ÉLETEM ÉS ÉLMÉNYEIM



IRTA
B. FIÁTH FERENCZ





BUDAPEST, 1878.
TETTEY NÁNDOR ÉS TÁRSA.



 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

 



ELSŐ KÖTET.



"Les vrais amis de la liberté sont égalment éloignés de la servitude et de la révolte; et haissent égalment le despotisme et la licence."

Ancilon (Pensées sur l'homme.)





November 19. 1876.

Visszavarázsoljam-e lelki szemeim elé a multat, örömei, gyönyörei, reményeivel, csalódásai, fájdalmai, iszonyaival? - átérezzem még egyszer mind azt, mi lelkemet emelte és sujtotta? helyes-e a multnak emlékeivel aggkoromban izgatni magamat? - megérdemli-e parányi multam, hogy magamon kivül mások is ösmerjék? - ezen kérdések merülnek fel lelkemben, midőn ma íróasztalomhoz ülök, s bármily régen elmélkedem is már ezek felett, határozott választ magamnak adni nem tudok.

Multamra visszaemlékezni sem szerettem, mert a megélt események emlékei mindig felizgattak. Egyes tapasztalataim s élményeimet is csak a legmeghittebb baráti körben beszéltem el; csak is ott s azok előtt, hol tudtam, hogy nem fogok félreértetni; kiktől jogosan feltehettem, hogy ismernek annyira, mikép jól tudják, hogy a mit mondok igaz, s hogy elbeszélésemnek nem hiuság a ruganya.

Két izben történt 1876. évi novemberben,. hogy ebéd után a pesti casinó kandallója mellett a 48 előtti történtekről s viszonyokról megemlékeztünk. - Gr. Péchy Manó Zemplén megyében, Okolitsányi Antal Hont megyében történtekről emlékezvén, én is megérinték néhány nevezetesebb politicai mozzanatot, s oly hihetetlennek látszottak ezek most, hogy állitásaim bizonyitására tanukat kerestem; találtam igaz, de csak nehezen; - hisz 40 év sok idő egy nemzedék életében.

S ekkor történt, hogy Beőthy Ákos felkiáltott: "S miért nem írjátok le nevezetesebb élményeiteket s tapasztalataitokat? - hisz mindez reánk az ifjabb korra nézve különben elveszett, s el fog veszni a történelemnek is." Farkas Géza királyi táblai ülnök úr pedig egyenesen felszólitott, hogy miután ennyit tapasztaltam 40 éves nyilvános életemben, s miután jó emlékezőtehetséggel birok, írnám meg memoirjaimat annál is inkább, mert az irodalom e neme nálunk, fájdalom, elhanyagoltatott.

Feltettem magamban, hogy engedek e felhivásoknak, s megirom életemből azt, mi körülöttem, velem s tudomásommal történt.

De hogy a fölhivásnak megfeleljek, korrajzot kell hogy irjak. S hogy a jelen nemzedéknek azon korról s annak viszonyairól fogalma legyen: - elhatároztam magamat, e korrajzot saját életem fonalához fűzni. Megérintem igy mindazon viszonyokat, melyek egy hosszu nyilvános és magán-életet, egy korszakot képző mozdulatos időközben érintettek.

Engedelmet kérek tehát, hogy saját életemnek nagyobb részét is leirom; - jól érzem én parányiságomat, s nem azért írom e sorokat, hogy ismerje a jelen nemzedék csekély személyemet, hanem azért, hogy ismerje a viszonyokat s eseményeket, - melyek közt, és a kort, melyben éltem.

Irok tehát egyelőre, mert most már lelkem ösztönöz reá; - hisz szabadságomban áll bármikor, ha munkámat czélszerütlennek találnám, akár az egészet is elégetni.

* * *

1815-ben születtem Akán Veszprém vármegyében. Ott, a hol a Bakony a Moór-Bodajki völgyet érinti, mely azt a Vértestől választja, - egy kis házban - mely előbb számtartói lakás volt, éltünk. - Atyám házassága után ezen birtokot kapta atyjától - s itt élt 58 évig azon akkor divatos közmondás értelmében: "beatus ille qui procul negotiis" etc. Becsületes nemes érzésü, jó szivü, derült kedélyü férfiu volt, typusa a régi magyar aristocratiának; a mult század történelmét jól ismerte, legkedvesebb olvasmánya az "Augsburger Allgemeine" volt, mely akkor szabad irányban írt. Nagyon szerette a zenét, igen szép bass-hanggal birt, hegedűn és gordonkán játszott, vasárnapokon a templomban többnyire ő orgonált. Szerette a kedélyes társaságot, nyitott házat tartott, szivesen látott mindenkit, - de ő csak ritkán távozott tusculánumából. Gazdaságával nem nagyon foglalkozott, annak részleteit anyánkra bízta, kit nagyon szeretett s ki nagyobb tevékenységgel birt mint atyánk. Nyolcz gyermekkel áldotta meg őket az Ur; és ő boldog volt, ha ezeket maga körül láthatta. Családjában családjának szeretett élni, mindig bízott a gondviselésben, lelke minden viszonyok között ruganyosságát megtartá s az volt meggyőződése, hogy a roszban is a jónak csirája rejlik. - Erős testalkattal birt, nem betegeskedett, szerette szívből gyermekeit, később unokáit, saját és ezek barátjait; - mindannyian hozzá siettünk, körülvettük, mert éreztük szivének jótékony melegét.

Isten veled nemes alak, nemesebb lélek! - ravatalodnál gyermekeid és unokáid könyeibe vegyült az egész vidék fájdalmas sóhaja, s te sokáig élni fogsz - nem csak gyermekeid kegyeletes emlékében, de mindazokéban - kik ismertek; nem volt fényes élted pályája, de nemesen töltötted be hivatásodat, boldogítva családi körödet, - Isten veled szeretett jó atyám! viszontlátásra!

S mit mondjak anyánkról született báró Luzenszky Fannyról?

Eszményképe volt ő a női nemesség, gyengédség, önfeláldozás, vallásosság, s kötelességérzetnek. - Kimondhatlanul szerette férjét, gyermekeit, az összemberiséget; - nyolcz gyermekét saját keblén táplálta, gondozta, ápolta; s szeretetének kiapadhatlan forrása időt és alkalmat talált e mellett mindenütt segíteni, a hol szükség mutatkozott. Különös éleslátással ismerte fel a betegségeket, s mig orvost hozatott, saját gyógyszereivel látta el a betegeket, sőt ha kellett, az első műtétet vagy kötözést ő tette ritka értelemmel s nagy szerencsével. - Különös sikerrel gyógyította az elmebetegeket; volt némelykor három, négy ily betegje - s ezek részére egy kis kórházat alakított.

Vasárnapokon hosszu sora a betegeket hozó kocsiknak járt az udvarba s vigasz nélkül senki sem bocsátatott el, - férjének, gyermekeinek, és a szenvedőknek élt, magának soha! - Halála mindezekre pótolhatlan veszteség, a csapás oly nagy, hogy vigaszt csak évtizedek hozhatnak, ha igaz, hogy az idő minden sebet behegeszt.

Ily angyali jóságu, magas miveltségü, szerető szülők által dédelgetve, fesztelen anyagi viszonyok közt éltük boldogul gyermek-éveinket.

Atyánk nevelési főelve lévén: "csak erős edzett test felelhet meg szellemi és anyagi hivatásának," mint a madarak ugy növekedtünk mi is szabadon a Bakony regényes hegyei közt, egyszerüen ruházkodtunk, egyszerüen éltünk, a főgond phisicai fejlődésünkre volt irányozva.

A jelen kornak nincs fogalma arról, mily kevés és mily könnyen kielégithető igényei voltak az akkori nemzedéknek.

Pénzt anyánk semmire sem adott ki a háztartásban, csak is arra, mit földünk meg nem termett; vásznat-, szappant, gyertyát, olajt, zsírt otthon készittetett, a zöldséget megadta a kert, a hust a baromfi, borjuk, birkák s az erdők vadjai. Öltözékünk a legegyszerübb volt télen-nyáron, s ezt is hon készítették.

Vendég-szobánk csak egy volt, de azért elláttunk tíz vendéget is egyszerre, s ilyenkor mi fiuk atyánkhoz, a leánykák anyánkhoz mentek aludni, - a két gyermek-szoba, a nappali s ha kellett, még az ebédlő is vendég-szobává változott; s azért nem hiányzott se kedélyesség, se derült jó kedv. A fő tréfa mindig a szabadban volt. Nyáron az erdőben, melynek szélső lombjai házunk tetőjére csüggtek, - egy minden héten megujított zöld ágakból készült sátorban szoktunk volt ebédelni.

A férfi-társaság többnyire vadászott nagy vadra, mely igen sok volt és sok kárt tett. Különösen a vad-disznókat üldözték, melyek nagy csoportokban jártak a Vértesből a Bakonyba s onnét vissza, majd mindig atyám birtokán és erdein keresztül.

Mi fiuk hat éves korunkban puskát kaptunk és ponyt, atyám csak addig vadászott velünk, mig betanított bennünket; nehézkes és kényelemszerető lőn - de azért kijött velünk, hogy a társaság részére gulyáshust főzzön. - Irni olvasni atyánktól tanultunk, a franczia és német nyelvet anyánktól.

Anyánk, ki a Salesianerek intézetében nyerte nevelését, a német és franczia irodalomban jártas volt, Göthe, Schiller, Lafontaine, Kotzebue voltak kedves olvasmányai s esténként kötés vagy fehérnemű-javítás mellett, ezekből mondott értelmi fejlődésünkhöz alkalmazott hosszú, minket gyönyörködtető, de mindig nemes erkölcsi irányu meséket.

Atyánk ezalatt vagy az "Augsburgert" tanulmányozta, - vagy a plébánossal társalgott vagy "Tartlit" játszott, - vagy hegedült.

Boldogabb gyermekkora senkinek sem lehetett. Családi körünk volt egész világunk, megleltünk benne mindent, mit testünk, szivünk, lelkünk kivánt; minden óhajunk teljesült.

A világról társadalmi szempontból csak annyiból volt fogalmunk, hogy dédanyánk báró Luzenszkyné született gróf Berényi, évében néhányszor kijött Mórról hozzánk uzsonnára egész kiséretével, ő mindig fullajtárosan, a többiek fényes négy- vagy kétfogatu kocsikon. A lombos akáczfák árnyában volt ilyenkor a nagy uzsonna, előszedték az aranykarimás tányérokat és üvegeket, melyeket csak ily alkalommal láttunk; - de mi gyermekek - csak akkor éreztük magunkat ismét jól, midőn a fullajtár ujra megfujta sipját. A hölgy-vendégek öltözéke, a férfiak modora annyira különbözött szüleink egyszerüségétől - a társalgás mely német és franczia volt, annyira feszélyezett bennünket, hogy jobban éreztük magunkat távozásuk után midőn mi ülhettünk a még megrakott asztalokhoz.

Kétszer egy évben minket vittek be Mórra, valószinüleg névnap alkalmából gratulálni; - ilyenkor pezsgett s hemzsegett a nagy kastély a sok vendég és szolgáktól; a teremekben elvesztettük anyánkat, megnyilt az étterem két ajtaja, egy komor ur lépett be, magát mélyen meghajtva e szavakat mondotta: "Madame vous etes servie." Az urak felugráltak - feszes szertartással lassu lépéssel vezették a karjaikra füzött hölgyeket, - dédanyánknak csak ujja hegyét fogta a tábornok vagy ezredes, mert őt egy inas tolta kerekes székben, minthogy járni nem tudott már. Végre leültünk. A mennyezeten alkalmazott óriási szárnyat két inas huzta, mely legyező szolgálatot tett az egész ebédlő társaságnak; urak, mások mint katonák nem igen voltak. Mily jól éreztük magunkat, midőn ismét kocsira ültünk!

Egy alkalommal anyánk küldöncz által levelet kapott Mórról, nagyon sírt, de nekünk nem mondották miért. Atyánk komoly volt, vacsora után anyánkat saját szobájába hivta; - mi az ajtónál hallgatóztunk, halkkal beszélgettek, nem értettünk semmit, de anyánk hangján észrevettük, hogy könyek közt szakadozva beszél. Ez az első lelki fájdalom, mire emlékezem! a tudat, hogy mindig derült kedélyü - szeretett anyánk sír, minket is megríkatott. Kis nővéreim fejecskéjüket szokás szerint az asztalra hajtva, elaludtak, felkaroltam őket s hálószobájukba vittem s magam is lefeküdtem, de nem birtam elaludni; anyámat vártam, végre bejött, nyugodtabb volt, megcsókolt s távozott, mire én is elaludtam.

Reggel mikor felébredtem a rendesnél nagyobb mozgás volt a házban, - atyám s anyám fekete ruhában voltak, - igy öltözködve soha sem láttam őket, - a szobaleányok pedig sapkáinkra fátyolt tüztek és fekete szövetből ruhát varrtak a leánykák részére - atyánk négy lovas kocsija előjárt.

Késő őszszel volt s igy nekünk nem volt szabad kimenni, mert a köd szakadt, - de szüleink bejöttek hozzánk s hallottam, midőn atyám azon parancsot adta vén huszárjának, kit "Ott Jakabnak" hivtak, hogy a három nagyobbik gyermeket, feketébe öltözve, kisérje be a két lovas kocsin Moórra; - csak délben értettem a cselédektől, hogy nagyatyánk báró Luzenszky József tábornok meghalt. Nem emlékezem, hogy nagyon sajnáltam volna, hisz utolsó időben, valószinüleg betegsége miatt ritkán láttam.

Délután bementünk Moórra, sok nép volt együtt, a kastély előtt két század huszár volt felállítva; anyánk lejött előnkbe s kéznél fogva egy nagy földszinti terem felé vezetett bennünket; de a sok ember közt nem haladhattunk, végre egy fekete ruhás ur vett észre bennünket, elibénk lépett s egy nagy bottal, melynek érczgombja fátyollal volt behuzva, a padlózaton koczogott, megnyilt a tömeg s mi az ajtóba értünk. - A mit itt láttam, nagyon meghatott.

Egy három láb magasságu ravatalon feküdt nagy-atyánk tiszteletet követelő alakja, magyar huszár tábornoki egyenruhájában rendjeleivel. A szoba egész feketével volt behuzva, sok gyertya égett, hat huszár állott kivont karddal a ravatal körül, a ravatal lábánál két imapad volt elhelyezve, egyik a másik után. Anyánk az elsőhöz vezetett bennünket, melléje térdeltetett s mi imádkoztunk; ő nagyon sírt. Talán tíz perczig időztünk e helyen, mikor atyánk gyengéden megérinté anyánkat, a ki felkelt, kezét megcsókolta a halottnak, mi hasonlót akartunk tenni, de atyánk kezünket megfogván, nem engedte. Mikor kivezettek bennünket, már sok kocsi állott az udvarban, sok pap a kapu alatt. - Anyánk felment a lépcsőzeten s atyánk a kocsira tett, jól beburkolt bennünket. Jakabnak azt mondván, "vigyázzatok; még ma mi is haza jövünk."

Alig értünk a város végére, a harangok zúgni kezdettek, később sortüzet, végre nagyobb távolban az ágyuk moraját hallottuk; ez volt első buskomor napom, s a látottak mélyen vésték magokat lelkembe.

Mi öregebbek szüleinknek kevés gondot szereztünk, - de öcsénk Lajos igen csintalan, eleven vakmerő fiucska volt, mindig a veszélyt kereste. Mészverem, kut, istállók voltak legkedvesebb tartózkodási helyei, - s nem egyszer csak a gondviselés mentette meg; de azért bár mindenki korholta, mindenki szerette, mert szive arany volt. Én jobban rokonszenveztem vele, mint bátyámmal, ki már akkor zárt elmünek mutatkozott s magát nálunk sokkal okosabbnak tartotta.

Ha esténként anyánk mesélt, én mindig Oberont akartam hallani, mert utánozandó eszményképem Hyon lett, mig bátyám Lafontaine hőseit szerette. Én már gyermekkoromban romantikus, hősies irányt vettem, mig bátyám a higgadt megfontoló ész hatalmának látszott hódolni akarni; s bármi hihetetlennek látszék is, ezen mesék adtak jellemünknek irányt s jellemünk korunkkal ezen irányban fejlődött, engemet szivem ragadott, bátyámat az ész vezérlé; - szerettük, becsültük egymást, de soha sem kerestük, soha sem értettük egymást - csak ritkán voltunk egy véleményen.

Igy történt, hogy midőn bátyámat elvitték a veszprémi convictusba, én nem nagyon busultam, nekem nem hiányzott, annál kevésbé, mert eleven, nyilt jellemü, veszélyt kereső öcsém Lajos mellém nőtt, vele lovagoltam, vadásztam s barangoltam be a vidék regényes vadonjait. Nagyobb ürt ütött családi életünkbe Louise nővéremnek távozása, mert ha nem sokat játszottunk is együtt, irányomban mindig jó és szives volt; elvitték Geramb bárónő leánynöveldéjébe Győrbe. Emlékezem, hogy kimentem kertjébe, árvánhagyott virágjait nem csak megöntöztem, de a víz közé könyeim is vegyültek; - anyám ezen foglalkozásomban meglepett, kebléhez szoritott s azzal vigasztalt, hogy az őszre nekem is el kell mennem iskolába és engemet is Győrbe küld s ott Louiset minden vasárnap fogom látni; megvigasztalódtam s örültem, hogy jövő őszre én is nagy fiu leszek s Győrbe mehetek.

"Midőn anyám megadhatta minden kivánságomat, egy pohár víz eloltotta minden szomjuságomat. Be boldog voltam akkor, - óh - te boldog gyermekkor!"

Ily boldog gyermekkort talán senki sem élvezett, nagyobb összhangzat családi életben tán sehol sem volt. Mindnyájan szerettük egymást, teljesült mindenkinek óhaja; nem hallottam soha, hogy szüleink egymás irányában csak egy keményebb szót is mondottak volna, sőt minket is gyengéden jó tanácscsal, figyelmeztetéssel irányoztak.

* * *

Az élet nehéz küzdelmei közt többször azon kérdést vetettem fel magamnak: jó volt-e, czélszerü volt-e ily módon nevelni bennünket gyermekeket? - hisz az emberi élet nem boldogság! miért engedték, - hogy gyermekkorunkban oly kimondhatatlan boldogok legyünk, midőn erről le kell mondani - s mily fájdalmas leend a megszokott boldogságot nélkülözni; ez pedig a legkedvezőbb esély.

Nem vétkes önzés-e a szülők részéről gyermekeik boldogságát élvezni akarni?

Nem volna inkább kötelességük a szülőknek edzeni nélkülözés által lelkileg is a gyermeket, hogy könnyebben birja, tűrje az élet viszontagságait? s azon meggyőződésre jutottam, hogy határozott "nemmel" feleljek.

Mellőzve azt, hogy az emberiség nagy része már gyermekkorában elhal, hogy gyermekkori éveink, éltünk éveinek nagy százalékát képezik; még azokra nézve is, kiknek a gondviselés hosszu, küzdelemteljes életet határozott, valóságos szerencse, ha gyermekéveik boldogok voltak; mert él bennük a hit, hogy itt alant is létezik boldogság, és e hit erőt s ruganyosságot kölcsönöz lelküknek a viszontagságok leküzdésére; a remény, hogy a már megizlelt boldogságot ismét elérhetik - nem engedi lelküket elcsüggedni, s nehéz viszonyok közt a gyermekkorban szerzett boldogság tőkéjének kamatjaiból élnek, melynek édes emlékén órákig elmerenghetnek; s a multban találnak vigaszt a jelen nyomorával szemben.

Azok, kik szerencsés gyermekkort éltek, jobban tudnak szeretni; nehéz viszonyok közt is megtartják lelkük derültségét, mert a hit ad erőt a küzdelemre s a remény sugarát nem engedi végleg elhalaványulni, - a küzdelem megedzi lelküket s végre a teljesitett kötelesség tiszta öntudatában lelik fel lelki nyugalmukat, mely a földi boldogság összege! - mig ellenben azok, - kiknek kedélyét már a gyermekszoba nyomora elhomályosította annyira, hogy erre, s mindarra, mi a gyermekkorral összefügg, csak fájdalmasan emlékeznek, vagy ép vissza sem kivánnak emlékezni, - azon korban veszték szivük himporát, mikor ezt növelni kellett volna a későbbi évek számára; s többnyire komor, öröm s vigság nélküli, mogorván zárkózott jellemet öltenek.

Én áldalak benneteket felejthetlen szüleim s mindazokat és mindazt, ami boldog gyermekkori éveimet környezte, mert éltem legnehezebb pillanataiban ha visszaemlékeztem reátok, lelkem uj hitre s reményre ébredt!

Megtanultam gyermekkoromban, hogy lehet kevéssel, fényüzés nélkül megelégedettnek lenni - "Natura paucis esset contenta, nisi voluptas tanti aestimaretur;" megtanultam, hogy kell szeretni a mieinket s az emberiséget; megtanultam, hogy életünket nem kell soha tulbecsülni és szerfelett kimélni, sőt folytonosan edzeni kell testünket; hogy vagyonunkat gondosan kell kezelnünk, mert nem sajátunk, hanem családunké, a felesleg pedig a szerencsétlenek- és szegényeké, hogy legfőbb, ha nem egyedüli kincsünk tiszta lelkiismeretünk s becsületünk; s hogy nincs oly csapás, melynek sulya alól a tiszta öntudat fel nem emelne. Ezt mind szüleim szeretete, gondozása által boldogitott gyermekkoromban tanultam s hála az égnek nem felejtém soha. Ezektől tanultam csudálni a teremtő hatalmát s szeretni a természetet, élvezni szépségeit s daczolni zordonságaival; szóval egész éltem boldogságát s mindazt, mi hosszu életemben jót tettem, szüleimtől nyert szeretettel, valláserkölcsös gyermeki nevelésemnek köszönöm. S midőn szüleim házát elhagyám, anyám füleimbe sugá "fais que tu dois, arive que pourra," én igy fordítottam szabadon magyarra "csak egy erény van, t. i. minden kötelességeinknek, minden viszonyok közt lelkiismeretes teljesítése;" szeretett anyám igy értelmezett tanácsa lőn éltem irányadó elve s vezércsillagom.

* * *

Atyám, bátyám és én elbucsuztunk anyánktól és testvéremtől, s 1824-ki Minden-Szentek napját megelőző napon megindultunk könyes szemekkel Győr felé. - Akkor még Győr messze volt Akától. Őrsig csak elértünk dülő utakon. Innét országuton folytattuk utazásunkat s ez volt a baj; - mert az ugynevezett országut nem volt egyéb, mint két egyenes párhuzamos árok közé szoritott, a kerekek által felkavart, kigödresztett sárfolyam; - öreg este volt már, midőn szállásunkra érkeztünk; nevelőnk, tisztelendő Novák Antal Győr egyházmegyei áldozár és házi asszonyunk szivesen fogadtak bennünket.

Másnap atyánk elvitt a directorhoz s professorokhoz, a legrégibb, legérdemdusabb szerzetnek voltak ezek tagjai; méltóságteljes szivességgel fogadtak. Az én tanárom Czuczor Gergely - a későbbi hirneves költő és tudós, a magyar academiai szótár főmunkása, - lőn. - Az itt történtekre kevesebbet emlékezem, mint zsenge gyermekkoromra; emlékezem, hogy nehezemre esett a tanulás, mert normalis iskolát nem végezvén, a többi társaim előnyben voltak fölöttem, azon kivül szabad óráimban, mig bátyám játszott, nekem zongorázni s ministrálni kellett tanulnom; a zenét már ekkor igen kedveltem, de más hangszer után, olyan után sóvárogtam, melyet kivihetek magammal a szabadba - különösen fuvolát kivántam volna tanulni, de atyám nem engedte, mert mellemet féltette; ministrálni csakhamar megtanultam, az lett érte a jutalom, hogy már az első rorátéra 5½ órakor felkeltett a vén Jakab, s mig bátyám édesen álmodott, én a közel fekvő - apáczák templomában ministráltam mindennap nevelőmnek.

Emlékezem még egy fájdalmas pillanatra, az első szégyenérzet pillanatára. Mi parvisták 140-en voltunk, a principisták 127-en, magyar nyelven Czuczor, az én tanárom cathekisált, németül a principisták tanárja pater Leander; magyarok annyian voltunk, hogy csak zsufolva fértünk a párvába, mig a németek igen kényelmesen voltak a principiában.

A vallás-tanitás után pater Gergely igy szólt hozzánk: "Gyermekek! mindegyik, ki közületek németül ért, álljon fel" - igy én is jólélekkel felállottam; felirt bennünket s azt parancsolta, hogy jövő vasárnap mi a német cathechesisba menjünk - ugy történt. Leander igen szép németséggel adta elő Sz. János történetét, oly németséggel, melyet én az akai németség után alig értettem s igy, valószinüleg a tanár által is észrevett figyelemmel, hallgattam, - egy félórai előadás után pater Leander reám néz s kérdi, hogy hivnak? mert még soha sem látott; én mondottam nevemet, kérdé tovább németül, eltudnám-e mondani azt, mit most tőle halottam? - én megkisérlettem s elfogulatlanul beszéltem azt, mi előadásából emlékembe véste magát. Igen nagy csend volt s eleintén jól ment, de mikor azt akartam mondani, hogy Sz. Jánost börtönbe vetették, igy fejeztem ki magamat: als man den h. Johannes in die "Tömlitz" geworfen, - az egész hallgatóság kaczajra fakadt, én elpirultam s sírni kezdettem - a szelid jó pater Leander megsajnált, leszállt a catedráról s elibém állván, megsimitá kezével fejemet, megdicsért és azt mondá: ezen nincs s nem volt mit nevetni, mert vannak tájak, hol Gefängniss - helyett e szót "Tömlitz" roszul bár, de használják. A gyermekek nem nevettek többé, az én szivem sem sajgott már, - de hazamentemben föltettem magamban, hogy meg kell tanulnom jól németül. Később 1833. és 34-ben nagy barátságban éltem Leander tanár urral, ki igen szép tenor hanggal birt, s így a győri cathedralis templomban Richter karnagy vezénylete alatt s ennek felhivására sokszor énekeltünk együtt.

Emlékezem, hogy reggel télen rántott levest egy zsemlével, délben három tál ételt, - uzsonnára gyümölcsöt, estére két tál ételt kaptunk; a szobákat csak egyszer fütötték napjában, tisztogatás után; csak két pár csizmánk; egy mindennapi, egy vasárnapi öltözetünk volt, felöltő - "Oberrock" nem létezett; reggel felhúztuk csizmáinkat s est előtt bárhogy átázott is, soha sem vetettük le. Minden második vasárnap báró Gerámbné növeldéjében meglátogattuk Louise nővérünket. Madame Drescher tanitván minket is tánczolni, minden hóban ott a kis leánykákkal együtt tánczoltunk. - Mulatságunk télen csuszkálás volt - korcsolyát nem ismertünk, - tavaszszal labdázás, mindkettőben csakhamar kitüntem; - nem ugy a tanulásban - s ámbár correpetáltam, első évben mégis csak az eminensek közepéig jutottam. - Nevelőnk nem sokat gondolt velünk, mert asztalunkhoz ültetett, hogy tanuljuk leczkénket s ő elment. Bátyámmal nem tudtam játszani, mert ő négy évvel öregebb volt nálam, ő már rhetor volt, én pedig csak parvista; korunknál fogva is más volt irányunk, hajlamunk, örömünk s aggályunk. - Szerencsémre öcsémet Lajost szüleink a nyár közepén 1824-ben behozták szinte Győrbe, ő csak 6½ éves volt s a második normál iskolába adták; mert annyira eleven, csintalan, meggondolatlan fiucska volt, hogy otthon nem birtak véle; ő vele inkább rokonszenveztem; eleinten mintegy mentorává lettem, de befolyásom reá nem sokáig tartott; a mint bátyám tulságosan komoly és nehézkes volt, ugy emez mindig tulságosan élénk, mindig a tiltottat vagy a lehetetlent akarta; - én voltam köztük a "just millieu"; ez lehet helyes "álláspont", de mint későbbi életemben is tapasztaltam, kellemetlen helyzet.

Vacatióra augusztus végén haza vittek Akára, ott nem tanultunk, szabadon éltünk ismét mint a madarak, vadásztunk, lovagoltunk s kis nővéreinkkel mulattunk.

Elsülve, de megizmosodva tértünk vissza Győrbe, de már nem saját háztartásunkkal, - valami Landthaller nevü családhoz adtak, hol 4 szobánk s teljes ellátásunk volt. Mindegyikünkért atyánk 750 váltó forintot fizetett, pedig ugy voltunk mindennel ellátva mint otthon.

Novák nevelőnk a vacatió alatt káplánná lett s mellénk Körmendy Sándor jött, zalamegyei nemes kisbirtokosnak szorgalmas, lelkiisméretes, jó szivü, de erélyes fia, ő másodéves jogász s ámbár elég szigoru volt, mégis igen szerettem. Ő tanitott arra, hogy kell tanulni s ez évben már előbbre jutottam az eminensek közt, - atyám megengedte, hogy zongora helyett "Csákánt" tanuljak játszani, s minthogy jó hangom volt, énekelni is tanultam; mindkettőt egy becsületes német embertől Prux-tól, ki flautistája s tenoristája volt a cathedralisnak. Szenvedélyem évről évre nőtt, - s az élet minden örömei közt, a zene szerezte örömök voltak a legélvezetesebbek; nem unatkoztam életemben soha - mert fuvolámban mindig szórakozást s gyönyört találtam. A második deák iskolában tanárom ismét Czuczor Gergely lett; a harmadikban Vaszari Egyed, ki még most is él, a negyedikben pedig Hideghéti Bonaventura; mind kitünően mívelt, nemesengondolkodó, az ifjuságot szerető egyének; mint syntaxista már igen szépen fujtam a csákánt - és az éneklésben is eltaláltam a hangjegyeket; francziául az öreg Angelis tanitott bennünket. Mindig egészségesek és derültek voltunk.

Atyánk meglátogatott bennünket. Én a folyosón találkoztam vele; fátyolos cilinder kalapot viselt s szőrkelméből volt készitve fekete ruhája; akkor tünt fel először nékem, mily szép, nemes kifejezésü alak volt. Nagy-atyánk Fiáth Lázár halt meg; csak keveset láttuk, de még most is emlékezem reá: mindig arany zsinorozott magyar ruhában járt, melyet felvett Szentgyörgy napján Fejérvárott s levetett s elajándékozott egy év mulva - a mikor ismét ujat vett. Jó öreg ur volt, Abán lakott Fejér vármegyében, s a hét éves porosz háboruban már katona-tiszti rangot viselt; szépen poroszosan beszélt németül, fényt nem üzött, de jó asztalt tartott. Laufenbachnak hivták az akkori abai öreg plébánost; a plébánia közel feküdt nagyatyám házához, a plébános mindig nagyatyámnál volt, ott étkezett, mise után megjött, délután hazanézett, s ha nem volt hivatalos teendője, ismét megjelent - nagyatyám szerette s becsülte, mert ritka miveltségü, jó szivü lelkész volt, nem tudott nála nélkül meglenni. Az akkori fejérvári püspök Kopácsy, fejérvári kanonokká akarta tenni, de nagyatyám kártalanitotta, csakhogy megtarthassa. - Emlékezem, hogy nagyatyámnak volt talán 100 órája egy kerek asztalon, melyeket sajátkezüleg felhuzogatott s mindennap összeigazitott. Egyszer valamennyit ellopták, a mit nagyon fájlalt, és sokáig, haláláig nem birt elfelejteni. E buslakodása megfoghatatlan maradt előttem, hisz gazdag ember volt, hozathatott volna magának ismét órákat, de nem tette. Atyánk, fájdalmában nem igen osztoztunk; s azon kijelentésének, hogy már egész családunk Abán van, és mi is oda megyünk vacatióra, igen örültünk. Atyám, mint legöregebb testvér átvette az egész vagyon kezelését, és így mi az osztály befejeztéig vagy 3 évig ott laktunk, nagyatyánk házában, s ott töltöttük a vacatiót, - és milyen vacatiót! egészen uj világ nyilott meg előttünk. Házunk mindig tele volt, nagybátyám János, György, Péter ott időztek hetekig családostul, ezeknek gyermekeivel, kik velünk voltak egy korban, élveztük a rónaföld gyönyöreit, agarásztunk, vadásztunk vízi vadra, mely akkor még a Sárrétiben és kajtori tóban igen sok volt; eleintén az azon vidékbeli urak kinevettek bennünket, mert sokat hibáztunk, mondván - "nem őz vagy szarvas ám ez öcsém" - de október végén már mi nevettük őket, mert megtanultuk, hogy kell lőni a repülő vadat is.

A többi közbirtokos urak szivesek voltak irányunkban, az öreg tiszteletre méltó patriarcha Szücs Sándor - az életvidor vállalkozó Szücs Gedeon, s Hajós urak megtettek mindent kedvünkért s jók és szivesek maradtak irányunkban az egész életen keresztül. A lángi gróf Zichy család szinte mint rokonokat fogadott bennünket - s eljártunk sárosdi özvegy Eszterházynéhoz, ki szinte vadászott. - Bárándot báró Splényi birta, ki eljött hozzánk vadászni s meghivott Bárándra, - lovaink, puskáink jók voltak s igy vigan töltöttük az itt s igy átélt szünidőnket.

Bátyámat atyám philosophiára Pestre vitte, én és öcsém ismét Győrbe mentünk Körmendy prefectusunkkal. Most már könnyen és szivesen tanultam - szabad óráimban gyönyört találtam az olvasmányokban s a zenében - ugy, hogy Hideghéti meg volt vélem elégedve s szeretett; de Lajos öcsémmel sok baja volt professorának, ugy látszott, hogy élénksége s meggondolatlansága vele nő. Ámbár a legnyiltabb jellemmel s kimondhatlan jó szívvel birt, mégis oly rosz hírben állott, hogy azért is büntették, mit nem ő követett el. - Csákánomat fuvolával cseréltem fel - de énekelnem nem volt szabad, mert hangom változott, e helyett rajzolni tanitottak, a mire semmi képességgel nem birtam. Frühmannak hivták a becsületes rajztanárt, ki félévi fáradság után igy szólt hozzám: "Spielen Sie Ihre Flöthe, zum Zeichnen haben Sie kein Talent" én elfogadtam tanácsát, nem rajzoltam, de annál többet fuvoláztam; ha leczkémet, mint rendesen hamar megtanultam, Körmendy magyar olvasmányt adott; akkor a nemzeti irodalom gyermekkorát élte még, s egy óráig mindennap rendesen lefekvés után az ágyban olvastam. Körmendy is igy tett s ha ő eloltotta gyertyáját, nekem is el kellett oltanom, de e csekély idő is elég volt arra, hogy az akkori szépirodalmi termékeket csaknem mind megismerhettem, s ugy megszoktam az ágybani olvasást, hogy 55 éves koromig sohasem mulasztottam el, - ekkor is csak orvosom figyelmeztetése folytán hagytam abban. - Testgyakorlatról akkor, oly értelemben, mint most, nekünk fogalmunk sem volt, de kifejlődőtt testi erőnk s ügyességünk futás, birkózás, dobás, famászás, uszás s ugrás által.

* * *

1829-ik esztendőben atyám ugy vélekedett, hogy nekem 14-ik életévemben nem kell már nevelő, - Székesfejérvárra adott rhetoricába Orsonics senator családjához.

Volt jó nagy világos szobám az udvarra, jó kosztom stb. 1000 váltóforintért. Tanárom Szegh Pál a cisterci rendből - később tábori pap volt; nagy különbség volt közte s eddigi tanáraim közt. Mig ezek szelid, jószivü, a gyermekeket szerető, elnéző s általunk tisztelt egyéniségek voltak, Szegh Pált szenvedélyes, kiméletlen, szeszélyes egyéniségnek ismertük, nem szerettük, de féltünk tőle; - inkább lehetett volna jó huszárkáplár, de sihedereket nevelni s tanitani nem tudott.

E közben felébredt bennem az ambitio, Molnár József, ki később agyonlőtte magát a forradalomban, - Tichi, kit sohasem láttam azóta, - Zalay, kit később mint helytartósági tanácsos az ercsi plébániára segitettem, - voltak vetélytársaim, - de Molnárral nem mérkőzhettünk, kitünő áldott tehetséggel birt; - sok jó órát töltöttem Horhy-éknál és egy tiszteletreméltó polgári jómódu házban Réh-éknél, Horhy Antal és Réh János iskolatársaim voltak s ezekkel ki-kirándultam Akára vagy Abára.

Benső barátságunk nem változott; Réh a forradalom után Garibaldinál szolgált, betegen jött haza s korán elhalt, - Horhy buskomorrá lőn.

Gróf Batthyány László is egy osztályban volt velünk, de keveset láttuk, mert privatim tanult Polgárdiban, a vizsgálatokra azonban bejött. Akkor megszerettük egymást, becsületes, nemes érzésü, minden viszonyok közt hü barátom maradt; sok jó napokat töltöttem később társaságában, nagy uri házában és családi körében; baráti érzésünk kölcsönös, félszázados, rokonszenvünk sohasem hanyatlott. Iskolatársam volt Leipczinger is, ki már akkor szelid természetü, szép tehetségü jó fiu volt, később Rónai név alatt kitünt, s most czimzetes püspök s Valeria ő fenségének a magyar irodalomban s ha jól tudom, a magyar történelemben tanárja és pozsonyi nagyprépost.

Anyámtól tanultam, hogy nincs becstelenitőbb a hazugságnál; hogy becstelenitő oly tett, mely tiltva van; s hogy az adott szót szentnek, sérthetlennek kell tartani.

A kisbéri erdő egész hosszában érinté az akai erdőt, fivéreim olykor bementek a kisbéri tilosba, őz vagy szarvas után, én is bementem velük egyszer, de oly kellemetlen érzést okozott a tudat, miszerint tilosban járok, hogy többet sohasem mentem.

Poësisban Vagovics cistercita volt tanárom. Becsületes, szelid, jó tót ember volt, s diákul igen szépen verselt. Én nagy kegyelmében álltam s a mikor csak lehetett, eljött vélem Akára vadászni.

Karácsonyi ünnepekre két napra haza mentem, de ezek szomoru ünnepek voltak; szeretett 10 éves Teréz hugom temetésére érkeztem. Oly zordon idő volt, hogy a családból csak én magam kisértem a temetőbe.

Május hóban 1830-ban egy csütörtöki nap séta közben az égett város hidjánál találkoztam Csörgey mérnökkel, ki családi osztályunkban működött; midőn mellettem elhajtatott, én köszöntem, ő megállitá kocsiját s oda intett; "nem tudom megmondjam-e önnek, vagy meg ne mondjam" - itt megállt s gondolkozott, - mit mérnök ur? "ön okos fiu, hát megmondom, hogy ő méltósága, édes atyja igen nagy beteg, talán eddig meg is halt."

A kék égből hullott reám a megsemmisitő villám! a kocsi már rég elrobogott, én ott állottam a mostani Vörösmarty-tér déli végén mozdulatlanul. Nem éreztem mást, mint iszonyu fájdalmat szívemben, nem sírtam, de megindultam Aba felé. Csak az égett város alsó végén gondoltam meg, hogy gyalog igen messze van Aba s hogy bármily sebesen menjek is, 4 óráig betart. Betértem tehát az első földmives házába, melynek tulajdonosa azonnal befogatott számomra.

10 percz után már egy jó szalma üléses paraszt-kocsin Aba felé haladtam; mit és miről gondolkoztam az uton, nem emlékszem, csak azt tudom, hogy gyönyörü csendes, verőfényes tavaszi idő volt s hogy a buza már oly magasra nőtt, hogy a beleszállott varjut már nem lehetett a kocsiról látni; délfelé volt mikor megérkeztem. Atyám lakosztályába szaladtam s itt találtam anyámat, a mint egy kis gépben főzött valamit. Megjelenésemen nagyon csodálkozott s megcsókolt szótalan. Hogy van papám? - kérdeztem németül, mire ő a mellékszoba betett ajtajára mutatott s ujját szájára helyhezé. Én az ajtóhoz közeledtem s hallottam a lángi apát Vagner főtisztelendő urnak hangját, ki diákul imádkozott s ha megállt, atyám hangját s e szót halottam; "ultro." Félóra mulva Vagner kijött, anyám kérdőleg nézett reá s ez azt mondotta "Er schlummert" de én ekkor már a félig nyitott ajtón besiklottam, s atyám kezeit megcsókoltam; ő felnyitá jóságos szemeit, reám nézett s mintha magához akart volna szoritani, emelte elgyengült karjait s alig érthető gyenge hangon szólt "köszönöm fiam!" Bennem már akkor azon remény, sőt meggyőződés ébredt, hogy nem fog meghalni. - Sokáig, igen sokáig nehéz, sulyos beteg volt, de egy év alatt ismét helyre állott egészsége.

Egész életemben boldogitott annak emléke, hogy atyám megjelenésemnek annyira örült.

Oh gyermekek! ha tudnátok mily szerencse szerető szülőkkel birni, - mily boldogitó azon öntudat, hogy iparkodtunk a szülői szeretetet kiérdemelni, - nem volna annyi zilált családi viszony.

A vacatióra még Abára mentünk, megjött János bátyám Pestről, Lajos öcsém Győrből s elhozta magával Lang Ignácz kitünő fiatal nevelőjét, ki mindenben ügyes, szép, tanult, előzékeny fiatal ember volt. Szivesen társalogtam véle s ő szivesen tanitott s világositott fel; később hites ügyvéd s végre pesti főkapitány lőn, - a forradalom után ő is agyonlőtte magát! nem tudom okát, nem az indokokat melyek folytán Lang és Molnár öngyilkosokká lettek, mert ők voltak a legélesebb eszü, éles itélő tehetséggel, kitünő emlékezettel s magas erkölcsi érzettel biró, testileg is egészséges fiatal emberek, kikkel az életben találkoztam, s igy nem itélhetem meg borzasztó tettüket, de szivből sajnálom korai halálukat, mert a tudománynak, a hazának s az emberiségnek nagy szolgálatokat tenni voltak hivatva.

Abán voltunk Sz. Mihályig, ekkor tájban az osztály atyám testvérei közt megtörtént s mi az egész családdal ismét visszamentünk Akára; atyánk veszélyen kivül lábbadozó volt, de annyira elgyengült, hogy járni nem birt.

Gond nélküli, vig, élvezetteljes napokat éltünk itt, serdülő nővéreim minden egyes fát, minden egyes virágot megcsókoltak, örültek hogy ismét "itthon" lehettek; mi fiuk pedig a legjobb egyetértésben hajszoltuk a nagy vadat, Bakony és a Vértes bérczein.

A Bakony körülöttünk szabad vadászhely volt, éltünk nemesi állapotunk jogával s ott ütöttünk tanyát, a hol czélszerünek itéltük, - a moóri uradalom 30,000 hold erdeje osztatlan állapotban lévén, ámbár anyánkat csak 1/30-ad része illette, az egész uradalomban, szabadon vadászhattunk, igaz, hogy Lambergék s déd- és nagy-bátyáink Luzenskyék zokon vették, de atyám azt felelte neheztelésükre, hogy a "vadban nincs proportió." - Ha szép éj volt, mindig az erdőben háltunk, kirándulásainknál mindig a jó öreg Jakab volt kisérőnk, tanácsadónk, szakácsunk s felügyelőnk egy személyben.

November elején bátyám Győrbe ment juristának, öcsém rhetorikába Székesfejérvárra, engemet pedig szüleim otthon tartottak; akkor nem értettem miért? - most gyanitom, hogy bátyámnak Pesten töltött bölcsészeti éveinek eredményével atyám nem volt megelégedve s engemet, kit sokkal élénkebbnek, minden benyomásra sokkal fogékonyabbnak ismert, nem akart a nagy város veszélyeinek kitenni, annál kevésbé, mert fiatalabb voltam egy évvel, mint bátyám akkor, midőn philosophiára Pestre ment.

Hetyeynek hivták nevelőmet, ki philosophiára Akán privatim tanított; a theologiát elvégezte, a philosophiából a doctoratust letette - de nem érezvén hivatást a lelkészi pályára, a jogira lépett, a jogi éveket kitünőleg végezte s ez időszerint juratus és cinicus szoba-tudósnak mondhatnám.

Nekem nehezemre esett, hogy fivéremtől elválva Akán kellett maradnom, mert élénk képzelődő tehetségem sok örömmel s gyönyörrel kecsegtetett Pesten; - most elismerem - atyám bölcseségét; azon korban egy még gyermekembert, ki eddig mindig szülei szeme s felügyelete alatt növekedett, felügyelet s jó barát nélkül Pestre küldeni - ha a fiu korosabb s ha higgadtabb is mint én voltam, mindig erkölcsi vagy egészségi veszélylyel jár.

Atyám otthon minden kivánságomat teljesité; két paripát tartott, az öreg Jakab kisért lóháton, vagy vadászatra; Louise néném mint szép mívelt hölgy, megjött a nevelésből, Böske és Mária felserdültek, ezeknek otthon Cristián Julie lett nevelőjök - áldott jó teremtés s most is nálunk él. A kis tiszttartói lakás szük volt, engemet s nevelőmet egy mellékházba helyeztek s atyám felépité uj lakását, kapcsolatban a régivel; nem volt ugyan semmi architectonicus összhangzat, de meg volt a kivánatos kényelem. Szép eleven, kellemetes néném kedvéért sok vendég járt házunkhoz, volt zongoramester és énekmester, amazt Csephnek ezt Havlicseknek hivták; a családi kör egész uj irányt adott lelkemnek, - sokat az igaz, a philosophiából nem tanultam, de megtanultam a nyelveket, szépen énekeltem s igen correct, sőt szerénytelenség nélkül állíthatom, mesterileg fuvoláztam, minden nap egy órát énekeltem s vacsora után, zongora-kisérettel, a legnehezebb duettokat primavista eljátszottam.

Eljöttek hozzánk a Moóron állomásozó olasz Alberti, később Kresz-tisztek, s magukhoz kértek, ha valami tréfa volt Moóron Lambergéknél. Főbiránk Késmárky Gábor, atyámnak gyermekkori meghitt barátja sokat időzött nálunk s Szabadhegyi Antal volt esküdtje - mig én Gábor bátyámmal, ki szenvedélyes vadász volt, a szarvasokat hajhásztam, - a hölgyeket iparkodott mulattatni; hozzánk jártak Anyósék, itt ismerkedtem meg Rosos Pistával, ki már akkor nagy reményekre jogosító, mívelt, élénk aljegyzője volt a megyének. Ezen férfias, lovagias, vállalkozó, nemes modoru, szép külsejü, bátor, erős férfiu szivemet pár nap alatt s minden baráti érzeteimet sajátjának mondhatta. Később együtt szolgáltunk, barátságunk benső rokonszenves, tiszteleten alapuló viszonynyá nőtt; férfi korunkban nagy szolgálatokat tettünk egymásnak kölcsönösen s legnevezetesebb az, hogy ámbár mindketten cholericus véralkattal s nagy érzékenységgel birtunk, ámbár ő csaknem mindenkivel - ha rövid időre is - de összezörrent, köztünk a barátság s rokonszenv jó lélekkel állíthatom, éltem minden perczében csak nőtt s erősbült.

Ciulinek hivtak egy olasz főhadnagyot, ki Suuron feküdt s minden nap átlovagolt hozzánk délre. Tőle tanultam az olasz nyelvet, nénémnek sok éven keresztül udvarolt. Mindezek igen barátságosak voltak irányomban. - A "gyermekből legény lett."

* * *

Megszüntem szenvedélyes vadász lenni - s nagyon örültem, hogy sok másban is élvezetet találtam, - mert minden korlátlan szenvedély káros, a féktelen vadászszenvedély csakugy kárunkra van fejlődésünkben, mint a kaland, vagy kártya, vagy iszákosság szenvedélye.

Szerettem vadászni, de már nem értem reá, csak csütörtökön s vasárnap délután, mert elkisértem anyámat és nénémet bálokba - s ilyenkor kettős szorgalommal kellett pótolni a mulasztást.

Husvétra s Szt. István napjára elmentem Hetyeyvel Pestre vizsgálatra, ott voltunk 10-12 nap, vizsgálataimat letéve, ismét haza tértünk s mindig örültem, mert Pest még nem nyujtott mulatságot. Megjegyzem itt, hogy egy forint váltóért - 24 krajczár ezüstben - jó három tál ételt kaptunk Pesten.

Haza érve, két hétig szabad időm volt, de már nem vadásztam mindig, inkább olvastam, vagy nővéreimmel társalogtam; az estét, mert atyám igy szerette, mindig zenével töltöttük.

Az ur megáldott igen derült kedélylyel, én voltam a vigak között mindig a legvigabb s a természet ezen adománya lőn éltem boldogságának egyik forrása. Nem gyermeki nevelésemnek, nem az ott szivembe plántált, "hit, remény s szeretet" vallásos érzetének köszönhetem-e ezt is? bármint sujtott is a sors, bármennyire fájt is bármi, - levertségem csak órákig tartott; mert hiszek a Mindenható irgalmában; mert biztosan reménylem, hogy az igaz, jó, nemes, győzni fog, - mert szeretem az egész emberiséget; édes Atyám! ez legértékesebb örökséged! tőled tanultam ezt s halálod órájában győződtem meg, hogy az ut, melyen te jártál, biztosabb minden félszeg philosophiánál, a tőled tanult elvek erőt, ruganyosságot kölcsönöznek ádáz, mostoha viszonyok közt s mérsékletet a szerencse kétes mosolyaival szemben; élted utolsó perczéről elmondhatom "sic moritur justus!"

Ha gond, csapás, baj ért később izgalmas életemben, pár óráig lelkem minden erejét összeszedtem annak kikutatására s a megitélésre, lehet-e segiteni? ha azon meggyőződésre jutottam, hogy lehet, megszünt aggályom, mert minden tehetségem és tevékenységem a kitüzött czél felé irányult, - ellenben ha belátám, hogy tehetségem keretén kivül esik s nem segithetek, keresztény megadással megnyugodtam az Isteni gondviselésben. Atyámtól hallottam először: "Glücklich ist, der vergisst, wass nicht mehr zu ändern ist."

Sajnállak benneteket félszeg philosophusok és nihilisták! elutasítjátok magatoktól az egyedüli kalauzt, az egyedüli delejtűt, mely biztosan vezet az élet tövises, örvényes pályáján; s mit cseréltek érte? szivet lelket kinzó kételyt vagy kétes értékü hirnevet!

Deczember 5-én Borbála névnapi ünnepélyek után megkezdődtek Moóron a nagy vadászatok, melyekre eddig soha sem hívtak meg; megjött a pósta, egy kis levélkét hozván atyámnak czimezve, melyben déd-bátyám arra kéri őt, hogy miután tudja, miszerint engemet a vadászat mulattat, küldjön be holnap estére Moórra, szivesen fog látni, s a nagy vadászatokban részt vehetek.

Atyám megengedte, nagy volt örömem; délután felkészültünk s az öreg Jakab kiséretében beszánkáztam Moórra. - Volt egy jó hű kutyám, Mentor, ez mindig velem volt, szobámban aludt, s ha nagy vadra mentem is vadászni, velem vittem, mert zavart soha sem okozott, sokszor pedig nagy segítségemre volt, a meglőtt vadat megfogta, vagy megállitotta, vagy a véres nyomon utána vezetett. Mielőtt kocsira ültünk, szobámba bezártam; 5 óra után már sötéttel érkeztünk Moórra, engem felvezettek Antal nagybátyámhoz, ki átvezetett nejéhez Tante Nánihoz, ott volt Tante Judithe, Tante Betty s egy olasz főtiszt Foscolo, kit akkor láttam először, később megismerkedtem vele, mert éveken át hozzánk is kijárt. - Uzsonna után ezt felkérték a hölgyek, hogy énekeljen, Tante Betty zongorán kisérte, kellemetlen volt hangja, de a mély hangok ritka teljeséggel birtak; utána engemet kértek fel, s igy felváltva énekeltünk, többnyire olasz dalművekből hangunkhoz mért dallamokat.

Foscolo még nem hallott magyar dalt, s így nagyon kért, hogy énekeljek magyarul; engedtem kérésének s a nyilvánult közkivánatnak, leültem a zongorához és énekeltem: "Ha nap felkel minden éled, minden fűszál felvirul" - ezt jó, szeretett nagynénémtől Klárától tanultam, saját hangom terjéhez idomítva, igen szerettem énekelni; Tante Klára, később gróf Stahrenbergné, gyönyörü sopran hanggal s iskolával birt, sok éven át Bécsben a legjobb dilettansnőnek s a zenében tekintélynek ismerte a társaság. Ezen igazi "Ceur d'Ange" még pár évvel ezelőtt igen szépen énekelt, ámbár régóta már csak a betegeknek s szegényeknek él. Tőle tanultam e magyar dallamot; ki szerezte? nem tudom. A hölgyeket, kik ezt már Klára nénémtől tökéletesben hallották, nem lepte meg, de annál inkább elragadta Antal bátyámat s az olaszt. Megnyertem dédbátyám és néném kegyét s ezután minden alkalommal szivesek voltak irányomban.

Vacsora után 10 órakor elbucsuztam s az öreg Jánni lámpásával szállásomra kisért, hol még nem voltam, mert megérkezésem után egyenesen nagybátyámhoz mentem, tudva azt, hogy az öreg Jakab ki fog mindent csomagolni s rendben találandok mindent. Egy ki nem világitott, hirtelen kanyarodó mellék lépcsőzeten lemenve, zárt folyosón értünk a felső kapu alá, azon részére a kastélynak, hol nagy atyám lakott; a kastély ezen részében nagyatyám temetése óta soha sem voltam, befordultunk a kapu alá, az öreg Jánni az első balra eső ajtón koczogott s "hier" volt a felelet. Jakab kilépett, Jánni megfordította a második ajtó csikorgó kulcsát, lámpájánál meggyujtotta a szoba közepén álló fagyugyertyát s ekkor tájékoztam magamat, hogy ez ugyanazon nagy szoba, melyben nagyatyám annyi évvel ezelőtt ravatalán feküdt. A gyertya csak gyéren világitotta a szobát, láttam, hogy patyum, fegyverem, vadásztarisznyám s köpenyem a kályha mellé van helyezve; - vissza emlékeztem élénken nagyatyám ravatalára s nem éreztem magamat kedélyesen, de nem is féltem még.

Lefeküdtem, a gyertyát ágyamhoz vettem s eloltottam, de aludni nem tudtam, a fal felé fordultam, jó reám huztam a paplant, behunytam szemeimet, de azért mindig a rég elfelejtett ravatalt láttam egész pompájában, - kellemetlenül éreztem magamat, de még nem féltem; - egyszerre szuszogást hallok! most már félni s izzadni kezdettem, a szuszogás majd tiszta hortyogássá fajult, ez több perczig tartott, lelki erőm már kimerült, - végre meggondoltam, hogy nem bántottam nagyatyámat, s hogy ennek árnya sem lehet ellenségem; feltekintettem, de a már megbetegedett képzelődő tehetség folytán, az egész szoba ugy kivilágítva, mint 12 év előtt, a fényes ravatallal, benne nagyatyám hosszu bajuszával, egyenruhával, rendjelekkel tünt fel előttem. Görcsösen összehuztam magamat s talán egyideig eszméleten kivül lehettem. Rettenetes lelkiállapot! végre eszembe jutott, hogy az öreg Jakabtól csak közfal választ s hogy ő kiáltásomat meghallhatja, elkiáltottam magamat "Jakab" - erre a kályha táján zörej támadt s valami az ágyamra ugrott, én eszméletemet elvesztettem, mert a vén Jakab többször kérdé "mi a baj urfi"? én nem birtam felelni - oda néztem a hol éreztem, hogy valami ágyamba ugrott - s megláttam hű "Mentor" kutyámat; csak soká tértem tiszta eszméletre. - Megengedtem Jakabnak, hogy reá gyujtson s beszélgettem véle, mig végre azon tudatra jutottam, hogy kutyámat valaki otthon kieresztette, ez pedig utánam jött Moórra s észrevétlenül patyum mögé feküdt, a meleg kályhához.

Ha kutyám észrevétlenül kiszökött volna, midőn kiáltásomra Jakab bejött, - én egész életemben félékeny, kisérteteket látó, gyáva egyéniség leszek vala, mert valónak hittem volna azt, mit félelmemben képzelődésem teremtett; ugy tapasztaltam később, hogy e szerencsés esemény jó leczke volt reám nézve, mert nem hittem többé saját s mások képzelődésének.

Vasárnap s ünnepnap bár mily rosz időben is az egész család elment templomba; ha száraz idő volt, mi férfiak gyalog. A lelkészek igen szivesen látott vendégeink voltak s többnyire nálunk tölték az estét, édes atyám nagyon szeretett tarokkozni s igy ezzel mulattak, - ha ketten maradtunk sakkoztunk; atyám dohányzott s igy én is rá kaptam; dömötöri vásárban Fejérvárott megvettünk 40 váltó azaz 16 forint ára verpeléti és vitnyédi dohányt, ezt felapriták, egy zsákba tették s a padláson lógatták, mely készlet elég volt nekünk és vendégeinknek egész évre; szivart s török dohányt még nem ismertünk.

* * *

Juniusban volt Louise néném nevenapja s igy sokan voltunk, - délután egy paripát lovagoltam az udvaron, mely igen nagy, talán 5 hold terjedelmü lehetett, - végre a kut vályuját akartam átugratni, de lovam vonakodott, - még egyszer nekifordítám, reá húztam keményen, a "kozák" átugrott, de ugrás után nem birtam megtartani, az istállóba ragadott, láttam, hogy a felnyitott ajtón bajom történik, leugrottam, de oly szerencsétlenül, hogy lábam szára ketté törött; - meghozták a moóri orvosokat Szegnert és Dugovicsot, kik összerakták, fazsindely és bádoglemez közé szoritván. Igy feküdtem 14 nap mozdulatlanul, ekkor levették a kötést és az orvosok rémületemre constatálták, hogy görbén nőtt össze.

Anyám nagyon sírt s eltávozott a szobából.

"Mi lesz most doctor úr, nem lehet ezen segiteni?"

"Lehet, ha van lelki ereje."

"S hogyan segithetünk?" kérdém.

"Ha ujra eltörjük."

"Akkor csak rajta, mielőtt anyám visszatér."

Dugovics felemelte lábomat vizirányos helyzetéből s rázni kezdette, kezében tartván lábam fejét.

"Fáj-e?" kérdé.

"Rettenetesen."

Ekkor kiszaladt s hozott be két hasáb fát, melyeket egymás mellé helyezett vagy egy fél láb távolságra s egy tollas vánkost tett föléjük, - Szegner azután lábamat leereszté, ugy, hogy a törés a két hasáb által képezett ürbe esett, ekkor lapos tenyerével erősen a törésre ütött s a még gyenge Callus engedett, - a láb ujra két darabbá vált. - Az egész egy percz müve volt s nem is fájt oly nagyon mint képzeltem, - ismét jeget tettek reá s aztán gyps péppel és papirral körülövedzték, addig, mig e boriték erősen tartotta az ujból összehelyezett csontot.

Ez kínos nyolcz hétig tartott; csak szeptember végén tudtam mankó segitségével járni; kocsin jártam fürjészni a tarrókra, ha kutyám állott, a kocsis ugy fordult, hogy ez balra essék tőlem, Mentort szóval biztattam, ez leugrott s én a fürjet vagy foglyot többnyire meglőttem.

Ez évben (1830) annyi volt a fürj, hogy Lajos öcsém egy nap százat lőtt; - akkor még nem kaszálták az őszieket, hanem sarlóval aratták, a tarró egy lábnyi magas lévén, a fürjéknek biztos tanyául szolgált.

* * *

Novemberben fivéreim ismét elmentek, öcsém Győrbe, bátyám patvariára Fejérvárra; én gyalog nem tudtam járni, lóra sem ülhettem, lábam még mindig dagadt volt - nem vadásztam, nem lovagoltam, nem báloztam, - folytonosan otthon kellvén maradnom, többet tanultam mint a mult évben - sokat olvastam s még többet zenéztem. A böjt vége felé ismét Pestre mentünk, letettem vizsgáimat, jobban mint a mult évben, lábam daganatja is lelohadt, - husvét után ismét lóra ültem, szentháromság vasárnapján az akai bucsún már tánczoltam, lábam sohasem fájt, sőt nem is feszélyzett többé.

Az egész nyarat honn töltöttem, szivesen tanultam s Szt. István napra Pestről visszatértem mint absolutus philosophus.

Egy báró Vallis látogatott meg bennünket falun, Frigyes szász vértes ezredben alezredes s Veszprémben volt állomáson; felkért, hogy ha őszszel nagy vadra vadászunk, hivnám meg őt is, én szivesen megigértem s oktober hóban meghivtam, elhozta magával a Thereziánumban nevelt 16 éves fiát. Kimentünk nagy társaságban Dobosba, az ifju Vallist, mert nem bíztunk benne, János bátyám s Rosos Pista közé állítottuk; bátyámnak egy ritka erős vadkan ment, - meg kell jegyeznem, hogy bátyám golyóval rendkivül jól lőtt - bátyám reá lőtt, a kan megbukott, Vallis felé szaladt s ez előtt 30 lépésnyire lefeküdt. Vallist ifjui heve elragadta s elhagyván állását, a kan felé ment; midőn vagy 10 lépésnyire megközelíté, a vadkan felugrott, összecsapta rettenetes agyarait s a bárónak rohant: ez elveszté lélekéberségét kiszaladt az alléra s szalad Rosos felé, - Rosos látta a feléje futó bárót, de nem tudta mi történt; mikor a vadkant is meglátta, mely a bárót már már megközelíté, ő is szaladt a mint tudott, de a báró és a kan felé, a mint a báró Rosos fegyverének végét elkerülte, ez pattant és a golyó homlokon találta a bősz vadat, mely elesett s estében egy két láb hosszu turást csinált. Én csak később érkeztem a helyszinére, mert távol álltam, de a kis Vallis még akkor is halavány volt és reszketett; édes atyja karján csüggött; attól féltem, hogy megbetegszik; - ő azt állítá, hogy reá akart lőni a kanra mikor felugrott, de fegyvere nem sült el; mi mindnyájan elhittük, dicsértük bátorságát, hogy oda mert menni s ügyességét, hogy oly gyorsan szaladt, hogy a dühös vadkan nem birta elérni; értésére adtuk, hogy hason esetben mi is igy tettünk volna, a hiba csak ott volt, hogy helyét nem szabad elhagyni a vadásznak, míg a hajtók ki nem érnek, mert kiteszi magát azon veszélynek, hogy a szomszéd puskások meglőhetik; - megvizsgáltuk a vadkant, melyet bátyám golyója szügyön talált s benne maradt, Rosos golyója a jobb szeme fölött s hátul a bal füle mellett jött ki.

Többször tapasztaltam, hogy a vaddisznók, ha a vadász megsebzi nem mennek a puskásnak, a hajtót sem támadják meg, habár sebzetten törnek vissza, - de ha sebzetten meghuzza magát s ember közelít, akkor ennek neki mennek, - azért, ha a vaddisznó elesett, mindig vigyázva s lövésre készen kell megközelíteni.

A vaddisznókhoz nagy szerencsém volt, hajtás közben háromszor jöttek nekem falkában s mindig sikerült coup-doublet csináltam; - egyszer Dobosban, egyszer Csókán, egyszer Csákberényben; cserkelve csak egyet lőttem életemben.

A vacatiók vége felé minden héten átmentünk Szolgagyőrre Hunkár Antalhoz, ki sógora s igen jó barátja volt atyámnak, véle holtig zavartalan barátságban élt s irányunkban mindig szives volt. Szenvedélyesen agarászott s mindig örült, ha eljöttünk hozzá, mi pedig szivesen mentünk, mert két unoka-öcscse, Hunkár Miska és Sándor, kiket ő nevelt, igen kedves fiu volt. Míg egyikünk agarászat után az öreg urral sakkozott, a többiek a fiatal Hunkárokkal mulattak.

Anyám nővére Teréz, Hunkár Antal neje mindig kegyes volt irányunkban. Emlékezem arra is, hogy az özvegy Hunkárné, - Sándor és Miska anyja, kit Hortensiának hivtak, még akkor igen szép asszony volt. Különösen mulattatott bennünket Hunkár ménese s a felállított csikók, - mert atyám ménest nem tartott. Temérdek házi galamb is volt s van máiglan Szolga-Győrött, - ezekkel is jól mulattunk, minthogy a világosakat - miután a kánya ugy is el szokta hordani - szabad volt kilőni.

Sok jó napokat töltöttem később is ezen uri házban - Teréz napját fényesen szokták volt ünnepelni - s valahányszor Győrbe mentem mint jurista, vagy onnét jöttem, ebédre mindig oda iparkodtam, mert Hunkár Antal igen jó konyhát tartott.

November elején elmentem Győrbe juristának, Gusler városi exactor családjánál volt szállásom és étkezésem: professorom Albely a Jus naturae-t tanitotta, Kmetty a statisticát és jus romanumot; az első szép, bár negélyes tanult, jó előadásu fiatal tudor, gyönyörü diáksággal birt s általunk tudományos tekintélynek ismertetett; a másik mindenben ennek ellenkezője; - számtalan pajkos tréfát engedtünk meg magunknak irányában. Ily alkalommal a főszerepet mindig gróf Zichy Herman vállalta el - kit én akkor szerettem, mert jószivü, egyenes határozott jellemü, phisicailag igen kifejlődött, erős fiatal ember volt, jól vivott, jól lovagolt, jól tánczolt, jól uszott, szerette a jobb társaságot, de nem szeretett tanulni; Zabreczkynek hivták nevelőjét, kinek tömérdek gondot okozott.

A hires óriási erővel biró Dupuis csodáltatta magát a szinpadon, egy nagy vasrudat emelt fel egy kézzel a padlózatról s azután szándékosan elejtette a padlózatra, mikép azt hittük, hogy keresztül üti azt, - ekkor Zichy Herman ki a zenekar helyén állt, felugrott a szinpadra, felemelte bizonyos magasságra ugyan azon rudat, de ezalatt egy ina a kezefeje alatt megszakadt s maiglan csomós a jobb keze.

Találkoztam vele később mint katonával - ha ezen a téren marad, szép előmenetelt tehetett volna, - de ő állhatatlan, - legutoljára mint cancellár kéretett magához, ez óta visszavonultan Vasmegyében, neje - ki Szegedy leány s igen szép és jó asszony - és gyermekei körében él, de a világba nem jár.

Győrben jó dolgom volt, a juristák lévén ott az egyedüli fiatalság, a társaságban szivesen láttak bennünket, - megismerkedtem Bezerédy Ignácz ő nagysága az akkori győri első alispán szeretetreméltó mívelt családjával; három szép leány volt a házban, Marie kisasszony igen jól zongorázott, de még szebben rajzolt és festett; Tóni szép mezzo-szoprán hanggal, Christine magas szopránnal rendelkezett; a farsangot megelőzve ott tartottuk tánczpróbáinkat, bőjtben minden kedden, csütörtökön és vasárnap zene-estélyt tartottunk, melyen én fuvoláztam s Marie kisasszony kisért zongorán, - sokat köszönök ezen nemes családnak, egész valómnak uj irányt adott. A házi asszony erélyes, de jó szivü nő és anya, mindig velünk volt; - most 1876. - 92 éves, s egyik fiával Zalamegyében Görbőn él.

Ezen nemes család szivélyességének köszönhetem, hogy soha más szórakozást nem kerestem, nem mentem kávéházba, botrányos kihágásokban részt nem vettem. Felébredt bennem a kötelességérzet, sohasem mulasztottam leczkét vagy templomot, jól tanultam s Albely második eminense lettem. Csak Molnárral, kivel már Fejérváron együtt jártam, nem birtam mérkőzni, ámbár ő szegény fiu lévén, a Hunkár fiukat is tanitotta; - Kmetty-nél nem emlékezem, de az elsők közt voltam; - vívómestert tartottunk s Bezerédy engedelmével a megyeház termében vívtunk.

1833. és 34-ben május 1-jén Zichyvel átusztuk a Dunát s vissza, ott, a hol az a seminarium-kert keritését mossa - s bajunk nem lett.

Azon napokon, mikor nem mentem Bezerédyékhez, az estét hon töltöttem, nem énekeltem csak a templomban, de annál többet fuvoláztam, és foglalkoztam a német classicusokkal. Schiller, Göthe, Wieland és a franczia nyelv kedvéért Racine, voltak olvasmányaim.

A második jogi évet ismét Győrben végeztem, kitünő professorok alatt, a jus patriumot Szabó, a politiát Beke tanitotta, nekik sokat köszönhetek, igen szives tanítóim voltak s a náluk vett magán órákban ébredt föl bennem a "tudni vágy."

Időmet ugy osztottam be mint az előbbi évben, minden mulatságba, bárhol adatott, meghívtak, én lettem az előtánczos. Most Bay családnál laktam. Gazdám igen értelmes, tapasztalt előkelő táblabiró, szivesen társalgott vélem s én sokat tanultam tőle. Sokszor hetekig velünk élt Anyós István, ki gazdám leányát Máriát birta feleségül, s majd minden-napos volt a háznál Takács Sándor, akkor főbiró Győrmegyében; az első élénk eszü heves ember, Veszprém megyében szolgált szinte mint főbiró; Takács higgadt, nyugodt, juditiosus egyéniség. A kettő és az öreg Bay majd mindig disputáltak megyei dolgok, közjog és általános politica felett; én pedig nagy élvezettel hallgattam. Minden szombaton wisthet játszottam házi asszonyommal és pár öregebb dámával, kik ezen szivességemért kitüntettek.

Végre elérkezett azon szerencsés pillanat, mikor letéve a vizsgákat, bizonyítványaimat megkapva, Isten hozzádat mondottam tanáraimnak és iskolatársaimnak; bevégeztem iskoláimat.

Ez volt a legélénkebb öröm, melyet addig éreztem, nem tört ki nálam zajosan, - nyugodtan mentem szállásomra; a teljesített kötelesség boldogító érzete honolt reményteljes keblemben; a kocsi indulásra készen a kapuban állott. A Bay családtól meghatottan s hálásan elbucsuzva elindultam csendes de annál boldogítóbb érzetimmel haza felé. - Nem gyanitottam akkor, hogy a nehezebb iskola, az élet iskolája még hátra van.

* * *

Atyám abai birtokát rendezendő, lement családostul Abára, én is oda mentem; fivéreim is ott voltak már; este felé volt julius végén 1834-ben hogy haza értem, az egész abai közbirtokosságot, ezeknek szép nejeit s leányait mind atyámnál találtam; atyámnak átadtam bizonyitványaimat, Szabó engem elsőnek, Molnárt másodiknak tette; Beke pedig megfordítva. Láttam, hogy atyám bizonyitványaimnak igen örült s ez jól esett lelkemnek; - anyám szobámba vezetett, itt átöltözködtem s vissza térve a társasághoz, bemutattam magamat a valóban szép hölgykoszorunak.

Ott volt Kuthyné és Csepcsányiné született Sárközyek és siheder hugok Minka, gyönyörü három teremtés! ott volt a szép Szücs Gedeonné s nővéreim; szüleim - talán az én tiszteletemre - ott tartották vacsorára az egész társaságot, az abai czigányok is megjelentek - egyet tánczoltunk s azután a szép holdvilágnál éjfélig sétáltunk - s haza kisértük szép vendégeinket.

Gyönyörü családi élet volt itt; az egész közbirtokosság egyetértett, én lettem a "Maitre des plaisirs;" mindennap hol itt, hol ott, de együtt töltők az estét. Akkor senkisem politizált, a családok télen nyáron a falun laktak de sürűen látogatták egymást, névnap, születésnap, paszita, bucsú összehozta az ismerős vagy rokon családokat; fényüzést nem ismertünk, Pestre vagy Bécsbe igen ritkán mentünk, megtaláltunk mindent falun; farsangon felkerestük a vidéki városokat s itt báloztunk; - korai ebéd után elindultunk, estére oda értünk, reggelig tánczoltunk, ismét haza mentünk. Atyám egy tánczvigalomra nővérem részére 30 forintot adott, ebből kikerült a tulanglais kelme, a kék vagy vörös szalagok és csokrok, a czipő és keztyü, - a ruhát honn készítették, a virágcsokrot az üvegház adta.

Az akkori nemesség, ha nem is gazdag, de rendezett volt, - adót nem fizetett, a hűbériség, dézma, robot, megmívelte földjeit, cselédet a gazdaságban keveset kellett tartani; a hajdu kirendelte a szükséges erőt a szántásra, vetésre, befektetési és üzleti tőkére nem volt szükség - nem volt sok kész pénze, de erre sem volt szüksége, a fényüzést nem ismerte s kinevettünk volna egy nőtlen embert, ki ruganyos vagy fedeles kocsin jelent volna meg.

A férfiak vadásztak, agarásztak, vagy játszottak, külföldi bort nem tartottunk. Minden kéményes háznál biztos szives fogadtatásra számíthatott mindenki; a katonasággal, kivált nővilágunk, a legnagyobb barátságban élt, ugy hogy szép bált, fényes egyenruha nélkül nem is képzelhettünk; magyarul csak magunk közt társalogtunk férfiak s ritka ház volt, hol a nők is birták volna, vagy ha birták is a magyar nyelvet, szivesen társalogtak volna magyarul.

Itt meg kell jegyeznem, hogy a református családok a magyar nyelvet sohasem hanyagolták el - s ha beszéltek is németül, a társalgási nyelv a nők körében is mindig a magyar volt. Később is azt tapasztaltam, hogy a mult század második felében észlelhetett elnémetesedés és a franczia háboruk utáni elkorcsulás, a reformatus családokat csak kivételesen mételyezte meg, - megtartották ezek nemzeti szokásainkat, a 16-ik századbeli reminiscentiákat dédelgetve, - Károlyt a szathmári békekötőt hazaárulónak bélyegezve - független, önálló magyar állam után sovárogva s jellemes nyakassággal visszautasítottak mindent, mi e jellemvonás feláldozását kivánta.

* * *

Az egész világrész mély csendben élt; sokszor irigylettem édes atyám tapasztalatait, ki gyermekkorából a franczia forradalomra emlékezett, később a franczia háborukra. Beszélte, hogy Moórott egy franczia chasseurt, ki lováról leesett, azzal mentett meg, hogy kardját a fekvőre fektette hosszában s igy fogta fel a reá mért csapásokat. Ő akkor Fejér megye főbirája volt s jól emlékezett a bécsi congressusra, ennek intrigáira, megérte Belgiumnak Hollandtól történt elszakadását, a görögök szabadságharczát, a restauratiót sat.

Nem gyanitám ekkor, hogy ily tapasztalatokból bőven kerülend nekem is, s hogy ilyeseket kényelmesebb a történelemből érteni, mint átélni s részese lenni!

* * *

Oktober 1-én 1834-ben atyám bevitt Fejérvárra patvariára!

Mi az a patvaria?

Még ezen század két első tizedében a fiukat, elvégezvén jogi pályájukat, szüleik elvitték valami hirneves tabularis procátorhoz, főügyészhez, vagy alispánhoz jogi gyakorlatra; - de a hol a szegényebb fiukat mindenre használták. Teríteni, az ebéd alatt tányért váltani, a principális ruháját kikefélni, olvashatlan irását lemásolni, a princzipalisné részére a komissiókat elvégezni, - a szinházi, báli s t. e. f. belépti jegyeket megszerezni, s ha volt kisasszony a háznál, azzal tánczolni, az apróbbakat sétára kisérni stb. ez mind hatásköréhez tartozott s ezért hívták "pati-varia" szenvedni különféléket szavakból összevonva "patvaristának."

Ezen joggyakornoki egy évet ki kellett minden a jogi pályára készülőnek tölteni, hogy megkapván erről a bizonyítványt, "Juratus" lehessen a királyi táblánál.

Az én patvarista korombeli főnököm vagy is principalisom Pap Gábor fejérmegyei főügyész lőn, ki igen tanult ember volt, éles esze daczára elég meggondolatlan volt 50 éves korában egy igen szép s a világ gonosz nyelve szerint nem legjobb hírben álló fiatal hölgyet venni nőül! Szállást, étkezést én nála nem kaptam; hanem szállást Horváth Mihály nőtlen ügyvédnél fogadtam, kit igen szerettem, mert eleven, ügyes lovagias, értelmes, derült férfiu volt, s miután a főügyésznél csak a bűnvádi eljárás módozatát tanulhattam, szükséges volt, hogy a polgári perrendtartást, s ennek mechanicumát Horváthtól tanulhassam. - Ezt tanulta, azaz patvarista volt Horváthnál Sárközy Zsigmond is, kivel, mert igen kedélyes jó fiu volt, a legjobb egyetértésben éltem, mig szegényt a korai halál el nem ragadta.

Eötvös József, Mesnil Victor, Palocsay Theodor bárók a megyénél mint t. aljegyzők voltak alkalmazva: Czóbel Berczi és Horváth Vincze pedig Baizáth Györgynél mint főjegyzőnél voltak szinte patvarián. A mint Eötvös már akkor kitünő szorgalmu, nemes irányu nagyratörő tehetség: ugy Mesnil élénk, élczes, sarcasticus kellemetes fiatal ember volt; mig Palocsay, költői ihletettségének engedve, versezett; de akkor még németül. Igen szépen írt ódákat, balladákat, alkalmi verseket s többször sikeresen rögtönzött. Horváth Vincze, és Czobellel is igen jó pajtások lévén: vigan gondnélkül élveztük fiatalságunkat. Szivesen láttak bennünket Baizáthéknál, hol szép leányok voltak, ugy Nagy Ignácznál, hol a férjétől elvált leánya b. Horváth Octávia gyönyörü zongora játékával, eszes, könnyü modoru társalkodásával megnyert mindenkit. Most első férje halála után b. Pouthonné.

Nyilt házat tartott Bezerédy Miklós. Felesége Polimberger leány, igen csinos, erős mulatni szerető asszony, minden héten háromszor fogadott bennünket. Velenczéről bejöttek ilyenkor a Meszlényi kisasszonyok, Casimir kisasszony szép és kellemes leánynak az összes fiatalság szivesen hódolt. Kempelen Gyula t. tiszti ügyész sokat volt köztünk; de Pestre hívták inkább sovár vágyai, az akkori elismert legszebb leánynak b. Felner Adélnek udvarolván.

Ekkor Pest még messze esett Fejérvártól; az országut rosz volt, kellett 7-8 óra mig oda érhettünk.

De társasélet ott is alig volt élénkebb mint Fejérvárott; s azért Kempelent kivéve mi Fejérvárott jobban éreztük magunkat a meghitt ismerős körben s csak ritkán mentünk Pestre.

Mindennap ünnep- és vasárnapot kivéve 9 órakor elmentem Pap Gáborhoz. Eleintén kivonatoltam a bünvádi pereket, - később a kimondott itéleteket kisérlettem fogalmazni; a második félévben már szabad volt bármily jelentőségü perben replicáznom. Pap Gábor többnyire sajátja gyanánt elfogadta.

Mihelyt az irodába értem, ha a principalis nem volt otthon, a mellékszobában a Guittarr megzendült - akkor még nem lévén gépes húrfeszítők, a Guittarr húrjait is ugy feszíték, mint a hegedü húrjait, ezek minduntalan engedtek s principalisnémnek nem volt annyi ereje, hogy ujra meghúzta volna, behítt tehát, hogy hangolnám meg Guitárrját. Zenéjével és hangoltatásával zavart munkámban s untatott, ugy, hogy ha a principalis nem volt az irodában, én sem maradtam, inkább haza vittem munkámat.

Ünnepnap és délután 3-tól 5-ig Horváthnál készítettem polgári perekből kivonatokat. Actiót (kereset-levelet) is tettem fel és replicát (párbeszédet, választ) is írtam; de ezeket Horváth annyira össze corrigálta, hogy ujból kellett leírnom s ez zokon esett.

