MÜNCHHAUSEN


AZ IGAZMONDÓ NÉMET BÁRÓ
CSODÁLATOS KALANDJAI


ELBESZÉLTE Ő MAGA


A MAGYAR IFJUSÁGNAK ELMESÉLI
GAAL MÓZES




BUDAPEST
LAMPEL R. Kk. (Wodianer F. és Fiai) R.T.
KÖNYVKIADÓVÁLLALATA



 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

 



TARTALOM

ELSŐ FEJEZET.
Münchhausen sajátkezü levele, melyet sohasem irt meg,
de e könyv magyar szerzője következő képpen forditott magyarra.

MÁSODIK FEJEZET.
Leghomályosabb gyermekemlékeim, amelyekre csodálatosképpen a legvilágosabban emlékszem.
Egy kecske és én, azután több kecske, amelyek közül az egyik magam voltam.

HARMADIK FEJEZET.
Elmondom a kalandomat a mocsárban, melyből csak a saját emberségemmel tudtam kieviczkélni,
merthogy a lovam cserben hagyott. Aztán hogy a szemem szikrájának is tudtam hasznát venni
s a puskatöltő pálcával hét foglyot miként lehet lőni. Végül mesélek a bőréből kikergetett
rókáról és egy rendkivül ostoba vadkanról.

NEGYEDIK FEJEZET.
A cseresznyemaggal lőtt szarvas. Tizenhárom kacsa egy csokorba fűzve. Repülés szárny nélkül.
A vak emse és malaca. A kettérobbantott medve. A szellőztethető koponya. Pikas, az állhatatos
vizsla. A nyolclábu nyúl.

ÖTÖDIK FEJEZET.
Zefirette és anyatársa: a nyúl. Miként vált Zefiretteből, az agárból - borzkutya?
A toronytetejéről lelőtt ló története. Egy kis tojástánc az asztal tetején.

HATODIK FEJEZET.
A kifordított farkas. A megveszett kabát. A bőrébe visszabujni szándékozó róka,
a hámba korbácsolt farkas. Mindezek nagyobbrészt Magyarországban történtek.

HETEDIK FEJEZET.
Huszárezredes leszek. Rohammal bevett vár. A kettészelt és ujra egyberagasztott ló.
A hadakozó kéz. Török fogságba jutásom.

NYOLCADIK FEJEZET.
A holdba feldobott ezüst balta. Utazás a holdba babszáron, a holdból le csepükötelen.
Az önkényt nyársra huzódott medve. Egy kis úti kaland a szorosban s a megfagyott
trombitahangok.

KILENCEDIK FEJEZET.
Az izzó forróság Ceylon szigetén. Megszabadulásom az oroszlán karmai
s a krokodilus torka közül.

TIZEDIK FEJEZET.
Halfőzés a Golfáramban. A vöröslúd, mint életmentő. Hajókötél és horgony a cethal
fogának üregében. Tartózkodás egy hal gyomrában.

TIZENEGYEDIK FEJEZET.
Szives fogadtatásom Konstantinápolyban. Utazás egy ágyugolyón.
Mikor Kairóban nagykövet voltam. Öt hasznos szolgát fogadok.

TIZENKETTEDIK FEJEZET.
Veszélyes út a Niluson. Hetekig mandulából élek. Fogadok a szultánnal s elnyerem
egész kincseskamráját. A szultán megbánja a fogadást és üldöz engem, de hiába.

TIZENHARMADIK FEJEZET.
Az olasz banditák leszedik hátamról az inget is. Csak a Dávid hires parittyáját sikerül
megmentenem. Boldogult apám egynémely emlékezetes cselekedete. Gibraltári tényeim.
Miként lehet az emberből szükség esetén ágyugolyó s tud-e az ember három hónapig aludni?

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.
A jegestengeren. Ezer jegesmedvének erőszakos halála. A vizsla, melynek fölülmulhatatlan
orra van. A tengeri szörnyeteg gyomra, mint tengeri kikötő. Hogyan juthattunk a Kaspi-tóba.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.
Kalandjaim Perzsaországban. A hegyitolvajok között. Miként lehet lovat fogni.
A perzsa sah meg én.

TIZENHATODIK FEJEZET.
A holdnak kimeszelése. A deresszürke, mely átugrik a hintó ablakán. Találkozom egy emberrel,
a ki azt mondja, hogy ezelőtt tizenöt esztendővel jelen volt a temetésemen. Ezt az embert lefőzöm.

TIZENHETEDIK FEJEZET.
A vizsla-mellény. Látogatás az Aetnánál. Két pogány istennel való megbarátkozásom.
A déli tenger egyik ismeretlen szigetének fölfedezése.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET.
A felfedezett uj sziget csodálatosságai. Az ember-evő nyájas király.
A kenyér és sütőtökfa s egyéb ehhez hasonló különlegességek.

TIZENKILENCEDIK FEJEZET.
A vaspondró.

HUSZADIK FEJEZET.
Csaknem hihetetlen hideg.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET.
Ikertestvérek bámulatos hasonlósága. Az amerikai hajnövesztő kenőcs.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET.
Éktelen hőség. A léghajó útja a nap felé. A napon sült kutya.

HUSZONHARMADIK FEJEZET.
A török szultán nagy rézágyuja meg én szárazon és vízen. A lazacfogat a tóhátán.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.
Barangolásaim a svájci havasok között. Gyermek a hógomolyag közepében.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.
Amerikai históriák. Szélvihar, forgószél. A 10.000 koronás reggeli. A medve, mint tábornok.






ELSŐ FEJEZET.

Münchhausen sajátkezü levele, melyet sohasem irt meg,
de e könyv magyar szerzője következő képpen forditott magyarra.

Kedves Régi Jó Barátom és Vadásztársam! Valamelyik képes ujságból azt olvastam, hogy te az én történetemet az ifjuság számára ujra meg akarod irni. Nagyon helyesen cselekszed, mert nincs szebb és lélekemelőbb dolog, mint az, ha az ember az igazságot hirdeti. Az igazság szeretete hiányzik az emberekből a leginkább, s midőn én bizalmas barátaim körében egyetmást elmeséltem életem folyásáról, semmi egyéb czél nem vezetett, mint az igazságnak különös szeretete.

Mert, látod kedves öreg pajtásom, a hazugság alapjában véve a legostobább dolog; a hazug embert minduntalan rajtakapják, s ha jól tudom, nektek van egy derék közmondásotok, mely szerint a hazugot hamarább utólérik, mint a sánta kutyát. A sánta kutyáról mesélhetnék neked egy másik megható történetet, de ezuttal fontosabb dolgaim vannak. Azt akarom a lelkedre kötni, hogy te se szépíts semmit az én történeteimen, mondd úgy el, hogy a ki meghallgatja, az rögtön igy kiáltson fel: »mennyire egyszerü és természetes«. Csak az igazság, barátom, semmi teret ne adj a képzelődésnek. A képzelődés káros és veszedelmes. Az utánzandó példák legyenek olyanok, hogy az ifjuság minden testi és lelki megerőltetés nélkül követhesse. Hogy még jobban megérts, ime még világosabban fejezem ki magam: ird meg ugy a velem megtörtént dolgokat, hogy kedves olvasóid akár maguk is hasonlót tudjanak cselekedni. Ennek pedig kettős haszna lesz: először mindent hinni fognak - ha meg tudják cselekedni, másodszor annyira meg fog erősödni bennök az emberi tehetségbe vetett bizodalom, hogy még a lehetetlent is lehetőnek tartják.

És ha mindazonáltal akadna a te olvasóid között olyan, a ki a legjobb akarat mellett sem tudna a te szavaidnak hitelt adni, annak külön sugd meg, hogy Münchhausen olyan időben élt, a mikor fölöttébb csodálatos dolgok történtek. A görögök hősei hajdanában még az isteneket is meg tudták a trójai háboruban sebesiteni, Münchhausen pedig megelégedett a különböző vadállatok megsebesitésével. Ezt és ehhez hasonlókat elmondhatsz még ha éppen szükségesnek látod.

Aztán még egyet.

Gyermekkoromnak azt a fontos mozzanatát, mikor huzamosabb ideig kecskévé kellett változnom, bocsásd előre; ez igen fontos dolog, s ebből életemnek számos egyéb eseménye önként magyarázódik ki.

El ne mulaszd minden alkalommal külön is hangsúlyozni, hogy Münchhausen szerette az igazságot, s hogy ő mindazt, ami vele, általa, érette és miatta történt, s amit ő barátainak egy-egy pohár bor mellett elmondogatott: hitte is.

Ezek után fogadd őszinte baráti kézszorításomat.

Münchhausen báró.

*

Kedves olvasóim, azt hiszem, hogy okosan cselekedtem, mikor a hirneves Münchhausen levelét közzétettem. A levél mindenkit meggyőzhet arról, hogy ő senkit bolonddá tenni nem akart, hogy ő teljes életében az igaz szónak volt a barátja. A hazugságot ő maga is ostobaságnak bélyegezi, én a magam részéről csak avval toldom meg, hogy kétféle hazugság van: olyan hazugság, mellyel másnak ártunk, és olyan hazugság, a mellyel senkinek sem ártunk. Elmondom a történetet, s aztán reátok bizom, hogy itéljétek meg: e kettő közül melyikhez tartozik a Münchhausen igazmondása.

A magyar szerző.



MÁSODIK FEJEZET.

Leghomályosabb gyermekemlékeim, amelyekre csodálatosképpen
a legvilágosabban emlékszem. Egy kecske és én, azután több kecske,
amelyek közül az egyik magam voltam.

Kedves barátaim, minden ember volt egyszer életében gyermek. Akárhány még negyvenéves korában is gyermek marad, anélkül hogy a feje lágyának benövése bizonyitaná, hogy neki már megjött az esze. Az emberek vissza szoktak gyermekkorukra emlékezni, de természetesen mindig azokat az emlékeket választják ki, amelyek nekik a legkedvesebbek, a kellemetlenekről megszoktak feledkezni. Ez a tiszta igazság. A fődolog pedig az igazság.

Én gyermekkoromban tömérdek szerencsétlenségnek lettem csaknem az áldozata. Volt egy dajkám, aki - nagyon világosan emlékszem rá - engem pólyástól együtt labdának tekintett, s a levegőbe dobált. Szörnyű mulatságos dolog volt. Mindig azt hittem, hogy repülök, pedig nyilvánvaló, hogy röpítettek csupán. Azt is megtettem, hogy mikor egy alkalommal a házunk - akarom mondani kastélyunk - csatornájáig röpített fel, hirtelen belékapaszkodtam a csatornába, s igen jóizűen kacagtam a dajka sápitozásán.

Önök, kedves barátaim és vadásztársaim, hitetlenül rázzák a fejöket, azt mondják, hogy ez az eset a világhistóriában párját ritkítja. Pedig korántsem. Herkules a bölcsőben két kigyót fojtott meg, nos, ha ezt neki szabad volt cselekednie, mi volt ehhez képest az én esetlen tornagyakorlatom?

Hogy a csatornáról miképpen kerültem le?... Valóban aggódva mondom el, mert ilyesmi manapság nem szokott már megtörténni. Apám kastélyának a falán óriási pókok tanyáztak... Nos, kedveseim, a többit már kitalálhatják. A pókok hálót szőnek, a pókháló finom, de erős, egyikbe belékapaszkodni, lemászni: egy pillanat műve volt. És a pólya?.. Nos, hát azt könnyü dolog volt magamról lerugni.

A dadát apám elcsapta, engem pedig örömében nagykoruvá tett, s igy gyermekemlékeimről tovább nem számolhatok be, mert a csatorna-kaland után nem voltam többé gyermek.

Korán megtanultam irni, de olvasni egyáltalában nem tudtam. Az ilyesmi még manapság is előfordul, tehát nem tartozik a képtelen dolgok közé. Apám világlátott ember volt, s magával vitt nagyszabású utazásaira. Együtt jártuk be gyalog Franciaországot, Törökországot, Kinát és az Egyesült-Államokat. Tapasztalásaimat egy naplóba jegyeztem fel s ki akartam adni, mert mit ér az utazás, ha az ember nem ir rögtön könyvet róla? Tömérdek ismeretet szereztem, még pedig játszva. Megtanultam, hogy nyáron nálunk meleg van, másutt hideg s hogy e kettő ellen az ember különféleképpen védekezik; láttam - de engedelmet kérek, a kecskéről kell most szólanom... Ó a kecske!... Szörnyü emlékek, szinte mekegnem jön, ha rája gondolok.

No hát, a török szultán igen jó barátja volt apámnak. Mig ők ketten az Északi-tenger partján borvizes bor mellett üldögéltek s a Koránból mondottak egymásnak bölcs igazságokat, - vagyis kártyáztak, én a szultán állatkertjében nézegettem a ritkábbfajta állatokat. Egyszer csak lecsap a levegőből egy nagy madár, galléron ragad és visz... visz... Elképzelhetitek, kedveseim, hogy nagyon megijedtem, de ez a helyzetemen nem változtatott. A nagy madár - azt hiszem, griff, vagy ilyesfajta volt - egy erdő szélén kezdett aláereszkedni. Az erdő szélén több kecske legelészett. Azt hiszem, egy anyakecske és hét gidója, vagy tiz, - az ember felülről nem lát mindent tisztán. Elég az, hogy a madár engem letesz s cserébe elviszi az egyik gidót. Az anyakecske sirt, jajgatott. Én pedig a vadidegen vidéken roppant nyomorultul éreztem magam. Sem a szultán, sem apám nem voltak ott. A gidók körülöttem ugrándoztak s váltig szerették volna, ha játszadozom velök. Este velök mentem a barlangba, s merthogy egész nap nem ettem semmit, a jó gidóanyának szives ajánlatát elfogadtam és tejet szoptam. Igy telt el egy hét, két hét, sok hét. Egyszer csak azt vettem észre, hogy értem a kecskék nyelvét; velök ugrándoztam, sőt - ó csodák csodája! - kezdettem füvet is rágogatni. Eleinte keserü volt, de az ember mindenhez hozzászokik. A gidók kikacagtak, hogy mindig két lábra ágaskodom, én szégyeltem magamat s megpróbáltam a négy lábon való járást. Két-három napi próba után fényesen sikerült.

Egyszer aztán egy forráshoz megyek, hogy a sok füvet vizzel nyomtassam le, hát a viz tükrében rémülve veszem észre, hogy az arcom megnyult, s kezd - a szakállam nőni. Megtapogatom a fejemet, s ime két szarv-bütyök ütődik az ujjamhoz - de mit mondok, ujj - hiszen nem volt ujjam, összenőtt, kemény pata lett belőle - elkezdek sirni, s hát mek... mek... mek!... Ezek a hangok jöttek ki a torkomon. Teremtő istenem, hiszen én kecskévé változtam.

Önök nevetnek, édes barátaim, pedig ez korántsem nevetni való dolog. Képzeljék el, ha önök ma lefeküdnének, s másnap arra ébrednének fel, hogy kukorékolnak vagy gágognak, vagy bégetnek: Kellemes meglepetés volna-e ez?

Gondolkodni kezdettem a sorsomon. Én babonás nem vagyok. Nem hiszek semmiféle bűbájos mesterségben. Nem hiszem, hogy a griffmadár, mely a török szultán állatkertjéből elragadott, valami boszorkány volt; nem hiszem én, hogy mindezt csak álmodtam. Természetes magyarázata van; kell lennie. A régi rómaiaknak volt egy közmondásuk: »Ha Rómában akarsz élni, úgy kell élned, mint a rómaiaknak« - nos tehát, a végzet engem a kecskék közé sodrott, természetes, hogy nekem is kecskévé kellett átváltoznom. Nem is volt a világon szomorubb kecskegidó, mint én voltam. Minden emberi önérzetem föllázadt ez ellen a megalázó, mélyen sértő állapot ellen. Csöndes, zárkózott, kevés szavú, elmélázó kecske voltam, érző szivű és gondolkodó kecske, akire bizvást rá lehetett volna bizni bármely káposztás kertnek az őrzését.

Kedves barátaim! Vannak emberek, a kik nincsenek a sorsukkal megelégedve; az ilyenek gondolják meg, hogy mennyivel jobb dolguk van, mint nekem volt akkor, és ne panaszkodjanak.

Lesznek tisztelt hallgatóim között talán olyanok is, akik azt hiszik, hogy én jelenleg állat-mesét mondok el, korántsem. Az állatmesék kurták és csak mesék, melyeket egy-egy bölcs ember azért talál ki, hogy példában oktassa az oktalan embereket, önök pedig, édesem, nem oktalanok, hanem higgadt, józan emberek; nevetséges dolog volna, ha koholt történetet találnék fel. Lehetetlen volna, ha igaz dolgot nem mondok, hogy ez a borzongás fusson végig a hátamon most, mikor elmesélem. Ezt én átéltem, s közvetlen tapasztalatból mondom. Iszonyu emlékek!... Uraim, engedjék meg, hogy egy pohár borral győzessem le a szivemben felháborzó kecskeemlékeket...!

Hogy meddig maradtam kecske?... Valóban nem tudnám megmondani. A szakál csak az embereknél jelzi az életkort, a kecskéknél nem. Szép, hosszu francia szabásu kecskeszakálam volt, melyet nem ápoltam, s mégis egyenletesen nőtt, nem is simogattam, mégis kecsesen simult alá. Elvégre minden jó lett volna, ha emberi öntudatom nem maradt vala meg, de ez megmaradt, s a kecskeállapot visszásságát folyton éreznem kellett. Ha vihar jött, társaim csak ösztönszerüleg féltek, én a vihar minden szörnyüségét átéreztem s méltán elmondhatom, hogy hátamnak minden szál szőre az égnek állott.

Látjátok, édeseim, hogy nem szépítem a dolgot. Mennyivel nagyobb hősnek tüntethetném fel magamat, mondván, hogy egykedvüen néztem a tornyosuló felhőket, sőt biztattam kecske testvéreimet, hogy okunk nincs félni, mert a fizika törvényei szerint a villám nem a kecskékbe, hanem a magas sziklákba és óriási szálfákba szokott sujtani. Ezt én nem mondottam, nem is gondoltam. Ami a tiszta valóság, a mellett maradok. Elvégre is, akár kecske az ember, akár ember a kecske: az igazság mindig igazság marad. Szóval azt kell elmesélnem, hogy miképpen változtam vissza emberré. Engedjék meg önök, uraim, hogy gondolataimat előbb rendbe szedjem. Te, vén cimbora, töltsd tele a poharamat, mert nekem az a különös szokásom van, hogy gyermekemlékeim világos felidézésénél a telt pohár leghathatósabb támogatóm.

Nos hát a dolog igy történt.

A szultán, aki tudvalevőleg apámnak testi-lelki jó barátja volt, nagy hajtóvadászatot rendeztetett az országában. Erre a hajtóvadászatra természetesen az angol főurakat is meghivta, akik mindenütt jelen vannak. Eredetileg vaddisznókra tervezték a hajtóvadászatot, mert ezek a szultán rengeteg rizsföldein nagy pusztításokat vittek véghez. A hajtóvadászatban apám is részt vett. Kitünő vadász volt az öreg, nyilván tőle örököltem én is későbbi vadászszenvedélyemet. Az angolok a vaddisznók helyett a rókákat vették üldözőbe, apám pedig, mintegy ösztönszerüleg a kecskéket szemelte ki. Ez utóbbi szándék alapulhatott mindenesetre tévedésen is, mert, a mint önök tisztelt olvasóim tudják, a törökországi vaddisznók rendkívül hasonlítanak a kecskékhez - vagy legalább is az én gyermekkoromban hasonlítottak: így például a vaddisznónak is négy lába, egy feje és egy farka van, hogy többet ne mondjak. Ebből kitetszik, hogy az én megboldogult édes apám teljes joggal tévesztette össze a vaddisznót a kecskével. No de én a dolgot nem úgy magyarázom. Apámnak a puskacsövét az apai szeretet irányozta, midőn engem az erdőben czélba vett. Az apai szeretet mondom, mert ennek csodálatos hatalma van. Én ugyanis ebben az egy dologban babonás vagyok. Mindent megdönthet a tudomány, de ezt nem. Ha egy édes apának a fia például tigrissé változnék s szembe kerülne az apjával, aki reá szegzi a fegyverét: az apa nem tudná elsütni a puskát. Nem és ezerszer nem. Az apai szeretet megzsibbasztaná a mutatóujját, mellyel a ravaszhoz ér. De engedjék meg, hogy e rövid elmélkedés után folytassam.

Képtelen vagyok elmesélni, hogy mit éreztem abban a pillanatban, midőn apámat megláttam. Először is végtelen fájdalom szorította össze a szivemet. Szerettem volna felkiáltani: »apám, édes apám« - de tudtam, hogy hangom csak formátlan és értelem nélkül szükölködő mekegés lészen... Elkezdettem a halálos félelemnek miatta minden porcikámban reszketni. A homlokom verejtékezett, az inaim összeverődtek, de csudálatos módon csak a két hátsó inam, a két első lábam önkénytelenül összekulcsolódott - mintha... igen, igen, mintha kezek lettek volna.

Éreztem, hogy velem valami iszonyu dolog történik. A szemeim elhomályosultak, - ó egek, én sirtam... Apám eldobja a puskát, térdre roskad... néz, néz s aztán elkiáltja:

- Fiam! Fiam!... Fiam!

Igen, a csoda - mint önök mondják - megtörtént. A halálos rettegés engem visszaváltoztatott emberré...

Mindenekelőtt ki kell jelentenem, hogy az, a mit most elmondottam: igaz, megtörtént dolog. Most pedig engedjék meg, hogy a kellő magyarázattal szolgáljak. Először is kérdem: akartam én kecskévé változni, vagy nem? No hát nem, ez akaratomon kivül történt s mégis megtörtént. Viszont kérdezem: ama rettenetes pillanatban, midőn apám puskájának a gyilkos csöve reám volt szegezve: akartam-e emberré visszaváltozni? Bizonyára akartam. Nos hát, nem régi közmondás-e, hogy az ember mindent megtehet, ha akar, nem természetes-e, hogy akaratom diadalt aratott? De, hogy önök lássák, mennyire az igazságnak embere vagyok, én még ezzel a bizonyítási móddal sem vagyok megelégedve. Figyeljenek ide!

Nemde tapasztalati tény, hogy rémítő, váratlan félelem egy éjszaka megőszített fiatal embereket, sőt egyik-másik az eszét is elvesztette. Nem akarok erre a világtörténelemből példákat felsorolni, mert önök jól tudják, hogy erre vonatkozólag példa nemcsak a világtörténelemben, hanem még a legutolsó faluban is elég akad. Ezek után egyszerüen kijelentem, hogy az én kecskéből emberré való változásom való, igaz dolog. S bizonyára senkisem kételkednék ebben, ha látta volna apám szemében az örömkönnyeket s ha ott lett volna azon az örömlakomán, melyet a török szultán rendezett az én tiszteletemre s ha végül hallotta volna, hogy az angol vadászok kerek egy millió fontot igértek apámnak, ha engem átenged a londoni nagy muzeum számára...

Apám, természetesen nem engedett át, s a dolog hamar feledésbe ment. Az utókorra nyilvános bizonyosság gyanánt csak az marad fenn, ami a muzeumokba kerül.

Ez az én kecske-történetem, melyet főleg azért mondottam el, hogy a férfikoromban megesett kalandok rendkivüliségének józan magyarázatát ebben megadjam. A ki zsenge gyermek korában tudott kecske lenni s kecskéből emberré visszaváltozni, az egészen más mértékkel méri a dolgokat.

Én éreztem, hogy az életben bárminő helyzetbe is jussak, gyáván meghátrálni nem fogok. Én tudtam, hogy mindaddig, míg az ember testében emberi szív dobog, kétségbeesnie nem szabad. Minthogy pedig gyermekkorom emlékeiből többet elmondani nem szándékom s minthogy már későre jár az idő, ajánlom önöknek, kedves barátaim, hogy igyuk meg a maradék bort s feküdjünk le.

Holnap este folytatjuk.



HARMADIK FEJEZET.

Elmondom a kalandomat a mocsárban, melyből csak a saját emberségemmel tudtam
kieviczkélni, merthogy a lovam cserben hagyott. Aztán hogy a szemem szikrájának
is tudtam hasznát venni s a puskatöltő pálcával hét foglyot miként lehet lőni.
Végül mesélek a bőréből kikergetett rókáról és egy rendkivül ostoba vadkanról.

Kedves cimboráim, korán letünt ifjuságomat erőteljes és tettekben gazdag férfikor váltotta fel. Apám és az ő jóbarátja: a török szultán rég Ábrahám kebelében, illetve Mohamed paradicsomában magyarázgatták egymásnak a bibliát és koránt fölváltva, mikor én dicsőséges harcokban vettem részt. Ezekről csak elvétve szoktak mesélni, mert a gyávát is hőssé tette az új-korban a puska, holott én a személyes bátorságnak voltam mindig az embere; a bátorságnak, erőnek, de legkivált a lélekjelenlétnek.

Erre vonatkozik egyik kisebb szabású kalandom a mocsárban, melyet ez alkalommal a ti határozott kivánságtokra, elmondok. Nos hát, kedveseim, a dolog igy történt:

Egyszer, holmi fárasztó hajtóvadászat után, melyben húsz nyulat egymagam hajszoltam holtra, hazafelé vettem utamat. Derék Ajaxom - ó milyen egy ló volt! - szép lassacskán léptetett, én pedig gondolataimba mélyedve édesen szundikáltam. Az igazi vadász állva és lóháton ülve tud aludni, ugyanis összes testi és lelki hajlandóságainak korlátlan ura tud lenni.

Mi történik? Ajax hirtelen megáll, én fölébredek, hát látom, hogy körülöttem mindenütt viz van. A patak kiáradt, a hidat elsodorta. Ezt szolgáim már tegnap jelentették nekem s elhatároztam, hogy sajátkezüleg meggyőződöm a tényállásról. Nos hát itt volt a kinálkozó alkalom.

A viz, mely utamat elállotta, körülbelül öt-hat ölnyi széles lehetett. Csekélység az egész - gondolám - és megsarkantyuztam lovamat, hogy keresztül ugrassak. Ajax repült is már s ekkor vettem észre, hogy a vizenyős, mocsaras hely számitásomnál jóval szélesebb. Hirtelen rántok az Ajax zabláján s visszatérítem. Az okos állat megfordul s mi szerencsésen visszaugrunk a partra, honnan elindultunk. Elvégre nagyobb szabású erőfeszítéssel keresztül juthattunk volna, de szegény Ajax egész nap ügetett. Elvégre harminc nyulnak a hajszolása nem volt kis dolog.

Gondolkozóba estem, hogy megtegyem-e a nagy kerülőt s ugy menjek haza. Nem, ez valóban fölösleges dolog lett volna. Mintegy husz lépésre hátrálok, aztán neki iramodunk, Ajax ismét repül s mi szerencsésen éppen kellős közepébe pottyanunk az iszapos, hináros mocsárnak. Ajaxnak csak a feje látszik ki, én csipőig benne ülök az iszapos lében. Kellemetlen egy állapot! Elhihetik, édeseim, hogy fölöttébb kellemetlen érzés szállott meg, de az ilyesmi nálam egy-két kurta pillanatig szokott csak tartani. Egy felvillanó ötlet, nyomban elhatározás és cselekvés. Ez az én szokásom.

