Anna nénihez
Nővérek, a láncszemek.
Gyöngy cseppé lett léptük, az
örök önzetlen lényük.
Magányban óvók, virtus
betegségben bíztatók,
gyengédségben erősítő
lények. Mikor a magány
Kínja rág, már nyolcadik
x felett várod véged,
s félted léted. Közel
a végzet. Magához hív
őt féled. Elkendőzöd
vágyad, a biztont várva
vágyod. Nővérek karja
fogadja gondolatid
kóbor rabjait. Zúg az
agyad, nincs nyugodalmad.
Nővérektől jönnek az
áhítatott szép szavak,
Édesítő morajok.
Gondozóid utolsó
Perceid óvták, mikor
hívott az ég, Te az
éjben mentél. Virított
az édeni fény. Kísért
a szeretet, vele az
én hű imám, te érted...
Hiszek
Hiszem, hogy van Isten
Ki ott fenn az égen
megtörli a szívem.
Gyengéd, önzetlen a
lénye, mert az szeret
igazán, kit alig
vesznek észre. Elbúj
örök messzeségbe
annak tiszta lénye.
|