1902-1908
Gyülöllek: távol légy, alacsony
tömeg!
ne rezzents nyelvet: hadd dalolok soha
nem
hallott verseket ma, múzsák
papja, erős
fiatal füleknek.
Nézz fel az égre: barna cigány ködök -
nézz
szét a vízen: fürge fehér habok
örök cseréjükért
hálásak
halld, Aiolost hogyan áldják,
dallal.
A láng is hullám. Szüntelenül lobog
főnix-világunk.
Igy nem is él soha,
mi soha meg nem halt.
Halálnak
köszönöd életedet, fü és
vad!
Minden e földön, minden a föld fölött
folytonfolyású,
mint csobogó patak
s «nem lépsz be kétszer egy
patakba»,
így akarák Thanatos s
Aiolos.
Ekként a dal is légyen örökkön új,
a régi eszme
váltson ezer köpenyt,
s a régi forma új
eszmének
öltönyeként kerekedjen újra.
S ha
Tibur gazdadalnoka egykor ily
mértéken zengte a
megelégedést,
hadd dalljam rajt ma himnuszát én
a
soha-meg-nem-elégedésnek!
Minden a földön, minden a föld
fölött
folytonfolyású, mint hegyi záporár,
hullámtörés,
lavina, láva
s tűz, örökös lobogó. - Te is
vesd
el restségednek ónsulyu köntösét,
elégeld már meg a
megelégedést,
légy könnyű, mint a hab s a
felhő,
mint a madár, a halál, a szél
az.
Görnyedt szerénység, kishitű pórerény
ne nyomja lelked
járomunott nyakát:
törékeny bár, tengerre
termett,
hagyj kikötőt s aranyos középszert
s
szabad szolgájuk, állj akarattal a
rejtett erőkhöz, melyek a
változás
százszínű, soha el nem kapcsolt
kúsza
kerek koszorúját fonják.
Elbízott erény! hízelegve gyávább
s
korlátoltabb lant rezeg udvarodban:
ámde nem tisztább! Az enyémet
néked
ajzza, nemes Bűn,
még ifjú izmom. Neked égő
csokrot
soha nem látott faju új virágból
áldozok, melyet
szakadékok ormán
csentem a földből
vakmerő kézzel,
veszedelmes úton:
bódító sötét liliom keresztjét,
vérvörös
hunyort, s örökös virágu
áloe-pálmát.
Nem
neked, természet öröklött bűne,
szerelem, romlás buja zöld
hinára,
nem gerincivó Cytherea, néked
mennyei
kéjhölgy!
Nem, vad gyilkosság, alacsony tolvajlás,
nem, rut
fösvénység, feneketlen bírvágy,
nem, te legrosszabb, pohosult
tétlenség,
csökönyös önkény
s orvosolhatlan
butaság! nemünk nagy
szennyesládaját teletöltő! moslék!
hitvány
szemétdomb! Sohsem érdemelték
nagy nevedet, Bűn!
Mert
te vagy a nagy, te vagy új és bátor,
te vagy az erős, te vagy a
kiváló,
villogó fejszéd a sűrűn járatlan
új utakat
tör.
Bűn, bűnnél százszor rokonabb erénnyel
mégis bűn, nagy
bűn a buták szemében,
kik kopott párnán a sötétben
ülnek,
félnek a fénytől.
Ámde bátran én teneked
szegődöm,
szolgáid legszebb javadalma, nagy Bűn,
add fényes
fejszéd a kezembe! Kenj be
torna-olajjal!
Ó fogadd
ifjú, de derék erőmet!
Rontok, építek! Zuhanó szekercéd
fénye
hullócsillaga tőlem ejlik,
mert te vagy a nagy,
te
vagy az erős, te vagy új és bátor:
Gallián Caesart te vezetted át
és
új aranymezőt kereső, te leltél
Amerikára.
Sötét van. Hol az ezer szín? Mivé
lett?
Hol az ezer tárgy külön élete?
(Szín a különség,
különség az élet) -
éj van s most minden tehén fekete.
Belém
esett a világ és lett oly vad,
oly egy-sötét, hogy szinte már
ragyog
s a lelkem indus bölcseségbe olvad:
nincs semmi sem,
csak semmi van,
s e semmi én vagyok.
Egy-semmi! Minden-semmi! Színek
nélkül
ragyogó semmi! Únlak, hagyj te most!
Sokszorzó lelkem
veled nem elégül,
meddő szám, mely nem szoroz, se nem oszt.
Ért
gyümölcs nedvvel, fejem telve vággyal,
vágyaim súlya nyomja
vánkosom:
ah, nem békülök én unalmas ággyal
s Morpheus karjai
között
Iriszről álmodom.
Irisz! te lelkem régi
istensége!
hétszínű, gyöngyös, mint nektári kelyh,
ezerszínű,
uszályos, égnek éke,
Irisz, kinek ruhája pávapelyh,
Irisz,
kinek mosolyja a szivárvány,
színek bontója, koszorús hajú,
ívelt
szeszély, ég hídja, tarka bálvány,
jer ontsd elémbe
képeid,
beszédes színkapú!
Idézz fel nékem ezer égi képet
és
földi képet, trilliót ha van,
sok földet, vizet, új és régi
népet,
idézz fel, szóval, teljes enmagam.
Királyt,
papot, pénzt, nemes daliákat
s a daliával idézd fel lovát,
aljas
gonosztevőt, tudós diákot:
a multak kövét érted-é
csiholni,
mint kovát?
Költő-szemeddel többet lelsz te
benne,
mint ásatagban egynémely tudós -
De ha ráúntál multra
és jelenre,
színek bontója, légy nekem te jós:
hiszen te
fested, Irisz, a világot
s ne tudnád, hogy ecseted merre
fut?
Idézd fel, amit még egy szem se látott: -
a jövő falát
érted-é
kitárni, mint kaput?
Színek bontója, viharok barátja,
világ
költője, tarka mint virág,
jer, kedvesebb nekem a Mája
fátyla,
mint az unalmas-egy-való világ!
Vihar barátja, szép
idő követje,
Junó követje, koszorús hajú,
világszínháznak
kárpitos szövetje,
jer, ontsd elémbe képeid,
beszédes ívkapú.
Spanyolhon. Tarka hímű rét.
Tört
árnyat nyujt a minarét.
Bús donna barna balkonon
mereng a
bíbor alkonyon.
Olaszhon. Göndör fellegek,
Sötét ég
lanyhul fülleteg.
Szökőkut víze fölbuzog.
Tört márvány, fáradt
mirtuszok.
Göröghon. Szirtek, régi rom,
ködöt
pipáló bús orom.
A lég sürű, a föld kopár.
Nyáj, pásztorok,
fenyő, gyopár.
Svájc. Zerge, bércek, szédület.
Sikló.
Major felhők felett.
Sötétzöld völgyek, jégmező:
harapni friss
a levegő.
Némethon. Város, régi ház:
emeletes
tető, faváz.
Cégérek, kancsók, ó kutak,
hízott polgárok, szűk
utak.
Frankhon. Vidám, könnyelmű nép.
Mennyi
kirakat, mennyi kép!
Mekkora nyüzsgés, mennyi hang:
masina,
csengő, kürt, harang.
Angolhon. Hidak és ködök.
Sok kormos
kémény füstölög.
Kastélyok, parkok, labdatér,
mért legelőkön
nyáj kövér.
Svédhon. Csipkézve hull a fjord,
sötétkék
vízbe durva folt.
Nagy fák és kristálytengerek,
nagyarcu szőke
emberek.
Ó mennyi város, mennyi nép,
O mennyi
messze szép vidék!
Rabsorsom milyen mostoha,
hogy mind
nem láthatom soha!
FANTÁZIA
Más vidékre vágyol innen, szemmel látom
néha rajtad:
jelzi színnel sápadt arcod, biggyenéssel néma
ajkad,
únalom-szőnyegre hímzed álmokból a kézimunkád,
nem
hevít meleg kedélyünk, nem hat fesztelen szavunk rád.
Új városunk
friss hangjai ködfátyolképek előtted,
mik a régi magyar róna únt
borújára vetődtek,
és a villany kék lángjai s kocsicsengők, szent
harangok,
mélák mint a pásztortüzek, tompák mint a nyáj-kolompok.
Messze szőke Szajna mellett feketül egy
híres város,
nappal ugyan feketül, de este mint az ég
sugáros,
nappal gyászruhában ül, de éjjel fényruhában táncol,
míg
a rendőr, szürke Hajnal, felhős homlokot nem ráncol
s rá nem süt
zord őrlámpája mely sok titkos bűnt leleplez
akkor, tettenért,
leguggol, akkor kissé csendesebb lesz,
de mint elfeledt csatornán
rothadó test illó kénje,
csak az enyhe éjet várja, hogy kitörjön
újra fénye.
Ott a nép mely nyüzsg az utcán, eleven,
könnyelmü tábor
ott valami leng a légben régi tengerek
savából;
ott az emberek szemében nem mereng öröklött átok,
s
ázsiai lusta bú nem köt vergődő unokákat.
Ott, ha városzajon
átzeng a vidék szélmalma, tücske,
nem miként kerékfogó sár,
fényfogó köd, lélek füstje,
ott az ábránd nem ragad benn a
lélekben, mely foganta,
ott a mélabú gyulandóbb, mint minálunk
kedv és gyanta.
Homlokukat ott a házak messzebb merik
tolni égnek,
ott sok ódon palotái állnak ősi dicsőségnek.
Ott
sok új házon nem álmodt új vonal, szeszélyes hajlás
ott perelnek,
rakva kőből, új öröm és régi vallás.
Ott az ó királyok vára
nyitva minden közseregnek,
benne sok kincs: drága míve régi híres
mestereknek;
ott a gót regényes egyház csonka csúcsa, gazdag
hornya,
igazán regébe illik ott a híres Eiffel-tornya.
Régi vár, melyről dícsvágyó serdülőben
álmok kelnek,
tündérváros melyről tágult szemmel hall mesét a
gyermek.
Ez ama hajó, mely indul zátonyokkal tölt távolra:
nyúl
fölötte kéményárboc, leng fölötte füstvitorla.
Ez ama fészek,
amelyből költ a röpte némely sasnak
és neveknek, miket hallva
ifjú becsvágy száll magasnak.
Ez a nagy boly melyet rakott sok
hangyánál-hangyább hangya
ez a malom, melyről álmod a mezőn aszó
kalangya.
S ez ama szőlőkert, melyben aszott anyja
annyi bornak,
melytől egy világrész annyi nemzedéke dőlt
mámornak.
Ez a drága trágya dombja, melynek nemes erjedése
elég,
hogy egy kontinensnek talaját átássa-vésse.
Ez ama kas, melybe
méhként száll a legkülönbek vágya,
ez a távol rothadó test, ez a
fínom illat ágya,
mely a méla magyarföldi róna tétlen
emberének
éber orrlyikát zavarja, távol hangszer, illatméreg.
Babylon ha erre volna, nyughatnál-e mesze
pusztán,
látva annak fordult ormát délibáb vizében
úszván?
Babylon, ha erre volna, nemde bomlott cimbalomként
lenne
hangolt lelked, annak hallva zenéjét koronként?
Babylon ha erre
volna, azt hiszed hogy illatától
tétlen ideged hárfája nem
rezegne meg magától
s súlyos álmok iszapával bús lelked nem lenne
sáros? -
Messze szőke Szajna partján feketül egy híres város...
Mivel ma nincs dolog, mivel ma nincs
dáridó
s lelkünk a kósza vágy kész szállodája lett,
mondd meg
ma hát nekem, te régi tűzimádó,
tüzek közt mely tüzet imádsz te
más felett?
A kályha tüze, mely előttünk itt
ropogva
agyagbörtön közül sohase szabadul,
hasonlít arra, mely
testünkben háborogva
szívünket vereti néha nagyon vadul.
Ó,
boldog az a tűz, melynek melegje vígan
bebarátságosít egy meghitt
kis szobát
és átkozott a gőz, mely füstölögve, hígan
elömlik
éjeken - s megfullad a család.
A csillagok tüze, mely fenn a távol
égen
tisztán, közömbösen, magányosan ragyog,
mégis mindég
remeg, reszket az éji kéken -
mi égi szenvedély bánthat, ti
csillagok?
Ó, boldog csillag az, amely áldott hevével
bolygókat
éltet, úgy mint szép apánk, a nap -
de vannak miknek itt csak
késett fényük évell,
míg fáradt lángjaik már régen alszanak.
Egykor az ifjú vágy más tűz felé
vonott,
mely szintolyan magas, habár nem olyan tiszta.
Ó,
rejtsd el a szemed, ernyőzd be homlokod:
lélek! reád tapadt a
világ durva piszka.
A dicsőség tüze akkor boldog, ha
áldott,
boldog, ha boldogít, ha nem keresve jő:
oly isten ez,
ki úgy áld meg, ha nem imádod,
gyönyör, ha nem gyönyör, erő, ha
nem erő.
Az édes tiszta tűz, mely kedvesed
szemében
oly szelíden ragyog, az áldott enyhe tűz,
mely
bárkinek öröm, tenéked átok épen:
mi mást mulatni vonz, téged
tépődni űz,
mi másnak lelket ád, tenéked lelked rágja,
kínpadi
láng neked, mi másnak szent sugár:
lélekkel mit törődsz? de
tested marja lángja
s hullád is égeti, majdan ha elbukál.
Az oltárok tüzét, gonosz, te rég
leköpted,
a harci tűz, amely templomot gyujtogat,
rég
elhamuhodott tebenned. Köd mögötted,
előtted köd - bukott!
megadhatod magad.
Nem tudsz már rontani, építni sohse tudtál;
a
mennykövek tüzét szemed rég bámulá:
most, amikor tanyád a
mennykövek között áll,
híres! nem búsz-e lám üvegharang alá?
A pokolnak tüze - ó, pokol tüze mind!
a
döglött csillagok! a dugult kályha gáza!
a szörnyű szerelem, mely
törvényt nem tekint,
színpadi, kínpadi dícsvágyad gyáva gyásza,
a
lusta fájdalom! ó, pokol tüze mind:
készítve lent a hely, már áll
a máglya váza -
fuj, szörnyű szerelem, mely törvényt nem
tekint!
fuj, döglött csillagok! fuj, dugult kályha gáza!
Im, itt a tág, a szabad éjszaka,
Illatos
ege, színes csillaga;
mi, szűk szobáknak sápadt gyermeki
tegyünk
szerelmi vallomást neki -
Ó éjszaka! Ó, fényes éjszaka!
A föld, ha nyúgalomé s gyönyöré,
szelíd
szárnyával ő borúl fölé,
mint jó szülő, takarva öleli,
áldón
ragyognak ezer szemei -
Ó éjszaka! Ó, szelíd éjszaka!
Ő sohsem pihen: alkot boldogan,
ölén
száz élet nesztelen fogan,
ölén, ha tölten nyujtózik a
kéj,
szemét hamisan húnyja a «vak éj» -
Ó éjszaka!
Termékeny éjszaka!
Arany tőgyén, mely holdnak hívatik,
fehér
tejjel táplálja gyermekit,
s hamerre kéjes dombhát
domborul,
tetsző fátyollal rejti jámborul -
Ó éjszaka!
urasszony éjszaka!
Ő mindenekre egyaránt figyel,
jól
tudja mindig ő, hogy mit mível,
Ő szárazságra bocsát
harmatot,
meleg nap után hűs fuvallatot -
Ó éjszaka! Ó, gondos
éjszaka!
Melegítő hűs, zaj-táplálta
csend,
mozgalmas nyugalom, ne bánjuk, mit jelent;
mi szűk
szobáknak sápadt gyermeki,
tegyünk, tegyünk szerelmi vallomást
neki!
Ó, éjszaka! Ó, szabad éjszaka!
Van a tárgyaknak könnyük. Érzem
olykor,
hogy sírnak a szobámban nesztelen;
sötétedő, sejtelmes
alkonyokkor
bús lelküket kitárják meztelen.
Tán azt hiszik, nem látja most szem
őket:
ki járna a sötétben eleven?
De én, szobáknak baglya,
nézem őket,
örülve, hogy van, aki sír velem.
Nézem, hogy elhagyja magát az
asztal,
silány terhét emelni únja már.
Az ágy, mint akit senki
sem vigasztal,
gyötrelmes éjet önmegadva vár.
(Keresztény rabnő várhat így az
éjre,
bírván basája undok, únt kegyét.)
A vén karszék némán
huzódva félre
bús daccal tölti bársonyos begyét.
Szégyenlett kínjuk fájlalják a
képek,
szegekre fölfeszített vértanuk,
s mint este egyedül
maradt cselédek,
sírnak a tárgyak, bárha nincs szavuk.
Sírnak, mint néma lelkek, mint vak
árvák,
süket szemek, sötétbe zárt rabok,
halottlan-holtak és
örökre lárvák,
léttelen lények, tompa darabok.
Hajnalka volt az édesanyám,
hajnalra
születtem én.
S lelkemben már ily fiatalon
nincs hajnal, semmi
remény,
nincs hajnal, semmi vidámság,
nincs hajnal, nincsen
öröm.
Hajnalka volt az édesanyám
s csak alkony az örököm.
Hajnalka volt az édesanyám:
Kedélybeteg,
árva nő ma;
Mióta meghalt édesapám,
házunk oly szomorú,
néma:
Mióta meghalt édesapám,
házunk oly hallgatag,
árva:
Gyermekkoromba’ - szegény fiú:
e házba valék
bezárva.
Novemberben születtem én,
Hajnalka
volt az anyám:
Ah, annyi gondja volt, szegény,
hogy gondolt
volna reám?
Hogy gondolt volna fiára,
ki titkon búra
hajolt?
(Hajnalka volt az anyja, de ő
November gyermeke volt.)
Síromra, ha meghalok, ez jön:
«Itt
nyugszik az, ki nem élt:
Nem nyúlt az
eléberakotthoz,
jöhetleneket remélt.
Világa nem a nap
vala,
csak a kölcsönfényü hold:
Hajnalka volt az anyja - de
ő
e hajnal alkonya volt.»
Itt nyugszom. Végre megnyugodtam
a
hosszú szenvedés után.
Keserű lelkemet kiadtam
s mint dőlt
fatörzs, fekszem sután.
Keserű lelkemet kiadtam,
mint fájó
gennyet a beteg:
magamtól is védve maradtam:
akarva sem
szenvedhetek.
Nincs jobb világ a másvilágnál,
a
másvilágon nincs világ,
s nincs jobb világ a nincs-világnál,
mert
féreg nélkül nincs virág.
Nincs jobb világ a nincs-világnál,
hol
féreg van csak, nincs virág,
hol féreg nem kár, hogyha
rágcsál,
hol féreg nem fáj, hogyha rág.
Itt nyugszom. Végre
megnyugodtam.
Elszállt az álom és a láz.
Ma föld fölöttem,
föld alattam,
és nem emel, és nem aláz.
Ma föld fölöttem, föld
alattam,
koporsó kerít, néma ház.
Keserű lelkemet kiadtam
és
nem boszant a léha gyász.
Nincs jobb világ a másvilágnál,
mely
halkan létlen létre bont,
mert jobb ha nem látsz, mint ha
látnál,
s hol semmi érzés, semmi gond.
Mert jobb ha nem látsz,
mint ha látnál,
és jobb a száraz, puszta csont
ez ideges,
husos világnál,
mely oly keserves és bolond.
Mikor uj évszak szele rebben,
hajnal
hamukárpitja lebben,
új szürkeség ó szürkeségben,
jönnek,
jönnek darvak a légben.
Jönnek óriás, csőrös ékben,
jönnek,
jönnek darvak a légben,
szárnyuk csapása szelet zúgat,
mély
hangjuk búsan messze krúgat.
Csőrük iránt viszen az útjuk,
de
honnan jönnek, sohse tudjuk,
nyakig a lábuk légbe lábol...
tán
Afrikából, Afrikából.
Halld a csodát, amit ma láttam:
a
daruharcot szemmel láttam,
a barna föld hűs meztelenje
nesztelen
éledt elevenre.
Hol láttam? kérdezed, hiában,
Tán
Thrákiában, Thrákiában:
a pygmaeusok törpe népe
darvak hadának
állt elébe.
Honukat védni ébredének
földi fickók,
pöttön legények,
s sűrű dárdát szegezve jönnek:
nézhetnéd
óriási sünnek.
Zúgnak a nyílak és a szárnyak:
csatára,
hej! csatára szállnak,
mint égi felhők, földi árnyak,
árnyat,
felhőt összekuszálnak.
Sötét parton világos pontok,
tépett
tollak és törött csontok:
feledve harcok, honfigondok,
nyugosznak
most a kis bolondok.
EGY GÖRÖG EMLÉKRE
A kedvesem kétezer éve alszik,
kétezer
éve meghalt s vár reám.
A neve Hegeso. - Lábhegytől
arcig
márványszinű - s komoly görög leány.
Élő, habár lehellete se hallszik,
keble
átduzzad ráncos khítonán,
Fürtös fejében ki tudja mi rajzik?
Ül
meghajolva. Méla. Halovány.
Előtte állva szolgálója
tartja,
rabszolgalány, a drága ládikát,
amelyből
ékszereit válogatja.
Talán azt nézi (lelkem bús
reménye!),
melyikkel ékesítse föl magát,
ha megjövök majd én,
a vőlegénye.
IRTAM ALISCUMBAN
(Roma urbs Regum)
«Fennhangon dobban a szívem,
mellem
repes, úgy örül,
csiklandó vágyak méhrajai
zsibongnak övem
körül.
Hasadt tunikámba botlom -
nem is
tudom, ma mi lelt:
tegnap, - tudjátok-e? - tegnap
a római
prétor ölelt!
Megölelt a római prétor,
adott egy
karperecet:
‚Aliscum éjhaju lánya’
ábrándosan így
nevezett.
‚Aliscum éjhajú
lánya,
bársonyszemű, olajarcú,
hymettusi méz ily
édes,
lybánoni törzs ily karcsú.’
‚Ilyent csak a Nílus látott,
soha
még a Tiberis.’ -
Igy mondta. Világot járt ő
s tud írni
verseket is.
És római ő, Rómába
tér majd haza
gazdagon.
Tudom el is visz magával,
ha picit cirógatom.
Rómában a Tiberisnél
van ám keletje a
lánynak;
lakomákban, asztalok alján
táncolnak s csókokat
hánynak.
Sok szőke, barna leányok,
és héber,
rőthaju szintén,
s cigány s kökényszemü germán; -
de oly büvös
egy se, mint én.
Olyan büvös - és oly hűvös,
tüzes - s
szüzes; oly ügyes:
Rómában csupa király van,
mégsem leszek én
kegyes.
Rómában csupa király van,
aki hálót
vet ki, fog.
Rómában egy csak a császár
és én - császárt
akarok.
Milyen lehet az a császárt?
Aranyhal!
övé a világ!
Hitegessem, csalogassam:
nem ingyen kél a virág.
Hitegessem, csalogassam:
tán nőül vesz
kereken,
s menyasszonyi ajándékul
a világot adja nekem!«
(Egy ismert passio-ének dallamára).
»Hej, katonák, van-e bor
A
kűherkulessét!
S kocka? Lógjon aki lóg!
Hozom a köntösét.
Kis
murit ma! Illik az
vidám örökösnek:
Gazdája már nem
iszik
ugysem a köntösnek.
»Megkukult a feszület
három óra
tájban,
Akkor elfogyott a szusz
a zsidókirályban.
Ha! nagy
a zsidókirály,
Magas a kormánya:
Lába alatt jár a szél,
Feje
fölött kánya.
»Ej, de fene csúf idő!
Mi a
fránya hozta!
Lót a szél mint egy bolond
kint az
utcahosszba.
Zörg az ablak; fütyül a
Hej fütyül a kályha;
Most
igazán jó meleg
jó meleg a csárda.
«Ott fönn a kereszt alatt
bőg
egynéhány dajna:
názáreti ember volt,
ácsmester az
apja.
Lógjon aki... vesd ki már!
Nyolc! A köntöst tartom
-
Csárdásné, te szebb vagy mint
minden zsidóasszony!«
Bizony, bizony, sötét az élet
és
nincsen benne semmi jó,
s majd eljövend a nagy itélet,
hol
törve lészen a dió.
És aki gonosz, balra térend,
és jobbra
áll az, aki jó,
és kürttel harsan az itélet,
a nagy
Annunciáció.
A Fiúisten trónra száll,
árnyat vet az
örök szemöldök
sir a dús gaz, sivít az ördög.
Az angyalok harmonikálnak,
a szentek
körben térden állnak
és Cecilia zongorál.
A fény alatt, az ég alatt, a lég alatt:
a
fény alatt, a lég alatt, a jég alatt,
a fény alatt, a kék alatt,
a zöld alatt,
a fény alatt, az ég alatt, a föld alatt,
a fény
alatt, az árny alatt, a láng alatt,
a teknősbéka és az elefánt
alatt
a lenti durvább semmiségre vánkosúl
egy óriási isten
arca súlyosúl,
egy isten óriási arca tartja fenn
szemöldökével
a mindent a semmiben,
s szemöldökét folyvást mozgatva
egyaránt
mindent egyhangú és örök mozgásba ránt.
Kimérten mint
az óra, némán mint a kő,
örök-busásan, mint maga a bús
Idő.
Tiktak, tiktak, tiktak, tiktak, tiktak, bizony
betegen
fekszik a világ e vánkoson,
e kőkemény istenkoponya
vánkosán
fekszik a vak világ betegen, ostobán,
és óriási keble
lázasan piheg. -
Ki érti meg ma énekem, ki érti meg?
S ki
tudja, mert én nem tudom, hogy mit jelent?
S ki hiszi el, hogy
jártam, jártam odalent?
Hogy jártam ott, hol nincs világos, nincs
sötét,
és láttam azt az arcot és szemöldökét,
amelynek ütemére
a világkebel
piheg... Én jártam ott.
És nem rémültem el.
STRÓFÁK A WARTBURGI DALNOK-VERSENYBŐL
(WOLFRAM ÍGY ÉNEKELT:)
Fehérruhás az én madonnám,
kihez köt
fehér szerelem,
megvívok érte hősi tornán,
kiontom érte
életem.
Halvány rózsaszínű bőre
rezegve
tömjént párolog -
sirok, ha messziről belőle
csak egy sugárka
rámcsorog.
Új tagja, újra nézve rája
új rózsaként nyíl
szerteszét,
s a friss csokornak nedves bája
önti el érett
termetét.
Dicsérje kő, dicsérje minden
angyali
madonnám kegyét!
dalaim záporával hintem:
ruháját gyöngyössé
tegyék.
Ruhája teste tagja is talán,
testével
mintha összefolyna
s e selyemhab a meleg, tiszta lány
illatos,
illó ködje volna.
Áttetszik rajta minden mozdulat,
a fínom
ideg-hárfa-háló
s selyemzúgásán dal gyulad
szivemben, soha el
nem álló!
Halványködü rózsabőre
éneket ekként
párolog:
boldog, ha messziről belőle
csak egy sugárka
rámcsorog.
S mily újszerű, mily meglepő az arca,
ha
szembeveti gyöngyös mosolyát!
Tekintetének gyenge
gyémántkarca
üveglelkemet csengve metszi át.
Komoly nyakától
halkan lefelé dől
lankára lágyan omlékony vonal,
s a fésű és
tű szoros börtönéből
kigöndörödni vágyik az
aranyos barna haj.
Uj tagja, újra nézve rája
uj rózsaként
nyíl szerteszét,
s a friss csokornak nedves bája
önti el érett
termetét.
Ó, uj gyönyörüség, mit senki még nem
érzett,
nincsen neved, hát hogyan hívjalak?
Uj vágyam uj
nyila, uj mesterséggel élzett,
rád uj dal kéne, most talált
szavak.
E régi rím, ez elavult alak
frissen kinyílt napod mily
szégyenkezve zengi,
ó, uj vágy! Uj csoda a nap alatt!
Ó, uj
gyönyörűség, mit még nem sejtett senki!
* * *
(TANNHÄUSER PEDIG IGY ÉNEKELT:)
- - - - - - - - -
- - - - - - - - -
- - - - - - - - -
Vigyázz!
tudod, szerelmem ég.
Ugy mint a tűz. Vagy mint a jég,
a jég
mely ég és éget.
Szerelmem nem tej, nem fehér.
Itala bor. S a
bora vér.
Vigyázz! megöllek téged!
Piros véredre szomjazom
ma
megrészegszem én azon,
azon a piros véren.
Harci dal párzó
énekem:
tudod nem kedves énnekem
a hófehér szemérem.
Ágynak az fázón búj alá
nem melegíti
búja láng,
aludjon hát a gyáva!
mi vadak tépjük a
lepelt
vérezzen arcot és kebelt
körmünk királyi vágya.
Nyálként és vérként omlani
csordulnak
bűnös vágyai
körmünknek és fogunknak:
a szeszt lángjával
nyaljuk el
a kín a kéjtől nem rug el:
kéjjé pirul kinunk csak.
Ugye hogy lázad ma dalom?
Tüzem tovább
nem takarom:
áldott a meztelenség!
A kéjnek teljét
akarom!
Jöjj vágyam, aljas hatalom,
legédesebb ellenség!
Jöjj vágyam, aljas hatalom,
vagyonnal
áldozom neked
s élettel és erénnyel:
ép így tisztelték
egykoron
arannyal a szent gyermeket
s mirrhával és
tömjénnel...
Mi vagyunk a rónán járók
Soha napján
meg nem állók
Lég fiai, röpke rárók,
messze mezőn szerte
szállók.
Huj,
huj, huj!
Szolgánk jámbor, népünk pártos,
Széltől
ellett ménünk táltos,
Varju, holló ránk kiáltoz,
Könnyü
nyilunk
visszaszálldos.
Huj,
huj, huj!
Rabjaink a barmot hajtják,
Szolgáink a
sátrat hordják,
Lányaink a hálót foldják,
Fiaink a lovat
tartják.
Huj,
huj, huj!
Sátrunkat csak seprűszárral,
Nem
kerítjük azt mi zárral,
Mégis nyuszttal dús bazárral
vetekedünk
a kazárral.
Huj,
huj, huj!
Igy élünk mi, népet fosztván,
földjeinket
föl nem osztván,
Széles üngünk szelet uszván
riadunk a rémes
pusztán:
Huj,
huj, huj!
Rátörünk az ellenségre,
ugy teszünk
szert feleségre,
Ha nem lelünk ellenségre,
nézünk a csillagos
égre.
Huj,
huj, huj!
Sok csodát az égen látunk,
Sok arany
csodát imádunk,
Kútfejeknél törvényt látunk,
Isten napja süti
hátunk.
Huj,
huj, huj!
Kőházakkal, vértes haddal,
mit
törődünk Napnyugattal?
Zabolátlan akarattal
virradunk mi
virradattal.
Huj,
huj, huj!
Rajta széllel, zivatarral!
Haj szabir
az onugorral,
Hajrá hét törzs hét magyarral,
Nyolcadikkal,
mord kabarral!
Huj,
huj, huj!
Medgyaszay Vilmának
Nincs galánsnak szeri-száma:
csupa
sikk e hercig dáma,
karcsu mint a minarét:
illik néki a minét.
Rechtsre perdül, linksre fordul,
spicce
van tán némi bortul:
tempót ime mégse vét,
illik néki a minét.
Mint vázájábul, kibimbul
dagadozó
krinolinbul
s műredőkben veti szét -
illik néki a minét.
Ilyen abroncsvázas aljjal,
s könnyű
taille-jal, bodros hajjal
fennen hordja a toupet-t -
illik
néki a minét.
Melly forném és melly valódi!
s mint
pretenziv gallus módi
tartja hatkor a diner-t
illik néki a
minét.
Csupa illem, csupa kellem,
mért
ütenyre szabott szellem,
csupa szoros etikét:
illik néki a
minét.
Kéjjel-kedvvel, indulattal
könnyü báju
mozdulattal
messze hagyja Dérinét:
illik néki a minét.
Linksre ferdül, rechtsre fordul,
spicce
van tán némi bortul,
púder rejti hév szinét,
illik néki a
minét.
(Leopardi szülőfalva)
Künn az udvar naptól aszúlt bokra
földnek
ejti fáradt levelét,
messze sötét szőllőhegyek csokra
von
falat, félénk falu, köréd.
Benn a színek összeolvadóban,
könyv
az asztalon, zavart halom,
mint fehér kövek, mint puszta rom,
kő
kövön hol nem maradt valóban.
»Ó csak azt tudnám, hogy mire
vágyom,
vigyen a sors, bármily útra szab!
kenyerem vágy,
unalom az ágyam:
mindenütt rossz, otthon legrosszabb.
Vágyam
van és semmire sincs vágyam:
hogy lehetne? Mitsem ismerek.
Tán
egy kék virágot keresek.
Hol vagy, hol vagy, édes kék virágom?
»Künn az udvar kútja
kőpárkánya
mellett nyílhatsz, míg én itt veszem,
elmosódik
domborfaragványa:
odáig sem ér szemem s kezem.
Füles rúddal
ott egy élénk lány áll,
feltürött karján üres csöbör,
megmerítve
húzza újra föl:
teste ing minden mozdulatánál.
»Mennyi kútad, mennyi szőllőd,
dombod
s kék virágod, szép Itáliám.
Merre síma vászonsátrad
bontod,
az alatt nyíl az enyém is tán.
Vagy ott fenn, hol föld
és felhő kondor,
hó alatt diderg az senyvedőn,
míg felül e
fagyos lepedőn,
komoran jár óriás komondor.
»Vagy talán már el is hervadt
régen,
néhány ezer évvel ezelőtt,
s illata kísért még e
vidéken
gúnyolván a késett keresőt.
Tán egy római nő, görög
ének
mellett, peristylion oszlopán
dőlve (púpos hátam, bús
szobám
szégyenkezzél!) adta kedvesének.
»Nem! a boldogságnak kék
virága
mindig csak nyomainkon fakad.
Szem előtt keresheted:
hiába!
aki visszanéz: az látja csak!
Ó de kinek soha föld
husába
gyenge sarka egy sebet se vág,
hogy teremjen a nyomán
virág?
Bölcsejéből ki se lépett lába -
»Bölcsejéből mindjárt sírba hág?»
Keresztes, hófalú tornácba fordulék be,
a
nyájas szerzetes vezette az utat
a toronyhoz, amely büszkén
szökell a légbe
s Velence ujjaként az ég felé mutat.
És ott hagyott magam, hol négy sarokkal
égbe
kigyóz a deszkaléc s szorúl az öntudat,
a szem
kapaszkodik a harangkötelékbe
s végét nem érheti, s szédül, s
ijed, kutat.
S egyszerre... fenn!... a menny gyulad ki
kék világu
és négyfelől a nagy szigetváros kitágul,
mely ég és
víz között gyémántos fényben áll,
hol minden büszke ház uj szépséget
kinál.
Lefelé, lefelé!... hamar!... a deszka koppan.
Egy
perc... egy szédülés... a szív ijedve dobban.
Szent Márk dicső terén, melyet mélán
tapostam,
valaha régesrég egy másik bús magyar,
méltóbb költő
mint én, és hős mint senki mostan,
tiport hatalmasan, ki tudta
mit akar!
Ki tudja mit akar s nem tudta, hogy a
rosszban
fogyhatlan a világ s nem tudta, hogy hamar
ide vágy
vissza a földről, hol bármi sorsban
élni és halni kell: mely ápol
s eltakar.
Ezt mind nem tudta még s árva honára
gondolt,
s döngött csizmája a márványon s lelke tombolt,
látván
sok harci jelt ős ívek oldalán.
Alkonyfelhő borult lagunára,
piarcra,
felhőn az angyalok készültek már a harcra,
melyre a
holtakat felkölté Alderán.
Itália! tudom városaid csodálni,
hol
dús sikátoron vidám nép bizsereg.
Lázas az ily szük út, mint
testben kék erek,
s nemes, habár hanyag, szennyében is királyi.
Vonzanak íveid s tűnt fényed
palotái,
árkádok, oszlopod, a sugaras terek,
hol elszédülnek
az ideges emberek;
vonzanak a sötét toronylépcsők csigái.
De nem kékebb eged és a dombod se
zöldebb,
mint honni dombjaink s a dunántúli ég,
e gömbölyű,
szelid, színjátszó kék vidék.
S olasz szív nem lehet emlékektől
gyötörtebb
a vén boltok alatt, az ősök piacán,
mint én, ha
földeden bolyongok, bús hazám!
Elszállt a nyárnak utolsó viharja,
nyúlt
jegenye szomjasan andalog,
sárgúlva rogynak árva kazalok,
sárgúl
a nyírott róna törpe sarja.
A gép a búzát álmosan hadarja,
szíján
suhogva vaskerék forog;
unt hő az égből lankatag csorog,
s a
földet már az őszi érc kaparja.
S az őszi szél is nemsokára nyalja
s
tétúl üres marékkal kavarog;
horgolva űzik csókák, karvalyok.
Múl a szüret, fonnyad a róna
tarja;
tanyában járja alsós és tarokk;
s az élet emlékét a hó
takarja.
Az egész szőllőhegyet látni most,
a
hegy husát most látni meztelen,
mint ájult hölgy, mutatja
fesztelen
telt formáját, a gömbölyűt, csinost.
A barna föld emlőjét látni most,
emlőt
száradva, dombot nesztelen,
hol az áttetsző gyöngygerezd
terem,
melyből szürik a mézizű pirost.
Karók serege bús-meredten áll,
arannyal
árnyal a ferde sugár,
a puszta hanton egy lélek se jár.
December, január és február -
mikor
jön már a tavasz és a nyár?
a fosztott tőke álmodozva vár.
Friss hótól pöttyös báránybőr
süveg,
vásári pénz koppan a durva markon.
Kilógó ing, zord
búsa szemivek,
s római szó kopik a szennyes ajkon.
Sötét örménnyel alkud az oláh,
szekérre
szórva hosszúszőrű szűre;
kis kutya béfut a szekér alá
s
gyáván vonít a tarka népsürűre.
Elül is kötény, hátul is kötény,
jön
vastaglábu asszony sárga arccal
át a tér hóval rácsozott
ködén,
kész alkuharcba szállni száz piarccal.
Magyar szó végre. Kis székely
gyerek,
füle se látszik süvegtől, subától,
pirulva, boldog
arccal ténfereg,
hol új csodát igér az ócska sátor.
Sátorban a gondolatolvasó:
ki bé mer
menni, bámulhatsz a merszén.
Hegyes könyök lök s éles, cifra
szó:
Au, a cigányok!... zsebbe’ még az erszény?
Láthatsz sok pópát, hosszú szép
szakállt,
kirakva sok ügyetlen, cifra képet,
mig a Nemere éles
hangja vált,
s füleket festve fütyüli a népet.
Messze a tiszteletes nagy
hegyek,
égbenéző társai agg Negojnak,
melyekre nem vet senki
most ügyet,
lassan a bús ködökkel egybefolynak.
Im egy invalidus bazár,
mit rozsdás
bádog, cifra zár
s faragcsált barna deszka fed.
Benn ó toll s
rágott ócska szár
bélyegzett bélyeg s más szemet,
mit kis diák
cserén beszed,
skatulya, kártya, gyufaszál,
ó kiflicsücs,
papirszelet,
babaláb dróttal rádmered,
s lenhajas
porcellánfejet
gumi, spagét, rézdrót kuszál;
tompul a hajlott
ónhuszár,
sarokban pukkadt krampusz áll,
rád-öltve a
forgácsbelet.
Szépia ecset, matt irónok
pingálnak az
alkonyhatáron:
anyaga pehely, színek ónok.
Uj felleg jő. Ezt
még bevárom.
Egy mitológiai csónok.
Előtte kürtös vig
Tritónok,
Amphitrité csigabatáron.
Benn fontos hősök, fürge
gnómok,
bölcs pózban egy athéni szónok,
obolust rágó
Harpagónok,
s Lais tükörrel, inger-álom
s tömör Alcides kékes
áron,
s hol farra görbül lent a csónok
némán evezve hajtja
Cháron.
Máskép:
Amerikai Leányszöktetés -
szenzációs
szerelmi tragédia mozgófényképben előadva
A gép sugarát kereken veti, képköre
fénylik a sik lepedőn
mindjárt, szivem, uj szinek és alakok
lovagolnak a fénylegyezőn
olcsó s remek élvezet összecsodálni e
gyors jelenéseket itt:
első a Szerelmi Tragédia, melyet a lámpa a
falra vetit.
Ni - Amerikában e nagy palotának a dús
ura - milliomos
rendel, levelez, sürög, üzleteit köti,
telefonoz.
Titkára előtte. Beszélni akar vele. Várja. Magára
marad.
Beszél neki. Karja mozog hevesen s ura szörnyü haragra
gyulad.
Éjfélkor a hószínű lányszoba
villanymécsese zöld. Jön a lány
bálból, kimerülten - a báli
ruhában is oly ideges, halavány.
Vetkőzik az édes. Az éjjeli
gyolcs fedi már. A komorna kimén.
Megkoccan az ablaka. Nyitja.
Vetekszik a holddal a zöld szobafény.
Titkáruk az. »Édesem!« - Újul
a kép. Palotájuk elébe mutat.
Fellegkaparójuk előtt ki az éjbe
mutatja a hosszu utat.
Fellegkaparón kötelekből létra. Az emelet
ablaka nyíl.
Surrannak alá. Hamar: - Elbuj a hold köre. Rebben az
ótomobil.
És tűnik a gépkocsi. Mind
kicsinyebb-kicsinyebb. De a palota ébred.
Vádat sug a létra. Mi
volt az? Utánok! A gép! Tova! S mozdul a képlet.
Nyargalnak az
útközi fák növekedve szemünkbe: a kocsi sötét pont.
nyargalnak az
út jegenyéi. Kigyózik az út tova. Két kocsi két pont.
És fordul a kép. Jön a halmon a két
szeretővel a gép lefelé.
Vakít ide: hallani szinte, amint robog a
kanyarulat elé.
Nőnek az arcok. A hölgy a lovagra simul. De az ég
henye fellege gyül.
S tűnik kanyarodva a gép. Jön a második.
Ebben a dúlt öreg ül.
S elpattan a kép, valamint hab a síma
vizen. Jön az új. Csupa álom.
Villannak az ég csodanyílai. Zuppan
a zápor a messze határon.
Ó nézd, gyönyörű! gyönyörű ez a fény-
és árnycsere kékbe pirosból!
S hogy gördül a két robogó! Hogyan
is, hogyan is lehet ez, papirosból!
S hogy gördül a két robogó; hegyeken
tova, völgyeken árkokon át!
Pornimbusz után pocsolyás utakon ver
a kereke sárkoronát.
Tágulnak a messze prerík. Zug a zápor, a sík
tavakon kopogó:
S sebesebben mint hir a dróton, a bús utakon tova
gördül a két robogó.
S dacolva vonattal a síneken át kerekük
suhan. Alszik a város.
Surrannak elénk magas ércemeletjei.
Csöndje halálos.
S már az öregnek a kocsija csusszan a - csusszan
a jól kövezett uton át:
Követi, keresi, hőn lesi, nem leli - nem
leli lánya nyomát.
Zöldbeszegett hegy alatt tovanyúl sima tó
vize, mint a lepény.
Most oda - lám oda jönnek a - szöknek a -
törnek a lány s a legény,
A kocsi mint csodaparipa ront oda, jaj
neki - jaj bele vad kerekén
loccsan a - csobban a tó vize: jobb
biz e tört szeretőknek a tó fenekén.
Még egy rémszerü kép (az apáról) a
vásznon jő: az utolsó:
vágtat a vad kocsi, mint robogó sír, fürge
koporsó.
Igy a halálkocsi Amerikát szeli, szeldeli, szegdeli,
jár:
drága szekér kerekén, sima tó fenekén csupa kéj a halál.
*
Ah! Amerikába! csak ott tul a tengeren,
ott van az élet!
Ah! Amerikába miért nem utazhatom én soha
véled...
Ott van az élet, a pénz, az öröm, s a kaland tere,
küzdeni tér:
tengve a drága kenyéren unalmasan itt nyavalyogni
mit ér?
Van Budán egy vén szálloda,
abban van
egy öreg szoba,
papir helyett faburkolat
lepi magassan a
falat;
itt minden barna és aszú,
vén bútorokon rág a szú.
És
e szobán ül egy titok,
melyet ki tudja, hogy tudok?
s nem
babonából, Istenem!
de nem hálnék meg benne, nem!
Itt hajdan
gyilkosság esett -
és a sötét faburkolat
alatt
nesz nélkül
bomlik a hulla.
Itt minden barna és aszú,
vén
bútorokon rág a szú.
Itt hajdan gyilkosság esett,
mit a
törvény se keresett,
mert messziről az áldozat
jött és magával
pénzt hozott,
s nem volt környéki ismerőse:
kirabolá a
vendéglőse,
s meggyilkolá s elhantolá
a fal alá, a fa alá,
jól
illeszté a barna deszkát,
míg neje tartotta a gyertyát
s bár
saját kőmüvesse volt,
a tábla rejti, mit vakolt -
és a sötét
faburkolat
alatt
nesz nélkül bomlik a hulla.
És e vendéglős unokája
ma gazdag
polgár s közbecsült,
s a szálloda legtöbb szobája
már
megmodernigényesült;
de - bár néhányban - megmaradt
a régi
bútor s burkolat,
melyekre ha kigyúl a villany,
otthontalan
vendégül villan.
S sok vendég ottan költözik,
vetkőzik,
meghál, s öltözik
vagy meglakik, hosszabban is,
minden
szobában... abban is,
s nem sejtenek tragédiát -
és a sötét
faburkolat
alatt
nesz nélkül bomlik a hulla.
S nem sejtenek tragédiát!
S jön a
grizettel a diák,
ki őt először ölelé...
Ez lesz a chambre
séparée. -
Ó édes élet, ifju kor,
midőn szeszünknek színe
forr,
bár minden perc vaskörmü szem,
mely a lejtő felé
viszen,
mint fogaskerekű vonat...
mért szállna erre
gondolat?
Ma ifjak vagyunk. S hajt a vágy!
Meleg a szoba, kész
az ágy. -
De milyen ágy? De mily szoba? -
Milyen hát? Régi
szálloda.
Vagy feljön a vidéki polgár,
s utazva
gyermekes család:
az apa Pesten többször volt már,
fia mindent
csodálva lát,
az anya fáradt, feje fáj. -
Vagy lányos ház jön.
Itt a bál,
és Pesten drágák a szobák.
Vagy, Szent-Istvánra,
vén slovák.
Vagy Bécsből könyvben utazó
kereskedelmi
utazó.
Avagy eladni gabonáját
derék szorgalmas gazda
jön:
számolva rágja garaskáját,
hogy tékoz fiának legyen. -
És
a sötét faburkolat
alatt
nesz nélkül bomlik a hulla.
Nesz nélkül! Ó mi lenne, ha
egyszer
mind nesszel bomlana
s a rothaj hangot költene?
Minő
hangverseny? Mily zene?
Szárnyalva a világon át?
Tulzengve az
élők zaját?
Nyögő, csikorgó hangelem,
melyben fulóznánk
szüntelen,
s kerék csikorg, kopik a tengely -
szférák zenéje!
zenetenger! -
Mi volt ez? Szörnyű! - Ah, ne félj!
Ne
gondolj erre! Küzdj, remélj:
csak ablak zörge. Alszanak:
Nesz
nincs, s temetve rab a szag.
Közel vagy távol: egyre megy,
a
végtávolság mindig egy.
Jő gazda, számláld pénzedet,
vén
bűnös, élvezd vétkedet:
nézzünk körül nyujtózva, bátran,
ha
már megszálltunk e világban.
Te is fiú, tanulj, csodálj!
Leány,
mulass! Tiéd a bál!
- Kinek bál, kinek ispotály -
Élvezz te
is, s ne únd roué:
ma még, ma még a gyönyöré,
holnapra
vár más szeparé,
hol majd fehér kőburkolat
alatt
nesz
nélkül bomlik a hullád.
A város végén áll a régi
ház.
Vigyázz!
Tudod-e mit beszél a régi ház?
A régi gyász
van falaira festve
és
barna nappal és fekete estve.
Vigyázz,
mert elfog téged is a
régi gyász.
A régi láz
gyul minden este bús
ablakain ki
s a lelket inti:
vigyázz,
mert elfog téged is a
régi láz.
Lázas és gyászos a vidék:
vad
ég,
sötét felhőkben izzó hasadék.
Dombfogyásig tart a táj,
ott
megszakad a szemhatár,
ott lesz zöldje kék;
mi van tul rajta
még?
Talán a semmi. Talán az ég.
A pázsit
egyre kopaszul, egyre
vásik.
A gyárból
a csatornába szennyes ár foly.
S tellik a
csonka utca reggel
sok meztelen, piszkos gyerekkel.
Sereggel
nőnek az út szélén a gaz
gyomok.
Kutyatej, csallán, szarkaláb,
a hervadt berze búj
alább,
legényhüség röpíti pelyhét
s a vad hajnóka húnyja
kelyhét.
Mérföldkő mellett nagy rakás homok.
Homok
tövén a szöcske herseg
a távol kocsmazajjal versenyt.
Késő délután
pecér jön arra
ketrechintaján
s a sok visító eb körül
a tájnak renyhe népe
összegyül:
bámész sereg,
züllött koldus, pőre
gyerek;
kocsmából is a kis lotyó
s sok cserfes asszony s vén
szotyó.
A régi ház
mit vár ugy e vidéken, mit
vigyáz?
A régi gyász
fog el, ha nézel a néma kapúra,
s a
régi láz
bus vágya leng a szennyes bús vidéken
s vad égen:
az
költi lelked szennyes mélabúra.
Ismeritek a bérházak fonákját,
mely
valamely üres telekre hátall,
a függőlegesen leszelt tetővel
-
akár az utca hasadt volna szét -
a nyirkos aljat s lépcsős
tűzfalat,
s köztük a puszta, sápadt, síma sárgát,
amelyen nem
fog semmi napsugár,
s a szomszéd ház egyenes árnyékának
éles
vonala elömlik, elolvad?
Ismeritek a négyszög-mélyedést
a
hosszú, keskeny, apró ablakokkal,
melyeknek barna, szűk
keretjei
egymás fölé ritkásan sorakoznak?
Ismeritek zugán a
tört árnyékot,
hová lihegve jőnek meghüsűlni
az utcakölykök
nyári délután,
akik kiszedték a kerítés lécét
s gazos tagon
métázva gondtalan,
kalap hiján a nap fejükre tűzött?
Ismeritek
az árnyas mélyedést,
hol egymagában, hűsebb alkonyattal
lábat
emelt s usgyé! a kóbor eb!
Jöttek egy reggel hosszú
mérőfával,
spárgával, léccel; - ástak, kerítettek
s meg’
méricséltek; póznát vertek szerte
s táblát aggattak: »Bemenet
tilos!« -
Majd ujra jöttek malterral, kalánnal,
téglával
és szekérrel: ástak, raktak,
fából nagy állványokat
eszkábáltak,
léces hágókat, deszkaemelettel,
azon dongott
sark, csoszogott papucs,
nyikorgott a talyiga kereke;
görrent
a csigás téglaemelőgép
s párosan hordta piros útasát. -
Majd
szünt a munka; nyult a téglamű
csokrot s fedélt nyert; eltisztult
az állvány,
leszállt a hágók kettős emeletje,
- deszkánként
hordta hosszu tengely el -
és meztelen maradt egy friss uj
háznak
még szűziesen fehér homloka.
Száradt a ház. A lakók
beköltöztek,
uj számozást kapott az utcasor
s a mélyedést
mindenki elfeledte.
Csak a házmesterné, ha reggelente
seprő
s lapáttal végigjárt hatalma
szemektől elrejtettebb szögein
-
míg nyelve is lapátként hánya piszkot -
vagy a cseléd, mikor
kiszórta a
frissen tört váza drága cserepét
- ügyetlensége
kárát palástolni -
ama hosszúkás keskeny ablak résén -
vagy,
eleinte, még az asszony is,
ha gyertya nélkül, mert a gyertya
drága,
kamrában néha szerte rakosgatván
levert a polcról
hébért, köcsögöt,
s boszankodék a szomszéd új falára
mely
árnyékával kis tárát betölté -
csak ők emlékeztek hálásan
olykor
e csöp szögletnek létezésire
s nevezték német szóval,
mely be sem megy
versembe: Világosság Udvarának.
Lucus a non lucendo - mert
valóban
a világosság nem hatott ide
s mélyét nem érte soha
napsugár,
csak oly kevéssé mint a kútak mélyét,
csak peremén
vetett rövid szegélyt
napszak szerint, felváltva, más
falára.
Mélyén tojáshéj, váza cserepe,
csont, konyharongy,
üvegnyak, toll, szemét
és ujságfoszlány, széttépett levél
- ki
tudja kinek az írása rajta? -
szűz összevisszaság között
hever
szemtől bizonytalan időre rejtve.
Mert bárha néha,
lakomák után
egy kábult fej és felkavart gyomor
émelygésében
frissebb légre vágyva
kinyitná rése homályüvegét,
tekintete
idáig el nem érne,
sötétben veszne el e szurdokalj.
S így míg a nagy ház hármas
emeletjén
folyton folyik az élet üzleti
s tenyérnyi hely sincs
hol lakó ne nyüzsgjön
a földszint boltjától a tűzhelyig,
melynél
unottan gubbad a család,
az első emelet úrilakáig
és a
poloskás ágyakig, melyekben
nyomor nyög avagy céda gyönyör
izzad:
addig van a háznak egy szöglete
- mint régi kastély
titkos rejteki -
hová láb, fény és mozgás el nem ér,
mely
némán gyüjti egy jövendő napra
folyton növekvő piszka
halmazát;
egy kis hely az élet zajától mentve,
még jobban
mentve, mint a temető.
Miért mondám el ezt? Nem is tudom,
csak
gyakran oly nyomasztóan jut eszembe,
ha járok a bérházak
folyosóin
s kinézek holmi keskeny ablakon, -
s nem tehetém,
hogy egyszer el ne mondjam -
Mi van benne? Mi bánt úgy engem
benne?
EMLÉKSOROK EGY RÉGI PÉCSI USZODÁRA
Somno mollior unda.
Szenvedélyes szenvedély korcsolyája
lelkem.
Nem kerülém el, ami elkerülhetetlen.
Szenvedély, ó
szenvedély, könnyű heved oly vad:
hogy kopik a korcsolya és a jég
hogy olvad!
Vers, te másfelé röpülj, menekülj a
vésztől,
nyugodalmas képeket, régi kort igézz föl.
Légy te
búm-feledtető, légy te nekem Léthe:
kinek éber gondja kín, dalban
újul léte.
Áll-e a nagy uszoda, közepén a
parknak,
melyet nyáron oly poros akácok takartak,
mely
tavasszal poshadón, pocsolyával telten
kushadt túl kórházon és
túl temető kerten?
- Messze messze sík terül, hol a káplár sort
hív,
messze fontos négy torony, minaret és boltív;
messze
füstölgő Mecsek zöld teteje újít,
szemnek nyújtva legalább üde
koszorúit.
Idele csak fülledés, semmi hegyi
érzet,
zöld hinár, por s némi bűz ködli az
egészet.
Szivárványszínű hínár s füst, a gyárak füstje,
korhadt
bűrü sík moha, pókháló ezüstje,
roncshid színjátszó moha s gőz, a
gázgyár gőze,
némi forró várospor a bűz, a bőrgyár bűze.
A
vasútról szénszag is, s füttye fájó hangja -
délbe közbe kondul a
dóm komoly haragja.
Messze messze sík terül, oly unalmas,
álmos -
s fuj, milyen nép jár ide, parkhoz és hinárhoz,
nappal
ahol dong a dú, este zenél béka: -
fuj, milyen nép jár ide,
mindenfajta léha
sok csavargó, naplopó, hasztalan és
renyhe.
Munkátalan munkásnak e hely ím az enyhe.
Sok botor
hajléktalan, sok iszákos vérarc,
s nappal akit idehajt gyomorűr
és bérharc.
Itt veszekvés, esküvés, káromlás a káron
s buta
restség búj, unott napközötti álom,
éh bendő fúr forrt füvet,
feje tök-felejtve
s szesznyomos pofák zsirült kalap alatt
rejtve.
Itt a pajkos utcamag, s nyúl a gumipuska:
ostornyél-íj,
zsinegöv, s tolltok övön puzdra.
Itt sok izgató beszéd,
tolvajcsere s osztály -
s este ronda vágyakkal rohad ez a rossz
táj.
Színe kopott, embere s nyelve céda, tarka -
nyom is csupa
csupasz ujj s ferde cipő sarka.
D.
e. 8-11. nőknek,
11-12.
férfiaknak.
Úgy - de nyári délelőtt, ha a nap
tekinteti
azt, mi máskor undok is, kedvesen kellemteti,
s
halavány diákot és karcsú iskolásleányt
pár porülte zöld levél
bájol erdőség gyanánt
s serdülő szíven, melyet már egy új bú
lágyogat,
költ a durván buja táj fínoman-rossz vágyakat:
ekkor
e ligetben is más nyom hajtja a gyomot
ekkor kap szegény liget
néha mégis más nyomot:
könnyű kis cipő nyomát, melyen télen
korcsolya,
kis cipőét, mely nem lát tegnapos sárt, port soha.
S lám: a kényes úrleány és az álmosléptü
bonne
kezüket cserélik a könnyű fürdőkalapon,
lanyha
lágykacsót, amely nem tud gépet hajtani
s egy fínom
tenniszverőt lusta nyugton tartani.
S lábuk szinte
támolyog, míg a kusza gondolat,
milyet nyár költ és növés, isten
tudja hol mulat -
ó ha szappan, mint biborpattanásos
arcokon,
tisztasággal győzne e léha elmeharcokon,
melyeket e
buja hely boldog lanyhaságba nyujt!
Belül a medence már kosztümöktől
kivirult
s zaj, sikoly, habloccsanás, hallik a faház mögül...
S
ó, a drága ifjúság! sok suhanc körébe gyűl:
úri, disztingvált
suhanc, akin már kemény a gallér,
kis fiú, de nagy betyár,
eldédelgetett gavallér.
Mindjárt ők fürödnek itt, addig órájukra
várnak
s míg a hölgyek végezik, mit csinálnak? Kukucsálnak.
Ó,
a korhadó faház s ezer áldott hasadéka!
ó, a reteszes kabin! ó,
az ifjú vér játéka!
ó, az áruló kabin s alkalom, a vágynak
atyja!
ó, a titkos formales ezer édes új adatja!
ó, a tilos
formales! báj, amely enyész a nyárral!
ó, e benyomástavasz, bő
virággal, tele sárral!
mennyi harc csírája kél, tavasz gyüjt
avart a télnek
s szenvedélyes szenvedély korcsolyája lesz a
lélek.
Vers, te másfelé repülj, menekülj a
vésztől,
enyhe percet, hűs habot, lágy vizet igézz föl.
Mert
habár e langyos ár tele közsereggel,
s jönni mikor senki sincs,
lusta valék reggel;
s mert habár e népes ár nyüzsg a profán
zajtól,
fejest ugrik a vitéz, gyáva gyerek gajdol,
pattog ezer
bugyborék, reng az ugródeszka:
itt hol alig oszla a női testek
piszka,
hol pajzán kislány, ha nem figyelé a bonne őt,
fröccsel
imént heccele sok derék zsidónőt,
itt hol most is jár a
hecc, lárma, locspocs, szennyhab:
mégis e világi zaj énreám itt
nem hat,
mégis e hely énnekem nyugalomra költő
puha dunna,
béles ágy, s hinta bizony, bölcső.
Mert te vagy jelen, te, víz,
leghívebb barátom,
tiszta mégha piszkos is, elemem, világom.
Bár
csinált tó, csent anyag, kicsike is tónak,
kéjjel fekszem rád
hanyatt s evezek mint csónak.
Otthon érzem magamat, mint a hal,
és tisztán.
Égbe látok egyenest, szinte égben úszván.
Áldott
márvány, enyhe víz, mindig csillapító,
pázsitodra fekszem és azt
kiáltom: Itt jó!
(ennyi csőcselékhadat hogy ki nem vet
hátad!)
édes vizem, hadd ölel leghívebb barátod!
Puha tömött
fodrodon egyengetem arcom:
(tisztasággal győz a hab minden léha
harcon)
s mellettemtől szívemnek messze kanyarg álma
(álomnál
puhább a hab, nyári hűvös párna).
A sápadt, vérivó leányok
keringenek
szivem körül;
zsineget fonnak zabolának -
hajrá! a Sátán úgy
örül!
Zsineget fonnak zabolának
vacogó
fogaim közé -
a legderekabb fiu lesz ma
az ördögé! az ördögé!
És megnyergelnek, megnyargalnak -
milyen
gyönyörüség nekem! -
Puha combjuk hideg nyomását
borzongó
háttal élvezem.
Borzong a hátam, ing a véknyam,
hol
mélyebb ágyékuk tüzell:
jaj mért vagyok velük magamra?
mért
hagytál engem, szent Szüz, el?
Egednek kék legét ha színám
s emléked
lelkesítne még,
keresztet kennék szemeimre,
s buzgón
kiáltanám: «Elég!»
«Elég ti létlen boszorkányok!
vad
semmi! vampir-elmerajz!
lelkem tinéktek zárva; nálam
a titkos
kulcs; az égi pajzs.»
Mária, elefántcsontbástya,
szivet
erősítő kehely,
Mária, győzhetetlen zászló,
mért hagytál,
szent Szűz, engem el?
Hogy bomlanak, hogy hullanak
a fésük
és gyürűs csatok:
ha büszkén a tükör előtt
bontod villanyos
hajzatod!
Úgy nyúlik karcsú két karod
a válladtól a
fürtödig,
mint antik kancsó két füle
ha könnyed ívben
fölszökik.
Ó kancsók kincse! drága kincs!
Kincsek
kancsója! Csókedény!
Hozzád hasonló semmi sincs,
szent vággyal
nézlek téged én!
Eleven kancsó! életé,
kiben a nagy elixir
áll,
amelytől élő lesz a holt
s a koldus több lesz, mint
király.
Hogyan dicsérjem termeted?
A pálmafák,
a cédrusok,
az árboc és a liliom -
az mind nem él, az nem
mozog...
De benned minden izom él,
idegek, izmok és
inak,
titkon mint rejtelmes habok
szélcsöndben is hullámlanak.
Amerre jársz, a levegő
megkéjesül,
megfinomul,
s miként dicsfény a szent köré
testedhez
fényköddel borul.
Kályhában fellobog a láng,
falon az óra
elakad,
ha büszkén a tükör előtt
kibontod élő derekad.
Húnyt szemmel bérceken futunk
s
mindig csodára vágy szivünk:
a legjobb, amit nem tudunk,
a
legszebb, amit nem hiszünk.
Az álmok síkos gyöngyeit
szorítsd,
ki únod a valót:
hímezz belőlük
fázó lelkedre gyöngyös
takarót.
Fekete országot álmodtam én,
ahol
minden fekete volt,
minden fekete, de nem csak kívül:
csontig,
velőig fekete,
fekete, fekete, fekete.
Fekete ég és fekete
tenger,
fekete fák és fekete ház,
fekete állat, fekete
ember,
fekete öröm, fekete gyász,
fekete érc és fekete kő
és
fekete föld és fekete fák,
fekete férfi, fekete nő
és
fekete, fekete, fekete világ.
Áshatod íme, vághatod
egyre
az anyagot, mely lusta, tömör,
fekete földbe, fekete
hegybe
csap csak a csáklyád, fúr be fúród:
s mélyre merítsd
bár tintapatakját
még feketébben árad, ömöl
nézd a fű magját,
nézd a fa makkját,
gerle tojását, csíragolyót,
fekete, fekete,
fekete,
fekete kelme s fekete elme,
fekete arc és fekete
gond,
fekete ér és fekete vér és
fekete velő és fekete
csont.
Más szin a napfény vendég-máza,
a nap a színek piktora
mind:
fekete bellül a földnek váza,
nem a fény festi a
fekete szint
karcsu sugárecsetével
nem:
fekete az anyag
rejtett lelke,
jaj,
fekete, fekete, fekete.
- EGY KÉPHEZ -
Teréza szól
«Fekete éjszaka, hajnal
előtt
gépkocsi áll meg a házunk előtt.
Benn a szobában légy
nesze se hallszik
- anyám is alszik, a hugom is alszik -
Fekete
éjszaka, hajnal előtt.
De hallom a gépkocsist, hallom én Őt.
Ül
visszadőlve az emberek Réme,
nagy símaszőrös a bundája
préme,
szemvédő alól hiányzik a szem -
(hol lehet hidegebb,
künn-e vagy benn?)
Fekete szemvédő, rémes az arca
-
Dérlepett rónákon kereke karca
- földi hideg villám - szerte
cikáz
s villanyos borzalom kit nem igáz?
Dérlepett rónákon
kereke karca.
S mindig kijár neki iszonyú sarca,
télben
is, dérben is, mindig kijár:
maga a Törvény ő, ő a Király.
Nem
szól: csak foga van, nincs neki szája -
messze az éjbe ki villog
kaszája.
Nem alszik, nem is hall, nincs füle
sem,
szemvédő mögül hiányzik a szem.
Nem is kormányoz ő, utat
se lát ő,
gondtalan gurul a síkokon át ő:
nem alszik, nem is
hall, nincs füle sem.
Hol lehet hidegebb, künn-e vagy
benn?
Rejts el, én vánkosom, paplanom, arcra!
Déren künn
titong a kereke rajza,
dereng a holdvilág, téjszin a köd:
ő
maga sötét e puszta fölött.
Tudom, miért ide, s tudom, kiért
jött:
háziurunk fia halódik, vért köp -
ő, az a mélaszemű
fiatal,
jó fiú, szép fiú, mégis meghal.
Tudom, a rém kiért, s
tudom miért jött.
Ó én már vénülök, mindent megértek:
meg
kell ma halnia, mert sokat élt,
mert sokat szeretett, keveset
félt.
Fullad a melle most - reszket a szája -
Künn már a
gépkocsis. S villog kaszája.
Gépkocsi állt meg a házunk előtt.
Vad
kocsis! hiába viszed el őt!
Lám fejemben milyen gondolat
forgott:
meg kell ma halnia, mégis ő boldog:
vad kocsis, hiába
viszed el őt!
Fojtsad a mellet és száríts velőt -
mi
baj, ha kereked érettekért jár?
Nyugodtan halhat meg az, aki élt
már -
virágnak váza, galynak kandaló:
teljesült ifjúság tűzre
való: -
Galy s virág - borzadok! - hideg van -
tél van.
Zörren az ablak is: odakinn szél van.
Reccsen a
gépkocsi, kuccan az eb;
álmatlan éjnél nincs keservesebb. -
Mi
az ott? - óra üt - mennyit üt? - éj van.
Fehér madár az ott, barna
taréjban:
lebben és rebben és párjára tör.
(- Vén leány! - - -) éles gyö... éles
gyönyör!
Komikus vén leány, fonnyad az orcád:
Dérlepett
rónákon kergeti karcát,
kereke karcát a fekete rém -
Jó fiú,
szép fiú, mit állsz elém?
Porzója bogárülten, magja kirázva:
ó
boldogan hal meg az, aki virágza:
átkozott csak ki nem élt
sohsem: én,
álmodó, únt leány, komikus, vén. -
Hogy
ketyeg! - borzadok! - recsegés hallszik.
Anyám is alszik, a húgom
is alszik:
fekete éjszaka, hajnal előtt
gépkocsi vág tova
házunk előtt.»
A véghetetlen portikusznak
egyhangu
oldalívei
rejtett forrásu fényben úsznak.
Mi haszna széttekinteni?
A síma égnek
semmi ránca
s szemed a földet nem leli.
S tán e nagy ívek néma lánca
a
végtelenbe fűzve nyúl:
holt oszlopoknak méla tánca
húzódva, mozdulatlanúl
légtengelyén
az üres ürnek,
s a külső sötétig vonúl,
hol a Pokol lakói fülnek.
Mindegy!
ásít az út elém!
Ó boldogok, kik nyugton ülnek.
De engem űztön űz a Rém,
kire nincs
szem, mely visszanézzen,
s előre, bármi les felém,
futok gyáván, futok merészen,
habár
előre jól tudom,
nem érhetem végét egészen
s bárhol bukom, felén bukom
s e súlyos
álmok összezúznak
s maradok majd a féluton,
míg a végetlen portikusznak
egyhangu
oldalívei
rejtett forrásu fényben úsznak.
(S megint előlről.)
Kimentél a holdvilágra
űzni gondot s
bánatot,
lelkedre a hold világa
tejszínű ruhát
adott.
Holdfehéren holtfehéren
nézted a nagy templomot,
mely
setéten nyúlt a téren,
nézted a vén templomot.
S gondolád: «Milyen
kegyetlen!
milyen zárt és mily nyomott!
mily erős és mily
ügyetlen,
bírna bár sok ostromot.
Nyujtózik, mint súlyos
állat,
hosszu nyakkal égbe néz,
mint nagy állat, mikor
fáradt
s nyujtott nyakkal égbe néz.
Rég nem szállt és ránőtt szárnya -
furcsa
madár, meghiszem,
s mintha döglött lelket zárna
a lehúnyt
rozetta-szem.
Látod bő kapúja mellett
körmös két nagy
oszlopát?
Látod-é csúf szügye mellett
csontos-körmös
oszlopát?»
S addig nézted, míg előrébb
tornya
görbült eleven
s rézsút nagy keresztes csőrét
légbe fúrta
hirtelen,
érctetője tollrafoszlott
s meglebbent a barna
szárny,
földről felszökött az oszlop
s fölrebbent a barna
szárny.
Iszonyún zúgott a légben,
kőfelhőnek
óriás.
Lenn a földön, törmelékben,
nyoma négyszög, semmi
más.
Te kit kőporral behintett,
bámultál rá mint bolond,
mint
ki új rémet tekintett,
mint egy holdruhás bolond.
Csak én birok versemnek hőse
lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom
versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
S már azt hiszem: nincs rajtam kivül
semmi,
de hogyha van is. Isten tudja hogy’ van?
Vak
dióként dióban zárva lenni
S törésre várni beh megundorodtam.
Büvös körömből nincsen mód
kitörnöm,
Csak nyílam szökhet rajta át: a vágy -
de jól tudom,
vágyam sejtése csalfa.
Én maradok: magam számára börtön,
mert
én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
1909-1911
Megjön a tavasz tarkasága:
fehér
pöttyök és piros pontok,
virágos fák, tavaszi gondok,
tavaszi
sírok ciprusága,
fehér virág hull barna sárba,
szelet mond az
alkonyi pír is;
halálvágy száll a bús múzsákba,
mikor
zöld
köntösét cifrázza Irisz.
S megjön a nyárnak tarkasága:
poros
utak, száraz porondok,
a kertkarókon piros gombok,
ezüst zápor
piros rózsákra,
piros pipacs hullós virága;
minden virág
lehull, ha nyíl is;
hajlós rozs érik a kaszákra,
mikor
meleg
szemét kinyitja Irisz.
S megjön az ősznek tarkasága:
aranyos
lombok, piros lombok,
gyümölcsös berkek, hangos dombok,
sápadt
levelek ordas ága,
avarok zörgő pusztasága;
a kósza szél kacag
is, sír is:
az estnek rögös ege sárga,
mikor
felhős
fátyolát tépi Irisz.
Herceg! hátha megjön a tél is?
Lesz
fehérsége, barnasága,
lesz jégvirágos tarkasága,
mikor
fehér
gyászát felölti Irisz.
Be szép virágok a jégvirágok,
be
gyönyörű fény a lámpafény:
dicsérd te a tavaszi bús világot -
a
telet, a víg telet áldom én.
Tudod, tavasszal járnak a
vágyak
látatlan, tőrös törpe manók
dongó darazsak (lelked füle
bágyad)
fulánkosak, csak ölve halók.
Minden tavasz tele szellemekkel
arany
kisértet a napsugár
Phoebus nyilaz égi fényidegekkel
s a
légben látlan száz nyila száll:
minden rossz ettől jő a
világra
bűn búja, betegség, gyötrelem
ettől a hervadás a
virágra
és az életre a szerelem.
Láttam a delfineket cicázni,
láttam az
édes Adriát,
villámokat éjjel szerte cikázni,
havast, romokat,
rónát, mumiát
s szép és szomorú: ma mind barátom
szép és
szomorú: szivembe száll.
Csak egy félelmem a nagy világon,
egy
ellenségem: a napsugár.
Zord hét után fáradt szivemre
eljön a
méla, szent vasárnap
csend a fülnek, ünnep a szemre,
ünnepe
csendnek és sugárnak.
Az emberek templomba járnak.
Hajrá
lelkem! zárva a boltok:
ki egyedül van, az ma boldog.
Az
emberek kocsmákba járnak.
Kocsmák előtt csizmád az ünnep
kopott
járdáját kopva rója:
remete vére van tebenned
vasárnapok bús
álmodója.
Kocsmák előtt csizmád a város
köpött
járdáját rója kopva
s a lélek, mint a csizma sáros;
mért nem
térsz haza bús lakodba?
mért nem ülsz otthon búslakodva?
Ó
nézz körül: zárva a boltok:
ki egyedül van, az ma boldog,
boldog,
otthon, bár búslakodva.
Bár búslakodva, boldog,
otthon.
Remetelakban nincsen óra:
ilyen lak néked boldog
otthon
vasárnapok bús álmodója.
Remetelakban óra nincsen
s boldog a
lak, hol nincsen óra
s nincs idegen kéz a kilincsen
s nincs
idegen látogatója.
Odakünn fáj a toronyóra,
fájnak, bár zárva
most, a boltok:
ki egyedül van, az ma boldog.
Eredj haza, hol
nincsen óra,
hol fájó fejed megpihenhet
s ütemes csönd lesz
ringatója:
remete vére van tebened,
vasárnapok bús álmodója.
Midőn az est, e lágyan takaró
fekete,
síma bársonytakaró,
melyet terít egy óriási dajka,
a féltett
földet lassan eltakarja
s oly óvatossan, hogy minden füszál
lágy
leple alatt egyenessen áll
és nem kap a virágok szirma ráncot
s
a hímes lepke kényes, dupla szárnyán
nem veszti a szivárványos
zománcot
és úgy pihennek e lepelnek árnyán,
e könnyü, síma,
bársonyos lepelnek,
hogy nem is érzik e lepelt tehernek:
olyankor
bárhol járj a nagyvilágban,
vagy otthon ülhetsz barna, bús
szobádban,
vagy kávéházban bámészan vigyázd,
hogy gyujtják
sorban a napfényű gázt;
vagy fáradtan, domb oldalán,
ebeddel
nézzed a lombon át a lusta holdat;
vagy országúton,
melyet por lepett el,
álmos kocsisod bóbiskolva hajthat;
vagy
a hajónak ingó padlatán
szédülj, vagy a vonatnak pamlagán;
vagy
idegen várost bolygván keresztül
állj meg a sarkokon csodálni
restül
a távol utcák hosszú fonalát,
az utcalángok kettős
vonalát;
vagy épp a vízi városban, a Riván
hol lángot apróz
matt opáltükör,
merengj a messze multba viasszaríván,
melynek
emléke édesen gyötör,
elmúlt korodba, mely miként a
bűvös
lámpának képe van is már, de nincs is,
melynek emléke
sohse lehet hűvös,
melynek emléke teher is, de kincs is:
ott
emlékektől terhes fejedet
a márványföldnek
elcsüggesztheted:
csupa szépség közt és gyönyörben járván
mégis
csak arra fogsz gondolni gyáván:
ez a sok szépség mind mire
való?
mégis arra fogsz gondolni árván:
minek a selymes víz, a
tarka márvány?
minek az est, e szárnyas takaró?
miért a dombok
és miért a lombok
s a tenger, melybe nem vet magvető?
minek az
árok, minek az apályok
s a felhők, e bús Danaida-lányok
s a
nap, ez égő szizifuszi kő?
miért az emlékek, miért a
multak?
miért a lámpák és miért a holdak?
miért a végét nem
lelő idő?
vagy vedd példának a piciny füszálat:
miért nő a fü,
hogyha majd leszárad?
miért szárad le, hogyha újra nő?
Ki átható, egyhangu dalaiddal
betöltöd
a nyugalmas éjszakát,
milyen lehet tenéked a világ?
Csend van; a hangok alusznak az éjben.
A
te zenéd van ébren egyedül,
mint láthatatlan, éles hegedű.
A te zenéd a csöndnek része immár
és
mint a szférák, titkon muzsikál:
Az hallja csak, aki magába
száll.
Csendnek és éjszakának hegedűje,
milyen
lehet tenéked a világ?
Érzed-e a csöndet s az éjszakát?
Zenéd olyan, mint a lelkem zenéje
s
talán a fájó unalom dala:
Egyforma volt tegnap s egyforma ma.
Bokrod alatt, ah, kétségbeesetten
érzed
a csöndet és az éjszakát
s szegény vak lélek, sírsz az éjen át.
ŐSZ, KRIPTA, CIPRUS, SZÜRET, TÁNC, KOBOLD
A szürke ég ma roppant kriptabolt
s a
remény zöldje: síron cipruság -
ki vagy, te titkos, suttogó
kobold,
kinek a lába tört vállamra hág?
ki vagy te láthatatlan
uj kobold,
kinek a lába vállamon tipor
a gondok lába gyakran
ott tiport,
de te könnyü vagy, mint a könnyü bor.
»Bár életed - így suttogsz ó kobold
-
rossz álom s benne láz az ifjuság
s a szürke ég egy roppant
kriptabolt
s a remény zöldje: síron cipruság;
s mint álmos
ólom ez a kriptabolt,
oly ólmos álom élted és a kor:
felejtve
mindent - semmi! - idd a bort
a lelki bort, amely számodra forr.«
»Van szüret minden őszben! Idd a
bort,
sajtold a szőlő véradó husát
és táncos lábbal könnyedén
tipord,
mert minden lázban van még ifjúság.
Szüretre hívlak!
fogd fel a csuport,
fogd fel a mustot, mely a kádba forr!«
Igy
súgsz és táncolsz bennem ó kobold,
oly könnyü lábbal, mint a
könnyü bor.
Itt van az alkony, jó takaró
a hegyek
ormán lilul a hó
itt van az alkony, csittul a zaj:
elhallgat a
fény és fölvillan a dal.
Villanj csodavillany, villanj
csodanóta
ki fájsz a szívemben ki tudja mióta?
Mióta daloltam,
amióta lettem:
mert fájni születtem, ki dalra születtem
s még
messzire zenghetsz majd mostoha dal,
megéri, megéri, aki fiatal.
A nappal, a lárma űzött a magányba,
hol
senkise hallott, a puszta homályba:
most itt van az alkony, most
jer elő,
mint éji merénylő, titkos szerető:
mert kedves az
alkony annak, aki lázad
és kedves az alkony annak, ki
szeret:
elhagyni ilyenkor, kicsábul, a házat
s nem tűrni az
égnél lentebb födelet.
Az ég is ilyenkor kitakarózik
és
emberi szemnek kirakja a kincsét;
a lélek az égbe
fölakarózik,
mozgatja a szárnyát és rázza bilincsét:
Dal, éji
merénylő, titkos szerető,
dal, mostoha lélek, most jer
elő:
másnak csupa fátyol, neked csupa látás,
itt van az
alkonyat, itt van az áldás.
A név, mely áll e kis papíron,
kimondva
szó, mely száll tova,
Lehellet és üres jel annak,
ki nem
hallotta még soha!
S e rövid név, értelme tárva,
tudjátok
mégis, mit jelent?
Egész világot, önkörében,
mely zártan,
szuverén kereng.
S nem kisebb, mint a ti világtok,
mely
földből s csillagokból áll:
két vége van minden világnak
a
születés meg a halál.
Nem kisebb, semmit, sőt az ég s
föld
között valókkal még nagyobb;
s mindenképp más
a tieteknél:
én nektek idegen vagyok.
S világom tág, de idegennek
belé a
bemenet tilos:
jaj, mért egy örök idegennek
jelzé nevét e
papiros?
Mint anyja emlejétől elvált
gyermek az
ős tej drága kincsét,
szomjazom én, világtól elzárt,
az eleven
világot ismét.
Mert szép a világ, úgy találom
s a rút
csupán a szépnek árnya;
mert szép a világ, mint egy álom,
mint
egy istennek hajnalálma.
Mint a lázárok szeme lakzin
ha zúg az
élet körülöttem
tágul a szemem héja kapzsin
s érzem, hogy nem
régen születtem.
Csontom ős csont, de vérem új nedv,
az
tanít sírni és nevetni,
s kedv támad bennem, érzem, új
kedv
verseket írni, lányt szeretni.
Betelni mindenféle borral,
letépni
minden szép virágot
és szájjal, szemmel, füllel, orral
fölfalni
az egész világot.
Ó, nézd, az idő csodaszép,
gyere ki a
mezőre,
a napsugár, a szabad ég
várnak az élvezőre.
Kelyhet a virág tágra nyit,
friss
szirma nesztelen nő,
kacéran bontja bájait,
akár egy meztelen
nő.
Fenn hattyukeblü fellegek
elnyúlnak
lusta kéjjel,
omló márványként élveteg,
mint asszonytestek
éjjel.
Zöld könnyűszoknyás karcsu fák -
megannyi
ballerina,
féllábon áll, libeg-lobog,
minthogyha táncra hína.
Bogárpárok egymás megett
kerengenek a
fűben,
szerelemtől kerengenek
az illatos sürűben.
Énnékem minden szerelem,
az ég, a
föld, a felleg
és örök kéjjel szenvedem
ez örökös szerelmet.
Mert nincsen kéjes állapot,
mit csak a
lélek érez,
nincs kéj, mely nem formál jogot
a szerelem
nevéhez.
Énnekem minden szeretőm,
ami gyönyör
szememben,
és testem romlik szenvedőn
e sok-sok szerelemben.
Az édes-forró napsugár
lázra csókolja
arcom,
s ha hold süt át a függönyön,
a gyönyörtől nem alszom.
Ezer szeretőm van nekem
és én szeretem
mindet
és mindenik tekintetem
mind szerelmi tekintet.
A föld szerelmét élvezem
s pusztulok
élvezőben,
istenekkel szeretkezem
magamban a mezőben.
Ha néha behúnyom a
szememet,
szárnycsattogás üti meg fülemet,
mire szemem megint
kinyitom,
milyen madár volt, már nem tudom.
Ha sötét szögletbe nézek én,
rebbenni
valamit érzek én,
szele, hangja, megcsap hasztalan:
mire
látnám, már csak hült helye van
Szellemcsapat üldöz engemet,
titkon
megcsípkedi étkemet,
megrántja kabátom szárnyait:
mire
hátranézek, eltünik.
csak egyet tudnék elfogni már
boldogabb
lennék, mint a király:
kalitba zárnám a kicsikét,
hallgatni
örökre énekét.
Ma szép a nap, gyönyörü szép:
ily
napon volna halni szép.
Csillog a fák mögött a tó:
haljunk meg
együtt, jer Kató.
Derűs az est, színes az ég:
minden
szép, hogyha vége szép
Minden jó, hogyha vége jó:
haljunk meg
együtt, jer Kató.
A nap az tűz, a nap az ég:
az este
hűs, az este szép.
Haljunk meg együtt, jer Kató:
csillog
a fákon át a tó.
A téjszín léget elkeverte
fekete
borával az éj:
lelkem ma, vágyak büszke lelke,
megúnt
szavakkal ne beszélj,
húnyd be az ajkad, nyisd ki
szárnyad,
szabad szemeddel szerte nézz:
ma messze szállnod
nem
nehéz.
Mámorosan az éj borától
szárnycsattogás
legyen dalod:
ki éjt iszik, a kéjre bátor,
tenéked ez volt
italod.
Sokáig ittad, részegülhetsz,
azért vagy mostan oly
szabad:
repülhetsz
magad.
A legészrombolóbb, vadabb kéjt add ma
nékem,
s a legfájóbb, ölőbb kínt add melléje még,
amely csak
földeden halandó szívben ég; -
legyen legtöbb enyém, a dicsőség,
a szégyen;
és adj, mi izgatót találhatsz földön,
égen,
s mit angyalid kara ki tud gondolni még:
sohasem,
sohasem mondom reá: elég!
örökké, újra más és több kell újra
nékem.
Szegény vagy, Isten, bár tiéd a mennynek
boltja
és százezer világ lesi szemöldököd:
addig játszol
velük, míg egyszer eltöröd -
de az én szomjamat tengered el nem oltja
-
szegény vagy, Isten! mert mivel szívem betelnék
meg nem
teremtheti erőd és örök elméd.
(STANZÁK)
Ne mondj le semmiről. Minden lemondás
egy
kis halál. Ne mondj le semmiről.
Minden halál gyilkosság
(lélekontás):
Meghalni bűn, ne mondj le semmiről,
Isten művét
rongálja bármi rontás,
meghalni bűn, ne mondj le semmiről:
minden
vágyad az Isten szava benned
mutatva, hogy merre rendelte menned.
Fenn sötét vízben arany csónak úszik
lenn
arany vízben úszik barna csónak.
A menny párkányán amaz lengve
kúszik
ez rengve csúszik tetején a tónak.
Amaz ében egébe
felbúcsuzik
(mint multba emlék) meg sem áll a szónak,
mégis a
vizet mind aranyba fösti,
mely lenn sötét csónakunkat füröszti.
(ÚJ MAGYAR KÖLTÉSZET)
Én csöpp hazám! be messze vagy, be
rejtett,
fény nélkül és magadban kushadó
a sors nagy árja
féluton elejtett
s állsz mozdulatlan mint a lusta tó
lusta tó,
melyet Isten is felejtett
nyúlsz Adriákig, bágyadt poshadó:
holt
tükrödön, színjátszó síma márvány,
vigaszul villog sok beteg
szivárvány.
Nunquam revertar - mondta Dante
hajdan
nunquam revertar - mondanám bár én is
nunquam
revertar - harci zivatarban
nunquam revertar - tömlöc
éjjelén is
nunquam - legyen az Isten átka rajtam
revertar
- bárha beledögleném is
üvölteném én is az ő helyébe’
nunquam
revertar - századok fülébe!
Szálljon a lelkem sárga lobogóval
messze
kerüljön minden gyáva bárka
szálljon a lelkem sárga lobogóval
s
gyáva ha lát, legyen az arca sárga
szálljon a lelkem sárga
lobogóval
feléd új kórok, új veszélyek árka,
szabad, magányos,
bús, beteg hajóval
szálljon a lelkem sárga lobogóval.
Tegnap ércujju fagy csipkedte a
fülecskét,
ma langyos olvadás csordítja az ereszt,
tegnap
harapni még éreztem a telecskét
s ősz szakállára ma piszkos
könyűt ereszt.
Tegnap a sík jegen, melyet ma sár
fereszt,
víg kedv kergette még a lányt meg a menyecskét,
ma
öntudatlanul új méla vágy epeszt,
mint tavasszal, mikor várjuk
bohón a fecskét.
Csepp csepp csepp csepp csepp csepp, ez
nem a fecskenóta
csepp csepp csepp csepp csepp csepp, az olvadás
zenél itt
nagy vízi óramű egyhangu mélabúja.
Ezer tisztátalan tükörrel annyi
tócsa
mocskolja a határt, hogy benne visszafénylik
az alkonyra
hasadt felleg aranykapúja.
A fák az égre nyujtják mezítlen
karjukat,
«Ruházzatok fel minket!» kérik a
mennyeket.
«Adjatok bő ruhának lobogó lombokat,
húzzatok
ujjainkra zöld selyem kesztyüket.»
A domb görbítve hátát sütkérez a napon
és
szól: «Tavaszi tarka ruhámat megkapom,
zöld bársony lesz a
vállam, tollas a kalapom
virágos fák tollával tollas a kalapom.»
A fázós öreg föld is új ruhájára vár
s
fázón röpül az űrben, mint egy vedlett madár,
szeretne
napanyjához közelebb szállni már
s meleg ölébe bújni, mint egy
vedlett madár.
Az erdő hallgatag,
nyugosznak a
vadak,
lankadt állal hevernek
ágyán a hűs avarnak,
mit a
szelek levernek
majd újra felkavarnak.
De most eláll a szél.
De most a csönd
beszél.
De most jőnek a villik.
Ó most a lomb se
hullik:
alkonyvirág kinyílik,
alkonyszalag kinyúlik.
Az alkony nyúlik ott
s von vékonyabb
csikot:
azon egy égi ajtó.
Ki tudja, mit nem rejtő?
S ó
völgy, te mély szakajtó!
S titkok teknője, erdő!
A drótcsengő a parkban
megszólal
lágyan, halkan,
mert rázza az őszi szél;
zöld fönn a
kapubálvány,
de sárgul, hulldogálván
fáról a gyenge levél.
A
drótcsengő a szélbe
oly szomorún zenél be
s a szívnek bánata
kel.
Fenn zöld a kapu rácsa,
de zörg az év harácsa
a
földön: őszi levél.
S a csengő csengve mindég
mert rázza durva
vendég,
hivatlan északi szél,
bejő a zárt kapún át,
s
hordozva hosszu gúnyát
söpörget, sárga levél.
Szerte feketén
lapul a gyom
a fűz a
kút fölött
búsul nagyon.
Gyászol a felhő
fehér ruhában:
a
hold, a szemtelen,
hízik javában.
Gyom alól szól a
tücsökzene.
Este
szép igazán
a jegenye,
nyujtózik égnek
de csak hiában -
a
hold, a szemtelen,
nevet magában.
Láttad?
Piros
kis fellegek fedték imént a fél eget
mint egy eltépett mennyei
nagy rózsa hulló szirmai.
D jött a hamvas szürkület, s mindegyik
bús lett, szürke lett,
mint óriási lőtt madár tolla, ha hullva
szerte száll.
És most lejött a csendes éj, s fehér lett
újra mind, fehér.
Szerettem rajtuk ezt a
színt.
De
jött egy szél a elvitte mind.
Láttad?
Megtépte köntösét a felhő,
gyászolva a
halott királyt.
Ó, eljön! én hiszem, hogy eljő,
hiszem
- ma este legkivált!
(Az est sötét, az ég zilált.)
Megtépte köntösét a felhő,
gyászolva a
halott királyt.
Nagy képtárakban hogyha járok
megakad
olykor a szemem
aranyozott, régi képeken;
fakult a szín,
tördelt a vászon,
fátyolt kapott a régi arc,
s csak annál
izgatóbb a rajz,
minthogyha három-négy évszázon
által egy mély
szem nézne rám.
Nézem: ennyi meg ennyi szám...
Ki álmodhatta
ezt az arcot?
mert minden festés álmodás -
hiába: nincs ott
írva más:
Pictor Ignotus.
Szép hercegnőket ismeretlen
hagyott
Leonardo sokat,
titkos mosolyban arcokat,
tájakat titkos fényü
ködben;
és bársonyok és bársonyég,
ember és tenger van
elég
Carpaccio sok dús színü vásznán;
sok ifjú barna
angyalok
lázlángu szeme andalog
Botticellinél vágyparáznán;
de
nálad mindnél végtelen
mélyebbet sejt a méla szem,
Pictor
Ignotus!
Mi volt kincsed? öröm-e, bú-e?
Sok
büszke régi álmodók
Mózesről Michel-Agnolók
és Sybillákról
álmodoztak;
Pinturicchióé dús világ
mesemadár és
mesefák;
Mantegna Rómát visszahozta;
Crivelli elmerengni hív
s
arannyal hímez primitív;
izgat a régi Cimabue
mint egy bizanti
ős talány:
de izgatóbb vagy te talán,
Pictor
Ignotus!
Mi volt kincsed? öröm-e, bú-e?
Örömből,
búból drága kincs
jele e kép és társa nincs.
Izgat a régi
Cimabue
mert neve maradt, műve nem:
neked műved van,
névtelen.
Mi az a név? Csupán lehellet
s embernek mégis
mindene:
alkot, hogy fennlegyen neve
ősei büszke neve
mellett;
te alkottál s neved ma sincs
és vagy, szegény, mint
aki nincs,
Pictor Ignotus.
Rokonok vagyunk, régi testvér:
miként
te cellád rejtekén,
rajzolgatok magamban én
s csak folytatom,
amit te kezdtél.
Mi vagy te már? Régi földi rög:
de akit
rajzoltál, örök.
Ha én így, mielőtt elesnék,
emléket arról
hagyhatok,
amit meglátnom adatott,
hogy mások is lássák s
szeressék,
nyugodtan húnyom el szemem,
s leszek örökre
névtelen
Pictor Ignotus.
Nagy tornyos nyoszolyában
fekete
nyoszolyában
fehér rózsák között,
úgy alszik
Csipkerózsa
rózsák között a rózsa
álomba rejtözött.
Minden virág egy álom
álmok között az
álom
rózsákba hullatag
fejét lehajtva mélyen
mint rózsa
töve télen
rejtőzik fullatag.
Fullasztó mély az álma
fullasztó mély
a párna,
fullasztó fekete,
rózsa nyílik a párnán
és fehér
mint a márvány
ez ágynak betege.
Kárpitja mint az ében
fehér a
feketében
csiklándva ragyog át;
s aranyos súllyal
omlik
aranyzsinórja, bojtig
skófium és brokát.
Fekete gyászu kárpit
fehérrel
kivirágzik
s nagy rózsákat susog
s sullyal mint néma
vétek
hull bársonya fölétek,
fullatag vánkosok.
Az ólmos álmu bársony
csiklándó
ragyogáson
leszunnyad feketén:
fullasztó mély az álma
s
lidércként nyúl a párna
az ágynak betegén.
Az éjek arra szállnak,
az évek arra
járnak
a lusta századok:
fekete gyászu kárpit
fehérrel
kivirágzik
s nagy rózsákat zokog.
Gondoljátok-e, mi van a kútban,
kút
fenekén és kút közepén:
tudnám bár, mint egykor
tudtam,
elmesélhetném.
Törpék, azt hiszem, élnek a mélyén,
csupa
Hüvelyk Matyi, törpe nép:
apró szemük áthatol éjén,
vékony
lábuk a vízre lép.
Vékony lábuk a vízre lép, mint
csámpás
csápu, kaszás bogáré,
férfiuk rút és hölgyük szép, mint
megannyi
picinyke vízi királyné.
Kemény nekik a víz, áthatolatlan
fekete
fényű gyémántpadló,
rajta királyukat árnyfogatban,
könnyü
fogatban húzza hat ló.
Magas nekik egük, a fekete ég.
Apró
szakadékok, hulló kövi réteg.
Tudósaik azt rég kiméricselék,
hogy
meddig a víz, a gyémántsima rétek.
Mert vízbe helyenként betorkol a föld
és
ottvan a vég, mélyrejtélyü határ
a kaputlan fal s alagutlan
töltés
végnélküli vak akadály.
Végnélküli vak akadály, mint
minekünk
az üres levegő
(bár szállni kivánnánk, mint a madár, mint
a
fecske, a fönt lebegő).
Fal, fal, csupa fal, csupa fal, csupa
fal...
(A világnak lehet-e vége?)
Igy él a sötétben vén és
fiatal
a sötétség picike népe.
Jön néha a kútvödör - ó csupa
rémség!
Reng a víz attól, loccsan az ár;
inti is az unokákat a
vénség:
«Amerre a kútvödör, arra ne járj!»
Így élnek a vízen, légpalotákban,
míg
össze nem omlik a kút
és minden e törpe világban
még nagyobb
sötétbe jut.
