Nyomtassa ki a dokumentumot!


2. Műveltségi modellek és kultúrafelfogások
az előző és a mostani századelőn


1907-1908 sok vonatkozásban fordulópont a magyar kultúra históriájában. Rájuk emlékezve – egyebek mellett – két évfordulót is megülhetünk (bár aligha lehet pusztán vagy elsősorban ünnepi alkalomnak tekinteni az alábbiakat): a Pécsett megrendezett Szabad Tanítási Kongresszusnak és a modern magyar irodalom legtekintélyesebbé lett folyóirata, a Nyugat megindulásának a centenáriumát.

1907, a XX. század eleje és a modernizációs kultúraváltás

Elementáris társadalmi és kulturális dilemmák megválaszolását, új „szabadtanítási” (értsd: közművelődési, felnőttképzési és -oktatási) stratégia kidolgozását tűzte ki célul az 1907-es pécsi kongresszus. Bár az akkori résztvevők többsége széles látókörű, európai, sőt nemzetközi távlatokban gondolkodó szakember volt, „benne-élőként”, kortársként aligha lehetett teljes rálátásuk a fő folyamatokra. Az utókornak viszont ez immár magától értetődő esélye: az egy évszázaddal ezelőtti főbb folyamatok tetten érése és történeti értelmezése egyenesen szakmai kötelezettség, de egyúttal a jelenkori, a mai kultúra önismereti érdeke is.

      Száz év távlatából mára világossá vált: nem az 1896-os látványos millenniumi ünnepségek jelentettek igazi művelődéstörténeti korfordulót, hanem a századforduló éveiben összesűrűsödött társadalmi és kulturális átalakulások komplexuma. A kiegyezés után – a korabeli (dualisztikus) jogállamiság létrejöttével összefüggően – felgyorsult gazdasági és infrastrukturális fejlődés, a közlekedés, a városiasodás, a motorizáció, a modern élelmiszer- és textilipar kibontakozása stb. az életmód gyökeres átalakítását hozta magával falun és városon egyaránt. A kapitalizmus intézményesedése természetesen ellentmondásosan érintette a társadalom szerkezetét, mert az átlagos életszínvonal emelkedése, a középosztályok szélesedése és a modern nagyipari munkásság létrejötte együtt járt több feudális zárvány megmaradásával, sőt betokosodásával, továbbá a polarizálódás és marginalizálódás riasztó tüneteivel. Ez utóbbiak különösen a századvégi agrárválság idején telepedtek rá a falvakra, ami a szociális feszültségeket is kiélezte és több helyütt robbanáshoz, illetve tömeges kivándorláshoz vezetett.

      Ennek az ellentmondásos, de alapvetően pozitív modernizációs folyamatnak okként és okozatként egyaránt velejárója volt az alfabetizáció javulása: egy emberöltő alatt, Eötvös József népoktatási törvénye (1868) óta a század elejére kb. 25%-kal csökkent az analfabéták aránya, 65-ről 40%-ra. Ez is túl magas a nyugat-európai fejlődéshez képest, de mégis csak jelentős javulás, ami mögött a változó munkafeltételek, illetve -követelmények, a tömegsajtó elterjedése, a korai globalizáció megnövekedett információs igényei, de egyúttal a bulvárkultúra vonzereje is szerepet játszottak. A századelőn jött létre a modern tömegsajtó, amelynek két jellegzetes minőségi kulturális dokumentuma – hogy gyökeresen eltérő ideológiai kötődésűeket említsek – a (mások mellett) Herczeg Ferenc szerkesztette konzervatív Új Idők c. hetilap és az 1905-től napilapként megjelenő baloldali Népszava hétvégi kulturális melléklete, az Olvasótár.

      A századvég viharos körülmények között, de mégis csak hatályba léptetett egyházjogi és családjogi törvényei felgyorsították a polgárosodás, a laicizálódás, a vallási emancipáció és a szekularizáció folyamatait, még ha az egyházi latifundiumok zöme védett maradt is, s hasonlóképp megőrződött (sőt 1907-től újraerősödött) a keresztény egyházak közjogi-politikai szerepe is. A polgári anyakönyvezés bevezetése, a nők gimnáziumi és felsőoktatási tanulmányainak engedélyezése, a zsidóság 1867-es emancipációját 1895-ben követő kollektív recepciója mind-mind fontos lépések voltak a polgári individuum szabadságjogainak szélesebb intézményesítése, a sajtó-, a lelkiismereti és a vallásszabadság erősödése, a képmutató prüdéria levetkezése, a társadalmi mikromechanizmusok modernizálódása stb. terén. Még akkor is fordulat értékű ez a változás, ha a választójog továbbra is megdöbbentően alacsony maradt is (6% – különösen a szegényparasztságot, a proletariátust és a nemzetiségeket sújtva), és ha a konzervatív-agrárius körök meg-megújuló kísérleteket tettek is a tőkés rendszerben kibontakozó ellentmondások romantikus antikapitalista előjelű, sőt olykor egyenesen rasszista, antiszemita jellegű „feloldására”, azaz manipulálására. (Tényleges „eredményt” e tekintetben 1920 után érnek el, immár a Trianon-szindróma hazug és hamis terápiájaként.) A „modern városias életforma és érzület” persze metafora, de mégis plasztikusan fejezte ki azt a változást, ami a korabeli magyar társadalom jelentős – ha még nem is többségi – része számára fordulatot hozott. S döntő szerepet játszott – megint csak egyszerre okként és okozatként – a századelő nagy művészi forradalmában, Ady és az egész Nyugat-nemzedék, a nagybányaiak, a magyar szecesszió, majd hamarosan a Nyolcak elindulásában és visszhangjában. Mindez egybeesik – a millenniumi magyarkodás ellenpontjaként is – Bartók és Kodály jóvoltából az autentikus magyar és kelet-európai népzene kutatásának és kiadásának szervezett megindulásával. A korszerű magyar szociológia berobbanása, Jászi Oszkár és körének radikálisan rendszerkritikus fellépése, a Lukács György s mások nevéhez fűződő modern filozófia század eleji szárnypróbálgatása, továbbá a Freud szellemiségét vitatkozva átemelő magyar pszichoanalitikus irányzatok elindulása (Ferenczi Sándor s mások) a társadalomtudományok oldaláról egészítik ki és hitelesítik ezt a váltást.

      Ezek mögött az „elitkulturális” innovációk mögött ugyanakkor ott látható a tömegkultúra modernizálódása és expanziója, a nyomdaipar nagy fordulatától és a hirdetési piactól elválaszthatatlan tömegsajtó konjunktúrája, a telefonhírmondó (a rádió elődje), továbbá a némafilm és a mozi megjelenése, a tömegszórakozás új műfajainak, az operettnek, a kabarénak és a népies műdal, azaz a magyar nóta többnyire cigányzenészek által gyakorolt vendéglői-kocsmai műfajának elterjedése. De ekkorra esik az angolszász polgári és munkásművelődés korszerű intézményének, a public librarynek a fokozatos meghonosítása is Magyarországon, ami elsősorban Szabó Ervin egyszerre polgárias és szocialista gondolkodásmódját, egyúttal gyakorlatias erőfeszítéseit dicséri; s ekkor bontakozott ki továbbá Kunfi Zsigmond új iskolaszemlélete, valamint az ipari formatervezés első nagy hulláma, nem utolsósorban a pécsi Zsolnayak jóvoltából.