Akkor juristitiumok vagyis törvénykezési szünetek léteztek; azaz 5 hónapig nem dolgozott sem ügyvéd sem biró. Ilyenkor szétmentünk mi is, én mindig szüleimhez siettem, kik mindenkor örültek, ha köztük voltam. Nyáron Fejérvárott tartottam kocsis lovaimat, s paripámat, délután kikocsiztam vagy kilovagoltam Abára a szép Minkát bámulandó, avvagy Velenczére, vagy Szent-Mihályra gróf Zichy Ödönhöz, ki már akkor pártfogolt, s kinek szives barátságával máiglan dicsekszem; vagy Polgárdira gróf Batthyányhoz vagy Lángra, s mindenütt szivesen fogadtak.

Ha meghallottuk a déli harangszót, a mondat közepén is letettük a tollat a principalissal együtt.

Egy gazdag Polimperger nevü magánzó élt Fejérvárott, ki az ugynevezett Pelikánban lakott, nőtlen volt s kinél mindennap 12-től egyig játszottak az urak. Én nem játszottam, mert hazárd-játék sohasem mulattatott, s azért sem, mert erre nem volt pénzem. Atyám kitartotta cselédjeimet és lovaimat, személyemre csak 1000 forint váltót = 400 forint pengőt adott évenkint. Ez akkor ha sok pénz volt is, nem volt elég arra, hogy játszam is, de azért elmentem a megyeháztól Polimpergerhez, mert ott találtam az egész nőtlen társaságot, innen együtt mentünk a "fekete sas" vendéglőbe ebédre, hol 30 váltó azaz 12 pengő forintot fizettünk 4 tál ételért havonként.

Vacsorára pedig a "Fehér kereszthez" jártunk, mert itt két szép leánya volt özvegy Eischelnénak, ki özvegy korában is férfias erélylyel tartotta fenn a szükséges rendet s tisztaságot szállodájában. Mig fia igen szép, nagyon eszes s mívelt gavallér, a tudománynak és a szépeknek élt, - leányai a német irodalommal s himzéssel foglalkoztak, addig anyjuk karinczával s feltürődzve a tüzhely mellett állott. - Szép leányait Rózinak és Lórinak hivták, az első csinos, eszes, élénk, megnyerő miveltségü, a másik elragadó szépségü talán 16 éves hölgy, szivesen fogadták udvarlásainkat, szivesen mulattak velünk. De visszautasítottak minden tolakodást, s erkölcsi becsük folytán bizonyos távolságban tartottak bennünket, de ennek daczára, vagy talán épen ennek folytán, még több vonzerővel birtak. Rózit egy orvos vette feleségül, a szép Lóri pedig jó bajtársomnak, a gazdag Réh Jánosnak lett neje.

Nem vagyok elfogult "laudator temporis acti," sőt szivesen elismerem, hogy sok, igen sok jobban van most, mint volt akkor, de az akkori fiatalság lovagiasságának és kötelességérzetének jelzésére mégis felemlítem, hogy minden hölgy, rang, szépség, és korkülönbség nélkül, a fiatalság tisztelet tárgya volt akkor idétt. Soha sem hallottam, hogy bármi férfiu büntetlenül nőt megbántott volna, - soha sem láttam női társaságban bekapott vagy részeg fiatal embert; - soha sem hallottam, hogy valaki egy nő kegyével dicsekedett, vagy nőről gyalázólag szólt volna.

Pesten ezidő tájban b. F. J. egy ily bünt követett el, s a pesti fiatalság nem tűrte meg tovább körében; nem használt fiatalsága, nem azon körülmény, hogy Champagni-dugaszok pattogása közt hangzott el a sértő dicsekvés; - több évre expatriálni kellett magát. Minden jóravaló férfiu minden hölgynek természetes kötelességszerü lovagjának tartotta magát.

Mindegyik fiatal embernek volt bizonyos kitűzött czélja, s ennek elérése- s betöltésére képezte magát; a választás többnyire anyagi viszonyaitól függvén - a szegényebbek mérnöki, orvosi vagy ügyvédi pályára, a gazdagabbak megyei, helytartósági, cancelláriai vagy törvényhozási pályára készültek, még pedig többnyire komolyan. Élni dologtalan, csak a gyönyör és élvezetnek: ezt az akkori fiatalság nem ismerte; mert az is, ki falura ment gazdálkodni, ezzel foglalatoskodott, - mulatságra csak azon idejét szánván, mely hivatásán tul rendelkezésére fennmaradt volt.

S ha tudná a fiatalság mennyire élvezetesb a szórakozás a teljesített munka után, - mennyire boldogítóbb az élvezet, a mely nem "életczél," hanem komoly foglalkozás után kiérdemlett üdítő nyugvás és igy kétszeres gyönyör, bizonyára ezt választaná. És biztosítaná - minden viszonyok közt legerősebb támaszát: az önbecs nemes érzetét!

1835. augusztus elsején főnököm, Pap Gábor, kiadta a patvariáról szóló bizonyítványt, a főjegyző pedig arról, hogy a megyei törvényszék tárgyalásain jelen voltam s fejérvári ismerőseimtől bucsut véve falura mentem.

Louise nénémnek báró Baillou, ki ekkor a vértesek egyik ezredében cs. kir. főhadnagyi rangban szolgált, ez időben kezdett komolyan udvarolni; Sárközy Zsigmond barátom nagy szívfájdalmára, ki szívből szerette nénémet és komolyan vágyott birhatására.

Atyám ámbár rokonszenvezett Sárközyvel, ki igen nemes szívvel, szép vagyonnal, de kevés műveltséggel s kevesebb ismeretekkel dicsekedhetett. Ámbár ez engemet feljogosított annak nyílvánítására, hogy házasság esetében ő kész az akkor szokásos "Reversalist" kiállítani: még is ezen tervezett s általam melegen pártolt házasságba (atyám) bele nem nyugodott, ellenezte.

Egy alkalommal, midőn ezen házassági tervről komolyan szóltam vele, körülbelül igy nyilatkozott:

"Római catholicusnak születtem, ezen hitben neveltettem; nem mindig éltem ezen csendéletet itt Akán; nékem is voltak fiatal éveim s tuléltem ezek viharait. Nehéz viszonyok közt, a catholicus elvek, melyeket anyám tejével szívtam lelkembe, voltak útmutatóim. - Lehetetlen hogy az, kit az Isten józan észszel és itélőtehetséggel megáldott, ha vallásunk tanait, - főelveit követi, lehetetlen mondá, hogy erkölcsileg eltévedjen. Szent vallásom ezen elveinek szemmel tartásával átéltem ifjuságom veszélyes éveit, megmentve lelkiisméretem tisztaságát, becsületem, egészségem s vagyonomat; és ha csapás, testi vagy lelki fájdalom sujtott, enyhülést s vigaszt leltem az ur Isten véghetlen jóságában, s lelkiismeretem tisztaságában!"

"A legnagyobb csapás - igy folytatá atyám - melyet a gondviselés reánk mért Trézi hugod halála volt. Szép, okos, kedves, szeretett leányunk volt ez is; éjfél után lehetett, anyád és én akkor is mellette virasztottunk, midőn kilehelé utolsó sóhaját; anyád az ágya mellett térdelve, zokogott, én lábainál állottam. Mennyi ideig tartott e jelenet, nem tudom; végre anyád felkelt, leterité a szeretett halott arczát, a feszület elé borult; én követtem, szótlan, lélekzetlenül buzgón imádkozott, nem mertem fájdalmában, imájában zavarni, áhitatosságát megszakitani. Pár percz mulva e szavakkal hullott mellemre.

"Az Ur adta, az Ur elvette, áldott legyen szent neve!"

Fájdalmunkat csak az idő volt képes enyhiteni, de vigaszt leltünk vallásunkban s megnyugvást az isteni gondviselésben!

A Requiem alatt anyád még sokat sírt, de visszanyerte lelki nyugalmát; az ur Isten kegyes volt irányunkban, megengedte, hogy hét gyermeket testben lélekben épeket felnevelhessünk. Igy szólt, elérzékenyülve jó atyám. Én pedig azt feleltem.

"Édes atyám! a reformátusok is birnak positiv vallással; ők is bíznak az Ur véghetlen kegyelmében, vallásukban lelik ők is a lelki erőt s vigaszt."

"Tudom én - felelé atyám, - hogy a reformátusok is megtalálják vallásukban az embernek annyira szükséges erőt és vigaszt: de más formák között."

"Sok becsületes, igen egyenes lelkü, nemes jellemü férfiut ismerek én is a reformátusok közt; egymás mellett megállhatunk surlodás nélkül, társas viszonyban egész életünkben. De együttesen, oly benső, élethosszáig tartó szoros viszonyban, milyent a házasság feltételez, alig.

Láttam boldog vegyes házasságokat, de nem láttam vegyes házasságban egészen boldog családi életet. Mert vagy élénk vallásos érzettel birnak a szülők, s akkor fáj mindegyiknek, hogy gyermekei, vagy legalább minden gyermekei nem neveltetnek saját vallásukban. Vagy egymás iránti gyöngédségből közönyösek lesznek egyelőre a vallás külsőségei, később annak lényege iránt, - s lesznek "nihilisták." Ez pedig szerintem kizárja az én értelmembeli családi élet boldogságát.

A mi az azonegy vallásuak közötti házasságban az összetartó kapocs, a centripetál erő; - ugyanaz lesz a vegyes házasságban a szétfeszítő rúgó, a centrifugál erő, - s mennél buzgóbb vallásuak a vegyes házasok, annál előbb lesz kárára családi boldogságuknak saját különböző vallásuk. - Két részre szakad a család, legbensőbb, leggyöngédebb érzetében. Hogyan legyen itt egyetértés, elégültség, kölcsönös gyengédség, s engedékenység, szóval családi boldogság? És végre veszélyesnek s igazságtalannak tartom, hogy egyik fél nem ritkán keresett ürügyek alatt, törvényesen elválhatik, s ujra házasulhat; mig a másik ezen esélylyel nem bir, s hitágazata folytán életfogytáig kötve marad."

"Ez mind így lehet édes atyám! de az első kelléke a lehető házassági boldogságnak, a kölcsönös rokonszenven alapuló szeretet, s én ugy látom, hogy Zsiga imádja nővéremet, s Louiset is érdekli a szerelmes szép fiu:"

"Magad mondád, felelé atyám, - hogy "ugy látszik." De jól mondá a koszorus német költő:

"Drum prüfe wer sich ewig bindet
Ob sich das Herz zum Herzen findet.
Der Wahn ist kurz,
Die Reu ist lang."

mert nekünk catholicusoknak esketés alkalmával azt mondja a pap más szavakkal: boldogok lesztek-e? nem tudom; de ha boldogtalanok lesztek, azok lesztek holtodiglan, holtáiglan."

"Végre édes fiam! így folytatá - eltekintve a mondottaktól, hiszed-e, hogy Louiset, a gyengéden vezetett, nemes nevelést, finom izlést nyert művelt nővéredet, a la durée boldogíthassa, Zsiga? ki igaz, hogy szép, jó becsületes fiu, de nevelés, képzettség, tudomány és műveltségben nem részesült.

Ha egy év mulva is igy gondolkodtok mint ma, - bármi nehezemre essék is, nem fogom ellenezni; ez idő szerint határozottan ellenzem!!"

Atyám nem gyanitá, hogy én akkor saját ügyemben is plaidoyiroztam.

Atyám érvei mély benyomást gyakoroltak fogékony lelkületemre. Sokáig gondolkoztam a hallottak fölött; végre - bár nehezen, mert saját érdekem ellen kellett, - meggyőződtem, hogy: atyámnak igazsága van.

Ennek folytán kevesebbet jártam Abára a szép Minkához, s Louise nénémmel szemben Baillout emeltem ki, ennek tökélyeit és Zsiga gyöngéit, hiányait tüntettem fel. - És ezekre azt csak is figyelmeztetni kellett, mert a különbség óriási volt. Szépségben Baillou Sárközyvel nem mérkőzhetett ugyan; de minden egyéb tulajdonságban messze, hasonlíthatlanul tulszárnyalta.

1834-ben Szent István napján elmentem Pestre juratusnak.

Mi volt az a juratus, vagy is Tabulae regiae juratus notarius: A ki ügyvéd akart lenni, annak patvaria után fel kellett mennie Pestre, s a királyi személynök, alnádor, alországbiró vagy valamelyik itélő-mester oldala mellé felesküdni juratusnak.

Eljárhatott a királyi és hétszemélyes tábla tanácsüléseire és ott a tanácskozás - vagyis a perek megvitatása, az itélethozás alatt is jelen lehetvén: eléggé okulhatott. A juratust principálisa megbízta perek kivonásával, kézbesítések, esketőparancsok melletti tanuvallatások, birói megintések, s több effélékkel. Ezen évben az ugynevezett tabularis igazságszolgáltatást gyakorlatilag megtanulni, s e mellett a magyar magánjogot s perrendtartást kellett elsajátítanunk.

Az 5-ik terminusban pedig, azaz egy évi ily gyakorlat után, az, a ki elkészült, jogosított lett censurát adni, vagyis az ügyvédi vizsgát letenni. Ez után megkapta ügyvédi diplomáját, mint "juratus, fori utriusque advocatus", miáltal a magyar állam minden hivatalára képesíttetett; ha t. i. egyszersmind "nemes" születésü volt. Mert a nem nemes vármegyei tisztviselőséget nem viselhetett.

De a juratusok e kötelességeiket nem mindnyájan, nem is egészen teljesítették; sőt közülök a nagy rész ezen évet a korhelység szabad éveinek tekinté, mintegy sejdítve, hogy: ez a gondnélküli ifjuság boldogságának utolsó éve.

Örömmel mentünk tehát Pestre juratusnak, nem annyira tanulni, hanem inkább mulatni, látszatra teljesitők kötelmeinket, hogy a juratusok lajstromából ki ne töröltessünk! Szabad volt nekünk minden, nem parancsolt nekünk senki.

Principalisaink nem számítottak munkásságunkra, nem is gondoltak, mert nem birtak velünk. A polgárság, az egész társaság s a hatóság elnéző, engedékeny volt irányunkban, mert életet, derült kedvet és sok pénzt hoztunk a fővárosba; s mert juratusi ismeretségek folytán sok városi hölgyet vittek nőül a hivatalt nyert, vagy örökséget átvett volt juratusok a vidékre.

Az ifju magyar nemességnek ez volt a legveszélyesebb ideje. Nem annyira anyagi, mint inkább egészségi szempontból, mert hiszen kiskoruak voltunk mindannyian s ekkor még Pesten nem kellett annyi pénz a megélhetésre, mint most.

Szent Istváni terminusra bejöttek az alföldi hosszuhaju fiuk, sarkantyusan, pörge kalappal, makra-pipával, fokossal a kezükben; s megadták a "vad poharat."

Az uj jurátusnak tudniillik meg kellett vendégelni a régiebb juratusok egy részét, s ezt a lakomát, vad pohárnak nevezték. Minél gazdagabb volt az ujoncz, annál több vendéget hítt, nem ismerte ugyan személyesen őket de kiírta a jurátusok lajstromából, s annál pompásabb és drágább volt a lakoma. A szegényebbek kurta korcsmában tartották meg, de többnyire itt is ott is kihágással végződött; s ugyan ezen "vad emberek"-nek nevezett ujonczok, a farsangban már fénymázos czipőkben, frakkban, cylinderrel s glacé-keztyükben jelentek meg a bálban, mint udvarlók s tánczosok.

Pesten Sárközy Zsigával együtt fogadtunk szállást; egy nagy szobát vivó teremnek rendezvén be - felesküdtem pedig Végh Ignácz itélőmester oldala mellé juratusnak. Végh rokonságban volt velem, mert első neje Fiáth Borbála volt. Szivesen vette, de nem bánta, ha nem jártam hozzá. Nékem ugy látszott, hogy János fia számára, ki velem egy korban volt, nem kivánta társaságomat. Én már évek óta függetlenül éltem - Jánost pedig még mindig járszalagon vezette atyja, s igy talán attól félt, hogy társaságomban fiában is felébredne a függetlenségi vágy. Ezen részéről éreztetett s öntudatom szerint egészen alaptalan bizalmatlanságot zokon véve: csak ritkán mentem hozzá; pedig nehezemre esett, nem az, hogy nem dolgoztam, de az, hogy Jánossal nem zenélhettem, s gyönyörü zongora játékát nem élvezhettem.

Egyáltalában Pestben csalódtam. Nem ittam, nem játszottam; undorodtam a betyáros és botrányos kihágásoktól, és igy collegáim nagy részével alig találkoztam. Komolyan semmivel sem foglalkozva, elégületlen voltam. Későn keltünk; reggeli után vívtunk, azután sétáltunk - nagy társaságban ebédeltünk a magyar királynál, azután a Wurmhof kávéházban tekéztünk, ennek utána pedig látogatásokat tettünk. Az estét többnyire a német szinházban töltöttük; én tudniillik és Sárközy; de lelkünk kisovárgott a falura, a szabadba, szeretett s megszokott családi körünkbe. Ezek, s nélkülözött falusi szórakozásaink s foglalkozásaink lettek társalgásunk egyedüli tárgyai.

Sárközy igen szelid, engedékeny, önállóság nélküli jellemmel birt; mindig engedett óhajaimnak, tréfáimnak s rosz élczeimet nyájas mosolylyal tűrte.

Böske hugom, ki nővéreim közt oly élénk, oly meggondolatlan jellemü volt, mind Lajos öcsém a fiuk közt, ez időben Pesten volt Lairitzné növeldéjében; a terminus végén, mielőtt Pestről távoztam, meglátogattam.

Egy pár percznyi várakozás után egy meglepő szépségü gyermekded nőalak borult könyfátyolozott szemekkel keblemre. Alig ismertem föl, pár hó alatt annyira megváltozott. Kit mindig borzasan, rendezetlen öltözékben, nevetve, ugrálva láttam; csinosan fésülködve s öltözve, oly komoly méla hangon mondá "Theurer Bruder" hogy szivem fájt belé. - Meg is igértem, mikép kieszközlöm szüleimnél, hogy jövő tavaszszal haza visszük.

Szentmihálynapra haza mentünk.

* * *

Louise néném Zsigát elfogultabban fogadta mint máskor. Baillou minden nap este felé lóháton megjelent, ott maradt 10 óráig s ismét távozott; én gyanítám hányadán vagyunk.

October második felében valami kirándulásból haza érve, atyám felkért, hogy Siestája után jöjjek szobájába.

Atyám már az "Allgemeine"-ba mélyedett.

"Azt akarnám tudni édes fiam, nem volna e kedved helyettem Bécsbe menni?

Miért nem? ha atyámat képes vagyok helyettesíteni, dolgom végett reá érek."

Elmondotta atyám hogy báró Baillou igen jó család, hogy Baillou Károly öröksége 30,000 tallér, hogy a Fiáth birtok fiágot illetvén, minden leányának a kiházasításán túl a vagyonból csak 6000 forintot adhat, s ugyan annyit anyánk vagyonából; hogy tegnapelőtt Baillou ünnepélyesen megkérte nővéremet, s hogy Louise beleegyezett. De miután Baillou atyja életében, vagyonának csak kamatjait élvezi, a cautióra pedig 12,000 forintot kell letenni, a 6000 forintot lefizeti készpénzben, s anyám örökségére 6000 forintot fog Louise részére betábláztatni; hogy erre vonatkozó utasitást adott ügyvédjének, s ha a biztositott kötelező megérkezik, ezzel Bécsbe kell mennem, egy bizonyos agenshez, ki a kötelező és készpénz átvétele után a szükséges "Depositenscheint" megszerzendi.

Én csak gyermekkoromban lévén Bécsben, - örültem a megbizásnak, de másrészről szivemből sajnáltam a mély érzésü, hü Zsigát. Ez bánatában egy lelkiismeretlen asszony karjai közt keresett vigaszt, s talált korai halált.

October végén a kötelezővel 6000 forint bankjegygyel ellátva, s két pisztolylyal felfegyverkezve saját fogatomon Friedrich nevü vadászom kiséretében elindultam Bécsbe. Ez akkor nagy vállalat volt, első nap Győrig, másodikon Paarendorfig, s csak harmadnap délre értem Bécsbe.

A "vad emberhez" szálltam; délután felkerestem az agenst, ez megelégedett az obligatióval, de a 6000 forintot, minthogy nekie ezen, a depositen-pénztár részére Metallique kötelezőket kellett vennie, keveselte s nékem, mert a Metallique 5 százalékkal magasabban állott mint az ezüst és a bankjegyek, még 300 forintot kellett letennem, a 6000 forinton tul.

Hova lettetek bizalom s hitteljes szép idők?!

Megnéztem a birodalmi város ritkaságait; - vasárnap a templomokat; az utolsó az elegáns világ miséje délben mondatott a Szt. Mihály templomban.

Oda mentem fáradtan s egyik már jól tömött székbe legszélsőnek betolakodtam. Alig voltam itt pár perczig, egy igen szép, áldott viszonyban levő asszony állt mellém, alig birt terhe miatt állani szegény. Természetes hogy én felkeltem s meghajolva mondottam a szép asszonynak "tessék" magyarul azért, hogy lássa, mikép a magyarok, dámák irányában udvarias lovagok. - Elgondolható meglepetésem, mikor a szép hölgy fejét meghajtva, egy futó pillanatot vetve reám e szóval foglalta el az általam felajánlott helyet "köszönöm."

Megtudtam később, hogy a szép magyar hölgy Szegedy cancellariai titkár neje, született Majláth asszony.

Haza érkezve nem mentem Abára, sajnáltam Zsigát s féltem nővére ellenállhatlan szépségétől.

A Sárközyek és családunk közti benső viszony feszélyessé vált; csak János bátyám ápolta, ki megszerette az akkor Abán honn tartózkodó özvegy Guthynét, egy ritka szépségü fiatal özvegyet, - kit később el is vett.

* * *

Az akkori moóri vadászat gyönyörü volt, 30,000 hold erdőn nem járt házi állat; az uraságoknak alig volt összesen 6000 birkájuk és igy a vad nyugalmában nem háboríttatott. Minden évben csak egyszer volt vadászat, ez eltartott ugyan 10 napig, de akkor is csak egy részét voltak képesek megvadászni. Ez alkalommal a tíz nap alatt elesett 15 szarvas-tehén, ugyanannyi bakőz, 10-15 vaddisznó, de nyul aránylag kevés.

Fél nyolczra meghuzták Luzenszkyéknél a harangot reggelire, hová az egész vadásztársaság megjelent. Vadászat után pedig az urak Lambergéknél ebédeltek s az estét is ott töltötték az egész idény alatt.

Ebéd után elmentünk mi a dohányosok a Salatrainbe (a kertbe nyiló egy nagy ovál termet neveztek igy) kávéra. Ezalatt megzendült a Moóron állomásozó ezred zenekara; megjöttek az equitatio fiatal tisztjei, s megkezdődött a táncz.

Tánczos volt elég, de tánczosné kevés, mert a moóri dámák már mind rég tulélték a tánczkort.

A háziasszony özvegy Lamberg Fülöpné volt, Ferencz és Rudolf anyja, kedves, előzékeny, mindenki által tisztelve-szeretett matrona; a házi kisasszony Lamberg Therese kellemetlen külsejü, rideg modoru de jó szivü elaggott comtesse. - Tante Náni, Tante Judith, Tante Betty, báró Nefczerné, Hátosné mindannyi öreg asszony.

Ez utolsóról az a nevezetes, hogy látogatásra jött Moórra, s ott élt mint vendég? 32 évig! - Gróf Lamberg Ferenczné és ennek nővére Lamberg Rudolfné, szép fiatal asszonyok, született gróf Hoyos Lotty és Teréz.

Lotty szépségét Európa ismerte, de nehéz volt véle társalogni, mert nagyot hallott. Két Festetich grófné, Festetich Miklós leányai (anyjuk a korán elhalt gróf Lamberg Mária,) - igen szép élénk fiatal leánykák, ezek mostohája, született Volkenberg grófné és Louise nővérem. Ezekből állott a női társaság.

A korosabbak wisztheztek és tarokkoztak; a hölgyek társalogtak két nagy diszteremben; a fiatalság pedig tánczolt a nagy ebédlőben, mig tánczosnőink ki nem fáradtak.

Thea és fagylalt után szétment a társaság, és ez igy ment 10 napon át, csak Borbála és ünnepnapon nem vadásztunk.

Az egész férfi fiatalság katonákból állott, csak Festetich Géza és én voltunk civilisták.

Borbála estélyén Festetich Christine grófnő nem azon főhadnagygyal tánczolta az első franczia négyest, kinek megigérte; bizonyosan gyermeki szórakozottságból. Ezt az egész katonai fiatalság oly rosz néven vette, hogy Christine grófnővel egy katona sem tánczolt, csak báró Marburg Frigyes fivére, Géza és én, hogy ülve ne maradjon. Ezen körülmény csakhamar feltünt, hisz alig volt 8 tánczosnőnk; a háziasszony a tánczot beszüntette, s társas játékra utasitotta a fiatalságot, azon ürügy alatt, hogy kevés levén a tánczosné s unokái négy estén egymás után tánczoltak, - a szokatlan sok táncz megárthatna nekik.

Nefczerné egy hosszu zsineget hozott a nagyterembe, arra reá füzött egy gyürüt s a zsineg két végét összekötötte - körbe állottunk s a zsineget kezünkbe vettük. Nefczerné a körben maradt, behunyt szemmel megfordult háromszor s ezután kereste a gyürüt; meglelte Christine grófnénál s most ez lépett a körbe. Ezen változás alatt a katona urfiak összesugtak; Christine nézett sokáig, vigyázott, kereste a gyürüt hol egyiknél hol másiknál, de hiába, az ifju tiszturak mindig elkapták odább rántották a zsineget s a gyengéd már megzavarodott szerény kis leányka, nem volt képes a gyürüt elfogni. Ez tartott vagy 10 perczig; az egész társaság nagy részvéttel s figyelemmel nézte a már feszült tréfát; - végre a gyürü hozzám jött, és én elárultam. Christine nálam meglelte s nekem kellett a körbe lépnem; megfordultam én is háromszor behunyt szemmel s a mint szemeimet kinyitottam, láttám, hogy a tiszturak akkor kapják szét fejeiket. Sejditettem azonnal, hogy a cselszövény ellenem fordult; megpillantám a gyürüt, s a mint el akartam fogni, gróf Hodicz erővel odább rántotta; én egészen elébe állottam, ugy hogy orrom csaknem az övét érte, és kérdeztem tőle halk, de igen komoly hangon "Ist das ein Spiel?" a helyzet mindig feszültebb és szótlanabb lőn; megláttam a gyürü fényét ismét a mint Hodicz-hoz jutott, oda ugrottam mint a nyil s a nélkül, hogy a zsineghez nyultam volna jól szemei közé nézve H-nak azt mondám határozottan; "Sie haben den Ring graf H."; s ő most már nem taszitá tovább mint előbb, hanem felmutatta.

E jelenetet, s talán a jelenetek összefüggését is észre vette valószinüleg az egész társaság; mert mikor Hodicz-nak kellett volna a körbe lépni, egyik öregebb hölgy más játékot indítványozott.

Másnap Borbála napján nem vadásztunk. Én még az ágyban fekvém, midőn Friedrichem egy lezárt czédulkát hozott, melyben Hodicz megkövetést vagy elégtételt kért tőlem a tegnap történtért.

Nagyon megörültem a czédulkának; hisz egész éjjel azon kérdés fölött töprenkedtem, megnyugodjam-e azon elégtételen, - melyet udvariatlansága irányában magamnak szereztem? - Egy percz mulva kész volt a válasz, melyben tudattam Hodicz gróffal, hogy második kivánságát örömmel teljesítem, - s hogy segédem b. Marburg rendbe hoz helyettem mindent.

A czédulát lezárva kiküldöttem.

Marburg szomszédságomban lakott, kérettem, hogy ha már felöltözködött, jöjjön hozzám. Marburgot gyermekkorában ismertem már, most hadnagy volt valami dzsidás ezredben, átjött azonnal s én meg kértem, hogy semmiféle magyarázatba ne bocsájtkozzék és fogadjon el nevemben minden a párbajra vonatkozó s ajánlandott feltételeket, s ugy intézze a dolgot, hogy azonnal verekedhessünk.

Kilencz órakor már kocsin ültünk, Marburg két kardot tett fel, kikocsiztunk a Dobos felé. A városon kivül láttunk előttünk egy két-lovas paraszt-kocsit; a talajt vagy egy fél ujjnyi hó fedte, - 200 lépésnyire előttünk az első kocsi megállott, a két tiszt és egy katonaorvos leugrott, két kardot kivettek és egy kis dombnak tartottak az erdő szélén. Mi is oda értünk, leszállottunk, Marburg a két kardot köpenye alá vette, s követtük ellenfeleinket. A dombon túl, hol a fák ritkábban álltak, elértük őket s itt, a nélkül hogy egy szót szóltam volna, levetkőztem felülről egy ingig, sapkámat s keztyümet eldobtam s Marburg által felém nyujtott egyenes, de élesre köszörült kardot hüvelyéből kirántottam. H. mozdulatról mozdulatra követett. Egy percz mulva "en Garde" állottunk, jobbról mellettem Marburg kivont karddal, balról a másik tiszt Hodicz segédje; hogy hivták? nem emlékezem.

A szokásos "salutatio" és "apelle" után erélyesen megtámadtam ellenemet, de ez annyira hátrált, hogy pár másodpercz alatt egy sürünek szoritám.

"Wohin laufen Sie Herr Oberlieutenant"? kérdém s visszamentem oda, a hol kezdetben állottunk. Szemközt állottunk ujra, észrevettem, hogy megvető kérdésem ellenemet nagyon ingerelte. Most ez támadott, de én nem hátráltam, nem is hátrálhattam, mert hátam mögött sürü volt a vágás; ellenemben bátor, erős, ügyes vívóra ismertem, ki oly hévvel támadott most, hogy alig birtam illő távolságban tartani, s oly erővel sujtott fejem felé, hogy az én kardom a markolat alatt egy féllábnyira elpattant. Lehet hogy lapjával pariroztam, lehet hogy a hideg volt az oka (5 fok lehetett a fagypont alatt) s ez alkalommal megsértetett jobb kezem negyedik ujja.

"Sie bluthen" mondá ellenem segédje. - Wahrscheinlich von meines Säbels-Splitter; gebe mir den deinen Fritz".

Fritz átnyujtá kardját, én átadtam neki csonka kardomat, ujra vivtunk; most én támadtam s csak hamar sikerült H.-nak arczát balról gyengén, s jobb karját ugy meg vágnom, hogy kardját elejtette.

Vége volt a párbajnak. Öltözködés közben kezdett ujjam fájni - s ekkor láttam, hogy a hó körülünk tele volt vérfolttal, mely vér vívás közt ujjamból mindenféle feccsent.

Az orvos Hodiczhoz szaladt, letörölte képét, megnézte karját s azt mondá "Nichts Gefährliches" előkapott köpenye alól egy táskát, havat rakott a sebekre s kötözni kezdette Hodicz sebeit. Ez alatt én felöltözködtem, kezet nyujtottam elleneimnek s Marburggal kocsim felé indultam.

Itt nagy meglepetés várt reám! - kocsisom Miska - kivette kocsim lőcsét s ezzel felfegyverkezve jött sebes lépéssel felénk.

"Mit akarsz Miska?

"Attól féltem, hogy az a sok katona megöli az urat! - ide hallott a kardok csattogása; én hát kiszedtem a lőcsöt, leistrángoltam lovaimat s oda akartam most menni a katonákat szétverni."

Haza érve az öreg Dugovics bekötötte ujjamat, keztyüt huztam fölibe, s fenmaradtam. Ámbár igen fájt, este mégis tánczoltam; de Hodicz grófot többé nem láttam ez alkalommal.

A moóri vadászatok alkalmával sok törzstiszttel ismerkedtem meg, mely ismeretségeimnek, később nagy hasznát vettem "Windischgrätz, Lichtenstein herczegek, Welden, Burits, Feuerstein, Rousseau, Nobili sat. tábornokokkal volt ismeretségem innen datálódik; a forradalom alatt és után ezen ismeretségeim folytán sok szerencsétlenséget elháríthattam, vagy legalább enyhíthettem.

* * *

Az 1882-36-iki országgyülés együtt volt Pozsonyban. Kossuth írott tudósításokat küldött a hatóságoknak. - Több fiatal ember egyesült Lovassy vezénylete alatt; de ezen politicai mozgalomnak határozott alakja és czélja nem volt, vagy ha volt, a nagy közönség nem gyanitá s nem is aggódott még.

Pozsonyba érkezve, meglátogattam ismerőseimet, Zichy Ödönnél találkoztam reggel az egész pozsonyi főuri fiatalsággal. A házi gazda mint mindig szivesen fogadott, s e szavakkal mutatott be a társaságnak németül: "itt van ő, ki zavarunkból kisegit" ott volt Odescalchy, három Zichy, Mesnil, nehány Eszterházy, összesen tizenegyen. Ez egy keddi nap volt; (1836) megértettem, hogy csütörtökre, a mondott fiatal urak, egy jelmez-bált rendeztek, s ők Moór Károly haramia bandájának jelmezében kivánnak megjelenni; de a tizenkettedik megbetegedvén: nékem kell e szerepet elvállalnom. Nem használt a mentség, mikép nem ismerve a női világból senkit, szomoru szerepet kellend játszanom az álarcz alatt; mikép alig van időm a jelmez elkészíttetésére. Elhivatták a szabót, ki a többiekét csinálta, ez mértéket vett, s megigérte, hogy csütörtökön délre elhozza hozzám a "zöldfa fogadóba" csak fénymázos ezüst csatos czipőt készíttessek a megnevezett czipésznél.

Csak azután jutott eszembe, hogy a fénymázos czipőn, selyem harisnyán, bársony öltönyön, s Calabria kalapon tul, még sokra van szükségem, fegyverekre t. i. és ékszerekre. Midőn ez aggályomnak azon őszinte vallomással adtam kifejezést, hogy ékszerekkel nem birok, hogy van ugyan egy vivó kard velem, de ez jelmezhez nem fog illeni; s hogy csak annyi pénzem van, a mennyi hat hétig Pozsonyban szükséges, az egész társaság megigérte, hogy küldenek fegyvereket és ékszereket.

Másnap délben ugy tünt fel másodemeleti szobácskám, mint egy kis muzeum.

A legszebb gombokat felvarrattam bársony öltönyömre; a legdrágább ővre akasztám a legszebb handzsárt; a legfényesebb boglárt erősítém calabriai fövegemre s a fölöslegeket vissza küldöttem tulajdonosaiknak.

Még az este elvittek szinház után ismerőseim a mágnási Casinóba, bemutattam magamat minden öregebb urnál; leültem egy Tarokk-asztal mellé, s néztem a játékot.

Ezen játékot jól tudtam, hisz atyámmal majd minden este játszottam.

Négyen játszottak, két Eszterházy, Pálffy József és Dessewffy Aurel - az osztó király volt; ki sírt és nevetett azokkal, kik a talont felvevő ellen küzdöttek. Mibe, azaz mily magasan játszottak? Minthogy "blokkal" fizettek, nem tudom. Én Dessewffy kártyájába néztem, mert mellette ültem.

Belépett a komornik és Dessewffynek sugott valamit.

"Értesz e játékhoz?" kérdé tőlem.

"Oh igen!"

"Légy hát szives engemet pár perczig helyettesíteni."

Pálffy osztott, ki balról ült mellettem, én voltam az első, igen jó kártyát kaptam, akár "sólót" mondhattam volna; de más erszényére játszva ezt tenni nem mertem s csak kettőst mondottam.

Rendezvén kártyáimat kimondottam a 11 tarokkot, tous les troist és pagát ultimot; a kettős már négyszeres, az ultimo dupla volt.

"Ez igen nagy játék, nem tudom Fiáth mennyire érti a tarokkot? s azért talán jó volna bevárnunk Aurelt" mondá Pálffy.

"Nem szükséges, hisz hallottad, hogy megbizta őt Aurél" válaszolt Eszterházy.

"Hallottam igen, de nem sejdítheté, hogy ilyen nagy veszteség esélyének lehessen kitéve" felelt emez.

Nagyon kellemetlen érzést szült bennem e párbeszéd.

Szerencsémre megnyilt az ajtó, s Aurél belépett; elmondották mi történt s ő igy felelt:

"Csak folytasd a mit megkezdettél, ugy fogok örülni, ha elveszted, mint akkor, ha megnyered." - A játékot figyelemre sem méltatva másokkal társalgott.

Pálffy ugyan megperelte játékomat, de csak egy ütést csinált, én megnyertem a játékot, s vissza adtam Aurelnak helyét.

Csütörtökön délután elmentem a Hollinger kávéházba. Ez tele volt juratusokkal; kártyáztak, tekéztek, kávéztak. Több ismerőst leltem ott, s engem is felhivtak "a la Guerre-re." Egy szegre akasztám felöltőmet, máshová kalapomat, más sarokba botomat s más asztalra pipámat és keztyümet. Matkovich Tivadar, kit Pestről jól ismertem, mindezt össze szedte, s egy helyre tette.

"Kérlek Tivadar miért fáradozol" kérdém?

Miért felelt ő "mert megtörténhetnék, hogy a partie után hiába keresnéd felöltődet, kalapodat, pipádat stb.; ez itt nem Fejérvár, nem is a (pesti) "Wurmhof!"

És ez óta rendes gondos egyén lettem. Vigyázok mindenemre; nem is loptak meg soha s igen ritkán vesztettem el bár mit is; vannak késeim s szivar táskáim, melyeket 25 évig folyvást hordoztam.

A jelmez bál 9 órára volt hirdetve a lövölde teremébe, de mi, az egész "Haramia" társaság csak 10 órára gyültünk össze Zichy Jenőnél; felöltözködtem fényes jelmezembe.

Bevonulásunk sensatiót okozott. - Kétségbevonhatlanul ez volt a legszebb csoportozat; mind a tizenketten jól nőtt legények voltunk, jelmezünk drága és fényes. Egy része a közönségnek előnkbe jött a lépcsőzetig, és sorfal közt fogadtak a terembe.

A pozsonyiak incognitója nem sokáig tartott; de engem senki sem ismert, én sem ismertem mást, mint gróf Eszterházy Mihály családját, ki a nyarat szomszédságunkban Csetényben szokta volt tölteni.

Ezekkel már gyermekkoromban többször találkoztam, s a legutóbbi nyáron a zirczi bucsu alkalmával az ottani vendégszerető, müvelt Villax apát urnál mulattattam őket, s igy most is azonnal hozzájuk szegődtem. Ők sem ismertek fel; - a dámák kiváncsiak voltak ugyan kilétemre, de bajtársaim nem árultak el, és igy akaratlanul a közfigyelem tárgya lettem.

Éjfélután eldobtuk álczáinkat, bemutattam magamat a hölgyeknél s reggelig tánczoltam. Megnyertem a főrendü társaság kegyét, s igen kellemesen töltöttem el a farsangot; nem játszottam, bort soha sem ittam, a hölgyek szivesen társalogtak s tánczoltak velem, s szivesen hívtak fel éneklésre; az urakkal vívtam.

Nyolczszáz váltó forinttal indultam Pozsonyba, ott voltam négy hétig, kifizettem a korcsmai számlát, s adósság nélkül, elbucsuzva a társaságtól, haza mentem Akára.

Kénytelen vagyok megvallani, hogy otthon elégületlen voltam saját magammal; mert az országgyülési teremben alig voltam néhányszor; a társaságban, melyben éltem, nem politizáltak, s én Pozsonyban komolyan mivel sem foglalkoztam, ugy hogy atyám kérdéseire alig voltam képes felelni. Azon meggyőződéshez jutottam, hogy a szórakozás és mulatság nem lehet "életczél"; s hogy nem tölti ki a férfiui ambitiót.

Pozsonyban történt akkor tájban, hogy gr. Zichy Ferraris, a mostani Felix és Manó atyjuk, a főrendiház ülésén, arról szónokolt, hogy a megyék tulhajtanak hatáskörükön, hogy olyanokról tanácskoznak, mik őket nem illetik meg; s hogy midőn egy alkalommal erre a győri rendeket figyelmeztette, azonnal "hic protestat unus, ibi protestat alter" kifejezést használt. Gróf Széchen Miklós mellette ült, s azt mondotta félhangon "ur" "ur" (azaz "protestatur,") Zichy rá nézett s félhangon azt felelte: "Teufel ur! ganz gemeine Spitzbuben."

Igy beszélték nekem Pozsonyban, s én elbeszéltem ezt atyámnak, kit az ily történetecskék igen mulattattak.

Az erdei szalonka-ivad után komolyan hozzá fogtam a tanuláshoz; mert az országgyülés végét járta, és Szt.-István napra ujra megnyílt a "Censura."

Atyám Kövit s Kelement ajánlotta, melyeket ő jól tudott, és sokszor tett föl nekem irásban megfejtendő magyar magánjogi kérdéseket.

* * *

Ez idétt Louise nővérem férjhez ment b. Baillou kapitányhoz, s ez elvitte állomására Bajára.

Most beváltottam szavamat, s kértem szüleimet, hogy miután Louise elment, hozzák haza Böskét. Meg is hozták a kis erős, és szép eleven, de mindig derült Böske hugomat.

Barcza Pál tisztjelölt (cadett) jómodu szülőknek egyetlen fia, járt hozzánk Moórról, udvarias, lovagias érzésü legény; jól lőtt, s én szivesen vadásztam vele. Utóbb a katonaságot ott hagyván, mint már nem katona látogatóba jött el hozzánk. És a mint meglátta még gyermekded nővéremet, azonnal halálig bele szeretett.

Atyám és én nem pártoltuk Pál barátom komoly szándékát. Atyám azért nem, mert Pál atyja, a tatai Eszterházynak volt ez előtt jurium et bonorum directora. Én pedig azért nem, mert észrevettem, hogy vadászat alkalmával sok bort ivott, de részeg soha sem lett. Anyám azonban nagyon pártolta a fiatalok egymáshozi közeledésüket, csak is leányát tartotta még a férjhez menésre nagyon fiatalnak.

Barcza egy alkalommal szobámba jövén igen kért, hogy birjam rá szülőimet, mikép Böskét nőül neki adják.

"Igen mondám neki, egy feltétel alatt: félek, hogy sokat kérek tőled! - de nyilvánítom neked határozottan, hogy ezen feltétel elfogadása nélkül, Böskét sohasem kapod meg."

"Ha a feltétel teljesíthetése tőlem függ elfogadom."

"Igen - felelém - csak is tőled függ. Én t. i. csak ugy látom nővérem jövőjét a veled kötendő házasságban biztosítva, ha nekem becsületszavadat kötöd le arra, hogy mától fogva sohasem iszol többé sem bort, sem más szeszes italt."

"Becsületszavamat kötöm le" felelé, s kezét nyujtá.

Jó lélekkel s megnyugtatva fogadtam el ezt; megegyeztünk, hogy ő elmén atyjához Pápára, s eljön ismét atyjának atyámhoz intézendett levelével, melyben megkéri fia részére Böske kezét.

Megnyugodtam s atyám kételyeit legyőztem, tudva azt, hogy Pali inkább meghal, hogy sem adott szavát megszegje.

Nővéremet júliusban haza is vitte Pápára, szorgalmas szolgabiró lett ugyan Veszprém vármegyében, és bort soha sem ivott, de négy év mulva eljött hozzám Fejérvárra, s arra kért, hogy oldanám fel adott szava kötelezettsége alól.

"Kérlek édes sógor! akkor még meggondolatlan legények voltunk, - most te már három gyermek atyja, kiérdemelt szolgabiró s erélyes szorgalmas gazda vagy; most már nem féltem családi boldogságodat, s ezennel felmentlek adott szavad alól" - ezt mondám neki.

Utóljára láttam ez alkalommal szegényt. Csakhamar ezután hirtelen elhalt s a még alig 24 éves özvegy vállaira sulyosodott a 4 árvának nevelése; és ő ezen kötelességét, egész odaadással és sikeresen teljesíté.

Az 1837-iki tavasz és nyár igen egyhangu egyformaságban folyt le Akán. Nővérem egyike már férjhez ment, a második menyasszony volt; a vendégek s udvarlók elmaradtak. Lajos öcsém Győrött volt jurista; János bátyám sokat időzött Abán. Én pedig Kövit és Kelement meglehetősen megtanulva, Szt.-István-napi terminusra ismét Pestre mentem Censurára.

* * *

Rőth Sándor és Horváth Vincze, kik ketten négy szobát birtak, befogadtak részesnek.

Az első kis szobát Friedrich vadászomnak adtuk, a második közös háló-szobánk lett Horváthtal; a 3-ikat közös dolgozó és társalgási teremmé idomítottuk; a negyediket Rőth foglalta el külön kijárással, még pedig azért, mert Rőth pedáns rendszerető lévén, 10½ órakor lefeküdt, reggel 8 órakor már reggelizett; míg mi későbben vergődtünk haza, s tovább is aludtunk.

Velem mindig volt egy pár lőfegyver, mert ott, hol most a tábor, vagy is Lager-kaszárnyán innen gyárok állanak s ott, hol most a nyugoti vasut-társaság palotája van, az uj épület háta mögött vadrécze-lest állni szoktam volt. Fegyvereim, vívó és juratus kardjaimat Friedrich egy vas-fogasra ágyam fölé helyezte el. Egy éjjel nem tudván elaludni, megfogtam az egyik kard végét, felém huztam, s eleresztém; ez megmozdította az egész fegyvertárt s minden csörgött. - Horváth felszólalt, "megzavartál és elvesztettem beszédem fonalát" mondá.

"Álmodban zavarhattalak, engedelmet kérek, de mily beszédednek szakitám meg fonalát?"

"Annak, melyet a legközelebbi fejérmegyei gyülésen akarok elmondani."

Én szegénylettem magamat, hogy ilyesmiről még nem is álmodtam, s föltettem magamban, hogy a Censura után én is részt veszek a közügyekben.

Másnap felfogadtam Horváth Vinczével, hogy én előbb leszek alispán, mint ő, föltettük a szerződést tanuk előtt, s aláirtuk két párban. Száz aranyban fogadtunk; mely szerződés maiglan is kezeim között van.

Acsády Sándor össze állította valahogy mindazon kérdéseket, melyeket a királyi táblai censuráló bizottság a censurálandókhoz intézni szokott.

Megfogadtuk hát Acsádyt, s ő mindhármunknak tartott több órai előadást, a magyar köz- és magán-jogból.

Szeptember 10-én kezdtek censurálni, Fridrichnek mindennap 9 órakor elkellett szaladni a curiára, megnézni, nincs-e egyik vagy másikunk a censurálandók táblájára kitéve. Végre mind a hárman együttesen kitétettünk más napra. Nagy volt az izgatottság s öröm! Én az nap nem mentem ki, - ebédemet haza hozattam; s átfutottam még egyszer Kövit, és Acsády kéziratát. Másnap elmentünk egyenesen a nagy eseményre.

Nagy eseménynek mondom, mert ez volt részünkről a legkomolyabb lépés; ezzel fejeztük be az akkori fogalmak szerint nevelésünket. - "Sufficienssel" haza térni nem nagy dicsőség volt; "rejiciáltatni" pedig országos szégyen.

A szóbeli vizsga után bezártak bennünket egy terembe. Saját feladatomat csak hamar kidolgoztam. Horváth semmire sem ment, átvettem hát tőle, s ezt is kidolgoztam talán egy félóra alatt. Ezt látva a többiek, (voltunk tizenketten) mind engemet kérdeztek, s én tanácsot osztogattam nekik, mintegy rögtönözve. Féltem is, hogy e könnyelmüségemmel valakinek szerencsétlenséget okoztam; de hála az égnek! nem igy történt. Mindannyian szerencsésen átcsusztunk, Horváth és én "praeclarummal."

* * *

Haza mentem szülőimhez, atyám nagyon örült szép diplomámnak.

Most már önálló ember vagy fiam; - válaszsz magadnak pályát; elmehetsz Bécsbe a cancelláriához, vagy Budára a helytartótanácshoz, tiszteletbeli fogalmazónak; vagy ha inkább kivánod, vezesd az akai gazdaságot, az abait uj évre átadom bátyádnak, ennek már megigértem. Öcséd elvégezte a jogot, de hajlamát követve, katona akar lenni, ezt elviszszük január 1-jén az ezredhez, akkorra határozd el magadat te is, addig pedig élvezzétek szabadságtokat s éljetek köztünk gond nélkül. Ezek voltak jó atyám igazán atyai szavai.

Október elején volt Fejérvárott gyülés. Elmentem arra, diplomámat kihirdettetni. Ott találtam az egész megyei fiatalságot, az öreg Kolosváry Miklós és Mérey László vezérlete alatt. Meghivtak engemet is az értekezletre, melyet a "fekete sas" egyik szobájában tartottak. - Mérey - kit tántoríthatlan kamarásnak szoktak jellemezni - "lucus a non lucendo" - elfoglalván az elnöki széket, Madarász László előadta, hogy Fejérmegye a mult juliusi gyülésben egy határozatot hozott, melynél törvénytelenebb, igazságtalanabb stb. nem hozatott soha! azt tudniillik, hogy a két Madarásznak, Salamonnak s többeknek a megye gyülésén felszólalni ezután nem szabad. Mert szenvedélyes izgatásaikkal a megyei nemességet tévutra vezetik, s mert letiprásával minden tekintélynek s nevetségessé tételével minden törvényes intézményeinknek, magát az alkotmányt veszélyeztetik stb.

Az értekezlet azt határozta, hogy más napra be kell hívni a gárdonyi, csőszi, abai, polgárdi nemességet s ezen önkénytes megyei végzést meg kell dönteni; a szükséges költséget összeszedtük, s mindenhová fiatal embereket küldöttünk, kiknek a nemességgel 10 órára a gyülés teremben meg kelle jelenniök.

"Ki teszi az indítványt?" hangzott mindenfelül.

"Mérey" volt a válasz.

Mérey szép előadásban azt válaszolta, hogy az indítványt ő nem teheti, mert a mult gyülés alatt kétszer felszólalt ellene hasztalanul; az ő érveit ismeri már a megye közönsége, s neki nem sikerült a megyét végzése törvénytelensége felől meggyőzni. Most kisértse meg más.

Az ismeretesebb ellenzéki szónokok nem birtak azon idő szerint felszólalási joggal és igy nem találkozott erre senki. Végre a tántoríthatlan kamarás azt indítványozta, hogy Madarász állítsa össze az érveket, adja át nekem, s én tegyem az indítványt. Ezt az értekezlet elfogadta.

Megköszöntem e kitüntetést, megtiszteltetést, s bizalmat azon kéréssel, hogy ha az értekezlet ugy parancsolja - mikép én tegyem meg az inditványt, engedje meg, hogy saját érveimmel s nyelvezetemmel tehessem azt.

Az öreg Kolosváry Miklós, kinek én nagy tisztelője voltam, mert tanult, becsületes, egyenes szivü embernek ismertem, ismertem pedig már régebben, ő lévén a kiskoru Zichyeknek, Domonkos, Jenő és Ödönnek gondnoka, sokat járt Kálozdra, s ilyenkor Abán meglátogatta atyámat, s gyermekkorom óta szives volt irányomban, mondom, Kolosváry szólalt fel, s elfogadta az értekezlet nevében föltételes ajánlatomat, kiemelte, hogy minden embernek meg van saját észjárása s nyelvezete, hogy ő más eszméjét el sem tudná mondani mint sajátját, s hogy öntudatos egyén ilyesre nem is vállalkozik; csudálja az elnöknek ezen inditványát, hisz ő csak azért nem fogadta el az inditványozást, mert saját érvei a mult gyülésben elismerést nem nyertek; ha lehetségesnek tartja más érveit használva felszólalni, fogadja el mások érveit, talán ezekkel nagyobb dicsőséget fog aratni?

Kolosváry nagyobb népszerüséggel birt, mint Mérey kamarás, és igy "éljen"-nel elfogadták ajánlatomat.

Csak később vettem észre, hogy Mérey s Kolosváry ki nem állhatták egymást, hogy Mérey elverte mindenét, csak is most jött fiának anyai jószágára Fejérmegyébe lakni; s hogy Kolosváry Miklós ellenében, ki a fejérmegyei haladópárt népszerü vezére volt, mely állásra Mérey vágyodott, minden alkalommal kiméletlen szenvedélylyel szokott nyilatkozni.

Az értekezletnek vége lőn. Madarász József mint értekezleti tollvivő kézbesíté nekem a másnap megtámadandó megyei végzést.

Fölmentem hát ezután szobámba s készitettem vagy tiz perczet igénylő beszédet, leirtam tisztára s megtanultam.

Ismertem már a német felfogást a szónoklat kellékeiről:

"Stehe keck auf;
Mach das Maul auf;
Und hőr bald auf!"

Elmondottam egy párszor mondókámat a tükörrel szemben, s meg voltam magammal és beszédemmel elégedve. De a mint beléptem a megye termébe, mely már zsufolva volt - mert a határozat védői is behozták népeiket, nagyon gyorsan vert üterem.

Végre megnyillott a mellékterem ajtaja, s Ürményi József cs. kir. kamarás és Fehérmegye első alispánja lépett be, a fejérmegyei nagybirtokosok fényes kiséretében. Ily fényes statusa egy megyének sem volt az országban.

Ürményi üdvözölte a rendeket; én az alispán elnöki székének bal felén egy kissé visszavonultan álltam. A mint az alispánt illető éljenek elhangzottak, egy kis lépéssel előbbre léptem az asztal sarkához (akkor még Fejérmegyében a régi terem fennállott, s a főispán a hosszu asztal déli végén ült) ugy, hogy az elnöklő alispán balján, a II. alispán jobbján álltam.

"Méltóságos cs. kir. kamarás és alispán ur! Tekintetes karok és rendek!"

Alig mondottam el e czimet, az elnök háta mögött, nem tudom ki által adott jelre, a köznemesség felkiáltott "nem kell - nem halljuk;" - ugy hallottam másoktól, hogy ekkor nagyon elhalaványultam.

Az alispán csak intett kezével visszafelé s helyreállott a csend.

"Tekintetes karok és rendek - mondá ő szép tiszta magyarsággal - nem értesültem arról, hogy Fiáth Ferencz ur azok közt volna, kiket a megye a szólhatási jogtól megfosztott; nem is tudjuk miről és mit kiván beszélni? azért csendet kérek."

Ürményinek jó akaratu nyilatkozata visszaadta lelkemnek ruganyosságát, beszédemet egy kissé gyorsan, de elég jól, s hibátlanul elszavaltam.

"Éljen" hangzott a terem másik részéről.

Hárman szóltak ellenem; mellettem csak a jó Kolosváry; egy papirkára feljegyeztem magamnak az ellenem felhozott vezérérveket, s feljelentettem magamat ismét szólásra.

Meglehetős sikerrel czáfoltam Szluhát, Végh Ignáczot, s ezután bebizonyitani iparkodtam - hogy az eljárás törvénytelen; mert a törvény oly kihágásokat, milyeneket a végzés hoz fel indokul, máskép rendel korlátoztatni, vagy megtoroltatni. Az egyik módja a széksértési büntetés; a másik a tiszti kereset, a harmadik a bűnvádi megidéztetés elrendelése. De nincs törvény, mely megengedné, hogy valaki nemesi kiváltságától itélet nélkül megfosztathassék.

Itt be kellett volna zárni beszédemet; - de láttam, hogy a nagy közönségnél rokonszenvre találtam, hogy szerencsésen érintém a húrt, mely a kis nemesség szivében zengő visszhangra talált - körülbelül igy folytattam.

"Én ugy tanultam, pedig nem rég tanultam, s nem roszul tanultam, bizonyítja a pubicatió végett itt fekvő diplomám, hogy a megyei gyülésben az elnök és a tiszti főügyész a törvények őrei, (a mondott végzés alkalmával az alispán praesidiált) kérdem most már T. Kk és R. hol az az alispán? hol az a főügyész? ki esküvel pecsételt kötelességét teljesíté?" Ezt meggondolatlanul mondattam, elismerem; - de akkor még nem tudtam, hogy a hatalmasok gyengéjét kimélni kell, ha czélt akarunk érni. Ürményi József volt akkor 1-ső alispán, Huszár Péter főügyész.

Mondott kérdéseimre nagy zavar támadt. Az ellenzék éljenzett, tapsolt, ellenfeleink kiáltották: "Actió" "Actió." A mi embereink valószinüleg azt hitték, hogy "Actió" egyértelmü a "kivele"-vel, az egész tömeg mintegy védelmemre felém tódult. A lárma és zavar roppanttá nőtt; hárman négyen beszéltek egyszerre de a "Fiscus" és "Actió" tulhangzott mindent; Ürményi intésére elcsendesedtek elleneink, de nem saját embereink; ezek egyre éljeneztek. - E zavarban inték Salamon Györgynek, ő nagy nehezen hozzám tolakodott, arra kértem, hogy csináljon csendet saját embereink közt.

Végre szóhoz jutott a főügyész - kijelentette, hogy a közönség parancsára engem széksértési keresetbe fog; csak annyi időt kér, hogy az actiót föltehesse, s hogy két fegyveres embert őrzésemre berendelhessen.

Az öreg jó Kolosváry ismét felszólalt mellettem, s a többi közt igy szólt.

"Itt széksértés nem történt; itt ez alkalomból actiónak nincs helye; azok kik "actiót" kértek, helytelenül cselekedtek, mert Fiáth azon kérdésére, hol az alispán, hol a fiscus? azt kellett volna "actió" helyett felelni; mondá gunyosan "itt van ni!" Erre nagy lőn a derültség.

Márkusnak hivtak egy fiatal eszes ügyvédet, ez ily formán nyilatkozott: "én az actió alá venni szándékolt urat rég ismerem, de ha nem tudtam volna is, észlelhettem ma beszédjében, hogy beszédjeit a rhetorica szabályai szerint idomitja, és meglehet, hogy a sértésnek vett kifejezés csak figura rhetorica és nem sértés."

Egyébiránt jogi elv, hogy "nemo inauditus" és az is, hogy "optimus interpres verborum quisque suorum."

Arra kérem tehát a tekintetes megyei közönséget, hallgassuk végig a szónokot.

"Halljuk" kiabált egy része a közönségnek, "actio" a másik. Nehéz lett volna megitélni, melyik részen van a többség?

Ürményi fölkelt; s vissza nézve mondotta "csendet kérek és követelek! én is azt tartom, hogy ki kell hallgatnunk Fiáthot mielőtt fölötte itélünk."

Szóhoz jutottam; mindenekelőtt nyilvánítám, hogy én senkit sem akartam sérteni, csak a törvényeknek s igazságnak kivántam érvényt szerezni, meglehet, hogy helytelen volt kifejezésem, ámbár sokan a teremben azt találják, hogy nem volt az, ha az actio felett akar a megye közönsége tanácskozni, s e felett voksolni, - a mai nap ideje elvész és Fejérmegye ismét törvénytelen állapotban marad. Nehogy hát csekélységem személyes ügyével raboltassék el a drága idő, megnyugszom az "actión" s megváltom magamat, ime lefizetek, ámbár nincs sok pénzem s a mi kevés van, arra igen reá szorultam - még is lefizetek 25 forintot, és ez által minthogy magam is beleegyezem, az actio-kérdést megszüntnek méltóztassék tekinteni. A 25 forintot a fiscusnak oda dobva, főérveimet tárgyilagosan ismételve, arra kértem az alispánt és a Kk és rendeket, hogy másítsák meg a neheztelt törvénytelen végzést és zárják be Janus templomát!

Most már az egész terem éljenzett. Ürményi kimondotta a végzést, miszerint Fejérmegye közönsége azon reményben, hogy ily határozatra senki sem adand többé alkalmat, a szóban lévő megyei végzést feloldja, s az illetőknek szólhatási joga visszaadatik.

A gyülés eloszlott. Az öreg Kolosváry megköszönte erélyes föllépésemet, a haladópárt nevében; megölelt, s felhívott ugyan a párt nevében, hogy november 4-ére kitüzött tisztujítás alkalmával lépjek fel aljegyző, alügyész vagy szolgabirói állás elnyerésére, s biztosít, hogy az egész párt reám szavaz.

Meghatottan elfogultan köszöntem meg a megtiszteltetést; de miután atyám azt kivánja, hogy Fejérmegyében János bátyám szolgáljon - ennek részére kértem a párt támogatását, igérve, hogy a párt érdekében akár mikor, és akár hol szivesen megjelenendek - méltóztassanak személyem s parányi tehetségemmel mindenkor rendelkezni.

Ezen első fellépésem alkalmával megismert az egész megye.

Elmentem Ürményihez megköszönni irányomban tanusított jó indulatát, engedelmet kérve, hogy egy egész napját elraboltam; többen voltak Ürményinél a nagy urak közől, s miután Ürményi kitünő szivességet tanusított irányomban, ezek is igen leereszkedő szivességben részesítettek.

Haza érve elmondottam atyámnak a történteket, ez nagy figyelemmel hallgatta, s nagyon örült a sikernek.

János bátyám sok phlegmával és kevés tevékenységgel birt, tulságosan szerette a kényelmet s fesztelenséget. Felhívtam őt, hogy lépjen fel szolgabirónak a sármelléki alsójárásban, de hogy biztosan czélt érjünk, szükséges egy pár látogatást tenni a vidéken. - El is mentünk együtt Abára; idáig csak eljött, de ott ragadt a szép özvegy Guthynénál. És igy egyedül jártam be a befolyásosabb családokat, bátyámat azzal mentettem, hogy szerénysége tartja otthon. Megigérték a pártolást.

Ez idén 1836. nov. hó 2-ról harmadikára oly sok hó esett, hogy alig birtunk behatolni Fejérvárra. - Bátyám egyhangulag megválasztatott szolgabirónak - atyám átadta neki Abát, azaz abai birtokát, mely 600 holdból állt csak; de jól volt instruálva, szép lakházzal s vagy 2000 forintnyi regáléval. Bátyám ide tette lakását.

Én öcsémmel maradtam Akán, hol ez őszszel temérdek nagy vadat lőttünk.

* * *

Atyám elhatározta, hogy miután öcsémet kadettnak a Walmoden vértesek ezredese bevette; karácsony után elviszszük őt Korponára.

Elindultunk az atyám négyes fogatán, szerencsésen elérkeztünk másnap Pozsonyba, azaz a pozsonyi hidfőhöz.

Itt már akkor leszedték a hidat, s a Duna zajlott nagyban, mi pedig egy nyomorult csárdában kaptunk szállást.

Három nap kellett itt időzni. Végre beállott a Duna. Deszkát raktak a jégre, és mi csak átmehettünk a keskeny veszélyes ösvényen, de a kocsit szét kellett szedni darabokra, ezt egy ladikba tették s ugy huzták át a jégen. A lovakat nem szállithatván át; atyám visszaküldötte.

Másnap elindultunk Pozsonyból - forsponton; keserves kis utazás volt biz az, de atyánk jó kedvét nem veszté, vagy beszélt a régi időkről hogyan volt akkor, midőn ő ezelőtt vagy 20 évvel itt járt; vagy egy ismeretes tercettet inditványozott, melyben nekem tenort, - Lajosnak secondot kellett énekelni, ő pedig a bassust zengte gyönyörü még akkor is meglepő teljes mély hangjával.

Elértünk végre Korponára, Lajost beavattuk katonának, egy nap a tiszti karnak az atyám ebédet adott, olyant, milyent ott adni lehetett; más nap a tiszti kar nekünk, de ez még roszabb volt.

* * *

Lajos ott maradt; én atyámmal visszajöttem Nyitrának, Komáromnak s - szerencsésen, és minden nagyobb baj nélkül megérkeztünk Akára. Az uton kicsináltuk atyámmal, hogy én nem megyek se Bécsbe, se Budára, hanem Veszprém megyébe leszek tiszteletbeli aljegyző.

Atyám megigérte, hogy mihelyt kinyugodta uti fáradalmait, elvisz Veszprémbe Rohonczy János kir. tanácsos és alispánnak bemutatni, s megkérni, hogy ajánljon gróf Zichy István főispánnak.

A januáriusi veszprémi közgyülést már ugy is elmulasztottuk; és igy nekem mindegy volt, akármikor megyünk oda, annál is inkább, mert Fejérvárott ismeretes lévén, ott jobban mulattam.

Az akkori pénzviszonyok jelzésére megérintem, hogy ha atyám egy ötvenes bankót adott, befogattam négy lovat, a jágerom a bakra ült, s elmentem Fejérvárra mulatni. És ötven frttal beértem egy hétig; mindig Schieder nevü becsületes korcsmároshoz szállottam. Derék okos bajor születésü német ember volt ez, ki lovakkal is speculált, nekem ha ló kellett, tőle vettem mindig, jót adott, atyám pedig borral fizette.

Nagy gondja volt, ha nála laktam, lovaim és cselédeimre; ha kis bajom volt, jó felesége anyailag ápolt, szóval nagyon protegált.

Megemlékezem erről itt, mert ezen ismeretség és rokonszenvezés magyarázza meg azon szolgálatot, melyet később 1849-ben nekem tett, s melynek elmulasztása reám nézve végzetes lehetett volna.

A farsangot felváltva Akán s Fejérvárott töltöttem; végre február utolsó napján elindultunk Veszprémbe (1837).

Én itt csak egy párszor voltam életemben; akkor t. i. mikor Louise nővéremet meghivták ide bálba, s én őt és anyámat elkisértem. Emlékezem hogy hegyes, völgyes, sáros kis város volt, mártius elején e minőségében még is meglepett.

Másnap Rohonczyhoz akartunk menni. De a városon kivül lakott, a sár a hosszu utczán bokáig ért, fiakert kerestünk, de nem létezett; végre be kellett fogatnunk atyám utazó kocsijába, hogy kimehessünk.

Rohonczy atyámat szivesen fogadta; engem feltünő hidegen, mindennapi rövid társalgás után atyám előadta, hogy arra kéri Rohonczyt, legyen szives engemet megyei aljegyzőnek ajánlani a főispánnak, s átadandó folyamodványomat neki ajánló kiséret mellett hivatalosan kézbesíttetni.

Rohonczy komoly kifejezéssel végig hallgatta atyámat, felkelt s a mellék szobába kérte őt, én csak annyit hallottam rövid társalgásukból, - hogy atyám az ajtót kinyitva, mondá, meglehetős ingerült hangon: "köszönöm barátom, köszönöm, de oda, hova te elmehetsz én is elmehetek" s ezzel kijött fogta kalapját s mi mentünk. Rohonczy ebédre hivott bennünket, atyám azon ürügy alatt, hogy még ma haza megyünk, nem fogadta el.

"Mi történt édes atyám?" kérdém a kocsiban.

"Mind elmondom az uton" volt a válasz.

Korai rövid ebéd után atyám befogatott, s mi mentünk igen jó uton Zircz felé; atyám ismét visszanyerte szokott derültségét.

"Gondold el Ferkóm! mit mondott nékem ez a gőgös alispán?"

Mit édes atyám?

Azt, hogy te veszélyes elvü fiatal ember vagy; - hogy a fejérvári ellenzék élén állsz, s hogy alig hiszi, mikép Zichy ő excellentiája hajlandó lenne téged aljegyzővé kinevezni, - és azért arra kért, hogy folyamodásodat most ne nyujtsam be, hanem várjak májusig, - akkor Zichy lejön Palotára, s alkalmilag ő, Rohonczy ajánlani fog.

S mit felelt reá édes papám?

Azt, hogy sohase fáradjon; mert oda a hova ő elmehet ajánlani, én is elmehetek.

Haza érve atyám az iróasztalhoz ült, írt egy levelet Zichynek, kit rég ismert, és hozzá zárta folyamodásomat, meghagyta, hogy másnap korán vigyék a póstára.

Én nem sokat gondoltam az egész ügygyel; a szalonkák megjöttek, azok után jártam.

József napkor atyám névnapján, sok vendégünk volt: a moóri rokonok kijöttek; Hunkár Antal és neje Szolgagyőrről, - továbbá Kunz Tóni igen szép kisasszony Veszprémből. Ez alkalommal két szindarabot adánk; - Csapó József, és nagybátyám Luzensky Alajos is szives volt közreműködni; a szinpadot feállítani, a működők arczát festeni s a t. mind az én gondom lett. Az ouverturát én játszottam fuvolán Havlicsek zongora kiséretével, és ezért csak egy kis szerepet vállalhattam.

Az enyéim nagyon csodálták e téreni jártasságomat; de ez nekem nem volt ujság, mert a jó Bezerédy családkörben két ilyen előadásnál közremüködvén: ismertem a helyzet nehézségeit és szükségeit.

Az előadás sikerült, az előadók igen jól mulattak, de a néző közönség sem unatkozott. Csapó József, mint báró Szélházy, remekül játszott; Luzensky Alajos nagybátyám derültséget keltett, mert Kisfaludy szindarabjában, ha nem csalódom a "Kérők"-ben a hősnő atyját adván, szerepében sokszor előfordult szójáráskép a kifejezés: "mennydörgő rázta" és ő az "R" betüt nem tudta kimondani, a néző közönség gyönyörüségére.

A fiatalság estére tánczra kelt Szabadhegyi vezénylete alatt.

Atyám szokás szerint tarokkozott; én pedig Hunkár Antal bátyámmal sakkoztam, mikor behozták a póstát (akkor Moórra csak háromszor érkezett egy hétben) feltünt nékem egy nagypecsétes hivatalos, atyámnak cimzett levél. - Mig Hunkár a teendő vonáson töprenkedett, kezembe vettem s láttam, hogy "Veszprém megye főispánjától" van s igy tudtam, miről szólhat. Kiváncsiságomat kielégítendő, atyámhoz vittem, de ez ugy el volt foglalva "contrájával," hogy e kérésemre "nyissa fel édes papám! nagyon kiváncsi vagyok" azt felelte:

"Nyisd ki, s olvasd el"

Ezt nem kellett nékem kétszer mondani.

A nagy boritékban találtam egy kis magán levelet, melyben a főispán tudatja atyámmal, hogy kivánságát örömmel teljesítette, s ott találtam a tiszteletbeli veszprémmegyei aljegyzőségért felküldött folyamodványomat ily hátirattal.

"A kérelem teljesíttetik; a folyamodó pedig utasíttatik, hogy a legközelebbi megyei gyülésben a hivatalos eskü letételére megjelenjen; miről a megyei alispán ur azon utasítással értesíttetik, hogy az ezennel kinevezett aljegyzőtől a hivatalos esküt kivegye és őt hivatalos kötelességének teljesítésére utasítsa."

Csak annyiból örültem mindennek, mert kitünt, hogy nem volt igaz, mit Rohonczy mondott atyámnak, - mert a főispánnak atyámhoz válaszul intézett levele igen barátságosan hangzott, s kérelmem feltétlenül teljesíttetett.

* * *

April közepe táján csinos négylovas fogaton bementem Veszprémbe s a korcsmába szálltam, - elmentem Rohonczyhoz, Kocsi-Horváth II-od alispánhoz, Zsoldos főjegyzőhöz, Rosos I-ső aljegyzőhöz stb.

Rohonczy nagy urasan, a többiek szivesen fogadtak, különösen Rosos, kit már régebben ismertem.

1837-ben april tizennyolczadikán a gyülés színe előtt letevén az esküt, a jegyzői kar és a főbirák helye közt foglaltam el kijelelt helyemet. - A gyülés vagy 10 napig tartott, ez alatt megismerkedtem az egész megyével. Szentgyörgyre Rosos, Barcza Pál, Nagy Ignácz és én kivettük az egész Simoga házát, s itt tanyáztunk. Verner nevü vendéglősnél átellenben cselédjeim 8 forintért, én pedig 10 forintért el voltam látva reggeli, ebéd és vacsorával. A kik bort ittak, ezért azt is kaptak. A nagy szobát vivó teremmé alakítottuk, reggeli 9 óráig vívtunk, s ezután szétmentünk dolgainkat teljesíteni.

Egy órakor találkoztunk Vernernél, az estét özvegy Tallián Pálnénál, Márkus Ignácznénál, Kovács Gábornénál, vagy Stojanovich Jánosnál töltöttük. - Ez utóbbi volt legkedvesebb helyem, itt egy igen szép leánynyal, Pintér Ágnessal későbbi Molnár Dénesnével és Kun Tónival találkoztunk, - ez utóbbi igen megnyerő modorral és szép soprán hanggal birt. Ez időben Theindl volt a káptalani chorus bassistája, ki gyönyörü hanggal s nagy zenészi képzettséggel rendelkezett. Itt a mondottakkal sokat énekeltem s rendesen jártam a chorusra énekelni. Ha az előadandó darab nehezebb volt, Theindl elhozta hozzám, és szivesen tanított. Ha nem voltunk hivatalosak, mi hívtunk vendégeket, adtunk rostélyost és túrós csuszát, egy személy ily ellátása 35 váltó krajczárba került.

Előljáróim elnézők, a közönség szives volt irányomban. Nem unatkoztam, de egészen jól még sem érzém magamat, mert nehezen nélkülöztem a fejérmegyei fényesebb társaságokat, s különösen az bántott, hogy szemben édesek voltak egymással, mint a méz, de baráti meghitt viszony csak igen kevés közt létezett; az országos ügyekkel keveset foglalkoztak, ha volt politika, ez személyes érdekekre volt visszavezethető; végre itt egy absolut uralom trónolt, Rohonczy tekintélyének, hatalmának jogara! Nem történt s nem történhetett semmi, a mit ő nem akart, s meg kellett történnie mindennek, a mit ő óhajtott.

Rohonczy 1832-6-ban országgyülési követje volt Veszprémmegyének. Távollétében a függetlenebb elemek sorakoztak, s párt készült Kovács Imre, Kun József, Bezerédy Mihály és Késmárkyak vezénylete alatt, Rohonczy ellen; - ő megjött s szétfujta az egész pártot, mint a vihar a kötetlen kévét, - megsemmisíté elleneit, s ő lett a helyzet s megye korlátlan ura. - Hogy történt s történhetett ez? ennek philosophiáját nem tudom, nem lévén rég a megyében; de az eredményt sajnosan éreztem én is. Tudott ő nyájas, előzékeny, megnyerő lenni, de ellenmondást a legnyájasabb, legalázatosabb formában sem tűrt.

E megyében ellentétben Fejérmegyével a vagyonos független közép osztály nagy kisebbségben volt, - nagy uraink Eszterházy, Festetich s. a. t. nem sokat foglalkoztak megyei ügyeinkkel; a tisztviselői kar Rohonczytól függött, tekintve akár előléptetésüket országos hivatalokra, akár a megyei hyerarchiában, mert Rohonczy az akkori hatalmas József nádornak kegyével dicsekedhetett, s a köznemesség bizalmát birta határtalanul. Barátait dédelgette, segítette illő s nem illő módon; elleneit üldözte, sújtotta szabad és nem szabad fegyverrel.

Irányomban udvarias maradt, de mindig a tekintélyes hatalmas, leereszkedő alispán.

A május hó közepe gyönyörü lett, a kis veszprémi társaság a falura vagy szőlőkbe költözött, Rosos is sokszor távozott gazdaságát intézni; én eluntam a lopott lovak- s bitang borjúkat közzétenni, elmentem én is engedelem nélkül haza.

Jelentettem ugyan Zsoldos Ignácz főjegyzőnek, hogy befejeztem a reám bízott munkát s hogy dolgom lévén otthon - elmegyek; Zsoldos egész életemben szives jóakaróm lévén, figyelmeztetett, hogy kérjek engedelmet az eltávozásra Rohonczytól; gondolkoztam! de erre nem birtam elhatározni magamat. Először azért, mert ha most engedelmet kérek, jövőben is mindig azt kell tennem; - másodszor, én csak tiszteletbeli hivatalnok lévén fizetést nem huztam, s igy lelkiismeretem is nyugodt lehetett; de a be nem vallott indok az volt, hogy éreztem, mikép Rohonczy engem nem szeret, s nekem már volt okom nem szeretni őt.

Haza érve megtartottuk Böske hugom lakodalmát, elkisértem Pápára, s onnét siettem Fejérmegyébe; - csak történetesen tudtam meg, hogy bátyám megházasodott, elvette a szép özvegy Guthynét.

Őket látogattam meg először, s innen Alapra mentem Salamon Zsigához. Ez a vidék akkor nagy élénkséget tanusított, a társadalmi életben s politicával való foglalkozásban, Madarász László vezette már a haladó pártot; - kis testü bár, de igen szép vonásu, megnyerő kifejezésü, hatalmas szónoki tehetséggel megáldott egyéniség, nagy sikerrel hóditotta elvei részére a fejérvári középbirtoku nemességet. - Akkor főtárgya volt a Lovassy-féle ifjak elfogatása és elitéltetésének törvénytelensége.

* * *

Meglátogattam Kempelen Gyulát Pázmándon, magas, szikár, gazdag vagy 25 éves ritka erővel biró lovagias barátomat; atyja egy kis görbe ember, anyja született gróf Roggendorf magas szép asszony, szivesen fogadtak.

A szobámba kisérve Gyula felkért, hogy miután ő holnap korán reggel kirándulást szándékozik lóháton tenni, kisérjem el.

"Hova megyünk?" kérdém.

"Holnap reggel 4½ órakor felkeltelek s a többit majd megmondom, jó éjt" - s ezzel eltávozott.

Másnap korán elindultunk lóháton Pest felé, mely 6½ mértföld távolságra esett Pázmándhoz; az uton megvallotta, hogy csak azért lovagol Pestre, hogy a szép Felner Adélt egy perczig láthassa!...

Estére ismét otthon voltunk Pázmándon, és ő elmondotta, hogy Alapon mikép mulattunk, mert szülei nem szerették ha Pestre jár.

* * *

Összebeszéltünk Gyulával, hogy miután a magyar bánya-városokat nem ismerjük, julius 14-én találkozunk Fejérvárott s elindulunk more patrio lóháton.

Elindultunk hát ketten egy lovász kiséretében reggel 5 órakor s este 10 órára Bicskének, Esztergomnak, Szalkának Lontóra értünk Fejérváry Miklóshoz. Ugy el voltam fáradva, hogy lábaim nem birtak; a távolság, melyet egy etetéssel lovagoltunk, lehet vagy 15 magyar mértföld.

Jó házi asszonyunk Fejérváry Miklós anyja, megijjedt állapotom fölött, lefektetett; mire a vacsorát behozták, én már mélyen aludtam; másnap lehetett 8 óra hogy fölébredtem - fájt ugyan még minden tagom, de nem éreztem magamat betegnek; - Fejérváry befogatott s levitt az Ipoly vizéhez, egy órai fürdés után nem fájt többé semmim.

Lontóról Fejérváry is velünk jött; voltunk Vihnyén, Szklenón, Szliácson, Selmeczen, Körmöcz-Bányán, Baka-Bányán.

Nappal nagyon meleg lévén, már 4 órakor lóra ültünk s mentünk 10 óráig, ekkor etettünk, ebédeltünk s aludtunk 4-5 óráig délután. Ismét lóra ültünk s lovagoltunk esti 8-9 óráig; s ez mindennap igy ment; napjában lovagoltunk 9-10, de 11 mértföldet is; - lovagoltunk pedig 10 perczig lépést, 5 perczig jó ügetést, vagy könnyü vágtatást; csak Vihnyén és Szliácson nyugodtunk egy-egy nap, - 16-ik napon Lontóra értünk vissza, ott maradtunk egy nap és a 18-ik napon megérkeztünk Pázmándra elsülten, piszkosan és rongyosan, de jó egészségben, - lovaink megsoványkodtak, de bajuk nem lett.

* * *

Haza érve Akára szorgalmasan vadásztam Szent István napig, ekkor ismét Veszprémbe kellett mennem, hol a törvényszék ülésezett.

Most már nehezemre esett, nem a munka hisz ez nem nagy volt, hanem a megszokott társaság nélkülözése.

Meg kell jegyeznem, hogy a veszprémmegyei törvényszék a fejérmegyeihez képes igen szigoruan büntetett.

Negyedévenként 50 botütés "vasban állónak kiérdemlett büntetésére, s mások rettentő példájára" - mindennapos itélet volt; verték pedig a bünösöket - nagy megbotránykozásomra - a piaczon.

* * *

Zichy Herman, ki jó bajtársom volt, Moórra jött mint hadnagy a Cress könnyü lovasságnál, meglátogatott Akán, és nagyon biztatott, hogy én is legyek katona.