A földfalak akkor egymásra omlanak,
a
nyilás helyére a csorda lép
s eltűnik, mintha nem is lett
volna
az emberi szem nem látta nép.
Ha a pusztán zug a tél
és kopogva hull
a dér,
fázó farkas éhen ordít,
a hideg fogat csikordít,
köddel
rémes a határ
s száll a téli vad madár:
mikor megfagy mind a
vágy
s meleg vacok édes ágy
s künn a köd fehér
tejébe
aranytojást ver a hold:
akkor ébred régi rémem,
mint
a sírból kel a holt.
Lepedősen és fehéren. -
Jöjj csak,
régi, régi holt,
úgyse félek tőled,
vesd le lepedődet! -
Úgyis
lelkem puszta táj,
hol jó lélek egy se jár, -
nem, még a madár
se jár.
Úgyis szívem temető,
lidércfénnyel fényes,
ahol még
a fű se nő
s hantja kénnel kénes.
Úgyis lelkem puszta táj,
hol
jó lélek egy se jár,
élve trónol a halál,
jöjj csak, jöjj el,
rossz madár,
vesd le lepedődet,
vesd le bőröd, husodat,
hadd
szorítom csontodat,
meztelen csípődet!
Jár a tánc és zörg a
csont:
így se félek tőled;
jöjj, öleld meg, régi csont,
légi
szeretődet.
Fagy ölelget, csont a lánc:
borzalomban, kéjjel
-
jár a csont és zörg a tánc -
hadd fürödjünk éjjel.
Honnan tudom, hogy te
jössz?
megtelefonáltad.
Lelkemen át utadat
régen
megcsináltad.
Felriasztott éjeken
telefonod
hangja:
balfülemben élesen
csendült rémharangja: Halló!
Halál!
jöjj csak, jöjj el, régi csont,
úgyse félek
tőled,
jöjj, öleld meg, régi csont,
légi szeretődet:
Vesd
le lepedődet. -
Terólad száll a dal, zivatarverte
líra,
lantverte zivatar, lírai szerelem!
feletted ég az ég,
alattad messze nyílva
a pokol, ingatag jársz ingatag helyen.
Örök parázsmező égeti földi lábad
s az
égő fájdalom táncolni megtanít:
ütemes sántaság, mint aki tűzbe
hágott
s kit kígyó csíp bokán, kapkodja talpait.
Kiáltanál, tudom, de zene lesz a
jajból
mert egy ajk hangszerül hangolta ajkadat
egy szép zenés
ajak, mely dalt fakaszt a dalból,
mint hangvillát ha ütsz, másik
is hangot ad.
Ó hóbillentyüs ajk zenés, meleg
csodája
hogy gyengéd hangjaid betöltik a leget
s mint rezgést
rabul ejt a zongorák pedálja
ha elhallgatsz, a szív zenéje
emleget.
Ó kedvesem, ki vagy? Előtted messze
nyílva
az ég, sugárosan jársz sugaras helyen;
utánad dús
pokol, zivatarverte líra,
lant verte zivatar, lírai szerelem.
ÖRÖK DOLGOK KÖZÉ LEGYEN HIRED BESZŐTT
Új diszharmóniát vakítson rád a
lelkem,
hogy Egyptom rovott kockáin lássalak
szárnyas griffek
között, Nilus-öntözte telken
állj félig meztelen, nagy tiarás
alak.
Hieroglif rovás és szfinksz maga az
asszony,
fehér kövek között olajos barna bőr,
de villog a
foga, hogy húrokat szakasszon
ivor plektrum gyanánt költők
szíveiből.
Ajkadra s kebleid halmainak
csucsára
drága rubint a vér rejtek futása fest
s elömlik
testeden az ékszerek sugára:
ó meddig ékszer és ó meddig női
test?
Hideg kövek között, hideg kövekkel
ékes
ott állasz melegen, dobogva szerteszét.
A nap rabnője
vagy: hogy égés nélkül égess,
a nap letette rád forró arany
kezét.
Ezt Nyugat küszöbén álmodta egy
poéta,
hatezer év után, az üstökös előtt,
hogy amíg ég a nap s
visszajár a kométa,
örök dolgok közé legyen híred beszőtt.
Zenét Madonna! mily titkos
zenét
hallhatsz a lomha földi légen át,
hogy
minden rebbenésed ütemét
annak kövesse s néma
dallamát?
Mert kisujjodnak kisebb izromát
sem
mozgatod, ha nem csodás ütemre
s lépésed úgy, mint
táncod és imád
ünnepi lengés, muzsika a szemre
mely
nagy harmóniát hangol húros szivemre.
Szférák zenéje ez!
Világzene,
mely szép testeidben hangszerre
talált
vagy e természet minden kelleme,
mely
ezelőtt az űrben szerteszállt,
csillagok közt e drága
testre várt,
hogy egybegyüjtse, mint a drága
lencse
magába gyüjti mind a napsugárt
s
a bámuló világ elébe öntse:
tevéled élni és csak látni is
szerencse.
S vajjon e drága test ha
sírba omlik
s e drága lencse egyszer eltörik
(ó
gyászolj Múzsa! minden porbaromlik
minden eljut a
végső gödörig
s az ért gyümölcsöt csúf telek
verik);
de ami szép volt, a szépség sugára,
a
fénysugár kiszáll a légürig
s bár emberszem
nem láthatá sokára:
a sugár megmarad, tán istenek javára.
Tán más csillagban boldogabb
halandók
felfogják majd utazó zenefényét
évezrek
multán újra olvasandók
bűbájos tested örök
költeményét.
Ó hadd reméljem más egek
reményét,
hová csak akkor ér a
fénysugár,
mely most hagyván el tested szent
edényét
már csillagokról csillagokra jár,
mint
drága pára, mely szent edényből kiszáll.
A földön képed, szobrod
összeomlik,
eltörnek s majd a föld is eltörik:
ó
gyászolj Múzsa! minden porbaromlik,
minden eljut a
végső gödörig;
de a sugár kiszáll a légürig.
Test
s lélek meghal: néki nincs halála.
Nagy távolok új
kincsükül nyerik
és csillagokról csillagokra járva
a
végtelenbe száll - tán istenek javára.
Szívem magába szívott
ezer
illatot,
ezerjó illat engem
hogy elkábított!
Szívem most
illatzacskó,
lelkem illatház:
ez a sok illat engem
hogy
megbabonáz.
Virágok illatával
tele bús fejem
virágok
illatáról
rád emlékezem,
gyönyöröm aki voltál,
most vagy
bánatom,
hogy tested vánkosára
le nem nyughatom.
Hervad a kertem violákkal -
Szegény
violák!
Akár a ma, akár a holnap,
akár a világ.
Napos napot
napok napolnak -
hol a türelem?
Életpapok csapot papolnak, -
Ó
zord szerelem.
Sok hosszu hosszu éjszakákon,
megint
egyedül
szegény, szegény zúgó fülembe
a Csönd hegedül:
komisz,
keserves egy cigány ez
s ezer dala van:
kegyetlen, ős örök
vonóját
nyüvi nyomtalan.
Utaztam lomha vonaton
egyhangu mély
rónákon át
s emlékeim unt rónáiban
kerestem kedvesem
nyomát.
Bús volt a róna, sivatag
s a volt oáz oly messze már
s
a fáradt lélek rest teve,
ki a homokban meg-megáll.
Mert messze menni csökönyös,
mert
messze már a volt oáz.
Ó veszve vagy hát régi kincs?
lehetsz
feledve régi láz?
»Nem nem! kincseskamrámba még
meg kell
lelnem áldott nyomát« -
tünődtem lomha vonaton
utazva
holt rónákon át.
Bús útitársnő volt velem,
álmosszemű,
kissé pufók,
csobogva arany homlokán
bomlottak lanyha
hajcsomók.
Áldom e fürtöt, homlokot
s az idegent, a
halaványt,
ki elvivé emlékimet
óázra, lomha karavánt.
Áldott az idegen leány
- aranyos
homlok, lanyha fürt -
a jó vezér, a néma jel,
kitől ma kincsem
megkerült.
Fogózz e fürtbe lelkem és
e tömkelegből multba
húz
mint hajdan Ariadné font
selymét követte Thézeusz.
Szerelmem, ó szerelem! nincs oly
álom
több mint te vagy és nincs olyan valóság:
márványdarázsként
zsongasz méla nyáron
szivemben s karcsún nyílsz, mint sárga
rózsák.
Dús nagy kelyhekkel nyílasz karcsu
száron,
kelyhekkel és keblekkel, mint a rózsák,
ó életem
(szerelmem!), ó halálom,
valósult álom, álmodott valóság.
Mint drága macska holdhajlásu
nyakkal
selyem karmokkal és ivor fogakkal
tép és cirógat, és
cirógat és tép,
zenére téped szivem
vérverését,
szerelmem, új szerelmem, ős varázsom,
dús
mézkirálynőm, mérgezett darázsom.
Nem tudok kavarogni s nagyra menni,
mint
a vidám dúshomlokú fiúk:
érzem, hogy festett céljuk puszta
semmi
s a nagy dicsőség álmai hiúk.
Érzem, hogy legjobb resten elpihenni
s
nincsen tovább már törekedni út:
rosszkor születtünk s nincs mód
újralenni,
nekünk csupán az élet csontja jut.
És mégis egyre futok, egyre vágyom
s
valamit keresek még e világon,
mit nem fogok meglelni sohasem.
A régi vágyat, régi ifjuságot,
a
régesrégen elhervadt virágot
s leszüretelt gyümölcsöt keresem.
Ezek hideg szonettek. Mind ügyesség
és
szenvtelen, csak virtuózitás.
Bár munkában manapság nincs
nemesség,
ez csupa munka, csupa faragás.
Ha költő, ki lázát árulja: tessék!
itt
állok cédán, levetkőzve! láss!:
ez nem költészet; de
aranyművesség!
s bár nem őszinte, nem komédiás.
Minden szonett egy miniatür oltár,
ki
vérigéket, pongyolán, szeret,
az versemet ezentúl ne olvassa.
Ki hajdan annyi szívek kulcsa
voltál,
Szonett, aranykulcs, zárd el szívemet,
erősen, hogy
csak rokonom nyithassa.
(Egy megzavart verselő a XX. században)
Hunyt mesterünk! tehozzád száll az
ének:
ládd léha gáncsok lantom elborítják
s mint gyermek
hogyha idegenbe szidják
édes apjához panaszkodni tér meg:
úgy hozzád én. E nemzedék szemének
gyenge
e láng, bár új olajak szítják:
cíntányérral mulatnak már a
szittyák
s rejtett kincset sejteni rá nem érnek.
S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem
érzés!
nem takart seb kell, inkább festett vérzés!
és jönnek
az új lantosok sereggel,
sebes szavakkal és hangos sebekkel:
egy
sem tudja mit mond, de szóra bátor,
magát mutatni hősi gladiátor.
Anyám az égből ledobott, az ebszem,
mert
csúf valék és szégyenére sánta:
teljes egész nap, teljes éjjel
estem
mint hullócsillag, a nagy Óceánba.
Ott meddő habtól ázott csonka
testem
Eurynomé, az óceáni lányka
s Thetisz, az ezüstlábú
asszonyisten
bevitték a zöld, márványos karámba,
ahol Próteusz őrzi néma nyáját
s hol a
zöld éjben lángom lett a lámpa,
ott készítettem kezem sok
csodáját,
gyöngyvirág-függőt s csattot, görbe
láncra,
míg nagy halak suhantak el köröttem,
s zúgott az örök
óceán fölöttem.
(XX. SZÁZAD.)
Ó könyv, amelybe ezrek álma révedt!
Dús
serleg, melyet Héphaisztosz gyártott
s amelybe ajkat hajdan annyi
mártott,
hogy száz király szájíze beleévedt.
Téged miként a jó bort lassu évek
minden
század külön zamattal áldott.
Kit új korokba küldtek régi
révek,
aranyhajó! rozsda neked nem ártott.
Im új korlát nyilt ős pályánk előtt
s
Prométheusz fiának szárnya nőtt,
leget hadarva gúnyol agg
vitorlát:
de téged, Kor hajósa, a
gonosz
horgaselméjű ősz király Kronosz
legebb tengerben visz,
hol semmi korlát.
Tudtad jól, hogy aki lába legelőbb érinti
meg
Trója földjét, Trója földjén, trójai harcban veszni
fog:
mégis amint trójai partra ért el görbe csónaktok,
legelsőnek
ugrottál ki trójai partra, hős görög.
Bután bámult vad hajós és döbbent az
elszánt sereg
kőszoborrá válva, míg te trójai parton, mint egy
isten
néztél vakmerőn a vészes trójai földre. - Mint egy
isten
vágynék én is vészes partra első lépve halni meg.
Nincsen engem aki aztán várna három szép
órára
akiért az alvilágból újra halni visszajárnék
(kit e
földön megszerettek, mindörökre visszajár;)
Nem lesz nékem Láodamejám, nem vár engem
senki már
mégis ha elért az újdon partokon elsők szent
halála,
újra küzdeni, bár mint árnyék, trójai földre
visszaszállnék.
Klasszikus álmok az én lelkem bús
álmai: fáradt
gondolatom szeret ölteni hosszuredőzetü tógát.
Régi
redőjü ruhában jöttök most is előmbe
halvány gondolatok, mint
régi szüzek, kosarakkal
menve az istennő szentélye felé.
Koszorútok
nedvtelen árva babér; s a peplosz drága
szegélye
visszájára mutatja szinét, mint lázbeteg álma:
nem
csoda, régi babér és több évezredes öltöny.
Mit hoztok ma
szegények, a sárga fonott kosarakban?
Bort, tejet és mézet, hogy
lenne áldozat abból,
áldozat az istennőnek, kit örökre
imádtok,
halvány gondolatok, beteg, őrült, régi rajongók!
Ámde
az istennő veletek nem gondol. Örökké
benn ül ezüst trónján és
temploma drága hüsében
nézi az áthaladó nagy időket, nézi az
ember
koldus-áldozatát s oltára busillatu füstjét.
Búbos,
vaksi sisakja alól kiragyognak opáttal
illesztett szemei - de a
kéz és arc elefántcsont,
régi merev faragás, és öltönye vertarany
öltöny.
Néma nyugodtsággal néz igy és isteni arcán
régi
mosoly, milyet kiidéztek régi müvészek
régi nemes kőből, vagy az
ájtatos egykori festők
láttak a vászonra - titkos, bús, régi
mosolygás.
Így ül ezüst trónján és temploma drága hüsében
nézi
az áthaladó nagy időket, nézi az ember
koldus-áldozatát s oltára
busillatu füstjét
s meg sem rezzen a Győzelem ércmezü szobra
kezében.
Két nővér megy, ó Lélek, örökkön, az
egyik előtted, a másik utánad:
az egyik a
fekete Bánat, a másik a vérszinü Vágy.
S szól néha könyezve a
Vágy: «Én vagyok a Bánat.»
S szól
néha nevetve a Bánat: «Én vagyok a Vágy.»
Két komoly árvaleány, termetre meg arcra
hasonlók,
tekintetük üldöz, nyugtot sohse
hágy:
a holt Szerelem leányai ők, galambszinü hollók,
és
kínál borral a Bánat, és kínál vérrel a Vágy.
A zord Szerelem leányai, hajdan
lakodalmadnak koszorús nyoszolói
vezettek a
méccsel a szoba felé, hol vetve menyasszonyi ágy
Anyagyilkos
lányok majdan, a holt Szerelem gyilkosai és ugyanők
bosszulói
Százvágyu Bánat, százbánatu Vágy.
Egymást szeretik, soha el nem válnak,
összefogódnak
a Vágy foga éles, a Bánat ajaka
lágy.
Egymást szeretik testvériesen és véreden osztozódnak
és
csókol a Bánat és harap a Vágy.
Fekete hunyorból van koszorújuk, nagy
árnyakat ingat a mécsük utánad
s jön egyre
mögötted a fekete Bánat, előtted a vérszinü Vágy.
S szól néha
könyezve a Vágy: »Én vagyok a Bánat«.
S
szól néha nevetve a Bánat: »Én vagyok a Vágy.«
A sorshoz szóltam s zúgolódtam
hangosan:
- Vak isten!
vakon szövöd az élet tarka szőnyegét
és
nem nézed, hol van visszája, hol szine?
Villogó éles tűdre tűzve
szívemet
fonákul szőtted szőnyegedbe.
Ki égi nedvek rosszszivű csaplára vagy
ki
szomjazónak sós vizet mérsz, égő szívnek olajat,
a kéjek és kinok
szeszét szeszélyesen töltöd nekünk,
hogy melyikből iszunk, már
azt se tudjuk.
De megrészegszünk italodtól és te nézed
pajkosan,
hogy őrült bakháns-módra mint ugrándozunk
fejetlenül
vagy mint a mérgezett patkányok össze-vissza
futkosunk
s te nézed.
Vak isten!
vakon szövöd az évek tarka
szőnyegét
és nem nézed, hol van visszája, hol szine,
de
nézed,
hogy őrült bakháns-módra mint ugrándozunk fejetlenül
vagy
mint a mérgezett patkányok össze-vissza futkosunk.
Te Caesar!
a nap talán csak egy mesés
karbunkulus, amelyen át
küzdelmeinknek véres színjátékait
te
nézed,
és mi halálra született, vergődő gladiátorok,
mint
hízlalt állatok, kiket csak ölni, halni, hullni csak
bocsátanak
ki ketrecünkből a teres homok fölé,
üdvözlünk, Caesar, a
homokról.
Vak isten!
vakon szövöd az évek tarka
szőnyegét
és nem nézed, hol van visszája, hol szine;
villogó,
éles tűdre tűzve szívemet
fonákul szőtted szőnyegedbe.
Lelkemben bakhánslárma tombol
és mint
a bakháns-asszonyok
lihegnek szenvedélyeim
hova?
tova!
elől
a tigrisbőrös Isten
öntözi vérpiros borát,
megereszti a
zabolát,
hova?
tova!
lobogó hajjal száll utána
röpködve
mint a cinege
az éji nők vad serege,
hova?
tova!
kereplő
kerepel a dombon,
szélben hajlong a borfüzér,
pihenni nem hagy
a vezér,
hova?
tova!
megszólal a hétcsövü nád
gyötrelmes,
kéjes szerenád:
jaj! sujt a thyrsus, hajt az
ostor,
hova?
tova!
Az út végén vár egy kolostor.
Már béna vagyok, már néma vagyok,
naponta
felejtem a dalt:
látod Thamyris, látod Thamyris,
mi hozta
fejedre a bajt.
Hol Dórion állt, ős pylosi vár,
odajöttél
Oichaliából
múzsák mezején, mézes mezején
lábad a dús fübe
lábolt.
Előtted az ég vulkántüze égett
hajnal
kapuján benyitottál,
hát ím a kilenc, az égi kilenc
- ruhája
rózsaszin - ott állt.
Ekkor fuvolád, átkos fuvolád
lobbant,
mint síkon a tűzek
és mind szabadabban, egyre vadabban
hogy
futni riadtak a szűzek.
Hol Dórion állt, hajnal
tovaszállt.
Igézve, magadra, bénán,
látod Thamyris, látod
Thamyris,
ezért maradsz vala némán.
Lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen,
bús alvilágban,
asphodelosok között, hol asphodelos
meg se moccan,
gyászfa nem bókol galyával, mákvirág
szirmát nem
ejti, mert a szél ott mélyen alszik,
alszik asphodelos
ágyban, mélyen alszik, nem beszél.
hol a tók acéltükörként mozdulatlan
elterülnek, pillák
könnyen szenderülnek, mert a
pillák legyezője, hab-
szövetnek fodrozója sohase jár
ott, a szél;
óriási amphorákba, alabastrom amphorákba
ötven asz-
szony, bűnös asszony karcsú vázát
megmerítve, majd
merítve, majd ürítve kárhozott bús
ötven asszony
mindörökre töltöget,
ötven kárhozott bús asszony óriási
alabastrom ampho-
rákba mindhiába töltögeti drága
nedvét, drága Léthé-
ből merített sohasem elég vizet.
Óriási karcsu gyászfák ágaikat sohse
rázzák: [minden
águk egy-egy lélek, öngyilkos bús
régi lélek, mely
most néma fán tenyész;
érzőn, mégis öntudatlan nyujtja lombát
mozdulatlan,
mozdulatlan és sötéten, át a réten,
át a réten, hol a Léthe (mert e rét a
Léthe rété) száz belé-
mosott bünöktől szennyes
vízzel, elfelejtett ős bünök-
től szennyes vízzel
körbe folyva nem enyész,
nem enyész, nem ér tengerbe, hanem
hétszer körbe-körbe,
vissza önmagába]: ottan ötven
asszony kárhozottan
ötven órjás amphorába mindhiába,
mindhiába tölti
könnyét és vizét,
majd merítve, majd ürítve, mindhiába,
mert az ötven
bűvös edény tölthetetlen, mint a tenger
önmagától
megapad és elhúzódik és az ötven bűnös
asszony
Léthe vizét alabastrom amphorákba mindörökre
csak
hiába tölti szét.
Ötven asszony, alabastrom testtel,
ébenszínű hajjal érzőn,
mégis öntudatlan öntögetve
szakadatlan félig értett
dalra kel,
ötven kárhozott bús asszony felvilágból
lehozott és lel-
keikbe visszajáró félig értett
félemléket fojtott hangon
énekel:
»Meggyilkoltuk férjeinket, ötven
daliás nagy férfit és
szerettünk, csak szerettünk,
Isten tudja, kit szerettünk,
vágykancsóból
merítettünk, merítettünk, ürítettünk,
fenn a
zöldvilágu földön, az aranyos nap alatt -
»Régi szavak járnak vissza
elsötétült lelkeinkbe, mint
sötétben nagy szobákba
utcáról behullott fények; mit
jelentenek? hiába
próbálunk rá emlékezni; mit jelent
az, hogy:
szeretni? mit: kívánni? és ölelni? a
homály-
ban mindhiába kérdezzük az árnyakat.
»Csak daloljunk: Meggyilkoltuk
- s emlékezzünk: férjein-
ket csak
daloljunk, bár nem értjük, és merítsünk és
ürítsünk;
úgy sem tudjuk abbahagyni; és daloljunk,
bár nem
értjük, mert különben némaság van, és a
némaság oly
félős! néma, rengeteg sötétség: a sötétség
nem beszél
-«
Igy dalolt az ötven asszony, ötven
kárhozott bús asszony,
egymáshoz mind oly hasonló
ébenfürtü, alabastrom
testü ötven testvérasszony így
dalolt a Léthe-réten,
lélekfák közt, mákvirág közt,
óriási amphorák közt,
Léthe mellett, hol a szél
lenn a csöndes alvilágban, szellőtlen bús
alvilágban al-
szik asphodelos-ágyban, mélyen alszik,
nem beszél.
Kékek az alkonyi dombok, elülnek a szürke
galambok,
hallgat az esteli táj, ballag a kései
nyáj.
Villám: távoli dörgés: a faluban kocsizörgés,
gyűl
a vihar serege: még lila s már fekete.
Kire csukódnak az aklok,
jönnek az éjjeli baglyok,
csöndben a törpe tanyák,
félnek az édesanyák.
Sápad a kék hegy tábor, fátyola távoli
zápor;
szél jön; csattan az ég: porban a puszta
vidék.
Szép est a szerelemre: jövel kegyesem kebelemre;
sír
és fél a világ: jer velem árva virág.
Mikor ölembe kaplak, zörren
az üveges ablak!
Hajtsd a szivemre fejed: künn az eső
megered.
Sűrűn csillan a villám: bús szemed isteni csillám.
Míg
künn csattan az ég, csókom az ajkadon ég.
bár gyujtana minket,
egy hamuvá teteminket
a villám, a vihar: boldog az,
így aki hal.
Izzadva ballag Héliosz az égen
s a
szomorú Campagna napban ég:
tikkadt tücsökdal zeng a bús
vidéken
s tikkadt lelkemben zeng a bús vidék.
Dalolva hordja sárga
koszorúját
kalászból, mint bús asszony, tétován,
kin sárga
napfény jegyzi mélabúját
s bús olajág, hogy arca halovány.
És énekel: »Hajdan valék
nagyasszony,
világ úrnője, gazdag és pazar,
ki arra született,
hogy kegyet osszon,
ha kéri koldus, esküvő vazall.
»Régi matróna, régen
tisztelendő,
királyok anyja, magam is király,
kinek feje az
egekig kelendő,
lába nagy földeken tapodva jár.
»Ma szertehullott régi
gyöngysoromból
nincs már csak ívelt barna romsorok,
kiráncigáltak
régi, nagy koromból
s ruhám megtépték gyáva kis korok.
»De még sok bölcs lesz trónomig
jövendő
hódolni nékem holtig hű vazall
s régi matróna, régen
tisztelendő,
fogadom őt én, gazdag és pazar.
»A multban-örököt tisztelni
küldi:
az únt jelen és vonzza őt a rom
s méla testemről nem
csalódva gyüjti
az emlékek virágát dombomon.«
1911
ΤΑ ΤΟΤ ΔΡΑΜΑΤΟΣ ΠΡΟΣΩΠΑ
Laodameia |
Laodameia:
A Hóra visszahozza már a zöld
tavaszt
lombtól sötét a hószín oszlopok köze. -
Ma újra véres
és halottas álmokat
küldött egy isten. - Im lefolyt a teljes
év,
mióta hősi férjem, Prótesilaos
görbe hajóján légszerű
tengerre szállt,
hogy megbüntesse a hitetlen trójait
s Tróját
lerontsa. S ím még róla semmi hír.
Bölcs jós, tudás kapuja,
készítsd jóslatod.
Jós:
Királynő, néha jobb nem tudni a jövőt.
Laodameia:
Világosságnál jobb-e hát a vak homály?
Jós:
Az isteneknél változatlan áll a sors.
Laodameia:
Tudva kitérhet útjából a gondos ész.
Jós:
Asszonykézzel vasat kivánsz hajlítani.
Laodameia:
Királynődnek szegülsz-e ellen, szolgavér?
Jós:
Tudod-e még a jóslatot, mely
Delphibül
jött Atridákhoz, mielőtt hajóikat
indíták földig
rontani szent Iliont?
»Kinek a lába legelőbb érinti
meg
Trójának földjét, Trója földjén veszni fog.«
Vas
végzet vonssza lábaink lépéseit.
Laodameia:
Ó, jaj nekem!
Kar:
Mi bánt úrnőm?
Laodameia:
O,
jaj nekem!
Már látom a végzetnek szörnyű szőttesét.
Kar:
Baljós multakba néznek véres szemeid.
Laodameia:
Férjem hallván Apollo gyémánt
végzetét,
szólt: »Boldog és háromszor boldog a görög,
ki
trójai homokba az első görög
nyomot nyomhatja,« -
Döbbenéssel felelénk:
»De isten mondja, Trója földjén
veszni fog.«
Nem hajtva, újra mondta: »Boldog a
görög
kinek hajója gyors és lába gyors, a part
felé, hajója
szállni, lába ugrani,
a part felé, madárhajó és zergeláb.«
Jós:
A hős vakmódra végzet ellen merni bíz
és
azt gondolja, bátorsága már erő.
Laodameia:
Lefolyt a teljes év s még róla semmi
hír.
Bölcs jós, tudás kapuja, készítsd jóslatod.
Jós:
Királynő, férjed őrült lelke szállt
beléd:
Asszonykézzel vasat kivánsz hajlítani.
Laodameia:
Királynődnek szegülsz-e ellen,
szolgafaj?
Oltár lángjára szótlan öntsd a barna vért.
Jós:
A vér sercegve összefut s a füst
lecsap:
baljós illat száll meghomályzott gőzivel.
1. strófa.
Fiúk:
Minden szomorú idő közt
a tavasz
a legszomorúbb,
amikor zöldül az erdő,
amikor borul az ég.
Lányok:
Friss zápor zúg a mezők közt
az
út sárral teli, rút,
de barna bársony a felhő,
de zöld
bársony a vidék.
1. antistrófa.
Fiúk:
Jő Héliosz égi nyilakkal
gyilkos
sugárnyila hull
és újra napos a nappal
és zengve ébred a méh.
Lányok:
Völgy felé forr a folyóka,
a
fenyő a kékbe nyúl,
nap felé vágy a futóka
s a királynő -
férje felé!
2. strófa.
Fiúk:
Jertek ma, fiúk, valamennyien,
kik
lakjátok erdős Phylakét
s nagy Démétér földjét, Pyrasost
s
juhok anyját, a virágos Itónt,
tengeri Antrónt s füves
Pteleost
a sokcsucsu Thessaliában.
Lányok:
Jertek ma leányok, barna
szüzek,
nász-nem-látott sok szép hajadon,
kérjük dallal
nyilas Artemist,
hogy adja királynőnknek vigaszát,
ki zokogva
eped hős férje után
s haját keze tépi hiában.
2. antistrófa.
Fiúk:
Két hős dalia szállt Trója felé
az
ős Phylakos palotáiból,
gyorslábu Podarges és a
vitéz
Prótesiláos, mint két csodasas,
mely fészkéből
zsákmányra kikel,
tán hogy soha vissza ne keljen.
Lányok:
A bízakodó hős útra merész
s
árván marad sok ős palota
és tépi haját sok bús feleség,
a
fekete föld s a keserű víz
minden fehér csontot befogad
s ki
merhet az istenek ellen?
Epodos.
Teljes kar:
Milyen bort adtak, a föld fiának
a
kegyetlen istenek,
hogy attól örökre részeg
s szenved mig a
sírba száll?
hogy él ahol élni bánat
és küzködik és
szeret,
ahol bűn lenni merésznek,
ahol szeretni halál?
hogy
tudva is űzi lázát
végzete torka felé
és kergeti azt ami
messze
s elereszti ami közel;
elhagyja nyugalmas házát
és
mind ki őt szereté
s csak akkor látja, ha veszve,
hogy
boldogsága vesz el?
Bolond akarás a férfi bora,
a nő bora bús
szerelme,
sajtolva kínnal a fürtből,
amelynek vágy a neve,
a
sors buta lába gázol a
lélek kádjában ütemre
és ömlik a vérző
fürtből
a bor vérszínü leve.
És mint akit ért
kígyómarás,
számára fü nem terem:
a férfi bora bolond
akarás,
a nő bora bús szerelem.
Hírnök:
Viharban jöttem Trója vészes
tájiról,
Lemnosból vad hab elragadt Athos felé
s a tengerek
korbácsa, zord tavaszi szél.
Sok hajnal vére folyt a vízre,
mialatt
a szürke tengert habra verte evezőnk. -
Borús hírrel
küld hős Podarges engemet,
hogy jobb talán ádáz Eurussal
küzdeni,
mint ily hírtől görnyedve szállni part fölé. -
Vén
ember, mondd, neves királynőd merre van?
Iphiklos:
Ó, idegen, királyok atyjával beszélsz.
Hírnök:
Gyorslábú hős Podarges, s
Prótesilaos
hősnek hős atyja, hős Iphiklos vagy talán?
Iphiklos:
Az volnék, hogyha anyja egykor nem hazudt.
Hírnök:
O hallgass engem békén, sokjuhú király,
a
végzet ellen harcra úgysem szállhatunk. -
Atyám Othrys hegy alján
őrzi nyájait,
honnan lelátni messze kék tenger fölé:
onnan
indult el Ilionba két fiad
és sok thesszáli s köztük én is, gyors
hajón,
sok érclábvértű, barna üstökű görög,
de legkülönb
vezérük, Prótesilaos
Ares-kedvelte hős. És jött a déli
szél
Euboia földjét jobbra, Sepias fokot
baloldalon vígan
kerülte víg hajónk
s tavasz lehétől vásznunk boldogan
dagadt.
Görög hajók közt nem volt több ily gyors hajó
görög
utak közt nem volt több ily boldog út.
Csak a vezér ült
bárkaorron kedvtelen:
az ő vágyának lassu volt a könnyü szél
s
úgy tetszett, mozdulatlan áll a gyors lapát.
Lemnoshoz érve
megkötöttük a hajót
és ágyat készítvén a sárga homokon
Myrina
partján, ott aludtunk a puhán
s nyugodt álmunktól dobogott a
messze part
halkan, mint a szellőtől a tenger szive.
Csak a
vezér nem nyughatott lágy szőnyegén
s az örök égtől s
csillagoktól kérdezé:
»Ó, tenger és te menny mélységes
tengere,
arany homok, s ti menny homokja, csillagok,
elsőnek
ér-e Ilionba gyors hajóm?«
S midőn a Göncöl rúddal fordult
lefelé
s szürkülni kezdett messze Ilion felé,
kiáltott: »Hej
hajósok! hej hajóscsapat!
hajóra! talpra!« s vertük már a
sós vizet,
mire a Hajnal széttárta rózsaujjait.
Hajónak orrán
mint egy isten, állt a hős,
kelő napfénytől vértje mellén
vakitott:
olyan volt, mint a sas, midőn a napba néz.
Iphiklos:
Ó, hős fiú! O, hős apád igaz
fia!
Emlékszem, gyermek voltál és aligha tíz
tavaszt ha
láttál, amikor megjöttem én
a lótenyésztő Elis földjéről,
ahol
Amarynkeus hőst temették az epeiosok,
s halotti játékot
rendeztek gyermeki
Bouprasionban; Nestorral futottam én,
mi
két öreg; de gyengék voltak inaim
és meg nem adták győznöm ott az
istenek.
Hej, mint vígasztalt, ördöngös kis kölyke! hej,
hogy
mondogatta: »Csak nőjjek meg én, apám,
első leszek minden
görög között, tudom,
s legyőzöm mind, ki tégedet legyőzni mer!«
S
én remélhettem, felvirul még Phylakos
atyám hős vére s Diomédé s
Déión
magzatjaiban él a régi ép erő.
Hírnök:
Tovább hajóztunk akkor, s jó szelet
fuvott
utunkra Zeus, s Imbrosnál láttuk messziről,
szürkéllni
vízből Phrygiának partjait
s új hajnalon csillogni Sigeum
vizét,
mint egy vértengert. Ó minő hajnal vala!
Itt közre
fogtak messze vézna szigetek,
balról köves Mastusiának bús
foka,
jobbról a ködben rémlett kincses Tenedos
s mi Ázsiának,
ellenséges föld felé
úsztunk a vértengerbe. Fenyegetve
nyúlt
előttünk vén szikláin híres Pergamos
roppant kockákból
rakva, és mögötte kelt
a véres nap. Hajónk orrán állott a
hős
vezér; a napból két vércsepp szemébe hullt
s e két
vércsepp így szólt: Priamos vára ez!
És már hallottuk messziről,
hogy ébredez
a tágas Trója s száz kapuja sorra nyíl,
gyapjas
nyáj béget, csenget görbe szarvu kos
kurjant a pásztor s bőg a
kajla bús tehén.
Ekkor - hopp, hóha! - partra dobni a követ
a
horgony-nehezékkel. Rándul a kötél.
Lapátot padra hány az izmos
evezős
s fáradt karját nyugtatja nedves combjain.
Még egyet
ing a nagyhajó. Haj, dolgozik
a vad hajós marok, feszítve a
kötélt.
Iphiklos:
Rövidre fogd beszéded véres gyeplejét.
Hírnök:
Ó, mint egy isten állt a bárkaorr
csucsán
s megvetve edzett lábát a nedves padon
Hermés gyanánt
a partra könnyedén szökött
szárnyas bokával; s rendült rá a nagy
hajó.
Az első! Messze még Agamemnon király
hajója, messze
szőke Meneláos úr
s ravasz Odysseus, s gyors Achilleus messze
még!
S míg a hajó népén, hősök harchoz szokott
során s a vad
hajósok durva csontjain
iszony fut át s végzet hideg
fuvallata;
addig a vészes partra nyugton néz a hős
s szent
Ilionra s Pergamos várára fel
mint oroszlán, midőn barlangjából
kiszáll
s zsákmányt keresni messze földön széttekint.
Előtte
barna Pergamos s a nagy torony. -
És ím a napnak büszke, fényes
kereke
a nagy torony vállára száll. S a nap előtt
a nagy
toronynak vállán áll egy óriás
vitéz, nagy íjjal, feketén a nap
előtt,
mint egy sötét Apollo; Priamos fia
Hektor királyfi; s
áll mögötte második,
Euphorbos, Panthous pap fia, Othrys üke.
Az
dardanok közt hősnek messze legkülönb,
ez nyilasok közt messze
legkülönb nyilas.
Magas toronyból úgy tekint felénk e pár,
miként
magas fészkéből égi két madár.
Messze pendül az óriás, fekete
íj,
messze surran a vessző, messze pattan a nyíl
s a nap előtt
reggeli légen úgy zug át,
mint reggeli madár, ha leveti
magát,
mint ölni éhes, görbecsőrü vad madár;
csőrén a végzet,
csőrén ült a zord halál.
1. strófa.
Fiúk:
Végzethordó zord madarakkal
reggel,
este
teli zsong borus levegőnk:
jaj akire ők találnak,
jaj
akire ők leszállnak,
reggel, este
jaj aki elökbe kerül.
Lányok:
Ki virrasztott a porokkal?
Ki
kereste
bús csontjait össze a máglyán,
ki akart elégni
lángján,
lombbal ki vette körül?
reggel, este
ki siratta
meg őt?
1. antistrófa.
Itthon vár bús felesége
reggel,
este
epedez, sír férje miatt,
majd gyászlepedőt is hímez
és
rá feketével színez -
hol a teste,
akire borítaná?
Fiúk:
Vad Phrygia messze vidéke -
ott a
teste,
hol tigris kölykez a pusztán,
hol üvölt a sárga
oroszlán
s Xanthos vize omlik alá -
ott a teste,
fölötte a
keselyühad.
2. strófa.
Lányok:
Érc és hármas erő övezé mellét, ki
először a vízre bocsátá kis tutaját
a vad tenger kényére vetette
reá a törékeny, könnyü hajót
s elhagyva hazáját, szállt ki
Keletre a Hajnal büszke kapúja felé,
hol habra hab ezredek ezrede
óta dönget a Hajnal boltozatán.
Fiúk:
Három szűz ül messze teren tul, időn túl,
fonja fonák fonalát,
habra habot ver, napra napot ver a tenger,
törve hajóra hajót.
Szűz új parton fátyolos árnyakul új nem
sejtett végzetek álnokul állnak az útas elé
s mégis az álmok a
szűz partokra szállnak az új csodagyapjak után.
2. antistrófa.
Lányok:
Minden gyors-gyors, kétfelül öblös,
fekete orrú, görbe hajók között
isten-ember legsebesebbnek mondja
az Argo régi hajót,
de Prótesiláos görbe hajójánál nem volt
sebesebb (s jaj, vesztire gyors!)
mióta röpült vala Daidalos és
tüzet hozott a Titán.
Fiúk:
Szép a hajó, ha selyemhabok égszinü kék
fodrába felöltözött
s habra száll, mint táncra az ifjú leány!
Öröm akkor látni a büszke hajót,
ha röpte gyors; - de végzet ül a
magas faron és kormányos a Sors -
s mégis az álmok a szűz
partokra szállnak az új csodagyapjak után.
Epodos.
Teljes kar:
Ember, Iapetos
fia
tiltott útra merész isteni ösztönöd.
Amióta
Prométheusz
csenni merte tüzét istenek ellen is,
benned
ég a tüz, ösztönöz
és úgy nevezed: dicsőség.
E tűz gyujtja a bűnt, gyujtja a
háborút,
e tüz edzi a kardokat,
edzi barna
hajók kártonyos árbocát,
szűz partokra
kivánkozót. -
S téged, nagyszerü bűn, nagyszerü háború,
meg
nem tagadunk örökké.
Gyors hajó
Meneláosé,
gyors, mert hajtja harag s tört szerelem heve;
Vad
gőg úr-Agamemnonét,
bölcs Odysszeüszét a leleményes ész;
-
gyorsabb Prótesiláosé,
mert
vágyad hajtja, dicsőség!
Végzet, mennyei kard, célzani biztos
íj,
végzet, lassu malomkerék,
végzet, barna
madár, földbefonó nagy pók,
roppant varsa,
hiába köt: -
téged, nagyszerü bűn, nagyszerü háború
meg
nem tagadunk örökké.
Iphiklos:
Sírjatok, erdős Phylakénak fürtös ifjai,
leányi,
megfogyatkozott lombjában Phylakidák ősi törzse.
Ó
jaj, tépd ki végső ősz hajszálaid, egykor hős Iphiklos,
mert
háromszor balga, ki örvend, látva gyermeke hősiségét.
Kar:
Öreg ember önnön terhét bajjal vonja
három lábon,
élete gyermeke és halála lészen gyermeke bús
halála;
rossz hír, mint a sárga lombot könnyü szél is, úgy
megrázza:
nincs erő már vén tagjában végzet ellen meg nem törni.
Iphiklos:
Ó jaj, vén szivem reményét szörnyü Moira vágta szét.
Kar:
Hogyan sírhat még a hitves, hogyha így sír az atya?
Iphiklos:
Ó jaj, ősz atyád elhagytad, árvaságra ifjú nőd!
Kar:
Jön, közelg már a királynő, haját tépi kétfelé.
Fiúk:
Zord szerelem
kő terhe
szivében
férje nevét sikoltva riad.
Lányok:
Mint a madár,
ha nem leli
párját
fészke fölött vijjogva kering.
Laodameia:
O leányok, akik egykor nászszobámba
vittetek
édes éjre mirtuszokkal ékesítve ágyamat,
halljátok
meg, szörnyü bánat érte úrnőtök szívét,
nem tér vissza férje
többé, hősi Prótesilaos.
Kar:
Ó jaj, jaj, bánat örökké!
Laodameia:
Nem fogom már nézni többé fulladozva mély
szemét,
Soha nem fogom karomba hősi férfitetemét;
Szerelemre
termett testem özvegységben hervad el,
Szerelemtől szomjas ajkam
szomjuságban szárad el.
Kar:
Ó jaj, jaj, bánat örökké!
Iphiklos:
Férj helyébe másik férjet adhatnak az
istenek:
melyik isten adja vissza az atyának holt fiát?
Laodameia:
Akinek szívét kitépték, másik szívet
nyerhet-é?
Lelke helyett asszony teste másik lelket lelhet-é?
Iphiklos:
Asszony búja mint a zápor, csupa könny és
elfolyik:
férfi búja hegyi tó, mely mély és messze s maga van.
Kar:
Remegek reájuk nézni,
remegek
hozzájuk szólni:
apa s nő közt szörnyü verseny.
Laodameia:
Férfi búja fagyos bánat, mint a jég a
hegytetőn,
asszony búja forró láng, mely önmagát emésztve ég.
Iphiklos:
Teste testem, vére vérem, én nemzettem
egykor őt,
én kapattam hősi harcra még mint zsenge gyermeket.
Laodameia:
Szerelemben egyesültünk, mint folyammal
bús patak.
Testem teste, vérem vére: mi vagyok én nélküle?
Kar:
Remegek
reájuk nézni,
remegek
hozzájuk szólni:
apa s nő
közt szörnyű verseny.
Királynő, teljesültek
véres álmaid.
Laodameia:
Ó jaj, álmomban nagy csarnokban voltam
én
Sohasem láttam ébren ezt a csarnokot,
de álmaimból ismerem
minden zugát.
Nagy, csúf kövekből összehordott kapuján
két
nőoroszlán dugja egybe bús fejét.
Belől homály van. Itt-amott
nagy oszlopok
alján pislog csak a setétes árva mécs,
hogy
jobban lássuk a homályt; s az oszlopok
lila árnya rőt falakra
rézsut ingva dől.
Ah, csúf pillérek, lomha, barbár
támaszok,
egymás fölé rakott kockákból éktelen
s nincs
gömbölyű árny, minden durva, szögletes.
És az ormótlan kockák
rücskös, rút falán
véres betűkkel ismeretlen ősirás
oly
vastagon, mint vérbemártott ujj nyoma.
A nagy teremben egymagam
bolyongtam én
végét nem érve. S ím egyszerre egy tetem
bukott
a karjaimba, véres és hideg,
aludt a vér és összecsapzott rajt a
fürt,
de félelmemnek őt ölelni jól esett.
Lázas testemnek
hűvös teste jól esett.
S magamhoz szorítottam őt, mint
lázbeteg
hideg márványra nyomja égő homlokát
s teste jegén
hűsítém tikkadt tagjaim.
S egyszerre lelkem átborzongott
kéjesen,
hogy férjem ez! s hogy ím halottat ölelek
s hogy
élőnél holtat szeretni több talán.
S csókolni kezdtem; s teste
égető jegét
mohó parazsára szítta szomjas ajakam
s ujjomra
fontam összecsapzott fürteit
s a sós vért nyaltam nyíllal sebzett
homlokán,
szorítva mint egy őrült, s tán remélve, hogy
megolvad;
ó, ha zord Hádésban van szerelem,
ilyen lehet, ily őrült! s én
óhajtanék
Hádésba szállni s örökké szeretni ott.
Kar:
Ó jaj, királynő, zord Hádésban nincs
szerelem,
nincs csók, királynő, zord Hádésban nincs ölelés,
csak
tengve lengnek ott az árnyak tétova,
mint puszta képek: lengve
tengnek testtelen
s nem tudják azt, hogy vannak; Léthe bús
vizét
ízlelték ők; s nincsenek többé vágyaik.
Laodameia:
Ó lányok, halhatatlan a valódi
vágy,
Léthé álomvizétől az nem alszik el,
hanem mint drága
szesznek gáza ég tovább
a vágyak gyásza testtelen lélekben is
s
titkon lobog a lélek lengve mint a láng
s fellobban olykor és
legyőzi végzetét.
Igy hallá férje bús dalát Eurydiké
holt
árnya és kezdett ütemre lengeni
a lantos Orpheusz nyomán.
Kar:
Úrnőm,
nyugodj,
az isteneknél változatlan áll a sors,
az alvilágban
elcsitul minden merény
s Kókytosz mellől vissza nem tér senki
sem.
Laodameia:
Ó lányok, győzhetetlen a valódi vágy
s
mindent legyőz és mint a végzet, oly kemény:
gyémánt Vágy s
gyémánt Végzet. Minden hős merényt
a Végzet ellen, sujtanak az
istenek
s a Végzet sujtja még az isteneket is:
de a Végzettel
egyerős a Szerelem
istenek anyja, istenek közt legidősb
s
olykor a Végzetet lába elé köti
s szolgája a haláltalan
Emlékezés
legyőzi a Végzet szolgáját a Halált
s egy percre
Végzet és Halál fején kacag
s miként az öröklét, e perc
korláttalan.
Kar:
Királynő, férjed őrült lelke szállt
beléd;
asszonykézzel vasat kivánsz hajlítani.
Laodameia:
Ó, visszahívom, visszavívom holtamat
egy
percre bár, és aztán jöjjön a Halál
a perceken a szerelem
mindenható
s nincs isten, aki nékem ellenmondana:
apró hadam,
a Kéjek és Percek hada
kis talpaik alá szegik a vén Időt.
1. strófa.
Kar:
Hol körbe kerül a Styx vize
hétszer
s ugat a kapunál háromfejü eb,
hova
senkise jut soha kétszer:
a legmesszebb s a
legközelebb,
hol az árnyban az árnyak álmai járnak,
hol a
vágyra a vágyak vágyai várnak,
ahol álmokról álmodnak az
álmok,
van e létezőbb hely s léttelenebb?
Mert senkise tér onnan soha
vissza,
csak kívül van kapuján
kilincs,
becsukja a lelkét, ki a Léthét issza
és
ott aki van, annak neve: nincs.
Behúnyja a lelkét, ki issza a
Léthét
s örökre feledve a létnek a létét,
a léthei rétnek
lakja sötétjét
s létezni a lélek sötéte
bilincs.
1. antistrófa.
Ott semmisem éled és semmise
pusztul
s mert semmisem él, örök ott, ami,
holt
és semmise lankad és semmise buzdul
s
mert semmise lesz, örök ott, ami volt,
nem vetnek, aratnak,
vetnek örökre,
nem túrja a földet az emberek ökre
nem ölt
soha zöldet Flóra a rögre
nem ballag a
csillag, nem fogy a hold.
A vágynak a vágya s a búnak a
búja
elszunnyad az asphodelos-levelen
nem
nyílik az álmok ivor-kapúja
és nincsen vágy és
nincs szerelem,
ott nem betegíti a vér a csontot,
és senkisem
érez a gondért gondot
és nem szomjuhozza a szomjra a
szomjot,
mert alszik a láz meg a gyász
odalenn.
2. strófa.
Jön az alkony csupa gyászban, lila árnyat
vet az oszlop,
hüvös estnek szele hajtja a fenyőfák feketéjét:
ez
a tenger szele, melynél a hajós félve tekinti
az
ikercsillagok álltát.
Jön a felhő: valamely mennyei pásztor
veri nyáját:
Nosza hallga Phylakénak dalos ifjai, leányi,
amíg
áldoz a királynő, mi maradjunk a sötétben:
Nosza
halkan dudolásszunk.
2. antistrófa.
Sohse láttam ilyen asszonyt, csoda
férjnek csoda nőjét,
aki nem sír patakokban, nem alél asszonyi
módra,
aki kész volna kiszállni viadalban a Halálnak,
a
hatalmas Szerelemmel.
Jön az alkony: denevér száll; remegek:
rémes az este,
jön a felhő; valamely mennyei pásztor veri
nyáját,
nosza hallga, Phylakénak dalos ifjai, leányi,
nosza
halkan dudolásszunk.
Semichorus:
Artemis követői, szűz
lányok;
zengjük az istennőt:
ó szűz Artemis, ó szűzek
istennője,
imádunk.
Létó leánya, kit egykoron
hős
olajfa alatt anyád
Zeusz sarjának a földre szült
Délos
szent szigetében,
erdők asszonya hogy te légy
s
zöldellő hegyek asszonya,
s teknős rejtekü völgyeké
zengő
nagy folyamokkal:
te segíted az új anyát
kínja
közt: a keresztúton
te lengsz éjszaka: fényedről
Holdnak
hívnak a földön.
Lengve hónapos útadon
mérni a
kerek év szakát,
munkás földmüvelő szerény
házát
gazdagon áldod.
Könnyítsd, kívül éjszakát,
bús
szívünkbe a rettegést
s gyász egünkre aranyszínű
fénynek
hozd fel a holdat.
Semichorus:
Büszke székedben, magas
Aphrodité,
égi hölgy, lesben gyakorolt, ha másszor
hív
imádódnak kegyesen hajoltál
földi
szavára:
Jöjj, ereszkedjél nagy Olympus hegyről
s vonva
hintódat lebegő galambok
villogó szárnynyal, tova hagyd
atyádnak
isteni házát.
Ős
habok közül született mosolygó
istennő, élet kegyes
édesanyja,
élet, édesség, gyönyörűség, jöjj el,
ó
te hatalmas.
Kedvesebb lantnál, aranyabb aranynál
bús
galambszavad, de ha cseng tavasszal
isteni és emberi s a vadak
csapatja
hajlik utána.
Kezd
a fényes nap melegebben égni,
még a szűzi csillagok is
remegnek:
Jöjj, ereszkedjél, magas Aphrodité,
megjön
az éjjel,
megjön a szent hold, lemegy a bús Pleiás
s majd az
éjdél jár, foly az óra halkan:
s tört királynőnk zord
szerelemmel küzd nagy
végzetek
ellen.
Epodos.
Kar:
Remegnek a csillagok, égnek az
égen,
mindennek az úra a
zord szerelem:
de az árnyak a léthei réti sötéten
alusznak
az aephodelos-levelen,
ott nem betegíti a vér a csontot
és
senkisem érez a gondért gondot
és nem szomjuhozza a szomjra a
szomjot,
mert alszik a láz
meg a gyász odalenn.
Laodameia:
Ó, rémes este! Soha ennyi denevért
lomhán
sodorni hosszú architrávokon!
A palotának udvarára
rábukik
Othrys-hegy súlyos árnya. Csüggedek. Be más
volt
hajdanán az ilyen este tavaszon.
Hős férjem karja eltakarta
vállamat
s lombok megől a nimfa leste csókjaink
kíváncsi
szemmel. - Mostan félve elbuvik
a nimfa, mint e lányok, kik szűz
Artemist
kérik, hogy hozna holdat félelmükre vagy
Aphroditét,
hogy lenne új vigasztalóm.
De mit törődik Aphrodite én velem?
ki
eleven szerelmet oltalmaz csupán
holtaktól retteg. Melyik istent
kérjem én
az égiek vagy alvilágiak közül
ki az éggel és az
alvilággal harcolok,
élettel és halállal? Csüggedek. Talán
már
itt is járnak mind az árnyak körülem
denevérszárnyakkal szállnak
szerte nesztelen
s a vérre lesnek, mely az oltár hófehér
kövén
lecseppen és hogy abból nyaljanak
s a forró vértől percnyi létre
keljenek.
Ha úgy lehetne! Csüggedek. Be más, be más
volt
hajdanán, míg férjem ébren őrizett!
Haj, gyönge asszony! Melyik
istent kérjem én
az égiek vagy alvilágiak közül
ki éggel és az
alvilággal harcolok;
élettel és halállal? Téged
halavány
Persephoneia, Hádes nője kérlek én
ki alvilágból
visszajársz az ég alá
s az ég alól zord alvilágba
visszajársz:
Szerelem vitt el, alvilági zord szerelem,
szeretet
hoz fel és az édes nap heve
minden tavasszal, örvend akkor bús
anyád
s kiteríti a föld nagy asztalán áldásait
a lengő gabnát
és husos gyümölcsöket
s míg fenn vagy őszig, véle örvend mind a
föld.
De télen lenn ülsz zord uradnak oldalán
ivor székedben s
nézed ott az árnyakat,
hogy nyüzsgenek miként rajzáskor fürge
méh
vagy ősszel darvak serge; nézed Ixion
örök kerekét, nézed
fáradt Sisiphos
munkáit, nézed Tantalosnak kínjait.
Élet és
halál teneked egyként ismerős
s életnél és halálnál mélyebb
szerelem.
Kérlek tehát, vasszóval, élet és halál
és szerelem
nevében, szűzi csillagok
előtt, e rémes éjen, amely
holdtalan
mint honnod éje, árnyak kegyes asszonya,
ha
könyörültél Orpheusnak bánatán
s ha szörnyű férjed mindent
megtesz kedvedért:
holtak közé a vágyat egyszer s engemet,
vagy
vágyakhoz a holtat s hozzám elbocsásd
egy percre s e perc győz az
örök végzeten.
Lásd, rémes éjen áldozok neked
sötét
bárány sötét vérével; még nem berregett
a zsenge bárány;
ugrándozva szerteszét
tavasz füvén szeplőtelen hizott;
neked
illik fekete állat és fekete vér.
Magam öntöm néked,
éjjel, félelemtelen
én véres asszony, vérhalállal harcoló
neked,
halálnak asszonya, szerelemért
s csészébe gyüjtöm. Csillagok!
Talán, talán
már itt is járnak mind az árnyak
körülem
denevérszárnyakkal szállnak szerte nesztelen
s a vérre
lesnek és hogy abból nyaljanak -
hess, néma árnyak! - Ah, az
oszlopok között
rebbennek szerte - oly csodásan zúg a lomb!
A
fű megindul. Milyen felhő kavarog!
Mily néma szél! A légben
láthatatlanul
szárnyak legyeznek. A halál életre vágy:
életre,
vérre: forró vörös vérre vágy -
Hess szomjas árnyak! - Mint
csoportos madarak,
úgy nyüzsgenek, vagy mint rajzáskor fürge méh.
-
Ki jő előttem néma oszlopok között
fekete lomb előtt
fehéren? Villog az
éjben az oszlop, villog az árnyban az
árny.
Mily halvány s mily halott! s sötét seb homlokán.
Ó mint
megváltozott és mégis ugyanaz.
Jöjj, holt szerelmem árnya, téged
várlak én,
jöjj, ó szerelmem véres árnya, jöjj felém -
hess
szomjas árnyak: mind e vér itt férjemé
s eremből ontok hozzá
hogyha nem elég:
hess szomjas árnyak! jöszte édes szomjas
árny
közel, közel, közel - hogy félnék tőled én,
véres,
szerelmes asszony, sorssal harcoló?
Tenyérben felfogom a gőzös
sűrű vért
s forró tenyeremtől lesz még forróbb neked
és úgy
itatlak, mint a kis madárt szokás,
meleg tenyérből - édes,
szomjas, bús madár
igyál: a vér az élet! Ó szegény milyen
mohón
habzsolja; mint a gyermek a tejet
szürcsölve halkan; - s
átmelegszik vértelen
árnyteste lassan: látni, mint foly át a
vér
az átlátszó test vékony kékes erein
s mind sötétebb az ér
és színesebb a hús.
Didergő csontját vér melegje járja át
s
halott szemében élet izzó tüze gyúl
s ajkát mohón mozgatva issza
lázasan
az élet vérét. - Fel, szerelmem, nézz reám,
közel,
közel - kapcsold szemembe szemedet.
Be más vagy s mégis régi
kedvesem te vagy,
te vagy, te vagy! - Mért nézel úgy? Csak a
halál
nézhet így az életre! Élünk kedvesem,
s megint enyém
vagy! Élünk, élünk! érted-e?
Közel, közel! jövel, jövel! Ölelj,
ölelj!
nyomd ajkaimra vértől nedven ajkadat
(nem félek én a
holt ajaktól, hisz tiéd)
mily cserepes, mily véres! csurg az
álladon
a bárányvér: de vértől csókom mitse fél:
vértől a csók
csak ízesebb, csak pirosabb.
Hadd csókolom sebed rózsáját
homlokodon,
hadd kóstolom! De mért nem szólsz? Beszélj,
beszélj!
Mondd, fájt a nyíl? Mondd, fáj-e a sötét halál?
Mondd,
bús az élet zord Hádésban? úgy-e bús?
Szerelmetlen, vágyatlan,
létlen, vértelen
árnyélet, úgy-e bús volt? Látod te, te
rossz,
mért is hagytál el engem? Ugy! de már ne sírj
hisz
élünk, élünk, érted? Szólj! Mért nézel úgy?
Ne félj! az örök
végzetet legyőztem én,
legyőztem én s a szerelem s a vér s a
vágy.
Protesilaos:
Három órára.
Laodameia:
Ó
minő a hangod is:
Szép férfihangod! - Mindegy, mindegy! Szólj,
beszélj
Beszéld el, Trója földjén hogy temettek el
ó messze,
messze! vittek-é áldozatot,
tejet, bort, mézet? játékot
rendeztek-é?
Beszélj! - de mégse! Csókolj, csókolj! Ó sokat
kell
még csókolnunk - még sokat csókolhatunk.
Protesilaos:
Három óráig.
Laodameia:
Nézd,
feljött a holdvilág:
arany kisértet. Most az oszlop mind ezüst
s
Othrys fenyői fémszinekben fénylenek
menyegzői fáklyák gyanánt.
Mily szép az éj!
Ó jer velem, mint boldog nimfa és szatir
a
lomb alá - még eleget csókolhatunk.
Protesilaos:
Három óráig.
Laodameia:
És
ha három óra is,
egy öröklétnél minden perce többet ér.
Ó jer
velem! Sohase volt ily éjszakám,
mert élőnél holtat szeretni több
bizony.
Apró hadam, a Kéjek és Percek hada
kis talpaik alá
szegik a vén Időt
s e három óra győz az örök végzeten!
Ki
halni nem fél, mindent, mindent merhet az.
Sohsem szerettelek még
így; ó jer velem:
előttünk élet, vágy és véres szerelem.
Protesilaos:
Három órára.
Laodameia:
S akkor együtt halhatunk!
1. strófa.
Fiúk:
Ki a lombokat én az
oszlopokat
beezüstözöd és a tengereket,
a haboknak számtalan
kacaját,
erdei források szent fejeit
és a földet, mindenek
anyját
s a rémeket és a szerelmeket
üdvözlégy,
isteni holdfény.
Lányok:
Szörnyű, szörnyű dolgokat
élünk,
szörnyű, szörnyű éjeket érünk
harcot, harcot végzetek
ellen,
rémes, véres éji szerelmet,
árnyat a vággyal, lelket a
vérrel
leget a hússal, tűzzel jegeket,
elevent
egyesülni halottal!
1. antistrófa.
Fiúk:
A szerelmes nő mindenre merész
s
hatalmas a percen a szerelem,
de a percek tellnek, az óra
fogy
tün a hosszu vágy, tün a kurta kéj
bosszus a sors és
írigy az isten
és változatlan a végzet áll
ki
merhet az égiek ellen?
Lányok:
Nincsen, nincsen semmi
reménység:
végzet ellen kelt a királynő
holt árny vérzi
nászkamráját
rémes, véres bús szerelemmel
pusztul a háza ős
Phylakosnak
sírjatok értük, széphajfonatu
fiatal
Phylakida-lányok.
2. strófa.
Fiúk:
Iszonyú, amit ma láttunk,
iszonyú,
amit ma várunk,
iszonyoknak éje lesz ez.
Lányok:
Szörnyű, szörnyű dolgokat
élünk
szörnyű, szörnyű éjeket érünk
félek, félek, mit hoz az
éj még?
2. antistrófa.
Fiúk:
Akinek szivében egyszer
gyökeret
vert vágyak fája,
örök átok hajt ki rajta.
Epodos.
Lányok:
Nincsen, nincsen semmi
reménység,
végzet ellen küzd a királynő
félek, félek, mit hoz
az éj még?
Teljes kar:
Van egy fa, amely dús lombjai
szárnyát
szívünkben bontja ki éveken át
és vérünkből kap
erőt
és életünkre teríti árnyát
és egy fa se hajt nagyobb
koronát
és egy fa se napratörőbb.
Az ifjú szív ennek
melegágy
s mindegy neki: nap meg éj:
buján virulnak az
ágok:
mély gyökere maga a vágy,
hullós virága a kéj,
sötét
gyümölcse az átok
és gyökere annyira edzett
s a virágban
annyi a méz,
s a gyümölcsben annyi a méreg,
hogy akinél
kirügyedzett
a halállal harcra merész
s nem bánja, ha rág a
féreg
s nem bánja az égiek átkát
csak öntözi
nappal-éjjel
csak öntözi este-reggel
rossz fája sötét
virágát
csak öntözi könnyel-vérrel,
úgy harcol az istenekkel.
Semichorus:
Ó jaj, hallga, mily hang volt ez, milyen szívszorult sikoj?
Semichorus:
Sohse hallék ilyen hangot, ilyen tépőt, rémeset,
Semichorus:
Mintha a halálra gyötrött véres Éj sikoltana,
Semichorus:
Megrázkódtak a fenyőfák, bús felhőbe bútt a hold
Semichorus:
Fagyos szél jő, mintha sírból jőne a Halál szele
Semichorus:
Rettegek didergek, csontom fázik, vérem összefut.
Kar:
Iszonyú, amit ma értünk,
iszonyú,
amit ma vártunk,
iszonyoknak éje lesz ez.
Iphiklos:
Ó jaj, mit láttam! Ó ti vénhedt
szemeim
apadjatok ki! folyj el őrült agyvelő!
nem láthat ilyet
ember sarja büntelen.
Semichorus:
Sejtem közelét a halálnak
És
érzem, valami véget ért.
Iphiklos:
Ó lányok, ifjak, mélyen keseregjetek!
Ó
láttam Halál arcánál rémesb dolgokat:
királynőtök véresen fekszik
holt gyanánt.
Semichorus:
Ó ifjai Thessaliának
sírhattok
honotokért!
Iphiklos:
Amint berontok, hallva éles sikoját,
ő
ott feküdt az ágyon - s minden csupa vér
s férje nevét kiáltva
rángott lázasan.
Semichorus:
Hasítsad öltönyöd, arcod
és
tépjed barna hajad.
Iphiklos:
És karjai közt - nem tudom, jól
láttam-é?
valamely rémes és alaktalan tömeg
fogyott,
halványult egyre, mint egy véres árny.
Semichorus:
Ő megharcolta a harcot
s elhullt
a végzet alatt.
Iphiklos:
Ó lányok, ifjak, - nem tudom,
elmondjam-é?
egy alaktalan, rémes, véres, éjes árny
tűnt
lassan el, s az arca fiam arca volt.
Lányok:
Vérszínű
virággal
borítsuk
el őt
és
tavaszi ággal,
mely
éjszaka nőtt:
leljen szerelemtől a léthei réti sötéten örök
pihenőt.
Fiúk:
És
szóljon az ének
és
zengjen a lant:
nyugalom
szívének
örök
alant,
de dicső legyen itt neve és kora sírja fölött kiviruljon a
hant
Lányok:
Nem
özvegyi ágyban
hamvadt
tüze el
nem
is árva vágyban
égett
e kebel:
úgy gyult el a kéj viharában, mint fiatal fa, ha villám
égeti fel.
Fiúk:
Vérszínű
virággal
borítsuk
el őt
és
tavaszi ággal
mely
éjszaka nőtt:
leljen szerelemtől a léthei réti sötéten örök
pihenőt.
Iphiklos:
Ó Phylakosnak ősi háza oda van
s
átok borítja mindörökre bús nevét
szent borzadással mondja a
késő utód.
Semichorus:
Szakítsad öltönyöd, arcod,
és
tépjed kusza hajad!
Iphiklos:
Ó istenek: miért kellett megérnem
ezt?
Mért nem haltam meg ifjan? gyenge vén szivem
nem bírhat
ennyi átkot, ennyi borzadályt.
Semichorus:
Ő megharcolta a harcot
s elhullt
a végzet alatt.
1911-1913
Kik messze tőlem együtt énekeltek -
Ó,
boldog verseny, bátor, büszke, boldog
költők, kik együtt,
értőknek daloltok,
egy fa levéli mind, testvéri lelkek!
Gondoljatok arra, kit messze rejtek
rejt
tőletek, ki ha kóstolja bortok
nem érzi már ízét sem; és ha
szóltok
nem érti, s más összhang mit vágya kerget.
Más nyelven és magának énekelget,
mint
szél kezében elszakadt levél:
s talán nem ő, hanem a szél zenél.
S ha arctól elmaradva úgy figyelget,
mint
sebesült, fejét a földre hajtva,
holtig figyel a távol ágyuzajra.
Te nem ismered, ti nem ismeritek
e
fellegeket,
melyek az ember vállaira szállnak
elbírhatatlan
vasmadárnak:
törpék vagyunk
s egeket hordozunk.
Te nem
ismered e földeket; itt
a nyájas szőlő sohasem virít,
a
bársony barack nem mosolyog:
itt élni s halni mindegy dolog.
Egy
nagy átok ül Fogarason,
mint úrnő ül a várfalakon,
mint
Tizifoné Orkusz falain;
gyakran látom lobogni haját
(épígy
lobogott ez árkokon át,
mikor Mayláthot a három oláh
árulva
fogta a tornyok alá,
Apafi vörösen ivott-evett,
robogott
Bánfiért szemfedős követ,
börtönben zsoltárzott Béldi Pál
s
apjáért könyörgött Cserei Mihály)
ó, mennyi átok, ó, mennyi
kín!
ki e szörnyü nő a vár falain?
Magyarul nevének semmi
szó:
latin neve: Desolatio.
Ő böngész végig e földeken,
s hol
sarcos sarlaja megjelen,
meg nem marad egy csenevész
kalász:
halász elől halat kihalász
és hálójába vet
köveket,
melyek kitépik a szövetet,
tífusszal mérgezi a
kutakat
és láthatatlan ösztökével
a rút, fekete,
fekete,
sanda
bivalyokat ölni dühíti.
Ó!
Desolatio!
Nekem e föld halni
jó,
ezek a felhők -
(nekem ilyen... szemfedők...
kellenek)
ezek a havasok -
(nekem ilyen...
sírkövek....kellenek)
melyeket az ördög tolt föl
bábeli
tornyokul:
az ördögök ostromtornyai
melyek a...
mennyeket... ostro... molják.
«Semmiből
egy új, más világot
teremtettem.»
Bólyai
János levele atyjához
Isten elménket bezárta a térbe.
Szegény
elménk e térben rab maradt:
a kapzsi villámölyv, a
gondolat,
gyémántkorlátját még csak el sem érte.
Én boldogolván azt a madarat
ki
kalitjából legalább kilátott,
a semmiből alkottam új
világot,
mint pókhálóból, sző kötélt a rab.
Új törvényekkel, túl a szűk egen,
új
végtelent nyitottam én eszemnek;
király gyanánt, túl minden
képzeten
kirabolván kincsét a
képtelennek
nevetlek, mint Istennel osztozó,
vén Euklides, rab
törvényhozó.
Zörg az ág és zug a szél
cigányasszony
útrakél
feje piros keszkenős
zsír haján a rossz
kenőcs
lepedőbe köti bugyrát
úgy viszi a pereputtyát
csípőn
kötve csücske kettő
nyakán lóg a másik kettő.
Háti jószág,
pereputty:
pici rajkó, jól aludj!
Mezők jönnek, erdőségek
jó
vidékek, rossz vidékek
szép hazák,
zöld hazák:
jár a szél
és zörg az ág.
Bús szederfa álldogál
pici rajkó
sírdogál
bús szederfa naptól szárad,
cigányasszony ina
fárad
fára köti lepedőjét
úgy ringatja csecsemőjét.
Bölcsőt
tartja: bölcs a fa;
Szedret adja: jó a fa,
Ad tüzet is száraz
ág:
mindenütt csak hajt az ág
hogyha tüz van: a tüz ég
is
kerül hozzá kis fazék is
kis fazék
nagy fazék
mindenütt
csak jó az ég.
Ágra köti lepedőjét
úgy ringatja
csecsemőjét:
«Ági jószág, pereputty
pici rajkó, jól
aludj.
Mezők jönnek, erdőségek
jó vidékek, rossz
vidékek;
teneked mind jó vidék:
mindenütt csak kék az ég.
Ne
felejtsd, hogy ágrul lettél
szederfa alatt születtél
s mint a
röpke majd az ágrul,
úgy leszakadsz majd anyádrul
se apád,
se
anyád,
se országod, se tanyád.»
Mesél neki rémeket,
dalol neki
éneket:
«Ági jószág, pici lélek
milyen jó neked az
élet:
hogyha jön a csunya szél,
pici rajkó picit fél
ad
tüzet a száraz ág:
kivárod a tavaszát.
Hogyha ég a nap
sugára
a gazdának nagy a kára:
neked semmi, kis
bolond;
mindenütt csak hűs a lomb:
Cse’bogár,
Cse’bogár,
a
gazdának csupa kár.»
«Mezők jönnek, erdőségek,
jó
vidékek, rossz vidékek
teneked mind jó vidék:
mindenütt csak
kék az ég.
Erdőn hogyha zsidót látsz,
meg se nézed, neki
látsz.
Mezőn hogyha lányra lelsz,
meg se kérded, úgy
ölelsz.
Nem hiába ágrul lettél
szederfa alatt születtél
s
mint a röpke mag az ágrul,
úgy szakadsz le majd anyádrul
se
apád,
se anyád,
se országod, se tanyád.»
Lakásom tétlenség szigetje
szeszély
sétáló palotám
munkám az ördög kerevetje.
Ami valóság volna tán
úgy tekintem
mint a felhőket
és járok a semmik után.
*
Ó jaj! megúntam a mezőket
s a várost
már előbb megúntam
megúntam völgyet és tetőket.
Próbáltam élni léha gúnyban.
Próbáltam
élni szeretetben
és próbáltam élni magamban.
Egy sem volt élet s észrevettem
hogy
éltem csak akkor lesz élet
amikor már messze mögöttem.
Amikor régen semmivé lett
életté válik
a halálban
de a jelenben nincsen lélek.
Bolond gazda szolgája, lábam
ténfergve
tétován topog
és érzi hogy minden hiában.
melyben a költő magát és társait bányászokhoz hasonlítja.
Esik a hó, a dal ma megered
esik a
hó
a kályha szíve halkan dobbanó
a dal ma szép lesz, mély lesz
és enyém
szimbolumokkal teljes költemény.
Mondom nektek, hogy bányászok
vagyunk
mondom bizony,
bár elfog gyakran a mélységiszony
s
mint aki szédül tornyok ormain,
émelygünk ormos akna kormain.
A bánya mély, az akna piszkos ám
a
bánya mély,
az akna piszkos, mint a szenvedély:
forró sötétben
fénylő kincseket
keresünk míg valami eltemet.
S talán a víz temet bennünket el,
talán
a víz,
talán a tűz, talán a viheder,
talán a föld, a kő; talán
a jég,
talán a forró, fojtó bányalég.
Nő- s férfié, egyforma köntösünk
nő- s
férfié,
mi nem kérdezzük, hogy melyik kié:
meleg ürben
mezítlen dolgozunk
s tán drágakő lesz, amit felhozunk.
Tán drágakő lesz, amit felhozunk,
tán
drágakő,
tán gyémánt, koronába illhető,
tán áldott szén; tán
átkozott arany:
mi dolgozunk tovább, vigasztalan!
melyben a költő saját lelkét szólítja
meg
és nagyon kegyetlen dolgokat mond neki.
Ó lélek, lélek, mivé kelle
válnod!
Idétlen fényre szülted ezer álmod.
Utolsót holtan
hordozod magaddal,
mint holt gyermek lelkét viszi az angyal.
De néha éjjel, éjes éjszakákon
mikor
magad vagy az egész: világon
s az egész világ egymagadba
mélyed
minthogyha megmozdulna néma méhed.
Mert ami meghalt, nincsen eltemetve,
mit
megtagadtál, nincsen, elfeledve
s a megölt gyermek, mint
fájdalmas árnyék
kísértetes méhedbe visszajár még.
melyben a költő azon panaszkodik, hogy nincsen barátja.
Nekem nem volt barátom,
tőlem mindenki
fut,
társaim elkerültek
mint idegen fiut,
idegent,
megvetettet,
ki mindég mostoha,
kit senki sem szerethet,
nem
is szeret soha.
Magányosnak születtem,
baráttalan vagyok,
így
lettem, ami lettem,
mindentől elhagyott,
mindég a
szenvedésre
vitézül víni kész:
magányosság vitéze,
magam
ellen vitéz,
barangoló borongó,
ki bamba bún borong,
borzongó
bús bolyongó
baráttalan bolond.
Nekem nem volt barátom,
nem
is lehet soha,
örökre már belátom,
maradtam mostoha
nincs
szem, amely szememben
a lelket lelje meg,
szív, mely setét
szivemben
lakozni nem remeg,
lelkekkel lelkesülni
lelkem
hiába vágy
lelkeknek egyesülni
nincsen menyasszonyágy.
melyben a költő elbeszéli, hogy egykor
nagy sereg lányokat
látott, akik liliommal lelket ölni tudnak és
hogy félt tőlük és
hogy kérte őket, hogy ne bántsák a lelkét,
mert a költők lelke
e világnak kincse.
Láttam nagy sereg lányokat
sereg
lányokat liliommal. -
Akkor a lelkem fájdalommal
küzködött sok
nehéz orommal
és láttam mérgezett szirommal
gyilkoló kába
liliommal
jönni nagy sereg lányokat
és mondtam
nékik: «Lányok,
koldus vagyok én:
de
ha meghalok, mégis
e világ lesz szegény.»
Nevettek s mondtam akkor én:
«Király
voltam, vittem a gályát,
térdeltem a tenger dagályát,
valamint
Mithras ős bikáját
reávetvén hajóm igáját.
Király voltam,
vittem a gályát.»
Nevettek s mondtam akkor én:
«Talán
király se voltam,
csak matróz siheder:
de
ha meghalok, mégis
tenger süllyed el.»
«Szerettem mindent, ami
új,
szerettem mindent, ami ódon:
úsztam kanyar, gonosz
folyókon
táncoltam a részeg hajókon,
némán poshadtam lusta
tókon,
szerettem mindent, ami ódon
szerettem mindent, ami
új:
bús zene volt a lelkem,
éltem
ütemét:
ha meghalok, az Isten
behunyja
egy szemét.»
amilyet a franciák chansonnak neveznek.
Mikor még gyermek voltam
szomoru és
szerény
egy nagy könyvesszobába
kerültem egyszer én
s
kiálték vágyra kelten:
Elmém hajóra hág!
Mily szomju véges
lelkem
rád, végtelen világ!
S bejártam így a multat
bejártam a
jelent
s mit bölcseink tanultak
jól tudtam, mit jelent
de
célt seholse leltem
és vágyam egyre rág:
mily végtelen a
lelkem
s mily véges a világ!
S szóltam: Könyvek mit érnek?
Mit ér a
képzelet?
Választalan had éljek
vídám világ, veled!
s tán
elmém vággyal telten
megnyugszik majd ha lát!
mily szomju
véges lelkem
rád, végtelen világ!
És a jelent bejártam
s bejártam a
jövőt
francia selymet láttam
angol gyapjúszövőt
új farmot
messze telken
vad Ausztráliát -
mily végtelen a lelkem
s
mily véges a világ!
S szóltam: Minden hiúság
csak egy
való: a csók.
Szomitó selyem ajkak
és bársonybőr kacsók
kéj,
melyet írigyelten
takarnak habcihák -
mily szomju véges
lelkem
rád, végtelen világ!
De tengert, olyat hol láss,
hogy a
mélyére hass?
és hol van olyan forrás
hogy eleget ihass?
Azt
hittem, rég beteltem
s ma vágyam újra rág:
mily végtelen a
lelkem
s mily véges vagy, világ!
melyben a költő kedvese szépségét
dícséri és a saját
szomorú bujdosásait és egyéb bánatait igen
keserüli.
Zeng a nád a tó fölött
zeng a szél a
nádon -
édes, álmaid között
halld a szerenádom:
ima rád e
szerenád,
tested titkos templomát
dallal így imádom.
Elefántcsont palota
boltozatos
melled
kettős márványoszlopa
nyugszik egymás mellett
fejed
fenn a vánkoson
tornya, melyen átoson
lágy tömjénlehellet.
Érted, édes, messziről
jöttem a
vasúton
hó közűl és bérc mögül
sáron, havas úton,
nyáron át
és télen át
nádon át és éren át,
szálltam a vasúton.
Cirpel most az őszike
szeles
őszidőben
felijed az őzike
távol az erdőben,
béka zenél,
zug a sás,
hosszú volt a bújdosás
teljes esztendőben.
Béka zenél, zug a sás
szél kel az
erdőn át
szomorú a bujdosás
ezer esztendőn át,
ezer évig
élek én
s mindig, mindig sírok én
az egész időn át.
Nem szánom én az ostobát,
kinek üres a
mennyek boltja:
ki méltó látni a csodát
az a csodát magában
hordja.
Az este a kertek alatt
jártam és
elborult az élet:
az Este varázspoharat
bontott a földre, hogy
éj lett.
Hirtelen, árva éjszaka
(szomoru, mégis
szép varázs volt);
és a fák alatt egymaga
lassan feljött az
óriás hold.
Lám, mondtam, egy arany gyümölcs!
Égő
gyümölcs az ében ágon!
Ó melyik napkeleti bölcs
varázsol ilyet
Indiákon?
Ó nagy varázsló, titkos Est
ki
elborítod e Világot.
Kinek nedves ecsetje fest
zajtalan éjjel
száz virágot:
varázsköpönyeget terít
kezed és
elnyomja a későt. -
Szüzeknek alvó testeit
érni mintázza néma
vésőd:
Te mintáztad őt is, te bölcs
sok régi
lányos éjszakáján,
hogy érve majd arany gyümölcs
legyen életem
ében fáján;
mert te vagy a nagy Érlelő. -
Ekkor a
hold feljött a fáról
furcsán morogva jött fel ő
regélve még
Amerikáról.
Felhők kapkodtak szerteszét
hideg
sejtelmek szele támadt,
s hallottam ideges neszét
a rángatózó
ijedt fának.
Napsugárt csipkéz a lomb és mondja:
»Napsugár!
Minden aranyod a földre lehullatni kár:
lásd,
mi mily örömmel isszuk égi italod!
Kár a holt földre hullatni
minden aranyod.«
És a vastag fény a lombon
végighömpölyög
és a levelek szélén a földre lepörög;
vagy
levélről más levélre - csordultas pohár -
mint a sok-medencés
kútban, kézről kézre száll.
Minden levél tartja néki pici
tenyerét;
mindenik kap, mindenik ad, hiszen van elég;
meg se
nyomja gyenge markát ez a drága súly
zöld széléről halkan piros
napernyődre hull.
Ó te kedves, mért nem vagy most tiszta
meztelen,
hogy napernyőd napos árnyát élném testeden
s szomjas
hússal innád ezt az égi aranyat,
mint Danaé teste hajdan görög ég
alatt!
Gyermek kivánnék lenni, tiszta
gyermek
kit nem zavarnak semmi bús szerelmek
s amilyen talán
nem valék soha.
A nő szeme, élettel égve telten
rejtett
mocsokkal undorítja lelkem:
az élet tiszta nem lehet soha.
Az élet piszkos, csak a semmi tiszta,
az
élet mélyén ég a vágyak piszka
s a semmit nem kivánhatom soha.
Ó ezek az emésztő pincelángok,
hogy
mint a mécses, lángban egyre rángok
s tán ellobbanni nem tudok
soha.
Hogy vágyamat születve már utálom
s
utálva vágyom; és ha lesz halálom,
vágyam halálát nem hiszem
soha.
Immár a végtelen vágyára vágyom
s bár
végtelen sok, véges mind a vágyam
s végesből nem lesz végtelen
soha.
Gyermek kivánnék lenni, tiszta
gyermek,
kit nem zavarnak semmi bús szerelmek
s amilyen talán
nem valék soha.
Nem hiszek én egy istenben, mert bárhova
nézek,
istent látok, ezert, s nem szomorú a
világ.
Egyike gyilkos, a másika áldott, másika részeg,
egyike
zengő ég, másika néma virág.
Mind hatalom, de nem egyenlők az
erőre: ha egy int
gyakran a másik fut: gyakran
a másika fél.
Egyike fényes, a másika vak: hogy lenne ez egy
mind?
Semmi az ami csak egy: semmi sem egy, ami
él.
Nem hiszem én az egy istent: hiszem az ezer istent:
azt
aki adja a fényt; azt aki adja a dalt:
azt kivel a kin is édes,
azt kivel a mocsok is szent;
Kronost az öreget
s Bacchost a fiatalt;
az arany Aphroditét s minden derüs égi
mosolygót;
holdnak szűz erejét, Artemisz enyhe
nyilát;
Zeuszt a komor dörgőt s Próteüszt a tengeri bolygót
és
a nyilas napot is, mely a világra kilát.
Gabnaadó bus anyát s
lányát, a vidám hazajárót;
erdei lyányokat is s
a fura furtfülü Pánt;
látom amint a Moira köröttem fonja a
hálót
s olykor az Eümenidák vércsepegős szeme
bánt.
Élnek az istenek és még érzi hatalmukat egyre
bárha
nem is hisz már bennük a léha világ:
egy isten se szorult a hitre
s az emberi kegyre
egyike zengő ég, másika néma
virág.
Hol voltál, irgalomtalan,
míg én
sínylődtem egymagam?
Virágot árultak a fák,
mint pettyes
szoknyás kis kofák.
Ma nem látok virágokat:
minden virág
te vagy magad.
Fű frissesége elveszett:
te vagy ma
friss a fű helyett.
Az ezüst felhőt pajkosul
hajadba
tűzted fátyladul.
Megloptad a természetet,
hogy lenne
piperéd neked.
Kiraboltál tavaszt, nyarat:
énnékem
semmi sem maradt.
(SZEKSZÁRD)
Szerény borral kínállak íme
nem
Szekszárd régi lángbora:
ennek világosabb a színe
és szelídebb
a mámora
de mégsem altató, butító
s nem durva főleg, s nem
hamis
s vélném, baráti körben itt jó
olykornap ily olcsóbb bor
is.
Kertem bizony már járta féreg
pár tán
még most is benne rág:
de rohadjon a régi kéreg:
adott új
vesszőt - új világ!
új vesszőt, mely bár fája vérez
lombja
rozsdátalan kihajt;
új vesszőt, amely meg sem érez
most semmi
férget, semmi bajt!
Új vesszőt, melynek bár
gyümölcse
savanyúbb a tavalyinál
elég hogy kádamat betöltse
és
nektek enyhülést kínál,
ha szátok ízét ronda karcos
rontá vagy
édeskés barack -
s nekem erőt új kapaharchoz
veletek,
gyűvötény, tarack!
Mikor a szőlő leve buggyan
barnul a
fanyar berkenye,
kalászt szentel a dűlő utján
az Egyház, az
Isten menye,
nap arany sávot vet a falra
s a vidám
iskolásfiúk
táskafület lóbálló rajja
a tanteremből rétre
fut:
édes
az otthon.
Mikor a zsaluk leeresztve,
mert
félhomály kell, nem üveg,
Lord hűs kövön, nyelvet
eresztve
hemperg - és áll a légysüveg;
keresztútnál, hol tócsa
poccsant
máskor, most por füstölg eléd:
izzadtan áll meg s
levest loccsant
az ebédet vivő
cseléd:
édes
az otthon.
Mikor a nappal megint enyhe,
mikor az
ember újra víg,
mikor csupán a beteg renyhe,
amikor a diót
verik,
mikor szellőztetik a pincét
s a gazda a tanyán
időz;
őrizni a hegyeknek kincsét
fényes fokossal jár a
csősz:
édes
az otthon.
S mikor a kályha tüze pattog,
mikor a
szoba jó meleg,
halkan a régi óra kattog
s jégcsapot olvaszt a
gyerek:
benn nyájas körtől víg az asztal
s a meghitt lámpa
gyul korán,
bár új hó ablaknál marasztal
merengni
lepkezáporán:
édes
az otthon.
Kék az ég ma, zöld az ág, -
milyen
messze, más világ!
mennyi rózsa, lám a pünköst -
Ámor röpdös
négy szemünk közt
- s semmi harc és semmi kín:
mindjárt
itt lesz Gretna-Green
szállunk, szállunk mind
tovább
tefeléd, szép délibáb!
Bájkocsim szemed sugára,
csókos szók
az ostorom
Hopp! megszállunk éjszakára
valamely monostoron
-
e monostor nemcsak rím,
e monostor Gretna
Green
vén kovács ott ősz apát,
aki
minket összeád.
Sorsom, borsom mit kivánsz?
legszebb a
mezalliánsz:
légy hát, édes ellenségem,
Hófehérke, feleségem
-
mennyi illat, mennyi szín!
szép az útad, Gretna
Green
mennyi rózsa, mily tavasz
bárányfelhő
ránk havaz.
Mennyi szín és mennyi kincs!
szebb ut
nincs és jobb ut sincs.
Ez a rév itt Éva réve:
rég ismérem,
ezer éve.
- Kinn vagyunk már, hejh de kinn!
Hol
van, hol van Gretna Green?
Meddig szálljunk még
tovább
érted ó szép délibáb?
Esteledik az idő,
hűs az árny és zörg
az ág -
megaszalt a déli hő
s esttől borzongsz, szép virág
-
aggadozva kérded ím:
»Messze még a Gretna
Green?«
Jaj virágom, nem
tudom
megtévedtünk az uton.
Szökken a kocsim: világom
köd borítja
s légi nedv,
lankad utazó virágom,
bennem is a régi kedv
-
mennyi harc és mennyi kín!
Messze még a Gretna Green
s
szempillámat - ó de kár -
ólom-álom üli már.
Még most is látom a kezét
hogy ágazott
az ujja szét,
oly szeliden, mint ágtól ág
vagy halkan elvál öt
barát,
kik váltan is segítgetik
egymást egy messze életig.
Még egyre látom csöpp
kezét:
úgy dolgozott mint csöppke gép
a
hímzőtűvel vánkosán:
tündérfogócska - igazán
-
s hogy gyenge ujját meg ne szúrja,
arany
gyüszűt viselt az ujja.
Ó álmodom már csöpp kezét
kerek a
halma, völgye szép:
a völgye selyem, halma bársony:
ó gyönyörű
táj! ó csodás hon!
Ott jártak szomjas ajkaim:
arany homokon
beduin!
Nem vágy, nem álom,
hanem emlék:
jaj milyen rég volt az a
nemrég!
Tiz gyenge ága nyult felém
és
én izenkint tördelém:
ó arany ágnak arany
íze,
arany fa arany ízü méze!
Hát a köröm, a kis köröm!
Mennyi
szépség, mily öröm:
üveges kép selyemkeretbe,
melyre a hajnal
van lefestve
vagy piros ablak méla esten
vagy rózsaarc egy
gyenge testen.
Mert tündértest a pici
kéz
mely rózsás-meztelen igéz
s
a hely hol összeömlik ága
mint csöpp csipő
hajlása, drága
vagy ujja láb és íze térd
s
akkor hogy arca hol? ne kérdd
mert tündértest a kicsi kéz
mely arca
nélkül is egész.
Még egyre álmodom vele:
ó hogy oly messze
közele
s hogy minden e világon itt
furcsa szirtekbe ütközik!
Csak egyszer lenne még
enyém
s kedvemre csókkal önteném
szivesen
halnék azután
nagyobb örömmel ontanám
kis
ujjáért a csobogó vért,
mint száz királyért,
lobogóért!
Mint az ölyv két bús madárra
vigyázatlan
gyenge párra
úgy jött ránk e szerelem
mint a zápor a
határra
mint a nyári zivatar
oly borusan és hamar.
Most a felhők alatt állunk
csillagokra
nem találunk:
minden csillag elaludt.
Vigyázz! most az éjben
járunk:
sillanó síkos az út -
ki tudhatja, hova jut?
Láttam amint szeme retten -
ó a
boldogság kegyetlen,
nem valami víg dolog -
láttam amint sír
ijedten
s mint veszélytől aki buj
finom feje rám borul.
Hallottam hogy hangja csuklott
láttam
lelkében a poklot:
szeme fényes ablakán
félős lelke majd
kiugrott
óriási ablakán,
amint fölvetette rám!
A falunak tornya karcsú,
körül karcsú
könnyü, fák
falu fölött vörös arcú,
sárga bajszú holdvilág.
A vasúton szállok messze,
messze,
messze csöndesen,
és tünődöm, enyém lesz-e,
vagy már veszve,
kedvesem?
Aki egyszer, egy szép estén,
szép
csöndeskén rám hajolt,
enyém lesz-e még édeském,
ki egy estén
enyém volt?
Ilyen messze, halk zugolyba
véle volna
jönni jó,
hol egymásnak válaszolva
tücsök szólna millió.
Lelkem is itt szertecicáz,
elmóricáz
csöndesen,
s megpihen egy fehér cicás
kukoricás ereszen. -
Ó jaj, a vonat megindul,
lassan indul,
tétováz
s eltün a táj dombjain tul
zene, hold és állomás.
(1904.)
Nincsen kisértet! Sűrü meleg
estén
járhatunk fürtös felhők alatt nyugton,
világos főnket
rúdon lengő, súton
száradó leplek immár nem ijesztvén.
Boszorkányt sem már, ösvenyek
keresztjén
tündért se lesünk, mosdva régi kúton;
s nagy hajló
fák alatt, magányos úton
nem hányunk jelt, mint együgyű
keresztyén.
Ha kincsre vágyunk, játszunk vagy
lopunk:
nem hajtunk friss gödörnél ingó térdet,
s egy
kuvikhangra ásót nem dobunk.
S elálmosodván, ketrecinkbe bújva,
-
bátor csibék! nincs róka! - mécset fújva
nyugodtan alhatunk.
Nincsen kisértet!
Miként szélcsendben a hajó
lelkem ma
veszteg úgy lebeg
vitorla nélkül! - Ah be jó,
hogy most
melletted ülhetek!
Talán megállt a vén Idő
s mi ketten élünk
már csupán -
ó milyen édes lanyha hő,
mily édes lanyha
délután.
Most messze földön senki sincs,
fénylik az ajtón a
kilincs:
ajtó előtt a macska ül,
hátát gubbasztva
gömbölyül.
Kertben tüzel a tulipán
fejét megadva
csüggeteg:
most minden édesen beteg.
A tornácon az
oszlopárny
a napsütött fal oldalán
ledől, mint tejben a
kalán.
Nincs a világon semmi vér,
tejjel és mézzel foly az
ér,
a vékony ér a hús alatt:
azért vagy, édes, oly fehér,
s
nézed a fehér bús falat.
Kialszik minden - mily varázs!
Már
alig zümmög a darázs.
Vállad vonala betegen
omlik el kebled
vánkosán
s úgy csüggök fényes szemeden,
mint hipnotizált,
orvosán.
Altass el, édes, engemet,
s álom hajóján messze
vigy
ah ez az álom - eltemet -
és ah! maradna mindig
így!
maradna mindig így...
így...
mindig így...
Anyám nagybátyja, régi pap,
lilaszin
övvel, kanonok,
sárgatag ujján nagy gyürű,
az arca sápadt és
sovány,
arany keretből feketén
apró szemével kivigyáz
a
szép világos nagy falon.
(Nem mer csengetni rímmel, mert tudja,
jól dalom,
hogy minden régi kép kisértet a falon.)
Ma már csak itt él e falon,
de
hajdan Rómában tanult.
volt kispap ott, pirosruhás:
ma már
mellén aranykereszt,
ma már lilával díszruhás,
bölcsen
vigyázni megtanult:
ma már csak itt él e falon.
(Nem mer csengetni rímmel, mert tudja jól
dalom,
hogy minden régi kép kisértet a falon.)
Kisértet, nemcsak a falon,
mert
lelkemből is kivigyáz
villogó szeme feketén
(bölcs arca
sápadt és sovány,
sárgatag ujján nagy gyürű)
lelkem mélyén
egy kanonok
fülel, valami régi pap.
arról, hogy a pusztában kedvesének
teste oázis, szemei enyhe kutak,
és a Reája való gondolat a
Vágyak karavánjának vezetője:
Ha győzve reggel álmom, lelki
csöndön
gondolatod, mint megtérő barát,
fölfénylik bennem:
boldogan köszöntöm
mély elmém édes Dominátorát.
Ki vágyaim vezére - így köszöntöm
-
vezette tikkadt Vágyaim sorát
kútfőig, melynek vízével
leöntöm
éltemet, ezt az égő Szaharát!
Mert éltem csak egy égő puszta láza,
és
lelkes tested benne dús oáza,
hol kettős kútra lelt a karaván.
S Gondolatod, hajtani hűs
vizére,
lelkemnek nyáját, vágyaim vezére,
mely halkan kél.
Mint nap a Szaharán.
OLY SZOMORÚ, HOGY OLY NEHÉZ MEGÉLNI
Oly szomorú, hogy oly nehéz megélni
és
hogy a szépből csak az álma jut,
és hogy a pénzből jó ha mára
fut,
s minden erőmet értte kell cserélni.
Oly szomorú, hogy akit szeretek,
talpig
nem öltöztethetem brokátba,
nem híhatom lakni aranyszobákba,
és
hogy fillérért únva csüggedek.
Oly szomorú, hogy múzsám így kiáll
árulni
hulló kecseit miattam:
oly szomorú, hogy perceim eladtam
s
időm bora idegen kádba száll.
Oly szomorú, hogy nem fektethetem
gyáros
fejem egy csöndes ölbe tétlen
hosszú napok során, e gyönge
télben,
tünődni a halálon, s életen.
A nargiléht és ottománt
kesergem,
ládámban és szivemben nincs arany,
lelkem körül a
munka mocska van:
Nemes tétlenség, nemesíts meg engem!
E komor június havon
mely mord akár a
november,
emléked mely tájakra von,
te mord novemberi
ember?