      A kulturális értékteremtés, a szellemi mozgás szempontjából megdöbbentően sűrű évek ezek: csak a XIX. századi reformkorhoz mérhető az új művek, irányzatok, értékek virágba borulásának ez a 1905 és 1910 közötti pazar évada. Ahogy Horváth Zoltán történész-újságíró nevezte őket közel fél évszázada (1961), s nyomában Litván György és mások: a második reformnemzedék sokoldalú tehetségeinek, a tudományos és művészi kvalitás, valamint a társadalmi érzékenység és felelősségvállalás, „nemzet és haladás” egybeforrásának köszönhető ez a 100 év után is példaadó, szinte forradalmi léptékű szellemi fordulat. S ami – röviden már szóltam róla – korántsem csupán az elitkultúrát és a politikai-ideológiai szférát érintette, hanem a vidéki és a fővárosi populáris kultúrát is, széles rétegek életformáját, a műveltségi modelleket is radikálisan átrendezte. Plasztikusan tükröződött mindez a magyar kultúráról, a nemzeti jellegről, a Kelethez vagy Nyugathoz tartozásunkról, az európaiságról, a városiasodás kulturális pozitívumairól és kockázatairól stb. folyó éles (szinte „mai”) eszmecserékben, amelyek eredetileg még a millenniumi ünnepségsorozattal függtek össze, de már a XX. század eleji művészi és tudományos forradalom – ezen belül az Ady-jelenség – megítélése körül bontakoztak ki.

      Ezekbe a vitákba természetesen mindkét oldalról beleszövődtek a kor ideológiai, sőt politikai értékállításai, illetve ellenségképei. Hadd utaljak csak a választójogi küzdelmekről, a tankötelezettség végrehajtásáról és remélt bővítéséről, a munkaidő szabályozásáról és 8 órára csökkentéséről, a nemzetiségi kérdésről, a „nyugatos” irodalom, a modern képzőművészet és zene nemzeti és humánusan egyetemes vagy éppen az új kultúra – úgymond – „beteges, nemzetietlen” karakteréről stb. folyó éles eszmecserékre, küzdelmekre. Sőt: mind az új tudományos és művészi értékek eme néhány év alatti virágba borulása, mind pedig a kultúrafelfogások között felszikrázó ideológiai és értékvita egy politikailag rendkívül kiélezett időszakra esik. A köztörténetből ismert az 1904–1907-es évek históriája: a dualisztikus rendszer válsága, a Bécs elleni „függetlenségi”-közjogi föllépés ürügyén a konzervatív nacionalista politikai erők hatalomra kerülése, majd az udvar és az eredetileg ellenzékiként föllépő, önkinevezéses alapon „nemzeti oldal” elvtelen kompromisszuma. Ezekben a „haza és haladás” látszólagos szembekerülésének hibás alternatíváját kínáló években a demokratizálás és a modernizáció küldetéstudatával Adyék, Jásziék és Kunfi Zsigmondék, az izmosodó polgári demokratikus, radikális és szociáldemokrata körök egyaránt a „darabont-kormányt” látták a kisebbik rossznak, s élesen szembeszegültek a soviniszta-konzervatív, nagybirtokos-klerikális erőkkel.

      Ha van maradandó, tehát korántsem pusztán dokumentumértékűvé fakult prózai tanúsítványa ennek az egyszerre társadalompolitikai és kulturális szembefeszülésnek, értékkolíziónak, akkor ez mindenekelőtt Ady 1905-ös kétrészes publicisztikai esszéje, az Ismeretlen Korvin-kódex margójára. Ez a varázsos erejű írás élesen szembeszegül a „turulokat röptető”, a Kelet és Nyugat között stabil „hidat hazudó” szemlélettel, a „fáraók országá”-nak apológiájával és a „komp-ország” szomorú kritikai metaforáját emeli be a diskurzusba. A történelmi Erdély kulturális modelljének felmutatásával ugyanakkor megfogalmazza a nyugatosként és modernként is mélyen nemzeti és hagyományőrző liberális kultúrafelfogás értékrendjét, nyitottságát is. Éppen akkor, amikor költészetében is már készül az új hang, hogy 1906-ban az Új versekkel be is robbanjon a nyilvánosságba. Ady éppen abban látja a történelmi Erdély modellértékét a XX. század elejének kívánatos kultúrafelfogása szempontjából, hogy a küzdelmes évszázadok, a korlátozott szuverenitás alatt is nyitott, befogadó jellegű, vallásszabadsággal és nyelvi-etnikai sokszínűséggel hitelesített, társadalmi bázisát a paraszttehetségek ösztöndíjaival szélesítő nemzeti művelődés intézményesült. Egyszerre őrződtek itt meg az ősi keleti hagyományok és lett Erdély egyúttal szerinte a legkorábban polgáriasuló és modernizálódó kultúrtáj: „Erdély látott elsőnek mélyen be Európába”. Az „újító szellemű és képességű magyar”-nak Ady szerint leginkább Erdély az „őshazája”, s „meg kellene próbálni Kazinczy segítségével kiásni és megszaporítani” őket, vagyis ezt a kulturális fogékonyságot és attitűdöt tenni általánossá egész Magyarországon. Ady nem optimista, tele van szorongással, s míg egyrészről publicisztikájában a kívánt antifeudális, demokratikus változások elmaradása esetére megérzi a forradalom lehetőségét is, illetve brutális nyíltsággal kimondja az „Irodalmi háborgás és a szocializmus” összefüggését (1909), másrészről nagyon korán megsejti a „szétszóratás” büntető („trianoni”) forgatókönyvének elkészültét is, elsődlegesen saját magunkat okolva emiatt.

      A magyar kultúra szerkezetének, modelljeinek, értékkészletének és infrastruktúrájának század eleji radikális átalakulása objektív természetű, társadalmi gyökerű, „materiális” folyamat. Az erre reflektáló, de egyúttal azt ösztönző-gerjesztő kánonváltás, illetve a konzervatív és új az értéknormák ütközése, a modern nemzeti liberális és demokratikus kultúrafelfogás kihordása viszont inkább tudati, ideológiai, „szellemi” jelenség. Együttesüket s főleg eredményeiket mai távlatból joggal minősíthetjük kultúraváltásnak a magyar művelődés történetében, amelyet 100 év múlva, a 2000 körüli ezred-, illetve századfordulón egy újabb követ, illetve ír fölül. Mielőtt azonban megérkeznénk a mába, a XX. század eleji kultúraváltás összefüggésében érdemes egy pillantást vetni az 1907-es pécsi Szabad Tanítási Kongresszusra.