Atyámnak elbeszéltem ezt, és azt is, hogy egyik főhadnagy, ha neki 4000 forintot fizetek, azonnal nyugdíjaztatja magát, és egyszerre hadnagy lehetek.

Atyám ellenezte, azt gondolta, hogy egy családból elég, ha egyik katona, s azt mondá, hogy nem szép az állhatatlanság. Atyámnak a gyakorlati élet terén tanusított bölcseségét ekkor felismertem, s lemondottam eszmémről.

* * *

Egy szeptemberi nap összejött Alapon az egész megye fiatalsága értekezletre, az elitélt "fiatalok" ügyében; köztünk volt Kolosváry, Mérey és gróf Zichy Jenő, a conferentia azt határozta, hogy jövő gyülésre be kell menni. "cum gentibus" Fejérvárra s azt kell indítványozni, hogy ezen ügyben Fejérmegye egy küldöttséget menesszen Bécsbe a magyar királyhoz, mint az igazság kutfejéhez.

Az indítvány megtételére Zichyt hivták fel, de ő nem fogadta el, hanem Madarász Lászlót ajánlotta; ki azért nem látta czélszerünek, hogy ő tegye az indítványt, mert több sikert reménylett, ha ő fog rögtönözhetni, az indítványt megtámadó érvek ellen. - Végre ismét engemet kértek fel az indítványozásra; én elfogadtam s átvettem Madarásztól az erre vonatkozó minden adatokat. Tudtam, hogy az eljárás törvénytelenségét az egész megye, - Végh Ignáczon kivül elismerte, - de a higgadtabb rész feliratban akart fájdalmának, aggályainak s kérelmének kifejezést adni; - míg mi sérelmünket élő szóval előadni s egyszersmind a feliratot, mely az orvoslást kérte, egy megyei fényes küldöttség által kivántuk letétetni a trón zsámolyára.

Haza értem Akára, elég időm volt beszédemet mind tartalmára, mind alakjára nézve nagy figyelemmel és szorgalommal, a szónoklat szabályai szerint összeállítani s megtanulni.

Október első hétfőjén megtettem az indítványt, egy fél órai előadásban, beszédem tetszett s indítványom határozatba ment; a Bécsbe küldendő deputatióba engem is bele akartak nevezni - de én azzal mentém magamat, hogy veszprémi tisztviselő lévén, a megtiszteltetést el nem vállalhatom, helyettem bele választották szolgabiró bátyámat Jánost.

* * *

A hét végén Fejérvárról Veszprémbe mentem, itt is ugyanezen thema foglalkoztatta a kedélyeket, s mielőtt még ide értem, a fiatalság elhatározta, hogy a gyülést megelőző estén, egy tánczczal összekötött estélyt adnak, s hogy a vacsora alatt a vidékről meghivandó értelmiséggel közöljék tervüket, mely abban állott, hogy másnap a gyülés elején megtegye valaki az indítványt, mikép Veszprémmegye is törvénytelennek ismeri az ifjak irányában történt eljárást, és ezen meggyőződésének az igazság követelésének párosításával adjon, egy a legmagasabb trónhoz intézendő feliratban kifejezést.

Rohonczynak, mint minden absolut hatalomnak, nagy szüksége volt a jó titkos rendőrségre, - de volt is neki ilyen.

Alig hogy ezt elhatározták a veszprémiek, már Rohonczy megtudta.

De megtudta Rosos is azt (hogyan nem tudom) hogy Izernek, igy hivták a "napfogadó" tulajdonosát, - Rohonczy meg fogja tiltani a tervezett tánczestély rendezését, Rosos ezt néhányunkkal közölte; az önkényes zsarnoki eljárás felizgatott, elszaladtam Izerhez, és szállást kértem tőle.

"Uram! felelt a korcsmáros, minden szobám el van foglalva előre, sokan jönnek a vidékről, csak egy kis szobám áll még rendelkezésemre földszint, ezt nem merem önnek felajánlani.

"Hát a nagy terem?" kérdém.

"Ez üresen áll - de arra holnap estére szükségem lesz, mert a fiatalság itt akar mulatni."

"Se baj, én egy egész hétig itt maradok, - vasárnap én is mulatok - a kis szobát adja vadászomnak - állitson a terembe egy ágyat, tegyen egy asztalt az ablak mélyedésbe és ki lesz elégítve minden igényem."

"De mint mondám vasárnap a teremre szükségem lesz, mert az ifjuság tánczra készül," felelte ő.

"Vasárnap délután kidobja az ágyat, vadászom saját szobájába hordja holmimat, s hétfőn a bál után ismét rendbe hoznak mindent."

Izer uram még habozott.

"Mit kér ön a teremért?"

"Ha bál van és kivilágítom 30 forintot."

"S ha nincs bál?"

"Ekkor ritkán szoktam kiadni, - s ilyenkor annyit kapok érte, mint más két szobáért."

"Jól van, felelém, én megfizetem önnek a vasárnap éjjelre járó 30 forintot, a többi napokra mig itt leszek a 2 forintot, a terem ez időre az enyém, a bált én rendezem s itt a foglaló 10 forint."

A korcsmáros a foglalót elfogadta s a terem elrendezését azonnal megkezdette.

"Nem izent önnek az alispán semmit?" kérdém a legártatlanabb kifejezéssel.

"Igen, azt parancsolta, hogy délben menjek ki hozzá."

Amint elbeszéltem barátaimnak a történtet, igen örültek a sikernek s declarálták, hogy nem engedik, mikép én fizessem kellemetlen szállásom bérét, melyet közös költségnek fogadtak el.

Cselédeim egy erővel egyszerre átvitték, mire szükségem lehetett a "Napba."

Izertől értettük délután, hogy Rohonczy arra hívta fel, hogy a termet ki ne adja, s bált ne tartson; miután Izer elmondotta a történteket, Rohonczy a hallottak után nem erőltette.

Vasárnap délután bejöttek a vidéki urak; mi meghivattunk mindenkit, éjfélig tánczoltunk, mi alatt az értekezlet folyvást tartott, informáltuk s capicitáltuk a vidékieket.

Másnap megtétetett az inditvány a mondott értelemben, - az elleninditvány, is, az tudniillik: hogy nem kell felirat, melynek ugy sincs sikere, mert a cancellária nem felel, - ott a második a biztosabb ut, a sérelem kimondása és már most elhatározása annak, mikép a leendő országgyülésre megválasztandó követek utasíttatnak e sérelem orvoslásának eszközlésére.

A kisebb birtoku nemesség csak választások alkalmával szokott megjelenni; - a rendes közgyülésekre saját költségein nem szokott bejőni.

A megye tereme ez alkalommal jobban megtellett mint rendesen; de a többséget a közép birtokosok képezték.

A tanácskozás higgadtan folyt, Rohonczy szokása ellen többször felelt, ez alatt haladt az idő s már délfelé lehetett, hogy megnyilt a terem ajtaja s fenyőággal felbokrétázott vagy 25-30 "szentgáli" tódult be; még a terembe se értek, már azt kiáltozták. "Garavamen" s ezen jelszóval iparkodtak az elnökség felé.

Ilyen eljárást még nem tapasztalva, elragadott hevem, s jó előre hajolva, magos, erős hangon elkiáltám magamat "Representatio."

Az egész terem egyszerre felém fordult.

Rohonczy csendet kért, a szentgáliak megállottak csendesen s ő igy szólt:

"Fiáth aljegyző ur szólni akar, kérem a t. karokat és rendeket, legyenek szivesek őt meghallgatni."

De ezt oly roszakaratu sarcasticus kifejezéssel mondotta, hogy minden vérem arczomba tódult: hisz nekem eszem ágában sem volt felszólalni. Az egész terem merően, jóakaróim sajnálattal néztek reám.

Egy szempillantás alatt recapituláltam magamban, az egy héttel előbb Fejérvárott tartott beszédemet, legyőztem ideges zavartságomat, lassan vontatva felkeltem s igen lassan, szokásom ellen, higgadtan igy szóltam:

"Nagyságos királyi tanácsos és alispán ur! mélyen tisztelt t. karok és rendek!"

Éreztem, hogy hangom rezeg, de éreztem azt is, hogy legyőztem már elfogultságomat; - siri csend következett.

"Nem volt szándékom e helyen annyi okos kipróbált bölcs hazafi előtt még ez alkalommal (ezt hangsulyoztam) felszólalni, de midőn ő nagysága kegyes volt erre felhivni, kötelességet vélnék mulasztani, ha nekie nem engedelmeskedném.

"T. karok és rendek! és most elmondottam a Fejérváron ugyan ez ügyben már egyszer elmondott beszédemet.

A közönséget, de legjobban Rohonczyt igen meglepte e fordulat; beszédem tetszett, a kitörő éljeneket csak is Rohonczy mogorva szigoru tekintete mérsékelte; mennél czifrább volt a szólam, annál inkább éljenezték; jól emlékezem, hogy előfordult ezen szóhalmaz is: "mert ha béront az önkény semmit szentnek nem ismerő törvénytelen ostora" stb. és ez még a szentgáliaknak is nagyon tetszett.

A representatió felkiáltás nagyban tulhangzá a "Garavament." - Utánam még Zsoldos Ignácz főjegyző szólt, indokolt szép beszéddel bizonyítá a felirat szükségességét.

Rohonczy jó képet vágott a vesztett játékhoz s szépen indokolva kimondotta a "Representatio" melletti végzést!

Gyülés után gratulált mindenki; de azt tapasztaltam, szivem fájdalmára, hogy igazán, szivből csak kevesen örültek velem. Az emberi gyarlóságok közt egyik legaljasabb - az irigység; s ezt leküzdeni csak kevésnek sikerül; s e kevesek, kik akkor igazán örültek velem, egész életemben jóakaró barátim maradtak.

Engemet - miért ne vallanám be - e siker véghetlenül boldogított; de ha lehet, atyám még jobban örült rajta, midőn neki elbeszéltem.

"Bravo fiam!" mondá, "ne neked Rohonczy."

* * *

Veszprémben a telet kellemesen töltém, az egész társaság szives volt irányomban, dolgom kevés volt, mert Zsoldos és Rosos munkaerős férfiak a jelentékeny ügyeket mind feldolgozták. Ha a cancellariához vagy helytartótanácshoz feliratokat intézett a megye - a jegyzőkönyvön kivül másnap 9 órára ezzel is készen kellett lennie a napi jegyzőnek; Markus Lajost a II-od aljegyzőt ilyenre nem használhatván, egymást váltottuk fel az ülés első s érdekesebb napjain.

Zsoldos már délután dolgozott; de Rosos velünk volt éjfélig, velünk mulatott vagy játszott; másnap azért 9 órára készen volt a jegyzőkönyv s a szépnél szebb felirat; eljárt vadászni, szeretet eljárni Bogyai Lajoshoz Halápra s Badacsonyba a szőlejébe, de azért restantiája soha sem volt; képes volt, ha megszorult 24 órában 20 óráig feszült figyelemmel dolgozni; igy nekem nem sok munka jutott. Elmentem én is irodámba 10 óra után, behivtam a jó öreg Tuidert, (igy hivtak egy öreg irnokot) ennek dictáltam bünvádi itéletet vagy "Currenst" - mást nem bíztak reám; ez leirta szépen jó magyarsággal - én magyarul hibásan irtam, - mert a deák nyelv csak most szünt meg diplomaticai lenni, - s akkor szabatosabban beszéltünk és írtunk deákul, mint anyanyelvünkön!

Theindlivel mindennap egy óráig énekeltem s Havlicsekkel fuvoláztam; este többnyire a jó Stojanovicsék vagy Kunczékhoz mentünk Theindlivel, hol duettokat és terczetteket énekeltünk.

De a mint megjött a tavasz, kisütött a nap s kiszáradtak az utak, mint a fecske "melegebb égalj" után vágytam. Elmentem Fejérmegyébe, hol mindig tárt karokkal fogadtak.

* * *

Fejérvártt részt vettem minden gyülésben, felszólaltam a lényegesebb közigazgatási kérdésekben; higgadt, tárgyilagos előadásaimat mindig kegyesen fogadta a megye, bele neveztek minden nagyobb horderejü bizottságokba és kiküldetésekbe, és én a megbizást többnyire jó sikerrel, a megye megelégedésére voltam szerencsés végezni.

A lótenyésztés érdekében az összes megyei tenyésztésre alkalmas lovakat össze kellett írni. Zichy Ödön elnöklete alatt megbízták gróf Zichy Aladárt, Salamon Györgyöt és engemet, ezt végbevinni. Szücs Péter aljegyző lett küldöttségi jegyzőnk, s mi hat hétig helységről helységre jártunk, még pedig november és deczemberben. Mindenütt ünnep volt, ahová érkeztünk. Karácsont Lángon töltöttük, három négyes fogaton jártunk, befejeztük feladatunkat lovaink és kocsink áldozatával. Ez alkalommal nem csak megismerkedtem, de személyes baráti viszonyokat szőttem a fejérmegyei összes nemességgel, mi később nagy előnyömre vált.

Veszprémbe eljártam, de csak a gyülésre s törvényszékre, ott maradtam pár nap s ismét visszamentem Fejérmegyébe.

Veszprémben csak egyszer szólaltam még fel Deák Ferencz tiszteletére.

A fejérvári gyülésben megválasztottak az utasítást készítő küldöttségbe, a mi nagy kitüntetés volt, s feltettem magamban, hogy a veszprémi októberi gyülésben resignálok, hogy Fejérmegyének élhessek.

* * *

Késmárky Gábor meghivott szeptember elején bucsura, vagy névnapra? nem emlékezem. - Jó négy lóval, s könnyü kocsival mentem hozzá, két fegyvert is vittem; mert onnét Rosossal s Barczával Halápra, illetőleg Uzsára szándékoztunk Bogyay Lajoshoz nagy-vadra vadászni.

Szeptember végén a törvényszékre ismét be mentem Veszprémbe. Egy csinos hangversenyt rendeztem Kunz Adél és Kun Tóni kisasszonyok, továbbá a vaddisznó előtt megfutott ifju Vallis, Theindl és Havlicsek közreműködésével a veszprémi kóroda javára.

Én kétszer énekeltem, először Prochtól a "havasi kürtöt" - másodszor egy terczettet, nem emlékezem milyen dalmüből? Kun Tónival és Theindl-vel. A szöveget Sólyomváry magyaritá, Theindl bassistának egy solója igy volt forditva:

"A béke malasztja
Sugárit árasztja"

A próbán - cseh ember lévén - igy ejté ki: "A béka malaczcza" - a mi bennünket igen mulattatott.

A hangverseny jól sikerült.

A gyülésben megköszönvén Veszprém megyének irányombam tanusitott elnézését, s kegyességét, resignáltam jegyzői állomásomat. -

* * *

Akán telepedtem le, de majd mindig úton voltam. Nagyon sokat jártam Fejérvárra, és szerte a megyében; Szt. Mihályra Zichy Ödönhöz, Kálozdra Zichy Jenőhöz, Velenczére Meszlenyiékhez, Lángra Zichy György s Aladárhoz, Camillt kevesebbet láttam, mert vagy utazott, vagy el volt foglalva otthon. Legjobban éreztem magamat Alapon Salamonnál, a hol agarásztunk, vadásztunk, s volt mindig női társaság. - De főfoglalkozásunk a politika lett. Készitettünk egy alkotmánytervet, melyet a megyének benyujtottunk azért, hogy adja utasitásul a követeknek, mikép ezen itt letett elveket az országgyülésen pártolás végett előterjesszék. Már akkor független felelős kormány volt a vég czél; - de nem erőszakosan, s nem a szükséges előzetes intézkedések nélkül. - Továbbá az adózás és katonakötelezettség közössége, az urbériségek megváltása, a népnevelés. A gyülésben kisebbségben maradtunk. Elleneink beadványunkat "Magna charta-alapiensis"-nek gúnyolták.

A közterhek közös viselését én indítványoztam, egy háromnegyed órát igénylő beszédemben; és ez indítványt három éven át mindig a januáriusi gyülésben megujítottam, kisebbségben maradtam, de szivesen hallgatták a megyei rendek és ellenérvelés nélkül azt határozták, hogy el nem fogadják.

* * *

1839-ben a telet Pesten töltém. Salamon Lajosnak jó szállása lévén, befogadott vendégül. Megismerkedtem ekkor Ráday, Szentkirályi, Patay és Nyáry Pállal is. Részt vettem, mint hallgató a pestmegyei ügyek érdekében tartott tanácskozásokban. Megismerkedtem Széchenyi Istvánnal, Kossuth-al; a mágnási, most nemzeti Casinónak tagja lettem, s itt a télen megismerkedtem a magyar főnemesség nagyobb részével.

Pesten azon meggyőződésre jutottam, hogy még igen keveset tudok. Megszereztem tehát magamnak a napirenden lévő politikai kérdésekre vonatkozó könyveket és röpiratokat; megrendeltem a különböző irányu ujságokat, s tanulmányoztam alaposan a magyar közjogot. Farsang végén haza mentem Akára, s egész hévvel foglalkoztam azon kérdésekkel, melyek a május havában összeülendő fejérvári utasítást készítő bizottságban előfordulandnak.

* * *

Paripámat befogtam az elveszett "Riza" helyett; s hátas lóra szükségem lévén, miután arról értesültem, hogy Nádasdy Tamásnál Dákán Pápa mellett, egy szép fekete telivér kancza eladó, - elmentem Dákára február közepén. - A lovászmester a lovat a lovardába vezette, s ott lovagoltatta, a lovarda szalmával volt beterítve, mert még jeges volt a talaj. A ló igen megtetszett s én is reá ültem. Rövid vágtatás alatt egyik fordulaton elsiklott s elesett, a bal lábomat maga alá szoríttá; midőn kihuztak s felemeltek nem birtam bal lábomra reá állni. Bevittek, lábom kezdett dagadni, de én nem maradtam ott, hanem fájdalmam daczára egy batárba átfogattam, néhány vánkos segítségével lábomat elhelyezve bementem Pápára Barczáékhoz. - Ott az orvosok csontrepedésnek nyilváníták bajomat. A Barcza családnak maig is hálát mondok azon gondos ápolásért, melyben ez alkalommal részesített. Három hétig feküdtem, azután haza mentem, s a kérdéses lovat is elvittem magammal.

* * *

A májusi tanácskozásokban élénk részt vettem. Ekkor kezdett a fejérmegyei közvélemény azon része is, a mely eddig ellenének tartott, figyelmére méltatni.

Higgadtan s mindig tárgyilagosan iparkodtam nézeteim s érveimnek érvényt szerezni.

A haladás, az átalakulás embere lettem; de a józan haladás és békés átalakulás embere!

A franczia királyi család sorsa, az emigratio szenvedései, a franczia forradalom borzadályai, - melyek az akkori franczia regényirók legháladatosabb tárgyát képezték: oly élénken hatottak lelkemre, hogy nagyobb bünt az emberiség érdeke ellen nem ismertem, a forradalomnál. Azt hittem, s hiszem most is, hogy mind azon előnyöket, s jobblétet mit egy erőszakos forradalom helyez kilátásba, nagyon drágán szerzik meg a népek. S mivel nincs ugrás a természetben, nehezen lehet a megnyertet is biztositani, és megtartani. Másrészről már arról is meg voltam győződve, hogy Magyarország lehető önállása fentartása mellet, csak Ausztriával szoros viszonyban közelítheti meg a gondviselés által részére kitüzött hivatását; melyszerint, a mint a régi századokban, az európai nyugoti kereszténységnek s ezzel karöltve járt polgárosodásnak volt védbástyája, ugy kell, hogy a jövőben a nyugoti polgárosodásnak ne csak - védbástyája, de egyszersmind keleti irányban terjesztője legyen. Mert ezen hivatás és feladat, egyszersmind létjoga is a magyarnak.

Ez nem elméleti okoskodás csupán, ez Magyarország történelmén alapuló "apodictica veritas!"

Elhiszem, hogy egy más világrészről, egynehány százezerből álló néptörzs betörhetett hajdanta Európába; de hogy itt, majd ezer évig fennállhasson mint ilyen, megtartva szokásait, nemzetiségét, törvényeit stb. ha az európai nemzeti családok egy "szükségét" nem pótolja; - alig hiszem.

Megmaradtunk itt, uj hazát alkothattunk, mert Európa kereszténységének és polgárosodásának szüksége volt, - különösen a bizanczi birodalom szétmállása után - az erős testalkatu, edzett, csatához szokott vitéz magyarokra. Igaz hogy első rendben saját tüzhelyeinket védve, saját érdekünkben harczoltunk, a be betóduló vad csordák és pogányok ellen. De igaz az is, hogy mig mi ezen védelemben feláldoztuk legjobb tehetségeinket; mig mi folyvást fegyverben állottunk: addig Nyugot-Európa egyéb nemzetei, nyugodtan élhettek saját érdekeiknek, szellemi és anyagi fejlődésüknek.

Nem Európa jó szivessége az, mely itt ezer évig megtűrt bennünket; hanem a nyugoti államok s nemzetek szüksége. S ezért nem csak türt bennünket Európa, de midőn a roppant musulman erőnek minden vitézségünk mellett sem voltunk képesek ellent állni; midőn a magyar korona területének egy része a törököt volt kénytelen másfélszázadon át urának elismerni - segített bennünket. Hanem saját érdekében akkor is, nem pedig jószivüségből, ugymondva - "szépszemeinkért," s nemcsak türni, de segíteni is fog Európa tovább is, ha a szabadság, polgáriasodás, tudomány, kereskedelem, ipar és müvészetnek védbástyái, és hatalmas terjesztői leszünk kelet felé. - Ez nemcsak gondviselésszerü hivatásunk, de egyszersmind egyedüli létjogunk Európában.

Haladni tehát, átalakulni fokról fokra, - lépésről lépésre, kizárva a visszaesés és erőszak lehetőségét: ez lett politicai hitvallásom vezérirányt adó ágazata.

* * *

Széchenyi István kegyes jóakaróm lőn; s egy látogatás alkalmával felhivott, hogy egyik nap délután 6 órakor jöjjek hozzá, többen leszünk mondá, beszélgetéssel töltendjük az estét.

Természetesen, pontosan megjelentem.

A magán fogatok s bérkocsik hosszu sora járt elő.

A pesti társaságot ismertem már, de itt sok vidéki, bécsi és pozsonyi urat találtam. Bemutattattam magamat; vagy egy fél óráig szivaroztunk, beszélgettünk. - Egyszer a házigazda körül nézte magát, - mintha azt nézné, itt van-e mind, kit várt: meghuzott egy csengetyüt, s két inas kinyitotta a termet, mely ugy volt elrendezve, mint a tanácsteremek szoktak lenni. Egy meglehetős hosszu asztalon álltak a Candelaberok, s annyi szék volt körüle két rendben, a hányan voltunk.

Együtt volt itt a magyar és erdélyi főurak szinejava, legnagyobb részt.

Bementünk a terembe, ott helyet foglaltunk, s csak susogtunk már, "harrend der Dinge die da kommen werden."

Engedelmet kérek s előre is megkövetlek nagy férfiu, nagy magyar dicső árnya! - engedelmet vakmerőségemért, hogy bátorkodom azt elmondani akarni, mit te ez alkalommal, ihletett hazaszeretettel párosult államférfiui bölcseséggel, az emberi természetet ismerve s szavaid hatását már előre kiszámitva, mondál nekünk.

Engedelmet annál is inkább, mert 40 év multán teszem ezt emlékezetemből - egyedül, minden jegyzék nélkül. Nem jegyeztem akkor azért, mert e jelenetet soha sem fogom felejteni. - Nem igénylem, hogy tudom azt, mikép mondtad, nem, mert a lényeg a formát uralta, de a lényegét híven adom.

A feszültség, a csend, perczről perczre nőtt, s majd ünnepélyes lett a helyzet; mert a gazda megállott az asztal sarkán, némán nézve a világitást, mint valamely szobor.

Ez igy tartott vagy 5 perczig; végre valaki elkiáltotta magát "halljuk!"

Ekkor Széchenyi mintegy ábrándozásából fölébredve, engedelmet kért, hogy elfoglalja az elnöki széket, s elmondotta egy indokolt beszédben, hogy:

Miután a magyar nemességnek nincs már alkalma, mikép hazáját a tatárok s törökök ellen védje;

miután erre, mint az utolsó insurectio bizonyitja, már nem is képes;

miután a főuri családok a Mária Therézia idejében nyert nevelés folytán, családjaikat elnémetesítették, erkölcseikben, szokásaikban, s nyelvükben;

miután Magyarország mostani politicai s társadalmi viszonyainál fogva a szomszéd culturalis államok sorába ily viszonyok közt soha sem fog léphetni;

miután népünk neveletlen, tudatlan s tunya;

miután a legjobb szándéku kormány sem tehet semmi előnyöst reánk nézve, mert megtörik legnemesebb szándoka régi gyülöletünkön és semleges ellentállásunkon;

miután megyei gyülésünk már nem közigazgatási testület, hanem a botrányok, szenvedélyek, személyeskedések, s nem ritkán a halálos vagy inkább gyilkos tevékenység borzasztó tüzhelye;

miután az igazságszolgáltatás oly lassu, hogy évtizedekig folynak a legvilágosabb adóssági, urbéri stb. perek;

miután utjaink járhatatlanok,

miután nincsen iparunk kereskedelmünk, hitelünk;

miután nálunk Milfait-féle rablóbandák rémületben tarthatnak éveken keresztül egész vidékeket;

miután a diák nyelvet, melyet mindannyian értünk s beszélünk kiküszöböltük; és a magyar nyelvet, mely alig létezik, emeltük diplomaticai méltóságra, melyet a míveltebb osztály alig ért meg már;

miután irodalmunk, költészetünk, szinészetünk, festészetünk, szobrászatunk nem fejlődhetik; helyzetünk nem csak nyomorult, de türhetetlen; elannyira, hogy mindazok, kik láttak s élveztek már jobbat, szivesen időznek télen Európa civilisált városaiban, nyáron külföldi fürdőkben, hol pénzért találnak minden irányban élvezetet, nemeset, kielégítőt. Mig itt ép ezen pénzért csak is tengődünk minden élvezet nélkül, ezer veszélynek s kellemetlenségnek kitéve, és igy ezek távozása hazulról észszerü és jogosult;

ábránd azon remény, hogy Magyarország tovább is igy fennállhasson; - ábránd, hogy jövőben fejlődhessék. - Hisz alig vannak népiskoláink, s a melyek vannak, milyenek? ábránd, hogy nemzetiségünket, nyelvünket, ódon intézeteinket, szóval hogy Magyarországot, szeretett hazánkat, önállóságában tovább is fentarthassuk; - ábránd! ábránd mindez, melytől ő csak nagy küzdelmek után volt képes megválni, de több éveken át figyelt mindenre, észlelt s tanulmányozott Magyarországban mindent, és sok fáradság s küzdelem után azon fájdalmas meggyőződésre jutott, hogy: ezen kedvencz ábrándjáról, mert fájdalom, csak ábránd, le kell mondania!

Nagyon sajnálja jó barátit, nemzetét, hogy igy sepertetünk el a polgárosodás áramlata által; hogy rövid életünk kínteljes szenvedés leend. Ezt akarja megelőzni az által, mikép lemond a magyar államiság, nemzetiség, önállóság chimerájáról, s hogy a sokáig tartó görcsös vonaglást megelőzve, uj életre ébredjen e nép, melyet magyarnak nevezünk: - egy pártot kell alakítani, mely már ugy is nagyban öntudatlanul létezik, - mely oda hasson, hogy Szent-István hajdan dicső koronája beleolvadjon az ausztriai császár koronájába. Egyesüljünk hát az ausztriai cultur-állammal, s fogadjuk el Ausztriának intézményeit. Ekkor részesülni fogunk Ausztria anyagi jóllétében; csakhamar fel fog virágozni itt is a népnevelés, szorgalom, ipar, kereskedelem stb. s ezzel az elhagyott, elnyomott nép jólléte.

Ezen pártnak alakítása czéljából kérettelek ma ide benneteket!

Soha se fogom elfelejteni azon hatást, melyet ezen általa szép szavakba foglalt eszmék, az egész társaságra tettek! - Reám megdöbbentőleg, megsemmisítőleg hatottak; alig birtam a szemeimbe tóduló könyeket összetörni.

Mély csenddel hallgattuk Széchenyinek előadását, mely fél óráig tarthatott. - A beszéd után egy fél percz mulva moraj támadt, mely minden másodperczben nőtt, s csakhamar az elégületlenség, a helytelenítés zajába tört ki, lelkem örömére.

Felkelt Wesselényi Miklós; mogorva haragos kifejezéssel, egyszerüen, de szépen beszélt. - Elismerte igazságát sokban Széchenyinek, ámbár tulzottaknak bélyegezte állításait, s mint mondá a "gróf fekete alapra korommal fest." - Okvetlen cselekedni kell, mondá - még pedig a jelen nemzedéknek - ha mint nemzet élni akarunk, de az ily gyógymódot, milyent Széchenyi ajánlott, mely százszor roszabb a halálnál, el nem fogadja.

Roppant helyesléssel fogadtatott a férfias nyilatkozat.

Utána Dessewffy Emil szólt sokkal simábban, nyájasabb modorban, feltünő szép magyarsággal, kevesebb erélylyel, de ép oly határozottan mint Wesselényi. - Végig fonta beszédét Széchenyi beszédje fonalán; bebizonyította, hogy mind ez eddig máskép nem is lehetett, komoly szemrehányást tőn a Bécsben lakó hazájuk sorsát felejtő magyar főuraknak. Az ajánlott orvosságot azonban el nem fogadja ő sem; mert igy fejezé be: "ha orvos volnék s egy szenvedőhöz hívnának, bár mennyire fájna is szivemnek a szegényt szenvedni látni: mérget neki még sem praescribálnék, mert tiltja becsületem, tiltja lelkiismeretem."

Ez utolsó szólam, melyet hangsulyozva ejtett ki a szóló, örömfelkiáltások- s tapssal fogadtatott.

Az urak felkeltek, gratuláltak az utóbbi két szónoknak, s kezet szorítottak velük; - világos lőn, hogy Széchenyi egyedül maradt.

Gazdánk ujra felszólalt; mindenek előtt hálát mondott a nemzet nemtőjének, a magyarok Istenének, hogy ezuttal barátiban helyzett reményében nem csalódott. - Mert azok - azon hangulatban vannak most, s azon téren, melyben, s hol velük találkozni kivánt.

Elmondotta Ausztriával való vegyes házasságunk genesisét. Ennek megkötését az akkori viszonyokból, s az ország kényszerhelyzetéből indokolta; érintette ennek hátrányos, de kiemelte előnyös oldalait. A bennünket fenyegető dicstelen végenyészet ellen - ugymondá - ő csak két utat ismer. Az egyik, a melyet előbb indítványozott, de csak azért, és azon reményben, hogy oly nyilatkozatokat fog provocálni, a milyeneket szerencsés volt hallani, s ily hangulatot előidézni, a melyet e perczben tapasztal.

Ez ut és mód megvetendő, téves és azonos a hazaárulással.

De van-e más kiut? szerinte igen is van.

Elmondotta reformterveit, azon főelveket, melyeknek a "Stadium," "Hitel," "Keletnépében" s egész életében erélyes kifejezést adott.

Nagy lőn és általános az öröm. Elfogadták egyelőre azt, hogy a kifejtett elvek alapján egy pártalakulás kisértessék meg, melynek programmja kidolgozására egy kevesebb tagból álló bizottság alakíttassék.

Ezen párt jelszava legyen: a józan, biztos haladás, és békés átalakulás itthon; s Ausztriávali viszonyunknak a pragmatica sanctio alapján további fentartása.

Én már akkor kezet nyujtottam, hogy szerény tehetségemet s befolyásomat e párt érdekében fogom felhasználni. - Mert e párt érdeke a közös haza felvirágzása és szabadsága.

* * *

A jelen nemzedéknek alig lehet fogalma, - mily közönyösek voltak nagy-uraink akkor még hazánk ügyei s nemzeti vitalis érdekeink iránt?

Alig volt nehány főur az országban, ki anyanyelvét tisztán s még kevesebb ki szabatosan beszélte volna.

Nagyuraink, kevés kivétellel, csak rövid ideig mulattak itthon. Pesten alig lakott télen is egy pár nagy uri család; alig halottunk magyar szót.

A nemesség és mágnásaink közt egy rideg - legyőzhetlen - gát állott: az érdek ellentéte. Mert míg a középnemesség, szive minden költészetével ragaszkodott hazájához, nemzetiségéhez, szokásaihoz: addig főuraink legfölebb szánalommal néztek ezen törekvéseinkre; gyermekeiket otthon tanítatták német Hofmeisterek vagy franczia "abbék" által. Megtanultak e két nyelven írni, olvasni s folyékonyan beszélni; - átfutották, ugy a hogy a humanisticus tanulmányokat, s 16 éves korukban lettek "Cadettok" valamely ezredben, hol félévi gyakorlati szolgálat után megfizettek egy öreg "Von pick auf" szolgált kapitányt. Ez pár ezer forintért elment s a 17 éves mágnás urfi hadnagy lőn. - Szolgált katonai minőségben, de mihelyt lehetett kilépett, többnyire kapitányi ranggal; addig elfelejtette azt is, mit gyermekkorában tanult. Csak egy érzet, egy kötelesség érzete fejlődött benne: törhetlen hüségérzete a császárhoz; ezen érzet maradt további egész élete tevékenységének vezérfonala.

Engedelmet kérek! "A potiori fit denominatio."

Ezen Bécsben időző német magyarok képezték az ugynevezett "Aulicus" pártot.

Az adómentesség, a főhivatalok, a kitüntetések elnyerhetése, az udvarnál biztos szives fogadtatás előnyei, s élvezetei, elfelejttették velök, hogy van Magyarország mely pedig az ő hazájuk; hogy létezik magyar nemzet. Pedig Magyarországból huzták jövedelmeiket, s a magyar nemzetnek voltak hálátlan gyermekei!

A nemesség többsége megvetette - ezen here urakat; ők pedig lenézőleg, legfölebb leereszkedőleg érintkeztek velünk.

E kölcsönös megvetés erős választó gátot képezett; melyet sok idő, sok szerencsétlenség, sok közös nyomornak sikerült csak lerombolni. Csak is a későbbi roppant közös csapások és szerencsétlenségek forrasztották egygyé a nemzetet.

Az "aulicus servilis" párt nem mérlegelte, hogy a cancellária s helytartóság rendeletei a törvények korlátai közt tartvák-e. Nem hogy az ország s nemzetiség érdekeit sértik-e? hogy a megyében vagy az országgyülésen tett inditványok s feliratok célszerüek, hasznosak, üdvös vagy szükségesek-e? elég volt tudniok, hogy a kormány valamit igy akar, vagy azt nem akarja, arra, hogy mellette vagy ellene müködjenek.

Igaz, hogy személyes müködésük s befolyásukkal nem nagy eredményre számithattak. - Hisz törvényeinket is alig ismerték - s ha az előfordult tárgyra vonatkozólag kivételesen átnézték is a "Corpus Jurist," nem tudták nézeteiket védeni; alig birván a nyelvet. Lelkesiteni s a közönséget elragadni képesek nem voltak.

De azért elég erősek s hatalmasak voltak, nem ugyan alkotni; - de minden az idő által okvetlen követelt haladást, a megyében ugy, mint az országgyülésen meggátolni. A megyei gyülésekre berendeltették vagy behozatták a tőlük függő pénzzel vagy más előnynyel megvett, értelmetlen kis nemességet; s ha a principális nem tudott szónokolni, szónokolt főtisztje, vagy ügyvédje, conclamálták, vagy leszavazták a legégetőbb szükségü haladási, közigazgatási intézkedéseket a megyékben. A főrendi táblánál, hol nagy többségnek örvendettek, - a czélszerübb s elkerülhetetlenül szükséges törvényjavaslatokat már személyesen szavazták le.

Utasításaikat az országgyülésen a Canczellár- vagy a Nádortól; a megyékre nézve a Nádortól vagy tárnokmestertől vették, s főelvükhöz hiven (szerintük a korona vagy császár érdekében) - föltétlenül, a nyert utasítás értelmében cselekedtek.

Ezen "actió" megszülte a természetes "reactiót." A független vagyonos magyar érzetü közép nemesség is sorakozott, mondhatni szintoly elfogultan, csakhogy ép az ellenkező irányban.

Nem fogadott el semmit, a hasznosat, jót sőt szükségest sem, ha a kormánytól jött. - Az ő szemében minden kormány - bárki állott is élén: hazaáruló aulicus volt. - Ezen érzetnek adott Madarász László egy alkalommal kifejezést Fejérmegye közgyülésén ezen szavakkal: "a mi magyar uraink olyanok, mint a kéményseprő, ki minél magasabbra halad, annál feketébb, annál piszkosabb." És e rágalmat a köznemesség rivalgással fogadta.

E szerint a legjobb szándéku kormány sem tehetett még javunkra is bár mit; - mert ide lent nem fogadták el - s "per vim inertice" - "tisztelettel" félretették, a megyei közigazgatási uton tervezett intézkedéseket pedig a kormány nem fogadta el; hanem egyszerün a törvényhozás elébe valónak nyilvánítá. A rendek tábláján tervezett országgyülési törvényjavaslatokat visszautasítá tízszer, tizennyolczszor a főrendiház. Igy tespedtünk mi évtizedeken keresztül, mig a nyugoti Európa mindenben óriásilag haladott. S ezen tespedés végzetessé vált.

E két párt küzdött a nyilvánosság minden terén; nem csak érvekkel, de nem ritkán ólmos botokkal; és majd minden szenvedélyes gyülésnek s még inkább tiszt-ujitásnak voltak halottjai.

Egyik párt történelmi reminiscentiák folytán igen sokat, az akkori viszonyokhoz mérten lehetetlent akart. És igy nem ért el semmit. A másik mit sem akart, és igy veszélyeztetett mindent.

E kettő közt akart Széchenyi, s mi vele állást foglalni; megnyerni a mérsékeltebbeket, minden részről, - s kivinni a közigazgatási s törvénykezési téren mindazt, mit az időszerint kivinni lehet, nem veszélyeztetve természetellenes ugrással a jövőt, nem lazitva közjogi viszonyainkat Ausztriával. Mert ezen viszony, ámbár sokban igen reánk nehezült, mégis mint hazánk s nemzetiségünk főbiztositéka szerintünk fen vala tartandó, s csak fokonként volt a magyar nemzet érdekében átalakitandó.

"In medio veritas" "Just millieu."! lehet az egyedül üdvözitő igaz ut mindenben, de mozgalmas időben s politikában tövises és rögös; mondhatom!

Hálával, elismeréssel, és - ami fő - sikerrel, mozgalmas időkben ezen az uton nem találkozunk. Mint a kerék-agy s tengelyfenék közé illesztett karikát koptatja, csiszolja, töri, zuzza, hol az agy, hol a tengely vastag vége; - pedig ez fogja fel s szelidíti ezeknek egymás ellenében intézett veszélyes ütéseit, - ugy koptatja, csiszolja, töri, zuzza a két szélső párt a közvetitőt. - Gyanusit mind a kettő, gyaláz és rágalmaz mind a kettő, megvet az alkalmilag győztes, kinevet a vesztes párt. A hatalom becsüljön, szeressen bár, megölelni, felkarolni nyilvánosan nem mer; hisz saját maga sem tudja előbb-utóbb melyik szélső párt karjai közé lesz kénytelen vetni magát?

Ha az elkerülhetlen katastropha elérkezik, ha bekövetkezik a síri csend, egyik vagy mindkét párt elnyomásával: akkor, de csak akkor, szolgáltat igazságot, ajándékoz meg bizalmával a közvélemény; de már ekkor későn! Azonban ép ekkor megsemmisül az egyik vagy másik szélső párt: de él a közvetitő.

Hangya szorgalommal s kitartással, óriási intensiv erő kifejtésével bizonyitja be ekkor a hatalomnak, hogy álláspontja természetellenes - és igy nem tartható, - a legyőzött pártnak pedig azt, hogy lehetnek bár jogosultak aspiratiói - de ez idő szerint nem valósithatók.

S ha már sikerült nagy fáradsággal egyiket és másikat a mondottak igazságáról meggyőzni; s ha sikerült a hatalmast az elnyomott párttal érintkezésbe hozni: ezek megalkusznak fejed fölött; az uj alkotás nélküled, vagy ellened életbe lép. Igaz, hogy:

Nem gyanusítanak, nem is rágalmaznak többé; s ha birsz ügyjártassággal s munkaképességgel, s ha engeded, fel is használnak; de mégis inkább ignorálnak. "A szerecsen teljesíté kötelességét, a szerecsen mehet?"

Ezen szerepre vállalkoztunk mi Széchenyi vezérlete alatt öntudatosan.

* * *

A fejérmegyei utasitást készitő bizottságban inditványoztam a közteherviselést, a birtok- és hivatal-képességet a "nem-nemes" részére is.

Csinosan készitett beszédeimet szivesen hallgatták, - az ellenem felhozott érveket iparkodtam megczáfolni; - de kisebbségben maradtam, ekkor is azon érv erejénél fogva: hogy mindez még korai!

1839. évi octóber elejére tüzte ki gróf Cziráky a követválasztást.

Alispán volt Ürményi József és Sárközy Kázmér, ezek léptek fel követeknek.

Ellenükbe kiket talán igazságtalanul "aulicusoknak" hittünk, felléptettük gróf Zichy Jenőt, (ki magát elég tévesen Ödönnek irta, s ugy is hivták mind halálig, pedig Eugen, volt a valóságos neve,) és Kandó Józsefet.

Roppant tevékenységet fejtettünk ki azok ellen, és saját jelöltjeink mellett.

Felosztottuk az egész megyét. Salamonok és Horváthok között; 15 községet én vállaltam el.

Zichy nem nagy hévvel vette ügyét, mert a törvényhozásnak, mint teljeskoru mágnás ugy is tagja lévén, alispánná és egyszersmind követté leendő megválasztására csak 4000 forintot utalványozott.

Kandó nem volt azon anyagi helyzetben, hogy nagyobb áldozatot hozhasson.

Kivetettük tehát az előirányzott választási költségeket magunk között; én reám 1000 frt esett. Ép ennyit kaptam egy évre készpénzben atyámtól.

Vittünk zászlót és szalag-csokrokat minden községbe. Vasárnap minden községben lakomát adtunk, a választást megelőzött napon bevittük hiveinket, mi lóháton kisértük őket, s Fejérváron kivül, ennek déli végén a legelőn tábort ütöttünk.

Nyolczezer hétszáz voksot hoztunk össze a kétrészről - s megbuktunk 900 vokssal.

Ez volt első fájdalmas csalódásom. Fájdalmas annál is inkább, mert a kivetett 15000 forint nem fedezte a költségeket, és vagy 2500 forint adósságunk maradt, mit senki sem akart elvállalni.

Vesztett csata után ennek költségeit fizetni nagy feladat.

A választás eredménye, ennek kihirdetése, s a követek esküje kivétele után felkértük a főispánt, hogy miután a törvényes időhatár már lejárt, a tisztujitást is tartsa meg. A főispán igen nyájasan megigérte, hogy legközelebb kitüzendi erre az időhatárt, s ezt jegyzőkönyvbe vétettük.

Ürményi és Sárközy fölmentek Pozsonyba ugy Zichy Jenő is az országgyülésre.

Bezerédy Miklós sok kérésre elvállalta a helyettes alispánságot.

A 2500 forintot követelték a hitelező korcsmárosok; a választói bizottság Salamon Györgyhöz pénztárnokunkhoz utasította a követelőket, ez pedig hozzám.

Én átláttam, hogy minden befolyásunknak a jövő tisztujitásra vége, ha e jogos követelést ki nem fizetjük.

Currenst bocsátottam hát, hogy a következő vasárnapon a párt minden hitelezője jelenjék meg nálam igazolt követelésével.

Megjelentek; én Schieder segitségével a követeléseket a méltányos összegekre leszállítva, 2000 forinttal minden adósságunkat Schieder vendéglős által előlegezett pénzzel kifizettem.

Ezután elmentem látogatásra Lángra, s elbeszéltem a történtet gróf Zichy Aladár unokaöcsémnek, a ki igen egyenes lelkü, jó szivü rokonom és barátom volt egész életemben minden viszony közt.

"Ez nagy bolondság volt tőled; mert ha valakinek az adósságot meg kellett fizetni, a mint hogy megkellett, ezt nem neked kellett volna teljesíteni, ki annyit tettél és költöttél már, hanem Ödönnek" (meg kell jegyeznem, hogy ekkor Zichy Eugent mi nem Jenőnek, hanem Ödönnek hivtuk).

"Nem édes barátom! mert Ödön declarálta, hogy a követséget csak a párt érdekében hajlandó elvállalni, hogy Ürményit megbuktathassuk, - s hogy e czélra csak 4000 forintot bocsát rendelkezésünkre, és ezt meg is adta becsületesen."

"De én azt nem engedhetem, hogy te pályád kezdetén anyagilag magadat megrontsad, - a 2000 forintot reggel átadom, hogy ezt azonnal fizesd le Schiedernek; - s érts meg jól: a mikor pénzre lesz szükséged hozzám jer; nekem tudod nincsen pénzemre szükségem."

"Köszönöm édes Ali! az egész szép részedről, de ki fizeti vissza."

"Hát te magad."

"S ha meghalok?" kérdém.

"Pénzem lenne akkor legkisebb veszteségem; de nem is igy áll a dolog. Te maholnap teljeskoru leszesz s én kártalaníttatni fognám magamat a moóri osztály alkalmával, azért légy szives, a mikor pénzre van szükséged ne Schiederhez, ne zsidóhoz, hanem barátodhoz fordulni."

Egy kis papirkára 2000 forintról szóló "nyugtát" irtam s másnap Schiedert kifizettem nagy bámulatára.

S ez után négy év lefolyása alatt mindig Aladár adott pénzt ha megszorultam; megszorultam pedig minduntalan.

* * *

Az ősz végnapjait kellemesen töltöttem részint atyámnál Akán, részint bátyámnál Abán, vadászva, agarászva, politizálva.

Sokat találkoztam ez alatt Madarász Lászlóval és Józseffel. - Az első nem élt jó erkölcsi hírben. De tehetségre, jelesen szónoki tehetségre megközelíthetlenül fölöttünk állt. Én soha sem hallottam, - talán Kossuthot sem véve ki, - megnyerőbb szónokot.

Kis férfiu, de igen szabályos vonásu, szép alak, erőteljes csengő hang - gyönyörü nyelvezet, erős logicai érvelés, élénk előadás, gunyoros modor, megtörhetlen bátorság, hogy ne mondjam vakmerőség; ezek voltak főtulajdonai, melyeknél fogva mindig rokonszenvre - sőt lelkesedésre számithatott.

József higgadtabb, nehézkesb szónok, de helyesen érvelő, cynicus, mindent nélkülözni tudó republicánus jellem volt. Előadása nem melegíté, nem ragadtatá el a hallgató közönséget, de meggyőzé azokat, kik vele egy politicai irányt követtek.

Amint Lászlót csakhamar selejtes, élvet vadászó önzőnek bélyegezte a közvélemény: - ugy József erkölcsös tiszta becsületességét senki sem vonta kétségbe.

Tőle hallottam: hogy mind élhetetlen az, ki Fejérmegyében 50 hold birtokból megélni, s mellett a közügyekben tényleges részt venni nem képes.

Ismertem s voltam atyjuknál is Czeczén, öreg ur volt már ekkor; tanultnak, s ha jól fogtam fel - szobatudósnak tartottam.

Ugy látszott nékem, hogy József fiát jobban szerette. Nevezetes hogy a megye felügyelete alá 300, mond háromszáz forintot tett le, azon czélból, hogy kamatjai mindig a tőkéhez adatván, egy fél millióra szaporodjék: s igy majd az akkori Madarász család hitbizományát képezze.

Bensőbb meghitt barátságban éltem Salamon Lajossal, ki igen becsületes, nemes érzésü, lovagias jellemü, megbizható egyén lévén, birta a köznemesség bizalmát. Kár hogy atyja korán elhalván, gyermekkori nevelése elhanyagoltatott. E miatt alapos ismeretekkel nem birt, s minden későbbi szorgalmával sem volt képes pótolni e hiányt. De annál nagyobbszerüen tünt ki, egész életében önzetlen áldozatkész jelleme, rokoni, baráti, s a hazáért mindig lángoló nemes szive.

* * *

Gróf Cziráky beváltotta adott szavát, s kitüzte a tisztujítás határnapját.

Sárközy aggodván, hogy távollétében népszerüségét aláássák, - követi állásáról lemondott, s haza jött.

Mi is ujra kezdtünk mozogni.

Egy nagy pártértekezletet hivtunk össze Alapra és erre Zichy Jenőt is meghívtuk.

Ürményit, kit az isteni gondviselés különös kitünő tehetségekkel s nagy vagyonnal áldott meg, pártunk nagyobb és szenvedélyesebb része gyülölte. De saját pártjából is csak kevesen ragaszkodtak személyéhez rokonszenves bensőbb baráti állandó változhatlan érzettel. Négy évi alispánkodása alatt nem nyert - hanem veszített népszerüségéből; - holott eltekintve politicai irányától - alispáni működése s hivataloskodása kifogástalan volt. Élénk kötelességérzet, roppant tevékenység, ha kellett, nagy munka, s kitartási képesség, tiszta jellem, becsületesség, nagylelkü bőkezüség és áldozatkészség, éles felfogás, sok positiv tudomány, erős mondhatnám törhetlen akarat; nem szép, de értelmes erős logikai tiszta magyarságu szónoklat, s kellő bátorság: kitüntették nem csak a megyében, de az egész országban. Soha sem hallottam, hogy a most mondott tulajdonságaiból bármelyik, bárki által kétségbe vonatott volna. De szeretni? talán senki sem szerette!

Ezt hittük mi akkor és talán azt hiszik még most is sokan.

Pedig nem igy van!

Korán elhalt neje (született Festetich Amália Déghről) imádta; és néhány, de csak igen kevés választottjai, szivük egész erejével ragaszkodtak hozzá. Van az ő szivének valami ritka intensiv melege, de melynél melegedni csak keveseknek jutott osztályrészül.

Gyönyörü tulajdonságait nagyban paralysálja gunyoros, sértő, kiméletlen s nem ritkán megvető modora!

Csudálatos, hogy ő, ki mindent helyesen részletez, erős logikával von következtetést; ki a társaság minden rétegeit, születése, vagyona, különféle magas hivatalos állásainál fogva ismeri vala, nem tudta, hogy: egy éles élcz, egy gunyoros, sértő kiméletlen észrevétel, egy gyöngédtelen mellőzés, mélyen sérti az emberi hiuságot. Sérti pedig annál mélyebben, mennél kevésbé képes azt valaki ily formában viszonozni; s hogy a sértett hiuság nem felejt soha, rákfene lesz az emberi szívben, mely gyülöletté fajul a nemteleneknél; a nemesebb pedig kerüli a lehetőséget, hogy ily megtorolhatlan sértést ismét el kelljen szenvednie.

Ürményi mint alispán egy izben kijött Moórra katonaelszállásolás iránti intézkedés végett. Atyám, ámbár sokkal korosabb volt Ürményi Józsefnél, mint moóri közbirtokos, és minthogy József atyja főispánsága alatt Fejérmegyében szolgált, s igy többször volt Válban is, Józsit pedig mint gyermeket ismerte, de azóta nem látta: megakarta az ujonnan megválasztott alispánt tisztelni; annál is inkább, mert János bátyám Ürményi alispánsága alatt szolgabiróskodott.

Bement Moórra; Ürményi saját kastélyunkban (azaz a Luzenszky nagy kastélyban, melynek most már 1/5 része anyámé volt) lakott.

Atyám az előszobába találta Ürményi huszárját.

"Itthon van ő méltósága?"

"Igenis, de az ezredes úr van nála."

"Jelentsen!"

A megyei huszár csakhamar visszajött azon válaszszal, hogy:

"Engedelmet kéret a méltóságos úr, de most nem ér reá."

Atyám nem felelt; intett vadászának, hogy járasson elő - és visszament Akára.

A huszonöt évvel öregebb urat, a harmincz éves cs. kir. kamarást ezen eljárás mélyen sérthette, s egész életében - pedig még sokáig élt - e szót "Ürményi" többé ki nem mondotta; - reá nézve "Ürményi", azaz benne Ürményi meghalt!

Atyám önbecs-érzetét sértette, és e nemesszivü öreg, ki mindenkinek megbocsátott, s mindent felejtett, elfelejté ugyan ezen bántalmazást, de Ürményivel együtt.

Igy atyám. De nem igy vették az efféléket más hasonsorsuak. Mennél kevésbé volt alkalmuk vagy tehetségük a hiuság megsértését, hasonló fegyverrel megtorlani: annál inkább gyülölték, s alkalmilag rágalmazták, mert a mit nemtelent mondhattak ellene - az rágalom. Ő sértette az egész világot, de szándékosan senkinek sem ártott, csak önmagának.

Sárközy ellenben ugyanezen idő alatt mint másod alispán nyert népszerüségben, a köznemességnek tetszett csinos megnyerő modora, becsületessége s mindenki irányában való nyájassága. A nemesség nagyobb része e megyében református; s ezek közől Sárközyvel vagyoni tehetségre vonatkozólag is senki sem mérkőzhetett.

Csakis a prókátori kar zugolódott ellene; mert végitéletet nem szokott hozni mint biró. Mi is bár szerettük, zokon vettük határozatlanságát; vele született cacadubiuságánál fogva nem merte kimondani, ha történetesen ő elnökölt a jelentéktelenebb tárgyban is habár egyik vélemény nagy többségben lett légyen is, a többséget.

Ürményi ekkor már a kormány által ki volt jelelve a királyi táblához és hiveinek kijelenté, mikép az ő érdekében ne fáradjanak, ne költségeskedjenek; ő megmarad követnek - de alispánságra föl nem lép.

Sárközyt, ha Ürményivel szövetkezik, talán meg lehetett volna buktatni Kandó-Zichyféle combinatióval, de Ürményitől megválva nehéz feladattá vált.

Igy álltak a dolgok, midőn a mondott értekezletre összejöttünk.

Mérey ki átlátta, hogy a vezérszerepre hiában törekszik, s hogy ezután a remélt alispánságot el nem érheti: nem jött el.

Madarász, ki összebarangolta az egész megyét, és ismerte a közvéleményt, őszintén előadta választási ügyünknek ilyetén állását, s felhívta Zichyt, hogy lépjen fel ujra, nem ugyan Kandóval, mert ez most már mióta Sárközy elvált Ürményitől, nehezen volna kivihető, hanem Sárközyvel.

Zichy megköszönte a bizalmat, kijelenté, hogy neki az országgyülésen kellemes állás nyillott; hogy az alsóházban nincs annyira független elemekre szükség, mint a főrendiháznál; végre hogy ő a közigazgatáshoz csak keveset ért, a törvénykezésben pedig teljesen járatlan: s igy ő e kitüntetést el nem fogadja. - Kiemelte azután csekélységemet, s engemet ajánlott másod alispánnak, mint közülünk legkönnyebben kivihetőt, s egyszersmind Sárközy helyébe követnek; és e cél elérésére 4000 forintot ismét örömmel felajánlott.

Engemet, ki csak megyei tiszteletbeli főjegyzőséget ambitiónáltam ezen kijelentés igen meglepett; de még inkább az általános öröm, és lelkesedés, mely Zichy indítványát, a közönség részéről - lehettünk, vagy hatvanon, - követte.

Az indítvány ellenmondás nélkül elfogadtatván, én szépen megköszöntem a bizalmat s a kijelelést elfogadtam.

Megkezdettük azonnal a fedezendő költségekre szükséges ajánlatok aláirását; Zichy az igért 4000 forintot aláirta, másodiknak nekem kellett aláirnom, ennél kevesebbet én sem jegyezhettem; 15000 forint és egy pár száz akó bor csakhamar biztosíttatott.

Saját magam saját ügyemben nem müködhetvén; visszamentem Abára János bátyámhoz, ki akkor már szegény özvegy volt, egy kis - talán - egy éves árva fiuval. Megunta a szolgabiróságot, mert fiát nem mervén cselédeire bízni, nehezére esett ha kötelessége némelykor több napokra járásába távozni parancsolá!

Elmondottam a történteket, ő nagyon megörült s azonnal nyilvánítá, hogy azon esetben, ha én öt napig Abán maradok s kis fiára felügyelek ő járásába távozik, elvégzi a legsürgősebb kiküldetéseit, elbucsuzik minden községtől, ki fogja továbbá jelenteni, hogy változott családi viszonyainál fogva nem szolgálhat, s fel fogja kérni járása közönségét, illetőleg nemességét - hogy a személye iránt tapasztalt bizalommal tiszteljenek meg engem. Magamat pedig felkért arra, hogy akár leszek akár nem, vegyem át Abát, hogy ő kis fiával Akára mehessen, miután Aba reá nézve leverő emlék, s kis gyermekét anyánk bizonyosan szeretettel fogja gondozni.

Igy történt, hogy a választás napján alig volt ellenfél, Bajzáth, Végh, Szluha, Bezerédy Miklós stb. töredék, csak egy pár száz vokssal rendelkezett, ellenezték Sárközyt, s miután én velem együttesen lépett fel, ugy hogy együtt nyerünk, együtt bukunk, engemet is. Mivel pedig a választásnál győzhetni nem volt kilátásunk, az én leendő candidatiómat ellenezték. Egy kifogásuk volt ellenem, azt állíták, hogy még nem vagyok 24 éves, és igy a törvény követelte minőséggel nem birok.

A főispán ur által összehívott conferentia, - melyen az ellenfél nagy kisebbségét ismervén, ellenjelöltet alig nevezett meg, miután sokan ellenezték, de többen pártolták kijelölésemet, - eredménytelenül ment szét. A főispán nem nyilatkozott.

Végig járattam a választást megelőző estén a tanyákat, s azon kellemes jelentéseket kaptam, hogy pártunk igen nagy többségben van, s hogy az ellenpártnak nincsenek biztos jelöltjei, s végre hogy a nemesség inkább nem választ, sem hogy megengedje a candidatióból való kizárásomat.

Barátim s jóakaróim éjjelre a tanyákra mentek és nehogy népünket elcsábítsák, elhatározták köztük lenni egész éjjel s éberkedni.

Izgatott állapotomban nem birtam elaludni; lehetett éjfél felé, midőn nagy zajt hallottam az utczán, felugrottam, az ablakhoz szaladtam honnan kinézve három kortesekkel megrakott kocsit láttam az ablakom alatt forgolódva, a kocsikról kiáltás hangzott fel hozzám: "éljen Bezerédy, éljen Kandó!"

Első perczben kellemetlenül hatott reám e tüntetés, de vigasztalt, hogy csak néhány kocsiból s nehány kortesből áll az egész.

Alig hogy lefeküdtem ajtómat zörgették.

"Ki az?"

"Én vagyok" felelt Kempelen, kit - gyertyát gyujtván, - beereszték.

Gyula elbeszélte, hogy meg akart tréfálni, miután ugy is hozzám kellett jőnie; fél tizenegyre ugyanis gróf Cziráky hivatta s azt kérdé tőle, tudja-e hogy Fiáth hány éves?

"Tudom felelt ez reá hogy 24 éves."

"Eljöttem tehát hozzád, hogy hazugságba ne hagyj s holnap te is igy beszélj."

"Hogy ez évben 24 éves vagyok, azt biztosan, de hogy mely hónapban s napon születtem? azt nem tudom.

"Most már mindegy; te mindenesetre 24 éves vagy s ha máskép nem mén, jó lélekkel kikorrigálom a matriculát" tevé hozzá s nevetve távozott.

Másnap fényes magyar ruhába öltözködtem. A ruha a hirneves Kostyál pesti magyar szabó müve volt, melyhez a megye szinét választám: vörös bársony kalpag fehér kótyaggal, zöld mente, ilyen atilla, vörös nadrág gazdag arany zsinórzattal. Friedrich a szokottnál nagyobb szorgalommal fodrozta hajamat, befogattam jó négyesemet, Fridrichem ki igen szép szőke legény volt, rá vette a fényes uj egyenruhát s igy járattam a megye házába; a nagy néptömeg, melyre a külfény mindig hat, örömrivalgással, zászlók lengetésével, kalapok csóválása és feldobálásával fogadott.

Akár hányszor részesültem hosszu változatos pályámon ovatiókban, de ily boldogító lélekemelő hálás érzetet, csak egyszer élvezhet az életben az emberi sziv.

Cziráky a zajra az ablakra jött, tisztán láttam, hogy reám néz, fölkeltem kocsimban s szalutáltam.

Fölmentem a főispánhoz, aki azonnal elfogadott.

"Kötelességszerü tiszteletemet akartam tenni excellentiádnál."

"Ich danke Ihnen, felelt ő, ich bin recht froh Sie zu sehen."

"Die Herren behaupten, dass Sie noch nicht volljährig sind, und somit kann ich Sie nicht candidiren.

"Erlauben Euer Excellenz mir die Frage: haben die Herren die dies behaupten, es auch bewiesen?"

"Nein; darum ist es mir lieb, Sie fragen zu können."

"Ich könnte sagen ja; ich thue es aber nicht, weil ich es selbst nicht weiss; in diesem Jahre bin ich 24 Jahre alt, so viel weiss ich gewiss! den Tag meiner Geburt kenne ich nicht. Hätten Euer Excellenz die Gnade gehabt selbe Frage an mich gestern zu richten, so hätte ich für heute meinen Taufschein herbei geschafft."

"Freilich! freilich! aber jetzt ist es zuspät, - und ich kann Sie nicht candidiren; ernenne Sie aber sehr gerne zum Honorär-Obernotär!"

"Ich danke für die Auszeichnung, in jedem andern Verhältniss würde ich selbe dankend angenommen haben; jetzt aber ist dies unmöglich - ich würde meine Wähler kränken. Wollen Euer Excellenz mich durchaus nicht candidiren, so trete ich einfach zurück, um keine Verantwortung zu haben, Euer Excellenz können ein gefürchteter, doch nie mehr ein geliebter Obergespan sein."

"Bleiben Sie in der Nähe" volt a válasz.

Én lementem Nagy Ignáczhoz, aki tiszteletreméltó, kedves szép öreg ur s jóakaróm volt.

A gyülés megkezdődött; a szokásos leköszönések, bucsuzások s pecsét átadása után Cziráky kandidálta az első alispánságra Sárközy Kázmért, Bezerédy Miklóst s Kandó Józsefet. A teremben az utóbbiak kortesei voltak, mig a mi népünk a piaczon állott. Igy a terem többsége Bezerédyt hangoztatta. Erre a mi táborunk is megszólalt mint egy menydörgés "Sárközy" hangoztatással.

Salamon György és Zichy felszólaltak voksolást követelve; a főispán ezt szokott módon elrendelte.

A szavazás sokáig tartott; Nagy Ignácznál ki s bejártak a hírhordók. Én letettem szép solingeni drága vasu gazdag kardomat egy szegletbe, és a legnagyobb elfogulatlanságot negélyezve, a hölgyekkel és katonatisztekkel társalogtam.

"Ich bitte tausendmal um Verzeihung," szól hozzám gróf Széchenyi Andor kapitány, "mir ist ein Unglück geschehen! Ich habe Ihre schőne Klinge gebrochen."

"Wenn Sie kein grösseres Unglück traf, so mögen Sie getröstet sein, ich besitze das Paar dieser Klinge" felelém nevetve.

Sárközy nagy többséggel megválasztatott következett a második alispánság: Bezerédy, Kandó, Fiáth! szólt a candidatió.

Egy percz alatt egyhangulag megválasztattam.

A többi tisztviselők is felkiáltással egy félóra alatt megválasztatván, letettük a hivatalos esküt.

A szokásos szónoklatok után a főispán felhívta a gyülést, hogy miután Sárközy a követségről határozottan lemondott, válaszszon helyébe országgyülési követet. Egy percz alatt követté lettem megválasztva, s eskümet is letettem.

Beszélni akartam, de lehetetlen volt, mert a választók csak egy része férvén a terembe, a künnlévők azt követelték, hogy az udvaron szóljak és igy le kellett mennem. Itt felemeltek, és vállaikról beszéltem; beszédembe ezen passus is fordult elő: "készebb vagyok házról házra koldulva tengetni éltemet, sem hogy most tett eskümet megszegjem."

Ennél tovább nem folytathattam; hordoztak az udvaron körül, s azután ki a piaczra; végre megmentettek a kellemetlen helyzetből barátim s elkisértek, követve választóim által szállásomra; és csak azután mentek "Rákóczy" induló mellett tanyáikra.

Credentionalisomat Sárközy megküldötte szállásomra; ebéd után haza mentem.

Jó szüleim, mint mindig tárt karokkal fogadtak.

"Csakhogy valahára megjöttél, oly sokáig elmaradtál, hogy már aggódtunk" - mondá atyám.

"Engedelmet édes atyám! de igen sok dolgom akadt."

"De most csak itt maradsz egy darabig?"

"Nem lehet édes atyám, mert holnapután Pozsonyban kell lennem."

"Mit csinálsz ott?"

"Fejérmegye ma megválasztott alispánjának s egyszersmind országgyülési követének, és igy azonnal Pozsonyba kell mennem.

Atyámnak nagy volt öröme.

Friedrich másnap összecsomagolta a mire szükségem lehetett, s én fölmentem huszárommal, vadászommal, egy négy lovas fogattal, és két paripával Pozsonyba.

Legelőször Ürményit látogattam meg, igen szivesen fogadott, figyelmeztetett, hogy kocsis lovakra itt nem lesz szükségem, azokat küldjem vissza, de paripáimat tartsam itt, számukra istállójában, mely nem messze van szállásomtól, szivesen ad helyet.

Figyelmeztetett, hogy menjek a nádorhoz, a Judex Curiaehoz, s a personalisnál nyujtsam be credentionalisomat; mert hétfőn a kerületi ülésben Fejér és Temes elnökösködik, igy nekem elnökölni kell.

Még az nap eljártam a főurakat; de ő fensége József főherczeg csak hétfőn 9 órakor fogadott. - Innen egyenesen az ország házába hajtattam; bemutattatván több kartársamnál; elfoglaltam az elnöki széket, vagyis az egyiket; mert ketten elnököltünk felváltva az egész héten. Közülünk egyik a szólni kivánókat hívta fel, s jegyezte a többséget; a másik vezette a tanácskozást, s föltette a kérdéseket, azaz elnökölt.

Ezen kötelesség reám háramlott, mert nem ismervén a követeket, nem jegyezhettem s nem hívhattam volna fel őket. E hivatásomnak, az egész ház szives jóakarata által támogatva, sikerült megfelelnem.

Kartársaim pártkülönbség nélkül szivesen fogadtak. Ürményi átengedte az országgyülési teendőket; instructiómat én adtam elő, én motiváltam. Ürményi sohasem tőn nehézséget; a haza küldendő jelentéseinket én készítettem, ő a lényegébe mindig beleegyezett alakjára vagy a nyelvezetre tett észrevételeket, melyeket én mindig köszönettel elfogadtam; mert észrevételei mindig helyesek voltak, s igen baráti módon nemes szándokból tétettek.

Itt ismerkedtem meg Mailáth Györgygyel a mostani országbiróval. Ő volt az egyetlen nálam fiatalabb követ, kit már ekkor nagy tehetségnek tartottak; s a közvélemény nem csalódott. És ha csalódott volna, csak annyiban csalódott, hogy oly roppant tehetség mellett, annyi szorgalmat s munkaképességet, - a trónhoz való családi hagyományos hüsége mellett, annyi hazaszeretetet s áldozatkészséget benne a jóakarólag lelkesült közvélemény sem mert reményleni.

Ő a legnagyobb itélőtehetség az országban. A nemzetet, ennek jó és rosz tulajdonait, az adott viszonyokat, az ok és okozat összefüggését; nem ismerte föl senki helyesben mint ő. Senki sem választá meg szerencsésebben az időszerüségét annak, mikor s mit kelljen mondani? férfias bátorsággal, a hatalom vagy nemzet irányában; - veszélyeztetve az élvezett kegyelmet, vagy népszerüséget is, - mint ő. Elismert dolog ez, hisz hosszu életpályája tanusítja.

Igaz, hogy kétszer meggondolja, mig egyszer valamely eszmét kimond; mig véleményt nyilvánít. De ha megtette, akkor ez az ész és szív, a tudomány és tapasztalat összemüködése folytán cristalizált eszme vagy vélemény.

Emlékezzünk vissza az erősített birodalmi tanácsban történtekre. Az ottani, és a mi 61-ki országgyülésünk alatti nyilvánitásaira, sőt egész életének politicai müködésére, különösen a mult 1876. deczember 16-án az igazságügyminiszterhez a birói függetlenség és letehetetlenség tárgyában intézett interpellatiójára, s feleletére a kapott válaszra; s meg kell vallani, hogy a mit róla mondottam csak halavány vázlata jelleme és szellemi szónoki tehetségének egyformán.

A ki e komoly államférfiut csak most kezdette megismerni alig hiheti, mily megnyerő nyájas modorral birt, s mint hódított előzékenysége, derültsége által ez előtt 38 évvel.

Nagy neve, családi összeköttetései, atyjának tekintélye, nagy vagyona, személyes érdemein túl, neki nagy fényt, s előnyt kölcsönöztek. De ezen fölényt velem soha sem éreztette: szivesen társalgott, játszott és lovagolt velem; s ha általa kivántam valamely házhoz bejutni, kérésemet mindig előzékeny nyájassággal teljesítette.

Annyit azonban nem voltunk együtt, hogy szives viszonyunk meghitt barátsággá fejlődhetett volna. Mert kedvteléseink, mondhatnám szenvedélyeink mindegyikünket más irányba vezettek. - Ő játszhatott nagy pénzben is: én nem; - mert nem volt erre elégséges vagyonom. Ő szerette a nagyuri társaságot, hol otthonos volt: én nem. Borzadtam a tolakodás látszatától is.

Én szerettem vadászni: ő nem; mert rövidlátó. Én szerettem a zenét: ő neki ez kevesebb gyönyörüséget szerzett. És igy szabad időnket különböző téren töltöttük.

Meghittebb viszonyban éltem Péchy Manóval, ki akkor igen szép fiatal lovagias, romanticus irányu, gazdag legény volt. Vele sokat lovagoltam; nyilt jelleme, derült jó kedve előzékeny szivessége, egész életére megnyert.

Ő is sok reményre jogosította a közönséget, s benne sem csalódtunk. Zemplényi főispánsága s erdélyi kir. biztosi müködése alatt szerzett babérjai holtig diszíteni fogják a tiszta főt, hű alattvalót és buzgó hazafit, ki most is egész odaadással szolgálja hazáját.

Megismerkedtem az ország szinével. Pártfogót s tanácsadót leltem az öreg bölcs Pázmándyban; jóakaróm lőn a tehetséges Zsedényi. Deák még akkor zárkozott volt irányomban; utasításom volt az indigenatusra vonatkozó kérelmeket, s ajánlatokat el nem fogadni. Ezen kötelességemet egy igen szerény kis beszéddel teljesítettem; - Deák erősen, hogy ne mondjam élesen felelt. Zokon esett nem a tény - hisz ez kitüntetés volt - de a modor, mely ha nem sértett is, lehangolt s intimidált. Horváth Antal volt egyik szomszédom, a másik a korán elhalt Kárász István.

Gróf Pálffy Ferdinánd a stomfai földes ur, kit már többször láttam, szivesen látott, és meghítt vadászatjaira.

Fuvoláztam, de nem énekeltem, mert nem volt zongorám, s a sok másféle szórakozás folytán időm alig is maradt.

Majd minden másodnap valakihez voltunk hivatalosak. Az ország zászlósain kivül, majd minden püspök konyhát tartott; s meghívtak bennünket, pártszinezet nélkül. Mi pedig szivesen mentünk hozzájuk, ismertek személyesen mindannyiunkat, ismerték gondolkodásmódunkat, érveink, óhajaink s követeléseinket, aggályaink és reményeinket, ismerték hazai viszonyainkat, s a befolyásos személyiségeket.

S most?!

Ez az országgyülés 13 törvényczikkel, s az ifjak amnestiájával végződött, közmegelégülés s általános öröm és kibékülés közt, Zsedényit Palóczy, Beőthy - Ürményit; Bonis Andrássy Józsit ölelte meg, s igy tovább.

* * *

Haza érve lelkiismeretesen hivataloskodtam. De ez ekkor nem nagy feladat volt, egy pár metationális hitelesítési kiküldetés, vagy repositió vezetett a vidékre. A székhelyen, ha nem volt fixum, az az gyülés vagy törvényszék, a másod alispánnak csak kevés dolga volt. A comissariaticum az az átvonuló katonaság ellátása s tovább szállítása, és a politia volt főteendője, a közigazgatásban. Ügyes, becsületes biztos, s tevékeny contralis főbiró s pandurhadnagygyal, e két közigazgatási főtárgy nem nagyban vette igénybe tevékenységemet.

Több gondom volt a fixumok alatt, mert elnökölni kellett rendesen 12 nap, négyszer egy évben a büntető törvényszéken. S ha olyan ügy fordult elő a polgári törvényszéken, melyben Sárközy, bármely minőséggel befolyt: ilyenkor elnökséget cseréltünk.

Ez idő alatt tartottuk a megyei gyülést, szinte négyszer egy évben; s minden hó elején. kis gyülést, melyben a legszorgosabb ügyeket, a nagy gyülés által leendő helybenhagyás reményében elintéztük.

Délután nekem még az árvaszéken kellett elnökölnöm; nem ritkán négy, öt napig egymásután.

Legtöbb időmet azonban a magánperekben való biráskodás vette igénybe. Sárközy igen késedelmes biró lévén, a prókátorok nem szerették és igy engemet kerestek föl sürgősebb ügyeik elintézésére.

Szives meghitt viszonyban éltem Horváth s Nagy Lajos becsületes ügyvédekkel.

Ha birói functioimban megakadtam, ezek szivesen utba igazítottak. Magam mellé kértem biró társul Véghelius - ekkor még igy hivták - a később Véghelyi Zsigmond főbirót és esküdtjét; s ezek készek voltak éjjel is dolgozni. Véghelyi gyakorlatból szerzett e téren jártasságot, szivesen adott felvilágosítást mind abban, mit e téren is csak gyakorlatból lehet megtanulni.

Két év lefolyása alatt népszerü biró lettem, s túl voltam perekkel halmozva.

Megjegyzem, hogy birói taxát sohasem fogadtam el. - Repositióknál, metatis ügyekben hitelesítéseknél is csak ott fogadtam el taxát vagy napi dijat, hol ezt visszautasítani megbántás lett volna.

Átvettem bátyámtól Abai rész birtokunkat és szépen helyreállítottam. Fölépítettem, bebutoroztam ezt, és fejérvári hivatalos szállásomat is. Hogy e butorzatot kifizessem, eladtam összes rozs termésemet, mérejét 2 mond két váltó forinton, az az 48 pengő krajczáron!

Szt.-Istváni terminus és fixumok után Abán voltam. Egy izben éjféltájban fölkeltettek egy sürgős levéllel.

Gróf Lazánszkyné született Eszterházy Angelique értesít, hogy nagynénje özvegy gróf Eszterházyné Sárosdon meghalt, s hogy az urodalmi tisztek őt a birtokból kiakarják dobni, - holott ő biztosan tudja, hogy ő a végrendeleti átalános örökös; hozzám folyamodik hát, hogy intézkedjem, már pedig rögtön; mert valószinü, hogy holnap reggel már türhetlen lesz helyzete.

Ezen cathegoricus felhivás, egy szép fiatal s általam már rég ismert és tisztelt delnő részéről nagy zavarba ejtett. Forgattam Kövyt, Kelement de nem találtam felvilágosítást a törvényes eljárásra nézve, ily rendkivüli esetben.

Végre elhatároztam magamat, hogy a rend érdekében fogok föllépni, minden erőszakot erélyesen betiltok, s az illetőket a törvényes utra utasítom.

Irtam a csendbiztosnak Fejérvárra, hogy ezen soraim vételével 12 pandurral azonnal induljon Sárosdra, - jelentse magát a főtisztnél kijelentésével azon határozott utasításomnak, hogy neki a kastélyban a rendet fenn kell tartania addig is, mig én reggeli 9 órára oda érkezendem. Ezen levelet lovászomnak adtam azon parancscsal, hogy hajnalra Fejérvártt kézbesítse.

Kilencz órára behajtattam a sárosdi kastélyba; a grófnő mély gyászban kis fiával már reggelizett; pandurjaim az udvaron voltak felállítva.

"Hol a levelében érintett végrendelet grófnő?" kérdém.

"A főtiszt magához vette:" volt a válasz.

Meghagytam a csendbiztosnak, hogy valamennyi uradalmi tisztet, és a plébános urat kérje nevemben, hogy gyüljenek össze a nagy ebédlőben, s hogy a község előljáróit és jegyzőjét rendelje szintén ide.

Mire reggelimet elköltöttem, mind együtt voltak.

"Ugy értettem, hogy gróf Lazánszkyné irányában itt erőszakos törvénytelen eljárás szándékoltatik.

"Nem erőszakos, nem törvénytelen eljárás terveztetik, alispán úr! nekem kötelességem a grófnét mindenével a mije itt van, tiszteletteljesen Rédére vagy a hova parancsolja, szállitani, s ezután a kastélyt bezárni, és a bejárásokat lepecsételni" felelte a tiszttartó.

"S mily jogon alapul ez eljárás?"

"Jogtudós nem vagyok alispán ur! de tudom, hogy előljáróim parancsának engedelmeskedni kötelességem?"

"S ki parancsolta ezt?"

"Az örökösök plenipotentiariusa N. N. tabuláris ügyvéd s táblabiró."

"Nincs végrendelet?" kérdém odavetve.

"Igen is van."

"Hol és kinél?"

"Nálam."

"Hozza el kérem."

"Az a vett parancsom, hogy a netalán feltalálandó végrendeletet, csak a plenipotentiariusnak szabad kiadnom, ki egyébiránt holnap reggel ide érkezik."

"Én pedig fölkérem tiszttartó urat, hogy legyen szives a végrendeletet azonnal nékem itt nyilvánosan átadni."

"Ha parancsolja alispán ur meg kell tennem, de a felelősség alispán urat illeti."

"Igen is, a felelősséget ezért el is vállalom."

A végrendeletet kezembe vettem, egy ollóval felvágtam boritékát, s olvastam.

A szokásos bevezetést átugorva, megakadt a szemem az I-ső pontjában nagyobb betükkel irt "Lazánszky-n" az I-ső pont igy volt fogalmazva:

"Meine universal Erbin ist meine theuere Nichte, Gräfin Lazánszky geborene Gräfin Angelique Eszterházy."

"Jegyző ur kérem jöjjön ide, s olvassa lassan, értelmes hangon a végrendelet első pontját."

A jegyző tisztán elolvasta hangosan.

"Most kérem fordítsa le magyarra is, mert valamennyien nem birják a német nyelvet."

"Universalis örökösöm gróf Lazánszkyné."

"Megértették e végrendelet első pontját?"

"Igenis" felelt az előljáróság.

Hozattam gyertyát, spanyolviaszt, saját gyürümmel ismét lezártam a végrendeletet, kivülről ráirtam "feltöretett általam s ismét lezáratott. - Fiáth alispán."

"Előttünk s az egész előljáróság jelenlétében, biró, törvénybiró s jegyző."

A végrendeletet vegye további megőrzés végett ismét magához tiszttartó ur, és értsenek meg jól!"

"A ki a tiszturak közül a grófnőt fájdalmában, kényelmében, nyugodalmában háborítani merészlené; azt ezen 12 pandur mindenestől kiszállítja a határból."

"Isten önökkel."

Törvényes volt-e eljárásom? maiglan sem tudom; de ezen ügy többé soha elő nem fordult.

* * *

Fejérvártt az iróasztalom mellett ültem, midőn betoppant Oszlányi, kit mint dandyt győri jurista koromból ismertem.

"Micsoda forgó szél hozta önt ide Fejérvárra?"

"A forgószélnél roszabb."

