De
mit vegyek föl, hogy ha kimegyek?
FANNY (ruhatári számot húz ki a
keztyűjéből és átadja Flambeaunak).
A Gentz úr száma...!
Pompás köpenyeg!
KIS MARQUIS (Flambeauhoz).
Adj
Isten, medve!
FLAMBEAU (udvariasan). Kérem!...
Örülök
Hogy van szerencsém!...
BOHÓC (mustrálja Flambeaut). Ki ez
a kölök?
Vizsgálgatom, - de úgy látszik, hiában...
(Közelebb megy hozzá és tréfás hangon.)
Hol szolgáltál?
FLAMBEAU. A nagy ármádiában!
(Kacagás.)
FLAMBEAU (félre). Nem volt ilyen
kedvük, amikor
Páholtuk őket!...
KÜLÖNBÖZŐ KIÁLTÁSOK (Flambeau-t
lépegetni látva).
Föltámad
a kor! -
- Vernet Horácnál látsz ilyen fejet! -
Valódi Raffet!
Charlet fest ilyet -
EGY LANDSKNECHT (hozzá megy és az
uniformisát tapogatja).
Milyen kopott!... Milyen poros!...
Derék!...
Ki a szabód?
FLAMBEAU. Bizony
már régi cég.
Kettős. Két testvér: Harc és győzelem!
LANDSKNECHT. Ah, úgy!?
FLAMBEAU (visszalépve).
Biz
úgy!... Biztos, hogy maga nem
Dolgoztat ott!...
BOHÓC (utána megy). De hiszen ez Zichy!
(Kezet nyujt Flambeau-nak.)
Ej, kedves grófom...
(Visszahőköl, mert Flambeau bodorfüstöt fúj a szeme közé.)
FLAMBEAU (mentegetődzve mutat a
pipájára).
Pélpám,
a kicsi!
(Kacagás.)
BOHÓC (a többiekhez).
Hamis a
nyelve, mint a szája... mi?
FLAMBEAU
(dudol).
Muszkaföldön
áztunk, fáztunk,
Mégis
vígan madarásztunk!
FLÓRENCI FŐNEMES (nevetve).
Valóban
pompás!
(Hozzálép és karonfogja.)
Orrocskánk,
komám,
Ott elfagyott!...
(Kacagás.)
FLAMBEAU. De a szemünk nem ám!
(Dudol.)
Ördögadta
kis kabátja,
Mind
részeg lesz, aki látja!...
ARLEKIN (a másik karját fogja meg és
finoman):
Tehetnénk rá kis kerekecske foltot?...
(Kacagás.)
FLAMBEAU. A hányszor látta, ön kereket oldott!
(A nevetés elsavanyodik.)
TÖBBEN (kissé fanyarul).
Tréfás!...
LANDSKNECHT (langyosan). Hű!
BOHÓC (hidegen). Pontos!...
Történeti színt ad
Mindennek!...
ARLEKIN (halkan a többiekhez). De hiányos a tapintat.
(A színház felé tereli őket, ahová lassankint valamennyi belép. A színpad elnéptelenedik. Elssler Fanny közelebb megy a herceghez és mohó pillantással nézi a kis kapuhoz sétáló utolsó álarcosokat.)
FANNY (a herceghez). Amint bementek...
FLAMBEAU (stentori hangon nógatja a
késlekedőket).
Tessék!...
Lépjenek be!..
FANNY. Unokahúgát elhozom sietve!...
(Ebben a pillanatban jön a lakáj, akit a herceg megbízott, hogy levelet vigyen a kastélyba és gyorsan közeledik a herceghez.)
A HERCEG. Mi az?
FLAMBEAU (hátul). Csak tessék!
LAKÁJ (a
herceghez). Értesítve
van
A palota, hogy fenséges uram
Ma éjszaka ott künn
kegyeskedik
Meghalni...
(Kimegy.)
FANNY (aki hallotta: mit mondott a
lakáj).
Hol?...
A HERCEG (hirtelen és súgva
Fannyhoz).
Ah,
azt mondtam nekik
- Ezt elfeledtem! - hogy vadászlakomban
Töltöm
az éjjelt!... Értesítsd hát nyomban
A grófnőt!... Kérd meg: háljon
ott helyettem!
FANNY. Meglesz! Jövünk azonnal mind a
ketten!
Maradj itt!...
(A bal-háttérben el. A bálból jövő utolsó álarcosok közt van Tiburce és Teréz.)
FLAMBEAU (a színház
küszöbén).
Tessék!...
TIBURCE (Terézhez, a színházra
mutatva).
Ön
nem megy be?
TERÉZ. Nem!
Elutazom!...
TIBURCE (üdvözli). Ég önnel!
(Bemegy a színházba. Teréz a jobboldali kijáróhoz indul.)
A HERCEG
(észreveszi). Istenem,
Légyottra
megy?... Elállom az utat!...
(Teréz felé megy, hogy figyelmeztesse.)
TERÉZ!...
(A leány megáll a küszöbön és a hercegre néz. A herceg mást gondol és magához intézi a szavakat:)
De
nem!... Édes lesz a tudat,
Hogy gyönge volt... hogy rászánta
magát
A kedvemért!... Menjen!...
(És Terézhez, gyöngéd, szerelmes hangon.)
Ma este hát!
(Teréz szó nélkül távozik.)
TIZENKETTEDIK JELENET.
A HERCEG, FLAMBEAU, FANNY, A GRÓFNŐ.
FANNY (visszatér. Flambeau-hoz).
Hol
tartanak? A perc immár jelen!
(Flambeau belép a színházba. Fanny int a háttér felé és egy álarcos fiatal ember jön elő, széles, barna köpenyben.)
FLAMBEAU (kilép a színházból).
Sok
dáma sír. Bánatjuk végtelen,
Mivel Szaniszló bús és lengyel!...
(Visszamegy a színházba.)
FANNY (a
herceghez). Itt.
A
grófnő, herceg!
(A fiatal ember leveti az álarcot. A grófnő áll előttük. Szőkére festett haja szakasztott úgy van vágva és fésülve, mint a hercegé: rézsutos választék, nagy csimbók a homlokon. Odamegy unokatestvéréhez; széttárja köpenyét: karcsú termetén fehér egyenruha; teljesen azonos a herceg uniformisával.)
A HERCEG. Látok
valakit
Az éjben, aki én magam vagyok!...
Szemközt velem saját
arcom ragyog!...
(Fanny lesben áll.)
A GRÓFNŐ. Napóleon, jó estét!
A
HERCEG. És
neked,
Napóleonn'!
A GRÓFNŐ. Szívem
nem reszketett.
Nyugodt vagyok. S te?
A
HERCEG. Arra
gondolok,
Hogy értem ön - - irtóztató dolog!
A GRÓFNŐ (gyorsan).
Ó, nem
önért!...
A HERCEG. Ah?
A GRÓFNŐ. Hogy
nevünk a trónon
Ragyogjon újra!
A HERCEG (mosolyogva). Délceg
amazónom,
Érc-pajzsodat ugyancsak rázod!...
A
GRÓFNŐ (büszkén). Ó
Nem
volna oly szép, tisztán ragyogó,
Ha szerelemből tenném!
A HERCEG (közelebb megy
hozzá). Ez
a szó
Eszembe juttat valamit: ma este,
Vadászlakomban... ha
talán keresne
Valami nő...
A GRÓFNŐ (összerázkódva). Tudtam!...
A
HERCEG. Mondd
el neki:
Miért futkottam a világba ki...
S esküdj meg...
FLAMBEAU (megjelenik a színház
küszöbén).
Hallgat
a vén katona...
FANNY. Jó, jó!... Eredj csak!...
FLAMBEAU (visszamegy a színházba)... nem morog soha!
A HERCEG.... Ha eljön: később megmondod nekem!...
A GRÓFNŐ. Trónt kellene foglalnod
hercegem,
S egy női szív foglal le?
A HERCEG. Ah,
mivel
Császár leszek, császári trónra kell
Fölhágnom holnap:
látod, épp azért
Becsülöm úgy e szívet még ma!...
A GRÓFNŐ
(durván). Mért,
Mért
éppen ezt?... Fogják szeretni mások!
A HERCEG. De akiket tán külső
csillogások
Szédítenek... amíg ő dísztelen,
Dicsőség nélkül
buknék itt velem;
Akit - ha eljön - csak vigasztalás
Hoz e
fehér légyottra, semmi más!
A GRÓFNŐ (vállat von).
Fog még
szeretni másokat!...
A
HERCEG. De
tán
Sosem lesz többé nő-személy után
Ily forró vágyam más
légyottokon!...
Így várni többé sohasem fogom
A kedves nőt,
epedve végtelen',
Mint ott, ahol nem is leszek jelen!
A GRÓFNŐ (bosszusan).
Hogy'
meg van hatva!
A HERCEG. Jobban
meg leszek,
Ha öntől, húgom, később hírt veszek,
Hogy eljött!
Eljött!...
FLAMBEAU (a küszöbön). Hah, sietni
kell,
Mert szemforgatva épp most énekel
Ezredeséhez!...
(A herceg és a grófnő gyorsan fölteszik az álarcot.)
A GRÓFNŐ (leoldja barna köpenyét. A herceg is a maga ibolyaszínű dominóját). Gyorsan öltse fel!
FLAMBEAU (néz, nem jön-e valaki a
színházból).
Bátran!... Vigyázok jól a mamlaszokra!
(Kihúzza puskájából a vesszőt és ünnepélyesen fölemeli.)
E bűvös pálca erejénél fogva...
A GRÓFNŐ (Flambeauhoz).
Csodát
művelhetsz!... Holnap Cézár lessz ő!
FLAMBEAU. Meghiszem azt!... A pálcám puskavessző!...
(A reichstadti herceg jobbfelől áll. A grófnő baloldalt. Egyszerre veszik le magukról a köpenyt. Pillanatig, ebben a fehér villanásban, két reichstadti herceg áll a néző előtt. De a csere gyors, a herceg beleburkolódzik a barna köpenybe, fölhúzza fejére a kámzsát: a grófnő hanyagul félvállra veti az ibolyaszínű dominót, hogy jól lássák a fehér uniformist és a rendjeles csillagot: hajadonfőtt marad, hogy lássák a szőke fürtöket. És már csak egy reichstadti herceg áll a néző előtt: a színpad baloldalán.)
TIZENHARMADIK JELENET.
ELŐBBIEK. AZ EGÉSZ TÁRSASÁG.
FLAMBEAU (fülel a színház felé, ahonnan taps és egyéb zaj zsibong ki.). Jönnek!...
(A herceg elmegy a grófnőtől. Lármás zene harsog. A színpad egyszerre fényes lesz. Mert lakájok jönnek mindenfelől, akik narancsfákat gurítnak maguk előtt s a narancságak tele vannak apró, sugárzó lámpával. Valamennyi zöld kádra két deszkalapot helyeztek. A deszkalapokon csipkés asztalkendő. A kendő közepe lyukas. Ebből a lyukból nyúlik föl a narancsfa törzse. Valamennyi asztalkán pompás teríték, melyre ragyogó fény árad a föléje magasodó fáról. Ezüstös edények, kristálypoharak. Tömérdek virág. Egész falka púderes hajú lakáj, akik szempillantás alatt négy könnyű széket állítanak minden caisson elé és a kezdettől fogva látható két narancsfát éppen úgy fölszerelik, mint az újonnan jötteket. - E közben valamennyi álarcos kitódul a színházból, farandolt lejtve, összefogott kézzel, a zenekarban csattogó galoppnak a dallamára. Amint látják a Metternich meglepő ötletét: lelkes kiáltás tör ki belőlük. A hosszú, táncoló lánc - elől a főhercegnő és a francia attaché - kígyózva kering a narancsfák körül. Az általános kacagásból, vihogásból, kiabálásból körülbelül ezek a szavak válnak ki érthetően:
Ah, a
narancsfák! - Itt lesz a vacsora! -
Szoknyám
lehágja! - Hopp, hopp! - A fák egész sora! -
Táncoljunk! -
Körbe, körbe! Ah báróm, édesem! -
Csak rajta! - Hopp,
hopp! - Marquis, fogja meg a kezem!
Gyorsabban: - Még
gyorsabban! - Ma este meg sem állunk!
Vigyázzanak: egy, kettő...
háromra szerte válunk!
Most - három!
(És a farandol szétbomlik.)
MIND (az asztalkákhoz rohannak, hogy elhelyezkedjenek). Hurráh!
FANNY (a herceghez. Rámutat a grófnőre,
aki baloldalt áll, az első színfal közelében s akit egy pillanat
alatt mályvaszínű dominók vesznek körül).
Nézze!...
Körül van fogva már!
A MÁLYVA-DOMINÓK (kacérkodnak az
álherceg körül, nehogy valaki más közeledjék hozzá).
Ó
herceg! - Főúr! - Fenség!
GENTZ (az öreg gavallér féltékenységével pislant feléjük). Mind csak utána jár!
ÁLARCOSOK (hivogatják egymást, hogy
együtt vacsoráljanak).
Hé! Ide Zichy! - Sándor! - Minna,
maradjon nálunk!
COLOMBINE (akit Minna-néven szólítottak, leül közéjük). Mi árult el?
POLICHINELLE. E gyöngysor!
BOHÓC (nézegeti a feje fölött lógó apró
narancsokat).
Narancs
vizet csinálunk
A csemegéhez!
EGY MÁLYVA-DOMINÓ (turbékoló hangon az álherceghez). Fenség!
MEDVE (aki letette a fejét, hogy
kényelmesen vacsorálhasson, olvassa az
étlapot).
A
Duna és a Volga
Ad kecsegét, halikrát!...
A FŐHERCEGNŐ (ide-oda jár és elhelyezi
a vacsorázókat).
Meyendorff
Mimi, Olga;
Egy asztalnál...
(Mindenki leül, kivéve a grófnőt, aki még mindig ott áll baloldalt és egy mályva-dominóval enyeleg. A herceg - folytonosan szemmel tartva onokatestvérét - Fannyval és Flambeauval ül egy narancsfa alatt. - Kacagás. Lárma. A vacsora kezdődik.)
GENTZ (föláll, pezsgős pohár a
kezében).
Szép
hölgyek és uraságok!
(A vacsorázók egy része csöndre inti a társaságot.)
A HERCEG (látja, hogy a grófnő egy
lépést tesz
jobbfelé).
Itt
A
szörnyű pillanat!...
TÖBB VACSORÁZÓ. Hallgassunk Gentzre! Csitt!
GENTZ. Az első tósztot annak szentelem...
A HERCEG. Távozni készül...
GENTZ. ...aki
nincs jelen!...
