Nyomtassa ki a dokumentumot!


3. Értékrendek, kánonok és művelődéspolitikák

Elvek és gyakorlatok



A kultúra helyzetét Magyarországon az 1990-es évtizedben és a 2000-es évek elején alapvetően nem a tradíciók, valamint a politikai és ideológiai tényezők határozzák meg – bár fontosak –, hanem objektív társadalmi, életszínvonal- és életmódbeli, mobilitási, generációs, munkaerő-piaci, pénzügyi (költségvetési, mecénálási, fogyasztási) és szociálpszichológiai feltételek. Jelentős befolyásoló erővel rendelkeznek továbbá a nemzetközi hatások, mindenekelőtt a multinacionális médiapiac kínálta (és diktálta) minták, attitűdök, valamint a kétirányú idegenforgalmi migráció során szerzett élmények. Mindezek a tényezők gyakran az értékrend, az ízlés, a világnézet és világkép, a pszichikum hajszálcsövein keresztül érvényesülnek, s ebben a vonatkozásban természetesen már igenis van szerepe az ideológiai, művelődéspolitikai szférának, a különböző kulturális paradigmáknak, befolyásoknak, intézményeknek.

      A kultúrafelfogás – a kultúra belső értékrendjéről, normáiról, a művelődés szerepéről, fejlesztésének lehetőségeiről, feladatairól vallott teóriák és gyakorlati elképzelések sajátos rendszere – „köztes sík” az elmélet és a praxis között. Még nem napi művelődéspolitika (bár igyekszik hatni rá), de már nem kultúrfilozófia (jóllehet merít belőle). Mint „köztes” gondolkodási-világnézeti értékalakzat az érdekekbe ágyazott ideológiák sajátos típusa. Ugyanakkor a politikai ideológiáknak szükségképpen maguknak is megvan a saját kultúrafelfogásuk – persze történetileg és lokálisan kötött, társadalmi érdekektől meghatározott értékek deklarált formájában. Mindenesetre egyes ideológiáknak a lejáratódása, bűnbeesése, „az ideológia” kompromittálódása, szitokszóként való gyakori alkalmazása, illetve az „ideológiamentesség” hirdetése korántsem indokolja, hogy eleve valamiféle „hamis”, „torzult”, „rossz” konnotációval említtessék – olykor még komoly, tudományos igényű munkákban is. Bár a kultúrával kapcsolatos ideológiákra is állhat Daniel Bell lexikonszócikkekbe is leszivárgott tömör definíciója, hogy „az ideológia: szekularizált vallás”,1 más szempontból érvényesnek tetszik Lukács György szintén sokat idézett megfogalmazása az Ontológiából: „Az, hogy valami ideológia-e, korántsem szellemi képződmények rögzített társadalmi tulajdonsága, nem létmód, hanem ontológiai lényegét tekintve társadalmi funkció”.2 A kultúra, illetve a kultúráról alkotott nézetek rendszere nem mindig s mindenütt ideológia, de gyakran működik, „funkcionál” ideológiaként is; amitől persze nem „jobb” vagy „rosszabb”. Az ideológiaként is funkcionáló kultúra – legyen szó (a történész Szabó Miklós terminológiája szerint) programideológiai vagy állapotideológiai szerepről3 – ugyanúgy lehet értékteremtő, értékgazdagító, mint az ilyen közvetlen funkcióval nem rendelkező kulturális mező, de az előbbi kétségtelenül szélesebb körben hat, s ugyanakkor jobban ki is van téve a történelmi-politikai hullámzásnak. A kelet-közép-európai régió lehetőségei és korlátai, az itteni (az államnemzetihez képest inkább) kultúrnemzeti fejlődésmodell specifikumai eleve „megemelték” a kultúrafelfogások, a kulturális ideológiák szerepét, hiszen a nemzeti és/vagy állami létért folytatott küzdelem jórészt a nyelvi-kulturális identitás kiharcolásából merített erőt, sőt legitimitást is. Ezzel függ össze a magyar nemzeti kultúra és az ezt megteremtő, hordozó, szolgáló értelmiség „küldetésének”, a sérelmi, a reformer, a védekező és a modernizációs előjelű, a „trianoni” és a „demokratizáló” szerepértelmezéseknek a tradíciója – a reformációtól kezdve máig.

      A nemzeti kultúra és értelmiség XVI-XIX. századi, politikailag túlsúlyos (de korántsem eleve terhes és káros) szerepe tovább élt, illetve deformálódott az államszocializmus négy évtizede során – elkötelezett kormánypárti és kritikai-ellenzéki változatban egyaránt. Ez a szerep, illetve a politikai ideológiák militáns nemzeti-kulturális átitatottsága a rendszerváltozás, a pártállamból a többpártrendszerbe való áttérés során mintegy „újratöltődött”: a „politizáló kultúra” magyar, illetve kelet-közép-európai tradícióit ismét felújító jelentést kapott. A nemzeti értelmiségi küldetéstudat eme rehabilitációja hol érett felelősséggel, hol viszont hipertrofikus, az erőszakig abszurd radikalizmussal (jugoszláviai régió) valósult meg, hogy azután a 90-es évek közepére-végére újfent vitatottá, kérdésessé váljon e küldetés rangja és „megemelt” kulturális értékteremtő képessége. Az Európai Unióba való belépés, a globalizáció ellentmondásos tapasztalatai és távlatai, valamint a Kárpát-medencei magyarság helyzetének új etnikai konfliktusai továbbra is elevenen tartják ezeket az olykor erős politikai töltésű felfogásokat, attitűdöket, kulturális forgatókönyveket.