Elbeszélte, hogy Bécsből ment Pestre, s Bicskén Fejérmegyében meghált; de magánszobát már nem kapván, kénytelen volt egy más utassal egy szobában hálni, s hogy midőn felébredt, az utas már rég odább állott, de elvitte tárczáját is. - Azért jött hát hozzám, hogy tegyek intézkedést a tolvaj elfogatására, s adjak neki 100 forintot kölcsön, hogy tovább utazhassék.

Teljesítettem mindkét kérését, s meggyőződtem, hogy az egész előadás - mese volt.

Pár nap mulva Füredre mentem, kit látok a macaó-asztalnál? - Oszlányi urat.

Nem szóltam hozzá; később megtudtam, hogy hetek óta itt van s játszik.

Föltettem magamban, hogy legközelebb kérdőre vonom; de ő jobbnak látta még az nap Füredről tovább állni. - Soha sem láttam többé.

* * *

Gróf Széchenyi Andor szenvedélyes fiatal kapitány Csákváron feküdvén, egy ízben a birót bántalmazta; ezen kihágás nagy hullámokat vetett a megyében. Kiküldettem vizsgálatra, mint a vegyes küldöttség elnöke. A katonaság részéről egy öreg alezredes, egy kapitány, és főhadnagy volt delegálva. Kellemetlen exmissió volt reám nézve, mert a katonasággal, s különösen Széchenyi Andorral jó barátságban éltem. Az ülés előtt meghivattam a vádlót; megmagyaráztam neki, hogy gróf Széchenyit a bántalmazót valószinüleg be fogják zárni pár napra, de ebből neki semmi haszna, sőt kiteszi magát a megboszulásnak. - Ellenben, ha visszaveszi vádját, adok neki 10 aranyat; a biró kezet csókolt, s az ügy el volt örömömre intézve.

Széchenyi elment a syriai expeditióra, és Saint Jean d' Acre felé utaztában pestisben elhalt. Halála után érkezett czimem alatt egy gyönyörü damascus-kard, mely most is meg van e felirással: "Széchenyi Andor emlékül."

Szolgálatom igen kellemes volt. Én voltam a közvetítő kapocs nagy uraink és a közép nemesség között; én vittem ezeket amazokhoz és megfordítva.

Nálunk a politicai élet már élénk volt, de még nem éles.

Huszonnégy nemes család volt, a főrendieken kivül, kiket legalább egyszer egy évben meg kellett látogatnom. Látogattam pedig őket azon tudattal, hogy ha 5 lóval két cseléddel behajtok, s náluk maradok két három nap; ez őket csak annyira feszélyzi, mint ha egy szivart adnának.

Hol vagytok szép vagyonos családok? boldog idők!

Hihetetlen, de fájdalom! igaz: 38 év alatt kivesztek kevés kivétellel.

Sok pénzébe kerültek a közép nemességnek a pártalakitások, tisztujítások, követválasztások, közgyülések, szóval a szenvedélyes korteskedés, - s talán még többe egyeseknek, a forradalom; nem csak mivel a hazának közvetlen adóztak, és elkoboztatott készpénzük, de főkép mert elveszték az urbériségeket. Instruálni kellett ennek folytán ugyanis jószágukat ujból, és épitkezniök drága pénzen. A fiuk, kiknek nevelésükre a szülők leendő örökségüket már előlegezték, azon reményben, hogy a nyerendő nevelés folytán valamely közpályán hivataloskodva, magukat fenn fogják tarthatni: ujabb lesujtó költségbe kerültek. Mert az előbbi számítás nem volt más mint hiu ábránd! - a forradalom ugyanis közbejött; tudományos pályájukat be nem fejezték, - vagy ha igen, nem alkalmaztatták magukat, sem az önkény zsoldosául sem Bachhuszárnak. Haza jöttek szüleikhez, nem ritkán ezek terhére. Ezután már az adót is fizetni kellett, a már megterhelt fekvő birtok nem birta ezt is és a tétlen család eltartását. Ujra terheltetett uzsorás kölcsönnel s végre elveszett a birtok s vele a nemes család is. A mely család ezen crisist átélte, azt megrontotta a 60 és 61-ik évi alkotmányossággal járt megyei és országgyülési választási korteskedés; az azóta lett roppant adóemelések; rosz termések, az európai üzletpangás, végre a pénznek még eddig soha sem tapasztalt drágasága Magyarországban.

Azon időben, melyről most irok, még nem volt igy; a hová mentem, hegyen völgyön lakodalomban részesültem; s összejött ekkor az egész vidék birtokossága mulatni.

Nappal vadásztunk lőfegyverrel vagy lóháton, este játszottunk vagy tánczoltunk reggelig. - Még ha harmadnap távoztam is zokon vették.

A gyülések egyik, rendesen második napján, barátim mind, s törvényszék idejében, azon tanácsnak, melyen elnököltem minden tagja, többnyire az egész idő alatt vendégeim voltak; népszerüségem növekedett.

Octoberben hozzám hívtam Abára vadászatra az egész megye ifjuságát; nem tudtam ugyan harmincz vendégnek saját házamban helyet adni; - de az abai közbirtokosság jelesen Sárközyék, Szücs Gedeon, Szücs Sándor, Hajós szivesek voltak vendégeimet saját házaikban hálásra elfogadni. Vendégeim többnyire négyes fogatokon érkeztek, s hozott mindegyik két három hátas lovat, ugy hogy a lovakat, mert volt ilyenkor 100 vendégló, az ököristállókban tudtuk csak elhelyezni.

Az öreg Ullmann a mostani Szitányiak atyja nem lévén vadász ember, vadászatját nekem engedé át Szt.-Ágotán, mely pusztát ő haszonbérbe birta a kamarától.

Ha volt szabad időm, elmentem Polgárdira. Itt ismerkedtem meg közelebb Inkey József és Zsigával, kiknek barátságával most is dicsekszem, s kiknek szivességéből minden évben egy pár hetet Berényben töltök most is. - A vadászat ott szép s rendesen vezettetik - de a főkellem a házi urak szivessége, s a fiatal szép előzékeny, mivelt szeretetreméltó ifju házi asszony - Pistának neje, született báró Eötvös Jolán, Józsefnek leánya.

Nevezetes volt Polgárdin a Szt.-István-ünnep, mint a tiszteletreméltó, nemes szivü gróf Battyhány István névnapja.

Fejérmegye nagy birtokosain kivül eljöttek a Csongrádiak, Békésiek, Bolzáék Wenckheimok, Tomcsányiak. Világhirü lakomázások voltak ezek!

Eljártam Szent-Mihályra, de legtöbbet Lángra.

Gróf Zichy György és nővére Amália grófné együtt szoktak az őszi és téli estéken négy kézre zongorázni; de órákon át a legszebb négykezes zongorajáték is unalmassá válik. Zichy Jenő ki Kálozdról szinte minden este átjött, hogy megszakítsa az egyformaságot, hozott magával egy kis hangszert ében fából, vagy 7 szellentyüvel ellátottat. Párisban szerezte s "Flute d'amour"-nak nevezte. Vastag nehézkes ujjaival azonban ügyetlenül kezelte; egy este egy nehezebb zene-szerzeményt játszva, többször megakadt, és distonált.

"Játszd kérlek helyettem, hisz te hires flautás vagy" mondá.

"Légy szives a hangszert holnapig nekem kölcsönözni - s talán holnap már képes leszek kivánatodat teljesíteni" igy feleltem.

E hangszer nem volt nagyobb egy középszerü furulyánál, mérsékelten fujva, igen lágy hangokat lehetett belőle kicsalni, - kezelési módja pedig olyan volt körülbelül, mint a csákáné.

Másnap már ugy játszottam, mintha egész életemben az lett volna foglalkozásom, s éveken át ha Lángon voltam erre kértek fel; Amália grófné a zongorán igen szépen kisért.

Gyönyörü élet volt ez, mondhatom! Szép hatáskör, elég dolog, s még több élvezet.

Pártom többségben, az ellenfél tétlen, csak figyelő állásban; pártomban a legnagyobb egyetértés, népszerüségem növekedőben.

"Wenn sie nur ewig grünen bliebe, Die gold'ne Zeit der Jugendliebe."

* * *

Kossuth életbe léptette szerkesztése alatt ujságát a "Pesti hirlap"-ot.

Kossuth roppant tehetségét, tudományát, készültségét, ihletett hazafiuságát, az emberiséget felkaroló meleg keblét, csakhamar felismerte az egész haza, lelkesedéssel fogadta minden egyes ragyogó vezércikkét.

Örült a nemzet, hogy két legnagyobb fia Széchenyi és Kossuth egymásnak kezet nyujtva, váll-vetve hatalmasan törnek előre, a nemzetet megmentő reformok utján, Magyarország regeneratiójának szent czélja felé, mindkettő a népszerüség fényében ragyogva - a nép embere ugy, mint a magyar történelmi névvel, és sok polgári erénnyel biró főur. - Tiszta fővel, meleg szívvel, forró hazaszeretettel, nagy munkaképességgel s tevékenységgel birt mind a kettő. Nem természetes-e, hogy a nemzet remélte, sőt hitte, hogy ezeknek együttesen sikerülni fog az is, mit eddig lehetetlennek hitt s remélni sem mert; a gondviselést áldották, hogy e két nagy embert nemzeti nyomoruságunk culminatio-pontjának idején, együttesen adta a szeretett haza megmentésére. E körülményben a magyarok Istenének kegyelmét ismerték fel!

Egy ideig e két szellemi óriás összhangzatos müködésében senkisem kételkedett; s igy is volt egy ideig, hisz tiszta logicai fővel birt mind a kettő, sziveik melege egy fokon állott, s eleinte a véralkat különbözősége nem tünt fel. Hisz a mondott egyetlen szent czél felé törekedett mind a kettő. Egyik ifjusága s véralkatának egész hevével, kicsinyelve, megvetve, a nehézségeket, kész mindenért mindent veszélyeztetni. A mondott czélra törekedett a másik is, de koránál, véralkatánál s talán családja s nagy vagyonánál fogva, kimélve a sértendő érdekeket, felismerte a nehézségeket, biztosan lépésről lépésre haladva vezette a nemzetet, de nem veszélyeztetve időnyerés tekintetéből ennek egész jövőjét.

A "Pesti hirlap" csakhamar szövétnekül szolgált az olvasó közönségnek; világított és gyujtott; de a törvényesség keretében.

Az adó egy részének a nemesség által leendő elvállalása, - az urbériségek szabad váltság melletti megszüntetése; a nem nemeseknek az alkotmány sánczaiba leendő befogadása; a honoratiorok azonnali jogosultsága; a nem nemesek birtok-szerezhetési joga, a hadkötelezettség kiterjesztése a nemesekre; a kormány felelőssége; s minden törvénytelen vagy ennek állított cancellariai rescriptumok és decretumok s helytartótanácsi intimatumok szigoru megbirálása, visszautasítása; - lőnek a "Pesti hirlap" gyönyörüen irt vezércikkeinek főtárgyai.

Kossuthnak ezen erélyes, következetes s hódításaiban sikerdus müködése, tevékenységre riasztá az ugynevezett "Aulicus" pártot is; s a mint azok a reform s haladás zászlója alá a hatóságokban, ugy ezek is százados intézményeink változatlan fenntartása mellé sorakoztak.

E két párt közt foglalt Széchenyi, és mi véle, közvetítő állást; pártolva Kossuth reformterveiből azt, mi az időszerint már kivihetőnek látszott; s bebizonyítva az Aulicusoknak azt, hogy igen sok abból, mit ők tovább is fenntartani iparkodnak, már nem életre való s fenn nem tartható többé.

Megyémben hullámzott a közvélemény, de nem nyert határozott irányt; s én pártommal, minden kérdésben többségben maradtam.

Eljött megyei gyülésünkre Meszlényi Rudolf, Kossuth sógora is, - sub titulo virtualis successionis; holott ki kellett volna halni az egész Meszlényi családnak, hogy ő örököljön Fejérmegyében. Mind a mellett szivesen fogadtuk; mérsékelt előadása, csinos külseje, megnyerte azokat is, kik véle egy véleményen soha sem lehettek. Eljött Perczel Mór és Miklós is. Ezen három képesitett tehetséges jó szónok, feltétlen Kossuth hive lévén, vitáink élesebbekké váltak; de még nem szenvedélyesekké. A conferentiákon még mindig sikerült nekem, s azoknak kik pártoltak, a határozatokat a törvények s törvényes szokás kereteibe szorítani, és a más napra tervezett megyei végzést mérsékelni. - De ez nem sikerült a vitatkozási modorra nézve, ennek éle s keserüsége minden részről, gyülésről gyülésre hatványosan fejlődött.

* * *

Gróf Zichy Domokos egyik nagybirtokosunk rozsnyói püspökül neveztetvén ki; engem egy küldöttség élén a megye, részvéte s tisztelete jeléül hozzá küldött. Szivesen elfogadtam, mert azon a vidéken még nem jártam, s Zichy Domokossal, ki Szentiványon szomszédságomban sokat időzött, baráti viszonyban éltem.

Az ünnepély után meghivott bennünket gróf Andrássy Károly oláhpataki nyaralójába. Zichy Ödön, Jenő, Aladár és én elfogadtuk a szives meghivást, s két kocsin oda mentünk.

Házi gazdánk családja nélkül volt itt: fiai Gyula, Manó s Aladár, Bécsben voltak növeldében. Ilyen fogadtatás s ilyen ellátásban alig részesült sok halandó! Három napot tölténk itt, az ezer egy éjszaka mesés gyönyörüségei mámorában. Ha reggel fölébredtem, nem tudtam való-e az egész vagy csak álom?

Itt is tapasztaltam, hogy a gyönyör és élvezet poharát fenékig nem szabad felhajtani, mert salakjával, a kimerültség és untsággal találkozunk.

Házi gazdánk terve szerint harmadnap reggeli 6 órakor lóra kellendett ülnünk, s Oláhpatakról a hegyeken át "Schmecks"-re, a mostani Tátra-Füredre lovagolnunk.

Fölkeltettem magamat fél hatra, s hatkor már a verandán voltam, a thea, kávé stb. már készen várt. A komornik felhivott, hogy reggelizzem, én még egy fél óráig vártam, de senki sem jött az urak közől. Végre hozzá láttam s egy csibukot kiszivtam. Fél nyolczra lehetett, hogy kijött Károly gróf, s declarálta, hogy ma már nem indulhatunk, mert vendégei közől kettő oly mélyen alszik, mikép nem kivánja felkelteni, tovább nyugalmukban nem háborgatja, s most már ugy is későn lévén, az utazás más napra halasztatik.

Megkértem, hogy a részemre nyeregben álló lovon egy lovász kiséretében séta-lovaglást tehessek. Gyönyörü kirándulás volt ez az általam ismeretlen vidéken; hasonlított bakonyi hazámhoz. A Kárpátok végei ide nyulnak, az erdők szebbek, változatosabbak, mert itt fenyő is tenyészik; de a falvak a bakonyiaknál is nyomorultabbak; faházak, csenevész lakosok.

Tizenegy órára értem vissza, gazdánk is ujra lefeküdt, s csak Aladár sétált a Verandán.

Negyednap, hat órai lovaglás után, egy szép májusi nap Tátrafüredre értünk. Elragadó szépségü hely és vidék ez a Tátra déli alján; de akkor itt még a legkezdetlegesb kényelmet is nélkülöztük. Az épületek fából készültek, a víz 6 fok Reaumur meleg, vagy inkább hideg lévén, nem fürödhettünk. A fürdő-idény előtt érkezvén, a szobák jéghidegek, az ágyak roszak, az étel füstös volt, és igy nem jól éreztük magunkat az oláhpataki lucullusi fény után.

Nagy fáradsággal jutottunk egy pár óráig lovagolva - kis hegyi ponykon és még több ideig gyalogolva, a Tátra tetejére. De itt kártalanított bennünket a minden képzeletet fölülmuló meglepő kilátás nagyszerüsége.

Harmadnap lóháton mentünk Lőcséig. Itt találtuk fogatjainkat, elbucsuztunk gazdánktól elmentünk Hotzkoczra gróf Csákyhoz, innen a Szepességen keresztül Kassára.

Itt még az egész társaság együtt volt, szivesen fogadtak; s voltak ebédek, estélyek s bálok tiszteletünkre. Báró Horváth József volt házi gazdánk.

Negyednap Zichy Jenő és Aladár már kifáradván a sok éjjelezésben; elmentek Pestnek haza. De Ödön és én elfogadtuk Soós urnak meghivását Nádasra, gyönyörü lévén neje és sógor asszonya báró Suszter Natália és Irma.

Bárczay János itt feküdt mint fiatal alig 25 éves kapitány; ajánlkozott, hogy saját fogatján kivisz bennünket Soós urhoz. Későn és sokáig ebédeltünk, csak este felé indultunk; lovai szaladtak, mint a fergeteg, hogy egy töltésre, mely rosz hirben áll, még világosan érjünk. De hasztalan. János barátunk feldöntött bennünket, s én összevertem kezem és fejemet ugy, hogy Nádason azonnal le kellett feküdnöm. De szép hölgyek ápolván csakhamar felejtém bajomat. Innét kirándultunk az aggteleki barlangba. - Soha sem éreztem magamat jól a föld alatt, sem pinczében, sem aknában, sem barlangban. Igaz, hogy e barlang nagy és szép, a csillárokat a szárnyas egerek halmaza képezi; Zichy Ödönnek ötlete volt, hogy este menjünk be, ott háljunk s csak reggel jőjjünk hüssel vissza. A házi gazda nem mervén az éjt gyengélkedő egészsége miatt a barlangban tölteni, Barczayval visszament, de mi ott maradtunk.

Másnap bucsuestély után indultunk Kassáról Horvát Józsi lakásáról esti 11 órakor gyors parasztokkal.

Mentünk egész éjjel, s egész nap; ismét egész éjjel s talán tízszer is váltottunk lovakat mig Pestre értünk.

* * *

Haza érve törvény- és árvaszéken elnököltem két hétig. - Ezután egy küldöttséget vezettem gróf Károlyi György békési - ujonnan kinevezett főispán tiszteletére. Gyulán engemet gróf Wenckheimék kastélyukba fogadtak, hol négy nap mulattam; megismerkedtem Wenckheimékkal, a grófokkal ugy mint a bárókkal. És azóta folyvást szives baráti érzelmükkel dicsekedhetem.

A főispáni nagy ebéden az ottani alispán Szombathelyi és én emeltünk felváltva poharat. Alföldi hazánkfiai a fejérvári küldöttséget nem csak szivesen fogadták, de kitüntették s tulhalmozták szivességgel.

* * *

Otthon távollétem alatt Meszlényi és Perczelek szövetkeztek Madarászszal: megnyerték Salamon Lajost is, kivel legmeghittebb s bensőbb személyes és elvi rokonságban éltem. Elhitették eddigi elvrokonaimmal, hogy az ut, melyet Széchenyi inaugurált, s melyet én, és velem ők is követnek, czélra nem vezethet; hogy Kossuth az egyedüli vezér, ki tudja mit akar, s tudja, hogy lehet, s kell a czélt elérni - mig Széchenyi és pártja "Fabius cunctátor"-sága, Kossuth müködésére ólomsulylyal nehezül. Ezért országos politicai vezérnek nem Széchenyit, hanem Kossuthot tekintsék. Fejérmegyében pedig ne engemet, hanem Madarászt kövessék.

A mint Gyuláról haza értem, mindezekről hiveim által értesültem. Fájt az eddig oly szilárdon állt pártunkban készülőben lévő meghasonlás. De még jobban fájlaltam azt, hogy mind ez nem egy pártconferentián, velem szemben mondatott el, hanem távollétemben, hátam mögött, egyes kisebb s nem nyilvános conferentiákban történt.

A negyedévi rendes megyei közgyülést megelőző értekezleten ez ügyet senki sem hozván szőnyegre: én is ignoráltam. Tehettem pedig ezt annál is inkább, mert barátim többségének szokott rokonszenves előzékenységével találkoztam s véleményem többséget nyert.

Egy véletlen és jelentéktelen incidens azonban, csakhamar felderíté azt, mit az ildomosság egyelőre még palástolni akart.

Valami közigazgatási dologban a megye meghagyta, hogy az ügy mibenlétét megvizsgálván, indokolt véleményem kiséretében kimerítő jelentést tegyek. Ha jól emlékezem, egy eddigi községi útnak a megyei országos utak sorába leendő felvételére vonatkozott kiküldetésem, melyben lelkiismeretesen el is jártam. Kivittem magammal a mérnököt s az ügyészt, meghallgattam az érdekelt községeket, s a tapasztaltakra alapítám indokolt véleményes jelentésemet. A Pesti hirlap rendes levelezője ezen eljárásomat s véleményemet nem helyeselvén; az ügy állását elferdítve tette közzé ama hirlapban. A szerkesztőség pedig megjegyezte, hogy reményli, "mikép Fejérmegye mivelt közönsége ezen "simplex" alispáni jelentés alapján, nem fogja a végrehajtást elrendelni."

Csak vasárnap este, a hétfői gyülés előtt olvastam e czikkecskét.

Zokon vettem, de nem ingerlett; hisz Kossuthot soha sem bántottam; sőt a már akkor ellene felhozott rosz akaratu gyanusítások irányában mindig bizonyítékokat követeltem. Vonatkozott pedig az Kossuth által zemplényi fiscus korában valami árva-ügyben állítólag történt fa-eladásra, - melyből bejött pénzt az, mint hirlelék, magának elsajátította volna. Egy ily alkalommal declaráltam én, hogy bárkiről is valami nemtelent állítani, s ezt be nem bizonyítani, megvetésre méltó rágalmazás.

Nem hihettem tehát, hogy Kossuth tudtával történt e megbántás: inkább azt hittem, hogy nyomtatási hiba, s hogy e helyett; "az alispán simplex egyszerü jelentését" akarta mondani - nem pedig engemet ok nélkül alaptalanul "simplex alispánnak" bélyegezni.

A gyülés első napján előfordult cancellariai leiratok, helytartósági intézmények s megyei levelezések tárgyalásánál észrevettem, hogy Meszlényi, Madarász és Perczelék nem érzik magukat a pártértekezlet végzései által lekötve; de higgadtan folyt a tanácskozás, s véleményem, illetőleg a párt határozata a gyülésben is többségben maradt.

Harmadnap recapitulatióhoz azaz a tisztviselőktől a kiküldetéseikre vonatkozó jelentések beköveteléséhez fogott a gyülés.

Feltünt, hogy a recapitulatióra is itt maradtak a Madarászok, Perczelek, Meszlényi és meghitt barátaik, holott a recapitulatiót ezelőtt soha sem szokták bevárni.

Az első alispán kiküldetéseire vonatkozó jelentések után következtek az enyéim. Csak hamar előfordult a Pesti hirlapban neheztelt jelentésem is.

Felszólalt véleményes jelentésem ellen Madarász, Perczel tárgyilagosan, de helytelen informatió alapján; - én elmondottam az ügy állását, helyreigazítottam a téves állításokat.

Erre fölkelt Meszlényi, és engemet cáfolva, figyelmeztette a közönséget arra a mit a jelentésről a "Pesti hirlap" mond.

Ezt már méltatlanság és személyes megbántásnak vévén; átkértem kezeimbe jelentésemet a jegyzőtől, s az érdekelt községek nyilatkozatait, a mérnök és fiscus véleményét felolvasva, megczáfoltam Meszlényi állitásait. És ily formán végeztem: "s most már reménylem, hogy egy "simplex" ujság, "simplex" firkászának "simplex" véleménye ellenében, a megye közönsége, alispánjának egyszerü bár, de a törvényeken, igazságon és méltányosságon alapuló véleményét sajátjának fogja nyilvánítani."

Ezen egypár, a sértett öntudat erélyével mondott szó nagy hullámokat vetett.

Nem kiküldetésem s véleményem fölött folyt többé a tanácskozás, hanem a "Pesti hirlap" és szerkesztősége fölött. Meg kell jegyeznem, hogy Meszlényi a szerkesztőséghez tartozott.

A gyülésben lévő uradalmi ügyészek, a fiscus és mérnök tárgyilagosan szóltak, saját nézeteiket tolmácsoló jelentésem és véleményem mellett. Igy folyt a tanácskozás vagy két óráig, végre Sárközy szólalt fel, kijelentve, hogy most nem a "Pesti hirlap"-ról tanácskozunk, hanem az alispánnak jelentéséről; - ha ezt nem helyesli a megye, inkézkedjék máskép; de az első kérdés csak az, elfogadja-e a megye e véleményt; igen vagy nem? "elfogadjuk" hangoztatta a nagy többség.

E csatát igy fényesen megnyertem, de eddigi jó akaróim s pártolóim egy része rokonszenvének árán!

Rövid idő alatt megváltozott körülem minden; eddigi barátaim s pártolóim nagy része ellenem fordult. Volt elleneim egész tábora felkarolt. - Pedig én jó lélekkel mondhatom, nem változtam semmiben.

Madarász László lőn legszenvedélyesebb ellenem, minden alkalommal támadott, én mindig elfogadtam a kihivást, vitáink szenvedélyesekké váltak, előnyben volt ő nagy szónoki tehetségénél fogva; de győztem ellenében mindig; selejtes multjával szemben hatalmas vértem lévén tiszta lelkiismeretem.

Alapon ezek folytán hidegebben fogadtak; - csak Salamon Zsiga maradt változhatlan jó barátom!

Salamon Zsigmondot fiatal korában egy nagy szerencsétlenség érte.

Letévén a censurát, haza jött; atyja már elhalván átvette vagyona kezelését, és szenvedélyes gazda lőn.

Egy este nagy lármát hallott az udvaron, s látja, hogy részeg kanásza baltával vagdalja többi cselédjeit, oda szaladt, hogy kanászát jelenlétével fékezze, de ez meglátván Zsigmondot, neki rohan káromkodva "meghalsz ma te is" - Zsigmond visszaszaladt szobájába és egy terczerol-pisztolyt, mely az ágya fölött lógott, lekapván, ismét kiment. A mint a kanász uraságát meglátta, neki szaladt fölemelt baltájával, amaz elsütötte alig 5 hüvelyk csövü fegyverét, a kanász összerogyott, és harmadnap meghalt.

Criminalis actiót kapott, és ez ügy már vagy tizévig függőben volt.

Salamon elkövetett a mit lehetett, hogy a szerencsétlenség következményeit a meghalt kanász családjára nézve enyhítse s ennek utódit talán máiglan is ő tartja.

Fölkértem a megyei ügyészt, hogy ezen ügyet a törvényszéken adja elő s bocsássa végitélet alá.

E megtörtént; s a törvényszék egyhangulag "ex moderamine inculpatae tutelae" felmentette a vádlottat.

Hogy történt, hogy ez ügyet a fiscus nem apellálta? nem tudom; s nem is akartam tudni.

Ezen itélet folytán a Salamon családnál visszanyertem népszerüségemet.

Egyik gyülést megelőzőleg hozzám kértem a párt főnökeit Madarászon kivül. Elmondottam, hogy Madarász szenvedélyes modora, a helyett hogy rokonszenvet szerezne elveink részére, a helyett hogy a közvéleményt megnyernők, haladnánk: ellenkező hatást idéz elő. Irányombani szenvedélyessége, minthogy semmi alappal sem bir, igazságtalan; - de multjáról is oly kétértelmüleg beszélnek, - (ezüst kanál lopással, a játék asztalnak puskaporral eszközlött felrobbantásával gyanusítják) hogy ha ezek fölött nem nyilatkozik s nem birja megvédeni gyökerében megtámadott becsületét; - szerintem véle társalogni sem lehet többé. Azért arra kértem őket, hivják fel Madarász Lászlót, hogy czáfolja meg a már verebek által is csiripelt vádokat, s ha ezt teheti, adja okát irányombani szenvedélyeskedéseinek. - De ha ezt nem tenné, válaszszanak köztem s közte; mert én vele többé semmi viszonyban sem lehetek.

Azt hittem, hogy ezen eljárásommal sikerülni fog a pártunkban történt szakadást kiegyenlítenem; s hogy ismét az egész párt Széchenyi elveit fogja magáénak vallani. Reményeimben csalódtam, Madarász nem tudta vagy nem akarta magát igazolni, sem egyik sem a másik irányban; s ő is felkérte a pártot, hogy közte s köztem válaszszon.

A helyett hogy czélt értem volna, siettetém a válságot; mert a párt egy része hozzám s nagyobb része Madarászhoz ragaszkodott.

Én azonban többségben maradtam; mert az előbbi aulicusok mellém álltak, és igy e párt megsemmisült, s maradt Széchenyi és Kossuth párt.

Egy alkalommal Fejérvárott jó későn bálba mentem, melyet egy kocsmáros adott a "pelikánban." A bál nyilvános volt, bemehetett hát mindenki.

Volt lithographirozott tánczrend is, melyen "Cottilon" táncz nem volt jelezve; de én ezt nem tudtam.

A hölgyek felhivtak, hogy rendezzek egy "Cotillont."

Megizentem a zenekar igazgatójának, hogy adjon jelt a Cotillonra.

A zenekar pár ütemet játszott egy kedvelt keringőből, s azután megszünt játszani, jelezve igy a Cotillont, s felhíva a társaságot a sorakozásra.

Én már felálltam tánczosnémmal, s velem az egész társaság, midőn a terem alsó részén a kályha mellett szokatlan zajos társalgást és csoportosulást vettem észre. Nem birtam elgondolni, mi történt? midőn Kenessey Kálmán (ki most kitünő szorgalmu tagja s osztály-tanácsosa a kereskedelmi miniszteriumnak, akkor patvarista, vagy juratus lehetett) felhevülten felém szalad, s figyelmeztet, hogy vagy 5 ur, kik nem is tánczosok, nem akarják megengedni, hogy a társaság Cotillont tánczoljon; - mert nincs jelezve a tánczrenden.

"Ha parancsolja alispán ur kidobjuk őket," igy végezte a csinos, ekkor még heves vérü fiatal ur.

"Nem édes barátom! beszélek velük."

Oda mentem s felismertem Madarásznak fejérvári legmeghittebb barátit; személyesen csak egy öregebb urat ismertem közőlük, ez Horváth a "félszemü" volt.

Igen udvariasan biztosítottam őket arról, hogy ha tudtam volna, hogy van tánczrend, s hogy ezen nincs Cotillon, nem rendeztem volna azt. De most miután már az egész társaság sorakozott, legyenek szivesek irányomban, s a társaság irányában elnézéssel lenni. - Bevallott hibámat azzal fogom jóvá tenni, hogy a mondott tánczot a lehető legrövidebben fogom vezetni.

"Engedelmet kérek tehát akaratlan rendzavarásomért, elismerem, hogy önöknek van igazuk, nem nekem; de kérem, hogy ismert lovagiasságuknál fogva, a tánczosok osztatlan kivánságát ne gátolják."

Udvariasságom lefegyverezte őket.

"Ez már más, felelt Horváth. Ezen nyilatkozat után méltóztassék alispán ur akár reggelig Cotillont tánczolni."

A párbeszédet az egész közönség távolból bár, de feszült figyelemmel kisérte.

Kezet nyujtottam Horváthnak, s a közönség nagy örömére, megkezdettem a mondott tánczot.

Itt észleltem először, hogy a pártszenvedély a társas életben is kezd nyilvánulni.

Még inkább feltünt ez egy szerencsétlenség folytán, mely engem ugyanezen farsangon ért.

A törvényszékek első heti keddjére egy zárt-körü bált rendeztem, a mostani "magyar király"-nál. Gyönyörüen sikerült; itt volt a megye szine és szépe.

Társaságunkban élt ekkor Pichler András dragonyos főhadnagy, eszes, mivelt, csinos fiatal egyén, ki folyvást élczelt, s gunyolt mindent kiméletlenül. Egy alkalommal azt kérdezte egy szép kisasszonytól:

"Wie heissen Sie mein Fräulein?"

"Casimire."

"Ein prächtiger Hosenstoff!" s ezzel odább állt.

Máskor egy igen gazdag és szép Roboz kisasszony kit később Gindly Rudolf vett el, tánczközben megsiklott, s elesett Pichler szomszédságában, a ki elkiáltotta magát "Wer wird die Million erheben"? Ezen praepotentiákat én már csak nehezen türtem.

Cotillon közben a tánczosné két tánczosnak nyujtá kezét, tánczos párja pedig két hölgyet választva, ahhoz ment, kivel tánczolni akart s a kezén vezetett tánczosokat, vagy tánczosnékat azoknak adta át, kik ez alkalommal ezek átellenében álltak.

Isakson egy angol születésü mivelt főhadnagy tánczosnéjával akartam tánczolni; s a kezeimre füzött két Zichy grófnét, Pepit és Málit, hozzá vezettem. Ennek folytán nekem Isakson tánczosnéjával, ennek Zichy Pepivel, Pichlernek pedig Zichy Málival kellett volna tovább keringeni. - De nem igy történt. Mert Pichler nem fogadta el Máli grófnét tánczosnéjául, hanem mást választott. Isakson az általam hozzá vezetett Pepi grófnéval tovább tánczolt, nekem pedig Amáliával kellett tánczolnom, minthogy Pichler el nem fogadta. Engemet az udvariatlanság nagyon bántott, s azt mondottam Isaksonnak, a mint egyszerre tánczolni kezdettünk "dies war von Pichler unartig."

A szünóra alatt felkeresett Isakson, azon kijelentéssel, hogy Pichler követeli, mikép vagy vegyem vissza az "unartig" kifejezést, vagy adjak elégtételt.

Azt válaszolám, hogy legyen szives pár percz mulva Salamon Lajost felkeresni s ezzel végezni.

Salamon Lajost, ki igen becsületes, lovagias férfiu, a történt udvariatlanságról már értesítve lévén, arra kértem, hogy declarálja nevemben ujra annak, s fogadja el a kihivást. Ha kardra akarnak verekedni, jőjjenek alispáni szállásomra, ott elég nagy az ebédlőm; ha pedig lőni akarnak, kimegyünk a Sóstó melletti erdőbe. De mindkét esetben 9 órakor reggel, mert 10 órakor törvényszéket tartok.

Ez oly csendben történt, hogy senki sem vette észre.

Salamon elsurrant mellettem, s hangosan mondá, "fél kilenczre nálad leszünk."

S én válaszoltam:

"Reggelivel várlak benneteket."

Ennél többet akkor e tárgyról nem beszélt senki.

Négy óra tájban reggel haza értem, vadászom lévén vélem, Gubicza János huszáromat fölkeltettem.

"Édes János, reggel mihelyt a boltokat kinyitják, menjen egyikbe s vegyen oly köszörü követ, melylyel a kaszákat élesítik, fenje meg azután e két kardot, de ugy, hogy senki se lássa, megértett?"

"Igenis."

"Azután készíttessen vagy hat személyre való reggelit és helyezze azt a kis nappaliba."

Ezzel gyertyámat eloltottam; s reggeli 7½ óráig jól aludtam.

Vendégeim: Pichler, Isakson, Salamon s Hanecker megyei főorvos urak pontosan megjelentek.

Szivesen fogadtam őket; reggeli után szivaroztunk, s kedélyesen társalogtunk.

Az órára tekinték s csak öt percz hiányzott a háromnegyed tizből.

"Engedelmet kérek uraim! mondám nekem tiz órakor hivatalos teendőm van, - ha ugy tetszik végezzük dolgunkat.

Átmentünk kis szobámon, nagy nappali szobámon keresztül az ebédlőbe s a bejárást mindenütt bezárva, levetkeztem dérékig meztelenre, jobbról mellettem állt Salamon, balról Isakson.

Salamon kardjaim egyikét ajánlotta Pichlernek, de ezek kissé görbitve lévén, nem fogadta el, hanem ő és segédje is saját, élesre köszörült egyenes kardjaikat huzták ki hüvelyeikből.

Pichler ugy látszott "chvadranhoz" nem értett, de ügyesen kezelhette a "Rapirt."

Én szivarozva kezdtem meg a támadást, s jó lélekkel mondhatom kimélve szorítottam vissza, egyszer lefegyvereztem. Vagy 5 kisebb sebből vérzett ellenem, de nem engedett; a segédek felszólítására azt válaszolta, hogy addig verekszünk, mig egyikünk harczképtelen lesz.

Ő szurt felém, én pariroztam, s ezzel annyira kidobtam kardját az irányból, hogy kényelmesen vághattam fölfelé mellére s egyuttal képén keresztül huztam vissza kardomat. Ezután azon tudatban, hogy segédjeink közünkbe helyezendik kardjaikat, nem léptem vissza, "en garde"-ba. E szempillantásban ő vissza vág, s éles kardja hegyével, a fejemet balról tartó főizmot majd egészen, a mellette fekvő arteriát egészen keresztülvágta, s még gégémet is érte a halálos csapás.

A vér vagy két ölnyi távolságra az ablak felső táblájáig locscsant, segédjeink közünkbe rohantak, de már későn.

Befogtam kezemmel a nagy sebet, de a vér azért patakként folyt, a tükörhöz szaladtam, s meggyőződtem hogy végem van.

Hanecker jeget hozatott a megye jegéből, rabasszonyok hozták sajtárban fel, s vitték le sajtárban a vért s elolvadt jeget.

A pamlagra tettek; oda kértem Salamon Lajost, átadtam asztalfiókom kulcsát, s kértem, hogy kinálja meg azon pár száz forinttal, melyet fiókomba talál Pichlert és Isaksont, hogy menekülhessenek. De nem fogadták el, - Pichleren 7 seb volt - mind jelentéktelen, ő képét egy selyem kendővel bekötvén - távoztak.

Hanecker ámbár igen ügyes ember volt, elveszté fejét; egyre jéggel akarta elállítani a ketté vágott arteria vérzését; ez nem sikerülvén Sáy-ért, a városi főorvosért küldött; mire ez megérkezett, én már ájuldoztam a sok vérvesztés folytán, szemeim lezárultak, de hallásom megmaradt.

Sáy azt kérdé Haneckertől:

"Est absolute lethole?"

"Absolute" volt a válasz.

Nem sokára jött egy harmadik orvos, Marbecknek hivták, ez egy kiérdemült katona főorvos volt, ki a franczia háborukban sok tapasztalatot szerzett.

Marbeck declarálta, hogy igy a vérzést nem lehet elállitani, mert egy fő arteria lévén ketté vágva ezt le kell kötni. A felsőt lekötni csakhamar sikerült, de az alsó vége visszahuzódott, s a daganat folytán is igen mélyen feküdt; ezt fogóval megtalálni irtózatos fájdalmak közt sikerült. Az öreg orvos egy vékony fogóval kihuzta annyira hogy meglehetett kötni, s felhivta Haneckert, hogy a fogó alatt kösse össze. Ez megtette, de izgatottságában oly erővel, hogy ismét elvágta a selyem; nagy erővel fecsent ki ismét a vér, és én elvesztettem eszméletemet. Ez lehetett egy órakor délután.

Hogy eszméletre ébredtem, lehetett négy óra. Ekkor már nem pamlagon, hanem az ágyban s tisztán találtam magamat, egy összetört jéggel tömött hólyag feküdt sebemen.

Ez február 21-én történt. Egy hétig senkisem hitte, hogy megéljek; hat hétig feküdtem, de még sokáig szenvedtem, mert összevarrták ugyan a sebet, de a varrás a genyedés folytán nem sokáig tartott, s a granulatióval sok vad hus nőtt, melyet mindennap 5-10 perczig pokolkővel égettek.

* * *

A májusi gyülésen még nem jelenhettem meg. Ezen, Madarász ellenem mint vádló lépett fel.

Elmondta, hogy a büntető-törvényszék elnöke a megye házában gyilkolni akart. - Hogy ennek folytán kötelességeit nem teljesíti; hogy a megye jegét saját kedves személye használja fel, s hogy a rabasszonyokkal sajtár számra hordatta a törvénytelenül ontott vért, stb. Ezért ellenem vizsgálatot kér.

Nem pártolta senki; Salamon Lajos meg sem jelent. Madarászt a Perczelek és Meszlényi sem pártolták; csak egy pár fejérvári kortes kiabált mellette.

Az inditvány nagy többséggel mellőztetett, az összes gyülés indignatióval fogadta a támadást, s Madarász népszerüségében sokat vesztett. - A kis nemesség is, mely őt követte, e kérdésben ellene fordult; én pedig felismertem oknélküli bár, de engesztelhetetlen ellenségemet, s ezután ugyanezen állást foglaltam el irányában én is.

Vitáink nem voltak többé állítások s czáfolatok, hanem szónoki párbajok.

Egy valaki Madarásznak, mikor ez a magasztos polgári erényekről szólt, szemére vetette, hogy kanalat lopott.

Nagy cynismussal csodálkozásomra bevallotta, - hogy az ő ifjuságának is voltak tévedései, de ezeket legyőzte s most oly tiszta szeplőtlen jellemünek ismeri magát, mint bárki más az egész teremben. - "Mert sokkal több erőre van szüksége - ugymondá - annak ki elesett, hogy fölkeljen, mint a másiknak, hogy ne essék." Igy fejezte be nagy pathossal beszédét, övéinek éljenzései közt.

Kihozott türelmemből e roppant szemtelenség.

Elismertem, hogy elméletileg áll az, mit Madarász állít; s szerintem is lehet még közönséges tolvajból is becsületes ember, a hazának s társadalomnak hasznos tagja, - de fájdalom! a tapasztalás ezt csak igen ritka kivételnek bizonyítja, és e kivétel is csak erősíti a régiek által már felállított szabályt, vagy inkább szabályokat.

"Urit mature quae vult urtica manere;"

"Quo semel est imbuta recens, servabit odorem testa diu;"

"Naturam expellas furca tamen usque recurret."

Ezen három ugyan egyet bizonyító szabályoknak lehetnek kivételei, de hogy az "elesett" rehabilitálhassa magát; oda sok éveken át tanusított feddhetlen becsületesség, sőt positiv erkölcsiség kivántatik.

Ha azonban egy közönséges "zsebmetsző" vagy "kanáltolvaj" pár év mulva azt állítja, hogy ő oly becsületes ember, mint bármelyikünk e teremben: engedelmet kérek, de nem ismerek más kifejezést, - ez szemtelenség!

Madarász László hatalma és befolyása e perczben megtört örökre.

Erkölcsi gyilkosságot követtem el! nem volt nemes, nem volt szép ezt tennem. Annál kevésbé pedig, mert be kell vallanom, hogy e tettemnek nem nemes boszuérzet volt főrugója. Elfelejtém vallásom főelveit; s ha az isteni gondviselés nem őrködik felettem, 9 évvel későbben ezen fellépésem reám nézve végzetessé leendett.

Most bánom, hogy ily kiméletlen voltam; s mentségem csak az, hogy én szemben Madarászszal a párbaj miatti vádlóval "a védtelen önvédelem" terén álltam. Vigasztal pedig az, hogy kiméletlen állításaimat 9 évvel később a "Zichy gyémántok" fényesen igazolták.

Az érintett Pichler-féle bárbaj után közel három hónapig csak szobámban éltem. De hoztam itéleteket minden submittált kérdésben, a becsületes Véghelyivel; - s még versenyt Szücs Péterrel megtanultam könyv nélkül Schiller és Kisfaludy majd minden költeményeit.

Egészségem s erőm végre helyreállott; de nyakam görbén maradt, fejem bal vállam felé hajlott. Ekkor is tapasztaltam, hogy többnyire sikerül az, a mit erős akarat akar, addig huztam át fejemet jobbra, mig végre, vagy egy év mulva ismét egyenes lett.

Sok kiküldetésem betegségem folytán teljesítésre várt; ezeket felüdülésem után hatványozott szorgalommal teljesítettem. Nagy előnyömre szolgált Győrfy expeditornak szivessége, ki egész betegségem alatt vezette jegyzőkönyvemet, kiegészíté az iratokat, s igy 57 kiküldetésemet az octoberi gyülésre befejeztem ugy, hogy jóakaróim örömére egy "Restantiám" sem maradt, ámbár egész augusztust az orvosok tanácsára Füreden töltöttem.

Itt baráti viszonyt szőttem Ráday Gida és családjával. Augusztus végén elbucsuzván tőlök, Gida felkért, hogy szeptember 9-én jönnék hozzá felesége névnapjára. Kezet adtam reá; csak otthon értettem meg Győrfytől, hogy szeptember 8-ra nevemben egy repositionalis ügyben időhatárt tüzött ki, miről a szolgabiró és esküdt, ugy a felek is már értesítve vannak.

Pénteken délre Abára kimentem - s más fogaton délután Alapra jó barátimhoz; másnap reggel Czeczére reponálni.

Abán meghagytam lovászomnak, hogy két paripával szombaton lassan menjen Téténybe, ott 10 órakor vasárnap készen várjon. - Szombaton a repositionalis ebéd után visszamentem Abára, másnap csinos lovagló ruhát öltve, elindultam 6 órakor Pest felé - Pest Abához 12 mértföld, onnét Péczel, - hol Ráday lakott, 3 mértföld, egy órára igérkezvém ide, szándékom volt 10 órára Téténybe érni kocsin, s itt lóra ülve Pesten át egy órára Péczelre lovagolni.

Ködös nap volt; Martonvásáron tul a köd, az "érdi Pelikánnál" már az eső esett.

"Miska ma megjártam" mondám kocsisomnak.

"Hogy-hogy Uram!"

"Ha én Tétényből fénymázos csizmában, szarvasbőr nadrágomban és fényes kalapommal lóháton megyek Péczelre ebben az időben, ugy fogok oda érni, hogy az asztalhoz sem ülhetek."

"Mennyire van Péczel Pesthez?"

"Annyira mint ide Pest."

"Akkor se baj uram! küldjük haza a paripákat és én elviszem önt egy órára Péczelre."

Igy történt; 3 negyed egyre bepattogott Miska "Rádayhoz" s lovaimnak semmi bajuk sem lőn.

* * *

A két országos nagy párt szervezkedett, mind inkább tisztult a helyzet Széchenyi és Kossuth vezérlete alatt. Müködésük nem volt már egy irányu; ha nem is mindenben, de igen sok elvi kérdésben egymástól egészen eltérő nézeteket hirdettek.

Széchenyi nyilvános föllépései, s iratai erkölcsi nyomása alatt, elenyészett az Aulicus párt, melynek hivei Széchenyihez csatlakoztak. Lett tehát két országos párt: Széchenyi vagy (ugynevezett) conservativ (sajátkép javitó-reformer) párt; - s Kossuth-, vagy mindenáron radicalis, liberalis párt.

Azt kérdezheti a jelen ifjabb nemzedék: miben állott e két párt közötti elvi különbség? hisz mindkettő önzetlenül hazájának élt, mindkettő átlátta az akkori viszonyok tarthatlanságát; - mind a kettő reformálni akart! hol hát s miben állott az "ultima defferentia?" mi volt az az "objectum cognitionis principium?" Értem e kérdés fontosságát és jogosultságát szeretett fiatal véreim!

Utalhatnám tudnivágyatokat Széchenyi összes nyilvános beszédei- s munkáira; miután azonban az ezekben kifejtett elveket, a liberalismus és conservatismus közötti különbséget soha sem hallottam helyesben s szebb logikával összeállítva, mint a "Kelet népe" 1876. évi január 25-ki vezérczikkében, Kállay barátom feltételezett engedelmével plagiumot követek el.

"A liberalismus, mint már a szó etymologiai értelme is mutatja oly politicai rendszer, melynek czélját a szabadságnak lehető legnagyobb mérvben való megvalósítása képezi.

E rendszer alapeszméjét legrövidebben a "nép souverainitás" fogalmával jelezhetjük. A nép souverainitás természetesen csak egy collectiv fogalom lehet, melynek egyes alkatrészeit az egyes egyének "souverainitása" képezik.

A liberalismus első postulatuma az, hogy az egyének lehetőleg keveset legyenek kénytelenek feláldozni souverainitásukból az összesség érdekében, viszont e kevés áldozat fejében, a lehető legnagyobb előnyt huzhassák az összességből.

A liberalismus természetétől elválaszthatlan a törekvés: a politikai jogok folytonos szaporítására és kiterjesztésére, s az állampolgári kötelességek kevesbítésére; ott hol a liberalismus magához consequens marad okvetlen a tömeg uralmára s ez által a politikai s társadalmi decompositióra vezet.

De még valóbbszinü, hogy a liberalismus maga vissza riad elveinek végkövetkezményeitől: ez esetben doctrinär fél rendszabályok terére szoríttatik, mely mellett az állami fegyelem megbomlik, az erkölcsök meglazulnak s oly rétegek emelkednek uralomra, melyek az államot a maguk javára lehetőleg kizsákmányolni igyekeznek.

"Enrichissez vous!" gazdagodjatok - ez volt a doctrinair moderált, elvtelenségbe sülyedt, féluton megállapodott, s ennél fogva megromlott liberalismus jelszava mindenütt.

Tehát felforgatás vagy corruptió, igy áll az alternativa, s ez alternativa elől a liberalismusnak kitérni nem sikerült még sehol soha.

S ez nagyon természetes, mert bármi ragyogónak látszik is első tekintetre azon rendszer, mely mint ideált a nép souverainitását állítja fel: a mint a dolog gyakorlati megvalósítására kerül a sor, rögtön elsülyed a köznapiság hinárjában, hiányozván azon tényezők és feltételek, melyektől ama nagy eszménykép megvalósítása függ.

Mert hiába proclomáljuk a szabadságot, hiába véssük ércztáblára az "emberi jogok" magasztos elveit, az embereket ezekkel még nem tesszük képesekké a szabadság méltó gyakorlatára, az "emberi jogok" czélszerü élvezetére.

Megengedjük, hogy egy Empedocles a rablánczok közt is szabad, elismerjük, hogy a heroszok és martyrok nagy alakjai a földi nyomoruságok nyomásának nem engedve, minden viszonyok közt fentartják szabadságukat, s ezt mindenkor a közjó megvalósítására igyekeznek irányozni. - De a törvények és politikai rendszerek nem az ily kimagasló egyéniségek számára alkottatnak, hanem a közönséges emberek számára, az utóbbiak képezvén a tömeget.

A közönséges emberekre nézve pedig illusióvá válik a szabadság, ha annak feltételei meg nincsenek. E feltételek anyagi függetlenség, értelmi belátás, mely képes megitélni mi a közjó? s végre a polgári és társadalmi erényeknek oly foka, melynél fogva, az egyes polgár mindenkor valóban azt akarja is, a mit a közjóra nézve üdvösnek tart.

A szabadság e feltételei nem szerezhetők meg az elveknek proclamatiója által. Ezeket csak lassan, a polgárosodás fokozatos behatása alatt szerzik meg a népek.

S az államnak feladata épen az, hogy a polgárok minél nagyobb részét mind inkább alkalmassá nevelje a szabadság gyakorlatára.

S ha azt kérdezzük, mi a valódi mértéke annak a szabadságnak melyet egy nemzet valóban élvez, a felelet a fentebbiek után világos: a szabadság mértéke kifejezését találja az anyagi jólét, s ezzel járó függetlenség, tovább az értelmiség s a polgári s társadalmi erények fejlettségi fokozatában. Minden nemzetnek akkora valódi szabadsága van, a mennyinek okszerű gyakorlatára képes.

A szabadságnak azon eseménye az, melyet a Conservativ politika szem előtt tart. A kötelesség nagy erkölcsi eszméje az, mely a Conservativ politikának sarkkövét képezi. Az ut pedig, melyen a conservativ politika nagy és nemes eszményképét megközelítni igyekszik az állami és társadalmi rend, a politikai és erkölcsi fegyelem az államban, családban és társadalomban egyaránt.

Azért a conservativ politika óvatos és előre látó terveiben, kitartó törekvéseiben, s mérsékelt sikereinek kihasználásában. A conservativ politika a maradandót és állandót keresi, s azért óvatosan megfigyeli a rendelkezésére álló eszközöket, tanácsot kér a nép valódi szükségleteitől, nem kockáztatja a jelent s bizonyost, a jövőért és bizonytalanért; mert tudja hogy csak a valóban meglevő tényezők segítségével lehet elérni, csak ezek alapján lehet felépíteni a jövőt.

Sokan nem akarják megérteni azt: hogyan lehet a conservativ politika bizonyos esetekben "radicalisabb" a liberalismusnál. Pedig ez természetes, mert a conservativ politika realisticusabb s ennélfogva mind czéljai kitüzésében, mind eszközei megválasztásában alaposabb s gyökeresebb a liberalismusnál.

Nem ismerünk nagyobb valótlanságot, mint mikor azt állítják, hogy a conservativ politika a szabadságnak és haladásnak ellensége mig a liberalismus az, mely mind a kettőt biztosítja.

A különbség a rendszerben egészen másban van.

A conservatismus valódi szabadságot, - igyekszik adni, megszerezvén s biztosítván annak feltételeit.

A liberalismus szabadságot igér, de annak csak fictióját nyujtja.

A conservativismus biztos és fokozatos haladást akar, visszaesés nélkül.

A liberalismus gyors és népszerü, de felületes sikert hajhász, melyeket nyomban követ a vissza esés.

A liberalismus elve: minél több jog, minél kevesebb kötelesség.

"A conservativ politika a jogok és kötelességek magasztos paralismusán alapszik."

Igy Kállay Béni? Elismeri, hogy a két rendszerben a "proximum genus" a haza forró szeretete, s ennek boldogítására való törekvés.

Világosan kitünteti czikke utólján, a két rendszer köztti végkülönbséget; az "ultima differentiát."

Ezen czikkben föllelhető az "objectivum cognitionis principium" is, mindkét rendszerre nézve.

A liberalis rendszer objectivum cognitionis principiuma: jó és igy föltétlenül, elfogadandó mind az, a mi haladást jelez, s a nép jogait, szabadságát fokozza.

A conservativ rendszernek objectivum cognitionis principiuma: jó és elfogadandó csak az, mi haladást jelez, a nép jogát és szabadságát fokozza, de a jelen és jövőnek veszélyeztetése nélkül.

Ez volt a két párt közt (melyek egyikének élén Széchenyi - a másiknak élén Kossuth állott) az elvi különbség.

Fejérmegyében a Széchenyi vagy conservativ párt nagy többségben lévén; itt szolgálni reám nézve igen könnyü és kellemes volt.

* * *

Egy alkalommal Füredre elmentem többed magammal a Balatonba fürödni. Utközben vettem egy széllel bélelt kautschuk golyót, a minőt soha sem láttam az előtt. Uszás közben elhajítám szél után, a szél vagy 30 ölnyire elkapta, utánna usztam, hogy elfogjam, de ez nem volt oly könnyü, mint hittem. Bár elértem, nehéz volt megfogni, mert nagy és könnyü lévén kezeim közől kisiklott.

Pázmándy Dénes meghitt jó barátom utánnam kiáltott:

"Jer vissza Ferkó! erős a szél."

Visszanéztem és láttam, hogy vagy 200 ölnyire vagyok a fürdőháztól. De a labdát nem akartam ott hagyni; föltettem magamban, hogy tul nyulok rajta, s alám szorítom. - Tul dobtam balkezemet a labdán, de oly erővel, hogy bal kezem vállban kificzamodott. Nem tudtam mi történt? balkezem huzott lefelé, kezem s a labdám alattam feküdt, fenn birtam ugyan magamat tartani, de minden habban elmerültem; "segítség!" kiálték.

"Jövök már, csak tartsd magad," s láttam Tallián Lajost felém uszni. Sok vizet nyeltem, de lélek éberségemet nem vesztém. Két ujjal Tallián uszóövébe kapaszkodván, a labdát lábaim közé szoritottam, mely azokat fölfelé emelte, s Tallián könnyen uszott velem kifelé.

"Mi bajod" kérdé Lajos.

"Bal vállamat szélhüdés érte;" felelém.

Már nem voltunk 25 ölnyire a fürdő-háztól, mikor a mentő csónakok hozzánk érkeztek.

Váltig kináltak, hogy nyujtsak kezet, behuznak a ladikba; - de én nem tehettem, mert balkezemet nem birtam, jobb kezemmel pedig Talliánba kapaszkodtam.

Sok ember szaladt össze, köztük Sáy doktor is; kiemeltek nagy nehezen a fürdő lépcsőire.

"Mi baja alispán ur?" kérdé Sáy.

"Bal karomat nem birom."

"Elhiszem, hisz ki van ficzamodva."

Pár emberrel erősen huzatta, s egy percz alatt minden nagyobb fájdalom nélkül helyre tette; felöltöztettek, kezemet felkötötték, s vége volt minden bajnak.

* * *

Füreden ezen ivad alatt nagyban folyt a "macaó"-játék. Ott volt Zichy József és Batthyány István, kik igen magasba játszottak. Engemet a nagyba játszás sohasem mulattatott. Soha sem birtam felfogni: miért kérdezzem a szerencsétől az enyém-e az, a mi tárczámban jogosan van, vagy másé? ha nyertem, nem nagyon örültem, hisz ismét elveszthettem. Ha vesztettem, mindig feszélyzett. Igy én vagy udvaroltam, vagy fuvoláztam Füreden.

Itt ismerkedtem meg báró Meskó családdal. Iréne bárónénak nem csak szép külseje, miveltsége, nemes modora, de még inkább angyali jósága, s fenkölt lelkülete, kellemesen leptek meg.

Zenaid egy évvel fiatalabb, nem volt oly szép, de ép oly jó. Anyjuk született gróf Fáy, magas miveltségü dáma, mindig szivesen fogadott; megigértem, hogy az őszszel meglátogatom Enyiczkén.

* * *

Októberi gyülés alatt Varga Lajos jött hozzám. Juratus korunkban már jó bajtársak voltunk; ő akkor Taschner felügyelete alatt Széchenyi kéziratait tisztázta, s princzipálisa kegyével dicsekedhetett. Széchenyi ajánlatára lőn Tatán gróf Eszterházyéknál uradalmi ügyvéd.

"Alispánom! egy kérésem van hozzád."

"Parancsolj velem."

"Félek, hogy nem teljesíted."

"Ha elveimbe nem ütközik, számíthatsz reám."

"Oh! nem politikáról van a szó."

Elbeszélte, hogy igen előnyös állása van, de egymaga Tatában nem jól érzi magát, s meg akar házasodni. Talált egy szép hölgyet, ki szereti őt, és ő imádja; a biai főtiszt leánya ez, megkérte és szülei beleegyeztek, - legyek hát én vőfélye.

"Szivesen, csak mondd meg, mikor lesz az esküvő?"

"Határozd meg te! boldogságom napját."

Október végén vezettem az oltárhoz Varga szép menyasszonyát. Soha sem láttam boldogabb párt!

Ezen esemény igen hatott reám. Visszamenőben talán először életemben vettem fontolóra saját viszonyaim és jövőmet. Az udvarlások már kevésbé hizelegtek hiuságomnak; miattuk ujabban két ízben volt komoly kellemetlenségem. Csak a gondviselés őrzött meg a haláltól vagy emberöléstől. Gazdaságommal nem sokat foglalkozhattam; hisz dolgoznom kellett; mulatni pedig szerettem. Ha megérkeztem Abára, igazán csak kutyám örült; minél többet gondolkoztam saját rideg sorsomról, annál inkább feltünt emlékemben Varga Lajos boldogsága, kit szép ifju neje annyira szeret. Ez alkalommal vetettem fel magamnak s magamban először e kérdést: nem kellene-e már a házasságról gondolkoznom.

Kiküldetésemet elvégezve, elindultam saját fogatomon Enyiczkére, Kassa szomszédságába báró Meskóékhoz.

Messze esett ez akkor Fejérvárhoz; három nap mentem folyvást s harmadnap délután este felé érkeztem meg.

Szives fogadásban részesültem. Iréne báróné mindennap nyert szememben s igen tetszett.

Komoly udvarlásról azonban szó sem lehetett; mert a kastély mindennap sok vendéget fogadott, sétálás, lovaglás, és ebéd alatt folyvást oldala mellett voltam. Ő kisérte énekem vagy fuvolámat zongorán. Itt láttam Csáky János gróf szép nejét, soha sem hallottam szebben énekelni Schubert "Ave Máriá"-ját, mint tőle.

Negyed nap délelőtt még lakosztályomban voltam, hogy bejött hozzám Tisza, egy igen derék mivelt lovagias agglegény, ki a Meskó család meghitt- s gróf Péchy Manó barátomnak oda adó hüségü barátja volt.

Én már rég ismertem Pozsonyból; leültünk s derült kedvvel társalogtunk.

"Ugy látom barátom, hogy te Iréne bárónénak komolyan udvarolsz."

"Nem, felelék nevetve, legalább eddig még nem; de föltettem magamban, hogy ezután fogok."

Ő igen gyengéd s megnyerő modorban figyelmeztetett, hogy ne Irénnek udvaroljak, hanem Zenaidnak; mert ez még szabad, és a családnak bizonyosan nem lehet ellenem kifogása, ha Zenaid kegyét megnyerem, mig Iréne már rég Péchynek van szánva, és ennek még nem ugyan declarált, de több mint pusztán remélt menyasszonya.

Nem volt okom Tisza őszinteségén kétkednem; a gazdag szép Péchy gróffal semmi tekintetben sem mérkőzhetvén: feltettem magamban, hogy megyek.

Délután a póstán egy csomag hivatalos s nem hivatalos levelet kaptam. Ürügyem lett azt állíthatni, hogy sürgős teendőim haza hívnak. Minthogy igen szivesen marasztaltak; ott maradtam más nap délutánig s elhajtattam délután Miskolczig.

Haza érve untatott minden; hivatalos teendőim ugy, mint eddigi örömeim. Különösen feszélyeztek eddigi hölgyismeretségeim s viszonyaim, mind ezeket elhanyagoltam; fuvolám maradt egyedüli kedves szórakozásom.

Hogyan történt ezen változás kedélyemben? erről nem vagyok képes számolni.

Pár hét mulva azon megállapodásra jöttem, hogy miután a megyei közigazgatást minden ágazataiban tökéletesen ismerem; miután megtanultam mind azt, mi az alispáni biráskodás keretébe esik; miután hazám közjogi, politikai, vallási s társadalmi viszonyaiban jártasságot nyertem: e téren, s ez idő szerint, nincs mit tanulnom. A jövő májusi restaratiókor visszalépek; rendezem pénzügyeimet s elmegyek pár évre utazni.

A mint ezt jól meggondoltam s szilárdan elhatároztam, vége volt elfogultságom s nyomott kedélyemnek. Visszanyertem tevékenységem s ezzel jó kedvemet.

Vagy 60 hold rosz haszontalan sárréti földem a lángi fáczányosra dült; a lapálya dudvából, nádas és sásból állt; a dombosát szánttattam, de oly égvényes talajt találtam, hogy minden kisült, a lángi fáczányok azonban ép e helyet szerették.

Én ugyan nem bántottam őket, hisz Lángon vadásztam reájuk, de közbirtokos társaim minden héten 5-6 darabot lelőttek ezen birtokon, a mit a lángiak zokon vettek.

Egy ízben Lángra menvén erre a themára tereltem a társalgást.

"Legjobb volna ha ti ezen pár holdat megvennétek" - mondám.

"Ezzel mit sem nyernénk, mert azért az abai urak mégis ott vadásznának" - felelék azok.

"Nem, felelém, mert ti a tilosokból Kálozd felé ugyan annyit felszabadíthattok, ott nem vadász senki, s a helyett ezt kitábláztathatjátok."

Ez döntő érv lőn.

"Hogy adnád?" kérdé Aladár.

"Nem az a kérdés, hanem az, mit adtok érette?"

"Alig jövedelmez pár forintot s igy nekem keveset, mig nektek vadászat szempontjából sokat ér."

"S mikor kell fizetni?" kérdé tovább.

"Semmikor se; az ára lehajlik azon összegből, melyet nekem kölcsönözni szives valál."

Megvették oly drágán, mint a legjobb termőföldet, - Aladár kamatot nem fogadott el, s igy tartozásom nagyobb részét törlesztettem, a mi még fennmaradt, azt lovakkal fizettem le.

Eladtam ménesemet gróf Erdődy Györgynek Horvátországban, birkáimat Szluhának, ökreimet, teheneimet átadtam Szücs Gedeon komámnak, az egész birtokkal árendába, s mind ez megtörtént 1843. január 1-ig.

A fejérváriak nem tudták mit akarok? az volt a közhiedelem, hogy kineveznek a királyi táblához, de én néma maradtam.

Elmentem szeretett atyámhoz Akára, elmondottam, hogy rendeztem magamat, elmondottam, hogy pár évig utazni akarok; - átadtam neki 15000 forintot azon kéréssel, hogy majd utazásom alatt részletekben küldje utánam.

Atyám igen elkomolyodott.

"Hogy rendezted pénzviszonyaidat, jól tetted, de hogy több évre akarsz utazni menni, ezt nem helyeslem; - a mit a külföldről tudni akarsz, megtanulhatod könyvtárocskámból; a monarchiában divó nyelveket beszéled, ha a külföldet látni akarod, eredj egy hóra Párisba, másik évben Londonba; ezt megteheted, mint tisztviselő is, mint gazda is. Romanticus irányod s heves véralkatod folytán elveszhetsz a külföldön; hidd el igaz az a német közmondás: "Bleibe im Lande, und nähre dich redlich!"

"Ha eluntad a megyei szolgálatot; eredj Bécsbe a cancelláriához, vagy Budára a consiliumhoz. Ismeretségeidnél fogva a titkári állomást valószinüleg, a tiszteletbelit bizonyosan megnyerheted; alkalmad lesz a nagyvilágot megismerni. Végre házasodjál meg; hidd el a valódi boldogság, csak szerencsés házasságban s boldog családi körben lelhető fel. Pénzedet elteszem, de nem azért, hogy utánnad küldjem, hanem azért, hogy ha ujra letelepedel valahol, instruálhasd fészkedet."

Atyámnak ezen intése s figyelmeztetése megzavart terveim kivitelében.

* * *

Történetesen Pesten voltam pár napra, s ott vettem a szomoru tudósítást, hogy Böske nővérem Barczánénak a téj fejébe szökött, s megtébolyodott; s hogy anyám szegényt Pereghre vitte, valami Strobel nevü híres orvoshoz. - Ellenállhatlan vágyat éreztem, nővéremet azonnal meglátogatni; befogattam, s egy hajtással Ráczkevinek Pereghre mentem, nehéz kocsival, igen rosz utban 7 óra folyton folyást mentem.

Nővérem már jobban érezte magát, s el volt látva mindennel; és igy megnyugodva másnap vissza akartam menni Fejérvárra, de a négyes fogatomat ezen egy utban ugy el rontottam, hogy nem használhattam többé; nem voltak sánták, - de alig haladtak. Haza érve nyugosztaltam őket; de hiába végük volt, nem használhattam őket többé.

Alapon mindig volt elég ló, oda mentem, hogy egy uj négyest állítsak - megvettem négy külön fogatból a négy gyeplüst.

Azt hittem, hogy most már nekem lesz legjobb fogatom a dunántúl. De ezen reményem sem teljesült, mert a rúd mellett mindegyik túlságosan serény és érzékeny volt, csak igen vigyázva, a hátulsókat erősen zabolázva lehetett őket négyesben használni.

Ez időtájban Szebényi a lángi fiatal grófok Nándor és János nevelője elvette Louise grófné igen csinos komornáját; - a grófi család mindkettőt szerette, és nagy bállal párositott lakodalmat tartottak Lángon.

Meg kell jegyeznem, hogy előtte pár hóval igen szép Carousselt lovagoltunk Louise grófné tiszteletére Lángon. Lovagoltunk pedig Zichyek, Batthyányiak, Almásy Pál, báró Brudern és én. Ez alkalommal Szebényi lakodalmára, mely most januárban lett megtartandó, mindnyájunkat meghivtak.

Befogattam a négy "gyeplüst" egy könnyü hajtó kocsiba; gyönyörüen mentek a jó fagyos uton, az ostort nem volt szabad kézbe venni, a hátulját ámbár erősen voltak zabolázva, mindig tartani kellett. Szóval jól mentek; de a legbiztosabb kocsis is érezte, hogy folytonos veszélylyel küzd. Bál után erős éjszaki viharral szemközt Fejérvárra kellett mennem, mert ott a törvényszék már állt vala. Lángon volt öreg barátom Nagy Ignácz is, egy egészen zárt kocsin; reggel felszólított, hogy menjek vele Fejérvárra az ő zárt kocsiján, mert nyitott kocsin megfagyok az úton.

"Szivesen édes barátom, de azt hiszem neked jobb volna itt kialudni magad;"

"Én sem maradhatok, mert 9 órára rendeltem be a particularis perceptorokat."

Elfogadtam hát ajánlatát, meghagyván cselédeimnek, hogy felkészülve, induljanak s jőjjenek lassan Fejérvárra.

Fejérvártt a törvényszéken elnököltem, mikor bejött a megyei huszár.

"Alispán ur! mondá halk hangon, a jágerja kéreti egy szóra."

A tanácskozást 5 perczre felfüggesztettem.

"Was gibt es Herr Anton?"

Elbeszélte, hogy a lovak elragadták őket s hogy a táczi töltésről ledültek, s hogy a kocsi összetörött.

"Ist Euch nichts geschehen?"

"Uns nichts Euer Gnaden."

"Und den Pferden?"

"Das eine hat verendet."

"Und die andern?"

"Die faschen auch" volt a szomoru válasz.

Bementem Pestre, ott arról értesültem, hogy nem gróf Péchy veszi el Iréne bárónét, hanem gróf Zichy Henrik.

* * *

Ezen évben hosszu volt a farsang, Fejérváron feszélyeztek voltak ismeretségeim.

Könnyü ismerkedni, de vajmi nehéz az ebből eredt viszonyok megszakítása.

Gyürky főispán volt ekkor az országos nemzeti szinházi küldöttség elnöke, mely küldöttségnek én is tagja voltam; többször tanácskoztunk már hetekig, de végmegállapodásra, jelesen a végjelentés szerkesztéseig nem jutottunk. Ő írt nekem, hogy miután a rendes bizottsági jegyző nem jöhet, kiküldetésünket pedig be kell fejezni, májusra lévén hirdetve az országgyülés, nem volnék-e hajlandó ideiglenesen a jegyzőséget elvállalni? ha igen, mikor jöhetek hosszabb időre Pestre? - felkér, hogy azonnal válaszoljak, hogy ő tovább intézkedhessék.

Válaszoltam, hogy szivesen elfogadom a jegyzőséget ideiglenesen, s hogy jövő szombaton tiszteletére leszek.

Jó dolgom volt itt, 10 órától 1-ig üléseztünk, délután örömünknek éltünk; én egész életemben korán keltem, s igy reggel elkészült a jegyzőkönyv; szinte sajnáltam, hogy megjött a rendes jegyző; mert reggel nem volt dolgom. Ismertem már az egész pesti társaságot, szivesen fogadtak mindenfelé, s igy a délutáni idő repült.

A casinó termében egyik este Pique-nique-t tartottak. Erlsbeck igen szükre szabta fénymázos czipőmet, eleinte örültem, mert szépen állt. De pár órai álldogálás és táncz után igen fájtak lábaim; haza küldöttem más czipőkért, s ezeket várva leültem egy kis oldal teremben, mely üres volt; minthogy a leánykák, kik ott szoktak tanyázni, mind tánczrakeltek.

A szépek visszatértek.

"Engedelmet szép hölgyek, szeretnék tiszteletükre fölkelni, de nem tudok" mondám nekik.

"Mi baja önnek?"

"Hiuságom;" felelém és lábaimra néztem.

"Nem fog többé tánczolni?"

"Oh igen, csakhogy nem ily szép czipőben."

Leültek az "Ottománra" mellém; enyelegve, s vigan folyt a társalgás, midőn egy rövidlátó hölgy lépett be szemüvegével kecsesen kutatva egy ülőhelyet; lovagiasságom legyőzte kényességemet, felugrottam, s átadtam neki helyemet; s ez lőn az "Ottomán" körüli gyöngyfüzér fényes zárköve.

Láttam én már egyszer Füreden, s egyszer Brunszvick grófnénál a szép Kapy Ágnes kisasszonyt, de gyönyörü nagy kék szemei, gazdag szőke fürtjei, hófehérsége, ártatlan mosolya, finom nemes vonásai: csak most tüntek föl szememben s lelkemben egyszerre.

Fölkértem a jövő füzér-tánczra, ő elfogadta. Minden perczben hatványozottabban éreztem, hogy ő az, kit szivem rég keres.

Felvillanyozott kedélyem egész hevével hódoltam neki. A hányszor az illem csak engedte elmentem Brunszvick grófnéhoz, de ott annyian voltak mindig, jelesen egymástól különböző koru hölgyek, ugy figyeltek minden szólamra, hogy kedélyesebb, meghittebb társalgásról szó sem lehetett.

* * *

Sárközy sürgönyzött, azaz stafetáliter értesített (a stafetát lovas posta vitte a lehető leggyorsabban), hogy egy vagyonos nemes családfő halála folytán az árvaszéknek rögtön kell intézkedni; ő már szerdára kitüzte az időhatárt; ha nem jöhetnék ő fog praesidiálni; habár más, ugyan e napra, már korábban kitüzött időhatárt kell is elmulasztania.

"Ha csak lehet jer kérlek" igy fejezé be sürgönyét.

Dolgom végett mehettem volna ugyan azonnal, de szerdán ismét bál volt. Visszasürgönyöztem hát, habár nehéz szívvel, hogy szerdán január (1843) 10 órára ott leszek, s praesideálok. Ez keddi nap reggel történt. Brunszvick grófnéhoz csak este 9 órakor mehettem; de mint mindig, alig közeledhettem imádottamhoz, - csak annyit mondhattam, hogy holnap Fejérvártt ülésem van ugyan, de este 10 órára remélem Pesten a bálban lehetek.

Reggel 4 órakor már pattogott az angol királyné előtt "Schwarcz Hansel" gyors paraszt.

Mi az a gyors paraszt? kérdezheti a jelen nemzedék. Ezek többnyire fél telkes gazdák, s Magyarország nagyobb forgalmi utjai minden állomásain föltalálhatók voltak. Befogtak a maguk, vagy az utas kocsijába négy, ha igen rosz volt az ut, öt lovat; mindig nyitott ostorral hajtottak, hegynek, s egyenes téren vágtatva, sőt futtatva, völgynek ügetve. Lovaik annyi zabot kaptak, a mennyit megenni birtak, kevés szénát, s kevés vizet. Ezeknek kétszer annyit fizettünk, mint a két pósta lóért járt, s azonfelül borravalót. El is hajtottak etetés nélkül tiz-tizenkét mértföldet. Ha az állomásra érkezett a gyors paraszt, pattogott, s szövetségese erről fölismervén, kivezette hámban volt lovait; pár percz mulva ezek vitték az utast széditő gyorsasággal.

Közönséges magyar, jól tartott s idomitott paraszt lovaik voltak. Ismertem egy ily "gyeplüst" Kertész nevü eörsi parasztnál, mely ily teljesítés mellett 6 évig volt gyeplün; ment pedig Eörsről Őtevényig fölfelé, lefelé meg Fejérvárig, sőt ha kellett Abáig vagy Lángig, egyhajtásban.

Megindultam fél ötkor reggel, s fél tizre Fejérmegye házában voltam.

Tíz órakor kezdődött az árvaszéki ülés, és tartott fél kettőig. Az árvaszék összes tagjai, mint mindig, vendégeim voltak. Sohasem éreztem a tanácskozás unalmát, s ebéd alatt cselédeim ügyetlenségét és lassuságát élénkebben, mint ez alkalommal. Még a fekete kávénál ültünk, hogy "Schwarz Hansel" pattogatni kezdett az udvaron, szivem örömére. Négy órakor elindultam s fél tízre már a vendéglőbe értem!

Fél tizenegyre beléptem a bálba. Fölkerestem Ágnes kisasszonyt.

"Megjöttem szerencsésen; remélem, hogy a füzértánczot fenntartá számomra?" mondám neki.

"Miért tartottam volna fenn ön számára?"

Megdöbbent szivem; meghajtám magamat s a szép nyájas Szapáry Fánni grófnét, mostani báró Wenckheim Lászlónét kértem föl; ezzel tánczoltam a füzértánczot. Táncz közben láttam, hogy Ágnes kisasszony keres valakit, engemet hivott fel tánczra, s ezzel vége volt levertségemnek.

A farsangnak vége lőn. Az országos bizottság működését befejezte, csak jelentésének hitelesitése volt még hátra. Ágnes kisasszonyt legfölebb kétszer láthattam egy héten Brunszvick grófné igen látogatott estélyein. - Otthoni teendőim felszaporodtak; - elmentem hát nehéz szivvel Fejérvárra.

* * *

Salamon Lajos régi jóbarátom, de ez idő szerint Madarász hive, meglátogatott. Szokatlan korai órában. Én még feküdtem, de szivesen fogadtam; megkináltam szivarral, s megkértem, hogy üljön ágyam mellé.

"Azért jöttem hozzád édes barátom; - igy kezdé, hogy eleve értesítselek, mikép a jövő tisztujitáskor föllépek alispánnak."

Ezen nyilatkozat engemet nem érintett kellemetlenül, habár nem tudtam is, fellépek-e az alispánság megtartására, vagy nem? - Mert ha megházasodom, inkább viszem fiatal nőmet Pozsonyba, mint Fejérvárra. Ha pedig meg nem házasodom, kiviszem régi tervemet, s pár évig utazni fogván ugy sem lehetek sem követ, sem alispán. - Lajost igazán szerettem, becsültem, kész lettem volna vele egyetértésre jutni ugy, hogy legyen ő alispán, én pedig azon esetben ha megházasodom, követ.

"Jó édes barátom! - mondám neki - megnyugszom kijelentéseden; csak azt kivánom tudni, ha neked sikerül az alispánság, kik lesznek az országgyülési követek?"

"Ha az alispánság sikerül, majd fogom tudatni, kit küldök követnek." felelé ez.

Ezen épen nem jellemében fekvő, s engemet bántó kitérő válasz egész valómat egy perczben más irányba terelé.

"Értelek felelém; értem azt is, mit nem mondottál. Én is hát ép oly őszinte leszek, mint te, sőt őszintébb; kinyilatkoztatom tehát, hogy én is föllépek az alispánságra is, a követségre is."

E két "is-t" hangsúlyoztam.

A bizonytalanság volt reám nézve mindig a legkiállhatlanabb helyzet. Lelkem mélyébe kutatva, csakhamar azon meggyőződést nyertem, hogy Ágnes kisasszonynyal boldog lehetnék; s hogy ha ő nem rokonszenvez velem, okvetlen utazni fogok.

Ez április elején történt. (1843) Elmentem Pestre; (keddi nap volt ez) az országos bizottság végjelentésének hitelesítése és aláirása csütörtökre levén kitüzve.

Még kedden szinház előtt látogatást tevék Brunszvick grófnénál; mint mindig ezuttal is szivesen láttak. Faskó, a ki az 1839-40-ik évi gyülésen kartársam volt - s Majthényi Izabellát birta nőül - meghivott szerdán szinház után estélyre; Brunszvickné pedig, csütörtöki két órai ebédre.

Elhatároztam magamat, hogy helyzetem e két nap alatt tisztázom.

Faskóéknál sikerült pár perczig ugy ülhetni Ágnes kisasszonynyal, hogy társalgásunkat senki sem hallhatta.

Ezen oly rég várt pár perczet felhasználtam; körvonaloztam anyagi s családi viszonyaimat, azon őszinte vallomással, hogy Ágnes kisasszonyt szívből szeretem.

"S hihetem én ezt önnek?" kérdé ő gyönyörü szemeit reám függesztve.

"Megengedi, hogy bebizonyítsam?" kérdém elhatározottan.

Ő fejecskéjével intett. Én meghajtottam magamat, és szó nélkül távoztam a Casinóba.

Itt találtam még az egész férfitársaságot, s azt is kit kerestem, Zichy Ödönt.

"Légy kegyes irányomban, egy baráti szolgálatot teljesíteni."

"Ismét segédre van szükséged?" kérdé ő nevetve.

"Igen, de nem párbajban, hanem éltem boldogsága elérhetésére."

Elmondván röviden ügyem állását, arra kértem, hogy holnap a délelőtti órákban menjen Nádasdy Lipóthoz, ki unoka-bátyja s gondnoka imádottamnak, mondja el viszonyaimat, s kérje meg nevemben unokahugát Kapy Ágnes kisasszonyt, számomra nőül.

Ő e megbizást irányomban mindig tanusitott nyájassággal elfogadta, s a nyerendő határozott válasznak, saját szállásán leendő közlésére, másnap a déli 1 órát tüzte ki.