      Az jól kiolvasható a jegyzőkönyvből és a korabeli sajtóvisszhangból, hogy a szervezők és a résztvevők zöme nagyon is érzékelt valamit a kultúraváltás viharos szeléből és kényszeréből, s ezért is keresték közös erővel a népművelés, a felnőttoktatás megújításának hatékony eszközeit, persze ki-ki tudományos meggyőződése, világnézete, kulturális elkötelezettsége jegyében. A kongresszus hátterében „vezénylő” Apponyi Albert kultuszminiszter ekkori szerepe aligha részletezethető ehelyütt, de tény: valamiféle konzervatív előjelű hazafias összefogásban, „nemzeties” fél-modernizációban gondolkodott, összhangban oktatási koncepciójával és híres-hírhedt 1907-es törvénycsomagjával, a Lex-Apponyival. Az iskolán kívüli művelődésben is meg akarta erősíteni az állami irányítást és azt a fajta nemzetfelfogást, amely – ha nem is durva sovinizmusként, de – a század eleji magyar birtokos uralkodó elit szupremáciáját képviseli mind a nemzetiségek erősödő (s persze szintén ellentmondásos) önállósodási törekvéseivel, mind pedig Adyék és Jásziék „izgága nemzetietlenségével” szemben. Mégis tiszteletre méltó, hogy jóllehet a kongresszus tisztikarában, irányítói fórumain, a szekcióüléseken egyértelműen biztosították ennek a konzervatív kultúrafelfogásnak a hegemón képviseletét, a tanácskozás széleskörű, szakmai képviseleti alapú előkészítése és viszonylag demokratikus lebonyolítása során teret engedtek a hivatalos kultúrpolitikát vitató-bíráló szakembereknek, köztük a fiataloknak, a második reformnemzedék ekkor szárnyukat próbálgató nagyjainak. Beöthy Zsolt, Hegedűs István, Gaál Jenő, Prohászka Ottokár, Marczali Henrik, Beke Manó, Hornyánszky Gyula mellett – s részben velük személy szerint is vitatkozva – a tanácskozáson aktívan jelen volt Pikler Gyula, Jászi Oszkár, Fényes Samu, Szabó Ervin, Lyka Károly, Rónai Zoltán. S nem utolsósorban Kunfi Zsigmond, aki rögtön már a konferencia elején szellemi frontot nyitott Hegedűs Istvánnal szemben, számon kérve tőle a kanonizált nemzeti hagyományokból hiányzó, abból kirekesztett plebejus-demokratikus vonulatot, s azután még az egyik szekcióvitában is szót kért.

      Természetesen nincs értelme két skatulyába szétosztva erőszakoltan polarizálni az egészében színvonalas és tanulságos vitasorozat nézetrendszereit és képviselőit, de az utókor megbékítő távlata és az egész rendezvénysorozat iránti centenáriumi tiszteletadás sem feledtetheti el: a modernizációs kultúraváltás szemléleti értelmezése és két, gyökeresen eltérő művelődésfelfogás ütközése volt a tét. Ott és akkor végül is nem hirdettek győzteseket, sőt a kultuszminiszter számára Jancsó Benedek által kidolgozott viszonylag progresszív szabadtanítási törvényjavaslat is túl modernnek bizonyulván, lekerült a napirendről. Mindazonáltal ez a 100 évvel ezelőtti tanácskozás ma is példamutatóan sokoldalú és gondolatébresztő kultúrtörténeti pillanatként mutatható föl.

      Ami a 1907 karácsonyán, 1908. január 1-jei dátummal megindult Nyugat radikális művészet- és irodalomszemléleti újításait illeti: ehelyütt nincs terem (de talán szükség sincs rá), hogy részletezzem őket; egyébként az elmúlt évekből és a centenárium időszakából számos tudományos igényű szakkönyv és friss szellemű esszé áll rendelkezésünkre róla. Az értelmiségi kör fordulatszerepe, a művészi szabadság melletti kiállása és progresszív társadalmi funkciója a közoktatásban és a kulturális nyilvánosságban is meglehetősen ismert.

Kultúraváltás a XXI. század elején (I.): a mobilkommunikációs fordulat

Természetesen mi sem lenne tudománytalanabb, mint a pécsi szabadtanítási kongresszus vagy éppen a Nyugat centenáriumára hivatkozva felszínes analógiát, illetve hidat képezni a XX. század elejének nagy horderejű műveltségi modellváltása, az akkori radikális kulturális modernizáció és a mai, XXI. század eleji helyzet között. Mégsem hunyhatjuk be a szemünket a sok vonatkozásban hasonló nagyságrendű válságjelenségek és innovációk láttán, még ha benne élve a jelen idejű kulturális folyamatokban, nehéz is „kilátni” belőlük, s főleg nehéz minősíteni őket. De hát nap mint nap szóba kerülnek – mind a tudományos diskurzusok, mind a köznapi tapasztalatok övezetében – a globalizáció, a digitalizáció, a műveltségi demokratizálódás és/vagy a színvonalsüllyedés, a kommercializálódás, a kulturális egyenlőtlenségek hol már-már filozofikus, hol viszont nagyon is földhöz ragadt dilemmái. Merre megy a világ s hazánk kultúrája? – fogalmazódik meg minden kérdezni akaró és tudó értelmiségiben. Egy nemzetietlen posztkulturális társadalom, valamiféle mediatizált újbarbárság felé-e, avagy küszöbön a műveltségi javaknak, kompetenciáknak és innovációknak az információs társadalom kínálta határtalan elterjedése? Kincstári globalizációs önmegnyugtatásokkal, heppiendes technicizált jövőképekkel, illetve nemzetiesen vészmadárkodó és önsajnáló antiutópiákkal egyaránt teli van a padlás, jóllehet majdnem mindegyikben vannak jogos elemek, részigazságok.

      Akárhogy is, először alaposan meg kell ismernünk s meg kell értenünk korunk hazai és nemzetközi művelődési folyamatait, azután a történetiség jegyében szükséges fölvázolni valamiféle „mozgó” érték- és normarendszert, végül ezek egymásra vetítésével van csupán „jogunk” (de vajon képességünk van-e?) valamiféle minősítésre vállalkozni. Továbbá: egy dolog, az egyik sík a műveltségi modellek, a kulturális infrastruktúra és eszközrendszer objektív, „materiális” övezete, s másik ennek a vitathatatlanul gyökeres kultúraváltásnak a „szellemi”, tudati, értékrendi, több vonatkozásban szociálpszichológiai és ideológiai reflektáltsága, azaz a kultúrafelfogások és kánonok átrendeződése. A kettő persze erősen hat egymásra, mégsem ildomos összekeverni őket.

      Az objektív művelődési folyamatokat illetően vannak menthetetlen degradációs tendenciák: mindenekelőtt a hagyományos és a digitális művelődési esélyek társadalmi ollója két szárának a tágulása; a milliók szövegértése körüli súlyos gondok; egyes régiók, települések, társadalmi csoportok riasztó periferizálódása; kb. 3 és fél millió 14 éven felüli állampolgárnak a kultúrából való teljes kimaradása; a társadalom és kultúra egyharmadosságának fennmaradása, a „kulturális közép” elvékonyodása (ahogy ezt Vitányi Iván kutatásai és értelmezései megnevezik) stb. A felnőttek körében az elmúlt négy évtizedben mintegy 20%-kal csökkent az évente legalább egy könyvet olvasók aránya, s ma már az érettségi sem garancia az olvasó emberré válásra vagy az ilyenné maradásra. Mindez aligha „csupán” kulturális jelenség, hiszen a munkavállalási esélyek, a szocializáció és a létbiztonság, mindennek révén a demokrácia tényleges érvényesülésének súlyos deficitjére vall. Hasonlóképp nincs mentség a közösségi művelődési terek jelentős részének – az elmúlt két évtized során olykor tudatos – szétverésére, tehát nem szükségszerű modernizációjára, hanem kiszolgáltatására, piacosítására, ami együtt járt a „közművelődés” legalább két évszázados fogalmának „káros államszocialista lózungként” való kompromittálásával.