      E kérdés tematizációja, a nemzetről és az értelmiségi szerepekről folyó, szenvedélyes érzelmi telítettségű diskurzusok maguk is a rendszerváltás, illetve az azóta eltelt évtizedek fontos szellemi-kulturális kísérőjelenségei, összetevői. Meghatározó szerepet játszanak a szimbolikus politikák intenzitásában, egyik oldalról a kultúrafelfogások átideologizáltságában, a másik oldalról pedig a politikai ideológiák kulturális és historizáló átszíneződésében.

      Amikor kultúrafelfogást emlegetünk, nem elsősorban tömeges attitűdökről, művelődési orientációkról, ízlésről, féltudatos vélekedésekről van szó, hanem világnézetileg többé-kevésbé koherens, manifeszt kulturális értékrendekről és normákról, paradigmákról és ideológiákról, amelybe értelemszerűen integrálódik – anélkül, hogy ezt minden alakalommal megismételnénk, illetve kibontanánk – a médiáról, a tömegkommunikációról vallott felfogás is. Annál is inkább, mivel a XX. század végétől a kulturális kérdések és ellentmondások, esélyek és kockázatok egyre nagyobb mértékben médiafüggők. Van természetes kapcsolat az ideológiák, az ideológiai-világnézeti kötődések és a pártpolitikák között is, az ideológia és a pártpolitika mezője, tagoltsága azonban korántsem fedik le egymást. Kulturális vonatkozásban talán lazább is ez a kapcsolat, mint a „húsba és pénztárcába vágóbb” témákban (külpolitika, gazdaság, privatizáció, szociális kérdés stb.), sőt a különböző kultúrafelfogások között gyakoriak az „átjárások” is. A jellegzetes művelődés- és médiafelfogásoknak, kulturális paradigmáknak és ideológiáknak vannak pártoktól független markáns, nagy formátumú képviselői; egyszersmind a különböző pártokban működnek olyan prakticista reszort-kultúrpolitikusok, akikről nem nagyon derül ki, hogy van-e értékrendszerük, koncepciójuk, világképük a művelődés tekintetében. A tágan vett kultúrafelfogásoknak leginkább a médiával kapcsolatos övezetei, valamint az állami reprezentációra és intézményekre vonatkozó gyakorlati dedukciói rendelkeznek szenvedélyes politikai átitatottsággal.

      A kultúrafelfogások és a kultúrpolitikák közötti – a fentiekben jelzett – eltérés magyarázza, hogy ebben az összefoglalásban nem (vagy alig) érintjük a rendszerváltozás politikatörténetének kulturális vonulatát, az egyes pártok kulturális és médiapolitikáját. Mindazonáltal tény: demokratikus többpártrendszerben szükségszerű, hogy a különböző társadalmi-politikai érdekek és erők pártokká szerveződve érvényesüljenek s birkózzanak egymással, hogy tehát intézményesüljenek – s ez vonatkozik az oktatási, a tudományos, a közművelődési és a művészeti, valamint a médiához kapcsolódó ideológiai, finanszírozási, mecénálási, fogyasztói érdekekre, akaratokra is. Ezért lesz az egyik vagy másik párt (esetleg több) mégiscsak „félhivatalos” megtestesítője, képviselője, megfogalmazója, kisajátítója az egyes kultúrafelfogásoknak, kulturális értékrendeknek, hogy azután a gyakorlati, taktikai szintű politizálás hétköznapjaiban számos esetben ellentmondásba, akár önellentmondásba is keveredjen – ellenzékiként vagy kormányzati erőként – saját korábbi vallott, hirdetett kultúrafelfogásával, netalán politikai stratégiájával. A rendszerváltozás óta eltelt évtizedek magyarországi, illetve magyar nemzeti kultúrája és művelődése nem kis mértékben erről is „szól”, miközben mindegyik kultúrafelfogás szükségképpen általános, egyetemes és nemzeti érvényre, normativitásra és maradandó értékeke felhalmozására törekszik is.

      Szinte minden kulturális orientáció, értékrend, művelődéspolitika, illetve szuverén szellemi tekintély és civil szerveződés, kulturális alapítvány azt vallja és hirdeti, hogy a kultúra nemzeti és egyetemes érték, tehát hogy társadalmi ösztönzését, feltételei alakítását „stratégiai ügy”-ként kezelve ki kell vonni a napi és a középtávú politikák küzdelmeiből. Hogy ez eleddig, az 1990-es évtizedben és a XXI. század elején sem nagyon sikerült, aligha a kultúra valamiféle eredendő bűnbeesésére vall, sokkal inkább a magyar társadalom, nemzet, kultúra és értelmiség – már bemutatott – konfliktusos történelmi viszonyrendszerének a következménye. Miközben ugyanis a magas kultúra és a humán elitértelmiség elveszítette korábbi meghatározó közpolitikai szerepét és presztízsét (ez utóbbit részben az ún. médiaértelmiség vette át), a polgárosodás, a globalizáció, a digitalizáció kedvező fejleményeinek fonákján megjelenő társadalmi konfliktusokat, az egyenlőtlenségek növekedésében is realizálódó feszültségeket nem kis mértékben éppen a kultúra beszédmódjában vívja meg és hordja ki a magyar nyilvánosság. Ez a szerepcserés „áttétel” pedig nem kedvező sem a kultúra, sem a társadalom mozgásaira, különösen, amikor a „kultúrharc” formáját ölti.