Emlékszel, egykor, mint folyott
pünkösd két napja
vidáman,
s az örömökre, miket ott
alig vettél vala számon.
Keresd most őket együvé,
mint
gyöngyszemeket, ha szerte
elhulltak, mert gyerek füzé,
ki újra
szerteseperte.
A Sors a játékos gyerek,
ki gyöngyszemeid
zsinorját
elvágta: s most pereg, pereg...
Ki lelheti régi
sorját?
Szeretted mindig a jövőt:
de most
imádod a multat.
Miből van, látod a jövőt:
csupa multból,
megtanultad!
Nézz hát a multba, és a jót
a multból éld a
jövőbe:
hányd-vesd a lelked, mint hajót
hányja takács a
szövőbe.
Kergesse multba és megint
kergesse
jövőbe lelked
emléked motollája, mint
hajót a takácsé
kerget:
így lesz oly szőnyeg életed,
melyben a szálak, a
színek
összefonódnak élveteg,
úgy mint versedben a rímek.
Az életemet elhibáztam,
rossz
szögletet mértem falán,
törölhetetlen drága vásznam
terhes
szinekkel mázolám:
emlékből raktam össze rőzsét,
multból
máglyát jövőm alá,
s tegnap tüzére holnap hősét,
magamat
dobtam égni rá.
Ah, mennyi szépre, mennyi jóra
lett
volna bennem késve mersz!
De hasztalan töpreng az óra,
ha
ihletet nem ád a perc.
Az órák és évek kövéből
nehéz kriptát
emeltem én:
az évek falának tövéből
nem költ föl többet több
remény.
Kriptámban hát nosza kinyújtom
rossz,
multak-törte testemet
és máglyámat vigan kigyújtom,
melyről
fölkelni nem lehet:
Lelkem! ha éltünk lángba lebben,
legalább
szép legyen a láng:
minden bibornál fényesebben
adja palástját
ölni ránk!
Végre falun ér az estem
nincsen este
Budapesten
s éri az estét kedvelem
este az én reggelem
lelkem
mint a rossz madár
nappal alszik, este száll
amikor te
becsukod,
kinyitom az ablakot.
Álmosan borúl a nap
vörös
arccal az égaljra
mint a részeg az asztalra
és az árnyak
hullanak
nyúlanak
és a fények szelidülnek
és a sarkok
feketülnek
és a lángok gyullanak
gyullanak.
Minden ablakot
kitárok
minden gondom elszivárog
és egy palotára várok
melyet
a csönd ujja rak.
És a csönd hangjára várok,
messziről képzelt
bojtárok
néma nótát fujjanak.
Messziről csodára várok:
tünjön
föl egy új alak!
Messziről egy rémre várok
takarózzon be az
árok,
szerelemben ijedt párok
paplan alá bujjanak.
Messziről
egy kéjre várok
messziről egy fényre várok
melytől meggyógyúl
a vak
és a látóra hull hályog.
Messziről egy holdra
várok
melytől elvakúl a nap.
Férges aggály, kétely métely,
késő
bánat: ebi gond
kétségnél kínosb reménnyel
mennyi ront és
mennyi bont.
S nem száll nálam áldott múzsa,
nem, a
bajt enyhítni, báj:
napon únt munkában
húzva
kétszer fáj az, ami fáj.
Májam mint a Titán mája
rágva újul,
végtelen,
s a remény paródiája
viszkető sok kételyem.
Égek: olajjal ne öntözz,
hagyj el,
fárasztó remény:
hűsben: hálóból varrt köntös!
hőben: sós
vizes edény!
Ó gondok, gondok, holnapok!
egy
gondtalan mát hol kapok?
Szőnyeg-puhába betegen
búni hiába
szigetem:
szivem verését halk ölén
csak annál
jobban hallom én.
S nem hágy e belül ágyuzó
nyugodni
tikkadt ágyuszó.
Rég mélyről únott hangja bánt
előbb
sülyedt harang gyanánt:
de zord kohóba sülyedett
és a
harangból ágyu lett.
S tép, tép e belül ágyuzó
lelkembe
tikkadt ágyuszó.
Kifelé csupa sánc, perem:
befelé
lelkem meztelen.
Fájón mezítlen, mint
beteg
zománca-vesztett fogideg.
Úristen, ami itt hibás,
ki lesz
eltömni Messiás?
Jámbor halászt, hiszem, lehet:
hanem
ki vált meg engemet?
Adj Uram, kinek mit szeret:
az
éhezőnek kenyeret,
a szomjazónak hűs italt,
a fiatalnak
fiatalt,
adj az öregnek szép időt:
hadd
üldögéljen ház előtt,
adj, Uram, néki friss erőt -
de nékem
adj már pihenőt!
Minden reggeli látomásból
szemem
mögött dal erjed, érik
mint nyílt hordóban aromás bor.
Ázik az utca friss aranyban
reggeli
csengő csengi végig:
ezüst hal az arany folyamban.
Ó, reggel, gyermek, gyönyörűség!
kertek
falán át egy karaj lomb
tán a csengő szavára hajlong
ó, szent
reggeli csengetyűsség!
a kapu árnya aranyat vág.
Gyenge a nap, szelíd az árnyék
s a
lombok zöldje halovány még
kacag a csengő tiszta zajjal
s
nyíló kapukból friss leányok
csengetnek vissza víg
kacajjal.
Nyíló kapukba mind kiállnak
sorfalat állva mint
királynak
hónuk alatt egy kicsi teknő:
hódolni drága
adományok
(drága nap aranyozza reggel)
s a csengő egyre
közelebb jő
a nagy csengő a kis gyerekkel
s mögötte súlyosan
döbög
a méltóságos nagy szekér
rejtelmes szürke födelekkel
a
verőfényes távol utcán
s megáll, ha egy kapúig ér.
S az egyik
leány közeleg,
feszíti mellét, nyújtja karját;
s nyílnak az
ajtós födelek,
melyek a tág kocsit takarják.
Úgy tartja,
nyújtja válla, karja
az adományt, a drága ládát
mint antik
urnát régi szobrok;
s amint a vak szekérbe önti
ezüstből látsz
fellengni fodrot
a por gyémántját, füst ezüstjét,
szent
áldozatnak ritka füstjét
nap felé szállni a szekérből.
Ó, mit
nekem hogy a szemétből!
Isten szemében nincs szemét:
fürtödnek,
melyből borod erjed,
ne hányjad el rohadt szemét:
attól
édesebb lesz a bor.
Inkább gyönyörködve figyeljed,
hogy napban
gyémánt lesz a por
s hallgasd a szemetes-zenét
amint utcádon
csengve terjed.
Gondoltad volna egyszer, erődben és
szabadban,
robogva tüskön által, mint kit a nap vakít,
hogy
lesz hogy fáj a szúrás, hogy este félsz magadban
és milyen jól
esik majd szeretni valakit?
Nem fogsz szeretni senkit, gondoltad,
úgy-e, bátor,
csak lányok gyenge mellét, üdítő hűs szemét,
friss
fénybe fürdő fürtét, mely nyílt hajnali sátor
s a testükből
szürődött, lelkedbe szürt zenét?
De ezt is nem becsülted - bezzeg ma
visszarínád
lehetne, visszahínád elejtett perceid,
lenézett
zsenge mustod tapodós ajkkal innád:
de ecet lett belőle, hogy
elvont szájjal idd.
Forratlan zsenge mustod, hogy forrjon,
hagyni vesztéd
s emlék-levendulából lett almod ecetágy
borát
is újra forrni erjesztéd és eresztéd
s ó jaj, mi jaj-ízű lesz, ha
kétszer forr a vágy!
Most temetőn dülöngesz eceted únt
izével,
készen már, régi részeg, hogy a vizet papold,
s
izetlen nyúgalomnak keverve hűs vizével
hűs szeretet borát idd,
szesztelen enyhe bort.
De benned enyhe nedv is hamar forr
égetővé,
szesztelen nem maradhat kádadban érzelem;
így válik
könnyü könnyed maróvá, étetővé
és cseppjeit sziszegve nyeled
szegény... nyelem...
Szegény most, gyenge versem, menj árva
kis pityergő
véremnek verse mégis és nékem drága vers,
ki
vallod a világnak, hogy még erembe csergő
a régi furcsa taktus s
helyettem sírni mersz.
Rég elmaradt a fény, a körut;
a
villanyos a sötétbe fut.
Ó, Istenem, megint egyedül:
az ég, a
föld megint megürül.
A villanyos az éjbe szalad:
kék
villanások a sín alatt.
Ó, távoli villany, száz régi est! -
rideg
hátad mögött, Budapest!
Örömvölgy-utca, örömtelen:
szeszgyár,
kis korcsma, köz-szerelem.
Kültelki házak udvarai,
hol nappal a
korcs kintorna rí,
s hol az éjben, kéjben, szenvedőn
nyögi
párzó macska a háztetőn,
jaj, gyermekhangon, az Állati
Lét
kitettje, iszonyu kényszerét.
Sivítva surran az éji sinpár
fölött a
kocsink s fordulva himbál
a Ganz-gyár únott falainál
hirtelenebből
a nappalinál.
A gyár, a Ganz-gyár, ó Mária!
s a
pesti lapos Kálvária!
A gyár tetején nagy éjjeli nap rak
tüzet
vörös-izzón, nagy kerek ablak.
Leszállni, haza, az éjszakán -
ó, régi
éjek! régi magány!
Ó, hol van a könyv, lekötni a
lelkem?
Vagy hol van az álom, oldani engem?
Hol van a Múzsa, holt szeretőm?
Félek
egyedül már, mint temetőn,
vagy mint aki egy halottal aludna -
Ó,
kocsira! vissza! fénybe! körutra!
Mindig gálában, mindig új divatban
forog
a drága hölgy a kirakatban.
Nincsen egy gombostűnyi hiba rajta:
fehér
a foga és piros az ajka.
Szabályos arca mindig mosolyog,
mindig
vidáman, egyformán forog.
Mindenfelé forog, jónevelésű:
sohasem
esik ki hajából a fésű.
Tartása egyenes, fejet nem ingat
merev
szemével sohasem kacsingat.
Körülcukrozza fénnyel őt a villany
s ő
mosolya cukrával visszavillan.
Örök pompában úszik és csodálják
a
kirakatot érte körülállják.
De bármi szép kivágott melle, karja
nem
ér fel hozzá az óhajok alja.
Mert hol az angyal végződnék a
nőben
ottan végződik ez a nő: csipőben.
Oly tisztát, mint egy angyal s oly
tudatlan
de mindig szép ruhában, új divatban
forog a drága hölgy a kirakatban.
Az idén korán kilelt az ősz
széltől
lúdbőrzik saraink puhája:
siess harangozó! az alkony megelőz.
Morc pityergős már az ég orcája
mint
gyermeké, ki mécset tör feléd,
mert elveszett aranyos labdája.
A durva szél a fáknak levelét
söpri,
söpri, melankolikussan
mint holmi durcás, duzzogó cseléd.
Én nem tudom, hogy útam merre fussam
s
a nagy vágytól lábam csak ténfereg:
mennyi rossz szem néz már rám
gyanussan!
Nem merek s únom, hogy nem merek
dacból
előttük levetkőzni pőrén
s szemetektől megkopni, emberek!
Mint bakfislány éjjel letolja
dőrén
paplanát, ingét, hogy Isten szeme
korcsolyázzon legalább
síma bőrén:
perverz lelkem épúgy tolja le
takaróit
az utolsó szálig
mikor maga van (Isten látja-e?) -
más előtt nyakára húzza állig,
mint a
szemérmes vénleány, a Föld,
fehér paplant von magába nyárig,
amint levedlik testéről a zöld, -
Máris
messzebb járja a légi táncos
körül, a Nap körül a régi kört,
hogy az ne lássa, hogy a bőre ráncos
a
sártól s szeme nemsokára holt
üveges lesz a fagytól, régi lángos
napbanéző tekintete zord
(nem a napé
már, hanem a halálé)
s fürte olyan egykettőre ősz
mint siralomházban bukott
királyné.
Siess, harangozó! A halál megelőz.
Távozzál el Uram én tőlem. - Jób könyve
A kórus padján, honnan a rácson át
látni
a templom sok kicsi villanyát
mert az imát villany
kiséri
s új tüze régi Urunk dicséri:
a kórus padján egymagam ülök én,
mint
egy kárvallott, elkeserült legény,
bárány-e, bárány-e
vagy farkas?
Szól a litánia: lelkem,
hallgass!
Uram, ki úr vagy száz seregek
fölött,
teremtesz és ki ellened, eltöröd,
világokat
vegyítesz, sujtasz,
s lelket a lomha
rögökben nyujtasz,
te, kit magasztal a zenit és nadir
a
jármod édes és a csapásod ír:
jármodba fogj be, csapj
meg engem,
mért nem örök diadalmad
zengem?
Mért zengem a csúf, kór kicsinyek
hadát,
a földi szégyent, béka-egércsatát,
a halni
születőknek éltét,
únt bajok újszerű
visszatértét?
Tán azt hiszem, hogy sok kicsi sokra
megy?
Pedig a soknál mennyire több az egy,
az Egy,
aki Valaki, mégis,
akire hallgat a
föld is, ég is.
Egész világunk mind csupa
látomás,
folytatott álom, lassú lidércnyomás,
de
legcsodásabb látomásunk
te vagy, Urunk,
te vagy, égi másunk.
Te a nagy Álom, te vagy a fő Lidérc:
a
tested lélek, hanem a lelked érc,
érclelkeddel
lelkünkre fekszel,
századok ülnek el és
növekszel.
Kórus padjáról, halld, sürü rácson
át
küldöm tehozzád, Isten, ez új imát;
hatalmas
vagy földön és égen:
adj, magad ellen,
erőt énnékem!
A reggelt éneklem, az enyhe szépet
Ó,
reggeleim!
jó reggeleim!
Testem mint egy eleven béke
ébred
Tejjel és mézzel folynak ereim,
Lelkem kilép az álom fürdejéből
Megint
üde már,
oszlik köde már.
Kilép az álmok sötét erdejéből
s
egy dombra száll, egy kedves dombra száll.
És így néz széllyel hajnala hegyérül
mély
multja fölé,
mult mélye fölé
s a tegnap és a tavaly köde
gyérül
lába alatt, amint néz lefelé.
Nézi, mint új ruhán foszolni fércet
a
táj köd-egét
homályüvegét
s a kukoricaszál, a lenge,
délceg
hogy hajtogatja tollas süvegét!
S a völgy fölött lassan mélyülve kékell
a
szerte határ,
mit a menny kitár
s egy messze vers ébredő
ütemével
kóvályg benne, mint hajnali madár.
Egy világ, amely lemosdotta az életet.
Búvár leszek én, kaucsukból gyártva
ruhám, süvegem
úgy nézek a két kaucsukba szegett karikás
üvegen
bukdosva botor léptekkel a sűrü nehéz víz alatt
és
nézem a hajladozó suhanó sima kúsza halat
a kicsit, a fürgét s a
nagy halat, a kicsi néma vadászát
virágszerü állatok áloméletü
nyíladozását
a piros koráll eleven hegyeit, virágszigetét
a
rettenetes fejlábú polyp Medúza-tekintetét
száz szép halavány
színt kéken a víz remegő üvegén át
és látok egy elsüllyedt
várost, félig leomolva, némát,
egy holt mesevárost kéken a víz
remegő üvegén át.
Hintázik a habban nagy fala - mind csupa
márvány.
Csikósra, sikosra moházva bekente a vízi szivárvány.
Hab
rongyaivá rezgése miatt szétpikkelyeződik a színe,
kikorhadt rég
minden kapuja. - Belépek egy helyen. Ime.
Egy nagy terem -
babylóniai. Még szobrok, oszlopok állnak
és függönyöknek
aranyrudai (holt kincs a gyenge buvárnak).
Márvány, meg arany,
meg drágakövek (vagy élő vízi virágok?)
de bibort s ami volt más
drága szövet, a víz sava rég kirágott.
Még aranyváza a trónnak
áll, de már faülése kikorhadt.
Csönd van, csak az ablakokon suhan
be néma komor had
mint nagy madarak, tányérhalak, az oszlopok
erdejében
olajos lomhán keringenek, szobrot kikerülve szépen.
S
a szobor mögött lámpám besütöm a sötétlő néma zugolyba:
porló
halom emberi csont van ott, ahová a víz sodorta.
Halott világ!
Csak a víz eleven és szerte rezgeti selymét
ruházva a halott
köveket s a csontok kriptai termét.
Másutt a halál magára, veszi
a föld süket öltönyét
itt áttetsző üngben mulatoz, követve a víz
ütemét.
Játszik selyem kék fodraival és táncol ős
ütemére
szerpentin táncosnő gyanánt az óceáni zenére.
Azután lámpám a szoborra sütöm: hamit
kinézhetek abból
egy Aphrodité Anadüomené, amint kikel éppen a
habból.
Azóta hej megint lemerült s nem látja ember a pőrét
halak
dörlőznek combjai közt és víz simogatja a bőrét
nedves haját
fősülgeti még mint rég a régi mesében
s örökre fördik meztelenül
a zord Óceán vizében.
Csak én vagyok itt aki emberi még és lelke
se, teste se márvány,
nehéz a víz és nincs levegő bukdosva
fulladok árván.
Csak nem szakadt el a gumicső? vagy a láncnak
csigavonója?
Hé emberek, ne hagyjatok itt! fel! a levegőre!
hajóra!
A csöndnek
folyóján
pár
deszka-
darab.
Mi zajból van e csönd? Zubog zúg a hab.
Támolyogva
tolongnak
a
hídon
vakok
kis görnyedt, japános, naiv alakok.
A lelkük
a testből
ki sem
lát
soha.
A deszkát belepte iszamlós moha.
Se korlát |
Padlóig |
se hídrács |
derékban |
legörbülve |
letörpülve |
mind |
mind |
lenn útat magának kezével |
tapint |
üres szemgolyójuk |
faruk meg feltolva |
szanaszét tekint |
a zord égnek int. |
Mind bukdos |
És olykor |
És olykor |
botorkál |
kezével |
tört lécen |
gyámoltalanul |
a semmibe nyul |
hintázni tanul. |
És néha |
És néha |
fülükbe |
szemükbe |
jön egy |
csap egy |
csobbanás: |
loccsanás: |
a Csöndbe taszítja le társát a társ. |
S mi zajból
van e Csönd?
Zubognak
a
habok
A Csöndnek kis hídján tolongnak a
vakok.
Egy bús fűz hullatja ágak záporát.
Széles
hold kacagja, mint gúnyos barát
szegény kis támolygó vakoknak
farát.
Keresztény makáma.
Mint a régi szentek száján írt szalag kilóg - úgy e versből e prológ.
Egy középkormélyi theológ - gondolhatta, gondolom - (nem skolasztikus talán, - ki üvegből fújja várát színtelenre - hanem kinek üveget fest lelke szennye kinek minden régi szó egy régi kép, - testi misztikus talány, - mert az eszme hűs, átlátszó, tiszta, színtelen üveg - s csak a test a misztikus, vak, s szennye szín és bűne szép) - egy ily ős poéta-doktor: nagy palást, tanársüveg - bájos régi doktorom - gondolhatta, gondolom - úgy mint én diákkoromban - pécsi kis templomban, - volt török mecsetben, pillér rejtekén, zöldet látva, szédelegve illatsúlyos tömjénfüsttől, ideges gyerek, szegény, - nézve nagy bizonytalan, hogy az oltár gyertyája füstöl, - láthatatlan száll a füst, hőn-olajzó gyertyapára: - látni mégis, mert mögötte... reszket az... aranyangyal... lábaszára... - elcsavart barokk lábszára, sűrűn arannyal eresztett, mint hőforrás forró fürdejében gőzringatva reszket meztelen. -
*
»Elhiszem, mert esztelen.« -
Kép a szó és test a kép és szó szerint a régi Irás, hogy az Ur saját alakját adta volna az ősagyagnak, istenképet az embernek, bár az Isten testtelen. - Testtelen és képtelen - testtelen, mert végtelen - végtelen és kezdtelen - - elhiszem, mert esztelen - (gondolhatta, gondolom) - esztelen, mert végtelen, mint maga mélye az anyagnak. -
Igy: »Az Ur kezében élünk«... ez egy óriási Kéz szószerint, - testi kéz és végtelen tárt tenyerén mozgunk mi aprók - (képzeld bájos doktorunkat kúszni tupri méltósággal - a hüvelyk alatti bütykön... ilyet tán már álmodtál... - vagy szép nőt kínál a Nagy Kéz: ízes étket drága tál) - szószerint - test szerint -: mind az Úr kezén mi aprók, szende szentek, ravasz rablók, - én... te... mind... - (ez egy óriási Kéz) - itt úgy mint Amerikában, mindenütt a tenyerén, mert mindenütt van az egész - mindenütt van minden sejtje, minden sejtje végtelen - (képzelem, mert képtelen) mindenütt épen tenyérrel emel e nagy égi Kéz. -
Néztél már kacsot nagyítón? ujja vastag, ránca mély, pórusokkal árkos. - Képzeld most, hogy pórusa tágul, ránca szétmegy, kék ere mállik - szerte híznak ujjai; s nagy nagyítód távolítva már a kéz egy sárga táj, nyúlt, alig hullámos, mind a láthatárig - és e sárga tájon minden-minden rajta - egy-egy tornyos város, mint egy cifra torta - hegy.. kazal... víz... nagy hajó - messze sínen éjhált waggon... szaladó masinatáltos - itt úgy mint Amerikában... rajta fellegkarcoló - rajta jár, ki merre megy - mindenütt van: ezer-egy - minden alatt, mindenütt e sárga Kéz térdem alatt pécsi kis templomban - (gondolám diákkoromban) - kóruson, földszinten, rajta térdel minden néki hódoló - szinte rémlik üvegárnya, füstbe, levegőbe, - hogy a szószéket, papostul, tartja lebegőbe - s talpa alatt a pillérnek rajza terped e tenyérnek - messze málló jósvonások nagy mementó »M«-je vásog - minden alatt e nagy »M« láttalan és sejttelen - mérő szemeink elől a méretlenbe szétfolyó, - mert egy teljes végtelenség minden isten-sejt-elem - végtelenbe vastagodva Isten minden ujja szétáll, - olyan nagy, hogy meg se látod, mert csupán a határt látod s ez határ nélkül való. E tenyérnek bőre színén mozog hát a féregember nem mint egy kató bogár, mely ujjról-ujjra sétál: még a szomszéd pórusig sem álmodhatik sejteni...
Ó, ha egyszer ez a nagy Kéz le találna ejteni!
- Vagy leejt, ha meghalok? - (Szédülten diákkoromban - pécsi kis templomban - szédültem és reszkettek az aranylábú angyalok). -
Ó, nem ejt, hová is ejtene le, - ahol őrt nem állna tárt tenyere? - Hanem minket, akik itt, - kívül húsa végtelenjén, - végtelenje színe fennjén - kivirágzunk egy kicsit, - egyenkint e roppant - kéz a nagy sötét Maroknak tompa végtelenébe roppant - és szorít, szorít, szorít - úgy mint rég a bájos Doktort, a középkorit: előbb szemét elborítá, - aztán lelkét kiszorítá, - aztán húsát szétporlítá - aztán-aztán mindmaig - őrli-őrli csontjait...
ILLUSZTRÁCIÓK MINDENFÉLE KÖNYVEKHEZ
Egy római, kilépve Liviusból,
nagy,
méltóságos, szónokló alak,
vas ércből látszik és nem lanyha
húsból
előttem lassú léptekkel halad.
Parancsot oszt; s a vértanúk a
guzsból
jajgatnak, mint a téli madarak.
Én térdelek; s szól a
pribék: »Ne guzsgolj!«
S int kínom, pálmám és az égi
lak.
De jaj! nem merek a kínpadra hágni
kész
inkább Divus Augustust imádni
és eskümért már jön a botos augur.
Egy kört csinál: Procul este
profani!
S míg morganak unalmas babonái
ó, holt Athén!
neved szivembe jajdul.
Egy mozipark, egy pompás
mozipark
fenyvek, veranda és az éji fény,
mely elsikamlik a
lépcsők kövén;
egy rács, amelyet markol durva makk:
a betörőé; hág a durva sark
nyomát a
fehér kőre letevén;
egy rándulás - és feltünik a vén
fej:
szántott homlok, vad szem, görcsös ajk...
Egy mozipark, egy pompás mozipark.
Benn
a villában a kisasszony alszik
és szerteszéjjel szunnyad annyi
rét.
Csodás nyugalmu éjjel. És a halk,
sík
vászonégen végig szinte hallszik
a tücsök, hogy bezengi a cserét.
Ihol ama híres gróf Listius László
írtam
krónikámat, magyarokért gyászló,
ritmusban a gaz tar vérpatakot
gázló,
fegyver, hadieszköz, címerek és zászló.
Haj mit ér az fegyver? haj mit ér az
virtus?
Plutó országában elhallgat az ritmus.
Egy igaz
dicsőség, melyet szerze Krisztus
ragyog örökkétig, égi
amethystus.
Későn ugyan bántam, ugyan
megsirattam,
hogy a Krisztus igaz utait elhagytam.
Hóhér fene
marka fenyeget most engem.
Hóhér bárdja küldi Isten elé lelkem:
az
leszen bírája, akinek adósa. -
Könyörögj érettem lybanoni rózsa!
4.
Modern vázlat.
B. M. verskötetéhez.
Egy furcsa vidéken bolygok
és lengetem
árva sarlóm
hol minden epedve boldog
s nagy nők hevernek a
tarlón.
Ezek a nők nem is élnek,
e madarak sohse szállnak,
e
szél csak szele a szélnek,
ez árny csak árnya az árnynak.
Egy furcsa vidéken élek,
amelynek a
hold a napja,
amelynek teste a lélek
és lege a semmi
habja.
Folyóvize léghabáram,
puha földje álompárna,
amelynek
élete álom,
s maga a halál az álma.
Ezen a furcsa vidéken
csöndnek hívják
a szerelmet
felhők hevernek az égen
a mezőn nők, nők
hevernek,
lelked puha csókkal hintik
testedbe halkan
omolnak,
mély, mély ölük neve: mindig,
sötét ajkuk neve:
holnap.
5.
Nyugalmas téli kép.
Életem margójáról.
Olyan csöndes előkelő utcák,
annyi
kedves, nemes villaház:
itt a hintót még paripák húzzák
itt a
pénzes nyugalom tanyáz
itt az úri elvonult családok
bubusgatják
gyermekeiket
ha a várost tengernek mondjátok
ez egy békés
árnyas kis sziget.
Tél van most. A hófehér falombok
ciframintás
stukkatur plafon
udvarokban hófehér galambok
ugrálnak a
hófehér havon.
Vaskapukon zuzmarával mintáz
a finom fagy -
efemér relíf
fenn az égen pelyhes dunnán hintáz
egy
fehérbundájú friss, naiv
tizenkétesztendős gyermekangyal
dunna
közül néha lekacsint
(szeme huncut, félig húny és kancsal)
s a
csöppke kis leánynak leint
kit az utcán, kapu előtt,
gondos
melegen felöltöztetve lát
zsinoron vezetni egy
bozontos
hosszúszőrü nagy fehér kutyát.
Csavargók csavarogva ketten
a fákat
nézik a ligetben.
S búsan az egyik mondja: »Pajtás,
az
én életem sárga hajtás.«
S a másik szól: »Hordtam a
zsákot
és minden zsák nyakamra hágott.«
Csavargók csavarogva ketten
hintókat
látnak a ligetben.
S búsan az egyik mondja: »Pajtás
az
én életem lassu hajtás.«
S a másik szól: »Hordtam a
zsákot
Ki könnyü volt, előmbe vágott.«
Csavargók csavarogva ketten,
lányokat
lesnek a ligetben.
S búsan az egyik mondja: »Pajtás
az
én életem rossz ohajtás.«
S a másik szól: »Hordtam a
zsákot
mért is szeretem e világot?«
Nézd! Áll valami óriási bál
egy táncos
örvény szíveket cibál.
Illatos felhők nyúlnak
szerteszét:
bugyborgó zene, csiklandó beszéd.
A nagy zajtól hunyorgnak
fényszemek
sugarak pántlikái rengenek.
S a nagy fénytől mint ázott
angyalok,
vakulnak és fakulnak a dalok.
Tenger a fény itt és a zene szél
s a
vidám világ vihar és veszély.
Egy
mennyi mindent próbáltam én - de
minden egyre megy.
Kettő
az egyből kettő sohse lesz: magányos
lelke meddő.
Három
rossz útra visztek, életem, szerelmem és
halálom!
Négy
négylevelű nyil útadon - vakon mellette
mégy.
Öt
a sorsod öt kemény pecsét - ne hidd hogy
föltöröd!
Hat
bár építnéd mézednek a szép hatszög
mézfalat!
Hét
de te utazni kergeted a Göncöl szekerét.
Nyolc
a
nyolc a harapófogó, hogy égve fölsikolts.
Kilenc
kilenc hónap,
miért tevéd, hogy engem fölteremts?
Tíz
az egyhez még egy
nulla kell: a léthez Léthe-víz.
Tizenhárom
Hiszen várom:
majd
jön valami semmin út, valami vizen álom.
1913-1916
Strófák egy képzelt költeményből.
1913
Ó, mind akit szerettem életemben
s ki
lelkemet szeretni még merész,
figyeljen most, talán megérthet
engem,
bár hangom szerte tárult mélybe vész,
mint egy örök
sodor halásza zengem,
amiről még álmodni is nehéz,
ragadójába
markolok kezemmel
s merni merem, amit más nézni sem mer.
Ó, lelkek teste, élő folytonosság,
mért
folysz el? És te testek lelke, szám,
miért folyamodom hiába
hozzád,
elmém hazája, régen únt hazám?
Mért osztanám mi nem
való hogy osszák?
s a mondhatatlant mért reméli szám?
Jobb
volna nyugton és szó nélkül élni,
csak élettel s szerelemmel
beszélni.
De nem lehet. Már nekem ez az élet.
Már
nekem ez a legjobb szerelem.
Az én egyetlen mezőm erre széled,
ez
egy kapú van nyitva még nekem.
Ha ez bezárul, az már az
itélet,
melyet fejemre mérend kedvesem,
kit annyian epedtek,
örök asszony,
ki van, hogy ezreket dalig rikasson.
Ki van, hogy minden nemes őt
imádja,
amikor mást már nincs imádnia.
Kinek vágyára a
halálnak vágya
jöhet csupán: a Filozófia.
Szólj hát szerelmem,
szólj halálnak bátyja,
élet öccse, csalódások fia,
szólj,
énekeld az égi nőt, a drágát,
sirassad új szavakkal némaságát.
Mert néma ő s nem könnyezik soha
és
így vesz tőlünk szót és könnyeket
s könnyre mosollyal, szóra
mostoha
csönddel felelve csúfra hiteget.
És csöndje végtelen,
mint mosolya.
Mosolya nem fogy, csöndje nem reked.
Csöndje
mosolyog és mosolya hallgat,
mosollyal, csönddel, úgy mulat
terajtad.
Glóbuson ül, mint hideg
istenasszony,
ruhája köd, de sohasem mezítlen,
fagyával éget,
hogy rabbá unasson
s titkolt testével álmodjék a hitlen.
S
nincs is tán teste. S minden érte-vad szomj
a semmi hűs ablakát
nyalja itt lenn,
míg fönn a Hölgy, testté hazudva lelkét
a
fellegekből fon magának erkélyt.
S tán minden szellem titkon őt
reméli,
érte feszül a morc tudós szerelme
és végtelenül
végtelenbe méri
kis méterét a véges emberelme,
de az eget s e
Hölgyet el nem éri,
bár köveiből Bábel tornya kelne:
a Jákób
létra végtelenbe vesz
s a nagy éposznak vége sohse lesz.
És mégis éposz és mégis dicső
és mégis
ezt az époszt írom én
egy új tudósról. Mégis, mégis ő,
akit
hősömmé biztat a remény,
hogy vágyhatom még lenni én is: ő;
aki
enyém és aki mégsem: én
vagy egy bús én, kit dőrén elvetéltem
s
most lelkétől kísértetes a méhem.
Egy új tudósról fogok énekelni,
ki
Budapesten majdan élni fog,
dicsőbb, mint hős koroknak
fejedelmi
s minden dicsekvő poétán kifog,
aki meddő dalát
hiába termi
s facér fülekbe céltalan nyifog
ah, hajdan hogy
megejtett ily varázs is,
de most már látom, olyan, mint a hásis.
»Ki nem röpülhet, mikor ér
tetőre?«
kérdeztem hajdan gyermek-ostobán, -
»Lassan
vet óvatos szemet előre
földhöz ragadt nyomorult
tudomány,
csigaként tapad hűvös szürke kőre
s az únalom
nyálkája nyúl nyomán,
hitvány házát cipeli dőre súlyul -«
de
csigaképe most dicsőre újul.
Mert bárha nincs szivárványhídja,
szárnya
s szarvval nem érhet úszó csillagot,
kis helyet jár,
de biztosan bejárja,
hagyván jelül ragyogó szallagot,
hogy
útja szűk bár, de valódi pálya,
mert hódít s nem hiába
ballag ott,
míg Anteusként hullong a poéta
s ő sem röpül, csak
ugrál. Mint a béka.
Édes a valóságban megfogózni
s
vigyázva mérni életünk terét,
a korlátok közt nemesen
kigyózni,
mint útjelzők közt, bízva, mindelébb.
Szabott
pályánkból félre nem lopózni
s nem térni meg, mint kimenős
cseléd,
kinek mámortól émelyg lomha teste,
únt konyhájába tér
vasárnap este.
A korlátokban bízni, hogy vezetnek
s a
végtelenben, hogy nagy öle cél,
hogy érdemes nyujtózni a
kezednek,
ha tud szilárdan nyúlni, mint acél,
hogy nem mind
egyek útjai eszednek
s nem a legbölcsebb élet a facér,
mert
eszünk útján mozgunk okosok mi
s a valótlanban nem lehet mozogni.
Lássátok, a korlátokat dicsérem:
a
korlát a legbiztosabb valóság.
Tövis tart ébren rózsaittas
éjen,
lévén biztosabb való, mint a rózsák.
Szoros formából
születik az érem,
formának zord acél kell, nem nyúlós zsák.
Élet
s lélek szétromló pára volna,
hogyha nem lenne száz korlátja
forma.
Az én hősöm e korlátok s e formák
tudósa
meri majd szigoruan
a létünket folytató száz csatornát,
melyek
között az örök ár suhan,
mely arra foly, hol leggyengébb a
korlát
s legyőzve győz csak minden vályuban;
mindegy, honnan
jön, és mindegy, hová jut,
csak egyet fontos hogy nézzünk: a
vályut.
Az én tudósom tudja ezt bizonnyal
nem
fog kergetni régi délibábot,
okosan megelégszik a
viszonnyal,
amely az észnek jelzi a világot
s a
valóság jeléül a haszonnal:
ezenkivül más lényegig ki látott?
ami
remélhetetlen, nem reméli:
a viszonyt tudja, a lényeget
éli.
És tudja, hogy okokból a világ
egy
óriás lánc kettős végtelenje,
ahol minden szem szomszédjába
vág
és nincs, aminek nincsen oka benne,
de kívüle
keresni hiuság,
oklánc okát kérdezni balga lenne
s hogy tudnád
szóba, jelbe, észbe venni
azt, amin kívül nincs se jel, se semmi?
És mégis olykor tudósunk körül,
mint
csillagokkal, esténként a légür,
ez a nagy semmi vággyal
színesül
s titkon az örök lánccal nem elégül,
minden unalma
sejtelmekbe züll
s a néma Hölgy mosolyát érzi végül
és bár
előtte semmi zárva nincsen,
az ő eszének nem elég a Minden.
Képzeld el őt most enyhébb téli esten
a
Dunaparton bolygani magában,
ezen az áldott ifju Budapesten
a
jégtörés keserves évszakában,
mikor zord úntság lovagol a
testen
s a lélek nem tud bízni csillagában,
de gyönyörködni
tud még benne. (Drága
csillag az űrben: semmiség virága!)
A semmiség virága ez a föld is,
a
semmiség virága, e világ,
amely tövissel bármennyit gyötört
is,
mégis virág szemednek. Bús virág!
Tán ér belőle lelkednek
gyümölcs is,
mohó fogad keményen belerág,
de ha félig
kiszoptad leve mézét,
megérzed rajta a semminek ízét.
Tudósunk künn az ég alatt
bolyongva
érezze ott magát, a Semmi partján,
nézzen a földre,
mint egy égi pontra,
úgy gyönyörködjön e nagy Semmi-tajtján
s
a tömegen, mely a földön zsibongva
az égben száll, tudatlan -
körbehajtván
e gömb, melyet száz erők sodra mozgat.
Röpül a
föld - s ők azt hiszik, nyugosznak.
Vagy sétálnak így, halkan,
olvadáskor,
selyem suhog, peng a katona kardja.
Dombtól
dudorgó, tornyos cifra háztól
csipkés az űr felé a Semmi
partja.
A szél a habokat lenn, durva pásztor
nedves korbáccsal
fütyörészve hajtja,
selyem suhog s a szürkefényü
vaskard
érintésétől peng a hideg aszfalt.
Ó, szürkeség! te a Fehér
morajló
meghalkulása (s Feketének anyja)!
Ki eljössz, mikor
haldoklik a gyarló
fény és a nap az éjszakát foganja.
Ó szálló
szürke füst! ó ringva hajló
izmos Dunának szürke szép higanyja.
Ó
szürke égen szürke alakok!
szürke szemekben szürke ablakok!
A lámpagyujtó lángos végü bottal
megsebzi
ezt a messze szürkeséget
helyenkint, - és a sebnek vére csobban
s
Dunába hull - tüzes vér, szemet éget,
remegve száll, vékonyka
patakokban,
mintha vörös bort vízbe töltenének.
(Igy látom a
világot este reggel,
szürke alapon vérpiros sebekkel.)
Ott fönn is már, ott fönn a közel
ürben
gyulnak a semmi apró sebei
a csillagok s keringnek
kényszerülten,
kiki egymást amerre cipeli
lángolva még, avagy
már halni hülten
vagy viszkető kis élettel teli. -
Nem furcsa,
hogy ha lelkem kibocsátom
elérem mindezt én - a kicsiny átom?
Én viszkető kis élet-átom én?
nem
furcsa, hogy e nagy világ belémszáll
érzékeimnek felvont
zsilipén?
s elönti lelkem, mint valami vész-ár?
Elönti lelkem,
s mi maradok én?
Úszó fácska, mely a világ vizén száll
ráhányva,
törni, az örök sodorra,
mely önmagával itatva sodorja.
S tudósunk érzé összecsapni lelkén
ez
únt sodornak őrölő hatalmát
s forogni a nagy űrnek néma
telkén
csillagos szárnnyal Isten lassu malmát;
táncban az ingó
habparipa nyergén
tengernek véli hágni percnyi halmát.
Ó
tengertánc! hangos hab fényes halma!
de majd megőröl Isten lassu
malma.
Parthoz sodor majd sorsunk sűrű sodra,
s
sima semmi sziklapartja vár.
Nem, addig is, fürödve és
forogva
mulatni legjobb benned táncos ár?
nézni mit hány agg
vized ifju fodra,
mi úszik benne: csillag vagy madár,
vagy
asszonytest, prémek közt dobogó
merül fel és tajtékként csillogó.
Tajtékként csillanó és úgy elomló
a
dunamenti fényes utcasorban,
mely lenn patakzik merre az
oromló
Gellért kis szirtje a folyóra torpan,
prémmel is prémes
tajtékhoz hasonló
muffal, boával az örök sodorban
és
kacagással a habkacagáshoz
s mennyi mással hasonló mennyi máshoz!
Amiről annyi költők énekeltek
és
annyian még énekelni fognak;
s a drága prém között a vér, a
sejtek
keringnek, égnek, építik a habnak
bájos, múló formáit,
régi rejtek
teremtésben áradnak és apadnak
száz testen át - és
tested szembe árad,
hab vagy a hab közt, minden nő a párod.
S a tudós tudja, hogy e nagy
kanális
kicsiny csöve az ő teste is éppen
s a szent természet
örök animális
ereje ered emberünk erében.
Nem legjobb
elvegyülni, bármi vár is,
hullám hullámhoz dörzsölődve
szépen?
vagy mint halacska dörzsölődni násszá -
hogyan lehetne
halacska halásszá?
Hogyan lehetne, ó hogyan lehetne
halásza
lenni az örök sodornak,
amelybe holtig el vagyunk temetve
s
mely holtan a semmibe hány ki holnap
űrnél űrebb távolba? hogy
lehetne,
kik parttalan medrében véle folynak
a nagy Folyás
irányát észre venni,
ha ez a minden és a part a semmi?
Vagy legalább mi látjuk semminek
és az
irány szó semmit sem jelent
és semmi értelme a
semminek,
kimondjuk, mint a mindent s végtelent
s szavunkban
tiltott hiú vágy remeg,
de ami tiltott, mindörökre szent
s
reménytelen vágy a legszebb imádság
s szent hősök, kik merészen
félve vágyják.
Igy írom én is hősi versem
hősen,
amelynek hőse egy és ezer-egy,
ki régi-gyengén s mindig
új-erősen,
halni-születni testből testbe megy,
a végtelen
végét nem éri ő sem
s az én mesém is végtelenbe megy,
hisz
benne olyan dolgok vágya szólal,
miket nem mondhatsz véges számu
szóval,
mert minden szó új korlátot teremt,
a
gondolat testének szabva formát
s e korlátok közt kigyózik a
rend
lépcseje, melyen addig másszuk ormát
új s új látásnak,
mígnem mersze lent
köddé mosódik minden régi korlát,
s
képekből összeáll a képtelen,
korlátokból korlátlan végtelen.
RÉGI VERS EGY FIATAL KÖLTŐ KESERŰSÉGEIBŐL
1906.
Én is csak, én is félig éltem,
s
halok, mint sok magyar, korán:
a földi jókat meg nem értem,
miket
igér az Alkorán.
Talán, mert a földet se hittem,
amint
nem hittem az eget,
talán mivel nem kértem itten
és nem
reméltem eleget.
S már azt sem, ami biztos
álmom,
lelkemnek öröksége volt,
azt sem fogom már kérni
számon
tetőled, sors, nagy lutribolt.
S nem foglak verni homlokommal,
ó
menny, üreslő boltozat,
és együtt ölöm meg magammal
bús
halhatatlanságomat.
És mégis érzem, hogy nem olcsó
a fény,
mely szememben ragyog,
és érzem, hogy talán utolsó
láng a nagy
lángból én vagyok.
Láng a lángból, mely ezeréve
kifáradt
nemzetemben ég
és lángol, önmagát el-éve
amíg a Párka szól:
Elég!
Ó, szomorú a láng utolja,
amely csak
szenvedő parázs,
de nap a napot egyre tolja
s majd véget ér a
kínmarás.
És tűn a népes emberöltő
és népesűl a
puszta domb:
elásott kincs és néma költő,
kihúnyt lidérc és
puszta csont.
Ah, oda fogok menekedni,
ahol már
senkisem zavar,
és nem fog vélem dicsekedni
az álszent,
hencegő magyar.
S hazámnak géniusza sirva
nem sóhajt
véghelyem kövén:
Ah, mely tehetség omla sírba!
mely
őstehetség! ősi fény!
1908.
A diadalmas Nyugatnak ajánlom ezt az irodalomtörténeti dokumentumot: az új magyar líra első harcai, sok divatforradalmár tülekedése közt, kétségekben és kedvetlenségekben született. Akkor nem adtam ki, s rég túléltük mindnyájan: először, sokkal később, a Nyugatban jelent meg, s ma is a diadalmas Nyugatnak ajánlom. |
A Tisza partján új kalászok érnek
de e
kalász mind könnyű, magtalan,
veti fejét, engedve, bármi
szélnek
s szegényes, bár ragyog, mint vertarany.
Az ily
kalászok, vaj kenyérig érnek?
s nem száll toklászuk léggé
nyomtalan?
S ha áll is szűrüt sok meddő kalászom,
be bús lesz
első őszi takarásom!
És mást álmodtam. Nem-hazug mezőket,
hol
csüggni búzát önnön súlya ránt,
mely légi földből szívott új
erőket,
szívet-szemet táplálni egyaránt.
Jó régi álmok!
Kinevettem őket
s boszúlni most bánásuk újra bánt.
Min éltem
én azóta? Furdaláson,
Be bús lesz első őszi takarásom.
Feledhetném-e a gyász emberöltőt,
melynek
sara sarkamon száradott?
a lázasajkú, lázbeszédű költőt
s
nyugattá veszni indult holnapot?
áldhatnám tiszta dallal még a
bölcsőt,
amely magyarrá búnak ringatott?
hogy friss reménnyel
kelvén akarásom,
erőm ne szegné e bús takarásom.
Hogy únott őszöm válván új
tavaszra,
feledjem azt, hogy sáros a tavasz,
hogy ne legyek
világ cégére, gazza,
hanem, minek érzem magamat, az:
magyar
lélek, de nem betegnek aszva,
költő, csekély, de büszke és
igaz,
hogy a világ magam becsülni lásson,
s szerény, de áldott
lenne takarásom.
1911.
E rég elavult verset, melyet kedvetlen
órában az ismeretlen
Adynak írtam: ajánlom ma a bajtársnak és a
jóbarátnak.
Hajdan mint bajnok társa
mellett
melletted mentem harc elé:
neked egyfelé győzni
kellett,
nekem harcolni kétfelé.
Győztél; s a harc új harcot
ellett,
visszáját úntig meglelé,
s harccal a szívem úgy
betellett:
alélva kérdem: több jön-é?
Ó te rég ismert ismeretlen,
ki mellé
csúful emlegettek,
kinek nem tudtam lenni társa,
de egy anyánk
volt: Magyarország:
Mégis vérek vagyunk mi ketten,
bár,
ellentétek, együtt eggyek,
harcom a harcod folytatása,
s
testvérül szólok íme hozzád:
Kit nem értek, kit sohse láttam,
ki
mellé csúful emlegettek,
ki vagy, bár nem szeretsz, barátom,
jobb mind sokan, akik szerettek;
halld,
már a hangom alig hallszik,
mint lámpa, melyet elfeledtek,
egyedül és lassan kialszik,
s a
koncert egy hanggal fakóbb,
s egy szinnel némább lesz a rajz itt,
hol együtt voltunk hallhatók:
megint
álomba hull Magyarhon?
szólnak már titkos altatók.
Még egyedül te állsz a parton,
éjig a
bukó napba nézve,
s hogy jő mögötted, nő az alkony
hátad mögött, nem veszed észre:
Ébresztő,
ébredj! Vagy kivárod,
mig a hazug hold megigézne?
Neked kell mindent megcsinálnod,
azt
is ám amit én akartam:
te kiállod! (Én már kiállok.)
Én már elhallgatok zavartan.
Nem értek
hangos lenni. Téged
meghallanak. (Én már meghaltam.)
És kincsemet hagyom tenéked:
elődöm
voltál, légy utódom:
az üszköt, ami bennem égett,
máglyádra vetve, elhuzódom.
Nem! amit mondtam, fájdalom volt.
Nem!
nem! bűn volt, amit beszéltem,
mikor a szívem arra gondolt,
hogy szálljon el dalom a szélben:
amit
zengtem, örökre zengtem,
és nem halhatok meg, ha éltem.
Nem értek néma lenni. Nem, nem!
S
szavam pelyhét nem vethetem
idegen ajk sodrába. Ennen
törvényem lenni
végzetem...
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
s
mig képet oltáromra vágni,
avagy szinnel igézni bírok
idegen kép nem fogja látni
hajolását
acél nyakamnak,
s csak oly istent fogok imádni,
akit én alkotok magamnak.
1913.
(Aladár fiamnak és barátomnak, most is a régi szeretettel, ajánlom.)
Daloljak mindenről, csak róla nem?
Szerényen, későn, mégis megjelen,
egy
drága gyermek, a fiam valóban,
lélek szerint, mert
mint apát a gyermek,
rég úgy tekint: s én friss lelkébe
róttam,
mi bús lelkemben friss jövőre termett.
Legszebb
virágaimnak ifju kertje,
új tükröm, melynek tisztít
tisztasága,
legárvább három éveim neveltje,
fonnyadó törzsem
ültetvényes ága.
Ó, három év! és férfi lett a gyermek!
Láttam
homlokán az első szerelmet.
Mohó szemekkel falta a világot,
s
láttam szemében, amit szeme látott.
Szeme szűrőjén szűrtem a
világot
s így elkerültem, ami csunya benne:
úgy néztem mindig
e gyermeki szemre,
mint nyugtatóra,
melytől szeliddé enyhült
sok vad óra
s könnyebben forgott lázas mutatója,
mint selymes
olajtól a zökkenő gép.
Amikor éltem vihara szövődék,
mikor vád
árnyalt, gúny lövellt felettem,
mikor kinevetett, akit
szerettem,
csodálva néztek csalódott barátok,
s éhező lelkem
önmagába rágott
és elmém daltalan volt, téli kert,
melyben
csak szívem rossz harkálya vert
únt zajjal fáit kinra
tépegetve,
és inségem volt biztos szeretetre,
mint
nyugtatóra,
fiam lett fáradt éltem biztatója,
a biztató, a
biztos szeretet.
S én most éneklem ezt a gyereket:
úgy
jelenik meg ritkuló dalomban,
mint piros levél ritka őszi
lombban.
Csupa önzés vagy lelkem és irigység,
mert
magadat szereted e fiúban,
gyémántlélektől villogó szemében
új
életre szüzen születve, mint új
tükörben régi magadat csodálod,
s
új lelkét régi magadért irigyled.
Ha ott kezdhetnéd, ahol ő ma
kezdi,
oly szűzen, újra! Ó fiam, de boldog,
de boldog is vagy,
egy gyermek szivével
és egy tudós eszével. Ily tükörben,
ilyen
lélek tükrében még az élet
ragyog mint egy szegényes gyertya
fénye
egy gyémánt gyönyörében visszaverve.
Az én lelkem is
volt valaha gyémánt,
de szénné égett annyi lassu tűzben:
sötét
most s nem ver vissza semmi fényt!
Számodra meggyujtottam ezt a
szént
a makulátlan szeretet tüzével,
mely minden nemzedéket
összekötve
amit az idő milliókra bontott,
egy nagy
lélekké forrasztja hevével,
s egyetlen küzdő gondolattá
olvaszt
apát s fiút, és mestert és tanítványt.
Számodra
meggyujtottam e tüzet,
hogy friss gyémántod frissen verje
vissza,
megsokszorozva, ifiak szemébe.
Ó bár úgy mint a hűvös,
tiszta gyémánt,
fénylene lelked s soha el nem égne!
Nehéz
kívánság! Minden szeretet
bilincs, és minden örökség teher.
S
én mit hagyok rád, milyen kincseket?
Sok súlyos munka hitvány
kezdetét,
félig kigondolt gondolatjaim,
el nem mondott, el nem
ért vágyaimmal,
a meg nem tett kötelességeket,
kétségeimnek
vívódó hadát,
életlen éltem, és álmatlan álmom.
MÁJUS HUSZONHÁROM RÁKOSPALOTÁN
1912.
Pest utcái között rohanó nép,
puskalövések,
rendőr, tört üvegek, népszava,
forradalom.
Én egyedül tehetetlenül itt számlálom a
percet
nincs hír, nincs újság, villanyosom
megakadt.
Néma falun lakom én, hol még az ebek sem
ugatnak,
nem bőgnek tehenek, még a malac se
visít.
Nádas eresznek alatta topázszemü tengericső
csügg.
Hószinü fal, kék árny. Csend, csak a
fecske csicserg.
Csak ha a villanyos átrohan itt (és mint a tehén
bőg)
sejteni a város szörnyeteges közelét.
Ám
most alszik a táj: egy döglött villanyos állong.
Ó
bús villanyosom! bús ez a néma világ!
Bús e méla falún az üres
sínekre merengni.
Ó jövevény sínek, visztek-e
még ma tovább?
Visztek-e még ma odáig, ahol most csörren az
ablak,
hol most csorran a vér, forran a
forradalom?
hol zajgó tömegen most úr a néma Petőfi
s
sarkra az Eszme kiáll isteni ríma gyanánt;
hol tán míg irom ezt,
Magyarország nagy betegágyán
vér és kínok közt
megszületett a Jövő.
Ó te Jövő, aki jössz és senkise sejti,
hogy itt vagy;
jössz és senkise lát; jössz sürü
fátyol alatt,
mit hoztál, idegen? mit, mit viszel el? van-e
célod
vagy boros emberként ingatod útaidat?
Ah,
boros is vagy már ezer őrült eszme borától.
Álmodsz
s kóros vágy szennyezi álmod izét!
Álom vagy magad: a mult álma,
ki halni szeretne,
s sír, hogy mindene fáj s
nem lehet így betegen.
Jöjjön az elhazugult életre halálos
igazság,
lesben az utcákon álljon a kósza
halál:
minden mindegy már! zúgjon fel a tengerek
alja!
hányódjon fel a geny! jöjjön a
forradalom!
Jöjjön a barbárság! jöjjön legalább az
igazság,
annyi hazugság és elmulatások
után!
Jöjjön a lázálom, mely minden bűnt kibeszél majd:
egynek
mondja: »Jogok gyáva barátja, remegj!«
Másnak:
»Ajkaidon kopott szó lett a szabadság!
s
szíved zsarnok volt, öklöd rossz kalapács.«
Másnak:
»Álnokul és önzőn fogtál kezet: íme
véres
lett a kezed: moshatod a kezedet!«
Mindnek: »Félre
vakult csökevény, s ti koholt ideálok!
Nem
játék a világ! Látni, teremteni kell.«
1914-1916.
Még élni sem érte az életet,
egy bátor
pillantást ha vetett
s az ég, a föld mind ránevetett -
de
nem lesz birtoka semmi:
a szépség, épség, ifjui vér,
tudás,
tanulás, az isteni ér,
nők biztató szeme - mind mit ér
ha
menni kell neki, menni?
De megy szivesen, nem alkuszik,
anyjától
könytelen bucsuzik,
bár lelke szeretetben uszik:
sohasem
tanult gyülölni.
S ki gyűlölt minden gyűlöletet,
s minden
szeretetet szeretett,
nem élhet, aminek született,
mert
ölni kell neki, ölni.
Ő nem gyürüt gyürüért cserélt,
szivet
cserélt aranyat vasért,
oly kincse volt, ami többet ért,
mihez
e föld aranya talmi:
arany szive, arany mosolya -
mind értünk
ingyen adja oda,
s győzünk-e, meg sem tudja soha,
mert
halni kell neki, halni.
No s megvagyok már. Lettem ami
lettem,
sötét bár s néha könnyekig hasonlott:
hiába! csöpp
szőlőszemnek születtem,
mely a nagy naptól édesedve romlott.
Hány rossz madár vas-csőre vítt
felettem,
szememet tépve, (e parányi gyomrot,
amelybe annyi
fényt mohón föl-ettem),
míg vére könnyé édesedve omlott.
Rossz végzet tölté fürtömet tömötté,
mert
szomszéd szemek szögletes-zömökké
nyomtak, ki szépnek, szabadnak
születtem,
s nemes-rohadni napmagányt szerettem.
-
No s megvagyok már. Lettem ami lettem.
Az Isten sem
változtat rajta többé.
S e zord napokban, mikor olyan
olcsó
a lélek s törik, ki hajolni nem tud,
s mint sok
halottnak már külön koporsó,
sok élőnek már külön élet nem jut,
csak népbe-hadba; míg a drága korsó
(a
test) zuhanva, drága bora nem fut
szét még nagyobb Egységbe, hol
utolsó
csöppjét is elnyeli egy végtelen kut;
mi lesz az én lelkemmel? Szerte
folysz, ó,
lélek, az ég ürébe? vagy a kertet
trágyázni,
földbe, mint katona vére?
(Utolsó korsó, olcsó nagy koporsó,
vak
Föld, idd föl a vért, idd föl a lelket,
és lelkesülj magvunkkal a
jövőre!)
Nem, lélek, nem fogsz tán szétfolyni, még
nem;
özvegyül megmaradsz a szörnyü másnap
és lész eggyel több
lámpa a sötétben,
egy fájó idege a pusztulásnak.
Égésed fáj csak, de fájásod égjen,
ó
lámpa, égj és fájj a pusztulásnak,
és hogy sötét van, hirdesd a
sötétben,
s hogy kár volt annyi fényért s kár a másnap.
Légy élő kínja a levágott karnak,
égő
emléke annyi régi fénynek,
miket kioltanak e vak fuvalmak.
És majd ha újra ébrednek a fények,
s
lengetlen az emberség tiszta lángja,
akkor majd elpihenhetsz
gyenge lámpa.
Csárdába falakon
olykor
láthatsz,
ha falukon
bolygol,
s únt szemed elmereng
bor közt,
ily
képet, mely dereng
por közt,
por között, mely keni
jócskán,
ily
képet csüggeni
ócskán:
Közepin klasszikus
bolt áll,
bolt
alatt koszorus
oltár
oltáron glória
fény ül,
bús
allegória
széllyül,
magas Hungária
gyászban,
Kossuth,
igaz fia
lázban,
Petőfi önerét
mártja,
ujjal a hon
nevét
áldja,
- mily erő, mennyi láng,
jellem
zsarnok
Ausztriánk
ellen -
Fenn: lebegő ölyű,
bús ág,
nagy
térdű, bő ölű,
múzsák. -
Csitt; mindez punyva ma,
dalnok!
jó
bojtára lett ama
zsarnok.
Múl az év, múlik a
láz is,
szent
ügyük már csupa
frázis.
S mi harcok anyja volt
nem cég.
ma
csak egy lanyha holt
emlék.
Új év jön és fakad
új láz
az idő
harcokat
ujráz.
Ádázabb viadal
buzdul,
ó, mennyi
fiatal
pusztul!
Raj jön a tavalyi
rajra,
új kép a
falusi
falra.
Azt is majd por keni
jócskán
s
búsan fog csüggeni
ócskán.
Ó, mért nem lettem én muzsikus?
A
szerelemnek e tengerén
elúszni - nem mint barna madár
fehér
egen: vagy azúr vizen
mely tollát kívül nedvezi csak
s
zsírjáról minden gyöngy lepörög
hanem (keserves lelkem
üröm-
cseppjével átitatva puhán,
átjárva egészen, szíva
és
foszlódva lassan omladozón,
eltűnve, - nem befulva,
hanem
beléolvadva!...
Ó,
ti kemény
magvak, ti lelkem magvai, szók!
művészetemnek nincs
sava hát
mely felolvasszon annyira csak
hogy a gondolat
salakja szent
italomnak színét és izét
el ne, busítsa? Szók,
keserű
ős tengerekből üllepedett
szók, rég kiszáradt tengerek
alja, ti
felejtett könnyek alja, ti gondolat
kegyetlen
izgatói, - ha szótalan
tudnám zenémnek önteni gyógyvizét
tán
elringatna - de balzsamomul
szók emlékittas mérgeit oldozám
s
fürdőmnek annyi éles a kavicsa
hogy lábam egy seb - s szemvizem
oly teli
homokkal, hogy szemem csupa vér.
Ó, szótlan, tiszta,
homoktalan
zene! mért nem lettem én zenész?!
Ha festő volnék,
tengeri tájt,
hegyekre mászó fák sorait,
hajófüst árnyát,
barna csikót
az áttetsző kék tinta vizen
s fehér sirályt a
vízre, fehér
felhőt az égre, sötét romot
hegyem csúcsára, víg
barikat
az oldalára játszani festenék.
Ó, kép! Ó, színek! Ó,
vigasz: alkotás!
Hanem beszédben mondva el, annyi jaj
ahány
szó benne: várrom. Itália,
hajók és tenger: tűnt nyarak, életem
s
más kedves élet rémei, háborúk,
emlékek, álmok, izgalom, új
halál
minden szótagban, új sebek, új kinok
s nem élhetendő
életek eleje:
nem a holt színek élete, nyugalom,
tárgyak
nyugalma, víg barik írigyelt
tudatlansága, állati szent öröm,
sem
a virágok illatos élete
sem szirmok élő selyme, sem ős kövek
vak
boldogsága: rejtekes istenek
életlen élte, nagy zene,
szent
halál, vak fények, szótalan olvadás. -
Ó, mért nem
lettem én muzsikus?!
Kerékjártó Duci jótékonycélú hangversenyére, 1914 nov.
Király, király, közönség...
ezen a bús
telen
milyen versek köszöntsék
szined ez estelen?
Zenész,
amíg zenéd szól,
figyelve, hangtalan,
tudunk-e mint
egyébkor
élvezni gondtalan?
Ó, zongorás, ma rajta,
verd,
verd a zongorát,
hogy át ne halljuk rajta
a fegyverek zaját!
S
te hegedűs, te gyermek,
a hegedűt rikasd
s nyujtsd bővön a
kebelnek
e rittató vigaszt,
s a tompa dobra, melyet
szívünkben
ver a gond,
zenédből puha selymet
csavarva jól bevond,
hogy
ne halljuk a dobszót,
a tompa gond szavát,
gyermekszívedből
jobb szót
bocsáss szivünkön át:
nem tiéd igazában,
ó,
harcok istene,
e föld, míg a világon
van gyermek és zene!
De nem léhán felejtve,
de nem mint bús
madár,
fejet a szárnyba rejtve,
- a zene ez a szárny -
de
nem vakon mulatjuk
időnket, balgatag,
lebukva, léha hattyuk
-
s a zene a patak: -
röpítsd, ó szárny, ragadva,
ki tétlen
csüggedett,
s jusson víz a patakba
locsolni a sebet.
Ó, zene szent segítség,
patak, mely
zengve lejt,
vizeid édesítsék
a könnyek tengereit!
Ó, zene
enyhe nedve,
tőled gyógyul a hit,
te vidítod peregve
katonák
lábait,
bezengve messze síkot,
veszélyek mezejét,
peregve
te vidítod
únt harcok ütemét:
nekünk is zengve mélán
vidítsad
a valót:
lásd, nem feledni léhán
kivánunk takarót,
hanem
hogy édesednék
a bánat, a bajok,
és lenne kincs az emlék,
mely
szívünkben sajog,
valamely kedvesünkről
- kinek ne volna lent?
-
egy fiatal fiúról,
ki értünk messze ment.
Talán az anyja
mellett
gyermek volt mostanig,
és most ki tudja,
merre
szenved, ki tudja, mit!
A lelkünk egyre nála,
minden
emléke szent,
s dal lesz, ha hal, halála,
ki értünk messze
ment,
dal lesz, ha hal, halála,
ki értünk messze halt
- s a
dal a legszebb hála -
zengd nékünk ezt a dalt,
ó,
hegedűs, te gyermek:
zengj hálát húrodon,
ne hálátlan
keservet,
mely halállal rokon,
s hogy akik messze
értünk
ontottak drága vért,
érezzék, drága vérük
nem folyt
csak bánatért,
zenész, te szívhúrokból
vágyszőnyeget
szövő,
csendüljön ki dalodból
a Béke és Jövő:
zengd, amit
Ők akartak
- s jaj! meg nem élhetik -:
kik életünkért
haltak,
zengj életet nekik!
1914.
(Egy bécsi műintézet által kiadott műlaphoz készült.)
Miatyánk ki vagy a mennyekben,
harcokban,
bűnökben, szennyekben,
rád tekint árva világod:
a te neved
megszenteltessék,
a te legszebb neved: Békesség!
Jöjjön, el a
te országod.
Véres a földünk, háboru van,
kezed sujtását
sejtjük, uram,
s mondjuk, de nyögve, szomoruan,
- add, hogy
mondhassuk könnyebben -:
Legyen meg a te akaratod!
- mint
angyalok mondják mennyekben.
Előtted uram, a hon java,
s hulljon a
lomb, csak éljen a fa:
de vajjon a legkisebb lombot
nem őrzi e
atyai gondod?
nem leng e az utolsó fürtön is,
áldva miképpen
mennyekben,
azonképpen itt a földön is?
Megráztál, nem lehet
szörnyebben,
már most ami fánkon megmaradt
őrizd meg őszig a
bús galyat:
mindennapi kenyerünket add
meg nekünk ma, és
gyermekeinket
növeld békére: ha bűn, hogy lábunk
ma vérbe
csuszik meg: értük az!
Bocsásd meg a mi bűneinket,
miképpen mi
is megbocsátunk
ellenünk vétetteknek: a gaz
tied, büntetni:
mienk csak az,
hogy védelmezzük a mieinket!
És ne vigy a
kísértésbe minket,
hogy ártatlanságunk tudatát,
mint drága
páncélos inget
őrizzük meg bár véresen,
hogy át ne hasadjon
sohasem.
Jaj, aki ellenünk mozdul:
megvívunk, készen, bármi
csatát,
de szabadíts meg a gonosztul,
mert tiéd az
ország,
kezedbe tette le sorsát,
s te vagy a legnagyobb
erősség:
ki neveden buzdul,
bármennyit küzd és vérez,
előbb
vagy utóbb övé lesz
a hatalom és a dicsőség!
1916.
Ó, mikor oszlik már a köd?
hol késik a
vigasztaló
Örvények és sziklák között
hogy ing a kis magyar
hajó!
Nekem már sírni nem szabad,
talán
összerezzeni sem
ha látom, hogy a forgatag
elkapja egy-egy
kedvesem.
És átkoznom sem a vihart
s kiáltanom
borzadva, hogy
csekély deszkánk talán kitart,
de drága vérünk
színe fogy.
Nem volna jobb-e, magyarok,
míg rázza
hab a mély kabint,
kik itt vagyunk még, egy marok
szorosan
összebúni mind?
Dalolni tán vigasztalót,
S vigyázva
lesni hol derül,
és szólni: »Kösd ki a hajót!«
ha
partot látnánk messzirül?
De jaj, bajában sem barát,
magyar sem
érti a magyart,
civódik mint a rossz család,
s olykor még
áldja a vihart:
ó, szörnyű! még dicsérgeti,
mert rab
tűrövé edz a seb,
s e néma szolgaság neki
vére vérénél
kedvesebb.
Ők amíg vérük vére hull
úgy védik
itthon a hazát
hogy szívbe fojtják zsarnokul
a gyermekeknek
igazát.
Igy jártam én is - nem rege -
és úgy
vagyok már, úgy vagyok,
mint rossz családnak gyermeke,
kit
egyre vernek a nagyok.
De csitt! duzzogni nem szabad,
szivem!
jutalmat ne keress!
Jutalmul: mindig légy szabad,
S ha nem
szeretnek is: szeress!
Gondold, hogy könny és vér pereg,
s
van méltóbb annyi fájdalom:
s ne sírj, ha vernek, mint
gyerek,
hanem zengj, mint a cimbalom!
S ha kiszakad ajkam, akkor is,
e vad,
vad március évadán,
izgatva belül az izgatott
fákkal, a harci
márciusi
inni való
sós, vérizü széltől részegen,
a felleg
alatt,
sodrában a szörnyü malomnak:
ha
szétszakad ajkam, akkor is,
ha vérbe lábbad a
dallal és
magam sem hallva a nagy
Malom
zúgásán át, dalomnak izét
a
kínnak izén
tudnám csak érezni, akkor is
-
mennyi a vér! -
szakadjon a véres ének!
Van
most dícsérni hősöket, Istenem!
van óriások vak
diadalmait
zengeni, gépeket, ádáz
munkára hűlni
borogatott
ágyúk izzó torkait:
de nem győzelmi ének az
énekem,
érctalpait a tipró diadalnak
nem tisztelem én,
sem
az önkény pokoli malmát:
mert rejtek élet száz
szele, március
friss vérizgalma nem türi
géphalált
zengeni, malmokat;
inkább
szerelmet, embert, életeket,
meg
nem alvadt fürge vért:
s ha ajkam ronggyá
szétszakad, akkor is
ez inni való sós vérizü
szélben,
a felleg alatt,
sodrában
a szörnyü Malomnak,
mely trónokat őröl, nemzeteket,
százados
korlátokat
roppantva tör szét, érczabolát,
multak acél
hiteit,
s lélekkel a testet, dupla halál
vércafatává
morzsolva
a szűz Hold arcába köpi
s egy nemzedéket egy kerék-
forgása
lejárat:
én mégsem a gépet
énekelem
márciusba, most mikor
a
levegőn, a szél erején
érzeni nedves
izét
vérünk nedvének, drága magyar
vér
italának:
nekem mikor ittam e sós
levegőt,
kisebzett, szájam és a szók
most
fájnak e szájnak:
de ha szétszakad ajkam, akkor is,
magyar dal
március évadán,
szélnek tör a véres ének!
Én nem a győztest
énekelem,
nem a nép-gépet, a vak hőst,
kinek minden lépése
halál,
tekintetétől ájul a szó,
kéznyomása szolgaság,
hanem
azt, aki lesz, akárki,
ki először mondja ki azt
a szót,
ki először el meri
mondani,
kiáltani, bátor, bátor,
azt
a varázsszót, százezrek
várta, lélekzetadó,
szent,
embermegváltó,
visszaadó,
nemzetmegmentő,
kapunyitó,
szabadító drága szót,
hogy
elég! hogy elég! elég volt!
hogy béke! béke!
béke! béke
már!
Legyen vége már!
Aki alszik, aludjon,
aki él az
éljen,
a szegény hős pihenjen,
szegény nép reméljen
Szóljanak
a harangok,
szóljon allelujja!
mire
jön új március,
viruljunk ki újra!
egyik
rész a munkára,
másik temetésre
adjon
Isten bort, buzát,
bort a feledésre!
Ó,
béke! béke!
legyen béke már!
Legyen vége már!
Aki halott,
megbocsát,
ragyog az ég sátra.
Testvérek, ha túl
leszünk,
sohse nézünk hátra!
Ki a bűnös, ne kérdjük,
ültessünk
virágot,
szeressük és megértsük
az egész világot:
egyik
rész a munkára,
másik temetésre:
adjon Isten bort, buzát,
bort
a feledésre!
1916.
Úgy mint a fát, ezer kicsinyek
ráznak
és már a nagy fa remeg.
Ó, boldog a dús fa, nem busul:
ha
rázzák, drága gyümölcse hull.
Szesznek ma meggyem drága
gyümölcs:
Kelyhet ma, versem szent bora, tölts.
Meggybor, pajtások, rajta,
kocints:
kicsit fanyar, de egyéb ma nincs.
A hazára az első telt pohárt:
igyunk,
ne szóljunk: inni nem árt.
Az emberekre a második,
hogy adjon az
isten észt nekik.
Most ezt is szótlan, harmadikat,
a
kedvesem kisujja miatt!
Hadd áldozom még e poharat
minden
gyönyörért ami megmaradt,
jóért és rosszért, ami csak
ért,
bántalmakért és bánatokért.
Fanyar nedü, vérizü, nem csoda:
mert
véres földből szülte a fa.
1917-1920
Egyszerü megint a versem - de mi ez a
fáradt egyszerűség?
Nem fiatal madár szárnyverésének
egyszerűsége, nem fiatal szív
dobogásának egyszerüsége már -
hanem bágyadtan primitív
mint öregek gyermekes mozdulata - mert
nincsen gyönyörűség
számomra már, csak a kevésben - mert
elborított a Sok,
rámszakadt hirtelen, mint elbűvölt varban
titkos befolyás
zápora százfelől - s megbénított az idegen
varázs
hálója - mert idegen nekem a gonosz városok
levegője amelyben élek, és mint gonosz
erdőben farkasok
tünnek elém az arcok az utcán, és rémít az élet
ezer zaja,
mint egy betegség - mert minden zaj tályog és csúf
nyavalya
a Csöndnek testén - mind legalább, mely nemcsak egyforma
mintát susog
s zenél bele a Csönd szövetébe - mind
legalább, mely nem annyira egy
a Csönddel, mint tücskök
zaja őszi este - mint záporok
verése nyugodt és lágy földeken -
vagy a hab ha zajog
tengerek messze síkjain - szél ha zúg -
csillag ha megy
titkos zenével az égi pályán - ó, ha
lankatag énekemet
ilyen egyszerüségre hangolhatnám, hogy,
ha egy drága barát
meghallgatná egy este, nem tudná, szavakat
hall-e, vagy a saját
szívét dobogni, vagy a szférák zenéjét, vagy
engemet.
Az nem igaz, hogy nem birod el,
csak
sírni szeretsz:
bilincs ez a bánat,
aranyperec,
eltörni
szánod:
ily kincset balga, ki eldobál,
habár
baltüzü fény
ez a matt opál.
Ó, édes, édes
szomorúság!
Ó,
illatos ostor!
Rozmarin-ág!
Uram, ójj meg a rossztól,
hogy
ne szeressem azt, ami fáj!
Égi Király!
öljem meg a kígyót,
szent Mihály!
Nézd, lelkem, a menny hogyan ragyog:
A
csillagok
aranyos morzsája hinti.
(Hát sohase
tudhatok
szabadon ragyogni, mint ti?
Futkosni, mint a kis
nyuszikák?
Örülni, mint a virág?
Sírni, mint ősszel a fák?)
A város, mint egy álmos eb,
hever domb
alatt, sík felett
kis város: nagy falu
Korán fekvő, korán
kelő:
fehér fal és piros tető
zöld fák és zöld zsalu.
Kockásan osztott a határ.
Álmosan nyúl
a rónatáj.
Elült a jó madár:
csapdos a buksi bőregér,
az
utcán nem zörög szekér,
sem szekér, sem batár.
Tegezben már a nap nyila.
Ébred a
szél, az ég lila,
hajlik a búzaszál:
a légben óriási
hold,
tüzes, de némán, mint a holt,
mint egy holt labda,
száll.
*
Jaj, minden úgy mint hajdanán
s három
kereszt a Bartinán
a régi sziluett.
Alkonyba boldogult
vidék:
s kint, sorsokat a szelid ég
nyugton magába vett.
Aggódva, sápadt kérdező,
állok az
elborult mező
fölött, az ég alatt:
Kit elhagytam:
szülőhelyem!
s ki jöttél mindenütt velem:
ég! küldj egy
madarat!
A Lila kékbe feketéll,
áll az Idő és
máll a Tér,
kilencszáztizenöt -
(Igy csüggtem én a mély
egen,
mint régi jósok dombhegyen,
a vén présház fölött.)
(...Szelídre szűri a nyár sugarát
ez
a délután
s langy fényfüggönnyel a házak vállát
bevonja
puhán...)
- - - - - - - - - - - - -
- - - - - - - - - - - - -
Ilyenkor, látod-e, húnyt
lelkemre
csókot nyom a nap,
és menni
(gondolom) oly jó lenne,
amerre a nap
csak
menni (gondolom), egyre menni,
napot nap
után,
vonalra ugrani, nem pihenni,
szálló
nap után
suhanni, zöldszinü tenger lombok
közt
fulladozó
faluig szállani, minden gondot
elhullatozó
lélekkel,
túl a Dunára, messze,
szálló nap után,
lombos
faluig, hol lombba veszve
nyíl egy kapu
tán
elénk s azon át bejutunk egy házba
hűs
pitvaron át,
s ott lelne a lelkünk elkáprázva
új
túl-a-Dunát,
új túl-a-világot, új világot,
fehér
falu sok
mély, régi pamlagu hűs szobákat,
hol
védve susog
a függöny; így susog: „Én az ablak
„hű
őre vagyok
„és kitekinteni sohase hagylak,
„pillét
se hagyok
„ideszállni a külső zajból hozzád,
„mert vám vagyok én,
„s e csöpp szoba messze csöndes
ország
„a vágy fenekén:
„majd
okosan itten megbú lelked
„(szökött
katona)
„és e szoba lesz majd szőnyeg-kerted,
„párnák
vadona.
„Künn zúghat azóta az őrült bóra,
„hányódhat
a tó:
„itt nézd, a hűs falon őr az óra,
„áll
a mutató,
„a percek ostoba gillotinja,
„s
a perc fenekén,
„hova nem hat a század szörnyű
kínja,
„elrejtelek én,
„én,
függönyös angyal, szárnyaimmal:
„ó, jer,
te szegény,
„jere fájó fejjel, fáradt ínnal,
„védőd
leszek én,
„s szelídre szűrve az ég sugárát
„(jere,
szenvedő!)
„oly, hűn megőrzöm a lelked álmát,
„mint
egy szemfedő!”
Nincs lámpa a kocsinkban. Robogó, robogó,
világtalan éjjel.
Az a prémes úr, Vajtán aki fölszállt, jól
fésült uri szakállal,
egész úti gyertyakészletet vett elő,
tartóval, kis tállal,
lassan bontotta újságlapját
széllyel
annexiós kéjjel - uszító lap volt, háborús
vezércikk,
szinte láttam kezéről csöpögni a vért -
oly büszkén
élvezte gyertyás fölényét, hogy az ember félt,
maga
bölcsét olvasni az ő fényénél - inkább az utolsó élcig
türte hallani minden szavát az utasoknak,
üzletről, háborúról,
türte rabon a lélek: mert nem volt menekvés
- a gyertyavilág
csak megszőkítette a mindenséget - a puszta
fák
kívül rekedtek - hallottuk, hogy csikorogva surol
a kocsik
kereke - de ezenkívül semmise hatolt
ide kívülről - csupán a
kerék, a kerék zakatolt:
és néha, ha megsimítottam kesztyűmmel az
ablak sárga ködét,
láttam derengeni hóban a messze sötét
téli mezőket - míg egyszerre egy szembe
robogó
vonat elcsap minden kilátást - zökken - megáll... mi is
zökkenünk -
megállunk mi is. A prémes úr hirtelen elfújja
pislogó
gyertyáját (kiszáll) - és mi váratlan sötétbe
hökkenünk.
Most jobban érzeni a hideget. A kocsi nincs fűtve.
Fázik a láb.
A szemközti vonatban katonák dalolnak. Ökörbőgés
messze.
Nagy csuklyás alakok a kerekeket kalapácsokkal kongatják
alább,
s kis ijedt gondolatok surrannak szanaszét a baljósló
neszre.
gondolatok, hogy mik is vagyunk és hova
is megyünk és mi vár reánk,
mi vár reánk otthon - ó milyen
furcsa is, hogy itt vagyunk távol!
idegenek közt! - és
kedveseinket Isten tudja már, hol,
hol viszi és hova viszi
a vonat, mely lökdösődve ráng
a téli mezőkön - mily fagyos
mezőkre rángatja és milyen
célok szerint - kinek a céljai szerint
- mert rabok
vagyunk valamennyien - ó, Istenem, ha
valamennyien
együvé ülhetnénk még egyszer akik szeretjük egymást,
szegény de nyugodt
házakba, kiki maga szeretteivel együvé
ülhetne élni nyugodt
halálig mint jámbor állatok - de ez nem
volna talán
fontos az ily jól fésült szakállú uraknak akik
gyertyájuk szokott
fényével szűkítik maguknak a világot, hogy
semmi talány,
semmi sötétség ne maradjon, hogy ne lássák a téli
mezőket
és ne gondoljanak arra, hogy mi van ott - mi van messze a
téli
mezőkön - ó Istenem, ha még egyszer együvé ülhetnénk
élni
kiki azokkal, akiket szeret s nem hagynók el soha őket!
1916.
Eduárdoknak éljenektül
zengő poéták -
visszafullad
szavam - míg szét zuhanva dúlnak
vad ércek és roppanva megdűl
sok
büszke fal - vagy mint, ha tenger
lesz a folyóból, fúl az ember,
omlik a torony és a kémény,
korhad a
tölgy - ti mint a káka
melynek az árvíz boldogsága
lubickoltak az ingyen élmény
ezrek
könnyétől sós vizében
s tudjátok kiszámítva már
hogy meddig szabad nőni szépen
hogy el
ne törjön a vad ár:
hajolni tudtok (törni kár!) -
s zenélni, mint a sás, a
szélben,
sáshangon - hogy fonnyadtok el
ha egyszer szárazon
maradtok!
ha majd a Béke énekel!
hogyan
hallgattok és apadtok
ha egyszer elhallgat a szél
s csupán a szív és könny beszél!
(kicsi marad aki ma hajlik!
csöndnél a
tűnt hang nyoma némább!) -
azok beszélnek, kik ma némák!
Van némaság, mely messze hallik,
s sok
mára visszafulladt ének
hangokkal terhes a Jövőnek!
1918 tavaszán
Meg sem néznek, mert tűnt idők divatába
öltözött
fiatal köved, és sem új, sem régi egyszerű köntösöd,
de
az én szemeim, mint azok igénytelen madarak,
szivesen pihennek
meg párkányodon s tornyaid alatt,
mert szép vagy, ó templom! s aki alkotott
abban híven élt
egy régi élet, mely régen álmodott álmokból, s
régen
reményekből, s régen félt félelmekből kelt elő,
s
lélekről lélekre száll máig, s lélekről lélekre nő!
és ezt lehelte beléd ő, s így: élsz
te! s míg kapud előtt
újságot árulnak és »propagandát
csinálnak« a nők,
szoknyás hadsereg, s feltűnik egy-egy
fiatal paparc
(ó, kicsinyes élet! világ papjai! ó, törpe harc!):
és mikor azt mondják: Kereszténység és
honszeretet!
keresztre feszítik újra Krisztust s a
szeretetet;
és mikor azt imádkozzák, hogy: Győzelmet
adj!
cinkos királynak csúfolják Azt, kinek temploma vagy:
te nyugodtan nyújtod a kék levegőbe
tornyaidat,
mint két kart, mely elfordul innen s az égre
mutat:
nem összetett kézzel imádkozol, hanem mint
a görög
szobor, kitárt karral, mely az égnek int
isteneket vágyva ölelni talán; - de tetőd
felett
mégis a kereszt tiszteletes jelét viseled,
mely azt
mondja: Béke a földön, ember! s ha harcolni kell,
az istenekkel
harcolj, és hódíts, mint Izrael!
In
Memoriam
Aemilii
LASK
professoris philosophiae
Heydelbergensis
Obiit
Pro Patria Anno 1914.
In
Galicia.
Ész! mikor esztelen csatákba
teuton örvény elragadt,
vitted-é magaddal a drága heidelbergai
dombokat?
és ha a régi szók gyürűit szellemed megpörgeté,
készen
a hivásra multad óriásai jöttek-é
vállukon kivinni a zajból?
Vagy, szegény, már rég előbb
a szavak varázs kövéről lesikárltad
a bűverőt
és amely évezreken által szítt magába annyi színt
surló
szellemed a szent kristályt színtelenre surolta mind?
Ó, hiszen
lelkedben nem volt már a szavaknak színe más
mint az építésznek
az állvány színe, mint a rajzvonás
színe a mérnök hálójában, -
szín és élet, a létezők
szórt pompája, a heidelbergai halmok, a
zöld német mezők,
régi nyájas vándorlások szelleme, minden drága
táj,
ó, az emlék, melybe minden szónak gyökere mélyre váj,
ó,
ez a szókra tapadt vak mult, mely festi folyton a friss jelent:
néma
Lét mind, néma Anyag csak, - semmit az Észnek nem jelent
forma
nélkül - volt és nincs - s ez a percnyi lét is forma már:
mert az
élmény percnyit él, de a forma változatlan áll:
nem a
seiend, hanem a geltend, ami mindörökre gilt
tiszta
és időtlen igazság - forma - zárt és egyre nyílt
új formák felé,
az Észnek játszani építősdit és
rakni a formák formáit - míg
tisztultan a boldog Ész
állványról állványra hágva,
heidelbergai halmokon
túl, az örök Formák honában él, és élete
nem rokon
élmények süket életével - minden élmény eszme lesz,
s
mint a szélben jégcsapok erdőn, összecsengve levelez,
vagy mint
nagy barlangban a hangok, vagy tükrös szobában a fény
egymásból
születő sugaraknak mért szövevényeit szövén
- és mi más a sugár,
mint önnön útja és törvénye? mi más
mint a Fények szelleme és
formája? mint a rajzvonás
tiszta szelleme: szín és élmény nemde
ón és kréta mind?
Mit nekem ón és élmény színe? Lelkem lelkebbre
tekint:
aki csak formákat épít, építményre nem muló,
bánja is,
állványának fenyve milyen erdőből való!
légi ácsként fennen él
rajt (s szökken a büszke épület!) -
- Kőműves! le ne nézz az
útra, mert lenézni szédület! -
Igy bolyongtál, bölcselőm, a heidelbergai
halmok alján,
s ültél mely tanárszobádban; s minden messze volt
és halvány,
halmok és szobák és emberek arca; és ha néha,
mondják,
nagy Igazság-otthonodban apró tények ritka szomját
mint
az édes víz szomját a tenger útasa, mint alantabb
sűrűbb lég
szomját a légnek útasa, - érezvén ha lankadt
kézzel este
kinyitottál valamely könyvet, hol apróbb
tények és nevek
nyüzsögtek, Baedekert, újságot, naplót,
elszédültél, mintha a
pallér állványáról az útra néz le
formatelt szemével az apró
foltos formátlan nyüzsgésre.
És a vad, formátlan tények sodra egyszer lesodort!
Fények s vak szinek zuhantak; s mint vak
napban a szende hold
halk és kölcsönzött világa semmibe sápad
hangtalan
és hiába sejted már hogy mégis örökre fenn
suhan
láthatatlan a tiszta égen: úgy halálos
életünk
halhatatlanná halvasztott formaváza is égbe tünt
földi
szenvedő agyadból, nagy Törvények időtelen
szellemegébe, melyek
élnek s állnak örökre, bár idelenn
senkise sejtené is őket - és
te maradtál egymagad -
Mért nem inkább vitted a drága heidelbergai dombokat?
Ó, ha minden vad zavar ellen, durva szín
és durva szó
kínos unalma mögött, mint bűvös talizmán vagy
olvasó,
marsok örök monotóniáján túl és túl a poros polyák
földek
unalmán, túl a rémes záporok árján, sárkapolyák
rothasztó vizein
túl, tisztán élne benned a régi táj,
élne nyugodt tanárszobád,
amelyre rágondolni fáj,
elképzelni édes volna - élne talán
egy drága szem,
vagy talán csak a kis vendéglő heidelbergai kis
hegyen,
ahol oly jó volt csevegni, este, mikor lement a
nap,
Kantról és Aristotelesről...!
Ó,
de minden elapadt!
s tán ha néha megkísérted gondolatokba
öltözött
jaj! kegyetlen gondolatokban, törmelék formák
között
rejtező emlékeid alját, tépett formák rongya
közül,
(melyekkel magad öltöztetted, büszke rá, hogy jól
feszül
forma a formára - mígnem érezéd, hogy tűn a test
s
önmagában a gazdag öltöny élni és fejlődni kezd) -
jaj! ha néha
megkísértéd ezt a munkás, jól csavart
gombolyagod, melyet vak
Fátum összekúszált és zavart,
visszagombolyítani - rendre
hámozván a forma dús
hócsipkéit, hogy csipkékből égjen elő az élő
hús,
szellem igazságok vak alján a Valóság teste, a Lét,
Tény
és Lét, az utolsó öltöny, - s ezt lefejtve tűnjön eléd
élményed
maga, meztelen mint hócsipkékből egy édes akt:
élmény:
meztelen darab élet, multad színei, logisch-nackt -
úgy
megvillant és kisiklott, mintha fognál fürge gyíkot,
mint arany
homok kezedben, mennél jobban megszorítod,
vagy a forrás könnyü
habja, annál jobban folyik széjjel
ujjaid közt - vagy, ha mélyebb
álomból rezzenve éjjel
emléked kerékfogát a percbe hasztalan
csüggeszted,
megragadni álmod omló szövetéből... tán a
vesztett
gyermekkar varázsszínét! - jaj! szín és álom eloson
s
te maradsz egy eltűnt ízzel egyedül a vánkoson.
Ó, de hol van a vánkosod már, tépett Ész,
a Nyugalom?
Heidelberga nyugalma hol van? - Messze, messze zúg a
hon:
őrült tények Fátuma vitt el, tépte lelked, életed,
s
gondolatoknak tépett rongya így lett lelked, életed,
rongy, mint
harci köntösöd... egy szó - rongy! egy név... egy könyvnek címe
cím
és név... a rongyolt Formák... s egyre vész a rongyok színe
-
mígnem... - ó az utolsó percben, (mikor új színt nyert
kipergett
véredtől halovány ruhád is) nyert-e színt egy percre
lelked,
színt, még egyszer, minden rongyot messze vetve, ős
szinét
- mint haldoklók lelke, mondják, újra éli
elfelejtett
életét egy perc alatt, a gyermekkornak
édenét,
megtaláltad-e még egy percre a heidelbergai
halmokat,
Ész, mikor esztelen halálba a vak Fátum
elragadt,
míg a Formák és Törvények fenn vezették
rég unott
pályáján, tördelve önnön tükreik, e Fátumot
léttelen
is működve folyton, lélek nélkül testtelen,
mozgatván e szörnyű
világot, ész szerint, de esztelen
változó matériábul a
változatlan Tényeket,
szővén millió lélekből a lelketlen
Történetet,
gázolván egyenes pályán és süket lábbal és
hunyott
szemmel és egy más világból vezetvén a Fátumot.
Kiáltsa szám, üzenje versem,
amit
legjobban fáj üzenni,
hogy mennyire senki és
semmi
vagyunk:
kakasviadal, bolhaverseny.
Mert céltalan csak, törpe szolgák,
mi
akik ölünk harag nélkül,
s halunk haszonnak hite
nélkül,
küzdünk
vakon, mint a kakasok s bolhák.
Hol az emberfaj régi gőgje?
nemesség,
élet, érdemesség?
hogy minden a semmiért essék,
s
ingyen
vágyunkat az ágyu lebőgje?
S dúljanak bár ingyen csapások:
láva
ha kitör, föld megindul
veszni mint önnön
ujjainktul
fojtva
hullani: e csapások mások.
Vak szinész és vacogó néző,
érdemelten
és érdemtelen
őrült kezünket tehetetlen
nézzük:
de már
megállítani késő!
Kiáltanánk: kihez kiáltsunk?
Futnánk:
hova fussunk, Úristen?
Rabon, ragadtan és mezítlen,
tompán,
mint
a juhok, sírunk és várunk.
Látod az autót - az autót az éjben?
Hat
detektiv ül benne... jönnek értem...
Mikor ott guggoltam a kassza előtt, s
jaj, hangtalan
gyémánthegyü fúró fúrt - s a lámpa sárga sava mint
arany
kard, a sötétben, a résben, kotort, kapart, keskenyen,
élesen -
Látod az autót? most kanyarul, suhanva, kéjesen
az úthajlásnál - ránk vakít két tűzszeme
az éjben -
Látod az autót? Itt van amitől féltem:
két fénycsápját löveli fehéren előre -
nagyszerű ez!
Fenét félek már! Tudod, barátom, lassankint minden
csak mozi lesz
Mikor ott guggoltam a kassza előtt s fúrt
a masinám,
akkor is így volt már... modern csudák, peregve,
simán,
tudod, a páncélszekrény, a rekeszes
lámpa, a gép...
és aztán a ház maga, ablakok az éjben, ujj, de
szép!
hat emelet, lifttel, beton fal,
acélplafon -
benn rémlő bőrfotelek, leakasztott telefon:
mind, mind mozi csak - látod, itt van már
-
Mondom neked, elmegy mellettünk, elsuhan, mit remegsz, fiam?
fénye fátylába vakulva - most! - úgy-e
mondtam? - Láttad, amint
feszülten ült benn a hat, s a revolverét
tapogatta mind:
ők félnek! - kacagj hát! - Mit
remegsz? Jobb volna talán
a fronton? - Piszt! Most ott
kanyarodnak a part falán -
Most - Zsupsz! - Ezt jól csináltuk,
ugy-e? No fiam, kacagj!
Hm, urak, jól esik a fürdő. Minden mozi
csak!
Veszély? Mi az?! Elmegy, elsuhan. - Jobb
volna talán a fronton?
Ölik egymást, millió bolond! Mi gondod, és
mi gondom?
Régi vers: 1911.
Kinek nevével élek, kardos angyal
önts
hevet belém, kígyóval csatázni,
önts hitet belém, ördöggel
vitázni
önts, megbirkóznom az örök varanggyal,
†
† † Ez a rémek pápája, tiarával,
minőt
pápák viselnek és szemekkel,
minőt békák viselnek, s
pikkelyekkel
s sárga mirígyek mérges ótvarával.
Rút szemölcsén ragadva nyúl a
méreg,
melyre csak rágondolni álmot-orzó,
groteszk, mint a
Böcklin-mintázta torzó,
fején nőtt tiarával büszke féreg.
†
† † E roppant béka, testnyi súlyu szellem,
ez
éjjelente paplanomra mászik
és érzem, hogy a paplan
selyme vásik
s eláll a vérem, elszorúl a mellem.
S kezd hangtalan a békák óriása
beszélni
s kancsal zárt lelkembe nézni,
erényt dicsérni és Eötvöst
idézni:
»Csak az önzőnek nincs vigasztalása.«
†
† † Szónoki hévvel szól és nagy kenettel:
»Csak
az lesz boldog, ki mást boldogítand,
szegénynek ád s
nem feledi a hittant
S nem kenekedik csiklandó
szemettel.«
Én mondanám: »Csúf pápa vagy te,
lélek,
és tudom, hogy mind ilyenek a pápák,
méregnek azt az
erényt prédikálják,
mely nem erény, mert nem erő«, - de
félek.
† † † »Boldogtalan,
ki csak magára gondol!«
szól, paplan ráncán
mérgét lebocsátván.
Olvastad Stirnert?« -
kérdeném, de gyáván
elnémulok nyomástól s
borzalomtól.
És ő nem némul. Nedves tiarája
s
fényes szeme csillámlik a sötétbe -
Ó szent Mihály, leborulok
elébed.
Kardos angyal, kinek a fény arája,
†
† † kinek nevével élek, fényes angyal,
önts
hevet belém, kígyóval csatázni,
önts hitet belém,
ördöggel vitázni
s erőt, birkóznom ez örök
varanggyal.
Önts belém önzést, angyala a
harcnak,
hisz önzésnél e földön van-e drágább?
az Úr önzésre
építé világát,
önzés a legjobb köszörű a kardnak,
†
† † önzés a harcok legkülömb szitója,
miket
az Úr itt rendelt örökössé:
harag és önzés tesz
szivet nemessé
s a bátor önzőt a nagy Isten ója.
Miért teremtett ösztönnel s erővel,
ha
sutba rejtem ösztönöm s erőmet
énvelem célja van a Teremtőnek
és
nem vitázhatom a Teremtővel.
† † †
Ős ösztönöm s erőm azt sugja: Nézd csak
te elnémulsz
és minden szó a másé,
te elmaradsz és minden rózsa
másé:
légy mint a más, oly öklös, durva, csélcsap.
Mért csúf, ha jó szellem, e
békapápa?
önzésre nyálkás, élni indulatlan,
és mert nem önző,
vigasztalhatatlan
(csak az önzőnek van vigasztalása.)
†
† † Önzés angyala, jöjj el, lángos angyal
önts
hevet belém, kígyóval csatázni,
önts hitet belém,
ördöggel vitázni,
önts, megbirkóznom az örök
varanggyal.
1917.
Bénára mint a megfagyott tag
s
keményre verte zuzmarás
gőg a szivünket, rossz varázs:
most
megalázatositottak.
Ajjaj, de hitetlen daloltunk!
Daloltuk
a rossz éneket,
a minden mindegy-rímeket:
ideje most
már mást dalolnunk!
*
Halljátok énekét a hitnek,
halljátok a
jó éneket:
többet nem hinni nem lehet!
akik szenvedtek, mindig
hittek.