Hű Ajaxomnak a derekát a térdeimmel jól megszorítom, a jobb kezemmel belékapaszkodom a fejem tarkójáról lelógó hajtincsbe vagyis copfba s kihuzom magamat és fáradt lovamat a mocsárból s a tulsó parton két becses terhemet leteszem.

Ebből az esetből napnál világosabban kitetszik, hogy mig javakorbeli férfiu voltam, izmaim ereje korántsem vala megvetendő. A lélekjelenlét mindenesetre igen fontos dolog.

Könnyed trappban hazaügettünk, s nemsokára szolgáim is megérkeztek a negyvenöt nyullal. Ugy hiszem azon az emlékezetes napon ennyi nyulat hajszoltam agyon kedves Ajaxommal. Egyébiránt a szám nem sokat határoz; a számoknak az évek szaporulatával szintén nőniök kell, ez a különös természetük megvagyon.

Valóban, ha utólag eltünődöm azon, hogy a mocsárból való szerencsés megszabadulásomat minek köszönhetem, be kell vallanom, hogy a hidegvér, ötlet és találékonyság szokták az embert néha az életnek legválságosabb helyzeteiből kisegíteni. Önök ebben bizonyosan egyetértenek velem, hogy azonban teljesen meggyőzzem állításom igazságáról, elmondok egy másik történetet.

Egyszer hajnaltájban felébredek. Az ablakon derengett már a világosság. Szemem a kastély közvetlen közelében elterülő hatalmas tóra esik. Irtózatos tömeg vadkacsa borítja a tavat. Képzelhetik, hogy a vadász-vér miként kezdett bennem buzogni, pezsegni. Felrántom a papucsomat, lekapom a puskát a szegről, s mintha a puskából lőttek volna ki, rohanok le az ősi kastély márványlépcsőin, vaktában neki vágódom az egyik aranyos oszlopnak, a szemem vakító szikrát hány, a koponyámban levő, agynak nevezett velő megrendül. De oda se neki - tovább rohanok, s a tó partján lövésre készen vállamhoz kapom a puskám, el akarom sütni - hát ekkor veszem észre, hogy mikor az oszlophoz koppantottam a fejemet, a puskámról a kova lehullott. Hm! Mit csináljak? Nos hát, ismét a szerencsés ötlet segített ki. Az imént a szemem szikrát hányt, mikor az oszloppal a fejem abba a kellemetlen érintkezésbe került. Megvan. Rögtön a cselekvés terére léptem. Balkezemmel a puskát az arcomhoz szorítottam, jobb kezemmel irtózatos pofot mértem a saját jobb oldali ábrázatomra, a szemem vakító szikrát szórt, a szikra belepattant a puska hátsó nyilásán át a puskaporba, a puska elsült, s hála a kitünő czélozásnak: ebben a pillanatban tiz vadkacsa, négy vörösnyaku vadlud, s két vizityuknak a vére festette pirosra a tónak vizét.

Ez a jelentéktelen kaland megvilágítja előbbi állításom igazolását, de tanuskodik amellett is, hogy az embert nem érheti soha baleset, a melyből okulást ne meríthetne. Módosítani kell tehát azt a közmondást, amely azt tartja, hogy más kárán tanul az okos, tanul bizony a maga kárán is.

Minthogy egy példa sohasem tudja a helyzetet eléggé megvilágítani, kénytelen vagyok a tétel igazságának meggyőzőbb bizonyítására még egy tapasztalatomat ideiktatni.

Történt egyszer, hogy uj puskát vettem. Ki akartam próbálni. Sok szép töltést üresen elpuffogtattam, nem volt serétem, kiürült, midőn derék vizslám egy csapat foglyot rebbent fel. Elképzelhetik, hogy mekkora vágy szállott meg. Nem is lettem volna igazi vadász, ha ez a vágy nem lobban fel a szivemben. Mindenáron lőnöm kellett, de mivel? Serét nincs... lehet a szikra, felrobbanhat a por, mit érek el vele? Nos hát ujra szerencsés ötletem támadt. Előveszem a puskavesszőt, meghegyezem az egyik végét, mint a ceruzát szokták s beteszem a puskacsőbe. »Előre Kasztor, hű vizsla, előre keress!« A derék vizsla szimatol, megtalálja a foglyokat, megáll, - ugrik... a foglyok felrepülnek. Célba veszem... puff!... s ime hét fogoly hull le, a puskavessző nyársra huzta mind a hetet.

Nos hát ezek után akad-e ember, a ki kétségbe meri azt vonni, hogy hidegvér, ötlet és találékonyság az embert minden helyzetbe megsegíthetik?

Egyet azonban megjegyzek. Sem a szemből kicsalt mesterséges szikra, sem a puskavessző egymaguk nem elégségesek arra, hogy az embert a válságos helyzetekben célhoz segítsék. Ennek a bebizonyítása czéljából mondom el a róka-kalandot, a mely annak idején a vadászkörökben méltó feltünést keltett.

Egy alkalommal Livlandban, valamelyik orosz vagy lengyel herczeg barátomnál mulattam. Nagyon sok barátom van nekem ott. Az erdőben mászkálok, a puska a vállamon. A zsebembe néhány hatalmas drótszeg volt. Egyszer csak egy pompás fekete rókát pillantok meg. Nagy arcátlanul közeledett. Hm, gondolom magamban, be kár volna holmi goromba seréttel vagy golyóval kárt tenni a bundájába. Hopp! Megvan. A puskából kiveszem a golyót, s beleteszem a drótszeget. Lesbe állok egy terebélyes fa mögött. Róka koma gyanutlanul közeledik. A szomszéd fa tövében megáll. Fejét hátra fordítja és kémlel. Egy pillanat elég volt nekem arra, hogy, tervemmel készen legyek, a másik pillanat arra, hogy a drótszeggel a róka lombos farkát a fához szegezzem. A farka szoros összefüggésben volt a törzsével, s igy az én kedves róka komám egy tapodtat sem mozdulhatott.

Ekkor egy másik, hasonlóképpen szerencsés ötletem támadt. Odamentem a drága komához s a homlokán vadászkésemmel keresztmetszést csináltam: más szóval ajtót nyitottam a rókának. Ujabb ötlet!... Előveszem a korbácsomat s kenegetem a rókát; addig vertem, mig a saját bőréből kibujt s nagy meztelenül elmenekült. - Igy értem el célomat: a pompás rókabunda épen és sértetlenül jutott birtokomba.

A bőréből kikorbácsolt róka további sorsáról, sajna, nem tudok semmit. Valószinüleg még a saját szülei, testvérei sem ismertek reá szegényre. Ebből világosan kitünik, hogy nemcsak az embert, hanem a rókát is a ruha teszi; továbbá kitünik az, hogy van alapja annak a mondásnak, hogy »szeretett volna a bőréből kibujni« - s végül a drótszegnek a vadászatban való jelentőségét az én jelen fejtegetéseim után senki sem fogja kétségbevonni.

Önök, kedves, jó barátaim, nevetnek, de ez mit sem változtat a dolgon, legfeljebb arra kényszerít, hogy lefekvés előtt még egy kalandomat mondjam el. Célom az, hogy az emberi találékonyságot dicsőitsem s korántsem az, hogy magamat dicsérjem.

Történt egyszer, hogy Lengyelországban egy vadászatról jöttem haza a rengeteg erdőben. Puskám volt, de sem porom, sem golyóm. Iszonyu zsákmányokat ejtettünk ezen a napon. A részletezés, azt hiszem, fölösleges. Hirtelen megzörren az avar, recsegnek az ágak s egy rémítő nagyságu vadkan tör reám. Képzeljék önök el az én helyzetemet. Vajjon józan ésszel tehettem volna-e mást, mint azt, hogy a legközelebbi fára másszam. A fa, melyre hirtelen felkapaszkodtam, egy fiatal nyirfa volt. Ugyancsak hajladozott terhem alatt. A dühös vadkan vaktában neki rohan a fának s hegyes agyarai keresztülhatolnak a fa derekán s a másik végén a két agyar vége egy hüvelyknyire kiállott. Ezt nekem látnom s egy meglepő ötlettel készen állanom csak pillanat műve volt. Rögtön leszállottam a fáról, követ kerestem s azzal a kiálló agyarak végét hamarosan legörbítettem, mint azt a szegek hegyével szokták tenni. Igy aztán biztosítva voltam affelől, hogy a derék vadkan egyhamar nem fogja önként keresett fogságát elhagyni.

Nyugodtan hazamentem s másnap reggel fölkerestem szegény foglyomat. Szekérre raktuk s hazaszállítottuk. Állítólag öt mázsát nyomott, erről azonban jót nem állok, mert hitem szerint kétannyit is nyomhatott. Csinos kis portéka, nemde?

Kedvesem, önök ugy látszik nem hiszik el, hogy az agyarak végét be lehet görbíteni. Minthogy én az igazságnak föltétlen barátja vagyok, ime megmagyarázom. Nos hát tudják meg, hogy a kővel addig ütöttem a csontból alkotott agyarakat, mig azok megmelegedtek, izzottak, meglágyultak és hajlékonyakká váltak.

Ezek után nem lehet az én kedves hallgatóim közül senki, a ki szavaim igazságában kételkedhetnék. A viszontlátásig, holnap este! Egy-két rendkivül érdekes történet vár tárgyilagos előadásra.

Jó éjszakát, cimborák!



NEGYEDIK FEJEZET.

A cseresznyemaggal lőtt szarvas. Tizenhárom kacsa egy csokorba fűzve.
Repülés szárny nélkül. A vak emse és malaca. A kettérobbantott medve.
A szellőztethető koponya. Pikas, az állhatatos vizsla. A nyolclábu nyúl.

Kedves barátaim, önök bizonyára hallottak már valamit Szent Hubertről, a vadászok patrónusáról; továbbá hallottak arról a csoda-szarvasról, melynek a homlokán kereszt nőtt ki, ez utóbbit képen is látták, aminthogy én gyakortébb láttam, s mindannyiszor bizonyos kétség merült fel a lelkemben, hogy vajjon lehetséges-e? Inkább nem hittem, mint hittem. Végre valami történt, ami kézzelfoghatólag bizonyította, hogy a keresztes szarvas nem tartozhatik a mesék országába.

Hallgassák csak meg, mi történt velem.

Történt egyszer, hogy az erdőben szembe jön velem egy gyönyörü szép szarvas. Harminc vagy negyven águ volt az agancsa. Egyébként egészen bizonyosan nem tudom, mert a nagy meglepetés miatt nem értem reá, hogy megszámláljam. A véletlen úgy akarta, hogy a golyóm, serétem éppen elfogyjon. A szarvas nyilván tudta ezt s igen gúnyosan nézett reám. Megállott és farkasszemet nézett velem. Mitevő legyek. Örök gyalázat reám, ha ez a szarvas most szárazon viszi el. Az erdő minden vadját ellenem fogja bujtogatni s vadász-pályafutásomnak evvel vége szakad. Kotorászok a zsebemben s hát egy csomó cseresznye-magot találok benne. (Mielőtt hazulról elindultam volna egy fél véka cseresznyét ettem meg s nagy szórakozottságomban a magot belérakosgattam a zsebembe).

Hirtelen egy bohó gondolatom támadt. Megtöltöm a puskám cseresznyemaggal, aztán célba veszem a gúnyos szarvasnak a homlokát. Elsütöm a puskát s a magvakat mind egy szálig beledurrantottam a koponyájába. A szarvas egyet rázott a fején, még csufondárosabban nézett reám és elszaladt.

Ezt természetesen megtudták a cimboráim. No hiszen csufolódtak velem eleget. A hányszor cseresznyét ettek, a magokat mindig összegyüjtötték, s átadták nekem s biztattak, hogy menjek szarvasvadászatra.

Mintegy két esztendővel ezután, mikor már a cseresznyemaggal lőtt szarvas históriáját jóformán mindenki elfelejtette, ugyanabba az erdőbe mentem vadászni. Bezzeg volt most porom is, golyóm is bőven. És ime, a sürüből egy szarvas bukkan elő, harmincnyolc águ az agancsa, a homlokán pedig egy tizláb hosszu cseresznyefát hord. A galyakat a sok piros cseresznye lehuzta. Megjegyzem, hogy november tájékán történt.

No lám, mi lett azokból a cseresznyemagokból A csodaszarvast lelőttem, a cseresznyéből pompás kompótot készített az udvari szakácsom. Vendégekül meghivtam a csufolódó cimborákat, s ezentul senki sem emlegette az első kalandot.

Szóval Hubert és a keresztesszarvas nem tartoznak a mesék országába.

De ez még semmi, kedveseim. Önök tudják, hogy egeret szalonnával szoktak fogni; hogy a szalonna a szárnyasok vadászatában, sőt a repülésben is kiváló szerepet játszik, azt csak akkor fogják megtudni, ha elmondom, hogy mi történt egyszer velem.

Megyek a tó környékén, s észreveszem, hogy a puskaportartóm zsinege nagyon vedlett, csak egy-két ernyedt szál tartja össze. Gondolom magamban: bizony mulandó minden földi dolog. Meghalt sok kiváló ember: Nagy Károly, Nagy Sándor, Mózes a zsidók törvényhozója stb. miért ne szakadhatna el egy nyomorult zsineg!... Imhol a mint elmélkedem, a tó hátán szanaszét tizenhárom vadkacsát pillantok meg. Bölcsen beláttam, hogy egyenkint ugyan lelőhetném, de egyszerre lelőnöm teljes képtelenség. Nyulok a puskaportartómhoz - azt bizony már elvesztettem valahol. Kotorászok a vadásztarisznyámban - s egy darabka maradék-szalonnát találok benne. Egy váratlan ötlet s aztán a cselekvés. Hosszu zsineget kerítek elő, rákötöm végére a szalonnát s kiteszem a tó partjára. Egy fa mögé huzódom s várom a történendőket. A kacsák megszagolják az izes falatot, rendre kiusznak a partra. Az első bekapja a zsiros falatot s az nagyon sikamlós lévén nyomban kikerül a testéből, de természetesen nem azon a helyen a hol bement. Jön a második, a harmadik - szóval mind a tizenhárom. Nagyon természetes dolog nemde? Felfüztem őket, mint a gyermekek a gombot vagy a gyöngyöt. A zsineg végét megfogtam s haza akartam őket terelgetni. A kacsák, mihelyt első megrökönyödésükből felocsudtak, szárnyra keltek. A zsineg végét én e pillanatban a nadrágom szijához bogoztam és - repültem a repülőkkel. Ők a bolondok a tó felé akarták az utjokat venni, de én egyet gondoltam és frakkom lebernyeges szárnyát vitorlaként használva irányítottam a légi utazást. (Mellesleg mondva a kormányozható léghajó kérdését már ekkor megoldottam.) Igy jutottunk kastélyom tetejére. A kacsák elfáradtak. Én a kéménybe belékapaszkodtam s onnan a kürtőn át ereszkedtem kedves otthonomba. A kukta épen tüzet akart éleszteni. Elképzelhetik, hogy milyen arccal nézett reám, az ő kegyes urára.

Ezt a történetet csupán azért szőttem közbe, hogy a szalonna fontosságát a vadászatban kellőképpen megmagyarázzam s végül kifejezzem abbeli meggyőződésemet, hogy a világon nincs semmi lényegtelen dolog - csak ész, ötlet, találékonyság és mindenekfelett gyors cselekvés kell.

A véletlenségek csodás játékát s az állatok gyermeki szeretetét egy másik alkalommal tapasztaltam. Igazán érzékeny szivek megindítására alkalmas eset.

Nos hát, édeseim, megyek az erdőben s látok egy nőstény vaddisznót, előtte megy a malaca. Ugy mentek, mintha össze lettek volna nőve. Kapom a puskám, célozok - puff!... Hát a vadmalac eszeveszetten tovább szalad, az emse pedig megáll, mintha a négy lába hirtelen a földben gyökeret vert volna. Csodálatos egy dolog. Odasietek, hát látom, hogy az emse szájában a vadmalac farkincájának a csutkája van. Ezt lőttem tehát le s ezért menekült el a gazfickó; az emse pedig - vak; ezért állott tehát meg, midőn kalauzától megfosztottam. Nem állhattam meg, hogy a könnyeim ki ne csorduljanak. Becsületbeli kötelességemnek tartottam, hogy a farkinca-végét megfogjam s a malac szerepét átvegyem. Igy vezettem - haza az emsét.

Ha önök, kedves barátaim, valaha ehhez hasonló helyzetbe kerülnek, ami éppen nem tartozik a ritkaságok közé, ajánlom, hogy hasonlóképpen cselekedjenek.

Valamivel furcsább, de szintén igen természetes módját eszeltem ki a medvevadászatnak. Ez természetesen a lengyelországi rengeteg erdők egyikében esett meg velem. Irtózatos nagy medvét ejtettem el egy napon. A lengyel parasztok egész társzekerekkel vitték haza. Végül, nagyon természetes, elfogyott a puskaporom, golyóm (a mint méltóztattak látni, ez nálam, a kitünő gyorstüzelő puskásnál gyakrabban szokott előfordulni). Nohát a lengyel erdőben találkozom egy rengeteg medvével. Morog, két lábon áll, egész ölre kitátja a száját - ugy jön felém. Benyulok a zsebembe s két darab kovakövet találok benne. Nekem ez elég volt. Ujabb ötlet, gyors cselekvés, a kérdés meg volt oldva. Kapom az egyik kovakövet s belehajitom a bestia torkába, erre megijed, hirtelen megfordul s fejének ellenkező részét mutatja felém; kapom a másik kovakövet, behajitom azon a nyiláson... a két kovakő hevesen összecsapódik, szikrázik, robban - s ime a medve kettérepedve hull a földre.

Elképzelhetik, hogy mekkora követ hengeritett le a szivemről az a két kova-darabka! Mert ilyen az élet! Az ember mindennap gyarapodik ismeretben és tapasztalatban. A kova eszerint méltón csatlakozik a szalonna mellé. Kacsának - szalonna, medvének - két ellentétes irányu kova s rendben vagyunk.

Hallották-e hirét Karakurovinocsinszki orosz tábornoknak? Hogyne hallották volna. Az ezüstkobakos muszka volt ő, kinek a török háboruban egy kartács a kobakjáról egy tenyérnyi koponyacsontot (mint a fazékról a fedelet) leszakított. A doktora készített ezüstből egy tarkó-fedelet neki, amely sarkon fordult. Egészen elmés egy gyógyítás volt. Evvel az ezüstkobakos generálissal Varsóban sokat mulattam. Egy korcsmában találkoztunk. Nagyon vidám kompánia volt. A tüzes magyar borok erősen hevítettek, arcunk kipirult, csak a muszka generális arca nem volt piros soha. Mihelyt kezdett hevülni, a fején babrált egy kicsit - s arca megint halovány, elméje tisztult és higgadt lett. Kutattam e csodálatos jelenségnek az okát. A barátai azt mondták, hogy a generális a fejébe szálló szeszt a fején levő szellőztető nyiláson kibocsátja s igy mindig józan.

Önök természetesnek tartják, hogy erről nekem mindenáron meg kellett győződni. Meglestem a pillanatot, mikor a fejéhez kap s a csapóajtót kinyitja. E pillanatban meggyujtottam egy gyujtót s a feje fölé tartottam... És valóban, a fejből kitóduló szesz gyönyörü lilakék lánggal égni kezdett. Igazi glóriafény övezte a fejét.

Rendkivül tetszett nekem ez a dolog. Nyomban megbiztam egy orvost, hogy készítsen nekem is ilyen kijózanító szellentyüt. Lehet aranyból vagy ezüstből, mindegy. Az orvos hajlandónak nyilatkozott, de azt a föltételt szabta, hogy hasíttassak le a koponyámból egy kupszeletet, vagy menjek a háboruba s lövessem le azt a darabkát egy ágyugolyóval. Igen sok dolgom volt s a rendkivüli elfoglaltság megakadályozott abban, hogy a két feltétel közül akár az egyiknek, akár a másiknak eleget tehettem volna. Igy aztán, ha a kelleténél többet iszom, mindig éreznem kell a józanító szellőztető hiányát.

Hanem a Pikas állhatatosságáról akartam tulajdonképen beszélni. A Pikasnál Kasztor finomabb orrú, de a kitartásban Pikasnak nincs párja.

Egyáltalában izléstelen dolognak tartom, ha az ember a maga kutyáját dicséri. Elvégre minden kutya egyforma, ha jó gazdája van. A gazda arra való, hogy nevelje a kutyáját. Pikas azonban rendkivüli állat volt. Méltó arra, hogy emlékeimben külön is szó essék róla.

Egyszer a megboldogult feleségem mind azért rágta a fülemet, hogy vigyem el őt is egyszer vadászatra. No jó. Felszedelőzködünk mind udvarnépestül s kora hajnalban elindulunk fényes kastélyom udvaráról.

Mintegy tizenkét szolgálattevő udvari tiszt és szolga volt a kiséretben. Én, szokásom szerint, elül jártam, derék Pikasom nyomában. A kutya megáll, szaglász, fülel, - egy csapat foglyot szimatolt ki s már csak a jeladásra várt, hogy felrebbentse. Az ám, de én a jelt nem adtam meg, szokatlan hangok, sirás, zokogás hangja ütötte meg a fülemet - a föld alól. Lefekszem a földre, odatartom a fülemet s mintegy ötven-hatvan lábnyi mélységből hallom a feleségem hangját.

Teremtőm, istenem, mi történhetett? Otthagyom a kutyát s megyek vissza. Reábukkanok egy hatvan-hetven ölnyi nagy mélységre. Ebbe hullott bele a feleségem s még egy tucat lovastiszt, meg udvari lakáj.

Gyors segítségre volt szükség. A legközelebbi falu lakóit odacsődítettem, létrákkal, kötelekkel a két és négylábu élőlényeket a hallatlanul mély farkasveremből kihúztuk. Baja természetesen senkinek sem esett, a mi valóságos csoda, mert a verem középszámitással 600-700 lábnyi mély lehetett.

A vadászat folytatásáról aznap szó sem lehetett, hazamentünk tehát s ime a kastély küszöbén a király kengyelfutója vár. Sürgősen táborba kell szállanom. Indulok azonnal s mintegy két heti táborozás után hazaérkezem. Első dolgom az, hogy Pikas hol van? Pikast nem látta senki. Mióta nem látta senki? A legutóbbi vadászat óta!... Hm! Jerünk azonnal az erdőbe! Annak a kutyának ott kell lennie, ahol őt hagytam. Valóban, barátaim, Pikast ugyanazon a helyen találtam, a hol legutoljára hagytam. A hűséges, a kötelességtudó állat mind várta, hogy megadjam a jelt a foglyok felrebbentésére.

Nagyon lesoványodott. Elvégre tizennégy napig egy falatot sem enni, egy korty vizet sem inni: nem gyerekjáték. Ölembe vettem a világ legállhatatosabb vizsláját s ugy vittem haza. Két nap alatt megint a régi husban és bőrben volt, sőt mi több, nyulat kergetett, de micsoda nyulat! Reggeltől estig hajszolta, de sehogysem tudta lőtávolságra hajtani hozzám. Azt hittem, hogy boszorkányság van a dologban, pedig tudjátok, édeseim, hogy a babona távol áll tőlem. Végre estefelé ledurrantom a bolond tapsifülest... Akkor aztán megtudtam, hogy mi volt az oka példátlan gyorsaságának. Nem négy, hanem nyolc lába volt. Négy a hasi részén, négy a hátán. Ha az egyik lábkészlete elfáradt, nyomban a másik négyre vetette magát. Őszintén megvallom, hogy ilyen nyullal még én is csak egyszer találkoztam életemben. Önök valószinüleg nem láttak effajta nyulat.



ÖTÖDIK FEJEZET.

Zefirette és anyatársa: a nyúl. Miként vált Zefiretteből, az agárból - borzkutya?
A toronytetejéről lelőtt ló története. Egy kis tojástánc az asztal tetején.

Már tegnap este szóvá tettem, hogy izléstelen dolognak tartom, ha valaki a kutyáját vagy lovát dicséri. Nem is szólok többé Pikasról, a vizsláról, hanem Zefirette különös esetét mesélem el annak a bebizonyítására, hogy mikor a veszély legnagyobb, akkor szokott a segítség is a legközelebb lenni.

Önök emlékeznek Zefirette-re, az én feledhetetlen nőstény agaramra. Csodagyorsaságú egy állat volt. Egyszer lóra ülök, de nem vadászni indultam, csak sétalovaglásra. Hát Zefirette hozzám csatlakozik. Eleget biztattam szegényt, hogy maradjon otthon. Neki éppen akkor nagy szüksége lett volna a pihenésre. De nem, állhatatosan mellettem maradt. Egy rendkivül kövér nyulat ver fel az erdőben, s üzi-hajtja árkon-bokron keresztül. Gondoltam magamban: no hiszen mindketten jó időt és alkalmatos állapotot választottatok arra, hogy szaladjatok.

Nem sok ügyet vetettem a dologra. Mintegy félóra mulva szokatlan ugatások, vakkanások ütik meg a fülem dobját. Ugy tetszett, mintha több kutyának - nevezetesen kutyakölyöknek hallottam volna a hangját. Oda nézek, honnan a vakkonások hallatszottak, s hát ime: hat nyulat látok s ugyanannyi agarat. Zefirette ismét karcsu, a vén nyúl szintén karcsuvá lőn, s az öt apró Zefirette teljes hévvel loholt az öt kis nyulacska után.

Ezt önök bizonyára másképpen magyarázzák, mint én. Az én magyarázatom lélektani. Zefirette nyilván szemtanuja volt a menekülő nyúl hirtelen való szaporodásának, s attól tartott, hogy az életrehozott apró nyulak tévutra vezetik őt, s nem foghatja el az öreg nyulat, azért sietett, hogy hasonló számban gondoskodjék üldözőkről. Akik ezt a történetet hallották, nem annyira csodálatosnak, mint kacagtatónak itélték: én azonban a dolgokat sohasem nézem a nevetséges, hanem a tanulságos oldalukról.

Igy például tudom azt a fizikából, hogy a kréta gyakori használat után megkopik, elfogy. Nos hát hasonló tapasztalatra juttatott engem Zefirette. Körülbelül egy negyedszázadig követett engem minden vadászatomon. A sok lótás-futás sajátságos következményekkel járt nála: mind a négy lába fokozatosan kopott, rövidült - s végre a páratlan szépségü agárból - borzkutya lőn. Azok ellen az ostoba mesék ellen, a melyeket ugyancsak Zefiretteről rosszakaróim elterjesztettek, egyszerüen tiltakozom. Merő nevetség elhinni azt, hogy én Zefirettenek a farkára lámpást kötöttem, mikor öreg korában megvakult, hogy jobban lásson. Az efféle éretlen, sőt egészen sületlen tréfákat csak abban az esetben volnék hajlandó elhinni, hogy ha tényleg volna valami alapjuk. A dologból annyi igaz, hogy egyszer Zefirettenek a farkára tényleg kötöttem lámpást, de akkor szegénynek egy kis szemkatharusa volt.

