Anna nénihez

Nővérek, a láncszemek.
Gyöngy cseppé lett léptük, az
örök önzetlen lényük.

Magányban óvók, virtus
betegségben bíztatók,
gyengédségben erősítő

lények. Mikor a magány
Kínja rág, már nyolcadik
x felett várod véged,

s félted léted. Közel
a végzet. Magához hív
őt féled. Elkendőzöd

vágyad, a biztont várva
vágyod. Nővérek karja
fogadja gondolatid

kóbor rabjait. Zúg az
agyad, nincs nyugodalmad.
Nővérektől jönnek az

áhítatott szép szavak,
Édesítő morajok.
Gondozóid utolsó

Perceid óvták, mikor
hívott az ég, Te az
éjben mentél. Virított

az édeni fény. Kísért
a szeretet, vele az
én hű imám, te érted...


Hiszek

Hiszem, hogy van Isten
Ki ott fenn az égen
megtörli a szívem.

Gyengéd, önzetlen a
lénye, mert az szeret
igazán, kit alig

vesznek észre. Elbúj
örök messzeségbe
annak tiszta lénye.