Aki virágot, pezsgőt, muzsikát
Adván nekünk,
eltüntette magát,
Hogy dolgozzék, hogy asztalához álljon,
És
reggelig sürgönyöket diktáljon!
(Taps. A grófnő él az alkalommal, hogy mindenki Gentzre figyel és az asztalok közt indul a kijárás felé. Amint halad - a herceg szórakozott magaviseletét utánozza és olyanformán, mint aki épenséggel nem siet - minden asztaltól egy mályva-dominó kél föl, egy ideig kíséri, kötekedik vele és csak akkor hagyja ott, amikor egy másik mályva-dominó kaparítja magához kacér nevetéssel.)
FANNY (szemmel kíséri és halkan a
herceghez)
Hanyag járását eltanulta jól!...
GENTZ (emelt hangon folytatja).
Első
hab-gyöngyöd, pezsgő, neki szól!...
Urunk, Metternich, osztrák és
spanyol
Öröklő herceg, - császár kamarása, -
A nagy
kancellár, akinek nincs mása! -
Titkos tanácsos, - Daruvár
ura...
FANNY (egyre nézi a grófnőt, aki mind
jobban közeledik a kijáráshoz). Kíséri lassan hölgyeink kara...
Nyugodtan lép!...
GENTZ. Portella
hercege,
Szent Anna-rend híres lovagja...
A HERCEG (súgva Flambeauhoz, akinek a
kezét görcsösen szorítja).
Vén fecsegő tudtán kívül
nekem
Segít most!
GENTZ. ...És
mint csillag az égen,
Úgy függ szivén az Elefánt, a dán,
És a
Szeráf, a svéd-rend!... Azután
A szín-aranyból készült gyapju...
FLAMBEAU
(súgva). Ég!
Csak
volna vagy harminchat címe még!
GENTZ. A szép-művészetek kurátora...
A HERCEG (lázasan, szemeivel a grófnőre
tapadva, aki folyvást előre megy).
Ily vontatottan nem járok
soha!...
Nem!... Túloz!...
GENTZ (növekedő lelkesedéssel). Mágnás, örökös...
A HERCEG (egyre izgatottabb. Látja,
hogy a grófnő megáll egy mályva-dominóval, egészen közel a
kijáráshoz). Miért
Állott
meg... most, hogy a küszöbre ért!...
Mit vár?
GENTZ. Igen,
kiáltom lelkesedve;
A Harmadik Károly-rend, Sólyom,
Medve,
Oroszlán-rendek nagy-keresztesét...
(Megáll és törli a homlokát.)
Pfű!... Pfű!...
JOBBOLDALI SZOMSZÉDNŐ (a másikhoz, aki
Gentz baloldalán ül).
Elájul!...
Szentem, bontsa szét
A legyezőt!...
(Komikus buzgósággal legyezik Gentzet kétfelől.)
GENTZ (magához tér és nagy emfázissal
befejezi).
...Máltának
hős lovagja,
S több tudományos társaságnak tagja:
Sokáig éljen!
ÁLTALÁNOS LELKESEDÉS. Éljen!
(Mindenki föláll. A poharakat összekocintják. A grófnő az utolsó mályvadominóval a kijáráshoz érkezett; lábával a küszöbön, fecseg és idegesen nevetgél, pillanatig haboz, attól félve, hogy gyors távozása elárulhatná, kezet csókol a mályvaszínű dominónak, búcsúzás jeléül.)
FLAMBEAU (halkan a herceghez, aki már
nem mer odapillantani).
S
ez alatt
Álhercegünk szépen tovább halad!...
A FŐHERCEGNŐ (aki egy pillanat óta
szemmel kíséri az álherceget, - fennhangon, a helyéről).
Franc,
távozol már?
(A grófnő tántorog. Kénytelen odatámaszkodni a rácshoz, hogy el ne essék.)
A HERCEG (súgva). Minden elveszett!
FLAMBEAU. Mennydörgős mennykő!...
A FŐHERCEGNŐ (föláll és a grófnő felé
indul).
Add
csak a kezed!
FANNY (elrémülve). A főhercegnő nincsen beavatva!...
A FŐHERCEGNŐ (már ott van a grófnő
mellett).
Franc
(Kezet nyujt neki és szelid szemrehányással.)
Bántottál!...
Volna okom haragra,
De én...
(Megrázkódik, mert az álarcon át ismeretlen pillantás szegeződik rá. Beszédét félbeszakítja, jobban megnézi a maszk alól kilátszó arcot és csaknem hangtalanul.)
Ah!
A HERCEG (aki látja ezt a
jelenetet).
Vége!
A FŐHERCEGNŐ (habozva
hátrál).
Én...
(Majd, végtelennek tetsző pillanat után, visszanyeri természetes hangját, kezet nyujt a grófnőnek és hangosan így szól.)
Nos,
édesem,
Holnap!...
A GRÓFNŐ (a meghatottságtól, a kiállott
félelemtől, a hálától csaknem elkábulva).
Ó Fenség!...
A FŐHERCEGNŐ. Látlak, azt hiszem!
(Hirtelen és halkan.)
Csókolja meg hát gyorsan a kezem!
(A grófnő összeszedi magát: úgy csókol kezet a főhercegnőnek, mintha csakugyan ő volna a reichstadti herceg: azután szilárd tartással távozik.)
TIZENNEGYEDIK JELENET.
Előbbiek, a GRÓFNŐ nélkül.
EGY VACSORÁZÓ ÚR, (aki látta távozni a
grófnőt).
A herceg megy?
TIBURCE (vállát vonogatva). Hóbortos a szegény!
(A főhercegnő visszatérőben annál az asztalnál halad el, ahol a herceg ül Fannyval és Flambeau-val.)
A HERCEG (megállítja útja közben és
halk, meghatott hangon szól hozzá).
Kezét... mint Reichstadt
hercegének...
A FŐHERCEGNŐ (pillanatig nézi ezt a
kámzsával födött, álarcos fiatal embert, azután kezet
nyujt). Én...
Im,
itt van, szép maszk!
(Helyére megy. Mindenki eszik, kacag, tereferél.)
GENTZ (föláll, pezsgős pohárral a kezében).
És most...
(Nevetés, tiltakozás.)
TÖBB HANG. Újra?... Nem
GENTZ. Csak egy szót...
ARLEKIN. Halljuk!...
GENTZ. Kiegészítem
Kis
tósztomat. Amíg a herceg itt
Időzött köztünk, persze
valamit
Mellőznöm kellett. Most helyrehozom
A szándékos
mulasztást és iszom
Metternich úr legszebb címére.
Mélyen
Meghódolok és azt kiáltom: Éljen
Napóleon
megbuktatója!
VALAMENNYIEN (az örvendező gyűlölet
hirtelen kitörésével pattannak fel a helyükről). Éljen
Napóleon
megbuktatója!
(A herceg fészkelődik. A poharakat magasra emelve összekocintják. Flambeau a maga pezsgőjét nyugodtan önti a puskája csövébe.)
A
HERCEG. És
Te
mit csinálsz itt?
FLAMBEAU. Öntök
egy kevés
Pezsgőt belé. Azért, hogy ne izéljen...
Ne süljön
el!...
(Az egész társaság újra leül. Mindenki társalog. Egyik narancsfától a másikig zajong a konverzáció.)
BOHÓC (kacagva). Napóleon!...
Hazug
Dicsőség!...
A KIS MARQUIS. Az!... Nem is márvány, de...
TIBURCE. Stukk!
A HERCEG (indignálódva). Mit?
FLAMBEAU (attól félve, hogy a herceg elárulja magát). Csak trónjára gondoljon!
POLICHINELLE
(lenézően). Koholt
Nagyság!...
FLAMBEAU (folyvást halk hangon a herceghez, megragadva a kezét). Csitt!
TIBURCE. Tisztnek
másodrangú volt,
De mert tevén járt a gúlák tövében,
Egyiptomban,
hát...
A MEDVE. Ah,
most hallom éppen,
Hogy Gentz pompásan imitálja!...
FLAMBEAU (csikorgó foggal). Ördög!
ARLEKIN (Gentzhez).
Csináld!
(Gentz föláll. A herceg idegesen mozog.)
FLAMBEAU (a
herceghez).
Ön
elment! Hallgasson, könyörgök!
GENTZ (hajából egy csomót hirtelen lehúz a homlokára). Csimbók!...
(Ráncokba szedi a szemöldökét.)
Szemek!
(Kezét a mellényébe dugja.)
Kéz!
(Elégedetten.)
Íme!
(Taps
és kacagás.)
A HERCEG (ideges ujjai szakgatják az asztalterítő csipkéjét). Ó!
FLAMBEAU (dühös mozdulattal fordult
Gentz felé, de annak, akit annyira szeretett, még a torzképe is
meghatja... és csillapodottan, tompa hangon így
szól):
Igaz,
Hogy
csúfot űz belőle most a gaz,
De így is szép -: ráemlékeztet!
A
KROKODILUS. Ó
Nyámándi
hős!... Hisz tudják, hogy a ló
Ledobta!...
(Kacagás.)
FLAMBEAU (halkan a herceghez).
Mindig ezt hozzák elő
A híres ultrák!
PIERROT. Léha fecsegő!...
FLAMBEAU (gúnyosan). Ne mondd!...
A HERCEG. Igen!...
A sast gyalázni kell!
Ha nem tehetnék, ah ugyan mivel
Mulatna
itt lenn a kaméleon
És a kukac!...
TIBURCE.
Nem is Napóleon
Volt a neve!...
FLAMBEAU (fölfortyan): Ebadta...
(Most a herceg csitítgatja Flambeaut.)
TIBURCE. Ezt
a szép
Nevet csak úgy gyártotta!... Voltaképp
Könnyű dolog...
nem valami csuda!...
Választunk egy csengő nevet...
FLAMBEAU (félre). Buta!
TIBURCE. Igen!... Bemártjuk némi
glóriába,
S bevisszük a világhistóriába.
Három világos szótagot
veszünk:
Na-pó-le!... S hozzá egy zordat teszünk!
Ón!...
A MEDVE. Nagyszerű!
TIBURCE. Na-pó-le:
ez villámlik!
Ón: ez dörög!
(Kacagás.)
BOHÓC. Ah,
a nagy ember hámlik!
Mi volt tehát az igazi neve?
TIBURCE. Nem tudja?
BOHÓC. Nem!...
TIBURCE. Hát... Miklós!...
FLAMBEAU (dühösen
föláll). Csiba
te!...
Miklós?...
MIND (tapsolnak, hogy a szerepét ilyen
jól játssza).
Ah,
brávó!
GENTZ (kacagva, Flambeauhoz). Miklós!... Mikulás!...
(Tálat nyujt feléje.)
Fürj, ropogós!... Jó lesz egy kis falás!
FLAMBEAU (elveszi a tálat).
De...
Mikulás megnyert ám sok csatát!
EGY POJÁCA (a legarisztokratikusabb
orrfintorgatással).
S az udvara!... Soha ilyen csodát
Pincér-
nemesség!
TIBURCE. A
góthai naptár
Ha szóba jött: egy lélektől se kaptál
Tájékozást!...
Nem válaszolt neked
Egy lélek sem!...
FLAMBEAU (szeliden). Nem
mondott eleget
Cambronne tábornok?
NŐI HANG. De
a csatatéren,
Talán ott mégis...
TIBURCE. Mit
csinált ott, kérem?
Tudósítást!...
POLICHINELLE. Kis
dombtetőkön, hátul
Tartózkodott, jó messze a csatátúl!...
(Nevetés.)
FLAMBEAU (rá akar rohanni).
A
terrem...
A HERCEG (visszatartja). Csitt!...
TIBURCE. Egyszer
Regensburg táján
Egy kis golyó sebet vág a bokáján:
Mindjárt
nagy tabló!... Festőket hivat!...
(Kacagás.)
FLAMBEAU (most megint ő tartja vissza a herceget és dühösen mondja neki). Csak nyugalom!...
A HERCEG. De
reszket a szavad...
Te magad is... te...
FLAMBEAU (egy idő óta kést szorongat a
kezében).
Vedd
el ezt a kést!...
(Fanny kiveszi a markából.)
TIBURCE (hátradől a székén és kis kortyokban szürcsöli Johannisbergijét). Egy szóval...
A HERCEG (körmeit görcsösen belevágja
Flambeau öklébe). Ah, csak gonoszabb
döfést
Ne adjon!...
FLAMBEAU (esdekelve). Tűrd el!...
A HERCEG. Egy trónért sem!...
TIBURCE (minden korty közt egy szót ejt
ki a száján).
Én
-
Bátran - kimondom -
FLAMBEAU (érzi, hogy a herceg mindjárt kitör - kétségbeesve). Nem, nem, kicsikém!...
TIBURCE. Kimondom, hogy e nagy hős - gyáva volt!...
A HERCEG (föláll). Hah, én ezért...
EGY HANG (a háttérből). Ön hazudik!...
(Zürzavaros lárma.)
MIND (talpon, össze-vissza beszélnek). Ki szólt? -
Mi az? - Hé? - Tessék? - Ki az, aki sértett?
GENTZ (ülve marad).
Tumultus!...
Nagy zaj!...
FLAMBEAU (halkan a
herceghez).
Meg
vagy mentve, érted?
A gaz sértést fölfogta valaki!
TIBURCE (sápadtan). Ki az? Ki az a
vakmerő, aki
Bátorkodott...
A FRANCIA ATTACHÉ (a csoportban állókat félretaszigálja és előre jön). Én!...
BOHÓC (halkan Tiburcehoz). Egyik
szárnysegéde
Maison marsallnak!...
TIBURCE. Ön
lép így elémbe?
Ön, a király képviselője? Mi?...
GENTZ (ül és csipegeti a szőlő
fürtjét).
Egy kissé furcsa!...
ATTACHÉ. Meg
fogja érteni:
Frankhonról van szó!... És Frankhont
alázza,
Piszkolja durván, hogyha azt gyalázza,
Aki hazámat
annyira szerette!
TIBURCE. Bravó!... Tehát ön oltalmába
vette
Bu-ó-na-partét! Ön!...
ATTACHÉ. Rossz
hangsúlyát
Ki kell javítnom: Bonaparte!
TIBURCE
(gúnyosan). Hát
Ha
jobban tetszik: Bonaparte!
ATTACHÉ. Nem!
A
császár!... Érti?
TIBURCE. Itt a névjegyem.
(Névjegyet cserélnek.)
ATTACHÉ (meghajtja magát).
Holnap
Párisba utazom. Legyen
A párbaj reggel.
(Távozik és két barátjához megy, akikkel halkan beszél. A zenekar távol újra játszani kezd. A suttogó csoportok visszaszállingóznak a bálba.)
FLAMBEAU (aki pár pillanatra eltűnt
jobbfelé, a ruhatár irányában, visszajön, remek felöltővel
a testén és gyorsan így szól a
herceghez).