Erről a szemkatharusról jut eszembe, hogy mennyire kellemetlen a hónak vakító szine az ember szemére. Egyszer Oroszországba hivott Péter nagyherceg. (Igen jó barátom volt, ezt talán fölösleges is mondanom.) Varsó tájékán rémítő hóvihar dühöngött. A mint egy kocsmáros mesélte, egész falvakat boritott el. Igy kellett a dolognak lennie, mert három nap és három éjjel szakadatlanul lovagoltam s egy emberi lénynyel sem találkoztam. Végre a lovam is kifáradt, magam is kifáradtam. Körülöttem fehér hómező. Egy hóval befuttatott fatuskóhoz kötöztem a lovamat. Magam jól bepaprikásszalonnáztam s lefeküdtem a hóba. Az álom rögtön elnyomott. Másnap vagy harmadnap felébredek. Hát egy templomnak az udvarán ébredek fel. Nézek jobbra - nézek balra, de az én kedves lovamnak se hire, se hamva. Egy csomó szájtátó ember bámul reám. Egyik felmutat a templom tornyára. Hallunk is onnan valami nyerítés-félét... És ime, a torony gombjára felakasztva látom az én édes paripámat. Szegény feje nagyon kellemetlen helyzetben lehetett.

Most már tudtam, mi történt. Én egy hóval teljesen elboritott falunak a tetején feküdtem le; az a kiálló tuskó a falu behavazott tornyának a teteje volt, ehhez kötöttem a lovamat. A mig aludtam, a hó elolvadt, igy kerültem a földre én s így maradt a torony gombjához kötözve a lovam.

Nemde, édeseim, ez egészen egyszerü és világos, valamint az is, hogy gyors segítségre volt szükség. Előveszem a pisztolyomat, célozok, a kötőféket átlövöm, derék paripám pedig óvatosan lecsúszik a torony tetejéről. Ehhez természetesen nem kellett egyéb, mint az általam többször említett hidegvér és gyors cselekvés.

Az utat folytattam Oroszországba s találkoztam a herczeg barátommal, de útközben hosszasabb ideig mulattam Sertepertinszki grófnál, a vakmerő generálisnál, a kit önök hirből bizonyára jól ismernek. Rendkivül előkelő társaság volt nála éppen ebben az időben. Csupa hercegnők, grófkisasszonyok, akik engem a szó szoros értelmében a tenyerükön hordoztak. Nem is csoda, mert sziporkázó szellemem, ötleteim palota-rengető hahotákra fakasztotta a válogatott társaságot.

Mig én a hercegasszonyokat mulattattam a fejedelmi pazar fénnyel megterített asztalnál, Sertepertinszki gróf az udvaron egy rendkivül vad nemes mént akart megnyergelni, melynek a hátát még nem törte a nyereg. A bestia - csodaszép egy állat volt - de szörnyen neveletlen. Rugott, harapott, csak az hiányzott még, hogy tüzet is okádjon. Nem birt vele senki. Ekkor az én gróf barátom így szól:

- Kedves báróm, most kinálkozik a legkedvezőbb alkalom arra, hogy a lóidomítás körül szerzett tapasztalataidat s általánosan ismert művészetedet kellő fényben ragyogtasd. Eredj, tanítsd meg emberségre azt a bestiát!

Nekem természetesen elég volt ennyit hallanom. A másik pillanatban az udvaron, a harmadik pillanatban a vad paripa hátán, a negyedikben már lovastól együtt a kastély első emeleti ablakának a párkányán termettem. A hercegnők és grófnők el voltak ragadtatva. A szilaj állat kecsesen emelgette lábát, valóságos táncot vitt véghez. De ez még semmi. Fölléptettem engedelmes paripámmal az asztalra, a poharak és tányérok között táncoltattam kényemre-kedvemre. Egyetlen sótartót sem tört el - igaz, hogy sótartó nem is volt az asztalon, de önök meg lehetnek arról győződve, hogy nem tört volna el egyet sem, ha esetleg ott lett volna is.

Orkánszerü tapsviharban tört ki a tetszés. Sertepertinszki a nyakamba borult s igen hizelgő szavakkal halmozott el, ráadásul pedig kinevezett engem a világ legelső műlovaglójának. A gyönyörü állatot egyszerüen nekem ajándékozta:

- Téged illet az, te hódítottad meg az emberiségnek. Ülj fel a hátára, hadd röpítsen diadalmas csatákba a törökök ellen!

Magasztos egy pillanat volt ez. Többen sirtak a hölgyek közül, a nemes mén pedig diadalittas tekintetet vetett reám.

A török-muszka háboru történetéből olvashattak egy rettenthetetlen lovas ezredesről, a ki folyókat ugratott át, ágyukat szegezett be stb... Nem szoktam ilyesmikkel dicsekedni, csak azt említem meg, hogy legnagyobb erőfeszítésembe került, hogy vezérré ne válasszanak. Végre sikerült kieszközölnöm s igy összes hadi érdemeim az öreg Kikirikovics marsalra háramlottak. Nekem a névtelen hősöknek gyakran magasztalt dicsősége bőségesen elég volt. Mit is mond a költő: »Csak a szerénynek vágya nem hoz kínt.«

Most pedig szives engedelmökkel lefekszem, mert egy görög bölcs mondása szerint: »Tóbiás, több nap, mint kolbász.«



HATODIK FEJEZET.

A kifordított farkas. A megveszett kabát. A bőrébe visszabujni szándékozó róka,
a hámba korbácsolt farkas. Mindezek nagyobbrészt Magyarországban történtek.

Egyszerüen folytatom azt, a mit tegnap este megkezdettem. Említém, hogy Kikirikovics gróf barátomtól egy paripát kaptam. Nos hát a lengyel gróf parkjában lovagoltam másnap. Elsőemeleti lakásomon hagytam puskámat, pisztolyomat. Nem vadászni készültem. A park sürüjében leszálltam a lovamról s fülébe sugtam, hogy menjen egyedül haza. Annyira intelligens egy ló volt, hogy rögtön megértett s én egyedül maradtam. A sürüben egy hatalmas farkast pillantottam meg. Kitátotta a száját s éppen nem barátságos hangok törtek elő a torkából. Arra, hogy elmeneküljek, nem is gondoltam. Családomnak ősi hagyományai közé tartozik a rettenthetetlenség. Egy pillanat s már készen voltam tervemmel. A tátott szájjal felém rohanó farkasnak a torkába hirtelen beledugtam a jobb kezemet, előbb a kezemet, azután a karomat, - egészen a hónaljomig. Tovább is belea kartam dugni, de fájdalom, nem lehetett a vállam miatt. Igy néztem öt percig farkas-szemet a farkassal. Elképzelhetik, hogy a nyomorult ordas nem igen nyájasan nézhetett reám.

Egyebet csakugyan nem tehettem, mint a mit tettem. Megmarkoltam a bestiának a belét gyökerestől s kirántottam. Evvel az ügy gyökeresen el volt intézve.

Hogy másnap a kastély népsége minő ovációkban részesített, azt azért nem mondom el, mert nem szeretek soha dicsekedni. Tény, hogy hőstettként dicsőítették cselekedetemet. Ennél azonban érdekesebb volt Pétervárott egy veszett kutyával való találkozásom. Igen szük utcába tévedtem egy alkalommal. Veszett kutya jön velem szembe. Nyála csorog, tekintete réveteg, farkát behuzza. Mindjárt tudtam, hogy kivel van dolgom. Elfutni - én... No erről az előzmények után szó sem lehetett. Másnak sem ajánlom hasonló helyzetben a menekülést.

Hamarosan levetem a kabátomat s reá borítom a veszett kutyára. A kutya mardossa a kabátomat, belégomolyodik, én hazaszaladok, hozom a pisztolyt, a kutyát lelövöm s összetépett kabátomat hazaviszem. Az inasom átadja a szabónak, a szabó megvarrja, megfoltozza; elvégre, uraim, a folt nem szégyen a kabáton, a becsületen már baj, ha folt esik. A megreperált kabát belekerül a ruhaszekrénybe.

No jó. Másnap dult képpel rohan be az inasom és kiabálja:

- Báró ur, az isten szerelmeért, megveszett a kabát!

- Képtelenség!... Szamárság!

Magamra rántom a hálókabátomat, rohanok a ruhatáramba, hát a veszett kutya által megmart kabát tépi, rágja a többit. Hirtelen segíteni kellett, veszünk egy nagy husángot s agyonverjük a szerencsétlen veszett kabátot, s igy mentem meg a még épen maradt egy nadrágot és a vörös mellényt. A többiben már benne volt a veszettségnek mérge. Ezeket tűzrehányattam. Három szekérre való ruha veszett meg, nagy kár, de hátha engem mar meg az az átkozott kabát! Szóval minden szerencsétlenségben van szerencse is...

Az ember sohasem tudja, hogy mire ébred fel. Ennek a bebizonyítására hadd legyen elég a következő esetet elmondanom. Egyszer a lelőtt vadak raktárába néztem be. Én ugy szoktam tenni, hogy a lelőtt vadakról a bundát nyomban lehuzatom. A megnyuzott állatoknak igy rövid ideig megengedem azt a vigasztaló látványt, hogy saját bőreiket egészen láthassák. Vala a raktáron egy róka is. Ott hevert a bőre mellett. A nyomorult, csalafinta állat - ki nem ismeri a róka furfangját - csak tetette magát, hogy ő már meg van halva, valójában élt. Éppen akkor találtam betoppanni, mikor kezdette a bőrét ujra felhuzni. A két hátsó lábát belé is dugta eredeti tokjába. Erre én közbeszólottam:

- Lassan a testtel, komám.

Az ember ne higyjen a rókának még akkor sem, ha meztelenre vetkőztette. Ez ebből a tanulság, no meg az is, hogy sokkal könnyebb az embernek a bőréből kibujni, mint a maga bőrébe visszabujni...

Nemcsak a rókának, hanem a farkasnak is vigyázni kell a körmére. Ezt a következő igaz történettel világítom meg. Igaz tapasztalatból merítettem, s ha valakinek eszébe jutna, hogy némileg kétségbevonja, gondolja meg, hogy lovagi becsületszavamnak pecsétjét nyomtam reá.

Pétervárott az emberek nem szoktak lóháton járni, hanem szánon. Én is az egyik lovamat befogattam a szánba, s hajtottam. Ahogy a város kapujához érünk, egy tekintélyes nagyságu farkas ugrik a szánba. Én okos előrelátásból s korántsem félelemből hasra fekszem, a farkas nem vesz észre. Neki esik a lovamnak s a hátsórészét néhány perc alatt felfalja. A szegény állat irtózatos kínjában még eszeveszettebben kezd szaladni. Ez igy szokott történni, sőt azt is mondják, hogy a félelem vagy megfosztja az embert az erejétől, vagy hihetetlenül fokozza. A farkas tovább rágja magát bele a lovam testébe... Ezt a pillanatot megragadom. Kezdem korbácsolni. Vissza már nem jöhet, rohamosan rágja bele magát a lovamba, igy természetesen a hámba is - végre a ló elfogy, a farkas megmarad s én ütöm, verem, a szán siklik, a farkas huzza, egész Pétervár nevet. Kirikotrovics generális éppen kinéz az ablakon és ugy hahotáz, hogy reng belé a teste.

Ezek után »jó éjszakát« uraim! Holnap is lészen nap s hadi életem főbb eseményeit nem vonhatom egy kalap alá holmi róka farkas históriákkal!



HETEDIK FEJEZET.

Huszárezredes leszek. Rohammal bevett vár. A kettészelt és ujra
egyberagasztott ló. A hadakozó kéz. Török fogságba jutásom.

A hadi pálya megnyilt előttem. A muszka-török háboru ujra lobbot vetett. A muszka cár, aki nekem régi jó barátom volt, igy szólott hozzám:

- Kedves báró, kinevezem önt a kozák lovasezred tulajdonosává!

Ez más szóval azt jelentette, hogy a háboru legveszedelmesebb haditényeit nekem kell véghezvinnem. Mindenesetre nagy megtiszteltetés, bár ilyesmire sohasem vágyakoztam.

Engedjék meg, hogy Csipcsakucs várának az ostromát és bevételét meséljem el. Valóban nem szivesen teszem, mert úgy tünhetnék fel a dolog, mintha dicsekedném. Pedig ez nem szokásom. Csipcsakucs vára ott van Libiában, a Kaspi-tó környékén. Ne méltóztassék keresni, mert azóta eltörültük a föld szinéről. Erős török őrség tartotta megszállva. Én vitéz kozákjaimmal e vár ellen indultam. Szokatlan nemde, hogy lovas csapat megy vár ellen? A dolog azonban igy esett. A török várőrség kirohant. Tömérdek port vert fel, nem láthattam, hogy tiz- vagy huszezeren vannak-e. Kaptam magam és egyenkint egy sorban helyeztem el kozákjaimat, s a két szárnyon levőknek kiadtam a legszigorubb rendeletet, hogy egyebet se csináljanak, mint - port. Az életben is könnyebben boldogul az, aki nagy port ver fel, mint aki szerény, az rendesen pórul jár. Nos, a kozákok verik a port, a közepen levők ordítoznak. A töröknek e rengeteg port a szemébe szórjuk, - megijed, megfutamodik, be a várba, mi utána, ütjük-vágjuk, hiszen nem apánk - ki a várból, be a várba, addig szabjuk, szabdaljuk, mig egy szál sem marad belőlük. Ekkor megállok a vár piacán. A lovam fáradt, szomjas. Odamegyek egy kuthoz... A ló iszik... iszik... iszik. Félóráig várom, hogy mikor lakik már jól. Körülnézek, hogy a kozákjaimat keressem, hát ekkor látom, hogy a lovamnak csak a fele van meg - ami viz a száján bemegy, az hátul kifoly. Mi történt evvel a lóval? Tünődöm, végre meglelem a nyitját. A mikor a várba berohantam, a csapóajtót éppen akkor eresztették le, ez szabta ketté a lovamat. A harc hevében természetesen sem a lovam, sem én nem vettük észre. Azután még háromszor kergettük a törököt az egyik várkapun be s a másikon ki.

Nem volt egyéb tennivalóm, mint megkeresni lovamnak a másik felét. Alighogy elindulok, jön szembe velem az inasom, hozza a fél lovat. Örvendez, hogy megtalált. Hivatom az ezred szabóját, s megparancsolom, hogy varrja össze a lovat. A szabónak nem volt cérnája. Elvesztette a töröküző ostromban, de volt tűje és fiatal babérindája. Ilyen helyzetben az ember nem válogathat sokat. A lovam is égett a vágytól, hogy összekerüljön a másfelével, s bizony összevarrta nyomban a szabó.

Mintegy két hét mulva észreveszem, hogy a babérinda kezd sarjadni, s a rákövetkező napon engem egész babérkoszoru vett körül. Kozákjaim rendkivül megvoltak hatva. Ők ilyesmit még nem láttak, de az inasom, aki életem számos rendkivüli eseményének volt már szemtanuja, felvilágosította őket, hogy ez a babérkoszoru nem egyéb, mint a Gondviselés munkája. Az ő ura (már mint én) sohasem vágyódott elismerésre; az emberek különben sem juttatják mindig annak a babért, aki reászolgál - ime most méltónak jutott. Igy magyarázta az inasom, én azonban a természetes magyarázatot fogadom el. Önök uraim, hallották tőlem, hogy a szarvas fejébe lőtt cseresznyemagból cseresznyefa nőtt ki, nos hát nem természetes, hogy a babérindából - babérerdő nőjjön ki? Hát kell ehhez babona, költői magyarázgatás? Mondják el az esetet egy két-három éves gyermeknek, s az is könnyen megérthetőnek fogja tartani.

Én azonban nyugodt lélekkel pihentem a babéromon még a leghevesebb harc közepette is; legszebb diadalomat hű kozákjaim ragaszkodásában leltem, akik a hadjárat befejező tényében velem osztoztak. Ez pedig nem volt egyéb, mint a török tábornak ágyustól, sátrastul, mindenestül való elfoglalása. A tervet én eszeltem ki. A tábor a Kilipongó tájékán volt. Két kozákot nekiugrattam a tábor legerősebb pontjának, a többivel betörtem a gyöngébb ponton, s rövid tiz percnyi mészárlás után a török lófark nem a tábor sudár árbocán, hanem csak a lovaknak a farkhordozására berendezett részén lógott.

Sajátságos utókövetkezménye lőn e hadjárat befejezése után vitéz vagdalkozásaimnak. A jobb karom éjjel-nappal mozgott, ütött-vágott. Annyira belemelegedett e harci mozdulatokba, hogy fel kellett kötöztetnem. Két heti áristom higgasztotta meg csupán.

A hadjárat dicsőséges befejezése után történt, hogy egy kémszemle alkalmával - egymagam voltam - megtámadt orvul ezer török és - török rabságba hurcolt.

Fogságomban rendkivül érdekes kalandjaim voltak, de azokról majd holnap este.



NYOLCADIK FEJEZET.

A holdba feldobott ezüst balta. Utazás a holdba babszáron, a holdból le
csepükötelen. Az önkényt nyársra huzódott medve. Egy kis úti kaland
a szorosban s a megfagyott trombitahangok.

Kedves barátaim, vadászczimboráim! Mielőtt ma este megkezdeném a török rabságban velem történt dolgok elmesélését, két fontos dologra akarlak titeket figyelmeztetni: az első az, hogy török földön változtam volt gyerekkoromban kecskévé, a második az, hogy a törökországi állapotokat nem kell a mi országunk rendes állapotaival összemérni. Sok minden megtörténik Konstantinápolyban, miről Londonban az angoloknak fogalmuk sincsen.

Szóval én török fogságba estem. Az a bizonyos szultán, a ki apámnak testi-lelki jóbarátja volt, rég meghalt. Egyszer talán említettem is, hogy a török császárok is halandók. Igy az én rabsorsom kínos udvari szolgálattal kezdődött: kineveztek az összes udvari méhek csőszévé. Ezeket az apró marhákat kellett minden reggel a mezőre kiterelnem, estefelé pedig pontosan megszámlálnom és hazahajtanom.

Egyik este két méhecském hiányzott a nyájból. Kétségbeesve mentem, hogy felkeressem őket s az erdő szélén meg is találtam. Irtózatos küzdelemben voltak két medvével. Nekem pedig nem volt egyéb fegyverem, mint a kis ezüst balta, a méhcsősz hivatalos jelvénye. Ezt kapom tehát s a medvék közé hajítom. A két bozontos jószág megriad, futásnak ered, - de a baltám is repül, még pedig csodálatos irányt véve, nem a föld, hanem a hold felé, melynek kecses kifliformája feltünt volt már az égen. A baltát akkora erővel találtam a kezemből kiszalasztani, hogy egyenesen a holdra hullott. Mit csináljak? E jelvény nélkül haza nem mehetek, mert a szultán selyemzsinórral méreti meg a nyakam bőségét.

Hirtelen pompás ötletem támad. A török bab Európa-szerte hires arról, hogy irtózatos magasra felkúszik. Hamarosan kerítettem egy babot, elültettem - s néhány óra mulva kezdette eregetni a szárát. Leültem és néztem. Hat óra nem telt el s már a legmagasabb török toronynál is jóval magasabbra nőtt. Bizony meg sem állott, mig a holdnak a félszarvára nem bogozódott a hegye.

Ekkor minden tétovázás nélkül mászni kezdettem fel a paszuly szárán. (Jusson eszökbe önöknek gyermekkori emlékem: a pókháló s rögtön eloszlik minden kétségük.) A baltát megtaláltam, de ez alatt a nagy forróságtól elszáradt a paszuly szára, el is töredezett. Hogy jutok le a földre? Töröm a fejem. Hopp, megvan. A zsebemben egy singnyi spárga volt, azt rákötöm a hold szarvára, ereszkedem lefelé. Mikor a spárgának végére jutottam, levágtam felül és a végéhez bogoztam s igy singekben megmérhettem, hogy milyen messze van a hold a földtől... (A számra most már biztosan nem emlékszem. Az ilyen csekélységekre nem szokott az ember sokáig emlékezni.) Csakhogy baj volt, mikor mintegy kétszáz ölnyire lehettem a földtől, a spárga a sok koptatás miatt elszakadt s én iszonyu sebességgel zuhantam alá a háromszáz ölnyi magasságból. Egyszer csak azon vettem észre magamat, hogy nem a földön, hanem a - földben vagyok. Igenis, belefuródtam a földbe mintegy tizenkét ölnyire. Önöknek, a kik a fizika törvényeit alaposan ismerik, e földbe furódás hihetőségét nem kell magyaráznom.

Már most voltak, akik képtelen módját mesélték el az én földszinére való jutásomnak. Az egyik például azt az ostoba mesét gondolta ki, hogy én a körmeimmel vájtam lépcsőket s azon jöttem fel; a másik azt fogta reám, hogy a fejem furóalaku s én addig forogtam, mig felfurtam magamat. Egyik sem igaz. Ott volt kéznél a baltám, azzal csináltam 278 lépcsőt s ugy kerültem ki a föld mélyéből. A dolognak hire kerekedett s több államból kaptam ajánlatot, hogy furjak nekik ártézi kutat. Természetesen az összes ajánlatokat minden további fontolgatás nélkül visszautasitottam.

Ezzel is bizonyságát adtam annak, hogy én sohasem vállalok magamra olyan munkát, melyet gyarló emberi erővel megoldani nem lehet. Erről jut eszembe, hogy az udvari méhek fáradozásának édes gyümölcsét a medvék gyakran megdézsmálták. Nekem, mint udvari méhcsősznek tennem kellett arról, hogy meg ne történjék.

Kedveseim, maguk tudják, hogy léppel madarat, cukorlével legyet fogni általános dolog. Nos hát én a következő módját eszeltem ki a medvefogásnak. Az erdőszélen egy szekérrudat bekentem mézzel, aztán lesbeállottam. Nemsokára jött egy nyalánk mackó s a rudat, merthogy édes volt, befogta a szájába és kezdette szopogatni, nyalogatni. Mind tovább és tovább csalogatta az édes rud - s egyszer csak a rud a szájával homlokegyenest ellenkező részen bujt napvilágra. No hiszen, csak ezt akartam én. Veszek egy éket s beverem a szekérrudba. Bezzeg nem bujhatott vissza a medve ez általam támasztott forgalmi akadály miatt.

Az udvari népség besugta a dolgot a szultánnak: a szultán a helyszinre sietett s midőn meglátta a medvét e szokatlan nyárson, akkorát nevetett - a mekkora egy török szultántól telhetik ki csupán.

Ennek köszönhetem megszabadulásomat. A szultán rögtön felültetett egy postakocsira, mely Konstantinápolyból Szent-Pétervárra visz - s hazaküldött.

Utközben sajnálatos baleset ért utól. Egy szük hegyi szorosban szaladt a postakocsi. Mind biztattam a postáslegényt, hogy fujjon belé a kürtjébe, hogy a velünk szembejövő teherkocsik kitérhessenek. Fujt is a kocsis eleget, de a kürt nem szólalt meg. Nem tudtuk semmikép megmagyarázni, hogy mi lehetett a kürt elnémulásának az oka.

Igy aztán a szembejövő szekerek megakasztottak utunkban. Csak mellesleg említem, hogy én ölbekaptam előbb a kocsit, majd a két lovat, s ugy kerültük ki a parasztszekereket.

Estére egy jó meleg kocsmába pihentünk meg. A postakocsis felakasztotta a falra a kürtjét s mi jóizüen vacsoráltunk. Egyszer csak a falon megszólal a kürt:

- Tara! Tararrara! Tittara tittara rarrara!...

Nem nyul senki hozzá, mégis a legkülönbözőbb nóták harsogtak ki belőle.

Mi volt ennek az oka? Semmi egyéb, mint az irtózatos hideg, mely utközben a trombitába fujt hangokat megfagyasztotta - s a meleg, mely a kocsmában a megfagyott nótákat felolvasztotta.

Rendkivül természetes, azért fölösleges volna a hidegnek összehuzó s a melegnek tágító erejéről hosszulére eresztett értekezéseket irnom.

Evvel kapcsolatban még egyszer tiltakozom az ellen, hogy bárki az én szavaimat léha hazudozásnak minősítse. A mint eddig tapasztalhatták az urak, nekem különös gondom van arra, hogy minden állításomat a természet örök törvényeivel vagy a józanész érveivel bizonyítsam be.

Ezt ismételten szivökre kötöm most, midőn a tengeren tett utazásaim hű előadására kerül a sor. Egy és más szokatlan lesz ezekben a történetekben, de ennek viszont a magyarázata az, hogy a szárazföld és a tenger egymással homlokegyenest ellenkeznek. Tehát a viszontlátásig, holnap este!



KILENCEDIK FEJEZET.

Az izzó forróság Ceylon szigetén. Megszabadulásom az oroszlán karmai
s a krokodilus torka közül.

Kedves barátaim, volt nekem Ceylon szigetén egy barátom. Valami királyi helytartó vagy ilyesmi volt. Én egyáltalában nem adok sokat a cimekre. Nos hát ez a barátom meghivott egyszer Ceylon szigetére vadászni. A tengeri vihart mely hajónkat odamenet hat-hétszáz öl magasra hajigálta, egyáltalában meg sem említem. Hétköznapi dolog, minden tengeri útnál elő szokott fordulni. Elég az hozzá, hogy szerencsésen megérkeztem s mindjárt másnap elindultam a barátommal, hogy a ceyloni vadakkal közelebbi ismeretséget kössek.

De micsoda forróság van ezen a szigeten! Soha ehhez hasonlót! Pedig jártam már Oroszországban, Skandináviában stb. Levert a hőség a lábamról. Az ólomgombok a kabátomon olvadozni kezdettek; a homlokomról diónagyságu izzadtságcseppek csordogáltak le. A puskám csöve égette a kezemet s minden pillanatban attól kellett félnem, hogy a puska magától elsül. Ezért úgy intéztem a dolgot, hogy az ábrázatomról sürün hulldogáló cseppek a puska csövére hulljanak. Mihelyt egy-egy csepp - akkorák voltak (ha kicsit nem mondok) mint az öklöm - reá pottyant az izzó csőre, az elkezdett sercegni, főni. Már-már attól féltem, hogy belőlem egy-két óra mulva nem marad egyéb, mint egy izzadtságcsepp - s a hőség egyszerüen felolvaszt, mint a tűz a hájat - midőn hirtelen rémítő ordítást hallok.

Ijedten kapom fel bágyadt fejemet, s ime egy rémitő oroszlánt pillantok meg, a mely tőlem mintegy száz lépésnyire állott, s guggoló helyzetet vőn fel. Mint tapasztalt vadász, tudtam, hogy ebből ugrás lesz, a célpont pedig jó magam.

Csodálatos jelenséget tapasztaltam. Az embertelen hőség dacára hirtelen hideg borzongás szaladt végig a hátamon. Mondhatom, ez alkalommal igen kapóra jött. Egészen magamhoz térített. Kapom a puskám, célozok - puff!... Az oroszlán egyet rázott sörényes fején. Nem találtam, hiszen csak verebekre volt megtöltve a puskám. S nekem ez csak most jutott eszembe!...

- No, kedves báróm - gondolám magamban - most már tagadd meg családod hagyományát és - fuss!...