Halljátok énekét a hitnek!
Mert megalázatositottak,
ittuk az
ecetet s epét,
tapintottuk Krisztus sebét:
most ujjaink örökre
jobbak.
Mert megalázatositottak.
Szemeink is örökre hisznek,
mert
láttuk az Ember Fiát
kereszten és a glóriát
kelni nyomában a
tövisnek.
Szemeink is örökre hisznek.
Ujjainkat a vér, szemünket
a könny
edzette könyörű
igazulásra, gyönyörű
imának Ahhoz aki büntet.
Látásban és cselekedetben
tébolyunk
céllá igazul:
mert így akarta azt az Ur,
hogy ne legyünk többé
hitetlen!
(Versek, darócban)
Nem csendül a lelkem, mert olyan mint az
a fém amely
csak akkor cseng, ha rokon hangját ütik meg
közel:
néma hát lelkem, e mái veszett hangoktól mint idegen
vagy
mint a felhő, csak csüggök a zord hegyeken
és sírok; de nem jó zápor ez, csupán
ködesés
észrevétlen, szitáló, naphosszú, éjhosszú, monoton kormos
permetezés,
monoton, monoton, ó csak zuhogna már, vagy villámot
szülne, küldene:
mert szép zene az is, a zápor meg a dörgés, hogy
érdemes fájva vajúdni érte: szép zene!
Ha nézem a tükörben néma ajkamat: Valaha
- elgondolom -
bimbó volt ez, akkor is fonnyadt már, látszólag,
csukott szirom,
de mikor megjött az este, a falusi este, és szólt
a harang,
haranggá nyílt az ajkam, mint az esti virág, és zengett
mint a harang!
Most csönd van és szívem mint a süket
föld, erjedő, sötét, meleg,
nehéz virágok bölcseje hajdan, hol
megfonódtak bús gyökerek,
vak erjedés hona - Istenem! apró kis
érzésmagvak, fekete rossz
mind, s csúf és viszkető, bujva, de
buja-makacson sarjadoz,
magzik a meleg, sötét föld méhében, -
észre sem veszem,
nem látom, nem tudom, de viszket belül,
lassankint érezem,
hogy növekszik lenten, lassan és egyre és
fojtva és idegen mint borban a salak,
idegen és gyűlölt és
irtanám, mint rablótól megejtett lány
a magzatát, akit gyűlöl: -
de hogyan irtsalak,
kis érzésmagvak, Vénség magvai? mert
Vénség volt a rabló, érzem: - az Ifjuság
már elhagy és érzem,
minden erő és minden erény csak ifjuság,
dús Ifjúság (csak a Dús
lehet nemes) - önző vágy, irígy akarat,
ez a Vénség része. A
szívnek csúf salakja marad.
Pedig jónak kell lenni, mert ottkünn zúg
a háború és csak, aki jó,
mondhatja: Én meg tudok halni, de van
jogom élni is: Csak, aki jó,
közülünk legalább, barátaim, csak az
tud lélekben maradni szabad
és tenni még: az boldog. - A
vulgáris csapat,
ki kívülről éli életét, annak ma
jaj, ha jó,
mert pénz, szerelem, szerencse, az élet maga is - a
külső élet - azé, kinek ökle és marka jó:
de pénz, - kastélyok,
parkok, nők, szép testek ünnepe, pompa és hatalom itala - mind
méreg
lesz annak, ki a Jóság könnyeiből egy csöppet belehint.
Pap vagyok, Barátaim, mert szenvedtem, és
most pap vagyok
és mondom, Barátaim, mi mások vagyunk,
halljatok:
mert velük élni nem tudunk, se pedig egymagunk,
csak
a szenvedőkkel élhetünk, azokkal halhatunk.
Ne mondjátok, hogy semmi a vers! Ó, ha
minden szomorú tikkadás
gyümölcsös volna bennünk, édes-teli hússá
szikkadás,
s borérés volna kádunkban minden fájdalmas
erjedés,
gazdagok volnánk, mert legnagyobb kincs, melynek ára a
szenvedés,
ajándékozók, mert legszebb ajándék az
áldozat.
Én is azokból voltam, akiknek kincse lett minden
kárhozat,
Bányász voltam, és magam, amelyet vágtam, a kő,
nyeső
kertész, és magam, amelyet nyestem, a tő.
Bátorság! ez minden: mert van kincs
annak, aki az Akarat
csákányát jól forgatja s a bús bányától meg
nem riad,
De jaj, Barátaim, a költő csak olyan kincsre
talál,
csak olyan kincsre, Barátaim, amihez hozzányúlnia fáj!
Segíts, Szerelem! ezt az egész verset
neked énekelem,
mert te vagy a Jóság magva és átoma, szent
Szerelem,
ki a testi Szépség fáklyáját tartod a lélek elé
és
úgy vezeted a lelki nagy Szeretet felé!
Kéjeddel a kínra, amely nélkül se jók, se
gazdagok nem lehetünk,
kínt is kéjjé olvasztva erőt ki adna, ha
nem Te nekünk?
S mi lenne velünk e sötétben, hol lábunk mindig
fájva botol,
ha Te nem biztatnál fáklyáddal, hogy Fény is van
valahol?
Ó, szabadság Rése, első Ablak, melyen az
önzés elhagyja magát
mint egy rabságot! Első Szál, mely a vak
falon vájva fogózik át
lélek és lélek közt - hajts, drága Mag:
mert belőled nő ki a szent Gyökér,
mely az emberiséget befonja és
pólustól pólusig ér.
1918.
Idegeimen apokaliptikus
zene tombol,
bábeli gyermekágy
a világ, véres lében remeg és
csikorog - ó
jaj! ki a kínokban
ki a kínokban vajudó? Én vagyok,
te vagy,
mi vagyunk, egy lett mindenki
e kínok apokalipszisában, e
véres
ágy vonaglásában, rángunk és
futkosunk, patkány módra,
óriás
talpak alatt, jaj! véres és vértelen
kaszák villódzanak
a tetemszagú
légben, és torkon lehel a ragály
csontpalotákból
idegen zene szól
viharok paradicsoma kibomlik.
Mit szólsz, ég
és föld? Mit rántasz, iszonyú
új esztendőkbe, ég? A föld hallgat
és
zordan karikáz sötét telében - de egyszer
ébrednie kell, és
akkor mit mond majd
változatlan szép tavaszával, mit mond
feldúlt
erdeivel, mit mond eleven
erőivel, mit mond rettenetes
ugarain
kisarjadó vadvirágok
ezer beszédes szemeivel - Ember,
te
züllött, véres, rossz kártyás, éji veszett
játékodból a réten
ocsudva, - hogy fogsz
a vadvirágok szemeibe nézni?
Haragszik és dúl-fúl az Isten
vagy
csak talán alszik az égben,
aluszik vagy halott is épen -
ki
költi őt föl, emberek?
Anyák, sírjatok hangosabban:
akit föl
nem ver annyi ágyú,
rezzenti-é gyenge sírástok?
És ne is
könnyel sírjatok,
mert a könny mind csak földre hull
hanggal
sírjatok föl az égre,
sírjatok irgalmatlanul:
ne oly édesen
mint a forrás,
ne oly zenével mint a zápor,
ne mint a régi
Niobék:
hanem parttalan mint az árvíz,
sírjatok vagy a
görgeteg
lavina, sírjatok jeget,
tüzet sírjatok mint a láva!
A
drága fiúk hullanak
vérben a hóra napra-nap.
Ne hagyjatok
aludni senkit:
ki ma csöndes, gonosz vagy gyáva,
de érdemes-e
félni még?
és érdemes-e élni még?
Ó, mért nem hallani
hangotok?
Menjetek a piacra sírni,
sikoltsatok a
templomokban
vadak asszonyai, vadakká
imuljatok őrjítő,
őrült
imában!
És
ha hasztalan
ima, sírás: - mi káromolni
tudunk még,
férfiak! Ma már
hiszünk káromlani-érdemes
alvó magasságot a
Sorsban.
Hányjuk álmára kopogó
bestemmiáknak jégesőjét!
Mért
van, ha nincs? Mért nincs, ha van?
Tagadjuk őt, talán
fölébred!
Cibáljuk őt, verjük a szókkal!
mint aki gazda horkol
égő
házban - a süket Istenét!
Süket! Süket!...
Ó
ma milyen jó
volna süketnek mint az Isten!
Süket a föld, nem
érzi hátán
hadak alázó dobogását.
Jó volna süketen csírázni
mint
virághagyma föld alatt:
minden süket, földben, Istenben
csak
az ember szakadt ki a
süket Istenből iszonyokra
kikelt belőle
féreg-módon,
Isten férgének, viszkető
nyüzsgésre, fájni - mert
ami
nem süket Isten: fájdalom,
míg az Istenbe visszahal!
Az Úristen őriz engem
mert az ő
zászlóját zengem,
Ő az Áldás, Ő a Béke
nem a harcok
istensége.
Ő nem az a véres Isten:
az a véres
Isten nincsen.
Kard ha csörren, vér ha csobban,
csak
az ember vétkes abban.
Az Úristen örök áldás,
csira, élet és
virágzás.
Nagy, süket és szent nyugalma
háborúnkat
meg se hallja.
Csöndes ő míg mi viharzunk
békéjét nem
bántja harcunk:
Az Úristen őriz engem,
mert az Ő
országát zengem.
Az Ő országát, a Békét,
harcainkra
süketségét.
Néha átokkal panaszlom
de Ő így szól:
»Nem haragszom!«
Néha rángatom, cibálom: -
tudja hogy
csak őt kivánom.
Az is kedvesebb számára,
mint a
közömbös imája.
Az Úristen őriz engem
mert az Ő
zászlóját zengem.
Hogy daloljak más éneket,
mint amit Ő
ajkamra tett?
Tőle, Hozzá minden átkom:
hang vagyok
az Ő szájában.
Lázas hang talán magában:
kell a szent
Harmóniában.
S kell, hogy az Úr áldja, védje
aki
azt énekli: Béke.
Consolatio mystica.
Tudod hogy érted történnek mindenek - mit
búsulsz?
A csillagok örök forgása néked forog
és hozzád szól,
rád tartozik, érted van minden dolog
a te bűnös lelkedért.
Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a
Kulcs
Madárka tolla se hull ki, - ég se zeng, - föld se
remeg,
hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti
meg,
aki téged meg nem ért.
Mert kedvedért alkotott mennyet és földet
és tengereket,
hogy benned teljesedjenek; - s korok
történetét
szerezte meséskönyvedül, - s napba mártotta
ecsetét,
hogy kifesse lelkedet.
Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az
emberek arcát? Mind teneked!
És kinek kevert sorsokat és örömet
és bánatot,
hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott
annyi
bús szerelmeket,
szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és
gyász egysúlyu legyen,
eleve elosztott számodra szépen derüt és
borút,
sorsot és véletlent, világ nyomorát, ínséget,
háborút,
mindent a lelkedre mért
öltöny gyanánt: úgy van! eónok zúgtak,
tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen
császárok vétkeztek,
seregek törtek, hogy megkapd azt a bút
amit meg kellett kapnod,
és világok vihara fútt
a te bűnös lelkedért!
Mert ne gondold hogy annyi vagy, amennyi
látszol magadnak,
mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod,
úgy nagyobb
részed énedből, s nem ismered föl sorsod és
csillagod
tükörében magadat,
és nem sejted hogy véletleneid belőled
fakadnak,
és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd
ráng
és a planéták félrehajlítják pályád előtt
az adamant rudakat.
Iszonyú szörnyek hevernek utamon de majd
csak megküzdöm velük
már érzem ébredni magamban a kábult
óriásokat.
... Lelkemben lassankint elfoglalt az önzés minden
erődöt
s legbensőbb szentélyére kitűzte sötét lobogóját.
Ő forgatta a Mindegy-buzogányt és
gyönyörű derük
közt keserűen tudott járni és keseríteni
másokat;
mióta lajhár éveken át csúf hályoga hangos
szememre
verődött, megnémult hangos szemem mint dob ha verőit s
hártyakopogóját
gyászvatta és fátyol párnázza - csak
tompán zengenek át
a legfrissebb színek ütemei is - mit érdekel
engem a szín?
lombok sugarak görög romok, mit segít rajtam az
idegen szépség
Danaida-lányok - mit érdekel engemet ez már?
Rímeket se fogok itt már csinálni - ne
várd a rímeket olvasó
Mit érdekel engem a rím már? vidéki csöndes
alkonyatok
ríme, se városi rím, gépkocsi-tülkölés ríme,
jaj,
mit segít rajtam? - kis csirkéknek tengerit szóró
falusi lányka, vagy messze kocsmából a
hegedü-szóló,
vagy városi villanyos hangja mely egyre csak falja
meg ontja meg ontja
a meleg emberi húst - már mindez az eleven
nyüzsgés lelkemből kiesett
és lelkem üres hangszerláda, mely zenés
lemeze híjján
csak prózai csikorgásokat ad - legbensőbb várában
az önzés
ül, kloroformos betörő gyanánt, mert hogy tudta, volna
legyőzni másként
lelkemnek óriásait,
mint kábulással?... Meddig fogtok heverni
még? Mikor
kel ki vak szemhéjaitok nehéz gubójából az isteni
Látás
fájdalmasan? Mikor veritek szét a Lomhaság szörnyeit
melyek
elfekszik minden kapuimat
élettelen homokzsákok gyanánt? Ó
keljetek, mert bénább vagyok én
a bénánál, s vakabb a vaknál, ki
legalább
illatáról érzi a rózsát, hűséről a lombot,
s az egész
világot a láthatatlan szeretetről.
A pókhálóra harmat esett:
bús
unalmamra egy könnycsepp ma este.
A hold az égen párt keresett,
a széles
égen hasztalan kereste!
Már elhallgattak a madarak,
annál
hangosabban szóltak a tücskök.
És szinte láttam a fény alatt
ellengni
a világot, mint a füstöt.
A fényen valami átfutott,
bársonyok
kápráztak előttem.
A hangod is eszembe jutott,
mely
elszállt az örök időkben.
1904.
Hopp, ma pille, költeményem
ne
szégyenkezz szállani: -
üdvözöllek, új reményem,
örömöm
hullámai!
Ti viszitek messze széllyel
széllel béllett
vágyamat
és ha elfáradtam, éjjel,
illatos diólevéllel
ti
vetitek ágyamat.
Milyen jó hogy vágyam tajték,
könnyű
béllelése szél!
Reng reményem habja: rajt még
hajszálamra
sincs veszély.
Viharától mitse félek:
én mindig föllül
vagyok;
páncélossal sem cserélek,
mint afféle
széllel-béllett,
hogy olyan könnyű vagyok!
Hátadon, diólevélen,
vess, habom, hát
ágyat itt!
Habon és diólevélen
aki könnyű, nyughatik. -
Ember,
a tengert ne célozd
megbékózni: nem lehet!
Hiu hittel ne
acélozd,
vak teherrel ne páncélozd
habra hányott lelkedet.
A szemedet, arcod mélységes, sötét szürke
tavát
homlokod havasa alatt, homlokod havát
elfeledtető fényes
nyári szemed szédületét
szeretem és éneklem e szédület
szeretetét.
Mélységes érctó, érctükör, fémtükör,
mesebeli,
szédülsz, ha belevillansz; ki tudja, mivel van mélye
teli?
Szellemek érctava: drága ércek nemes szellemei
fémlenek
villanásaiban; de mily ritka fém szelleme
tudhat így fényleni?
Mély, fémfényű, szürke, szépszínű
szemedben, édesem,
csodálatos csillogó csengők csilingelnek
csöndesen,
csendesen, - hallani nem lehet, talán látni sem:
az
látja csak, aki úgy szeret, mint én, édesem!
Salamon király könyvéből.
Szép vagy, ó szerelmesem, szép! Lábadat
saru díszíti, ritka drága gyöngyű;
tomporodnak kerülete mint a
mesterek kezéből kikerült kösöntyű.
Lábadszára mint aranyszín fundamentumon
szökellő karcsú oszlop, márvány;
a te két emlőd nyugalma mint a
liliommezőkön legelő két bárány.
Köldököd mint illatozó olajok nyomától
síkos szép kerekded csésze
Hasad mint a zaffirokkal rakott
elefánttetemnek drága tündöklése.
Hasad mint a liliommal köröskörül
megkerített dús gabonaasztag;
karod ámbraszín pereccel, két kezed
nehéz gyűrűkkel aranyosan gazdag.
Balkezed a fejem alatt, jobbkezeddel
megölelgetsz, megcirógatsz, édes;
nyakad mint a karcsú torony
kimagaslik hasonlóan Libanon-hegyéhez.
Nyakad mint a Dávid tornya; méz csepeg
nyelved hegyéről; ínyed édességes;
fogaid mint most fürösztött
tiszta, hófehér juhocskák; ajakad tömjénes
Halántékod mint a sűrű selyem lomb közül
kitetsző darab pomagránát
szemed mint a kék halastó; arcod
ékességeinek ki mondhatja számát?
Tégy engem mint egy pecsétet a te
kebledre, mint egy bélyeget karodra,
mert kemény a szerelem mint
a koporsó és erős mint nagy vizeknek sodra
No szerelmem, gyere menjünk a mezőre,
illatoznak künn a mandragórák
már a szőllő is virágzik s
kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák.
A vad tavasz zuhanyát érzed-e, érzed-e
zúdulni, kedves?
Gyere ki a szőllőbe - virágos fákkal habzik a
hegy
Gyík surran a szurdékban, amerre az ember megy.
A rög
szinte él, a nap szinte nedves -
Most könnyű vagyok, úgy-e könnyű? Lásd,
tudom a babonát;
Szentgyörgy előtt piros pillangót fogni
jó!
Érzed hogy árad a szél mint egy tavaszi nagy folyó
jó, jó,
meleg, párnás, sűrű - Gyerünk a napon át!
Nézd eleven mappa a táj a napba, minden
útja tiszta rajz!
Még föl nem vette a nyári zöldet, csiraváró
meztelen.
Hallod a zenét a mandolafán, mint kivirágzott
hangszeren?
Zsong, zsong, zsong, zsong - mézillat, érzed? pille
száll és méhe rajz.
Létrán egy bácsi hernyózza a fát mint
naptárakban régi kép
A hónapok előtt, olyan - mellette gyerek és
kutya vig.
Karókat a földön suhancok sorban guggolva
hegyezik.
Iszalaggal a vincellér kötözi a venyigét -
Jó, jó, jó így szétnézni szabadon! így
ülni a napban a tanya előtt
ahonnan látni a vonatot hogy cammog a
róna felett
s a várost, s a széles utcán mászni az apró
embereket,
s vidám munka hálójában hegyoldalt és tetőt -
Ó, borok anyja, drága hegy, mámor anyja,
munka!
Zuhanj csak, jövendő szüret tüzeivel nedves
nap
zuhanya, boldog előleg! felejteni, kedves,
e kábulásban, milyen
ősz leshet a tavaszunkra!
A rossz szellemtől megszállt szép
leány
az ágyban fekszik és vacogva reszket;
ifjú barát
mellette, halovány,
exorcizálva hányja a keresztet.
A pajkos úrfi egy zúgban kacag,
vakít
nyakán a fodros csipkegallér.
Bőg a vénasszony: »Egy misét,
Jakab!
Többet ér az üdvösség, mint a tallér!«
Káromkodik a gazda s nem felel
(Phü!
mennyi baj: szárazság, sáska, patkány...)
- Ottfön az égen nagy
nap ünnepel.
S a kövér kandur nyujtózik a padkán.
A gonosz úrfi esztelen kacag.
A barát
arca lángol ijedt tűzzel:
a rossz szellem szerelmes szavakat,
vad
szavakat mondat a gyenge szűzzel.
Vasárnap napja hullt az udvaron
magányos
asszony ült a pitvaron.
Künn minden árnyék fénnyel volt
lyukas
szeletlen rekkent a szőllőlugas
s olyan búsan csüggtek
rózsák, dáhliák,
mint Krisztus sírjánál a Máriák.
A patakot is
látni lehetett
a patakban nem sok víz lehetett
könnyért epedt
a lomb a bokrokon,
mint temetés napján a sok rokon.
Az asszony
szíve halkan, únva vert
a toronyóra zengve ráfelelt:
bút vert
az asszony szíve, bús magányt,
a toronyóra álmos délutánt.
Ó
örök őrlő, szomorú malom!
Városban bánat, falun únalom.
Ó hogy
áthevül minden vánkos itt
s minden pongyola lekivánkozik
a
mellről, mint virágról a szirom!
és kéjbe kókkad minden liliom!
A kert alélt, az asszony ásított,
szellők
se borzolták a pázsitot.
Az asszony fölött az únt óra tellt
s
eszmélet nélkül lihegett a kert,
mivel az Isten forrón rálehelt.
Szeretek itt olvasni, a kertben, a
szőllőlugas alatt
ahol a könyvre apró kerek fényfoltokat vet a
nap -
mind titkos lencse fényköre titkos mikroszkóp
alatt,
amelyben titkos porszemek szálló árnyai mozganak.
Itt csak egyszerű virágok vannak:
árvácskavirág,
petúnia, muskátli, dáhlia és georginák,
és
rózsa, rózsa! - A reggelnek még a zöld gyep örül,
a zöld gyep és
a barna lóher az ágyások körül.
Nem tudok én már dalolni cifra mértéken,
rimen,
csak ily hanyagon, mint ez a kert dalol, porosan,
szeliden,
ahonnan az utcára semmise néz, csak a jegenyeakác
sárga
fejével; mert nagyobb szegény mint az emeletes ház.
Talán örökké lehetne verselni rólad régi
kert,
vén köhögős kutadról, mely szalma közt fázva telelt,
a
tamariszkról, melynek bőre ráncos és durva mint a vén emberé
s
mégis oly virágos gyengeszép ágakat nyujt az ég felé!
Gyerekkoromban a levelekbe szerettem
harapni mint a csikó.
Tudtam: keserű ízű az orgona, illatos
zamattal leveles a dió.
Sokszor álmodoztam diólevél-ágyrul, ott
volna délután heverni jó!
Ott volna valami szépmellű kisleányt
ölelni jó!
Este ha a kertre a hosszú ház árnyéka
lassan ráfeküszik,
sűrű nyári este a forró légben fülledt illat
úszik.
Tikkadtan a magas fának üzen akkor titkon a kis virág:
»Te
messze látsz, bátya, mondd meg, jön-e már a holdvilág?«
Ház, pince, istálló, félszer körülötted
régi kert.
Elül a mi házunk, emeletes, de mégis fehérre
meszelt
zöld ablakokkal; oldalt a szomszédé, alacsony, falusi,
nádfödeles
(hányszor kihúztam nyílnak a nádat, indián voltam, ki
nyilazva les!)
Kert mögött az udvar, a régi félszer ott
áll az udvaron
négy vályogoszlopon, benn mosókemence, mángorló,
ócska lom.
A vályogról hull a mész. Az istálló is ott van, rég
üres, törött az ablaka:
nagyapám virgonc lovai álltak a jászol
előtt valaha.
Foltos, szalmás a vályog. A gerendák közt
fecskék keringnek. Pincetorok,
hűsöng, nagy hordók, misztikusan,
jó pénz, jó mámorok, kadarka-borok.
Szemközt nagy bálvány fakapu
néz ki az utcára, zöld rácsos, szép.
S künn a ház előtt
évrül-évre eszi az utcát az akácos Séd.
Sötétzöld színü és tömött a tő,
egy-egy
vörös levéllel néha tarka;
édesen lankad, érve csüggedő,
kékes
fürtjével a nemes kadarka.
Oly mézes-forró s drágán töppedő,
mint
szenvedélyes szerető vad ajka; -
s várakozásban ég a hegytető,
s
mosolyog a Nap, a lángtejü dajka.
Várakozásban ég a hegytető,
benn a
présházban locsolják a kádat -
ő méla napfény, lankadt dajkaság!
Méla Halál, te nagy Szüretelő,
jöjj,
hozd a kést, puttonnyal kösd a hátad,
és halkan nyisd a Pince
ajtaját!
1 - s ő
v e r s
mely a Bor szellemének ébredését a Szőlő
roncsaiból a Feltámadáshoz hasonlítja.
A nap ocsúja most csorog;
piros levél
a venyigén;
a présház felé megyek én;
a nagy kulcs zajjal
megforog.
Csöndes a tanya, nincs dolog.
Szunnyad
a must a csömögén,
s a pince tikkadt melegén
pihennek boldog
óborok.
A sárga murci bugyborog;
ébred a must
a csömögén,
mint Lélek a holt váz felett.
Ó pinceszáj, illatos kripta!
Igy leng
e bús présház felett
a Feltámadás drága titka.
2 - i k
v e r s
mely Krisztus Urunkat a Bacchus Istenhez
hasonlítja.
Mert Bacchus is példázza Őt,
a
szabadító, szabad Úr,
ki vérét adja italul,
s e vérben kedvet
és erőt.
Azért jámborul kérjük őt:
Add
italodat, Bacchus úr,
melytől az ember nem busul,
s áldd
máskor is e hegytetőt!
s úgy akkor is, meg máskor is,
bár
must csurran föl vagy bor-íz
amint a hébért szürcsöli
nyáron, vagy őszi hamar estén
komoly
tanulsággal teli
megy haza az igaz keresztény.
Régi friss reggeleim nem fogytak el
egészen
még néha villan elém bús napjaim sorábul
egy nap mely
mint aranyos kapú, vakítva tárul
s jövők nyílt csarnokait
igérgeti nekem;
mikor, mint gyermek előtt az almát,
tartja sorsom
a célt, és emeli, hogy ne érjem el, de lássam
s
életem vonata áll veszteg únt állomáson:
egyszerre felsüt a nap,
s megindul életem.
*
Ó jéggel béllett barlang! résed nyíl,
szomorú szív
melyen benéz a napfény, és lánggá csurran a jég!
Jön
egy nemes tanítvány, és hozza ifjú szivét; -
jön messze
szeretetről levél, izenet; -
jön szomorú barátom, kit vigasztalni
vigasz; -
jön Lánykó, nagy szemében hoz huncut örömöket
- mily
öröm énnekem hogy öröm vagyok én neked,
s elindítád a lankadt
órát, szivemet!
*
S most úgy peregnek azon percek és
másodpercek,
mint dobon a diadal! és életem vonatja
zúg boldog
völgyeken át, mert mámor gőze hajtja
és izzó drága szivek fűtik;
és fut merészen,
és kattog és kanyarog vígan, ütemre,
mintha
nem is tátongana mély se balrul ott, se jobbrul,
amelybe
belezuhan talán egyszer, ha fordul...
Régi friss reggeleim nem
fogytak el egészen.
Hadd építek most egy templomot.
Napkeletre nyúl a nagyhajó,
s ha az
első napfény rá ragyog,
jó.
Kívül fehér, mint a tisztaság;
belül
tarka, mint a képzelet,
pedig rajta semmi cifraság -
gyermeklelkű
épület!
Tornya egy, de büszke, szép torony
s
mint a kukorékoló kokas,
tolja csőrét égbe hajnalon,
s hinti a
sok hangot az.
S apró házak, mint a kis csibék -
s
ébredez a kicsi nép.
A toronyból úgy tolong a hang,
mint a
ducból reggel a galamb.
(Egy nagy majorság a kis falu,
s már
csipogva nyüzsög a napon.) -
De én most a csöndes, hűs
falú
templomot rakom.
Falát oszlopokkal emelem;
tűrjetek
csak, jámbor oszlopok:
Ki a legtöbb terhet tűri lenn,
tartja
leginkább a templomot.
Fenn tizenkét vén Apostolok
- bő redők
és szent, komoly szinek -
hirdetik, hogy nem okos dolog
bűnben
halni meg.
Térdepelni intenek kemény
stációk;
áll
a szószék, magas lépcsején;
zengnek harsány prédikációk.
De a padsor ott köröskörül
lobogókkal
szinte elröpül.
Drága zászló, máriás!
Drága ének, csengő,
áriás!
Mint a versem, e templom olyan:
int a
lecke komolyan,
de mert minden színes-hangos itt,
ez a lecke
nem busít.
Ó ezek a zengő, mély szinek!
Vörös
lámpák vérzenek!
Szent szoborkák, bókos angyalok
dús fején az
arany fölsajog.
Minden ablak tarka, szép üveg:
és ha
reggel a pallón az Úr
napsugara jár, a szent ecset,
skárlát
csöppen róla és azúr.
Ez a templom példázhatja még
az
életet; mély értelme bús;
de ha nézed tarka, szép
szinét,
örömökkel koszorúz.
Mélyén, ahol orgonája zeng,
a
Szentlélek kék galambja leng.
(Ó Szentlélekisten, adj
erőt,
segítsd meg a szegény verselőt!)
Közepén a mennyezet falát
kép borítja
el:
feltámadás, mennybemenetel
zengi a Fiú diadalát.
Legmesszebb, az oltár szent
csucsán
fellegek közt látható
őszfehéren ülve trónusán
Isten,
a Mindenható.
S azt hiszem, hogy másról ne legyen
a
Háromság neve után szó:
itt ha zárom jámbor énekem,
jó.
Korán ébredtem. Ablakom még
ki nem
nyitotta a szemét,
s a Csönd nem hagyta abba a zenét,
örök
zenéjét, melyet minden éjjel
elkezd és folytat, míg a durva
ember
ki nem üti kezéből hegedűjét.
Egy vékony résből a
falon
fény ömlik egy kis vonalon.
Alálebegnek a
fogasról
ruháim mint kisértetek,
kisértetei
nappali-magamnak,
a rabnak, rútnak, gondolattalannak,
amaz
ügyetlen öklözőnek,
kit gyűlölök, ki majd föltámad,
s
elfoglalja helyem e testben.
Ölelj, ölelj, ó ne eressz
még,
ágyam, te különös vacok,
akit nem szőttelek
magamnak,
mint fészkét a madár,
de enyém lettél
szolgaságban,
te jó, te jó, te ölelő,
meleg és messze és
magányos...
Ottkünn a tavasznak napja ég.
Jaj, nem
tudok én fölkelni még!
Lelkemben zsibbad a gyönge vágy
bús
testemet marasztja az ágy.
Bénult akarásom csak kesereg!
ó, régi
tavaszi reggelek!
Madárfütty, tervek, rebbenő szárny
friss
kávé illata, templomárny
diákos friss ész, jó tanulás
nagy
reggeli séta, elindulás
ó, versek, versek víg üteme:
ó, játszi
munka szent öröme!
kedves várása, virágcsokor!
reggeli csókok,
reggeli bor!
A tavasz fénye ma oly sivár.
Miért
keljek föl újra? Mi vár?
Kocsizörgés jő az ablakon.
Lovak zaja
rúgja homlokom -
szomszéd szobából korhol a sok
könyv, már
amit sosem olvasok
beíratlan papírlevelek -
bénult akarásom
csak lesereg:
Ó, fáradt, szomoru reggelek!
Mit álmodhattam? iszonyuat
hogy testem
ily kimerült maradt.
És mit élhettem? rettenetet
hogy abból
ily álom született
hogy szörnyű évek folyama-gyűrt
lelkemben
ily sár torlasza gyűlt.
Köröttem fájó haza, beteg
nép - de
magam már nem szenvedek
csak fekszem az ágyon lankatag,
mint
egy levágott szomoru tag.
Jöhetsz már, nap, tavasz! - a
halott
tag meg sem érezi a napot
csak férgei kelnek tőle ki
-
ó, lelkem iszonyu férgei!
A mások gondolatai
mint fiatal
gyönyörü lányok
jöttek egyszer elém:
arcuknak húsa szent
keménység,
szemük sötéte fény.
Igérő, idegen sereg,
friss utak
fáklyáinak állván,
fiatalsága hí -
De megvénítik
szemeimnek
öröklött napjai.
Egy-kettő, s minden: ismerős!
Ti nem
láttok, csak emlékeztek,
öröklött, bús szemek!
Az arc ráncot
vet, a haj őszül,
amint ti nézitek.
Húsuk lappad, szemük borul;
öregen
állnak, körülállnak;
és száz, és egyre több...
Ó jaj, hogyan
találjam útam
a vén sereg között?
1919 július.
Szíttál-e lassú mérgeket, illatok
átkait?
jaj, rosszabb, aki kába Szók mérgéből tudva
szítt
melyektől elzsibbad az ész, és megőrül a Tett -
ó,
kárhozat, kiben a szó először született
az ábrándokbahurkoló,
álomharanghuzó,
biborszinű, tömjénszagú, trombitahangu
szó.
Haza... Szabadság... hallod ezt? ó ember! messze
fuss,
mert ellenséged aki szól, zsarnok és háborus:
mert
minden édenek neve vad poklokat büvöl
s Kasszandra átkát gúnyosan
visszárul veri föl.
Hazánk, harsan, s már durva
harc dúlja a drága tájt,
s új tusa borzadt oka lesz, haki békét
kiált.
Eszmét neveznek - és a föld bitókkal
fölfakad;
jövőt - és viszik halni már a gyönge
fiukat
népjavát - s a nép új nyomort lát, újabb
szenvedést;
emberközösség: pompa-szó! de kerüld mint a
kést;
szabadság: ez még csábosabb; de vigyázz, ki ne
mondd,
mert súlyosabb bilincsbe fogsz botolni majd, bolond!
Ó,
varázs van a szavakon, hogy a Teljesedés
fordítva értse mind, s
legyen elátkozott vetés,
hol a konkolyt arassa az, ki a búzát
veti,
s szive melegjén ölyvtojást költsön a gerle ki.
Ember
azért, ha jót akarsz, tanácsom megfogadd
és köpd ki fogaid közül
a véres szavakat, -
sőt hogyha érzed, hogy a szó, ez álnok
gyűtövény,
ártatlan is, csírázni kezd lelkednek mezején,
égesd
föl inkább a mezőt, és legyen kételyed
tikkadt és izzó, mint a
láng száraz mező felett.
Én csak azt szeretném tudni, mi lesz
ezután?
Annyi lángon átláboltunk, annyi vad csudán,
annyi
véres kínon, kékes dekadencián
égő lábbal állunk itt az
Óperencián.
Partos Óperenciának semmisége int:
rá
sem érünk félni tőle; megtorpanva mind
csak a kínt jajgatjuk, a
bizsergő, tompa, kínt,
kapkodva csallános táncban égő talpaink.
Ó, milyen bál bírt bennünket eddig
hajtani?
Olyan e homály előttünk, mint a hajnali
köd a bús
kicsapongónak, kinek ajkai
kínos csókoktól sebessek, tánctól
sarkai.
Krisztus urunk, jöjj, jelenj meg
méltóságosan,
fájó lábunk hős kezedbe fogd jóságosan,
könnyel
öntözd meg helyettünk imádságosan,
ne engedd, hogy elepedjünk ily
halálosan!
Szavak, ti mondatlan szavak,
meddig
biztassalak?
Mit ültök rokkant ajkamon,
mint dermedt madarak?
Avagy enyémek vagytok-é,
vagy,
rámbízott sereg,
apáktól és egy nemzettől
örökbe nyertelek?
Jaj, a tábornak, melyben a
hadsereg
fogva - jaj
a kasnak, melyben fájva nyüzsg
s ki nem röpül, a
raj!
Szálljatok szét, gyötrő szavak!
Mit
zsongtok itt nekem?
Minden füleknek szóljatok,
és minden
nyelveken,
s zokogva, hajh, hogy annyi szív
hiába
onta vért,
a könnytelenek könnyei
legyetek a honért!
Szemeink száraz fellegek,
s miként az
aszu táj,
sivár a lelkünk, zsibbad és
nem tudja már, mi fáj.
Tél tél után, év év után,
négyszer
hajtott a galy,
vakon, nagy kényszerek között
harcolt a bús
magyar.
Harc harc után, nyár nyár után
ötször
lehullt a lomb:
oly híven adta mindenét,
s oly ingyen, a
bolond!
Ki vérünk ízét ismered,
tégy vallást,
karszti kő,
s ki jól tudod jajunk szavát,
vad omszki levegő,
valljatok, magyar csillagok,
védjétek
a magyart:
volt-e dalunk, vagy sóhajunk,
mely nem békét akart?
Mint aki méccsel intene
balgán, a Nap
elé,
ugy lobogtattunk álmokat
a Szeretet felé.
Szemeink száraz fellegek,
s miként az
aszu táj,
sivár a lelkünk, zsibbad és
nem tudja már, mi fáj.
Ó, mécsünk nem világított:
házunk’
gyujtotta fel
s gyűlölet pokla lett a hely,
hol élni, halni
kell.
Szakadjatok ki, bús szavak!
Sem élet,
sem halál:
egy őrült nemzet eleven
megnyilt sírjában áll.
S a sírt népek veszik körül,
öröklő
káröröm;
és kígyó csúsz a sír fölött,
de virág nem terem.
Kígyók közt, marva, fájva, halld,
a
költő éneke
s sziszegve rokkant ajkamon,
óh népek nemzete,
egy ezredévből, nagy világ!
riadva,
földadog -
Hazámnak hangja, gyenge bár,
de néma nem vagyok.
Olyan az én lelkem, mint egy különös gyümölcs, mely lassankint minden ízét és zamatát kiadja valamely óriásnak marcangoló fogai közt. És néha úgy tűnik föl, hogy ezek igazi fogak. Amikor Erdélyben bolyongtam, havasalji sötét városkában, és kiértem a sziklás emelkedéshez, szemben a havassal - fehér sziklák voltak, magányos fehér sziklák, egészen kívül a városon - olyan szomorú - - semmit sem lehetett már látni ott, semmi elevent, csak ezeket a köveket, és lentebb a vörös és kopár agyagot, és fönt az égen a felhőket, amelyek alkonyra mintha lejjebb ereszkedtek volna - nehéz és darabos, töredezett fehér, masszív felhők voltak. Hidegek voltak a felhők, - minden hideg és kopár - minden oly ásványi, minden élettelen - a föld, a sziklák, és ott fenn az ég is, a tömör felhők, fehéren, mondom, beágyazva az alkony messzebb pirosába. A város, az élet nagyon messze volt és nagyon semmi volt már, jelentéktelen kis sebe a földnek, elveszve, minden mögött. Itt magam voltam melegen eleven, hideg sziklák és hideg felhők között, kis kegyelem-résben, tornyosodó föld és sűrű ég közt. Lecsukló sűrű ég közt - mert szinte már rám estek a felhők. Ó, milyen csöpp kis reszkető élet voltam a végtelenben! És rám csuklott a sűrű, hideg ég. Közelebb jött darabos, fehér felhőivel, mint óriási fehér fogakkal, az alkony piros foghúsából. Ó borzalom! lenn a fehér sziklák is nagy fogak voltak, a vörhenyes föld puha foghúsában. Egy óriásnak idomtalan, tördelt fogain jártam én! Ó borzalom! a szikla emelkedett, és a felhő jött lefelé. Csöpp meleg élet, két nagy hideg fogsor között álltam. Puhán a kemény sziklán. És jött a felhő, jött az alkonypír. A fehér fogak közeledtek! A piros foghús mozgott! Csöpp kis meleg húsfalat, reszkettem.
Ó boldog nagy fogak, ki fogai vagytok, - akik közt örökké vergődik a keserves Élet? Ide-oda lökődünk, apró falatok, az iszonyú Szájban, míg elporladunk a piros foghús közt. Mi ez a nagy Közöny, az Élettelen, aki az Életet rágja? Ó borzasztó Shiva! vagy élet vagy te is, vad és meleg élet; s csak fogaid hidegek, óriás Őrölő? Engem a fogak hidegsége kísért; és megdöbbenek magunkon, vakmerők, kik e vak fogakból házakat faragunk magunknak.
Egyenes úton mentem én -
ti kitértetek
jobbra-balra.
Ti szavakra figyeltetek
én csak a
dalra, csak a dalra.
Szörnyü dal volt, szörnyü dal!
Némulj meg, pajtás, ne kiálts
és vedd
a sírást hasztalannak:
aki hallotta ezt a dalt,
a szíve
süketült meg annak.
Szörnyü dal volt, szörnyü dal!
Gondolj a zengő tengerekre!
gondolj a
Sorsok iszonyú
muzsikájára, szent ereklye
csókjára, titkos
alkonyú
szigetekre, bús-badar
ópiumokra, meztelenbe
fúlásra, múlás,
indulás
csengetyűjére, esztelenre,
vad valóságra, mely
varázs...
Szörnyü dal volt, szörnyü dal!
Ti szavakra figyeltetek:
s szomorú a
szavak hatalma:
nem hallatszik át a dal.
De hát jobb volt-e énnekem
menni nem
nézve jobbra-balra
a hang után mely őrületbe csal?
bitók alatt, ágyúzúgásban,
vakok
módjára, millió
csapdák közt, béna megszokásban
s hipnotizálva
kábuló
fővel menni, bús ital
rabja módjára, csak a dalra
figyelve
menni, különös
züllésben, semmi mást se hallva
és minden célra
közönyös...
Szörnyü dal volt, szörnyü dal!
Némulj meg, pajtás, ne kiálts,
és vedd
a sírást hasztalannak:
aki hallotta ezt a dalt,
a szíve
süketült meg annak -
Szörnyü dal! Szörnyü dal!
Ó szomorú téli sötét, te szennyes fekete
bársony!
örülök annak a kis résnek a függönyömön,
mert rajta a
végtelen Terek mélyébe látni,
csillagokig!
A szomszéd szobákból az Élet örök
ritmusa, alvó
kedves életek lélekzése, - ó, ti
meleg Erők
titkos munkája, kik jöttök az Idő
fenéktelen mélyeiből!
Élet vagyok én is, meleg erő, - gyűlöljön
aki rossz!
Magyar korok mélyeiből, nagyapákon, apákon át
ideértem
ahol kilátok a csillagokig,
csillagokig!
Gyűlöljön aki rossz! S szeressen a jó!
Mert nem nézek én mást ezután
csak testvértüzek lobogását, nem
hallok én mást ezután,
csak testvéréletek ritmusát tér meg
idő
fenéktelen mélyeiből!
Aludj, barátom! s építsd erőidet a
jövőnek!
Aludj, testvér! ó, bár mind testvérek, emberek,
lelkek,
kéz kézben, erőt erő táplálva, mint áram áramot,
törnénk
föl csillagokig!
1921-1924
(Vallomás helyett hitvallás.)
Az első
könyvem első oldalára a »soha-meg-nem-elégedés«
himnuszát írtam be... Nincs jogom hát panaszkodni, ha ma is
elégedetlenül futok még; sokat szereztem, sokat el is dobtam; egy
vállrándítással; gesztusaim idegesek voltak és türelmetlenek; soha
le nem ültem egy pillanatra sem; gazdagságomban szegénynek
éreztem magamat és fáradtságomban nyughatatlannak; nemcsak a
könyvembe, homlokomra is fel van írva a »soha-meg-nem-elégedés«.
Futottam hősen, szüntelen, lélekzetlen; olykor szinte elbukni
látszottam; s hasonlítottam ahhoz a fához, melynek koronáját földig
csapja a szél... Mi tart fönn? Mi a gyökér, mely nem szakad el? mely
elpusztíthatatlan táplál valami kimeríthetetlen erővel? »A hit
az élet ereje: az ember, ha egyszer él, akkor valamiben hisz... Ha
nem hinné, hogy valamiért élnie kell, akkor nem élne...« Ezek
a szavak, Tolsztoj szavai, járnak az eszemben, s vizsgálom, mit
hiszek? Ó, örökkék ég minden felhők mögött; kiirthatatlan
optimizmus!
Hiszek abban, hogy élni érdemes. Talán nincsen célja és értelme, mert »cél és értelem« emberi fogalmak: a világnak nincs rájuk szüksége. A világ több, mint minden emberi; hiszek a világban, mert eszem el nem éri.
S mégis hiszek az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgája annak a Valaminek, amit el nem ér... Építse életünket: s ahogy egy vers jobb lesz és nem rosszabb, ha az ész építi (csak ott álljon az építész mögött a gazda is!) - akként legyen már egyszer jobb életünk. Esztelen iszonyokon ment út Európa (esztelen volt az én életem is): jöjjön, most már az Ész!
Én hiszek a harcban, az ész harcában a vak erők ellen, melyek: a világ vak erői, vagy az én lelkem csüggedései és indulatai... Igaz: ezek a vak erők hozzátartoznak ahhoz a minden észnél magasabb Valamihez, amiben végre is meg kell nyugodnom: de a harc is hozzátartozik, s az is, hogy eszem a saját törvényeit kövesse, s aszerint vezessen... Magunk is része vagyunk tán a vak erőknek: de ezt bízzuk csak a vak erőkre...
Vallom azonban a bölcsességet is: harcom nem megy túl a józanság vonalán: magamban is érzem ami ellen küzdök, s tudom, hogy minden rombolás engem rombol. Nem is rombolni akarok, inkább építeni: az ész halkan, hasson a tényekre, mint a delej: nem ellensége az erőknek hanem egy erő a többi közt, együtt építve velük. Az erők a múlt, az ész a jövő: egymásba kapaszkodó fogaskerék.
Magyar vagyok: lelkem, érzésem örökséget kapott, melyet nem dobok el: a világot nem szegényíteni kell, hanem gazdagítani. Hogy szolgálhatom az emberiséget, ha meg nem őrzök magamban minden színt, minden kincset, ami az emberiséget gazdagíthatja? A magyarság színét, a magyarság kincsét! De mily balga volnék, ha ugyanakkor más színt, más kincset el akarnék venni, vagy meggyengíteni!
Én hiszek a testvériségben: a színek együtt adják ki a képet, a hangok együtt adják a koncertet. Nemzet ne a nemzet ellen harcoljon: hanem az ellen, ami minden nemzet nagy veszélye: az elnyomás és a rombolás szelleme ellen! Micsoda leckét kaptunk ebből éppen mi, magyarok! És micsoda hiba: másnak tenni, amit magunknak nem kívánunk - holott már avval, hogy másnak megtettük, ajtót nyitottunk neki, hogy velünk is megtörténhessék.
Én katholikus vagyok; azaz hiszek a nemzeteken felülálló, egész világnak szóló k a t h o l i k u s igazságban! Másszóval: hiszek i g a z s á g b a n, mely túl van a politikán, életünk helyi és pillanatnyi szükségletein: az én egyházam nem nemzeti egyház! Nem vagyok puritán: én üdvösségemnek nem elégséges az, ami szükséges: ami itt és most szükséges.
Hiszek a feleslegben. Abban, ami túl van családon és fajon; abban, ami túl van a meszelt falakon. Elvégre lehet élni meszelt falak közt is; de ez nem katholikus élet. A fal véd; de zár is. Én képeket akarok látni a falakon, hogy újra kinyissák elém a világot...
Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít a pontból és pillanatból, mely katholikussá és a kozmosz polgárává avat; l’ a r t p o u r l’ a r t ez és mégsem l’ a r t p o u r l’ a r t: mert éppen az, hogy nem helyi és pillanatnyi célért harcol, éppen az teszi egy nagyobb ügynek harcosává. Hiszek a művészetben, mely nem tagad meg semmit, sem a l’ a r t p o u r l’ a r t-ot, sem a naturalizmust de túlnő mindeniken, mert nem rabja semminek. Hiszem, hogy érdemes...
Hiszek a lélekben, mely szereti a világot; annyira szereti, hogy újracsinálja, annyira szereti, hogy meg sem elégszik vele. Ha érdemes a világ, érdemes szeretni is, érdemes másolni, érdemes a fantáziának folytatni is. Hiszek az alkotásban, mely a lélek nyelve; nem mindenkié, csak a magasabb lelkeké; mint a nyelv sem minden állaté. Hiszek a munkában...
Χαλεπά τά χαλά. Ami szép, az nehéz; az anyag ellenáll, s az én lelkem csüggedései és indulatai... Hiszem, hogy ez a nehézség is hozzátartozik a szépséghez, mint a harc és szenvedés a világhoz. Hiszek a harcban, mely szüli a vágyat a békére.
S hiszek a békében. Hiszek a harmóniában, melyre vágy a lélek, a szépségben, melyért kiáltoz az anyag, a szeretetben, melyért epednek a népek. Hiszek a nehézben, hogy nem lehetetlen! Ha nem hinnék benne, magam tenném lehetetlenné. Oly bűn, melyre nincsen föloldozás. Csak a hit teheti lehetségessé.
Ember vagyok, s hiszek az emberben. Nem is az emberben. Az ember vakon botorkál; de a világ nyitja és súgja útjait. Az ember primitív lény, de az állat még primitívebb. Nem állatot kívánok, nem is embert! Többet!
S ha néha elfáradok, s az állatot és anyagot irígylem: ez nem hitem megtörése, csak erőmé, mely nem semmi, de nem minden... Derék erő, s majd megnyugszik egyszer, de nem fogy el. Hiszem... Nyugodt kinccsé lesz és örök haszonná.
A líra meghal. Nagyon is merész
kezekkel
téptük a kényes leány
hegedü-testét, vad-vad hangokig
csigázva,
hogy ma már csak nyögni tud
s hörögni mint halódó... Nincs
ütem
jajában többé, nincs se szó, se tag:
az értő agy s zenés
szív nem beszél,
csak a tüdő liheg, csak a torok
kiált s a
szédült gyomor álmodik.
A líra elhal, néma ez a kor.
Kinek szólsz, lélek? Mondják,
milliók
nyögését nyögd ma, testvérek vagyunk
s mit ér a szó,
amely csupán tiéd?
De istenem, hát testvér az, aki
nem
hallja meg testvére panaszát,
ha nem övé is? Önző a
világ:
csak közös inség, közös láz, közös
zavar dadog, - a
többi csönd s magány.
A líra meghal, és a szerelem,
mint a
galambok csókja, hangtalan.
Óh kedvesem! magunknak szól a dal.
Régen
elzengtek Sappho napjai.
Csókolj! A líra meghal, és a bús
élet
a kettes csöndbe menekül.
Az ember hajdan ember volt, s
szive
itta az embert, testvérszív; - ma nyáj,
megúnt baján
kérődző. Légy sziget
s várj napot a mocsárból! Különös
gubók
szülhetnek pillét. Mit tudod?
Az istenek halnak, az ember él.
KÖNNYŰ DALT SZERETNÉK IRNI A KEDVESHEZ
Hol vannak a régi könnyü dalok?
Szalagok,
volant, csokor, fodor
lengése hajad lengéseihez
és
ékszerednek fénye szemed
villogásához: durva dísz.
Táncod
méltó, hogy utána dalok
szalagja lobogjon, tíz meg tíz.
Hol vannak a régi könnyü dalok?
fürtödbe
fonni, ruhád köré
csokrozni, fényleni homlokodon
és rímek
forró csókjaival
körüllehelni, hogy ne fázz,
hogy melegítsen
csók a hideg
évszázakon át is, száz meg száz?
Hol vannak a régi könnyü dalok?
Tán a
szél vitte el őket, a szél,
mint virágpelyhet, a gaz közé,
vagy
a villám lobbantotta föl,
mely oly sűrűn gyúlt s oly közel!
Vagy
súllyá itta szárnyaikat
a könny, a könny, ezer meg ezer!
Hol vannak a régi könnyü dalok?
Óh,
könnyesek ők már és nehezek
s mind mélyen a lélek
sejtjeibe
szívódva, némán él s vele hal:
nem lobogó, nem
villanó -
lásd, lelkem könnyes sejtje dalol
téged, millió meg
millió!
Emlékszem... A Szerelem jött, galambszeme
volt,
halkan jött, mint a galamb, és halkan dalolt:
de a
hangja oly meleg, véres-puha volt,
hogy lelkem könnyes
forróságban fuldokolt.
S egyszerre a Félelem nagy lámpái
kigyultak,
eltakarták az álmokat, eltakarták a Multat.
Szent
zablák, kötelek nyúltak, lazultak, lehulltak:
de a forró kapcsok,
a húskarok, összeszorultak.
Óh kedvesem, a szél elállt, a viharnak
vége van:
ám a tenger egyre zúg még körülöttünk
nyugtalan,
kapcsainkat megcibálja, ráncigálja bús-vadan.
Lelkünk
nézi a sós vizet remegve, de szomjasan.
Őszinteség... Óh hogyha a szív
oly
tiszta lenne, mint hegyi víz,
könnyű, mint vers, ami rímre
megy,
és egyszerű, mint az egyszeregy!...
Fa vagyok, a lábam sárban áll,
ezer
álmom vétkes kört csinál
s lelkemben úgy eltéved a fény,
mint
egy labirintus ösvenyén.
Tán zöld bozót, gazos labirint,
talán
csupa kőfal kacskaring:
mélyén, hova Röntgen-láng sem ér,
mily
szörnyeteg lakik és henyél!
A szó ott tévedez, elmarad...
Fond,
Ariadném, szent fonalad,
és ahová sem igen, se nem,
tán
elvezet majd a szerelem.
Hogyan mutassa a föld magát,
ha az ég
nem küld feléje sugárt?
Fa vagyok, lábam a sárba tapad,
de
karjaimat már vonja a nap...
Én így szeretem ezt, spaléta
nélkül,
mikor keresztet vet reám az ablak
keresztlécével, és a
hold bekékül
szobámba, jaj! hogy éjről-éjre kapjak
a bús
Mosáshoz, mely lelkemben öblög,
titkos kékítőt. Óh be mar a
lug!
Tiszta éj vize, töltsd szinig a csöbröt,
és szent alázat,
oldj belé hamut! -
Kutyám halódik és állati kínja
hörgését
csurrogatva reves éltem
teknejébe, olyan a hangja, mint
a
vízvezetéké, mely csepeg az éjben.
Óh kínok cseppje, mely
követ kivájna!
Vigasztalan sötétség! állati
egyedülség! ha
elég mélyre fájna
belém keserved, talán mint aki
erős szöggel
szögezve egy keresztre,
úgy csüggnék Isten eleven
keresztjén,
amelyre minden élet rá szögezve
kínjaik
föloldódnak a keresztény
»lelkek-egyességében«. Drága
oldás,
hol kín a kínnak titkos orvosa,
mert eggyé, mint a
kereket a forgás,
olvasztja mind a szívek ritmusa,
mely az
Élet ritmusa. Minden bűnöm
oldódjon az Életbe! Hulljon,
hulljon
kereszt ágyamra, lúg szívemre! Szűnjön
külön életem
kicsi kínja! Múljon
a Minden-Élő kínjaiba! Csöpp lesz
melyet
az Úr szent tengere lep el...
Fű... ember...
állat...
S
a Halál se több lesz,
mint két ing közt egy meztelen kebel.
Alszol mellettem. Repkedő szemed
kék
madarát, két fürge madarát
kalitba csuktad.
Korholva nézem bolond lelkemet:
elhagy,
és föl-le kémli vonalát
egy furcsa útnak.
Jer vissza, lelkem, nem való tehozzád
a
bizonytalan ösvény messze hosszát
bódulva bolygani!
Elég volt járni, elég volt keresni,
két
oldalt lándsás kapukon belesni,
záporral csorgani.
Száraz tetőnk alá ma behuzódva
az
ablakon berémlő vert bozótba
új bajra ki ne szökj...
Lélek les ott künn lelket, mint a
kobra,
s a gyűlölségek száz Medúza-szobra
mered a lomb között.
Óh, előrefutós meg visszatérős
lelkem,
drága kis ebecském, be félős,
hogy nyomod ottveszik,
ha nem von vissza a szent vágy, a jó
láz,
mint bölcs szimat, mint erős, ritka póráz,
az alvó
kedvesig...
Óh micsoda reggel! Szemem semmit se lát
a
négyszögü ablak szürke tábláin át.
Ólomlemezekkel
vannak
beszögezve; s azt hiszem, talán itt
csak vidám kedélyed világa
világít -
óh micsoda reggel!
Jó így lakni, édes, magoson,
magoson,
mikor ragyog a kék, tavaszon, tavaszon
s
mint sziget az égben,
horgonyzó léghajó szőnyeges lakásunk
és
kívülről csupán egy-egy fecskét látunk
suhanni a
kékben.
De még jobb, de még jobb - mikor nincs
más világ,
csupán az emberé, s szemünk fecskét se lát -
ilyen
szürke télen,
mikor nincs más világ, csupán az emberé,
akkor
még jobb, édes, ki se látni belé
s lenn tudni azt
mélyen.
Ez a mi nagy próbánk: kínjait érezni
s
köztük ős, szent, vidám magvakat őrizni
- simítsd
hozzám orcád! -
Látod, hősen, tisztán, s boldogan
maradtunk,
előttünk köd, mögöttünk köd, és alattunk
egy
elsüllyedt ország.
Meghalt. Többet meg se
moccant.
összecsukta fényes szárnyát,
mint egy páncél
szemfedőt,
mint egy haloványuló
zománcú kettős
szekrényajtót,
melynek fénye érc, agát...
Két ujjam, mint két kis angyal,
jött
el érte, jobbrul-balrul,
koporsóba tette őt,
melynek falai
magukba
itták rég-elgyúlt gyufáknak
maradozó kénszagát.
Ennyi volt csak könnyű pokla!
Az se
zárta tán sokáig
foglyul a kis repkedőt.
Már a márciusi
vizek
jöttek és a korhadt fán át
beszűrték az éjszakát.
Beszűrték az édes éjet
s
boldog-meztelen maradva
a nagy Mindenség előtt
úgy cserélte
csöpp húsát
s a sáros földet, úgy cserélte
a világot és magát.
Kis testével, mely mig élt,
csak
szállt és rángott ég és föld közt,
most a Végtelenbe
nőtt
elvegyülve. S múlt a nyár
és telt az ősz, s a házak
állán
tél eresztett jégszakállt.
S jött az új tavasz. S az évek
így
suhantak. Én Istenkém,
ég és föld szövője, sződd
egybe minden
bogárkádat,
engem is majd kedvesemmel
s szűrd reánk szent
éjszakád!
Az esti sötét
halk mezei lelkét
a
mohó kilométerek
bús messzibe nyelték.
Kocsim ablakait
most
veri a fény,
két sorban a lámpák
jönnek elém.
Tépett takaró lett
már a
sötétből;
csak az ég, a nagy ég
fut velem a rétről;
kiejtik
az utcán
a csönd mezei
csokrát a kiránduló
fáradt kezei.
De harsan a lángok
lármája, a
lámpák
csilláma szemembe
csengeti lángját.
Máshol az
éjszaka
csendje halálos:
itt villan a villany
és villog a
város.
Idelenn a város
villanya villog,
de
fenn a nagy ég
száz csillaga csillog:
a villany a földi,
a
csillag az égi,
a villany az új,
a csillag a régi.
Utak, kik szétszaladtok a hazába
és
sorompókra leltek oly hamar,
ne vigyétek ki bús hirünket innen.
Csak mint a fuldoklóét ujja
csücske,
áldozat bárányáét szalagok,
csak mint hegedhetetlen
sebnyílások.
Minket lekötve tart egy furcsa
léthez
mágus Szokás vagy szoptatós Remény:
álmodunk és
vergődünk álmainkban.
Husunkba tépünk, mint az
elvarázsolt;
némák vagyunk és süketek; a vér
betölti szánkat,
vér kavarg fülünkben.
Őrületünk előtt már semmi korlát:
ó
jaj, a táblákat mi összetörtük!
ó jaj, bölcs véneinket
megtagadtuk!
Nem előre kell nézni a magyarnak:
a
régi erkölcs jobb volt; régi mód,
régi szavak, régi ész, régi
oltár.
Megvonva tőlem jövők jósa lenni,
barbár
korok vátesse visszavágy
mikor még Róma állt s az ősi Vallás.
Ó magyarok! haragszik tán az Isten!
Havas
tavasz korbácsa sujt; a nép
nyomorog s a gyilkolásban leli üdvét.
Jön a Barbárság, mint havas
tavasz,
korbáccsal a kezében; már az ének
eresz alá némul; és
az a Jobb,
aki nem ért és elmarad korától.
1923.
»Avagy virág vagy te, hazám ifjúsága?«
Hol a szem, szemével farkasszemet
nézni?
Ki meri meglátni, ki meri idézni
az igazi
arcát?
ünnepe vak, ünnep, s e mái napoknak
szűk folyosóin a
szavak úgy lobognak,
mint az olcsó gyertyák.
Szabadság csillaga volt hajdan a
magyar,
de ma már maga sem tudja, hogy mit akar:
talány
zaja, csöndje
és úgy támolyog az idők sikátorán,
mint
átvezetett rab a fogház udvarán
börtönből börtönbe.
Ki ünnepli ŐT ma, mikor a vágy, a
gond
messze az övétől, mint sastól a vakond
avagy
gyáván bujik,
s a bilincses ajak rab szavakat hadar?
Csak a
vak Megszokás, a süket Hivatal
hozza koszorúit.
Óh, vannak koszoruk, keményebbek, mint
a
deszkák, súlyosabbak, mint hantjai kint a
hideg
temetőnek!...
Kelj, magyar ifjúság, tépd le a virágot,
melyet
eszméinek ellensége rádob
emlékére - kőnek!
Kelj, magyar ifjúság, légy te virág
magad!
Nem drótos füzérbe görbítve - légy szabad
virág
szabad földön:
hogy árván maradva megrablott birtokán
mondhassa
a magyar: »Kicsi az én szobám,
kicsi, de nem
börtön!«
Avagy virág vagy te?... légy virág, légy
vigasz!
Legyen lelked szabad, legyen hangod igaz
az
ő ünnepségén:
Koporsó tömlöcét aki elkerülte,
most hazug
koszorúk láncait ne tűrje
eleven emlékén!
Éjszaka ez, testvér!... Szükség van a
fényre,
vetni amaz őrült asszony útjai elébe:
kit tántorgóvá
vakított szörnyű vesztesége.
Óh, hány fiat vesztett! mennyi
vagyonát
taposták szét talpas, süket katonák!
idegenné zárták
tőle legjobb otthonát.
S azt se tudja már, hogy lába merre
lép:
jobbra is, balra is árok, meredék
s minden lépten szórja,
veszti kincsét, erejét.
S míg gyémántját, gyöngyét így hullatja
széllyel,
ékeskedik csináltvirág- s üveggömbfüzérrel,
mely
gáncsot vet lábainak, ahogy küzd a széllel.
Lámpása a szélben, - hagyta -
kialudt:
vak tátongó mélység szélén fut és egyre fut -
mégis
fény ragyogja be, s nem sötét az ut.
Nem a csináltvirág s üveggömb
ragyog,
hanem az a gyémánt, amit elhagyott:
még az árokba is
utána ragyog!
Ragyogj, gyémánt, ragyogj! szükség van a
fényre,
szegény őrült asszony útjai elébe;
mert anyánk ő s a
miénk minden vesztesége.
S jött az Eke és átszántott a földön -
de
ki fog a fölszántott földbe vetni?
Hol a jó mag, és hol
van aki szórja,
a méltó kar, mely könnyen lendül égnek?
Hol van Péter, aki látta a Krisztust
s
látását bölcs lélekkel őrzi s osztja?
És hol van Pál, kinek
nyelve hegyén az
»ismeretlen Isten« neve kilobban?
Az Antikrisztusok megsokasodtak;
az ég
illata elveszik e bűzben:
Uram, aki vagy, adj jelet
magadról,
igazgasd tévedt ebeid szimatját!
Nem a kenyér a minden, sem a
fajták
állati tülekvése, ami most van:
krisztustalan próféták,
mondjatok már
legalább annyit, hogy nem ez a Krisztus.
A Szentléleknek gőze megapadt
ma:
tartányaink’ betömte az aludt vér,
tudásunk megfogy
házaink omolnak
és gépeink, mint szíveink, kihülnek.
Nem a holtakat szánom már: az élő
ma
százszor holtabb; az eke nem új mag
számára tört utat, hanem
kidobta
földünkből a régit, és elaszunk most.
Vadakként hát, barlangjaikba sunyva,
kik
egymást téptük, s még véres vicsorral,
jobb struccfejünket néma
kéjbe dugni
s szennyes kortyokban hörpenteni Istent?
Ha nem igennek, legalább a
nemnek
hangzani kéne; a nem is talizmán,
a nem
is lélek, vigyétek a véres
csorda elé, tán meging s hátrahőköl.
Tán nemet vettek és igent
arattok.
Kisebzett és fázik a meztelen föld:
siessetek! hogy
új buza borítsa,
mielőtt az esztendő megöregszik.
»Nosza feszítsd ki font
köteled
kösd lábra táncos cipellődet.
Fogd kézbe hosszú
súlyzórudad:
tudnád-e még, mint egyszer tudtad?
Amíg élsz,
ugrálj! Lássuk, hires!
Győzi-e jobban más ha kiles?
Kilestük
titkod, csináljuk is
még néha-néha cifrázzuk is.
Lépted
habozó, bokád remeg,
könnyekbe vakul gyönge szemed:
de a mi
falkánk halad, halad
előre, vissza könnyen szalad.
Felhők
mezője lábunk alatt:
mit bánjuk, mi van a felhők alatt!«
Addig beszélnek: fogom magam
kihozom
súlyos aranyrudam
fölveszem táncos cipellőmet
vonom kötelem
felhők felett.
Jól tudom, mi van a felhők alatt:
szájas
mélységek, szúrós falak.
Mint roncsolt arc a fátyol mögött,
olyan
a táj és rajta a köd.
Szikla kisebzett, föld megrepedt.
Görcs
húzza össze a hegyeket.
Borzong a bozót, az erdő fut,
lázas a
város, elakad az út
minden bérc fojtott tűz-csobolyó
vonaglik
ágyában a négy folyó.
Kínpanoráma! iszonyu sors!
Óh bús
bátorság, mire sodorsz?
Bár volnék könnyű, hólyag gyanánt,
ne
látnék semmit, jó vak gyanánt.
Szirt engem öklel, tűz nekem
fáj
fojtó folyó és tályogos táj.
Kásás hidegláz! zöld
szédület!
Lerúgom táncos cipellőmet.
Szorul a szívem,
ámolyodom
vad vízbe ejtem aranybotom.
Óh folyó, ránts le
iszapodba!
Vak tűzz, égess el kicsapódva!
Temess el, erdő!
taposs el, út!
Boldogtalan ki magasan fut.
Hegedűk hervatag szava, párás
virágok
illata, mosolyok szomoru zamata,
szivembe hasztalan
vet új zenét csirátok,
csirázni sziklaként nem hagyja bánata.
Ó milyen bánat ez! Milyen kór? Melly
bal átok
fogant meg? Melly adósság szörnyü kamata?
Talált ebet
növeltem, játékos barátot,
s gonosz szelindekké nőtt, rámvicsorul
foga.
Tán árva magamért, tán az
emberiségért,
talán csak semmiért... Ah, értse, aki még
ért
valamit, bánatom... Szók, szók, ti pártütők,
kik hajdan ami volt értetlen,
megsugátok,
és fegyverré a bút edzé harmóniátok,
mért hagytok
így dadogni most a világ előtt?
Örömről daloltok? - Ne vigan, ne
hangosan!!
Óh szenvedni kell még! az öröm még messze van.
Pányvád
el nem éri. Boldog réten fut, suhan
vagy hever zöld fűvön. Mennyi
erdő, hány folyam
közte és közötted! Az öröm még messze van.
-
Vad ijesztett, ág szúrt, tüske tépte szórt hajam:
futottam
feléje - vert a szívem nyugtalan.
Eltévedtem szörnyű völgyek
útfogóiban.
Örömről daloltok? Az öröm még messze van.
Óh
szenvedni kell még! Küzdj tovább, lihegj, rohanj,
tépd a sötét
sűrűt, úgy érhetsz ki az arany
fényre, zöld tisztásra, véresen,
de boldogan!
Örömről daloltok? Az öröm még messze van.
Tudod a
nevét már? Ki ne kiáltsd hangosan!
Friss fehér tüzekkel boldog
réten fut, suhan.
Pányvád el nem éri: az a perc még messze van:
S
akkor is csak szolga... Akkor is csak új iram
más valami cél
felé... Akkor is még csak olyan
mint szép paripád, mely vágtat,
és majd lezuhan
s tán kiadja lelkét, mire veled szomjasan
igazi
hazádba ér, mely ki tudja, merre van...
BORÚS NAP; DE KEZD MÁR KIDERÜLNI
Veranda. Zord nyár. Borzas fák a
réveteg
függönyön át... Mit csóváljátok fejeteket
mogorva fák?
Holnapra újra szép idő lesz. Akkor
én
közétek állok... Várjatok izgága vén
tépett királyok!
Palotátok lámpása meggyullad
megint,
Fényben álltok, és fejeteken meg sem ing
koronátok.
Lábatoknál táncol a könnyü bajadér,
mord
basa-fák! selyem kendőben a ledér,
vörös virág,
akit lengve a kerti ágyás
szőnyegén
gyerek-szemmel tegnap egész nap néztem
én
kedvesemmel...
Vigyázz, virág: el ne szórd könnyű
keszkenőd
a szélbe kint; - hogy holnap kedvesem előtt
szép
légy megint!
Kedvesem hallod? künn egy kis madárka
szól.
Ő okosabb! ő nem rosszkedvü, tudja jól,
hogy jő a nap.
Nyughassatok, fák! itt a piktor, festi
már
ecsete kékre a nagy kupolát: sugár
feccsen az égre...
Az ablaknégyszögön zöld falomb hajlik
át;
alatta léckapú és keskeny kerti ut,
amely egy idegen telek
szívébe fut
a felső sarkig, és elveszti ott magát
szemünkből: ennyi csak szobánkból a
világ.
Látjuk a gyér gyepet, néhány levél laput
az út
szegélyein, s nem tudjuk, hova jut
az út, ha megpihen, könnyű
szolgálatát
megtéve? és kié e kert, hol sohse
jár
senki, csupán a szél kaput ha néha tár -
nézd, most a
nyílt kapun belép egy kis madár!
Csak lép, és nem repül! nem rezzen
szárnya sem
Ez a madár a vágy, halk vágyunk, kedvesem:
megúnta
itt magát és átmegy csöndesen.
A piros téglalépcsőn sárga foltokat
vet
a késői napfény. Óh, maradj, maradj!
Lásd, egész nap tied vagyok.
S már e piros
lépcső egy-éjszakai börtönömbe hív,
szobámba,
amilyenben élek az egész
éven keresztül, úgy hogy gyűlölöm ma
már
megbúni benne, bár csak éjszakára is.
Nem élőnek való az.
Óh, mily iszonyú
feledkezés, mily őrület, milyen beteg
vonzás
vihette, szent királyom, csüggeteg
néped, hogy börtönt rakva
önmagának, ős
pompád elől vermek közé búj? Átkozott,
aki
először szükségen túl házat a
házra rakott, hogy lenne emelet, s
aki
falat védett a fallal, míg betonból és
betűből és aranyból
ez a labirint
fonódott, mely ma fojtogat, hogy tégedet,
apánk,
királyunk, kincsünk és örök jogunk,
pénzért fizessen, aki
egyszer, mint magam
e kőhinárba csúszott, s kisebbek legyünk
a
csöpp állatnál, mert az veled szabadon
néz szembe, végtelenség!
Egyszer, igen, én
egyszer kiugrom, meztelenre vetkezem,
mint a
vadak, letépek mindent, ellökök
betont, betűt és aranyat, mint
evezős
tengert taszít, hogy révbe jusson. Izgatott
karral
lököm ki partod és arcod alá
magam, szakadtan, űzten, fájva,
véresen,
ruhátlan és vadan, mint réti farkasok,
hogy láng-, és
jég-, és kő-, és tüske-ostorod
verje halálra szegény csupasz
testemet!
Épen olyanok mint otthoni
dombjaim:
alattam, fölöttem egy kis darab enyim.
Távolabb
a város, és túlnan látszik a
szemközti dombról a komoly bazilika.
Hoc erat in votis... S ne jutna
legalább
a jóknak annyi föld, hol megállhat a láb
nyugodtan és
bölcsen, s kinyúlhat égig a
lélek, mint dómjával ott a bazilika?
Rossz föld, de megterem itt legalább a
csend
virága, nyugtató lótuszom, s odalent
kertem az egész
táj, hol óriás csiga
kétszarvú dómjával e bölcs bazilika.
De túl már cseh határ... Idegen katonák
s
szuronyos szólamok szorítják a Dunát,
mely ma friss ér helyett
zsibbasztó pántlika:
áldástalan nézi a hős bazilika.
Egy kis darab enyim... De hát hol
a mienk,
amit épúgy védjen a törvény és a rend?
Hogy
bölcs nemzeteken bíró ököl s iga
legyen, miért hagyod, óh szent
bazilika?
Ne bánd ma, lelkem! Itt fölülről
egyhatár
minden; és kék és zöld, s szálló szem s gyors
madár
tanítják, hogy nagy az Isten és kicsik a
nemzetek, és a
Menny külömb bazilika.
Óh ős Templom! azur architrávod
alatt
tűrd és áldd meg ezt a csöndes fecskefalat.
Csönd van
itt; csak egy egy kocsi- vagy talyiga
zörg föl a városból, s zeng
a bazilika.
Mérföldjáró öreg csizmákban a
vihar
erretoppan olykor szürke lábaival:
az se soká marad;
elszáll és nincs hiba:
mint orgona után néma bazilika.
Komoly édes dombok muzsikája!
Szerte
hang, szín, zamat, illat, simogatás verte
muzsika! Öt
érzék ezer muzsikája!
Komoly édes dombok muzsikája! Fáj a
lélek,
ha felétek remegve, a lármás
emberi hálókba veri szegény
szárnyát,
melyekbe befonva frivol ádáz jajjal
komoly édes
dombok muzsikája, nem hull!
Óh jaj, Magyarország! - Titeket is
össze
vagdalna az Ember, határba kötözne,
ha lehetne - de ti,
komoly édes dombok
muzsikája, örök derüben borongtok
ködötök
alatt, mely testvére a fénynek:
Ki vetne határt a sugárnak, a
szélnek?
illatnak és színnek? neked, komoly édes
dombok
muzsikája, te szerte beszédes?!
Ki szól a viharnak!: »Itt a
vonal: állj meg!«
Ilyeneknek nincs őr, se sorompó.
Ámen.
Nevet a föld rajtad, bús vámok igája!
Zenélj, komoly
édes dombok muzsikája!
Bár lenne a
hangom tiszta és éles, mint intő csengőké!
A tiétek zavaros, mint
mocsarak habja! ti leborultatok az Ércbálvány előtt! döntsön az
erőszak!
s
döntött az Erőszak...
mi jogotok beszélni
többé?
Nekem
van rá jogom!
ti elhánytátok a Kiáltást: mint bolond a fegyverét!
nem kiálthattok már:
én
elkiálthatom:
Óh Igazság, te egyetlen kiáltás! egyetlen fegyver!
Jerikó trombitája! szólj!
falak,
omoljatok hangjaitól!
gerincek, borzadjatok! Európában! és
Amerikában!
mert
borzasztó az Igazság a gerincekben!
mit érnek a ma-épített falak
körülöttem?
ott borzad az Igazság a kövekben! ott ég a
hegyekben
árad a vizekben! Óh tiszta, éles trombita,
zengj!
ne
hallgass sohase!
egy napig se! egy óráig se! egy pillanatig se!
mint ahogy
nem hallgat a fájás az idegben, míg megvan a
betegség...
nem hallgat a vonzás a kőben, hogy természetes
irányában essék...
nem hallgat a madár,
míg fészkébe nem tér...
nem hallgat a
folyó, míg tengerbe nem ér...
nem hallgat
a szél,
míg él...
*
Nekem
van rá jogom!
Én
elkiálthatom:
I g a z s á g !
Ti eldobtátok ezt
a szót, mint bolond a fegyverét,
szegény testvéreim! s csak
gyenge izmotok maradt,
csak puszta kezetek, meztelen
mely
bilincsekbe verve, ha üt, csak önmagát ütheti esztelen
sem
lázadni nem tud, sem meghajolni az Ércbálvány előtt igazán -
de
hát az Ércbálvány hazája lettél-e, hazám?
Van-e
reményed abban?
a sötét utakban?
Nem!
- Csak a napban!
mely éget a kövön és ragyog a patakban.
Ti
azt mondtátok: Döntsön az erőszak!
s
hangotok zavart most, mint mocsarak habja.
De
én azt mondom: dönt majd az erős Nap!
Kitárom
tiszta szavamat a Napra.
*
Ti
eldobtátok a trombitát
de
a trombita zeng tovább,
zeng,
nem a ti kezetekben,
hanem
a vízben, a hegyekben,
Erdélyben,
felvidéken,
az
égen,
s
bennem!
Én sohse mondtam: »Dönt majd az erőszak!« - most mondhatom: »Nem! Nem!«
Esztergom. Előhegy.
Az első szent király itt született, s
azóta
szent város ez: szent és gyámoltalan.
Paphercegek, néha
paraszti, néha
királyi vér, akkomodálta vén csuzos
lába alá,
faragott tarka zsámolyul.
S némelyik oly dicső zsámolyról
álmodott,
mint a pápának Róma; s agg tanárok
eszét, s rossz
talján piktorok kezét
bérelte: jó öreg papok játéka volt ez;
tán
olykor balkezes; de hagyján; mert az Istent
szolgálták ők is, és az életet!
Nekik
köszönöd e látványt; balról a kerek
templommal, melyet,
mondják, ama nagy Dóm
legelső álmodója épített, kicsiny
próba
gyanánt, hogy élve lássa még csodás
álmát: a fő Magyar Templomot! Én is, én
is
nekik köszönhetem ma ezt az órát:
templomot látok én is, és
talán
elmondom most, vén álmok s játékok között,
ami oly rég
ül nyelvemen. Sötét kor ez,
barátaim! Szörnyű rabságból ébredünk
s
átallunk szabadságért küzdeni.
Templomokat romboltunk, s rá nem
érünk
építni; jó ha még saját ledőlt falunkat
fölrakhatjuk,
hogy elbújhassunk szégyenünkkel!
Küzdeni? Más korok küzdtek könyvért,
keresztért,
ostyáért és zászlóért: ez nekünk már
mind semmi
volt. Mi már a Semmiért
harcoltunk, mint üres gép, barbár
századok
harcánál szörnyebb harcot. Egymást vontuk az
ágyúk elé. Óh, szent István király! a
te
csatáid jobbak voltak. Karddal a
kard ellen! hogy a magyar
ölyv galambként
üljön a szentek vállán, s hordja tőlük az
Isten
póstáját! - Hol az Isten? S hol a harc,
mely még békét igér? Ma minden harc
eretnek
sárkány gyanánt kölykezne... Hol a pápa,
koronát adni?
Templom kellene,
magasság, mint e Dóm, mélyen a közös égbe
emelni
vak fejét a bolond, vert magyarnak!
Hol vagy, István király? Bölcs vessződ
kellene!
Balgán mentünk el és csonkán jövünk meg,
gyászmagyarok!
Mit álmodoztok a
Botond bárdjáról? - »Nincs idő ma
falakat
rakni, se nézni«?!... »Agg papok játéka«?!...
- Jobb
játék volt az, nem ártott senkinek! S
talán
nem árt e vers sem! Bárcsak játszanánk
örökké, mint e
gyermekek, kik ostort
kötöznek odalenn magukból, kéz a
kézbe
fogózva, és egymást lendítve diadallal!
Ádáz kutyám, itt heversz
mellettem.
Amióta a gazdád én lettem,
ez a hely a legjobb hely
tenéked:
nem érhet itt semmi baj se téged.
Rajtam csügg a
szemed, hív imádás
együgyű szálán csügg, boldog Ádáz.
Mert boldog ki jámborul heverhet
valami
nagy, jó hatalom mellett.
S te jámbor vagy, bár olykor
asszonykád
bosszújára megrablod a konyhát
s csirkét hajszolsz
vadul a salátás
ágyakon át: jámbor, noha - Ádáz.
Elcsavarogsz néha messze innen,
el is
tévedsz kóbor hegyeinkben:
avagy titkos kalandjaid vannak.
Ág
tép, gonosz ebek rádrohannak,
zápor is lep, szőröd-bőröd
átáz:
ázva, tépve jössz vissza, kis Ádáz.
Visszajössz, mert ugyan hova mennél?
Hol
lehetne egyéb helyed ennél?
Szimatokból ezer láthatatlan
ösvény
vezet téged mindenhonnan
hívebben, mint bennünket a látás:
minden
ösvény ide vezet. Ádáz!
Tudod, hogy itt valaki hatalmas
gondol
veled, büntet és irgalmaz,
gyötör olykor, simogat vagy
játszik,
hol apádnak, hol kínzódnak látszik:
de te bízol
benne. Bölcs belátás,
bízni abban, kit nem értünk. Ádáz.
Óh, bár ahogy te pihensz
lábamnál,
bizalommal tudnék én is Annál
megpihenni, aki velem
játszik,
hol apámnak, hol kínzómnak látszik,
égi gazda,
bosszú, megbocsátás,
s úgy nem érteni, mint te engem, Ádáz!
Esik
a nap!
Szakad a súlyos, sűrű zápor
zuhogva
istenigazából.
Állok, s nyakamba hull a lángderűs ég!
Óh
gyönyörűség!
Részeg
darázs
ráng körülöttem tág körökben,
ide röppen és oda
röppen:
visszatérő csapongás, lenge hűség...
Óh
gyönyörűség!
Hangos
virág
kiált, bíbor szinekkel esdve,
hogy jöjjön már a bíbor
estve,
hogy halk pohárka harmatok lehűtsék:
Óh
gyönyörűség!
Tornác
fölött
szédülve
és legyet riasztva
fúl
a cseléd, liheg a gazda:
álmai: friss sörök, mély pince, hűs
jég...
Óh
gyönyörűség!
Boldog
a nap:
de boldogság a vágy gyürűsse!
Boldog a nap, s vágyik a
hűsre...
Szeretlek s bújok tőled, lángderűs ég!
Óh
gyönyörűség!
Arcom olyan borus (így mondod), mint
szomoru ablak
érdes üvegből, mely nem a napsugarat veri
vissza,
sőt a sötét szoba vak búját pingálja a
fénybe
ünneprontóként. Körülöttünk árad a lombok
ünnepe, égre
feszülnek a kert rab erői, az ég langy
ujjakkal simogatja a
kertet. Házam a napban
énekel, és szerelem vet fátyolt kandi
szemeknek
pitvara oszlopain. De az én arcom borus. Óh, tán
érzem:
csak sziget ez! Tán távoli tengerek ádáz
sója zavarja izét a
virágillatnak. Előttem
sanda jövő, körülöttem népek nyomora,
tikkadt
gyűlöletek hálója, önös kormányok öröklő
versenye,
vér, vér, vér... Nem apadt el az ösztönök alja,
könnyű zsilip
szegi csak, szomjas kontárok ügyetlen
ujja alatt. Ártér a világ,
ártér Magyarország
véres iszappal. A föld iszamós, s már érzem a
dombot
ingani házam alatt. De ezen nem sírok. A múló
perc a
miénk. A többi az Isten dolga. Talán ő
öntöz a vérrel csak s
trágyáz csak a szennyel. Az inség
tengere nő s el is önthet. Az
emlék fennmarad, állván
tűnt szigetünk tetején, mint kincses
zátony a süllyedt
Atlantisz vizein, s tán száz ily zátonyon
épül
majd az uj és szebb Atlantisz. Hiszem ezt. De az arcom
mégse
vidám. Ne okolj! A vidámság ünnepet illet,
lombokat és madarat s
kivirágzott kertet. Az Ember
ünnepe távol még. Ki pihenhet
célja előtt? S hány
megfeszülés kell még a jövő Atlantiszig! Én
sem
nyughatom (óh, babonás sziv!) öröm közt bár! A jelen
kincs
mint a jó levegő, nem elég soha! Többet, örökké
többet,
amíg élünk! A sziget nem elég magas...
Fonnyadó, sárgúló
ribizkebokor,
neked
ősz már ez a nyár!
Virágod lehullt,
gyümölcsöd leszedték,
vén
galyad is pereg már.
Leveledet görcs
húzza össze, mint az
öreg
ember tenyerét;
s éjről amint éjre
tép a kölyök szél,
te
kopaszodsz legelébb!
Szerte még a szőlő
érik a napon,
csupa
zöld és fiatal:
szerte a virágok
arca kipirul
színük
örömriadal:
csak te ejted el
lombjaid egyenként,
mint
pénzét egy bárgyu agg:
lombod közt aszó pár
szem gyümölcs,
aludt
vércsöppek, piroslanak:
rajtad egy bolond
keserű
magyar fej
égbőlesett szeme jár:
fonnyadó,
sárgúló
ribizkebokor,
neked ősz már ez a nyár...
Bálint-klinika
Csövek,
csövek,
kórházi cellám
falain,
hideg és meleg vezeték,
hideg, meleg, rideg
csövek
erek,
erek,
erekkel folynak a falak,
erekkel
eleven a ház,
eres nagy szürke szörnyeteg:
hideg,
meleg
folyik
szét, árad és apad.
Hogy fojt a vattás levegő!
Hő gőzben
hullámzik a ház,
piheg,
remeg,
lázas nagy szürke
testüreg:
rengnek a falak, búg a lift,
élő sejt módján minden
ágy
hideg,
meleg
vacogó lázakat cserél,
vacogó életet
cserél
(az élet árad és apad)
(beteg)
(beteg)
cserél
élőt és holtakat.
S az élő fullad és fogoly,
de a halott
kimegy, kimegy,
mehet,
mehet,
szabad mezők közé,
ahol
fölötte föld, alatta föld,
egészséges szép barna
föld,
erek,
terek,
és minden sejtek szabadok
és a halott
megéled ott,
míg itt az élő haldokol.
Szekszárd, 1925 Gyertyaszentelő
Szép téli napsugár! A föld
most
lombtalan,
de arany:
mint a munkálatlan aranymű.
Mária ünnepére ballag
az anyóka
a
templomba.
Vén tüdeje issza a harangszót.
Ma korábban ébred a lusta
csitri
lány.
Este bál...
Dalol, amint harisnyáját húzza.
A fákat, hogy megint rügyezni
fognak
irígyli a
kálvária
három sovány keresztje a dombon.
A medve is kinéz ma vén odvából:
de
visszabuj...
Nagyon is új
ez a bolond boldogság és félős?...
Mint öreg úr, sétálok a napban,
a ház
hosszán
botozván;
rád gondolok s ingó örömeimre.
Olyan vagyok tán, mint a dombtető
vén
keresztje?
vagy mint a medve?
vagy mint a föld, fák,
anyókák és lányok?
Anyóka tipeg bennem is egy
Templom
lépcsején:
a Remény...
S valami bálba készülök
estére?
Muzsikál a napsugár ma s ragyogva tükröz
a Séd:
olyan símán gyűri lejjebb vizei halk hüsét,
mint tikos
mángorlóból gördülne selyem lepedő.
Kanyarg a mély szakadékban, s
locsolja arany csepegő.
(Te se bujhatsz el a naptól, vízmosta vad
szakadék:
zord lelkem is élvez és áld,
szabad ég! szabad ég!)
Patak! tudod-e: nemsokára itt lesz a
tavaszi ár!
Jajgatni fogsz, ha vize benned medredet tépve
leszáll
s csapkod, mint ostoros hóhér: bömbölni, zokogni
fogsz!
Arany Séd! tudsz-e róla? oly nyugodtan ragyogsz...
Beteg voltam soká, s ha láttam (üvegen
át) a napot,
fagyos szememben drága méze megikrásodott.
Testem
csupa fájdalom még, lelkem csupa félelem:
mi lennék, édes, hogyha
te nem lettél volna velem?
(Nem bujhat el ember a naptól, ki a
földre született:
zord lelkem is élvez és áld,
szeretet!
szeretet!)
Csupa remegés vagyok, mert a vad Nyomor
ostorosan
jön már, s nyugalmam medrét megtépve rámzuhan:
ne
remegj, maradj sima, lelkem! tükrözzön benned az ég:
óh nem lehet
az rossz világ, amelyben ez a nap ég!
S néha a gondok rámcsengetnek.
Éjjel
fölébredek. Szobám olyan sötét, mint
jövőm. Mellettem
egy szegény madárka,
beröpült hozzám, kezemből etettem,
de
miből török morzsát neki holnap?
Kenyerem fogytán. Nem vágytam
kalácsra,
de vénül már a remetének ínye,
s jaj elvétetik az
is, ami volt.
Dolgozni? Csemetéim sorban álltak:
méhkasom zeng
még: de a kertben immár
csak szolgát tűr, nem remetét, a
gazda.
Jött, s fáim mellől ellökött a sáfár,
szája ítélt, míg
szeme reszketett
lángom előtt.
És
én mentem a lánggal,
s csüggedve mondtam: »Csillag ez, ki
nézi?
Jó lesz pompának és útmutatónak,
megéri tán a fösvény
kenyeret.«
Jaj, szegény csillag! Erdők égtek, annyi
szikra
hull még, mindegyik ragyogóbb
a Sziriusznál. Füst van, száll a
szikra
s a csillag elborul.
Bús
csillagom!
eregy pályádon, s majd ha tűn a füst,
csillanj fel
újra a koromba-süppedt
holnap előtt. Addig pólyázd be
kényes
fényedet - én majd, mint a büszke grófok,
koronám
eltakarva, két kezemmel
kapát fogok... Már itt az ősz, a föld
már
átázott újra. S jön a tél, hideg lesz:
bár vethetnélek
földbe, csillagom!
(jobb, vattás rög közt, magnak, mint az
égen,
hol a meztelen Vénuszok vacognak).
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Áll
a régi ház még, zöld zsalúja
mögött halkul anyám mélabúja:
ősz
hajú, de gyermekarcú bánat.
Röpülj lelkem, keresd meg
hazámat!
Itt a szoba, melyben megszülettem,
melyet szemem
legelőször látott:
itt a kert, amelyben építettem
homokból az
első palotákat.
Amit én emeltem, mind homok volt:
de nagyapám
háza bizton áll még
s éveimből, e fojtó romokból
hogy révébe
meneküljek, vár még.
Kelj fel, lelkem, keresd meg hazámat!
Nem
egy szűk ház, az egész kis város
mint egy árchipelagus vár
nyájas
zöldje közt a tenger akácfának.
Szállj ki, lelkem,
keresd meg hazámat!
Ott a szőlőhegy, a tömzsi présház,
mely
előtt ülve ha szertenéztem,
dallá ringott bennem kétség és láz
s
amit láttam tejszín napsütésben,
mind hazám volt! Lenn az utca
híven
nyúlt alattam, mint a futószőnyeg
és a dombsor
hullámzott, mint szívem,
halkan hullva égig a mezőnek.
Röpülj, lelkem, keresd meg hazámat!
Enyhe
dombsor, lankatag magyar föld!
S az a róna túl már a
nagy-alföld
szemhatártól, ahol a nap támad.
Röpülj, lelkem,
röpüld át hazámat!
Szemhatártól-szemhatárig, s újra
merre
emléked, a halk selyempók
vonja szálát, szállj a rónán túlra,
s
át hol állnak a bolond sorompók:
és akármit ír a kard a
rögre
lankád mellől el ne bocsásd bérced:
ha hazád volt, az
marad örökre:
senkisem bíró, csak ahogy érzed!
Szállj ki, lelkem, keresd meg
hazámat!
Oly hazáról álmodtam én hajdan,
mely nem ismer se
kardot, se vámot,
s mint maga a lélek, oszthatatlan.
Álmodj,
lelkem, álmodjad hazámat,
mely nem szorul fegyverre, se
vértre,
mert nem holt rög, hanem élő lélek.
Galamb álom! s
rókák rágtak érte;
odu-féltő kapzsi szenvedélyek.
Az én álmom
sohse legyen róka!
Az én tanyám’ magassága védje!
Lelkem
madár, tág egek lakója,
noha mindig visszajár fészkébe.
Röpülj, lelkem, röpüld túl hazámat!
Hogy
röpültem egykor! Tornyok szálltak,
Montblanc süllyedt, narancsfák
kináltak,
láttam népet, mordat és vidámat:
így találtam
nagyobbik hazámat.
Rómát fiús tisztelettel jártam,
mintha
őseim várossa volna
és Avignon nevetett, mint Tolna,
vígan
fürdött egyazon sugárban
és egy lélek font be néptől-népig
messze
földrészt eleven hálóba:
egy lélek, egy ország
végtül-végig
magát-tépő hazám: Európa.
Röpülj, lelkem, tágítsd még hazámat!
Mily
kicsiny a Föld! Mily csöpp melegség
fészke a zord Ürben! Bús
kerekség!
Szigete a tér Robinsonának!
Óh röpüld át kis
csillaghazámat
s míg e hibbant Robinsonok bambán
ölik egymást,
szigetük felejtik
és sohasem ér szemük a partig:
te a végső
szirt fölé suhanván
a villanyos messzeségig kémelj,
tán egy
ismeretlen sugarat hoz,
amely úgy jön, dallal és reménnyel,
mint
dús hajó vén Robinsonokhoz.
Mégis, lelkem, szeressed hazámat!
Nem
neked való az ür hidegje!
Itt a glóbus, a meleg szigetke
s
lélekágya szent Európának.
Soha el nem hagyhatod
hazámat;
útjaidat akármerre bolygod,
egy országot hordozol
magaddal,
veled jön egy makacs íz, egy halk dal
viszed, mint a
kárhozott a poklot
de halálig, mint ki bűn között él,
várja
híven az Éden sugáros
türelme: úgy vár reád a város
és a kis
ház, melyben megszülettél.
Tiszta édesség volt a lelked
az enyém
tiszta keserűség.
Óh, hogy öntöttem, hogy keverted,
s egy erős
Isten fújta tüzét
- vak kovács - a bolond kohónak,
mely ízek
ötvényét koholta.
Ki mondja meg ma már, mi volt a
tied, s mi
volt enyém? A szónak
mily kémiája? Vert eleggyé
összehulltunk,
balga tömecspár.
Keserű-eggyé, édes-eggyé,
ezer-eggyé! Ki
mondja meg már?
Mert semmi azt nem tudja tenni
sem
szépidőnkben, sem telünkben
hogy ezután ne fogna lenni
halálig
minden keserünkben
valami különösen édes.
csúf bajainkban
gyönyörű íz;
sem hogy ne lenne minden édes
nekünk egyszerre
keserű is.
Igy járunk, keserédes ikrek,
egyedül is örökre
duplák.
Szemeink elvarázsolt tükrök,
füleink a visszhangot
zúgják.
Egymást foganjuk s szüljük egyre
lelkünk ízét keverve
tarkán.
Míg majd a végső Lakomában
elolvadunk az Isten ajkán.
Cica, kályha, és minden
dorombolók
lelkemmel együtt, mely ma szintén dorombol:
csöndes
társaság. Mint őr a toronyból
nézek az égre, honnan az eső lába
lóg,
lóg, lóg,
az utca fölött, mely oly sivár, mióta a bölcs
tanács
kivágatta az akácokat, melyeknek részeg
illatából
valamit még most is érzek
lelkemnek bolyhai közt... A köd mint
szürke rács,
rács, rács
hull le súlyosan, mint hulltak ama
leereszthető
kapurácsok zord korok börtönváraiban - ámbár
kell-e
zordabb, mint e mái? S a bérci várnál
nem búsabb-e e lapos város,
hol szürke kő,
kő, kő,
kő közt dobog az élet, meleg húsa -
csupabél
gyümölcske, puhán, kemény héjakban - (óh távoli
édes,
mit csinálsz te most?) - A cica keres valamit: éhes
csöpp
hús és húst akar... Óh hús, hús! Ami él,
él, él,
te vagy
mindennek kincse és szövete. Te gyümölcs és ajak!