Rajtam
a csuha!
Szökjünk!...
(Szétterjeszti a felöltőt és megint összehúzza magán.)
Belül finom selyem!... Puha!...
TIBURCE (visszaült egymagában az asztalhoz; idegesen nyujtja poharát egy lakájnak). Vizet!
A LAKÁJ (ugyanaz, akit a herceg a
kastélyba küldött. Egészen tele tölti Tiburce poharát).
A
korzot jól leszidta!...
TIBURCE (ránéz, gőgös csodálkozással). Mi?
A LAKÁJ (suttogó hangon). De a fiát
ugyancsak kedveli
Az ön huga!...
(Tiburce megrándul.)
Győződjék
meg maga,
Ha rajtuk üt!...
TIBURCE. Mikor?
A LAKÁJ. Ma éjszaka.
TIBURCE. Hol?
A LAKÁJ. Én tudom.
TIBURCE. (int neki, hogy távozzék és
várjon rá odakint).
Várj
ott a küszöbön!...
(A lakáj kimegy. Tiburce föláll és hosszú kardjára üt.)
No, Ausztriát megmentem!...
(A herceg nem ment el Flambeauval, aki a küszöbön várakozik rá. Várja, hogy az attaché elvégezze barátjával folytatott beszélgetését. Azután hozzálép és kezét a vállára teszi.)
A HERCEG. Köszönöm!
AZ ATTACHÉ (megfordul).
Mit?
(A herceg pillanatra megemeli az álarcot. Az attaché fölkiált.)
A HERCEG (egyik ujját az attaché
szájára teszi).
Csönd!...
AZ ATTACHÉ (halkan). A herceg?
A HERCEG. Összeesküvés!...
AZ ATTACHÉ (meglepődve ettől a
bizalomtól).
S ön ezt a titkot...
A HERCEG (büszkegráciával). Összes
kincsem -: és
Önnek adom most!...
(Gyorsan és súgva.)
Wágrám
mezején
Légy-ott ma éjjel!... Jőjjön oda!...
AZ ATTACHÉ. Én?
A HERCEG. Nem a miénk ön?
AZ ATTACHÉ. A
királynak tettem
Esküt, uram!
A HERCEG. Atyámért
vívsz helyettem!...
Ma este szívem egy paránya át-
Suhant
beléd!...
(Üdvözli és indul.)
Viszontlátásra hát!...
AZ ATTACHÉ (utána megy).
Levesz
lábamról, azt gondolja?
A
HERCEG. Le!...
Ségurt
atyám meghódította!...
AZ ATTACHÉ
(szilárdan). De
Ön
engemet nem!... És ha majd Frankhonban
Leszek megint...
A HERCEG (mosolyogva). Marsallá teszlek nyomban!
AZ ATTACHÉ. Ha ezredem ön ellen
kivonul:
Én lövetek majd!...
A HERCEG. Irgalmatlanul!
(Kezet nyujt neki.)
Csatánk előtt fogjunk tehát kezet!
(A két fiatal ember kezet fog egymással.)
AZ ATTACHÉ (rendkívül
udvariasan).
Gyors utazásom Párisba vezet.
Nincs megbízása,
izenetje tán?
Kitüntetésnek, kegynek tartanám,
Ha
megtisztelne...
A HERCEG (mosolyogva). Köszönöm,
barátom
De azt hiszem, hogy én korábban látom
A - császárságot!
AZ ATTACHÉ. És
ha e kivánság
Nem teljesül... s engem fog a királyság
Korábban
látni?... Mit végezzek ott?
A HERCEG. Ah, üdvözöld nevemben a Vendome-oszlopot!
(Kimegy.)
- Függöny. -
ÖTÖDIK
FELVONÁS.
A megtört szárnyak.
Síkság. Itt-ott törpe cserjés. Domb. Rajta fű; örökös szélben remegve. Ágyútalpak és lőporos-szekerek maradékaiból összetákolt kicsi viskó, körülötte néhány csenevész gránium. Országút. Osztrák színekkel bemázolt útmutató-cölöp. Ennyi az egész. Mező és nyilt ég; kalász és csillag. Síkság. Végtelen síkság. A wágrámi síkság.
ELSŐ JELENET
A HERCEG, FLAMBEAU, PROKESCH.
(Mind a hárman, köpenyükbe burkolózva, mozdulatlanul várnak. - Csönd. - Hallik, hogy a szél keresztül búg a rónaságon.)
A HERCEG (széttárja köpenyét,
hogy a szél süvöltve belefujjon, azután gyorsan összekapja).
Wágrám!
Fuvalmad' köpenyembe zárom!
(Flambeauhoz, aki az útra néz, balfelé.)
A paripák?... Nos?...
FLAMBEAU. Mindhiába
várom!...
Korán érkeztünk!...
A HERCEG. Mint
a szerető:
Rohantam első légyottodra hő
Szivemmel, Frankhon!
(Türelmetlenül föl s alá jár és az útmutató fához ér. Megáll.)
Sárga-fekete
Cölöp!...
Eztán nem állsz utamba te!...
Fehér karókon tűnnek majd elé
Bájos
nevek!... Ah, «Ut Saint-Cloud felé».
Mily édes
ez!... Szemem könnyebben tudja
Olvasni, mint ezt:
(Kődarabra áll, hogy kibetüzze a fölírást.)
«Grosshófennek útja!»
(Hirtelen eszébe jut.)
De... Grosshófenbe... éppen ide kell
Az
ezredemnek jönni hajnal-tájon!...
FLAMBEAU. Hogyan? Ide?
A HERCEG. Akkor
rendeltem el,
Mikor még...
FLAMBEAU. Ettől
a feje ne fájjon!...
Ha jönnek: mi már más vidéket látunk!
(A kis kunyhóból egy ember lép ki, fehér szakállú, félkezű öreg paraszt.)
A HERCEG. Ki ez az ember?
FLAMBEAU. A
mi jó barátunk.
Légyottúl szolgál a parányi háza. -
Vén
obsitos. - Itt él. - És magyarázza
Ha jő utas, a wágrámi csatát.
A PARASZT (észrevevén a három embert, gépiesen a határ felé mutat kinyujtott kezével és daráló kalaúz-hangon rákezdi). Balról...
FLAMBEAU (közelebb jön).
Tudom
már!... Hagyjuk abba hát!...
(A paraszt ráismer: mosolyogva köszönti. Flambeau az öreg hosszúszárú német pipájából rágyujt a maga rövidszárú francia pipájára.)
PROKESCH (Flambeauhoz). Az osztráktól mi hajlította el?
A PARASZT (hallotta Prokesch
szavait).
Azt hittem már, hogy szám végsőt lehel.
Súlyos
sebemmel épp itt haldokoltam.
Egyszer csak jön - bizony kutyáúl
voltam -
A Nagy Napóleon...
FLAMBEAU. Szokása
volt,
Hogy másnap reggel végig lovagolt
A csatatéren...
A PARASZT. Nem
miattam jött, de
Megállt a császár és várt, míg előtte
Megamputált
a doktora!...
FLAMBEAU. Yván!...
A PARASZT. Ha únja Bécset és szökni
kíván
A fia most -: segítni akarom!
(Flambeauhoz, büszkén, üres ruhaujjára legyintve.)
Bizúgy!... Előtte vágták a karom!...
FLAMBEAU. Terringettét!... Dicsérjük a
sorunkat!
Nem mindennap vágják le a karunkat
Napóleon előtt!...
A PARASZT (rezignált kézmozdulattal). A harc!...
(A két veterán a viskó előtt levő kis lócára ül. Egymás mellett pipáznak és mélázva böknek ki egy-egy szót a szájukon.)
Bizony!...
Nagy
csata volt!...
FLAMBEAU. Az ám!... Nagy!...
Mordizom!...
Mentünk!...
A PARASZT. Mi is!...
FLAMBEAU. A ködben egyre lőttünk!...
A PARASZT. Mi is!...
FLAMBEAU. Aztán egy kormos tiszt
előttünk
Megállott és aszondta: Győzelem!
A PARASZT. Nekünk is!
FLAMBEAU (méltatlankodva
föláll).
Mit?
(Vállat von és mosolyog.)
No
jó!... Valljuk be!... Nem
Hallgatja senki.
(Kezet fog az öreg paraszttal.)
A HERCEG (hátrább, mozdulatlanul). Ó, én hallgatom!
A PARASZT (filozóf-nyugalommal nézegeti a virágait). Itt jól tenyészik a virág!...
FLAMBEAU (szomorúan bólint a fejével). Tudom!...
(Oda mutat a földecskére, ahol a gerániumok nyilnak.)
Jó föld!... Kövér föld!... Tizenegy
derék
Apró dobos hullott le rája!... Még
Előttem állnak!...
A HERCEG (közeledik). Tizenegy?
FLAMBEAU. A
jó
Kis dobosok!... Mint tizenegy golyó,
Egyforma gömb: a nagy
csákó alatt
Olyan volt éppen a fejük!... Haladt
Előre mind, nem
tudva, mi a cél,
A csataterv... csak boldogan, hogy él,
Hogy
széles dobján nagy pörgést müvel!...
Csipkedték őket egy kicsit,
mivel
A kantinosné kegyeiben álltak,
S e réven sok jó falatot
találtak...
De hogyha aztán riadót dobolt
E tizenegy
játék-nyulacska... szólt
A ropogó bőr... villámgyorsan
pörgött
Huszonhét pálca, hogy csak úgy mennydörgött:
Szuronyaink
reszkettek a gyönyörtűl,
S úgy tetszett, míg a dob morajja
dördűl,
Hogy így szól minden cikcakos acél:
«Villám-formánktól
nem hiába fél
Az ellenség!» Ekkor száját kitátja
Egy öreg
ágyú és rájuk okádja
Tüzes nyálkáját... Dúlva-fúlva megy
Közéjük
- s vége!
(Kaszáló kézmozdulattal.)
Mind a tizenegy!...
(Pillanatig kegyeletesen hallgat, - azután halkabban folytatja.)
A kantinosnét látni kellett volna!
Magára
vette, szinte megbomolva,
Nagy, kék kötényét, mint valami
vén
Szegény anyó, aki tallózni mén,
S az ében-pálcikákat
szedte, szedte!...
(Lenyeli a meghatottságát.)
De béreked a torkom, terringette!
(Köhög, hogy hangja megtisztuljon.)
Ühm!...
(Leszakít egy szál gerániumot és erőszakolt vidámsággal.)
Becsületrend hogy'
lesz egy silány
Gerániumból? Tessék nézni rám:
Az ember három
kis szirmot letép!
(Kitép három szirmocskát; a megmaradt kettő apró, piros pillangót formál; ezt felöltőjének a gomblyukába tűzi.)
Finom felöltőn jól fest úgy-e?... Szép?
(A herceghez, állával a rögtönzött rendjelre mutatva.)
Fenség, te nékem ilyet adtál... látod?
A HERCEG (mélán). Álomban adtam!...
FLAMBEAU. S hordom, mint virágot!
(Pár pillanat óta köpenybe burkolt emberek bukkannak föl a színpad hátulján: kezet fognak egymással: csoportba gyűlnek.)
MÁSODIK JELENET.
Előbbiek, MARMONT, ÖSSZEESKÜVŐK.
EGY ÁRNYÉK (kiválik a csoportból és
közelebb jön a herceghez és Flambeauhoz.)
Szent Ilona!
FLAMBEAU (felel rá). Schönbrunn!
A HERCEG (fölismeri a közeledőt). Marmont!...
MARMONT (meghajtja
magát). Az
ég
Segítse meg, fenséges úr!
A HERCEG (a hátul állókra mutat). De
még
Több árnyat látok...
MARMONT. Mind, mind jó barát!...
A HERCEG. Miért nem lépnek közelembe hát?
MARMONT. Nehogy
zavarják. Mert ők már császárnak
Tekintik önt. És intésére
várnak!...
A HERCEG (összerázkódva, rövid
hallgatás után)
Ha herceged felé császári trón ragyog,
Neked
meg kell bocsátania!...
Mily édes: tudnom azt, hogy húsz éves
vagyok.
Húsz éves... és Napóleon fia!
Ki mondja, hogy köhög és
elfúl ez a mell?
Ifjú, erős egész valóm!
Császár!... Ó bűvös
éj! Mily balzsamot lehell!...
Császár!...
ÖSSZEESKÜVŐK HANGJA
(bejövet).
Szent
Ilona!
MÁS HANG (válaszol). Schönbrunn.
A HERCEG (ábrándosan). A
trón!...
Lelkem kitágul itt, - olyan magasra nő,
Hogy egy nép
elfér benne ma:
Úgy tetszik, hogy szivem a Notre Dame
dicső,
Roppant öle!
EGY HANG. Schönbrunn!
MÁS HANG. Szent Ilona!
A HERCEG.
Dicsőség illata, mely itt
Wágrámra vall,
Benned kezdődik a hazám,
Mikor távozva most:
mint szent búcsú-ital
E fuvalom üdíti meg a szám'!
Császári trón!... Palást!... Sok nagy, sok
büszke cél!
A vágy, mely a magasba tör!
Az alkotás, a kegy,
mely millióknak él!
Prokesch, mily csodás! Ó milyen gyönyör!
A fáradt és a vén királyok, Prokeschem,
Ó,
hogy' únhatják magukat!
De én még könnyezem!... Az áldástól
kezem
Olyan nehéz, hogy szinte leszakad!...
Legendát, nagyszerűt, vérével írt a
nép,
Megrázva földet és eget!
Nagy császárod fia ha majd elődbe
lép:
Minden sugárt, fényt vissza ád neked!...
Igaz lesz, mert neki sok ember
hazudott,
Szeretni fog, mert szenvedett!
S e hercegtől ne félj,
Szabadság!... Légy nyugodt,
Rab volt szegény!... Börtönben
senyvedett!
Eztán a háború jogok védelme lesz,
Nem
hódítás, vérrel teli!
(Ah, látom az anyát, amint karjára vesz
Egy
kis fiút és hozzám emeli!)
Mást is csodáljanak, ha majd enyém a
trón,
Ne csak Wágrámot, Rovigót!...
A nagy Comeille-t atyám
herceggé tette vón;
Én herceggé teszem Victor Hugót!...
Ah, húsz éves vagyok!... Alkotni, tenni
kell!...
Uralkodásról álmodom!...
Szerelem, ifjúság: e kettős
szárny emel!
S te vársz rám Páris, nagy fővárosom!
Napfényes lobogók!... Ujjongó
sokaság!
Harangszó!... Üdvözlő dalok!
A szép Champs-Elysées, a
nagy gesztenyefák,
Ahol lovammal végig-nyargalok!...