Sarkon fordulok - s ó rettenetes balvégzet - a tengerből egy borzalmas krokodilus mászott elé, egy ölnyire tátja a száját és vár készen. Oroszlán és krokodilus; választhatok, az eredmény egy: a halál. De nem, engem nem szőttek olyan bordában, mint a hamar kétségbeesőket. Visszapillantok az oroszlánra, látom, hogy ugrik, de a távolságot is megmértem egy futó pillanattal - s tudtam, hogy közvetlen veszély nem fenyeget, ha a földre lapulok. Megcselekvém - és ime az oroszlán nem reám, hanem egyenesen a krokodilus nyitott torkába ugrott. A feje egészen benne volt. Veszettül ordított, s a krokodilus meredt szeméből azt olvastam ki, hogy neki is fölöttébb nagy ez a falat. Ezt látnom elég volt. Kirántom övemből vadászkésemet, kettévágom az oroszlán derekát, aztán a krokodilus torkából még kiálló résznél fogva addig gyurom a fejet beljebb, mig a krokodilus megfullad.

Látom, hogy az imént komolyan aggódtak miattam. Fogadják, uraim, baráti részvétükért őszinte köszönetemet. Viszont legyenek nyugodtak afelől, hogy bármily kétségbeejtő helyzetbe jusson is az ember, a legutolsó pillanatig meg kell a szivben őrizni a kibontakozás és megszabadulás reményét.

Barátom, a ceyloni alkirály csaknem sóbálványnyá vált, mikor a küzdelem szinhelyére érkezett. A krokodilust megmértük: 48 láb volt. Jelentékeny hosszuság. Az angol kormány kitömette, s jelenleg egy amerikai muzeumnak a legritkább példánya, melyre az Egyesült-Államok méltán lehetnek büszkék.

Egy körülmény azonban boszant. Az az agyalágyult őr, aki a közönségnek az én krokodilusomat mutogatja, elferditve meséli el a krokodilusvadászat históriáját. Például azt toldja hozzá, hogy a »nemes báró« (ez én volnék) a krokodilus torkába ugró oroszlánnak, mikoron feje már a krokodilus testéből kihatolt volna, nyomban levágta a fejét. Aztán farkánál fogva kihuzta a krokodilus gyomrából, a bicskáját pedig oly ügyesen dobta be a krokodilus torkába, hogy a fenevad szivét átfurta...

Hát lehet józanészszel ilyen szemenszedett ostobaságot hinni? Uraim, önök el sem képzelhetik, hogy bánt engem minden effajta sületlen, otromba tulzás!... Egy ilyen amerikai tökfilkó a maga bolond meséjével leronthatná hitelét egyéb történeteim valószerüségének. Lovagi szavam remélem többet ér az önök szemében, mind a muzeumőrök éretlen csacsogása.



TIZEDIK FEJEZET.

Halfőzés a Golfáramban. A vöröslúd, mint életmentő. Hajókötél és horgony
a cethal fogának üregében. Tartózkodás egy hal gyomrában.

Mikor Ceylon szigetéről hazafelé utaztam, útba kellett ejteni a Jóreményfok megkerülésével Szent Ilona szigetét. Sajátságos érzésem támadt, mikor e sziget kopár szikláit megpillantottam. Ösztönszerüleg láttam a jövőt. Tudtam, hogy ezen a szigeten egyszer valami világrendítő dolog fog történni.

Aztán jöttek Madagaszkár mellett a Golfáramok. Eleget meséltek nekem a tengernek erről a csodájáról, de mindezideig nem hittem el. Mikor azonban a saját szemeimmel látnom kellett, hogy a tenger vize forr, sustorog s benne a halak egy-két perc alatt megfőnek: bezzeg vége lőn minden kételkedésemnek. Próbát tettünk hússal és tojással. Az is megfőtt, s mert hogy a tenger vize sós, még sót sem kellett tennünk a vizbe. Csak egyet nem értettem meg rögtön. A forró vizben a halak megfőve is vidáman uszkáltak, mihelyt azonban kifogtuk: rögtön meghaltak. Hogy élhettek a forró vizben? Nos hát azért, mert a viz fokozatosan melegedett meg a nap izzó sugaraitól, a halak tehát az emelkedő hőmérsékhez hozzászoktak. S miért pusztultak el, mihelyt a vizből kifogtuk? Azért, mert a nagy melegből a hüvösebb levegőbe kerülő halakat szivszélhüdés érte. Ebből kitetszik, hogy mindennek van oka, csak arra kell törekednünk, hogy ezeket az okokat megtaláljuk. Mihelyt az okot megtaláltuk: vége a csodának. A Golfáramok és a főtt halak e szerint a természetnek legegyszerübb jelenségei közé tartoznak.

A new-foundlandi szigetek mellett páratlanul szép vihar lesett ránk orvul. A hajónak hirtelen olyan lökésben volt része, hogy egy matrózunk a főárboc tetejéről három angol mértföldnyire repült s úgy esett a tengerbe. A szerencsés véletlen úgy akarta, hogy egy repülő tengeri vöröslúdnak a farkába kapaszkodjék s az óriási szárnyas a hajó fedélzetére szállította. A viharokozta hajózökkenés egyéb következményei a következők voltak: a matrózokat felvetette az árboc csúcsáig, - nekem a fejemet a gyomromba taszitotta alá, ugy hogy sok időbe és fáradságomba került, mig onnan kiszabadítottam s régi jogos helyzetébe visszakeríthettem.

Még tartott az általános elképpedés, midőn hajónk egy czethalnak a fejébe ütközött. A cethal éppen ebédutáni álmát aludta a tenger sima tükrén. A hajó felriasztotta álmából: - ekkor mérgében bekapta a horgonyt s mintegy tizenhárom mértföldre vitt minket a hajóval együtt. Száz mértföldnél nagyobb utat tétetett meg velünk a tengeri szörnyeteg. Már Amerika partjai tüntek fel a távol ködében - s ekkor a horgonykötél elszakadt. Ez volt a szerencsénk, mert nyilvánvaló, hogy a bestia a Niagara rémes zuhatagába akart sodorni, hogy mindnyájunkat elpusztitson.

Partra szállottunk a Behring-szorosban, hajónkat kijavitottuk s hazafelé vettük az útunkat. Útközben ugyanazzal a cethallal találkoztunk. Meg volt dögölve. Megnéztük a szörnyeteg hosszuságát. Nem mondok sokat: mintegy félmértföld volt a hossza. Arról szó sem lehetett, hogy hajónkra felrakjuk ezt a zsákmányt. Feldaraboltuk s ime megtaláltuk gyomrában a horgonyt. Nyilván ez ölte meg. Egyik fogának odvas üregében negyven öl hosszu hajókötelet.

Egyéb nevezetes dolog ezen az úton nem is történt velem.

Évekkel utóbb egyszer a Közép-tengerben, Marseille városa mellett, kedélyesen fürödtem a tengerben. Hát egy irtózatos nagy cethal bukkant fel a vizből, tátott szájjal uszott felém. Menekülésről szó sem lehetett. A vizben a hal az ur. Keresztbe fontam a karomat s ugy mentem neki az ismeretlen útnak. Belékerültem a cethal gyomrába. Türhetően éreztem magamat.

A hal ugy látszik nem örvendett nekem, mert mindenképpen megkisértette, hogy összébb nyomjon. Ez ellen én kézzel-lábbal védekeztem. Elkezdettem többek között csárdást járni s a cethal tehetetlenül vetődött fel a viz szinére. Egy olasz kereskedőhajó haladt arra. Nyomban üldözőbe vették a cethalat. S fél óra mulva már a hajó fedélzetén voltunk. A hajó szakácsa felbontotta a halat - s én kidugtam a fejemet. Szörnyü volt a csodálkozás, midőn elmeséltem a kalandomat. Nem maradtam a hajón, hanem beleugrottam a tengerbe s a marseillei partra usztam. A ruhám ott várt reám a parton.

Mintegy három óráig vendégszerepeltem a cethal gyomrában. Szóval Jónás és a cethal nem állanak páratlanul a világtörténelemben.



TIZENEGYEDIK FEJEZET.

Szives fogadtatásom Konstantinápolyban. Utazás egy ágyugolyón.
Mikor Kairóban nagykövet voltam. Öt hasznos szolgát fogadok.

Tengeri utam befejeződött egyelőre. Az osztrák császár, a ki nekem régi, jó barátom volt, egy napon igy szólott hozzám Bécsben, a mint a Práterben sétálgattunk:

- Kedves báróm, nem volna kedved, hogy török nagykövetté légy?

- Édesem - felelém én - nem vágyom tisztségekre, de ha neked és birodalmadnak szolgálatot tehetek, rendelkezz velem.

Igy kerültem a török fővárosba. Rendkivül fényes fogadtatásban részesültem. A tüzoltóbanda a Rákóczit fujta, a konstantinápolyi utcákat fehérruhás leányok szegélyezték, akik hollandi tulipánokat szórtak az utamra. A szultán természetesen rögtön rám ismert s igy kiáltott fel:

- Allah hozott, édes báróm!... Csak semmi ceremónia. Keblemen a helyed.

És tényleg megölelt, de a keblére nem borulhattam, minthogy egy szultánnak már csak hivatalból is nagy hasának kell lennie.

E fogadtatás után elképzelhetitek, édeseim, hogy minő nagy tiszteletnek kellett a török fővárosban örvendenem. A szultán annyira kitüntetett, hogy folyton velem akart lenni. Együtt uzsonnáltunk: jó paprikás szalonnát és tokaji bort. Nem győzött kérni, hogy meséljek neki egyet-mást az életemből. Főleg haditetteimre volt kiváncsi.

- Édes öregem, - mondám neki egy alkalommal - tudod-e, hogy az ágyugolyó mirevaló?

- Hogy várfalakat döntsenek halomra! - válaszolá ő.

- Szó sincs róla - viszonzám én s elmondottam életemből a következő való eseményt.

- Egyszer egy várat ostromoltunk - a neve hamarjában nem jut eszembe. A fővezér mindenáron szerette volna a várat kikémleltetni, de erre nem vállalkozott senki. Nekem az ilyesmit természetesen nem kellett kétszer mondani.

- Én berepülök a várba - mondám a vezérnek.

- Ne szamárkodj, pajtás - rémüldözik a fővezér, aki nekem, a mint a szavaiból kitetszik, bizalmas, gyermekkori barátom volt. No jó. Elővonattatom a legöregebb ágyut. Megtöltetem a legnagyobb golyóval s oda állottam a nyiláshoz. Intek, az ágyut elsütik s én a golyóra rápattanok.

- Isten veletek! - kiáltok hátra. A cimboráim megdermedve néznek utánam.

Amint a golyón ülök, eszembe jut, hogy elhamarkodtam egy kissé a dolgot. Miként fogok visszajönni? Nem fognak-e felakasztani? Tovább már nem volt időm a gondolkodásra, mert megérkeztünk. Éppen az ágyuüteg mellett csapódtunk le. Az ellenség javában lövöldözött az ostromlókra. Tehát nyert ügyem volt. Az ellenség legnagyobb ágyujából kiröpül a legnagyobb golyó, én a legnagyobb gyorsasággal reápattanok s három perc mulva otthon voltam a táborban.

Ezt meséltem el a szultánnak s ő annyira meg volt hatva, hogy a vállamra ütött s igy szólott:

- Már akár tetszik neked, akár nem, de elveszlek az osztrák császártól. Muszáj, hogy az én nagykövetem légy. Még ma elindulsz Kairóba s rendet csinálsz ott.

- Felséges uram, - felelém neki - akaratod parancs.

Beszélni akart még a fizetésről: nyolcszáz zacskó arany stb., de én tenyerem reátettem a szájára:

- Elég, öregem! Jó barátok között az ilyesmiről szó sem lehet. Holnap reggel indulok.

A szultán sirt örömében, mint egy gyermek.

Kairói utamnak számos változatos jelensége tünik föl emlékezetembe, de mindenikről beszámolni nem érdemes. Gyönyörü karaván kisért, a nap állandóan sütött, s másodnap a Libánon tövében találkoztunk egy vékonypénzű legénykével. Mind a két lábára egy-egy ötven fontos vasgolyó volt kötve. Szaladt az istenadta.

- Megállj, hé! - kiálték rá. Ki vagy, honnan jösz és merre mégy?

A fickó elmesélte, hogy ő egy hires kengyelfutó familiának utolsó sarjadéka. Oly gyorsan tud futni, hogy sulyzóval kell lába gyorsaságát fékezni. Ura egy arab seik. Most például azért küldötte őt, hogy a holnapi napot érje utól.

Ez nekem való ember - gondoltam magamban - s szolgálatomba fogadtam. Felültettem őt egy tevére. A fickó minden percben leugrott a teve hátáról, nyolc-tiz mérföldet előre szaladt, aztán vissza. Ezt azért tette, hogy a gyakorlatból ki ne zökkenjen.

Tovább haladunk, hát egy óra mulva látok egy embert, a ki a mezőn ült, s merően bámult a fűszálakra.

- Te itt mit csinálsz? - kérdem csodálkozva.

- Hogy ne unjam magamat, nézem és hallgatom, hogy nő a fű.

- Hm, s látod?

- De még mennyire.

Ezt az embert is szolgálatomba fogadtam.

Egy órával később találkozunk egy vadásszal, a ki vállához emeli a puskát és hosszas célzás után elsüti. Még csak egy legyet sem láttunk a levegőben.

- Mit vettél célba atyámfia? - kérdem tőle.

- A strassburgi dómnak a tetején láttam egy verebet, azt surrantottam le. Uj a puskám, ezt akartam kipróbálni. A veréb lehullott. A puska jó.

No már ilyen embert elszalasztanom igazán isten ellen való vétek lett volna...

Ezt az embert is felfogadtam szolgálatomba.

A Sahara kellős közepén történt, hogy egy izmos embert láttunk, a ki emberderék vastagságu kötéllel bekerített egy egész erdőt. A kötél két végét a kezében tartotta.

- Mi a szándékod, barátom? - kérdem tőle.

- A gazdám megparancsolta, hogy vigyek haza egy kis tüzelőfát a hátamon. Légy szives álljatok félre, mert ez a néhány szálfa reátok talál esni.

Evvel kapja magát, ránt egyet a kötélen, s az erdő minden fája ledül.

Ezt látván, természetes, hogy ezt a baromi erős embert sem szalaszthattam el.

Egy hét mulva már Egyiptom határát átléptük. Egy falunak a végén hét szélmalom állott. A vitorlás kerekek roppant erővel mozogtak, pedig olyan csend volt a levegőben, hogy még a falevél sem mozdult meg. A malmok mellett egy ember feküdt, bal ujját reászorította az orra jobbik szárny-lebbentyüjére.

Mikor melléje érkezünk, felénk fordul. Az ujját leveszi az orráról - hát a hét szélmalom abban a pillanatban megáll.

- Mit csinálsz, te? - kérdezem tőle.

- Én bizony szelet, hogy a gazdám malmai járjanak. A fél orromat be kellett fognom, mert ha azon is kibocsátom a levegőt - mind a hét malmot elfuvom a hetedik határba.

No már ezt a fickót csak nem hagyhatom az egyiptomi molnár sovány kenyerén. Nyomban aláirattam vele a szerződést, s így rövid idő alatt öt hasznavehető embert fogadtam szolgálatomba.

Kairóba szerencsésen megérkeztünk. A zürzavaros helyzet megorvoslása nekem csak gyermekjáték volt. A kairóiak meg akartak rögtön alkirálynak választani, de én nem szeretem a hiu cimeket. A kengyelfutót elszalasztattam Konstantinápolyba, megizentem a szultánnak, hogy a Sipka-szorosban minden csendes, s hogy én nagyköveti állásomról lemondok. A karavánt feloszlattam, s elhatároztam, hogy öt szolgámmal a magánéletbe vonulok.

Első tervem a nilusi út volt. Erről, uraim, holnap este lesz egy és más elmondani valóm.



TIZENKETTEDIK FEJEZET.

Veszélyes út a Niluson. Hetekig mandulából élek. Fogadok a szultánnal s elnyerem
egész kincseskamráját. A szultán megbánja a fogadást és üldöz engem, de hiába.

Kairóból a Niluson akartam Konstantinápolyba jutni. Ez a nilusi út már régóta furta az oldalamat. Nem szólottam róla senkinek. Attól féltem, hogy barátaim tekintettel a Nilusnak küszöbön levő áradására, erről a szándékomról le fognak beszélni, pedig én főleg a Nilus áradására voltam éktelenül kiváncsi.

Öt szolgámmal s egy tucat más udvari kisérettel elindultam. Öt napig nyugodtan haladtunk le e csodás folyamon. A hatodik nap éjjel megakadtunk. A viz hatvan ölnyi mély volt azon a helyen. Nem képzelhettem el, hogy mi lehetett az oka ennek a megakadásnak.

Reggel nagy bámulatomra azt vettem észre, hogy egy mandulafa-erdőnek a kellős közepébe tévedtünk. Köröskörül mindenütt viz - a nilusi áradás teljes virágzásában volt. Ráadásul aznap a csolnakunk hirtelen léket kapott és a szemünk láttára elsülyedt. Ezt mi már a mandulafák tetejéről néztük, mert ide kellett menekülnünk. Öt és fél hétig nem ettünk egyebet, mint mandulát. Igen kedves eledel, de az ember öt hét alatt derekasan reáun.

A Nilus leapadt, mi megtaláltuk a csolnakunkat. Néhány ezer lépésnyire volt a mandulafáktól. Embereim hősies lélekkel türték ez állapotot s a mint mondogatták - mindig büszkék lesznek arra, hogy a hires-nevezetes Münchhausen báróval egy fáról ettek - mandulát. Én mosolyogtam erre a dicséretre. Nem tulajdonítottam semmi különös fontosságot neki. Az utunk tovább zavartalanul folyt s néhány nap mulva partra szállottunk Konstantinápolyban. Elképzelhetik, hogy milyen boldog volt az én szultán barátom, mikor engem megpillantott. Szinte megfojtott a két karjával, annyit ölelt, annyit szorongatott.

Együtt kellett vele reggeliznem, ebédelnem, vacsorálnom. A legfinomabb tokaji borokat hozatta fel a pincéjéből s ha vége volt az ebédnek, előszedte a karcsu nyaku üvegeket, behivott a dolgozószobájába s kettecskén ittunk, mint két kefekötő...

Egyszer igy szól hozzám:

- Hallod-e hé, ittál-e valaha finomabb tokajit, mint az enyém?

- Hát, öreg szultánkám - felelék szokott őszinteségemmel - szó mi szó, de már ittam Károly császár barátomnál Bécsben. Ő is a magyaroktól kapta. Ahhoz képest a tiéd, megbocsáss, de lőre csupán.

A szultán dühbe gurult:

- Ne tréfálj az ilyen fontos, becsületbeli kérdésekben!

- Nem tréfálok, édes cimborám. Hogy még jobban bebizonyítsam állításom komoly és igaz voltát, fogadok veled. Egy óra mulva Bécsből, a császári pincéből hozatok egy üveggel, azt kóstold meg.

- Bolond beszéd! Egy óra alatt? Ne tréfálj, ha mondom.

- A fejem üttesd le, ha egy óra mulva itt nem lesz a bor.

- Áll a fogadás. Én pedig a kincsesházamból annyi kincset adok neked, a mennyit a legerősebb ember a hátán elcipelhet.

Ekkor irtam egy levelet Mária Teréziának, a ki Bécsben uralkodott. A levél igy hangzott:

»Kedves császárnő, van szerencsém az inasomat Bécsbe küldeni egy üveg tokaji borért. Abból a fajtából, a melylyel engem megboldogult édes apja, az én szivbéli jóbarátom, rendesen meg szokott kinálni. Nagy fogadást tettem. Kézcsókoló alázatos stb... stb.«

Azután előhivattam a Vencel fickómat. Levétettem lábáról a vasgolyókat s elindítottam Bécsbe. Elmult egy negyedóra - s a kengyelfutó még nem jött; elmult a második negyedóra is - a kengyelfutónak se hire, se pora. Kezdettem aggódni. A szultán szemei felvillantak. Én behivattam, a második szolgámat s megparancsoltam, hogy hallgatózzék. Lefeküdt a földre s a fülét a földhöz szorította.

- Uram, - jelenti két perc mulva - a gazember Belgrád határában lefeküdt egy pálmafa alá és javában horkol. Hallom a horkolását.

Ekkor beszólítom a céllövőt.

- Lőjj egy marék sörétet arra a pálmafára, hogy hulljon a datolya mind az alvónak az ábrázatára.

A céllövő szót fogad, a kengyelfutó a sok datolyaesésre felébred s mire az egy óra eltelt volna, hozza Mária Terézia levelét és - az üveg tokajit.

A szultán megkóstolja, hunyorgat a szemével, csámcsog s mint szavatartó fejedelem, kiadja kincstartójának a parancsot, hogy Münchhausen bárót az államügyek terén kifejtett páratlan munkásságáért meg kell jutalmazni. A kincseskamrából elvihet annyit, a mennyit a legerősebb ember a hátán elbir.

Én intek a negyedik szolgámnak. Az elővesz egy kötelet s összekötözi a szultán kincseskamráiban levő összes kincseket, fölveszi a hátára s viszi a tengerpartra, hol hajóm indulásra készen várakozott.

A kincstartó szalad a szultánhoz, a szultán megbánja a fogadást, kiadja a török tengernagynak a parancsot, hogy vegyenek engem üldözőbe.

Ötven nagy vitorlás hajó kezd üldözni. Hm, - gondolom magamban, - ebből alighanem baj lesz. Eszembe jut az ötödik szolgám. Nosza elé, cimbora, mutasd meg a művészetedet.

Az én emberem oly irányban helyezi el az orrát, hogy egyik nyilása a mi hajónk vitorlájának, a másik az üldözők összes hajóinak szegeződik.

- Egy-kettő-három! - s támad olyan szélvihar, minőre a legöregebb skót tengerészek sem emlékeznek. A szél a mi hajónkat kétszáz mértföldnyire röpíti előre, a török hajókat pedig vissza Konstantinápolyba, Igy menekültem meg a rengeteg kinccsel, a melyből őszintén szólva, semmi hasznom sem volt. Igaza van tehát a közmondásnak: »Ebül gyült szerdéknek ebül kell elvesznie.«

Erről majd holnap este!



TIZENHARMADIK FEJEZET.

Az olasz banditák leszedik hátamról az inget is. Csak a Dávid hires parittyáját
sikerül megmentenem. Boldogult apám egynémely emlékezetes cselekedete.
Gibraltári tényeim. Miként lehet az emberből szükség esetén ágyugolyó
s tud-e az ember három hónapig aludni?

Tömérdek kincsnek voltam az ura, mikor Nápolyban kikötöttem. Nápolynak tudvalevőleg irtózatos sok a koldusa és ingyenélője. Nekem a természettől igen jó szivem van. Tele marékkal szórtam a pénzt. Ennek hire kerekedett. Egy csomó hamiskártyás, zsebmetsző vett körül. Csaltak, loptak, a mint csak jól esett nekik. Az Abruzzók tájékán banditák rohantak meg s a szó igaz értelmében levetkőztettek. Még az inget is lehuzták rólam. Szerencsémre a cipőm bélésébe varrtam jó előre néhány drágakövet, gyémántot. Ez megmaradt, továbbá megmaradt a mellényem zsebében a Dávid hires parittyája, melynek őseim még a keresztes háboruk alatt jutottak birtokába. Szegény apám, mennyire szerette ezt a parittyát!...

A megmaradt drágaköveket egy flórenci zsidónak eladtam. (Mintegy hatszázezer darab aranyat adott érte, a csaló! Ki tudja, mekkora haszonnal adta el!) Ebből a pénzből az öt szolgámat fejedelmi módon kifizettem és minthogy rájuk már több szükségem nem volt - elbocsátottam a szolgálatomból.

A banditák klasszikus hazájából egyenesen a Gibraltár tetejére siettem, ahova egy angol herceg barátom már régóta hivogatott.

No de a Dávid király parittyájáról meg édes apámról akartam mesélni. Ha itt-ott a hangom az elérzékenyedéstől reszketni fog, ne ütődjenek meg rajta, kedveseim, - az ember nincs kőből, sem fából.

Tehát a parittya!... Apám egyszer Franciaországból Angolországba akart utazni. A mint a kikötőben hajóra várakozik, a tengerből egy rémítő dühös viziló rohan ki. Egyenesen dicső emlékü apámnak tart. Apám végigkotorássza a zsebét s ime csak a Dávid parittyája akad a kezébe. Halálos veszedelem idején gyakran a legigénytelenebb fegyver is jó.

Apámuram két szép gömbölyü kavicsot tesz a parittyába, aztán céloz, kétszer megforgatja... a két kő repül - s a vizilónak két szemébe hatol. Egyszerre mind a két szemét kilövi. A vak viziló rögtön megjuhászodott. Apámuram felpattan a hátára, a parittyát fék gyanánt a szájába veti a vizilónak - s igy usztatta át azt a kis tengerszorost, mely Franciaország és Angolország között van.

Calaisban eladta apám a vizilovat egy korcsmárosnak 900 aranyon, a ki »Jónás« névre keresztelte s tömérdek pénzt szerzett vele, mert a kiváncsiaknak drága pénzért mutogatta. Az, a mit némelyek még hozzátoldanak, hogy a viziló később is személyszállítással foglalkozott volna Angol- és Franciaország között: sült hazugság.

Szóval én Gibraltárba mentem s ott az én kedves angol herceg barátom végtelen örömmel fogadott. Utközben egy madridi zsidótól egy pompás messzelátót vásároltam, mintha sejtettem volna, hogy ennek majd nagy hasznát veszem.

Az angolok ekkor javában hadakoztak a spanyolokkal. Egyszer a gibraltári vár egyik tornyából az ellenséges spanyol tábort veszem a messzelátómmal szemügyre. Éppen jókor. A spanyol tüzérek egy harminchatfontos ágyut szegeztek reánk. Intézkedem rögtön, hogy a mieink töltsenek meg egy negyvennyolcfontost. A spanyol ágyu elsül, ugyanabban a pillanatban, jól irányozva - én magam irányoztam - elsül a mi ágyunk is. A mint pontosan kiszámítottam, a két golyónak éppen feleuton találkoznia kell. Ugy is történt. A két golyó hatalmas erővel csapódott össze, a miénk nagyobb volt s olyan lökést adott a spanyol golyónak, hogy az a tábor közepébe repült vissza s annak a tüzérnek, a ki az ágyuból kilőtte, lekapta a fejét. Ezt én a messzelátó csövemmel láttam, valamint azt is láttam, hogy a mi golyónk egy félóra mulva egy tucat hajót rombolt össze s mintegy ezer spanyolt küldött a másvilágra.

Ha jól emlékszem, evvel be is fejeződött a gibraltári háboru. A história a fővezérnek tulajdonítja a dicsőséget, nekem pedig ez a tudat végtelenül jól esik. Önöket is nagyon kérem, kedves barátaim, hogy a való tényállást ne mondják el senkinek. A világért sem szeretném, hogy immár megállapított históriai igazságokat meg akarnának változtatni.