Aludni, alig aludtam ez éjjel. Lefeküdtem, de nem alhattam; olvastam, de nem tudtam mit? mily boldog leszek ha Ágnes igent mond? mint fog atyám örülni kedve szerént való elhatározásomnak? - ez volt az érem fényes oldala. De nem festhettem sokáig egyfolytában a boldogító képet, képzelődésem legszebb alkotásait csakhamar elsötétíték a kétely és aggály árnyai.

Quid tunc?

Erre nem birtam magamnak határozott választ adni; de igazán megvallva nem is kerestem.

Éreztem, hogy az "igen" boldoggá teend - s a végzetes "nem" igen boldogtalanná. De éreztem azt is, hogy ez utóbbi esetben sem fogok neheztelhetni Ágnes kisasszonyra; - hisz ha a leányok kérnék meg az urfiakat, hánynak? ha nem mindannyinak "nemmel" felelnék én is.

A mint az első kocsi megzörrent a kövezeten, fölkeltem, hű fuvolámat vettem kezembe, s lágy hangjai visszaadták lelkem nyugalmát. Fuvolám társaságában az idő repült.

Felöltözködtem. Ez akkor sokáig tartott, mert hajunkat fodoríttattuk. Igen szép tavaszi nap volt. Tiz órakor Gyürkynél találkoztam az országos küldöttség tagjaival; ketten a rendes jegyző és én olvastuk felváltva a jövő május 10-én megnyitandó országgyülés elé terjesztendő hat ives jelentést. Sohasem olvastam roszabbul; végre elolvastuk, s aláirtuk. Három negyed volt egyre; én szaladtam Zichyhez.

Zichy elbeszélte, hogy Nádasdynak semmi kifogása irányomban, sőt örül a tervezett frigynek; de Ágnes hugával erről nem beszélt; és igy én már meg lévén híva ebédre, napa nevében Zichyt is meghivta, azon hozzáadással, hogy jőjjünk pár perczczel előbb, és ő nappalijába kéreti hugát, ott találkozandunk vele, s a választ is megérthetjük.

Első pillanatban ezen további bizonytalanság levert; de csakhamar feltünt emlékemben, hogy midőn arra kértem Ágnes kisasszonyt, hogy engedje meg mikép bebizonyíthassam, hogy igazán szeretem, igaz csak szemével intett, de szép szeméből, szebb lelke mosolygott felém. Hisz a szerelemnek, csak a szerelem lehet díja! s éreztem, hogy véghetlenül szeretek.

Két óra előtt pár perczczel Zichyvel beléptünk Nádasdy salonjába. A háziur komornikjának meghagyta, hogy kérje ide Ágnes kisasszonyt. Ezen helyzet, csak pár perczig tartott, mit éreztem ez alatt? egyik érzet rohamosságánál fogva paralisálván a másikat: arra semmikép sem emlékezem; vagy inkább azért nem, mert a következő percz boldogsága, megszakítá egész multam érzeteinek fonalát örökre.

Ágnes belépett, eléje siettem, ő kezet nyujtott; én halk hangon kérdezém:

"Hiszi most?"

"Igen" volt a válasz; kezét megcsókoltam, s a legboldogabb halandó lettem széles e világon.

Karomra füzve vezettem át arámat Brunszvickné nagy salonjába. Itt mindig igen sokan voltak, még akkor is, ha idegen senki sem volt; mert gr. Choteck, Nádasdy és a Forray család is ott étkezett. S ezeken kivül ott élt Babarczy Josepha kisasszony, és egy franczia hölgy. Midőn beléptünk Brunszvickné kezet nyujtott, én megcsókoltam tiszteletteljesen, valamennyien jó kivánataikat nyilváníták mind nekem, mind Ágnesemnek.

Ebédnél természetesen melléje ültem; ebéd után Nádasdyné (Forray) Júlia grófnét kerestem föl, s arra kértem, eszközölje ki, hogy még ma meg legyen a kézfogó, s hogy én mint vőlegény mehessek szüleimhez.

Rövid családi értekezletben elhatározták, hogy nem kételkednek ugyan szavaimon, hogy atyám örülni fog e szövetségnek; de az illem ugy parancsolja, hogy jelentsem előbb atyámnak elhatározásomat, s hozzam meg levélben beleegyezését; ekkor a kézfogót azonnal megtarthatjuk.

Még azon éjjel Nádasdynak, atyámhoz cimzett levelével Fejérváron át Akára mentem.

Legelőször János bátyámmal közöltem a történteket. Ő igen kellemesen volt meglepve, de mikor fölkértem, hogy jöjjön atyám szobájába, mondjuk meg annak is, és tegyük fel a Nádasdynak adandó választ.

"Édes öcsém, ma meg nem történhetik."

"Miért nem?" kérdém én.

"Mert atyánk a pénteket nem szereti, ma pedig nagypéntek van."

Engednem kellett; én ismervén a hozott levél tartalmát föltettem a választ, s bátyám szépen leirta, ugy hogy atyámnak csak alá kellett irnia.

Ez nap vadásztam, lovagoltam, sétáltam, de az idő nem mult, az órák rendes járásukban meglassultak; e nap nekem hosszu volt.

Atyám korán szokott volt kelni, bátyám még délután előre Bicskére küldötte lovait; atyám nagyon örült anyámmal együtt, aláirta a választ és én repültem Bicskére, hol fris lovak vártak; délután három órára, uti öltözetben beléptem Brunszvickné ebédlőjébe; átadtam Nádasdynak atyám levelét, ott ebédeltem, ámbár ők már az ebéd vége felé voltak, s abban állapodtak meg kérésemre, hogy másnap estére megtartjuk a kézfogót. De ez is késői időhatár volt türelmetlen lelkemnek. Egy kis salonban egy perczre magunk maradván, keblemre szorítám szép arámat s egy kis órát - melyet hordoztam - függeszték lánczostól keblére.

"Az enyém ön most már Isten és ember előtt örökre!"

"Igen" susogá ő.

Husvét napján együtt mentünk templomba, soha sem imádkoztam nagyobb áhítatossággal, mint ekkor. Este az egész társaság jelenlétében volt a kézfogó. (1843).

Reggel én Fejérvárra mentem, Nádasdyék pedig Ágnessel, Felső-Lendvára utaztak.



MÁSODIK KÖTET


1843-ik májusban Fejérvárra érve összehivtam hiveimet, s kijelentettem, hogy mind az alispánságra, mind a követségre ismét föllépek. Pártom ezen elhatározásomat örömmel fogadta; - pár hét volt már csak a korteskedésre, a Kossuth-párt már megkezdette s "Kandó és Salamon" volt jelszavuk.

"Sárközy és Fiáth" lőn a mienk.

Felizgattuk az egész megyét, minden 10 voks megőrzésére egy tizedest, száznak egy századost, ezernek egy ezredest neveztünk.

Mellettünk voltak a összes nagy urak - Batthyány Kázmért kivéve: - az összes kath. Clerus, és a közép birtokosok két harmada 8000 s pár voksot hoztunk be két részről. A fegyelem katonai volt mind a két táborban. Ez a választás pártunknak és nekem sokba került, aláirtunk e czélra vagy 30,000 forintot, én ismét négy ezret; gróf "Zichy Domonkos igy irt alá, mint utolsó "a mennyi ezenfelül szükséges."

Cziráky János és Zichy Aladár voltak főkortes vezéreink. (1843.)

Május elején megtartottuk a tisztujítást és követválasztást együtt és egyszerre. Ez lőn legnagyobb mérveket öltött választás az egész országban, mintha itt akarna mérkőzni a két országos párt.

A rend fenntartására gróf Cziráky főispán katonaságot requirált.

Mi vagy ezer vokssal többségben lehettünk, de a másik párt is azt állítá. A gyülést a megyeház nagy udvarán kellett tartani. Az ellenzék élénkebb, tevékenyebb, s vállalkozóbb lévén: elfoglalta az asztal környékét, úgy hogy a főispán és a tisztikar alig tudott az asztalhoz tolakodni. El lehet gondolni mily zaj volt ezen az udvaron, ahol közel kilencz ezer ember tolakodott, a hol vagy tiz banda czigány zenélt; - csendet a vezérek sem voltak képesek eszközölni, hisz a nemesség már reggelizett volt!

Gróf Cziráky főispán ezen zürben megnyitotta az ülést. Én habár csak egy ölnyire ültem tőle, egy szót sem értettem beszédjéből. Ezután fölkelt Sárközy a tisztikar nevében leköszönt, és átadta a megye pecsétjét, s a pénztárak kulcsait a főispánnak. De a beszédből a zaj miatt egy szót sem lehetett érteni.

Szemközt állt velem három fiatal legény s felém beszéltek, de én nem értettem mit? oda hajoltam hát az asztal fölé, hogy megértsem, mit akarnak? Ekkor hallottam, hogy a legalábbvaló bántalmakkal illetnek, s hogy azzal vádolnak, mikép én pénzért eresztettem szabadon a rabokat.

Kardomhoz kaptam, s csak is Cserna főügyésznek köszönhetem, hogy heves vérem bajba nem döntött. Ő erősen megfogta karomat e szavakkal: "nem vette észre, hogy ez csak ármány?" s egyszerre világos lőn előttem az egész nyomorult fogás, melynek áldozata leszek vala, ha Cserna nem figyelmeztet; e jelenetet azonban, csak néhány ember vehette észre.

Cziráky szavazást rendelt. Kinevezte a voks-szedő bizottságot, fölkelt, mi utána nem mentünk, hanem ugy tolattunk fel a lépcsőn. Az egész ellenzék "Kandó-Salamont" kiáltva utánunk. A főispán az első, én a második emeleten laktunk. A mint a második emelet lépcsőjéhez értünk én, Dőry Imre s Luzénczky Károly a második emeletbe szállásomra mentünk. A tömeg a főispánt lakosztályába tolta; a feállított megyei hajduk s pandurok a főispán ajtajától pár perczig távol tartották ugyan a tömeget de végre ezek sem voltak képesek rá, mert a tömeget alulról fölfelé, s a folyosón a főispán lakása felé tolták.

A helyzet e mindinkább válságos pillanatában, Fiáth György volt huszár kapitány fényes egyenruhájában, s rendjeleivel kiugrott a főispán ajtaján, kirántotta éles kardját, - s harsány hangon kiáltá a panduroknak "ereszd ide a ki meg akar halni." Ez imponált egy perczig, a tömeg megállt. Azalatt Cziráky látván a veszélyt, intett az ablakból Péchy őrnagynak, ki egy század Hessenhamburg gyalogsággal a piaczon állt; ez "marche"-ot parancsolt, peregtek a dobok a és század szegezett szuronyokkal sebes lépést közelített a megyeházhoz. Mi ezt ablakaimból néztük, a lárma, zavar, jajveszéklés irtóztató volt.

Az elsők voltak a czigányok, a kik a mellék kapu fölött jöttek ki az udvarból, egymást segitve, s a mint kiértek levetették vörös egyenruhájukat, s futva szórták azt el. Egy percz alatt az egész piacz olyan lett, mintha pipacs viritna talaján. A katonaság elől a tömeg egyrésze a második emeletbe menekült; én azt hittem, hogy engemet keresnek elleneim. Bezártam az ajtókat, az utolsó szobában felállítottam hat dupla csövü töltött fegyvert, menyasszonyom arczképét az ágyamba rejtém, s egy jó vivó kardot hüvelyéből kirántottam. Mind ez egy pillanat müve volt.

"Mit müvelsz Ferkó?" kérdé nagybátyám.

"Meghalni készülök; de oly drágán adom életemet a mint csak lehet."

"Ha igy van öcsém akkor együtt halunk!" S ő is, Dőry is letették diszkardjaikat, s mindegyik egy kihúzott vivó kardot vett kezébe.

A zavar, lárma, jajveszékelés nőttön nőtt, sok hölgy nézte e látványt az emeleti folyosó ablakaiból; a katonaság elől menekvő tömeg a folyosó két sarkába szoritotta őket, s most sírva, sikoltozva menekültek a mellék lépcsőn a második emeletbe. Az udvaron maradt két részrőli korteshad, lehetett vagy 5.000 ember; ezek verekedtek egymás között széklábakkal. Végre kitörték a mellék kapukat, s ott mentek a piaczra, és sorakoztak ismét a zászlók alá. Az én ajtómat eleget zörgették, de nem mertem kinyitni; nem tudván menekülők, elleneim, vagy barátaim-e a bebocsájtást kivánók? Négy öt vezér beszélt a piaczon egyszerre. Végre a mellékkapukon kiürült a megyeház. - A két tábor a piacz két felén sorakozott ujra; a katonaság ismét dobolás mellett ugy állt fel, hogy a két tábort egymástól elválasztá. De a kövek és székdarabok repültek a katonák fejei fölött egyik táborból a másikba; s minden dobás talált, mert tömegbe esett. Végre kinyithatám az ajtót, s a hölgyek serege előtt álltam, kik odább már nem mehettek, mivel a padlás ajtajai zárva voltak. Megkezdődött a voksolás, egyik párt az egyik, a másik a másik mellék-, most már zúzott kapun voksolt befelé; s a katonák által képezett fal mellett jöttek vissza egyenként a piaczra zászlóikhoz, de össze nem keveredhettek.

Kivittem a folyosóra minden székemet a sápadt hölgyek számára.

Meszlényi Rudolfné született Kossuth még állott; én azt hittem, hogy nem jutott részére szék, beszaladtam s kihoztam hálószobámból is az utolsó széket s felajánlottam neki.

"Öntől nem fogadom el" mondá ingerülten, a máskép igen művelt udvarias hölgy.

"Sajnálom; de e tudtommal eddig meg nem érdemlett ellenszenv sem menthet föl kötelességem alól."

A széket háta mögé helyezém, szelidebben nézett reám, elfogadta s leült.

Visszamentem szobámba, s iróasztalomnál állva irtam egy jelentést a megyéhez, - melyben röviden előadtam, mikép bánttattam meg a gyülés elején? s hogy a megye alispánságát el nem vállalhatom ily nyilvánosan történt vád után, hogy a meggyalázó vádlók csak egyikének tudtam nevét, s hogy ez N. N. polgárdi lakos; kérem tehát a megye közgyülését, rendeljen vizsgálatot.

Irtam pedig ezt azért, hogy valószinü megválasztásom esetében, a főispánnak benyujtsam, de barátim arra kértek, hogy azonnal nyujtsam be. Erre a főispán egy deputatiót küldött ki, a vizsgálat azonnali megejtésére; a főfiskus, ki szinte ismerte a vádlók egyikét, a voksolás alatt megtalálta, felhivta szobájába és csakhamar kitünt, hogy a vádlók csak azért gorombáskodtak velem, mert azt hitték, hogy könnyen föllobbantható hevességem botrányra fog ragadni. Ez kitünt abból, hogy a vádban érintett rabelbocsátás a polgárdi börtönből történtnek állítatott; holott a polgárdi uradalom vérbiróságot a megye, és igy az alispán befolyása a nélkül gyakorolta, s az appelláta a királyi táblához ment, nem is a megyéhez.

Ki volt ez aljas tettnek értelmi szerzője? maiglan is csak gyanítom.

Sárközy 900 voks többséggel megválasztatván: engemet conclamáltak. A többi tisztviselők, (minthogy két óra lehetett már délután s a kortesek megéheztek) egy fél óra alatt felkiáltással megválaszttattak.

Következett a követválasztás, - s pár percz mulva Sárközy és én megválaszttattunk. Kandó József lett a surrogált, vagy helyettes alispán. - Az ügyemben kiküldött bizottság jelentést tett, hogy az egész vádnak, miután a polgárdi vérbirósággal biró uradalmi hatóságra vonatkozik, irányomban semmi értelme, s csak is az a czélja lehetett, hogy az alispánt felingerelje.

Meghivtak a gyülésbe, hol nagy aclamatióval fogadtak; letettük az esküt mint megyei tisztviselők, s mint követek azon egy alkalommal.

Ezen választás szenvedélyes dulakodásai, verekedései és dobálódzásai folytán többen megsérültek, de veszélyesen hála az égnek senki!

* * *

Főispánunk a választás után kiment Lovasberénybe. Oda kellett kimennem jelenteni, hogy arámat akarom meglátogatni mielőtt az országgyülésre megyek.

Most is mint máskor kegyesen fogadott, s megengedte, hogy a legsürgősebbeket végezve távozhatom. Midőn már bucsuztam a jó kegyes öreg ur, e kérdést intézte hozzám:

"Gondolkozott már uram öcsém leendő gyermekei neveléséről?"

"Nem, felelék kegyelmes uram! erre még nem gondoltam."

"Megmentem önt a kételyek, tévedés és habozás kellemetlenségétől; higyje el tapasztalt jóakarójának, hogy az összes nevelési rendszerek közül, a legjobbat három szóval lehet definialni: jó példa, jó példa és jó példa."

Ezt oly jóságos, kegyes atyai kifejezéssel mondá, hogy meghajoltam s ő megáldott!

Intézkedtem, hogy Pozsonyban jó szállást kapjak, fölkértem két országgyülési irnokomat Zsemberyt és Buriánt, hogy csomagoltassák össze a mire szükségem lesz Pozsonyban; szállitsanak oda négy kocsis lovat, s két paripát; én pedig elindultam Felső-Lendvára. Hosszú ut volt ez ekkor; délután indultam posta-lovakkal, az egész éjjel mentem, s másnap délután 5 órakor értem Sz.-Gotthárdra, innen nem vezetvén posta-ut a lendvai hegyek közé, kerestettem lovakat, de ily késő órában senkisem vállalkozott, ott kellett ez éjjel maradnom. Szép májusi est volt; vacsora után fölmentem az emeletbe szobámba, elővettem fuvolámat s lelkemet leheltem belé. Egy óráig ábrándoztam már mikor észre vettem, hogy Szt.-Gotthárd lakosságának nagyobb részét ablakom alá csaltam.

Másnap jókor reggel Felső-Lendvára érkeztem; sokáig kellett várakoznom, mig arámat láthatám, végre 10 óra felé találkoztunk!

Itt töltöttem éltem legköltőibb három napját.

Megállapodtam gróf Nádasdyékkal abban, hogy a lakodalmat junius hó 3-án tartjuk meg; vőfélyül meghivtam Zichy Aladárt és báró Luzénczky nagybátyámat. Negyed-nap délután, bús szívvel- és dús reményekkel indultam Pozsony felé. - Május hó 10-én nyilt meg az 1843/4 évi országgyülés.

V. Ferdinánd ő felsége nyitotta meg; a követeket gr. Majláth Antal mint főcancellár mutatta be. Száznégy megyei követ volt ekkor s Majláth képes volt mindnyájunkat, minden gondolkodás nélkül bemutatni, és megnevezni ugy, mintha egész életünket együtt töltöttük volna.

Akkor éberebb kötelességérzettel birtak a haza atyái mint most! Lelkiismeretes pontossággal jelentünk meg mindennap a kerületi ülésekben, reggel 10 órakor; s maradtunk rendesen fél kettőig. Esze ágában sem jutott egy követnek is a Personalis elnöki engedélye nélkül Pozsonyból eltávozni. Ez némely uracsoknál is, mint Csernovics Péter p. o. csak egy, legfölebb két napra Bécsbe való ugymondott "szökés" utján történt; s az is ritkán. A követek fele részének távollétük által való "tündöklése," megtorlandott példátlanság lett volna. Pedig minden megyének két követe, de csak egy szavazata volt.

És ma? midőn minden képviselő egy egész szavazat! Más idők; más emberek!!

Akkor a bizottságok délután tartattak; az értekezletek a késő esti órákban, - s ott voltunk mindig valamennyien, a száznégyből alig hiányzott hat követ. A társas élet is igen élénk volt; a püspökök s apátok nagyobb részt ott laktak az egész országgyülés alatt, nyitott házat, jó asztalt tartottak. Jól emlékszem, hogy fiatal házas koromban nehezemre is esett a sok meghivás. Főpapjaink ismerték a nemzet óhajait, aggályait, biztattak vagy mérsékeltek bennünket, érvekkel győztek, vagy hódoltak ezeknek, sok kényes kérdésnek élét vették magántársalgás utján, a magas magyar Clerus a nemzetben, a nemzettel, a nemzetnek élt; nagy volt befolyása a helyhatósági és törvénykezési téren; áldozott hol erre szükség volt; közvetitett a hol csak lehetett; mérséklő kapcsot képezett az absolut hatalom befolyása alól nem menekülhetett kormány, s a függetlenséget követelő alkotmányos nemzet közt.

Tisztelte, e tiszteletre méltó főpapságot a kormány; mert a trónhoz való hüségében nem kételkedhetett. Bizott benne a nemzet, mert alkotmányos magyar érzelmét ismerte.

Felszerelvén s elrendezvén szállásomat: május hó 29-én elmentem a Nádorhoz jelenteni, hogy 8 napra távozni akarok; s nem lévén ellenvetése, elmentem a Personalishoz, tőle a távozhatásra engedelmet kérni. Ez is megengedte, de feljegyezte távozásom, s visszaérkezésem idejét; akkor ilyen volt a tekintély, fegyelem s kötelességérzet!

Tiz órakor elmentem a kerületi ülésre, a mint beléptem b. Wenckheim Béla, Békésmegye követe szólalt fel, s a fejérvári tisztujításra vonatkozó - Madarász-féle - petitiót olvasott; - aláirva alig volt pár ismerős név; a tényállás elferdítve, minden egyes mozzanat hatványosan nagyobbítva, a katonaság vértől gőzölgő szuronyai, hazugon voltak csattanós szólamok kiséretében elpanaszolva.

B. Wenckheim Béla akkor volt férfias szépségének tetőpontján. Alig lehetett 30 éves, tisztaszép alföldi magyarossággal beszélt, élesen s határozottan. A közönség, különösen a (női) karzatok nagy figyelemmel hallgatták e ritka szép szónokot.

"Mit mondasz ehhez Ferkó?" kérdé Sárközi követtársam.

"Azt, hogy nem igaz!"

"Fel fogsz ellene szólalni?"

"Igen, ha te nem teszed."

"Én nem tehetem, mert a botrány az én megválasztatásom alkalmával történt; téged egyhangulag választottak" volt a felelet.

Wenckheim kissé távol ült tőlem, fölkeltem helyemről, melléje állottam, hogy jobban halljam; az elnökség mellett elmenve szólásra jegyeztettem magamat.

Wenckheim élesen kikelt az önkény, zsarnokság s nyers erő ellen. Bebizonyítgatta, hogy a bepanaszlott eljárás a közvéleménynek lelkiismeretlen meghamisitása, a szabadelvü országos pártnak törvénytelen erőszakkal való elnyomása, s hogy mindezekért első rendben a főispán felelős; - azért indítványozza, hogy az országgyülés küldjön ki egy bizottságot, mely ez ügyet megvizsgálja, s a tapasztalandókról jelentést tegyen.

Engedelmet édes Bélám! ha ennél jobban és szebben mondottad a mit mondál. Csak emlékezetemből irom ma 34 év mulva ezeket; hisz akkor még alig volt gyorsiró s napló; de körülbelül ezeket mondhattad, s arra tisztán emlékezem, hogy igen szépen s nagy hatással szóltál.

A mint Wenckheim elvégezte beszédjét, elkértem tőle a petitiót, s helyemre mentem. "Halljuk" hangzott mindenfelől.

Ez volt az első eset, hol az országgyülésen rögtönöznöm kellett; rögtönözni pedig annyival inkább, mert nem is gyaníthatám, hogy petitio készül, s hogy ez elő fog fordulni.

De ekkor már az ilyest megszokván a megyei gyüléseken; csak kevés ideig tartó elfogultsággal küzdöttem.

A petitio minden egyes állitásait devalválva, arra kértem a karok és rendeket, hogy ne fogadják el Wenckheim indítványát, mert az törvénytelen, igazságtalan s méltánytalan.

Törvénytelen, mert az országgyülés elébe ez ügy, e stádiumban nem tartozhatik, mivel ennek megvizsgálása, törvényeink értelmében nem a törvényhozás, hanem a végrehajtó hatalom hatáskörébe tartozik.

Igazságtalan, mert egy párt egyoldalu előterjesztésén alapszik, s hogy ezen állitások nagy része nem igaz; a benne igaz pedig tulzottan van nagyítva; most volt szerencsém a tényállást felvilágosítva kijelentenem.

Méltatlan, mert nem hiszem, hogy egy ügyét vesztett pártnak megfogható szenvedélyes kifakadásai több hitelt érdemeljenek, mint az illető Fejérvármegye követei. Annyi hitelességet pedig követelek annál is inkább, mert e kérdésben én nem vagyok érdeklett fél; hisz én egyhangulag választtattam.

Végre; mert ha vizsgálat volna elrendelendő, ez nem a főispán ellen intézendő, hanem azon erőszakos párt ellen mely a törvényes rendet a főispáni törvényes jogok lábbal tiprásával erőszakosan megbontotta. Kérem ennélfogva az inditvány mellőzését. Erre az inditvány mellőztetett.

* * *

Másnap egy nagy fedett utazó kocsin elindultam Lendvára. Három posta-lovat fogattam elébe, de csak lassan haladtunk, végre másnap estére Lendvára értem.

Lakodalmam igen pompás volt. Nádasdy nagyszerüen tartotta meg. Ott voltak Batthyányék Szent-Gróthról és Csákányból, Sennyeyék (Nina és Laetitia voltak a nyoszolyó-leányok) Luzénczky Károly, Zichy Aladár, és Nádasdynak zalamegyei összes ismerősei.

Zene, táncz, népünnepély, ökörsütés, sétakocsizás, tüzi-játék egymást válták fel, kétségbeejtésemre.

Az áldást arám fivére Kapy Gábor adta reánk; ő mondotta megelőzőleg a nagymisét is, de oly roszul énekelt, a hogyan soha sem hallottam. Nagybátyám és Zichy közt álltam két vőfélyem közé, egy előtérbe tolt imaszék előtt; átellenben arám, s a két nyoszolyó leány. Mikor Gábor a "Vere dignumot" kínozta, nagybátyám nem állhatá, letérdepelt, fejét az imaszékre helyezé, hogy ne lássák, s a rendesen komoly úr ugy nevetett, hogy az imapad mozgott bele. Ez engemet mind inkább nevetésre ingerelt; én is követtem volna szivesen nagybátyám példáját, de oly feszesen állt diszruhám, hogy nem térdelheték, ezen kínos helyzet pár perczig tartott, az egész társaság felénk nézett. Szilárd akaratom győzött; nem nevettem.

Három nap tartott az ünnepély, negyednap elvittem nőmet Pozsonyba.

Lakásomba vettem jurátusnak Erkel Jánost, a hires karmester öcscsét; az estéket otthon töltém; Erkel kisérte zongorán fuvolámat, vagy énekemet. Kedves, becsületes, ügyes, előzékeny jó ember volt; ő lett legmeghittebb társalgóm, tizenöt évig élt nálam; 48 után már mint jurium et bonorum Director; ily minőségben ment el tőlem mindkettőnk szívfájdalmára hazája Békésmegyébe, gróf Wenckheim Károlyhoz 1857-ben.

A világba nem igen jártunk, csakis gróf Forray, Nádasdy és Desassékhoz, kikkel nőm benső bizalmas rokoni s baráti viszonyban állt.

De mit is kerestem volna többé a nagy világban? hisz megtaláltam édenemet lakásom keretében. Tiz órakor mindennap ülésbe kellett mennem, csak két órakor értem vissza. Ekkor ebédeltünk - délután kikocsikáztunk, esténként zenéztünk, eljött énekelni Wurda a győri kanonok, s Ambrózy György. Mindkettő szép férfi volt, az első tenor, a másik bariton hanggal rendelkezett.

Hogy szállásomról az országházba a legrövidebb uton juthassak, - a főpiaczon lakván, a Lotteria közön kellett mennem. Egy éjjel azt álmodám, hogy a kis utczán keresztül egy fekete iv volt vonva, s azon a 21-es szám felirva; másnap ismét ezt álmodám; ebéd alatt elbeszéltem, - "tegyük a lottóba" mondá a chorus, - "elvem ellen van lutrizni, én nem teszem de önök megtehetik." A lotteria csak pár lépésnyire lévén szállásomtól: Erkel, Zsembery és nőm átküldöttek mindegyik 1 forintot a 21-es számra, mint "extrato."

Harmadnap a 21 első helyen jelent meg s mindegyik 14 forintot kapott. Egy szegény ácspallérnak nejét az nap az Úr három gyermekkel áldván meg; a nyert 42 forintot neki adták.

* * *

Gróf Zichy Bódog igen szép gazdag estélyeket adott kétszer egy héten. Nála megismerkedtem pater Gegővel, kinek egyházi szónoki tehetségét már rég csodáltam; ő a magyar "Albach" volt Zichy Viktor nevelője. Viktor akkor irni, s olvasni tanulhatott. Egyik estélyen feltünt nekem, hogy Gegő tisztelendő ur nem jelent meg a vacsoránál. Kérdésemre megértettem, hogy gyengélkedik; bementem szobájába ott találtam Doctor A... láttam, hogy a beteg erős toroklobban szenved, de nem burogatták egy könnyü kis fekete selyem-kendő fedé nyakát.

"Igy ez hetekig el fog tarthatni; tegyenek rá pióczát, vagy borogassák akár meleg, akár hideggel, de szakadatlanul; s holnap fölkelhet" mondám Gegőnek tőle elbucsuzva.

"Én homeopata vagyok" felelt büszkén az orvos.

Harmadnap találkoztam a sétatéren A...-val.

"Wie gehet es unserem Patientem?" kérdém enyelegve.

"Mein "aconit" hat mich sitzen lassen" volt a felelet.

Másnap voltam a hires szónok, a szegény Csángó magyarok között is megfordult, s általuk majdnem megváltóul tisztelve szeretett jó pap, lelkiismeretes nevelő temetésén.

Vége volt a Homeopathiában való hitemnek.

* * *

A legszebb récze les, a Pozsonytól nem messze eső Szentgyörgyi erdőszélen van. Az erdő vízben áll, s csak augusztus végén kezd kiszáradni. Ide igen szerettem kimenni, s egy alkalommal 10. 12. darab gyönyörü tengeri réczét vittem haza; egy párszor örült neki nőm, de csakhamar zokon vette a sokszori távozást mert jól hajtva egy óra távolságra esvén, az estét nélkülem kellett töltenie.

Egy szép nagy kutyát vettem egy magyar szinigazgatótól; ki szenvedélyes értelmes vadász lévén, a kutyát nevelte, s kitanította. "Árnónak" hivták s a legokosabb vizsla volt, melyet valaha láttam. Hogy feleségem ne maradjon egyedül, hat órakor befogattam, kutyámat hivtam, egy fegyvert a kocsiba helyezék s nőmmel együtt kimentem, arra a vidékre kocsisétára, hol a réczék huzódtak. Ott fel s alá kocsiztam, és a mint a réczék felénk repültek közükbe lőttem; a leesetteket kutyám a kocsiba hozta.

Ha ünnep volt, vagy történetesen nem volt ülésünk, kimentünk Stomfára, hol Pálffy Ferdinand Leopold szivességéből vadászhattam kedvemre nagy vadra. Ősszel ha szabad időnk volt agarásztunk a Duna jobb partján s habár az ülésben egymás ellen szavaztunk, a társaséletben legjobb barátságban éltünk, s együtt mulattunk conservativek és ellenzékiek.

Egy mély murvagödör mellett volt a "légyott;" lovainkat előre küldöttük, s mi kocsin érkeztünk. A mint a társaság együtt volt, Bónis Samu elkiáltá: "lóra legények."

Komáromy Gyurinak igen szép telivér pej lova volt, felültünk; de a pejló egyre ágaskodott és hátrált lovagjával a murvagödör felé. Oly közel ért már hátulsó lábával a mélységhez, hogy a murva omlott lefelé. Segíteni nem lehetvén meghült bennem a vér. E végzetes szempillantásban Komáromy együttesen nyomta bele sarkantyuját, s ostorával e szavakkal "az Istenedet" nagyot csapott a nemes állat nyakára; erre a ló kiugrott s megszökött. A mint találkoztam véle vadászva, melléje lovagoltam, s figyelmeztettem, hogy lova a sarkantyutól vérzik; s hogy ezen igen nemes ló gyöngédebb vezetést, s kiméletesebb bánásmódot igényel.

"Te is csak igy bántál volna el vele" volt a felelet.

"Meglehet a veszélyes helyzetben igen, de azt bizonyosan nem mondottam volna, mit te, mikor a halálhoz oly közel voltál."

"Hát mit mondtál volna?"

"Uram segíts meg!"

"Nálam amaz körülbelül annyit tesz," volt a válasz.

Ily vadászatra mindig két lovat vittem, mert az agarak lassuak lévén, sokszor igen messze elvittek, s ily messziről fáradt lovon haza ballagni, nekem unalmas lévén lovat cserélve csakhamar haza értem.

Vadászat után egy szép nedves réten vágtattam az országut felé, mehettem már vagy 5 perczig, mikor lódobogást hallok, visszatekintve látom, hogy Batthányi Lajos jön nyomomban sebesen. Nem akartam magamat elkerülteni, én is gyorsabban mentem, s a hogy az országutra értem futtatás lett belőle, Batthányi fáradt lova nem birt megelőzni, s igy vagy két ölnyire lovagolt a roppant sárban utánnam. Elakart-e kerülni, vagy nem birta megtartani lovát? nem tudom. De valószinü, hogy lovát nem birta megtartani; mert a hidhoz, s a néptömeghez közel érve én lassabban haladtam, mig ő lovát csak nehezen tudta csillapitani. Ekkor láttam hiúságom művét. Batthányi szemüveget hordott, - ugy befecseltem sárral, hogy semmit sem láthatott, ruháját és lovát szintén nem lehetett felismerni. Ő valószinüleg zokon vette, de azért nem szólt, együtt lovagoltunk át a hidon, s rosz kedvét csak azokkal éreztette, kik a hidon vagy nem, vagy csak vontatva tértek ki előlünk.

* * *

Az országgyülésen igen sok reform kérdés tárgyaltatott. A pártok sokszor ingerülten álltak szemközt. A városok rendezése ügyében mondott beszédemet, igen élesen támadta meg mondhatnám inparlamentaris modorban Ragály Miksa. És a poroszoknak általam fölemlitett miveltségét, a németek irányában való rokonszenvnek, idézeteimet a városok rendezésére vonatkozó porosz törvényekből saját fantasiámnak bélyegezvén; azt állítá, hogy egész beszédem gyönge, mint valamely üvegből készült törékeny ház.

Ezt hallgatással nem mellőzhetvén, igen udvariasan válaszoltam neki, hogy: ha beszédeim és érveim csakugyan olyan törékenyek, mint az üveg "fölösleges volt annyi nyers erővel, hogy ugy mondjam cséppel ütni belé. De legnagyobb figyelmet gerjesztett azon mondatom; "hogy porosz polgár - kit mintául felmutathatnék, e perczben nem áll rendelkezésemre, annak bebizonyitására, hogy a poroszok müveltek; de ha rendelkezésemre állana is, nem értem volna czélt megtámadóm irányában, mert ezek németül beszélnek." (Ragály nem beszélt németül.)

Itt már a nevetők az én részemen voltak. Végre annak bebizonyitására, hogy az általam magyarra fordított porosz törvényből vett idézett nem saját fantasiám szülöttje, átadom a t. követ urnak e porosz törvényt, fordittassa le magának az általam idézett czikket, s meg fog győződni, hogy hiven fordítám.

A horvátok, kik pedig tudtak s az előtt már beszéltek magyarul, egyenes instructiójok következtén diákul akartak felszólalni, a többség nem engedte. Ozegovics Metell volt Klobnesaricscsal együtt Horvátország követe. E második volt az idősebb követ, de jobban tudván klarinétozni, mint szónokolni, a még fiatal Ozegovicsra bízta Horvátország jogainak védelmét.

Az alsóház azon követelése, hogy a horvát követ magyarul szóljon, nem volt igazságos, nem ildomos; a horvátokat ezen erőszakos eljárás elidegeníté tőlünk.

Ozegovics Metell a királyi személynök mellett állva, jobb kezét az elnöki szék támlájára helyezve, akart szóllani az országos ülésben.

"Inclyti Status et Ordines!" kezdé "magyarul beszéljen, nem halljuk" hangzott mindenfelől.

Egy pár ellenzéki szónok feliratta magát, a mint a csend helyreállott, a később följegyzettek felszólalása ellen, Ozegovics óvást emelt diákul; - nem hallgatták meg, - a zaj, a szenvedélyesség fokozatosan nőtt.

Beőthy Ödön, Szentkirályi Móricz és Bezerédy István szólottak a horvát követ ezen követelése ellen, hogy diákul adhassa elő Horvátország óhaját!

Ozegovics minden szónok után férfias bátorsággal, s ritka erélyes kitartással ujra kezdette:

"Inclyti Status et Ordines!"

S a még nagyobb zaj, a még szenvedélyesebb kifakadások megujultak.

Én is felirattam magamat, s hogy fölkeltem csend lőn; azt hitte a közönség, hogy a horvátok ellen fogok beszélni, de a mint annyira jutottam beszédemben, hogy észrevették, mikép a horvátok mellett szólok, bele kiabáltak beszédembe. Ezt természetesen nem türtem; élesen rendre utasítottam a kiabálókat s mint Fejér vármegye követe kiküldőim irányában esküvel pecsételt kötelességemet teljesítem, kihallgatást és csendet kértem.

Végig hallgatták a horvátok szólásszabadságát védő beszédemet, de azért Ozegovicsot nem engedték diákul szólni.

Ezen botrány tartott igy hétfőn 10-től 1-ig, s kedden 10-től 2 óráig délután.

Ozegovics annyira ideges lőn, hogy egész testében reszketett, mint a váltóláz hideg szakában; - a még hétfőn 9 órakor egészséges életerős férfiú, kedden 2 órakor kimerült betegnek tünt fel.

A horvátok mellett csak egymagam beszéltem, s ámbár igen sokan voltak egy véleményben velem, nem szólaltak fel; a közvélemény pressiója erősebb lőn, mint kötelességérzetük. Zsoldos Ignácz - Veszprémből - ugy szavazott, hogy beszéljenek ám latinul; de latin beszéd a naplóba föl ne vétessék, és mi se feleljünk reá.

Nevezetes ezen eset azért is, mert védett ügyük igazságtalanságának érzetében, három jeles szónok fennakadt szónoklatában.

Bezerédy István, fejéhez kapott, s beszédjét közepén szakitá meg, s leült.

A hirneves Palóczy elveszté beszédje fonalát, és más ügyről beszélt, mely a tárgyalás alatt levő ügygyel alig volt rokon.

Végre Komárom vármegye követje, a már akkor kitünő képzettségü, tanult, szorgalmas Ghyczy Kálmán egy phrasisában bukott meg.

"Egy szorgalmas, lelkiismeretes kertész egész odaadással ápolja a fejlődésnek indult, sok reményre jogosult fáját, de" - itt megakadt, ujra elkezdette;

Én ép háta mögött ültem elkiáltám magamat:

"Ezt már hallottuk, odább."

Ezen malitiám még inkább megzavarta, s az előbbi, "de"-nél ismét fennakadt.

Kivette zsebéből beszédjét, egy perczig tartott mig meglelte elfeledett képletét, s azután reszkető hangon folytatá:

"De egy ellensége minden éjjel fattyu hajtását öntözte, nem csoda tehát, hogy maga az értékes nemes törzs vésznek indult."

Beszédjét bevégezve felém fordult, s görcsösen összegyürve az ivet, melyen beszédje volt följegyezve, ezen szavakkal:

"Ez volt utolsó betanult beszédem,"

a gombolyagba szorított ivet a padhoz vágta.

Itt is meg kell jegyeznem, hogy az idézett szavak azonosságáért már nem merek jótállani; - de lényegében igy történt.

Harmadnap felszólalt a horvát protonotarius; igen szépen szólott deákul; őt meghallgatták. De a horvátok rokonszenve elveszett. Itt, és im ezen alapult Jelasics és Kulmernek, 1848-ban kifejlett hatalma, és élvezett horvát népszerüsége!

Az ellenzék az 1843-4-i országgyülésen folyvást szaporodott ugy, hogy jelentékenyebb elvi kérdésekben pár voks döntött.

Egy bizonyos elvi kérdésben, mely pártkérdéssé lőn, mi conservativek egy szótöbbséggel győztünk a kerületi ülésben. Másnap az országgyülésben, Lónyay Menyhért, ki akkor még igen fiatal (21 éves) ember volt, elpártolt tőlünk, s az előbbi nap adott voksa ellenében az ellenzékkel szavazott, ami által ezek lettek egy vokssal erősebbek.

Hogy felszólalt, azt hittük, hogy mellettünk szól, azonban azt állítá, hogy:

uj érvek folytán erősebb meggyőződésre jutott s azért ma igy kell hogy szavazzon.

Lónyaynak ezen következetlensége nagyon bántott.

Utána én szólottam; elmondottam betanult rövid beszédemet, de az "epilogus" előtt Lónyaynak igy feleltem:

"Lónyay követtársam azt állítá, hogy uj érvek folytán erősebb meggyőződésre jutott a tegnapi meggyőződésénél, s azért ma saját maga ellen szavaz."

"Nem ugy van, nem igaz, nem ugy mondotta," hangzott az ellenzékről.

"Ugy van, azt mondotta, ez az értelme" hangzott ami részünkről; én folytattam.

"Én pedig azt hiszem, hogy tegnapi meggyőződése erősebb, mint tisztelt saját maga; mert erős meggyőződését ez éjjel nem birván megemészteni: ma visszaadta."

Ezen helytelen inparlamentaris kifejezésért ma engedelmet kérek tőle, s remélem, hogy nekem az akkori 27 éves szenvedélyes pártembernek rég megbocsátott. De akkor nagy hullámokat vertek ezen kihivó hangon mondott szavaim. Az ellenzékiek felugráltak, összeszorított ököllel fenyegettek, nehány fiatal hevesebb kartársom azt kiáltá felém:

"Ezért meglakolsz" és én visszakiáltottam:

"Elvárlak benneteket."

Végre Szerencsy personális és elnök csendet kért, és én befejeztem beszédemet, melyet hideg vérrel készíték, és jól betanultam. Ennek tárgyilagos, higgadt, megnyerő epilogusa nagyon feltünt előbbi helytelen szenvedélyességem mellett.

Ülés után hárman jöttek hozzám s elégtételt kértek, Almásy Pál fejezte ki követelésüket.

Én igen nyugodtan fogadtam őket, de határozottan nyilvánítám: hogy ha most hideg vérrel elismerném is szavaim helytelenségét, még akkor sem vonnék vissza egy betüt is a mondottakból; elfogadom tehát következményeit tettemnek, és szolgálatjukra állok.

Deák a dolgot megtudván, nem talált alapos okot a tervezett párbajokra; s igy a kellemetlenségtől megmentett.

April hó végén lehetett, midőn Zichy Jenő felhivott, hogy másnap 9 órára jönnék hozzá, néhány bécsi közös barátink társaságában fogunk reggelizni; elfogadtam a meghivást.

Korán szoktam volt kelni és a korai órákban lovagolni. Mire nőm elkészült, megjöttem s akkor történt a reggelizés.

Egyik nap kilovagoltam Ober-Ufer felé; az országut mellett egy igen sürü kies liget terült el, melyen keresztül egy szép gyalogut vezetett, - arra tértem. A mint haladok, jön szemközt két uri hölgy; no gondoltam magamban, ez szép dolog lesz, kivált ha a hölgyek félnek a lótól - mert a liget oly sürü volt s harmatos, hogy én alig térhettem ki a sürü, - a hölgyek pedig a harmat miatt. A gyalogut oly keskeny volt, hogy megfordulnom lóháton lehetetlen vala. Megálltam hát s emeltem lovamat abban a reményben, hogy talán sikerül egy "pirouette;" - lovam két lábra állt, de éreztem, hogy ugorni akar s ez lett volna a legkellemetlenebb. Leeresztém lovam fejét, s ez szépen letette elejét: ekkor a hölgyek csak 10 lépésnyire állottak előttem. Elképzelhető ijedségem mikor hölgyeimben ő Fenségét Nádorunk Erzsébet leányát, - s nevelőjét ismertem fel; - Erzsébet ő Fensége akkor talán 15 éves lehetett; szép volt s igazán fenséges mint a nyári hajnal. Leugrottam lovamról, zablájával a sürübe hátráltattam; ami félig-meddig sikerült is. A hölgyek nyájas viszonzással fogadták tiszteletteljes üdvözletemet, az őket illő távolságban követő inas pedig megfogta lovamat; felültem és tovább lovagoltam.

Hazaérve Zichy Jenőhöz siettem.

"Zsidókat vársz ma reggelire?" kérdém.

"Miért?" viszonzá.

"Mert hét a teríték."

"Nem, sőt remélem a zsidó ott marad;" felelt gazdám.

Ezt már meg én nem értettem.

Cselédjei igen gazdag reggelit raktak az asztalra.

Zichy az órára nézett s parancsolá, hogy gyujtsák meg a szeszt a theás kazán alatt. Én gyönyörü "albumaiba" mélyedtem; ő mindig az ablaknál állt, miközben nyughatatlansága perczről perczre nőtt.

"Kiket vársz tulajdonképen?" kérdém.

"Most már ép nem mondhatom; félek hogy szerencsétlenség történt" mondá lehangoltan.

Láttam, hogy titokszerü az egész; - vettem kalapomat, s menni készültem.

"Hová akarsz menni?"

"Az ülésbe hisz tíz az óra."

"Az istenért már tíz az óra! bizonyosan szerencsétlenség történt;" mondá véglevertséggel.

"Reggelizzél kérlek mielőtt távozol." Egy csésze thea után szivarra gyujtva mentem az ülésbe.

Sohasem láttam Zichyt ily lelki állapotban s igy törtem fejemet, hogy megfejtsem a talányt; de hiába.

Csak délután értettem meg, mikor meghallottam, hogy Schőnborn grófot agyonlőve találták a ligetben; ha jól emlékezem Ahrenstein bankár sziven lőtte. Schőnbornak, ki Zichyekkel meghitt barátságban élt, egyik segédje Zichy Ödön volt, Jenőnek, reggeli gazdámnak fivére. - A párbaj után Jenőnél akartak reggelizni, - a többi segéddel s a győzelmes Schőnbornnal. De a sors máskép intézte; a "zsidó Bécsbe ment s gróf Schőnborn maradt ott."

Kimondhatlan boldogságomra egy szép leánykám született; de a kit pár hét mulva mélységes fájdalommal eltemettem. Szegény nőm nem birta el a csapást, veszélyes beteg lőn; ápoltam gyermekem, ápoltam nőmet, kimerültem. - Az orvosok reám parancsoltak, hogy menjek a levegőre, - végre elhatároztam magamat, hogy a Dunapartra menjek.

"Mi bajod Ferkó?" kérdé R. M. kivel szemközt találkoztam.

"Nagy szerencsétlenség ért barátom! elvesztettem egyetlen gyermekemet."

"Ne busulj a ........sét, majd lesz helyette más!" de ezt nem igy mondotta, hanem ugy, amint én nem irhatom.

Én nem értettem a választ, reá néztem, hogy arczkifejezéséből értsem meg mit akar?

"Annyit használ busulásod lásd, mint ennek a hajónak a: "Jesus homos alvator," (ezen felirással uszott előttünk egy gabonáshajó); annál bizonyosabb, hogy elsülyed, vagy bele üt a menydörgős menykő.

Én odább álltam, megrémültem ezen embertől, ki igy vigasztalja a szenvedőt.

Ezen országgyülés kezdetén egy képviselőtársunkat, Oroszt, - megölte huszárja s a Dunába dobta egy bajtársa segítségével. Elitélték őket, a főbünöst hóhérpallosára, holott a meggyilkoltnak hulláját sohasem találták meg, - Ugy hogy azon hir terjedt el, hogy Oroszt nem gyilkolták meg, hanem Tolna megyében Bezerédynél van, és ez annak bebizonyítására, hogy a halálos büntetést el kell törölni, a vesztőhelyen Oroszszal meg fog jelenni.

Tudtam ugyan, hogy ez kósza hír, mégis kimentem a "Disznótérre;" itt végezték ki a gyilkost. Bár ki ne mentem volna! borzasztó látvány az ilyen.

Nőm betegsége folytán csak a gyülésbe jártam, ezen kivül mindig otthon tartózkodtam, s így igen rosz színben voltam, ugy hogy barátim aggódtak is rajtam. Egy izben a két ház tagjai nagy társasebédet rendeztek a "kőkutnál" (Stein-Bründel) mely gyönyörü kies helyen fekszik a hegyek közt; - felhivtak, hogy vegyek részt én is; - engedtem a felhivásnak, mert éreztem, hogy szórakoznom kell. Nagy ebéd volt s víg társaság, enyelgés, és tréfás pohárköszöntések; - de mikor a pezsgők dugaszai pattogtak, mint a sortűz, az áldomások mérsékletet nem ismertek többé.

A higgadt b. Wenckheim Béla poharat emelt a szabadságért, függetlenségért éljen a "Repeal!" Felköszöntését szünni nem akaró éljenzés és taps követte.

"Repealnek" nevezték röviden a hires agitator O'Conellnek törekvését, melylyel Irland függetlenségét s önállását, - tehát Angliától való elválását akarta, a negyvenes évek kezdetén kivívni.

Hiszem, hogy Wenckheim, Magyarország törvényes függetlenségét érthette, de a roppant lelkesedés alig volt ez értelemben vehető.

Nem volt-e ezen fesztelen lelkesedés, melyet e szó előidézett, azon eseményeknek előrevetett észlelhető árnyéka, melyek pár évvel később bekövetkeztek?

Nőm, egyre gyengélkedett. Sokat beszéltek a felvidékiek a rudnói plébánosról. A csodaorvosokra nem sokat adok: mégis elvittem nőmet Rudnóra. Igen szép vidék ez a felső Magyarország nyáron; a szórakozás, a légváltoztatás, csak ugyan használt nőmnek; nyugodtabban s erősebben érkezett vissza.

* * *

A pest-bécsi vasutról volt ekkor szó. Sina vállalkozott a Duna jobb parti, - egy másik társulat, annak bal partján épitendő vasutra. A vasut szükségét s életrevalóságát elismerte a közvélemény, csak is az volt a kérdés, a Dunának melyik partján építtessék?

Széchenyi a Duna jobb partja mellett agitált; s mi dunántuli követek szinte ezt pártoltuk. - De a Dunán inneniek, s a tiszaiak természetesen a Duna bal partján építendőt.

A kerületi ülésben Fejérváry Miklós a Duna bal parti vasutat pártolva élesen kikelt Széchenyi ellenkező agitatiója ellen, s ezt önérdekből történtnek bélyegezé.

A conservativ casinóban az nap vacsora volt és történetesen én is oda mentem. Rohonczy Ignácz (soproni követ) háttal ült az ajtó felé s beszélte mit mondott Fejérváry Széchenyiről a reggeli kerületi ülésben? Ez alatt Széchenyi belépett, de Rohonczy nem láthatta s odább beszélt; Széchenyi hallván nevét, megállott. A jelenet kellemetlenül érintett bennünket, mert Széchenyit szerettük s tudtuk, hogy érzékeny lelkülete sértetik, és szenvedni fog. Gyanítottuk pedig ezt annál alaposabban, mert sokan állíták, mikép Széchenyi csak azért pártolja a jobb parti vasutat, mert igen sok lánczhíd részvénynyel bir, holott hogy ennek látszata se lehessen, részvényeinek nagyobb részét, ha nem valamennyit, átengedte pár nappal a tárgyalás előtt gr. Andrásy Györgynek. Hogy pedig czenki uradalma érdekében kivánta volna: absurd állítás volt; mert ez annyira délre esik a pest-bécsi vonaltól, hogy erre való vitelére sem az ország, sem a vállalkozó reá nem állhatott volna.

Végre Rohonczy is észrevette Széchenyit s beszéde fonalát megszakitá.

"Folytasd kérlek "sans gaine" sokkal többet hallottam már, sem hogy jogosultan kiváncsi ne legyek" - mondá Széchenyi.

Rohonczy folytatta, s hogy végig beszélte Fejérváry Miklósnak Széchenyi ellen mondott beszédjét, Széchenyi ezen szavakkal:

"So muss ich meine alte Haut noch einmal zu Markt tragen" - távozott.

Másnap vegyes ülésünk lévén, Széchenyi sas szemeivel kereste Fejérváryt. A mint meglátta, fölkelt s feltünő topogó léptekkel közeledett Fejérváry felé; feltünt ez természetesen mindenkinek, és amint Fejérváryhoz ért sokáig mérte őt szemeivel; s ép oly tüntetve visszatopogott helyére.

Fejérváry természetesen alig várhatta a gyülés végét, hogy "kihivja" Széchenyit. De a párbaj elmaradt, mert Fejérváry politikai pártja nem engedte meg.

* * *

Az országgyülés feloszlattatott; de egészen más hangulatban távoztunk tüzhelyeinkhez mint 1840-ben.

A kilátásba helyezett reformkérdések csak igen kis részben oldatván meg: az ellenzék szenvedélyessége az országgyülés folytán nőttön nőtt, s elégedetlenül távozott. A conservativek fájlalták az országgyülés silány eredményét, annál is inkább, mert az ellenzék őket tüntette fel az eredménytelenség okául. Ezen vád illethette a felsőház aulicus többségét, - de nem az alsóházban Széchenyi eszméinek s terveinek pártolóit. A kormányférfiak pedig aggódva távoztak azon események előérzetében, melyek a közel jövő méhében rejlenek.

Nem volt bucsulakoma, nem ölelkezés; mind a három országgyülési párt, az aulicusok, ugy mint a radical reformerek, és Széchenyi hivei, mélyen érezték az országgyülés eredménytelenségének káros hatását a jövőre, s igy valamennyien aggódva, a horvátok pedig duzzogva távoztak.

Mint a tó sima tükrének közepébe vetett kő folytán, a partot kereső ezer karika: ugy terjedt külebb és külebb a Pozsonyban kelt elégületlenség az egész országban.

A felizgatott s igy legalább is tulságosan szigoru közvélemény, a cancelláriát Metternich közegének; Majláthot gyengének, ki az udvar absolut tendentiáinak ellenállni nem akar vagy tud; - a helytartótanácsot részrehajlónak, a magyar cancellaria engedelmes szolgájának, erélytelen-, sőt megvesztegethetőnek bélyegezte; a Curiát pedig a hűtlenségi perekben hozott itéletei folytán, már évek előtt elitélte.

Széchenyit és pártját szidták a radical reformerek, mint olyant, mely akar is, nem is; saját reformeszméjét nem tudja érvényesíteni, de tudja gátolni az ő haladási terveiket.

Széchenyi pedig szidta a Kossuth-pártot, hogy szenvedélyes izgatásaival mindent veszélyeztet, és szidta az aulicusokat, hogy csökönyösségükkel az "Ultrák" malmára hajtják a vizet.

* * *

Országgyülés után pár hetet atyámnál töltöttem. Az izgatottság s gond nélküli szabad független élet, az üde lég, a megszokott s már rég nélkülözött erősebb testi mozgás, szüleim s testvéreim előzékenyen tanusított szeretete: visszaadták lelkem ruganyosságát - nekem, s nőmnek egészségét.

Sárközy írt, hogy ő sulyos beteg, nem készítheti az országgyülési végjelentést; készüljek tehát, mert ő a január hóban 1845-ik évben tartandó gyülésen is alig fog megjelenhetni.

Ezen tudósítás kellemetlenül érintett; mert az ősz igen szép volt, és sohasem mulattatott jobban a vadászat és lovaglás, mint ekkor fivéreim társaságában; Lajos öcsém is megjött, mint ujonan előléptetett másod kapitány.

A legnagyobb bajom az volt, hogy az országgyülésre vonatkozó minden irataim s egyéb irományok Pozsonyban maradtak butoraimmal együtt. Ezeket csak fagyos uttal akartam karácsonyra Fejérvárra szállíttatni, acták nélkül pedig nem is kezdhettem munkámhoz, - mert föltettem magamban, hogy ha már jelentést kell tennem, annak kimerítőnek kell lenni. Elhatároztam tehát, hogy fölmegyek Pozsonyba, irataimat lehozom Akára, és "miscendo utile dulci" itt fogom kidolgozni jelentésemet.

A mint szándékomat nyilvánítám, öcsém fölkért, hogy mennék el Reusz-Kösztritz herceghez s köszönjem meg néki előléptetését; ő volt az ezred tulajdonosa.

Egy nap nagy nehezen fölértem Pozsonyba. Szállásomon egyik szobában feltornyosítva, s gyékényekbe takarva találtam mindenemet; de megismerni melyik "Colliban" vannak irataim? nem lehetett. Elhatároztam tehát, hogy mindenemet azonnal Fejérvárra küldöm s ott kicsomagolva megtalálom szükségelt irásaimat.

Másnap elmentem Reusz herczeg táborszernagyhoz, ő nem fogadott.

"Mikor fog hát ő herczegsége fogadni?" kérdém a segédjét.

"Ne kivánja ezt tőle, igen nehezire esik a herczegnek ismeretlent fogadni, kerüli az embereket, kivülem alig érintkezik közvetlen valakivel; ő beteg!"

"Mondja meg kérem hát neki, hogy meg akartam köszönni öcsém előléptetését."

Lamberg tábornoknál ebéd alatt elbeszéltem a dolgot s e feletti csodálkozásomat.

"Ezen emberkerülésnek, hogy ne mondjam gyülöletnek különös története van; délután elmondom" felelt Lamberg.

"Reusz herczeg sok évvel ezelőtt herczeg Windischgräcznek - a későbbi tábornagynak volt segédtisztje, s mint ilyen megismerkedett a nála sokkal idősebb főnöke bálványával; - egy éjjel ennél mulatott, hol a tábornagy váratlan meglepte őket. - Gyanítva, hogy a szenvedélyes tábornagyot a féltékenység vezette ide, valamennyi szobán keresztül a legutolsóba sietett: hol épen a ház komornikja feküdt halotti ravatalán, a mellette virrasztó két asszony mélyen aludt s hortyogott; - a menekülő egy perczig sem habozván, a ravatal függönye mögé a koporsó alá bujt. - A herczeg tábornagy ide is benézett, de csak bepillantott, s visszament; Reusz herczeg pedig több óráig ott maradt elrejtve, s annyira elsajátította ez alkalommal a halott szagát, hogy most már minden emberen megérzi, a ki közel áll a halálhoz. Ő legalább igy hiszi, és ezért kerül minden társaságot." Igy beszélte nékem Lamberg Ferencz.

* * *

November végén elmentem Fejérvárra s tüzetes kimerítő jelentést készíték irásban. De féltem, hogy ha azt valamely jegyző leperegteti, elvész hatása. Megtanultam tehát, s két óráig jelentettem élő szóval, a közönség nagy meglepetése és örömére.

Nagy figyelemmel kisérték végig, s hogy befejeztem, élénk helyeslésben és harsány "éljenekben" részesítettek szivem tiszta örömére.

Amint a csend helyreállt, Madarász László szólalt fel; erős, éles itélet alá voná az országgyülés eljárását, s eredménytelenségét. A nemzet fájdalmának adott bő kifejezést, a füstbe ment remények fölött; részletezve a pártokat, ezek törekvéseit egymás ellen a közjó kárára, részletezte a jelen helyzet tarthatatlanságát, s jelzé a jövőben rejlő veszélyt.

Paraphrasisa volt ez az én beszédem bevezető részének kirivóbb szinezettel, melyet, - mivel szépen készült s még szebben mondatott el, - figyelemmel kisérte, s több helyen élénk helyesléssel fogadta a tömött terem.

Végre áttért a fejérmegyei követek működésére, egyes tárgyakban adott szavazataikra. Igazságtalan, alaptalan vádak után kemény megrovással fejezte be máskép hatásos beszédjét kijelentve, hogy ha az egész terem helyesli is Fiáth volt követ eljárását és végjelentését: az ő tetszését egyik sem nyerte meg.

Beszédjének ellenem intézett része meglepett engemet is, a közönséget is; az indignatio szenvedélyes kifakadozásokban nyilvánult, a mi engem felbátorított. Felkeltem; mély csend lett.

Egy rögtönözött adomával válaszoltam Madarász Lászlónak. Az alakra nem emlékezem, lényege ez volt:

"Egy tapasztalást szerzendő vállalkozó vándort a véletlen, vagy szerencséje egy szigetre vezetett; a sziget lakói vendégszerető nyájassággal fogadták s ő rövid idő alatt megnyerte a lakosság bizalmát. A sziget alkotmánya köztársasági lévén, megválasztották a szerény idegent három évre teljhatalmu főnöknek.

Az idegen becsületes kötelességérzetü ember lévén, elvállalta a meg nem érdemlett kitüntetést azon erős férfiui elhatározottsággal, hogy a bizalomnak meg fog felelni az által, hogy minden tehetségét a rend, béke, gazdászat, ipar, közigazgatás és jó törvénykezés érdekében fogja érvényesíteni. Sikerült is néki egy pár becsületes tetterős hazafit e czéljaira megnyerni, de erélyes intézkedései, az eddigi hatalmasok érdekeit sértvén: a három év lefolyása után az uj választás előtt, a számon kérő népgyülés eljárásával nem lévén megelégedve: nem ugyan őtet, de három tanácsosát s egy hű szolgáját halálra itélték.

Ő a főnök tudta, hogy ez lelkiismeretlen igazságtalanság; hisz ő éjjelét, nappalát, minden tehetségét kötelességének, és a sziget felvirágzására szentelé; egy fillérrel sem volt gazdagabb a három év után, sőt szegényebb, mint mikor ide vetődött; de erős lélekkel türte a sorsnak igazságtalan csapását.

Lefejezték első tanácsosát; ő állt mint a szirt.

Le a másodikat ő állt még, mint a szobor.

Lefejezték a harmadikat, ő állt még, de inogva.

Lefejezték végre hű cselédjét s ő halva rogyott össze.

Ezt uraim értem! Hisz a pohár sem folyhat ha csordultig töltik; de ezentul csak egy csepp, s túlömlik!

Csordultig lévén már szive, szolgájának halálával megrepedt."

Roppant érdekeltséggel s kimondhatlan csenddel s figyelemmel hallgatta a megyei közönség.

"És a sziget lakói visszaállíták régi szokásaikat; de megbomlott ujra a rend, biztonság, közigazgatás stb. a virágzásnak indult sziget a régi nyomorba sülyedt.

A véletlen ismét egy vidéki kéjutazót vezetett hozzájuk; a lakosok nagyon megörültek s megválaszták főnöknek.

Ez európai fénynyel rendezte be udvarát; - a lakosok minden óhaját készen és örömmel teljesítették, de ő udvara fényének emelésére egy "szerecsent" kivánt; s ezt a sziget lakók nem birván részére megszerezni, buskomolylyá lőn, s fájdalmában megtört ennek is szive!"

"Ezt uraim nem értem!"

Hátom mögött ült a Barkóczy püspök ügyvédje egy öreg ur, ez önkénytelen felkiáltott, vagy inkább hangosan fölnevetett.

"Há-há-há! Madarász a szerecsen!"

Ekkor értette meg a nagy közönség czélzásomat, nagy és általános lőn a derültség, taps és éljenzés.

Csak pár percz mulva jutottam ismét szóhoz.

"Igen! tettes k. k. R. R! ha minden jó szándékom, szorgalmam és fáradságom daczára a megye közönsége nem leendett megelégedve követi eljárásommal, a negyedik, ily értelemben tartott szónoklat hatása alatt, megtört volna szegény szivem. De most, midőn a megye közönsége tuláraszt meg nem érdemlett kegyével, midőn bőven kimérte számomra a lehető legnagyobb jutalmat, eljárásom fölötti megelégedését nyilvánitva, most uraim! Madarásznak ellenszenve nem busít!"

Ürményi József ekkor már itélő-mester volt, gazdag tekintélyes befolyásos tanult embernek ismerte Fejérmegye; most ő kelt fel.

Madarász beszédje fonalát követte, részletezte, czáfolta élesen s erős logicával; - egyáltalában rögtönzései mindig jobban hatottak, mint készült beszédjei, - végre inditványozta, hogy a megye közönsége a mult országgyülés követeinek eljárásuk fölött való megelégedésének jegyzőkönyvileg adjon méltó kifejezést.

Ez indítvány egyhangulag elfogadtatván: személyem irányábani ovatio közt a gyülés feloszlott.

Másnap Kandó József az országgyülés tartamára helyettesített alispán leköszönt; s én átvettem az elnökséget. Sárközy még mindig gyöngélkedvén, pár hétig sok dolgom volt; végre Sárközy bejött, s a megye vezetését mint I-ső alispán átvette, és én kellemetesen töltöttem Fejérváron a farsangot, minden héten egy tánczestélyt adván melyen összejött az egész vidék tánczos fiatalsága.

* * *

Egy nap Lamberg Rudolf nagybátyámnál voltam Csákberényben szarvas teheneket lőni. Csak ketten voltunk, cserkeltünk gyalog; - temérdek volt a szarvas - engemet Reedl nevü fővadásza vezetett.

A mint megközelítettük a szarvasokat, Reedl kijelelte, hogy melyiket lőjjem? a fához támaszkodva, golyó fegyveremmel biztosan irányozhattam; s a mint pattant, elesett zsákmányom és Reedl tüskén, bokron keresztül szaladt oda.

"Miért szaladt fővadász ur?" kérdém.

"Azért, mert ha a nagy vad helyben lerogyik, vagy igen szerencsés lövés, vagy rosz lövés; és ez esetben pár másod-percz alatt felugrik, és igen sokszor többé soha sem látja az ember," volt a felelet.

S ez igen igaz; sokszor tapasztaltam magam is. Gr. Zichy Josepha unoka hugomtól pár év előtt egy igen szép értékes tűt kaptam emlékül egy nagy "solitairrel" azon kéréssel, hogy azt mindig hordjam - s én vele nyakkendőmet összetüzve hordtam is, bálban ugy mint vadászaton. Hat óra volt, hogy Csákberényből haza értem, hét órára voltak hivatalosak vendégeim; sietve átöltözködtem. Másnap kerestem szép tűmet: elveszett. A legnagyobb szorgalommal kerestem, és kerestettem; de hiába. Végre nehéz szivvel megnyugodtam, hogy valamely ág, vadászat alatt kirántotta.

Pár héttel később kora reggel ismét Csákberénybe készültem; a mint felhuztam bagariámat, valami nyomta talpamat, lehuzattam s megtaláltam nagy örömömre a drága emléket, mely most is birtokomban van.

Január és február 1845-ben boldog hónapjaim voltak. Jó feleségem felgyógyult, visszanyerte jó kedvét, s uj reményekre jogosított. Közbizalom és rokonszenvnek örvendettem; Sárközyvel legbensőbb barátságban, rendezett financialis viszonyok közt folytak a mézédes hónapok.

Mártius első napjaiban Zichy Jenő Kálózdról meglátogatott, azzal a kijelentéssel, miszerint Cziráky elöregedvén, elunta a főispánságot; és administratort kér, - s hogy ő hajlandó az administratorságot elfogadni - ha én is pártolom az eszmét.

Gróf Zichyek ekkor, - gróf Zichy veszprémi püspök áldozatkészségénél fogva -, nagy hatalom lévén, belenyugodtam s egész odaadással való pártolásomat felajánlottam, de határozottan kijelentém, hogy ezt csak mint táblabiró fogom tenni, s alispáni állásomról le fogok mondani.

"S mit fogsz ezután mivelni?" kérdé.

"Visszaveszem kis-abai birtokomat, gond nélkül fogok családomnak s nemesb szenvedélyeimnek élni."

Zichy sehogysem bírt ezen eszmével megbarátkozni, de én nem tágíték.

Lakásom és kertem nem lévén bérbeadva, megvolt ősi fészkem; s én örültem függetlenségem reményének.

Az Ur máskép rendelte; 1845-ben mártius 15-én Majláth Antal akkori főcancellársága idejében ő felsége a magyar helytartó-tanácshoz valóságos tanácsosnak (29 éves koromban) kinevezett.

18-án a reggeli postával vettem diplomámat: még az nap kimentem Akára, atyám névnapjára.

"Most már itt maradsz fiam egy ideig, itt vannak a Schnepfek ugye?" kérdé jó atyám.

"Bár mennyire szeretnék maradni nem tehetem édes atyám!"

"Mi dolgod?"

"Budára kell mennem."

"Mit csinálsz Budán?"

"Jelentenem kell magamat a főherczegnél, mint ujonan kinevezett helytartósági tanácsos."

Atyám talán jobban örült, mint én.

A főherczeg kegyesen fogadott, megengedte, hogy alispáni teendőimet végezhessem s csak Szent György napjára jöjjek Budára.

Budán ekkor nem igen volt üres szállás; nagynehezen kaptam ugyanazon házban hol Sennyey és Nádasdy Josepha, nőmnek nagy nénjei laktak, földszint egy négy szobából álló kis szállást, és négy lóra istállót.

Vissza mentem Fejérvárra elvégeztem kiküldetéseimet, s gyülés nem lévén, a főispánnál személyesen resignáltam; a megyétől irásban bucsuztam el.

* * *

Összecsomagoltunk, podgyászunkat előre küldve. Másnap délután elindultunk Budára; Erkel és én egy könnyü, - nőm és komornája fedett nehéz kocsin.

Nőm áldott állapotban lévén kerülve minden rázást, zökkenést, csak lassan haladhatott, és igy jó későn értünk Martonvásárra, s onnét másnap Budára.

Nagy örömmel s igazi atyafiságos szivélyességgel fogadtak Sennyey-ék. Pár napig mig szállásunkat, konyhánkat rendeztük, az ő vendégeik voltunk, az ő s nőm nagynénénk Nádasdy Josephának előzékeny jósága, megnyerte pár nap alatt szivemet.

Meglátogattam collegáimat akik szivesen fogadtak; csak koromon ütköztek meg; Somsich Pál figyelmeztetett, hogy a főherczeg nem engemet akart a helytartósághoz, hanem előbb Szabó titkárt kivánta előléptetni, igy volt-e bizonyosan, nem tudom?

A helytartótanács mintegy reorganisáltatott. Havas, Dubraviczky, Somssich, Ambró és én mind egyszerre neveztettünk ki.

Gr. Keglevich Gábor gazdag dynasta, becsületes, szorgalmas ur, volt a tárnok. - De majd mindig a főherczeg József nádor elnökölt. - Alelnök Vay Miklós, Szögyény László. Kitünő tehetség és munkaerő volt Szentiványi Vincze, Nyéky, Stahly a protomedicus, gróf Török, Schedius. Gyengébb, de becsületes tanácsosok voltak, Ambrus, Ambró és Odry.

A helytartótanács szelleme jobbra változott, független állást vőn a cancellaria irányában; repraesentált annak a törvényekbe ütköző leiratai ellen; erélyesebb lőn a helyhatóságokkal szemben; a fundationalis kölcsönöket szigoruan ellenőrizte; a felhalmozott tagosítási és elkülönítési ügyek érdekében egy különös bizottságot nevezett ki, mely a rendes két három napi tanácsüléseken túl hetenként nehányszor Vay elnöksége alatt ülést tartott, nem ritkán délután is. Elnökeink voltak mindezekben a legerélyesbek, s egy év alatt visszanyerte e főkormányszék az irányában már megingatott közbizalmat s köztiszteletet.

1845-ik évi május 1-én esküdtem fel, a közigazgatási II-ik osztályt kapva, t. i. az összes árva-ügyeket, megyei politiát és utleveleket, s egyszersmind referens lettem a tiszai kerület urbéri ügyeiben. Titkárom volt Krajnik becsületes begyakorlott hivatalnok, Rácz pedig fogalmazóm. Ezek segitségével hivatalom mechanikai részét is csakhamar elsajátítám; az árva-ügyek mikép leendő elintézésére nézve nem volt nehézségem, mert hisz 5 évig voltam elnöke a fejérmegyei árvaszéknek. De komoly nehézségekkel találkoztam az urbéri ügyek helyes megitélésében, miért az ezekre vonatkozó törvények, rendeletek s analog végzések tanulmányozására fordítám - Krajnik jószivü utasításai nyomán -, egész figyelmemet. S miután rendesen az tudja leginkább citálni az idézendő törvényczikkek és szabályok számát, ki csak most tanulta, s én jó emlékezőtehetséggel birtam, csakhamar képes lettem ez ügyeket is alaposan előadni; s indokolt véleményemet a bizottság, s ha végeldöntésről szólott, a plenum, többnyire helyeselte.

A titkári karban is voltak kitünő képesített egyének Pap Gábor (főnököm), Krajnik, Jakab, Beőthy, s később - mint tiszteletbeli - b. Sennyey Pál.

* * *

Augustus havában a főherczeg magához rendelt, elmentem a kitüzött órában, azonnal fogadott.

"Egy 70 éves igen bonyolult urbéri per vár itt már régen végelintézésre, az acták egy kocsit (deákul beszéltünk "Curriculus") megtöltenek; én önre, mint korára nézve legfiatalabbra signáltattam; tanulmányozza ezen ügyet lelkiismeretes szorgalommal, s referálja alaposan. Addig mig ön ezen pert áttanulmányozva, képes leend végeldöntés czéljából a helytartótanács plenumában, elnökletem alatt referálni; miden egyéb teendők teljesítése alól fölmentetik.

Megigértem ő Fenségének, hogy parancsát tehetségem szerint teljesíteni fogom.

Örömmel a kitüntetés, - aggálylyal a megbizás ismeretlen nehézségei fölött: tértem vissza kis hivatalos helyiségembe. - A mondott per egy talicskára nem fért fel, ezentul volt még egy nagy teher csomag!

Hivatalos helyiségem első szobájában én dolgoztam. Ez egy kis térfogat volt, egy ablakkal, s két ajtóval. Összes butorzata: egy iróasztal, ahhoz egy szék, egy fa vendégszék, s egy nagy bezárható almáriom. - Itt az irathalmazt szétbontani lehetetlen volt; eltalicskáztattam tehát magán-szállásomra; s még az nap megkezdettem a kivonatolást. Három hétig mindennap 10 órát dolgoztam, utána 8 nap alatt megtanultam előadásomat - s jelentém a főherczegnek, hogy készen vagyok.

Csütörtökön csak 11 órakor került reám a sor, referáltam két óráig - másnap 9-től egyig, - s ekkor olvastam fel véleményemet, - A főherczeg nagy érdekeltséggel kisérte az egész ügyet; véleményem egy betü változtatás nélkül elfogadtatván: határozattá lőn.

Pár hét mulva egy igen szép városi fogat állt meg a hivatal-épület előtt; herczeg Breczenheim személyesen jött hozzám megköszönni, hogy ez ügyet befejeztem.

Ezen ügy előadása után a főherczeg mindig kegyes, sőt mondhatnám nyájas volt irányomban.

* * *

Meg kell vallanom, hogy nekem a helytartósági tanácsosság kimondhatlan nehezemre esett. Egész életemben szabad voltam, teljesítém kötelmeimet, de akkor dolgoztam, mikor nekem tetszett; - dolgaim, kedvtöltéseim, s mulatságaimban soha sem gátoltak. Ha nappal mulattam, dolgozhattam éjjel; s most le voltam kötve az órákhoz. Kilencz órakor mindennap a hivatalba kellett mennem, s ha nem dolgoztam is folyvást; kellett a feleket fogadnom egy óráig; - délután a referádát kellett tanulni, csak is az estéli órák voltak szabad rendelkezésemre. Végre megszoktam ezen életmódot is, mert az esték kártalanítottak egész napi unalmas fáradságos munkámért. Forrayné volt a nádori főudvarmesterné; ez rokoni viszonyban állt nőmmel s igen szives volt irányunkban. Vay Miklós, mint Szögyény is minden este fogadtak; - Keglevich Gábor nagy ebédeket adott. Pestre csak keveset jártunk; ha volt szabad időm, kilovagoltam, vagy kikocsiztam nőmmel és Sennyeyékkel, Buda regényes hegyei közé. Novemberben nőm egy gyönyörü erős fiuval boldogított. Ekkor már a főpiaczon volt becsületes szállásom; kibékültem sorsommal s boldog elégültségben éltem napjaimat. Társ lettem a kopó-vadászatban; minden héten legalább egyszer részt vettem benne. A szent-lőrinczi pusztán Jurenáknál állottak kutyáink és szarvasaink; a Páskál-malomnál a Harrierek, melyeket Batthyány Kázmér tartott.

A főherczeg nem neheztelt, hogy egy napon vadásztam egy hétben; annál kevésbé pedig, mert azért mindig mindent referáltam s restantiám soha sem volt, mert ilyenkor megcsinálta referádámat Sennyey, s én éjjel megtanultam. - Azt azonban tudtomra adta, hogy nem illik a kir. tanácsosnak vörös frakkban lovagolni a városban; ennek folytán kocsin mentem a találkára - s vagy sötéttel vagy kocsin jöttem haza.

* * *

Székesfejérvár királyi város ügyeiben nagy volt a zavar, a pénztáraknál ugy mint az árvaügyekben. A referens jelezte, hogy itt levelezés és intimatumok utján lehetetlen czélt érni, - s azért ide teljhatalmu királyi biztos kiküldetését indítványozza. Ő fensége a nádor engemet jelelt ki, szivem örömére. Ez történt február hóban 1846.

Megkaptam az actákat, s az utasítást és kitüztem május 1-jére Fejérvárra az időhatárt.

Titkáromul kijeleltem Kiss Miklóst, actuariusnak Erkel János barátomat. Örültem nagyon, hogy Fejérvárra s a szabadba mehetek annál is inkább, mert hónapokat igénylett feladatom.

Kis fiam ekkor megbetegedett; az egész orvosi facultas előzékeny gondozása és lelkiismeretes fáradozása daczára negyednap meghalt.

Nőm és én ápoltuk; végvonaglásiban éjjel 11 órakor doctor Schöpf és én voltam mellette, nőm már kimerült s pár órára lefeküdt; - kiméletesen akartam tudtára adni e csapást, és csak akkor ha fölébred, be mentem hozzá lábhegyen.

De mily nagy volt ijedtségem, hogy ágyát üresen találtam? Ő éji ruhájában eltünt; az ajtók és kapuk, mert ki s bejártak, nem lévén bezárva, senki sem vette észre távozását. Szaladtam nagynénjéhez Nádasdy Josepha és Sennyeynéhez, ott leltem szegényt zavarodott lelki állapotban.

Másnap kis halottunkat elküldöttem az abai kriptába, én pedig az orvosok tanácsára nőmmel utazni indultam. Szomoru kis utazás volt ez!

Gráczig vasuton onnét Laibachnak, Czillinek postakocsin utaztunk mi ketten s két cselédünk. Megnéztük a hires Adelsbergi barlangot, fölmentünk a Nopsina hegy tetejére; egy korcsma volt akkor ott. A posta legény megállt, mert itt gyönyörü kilátás nyilik Triesztre és a tengerre.

Délután vagy négy óra lehetett; itt láttam először a tengert, s itt felejtém először, igaz csak pár percznyire, de felejtém szivem fájdalmát. Nőmet még inkább meghatotta a természet e nagyszerü szépsége, addig nézett a gyönyörü zöld tengerre, mig könyekben tört meg szeme fénye. Megfakadtak fájdalminak forrási, keresztényi megadással sírt. De jótékony könnyek voltak ezek! Mint az olvadozó jégcsap cseppjei sejtetik a tavaszt: ugy ezen első könycseppekkel uj reményre ébredtem. A fájdalom nem törte meg, csak megzsibbasztá szivét.

Ujra föléledt az én- és későbbi számos családom boldogítására.

Triesztben igen szép szállásom volt a "Metternich" szállodában, a kikötő átellenében. Az egész világ minden részéből tarka vegyületben pezsgett itt a nép; - óra számra néztünk le, s mindig ujat, meglepőt láttunk. Egyik gőzös jött, a másik ment. Láttunk valami fehéret látcsővel a messze láthatáron, s ismét egy másikat, és ismét más fehér pontot, mintha csak halász madarak röpködnének. Vitorlás hajók voltak a világ minden részéről ide tartva; vagy a szél rózsa minden irányában megkisérlendők a szerencsét.