A nagy, vad Párison nevem zúg, tombol
át!
Minden szuronyt virág övez!
Ah, szájon csókolom a nemzetet
magát,
Ha Páris így a karjaira vesz!
Ó Páris!... Párisom!
EGY HANG. Schönbrunn!
MÁS HANG. Szent Ilona!
A HERCEG. Már látlak, ó nagyság helye!
A
Szajna halk vizén, mely lágyan lejt tova,
Szeliden reng a Louvre
vén feje!...
S apám gárdája, mely a Szaharán s
jegen
Nem adta meg magát soha:
Már érzem könnyedet vonagló
kezemen!...
Páris te vársz!
EGY HANG A HOMÁLYBAN. Schönbrunn!
MÁS HANG. Szent Ilona!
FLAMBEAU (a kimerült, tántorgó
herceghez).
Mi lelte?
A HERCEG (erőt vesz
magán).
Semmi!...
Semmi, hogyha mondom!...
PROKESCH (megfogja a kezét). A keze ég!...
A HERCEG (halkan). Lángot vet minden csontom
(Fenn.)
- Ha vágtatok, elmúlik!... Semmi baj!...
A
csillag, mint a sarkantyú-taraj
Úgy tündököl!... Hah, lovaink itt
vannak!
Mindjárt röpűlnek, mindjárt elrohannak!
(Lovakat hoznak be a színpadra. Flambeau a hercegnek szánt paripát zablán fogja és elébe viszi.)
PROKESCH (Marmonthoz, az összeesküvőkre
mutatva).
Mi dolguk itt? Mért vannak itt ezek?
MARMONT. Hogy mutogassák: ők is részesek!
A HERCEG. Egy korbácsot még... És készen leszek!
EGY ÖSSZEESKÜVŐ (oda nyújtja neki és
mély hajlongások közt bemutatja magát).
Otrante vicomte!
A HERCEG (könnyedén hátrább vonul). Mit? A Fouché fia?
FLAMBEAU. Most nem szabad fölháborodnia!
(Igazít egyetmást a paripán.)
Hosszú a kengyel?
A HERCEG. Nem!... Rövid!...
MÁS ÖSSZEESKÜVŐ
(hajlong). Aki
Bátorkodik
lábához hajlani:
A grófnő legjobb ügynöke: Goubeau!
Goubeau,
Felséged kész szolgája!...
(Még egyszer meghajtja magát.)
A HERCEG. Jó.
GOUBEAU újra hajlong).
A
főügynök!...
MÁS ÖSSZEESKÜVŐ (előre lép és
hajlong).
Pionnet
a nevem!
József királyt szolgáltam én híven.
Én szállítottam
subsídiumát...
A HERCEG (Flambeauhoz, aki a zabolával
babrál).
A kantárszárat! Fogd szűkebbre hát!...
MÁS ÖSSZEESKÜVŐ (előrelép és
hajlong).
Friss paripákra és jó vezetőre
Nekem volt gondom.
Most már nyakra-főre
Rohanhatunk. Nincs akadály. De van
Ál-ruha
is az első faluban...
(Hajlong és meghajtja magát.)
Morchain!
FLAMBEAU. Igen, Machin!
AZ ÖSSZEESKÜVŐ (ordítva). Morchain!
MÁS
ÖSSZEESKÜVŐ. Nekem
A
passzusok jutottak, hercegem!
Nehéz dolgot mind a nyakamba
varrnak!...
Ime!
(Átadja Flambeaunak az útleveleket és elégülten teszi hozzá.)
Manapság remekül vakarnak!
(Hajlong.)
Guibert!
MIND (egyszerre beszélnek a paripa
körül.)
Gobeau!... Pionnet!... Morchain!...
FLAMBEAU (eltaszigálja őket). Értjük!
AZ EGYIK (megragadja a kengyelt, hogy a
herceg lába alá tartsa).
Bocsánat, Fenség, hogyha meg nem
sértjük:
Nevek dolgában atyja - Isten engem! -
Mirákulum
volt!...
A MÁSIK (oda rohan a
herceghez).
Monszenyőr,
esengem
Becses figyelmét... Borokowszky!... Ó!...
Én szabtam ki
a grófnő ragyogó
Egyenruháját...
A HERCEG (idegesen). Már sok is a
szó!...
Emlékezem majd mindnyájukra jól!...
S legjobban erre, -
aki mitse szól!
(Lovagostorával egy emberre mutat, aki büszke tartózkodással áll hátul, köpenyébe burkolózva.)
Neved?
(Az ismeretlen szétveti köpenyét, előbbre jön és a herceg ráismer benne a francia attachéra.)
Ön itt?
AZ ATTACHÉ (élénken). Eljöttem ide,
látja,
Nem mint párthive, csak mint jó barátja!...
Mert...
FLAMBEAU. Lóra!... Mindjárt pitymallani kezd!
A HERCEG. Nyeregbe hát! - Alea jacta est!
(Lábát a kengyelbe teszi.)
AZ ATTACHÉ. Ha eljöttem e randevúra
én,
Azért történt, hogy szükség esetén
Megvédjem!...
A HERCEG (aki éppen nyeregbe akarta
vetni magát, hirtelen megáll).
Védjen?
AZ ATTACHÉ. Azt
hittem, veszély
Fenyegeti...
A HERCEG (hozzáfordul: lába még mindig a kengyelben). De hát miről beszél?
AZ ATTACHÉ. A hetyke úrfit reggel,
valahol,
Szerettem volna megvagdalni jól.
De a gazember nem
küldött segédet.
A bált ott hagyta. Elment. Én utána.
Már-már
elértem. Ekkor odalépett
Valaki hozzá a komor homályba.
Egy
szót hallottam s szinte megmeredtem!
Arról beszéltek, azt
tárgyalták ketten,
Hogy önt rajt' kapván, megölik ma még
A
légyotton!...
A HERCEG (rémülve fölkiált). A grófnő!... Ó nagy ég!
AZ ATTACHÉ. A légyott itt lesz. Ön mondta
nekem.
Eljöttem hát. De nincs baj, hercegem.
Most már megyek.
A HERCEG. Irgalmas
szent anyám!
A légyott ott van a vadásztanyán!
A grófnőt ott
meggyilkolják helyettem!...
- Azonnal vissza!
ÁLTALÁNOS FELKIÁLTÁS. Vissza menni?!... Nem! Nem!...
EGY ÖSSZEESKÜVŐ. Miért?
A HERCEG (kétségbeesve). A grófnő!
PROKESCH (vissza akarja tartani).
Mindenekelőtt
Bevallja majd...
A HERCEG. Nem
ismered e nőt!
Hiszen tízszer megöleti magát,
Hogy én tíz
percet nyerjek! - Vissza hát!...
TÖBB ÖSSZEESKÜVŐ.
Nem! Nem!
A HERCEG. Nem tűröm, hogy megöljenek,
S
én ne legyek a hely színén! - Megyek!...
OTRANTE VICOMTE. Sok fáradságunk kárba vész!...
EGY ÖSSZEESKÜVŐ
(dühösen). Pedig
Ha
újra kell...
MARMONT (a herceghez.) Többé nem szökhetik!
MÁS. És Frankhon?
MÁS. És a császárság?
(Valamennyien körülötte vannak.)
MARMONT. Előre!...
A HERCEG. Nem, nem! Csak vissza!... Vissza nyakrafőre!...
PROKESCH. Ha itt marad, lemond a trónról!... Vége!...
A HERCEG. Ha távoznám, lelkemről mondanék le!...
MARMONT. Ne rettegjünk áldozni, hogyha kell!...
A HERCEG. Egy védtelen nőt áldozzak-e fel?
MARMONT. Asszonyra gondol, míg a drága
percek
Múlnak!...
FLAMBEAU. Szent uccse, ez francia herceg!
OTRANTE (elszánt hangon a
herceghez).
Szökünk?
A HERCEG. Utat! Ne álljon senki gátúl!
OTRANTE (a többiekhez).
Ragadjuk
el, ha nem megyen magátúl!
MIND (a hercegre rohannak).
Úgy!
Úgy!...
A HERCEG (fölemeli a
lovagostorát).
Utat!...
Vagy lovagostorom
Végigvág rögtön e tömött soron!
Úgy támadok,
mint nagybátyám, Mürá!*
-
Mellém, Prokesch!... Hej, Flambeau, ide!...
EGY
ÖSSZEESKÜVŐ. Rá
Vetjük
magunkat!... A töprenkedőt
Visszük!...
A HERCEG (a francia
attachéhoz).
Ön
engem oltalmazni jött!
Most, hogy lelkemre, szent hitemre
törnek,
Most, ó uram, hogy igazán megölnek:
Most védjen meg
hát!...
AZ ATTACHÉ. Nem
fenséges úr!
Távozzék!
A HERCEG. Én?... Mit?... Hagyjam el gazúl!?
AZ ATTACHÉ. Menjen!... A grófnőt majd védi e kéz!
A HERCEG. És ön, ügyemnek ellensége:
kész
Futásomat elősegítni?...
AZ
ATTACHÉ. Nem!
Amit
teszek, csak egy nőért teszem!...
A HERCEG. Igaz, de mégis...
AZ ATTACHÉ (Prokeschhez). Menjünk
mind a ketten! -
Prokesch vezet majd...
A HERCEG (mindegyre haboz). Mégis... lehetetlen!...
TÖBB HANG. De!... De!...
MARMONT. A sors ilyen megoldást rendez.
(Lódobogás.)
MIND. Menjen tehát!...
A GRÓFNŐ (megjelenik a herceg
egyenruhájában. - Csupa sár. Halovány. Zilált. Alig van
lélekzete.)
Boldogtalan!
- Nem ment el!
HARMADIK JELENET
Előbbiek. A GRÓFNŐ.
A HERCEG (izgatottan).
Mehettem-é?...
Azt mondták...
A GRÓFNŐ (dühöngve). Kérdi még?...
A HERCEG. Egy nő...
A GRÓFNŐ. Egy nő!... Ugyan nagy veszteség!...
A HERCEG (hebegve). Én... én...
A GRÓFNŐ (gúnyos haraggal).
Ön!
Ön!... Mi gondja volt e nőre?
A HERCEG. Gondoljon csak...
A GRÓFNŐ. Az elveszett időre!...
A HERCEG. Veszély környezte...
A GRÓFNŐ. Micsoda veszély?...
A HERCEG. Aggódtunk, féltünk...
A GRÓFNŐ
(büszkén). Ki
az, aki fél?
- Nem Flambeau volt a vívómesterem?
A HERCEG. De az az ember...
A GRÓFNŐ. Gyorsan lóra!...
A
HERCEG. Nem
Volt
semmi baj?...
A GRÓFNŐ. Kardját
kihúzta... és
Azt tettem én is: - ennyi az egész!
A HERCEG. Te értem vívtál!...
A GRÓFNŐ. Nagy
szemet mereszt,
És dörmög: «Lám! Nem hittem volna ezt!
A
korz fia!... Szent uccse, érti jól!...»
De hangom...
A HERCEG (vért lát a grófnő
kezén).
Vér!...
A GRÓFNŐ (a vért kicsinylő mozdulattal
lerázza).
Eh,
semmi!... Valahol
Az
ujjamon!... Hangom elárul!... Látja,
Hogy nő vagyok... és kardját
lebocsátja.
- «Védd hát magad!» - ««Asszonnyal
nem verekszem!
Ez kómikus!»» Én újra neki fekszem:
«En
garde!... E nő napóleoni vér!»
És fent-acélom a kardjához
ér,
Most támad... én meg...
FLAMBEAU. Jön
a kontra most
A kettős vágás!...
A GRÓFNŐ. Egy-kettő!...
FLAMBEAU. Riposzt!
No
képzelem, hogy nagyszerűn ütött bé!
Bámulhatott!...
A GRÓFNŐ. Föl sem ocsúdik többé!
A HERCEG (hozzálép, súgva).
Ah,
istenem!... De akkor az a lány...
A GRÓFNŐ (vállat von és hangosan).
Mi
köze hozzá?
A HERCEG. Csitt!... Ott volt talán?...
A GRÓFNŐ (pillanatig haboz).
Nem!...
Hogy az ajtót egy ökölcsapás
Bedöntötte: nem volt ott senki
más,
Csak én...
A HERCEG. Nem jött el!
(S egy kis melankólikus bosszúsággal.)
Annál jobb!
A
GRÓFNŐ. De
haj!
Sok embert odacsődített a zaj!
Ha megcsípnek, idő előtt
kisűl...
Futok fejvesztve!... Hallom, hogy kivűl
Egy harsány
hang Sedlinskyt kiabálja!...
Fölpattanok az ön hátas lovára!...
-
Agyonnyargaltam!... Többet nem tehettem!...
A HERCEG. Elájul!...
(Prokesch és Marmont támogatják a grófnőt.)
A GRÓFNŐ (bágyadozva).
És
én bizonyosra vettem,
Hogy - a jutalmam ez lett volna! - már
Azt
hallom róla: messze, messze jár!...
EGY ÖSSZEESKÜVŐ (aki őrszemet állott az
országuton, szaladva jön és a grófnőhöz).
Nyomában vannak!...
Egy perc mulva...
(Mindenki menekülni akar.)
A HERCEG
(kiabálva). Hát
Rejtsétek
el!... Hamar!... A kalyibát!...
(Az öreg paraszt a viskó ajtajához siet és kinyitja.)
Sebköteléket!...
A GRÓFNŐ (akit félájultan visznek a
kunyhó felé).
Távozzék!
A HERCEG (aggodalmasan kérdi azoktól,
akik a grófnőt viszik).
Beteg?
A GRÓFNŐ. Csak távozzék!... Ez ne zavarja
meg!...
Ha atyja látná, hogy mily habozó,
Mily gyönge, mily
bús, mily kislelkü... ó!
Hatalmas vállát, bősz gúnnyal tele,
Hogy
vonogatná!...
A HERCEG (rohan a paripa felé, hogy
meneküljön)
Grófnő!...
Ég vele!
NEGYEDIK JELENET.
ELŐBBIEK, SEDLINSKY, RENDŐRÖK.
FLAMBEAU (megfordul és a beszaladó
rendőrök láttára).
Megcsíptek!...
(A kis csoportot pillanat alatt körülkerítik.)
A GRÓFNŐ (kétségbeesve). Késő!...
SEDLINSKY (közeledik a
grófnőhöz).
Van
szerencsém, Fenség!
A GRÓFNŐ (vad dühhel a herceghez).
Te
álomkórság!... Bamba vértelenség!...
SEDLINSKY (odafordul ahhoz, akit a grófnő szidalmaz. A herceg áll előtte. Visszahőkölve fölkiált): Fenség...
(A grófnőhöz fordul.)
Fen...
(A herceghez fordul.)