      Korunk kulturális arculatához hozzátartozik, hogy az elmúlt egy-másfél évtizedben számos erőpolitikai-hatalmi ambíció és konfliktus öltött magára kulturális (ál)ruhát. Példa erre a millenniumi emlékezet és emlékezés századfordulós ünnepség- és rendezvénysorozata, illetve ezek fogadtatása. De általában is erre vallanak az egyetemes és a sokágú nemzeti kultúra (a „kultúrnemzet”) viszonyáról, a befogadó, az ún. autentikus vagy a kirekesztő kultúrafelfogások „nemzeti jellegé”-ről folyó diskurzusok. Részint szintén ide sorolhatók a vallások és az egyházak jelenlegi szerepének, az ideológiailag semleges polgári államhoz való viszonyuknak az elvi és gyakorlati értelmezéséről folyó viták, döntések – az oktatásügytől kezdve a médiáig stb. Paradox, de a nemzeti kultúra eme „régi” ideologikus szerepértelmezésének – gyakran anakronisztikus, sőt önpusztító – felújulása esetenként mégis erjesztőleg, sőt termékenyítőleg hat a kortárs magyar kultúrában, művészetben, szellemi életben; arról nem is beszélve, hogy a gyakran még mindig védekezni kényszerülő, a megmaradásért küzdő kisebbségi magyarság esetében a hazainál több „jogosultság”-gal rendelkezik.

      A politológusok és eszmetörténészek különbözőképpen határozzák meg és különítik el a jellegzetes politikai ideológiákat, eszmei-kulturális értékorientációkat, tudatszerkezeteket és műveltségfelfogásokat; többféle releváns felosztás lehetséges.4 E tanulmány összeállítója – elvi és gyakorlati megfontolások s nem utolsósorban a tradíciók ereje alapján – öt hazai kultúrafelfogás, öt kulturális ideológia, illetve kánon megkülönböztetésére tesz ajánlatot, jóllehet tudatában van mind a felosztás vitathatóságának, mind korlátozott érvényének:

     a.) konzervatív, „keresztény-nemzeti”
     b.) radikális népi-nemzeti, populista
     c.) liberális, polgári demokratikus
     d.) baloldali, szocialista
     e.) posztmodern

      A tagolás és az elnevezés szempontjait jelentős mértékben az öndefiníciókból, önideológiákból vettük. E művelődésfelfogásoknak persze van a modellszerű politikai ideológiákhoz köthető nemzetközi erőtere és bázisa, de a magyar történelmi-kulturális fejlődésből adódóan számos hazai specifikuma is; az alábbiakban tömören bemutatandó magyarországi kultúrafelfogások tehát nem azonosíthatók mechanikusan külföldi ihletőikkel, hivatkozási alapjukkal. Különösen szembetűnő ez a konzervativizmus és a népi-nemzeti populizmus esetében. Nem tekintjük ugyanakkor külön kultúrafelfogásoknak az ateista és a vallásos világképet, még kevésbé a különböző felekezetekét. Már csak azért sem, mivel a transzcendens világnézeti alapokkal és keretekkel együtt is a különböző vallásos művelődésfelfogások – történetileg és aktuálisan, szorosabban vagy lazábban, de – összekapcsolódnak a fent említett modellekkel. Hasonlóképp nem tartjuk indokoltnak önálló kultúrafelfogásként bemutatni az újabban terjedő – és egyébként sok értéket és innovációt hordozó – ökológiai vagy „környezettudatos” művelődési szemléletet, hiszen mindegyik alább említendő kánonnak van ilyen arculatú változata is.

      Nem pártpolitikákat, hanem művelődési-ideológiai értékrendeket, kulturális kánonokat kísérlünk meg tehát rekonstruálni és bemutatni. Az egyes kultúrafelfogások – szükségképpen leegyszerűsítő és a nemzetközi háttér bemutatására sem vállalkozó – jellemzésekor elsődlegesen arra érdemes figyelni, hogy az egyes áramlatok miként kapcsolják össze a kultúra és a művelődés ügyét a társadalomszerkezet, a világkép és értékek övezetével. Továbbá hogy miként vélekednek a modernizáció, az egyén, az állam, a nemzet viszonyáról, a szabadság, a racionalizmus, a haladás, a múlt értékelveiről és „intézményeiről”. Hiszen a kultúrafelfogások éppen annak révén hatják át az objektív művelődési, a szellemi folyamatokat, az intézmények működését, s azáltal kapnak ideológiai funkciót (is), hogy artikulálják s alakítják a társadalmi érdekviszonyokat. A kultúrafelfogások tehát korántsem steril ideologémák: a művelődés övezetében s a művelődés révén nagyon is „részt vesznek” a társadalmi konfliktusok kihordásában, végigharcolásában.

      Az öt kultúrafelfogás, művelődési kánon közül az első négy (persze nem egyforma súllyal) évtizedek óta jellemzi a magyar művelődést; sőt a konzervatív, a liberális és a baloldali több mint százéves történettel rendelkezik. Lényegében mind a négyet a föld alá kényszerítette az 1948 utáni egypártrendszer diktatúrája – a hiteles baloldal jelentős hányadát szintén, még ha a hivatalos ideológia szocialistának vallotta is magát. A Kádár-korszak ellentmondásos, „húzd meg–ereszd meg” ideológiai arculata és kultúrpolitikai gyakorlata idején már fel-felújultak és hol elnyomva, lappangva, cenzúrázva, hol óvatos pluralizmus által tolerálva, hol viszont felerősödve lélegzethez jutottak ezek a felfogások. Sőt esetenként „MSZMP-sedve” új életre is keltek, hogy azután 1988-tól és a többpártrendszerben korlátlanul kibontakozzon a jellegzetes kultúrafelfogások teljes színskálája.