Húsok! különös
szigetek! Ez a cica s én magam s a távoli édes
meleg oáz:
kedvesem teste, kire szívem éhes:
hús, hús, eleven hús! világnak
magva, mag,
mag, mag,
mag, plánta, fa, erdő és folyó! jövőbe
folyva e bús
kőpartok közt - (S mi szétfeccsent kis húshullámok!
éhes
cicám!): hús! hús! Gyönyör és erő fő Fókusa! édes
és
rettenetes! önmagad fia és tápláléka! hús,
hús, hús,
sejtektől
kezdve és geológiai korszakokon át
kis szobáig, hol most vágyad
dorombol
kinéz az ablakon, mint rab a toronyból
csak kőre lát,
csak hideg kőre lát...
(Dúdolva): Hús, hús,
eleven hús! világ fókusa
Te minden anyagnak magva, virtusa!
Óh,
gyönyörök mélye! Óh! erők csucsa!
Tápláló és táplált! malom és
buta!
Sárból istenségig eredett kusza
folyam! Élet egy és
ezer grádusa!
Magad szeretője! Magad gyilkosa
Puszták
oroszlánja! Erdők mókusa!
Emberi hús, lélek fészke, vánkosa!
Óh,
jaj, emberi hús! mennyi harc vasa
vágott melegedbe, hasztalan
tusa
keresztre feszített véres Krisztusa!
Kit tápláltál
avval, kínok torkosa!
Inkább gyönyöröknek légy játékosa,
gondok
nyugtatója, vágyak orvosa,
szeretetnek ágya, létnek
csókosa,
hús, hús, eleven hús, kedvesem husa!
Mint a sötét asszony a mohácsi téren,
úgy
jár a Felejtés köztünk, és egyenként
elhantolja
holtainkat.
Szolgái fáklyákat tartanak kezökben
és a fáklya
fénye a lombokra föccsen
s különös árnyakat
ingat.
Kopaszon maradtunk fosztott
termeinkben.
Tört ablakunkon át befütyül a sok szél
úgy,
hogy meg sem értjük egymást:
egyik szél erre fúj, másik szél arra
fúj;
mi pedig különös táncot táncolunk:
ez a
tánc a süketek tánca.
Néha egyikünk ledobja magát a
földre:
Mozdulni sem akar ő többet: elfáradt...
Némelyik
meg ölni kíván
s puha húsba kését sötét kéjjel mártja.
Másik
hirtelenül ruháit lerántja
s mezítelen áll
előttünk.
*
Nekem a gyilkos is testvérem; én
tudom,
mily könnyű manapság ölni, s milyen könnyű
mondani,
hogy minden mindegy.
S testvérem mind, aki felejteni
akar
és mint a bús folyó, izgatott tajtékkal
szennyes voltát
eltakarja.
De jaj, testvéreim, ki mondja meg, mi
jobb?
Tán nem feledésben van orvosság, hanem
éppen
az emlékezésben!
Jertek, óh hömpölyt táj, az új Kanizsai
Dorottya
járt erre, boruljunk hantjai
fölé a vak, titkos
rögnek!
Oltsátok ki már a fáklyákat: jön a
nap!
Lessétek, lessétek, milyen virág fakad
a
halottas föld porából!
Tán illatát lelkünk süketen is
értve
összetalál egymás testvér ütemébe,
mint
vadak a muzsikától...
MIG KESZTYŰDDEL ÉS KALAPODDAL BABRÁLSZ
Milyen különös, hirtelen
elborult
délután! Az ember önkénytelen
ablakhoz áll. Lenn
fényes tetejű
gépkocsik, mint páncélos bogarak
a grófi palota
előtt...
Kedvesem idegesen húzza a kesztyűjét
mögöttem.
El
akar menni!
Nagyon is megkínoztam. Mennyi, mennyi
érzés szalad
bennünk körbe, mint lovak a malomban!
Szívünk nyugtalanul
zakatol, mint hajszolt szerkezet,
eltört rugójú óra, melyet
örökké lehet
húzni és húzni... Megfordulok.
Csönd. Semmi
mozgás.
Csak a kesztyű ujjait találgatja kezed,
s a kis
tálcából eldobott cigarettád
bocsát vékony fonalat fölfelé,
mint
áldozat füstje.
Csönd van.
Csak ez a taposás a
malomban!
Micsoda magvak őrlődnek itt! Micsoda
robbanás
készül! Óh kedvesem, az Isten
majd csak tudja, mit akar velünk!
Legyünk türelemmel!
El akarsz menni? Menj el!
Ha mégy is
maradsz, ha maradsz is mégy!
Hány óra? Már négy?
Négy vagy öt
vagy hat, vagy hét, mit bánom!
Te édes, morcos, harapós
kislányom:
így! vesd le azt a dacos kalapot!
Bolondok vagyunk,
s úgyis bennünk vannak
órák, rugók, csikók és messzeségek
s ma
minden rugó türelmetlen.
Kis ideges! hogy összeretten
kezed...
Csak a gépkocsi motora
robbant,
ami a grófi palota előtt
áll,
áll, de toporzékol, mint a csikó,
berreg és tülköl és
ropog és zakatol
ez a gépbezárt nyugtalanság,
melyben már
őrült iramok dobognak,
utak, távolok, terek,
katasztrófák...
Bolond délután, s minden óra bolond.
A megállt
idők
autóján ülünk.
Háború volt, most kell ölelni,
testet
a testtel elkeverni,
hogy majd legyen mit újra ölni
s sem
élet, sem halál ne fogyjon.
Mennyi inger és meztelenség!
s
gyerekek szaladnak az utcán,
mint kis patkányok, egyre
többen,
egyre többen és rongyosabban.
Oly csodálkozva néznek
olykor,
mintha kérdenék: Mit akartok
velünk? avagy milyen
örökség
vár tőletek reánk e földön?
Bankóinkat ki tépte
széjjel?
Házainkat ki zúzta rommá?
Kertünket ki taposta
össze?
Jaj, hát szabad volt ezt csinálni?
Hiszen még a föld
sincs legyőzve!
Most rázza terhét Tokióban.
S a bamba istenek
tömérdek
kezei még tele nyilakkal.
Még a lázak a
klinikákon
összeterelt vadként vonítnak
és szabad társaik a
házak
erdejében hallják a hívást.
Még a kenyér sincsen
elosztva
s a testvérek osztályra várván
éhen gebednek. Még a
titkok
vihogva, mint vámpír apácák,
mint veszedelmes szűz
hatalmak,
lesnek oldatlan övcsomókkal.
Szorongva és fénytelen
ülnek
fő szobrok és ércek a kőben;
dalok bújnak a levegőben
s
a messze égben csillagok:
hány csillag, amit sohse
láttunk!
Szemeitek csillagot kérnek,
s legjobb volna, mint
rossz adósnak,
elbújni már a Végzet-asszony
fekete szoknyái
mögé;
de jaj, még ostoroz az élet,
melynek szolgája a halál
is,
gyujtanak a sugaras utcák,
bokák és mellek, és tavasz
van...
Már esteledik: a tereket autók
nyilalva
szeldesik lánggal a tejszerű
szürkeségben: egy bérkocsis
hajókáz,
ostorát nyujtva mint árbocot: tüz-sebek
gyúlnak mint
búvárlámpák a víz alatt;
kis nők surrannak, tarka halacskák,
sietős
lengéssel, mintha nem is lábakon mennének.
Az ilyen
esték az emlék estéi! Bágyadt
csilingeléssel mint báránykák vagy
késett
villamosok hívják és vonják a régi
esték hosszú
uszályát és nyáját. Ki látta
pécsi utcán a Babits Misit,
sötétedő
pécsi utcán, a nagy rajztáblával, öt után,
mert
énekóra is volt? Szegény kisfiú
- legkisebb az osztályban - ment
szédülve haza,
fáradtan s izgatottan; nézte a lámpagyujtó
botját,
s még fülében az énekóra
foszlányai: »Este van már,
késő
este - Pásztortüzek égnek messze« - Óh
dalrongyok,
kik mint esteli bogarak búgva és
donogva ütődtök a lélek
falaihoz! Mennyi
este és mennyi bogár, a Tibullus
latin
pilléitől, melyek bácskai szerelmes
alkonyaimon az óriás
rózsakert
illatában kábultak, háborús
esték száz titkos és
babonás
dongásáig, mikor kedves életek felé
halál riadt a
plakátokról - emlékeztek?
Óh mennyi este és esteli bogár! S már
lelkünk
olyan mint régen tisztított ívlámpa az évek
zajos
körútján: körüle dróthálóban
ezer döglött dongó és hullott pille
szennyes
maradványai ködlenek és gáncsolják a fényt.
Egyszer
tűzbe kellene dobni mind!
Levenni a dróthálót és szabadon és
tisztán
tárni ki fényünket
az új esték új pillangói elé!
A
Földön
még
mindig
a Hivatal csúf vérengzést kohol: a Falkák
őrjöngnek: a
Bestia a magas
felhőkig dobálja körmeit: de
nékünk
már
fáj ez!
Óh Fájdalom! csakhogy megszülettél!
Hozsanna néked!
szent Karácsony!
Hűlt
bolygók
keringnek
s
fészket vert bennük az Élet: vad madár!
saját húsát tépi és eszi:
rettenetes Pelikán!
Óh bolygók! megszületett-e már bennetek a
Fájdalom?
A
Földön
itt van már, véres palástban s töviskoronával!
Meg fog
bennünket váltani: Hozsanna!
Hát
fájj csak,
szent
Fájás!
Szigorú tanító! vezess pálcáddal magasabb
erkölcsbe!
Rossz az élet, hogy jobb legyen! Bolond él
saját dögén! Az Élet
eleven törvényei
újulnak!
nem
marad gyilkos! A Mester léniája fölfelé
mutat: Hozsanna! - s
formája mint a kereszt.
Fölsajg
az
új
Ige:
érc ne tépje a lelkes húsokat! Bénulnak
a nagy
acélmadarak! kitérnek az apró
óndarazsak! mert sűrű hálót fon
körénk a Harmadik
Szövetség.
Óh
Fájdalom! csakhogy megszülettél!
Hozsanna néked, szent Karácsony!
1925-1927
Engem nem látott senki még. S az
évek
suhantak. Minden évben egy-egy fátyol
hullott le rólam:
mégis csupa fátyol
a lelkem; s búsan hátrálnak az évek.
Ki fog meg engem! Mint a hal,
kisiklom;
Próteuszként változom és elomlok,
mint sima hab. Óh
változom s elomlok
míg élek, s minden marokból kisiklom.
De ha meghalok, kikelek
mezitlen
koporsómból, sírom fölé örökre
szobornak állni s
maradva örökre
láthatón, mozdulatlan és mezitlen.
Madarak jönnek s szállnak: én csak
állok.
A nap kisüt s mosolygok: szürke felhő
árnyékoz s
elborúlok, mint a felhő;
s a zápor is sűrűbb lesz, ahol állok.
Puhaságig forró szőnyeg e napnak
szőnyege: nézd,
hogy omlik rá keresztben az árnyak ájult
hossza;
noha, mint tarka dunnákon a süppeteg pihenést,
a
másolt lombok mozgó virágzata virágozza.
Mozgó, vagy alig is mozgó: csupán ha
madár
száll fenn el az ágról: a szőnyeg mintája megrezzen
s
arany mezején átsurran rézsut az árnyék-szárny -
óh! a madarat is
csak az árnyáról tudja meg a rest szem,
és lomhán ugrik az árny után, mint kis
kutyád;
az se csahol most bezzeg oly fürgén, mint minap
ünnepkor,
mikor a kecskét ugatta, ki bamba-pedánsul ugy
állt,
pofaszakállával, sandán, akár egy ingerelt professzor.
Ma is ünnep van? Mit akar ez a sok
harang, sok harang?
Óh, a hercegpap halottan fekszik,
üvegkoporsóban.
Vén kanonokok vonulnak a várban, és giling, és
galang,
s hinta-palinta - s mi lengünk a hang-hálóban.
Igen - nem érzed! - mintha elkapna,
lengene -
Röpülj, röpíts, mozgóvirágú, ezeregy éji szőnyeg! -
És
balgán furdal e lomha nyár s halotti zene
hullámain így ellengni
sodrából a zsarnok Időnek,
kiszakadva, ketten, kedvesem, s mindentől
távol itt
- óh, szökevény, renitens idill szigorú
századunkban!
(Jaj, ha széthasad a háló, vagy eltörik
az
árnyék-ág, ami alattunk van!...)
Mikor az alkony szelleme a délutánra
száll
titkosan mint távol zene:
a hegyi szeretők szeme
a
tájon szerte jár,
minthogyha végiglengene halk szárnyon négy
madár.
A föld most már az Istené, a nap lanyhán
üget,
mint ló az istálló felé.
A fény lármája és a méh
dongása
is süket.
Zöld dombok tárják ég felé prémes mezőjüket.
Prémes mezőkön, mint a füst, márványzik
át a szél.
Nem füst az, csak a halkezüst
borzongás a Föld
fürte közt,
mely elhal s újra kél,
ahova csak az égi Est
altató csókja ér.
A hegyi szeretők szeme egyszerre látja
ezt,
mint egy látcsőnek két csöve,
vagy két hangszerből egy
zene
ha bizton összerezg:
a látás testvér üteme olyan
egyszerre fest.
Milyen jó nékünk, édes, itt és
messzehagyva, lásd,
a városok szük útait,
ahol mindenki csak
kicsit
lát és mindenki mást!
Milyen jó együtt látni itt egyet
és óriást!
Fürteinket a magas égbe mártjuk
s a
csillagok egész közelre jönnek,
mint színésznők egy nagy fekete
bársony
függöny mögül: vagy mint kezes madárkák.
Forog a Föld: ma elhiszed! ma
látod!
Szinte kifordul alulunk: de nem baj.
Az Ég közepén állunk, életünket
messze
hagyva, mint elszállt mag a fáját.
Oh, hol vagytok lenn, földi kis
csatáink?
Győzni majdnem oly kicsiség, mint bukni.
Milyen világba, micsoda jövőkbe
visszük
a korhadt vén fa csecsemőjét?
Egy-egy meleg szikrát viszünk
magunkban,
s ha győzünk, ellenségeink is győznek.
Tűz és levegő utazik hajónkkal:
jer,
fagyos űr! jertek, hideg eónok!
Léckatonáim sorban állnak már,
pici
földem a földből kikerítve, könnyü szál
dzsidások módján
állnak őrt, hatalmasan
igazságukban: ők a törvény, ők a
jog,
erőm, munkám, nyugalmam és jutalmam ők,
s jel hogy
vagyok; sün-életem tüskéi e
szakadt létben, kizárva minden
idegent,
de átbocsátva ami még közös maradt
a testvérek közt:
táj varázsát, távoli
egek pirossát, és a tejnél édesebb
levegőt:
mostanában ugyan e szeles
október hidegét is, aki
április
karmosabb öccse -
Óh
mi edzve karmosabb
öcsökhöz már, kincses tavalyból
érkezett
bátyák magunk: mit, hízelegni a modern
szeleknek? Ősz
ez! barbár, gyilkos és hazug.
Szemtelen ősz! Nyárnál hangosabb!
Csupa vad
zaj, tusa, tánc! Ezer madár alatt a fák
nem
ingtak-zengtek ennyire! De élet e
lárma és rángás? Csöndben érik
a csira
a föld alatt: halk a termékeny éj; a fű
növése lassú:
ez az élet! Kertem, ódd
a magvat ami megmaradt kincses
tavaly
füvéből és barbár szelekkel ne törődj!
Jöhet a vad
tánc, tépő, részeg, ál-buján
vetkőzni csontig a virágokat:
jöhet
a vak kacaj ápolt növényeinkre: majd
a fehér-csuhás
vezeklő, a tél: te csak
maradj a tavaly őre! s ha a
jövevény
lenézve így szól: »Én vagyok az Új!«
- feleld:
»A Régi jobb volt!« Hősi léceid
mögött
mint középkori szerzetes dugott a zord
sisakos hordák,
korcs nomádok, ostoros
képégetők elől pár régi könyvet: úgy
dugd
magvaid, míg, tavasz jőve, elesett
léckatonáid helyén élő
orgona
hívja illattal a jövendő méheit.
Titiruszom, ki heversz terebélyes
bikkfa
alatt,
nádsípodból eresztve szeszélyes
vers-fonalat
kötni,
ezerszinü pántlika-módra,
vagy a futár
szél sarkára, vagy égi
pilóta
gépe után
hogy maradozva röpüljön a géppel
messzi
gigász
város iránt, lobogó díszként, mely
visszacikáz,
mint
utasok bús vágya honukbeli
dombok drága
keble felé, ha
röpülnek a bábeli
kőskatulyákba
kényszer-hajtva; de lelkük
szépen
visszasuhan
ellenmondó röpte szelében: -
én
okosan
lelkem küldöm el inkább és magam
itt maradok:
lelkem
a messzi kövek vadonán vadan
elcsavarog,
táncol a táncokkal,
lesi kártya
sors-ütemét,
naptalan utca redőibe
mártja
macska-szemét, -
míg magam elnyujtózva nyugodtan
itt
heverek;
homlokom árnyalják látatlan
bikk-levelek
s hó-szín
nyájra vigyázva sugáros
napban uszom,
úgy dalolok fura dalt
furulyádhoz,
Titiruszom!
Elhallgat a harang, s rákezdi már a
dob.
A templomkupolát most festik szép pirosra,
s talán
holnapra már kasza villan a rozsra: -
a napon állni jó, de
lefeküdni jobb.
Elhallgat a dob is, kezdi a
kisbiró.
Kékben a zord paraszt, s pénzgondra veszve
lelke.
Nyögnek az asszonyok: pipet kapott a csirke!
De ujjong
a kalász: a napban állni jó!
A napban állni jó, de leheverni
jobb!
Végez a kisbíró, s most néma a vasárnap.
Boldog a gazda
most, egy órácskát ha lop
s heverve nézheti, hogy kalászai
állnak!
Óh kedvesem, nekünk kalászunk nincs:
nohát
arassuk örömét a mások mezejének!
Számunkra vett a föld
ily sárga, dús ruhát,
s világ gazdái mind a költők és szegények,
Óh kedvesem, be bús gazdák voltunk
soká!
De most látod dicső termést adott az Isten!
Tavunkról a
ködöt elkapta e sugár
s tükröt vet a világ kiderült lelkeinkben.
Mily varázstükör ez! kedvesem, nézz
körül,
mint dús mezők fölött gazdák szemei néznek:
minden kis
résznek itt van szem, aki örül,
de ki fog örülni, ha mi nem, az
egésznek?
Ének és meditáció.
M e d i t á c i ó. - Sok évszázadokon át azt hitte az ember, hogy a kiröpült hang elvész a messzeségben, és elhal, mint a kiröpült lélek. De lehet-e halála annak, mi egyszer élt? A hang, ha elnémult, még nem veszett el: a hang halhatatlan, s mikor már nem is hallja senki, él és röpül tovább! S örök, irtózatos, néma zsivajban járjuk útainkat. Megőrülne, aki egyszer meghallaná: a föld minden hangja itt leng fülünk körül. Mily keveset fog föl a fül kis rádiója az óriási Koncertből, mely kiindul minden pillanatban a földkerekség minden pontjáról talán egy isteni fül felé!
Ének.
Ülök hegyemen, távol a világtól
és
elkapom a világ hangjait:
Rigók, harangok, s fönn a zengő
Sátor,
az ég, és lenn a zsongó Boly, a város,
gyors vonat,
csapka műhely
a teret átszövik
ezer zajhegyü tűvel.
Óh, tücskök éles tűi,
légbeöltött
szárnyak és gépek szálló hangja, dús
szövedék
földtől égig, úgy ömöltök
hangosan: de még mennyi hang a
néma,
mint láthatatlan írás,
keresztbeírt, vagy úsz
köztetek,
mint a csírás
növénypelyhek úsznak titkon a
szélben.
Egy erdő úszik ott, egy titkos erdő!
Ének, beszéd,
amit szerte a térben
emberi száj zeng, lélek, ujjak, húr,
lelkek
raja száll,
mint köddé-tépett felhő
s elzengő foltmadár.
M e d i t á c i ó. - Ülj a rádió elé, s forgasd lassan a tárcsát: a hangok tolonganak minden kis vonal között, milliméterek milliméterein, és minduntalan fölhangzik a fütty - a csúnyahangú rigó füttye, aki a Rádióban lakik. Új fütty és új hang - óh ezek az eltévedt Hangok a térben, melyeket alig megtaláltunk, már újra elveszítünk, mint egy emléket, - ezek az elszabadult hangok, kik kiszállva messze színházaik kupolái alól, mint elsuhant lelkek, különös halhatatlanságukban valami térbeli örökkévalóságba röpülnek némán, csak egy-egy pillanatra csöngve bele, itt-ott egy önfeledt fülbe, mint egy régholt költő éneke;
Ének.
Oh, halhatatlan halhatatlan hangok!
Most
kapj el egyet, hegyi madarász!
Madárka! most meg fogom lopni
hangod!
Már a pór herold rigószava füttyent -
micsoda
hercegnének?
Üdvözlégy, messze ház
zenéje, arany-ének!
Ki vagy s honnan jöttél egy
rebbenésre,
hogy tündérmód azonnal tovatűnj?
Párizs? vagy
Berlin? keresnélek, késve:
a mozdulat, mely meglelt, messze vitt
már
dőre lendületben,
mohón, - mint drága bűn
kéje illan az
éjben.
Egy hang tünt el a hallhatatlan
hangok
sűrűjében, mint régmult izgalomból
anonim emlék,
elsülyedt harangok
zengése, egy halott fölvillanó
szava, s mi
megmarad
magányos bús dalomból
a forgó ég alatt.
Nézd, úgy hinti fényét a nap szét a
világra áldón, békén,
mint a szentelt vizet a pap a nép közé mise
végén.
Bucsuzik s a Dunába mártja hosszú
rózsaszín evezőjét;
rózsaszin csöppeket freccsent, s visszaint
ablak és mezőség.
Nézd, hogy hull a lombok árnya meszelt,
rózsaszín falainkra
kékes-szürkén, gazdagon, virágosan,
ingva-ringva!
Most szép a falunk, örülj neki!
Egy
égi festő festette ki.
Nem is érdemes, édes, nem is érdemes
énekelni:
az egész világ énekel most, és éneke győzedelmi!
KETTEN, MESSZE, AZ ÉG ALATT...
Most a szabad ég alatt lakom
s holdak
forognak,
nőnek fogynak,
és mindig nyitva az ablakom.
S az Ég már olyan is lett nekem,
mint
a szoba fala, melyet alig
lát meg, aki benne lakik:
kék
meztelensége hitvesem.
Igy a messzeség, mint szokott és
kopott
varázs, lassankint elveszik:
de annál jobban isszák a
közelit
szemeim, e kéjenc mikroszkópok,
kiskutyák játékát,
csupa-báj
hempergőzésükkel a pad alatt,
s az ijedt ágra
csöppent madarat,
sőt amint ráng a röpülő bogár
valami láthatatlan gumiszálon. -
Igy
ráng lelkem is úntalan,
pedig neki is szárnya van,
s kitárva
az ablak, hogy messzeszálljon...
Vagy bujócskázik csöpp
füleid
labirintusában, édes,
mérve e végtelen-véges
kanyargás
rózsaszín üreit,
s ha néha véletlen kicsuszik
tangensben
a halánték felett,
követve valami kék eret,
nem jut messze:
szemedbe esik,
s onnan nincs szabadulás!
lelkedre
tapad:
s eped és apad,
és fáj és fájat, és vásat és vás,
s összefogóznak, mint két fulladók,
kik
néha lihegnek: Eressz el!
néha sziszegnek: Vessz el!
s
ölelésük csak annál tapadóbb,
míg menekvésért esdve mindaketten
e
bűvös körből: »Nézd, a pad alatt
kiskutyád...!« -
mondjuk. »Nézd, a madarat...!«
- S nézzük szomjasan
és csüggedetten.
Óh kedvesem, még meddig fojtogat
e
tagadott, nagy, sivatag szomj?
Lélek vagy te is,
asszony!
Szemedben látom a kínokat.
Meddig kacag még kitárt ablakunk,
mint
messze tenger
az örvény-fogta szerencsétlen ember
vergődését?
E csöpp forgóban rab vagyunk.
Óh kedvesem! fölöttünk
csillagok
kerengnek, kikre nem figyelünk.
És hangok hívnak:
gyerünk!
Millió testvér várja a rabot.
Óh kedvesem, ez a nagy szabad Ég
üresebb,
mint a börtön;
s lásd, napjaim már oly hiába töltöm,
mint ha,
bús fogoly, pókokkal játszanék.
Perceink mint homokszemek peregnek:
megöl
a homok, ha még süppedünk!
Nyujtsuk segítségért kezünk
az
Istennek vagy az embereknek!
Cukrot, virágot, gyöngyöt szerettem volna
hozni néked:
nincs gyöngyöm, cukrom,
virágom.
Görnyedve hozom ahelyett s teszem a kezedbe,
nézzed,
keserű, életemet, egyetlen terhes
gazdagságom.
Ez ami megmaradt még, e meztelen is
gazdag élet,
s ezt sem adom, csak visszaadom
már:
mert jól tudom, ki vagy? s hogy benned és általad
élek,
kenyerem és levegőm! s rég nem volnék, ha te
nem volnál.
Óh különös hatalom! szeretet erős
gyengesége
- s óh gyenge erősség! oly védtelen
benned...
Életem pórázát tartod, de téged bilincsel a vége
s
mégis én vagyok zsarnok és hóhér, s te aki enged és szenved.
Letérdelek s úgy szánom-bánom óráid
letörött virágát,
mint aki barbár talppal ment át egy
drága réten:
óh ki gyógyítja meg az elrontott örömök
rózsaágát
ki mondja a tiprott percnek: »Kelj
föl, kis százszorszépem!«
Órák és percek helyett fogadd el egész
életemet,
virágok helyett egész mezőt, noha fölégett
és nem virágos:
de virághamvval, s lásd, könnyel is trágyás, s ha
új plántáid beülteted,
minden szirmot földajkál s neked áldoz.
»Tejet,
álmot, gyönge
leánykát...!«
(Régi
görög ének.)
Jön az este; mit hoz az este?
»Tejet,
álmot, gyönge leánykát...«
Már a fáradt dajka, a Nap,
a
jó kerítéslécek árnyát
a puha fűben
egymás mellé fekteti
szépen.
Igy készül a világ az éjre:
hever az
árny, állnak a lécek,
mint túl a gatyás jegenyék,
őrnek, e
nagy, marcona, délceg
strázsa-legények:
hogy elrémüljenek a
Rémek.
A szél, mely úgy tépte a felhőt,
akár
egy ideges kisasszony
selyemkendőjét: most eláll,
mint zene,
ha nincs ki huzasson.
Tán már alusznak
az angyalok, akiknek
húzna.
S te mért lázadsz az Este ellen
- ki
hisz kegyelmes és hatalmas -
s félsz, mint piros-szemű,
ravasz
hipnotizőrtől, hogy elaltat?
Lesed a holdat?
És
remegsz, hogy mit hoz a Holnap?
Kérdjed inkább, mit hoz az Este?
-
»Tejet, álmot, gyönge leánykát«... -
s hagyd érni mit
érlel az Éj
hagyd nőni a bűvös palántát:
a Bűvész sípja
zeng
már, és fátyla leborítva.
Halld, halld, szivem, micsoda kórus.
S
az égen is tejek csobognak.
Oly nyugtalan ma a világ:
de a
nagy Varázsok nyugodtak.
Húnyd szemed, húnyjad:
mire kinyitod,
itt az Új Nap!
A táj most olvadt tűzben reszket, de a
szél
a forró levegőbe vágja késeit,
hogy ing a ház s a
kerekfaru dombok is
vonaglanak, mint a cirkuszban egy
kövér
artistanő, kit férje tőrrel hány körül,
vonaglik
mozdulatlan vonaglással a
deszkák előtt; s e domb, e tőrök, mind
a Föld
a reszkető léggombolyaggal titkos és
léttelen szíjjon
rántva lódul a nagy Ür
vad gépházában. Hogy tudsz nyugton ülni
holt
emlékeken tünődve, képzelt pontokat
rajzolva e röpke
vonalba, vagy bolond
szívvel fogódzva a bukó jelenbe,
mint
székének karfájába a lezuhanó
aeroplán hajósa? Nincs
gyökered az
időben, s nem vagy mint kemény
hegyoldalak
árvalányhaja, melyet hasztalan cibál
a vak vihar,
hanem mint pitypáng pelyhei,
legek koldusa, szállj csak semmi sem
tiéd
s hol fogsz a végén virágozni, nem tudod.
Jön az ősz, már hullnak a cifra
virágok
szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok,
ha süvít a
böjti szél: »Nincs szükség rátok!
Már vége a násznak,
megestek a lányok.«
Komolyan és szürkén, mint a gőgös
szerény,
fiait ringatva ül a termés, helyén,
kész elbocsájtani
a Szentmihály szelén
s hős anyaként halni a November derén.
S már érzi az éh nyúl, hogy a fű
kopaszabb.
Jajgat a sok madár, folyton vérzik a nap.
Megy a
gőzös, Pestre, füstje a földre csap.
Ideges a farkas a gyürött erdőben.
Ideges
az ember szíve a mezőben:
jön valami amit minden ért, csak ő nem.
A sodronyok bús bordaként merednek.
A
rézágyon tótágast áll az asztal.
A falak most vetkőznek,
nedvesen,
hidegen és csúnyán, mint a halottak,
akiket már
kidobtunk. Bennem is
vetkezés folyt ma. Mily szenny, mennyi
titkon
repedt vakolmány hullik s gyűl a zugban:
s
könnyes-csupaszon állok itt. Ne nézz rám!
Tegnap még szabad dombon álltam;
ízes
szellőket nyalt a nyelvem; és a szellők
keresztüljárták
lelkem, s szertevitték
a régi szennyek gőzét; más ma itt!
Óh mennyi szenny és mennyi gőz!
Alighogy
falak közé kerültem, összetorlott.
Csak ez az egy íz
ül már nyelvemen
a hideg, nedves, szemcsés mész ízével.
S nézem a festők munkáját. Ki
tudja,
milyen munkát végez bennünk az Élet!
Óh festő, jól
kapard a régi színt le,
mert átüt, mindig átül, mindig átüt,
s szennynek izzad ki majdan ami dísz
volt,
mint a gyerekkor színe életünkön,
míg a Halál jövend a
Vakaróval
s nedves ecsettel. Kedvesem, ne nézz rám!
Három, három, három, három, három angyal
szállt felém.
Egyik fehér, mint a felhő, másik könnyű, mint a
fény.
Harmadik úgy hullt a földre az égből egyenesen,
mint egy
könny szemből a szívbe, nedvesen és nehezen.
Hogyan óvjam meg az
elsőt, hogy ne kapjon foltokat
ujjaimtól? hogyan tartsam szorosan
a másikat,
hogy ne tudjon elröpülni? és az utolsót hova
rejtsem
el, hogy senki, senki meg ne lássa őt soha?
Óh jaj, késő! már az
első hószin angyal csupa folt!
És a másik messzeszállott, aki
olyan könnyű volt!
Harmadikat szégyenemre látja az egész
világ,
mert gyászomban széjjeltéptem lelkem őrző fátyolát.
Mint a bókos szentek állnak a
fülkében
kívülről a szemnek kifaragva szépen,
de befelé, hol a
falnak fordul hátok,
csak darabos szikla s durva törés tátog:
ilyen szentek vagyunk mi!
Micsoda ős szirtből vágták ki
lelkünket,
hogy bús darabjai még érdesen csüngnek,
érdesen,
szennyesen s félig születetlen,
hova nem süt a nap, hova nem fér
a szem?
Krisztus urunk, segíts meg!
Hallottunk ájtatos, régi faragókat,
kik
mindent egyforma türelemmel róttak,
nem törődve, ki mit lát
belőle s mit nem:
tudva, hogy mindent lát gazdájuk, az Isten.
Bár ilyenek lennénk mi!
Úgyis csak az Úr lát mindenki szemével,
s
hamit temagadból szégyenkezve nézel,
tudd meg, lelkem, s borzadj,
mert szemeden által
az Isten is nézi, az Isten is látja!
Krisztus urunk, segíts meg!
Óh jaj, hova bujhatsz, te
magadnak-réme,
amikor magad vagy az Itélő kéme?!
Strucc-mód
fur a percek vak fövenye alá
balga fejünk, - s így ér a
félig-kész Halál,
s akkor mivé leszünk mi?
Gyónatlan és vakon, az évek
szennyével
löknek egy szemétre a hibás cseréppel,
melynek
nincs csörgője, s íze mindörökre
elrontva, mosatlan hull vissza a
rögbe.
Krisztus urunk, segíts meg!
Ki farag valaha bennünket egészre,
ha
nincs kemény vésőnk, hogy magunkat vésne,
ha nincs kalapácsunk,
szüntelenül dúló,
legfájóbb mélyünkbe belefúró fúró?
Szenvedésre lettünk mi.
Szenvedni annyi, mint diadalt aratni:
Óh
hány éles vasnak kell rajtunk faragni,
míg méltók nem leszünk,
hogy az Ég királya
beállítson majdan szobros csarnokába.
Krisztus urunk, segíts meg!
Mégis megemlékeztél rólam, Isten
és
azokat, akik téged kerestek,
akik téged szeretnek, megtaláltad.
Ifjú próféták üstökét ragadva
elhoztad
babilóni ketrecemhez
a fügét és a datolyát kezökben.
Hirdesd ezért, világosság, sötétség,
az
Urat! Hirdesd, pusztaság, folyóvíz
s bölcs cethalak és minden
vízben-úszók!
Adjatok nékem szurkot, faggyat és
szőrt:
fegyver nélkül megölöm én a sárkányt,
a cifra szörnyet,
aki nektek isten.
De az oroszlánt nem bántom, ki engem
nem
bánt. Estére visszatérek hozzá
s vad teste bundás melegében
alszom.
Hallom majd nagy szivét dobogni; a
föld
vele dobog, s az ég is; - én meg alszom
ringatva, mint az
Isten csecsemője.
Ird tenyeredre: soha nem lehet,
ami
egyszer volt már. Te is hiába
nyűvöd a régit, a biztos
fogást
zord húrodon, s idézed ujjaidnak
világtalan
memóriáját
az ó-mód, könnyű dallamok felé,
a megvetett hang
felé, mely oly édes
s oly olcsó, mint a fütyülő-cukor:
mindegy!
akármi! csak a csönd, a csönd ne!
csak egypár szót még lelked
anyanyelvén,
bár a legfrivolabbat! egy silány
forrást a
pusztában, mit az utolsó
rím-kutya fölkaparhat! óh, csak
egyszer
fakadna föl még sebzett hangszered
körmöd nyomán,
vásott körmöd nyomán!
De jaj! amit mindenki tud, te nem!
Neked
a zöngelem, mely ama legsze-
gényebb zöngedezőt enyhíti:
méreg.
Idült szikládból kénköves pokolvíz
böffen ki, ujjad íze
félrecsuklik,
a húr visít, s a dalok rongyai,
a régi cukros
dalok rongyai,
úgy ránganak ajkadon, mint a lázas
s még
életétől válni nem tudó
haldokló ajka fölé lett pehely...
Átfontak a mindennap ólmos
istrángjai.
Óh
jaj! e sok muszáj közt rángani,
mint a gép karja kerekek között
ráng!
Más az én dolgom! Jere,
szökjünk
aranykopár
csillag alá, a messze hegyre - bár
százegy
szakadt szíj fáj és visszacsap ránk!
Tilosokba kell menni, édes!
Hajts,
életem!
Mert a »szabad« már nem szabad nekem.
Különös
böjt! csak a tilos szabad már.
Nekem züllés e jámbor-élet
s
korrupció:
akkor kezdek majd lenni újra jó,
amikor a Törvény
ujjal mutat rám.
Mindig azt tettem, ami kellett
s
valami vár,
csöpp muszájoknál égetőbb muszáj,
amit feledtem,
mint az álmok rosszát.
Oldd meg, Atyám, ereszd el
ördög-
kopóidat!
Ördög, eb, vágy, bűn, riadó szimat:
csak
ilyen falka vihet már Tehozzád!
»-
számon kívül maradtak; Ixion
-«
Vörösmarty.
Fény fény de rettenetes
lángoló betűk
transzparensek
mint a szégyen fénye bennem
ráng ráng az emberi
hús
millió sok millió
»- számon kívül maradtak; Ixion
-«
óh versekkel zsongó pokol-láz
zsúfolt agyam
azelőtt
minden-vers egy szent ajtó volt
templomokba de
most
becsukódtak a templomok s én az utcán
meztelen leragadva
futnék
hiába én testvéreket
keresnék de minden találkozás
csak
lökés és akadály
harc utca tolongás lárma
fény fény de
rettenetes
lángoló betűk transzparensek
meztelenségeimre
engem
számon tartanak óh ha
azok közé veszhetnék akiket
csak az
Isten tart számon
mint tenger csöppjét s part homokját
s ruhám
lenne az egész Mindenség!
Hova lettetek, régi
tanítványok!
Elszóródtatok, mint a magvak pelyhe.
Vitt az
apa-vész, s a fiók-viharkák.
*
Hosszú éjszakán nem aludtam semmit.
Itt
a reggel már, s ti juttok eszembe.
Szól a kis harang, szól a
pásztor tülke,
s én elgondolom: ha lelkem
harangját
megkondítanám: jertek templomomba!
s tülköm hívna
még: kövessetek engem!
*
Jöttek rossz szelek, elvitték a
hangom:
néma a harang, üres már a templom!
S óh jaj, micsoda
bolond pásztor voltam!
Szegény tülkömet sziklához
paskoltam.
Tülköm megrepedt, ki fog már követni?
Vérem aludt, gömbölyü
csöppjeit
szétgurítottam a kerek világba:
ők mennek, de én rab
vagyok, tolongó
vágyakkal. - Szóljatok már! Óh, bizony
féltek
saját szavatoktól, szemérmes
szűzek gyanánt. Ordítsatok
szerelmet
vagy pénzt még inkább, báva szeretői
a Pénz
sín-karja közt doromboló
fiktív arannyal pereces világnak!
Ő
készen kínálja testét a Pénznek,
mert végigszállhatsz rajta - óh
röpülhetsz
mint a madár, vagy úszhatsz bálnaháton,
a Messzeség
neked labdázza hangjait
és nincsen ország, nincs határ, a Föld
egy:
ez Róma már, csak dollárod legyen,
Róma, s erős
Babylon, és a két Kard!
De néked, koldus, rongyban a világ!
és
rongy országod, mint széttépett zászló
hever előtted, és a
birodalmak
úgy szakadoznak, hogy, bolond egér,
egérfogók közt
bukdosol, ha lépsz!
A fáradt, modern fajhoz tartozol
és
már nem is tudsz a dolgokra gondolni.
Szók zsonganak, a dolgokat
eltakarják.
Szók delíriuma nyügöző, nyüzsögő.
Játszanak,
összefogóznak
benned,
cikáznak, tünnek,
bukfenceznek, s
olykor megállnak fejen
s már mind megforgatod
önkénytelen:
»Kultúra!«
»A rút luk!«
Micsoda
szimbolum!
Bum! Bum!
*
A dolgokra gondolni: érdemes?
A dolgok
mennek... mennek...
maguktól.
Ahogy mégy, mégy te is az
utcán,
hadverte, céltalan flangérozó,
rokkant zsebbel, és
aggyal,
melyben a szók forognak,
s amit látsz, csupa
szó.
»Nyakkendőkirály!«
Hogy
kiabál!
Lángbetűkkel!
De nyomban aztán már másik
kiabál:
»Pénztár.«
s »Rátz nép« lesz,
amint fejtetőre áll.
*
»Pénztár« és »rátz
nép«: van értelem ebben?
Semmi.
De mindig
lehet
beletenni
költő módján, ki rímet összefűz. -
Hisz
minden összefügg,
manap kivált,
mikor Belgrádot és
Indiát
egyetlen vasháló kötözi
- s benne téged is: mit tehetsz
ellene? -
két véletlen szó nem ostobább
mint e
világ
vasakkal-fűzött s gyilkos véletlene.
*
Hát csak flangérozz, te
világ-szegénye,
csörgetve vígan üres
zsebeid helyett zsúfolt
agyadban
a szavak aprópénzét!
Új szavak, avult szavakat!
s
bolond szavakat, fületlengomb!
Egyik annyit ér, mint a
másik.
Egyik odavisz, mint a másik.
Játék.
»Két
áj!«
Áj, áj!
Óh Szó! jajgass, abajgass, kiabálj!
(Szekszárd, 1921.)
Egeit az Ember, e vándor állat,
az
évek nyári nappalára s téli
éjére fülledt üngökként cseréli
s
nyugalmat nyugalomban nem találhat.
S nem boldog, ha nem potyázhatja
pállott
életét friss legek selymébe; déli
édeneit, mint
otthonát, kiéli;
de visszatér megint, s a régi tájat.
mint régi kedvest, uj szépségben éri.
Igy
én is, amint visszatérek egyre
anyaföldemre - ama drága Hidra,
melyen át percem az Örököt éri,
amelyből
jöttem -: az otthoni hegyre:
úgy térek vissza, Dante,
tájaidra!
Mert énnekem, jaj, a Pokol is otthon
s
jól ismerem a Tisztulás hegyének
fájó lépcsőit, és az Ég
kegyének
csillagos távlatait: sírva botlom
lelkem rongyára minden árkon-bokron
(mint
papirkákra, miket útjegyének
szórt el a vándor), merre a Nagy
Ének
visszavezet, vad erdőn s annyi poklon
tikkadtan e különös nyaralásra;
bár
minden túlvilágból hazavásva
fűz Firenzémhez egy mostoha köldök,
hol mint poklát cipelő utas-ördög
vagy
rab fa, mely hiába nőtt egekbe,
tengek, lekötve, s mégis
számkivetve.
Gyógyító messzeségbe, mialatt
egykissé
részeg, egykissé bolond
s nagyon fáradt s még mindig szomju,
szomju
lelkem, munkám és vonatom szalad
mint bárka az özönben,
Ararat
csucsát keresve: íme elhagyott
társaim megzúdítják a
harangot,
amelynek hangja minden madarat
oly nyugtalanná tesz
bárkámban, oly
vágyóvá: visszaszállni! Vissza hát,
ti madarak,
szálljatok ünnepére
a Gyermeknek, aki ma már komoly
ifjú; vagy
agg is, mondják! Agg a moly
első napjának estjén: míg a
Fény
ifjú, bár világokon fut keresztül,
tengert tör át s
sziklákat ostromol!
*
Óh milyen tenger s milyen szikla volt!
A
tenger zúg még és a szikla áll
s mi fulladunk és köveken
zuzódunk...
Mi kár? csak ússzon egy kis fény e zord
országban
is, a mindig tovatolt
holnap felé! Mi kár, ha fáj a kéz
amely
a Lámpát tartja és takarja
a szél elől, mely minden fényt
kiolt?
csak legyen új kéz, addig tartani,
míg ez
omlásba-süllyedt nemzetet
a lengő láng nyomán a
szakadékban
meglelik a Nap csákányosai -
kéz, tartani, s
lehellet, szítani,
hogy úgy lobogjon, mint mikor ama
kuruc
tüdő fútt rá s ama dacos kar
inteti vele Isten felé: Ady!
Mint a munkás, ha elállítja gépeit
gyásza
jeléül: állítsd el titokzatos
szövőszéked, Poézis! Zokogj,
mostoha
kitagadott Orestes, mert Elektra tünt
az alvilágba,
nővéred, ki gondosan
ápolt és dajkált, áldozott és siratott
és
siratott...
De te éltél, Orestes, s láttad homlokán
a
csillagot, amilyen nem égett talán
koldus korunkban senki másnak
homlokán:
a csillagot, mely hit volt, fenség, és
kemény
magasságok dacával izzó tiszta fény:
hiába már! a
csillag elhúnyt, s nincs remény!
És nincs
remény!
Aegisthos úr itt s Klytaemnestra! Alacsony
mimek
fertőzik palotánkat: és te bolygsz,
királyfi, rongyban, s nem
tudják, ki vagy, mig Ő
elszállt az Ürbe! Hol a mozgókép
amely
megőrzi léptét? Hol a fonográf, nemes
hangjának?
Elszállt a sugár! Ki hozza vissza?
Ki hozza vissza?
Barna sár-szökőkút feccsen, gépkocsink
fordulva reccsen:
jobbfelől a Tisza habja lustán villan
pillanatra;
úgy állnak partján a fűzek, mint hajuk-mosó vén
szűzek:
meghajolva és kifőzve lógatják fürtjük a vízbe.
De
billen a föld alúlunk s a falú felé gurúlunk.
Bús gyümölcsös
lankad itt és egy kidőlt-bedőlt kerítés:
két galamb a kapu-íven
gubbaszkodik primitíven;
lud-felhő zubban körültünk, barnán gágog
vissza tülkünk;
ugatás és harang-foszlány fullad el zajunkban
osztán.
Vége a litániának, kocsmánál gyűlnek a lányok.
Mi már
a mezőt vágtatjuk, a falut az estre hagyjuk:
lányokat, templomot,
kocsmát, nénit és pipáló gazdát
fölvillanva, s tűnve, hullva, -
mintha nem is lettek volna.
Ki mondja meg, mi az élet? Mi élünk-e
vagy ők élnek?
Milyen fehér csöndesség ez!
Messze
házunk télben ül.
Gyere az ablakhoz, édes!
Csókolj meg és nézz
körül!
Süt a nap, elállt a hó már,
mégis pelyhek
hullanak:
puhán, halkan, pehelymód száll
pillanat és pillanat.
Gyere, édes, az ablakhoz,
tekints szét
az udvaron!
Nézd, a friss, a lágy, a vaskos
szőnyegen még
semmi nyom!
Csak a kis szolgáló lába
rajzolódik halavány,
s
elvész, mint a Szaharába
egy zarándok karaván,
Szalma közt fagyottan áll a
kert füzes
mélyén a kut
intve dermedt jégszakálla
hogy az év, mint óra,
fut.
Jertek apró, jertek sűrű
pillanatok pelyhei
jobban
mint e szalmagyűrű
szívünk kútját védeni.
Milyen furcsa füstünk árnya
a túlsó
tető haván:
mintha távol emlék szállna
rokon szívbe
tétován.
Ki gondolhat ránk e csöndben,
míg körülvattáz a
hó?
Titkos lánc nyúl át a földön,
összekötve aki jó.
Ugy született hajdan a vers az ujjam
alatt,
ahogy az Úr alkothatott valami szárnyas
fényes,
páncélos, ízelt bogarat.
Úgy született később az ajkamon, mint
a
trombitahang, mint a trombitahang
katonák szomjas, cserepes
ajkain.
De ma már oly halkan, elfolyva, remegve
jön
mint beesett szemek gödreiben
remegve fölcsillan a könny.
Nem magamért sírok én: testvérem van
millió
és a legtöbb oly szegény, oly szegény,
még álmából sem
ismeri ami jó.
Kalibát ácsolna magának az erdőn: de
tilos a fa
és örül ha egy nagy skatulyás házban
jut neki egy
városi zord kis skatulya.
És örül hogy - ha nem bírja már s minden
összetört -
átléphet az udvari erkély rácsán
s magához rántja
jó anyja, a föld.
Szomorú világ ez! s a vers oly riadva
muzsikál
mint cigány a siralomházban.
Hess, hess, ti sok
verdeső, zümmögő, fényes bogár!
Ha holtakat nem ébreszt: mit ér a
trombitaszó?
Csak a könny, csak a könny, csak a könny hull
s
nem kérdi, mire jó?
Amint találkoztunk,
rögtön kezet
fogtunk,
az őrültek közül
bujdosva szaladtunk,
bujtunk,
kukucsáltunk,
kunyhót építettünk;
bábeli bús felhők
szakadtak
felettünk!
És mintha magas fán
volna tanyánk, fészek,
úgy
ringattak, ráztak
e vad magyar évek.
De mi
összebujtunk
cibálva, zavartan:
furcsa íze volt a
csóknak a
viharban.
S már csupaszra téptek
a folytonos szelek.
Napjaink
úgy hullnak,
mint elfútt levelek,
s mire szebb idő lesz,
a
fa alatt les rég
a fakó mord medve,
a makacs öregség.
Várja
hogy leszálljunk
szerelem fájáról,
hogy aztán
szétszedjen
emésztő szájával.
Gond, bajok, az
egész
hiéna-sereg, mely
a távozó élet
sarkaiban
lebzsel,
körülállja fánkat,
s néha összenézünk:
lehet-e még
innen
lejutni valaha nékünk?
Óh Szerelem, segíts,
erősítsed
szárnyunk,
mert csak a vak égbe
van út innen
szállnunk,
egyenest az égbe,
a jeltelen égbe,
vagy annál is
tovább,
valami Isten elébe.
Eső utáni fény, különös fény, mit
játszol
oly méla-frissen, égő-hüssen a csillogó utcákon?
Utcákon, utcámon, utcánkon,
édes:
szeretem a mi szomorú, szeretem ami fényes.
Mily sűrű, mily nedves színeket csorgat
és csönget
az égi ecset, mely sokszor oly sötétre festette
életünket!
S innen az emeletről - pici tókat,
ingókat, elfutókat,
látom az esernyők selymét s a lakktetejű
autókat.
Talán az egész világ most csak ing és
elfut és fölkap
az Égbe, mely életestül mind könnyeden csünget és
csorgat
engem és téged egy ecsethajszálon s majd
újra elmázol
mint a felhőt és tócsát, amit senkise gyászol...
Óh jaj, mi készül itt, térben és időben,
micsoda föstmény!
... Eső utáni fény, méla-friss, égő-hűs,
különös fény...
Bölcs és vén és mandarin vagyok,
mindent
szeretek, mindent tudok.
Este lugasokban üldögélek,
asszonyok
csókolják lábamat,
s úgy öntik el lelkemet a kéjek,
mint a
fürdőt a patak,
s akkor úgy süt rám a lampion,
mint a
hold süt át a patakon,
ahogy látják a halak; de halvány
gömbje
eltorzulva hirtelen,
rózsaszín, áttetsző papirarcán
egyszerre
csak megjelen
egy keserves, rettentő vonás,
melytől
szemem porcellánja vás,
fogam vacog, és mandarin-lelkem
földön
csúszik, mint silány kigyó,
akit megzabáltan és
betelten
bunkajával sujt a pór,
s már vonaglik. Óh mit ér a kincs,
mit
ér sárga selymem és a tincs,
süvegemnek gombjai mit érnek
s
bölcsesség és csók és hatalom,
ha lelkemben fintor lesz a
fénynek
tánca, és a lampion
rám nevet, mint fitosorrú rém,
s halk
sugárfogakkal mar belém,
s szememen, át úgy pislog
agyamba
síri-durván hályogos szeme,
mint egy útszélen
felfordult bamba
koldus hitvány szelleme?
Hogyan lépett e primitív Madonna
e
volutás, barokk párkányra? Olyan
magas a párkány, hogy amint az
évek
malma csikar, ki béna földön ülök,
romló szemem nem éri
már a márvány
únt díszein túl ama boldog arcot.
Mert jaj, ma, társak, földön ül a
költő,
mint egy fakir az aranyos teremben,
zsákmány és
gyöngyös táncok közt - de ő csak
mezitlen és soványan ül, a
nábob
szőnyege sáros lesz nyomától, úgy ül
idegen, és csúf
sebeit vakarva.
Mit keres ott a földön? Tán a rímet,
mint
leejtett pléh-csörgőjét a gyermek,
keresi gyermekessen. A
cselédek
kisöpörték? vagy ott csörög a táncban
perecnek kötve
egy frivol bokára?
vagy legurult a terrászról a sárba?
Nézz föl az égre, lelkem! Már a
vércsék
kerengnek ott: s az ember is, ha szárnyas,
vércsét
csinál magából. Jön a sűrű
tavasz - de vadszin egében csak
inkább
rémít a szürke berregés, csak inkább
eltűnik az
angyalok kék ruhája.
Ki tud tréfásan és könnyedén
beszélni?
Kedves társaim, kik küzködtök és vergődtök
a könnyű
szóért! sziklákat cepelünk
keblünkben, és táncolni kell! Óh
milyen Salomé
bírna táncolni itt!?
A véres Föld, mint egy
szentjánosfő,
táncol a légi Sors ölében, noha még
élet, élet
van benne! Meg-megrándul,
kínlódik, s néha szédületén
pillanatnyi
villanás
fut át: a véres fő Salomé vad ölében
az eljövendő
Krisztusról álmodik.
Ólom-idő! Vajjon egy hétre mától
pünköst
is így lesz? Harsány, régi ünnep!
Akkor csupa tüzes nyelv volt a
Sátor,
gyujtó, beszédes lángolás a mennyek.
Ma hallgat a harsona, csak a dob szól,
az
eső dobja, s mint alélós hinta,
melyen a Szellem szédelegve
hopszol,
kél az új tavasz, lendül a bab-inda.
Próbálkozik a nagy harang a
ködben,
melyet kásásan kavar a madár.
És minden ébred, csak a
nap, a nap nem...
Orfeusz hátranéz, s meredten áll.
Nyujtóznak barlangjukban a vadak,
de a
báj-síp szavát hiába lesnéd.
A pünkösti királynők
hervatag
trónját restellik már a tisztes Eszmék.
S a rigó csúfol, s a kakuk hebeg,
és
úgy fakad ki a pünkösti rózsa,
tövis nélkül, mint oktalan
sebek,
vagy fájdalom, mely bosszút állni tompa.
Vagy-e? S ki vagy? S mienk vagy-e?
Csupán
mienk és senki másé? Szabad-e
hogy csupán a mienk légy?
És lehetsz-e
az, aki vagy, ha csupán a mienk vagy?
S mégis: lehetsz-e aki vagy, ha nem
tudsz
csupán-mienk is lenni? Lehet-e
világod végtelen,
ha nem vagyunk
mi is középen, és sorsunk a Tengely?
Mi vár reánk? És jön-e még igazság?
Vagy
mi leszünk a keresztrefeszített
a nemzetek közt? Akkor is középen
-
áll a Kereszt, s ki szenved: Messiás.
És ez van talán hátra még. Az embert,
az
aprót, megváltottad már. A népek
váltsága jő most.
S bizonnyal mienk vagy,
Isten, amíg mi hordjuk a keresztet.
Mert nem lehetsz a mérges kis
Wotanok
öccse te, egy a sok közül, pogány
csillag, hanem ki
eljött, csillagoltó
nap, s kinél kisebb nekünk nem elég:
magyarok és mindenek Istene.
Nem kell nékem örök béke
(meglesz majd
a temetőbe’).
Örök harc a kívánságom,
de nem ahogy
tegnap láttam
hivatalos-kényszeredve,
kinek nincs is semmi
kedve,
gyávaságból s alázattal
elmenni egy szolga-haddal;
ölni
ismeretlen testvért,
aki bennünket nem is sért,
mert - bár
közös minden eszménk -
ellenségnek kinevezték;
parancsszóra
halni végül
cél nélkül és haszon nélkül
kutyamód és árokmélyen
-
még a kutyát jobbnak vélem,
mert ki tudná ránevelni
ártatlan
ebtársát ölni?
Ne ily halált, ne ily harcot
adjon isten a
magyarnak!
Elég soká volt élete
játék mások kezeibe’:
ne
legyen már többet játék!
Legyen eztán a magáé!
Harcolja meg,
ha van harca,
igazságát föl ne adja,
mert a föladott igazság
a
világ testén sebet vág.
De senkise szálljon hadba,
ha egy
angyal nem ragadja
saját hittel, saját célért,
s csak ha
önkényt adja vérét
és nem gyávaságból bátor,
hanem angyala
szavától.
Nem kívánok örök békét,
csak a gyáva harcok
végét.
Szent áldozat ez az élet,
ha igaz szívvel fecsérled,
de
amelyért kényszer-vér folyt
a zászlón szenny lesz a vérfolt.
Ne
szűnjenek hát a harcok:
magam is zászlókat tartok.
Hogy
lehetne béke boldog,
míg a tiprott jog sikoltoz?
Hisz a
sikoltás a csendben
hangzanék még rémesebben.
De csak az
álljon ki sorba,
kit angyala küld a harcba,
s ha kincsét
oltárra hozza,
ne a más vérét áldozza!
Tisztelje a más
békéjét,
ki halni kész az övéért:
akkor csupa hős ví
harcot,
angyalok tartják a pajzsot
és az Isten újra ránk
néz
felhőkből mint generális
és így szól a szívek
nyelvén:
»Béke és harc mind az enyém!
»Jó katonám,
hű zsellérem,
»fegyveretek elcserélem.
»Béke lesz
az igaz harcból:
»de a béke tovább harcol.
»Új
csata, más kard, új tábor,
»új csillagban győztes
sátor!
»Nem kell nékem örök béke,
»csak méltóbb
had szövetsége.«
Nemzeteket láttam, hatalmas szörnyeket,
küzdeni, óriás
testtel, s ez óriás testben mily fájó az emberi
átom!
Taréjuk véresen ing még, levágott farkuk vonaglik
bús
tartományokban, és feszülő, páncélos karjuk
vergődő kis
nemzet-férgeket
szorít kegyetlen.
Nagy szörny-anyádhoz hiába kiáltasz,
ki
nem érti fájdalom-nyelvedet
s kivel élned, élned és halnod kell
ma.
Ellene bizsegsz-é a testnek, melyben hús vagy?
mellyel egy
vagy? Tudnád-e nem szeretni?
harcának gátja lenni, áruló,
beteg
parány, kivágni-való?
(bár végül jaj mindig a beteg parányoké
lesz a szó).
Várj és nézz! Már sok szörny harctere
volt ez a föld
a mesés halgyíkoktól a veszedelmes istenekig
és
a türelmetlen szektákon át, míg ezek eljöttek
s fölfaltak
szektákat és isteneket.
Ők is meghalnak egyszer. Légy büszke, kis
átom,
legkisebb s legnagyobb! alfa és ómega te,
minden
szörnyek bölcsője s temetője.
Te bennük vagy; de ők is tebenned, ki
szörnyeid
magadból alkotod s magadért. Széthullanak ők
de te
maradsz, hulláikból építve jövőd
harcainak új s új fálánkszait.
Óh tennen halandó hadaid rabja - mert az
Ember harcainak
egynapos hadai csupán e nemzetek - óh lelkes
átom,
ki messzebb látsz a testnél, melynek átoma vagy!
Tűrj és
nézz! Élj és halj ha kell! Pusztulj és maradj!
Légy hű és légy
szabad! Gondolj a madarakra,
kik hívek a fához, mely fészküket
adja,
s mégis kilátnak, kiszállnak a légi magasba!
Két hazában
otthonosok: polgárai a fáknak
s együtt örök polgárai mind égnek
és szabadságnak.
Martinuzziak kora jött újra.
Összeszorított
fogak, keserű alkuvás, erdélyi ravaszság.
Már
látom a csukott ajk s nyitott szem hőseit.
A régi fények égnek még előttünk, se
fogyva, se lengve:
de lábunk óvatos, hogy el ne tiporjuk
vetéseinket,
és szótlan, tartott, lélekzetfojtott lett bennünk a
Hit.
Óh, vetéseink, gyenge kis magvaink,
sarjadjatok fűvé
gyűljetek pázsittá, duzzadjatok bársonnyá,
kezdjétek szőni
a reményszín szőnyeget a Nap sugárlábai alá!
Most harcol ő a Tél óriásaival. A
gazda
vár, kinéz, kerítést csinál, öntöz. A nagy vizek
zúgnak
már. Vigyázni kell. Vésszel és áldással jön a Láng.
F... M...-nak.
Hol év, perc, bor, barátság
fölszakad,
engem különös gátak zsilipelnek
és hallgatok,
mintha gondolatom
szédülne meredek hídján a nyelvnek;
de
belül, lassan, fészken, titkosan
a szavak mégis gyűlnek,
gyűlnek;
kiket rímek tollával tollazok,
hogy ki ne hűljenek,
ha kiröpülnek,
(Ime az én tollas, késett tósztom.)
Beszélni nem tudok. De bármit
mondjon
a boraimra-írigy tábor,
tudok a nemes mámor poharából
inni,
és
tudok hinni
(amihez ma kell is a mámor).
És poharam beszéde:
csengés.
Igaz emberhez, erős, hű baráthoz
talán
illik is a néma pohár
hittel, és borral, mert röpül az élet.
Ülj
le a gonosz évek lépcsején
egy pillanatra - melléd ülök én
is.
Nehéz és mindig egyforma a lépcső,
de mégis: fölfelé
visz.
(S ha nem hiszed, kérdezd meg fiaidtul:
föntebb indul,
aki ma indul.)
Mi itt ülünk a fokok sivatagján,
a
grádicson, mely fut és visz és elhagy.
De még kezünkben a pohár
töretlen
s a régi tüzet olvasom szemedben
(nem volt mámor
tiednél okosabb,
s okosság mámorosabb,
minden igaz mámornak
kezét-nyujtó).
Igy ül együtt a mámor és okosság;
s az
ördög-lépcső, mintegy Luna-parkban,
szalad a gyorsvonatnál
viharban,
szalad velünk, s majd kiszalad alólunk, -
(jó, ha
így zökkenésnél, állomásnál
kicsit összefogózunk)...
Vad és hirtelen ízü élet!
már az
illatok sűrüsödnek
ugyan ki mondja meg, mikor lesz
az illatból
íz?
Illat vagy íz, jönnek és gyűlnek
megcsapva, mint hajdan, a
nyelvem
hegyét, s ajkam erkélyét, mint az árvíz,
és szájam
padlását elöntve...
Milyen ifjúság!
Igy csaptak meg akkor is,
akkor...
bódultan és borulva jártam;
de most, Uram, már négy
keresztje terhén
nyűttes életem
hogyne riadna
útonálló
tavasz-hadaktól kik minden bozót
mögül lesvén, nem
hagynak menni nyugton
kriptám felé - s ne támolyogna
taglói
alatt
új márciusnak!? Hát csatázni még?
Pedig én már jobban
szeretnék
alázatosan letérdelni mint a
piac közepén
a teve
hogy terhét levennék -
de haj! még ostoroz a hajcsár!
Megint
tavasz van, hív az erdő.
Gyürökre hát! Kábulva, támolyogva
mégis
csak erő,
erő ez mégis! Ifjúság ez!
kabátdobós,
kalaphajítós!
vagy rajta, mint vidám favágók
már csattog a
fejsze! -
és félre azt ami nehéz: a lélek
izzadt ruháját!
Semmi! S még e vers is
úgy akadjon meg az idők bogán,
mint egy
ágon a favágók kabátja.
Ha szólok, zengés lesz a hangból,
mely
váratlan-messzire hallik;
ha lépek, léptem szökelés:
hirtelen
elvisz társaimtól;
ha kezem nyujtom, csupa fájó,
titkolt,
csodás sebekhez érek:
s ha csókolok, ha csókolok,
csókom
holtig-nyűgöző bélyeg.
Melyik isten dópingol engem,
hogy
csodája legyek magamnak
és ennen mozdulataimtól
mintegy
idegentől riadjak?
Mint a kávéval megitatott
paripa, térdeim
zsibognak:
ki vagyok én? s hová jutok?
úgy vágtatok, mint a
halottak.
Óh élet nyüge, végy körül!
ne hagyjatok, drága
barátok!
mert oly testvértelen mezőbe
hajt előre az ittas
átok!
s ha, mint túlhúzott óra, szívem
a cél előtt pattanva öl
meg,
gúnyol majd az üres gyep: mint ki
egy nagy nász-ágyon
maga hal meg.
Láng, láng, meddig cibálnak
badar
szelek
jobbra
és balra? Hajlik a láng jobbra,
hajlik
balra, de mit neki
jobb és bal: ki csak fölfelé
tör?
Melyik
égtáj
mondhatja őt övének? Jobbra vagy
balra
csak rokont keres,
kit áttüzesítsen, s magával röpítsen!
Ki
állíthat
jobbra vagy balra engem?
Labdázzatok,
mindenkié vagyok!
Csak majd az
Isten
ha az Itélet trombitája szól,
állítand
jobbra vagy balra.
A többi: játék. (Noha sírnom kell rajta.)
A többi: játék! bolond, noha véres,
vad
játék olykor, melyben a szegény
méla gyerek szédülten, ütlegek
közt
ing, míg el nem jő Apja, s kézen fogva
el
nem viszi... ing, mint a
báb
dülöng
bizonytalan
színpadán.
S
tán
ilyen báb vagyok én is - de a bábot
drótjai
tartják: s tudjátok meg, izmos
drótjaimat
nem kétfelülről
rángatják,
hanem Valaki
fölülről
igazítja
kimondhatatlan
ujjal.
Mi
tüzel, hogy újra forrsz?
Kóstolót
a duska sors
mindenből adott, és jól tudod, ha
tengereket
adott volna, az sem
lenne több, mint ez a kóstoló...
Kínnal-borral
gazdag úr!
Végigjátszva
minden húr.
Hogyha mostan halnál, úgy omolnál
zajjal, könnyel,
mint egy büszke bércről
zuhataggá leszakadt folyó.
Maga
a Nap dobna rád
szivárványból
- koszorút.
Nem hogy itten fuldokolj a sárban!
Nem hogy estig
bukdosódj a buckán,
bús csavargó! egyre lefelé.
Minden
folyót vár a Styx.
Óh,
megoldó biztos X!
De jaj neked; apadva s feledve,
mint a pohár
kiloccsantott alja,
lenni a földé vagy Istené!
1928-1933
Mint a kutya silány
házában,
legeslegutolsó a családban,
kiverten és sárral
dobáltan,
és mégis híven és bátran
kiált egyedül a
határban
fázva és szeleknek kitártan:
amit kiáltok, úgy
kiáltom
vénen, magamban és ziláltan,
sárosan, rúgdalva,
ruhátlan,
híven, remegve és bátran.
Magamra maradtam, magamra
és hangom
mint vén kutya hangja
rekedt már, vagy mintha a kamra
mélyéből
jönne, tömlöckamra
mélyéből. (Én vagyok a kamra.)
És mire
fölér ajakamra,
száz faltól fulladt és bamba,
mert az élet
mosott goromba
habjaival, és süket és tompa
iszapot rakott
minden ablakomba.
Nagy almáriumaimban néha
szalagokat
találok, léha
csecsebecsét. Fakó, únt, méla
régi divatuk
maradéka,
régi gazdagság bús hagyatéka.
S szólok: »Gyermekeim,
ti hangok,
vegyetek föl néhány cafrangot,
néhány szalagot és
sallangot!«
És fölvesznek néhány sallangot
gyermekeim, a
megfakult hangok.
De abban is csak
ügyetlenebbek,
félszegebbek és feszesebbek
- mint kinőtt
ruhában - merevebbek
s koldus irígyeim nevetnek:
de a hangok
csak jönnek, tolulnak,
semmivel sem törődnek, kibújnak,
s
botlódva bár, újak és újak,
gáton, iszapon átnyomulnak,
s
fulnak és túrnak és fúrnak,
míg cafrangjaik rongyokban lehullnak.
S kérdem: »Mit jöttök
egyre-másra,
fázva, fulva, fakulva, vásva,
hogy szégyeneteket
mindenki lássa?
Mért jöttök ki ilyen dadogásra?«
S
felelnek: »Dadogunk, botorkálunk,
de ki kell jönnünk, egy
szó előtt járunk,
dadogás vagyunk, egy szó jön utánunk,
követek
vagyunk, utat csinálunk.
Nagy szó, nagy szó a mi királyunk!
Mi
dadogunk, de várj, ki jön utánunk.«
A csupasz fák csúcsa mint tűk hegye bök
be
az égi flanellba:
az Isten a földet hóba
és ködökbe
puhán becsavarta,
hogy óvja azt a
pár maradék plántáját,
amit az ember nem
irtott
ki még, s amik a bús tavaszt várják
szabadon
vagy kertben.
Milyen szép lehet most ottkünn a
mezőkön
elveszni nyomtalan;
bújdosni, mint
aki maga van a földön,
az Ürben maga van
s
minden lépésénél mögötte, úgy tetszik,
elsüllyed
a parlag,
és a szomszéd falu semmivel se messzibb,
mint
a szomszéd csillag.
Ott még felröpülne különös madaram
a
fényködös égig.
Csak itt olyan alélt és mozdulattalan,
hogy
tán holtnak vélik.
Pedig él: egész nap csirreg a fülembe,
dalt
töredez halkan;
elkezdi, s elhagyja... dalainak selyme
rongy
az utcazajban.
Ó szegény madárhang! hogy leng száll és
szakad
minden kis szellőre!
s hogy riad,
hogy némul, ha rákezdi a vad
gondok
kereplője!
Ki kötötte ezt a kereplőt nyakamba,
mint
a poklosoknak,
hogy ezer arc közt is vakon, mint a bamba,
s
egyedül, bolyogjak?
Engem ma a hallgatag álom kivetett hangos
partjaira.
Sárban görgetett, sziklához ütött, míg szennyesen és
fájva
kiáltottam kedvesemnek: »Ments meg kedvesem!«
Ma reggel, mikor elsőt csilingeltek a
villamosok,
oly csöndes volt még, lehetett hallani a szomszéd
apácák
klastromából hogy kondul imára a kis harang.
Kedvesem kinyujtotta karját - ő maga
is
az álom hajótöröttje volt, s a Valóság szennyes és
sziklás
partjain találkoztunk, mint szegény Robinsonok,
kiknek most majd el kell indulni valami
barátságtalan
idegen föld belseje felé, ahol a Törzsek laknak
s
idegen, féltékeny szemekkel néznek meztelen és vadan.
Mint indián faluhoz érve, csilingelés,
harangmuzsika
fogad, de majd elvész a harci zsivajban; fogságra
hullunk
s kinoznak, mig eljön értünk az Álom, a mentőhajó.
Álmodtam én és az álom, az álom én magam
voltam.
Kertben bolygtam, és magam voltam a kert, ahol
bolygtam,
a kert, ahol bolygtam és bolygok, botlódva bozóttól
bozótig,
mint ki éjjel jár tapogatva és az árnyuktól
húzódik.
Gonosz ligetben járok én, utamat nem látom előre,
és
mégis biztosan tudom, hogy kijutok egyszer belőle.
Nem lesz az
márma, sem holnap, sem holnapután, s azután sem,
és jól tudom,
hogy nem lesz még halálom különös óráján sem,
s nem az idők végén
- az idő sohasem érheti végét:
hanem az idők mögött valahol, hol
az Isten tartja székét.
S veszélyesen, mintha az ürben egy
csillag egy másikra hullna,
hullt, kedvesem, kertemre kerted és
testvér álmod álmomra.
Most titkosan egy helyen két kert, és két
álom olvad keverve,
mint egy lemezen két fénykép, vagy két hang
egyszerre leverve.
Mintha külön nem volna elég útvesztő lelkünk
vagy testünk,
egymásra dobott két háló, egymás zavarába
estünk.
Egymás élete szörnyeivel tele minden bozótunk:
dupla
sürüségben járunk mi, s kézfogva tapogatózunk.
Vagy néha dacosan,
ha egymás lázas kezét eleresztjük,
nem vagyunk sem egy már, se
kettő, magunkat is velevesztjük.
Óh, nem vagyunk mi boldogok, se tiszták,
se jók, se bölcsek.
Életünk a kócos erdők ágainál kúszább és
törtebb,
ezer rosszaságtól sötét és könnyektől nedves;
de a
lombok végül is egymást a nyilt égbe ölelik, kedves,
mely fényes
homlokkal hajol ránk, mint dajka az ébredezőre...
s egyszer
simára gombolyul minden ami zilált és dőre.
Nem lesz az márma,
sem holnap: az idő csak oszlopos tornác.
A Takács a napok mögött
ül, amik során élve túl nem látsz.
Durva cselédei tépik álmaink
kócát, a Sorsok,
mely gubancban hever előtte s nagy kezeik
szelében borzog.
Nem az átlátszó forrásvíz kell
nekem.
(Zavaros, sáros és gőzölgő fakadás
gyógyít engem a
mama-földből.)
Két kezet láttam, meztelen két kezet.
(Az
egyik fiú volt, a másik meg leány.
Imára voltak összetéve.)
Homlokod lámpa, mint a
bányászoké.
(Szépen ég, de ne hidd, hogy sokra mégy vele:
a
fénye takar, mint egy fátyol.)
Kedvesem arcát sohase láttam én.
(Mindig
álarcosan ölelt meg engemet.
De saját szívemet se láttam.)
Már rég nem élek, mozgó halott
vagyok.
(Szívemben esztendők tudják, hogy nem lehet
egyszerre
élni és szeretni.)
Hirtelen amint a szobába léptem,
előttem
ült a drága valaki,
közel és mégis holdtáj-messzeségben,
mert
e világból keret zárta ki.
Örök magányba zárta, arany ablak:
és
nem nézett rám, nem is nevetett:
csak a színek daloltak és
lobogtak
s lengették a keretet.
Nem ismersz hát, kedvesem, nem szeretsz
hát?
Két kisujjad úgy fonod egybe, mint
szeretők írigy karja
fűzi egymást,
hogy számüzött lesz aki rátekint.
Alsó és felső
ajakad szoros pár
összesimulnak meleg-meztelen
mintahogy két
szerelmes egy csukott száj,
ki a világnak nem felel.
Más keresi majd a könnyű
örökfényt
arcodon s a szitakötő mosolyt
s meg sem ismeri tán a
csüggeteg lényt,
ki itt méla-magába elomolt.
De én ismerlek,
mert magány marad csak
a magány, bárha két magány
vegyül
ismerlek, asszony, így ahogy magad
vagy,
gyógyíthatatlan egyedül!
Ismerlek?... Kép vagy; lehetünk-e
mások
egymásnak, és ki lát a kép mögé?
Bár lelket párolognak a
vonások,
mint e vászonra festett alaké,
hol a festőnek lelke s
a modellnek
ködben villódzik, mint hold udvara,
mely fátyol és
sugár egyszerre, s elfed
miközben világítana.
De dalolnak és lobognak a
színek
lángként, mely kohó nyitjában fogoly.
Piros kabátkád,
lila párna, szőnyeg...
mint ablakon túl kinyilt
tűzbokor.
Elvarázsolt bokor az, csipkerózsa:
óh, szerető,
váltsd meg, ha szereted!
Micsoda csókra vár, micsoda
szókra,
szétvetni a keretet!
Füst és korom, megtorlik a Vád
feje
körül, aki fáklyával megy
ilyen fulladt, szűk pincéken át.
Maró füst és keserű korom:
óh, be
gonosz levegőt kell színom
bújkáló bús magyar útamon!
Megvakít, rág, bénít, töm,
tapad.
Látjátok még lángom? Én nem látom,
csak a füstöt, ami
visszacsap.
És már mindent elvet undorom...
Híg
madarak szárnya hull szememre:
hull a híg, lágy, loncsos, langy
korom.
Különös álarcosként halok
s úntan
fogják képemet föltárni
a morc hullamosó századok,
kiknek arca csak akként derül,
mint a
kapzsi archeológ arca,
ha a múmiából kincs kerül.
Ami kincseimben legcsudább,
ők lelik
meg, mert ti eldobtátok,
mint a gyermek az almacsutát.
Árva, kemény, nedvtelen csutak:
mégis
benne minden nedvek anyja,
a jövőnek szórt morzsa, a Mag.
Ki a Betűk veszélyes menetét
vezeted e
labirint papiron, hol
se jel, se korlát s régi nevedet
már
restelled ihlető Véletlen - ingyen
hatalmad nemcsak
ajkunkat s az írók
ujját dajkálja: minden mozdulat
anyja vagy
és cinkos sugója e
föld forgó-színén. Te diktálod azt
a
lihegtető, rosszvégű és kegyetlen
regényt is, melynek címe
»Élet«. Áldott
vagy siratott sugalmad söpri el
vagy
hozza helyre mit a siket Ész
homlokunk padlásszobájában
ülve
értetlenül kitervelt. Belzebub
és Ráfael! ki Tóbiás
gyanánt
fogsz kézen, hogy a Mélység szája-szélén
vakok
legyünk; vagy bokros őrület
paripáján röpítesz
ismeretlen
élet-tájakra. Engem is milyen
tájakra vittél, mily
sohase-vélt
szökéseket bűvöltél inaimba,
mily lengésekre
lökted rest karom,
hogy magamnak látvány és csoda lett
amint
nehéz zászlókat gyenge ujjal
vagy a váratlan kedves társ
kezét
hirtelen megszorítva, életet
s jövőt pecsételt. És
kiállítottál
világ elé, magasba, s ajkaimra
oly szókat adtál,
hogy álmodva sem
mondtam volna ki nélküled. S ma
itthagysz
ébredve és vénen és meredélyek
fölött, s én nem is
tudom, mit kívánjak,
amint susogó hangod távolodni
s halkulni
érzem: azt-e hogy maradj még,
maradj velem - vagy menj, veszélyes
angyal,
menj, hadd pihenjek, itt az este már!
Ne kergess, hadd
csavarjam újra sértett
lelkem köré a puha nyugalom
óvó
kendőit. Minden mozdulat
ledobja egy fátylunkat, mind leleplez
új
meg új pőreséggel. Engem is
addig sarkantyúztál, gonosz, hogy
egyre
meztelenebbül állok itt - de ez
nem a boldog bujaság
diadalmas
meztelensége már, hanem a gyertyás
korbácsos üngös
penitencia
szégyenkező és fájó hősisége.
Engem nem tudtak eloltani:
élek és itt
vagyok, itten!
Pedig nagy világ-szelek elé
emelted hős, vak,
kicsi gyertyád -
mit akarsz velem, Isten?
Inog a láng már és tövig ég
bölcs,
szent, konok kezeidben. -
S új szelek jönnek,
fattyu-vihar,
vakarcs-poklok szégyen-fuvalma -
mit akarsz
velem, Isten?
Szégyen-szél, fattyu-lehellet is
zord
annak, aki mezitlen:
gyötörni tud, eloltani nem,
míg viaszom
csöppig kisírom -
mit akarsz velem, Isten?
Mért tart magasra nagy tenyered?
és
milyen éj vize zug lenn,
hol sisteregve kiszenvedek
ha majd
kegyetlen beledobsz, hogy
körmödre ne égjek, Isten?
Oh dohos frisseség! Pincék és
templomok
frissesége! A ház télen át szundikázott
magában, s
most ahogy kitárom ajtaját,
első vendég aki megelőz,
besuhan,
akit magam előtt bocsátok mint arany-
ruhás királyt
(vagy mint templomba lép a pap
dús pluviáléban) a fénypalástú
nap.
Belép a pap, belép, s mögötte zendül
a
kórus, bizsereg a sarjadás, lüktet a
kakukszó, s olyan ez,
mint amikor tavasszal
nyíl a pinceajtó s mozdulnak a borok.
Ez lesz, ez lesz az én templomom, s
úgy szököm
ide mint jámbor ős népség futott a barbár
harcok
elől a szent helyekre hajdan, így
mentvén bús kincseit és
összeköpdösött
szentségeit a szent, hűvös falak között
s úgy
teszem el magam, mint a tetszhalott fakir
ki századokat is
átszunnyad és kibír.
Királyok lettek így fakirrá
Indiában
kriptába szállva bölcsen, ha ellenségeik
száma
sokasodott, tudva, hogy minden új
ellenség keltén új ága nő
koronájuknak.
Ez lesz az én kriptám, pincém és
templomom.
Introibo... Körül mindent elönt a Vadság
fojtva
mint árvizek után a gaz... Tekints
vermembe, nap! Borom él és
forr. Itt rakom
sorba hordóim és gyógyul áhítatom.
Künn
zengnek sarjadó, kakukszavas misék,
benn üdít eleven, kriptai
frisseség.
Fordul a világ, kiborul
alólam.
Megkapaszkodtam peremén egy dombnak.
Kis ház, börtönöm
vagy-e? csillagnéző
tornyom-e? Barlang
kell a medvének, ha megunja táncát
a
vásár padján s kiszökik magányos
bérc közé: mint én vonulok most
tüskés
bérci-magamba.
Más vagyok mint más. Magasan,
tüskésen,
így kell már élnem, s ha te nem volnál itt,
tán nem
is látnék melegebb szemet zord
csillagokénál.
Más vagyok mint más. Minek is
tagadnám?
Lásd, a föld kibillen alólam, és mint
visszatérő
láz, kamasz éveim vad
gőgje megújul
s mindentől eltép. Köszönöm, hogy itt
vagy.
Szólj egy szót, s én úgy teszek egy szavadra,
mint
szökött mackó ha vidám kedvében
bércei közt új
táncra áll kétláb a vadonban;
mancsán
zeng a cintányér ami rajta még; az
éji vándor hallja,
megáll, s az erdő
ámul.
Ne kérdezd, barátom, hogy mit
dolgozom
mert csak vékony időm könyvét lapozom
s ez a fáradt
élet úgy tart pihenőt,
mint üres könyv-oldal új szakasz előtt.
A fű sarját nyírom, a fákat nyesem,
fázó
bárány módján a Napot lesem.
Lapokkal, levéllel halmos
asztalom:
zsongó gyepem ágya csendesebb halom.
Asztalom bús szirtjén lapok,
levelek,
lelkekből verődött, nyugtalan sereg
idevert madárraj,
zsibog és csipog:
üzenetek, élet, levelek, lapok...
Ne várj tőlem semmit, távoli jóbarát?
Ne
lesd a poétát, tirannus világ!
Barlangba huzódott, sárkányokkal
vív,
szökevénynek látszik, aki volt oly hív.
Szökevénynek látszik, lelke csupa
dac,
amit tőle várnak, sohse teszi azt.
Jaj, szegény lélek,
hát világ rabja légy?
Vagy saját szobrodnak hitvány majma légy?
Búsan mosolyog rám kertemből a nyár,
mert
engem az ősz kezd aranyozni már,
hervadt fa rozsdája, halálos
arany,
kit ez a fény von be, annak este van.
Mint kit egy dús ünnep örömére rég
talpig
aranyba vont az éh-szemü nép,
mezitelen állt ott, eleven
szobor:
csak ő maga tudta, hogyan fuldokol.
Nyájas magasságban csüng a dombtetőn a
ház,
de én mordan ülök benne, mint Jerémiás.
Hozza postámat a posta. Ujság és
levél
mintha mind olyanról szólna, aki rég nem él.
Hol a sok netán és hátha?
Meghalt a jelen,
s ami hír fülembe ér, mind csak történelem.
Elsüllyedt a világ és nem maradt élve
más:
dombon ül s fejet csóvál a mord Jerémiás.
Eltüntek és elsüllyedtek, s talán így a
jobb:
míg itt voltak, kínzóbb volt hogy egyedül vagyok.
Hozza postámat a posta: mennyi hír,
divat!
Engem nem visznek magukkal, föl nem oldanak.
Mindegy! a világ süllyed vagy én lettem
halott:
akként élek mint akik már Változatlanok.
S mordan nézem hogy köröttem a vak élet
hal,
mint egy holt próféta kit már senki úgyse hall.
Mint a nyiltszemű halottak kiket
régidőn
barbár törzsük künnhagyott a nyájas dombtetőn.
Hozza postámat a posta: mennyi rossz
madár!
Be jó hogy csőrük csapása egy cseppet se fáj!
Jer ki, kedves, az esőtől minden újra
friss.
Láttad, hogy kinyilt a másik georgina is?
Ne nevess!
Csak pár szál virág tipeg körülünk:
de legalább mindeniknek külön
örülünk.
Hajdan rengetegbe vágytam, legiónyi
vén
góliát fa sürüjébe, kicsi Dávid, én.
Érzéssel fújtam
tanítóm csitri dallamát:
»Árnyas erdőben szeretnék élni
nyáron át!«
De ma lásd, oly rémes erdő zaját
hallgatom,
s ennen életem mögöttem olyan vak vadon!
Éjjel is
magába húz egy ingó sűrüség,
hol az ijedt álom jár és zsombékokra
lép.
Jer hát, jó itt csöpp kertünkben, mely ma
újra friss!
Örülj, hogy kinyílt a »másik« georgina
is.
Nékem ez a pár fa-alja époly dús világ,
mint a legnagyobb
erdőség, »élni nyáron át«.
Fű között szemem ha lát egy pöttöm
bogarat,
vele megy veszélyes útján, dzsungele alatt,
s tudja,
mily tér egyik diófától másikig,
hol ezer csoda burjánzik, ezer
rém lakik.
Sohsem ér a kert végébe. Elég
messzeség
elérni a ránkborúló levelek közé,
amik olyan
illatosak és keserüek,
mint e nyár, melyet alattuk élni jó veled.
De jó ébredni fehér falak
közt
madárszóra,
ahogyan engem márma
költött
a hajnalóra.
Nap néni oly szelíden mosolygott
az
ablakra
éji viharnak könnyes emlékét
szárogatva.
De mint egy morcan kedélyes
bátya
vastag hangja,
mordult be kintről az
öregtemplom
morc harangja.
Egy kicsi méh meg beszorult valahogy
a
szobába
s az egész szoba most zeng, mint egy zsongó
zeneláda.
Szeretnék sírni: olyan szép
minden!
Korholj, bátya:
mért veszett bangó
figyelmem annyi
csúnyaságra?!
Mosolyogj, néne! Csak egy kis
méhe
szállt lelkembe
s újra zeng lelkem -
zsong, mintha örök
hangszer lenne.
Dombon égek, csorgó nyár füröszt.
Csöpp
kert ringat búzamezők közt.
Nézek egy kis törpe házat, azt,
amit
rakott a szomszéd paraszt
csirkéinek. Vályog a fala,
de piros
cserép a taraja.
Drága kincs az idő s oly kevés!
Jer,
segíts meg, bölcs semmittevés!
Tárd ki mégegyszer a kapukat!
Add
vissza mit tőlem elragadt
két zsarnok: a Feladat s a
Gond:
óráimat, e fogyó vagyont!
Nézdelhessem mit az óra ád
pici háznak
piros taraját
s hogy cikáz fölötte két galamb!
Szilaj idill,
fehér ditiramb...
Ditiramb vagy idill, bánom én!
Míg célom
nincs, a világ enyém.
Két galamb mint két fehér levél
miket
hullva keringet a szél.
Levegőből dobta egy merész
röpülő?
Vagy égből égi kéz?
Száll a napban, s lefelé cikáz,
mint egy
új kinyilatkoztatás.
Be jó nézni ahogy párosán
elülnek a
tető pirosán!
Rest galambok, ti tanítsatok!
Béke és restség a
nagy titok.
Mit ér a sok tett és törtetés?
Vér lesz abból,
szenny és szenvedés...
Ég veled, cselekvés, munka, harc!
Engem
többet eztán nem zavarsz.
Igy vonul ma félre aki jó:
küzdeni a
komisznak való,
míg eljő az új háboru majd
s kipúsztítja az
emberi fajt.
Igy tünődöm s izgalom fog el:
nem,
nem! menni s cselekedni kell!
Harcot a Harc ellen! és a
Tett
gyilkos lelkét tettel ölni meg,
míg az egész földön
kitűzik
a szent Restség fehér zászlait,
hogy galambok módján
lengjenek
jámbor csirkeházaink felett,
hol szelíd
szárnyasként, jámboran,
- mint aki jámbor, de szárnya van
-
megbuvunk majd... S tárom a kaput:
búzaföld közt fut elém az
ut.
Ki az őre a kalászhadak
aranylándzsás
dandárainak,
hogy mind veszteg áll, és titkosan
mégis mintha
menne, úgy suhan,
menne, mint a Vezér tervelé,
szélben, évben,
dús kaszák elé?
Fekszel az ágyon s nézed
félsötét
betegszobád meszelt mennyezetét,
mely mint az élet
pusztasága nyúl
közted s a szabad ég közt makacsul.
Fehér a mennyezet, de egyhelyütt,
ahol
a füstös olajlámpa függ,
koromfolt, másutt zápormosta
nyom
Polinéziát rajzol a falon.
Felfelé fordul lábbal téveteg
járnak e
mappán szerte a legyek,
mint egy semmibe-lógó sivatag
szikes
rétjén a csúf sötét vadak.
Messzebb egy légvonatban lobogó
enyves
pántlika leng: a légyfogó;
rajt elfogott legyeknek tízei
s
halálig tartó kínjuk zengeti.
Te hallod s mintha vergődő saját
lelked
sötét zengését hallanád;
szárnyát veri, halálos csöpp fogoly,
s
röpül a Föld, a zengő légypokol.
Ottkünn az eső megered s kopog,
mint
majd ítéletnapján a dobok
s mindent valami nagy magányba
zár
szennyesen és puhán a sár, a sár.
Sűrű, ragadós, fekete sötétség ez,
mint
egy melegfürdő, amibe szeszeket töltöttek
megüllepszik, elárad,
fojtogat
Áfrika, Áfrika
ilyenkor nőnek a varázsfüvek,
a
csillag ég, villog, nem világít,
gyere kedvesem, félek a
forró
óriás árnyak alatt.
Négerek ülnek a folyóparton,
boszorkányok
susogásától nehéz az éjszaka,
nem hallod a dobokat, a
dobokat?
Áfrika, Áfrika
különös állatok sírnak a
ketrecekben,
a folyó csillog, mint egy meleg mocsár,
a fű
mászik, a kígyók merednek
valami bálvány előtt.
Ó, kedvesem, csak titkos kígyók, titkos
kígyók
ne csuszkálnának itt minden bokorban,
a bálványok
torzak és naivok és nevetségesek
Áfrika, Áfrika
de nem tudunk
nevetni rajtuk,
ketten vagyunk majdnem egyedül,
mindenfelől
késeket fennek
ebben a rémes és gyerekes világban.
Vetkőzni vágy lelkünk, mert tenger az ég
most és part a világ.
Eleven és veszteg állnak és reszketnek a
százkezü fák.
Ezer remegő ujj, remegő sötét ujj kapkodja
szelid
kívánkozással az ellengő szeleknek úszó selymeit.
Még e
selymek közt, e remegő sok ujj közt úszik, foszlik, száll
végső
pár szavad, mint egy utolsó fátyol, amit ledobtál.
S most lelked
oly pőrén csapódik lelkemhez, mint a néhai
táncos orgiákon, ha
kihúnytak már a fáklyák lángjai,
de a tánc tovább folyt, s a
heverő vendég bőrét hirtelen
sima comb surolta a pajzán sötétben
forrón, meztelen.
Óh, mit ér a hús únt mezitelensége! mily semmi
a test!
Jobb szerelem, szégyellt lelkünk tilosáról vetni le a
mezt.
Nézd, a Nap fáklyái kihúnytak, homályban, a nagy
Orgia,
csüggedez a fáradt vendég - be jó lelked érintése
ma!
Szomjasan remegnek gondolataink, mint ezerujju fák,
ezer
remegő ujj - s nyilt tenger a Semmi - vak part a Világ.
Ugy
állunk a parton, mint halálra jegyzett boldog szeretők
meztelen
és veszteg állnak és reszketnek a tenger előtt.
A NAP NEM EMLÉKSZIK A CSILLAGOKRA
Zengve s lámpákkal, mint a szinpadok
láza
s tragikus szárnyakon suhan
tünte felé a rövid nyári éj.
Óh
éjszaka, aki naponta meghalsz,
taníts meghalni! Mennyit ültem
e
hegy fölött, a hajnalok karzatán
s tünődtem, milyen a halál?
de egy
csillagot sem értem még rajt, mikor
a semmi mögé
elbútt! sem a percet
mikor elhallgat a tücskök zenéje.
Minden
úgy tűnt el, lopvást, mint az álom,
s a nap nem emlékszik a
csillagokra.
Igy tűntök el hát ti is,
életem
csillagai, és mint az égi morzsák
oldódtok szét? akik
ma oly makacs
tüzekkel ültök egemen, kegyetlen
kivilágítva,
mint a fájdalom
a test valamely zúgát, mely talán
nélküle
boldog volna és aludna.
Óh életemnek csillagai ti,
kemény
morzsák vagytok, és nem tudom,
el tudtok-é majd olvadni a
Nappal
meleg szájában? vagy ha majd utam
véget is ér már,
Isten e keserves
moccanása, tán megtapadva porként
vak
szemcséitek még sajogva fájnak
a fénylő semmiség csigahusának?
Esztergom, Előhegy, 1932 nyarán.
Naplót irni... Akkor írtam naplót
mikor gyermek voltam
s napjaim simán gurultak, mint a füznivaló
gyöngyök.
Jaj, egy élet is kevés már, és egy nap is sok nekem!
Én
már csak az órák képét festegetem, mint a piktor,
aki ugyanazt a tájat reggel, délben,
délután és
este újra s újra festi, fények játékát tanulja;
én
is óráról-órára, ahogy jön és megy a felhő,
lelki fényeim játékát
festegetem újra s újra,
fények és árnyak játékát amik jönnek
és eltünnek,
de versem mint fénysugár, a távol ürbe viszi őket,
a
jövőbe, mint a fénysugár a táj képét az ürbe,
ahol él és száll
örökké, az Isten szemébe gyülve.
(Reggeli hat óra)
Nem zene még, nem zene még ez.
Mégcsak
hangolnak a zenészek.
Most apad az álmok vize.
Kenderice.
Kenderice.
Fészek csippen... Rigócska rikkan...
vagy
kakuk zeng föl innen-onnan,
emberi hangon, mint egy titok,
amit a
morc éj elhallgatott,
de már nem állja, és kibuggyan
itt is,
ott is, a bokorban.
Nem zene még ez, nem zene...
A hajnali
óra üt bele.
(Hét óra)
S én hallgatom, ködből, mint a vak,
hogy
múlnak a hajnali órák.
Életem órái múlanak.
Folyton rövidülő életem
órái múlanak
zengve.
Ércesen múlnak ők, öblösen.
Zengés, de nem zene még ez, nem!
Azt
az órát én meg nem érem...
Zenétlenül, így kell végeznem...
Ottkünn tyúk kárál, szarka csörög.
Ki
a vendég akire várjak?
Az ablakon egy dongó nyöszörög.
S mily emberi hangon szól a
kakukk!
Mintha önmagát csufolná...
S a szél is kezdi már: zug,
zug, zug...
(Nyolc és fél kilenc közt)
Itt a legnagyobb átok a szél.
Ilyenkor
kezdi s csak este ül el.
... Mit álmodtál, kedvesem?
Fülemüle is szólhatott az éjjel:
mi
nem hallottuk, mi aludtunk mélyen.
Mi már hiszen falusiak
vagyunk.
Falusi gond üz minket. Most vakolnak
a
kőmivesek. Villany ég maholnap
s olaj nem fogja kormozni falunk.
Fülemülével nem gondol a
gazda.
Terrászokat rakattam sárba-gazba.
Mint felvigyázó botos
babilón
rabok nyüzsgését, vagy a
polinézi
gyarmatos, néger szolgáit ha nézi,
ugy állok fönn a
lépcsőfordulón
sárga kalapban. S órahosszat nézem
a
munkát. Pedig sem évem, se pénzem
kis gyarmatunk álmára nincs
elég.
Játék ez. Sem úr, sem úrnál
dicsőebb
munkás nem vagyok. Csak úgy nézem őket,
ahogy
hallgatjuk a fülemülét.
