A hegy
Az ég fekete sátrából
előtör a nap sugara
elözönli földet, s jelt
adott a szívnek.
Letörli sikátorából
a sápadt, megfáradt könnyet.
Tisztul a hegy, mely már látszék
mint Isten szék oly hatalmas.
Még is, oly gyermeki mikor
magára ölti tengerzöld
alakját, üdítőn önti
illatát. Sétálni vágyom
Erdeink zugában, ahol
szép madárdal von csábosan
magával. Lábaim alant
pattannak a letörött lomb
vaskosra duzzadt szirtjei.
Imitt, amott kandikál a
gólyahír, mely nékem újra
nyíl. Arany sárga virága
mosolyg reám mint gyermek,
érintésem hűen várja.
Épp csak érintem, nózim
cirógat, beszéd lett vágya.
Fadarab
Egy erdei út, úttalan vezet
utamra, engemet. Fák, fák a fák
állnak mind köröttem, lábom mellett.
Egy elhagyatott vacsartos farönk
borús ábrázattal Kiált reám.
Itt hagytak, ne hagyj magamra engem
Végy karodba, göcsörtös derekad
meghasadván okozza kínodat.
eltorzult részed, levésegetem
hántodat, alakítom, reszelem
kambiumod, és bélsugaraid
míg a szálak elsimulnak, már most
mosoly vetül külsődre mily sima
e felszín. Felfedem, érzem lelked
nem rí, orcád mosolyra kél regél.
Jó így létezni, életre kélve.
|