Derék barátomtól, az angol hercegtől elbucsuztam s gyalog mentem Londonba. Különös kedv szállott meg, hogy egy kissé gyalogoljak. Az embernek lába izmait állandóan gyakorolnia kell. Örökké lóháton vagy hajón ülni végre is unalmas foglalkozás.

Elképzelhetik önök, hogy minő fényes fogadtatásban volt részem Londonban. Csak azért nem mesélem el, hogy még a látszatát is kerüljem annak, mintha dicsekedni akarnék. Inkább áttérek életem legsajátságosabb eseményére, melyet a szó igaz értelmében félve mesélek el. Elvégre az előzmények után joggal elvárhatom önöktől, édes barátaim és vadászcimboráim, hogy szavaimnak teljes mértékben hitelt adjanak.

No hát, egyszer a londoni tengerparton keresek egy teherszállító hajót, melyen holmijaimat Hamburgba szállíttassam. Embertelen hőség volt. A sok járkálás kimerített. A parton egy roppant nagy ágyut találtam. Gondolom magamban, belemászom a csövébe s kissé pihenek. Az árnyékban alhatom. Alig hogy bemásztam és elhelyezkedtem, mélységes álom szállott meg.

Képzeljék csak el, mi történt?

Mig alszom, odajön az ágyuhoz az angol király egyik tüzmestere. Megtölti az ágyut vaktöltésre csupán puskaporral. S merthogy a király nevenapja volt, diszlövésre készült. Elsüti az ágyut, én arra ébredek fel, hogy repülök a levegőben. Nem változtathattam az állapoton, belétörődtem tehát. Mintegy három mérföldre repültem s egy szénaboglya tetejére estem. Ott aztán megint elnyomott az álom. Nyilván a lövés-okozta lárma kábitott el.

Ez történt nyáron, s midőn fölébredtem: ősz volt. E szerint teljes három hónapig aludtam. Hogy szavaimnak teljes hitelt adhassanak, nyomban bebizonyítom. A boglya mellett egy körtefa állott, mikor én a boglyára estem, a körtefa még virágzott, mikor felébredtem, a körte mind érett volt. Ettem is belőle jó csomót, igen jól izlett. Ebből kétségtelenül kiviláglik két dolog: 1. az ember lehet ágyugolyó; 2. én három hónapig aludtam.



TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

A jegestengeren. Ezer jegesmedvének erőszakos halála. A vizsla, melynek
fölülmulhatatlan orra van. A tengeri szörnyeteg gyomra, mint tengeri kikötő.
Hogyan juthattunk a Kaspi-tóba.

Cox és Box, a két hires angol felfedező, én nékem gyermekkori jó barátaim, felszólítottak, hogy tartsak velök az északi jegestengert fölfedező utban. Különböző fényes állásokkal kináltak meg, de én - a mint ezt önök, barátaim, előre kitalálhatták, - visszautasítottam. Ha az emberiségnek és a tudománynak használhat az ember, ne tegye hivságos földi haszon reményében. Ez volt családom elve, s ezt örököltem én az ősi kastéllyal s a Dávid parittyájával együtt dicső emlékű apámtól.

Szóval teljesen ingyen vettem részt a nagyfontosságú vállalatban, melynek ha valami erkölcsi sikere volt - dicsőségét készséggel átengedem a Cox és Box cégnek.

A jégsivatagok, a jéghegyek leirása szerintem ez alkalommal mellőzendő. Egy darab jég fizikailag éppen olyan tulajdonságokkal dicsekedhetik, mint azok az óriási hegyek, melyeknek a csúcsát messzelátóval is négy álló órai nézés után sikerült megtalálnom.

Ugyancsak derék messzelátó csövemnek köszönhettem, hogy egyik jéghegyen - igazabban jégóriást kellett volna mondanom - két ökörnagyságú jegesmedvét pillantottam meg. Éktelenül verekedtek egymással.

Felbuzdult bennem a vadászvér, kapom a puskám, s nekivágok vakmerően a hegynek. A sikamlós jégtáblákon kétszer annyit csusztam lefelé, mint jutottam fölfelé, mindazonáltal rövid idő alatt a medvék közelébe kerültem. Akkor látom, hogy ők csak játszanak, mint a gyermekek.

Visszatérni szégyen lett volna. Célba veszem, lövök, a két medve a lövés zajára figyelmessé lesz. A golyó egyszerüen lepattant a bundájáról. A következő pillanatban arccal a földre vetem magam. Az egyik medve odajön, szimatol, s aztán a nadrágom szijánál fogva fölemel s visz...

Kellemetlen egy állapot. No de az embernek nem szabad a fejét soha elveszítenie. Kihuztam a vadászkésemet, s a medvének az első jobb lába három ujját egy nyisszentésre levágtam. A bestia felordít, elereszt, én felkapom a földről a puskámat, s egy marék golyót röpítettem a szivébe. Azonnal felfordult. Az ám, de a puskadurranásra a jéghegy minden medvéje előrohant a barlangjából. Ha hirtelen egy csodás ötletem nem támad, végem van. De én a hirtelen kigondolásnak s a gyors cselekvésnek az embere vagyok. Két perc alatt megnyuztam a medvét, s magamra öltöttem a bőrét. Most már jöhettek az atyafiak. Én is látszatra a magukfajtája voltam. Együtt morogtam, játszottam velök, de elmémben véres gondolatokat forgattam. Eszembe jutott, hogy a jegesmedvének kész halál, ha a hátgerincét az ember megszúrja.

Eggyel nyomban megtettem a kisérletet. A szurás pompásan sikerült, a medve egy árva mukk nélkül felfordult. Most már nyugodt lélekkel folytattam két nap és két éjjel a medveirtást. Végül összeszámláltam áldozataim számát. Kerekszám volt: ezer jegesmedve.

A Cox és Box testvérek ezalatt mindenütt kerestettek. Mekkora szemeket meresztettek reám, mikor előbb engemet, majd az elejtett vadállományt meglátták. Szerintük ez páratlan hőstett volt, de én tiltakoztam minden dicséret ellen. Az ember szükségből mit nem tud megtenni.

A jegestengerről hazajövet a nyilt tengeren észreveszem, hogy bámulatos finom orrú vizslám elkezd szimatolni. Ez az állat vadat érez a közelben - gondolom magamban. Közlöm véleményemet Cox-szal. Ő a szemem közé nevet.

- Micsoda beszéd ez? A szárazföldtől hétszáz mérföldnyire!... Eh!

- Fogadjunk, hogy itt a közelben vadnak kell lennie! - erőlködöm én. A hajón mindenki nevetett. Senki sem akart fogadni. Végre Box fogadott. Alighogy parolát csapunk egymás markába, jön egy matróz, jelenti, hogy egy nagy cápát fogtak. Felhuzzák a fedélzetre. A kutyám folyton a körül szaglász... A halat felbontják s ime a belsejében - tizenkét élő fogolymadarat találnak. Hogy régóta lehettek már ebben a szokatlan fészekben, napnál világosabban bizonyította az a körülmény, hogy az egyik fogolymama huszonnégy tojáson ült és kotolt.

A fogadást eszerint én nyertem meg.

Néhány héttel utóbb, mintegy száz mértföldnyire Szumatra szigetétől beláthatatlan mennyiségben hal hal hátán nyüzsgött a tengerben. Alig tudott a hajónk előrehaladni. Továbbad onnan ember nem látta és ember nem képzelte nagyságú tengeri szörnyetegek bukkantak fel a tengernek titokzatos mélyéből. Ezekhez képest a bálna meg a többi cetek valóságos halacskák voltak.

Az egyik éppen kitátotta tömérdek száját, de ez akkora volt, hogy a mi hajónkat árbócostul, csolnakostul, szőröstül-bőröstül elnyelte. A tenger hulláma ugy sodort be minket oda, mint valami öbölbe. Mekkora volt a csodánk, mikor a szörnyeteg gyomrában még egy csomó vitorlás hajót, halászbárkát - egy egész flottát találtunk, a világ minden tájáról jött matrózok, halászok és utasok voltak ott. A mi igaz, az igaz, meg kell adnunk, hogy föltétlenül védett helyen voltunk. Hajólámpásaink gyér világa igyekezett a nagy sötétséget némileg eloszlatni, de a halszag hovatovább kellemetlenebb lőn. Ha a szörnyeteg vizet szippantott be, akkor áradás volt az öbölben, ha a vizet kibocsátotta: apadás, éppen ugy, mint a tengeren. A vizmennyiség, mely e szörnyeteg gyomrában elfért - pontos számítás szerint egyenlő volt a genfi-tó vizmennyiségével. Ez mind szép és jó, de örökké csak nem maradhattunk a halkolosszus gyomrában. Hirtelen egy jó gondolatom támadt. Önök barátaim, ismernek már engem annyira, hogyha valamit mondok, rögtön a cselekvés is nyomában szokott következni.

Összebujtam a hajóáccsal s kifundáltam egy ügyes szájnyitvatartó szerkezetet. A leghatalmasabb árbócrudakból készült az s arra való volt, hogy a halóriásnak, abban a pillanatban, midőn egyet ásit: kipeckeljük az álkapcáit. Ez jelentékeny erőfeszítés után sikerült s a szabadulás útja e nyitott szájon keresztül nyitva áll számunkra is.

A halkikötőből kisorjáztak a vitorláshajók, a bárkák, a csolnakok. Hogy a felpeckelt szájú szörnyeteg meddig élt még ezután - nem tudom.

Sajátságos egy jelenség várt reánk, midőn a nyilt tengerre érkeztünk. Nem tudta senki megmondani, hogy melyik tengeren mozgunk. Végre hosszas tanakodás után kisütötték, hogy a Kaspi-tóba kerültünk. De hogyan? Ez képtelenség, hiszen az Indiai-óceán és a Kaspi-tó nincsenek összeköttetésben. Végre én magyaráztam meg.

Az Indiai-óceán és a Kaspi-tó között van egy földalatti összekötő út. Ezen vitt át minket a szörnyeteg. A tudósok ma is kétségbevonják ezt, de önök uraim, kiknek ily alaposan megmagyaráztam, többé nem vonhatják kétségbe.



TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

Kalandjaim Perzsaországban. A hegyitolvajok között. Miként lehet lovat fogni.
A perzsa sah meg én.

Tegnap este elfeledtem önöknek megmondani, hogy egyszer a perzsa sah, a ki nekem igen bizalmas barátom - lehetett volna, ha vele az életben csak egyszer is találkozhattam volna, - levelet irt. Azt irta a levélben, hogy birodalma irtózatos forradalom martalékává lesz, ha meg nem szabadítom. Hirem, nevem, bátorságom, lélekjelenlétem stb. (az ember csakugyan restelli a sok dicséretet elmesélni) bátorította fel őt arra, hogy stb. Tehát vegyem hősi kezembe a főkormányzatot stb. Minek szaporítsam a szót, nekem föltétlenül Perzsiába kellett indulnom. Magyarországot útba ejtettem s a Dunán hajóra ültem. A Duna tudvalevőleg a Perzsa-öbölbe szakad. Útközben mintegy kétszáz életre-halálra elszánt fickót toborzottam össze. Ezeket megesküdtettem, hogy jóban-rosszban mellettem maradnak. A perzsa-sivatagon minden baj nélkül lovagoltunk keresztül, de mihelyt Bakuba érkeztünk, a sziklás hegyek között feltüntek a perzsa tolvajok.

Mord fickók voltak. Övükben kés, pisztoly, tőr, puska, handzsár, golyó - minden elképzelhető gyilkoló szerszám. Biztosan nem tudom, hogy hány ezeren lehettek, de azt tudom, hogy pokoli lármát csaptak. Ekkor vettem hasznát egy eddig szóba sem hozott tehetségemnek: a nyelvtehetségnek. Én mindig csodálatosnak tartottam, ha valaki elmesélte, hogy x vagy y ennyi meg ennyi nyelven beszél s hogy néhány hét alatt megtanul idegen nyelven. Nos hát, én három nap és három éjjel megtanultam perzsa nyelven, pedig ez a nyelv nem is tartozik a könnyü nyelvek közé. Mire nem képesíti az embert a végső szükség. Avagy önök nem beszéltek már álmukban különböző nyelveken?

De hadd mondjam tovább a perzsa tolvajokkal való kalandomat! Én összes sikeremet ezuttal a szónoki tehetségemnek köszönhettem. Ugyanis, felállottam egy hatalmas sziklának a csúcsára s szépen csengő perzsa nyelven igy szónokoltam:

- »Dareios és Xerxes dicső utódjai! A marathoni csata emlékére, őseitek dicső multjára s arra a bizonyos lónyerítésre, mely Dareios Histaspos trónrajutását előre megjósolta: kérlek titeket, hallgassatok meg. Engem messze keleti hazámból a ti vitézségeteknek a hire hozott ide. Tudom, hogy nemes és nagy a célotok, eljöttem, hogy veletek harcoljak akár a sah ellen is«...

Erre, uraim, olyan egetverő perzsa diadalordítás következett, hogy ahhoz képest az indiánusok ordítása csak malacvisítás. Engem felkaptak a vállukra s vittek... vittek - egészen Teheránba. A perzsa sah éppen fürdőn volt. Nos hát ismét felkaptak a vállukra s ugy szállítottak tovább. Utközben mind szónokoltam nekik Nagy Sándorról, a hires Hafiz verseit szavaltam - s midőn a perzsa sah palotájához érkeztünk - az összes tolvajokat megkötözve adtam át ő felségének, mondván:

- Ime, itt hozom leghüségesebb alattvalóidat. Ne félj tőlük. Tanulj meg ékesen szónokolni s biztosítva lesz trónod az idők végtelenségéig.

Igy vetettem véget a perzsa forradalomnak.

Volt diadalmámor, rendjeleső, virágkorzó; kaptam egy remek perzsaszőnyeget ajándékba, melyet később az osztrák császár - a nevére igazán nem emlékszem már - kerek egy millió forinton akarta tőlem megvenni, de én egyszerüen ingyen ajándékoztam neki.

Mintegy három hónapig mulattam Zseb-Kendeffrain sahnak az udvarában. A sah pertut ivott velem s megigérte, hogy saját ősi kastélyomban fog meglátogatni.

Hanem, uraim, most jut eszembe, hogy holmi lovakról is igértem történetet. Ez a cserkeszek földén történt, mikor Bakuból az Ural-tó környékére készülődtem. Egy erdő tisztásán felséges hatvan paripa legelészett. A cserkeszek a szomszéd kocsmában ittak. Nem ügyelt senki a paripákra.

Én ekkor a tisztás szélére mentem s elkezdettem hivogatólag nyeríteni. Jó ám, ha az ember minden állatnak érti a nyelvét. A cserkesz-lovak még egészen vad állapotban élnek. Alighogy a nyerítésemet meghallották, ösztönszerü vonzódás ébredt fel bennök - s rohantak hozzám. Az egyiknek felpattantam a hátára, tovább nyerítettem s a ménes követett.

Ezt a történetet csak azért meséltem el, hogy a szónoki - vagyis az élőbeszédnek óriási hatalmát kézzelfoghatólag bebizonyítsam. A ki tehát olvas Demosthenesről s más rendkivüli szónokról, ne álmélkodjék, hanem gondoljon az én perzsa rablóimra és a lovakra, melyek önként követtek.



TIZENHATODIK FEJEZET.

A holdnak kimeszelése. A deresszürke, mely átugrik a hintó ablakán. Találkozom egy
emberrel, a ki azt mondja, hogy ezelőtt tizenöt esztendővel jelen volt a temetésemen.
Ezt az embert lefőzöm.

Hogy a perzsa sah mennyire megszeretett engem, azt már elmondottam önöknek. Egyáltalában dicsekedés gyanuja nélkül egyszersmindenkorra kijelenthetem, hogy bárhol voltam, mindenütt nagy szeretet környezett. De erről elég.

A perzsa sah tetőtől-talpig becsületes ember volt, de - holdkóros. Irtózatosan szerette a holdat. Rózsalugasaiból órák hosszat elnézte, s mihelyt egy-egy fekete foltot vett a hold tiszta ábrázatán észre: végtelenül elszomorodott, s igy szólott hozzám:

- Kedves báróm, vajjon ki piszkolhatja be az én kedves holdamnak az ábrázatát?

Én csillagászati ismereteim alapján kezdettem magyarázgatni, hogy az nem folt, nem piszok, hanem - no de önöknek efféle magyarázatra nincsen szükségük... A sah rázta a fejét, és igy szólott mélabusan...

- Szamár vagy, kedves barátom, én bizonyosan tudom, hogy folt, s kimondhatatlanul fáj, hogy nem segíthetek rajta.

Jó szivem lévén, napokig törtem a fejemet azon, hogy miképpen deríthetném fel az én sah barátomnak komor arcát. Előhivattam a hajóácsot, a ki nekem diákkori jó barátom volt, s kitünő készüléket eszeltünk ki, hogy csigasoron lejebb eresszük a holdat, s minden foltot bemeszeljünk ezüst-fehér mésszel.

Az ács rögtön hozzáfogott a munkához. Természetesen titokban. A sahot akartuk a nevenapja alkalmából meglepni. Ugy volt kiszámítva, hogy akkor éppen teleholdnak kell lennie.

Mintegy két hét mulva felállította az ács a rengeteg famasinát, melynek részletes leirásába és magyarázatába ilyen finom és előkelő műveltségü emberek előtt nem szükséges bocsátkoznom. Elég az hozzá, a holdat a csigákon lejebb eresztettük az égről. Ezer szakértő meszelő nekiesett a munkának, s mintegy három óra alatt friss, hófehér, tiszta volt a hold. Estére felhuztuk ismét az égre, s az én kedves sah barátom, az ünnepi vacsora alatt olvadozott a gyönyörüségtől. Nyakamba borult az egész perzsa udvar szemeláttára s így kiáltott fel:

- Barátom, te engem ma este a kimeszelt holddal a világ legboldogabb perzsájává tettél. Azért fogadd jutalmul istállóm legnemesebb paripáját, mely a Dareusok hires lovának a családjából származott; továbbá engedd meg, hogy a te tiszteletedre egy új rendet, a »kimeszelt hold« rendet alapítsam.

A nemes paripának módfelett megörvendettem, mert a ló mindig gyönge oldalam volt. A rendjelalapítás ellen nem lehetett elvileg semmi kifogásom, annál kevésbbé, mert minden napkeleti fejedelemnek legkedvesebb foglalkozásai közé tartozik, hogy idegen, nevezetes emberek számára rendjelt alapítson.

A perzsa sahtól ajándékba kapott ló oly gyorsan szaladt, hogy gyakran megesett velem, hogy fogadtam a széllel, s egy lófejjel előbb jártam, mint ő. Ugrani pedig ugy tudott, hogy - különben, hadd mondjak el erre vonatkozólag egy rendkivül egyszerü és meggyőző történetet.

Történt egyszer Bécs környékén, hogy evvel a lóval üldözőbe vettem egy nyulat. A tapsifüles nekivágott a mezőnek, aztán keresztül szaladt az országuton. Pikas mindenütt nyomában, én szintén. A véletlen úgy akarta, hogy egy pompás udvari fogat, üveges hintó, vágtatott az országuton, mikor én a mezőről száguldva érkeztem oda. Ha azt nem akartam, hogy a nyulat elszalaszszam, föltétlenül a rövidebb utat kellett választanom. Ezért kaptam magam s a nyitott ajtaju üveges hintón keresztül ugrattam.

Az üveges hintóban két udvari dáma ült. Szegények holtra ijedtek. Én ugratás közben lekaptam a kalapomat, s igy köszöntem:

- Hölgyeim, bocsánat ezért az alkalmatlankodásért!

A két hölgy - hercegnő volt, nekem régi is - egyébként ez mellékes dolog.

Sokkal fontosabb, hogy hosszu bolyongás után ősi kastélyomba visszamentem, hogy pihenjek. Volt nekem egy molnárom s annak egy velem egykoru fia. Játszótársam volt gyermekkoromban.

Mikor az országuton vele először találkoztam, eltátja bambán a száját s így kiált fel:

- Méltóságos báró ur,... hát él?... Ujra é!?

- Tökfilkó - felelém neki szokott nyájas és leereszkedő módomon. - Hogy beszélhetsz te igy?

- Ó uram, hogyne beszélhetnék igy, mikor ezelőtt tizenöt évvel jelen voltam a temetésén, el is sirattam...

- Eszerint, te nem hiszed, hogy én élek?

- Ha agyonüt, sem hihetem el, báró ur...

- Nos hát, én rögtön be fogom neked bizonyítani, hogy élek - viszonzám neki s olyan pofont szabtam a pufók ábrázatára, hogy a szeméből kiszökő szikrával egy puskaporos tornyot is fel lehetett volna robbantani.

A bizonyításnak ezt a módját igen célravezetőnek találtam, mert a molnárom fia ezentul egy percig sem merte kétségbevonni, hogy élek.

E példán okulhatna minden éretlen kételkedő, a ki elég orcátlan s néha erőnek erejével igyekszik kételkedni szavaimnak igazságában. De önök, kedves barátaim, már ismernek engem s tudják, hogy még a legcsábítóbban kinálkozó alkalom sem tántorít el attól, hogy az igazságot mondjam. Ez az életelvem s e mellett maradok.

- Jó éjszakát, kedves cimborák!



TIZENHETEDIK FEJEZET.

A vizsla-mellény. Látogatás az Aetnánál. Két pogány istennel való megbarátkozásom.
A déli tenger egyik ismeretlen szigetének fölfedezése.

Kedves jó barátaim! Ma nagyon szomoru hangulatban vagyok. Bánatomnak s a szemembe meggyülemlett sós könynek az oka egy mellény. Ó ez a mellény! És ó Pikas!... Pikas, az utólérhetetlen vizsla meghalt. Igen is - meghalt és nem megdöglött. Barátom volt ő nekem, »nem dicsérni, hanem siratni jöttem őt«. Pikas meghalt - s én először ki akartam tömetni, hogy szobámban lássam állandóan. De nem tömethettem ki, mert egy nyomorult kocavadász egyszer szarvasnak nézte s az oldalába egy marék serétet lőtt. Ettől folytonossági hiány támadt a bőrén. Különben sem akartam őt oly távol tudni magamtól. Bőréből vadász-mellényt csináltattam s éjjel-nappal hordottam, hogy a hű állat mindig közvetlen közelében legyen érte dobogó hű szivemnek... Engedjék meg, hogy könnyeimet letörüljem s a mellényről meséljek, a mellényről, a mely hűséges Pikasom bőréből készült s bebizonyítsam evvel az igénytelen történettel azt, hogy a hűség, a kötelességteljesítés túl él minket. Én a halált is kétségbevonom.

Egyszer felveszem a mellényemet s megyek vadászni. Fürjet szerettem volna vacsorálni. A kutyám otthon maradt. Puskám a vállamon, mellény a mellemen, megyek, mendegélek. Hirtelen érezem, hogy a mellem szorul, mindjobban szorul, mintha valaki folyton hátra taszítana. Mi lehet ez? A szivem rendesen dobog,... ájulás sem környékez... Egyszer csak a mellényemről lepattan egy gomb - s ebben a pillanatban egy csapat fürj riad fel. (Huszat lőttem le közülök!) Megint megyek, mendegélek, a mellem kezd szorulni... Lepattan mellényemről a második gomb - ujra egy csapat fürj rebben fel. (Körülbelül harmincat lőttem le.) A vacsorám meg volt, de a mellem szorulásának s a gomb lepattanásának a magyarázata nem.

Sokáig tünődtem, mig végre éles elmém segítségével nyitjára jöttem. Az én mellényem Pikasnak, a világ legkitünőbb vizslájának a bőréből készült - nos hát a hű kutya még földi maradványában is lesbe állott, megérezte a fürjet s a gomb lepattanás pótolta a lesből való előugrást. Sokan akarták tőlem ezt a vizsla-mellényt megvenni, de hát odaadtam volna-e a kinai császár birodalmáért.

- Nem, nem; Pikas, te pihenj nyugodtan síri ágyadban, gazdád hiven őrzi emlékedet s bőrödet szivén viseli...! Látják uraim, én most hosszasan és tanulságosan elmélkedhetném az emberi háladatosság nagy hiányáról, de nem teszem. Inkább Szicilia szigetére vezetem önöket s a száraz igazság keresetlen hangján elmondom, hogy miként látogattam meg az Aetnát.

A dolog ugy történt, hogy egy angol turista társaság felszólított, hogy kalauzoljam az Aetnára. Mindig udvarias voltam az idegenekkel szemben, mert azt tartom, hogy az udvariasság mindig hasznosabb, mint a gorombaság.

Elindultunk ki gyalog, ki öszvér, ki szamárháton. Mikor az Aetna meredekjén haladunk fel - én természetesen mindenütt legelől - egy csomó láva foly le a kráterből. Közben tüzes szikladarabok repülnek az égbe.

Az én utitársaim nem veszik tréfára a dolgot, hanyatthomlok rohannak, gurulnak vissza a lejtőn. Hivnak engem is, de én a fülem dobját sem mozdítom meg. Az állhatatos ember nem riad vissza holmi csipp-csupp akadálytól. Az Aetna hadd pipáljon, ha neki tetszik - gondolom magamban - s mentem tovább. Utközben ujabb, meglehetős vakmerő ötletem támad: hátha kileshetném az Aetna titkát? Eddig csak a kráterig jutott fel a legvakmerőbb turista is, nos hát ez semmi, ebből a tudománynak semmi haszna sincs. Én beléje fogok hatolni s ha véletlenül elpusztulok - a mit egyáltalán nem tudok elhinni - nos hát a tudománynak egy vértanuval többje lesz s még meg fogom érni, hogy szülővárosomban szobrot emelnek az emlékemre.

Szó, mi szó, feljutok a kráterig. Irtózatos lángok csaptak fel belőle, kövek repültek, recsegés-ropogás, zugás, sistergés hallatszott. Mi ez egy magyarnak - gondoltam magamban - s szememet behunyva, hogy a láng ki ne süsse - beléugrom a tölcséralaku üregbe.

Repültem lefelé, mintha puskacsőből lőttek volna ki. Hogy körülöttem mi történt, azt igazán nem tudom elmesélni, mert a szemem be volt hunyva, nem láthattam tehát semmit. Végre megérkeztem. Egy kovácsműhely kellős közepén ültem a földön. Körülöttem két-három öles fickók, olyan fekete ábrázatúak, mint az ördög, rengeteg kalapácsokkal. Ezek voltak a ciklópok, Vulkán görög kovácsmesternek a legényei. Ott állott a sánta Vulkán is, reá támaszkodott a pörölyére és csodálkozva nézett reám. Csunyára megviselt az út. Mindenütt égő fájdalmat éreztem. Vulkán megsajnált s igy szólott:

- Bátor legény vagy, idegen; minek hivnak?

Eleinte én is azt akartam mondani, mint Odyszeus, hogy az én nevem »Senkise«, de aztán leküzdöttem ez alkalommal valóban fölösleges szerénységemet s bátran kivágtam:

- Az én nevem Münchhausen!

Önök nem is képzelik, hogy minő hatással volt a sánta Vulkánra nevemnek említése... Ekkor éreztem életemben e hiresség tudatának magasztos érzelmét!