      A magyar konzervatív felfogás, az ún. keresztény–nemzeti kánon a kultúrában mindenekelőtt a szerves fejlődés biztosítékát és a stabilitás értékét, valamiféle közösségi (vagy annak hirdetett) intézmény, a keresztény vallás és normarend, a nemzet, az állam, az egyházak, a hagyományos erkölcsök, a család megőrzésének eszközét látja, illetve helyreállításukra, tekintélyük visszaszerzésére, megerősítésére törekszik. Abból indul ki, hogy az emberek, a társadalmi csoportok között – történelmi okokból következően is – szükségszerűek az egyenlőtlenségek, ezért a kultúra, illetve a múltbeli örökség őrző és értékteremtő szerepét elsősorban azokra a rétegre – az ún. keresztény-nemzeti középosztályra – kell bízni, amelyek történelmi okokból, mintegy predesztinálva a leginkább vezetésre és művelődésre termettek s a legilletékesebbek: hazánkban. Illetve: meg kell teremteni, létre kell hozni egy ilyen szellemiségű nemzeti középpolgárságot, kulturális elitet. „A szabadság alapja a rend” – hangoztatják akár jelszószerűen is; ebből fakadóan tekintik továbbra is meghatározónak az állam (és az egyházak) szerepét, a tekintély és fegyelem erejét a kultúra, a művelődés minden övezetében. S erre hivatkozva mérik fel a magyar művelődés tradícióit, illetve a világkultúrát, valamint a globalizáció jelenét és távlatait: elutasítva mindazt, ami – a konzervatív felfogás szerint – a nemzeti kultúrától idegen, mivel fellazítja, sérti, rombolja a szerves fejlődést, az örök értékeket, a normákat, a nemzeti önelvűséget, a fegyelmet, a tekintélyt, az erkölcsöt, a rendet, a hagyományt, a vallást.5

      A konzervatív etatista kultúrafelfogást – amely olykor konzervatív liberálisnak nevezi magát – ma több alapítvány, ideológus és politikus, továbbá számos tudós-tanár és keresztény teológus, megannyi publikációs műhely és médium (Magyar Nemzet, Heti Válasz, Kortárs, Magyar Napló, Vigilia, Magyar Szemle, 1994-től a Valóság, a közszolgálati Magyar Rádió Rt., a Duna Televízió műsorainak többsége, a Hírtévé, az egyházi lapok), valamint számos militáns publicista és közíró képviseli. Szimbolikus intézménye, már-már kultuszhelye lett a Terror Háza, a XX. Századi Intézet, továbbá 2002-től az új Nemzeti Színház eklektikus-giccses stílusú épülete. Jelen voltak–vannak a szellemi életben olyan konzervatív ars poeticájú tekintélyes írók, tudósok, illetve általuk reprezentált áramlatok is, akik, illetve amelyek – mindenekelőtt emberjogi, rasszizmusellenes, sőt militánsan antifasiszta és demokratikus orientációjuk okán, a mai magyar kulturális erőtérben – valójában polgári liberálisnak bizonyulnak, sőt élesen bírálják a „hivatalos”, illetve „hangadó” konzervativizmust, főleg annak historizáló önigazolásait, tekintélyelvűségét és etatista hatalmi törekvéseit. A domináns hazai konzervatív kultúrafelfogás ugyanis (tőlük eltérően) elsődlegesen antiliberális, etatista módon nemzeti-értékvédő és jórészt keresztény vallásos tengelyű paradigma. E modell – szkeptikus lévén az emberi haladás ügyét és az állítólagos „túlzó liberalizmus” nemzeti jellegét illetően – az állam kulturális tekintélyének akár erélyes érvényesítésében, a vélt vagy valódi liberalizmus visszaszorításában, a közintézmények erejében látja a szerves fejlődés, az örök értékek és a nemzeti önmegőrzés egyik (ha nem a legfőbb) biztosítékát. Az önmeghatározásként újabban hangoztatott „polgári” jelleg ellenére ez a felfogás hol burkoltan, hol nyíltan folytonosságot vállal az 1920–1930-as évek keresztény-nemzeti szellemű – esetenként antiszemita és irredenta töltésű – úri konzervativizmusával. Ennek okán legszívesebben „nemzeti oldal”-ként definiálja önmagát, mintha más irányzatok eleve nem lennének, lehetnének nemzetiek.

      A népi-nemzeti kánon, a populista kultúrafelfogás annyiban rokon a konzervatívval, hogy a kultúrának elsősorban szintén múltőrző és nemzetteremtő – a nemzeti sorskérdéseket katalizáló, megoldó – szerepét hangsúlyozza. Élesen bíráló, elutasító az ezt a küldetést állítólag gyengítő „modern”, „idegen” (vagy ilyennek minősített) nézetekkel, kulturális törekvésekkel szemben, főleg a médiumokban – legyenek bár alkotóik, közvetítőik magyar állampolgárságúak vagy külföldiek. Világképük döntően etnikai természetű. A globalizációban és az európai integrációban ez a műveltségi modell elsősorban nemzeti és kulturális veszélyt lát, s éppen ezek elhárítását tekinti egyik fő mozgósító feladatának. Olykor a xenofóbia és/vagy a rasszizmus, a szűkítő, sőt kirekesztő nemzet- és kultúrafelfogás sem idegen a felfogás egyik-másik radikális képviselőjétől. A társadalom szerkezetét – a konzervativizmussal szemben – a népi-nemzeti ideológia viszont alapvetően és gyökeresen meg akarja változtatni a mögötte álló társadalmi bázis javára. Fellép a hagyományos úri elittel, a városi, jórészt betelepült és idegen eredetűként asszimilálódott ipari, kereskedelmi, pénzügyi, értelmiségi polgársággal, valamint a manapság amúgy is fogyóban lévő üzemi munkássággal szemben. Mindenekelőtt a falusi, tanyasi, kisvárosi lakosság, a mindig alullévők és elnyomottak, a jórészt paraszti származású alsó- és középosztályok, a feltörekvő vidéki értelmiségiek, a szegény néptömegek – s kultúrájuk – „plebejus” vagy „radikális nemzeti forradalmát” hirdeti meg, „nemzeti elitcserét” követel. A rendszerváltozást elsikkasztott, manipulált fordulatként bírálván új, „igazi népi felszabadulást” vélnek szükségesnek, s ennek érdekében főleg a pénz- és médiahatalom külföldi és hazai birtokosai, illetve fantomjai ellen hirdetnek kulturális-ideológiai hadjáratot. Eközben joggal – de romantikus pozícióból – bírálják a tömegkommunikációs nyilvánosság számos riasztóan érték- és ízlésromboló tünetét.6