Megismerkedtem itt báró Pastával, ki csinos mivelt fiatal ember volt s Brasiliába készült utazni, atyja által Triesztig kisérve. Megnéztem lakását a hajón, egy kis vitorlás kereskedelmi hajó volt ez, - melyen egy nagy Kabin volt fentartva báró Pasta részére. Meglepett az a sok könyv, a mely nála ki volt csomagolva. Erre vonatkozó kérdésemre azt felelte, hogy nem tudja, hány hónapig kell a tengeren lennie; kedvezőtlen viszonyok közt lehet, hogy 10 hónapig is tart e tengeri utazás. Azért hozott ennyit. Triestben a kiállott izgatottság, a szokatlan étkezés, vagy a tengeri kirándulások folytán megbetegedtem; lázam a váltóláz jellegét ölté, s igy itt csak 6 napot töltvén, - átmentünk gőzhajón Velenczébe. De itt sem vesztettem el lázamat; kimentem hát Trevisoba, hol öcsém akkor, mint kapitány feküdt. Az ottani levegő jót tett, meggyógyultam.

A Trevisóban fekvő huszár tisztek ebédet adtak tiszteletünkre, melynek viszonzásául én is meghívtam őket. Nyolczan voltunk ebéden szállásomon, ha jól emlékezem a "sasnál" nem alkudván ki az ebédet előre, 300 francot kellett fizetnem.

Velenczéből Paduának, Veronának mentünk Tirol felé. - Veronában azon örömben részesültem, hogy megtudtam, mikép nőm áldott állapotban érzi magát; - igy a kirándulásokat csak magam tettem. Megnéztem April hó 19-én a "Romeo és Julia" féle koporsót, a melyen nincs mit nézni, olyan mint egy márvány vályu, alant két szelelő lyukkal.

Hat hetet töltöttem Olaszországban s megtanultam olaszul; miután azonban azóta soha sem beszéltem, sem nem olvastam: ismét elfelejtettem.

Tirolison a Brenner hegyen át Insbruckba értünk. Innen Bajorország egy részén keresztül Salzburg, Ischel, Gmunden, Linczen át vissza Bécsbe. April utolsó napján megérkeztem Fejérvárra. Vadászom örömében, hogy visszaértünk, ugy leitta magát, hogy két nap nem használhattam. - De én is örültem, hogy édes hazámba értem, az egész idő alatt nem éreztem magamat olyan jól, mint mikor a Lajthán innen tudtam magamat.

Hat hétig és három nap utaztam negyed magammal s az utnak nagyobb részét külön pósta kocsin tettem; a legelső fogadókban laktam, a legdrágább table d'hote-nál étkeztem; vettem két selyem ruhát, egy pár pisztolyt, két rőf velenczei arany lánczot; vittem magammal 2000 forintot s vissza hoztam 500 forintot.

* * *

Fejérváron találtam már Kis Miklóst, és Erkelt, a szükséges irományokkal; ott voltak paripáim és fogatom is.

Május elsején megkezdettem a királyi biztosi müködést. Voltak fáklyás-menetek, beszédek stb. ámbár nagyon bonyolult volt az ügy, igazságos eljárásom rokonszenvre talált. A polgárok jobbjai mellém sorakoztak, örömmel elvállaltak minden kiküldetést vagy megbizást; s igy hat hét alatt sikerült minden ügyet legombolyítanom, s a tisztujítást megtartanom.

Ezt Fejérvár városa termében kellett tartani, természetesen diszruhában, julius elejének egyik forró napján. Eltartott 10-től 2 óráig délután, mialatt oly szörnyű melegem lőn, hogy el kelle hozatnom polgári ruhámat s fehérnemüt a városházhoz, s egyik szobában átöltözködnöm; Orsonics senator néhai házi gazdám jelen volt, hogy levetettem mentémet s atillámat, melynek vörös selyembélése ingemet vér-vörösre festé.

"Látja barátom! mondám neki, hogy vért izzadtam Fejérvár városának érdekében."

Ő felém szaladt megnézett s vigasztalólag mondá:

"Nem vér ez; csak az atilla bélése festé vörösre."

Nem volt ugyan vér, de ezen nagy felhevülés, s talán a reá következett meghülés folytán életveszélyesen megbetegedtem, s hat hétig feküdtem typhusban, ugy elvesztve erőmet, hogy felépülésem csak lassan haladt. Kimentünk Akára; nem birtam a fegyvert, - kimentem lesbe Timárra, hol egy szarvast hallottam. Meg akartam tehát cserkelni, de bele keveredtem egy sürü iszalagos fiatal bükkösbe s nem volt annyi erőm, hogy keresztül hatolhassak - lődöznöm kellett, hogy segítségemre jöjjenek bajtársim.

Akán elkészítettem jelentésemet s beküldöttem Budára. Eljárásom helyeseltetett s én elismerő, dicsérő okmányt nyertem, melynek alapján ő felsége kinevezett cs. kir. kamarásnak. 1846.

* * *

Szeptember elsején visszamentem Budára.

A főherczeg, elnökeim, collegáim, kik már holt hiremet vették, megható kegyesség és szivességgel fogadtak, - nem engedték, hogy referáljak.

Eljártam a hivatalba, elvégeztem a currens ügyeket, de a jelentékenyebbeket a becsületes ügyes, szorgalmas Krajnik referálta helyettem egész szeptemberben. Végre lassanként visszanyertem erőmet s ezzel jó kedvemet.

A cancellár gróf Apponyi György, a jobb közigazgatás szempontjából administratorokat nevezett a megyékben; eljárása roppant ellenszenvre talált, pedig törvényes és elkerülhetetlenül szükséges volt, miután az erkölcsi felelősséget, mint főcancellár elvállalta.

A főispánok rendesen nagy urak voltak, kik többnyire más főhivatalt is viseltek; - működésük hát csakis névleges lehetett, miután csak minden három évben jelentek meg a megyében, megtartották a tiszt-ujitást, adtak egy pompás ebédet, kineveztek nehány táblabirót, s azzal ismét sokszor évekre eltávoztak!

Az alispán volt a megyében minden; ezt pedig választották: igy a kormánynak nem volt a megyékben megbizható közege; nem volt senki kitől a kormány hű jelentést vagy kivánatos felvilágosítást nyerhetett volna. Nem volt senki, kivel a kormány bár legnemesebb szándékát közölhette, s kinek lelkes közreműködésére számíthatott volna. Ily intézmények mellett a rendes administratióért a felelősséget senki sem vállalhatta el. - Apponyi felhivta a főispánokat, hogy legalább minden közgyülésen jelen legyenek, adjanak irányt a tanácskozásoknak, és a közvéleménynek; ismerjék meg a megye szellemét, s győzzék meg a rendeket, hogy a kormány egyesült a nemzettel; hogy van érzéke a nemzet szükségei s óhajai iránt, és hajlandó mindazon reformoknak törvényhozás utján leendő keresztülvitelére segéd-kezeket nyujtani, melyeket a nemzet miveltsége és anyagi ereje megbir. De addig az élő törvényeknek föltétlen tiszteletét, a rend, béke s a nemzet jó hirének és alkotmányos érzetének érdekében, minden törvényes eszközökkel fenntartani erős törhetlen elhatározása.

Apponyi György gróf ezen jogos kivánságának a főispánok csak egy része volt hajlandó megfelelni. Igy kénytelen volt, miután a főispánság "character indelebilis" több főispánnak administratort adni, e jogot a korona folyvást gyakorlotta, kiskoru örökös főispánok ugy, mint az elaggott főispánok irányában.

Apponyi volt talán az első magyar főcancellar, ki menten minden aulicus nem jogosult befolyástól, - minden tehetségét a korona és haza érdekének szentelte.

Elmondotta akár hányszor s tudta az ország is, hogy ő magát felelősnek ismeri a korona irányában ugy, mint a nemzet irányában; s hogy hajlandó oly törvényt elfogadni, mely a király tanácsosaira vonatkozó régi törvényeinknek a mostani viszonyokhoz idomítva, határozottabb kifejezést adand. De már a régi törvények alapján is elvállalta a felelősséget s igy az élő törvényeknek tekintélyt fog szerezni, bár honnét támadtatnának meg azok.

Hogy ezen nyilvánított felelősségi érzetének s elvállalt kötelmeinek megfelelhessen, több főispáni helyettest nevezett ki egyszerre.

Ez a megyéknek természetesen nem tetszett; hisz a főispán a megyékben számitásba nem vétetett, nem élvén a megyében, a közvéleményre alig birt befolyással - pártja pedig nem volt. Igaz, hogy joga volt candidalni, de alig volt eset, hogy a közkivánatnak ellenszegült. Az administrátor, kinek a megyében kellett időzni, ki minden kis- és nagy-gyülésben elnökösködött, ki az összes közigazgatást ellenőrizte, ki a megyéknek tulkapásait erélyesen visszautasítá, ki körül higgadtabb elemek csoportosultak, ki a kormány rendeleteit tekintélyével, befolyásával - és szakértelemmel pártolta; a minden áron ellenzéki megyék többségének nem tetszhetett!

Alkotmány-sértést, a főispáni százados méltóságnak törvényes uton kivül való megszüntetését, "Kreishauptmann"-ok felállítását látták ezen intézkedésben.

Széchenyi maga is igy nyilatkozott e kérdés fölött.

"Ha a czinkotai homokon egy nyulat látok, nem tünik fel, de ha egyszerre 14-et látok okvetlen fel fog tünni."

Nem tudom, az ugynevezett administratori "rendszerre" vonatkozott-e Széchenyinek e megjegyzése, vagy a mi valószinübb az administratorok egy időbeni cumulativ kinevezésére.

Az ellenzék kapva kapott az agitatió ezen uj eszköze után, annál is inkább, mert a közteherviselés, katonáskodás, urbéri viszonyok megszüntetése a nem-nemesek egyenjogosítása, emancipatio stb. nem talált élénk visszhangra a nemes-osztályban; pedig akkor ebből állt a nemzet.

Elkezdődött az agitatió a kormány s jelesen a becsületes Apponyi ellen, az administratorok czége alatt.

A pártok alakultak, országos értekezleteket tartottak Pesten, - a conservativ párt "Gyülde" név alatt egy társas kört rendezett. - Kossuth ujsága a "Pesti hirlap" izgatott teljes erővel minden irányban; - "a Világ" gr. Dessewffy Emil vezénylete alatt, a jelen kormány és a józan haladás mellett. Ez volt talán fénykora a magyar napi sajtónak.

Tudta mindegyik mit akar - s követte tántoríthatatlan delejtüjét; minden vezérczikk a tudomány magaslatán állott, erős érvekkel, kérlelhetlen logikával s akkori irodalmunkhoz mérten, gyönyörü magyarsággal.

Főuraink is két táborba szálltak, gr. Batthyány Lajos, az okát nem tudom de bizonyos, hogy legalább is nem szerette Apponyit. Battyhányit a gondviselés sok tehetséggel áldotta meg, de a politikában, akkor még csak dilettans volt. - Éles felfogása, helyes logicája feltünt azon országos bizottságban, mely egy büntető codex alkotásával volt megbizva. Csak most tanult szabályosan magyarul, ekkor még igy beszélt.

"Majd töröm bors Apponyi orrod alá!"

Batthyány Lajos és Kázmér Kossuth hivei lőnek s velök sok fiatal ambitiosus mágnás.

Batthyány rendszeresen szervezte az ellenzéket, még pedig az egész országban - Kuthy Lajos, az iró, volt e működésnek lelke, aki valóságos ellenzéki hivatalt vezetett. Minden megyének megvolt saját névsora, kik az ellenzékiek, kik a megnyerhetők - hogyan, ki által, mi módon szerezhető meg a többség? - Ezen kérdésekre felvilágosítást kaphattak az illetők Kuthy Lajos hivatalában, kinek czime "gróf Batthyány Lajos titkára" volt.

Pestmegye volt minden jelentékeny kérdésben az irányadó. Itt voltak a legjobb ellenzéki szónokok Kossuth, Szentkirályi, Nyáry Pál és sok mások; hisz a fővárosban és vidékén fejlődött az utóbbi években hatványosan az értelmiség. Ezek ellenében állt Széchenyi, Dessewffy s hivei. Pestmegye akkori gyülése egy kis országgyüléshez hasonlított, az ellenzék vezérei minden megyéből ott voltak hallani s a hallottakat tovább hirdetni.

* * *

A "Pesti hirlap" egyik tehetséges szerkesztőtársa volt Irinyi József, - a "Világ"-nak Vida. Ezek nem emlékezem már mily kérdés fölött? élénk, később éles vitába keveredtek, a vége párbaj lett.

Vida engemet hivott fel segédül, Irinyi Teleki Lászlót.

Csak annyiból volt kellemetlen nekem ezen bizalom, mert nehéz volt párbajsegédi állásomat hivatalos állásommal összhangzásba hozni; kellemetlen annál inkább, mert védenczem a tollhoz, igen jól, de a kardhoz mit sem értvén; kénytelen voltam pisztolyt választani, pedig ehhez sem értett, s igy a párbaj válságos esélyeivel álltam szemben.

Egy gyutacs-pisztolylyal gyakoroltattam szobámban, de a papir-ivet is ritkán találta négy ölnyi távolságról. Megtanítottam a pisztolypárbaj elméletére, - az előrelépésre, mikénti megállásra, lövés előtt és lövés után. Különösen kijeleltem, mikép álljon lövés után, hogy védje karjával s a kezébe levő üres pisztolylyal nemesebb részeit ellene golyója ellen. S ez lőn szerencsénk, mert Vida lőtt s nem talált; Irinyi előre lépett a sorompóig s Vidát mellbe lövi; ha ez karjával utasításom szerint nem vértezi magát.

Ez a szentlőrinczi kis erdőben történt; a mint Irinyi pisztolya elpattant. Vida pisztolyát elejtette és én hallottam a golyó pattanását a csonton, mint mikor a szarvast meglőjük. Oda szaladtam, sokkal előbb érkeztem, mint Schenk orvos, ki száz lépésnyire bujt egy vastagabb fa mögé; Vidának mind az öt ujján folyt a vér, a golyó felső karján hatott be. Fölemeltem karját s örömmel tapasztaltam, hogy a golyó csak a karját érte, a csontot nem törte ketté. A golyó, mely gyönyörüen volt irányozva megakadt a kar csontján, és ezen vagy négy hüvelyknyire felsiklott; három hét mulva ugyan azon a nyiláson, melyet fölfelé szakított, saját sulya folytán kiesett, s Vida csakhamar ujra írhatott.

A főherczeg megtudta, természetesen azt is, hogy secundáltam, de nem neheztelt érte. - Igaz, hogy már betegeskedett, nem presidiált a helytartó tanácsnál, - hisz nemsokára az ország pótolhatlan veszteségére meghalt; Szentiványi Vincze készítette azon gyönyörü megragadó beszédet, melyet ez alkalommal a helytartóság ülésében a szeretett tárnok-mester gróf Keglevich mondott.

* * *

Az administratorokat hidegen, hogy ne mondjam ellenséges indulattal fogadták a megyék. Minden megyében ezen szerintük törvénytelen uj rendszer ellen óvást s fölterjesztést kivánt az ellenzék. Mi, Széchenyi hivei, elleneztük: mert szerintünk erre a koronának joga kétségbevonhatlan, melynek folytonosan gyakorlatában volt, s mert kell (ha ő felsége tanácsosai felelősséggel tartoznak), hogy a kormánynak legyen a megyében egy megbizható közege.

Eljártam Apponyi felhivása folytán a fejérmegyei gyülésekre. Gróf Zichy Jenő volt a főispáni helyettes, - s habár a pesti központból induló izgatás karikái e szomszéd megyét érinték első sorban, itt mi, Széchenyi - s illetőleg Apponyi kormányhivei, mindig többségben maradtunk.

Veszprémben a conservativ párt már kisebbségbe jutott; - a jó becsületes, igazságos Marich Dávid, ki az administratiót ugy értette, mint senki nem jobban, nem akart pártvezér lenni, ő a pártok fölött állt, s méltán, mert ez a főispáni méltóság követelménye rendes viszonyok közt, de ezek már nem voltak rendes viszonyok.

Korizmics kanonok szép tehetség, jó szónok, szinte megjelent a veszprémi gyülésen. Midőn az administrátori kérdés tárgyaltatott, mellettem ült - s az ellenzék minden ok nélkül leszedte a sárt csizmatalpáról, s ezzel dobta szemközt; engedelmet, nem az ellenzék, hanem valamelyik betyár cortese.

Annyira ingerült gyülés volt ez, hogy én "visszavettem az administratorok melletti indítványt, látván azt, hogy kisebbségben vagyunk s tartván a szenvedélyek féktelenségétől.

Talán tíz évvel később egy gazdaság-egyleti ebéd alatt olvasta fel Kun Sándor tárczájába feljegyzett akkori szavaimat.

"Félek, ha alkotmányos életünk ily irányban fejlődik - fejlődésében az enyészettel találkozik."

Ezek már nem voltak rendes viszonyok, a főispáni méltóság és tekintély már nem volt képes a szenvedélyeket fékezni; párt irányában pártot kellett állítani, hisz az egész ország két pártra szakadt.

Marich ő excellentiája zokon vette a pártvereséget, de zokon Apponyi is. - És igy nekem kilátásba helyeztetett, hogy Marich az 1847-ik országgyülésre fel megy, mint főispán, és engemet fog administratorjának az 1848-ik év folytán ajánlani.

Az administratoroknak Apponyi értelmében a megyében kellett lakniok, vagy legalább igen sokat ott időzni: - az én kis birtokom pedig Fejérmegyében feküdt. - Akán atyámnál, mint főispáni helyettes alig lakhattam, nem csak a lakás szüke miatt, de azért is, mert a megye legszélső sarkán s igy Veszprémtől a székhelytől, a Bakony által elválasztva: messze esik. - Körül néztem magamat, hogy kineveztetésem esetére nem vehetnék-e egy kis birtokot közel Veszprémhez; ezt ugyan nem találtam kedvemre valót, de a vörös berényi alapítványi uradalom liczitáltatott egy évvel ezelőtt; s ámbár a helytartó tanács kimondotta, hogy itt a házi kezelés beszüntetendő, mégis most is házilag kezeltetett, mert a kikiáltási haszonbér összeget senkisem igérte meg.

Én tehát azon ajánlatot tettem, hogy a mostani 10 éves átlag után kiszámított jövedelmen tul, ennek 30 százalékával többet fizetek - s ezen az alapon megkaptam 10 évi haszonbérben 1848 május hó elsejétől 1858-ik évi májushó elsejéig.

Nyéki a referens figyelmeztetett, hogy pár ezer forintot okvetlen veszteni fogok évenkint; erre el is voltam készülve, hisz ezért leendett szép nagy lakásom, kényelmem, szép vadászatom, s mindez Veszprémtől csak félóra távolságra.

* * *

Megkezdődtek az 1847-i országgyülésre küldendő követválasztási mozgalmak, de mily szenvedélylyel; éreztük, hogy nagy események előestéjén vagyunk.

Széchenyi ezen közérzetnek igy adott kifejezést a "kelet népében."

"Nem a kifejlődését csupán a nép hajlamit, sajátságait kell a népboldogítónak szemei előtt tartani; a magyar léte, eleme, a nemzetiség és alkotmány; - annyira haladtunk már, hogy a nemzetek sorából gyalázatosan ki nem törültetünk, de ezért még nem biztos jövendőnk; - valamint lehet még a magyar, csak ébredjen, de sok idő már nincs; ugy "zavarnak" vezettetik a magyar, de még van idő a belirányt jóra vezérelni, de sok idő nincs."

Bizonytalan jövőnek néztünk elejébe a nagy és káros zavar sejtelmivel; de erőszakos forradalomtól még nem félt senki.

Széchenyi és Apponyi a haladási kérdésekben megértették egymást, Szőgyény kedves alelnökünk lőn alcancellár; uj bizonyítéka annak, hogy Apponyi jót akarhat, mert Szőgyényt már rég ismerte a haza. Magyar s alkotmányhű érzetén, a királyhozi hűségén, senkisem kételkedett, s elismerte már akkor a közvélemény kiváló tehetségeit, s roppant munkásságát.

Széchenyi collegám lett. Elvállalta a helytartósági tanácsosságot, s ez által tiltakozott az ellenzék által hiresztelt azon alaptalan gyanusítás ellen, hogy Apponyi az alkotmány mellőzésével akarja inaugurálni az általa szükségesnek vélt reformokat.

* * *

Somogyból feljött egy része az odavaló fiatalságnak Budára, Somsich Pált fölkérendők a követjelöltség elfogadására; Somsich elmondotta barátságos társalgás közt programmját, ezek megelégedtek s ő elfogadta a jelöltséget.

Másnap ezen barátinak tiszteletére nagyszerü reggelit rendezett saját szállásán a gróf Sándor házban.

Hivatalos voltam én is, Czobel Berczi, és Kis Miklós is. Felhivott Czobel hogy igyam vele pezsgőt versenyt. Elfogadtam, Kis Miklós is pályázott. Kis Miklós a 14-ik pohár után már egy ingre vetkőzött, értetlenül beszélt, tánczolt, mig végre egy pamlagra dült. Czobel a 20-ik pohár után a karszékben elaludt. - Nékem nem volt bajom, csak arczom izmai feszültek eddig sohasem tapasztalt erővel; szemeim könnyeztek, mintha Grippében szenvednék. - Nem mertem ily állapotban haza menni; elküldöttem kocsimért, egy óráig kocsiztam, magam hajtva a lovakat biztosan, mint máskor. - Haza érve nőm nem tudta mi történt velem? s mert francziául beszéltem, azt hitte, hogy forró lázban vagyok. Nagyon megijedt, alig birtam vigasztalni. - Ez lehetett 3 órakor dél után 5 órára Szőgyényhez voltam hivatalos bucsu ebédre. - Megmosakodtam felöltözködtem s elmentem. - Enni nem tudtam s mikor pezsgővel kináltak majd elájultam; - Szőgyény a figyelmes házi gazda észrevette, hogy szenvedek; - ebéd után a kandalló mellett szörpöltük kávénkat s ez jól esett, házi gazdánk átölelt.

"Te roszul vagy barátom! láttam az egész ebéd alatt és sajnáltalak; miért nem izented meg, hogy gyengélkedel? hisz tudod, hogy nem vettem volna zokon ily viszonyok közt elmaradásodat."

Elmondottam hogy nem vagyok beteg, és mi történt? részletesen, az egész társaság derültségére.

Kávé után egészen jól éreztem magamat, s ezen egyedüli excessusomnak, melyre emlékezem, nem lőn egyéb következése.

* * *

Fejérvárra mentem mert Apponyi azt akarta, hogy választassam ott meg magamat követnek. - Zichy Domokost kerestem föl, ki azt kérdezte tőlem.

"Akar-e nagyságod adózni?

"Bizonyosan! hisz ezt már e megyében háromszor indítványoztam."

"Akkor én követjelöltségét nem pártolhatom; mert a ki egy krajczárt követel tőlem "adó fejében" az alkotmányos érzelmemet sérti." - felelé ő.

"Madarász is adózik, pedig nagyobb mérvben mint én."

"Tudom felelt a gróf, de oly bunkót fog hozzá kötni, hogy a német el nem fogadja."

Zichy Domokos ellen győzni nehéz feladat leendett volna és igy lemondottam a tervről.

* * *

Ezen időben Zsömböry nevü kisasszony feküdt Fejérváron delejes álomban, meglátogattam, s ezen egyetlen kérdést intéztem hozzá:

"Lesznek e gyermekeim?"

"Igen, lőn a vigasztaló válasz, csináltasson magának egy hosszu asztalt!"

Jóslata teljesült, tiz év mulva hosszu asztalra lett szükségem, hogy családom együtt étkezhessék!

* * *

Szögyény fölment Bécsbe alcancellárnak emlékül megtartottam iróasztalát, s a fölötte függő órát, ez alatt irok most is. (1876)

Zichy Ferencz a mostani törökországi nagykövet lőn a helytartótanácsnál elnökünk.

Lemondván a követválasztási gondról, kellemesen folytak napjaim. Nőm egy kis leánykával boldogított. Minden arra mutatott, hogy fiam lesz, igy a kis leány meglepett, s midőn felém nyujták a most szülöttet, elfelejtém csalódásom ürömét, s örömmel mondám: mert kondor volt,

"Isten hozta magát kis Mókus!"

A Mókusból Móki lett; s ma igy hivják ismerősi.

* * *

A követválasztások megtörténtek, a szenvedélyek hullámai lelohadtak. Biztosan hittük, hogy Apponyi csakhamar meg fogja győzni az ellenzéket is arról, miszerint minden lehetséges reformnak nem csak barátja, de hő pártolója; hogy Széchenyi, ki szinte megválaszttatta magát, Kossuth ellenében nagy többségben lesz. Nyugodtabb s bizalmasabban tekinténk a jövőbe.

Állásom a helytartóságnál kellemes volt, legjobb barátságban éltem kartársaimmal. Folytonos gyakorlat következtében már könnyen és gyorsan végeztem hivatalos dolgaimat, ugy, hogy kötelességem lelkiismeretes teljesítése után maradt időm másra is.

Bensőbb meghitt barátságban éltem Szentiványi Vinczével; ha fenakadtam bármiben, nála kerestem s találtam felvilágosítást, továbbá Babarczy Antallal, ki eddig titkár volt, de most tiszteletbeli tanácsosnak neveztetett ki; igen szives volt irányomban gróf Zichy Ferencz és gróf Török Bálint is. - Hol egyik, hol másiknál, vagy nálam töltők az estét. - Báró Lederer volt a katonai főparancsnok, aki minden héten egyszer fényes estélyt adott. A monostori sziget vadászatját, Stahly tanácsosi collegám, és protomedicus birta haszonbérben. Itt többször vadásztunk nyulakra és fáczánokra. Egy nap minden héten lóháton vadásztam. - Habár viszonyaimhoz mérten nagy házat tartottam is: mégis jövedelmemből s kétezer forint fizetésemből bőven fedeztem kiadásaimat.

* * *

Az 1847-ki országgyülés novemberben megkezdette tanácskozásait, - s jónak indult. Apponyi érintkezett Széchenyi, Zsedényi és Somssich utján Kossuthtal, és az ellenzékkel. Megegyeztek a reformok sorozatjára nézve, tanácskoztak kisebb körben Kossuthtal a kormány tényleges felelősségének mikép leendő életbeléptetéséről? Ez mind Apponyi tudtával, beleegyezésével és részben kezdeményezése folytán történt. A felizgatott közvéleménynek nem volt elég türelme e beható megfontolást, és sok időt igénylő müködés eredményének bevárására; annál is kevésbé pedig, mert e tanácskozások zárt körben tartatván, haladását figyelemmel nem kisérhette.

Széchenyi, Zsedényi, Babarczy, Somssich szóltak conservativ értelemben. Ezek szónoklataira élesen válaszolt az ellenzék a nagy közönség örömére; mig a conservativok részéről történt szinte éles viszonválaszt botrányos ingerültséggel fogadta, különösen a véleménynyilvánításra nem jogosult hallgatóság.

Február 10-én Luka Sándorral fölmentünk egy kocsin Pozsonyba, csak életveszélylyel mehettünk át a Dunán ugy zajlott. A pozsonyiak a partról bámulták vakmerőségünket. Egyetlenegy ladik jött át a Dunán s ezen mi voltunk. Barátink tárt karokkal fogadtak. Másnap elmentem az országos ülésbe; - a királyi táblai ülnökökkel jó barátságban levén, azon emeltebb helyre mentem, melyen a kir. személynök elnökölt. Babarczy beszélt szépen s higgadtan, de élesen. - "Nem ugy van" - "nem igaz" - hangzott mindenfelől. - Engemet e törvénytelen illetlen lárma, és megszakítás nagyon bántott; annál is inkább, mert nagyobb részben a karzatok s a teremben volt hallgatóság részéről történt. Meggondolatlanul elkiáltottam magamat "halljuk! jól beszél!"

Babarczy után Bónis Samu szólalt fel, s körülbelül igy kezdte beszédjét.

"Hiába hívta fel Babarczy budai collegáját, mert véleményét azért a nagy többség nem fogja helyeselni; s collegája - itt reám mutatott - hiába kiabálja, hogy jól beszél - mert az bizony nem jól beszélt, amint azonnal lesz szerencsém bebizonyítani." stb.

Én nagyon elpirultam; mert a nagy közönség reám nézett; egy darabka papirt szakíték szomszédom ivéből s ironnal igy irtam:

"Hívd ki kérlek nevemben ezen megbántásért; de azonnal" - Fiáth.

Jankovich Gyula (talán Verőcze vármegye követje) ült alattam, ennek czimezve ledobtam az asztalra elébe e czédulkát.

Jankovich elolvasta, s intett fejével, hogy megértett; amint Bónis elvégezte beszédjét, Jankovich hozzá ment, pár szót váltott vele, s átadta neki czédulkámat. Bónis elolvasta, eltette mellényzsebébe, s intett nekem, hogy elfogadja kihivásomat.

Ülés után bevártam az országház kapuja alatt Jankovichot, és báró Sennyeyt. Ezek társaságában elmentem szállásomra, ott felkértem őket, hogy legyenek segédjeim - s hogy én csak egy elégtételt fogadok el - azt tudniillik, ha Bónis elismeri eljárásának lovagiatlanságát, még pedig ott, a hol a megbántás történt, az országházban, az ország színe előtt. Mert a megbántás abban culminál, hogy ott történt, a hol nekem nem volt jogom megtorlani.

S miután Bónis jól lő, s tudja azt, hogy én gyakorlott vivó vagyok, valószinüleg pisztolyt fog választani. Szerezzenek hát e czélra pár pisztolyt, s rendezzék a párbajt a másnap délelőtti órákra.

Segédjeim elmentek Bonishoz, egy óra mulva vissza jöttek azzal, hogy a párbaj holnap 10 órakor mindenesetre meg fog történni; hogy Bónis segédjei gróf Andrássy Gyula és Pázmándy Dénes; hogy a fegyver kérdése még nincs eldöntve, mert báró Wenckheim a pisztolyt erélyesen ellenzi; - végre, hogy e kérdés csak estére fog eldöntetni. - Megkértek tovább, hogy ne hagyjam el az nap szállásomat, mert habár minden a legnagyobb óvatossággal történt is, mégis ki fog szivárogni szándékunk, és igy meg lehet, hogy az ifjuság insultálni fogna. Megigérve, hogy holnap reggel 8 órakor hozzám jönnek, eltávoztak.

Este kocsin elmentem Wirknerhez, itt már az egész társaság többet tudott ez ügyről mint én!

Tíz órakor szállásomra mentem; írtam egy levelet nőmnek, egyet atyámnak, melyben vagyonomról rendelkeztem, lepecsételtem, czimeztem, s az iró asztalomon hagytam. - Megirtam a szokásos nyilvánítást hogy: "saját magam lőttem meg magamat," ezt tárczámba zárva reá gyujtottam s a pamlagra heveredtem.

Fél lehetett éjfélre, mikor az ajtómon koczogtak.

Gróf Waldstein János lépett be; csak inkább látásból ismervén őt, csodálkoztam látogatásán.

Elbeszélte, hogy csak most értesült arról, hogy holnap pisztolyra kell verekednem, s azért kötelességének tudta engemet némelyekre figyelmeztetni. Elmondotta a pisztoly párbaj elméletét; a szükséges elővigyázatról s hidegvérüségről beszélt okosan, végre igy nyilatkozott:

"S most feküdjék le s csendesítse le izgatott idegjeit s ne vegye rosz néven, hogy nagyságodnak tanácsommal alkalmatlankodtam, de én öregebb vagyok, némely tapasztalást is szereztem e téren, hisz háromszor verekedtem."

Igazán jól esett ez aligismert nemes kebelnek irányomban érdeklődése. Megköszöntem szépen, tanusított jó indulatját s ezen szavakkal bucsuztam:

"Legyen méltóságod egyébiránt nyugodt, én holnap ötödször fogok verekedni;" erre kezet nyujtott s távozott.

Lefeküdtem s jól aludtam reggelig. - Hét órakor fölkeltem, a reggelinél ültem, midőn bejöttek segédjeim azon hirrel, miszerint a párbaj karddal történik, Bohus János nagy ebédlőjében 9½ órakor.

Öt perczczel fél tíz előtt beléptem Bohushoz. Ott voltak mindannyian, Bohus, Bónis, Andrássy Gyula, Pázmándy Dénes, Jankovich Sennyey - és egy orvos.

Bonist szerettem mindig, s szeretem ma is, ezzel megölelkeztem.

"Édes Ferkóm! nem akartalak én téged megbántani, s ha kivánod szivesen megkövetlek - hisz soha sem vétettél te nekem," ezt mondá.

"Örömmel fogadom e szives nyilatkozatodat - hisz én sem haragszom, - csak egy szót mondjál holnap ez irányban az országos ülésben, és szent köztünk a békesség," felelém én.

"Ezt már nem tehetem; itt szivesen megkövetlek, de az országházban soha!"

"Akkor nincs más hátra kezdjünk hozzá" felelém.

Félig meztelen szemközt állottunk. Bónis bátor ember hevesen támadott, de vívni nem jól tudott, erősen vágott, nekem csak föl kellett fogni a csapásokat, de a csapások oly erővel voltak felém sujtva, hogy ezeket a kardom erős végével vagy kardom markolatával fogtam fel.

Ez igy tartott vagy két perczig, én egyszer sem "repostiroztam;" végre hátra léptem és szót kértem.

"Ez nem párbaj! mondám, mert Bónisnak ellenemben nincs esélye; azért czélszerübb a kardot pisztolylyal cserélni fel."

Bónis ezen nyilatkozatomat, mely lelkem hangulatát adta hiven, zokon vette s ujra "appelt" adott.

Fejemre irányzott első csapást keresztül bocsájtám; kardja a padlóig ért, és én kardom lapjával erősen jobb kezére ütöttem; - a kard kiesett kezéből - egy kevés vér kicsördült, ott a hol a felbőr az ütés folytán megrepedt, - a keze dagadt, - a párbajnak vége volt. Megöleltem jó Samu barátomat, s szivből örültem, hogy alig lőn baja; - jeget hoztak - Samu rágyujtott s jégbe boritá kezét; én pedig megköszönve a segédek szivességét, Budára indultam.

* * *

Budán megtudtam, hogy a Cancellária illetőleg ő Felsége helyben hagyta - a vörösberényi uradalomra vonatkozó szerződést, mint a tanulmányi alapra nézve igen előnyöst; de nehezítette a föltételeket, a mennyiben egy fél évi haszonbérnek előre leendő lefizetésen túl, egy egész évi haszonbérnek ovadékul szolgáló összeget, szintén előre letétetni vagy biztosíttatni követelte.

Ezen föltétel teljesítésére közel 40,000 forint szükségeltetett. Hogy ennek eleget tehessek, eladtam abai birtokomat szomszédom gróf Zichy Domokosnak 40,000 forinton és 100 aranyon.

Letettem a félévi haszonbért s ovadékot, nem tudtam akkor, hogy az urbériségek elvesznek, s hogy ennek folytán a szükséges instructio igen sok készpénzbe fog kerülni. De ez nem bántott, mert volt heverő pénzem s nőm tőkéjét felmondottam, addig pedig míg ezt folyóvá tehettem, hitelemre biztosan számíthaték. Megfogadtam tisztjeimet, vettem ökröket, birkákat stb.

* * *

Zichy Ferencznél voltunk február 27-én bálban, midőn ő megkapta a tudosítást, hogy Párisban kiütött a forradalom; s hogy Lajos Fülöp a polgár-király Francziaországot elhagyta.

Ezen eseménynek oly nagy horderőt, hogy saját viszonyainkat érintse, nem tulajdonítottunk, s még pedig annál kevésbbé, mert tudtuk, hogy az országgyülés által tervezett reformok Apponyi által is pártoltatnak, s hogy csak azok fognak nála nehézségekre találni, melyek ez idő szerint még kivihetetlenek; hogy igy azon pressio, melyet a franczia forradalom Metternich herczegre okvetlen gyakorolni fog, a magyar érdeknek előnyére válhatik. De elfelejtők, hogy:

"Mióta Jean Jaques Rousseau megirta elméletét a "Contract social"-ról, azóta minden civilisált népeknél, egy párt termett az absolutismus ellen. Francziaországban ennek müve sikerült; a többi népek ép ezen okultak; a kikiáltott szabadság mindig csak egy párté volt! a kisebbségnek ez csak a számkivetésben volt megszerezhető, az egalité (egyenlőség) csak a guillotinra szóló itéletekben nyilvánult.

"Ezen korszakot követte a győzedelmes Napoleon; hogy ezt legyőzhessék, felkeltették népeikben az absolutisták a szabadság érzetét. Napoleon megbukott; de az eszköznek hatása, mely által megbukott, kiszámithatlan volt. A fölébresztett nép szabadságeszméi ön absolut kormányaik ellen fordultak. Ezen mozgalomnak némely kormányok engedtek, megosztván hatalmukat a néppel; - némelyek nem engedtek. S hogy mind a két mód hibás vagy elégtelen volt az 1847/8-ki mozgalmakat meggátolni: bizonyítja a következés.

Badenben, Poroszország és Ausztriában egyformán ingadozott a hatalom.

Metternich rendszere a nemengedés volt; s mig a porosz is ezt követte: győzött. De a mint a porosz e rendszerét elhagyta; Metternich sem tarthatá tovább magát s ő mártius 13-án lelépett. ("Genesis")

* * *

József főherczeget már eltemettük, a nádori méltóság és ezzel járt hatalom üresedésben volt. Apponyi a cancellár ideglázban feküdt. Ferdinand a jóságos - sem okát sem következményeit a mozgalomnak felfogni s megitélni és ennek folytán magát egy vagy más irányban elhatározni nem volt képes. - Egy császári királyi családtanács akart intézkedni, de megállapodásra nem jutott. Br. Jósika az erdélyi cancellár és Szőgyény a magyar alcancellár hiába jelentettek, hiába kivántak utasítást: sem egy sem más irányban nem nyertek ilyent.

Jósika csakhamar átlátta a helyzet tarthatlanságát, elment Apponyihoz, ki oly veszélyesen beteg volt, hogy az orvosok minden látogatást betiltottak, csak nagy nehezen sikerült Jósikának a beteg szobájába juthatni.

Elbeszélte a betegnek röviden mi történt? s hogy e felelősséget többé ily viszonyok közt el nem vállalhatván: kell hogy mindketten lemondjanak, Apponyi az ideglázas fölkelt, megirta resignatióját s többé nem feküdt le.

Pesten is megkezdődött a mozgalom, harminczezer emberről beszéltek, kik az ország délkeleti részén sorakoznak, hogy Pesten dictaturát állítsanak.

Petőfi vezérlete alatt egy néptömeg követelte a helytartó tanácstól Stancsics államfogoly szabadon bocsátását. 12 óra volt délben, a helytartótanácshoz közel fekvő garnison kaszárnyában történetesen dobolni kezdettek, mire az egész néptömeg szaladt vissza Pest felé.

Lederer a katonai főparancsnok és Zichy Ferencz mindennap futárt küldöttek Bécsbe; de választ vagy utasítást nem kaptak. - Az erőszakkal járó felelősséget el nem vállalhatván, kiadták Stancsicsot, és a fegyvertárt a népnek. - Anarchia, fejetlenség volt a szó teljes értelmében. A városháza terén, a muzeum lépcsőzetén szónokoltak a népvezérek, Vasváry izgatólag, Nyáry csillapítva.

Hogy több kihágások és szerencsétlenségek nem történtek, csak a nép józanságának s becsületérzetének tulajdonítható.

Kossuth lőn az egyedüli vezér az országgyülésen. Declarálta, hogy az események tulszárnyalták az eddigi higgadt tanácskozás eredményét és czélját; - hogy a követeket nem köti esküjök, ezek nem a nemesség követei többé, de az összes lakosságé, - szavazhat mindegyik utasításának mellőzésével lelkiismerete szerint.

S szerintem ez volt az első forradalmi lépés a törvényhozás részéről. Érezte ezt a követek egy része, s miután azokat, kik utasításaikra s esküjökre hivatkoztak, a türelmetlen közönség meg nem hallgatta, egy értekezletben azt határozták, hogy egyik szólaljon fel, s ha a közönség meg nem hallgatja hagyják el a termet.

Széchenyi belenyugodott azon kijelentéssel, hogy azért fog maradni, hogy a pártnak távozását indokolja.

Amint elhagyták az értekezletet, Somssich declarálta, hogy ha Széchenyi marad, ő sem távozik; igy megbukott a tervezet tüntetés.

Én akkor nem voltam Pozsonyban, de e részleteket Rohonczy és Babarczytól hallottam.

* * *

Deák feljött Pozsonyba, - az erőszakoskodások megszüntek, a formaszerinti törvényesség megmentetett, miniszterium alakult, az 1848-i törvények a törvényes factorok beleegyezésével meghozattak, és szentesíttettek.

A 48-i törvények tárgyalása alatt nem protestált senki, - csak mikor az urbériség megszüntetéséről volt a szó, mely sok családnak egyedüli vagyonát képezte, - iratta kardjára gróf Szapáry Antal: "kártalanitás vagy halál." Az urbériségek kártalanítása a nemzet becsületével biztosíttatott, nem protestált a vidéki nemesség, nem törvényhatóságok, nem a clerus.

A 48-ki törvények formaszerint törvényesen hozatván és hirdettetvén ki: kötelező törvénynyé váltak, s örömmel fogadta az egész nemzet. - S habár személyemre nézve ezen változás nagy csapás volt, mert atyámat az urbériségek vesztesége sulyosan érte, mert az administratori kilátás dugába dült, mert a haszonbérelt urodalomban 103 egész sessiot s több ezer zsellér napszámot vesztvén, tetemesen nagyobb instructiót kellett állítanom, mint terveztem, mert végre éreztem, hogy politikai s hivatalos állásom megszünt. Mégis jó lélekismerettel mondhatom, ha nem is örömmel, de minden keserüség nélkül fogadtam a változást.

Föltettem magamban, hogy a törvény azon jótékonyságáról, mely szerint vagy alkalmaztatom vagy fizetésemet tovább is huzom, lemondok és egyszerüen resignálok.

Mig arra alkalom nyílik, folytattam lelkiismeretesen hivataloskodásomat. - Megtanultam, mint köznemzetőr, a katonáskodást is; értelmes egészséges embernek ez nem nagy mesterség - három hét mulva ugy tudtam exerczirozni, mint bárki más. - Egyik titkárom, Kis Miklós volt őrnagyom.

A megérkezett miniszteriumot mint nemzetőrök fogadtuk Pesten. Szemere a belügyér felismert, s hozzám jött, kezet nyujtott, de én nem viszonozhattam, mert tisztelgő állásban fogtam fegyveremet s igy csak ő szoríthatá fegyvertartó jobbomat.

Április közepén történtek ezek; egy commissió már hetek óta dolgozott az általam május 1-én birtokba veendő haszonbéri uradalomnak átadásán; engemet az átadásnál felhatalmazottam Erkel s Tóth főtisztem képviseltek.

* * *

Az ujonan választott nádor, István főherczeg megérkezett. Leirtam föltétlen resignátiomat és személyesen adtam át. Ő fensége engemet már rég ismert személyesen s azonnal fogadott.

"És miért hagyja el ön kitünő hivatalos állását?" kérdé tőlem.

"Nem én hagyom el az állást fenséges főherczeg! állásom szünt meg, a m. k. helytartótanács megszüntével."

"Igaz, felelé a főherczeg a helytartótanács megszünt, de azt mit a helytartótanács végzett a ministeriumnak is kell végeznie, s kivánatos, hogy a már begyakorolt szakképzett tanácsosok maradjanak."

"Igen fönséges főherczeg, de én nemcsak tanácsos voltam, hanem a politikai életben is szerepeltem éles ellentétben mindazokkal, kik most a közigazgatás vezetésére hivatvák. Az én politikai pártom megbukott, illő hogy mi átengedjük az egész tért a győztes pártnak minden felelősséggel, s ezért kérem főherczegségedet, legyen kegyes föltétlen lemondásomat elfogadni s engem további hivatalos működésem alól kegyesen fölmenteni."

"S mit tervez ön a jövőre?" kérdé ismét.

"Falura szándékozom, gazdálkodni."

"Lemondását el nem fogadom; ő Felségének még szüksége lehet kipróbált hűségére. De adok önnek bizonytalan időre szabadságot, hivatalát pedig adja át a belügyér által kinevezendő utódjának."

Fölmentésemet soha sem kaptam meg.

* * *

Szemere, Perczel Móricz ministerialis tanácsosnak adta az én hivatalos teendőimet.

Fölkértem Krajnik titkárom és Rácz fogalmazómat, hogy legyenek szivesek közreműködni, mikép minden tárgyat, mely hivatalomra signáltatott, két nap alatt bevégezhessünk, ugy hogy a hivatalt "table nette" adhassam át. Örömmel teljesiték kérésemet, s másnap délben elkészült minden.

* * *

Három évig éltem hivatalomban, megszerettem e szerény helyiséget, még inkább hivatalos személyzetemet, mely szivélyesen ragaszkodván hozzám, önfeláldozással dolgozott, ha szükséges volt helyettem is. Érzékenyen bucsuztunk el egymástól. A hivatalt bezártam, a kulcsot magamhoz vettem azon szándékkal, hogy azt Perczel Mórnak megküldjem.

* * *

Éltemnek egy uj, ismeretlen szakába léptem; mennyi vérmes remények közt nyitottam meg ugyanezen kulcscsal hivatalos szobámat három évvel ezelőtt? mennyi csalódás és kiábrándulás után zártam be most? e buskomor érzettel léptem azon kis utczába, melyen a helytartótanács ugynevezett bolthajtásból (Schwiebogen) a bástyára jutottunk. Ezen az uton jöttem ide először: ezen akartam távozni örökre. A mint kiértem a szép bástyára, jól esett a nap éltető melege, meglepett a kilátás szépsége; csak most vettem észre, hogy már kitavaszodott s lelkem más irányt vett.

"Szabadság, te véghetlen boldogító érzete a függetlenségnek, légy üdvözölve itt az Ur szabad ege alatt! hálát adok neked mindenható!! hogy megpróbáltatásom három évét becsülettel kiállottam. Minden, mi e rövid három évben történt, emberi észszel, bölcseséggel kiszámíthatlanul történt. Te akartad ezt igy népek Ura! megnyugszom szent akaratodon, s bizom további gondviselésedben."

Ezen fohásszal visszanyertem lelkem ruganyosságát; - ismét jövőmet festettem, de a zöld és rózsaszint használtam már. Ily lélekhangulatban voltam, mikor a bástya közepén találkoztam Perczel Móriczczal, kivel rég baráti viszonyban, de politikai ellentétben állottam. - Ez is fölismert, s felém jött egy fiatal egyén kiséretében, a bástya karzata mellé, hol én jártam.

"Szervus Móricz! servus Ferkó!" köszöntők egymást.

"Itt van barátom hivatalos osztályod kulcsa, rendben fogsz találni mindent, és most cseréljünk szerepet" - s ezzel átnyujtám a hivatalos helyiségek kulcsát.

"Hogy hogy?" kérdé ő.

"Természetesen; eddig én működtem s te biráltál, most te fogsz müködni és én leszek az itész."

Erre közbe szól a fiatal ember, kire még reá sem néztem, s kinek bajusza csak most mohódzott.

"Engedelmet, mondá, nagy különbség lesz mégis kettejük müködése közt, mert eddig szolgálni gyalázat volt s most dicsőség!"

Ezen nem várt, nem érdemlett, ily illetéktelen éretlen egyén által szemtelen elbizakodással történt apostropha megbénítá eszem működését; s én okvetlen ledobtam volna legényt a bástyán, ha szerencsére Perczel mozdulatomat észre nem veszi s közibénk nem ugrik e szavakkal, melyeket halk hangon mondott:

"Ne bánsd, hisz ez a bolond: Vasváry!"

"Ha te ezen suhanczot bolondnak declarálod, nincs mit válaszolnom; mert bolonddal nem lehet dolgom" felelém én erős hangon, s ezzel tovább mentem.

Hogy végezték ők maguk közt ez ügyet? soha sem tudtam meg.

Ilyen egyéneket használt eszközül a kormány, most e válságos korszakban, kik szenvedélyes dölyfösséggel támadják meg a szerényt, az utjukban nem állót. - Mit fognak azok merényleni azok irányában, kik elleneik? mit azon viszonyok irányában, melyek fenyegetőleg fognak ellenük tornyosulni?! ily elmélkedés közt értem haza. Siettem a gyermek-szobába, itt mindig visszanyertem lelkem nyugalmát.

* * *

Késő este volt, hogy főtisztem belépett hozzám azon jelentéssel, hogy az általam bérlet vörös-berényi urodalomnak átadása betiltatott! hogy miért s mi alapon? ezt nem tudta; csak annyit tudott meg az átadó bizottság tagjaitól, - hogy ezen betiltás a vörösberényi Nemes nevü kasznár jelentése vagy feladása folytán történt, s hogy a rendelet Kossuth aláirásával érkezett. - Végre hogy Nemes igen zokon vette, miszerint felajánlott szolgálatát el nem fogadtam, hogy ennek folytán nyugdijaztatott, s hogy ő rég Kossuth politikai elveit vallja.

Ezen hír annyira felizgatott, hogy egész éjjel nem feküdtem le. - Hisz ez reám nézve most életkérdés volt. Lefizettem egy fél évi árendát előre, letettem egy évi árendális összeget óvadékul; vettem 32 ökröt, egyelőre már 1000 birkát, szóval összes vagyonom pár ezer forinton kivül már az uradalomba volt fektetve.

Másnap 9½ órakor elmentem Kossuthhoz. - Meg kell jegyeznem, hogy ezen hallatlan igazságtalanság fellázított, s el voltam határozva mindenre, mondom mindenre, még a végletre is.

Egy megyei huszár állott ajtaja előtt.

"Itthon van a miniszter úr?"

"Igen, bejelentsem Méltóságodat?"

"Nem szükséges." Bementem.

Az első szoba volt dolgozó szobája, melynek ablakai a nagyhíd utczára nyiltak; itt dolgozott ő. A mint beléptem fölkelt, s az odanyiló másik szobába vezetett, ez volt rögtönözött fogadó terme, ablakjai az udvarra szolgáltak.

"Mivel szolgálhatok méltóságodnak?" kérdé a minister udvarias hidegséggel.

"Ez történt velem tekintetes minister ur!" - és elmondottam nékie az esetet; különösen kiemeltem, hogy februárban ő Felsége által helybenhagyott szerződésem alapján, - miután az abban kikötött föltételeknek az óvadék és félévi haszonbéri összeg befizetése által eleget tettem, - az átadási bizottságot a kultus miniszterium küldötte ki; hogy az átadás minden részleteiben meg is történt már, s hogy csakis az átadási okmánynak rendszeres szerkesztése és aláirása van még hátra. Kiemeltem, hogy ezen árenda folytán eladtam fekvő birtokomat; s hogy amint egy hóval ezelőtt szivesen visszaléptem volna, ugy most már nem tehetem, mert összes vagyonomat már investiáltam.

Nyugodtan végig hallgatott, egymás mellett ültünk pamlagján, én jobbról ő balról.

"De miért adta el szép abai birtokát a haszonbér kedveért?"

Elmondottam egyszerüen, hogy a veszprém-megyei administrátorságra volt kilátásom; hogy Aba Fejérmegyében fekszik, s igy kénytelen voltam magamnak Veszprémmegyében, Veszprémhez közel fészket keresni.

"Ha én helytartótanácsos leendettem, nem kerestem volna haszonbért a helytartóságnál," mondá ő czélzatos éllel. Ez kihozott sodromból; ezen nemtelen alaptalan gyanusítás lelkem szivét érte; idegeim felmondották szolgálatkészségüket, ugy tünt fel erkölcsi lényemnek, mint egy orozva reám mért arczulcsapás, szemeim könybe lábadtak, reszkedett egész testem, könyeim ruhámra hullottak. Kossuth meglepetve nézett reám, kifejezése szelidült - egy perczig tartott e helyzet, mig végre képes lettem igy felelni:

"Politikában a tekintetes miniszter urnak más véleménye lehet, mint nekem, s mindkettőnk véleménye jogosult, hisz problemák ezek, melyeknek megfejtése a jövő méhében fekszik. - De a becsület dolgában én competensebb biró vagyok a miniszter urnál! kérdezze meg az egész világot"

Kossuthnak jó szive van, elismerte az egész világ azóta, s hogy kormányzósága csak oly rövid ideig tartott, talán érzékeny jó szivének tulajdonítható.

Ezen általam a szenvedély hangján mondott éles szavaim, melyek az árvák fájára czélzó s colportált rágalomra vonatkoztak - nem sértették, vonásai megtarták nemes s mondhatnám részvevő kifejezésüket.

"Nyugodjék meg méltóságod! hisz ez igy még nincs eldöntve."

"Igen! de minden elhalasztása reám nézve nagy kárral jár."

"De ki döntse el rögtön az ügyet?"

"Ha miniszter ur képes egy perczre ellenem való antipathiáját félretenni, megnyugszom itéletében."

Erre felkelt s mint egy megsértett öntudattal mondá:

"Én sohasem szoktam anti- vagy sympathiából cselekedni!"

"Hagyjuk e helytelen pathost, amint én nem szeretem a miniszter urat, ugy önnek sincs oka engemet szeretni."

"Nem arról van most szó, felelt Kossuth higgadtan, szeretjük-e egymást? hanem egy jogi kérdésről, mely nem hozzám tartozik, de szivesen közbenjárok, hogy ez ügy mielőbb eldöntessék.

Elmentem Eötvöshöz a cultusministerhez, ez megigérte, hogy az ügyet azonnal rövid uton átteszi az igazságügyminister Deákhoz végeldöntés végett. - Annyira biztam ügyem igazságában, hogy Deákhoz nem mentem, a látszatját is kerültem a kérelemnek vagy befolyásolásnak.

Innen a casinóba mentem, a nagy teremben senkit se találván, beléptem az olvasószobába, itt olvasott öt ur, köztük Teleki László; én szerencsétlen hangulatban voltam, szerettem volna valakivel összeveszni.

Interpelláltam Telekit.

"Mit kezdjek Kossuthtal?"

Elmondottam neki fenszóval a történteket, s declaráltam, hogy nem engedek; s hogy ha ezen igazságtalanságot elköveti rajtam a ministerium, - én elégtételt veszek Kossuthon, s ha kihivásomat el nem fogadja, megtámadom az utczán, hivatalában vagy az imaházban. De elégtételt veszek magamnak.

Az ép akkor jelen volt Rudics, egy becsületes öreg ur a pesti váltótörvényszéknek elnöke, ki irányomban mindig szives volt, elhalaványodott e nyilatkozatom fölött; Teleki pedig egész nyugodtsággal vállamra tette kezét.

"Ne beszélj oly szenvedélyesen, mert te lehetsz az első, "a la lanterne."

"Nem bánom ha én leszek az első, ki kész meghalni az igazságért."

Este felé tudósított a nemes érzésü Eötvös, hogy ügyem el van döntve; s hogy még az éjjel megy a staféta azon rendelettel, hogy az átadás folytattassék és mielőbb befejeztessék.

* * *

Elindultam Vörösberénybe. - Jól esett idegeimnek az üde tavaszi lég, a szórakozás, a hatványozott tevékenységet igénylő viszonyok.

A vörösberényi ugynevezett kastélyt, mely egykor a Jezsuita-szerzet klastroma volt, udvarával és kertjével tíz nap alatt lakhatóvá varázsoltam, bútoraimat Budáról lehozattam s berendeztem úgy, hogy családom már kényelmes elhelyezést talált. Nőm és kis leányom megérkeztek; ez utóbbit karomon kivittem a kertbe s itt szólamlott meg Mókim először a mint a szép zöld füre letettem, azt mondva nagy örömemre: "Fű."

A Balatont nyugatról szegélyző hegylánczolat alján fekszik regényesen a kis vörösberényi helység; ennek szegény lakosai szivesen fogadtak, szükségem volt erejükre és ők szivesen dolgoztak. Tíz év alatt mig ott laktam, soha sem volt surlódás köztünk, sőt mindig ragaszkodtak hozzám s családomhoz; szegény de becsületes munkás nép ez.

Kenese, Vörösberény, Szentistván nemzetőrei megválasztottak kapitányuknak. - E kitüntetés sok alkalmatlansággal és fáradsággal járt, de ildomosságból elvállaltam, s minden más nap gyakoroltam s egy kiszolgált káplár segítségével tanítottam őket, hol itt, hol ott. Vasárnap és ünnepnap délután az egész századot együttesen.

Első vendégem volt Vörös-Berényben a jó szeretett Késmárky Gábor; a második Rosos István, ki Sáriban szomszédságban lakott. A harmadik s ki tiz évig legtöbbet járt hozzám, Matkovich Tivadar volt, Szentgyörgyről.

Erkel János is meghozta családját; sok teendőim közt repült az idő, egy kényelmes, fürdőházat építék fából a Balatonban. - A termés sokat igért. Kimondhatlan egyszerüen éltünk, és boldogul folytak napjaink.

Veszprémben találtam régi jó barátomat Theindlt a hires bassistát, és Vurdát a tenoristát, Erkelnek nem volt szép hangja, de jól énekelte a második tenort, én pedig a baritont. Ezen vocál négyes kimondhatatlanul mulattatott s tíz éven át énekeltünk minden héten háromszor; de ekkor egész nap.

A mint az aratás véget ért, szenvedélyesen vadásztam; többnyire Rosos, Matkovich és Erkel társaságában. A politikai mozgalmakat csak az ujságból tudtam meg. A keletkező vihar moraja a távolság által mérsékelten hatott hozzánk.

Nemzetőreim egy részét elrendelték a Drávára Jelasics ellen, s igy a gyakorlatok alkalmatlanságától is megszabadultam.

Ötkor reggel mindennap fölkeltem, lóra ültem s jártam a gazdaságomban 10 óráig. Hazatérve, másodszor reggeliztem, délig olvastam s fuvoláztam, 12 órakor úsztam a szép Balatonban 1½ órakor ebédeltünk. Délután kocsin mentem ismét a gazdaság után, esténként zenéztünk s 10 órakor volt "a hora canonica."

Ménest állítottam, jó kopókat s agarakat tartottam, nem mentem városba, csak egyszer egy évben Pestre vagy Bécsbe.

Erkel, ki inkább károsodott volna száz forinttal, sem hogy engemet károsítson egy krajczárral, vezette számadásaimat s kezelte pénztáromat. Szóval ő volt vagyonom directora. De az összes gazdaság gyakorlati részét én vezettem; az ugarolástól a bemérésig, ott voltam, azaz utánna néztem, ellenőriztem mindent mindenütt.

A székhelyeken és a fővárosban a napok nem folytak idylli módon. Az országgyülés Pesten együtt volt. - Jelasics átjött a Dráván. Szürkéje nem akart neki menni a hídnak, mit a horvátok rosz "Omennek" tekintettek.

Csányi László a nemzetőrökkel nem volt képes ellentállani, ugy hogy a horvátok Fejérvárig haladtak. Zichy Jenő, kit mint már említém általánosan Ödönnek hívtak - maga irván ugy magát, - Fejérvárra ment Jelasicstól "sauve gardot" kérni; vele karöltve járt, s elfogadta a legitimitás hangján irt proclamátiokat. Ezeket kocsiládájába tétette s Zichy Pál cs. kir. kapitánynyal Fejérvárról Kálozd felé kocsizott, miközben a nemzetőrök elfogták. Görgey egy katonai törvényszék elé állíttatta s a Csepel-szigeten mint hazaárulót egy czigány által felakaszttatta.

Lamberg cs. kir. generalis Pozsonyból lejött Budára, Majláth akkori országbiróhoz menendő egy fiakkeren. A hídon felismerték s agyonverték. Hulláját egy Strausz nevezetü becsületes kávés mentette meg a profanátiotól s az invalid-kaszárnyába szállította.

Az egyik jóbarátom, a másik nagybátyám volt.

Galicziából a huszárok átszöktek s Lenkey kapitányt és Fiáth Pompejus hadnagyot erővel magukkal vitték. Szent-Tamásnál az első áldozat Fiáth Pompejus unokaöcsém lőn.

A ráczok által védelmezett Szent-Tamást végre a magyarok bevették. Az ezt megelőző harczokban esett el báró Orczy Pista, b. Orczy Eleknek édes atyja, nekem szives jó barátom; egy rácz golyó homlokon találta.

Szent-Tamás lakosai közül csak egyetlen lény maradt életben, a pópa fiatal leánya.

* * *

Ezen események megzavarták lelkem nyugalmát.

Tudtam, hogy az 1848-i törvény szentesítését, csak is az európai, jelesen az austriai viszonyok voltak képesek kierőszakolni; de formailag törvényesen hozattak azok, s a korona saját akaratjából szentesíttettek. És igy e szempontból kifogás alá sem eshetvén; a korona által is megtartandók.

De másrészt tudtam, hogy a "Bulla aureának" ellentállási jogot biztosító pontja szinte törvényes uton hatályon kivülinek lőn kijelentve. Tudtam, hogy a koronának joga a hadsereget bárhol látja azt szükségesnek, mozgósítani; és igy Horvátországból is jogosan küldhetett Harczosokat, a netaláni külellenség visszariasztására, ugy mint a belellenség fékezésére; a megbomlott rend helyreállítására. De midőn egy pár rendes cs. kir. ezred kiséretében a horvát nép tolakodott be szemtelenül, ellenséges indulattal, a szorosan vett Magyarországba; természetes- sőt jogosnak találtam, hogy Magyarország a vakmerő kihivást ily csőcselék részéről erélyesen utasítsa vissza. A mint készen voltam Lamberg s Zichy gyilkosai ellen fegyvert fogni: ugy örömmel vettem a megyének azon határozatát, illetőleg rendeletét, hogy miután a horvátok jogtalanul, fegyveresen, ellenséges indulattal hazánkat megtámadták; miután az országban előre nyomulásukat, törvénytelen zsarolás, rablás és erőszakoskodással bélyegzik; miután e rablóbanda Veszprémmegyét is fenyegeti; meghagyatik a megyei nemzetőrség parancsnokainak, - hogy e rendelet vétele után a megyének, Somogy- és Fejérmegye határain ugy összpontosítsák a megyei nemzetőrséget, hogy minden, az ellenség részéről czélbavett betörést erélyesen megtorolhassanak, s a megye területét ezen rablóbandák ellen megvédhessék.

Az nap Menyekén voltam lóháton - 10 órakor érkeztem haza, s itt vettem e megyei rendeletet. Azonnal három irányban küldöttem lovászaimat Szent-Istvánra, Vilonyára s Kenesére azon parancscsal, hogy ezen községek nemzetőrei másnap 10 órára az akarattyai pusztán egyesüljenek, és sorakozzanak. Tudtokra adtam, hogy én a vörösberényiekkel szinte ott leszek.

Ezen évben temérdek moór-szalonka volt a Balaton partján; jelesen a füzfői sarkon - 11 órakor mindennap befogattam, kimentünk Erkellel, s ha 12 darabot lőttünk, haza mentünk - igy történt ez az nap is; - alig álltunk bele a mocsárba, sortüzelést hallottunk Gamásza felől; nem volt kedvem többé szalonkát lődözni, midőn egy mértföldnyi távolságra embereket lőnek! - haza mentem.

Bántott a kiváncsiság, mi történik a Balaton keleti oldalán? Azon reménységben, hogy tisztemtől Kenesén felvilágosítást nyerhetek, ehhez hajtattam. Itt találtam Lázár gróf ezredest, és gróf Andrássy Aladárt, ennek segédjét. Ezek is hallották ismételten a sortüzelést, de mi történt, nem tudták. Felhivtam őket, hogy menjünk arra kocsin és nézzük meg mi történik? Lázár ez ajánlatomat nem fogadta el, mert más hivatalos dolga volt, de Andrássy mellém ült s röpültünk Akarattya felé.

Az országut mellett fekszik csitényi szőlőm; a mint oda értünk, látom csodálkozásomra, hogy szüretelnek. Feltünt, hogy nem rendben, mint szüretelni szokás, hanem az egész 15 holdas szőlőben mindenütt egyszerre szednek; vinczellérem az országutra nyiló kapuban állt.

"Ti már szüreteltek?" kérdém.

"Igen uram! egy pár száz fejérmegyei és kecskeméti nemzetőr."

Andrássy nagyon megharagudott, kirántotta kardját, és harsány hangon elkiáltotta magát:

"Ki innen gyalázatos tolvajok!" - mire a nemzetőrök ugy szaladtak, mintha ágyut szegeztek volna ellenük.

Megtudtuk, hogy a horvátok a juti disznócsordára, s a káptalan birkanyájaira adtak sortüzet.

Nehogy ismét mások szüreteljenek, meghagytam, hogy másnap szüreteljenek részemre. Andrássyt visszavittem Kenesére; én pedig haza kocsiztam. Délután Akarattyára küldöttem két hátaslovat, másnap reggel korán elinditottam a vörösberényieket, Hetesy őrmester vezérlete alatt Akarattyára, én pedig 8 órakor felöltözködvén kapitányi egyenruhámba, Erkeltől nyugta mellett átvettem cassámból pár száz forintot, egy két csövü golyófegyvert a kocsiba tettem; s elbucsuzva nőm és gyermekemtől, elindultam Akarattya felé.

Gyönyörü őszi nap volt október elején. Nem aggódtam semmit, mert azt gondoltam, hogy ha rendes horvát katonaság jön, személyesen fogok parancsnokával beszélni, s nem hiszem, hogy felvilágosításom folytán kedve legyen Veszprémen és Zalamegyén át Horvátországba vezetni csapatját. Ha pedig horvát nemzetőri csőcselék tör be: ezt okvetlen visszaverjük. Igy biztatva magamat értem Akarattyára, hol 380 nemzetőrből álló századomat rendbe állítva találtam: lóra ültem s vezettem őket Lepsénybe. Itt az ottani kapitány Kollerhez szállottam; ez is vette már a parancsot, s készen volt az indulásra. Ebéd alatt kaptuk a jelentést, hogy a peremartoni, berhidai és kajári nemzetőrök éjjelre szintén Lepsénybe érkeznek, s hogy a szentgyörgyiek is készen lesznek reggelre az indulásra.

Elhatároztuk, hogy bevárjuk bajtársainkat s más nap egyetértőleg összhangzatosan fogunk a megye biztonsága érdekében, s nyert rendeletünk értelmében intézkedni. Őrjáratokat küldöttünk Siófok és Juth felé azon utasítással, hogy éjjelre visszatérve bármi későn, de jelentsenek.

Megjöttek a várt nemzetőrök; öt század volt együtt vagy 1500 számban, minden század egy kapitány, s pár hadnagy vezetése alatt állott. Meghivtuk Matkovicsot a szentgyörgyi kapitányt is, s ennek századát is ide értve, vagy 1700 nemzetőr fölött rendelkeztünk.

Szabályosan mozogni tudott meglehetősen minden század; - de fegyvere, értem puskája, csak az első sornak volt, és ez is milyen? Többnyire tüzköves puskából átidomitott gyutacs madárpuskák; a második és harmadik sorban vasvillák, s kiegyenesitett dárda forma kaszák villogtak. - A népet elszállásoltuk, a tiszteket pedig Koller kapitány szállására meghivtuk haditanácsra.

A tanácskozás kezdetén azon kérdés merült fel, hogy miután ugyanazon megyei rendelet folytán, s egy czélra mozgosíttattunk, kell hogy egy vállalja el a főparancsnokságot s az ezzel járó felelősséget; mert egy czélra hat kapitány önállólag nem intézkedhetik.

Titkos szavazás által, melyben minden tiszt részt vett, én választtattam meg parancsnoknak.

Nem volt kellemes reám nézve; de elfogadtam.

Kiadtam irásban a parancsot, hogy másnap reggel minden század a Lepsény és Szentgyörgy közti legelőn fel legyen állítva.

Miután azonban mit sem tudtunk arról, hol vannak a horvátok, mely irányban mennek vagy jönnek? - azon ajánlatot tettem a tisztikarnak, hogy saját magam hajnalban elmegyek Polgárdira, ott megtudom mi történt? s hét órára visszaérkezem. Ezen ajánlatomat örömmel fogadta a tisztikar; reggel 5½ órakor elindultam, Polgárdiba hajttattam, a mily gyorsan lovaim mehettek.

Polgárdin aludt még az egész grófi család, csak a jó öreg István gróf volt ébren, ki ágyában fekve fogadott. Elmondotta, hogy Sukorónál a velenczei tó partján a magyarok megtámadták a horvátokat; de az nap a csata nem dült el végképen, s mindegyik fél megtartá állását. Hogy a horvátok nagy veszteséget szenvedvén, éjjel elhagyták állásukat, s Moór felé mentek; hogy Oldershausen grófot Jelasics segédjét lelőtték, s hogy az Fejérvárott fekszik; - hogy Jelasics csak a rendes ezredeit, s begyakorolt nemzetőreit vitte magával Győr felé, a horvát nemzetőri csőcseléket, egy ezred kiséretében, haza küldötte; hogy ezek ez éjjel a csőszi határban táboroztak, de a magyarok által Görgey vezérlete alatt üldözve, még az éjjel odább siettek Simontornya felé, - hogy a magyarok reggel értek Csőszire, ott megnyugodtak, reggeliztek, s ismét a horvátok után indultak, végre hogy a magyar tábor másik része Jelasics után indult Győrnek, vagy Pozsonynak.

"Honnét tudod mindezt? tisztelt barátom!" kérdém a szeretett öreg gróftól.

"Egyik tisztem a magyarokkal ment ez éjjel Csősziig, s csak egy negyed előtt volt itt."

Egy csésze thea után kocsira ültem, s mentem Csőszi felé.

A polgárdi szőlők mellett mielőtt oda értem, hol az ut Csőszi felé elválik az országuttól, kocsisom hirtelen megállt.

"Mi baj?"

"Az uton fekszik valami, a "madár" - igy hivták a gyeplüs lovamat - nem akar neki menni."

Leugrottam, s előre szaladtam, egy összemarczangolt, valószinüleg horvát nemzetőr hullája feküdt az országut szélén; vadászom segitségével elvezettük a lovakat mellette, mert utálatos volt a hullára nézni is.

A csőszi templom tornyáról láttam meg szabad szemmel a magyarokat, s látcsővel egy mértföldnyire előttünk a horvátokat; Nagy-Lángot balra hagyva, a pusztákon haladtak Dégh felé.

Tudtam, mit tudnom kellett; sebesen visszahajtattam Lepsénybe; lóra ültem, s kimentem a felállított zászlóaljhoz; 8 óra lehetett.

A tisztikarnak elmondottam mit láttam, s hallottam; - elhatároztuk, hogy mi is megyünk Dégh felé.

Sok idő kellett, mig meg tudtunk indulni - s kimondhatatlan lassan haladtunk. Mikor felértünk a mostani "Kőkut" pusztai magaslatra: Dégh felé egy tábort láttunk, vagy egy mértföldnyire előttünk.

Mint valami parancs szóra, ugy megállt egész seregem.

Én sem tudtam magamnak megmagyarázni milyen tábor lehet az? visszavágtattam kocsimhoz, elhoztam látcsövemet, s néztük; - azt láttuk, hogy nemzetőrök, de horvátok-e vagy magyarok nem lehetett kivenni.

Újra meginditottam nemzetőreinket, de ezek már alig haladtak; kinek a csizma törte a lábát, ki roszul érezte magát, kinek más dolga volt. Körülbelül kétszáz ölnyire haladtam egy negyed óráig. Tiszttársaim elkövettek mindent, de sikertelen. Egy széles csapáson mentünk október elején, bokáig ért a barátságos ragadó sár, csak a kétfelől vetett árokpartja volt szárazabb. Mindegyik nemzetőr ezen akart menni, s igy a két árokparton nyultak el két hosszu sorban, ha egy megállt, megállt az egész hosszu sor.

Ezt tapasztalva elküldöttem lovászomat - egy kiszolgált huszár káplárt - a tábor felé, azon meghagyással, hogy lovagoljon az első előőrsig, s hozzon biztos hirt, kik táboroznak ott?

Ez alatt utolért bennünket Matkovicsnak két fogatja; ezek hoztak vagy 16 akó bort. Nemzetőreink letelepedtek egy szárazabb tarlóra ebédelni; mindegyiknek volt csutorája, vagy pálinkás üvege.

Lovászom másfél óra mulva visszajött azon hirrel, hogy a szabad szemmel is látható tábort a kecskeméti s vidékebeli nemzetőrök képezik.

Tudtukra adtuk ezt nemzetőreinknek, ezek "éljen"-el fogadták e hirt. Megindultunk, de most már vigan mentünk, délután három órára oda értünk.

Megtudtam a tisztektől, hogy ők Görgeyvel jöttek, de miután egész éjjel mentek a nemzetőrök kifáradtak, s Görgey elhagyta őket, hogy a horvátokat, kiket Filippovics és Rott tábornokok vezetnek, elérhesse. Ők tehát itt letelepedtek, requiráltak birkákat Kis-Lángról, s bort Déghről. Két órai pihenést engedett Görgey őrnagy; de ez már elmult s a gulyáshust csak most tették a tüzre; népeink összekeveredtek, ölelkeztek s ittak.

Leszálltam lovamról, s elcseréltem ezt lovászom lovával, mely már fáradtabb volt, elküldöttem lovászomat az én nyugodtabb lovamon Görgey után, ez irónnal irt jelentéssel:

"Jelentem, hogy Veszprém vármegye területét a horvátok betörése ellen megvédendő, vagy 1700 nemzetőrrel Kis-Láng és Dégh közt állok."

Fiáth           
nemzetőr kapitány.

Négy óra után érkezett vissza lovászom gőzölgő lovamon egy czédulkával, mely most is megvan, melyben utasít, hogy ha nemzetőreim még el nem fáradtak, siessek utána Simonytornya felé. E felhivást közöltem a tisztikarral.

Matkovics azon nézetben volt, hogy nyomuljunk előre, Simontornya felé.

Koller elővette a megyei rendeletet, mely azt parancsolja, hogy a megyét védjük meg, a betörő horvátok ellen.

"Egyébiránt, igy folytatta, a horvátokat a Sió átjárásánál, vagy elfogják, vagy keresztül eresztik; vagy pedig látván, hogy a Sión keresztül nem mehetnek, a Sió balpartján jönnek a Balatonhoz. De sem Juthnál, sem Siófoknál át nem kelhetvén, a Balaton keleti partján: kénytelenek Kenese felé tartani. És igy könnyen megtörténhetik, hogy mig mi Tolnamegyébe megyünk utánuk, azok Kenesére érkeznek."

Elhatároztuk egyhangulag, hogy visszamegyünk Lepsénybe, s innét egy erős őrjáratot küldünk a Sió átjárására Juthra és Siófokra.

A nap már nyugvóban volt, mikor visszafelé indultunk. A szentgyörgyi nemzetőri század legvígabb volt s nehezen bucsuzott el a kecskemétiektől. - Végre meglehetős rendben visszamentünk Lepsény felé; az én századom volt legelől, Matkovicsé leghátul, én pedig a legutolsó.

A szentgyörgyiek elkezdettek jó kedvükben lődözni; előre vágtattam, s fedtem őket. Ezt ők zokon vették, egyik elkiáltá magát "ez is hazaáruló." - Láttam, hogy részeg emberekkel van dolgom; tovább lovagoltam, de ekkor már felém lődöztek; megsarkantyuztam lovamat, a lovam felvágott, kardom hüvelye kiugrott kapcsából, ugy hogy lovam lábát érve, s ez mindig ehhez rugott.

"Nézd csak, én eltaláltam lovát," mondá hangosan egy nemzetőr!

Ez a hosszu vonal végén történt; a többi századok szép rendben, s dobszó mellett haladtak Lepsény felé.

Ezen eset kimondhatlanul bántott; a mint a Szentgyörgy és Lepsény közti hidra értünk, elhatároztam magamat, hogy itt defiliroztatom az egész zászlóaljt bármi történik is. A négy század defilirozott, de a szentgyörgyi század talán szerencsémre a híd előtt pár száz lépésnyire jobbra kanyarodott Szentgyörgynek.

Lepsénybe érve a tisztikart hozzám kértem, elmondottam az esetet; vizsgálatot, s elégtételt kértem. A tisztikar átlátta az eset komolyságát, de mégis arra kért, hogy ignoráljam, mert a szentgyörgyiek közől némelyek mértéktelenül ittak, s igy beszámítás alá alig eshetnek; s mert ily fegyelmetlen testülettel, milyen a nemzetőrség, simán kell bánni; nehogy a tisztjeik, vagy az urak ellen forduljon.

Én átláttam a helyzet nehézségét, s azon föltétel alatt, hogy a vezérletről lemondok s haza megyek, megnyugodtam. Ebéd, vagy inkább vacsora után Balassa szolgabiró társaságában elmentem Vörös-berénybe. - Rott és Filippovics tábornokok kapituláltak Simontornyán; mert temérdek nép vette körül őket minden felől; - századom másnap haza jött.

* * *

Bécsben október 6-án kiütött a tettleges forradalom. Latourt felakasztották. Ezen hir folytán Jelasics sietett Auersperg segítségére, - de az időközben kifáradt nemzetőreit kénytelen volt egy kis fedezettel haza bocsátani. Ezek Veszprém, Vas, vagy Sopron megyén át vonultak Horvátország felé; útközben azonban a föld népe közülök sokat agyon vert.

A magyar tábor utána ment Jelasicsnak; de nem érte el.

Bécs városát Jelasics segítségével Auersperg meghódította; a torlaszok bevételénél kitüntette magát gróf Pálfi Mór, később Magyarország kormányzója.

Ez alatt a magyar tábor mindig több és több nemzetőr által erősödve, Moga tábornok vezérlete alatt, a Lajthához ért s itt tábort ütött. - Szemközt állott egy jelentékeny rendes katonaságból álló ausztriai sereg, - a magyarok a Lajtán átkelve, ezeket megtámadták; de a rendes tüzérségnek s több ezred rendes lovasságnak, melyet herczeg Lichtenstein Ferenc vezérlett, a magyar vitézség s Guyon óriási erőfeszitései sem voltak képesek ellent állani. A magyar sereg hátrált; üzőbe vették az ausztriaiak; - ismét Jelasics a horvátokkal ment legelől, csatát nem fogadhattak el; az ausztriaiakat Windischgräcz herczeg vezette teljhatalommal, mint "alter ego".

Kisebb összeütközések voltak Bábolnánál; s Moór előtt, hol Perczel akart ellentállani; de Perczelnek hátrálni kellett. Seregeinek egyrésze a csókai hegyen át vonult Pest felé; a másik része Fejérvárnak. Perczel Budán egyesíté seregét, s ő volt az első, ki az uj hidon "győzelmi plakátok" szétosztása után átvonult.

Ezen eseményeket magánlevelekből tudtam, s szemtanuk elbeszéléséből.

Figyermekem születvén; kimondhatlan volt e feletti örömöm. Vörösberény oly elszigetelten félreesik, hogy egész nyugalommal élveztem apai boldogságomat.

* * *

1849. január 4-én volt 5 órakor délután, nőm szobájába mentem - mert ő még feküdt, - ozsonnázni. Egyszerre egy póstasip hangja lepett meg, mely az udvarból hangzott az emeletbe, le akartam menni megtudni, hogy mi történt? mikor a komorna egy nagy pecsétes levelet hozott be; czimem felett ez volt irva:

"Von dem Feldmarschall Fürsten Windischgrätz."

A mint e felirást olvastam, ösztönszerüleg éreztem, hogy elérkezett éltem válpontja.

A herczeg arról értesít, hogy Ő Felségének a császárnak s királynak "alter ego"-ja, s ily minőségben Ő Felsége nevében meghagyja, hogy ezen sorok vétele után azonnal iparkodjam Fejérvárra jönni; Fejérvártt már biztonságban leszek, mert Horváth ezredes katonailag megszállotta, s hogy Horváth ezredes egyidejüleg utasíttatott, mikép intézkedjék, hogy mielőbb biztosan Budán előtte megjelenhessem.