Vulkán felkapott a földről, össze-vissza csókolt. Elővett egy fiókból holmi isteni csodabalzsamot, avval engem végig kenegetett s ime nemcsak a sebeim gyógyultak be rögtön, hanem még az össze-vissza égett ruha is rögtön meggyógyult tőle.

Csakugyan, a pogány istenek hatalmát sohasem tudtam mosolygás nélkül olvasni, most azonban a közvetlen tapasztalat bebizonyította, hogy nem mesebeszéd a görögök története.

Vulkánus egy kád meleg vizet hozatott oda s intett, hogy ős görög szokás szerint mosakodjam meg, mert nem illik a ház asszonya, Vénusz elé mocskos ábrázattal járulni. Ugyanis Vulkán rögtön meghívott ebédre.

Éktelen kiváncsiság szállott meg, hogy vajjon Vénusz a sok ezer év óta nagyon megöregedett-e? Rendkivül kellemes csalódás várt reám. Vénusz csodaszépsége elbűvölt. Nem volt több, mint legfeljebb húsz esztendős.

Én rögtön a szokott előkelő modoru gavallér voltam. Kezet csókoltam a háziasszonynak s megkérdeztem tőle, hogy a gyermekek egészségesek-e?

Egy kicsit nagy sietségemben eltaláltam vetni a sulykot, mert Vénusznak nem voltak gyermekei. Az a bizonyos Ámor, a kiről mesélni szoktak, csak unokaöccse volt. A gyönyörü asszony mosolygott s gondolta magában:

- Mennyire hátramaradt a világ a klasszikai műveltségben!

Pompásan megebédeltünk s ebéd után pipára gyujtva bejártuk a Vulkán birodalmát. Tömérdek zeg-zugos sikátorból állott az. Mindenik sikátor egy-egy vasajtóhoz vezetett. Egyikre ez volt felirva: »A Vezuvhoz«, a másikra: »A Heklához«, a harmadikra: a »Strombolihoz«. Ez utóbbi mellé egy táblácskára feltünő betükkel ez is: »Tilos az átjárás«.

Az emberi gyarló természetnek ősi jellemvonása az, hogy mindig a tilos furja az oldalát leginkább. Nekem is az ostoba, de ellenállhatatlan vágyam támadt, hogy a Strombolihoz vezető utat lássam. Éjjel-nappal ez motoszkált a fejembe. Önöknek uraim, őszintén bevallom, hogy szamárság volt, de van-e ember a világon, a ki soha szamárságot nem követett el akarattal vagy akaratlanul?... Nos hát addig settenkedtem a záros ajtó körül, meg a kovácsműhelyben, mig egy alkalmas kulcsot nem találtam, melylyel a Strombolihoz vivő vasajtó zárát ki tudom nyitani. Már csikordult az ajtó, már betettem a vaksötét kamrába a lábamat, midőn valaki hátulról a galléromnál fogva megragadott s én Vulkánnak mennydörgő hangját hallottam:

- Nyomorult földi göröngy! Vissza!... Hálátlanságot tudtok ti a földnek mulandó férgei, de állhatatosság és őszinteség nincs a testetekben, a lelketekben!... Eredj!...

Evvel felkapott a levegőbe, kinyitott egy kormos ablakot s irtózatos erővel kilódított a palotájából.

Én pedig, minthogy okosabb dolgot nem cselekedhettem, ujra csak repültem, nem felfelé, hanem egyenesen lefelé, szédítő, őrületes gyorsasággal. Behunytam a szememet; egy pillanatra végig tekintettem egész életemen. És uraim, e komoly pillanatban éreztem, hogy nem furdalja semmi az én lelkiismeretemet. Olyan ártatlannak éreztem magam, mint kecskegida koromban és soha jobban nem örültem annak, hogy őseimtől az igazságszeretetet örököltem... Ugy van, a ki életében sohasem hazudott, az bizton nézhet elébe a halálnak...

Repültem... s végre célhoz érkeztem. Végtelen tenger terült el szemeim előtt. A hűs habok locsolgatták testemet. Usztam... usztam - s egy rengeteg jégsziklához érkeztem.

Most már világosan állott előttem, hogy minő utat tettem meg! A nap forrón sütött le, a jégszikla csillogott-villogott, mintha gyémántból rakták volna ki... ez volt a déli jeges tenger - vagyis engem a haragos Vulkán a földön keresztül dobott, a föld tengelyének üregében. Ó én ostoba, meggondolatlan ember, hogy én egész úton behunytam a szememet s nem gondoltam arra, minő vétkes mulasztást követek el a tudománynyal, az emberiséggel, önmagammal, őseimmel és születendő gyermekeimmel szemben. Ha én akkor kinyitom vala a szememet, ha pontosan megirok vala mindent: minő rengeteg szellemi kincset hagyhattam volna hátra...!

Szerettem volna méltó haragom fölgerjedésében leharapni a saját fejemet - de hát mit használt volna ez? Lett volna ebből az emberiségnek, a kereszténységnek, az emberi társadalomnak csak körömfeketényi haszna is? Bizonyára nem.

Ezért hagytam meg a fejemet a maga helyén s most abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy önöknek jó éjszakát kivánhatok.



TIZENNYOLCADIK FEJEZET.

A felfedezett uj sziget csodálatosságai. Az ember-evő nyájas király.
A kenyér és sütőtökfa s egyéb ehhez hasonló különlegességek.

Kedves barátaim és vadászcimboráim, az ujonnan felfedezett szigeten egy világjáró hollandussal találkoztam. Igen jól táplált ember volt s ezért sehogysem tudtam elhinni, hogy őt a tudományos buvárkodás vezette ide. Amint azonban később megtudtam, a hollandus éppen olyan keszeg volt, mint a többi tudósok, mikor erre a szigetre került s hirtelen való meghizásának egészen más oka volt. A sziget királya, egy délszaki rézvörös ábrázatu ur, akinek kimondhatatlan neve volt, az emberhúsevésben kereste egyetlen földi gyönyörüségét. Igy aztán, hogy minél kellemesebb izű pecsenyéje legyen, az idegen vendégeket előbb pompásan meghizlaltatta s csak azután huzatta egy hónapi hizlalás után nyársra. A nyárson sült emberhús nyilván izes falat lehet, erről azonban közvetlen tapasztalataim nincsenek.

Önök, kedves barátaim, joggal kérdezhetik, hogy ezen az Isten háta mögött levő szigeten ugyan bizony mivel hizlalhatta meg vendégeit a kimondhatatlan nevü indiánus király? Nos hát a hizlalásra a természet maga adta az eszközt.

Ugyanis tömérdek fa nőtt a szigeten, amelyen izletes, tápláló kenyér termett, ize hasonlított a pástétomhoz. Nyilván sok mandula volt benne, mert szemlátomást hizlalta az embert. Még most is sajnálom, hogy a kenyérfa magvát sehogysem tudtam kézhezkeríteni. Micsoda pástétomsütő üzletnek vethettem volna meg az alapját!...

Látogatóba kellett mennem az indiánus királyhoz. A tengerparton ült és a lábát vakargatta. Elvégre egy király ugy töltheti el az idejét, a mint neki tetszik.

Alighogy nevemet meghallotta, különösen nézett reám s intett az udvari főhizlalómesternek, hogy reám nem vonatkozik a törvény. Kedves modorommal s főleg tanulságos elbeszéléseimmel hamar beférkőztem a kegyébe s már az első látogatás után szó sem lehetett arról, hogy valaha a húsomat akár nyersen, akár nyárson sütve megkóstolja.

Ez a tudat óriás súlyu követ hengerített le a szivemről. Ezt a követ családi muzeumomban becses ereklye gyanánt őrizem. Önök látták is a multkor. Bővebb magyarázatra nincsen szükség.

Másnap az én hollandus barátommal a királyi parkban sétáltunk. Ez alkalommal láttam egy rengeteg fát, a melynek az ágairól óriási kerek, vékonyhéju gyümölcsök lógtak le.

- Te hollandus, micsoda gyümölcs ez? - kérdem csodálkozva.

- Délsarkvidéki lopótök, tudományos néven alcurbetos maeroceptalus.

Ez utóbbi latin szónak hitelességéről nem kezeskedhetem, mert a hollandus hasonlíthatott a többi tudóshoz, akik tudvalevőleg meggondolatlanul szoktak a tudományos nevekkel dobálódzni.

Közös erővel leszakítottunk egy délsarkvidéki lopótököt a fáról s a mint közelebbről nézem, vizsgálom - egy sajátságos tulajdonságot fedezek fel rajta: szakasztott olyan könnyü volt, mint a mi marhahólyagjaink. Más emberre nézve ez a felfedezés nem jelentett volna semmit, de a magamfajta világlátott ember minden apró megfigyelésének hasznát tudja venni.

Vajjon kitalálják-e önök, kedves barátaim, hogy az a lopótök minő elhatározást érlelt meg báró barátjuknak ötletes agyában?... Ugy-e nem?... De uramfia, rajtam kivül ki is tudott volna rögtön a megszabadulásra gondolni, a megszabadulásra egy lopótök beható vizsgálatánál! Higyjék meg, nem szivesen teszem, hogy magamról ezen a hangon beszélek, de - végtelenül megsajnáltam a hollandust, kinek három nap mulva elkerülhetetlenül nyárson kellett volna megsülnie.

A magam bőrét nem féltettem, mert az igazi jóbarát sohasem gondol előbb magára s azután a barátjára.

Önök már türelmetlenül várják, hogy a megmenekülés tervét mondjam el. Ennél egyszerübb módja el sem képzelhető. A lopótökből huszonnégyet felkötözök a hollandus derekára; tizenkettőt jobbra, tizenkettőt balra, ugyanannyit magamra - s aztán reábizzuk magunkat, ha kell a vizre, ha kell a levegőre: uszni is tudunk, repülni is. Nem érhet minket semmiféle baleset.

Tervemet közöltem a hollandussal, a ki nagy tudós lehetett a maga szakmájában, de egyébként nagyon félénk és szűk látókörű ember. Mindenekelőtt igy szólott hozzám:

- Ó édes báróm, de akár repülünk, akár uszunk, merre vesszük utunkat a teljesen ismeretlen tenger vidékén.

Erre én igy válaszoltam:

- Tudóskám, az embernek azért van feje, hogy gondolkozzék. Gondold meg, édes fiam, hogy mi most a déli sarktengernek egyik ismeretlen vidékén vagyunk. Ebből egyet tudhatunk: délfelé nincs mit keresnünk, a többi égtáj bármelyike felé vehetjük utunkat, mindenütt találkozunk emberrel s azok majd utbaigazítanak.

A hollandusnak el kellett ismernie, hogy ezáltal minden szőrszálhasogató kétségét eloszlattam s készülődtünk az útra. Hollandusomnak lelkére kötöttem, hogy a kenyérfa hizlaló gyümölcséből mérséklettel egyék, mert különben néhány száz lopótök hólyagra lesz szükségünk - s akkor a nyakára is kötnünk kell huszat s ebből esetleg veszély is lehetne.

Egy szép juliusi napon, mikor az indiánus király ebédutáni álmát aludta s éppen arról álmodozott, hogy holnap ebédre minő pompás hollandpecsenyét fog enni - megszöktünk.

Előre küldöttem a hollandust, hogy én azután mindenütt nyomában lehessek s ha kell segitségére siethessek. Az ember nem hagyhat magára egy gyámoltalan tudóst, a ki soha életében nem tanul meg - a saját lábán járni.

Két nap tartott légi utunk. Ekkor az én hollandusom hirtelen a kobakjával lefelé kezdett repülni. Kétségbeesetten kiabáltam, de ő a füledobját sem mozdította meg. Gondoltam magamban: ha el akarsz mindenáron pusztulni s nem hallgatsz a baráti, figyelmeztető szóra, ám teljesedjék a kedved. A véletlen azonban kedvezett a hollandusnak. Arra haladt egy hajó s a tengerbe hulló tudóst kihalászta. Ezt én láttam és megnyugodtam. A hollandussal később Amsterdamban találkoztam. Igazgató-őre lett a természetrajzi muzeumnak, számos könyvet irt, de a háládatlan egyikben sem emlékezett meg arról, hogy miképpen mentettem volt meg az életét.

Ezért uraim és barátaim, jóakarattal figyelmeztetem önöket, hogy soha jót ne tegyenek avval a balgatag és hivságos reménnyel, hogy ezt embertársaik egykor vissza fogják fizetni. De hadd folytassam és fejezzem be légi utamat. Eleinte az volt a szándékom, hogy én is utólérem a hajót s a fedélzetre leereszkedem, de aztán fontolóra vettem, hogy jobb a levegőben, az ember gyarapíthatja az ismereteit. Igy például a vihart szerettem volna a magasból megfigyelni. Másnap éppen kapóra jött egy derék forgószél, mely a tenger vizét toronymagasságra felcsapkodta. Nekem igen hasznos szolgálatot tett vele, mert tele marékkal merítettem s ittam. És ó ujabb csoda: a viz nem volt sós izü... Ezt pedig én a következőképpen igyekeztem megmagyarázni. A forgószél kiszitálta a tenger vizéből a sót. Nem tudom, mit szólanak hozzá a tudósok, de én föltétlenül ragaszkodom ehhez a tapasztaláson alapuló magyarázathoz.

A vihar letépte a lopótököket rólam s én beléestem a tengerbe. Mondhatom fölöttébb kellemes érzés volt, mikor a hűs habok locsolták tagjaimat s hatalmasan kezdettem uszni. Két napi derék uszás után elértem egy török hajót s felmásztam a fedélzetre.

A törökök nagy örömmel fogadtak, a hajó kapitánya véletlenül régi jó barátom volt. Egykor a szultán favágója (mikor én méhcsőszi tisztséget viseltem). Elmeséltem nekik a forgószélről meg egyéb apróságról (lopótökrepülés, pástétomfa stb.) - s vettem észre, hogy tamáskodnak szavaim hitelességében. Rögtön elhallgattam s többé egy árva szót sem tudtak fogaim börtönéből kicsalni. Nem is csoda, aki megszokta, hogy minden szavát elhigyjék, azt ilyen durván és szemtelenül megsérteni nem szabad. A törökök nemsokára szomoru tapasztalatok és keserves szenvedések árán győződtek meg arról, hogy az én forgószelem csak kismiska volt ahhoz a viharhoz képest, mely dühöngő erővel reánk támadt.

Történt ugyanis, hogy egy éjszaka arra ébredtünk fel, hogy hajónk az egyik percben nyugatra, a másikban keletre akar feldőlni. Pokoli ijedelem szállott meg rajtam kivül mindenkit a hajón. A kapitány egy szál ingben és papucsban hozzám szalad s kérdezi:

- Miféle boszorkányság ez?

Én rándítok egyet a vállamon s közönbösen mondom:

- A szél egyszerre két ellentétes irányból fúj: keletről és nyugatról. Az ilyesmi nem tartozik a ritkaságok közé. A szelek is kedvükre változtatják meg az irányukat, a minthogy az ember is jobbról-balra fordulhat.

De ez még hagyján. Reggel rohant reánk az északi szél. Vitorláinkat rongyokká szaggatta, árbocainkat pozdorjává törte, hajónkat, mintha dióhéj lett volna felkapta s egyik hullám hátáról a másikra ugratta. Ilyesmit még én sem láttam. Az égboltozatot sűrü, fekete köd borította el, hogy egy kicsiny világosság hatoljon hozzánk, kénytelenek voltunk a ködből egy-egy darabkát a bicskánkkal kihasítani. A törökök mind vetették a keresztet és imádkoztak. Én tartottam bennök hősi bátorságommal a lelket.

A pokoli sötétség s a leirhatatlan vihar dühöngése mintegy négy hétig tartott. Egy kicsit hosszu idő a viharok életében, de én erről nem tehetek. Hajónk nem volt már hajó, csak gerendák szomoru szövetkezete, melyre siralom vala nézni.

Végre kitombolta dühét az orkán. A törököket az éhhalál fenyegette. Csupán én voltam az egyetlen, a ki az éhséget bámulatosan tudtam türni. Az ötödik héten felsüt a nap, langyos reggeli szellő indul meg s olyan csodálatos illatot hoz, mint a marhasült és a finom havanna szivar aromája.

A szó legigazibb értelmében tápláló volt ez a levegő. Ugy érezte az ember magát, ha a tüdejét vele teleszitta, mintha egy jó porció sültet ennék s utána a legillatosabb havanna szivarra gyujtana rá.

Körülbelül egy hétig táplálkoztunk: sült szaggal és havanna illattal - s ime a nyolcadik napon egy csodaszép szigethez érkezünk, a mely nem más, mint Havanna, Cuba egyik szögletén.

Most már megértettem, hogy miért illatozott a lég a havanna szivartól!...

Partra szállottunk. A dohány-ültetvényesek szives vendégekül láttak engem. Pompás ebédet fogyasztottunk el együtt, különféle amerikai borokat szopogattunk s végül illatos havannára gyujtottunk. Nekem kedvem szottyant, hogy tengeri utam egyes mozzanatait elmeséljem. Beszéd közben látom, hogy hallgatóim közül többen elkezdenek cigánykereket hányni, mások a fejök tetejére állottak, ismét mások folyton a hajukat simogatták le s közben igy sápitoztak:

- Hajmeresztő!... Hajmeresztő!

Ezt látván és hallván - rögtön elnémultam. Hajóra ültem s Európa felé vettem az utamat.

Nekem az olyan hájfejű emberek nem kellenek, akiknek annyi józan eszük sincs, hogy a valóságot a közönséges hazugságtól meg tudják különböztetni.

Mielőtt fejünket nyugalomra hajtanók, uraim és barátaim, ismételten figyelmeztetem önöket, hogy én olyan családból származtam, mely inkább meghalt, de egy valótlan szót a száján kiejteni nem tudott. Egyik ősöm például - de különben mi szükség önök előtt példákkal bizonyítanom azt, minek életem folyása a legékesebben szóló bizonysága.



TIZENKILENCEDIK FEJEZET.

A vaspondró.

Ezelőtt tiz vagy tizenkét évvel történt, hogy sürgős levelet kaptam egyik barátomtól, aki a hadseregnél igen tekintélyes állást tölt be, ugyanis ő a tüzérek főfelügyelője.

A levél szóról-szóra igy hangzott:

»Édes báróm, az egész ország szeme rád van szegezve. Égető szükség van szakértelmedre. Ne kérdezd, hogy minő ügyben fordulunk hozzád, hanem repülj, de azonnal, minden pillanat drága, a veszély nőttön-nő. Ölel barátod stb.

U. i. A trónörökös üdvözöltet és vár ő is.«

Nos uraim, hogyha az ember ilyen tartalmú levelet kap, akkor egy percig sem kételkedhetik, hanem felül a lovára és repül.

A szék- és fővárosban nagy deputáció fogadott. Táborszernagy barátom egy diszezred élén ünnepi sortüzet rendelve elém lépett s igy szólott:

- Üdvözlünk, nagy férfiu! Felderült a dicső nap hajnala stb. stb.

Én így szólottam hozzá:

- Pepi, ne sokat cerimóniázz, hanem mondd meg nekem, hogy mi a baj?

Ekkor ő karonfogott s a császári főágyutelepre vitt. Utközben telesirta a fülemet mindenféle panaszszóval, de még mindig nem árulta el, hogy tulajdonképpen mi légyen az a nagy baj.

Az ágyutelepen ötszáz és egynehány óriási ágyu feküdt sorjában. Első tekintetre láttam, hogy ez a telep tulajdonképpen egy: ágyukórház. A sorjában heverő ágyuk egytől-egyig betegek voltak.

Szólott a főtáborszernagy:

- Képzeld, édes báróm, ezek az ágyuk mind megmételyesedtek. Valami gonosz vaskukac vagy pondró ette magát beléjük. A ragályos nyavalya napról-napra terjed s ha a bajt gyökeresen meg nem orvosoljuk: maholnap a birodalomnak nagyhatalmi állása oda van. A török neszét veszi a dolognak s császári palotánk ormára ki fogják tüzni a török lófarkat. Elhivattalak ide, hogy légy te e beteg ágyuk doktora; nekem csak benned van bizodalmam.

Én aggaskodva csóváltam a fejemet s kérdém:

- Mit szólanak hozzá az egyetemi professzorok?

- Ugyan hagyd el kérlek! Csak te professzort ne emlegess, mert rögtön dühbe gurulok. Kijelentették nekem, hogy ez valami uj bacillusnak a munkája s nekik várniok kell, mig valaki azt a bacillust feltalálja. E nélkül nem tehetnek semmit. Egyelőre hidegvizes borogatást rendeltek a beteg ágyuk homlokára... Mit szólasz ehhez?

- Csekély véleményem szerint - jegyzém meg - a hidegvizes borogatás ezuttal nem célirányos. Holnap reggel megkezdem a saját módszerem alapján a kúrát.

Uraim, kedves barátaim, ekkor történt először életemben, hogy igértem valamit, holott magam sem tudtam, hogy mitevő leszek.

Bezárkóztam a szobámba, egy zsebkendővel a homlokomat jó erősen bekötöttem és elkezdettem gondolkozni. Ez a szokásom, hogyha valami nagyon alaposat ki akarok eszelni.

Éjjel lámpást gyujtottam s a világosságnál kezdettem a helyzetet mind tisztábban látni. Reggelre készen voltam a tervvel.

Kiadtam a rendeletet, hogy tiz óriási izzó-kemencét állítsanak fel. Ezekbe elhelyeztem a beteg ágyucsöveket, melyeknek a száma a rövid idő alatt ötvennyolccal szaporodott. Leirhatatlan magas hőfok mellett kiégettem ujra a csöveket és aztán hidegvizes homokba temettettem. Ott állottak három nap és három éjjel.

Ez alatt az idő alatt tömérdek ünneplésnek lettem a tárgya. Cimzetes tábornokká nevezett ki a császár; a kadétiskola növendékei felváltva egész nap a vállukon hordoztak körül a császárvárosban.

Harmadnap az ágyucsöveket kivettük a vizes homokból - s ime 1. televoltak éktelen rozsdafoltokkal, 2. a pondrók javában folytatták romboló munkájukat. Szóval irtózatosan felsültem. Az ágyumétely a birodalom ágyui között még éktelenebbül dühöngött.

Én először is leszamaraztam magamat, ami először történt meg velem egész életemben, azután három nap és három éjjel szakadatlanul törtem a fejemet. Végre már csupa apró koponyaszilánkokból állott az egész fejem.

No de volt is foganatja, mert amit ki akartam sütni, azt ki is sütöttem.

Negyednap tanácskozásra hivtam össze az egész tábornoki kart s a következő, rendkivül hatásos beszédet tartottam:

- Kedves kollégáim, hálát adok a jó Istennek, hogy a végzetes epidémiának gyökeres orvoslására módot és tehetséget adott nekem. Hogy miként eszeltem ki, arról ezuttal nem beszélek. A találmányok az agynak nem rendszeres, hanem ötletes működéséből szoktak származni. Néha, barátaim, egy szerencsés álom a kulcsa minden dicső találmánynak. Székvárosunk környékén tömérdek a papsajt, ez az ártatlan és bizvást elmondhatom, hétköznapi növevény. Nos hát ennek van a csodahatása az ágyupondrókra. Küldjétek ki kosarakkal az egész hadsereget, gyüjtsék össze mind a papsajtot, ezt a középponti élelmező raktár levesfőző üstjeiben alkalmatos vegyi keveréssel - a mi az én titkom marad - el fogom készíteni. A többit majd megtudjátok az eredményből. Ujra áldassék az Úr neve, a ki általam uj életre kelti a birodalom nagyhatalmának egyetlen biztosítékait: a haldokló ágyukat!

Falrengető taps, éljenzés zúgott fel az óriási teremben s aztán tábornoktársaim, mintha egészséges ágyuk csövéből lőtték volna ki: a szélrózsa minden irányában elrepültek - papsajtot szedni.

Önök, uraim, ismerik nemde a papsajtot, de az sohasem jutott eszükbe, hogy minő csodaerő van a papsajt levében! Vegykonyhámban főtt este a lé, egyet-mást belékevertem s a ragadós földes-kék sűrü folyadékkal az összes beteg ágyucsöveket alaposan bekenettem. Huszonnégy óráig hagytam igy - ez az idő bőségesen elég volt arra, hogy a papsajtlé elvégezze pusztító munkáját.

Reggel bementem az ágyu-kórházba, hogy megnézzem betegeimet s hát az ágyucsövek apró lyukacskáiból kibujtak mind a nyomorult vaspondrók. Egy sem élt már. Iszonyu erős reszelőfogaik voltak e kártékony hernyóknak. Elképzelhetjük, minő erős, ha még a vasat is meg tudták rágni.

Ismét összehivtam a tábornoki kart, elhivattam az egyetem tudós tanárait is. Alapos készültségre valló előadást tartottam a vaspondróról s a rágcsálók osztályába tartozó emlős állatok között kértem nekik helyet. A tudósoknak lelkére kötöttem, hogy irjanak róla vaskos könyveket, de tiltakoztam az ellen, hogy az én nevemről nevezzék el. Nem, e kicsinyes emberi hiuság hibájába nem esem. A pondrók elpusztultak, de az ágyucsövek felső bőrhámja puffadt, hólyagocskákkal teljes volt, mintha szegények hólyagos himlőben szenvedtek volna. Nos hát ezen is segítenem kellett.

Mindössze öt órai fejtörésembe került s ki volt találva a vas-ír, mely ezen a szépségfogyatkozáson segített. Az ágyuk ragyogtak, olyanok voltak, mintha uj bőrük támadt volna.

Ilyen siker után beszéljek-e az elismerésről? Elmondjam-e, hogy a császár jobbjára ültetett a birodalmi banketten s midőn a pezsgőborra került a sor, a meghatottságtól remegő hangon igy szólott:

- Engedd meg, édes báróm, hogy hercegi rangra emeljelek s barátságom örök jeléül tegezzelek!

Én szokott szerénységem miatt a hercegi rangot őseimre való tekintetből visszautasítottam, a császár kezét azonban melegen megszorítva röviden, de velősen ezt feleltem:

- Szervusz Frici!

Minden elismerésnél jobban esett nekem az a tudat, hogy a birodalom nagyhatalmi állását sikerült megmentenem!



HUSZADIK FEJEZET.

Csaknem hihetetlen hideg.

Édes barátaim, tegnap este nem nagyon hizelgő véleményt nyilvánítottam a tudósokról. Ki kell jelentenem, hogy sem irigység, sem elfogultság nem mondatta velem azt. Az ember elvégre véges lény, lehetnek tévedései, a tapasztalat pedig nem terjedhet ki a tudásnak egész birodalmára.

Igy például a természettudósok nyilván letagadnák azt is, hogy a hidegnek olyan foka elképzelhető, minőről én ma este fogok egyet-mást elmesélni. Azt már, - ha jól emlékszem - elmeséltem, hogy a trombitában megfagyott volt a hang, ezt azonban nem a hideg fokának, hanem a hang fagyhatóságának és ujra fölengedésének a bebizonyítása céljából meséltem el.

Eddigelé azt a hideget tartották a legnagyobbnak, - a tudósok természetesen, - a mely a mécses belét egy pillanat alatt olyan csonttá fagyasztotta, hogy elaludt, meggyujtásáról pedig szó sem lehetett.

