Arc
poetica
Szembe
nézek önmagammal.
Ki ír, a magánnyal is bír.
Szíve telve szeretettel.
Lelkén a hegek rongyosra
vert sebek. Bensejében még
sincsen jégvirág, mi él az
régi kép, benn ima halom,
ékkövekkel rakott írott
irodalom. Mint víg malom
él a sok költő, kikben ott
az éltető erő. Ajkukon
csendes ima. Isten az én
hű dajkám. Temploma, szívem
udvara. Ajkam zengve zeng
néki szánom hűen dalom.
Hozzá szól, örök vigalom.
Látom a fényt
Nékem
többé nincsen sötét!
Éjben látom tiszta fényt,
A kiutat, Isten léte
Hová mutat! Önzetlen lény,
Mosolyra kél tőle derűs
Víg nevető arc. Apókák,
Anyókákkal mendegélnek,
Regélnek a múltról, régi
Korról, a megmaradt jóról.
Forró kalács, édes illat
Jó anyánknak nagy köténye
Mindent elrejt szentnek fénye.
Asztalunknál ott a hitnek
Olvasója, imakönyvnek
Pártfogója. Patróna az
Égnek tükre, lenéz reánk
Emberekre.
|