Hogy mások is megérthessék, és helyesen itélhessék meg lelki állapotomat, szükséges, hogy kijelentsem, mikép:

az 1848-i törvényeknek az akkori viszonyok segélyével történt kierőszakolását nem ismertem loyalis eljárásnak, de politikailag igazoltnak. A törvény szövegének rögtönzött jellege ki nem elégített; mert különösen közjogunk és Austriávali viszonyunk szempontjából sok kételyt, s ezzel több aggályra hagyott okot fenn. De megnyugodtam azon reményben, hogy békés, higgadt viszonyok közt, kölcsönös jó akarattal, a fenforgó kérdések mindkét résznek érdekében s megnyugvására idővel megoldhatók lesznek.

Lamberg és Zichy törvénytelen meggyilkoltatása fellázitott, s mélyen sértette alkotmányos, törvényes igazságérzetemet. Ezen érzetemet ugyan ellensulyozták báró Kulmer és Jelasics önkénytes törvénytelen üzelmei, a horvát bandák jogtalan, szemtelen betörése. - Nem ugyan a cs. kir. hadsereg, de a tulbizakodott horvát nép vakmerő kiüzésére, szivesen ajánlottam volna fel minden képességem s tehetségemet.

Lelkemből örültem, hogy Jelasicsnak politikai megfontolást és számítást nélkülöző hódító terve, egy rögtönözött nemzeti sereg által meghiusíttatott. Egész rokonszenvvel kisértem a magyar sereget a Lajtáig, hisz idáig jogosan, önfentartási kötelességből üldözték a jogtalanul hódítni szándékozókat.

De midőn a Lajtán átmentek, nem a horvátokat, hanem a cs. kir. hadsereget ausztriai földön megtámadni, számitva a Bécsben szított s ujra kitörendő rendetlenségre és forradalomra: ekkor átláttam, hogy szereplő hazánkfiait a szenvedély és hiuság vezeti. Hogy Széchenyinek igaza volt, mikor azt irta: "zavarnak vezéreltetik a magyar."

Ez szerintem már nem zavar volt, hanem az, mit Széchenyi is érthetett alatta: "forradalom" a szó teljes, s minden, az alaptalan, jogtalan forradalmat megillető epithetonok értelmében. Teljes, mert már nem volt ok, mely e vakmerő meggondolatlan lépést igazolhatta volna; menthetlen, mert az egyesek roppant szerencsétlenségén tul, minden siker valószinüsége nélkül a haza, a nemzet bukását hordta már eleve méhében.

Erkel, legjobb barátom, politikai ellenem lőn. Ő a történteket helyeselte, bízván a nemzet ellentállhatási képességében. Ha bele fáradtunk esténként a zenészetbe, ily értelemben beszélgettünk, majd minden nap éjfélig. Tudni kell azt is, hogy a nemzetőrök minden helységben fel voltak híva a rend fentartására, s a gyanusok letartoztatására; és azt is, hogy a póstahivatalok megbízható egyének által kezeltetvén: majd bizonyosan föltehettem, hogy e hozzám intézett levélről nem csak Fejérvárott, mert odáig katona vihette, de Palotán és Veszprémben is értesült a hatóság, s így azt is, hogy engemet figyelemmel fognak kisérni.

De a trónhozi hűségem érzete hatalmasban volt kifejlődve valómban, mint férji, atyai aggályaim, s a veszély iránti érzékem.

Egy perczig sem haboztam; a várakozó komornának meghagytam, küldjön az istállóba, hogy nyergeljenek, s vezessenek elő két paripát.

"Mi történt?" kérdé nőm.

Felolvastam neki Windischgrätz levelét.

"Mire határoztad el magadat?" kérdésére:

"E perczben indulok"-kal feleltem.

"Ily későn, ebben a roppant hidegben és lóháton?"

"Igen, tüstént, mert egy negyed óra alatt elfoghatnak; lóháton, mert csak igy érhetek helységek érintése nélkül Fejérvárra; - a hidegtől nem félek, annál kevésbé, mert gyorsan fogok lovagolni."

Nőm nyakamba borult, de nem tartóztatott. Megáldottam 5 hetes fiamat; átmentem saját lakosztályomba, itt várakozott reám Tóth Pál akarattyai kasznárom, derék becsületes, megbízható hü egyéniség.

"Ha nem fél - mondám neki, - hogy megfázik, üljön lovászom lovára."

Ez alatt a Windischgrätztől kapott sürgönyt mindenestől a kandallóba dobtam, egy övet kötöttem, melybe az ágyam felett lógó két dupla pisztolyt szorítám, és egy ezüsttel kirakott kis tőrt dugtam felöltőm mellzsebébe.

Egy igen jó keszthelyi lovat nyergeltek számomra. A mint rajta ültem, visszanyertem nyugalmamat, nem féltem többé, hogy elfognak.

Ezen nap délután is 10 foknyi hideg volt; elindultunk ügetve Mámának a hosszu mezőnek; egymás mellett lovagoltunk némán. A kajári határig egy szót sem szóltam.

"Elmehetünk lóháton Fejérvárra ugy, hogy helységeket ne érjünk?" kérdém itt.

"Igenis elmehetünk" felelt Tóth.

"Legyen hát szives engemet vezetni."

Mindig hidegebb s ködösebb lőn, a hold csak gyéren kezdett világítani, Fejérvár Vörösberényhez 6½ mértföld, csak ügetve haladhattam, mert fagyos és síkos volt.

Lehetett 8½ óra, hogy az urhidai szőlők közé értünk, itt a magas gyepük közt jobb idő volt, léptetni kezdettem, s szivarra gyujték. Egyik szőlő-kapuban, mely a szük utra nyilott, egy magyar huszár állt gyalog, kivont karddal. Mikor észrevettem, már csak 10 lépésnyire voltam tőle; neki lovagoltam bátran.

"Hol vannak a németek vitéz?"

"Ugy halljuk, hogy Fejérvárott."

"És a mieink?" kérdém tovább a legnagyobb nyugalmat szinlelve.

"Nemegyey egy táborral áll Abán."

"S ön miért van itt?"

"Mi vagyunk a legszélső előőrsök" volt a válasz.

A mint beszélgettem ugy állottam, hogy beláttam a kapun egy félhejjas pinczébe, melynek fedett részében mozgást észleltem; de nem tudtam kivenni - mert a tüz a nyilásán pislogott, - hogy hányan lehettek? lovat láttam talán négyet, melyeket a hideg ellen ide vezettek.

Ezen észlelet egy percz müve volt.

"Isten önökkel" és tovább lépdelék.

"Állítsd meg, és kérj tőle passust" hangzott a pincze felől; de ezt én is meghallottam és ismét ügetni kezdettem.

"Ki vagy?" kiáltott a strázsa, - mire én azonban nem feleltem. Erre egy lövés történt utánunk, de a gyepü már kanyarodott, s igy füttyét sem hallám. - Most már, ámbár sikos volt, a völgynek vágtattunk, a szentmihályi csatorna hidjáig. Csak egy ölnyire voltam a hidtól, mikor észre vettem, hogy fel van szedve; hirtelen megálltam, lovaink patkóinak kopogása elhangzott s néma csend uralgott az egész vidéken.

Pár perczig álltunk így, a csendet nem zavarta semmi, megnyugodtam, mert tudtam most már, hogy a huszárok nem üldöznek.

"Hogy megyünk itt át kasznár ur?" kérdém.

"Itt uram sehogy, le kell lovagolnunk a csatorna partján Csikvárig."

"S ha ott sincs híd."

"Akkor nem mehetünk át sehol," felelt tisztem.

Leugrottam lovamról kantárszárát tisztemnek nyujtám.

"Ha lóháton nem mehetünk, én átmegyek gyalog, kasznár ur pedig menjen Szentmihályra éjjelre a lovakkal."

A meredek part egy ölnél mélyebb volt, kerestem helyet, hol mehetnék át, megkerültem a híd melletti malmot, s itt a hó a malom irányában fuvatot képezett, mély vagy három láb szélességben benyult a csatorna mélyébe, s innét menetelesen a túlpartra. Ráléptem, oly keményre volt fagyva, mint a kő; - kasznárom is leszállt, átvezettük e fuvaton lovainkat, felültünk, visszalovagoltunk lépést az országutra, oda a hol a híd helye volt. - Alig mentünk ezen pár ölnyire, láttam, hogy az ut mellett balraeső csárda ki van világítva - letértem tehát az árok mellé, hol a patkó nem kopogott, s nesz nélkül hagytam el a csárda kapuját. Midőn a kutyák ugatni kezdettek, vágtatásba ugrattam lovamat, s egy szép fasorban, mely az. országutat szegélyezi, röpültünk Fejérvár felé. - A mint a fejérvári határba értem, meglassítám lovamat, s néztem minden felé; hisz ha Fejérvár meg van szállva, kell hogy őrök czirkáljanak. Megláttam végre, vagy száz öl távolságban, a félig fedett hold kétes világításában négy fehér lovas alakot; - ezeknek tartottam.

"Elhagytuk a csapást," jegyezte meg Tóth.

"Igen, ahhoz a négy Curassirhoz megyünk."

"Hisz azok nem Curassirok, hanem az akasztófa oszlopai" felelt kasznárom.

Akkor még a fejérvári Sóstó dombján állott az akasztófa; a mint utam jobbra, vagy balra kanyarodott, ugy közelítettek ennek oszlopai, vagy távoztak egymástól, észlelésem szerint.

Ezen tévedés legkisebb hatással sem volt reám.

Fejérvárra értünk, a sorompó nem volt lehuzva; a mint haladtunk a kövezeten, a még kivilágított szobákban a lódobogásra eloltották a gyertyákat, végre egy erős, vagy 12 személyből álló őrjárat jött felénk. Énnekem azt kellett hinnem, hogy Horváth ezredes őrjárata, - hisz Windischgrätz levele szerint Fejérvár katonailag meg van szállva; feléje lovagoltam.

A mint gyanítám, a fejérváriak tudták, hogy czimem alatt Windischgrätz herczegtől egy sürgöny küldetett Veszprémbe, s ki is számíták, hogy azon esetben, ha a sürgöny folytán Fejérvárra jönnék, mikor érkezhetem meg. Igy a két irányban, melyben Veszprémből jöhetek, elfogatásomra őrjáratot állítának a palotai és a polgárdi sorompó felé.

Mivel azonban én gyorsabban jöttem, mint ők számíták, az őrjárattal már a városban találkoztam. Elvesztettem lélekéberségemet, mert erre nem számithattam.

Én lóháton elvágtathattam volna, más irányban még akkor is, mikor körülfogtak, s mikor már felismertem végzetes tévedésemet.

Megadtam magamat, mert nem tudtam elképzelni, mi történt Horváth ezredessel - s csapatjával?

Bevezettek a város házába, le kellett szállnom, s fölvezettek a tanácsterembe, itt a tanács együtt ült.

Rendszeresen kihallgattak, az előleges szokásos kérdések után, azon kérdést intézték hozzám:

"Miért jöttem Fejérvárra?"

A viszonyok által jogosítva éreztem magamat hazudni; mégis pir futotta el arczomat. Óvást akartam tenni elfogatásom s törvénytelen vallatásom ellen; - körülnéztem s láttam, hogy ezen közönség előtt ezzel semmire sem fogok mehetni.

Nagy nehezen reá szántam magamat Fejérvárra érkezésemet igy indokolni:

Csak most esett értésemre, hogy Aka és Moór közt egy héttel ezelőtt csata volt. Azt önök is tudják, hogy Akán szüleim, Moóron pedig nagybátyáim, nagynénéim és testvér-néném báró Baillouné laknak. Természetes tehát kiváncsiságom, megtudni mi történt ott?

"Miért jöttem lóháton, s ily későn?"

"Lóháton jöttem azért, mert nem akartam kitenni magamat, hogy vagy a magyarok, vagy a németek kifogják valahol lovaimat; - este pedig csak azon egyszerü oknál fogva, mert elfoglaltságom folytán, csak délután indulhattam, s Vörösberény - mint tudni való - Fejérvárhoz 7 mértföldnyire esik."

Ezen vallatás után egy szobába kisértettek Halbauer nevü várnagy által.

A mint a teremből kifelé mentem észrevettem, hogy három fegyveres cs. kir. vadász, valószinüleg őrjárat, áll az ajtóban, ezek védelme alá akartam állani, de csakhamar észrevettem, hogy mind a három cseh, és holt-részeg?

Halbauer jól ismert királyi biztosi müködésem idejéből s így tiszteletteljesen viselte magát irányomban. A tanácsteremben felismertem N. N.-t, egy öreg tisztelt barátomnak fiát, ki alispánságom alatt szolgálván: becsületes, jellemes fiatal egyéniségnek tartottam.

"Mivel szolgálhatok Méltóságodnak?" kérdé Halbauer ur.

"Mi ujság Fejérvártt?"

"Tegnap reggel bejöttek ide a császáriak."

"S hová mentek innen?"

"Itt vannak még" mondá.

"Lehetetlen! felelém meglepetve: hisz ha itt volnának Fejérvártt, nem lehetne éjjel a városháznál népgyülés."

Elmondotta Halbauer, hogy Horváth ezredes csak 1500 emberrel van itt, s hogy Fejérvár összes 15.000 lakosa Kossuth hive; hogy a férfiak mind fel lévén fegyverkezve, Horváth nem merte az egész várost elfoglalni, - hanem összes seregét a vásártérre és a felsővárosba helyezte el, végre, hogy a város többi részében egy cs. kir. katona sincs s az őrjáratok is csak ritkán láthatók.

Igy tiszta fogalmam lőn a helyzetről.

"Küldje le kérem hozzám N. N. urat."

"Parancsára Méltóságodnak" és távozott.

"Édes kasznár ur! idáig elkisért, köszönöm feláldozását; de itt utunk elválik; menjen a korcsmába és holnap haza családjához, nekem a sorssal meg kell küzdenem." Ezt mondám tisztemnek.

"Azt nem teszem, felelt a becsületes Tóth Pál; ily helyzetben Méltóságodat el nem hagyom."

"Köszönöm édes barátom! menjen hát a mellék szobába, vagy Halbauer ur szállására - mig én N. N.-el beszélek."

"Méltóságod hivatott" kérdé N. N.

"Igen egy kérésem van önhöz."

"Szivesen teljesítem, ha lehet."

"Kérésemet csak egy föltétel mellett intézhetem önhöz, ha tudniillik megesküszik, hogy akár képes teljesíteni ezt, akár nem, titok marad."

"Megesküszöm szivesen."

A kályha mellett álltunk mindketten, én elébe léptem, s feltartottam három ujjamat, ő elhatározottan követte e mozdulatomat.

"Esküszöm az élő Istenre" mondám, N. N. pedig utánnam mondotta, s önkénytesen szabad elhatározásából hozzá tette, esküjének még nagyobb erőt adandó, ezt is:

"és atyám emlékére!"

Ezen nemes szavai, melyek megnyugtatásomra mondathattak, visszaadták bizalmamat.

"Arra kérem tehát tekintetes urat, hogy tudassa Horváth ezredessel, mikép itt fogva vagyok."

"Tudatni fogom még ez éjjel."

"Köszönöm; s most jó éjt kivánok."

"Mást nem parancsol?"

"Ebből áll minden, mit ön értem tehet."

N. N. elment, Tóth Pál ismét bejött, lehetett éjfél, Halbauer ágyakat készíttetett számunkra, lefeküdtünk, Tóth csakhamar elaludt, de én nem aludtam.

Szobámat nem zárták el, de hallottam az ajtó előtt felállított őr lépteit; ezen helyzet, ezen törvénytelen eljárás egy városi hatóság részéről, azon város részéről, melynek nekem, mint alispán-, s még inkább mint kir. biztosnak, annyi szivességet tenni volt alkalmam: fogva lenni azon városházában, hol ezelőtt két évvel királyt megillető hódolat, tisztelet s alázatossággal fogadtak, fellázítá lelkemet. - Egy gondolat a másikat üzte, megállapodásra nem jöhettem, minden perczben Horváthot, vagy katonáit vártam, hosszu kínteljes éj volt ez! Lelkem elrepült szeretett kis családom körébe; de csakhamar visszatért a rideg borzasztó, bizonytalan valóba; szárnyaszegetten, s levertebben mint oda indult.

Végre megvirradt: nem kellett öltözködnöm, hisz nem vetkőztem le éjjelre. Nyolcz óra tájban trombita-harsogást hallottam a piaczon, egy század vadász állt fel, azt hittem, hogy értem jöttek; lelkem uj reményre éledt, de csak hogy annál keserübb legyen a csalódás. - Kisebb szakaszokra oszolva, a különböző utczákba és házakba lőnek elszállásolva; ismét jött egy más csapat, s ismét egy más, mind innen oszlottak uj szállásukra - de értem senkisem jött. - N. N. ur rútul megcsalt!

Rettenetes csalódás volt ez: "az atya emlékére" esküdött s elárult! - Megingatta ezen szivtelenség a becsület s az emberek vallása iránti hitemet. Csak kevés embernek hiszek azóta: ezen megcsalás vagy árulás annál lelkiismeretlenebb volt, mert engemet, ki benne bíztam, megfosztott más módoni szabadulástól.

A városháza mindinkább megtelt néppel, talán pár száz fejérvári pór volt már itt; mikor déltájban ismét a tanács elé rendeltek.

Most már el voltam határozva a végsőre.

Elmondottam a közönség nagy figyelme közt, hogy utazásomnak tegnap általam előadott czélja csak másodrendü czélom volt; hogy uram királyom parancsára indultam meg hazulról, s hogy herczeg Windischgrätz, a ki ő Felségének "alter egoja" rendelete folytán jöttem ide; s hogy innen Budára szándékozom hozzá; hogy nincs senkinek sem oka, sem joga engemet utamban megakadályoztatni, annál kevésbbé szabadságomtól megfosztani; hogy Fejérvár városának nincs felettem hatósága, s hogy e gyülést törvénytelen erőszakos eljárásáért felelősségre vonom, s ha nekem nem lesz alkalmam ezt tehetni, azt hiszik-e? hogy ő Felsége a király, vagy "alter egoja" nem fogja megtudni, mi történt ma itt? s ha megtudja, mi lesz következése önökre és az egész városra nézve?

Igy beszéltem, vagy három negyed óráig, mély csend volt, nem szólt közbe senki, nem is jegyzett senki, mindenki csak figyelt szavaimra.

A mikor befejeztem, azt mondotta egyik tanácsbeli Halbauernak:

"Vezesse vissza."

Lementem szobámba, alig voltam ott egy óráig, a nép ismét eltávozott a városházától, egy fedett kocsi járt be.

Halbauer csaknem sirva jelenté, hogy elvisznek Fejérvárról. Hozott egy rosz bundát, milyent a raboknak szoktak adni, hogy meg ne fagyjanak télen. Bejött ezután két senátor, - elvették pisztolyaimat, - a városház kapuja be volt téve; felültünk; én egy polgárral hátra - elénkbe egy másik Tóth urral; a kocsis mellé egy harmadik polgár. Igy utaztunk lefelé; hová visznek? nem tudtam; rosz két gebe volt befogva a nehéz kocsiba, csak lassan haladtunk, szerencsémre.

Délután mintegy három óra után Abára értünk, behajtottak Szücs Gedeon kedves komám házához, itt ülésezett a Fejérvárról megszaladt megye.

Zlinszky István volt az alispán és elnök, Ambrózy Ferencz az ügyész, Molnár a szolgabiró, az esküdtre nem emlékezem, Szücs Péter a jegyző - és volt ott még egy nemzetőri kapitány is; - ennek a nevére sem emlékszem.

Ezeknek átadtak a fejérvári polgárok egy csomag irást; a törvényszék összeült, sokáig tanácskozott, az abai kiváncsi, vagy rosz akaratu nép, az udvaron tömörült - ellenséges indulatu kifejezéssel.

Eszembe jutott tőröm, s feltettem magamban, hogy az elsőt, s ha lehet a többit is, ki bántalmazni tettleg merészelne, leszurom s inkább védelmezve magamat veszszek el, sem hogy csufosan magamat megkötöztetni, vagy czigány által felakasztatni engedjem. A mint tőrömet Szücs meglátta, azt hitte, hogy megakarom magamat ölni, ki kapta kezemből. E tőrt soha sem kaptam többé vissza. - Szücsnek egyik szép leánya az ablakban ült s nagyon sírt: zokogásának keservéből következtettem a fenyegető veszély nagyságát és közeledését.

Behívtak a mellékszobába, ott ült együtt az említett törvényszék.

Azon kérdésre, hogy miért jöttem Fejérvárra? már elhatározott daczczal mondám.

"Uram királyom parancsára."

"Ki önnek ura királya?" kérdé Ambrózy.

"Első Ferencz József" felelém.

"Az a...?" mondá Ambrózy anélkül, hogy ezen kifejezést, a törvényszék roszalta volna. Annyira bántotta jobbágyi hüségi érzetemet e kifejezés, hogy a többi kérdésekre felelni, ily gyülekezetnek meg nem érdemlett megaláztatásomnak tartottam.

Egy negyed óráig tanácskoztak, aztán írtak, ezt láttam, mikor az ajtó olykor megnyilott; fél óra mulva kijött a nemzetőri kapitány s igen udvariasan felkért, hogy kövessem őt, mert ő van megbizva engemet odább szállítani.

Kimentünk az udvarra, már sötétedni kezdett, az udvar teli volt csőcselékkel s fegyveres nemzetőrrel, öt paraszt fogat állott készen indulásra, egyikre a kapitány felült s engem kért melléje. Ekkor egy részeg abai suszter felugrott szinte, ugy hogy egyszerre értünk én és ő a paraszt-szekérre, engem ő félre akart tolni a hátulsó ülésről, ezen szavakkal az első ülésre mutatva: "oda való a Deliquens!"

Elvesztettem nyugalmamat s a susztert lelöktem a kocsiról.

"Hajts" parancsolá a kapitány, mire a kocsi megindult. Egy nyomást éreztem a bundán - dárda, vagy kasza-darab lehetett, de engemet nem sebzett.

Mentünk a Sárréte felé.

"Hova megyünk kapitány ur?" kérdém.

"Parancsom van Méltóságodat Debreczenbe szállítani. Ne aggódjék Méltóságod, jót állok becsületemmel, hogy egy hajszálát sem fogják meggörbíteni odáig."

"Odáig" - gondolám magamban, nem nagy vigasztalás, de mi lesz majd ott? hisz jó barátom Madarász László ott a rendőrminister. De nem szóltam, visszanéztem s láttam, hogy még négy kocsi kisér, mindegyiken négy fegyveres ember ül, átláttam a menekülés lehetetlenségét s megadtam magamat sorsomnak.

Lehetett 10 óra mikor Kálózdra értünk, behajttattunk a szegény Zichy Jenő kastélyába. - Itt találtunk vagy hat urat, kik vacsoránál ülve itták Zichynek finom borát; szivesen fogadtak, kináltak, a kapitány úr elfogadta az asztalhozi meghivást, én nem; leültem egy ablak-mélyedésbe. E szoba az épület éjszaki részén feküdt, a nagy folyosó végén, ugy hogy ajtajából az egész folyosón végig lehetett látni. - Az urak vigan voltak, enyelegve társalogtak s iddogáltak; ez igy tartott vagy egy óráig, mikor nagy robajjal több kocsi járt be az udvarra.

Én azt hittem, hogy ezek ellenségeim, kik a letaszított susztert jönnek megboszulni, de az urak mást gyaníthattak, mert egyszerre felugrottak, a kapitány kardja után nyult, egyik az urak közül kinyitotta az ajtót, én ugy ültem hogy a mint az ajtó kinyilott, kiláttam az egész folyosóra, ennek közepén a nagy bejárás előtt lógott egy nagy lámpa, melynek fénye egy a folyosóba kivont karddal belépő sisakos fehér alakra esett; most én ugrottam az ajtóhoz e kiáltással:

"Kommen Sie mich zu retten?"

"Ja" felelt egy nem ismeretlen férfias hang.

"Was haben Sie mit?"

"Eine Escadron."

Kaptam egy bundát, egy sapkát; s kirohantam; mind ez egy szempillanat müve volt: nem akadályozott senki. A mint a sisakos alakhoz értem, mely a lámpa alatt várt reám, kimentünk együtt az udvarba; ezen látványt sohasem fogom feledni, pedig csak pillanatig figyelhettem.

A főbejárás előtt, melyen kimentünk, 12 nemzetőr térdelt fegyverére támaszkodva; az udvar közepén, - mely egy körül épített négyszöget képez, - állt két négyes fogat, a fal mellett az egész négyszögben fehér alakok haladtak vigyázva s lassan a főbejárás felé, karabinjaikat felhuzva, lövésre készen tartva. Mindez gyéren, s rémesen a fogytán lévő hold által volt megvilágítva. Az egész kastély és e jelenet is csendes volt mint a sír; csak a messzebb eső kocsmából hangzott fel az ott mulató nemzetőrség s népfelkelés zenéje, s közbeni kurjongatásai.

"Soll ich diese Bagage mitnehmen?" kérdé a tiszt.

Csak most ismertem fel Kliment kapitányt, a Kress könnyü lovas olasz ezredből, régi szives barátomat.

"Nein" felelém - "lasse sie entwaffnen, und trachten wir weiter zu kommen."

Kliment meghagyta hadnagyának, hogy a 12 térdelő őrtől szedje el a fegyvert, engemet a kocsihoz vezetett, a két négyes fogat Fejérvár város tulajdona volt, s mindegyikbe két-két fejérvári polgár ült; az egyiket ki mellé ültem, jól ismertem, őt Linzernek hivták, s Fejérvárott főügyész volt. A kapitány olaszul kiáltott az udvar szélein lánczot képező gyalog katonáinak; ezek sebes lépést siettek ki az udvarról a szabadba; mire én kocsin kiértem a nagy bejárás alól, már az egész Escadron ismét lovon ült, a kapitány lovát szemközt vezették, mert ő gyalog jött a kocsi mellett, melyen én ültem, mindig kivont karddal; a kastély mindig csendes maradt.

Kliment felült s ügetve indultunk Láng felé; egy félszázad a kocsik előtt, egy félszázad a kocsik után ügetve ment Soponyáig. Soponya csendes volt, s lakosai mély álomban. Ámbár itt lépést haladtunk, a lakosság nagy része a lódobogásra felébredt, s kiszaladt az utczára. Különösen hamar és sok nőt vont a kiváncsiság ide; több olasz felismerte két év előtti gazdaasszonyát, s tört magyarsággal szólt hozzá.

Itt megtudtuk, hogy Táczon a csatorna hídja fel van szedve, s hogy több helység nemzetőrei itt vannak összpontosítva.

"Wo können wir über den Canal?" kérdé Kliment tőlem.

"Bei Csikvár," felelém, "ich kenne die Gegend lasse mir ein Pferd geben, ich führe Euch."

Egy káplár leszállt én oda adtam nekie bundámat, ő a kocsira, én lovára ültem. Hideg volt szörnyen, egész valóm reszketett; Klimenttel a csapat elébe lovagoltunk, a mint kiértünk Soponyából, elkezdettem ügetni; a hol a csőszi csapás az országutra nyilik, letértem az országutról, s Táczot jobbra hagyva, torony iránt vezettem a csapatot a polgárdi országút s a polgárdi keleti szőlők sarkának. Minden árok tele volt fuvatolva, ugy hogy keresztül mehettünk minden akadályon baj nélkül. Én nagyon fáztam, s igy mindig ügettem egész a mondott szőlő sarkáig, hol a Polgárdiból Fejérvárra vezető utra értünk. E lovaglás közben testem fölmelegedett, de ujjaimat már nem éreztem, megmondottam ezt Klimentnek; - Kliment az országuton "halt"-ot parancsolt, engemet ismét a kocsiba tett, szétszedte az ülést, mely szalmából készült, s a kocsi fenekére szalmára fektetett, betakart bundámmal s pokróczokkal egészen, - ismét megindultunk ügetve, s igy mentünk a fejérvári sorompóig. Én egyre dörzsöltem kezeimet, s lassanként visszanyertem azok érzékét. De a városban ugy rázta fejemet fekvő helyzetemben a kocsi, hogy kibujtam takaróim alól, leugrottam s gyalog mentem a kocsi mellett. Végre elértük a "három szerecsent" Schieder barátom kocsmáját; - lehetett mintegy három óra éjfél után.

Bementünk Petrichevich-Horváth ezredes szállására, ez gyertyát gyujtott.

"Ich melde gehorsamst Herr Oberst" - kezdé Kliment, de már meglátott engemet, felugrott az ágyból s átölelt:

"Gott! wie siehst du auss, was fehlt dir Freund?"

"Nichts, nur halb erfroren bin ich' " - dadogám én. E zajra bejött a mellékszobából, két más alak egész pongyolában, báró Echerich lovas kapitány, - és Baumgartner Adolf Genie-kapitány, Horváth segédjei. Ezek egy percz alatt levetkőztettek, s Horváth ágyába fektettek. - Schieder is bejött s kimondhatlan örült látásomon, - fölkeltette egész háza népét, hozott kávét, theát, - de én nem birtam enni, csak egy kis theát vettem s ugorkát kivántam, pedig 35 óráig sem nem ettem, sem nem ittam. - A rhumos thea végre fölmelegített, s elaludtam.

Volt talán már 9 óra, hogy felébredtem; a szoba egészen sötét volt, mély csend az egész házban. Alig mozdultam, bejött hozzám Horváth, Echerich, Baumgarten és Sáy városi főorvos, csak nehezen akarták elhinni, hogy nincs bajom.

Most tudtam csak meg, hogy Schieder hirét vette elfogatásomnak, s minthogy rokonszenvezett velem, bement Horváthhoz, s elmondotta mit hallott. Horváth nagyon megilletődött ez ujságon, hisz ő adta Windischgrätz sürgönyét a postára s várva várt. - Azonnal "allarmot" veretett, s körülkeríté a városházat személyes vezénylete alatt. De már későn, mert engemet egy órával előbb már Abára szállítottak. Elfogatta tehát az egész magistratust azon kijelentéssel: hogy ha engem vissza nem hoznak, agyonlöveti mind.

Elmondotta tisztikarának, mi történt, s hogy ő most utánam akar küldeni: azon kérdést intézve tisztjeihez: ki ismeri e vidéket? erre Kliment nyilvánította, hogy ő több évig feküdt a megyében és ismer minden falut, s minden utat, s így elindult azonnal századával. A fejérvári magistratus pedig deputatiót küldött az Abán székelő megyéhez, hogy előadja szánalmas helyzetét, s engemet a megyétől visszakérjen. A század és a küldöttség Abán nem találtak sem engemet sem a megyét, mert ez is elszaladt Abáról, a mint engemet Debreczen felé szállittatott. - De megtudták, hogy Kálózdnak vittek, - s igy nyugvás nélkül Kálózdra jöttek még jókor, mert egy félóra mulva már ott sem találtak volna.

Az isteni gondviselés, Schieder rokonszenve s Kliment nemes feláldozása mentett meg!

Az olasz századot, mely 12 óráig lovagolt megmentésem érdekében, délben megvendégeltem. - Egy lovast küldöttem Vörösberénybe, - nőmet megnyugtatandó. Berendeltem egy négyes fogatot, s vadászomat, pénzt és ruhát hozattam, hogy Budára mehessek. - Windischgrätz már ott várt.

Horváth a megyeháza egyrészéből kaszárnyát és kórházat akart csinálni. Nem volt ugyan még hivatalos állásom, de mégis sikerült ezt megakadályoztatnom, valamint azt is, hogy a fejérvári magistratust befogják, s hogy a megyei, eltávozott tisztikar vagyonát lefoglalják - Egy alkotmányosságot, békét, s a nyugalmas polgároknak személy- és vagyon-biztonságot igérő kiáltványt irtam, aláirattam Horváth ezredessel, és több száz példányban közzététettem. Mind ez két nap alatt történt - a főhadiszállást áttettük a fejérvári püspöki palotába.

Harmadnap télen 1849. január 9-én bementem Baumgarten kiséretében Budára; Windischgrätz herczeg azonnal fogadott.

"Ich danke Ihnen, und bin froh, dass Sie trotz der Mühseligkeiten gekommen sind; ich kenne Sie wenig persönlich, doch schenke ich Ihnen volles Vertrauen, den ich kenne Sie mehr durch unsere gemeinsamen Freunde."

Igy szólított meg az "alter ego;" elmondotta, hogy feladatom Veszprém és Zala megye pacificátiója; hogy itt nincs forradalmi fegyveres erő; és hogy teljes fölhatalmazásom s utasításimat már készen találom Rousseau és Nobili tábornok uraknál, menjek ezekhez és siessek müködésem helyszinére.

Átvettem Nobilitól a felhatalmazást és kir. biztosi okmányomat, s Rousseautól az utasítást; a "Noë" galambja szerepe jutott részemre; s kezembe láng kardot adtak. Megborzadtam a hatalomtól, melylyel fölruháztattam, de örült lelkem a béke missiójának. Főfeladatom a rend, béke, a közigazgatás és igazságszolgáltatás helyreállítása, és a lakosság erkölcsi és lelki nyugalmának visszaszerzése lőn.

Visszaindultam Fejérvárra. A martonvásári kocsmában ebédeltem, mikor egy szép, feketébe öltözött fiatal hölgy rohant be, s lábaimhoz borulván, alig engedte, hogy fölemeljem. Megismertem Bottlik fejérvári hirneves ügyvéd, s táblabiró Marie nevü szép leányát. Zokogva mondotta el, hogy atyját elfogták, s Budára vitték, miért? azt nem tudta. Megigértem, hogy még ez nap tudomást fogok magamnak szerezni, s hogy ha lehet atyját megszabadítom. Fejérvárott megtudtam Horváthtól, hogy Bottlikot, mint Kossuthnak legmegbizhatóbb hivét, s a Fejérvár városi értelmiségnek legveszélyesebb tagját jellemzék. Horváthnak, és ő ezen feladás folytán befogatta s Budára szállíttatta.

Bottlikot, mint igen eszes, s talán furfangos prókátort ismertem; de tudtam azt is, hogy ő nem forradalmár, hisz ritka jó gazda, és már vagyonos ember volt.

Hivatalos jegyzőkönyvem első száma alatt az ő érdekében működtem; s csakhamar sikerült szabadságát visszaszereznem, pedig nem volt Fejérmegyében hatalmam.

Mert ide elég szerencsétlenül Gál Eduárdot nevezték biztosnak, ki a megyét nem ismerte, kit a megyében senkisem ismert, és igy ha volt is jó szándéka: nem érvényesíthette. - De ez még akkor nem vette át a megye kormányzatát.

Másnap két század, s báró Echerich kapitány kiséretében elmentem Veszprémbe. Itt jól ismertek, és szivesen fogadtak. A magistrátus élén, mint erélyes alispán Rosos István meghitt jó barátom állott; eljött önkényt hozzám a megyei és városi tisztikar, a honoratiorok, a káptalan. Itt a rend, Rosos erélye folytán soha sem bomlott meg, a közigazgatás rendesen és erélyesen vezettetett, a törvényszék lelkiismeretesen müködött.

Közgyülést hirdettem, melyen elnököltem.

Elmondottam itt létem czélját, s hatalmam ideiglenességét. Ily értelemben bocsáték kiáltványokat Zalába is. Kimentem lovaskatonák kiséretében Vörösberénybe családomhoz; itt is mindent rendben találtam. Nőm felgyógyult, gyermekeimet egészségben találtam - családom biztonságára, távollétemben Balassa szolgabiró lelkiismeretesen őrködött.

Bántotta lelkemet azon sok, részint névtelen, részint ál-, részint igaz névaláirással hozzám beadott alaptalan feladás. Ha ily ügyet komolyan megvizsgáltattam, mindig az sült ki, hogy nemtelen magán-boszú az aljas indok.

Rosost nem nekem, hanem Echerichnek adták fel mint igen veszélyes embert, s ezen alaptalan, hazug, aljas indokolatlan feladás folytán Echerich el akarta fogatni. Egész tekintélyem s erélyemre volt szükségem, hogy megakadályozzam.

Ma sem tudom, tudja-e ezt Rosos? én sohasem mondottam neki.

Rendeletet kaptam, hogy Pap János, Ányos István és Reisig vagyonát foglaltassam le, s ha haza jönnek fogassam el őket. Repraesentáltam mellettük, pedig Reisigot soha sem láttam. - Jót állásom mellett e rendelet visszavonatott; - a herczegnél minden kivánságom teljesült, Nobili és Rousseau jó barátim befolyásuk folytán.

Följelentették, hogy egy szent-király-szabadi ember, kinek szőlőhajlékától két ölnyire kocsiztam el minden héten Vörösberénybe családomhoz, - föltette magában, hogy engem meglesve, szőlőhajléka ablakjából agyonlő.

Felkértem Rosost, hogy minden feltünés nélkül tudja meg az igazat; - Rosos megtudta, hogy már több napig puskával lesett, s hogy ez egy rosz hírben álló, a törvényszék által kezesség mellett ideiglenesen szabad lábra bocsátott egyéniség; - a törvényszék berendelte.

Mikor Zalába mentem, megkértem Rosost, hogy magyarázza meg neki orgyilkosi szándékának helytelenségét, s ha nincs más ok - eresztesse ismét kezességre. Veszprémmegye oly nyugodt lőn pár hét alatt, mint a mily nyugodt ma; a közigazgatás és igazságszolgáltatás, személy- és vagyon-biztonság, olyan volt mint a mai. Talán dicsekedés nélkül mondhatom, hogy szeretett főispánja vagyok ma e megyének: de nagyobb bizalommal, rokonszenvvel s előzékenységgel ma sem találkozhatom, mint akkor biztosi működésem második hetében.

Kassich Béla volt lelkiisméretes, becsületes, szorgalmas titkárom, Verbőczy kiadó, s iktatóm, Mogyorósi irnokom.

Zalában nem ismertek; nem is ment ilyen jól a dolog.

Horváth Willi volt alispán, - korlátolt tehetségü fanatizált, de becsületes egyéniség. Ez erővel martyr akart lenni.

Sok megtagadás kellett hozzá, hogy tervét meghiusitsam. Ott is elnököltem a közgyülésen, ellenérvekkel nem, de találkoztam daczos, megvető, kihivó rosz jóslatu tekintetekkel.

Osterhuber József, Deák Ferencznek sógora, ki régóta ismert, lett itt jó nemtőm. Ezen kitünő jellemü, becsületes okos ember tanácsát jó lélekkel s egész megnyugvással követhettem, s most is áldom emlékét.

A mint a gyülés után lementünk az egerszegi megyeház szük lépcsőjén, egy erős férfi hang mondotta hátam mögött: "ezt kell agyon ütni, s vége minden bajnak."

"Ne hallja kérem!" mondá Oszterhuber, s én nem hallám.

Kanizsán herczeg Eszterházy palotájában nagy kitüntetéssel fogadtak. Chernel a herczeg főügyésze, volt a házigazda. Tódult hozzám a kereskedelmi, ügyvédi értelmesség, ezekhez a herczeg nagytermében, a tisztikarhoz s a polgársághoz a városház termében, a néphez a piaczon szólottam. Sikerült a szenvedélyeket lelohasztanom, s a kedélyeket megnyugtatnom.

A szentgróthi járás távol esik Egerszegtől is, Kanizsától is. - Nem akartam ezen népes vidék lakosságát ide fárasztani, irtam Szentgróthra gróf Batthyány Károlynak, - kit mint nőm közeli rokonát jól ismertem, - mikép hozzá jövök a czélból, hogy Szentgróthon a vidék népével, s előljáróival találkozzam.

Károly gróf azt felelte, hogy más viszonyok közt igen örülne engemet házánál láthatni; de a mostaniak közt, s jelen minőségemben jobb szereti, ha nem jövök.

Én azt feleltem, hogy legyen megnyugodva, a szentgróthi kocsmában rendeltem szállást; a mint Szentgróthra beértem, főtisztjét küldötte előmbe, s kéretett, hogy ha már csakugyan Szentgróthra kellett jönnöm, hozzá szálljak. - Behajtattam a kastélyba, melynek sok vendége volt; udvariasan, de hidegen fogadtak.

Másnapra az egész járás megjelent; a kocsma terme nem volt képes befogadni a népet. Egyedül, huszárom kiséretében, fekete magyar ruhában jelentem meg köztük; a piaczon egy asztalról szóltam hozzájuk, beszédemet lelkesedéssel fogadták. - A mint az asztalról le akartam szállni, leemeltek, s vittek a kastély felé, csak kérésemre bocsátottak a földre.

Ujra és ismét meggyőződtem arról, hogy a magyar nép jellemének legkimagaslóbb vonása, a vele született dynasticus érzet, s hogy a haza és trón érdekét egymástól szétválasztani s elkülöníteni nem képes, de nem is akarja. Természetes, józan esze helyesen fogja fel az érveket; szivesen hódol a törvénynek, s enged az igazságos szigornak. Ne rontsuk e népet, ne gyengítsük vallásos erkölcsi és hüségi nemes érzetét; tanítsuk, nemesítsük: s még igaza lehet Széchenyinek!

Most már a szentgróthi vár tulajdonosa, családja és vendégei szivesebben, barátságosabban s bizalmasabban fogadtak.

Reggeli után társalogtunk kedélyesen több óra folyásig; nekem végre lakosztályomba kellett mennem jelentést írni, és intézkedni. Hat órakor volt a fényes nagy uri ebéd, talán huszonnégyen ültünk az ebédhez. Az ebéd vége felé egy futárt jelentettek. A komornik bevezette, ez egy vadász altiszt volt; Nugent táborszernagy tudatja velem, hogy Eszék capitulált, s hogy ha a megyéimben levő cs. kir. csapatra nincs szükségem, bocsássam el, s küldjek Eszék felé annyit, mennyit nélkülözhetek.

Elmondottam az ujságot, mire a társalgás egyszerre megszünt; ugylátszott, hogy az egész társaság azt hitte, mikép tévutra akarom vezetni.

Engedelmet kérve fölkeltem s tudattam Nugenttal, hogy nekem a két megyében, ez idő szerint, egy katonára sincs szükségem; hogy a velem levőket azonnal utnak indítom, s hogy futárt küldök Veszprémbe, miszerint onnét is induljon Eszék felé az ott levő cs. kir. hadcsapat.

* * *

Másnap minden kiséret nélkül, egyedül actuariusom Szücs Péter urral indultam vissza Veszprémbe.

Elindulásom előtt megjött a pósta, s Erkel azt írta: hogy Vörösberényben van a "Perepuoco;" igy szokta volt énekelni Kiss Miklós előbbi helytartósági tiszteletbeli titkár, s jó barátom a "per poco" kifejezést olaszosan.

Elmés gondolat volt tőle, hogy ő, kit üldöztek egy proclamátió miatt, melyet Windischgrätznek Budára érkezése napján osztatott szét, mint nemzetőr ezredes, a királyi biztos családja körében keresett, s talált menhelyet.

Csapody lovászmesterének Meklenburgba szóló utlevelével, kit Kégl Nikolausnak hivtak, és szinte alacsony, hirtelen szőke volt, mint Kis Miklós; - kinek ruhája K. N. betüvel volt jelezve, mint Kiss Miklósé: Bécsen át szerencsésen megmenekült.

Szerencsésen visszaérkeztem Veszprémbe, hol mindent jó rendben találtam.

Kassich titkárom előadta az időközben érkezett rendeleteket. Ezek között volt egy, mely meghagyta, hogy Hunkár Antal szolgagyőri birtokát azonnal foglaltassam le; s hogy meghagyatott már Kovács Gábornak az itteni tanulmányi alapigazgatójának, hogy az egész birtokot vegye át és cameraliter kezeltesse.

Ezen rendelet már több nap óta feküdt Veszprémben.

Egy megbizható futár által értesítém a honn lévő Hunkárokat, Antalnak unoka-öcscseit, hogy egyiket közülük saját érdekükben, jövő éjjel várni fogom.

Mihály vagy 10 órakor megjött.

Megmutattam neki az erőszakos törvénytelen rendeletet; s biztosítottam, hogy még pár napig e rendelet végrehajtásával késni fogok; - és igy ez idő alatt ők intézkedjenek. Hisz tudom, hogy az egész birtok nem is Hunkár Antalé, hanem legalább felében unokaöcscsei tulajdona.

Mihály átlátta a veszély közelgését, csak tíz napot kért, mely alatt ügyeiket rendezhessék - és legbensőbb meggyőződés hangján adott kifejezést azon tántoríthatlan meggyőződésének, hogy ha tíz tizenkét napig Szolgagyőr lefoglalását elodázni lehet, a "német" többé sohasem fogja elfoglalhatni!

Egy perczig saját eszemjárásának helyességén kételkedtem, mert én máskép láttam, ismertem, s fogtam fel a viszonyokat. A következés az én meggyőződésemet igazolta.

Számtalan elfogatási rendeleteket terjesztett előmbe Kassich, melyek egytől egyig alaptalan, nyomorult feladások folytán adattak ki, - a befogatásokat nem eszközöltem - fölterjesztést tettem ezen rendeletek ellen, és indokoltam a vád alaptalanságával, különösen azzal, hogy törvénytelen és igazságtalan szigorral Magyarországot pacificálni nem lehet.

Egy egész csomag hozzám intézett feladás feküdt előttem. Kit azzal vádoltak, hogy most jött Debreczenből; kit azzal, hogy most indul oda; kit azzal, hogy Kossuth-proclamatiót osztogat alattomban; kit azzal, hogy fegyvert, vagy magyar pénzt rejteget stb. - Ezeket csomagosan a kandallóba dobtam, - még pedig a királyhoz való hűségem érzetében, s a trón érdekében. Hisz megfeleltem feladatomnak; a reám bizott megyéket pacificáltam; helyreállott itt a szó legszorosabb értelmében, aránylag igen rövid idő alatt, a törvényes rend, vagyon- és személy-biztonság. Saját lelkem meggyőződését követhettem mindenben, mert tudtam, hogy Rousseau és Nobili baráti érzelmeire számíthatván az "Alter ego" minden intézkedéseimet helyesli.

Nem mondom el, hány árvának adtam vissza atyját? hány nőnek férjét? hány családnak gyermekét? mennyi égetőleg fájdalmas könyeket töröltem le? mily szerencsétlenségeket előztem meg? s milyeneket enyhiték? De hivatkozom Veszprém és Zala megye összes lakóira, annak bebizonyítására: hogy e két megyében négy havi királyi teljhatalmu biztosságom ideje alatt, egy embernek sem görbült meg egy haja szála sem! S elértem Ő Felségének kiáltványában kijelentett czélját; - sőt többet, mert nem csak pacificáltam e megyéket, de a tévutra vezetett nép hűségét is visszaszereztem a trónnak.

Áldlak téged isteni gondviselés! hogy elég erőt adtál e megpróbáltatásban. Feláldoztam hűség-érzetemnek minden érdekemet, mely e földhöz kötött; nőmet, gyermekimet, vagyonomat, nyugalmamat; s nem is bántam meg későbbi hálátlan viszonyok közt sem, soha. Életem büszkesége maradt azon tudat, hogy elveimért kész voltam meghalni. - Lelki életemnek legfényesebb emlékpontja ezen korszak, melyben a trónhoz viseltető hűségem érzetében, a trón nevében, annyi jót tehettem véremmel.

* * *

Rendeletet kaptam Windischgrätz herczegtől, hogy miután Gaál le van rendelve Tolna felé; s miután e napokban gőzhajón katonaság kiséretében le is kell utaznia, vegyem át Fejérmegye pacificátióját is.

Átmentem hát Fejérvárra. Itt a legziláltabb viszonyokat, s köz-elkeseredést találtam. Gaált nem ismerték, nem bíztak benne, még a békét kivánók sem. Ő sem ismerte az embereket, és viszonyokat; korlátolt tehetségü, vagy szenvedélyes egyének utmutatása szerint kellett intézkednie.

Igy a pacificátió érdekében semmire sem mehetett; sőt a hangulat most roszabb volt, mint akkor, mikor engemet ott elfogtak.

Hozzám sem simult a közvélemény; mert jól érezték irányombani eljárásuk méltatlanságát, s azt hitték, hogy most fogom magamat megboszulni.

Nem tudták, hogy: Horváth az egész városi magistrátust vason akarta - az irányomban elkövetett eljárás miatt - Budára küldeni; és az Abán müködött megyei bizottság vagyonát ugyan ez ok miatt, zár alá vétetni; s hogy csakis nekem, vagy inkább Horváthtal volt baráti meghitt viszonyom és ennek bennem helyezett bizodalmánál fogva sikerült e szerencsétlenséget tőlük eltávolítanom.

Bebizonyítottam, hogy elfogatásom, nem a városi hatóságnak számítható be. Hogy e városi hatóság, Horváth által meg nem előzött viszonyok közt, máskép nem járhatott el. Bebizonyítám, hogy a megyei bizottság, a felizgatott nép befolyása, s fenyegetése folytán határozott irányomban; és igy ezeket sem kell elkeseríteni. Hogy nekünk, kiknek feladatunk a pacificátió, a nép megnyugtatása a rend és törvényesség helyreállítása: nem lehet feladatunk a mult büneit, vagy tévedéseit kutatnunk és büntetnünk. - Ellenkezőleg, meg kell nyernünk a nép bizalmát a multnak felejtésével; s a jelenre vonatkozó törvényes, igazságos, s szigoru eljárásunkkal.

A N. N. urnak irányomban elkövetett eljárásáról pedig nem szóltam senkinek.

Fejérvártt régi meghitt barátim is alig mertek nappal hozzám jönni. Ha valakivel találkozni akartam, hozzám kellett rendelnem; az ott észlelhető közhangulat terrorizált mindenkit.

Hogy a közönséget uram királyom szándékáról meggyőzhessem, közgyülést akartam összehivni, hogy ebben élő szóval megnyugtathassam a lázasan izgatott közvéleményt.

Midőn ezen meghivást fogalmaztam, tudósított Rousseau, hogy Gaál már utban van Fejérvárra, és igy itteni működésemtől a herczeg fölmentett.

Gaál hajóját Tolnában a partról meglődözték ki nem szállhatván sehol; visszajött, - és én vissza mentem Veszprémbe.

* * *

A (1849) márczius negyediki patens ("Reichsverfassung") megjelent, s engemet igen kellemetlenül, sőt leverőleg érintett. Hisz ez az ellentéte volt ő Felsége kiáltványának, - kir. biztosi kinevezési okmányom világos értelmének, - saját proclamátióim és nyilvánosan tartott beszédeimnek. Vállalkoztam igenis a törvényesség és alkotmányosság helyreállítására, de Magyarországnak Ausztriába a mondott patens értelmében leendő beolvasztására soha sem vállalkoztam. Elhatároztam, hogy nem is fogok vállalkozni erre soha, hanem kir. biztosi állásomról azonnal lemondok. Elmentem ennek folytán azonnal Pestre. - Ott a herczeget magát nem találtam, de Rousseau biztosított, hogy a herczeg azt mondotta Szőgyényinek, ki mint a helytartóság elnöke a patens folytán szinte lemondott, - hogy mig ő áll a dolgok élén, ezen patens Magyarországra nézve, életbe nem léptetik.

Elmentem tehát Szőgyényihez. Ő is megnyugtatott, s igazolta Rousseau szavait. Megnyugodtam; még pedig annál is inkább, mert tudtam, hogy Szőgyényi csakis addig marad magas állásában, mig hazájának, s a trónnak hasznos szolgálatot tehet.

Ezen patens kibocsátása politikai hiba volt, mely magát megboszulta; nem a forradalom ellen küzdött többé jogosan a trón; hanem a forradalom küzdött az ellen-forradalom ellen.

A forradalmat és a magyar hadsereget lelkesíté; a forradalom elleneit, a korona hiveit lesújtá. Könnyelmüség, elbizakodás, vagy kiszámított rosz akarat tanácsolta-e a minden viszonyok közt nemes lelkü királynak ezen intézkedést? nem tudom. De kétségtelen, hogy az 1849-ki márczius 4-i patens szülte az april 14-i debreczeni határozatot. E két esemény megsemmité a legitimitás táborát. Az első miatt nem védheté (a legitimitás) többé a koronát a nemzet irányában; a második folytán nem mentheté tovább a nemzetet a korona előtt.

Kápolnánál és Isaszegnél Windischgrätz a csatákat elvesztette. Feladta budai állását, ott hagyva Hentzyt az erőd őrizetére, s maga Bécsnek, Jelasics lefelé vonultak. Welden vette át a főparancsnokságot; a dunántúli kerület katonai főparancsnoka pedig Burich tábornok lőn; mindkettőt személyesen ismertem - különösen Burichchal jó barátságban voltam.

A muszka sereg közelgett, a magyar sereg visszavonult a roppant erő előtt a hegyekből a síkra.

A budai közigazgatás és Kamerális működés megszünt; az egész consilium, minden fundatiókkal, - az egész Kamara minden készletével Stiriába menekült. Éjszakára hozzám jöttek mindnyájan Veszprémbe, hol szállásomon, a püspöki residentiában fogadtam őket gróf Almássy Móriczczal és családjával együtt. Másnap vendégeimet és 49 millió értéket tovább szállítottam.

Családomat már nem láthattam, annyi időm sem volt, hogy egy órára Vörösberénybe mehettem volna. Bekértem tehát nőmet, elmondottam neki, a mint ismertem, a viszonyokat, jelesen azt: hogy most már Vörösberényben nem lehetnek biztonságban mert a cs. sereg visszavonult, s talán kivonul egészen Magyarország dunántúli részéből is.

Ajánlottam néki, hogy menjen gyermekeivel Akára, mert én oda megyek, a hová Ő Felsége rendel; de ő nem akart elhagyni; - gyermekeinket Mókit és Miklóst a becsületes Theindl barátom felügyelete alatt elküldöttük Akára szüleimhez, egy 7 éves Baillou hugomat pedig behozattuk Veszprémbe, a legszükségesebbet összecsomagoltuk, ugy hogy minden perczben indulhassunk.

Weldentől kaptam parancsot, hogy ha az utolsó katona kivonult, menjek én is Sopronba; ott kapom további utasításaimat. Burich pedig arra kért, miszerint csináljak Baranyában, Tolnában és Veszprémben még létező kisebb csapatoknak "Marche-routot", hogy biztosan érhessenek Sopron vagy Grácz felé. Elkészítém, s Burich tanácsom szerint szerencsésen intézkedett.

Ápril 27-én az utolsó katona is eltávozott s én egyedül maradtam Veszprémben. Meg akarván tudni a nép hangulatát irányomban: kimentem sétálni nőmmel, az egész városon keresztül a Rohonczy-féle házig és vissza, a közönség mindenütt tüntető szivességgel fogadott.

Későn este érkezett egy kis Ulanus csapat Hoffmann őrnagy vezérlete alatt; ez hozta a két államfoglyot gróf Batthányi Lajost és gróf Károlyi Istvánt.

Hoffmann el akarta vinni a megyei összes cassákat, s a pandurok s hajduk fegyvereit; de én nem engedtem. Mert e pénz az idevaló adózók és magánosok tulajdona; a pandurfegyverre pedig most a megyének biztonság és rend tekintetében inkább van szüksége, mint volt akkor, mikor ezt a cs. kir. sereg is biztosította. - Veszprém és Zala megye, már oly pacificált, mint Sopron és csak a törvénynek lehet itt hatalma, s erőszakoskodásra sem jog, sem ürügy.

Nehezen, de megértette érveim helyességét Hoffmann őrnagy s engedett mivel tudta, hogy a fővezérek osztatlan bizalmát birom.

Welden parancsa folytán most már nekem is mennem kellett. Nem akartam elhagyni hű segédszemélyzetem, archivumom és cselédjeimet. Saját két négyes fogatomon készültem indulni Sopronba. A megyei magistratus eljött hozzám, melyet megkértem, hogy az administratiót folytassa. Rosos és Késmárky barátaimtól érzékenyen elbucsuzva, szobámba mentem utias öltözködés végett, itt várt becsületes házi orvosom Haizler ur. Megkértem, hogy látogassa meg gyermekeimet Akán, intézkedjék ezekre nézve egészségi szempontból, s értesítsen időről időre; - megigérte.

"S most nekem van egy kérésem Méltóságodhoz" szólt hozzám ő: "fogadja el tőlem ezen 7000 váltó forintot."

"Hogy érti ezt Doktor ur?"

"Kölcsön, ha valamikor visszaadhatja; baráti hűségem emlékeül; ha vissza nem adhatja."

Nehezemre esett e nemesszivű ajánlatot visszautasítanom; mert láttam, hogy fájt neki elhatározásom. De nem tehettem máskép, hisz csakugyan nem tudtam, leszek-e oly helyzetben többé, hogy pénzét visszafizethessem; egy becsületes családatyának talán több évi fáradozása és szorgalma diját veszélyeztetni pedig lelkiismeretlen eljárásnak tartottam.

A veszprémiek előzékenysége irányomban akkor, midőn a hatalomnak, melynek kifolyása voltam, fénye beborult, s Haizler doctornak áldozatkészsége akkor, mikor már menekülő voltam; jól esett lelkemnek. Ezt a veszprémieknek s Haizler családjának soha sem fogom eléggé meghálálhatni. Az elsőkért tettem s teszek is mi tőlem telik; - a Haizler család iránti hálám kifejezésére, még nem nyilott alkalom.

Előjárt két négyesem, egy utazó hintó és egy hosszu paraszt kocsi. Az elsőbe beleült nőm, én melléje, szemközt a kis Baillou Mari s a komorna. A másik kocsira föltettük irattáromat; felült titkárom Kassich Béla, és Verbőczy igtatóm s kiadóm. Az egyik kocsi bakjára vadászom, a másik kocsiéra megyei huszárom ült. - Sok nép tódult össze a püspöki lak előtt. A mint elindultam barátságosan, s tisztelettel köszöntöttek bennünket.

Rohonczy-, vagy most már Eszterházy-házon tul az országut mellett volt felállítva egy dzsidás csapat, a háttérben egy paraszt kocsi, ebben ült négy dzsidás által körülvéve Batthyányi és Károlyi.

Megálltam s a tisztet hozzám kértem.

"Beszélhetek egy perczig a foglyokkal?" kérdém.

"Engedelmet; azt a határozott parancsot kaptam, hogy a foglyokhoz senkit se engedjek közeledni, - ha pedig ellenállhatlan erővel közelednének feléjök, agyonlövessem őket."

Nem hiszem, hogy ez lett légyen a parancs, csak azért hiresztelték igy Palotán és Veszprémben is, hogy a népet a foglyok megszabadítási szándékától visszariasszák.

Elhajtattam Pápára, ott Eszterházy gróf kastélyába szálltam, itt elértem Gruber báró tábornoknak (Kommandant des schreibenden Hauptquartiers.) hadi szállását. Ez is már visszavonulóban volt Kőszeg felé. Pápán a kastély délnyugati részén voltam kiséretemmel elhelyezve. Éjfél után lehetett, mintegy három óra, mikor Szirmay huszár kapitány Gruber tábornok segédje reánk nyitotta az ajtót, annak kijelentésével, hogy Komáromból a magyarok egy része erre tart, s már közelednek.

Éber cselédjeim lévén, egy óra mulva már kocsin ültünk, de nehéz volt a városból a sok társzekér, ágyu stb. közt kihatolni. Végre elhagytuk e zürt; s megvilágosodván jó uttal sebesen mentünk Czell felé. - Itt állott még a mise, a templom előtt megálltunk, misét hallgattunk s mentünk odább Sopron felé. - Utközben csinos fogatot értünk utól, egy főtiszt hajtotta lovait, cselédjei hátul ültek. Elkerülvén felismertem Szeth ezredest, nagybátyám Fiáth Péter sógorát; leszálltam kocsimból s melléje ültem; ott, hol a soproni uttól a Győr felől vezető országut találkozik, nagy tömegek haladtak felénk:

"Mi ez ezredes ur?" kérdém.

"Nem tudom, de mindjárt meglátjuk," - s megállván előkeresett egy jó tábori távcsőt, s megismerte, hogy ezek cs. kir. seregek, melyek rendetlenül összekeveredve haladnak Komárom, Győr felől szinte Sopronnak. Délután 4 órára szerencsésen Sopronba értünk, egy hajtással etetés nélkül. - Itt egy nap megnyugodva Bécsbe mentünk s szokott vendéglőnkbe a "vadember"-hez szálltunk.

* * *

Itt éltem 8 lóval és egész kiséretemmel szeptember elejéig, saját költségemen.

Sok jó barátot, sok ismerőst leltem itt. Elejénte bíztunk abban, hogy a forradalom le fog győzetni, s ezután alkotmányosságunk vissza fog állítatni. De csakhamar észrevettük, hogy a befolyásos hatalmas egyének mást terveznek; s hogy a marczius 4-i patenst Magyarországra reá fogják erőszakolni.

Ő Felsége magán kihallgatáson fogadott.

Kegyes, leereszkedő fogadtatásom, hüségem, feláldozásom s tett szolgálatimnak Uram királyom részéről történt kegyes elismerése s köszönetének nyilvánítása, elfelejteté velem minden bajomat, s a legboldogabb halandó levék.

* * *

A magyar fősereg megállapodott Buda ostromlása végett; - de mi történik, ha ez ott hagyva, és csak megfigyelve Buda várát, gyorsan halad Bécs felé? ha utoléri Bécs előtt a visszavonuló osztrák sereget?

A gondviselés nem igy akarta, - Budát hősiesen bevették, - de ez alatt a muszkák is megérkeztek.

* * *

Geringer átvevén Magyarország polgári kormányzatát; magához hivatott. Miután kérdéseiből azt értettem, hogy vagy a helytartósághoz, vagy a muszka táborba kiván küldeni; őszintén nyilvánítám én is, hogy én csak a magyar királyt, és a magyar törvények értelmében, független hazámat szolgálhatom. - És hogy amint az alkotmány s rend visszaállítására eddig is, ugy ezután is szivesen nyujtok a trónnak segédkezet: ugy Verwirkungs-theoriát nem fogadván el, ez irányban semmiféle küldetést, vagy megbizást el nem vállalok.

Nem szólitott meg többé senki; de más magyar embert sem, kivéve azokat, kik a muszka sereg intendaturájára vállalkoztak. Ezek elhatározásukat nem is közölték velünk, értem a legitimitás pártjával, mely mindennap találkozott Sennyeynél; ők egyszerüen elmaradtak.

Mellőztetésünkből már gyanítók: mi vár hazánkra?

Kínos, fájdalomteljes négy hó várakozott reánk Bécsben.

Tizenegy órakor találkoztunk mindennap Sennyeynél, - elbeszéltük ki mit hallott? esténkint szórakozást kerestünk, de ez is csak búfelejtésért történt; kábított, de nem mulattatott. Hazulról magán ügyeinkről, egy szót sem tudtunk, nem jött sem levél, sem hirnök.

Találkoztam gróf Festetich Dénessel; - neje csüggött karján. A mint köszöntém azt mondotta: "szegény barátom."

"Igaz, hogy szegény! de miért szegényebb ma mint tegnap?" kérdém tőle.

"Nem tudod még, hogy lefoglalták s elkobozták mindenedet; Vörösberényben, még házi butorodat is."

"Honnét tudod ezt?"

"Somogyból szökött be hozzám egy tisztem, ez beszélte."

Ámbár nem hittem, mégis kellemetlenül érintett e hír.

Nem hittem pedig, mert tudtam, hogy Veszprémben ez idő szerint Hunkár Antal a főispán, s Rosos az alispán, és hogy ezek, különösen Rosos ily törvénytelen, erőszakos eljárást nem egy könnyen engedtek volna meg irányomban.

Festetich Géza is itt élt, mint mindig a "Károly főherczeg" czimü vendéglőben. Elmentem hozzá, s kérdém, mit tud hazulról? ő se hallott már 3 hó óta semmit.

"Miből élsz hát öcsém itt, e drága városban?" kérdém.

Fölkelt, kinyitott kulcscsal egy asztalfiókot, mely teli volt rendetlenül belétömött bankjegygyel; ezt mutatva mondá:

"Ebből! ezt mind ugy nyertem a télen tarokkjátékban, végy belőle a mennyit akarsz."

Megköszöntem, s megigértem neki, hogy azon esetben, ha pénz dolgában megszorulnék, igénybe veszem szivességét.

Találkoztam az utczán egy ismerősnek látszott izraelitával.

"Nem veszprémi ön?" kérdém amint elment mellettem.

"Igen odavaló vagyok méltóságos uram."

"Reá ér egy perczre vélem szállásomra jönni?"

"Akár egy órára," volt a felelet.

Felmentünk együtt szobámba, felelt minden kérdésemre értelmesen, szabatosan; adott felvilágositásai reám nézve megnyugtatók voltak, a mennyiben biztosított, hogy vagyonom lefoglalásáról semmit sem hallott.

Pár sort írtam Erkelnek, megemlékezve Vurdáról négyesünk tenoristájáról, kit - mert mindig megvette legnehezebb buzámat, igen szépen megörletvén azt a veszprémi műmalomban, lisztjéből szarvacsokat készített, - "Kipfel"-nek hívtunk. - Erkelhez intézett e levelemben ezen kérdést tevém hozzá "Was macht" s itt egy szarvacsot rajzoltam, egy kérdő jelt tevén utánna.

Negyednap már beczitálta Hunkár Erkelt, s tudni kivánta, mit tesz e rejtélyes jel? - a jószivü izraelita nem Erkelnek, hanem Hunkár főispán és teljhatalmu biztosnak kézbesité levelemet.

* * *

Igen meleg tavasz és nyár volt ez. Nőmet, ki már rég vágyott Nagy-Mária-Celbe, saját fogatomon oda küldöttem; de ezen kirándulás sem birta enyhíteni honvágyát és sóvárgását gyermekeink után.

A muszkák előre haladtak. - A Komárom cernirozására összeállított hadtestnek segítségére - mely a győztes olasz seregből jött részben ide, - Panjutin orosz hadserege is megérkezett. A komáromi őrség Klapka vezérlete alatt ezeket megtámadta; de a muszka ágyuk és Benedek vitézsége által visszaveretvén, a vár szorosabban vétetett körül; minek folytán az országutakon Bécs, Győr és Fejérvár felé a biztos közlekedés megnyilt.

Nőm nem volt tovább Bécsben megtartható. - Ennek folytán irtam Akára, hogy atyám küldjön biztos egyént, és egy jó fogatot hétfőn estére Győrbe, a Bárány vendéglőbe; mert nőm kis hugunkkal kedden délben Győrbe érkezik; ugy hogy még az nap világossal haza mehessenek Akára.

Atyám ki nagyon szerette menyét, saját fogatján jött Győrbe; egy órakor enni szokott, s ezen időben lement a közös ebédlőbe, ott egy hosszu asztal végén leült s ebédelt.

Néhány tiszt lépett be, élükön gróf A. K. akkor talán ezredes, - leülve ugyanazon asztalhoz.

A. K. atyámat fixirozva mondá a pinczérnek:

"Ich habe es Ihnen doch gesagt, das bei meinem Tische blosz k. k. Ofiziere sitzen."

A pinczér mokogott valami mentséget.

Atyám meghagyta a pinczérnek, hogy vigye teritékét a szomszéd asztalra, fölkelt s maga is a másik asztal mellé ült.

Nőm megérkezett, s megértvén, hogy atyám az ebédlőben van, oda sietett.

Érzékeny volt a találkozás; ebéd után előjárt atyám fogatja, nőmet, atyám karjára füzve, az ebédlőből távozni indultak, a mint a tiszti asztalt elhagyták, atyám megfordult a tisztek felé, s ezt mondotta:

"Meine Herren! ich habe oft die Ehre gehabt am Tische Seiner Majestät zu speisen; und sehr oft habe ich Generäle bei meinem Tische bewirthet; - bei Ihrem Tische zu speisen, würde für mich, és ezt hangsulyozta, keine Auszeichnung gewesen sein."

A meglepett tiszt urak egy szót sem feleltek.

Egyedül maradtam Bécsben, hazulról csak gyéren kaptam tudósitást; Sennyeynek látogatott terme, - s Nádasdy Ferencz előzékeny szivessége lőn egyedüli szórakozásom, és vigaszom. De a napnak három negyedét hazám fölötti búban, s családom miatti aggályban leverten töltém. Életemnek e kettő volt mindig főérdeke - s ezek sorsáról hetekig mit sem tudtam. Kínos, kiállhatlan állapottá vált e gyötrő bizonytalanság. Nem leltem többé szórakozást a birodalmi fővárosban; fuvolám is csak komoly bús - méla hangot adott, s ha ellágyitott, könyeim nem enyhiték lelki fájdalmimat. Hisz ürömkeserüek voltak cseppjei!

* * *

Ki lehetett ugyan előre számítani a Catastrophát, a világosi capitulatió még is meglepett bennünket.

Barátim s jóakaróim tanácsa és aggályai daczára elhatároztam, hogy most már haza megyek.

Szerencsésen elértem Akára, de családomat nem leltem ott. A bodajki fürdőbe utánuk siettem; reggel 8 órára a kocsmába hajtattam, családom - a szerény fürdőházban lakott. Beléptem ennek udvarába, egy kis leány gyermek játszott az udvaron: Mókim volt.

Első perczben nem ismert meg, de csakhamar nyakamon csüggött; egy erős kis fiu dajkája karján, az udvar közepén álló hárs árnyában aludt, oda vittem kis leányomat; ez volt Miklós fiam.

Nem kisértem meg örömöm s boldogságom, atyai büszkeségem fokát ecsetelni; s már csak azért sem, mert hiu lenne törekvésem. Hisz a természet nagy fájdalmaknak, s nagy örömnek könyeket adott, - de nem adott képességet ezeknek szavakban kifejezésére. - És ha sikerülne is halvány képét adnom lelki boldogságomnak: a rideg jellemek nem értenék; az atyaság boldogitó érzetével birók pedig megértenek, ha csak annyit mondok, hogy kimondhatlan boldog voltam, ennyi idő, s viszontagság után gyermekeimet ismét dobogó szivemhez szoríthatni.

Jobb karomon leányomat, bal kezemen kis fiamat vittem föl az emeletbe, s itt nőm borult sírva nyakamba. Hálát adok az isteni kegyelemnek éltem ezen perczéért! Kártalanitott az egész életem összes szenvedéseiért, s még emléke is kártalanit minden jövő fájdalmaimért, melyeket a sors még tán reám mérend.

Családomat Bodajkon hagyva, elmentem vasárnap mise után Vörösberénybe; - a litániára értem ide, első lépésem a templomba volt, hálát adni az Uristennek, hogy ismét itthon vagyok.

A mint kijöttünk a templomból, a nép körül fogott, nem tudván, hogyan nyilvánítsa a fölötti örömét, hogy ismét köztük vagyok. A reformátusok is akkor végezték délutáni áhitatosságukat; lejöttek ezek is, udvarom megtelt. Jól esett lelkemnek a becsületes egyenes szivü egyszerü népnek szives, örömteljes rögtönzött fogadása.

Vörösberényben Erkel becsületessége, s tisztjeim erélye folytán, mindent a legjobb rendben találtam; sok pénz volt a Cassában, - a termés középszerü, a cséplés javában folyt.

Másnap megjött családom.

Austria orosz segítség mellett leigázta Szent István birodalmát, oly törvénytelen, véres kegyetlenséggel és szándékkal, mint a muszka Lengyelországot. - Haynau és Susan boszut leheltek. Nem azt nézték, ki a bünös, saját törvénytelenül rögtönzött büntető eljárásuk szerint; - hanem azt gyilkolták, kit hatalmukba keríthetének. Bekövetkezett a boszú, embertelen szívtelenség, kegyetlenség és borzadály zeníthje az 1849. október 6-ika.

A bécsi forradalmárok kegyetlenségeiért a magyarokon álltak nemtelen boszut; meg nem gondolva, hogy minden egyes, a bősz szenvedély által aláirt törvénytelen halálos itélet folytáni hóhér pallos-csapás, mely egy már ártatlan főt gördit a bakó lábaihoz: mélyen sujtja a legitimitást is.

Baromi lőn a szegény magyar helyzete. Betoppant a Gensdarm bárkihez is:

"Jőjön velem" - kiáltá.

"Miért és hova?"

"Jőjön jó szántából, mert máskép erővel elviszem;" - volt a válasz. - Vagy belépett az adószedő.

"Fizessen ennyit és ennyit" rivalgott, s a kérdésre:

"Miért?"

"Fizessen azonnal, mert máskép exequálom," volt a válasz.

S igy tartott ez több éven keresztül: minden kitünőbb egyéniség rendőri felügyelet alatt állott; de különösen mi, conservativek. Ugy látszott, nem tudták megbocsátani; hogy nem voltunk mi is forradalmárok.

"Vége volt mindennek, még a remény mécse is kialudt már."

"A minden szenvedélyeiben felzaklatott nemzet: apathiába esett."

"És kezdődött a soldateska rémuralma. Hat hónapig tartott minden borzadályaival, hogy helyet adjon egy kiméletlen, germanizáló, vaskezü és vaskövetkezetességü, ellenséges indulatu Bach, később Schmerling-féle német kormánynak."

Szerencsét kivánok neked, jelen ifju nemzedék! hogy e nyomorult helyzetet a távolból már, csak távcsőn át látva: ennek kinos, lelket ölő fájdalmait nem érezted. S bízom a magyarok Istenének kegyelmében, hogy nem sujtandja többé, ily megaláztatással e nemzetet; csak ne feledje ez, hogy e siralmas helyzetet a forradalom szülte!

* * *

A politicai élet, sőt a személyes szabadság is megszünvén: kizárólag családom, gazdaságom, s nemesebb szenvedélyeimnek éltem. Családom szaporodott, gazdaságom gyarapodott. Vörösberény menhelylyé vált, respectálták visszavonultságomat a hatalmat kezelők, és ezek közegei, mert gyanusítani nem bátorkodtak. Nyugodtan, kellemesen, s mondhatnám boldogul folytak éveim, csakis politikai helyzetünk lidércze nyomta lelkemet.

Nyitott házat tartottam, szivesen láttam mindenkit. Sokat voltam együtt Rosos Istvánnal, ki közelemben Sááriban lakott állandóan, - Csapodival, gróf Batthyányakkal, Schmidegghel, Matkovicscsal.

Minden szenvedélyeim közt legtöbb gyönyört szerezvén nékem ez időtt is a zene: szabad időmet ezzel töltém. Nappal zongora kisérettel fuvoláztam; estélyenként quartettokat, vagy pedig Theindl és Vurdával egymást felváltva egyesen, avagy duettokat énekeltünk. Minden nevezetesebb zene-szerzeményt meghozattam.

Rendeztem a Balaton partján fekvő sóstói vadászatokat, s itt fogadtam négy megye kitünőbbjeit; gyönyörü vadászatok voltak ezek. A tó közepén fekvő árnyas szigeten telepedtünk meg, egy nagy kényelmes, 30 egyént befogadó kunyhóban. Reggeli 10 órára ide hajtott 20 urifogat. Lobkovicz herczeg, ki Fejérvártt parancsnok lőn, volt legkitartóbb vadász bajtársunk. - Tőle tanultuk, hogy kell száz lépésnyi távolságra réczét, szárcsát lőni. Részt vettek a Batthyányak, Zichyek, Szögyényi, Csapody, Rosos, Késmárkyak, Dőryek, Talliánok, Nagyok; szóval az egész vidék birtokos osztálya; sőt Majláthhoz is volt szerencsénk. - Csöndesen vonultunk ki a szigetből ugy, hogy a tóban levő ezernyi rucza észre sem vette: a Balaton partjára, melynek fedezete alatt felállottunk. - Az adott jelre megindultak a hajók a tón; és a réczék özöne repült a Balaton felé. Nem győztünk tölteni, s lőni. Ezen attaque jó félóráig tartott.

Miután a réczék elrepültek, körülfogtuk a tavat, két nagyobb hajó, puskásokkal, és két kisebb, puskás nélkül zavarta fel a tunyább szárcsákat. Rendesen 300-400 darab közt lőttünk délig. 12 órakor ebédeltünk, délután pedig két órára visszajött a vad a Balatonból a tóra; ismét körül álltuk hát ezt. Négy órára behajtottunk a marosi tóra, s itt folytattuk kedvtöltéseinket. A 70 éves gróf Batthyány Imre is megjelent néha; melléje állt tiszttartója Scherer. Ha jött a récze, Scherer, ki kitünő puskás volt, mindig egyszerre lőtt az öreg gróffal. "Bravo Euer Exellenz" kiáltották szomszédjai. És az öreg ur igen örült. Ismételtük ezt minden héten egyszer, augusztus derekától október közepéig.

Kivettem az enyingi uradalom vadászatját haszonbérbe s október második felétől mig csak az idő engedte, itt is vadásztunk minden héten 2-3 nap puskával, vagy agarakkal lóháton; ide is eljöttek barátim és ismerősim.

Itt a provisorium alatt Késmárky József volt a főbiró, (ki jelenleg Veszprém megyei törvényszéki elnök). Közelebb megismertem ekkor ama jellemes, becsületes, tanult, okos, nemes szivü egyént; majdnem delejes vonzalmat éreztem már első találkozásomkor, és e rokonszenvem évről évre nőtt. Mert minden nehéz viszonyok közt kiállta barátsága a tüzpróbát. Az ő barátsága talán egyik legnagyobb lelki kincsem ma is.

Nem kis vigasztalásomra szolgált, és szolgál ma is, hogy családom - ha meghalok - benne fogja találni legmegbízhatóbb barátját, s tanácsadóját, mert ő családom mindegyik tagja iránt, igaz érzelemmel viseltetik.

Az ő barátságáról el lehet mondani hogy: olyan mint a csillag. Minél sötétebb az éj: annál jobban ragyog.

* * *

Csapodynál minden őszszel többször agarásztunk, s nála lucullusi fénynyel éltünk.

Polgárdin állt a kopó falka; e nemes érzésü vendégszerető család mindig szivesen fogadott bennünket.

Ha eluntam a sport e nemét, fölmentem atyámhoz azért is, hogy nagy-vadra vadászhassak.

Egy alkalommal Erkel barátommal mentem oda; sógorom Baillou már ugyan e czélból ott időzött. - Kimentünk együtt két kocsin Timárba, hol meglátva két szarvast, sógorom ajánlotta, hogy miután ő már ez idén sok szarvast lőtt, el fog bennünket állítani; Erkelt engem s vadászomat azon vonalon, melyben a szarvasok valószinüleg kitörnek; ő pedig a két kocsival felénk fogja terelni. Én ugy állottam, hogy mindig láttam a szálosban álló nemes állatokat.

Előbb hogy sem a puska pattanását hallottam volna, láttam, hogy az egyik álló helyén elesik; - a pattanásra a másik megiramlott, de pár ugrás után ez is elesett, s csak azután hallottam a második pattanást. - Sógoromat kocsin bevárták az aggálytalanok vagy száz lépésnyire, s ő mind a kettőt lelőtte. - Sohasem engedtem többé, hogy ő hajtson.

Karácsony és ujév közt ismét fölmentem Erkellel Akára szarvastehenet lőni.

Kimentünk két szánon; Erkel velem, bátyámmal pedig, a most is szolgálatomban levő Gyuri vadász. A dobosi szálosba szánkáztunk az országut felé. Egy szarvascsapat fris nyomaira akadva, üldözőbe vettük őket; de ezek egy fiatal sürü vágásba menekültek.

"Hogy kapjuk meg őket?" kérdé bátyám Gyuritól.

"Ugy, hogy az urak menjenek szánon azon rétre, mely a vágásban a sövénykuti határt jelzi; ott álljanak el 150 lépésnyi távolságra, a szánakat küldjék félre; én pedig gyalog a falka után megyek. Ha megálltak a vágásban, kézre kerülnek," felelt vadászom.

Igy cselekedtünk; bátyám állott el, azután én, utánam Erkel.

Hallottam a szarvasok törtetését Erkel elé; ez duplázott, oda siettem:

"Mit lőtt barátom?"

"Itt fekszik" mondá, egy elesett nagy szarvas tehénre mutatva vagy 40 lépés távolságra. Bátyám is oda ért; - "rosz lövés" mondá ő, és kihuzott egy vadász kést, melylyel szive felé szurt. - Ekkor a tehén felugrott, s egész erejével megiramlott. Nékem fegyverem felhuzva levén kezemben, pár öl távolságról lelőttem.