(Később)
De nem fülemüle muzsikál, hanem a szél
zakatol,
minthogyha hosszu táviratot kopognának valahol;
kopog,
fürészel, von, csikorog: dróttalan Morse-jelek,
érthetetlen s
végérhetetlen sziszegés a mezők felett
s dombokon át, idegesítő izenet egy
idegen
vidékről. Valahol lehült a levegő hirtelen
s mert
egyetlen életbe kötve e földön száz távoli táj,
ami egyik oldalon
történt, az a másik tájon is fáj.
Elbúvok a forró nyárban, egy kis hegyen
búvok el én,
de búhatnék vad preríken, vagy rejtek völgyek
ölén:
a világtól nincs föld elzárva. Rámkopog, megcibál,
utánam
nyujtja hideg kezét egy szomszéd éghatár.
(Már tízre jár)
Hozzák a postát, nem a postás,
mert
ide föl se jön a postás,
hanem a kis cseléd, Mariska:
piros
szatyrával ő a posta.
Jön és jön. Emelik a lépcsők.
Hozzák
felém hireit és őt.
Kék, szélesfodru, könnyü szoknya
száll
terraszokról terraszokra.
Jön, jön, naivul, mint a végzet:
nem
tudja, mit tart a kezében.
Ugy jön ujsággal és levéllel,
mint
Aeolus lánya a széllel.
Mindig megdobbanok ha látom.
Mily
szelek fujnak a világon?
Ing a domb, leng a ház, s
nyugalmam
hajlong mint a levél az ágon.
(Délelőtt)
Hajlongj csak ingj remegj te bűnös
nyugalom.
»Mit álmodtál, kedves?« - kérdeztelek
elébb.
Nekem mindig vádló, rossz álmaim vannak:
nem szégyen-e
társa ma a nyugalomnak?
Veszem a fünyírót s a fanyeső
ollót:
megyek, hol a zsering s vad gaz összetorlott,
ami,
munka hijján, megfojtja a kertet,
mint a gondolatok hálója a
lelket.
Jó volna irtani, munkában izzadni;
emberi
törvényt a vak bozótnak szabni.
Ami Istentől van, rendetlen, vad
dolog:
csak azt mondom rendnek, amit én rajzolok.
Óh gonosz természet! ellenséges
világ!
Szakállas burjánzás, engedetlen csirák!
Óh irtó
mámorom! óh gyilkos gyönyöröm!
Kemény fonadékát vágom, ölöm,
töröm...
Megdől ollóm előtt a tüskés
gyülevész.
Meginog és poshadt, kusza boglyakba vész.
Vágom
hatalomban, átforrósult hitben:
a nap ugy néz rám, mint zsarnokra
az Isten.
Kábulok. A szemem lehunyom. Mi
haszna?
Nagyonis sokáig bámult már a gazba.
S tudom, majd ha
este elfujom a lámpát,
szobám éjében is füvet és torzsát lát.
(Ebéd után)
Ebéd után, elpilledve, tompán
benn
ülünk a függönyös verandán.
Kávé gőzöl, édes-erős illat.
És a
pasziánszot rakja ujjad.
Csészémbe nézek hol a cukornak
nyomán
apró szökőkutak forrnak;
s arcom visszanéz, mint bűvös körből
egy
fekete, kerek jóstükörből.
És a kártyák hullnak az asztalra,
piros
szivek, zöld levelek, sorra,
mint az ősznek piros és zöld
galyja
hull majd nemsokára az udvarra.
Óh mondd, hol a tükör, hol a
kártya,
amely megjósolja és beváltja,
hogy hány nyáron ülünk
még mi itten
ilyen polgárilag és meghitten,
óciumban ómód elhúzódva
és remegve
hogyha jön a posta?...
Igy múlanak életem órái:
kártyaejtő
ujjaidra várni,
mig kislányunk hintáz lenn a
kertben:
eltünik az egyik másodpercben,
majd fölbukkan újra,
mintha szállna,
karjait mint szárnyakat kitárva.
(Fél három)
Költő vagy, csupa szeretet:
szereted-e
a legyeket?
A délután oly fülleteg!
Pihenni próbálsz: nem
lehet.
Olvasni próbálsz: halk,
potom
fátyolszárny csikland orrodon;
majd hirtelen fülön
kotor
egy rebbenő kis légsodor.
Ezerszer hessented tovább:
ezerszer
visszaszáll reád,
mint kinos emlék, pici vád,
mely nyugtot egy
percig se hágy.
Pici mint kisujj-körmötök
s eleven
mint az ördögök
s puha mint száraz, puha csöpp,
mellyel a
világ arcbaköp.
Költő vagy, csupa szeretet:
szereted-e
a legyeket?
vagy ölnél, ölnél, ezreket,
hogy megvédd bús
kényelmedet?
Menj ki ahol a szabad ég
lesz szobád:
kisebb nem elég,
hogy megférj és békibe légy
a léggyel, és
veled a légy!
(Négy óra felé)
Zeng, placcsog a szélben a
vitorlaponyva.
A pallér a beton lágy husát paskolja.
Csüggedt
szemmel kérdez az üres délután:
Mit csinálsz most, gazda? Mögibük
állsz ujra
sután? avagy veszed ujból a
fünyírót?
Nincsen egyéb dolgod? más kert amit munkálj?
más
gaz, mint e szegény füvek, amit gyomlálj?
Szólogatom magam, mint
aki poéta...
Nyilt irógépemen leüllepszik a por.
Nem
furcsa-e, kedves, igy idehuzodva
élni (s tán egy kicsit
táblabirómódra)
egy irógéppel, mint tört vitéz egy rokkant
gépfegyverrel: aki elmaradt egy dombon
s
messze látja hogy a barbár ellenerő
mindent befon, nincs jog, s a
kuszára görbedt
igazságtalanság fölveri, a völgyet -
óh halálos dudva! hol a szivós indák
s
lombok poshadt árnya alatt az isteni
igazság beteg lesz s nem bir
lélekzeni -
Az az igazság is, aki bennem lakott,
így fult ki s hullt e kis házba, mely
mintha
nem is tér, de idő távolában ringna
egy tünt, naiv
század hét szilvafája közt...
(Öttől hatig)
Ugy érzem, mint aki tisztásra
menekül:
mindenfelé erdők s szörnyek veszik körül;
küzdött
ellenük, de most attól is fél ha
egy levél a szélben lába elé
röpül.
Nincs erdő köröttem. Állok zöld domb
ormán:
nagy folyó, kis város szeliden néz föl rám;
s már a
szél is megáll, hirtelen elhallgat,
mint a ventilátor amit
lecsavarnak.
Alig olykor-olykor egy ágyuhang
dördül:
katonagyakorlat moraja a völgybül.
Folyón innen és tul
két kis szomszéd ország
lapdázza fülembe a jövendő harcát.
S már a pallér szedi szerszámát s
hazatér.
Messze tütül egy gyár: a munka véget ér.
De a csóvás
bomba egész éjjel dörög
s a gyanu virraszt az alvó világ fölött.
(Nyolc óra)
Nézd: tologatja festett
kulisszáit az
este:
giccses alkonyat.
Páthosszal, tragikussan
szinpadról
lecsusszan
a vén szinész, a nap.
A házfal rózsaszin már:
őr diófánk ir
rá
idegen betüket.
Mint Belshazárnak ódon
falára
mozimódon
égi vetület.
Bazilika gömbje
keresztjét zord
ökölbe
szorítva emeli.
Zordan nyujtja a Béke
jelét s baljós
égbe,
mely vérrel hullt teli.
Vérét fölitatják
a szürkületi
vatták.
Árnyék elborit.
Bezárul a diófa,
leveleivel
óva
magányát s titkait.
Oszlopba, háztetőbe,
koppanva,
beütődve
bőregér csap át.
Gyertya lobban égni,
s száz pille
összevéti
az életet s halált.
S száz kandi szemer láng
pislog
egyszerre fel ránk:
a város villanya.
Köztük e
fölébredt
csillagos földi égnek
tejutja a Duna.
(Kilenc után)
Kisleányunk nem akar még lefeküdni,
elaludni:
még nem játszott eleget ma, panaszkodik siró
szájjal.
Igy sirunk talán ha majd a Halál akar ágyba dugni:
mikor
már rég megbékéltünk a mindennapi halállal.
Te fáradtan jössz a kertből, palántáid
látogattad,
mint egy kastély szent urnője völgyi falvak szegény
népét:
tarkakendős pórleányok vettek körül a virágok.
Jer,
szép várurnőm, halkléptü tollas szerecsen szolgáink
leeresztették mögöttünk fölvonóhidját az
éjnek.
Jer, kigyul királyi cellánk... kigyul a szerény
olaj,
melynek lángja éppoly könnyen ful koromba mint az
élet.
Nagy, esetlen cigány prücskök ugrálnak ajtónk körül.
Nemsokára itt is villany ég; a föltépett
falakban
ideges drót várja már az áram lázát, mely a város
élő
hálójába kapcsol. Fényben fognak uszni függő
kertjeink, s e hegy
mely István király óta szomoru.
Fényt, óh mily rég szomjaz rá bús
telepünk! Fényt, és több fényt és
mindig több fényt! Ne maradjon
egy homályos zug a földön!
Gyuljanak ki planétánknak utjai és
rétjei!
Ragyogjon mint boldog gyarmat fekete puszták között
s mint egy fényes röpülőgép szelje át a
vak eget!
Fényt, óh tiszta fényt! Ne kelljen pötty kezednek
kormos lámpát
gyujtogatni többet! és ne ácsorogjunk, mint e
prücskök,
búsan, félig nyilt ajtóknál, a fények küszöbjein!
Fényt és fényt! Már mint a Néró fáklyái,
magunk is égnénk,
csakhogy fény legyen! Nincs lepke szomjasabb,
halálosabb
mint mi e petróleummal világított vak viskóban
e
homályos hegy hullámán - mint ki egy szál deszkán úszna
a sötét tenger fölött mely minden percben
összecsap!
Vigyázz, jól fogózzunk, édes, el ne ereszd
vállamat!
Messze vad rakéta pattog s az ország bús utján
járó
gépkocsik sugárseprője ablakunkon be-becsap.
Mint különös hírmondó, ki nem tud
semmi ujságot
mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha
este
kigyultak a város lámpái alatta, nem látta őket
sem
nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál
s ha berregést hallott, találgatta:
autó? vagy repülőgép?
vagy motor a sima Dunán? s ha szórt
dobogásokat hallott
tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta,
házat
vernek lenn kőmivesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl
gépfegyvert próbál - oly mindegy volt
neki! tudta,
balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót
is,
századokon át épít, s egy gyermeki civakodásért
ujra
ledönt mindent; sürgősebb néki keserves
jussa a bandáknak, mint hogy
kiviruljon a föld és
a konok isteneket vakítva lobogjon az
égig
szellem és szerelem - jól tudta ezt a hegyi hírnök
s
elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,
korbácsos korhely, a szél, s ha
kegyetlen a távolodó nap
kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte
öngyilkos
bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,
mint
beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:
akkor a hírnök föláll, veszi botját, s
megindul a népes
völgyek felé mint akit nagy hír kerget le
hegyéről
és ha kérdik a hírt, nem bir mást mondani: ősz van!
nagy
hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!
úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s
mint bércet annál több
forrás feszíti, mennél több hó ül fején,
öreg szívem
úgy feszűl a szavaktól; pedig mi hírt hozok én?
mit
bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak
versenyt az évekkel, évek a
századokkal, az őrült
népek nyugtalanok: mit számít? én csak az
őszre
nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és
jámbor
állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb
tájaira, s lankad lélekzete, mint
szeretőké -
óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa,
évek
ritmusa, Isten versének ritmusa - mily kicsi minden
emberi
történés! a tél puha lépteit hallom,
jő a fehér tigris, majd elnyujtózik a
tájon,
csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha
tagjait
s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,
megy s eltűnik az új
tavasz illatos dzsungelében.
Nyugtalan érzékenységeim, kései
gyermekfélelmeim remegései, ne szégyeljétek magatokat!
Halljátok
a talpra riaszgató, élni biztatgató, vigasztaló példázatokat.
Remeg a vonat alattad, addig remeg, míg
szalad, azért remeg, mert nem áll.
Ülj csak remegő párnádon:
koporsód párnája majd nem fog remegni már.
Mennél jobban reszket, annál jobban
csillog, sűrűbb ezüsttel a nyárfalevél.
Remeg a csillag mig ég, a
gép mig dolgozik, a szív amig él.
Remegsz, ne bánd, remegj csak! remeg a
párna alattad, a nyárfasor elrohan
Gyerekségem, idegességem,
remegj csak, a remegésben a remény is benne van.
Remeg a táj is kétfelül, s nézd,
jobbra-balra milyen más, kétféle színü a két
karéj amire minden
vonat mindig szétvágja az ég kerekét.
Mert az egyik mindig szürkés vagy barnás,
s felhőtelen is komorabb;
s a másikán még a köd is fehér, mert
rangrejtve mögötte jár a nap.
Remeg alattad a párna, s tűnik a táj,
szalad a nyárfa! Erdő és hegy elmarad.
De megy veled estig, s
kései gyermekfélelmeid remegései közt veled remeg a nap.
Lakás, óh pesti lakás, óh téli
barlang!
most egyszer rajtakapom...
Még mult telemnek titkait
éli
látatlanúl és hallgatagon.
Mert meg nem áll a kegyetlen
naptár; -
de őrzi tavaszról a tavalyt
a zárt lakás, mint télen
a kaptár
némultan őrzi a dermedt rajt.
Mily furcsa az ember, balga állat,
aki
nyáron alszik, télen él. -
Fölrántom a villanyt. Unt fény,
áradj!
barlang, ébredj! kezdődik a Tél.
Kel, rezzen az emlék,
megzavart raj!
Zsibongnak a könyvek a falon.
Régi írás lepi az
asztalt, jaj!
Fenyegetve csillan a telefon.
Óh mint irigylem a medve boldog
téli
szédületét, az ázott
föld mellén, vagy a holtak oldott
életét,
vagy a kicsirázott
magvat, hogy a jó lágy sárba vetve,
téli
szállásra, faltalan és
ajtótlan, az új kikeletbe
s a
végtelenbe vegyülni kész!...
Míg az ember, az árva,
kizárva és
bezárva
marad négy szük határba’.
Hideg falak védik
meg,
hogy ne érje a hideg
és csufolják a könyvek
a polcokon
egy sorban
sok nyelven és hangosan
zsinagóga
zsivajban
emlegetve szépeket,
boldog
messzeségeket,
messze-messze népeket,
kik lakozzák
Ázsiát,
Pontust, Cappadociát
és Mezopotámiát.
De te,
szegény, e sivár
skatulyába zárt bogár,
szomszédod’ se
tudod már.
S tán jobb volna, kedvesem,
nem is lakni
seholsem,
szállni földön és vizen,
csavarogni világba’,
hálni
réten, határba’,
vándorcigány módjára,
ahol nem csuknak
kövek,
nem csufolnak a könyvek,
hol a vágy nem zsibbad meg.
Szállni, de hova? az egész föld nagyon
kicsi már,
s ha a csillagokba röpülnénk, az is mindegy
már:
magunkkal hordjuk mindenütt a falat, mely bezár,
vakabbak
a bomló csiránál, s úgy ülünk a régi karszékben,
mint kiszakadt
két láncszem a zeg-zugos Mindenségben:
elgurult és összeakadt, és
e helyen megcsücsült szépen.
Csücsüljünk hát, jó így, kedvesem,
horgonyt vetve egy kedves-ilyen
kis zátonyon, s hű tárgyak lassu
éveit szürcsölve hiven
jól megfogózni a nagy Lánc e közeli
szemeiben
s a szerény butorok mentén lassan az ős Lánc felé, -
mint
türelmes vak, asztaltól, széktől, amit legközelebb
érint,
tapogatva indul a Hang felé, mely vibráló köde mélyén int,
-
vak-boldogan visszatalálni... A lélek ujja finom
mágus-ideggel
suhan végig a sima Polituron,
megsejtve a holt tárgy-páncél
mögött az örök-egy, rokon
életet időn és téren át; mert nincs min
ő át nem hathat,
oly sikos és zárt keménység, (mint szigorú
sziklafalaknak
zárát megporlasztja hatalmas gyökér-ujja a
magnak...)
Bágyadt ágyban fekszem, fekszem.
Nappal
már, de semmi kedvem...
paplanom virágai.
Néha egy-egy
gépkocsi
az ablakon beszalad
és megtapossa kegyetlen
a
szegény virágokat.
Óh jaj minden csontom fáj!
A virágok alatt
alszom,
mint majd egyszer, ha meghaltam.
Kedvesem, mért nem
jössz már?
Szedd csokorba a virágot,
mig mindannyi el nem
bágyad.
Festve bár, nem élni nőttek
és lelketlen szőtte
gyár,
lelkemmel tápláltam őket:
hiszed-e hogy élnek már,
mint
egy élő virág-szőnyeg?
s amint hangod vagy kicsi
csibénk
csipogásai
érik, mind érezhetőleg
borzolódva emeli
fejét, s
örül, mint mezőnek
virágai friss szellőnek...
Szedd hát, szedd
csokorba őket
s tedd el nedves reggeli
szemeidnek poharába,
ne
viruljanak hiába...
Óh jőjj már, nézd már!
Lelkifurdalás
minden virág mit nem lát senki más
s talán ha
bűn ma tőlem (amikor
ennyi virágot sem kap a nyomor
s paplana
csak ha már nem látja, künn
lesz virágos a temetőn) ha bűn
ma
mikor a Természet (jóllehet
ő minden embert egyformán
szeret)
legtöbbnek csak a sirját hintheti
virággal - bűn így
elmerengeni
mint kinek semmi gondja, ily vakarcs
semmiségen,
mint ez a gyári rajz
ma mikor annyi szép és nagy dolog
mint
csillagmorzsák, zúzottan forog
az Ürben: oszd meg ezt a bűnt
velem
hadd szépítse a bűnt a szerelem.
Ki úgy véled, nyomot hagysz a
világnak,
kérdezd a szőnyeget mely dupla lábad
nehezét
únja s rímét ismeri:
marad-e rajta valami magadból,
vagy csak
az utcán cipődre ragadt por
amit emlékül továbbadsz
neki?
Aztán menj ki és kérdezd meg az
utcát
melyet oly égve és merengve futsz át
naponta
többször hogy már, azt hiszed,
minden ház lelked mély szineit
itta
s lelked rongyait lengi mindenik fa
s a sarki
szél is tégedet sziszeg,
kérdezd és olvasd amit rájuk irtál,
s
vedd ki a szélből mit beléje sirtál
mint gramofonba
mely megőrzené:
miről beszélnek? Régibb otthonodról
s a vad
hegyekről, melyek alul egykor
közéjük jöttél, s
amelyek felé
emléked visszanéz közülük; ez vagy
te,
ez az emlék! egy csöpp Fogaras vagy
Pest közepén, azt
hordasz és vetitsz,
s ha árnyat festesz a város falára,
az
csak a hűvös havasoknak árnya,
mely rádtapadt s
amelyet közvetitsz.
Nem! hiszen ott is csak valaki voltál,
és
a hegyekkel egy csak ott se voltál.
Mi voltál ott?
keresd tovább magad!
Ott nyájas szőllőtőkéket cipeltél.
s a
barbár csúcsoknak nemet feleltél,
mert
szülőfölded felelt általad.
Nagyapád háza s a szelíd Dunántul:
de
abban se lelheted igazánbul
magad lelkét, lázadó
siheder!
Más voltál ott is! más táj, messzebb útak
voltak még
amik rajtad áthuzódtak
s csak posta tudtál lenni és
meder.
Életed gyenge szál amellyel szőnek
a
tájak s mult dob hurkot a jövőnek:
amit hoztál, csak
annyira tied
mint a por mit lábad a szőnyegen hagy.
Nem magad
nyomát veted: csupa nyom vagy
magad is, kit a holtak
lépte vet.
Históriás ének
Régi jámbor herceg, ki valál a vad
hullám
szennyes hátán szelíd fehér hab,
kiben tükröt lelt a Tenger
Csillaga,
nézz mennyekből, megcsúfolt rokonságodra,
mert ma is, levágva orrunk és
fülünk,
koldulunk és árván kárveszékelünk,
mint ama gyászhírű
balga magyarok
s bosszuszóval átkozzuk vesszős Nyugatot,
holott István atyád, első szent
király
nem átkot, nem bosszut rendelt és kivánt,
hanem bölcs
alázat hűvös fürdejét,
mosni a kudarcbatört magyar láz fejét.
Azért lettél köztünk példa és rege,
Imre,
szent alázat édes gyermeke.
Neved is, neved már, Henrik,
Enricus,
alázat bélyege volt, óh Emericus!
Német nevet hordtál és hordtál
görög
keresztet a bő bús magyar üng fölött,
s nem röpködött
üngöd, lefogta nehéz
láncával a Kereszt, mint bölcs szemérmü kéz.
Szárnycsukva a rabló ős madár
Turul
ember-alázatot s illemet tanult,
hogy, mint atyád
hagyta, az Egyház elé
hullván, amely Krisztusban minden emberé.
Ispánokat egyként és
vitézeket
megbecsülnél minden jóembereket,
mivel minden ember
Istennek fia
s csak az alázatosság nyugodt glória.
Igy oktatott István, és hogy
országod
ereje, ha így téssz, lészen istápod,
de ha konok
gőggel ülsz nyakára, csak
veszedelmet szignáland királyságodnak.
S megfogant a bölcs mag s mondják szent
atyád
látta éjjel cellád fal-résein át
hogy (két gyertya
mellett, fejedelmi sarj)
imádtad a Keresztet, térdeplő magyar!
Emese parázna, gőgös madarát
megtagadtad
a test tirannus sarát.
Görög császár lánya, szüz
menyasszonyod,
oldaladnál térdepelt, zsoltárt olvasott.
Mint fiatal orcád tejjel-vérrel
folyt,
lelked is tej és vér Kánaánja volt.
Szelidséged harcnál
győzedelmesebb,
jég szemérmed világi tüznél tüzesebb.
S mint a régi pásztor Páfusz
szigeten,
akibe szerelmes volt a Szerelem,
úgy haltál, Adonis!
s duhaj Kan fehér
fogairól csepegett a szüzpiros vér.
Ember mondja:
Hogyan támadjak föl, Jézus, hogyha nem
éltem soha?
Föltámadni csak az tud, ki élt és meghalt valaha.
Én
csak sírok, és nem égek, mint a hitvány tűzifa.
Lélek mondja:
Sírj hát! és ne hajts a szóra hogy sírni
se szabad már.
Sírj, de sírj úgy, hogy sírásod messzebb sírjon
magadnál!
Ez is élet! Óh bár minden ember helyett sírhatnál!
Jézus mondja:
Hallod, hallod, Jézus mondja: »Én
ontottam véremet
minden emberért, hogy jusson véremből
mindenkinek:
te meg adj ma könnyeidből akinek még nincsenek!«
Ember mondja:
De hogyan lehessek főniksz, míg szememből
könny szakad?
Mégha lángokat sírhatnék! mert a könny csak
oltogat
s aki nem ég és nem lángol, nem lobbanthat másokat.
Lélek mondja:
Emlékszel, hogyan sóhajtott oltárnál egy
szent leány?
»Óh milyen nehéz azt tenni, amit a Jézus
kiván!«
Ő is sírt, s az angyalok bús csókja kéklett ajakán.
A szent leány sóhajtása:
»Oh milyen nehéz azt lenni, amit a
Jézus tanit!
De milyen boldogság ép hogy ilyen nehéz valami:
mily
boldogság a keresztet gyenge vállal hordani!«
DE TE MÉGIS SZERETED EZT A KORT?
Búgócsiga De
én mégis szeretem ezt a barbár
iramot
is, akárhová visz! Oldott
búgócsigák
táncos agóniája,
végső
lengések részegsége! Nincsen
lánc
haláltáncnál, dal a hattyudalnál
Rózsa elszabadultabb,
s mint a rózsa dúsabb
illatot
önt hervadva, ama Rózsa,
földünk
misztikus fényrózsája, melynek
mindenik
szirma egy-egy lélek, öntse
hangos
páráját! Már a Szellem érző
selyme
vonaglik, zsugorodva játsza
Fém és sugár vadult
játékát, villódzik a Város,
surran
és tülköl a szomjatag élet,
fém
és sugár közt meztelen: mohóbban
meztelen
sohse volt! A fürge néger
combokat
Senecák szeme is itta,
de
soha ennyi fény és ennyi hullám
nem
indult tőlünk csillagokhoz. Ennyi
zene
sem: és elönti rádiónkból
Szférák zenéje a Jaszband a
világürt. (Messze szférák
lakói
ha volna lég az Ürben,
edzhetnéd,
csillagok kiváncsi népe,
füled
a méltó muzsikára, mellyet
A Macska földünk
röpít a mindenségbe!) Frissnek
kellene
lenni, mint széptérdü lányok
s
hetyke fiucskák, cincogó egérnek,
s
játékra venni: már a Macska ugrik
s
a vad ma ádáz árnyakat vetít a
holnap
üres falára. Már a titkos
gyárak
füstölnek, kémek kémiája
maszkokat
ölt - (Óh kedvesem, milyen maszk
menthet
meg majd sárga gázmérgeitől?)
Mikor megszólalt éjjel a telefon,
az
álmok zsúfolt hadseregein
zavar futott át, nem lehetett tudni,
mi
történt a különös mezőkön? villám
ütött-e le? tengerek áradtak
s
megbokrosodtak a paripák, fények
hintáztak szerte, óriás
fálánkszok
hátráltak, tüntek, itt-ott valami
iszonyú lövedék
szórta föl a földet és
emberi tagokat szökökútmódra, s
ilyen
kutaktól bugyborgott a csatatér.
A vitézek fejeiket
keresték
és lovaik sörényébe csimpaszkodtak.
Hullámzott a
sötétség, mindenfelé
betört az ijedt valóság, a szoba
hidege,
az ablak keresztje, forogva
mint egy roppant Kapisztrán
kezében,
kimutatott a megfagyott téli
utakra ahol soványan
integettek a fák.
A holdvilág a tócsa jegén
úgy villogott mint
az ezüstkanál
melyet az ómód hipnotizőr
kábítva tart a beteg
elé.
Néhány kövér rémmé bugyolált
alak bandukolt lámpással,
farkasok
vonítottak messzi a pusztán.
Hideg volt, szörnyű
józan és hideg
s az alvó vacogott amint kikelt az ágyból
félig
már ébren, fejéből jobbra és balra
az álmok apadó
tengerei
húzódtak vissza a rejtelmes szögletekbe.
Úgy ment,
imbolygott mint fehér kísértet,
fölkapta a kagylót, beleszólt
rémült hangon,
s a messzeségből világos zengéssel
csapott
vissza kitáruló
fülébe a hír: »Megszületett a gyermek!«
Olyan az életünk mint öregek szeme.
S
mint a köd az előtt, aki ködben járkál,
úgy száll előttünk a
holnapok függönye:
sohse libben föl, csak hátrál, egyre
hátrál.
Mint makacs ellenség, a ravasz jövendő
fölégett
mezőkön lassan vonul vissza:
kincseit mind messzebb és messzebb
rejti ő,
mig végül is inkább a Kútba hajítja.
Minden föld puszta lesz mire mienk
lenne
és minden kastélyból csak az üres romok
fogadják a
győztest aki megszáll benne.
Igy győzünk mi, szomjas, gyűrt
Napóleonok
s ha megállunk este valamely ablakban
s kinézünk a
házak fölött a vad égre,
szívünk reszket, mintha minden
alkonyatban
egy hasztalan meghódított Moszkva égne.
Napjainkat sorra fölgyujtják az
esték,
s egyikben sem tudunk megpihenni soha.
Jönnek az évek
mint beburkolt szüzecskék
kikről lassan lehull a hófehér ruha
s
már forrón hevernek, lihegve, meztelen:
de mi nem öleljük, s
csókos kedvük meghal.
Ujra fölöltöznek s búcsúznak
nesztelen,
visszanevetve ránk hideg fogaikkal.
Zsindelytetős régi háznak voltam
gyermeke.
Vad szobákban lapultam mint fogoly őzike.
Rám ezer
zöld szájjal éhen ásított a kert.
Úgy utáltam az unalmat! pedig
az nevelt...
Az fogott kézen, az csalt a bokrok indián
sátrába,
az hajókázott fenn a kajszifán,
s elvitt a félszerbe hol a hullós
sárfalat
támasztotta két dőlt szán a hosszú nyár alatt.
Nyáron
a telet kívántam, télen át nyarat:
ojjé, nyáron ülni szánban,
télen lomb alatt!
Padlásra is velem jöttél, nyájas
unalom,
mert engemet te vezettél, mint mást a nyomor.
Te nem
voltál olyan meleg, sokkal hidegebb:
kíváncsian forralgattad
félénk szívemet.
Zsufa polcok háta mögött kék ujjad kotort,
vén
könyveket nyitottál és lefújtad a port:
mint ki cellafalban apró
ablakot kitár
és váratlan szárnyveréssel becsap egy madár;
vagy
bukkanna sziklák közt egy bűvölt, furcsa táj:
nyárba vendég
télnek arca nézne, télbe nyár...
Mindig jóbarát-arccal néz ami messze
van,
csak a saját hazánkban vagyunk mi hontalan.
Azért perget
egyre marsot szívünk mint a dob,
melynek nyugtalan verője mint
két láb topog.
Oh lovacskám, vad dobom, mit topogsz
egyhelyütt?
Fáj a bolond sarkantyú, mely két oldalról üt?
Üt
az egyikkel a nyár üt, másikkal a tél,
az egyikkel üt a nappal,
másikkal az éj.
Volt-dajkám, az unalom, zokogva elmaradt:
vesszőt
futunk, s lehullunk az ütések alatt.
Mit akarsz? Hová sietsz? Talán
azt
várod hogy a fal aminek nekirepülsz
mint gyermekjátékot rugója,
visszadob
utadnak elejére ahelyett
hogy az Idő
fenéktelen
gödrébe suhintana?
Karácsony csenget a szörnyű télben.
Alig
hallom csengését. Sárga
arcokat látok a hóverésben
s koldus
kezeket reszkedni, ujjaikon
kékül a gyűrűk nyoma, s
torkomat
fojtja az ünnepek kalácsa.
Nézd ezt a kort amelynek legnagyobb
s
elérhetetlen éden-álma hogy
enni legyen kinek-kinek
elég! nézz
a gonosz nyájra mely
naiv báránykora multán
nem vél többé
magáról semmi jót.
Nem kell neki szalag és csengő.
A
gyermek megnőtt s szép játékjait
elrugta. Nézd, milyen üres ünnep
ez!
A szív hideg és kemény mint a föld.
Tudjuk már hogy ölni s
halni születtünk.
Nézd a bedugult időt s hazug tereket:
a földet mely a sírok rothadását
s
csontok pőreségét takarja,
s az eget, a Mennyek
csillagos
homlokzatát, a kivilágított
Potemkin-frontot, mely
mögött
nincsen még levegő sem...
Látom a ködöket,
téli
reggeleket,
hétfőket, keddeket,
napokat, heteket...
Nem
írok verseket,
Beteg vagyok, beteg.
Beteg vagyok, beteg.
Nem írok
verseket,
nem zengek éneket...
Csak egypár szót nyögök
vagy
inkább köhögök:
beteg vagyok, beteg.
Régi időm elmult,
régi kedvem
fordult.
Ki volt hivem, elbujt,
hírem, nevem elhullt,
erőm
veszni indult,
pénzem sohasem volt...
Mondd, van-e jussod már
hogy így nyögj
és kántálj
mint unott koldusszáj?
Ki hallgat terád
már?
Naphosszat motyogd bár
hogy itt fáj, hogy ott fáj...
Künn a fagy közelít.
Öröm, gond
közelit.
Karácsony közelit.
A hegyek hátait,
fenyőfák
sátrait
ünnepre meszelik.
MINT FORRÓ CSONTOK A MÁGLYÁN...
Nem az énekes szüli a dalt:
a dal
szüli énekesét.
Lobbanj föl, új dal, te mindenható!
Szülj
engem újra, te csodaszép!
Most beteg a testem. A földi
vágyak
messze nagyon...
Mint ropogó csontok a máglyán,
heverek forró
ágyamon.
Barátaim elhagytak engem:
egyedül
maradtam már.
Lelkemet kiüritettem,
mint aki nagyobb vendéget
vár.
Úgy fekszem itt, mint a főniksz,
ki
félve reméli a tüzet,
amelyen el fog majd égni
s amelyből
újraszület.
Lobbanj föl, röpíts el engem
piros
szoknyáid között:
egy dallal ölöm meg azt aki
voltam, és már
más leszek.
Nem az énekes szüli a dalt:
a dal
szüli énekesét.
Lobbanj föl, új dal, te mindenható!
Szülj
engem újra, te csodaszép!
Napjaim mint az elgurult
gyümölcsök
botlanak, futnak, sárban hemperegnek,
végre
megállnak, éjjel, s vég időkig
kicsi gödrökben poshadnak,
felejtve.
Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
Kis
gödrökből a poshadó gyümölcsöt?
Sárból, szemétből a szennyes
gyümölcsöt?
Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?
Óh kedvesem, ne engedd így gurulni
a
lejtőn, fogd köténybe, fogd öledbe
a bús hullókal, ízlelje meg
ajkad
perceim ízét, mely csak frissen édes!
Jön a favágó már hallom a léptét
ütemre
s mint a gyilkos szívverése
konokabb egyre - mit tudom a
hangról,
messze-e még vagy mikor ér idáig?
Másodpercenként lép egyet kegyetlen.
És
a táj dobban, mint az ágyuzott vár.
A fiatal fák inganak,
recsegnek
S a vének lepke levelei fogynak.
Tavasz van, vagy tavasz se még.
Ez a
nap olyan fiatal,
mint kislány arcán a mosoly;
szöveg nélküli
könnyü dal,
mely maga se tudja talán
hogy a témája
szerelem,
csak a világba mosolyog
gyanutlan, csalva, szűzien.
Ez a friss nap se tudja még
hogy a
földben zavart csinál
amely nem lesz se szelidebb,
se tisztább
a tavalyinál;
sötét csirák kéjeiről
semmit se sejt; csak
mosolyog
s édessen ömlik mint a must
mely bor lesz majd s
égetni fog.
Égetni, részegíteni...
És úgy sugárzik
ez a nap,
mint egy új eszme, csupa fény
míg nyájasan erőre
kap.
Csupa fény, ígéret, jövő,
olyan mint egy szebb, új
világ
tárt kapujának súgara,
mely felé úgy tolong a vágy,
mint fényszomjas gyerekcsapat,
vagy
mint lesükből a sötét
csirák tolúlva fény felé
nyomják a vad
fü késhegyét,
míg nemsokára proletár
zászlóit emeli a
gyom,
mindent elöntve, mint király
csarnokát a forradalom,
ha elzengett az olvadás
vad ágyuharca,
s a tömeg
győz; a virágok fölveszik
vérvörös jelvényeiket;
a
jégparkett földulva rég,
a padló csupa sár, latyak...
Hol a
szelíd és tiszta láng?
Tüzes diktátor lesz a nap.
Szentségtörőn s illetlenül
sáros
csizmában egy paraszt
staféta futkos a nagy ég
kék templomívei
alatt.
Csizmáját szárogatja és
hetykén fütyülve mond
rekedt
szókkal tüsszögtetőn igaz
s félőssen betyár híreket.
Füves fészekben kis húsvéti
nyúl
csücsültem nagyanyám udvarában
gyermekéveim szép
korában
zöld fű, piros, kék, sárga virág
s a barna kerti
lóhere közt.
Kerti lóher levele barna.
Be nagy volt kis szivem
vigalma!
Homlokom nedves nyelvü szelek
nyalták, mint kedves
nagy kutyák!...
Ki vitt el a tarka mezők
mézeitől? A
dajka föld
kötényéből ki emelt ki?
Ki ültetett könyvtárba
engem
hogy a piros, zöld, barna, sárga
könyvtáblákat
nyitogassam
mint ajtókat egy másik tarkaságba?...
Zöld ruha, piros ruha, sárga, barna...
A
könyvek varázsa odavan ma.
A lélek csak ruha a testeken.
Mennyi
rongyot raktam magamra!
Hányszor vágytam már lenni meztelen!
De
a nyár-ég forró vad torka
rámkacagott, és akkor, kedvesem,
láttam
hogy a test is csak ruha volna.
Mi van túl minden tarkaságon?
Világon,
virágon, ruhákon?
Lelken és testen?
A semmi vagy az
Isten.
Nekem már a tavaszi lomb is őszi,
mintha ugyanazért
virulna ki,
amiért az őszi fa ága
zöld, piros, kék, zöld,
barna, sárga
ruhákat vesz magára,
halálra készülődni.
A rügy a fán - mint ifju arcon
a
pattanás - kiütközött.
Vén életemmel sántikálok
a csecsemő
zöldek között.
Botom dühödten üt a fűbe,
szívem irígy és
izgatott:
ez a szerény tavasz kicsúfol,
hogy telhetetlen agg
vagyok.
Mint ki ráijed hogy hamar járt
s
céljához túlkorán elér:
lassabban lépek, majd megállok...
Éveim
nyilallnak belém.
Botom szédülve döf előre,
mint ha az út
sötétbe lejt.
Lejtő ez, minden léptem egypár
másodperccel
mélyebbre ejt,
s úgy érzem, csúszok, elmerülök...
És
majd kinyílnak a rügyek.
Vadmeleg bálokon kibontják
csipetke
legyezőiket.
A legyezőkből csupa szárny lesz!
De én csak
süllyedek süket
botommal, míg fölöttem, elszáll
az egész
szárnyrakelt liget...
Már száll is... Az ágok, a
bokrok...
lányok ruhája... száll, suhan...
Csak én botozok
botladozva,
a könnyűek közt súlyosan.
Oh hogy szeretnék
megfogózni
valami lomb vagy szoknyaszárny
fodrába: mind
szakadna, tűnne,
mint tüske közt a pókfonál.
Lomb nincs is még! Csak a
rügyecskék
bujtak ki, pirinyónyi zöld
nyelvek amik nyalják a
szellőt.
Az egész liget nyelvet ölt.
Nyelveket ölt reám az
erdő...
Koppanj nagyot, mogorva bot!
Ez a szerény tavasz
kicsúfol,
hogy telhetetlen agg vagyok.
Az Isten és ördög két jó
hivatalnok.
Mennyivel vadabb lett és gazabb a világ,
mióta az
Ember, e gyenge akarnok,
viszi mindkettőnek ürült hivatalát!
Mint
a gyermek, épít és rombol is egyben.
Épít, hogy legyen mit
rombolni. Felhőket
karmol házaival; majd fölibük szökken
és
nagy diadallal lebombázza őket.
De talán úgy kell és már
elvégeztetett.
Én már összeomlott városokat látok.
Vad paloták
helyén csöndes romhegyeket,
s betonok gőgjéből törmelék
sziklákat.
Szakadt drótok lógnak, mint a tavalyi gaz
s messze
tereket fed a vasak selejtje:
feledt célú gépek hullamezeje
az,
ahol a rozsdának nyil virágoskertje.
A megmaradt ember kibúvik
tornyából,
Gyilkos ülledékek foszlanak a völgyben.
Van-e még
friss szellő eleven virágból?
Vannak-e ép csirák a mérgezett
földben?
Óh lesz-e még jó íz gyümölcsben, italban?
Lesz-e
jámbor állat a gyilkos gép helyett?
S a megehült pásztor fogja-e,
mint hajdan,
nézni még óriás óráját, az eget?
Mit mutatsz minekünk, te nagy, sima
óra,
magunk gyilkosává ítélt embereknek?
Vagy átallod sorsunk
jegyezni, mióta
gonosz kis órákat gyártunk
tehelyetted?
Közönyösen tűz rám vad arcod. Itt állok
a fa
alatt, mely pár aszu meggyet ad még,
s úgy érzem hogy ingád
vagyok és himbálok...
Csak ringass, míg bambán végkép elaludnék!
1934-1937.
Jaj hogy suhannak, versenyt év az
évvel!
S egyre kergébben! Tél az ősz után!
Liheg a tavasz
mezei szelével,
mint szaladásban elfulladt leány.
Hányszor látom visszatérni, mint
a
körhintán szálló lányra aki les!
S mind hadaróbban pörgeti a
hinta
rámvillan, és már a forgásba vesz.
Ki mondja még hogy lassu az öregkor
s
lomhább ütemben él a vénhedő?
Lám, ha kevés van már belőle,
akkor
fut legkajánabbúl a gyors idő.
Fut, száll, suhan, fogy, itt a tavasz
újra.
Itt a kacér ki röptében kacag
elleng mellettem és piheg
kifulva
ruháján a zöld máslik bomlanak.
Hányszor szállt már el így! De sohse még
ily
hevülten, izgatottan, fullatag...
Csak én öregszem: Ő most
is a régi
s a réginél még gyötrőbb és vadabb.
Váratlan zápor zengett át a tájon,
mint
szeretők között a hirtelen
pörpatvar, mely csak arra jó hogy
fájjon
és még forróbb legyen a szerelem.
Nagy árnyak ingnak s apró tüzek égnek
a
serdülő és könnyes pázsiton.
Az ördög veri asszonyát, s az
égnek
egyik fele nevet a másikon.
Tornác kövén egy kitámasztott női
esernyő
guggol, mint barna kutya.
A kerti lombot látni szinte
nőni.
Megtört fü csúcsán lógáz a csiga.
Tapadva himbál, lassan nyúl ki szarva
s
az érzékeny világba ágazik.
Most megrázza magát egy fiatal fa
s
egyszerre szökökúttá változik.
Itt is egy, ott is... minden kicsi
szélre
megremeg és könnyekbe öltözik.
Ideges az egész táj,
mintha félne
a gonosz nyártól amely érkezik.
Öreg vagyok, mért reszketek e
nyártól?
Ugy járhatnék itt, mint bölcs idegen,
ki nyugton és
közömbösen megy által
izgatott és vajúdó földeken,
s a fákon végiglengő reszketésre
ugy
nézhetnék, mint táncra süketek,
vagy mint aki hitetlen állva
nézne
egy vak, rajongó gyülekezetet,
valami különös felekezetnek
rejtelmes,
könnyes szertartásait,
ahol a hívők sorra fölremegnek,
ha a
Lélek szárnya vállukra üt
galambtollával... Óh de engem, engem
nem
nyugtat meg, hogy idegen vagyok:
saját kertemben, ennen
életemben
tolonckocsit váró kitagadott,
s ha vágyatokra nem zeng vissza vágyam
és
alig izgat már izgalmatok,
annál izgatóbb kín lesz
árvaságom
köztetek, reszkető zöld karzatok!
Cseresnye már csak aszva csügg a
légi
magasban, madárlábon járható
ágakon pár szem... Hogy is
szól a régi
költőnő? Ακρον
ἀπ ἀκροτάτφ...
A kajszi is leszedve rég,
folyékony
arannyá főtt. Langy körte és dicső
őszibarack pompáz
a törpe fákon,
roncs férj karján virágzó húsu nő.
Kéjenc darazsak szája marja. Szilva
elég
van az idén, kékell a lomb.
A mandulának keskeny tokja
nyilva.
Már jár a róka, kerepel a domb,
érik a szőllő. Mindannyit szeretnéd
falni
és marni, mint a gaz darázs.
De mire magad kedvedig ehetnéd,
már
vége is van, jön helyette más,
és rögtön azt is elviszi előled
s
mintha vetítve volna vagy varázs,
kapkodja fogásait az
időnek
irigy házigazdád, a változás.
Hányszor kinálsz még végig
ízeiddel,
izgatva halkuló vágyaimat?
Óh ha már hoztad, oly
hamar ne vidd el,
mi még nyelvemnek édességet ad!
Elhajlik az ág ha fölnyulok érte,
elgurul
a dió ha leütöm.
A gyümölcs mely szép, mint a lányok
térde,
letottyan és eltöpped a füvön.
Sárga levél hull mellé,
karikázva.
Szomorun nézem, s mintha valami
eltörött volna,
szeretném vigyázva
fölvenni és visszaragasztani.
De jön a szél, s elsöpri ami
elhullt,
mint érzéketlen szolgálóleány.
Ki hozza vissza
nyaram? S ha ez elmult
hány marad? Tíz? vagy egy? Vagy egyse tán?
Jaj, hogy suhannak! Egyre-egyre
gyorsabb,
mint őszi napok, év az év nyakán!
Kurta a ma, de még
kurtább a holnap,
és még kurtább lesz a holnapután.
Annyi év, annyi év:
a szerelem tart-e
még?
Azt hiszem, kedvesem,
ez már rég nem
szerelem.
A szerelem meggyujtott,
meggyujtott és
elfutott,
itthagyott,
itthagyott.
Mintha két szép fa ég
puszta környék
közepén
és a lángjuk összecsap,
s most a két fa egy fa
csak:
pirosak,
pirosak.
Nem is két fa, két olajkut
és a
lángjuk összecsap -
mélyek, el nem alszanak.
A szerelem messze
van már
és kacag,
és kacag.
Mit kell itt még szerelem,
kedvesem?
Úgy
tudlak már csak szeretni
mint magamat szeretem,
égve s égetve,
kegyetlen
s érzem, hogy kacag mögöttem
a
szökevény szerelem.
Olyan meztelen volt az ég
fényes
köldökével, a nappal;
akár egy szemérmetlen őrült,
ugy
ünnepelte önmagát.
A kába tó fehéren izzott
s úgy hullt
rá a fekete hegy
bozontosan; kacagtak véres
foggal a
gránátalmafák.
Guruló, tüskés gesztenyék
csiklandozták
a buja föld
néger husát; a fény sötétkék
nyelvei nyalták a
tarajt,
hol az erdőtüzek kiégett
tarlói
ujravörösödtek,
mint napvadító lobogók
s most a nap egy végsőt
rivalt
s egyszerre meghalt; s akkor oly
csönd
lett egyszerre, s oly sötét és
olyan hideg hogy vacogott a
nőkön
a bolyhos, puha sál,
vacogtak a bolyhok és rojtok;
ür hullt
az ég és föld közé,
magasba szökött föl az ég
s a mélyben
meglapult a táj,
mint szükölő vadállat. Én is
összehuztam
galléromat
s ugy néztem az idegen ürbe
mint a bujdokló
bujdosók,
ha veszélyes tisztásra buknak...
Kezem
kezedben lüktetett.
Remegtünk, mint két gyáva bajtárs
egy part
élén hol nincs bozót,
nincs fedezék... Előbb-utóbb
szembe
kell nézni a halállal,
dobolta egy bolond ütér,
míg a
társalgás elakadt.
Ideges, ijedt és pici
csillagok
cincogtak az ürben
s egy reflektor hideg tüze
karmolta simán a
tavat.
Mint régi társak, kikre már
a halál is
duplán les, álltunk
az éjben mely oly hüvösen
tagadta forró
nappalát,
a messze, forgó ég alatt,
melyre
reggelig új lemezt
csavart a nap, hogy tarka táncát
folytassa
a sodrott világ.
(Villa Leoncavallo, Lago Maggiore.)
Mint nálunk az orgonák,
ugy sövényzik
itt a kertet
a gonosz hortenziák.
Milyen gazdag és buja
ez a sok
hortenzia!
Kékjük, ahogy elhajolnak,
mint az esti égnek
kékje,
bágyadt rózsaszínbe olvad.
Elhajolnak, mert a nyár
virágának vége
már,
bár a bokrok, bár a fák
nem törődnek
novemberrel,
megtartják a szép ruhát,
és az ég is csupa kék
s mint öröktüz,
a nap ég
és a termés csupa tarka
s mindig friss vérrel hasad
a
gránátalmáknak ajka,
Ki bocsátja meg nekem
ezt a kéket az
egen?
és a földön ezt a zöldet?
és e vén nap
telhetetlen
lángját, és a sok gyümölcsnek
buja husát, jó izét?
s a szikrázó tó
vizét?
a felhőt, mely vertarany?
s a gonosz
hortenziáknak
szépségét hogy céltalan?
Hogy adok majd otthon számot
a sok
lombjavesztett fának?
Óh pazar, hiú világ!
Vezekeljetek
helyettem,
hervadó hortenziák!
(János-szanatórium.)
Tíz órakor bejött a szobalány s
hozott
egy tál gyümölcsöt. Körte és barack között
hevert kékes
magányban, satnyán, ráncosan
egy bús füge, mint egy sötét
rabszolgalány
hajnal felé valami antik orgián,
aléltan, kéjtől
elcsigázva, rózsaszín
s fehéressárga hamvas húsok halmain
óh
te kit puhává aszalt a lángnapok
sütése: jer! barna melledbe
harapok.
Vadbeteg ínyem szomjas rád, te szerecsen,
s kivánós,
mert nem érintettem kedvesem
szőke testét x hónap óta már -
tanum
ez a zord ágy és ez a szanatórium
ahol fogam most
kicsordítja véredet...
Óh érdes bőr, sikamlós vér, nyelvem
alatt
foszladó rostok, s csurranó hirtelen íz
mellyel lelkem,
mintegy varázslat, megtelik
valami érdes édességben! A
füge
bokrát is látni vélem, durva bársonyát
tapintom
levelének: ott van a bokor
szőllőhegyünkön, a présház mögött,
ahol
a hegy miatt a tető szinte földig ér.
Mennyit ültem töredezett
fazsindelyén
kamasz-koromban, ház mögött és hegy előtt,
surló
lombok közt, a fügét s a mogyorót
tépdesve, és a füge mint a
könnyű nők,
adta magát, de a mogyoró összenőtt
egymással és
üngével, csak mókus-fogam
erőszakának engedett. Beh
boldogan
dobtam magam a kemény háztetőn hanyatt!
Az égen
gyujtogató Neróként a nap
kéjelgett, föntebb énelőttem a
hegyen:
napszámoslányok hajladoztak; meztelen
lábszáraikat
combig láttam; engemet
nem látott senki, csak a huncut istenek.
Komisz, kemény idő. Még a vér is
megfagy
állatban, emberben.
Öregek mondják,
hogy ritkán láttak ily nagy
telet
decemberben.
A hó szőnyegébe puhán süpped a láb,
mintha
dunyhán menne.
Hejh, ha a hó cukor volna, ez a világ
milyen
édes lenne!...
A kis nyugtalan nő, ki a friss
hegypályát
futja hótalpakon,
akármennyit
zuhan, puha combocskáját
nem üti meg nagyon.
És
az állástalan szegény ember, aki
nem mer még
meghalni,
örül hogy reggeltől estig szabad neki
havat
lapátolni.
Végig a városon nem csilingel a
szán,
mint gyerekkoromba.
Nem gőzölög a hó
fázó lovak hátán.
A kocsit gép vonja.
Angyalok
elszálló csengője se csenget
a fehér
utcákon.
Jézuska pénzért jő, s karácsonyfát rendez
gazdagok
házában.
Nem édes a világ, de mégis szép
látni...
És én már gyógyulok...
Csupa szomj
vagyok már, mindenre kiváncsi;
mindent
elgondolok...
Minden éget már hogy lássam is, hogy
nézzem...
Tapintom tagjaim...
Én nem vagyok
halott, én mindent tuléltem,
s vár a fény
odakinn...
Oh kedvesem, aki annyi rémtől
védtél,
jere, add kezedet:
a fagyba,
hidegbe, már nem rémít a tél,
vezess ki
engemet!
Nem édes a föld, de mégis szép a hótul.
Én
megyek... indulok...
s azt gondolom, hogy a világ is
meggyógyul,
ha én meggyógyulok.
Telek jutnak eszembe, telek,
régi,
kemény, csillagos telek,
murijáró szép falusi utcák,
deres
bajszok s nagy piros fülek.
Parasztszagu éjféli misék,
mennyi
süllyedt, jámbor semmiség,
nagykendőbe bagyulált
cselédek,
cukorbundás házak, tejes ég.
Bocsmód, még mint egész csöpp
gyerek,
Pesten is átbujtam egy telet.
Csillagok és lámpák
kavarodtak,
félelmes volt a sok emelet.
Nappal kezdődtek az
éjszakák,
csilingelt és búgott a világ,
cicázott az ablakok
viszfénye:
Mikulás ment a hátsó gangon át.
Később, kisvárosi zsúrokon,
mikor
összejött a sok rokon,
lányokat kellett hazakisérni
s én
hallgattam az egész uton.
De másnap, mint röpülő-cipős
Merkur,
versre lengtem a csipős
ködben a magányos jégen - mit ma
nemcsak
lábam, de szivem se győz.
Ó teleim, gyermeteg telek!
mily
bolondul elfeledtelek.
Úgy megfakultatok, mint a gyöngy ha
nem
ringatja eleven meleg.
Némelyik már, mint egy szertehullt
láncnak
szeme, halkan elgurult...
Pedig amint fogy-fogy a
jövendő,
egyre-egyre drágább lesz a mult.
Örök feladatban élek,
mint a befogott
diák.
Nem ismerek szabadságot,
csupán felszabadulást.
Mennyi
munka, vád, igéret!
Multam foglya vagyok én.
Igy fonódik önnön
únt
hálóiba aki vén.
Be jó volna szabad lenni,
ujra ifju és
szabad,
kit e földön nem nyügöz még
se szerep, se
feladat!
Nekem már csak ritka-ritkán
mosolyog egy
pillanat,
bús diákként, lecke végén,
visszalopni magamat.
Szép szabadság, tarts soká,
ne tünj
mindjárt semmibe!
Kezdhetnék most ami tetszik...
és nem kezdek
semmibe.
Félek minden új munkától:
mind csak új rabságba
ránt,
Gyűlölöm az első lépést,
mely megköti az irányt.
Óh az átkozott első sor,
mely ha a
papíron áll,
mint egy szigorú egyenlet,
mind a többit vonja
már!
Amig tiszta, úgy irom
tele, ahogy akarom...
Csak a
resté a valódi
gazdagság és hatalom!
Hófehér lap a jövendő,
teljes és
határtalan
szabadság, mig nem mozdúlok.
Mért tegyek hát
énmagam
talpam alá síneket?
szemeimre ellenzőt?
Mért
veszítsem el egy útnyi
keskenyért a nagy mezőt?
Igy tesz tétlenné a tettvágy.
Ajkam
annyiféle hang
ostromolja hogy már néma.
Szó, dal, alkotás,
kaland
int felém, de basamód
nyúlok én el lankatag,
míg a
világ fut s az évek
rekordokat ugranak.
Én már tavaly is itt ültem,
ahol az
idén ülök.
Toll helyett egy szivart rágok
s feledem hogy
vénülök.
Pedig jön-jön a sötétség,
a hegy árnya egyre nő
s
szemem előtt mind szükebbre
zsugorodik a mező.
A messze kertutakon,
lépcsőkön,
terraszokon,
a fűvek tengere közt
s küntebb, a zöld here
közt,
sugaras domb oldalán
és fönn a cseresnyefán,
cseresnyefa
tetejében,
homokja selyem ölében
vagy hintán, felleg
előtt
meg-megpillantom őt
hol erre, hol arra,
minthogyha
lepke volna
amilyen egyszerre annyi
virághoz hű tud lenni,
itt
is meg ott is ott van,
el is száll, mégis ottvan
mert mindig
visszajő,
és éppenilyen ő:
mindenfele villog a
hajából a
pántlika
vagy hátán a piros x
amit a köténye ir;
ez a csöpp
domb, ez a kert
kacajával teli telt
mint zöld lugas, hacsak
egy
pöttömke méh beleszáll,
zsongással mind tele már,
hogy
még az a búsabb hegy,
hogy még az a némább táj
amit magamban
hordok,
én sohase boldog,
az is tele
lesz ővele
s ha
behúnyom a szemem,
meglátom őt odabenn,
azon a néma hegyen,
a
csüggesztő sötétben,
amint gond és gyülölet
sok mérges völgye
felett
szálldos pirosan vagy kéken
hol erre, hol
arra
minthogyha lepke volna,
mint azok a tarkaszin
lepkék
odalenn a réten
ahol a kert tövében
egymásra hajlik a
szélben
a zöld here s baltacim.
Még az egész napon át
bolygjuk a nyár
vadonát,
de az est már szelid ősz:
bágyadt szemünk elidőz
a
sötétség mélytavu
völgyein s a vértanu
ég testén mely
csillagos
fénysebekkel gyulladoz.
Ami nappal olyan pogány,
a
fű a domb homlokán:
ez a fény s az esteli
harmat
megkereszteli.
Házunk is a dombon ül,
mint aki templomban
ül,
s mintha gyertyát tartana,
nyúl az éjbe ajtaja
vékony
résén a sugár -
dombon ül és muzsikál
- azaz benne rádiód
-
bezengi a régiót
igaz hogy nem templomi
hanggal, hanem
londoni
dzsesszekkel... De mért ilyen
fényes a táj
hirtelen?
Mind nagy ostya, kereken
kel a hold a tej-egen.
És
a ház most térdepel.
Öltönye fehér lepel.
Mint ki áldozásra
vár,
s közben más imát darál,
mit egy messze,
ördögi,
szuggeráló súg neki.
Óh mily csúf, frivól ima!
Vétek
ennek szólni ma.
Zárd el, édes! Jámborabb
Zene zeng a lomb
alatt.
Hallgassatok, városok!
Bokraink jobb kórusok.
Hagyjátok
a tücsköket,
hadd zengjék túl dzsesszteket!
Szeretném a
londoni
rádióba mondani:
»Dzsiggek, csitt egy percre,
csitt!
Világszám következik.
Páris, London, Nazarét,
Assisi
és Tiszarét,
Barcelona, Mexico,
egy a programm: tücsökszó!«
Mint egy ország levert forradalom
után,
oly csöndes ez a nap.
Vacognak a
füvek, s az ágak fenn a fán
gyáván
bólintanak,
ha elleng köztük a halk inspektor, a szél...
Az
égből is csupán
szűken szűrődik át valami szürke fény
az
ónos cenzurán.
Micsoda nyár! Talán kezdődik már az ősz.
Korán
vénül az év,
mint csüggedt férfi, kit korai gond redőz...
A
házeresz csövén
könny ül, s a kerti sok kisírt szemű virág
úgy
néz föl a csigás
fűből, mint akiket nem enyhít semmi
más,
csupán a zokogás.
Mit ér a zokogás?
Ugyis meghal a nyár.
Ugyis meghal az év.
Pár
hétre még talán kijő a napsugár...
Az is csak
haladék.
A legvirágosabb ősz is a télbe visz...
Szép
lejtő is leránt...
Lesz még tavasz, de az más tavasz lesz, s
nem
emlékezik miránk.
Most ujra megered az eső,
kopogó
zajjal, s az ég olyan,
mint a
félárbocra eresztett lobogó:
úgy leng,
alacsonyan.
A szél meg hangosabb s füvek és fák
között
parancsokat kiált.
Ők szótfogadnak,
mint ijedt ujoncsereg:
»jobbra át!«
»Balra át!«
»Mily parancsuralom, milyen
fegyelem ez,
micsoda hadsereg,
amelyet a
gonosz hadvezér egyenest
a halálba vezet?«
-
kérdem, és minthacsak egyszerre magam is
közöttük
állanék,
amint hajlongnak és egyhelyben állva is
mennek
az ősz felé...
Éltem félszázadot, de már nem élek
én.
Léptem nem visz tovább.
Csak annyit
mozdulok, amennyit hajt a szél:
gyakorlom a
halált
veszteg, száműzve, és várva itéletem,
mint
a sztoikusok,
a Császártól, kinek nyarából életem
elejtve
kicsuszott.
Búcsúznunk kell újra, kicsi ház,
s
egyre nehezebb a búcsuzás.
Hányszor látlak, ki tudhatja,
még?
Hány nyarat fog adni még az ég?
Az idei zord volt és fukar.
Kárpótolni
talán most akar.
De pávázhat a nap tolla már:
kései nyár, nem
igazi nyár.
Óh e párás, pávás lomhaság!
Félszegen
nyujtózik a faág
s olyan tarkák, merevek a fák,
ahogy pingálná
egy kisdiák.
Mint a dróton csüggő művirág,
lanyhán
ling-lóg szárán a virág,
S néma s fényes az egész világ,
mint
üveg alatt egy mű-világ.
Mint egy akvárium fenekén,
idegen nagy
csendben járok én.
Körülöttem sok halk szörnyeteg,
jövőm
félelmei, lengenek.
Isten veled, kicsi hegyi ház!
Nem soká
tart már a ragyogás.
Szétroppan a kék üveg, az ég,
Beszakad a
zápor és a szél.
S én futok, mint aki menekül,
Mint aki
nem bírja ki egyedül
Mint vihar jöttén a kósza juh
nyájat
keres és karámba bú.
Én tudom, hogy ez a béna csend,
ez a
vak fény gonoszat jelent.
Jön az ősz és életem is ősz:
Óh jaj,
mit hoz őszömnek az ősz?
Ha egyszer a förgeteg beront,
mit ér,
hogy ily tarka-szép a lomb?
Ami legszebb és legpirosabb,
az
fog hullani leghamarosabb.
Remegnek a gyenge levelek,
mint
siralomházban a fejek.
Az egész táj szép siralomház.
Isten
veled, kicsi nyári ház!
Engem a város karáma vár,
Te itt
maradsz, őszi tarka táj.
Eldobott rajz, míg majd a vihar,
letöröl
nedves spongyáival.
Tél van megint!
Reggel
amint
fölébredek,
még betekint
az utca lámpa
sötét
szobámba,
mert odakint
köd van megint.
Elbuvik a
nap-paripa
az ég
dugottabb
aklaiba,
hova a csillag-
állatok
bujnak
nappalira:
Kos, Bak, Bika...
Tán a ravasz
égi lovas
»sötéten
tartja«,
míg egy kamasz
s vig turf-inas
a forró
pálya
gyepét kitárja:
az uj tavasz.
S én mint kinek
nagy versenyek
tétén
végső
reménye remeg,
szorongva kérdem,
mit rejtenek
e
függönyök
s az istenek?
És lesz-e még
hogy fölfakad
a
borulat,
s küld-e a nap
egy sugarat,
mint vért a seb,
vagy
megfuladt
a köd alatt?
És lesz-e még
Lángja elég
hevitni,
mint
valaha rég
e földi lét
fagyát s az ember
vak
életét
valaha még?
Ágyon ülök
s nincs egy
szemernyi
kedvem kikelni.
Talán örök
marad a köd
amely
beföd
s kásásan ing a
tetők fölött.
Óh könnyű rímek,
friss
zengzetek,
csengessetek!
Végem, ha vígaszt
nem
lelhetek
tibennetek...
Ülök életunt szobámban,
hideg teát
kavarok...
Körülöttem fájás-félés
ködhálója kavarog.
Kikelek
tikkadt helyemből,
kinyitom az ablakot
s megpillantok odakint
egy
igéretes csillagot.
Ó ha most mindent itthagynék,
mennék
a csillag után,
mint rég a három királyok
betlehemi
éjszakán!
Gépkocsin, vagy teveháton -
olyan mindegy, hogy
hogyan!
Aranyat, tömjént és mirrhát
vinnék, vinnék
boldogan.
Mennék száz országon át, míg
utamat szelné a
vám.
»Aranyad tilos kivinni!«
szólna ott a vámos
rám.
»Tömjéned meg, ami csak van,
az mind kell, az
itteni
hazai hatalmak fényét
méltón dicsőíteni«.
Százszor
megállítanának, -
örülnék, ha átcsuszom:
arany nélkül, tömjén
nélkül
érnék hozzád, Jézusom!
Jaj és mire odaérnék,
hova a
csillag vezet,
te már függnél a kereszten
és a lábad csupa
seb,
s ahelyett hogy bölcsőd köré
szórjak tömjént,
aranyat,
megmaradt szegény mirrhámmal
keserüszagu
mirrhámmal
kenném véres lábadat.
Nem hiszek az Elrendelésben,
mert van
szivemben akarat,
s tán ha kezem máskép legyintem,
a világ
másfelé halad.
Mégis érzem, valaki néz rám,
visz, őriz, ezer
baj között,
de nem hagy nyugton, bajt idéz rám,
mihelyt
gőgömben renyhülök.
Ez a valaki tán az Isten
akitől bujni
hasztalan.
Nem hiszek az Elrendelésben,
de van egy erős, ős
uram.
Már gyermekül vermébe ejtett
s mint bölcs vadász gyenge
vadat,
elbocsátott, de nem felejtett:
szabadon sem vagyok
szabad.
Ily vadra, régi hercegeknek
szokásuk
volt, mondják, jelet,
aranyos nyakörvet verettek,
hogy mindég
ráismerjenek.
Igy hordom én is titkos örvét
annak aki e
rengeteg
ölében elfogott, de önkényt
újból elveszni engedett.
Azóta bolygok a viharban
vadmódra - de
az ő jele,
erejének bélyege rajtam
hogy ne nyughassam
nélküle
s mint szélcibált bogáncs amelyen
a szivárvány lába
pihen,
illattal tellik: úgy betelljen
sóvárgással
bogáncs-szivem.
Nem hiszek az Elrendelésben,
mert
szabad vagyok: oly szabad,
mint a bolond bogáncs a szélben
vagy
vad bozót között a vad.
»Vezessen Hozzád a szabadság!«
így
kérem olykor aki vár,
mert nem annak kell az imádság,
ki
Istent megtalálta már.
Mivel e földön jónak lenni oly nehéz
-
erényeid elhagynak mint az ifjuság,
de bűneid utánadjönnek,
mint a hű kutyák
s ha netán elfáradva az uton leülsz,
mind
köribéd telepszik és arcodba néz
nyugodtan, mintha mondanák: »Nem
menekülsz!« -
s ha néha egyet bottal elkergetsz és
messzeversz,
kicsit hátrábbhuzódik, és ha nem figyelsz,
megint
előjön, kezed nyalja, s mintha már
lelked belső helyein és
zugaiban
kotorna nyelve ragadósan, sikosan,
és érzed már hogy
többé nem kergetheted
s nem verheted hacsak magadat nem vered
-
verd! verd! ezer bűn nyelve lobog benned mint a tűz
és
lelked már nem is egyéb mint ez a tűz:
te csak a bűnök teste
vagy, mely lábon jár
s viszi és rejti mint legmélyebb lényegét
s
önbelsejét, az önzést és rossz vágyakat,
mint a bélpoklos poklát
mely benne rohad
és őt is elrohasztja - viszi mint az őrület
vak
égését, ezt a sivár belső tüzet
amelyben minden bölcs erő és
fiatal
erény ugy illan el, mint tűzben az olaj,
légbe leng fel
és híg egek felé enyész -
mivel e földön jónak lenni oly nehéz!
Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt
már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz
szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elömlik és puha
sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.
Este van már, sietnek az esték
álnokul
mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg
egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat
megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Leesett a hó a silány földre,
talán
csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban
este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk,
makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,
mint a pajkos gyerekek, ha még
nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején,
ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng:
»Paplan alá! Hajjcsi!«
Óh jaj, meg kell halni, meg
kell halni!
Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy
az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a
homokóra,
hagyja gondját az ó év az ujra.
Mennyi munka maradt
végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...
Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint
az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz
fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud
vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit
tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a
hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a
madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...
Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak
az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a
madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt
ki...
Oh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel
jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért
ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz
sárvize elsodorja.
Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem
már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi
jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal
eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!
Szépen könyörgök, segíts rajtam, szent
Balázs!
Gyermekkoromban két fehér
gyertyát
tettek keresztbe gyenge nyakamon
s úgy néztem a
gyertyák közül,
mint két ág közt kinéző ijedt őzike.
Tél
közepén, Balázs-napon
szemem pislogva csüggött az öreg
papon,
aki hozzád imádkozott
fölémhajolva,
ahogy ott térdeltem az
oltár előtt, kegyes
szokás
szerint, s diákul dünnyögve, amit sem én
s
ő se jól értett. De azért
te meghallgattad és megóvtad
gyermeki
életem a fojtogató
torokgyíktól, s
a veszedelmes mondulák
lobjaitól, hogy
fölnővén
félszáz évet megérjek, háladatlanul,
nem
is gondolva tereád.
Oh ne bánd csúf gondatlanságom, védj ma
is,
segíts, Sebasta püspöke!
Lásd, így élünk
mi, gyermekmódra, balgatag,
hátra se nézünk,
elfutunk
a zajló úton, eleresztve kezetek,
magasabb
szellemek - de ti
csak mosolyogtok, okos felnőttek
gyanánt.
Nem sért ha semmibe veszünk
s aztán
a bajban újra visszaszaladunk
hozzátok, mint
hozzád ma én
reszkető szívvel... Mosolyogj rajtam, Balázs!
ki
mint a szepegő kamasz,
térdeplek itt együgyű oltárod kövén
-
mosolyogj rajtam, csak segíts!
Mert orv
betegség öldös íme engemet
és fojtogatja
torkomat,
gégém szűkül, levegőm egyre fogy, tüdőm
zihál,
s mint aki hegyre hág,
mind nehezebben kúszva, vagy terhet
cipel
kifulva, akként élek én
örökös
lihegésben. S már az orvosok
kése fenyeget,
rossz nyakam
fölvágni, melyet hajdan olyan megadón
hajtottam
gyertyáid közé,
mintha sejtettem volna már... Segíts,
Balázs!
Hisz a te szent gégédet is
kések
nyiszálták, mikor a gonosz pogány
kivégzett:
tudhatod, mi az!
Te ismered a penge élét, vér ízét,
a
megfeszített perceket,
a szakadt légcső görcseit, s a
fulladás
csatáját és rémületét.
Segíts! Te
már mindent tudsz, túl vagy mindenen,
okos
felnőtt! Te jól tudod,
mennyi kínt bír az ember, mennyit nem
sokall
még az Isten jósága sem,
s mit ér az
élet... S talán azt is, hogy nem is
olyan nagy
dolog a halál.
Maradjatok összesek
Egy
költőt eltemettem
Most már más költő leszek
És leszünk vele
ketten.
1937-39
1937-38
Monda az Ur Jónásnak: »Kelj fel és
menj
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt
a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák.«
Szólt,
és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli
akarta,
mivel rühellé a prófétaságot,
félt a várostól,
sivatagba vágyott,
ahol magány és békesség övezze,
semhogy a
fedett népség megkövezze.
Kerülvén azért Jáfó kikötőbe
hajóra
szállott, mely elvinné őtet
Tarsis felé, s megadta a
hajóbért,
futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!
Az Ur azonban szerzett nagy szelet
és
elbocsátá a tenger felett
s kelt a tengernek sok nagy tornya
akkor
ingó és hulló kék hullám falakból,
mintha egy uj Ninive
kelne-hullna,
kelne s percenként összedőlne ujra.
Forgott a
hajó, kettétört az árboc,
deszkaszál nem maradt hü deszkaszálhoz.
A görcs hajósok, eszüket veszítve,
minden
terhet bedobtak már a vízbe,
s mig arcukba csapott a szörnyü
sóslé,
kiki a maga istenét üvölté.
Jónás mindent kiadva,
elcsigázva,
betámolygott a fedélközi házba,
le a lépcsőkön, a
hajófenékre,
s ott zuhant bódult félálomba végre
guritván őt
az ázott, rengő padlat.
S igy lőn hogy a kormányos belebotlott,
a
deszkákat vizsgálva, s rája szólt:
»Mi dolog ez, hé, te
nagy alható?
Ki vagy te? Kelj föl, s kiálts a
keserves
istenedhez, talán ő megkegyelmez!
Vagy istened sincs?
Szólj! Miféle nemzet
szült? Nem te hoztad ránk a
veszedelmet?
Mely város vall polgárának, büdös?
S e fene vizén
át velünk mivégre jössz?
S ő monda néki: Zsidó vagyok én
s az
Egek Istenétől futok én.
Mi közöm nékem a világ bünéhez?
Az én
lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az
enyém:
senki bajáért nem felelek én.
Hagyjatok itt megbujni a
fenéken!
Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem.
De ha
kitesztek még valahol élve,
tegyetek egy magányos erdőszélre,
hol
makkon tengjek és keserű meggyen
békében, s az Isten is
elfeledjen!«
De a kormányos dühhel csapta vissza:
»Mit
fecsegsz itt erdőről össze-vissza?
Hol itt az erdő? És hová
tegyünk ki?
Innen csak a tengerbe tehetünk ki!
Ki is teszünk,
mert nem türöm hajómon
az ilyet akit mit tudom mi bűn nyom.
Már
biztos hogy te hoztál bajba minket:
magad mondod hogy Isten átka
kerget.
Ha Isten üldöz, az ördög se véd meg.
Hé, emberek!
Fogjátok és vigyétek
ezt a zsidót!« S már nyolc marok
ragadta,
nehogy hajójuk süllyedjen miatta,
mert nehéz a kő, és
nehéz az ólom,
de nehezebb kit titkos súlyu bűn nyom.
Jónás azonban jajgatott s nyögött
és
meglóbálták a tenger fölött.
»Vigyázz - hó-rukk! Pusztuljon
aki nem kell!«
S nagyot loccsant... s megcsöndesült a
tenger,
mint egy hasas szörny mely megkapta étkét.
S már a
hajósok térdencsúszva, kétrét
görbedve sirtak és hálákat
adtak
könnyelmű áldozatokat fogadtak,
s a messzeségben föltünt
a szivárvány.
A viz simán gyürűzött, mint a márvány.
Az Ur pediglen készitett vala
Jónásnak
egy hatalmas cethalat
s elküldte tátott szájjal hogy
benyelné,
halat s vizet vederszám nyelve mellé
minek sodrán
fejjel előre, hosszant
Jónás simán s egészben ugy
lecsusszant
gyomrába, hogy fején egy árva haj
nem görbült, s
ájultából csakhamar
fél-ébren pislogott ocsudva, kába
szemmel
a lágy, vizes, halszagu éjszakába.
És igy jutott a szörny-lét belsejébe
vak
ringások eleven bölcsejébe,
és lakozék három nap, három éjjel
a
cet hasában, hol éjfél a déllel
egyforma volt, s csupán a
gondolatnak
égre-kigyózó lángjai gyulladtak,
mint fulladt
mélyből pincetűz ha támad.
És könyörge Jónás az ő Urának
a
halból, mondván: »Kiáltok Tehozzád,
hallj meg, Isten!
Mélységből a magasság
felé kiáltok, káromlok, könyörgök,
a
koporsónak torkából üvöltök.
Mert dobtál vala engem a sötétbe
s
tengered örvényébe vetették be,
és körülvett a vizek
veszedelme
és fű tekeredett az én fejemre,
bő hullámaid
átnyargaltak rajtam,
és Egyetemed fenekébe hulltam
a világ
alsó részeibe szállván,
ki fenn csücsültem vala koronáján!
Én
aki Jónás voltam, ki vagyok már?
Ki titkaidat tudtam, mit tudok
már?
Kényedre hány-vet hánykódó vized
s nyálkás hus-záraiba
zárt a Cet«.
S lélekze Jónás, mivelhogy
kifulladt,
sürün szíván kopoltyuját a Halnak,
mely csupa
verdesés és lüktetés volt,
s a vízből-szürt lélekzet mind kevés
volt,
a roppant haltest lihegve-dobogva
szokatlan terhét
ide-oda dobta
kinjában, míg Jónás émelyegve s étlen
tovább
üvöltött a büzös sötétben,
s vonitva, mint a farkas a
veremben,
nyögött: »Bezároltattál, Uram, engem!
Sarak
aljába, sötétségbe tettél,
ragyogó szemed elől
elvetettél.
Mindazonáltal szemeim vak odva
nem szűnik nézni te
szent templomodra.
Sóvár tekintetem nyilát kilőttem
s a
feketeség meghasadt előttem.
Éber figyelmem erős lett a
hitben:
akárhogy elrejtőzöl, látlak, Isten!
Rejteztem én is
elüled, hiába!
Utánam jöttél tenger viharába.
Engedetlen
szolgádat meggyötörted,
magányos gőgöm szarvait letörted.
De
mennél csúfabb mélybe hull le szolgád,
annál világosabb előtte
orcád.
Most már tudom hogy nincs mód futni tőled
s ki nem akar
szenvedni, kétszer szenved.
De te se futhatsz, Isten,
énelőlem,
Habár e halban sós hús lett belőlem!«
Ekkor nagyot ficánkodott a Cethal,
Jónás
meg visszarugott dupla talppal.
S uj fájdalom vett mindkettőn
hatalmat:
a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak.
És monda Jónás: »Ki táncoltat
engem?
Ki az aki nem hágy pusztulni csendben?
Besóztál görgő
tengered savával
és csapkodsz, mintha játszanál csigával.
Mert
megfogyatkozott bennem a lélek:
de az én Uram akará hogy
éljek.
Ebének kíván engemet a Pásztor
és megszabadított a
rothadástól.
Jössz már, Uram, jössz, záraim kizárod
s csahos
szókkal futok zargatni nyájad.
Mert imádságom elhatott
tehozzád
és végigjárta a Magasság hosszát.
Csapkodj hát,
csapkodj, ostorozva bölcsen,
hogy amit megfogadtam, ne
felejtsem,
mert aki éltét hazugságba veszti,
a boldogságtól
magát elrekeszti.«
Igy szóla Jónás, s eljött a negyednap
és
akkor az Ur parancsolt a halnak,
ki Jónást a szárazra
kivetette,
vért, zsirt, epét okádva körülötte.
S monda az Ur Jónásnak másodizben:
»Kelj
föl és menj, mert én vagyok az Isten.
Menj, a nagy Ninivéig meg
se állj,
s miként elédbe irtam, prédikálj!«
S fölkele Jónás, menvén Ninivébe,
melynek
három nap volt járó vidéke,
három nap taposhatta azt akárki
s
kanyargós utcáiból nem talált ki.
Menvén hát Jónás, első nap kiére
egy
sátrakkal telt, csillagforma térre
s az árusok közt akik vad
szakállát
és lotykos, rongyos, ragadós ruháját,
ahol helyet
vőn, kórusban nevették,
kiáltott, mint az Ur meghagyta, ekként:
»Halld az Egek Urának
Istenének
kemény szózatját, nagy Ninive, térj meg,
vagy
kénkövekkel ég föl ez a város
s föld alá süllyed, negyven napra
mához!«
Igy szólott Jónás, s szeme
vérbeforgott,
kimarjult arcán veritéke csorgott,
de az árusok
csak tovább nevettek,
alkudtak, csaltak, pöröltek vagy ettek
s
Jónás elszelelt búsan és riadtan
az áporodott olaj- s
dinnyeszagban.
Másod estére másik térre ére,
a
szinészek és mímesek terére,
kik a homokon illegve kigyóztak
s
szemérem nélkül a nép előtt csókolóztak.
Ott Jónás a magas
ülés-sorok csucsára
hágván, olyat bődült bozontos szája,
hogy
azt hitték, a szinre bika lép.
Mohón hökkenve némult el a
nép,
mig Jónásból az Ur imígyen dörgött:
»Rettegj,
Ninive, s tarts bünbánva böjtöt!
Harminckilencszer megy le még a
nap,
s Ninive napja lángba, vérbe kap!«
S az asszonyok körébe gyültek akkor
s
kisérték Jónást bolondos csapattal.
Hozzá simultak, halbüzét
szagolták
és mord lelkét merengve szimatolták.
Igy ért, az asszonyoktól
közrevéve,
harmadnap a királyi ház elébe.
Ott már tudták és
várták és bevitték
egy nagy terembe, hol arany teríték
mellett
hevertek a Hatalmasok,
nyüzsgvén köröttük szép rabszolga sok,
és
meztelen táncoltak ott a szolgák
vagy karddal egymást ölték,
kaszabolták
játékul. Jónást meg egy cifra oszlop
tetejébe
tették hogy szónokoljon
és jövendölje végét a világnak.
És Jónás akkor egy iszonyu átkot
kiáltva
a királyra s udvarára
s az asszonyokra és a palotára
s a
szinészekre és a mímesekre
s az árusokra és a mívesekre
s az
egész Ninivére mindenestül,
leugrott, és az őrökön
keresztül
kitört, s a termen át, s a szoborerdőn,
csarnokon,
folyosókon és a kerten,
tavat megúszva, rácsokon lekúszva,
s a
vízvezeték-csatornán lecsúszva,
utcán és bástyán, falmentén
szaladva
rohant ki Ninivéből a szabadba,
egyetlen látomással
dult szivében:
hogy kő kövön nem marad Ninivében.
És méne a pusztába, hol a sáskák
a
gyér fü szomjas zöldjét mind levásták,
hol aki a forró homokra
lépett
jó saru nélkül, a talpa megégett:
ott megfogadta,
harmincnyolc napig
böjtölve s imádkozva ott lakik
s nem
mozdul, mignem messze kénköves
lángoktól lenne lenn az ég veres
s
hallanék hogy a föld egyszerre szörnyet
dördül, s a nagy vár
tornyai ledőlnek
s ugy elpusztul minden ninivei,
maga és apja
s anyja, fiai
s lányai, huga-öccse, nénje-bátyja,
mint hajdan
a Jeroboám családja.
S azontul, harmincnyolcból visszamenve,
a
napokat számlálja vala rendre,
kiáltozván az Úrhoz: »Halld,
Hatalmas!
Hires Bosszuálló, szavamra hallgass!
Elküldtél
engem, férgekhez a férget,
kik ellenedre s fricskád nélkül
éltek.
Én inkább ültem volna itt a pusztán,
sorvadva, mint ma,
gyökéren és sáskán
De böjt s jámborság néked mint a pélva,
mert
vétkesek közt cinkos aki néma.
Atyjafiáért számot ad a testvér:
nincs
mód nem menni ahova te küldtél.
Csakhogy a gonosz fittyet hány a
jóra.
Lám, megcsufoltak, Egek Alkotója!
Szolgádat pellengérre
állították,
mert gyönge fegyver szózat és igazság.
Nincs is
itt haszna szépszónak s imának,
csak harcnak és a hatalom
nyilának.
Én Jónás, ki csak a Békét szerettem,
harc és
pusztulás prófétája lettem.
Harcolj velük hát, Uram, sujtsd le
őket!
Irtsd ki a korcs fajt s gonosz nemzedéket,
mert nem lesz
addig igazság, se béke,
mig gőgös Ninive lángja nem csap az
égre.«
S elmult egy hét, és kettő, három, négy,
öt,
és már a harmincnyolcadik nap eljött.
Jött a reggel és a
dél és az este:
Jónás egész nap az ég alját leste.
S már a
láthatár elmerült az éjben,
s egy árva ház sem égett Ninivében.
Mert látá az Ur, hogy ott
egyik-másik
szivben még Jónás szava kicsirázik
mint a jó mag
ha termőföldre hullott,
s pislog mint a tüz mely titkon
kigyulladt.
S gondolta: »Van időm, én várhatok.
Előttem
szolgáim, a századok,
fujják szikrámat, mig láng lesz belőle;
bár
Jónás ezt már nem látja, a dőre.
Jónás majd elmegy, de helyette
jő más,«
igy gondolá az Ur; csak ezt nem tudta Jónás,
s
azért felette megharaguvék,
és mondta: »Mikor ide
kijövék,
s azóta napról-napra s egyre többen
jöttek a városból
kérdezni tőlem,
kicsit gunyolva, kicsit félve-bánva,
hány nap
van hátra még? S én számról-számra
közlém pontossan. S most
szégyenben hagytál!
Hazudtam én, és hazudott a naptár.
És
hazudott az Isten! Ezt akartad?
Bünbánók jószándékát
megzavartad.
Hiszen tudhattam! Kellett volna tudni!
Azért
vágytam hajón Tarsisba futni...
Mert te vagy aki fordit rosszat
jóra,
minden gonosznak elváltoztatója.
De már az én lelkem
vedd vissza tőlem,
mert jobb nekem meghalnom hogysem élnem.«
Tudnivaló pedig itt hogy kimenve
a
városból Jónás, ül vala szembe,
a város ellenébe,
napkeletnek,
árnyékban, mert egy nagylevelü töknek
indái ott
fölfutva egy kiszáradt,
hőségtől sujtott fára olyan
árnyat
tartottak, ernyőt eltikkadt fejére,
hogy azalól
leshetett Ninivére
fátylában a nagy fények fonta ködnek.
S
örüle Jónás módfelett a töknek.
Aztán egy reggel, hajnaltájra, szerzett
a
nagy Uristen egy kicsinyke férget,
mely a töknek tövét megrágta
volna
és tette hogy indája lekonyulna,
levele megpörögve
kunkorodna
s az egész tök elaszva szomorodna.
Oly vékonnyá fonnyadt, amily nagyra
felnőtt:
nem tartott többet sem árnyat sem ernyőt.
S akkor az
Isten szerze meleget
s napkeleti szárasztó szeleket
s lőn hogy
a nap hévsége megsütötte
Jónás fejét, és megcsapván,
felette
bágyadttá széditette, ugyhogy immár
ugy érzé, minden
körülötte himbál,
mintha megint a hajón volna; gyomra
kavargott,
és gyötrőn égette szomja
s ezt nyögte csak: »Lelkem vedd
vissza, kérlek,
mert jobb már hogy meghaljak, semhogy éljek.«
S monda az Ur Jónásnak: »Lásd,
valóban
méltán busulsz s vádolsz-e haragodban
a széleslombu,
kövér tök miatt,
hogy hüs árnya fejedről elapadt?«
S felelt, kitörvén Jónásból a
méreg:
»Méltán haragszom azért, migcsak élek!«
És monda akkor az Isten: »Te
szánod
a tököt amely egy éjszaka támadt
s egy másik éjszaka
elhervadott;
amelyért kezed nem munkálkodott;
amelyet nem
ápoltál, nem neveltél,
lombja alatt csak lustán elhevertél.
És én ne szánjam Ninivét, amely
évszázak
folytán épült vala fel?
melynek tornyai vetekedve kelnek?
mely
mint egy győztes harci tábor terjed
a sivatagban, és utcái
mint
képeskönyv amit a történet irt,
nyilnak elém? Ne szánjam
Ninivének
ormát mely lépcsőt emel a jövőnek?
A várost amely
mint egy fáklya égett
nagy korszakokon át, és nemzedékek
éltek
fényénél, a nem birt meg vele
a sivatagnak annyi vad
szele?
Melyben lakott sok százszor ezer ember
s rakta fészkét
munkálva türelemmel:
ő sem tudta, és ki választja széllyel,
mit
rakott jobb-, s mit rakott balkezével?
Bizd azt reám, majd szétválasztom én.
A
szó tiéd, a fegyver az enyém.
Te csak prédikálj, Jónás, én
cselekszem.
Ninive nem él örökké. A tök sem,
s Jónás sem.
Eljön az ideje még,
születni fognak ujabb Ninivék
és jönnek uj
Jónások, mint e töknek
magvaiból uj indák cseperednek,
s
negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi,
az én szájamban
ugyanazt jelenti.«
Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott.
A
nap az égen lassan ballagott.
Messze lépcsős tornyai Ninivének
a
hőtől ringatva emelkedének.
A szörnyű város mint zihálva
roppant
eleven állat, nyult el a homokban.
1939
Hozzám már hűtlen lettek a szavak,
vagy
én lettem mint túláradt patak
oly tétova céltalan parttalan
s
ugy hordom régi sok hiú szavam
mint a tévelygő ár az
elszakadt
sövényt jelzőkarókat gátakat.
Óh bár adna a Gazda
patakom
sodrának medret, biztos útakon
vinni tenger felé, bár
verseim
csücskére Tőle volna szabva rim
előre kész, s mely itt
áll polcomon,
szent Bibliája lenne verstanom,
hogy ki mint
Jónás, rest szolgája, hajdan
bujkálva, később mint Jónás a
Halban
leszálltam a kinoknak eleven
süket és forró sötétjébe,
nem
három napra, de három hóra, három
évre vagy évszázadra,
megtaláljam,
mielőtt egy mégvakabb és örök
Cethal szájában
végkép eltünök,
a régi hangot s szavaim hibátlan
hadsorba
állván, mint Ő sugja, bátran
szólhassak s mint rossz gégémből
telik
és ne fáradjak bele estelig
vagy mig az égi és ninivei
hatalmak
engedik hogy beszéljek s meg ne haljak.
A KÖLTŐ
UTOLSÓ GYÜJTEMÉNYÉBE
FEL NEM VETT VERSEK
1903-1941
1934-1941
1937-1941
1937. május.
1. Fürdök az óraketyegésben. Visz a
sok
puha, pici
hullám,
amely az egész világot viszi.
2. Ringók, simák, s Niagarák
vizeinél
sodruk sürübb.
Páncélhajó
se tudhat úszni ellenük.
3. Lassan visznek. Csak alig változik a
táj.
Igy marad el
egyenként
minden amit futni látni fáj.
4. Ház és bokor,
a
nyájas föld mely otthonom volt s egy velem,
a
semmiségbe siklik és már nincs sehol.
5. Gyér a vidám rét. Több már ami
sivatag
és idegen...
Mert
zordabb világrészbe ér be életem.
6. Hogyan öltözzem? S felszerelést mit
vigyek?
Idegen ég
süvít
elém. Fukar, kietlen és hideg.
7. A zöld jég s lila köd hona, hol a
hazug
sarkfény lobog,
szelídebb,
mint ahová menni én fogok.
8. Minden pici
hullám
tovább hajt egy makacs pólus felé.
Míg
utam befagy, s gyász-szinem lesz a fehér.
9. Telek tele
holott
nem vár fókabőr, eszkimó-verem...
Fagy,
bőjt, magány: se jó falat, se szerelem.
10. Jaj mi marad abból ami ma még
enyém?
S mi lesz
ami
még ott is éltet? Milyen
silány sarki fény?
11. Hulló társak, elveszett
expedíció...
Értem
soha
nem jön repülőposta vagy
mentőhajó.
12. Óh boldog, boldog és háromszor boldog
a
sarkutas! Ő reméli még,
hogy visszatér:
de én soha.
13. Vad rémregény. Valószinütlen.
Költemény.
Oly
ostobán
zeng fülembe, mintha
magam sem érteném.
Est hármaskönyv, 938.
1937. május.
Fürdök az óraketyegésben
az apró
hullámok között
amelyek messze tájra visznek
honnan már vissza
nem jövök.
Apró hullámok, ringatóak,
de sodruk örvénynél
sürübb.
Páncélhajót is elragadnak,
senki sem úszhat
ellenük.
Lassan visznek tovább, a parton
csak alig változik a
táj.
Mégis elmarad bokor és ház,
hiába mondanám: »Megállj!«
A
nyájas föld, mely otthonom volt
s azt hittem, szinte egy
velem,
úgy elcsúszik a messzeségbe,
nem fogom többet látni
sem.
Mindig kevesebb a vidám rét.
Minden kietlen és
csunya.
Igy érek egy zordabb világrész
idegen országaiba.
Óh
hogy’ öltözzem? mit pakoljak?
milyen fölszerelést
vigyek?
Mint ki a sarkvidékre készül,
mely fukar, kemény és
hideg,
hol csak a zöld jég és fehér köd
s a hazug északfény
ragyog:
úgy kell készülnöm a nagy útra,
melyből megtérni nem
fogok.
Minden piciny hullám tovább hajt
sivatag pólusom
felé:
s lassan-lassan befagy a tenger
és gyász-szinem lesz a
fehér.
Sűrűsödő magány, örök böjt,
fókabőr,
eszkimó-verem...
Nincsen a szegény utazónak
se jó falat, se
szerelem.
Jaj mennyi kisérhet odáig
abból, ami ma még enyém?
S
mi fog még ott is hitegetni,
miféle silány sarki fény?
Tudom a
sorsomat előre...
Kegyetlen expedició!
Nincs, onnan ami
visszahozzon,
repülő vagy mentőhajó,
boldog, kit jég közt,
sarki éjben
Kétség s remény esélye vár.
Az én utamnak egy
esélye
és biztos vége a halál.
Budapesti Szemle, 1940. márc. 1.
Mért fekszel jászolban, ég
királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél
angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.
Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb
tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha
széna-alom,
mint a magas égi birodalom?
Istálló párája, jobb az neked,
mint
gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany
hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult...
Becsesnek láttad te e földi
test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak
a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy »megszületett«!
Szeress hát minket is,
koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat,
Csengess
éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.
Korunk szava, 937. dec. 15.
Az Ur nem ment el, itt maradt.
Őbelőle
táplálkozunk.
Óh különös, szent, nagy titok!
Az Istent esszük,
mint az ős
törzsek borzongó lagzikon
ették-itták
királyaik
husát-vérét, hogy óriás
halott királyok ereje
szállna mellükbe, - de a mi
királyunk,
Krisztus, nem halott!
A mi királyunk eleven!
A gyenge bárány
nem totem.
A Megváltó nem törzsvezér.
Ereje több,
ereje más:
ő óriásabb óriás!
ki két karjával általér
minden családot s törzseket.
Egyik
karja az Igazság,
másik karja a Szeretet...
Mit ér nekünk a
Test, a Vér,
ha szellemében szellemünk
nem részes
és ugy vesszük Őt
magunkhoz, mint ama vadak
a tetemet vagy
totemet?
Áradj belénk hát, óh örök
igazság és
szent szeretet!
Oldozd meg a bilincseket
amikkel törzs és vér
leköt,
hogy szellem és ne hus tegyen
magyarrá,
s nőjünk ég felé,
testvér-népek közt, mint a fák,
kiket
mennyből táplál a Nap.
Nyugat, 938. jún. 1.
Ne mondjátok, hogy a haza nagyobbodik.
A
haza, a haza egyenlő volt mindig
ezer év óta már, és mindig az
marad,
mert nem darabokból összetákolt darab:
egytest a mi
hazánk, eleven valami!
Nem lehet azt csak úgy vagdalni, toldani.
Máskor is hevert már elkötött
tagokkal.
Zsibbadtan alélt a balga erőszakkal.
De mihelyt
fölengedt fojtó köteléke,
futni kezdett a vér elapadt
erébe.
Visszakapta ami soha el nem veszett.
Nagyobb nem lett
avval. Csak egészségesebb.
Lám, igaz jószágunk visszatér
kezünkre,
bár a világ minden fegyvere őrizze.
Mert erős a
fegyver és nagy hatalmasság,
de leghatalmasabb mégis az
igazság.
Utja, mint a Dunánk és csillagok útja:
nincs ember,
aki azt torlaszolni tudja.
Él a nagy Isten és semmise megy
kárba,
Magyarok se lettünk pusztulni hiába,
hanem példát adni
valamennyi népnek,
mily görbék s biztosak pályái az égnek.
Ebből
tudhatod már, mi a magyar dolga,
hogy az erős előtt meg ne
hunyászkodna.
Erős igazsággal az erőszak ellen:
így
élj, s nem kell félned, veled már az Isten.
Kelnek a zsarnokok,
tünnek a zsarnokok.
Te maradsz, te várhatsz, nagy a te
zálogod.
Zsibbad a szabadság, de titkon bizsereg,
és jön az
igazság, közelebb, közelebb...
Pesti Napló, 1938. nov. 6.
Szekszárd, 1939. ápr. 2-5.
Zsendül már a tavasz langy hegyek
oldalán.
Pöttöm kis nefelejcs nyitja ijedt
szemét.
Halk
fák gyönyörű gyöngéd
ujja
rajzol a szines ég
hártyájára bogas kinai titkokat.
Friss
fürdő a világ, enyhe sugár legyez.
Déltől
harmatos estig
járhatsz
könnyü kabátban és
olvashatsz a napon, kéjjel
izelgetvén
olcsó hirlapodat s borzatag
ámulván
országok
születésén,
népek
vészteli életén,
mig körötted a fák nőnek, a rügy buvik
a
fű sarjad, a fűz sárgul, a mandula
habzik,
mint a szökőkút,
ejtve
szirmai záporát
minden szélre. Be jó volna ma bolygni
mint
hajdan bolygtam e bölcs otthoni
tájakon
hetykén,
sorra köszöntve
Sédet,
Sárvizet és Siót.