      A művelődésünk helyzetével foglalkozó tudományos elemzéseket, Ormos Mária és mások friss példáit, a saját egyetemi oktatói tapasztalataimat is idézhetném annak bizonyítására, hogy még az értelmiségivé válni akaró, humán orientációjú fiatalság soraiban is riasztóak az általános műveltség hiányai, a kulturális érdeklődés egyoldalúságai s főleg az olvasási szokások szegényedése. Igaz: a jelenségek megítélésébe be kell kalkulálni olyan globális, életformabeli és technikai-infrastrukturális trendeket is, amelyek kikerülhetetlenek és „legyőzhetetlenek” (a digitális, a képi és a szórakoztatózenei kultúra látványos előretörése stb.), de meggyőződésem: a „posztmodern értelmiség” számára sem válhat holt nyelvvé (mint egykor az ógörög és a latin) a klasszikus magyar és egyetemes irodalmi, képzőművészeti, filmes, zenei stb. tradíció – persze „mozgó” – kánonja. Egyetértőleg kell idéznem az efféle megdöbbentő tüneteket bölcsész egyetemista fiatalok közegében kimutató Gereben Ferencet: „helyes-e, ha a körülöttünk zajló modernizációs folyamatok vonatkozásában elmulasztjuk a »kettős könyvelést«, és csak a pozitívumokat, a technicizáció diadalait, a »haladást« ünnepeljük, az információáramlás sebességét és szélességét értékeljük, de mélységét nem; és szemet hunyunk a szellemi-lelki értékvesztés, a haszonelvű elsivárosodás és az elmélyült művészeti élményszerzésre és gondolkodásra való képtelenség egyre szaporodó példái fölött? [...] A jövő »olvastatóiról« van szó, az ő olvasáskultúrájukról! És az ő vállukat nyomja még egy másik felelősség is, amelyről eddig még nem esett szó: rajtuk és utódaikon áll vagy bukik, hogy számíthatunk-e ebben az egységesülő világban a magyar nyelvhez kötődő kulturális értékek hosszú távú fennmaradására, vagy a nyelvekre is kiterjedő globalizációs folyamatok a magyarból is olyan konyhanyelvet faragnak, amelyet csak az iskolázatlanabb rétegek fognak majd használni, és amely már nem lesz alkalmas differenciáltabb és elvontabb jelentéstartamok közvetítésére.”

      Az aggodalom jogos (még ha e sorok írója némileg optimistább is), s tovább is sorolhatnám a negatív kulturális jelenségeket. Mégis: e szomorú tünetekkel párhuzamosan, sőt azoknál talán erősebb, maradandóbb tendenciaként kell számba vennünk azokat az objektív és szükségszerű műveltségi modellváltásokat, amelyek egy nagy hatású, távlatos kultúraváltás globális dimenziójára vallanak, s amelyeket nem szabad eleve negatívan, degradációként minősíteni, ha persze azonosuló tapssal sem feltétlenül kell őket üdvözölnünk. A kultúrák történetében minden kultúraváltás roppant megpróbáltatásokkal jár, mindig vannak „vesztesei” és „nyertesei”, mégsem ítélhetők meg egy konzervatív eszmény felől.

      A magyar nemzeti kultúra históriájában az ez idáig legradikálisabb kultúraváltás a kereszténység fölvétele, az államalapítás volt, amelynek során a félnomád törzsi társadalomról és gazdálkodásról, az animista-mágikus hitvilágból, életformából és szokásrendből – fejlődési fokokat szinte átugorva s bizony erőszaktól sem mentes eszközökkel – át kellett térni a hierarchikus hűbéri társadalmi szerkezet, a birodalmi zártságú nyugati királyság keresztény univerzalizmusába, a katolikus egyistenhit megszabta teljesen új vallási, kulturális, morális, szokásjogi és vizuális értékrendbe. A múlttal való gyökeres szakítás, a soktényezős diszkontinuitás volt az ára annak, hogy mégis csak megmaradt, sőt megerősödött a magyarság és a magyar nyelv kontinuitása, s hogy az új hagyományok kreálása és egyes régi hagyományok újraalkotása révén a közép- és újkor világába is átmentődtek a finnugor kor és a népvándorlás korának etnikai, szellemi, folklorisztikus, sőt még egyes vallási tradíciói is. Mindez Szent István befogadó européer államfelfogásában, egy későbbi integráló nemzetfelfogás előképében kapott ideológiai formát.

      Ha nem is ilyen hevességű és mélységű, de szintén jelentős kultúraváltást hozott a reformáció, a protestantizmus hazai karrierje, mindenekelőtt a bibliafordítások, az anyanyelvű írásbeliség, a nyelvi tudatosság és az iskoláztatás elterjedése révén, egyúttal megfogalmazva a nemzeti jelleg függetlenségi konnotációnak és az ezzel kapcsolatos értelmiségi küldetéstudatnak a narratíváját is. Harmadik kultúraváltásként a felvilágosodástól a reformkoron át húzódó évtizedeket nevezném meg, amelyek a par excellence nemzet és nemzeti tudat „megképződésének” periódusát alkotják, egyúttal a vallási dominanciájú és késő feudális rendi értékkánonnak a polgáriasuló, szabadságközpontú, laicizált és racionális patrióta világképpel való fölváltását. Itt, az 1847-es Ellenzéki Nyilatkozatban mondja ki Deák és Kossuth, hogy a „köznevelés” döntő „emeltyűje” a nemzeti polgárosodásnak, annak a programnak, amelynek a tétje, hogy „hazánkfiai munkás polgárokká képeztessenek, s ezáltal személyes függetlenségökre is támaszt nyerjenek”. Végül a negyedik kultúraváltásról már magam is szóltam: a XX. század eleji modernizációs fordulatról.

      Melyek a XX. század végi–XXI. század eleji – eszerint ötödik – kultúraváltás legfőbb összetevői? A tudományos szakirodalom ma már nagyjából egybehangzóan megnevezi őket, legföljebb (persze ez sem kevés) az értelmezésben és az értékelésben vannak komoly viták.