"Mind a két lövést erre a tehénre tette ön?" kérdém.

"Nem - felelt Erkel - a második csőt egy másikra lőttem ki."

"S eltalálta?"

"Nem tudom, de remélem."

Arra tartottunk hát a merre a második lövés történt. Én puskámat oda adtam vadászomnak, hogy töltse meg; baj volt ez nagy hidegben az előtöltőkkel, mert a fagyos golyó hidegben csak erővel volt leverhető. Erkel menés közben töltött; s alig mentünk 100 ölnyire a falka csapásán, előre tekintve megláttam egy szarvas tehenet vagy 60 lépésnyire egy bokorban feküdni, fejét fenntartva nézett felénk.

"Ott fekszik, lőd bátyám."

"Nem látom."

"Add ide puskádat."

Bátyám oda nyujtá golyós fegyverét én czélba vettem, elsütöttem; a szarvas felugrott s ujra lerogyott.

Oda érve, két szarvas feküdt egymás mellett, az anya már megmerevedtem; s borja - mely szinte az anyához feküdt, általam nyakszirt-lőtten. E három vadat rövidebb idő alatt ejtettük el, mint mennyi idő kell e jelenet leirásának elolvasására.

Két tavaszszal báró Prandauhoz mentem Miolácz- és Valpóra, erdei szalonkákra vadászni. Igen nagy urakkal találkoztam ott. Lichtenstein herczegek - Jelasics - Denkstein tábornokkal, - Lamberggel, Wenckheimmal - Breunerrel, Festetich Gézával. 1855-ben 21 vadász-nap alatt 1007 szalonkát, 1856-ban ugyan annyi nap alatt, 976 szalonkát lőttünk.

Nemeskeblü, vendégszerető házi gazdánk nagyuriasan látott el bennünket mindennel. Hálásan emlékezem meg irányomban tanusitott szivességéről.

Egy alkalommal szalonka repült ki Denkstein tábornok és Wenckheim Béla közt. - Denkstein rálő, - s Wenckheimba vagy 100 apró sörétet lőtt. - Megijedve, abban hagytuk a vadászatot; Denkstein majd kétségbe esett, s agyon akarta magát lőni. - Wenckheimból az ólmot kiszedték, s negyednap ismét vadászott velünk.

* * *

Ez idétt gróf Batthyány Gedő elvette legfiatalabb nővéremet Bettyt. Atyja átadta neki kustányi birtokát.

Sógorom a gazdasághoz akkor még nem értvén, sokat jártam hozzá s ő szivesen élt tanácsommal, én pedig szivesen mentem oda, mert Kustány csak félórai távolban fekszik Kehidától s itt lakott akkor Deák Ferencz.

Mindennap találkoztunk; vagy én mentem hozzá, vagy ő jött át Kustányba. Behatólag, bizalmasan megbeszéltük a mult tévedéseit, a jelen nyomasztó türhetlen helyzetet, a jövőhöz kötött kétes reményeinket.

Ő mondotta nékem hogy "nem szabad kétségbe esnünk; el kell követni a társadalmi téren mindent, mit a jelen viszonyok közt is lehet, a nemzet egyesítésére. Tenni kell pedig különösen nektek conservativeknek, kiknek loyalitását a korona is kénytelen elismerni; - kiknek becsületes szándékait s hazafiui érzelmeit, a nemzet sem vonhatja kétségbe többé."

"Az első feladat - folytatá - megakadályozni azt, hogy Magyarország részéről választások történjenek a Reichsrathba. E czél elérésére használjátok fel társadalmi állástokat; találkozzatok a nemzet értelmiségével ott hol lehet; világosítsátok fel a helyzetről; különösen arról hogy az erőszak örökké nem tarthat; hogy a korona előbb-utóbb népei áldozatkészségére fog szorulni, - s ekkor talán! visszanyerhetjük békés úton azt, mit a szerencsétlen forradalom folytán vesztettünk.

"Conditio sine qua non" - ha képesek leszünk a legerősebb pressiónak is ellentállva megakadályoztatni a Reichsrathba való választásokat. Mert a mit a mostoha sors és törvénytelen erőszak elvett, azt elévülhetlen jogunk alapján visszaszerezhetjük; de ha feladjuk e jogunkat: nincs okunk többé panaszkodni, s nincs jogunk cselekedni."

Ily értelemben beszélt Deák akkor, mikor az osztrák császár győztes hadserege Altonától Anconáig volt felállítva.

Deákkal volt gyakori érintkezésem folytán, viszonyunk benső, meghitt barátsággá változott; a szivesség s bizalom hangján tanító bölcsesége, egész valómnak komolyabb irányt adott.

A magyar legitimitás pártját kellett megalakítani és szervezni!

Azt kérdezheted nyájas ifju olvasóm! ha csakugyan van elég türelmed ezen igénytelen kis munkát átlapozni.

Mit értettünk a "legitimitás" kifejezés alatt?

A magyar trónhoz tántoríthatlan hűséget, s ennek de - egyszersmind annak is - minden alkalommal leendő kitüntetését, hogy: a mint a korona elévülhetlen jogait készek vagyunk vérünkkel is megvédeni, - ugy az országnak szinte elévülhetlen jogait, a magyar korona érdekében sem adhatjuk fel soha. - S a mint örömmel és áldozatkészséggel nyujtunk segédkezet a koronának a nemzettel való kibékülésre és jogainak biztosítására; ugy a hatalom azon törekvésének, hogy a nemzetet elévülhetlen jogos önállóságától megfosztva Ausztriába olvaszsza, nem ugyan erővel, de ellent fogunk állni semlegesen "per vim inertiae, per passivam resistentiam." Végre, hogy a "hatalom törvénye" ellen: a "törvény hatalmával" fogunk küzdeni. Készek vagyunk igenis, az 1848-ki törvényeket e végett, s ez értelemben törvényes uton módosítani; de csak a magyar törvényhozás szentesített akaratját ismerhetjük el kötelező törvénynek; s hogy a magyar trón és nemzet jogait megvédeni kötelességünk az austriai császárság irányában is. Ezt követeli tőlünk a trónhozi hűségünk.

Ezeket tartottuk édes olvasóm! a "legitimitás" főelveinek.

Mikép működött a volt conservativ-párt a kiegyezés, a legitimitás elvei s a párt szervezésének érdekében: le van írva röviden s híven az "Értsük meg egymást" czimü 1875. február végén a fusio előtt megjelent igénytelen röpiratban. (Tettey Nándor és társánál Budapesten.) - Itt csak annyiból emlékezem meg a történtekről a mennyiben saját magam is szerény napszámosként közreműködtem.

Házam nyitva állott mindenkinek; fogadtam és informáltam; meglátogattam ismerőseimet e czélból; vadászataim oly szépek és látogatottak voltak, mint az előtt. - De már nem a szárcsa és rucza volt a főczél.

A hazai ujságokba nem irhatván, irtam az "Augsburger Allgemeine"-be.

* * *

A magyar nemzeti szinház, az erőszakos germanizálás folytán, bukó félben volt. Ennek fölsegélyezésére Károlyi György s természetesen többen felsőbb engedelem megnyerése után, íveket nyitottak, - s csakhamar 300.000 forintot irtunk alá.

A nemzeti lovardára szükséges összeget Szapáry Antal és Wenckheim felszólítására, az általuk e czélra adott reggeli alkalmával egy óra alatt aláirtuk.

Gazdasági egyleteket alakítottunk majd minden megyében. Nem a művészet, nem a sport, nem a financiális érdekből történt ez; hanem azért, hogy érintkezhessünk, ismerkedhessünk, egyesülhessünk, s hogy a kiegyezés és legitimitásnak pártot alkossunk.

Jelzésére a hatalmat kezelők hangulatának megjegyzem, hogy Hauer jelentése folytán a ministerium azért küldötte el Augusztot, ki a helytartóság elnöke volt, mert megengedte a lovarda alkotását, és a magyar szinház segélyezését.

A nemzet hangulatának jellemzésére pedig legyen elég azt érinteni, hogy az 1859-ki hadjárat alatt bemenvén Pestre, a nemzeti casinóba ezen kifejezést használtam "a mi hadseregünk;" - s ezért majd kidobtak. - Pedig testvér-öcsém, mint alezredes, s két unokaöcsém mint főhadnagy s talán 100000 "magyarfiu" vivott az austriai Olaszországban működő hadseregben. A magentai s solferinói vereségnek jobban örültek Pesten, s kevés kivétellel talán egész Magyarországban, mint maga Napoleon!

De azért nem csüggedtünk. A mérvadó hatalmas körök ügyünk iránti rokonszenvének megnyerésére, elkövettek azok mindent, kiknek loyalitását a bécsi rendőrség sem merte kétségbe vonni t. i. Apponyi, Jósika, Széchen, Dezsevffy, Sennyey, Ürményi, Andrássy György, Szent-Iványi Vincze s többen. A nemzet lethargiájának megtörésével, ezt uj reményekre ébreszteni, egyesíteni, a legalitás és a lehető kiegyezés érdekében fáradoztak itthon: Majláth, Somssich, Szőgyényi, Wenckheimok, Vay Miklós s többen.

Nehéz, háladatlan munka volt ez itt is, ott is, Mert a boszúvágy, elkeseredettség és kétségbeesés, - ugy a hatalom érzete, s elbizakodottság: rosz tanácsadók.

Mikor összehivták a megszaporitott birodalmi tanácsot, az ide meghivott, s a meghivást elfogadó országos capacitásainkat ezért, a legnagyobb bizalmatlanság követte. Pedig ekkor már Deák is Pesten volt, s mindenkinek hirdette, hogy: el kell foglalni minden tért, mely nyilik a nemzet jogainak védelmére.

A meghivottak nem engedtek a mindenki mást talán lehangoló pressionak. Az Isten áldja meg őket érte! Majláth, Apponyi, Barkóczy, Szőgyényi loyalis, erélyes, a legitimitás hangján történt felszólalásai folytán, a közvélemény igazságosb lőn irányukban.

* * *

Éreztem, hogy abból a mit tanultam, sokat felejték; s hogy sokat, igen sokat vagy épen nem, vagy csak felületesen tudok. Gazdaságom jó rendben ment, nem kellett mindennap Akarattyára vagy Menyekére lovagolnom, vagy Padragra kocsikáznom. Több szabad idővel rendelkeztem, jelesen april, május, junius és júliusban, mikor vadászni sem lehetett, ismét komolyan kezdettem tanulni. Rotteck átalános világtörténelmét, - Feszler pragmaticáját - a magyar történelmet; - különösen a magyar közjogot, ennek történelmi fejlődését, rendszeresen tanulmányoztam. Járattam a legjobb külföldi s hazai ujságokat; - különös figyelemmel kisértem a "közös ügyeinkre" vonatkozó röpiratokat, pártszinezet-különbség nélkül. Azon meggyőződésre jutottam, hogy egyátalában, de különösen különleges viszonyaink folytán, csak a legitimitás alapján állhat fen Szent István birodalma. S hogy az elnyomott, vagy ki nem elégített Magyarország Ausztriának mindig Achilles-sarka volt, s jövőben is az maradna. Mindinkább elismertem Majláthnak az országgyülésen mondott e szavai bölcseségét és igazságát: "Omnia enim incerta fiunt, dum a legum tramite receditur!"

* * *

1857-ben Ő Felsége Magyarországban körutat tőn. Mi - a hatalmat kezelők mellőzésével ekkor is kitüntettük a trónt s Ő Felsége személyét megillető hűségünk- és ahhoz való ragaszkodásunkat.

Atyám ekkor 71 éves öreg ur volt. Megkértem, hogy jőjjön be ő is Veszprémbe a király fogadtatására. Bejött s bemutatták Ő Felségének. A király igen kegyesen fogadta; - megtudta, hogy az én atyám; hogy Lajos fia százados s hogy unokája (János bátyámnak fia) huszár hadnagy. - Másnap az udvari ebéd után Ő Felsége atyámnak ezt mondotta:

"Ihr Sohn ist Major; ihr Enkel ist Oberlieutenant!" - Sohasem láttam atyámat oly boldognak, mint az nap volt.

Pár hó mulva atyám, mint Ő Felsége egyik legidősb kamarása (1814-ben lőn azzá) bárónak neveztetett ki.

Ő Felségének atyám irányában tanusított kegyelme, a kiegyezésre irányzott tevékenységemet - ha lehete még inkább hatványozta.

Különösen növelte önbizalmamat azon körülmény, hogy Veszprém és a szomszéd megyéknek ez alkalommal megjelent birtokosai, általam vezetteték magukat a király elé.

A király talán sejtvén, hogy mi vagyunk a trónnak legmegbizhatóbb támaszai s egyszersmind a vidék legfüggetlenebb elemei: kiváló kegyességgel fogadott bennünket. Mindenkivel a nemes szív, a jó akarat megnyerő hangján, hosszabb, rövidebb ideig beszélt.

Azon benső meggyőződéssel távoztunk, hogy urunk királyunk jó szive, nemes lelkülete csak nemeset s jót akarhat. S ha sikerülend rosz tanácsosait leálczáznunk: e nemes keblü király uralkodása alatt - Magyarország még boldog lehet.

* * *

Bekövetkezett az olasz-franczia háboru, mely Magentánál kezdődött s Solferinonál végződött. Villafrancában béke köttetett, Lombardiának föláldozásával.

Ha Ő Felsége 1857-ben koronáztatja vala meg magát: ezen veszteség a közös monarchiát alig érte volna.

Azt hiszik sokan, hogy ezen vereséges veszteség szülte az erősbített birodalmi tanácsot, melynek lelkes legitim müködése és törekvése szülte az október 20-iki diplomát. Pedig nem ugy van. Mert Lombardia nélkül Austria fenállhatott; de az absolut hatalom kezelőinek sok, igen sok pénzre volt szükégük; mert az önkényes uralom csak erővel fojthatta el a népek, különösen Magyarországnak jogos követeléseit.

Jól lehetett a "Verwirkungs-theoria" kigondolva; de elfeledék, hogy ezen theoriát gyakorlatilag igen sok pénzzel, azaz nagy állami hitellel lehet csak fentartani. Az államhitelt, a jogvesztés-elmélet ezen alapját, ingatta meg, a szomoru emlékü olasz-franczia háboru - és a villafrancai békekötés.

A pénzügyi helyzet szülte hát az octóberi diplomát; mivel hogy már nem volt hitel az absolut kormány inproductiv szükségeinek fedezésére.

* * *

A népszerü báró Vay Miklós lett cancellár, csak is ő neki sikerült a megyéknek, melyek visszaállíttattak, főispánokat szerezni.

Az akkori helyzet és közvélemény jellemzésére megemlítem, hogy Vay felhívott néhányat azok közül, kikről biztosan tudta, hogy multjoknál fogva minden szükséges áldozatot meghoznak a kibékülés, illetőleg a magyar alkotmányosság érdekében.

Pártunk egyik legkitünőbb tagját szinte felkérte magához Bécsbe, s itt felszólította, hogy az annyira kivánt kibékülés, illetőleg a magyar kormány, a megyék, az országgyülés, szóval az alkotmányosság helyreállítására nyujtson ő is segédkezet.

A felhívott tehetség első nap elfogadta a cancelláriánál a referendariusságot. De más nap már megbánta, - s erről lemondott, elfogadván egy megye főispánságát. Harmadnap azonban Pozsonyból ismét írt Vaynak - hogy: jobb lesz, ha ő mint független egyén fog pártunk érdekében működni, s hogy az ő neki szánt főispánságot édes atyjára ruházza!

Vaynak és Szögyényinek mégis sikerült aránylag rövid idő alatt a cancelláriát, a helytartó tanácsot és a megyéket felállítani.

Én átvettem Veszprém vármegye főispánságát (1860. dec. 10).

A megyében eddig működött főnök Pichler, családos ember lévén: nem foglaltam el a főispáni szállást, - hol még Pichler lakott; hanem általam igen tisztelt régi barátomhoz, a nemes szivü vendégszerető Bezerédy Miklós czimzetes püspökhöz szálltam, aki igen szivesen fogadott.

Rosos Istvánnak - ki a törvényes időkben első alispán volt, s Késmárky Józsefnek - ki szinte a törvényes időkben főjegyző volt - tanácsait kértem ki a létező aggasztó viszonyok közt. Ezeknek tanácsával éltem minden később előfordult válságos viszonyok közt is; s nem bántam meg soha.

Deczember 22-re 1860-ban összehívtam a megyei gyülést; és lett belőle nép- vagy ősgyülés. Bejött nem csak a nemesség, nem csak a honoratiorok, de mindenki, kinek bejönni tetszett vagy kit behoztak.

A gyülést megelőző este már pár ezer ember tódult a megyeházhoz. Könnyü volt e néptömeget az exaltáltaknak tévutra vezetni; s elhitetni velük, hogy: Ausztria hatalma örökre meg van törve. Hogy a hatalmat törvénytelenül kezelők csak kétségbeesés folytán adták ki a törvénytelen októberi diplomát. - Hogy ezt nem kell elfogadni; hogy csak az 1848-ki törvények értelmébeni intézkedést fogadhatják el. - Hunkár Sándor mint egyik főszónok; declarálta is, hogy nem csak a diplomát nem fogadja el, de a főispánt sem; mert nincs bizalma személyéhez.

Egy maga Rosos szólalt fel a kibékülés és személyem érdekében; és paralisálta Hunkár szónoklatának hatását.

A főispánnak (nekem) macska-zenét terveztek. De ezt Rosos, Késmárky és több higgadt - az értelmiséghez tartozó barátjai megakadályozták azon érvvel győzvén a többség irányában, hogy macskazenét rendezhetnek másnap is, ha a főispánt meghallgatták, és tudni fogják, hogy olyant mondott vagy akar, mi a macskazenét megérdemli.

Annyira fel volt izgatva a nép, hogy legmeghittebb barátim aggódtak nem csak méltóságom, de személyes biztonságom fölött is; s többen közülök arra kértek föl, hogy kinevezési okmányomat ne tegyem közzé, hanem a népgyülésen mondjak le törvénytelen állásomról.

Alig találkozott néhány független jellemü egyén, kiknek volt elég bátorságuk, a szenvedélyesen felizgatott közvélemény ellen szállásomon meglátogatni.

Nehéz napokat éltem s álmatlan éjjeleket virraszték; de nem csüggedtem. Lelkiismeretem sugallá, hogy becsületesen cselekszem, s kötelességérzetem, hogy: ez áldozatot meg kell hoznom királyom és hazámnak, bármi szomoru következménye legyen is reám nézve. Későn este Vurda Emánuel helybeli előkelő polgár jött hozzám, s nagyon kért, hogy ha már csak ugyan el vagyok határozva másnap a gyülésre elmenni, s ott elnökölni: menjek előbb vele a polgári Casinoba, ott együtt van a veszprémi polgárság értelmisége, kik nem ugyan állásommal, de személyemmel rokonszenveznek. Beszéljek ezekhez, világosítsam fel őket a helyzetről és szándékomról; - és ő biztosan hiszi, hogy ha ezt teszem, másnap ezekkel legalább személyemet meg fogja védhetni, a fellázított népdüh ellen.

Elismertem s megköszöntem szándéka nemességét, de büszkeségem nem engedte, hogy tanácsát kövessem.

Egész éjjel nem birtam aludni; megkisértettem megnyitó beszédemet elmondani - de erre nem voltam már képes. Idegzetem megtagadá szolgálatát.

Deczember 22-én 1860-ban 8 órakor átmentem a nagytemplomba - mely szállásomnak átellenében fekszik. - Misét hallgattam, felajánlottam családomat, személyemet s a haza ügyét az isteni gondviselésnek.

Mise után nyugodtabbnak éreztem idegrendszeremet. Nem mertem ugyan reményleni, hogy győzni fogok, de el voltam határozva arra, hogy a reám váró sorssal férfiasan megküzdendek.

Kilencz órakor egyedül, csak egy megyei huszár kiséretében mentem a szomszédságba fekvő megyeházba. A megye nagytermébe felérni, ellenséges indulatu néptömeg közt, nehéz feladat volt.

A terem ajtajánál találkoztam gróf Keglevich Béla és gróf Batthyány Elemérrel Batthyány Lajos, volt ministerelnök veje és fiával. Éreztem, hogy ezek kibékítési szándékomnak jogosult ellenei.

A mint nagy nehezen betolakodtam a cancelláriába, mely egyik felől a nagyterem előcsarnoka, utánam sietett egy "gensdarme" tiszt s azt kérdé tőlem mit parancsolok?

"Nincs mit parancsolnom, de van egy kérésem önhöz, mely abból áll, hogy legényeivel együtt vonuljon szállásukra" - mondám neki.

Feleletem a fiatal tisztet megzavarta; egy darabig álmélkodva nézett felém, és ismét a roppantul zsufolt teremre. Végre salutált és távozott.

Nagy nehezen elértem az elnöki széket, leültem, a közönség néma kiváncsisággal fogadott.

Vagy öt perczig beszéltem megszakítás nélkül, ekkor hallottam először szorványosan felkiáltva "helyes", "igaz", "jól beszél;" visszanyertem lelkem egész ruganyosságát, következtek az "éljenek" mindig sürübben, beszédem közepén gróf Zichy Manó felállt, beszédemet e szavakkal szakítá félbe:

"Kérem a megyei gyülést engedje meg, hogy a gyülés nevében a főispánt megöleljem" - felkelt, megölelt a nép helyeslése közt, a főispáni székkel a levegőbe kaptak Rosos és Késmárky hivei, és én beszédem másik felét mindig növekedő rokonszenv s folytonos éljenzések közt, a levegőben tartott elnöki székről mondottam el.

Ezen beszédemet, mint ez évben a megye teremében tartott minden nagyobb szabásu beszédemet is a megye közönsége kinyomatta.

E beszéd egész terjedelmében a következő volt:

Tisztelt közgyülés!

Az október 20-án kelt k. királyi kiáltvány folytán az ujra felélesztett alkotmányos főispáni hivatalra e megyében kineveztetvén, egyszersmind kötelességemmé tétetett egy a megye minden érdekeit képviselő értekezletet hívni össze, s ezzel egyértőleg megyei állandó bizottmányt alakítani; ez megtörtént, az érintett értekezlet azonban kijelentvén magányos jellegét, a szükséges megyei állandó bizottmány alakítására az 1848-ik évi törvény értelmében összehivandó közgyülést sürgetett: ezen közkivánatnak megfelelendő hivtam össze az 1848. törvények alapján s megszabta formái közt a mai napra e jelen közgyülést. Üdvözlöm a t. megye közönségét e törvényes téren; adja a Mindenható, hogy mindent, mi alkotmányunk kiegészítésére szükséges, e törvényes téren vivhassuk ki.

Az 1848. törvények meghatározták e gyülés teendőit, mielőtt azonban a mai nap feladatának megoldásához fognánk, teljesítsük egy szt. kötelességünket s nyilvánítsuk, hogy Veszprém megye közönsége az 1848-ki törvényeket ép szenteknek és sérthetleneknek ismeri, mint bármelyik sarkalatos alkotmányos törvényünket; nyilvánítsuk azok megnyugtatására, kik csak az 1848-iki törvények által vétettek a magyar alkotmány sánczaiba, hogy az nem csak Veszprém megyének nyilvánitása, de az egész ország nézete; - nyilvánítsuk, hogy 1848-dik évben a nemesség kiváltságairól önként s örömmel mondott le, testvéries szeretetből Magyarország összes népei javára, s pedig örökre: igy a dézsma, robot, papi tized, örökre de örökre megszünt; kérjük meg azokat, kik e megye helységeit képviselik a mai közgyülésben, hogy ezt tudassák azokkal is, kik e székhelyen mai nap meg nem jelenhettek, vagy a tanácskozási terembe be nem fértek.

Mégis hivatalos eskümet mint e megye főispánja e megye közönsége előtt teszem le; mielőtt ezt tenném, engedje szivesen a közgyülés, hogy az esküt általánosságban érintve azon körülményeket említsem pár szóval, melyek megelőzték a főispánok kinevezését.

1848-ik év előtt Magyarországban senki sem esküdött alkotmányra, azon egyszerü oknál fogva, mert a magyar alkotmánynak nincs datuma, mert ez nem valami kegyelmes octroy vagy véres forradalom eredménye, ez oly idős, ős és régi, mint maga a magyar nemzet! Már első bölcs és szent királyunk nem csak a vallásosság boldogító áldásival ajándékozta meg e népet, de a polgárisodás áldásival is, első törvényeiben tevén le a magyar alkotmány csiráját; ez az idő szükségeihez képest fejlődött, a nemzet kegyeletével nőtt, s még - hiszem az Istenben, - óriási tölgygyé növekszik, mely az idő minden viharaival daczolhasson, melynek lombjai árnyában majdan az ország minden faju népei biztosan nyughassanak. E tekintetben alkotmányunk egyetlen a nagy világban, s azon kimondhatlan előnynyel bir, hogy ősi lévén, mint maga e nemzet, e nemzet minden egyes tagjánál vérré vált: olyan a mi alkotmányos érzetünk mint a szines üveg, ha eltörik, darabja szines; ha összetörik, megsemmisítik, megszünik üveg lenni, de utolsó porczikája is megtartja eredeti szinét: - hiszem, hogy mig egy magyar lesz a világon, ez alkotmányos leend, az utolsó magyar mint alkotmányos ember fog meghalni.

De nem mondhatom, hogy egyes törvényeink - bár a legnevezetesbeket érintsem is - teszem: part. I-ae tit. 9-us, Bulla aurea, Sanctio pragmatica, vagy 1790. 10. t. cz: vagy az 1848-ik törvény: alkotmány, mindegyik alkotmányos sarkalatos törvény, lényeges kiegészítő része alkotmányunknak, de nem alkotmány! - Csak igy magyarázható, hogy míg az angol fejedelem az 1676-ik magna chartára, az észak-amerikai elnök az 1767-ki függetlenségi actára esküszik s mig a porosz király az 1852-ki alkotmányra teszi le hitét s a kis Hessen az 1832-ki alkotmányt s esküformát követeli: addig a magyar király az összes törvények szentségére esküszik! Tizenkét sanyaru hosszu év alatt ritka következetességgel, vas akarattal s vas karral kezelte a német kormány törvénytelen, önkényes, összpontosító kormányzati rendszerét, - de elvégre mégis, s nem kis részben a magyar nemzet alkotmányosságán tört meg; ekkor alakíttatott az ugynevezett nagyobbított "birodalmi tanács." Nem egy alkotmányos hű magyar kebel tekintett szorultan a bécsi zöld asztal felé, hol ő Felségének számos bizalmi egyénei közt néhány magyar is foglalt helyet, de hála ezek alkotmányosságának, hála királyunkhozi hűségöknek, itt is diadalt aratott a magyar alkotmányosság, sőt itt is többséget nyert, s igy itt és ez által bukott el végre a mondott rendszer; de most már az októberi diplomának okvetlen kellett következnie, mert ezen diploma nélkül, melyben ő Felsége fejedelmi szent szavával biztosít, hogy magát a legközelebbi országgyülésen megkoronáztatandja, s igy alkotmányos király leend, ezen diploma nélkül egy becsületes alkotmányos ember sem lehetett volna szolgálatjára Ő Felségének, még ez átmenetre is: - de ezen nyilvánítás után, hazafiui s hűségi szent kötelességünknek tudtuk ő Felségének a törvényes térrei átléphetésre segédkezeket nyujtani, s igy történt, hogy ő Felsége bizalmából reánk ruházott méltóságokat s hivatalokat hazánk szent érdekében elfogadtuk, annál is inkább, mert a törvényesen megkoronázandó fejedelemnek, ki arra esküszik, hogy a törvényeket mind maga megtartja, mind mások által megtartatja, csak az lehet hű jobbágya s hivatalnoka, ki a törvényt maga is szentnek s sérthetlennek tartja; - annál is inkább, mert lehet bizonyos viszonyok közt az alkotmányon egy nem várt csapás által vérző sebet ejteni, de nem lehet anélkül, hogy ugyan azon csapással a fejedelem törvényessége is ne sértetnék: s míg a nemzet életrevalóságánál fogva, az alkotmányon ütött seb beheged sőt meggyógyul: a fejedelem törvényességén ejtett sérelem veszélyes maradhat; ebből következik, hogy a fejedelemhezi hűség nem zárja ki a törvényekhezi hűséget, sőt egyenesen föltételezi, - s azért "Esküszöm az élő Istenre, boldogságos szűz Máriára, Istennek minden szentjeire, hogy alkotmányos törvényeinket szentül megtartom, törvényesen koronázandó királyomnak hű jobbágya, Veszprém megyének hű főispánja leszek, főispáni kötelességemet szentül s híven teljesítendem Isten engem ugy segéljen s annak minden szentjei."

Most letett főispáni eskümből reám háromlott kötelességeket kettőre hozhatnám vissza; az első általában a megyei főkormányzatra vonatkozik, ennek ugy hiszek a megye szellemében is megfelelni: - ha mindent, mi törvényes, igazságos, nemes, dicső, szivemből pártolok; - ellenben mindent, mi törvénytelen, igazságtalan, aljas, bünös, egész erélyességemmel üldözőbe veendek.

A másik elnöki kötelességem: - mint alkotmányos ember s elnök a törvények korláta közt mozgó többség akaratjának föltétlenül hódolok; nem tagadom meg magamtól a jogot, önvéleményemet tartózkodás nélkül nyilvánítni, sőt a kötelességet, a tanácskozás folytán itt-ott felmerülő szirtet s örvényt kijelelve, erre a megye közönsége figyelmét felhívni, - de önvéleményemet a többségre reá erőszakolni soha, de soha nem fogom.

* * *

Veszprém vármegyét a kibékülés és kiegyezés eszméjének, barátim segítségével megnyertem. S e megye minden nehéz viszonyok közt, hazafiui kötelmét, a trónhoz való öröklött hűsége érzetével összhangzásba tudván hozni: ez összhangzatból folyó kötelmeit, mind a trón mind a haza irányában, egyforma hűséggel teljesítette is.

Rosos meghozta az áldozatot s elvállalta egy időre az első alispánságot - Kun Sándor a 2-ik alispánságot, - Késmárky a főjegyzőséget - a főügyészséget Vidt Károly; hogy az ifjabb nemzedéket az alkotmányosság és önkormányzatból folyó hazafiui és tisztviselői kötelességekben oktassák. A t. megyei egyéb hivatalokra a rég ismert főtisztviselők vezénylete alatt, a 48. előtti időkből ismert becsületes tisztviselők ujra, az alantiabb hivatalokra pedig az ifjuság vállalkozván: sikerült csakhamar a megyét választás utján szerveznem.

Megjegyzem itt, hogy a corruptiókban gazdag időszakban is, - Veszprém megye tisztviselői részéről zsarolás, vagy sikkasztási eset maiglan elő nem fordult. Sőt egy kiadó által történt sikkasztás összege, ámbár több ezrekből állott, azon tisztviselők által, kiknek bizalmával visszaélve követtetett az el, nagyobb részben már megtéríttetett.

Azon évi april másodikára tüzetett ki az országgyülés Pestre.

A választások alatt szomoruságomra kellett tapasztalnom, hogy habár a megye teremében birtam a bizalmat, s elveim pártolására a többség részéről majdnem bizton számíthaték is: a választó kerületekben, és igy a népnél, e bizalmat még megnyernem nem sikerűlt. A megyei hat képviselő közől Deákot, vagyis a felirati pártot csak ketten t. i. Ányos István és Szabó Imre pártolták.

Az 1861-i országgyülés tárgyalásaira és sikertelenségére emlékezni fog olvasóm. - Erről hát csak annyiból teszek említést, hogy ennek lefolyása lelkemet mélyen lesujtotta. - Veszve láttam szent István birodalmát, s a magyar nemzetet. Hisz a határozati párt absolut lehetetlent, a felirati párt relative lehetetlent akart; s ezen akkori meggyőződésemet és állitásomat, ma sem vonom vissza. Hisz ki sejdíthette 1861-ik év nyárán még Sadovát?!

A politicai folytonos izgatottság, a megyében ugy mint az országgyülésen; s a folytonos Pestenlétel ennek meg nem szokott levegője, vize, megtörte erőmet s egészségemet; májbajba estem. Kovács Sebestyén Endre, kivel rég baráti viszonyban éltem, volt lelkiismeretes orvosom; két heti gyógykezelés után igy szolt hozzám:

"Ön nagy beteg nem csak testileg, de lelkileg is. A sok izgatottság, a pesti rosz lég, megtámadta összes idegrendszerét; itt a jelen viszonyok közt hazája ügyén mit sem lendithet. Kötelessége önnek magát családja számára megtartani; - s azért nem csak mint orvosa, de ugyis mint jóakaró barátja tanácsolom: menjen azonnal Karlsbadba, s ha ez vértódulást okozna - Marienbadba. Menjen pedig míg nem késő."

Elfogadtam s most is köszönöm tanácsát.

Julius végén 1861-ben elindultam Bécsnek, Prága- s Aussignak: Karlsbadba.

Megjegyzem, hogy azért, mert a hatalmat kezelők nem ismertek magyar nemzetet, mi ekkor nemzeti viseletünkkel tüntettünk folyvást, mi és cselédjeink is magyar ruhában jártunk; nem is lévén, legalább Pesten, honnét indulék, más ruhám. Ilyen öltözetben keltem hát utra huszárommal Csehországba.

Aussigban találkoztam Benedek hírneves tábornokkal. Összebeszéltünk, hogy miután ő is Karlsbadba siet, együtt utazunk, azon egy vaggonban Töplitzig; onnét pedig, mert még akkor tovább nem volt vasut, egy kocsin mi ketten, a másikon cselédjeink.

Töplitzben több ismerőst találtam. Jelesen Haynald erdélyi püspököt, s a Csekonics családot. Az akkor is még igen szép Csekonicsné született Liptay báróné, igen szenvedő levén: egy kis kocsiban ült vagy feküdt inkább; Margit akkor még gyermekded leánya gondozta, s egy lépést sem távozott anyja mellől a töpliczi parkban. - Haynald püspök szives volt bennünket egy fogadóba vezetni, hol ő étkezni szokott. Itt Benedek több ismerős tábornokkal találkozván elhatározta kérésükre, hogy még az nap ezekkel marad Töpliczben. Én tehát a póstával tovább egyedül utaztam.

Későn érkeztem s már holdvilágnál Kumetauba. A huszárom bakon ült, én pedig fölöltém sötétszinü szűrömet, melynek boglárcsatja terebélyes ezüst rózsát képezett. Az itt állomásozó cs. kir. katonaság Benedek tábornokot várván ennek nézett az őr, és "Gewehr heraus"-ot kiáltott. Én a fogadóba hajtattam s alig hogy leszálltam, egy kapitány jött hozzám, salutált, és azt kérdezte, mikor jelenjék meg a tisztikar?

Én felvilágosítottam s elmondám, hogy Benedek ma nem érkezik meg s azért szét ereszthetik nyugalomra vitézeiket. Fél óra mulva egy törzstiszt jött hozzám, s jegyemet kérte, - csak is ezután eresztette szét a felállított katonaságot.

Karlsbad nekem nem tetszett; de vizét sem ihattam, - és igy pár nap mulva átmentem Marienbadba, a legszebb európai fürdőbe, hol sok ismerőst találtam. Nevezetesen: Nádasdy Lipótot, Kunst érseket, Szitányi Adolfot, szeretetre méltó szép nejével; a megnyerő modoru és müvelt Karlovszky Rózsa asszonyságot, és több magyar családot, kik mind igen szivesek voltak irányomban. - A víz, szórakozás, gondnélküli élet, s az ottani üdítő tiszta lég csakhamar helyreállították egészségemet. Ismerőseim sem lévén már betegek: együtt étkeztünk. - Egy alkalommal X ur ebéd alatt sürgönyt kapván, fülembe sugta:

"Nekem azonnal távoznom kell, légy kérlek pár napig, mig távol leszek, családom gondnoka s védője!" E szavak után távozott.

Ez 1861 augusztus 12-én történt.

Három nap mulva visszatérvén most érintett ismerősöm, kérdém tőle hol volt? ki is azt felelé:

"Feleségemnek sem mondottam meg; neked mégis megmondom."

Elmondotta azután, hogy a hatalmat kezelők Bécsbe hivatták, s azt kérdék tőle mennyire számíthatnának az oláh nemzetre azon esetben, ha az országgyülés szétoszlatása után, Magyarországban ismét kiütne a forradalom?

"S te mit feleltél?" kérdém.

"Azt hogy a magyarok ellen, de csak ezek ellen, ha szükséges 14 nap alatt 25000 oláht vagyok képes csatába vezetni; nem is kell pénz csak fegyver."

Megértettem ebből azt, hogy az országgyülést eredmény nélkül el fogják oszlatni, és azt is, a mi még szomorítóbb, hogy a szegény magyarnak sok agyarkodó ellensége van.

Az országgyülést 1861-ben augusztus 20-án csakugyan feloszlatták. - De a rend nem bomlott meg; s a főispánok, a megyékkel folytatták a közigazgatást. Apponyi, Majláth, Széchen, Vay, Sennyey visszaléptek, - gróf Forgách Antal lett cancellár;

1861-ik évi september 2-án Veszprémben tartott bizottmányi közgyülést a következő beszéddel nyitottam meg:

Mielőtt a mai nap teendőihez fognánk, legyen szabad a tisztelt közgyüléshez pár szót szólanom a jelen helyzetről, röviden s minden költészet nélkül. Röviden: mert sokkal közelebb érdeklett bennünket a legközelebb lefolyt hónapok történelme, mintsem hogy azt éber figyelemmel ne kisértük volna, s igy e tekintetben ujat nem mondhatnék. Minden költészet nélkül; mert ennek eredete, mint eredménye ideig óráig tartó lelkesedés; - mig politikában nyugalomra s higgadtságra van szükség, nehogy az örök igazság változhatlan elveit szem elől téveszszük akkor, midőn a kor visszautasíthatlan kivánataival alkudozunk; midőn elejtjük azt, mi az időnek esik áldozatul; midőn tekintetbe veszszük azt, mit az uj viszonyok követelnek.

Midőn pár hóval ezelőtt az országgyülés megnyitásakor, a t. bizottmánytól hosszabb időre bucsut vettem: - aggályteljesen tettem azt, de nem reménytelen.

Aggályteljesen, mert ismertem azon nehézségeket, melyekkel a koronázandó fejedelemnek s az országgyülésnek küzdeni fog kelleni.

De nem reménytelen; mert az akadályok s nehézségek nagyságát paralisálta a kölcsönös önfentartási ösztönhöz kötött reményem és igy egy szebb jövendő szomor-édesden mosolygott felénk.

A nehézségek a megingatott kölcsönös bizalomban feküdtek. A kölcsönös önfentartási ösztönhöz kötött reményem azon meggyőződésen alapult: hogy Austria nagy, hatalmas, tekintélyes, nyugodt és szabad, csak egy kielégített Magyarországgal lehet, mig Magyarország összes érdekeinek minden irányban kifejlődését leginkább Austriával való törvényes kapcsában érheti el, s a magyar nemzet nemzetisége biztosítékát leginkább Ausztriávali törvényes viszonyai közt lelheti fel.

A bizalmatlanság főoka a német statusférfiak részéről: az 1848-iki törvények.

Mig a magyar aristocratia - hisz az hozta ezeket minden kényszerítés nélkül - az által, hogy az összes népet felvette az alkotmányosság sánczaiba; hogy megszüntette a robotot, dézmát, papitizedet; az által, hogy kimondotta a birtoklási és hivatali képességet; hogy kimondotta a közteherviselést; az által, hogy kimondotta a bevett vallásoknak viszonyosságát egyenjoguságát; - végre:

az által hogy százados alkotmányának uj biztosítékot szerzett: a magyar aristocratia az 1848-iki törvényekkel egy rég mulasztott nehéz kötelességét teljesíté; - addig a német statusférfiak, mert nem ismerik a magyar közjogi történelmet, mert nem ismerik a nemzet jellemét, az 1848-ki törvényeket csak ugy ismerik mint azokat az 1848-iki forradalom magyarázta - s igy ők az 1848-ki törvényeket a forradalommal identificálják.

Pedig mint híres bölcsészek és historicusok jól tudhatnák, hogy az alkotmányosan hozott törvények forradalmat soha sem okoztak; mert ezek a többség kifolyásai. - Jól tudhatnák, hogy alkotmányos országban forradalom csak a törvények meg nem tartásából eredhet.

Mi okozta az 1848-ki forradalmat? majd elmondja a részrehajlatlan történelem - de hogy a forradalmat nem az 1848-ki alkotmányosan hozott, törvényesen szentesitett törvények okozták; nem azon törvények, melyekről egyik legbölcsebb hazánkfia, azt mondá hogy ezek a "népnek bulla aureája, a nemességnek valódi nemes levele," ezt már bizton állithatja a jelen kor is.

A magyar nemzetnek bizalmatlanságát s jogai iránti féltékenységét természetesnek találandja mindenki, - a ki hazánk történelmét tanulmányozta. Bizalmatlanságának főoka azonban a tizenkét évi eljárásban feküdt; - és igy történt, hogy minden felőlrőli intézkedést, bár a szükség parancsolta légyen is azt, az absolut kormány folytatásának tekintette. - S innen történt, hogy oktober után az összes nemzet jelszava az 1848-iki törvény lett, mint panacea, mely által hitte magát biztosíthatni az önkény ellen.

Az 1848-ki törvényekhez hangosan nyilvánitott ragaszkodás csak növelte a német statusférfiaknál azon törvények elleni bizalmatlanságot. S ezért született a februári patens, mely nem csak a 48-iki törvényeket, nem csak az octoberi diplomát semmisíti meg, de megsemmisíti Magyarország s a magyar szent korona függetlenségét.

Ily viszonyok közt hivatott össze az 1861-iki országgyülés. A kegyelmes királyi megnyitó beszéd minden loyalitása mellett sem volt képes a februári pátens benyomását s hatását enyhíteni. Hogy az országgyülés alatt fájdalom nem történt semmi, sem egy, sem más részről a kölcsönös bizalom helyreállitására, a tisztelt bizottmány ugy tudja mint én. A julius 21-én kelt királyi leirat oly elvet állitott fel, mely minden alkotmányosságnak merev negatioja; s igy az országgyülési értekezlet fonala megszakadván: az országgyülés eloszlattatott. A magyar országgyülés kötelességét teljesíté; mert alkotmányunk nem volt az országgyülésé, a mint nem is a mienk. Hitbizományos örökségünk ez, melyet feláldozni nem szabad.

Eddig az utolsó hónapok rövid történelmi vázlata.

Midőn ma üdvözlöm a t. bizottmányt, ismét aggályteljesen, de nem reménytelenül teszem azt. Aggályteljesen; mert a nehézségek növekedtek. Nem reménytelenül; mert a kölcsönös önfentartási ösztön ujra föléledt s öregbedett.

Ausztria - mint már mondám - nagy, hatalmas, tekintélyes, nyugodt, sőt szabad, kielégített Magyarország nélkül nem lehet; bizonyítja ezt a történelem, de elvitázhatlanul bizonyítja ezt a jelen.

Ausztria soha nem volt, és soha nem lehet jobban ura Magyarországnak, mint az utolsó évtizedben volt. S mire ment? hová jutott? elmondanám, ha nem volna oly fájdalmas, s minket nem érdekelne oly közelről. Én elismerem, hogy Ausztria megronthatja ideig óráig Magyarországot, ha az országot a különböző nemzetiségek szerint osztja fel. De elmondhatja neki az előre látó bölcs: - "Quid victor gaudes? tua de victoria perdet." - Mert ezek nem egységes, hatalmas Ausztriához fognának gravitálni; végczéljok vagy ábrándjuk egészen más!

Másrészről Magyarország bármi uton szakadna el Ausztriától, Ausztriát megronthatná. Azt is megengedem, hogy gazdag, szabad ország lehetne; de Magyarország, azon Magyarország, mely Szt.-István öröksége, azon alkotmányos Magyarország, melyet elődeink vérrel szerzettek s törvényhozói bölcseséggel tartottak meg; azon Magyarország nem lesz többé; s elmondhatná rólunk a későbbi nemzedék: - "Una dies deploravit ruinam utramque."

Midőn geographiai helyzetünk, multunk és jövendőnk annyira parancsolják a frigyet, midőn közös érdekünk és dynastiánk legszentebb érdeke kivánja ezt: akkor a kölcsönös jogok tiszteletben tartása a viszonyos érdekeknek méltánylata mellett, a kibékülésnek minden bizalmatlanság mellett is létre kell jönni, annál is inkább, mert valóságos akadály fenn nem forog.

Az 1848-ki törvények azon része is, mely Ő Felsége jogait, s a törvényesen fennállott kapcsot nem eléggé biztosítja, mint minden törvény, az idő kivánatihoz képest módosítható.

Közös ügyeink s viszonyos érdekeink alkotmányos uton elintézhetők. Kimondotta ezt már azon nagy férfiu, - csak nagy férfiunak mondom, mert nem találok őt eléggé dicsőitő más epitethont, - kit az Isten e nemzet megmentésére teremtett: kimondotta Deák Ferencz.

De hogy ez megtörténhessék, okvetlen szükséges, hogy Ő Felsége a koronázandó fejedelem alkotmányos téren találkozzék a nemzettel; mert e kivül e nemzetnek nincs közeledési tere.

Mert ha kivánhatja Ő Felsége, hogy törvényeinket az idő kivánataihoz módosítsuk, ezt csak a törvényesen kiegészített országgyülés teheti, hogy a módosítás törvényes lehessen. Mert akár Ő Felsége, akár az alkotmányos Reichsrath, akár egy csonka országgyülés octroyroz: az azért csak octroy marad, melynek engedelmeskedünk addig, mig engedelmeskedni kénytelenek vagyunk. De kötelező erővel, azon tiszteletreméltósággal, melylyel alkotmányos törvény, alkotmányos népnél bizton számíthat: nem birhat soha.

Mert ha kivánhatja is az alkotmányos Ausztria, hogy közös ügyeink alkotmányosan intéztessenek, azt csak nem kivánhatja, hogy saját ügyeinket - pedig saját törvényeinknek módosítása csakugyan saját ügyünk - alkotmányellenes úton intézzük el. - Hisz magyar törvényt csak a törvényes országgyülés, a törvényes fejedelemmel módosíthat.

Adja meg Ő Felsége a magyar nemzetnek törvényes kormányát, hogy törvényes országgyülés lehessen, hogy az okvetlen szükséges módosítások törvényesek lehessenek; s bizonyosan megadja a magyar nemzet is királyának mindazt, mi szükséges, hogy a magyar király egyszersmind ausztriai alkotmányos Császár s európai nagyhatalom lehessen.

Szüntesse meg Ő Felsége azon szerencsétlen "circulus vitiosust," mely szerint Ő Felsége nem adhatja meg a törvényeket, mig a nemzet nem módosította; s viszont a nemzet nem módosíthatja törvényeit, mig a fejedelem meg nem adta.

Ő Felsége teheti ezt, mert azon út, melyen most jár, nyitva álland előtte akkor is, ha e nemzet loyalitásában csalatkoznék, s ekkor igazolva leend; - míg a nemzet törvényeit alkotmánykivüli úton nem módosíthatja, morális öngyilkosság nélkül.

Azért mindenek előtti a törvényes kiegészített országgyülés; hogy törvényeink az idő kivánatihoz módosíttathassanak; hogy kitaláltathassék s megállapíttathassék - azon okvetlen szükséges alkotmányos mód, mely szerint közös ügyeink alkotmányosan intéztessenek el. - Igy a tökéletes kibékülés.

Hogy ez meg fog történni, nem csak reménylem, de hazám, a törvényesen koronázandó fejedelem, s az összes monarchia legszentebb érdekében hiszem. Mert e nélkül elveszett a delejtű, s a legközelebbi forgószél különböző irányban sodor bennünket közös pótolhatlan kárunkra; és a felelősség nem a magyar nemzetet éri, hanem sujtja azokat, kiknek sikerülend Ő Felségét ellenkező irányban vezetni.

A mi most már megyei helyhatósági állásunkat illeti; a tér, melyen állunk alkotmányos, törvényes, ezt törvényeink sértése nélkül, nemzeti bün nélkül, gyáván oda hagynunk nem szabad.

Kormány-férfiaink, kik a közigazgatás és törvénykezés élén állanak, nem önérdekből állanak ott; ezt ők a legtisztább hazafiságból s törvényesen koronázandó fejedelmünk iránti hűségből teszik. - Állásuk törvénytelen az igaz, de azért állanak ott, hogy a magyar kormány számára a törvényes állást megszerezzék. - Törvénytelen a kormány, de magyar nemzeties: s mig ez áll, mindig van appeláta "a male informato principe ad melius informaneum." Ha ők megszünnek lenni: megszünik helyhatósági életünk, s ezzel talán sokára, alkotmányosságunk utolsó reménye.

Ezeknek állásukat nem szabad lehetlenítni, nem szabad nehezítni.

Nyilvánítsuk tehát, hogy: a jelen kormányt törvényesnek el nem ismerjük; hogy netalán törvénytelen parancsait végre nem hajthatjuk; katonát nem állítunk; de sem egyiket sem a másikat nem is ellenezhetjük. - Hogy törvényes intézkedéseinek, a törvények iránti tiszteletből, eleget teszünk; hogy helyhatósági kötelességünket, a beligazgatás és törvénykezési téren odább is hiven teljesítjük; szóval elkövetünk mindent a megye boldogságának előmozdítására, bajaink enyhítésére, a mennyire ez tőlünk függ. - Türünk a jövő nemzedék boldogságáért, türünk nyugodtan, higgadtan, minden szenvedélyes kitörés nélkül; türünk önmegtagadással, s feláldozással; türünk a szerencsétlenség tisztelendő méltóságával: - de alkotmányos és szentesített törvényeinktől el nem térünk. Míg a hatalmat kezelő kormány a hatalom jogára támaszkodik, addig mi a jog hatalmára támaszkodunk; s a másodikkal volt, van, és lesz az Isten áldása. - "Certa ibi victoria est, ubi virtus arma ministrat!"

* * *

Megyémben a november 2-ára kitüzött közgyülés karhatalommal szétoszlattatott; a megye becsületes alkotmányos tisztikara együttesen lemondott; - nekem administrator adatott. Falura mentem s ismét gazdaságom- s családomnak éltem.

Szegény jó anyámat már eltemettük. Atyám 76 éves lévén, megosztoztatott bennünket. Miután azonban atyai örökségünk három fiu, anyánk vagyona pedig három fiu és négy leány között volt megosztandó: megvettem az összes atyai és anyai örökséget, - s testvéreimet kielégítettem. Volt tehát elég gondom s tennivalóm annál is inkább, mert Kapivárt eladtam, hogy testvéreimet kielégíthessem s Akát, miután minden épület rosz állapotban volt, ujra föl kellett építenem.

Családom télen Akán volt; én pedig sokat voltam Bécsben. Ott laktak Apponyi, Jósika, Szőgyényi, Sennyey, Széchen; - sokat feljárt Majláth, Ürményi. Mily czélból s mily irányban működtek? érinté röviden bár, de híven az "Értsük meg egymást" czimü röpirat.

Építkezésemet 1862- és 1863-ik évben befejeztem, gazdaságomat rendeztem - és ismét a politikának éltem.

Irtam minden olvasottabb hazai és német ujságokba czikksorozatot, vagy egyes czikkeket a kibékülés érdekében; névtelenül, vagy nevem aláirásával. Bebizonyítani iparkodtam a nemzettel szemben ugy, mint a trón előtt, a kibékülés és kiegyezkedés közös és elkerülhetlen szükségét, s hogy Deák, feliratában letette a kiegyezés, a kibékülés csiráját; csak ápolni kell azt, s hamar tölgygyé terebélyesedhetik, melynek árnyában a lajtán-inneni s tuli népek, a király és császár megférhetnek, s megnyugodhatnak.

Saját és mások czikkeit, és ez irányban s értelemben irt röpiratainkat agyonhallgatták a hatalom kezelői; s agyonhallgattatták a szolgai, vagy megvett, vagy terrorisalt napisajtóval is. - S ha észrevételt tettek czikkünkre, csak gunyosan tették - hivatkozva a jogvesztés elméletére, és Schmerling csattanós nyilatkozatára "Wir können warten!"

De Forgách nem alázta le állását és személyét a hatalomkezelők vak eszközéül; - és így azoknak, kik Magyarországot is a birodalmi tanácsban kivánták látni mielőbb, Forgách sem kellett. Gróf Zichy Herman lőn cancellár.

Bécsben politikáról magyar emberrel nem beszéltek többé.

Hiában, s reménytelenül fáradoztak: Jósika, Apponyi, Széchen, Szőgyényi, Vay, Andrássy György, Majláth, Sennyey, Szentiványi, Ürményi s többen. - Mert ha a közvéleményben nyertek is tért, s ha Ő Felsége kegyes volt is irányukban: a hatalmat kezelők, minden közeledést határozott ridegséggel utasítottak vissza.

Csak egy magyar ember volt, ki a király és Vilmos főherczeg bizalmával birt, s kinek hűségét, és ügyismeretét Schmerling és Hauer sem merték kétségbe vonni. És ez Nádasdy Ferencz volt! - a volt helytartótanácsi tanácsos, utóbb főispán, erdélyi thesaurarius - és akkor Justiz-miniszter; kinek kegyességével, jóakaratával, bizalmával, atyafiságos és baráti érzelmével évek hosszu során már akkor dicsekedhettem. Későbbi fáradozásomnak sikerét egyedül Nádasdy Ferencz becsületessége s irányomban tanusított feltétlen bizalmának köszönhetem.

Zichy a cancellár hivatalosan felszólított, hogy vegyem át - (veszprémi főispán lévén) a megye kormányzatát.

Miután 1863-ban erre Forgách által is felszólíttattam, már akkor le akartam mondani főispáni méltóságomról. De mielőtt ezt megtettem volna, felkértem Késmárky barátomat, hogy menjen Deák Ferenczhez, mondja el a viszonyokat, s kérdezze meg Deáktól mit tegyek? - lemondjak-e vagy bevárjam felmentésemet?

S miután Deák azt tanácsolta, hogy ne mondjak le, akkor sem mondván le: Zichy felhivására sem resignáltam, csak azt feleltem, hogy: a vármegye kormányzatát, miután nincs vármegye, át nem vehetem.

Ezen nyilatkozatom után Zichy felkért, hogy jöjjek hozzá Bécsbe, - ott csakhamar megértettük egymást; én megértettem azt, hogy Zichy: főczélja "Magyarországot a birodalmi tanácsba, ha máskép nem megy, közvetlen választások utján is bevonni." Zichy pedig megértette, hogy: erre bennem segédeszközre nem talál; sőt hogy el fogok követni mindent, miszerint ez néki Veszprém vármegyében ne sikerüljön.

Pár hét mulva főispáni méltóságomtól felmenttettem. (1864.)

* * *

Atyám nevelési főelvét követve, mely szerint csak egészséges test felelhet meg szellemi hivatásának: gyermekeimet ily irányban neveltem. - De a jelenkor sokkal többet kiván az egyéntől, mint atyám idejében; elkövettem tehát mindent gyermekeim kiképzésére. Már kicsiny korukban magtanultak játszva a magyar anyanyelven kivül, németül, francziául s angolul; - ugy hogy hat éves korukban e négy nyelven beszéltek és irtak már. A fiukkal lovagoltam, vívtam, usztam s vadásztam. - Fiaimnak a zenéhez és rajzhoz kevés hajlamuk volt; de leányaim a müvészetben is szépen előre haladtak.

Moki leányom 1863. deczember hóban lett 17 éves; s ekkor szorosan vett nevelése be lőn fejezve. E siheder leányka sok vendéget szerzett Akának, már ez év nyarán. Más részt kötelességemnek tartottam a nagyvilággal megismerkedtetni, s őt annak bemutatni. Elhatároztam tehát magamat, hogy a jövő telet anyjával együtt Pesten töltjük. De Akán a nagy nevelési személyzetet tartani, a telet családom egy részével Pesten tölteni, tavaszszal ismét haza érve, nyitott házat vezetni - s leányom kedvéért sok vendéget látni: nagyobb feladat leendett, semhogy vagyonom megbirhatta volna. És így elhatároztuk nőmmel, hogy a sokkal fiatalabb leányaimat Annát, most gróf Almásy Tassilónét, Ágnest, most gróf Waldsteinnét és Pepit (a fiaim már ugyis Bécs mellett a kalksburgi jezsuita-intézetben lévén) Bécsbe a Salesianerek növeldéjébe adjuk. Igy történt s mi felnőtt leányommal Pestre mentünk.

Meg kell itt jegyzenem, mikép a jezsuiták nevelési modora, s ennek sikere tökéletesen kielégitett; és én nekik örök hálával tartozom. A tudományokban szép előrehaladással, testileg kifejlődve, ép lélekkel adták vissza 9 év után Miklós és Pál fiaimat. Vallásszeretőkké igen, de bigottokká őket nem formálták.

Pesten az egész társaság meg nem érdemlett szivességgel fogadott bennünket.

Legmeghittebb barátom báró Sennyey Pál 1864. april hó 30-án elvette nőül Mária leányomat, kit mi a családi körben - mint fentebb érintettem, folyvást csak "Moki"-nak neveztünk.

Gróf Apponyi György lévén násznagyja, ennek elébe mentem Kisbérre az indóházhoz, mely Akához egy kis órányi távolság.

Az egész uton politizáltunk. Ő elmondotta mi történt részökről az utolsó időben Bécsben, - s mit remélhetünk? jelesen azt, mikép gondolja ő a kiegyezés lehetőségét. Ellenvetéseket tettem, nehézségekre figyelmeztettem s ő mindig tapasztalt szivességénél fogva, ellenvetéseimet megczáfolta, felvilágosított, s oly remény- s bizalomteljesen beszélt, hogy én is uj reményre ébredék.

Báró Luzénszky Alajos nagybátyám volt szives az ünnepély rendezését elvállalni. A mint a misére és esküvőre beharangoztak, felköté díszkardját, kilépett szobájából s agyvelő szélhüdés folytán szörnyet halt.

Nagy csapás volt ez reám nézve!

Sikerült azonban a nélkül, hogy leányom vagy atyám és a társaság nagyobb része csak sejtette volna is, a halottat Moórra haza küldeni. Az uj házasok esküvő után Olasz-, Franczia és Angolországba utaztak.

Ezután csakhamar felmentem Bécsbe s visszahoztam, a zárdában magukat szerencsétleneknek érző kis leányaimat.

Itt megjegyzem, hogy a mint a fiukat jókor kell kiadni az atyai házból: ugy a ki teheti, leányait ne szakítsa el az anyai szívtől. Csak a jó anya tud jó leányt nevelni!

Az 1864-ik éve nyárán többször felmentem Bécsbe Nádasdy Ferenczczel találkozandó.

Mindig arra kértem, hogy használja fel különleges, s egyedüli bizalmi állását a trón, a monarchia és hazánk érdekében.

Miután többszöri találkozásunk folytán meggyőztem arról, hogy: Magyarországot csak is kényszerrel lehet a birodalmi tanácsba vonni; és hogy az így ide kényszeritett magyar elem, egyesülve az ottani többi centrifugal elemekkel, szétrobbantja, vagy megbénítja az egész intézményt; és így ezen terv vagy ki nem vihető, vagy ha sikerül, a dynastia, a monarchia s Magyarország közös hátrányára szolgálna. - Nádasdy felszólított, hogy készítsek egy rendszeres Memorandumot, küldjem fel neki - s ő ezt, illető helyen benyujtandja. - Szavamat vette azonban, hogy ez köztünk marad.

Elvállaltam e megbizást, s csak otthon éreztem feladatom horderejét, és nehézségeit. Nem csak azért, mert a történelem lőn kiindulásom alapja, - és igy ezt alaposan kellett ujra tanulmányoznom; de azért is, mert emlékiratomat németül kellett szerkesztenem.

Bebizonyítottam a mondott emlékiratban a történelem alapján, s ennek adatai tüzetes összeállítása mellett, hogy a dynastia és monarchia mindig akkor vesztett hatalmából, tekintélyéből s európai döntő befolyásából legtöbbet, mikor Magyarország alkotmányos függetlenségét elnyomni, vagy korlátozni akarta.

Ugyan ez alapon bizonyítottam a magyar nép dynasticus érzelmét.

Bebizonyítottam, hogy az 1848-ki mozgalom, s az ez évben hozott, a magyar királynak ősi, alkotmányos jogait megszorító törvényczikkek, az akkori európai viszonyokban találják keletkezésük okát, nem pedig a magyar illoyalitásban; s azon idő-rövidségben, melyben ezen nagy horderejü törvények rögtönöztettek.

Bebizonyítottam, hogy Magyarország gondviselésszerü hivatásának csak is az Ausztriávali törvényes viszonyban felelhet meg; s lehető önállóságának fenntartása mellett, csakis ezen törvényes kapcsolatban lelheti fel álllamisága, nemzetisége s jövő fejlődésének biztosítását.

Bebizonyítottam, hogy a kiegyezés, kibékülés, az 1848-ki törvényeknek, törvényes uton leendő módosítása a dynastia, a lajtántuli tartományok és Magyarországnak közös érdeke.

Végre, hogy Deák Ferencznek 1861-ki feliratában le van téve a kibékülés, a kiegyezés alapeszméje. S hogy a nemzet saját és a trónnak érdekében, a jog folytonosságáról le nem mondhatván: csakis törvényes uton, minden törvényes factorok közremüködésével módosíthatja 1848-ki törvényeit.

Elismertem a korona aggályainak jogosultságát, hogy az 1848-ki törvényeket vissza nem állíthatja, mig arról nem biztosíttatik: hogy Magyarország kész e törvényeket ugy módosítani, hogy a magyar korona jogai és Ausztriával majd 300 éves viszonyokból eredt közös ügyeink törvényes elintézésének módja meg nem állapíttatik és nem biztosíttatik.

S azért nem is azt ajánlom a koronának, hogy állítsa vissza a 48-ki törvényeket "pure et simple;" hanem állítsa vissza egyelőre a magyar cancelláriát, helytartótanácsot és megyéket. Hivjon össze egy, az 1848-ki törvények alapján megválasztandó országgyülést ad hoc t. i. az 1848-ki törvények módosítására.

Ha a nemzet, a mint ismerve a közhangulatot biztosan hiszem, a szükséges módosításokat elfogadja, nincs többé oka sem a koronának, sem az ausztriai császárnak, sem a lajthántuli népeknek Magyarország törvényes, azaz ministerialis (parlamenti) kormányzatát neheztelni.

Emlékiratom lényegére, tárgyilagos tartalmára nézve nem volt nehézségem. Hisz sokszor megbeszéltük már meghittebb körökben a kiegyenlítés lehetőségét és módozatait. Különösen élénken véste magát emlékezetembe Apponyival Kisbérről Akáig folytatott, e tárgyra vonatkozó beszélgetésem; - s jól emlékeztem, hogy Apponyi is ily formák közt reméli Magyarország alkotmányosságának visszanyerhetését. - Én pedig Apponyi Györgyöt ismertem pártunk vezérének.

Szavamat adtam Nádasdy Ferencznek arra, hogy "Es bleibt zwischen uns;" - nem mutathattam ennek folytán szorgalmasan készített Memorandumomat senkinek. Vőm Sennyey Pálnak megmutattam volna elkészülten több ívre terjedt munkámat, - hisz ez nem csak vőm, de egyszersmind meghitt, és személyes s politikai barátom: - de ez a külföldön utazott.

Megemlékeztem, hogy adott nekem a gondviselés egy nemeskeblű jóakarót, ki bő tapasztalatait, tudományát és szakértelmét nem fogja megtagadni, ily válságos perczben irányomban.

Elmentem tehát Szögyényi Lászlóhoz Csórra, elmondottam neki, hogy egy emlékiratot készíték, s arra kértem, - legyen kegyes átnézni, és észrevételeit megtenni.

Lényegére, érveire nézve mit sem változtatott, a formára és egyes kifejezésekre megtette az alapos észrevételeket.

Megnyugodva most már, elmentem haza, elhívtam Akára Késmárky Józsefet, ennek is elolvastam, aztán leirattam s felküldöttem Nádasdynak Bécsbe.

Ez történt 1864. szeptember elején.

Szeptember végén vettem Nádasdy válaszát, fölvetett nehézségeit, kételyeit s aggályait.

Öt rendbeli ily tartalmu s több ívből álló válaszára feleltem Nádasdynak; mig végre 1865. március hóban azon megbizást nyertem tőle, hogy most már, a Magyarország kibékítésének érdekében gyakorlatilag szükséges intézkedésekre nézve nyilatkozzam. Jelesen:

Készítsem el a cancellária, a helytartótanács s a megyék visszaállítására szükséges királyi kéziratokat, - (Handbillett.) továbbá a

Magyarországhoz intézendő kiáltványt; - és az országgyülést megnyitó trónbeszéd tervezetét.

Ezeket elkészítettem s csak is Késmárkyval közöltem, felküldöttem pedig 1865. april 3-dikán.

Nádasdy eredeti leveleire adott válaszaim közlésére ma sem érzem magam feljogosítva, s nem is tudom, nem fogja-e zokon venni, hogy itt megérintem; de ezzel tartozom az igazságnak.

Nádasdy levelei eredetben, ezekre adott válaszaimnak pedig fogalmazványai nálam megvannak.

Mig az egész őszszel és télen 1864/5-ben a mondott levelezéssel foglalkoztam falun; - pártunk itthon, és Bécsben tért nyert. Itthon az ellenszenveket, Bécsben a "Verwirkungs" - elméletét győzték le; - a "Wir können warten"-t pedig legyőzte a schleswig-holsteini kérdés, és az ennek folytán Ausztria és Poroszország közt támadt vetélkedés és feszültség.

De csak Deák Ferencz volt jogosítva a nemzet nevében szólani. Ezt kellett hát reá birni, hogy nyilatkozzék. Ezen nyilatkozat genesiséről mások illetékesebben adhatnak felvilágosítást.

Végre megjelent Deák Ferencz ismeretes, korszakot képző husvéti czikke a "Pesti Napló"-ban 1865. april 16-án.

Majláth György lőn cancellár, Sennyey tárnok.

A megyék mikép leendő szervezésére vonatkozó tanácskozásra, Majláth engemet is felhivott Bécsbe 1865. augustus elején.

Augustus közepén ujra kineveztettem főispánnak Veszprém vármegyében, hol 1865. september 11-én tartottam bevonulásomat és a beigtatási gyülést.

A közönség most már előzékeny szivességgel s bizalommal fogadott.

A megyét csakhamar sikerült rendeznem, a legképzettebbek örömmel sorakoztak mellém, s elvállalták a megyei hivatalokat; Hunkár Sándor, ki Rosos lemondása után 1861. april hóban másod alispánnak választatott, ujra vállalkozni nem akarván: Kun Sándort neveztem I-ső, Késmárky Józsefet II-od alispánnak; Körőssy Lajost főjegyzőnek; Kenessey Móriczot főügyésznek.

Nehezemre esett, hogy néhány kitünő egyéniséget mint a volt főügyészt, Kenessey Pongráczot, és főjegyzőt Rikótyt, az ellenük nyilatkozott ellenszenv pressiója alatt, mellőznöm kellett. Becsületes, munkás, szakértő tisztviselők voltak; nem is volt a közvéleménynek is ellenök más kifogása, csak az: hogy az absolut korszakban hivatalt vállaltak.

Nehezemre esett pedig annál inkább, mert a tisztviselők kinevezésénél nem azt néztem, ki rokonszenvez velem, vagy kivel rokonszenvezek én? Hanem egyedül a becsületességet, szakértelmet s munkásságot kerestem. Igaz, hogy ez által pártom s hatalmam nem nyert; - de megnyertem ezen eljárásommal az összes megyei közönségnek igazságszeretetemben helyezett bizalmát.

Fölismertem, hogy ezen eljárással későbbi nehéz viszonyok és kellemetlen politikai bonyodalmak alapját tettem le: - de bíztam pártom ügyének szentségében, hisz fennten lobogott zászlója e jelszóval:

"Becsületes kiegyenlités és kibékülés, a magyar korona és haza érdekében."

Sub hoc signo vinces.

Sejtelmem nem csalt, mert pártom sohasem maradt kisebbségben maiglan (1877 aprilban) sem.

* * *

Az 1866-iki országgyülési képviselők választására Majláth és Sennyey semmiféle pressiót sem kivántak gyakorolni. Annyira bíztak ügyük igazságában s a nemzet józan okosságában, hogy megvetettek minden fictiót; - és az akkori főispánok ezen választásokra alig folytak be. - Igy történt, hogy habár Veszprém vármegye termében mindig győztünk is: ennek hét képviselői közől öt az ellenzék táborából választatott.

Ezen országgyülés korszaka sokkal közelébb esik a jelen nemzedékhez, hogysem szükséges, sőt még nagyon is korai ne volna ezen időt részleteznem.

Az igazság érdekében kijelentem azon alapos meggyőződésemet, hogy: a mint gróf Eszterházy Móricz érdeme az, hogy Magyarországot a birodalmi tanácsba nem kényszerítették; a mint kizárólagosan Deák érdeme, hogy az országnak ellenszenve a kiegyezés érdekében legyőzetett: ugy az, hogy a magyar miniszterium kineveztetett mielőtt ezt megelőzve, a 48-iki törvények módosítattak volna; az akkori ideiglenes kormánynak, azaz Majláth és Sennyeynek, továbbá Andrássy és Beustnak elvitázhatlan érdeme.

Állíthatom pedig ezt alaposan azért, mert részint személyesen vettem részt az erre vonatkozó tanácskozásokban; részint leghitelesebb kutfőkből merithetém mind azt, mi ez irányban történt.

* * *

A koronázás után, melyben mint főispán részt vettem, s a magyar parlamentáris és miniszteriális kormányformának törvényes helyreállításával, a Deák pártnak voltam tevékeny tagja. És most már, a parlamentáris többség kormánya, azaz a párt-kormánynak lévén kitett bizalmi közege, az 1869-ik évi e megyében megejtett képviselői választáskor érvényesítettem befolyásomat, még pedig sikerrel. A képviselők többsége ekkor már Deákpártiakból választatott.

Megnyertük gróf Eszterházy Pált nagy nehezen. Megbukott általa az ugodi választó kerületben Nagy Ignácz, a bal párt híve. Fölléptettük a központban (Veszprémben) Késmárky Józsefet kivánsága ellen is; s ez lett a legizgatottabb választás, mert Nagy Károly, a bal párt híve, sok pénzzel dolgozott. Reggeli 9-től másnap reggeli 4 óráig tartott a választás; elvittük mind a két részről a betegeket is szavazni, karon vagy kocsin, - és csak egyetlen egy szótöbbséggel győztünk ugyan, de győztünk.

Egész ambitiómat ezen választás sikerébe helyeztem; s annyira ideges lettem, hogy a választás után (ugy mint egykor Kossutthali párbeszédem alatt) könyeim peregtek ruhámra, s alig voltam képes a győztes tábor vezérének, négy órakor reggel történt tisztelgése alkalmával tartott, s hozzám intézett szép szónoklatára felelni.

Veszprém vármegyéből küldött hét képviselőből - öt volt Deákpárti: a pápai választó kerületből Trefort Ágoston, a devecseriből, gróf Zichy Manó; a zircziből Ányos István; az ugodiból gróf Eszterházy Pál; a veszprémiből Késmárky József. A nagyvázsonyi választó kerületből a balközépi Gaál Pétert, az enyingi kerületből a szélsőbaloldali Matkovics Tódort nem birtuk megdönteni; még az 1872-ki választás alkalmával sem.

Csak a fusio után sikerült ez, Pap Gábor felléptetése által.

A választások sikerének alkalmából, a miniszterium által részemre kiállított elismerő okmányokat birok.

* * *

1876. évi junius havában, - tekintve majd 40 éves szolgálatomat; tekintve, hogy életem hatvanadik évét tulhaladtam; azon meggyőződésben - hogy leróttam királyom és hazám irányában való kötelmeimet ugy, mint hálámat: - a 16 évig viselt főispáni méltóságról lemondottam.

Tisza Kálmán miniszterelnök ur ő excellentiája e lemondásomat el nem fogadván: maiglan (1877. april) Veszprém vármegye élén állok.

1876. évi szeptember 25-ki rendkivüli gyülés alkalmával következő indítványnyal, s egyhangu közös akarattal hozott végzéssel lepettem meg:

(392/876. m. biz. sz. alatt.)

Főispán ur Ő Méltósága a bizottsági tagok szivélyes üdvözlése közt, elnöki székét elfoglalván, köszönté a szép számmal egybegyült tagokat. - S érintve a jelen rendkivüli közgyülés tárgyát, annak megvitatásánál s elintézésénél, - kérte a szokott higgadtság isméti tanusitását. Ezután a közgyülési tárgyak felvétele előtt, felemlitésével azon körülménynek, mikép az utolsó közgyülés ideje óta, Főispán ur Ő Méltósága hivatalos állásáról lemondott, s ennek hire fölöttébb kellemetlenül lepte meg a megye közönségét, - mert e hír akkor keletkezett, midőn bölcs kormányzatához füződött a remény, hogy a közigazgatási bizottság életbe léptetésével beálló uj rendszer, mely az önkormányzati jogokba mélyen bele hat, - elviselhetőbb leend; - sőt nevelte a megye közönségének e fölötti fájdalmát azon tudat, hogy nem találkozik oly utóda, ki jellemét, igazságszeretetét, részrehajlatlanságát, képzettségét, szelid erélyével egyesitené magában; - ki azzal a szeretettel, vonzalommal s általános bizalommal birjon, mely őt körül övedzi; - továbbá, előrebocsátásával annak, mikép bár vigaszt nyujtott az elterjedt ellenkező hír, de az aggályt, a távozta fölötti félelmet, csak a mai nap szüntette meg, - midőn a megye közönsége őt ismét a főispáni székben tisztelheti; - inditványoztatott hogy: a közgyülés jegyzőkönyvileg fejezze ki a fölötti örömét, mikép Ő Méltóságát továbbra is e megyének megnyerhette.

Veszprém vármegye közönsége sohasem fogja elfelejteni Báró Fiáth Ferencz főispán ur ő Méltóságának érdemeit, melyeket nem csak kora ifjuságában kiváló tisztviselősködése, de később a férfi kor delén, sőt ezentúl is, különösen e megye kormányzásánál, a trón és a haza szolgálatában szerzett, sikerdús működése annál inkább kedves emlékezetében marad Veszprém vármegye közönségének, mert hivatalos müködésének irányától, még a hazafiui jó szándék soha meg nem tagadtatott; - magán életének egész folyamát nemes cselekedetek oly sora jelzi, mely a mellett, hogy köztisztelettel párosult rokonszenvet ébreszt, egyszersmind irányában hálára is kötelez: - ugyanazért, a mily természetes volt Veszprém vármegye közönségének fájdalma, a hosszu, évtizedekre terjedt áldásos politikai pálya megszüntének hirére, - ép oly osztatlan most öröme, hogy az átalakulásnak még folyvást tartó nehéz küzdelmében, nem lesz kénytelen nélkülözni, a jeles tulajdonairól ismert kormányost, - kinek tapasztaltságát megyeszerte bizalom, - igazságszeretetét közmegnyugvás kiséri. E fölötti örömét a megye közönsége ezennel jegyzőkönyvileg fejezi ki; - mely hiteles kivonatban ő méltóságával közöltetni határoztatik. Kiadta Kőrösy Imre s. k. Veszprém vármegye főjegyzője.

Meg kell jegyeznem, hogy ez indítvány azok részéről történt, kikkel ritkán voltam szerencsés egy véleményben lehetni. - Több rendbeli elismerő okmányaim közül ez egyetlent irom ide, mert erre vagyok legbüszkébb, mert ennek örültem legjobban.

* * *

S most bucsut veszek tőled nyájas olvasóm! azon meggyőződésem nyilvánításával, hogy:

Szent István koronája, és a magyar nemzet a jelen nyomasztó viszonyok irányában is elmondhatják:

"Alios ego vidi ventos, alias animo prospexi procellas!"

Majd ezer éves itt létünk alatt - változó végzetes viszonyok közt, az isteni gondviselés őrködött fölöttünk.

A nemzetet elég természetes józan értelmiséggel, elég fogékonysággal áldotta meg a gondviselés, hogy a viszonyokat, melyek közt él, fölismerje, - s elég éles itélőtehetséggel arra, hogy azokhoz alkalmazkodjék.

Oly nemzetet, mely a barbár korszakot túlélte; mely annyi szerencsétlenség és csapás daczára, ma már a civilisált nemzetek közé számittatik; mely a magyar koszorus költő bús szavait öntudatosan igy módosíthatja:

"Megfogyva nem,
de törve sem
él nemzet e hazán."

Ily nemzet - hűn követve nagy fiai Széchenyi és Deáknak tanai bölcseségét - biztosan számíthat saját erejére, - állami, s nemzeti jövőjére.

Hisz ennyi önelhatározási, önmagunk és ügyeink fölötti rendelkezési joggal sohasem birtunk, mint ez idétt.

Több értelmiséggel, képzettséggel, tapasztalással, e nemzet sohasem dicsekedhetett, mint most.

Több érdek sohasem fűződött alkotmányunk, szabadságunk s állami létünk érdekéhez, mint ma.

Oly alkotmányos érzelmü királyunk; a nemzetet annyira kitüntető s szerető királynénk, mint most van: sohasem volt!

* * *

Igaz, hogy ujra ébredésünk, alkotmányos függetlenségünk érzetének első perczében, túlbecsülve erőnket, téves számitás alapján, nagyobb összegeket fektettünk országunkba, ennek felvirágzása és a mulasztások pótlására, a jövő érdekében, mint észszerüleg kellett volna. De ez megtörtént dolog; és a mi fő, a hibát mindannyian elismerjük. Ezen hibát ujabban el nem követjük, s férfiasan türjük nyomasztó következéseit, saját magunk és a jövő nemzedék érdekében.

A nemzet irtózik a financziális megbukás veszélye- és szégyenétől. - S ha ezen becsületére váló érzetének minden alkalommal férfias erős akarattal adand kifejezést: biztosan remélem, hogy állami háztartásunkban az egyensulyt pár év alatt helyre állíthatjuk.

Van okunk aggódni igen; de nincs okunk, sőt nem szabad csüggednünk.

Igaz az is, hogy a parlamentarismus azon elve, mely szerint kell, hogy a többség akarata teljesüljön, Magyarországban egész mértékben s minden következéseivel nem érvényesülhet.

Nem pedig azért, mert a magyar király egyszersmind Ausztria császárja; és igy a magyar nemzettel nem azonosíthatja magát feltétlenül.

De ugyan ez áll Ausztria parlamentarismusára nézve is. Igy a korona sem itt, sem ott, a parlament többségét nem érvényesítheti azon esetben, ha ebből az érdekek összeütközése folytán bonyodalmak eredhetnének; mert a magyar király nem izenhet háborut az ausztriai császárnak. De érvényesítheti a korona jogát, a méltányosság és örök igazság alapján itt is, ott is, a kölcsönös követelések mérséklésére; és igy minden veszélyes surlódás megelőzésére.

Mig a közös fejedelem jogara nem csak a hatalmat jelzi, de egyszersmind az igazság és méltányosság mérlegének nyelvét is, mely sem az egyik, sem a másik oldalra nem hajlik; - addig ezen közösségünkből folyó helyzeten nincs mit aggódnunk. - Sőt a mint biztosítja a Lajtán tuli népeket netalán méltánytalan követeléseink irányában: - ugy biztosítja Magyarországot Austriának lehető igazságtalan kivánalmai irányában is.

* * *

Tanuljunk! neveljük népünket vallásos erkölcsi alapon. - Gazdálkodjunk, dolgozzunk, takarékoskodjunk, egyénileg mint államilag. És ha Széchenyi el merte mondani ezelőtt negyven évvel, hogy: "Magyarország nem volt, hanem lesz," mi jogosabban mondhatjuk el ma:

Volt, van, és lesz Magyarország! Él a magyarok Istene!

Az Ur Istennek annyiszor tanusított véghetlen kegyelmében bízva, éltem végórájában is az lesz legbuzgóbb imám, hogy: áldja meg e nemzetet s királyát!