      A népiek az oktatás- és művelődésügyben, továbbá a médiumok műsorpolitikájában is a radikális mobilitásért küzdenek; az ún. népi származású alkotóművészek, az igazinak hirdetett plebejus nemzeti tehetségek felszabadítására, illetve az ő szemléletük és ízlésviláguk hegemónná tételére irányuló törekvést képviselnek. Szerintük a kisemmizett nép és a vidéki, illetve kisebbségi magyarság képviseli igazából a nemzetet; felemelésük, illetve kárpótlásuk, anyagi, erkölcsi, kulturális jóvátételük ezért a nemzet igazi identitása kivívásának is előfeltétele. S mivel ekkora a tét, a cél eléréséhez az állam erejére nagyobb szükség van, mint a szabadelvű demokrácia alapértékeinek „mindenároni” tiszteletére. Ez a hangsúlyosan nemzeti küldetéstudatú premodern kultúrafelfogás főleg a két világháború közötti népi írói mozgalom követőire, második–harmadik nemzedékükre, a protestáns népművelési-iskolai tradíciókra, a NÉKOSZ egyik vonulatára és az ellenzéki népfőiskolai törekvések képviselőire épít. Megfogalmazói, képviselői – a politikai pártokon túl – hangadók jó néhány, magát civilnek deklaráló kulturális mozgalomban, meghatározó egyéniségeik ott vannak szinte minden művészeti ágban (például feltűnő erővel a zenében is), a Magyarok Világszövetségében, egyes keresztény egyházak kulturális intézményeiben s más országos érdekű szervezetben. Folyóirataik, lapjaik közül a Tiszatáj, a Hitel, a Magyar Demokrata és a Magyar Fórum említhető. Szimbolikus intézményeik, illetve templomaik döntően az ún. magyar organikus építészet darabjai. Hajlamosak magukat tekinteni a határon túli magyar nemzetiségek legodaadóbb, legilletékesebb itthoni védelmezőinek, sőt a nemzeti értékek igazi letéteményesének is.

      A liberális kánon, a polgári humanista kultúrafelfogás az egyéni szabadságot tekinti a legalapvetőbb értéknek, ebből kiindulva ítéli meg a művelődés és a tömegkommunikáció, illetve vele kapcsolatban a közösség, a nemzet, az állam, a társadalmi mobilitás és a modernizáció ügyét. Eszménye – ha nem is feltétlenül utánzandó mintája – a nyugat-európai parlamentáris demokráciáknak a piacgazdaság és a széles körű emberi jogok kettősségére épülő modellje. A liberálisok nem kevésbé hazaszeretők, mint a többi kultúrafelfogás képviselői, de a hazát, a nemzetet elsősorban állampolgárai szabadságjogainak teljességén, a vélemények, a lelkiismeret, a vallás, a másság, a kisebbségek, illetve a sajtó, a médiumok teljes szabadságán, s az ezektől elválaszthatatlan „nemzeti produktivitáson” mérik. A globalizációban ez a világkép mindenekelőtt esélyt lát az emberi, társadalmi, nemzeti szabadság kibontakozására, a felemelkedésre – kulturálisan is. Elutasítják, hogy bármelyik társadalmi réteget vagy éppen kulturális tradíciót a nemzet „vezető” vagy „legilletékesebb” hordozójának deklarálják; a nemzetet társadalmi, etnikai s kulturális értelemben is nyitottnak, integráló-befogadó jellegűnek tekintik. Mindazonáltal a modern városi polgárságban, a szuverén – nem előjogoktól, hierarchiáétól, állami klientúrától függő – egyéniségek közösségében látják megtestesülni a nemzeti fejlődés legtöbb pozitívumát, esélyét. Mivel a liberalizmus a kultúrában, a művelődésben is az egyéni választás, ízlés, tehetség, fogyasztás elsődlegességét, a hatalomtól, a kormányzattól való függetlenséget vallja, az állam szerepét minimálisra igyekszik korlátozni. Az etnikai elv elsődlegessége helyett a szabadság és a demokrácia normáját vallja, leginkább a közoktatás, a tudomány és a kulturális alapintézmények autonóm működtetésében bízik, törekedve kizárni az állam politikai-ideológiai beavatkozását.