Ez a megfigyelés az északi jegestengeren történt. A mécses eloltásához a szélnek semmi köze sem volt.

A tudósok magyarázatához nekem egy árva szavam sincsen. A mécses bele megfagyott s punktum. Az égés homlokegyenest ellenkezik a fagyással, e kettő tehát egyszerre, egy időben el sem képzelhető.

Mikor Muszkaországban jártam, a hidegre nézve egy-két érdekes megfigyelésem nekem is volt. Elmondom, mert tanulságosak s mert a tudósoknak eddigi észleléseit kiegészíti.

Egyszer a muszka trónörökös, a kiből cár sohasem lett, mert korán meghalt, igy szólott hozzám:

- Édes báróm, holnap szivesen látom a hajtóvadászaton. Igen derék medvéket hajtottak fel a muzsikjaim.

Farkasordító hideg volt. Ilyenre még a legöregebb muzsikok sem emlékeztek. Olyan nagy volt a hideg, hogy a kova a puskámon, a nélkül hogy hozzányultam volna, izzé-porrá tört. Sokáig kerestem e tüneménynek a fizikai magyarázatát, de csupán a nagy hideg lehetett az oka. Látjuk, hogy a nagy hidegben a hó is ugy porzik, hogy bátran lehetne porzónak használni. A véletlen ugy akarta, hogy egy termetes nőstény mackó jőjjön velem szembe. Egy másik kovakövet csavartam a puskámra, célba vettem a mackót s tekintet nélkül arra, hogy hitvestársának a szivét megszomorítom, úgy lepuffantottam, mint a legyet. Alighogy a nősténnyel végeztem, mormogást hallok, megfordulok, hát a mackó urat látom, ölelésre tárt karokkal sietett felém. Nekem sehogysem volt kedvem arra, hogy baráti karjai közé siessek s minthogy hamarosan a puskámat nem tölthettem meg, felkapaszkodtam egy fára. Onnan néztem végig azt a megható jelenetet, amint a mackó vérében fetrengő élete párját szagolgatta, két lábra állította s mindent elkövetett, hogy életre keltse. Ez alatt én fenn a fán megtöltöttem a puskámat, de a legégetőbb pillanatban leejtettem a kovámat.

Elképzelhetik barátaim, hogy ez a kovaleejtés a lehető legkellemetlenebb időben történt. A mackó valószinüleg holt társa mellől hozzám fog a fára sietni s mit csinálok akkor puska nélkül.

Kotorászok a zsebemben s egy darab kenyérbelet találok, mely az éktelen hidegben vashoroggá fagyott. Reákötöm egy spárgára, leeresztem, a kovához ér, a kettő abban a pillanatban összefagy s én - meg vagyok mentve.

Ebből kettős tanuságot vonok le: a hideg egyike a legkitünőbb ragasztószernek, ez az első; a hideg lényeges befolyással van a hidegvér istápolására, ez a második. A harmadik következtetés pedig a következő:

Én megtöltöm a puskát, célba veszem a mackót, meghúzom a ravaszt - a többinek elképzelését egyszerüen önökre bizom, mert van-e valaki, a ki kételkedik kezem és szemem biztosságában. Ha ilyen otromba ember akadna: nem volna méltó önökhöz, kedves vadászcimboráim!

Azt a két medvét egy óra mulva csonttá fagyva találták meg s három hétig kellett meleg kemencében aszalni, mig a fagy engedett.

Ezek után, jó éjszakát kivánok!



HUSZONEGYEDIK FEJEZET.

Ikertestvérek bámulatos hasonlósága. Az amerikai hajnövesztő kenőcs.

Nem történt-e meg már önökkel is az, hogy egyik ismerősüket a másikkal fölcserélték. Megszólítottak egészen idegen embereket, akik rémítő módon hasonlítottak valakihez. Nos hát volt nekem két unokaöcsém: Tóbiásnak hivták az egyiket, Gábrielnek a másikat. Bizonyára vannak önök között olyanok, akik Tóbiást látták, ezek ne legyenek kiváncsiak Gábrielre, mert Tóbiást látván, őt is látták.

A szülőkre nézve igen kellemes dolog lehet, ha két egyformán jó gyermekük van, de nagy gond és szomoruság, ha a gyermekek csak külső formában hasonlítanak egymáshoz. Tóbiást és Gábrielt a szegény szülők csak a nadrágjaik szine szerint tudták megkülönböztetni. Az egyikre sárga, a másikra zöld bugyogót húztak s mig embernyi-emberré nem serdültek, folyton ilyen szinü nadrágban kellett járniok. Néha aztán a két imposztor a szülőket is megtréfálta. Titkon elcserélték a nadrágjukat s nadrágjukkal együtt önmagukat is. Az ilyen napokon a Tóbiásnak szánt apai nyaklevesek szegény Gábriel ábrázatán csattantak el, viszont a Gábriel füle helyett Tóbiás fülének hevesebb jobbra meg balra való mozgattatásban kellett részesülnie. Történt aztán később, hogy a két ifjunak az orra alját kiverte az ifjukornak selyemszálu sertéje. Oly csodálatosan hasonlítottak a pelyhedző legénytoll tekintetében is egymáshoz, hogy Tóbiásnak egy szőrszállal sem volt több az orra alatt, mint Gábrielnek.

Egyszerre kerültek az egyetemre. A kétszinű nadrág viseletéről ekkor lemondottak. Hanem a szakáluk javában növögetett s ezt koronként le kellett nyiratni, illetve borotváltatni. Midőn először hivatták oda az arccsupaszítással foglalkozó művészt, annak a jámbornak sejtelme sem volt arról, hogy őt két úr hivatta.

Tóbiás leült a székre s a nemes művész buzgón beszappanozta az állát, mesélt neki s tiz perc alatt nagyjában megborotválta, de még egészen nem készült el vele. Tóbiásnak hirtelen be kellett a szomszédszobába mennie a zsebkendőjeért, mert égető szüksége volt reá. Ez alatt Gábriel jött ki s leült ugyanarra a székre. A borbély szinte sóbálványnyá meredt, midőn meglátta, hogy az imént megborotválta s ime ujra borostás az álla. Mindazonáltal kötelességteljesítő ember volt s ujra hozzáfogott a férfiserte irtásához. Egyszer csak megfordul s hát a másik széken ül az úr, kit imént az innenső széken borotvált. (A gyöngébbek kedvéért magyarázatképpen közbevetőleg kijelentem, hogy ezalatt meg Tóbiás visszajött, akarom mondani Gábriel, azaz hogy bármelyik jött is vissza a kettő közül, az tökéletesen mindegy.)

A borbély haja az égnek meredezett. Hol Tóbiásra, hol Gábrielre nézett még pedig olyan irtózatos buta ábrázattal, minőre a legöregebb borbélyok sem emlékeznek.

Tény az, hogy ő másnap az egész városban elmesélte, hogy egy urat borotvált meg, aki egyszerre két példányban született. A borbély felesége e miatt bolond-nak nevezte az urát, irtózatos házi perpatvar lett s kicsi hija volt, hogy a szegény ártatlan borbélyt gondnokság alá nem helyezték s a hülyék országos intézetébe nem zárták.

Még sok efféle fura helyzetet tudnék elmesélni, ha alapjában véve nem hajlanék természetem a komoly irány felé. A két unokaöcsém hasonlósága merő véletlen volt, ámde velem megtörtént, hogy egy másik borbélyt annak dacára, hogy egy példányban születtem, a legkétségbeejtőbb bizonytalanságba ejtettem.

Ehhez pedig nem volt nekem egyébre szükségem, mint egy amerikai gyors hajnövesztő kenőcsre. Volt nekem egy régi barátom, aki ezelőtt húsz esztendővel hátat fordított a vén Európának s átvitorlázott a tengeren. Itt csodabalzsamok és kenőcsök készítésével foglalkozott s állítólag meggazdagodott. Én az amerikai találmányok komolyságában sohasem hittem. Felfújt, üres amerikai humbugnak tartok mindent, ami Amerikából jön.

No de egy szép napon, ezelőtt tíz vagy húsz esztendővel egy láda amerikai pomádét kapok a barátomtól. Hosszu, cifra levélben hálálkodik nekem, hogy én voltam az ő szerencséjének a megalapítója, mert én tanítottam meg őt arra, hogy az ember ötletes, gyors cselekvésű legyen stb. stb. Hálája jeléül küld egy láda saját készítésü hajnövesztő pomádét s kivánja, hogy minél előbb hulljon ki hajam minden szála (igen kedves egy kivánság mondhatom) - még pedig azért, hogy az ő találmányának komoly, reális alapjáról meggyőződhessem.

A ládát bevitettem az istállóba, ott hevert hetekig, hónapokig. Egészen meg is feledkeztem róla. Egyszer bemegyek az istállóba, hát a padlón félméteres szakál nőtt.

Hát ez mi az isten csodája! - tünődöm magamban. Ki hallotta még azt, hogy az istálló padlója szakált eresszen? Kutatom az okát s nyomban megtalálom. Az amerikai pomádésláda alján kiszivárgott az egyik skatulya tartalma, ettől nőtt a padlónak szakála.

Ejnye, ezt ki kell az emberen is próbálnom. Benyulok az egyik skatulyába, megsimogatom a félorcámat - s abban a minutumban szakállam nőtt. Hivatom az udvari borbélyomat. Nekiáll, lenyesi, megborotválja a helyét, én titkon odanyúlok a leborotvált helyhez s mire a borbély egyet fordul, ismét szakálas úr ül előtte s várja, hogy vegye le a szakálát. Mire a tizedikszer ismétlődött ez a dolog, a borbélyt meg kellett kötözni, szinte megbolondult, sőt ráadásul, amint ujjaival az ábrázatomhoz nyult, mind az öt ujján hatalmas bajuszt növelt az amerikai csodakenőcs.

A lovászom, Jankó, nem tudott semmit a dologról. Neki megparancsoltam, hogy az istálló padlójáról tisztogassa fel tenyerével a kifolyt kenőcsöt. Jankó a tenyerével feltisztogatja, aztán kezdi a lovam simogatni - és ó csodák csodája, először is a lovamnak olyan hosszú sörénye nőtt a hátán, a nyakán, a hasán, hogy inkább hasonlított egy jól megtermett pudlikutyához, mint lóhoz; másodszor Jankónak mind a két tenyerén sűrű szakál nőtt, még pedig az egyiken sárga, a másikon fekete. Evvel a különös pudliparipával harcoltam végig a török-hollandus háborut. Jankó, a szakálas tenyerű lovász sokkal jobban járt. Beutazta Európát, pénzért mutogatta a tenyerét s nagyon meggazdagodott.

Ez az én fátumom, még pedig szerencsés fátumom. Ezer meg ezer embert teszek boldoggá, gazdaggá s nekem csak az az édes tudat marad meg, hogy mások szerencséjének a kovácsolásához egy-egy skatulya amerikai kenőccsel járultam hozzá.



HUSZONKETTEDIK FEJEZET.

Éktelen hőség. A léghajó útja a nap felé. A napon sült kutya.

A törököknek éppen ünnepnapjuk volt. Én a Márvány-tenger hullámain ringatóztam egy sajkában. Végtelen csöndesség volt körülöttem. A tenger méltóságos nyugalma jótékonyan hatott reám. Életem viharos hullámzásának kedves ellentéte volt ez, már pedig az ellentét arra való, hogy az embert megbékéltesse a sorsával. Felnézek a levegő-égre. Végtelen távolságban egy mozgó fehér pontot pillantok meg. El nem tudtam képzelni, hogy mi lehet. Madárnak néztem s fölébredt bennem ismét a vadászvér. Előveszem a puskám, megtöltöm apró golyóra, célba veszem, lövök - de a fehér pont tovább mozog.

- Szédületes magasságban lehet - gondolom magamban - s tizenhárom golyót teszek a csőbe egymástól bizonyos távolságba. Evvel az volt a szándékom, hogy midőn a golyók a levegőbe kerülnek, egyik a másikat taszítsa előbbre.

Ha önök közül, kedves barátaim, valaki a lövés e módját még nem ismerné, ajánlom becses figyelmökbe.

A mozgó fehér pontot újra célba veszem; most már eltaláltam. A tizenharmadik golyó keresztülfúrta a fehér madarat - s mintegy félóra mulva láttam, hogy a lehulló fehér valami korántsem madár, hanem - léghajó.

Csak most tudtam meg, hogy minő megmérhetetlen magasságban lehetett az a léghajó, mikor én csak pontnak láttam.

A léghajó alsó része egy csolnak volt. Bizvást reáeshetett tehát a Márvány-tenger hátára (különben is a Márvány-tengerben csak a koronkint belélőtt márvány szokott elmerülni). A sajkában egy amerikai léghajós ült. Smithnek hivták. Első tekintetre megszerettem őt.

Smith elmesélte, hogy ezelőtt négy nappal indult el New-Yorkból harmadmagával. Útközben nekiestek különféle szelek a léghajójának. Egyik elsodorta őket Izlandig, a másik a Jóreményfok tájára. A két kisérőt megszállotta a halálos félelem s mindenáron vissza akartak menni Amerikába. Smith egy paraplét adott nekik, abba beléültek s New-Foundland környékén hazaereszkedtek. Smith tovább folytatta útját. Azok közé a léghajósok közé tartozott, akik nem ismernek semmi akadályt. Szóval az én emberem volt ő.

Szegényt a szeleken kívül egyéb nyomorúság érte. Elszakadt a zsinór, melyhez a léghajó szellentyűje volt erősítve. Így aztán a léghajó repülő buzgóságán változtatni nem lehetett. Emiatt emelkedett olyan magasra, s midőn az én golyóm léket ütött a léghajó gömbjén: már az a veszély fenyegette az én szegény barátomat, hogy egészen a napig fog felemelkedni, s menthetetlenül az égi lángnak lészen martalékává.

Smith elmesélte mindezt nekem, aztán megeredt szeméből a hálának könyje. Úgy csurgott a szeméből, hogy lassankint a sajkája is kezdett megtelni. Baráti szeretettel figyelmeztettem őt, hogy vagy ne sirjon, vagy hajoljon ki a csolnakból s a tengerbe csorgassa könyjeit, mert el fog merűlni.

Igy mentettem meg aránylag rövid idő alatt kétszer az életét. Ő pedig hálából nekem akarta a léghajóját ajándékozni. Világért sem fogadtam volna el, minthogy azonban ő minden áron be akarta bizonyítani háláját, azt az ajánlatot tette nekem, hogy kisérjem el őt legközelebbi légi útjára. Ez ellen az ajánlat ellen nem lehetett semmi kifogásom. Mindenekelőtt a léghajó gömbjében esett folytonossági hiányt kellett bevarrni. Ezt a nyájas és szolgálatrakész Smith maga végezte, mert Törökországban léggömbfoltozó szabót találni ugyancsak nem lehet.

Másnap beleültünk a léggömb sajkájába. Smith egy gyönyörü perzsa doggot is bevett a sajkába s így hárman indultunk bizonytalan légi útunkra. Villámsebesen emelkedtünk. Felséges panoráma tárult szemünk elé. Konstantinápoly előbb, aztán az egész Balkán, azután Muszkaország és Kina, végül egész Európa. Az egyes országokat nagyszerűen meg tudtuk különböztetni egymástól.

Félóra mulva már Japán fölött lebegtünk. És mind feljebb, feljebb szállott a léghajó. Ha nekem akkor papirosom és ceruzám lett volna, csodálatos szép leírásokkal gyönyörködtettem volna meg a világot. Smith végtelenül boldog volt. A gázzal telített léggömb irtózatos gyorsasággal emelkedett magasba.

Kezdettünk izzadni. Előbb csak gyöngyözött a homlokunk, de nemsokára szakadt rólunk a verejték s később diónyi cseppek csurogtak a vállunkra, mellünkre.

Nem csoda, mert hat-nyolc mérföldnyi magasságban lebegtünk, amint ezt Smith kiszámította. Mintegy félóra mulva már megkétszereződött a magasság s mi rémülve vettük észre, hogy a naphoz közeledünk. Elképzelhetik, uraim, hogy mekkora hőség kínozott. Engem eleinte az az aggodalom szállott meg, hogy a gázzal telített léggömbbe a napból egy szikra pattan s mi sajkástul, kutyástul, szőröstül-bőröstül porrá égünk.

A földből nem lehetett már semmit látni. Eleinte egy akkora pontocska lebegett benn a végtelen mélységben, mint egy mogyoró, végre ezt is elnyelte a szürke köd s a mi szegény perzsa kutyánk elkezdett üvölteni. Az üvöltés szívethasogató volt, de percről-percre gyöngült, mert a levegő ritkult s a hang közvetítésére nem volt elegendő ereje.

Egyszer csak ránézek útitársamra s minden vércsepp megfagyott ereimben (ami a túlságos hőségben valóságos csodaszámba mehetett).

Mit láttam? Smith lelógatta a fejét, mint egy beteg pulyka. Arca fakó volt, szemei révetegen meredtek reám.

A léghajó pedig emelkedett, folyton emelkedett. Valóban én is kezdettem érezni némi kellemetlen szédülést, de nekem több lelkierőm volt, mint két utitársamnak s tisztán az önuralom tett képessé arra, hogy eszméletemet el ne veszítsem.

A vér hatalmasan lüktetett ereimben. A külső levegő ritkasága miatt a bőrömön levő likacsokon keresztül permetezett belőlem a vér... és ennek köszönhette szegény Smith, hogy életét megmentettem. A dolog úgy történt, hogy a homlokomból és arcomból kicseppegő vérrel ajkát bekentem, mohón nyalta a nedvességet, valamelyes hangot suttogott, melyből én a következő értelmet hüvelyeztem ki:

- Egy országot egy csepp nedvességért!

Ez alatt a dogg is kilehelte perzsa-páráját. Hirtelen előveszem a vadászkésemet, vérét eresztem a jobblétre szenderült állatnak s vérével buzgón kenem az angol-amerikai Smith homlokát, ábrázatát, permetezem az ajka szélét.

Nagy nehezen sikerült lelket öntenem belé, bár kínozott az aggodalom, hogy a kutyavér esetleg káros hatással lesz szegény barátom jellemének későbbi fejlődésére. Valóban, ha most utólag a rémes helyzetre gondolok, bámulnom kell magamat (bár nem szivesen teszem) először különös ötleteimért, másodszor hidegvéremért a napnak, ez örökké izzó tűzgolyónak, közvetlen közelében.

A költő nem is sejtette, midőn igy dalolt:

»A látnivágyó napba nem tekint.«

Nekem állandóan arra kellett törekednem, hogy háttal forduljak a nap felé, mert ha szembe fordulok vele - kisüti vala a szememet. Akkor aztán vakon rohanhattam volna neki a pusztulás örvényének.

A naptól középszámítással már csak félmérföldre lehettünk, midőn ujabb mentőgondolatom támadt. Mellettem hevert a puskám. Egy marék serétet tettem beléje s célba vettem a léggömböt. Pompás lyukakat lőttem beléje, bár durranást nem hallottam, mert a híg levegőben a hang, amint önök a fizikából nagyon jól tudják - nem terjed.

E pillanatban kezdődött lefelé való utazásunk. Hihetetlen gyorsasággal sülyedtünk. Ez különben a természetnek örök törvénye. Sokkal nehezebb valahova felvergődni, mint valahonnan lebukni. Aki pedig nem hiszi, próbálja meg egy torony tetejére felmászni s onnan leesni. Minden kételkedőnek melegen ajánlhatom ezt a próbát.

Amint sülyedtünk, kezdette jogát hatalmasan követelni a gyomor. Az én vérrel bemázolt Smithem s én magam is éktelenül éhesek lettünk. Még a patkószeget is megettük volna nyersen, no de erre nem volt szükség, mert először a patkónkban nem volt szeg, másodszor ott volt a kutya.

Brr!... Önök irtóznak, kedves barátaim, mert önök még nem ismerik az igazi éhséget. Bizony elővettem a bicskámat s jót kanyarítottam vele a perzsa kutya húsából. Bekapom az első falatot - hát pompás sült hús. Az éktelen hőségben megsült s még a legkényesebb izlésü gyomor is bevehette.

Smithnek az első falatok után megjött a szava. Ekkor már a levegő is kezdett sűrüsödni, a hőség is alább szállott - s mire alkonyodni kezdett, azon vettük észre magunkat, hogy egy datolyapálmának a tetején csücsülünk. Arra estünk. A bölcs Gondviselés így intézi a halandóknak a sorsát. A vacsorát sült hússal kezdettük meg s ízes datolyával, tehát csemegével végeztük, éppen, mint a nagy urak szokták.

Még csak az volt hátra, hogy szomjunkat is csillapíthassuk. Lemásztunk hamarosan a fáról s a közelben találtunk egy jéghideg forrást. Hej, micsoda szürcsölést vittünk véghez. Való igaz, hogy a bor, pezsgő s egyéb értékes folyadék kedves itala a halandó embereknek, de én avval a görög költővel tartok, aki felségesen dalolta hajdanában: »Mégis legjobb a víz!«

Aztán következett a pihenés. A forrás partján gyeppázsit kinálgatta magát. Leheveredtünk és rögtön leszállott szemünk pillájára az álom. Soha életemben olyan édeset nem aludtam, még a szénaboglya tetején sem.

Kora hajnalban nagy csilingelésre ébredtünk fel. Egy arab karaván közeledett, amely egyenesen Jeruzsálem felé vette az útját. A karaván vezére, midőn megtudta, hogy én ki vagyok, végtelen boldogsággal zárt a kebelére. Felszólított, hogy csatlakozzunk hozzájuk, aztán előszólította a karaván marha-doktorát s arab nyelven, melyet én már gyermekkoromban megtanultam volt, így szólott hozzá:

- Mester, ennek a világhirű embernek a homlokát operáld meg! - Mi lehetett az én homlokomon, hogy operációra van szükség? Odanyúlok a kezemmel s hát ökölnagyságú vízhólyagok támadtak rajta az éktelen nagy hőség miatt.

Az arab doktor kivette a zsebéből a kenyérvágó bicskáját, kétszer-háromszor végig simogatta a nadrágja szíján s aztán megoperált.

A homlokomról lemetszett bőr-darabokat udvariasan átadta nekem. Én ebből a bőrből Jeruzsálemben egy kitünő suszterrel sárcipőket készíttettem, melyeket tizenegy esztendeig éjjel-nappal viseltem. Saját tapasztalatom után nyugodt lélekkel mondhatom, hogy az összes állatbőrök között legtartósabb az emberé. Avagy aki mezitláb jár életében, panaszkodik-e a miatt, hogy cipőjének a talpa kiszakadt? A tyúkszemnek nevezett bőrhámszaporodás nem arról tesz-e tanuságot, hogy az emberi bőr a szó igaz értelmében elnyűhetetlen?

Már ez utóbbi állításomból is kitetszik, hogy én nem szoktam hebehurgyán beszélni. Mindent jól megrágok s ha valaki nekem nem hisz, az egyáltalán tegyen le arról a reményről, hogy »hite egykoron boldogítani fogja«.

Most pedig jó éjszakát, kedves barátaim, holnap este nem találkozunk, mert a gerolsteini nagyhercegnő udvari bálra hivott meg s az ember kénytelen rangjának is néha áldozatokat hozni.



HUSZONHARMADIK FEJEZET.

A török szultán nagy rézágyuja meg én szárazon és vízen. A lazacfogat a tóhátán.

Kedveseim, önök nem is hiszik, hogy a multkor elmesélt léghajókázás után hová kerültem. Az angol pajtás Jeruzsálemben hajóra ült, Londonig meg sem állott, én pedig szultán barátom szíves meghívására Konstantinápoly felé vettem az útamat. Tizenhetedik utazásom volt ez a török birodalom fővárosába.

A szultán megtudta az újságokból, hogy minő veszély fenyegetett engem és léghajós társamat; rögtön ezer aranyat tűzött ki jutalmul annak a szerencsés halandónak, aki engem élve vagy holtan a császári palotába kalauzol.

A jutalomdijúl kitűzött jelentékeny összegből önök minden fejtörés nélkül következtethetik, hogy milyen kedves lehetett életem, illetve halálom a szultánnak.

Ekkor én igen kedves tervet eszeltem ki. Smirnában vásároltam egy rend török ruhát s mint jámbor török zarándok kopogtattam be a szultánhoz. Minthogy nagyszerűen beszéltem törökül, nem vala nehéz dolog a szultánt megtévesztenem:

- Felséges uram, - mondám napkeleti szokás szerint a földre borulva - én Ali-Kukuj-Bey-Csipikuk vagyok. Azért jöttem, hogy felségedtől a Münchhausen ő kegyelmessége fejére legkegyelmesebben kitűzött ezer darab aranyat elkérjem, mivelhogy ő kegyelmességét megtaláltam és magammal hoztam.

A szultán azt hitte, hogy lóvá akarom őt tenni s már ki akarta adni a parancsot, hogy vakmerőségem büntetéseül a császári fő-zsinórmester egy vadonatuj selyemnyakravalóval lepjen meg, midőn én villámgyorsan lerántottam fejemről a turbánt, lehánytam a bő török bugyogót - és a szultán előtt igazi mivoltomban állottam.

- Te vagy-e, te? - kiáltott fel a szultán s hogy nyomban fel nem pattant a kerevetről, annak részint az ő guggoló helyzete, részint hasának szokatlanul nagy mérete volt az oka. Ámde sem az egyik, sem a másik nem akadályozta meg abban, hogy végtelenül ne örvendjen. Az ezer arany kifizetéséről nyomban intézkedett s konstantinápolyi rövid tartózkodásom alatt folyton mellette kellett maradnom.

Az én szultán barátom olyan jó ember volt, mint a falat kenyér, de olyan unalmas, mint egy kövér harcsa. Jóságát semmi sem bizonyítja fényesebben, mint az a körülmény, hogy kincstárának elnyerése miatt nem táplált haragot s valahányszor tréfából ezt a szót ejtette ki (reám célozva) »tolvaj« - két orcáján kedves gödröcskék jelentek meg és savószinű két szeméből csakúgy sugárzott felém a bűnbocsánat.

Mikor elbeszéltem neki, hogy a nap közelében jártam, mélyen sajnálkozott szenvedéseimen s kérdezte, hogy útközben nem találkoztam-e a török félholddal?

- Csak a teleholdat láttam, öreg, - felelém neki és barátságosan megveregettem a vállát. Ez neki láthatólag jól esett.

Egy alkalommal a tengerparton sétálgattunk, s együtt töltött diákéletünk fontosabb eseményeit frissítettük fel emlékezetünkben, midőn a tengerparton álló világhirű rézágyu mellé jutottunk. Ez az ágyuóriás legnagyobb büszkesége a szultánnak s a török népnek. 1100 fontos márványgolyókat szoktak belőle a Márvány-tengerbe lődözni, hogy ez a víz állandóan megtarthassa nevét és márványjellegét. Egy-egy ilyen golyó kiröpítéséhez 330 font puskaporra van szükség.

- Hallod-e, báró, azóta, hogy utoljára láttalak, bizonyára megfogyatkoztál testi erő dolgában. Vajjon feltudnád-e emelni ezt az ágyut félkézzel, mint akkor?