      A legfontosabb a sommásan globalizációnak nevezett tendencia, amely a tőkék és a kultúrák, a nemzetgazdaságok és a közlekedés, az információk és a viselkedésminták hálózatos összekapcsolásával, egyidejűségével, határnélküliségével ténylegesen is eggyé formálták glóbuszunkat. Pozitív és negatív értelemben, jó esélyekkel és súlyos kockázatokkal egyaránt. Elválaszthatatlan ettől a kommunikáció és a művelődés belső szerkezetének gyökeres átalakulása: a mobil-digitális technikájú elektronikus tömegkommunikáció modelljének dominánssá válása a kultúraközvetítésben is. Sajnálatos vagy sem, de tény: a hagyományos papír alapú könyvkultúra csillagzata (amely azért sosem világította be az egész emberiség égboltját) a korábbinál kisebb fényt áraszt. Az ún. másodlagos szóbeliség kora köszöntött be, amelyik meg-, illetve újra erősítette a vizuális és az akusztikus kultúrák szerepét a nyelvi-fogalmi kommunikációhoz képest. Hogy ez az új képiség, hátterében a minden honnét felhangzó gépi könnyű-, illetve dübörgő rockzenével valóban az emberiség elbutulásához vezet-e avagy az elmaradott, a világból eddig kimaradt népek, rétegek felemelkedésének, új információs és kulturális közösségek kialakulásának esélye, azon lehet vitatkozni. Mindazonáltal tény: ez az új kulturális modell-kínálat, amely az egykori autonóm és populáris, továbbá a heteronóm kultúra valamiféle hibridjének látszik, a maga „kevertség”-ével, fesztelenségével, tekintélyellenességével, nemzetköziként sem eleve nemzetromboló karakterével, asszociatív gazdagságával nemcsak szétveti a hagyományos normákat, hanem egyfajta új, minőségeket is teremtő struktúrává is kezd összeállni, s az értékek nemzeti és egyetemes demokratizálásával is jár.

      Magam nem rokonszenvezem az infotainment, a kulturtainment, az edutainment kommercializólódott műfajaival, csonka fogyasztói értékkínálatával, lefelé nivelláló sztárkultuszával, esetenként felháborító (az emberi méltóságot is áruba bocsátó) televíziós és internetes manipulációival, ízléstelenségeivel, valamint hirdetésdömpingjével. Viszont nap mint nap megtapasztalom, mennyire pozitív szerepe van a világ és a haza közügyei tömegkommunikációs, internetes átláthatóságának és megvitathatóságának, valamint a hagyományos és vadonatúj kulturális minőségek formák digitális elérhetőségének, legyen szó irodalomról, képzőművészetről vagy a legkülönbözőbb tudományágak és információk gyors megismerhetőségéről. A blog, a digitális képregény, az sms és a zenei fájlcserélés (túl a szerzői jogi problémákon), a Skype és a chatelés az egyéni művelődés és az önkifejezés, a kreativitás és a nyelvi humor, a sokoldalú véleményformálás, ízlésalakítás és a közösségépítés új formáinak nyit teret – a legtradicionálisabb kultúraközvetítő intézményekben, a könyvtárakban is. Még a sokat szidott plázakultúra sem ördögtől való, főleg ha a benne csellengő fiatalok számára kihívást jelentő szabadidő-alternatíva rosszabb pólusával szembesítjük. Mindemellett – okos társadalmi megrendelés, kontroll és állami-közösségi-civil „politika” esetén – ez a mobilkommunikációs fordulat új lendületet adhat a hagyományos élő kultúrának, még az olvasásnak is, hadd utaljak csak a vegyes profilú művészeti fesztiválok növekvő népszerűségére hazánkban, az otthonülő-tévéző életmódból kizökkentő, aktivitásösztönző szerepére, avagy a különböző amatőr mozgalmak és a jazzklubok újraerősödésére. Vagy arra, milyen jelentőssé vált a digitálisan is népszerűsített budapesti Művészetek Palotája kínálatának és atmoszférájának mintaadó szerepe a legtöbb művészeti ágban. Hasonló esély vár Pécsre 2010-ben, amikor – a sok konfliktus ellenére és után – remélhetőleg mégis csak sikerrel tölti majd be Európa Kulturális Fővárosának szerepét.

      Mindezzel együtt is tény: e kultúraváltás jellegzetes kísérőjelensége a hagyományos művészeti és tudományos magaskultúra relatív leértékelődése, az okkult és tudománytalan, egyenesen sarlatán nézetek piaci és tömeglélektani konjunktúrája (amely helyenként veszélyes méreteket ölt), általában tehát a minőségi normák és kánonok felbomlása, a kínálati anarchia, amire maga a korlátlan információbőségből „élő” világháló a legjobb példa. A pécsi szabadtanítási kongresszus 90. évfordulója alkalmából 1997-ben rendezett konferencián Poszler György beszélt erről felrázó erővel: ezt a globális tendenciát összekapcsolta a hazai, illetve kelet-európai rendszerváltozás ama paradoxonával, hogy a kultúra, a nyilvánosság szabadsága egyúttal (törvényszerűen-e?) ki is szolgáltatta ezt a szférát a szabad piacnak. A humánértelmiség történelmileg különleges szerepének, sajátos politikai-nemzeti küldetésének fölöslegessé válása a többpártrendszerben, a politika professzionalizálódása révén az értelmiségi szerep megzavarodását, a hivatástudat gyengülését is magával hozta. A humán és a természettudományos műveltség, illetve értelmiség viszonyát újragondoló, közel fél évszázada indult „két kultúra”-vitát, s általában az értelmiség mintaadó szerepét napjainkban egyre inkább felülírja az ún. „harmadik”, azaz a menedzser-kultúra és -mentalitás, ahogy ezt Németh János István fejtegeti, maga is reménykedve azért az értelmiségi és a menedzser-kultúra pozitív vonásainak kölcsönös egymásra hatásában.

      A mobilkommunikációs kultúraváltás körüli hazai vitáknak, konfliktusoknak jellegzetes tematizációja a könnyűzenei szórakozás, egyúttal az ifjúsági kultúra nyilvánosságának, illetve e nyilvánosság támogatásának övezete. Csak három példát említek 2007–2008-ból: az óbudai Sziget-fesztivál nemzetközi és hazai sikerét és a rendezvény (konzervatív értékekre és korrigálható hibákra ürügyként hivatkozó) fölszámolási kísérletét; az élő s többnyire amatőr zenei kultúrát támogató PANKKK-ot és folyamatos elit szempontú támadását; valamint a radikálisan megújult hazai közszolgálati rádió MR2 Petőfi Rádió programjának viharos fogadtatását a rivális kereskedelmi rádiók „feljelentése” és egy avítt média-normarendszer nyomán. Nincs lehetőségem ezeknek a konfliktusos gubancoknak a fölfejtésére, de jó példák arra, mennyire nehezen dolgozza föl, illetve veszi tudomásul a társadalmi-kulturális elit egy jelentős része az objektív kultúraváltást s milyen nehezen igazítja hozzá kultúrafelfogását.