      A liberális kultúrafelfogás az erőtlen és szervetlen hazai polgári fejlődés legalább utólagos korrekciójára, felerősítésére, illetve a nyugat-európai fejlődéshez való felzárkóztatására törekszik. Különösen a gazdasági, pénzügyi, informatikai modernizációban, az egyéni vállalkozói és kulturális fogyasztói kedvben, a polgárok önművelési-felsőoktatási-felnőttképzési érdekeltségében, a tőke mecénáló hajlandóságában, az erre is épülő alapítványi rendszerben, illetve az ún. nonprofit szektor kiépítésében és törvényi biztosításában lát esélyt a nemzet kulturális megújulására, illetve az állami szerepvállalás pótlására. Ezért is fordít – némi egyoldalúsággal, s olykor illúziókat táplálva és újakat is keltve – különösen nagy figyelmet az „államtalanításra”; a vállalkozás szabadságának, az egyén kulturális jogainak, a sajtó és a média függetlenségének a kivívására és megvédésére (ahol azt veszélyeztetve látja); általában a jogállami normák képviseletére, illetve a nem állami dominanciájú kultúrafinanszírozás jogi és pénzügyi mechanizmusának kidolgozására. Ezzel egyidejűleg – a liberális diskurzus önérzetes, sőt (ha kell) harciasan polemikus képviseletében – bírálja a hagyományos, politikailag túlsúlyos nemzeti kulturális-értelmiségi szereptudatot és viselkedési paradigmát. Elutasítja továbbá bárki „egyedüliként hiteles”, tekintélyelvű nemzeti kánonképzési jogosultságának hatalmi kijelölését, kisajátítását és gyakorlását, illetve a mások nemzeti illetékességének a megkérdőjelezését. De hasonlóképp elutasítja a szocializmus, pontosabban a megvalósult diktatórikus államszocializmus modelljét, a baloldali értékrendet és ideológiát, s mindazt, amit – nemcsak a totalitárius sztálinizmus, hanem – a mégoly pontatlan fogalmú ún. kádárizmus is jelentett, vagy jelent egyfajta nosztalgiaként. A liberális kultúrafelfogás képviselőinek, teoretikusainak egy része a reformmarxista orientációjú, majd fokozatosan a polgári parlamentarizmus alternatíváját vállaló – nemzetközi tekintéllyel és kapcsolatokkal is rendelkező – társadalomtudományi, filozófiai, szépírói, újságírói, médiaértelmiségi körből nőtt ki. Másik szárnyukat jellegzetesen a XX. század eleji magyar, illetve a német, francia és angol-amerikai liberalizmus és polgári radikalizmus ihleti. Jelentős szerepe van soraikban az avantgarde, a neoavantgarde és a különböző egyéb modern áramlatok alkotóinak, esztétáinak is. A pártpolitikai képviselettel nem foglalkozunk; elsősorban a Holmi, a Beszélő, a Jelenkor, a Liget, a Világosság, a Kritika, az Élet és Irodalom, a Magyar Narancs és a 168 óra című műhelyek, illetve a Klub Rádió, valamint az egykoron igen aktív Soros Alapítvány – korántsem csak liberális alkotókat preferáló – támogatáspolitikája említhető e kultúrafelfogás intézményes műhelyeiként.7

      A baloldali, a szocialista kultúrafelfogás sok tekintetben közös gyökerű a liberáliséval: a felvilágosodás, a francia forradalom, a szabadság–egyenlőség–testvériség elveit képviseli, a közösségek és az egyének művelődési esélyegyenlőségében, felemelkedésében látja a társadalmi haladás egyik fő biztosítékát. Fellép bármiféle tekintélyelvű, rendies vagy a nemzetre hivatkozva premodern, kirekesztő orientációval szemben. A globalizációt nem boldog beteljesülésnek (de nem is az ördögtől valónak) tekinti, hanem világgazdasági és -történelmi trendnek, kihasználható, kulturálisan javunkra is fordítható törvényszerűségnek tartja, amelynek távlata egyébként absztraktan már benne volt a marxi társadalom- és gazdaságfilozófiai rendszer jövőképében. A liberális felfogáshoz hasonlóan gyökeresen másként látja a rend és szabadság összefüggését, mint a konzervativizmus és a népi-nemzeti felfogás: nem a rendet tekinti a szabadság előfeltételének, hanem a szabadságot az értelmes rend alapjának. A baloldali, szocialista felfogás ugyanakkor folyamatosan bírálja és meg is akarja haladni a kapitalista gazdasági-társadalmi berendezkedést. Úgy látja ugyanis: a tőke, a piaci elv – kreatív természete ellenére – korlátozza a kulturális fejlődés objektív lehetőségeit, sőt reprodukálja a tömeges művelődési esélyegyenlőtlenségeket, a nemzeti sajátosságokat pedig homogenizálja. Ezért – a szocialista felfogás szerint – csak az esélyegyenlőség és a szolidaritás művelődési programja, ezen belül is a középosztály jelentős szélesítése, az alullévők, a leszakadók kulturális felemelése, a számukra nyújtandó pozitív diszkrimináció, az állam tartós, de nem maradványelvű művelődés- és médiapolitikai szerepvállalása nyújthat esélyt ennek korrekciójára, illetve fordulatra. Természetesen elválaszthatatlanul a civil közösségek – remélt, illetve meghirdetett – növekvő autonómiájától.