Fen...
FLAMBEAU. Ez megzavarja!
SEDLINSKY (mosolyogni kezd. Már érti a
dolgot).
Lám!
FLAMBEAU. Sokat ivott a
pezsgős-vacsorán...
Most duplán lát!...
SEDLINSKY (gyors pillantással megjegyzi
magának a jelenlevőket. Azután szól).
Tisztelt Prokesch
uram,
Vonuljon el!...
(Prokesch búcsúzó pillantást vet a hercegre és távozik.)
FLAMBEAU (sóhajt). Trónocskánk oda van!...
SEDLINSKY (előint két rendőrt és a francia attachéra mutat). Vigyék haza!...
(Az attachéhoz.)
Ily
társaságban!... Ön!...
Kormánya megtud mindent!...
A HERCEG (gyorsan előre
lép). Esküszöm,
Nem
konspirált!... Nem!... Távol állott tőle!...
ATTACHÉ. Bocsánat! Most már részt kérek belőle!
A HERCEG (mielőtt elvezetnék, kezet fog
vele).
Viszontlátásra!
(Sedlinskyhez, nagy megvetéssel.)
Rendőr!
Nosza tedd
Magad hasznossá!...
SEDLINSKY (megint két rendőrnek int és
a grófnőre mutat).
Ezt
a herceget
Szintén... haza!...
(Két ember előlép és durván akarja megragadni a grófnőt.)
A HERCEG (olyan hangon, hogy a
fogdmegek hátrálnak.)
A
nékem tartozó
Nagy tisztelettel!...
A GRÓFNŐ (megrázkódik e parancsoló hang
hallatára).
Hogy
harsog e szó!
Milyen kemény hang!...
(Könnyezve a herceg nyakába borul.)
Balsors
gyermekei
Uralkodó lehettél volna te!
(Távozik. Két rendőr utána.)
SEDLINSKY (úgy tesz, mintha észre se
venné a többi összeesküvőt).
A többi futhat. Egyelőre
szépen
Szemet hunyunk!...
(Az összeesküvők suttogva beszélnek egymással.)
AZ EGYIK. Én...
A MÁSIK (komolyan bólint a
fejével).
...Pártunk
érdekében...
A HARMADIK. Szökjünk!...
(Egy részük azonnal kisiet. Más részük decensebb lassúsággal. Otrante vicomte Marmont karjába kapaszkodik. Nagy, nemes gesztusokkal beszélgetnek. Hallatszik, amint mondják):
...Fönntartom!... Később!... Engemet...
(Azután eltűnik valamennyi.)
FLAMBEAU (Sedlinskyhez):
És
most, uracskám, nyisd ki a szemed!...
Egy még maradt!...
A HERCEG. Flambeau,
a kedvemért, -
Én értem... ó fuss, menekülj!...
FLAMBEAU. Önért?
(Pillanatnyi habozás után csatlakozni akar a többiekhez.)
SEDLINSKY (akinek egy rendőr valamit
súg a fülébe, hirtelen rákiált).
Megállj!
(Elállják az utat Flambeau előtt. Tíz pisztoly mered rá. Sedlinsky ahhoz a rendőrhöz, aki a fülébe súgott.)
Ez az?
A RENDŐR. Tán!...
(Irást húz ki a zsebéből és átadja Sedlinskynek.)
Páris reklamálja.
SEDLINSKY (átfutja hamarosan a
köröző-levelet, míg a rendőr lámpást tart a szeméhez).
Hogy
ismerjük föl?
(Olvas.)
Szeme...
füle... szája:
Rendes!... Az orr is...
FLAMBEAU (csufondárosan). No meg a zuzája!
SEDLINSKY (mintha tovább olvasná az
írást).
Két sebhely van a hátán!...
FLAMBEAU (fölpattan). Nem igaz!...
SEDLINSKY (mosolyogva). Tudom!...
FLAMBEAU (látja, hogy lépre
csalták).
Elvesztem!...
Jó!... Van egy vigasz:
Halálomig kisér a fényüzés!
Elpatkolok
teljes pompában!...
A HERCEG
(Sedlinskyhez). És
Kiadnád?
SEDLINSKY. Ki!
A HERCEG. Mint bűnöst? Nincs jogod!...
SEDLINSKY. Szerzünk!...
A HERCEG Nagy Isten!
FLAMBEAU. Végre
ki fogod
Ürítni, Flambeau, a beléd rekedt
Halálos, gyászos
ítéleteket!...
SEDLINSKY (megint bekukkantott a hivatalos írásba). Nincs joga rendjelviselésre sem!...
(Rendőrt hív és Flambeau gomblyukára mutat.)
Vedd el!...
FLAMBEAU. Csak tessék! Vedd el, édesem!
(Hamar lecsippent egy másik gerániumot és kackiásan a felöltő gomblyukába tűzi.)
Egyet füttyentek s újra itt ragyog!
SEDLINSKY. A köpenyét is!...
(Letépik Flambeauról a bálról elvitt felöltőt és ott áll gránátos uniformisban. Sedlinsky megborzad.)
Hah!
FLAMBEAU. Így szebb vagyok!
A HERCEG (szorongó aggodalommal).
Mi
lesz veled?
FLAMBEAU (hidegvérrel). Mi lett Neyvel, uram?
A HERCEG. Nem! Nem!... Soha!...
FLAMBEAU. Egy sortüzecske! - Rrrrran!...
A HERCEG (fölsikolt). Ah!...
FLAMBEAU. A
golyó mulatságos dolog...
De most... azoktól?! - így nem táncolok!
(Csöndesen belenyúl a zsebébe.)
A HERCEG (Sedlinskyhez fut,
könyörög).
Ne add ki! Várj még!...
SEDLINSKY. Egy percig se!...
FLAMBEAU. Hát
Búcsúzzunk,
Flambeau!... Csöndes jócakát!
(Észrevétlenül kivette és kinyitotta a kését. Úgy tesz, mintha keresztbe font karokkal nyugodtan állana. Jobb keze, ahol az éles penge villog, eltűnik a bal könyöke alatt; mind a két kar erősen a mellhez feszül, hogy a döfés annál mélyebbre hasson. Még áll, összefont karokkal, de nagyon elsápad.)
SEDLINSKY.
El!...
(Lökdösik Flambeaut, hogy induljon.)
A HERCEG. Tántorog!... Nézd!...
EGY RENDŐR (durván). Ittas!...
FLAMBEAU (keze visszájával húsz lépésre
röpíti a rendőr fövegét).
Hé!...
Veled
Nagy úr beszél!... Le azt a födelet!...
(Gesztusa közben a mellét kitárta; balfelől nagy piros folt.)
A HERCEG. Flambeau! Megölted
magadat!...
Nagy ég!...
FLAMBEAU. A becsületrend jött csak vissza!...
(Lezuhan.)
A HERCEG (eléje ugrik és feltartóztatja
Sedlinskyt és a rendőröket, akik fel akarják
emelni).
Még
Egy
szót!... Kivánom és elrendelem:
Ne nyúljon hozzá egy lélek se'!...
Nem
Nem akarom, hogy ezt a katonát
Egy hitvány rendőr
megmarkolja!... Hát
El innen mind!... Csak ő marad velem!
FLAMBEAU (elfúló hangon).
Uram!...
SEDLINSKY (rámutat az öreg parasztra,
aki nagy részvéttel közeledik Flambeauhoz).
Vigyétek ezt a
szemtelen
Parasztot!...
(A hét öreg katonát elválasztják és az osztrák obsitost elviszik.)
A HERCEG. Én
itt ezredem' bevárom.
Már nemsokára virrad a
határon!
Köszöntse zászló tölgybokrétás fája,
S magyarjaim bús,
harcias danája...
(Flambeaura néz.)
És katonák vigyék majd!
SEDLINSKY (halkan egy rendőrhöz). A
lovak?
Nos?
A RENDŐR (halkan). Egytől-egyig konfiskálva!
SEDLINSKY. Csak
Maradjon
itt hát!... Akkor hagyni kell!...
Nem szökhetik!...
(Fenn, szelid alázatosságot szinlelve.)
Szolgálatára...
A HERCEG (hevesen). El!
SEDLINSKY (hátrál és a legmélyebb
részvét hangján).
Tudom, hogy szenved... van rá oka sok!
A HERCEG (int a kezével, hogy
takarodjék).
Elűzöm!
SEDLINSKY (rátartóan). Pardon!...
A HERCEG (a wagrámi síkra mutat). Én itthon vagyok
(Sedlinsky rendőreivel együtt kilohol.)
ÖTÖDIK JELENET.
A HERCEG, FLAMBEAU.
FLAMBEAU (felkönyököl).
Ah mégis
furcsa, - itt - ezen a téren,
Hol az apáért már hullott a
vérem,
Most a fiúért másodszor halok!
A HERCEG (mellé kuporodva,
kétségbeesetten):
A fiuért? Haszontalan dolog!
A fiuért nem
volna érdemes!
Ő érte halsz meg!
FLAMBEAU (réveteg arccal). Érte?
A HERCEG (gyorsan átszellemülve). Wágrámnak síkja ez
(Fojtott hangon Flambeau fülébe kiáltja):
Wágrám!
FLAMBEAU (fölveti zavaros
szemeit).
Ah,
Wágrám!
A HERCEG (sürgető hangon, - a multakba
akarván visszaragadni ezt a tétova
lelket).
Rá
ismersz-e már?
A nagy mező, a végtelen határ,
És ott a domb és
a hegyes torony...
Nos látod?
FLAMBEAU. Látom!
A HERCEG. Csattog
a szurony,
Döbög a föld! Nem reszket rajtad át
A csatatér?...
Nem hallod a csatát?
FLAMBEAU (álmatag szemmel).
Csatát!...
A HERCEG. Morog, zúg, mint a tenger-ár!
FLAMBEAU (ragaszkodva ehhez a szép
illuzióhoz):
Igen... igen!... Wágrámnál halok meg, ugy-e bár?
A HERCEG. Száguld a ló! Párducbőr van a
hátán!
Úgy vágtat, mintha kergetné a sátán,
És lovasát a földön
húzza!... Nézd!
(Fölkel a földről és állva beszél a füvön fekvő Flambeauhoz.)
Wágrám ez, Wágrám! Látom a
merészt,
Látom Davoust-t, amint felül a lóra,
S előre ront,
mert itt a döntő óra.
Kis látcsövét a császár fölemelte.
Sebet
kaptál... szuronnyal döftek mellbe...
Fölvettelek és ide
hoztalak,
Hogy...
FLAMBEAU. Elkezdődött a lovas-atak?
A HERCEG távol-gomolygó ködpárákra
mutat).
Ott, az a kék sor... ott a mély uton, tudom.
Mind
jó lövő!
FLAMBEAU (bágyadt mosollyal). Reille tábornok.
A HERCEG (mintha tekintetével követné a
csatát):
De most a császár Oudinot-t veti
A csatasorba!...
Ah, mért nem fedi
A balszárnyat? Mért hagyja, hogy e vas-
Gyűrűt
bolygassák?
FLAMBEAU (boldogan kacsint a
szemével).
Ó
a kis ravasz!
A HERCEG. Harc!... Macdonald lóháton ott
terem
És sebesült Masséna szekerén!
FLAMBEAU. Hah, vége van, ha jobb szárnyára
csap
A főherceg!
A HERCEG (kiabálva). Szerencsés,
drága nap!
Nincs baj! Mi győzünk!
FLAMBEAU (élénken). Hol tart a csata?
A HERCEG (növekvő lázzal).
Dsidásaink
egy fürge százada
Most csípi el Auersperg herceget!
FLAMBEAU (föl akar tápászkodni).
És
mit csinál a császár?
A HERCEG. Megmondhatom
neked:
Néz! Egyre néz!
FLAMBEAU (könyökére
támaszkodva).
Talán
verembe csalja
Ő fenségét, mi?
A HERCEG. Nansoutyt
sarkalja!
Hah, Nansouty!... Porfelleg a nyomán!
FLAMBEAU (mohón). S Károly
főherceg! Bontogatja tán
Hadserege szárnyát?
A HERCEG. Szörnyű
füstgomoly
Csapott föl!... Ott Lauriston ostromol!
FLAMBEAU (lihegve). És mit csinál a
főherceg? Komoly?
Jól látod?
A HERCEG. Most
bővíti Ő fensége
A szárnyait!
FLAMBEAU. El van tángálva! Vége!
(Visszahanyatlik.)
A HERCEG (mámorosan).
Száz ágyú
mozdul!... Száz ágyú veszett
Galoppban vágtat!
FLAMBEAU (vergődve a
földön).
Megfúlok!...
Vizet!
Adj innom! Ah légy irgalmas velem!
- És... mit csinál...
a császár?
A HERCEG. Int egyet.
FLAMBEAU (a szemeit csöndesen, boldogan
le
hunyja).
Győzelem!
(Csönd.)
A HERCEG. Flambeau!
(Csönd. Flambeau hörögni kezd. A herceg borzadva tekint körül. Látja, hogy a határtalan síkságon egyedül van ezzel a haldoklóval. Összerezzen. Pár lépést hátrál.)
Nagy Isten! Félelem fog el!
Miért? Mert
itt egy katona hever?
Sok francia granátos hajtotta már fejét
E
fűre le! Jól ismeri a rét
Egyenruhájukat!
(Flambeaura hajol és rákiált.)
Ébredj föl! Diadal!
FLAMBEAU (hörögve). Vizet!
HANGOK (a szélben). Vizet!... Vizet!
A HERCEG (összeborzadva). Rettentő éji dal!
EGY HANG (nagyon messze).
Vizet!
A HERCEG (veritékcsöppet töröl le a
homlokáról).
Hah!
FLAMBEAU (rekedt hangon). Hull a vér!
HANGOK (mindenfelől a sík
mezőn).
A
vér... a vér... a vér!...
A HERCEG (irtózva). Halál-hörgése százszor visszatér!
EGY HANG (távolba veszve).
Vér!...
Vér!...
A HERCEG. Ah,
értem ezt a bús nyöszörgést
E sík mező a százezernyi hörgést,
Mely
itt felbúgott és a légbe halt:
Betéve tudja, mint egy régi dalt;
S
ha elnémul az ember, folytatja szörnyű módon!
A SÍKSÁG (távolról).
Jaj!...
Jaj!...
A HERCEG. Igen! Megértem!... Nem
csalódom!
Jaj, zokogás, nyögés tolong a föld alól!
Wágrám
emlékezik!... Wágrám az, aki szól!
A SÍKSÁG (hosszasan).
Jaj!...
A HERCEG (nézi Flambeaut, aki holt-mereven fekszik a füvön). Már nem moccan!... Föl se kél soha!
(Rémülten.)
Mennem kell innét! A szivem remeg!...