P. N., 1939. ápr. 9.
Mi minden voltál már nekem, édes
hazám!
Egész világ, melyben kedvtellve utazám...
Meghitt
otthon, ahol nyujtóztam szabadon...
Keménypados börtön és
bujdosó-vadon...
Észrevétlen voltál, mint a jó
levegő,
majd égő fájdalom, mint a szoros cipő...
Homlokomon
bélyeg... a nyakamon járom...
De mostan kősziklám vagy és erős
váram.
Fölforrtak az idők, egy nagy had a
világ.
Most gyűrd be, magyar, a süveged taraját,
s amint
büszke voltál harcaidra hajdan,
légy büszke békédre e nagy
zivatarban.
Mert csodálatos és hősi a te
sorsod:
harcolnod kell, mikor más nyugodt és boldog,
s mikor
körülötted tombol az egész föld,
te maradsz türelmes, mozdulatlan
és bölcs.
Immár a népeket terelik mint
nyájat,
emberek futkosnak, mint riadt patkányok,
városok
lángolnak telhetetlen tűzben,
nemzetek halálát engedte az
Isten.
Te állsz vén bástyádon fürkészve,
hallgatag.
Gonosz, szomszéd szelek borzasztják hátadat.
Szemed
úgy száll szerte, mint a bibliai
özönben a Noé csapzott
galambjai.
Mire tart a végzet s mily sorsra szánt
minket?
Micsoda jövőnek magvaivá rendelt?
Óh, ki tudja, milyen
nehéz parancsokat
hordunk már zsebünkben titkos pecsét
alatt!
Várakozva állunk, mint ki némán,
hosszan
áll egy kényes strázsán, s vigyáz és nem moccan;
s
ahogy a rossz évek rozzanva meghagyták,
néz ránk a vén bástya, a
nyügös szabadság.
Meg ne inogj, népem, tarts ki nagy
strázsádon,
mert kell ma a bástya az omló világban,
s talán
épen ez a te nehéz parancsod:
tartani keményen a kopott ős
roncsot.
Mert nem véd az, amit te meg nem tudsz
védni,
de rozzantan is szent, ami tiéd s régi.
Átkoztad
elégszer... kicsi volt magadnak...
S ma áldott, és tágabb, mint
nagy birodalmak.
Mi minden voltál már nekem, édes
hazám!
De most érzem csak, hogy mi voltál igazán.
Most érzem,
hogy nincs hely számomra kívüled
s mi börtönnek látszott,
szabadság tornya lett.
Most érzem hogy sorsom a
hazámnak sorsa,
mint fához a levél, hulltomig kapcsolva,
mert
nem madár vagyok, hanem csak falevél,
mely ha fája kidőlt, sokáig
ő sem él.
A Szellemi Honvédelem Naptára 1940.
Irtóztató telünk volt az idén,
mintha
meg akarná mutatni a
természet, hogy még ő is létezik,
őt se
lehet semmibe nézni, mert
époly gonosz tud lenni, mint az ember.
Koppanva estek le a madarak
az ágról,
fagyva ért az őzike
könnye a földre, a vadállatok
bemerészkedtek
a falvakba: hány
élet hullott el úton-útfélen!
Bölcs koldusok a szeméttelepen
háltak
s a mély szemétbe takarózva
megfagytak. Hisz még a kabátos úr
is
majd megfagyott az utcán, vagy a rosszul
táplált kályhák
köhögős tüze mellett.
S a legborzasztóbb, hogy már a tavaszt
sem
szabad kívánni! Máskor oly epedve
vártuk, most félve
gondolunk reá
hogy több sebet fakaszt majd mint virágot
s
jázminillattal hullaízt kever.
S titkos vérszomjunk mégis ezt
kívánja!
Vagy mint rossz kártyás, nem bírjuk tovább...
Sujtsd
el fölöttünk ítéletedet,
olvaszd meg, Uram, nagy folyóidat
és
bocsáss újabb vízözönt a földre!
Igen, tedd ezt, ha tán nem akarod,
vagy
már méltónak sem véled vigyázni,
hogy győzzön az igazság és
szabadság
bús földeden: ha a zsarnoknak átadsz
s oly
állapotnak, mely rosszabb a télnél.
Megengednéd-e, hogy
gyermekeink
gyermekei, - gonosz új iskolák
neveltjei már nevét
is elfelejtsék
annak, ami előttünk szent ma még
s amiért
annyit küzdtenek apáink?
Akkor inkább a vízözön! Talán
egy
bárka majd azon is fog lebegni!
Egy szabad emberpár és
jámbor-édes
állatok, komoly elefánt, bolondos
mókus, szép
macskák és erős teve.
1940. február 13.
Rólad álmodtam, Erdély,
kamasz
koromban, Erdély,
messzirül süvegeltek
hegyek és fejedelmek.
S
ki voltál könyvem, Erdély,
ezeregyéjem, Erdély,
lettél ifjonti
házam
és tanuló lakásom.
Három nagy évig, Erdély,
laktam
földedet, Erdély,
ettem kürtös kalácsát
s a tordai
pogácsát.
Ismertem színed, Erdély,
tündérszín őszöd,
Erdély,
üveg eged metélő
csúcsaid gyémánt élét.
Most versbe
szállok, Erdély,
az első hírre, Erdély,
hogy varázsod
határát
sorompók el nem állják,
öreg pilóta, Erdély,
ül így
gépébe, Erdély,
mégegyszer ifjúsága
tájain szállni vágyva...
Híd. 1940. szept. 17.
Remenyik Sándornak
Ha nem tudtam mindjárt
felelni,
tulajdonítsad zavaromnak.
Úgy forgattam soká
kezemben
zengő leveled, mint aki
nézi, nem hibás-e a
címzés.
Nem ismersz, messze vagy, barátom!
Ha látnál, hogy
fetrengek itt,
már csak a testben élve, már csak
egy nyaláb
testi fájdalom,
erőtlen, gondolattalan:
nem írtad volna amit
írtál.
A versed édes és kegyetlen.
Úgy hangzik mint a
trombita
a nyomorék vitéz fülében,
vagy a halott álmai
közt,
aki már feltámadni nem tud,
de a hangot, mely
költené,
beszövi az álmok közé,
beszövi kínjai közé
s a
költögető hang, a hang
kínok és álmok közt örökre
zeng tovább
édesen s kegyetlen.
Sorsunk, 1941. 1-2.
1934-1940
Furcsa elmenni Délre
és hazajönni
télre,
furcsa és iszonyatos.
Halottak napja van ma:
a
halottak fogadnak.
Furcsa és iszonyatos.
Milyen puha és
süket
ködök tömik az eget!
Furcsa és iszonyatos.
Tán hogy
senkise értse
amit a holtak beszélnek...
Furcsa és iszonyatos.
A halottak fogadnak,
kik ujra többen
vannak
s olyan nehéz a szivem.
Be jó, hogy messze voltam
s
úgy fáj, hogy messze voltam,
olyan nehéz a szivem.
A halottak
beszélnek:
mi lenne, ha értenélek?
Olyan nehéz a
szivem...
Messze már a pálmafák.
Vacog a szélben az ág:
olyan
nehéz a szivem!
mért faggatnak a holtak
kik élve némák
voltak?
miért hangos a halál?
miért van, ami nincsen?
miért
fáj, ami mindegy?
mért nagy dolog a halál?
hisz úgyis csupa
zárás,
véglegesség és válás
az élet, s fiók halál.
Minden
élő szerte fut,
csak a halotthoz van út - -
1934. november.
---
- Hányan sirják, panaszolva
ezt az
életet:
milyen szép lehetett volna
s milyen csúnya lett!
Nyerstejjel és citromkővel
eltünik a
folt.
Csak az életről nem tűn el
ami foltja volt.
- Nem én, nem én szennyeztem be
hófehér
ruhám.
Más emberek keze kente
szutykait reám.
Olyan voltam mint fehérre
meszelt
tiszta ház,
kit az utcák csőcselékje
behány s meggyaláz.
- Mit csalod magad bús sárház?
Sárból
a falad!
Fehérséged csak hitvány máz,
sár vagy az alatt.
Sárból vagy, s ha besároznak:
sirni
nincs jogod
saját elemeddel dob csak
aki sárral dob.
- S ha tetszett az Ég Urának
hogy e
sárvilág
szinén sárból vert magának
ily kis kalibát - - -
---
Piros virágfejek lámpái lengnek,
ugrálnak
a fűszálak a gyepen,
e kertben, hol ma romlott életemnek
rosszizü
gondjait szürcsölgetem.
Árnyékba bujtam egyedül és távol,
de
mindenütt utánam jő a nap,
keresve óriás reflektorával
s a
kert az ő tükre és kémje csak.
Lengnek a lámpák, mint az őrökéi,
arany
körök cikáznak hangtalan,
mig eltolva az árnyak venyigéit
az
egész vad fény súlya rámzuhan.
Mért üldözöl e vádló
fényzuhannyal?
Nincsen elég kéjenced s udvarod?
Hagyj
elhúzódni sötét poharammal,
ha már izét elvenni nem birod,
Beleőrülsz, mint ópiumszívásba:
Emberekre
gondolni keserű,
keserű s mégse tudsz gondolni másra
és mégse
látod, hogy táncol a fű.
Mért nem szállsz, versem, oly csillogva s
lengve
e fű fölött mint őszi fonalak,
ha szirom esőz és lassan
kerengve
aeroplánján utra kel a mag?
Nem törődve az emberek szemével
mely
megvet s kezével, mely összetép,
ringatózva a füvek ütemével - -
-
Dobd inkább azt a poharat a
földre,
melyben az emberek emléke van,
hadd folyjon el a füvön
szétömölve
hol semmivé szárítja sugaram. - - -
Zugliget, 1937.
---
Rossz utakon döcög már velem
az
életem:
de minden útját szeretem.
Mint akivel egy bolond vonat
vad ég
alatt
sivár, gonosz tájon halad.
S amint fa és cserje
tünedez,
elrévedez:
zord ut, de milyen érdekes!
Egymásután marad minden el.
Kopár e
hely!
De szivem fölizgulva ver. - - -
---
Mi van veled ember? Nincs már
teveled
apád, az Igazság, sem anyád, a Képzelet.
Belépsz az életbe, fejmeghajtón,
mint
egy hivatalba, a párnás ajtón.
Nincs főnök itt, s mégis szigorú
hivatal
szabja tenni mindenkinek azt amit nem akar.
Az Idő, goromba irodaszolga,
az üres
lapokat elébetolja.
Egymásután, s már készen,
rubrikázva.
Előre tudod, hogy mit kell irni rája.
Alighogy kitöltötted, elkapja előled,
s
úgy nézel utána az elröppenőnek,
mint aki valamit elfelejtett;
s titkon
már bánni kezded,
mért nem huztad keresztül a buta
rubrikákat,
vagy mért nem rajzoltál inkább valamit, madarat,
virágot, - - -
937.
1. Olyan rövid az élet! - Én
bucsut
mondok a nagy céloknak, és csak
ugy
2. irogatok már, mint aki
magában
beszél buvában, egy üres szobában
3. semmitse bánva. Ha valaki
hall,
nem baj. S ha senkisem hall, az se
baj.
4. Mivé ébredtem! Öregur vagyok,
ki
legyekkel csatázik és motyog,
5. tudja, hogy akármit mond, úgyse
használ,
és hogy amit mond, az nem is
igaz már,
6. mivel az ember, mint az álló
óra,
csupán egyszer mond igazat naponta.
7. s már énfölöttem elvonul a
nap...
Ugy nézem, mint a távozó hadat
8. egy cserbenhagyott őr, aki
magában
ül rossz sátrában, idegen
hazában.
9. s tünődöm: ki lát még, és ki
szeret?...
Engem az ellenség is elfeledt.
10. Öreg vagyok, de semmit el nem
értem:
vagyonom nincs, és
érdemem nem érdem.
11. Nem is törődöm többet
semmivel.
Kezem gyerekes
dolgokat mivel,
12. tudom, hogy nemsokára
meghalok,
mindegy, csak unt
szokásból gajdolok
13. cél nélkül, s arra is bágyadt vagyok
már
hogy e verset kissé
jobbnak faragnám:
...aki nem
szeret, annak jó lesz így is,
és
aki szeret, annak jó lesz így is...
1937.
---
Özönvizet, kőessőt, üstököst
nem küld
az Ur, ki emberek
fegyvereivel
veszítette el
hajdanta
Jeruzsálemet.
Mi szükség az Istenre? Hisz
elég erős az ember
is.
Felhőt csinál, gázat lehel
s napkelte és napszállta
közt
egy kisebb nemzet pusztul el.
Kuruc, tatár busulhat itt
ma még,
hajdu begyürheti a süvegét,
kifordíthatja a
köpönyegét,
káromolva apái istenét:
nem isten az aki nyakára
lép,
süket és néma talp -
még a bubánat sem él itt
tovább.
Isten talán megszánna még:
ember nincs szánni a
magyart.
És már azt kérdik tőlem álmaim:
milyen lesz magyar
nélkül a világ?
---
Lelkem kiszikkadt mezején
pár szál
virágot keresek
annak ki lelkem lelke és
minden virágnál
kedvesebb.
kit boldog lennék boldogan
tudni,
álomnál édesebb
életben, s mégis én teszem
hogy az élete csupa
seb.
Fojtó szél verte zord mezőn
böngészve,
sirva keresek...
Szegény, szegény virágaim,
be fonnyadók, be
kevesek,
bús menekültek, mint magam,
s halálra
szántak, s kékesek,
s utolsó pár szál ez talán
amit most
lábadhoz teszek.
Tünődöm olykor, édesem,
jobb lesz-e ha
már nem leszek?
Lesz-e nyaradnak ősze még
vidámabb, és virága
szebb?
937.
---
Hadakozom a világgal s idővel
Óriásoknak
szegülök ellene
Jégverésben állok meztelen
malmok acél zugását
hallom
s remegő ujjaim közt görcsös tollam
szalmaszálam,
egyetlen fegyverem.
Magyarságom naiv gőgje fogytán
de
magyarság eredendő veszélyi
fejem körül feketén
tornyosodván,
szavaim súllyal és kínnal teremnek,
mint bölcsek
szemén a nehéz könnyek,
vagy sűrű mézga a beteg fa odván.
937.
---
Miért hazudsz, te fáradt öreg arc?
Én
nem vagyok még fáradt és öreg.
Felszántott mezőn legtermőbb a
rög
s vihar is mennyi verte, mit akarsz!
Hány tűnt év, mint elrontott régi
rajz,
hever a sár közt és szélben pörög.
Mit bánom! Amig
vásznam egy fikarc
maradt még, váltig újat bűvölök...
Sokat rontottam, s most
förtelmesen
elborult, és vacogva ültök az
aeroplánok árnyai
alatt.
De én csak pingálok
türelmesen
győzhetetlen, bár sohse győztesen,
míg a szél el
nem kapja rajzomat.
1939. elején.
Ez csak az éjnek betegsége...
Lesz-e
valaha reggelebb?
Oly csöndes künn az
utca, mint a messze
harcterek,
csak tompán
hallok egy-egy elviharzó
gépkocsit,
mint
távol ágyut, vagy mint hosszu jajszó
fütty
sivit
a szomszéd pályaudvarról, homályos
harcijel,
üzenet
a ködben, amelyre válasz
nem felel.
Az utca,
óh az utca, néma, mint a
harcterek.
Árad,
árad, mindent elöntve, kint a
szürkület.
939. ősz.
---
Vasárnapi csendes eső
mélán hull a
házereszről
nedves az udvar szalmája
sáros csizma tapos rája.
A kocsiut csupa tócsa
száz bugyborék a
hajósa
lassan száll le, elkanyarog
mint kis szennyes
gondolatok.
Csirkék, tyúkok szomorúak
egy rossz
szekér alá búnak
csúf a kakas, csorg a zápor
összeragadt
farktolláról.
Állva alszik egy bús tehén
állva is
kérődzik szegény
rá-ráébred az esőre
gőzöl ázott, meleg szőre.
Óh az eső rossz mulatság
nem mulat
más, csak a kacsák
hangjuk mint a vásári síp
hápog hápog visit
visít.
Máskülönben csak a csorgó
alatt
muzsikált a hordó.
Sem emberszó, sem állathang,
ló sem nyerít,
eb sem vakkant.
Zúg a zápor minden sülyed
elcsöndesült
minden élet
agyamban is a gondolat
mint őrült a zuhany alatt.
Jaj komor vidéki udvar
sáros térő,
piszkos pitvar!
Meddig kell még itten állni
ezt a záport
végigvárni?
Mintha örökké omolna,
mintha más egyéb
se volna
se nyomorgás, se háboru
ez is ép elég szomoru.
1940. nyár.
---
Világon való bujdosásaimnak
esztendeit
szaporítani tetszvén
az én bölcs istenemnek,
engedé bár, hogy
élvén élni bírjak
s ne legyen fáradt törzsem ága fösvény,
sőt
holtomig teremjek.
De ahelyett kórokkal és sebekkel
ver
ezerféle tarka nyavalyákkal,
se vége már, se hossza;
uj ostort
vesz kezébe minden reggel
s versenyt gyötörve a komisz
világgal
kinjaim sokszorozza.
Ki mondja még hogy életem
unalmas,
mikor a saját testem hoz naponta
meglepetést,
kalandot,
veszélyt és harcot, hősies vagy aljas
kinok
élményét, s a vak unalomba
váratlan szörnyű hangot
visit
minduntalan, új iszonyoknak
tárva utat birodalmába,
mígnem
keskeny szobám kitágul - - -
940. okt.
BABITS MIHÁLY ÖSSZEÁLLÍTÁSÁBAN
1903-1938.
1903.
A hajnal fénye rezzenésén
a puszta
szobra hangot ad:
a hajnalt elaludni, ember!
nem
resteled rest álmodat?
Ha későn ébredsz, fönn a nap már
és
erős fénye szúr, vakít
s te meghökkenve dörzsölöd majd
sötéthez
szokott szemeid.
«A gyáva faj, a törpe
lelkek...»
Aludni ugy-e jól esik?
Ha alszanak nem kell
mozogni
s hogy élnek, észre sem veszik.
Kelniök kell!
Szavammal őket
felrázni akarom s tudom!
A hajnal harci
trombitása
a lelki ébresztőt fuvom.
Kelniök kell, ébredniök kell!
mert mi,
mert mi ébren vagyunk.
Haljon meg, ki aludni kiván:
a sírban
majd békét hagyunk.
Ki lelkes állat, ne legyen kő,
Ki él, az
éljen igazán,
Kin embertest az uniformis
ember legyen ma új
csatán.
A gyáva faj, a törpe lelkek...
Nem
tudják amit mi tudunk,
Míg ők a tegnapot alusszák,
mi a holnap
felé futunk.
Uj hajnal ví a régi éjjel,
s a ma küzdelmükből
terem
és bármilyen sötét az éjjel,
a hajnalé a győzelem!
Tornyomból hirdetem a hajnalt,
mert én
is müezzim vagyok.
Magas a torony, messze látok
és lenn sok
piszkot láthatok.
Készüljetek a nagymosásra!
ébredjetek rá
szaporán!
mert sok a szennyes, hí a munka
s az igazság
sohsincs korán.
Tornyomból hirdetem a hajnalt
s látom
fölbukni a napot
és hangosabban trombitálok
s azt hiszem,
gyujtok, ragadok!
Nem nézem, jönnek-e utánam,
mert hátra nem
nézek soha:
előre nézek és előttem
falakat bont a harsona.
Nyugat, 1912. 1024-1025. l.
Sok sulyos álom háborit gyakorta,
amilyen
álma senkinek se volt
és lelkem mint az óriás retorta,
amelyben
egykor Isten főztje forrt,
midőn a világ tésztáját sodorta,
remekké
gyurva a sötét gomolyt,
hogy bár nem édes, ékes lett e torta
s
disziti föllül a nap és a hold.
Igy lelkem uj világok vegyedénye,
de
zárt edény és szája, csőre nincs.
Az én szobámnak nem nyilik
redőnye.
Az én kincsem elásott, néma kincs,
az
én álmom felejtett, régi álom:
saját szivemnek kulcsát nem
találom.
Kiadatlan kézirat.
1903. jun.
Alig volt dél - és ime este már
az
ablakot ködfátyol keni be,
áttetszik rajt’ sok vonalatlan
árny
sötét és mégis halavány szine.
Benn ágy alól, sarokból a
sötétség
Kimászik, mintha tolvaj volna csak,
Ki nappal még a
házban elrejtőzék,
s előbuj lopni, mikor alszanak.
Tévedsz, tolvaj sötétség, én nem
alszom,
s te kincseimből semmit el nem lophatsz,
amelyek
lelkem mélyében ragyognak.
Lelkem ragyog, mint gyémánt, úgy
ragyog,
s te félsz a fénytől. Én a fény vagyok
s én nem
alszom, mert én sohasem alszom!
Magyar Szemle, 1906. aug. 23. 547. l.
Velence, 1908.
Ó mennyi szerencse
és mennyi talány!
A
régi Velence
s az ifjú leány.
Már este van itt benn
sötétül a ház
s
kigyúl ereidben
az éjjeli láz.
Hív csendes ölébe
az ágy meg az éj
jer
vár gyönyörébe
a vágy meg a kéj.
Ottkünn a csatorna
csupa láng, csupa
dal:
boldog az, Madonna,
aki fiatal.
Nyugat, 1911. I. 1058. l.
1909.
- Hol jár a lelked, éjszívű kapitány,
hol
jár a lelked éjszínű paripán?
hol jár megint,
hol jár a lelked?
mely
hadakat, vadakat vág, kerget?
- Nem az vagyok már, aki valék,
szegény
szegény legény, de büszke, bitor legény,
ki
egykor a tilosba vágtam
hej,
bitoran, botoran, de bátran!
Mennyi sok kincsem, mennyi sok
aranyam
szeleknek szórtam, vége van, oda van!
Most
szellemem, miként gerincem
nyugtot
eped s veszi bármi kincsen.
Jer hát nyugodjunk, jó paripám!
Rövid
kantárra foglak! Nézd a tavaszt, ma víg:
kész
vendégasztal: lásd a hasznát!
Föl
ne ijedj, ha zokogna gazdád:
a nyugalomnak ára a fájdalom,
nekem:
mert érzek és nem mondhatom;
neked: mert még
röpülni vágynál
és nem ereszt
a hideg kantárszár!
Pesti Napló, 1917. máj. 27. 12. l.
1908 körül.
Valamit én elveszitettem
hogy mit?
hogy mit? már elfeledtem
a sorsmadár kering felettem:
mi lenne
ha eszembe jutna?
Boldog vagyok hogy elfeledtem.
Ha
gondolatom visszajutna
a félve sejtett, régi utra
jaj, mivé
lenne, hova futna?
Mi baj ha lelkem vére buggyan?
Csak
meg ne lássam, meg ne tudjam!
Ha éjjel visszaálmodom,
reggelre ujra elfelejtem.
Ha rátalálok
az uton
fölveszem és megint elejtem.
Független Magyarország.
1910 körül.
Előbb meg kell halnia annak,
aki
feltámadni akar:
meghalni is, feltámadni is
csak az tud aki
fiatal.
Volt nekem egy ritka kincsem
és a
nevem volt a neve
ragyogott az egész világnak
és én boldog
voltam vele.
Beköltöztem a nagy városba,
hogy
mutogassam kincsemet,
s a városban, a tolongásban
jaj, egyszer
elveszett!
Azóta járom a világot
kincstelen és
magamtalan
nem haltam meg, de nem is élek:
elvesztettem magam.
Hajam ritkul, járásom lankad,
már
feltámadni nem fogok:
viseljék akik megtalálták
kincsem, az
ifjak, boldogok!
Kiadatlan kézirat.
Régi vers 1910-ből.
Lelkemnek kincsei, szegény szomorú
kincsek
alusznak naptalan, sötét ládába rejtve.
Néha
előveszem, mint ékszerét a vénlány
s játszom velük magam,
mindenkit elfelejtve.
És ékesítgetem magamat gondolatban:
ez
itt egy diadém: egy régi szerelem:
ha föltenném megint lelkemnek
homlokára!
ez itt egy bús gyűrű, egy bús gyűrű az ujjra,
pecsétes
bús gyűrű - oh mennyi ékszerem! -
oh szomorú pecsét! - mennyi
könny volt az ára! -
Ez itt egy karperec: elnézem mint a
fösvény:
kígyós kösöntyű volt, Tuntalus-álmomé,
mely vétkes
kört csinált, mint labirintus ösvény.
Ez itt egy régi lánc, a
zsarnok vágyak lánca:
mily súlyos és arany, s karika
karikára
ütődve még, ha nyúlsz hozzá, jajdulva csörren.
Ni itt
egy régi bú, egy édes régi násfa,
a viselés miatt kívül kissé
levásva,
köve baljós opál fájdalom-szülte gyöngyben.
Fülönfüggő
emez, alakja csöpp harang
és minden mozdulat megcsendítette
halkan,
mint távoli zenét, a csöpp ezüstharangot -
Ah! ah!
hunyd be szented! hallod a régi hangot?
a régi néma szót hallod-e
zengeni?
(Milyen gazdag vagyok, de csak úgy mint
tolvaj,
ki rablott kincseit mutatni nem meri!)
Magyarország, 1928. dec. 25.
Mitől lobognak a lámpák?
És a gépek
mitől zúgnak?
Fel szoktál-e nézni néha,
Hol a hosszú drótok
búgnak?
Úgy tetszik, hogy értem olykor
- Úgy jön olykor mint
az álom -
Hogy a zúgó sodronyokban
Mit beszél a villanyáram:
»Hajdan aki szabad órjás
Fenn a
felhőkben dörögtem,
Mostan rabként gépet hajtok;
Surranok e
dróterekben.
Surranok a selymes ércen,
Érben holt vér, vérben
rab láz:
Jaj az efemér embernek,
A ki engem drótba zabláz.
Jaj a rám szálló madárnak:
Szárnyat
ejtve fog lehullni;
Jaj az efemér embernek,
A ki hozzám merne
nyúlni.
Surranok a szabad légben
Félelmesen, bárha
szolga:
Tudjon nekem szótfogadni,
A ki nékem parancsolna.
Télen sodronyom ezüstös
Zuzmarával
kivirágzik,
Nyáron a nap gyilkos fénye
Gyilkos drótjaimon
játszik.
Minden gyilkol ami fényes,
Anélkül, hogy maga
veszne:
Így a nap és így a villany - - -
Így a kard és így az
eszme.
Így a város forró lelke.
Melyet
titánteste zabláz:
Ezer vékony idegszálban
Csupa zárt hő,
csupa rab láz.
Mennyi erő feszül bennem
S mozdulatlan drótban
rángok -
Csak forogjatok ti gépek
És lobogjatok ti lángok!«
Az Ujság, 1910. jan. 1.
Van e földön sok lehetség, sok borzasztó
gondolat,
melytől fázik gyenge hátad, égre lázad gyér hajad;
van
e földön (s egyre több lesz) sok véletlen Vakeset
mely akár egy
őrült isten zuzza kinra szivedet:
gondolat, amellyel élni
egymagában hősiség;
csoda, mely már lehetetlen, puszta álma is
kisért:
de legszörnyübb gondolatnak, legborzalmasabb csoda
az
hogy nincs csoda a földön, az hogy nem lehet csoda.
Hős vagy ember, mái ember, ki e
gondolattal élsz
hős mert élsz és nem vársz semmit, hős mert élsz
és nem remélsz.
Ó ha sikerülhet olykor minden társaságtól
válnod
s nincsen nyitva könyv előtted, s nincsen gondod s még
sincs álmod
(hogyha könyved, gondod, álmod, társaságod a
magány,
akkor tudsz csak önmagadról, akkor élsz csak igazán)
nem
roskaszt-e akkor össze ennek a gondolata:
az hogy nincs csoda a
földön, az hogy nem lehet csoda?
Az hogy semmi, semmi, semmi nem
történhet, semmi új,
nap jön éjre és tavasz jön télre
válhatatlanul;
az hogy vergődhetsz örökké, falba fejed
verheted
mégsem fog történni más mint ami rég megirva lett;
az
hogy sinek vannak rakva a világkerék alá
s nincsen semmi, nincs
erő mely sinéről kihajtaná;
az hogy e világ egy fád gép,
lázadásra ostoba;
az hogy nincs csoda a földön, az hogy nem lehet
csoda.
Elfeledtet tán egy percre jóltevő gond,
társaság;
könyv, bor, álom képzeletre fest talán hamis csodát;
de
magadba, öntudatban, magadé és szabadon,
»Mind hazudság!«
- igy kiáltasz temetősdi ágyadon -
»Mind hazudság! nincs
szabadság! csupa rabság életünk;
sors pórázán, buta bárány,
vágóhidra mehetünk,
egy uton csak: nincs választás! s türhetetlen
kaloda
az hogy nincs csoda a földön, az hogy nem lehet csoda«.
Ok és Kényszer, két borzasztó, istenek
közt óriás
ül e bus buta világon, buta bus lidércnyomás
s ha
csak moccan rab világunk, már fején e fene két
óriásnak érzi
nyomni halhatatlan fenekét. -
S hogyha kérdezné az Isten: »Világ,
mért van rajtad átok?
Nemde minden jót megadtam? Béna lelkek mit
kivántok?«
azt kellene válaszolnunk (jaj, hogy nem lehet
soha):
»Adj uram csodát csak egyszer! egyszer csak legyen
csoda!«
Kiadatlan kézirat 1910-ből.
1909 táján.
Mint kunok űzte bus legény,
szórtam a
kincseket mögém,
és addig szórtam balgatag:
most már maguktól
hullanak.
Itt egy darab, ott egy darab:
lassankint
minden elmarad!
s hiába hintem, egyre jő,
üldöz a vén kun, az
Idő.
Beteg szeretnék lenni már.
Ugy fáj az,
hogy semmi se fáj!
Ha semmi más: e semmi fáj!
Beteg szeretnék
lenni már.
Ó jöjj kór, oltsd ki bágyatag
kézzel a
gyertyás vágyakat,
s mint vén egyházfi, csöndbarát,
zárd el a
szentély ajtaját!
Feledni hogy még van remény,
egy
szelid ágyba fekszem én:
maradj, Remény, te vén csaló!
Nekem a
szelid ágy való.
Ne mulattasson semmi más,
csak ami
képet fest a láz
vagy zenét a csönd ujja sző,
amig a végső óra
jő.
Valaki akit szeretek,
kezemet akkor
fogja meg,
és addig ne eressze el,
mig érzi hogy az ere ver.
De mikor elhallgat az ér,
s fehér
lesz, ollyan törtfehér
a kéz, mint hervadt liliom,
fektesse
végig ágyamon.
És mondja: »Mit az ég adott
(Mint
a virág a harmatot,
ha reggel szelében meging)
könnyelmü kéz!
elszórta mind.«
»Hadd fonnyadjon hát
szárazon!«
Mondja, s ne sirjon már azon!
Menjen el, s
törve, hagyjon ott
mint a szél a liliomot.
Szemle.
Mint egy víg rigó
vígan
rikító
kiáltottam egyszer:
Huncut a bíró!
Huncut aki kap,
huncut aki pap;
huncut
aki úr és
huncut aki rab.
Huncut aki buj,
huncut aki
nyul,
huncut aki gyáva
s fél az uraktul.
Nem vagyok ma már
rikkantós
madár,
hanem mint a holló
azt mondom, hogy: Kár!
Kár az urakért,
kár a
papokért
legnagyobb kár volt a
régi Istenért.
Kár a gazdagért
kár a
szegényért,
legnagyobb kár értem
szegény legényért.
Nyugat, 1911. I. 1959. l.
melyben a költő kéri a Múzsát, hogy az elköltözött lelkekért imádkozzék.
Üdvözlégy Máriára harangoz a harang
de
meg se hallva hal ki házak közül a hang.
Midőn a föld közömbös,
talán a menny megért:
imádkozzunk ma Múzsám a minden
lelkekért,
kik bolygva - s vajjon ők is tudják-e,
merre? mért? -
nyerik talán az égtől amit a föld remélt;
kik
útban és felezve lét és nemlét honát
lesik talán a földtől amit
az ég nem ád;
kiket közel megérez a finomult ideg
s
sok gyenge nőt sötétben lúdbőröz a hideg;
akiktől fél a gyermek,
ha csendben fél maga;
akiknek szenvedése borzongat éjszaka;
kiknek lehére fodrot vet síma tón a
hab
és elhomályosul a fényes tükördarab;
akiknek rémes esten
ajkukról sir a szél
s ujjuktól ing az asztal s báj koppanás
beszél;
kik bolygnak milliónkint teretlen
téreken
s kiderül szenvedésük a végítéleten:
azokhoz sok
közünk és eleven nincs utunk:
azok közül jövünk és azok közé
jutunk.
Ismertem egy leánykát, szép volt és
halavány,
és elrepült a lelke egy szennyes éjszakán.
Mit
csinál, árva lélek, föld felett, ég alatt?
Sápadt teste azóta a
sírban elrohadt.
Nyugat, 1911. I. 355. l.
Ilyenkor szünidőn járok a vén
szobákban,
ahol a nagyanyám lakik, szegény, magában
kályha
táblái közt kopogva hull a gipsz
s az ócska bútoron kopik a régi
ripsz
és minden régi fák dobognak és ropognak
szekrényajtó
sóhajt, a rossz padlók zokognak,
pattog a nagy sifón, sikít a kis
fiók,
sírnak az ablakon a titkos szélvonók,
mindennek hangja
van - milyen csodára vársz még?
Harangjátékba kezd, ha lépsz a
vén pohárszék,
hol néhány csöpp szobor, üvegből a király,
s
Erzsébet, drága hölgy, királynők gyöngye, áll,
egy száradó bukét
emlékül régi táncra,
rulett és francia kártyák a pasziánszra
(a
présen négy kis ász, gyöngyökből kirakott)
falánc mit nagyapám
tömlöcben faragott,
s egy gyűdi Mária, fából kivágva,
finom
üvegbura alatt; s a cifra baldahinon
van egy borsszemnyi
rés; s ha fény elé vonod,
láthatd e résen át a gyűdi
templomot.
És a sok ős pohár! apáim szája szítta
belőlük
nedvedet, hatalmas aqua vita!
vadászatról jővén ha meleg és
erős
szivüknek jól esett a meleg és erős.
A könyvespolcon is
ujat sohase kaptál
katatva mint gyerek; idei csak a naptár
annak
is régi vers zöld hátán zongorál,
vers fölött régi kép, erős
Komárom, áll.
Van Honvédalbum ott, grammaire és úti napló,
regény
is: Paul de Cock s az Arkanzászi rabló.
Egy régi imakönyv, -
leválik a kereszt -
a belső oldalán áll: Petrus natus est
anno
millesimo... A latin bibliákra
a padlás pora vár; patkányok
foga rágja;
de megbecsülve áll a Poesie-kötet,
amelybe
még anyám másolt be verseket.
A tömpe asztalon album ezüst
virággal,
fekete alapon, ó fotografiákkal:
apák és nagyapák -
az őseim! minő
sok régi délceg úr, finom szép régi nő.
Egy
Jókai-regény hősei! sok gavallér,
nálam külömb legény! - sok régi
módi gallér,
sok régi pantalón: akkor szép uj divat: -
e sok
vadász, ivó, kártyás urak miatt
vagyok most koldus én; ezektől
örököltem
nem pénzt, de szivemet, amelyet meggyülöltem
nem
pénzt, de vágyakat és átkos lelki pénzt,
aranynál súlyosabb s
gyűlöltebb aranyészt,
amelyért emberek büntetnek, büntet Isten:
e
büszkeséget is, amelybe belevesztem;
s e csillogó szemű, szomorú,
régi nők
szerelmet hagytak rám, vakot és vakmerőt,
szerelmet,
nem fogyót, mindenre, minden ellen
s hogy majd álmok közé
tépődjön rossz szerelmem,
e hölgyek és urak, e régi emberek
sok
lelki nyavalyát hagytak rám pénz helyett.
Ezért most, őseim!
megátkoz unokátok:
ottlenn a sírban is örökre verjen átok
s ha
csontjaitokat megette már a föld:
legyen belőletek minden ami
gyűlölt
legyen belőletek mérges gyümölcsök rossza,
legyen
belőletek váltóknak papirossa
minőre nevetek írtátok
annyiszor,
legyen belőletek tüdők halála, por
és marja
lelketek pokolban is az átok
s a szégyen, hogy ilyen - mint én -
az unokátok!
Nyugat, 1912. II. 50-51.
1915.
Ó ne civódj a szegény művésszel
Hogy
néma, bár a szive meghasad:
mely kovács az, aki puszta
kézzel
gyurni merné a meleg vasat?
Könnyű annak, ki hideg
viasszal
formálgatja játékbábuját:
laza forma; mégis percig
azzal
gondjainak játszat csicsuját.
S boldog kinek bőre sérthetetlen,
mint
a Siegfried meztelen meze
minden-értő, mindig érthetetlen,
mint
az asbest istenek keze.
Jaj de lelkem nem szilárd sziget,
hanem
hányt hajó e tengeren
s máris annyi hév vas égetett:
csupa
hólyag fájó tenyerem.
Nyilt seb bőröm minden pórusa
minden
új érintés újra kín:
s vakon zsong a kínok kórusa
idegjeim
tépett húrjain.
Pesti Napló, 1917. márc. 11. 1. l.
Mélán ültük még az iskolát,
s ittuk
már a lelked italát
tejnek, mint a jó bor elejét:
ó csak most
érezzük erejét!
Lelked ize lelkünkön maradt
s lelkesebb a
lelkünk általad.
Ó most hull a test és hull a vér
addig
élünk mig a lélek él!
Borsszem Jankó, 1917. március.
Hát ujra Karácsony elé
harangozom a
sziveinket!
Tavaly, tavaly, emlékszel-é?
tavaly a Sors vetélt ki minket,
a
Sors, a vén harangozó
s mint két harangnak nyelve, lengett
a láb, a vér, a szív, a szó,
a kéz, e
lengő, bús ütő,
s a hír, e szakadós huzó,
s a csápos szem, s a vak tüdő,
mely
levegő után liheg
és vár, mint hegyen téli tő.
Óh puszta tőkék, bús szivek!
Valami
filozófiának,
vad újnak, vagy nyűtt réginek,
jó tán ez is, öröm vagy bánat;
de
inkább vallás kell nekem.
Az évek árapálya támad
a régi lankás hegyeken.
Jer! Isten úr
vetélt ki minket.
Oh jer, hitetlen gyermekem!
vigyük hozzá
örömeinket!
Ma újra Karácsony elé
harangozom a
sziveinket.
Nyugat, 1921. II. 1769. l.
Erdő: fák, ágak, levelek, mókusok;
város:
út, házak, ablakok, lányfejek;
mindegy, ha kocsi zörög vagy lomb
susog:
én is egy vagyok, egy kerék, egy levél!
Óh kerekek boldogsága, óh
levelek
boldogsága! szent, megkötöző varázs!
Fejek és felek,
parányok, ezerek:
csak a csöppnyi számít, csak a csonka él.
S mit bánom, mi zúg, autó vagy
darázs?
Zúg, zúg a lelkem és zsibog a husom:
csak fuss, autó,
messze még a garázs!
röpülj nászra, darázs! messze még a tél.
Jer, jer, mi aprók, szeressél,
mókusom!
Kerek erdőbe, kerek Budapestbe
mi boldog férgek,
okosom, csókosom!
tárjuk szét a szárnyunk, hadd vigyen a szél!
S oly lendülettel suhanjunk az
Estbe:
lopja be az Estbe mámorát a Dél!
Kerék sem áll meg a
gépből kiesve;
levél ha lehull, csak messzebb táncra kél...
Ünnep, 1923.
Mindig csodálom, mért mondják ki azt a
szót,
mért nem titkolják azokat a szavakat,
mért nem
szégyellik, jobban mint a szerelem
szégyellt, titkos szavait,
mért nem fáj ilyen
rettentő szót kiejteni, mért nem nyelik
vissza
torkukba, mért nem dobban szét a szív
e vérhökkentő hangra, mért
nem áll meg és
mi védi a hideg Utálat kavaró
kezétől, hogy
hozzá nem nyúl? Mondják, van oly
nép Afrikában, mely nem enne más
előtt
és inkább veszne éhen, mintsem ezt a szót:
«evés»
kihörögje. Restellik az életet,
de ki restelli a halált? Hősök?
Dehogy!
Csak szemérmetlenek, csak undort nem tudók.
Mert van-e
szemérmetlenebb, mezítlenebb,
létünknek piszkos mélyét jobban
felfedő
szó, mint ezek: halál, sír, hulla, temető?
Jer, takard
el e szörnyű szókat, könnyü rim!
Isten! takard majdan rímedbe csontjaim!
Pesti Napló, 1923. dec. 25. l
Fénnyel az Isten
öntözi a
földet;
kannája ezüst
rózsája a hold.
Kannája alatt
a
locsolt fű legörbed...
Ideges fejed is
párnára hajolt.
Itasd, égi Kertész
bolond
virágomat:
hadd járja be lelkét
e béke-ár;
hadd legyen
benne
minden gondolat
csöndes és gyengés
mint a holdsugár.
Ha holdat látok
Látom Azt, aki
régen
így beszélt: «Boldogok
a szelidek.»
Suhan
az égen:
körülötte kéken
szent felhőasszonyok
fátyla
libeg...
Oh, felhők, égi
ápoló-szüzek!
hűstüzű
csillagok
s te síma bolt!
hegeszd remegő,
véres
életünket!
s táplálj csitító
tejeddel, hold!
Pesti Napló, 1924. aug. 10. 14. l.
1924.
Ugy mentem a harcba, hogy előttem
lydiai
fuvolások, mögöttem
biborsátrak...
Győztem - de a fuvolák
összetörtek.
Sátraim az ágyu ronggyá tépte.
Én egy rongyba
takarózva heverek a téren.
Én nem
fogok már harcolni többé,
Kimerülten
s elfeledve heverek - a láz
forró
kezét, szigoru ápolónő,
homlokomra
tette, s én már csak azon tünődöm
hogyha
ez a kéz ilyen nehéz
ez a semmi,
hogyha ily nehéz a levegő
súlya bőröm
s rongyaim felett
mily nehéz lesz
még a temetőben a tömör föld
súlya, ha
meleg könnyeid talán
meg nem puhitják, kedvesem...
Kéziratból megjelent a Magyar Nemzetben, 1942.
Kiadatlan kézirat 1924-ből.
Utálom a szememet
Mert
csak rosszat látok azzal.
Utálom a
fülemet,
mert csak rosszat hallok azzal.
Utálom
az inyemet,
mert csak rossz izt érzek azzal.
Utálom a kezemet,
mert
csak rosszat teszek azzal.
Utálom a
lábamat,
mert csak bajba megyek azzal.
Egész
gonosz magamat
utálom tetőtől talpig.
Nincs istennek
mennyköve
mert csak engem verne azzal.
Nincs
hóhérnak kötele,
hogy engem nem fojt meg azzal?
Ó
véletlen bolondság,
hogy sohasem öltem embert!
Bálint-klinika.
Kiadatlan kézirat 1924-ből.
Tudom, hogy csuszom, lejjebb, egyre
lejjebb;
kicsikém, egyetlen vigasztalásom,
te se soká maradsz
meg énvelem.
Oh jaj, az élet hinárába léptem,
szennyes
karjai ölelnek, lehuznak,
minden lépés csak ujabb sülyedés.
Multam uszálya nem hagy engem
uszni,
nyálkával ittasan gáncsolja lábom,
nyálkás állatok
tapadnak reám.
Szememet nyálka, szájamat
utálat,
karjaimat a pántlikás gyülölség
kötözi, és szivemet
zord tudás.
Mindent kidobtam, zsebeim üresek,
mégis
nehéz vagyok, nehezet nyeltem,
szájamban ólom lelkiismeret.
Bálint-klinika.
Madarak
röpülnek
felleges
égen.
Nem arra szállnak
már
amerre
régen.
Azelőtt
előre
szálltak a
jövőbe.
Mitől ijedtek meg szegény madarak,
hogy
most visszafelé szállnak
a
felhők alatt?
Ne
hagyjuk, kedvesem,
fogjuk itt
őket:
kár folyton
kergetni
futó
mezőket...
Fonjanak nekik
hát
karjaink kalitkát:
meleg
kalitkában majd elalszanak,
míg bús csókok
csillagoznak
felhőink
alatt...
Magyarország, 1925. júl. 25. 15. l.
Adj nyálat ajkaimnak, Isten,
adj
termékeny kilenc esztendőt,
hogy hangos, unokás
vasárnap
üdvözítse az uj teremtőt!
Adj napjaimnak szőkeséget
és éjeimnek
barnaságot,
hogy virágától gyökeréig
végigszagoljam szent
világod!
Naptól, sártól és virágvértől
csatakossan
állok előtted:
mind, amit adtál, elfogadtam:
áld meg áldódat,
követődet!
Magyarország, 1925. aug. 15. 11. l.
A SZÉPSZEMÜ ÖREG TOVÁBB MESÉL...
Te vagy a táj, hová szivem
folyton
epedve hazarándul:
te kék, finom, fantasztikus
Dunántul!
Ha otthon kell, ha mese kell,
feléd
futok. Te vagy a dajka,
kinek tej-édes szavakat
ad ajka.
Mert együtt otthon és mese,
mint tarka
fény és enyhe árnyék,
bús varrólány és álmodott
királynék...
Tépve a fák, kidőlt a fal,
szennyes
iszap zuhant a kertre:
kedvünk lepkéjét a vihar
leverte.
De im a szépszemű öreg
benn, egy erős
öreg szobában,
tovább mesél... Tünt viharok
szavában
kelnek és mulnak, és boru
derüre,
szürke égre rózsás:
hullám és hullám... Oh dicső
hajózás!
Bár néznénk minden bajra úgy,
ahogy a
hajós néz a hullám
völgyére: szemünknek gyönyör
a villám:
fülünknek gyönyör a zúgás:
és gyönyör
az élet szivünknek,
mint dus hajózás, bérci út,
vad ünnep,
hazárd nagy játék, játszani
gondtalan
gonddal, könnyü bájjal,
vigyázva, - gyilkos és bolond
szabállyal.
Röpíts hát pelyhül, szárnyas ajk!
hogy
legyünk könnyüek a bajban,
könnyü hajósok e gonosz
viharban!
könnyü játékosok e vad
játékban,
otthon a veszélyben,
otthon és bátrak e hazárd
mesében!
S te, együtt otthon és mese,
hova bus
szivünk hazarándul,
ihless még, leghívebb hazánk,
Dunántul!
Nyugat, 1925. I. 146-147. l.
Most eleresztem ujjaimat az írógép billentyűin és nézem, mit írnak? Szaladjatok, kis csikók, szaladjatok! Az alaktalan márványtömbben szobrok rejtőznek... a legszebb szobrok, minden szobor... csak ki kell fejteni. Igy rejti magában az írógép billentyűzete is a legcsodálatosabb költeményeket - vigyázzatok, ti csodálatos ujjak, micsoda sorrendben ütitek le őket!
Óh milyen nagy, különös, veszedelmes dolgok bujhatnak itt - mennyi felelősség van rajtatok, ti könnyelmű ujjak! Csak egy csekélyke sorrendkülönbség, és amit leírtok, tán egy megbotránkoztató trágár szó lesz... vagy talán az a szó... a tilos varázsszó, amely megadja a Lét Kulcsának rejtélyét. Most figyelem! ezt a betűt itt ki kell hagyni, mert különben az egész értelem megváltozik... az egész értelem ostoba lesz vagy hökkentő vagy nevetséges... Mi lenne, ha egyszer csakugyan egészen szabadon eresztenélek benneteket?...
Oh, bizonnyal semmi - csak értelmetlenség, megzavart betűk futkosása, őrült szavak Agramas-tábora... mert mik vagytok ti magatokra hagyva, vad, eleven ujjak? Ostoba ösztönök játékai, az emberi állat életének játékai, aki oly tehetetlen, ha kézenfogva nem vezeti a Világűrnek ama személytelen s géplábú lakosa: az Ész. Vagy talán, mint mondják manapság, akkor bölcs igazán, s ti se tehettek jobbat, elszabadult ujjak, minthogy vaktában s ösztönötök szerint értelmetlen vagy trágár szókat vertek, vagy talán valami bolond indulatban megfojtjátok azt, akit szerettek?
Mit rejtesz magadban, te szörnyű gépecske, ami nem esik az Észnek útjába? Talán a Legnagyobbra. Legfélelmesebbre, ami tebenned van, csak a Véletlen szörnyű mozdulata tapinthat rá?
Már este van s kint ülök a terrászon, köröttem a világ, alattam a város, félkörben mint egy óriás billentyűzet... azon pedig az Isten ujja ír! Ir, ír, türelmesen, fáradhatatlanul; az ő ujját bizonnyal nem az ész vezeti. Az ész a gépben van és nem az ujjakban; én s te a gépben vagyunk, s ti, kik ujjaknak vélitek magatokat, csak billentyűk vagytok.
Láttam billentyűket, kik égi olajért imádkoztak, s láttam billentyűket, kik nem tudták, mily szavakhoz kellenek?
Nyugat, 1925.
Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz
lenni, és milyen csúnya!
- Még szép volt reggel, bár a Tél,
mint
egy levetkezett tavasz,
csontig mezítlen és kacér...
De jött a
hó, s a régi Hegy,
a Három Hegyek elseje!
(Világ, világ,
mily gyönyörű
tudsz lenni, és milyen csunya!)
A hegy, a hegy a
régi még,
noha, úgy vélném, a fenyők
rosszkedvűn rázzák
águkat.
De nem! cukros kép,
elcsuszó
Karácsony-ábrák, szenvtelen!
(Világ, világ, mily
gyönyörű
tudsz lenni és milyen csunya!)
...És mord zsivaj,
szoros kupé,
s a nyelv... s a táj is... idegen:
csunyább (vagy szebb?) mert másoké.
Ily
könnyű, otthonos vidék,
elkenni ismert arcotok?
Világ, világ,
mily gyönyörű
tudsz lenni, és milyen csunya!
(Nevükből
vetkezett csucsok!)
De mindegy! Élek és futok!
Név, ember,
birtok, balgaság!
Övék? Miénk? A hó vakít
s már mámor ez a
hóderű!
Világ, világ, mily gyönyörű
tudsz lenni! (Mi vagyunk
csunyák.)
Magyarország, 1926. dec. 25. 19. l.
Álmomban halk kezek és
halkezüstfény
acélok delejeztek s én remegtem...
Alagútban futunk, és durva füstjén
a
rab vonatnak ingunk szédületben.
Az ablakon hűs csillámok
szaladnak:
hüsek, eltűnők, hazugok, vizessek.
Halálszaga van minden pillanatnak
s
omolva csusztat el hogy továbbessek.
Kapaszkodom... szemembe kormos gőz
ül...
Lesem a fényt... (Csak addig óna Krisztus!)
Vad sors-vasak zörögnek és az őrült
vasak
közt reszked és elfolyik a híg hus.
Uj csillanás az ablak
párafüstjén...
Szegény remegős álmom! Elalélok...
Hogy is volt? halk kezek és
halkezüstfény
halk kezek és halkezüstfény acélok...
Magyarország, 1926. ápr. 11. 13. l.
1927. aug.
Reggel van, fényes reggel,
de látszik
a holdvilág -
Mi tart még téged ébren,
miért nem tudsz
meghalni, holdvilág?
Csorg a fény, ád az Isten
még egy pár
szép őszi napot:
s te ottfönn, halk kisértet,
az élet
zaj-zenéjét hallgatod?
Nem félsz az erős Napnak
féltékeny
szemeitől,
aki minden sötétet
éltet és minden fényeset megöl?
Nem bánt hogy a fű ujját,
a fa ezer
tenyerét
s a virág szomjas arcát
felé fordítja mind és nem
feléd?
Tudod, hogy a halottnak
élnie
rettenetes,
mégis sápadt világod
a földre néz és az életre
les!
Eredj vissza az árnyak
közé és add
hírül ott,
hogy megyünk mind utánad,
megyünk bizony, megyünk,
hisz itt se jobb...
Kéziratból megjelent a Magyar Csillagban 1942.
1926 és 1930 közt.
Milyen ideges napok! - a levegő
zug-zubog.
Óriás fürész-telep! - Árad hideg és meleg.
Hideg
szél és meleg nap - sivit, lenget és borzogat.
Mintha üstökös kél a
kegyetlen égen
vagy itélő ércet emelne
kezében
az utolsó
trombitás:
jajgat a kedves táj és szinte
menekül.
Futnak a, futnak a füvek a szél
elül:
millió láb, egy
futás.
Karjaikat a fák lengetik
kapdosva:
Kutyáktól a város egy veszett
zsolozsma,
lángbaborult
ugatás.
Minden fut és mégse fut - menekülne, de
nem tud.
Menekül egy hete már - menekül, de helyben áll.
Csak
az a csöpp papirlap - száll el amit a por fölkap.
Mert a holt tárgyak is
táncrakelnek szerte,
mint riadt szellemek egy
halottaskertbe’,
ha
dudál a csontdudás.
S ki söpri szórt porként a
vak gondolatot?
Ki keveri gonosz fürdőként a
napot?
milyen égi
uszodás?
Már kiáltó torkunk zihál és
elakad,
és csupa görcs uszó karunk, az akarat
-
ólomhullám, fulladás...
Valami nagy mennyei - Klytaemnestra
keveri.
Csöpp királyok elveszünk - mi is hullámok leszünk.
Nem
is hullám, nem hullám - csak nád amit a hullám hány.
Sürü süket hullám! óh
nehéz varázs szél!
Éled a holt, s holtként
hányódik ami él.
Veti a vak
áradás!
Mint a füvek, mint a füvek, mintha
futnánk,
pedig csak a szél fut és mi nem is
tudnánk:
velünk is a szél
csatáz.
Soha ennyi mozgás, és ilyen
bénaság!
Soha ennyi sereg - de hol a
katonák!
Szólhatsz,
szólhatsz, trombitás!
Kéziratból megjelent a Magyar Csillagban 1942.
1926.
Hajadnak nyirott lombját, arcod
üdvöz
rózsaszinjét, szemed acélát
amit a lélek halk ezüstje
ötvöz
s tested, meleg méhkasát
vágyaimnak
orvosság módra issza szinvak
szemem, amely minden
világot
mindig egy szinnel sötétebbre látott.
Oh jaj minden világ csak bellül ég
s a
testek csunyán elernyőzik
de a tied átlátszó, mint az ég
melyen
aki jól átnéz, ott az Isten!
Igy látom én a szemeidben
a lélek
paradicsomát
felhőknek és fényeknek otthonát.
Kéziratból megjelent Magyar a Nemzetben 1942.
1926 táján.
Olyan-olyan gazdag voltam: gazdagságommal
nem törődtem
Olyan-olyan szomoru voltam: mi hasznom lett volna
belőle?
Elástam minden kincsemet mélyre, s mélyebben a
mélynél:
fölötte föld és kő és viz és évek és álmok és éjfél.
Elástam minden kincsemet viz alá, könnyek
alá,
s ahonnan hajdan kivájtam, kegyetlen kövek alá,
kenyértermő
mindennapok fösvény bus földje alá,
mit csak gyáva eke tár, mely
kincset nem talál.
De most tavasz szelei fujnak, és kedvesem
biztat
és kezek nyulnak felém, és szivem is izgat.
Mi lenne ha
kincseim ujra fölásnám?
Mert erős vagyok én, és gazdagabb
mindenki másnál.
(Oh jaj vigyázz, a nagy vizeket
kiszabadítani vészes!
Kincsed tán nem is volt arany, csupa
rozsdás és penészes,
vagy elrabolták azóta, s ha talán meg is
találod,
tolvajok ujjnyomatával szennyezve máris utálod.)
Kéziratból megjelent a Magyar Nemzetben 1942.
Rippl-Rónai József emlékének.
Mikor lassan, mint hajnal a szürkület
organtinjain
oly lassan és oly izzón, mindjobban áttört rajzaidon
a Szin;
vagy mintha vászon és papír csak függöny volna lelked
előtt,
mint áttetsző függöny egy fényes és színes színpad előtt
s
nem krétád kenné, hanem életed vetné rá a képeket,
s éreztük, a
vászon mögött már csak maga a Lélek lehet -
a lélek s lakói:
meghitt emlékek, otthoni táj,
vén szoba és rokoni arcok, s hány
puha asszonyi árny,
Páris visszfénye, s magyar rétek - de nem
ahogy így a szürke Rim
nevezheti, hanem maga a dolgok névtelen
lelke, a Szin,
amit minden reggel rájuk csókol istenük, a nap
-
mikor így lassan és izzón áttörte vásznaidat,
mint meleg
lámpák dus fénye a fakó jégüveget:
tudtuk, láttuk, hogy hajnal
ez, s egy uj világ született.
Uj világ, magyar és méla, s mégis
csupa chic, s finom,
mely mint kövér somogyi kertből egy
kecses, halk liliom,
szakadt ki bozót szemöldököd és paraszt
pillád megül - - -
Im a Nap, a szinek apja, az Élet,
elmerül;
de a virág tovább él s őrzi szinét uj napok számára:
így
időz még tovatünt lelked világának ezer árnya
kép-függönyödön -
óh varázs-függöny! - s amint messzebb száll el életed
mint ki
messzebb lép a függönytől s a Fényhez közelebb,
mind nagyobb lesz
és nemhogy kisebb az árny, mit a függönyre dob:
ugy nő előttünk
árnyad, amint távozik kedves alakod;
és ami szemeid kincses
golyóiból kikölt,
szabadon, mint a madár, ha tojása
összetört,
suhan az Időbe, s friss szemek elé viszi légi ut
-
csodaszikrák, és tarkállnak még, mikor tüz-anyjuk kialudt.
Nyugat, 1927. II. 807. l.
Mint aki egy zordon,
fantasztikus
regényt él:
betegen szunnyadtál
s száz év
mulva ébredtél...
Óh szomjas borzadás,
érthetetlen
hatalmak!
Amig te aludtál,
isteneid
meghaltak.
Ki jósolhatja meg,
amit
az Idő terem?
Más a nyelv, a szív,
más talán
a szerelem.
Nincs is tán szerelem
-
tömegek és masinák;
Párok helyett falkák vannak,
nem
is emberi világ.
Mégis a Regény fia
büszke,
remeg, kiváncsi,
mert ki másnak adatott
százada
holnapját látni
emberszemmel s ésszel
századot
századhoz mérve,
az Emberpálya ívét
több
nyomig elkisérve,
évek ákombákját
mohón
betüzve, lesve
s egy magnyi cél vagy értelem
csillanását
repesve,
s bár riadt és félszeg
mégis
kissé gőgösen
hordva a Mult titkát
az új nép
közt idegen...
(Óh két kard, egy akol!
védett,
szabad életek!
Ezervirágu kert!
ezerhangu
koncertek!...)
Mint aki egy zordon
fantasztikus
regényt él:
iszonyut zuhantál,
s nagy
káoszban ébredtél.
Véres lábbal gázolsz
az
uj idők gaza közt,
lépni is alig tudsz
a sok
fojtó inda közt.
De, mint szűz, uj földre
messze
kertből jött kertész,
a veszélyes sűrűbe
szemed
kandi gőggel néz.
Nincs itt virág, s ha van,
elfojtva,
lihegve küzd
maga se tudva tövét,
s mit
tehet a kertész, ha nem Isten?
De te látod, érzed
burjánban
is a nemes
csirát, elfajzást, csökevényt,
s
mohón ámulsz: mivé lesz?
Talán kivedlik a gazból,
s
gazdagabban ujra kiszökken,
önnön pór trágyáján
megedzve
és százszor szebben.
Szeretnél meghúzódni
egy
kis szabad helyen, távol:
boldog, ki egy csöpp
virágot
kiválaszt, megment, fölápol.
Vagy szeretnél lángot
vetni
már e rengetegbe,
mint megromlott mezőt
javítják,
fölégetve,
hogy elporlott erején
új,
szeplőtlen flóra teremjen. -
Az Űr főniksze e föld,
-
s tán így tesz a kertész, ha Isten.
Pesti Napló, 1928. febr. 19. 34. l.
(Úti emlék) Taormina, 1928. május.
Emlékszel-e a titkos, forró
szélre?
Mint
egy kisleány,
ki egész éjjel sírt, vörös, dagadt szemekkel
ébred - »Óh
a moszkitók!« - nyögtél amint kijöttél
reggelizni sárga
japán-selymedben... »Ennyit ér a
csipkeketrec! a habos
szúnyoghálók! a tornyos ágy! Úgy
összecsiptek! vak vagyok!« -
Alattunk a szent táj örök operadíszletét
kitárta.
Egyedül ültünk óriás terrászon. Meghalt a
szezón.
Amerika leányai visszahajóztak a tüzes
olasz karokból,
s mintha a hivek fogytán egy régi zárda
elárvul, ránk maradt a
nagy hotel, s mint büszke várurak:
tátongó termek, drága
függőkertek dus lépcsői, mind
mienk, s a völgy szédületes
hajlásain könyöklő várta
minket lesett, s árkádok és balusztrád,
s este ablakok
pazar sora gyult egymagunk tiszteletére, a
szakács
magunknak főzött, szolgahad figyelt és rangot tartva
várta
ébredésünket reggel a palota mint királyokét,
s meghitt
mosollyal Mario, kedves pincérünk... aznap is
ő jött elénk,
sajnálva: »Szép signorinák szemének árt a
scirocco!...«
S
emlékszel, hogyan bámultunk? - Scirocco? - De hisz
egy pálmaág
sem ing, de hisz vak csöndben a magnóliák,
meredtek a
naspolyafák, és terraszokról terraszokra
oly mozdulatlan hullt a
lomb mint elvarázsolt vizesés. -
ȃp ez az, signor, ez a mi
sciroccónk!... fojt a levegő,
a gégében homok kapar, s biz aki
nincsen ideszokva,
könnyen duzzasztja föl szemhéját a száraz
viszketés.
Nem érzi, signor?«
-
Óh,
alig tudtam már nyelni! Különös
reggel volt; kásás borulás feküdt
forrón a kaktuszokra.
A titkos szél! Baedekerünk egy régi
theátrum mesés
romja felé vitt; kétfelől guzsgolt a
kaktusz-karaván
s forrón legyezte zöld husát a mozdulatlan áram
sodra,
mint fülleteg szeánszokon rejtélyes érintésü kéz.
A
titkos, tikkadt, forró szél! Felhő nem volt, mégis nagy
árny
fojtott, szirom se libbegett, de a hullámok
vitusodva
rángtak a roppant tengeren s tangót járattak a
nehéz
hajókkal. Más tánc alig is volt. Amerika lányai
messze
már jazz-eikkel. Óh vad madarak! verdeső szoknya!
A szezón
meghalt: s mintha bús üzenetét a szenvedés
küldené, titkon,
ólmosan, nyugtalan és fenyegetőn;
s a föld, a nagy betegszoba,
lázak leheiben pozsogna,
ugy fülledt, fojtott, fult a titkos,
forró szél, s tapadt egész
csontig: a mozdulatlan szél!
Az
Aetna csöndesen pipált,
mint egy vén és közömbös ur: emlékszel? s
lomhán, nem mozogva
a bölcs, szadista kaktuszok kaján körmökkel
ültek és
kövéren, kéken, kéjesen, mint ki meleg fürdőben ül.
Nyugat, 1930. II. 138-139. l.
A két fa közt a Mária-szobor
mint
csipkés fülke zöld lombjaiból
imád Istent, s az égen a
barokk
felhők arany cirádák s angyalok.
Régi présház »vinis
hujatibus«
s bus kulipintyó fönn a dombtetőn
bitangul:
az egész hegy gazban usz,
mely lábánál az ósdi temetőn
kiárad,
és - mindent elöntve, vad
csőcselékmód - fullasztón
összecsap.
Dult sírtáblák hányódnak odalenn,
mint kőtutajok a
fűtengeren,
s még lentebb a városka, melyre sok
poéta mondaná,
hogy épenoly
temető mint amaz, hol »lomb susog«
s
fehér kövek közt fojton körbefoly,
poshadást rejtő kövek közt -
de én
tudom, hogy ez is élet, mintahogy
élet a lomb amelybe
belerogy,
sirban a féreg, sir fölött a gaz,
és akármire
nézhetsz, élet az;
hegyen a szőllő, pincében a must,
s
tekintsd a fölburjánzott juniust!
Ennyi élettel mit akar az
Ur,
fakasztva egyre céltalan s gazul?
vagy kell a rossz, s
kívánja Mária
hogy legyen miért imádkoznia?
vagy kell a jó, s
árny nélkül isteni
ecset se tudna fényeket festeni?
Pedig
nézd, nézd, hogyan fest! Szétszalad
egének abroszán az esti
bor:
s most színes égen, arany fák alatt
maga sötét a
Mária-szobor.
Az Est, 1928. dec. 25. 14. l.
Verses riport.
Ez az ablaktalan ház!
Jövendő ház!
álomház!
Építik Amerikában.
Húsz emelet! Harminc
emelet!
Háztömb, házváros, ház-sziget!
S nem süt be soha a
nap.
De egyforma, bölcs, bőved, kellemes
fényt
szükség szerint és enyhén szűrve kap.
S újrendszerű
fényforrások öntik
- pótolni az élő napot, a kintit -
a
violántúli sugarakat.
Száz és száz előnye van!
Soh’sincs
benne léghuzam.
Építkezésnek is olcsó.
Puritán, nagysíkú
fal-ormok
zárják ki a nedvet és kormot.
Ottkünn az utca egyre halálosabb.
De
bent alpesi lég a folyosókon
s tengeri pára, s mesterséges
ózon,
s hőt és hüvöst fokszámra mér a csap.
S minek is az utca már?
Egy ilyen tömb
egész vár.
Megeszi a ház az utcát.
Liftek, lépcsők,
alagsor.
És tömb a tömbbel összeforr,
ki se kell menni az ég
alá.
A paraszt gyúrja ottkünn még a
földet
kenyérré, - de mint megnőtt gyerek
anyja emlejéről
leválik,
mi se csüggünk már az emlőn sokáig,
s vegykonyha
táplál a rög helyett.
Fütyülünk a Földre, mint az Égre.
Földalatti vasutak
házból-házba
siklanak:
ki se kell menni a házból.
Csillagot csak
csöveken
fogunk nézni üvegen,
vakondokai az Ürnek.
Az egész Föld egy nagy ház lesz.
Ez az ablaktalan ház! óriás ház! csukott
ház!
Csukott kocsi, - mindegy a pálya.
S visz, mint
betónpáncélos léghajó
a kormányozhatatlan Földgolyó
céltalan
aeroplánja.
Pesti Napló, 1929. jan. 6.
Óh ne mondjátok azt, hogy a Könyv ma nem
kell,
hogy a Könyvnél több az Élet és az Ember:
mert a Könyv
is Élet, és él, mint az ember -
így él: emberben könyv, s a
Könyvben az Ember.
Tudom én, hogy ülj bár autód
volánja
mögött, vagy a gyár köt, rabként, vagy a bánya, -
mostoha
vagy édes: az Élet leánya
lelked, s csak a forró Cselekvést
kívánja.
De jaj, a Cselekvés! jaj, a híres
Élet!
Próbáltuk eléggé, láthattuk, mivé lett?
Csatatér a
világ, s minden csuromvér lett,
mióta az Írást legyőzte az Élet.
És azt se mondjátok, hogy elég a könyv
már,
hogy sok is az írás, s elborít e könyv-ár,
s alacsony
lármával tellik ma a könyvtár,
ami volt szent kincsek csarnoka,
és mentsvár!
Mert a Könyv is élet, nem hideg kincs az
se;
s mint az emberkertben, nem hiányzik gaz se:
de a gaz is
trágya, ne bánjátok azt se!
Csak a Holnap tudja, jó volt-e vagy
rossz-e?
Óh öntözd lelkünket, termékeny
áradás,
melytől szőlőnkben a bölcs részegség csodás
bora érik,
s melynek sodrán a tanodás
fiú messze tenger öbléig csónakáz!
Óh elröpítő bor, gyors csónak, tárt
ablak!
Jó oktató, aki virgács nélkül oktat!
Választott, hű
barát, ki sohase zaklat,
de kész a hívásra, s mindig ad, ha
adhat.
Öröklött, nagy Varázs, holtak
idézője,
messze nemzedékek egymáshoz fűzője;
mert csak a Könyv
kapcsol multat a jövőbe,
ivadék lelkeket egy nemzetté szőve.
Ki nélkül a nép csak feledkező
falka,
emlékezet! áradj szerte a magyarba!
Jaj, nem elég
minket kapcsolnod a Multba:
jelent a jelenhez kell kötöznöd újra!
Jelent a jelennel, testvért a
testvérrel
köss össze, Magyar Könyv, dús közös eszmékkel!
S
elszorított, fájó tagokba is érj el:
ne engedd zsibbadni, fussad
át friss vérrel!
Különös háló, mely országokat fog be!
Óh
megmaradt fegyver: út messze szívekbe!
Ködön át, bús társak,
törjétek küszködve:
s fonjuk majd kis hálónk a Nagyba, az Egybe,
az Emberszellem szent hálójába,
amely
idegent is szelíd testvérségbe emel,
mint titkos felhő,
mely e földi vesztőhely
szegény elítéltjét ég felé viszi fel.
Pesti Napló, 1929. május 19.
Se nem fehér holló, se nem tarka páva
az
a madár akit minden ember áhit.
Csak köznapi veréb, parázna és
lármás.
Szivesen megfészkel akárki eresszén.
De jaj annak aki egyszer elzavarja
nagy
igényességből, uri kényességből.
Elrepül a madár, minden szomszéd
lesi.
Röpülj, madár, röpülj! van nekem madaram.
Röpülj, madár, röpülj! az se kellett
volna,
hogy valaha nékem te kellettél legyen,
Ugy se verhetsz
fészket az én ereszemre,
mert sohsem ér nekem ereszig a házam.
Én egy sohse-kész ház építője vagyok,
egy
véget-nem-érő viadal győztese.
Nem is születtem én tetők
mivesének:
itt a munkám, itt a tárt kapu-iv körül.
Festem a kaput, hogy lássák. Nem a
végső
szint adom én, ezer ecset jön utánam:
csak szerény
alapnak, ahogy rozsda ellen
minium jó, festem véremmel a Kaput.
S dolgozom, mint jámbor napszámos. A
zsoldom
alacsony, de boldog vagyok ha az ecset
jól fog, s
munka után kedvesem vár puha
meleg kenyérrel és meleg puha
csókkal.
Nyugat, 1930. L. 823. l.
Minden este valami nagy hullám alá bukok
én.
A mélység palotáiban bolygok egész reggelig.
Mint kiről a
mese mesél, aki sellő volt előbb,
tritonfiu, tengermagzat, és a
tengerben lakott,
ahonnan fölhorgászta őt régi jámbor csókhorog.
Régi szeretők kiszöktek, balgán, silló
tengeren,
titkok fölé; ladikjuk a lélekvesztő szerelem.
S az a
csöpp sellőporonty a csónakszélbe csimpaszkodott
és a régi jó
szeretők partravonták jámborul.
Partravonták és embernek
fölnevelték jámborul.
De őt folyton visszahuzta bírhatatlan
nagy erő
és sötét nosztalgiával leszállva ha jött az est,
ott
bolyongott reggelig a mélység palotáiban.
S mint akit rejtelmes
rabló bódulatban elrabolt,
száját tömve, és reggelre emléke mint
tépett köd,
mérges gázak rongyaival maradozó
csatavölgy.
Mily hipnózis átka ez? Mily égi orvos szuggerál
e
mindennapos varázzsal? Mikor gyermek voltam én,
este mindig
sirtam: »Még ma nem játszottam eleget!«
de fejem, még
ki se mondtam, máris ingott, lecsüggedt,
vagy diák könyveim mellől hirtelen
alábukott.
Az ős hullám mindenestől, makacsul elborított.
Ifju
legénykorban olykor hetyke daccal ellenálltam,
napok hosszat
elkerültem, s vézna lettem s halovány.
Oh ma már nem állok ellen!
vágyva hívlak, vak hullám,
te sötét viz, melybe lábam tocskol, mig a
csillagot
lesem bohón, s este, mint az elfajzott sellő,
fejest
bukok beléd otthonosan, és egyszer majd ugy bukok,
hogy
vissza se jövök többet, bár mint csacska vén gyerek
nyöszörgöm
folyvást magamban: »Nem játszottam eleget!«
Az Est Hármaskönyve, 1930. II. 70.
Mint zöld nagy szájak, mint falánk
virágok,
tárul két szeme hirtelen,
mélyen, nedvesen,
titkosan.
Arcát ugy issza át a vér,
mintha arany piskótát
borba mártasz.
Teste még ismeretlen,
mint Afrika;
oly szűz,
oly forró, oly veszélyes.
De lelke még
sokkalta
ismeretlenebb,
mint a föld vad tüzében születő új elem,
s
szomjuságában oly sötét és tudatlan,
mint a pogányok lelke volt,
amely
vakon várta nem-ismert Krisztusát.
Óh Megváltó! miért nem csókolod
homlokon
őt, mint régi sok apácát,
hogy rejtelmes ajkadtól égő
homloka
újra hűs legyen s fehér
s szájad lehelletében nyugtalan
lángja
biztos és egyenes sugárként
lenghessen ég felé, mely minden láng
hazája?
Pesti Napló, 1930. aug. 30. 9. l.
Olyan halk és hideg idő van,
halk és
hideg, halk és hideg:
hallani szinte suhanóban
a gyöngyház
égen a telet.
Selymesen száll ő rongyaink közt
s arcba legyez,
bár semmi szél...
Oh láthatatlan, hűvös angyal,
előkelő,
gyönyörü Tél!
S a hó is itt lesz nemsokára
s minden
egyszerre eleven.
Aki rápillant ablakára,
fehér apácák
végtelen
meneteit véli vonulni,
s ki boltbul az utcára
lép,
lágy-fehér könnyek ostromolják
kemény csomagjait s
szivét.
Estefelé kitisztul néha,
a csillagok
kilátszanak
s mint gyermekek állunk alélva
egy nagy
karácsonyfa alatt,
amelynek ágát föl nem érjük,
de gyertyás
fénye ránksajog:
gyertyásan és csufolva néznek
a karácsonyi
csillagok.
Ünnep, 1930?
Óh züllött társ! e fosztott élet
fájáról
leesett levél,
száraz levél,
hányat
hány-vet ma fajtádból a szél!
Összezsugorit, mint a levelet
és
végiggörget járdáink felett,
mig, egyformára festve, a
nyomor
csukaszürkéjét adja rád a por,
hogy seregében holtig
megmaradj.
Mi köt még? mily illem? miért nem
dobod
le szennyes rongyaid,
bőrig-husig?
Akkor
talán majd, mint a hajdani
királyt aki koldusnak öltözött
és
elveszett a koldusok között
mihelyt ruháit levetette mind
s
meztelen állt, fölismerték megint:
úgy ismersz rá te is magadra,
hogy ki vagy!
Nyugat, 1930. II. 140. l.
1930.
Abból a kikötőből, a tornácból,
ahol
ifjúságomban az ifjúság madarai, lánykacagások
csapódtak
a joviális fehérszin oszlopokhoz -
óh kövér nevető ház! akiből
annyiszor
indultam szürke hajnalban; aludt még aranyos
Ilka-néni:
sápadt szinekkel, lengve intett búcsut, a kert...
Kölcsön-kocsim előállt, kölcsön-bundám
beült.
Küszöbről Miska bácsi küldött, korholt, kehült:
»Eredj
ha nincs eszed már!« - S a csipős szürkeségben
mint
égvefelejtett lámpa, égtek még a makacs
lányszemek... Óh ha
maradnék! De én már mentem, már mentem
át az alvó Szeremlén,
szekcsői kompon át...
Balladásan János ostorral mutogatta a
gólyát, a sast,
és hogy Kalocsa merre, vagy (mit tudom én!)
Kakasd?
Duna még nyergeletlen, nem ült még rajta a hid
Olykor
jég közt, ladikkal, tudott csak átvinni a révész
s a különös
álmok s remények titkos vontató-serege...
Mily más ez a vasút,
hol ma kávém szürcsölöm!
S mily más bennem a lélek! utamban nincs
öröm.
Nem uj remény vagy álom csábit már engemet,
csak
emlékezetétől futok a réginek.
Mért is jöttem ide vissza? Tán
hogy a szűk jelen,
mint mikor még jövő volt, ujra szép ép nagy
legyen:
de ahelyett a megnőtt mult lett kicsiny megint...
S a bús vonat velem mint uszó jégtábla
ing
valami nagy jégzajlásban: házakat, életeket
torlódni
láttam és tűnni mint a kisérteteket.
Hogy megtörpült a torony!
milyen szük lett a tér!
Milyen roskadt a tornác! s a rég-látott
lányszemek,
mint csillag, mely mogorva felhők között remeg,
öreg arcokból néztek... vagy elfeledt
lámpafény,
lassan kialvó... Miska bácsit is láttam én
s
karszékben Ilka nénit... sirtak és elhagytam őket
ujra, mint
idegen hajó két vén Robinzont egy puszta
szigeten, vagy mint a
hajót, melyet már-már elnyel a tenger,
elhagyja valaki, az ingó
jégtáblán tovaúszva...
Kiadatlan kézirat 1930-ból.
1931.
Nem merek közétek jönni, régi társak!
Kit
vártok? Nem vagyok már az akit vártok.
Az
már régen meghalt.
Megfojtotta lassan a napok özönje:
s aki
helyette ma, ha jöhetne, jönne,
tán úgy néznétek rá, mint egy
idegenre
ki jöttével
megcsalt.
Idegen léptekkel és meg-megbotolva
jönne
mintha fáradt s kissé zavart volna,
szomoru
vagy részeg.
Nem a régi fiu aki álmatagon,
de még friss
szívvel ült köztetek a padon,
s a táblán át, mint egy fekete
ablakon,
a jövőbe nézett.
Mint az álmodóra les a gonosz reggel,
úgy
lesett a jövő véres fellegekkel.
Ki
írt a táblára
vad leckéket, melyek szűnidőn is fájnak?
Ki
hágott székébe a nyájas tanárnak:
egy uj évszázadnak, egy zordabb
osztálynak
kegyetlen tanára?
Ismeritek ti is ezt a tanárt
aki
mindenkit elválaszt s külön-külön tanít?
S
e szörnyü leckéket
miktől a haj ritkul, a hát görbül, a
szem
bágyadt szomoru lesz... s a lélek idegen
s vén, mint az
enyém lett... jobb nekem, jobb nekem
nem
menni közétek!
Hadd legyek az nektek aki voltam régen
s
nem ki ma vagyok - hogy bennetek még éljen
aki
nincs már sehol
s aki... harminc évvel fiatalabb...
Ezen
nevettek; de ugyis szomoritott versem:
vigasztalást érte
egy pohár csengessen,
egy
pohár pécsi bor.
Sírva vigad, mondják, a magyar!
Sötétben
látszik meg a láng, és esti csöndességben
harsan
ki az ének.
Igy égnek boruló élet-délutánunk
mélájában egyre
szebben ifjúságunk
emlékei, s zengnek ifju
fiunk-lányunk
ajkán a friss
évek.
(50 éves érettségi találkozóra kéziratban elküldött vers.)
A keserü városokat
a hó cukorral
szórta be,
s fehér gallért vetett a sok tehertől
szennyes
vállak fölibe,
oly makulátlan, tiszta gallért,
hogy
most a szegény, megpökött
csavargót szűzebb hermelin takarja
mint
a boldog püspököt,
az évi nagy processzión,
mikor
reáadják a szent
köpenyt, mely körül enyhe naftalinszag
és
ezer molypille leng...
Oh pillék, himbáló kavargás!
Pillék,
hópillék, egynapos
pillék! Egynapra minden ujra szűz
lett,
prémes, cukros, ájtatos...
Pesti Napló, 1932. febr. 14. 8. l.
Varjak a Vérmezőn, galambok
a
Mátyás-tornyon, sirályok a Dunán
és mindenütt verebek,
verebek!
Hány észrenemvett,
titkos szárnycsapás
rebben a házak közt, hogy szinte már
feszül
a város, s a kő is remeg...
Ki figyel rátok, varjak, verebek,
kis
senkik, tollas polgártársaink,
s figyeltek-e egymásra,
madarak?
Talán ugy éltek ti
is mint külön
közösség, megvetve ki köztetek
lakik, az embert,
így puskátalan.
Bus óriás kőkalitkáiban
lakik ő, hol a
hideg ormokon
lesnek az éhes macskák körmei.
S
tán a valódi úr a macska. De
az embernél a ló is valakibb
ki
az utcán szijjait csörteti.
A ló, ki egyre ritkább lesz ma már;
pedig
az ő nyomán él a szorult
veréb és napról-napra
éhezőbb.
Rossz világ jár a
madarakra is -
elgondolom míg várok csöndesen:
autobuszt várok
a Vérmezőn.
Itt csupasz a föld, őszről fü
maradt;
gőzölg a rét mint a lovak fara;
a hó piszkos köntöse
szakadoz.
Mint szegényruha,
szakadoz a hó,
mint mérges gáz, lassan leszáll a köd...
Áradj,
jó gáz, szegénység, fulladozz!
Szük lett a föld és elapadt az
ég:
Varjak, sirály, galambok, verebek,
röpülni tudtok, de hát
hova még?
Röpülni tudtok,
titkos szárnycsapás
száz és száz, fojtva a házak között;
feszül
a város és dobog a rét...
Pesti Napló, 1932. III. 13.
1932 őszén.
A mezőn egy ember hever
és ez nem
olyan víg mező
amilyen azelőtt szokott
lenni, és máshol, a
mező:
mert itt füstöt evett a fü
ugyhogy a nyugvást kereső
még
kormosabb lesz tőle, bár
ugyis ép elég kormos ő.
A mezőn egy ember hever;
de ez nem
olyan víg legény
amilyet máskor visz vigabb
mezőkre melegebb
idény,
mert ősz van és talán azért
hagyta el a várost
szegény
hogy föllógassa élete
rongyát az első fa göcsén.
Ugy hever a sáros fü közt,
kormos fü
közt, hogy látni, már
nem bánná, nőne rajta át
a fü, és ő is
lenne sár
s gázolná a kormot bele
minden láb ami arra jár:
egy
kissé több vagy kevesebb
a szennyből, mindegy volna már!
A mezőn egy ember hever...
Testvér,
milyen jó lenne ma
mellédfeküdni és veled
sirni, hogy minden
ily csunya!
Óh bár fordulna ki a Föld,
alólunk, s mint a rossz
anya,
lökne el, hogy vak életünk
az üres égbe hullana!
Pesti Napló, 1937. márc. 28. 15. l.
Ugy élj, hogy a lelked is test
legyen
melyen szineket ver vissza a nap.
Foglalj magadnak tért
a levegőből,
határozott helyet az ég alatt.
Mert semmi vagy, ha nem vagy
ellenállás.
Vigyázz, ne fujjon rajtad át a szél!
Őrizzed
árnyékodban szent, komoly
s nyugodt dolgok biztos lélekzetét.
Ugy élj, hogy a lelked is test
legyen!
Fordíts hátat a politikus vének
karának, s szögezz
mellet a bolond
fiatalok gyanakvó seregének.
Vesd meg a lábad, az idő gonosz
s egy
bal léptedre les már a vadon.
Ne táncolj minden ősz füttyére,
mintha
virág volnál a saját sírodon.
Ha meghalsz, a lelkedből is virág nő
s
ing-leng a hitvány jövendők szelében.
De makacs csontod a virág
alatt
üljön sulyosan és keményen.
Pesti Napló, 1936. ápr. 12. 2. l.
1937. május.
A szálloda hallja most oly hűs!
Puhán
piroslik a bársony plüs.
Ellépdel a szép kis angol lány.
Rikoltoz
a páva a park alján.
Mustárszinü függöny, lenvászon.
Ebédre
terítnek a terrászon.
Csillog ezüst és porcellán.
Már kint
ül a szép kis angol lány.
Cocktailt iszik édes meggyszesszel
s
elsurran a déli expresszel.
Kirakva csomagja a hallban már.
Portán
a személyzet karban vár.
Mint fellegek égen, filmen kép,
tünik
a régi, jön uj vendég.
Lankadthusú dísznő, lomhán ráng.
Sóvár
szeme ég, mint reklám-láng.
Kopasz, csunya férj csügg balkarján.
A
páva rikoltoz a park alján.
Magyar Nemzet, 1938. julius 25.
EGYÉB,
GYÜJTEMÉNYBE
FEL NEM VETT VERSEK
1903-1932
1903. jún.
Szobámban ülök. Könyv előttem.
Apró
hangyák mászkálnak feketén a könyvben
jaj... nézd...
lecsusznak a világos lapról!
és fejembe bizsegnek... hosszú
sor... tömötten.
S mindegyik egy-egy darabkát
elrabló
súlyos velőm’... vékony csáp... viszi könnyen...
s
agyam e mindig szikra-éhes tapló,
elfogy!... hál’isten... s
megindul a könnyem...
A könny, a szelid, meleg, enyhítő...
és
attól oly érzékeny lesz a kedvem,
amilyen nem volt száz esztendő
óta.
Megáll... elég vén: meghal az idő;
a
fülem zúg; s lenn mélyen a szívemben
örök búgássá szélesűl egy
nóta.
Politikai Hetiszemle, 1907. szept. 22. 1. l.
1903. április.
A hajad olyan fekete
A ruhád oly
fehér;
Az ifjuság igérete
Az élettel felér.
Ó csal az ember élete
Ki tudja mi nem
ér?
Ruhád is lesz még fekete,
Hajad is lesz fehér.
Budapesti Napló, 1907. márc. 31.
1903. június.
A vörös király ködbe sűlyed messze
szél
borzogatja az utpart gyepét,
csodássan súg-búg a kalászok ezre
s
hirtelen összébbveri telt fejét.
Szántó barnitja távolabb a
zöldet,
pilledt jószága már alig kocog:
a fény elhagyja
lassanként a földet
s az ürességbe visszapárolog.
Az égen vérrelöntött felhő nyúlik
és
rajta ül a vihar angyala:
hangolja rozsdás kürtjét. -
(A kézirat itt befejeződik).
Politikai Hetiszemle, 1907.
1904. szept.
Jól esik látni, nagy zsidó,
remek
képmásod, íróasztalom fölött:
jól esik nézni terhes
fejedet,
amely nyakadnál szinte megtörött.
És látni, hogy a kinba’
vajudó
gondolat szent gyötrelmét élvezed,
amit a művész
benned, nagy zsidó,
századaidon át kiérezett.
Te boldog vagy, már csak kőmásod
töpreng;
az én agyamban még küzd a velő,
én még itt bolygok
lenn e földi ködben.
és fáradok csiholni fényt elő -
nagy
rokonom! én is gondolkodom, ládd,
és szenvedek s méltó vagyok te
hozzád.
Budapesti Napló, 1906. jun. 22. 14. l.
1904. Újév.
Szabad vagyok én! a
legszabadabb!
Banyaként a kandallónál
Többé sohasem
ülök!
Ihaj! Tyuhaj! fehér a vidék:
Fuj a szél, vágyaim
szele:
A szél szárnyán röpülök!
Ropog a zuzmara lábam alatt.
Ihaj!
Tyuhaj! fehér a vidék!
Lám most van az újesztendő
- Szabad
vagyok én, a legszabadabb!
Szerencsémnek büszke
kovácsa,
Parancsomra vár a jövendő.
Mily nagy vagyok én! Isten
vagyok!
Imádnak a fák, a bokrok,
bár én rájuk fütyülök -
Fuj
a szél, vágyaim szele,
Hajlongnak a fák a bokrok,
de én tovább
röpülök.
Ihaj! Tyuhaj! Fehér a vidék!
Lehullt
az ég börtön fala!
Belátok a végtelenbe!
Tovább, tovább!
Szellő paripám!
Tovább! Túl a csillagokon!
A lét gyomrába
kerengj be!
Ott, emberi szem nem látta helyen
ezen
az újév éjjelen
táncolnak a boszorkányok.
Az egyik épen
szeretőm -
de különben mind szeret engem,
s szebbek, mint
földi leányok!
S ma éjjel mind ölelni akar
És mind
tüzes! És mind fiatal!
(bár mind van ezres is - évben: -
perc
nekik az év és év a perc)
mikor Heraklit volt a nevem
már
akkor is értük égtem.
Ihaj! Tyuhaj! Fehér a vidék!
Fuj a
szél! Szellőparipám
Lám most van az Újesztendő!
Szeretőim felé
sietek!
Mit nékem idő? Isten vagyok!
Parancsomra vár a
Jövendő.
Nagyvárad, 1909. jan. 1. 1. l.
1905. ápr.
Szép tavaszi reggelen megharsan a
trombita,
katonák vonúlnak végig az uccán,
s
hogy pattog a villanyos csengő!
ma először nyitottak ki minden
ablakot;
ma először szimatolom a napsugár szagát;
ma azt
riadom: Diadal! Diadal
s
lelkem csupa villamos csengő.
Ne kötözd a sebeket! Hadd folyjon a
vér!
hadd haljon aki haldoklik! Az éljen csupán,
ki
föl se vesz holmi kis karcot!
süt a nap! Süt a kard! Süt a
trombita!
lelkem csupa villamos csengő,
s mind azt csengi:
Diadal! diadal!
mert harcot
vívtam, győzelmes harcot.
Diadalmasan vonulnak föl lelkem vadabb
érzetei
s a megszokott hunyaság, elfeledkezve
félelmeiről,
elszégyenűlten
bámul utánuk:
mint mikor szép tavaszi reggelen megharsan a
trombita,
katonák vonulnak végig az utcán,
s a kis szolgáló,
föltérdepelve az ablakdeszkára
majd
kiesik, úgy bámul utánuk.
Nyugat, 1925. II. kötet 200. l.
1906. márc.
Ti szép leányok, két leányok,
kik úgy
nevettetek velem,
terhet hajómból mind kihányok:
lám könnyü
lettem hirtelen,
lám, gyermek lettem ujra,
lányok,
Nevessetek, nevessetek,
minden komoly képet
lehányok,
cigánykereket vetek.
Ti szép leányok, két leányok,
nevessetek.
Politikai Hetiszemle, 1907.
1906. március.
Hullik az ablak
résin a napnak
üszke
már
költi az álmost
és a szobám most
tüzben áll.
Butora
máza
szikra fészek,
tavaszi láz, a -
merre nézek;
lángol
az asztal
rőt az ágy
s kél a panaszdal
S gyúl a vágy:
Hejh, csupa börtön
s árny, mibe
töltöm
életem
pedig a tágot
csak a világot
szeretem.
Itt
a szobában
Nincsen élet
kivül a tágban
új dalom,
bent a
szobákban
únalom.
Messze hazába,
Amerikába
szállnék
én,
tengeri hantra,
vizi kalandra
járnék én:
metszve a
szárnyam,
ajtóm zárván,
tömlöcös árnyom
tengem
árván
tengeri hantra
nem szállok,
vizi kalandra
nem
járok.
»Nap, ki koronkint
ablakomon
kint
üszköt vetsz,
fénynyilad által
vén nyilas,
által-
tüzködhetsz,
nyitni e zárnak
rézkilincsét
törni
ez árnyak
jégbilincsét:
Tavaszi hónap
nincsen
hőd,
csalogató nap
nincs erőd!«
Igy száll a panaszdal
szól a vágy
de
lángol az asztal
ég az ágy...
Magyar Szemle, 1906. nyarán.
1907-08 táján.
Ma délelőtt, ma délelőtt
itt hagyom
ezt a telelőt,
ma délután, ma délután
megyek a kedvesem után.
A haja barna, arca szép,
olyan mint
egy madonnakép;
pillája hosszu, szeme mély,
az ajka csupa
szenvedély.
Amerre pillantása hitt,
fesziti vágyam
vásznait
és vágyam vászna ugy dagad:
ki tudja, meddig nem
ragad?
Ma délelőtt, ma délelőtt
itt hagyom
ezt a telelőt;
lobog a vászon, süt a nap:
én leszek a
legboldogabb!
Ma délután, ma délután
megyek a
kedvesem után;
csipője karcsu, keble dús:
csupa egészség,
csupa hús.
Hét, 1909.
Ó ti kik oly régen s mégsem igen
messze
tevétek, e nyelv hogy forrásait eressze
(Háznak idült
jégtől így csurran eresze
s hanyagolt bányának nyíl tágan
eressze):
Nem akarok, gyenge, veletek
kiszállni,
beteg, erőn föllül csúcsokon ugrálni,
fiatal, ősz
fők közt versenybe’ kiválni,
hamit azok hagytak, magam azt
munkálni:
de azok neveltje, kik mezejük
aszfalt,
kiket e bágyadt kor vergődve magasztalt,
vágyón,
irigyelve nézek tifelétek.
Szellemem a koré, anyagom tiétek,
s
bárha silány viskót, bárha csupán vázat,
magyar égett
kővel építem e házat.
Nagyváradi Napló, 1908. okt. 18. 2. l.
1911.
Honnan is ismerem én e bús temetői
tavaszt már!
Gyermek
voltam... rég... Laktam a méla falun...
Oly gyönyörű szép volt,
hogy minden olyan szomorú volt:
vittem
friss koszorút, jártam az ó temetőt.
Oh, gyönyörű szomorúságom,
szomorú gyönyörűség!
gyermeki
gyémántkönny! Óh, temetői tavasz!
Mellettem gyászfűz és szépszemü
fekete néni...
Élni kivánt a
holt, halni kivánt aki élt...
Szürke hajók az ég óceánján
nesztelen úsztak:
sárga
pamlagokat szórt e hajókra a nap;
sárga pamlagokon szép meztelen
angyalok ültek,
meztelen
angyalokat néztem az ó temetőn.
Már az esteli harmat a síri
virágokon ingott
(könnyes
kis gyermek, friss temetői virág!)
Megjelent a 927-ben kiadott első «Versek» kötetben.
Ó honni halmok nyájas enyhesége,
friss
gyermekségem gyönyörü vidéke,
szivem remegve veri: Béke! Béke!
ó
hajóhinta, messze dobbanások!
A föld is enyhén dombokat dobog
s
nagy emlei hulláma elcsobog
verdesve halkan, mint távoli dobok,
ó
hajóhinta, messze dobbanások!
Ünnepre dobban a falunk harangja
s
a völgy teknőjét megingatja hangja,
hintaként ing a lanka, ring a
lanka
ó hajóhinta, messze dobbanások,
minthogyha messze vihar
volna kinn,
lassan inogna a teknős kabin,
mert teknején vihar
dobolna kinn -
ó hajóhinta, messze dobbanások!
Dob... dob...
harang... hajók harangja... Bim-bam
hány drága társam a viharban
kinn van
magam szédülök a sötét kabinban,
ó hajóhinta, messze
dobbanások!
ó honni domb, sík földön enyhe ránc,
mi lelt, hogy
szerte vadul ingva rángsz?
- egyedem, begyedem, tengertánc -
ó
hajóhinta, messze dobbanások,
dob... ágyúszó... haldoklók tompa
szitka...
ó szent hazám, habokra kitaszítva:
merre az örvény
és merre a szikla?