      A baloldali kultúrafelfogásnak – miként a többinek is – számos történeti és ideológiai típusa van, radikális-forradalmi, ortodox kommunista, etatista-bürokrata, avantgard utópista és demokrata-reformer változatai egyaránt ismertek. A sztálini ideológiájú diktatórikus, majd később megszelídített államszocialista típusa az egyéni szabadságjogokat – az elnyomást is igazolva – alárendelte az antikapitalista, a közösségi frazeológiájú etatizmusnak; de a szabadságértékeket rehabilitáló szociáldemokrata kultúrafelfogás is túllép a polgári liberálison. A demokratikus baloldali paradigma elutasítja az ideologikus etatizmust, a művelődésben elsődlegesnek tartja a civil mozgalmi, illetve a közösségi önszerveződést. Ezzel együtt továbbra is hangsúlyosan állami feladatnak tartja a súlyos – társadalmi, regionális gyökerű – kulturális egyenlőtlenségek csökkentését, a szociális mobilitásra ösztönző szellemi „tőkeberuházást”, a nemzeti kultúra hagyományos intézményeinek, értékeinek a védelmét. Az esélyegyenlőségért folytatandó küzdelmet állítva a középpontba, korrigálni igyekszik a kialakuló-berendezkedő-restaurálódó kapitalizmus ellentmondásait, egyoldalú piaci mechanizmusait, a technokrata-ökonomista-monetarista elit „kultúraellenességét”. A médiapolitikában és a digitális-információs politikában ez a szemlélet nemcsak a szabadságot és a pluralizmust, hanem a demokratikus hozzáférés intézményes ösztönzését is átfogóan meghirdeti. A marxista ihletettségű baloldali kultúrafelfogás bázisát és hitelét drámaian megrendítette a rendszerváltozás, illetve az ezt kísérő antikommunista, antiszocialista kampány, de hűséges, reformer, önkorrekciós megújulásra képes vagy éppen fiatal teoretikusai és alkotói továbbra is markáns szellemiséget képviselnek. Műhelyeik elsősorban a Mozgó Világ, az Eszmélet, a Múltunk, az Egyenlítő, a Tekintet és az Ezredvég c. folyóiratok, a Politikatörténeti Intézet és néhány alapítvány, ehhez a szellemiséghez kötődnek továbbá a szakszervezetek egy részének és számos civil szervezetnek a kulturális mozgalmai is. Ahogy az eddig említett kultúrafelfogások ihlette publikációk és álláspontok sem kötődnek kizárólagosan a felsorolt (és egyébként sem homogén ideológiájú) műhelyekhez, olykor a baloldali felfogás is teret kap nem baloldali hitvallású napi- és hetilapokban, folyóiratokban.8

      Logikailag nem egészen ideillő az ötödik, az ún. posztmodern kultúrafelfogás. A fogalom tudományos igényességű értelmezéséhez a modernség és változatai, az avantgárd, a neoavantgárd és a posztavantgárd, a második vagy utómodernség stb. történelemelméleti és kultúrhistóriai tisztázására is szükség lenne, ez azonban ehelyütt teljesíthetetlen igény. E tisztázó szemle híján is állítható: a posztmodern kultúrafelfogás a magyar szellemi életben a korábbi kultúraértelmezések jórészt történelmi okokkal összefüggő átpolitizálódására, a rendszerváltozás ideologikus konfliktusaitól való idegenkedésre és az eddig bemutatott négy modellre adott sajátos reakcióként is felfogható. Nemcsak általában igyekszik mentesíteni a kultúrát a károsnak, értékrombolónak tekintett történelmi-világnézeti normáktól, hanem magukat az ún. haladás-ideológiákat, távlatokat is megkérdőjelezi, anakronisztikusnak, lejártnak, illetve ún. elbeszéléseknek, narratíváknak minősíti. A hazai szellemi életben a 80-as évek elején feltűnt posztmodern felfogás (korántsem csupán építészeti stílusként) az államszocializmus kánonjával szemben félreérthetetlenül kritikai, sőt tagadó mozzanatot tartalmazott, kreativitást és frissességet, új ízlésalakzatokat képviselt. Azután – szinte minden új teória tipikus sorsaként – a „posztmodern” kezdett szómágiává vulgarizálódni: a pluralista toleranciát hirdető „posztmodern” a fontoskodó, a sznob köznyelvben a „mindenkinek igaza van” gondolatszegény és vélemény nélküli zsurnalizmusává, a „nem tudom”, a „nem akarom érteni és értékelni” fedőszövegévé, illetve a bennfentesek normatív művészetértésének ideologémájává, értékrend-diktátumának bűvszavává torzult. Ezért természetesen aligha a posztmodern külföldi és hazai teoretikusai a felelősek.

      A posztmodern, illetve a hermeneutika és a dekonstrukció nem csak a marxista, a harmadikutas népnemzeti s a jobboldali diktatúrás ideológiákkal, nem csupán a kategorikus, normatív értékminősítésekkel szállt szembe. Kételyeket fogalmaz meg – sok esetben joggal – a teleologikusnak mondott aufklérista világképekkel, a tökéletesedőnek vélt emberiség történelméről vallott humanista „elbeszélésekkel”, narratívákkal, a liberális üdvtanokkal és a „történelem vége” típusú teleológiákkal szemben is. Abban sok meggyőző érv található, ahogy a posztmodern igyekszik tompítani az ún. elit- és tömegkultúra közötti éles különbségeket, sőt hidakat épít közöttük. Az is maradandó vívmánya e felfogásnak, hogy a történelemtudományban a nagy trendek analízise, értelmezése mellett, sőt helyett a hétköznapi, sőt az ún. mikrotörténelem kutatására esik több figyelem. A posztmodern felfogás hangzatos ideológiaellenessége és a megértő, a szinte mindent értékként elismerő pluralizmus azonban olykor maga is sajátos technokrata ideologikussághoz vezet, sőt – akár csak közvetve is – ürügyet szolgáltat nem egy nyíltan retrográd, tudománytalan, antihumanista, felvilágosodás-ellenes áramlat konjunktúrájához. Érveket szolgáltat továbbá a magaskultúra és a globalizálódó elektronikus tömegkultúra ollójának még szélesebbre tágulásához, az értelmiség nyilvános kritikai funkciójának – a mára már persze aktualitását vesztett váteszszerep megkérdőjelezésére hivatkozó – kétségbe vonásához.