(Hátrálva távozik, de a szemeit nem veszi le róla.)
Mintha csatában ölték volna meg,
Egészen
úgy néz! Ez a kék ruha,
És a kabáton ez a vérszalag...
(Egyszer csak szaladni kezd. De rögtön megáll, mint ha előtte volna még mindig a halott granátos.)
Még egy!
(Más irányban akar eljutni, de rémült kiáltással újra visszahátrál.)
Megint egy!
(Harmadszor is visszadöbben.)
S újra egy alak!
(Körülnéz.)
Most itt tünik föl... aztán újra ott!
(Folytonosan hátrál, mintha dagadó árvíz elől menekülne: végre a domb tetejére fut, ahonnan az egész síkságot belátja.)
Ah, mértföld-hosszan csupa kék halott!
AZ EGÉSZ SÍKSÁG. Halál!... Halál!... Halál!...
A HERCEG. Azt
hisszük, hogy a rög
Kemény hulláma nem reng s ím a barázda
nyög,
Inogva mozdul! És a föld szakadt
Szántóföld hányja a
halottakat!
A FÖLD (tompán).
Jaj!
(Zürzavaros hangokra közelednek és olvadnak egybe a rejtelmesen borzongó füvek közt.)
A HERCEG (lázban remegve).
S mit
beszélnek itt, e száraz avaron?
EGY HANG (a magas fűben).
Szétvágták
a fejem!
MÁS HANG. Letépték a karom!
MÁS HANG (elfutva).
A test-rakás
megfullaszt!
MÁS HANG. Csupa
vér
A roncsolt lábam!
A HERCEG (iszonyodva). Ez a
csatatér.
Kivántam, - itt van!
(A hangok szaporodnak és beszédjük mind érthetőbb. Szomorú vinnyogás hallik: panasz, hörgés, káromkodás.)
EGY HANG. Egy
kis víz fürössze
Égő sebem!
MÁS HANG. Nézd meg mit törtek össze
A
csontjaimban!
MÁS Élve
dobnak a
Halottak közzé, a gödörbe, ha
Te nem segítsz!
A HERCEG. A
bokrokból karok
Nőnek ki!... És ha lépni akarok,
Belém
markolnak!... És vállrojtokon
Tapos a lábam!...
KIÁLTÁS (jobbfelől). Idegen
rokon,
Akárki légy, jőjj hozzám!... Segíts meg!
A HERCEG
(tántorogva). Fölbukom
A
sok, sok puskaszíjban!
(Balra szalad és úgy lép, mintha ki akarna gázolni valamiből.)
EGY HANG (balról). Hahó!
Hej! Dragonyos!
Nyujtsd a kezed!
MÁS HANG (hidegen
válaszolva).
Már
egy sincs!
A HERCEG (magánkívül). Elég!... Irtózatos!
EGY ELHALÓ HANG (egészen közel).
Adj
innom!
KIÁLTÁS
(messziről).
Jaj,
a hollók!
A HERCEG. Ah,
a szivembe vág!
Im, óriássá nőnek a játék-katonák,
És finom
asztalomról mind, mind elém lebeg!
AZ ÁRNYÉK, A SZÉL, A BOZÓT.
Ó!...
A HERCEG (kétségbeesve).
Sebbel
borított véres kisértetek,
Bús pillantások sujtó, mint az átok!
De
hogyha van vigasz, vigaszt csak abban látok,
Hogy nevetek dicső!
Hogy Frankhon büszke rátok,
Mint régi nagy nevekre!
(Azok egyikéhez, akiket látni vél.)
Mi a neved?
EGY HANG. Mihály!
A HERCEG (egy másikhoz).
Hogy
hívnak téged?
EGY HANG. Péter!
A HERCEG. És mondd, ki vagy te?
EGY HANG Pál!
A HERCEG (lázasan, másokhoz).
Neved?
EGY HANG. Mihály!
A HERCEG. Te?
EGY HANG. Péter!
A HERCEG. S
te, akinek a lába
Hosszú vérnyomokat tipor a föld porába,
Amint
jár csupaszon: hogy hívnak tégedet?
EGY HANG. Nevem Pál!
A HERCEG (könnyezve). Ó homályos, ó
disztelen nevek!
Ó ragyogó dicsőség szegény munkásai!
PANASZ (mögötte).
Emeld föl a fejem
s meg foglak áldani!
EGY ELHALÓ HANG. Vizet!
A CSATATÉR (egy hörgésben ezerek
hörgését hallatva)
Jaj!
CSOPORTOS PANASZ. A lovak patkói összezúztak! - Végem van! - Meghalok! - Segítség! - Hova csússzak? -
EGY HANG (fohászkodva).
Ó nézzetek
rám ott fönn, ti jók, irgalmasok!
KIÁLTÁS (messziről).
A hollók!...
Jaj, a hollók!
A HERCEG. S hol vannak a sasok?
PÁRBESZÉD A SZÉLBEN.
Vizet! - De
a patak vérhabbal van tele! -
Mindegy! Szomjas vagyok! Most
ne törődj vele! -
KIÁLTÁS (mindenfelől).
Rosszúl
vagyok! - Jaj, csupa tűz a szám! -
Én istenem! -
EGY VÉN, REKEDT HANG. A Krisztusát!
EGY IFJÚ HANG. Mamám!
A HERCEG (mozdulatlan; megdermedve; két
vérfonál csorog alá az ajkairól).
Ah!
NYÖGÉS AZ ORSZÁGUTON.
Légy
kegyes, lődd koponyámat széjjel!
A HERCEG. Most már tudom, mért riadok föl éjjel!
HÖRGÉS A FŰBEN. Gaz vértesek! Nem vas az ember gyomra!
A HERCEG. Mért űl verejték forró
homlokomra,
Míg összeráz a szörnyű köhögés!
KIÁLTÁS EGY BOKORBÓL.
Véres kolonc a
lábam! Hasítsd le! Itt a kés!
Ne könyörülj meg, pajtás a silányon!
A HERCEG. S most már tudom, kinek a vérét hányom!
AZ EGÉSZ SÍKSÁG (üvölt a
fájdalomtól).
Jaj!... Jaj!...
(A virradást megelőző sáppadt sötétségben, távoli orkán dübörgésénél, alacsonyan száguldó fekete felhők alatt, minden ijesztő alakot ölt: tollas csákók hullámzanak a gabonában; fantasztikus kalpagok gurulnak a lejtős helyeken; heves szélrohamban valamennyi bokor mintha fenyegető mozdulatot tenne.)
A HERCEG. Ó mennyi kar! És mind, mind
véresek!
Kezetlen könyökök... és ujjatlan kezek!
A szél felém
hajlítja e rémes aratást,
S mind engem átkoz! Engem! Csak engem,
senki mást!
(Roskadozva, összetett kézzel könyörögve.)
Ó irgalom!... Te vén, hatalmas
vértes,
Légy irgalmas!... Ne tartsd elém e véres,
Borzasztó
keztyűt!... Irgalmazz nekem
Te ifjú testőr, aki ridegen
Mereszted
rám holt-halvány képedet!
Ne vessetek rám ily szörnyű szemet!
Mért
csúsztok így?... Miért e csorba kardok?
Úgy tetszik, hogy kiáltani
akartok!
Mért van lélekzet ujra s egyszerre ennyi szájon?
Mi
készti valamennyit, hogy mindjárt kiabáljon,
Még mielőtt a hajnal
a mennyekből alá száll?
(Összegörbül a borzalomtól; futni akar, hogy semmit se halljon.)
Már kezdik!... Kiabálnak!... Mit? Mit?....
VALAMENNYI HANG. Éljen a császár!
A HERCEG (térdre esik).
Ez a
bocsánat!... Ó szép, halhatatlan,
Nemes dicsőség: ezt te érted
kaptam!
(Csöndesen és szomorúan a síkság felé.)
Köszönöm.
(Föláll.)
De látom, hogy mi áll előttem
Én a
világra engesztelni jöttem.
Még minden nem volt megfizetve. Hát
Én
törlesztek most. Végzetem szavát
Megértem jól e rémítő
mezőn.
Gyöngén, fehéren, halkan-könnyezőn
Rá kellett állnom e
fekete ágyra,
Hogy könyörögve és szenvedni vágyva
Föláldozzam
magam a szeretet nevében!
És most, hogy fennkölt szívvel e bús
halomra léptem:
Most, hogy a harcmező s a magas ég közt
állok.
Érzem, hogy mindig feljebb, feljebb szállok.
És érzem,
hogy míg végtelen ködét
Tömjén gyanánt lehelli szét a
rét:
Emelkedik föl az egész mező,
Hogy a szelíden
leereszkedő,
Megbékült égnek annál közelebbről
Nyujthasson
engemet föl!
És érzem, hogy a harctér igaz dolgot művel,
Ha
lelkemet az égnek ily módon nyujtja fel.
Mert azzal, hogy
föláldoz, hogy a mennyeknek ád:
Tisztábban hordja eztán roppant
diadalát!
(Ott áll a domb tetején, végtelen kicsi pont a határtalan síkság közepette és karjait az égre tárja.)
Fogadj el engem, Wágrám! Itt
vagyok!
Fogadj el! Bennem váltságdíj ragyog!
Im, a fiú síkodra
visszatért,
Kárpótlást adni annyi fiúért!
Emelj a köd fölébe,
mely itt borong e téren!
Véres kezeddel, Wágrám, emelj föl
hófehéren!
Ah így legyen! Kívánom, könyörgöm,
akarom!
Mert itt a fülembe súgott az esti fuvalom,
Mert üdvöt
ád a láz, mely szívemet megszállja,
Mert a ruhám fehér, mint az
oltár ostyája!
(Suttog, mintha csak egyvalakinek szabadna hallani.)
Boldogtalan atyám! Van-é még, aki
átkoz?
Csitt!... Én Schönbrunnt teszem halkan a te szikládhoz!
(Pillanatig lecsukott szemmel áll, azután mondja.)
...Megtörtént!...
(Virradni kezd. Erősebb hangon beszél.)
Ámde
most, mikor a sas fia
Már tudja, érzi jól, hogy meg kell
halnia;
Most, amikor lemondó, ártatlan hattyúképpen
Meghalni
készül éppen,
Magas kapura mintegy felszögezve,
Hogy a hollókat
űzze, elijessze,
És visszahozza újból a büszke sasokat:
Rozstermő
föld, te többé ne jajdítsd el magad!
Nincs hozzá már jogod! Se
ahhoz, hogy e tájon
Az alacsony bokor lábat, kezet
dobáljon!
Kimostam a folyót... és a nyögő
szelet
Megtisztítottam!... E mező felett
Nem zúghat már a
panaszok jaja,
Csak a dicsőség dörgő moraja!
(Minden aranyos lesz. A szél dalol.)
Igen! Méltó vagyok rá, hogy immár
szemtől-szembe
Ujjongó trombiták harsogjanak fülembe!
(Itt-ott trombitaszó. Büszke moraj kél. Az imént még nyöszörgő, vinnyogó hangok most harsányan osztják a parancsot.)
Hogy ami sírt, vánszorgott; most alakuljon
át!
Hogy lássam a halottak fönséges rohamát!...
(A szálló ködök mintha vágtató lovasok volnának. Lódobogás hallik.)
HANGOK (távol.)
Előre!
A HERCEG. Most megszünt a sík
nyögése!
Most jön a harcok diadalmas része!
HANGOK. Verd a dobot!
(Láthatatlan dobosok rohamra dobolnak.)
A HERCEG. Dob
szól, harsona tárog,
S vadúl kacagnak a nyalka huszárok!
HANGOK (hatalmas kacagásba törnek
ki).
Ha! Ha!
A HERCEG. Győzelmek
istennője te,
Viktória, suhanj, rohanj ide!
Száz harsány
szádból a pecket kivettem:
Most rajta! rajta!... Mi vagyunk itt
ketten
Dalolj! Dalolj!
HANGOK (távol, álomszerű Marseillaise-t
intonálva).
...Bajtársak,
csatarendbe!
A HERCEG. Dicsőség!
(A nap kél. Minden felhő csupa bíbor és villogó fény. Az ég olyan, mint egy nagy hadsereg.)
Ó
e fényes fergetegbe
Hadd rohanok!
HANGOK. Tűz és szuronyt szegezz!
A HERCEG. Ha küzdhetnék e dörgő,
rémletes,
Dicső viharban, hősök oldalán,
Ahol vezényszód
harsog, ó atyám!
(A távolodó csatazajban, nagyon messziről, két dobverő csapat közt, érces és büszke hang hallik.)
A HANG. Tisztek!... Káplárok!... Katonák!
A HERCEG (deliriumban. Kardját
kirántja). Ez ő!
Csatára!... Síp, kacagj! - Villogj, sötét
mező!
Te könnyű zászló, szállj föl minden fokra!
Előre... a
fehér kabátosokra!
(És mialatt az álomszerű harsonaszó mindjobban gyöngül, mindjobban elhal balfelé; egyszerre jobbfelől, a friss szélben, mely amazt átsöpri, valóságos harsonaszó riad föl. A dühös francia indulók elröppennek a homály utolsó foszlányaival és ébresztő ellentét gyanánt Schubert-féle osztrák, vidám, keringőszerű induló csendül a rózsás levegőben.)
A HERCEG (borzongva megfordul).
Hah,
micsoda fehérség közeleg?
De hiszen ez az osztrák hadsereg!
(Magánkívül, képzelt gránátosokat sarkalva.)
Az ellenség!... Tiporjuk össze
hát!
Kergessük őket a pokolra le!
Utánam!
(Magasra emelt karddal az úton feltűnő osztrák ezred első soraira tör.)
EGY TISZT (elébe ugrik és
föltartja).
Herceg! Az ön ezredei
A HERCEG (fölébredve, iszonyú
sikollyal).
Ah, ez az én?...
(Körülnéz. A nap felkelt. Minden visszakapta természetes színét. A tömérdek halottból csak Flambeau maradt ott. A herceg egy nagy, nyugodt, mosolygó síkság közepette áll. Fehérkabátos katonák vonulnak el előtte. Látja végzetét és elfogadja; támadásra emelt karját lassan leereszti; a kéz a csípőhöz ér; a kard szabályos állásba igazodik; és a herceg, mereven, mint egy automata, gépies hangon, azon a hangon, mely immár egy igazi osztrák ezredes hangja, elkezd vezényelni.)
Állj! - Vállhoz! - Jobbra át!
A tisztek fennhangon ismétlik a vezényszavakat. A gyakorlat megkezdése közben legördül a függöny.)
- Függöny. -
HATODIK
FELVONÁS.
Az összecsukott szárnyak.
Valamivel később Schönbrunnban. A reichstadti herceg komor és pompás szobája.