      [2010–2012 során ezek az egykori konfliktusok, viták sok szempontból kedvezőtlenül dőltek el. Túl vagyunk a pécsi EKF-projekt realizálásán, számos érték elismerésével, de meglehetősen vegyes, sok szempontból jogos visszhanggal. A fentiekben említett három példa sorsa is alakult: a Sziget – legalább is egyelőre – örvendetesen megmaradt és korszerűsödött; a PANKKK-ot viszont lényegében megfojtották a takarékosságinak mondott kényszerek s a Petőfi Rádió sem a régi, szoros összefüggésben az egész médiapolitika 2010 utáni gyökeres megváltozásával. – 2012 nyara]

Kultúraváltás a XXI. század elején (II.): az ökológiai fordulat

A mostani századforduló művelődési modelljének másik nagy újdonságát – jobb híján – ökológiai kultúraváltásnak nevezem. Nem vagyok kompetens „zöld ügyek”-ben, de érdeklődő értelmiségiként talán mégsem egészen kontár módon közelítek a jelenséghez. E fogalom kapcsán nem pusztán arra gondolok, hogy felértékelődtek a természettudományok, hogy napjainkban soha nem látott érdeklődés övezi a biológia, az etológia, a genetika, az éghajlat- és időjárás-kutatás, a régi és új természeti erőforrások, illetve az energiagazdálkodás, a környezetvédelem, a természetgyógyászat stb. területeit, új tudományos eredményeit, s hogy növekednek a globális létezés veszélyeivel, az ember és természet egyensúlyának megbomlásával kapcsolatos reális kockázatok, félelmek, sőt szorongások. Magától értetődő persze, hogy ezek a – még bőven szaporítható – kérdések egyre jobban tematizálják a közbeszédet, globális válaszokként e globális problémákra. Látjuk persze, hogy a szakszerű kérdések, kételyek és válaszok mellett riasztó mértékben szaporodnak a környezetvédelmi és más efféle dilemmákkal kapcsolatos – nem ritkán érdekvezérelt – hisztériakeltések, babonák, új misztikák, végítélet-forgatókönyvek, tudománytalan és ezoterikus sarlatánságok. A kultúraváltás azonban mindennél jóval több: világképünk és művelődésünk egész szerkezete átalakul ebbe az irányba, kezd „megzöldülni”. Ennek az átprogramozódásnak feltétlenül pozitívuma a tradicionális humán és művészeti értékveszteségek ellenére is, hogy ez a kultúraváltás nem elkülönült szaktudományként, nem a „két kultúra”, a szembeállított humán és reál műveltség utóbbijaként, győzelmeként realizálódik. A civilizált régiókban mindenütt szembeötlő, hogy a világlátás, az életvitel, a művelődés természetközelibbé (tehát humánusabbá) válik, hogy ez a kultúraváltás – persze sok konfliktussal, érdekküzdelemmel, tévedéssel, de – a kollektív emberiség jelene és jövője iránt felelősebb arculatúvá strukturálja a napjainkban domináns műveltségi modelleket.

      Ezek közül a jelenségek közül a kicsit is tájékozott laikus állampolgár bőségesen tudná sorolni az aktuális vitatémákat. Csak néhány önkényes példát hadd említsek. A szappanoperák és a krimik mellett a legnépszerűbb televíziós programokká, műsorokká váltak a „természetvédelmi” adások, a National Geographic, a Spektrum, a Discovery és társaik. A Népszabadság vélemény- és vitarovata cikkeinek többsége évek óta már nem szűkebben vett ideológiai vagy politikai kérdésekről szól, hanem zöld témákról. A Mindentudás Egyeteme élő, televíziós és internetes évfolyamainak legnépszerűbb, legsikeresebb előadásai is az ember és természet viszonyának kihívásaira reagáltak, a 20 legnézettebb előadásból 19 természettudományi jellegű volt.

      Hogy szűkebb szakterületemet említsem: a humán értelmiségből sokan képezték át magukat az ökológia civil érdekképviselőivé, sőt szakértőivé (ami persze nem jelenti azt, hogy mindig igazuk van). Apróságnak tűnik, mégis releváns: az irodalomtudománynak megszületett egy érdekes új irányzata, az ún. ökokritika: az egyik legtekintélyesebb irodalomtudományi folyóirat, a Helikon önálló számot szentelt neki a közelmúltban. R. Várkonyi Ágnes akadémikus újabban a történeti ökológia, avagy az ökológiai szempontú történetírás művelésére adta a fejét, Romsics Ignác népszerűsítő XX. század-történetében önálló fejezet „A növekedés és a jólét ára: a környezet károsodása”; Glatz Ferenc pedig már a hazai ökológiai gondolkodás történetének megírására is vállalkozott. Hogy milyen nagy horderejű ez a kultúraváltás, azt jól jelzik azok az új tudományos és oktatási stratégiák, illetve kísérletek is (pl. dél-amerikai, majd európai iskolákban), amelyek már a gyermekkorban intenzíven el akarják sajátíttatni a korszerű környezeti gondolkodást.

      Ötletszerűen szemelgettem az ökológiai kultúraválás tünetei között. Sorolhatnám tovább a nyilvánosságban és a közbeszédben állandósuló olyan – a széles tömegeket érdeklő, mert érintő – konkrét témákat is, mint pl. az energiakérdés (atom, bioetanol stb.), a globális felmelegedés és következményei, az ivóvízhiány, az élelmiszerbiztonság, a hulladékgazdálkodás, az epidemiológiai rizikók szaporodása, a környezeti katasztrófák, a genetikai beavatkozások biológiai és etikai problémái, az őssejtkutatás (három tudósa, a Mario Capecchi, Oliver Smithies és Martin Evans éppen most, 2007-ben lettek Nobel-díjasok) stb. Mindezek a szakkérdések általában is érintik az emberi kultúrát és identitást, tehát átszabják a kultúra hagyományos modelljeit. Nem vadonatúj jelenség persze a magyar kultúrában sem a természettudományoknak ez a „humán” kitágulása, illetve a humán művelődés természettudományos nyitása: elegendő csak Apáczai Csere János, Pápai Páriz Ferenc, Bugát Pál, Semmelweis Ignác, Jedlik Ányos, Puskás Tivadar, Ferenczi Sándor, Szent-Györgyi Albert, Szentágothai János, Selye János és Marx György munkásságára utalnom.

      Most azonban mintha ennél többről, az egész nyilvánosság, az általános műveltség és világkép gyökeres átstrukturálódásáról lenne szó, hiszen drámai lett a felismerés: a természeti környezet sérülése magát az emberi létezést és kultúrát veszélyezteti. S ahogy ez a kultúraváltás végbemegy a műveltségi modellek objektív, „materiális” világában, úgy hat intenzíven a szellemi-tudati szférára, a mai kultúrafelfogásokra is, akár önálló szemléleti formaként artikulálva a „zöld”-problémát. A különböző XX. századi, részben ideológiai konnotációjú kultúrafelfogások (pl. konzervatív keresztény-nemzeti; modern liberális; populista, radikális nemzeti; baloldali-szocialista; posztmodern stb.) mellé mára szuverén kánonná látszik intézményesülni az ökológiai kultúrafelfogás.