- Édes öreg barátom, - felelék szokott őszinteségemmel - ha neked úgy tetszik, megpróbálhatom.

- Száz darab aranyba fogadok, hogy nem tudod!

- Áll a fogadás!

Az ágyuszörnyeteg a következő pillanatban már a jobb tenyeremen pihent, mintha csak ott született volna.

- Bravó! - kiáltott fel a nagyúr. Fogadjunk ezer aranyban, hogy nem tudod százlépésnyire vinni!

- Tartom a fogadást!

És a másik pillanatban jobb vállamra került az ágyu s én a tengerparton fel és alá sétálgattam vele.

- Szultánom - szólék most én - mit mondanál ahhoz, ha evvel az ágyuval átúsznám az ázsiai partra?

- Azt mondanám, hogy tisztára megbolondultál, de ha megtennéd, nyolcszázezer arany ütné a markodat.

Nyolcszázezer arany egész vagyon - gondolám magamban, - hanem mi ez a dicsőséghez képest! Nem sokat törtem a fejemet, hanem levetettem a kabátomat és mellényemet s az ágyut jobb vállamra emelve szépen, óvatosan beléereszkedtem a tengerbe. Csupán arra kellett ügyelnem, hogy a súlyegyent el ne veszítsem.

A szultán kivette szájából a csibukját és rémüldözve nézett utánam, én pedig félkézzel úszva bizton haladtam célom felé. Úszó ügyességemnek már eddigi történetkéimben is számos bizonyítékát adtam, ezért tehát most külön fejtegetnem fölösleges.

Mintegy másfél óra mulva a tulsó partra érkeztem. Egy kissé kifárasztott a hosszú út s mintegy húsz percig pihentem a parton.

Ekkorra már a szultán vitorlás hajója utánam jött s a hadsegéd a szultán kéziratát hozta, melyben őszinte szívvel gratulált mesteri úszásomért. Ámde egyúttal reám parancsolt, hogy a drága ágyut minél előbb juttassam vissza a török partra.

- Minél előbb!... tünődtem magamban. Hogy is tudnám én szultán barátomat meglepni. Hopp, megvan! Neki gyürkőztem, felragadtam jobb kezembe az ágyut, a parton tíz-húsz lépésnyire neki iramodtam és - elhajítottam a másik part felé.

Repül a rézágyu, ki tudja hol áll meg?... Mintegy öt percig repült és háromszáz lépésnyire a parttól - szerencsésen belezuhant a tengerbe. Rövidebbre mértem az útat s e végzetes tévedés megfosztotta Törökországot egyik legféltettebben őrizett kincsétől.

A konstantinápolyi parton iztózatos jajveszéklés támadt. A szultán kétségbeesésében tépte a szakálát. Vízi buvárok keresték hónapokig, évekig, de a rézágyu éppen a vékonyabb felével esett a vízbe s a dobás iszonyu ereje miatt alighanem két-háromezer lábnyira fúrta be magát a tenger fövenyébe.

Ezek után vajjon gondolhattam-e arra, hogy visszamenjek Konstantinápolyba s felvegyem a becsületes fogadás útján nyert néhány százezer aranyat? Valóban erre már nem gondolhattam.

Álruhába öltözve jöttem át az európai partra s Kinát megkerülve négy hét mulva őseim várában pihentem ki az útnak fáradalmait.

Alighogy kipihentem a fáradalmakat, levelet kapok Bazelből. Itt lakott egy régi kedves barátom, egy nyugalmazott erdőcsősz. Irja, hogy egy hét mulva ezüstlakodalmát lakja s rendkívül boldog volna, ha néhány csigahalat vinnék neki. Természetesen az ezüstlakodalomra engem becses családommal együtt nagyon szívesen lát.

A csigahal a Bodeni-tóban tanyázik. Egészen olyan, mint a csiga, csak külső kemény burok-háza, szarva nincs, rendesen úszik s a balatoni fogasnak egyik válfaja. A csigahal azóta tökéletesen kiveszett, s legfeljebb múzeumokban található.

A levél elolvasása után nem gondoltam egyébre, mint arra, hogy gyermekkori barátom kivánságát teljesítsem. Teljes életemben az volt a gyöngém, hogy másoknak mindig örömet szereztem és sohasem latolgattam: minő fáradságomba kerül.

Másnap már a bodeni-tó partján halásztam s egész halászbárka csigahalat fogdostam össze. Voltak köztük másfélölesek is. (A méretek csak hozzávetőlegesek, mert a mérőfonalamat a házikabátom oldalzsebében otthon felejtettem.)

A hal megvolt, de az ezüstlakoma napja is szédítő gyorsasággal közeledett. Már csak négy óra választott el tőle. Hogyan szállítom én a kitűzött időre Bazelbe?

Mint minden válságos helyzetben, úgy most is szerencsés ötletem támadt. Tizenkilenc gyorsan úszó lazacot halásztam ki, azokat elmés készülékkel a sajka elé befogtam - s két óra alatt megtettem az útat. Bárkinek mondottam is el eddigelé ezt a történetet, rázta a fejét, ami tudvalevőleg sokkal kisebb fáradságba kerül, mint az útat hasonló módon, eszközökkel és gyorsasággal megtenni. Önök uraim, belátják, hogy ilyesmit egy igazságszerető ember csak akkor mesélhet el, ha valósággal meg is tette!

Pótlólag megemlítem, hogy ezüstlakodalmát ülő barátomat merő tévedésből minősítettem erdőcsősznek. Igy szoktuk őt enyelegve nevezni, valójában főerdőmester volt s különféle rendjeleknek a tulajdonosa. A lakoma vidáman folyt le. A csigahalak általános feltünést keltettek. Folyt a pezsgő s én számos, szellemtől sziporkázó dikciót tartottam, melyeket az ujságok széltében-hosszában kikürtöltek.

Azt kérdem én: van-e egyáltalában áldozat, melytől egy önfeláldozó hű barát visszariad?



HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.

Barangolásaim a svájci havasok között. Gyermek a hógomolyag közepében.

A leghiresebb svájci vadász és hegymászó - a neve igazán nem jut már eszembe - régi kedves barátom volt. Néha hónapokig barangoltunk egymással, vadászgattunk a Montblanc csúcsán. Szédítő útakat tettünk meg, anélkül, hogy mi magunk szédültünk volna. Nos hát egyszer ez az én barátom hozzám küldötte az inasát s alázatos tisztelettel meghívott Svájcba egy kis parázs-turistaságra. Egy tucat angol akart a »Jungfrau« nevü hegycsúcsra felkapaszkodni.

Nekem a dolog éppen kapóra jött, mert a délvidéken való húzamosabb tartózkodás megkivántatta velem a tiszta, hideg, erősítő klimát.

Svájcban már tizenhétszer jártam. A természetnek zordon nagyszerűsége bámulatba nem ejthetett, de annál inkább csodálkoztam azon, hogy a turistakalauzok gyermekeit minő sajátságos módon szokták nevelni. Engem mindig érdekelt a gyermekek nevelésének a kérdése. Megboldogult dicső apám ezt szokta mondani: »Ügyelnünk kell arra, hogy a gyermekek teste éppen olyan ép legyen, mint a lelke«. Nem is emlékszem, hogy ennél valaha okosabb és egészségesebb elvet hangoztattak volna a tudósok.

Szóval a svájci gyermeket apja három-négy hónapos korában már megtanítja hegyet mászni. Bölcs dolog az, mert ki aminő pályára készül, már jóeleve gyakorolja a szükséges ismeretekben és foglalkozásban magát. A kis svájci gyermek lába a hóval borított sziklákon erősödik meg. Láttam három esztendős svájci fiút, aki egész turista-karavánt kalauzolt fel azokra a bolond magas hegyekre, melyeknek a csúcsát az ember csak napokig tartó kapaszkodás után pillantja meg.

Elég az hozzá, hogy a mi kalauzunknak, akit becsületes nevén Balázsnak hivtak, volt egy csenevész gyermeke. Két vagy legfeljebb három éves lehetett. A kalauznak az a szerencsétlen ötlete támadt, hogy a kis Balázskát is magával hozza. Még most is látom a kis portékát, amint egyik szikláról a másikra bukdácsolt. Minden prófétai tehetség nélkül kijelenthetem, hogy a gyermek a rendkivül fárasztó útat nem birja meg s rövid, de hatásos beszédet intéztem az angolokhoz, még pedig angol nyelven. A beszédnek a veleje az volt, hogy a kis gyermeket a vállunkra kell vennünk és sorjában cipelnünk a nehéz úton. Szónoki tehetségemnek óriási bizonyítékáúl kell tekinteni azt, hogy a turisták hajbakaptak azon, hogy melyik vigye őt először. Mintegy negyedóráig verekedtek s ekkor én avval döntöttem el a vitát, hogy magam vettem a hátamra a kis porontyot. A két lábát betettem a mellényem zsebébe s vigan haladtam fel a meredek úton, a sikamlós glecsereken, sőt egyik szikláról a másikra is átugrálhattam vele, mert útközben a kis fickó tökéletesen a nyakam közé fagyott. Mintegy két nap és két éjjel szakadatlanul mentem. Közben fejszével kellett a jégfalakba lépcsőket vágnunk s csak úgy haladhattunk feljebb.

Mesélhetnék én még igen sokat svájci hegymászásomról, de most nem érek rá, mert az unokaöcsém ma érkezik meg s pont tíz órakor otthon kell lennem, hogy a kastélyom kapuját kinyithassam. Önök tudják, hogy a kastély kulcsa állandóan nálam van s távollétem alatt kastélyomban a szolgák csak a kéményen járhatnak ki és be.

Hanem visszatérek a kis svájci fiúhoz. Mikor a csúcsra értünk, letettem a fagyos gyermeket. A lába szegénykének egészen megzsibbadt s a szerencsétlen véletlen úgy akarta, hogy a Jungfrau tetejéről hirtelen leguruljon.

A turisták rémült kiáltozása tett engem erre figyelmessé. A gyermek gurult... gurult. Testéhez folyton több meg több hó tapadt s végre már nem látszott belőle semmi. Egy tisztességes nagyságú hógolyó vált belőle. Bizvást mondhatnám hó-dió, melybe ő volt belécikkelyezve.

Édes apjának szívettépő sírása úgy meghatott engem, hogy odaállottam a hegy csúcsára, jobb kezemet fölemeltem és messzecsengő hangon elkiáltottam:

- Utánam, akinek szíve van!

Néha egy-két szónak rendkivüli hatása van. Az angolok rögtön készen voltak arra, hogy engemet e félelmetes úton kövessenek. Kötelekkel egymáshoz kötöttük magunkat - s neki indultunk a tizenháromezer lábnyi feneketlen mélységnek.

Miért mesélném el e nyaktörő vállalat egyes részleteit. Élet és halál között lebegtünk s ha a jótettet mindig megjutalmazó Isten nincs mellettünk, bizony mind egy szálig elpusztulunk. Csupán istennek s utána az én vakmerő bátorságomnak köszönhetjük, hogy összetörve bár, de épkézláb érkeztünk a mélység fenekére. A hógomolyag egy hatalmas fának az ágain akadt meg. Olyan volt, mint egy óriási jégmadár-fészek.

Az én inditványomra Balázs levágta a fát s aztán a hógomolyagból részint fejszével, részint késsel óvatosan kihámoztuk a gyermeket. Úgy feküdt az édesapja karjai között, mint egy darab fa. Három órai élesztés után egy alpesi dal első versszakát halkan eldudolta. Ebből joggal következtettük, hogy nem halt meg.

Az öreg Balázs örömében sirt is, kacagott is. Szegény feje nem tudott eléggé hálálkodni. Az emberek háladatossága egyike a legnemesebb és legritkább jelenségeknek. Akinek osztályrészül jut egyszer az életben, jól őrizze meg emlékét, hogy öreg korában unokáinak mesélhessen róla.

A kis Balázs épen került haza. Útközben kétszer megfagyott, de egy csésze meleg tea ujra fölolvasztotta. Három hétig forró hideglázban feküdt s amint az apja mesélte nekem, folyton egy angyalról beszélt, akit Isten az égből küldött, hogy őt megszabadítsa.

Ha az előzményekből következtetnem szabad: ez az angyal én voltam.

Jó éjszakát uraim, eddig alighanem megérkezett az unokaöcsém s nekem haza kell sietnem, hogy a kaput kinyissam.



HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.

Amerikai históriák. Szélvihar, forgószél. A 10.000 koronás reggeli.
A medve, mint tábornok.

Kedves jó cimboráim, ha ide s tova számba vesszük az időt, csaknem teljes esztendeje annak, hogy utoljára találkoztunk. Mikor ide közétek beléptem, mindnyájan fölugráltatok, éljeneztetek; s nekem ez a szives baráti ováció rendkivül jól esett. Megmondom, hogy miért. Egy sokat látott és tapasztalt ember nem tulajdonít valami különös tulajdonságot a lépten-nyomon való ünnepeltetésnek, de ha jó barátai, cimborái, kenyerespajtásai fogadják így hosszabb távollét után, akkor megmelegszik a szíve tája, akkor elakad a hangja s nem tud ékes dikciót mondani, nem él hasonlatokkal, költői szóvirágokkal, nem áradoz, mint a Niagara sötéten hömpölygő habjai tajtékot túrván és mértföldekre harsogtatván az elemek diadalmas csataorditását gyarló emberi fülek megremegtetésére stb.... szervusztok fiúk!

(A nemes bárót a jó cimborák asztalostul-székestül együtt a vállukra ragadták s hogy a kurta kocsmában nem hordozták körül, annak egyéb oka nem volt, mint a szobának kisded méretei.)

Nos hát, fiaim, ti azt kérdezitek, hogy honnan jöttem? Egyenes kérdésre halljátok az egyenes feleletet: Amerikából jöttem. Csak semmi csodálkozás. Amerika nincs a világ végén, odamenni nem istencsodája s onnan hazajönni szintén csekélység, de ott egy esztendeig kóborolni, ez már érdekes és tanulságos dolog.

Ha szívesen meghallgatjátok, elmesélek egyet-mást amerikai életemből és tapasztalataimból. Az amerikai humbug távol áll tőlem. Inkább száraz akarok lenni, csupán a tényekre szorítkozom, hogysem egy körömfeketényivel is többet mondjak a valónál. Ebben a tekintetben ismertek engem s tudjátok, hogy szívből utálom a hajánál fogva előrántott képtelenségeket.

Ámde előlről kezdem.

Amerikába való utazásom úgy esett, hogy egy másik amerikai barátom - tehát nem a hajpomádés - meghivott keresztapának. Ugyanis ötös ikre született s azt akarta, hogy ennek az öt új amerikai honpolgárnak ne közönséges keresztapja legyen, hanem... hogy is mondjam csak - legyen valami rendkivüli ember. Szégyenlem, mikor ezt mondom, de barátom levelének egyik passzusát citálom.

A keresztapaságot visszautasitani egyszerűen otrombaság. Ezt tehát nem tehettem. Felkészülődtem s negyednap mulva New-Yorkban kötöttem ki. New-Yorktól ötszáz mértföldre volt barátomnak egy ültetvénye.

A hatalmas országútak mentén páros vas-sinek voltak lerakva s azokon szaladtak végig a kocsik, melyek elé korántsem voltak lovak vagy szamarak befogva, hanem vízgőz. Ezt az új paripát nemrégen találták ki s remélem, Európában is csakhamar divatba fognak jönni. Ezek az úgynevezett vasútak. Részletes magyarázatát most mellőzöm, mert célom az, hogy az amerikai vasútak gyorsaságát tüntessem fel egy példában.

Az ember felül a vasúti kocsiba. Valaki - talán éppen a masina - füttyent egyet s néhány pillanat mulva tiz-húsz mértföldre jut az ember. Rémítő gyorsasággal halad. Ebből azonban önök a gyorsaságot elképzelni nem tudják. Ime szolgálhatok egy tapasztalatomon alapuló esettel.

New-Yorkban fel akarok szállani a kocsiba. Oda rohan egy zsinóros sapkás úr - amint később megtudtam: az állomásfőnök s vissza akar rántani. A nyomorult, tudatlan ember nem ismert s a III. osztályú kocsiba akart tuszkolni, melyekben a megszelidített négereket és indiánusokat szállították. Én tiltakozom az otromba hivatalos erőszak ellen, ő gorombáskodik, én haragra lobbanok, felemelem pofütő szándékkal a kezemet - ekkor füttyent a masina, én robogok s mire ütésre emelt kezemet teljes erővel a megindított irányban lecsapom - a másik állomásra érünk s a teljesen ártatlan állomásfőnököt úgy vágom nyakon, hogy attól egy növendéktulok is leszédült volna.

Szörnyen visszás és kellemetlen helyzetbe kerültem. Mindenekelőtt visszavontam a sértést, megmagyaráztam az előzményt, sajnálatosnak minősítettem a tévedést s engesztelésül bocsánatot kértem a megpofozott állami tisztviselőtől; véletlenül nálam levő egyik arcképemmel és sajátkezű névaláirásommal jutalmaztam meg. A derék úri embernek ragyogott az arca (nemcsak az a fele, amely tenyeremmel oly téves érintkezésbe került, hanem a másik is). Igy el volt intézve a dolog s félóra mulva barátom karjai közt ontottam a viszontlátásnak édes könnyeit.

Barátomnak az ötös-ikreken kivül csinos ültetvénye, hatvan megszelidített indiánusa, egy csomó gazdasági épülete, két, kővel kirakott kútja s néhány száz darab lábasjószága volt.

Mindent megmutogatott nekem s én őszintén örvendettem előhaladásának, csupán afelett fejeztem ki sajnálatomat, hogy nem került ebbe a paradicsomba még Amerika felfedezése előtt. Milyen tanulságos lett volna az ősállapotokat behatóan tanulmányozni stb.

Barátom úgy nyilatkozott, hogy Amerika a boldogság és megelégedés hazája, csupán egy baja van: irtózatos szelek uralkodnak, sőt nemcsak uralkodnak, hanem dühöngnek is ott. Igy például (mesélte a barátom) egyszer éppen akkor kellett hazulról elmennie, mikor egyik hirhedt szélvihar kezdődött. Alighogy kilép házának az ajtaján, a szél letépi fejéről a kalapot, az esőköpenyét pedig tetőtől-talpig kigombolta. Ekkor ő, mint élelmes amerikai hirtelen a másik oldalra fordul s ime a szél ismét visszagombolta az esőköpönyegét.

Elképzelhetik, kedves barátaim, hogy én az ilyen ostobaságot nem hittem el. Elvégre nem vagyok gyermek, hogy mesékkel traktáljanak.

Mindazonáltal a rákövetkező napon meg kellett győződnöm, hogy barátom egy hajszálnyival sem mondott többet a valóságnál. Ugyanis mi történt? Úgy hajnaltájban kezdett dühöngeni az orkán, mi felriadtunk álmunkból. Barátom odajön az ágyamhoz s fülembe súgja:

- Meg ne ijedj, édesem, csak kapaszkodjál az ágyad fájába s aludjál tovább. Reggel elmondom a többit.

Én úgy cselekszem. Tovább alszom s azt álmodom, hogy valaki ágyastul felvesz a hátára s elkezd eszeveszetten szaladni velem.

Ez csak álom volt. Ennél még ostobább álmai is lehetnek az embernek, úgy-e bár?

De mi történt? Reggel egészen más országban ébredtem fel. Ágyam egy óriási fa ágai között volt. A barátom háza helyett rengeteg halom gerenda, tető egy rakáson. A lábas jószágok a mezőn legelésztek - s ime a megszelidített indiánusok is mind ott voltak, sőt még a két kővel kirakott kút is!...

Barátom így magyarázta meg ezt a csaknem hihetetlen dolgot: Az éjjel a szokott vihar dühöngött s minket mindenestül ide sodort. Ilyesmi nálunk nem tartozik a ritkaságok közé. Hat nap mulva felépítjük a házat...

- De boldogtalan! - kiálték fel - hát az ültetvények? Hát a te egész évi fáradságod gyümölcse?

- Azt is mind elhozta a szél! Nézz oda!...

És csakugyan, ha a saját szememmel nem láttam volna s ha igazán meg nem történt volna, hogy is tudnám most elmesélni.

Hat nap alatt a ház, a gazdasági épületek rendben voltak. Legnagyobb csodám a kút volt. Odamegyek, húzom a szivattyút s ime sűrű, barna lé foly ki a csövön. Megszagolom, hát nem víz, hanem - petróleum.

Megállott az eszem. Nem akartam a szememnek hinni, de hinnem kellett, előttem állott a megcáfolhatatlan tény. A petróleum ég s a régi faggyugyertyáknak ime meghúzhatják a halálharangot. Barátom az én ottlétem alatt százezer hordóval adott el s maholnap többszörös milliomos lesz belőle.

Nos hát, ez így megy Amerikában!... Mindazonáltal belőlem még Amerikában sem lett milliomos. Ez oly feltünő jelenség, hogy magyarázatát kell adnom. Engem a vagyon sohasem csábított. A pénz egyike a leghaszontalanabb dolgoknak a világon. Akinek milliói vannak Amerikában, az tele marékkal szórja, amint ez a következő esetből is kitünik.

Egyszer a new-yorki kaszinóban ültem és a kártyázókat néztem. Én magam minden kártyajátékot kitünően ismerek, de sohasem kártyázom. A kártya nagy uraknak és kocsisoknak való. Az előbbi jogcimen nekem is kellene ezt a sportot űznöm, de erről most nem szólok.

Két telivér amerikai milliomos játszott, ha jól emlékszem »huszonegyest«. Összevesztek azon, hogy melyik több: két ász, vagy a tizes és ász. A heves összeszólalkozásból amerikai szokás szerint - nem amerikai párbaj, hanem súlyos természetű fogadás lett. Abban fogadtak, hogy a vesztes tizezer koronás reggelit fizet a győztesnek még pedig kétezer lábnyi magasságban a tenger szine felett.

A fogadás eldöntését reám bízták s a vesztes fél udvariasan meghívott, hogy vegyek részt az amerikai reggeli elköltésében. Az ilyen meghívást visszautasítani nemcsak illetlenség, hanem gyávaság is.

Másnap reggel hét órakor a »néppark« közepén találkoztunk. Egy gyönyörű léghajó várt reánk. A két amerikai kedélyesen beszélgetve bennült már a léghajóban, csak reám és a szakácsnéra várakoztak, aki egy rengeteg kosárral és egy elmésen összeállított kézi tűzhellyel érkezett meg. Midőn én elhelyezkedtem a léghajóban, a szakácsné beadta a kosarat, a tűzhelyet és el akart menni, de a gazdája így szólott hozzá:

- Kedves asszonyság, legyen szíves állítsa fel a tűzhelyet s tegye meg a reggelire való előkészületeket. (Nevezetes dolog, hogy az amerikai milliomos még a szakácsnéját sem tegezi.)

A termetes (négy mázsás) hölgy felszállott nagy szívdobogásoknak közepette a csolnakba s alighogy benn volt, gazdája titkon jelt ad, a köteleket eleresztik s a léghajó repült, a szakácsné pedig rémülten sikoltozott. Szeretett volna kiugrani a hajóból, de már késő volt.

Meg kellett magát sorsának adnia s hozzáfogott a reggeli készítéséhez. Midőn kétezer ölnyire voltunk a tenger felszínétől: a reggeli készen volt. A pezsgős palackok dugói viharosan durrogtak s én poharamat ősi szokás szerint fölkapván a következő, velőkig ható tósztot mondottam:

- Uraim, Amerika szabad és dicső polgárai! Amit önök ez alkalommal cselekedtek, méltó arra, hogy a világtörténelem legdicsőségesebb lapján ragyogjon soha el nem évülő fénnyel. Önök tizezer koronás fölöstökömet rendeztek a hig levegőben s evvel példát adtak a korhadt Európának arra, hogy miként lehet emelkedett hangulatban frustukolni. Evvel megmutatták az utókornak, hogy az emberi ész korlátlanul uralkodik az elemeken, ámde mindennek koronája a gyomor. Éljen a büszke és szabad Amerika! Éljen a beafsteek, pezsgő, a házigazda és - a szakácsné!

Ez utóbbi, nevezetesen a szakácsné, háladatos pillantást hajigált felém s a mi érdekes reggelink avval végződött, hogy a földre leszállva úgy elkészültünk a pezsgőtől, hogy egymással önmagunkat tökéletesen felcseréltük. Többek között én a házigazdát következetesen »kedves báró«-nak tituláltam, a házigazda a szakácsnéjának a kezét csókolgatta és hercegnőnek nevezte.

Egyéb baj nem történt.

És most isten önökkel, édes barátaim, vadászcimboráim - de nem, mégsem. Hirtelen egy orosz tábornok barátom jut az eszembe, akivel együtt harcoltam a török-muszka háboruban, s akinek a fején ezüst szellőztető készülék volt. Talán meséltem is róla már? Nos hát én akkor egy lovasezrednek voltam a parancsnoka, nevezett tábornok pedig a főhadvezér volt. Remekül tudott inni s a katonái e miatt feltétlenül bíztak benne.

Történt egy alkalommal, hogy kvártélyban voltunk egy orosz faluban. Attól félórányira volt a tábor. A táborban várták a tábornok megérkezését. Minthogy pedig a tábornok fölöttébb szerette a diót, kimentem egy orosz paraszt szekerén az erdőbe s húsz zsák diót ráztam le a tölgyfákról. (Oroszországban a dió - sajátságos módon a tölgyfákon szokott teremni.) Amint indulni akarunk, egy bozontos, otromba medve felugrik a szekérre, kezdi a zsákokat kioldozgatni s javában ropogtatja a diót. Az orosz paraszt szinte sóbálvánnyá vált ijedtében, én természetesen nem vesztettem el a lélekjelenlétemet, hanem kivettem a paraszt kezéből az ostort, reásuhintottam a lóra s az hegynek le a medvével és dióval együtt kezdett lóhalálában szaladni. A paraszt meg én utána! A szekér rengeteg port vert fel. A táborban levők meglátják a port, az egész tábor talpra ugrik. A trombitások, dobosok sorakoznak, a vezérlő őrnagy tisztelgést parancsol - s a medve trombita-harsogás, dobpergés, óriási katonaparádé közepett vonul be a táborba.

A szegény gebe leroskad, mikor odaér, a medve bambán néz körül s én, aki ezalatt szinte megérkeztem, megfogván a mackó kurta farkát, lerántom a szekérről s messzecsengő hangon kiáltom:

- Üdvözöllek vezér!...

Erre aztán akkora hahota támadt, hogy a Kaukázus ormai megreszkettek s Pétervárott a cárnak azt jelentette az éjjeli bakter, hogy Konstantinápoly belézuhant a Fekete-tengerbe.

Eddig van. Nem toldottam hozzá semmit, nem vettem el belőle semmit. Aludjanak önök jól, édes barátaim s ha még valaha az életben találkozunk, fogadjanak a régi szeretettel.

Hogy a medvével mi történt?... No lám, erről meg is feledkeztem. A szegény, tábornoknak vélt medve a gúnyos hahotát annyira szívére vette, hogy szégyenében szívszélhüdés érte. Kitömve ma is látható a moszkvai múzeumban.