Hátul a fekete és aranyos ajtó, mely a kis porcellánszalonba vezet. Jobbfelől az ablak. Balra falkárpit és benne - titkosan meghuzódva kis ajtó.
A butorzat a maival teljesen azonos: fekete és aranyos fába foglalt karszékek, spanyolfalak, imazsámolyok, több asztal és fa-állvány.
A betegszoba lázas rendetlensége. Bundák, könyvek, orvosságos üvegcsék, csészék, narancsok és rengeteg ibolyabokréták mindenütt, minden bútoron.
Baloldalt, az első színfalnál, szűk tábori ágy. A fejnél, alacsony - orvosságos üveggel és virággal szintén megrakott - asztalka közepén I. Napóleon kis bronzszobra.
A függöny felgördültekor a herceg fázva, reszketve ül az ágy szélén. Iszonyúan megviselte a betegség. Lesoványodott, keskeny arca háromszor csavart, fehér batiszt-nyakkendőre görnyed; régóta nem nyírt szőke haja túlhosszú csimbókokban hull alá. Szomorúan burkolódzik egy nagy köpenyegbe, mely hálóköntösül szolgál; fehér térdnadrág van a lábain; mellénye nincs; vékony, gyönge teste lebegni látszik az ing csipkés fodraiban és sovány kezei eltűnnek a redőzött kézelőkben.
Merev szemmel néz maga elé.
A szoba egyik sarkában az orvos és Hartmann tábornok, piperkőc vén katona, akit kirendeltek a herceg mellé, állva és halk hangon beszélgetnek egymással.
A hátulsó ajtót félig kinyitják és a résen keresztül misztikus, sárgás fény szűrődik a szobába. A hercegnő besurran a nyiláson, hátra néz, hogy meggyőződjék: bizonyos dolog készen van-e, azután gyorsan, zajtalanul beteszi az ajtót. Csipkés ruhájában nagyon halavány.
Pár szót vált suttogó hangon a két férfiúval, akik fejcsóválva néznek a betegre; azután közeledik a herceghez - aki nem veszi észre - és megfogja gyöngéden a kezét.
A herceg összerezzen és meg van lepetve, amikor ráismer.
ELSŐ JELENET.
A HERCEG, A FŐHERCEGNŐ, AZ ORVOS, HARTMANN TÁBORNOK.
A HERCEG (a főhercegnőhöz).
Hát
nem beteg?
A FŐHERCEGNŐ (erőszakolt
vidámsággal).
De az voltam!...
Nagyon!...
Egyszerre véled!... És most elhagyom
Az ágyamat.
Jobban vagyok. S te?
A
HERCEG. Én?
Ah,
rosszabbul, ha fölkel nénikém,
Hogy engem lásson!...
A FŐHERCEGNŐ. Tréfálsz?
(Az orvoshoz.)
Betege
Már
okosabb lett, doktor úr, úgy-e?
AZ ORVOS. Most már pompásan issza a tejet!
A FŐHERCEGNŐ. Mily boldogság!... Örömmel
hall ilyet
A nénéd!...
A HERCEG. Mégis
szomorú dolog,
Nagyon lever, ha arra gondolok,
Hogy azt, aki a
föllegekbe járt,
S a történet dicséretére várt:
Azért dicsérik,
mert most a tejet
Pompásan issza!...
(Sok ibolyabokréta hever mellette az asztalon. Egyet fölvesz közülök és gyönyörrel, mély sóhajjal temeti belé az arcát.)
Ó,
lázamra tett
Friss üde gömb!... Virágbokrocska, mely
Harmatra
vár!...
A FŐHERCEGNŐ (nézegeti az egész szobát
betöltő tömérdek virágot).
Egy
szép kert ez a hely!...
Virágot hoz neked mindenki?
A HERCEG (szomorúan mosolyogva). Már!...
FŐHERCEGNŐ.
Csitt!
(Összenéz az orvossal, aki bátorítja; némi habozás után a herceghez lép és zavart hangon így szól);
A
betegség most végére jár...
- Te nálad is, te csinos kis legény!
-
Hogy hálát adjunk Istenünknek... én
Megáldozom ma reggel...
(A herceg ránéz. A hercegnő folytatja, még zavartabban.)
Azt
hiszem,
Ha csatlakoznál... Kedves volna? Nem?
(Gyorsan.)
S miért ne áldoznál velem te?
A HERCEG (miután jól a szemébe nézett).
Ládd,
Kegyes kacér: ezért jöttél te!...
(Tompa, mély hangon.)
Hát
Ütött
a végső óra!...
A FŐHERCEGNŐ (kacag). Ó
bolond!
És nem gondolsz az etikettre, mondd?
A HERCEG. Az etikettre?
A FŐHERCEGNŐ. Hogy
a végső útja
Elérkezett: minden főherceg tudja,
Mert összegyűl
a fenséges család,
Mikor föladják néki...
(Elakad.).
A HERCEG. Mondd ki hát!...
A FŐHERCEGNŐ. Azért se!...
A HERCEG (körülnéz). Tényleg nincs itt senki!...
A FŐHERCEGNŐ (a hátsó ajtóra
mutat). Csak
Magunk
leszünk!... Se főherceg-urak,
Se főhercegnők!... Oltárt
állítottam
A porcellános kis teremben!... Ottan
Az udvari
prelátus csak nekem
S neked misézik, drága
hercegem!
Megáldozunk... nem is lehet másról szó...
És ez a
szentség nem lesz...
A
HERCEG. Az
utolsó?
Igaz!...
A FŐHERCEGNŐ. No látod!
(Kecsesen nyujtja neki a karját))
Jösz?
(A herceg ingadozva föláll. Csöngetyűszó jobb felől.)
Ah, a mise!...
(A herceg a főhercegnőre támaszkodva, indul a kis szalon ajtaja felé. Az orvos és Hartmann tábornok tüstént kinyitják az ajtót.)
A HERCEG. Nincs itt a fényes udvar!...
A
FŐHERCEGNŐ. Senkise'!...
A
pap meg a ministráns!... Meg mi!...
A HERCEG (mentében fürkészve nézi az
orvost és a tábornokot, akik mosolyognak
rá).
Csak!...
Tehát
ma még nem!...
(Az ajtó bezárul a herceg és a hercegnő mögött. A két férfi arcáról azonnal eltűnik a mosoly. Hartmann tábornok a kis kárpitajtóhoz siet; kinyitja; és az egész császári család csendesen bevonul.)
HARTMANN TÁBORNOK (halkan főhercegekhez és főhercegnőkhöz). Méltóztassanak!
(Ujját az ajkaira teszi és int nekik, hogy helyezkedjenek el.)
MÁSODIK JELENET.
HARTMANN TÁBORNOK, AZ ORVOS, MÁRIA
LUJZA, A CSÁSZÁRI CSALÁD,
METTERNICH, PROKESCH, CAMERÁTA GRÓFNŐ,
DE LORGET TERÉZ.
(A magas uraságok, vigyázva, nehogy zajt üssenek és lármájuk áthalljék a másik terembe, különböző sorokban helyezkednek el, arccal a zárt ajtó felé, mely mögött időről-időre csöngetyű cseng. Mária Lujza az első sorban áll. Vannak köztük nagyon koros főhercegek és gyermeksorban levők; továbbá zsenge ifjak, akik éppen olyan szőkék, mint a reichstadti herceg. A nyitott ajtó homályában egyenruhák csillognak. Metternich teljesen díszben a császári család utolsó sorában áll.)
HARTMANN TÁBORNOK (látva, hogy mindenki
a maga helyén, mély és ünnepies hangon kezd szólani).
Mikor
tehát a herceg térdepelve
A paphoz hajlik, hogy az ostyát
nyelve
Mély áhitattal elfogadja...
EGY FŐHERCEGNŐ (az elől álló gyermekekhez). Csend!...
HARTMANN TÁBORNOK.
Szemét lehunyja s
nem mozdul e szent,
Nagy pillanatban: Fenségtek előtt
Az ajtót
halkan, nesztelen kitárom.
Egy percre majd látják a szőke
főt.
Gyors mozdulattal aztán újra zárom!...
A herceg fölkél,
révedezve néz
S nem sejti, hogy - szokás szerint - egész
Udvar
jelenlétében vette föl
A haldoklók szentségét.
(Ebben a pillanatban Prokesch balról belép és két asszonyt vezet be: Cameráta grófnőt és Terézt.)
METTERNICH (a most jövőkhöz). Csönd!...
PROKESCH (súgva Terézhez és a
grófnőhöz). Elől
A fenséges császári ház... Igen...
És önök
itt!... Megengedték nekem!
E meghajolt fenséges főkön át,
Ahol
a végzet üt komor tanyát,
E sápadt, félénk gyermekek
fején
Keresztül, - itt, a hervadás helyén:
Megláthatják még
egyszer!...
TERÉZ. Hála! Hála!...
MÁRIA LUJZA.
Csend! Csend!... Vigyázzon
mindenki magára
Ha nyílik majd az ajtó!... Néma csend!
EGY HERCEGNŐ.
A csöngetyű!...
Csöngetnek odabent!...
MÁS HERCEGNŐ.
A szentséget mutatják
föl!...
(Minden asszony letérdepel.)
HARTMANN TÁBORNOK. Vigyázat!...
A GRÓFNŐ (állva maradt. Látva
Metternichet, aki közvetlenül mellette szintén lehajlott, megérinti a
karját).
Metternich úr, önben semmi se lázad?
METTERNICH (odafordul, ránéz és
büszkén).
Nem!... Azt tettem, ami a kötelesség
Parancsa
volt! Kellett, hogy rosszul essék
Magamnak is... Sokszor szívemre
támadt
A részvét... De a császárt és hazámat
Jobban
szerettem!...
A GRÓFNŐ. S
most a könnyei
Nem hullanak?
METTERNICH (pillanatnyi hallgatás
után).
Nem!...
(A csöngetyű újra megszólal.)
Az Agnus Dei!
MÁRIA LUJZA (Hartmann tábornokhoz, aki
az ajtót félig kinyitja és a nyiláson át benéz).
Vigyázzon,
hogy ne nyikorogjon!... Lassan!
METTERNICH (tompa hangon újra
kezdi).
Nincs rá okom, hogy bűnbánón forgassam
A
szememet... De azt beismerem,
Hogy nagyherceg volt!... És ha e
helyen
Letérdelek most s meghajtom e főt,
(Térdét meghajtja.)
Nemcsak az Isten báránya előtt
Hajlom
meg!...
HARTMANN TÁBORNOK (néz a félignyitott
ajtón át).
A
prelátus jön, - kezében
A szentelt ostya...
MIND (érzik, hogy a nagy pillanat
közel).
Ó!...
HARTMANN TÁBORNOK (keze az
ajtón).
Csak
lassan, szépen...
Egy pillanat még... most!...
MIND. Ó!...
TÁBORNOK. Kinyitom!...
(Az ajtó-szárnyakat nesztelenül szétlöki. Látszik a vidám kis szalon, ahol minden csupa porcellán. Látszanak a kék és fehér falak, a meggyujtott fajánszcsillár, az ibolyabokréták, a ministráns-fiúk, a tömjénfüst, a sárga viaszgyertyák, a csinosan díszített oltár és - térden állva, háttal a néző felé - a reichstadti herceg és a főhercegnő, aki félkarját támogatólag a herceg dereka körül fonta; azután a prelátus, aki közeledik hozzájuk; a szent ostya ott remeg már a ciborium fölött. Csönd és mély meghatottság perce. Mindenki letérdel, lélekzetét és könnyeit vissza fojtva.)
TERÉZ (lassan emelkedik, hogy nézhessen
a fejeken keresztül; odapillant, lát, - és zokogva tör ki
belőle):
Így látni! Így!... A bánat földre nyom!
(Általános megdöbbenés, Hartmann tábornok az ajtót hirtelen behúzza. Mindenki föláll.)
A TÁBORNOK (gyorsan a
főhercegekhez).
El, el! hamar!... Vagy minden kárba vesz!...
A
zokogást hallotta!...
(Mindnyájan a baloldali ajtó felé tolulnak; de a porcellánszalon ajtaja hirtelen kinyílik, a herceg megjelen a küszöbön, valamennyit ott látja maga előtt és egy hosszú pillantás után, mely mindent megért:)
Ah?... Helyes!...
HARMADIK JELENET.
ELŐBBIEK, A HERCEG, A FŐHERCEGNŐ.
(A császári család lassankint elvonul.)
A HERCEG (nyugodtan és rögtönös
méltósággal).
Hálám fogadd, szegény szív! Hangosan
Szakadtál
meg... s a mély csönd oda van!...
De aki sírt, jól tette, úgy
találom:
Nem volt joguk el-ellopni a halálom'!
(A főhercegekhez és főhercegnőkhöz, akik mély tisztelettel távoznak.)
Osztrák-családom, el,
mindannyian!
«Emlékezzék rá sírig a fiam,
Hogy francia
hercegnek született!»
Most... emlékszik rá!
(A távozó főhercegekhez.)
Isten veletek!
(Keresgélő pillantással néz körül.)
Kinek a szíve tört meg?
TERÉZ (aki alázatosan, mindegyre
térdepel még egy szögletben).
Az
enyém!...
A HERCEG (pár lépést tesz feléje:
szeliden).
Ön nem okos!... Hajdan emlékszem én -
Azért
sírt, mert élő osztráknak látott;
Mert hordoztam a szűk
osztrák-kabátot;
És most azért sír, mert meghalni lát.
(A főhercegnő és a grófnő karosszék elé vezetik, ahová kimerülten ledől.)
TERÉZ (fölállott, - közeledik, - és
félénk hangon).
A légyott...
A HERCEG. Nos?...
TERÉZ. Ott voltam.
A
HERCEG. Ön?...
Tehát
Eljött? Szegényke!
(Mélabúsan.)
És mért?
TERÉZ. Szeretem!
A HERCEG (a grófnőhöz).
S ön,
asszonyom, tagadta kereken!...
Miért titkolta?
A GRÓFNŐ. Mert szeretem!...
A
HERCEG. És
Most
mindaketten itt vannak!... Mesés!...
Ki volt a...
(Teréz és a grófnő a főhercegnőre tekintenek.)
Ön tán?
A FŐHERCEGNŐ. Én!...
A
HERCEG. Zavarba
dönt
E jóság!... És mért?
A FŐHERCEGNŐ. Mert szeretem önt!..
A HERCEG (mosolyog).
A nők
szerettek!... Gyermekeket szokás
Ekkép szeretni!...
(A nők tiltakozó mozdulatot tesznek.)
Ez volt!... Semmi más!...
(Terézhez.)
A gyermeket, akit nagyon sajnálnak...
(A főhercegnőhöz.)
Elkényeztetnek!...