      Érdekes felfedezésre juthatunk: ez az objektív s egyúttal szemléleti fordulat – a történelem spirálja mentén – mintha visszavinne bennünket a kultúra fogalmának genéziséhez, a szó eredeti, latin etimológiájához, Cato cultura agri-jához. Majd azokhoz a „pillanatokhoz”, amikor a föld megművelésének fogalmából Cicero és skolasztika, később a reneszánsz és a felvilágosodás értelmezései nyomán megszületett a modern kultúra-fogalom. Igen, a kör bezárult: nemcsak a föld megművelése, hanem immár a Föld (és az embernek a hozzá fűződő viszonya, az ökológiai egyensúly, a fenntartható fejlődés) a tét. Ennek a nagyon is materiális összefüggésnek a kezelése, ennek a globális kihívásnak a megválaszolása, illetve mindennek a metaforája az, amit ma kultúrán, kulturális értékrend-változáson leginkább értenünk illik.

      Akkor ez az ökológiai kultúraváltás végképp megpecsételi a hagyományos humán és művészeti műveltség sorsát is? Szó sincs róla. Elég idéznem a C-vitamin Nobel-díjas feltalálójának, Szent-Györgyi Albertnek a válaszát egy interjúkérdésre: „Természettudós vagyok, tehát azt várja tőlem, mondjam, hogy az iskolában a természettudomány a legfontosabb. Énszerintem azonban sokkal fontosabb a történelem ismerete, mert az emberiségnek csak a múltjából lehet tanulnia. Más kiindulási anyag nem áll rendelkezésünkre. Csak az a kérdés, hogy mit tanítunk történelemként. [...] Mi a történelem? [...] Az igazi történelem az én nézetem szerint felelet arra a kérdésre, hogyan emelkedett az ember az állati létből a mai szintjére. Ez más, mint amit ma történelem tantárgynak hívunk, ebben benne van a fizika, a matematika, az összes tudomány, az összes művészet, minden, ami emberi alkotás. [...] Egyszóval amikor azt mondom, hogy az iskolában a történelemé az elsőbbség, ezt tessék úgy érteni, hogy ne hazug áltörténelem legyen, amit nekem tanítottak, hanem igazi történelem. Mutassa a zenét, az irodalmat, a művészeteket, a tudományokat, mindenkit, akik alkottak, akik építették a világot: mindig felépítették azt, amit a nagy rombolók leromboltak!” (Válasz Győri György interjúkérdéseire 1974-ből.)

      A természettudós iskolakritikája nem a mára, hanem arra a 100 évvel ezelőtti oktatásra vonatkozik, amikor ő ült az iskolapadban; ma is megszívlelendő, „történelempártisága” azonban természetesen hájjal kenegeti a művelődés- és irodalomtörténészt. Pedig félreérthetetlen: a történelmet nem diszciplínaként, hanem szemléletként érti Szent-Györgyi. S ebben ma is érvényes az igazsága: éppen ennek a józan históriai szemléletnek, a hiteles történelmi önismeretnek a hiányában szenved (tisztelet a kivételeknek) a mai iskolai és egyetemi oktatás, de az egész nyilvánosság és közbeszéd is. S van helyette önáltatás és hisztéria, cselekvésdeficit és sérelmi demagógia, újmiszticizmus és panaszkultúra. A Bibó István emlegette „eltorzult magyar alkat és zsákutcás magyar történelem” újabb fordulójaként.

      Ha képesek lennénk reálisan szemlélni műveltségi viszonyainkat, a globalizációt, a digitális–mobilkommunikációs és az ökológiai kultúraváltás összetett jelenségeit, akkor alakítani is hatékonyabban tudnánk őket; nem konfliktuskerülő, hanem kreatív módon. Ebben a vonatkozásban is fel kellene nőnünk a száz évvel ezelőtti elődökhöz, a második reformnemzedék progresszív gondolkodóihoz. Akik a mainál nem kevesebb konfliktus közepette is nagyjából tisztán láttak a modernizációs kultúraváltás nemzeti természete és esélye ügyében. Babits Mihály így fogalmaz: „Keletről jöttünk, de szerelmünk, megmentőnk, éhünk és ételünk, magunkra eszméltetőnk és feltámasztónk mindig a Nyugat volt. A magyar lélek olyan, mint egy fordított Anteusz, ki mindig akkor kap új erőre, ha el tud szakadni a szülőföldjétől, s a magyar kultúra minden újabb szárnyra kapása, mint a föl-földobott kő minden új lendülete, egy-egy ilyen elszakadás, ha százszor visszahull is. [...] Így lett Ady magyarsága is csak mélyebb és tudatosabb az után a felszárnyalás után, amire Párizs csillogása vitte. Igaz, hogy a kő visszahullása ütést is jelent, fájdalmat, rázkódást; így volt ez az Ady esetében, de így volt Széchenyi, így volt már a Szent István korában is, aki, mint nem először mondom már, s talán nem is én mondom először, a legelső nyugatos volt Magyarországon.” (Ady és Párizs. Felolvasás a Zeneakadémián 1932. április 1-jén)

      S ha már Babits Adyt védi, nem lehet nem idéznem a már említett Ismeretlen Korvin-kódex margójára című Ady-esszé felrázó sorait: „Ha száz évekkel hátrább cammogunk, és csak cammogunk, és újat nem tudunk adni, hacsak nem antikulturálisat, mi lesz velünk? Nem elég, ha vannak Apáczai Csere Jánosok, ha nem mély a néplélek, hiába dobjuk bele a métermázsás követ is, nem fröccsen fel a víz egy méternyire sem.”

Felhasznált, illetve hivatkozott szakirodalom

  • Vörösváry Ferenc – Pályi Sándor (szerk.): A Szabad Tanítás Pécsett 1907-ben tartott Magyar Országos Kongresszusának naplója. Budapest, Franklin-Társulat nyomdája, 1908.; reprint kiadás: Budapest – Pécs, Dialog Campus, 1997.
  • Szirtes Gábor – Újvári Jenő (szerk.): Az 1997. évi Tanuló Társadalom Konferencia naplója. Pécs, Pécs Megyei Jogú Város Önkormányzata – Pannónia Könyvek Szerkesztősége, 2000.