ó hajóhinta, messze dobbanások!
lövés...
harangok... távoli dombok...
hullámzó dombok... dombozó
habok...
szív, mely földdé vál... föld amely dobog...
ó
hajóhinta, messze dobbanások!
dob... ágyúszó...
Csak az ünnep
harangja
és békét hullámzó domb, enyhe lanka,
s békét sóvárgó
szívem béna hangja -
ó hajóhinta, enyhe dobbanások!
Nyugat, 1914. II. 459. l.
Vértanut! Vértanut!... De hol nő a
pálma?
Fejünkre tikkadt az idők Szaharája.
Óh Isten! van-e még markodban
datolya,
vetni magvait egy jövő oázodba?
vagy fáradt ujjad közt ha maradt
egy-kettő
pálmamag: azt is már leejted a meddő
semmibe, mint sok bus csillagod!?
Igy
hullna
a vér is, a vér is haszontalanul ma.
Bujjunk el, testvérek, félnek a
próféták,
hol az Igazság is hamisan fog krétát.
Nézzétek: szavaim elrejtik magukat,
mint
ha sövény mögül a gyáva eb ugat.
Óh bilincses élet! óh zsákbafutó
kor!
Fárad a fény; császár lett a poroszlóból
s görnyedten járnak a hercegek.
És
mi már
nem birjuk. A mellünk nyugtalanul zihál.
Sajgnak hüvelyükben a megcsiszolt
szavak:
csak nekiindulni, mint a Bolond Lovag!
ragyogva, kitárva, kamaszul és bátran!
s
nem is e gép-évek motor-fogatában,
amely csak arra visz, amerre
akarják,
amerre számítva csattintja csavarját
a Céltudat kemény ujjhegye!
Paripán!
S
a keresztutaknál ha megállsz, paripám,
szegd föl szép nyakadat a szimatos
égnek
s míg hosszú sörényed a Végtelenségnek
szelei borzolják, jövendők és
multak
keresztútja mellett ha megállsz tágultabb
cimpával: megérzed valahol talán ott
az
Isten illatát! mint lepke a lángot
megleli, ha belehal is!
S
ha az Isten
fáradt már mint lámpa, mert olaja nincsen:
tápláld te az Istent, aki táplált
téged!
égj Benne, ki benned évezreket égett!
Óh paripám! pillém! óh gyenge
molyocskám!
tudom, kicsi vagy te hogy Abba lobognál:
de hány mag elömlik szent kéjjel,
céltalan,
míg tán egyikben a Jövendő megfogan!
Az Est, 1925. VII. 20.
Ugy emlegetünk, mint a nagyapát:
fehér
szakáll, jóságos szem... s amint
kivetted a pipát fogad közül
s
ajkcsucsorítva s arcod trombitások
tréfás módján dagasztva - óh
öreg
gyermek! - fujtál a könnyű levegőbe
egy pelyhet... Árkon,
bokron, vizen át,
a fák fölött, a ház fölött, magassan,
simán
a kék szép sima levegőben
szállt a pehely... s e pehely volt a
lelkünk!
Lenn apró hangyák másztak lassan,
unt
rögök fölött; és minden rög nekik
hegy volt, és minden
kavics szikla volt.
Óh jaj, egy esőcseppbe belefultak!
Óh jaj,
mennyi vesződség és veszély
rágta és nyelte egyre terhes
utjuk
kanyargó vonalát, míg megszegett
egymásután... De könnyü
diadallal
szállt fönn, simán a sima levegőben
az elröpített
pehely... ami lelkünk!
... Nézd, nézd, mivé lett a szegény
pehely!
Nézd, földre hulltunk, ajkad messze már!
S jött a
viharok vízömlése, jött
a sár, jöttek a tipró talpak - óh
nézd!
mászni se tudunk, mint a hangya! Jaj!
Magyarország! Hol
van II. Árpád,
jövő század regénye s álmaink? -
Te oly helyütt
élsz, mely örökre védett
minden vihartól - és kinek az ajka
röpít
el még?... Tiprott pehely a lelkünk!
Az Est Hármaskönyve, 1925. 43. l.
ELSŐ
RÉSZ
AZ ARANYSZŐRŰ KECSKÉK
(Magas part a Balaton mellett, kilátással.)
A királyi csősz:
Pista öcsém, hej hó! ördög egye
májad:
megin’ így elkószálsz? Hova lett a nyájad?
A pásztor:
Lenn késik az aljban.
A csősz:
Csípjen
meg a kánya:
híjja lesz a juhnak.
A pásztor:
Bánja aki bánja.
A csősz:
De nem addig, öcskös, ne beszélj így,
héka,
míg garasod nincsen, legalább egy véka.
Bánja aki bánja?
Bánja majd a gazda.
Az ilyen rossz szógát szóval se
marasztja.
Fel is út, le is út, kiadja a béred:
barna bugyor,
kis pénz, mehetsz, ahol éred.
A pásztor:
Nem szorulok pénzre.
A csősz:
Nem
ám a Krisztussát!
Az utolsó bakter is kéri a jussát.
Krisztus
koporsóját sem őrizik ingyen.
Esz a fene téged - nincs ki nálad
minden.
Nincs rendben a szénád; kutya van a kertbe:
bolygsz
szerte bolondul, mint az Orbán lelke.
Egy kerékkel több van, vagy
kevesebb esmég.
No csak veszne eggy el, az ugyan jól esnék!
Az
eszed csáléra, míg a lábad hajszra
tátogatsz a holdra, mint
valami sajtra.
Mit lesel? Az angyalt? Vagy a sült galambot?
A pásztor:
Csak nézem a felhőt és nézem a dombot,
a
Balaton habját, a lobogó lombot,
és hallgatom szólni a lomha
kolompot.
Ugar az én lelkem, hol nem terem élet,
bús legelő,
melyen legel a nyáj mételyt:
télen, ha a rossz szél sűrü havat
szűr szét
s pelyhekből a földnek szövi prémes szűrét,
s búsul
a rab bárány a borús karámban:
a lelkemet látom ebben a
bárányban.
Legjobban szeretnék...
(Ezalatt jön Meseország királyának kísérete, az egész udvar, hölgyek, férfiak vegyest. Mintegy sétálnak a gyönyörű időben; gyalog jönnek, a kocsikat hátrahagyták. Egyenkint buknak elő a part megől.)
Első udvaronc (előbukik):
Egy regényes pásztor!
A pásztor:
... elmenni világgá a holdújuláskor,
a
világ végére, Operenciára,
vagy el a törökre, vagy a franciára...
A generális:
Derék fiú mégis!
A pásztor:
Vagy
nem, sehova már:
meghalni szeretnék!
(Lassan feljön a dombra a nyáj, szamár, kos, birkák, kecskék, hátrább komondor.)
Egy udvarhölgy:
Ni, egy szamár!
A csősz (a pásztorhoz):
Szamár!
Mondanék
valamit - csípje meg a kánya -
de tudom...
Másik udvarhölgy:
Ni egy kos!
A csősz:
...nem
nézel a lányra:
lány nélkül is meg van az eszed zavarva.
Az udvarhölgy:
Csengő van a nyakán, és görbe a szarva.
A csősz:
Adj Isten jó napot!
A generális:
Fogadj Isten, öreg!
Az udvaronc (kezdve):
Nincs a szerelemnek...
A generális (a csőszhöz):
Hogy ityeg a fityeg?
Az udvaronc:
Nincs a szerelemnek határozott
tárgya
ide-oda röppen - a semmibe - vágya.
A fiatal szívnek
nem kell a valóság
csiklandják az orrát gulisztáni
rózsák,
Szerelmes a fiú, de nem tudja, kibe.
Első udvarhölgy:
Ni virág!
A csősz:
Tán
biz a mennydörgős mennykübe!
Hogyha szerelmes vagy, csókold meg a
Pannát.
Az udvarhölgy:
Rezedát... gólyahírt... zsályát... majorannát...
A bojtár (magába morogva):
Kóbászfű, az annyát!
A csősz (a bojtárhoz):
Te számold a nyájat!
Egy hölgy:
De szép a Balaton!
Másik hölgy:
Juj! az ökörnyálat!...
A bojtár (a nyájat olvasva):
Egy, kettő, három, négy...
Másik bojtár:
Ahun hajt a Bodri!
Egy udvaronc:
Hát Tihany merre van?
Másik udvaronc:
Tiszta idő!
A generális:
Ott ni!
Udvarhölgy:
Milyen édes, selymes, hosszúszőrű
juhok
és kecskék!
A bojtár:
Húsz, huszon...
Másik udvarhölgy:
Hallga, a nád suhog!
Generális (halkan az udvaronchoz):
Erre ment a felség?
Udvaronc:
Nem erre ment; mégsem...
Fiatal udvarhölgy:
A szememmel láttam.
Udvaronc:
Óh
az a nagy kék szem!
Boldog akit meglát.
Fiatal udvarhölgy:
Úgy boldog a király.
Egy másik udvaronc:
Ily messze se ment még, amióta kijár.
A generális:
Mily különös ötlet... így egyedül járni.
Udvaronc:
Mennyi felelősség!
Másik udvaronc:
Történjen akármi...
Harmadik:
Mi vagyunk hibásak.
Első:
Tán
kérdeni kéne.
Öreg!...
Lányok (jönnek énekelve):
Járt utánam hét falu legénye.
A legelső udvaronc:
Ilyesmi sem eshet, csak Meseországban.
Másik udvaronc:
Nem ügyeltél erre egy öreget - zsákban?
A csősz:
Zsákban?
A generális:
Zsákruhában.
A bojtár (befejezve az olvasást):
Híjja van a nyájnak!
A generális:
De olyan az arca, akár a királynak.
A csősz:
A királynak? Akkor tán a királyt
lássam?
Láttam, nem is egyszer, követem alássan,
jól ismerem
én Őfelsége személyét,
szolgáltam inasként királyi
szeszélyét.
Azután vén lettem, s ki falun születtem
a király
csőszinek ide kéredzkedtem
a falun meghalni, a Balaton
mellett
hol a kedves birkám legelőször ellett,
ahol legelőször
vigyáztam a nyájra,
mielőtt vigyázni vittek a királyra.
Mostan,
hogy a felség idejött, mint mondják
betegült lányának viselni a
gondját
hogy a láthatatlan balzsam, amit Isten
szent keze
kevert el levegőben, vízben,
gyógyítsa szegénykét, sokszor...
A bojtár:
Pali bácsi!
A csősz:
...látom, amint erre...
A bojtár:
Híjjas a nyáj!
A csősz:
Ácsi!
Sokszor,
amint mondom, látom ő felségét...
A bojtár (a pásztorhoz):
Híjjas a nyáj, Pista!
A pásztor:
Ejh, hagyj vele békét!
A csősz:
Látom, amint méláz csupa zsákruhában
és
nézi a földet egyedül magában,
mivel, amint mondják, érti is a
mágiát,
netalán lányának leli orvosságját,
naphosszra magában
keresi a gyógyírt:
engem, öreg szolgát, néha meg is szólít.
A generális:
De ma még nem láttad?
A csősz:
Nem láttam.
Udvaronc:
Azonban
mehetünk.
Asszonyok (súgva a csőszhöz):
Szóljék kend.
Mások (éppúgy):
Mondja neki.
A csősz:
Mondjam?
A generális:
Mi itt, önök arra -
A csősz:
Kegyelmes
uraság
engedd meg egy vén fej együgyű mondását,
de tudni
szeretné férfi, gyerek, asszony,
hogy érzi magát a felséges
kisasszony?
A generális:
Nem beteg az épen.
Udvaronc:
Csak ideges, gyenge.
Másik:
És bú a világtól.
Harmadik:
Kit se bocsát szembe.
Udvarmesternő:
Semmi etikétnek nem tartja szabályát.
Orvos:
Kincsért sem akarja elhagyni szobáját.
Udvarhölgy:
Hol a szőnyegekbe léptek belehalnak.
Másik:
Nagy kárpitok ontják bársonyuk a falnak.
Harmadik:
Ott ül arany trónon naphosszra magában.
Negyedik:
Éjjel hever ébren arany nyoszolyában.
Ötödik:
Kedves papagálya mellette rikácsol.
Hatodik:
Fekete ajtóban a gonosz szú ácsol.
Parasztasszonyok (egymás közt):
Fekete ajtóban ácsol a gonosz szú.
Hetedik:
Hosszú neki a nap, az éjszaka hosszú.
Udvaronc:
Nem szól soha szót sem.
Másik:
Nem nevet az ajka.
Első udvarhölgy:
Hiába vidítja a komorna, dajka...
A generális:
Önök itt, mi arra!
Első udvarhölgy (távozás közben):
...a bohóc, a doktor. (Mind el.)
Parasztasszonyok (egymás közt):
Királynál boldogabb a parasztnép sokszor.
Egyik:
Tán erre jelentett a földindulása.
Egy öreg:
Háború lesz, véres, akárki meglássa.
A csősz:
Vörös az ég, szél lesz.
Az öreg:
Mondtam
ugyan régen:
a szakállas csillag járt multkor az égen.
Egy másik:
Az az Úristennek a mutatóujja.
Egy fiatal:
Hallgasson el ked már, mer az Istók fújja!
Az előbbi:
Hát ki az az Istók?
A fiatal:
Az a kecskepásztor.
Az előbbi:
Hogy én elhallgassak, ha ilyen flótás
szól?
Hiszen hét falunak ő volt a csihása,
málészkodni nem
volt hét faluba mása,
lányra csak úgy pislog bamba szeme sandán
-
Hé! a királylányra gondolsz oly búsan tán?
A pásztor:
Nem a királylányra, - nem lány, se nem
asszony
akiért a bánat szivemen szakasszon:
a lányra nézek,
csak a nótám nézem,
s felejtem az asszonyt, ha a nóta készen.
Egy legény:
Akkor mire gondolsz?
Másik:
Tán a híjjas nyájra?
Harmadik (gúnyosan):
Juhaidnak híres, aranyos gyapjára?
A pásztor:
Nem, nem a kecskékre, nem is a
birkákra,
hanem a világra... a messze világra...
Egy paraszt:
Jó lesz hazamenni: a falu van messze.
Másik:
Gém bömböl a nádban.
Első:
Mindjárt jön az este.
Második:
Fenn szólnak a tücskök, lenn szólnak a békák.
A pásztor:
S borulnak a földre aranyszögű vékák.
Egy asszony:
Mindig ilyen furcsát mond.
Másik:
Furcsa a legény. (Mind elmennek.)
A fiatal lány (súgva):
Ha senki se szeret, Istók, szeretlek én. (Elszalad.)
(A csősz és a pásztor ketten maradnak. Alkonyodik.)
A csősz:
Megvan-e kapcádban a hibádzók ára?
A pásztor:
Nincsen.
A csősz:
Micsinálsz hát? Hogy tér meg a kára?
A pásztor:
Sehogy.
A csősz:
Akkor mi vár az ilyen szolgára?
A pásztor:
Elmegyek világgá vagy Amerikára.
A csősz:
Ahhoz is ám pénz kell.
A pásztor:
Ej, van nekem pénzem.
A csősz:
Már hun a fenébe vóna?
A pásztor:
Oda
nézzen!
Fenn a magas parton most mennek a kecskék
s a fehér
bárányok mint gyenge szüzecskék
a hatalmas Estnek
csodatemplomába,
hol ezer az ének és ezer a lámpa,
hol a vén
diófa szent oszlopot állít
s csodamélyen terjeng a bíborszín
kárpit
fejhajtva a sorban ájtatosan...
A kecskék:
Mek, mek,
A pásztor:
...egy régi zsolozsmát bólintva
mekegnek,
egy régi zsolozsmát, milyet a pap nem tud,
mely egy
örök szónál tovább sohasem jut
de azért az Égnek ez
kedveszerinti
s aranyával őket kegyesen behinti.
Odanézzen,
nézze! aki nem lát, dőre!
Most mind arany, ugy-e? A kecskéknek
szőre,
a juhoknak gyapja és szarva a kosnak -
Nem akarják
látni a dőre okossak,
kicsúfolnak érte - de azért én látom:
ez
az én vagyonom! ez a királyságom!
mely elvehetetlen és pazarul
omlik,
soha el nem vész és soha el nem romlik.
Ott van a
szememben, ott van a lelkemben,
minden bánatomban, minden
gyönyörömben:
Nekem adta Isten a zápor ezüstjét,
az éjjeli
égnek leborított üstjét,
tócsa szivárványát, kapolyák
márványát,
a fellegek égen legelő bárányát,
hópihe gyémántját,
melyet a szél kerget,
s hogy drága szemekből bányásszam a
lelket,
az aranyos csillag enyim a mennybolton:
az egész
világot a szememben hordom.
A csősz:
De nem ad a zsidó semmit az ily kincsre.
A pásztor:
S oly hely, ahol adnak, e világon
nincs-e?
A városig, ahol megbecsülik, értik,
megyek, ha a
lábam lekopik is térdig.
Bokorba születtem, árván növekedtem,
és
hátra ha nézek, nincs senki mögöttem:
nem is nézek eztán soha
többet hátra,
mindenütt hazám lesz a magas menny sátra.
Kell
lennie népnek, kellett lenni mindég,
kik aranyra váltják
szemeimnek kincsét,
kiknek igazabb pénz juhaimnak szőre,
mint
mit a ládában rejteget a dőre.
Aranyon kel itt lenn minden
gyönyörűség:
de az én aranyom maga gyönyörűség.
Nincsen arany
nélkül e hazában élet:
de az én aranyom maga magas élet.
Elmegyek
a néphez, aki méltó arra,
s kiszórom a kincsem keletre,
nyugatra,
és ha lesz jutalmam, világ pénze, jó sok,
akkor is
énnékem ők lesznek adósok.
A csősz:
Ejnye, talán bizony bűbájos a flótád?
A pásztor:
Nem, nem is a flótán fujom én a
nótát.
Összetöröm flótám buta, száraz fáját
(kettétöri)
már régen meguntam hitvány
muzsikáját;
nem kell nékem semmi, se flóta, se kóta:
a világ a
kótám, én leszek a flóta,
a világ zenéje muzsikál át rajtam,
a
világ szavának kapuja lesz ajkam,
nyelvem a világnak lecsapódó
hídja,
mely a világ útját szemtől szemig nyitja;
alatta a
lelkem gyors csermelye zuhog
s a hídon át járnak aranyszőrű
juhok.
S tudja, mik e juhok? Selymes szavak...
A kecskék (messzebbről):
Mek, mek.
A pásztor:
... mik e csermely fölött rigmusra
ügetnek
s mert dúsan ég rajtuk a világ dús napja,
mindenik
juhomnak színarany a gyapja;
s lélektől-lélekig nem megy a nyáj
pőrén:
viszi a világot aranyszínű szőrén.
Ez ám az én nyájam,
akivel vesződöm:
s gazda juhával csöppet sem törődöm,
a
magamét hajtom, hizlalva kövérre,
lelkemtől lelkekig, lelkek
örömére.
A csősz:
S merre felé indulsz? Hová mégy!
A pásztor (csüggedten):
Nem tudom.
A csősz:
Jobbra-e vagy balra? Mely néphez? Mely uton?
A király (már egy ideje a part mögött félig elrejtve hallgatott):
A királyhoz indul.
A pásztor:
A királyhoz...
A király:
Nyomban,
hogy
a beteg...
A pásztor:
...lányát...
A király:
...vidítsa...
A pásztor (megreszketve az örömtől):
...dalomban!
A csősz:
Felséges királyom...
A király:
Szegény
kis madárkám,
étel-ital nélkül szótalan ül, sárgán.
A pásztor:
Hol a szőnyegekbe léptek belehalnak,
s
nagy kárpitok ontják bársonyuk a falnak.
A király:
Kedves papagálya mellette rikácsol.
A pásztor:
Fekete ajtóban a gonosz szú ácsol.
A csősz:
Fekete ajtóban ácsol a gonosz szú.
A király:
Hosszú neki a nap, az éjszaka hosszú.
A pásztor:
De ha én eresztem juhaimat
széllyel,
rövid neki a nap, rövid lesz az éjjel.
A vén nap, a
vén hold, messze kihajítva,
úgy gurul az égen, mint két
csodalapda,
amellyel a Nyugat s a Kelet lapdázik.
A király:
De ha arany nyájad vidítni
hibázik,
előtted a vérpad: készülj a bitóra
mert a halálodnak
ütött azon óra.
Ha pedig győzni tudsz a szomorúságon,
a tied a
lányom s fele királyságom.
A pásztor:
Csak arra születtem s nem egyébnek
élek,
hogy nagyot álmodjam és álmokat éljek.
Az álom az élet:
s ha szép az az álom,
életemet érte sohasem sajnálom.
A király:
Jer, fiú, sajnálnám, ha a halál várna. (Elvezeti.)
Egy udvaronc (a másik oldalon felbukkan):
Itt a király!
Kövér udvaronc (szintén, lihegve):
Csak ily messzire ne járna!
Másik udvaronc:
El ne hagyjuk többet.
Harmadik:
Csitt, mer észre vesz még.
Udvarhölgy:
Kit vezet a karján?
A csősz (az elvonulóknak):
Szerencsés jó estét!
A király hangja (menet):
Lehet, vissza se jössz: nem is nézel hátra?
A pásztor hangja:
Látni és dalolni megyek a világba.
(A csősz egyedül. Csend. Pásztortüzek gyúlnak.)
A csősz:
No ez aztán legény!
A békák:
Brekekeke.
A tücskök:
Zip, zip.
Halászok (éneke a part felől):
Balatoni
halászlegény
hálóját kiveti
szegény,
fog beléje három halat,
de
magának egy se marad.
A csősz:
Mi lesz most a nyájjal?
(Meglátja a parton a bográcsozó halászok tüzét.)
Hívok
embert.
Hip!
hip!
Halászok éneke:
Eggyet elvesz a
főbíró,
eggyet a vicispán
kiró,
harmadikat szeretője
édes
párja kapja tőle.
A csősz:
Hé, Marci!
A halász hangja:
Mi kő no?
Másik halász:
Éppeg vacsorálunk.
Harmadik:
Kednek is jut, ha gyün, valami még nálunk.
A kecskék (messziről):
Mek, mek.
A kolomp (messziről):
Kling, klang.
A kecskék (messziről):
Mek, mek.
A csősz:
Szívesen,
de máskor.
Kiabálj, segéljen valamelyik pásztor
nyájat
beterelni.
Halász:
Hó!
Másik halász (énekel):
...gyet a vicispán...
A békák:
Brekekeke.
A tücskök:
Zip, zip.
A fiatal parasztlány (visszaoson):
Pista...
(fülelve)
Pista!...
(sirva)
Pistám!
(Függöny.)
MÁSODIK
RÉSZ
A BETEG KIRÁLYLÁNY
(Nagy terem. Két oldalt nagy fekete ajtók s óriás fekete keretű tükrök szakítják meg a fekete kárpitok sorát. A fényes padlón fekete szőnyegek. Középett két hosszú sorban a néző felé lámpák oszlopai, melyek a termet három hajóra osztják. A lámpák akkor kezdenek sorban egyenkint kigyúlni, mikor a függöny felgördül. A háttérben óriás kétfelé osztott fekete bársony függöny, mely egy kisebb belső termet (mintegy alkovot) egész szélességében eltakar. A függöny mellett, a nézőnek jobbról egy régi, óriás, csodálatos óra, mindenféle arany zodiákusokkal.)
Az óra (nagyon hangosan):
Tik. Tak. (Elhalkul.)
A bútorok (pattognak):
Rip, rop.
A szú az ajtóban:
Kip, kop.
(A hátsó nagy függöny közepén, a választéknál egy nagyon fehér kis kéz jelenik meg, vakító fényű gyűrűkkel. Láthatólag ő húzza el a függönyt jobbfelé, míg balra lassan, magától húzódik el. A belső kisebb terem közepén, ahová néhány lépcső visz, látható a királylány vakító fehér és gyönyörű arca, sötét háttérben, mely alig jól kivehető. Sötét és csodálatos, bőven terjengő ruhában ül, úgy hogy a ruha egészen körülveszi, jobbra és balra két apród, akik láthatólag hordják a ruhát, mikor jár. Mögötte egy kis majom, talán szintén uszályhordozó, arcokat vág. Balra arany rúdon tarka papagály. Jobbra, az előtérben, óriási és gyönyörű kutya, gyémántos nyaklánccal, igen komoly. A királylány előtt, meghajolva, a főudvarmesternő és nevelőnő.)
A főudvarmesternő:
Kívánja
felséged,
hogy bebocsássam a török követséget,
mely nem akar
addig innen tovamenni,
amíg nem tudhatta tiszteletét
tenni
felséges királyunk egyetlen sarjánál?
A királylány:
Nem fogadom őket.
A nevelőnő:
Felséged
nagy lány már:
tudhatja, királyi magas születése
kötelességet
is...
A királylány:
Beteg vagyok.
A főudvarmesternő:
És
e
betegség...
(Az előtérben egy ajtó nyil és a lakáj jelent.)
A lakáj:
Az udvar orvosai.
(Az orvosok bevonulnak írnokokkal, aki nagy protokollusokat tartanak a kezükben. Egyszerre függönyök mögül és mellékszobákból előjönnek a királylány gondviselői: dajka, udvarhölgyek, ápolónő, komorna és mások; ezek a főudvarmesternővel és nevelőnővel együtt mind lemennek az előtérbe, a nagy teremnek a néző felőli sarkába, ahol az orvosok kikérdezik őket és az irnokok jegyeznek.)
Első orvos:
Álom?
Ápolónő:
Semmi.
Második orvos:
Ebéd?
Dajka:
Minden megmarad a tálon.
Első udvarhölgy:
Harmatból is élhet, mint virág a száron.
Második:
De hisz ajka széle sem volt a poháron.
Orvos:
Receptet. (Az írnokhoz.) Ön írja, amíg én diktálom:
(Roppant fontoskodva, az írnok írja.)
Étel, ital, álom: szükséges e három.
(Az ápolószemélyzet egymás között tárgyalja a dolgot).
Első:
Pedig minden jó volt.
Második:
Fiatal, friss spárga.
Harmadik:
Vagdalt csibe.
Negyedik:
Ó bor.
Első:
Kis gyönge madárka!
Ápolónő:
A saját kezemmel puhítom az ágyát.
Egy orvos (ujját feltartva, nagy tekintéllyel):
De legelőbb fel kell kelteni étvágyát.
(Ezalatt az orvosok egyenkint felmennek a beteghez, megtapogatják az üterét, megnézik a nyelvét és azután fejcsóválva visszajönnek.)
Első orvos:
Vett-e be étvágyport?
Második:
Idegerősítőt?
Harmadik (haragosan):
Vette-e teámat?
Negyedik:
Vett-e be frissítőt?
Főorvos:
Egyszóval kimondjuk, (az írnokhoz)
ön írja, barátom:
O r v o s i
j e l e n t é s. Hivatalból.
Dátom:
Király villájában a Balaton partján.
Folyó év satöbbi,
cseresznye évadján
Királyi betegünk állapota válto...
Másik orvos:
De hisz éppígy írjuk...
Főorvos:
...zatlannak találta...
Másik:
egy hete már.
Főorvos (mérgesen):
...tatott:
s így határoztatott
(meg kellvén szüntetni ezt az
állapotot)
tekintve, hogy a test úrnője a lélek,
s nem lehet a
test ép, hol beteg a lélek,
amilyen az úrnő, olyan a szolgáló
s
fordítva is áll az i n c o r p o r e
s a n o:
a betegnek lelkét fel
vidámítandók
jöjjenek áktorok, bohócok és bangók,
törpék,
szemfényvesztők és efféle mások!
Diktum. Aláírva: Minden
fakultások.
(Az orvosok kivonulnak.)
A királylány:
Mindig ez unalmas játékot
tekintsem,
mikor úgy szeretnék...
A dajka:
Mit aranyom?
A komorna:
Kincsem?
A királylány:
Mindig e szinészi, rossz komédiákat,
ez
ostoba, mázolt, hazudott világot,
mikor úgy szeretnék...
Az ápolók (nagy örömmel és várakozással):
Fog valamit kérni!
A dajka (épúgy):
Madaram...
A királylány:
Oh dadám, úgy szeretnék - élni!
(Mind csalódottan elfordulnak.)
A főudvarmesternő:
(Látva, hogy a lakáj jelenteni készül, rendelkezik.)
Húzd le a függönyt!
(A fekete kárpit lassan, látszólag magától összecsukódik.)
A lakáj:
Az udvari művészek.
(A művészek bevonulnak.)
Az udvari költő:
Óh minő hangulat: e fekete fészek!
Egy stréber művész:
Nincs honn a király még?
A mesélő:
A poéta részeg.
A bohóc:
Részeg az ihlettől.
A szalon-szociológ:
Költők
és színészek!
érzik-e önök most azt, amit én érzek?
mikor a
közönség, mely eddig lenézett,
észreveszi azt, hogy szüksége van
ránk is,
v a l ó d i szüksége és
m a t e r i á l i s,
mint
az orvosságra, vagy a táplálékra,
nem mint a gyereknek a henye
játékra.
Egy orvos:
Csakhogy ugyan eddig uraim nem sok
a
hatás a betegre.
A szociológ:
Annak
is az oka
talán a művészi nevelés hiánya.
A stréber művész:
De uram...
Másik:
Mit mond ön?
A színész:
A k i r á l y leánya!
A szociológ:
Királyi nevelés nem i n t i m eléggé.
A stréber művész:
Úgy vélem, a hiba mégsem a felségé,
hanem
a kontárság...
Másik:
...a felületesség...
Az előbbi:
...áll neki útjában, hogy
kifejlődhessék
a művészi érzék.
Másik:
A sok álművészet...
Harmadik:
Félremek...
Negyedik:
Amelytől
a valódit, készet
nem ismeri jól meg, aki nem ért hozzá.
Ötödik:
Az utánzó, ki a nyelvet modorossá...
Népies:
Az üres virtuóz -
Klasszikus:
A naturálista.
Humoros:
Boruban kéjelgő pózos pesszimista.
Modern:
Csinált népiesség, elavult és vánnyadt.
Konzervatív:
A Nyugatról jött új, beteges irányok.
Reálista:
A híg eszményítés.
Művészies:
Lágy, pongyola forma.
Ideálista:
Turkálás a szennyben.
Lírikus:
Üres, ügyes torna.
Modern:
A vérit a művész, az életit adja!
L’art pour l’art:
Legyen hideg szobrok, dús remekek atyja.
A szociológ:
Szóval nagy a szükség erős kritikára.
Mind:
Ugy van.
A lakáj (jelent):
Meseország felséges királya!
(A művészek felállnak kétoldalt, a király közöttük megy a belső terem zárt kárpitjáig. A királyt kíséri az első felvonásban látott kíséret. Vele jön a pásztor, aki szerényen ül a művészek közt az utolsó helyre.)
A művészek (összesúgnak):
Hát ez ki?
Másik:
Ügyetlen.
Harmadik:
Öltözete céda.
Negyedik:
Egy tipikus félszeg vidéki poéta.
(A fehér kéz újra megjelenik és a fekete kárpit széthúzódik. A király felmegy a lépcsőn, homlokon csókolja leányát és leül egy arany trónra. Az udvaroncok nézőkül elhelyezkednek.
Ötödik művész (még mindig a pásztort szólja):
Süvege báránybőr.
Hatodik:
Csizmája barombőr.
A király:
Kezdjük.
A kikiáltó:
Az első szám: Don Guriga, zsonglőr.
Don Guriga:
(Selyem blúz és bugyogó; fellép, amit mond teszi is.)
Golyómat a tálon, tálomat a
vállon,
vállamról karomra guri-gurigálom.
Vállam pereméről
karom peremére
kereken gurítom szemek örömére.
Párosan a
lapdám egyre lebegőben
odanézz: már három jár a
levegőben,
faromon kereken gurul kereken ki
tudom a játékot,
mit kívülem senki.
Guruló golyóim egemen a bolygók
nem üres
ügyesség: vérem után forgók
s gyürüként tányérnak kergetve a
szélén
könnyü gurulásuk lélekbeli élmény.
Nosza perge párom,
párom után három,
hármamat a tálon, tálomat a vállon
mint
valami felleg, mint valami álom,
körbe kavarodva guri-gurigálom.
Hang a közönségből:
Ez igazi művész!
Másik:
Neki lelki élmény...
A kikiáltó:
Második szám...
A papagály (rikácsolva):
Szép! szép!
A kikiáltó:
Turpi urat kérném!
Turpi (törpe):
Az eget nem vívom, se magas
problémát,
megvetem a modern, a vívódó témát,
föl nem
akarózom, nem is affektálok,
nem magas a sarkom, még székre sem
állok:
az én levegőm csak a piciny valóság,
törpe szívek élte,
az egyszerű jóság
és e kicsiségben nagyobb a művészet,
mint
kik az óriást mind játszani készek:
aki el nem hinné, csinálja
utánam.
A papagály:
Szép! szép!
Egy hölgy:
Milyen kedves!
Másik:
Mily kicsi!
A királylány:
Én szánom.
A kikiáltó:
Következik Uj Don, ki kötélen táncol.
(Két lámpaoszlop közt kötelet feszítenek.)
Uj Don (fellép a kötélre):
Én vagyok a költő, ki egeket ráncol,
(Egyensúlyozó mozdulatokkal simogatja a levegőt.)
fennlebegő fürtöm levegőben vész
el,
kapdosom a semmit ingadozó kézzel.
Építek a légből palotát
magamnak
és az üres szélből vánkost a nyakamnak;
nem érem a
földet banális sarokkal,
kerülöm, mit bírnék megfogni
marokkal
nem nyúlok én ahhoz, amihez nyúl más is
elemem
extázis, művészetem hásis.
Könnyű nekem járni a magas
fonálon,
mert könnyű a lélek, s vékony a test nálam.
Egy modern műveltségű udvaronc:
Ezt nem sokan értik!
Egy fiatal:
Szubtilisen hintált.
Egy másik (a modern műveltségűhöz):
Nem is érteni kell, mint érzeni inkább.
A papagály:
Szép! szép!
A kikiáltó:
Negyedik szám: Zéta Éta Théta!
(Suttogás a közönségből.)
A nagy filozófus.
Más hang:
A modern próféta.
Zéta Éta Théta:
(Hegyes süveg, bő fekete öltöny, planétajeles szalagokkal, mint a százesztendős jövendőmondó.)
Krisztus után háromezredik esztendő:
ezer
új csodákat hozhat a jövendő.
(Szakállába morogva.)
Epakta... Aranyszám... Hold kulcsa...
Vasárnap
betűje... Szaturnusz rossz gyürüi járnak.
De nem a
Szaturnusz az időnek rosszát,
sem üstökös égen, csak a lelkek
hozzák:
a modern lelkekben csirázik a válság
s kihajtja
virágát a százados álság.
Tanuljatok ezért nem élni időben,
nem
élni a multban, nem a jövendőben,
nem élni a húsban, mely maga az
átok,
mely bűnbe s halálba vitte a világot,
nem élni
személyben - külön élet semmi -
hanem a nagy lélek bölcs részei
lenni
mely egy az anyaggal és végtelen élet
s amelybe feloldva
töredék személyed
lel az örök honra, haláltalan utra:
ezt
hirdeti Krisztus s tanította Buddha.
Egy hang:
Magas elme!
A papagály:
Szép! szép!
Más hang:
Alapja monista.
Harmadik:
Bár determinista...
A király (a kikiáltóhoz):
Hosszú még a lista?
Harmadik hang (folytatva):
...vallja a transzcendens Kanti szabadságot.
Negyedik:
A jövő vallása...
Ötödik:
E beteg világot...
A kikiáltó:
Még hátra az íven...
A király (leányához):
Kicsikém, ma tartsuk?
A kikiáltó:
...a kaucsukember.
Valaki:
Szelleme is kaucsuk.
Másik:
Ő a modern szkepszis.
Harmadik:
Csontja csoda vékony.
Negyedik:
Valamennyi stilre s eszmére hajlékony.
A kikiáltó:
A sebmutogató!
Első:
Összeszurkáltatja
magát
és sebeit világgá mutatja.
Második:
Minden pici tüske mély sebet üt bőrén.
Harmadik:
Csupa seb a teste...
Negyedik:
s mutogatja pőrén.
A kikiáltó:
A tágbőrű!
Első:
Bőrét
addig huzigálja,
amíg a mellén lesz vörös seb a szája.
Második:
Ez az igaz líra, ahol az ajk egy seb.
Harmadik:
Seb a szíven.
A papagály:
Szép! szép!
A kikiáltó:
Hasbeszélő!
A papagály:
Szebb! szebb!
Első:
Az aki hangot ad a halott tárgynak.
Második:
Fekete anyagnak.
Harmadik:
Vak fekete vágynak.
Negyedik:
És az anyag lelke lelked előtt megnyil.
Ötödik:
S u n t l a c r i m a e r e r u m, dalolá már Vergil.
A kikiáltó:
Magyar mulattató!
Első:
Régi magyar humor.
Egy bohóc (gúnyosan):
Még tán Szcitiából hozta Magyar s Hunor!
Más:
Felejti, ha hallja, akit csak a bú nyom.
A papagály:
Szép!
A kikiáltó:
A szemfényvesztő!
A királylány:
Édes apám, únom.
(A király halkan beszél a kikiáltóval. Nagy várakozás.)
A kikiáltó:
Király őfelsége bölcs akaratjából
most
elbocsáttatik mind e művésztábor...
(Nagy mozgás, ideges suttogások.)
Egy művész:
Milyen megalázás!
A szociológ:
Hiába,
valódi
művészt ma sem érthet a világ.
Más:
Csak módi!...
A művész:
A javát mellőzik!
Másik:
Csőcselék!
A kikiáltó:
Kivéve,
ha
művészetének t e l j e s
sikerére
a fejét rá merné tenni...
(Nagy mozgás.)
Egy hang:
Milyen tréfa!
A kikiáltó:
Mert az a felségnek mától a
szándéka,
hogy aki a lányát vidítni próbálja,
ha sikerül, övé
fele kincse s lánya,
de ha unalommal nézi a hercegnő:
fogadja
a fejét vérpadon a teknő.
(Konsternáció.)
Egy hang:
Terror!
Másik:
Megalázás!
Harmadik:
Önbecsülő
szellem
nem tehet ilyesmit.
Negyedik:
Az ilyesmi ellen...
Ötödik:
A művészi érték nem függ a hatástól.
Hatodik:
Nem is akad senki!
Hetedik:
Hirdetheti százszor!
A kikiáltó:
Kéretik a kürtös kürttel
olyasformán
jelet adni hármat, mint a lovastornán.
(Kürtszó.)
Egy bajnok előre feliratkozott már.
(Ujabb konsternáció. Második kürtszó.)
Suttogás:
Nincs benne önérzet?
Másik:
Ki lehet az?
Harmadik:
Botrány!
(Harmadik kürtszó. A pásztor előlép.)
A királylány (felkönyököl):
Életedet, ifjú, veszteni nem féled?
A pásztor:
Ha gyenge a nótám, nem élet az élet.
Ha
dalomra lelkek madara nem rebben,
lelkem tüze nem gyujt tüzet a
szemekben,
s szavaim kaviccsát szám hasztalan ejti,
s a szivek
tavának gyürűit nem kelti:
annyi a lelkemnek, mint aki van halva.
A királylány:
Életedet, ifjú, felteszed egy dalra?
A pásztor:
Dalra teszi éltét minden igaz dallos,
s
ha dalolni gyenge, jókor jön a pallos:
de ki a pallossal mer
szembe dalolni,
nem lehet az gyenge, nem lehet az talmi
dalnak
katonája, hősen megy a dalra
és kész a halálra, vagy a diadalra
s
mint a nap erejét élezik az árnyak,
élesíti éltét árnya a
halálnak,
halálos életre gyul daloló szája:
az élet ösztöke a
halál kaszája.
A királylány:
Életedet unod, azért nem tudsz félni.
A pásztor:
Dicsérem a halált, mert s z e r e t e k
élni.
Halál az izetlen életben a fűszer,
s a nulla, amelytől
becses a szám tizszer.
Örök élet égne, mint könny kisiratlan
s
hiu teher volna, mint gyapju nyiratlan:
enyhület és gyémánt a
könny ha kisirjuk
és vagyon a gyapju csűrben, ha lenyirjuk.
S
mi a dalos kincse? mi a dalos gyapja?
minden szava, melynek a
lelke az apja.
Ha ezt bevihetjük a jövő csűrébe,
mehetünk
aludni a sirnak űrébe
s majd akinek nem szól a szivében ének,
a
mi gyapjunkból sző ruhát a lelkének.
A királylány:
Pásztorra vallanak szavad és ruháid.
(A lámpák hirtelen elsötétednek.)
Egy női hang:
Iszonyú!
Egy másik női hang:
Miféle vörös ember áll itt?
(A háttérben, a trónusok mögött, ahol még egy láng csillog, feltűnik egy tetőtől talpig vörösruhás férfi, szemmelláthatólag a bakó.)
A pásztor:
Te vörös vendég a fekete
teremben,
Köszöntelek, új szin, szinivó szememben.
Ruhádat a
festő jó szinre festette,
hogy nem feketének, de vörösnek
vette:
mert vörös a hajnal és vörös az alkony,
a halál a
sebben, az élet az ajkon;
vörös az ég, mikor a madárka
lelke
fekete fészekben ébred az életre...
Az udvari költő:
Fekete fészekben...
A király:
Én gyenge madárkám...
A pásztor:
...mint gyerek a bölcsőn, mint hajós a
bárkán;
s vörös az ég, mikor juhaimnak szőre
megtérve aranylik
a messze mezőre
s fejhajtva a sorban ájtatosan...
Egy képzelt hang:
Mek, mek.
A király (önkénytelen folytatja):
...egy régi zsolozsmát bólintva mekegnek...
A pásztor:
Igenis, királylány, én vagyok a
pásztor,
jöttem palotádba kecskéstől-birkástól,
de a birkám
szőre csoda-csoda sárga:
én vagyok a pásztor - s te vagy a
madárka.
Fekete fészekben, a barna bokorban
látsz ugy-e, vörös
fényt -?
A királylány (húnyt szemmel):
Az ég fele pirban...
A pásztor:
A barna bokorban, fekete
fészekben
hallasz ugy-e, hangot -?
A királylány:
Soha, soha szebben.
A pásztor:
Én jövök tehozzád, lélekhez a lélek,
ki
rég a mezőben helyetted is élek:
hangom az a halk hang, lelkem a
vörös fény;
bűvölt palotádba halálos az ösvény,
de ezer
halállal szembe vigan szálltam
kincsemet elhozni, mit teneked
szántam.
A királylány:
Pásztorfurulyádat vártam is ám régen -
A pásztor:
Pásztorfurulyámat eltörtem a
réten.
Eltörtem a réten hitvány furulyámat
s egyedül lelkemmel
indultam utánad.
Kifaragtam lelkem mint egy csodaládát
s
számodra beloptam az Isten világát
s mint méhe a mézet,
rejtettem, a lépben
s hozom amit láttam, hozom amit éltem.
A királylány:
De mit is láthattál a bus legelőkön,
mit
is élhettél ott a puszta mezőkön?
A pásztor:
Láttam a szép hajnalt és éltem a
reggelt,
mikor a nap, mint egy nagy lusta gyerek kelt
s álmos
kerek arcát kidugta pirossan
egy nagy sima selyem paplan alól
lassan.
Ezer apró fodra van a nagy paplannak
s hívják a
tudatlan népek Balatonnak.
(Ezalatt teljesen sötét lesz és semmit sem látni, csak a királylány fehérségét, aki lassan, öntudatlan kibontakozik a bő sötét ruhákból és fehér köntösben kikönyököl - és mögötte, a bakó felé, határozatlan vörös fényt, mely lassankint távol hajnalpír és felkelő nap látszatát ölti.)
Láttam a nagy a paplant hányódni sok
este,
mintha a lefeküdt nap óriás teste
alatta aludná vad,
nyugtalan álmát.
(Világosul. A nap felkel a Balaton partján.)
S láttam üvegsimán, mint egy szűzi párnát.
A királylány (felemelkedve; a trón eltűnt):
De mi ez? hol járok? Az apám nem látom!
A pásztor:
Egyedül vagyunk már az egész világon.
Nem
vagy te királylány: ma velem vagy pásztor.
Nézd: a juhaimat
terelem mint máskor
de a magam nyáját; és a legszebb bárány
a
tied lesz egy szép mosoly édes árán.
Hallga, harang! ott ég a
toronynak gombja:
mostan az anyókák mennek a templomba.
De a
mi templomunk ez a magas égbolt:
eztán a tied lesz, - eddig az
enyém volt.
Amoda a ménest hajtják ki a tóra,
a csikósok
hajtják hajnali itóra:
kapar a mén lába és a habot hányja -
de
itt a mi partunk tiszta kavicsbánya.
Amodább bokros hely őriz üde
titkot,
bokrok alól mélán villog a viz itt-ott:
meztelen ott
sokszor fürdik a parasztlány,
karmolja a fent sás barna husát
aztán.
Még ha tovább nézel, meglátod a nádat,
napos
templomodban sipos orgonádat:
este kel itt ének: felzengnek a
gémek
s ezer sip a nádszál kezében a szélnek
és az egész tájat
betölti e siphang,
s szól a harang: Bim bam: s szól a
kolomp:
Kling
klang.
Beljebb a vető vet; s a lenyugvó
naptól
vörös a kéz, mellyel kebelébe markol:
mintha a szivébe
markolna a körme
és a saját vérét szórná ki a földre.
Lásd,
édes igy reggel képzelni az estét:
ebben az órában térnek meg a
kecskék
a deszkakarámba; - ebben az órában
gyul a tűzhely
lángja a messze tanyában
s láthatatlan ott ül a lobogó
tűzben,
mint hajdan az égő bokorban, az Isten.
Pásztortűz a
parton, hűsíteni hevét,
bemártja a tóba sok lobogó nyelvét,
s
hogy eladja pénzért a piacon holnap,
készíti a pásztor havát a
turónak.
Minek neki a pénz? Selyem keszkenőre.
Minek a
keszkenő? Egy szép szeretőre.
Ha feljön a csillag, bokrok alatt
várja:
Isten adja, ő lesz szüret után párja,
mint dupla fa
törzse összenőtt a réten,
mint az ikercsillag összerezeg
égen.
Látod, ez unalmas, e puszta mezőkön
ezer itt az élet e
bús legelőkön -
A királylány:
Az élet...
A pásztor:
Itt
sző az élet ezer szála -
és ezer életnek ezer a halála.
Mert
ami csak élhet, mind a halálért él:
a bogár, amelyre gondtalanul
léptél,
a virág, amelyet szedtél a köténybe,
és amit az ajkad
izlelt, a kökényke,
a csillag, amely most elbútt a mennybolton,
a
pásztortűz, mely majd este gyul a parton,
a nád, amely, hogyha
nem fuj a szél, hallgat,
a szél, amely néha éjeken át
jajgat,
mind élet és halál -
A királylány (megfogja a kezét):
Pásztor, kezdek félni...
A pásztor:
Madár, kiröpültél kalitodból élni!
A királylány:
Nem, dehogy is félek, leülök a
réten:
virág süt ölemben, nap nyilik az égen.
Ülj le ide
mellém, pázsit tetejére:
hadd kötök koszorut dalosom
fejére.
Korona lesz ám ez! gyémántja a harmat:
réti király, de
szép a te birodalmad.
A pásztor:
S tudod-e hogy én e birodalmat únom?
A királylány:
Únod?
A pásztor:
Igen. És ha szememet lehúnyom,
egy más
birodalmat fest lelkem az éjre.
A királylány:
De hisz él itt minden!
A pásztor:
Tűzzel
feketére
festem egy még élőbb birodalom álmát
s a jegenye
helyett festek bele pálmát,
puszta cserény helyett tornyokat és
házat,
s az egészség helyett festek bele lázat:
a szegény
helyett, ki vérrel veti földjét
és este fáradtan öleli tört
hölgyét,
festek bele népet, mely lelkes a kéjben
s hüsül a hő
napban, s hevül a hűs éjben.
Mikor a Balaton síma és
töretlen,
mint egy szürke tükör zöldszínű keretben,
vagy ha
befagy télen, mondom: De jó volna,
ha ez a tó táncra tükörpalló
volna!
S mikor a Balaton nagy tornyokat épit
s kezeit
felhányja haragban az égig,
mint bábeli pallér, mondom: De szép
lenne,
ha ez a zivatar a szivemben lenne.
Az én muzsikusom a
haragvó hullám,
s a világon napnál szebb nekem a villám
s
lelkemet a vágyam oda-oda huzza,
ahol a villanytól világos az
utca.
Fuss messze, ne nézz rám, te fehér királylány:
beteg az
én lelkem, mint mételyes bárány;
kerülj ki, mert tőlem elkapod a
vágyat,
s beteg álmok ágya lesz a te bús ágyad.
A királylány:
Dehogy is kerüllek, én betegem,
árvám,
dehogy is ér téged egyedül a járvány.
Vagy te
egészséges, vagy betegek ketten:
betegedni szivem teveled nem
retten.
Megapollak csókkal, ápollak is jókkal,
dalra
vigasztallak szerető szép szókkal.
Lásd ma zsibong minden, ma
méhraj a lelkem.
Tavasz van: a méhraj kiröpült a kerten
és
most tele mézzel: izleld meg a mézét!
(Megcsókolja.)
A pásztor:
Most szép ez az élet, szép a világ!
A papagály hangja (belerikácsol):
Szép, szép!
(A pásztor felkapja kucsmáját és dühösen a hang felé vág. Minden elsötétül.)
A pásztor hangja:
Te ostoba, te csúf, tarka gyalogszárnyas!
(A nagy terem kivilágosul a két sor lámpával. A királylány zavarodottan áll fehér ruhában. A sötét ruha a trónuson látszik. A papagály rúdja mellett a földön hever mozdulatlan.)
A király:
Madaram, mi történt? Jer ide apádhoz!
A királylány (apja elé omlik):
Óh apám, remélek, szeretek és
félek.
Apám! meggyógyultam! beteg vagyok! élek!
(Függöny.)
(Óriási, masszív, várszerű kőterrasz, nagy sötétszürke kövekből, mely láthatólag nagyon magasan rúg ki közvetlen a Balatonra. A szél zúg: érezni, hogy magasan vagyunk, és az éles levegőt; lenn pedig a mélyben sejteni a nagy vizet s hallani háborgó moraját. Sötét van, de nem az estétől, hanem a közelgő vihartól. A terrasz két részre oszlik; az egyik három oldalon szabadon kiszögellő, oszlopos, párkányos; a másik alkov, óriás nyoszolyával, mely az alkov egész szélességét elfoglalja, függönyökkel, vánkosokkal; függöny, vánkos, nyoszolya mind bíborszínű. Az alkov belsejében egy kis függő mécs ég, veres üveggel. Nehány év mult el. A királylány - most már királynő - éppoly sötétszürke ruhában, mint a kövek, a terraszon áll és a szürke párkányhoz támaszkodva aggodalmasan kitekint a haragos tóra. A szél elkapja hosszú, szürke fátylát, melyet kis aranykorona erősít hajához.)
A királynő (erősen kihajol és felnéz a világítótorony felé):
Ki van a toronyban? Fordítsd meg a tükröt!
(Nagy fénykéve dűl végig a Balaton felett és egy vitorlás bárka aranyos árbocainak hegyét világítja meg, közvetlen a terrasz alatt.)
A férjem! a férjem! édes uram megjött!
(Hallatszik a bárka kikötésének zaja, azután nehéz léptek a kőlépcsőkön, végre egy alig látható ajtón benyit a pásztor, már mint az ifjú király.)
Csakhogy hazajöttél! Ó mennyire
féltem!
Minek is indulsz ki ebben a nagy szélben?
Az ifjú király:
Ilyenkor a legszebb táncolni
keresztül,
mikor álmából a Balaton kirezdül
s ezer élő fejét
egyszerre kidugja
s egyszerre beszél mind, régi dühét zúgja,
hogy
fogoly és soha nem juthat az égig.
A királynő:
Mért nem utazhattam veled én is végig?
Ha
szép ha a széltől a Balaton ébred,
te az asszonyodtól irigyled a
szépet?
Az ifjú király:
Férfi mulatság az, durva mulatság ám!
De
a legszebbjére hazajöttem, drágám.
Most gyul ki az égen a
mennykövek lángja,
jer ide, leülünk bíbor nyoszolyánkra,
hol a
kis mécs színes harangja mögött csüng,
s zug a tó alattunk, s zug
a szél fölöttünk,
hallgatom a könnyes szélnek zokogását
s
hallgatom a szíved ijedt kopogását.
Hallod a mennydörgés, ez az
égi dobszó:
harci szerelmünkhöz lehet-e még jobb szó?
szakadt
szalagokkal, mik kékesen égnek,
fonja be az Isten fodrait az
égnek.
Felleg alatt szélben és vérszinü ágyban,
mi borus
szerelmünk reszkessen a vágyban.
Fürdik a világ künn a vihar
vizében:
két betegek együtt lefeküszünk szépen
zivatarban,
hősen, remegve és várva
hullunk szerelembe, mint más a
halálba.
Roppan az ég, rendül a torony.
A királynő (ideges öleléssel):
Ó
félek!
S téged ily időben vitt útra a lélek!
Az ifjú király:
Te bohó asszony, hisz semmi veszély nem volt!
A királynő:
Oly szörnyű sötéten beborult a
mennybolt!
és a fagyasztó szél iszonyukat beszélt!
s te gonosz
gyönyörrel keresed a veszélyt.
Az ifjú király:
Dehogy, dehogy, édes.
A királynő:
Láttalak
a harcban:
keveseddel ezret vágtál ugy-e arcban?
Láttalak,
amikor a palota égett;
Isten csodája volt, hogy el nem vitt
téged.
Láttalak a légben: ragadt a monoplán
s szirteken és
tóban várt a halál duplán.
Szavaid megsebzik a fület és ajkat
s
tekinteted olyan szörnyű mikor hallgat.
Homlokodba csapzik hajad,
mint egy átok
s e haj alatt néha holt szemeket látok.
Emelgetem
titkod, lásd, asszonyi vállal
s félek: nem vagy-e tán jegyes a
halállal?
Mi jár az eszedben? Nem birok a gondtól -
Az ifjú király:
Te szegény kis asszony! Lám mit ki nem
gondol!
Most akarnék halni? Amikor végtére
felhágtam az élet
magas tetejére!
Király vagyok - birom az egész világot,
Az
enyém minden kéj, veled együtt - látod?
A királynő:
Te, - ha szerelmese lettél a nagy éjnek
s
a halált kivánnád legutolsó kéjnek,
mindent beborító, örökös
gyönyörnek:
lásd, gyáva sírással azért nem gyötörlek;
nem
állok utadba; nem mondom: Ne tedd meg
nem irigylem tőled a
gyönyört: szeretlek!
Csak az egyet kérem: vigy engem
magaddal!
Add ki gyönyörödből, mi megillet joggal:
mint ahogy
az illik feleségnek, férjnek,
hogy a testük együtt gyúljon ki a
kéjnek.
Lásd, dobban a szívem s vad örömben éled,
ha gondolok
is rá: meghalni tevéled!
Lelkemben, mely szélre mint régi szobor,
zsong,
sohase sejtett kéj előszele borzong.
Ugyis a szerelmünk
rokon a halálhoz:
fogd meg a kezemet, ha a nap leáldoz,
s
hívj, mint a legények párjukat a bálba,
ne a szerelembe, hanem a
halálba!
Az ifjú király:
Te bolond kis szentem! mit nyersz a
halálon?
A kéje csak egy perc, aztán jön az álom.
Azután
örökre vége van a kéjnek:
jön kéjtelen álma egy ostoba éjnek.
S
mint a bibor bűn is beteg unalomnál,
becsesebb a kín is kéjtelen
álomnál.
Hát míg lehet élni, addig azért éljünk
és ha a
halálban reméljük a kéjünk,
életünket tesszük eleven
halállá,
melyre a nagy éj majd csakis akkor száll rá,
mikor
átélveztük e hosszu halálban
mindent ami kéjet remélsz a
halálban.
Két eleven holtak, lásd itt van a kriptánk,
ezer
iszonyú kéj várakozik itt ránk.
Vörös a koporsónk, szürke kövek
őrzik,
kripta tetejéről az örök mécs vérzik.
Hallod! a nagy
szél zeng künn a temetőben,
Rekviemek zúgnak a magas
felhőben.
Feküdj le, ne mozdulj gyönyörű halottam,
halotti
ruhádban, viharos sírodban.
Mint aki halottra helyezi gyász
csokrát,
mély, gyászos imákkal buzgón borulok rád.
A halálban
reszket gyönyörittas csontom,
ruháid aszalját csókolom és
bontom.
Minden tagod elhalt, csak a fürtöd él még
s halott
homlokomat csiklándja, hogy élnék.
Minden tagod újabb halál a
szivemnek
s csirázatos ágya újabb szerelemnek.
Mint síron a
holtnak kivirágzik álma,
hajtott ki karodból két eleven
pálma,
kebeled halmából rózsa bibor bodra:
külön ének kéne
valahány tagodra.
A királynő (visszalöki, hogy szemébe lásson: nagy izgalommal):
Mondd, mondd, mondd, mondd, mikor fogsz újra dalolni?
Az ifjú király (csókkal fogná be a száját):
Édes kis halottam, nem jobb-e így halni?
A királynő:
Nem! nem! mikor nyílik dalra megint
ajkad?
Felelj nekem egyszer! mért hogy egyre hallgat?
Messze
röpült híre dalod erejének -
s mire szárnya megnőtt, néma lett az
ének.
Lásd, az egész világ énekedre éhes
és te - te azóta
hallgatag élsz édes.
Hogyan is tudsz halként hallgatagon
élni,
mikor annyi bús szív énekedet kéri?
követet küldenek,
leveleket írnak,
énekedet sejtik enyhületes írnak.
Nincs nap,
hogy ne szóljon a kapusnak kürtje:
de a felvonó hid marad azért
függve,
de a te bús ajkad marad azért néma.
Lásd, bizony ez
nem szép! s azt gondolom néha,
hogy az ördögtől van - úgy mint a
mesében -
a te bűvös hangod, s a szerződésében
kikötötte, hogy
csak egyszer szabad szólni.
Az ifjú király:
Lám, ez a kis asszony milyen nagy bohó, ni!
A királynő:
De szólj, mért nem danolsz?
Az ifjú király:
Semmi
kedvem sincsen
kivinni világgá lélekbeli kincsem
a profán
világba tenni ki cégérré,
dalomat, amelynek ritmusa a véré
s
hagyni pelengéren rideg embereknél
dalomat mely tette, hogy te
megszerettél.
Azért vagyok néma s ha a dalvágy éget
énekelek
édes, - de egyedül néked!
A királynő:
Nem igaz! nem igaz! nekem is csak
ritkán
s akaratod ellen adsz ki szived titkán
amikor nem birsz
a felbugyogó szókkal
s feleded lezárni ajkadat egy csókkal.
És
ha szavad olykor vérbeborul, vérzik,
dalodból a lelked nagyon is
kiérzik:
látom az arcodon, hogy a szived döbbent,
ajkadba
harapsz, és szemed égve töpreng
mintha szemrehányást tennél
énekednek.
Az ifjú király:
Az is csak azért van, mer’ igen
szeretlek.
Lelked, amely gyenge, bús asszonyi lélek,
nagyon is
vad dallal ijeszteni félek.
Szívedre, mely minden szélre zsongva
rezzen,
félek, hogy e bal szók viharát eresszem.
Életedet
félek nyugtalan álommá
tenni, sima lelked zúgó Balatonná.
Hiszen
úgy is elég barna vihart látsz itt,
képzeleted úgy is a halállal
játszik.
A királynő:
Te tanítottál meg a vihart imádni,
te
tanítottál meg a halálba látni,
igazi dalosnak zivatar a szája
s
az élet ösztöke a halál kaszája.
Hogy is tehetnéd, hogy nekem
adni féljed
azt, ami lelkedben a legeslegmélyebb?
Hogyan is
fojthatnád szívedbe halottnak
eleven forrását viharos
dalodnak?
Mikor aludt lelkem, te felébresztetted,
most már a
halálig nem aludhat veszteg
s ha letépted szűzi fátyolát, az
éjet,
ne irigyeld tőle viharosabb kéjed.
És ha talán félnék:
gyönyör az, így félni.
(Óriási csattanás, gyönyörű nagy villám; a királynő az ablakhoz vonja férjét.)
Ó de csodás szép ez: a viharban
élni!
Mondd, ugy-e magasba üt a villám jobban?
De csodás szép,
lakni a magas toronyban!
Olyan a mi lelkünk, mint szélben a
hullám:
égig akar csapni, a magasba nyulván
hogy a feleutján
érje a villámot.
(Kürtszó. A királynő férjéhez símul.)
Ki jön ily viharban?
(Megjelenik a kapus, nagy kulcsokkal.)
Az ifjú király (zordonan):
Künn marad!
A királynő:
Nem
szánod?
Ily rémes időben... s tán messze az utja...
Az ifjú király:
Minek jön ilyenkor ide, mikor tudja...
A királynő:
De az én kedvemért - adj legalább szállást!
Az ifjú király:
Jó. Vond le a hidat. Kap vacsorát, hálást.
(A kapus el. Új villámlás. Hallani a vonóhid felvonását, az ifjú király el akarja vonni nejét az ablaktól.)
Jer be a záporból!
A királynő:
Dehogy fogok menni!
Az ifjú király (kifakadva):
Ó, bár soha, soha...
A királynő:
Mi az édes?
Az ifjú király:
Semmi!
A görög követ (belép):
Felség, Görögország hatalmas
királya
drága szövetségét üzeni s kinálja
kérve, mivel beteg
ifjú felesége,
ha talán felséged dalával...
Az ifjú király:
Elég!
A görög követ:
De...
(Kürtszó.)
A kapus:
A török követség!
A török követség feje:
Beteg
fia végett
felséged színéhez ezt a követséget
ím küldi
negyedszer a hatalmas szultán:
de ha újra nemet kapna válaszul
tán,
üzenetül adja: a türelme bételt
s háborúval fog majd
venni elégtételt.
Az ifjú király:
Lakomát majd kaptok s azután...
A királynő (még mindig a párkánynál):
Egy hajó!
(A világítótorony fénykévéje árboccsúcsokra esik.)
A török követ:
Mily istenkísértés!
A görög követ:
Ily időben...
A hajósok hangja:
Hahó!
(Kürtszó; felvonóhíd zaja, s minden bejelentés nélkül belép kíséretével a francia király.)
A francia király:
Ismersz-e király? Én, szép
Franciaország
királya jövök ím könyörögni hozzád,
magam jövök
íme...
Az ifjú király:
Álmodom-e?
Bárkák
követek, királyok mind e vihart várták?
A francia király:
Igenis ó, király, ezt a vihart
vártuk,
kapudat kizárva eleget strázsáltuk
de mára reméltük e
nagy zivatarban
hogy csak nem lesz lélek a hires magyarban
a
szegény vendéget kapuján kizárni.
(Kürtszó.)
Az ifjú király:
Be ne bocsásd, legyen bárki avagy bármi!
A kapus (elmegy és visszajön):
Felség, egy nő!
Az ifjú király:
Egy nő?
A kapus:
Egyedül egészen.
Az ifjú király:
Bocsásd be!
Egy gyönyörű hölgy (belép és a király lábaihoz omlik):
Ó király, egy dal a kérésem.
(A király elfordul.)
Csak egyetlen egy dalt! és azután kérd
te
a lelkemet, akár a testemet érte!
Kapum előtt eped a
császár, a pápa:
a tied a testem egy dalod díjába’.
(Csönd.)
Ha szerelmem nem kell, fogadd el a
kincsem:
aranyos lánc, násfa: a tied lesz minden
(Letépi.)
Régi király hozta még Palesztinából.
(Kibontja nagy szőke haját.)
Itt van a hajam is, ez az
aranyzápor.
Ennél becsesebb kincs nincsen a világon
és
pótolhatatlan.
(Levágja.)
S
lásd, tőbe levágom:
a tiéd! Eladva, milliókat érne!
(Csönd.)
Ha nem kell, szálanként kiszórom a szélbe.
(Kürtszó.)
A török követ:
Minden haja villám lesz, amint kiszórja.
A kapus (jelent):
Király ő felsége, felséged apósa.
Az ifjú király:
Álom ez, álom ez, rettenetes álom.
Egy lakáj (kitár egy nagy szárnyasajtót):
A királynak vendégtermeit kitárom.
Az ifjú király:
Csak viharos estén láthat ilyet lelkünk.
A görög követ (a francia királyhoz):
Felség!
Az egyik török követ (a másikhoz):
Basaságod!
(Átvonulnak a másik terembe.)
Egy francia (távozóban):
Hol az a hölgy?
Másik:
Eltűnt!
(A gyönyörű hölgy valóban nem látható sehol. - Az öreg király fellép. A következő jelenethez a zivatar mintegy zenekíséretet alkot; ahol a királynő vagy az ifjú király beszél, ott tombol, ahol az öreg király, ott elcsöndesedik.)
A királynő:
Apám! ily időben!...
Az öreg király (nagyon ünnepélyesen):
Fiam,
hozzád jöttem.
Öreg vagyok. Száz év zúgott le fölöttem.
Fiatal
koromban háborúkat jártam,
Öreg napjaimra békességet vártam.
Mint
valami pallér, eleget ácsoltam,
békesség szögeit
összekovácsoltam.
S amit építettem húsz-huszonöt éve,
mostan
temiattad porba legyen téve?
Ujra lovam nyerge legyen
derekaljam?
Vén fülemmel ujra harc robaját halljam?
Veszélyben
országom s kedveseim élte:
éj- s napon át ujra retteghetek
érte.
Törékeny a béke, mint valami nádszál.
Lásd, már a török
had a határon átszáll.
Tedd meg, fiam, n e k e m,
amit kér a császár:
holtom után úgyis birodalmam rádszáll.
Az ifjú király:
Mondjon apám bármit: ezt tegyed! azt
tegyed!
lehetetlenséget - csak ne ezt az egyet!
Birodalmát
harcban egymagam elvédem
s fejemet adom rá, hamiben elvétem.
Át
tüzön, át vizen, millió halálon
menni hivebb, bátrabb senki se
lesz nálam.
Hogy én meg ne tenném, nem gondolhat olyat:
Csak
azt ne kívánja, hogy újra daloljak!
A királynő (ragyogó szemekkel):
Mindig a halálba! Mindig a veszélybe!
Az öreg király:
Nem, nem ezért jöttem idáig e szélbe’.
Te
hős nevet a harc mezején keresnél:
de mi lenne velünk, hogyha te
elesnél?
Látod, a vén fának, a régi toronynak,
kell bizony a
támasz nyomorult koromnak.
Engem az Úristen fiúval nem
áldott:
fiu helyett fiam te lehetsz csak, látod,
hogy a jövő
miatt vén fejem ne zugjon
s ihassam a méhsert véneimmel
nyugton
aranyos kancsóból arany italt szíván.
Az ifjú király:
Ó, apám, ha tudná, mi az, amit kíván!
Az öreg király:
Kívánom, amit te magad is kívántál,
mikor
a mezőn még a juhokkal bántál:
fel akartad vinni a dalod
magasra
hogy az egész világ egyszerre láthassa,
hogy mint
csodazápor hulljon a fülekre
s szórhasd ki a kincsed Nyugatra,
Keletre.
Az ifjú király:
Most már a világtól undorodom torkig.
Az öreg király:
S mivelünk nem gondolsz? Harcot akarsz
holtig?
Engem, ugy-e, nem kár, öljön meg a bánat?
Szegény
feleséged csak ríjon utánad?
A birodalomra szakadjon
özönvíz?
Csak magadra gondolsz, csak a vak ösztön visz,
amilyen
a lepkét a ropogó tüzbe,
viharmadarat künn a viharba űz be;
pedig
most nincs szükség halálra, viharra:
szükség van békére, szükség
van a dalra.
A királynő (nagy szenvedéllyel):
Nem, nem, apám! nem, nem! azt ne mondja
többé:
halálra, viharra szükség van örökké!
Dalol aki harcos;
csöndes aki békül:
nem is lehet ének a zivatar nélkül!
Nem
hallja zenéjét künn a zivatarnak?
Zivatar a legjobb mestere a
dalnak.
A halált nem félem, a vihart nem bánom,
s nem a békét
kérem, ha a dalt kívánom,
(Férjéhez):
ne is dalolj értünk, ne is a
békének:
magadért dalolj csak, neked kell az ének
nehogy
szived békén daltalan elasszon,
a dalba, viharba én küldlek, az
asszony!
Nem nézem a népet, beteget és királyt,
sem a hölgyet,
aki szerelemmel kínált,
nem nézem magamat, nem nézem
apámat.
Jöjjön a háború, a vihar, a bánat:
nem kívánom javát
semmi teremtettnek
csak teneked édes, csak az énekednek!
Az ifjú király:
Az az ének méreg és hallani romlás.
A királynő (felsikolt):
Hallgass! Ne beszélj így! A szavad káromlás.
Az öreg király:
A vihar felizgat madaram: láz éget!
(A vejéhez):
Lásd, mennyire szeret a te
feleséged.
Odaadna mindent, bárha belehaljon:
gondolod-e néha;
érdemled-e vajjon?
Mivel fizeted meg? Csunya hallgatással,
egy
kívánságára ezer tagadással.
Látod, fiam, én is teveled jót
tettem,
az együgyü pásztort koronámba vettem,
nagy volt a
veszélyed, igaz, és a kocka:
a szerencse lova gonosz egy
poroszka,
de mi lettél volna, ha nem jön el érted?
Életedet
élnéd, ma is, ahol élted.
Ha valami lettél, én tettelek azzá,
és
hamit álmodtál, én tettem igazzá.
No tehát vőm uram, most kérem a
bérem
énekedért tettem: énekedet kérem.
Ne hozz a fejemre
véres öregséget,
ne taszítsd a sírba árva feleséged!
Az ifjú király (keserűen):
Gondja apám semmi se legyen
miattam:
igaza van, érzem, dalomat eladtam,
elzárni szivemben
semmi jogom sincs már
meg se született még, és idegen kincs
már.
Azért, ha a lelkem eltörik is kettő:
jól van! a világnak
nem maradok meddő
fájni dalom vérét kiadom: hadd színnák,
a
halovány lelkek éledni hadd innák,
mint valami Krisztus, leszek
életbánya,
szivemet vájom, mint nádas pelikánja.
Bánom is
eztán, ha a világ is rám néz,
ünnepi szobámba belát is a
bámész,
hallja meg dalomat a földkerekségen
mindenki, csak egy
nem...
A királynő (aggódva, sejtve):
Ki?
Az ifjú király:
A feleségem!
A királynő:
Én?
Az öreg király:
A feleséged? Vőm! fiam!
A királynő:
Én?
Az öreg király:
Mért
ez,
ez a...
A királynő (mintegy magában):
Az az asszony!
Az ifjú király:
Mert
a dalom mérges!
Amivel áldani jöttem a világot
hasztalan az
ének s mindenkinek átok!
Igen, észrevettem, tudom is régóta,
hogy
az én ajkamról híg méreg a nóta.
Talán a virágból szíttam a
mezőben,
talán a nyálamból, mint a kigyó szőttem:
de mérges a
lelkem! és akihez érek
lelkemmel, a lelkét megéri a méreg.
De
bánom is! érje: dalolni kivánok:
mérgezni szeretném az egész
világot.
Csak egy van a földön, egy szomorú lélek,
akit, úgy
kívánnám, ne érjen a méreg;
és (sejti-e, apám, amit én
megértem?)
ebben a lélekben már benne a mérgem!
A beteg
királylányt dalommal megöltem
és halott testébe leheltem a
lelkem:
s most a magam lelkét nem szeretem többé,
a régi
királylányt szeretem örökké!
A királynő:
A királylány lelkét...
Az ifjú király:
Láttam
ezt a lelket:
betegnek mondtátok, amikor szendergett;
föld nem
érdekelte, mert az égben bolygott
s boldogtalan volt, mert nem
tudta, hogy boldog.
Láttam sima égnek, mely fényleni virrad,
s
amelyben a fénytől nem látszik a csillag -
üresebbnek tetszik, ha
derűs, a mennybolt:
betegnek alítám, aki pedig szent volt.
Láttam
sima tónak: felületén semmi
csak a szent ég feküdt tükrébe
pihenni.
Én ekkor a parton, felrázni világát,
beléjevetettem
önző kövem átkát
s íme, a tó őrült habjaira bomla -
Hol van az
ég? - Nézzen most a Balatonra!
A királynő:
Nézzen, apám - látta a Balaton
százszor:
látta-e ily szépnek, daliásnak másszor?
Csillagokat
csapkod ezer-ezer karral,
egekig mer törni dalos diadallal.
Az ifjú király:
S jaj, tudod-e, mért tör karral az
egekbe?
Mert a saját egét lenn elveszitette.
Attól a rossz
kőtől millió darabbá
mély ege tükrének összetörött habbá.
Ó, e
tükör mellett mennyi sokat álltam:
összeilleszteni hiába
próbáltam.
Mint aki tükröt tört, sírva soká néztem:
be’
gyönyörű lenne töretlen egészben!
De jött a nagy hullám a
léleközönnel
s elborított és vitt engem is a könnyel:
ekkor
bevetettem könnyemet is habbá
s kavartam a habot még
viharosabbá,
hogy azután nyögve álljak meg a szélén.
(Szünet.)
Ó, ha ezer évig mindegyre
beszélném,
kibeszélhetném-e amit szivem érzett
s minden
szavaidnál hogy mennyire vérzett?
Mondtad: „Te tanítál a
vihart imádni,
„te tanítottál meg a halálba
látni.”
Mondtad: „Aludt lelkem s te
felébresztetted:
„most már a halálig nem aludhat
veszteg.”
Mondtad: „Te letépted fátyolát, az
éjet,
„most már adj cserébe viharosabb kéjet.”
Minden
szavad bennem kalapácsütés lett
kalapácsütéssel a szívembe
véslett:
s most sebbel a szívem tele, mint a szikla,
melyre a
halottak neve van felírva.
(Szünet. A vihar mintha csöndesülne; csak a zápor verését hallani a tavon.)
Bár maradtál volna szép szűzi
szobornak,
bár maradtam volna együgyü pásztornak.
Mikor
legelőször a szemembe tüntél
s mint felleg a holdat, te halovány
tündér,
félig beborított a fekete párna:
hirtelen szerelmem
lett a dalom szárnya,
felszökött a lelkem, mint naphoz a pálma,
s
magas ismeretlen volt a merész álma.
De hogy érjen égig,
zsinegen, a sólyom?
Most már a szerelem a szivemben ólom.
Nem
is akar szállni a magasba, messze:
jobb hogy e kriptába nyomorát
temesse.
Minden ami szép volt, szomorodott balra
s nem tudtam
a lelkem rávenni a dalra.
Az öreg király:
Fiam, az ifjú szív, ha tele van
mézzel,
bajokat magának, hogy legyenek, képzel.
Percnyi
betegséget örökös dolognak,
gondol hebehurgyán kicsi bút is
soknak.
Hasonlatos ebben Balaton vizéhez,
mely kicsi szellőt
is nagy habosan érez.
Fiatalok vagytok, szeretitek
egymást:
minden az idővel jóra derül, meglásd.
Mostan
értesítem mind a követséget,
hogy dalolni fogsz - mert ez
kötelességed. -
Feleséged gyenge, gyenge szegény asszony,
nem
kell, hogy izgalmas dalokat hallgasson.
Te dalolj békéért, mint
nemzeted őre.
Ifjú vagy: a többit bízzad az időre.
(Elmegy. Hosszú csönd. Az eső künn csöndes. Az ifjú király lehanyatlik a párkány mellett egy nagy karosszékbe. A királynő elébe borul és ölébe hajtja a fejét és sír.)
A királynő:
Te, ha a szerelem a szívedben ólom,
vagy
zsineg, amelyet eltéphet a sólyom,
elmegyek! itthagylak! sohase
látsz többé:
légy szabad és dalos! légy magad örökké!
Az ifjú király:
Ó, kedves, a lelkem már gyenge madár
lett:
Zsinegedet soha nem tépheti már le.
A királynő:
Tudod, mit álmodtam nem régen egy
éjjel?
Jártam a sólymommal a mezőkön széllyel.
Egyszerre a
sólyom zsinórát feszíti,
lábaival ránt és szárnyát kiteríti
és
elkap a földről: s mielőtt gondolnám
fennúszom a légben, röpülve
zsinórján.
A zsinór szerelmünk: lásd, te vagy a sólyom:
kapj
fel engem édes, nem vagyok én ólom.
Nem akarok többet lehágni a
rögre:
ha a nótád mérges, mérgezz meg örökre!
Ha te nem
dalolsz már, élhetek-e vajjon?
De ha dalolsz, akkor dalodat
meghallom.
Talán álruhában titkon belopózom,
Talán, ha
kizársz, az ajtón hallgatózom,
de ne hidd, hogy tőlem dalodat
elrejted.
Az ifjú király (izgatottan):
Mily iszonyút kívánsz...
A királynő (hevesen):
Igen!
Az ifjú király:
Azt nem sejted.
A királynő:
A mérgedet, édes, a halálig színi...
Az ifjú király:
Kudarcomat inkább, szégyenemet
inni.
Dalaim kudarcát!...
A királynő:
Nem! Soha! Ne mondd ezt!
Az ifjú király:
Lásd, néha a lelkem, mint valami
holttest,
nem akar mozdulni.
A királynő:
Ó, te szegény!
Az ifjú király:
Félek,
meghal
az én lelkem.
A királynő:
Nem,
te örök lélek!
Ahogy te daloltál, ugyan ki dalolhat?
Az ifjú király:
És ha ma daloltam, bírok-e majd
holnap?
És azt hiszem olykor, hogy sohase bírtam.
A királynő:
S nem dalod volt a nap, amitől kinyíltam?
Az ifjú király:
Megmondom a titkát édesem a
dalnak:
Önmagát hallgatja, aki dalra hallgat.
Mindenik
embernek a lelkében dal van
és a saját lelkét hallja minden
dalban.
És akinek szép a lelkében az ének,
az hallja a mások
énekét is szépnek.
A királynő:
Ó, te szegény férjem! Ne! Erre ne gondolj!
Az ifjú király:
Nem tudok én, látod, dalolni a
gondtól.
Ifjunak az első könnyü dal és víg dal,
de ki tudja,
mi nem jön a másodikkal?
Visszaeső, kényes rakéta a véré,
nem
körmös a szárnya, mint a denevéré.
Jön a szégyen!
A királynő:
Nem! Nem! Soha! Semmiképpen!
Az ifjú király:
Tudod, mért dalolok? Mert
k ö t e l e s s é g e m!
És
tudod-e mi a kötelesség? Börtön,
börtön, amely fogva tart idegen
földön,
falait a foglyok éltükön át túrják
s halnak a
homályban; soha ki nem fúrják,
és magas a börtön: de nincsen
tetője
s akinek van szárnya, kiszállhat belőle,
föléje
repülhet, messze - ha nem gyáva.
A királynő (biztatva):
Madár a te lelked, csodaszép!
Az ifjú király:
Az:
páva!
Kötelesség nékem hét lakat a szájra,
mely a fogoly
lelket elapadni zárja
s ha kötelességtől ajakam megzendül,
nem
az ének tör ki, csak a lakat csendül.
A királynő:
Gyere, szökjünk messze! Ne dalolj, csak nékem!
Az ifjú király:
Maradok, dalolok - mert
kötelességem.
Eldalolok mindent, úgy, ahogyan érzem,
beleöntöm
a vért, amitől most vérzem.
Hajdan a világot énekeltem
ifjan,
amikor még é n n e k a világot
hívtam.
Szívvel idegenbe hódítva beszálltam,
ami legszebb
volt, legszebbnek találtam:
de a fájdalomnak természete
olyan:
megtanított, hogy csak magamat daloljam.
A királynő:
Dalold magadat hát, és ne szeress
engem,
csak magadat s a dalt, mesterem és szentem.
Ne szeress,
csak csókolj; ne szeress, csak ölelj
akkor legyek én jó, ha
felejteni kell.
Hallga! A szél elállt, de a hab még egyre
hull
lejteni völgynek, tör hajtani hegyre
s nem tudja feledni ütemét a
szélnek.
Az ifjú király (tenyerébe hajtva arcát):
Ó, de szomorú lesz a m á s o d i k é n e k!
(Függöny.)
(Az előbbi felvonásban látott torony alatt, a Balaton partján. Látszik a nagy szürke kövekből épített torony, masszív, nyílt terrászaival, melyek helyenként le vannak függönyözve. A másik oldalon látszik a Balaton. A torony mellett óriási csodálatos művű rácskapu, melyen át egy kertbe látni. A kertben mindenféle egzotikus növények, pálmák, kaktuszok és egy fehér márvány kereszt. Másnap; zivatar utáni hangulat. A másik oldalon a terrászok fölött világító torony, alatta kikötőhely. A kert kapujában áll a kertész sarlóval; a parti réten az első felvonásból ismert öreg csősz, most már újra pásztor, nyájat hajt. A bárányokon színes szalagok és nagyon szép zenéjű csengők. A nyáj messzebb látszik, amint legel.)
A kertész (beszédbe akar elegyedni):
Jól esett ez a kis zivatar!
A csősz:
De jól ám.
A kertész:
Zuhogott a zápor három egész órán.
A csősz:
Friss megin a világ.
A kertész:
Tihanyi
toronyba
becsapott a mennykő.
A csősz:
Min’ valami bomba.
A kertész (mintegy leereszkedőleg):
Hát ked ujra pásztor?
A csősz:
Abbizén.
A kertész (kegyesen):
A
nyája
szép.
A csősz (nagy önérzettel):
Királyi.
A kertész:
És mi az ángáriája?
A csősz:
Minden ami csak kell szememnek és számnak.
A kertész (hitetlenül):
Lám no.
A csősz:
Tejbe-vajba fürdetnek.
A kertész:
No lám no.
A csősz (megoldódott a nyelve):
Mer’ ezek nem olyan közönséges kecskék.
A kertész:
Hát mi fenék?
A csősz:
Hát
az aranyszőrű kecskék.
Mer’ ezek csináltak királyt a
pásztorbul.
A kertész (hunyorítva):
És a csőszbül urat.
A csősz (huncut szerénységgel):
Ha nem csöppen, csordul.
A kertész (irígyen):
Nagy róka ked bátya.
A csősz (folytatva):
No
megérdemeltem,
Isz’ kölyök korába szintég én neveltem,
apja
helyett voltam nyavalyásnak apja,
ópiskáltam rá mig kisütött a
napja.
A kertész (szükségesnek látja, hogy fölényét éreztesse):
Nagy róka ked bátya! ha deákul
tudna
talán még kertésznek-minek is bejutna.
A csősz (megvetőn):
Kertésznek diákul?
A kertész:
Nem
látja, hogy tábla
van minden virágon?
A csősz (magában morogva):
Adta kutya svábja
(Ezalatt az egyik magas függönyös terraszról nagy beszélgetés hallatszik.)
Mi ördög az ott fönn?
A kertész (nem hagyja magát zavartatni):
Például
ez C a n n a
I n d i c a.
(Meglátja a kertészinast.) No.
A kertészinas:
Mestram, rést kapott a kanna!
A kertész:
Te bamba, hát minek csapod egyre földhöz?
(A csőszhöz nagy fontoskodva.)
sok itt ma a vendég.
A csősz:
Mért?
A kertész:
Aligha
bőjthöz.
Hercegek, királyok!
A csősz:
Tán valami ünnep.
A kertész (a nagy márványkeresztre mutat):
Addig esznek-isznak, amig idegyünnek.
A csősz:
Hova?
A kertész:
A
kriptába. Ugyis nyavalyás nép:
nem jött volna köztük ennyi beteg
máskép.
A csősz:
Beteg?
A kertész:
A
kocsiból ugy vitték a várba.
Alig jár, de eljön mulatni.
A kertészinas (abbahagyja az öntözgetést):
Egy bárka!
(Egy nagyon díszes bárka közeledik.)
A kertész:
Pedig ugyan rég volt mulatás itt.
A hajóslegények (kikötés közben):
Lassan.
A csősz:
Ha a királyok se, ki fene mulasson?
(A bárkából kiszáll a görög császár, azután aranyos hordszéken szerecsen rabszolgák viszik ki a beteg császárnőt lassú léptekkel; rabnők mellette haladva óriási legyezőkkel legyezik. Utánuk fényes kiséret, bizánci öltönyök. A menet előtt szőnyegeket terítenek a kikötőpart márványkockáira. A várból lakájok jönnek, akik sorfalat állnak. A menet megkerüli a várat, hogy a kapuhoz érjen, amely a másik oldalon van; így eltűnik szem elől.)
A kertészinas:
Ki ez?
A kertész (rárivall):
A dógodra!
(A terrasz alatt megnyílik a kis ajtó, amelyen a harmadik felvonás elején az ifjú király felmehetett. Ezen az ajtón kisurran a királynő, fekete ruhában. Utána megjelenik az öreg király. A királynő megfordul, mikor észreveszi, hogy valaki utánajött.)
A királynő:
Édes
apám, félek!
Oly rettenetes volt!
Az öreg király:
Mi lányom?
A királynő:
A
lélek,
a lélek az arcán! Óh a szívem rémül:
egy halottnak
lelke nézett a szemébül.
Az öreg király:
Lányom...
A királynő:
Alig
szóllott. Azt mondta: „Ne légy itt!
nem akarom.” És
én nem is vártam végig,
mint valami őrült rohantam a lépcsőn.
Az öreg király:
Jó, hogy elértelek legalább a végsőn.
A királynő:
Mi lesz atyám, mi lesz? Nem merek
felmenni.
Óh mi lesz belőlünk?
Az öreg király:
Semmi!
Ugyan! Semmi.
Kicsikém! Te voltál mindig olyan bátor?
A királynő:
Egy amitől félek: a lelki haláltól!
Az öreg király:
Lelki?... De hogy lehet ilyet kieszelni.
A királynő:
Óh apám, ha nem tud többet énekelni!
Az öreg király:
Nem t u d? Nem a k a r tán! Bezzeg akart máskor!
(Elfogja a düh.)
Hiába, kilátszik a paraszt, a
pásztor!
Akkor a k a r t díjért,
most nem akar ingyen.
Ja, aki paraszttal...
(A királynő elfordul.)
De aranyom!
(A királynő leül egy márványpadra, ölébe hajtva fejét.)
Kincsem!
No
hiszen haragszik. - No nem úgy értettem:
tegnap is, hallottad,
úgy-e nem sértettem?
Mint drága cicával, szőrmentibe bántam,
-
csak azután legyen hálás is irántam,
mert tudja talán, hogy
a varázslást értem,
de ha megkisértem, fejére kisértem.
A királynő:
Óh apám, itt olyan közönséges
minden;
utálom a kertészt abban a kék ingben,
utálom az írott
táblát a virágon
és ezt a sok embert ezen a világon.
Óh miért
nem vagyunk e világon ketten:
semmi seb sem érne ebben az
életben.
Apám, ha megélek ebből a nagy gondból
sohasem jövök
le a magas toronyból.
(Nagy zaj fenn a terrászon. Egy lakáj megjelenik és némán meghajtja magát az öreg király előtt.)
Az öreg király:
Kezdődik az ének.
(Megcsókolja a lányát.)
Járd addig a kertet.
(Elmegy.)
A királynő:
Apám, ez a világ megöli a lelket.
(A terrász egyszerre elcsendesül. A királynő feláll és a falhoz hajtja fejét, mintegy hallgatva. Az ég beborul, felhők gyűlnek, szél jön, a Balaton fodrozódik. A csősz messze van, de egy-egy bárány, kecske a királynőig is elballag.)
A kertész:
Zivatar lesz megint.
A csősz:
Pedig már elég volt.
A kertész:
Tegnap is ily gyorsan beborult az
égbolt.
Mi az oka vajjon?
A csősz (tréfál):
A tündelevények.
A kertész:
Hogy ily hamar indul?
A csősz:
Vízi hüvelvények.
A Balaton habjai:
Mi vagyunk, akik soha meg nem állunk,
Mi
vagyunk, akik örökké élünk,
Mi vagyunk, akik táncolunk örökké!
(A királynő zokog. Udvarhölgyek jelennek meg.)
Az udvarhölgy:
Felség, zivatar lesz.
A királynő (elfogódva):
Mi hír ott fenn?
Az udvarhölgy:
Ezren
töltik
meg a termet.
Másik:
Légy szárnya se rezzen.
Harmadik:
Selyemsuhogás sincs.
Negyedik:
Ha
hallgatod innét,
üresnek a termet bizonyára hinnéd.
(Határozatlan zaj hallatszik felülről.)
A Balaton habjai:
Mi vagyunk mindig tiszták,
Mi vagyunk
mindig hűsek,
Ezerszínű, fodros ruhában járunk.
A királynő:
Köszönöm. Egyedül maradni kívánok.
Első udvarhölgy:
De...
A királynő:
Köszönöm, semmi.
(Az udvarhölgyek elmennek. A báránykák a királynő felé ballagnak.)
Ti
szelíd bárányok
mért nem aranyos most egynek sem a szőre?
(A kiskapu megnyílik és megjelenik az ifjú király, lihegve, mintegy szökve, kipirulva, hajadonfőtt.)
Az ifjú király:
A szégyen... a szégyen... én tudtam előre!
A királynő (megfogja a kezét és a parton egy csónak felé vonja):
Jere, menjünk messze együtt!
Zivatarban!
Láttak idejönni?
Az ifjú király:
Nem...
olyan... zavar van.
Óh ha láttad volna a dalom kudarcát.
A
legostobább is rángatta az arcát.
Sohse... szégyen! ilyen!...
kötelesség... ördög!...
Hét lakat a számon iszonyúan zörgött.
A
lelkemen zörgött... csönd is volt... tömeg volt!
Ne éreztem
semmit. Óh a lelkem megholt!
Balaton habjai:
Aki hozzánk jön, jó helyre jött,
Mert
mi a testét szépen elringatjuk,
Lelkét csöndesen Istenbe
zugatjuk.
A királynő:
Jere, szökjünk együtt tetején a
tónak,
Zivatarban, messze! Lásd, készen a csónak.
Hol nem
lakik ember, egy puszta szigetben
Oda megyünk élni boldogan és
ketten.
A Balaton habjai:
Dalát dalunkba vesszük,
Karját
karunkba öltjük,
Mint szerelmesek összedörgölődzünk.
Az ifjú király:
Ha a dalom meghalt, nem élet az élet.
A királynő:
Vagy meghalok együtt a viharban véled,
s
akkor a halál lesz legszebb dalod, édes.
Az ifjú király:
Óh igen, a halál még hátra van.
A királynő:
S szép lesz!
Az ifjú király:
Óh, igen, a halál kincse a
szegénynek,
Tartva a végsőre.
A királynő:
Az utolsó ének!
Az ifjú király:
A halál a szent hegy, az a magas
csúcsu,
Melyre merész éltem vezetett.
A királynő:
A
búcsu
csókja, amely égőbb, mint mind, amit kaptál,
Az alkonyi
fény, mely aranyabb a napnál.
(Nagyon sötét van a fellegektől és a hab zúg. A csősz és a kertész már nem látszik, de a parton mintegy izgatottan szaladgálnak a fehér juhok.)
Pásztor, kit a trónig ragadt fel a
szárnyad,
Végigéltél mindent: életet és álmot,
Dalt és
dicsőséget, szerelmet és szégyent.
Az ifjú király:
És most a halálra mondom ki a
l é g y e n t.
A halált is
élni kell.
(Csudálatos sötét van. A terrasz ablakai kivilágosodnak mögöttük nagy mozgás, járás-kelés.)
A királynő (sürgetve):
Nosza, hát légyen!
Az ifjú király (az ablakokra pillant):
Óh, az a nagy csönd ott! A szégyen! a
szégyen!
Az az érzés, mikor nem mozdul a lelkünk!
(Belép a csónakba.)
Nosza, légyen!
Az öreg király (megjelenik a kis kapunál):
Lányom!
Egy hang (az emeletről kihajolnak az ablakon fáklyával):
Hol a király?
Más hang:
Eltűnt!
Egy művész hangja:
Kimerült egészen.
A stréber művész hangja:
Tán beteg.
Másik művész:
A végzet!
A szociológ hangja:
Nem a királyoknak való a művészet.
Más hang:
Hogy zúg a tó!
Az öreg király:
Lányom!
Negyedik hang:
Vihar jön az éjre.
Az ifjú király:
Vigy Balaton habja a halál hegyére!
Oda
szállunk, édes - nem féltelek immár -
Hogy velem a hegynek
kútjaiból innál.
Nem akarlak többé kimélni gyötörve
Keltettem:
eloltom a szomjad örökre.
(Eloldja a csónakot.)
Hála, - kötelesség, - lakatok és
láncok,
De a mi ladikunk szabadon jár táncot.
Hogyan is
lehetnék valakinek hálás?
Nem enyém volt a kincs, s a
kincshajigálás?
Kötelesség, hála, - most igazán látom
Maga van
a dalos az egész világon.
Életemen köd volt, - ez a köd most
gyérül,
Lásd tág a kilátás a halál hegyérül.
(A kerteket fáklyákkal járják át.)
Hang:
Felség!
Az öreg király:
A leányom.
Hang:
Nincs.
Másik:
Nincsen a kertben.
Az ifjú király:
Most igazán látom, nem halt meg a
lelkem,
Csak nagyon éreztem, csak nagyon is sírtam
és a
zokogástól dalolni nem bírtam.
Nem hagy a könny látni, nem hagy a
gond szólni.
Óh mért is akartam magamat dalolni?
Nyelvem a dal
súlyát emelni se bírta
Mint néma a bárány az előtt, ki nyírja.
Az öreg király:
Világíts a tóra toronybeli lánggal!
Az ifjú király:
Dalos ne törődjön az egész
világgal,
Sohase gondoljon amíg él egyébre
Csupán csak a
dalra, csupán csak a szépre.
(A világító torony kigyúl és a fénykéve némi keresgetés után a csónakra esik, ahol az ifjú király és a királynő összeölelkezve láthatók.)
Az öreg király:
Utánuk! Utánuk! A lányom! a lányom!
(Nagy hullám jön, amely a csónakot eltakarja szem elől, s az nem is lesz látható többé.)
Valaki a parton:
Iszonyú!
Másik (aki nem jól látott):
Mi történt?
Az öreg király:
Utánuk!
(Néhányan beugranak a görög császár fényes bárkájába és eloldják.)
Egy hajós (beugrik a bárkába):
Utánam!
Az öreg király:
Óh átok a habra, mely sírba temette,
És
átok a dalra, mely elveszítette.
(Óriási villámlás a torony felett.)
Csapjon be a villám a magas
toronyba,
Rohanjon a rossz nyáj a rossz Balatonba!
(A nyáj nagy csilingeléssel szanaszét berohan a vízbe.)
Hányja ki a körmét a Balaton szerte
S
sohase nyughasson rossz pásztora lelke,
Mint juhai körme, váljon
dala kővé,
Maga meg szavában örökös élővé.
Legyen szava
visszhang fenn a magas bércen,
melyet a kíváncsi kényére
idézzen.
Hányja a hab testét, ne aludjon nyugton,
Lelke pedig
minden zivatarban zúgjon.
Én, én, Meseország királya
kívánom,
Bűnhödjön örökké!
(Zokogva.)
A lányom! a lányom!
(Függöny.)