(A grófnőhöz.)
Oltalmára
szállnak!...
És homlokán a Lawrence-féle kép
Arany-haját
folyvást kereste szép
Puha kezük: az anya hű keze!...
A GRÓFNŐ. Nem! Tudtuk: lelked magasra száll...
A
HERCEG. De
A
történetben nem kap szerepet
A herceg, aki nagyságért eped...
A
gyermek lessz ott, kecske-fogatán,
A rózsás arcú, szőke, nem
vidám,
Hímzett gallérú gyermek, aki éppen
Úgy tartja ezt a
földgömböt kezében
Mint egy nagy lapdát!...
MÁRIA LUJZA. Szólj
hozzám!... Beszélj!...
Nézd, itt vagyok!... Ó, vedd ki ezt a
mély
Tövist szívemből... ezt a furdalást!...
Ah, kicsi voltam
melletted... De lásd:
Erősnek, nagynak nem születtem én!
Szegény,
bohó madár-szív az enyém!...
Örökké cseng-bong a fejemen
át...
Csak ma először nem hallom zaját!...
- Ah, foglalkoztál
volna bár velem!...
Fiam, bocsáss meg!...
A
HERCEG. Adj,
én Istenem
Egy méltó szót!... Mélységest, komolyat,
És mégis
könnyűt!... Adj nekem olyat,
Amivel egy anyának meg
lehet
Bocsátani!...
(Egy lakáj, aki nesztelenül lépett be, Mária Lujza felé megy. Mária Lujza megpillantja és érti, miről van szó.)
MÁRIA LUJZA (könnyeit letörli: a
herceghez).
Fiam,
kérésedet
Teljesítették... Amit óhajtottál:
A bölcső...
LAKÁJ. Itt van.
(A herceg int, hogy látni akarja. - Amíg érte mennek, észreveszi a sáppadt és mozdulatlan Metternichet. Fölemelkedik.)
A HERCEG. Kancellár
úr ott áll
Egészen árván!... Sírhat is, mivel
Korán halok meg
önre nézve!... Kell,
Hogy megsirasson...
METTERNICH. Én...
A HERCEG (büszkén). Fegyvere
voltam.
Most eltörik. Mit érek önnek holtan?
A reszkető
világtól ön csak bókot
Zsebelt be. Tudták, hogy a sas-fiókot,
Ha
tetszik, mindjárt felröpíti!... Hát
Most vége!... Mert mind
elbizza magát,
Ha holnap reggel hallgatózni fognak,
S azt
mondják: «Nincs nesz!... Immár nem mozognak
A sas-kalitban!»
METTERNICH. Fenség...
(Behozzák a római király nagy, aranyos bölcsőjét.)
A
HERCEG. Büszkeségem!...
A
fényes bölcső!... Páris adta nékem!...
Prudhon rajzolta!...
Gyöngyházzal rakott
Széles bárka lágyan ringatott...
Engem,
akit úgy vittek a templomba,
Keresztelőre, hogy több fény, több
pompa
Még akkor sincsen, hogyha koronáznak!...
- Szomszédja
légy a kis tábori ágynak!...
Atyámé volt... s álomba minden este
A
diadal nagy sas-szárnya legyezte!
(A bölcső már ott van a tábori ágy mellett.)
- Még közelébb!... Hadd símogassa meg
A
takarót fehér csipkéje lágyan!...
Milyen közel van, ó ti
istenek,
Kicsiny bölcsőmhöz a halálos ágyam!...
(Kezét a bölcső és az ágy közé dugja és tompán, halkan.)
Közéjük hullt az életem!
TERÉZ (hangosan felzokog a grófnő vállán). Nagy ég!...
A HERCEG. S a fösvény sors e keskeny közbe
még
Egy gombostűnyi nagyságot sem ejtett!...
- Feküdjem
rajta... akit elfelejtett
A szent dicsőség!...
(Az orvos és Prokesch, a grófnő támogatósával, odavezetik a tábori ágyhoz.)
PROKESCH (az orvoshoz.) Mily sáppadt a képe!...
(A grófnő nagy szalagot húz ki a kebléből: a Becsület-rend szalagját és mikor elhelyezi a herceget a dagadó párnákon, könnyedén átövezi vele a haldoklót, aki nem veszi észre.)
A HERCEG (hirtelen megpillantja hófehér
ingén a piros selymet; mosolyog; kezével keresi a keresztet; megfogja
és ajkaihoz emeli... Azután a bölcsőre pillantva így
szól):
Nagyobb
voltam bölcsőjébe'
Mint most az ágyban!... Régi dalt
dudoltak
Az asszonyok fölöttem!... Hárman voltak...
Kivált a jó
madame Marchand!... Be régi.
Be különös nótái voltak néki!...
-
Egy bölcső-dalt ki énekel nekem?
MÁRIA LUJZA (melléje térdel).
Itt
az anyád!... Elringat, gyermekem.
A HERCEG. Tud énekelni egy francia dalt?
MÁRIA LUJZA. Én?... Nem tudok...
A HERCEG (Terézhez). És ön?
TERÉZ. Talán!...
A
HERCEG. No
halld...
Ezt súgd fülembe: «Esik az eső
Pásztorleány!...
Elázik a mező!...»
(Énekli a dallamot.)
Vagy:
«Nem megyünk ki többé a
ligetbe...»
(Megint dúdol.)
Vagy énekeld hát halkan ümmögetve:
«Az
avignoni hídon»... Szendereg
E népdal karján a fáradt
gyerek...
(Teréz most dúdolja halkan az óhajtott nótát.)
Van
még egy!... Még egy!... Legszebb dala volt
Gyermekkoromnak!...
Főképp ezt dalold:
(Zavaros szemmel fölemelkedik és énekel.)
Volt egy
kicsi ember,
Szürke a ruhája!...
(Kezével a császár kis szobra felé nyúl; azután visszaroskad.)
TERÉZ. Ezernyolcszázharminc és - tizenegy!
A GRÓFNŐ. Elpattanó szép kristály, amit
egy
Bronzvisszhang tör szét!...
A
FŐHERCEGNŐ. Induló,
harang.
Sortűz után: elszálló hárfa-hang!...
TERÉZ. Bús liliomszál, mely babérra hull!...
AZ ORVOS (miután a herceg fölé
hajolt).
Nagyon rosszúl van!... Jobb, ha elvonúl
A
társaság...
(A három asszony távozik az ágytól.)
TERÉZ. Ferenc, Isten veled!
A FŐHERCEGNŐ. Isten veled, Franc!...
A
GRÓFNŐ. Húgod,
baj-feled
Búcsúzik tőled: Bonaparte!...
MÁRIA LUJZA (egészen az ágy mellett. A
herceg bágyadt feje rálankad a vállára). Fáj?
Pihenj e
vállon!...
GRÓFNŐ (letérdel a szoba másik
végén).
Római
király!...
A FŐHERCEGNŐ (szintúgy).
Reichstadti
herceg!
TERÉZ
(szintúgy).
Te
szegény kis árva!...
A HERCEG (delirál).
A
paripák!... A paripák!...
A PRELÁTUS (éppen az imént lépett be,
égő viaszgyertyákat tartó
ministráns-gyerekekkel).
Imára!...
A HERCEG. Lovat!... Lovat!... Atyám elé kell mennem!
(Nagy könnycseppek gördülnek alá az arcán.)
MÁRIA LUJZA (a herceghez, aki ellöki
magától)
Én itt vagyok... letörlöm könnyedet!...
A
HERCEG. Nem!
Hadd
jöjjenek most a Diadalok!
A húgaim!... Én testvérük
vagyok!...
Hah, itt vannak már! A leget tapossák!...
Eljöttek
hozzám, hogy tisztára mossák
Dicsfényüket a könnyeimben itt!
MÁRIA LUJZA. Mit mondasz?...
A HERCEG
(összeborzong).
Én...
Nem!... Mondtam valami?
(Körülnéz, mintha félne, hogy megértik azt, amit mond.)
Nem!... Az egészről semmit sem tudok!...
(Ujját a szájára teszi.)
Köztem s atyám közt ez nagy, nagy titok!...
(A bölcső csipkefátylára mutat.)
Hadd burkoljon be ez a szép
lepel!...
Adjátok, kérlek! Hadd sóhajtom el
A megváltó szót a
világnak benne!...
Sokan kivánják: bárcsak végem lenne!...
És
meghalok, mert magam is romboltam:
Titokban, ah, sok szív gyilkosa
voltam!...
(Szemei pillanatra lecsukódnak.)
A temetésen rút lesz, annyi
szent!...
Fáklyás lakáj-had... Testőr... Odalent
A dünnyögő,
vén kapucinusok
Átvesznek majd és eltesznek a sok...
(Iszonyúan elsáppad és az ajkait harapdálja.)
MÁRIA LUJZA. Mért fáj a lelked?
A
HERCEG. Mert
átszenvedi
A poklok kínját!... Aztán hat heti
Udvari gyász!...
A GRÓFNŐ. Nézzék,
mit húz magára!...
A bölcső fátylát!...
A HERCEG (lihegve). Rút
lesz bizonyára!...
A nagy különbség most tűnik elő:
Ah,
Párisban szebb a keresztelő,
Sokkal szebb, mint Bécsben a
temetés!...
(Emeltebb hangon.)
Hartmann tábornok!...
HARTMANN TÁBORNOK
(közeledik).
Herceg...
A HERCEG (ringatja félkézzel a
bölcsőt).
Míg
e kéz
Nagy bölcsőmben a multat rengeti:
Lázas szivem magához
engedi
A hűs halált!...
(A másik kezével könyvet vesz ki a párnafa alól és odanyujtja Hartmann tábornoknak.)
Tábornok...
(A tábornok átveszi a könyvet. A herceg tovább rengeti a bölcsőt.)
Rengetem
A
multat lágyan... s úgy tetszik nekem:
A római királyt rengeti most
a
Reichstadti herceg!
(Hartmann tábornokhoz.)
Nos?
El nem lapozta?
A kijelölt hely?... Tisztán látja?...
HARTMANN TÁBORNOK (felüti a
könyvet).
Látom.
A HERCEG. Olvassa föl hát
tábornok-barátom!
Míg meghalok!...
MÁRIA LUJZA
(sikoltva).
Ó
nem!... Nem a halál!
Nem akarom!... Nem!...
A HERCEG (elhelyezkedik a párnákon és
ünnepélyesen):
Elkezdheti
már!...
HARTMANN TÁBORNOK (az ágy végében áll
és olvas).
Hét óra elmult. Ekkor megjelentek
Nagy díszben a
gárda-vadászok. Mentek
A menet élén...
MÁRIA LUJZA (megérti, hogy mit olvastat föl a herceg és sirva borul térdre) Ó Franc!...
HARTMANN TÁBORNOK. A
tömeg
Szivét e percben mámor kapta meg.
Sok ember sírva és
zokogva állt ott.
És valamennyi lelkesen kiáltott,
Egyszerre,
mint egy óriási száj:
Éljen soká' a Római király!
MÁRIA LUJZA
Franc!...
HARTMANN TÁBORNOK.
Ágyú-dörgés. A
templom előtt
A felséges párt üdvözölni jött
A
biboros. És azután sorrendben
Mind bevonultak ünnepélyes
csendben.
Az apródok, a címeres heroldok,
A
fényesebbnél-fényesebb csoportok,
A hadsegédek... és...
(Látva, hogy a herceg behunyta a szemeit, megáll.)
A HERCEG (fölpillant). És...
HARTMANN TÁBORNOK. Egy
sereg
Palota-nagy... Aztán miniszterek...
Közbűl
tömérdek kamarás ragyog...
A HERCEG (elhaló hangon).
Olvassa!...
HARTMANN TÁBORNOK.
Tisztek
és tábornagyok...
Aldobrandíni hercegnő kezében
A
fejkötő, hímezve csoda-szépen:
Beauveau s Vilian grófnőké a
szerencse,
Hogy hordhatják a sótartó-szelence
S a
kanna terhét...
A HERCEG (egyre halványabban és
merevebben).
Csak
tovább!... Anyám,
Emeljen föl!... Karját tegye alám!...
(Mária Lujza Prokesch segítségével följebb emeli a párnákon.)
HARTMANN TÁBORNOK.
A nagyherceg jön,
pompával teli:
A kis királynál ő képviseli
Az
osztrák császárt, a kereszt-apát.
Hortense királyné lassan
lépdel át
A templomon. Mellette halad a
Császári
fenség, a keresztanya.
Most feltünik a római
király
Montesguiou asszony karján!... A
báj,
A testet öltött fenség Ő Felsége
A
császárné!... Dísz-öltönyének éke
Káprázatos. Prémes
palástja, mely
Talpig fehér; ezüstös fényt lövel.
És
Valmy herceg lágyan fogja fel
A két ujjával... Jönnek sorra
még
A hercegek...
A HERCEG. Ugorja át!... Elég!...
HARTMANN TÁBORNOK (egy lapot
átugrik).
...És a királyok...
A
HERCEG. A
királyokat
Ugorja át!... Ah, ne olyan sokat!...
Hamar a
végét!...
HARTMANN TÁBORNOK (több lapot
átugorva)
...Ekkor...
A
HERCEG. Hangosan!...
Nem
hallom jól!...
ORVOS (Prokeschhez). Azonnal vége van!...
HARTMANN TÁBORNOK (harsogó
hangon).
Háromszoros éljen-jét elkiáltja
Most a herold a Római
királyra...
A kisdedet a császár fölveszi,
S nem
dajkájának adja... ráteszi - -
(Habozva néz Mária Lujzára.)
A HERCEG (kezét gyorsan és végtelenül
nemesen a térdelő Mária Lujza fejére teszi).
A császárné
karjára!...
(Erre a szóra, mely mindent megbocsát és újra koronát tesz a fejére, az anya zokogásban tör ki.)
HARTMANN
TÁBORNOK. Azután
Fölemeli,
hogy zúgjon a vidám
Hatalmas éljen... csapjon fel az
égre...
A HERCEG (elhanyatló fejjel).
Mama!...
MÁRIA LUJZA (ráveti magát a fia
testére).
Ferenc!
A HERCEG (szemeit még egyszer
kinyitja).
Napóleon!...
HARTMANN TÁBORNOK. És
végre
A Te Deum, mely szétárad a Dómban!
És alkonyatkor az
egész Frankhonban
Hasonló pompa!... Épp úgy szárnyal ott
A
lelkes mámor, mely a nemzet száját
Hangossá teszi...
ORVOS (Hartmann tábornok karjához
ér).
A
herceg halott!...
(Csönd. A tábornok beteszi a könyvet.)
METTERNICH (a tábornokkal).
Adassa
rá fehér egyenruháját!...
(Vége.)
JEGYZET
* Murat.