    *     *      *

  • Bayer József: Globalizáció, média, politika. A politikai kommunikáció változó kontextusa a globalizáció korában. In: Bayer József – Bajomi-Lázár Péter (szerk.): Globalizáció, média, politika. A politikai kommunikáció változása a globalizáció korában. Budapest, MTA Politikai Tudományok Intézete, 2005. 9-47. p.
  • Dessewffy Tibor: Nem esik messze az apjától. A reformok és a globális paradigmaváltás. Magyar Narancs, 2006. szeptember 21. 50-51. p. URL: http://magyarnarancs.hu
  • Fábri György: A két kultúra és a harmadik: természettudomány, bölcsészet a médiakommunikációban – a Mindentudás Egyeteme alapján. Magyar Tudomány, 2007. 2. sz. 183-189. p. URL: https://epa.oszk.hu/00600/00691/00038/10.html
  • Gereben Ferenc: Olvasás felsőfokon? Benyomások az egyetemisták olvasáskultúrájáról. Könyv, Könyvtár, Könyvtáros, 2007, 11. sz. 21-26. p. URL: https://epa.oszk.hu/01300/01367/00131/94.htm
  • Görömbei András: A magyar nemzettudat változásai. In: Humanizmus és gratuláció. A 60 éves Jankovics József köszöntése. Budapest, Balassi, 2009. 154-161. p., http://www.balassikiado.hu/BB/NET/Studiolum/Gorombei.pdf
  • Glatz Ferenc: Az ökológiai szemlélet történetéhez. (Megjegyzések a tudomány szerepéről. História, 2007. 2. sz. 2., 17-19. p. URL: http://www.glatzferenc.hu/upload/file/Historia/H2007-07.pdf
  • Horváth Zoltán: Magyar századforduló. Budapest, Gondolat, 1974.
  • Z. Karvalics László: Bevezetés az információtörténelembe. Budapest, Gondolat – Infonia, 2004.
  • T. Kiss Tamás: Egy méltatlanul elfeledett européer (Gróf Apponyi Albert politikusi magatartásáról és kultúrpolitikájáról). In: Donáth Péter – Hangay Zoltán (szerk.): A Budapesti Tanítóképző Főiskola Tudományos Közleményei XVIII. Budapest, BTF, 1999, 185-205. p. URL: https://mek.oszk.hu/08800/08891/08891.pdf
  • Knausz Imre (szerk.): Műveltség és demokrácia. Kutatási jelentés. Kézirat, Budapest, Politikatörténeti Alapítvány, 2006. január 27. URL: https://mek.oszk.hu/08700/08758/08758.htm
  • Nemes Péter (szerk.): Az ökokritika rövid története. Helikon 2007. 3. sz. 341-347. p.
  • Németh János István: A „két kultúra” és a harmadik. Szín – Közösségi Művelődés, 2007. szeptember (12. évf. 4. sz.) 27-28. p. URL: http://www.mmi.hu/szin/szin_12_4.pdf
  • Nyíri Kristóf: A hagyomány filozófiája. Budapest, T-Twins Kiadó – Lukács Archívum, 1994.
  • Ormos Mária: A kultúránkról. Tanulás – oktatás – siker. Élet és Irodalom, 2007. október 5. 5. és 12. p. URL: http://www.es.hu/; Ormos Mária: Diplomás analfabéták. Lampé Ágnes interjúja a magára hagyott ifjúságról. 168 Óra, 2007. október 4. 14-15. p. URL: http://www.168ora.hu/cikk.php?id=8547; Kukorelly Endre: Lil(l)a legyező. Kortárs irodalom és irodalomoktatás. Élet és Irodalom, 2007. október 5. 9. p. URL: http://www.es.hu/; Bodor Béla: Megy a juhász a gördeszkán. Élet és Irodalom, 2007. október 26. 16. p. URL: http://www.es.hu/; Popper Péter: Rekviem az egyetemért. 168 Óra, 2007. október 31. 20. p. URL: http://www.168ora.hu/cikk.php?id=8726
  • Romsics Ignác: A 20. század rövid története. Budapest, Rubicon-könyvek, 2007.; valamint: A magyar demokratikus hagyomány. Népszava, 2007. november 3. Szép Szó 1. és 3. p.
  • Schein Gábor: „Szemben a korral”? Gondolatok a 100 éves Nyugat körül. Élet és Irodalom, 2008. január 4. 3-4. p. URL: http://www.es.hu/
  • Szent-Györgyi Albert: „Megszívatni az agyat az alkotó munka gyönyörűségével.” Győri György beszélgetése. Köznevelés, 1973. november 16. 3-5. p.
  • Tamás Gáspár Miklós: Mi változott? 100 éves a Nyugat. Élet és Irodalom, 2008. február 8. 9. p. URL: http://www.es.hu/
  • Tverdota György: Új Korvin-kódex. Élet és Irodalom, 2007. augusztus 17. 17. p. URL: http://www.es.hu/
  • Vietorisz Tamás – Z. Karvalics László: „Milliónyi kis tudáskazán”. Az oktatás átalakítása és a fenntartható világba való átmenet. Eszmélet, 75. sz., 2007. ősz 5-36. p. URL: https://epa.oszk.hu/01700/01739/00060/eszmelet_EPA01739_75.item540.htm
  • R. Várkonyi Ágnes: Beszűkített múltszemlélet. László Ferenc interjúja. Magyar Narancs, 2007. november 15. 8-9. p. URL: http://m.magyarnarancs.hu
  • Vitányi Iván: A magyar kultúra esélyei. Kultúra, életmód, társadalom. Egyes fejezetek társszerzői: Bánáti Ferenc, Csejtei Mária, Falussy Béla, Hunyadi Zsuzsa. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ, [2007] 2006. URL: http://www.sulinet.hu/oroksegtar; valamint: A közművelődés védelmében. Élet és Irodalom, 2007. november 30. 16. p. URL: http://www.es.hu/


A szerzőnek a témával foglalkozó, illetve a tanulmányában felhasznált munkái

  • Szöveggyűjtemény a magyar művelődéstörténet tanulmányozásához (1000-1945). Pécs, PTE FEEK, 1995.; 1998, azóta több új kiadásban.
  • Művelődéstörténeti szöveggyűjtemény II. Válogatás a magyar művelődés 1945 és 1990 közötti történetének dokumentumaiból I-II. kötet. Pécs, 1997.; 2000, azóta több új kiadásban.
  • A kultúra sorsa Magyarországon 1985-1996. Budapest, Új Mandátum, 1997.
  • Kunfi Zsigmond. (Magyar Panteon) Budapest, Új Mandátum, 2001.
  • A magyar kultúra és média a XXI. század elején. Tanulmányok. Pécs, PTE FEEK, 2005.
  • „...a multat be kell vallani”. Nemzeti kultúra és baloldali tradíció. Budapest, Argumentum – Lukács Archívum, 2006.
  • Közművelődés, közműveltség Magyarországon. In: Glatz Ferenc, Marosi Ernő, Szabó B. István (szerk.): Kultúra. Magyar tudománytár 6. kötet. Budapest, MTA Társadalomkutató Központ – Kossuth, 2006. 59-134. p.
  • Pécs Megyei Jogú Város Önkormányzatának kulturális stratégiája 2007-2013. (Tervezet) Pécs, 2007. augusztus 21. 140 p.
  • A megújult Magyar Rádió első éve. Népszava, 2008. január 3. 6. p.
  • A „Nyugat” és a „Szocializmus”. (2008) Múltunk, 2010. 1. sz. 180-231. p. URL: https://epa.oszk.hu/00900/00995/00021/pdf/agardip10-1.pdf
Készült: 2007-2008-ban.


A dokumentum forrása:

Agárdi Péter:
Kultúravesztés vagy kultúraváltás?

Nemzeti értékek — kultúraközvetítés — művelődéspolitikák

Pécs, PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar,
Andragógiai, Könyvtártudományi és Kultúratudományi Intézetek, 2012

Felelős kiadó: dr. Nemeskéri Zsolt dékán

Az elektronikus változatot készítette: Ambrus Attila József
A kötet szerkesztése lezárva: 2012. szeptember 1-én.

ISBN 978-963-642-482-4

© Agárdi Péter, 2012
Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország (CC BY-NC-ND 2.5)

PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar
H-7633 Pécs, Pécs, Szántó K. J. u. 1/b.
Tel 06 (72) 501-500 / 22138