      A művészet „tételes” mondanivalóit, a valóság-referenciát, a kor kihívásaira adandó adekvát emberi válaszok befogadói igényét többnyire érvénytelen szempontnak tekintik; a posztmodern ehelyett a diskurzust és a nyelvet állítja a középpontba, a beszédmódot és a szellemi élet dialogikus természetét figyeli. A 80–90-es évek művészi produktumát tekintve felettébb találóan, ekkor válik ugyanis a magyar irodalomban, sőt a képző-, film-, színház- és zeneművészetben is markánssá – ha nem is uralkodóvá – a rájátszás és az intertextualitás, a más szövegekre való (idéző) utalás, illetve a nyelvkritikai attitűd. Ebben a poétikai-esztétikai modellváltásban – a világtörténelmi élmények sokkoló hatásán túl – sejthetően a multimédia világának klipp- és reklámdömpingje csakúgy ihlető erejű, mint a számítógép és a világháló, amely a szövegek felbontásával és újraszerkesztésével a generatív irodalom médiumává lépett elő. Mindenesetre a posztmodern esztétika elsősorban éppen ezeket a jelenségeket figyeli, méltatja s általánosítja az új művekben, miközben gyakran több szó esik a vendégszövegek forrásairól, kapcsolati hálóiról, a művészet és az alkotók önreflexióiról, mint magáról a műről és annak esetleges humánus üzeneteiről.

      A posztmodern felszínes apologétái (szemben komoly, vívódó gondolkodóival) „nem tartják fontosnak a művészetek hagyományos társadalmi érzékenységét, nem hisznek abban – érvel az irodalomtudós Kenyeres Zoltán –, hogy a műalkotásoknak bármiféle etikai, társadalmi szerepet lehetne tulajdonítani. [...] A posztmodern mögött a teljes és tökéletes társadalmi kiábrándulás munkál, a posztmodern ideológiája a tökéletességig vitt illúziótlanság. Innen ered a nyelvbe való teljes elméleti bezárkózás, ebből fakad minden társadalmi párbeszédkapcsolat tartalmi kikapcsolása: a műveket sterilizálva minden mozzanatot igyekeznek puszta beszédmóddá redukálni, a beszédmódok értelmi megragadását pedig a lehető legteljesebben formalizálják”.9 A beszéd tartalma helyett válik fontossá a beszédmód, vagyis a nyelv hordozta emberi üzenet, a jelölt helyett tehát szinte már csak a jelölő a lényeges. „[...] Ha a társadalmi-etikai vonatkozásoktól minél teljesebben mentes, steril »szöveg« emelkedik ideáltípussá, akkor az ezt értékközéppontba állító irodalomszemlélet sem tud mit kezdeni az irodalmi múlt egész sor jelenségével. Nem is szólva arról, hogy a társadalmi-etikai vonatkozások »kiiktatása« elméleti feltevésként sem állja meg a helyét, hiszen a művek úgynevezett transzgresszív elemei hozzátartoznak az esztétikai hatáshoz”10 A profetikus-nemzetieskedő művészetideál kötelező normája összeomlásának vagy akárcsak a metaforikus politikai üzenetkényszer eltűnésének még örülhet az ezredvég alkotója és közönsége. A kánonok felbontásának, sőt mindenféle kánon tagadásának programjával fellépő posztmodern azonban a 90-es évekre maga is erős, normatív kánonná rögzült a magyar társadalom és szellemi-művészeti élet közegében – ha nem is feltétlenül világhatalmi vagy állami segédlettel. Illetékes, de nem feltétlenül egyedül legitim világkép.

      Az öt felfogástípus, illetve kulturális kánon – „didaktikai kénytelenségből” – modellszerűre leegyszerűsített bemutatását követően megismételjük: nem a magyar kultúrát bontottuk irányzatokra (hiszen az, minőségi övezetében, „ideológiailag” szerencsére felparcellázhatatlan), hanem kultúrafelfogásokat tipologizáltunk. Más felosztások is lehetségesek, léteznek továbbá a fentiekben nem említett, de szintén markáns és értékes művelődési elképzelések is. Minden áramlaton belül tapasztalhatók viták, irányzati feszültségek, szélső pólusok, illetve átmenetek a többi kultúrafelfogás felé. E kultúrafelfogások és képviselőik – bár vannak pártmozgalmi kötöttségeik és bázisaik is – nem azonosíthatók mechanikusan a magyarországi parlamenti pártokkal, azok deklarált vagy éppen gyakorolt művelődés- és médiapolitikájával, illetve értelmiségi holdudvarukkal és intézményeikkel. Kétségtelen ugyanakkor, hogy ezeknek a művelődési modelleknek és kulturális kánonoknak a meghatározó értékelvei stratégiai-politikai koncepcióként és/vagy jelszóként centrális szerepet játszottak–játszanak egy-egy kormányzó vagy ellenzéki párt működésében, illetve az állami kulturális politika egyes szakaszaiban.

      Nem tértünk ki arra sem, hogy az egyes kultúrafelfogások öndefiníciójában és tényleges érvelésében – természetszerűleg – nemcsak a pozitív értékállítás és stratégiaképzés, hanem az ellenségkép-teremtés is jelentős szerepet játszik. „Liberális – antiliberális”, „nemzeti – nemzetietlen”, „elitista – populista”, „premodern – antimodern – modernizációpárti”, „nosztalgikus államhívő – felelőtlenül piacpárti”, „rendpárti – anarchista”, „antiglobalista – univerzalista”, „klerikális-vallásellenes” stb., s egyéb pólusok mentén definiálják önmagukat s vitapartnereiket. [A 2000-es években különösen kétpólusúvá vált nemcsak a pártpolitikai, hanem az ideológiai-kulturális erőtér is; éles kultúrharcok tanúi lehettünk s mind riasztóbb, hogy a konzervatív, keresztény-nemzeti, valamint a radikális nép-nemzeti kultúrafelfogás némely irányzatai egyre szorosabban érintkeznek, ölelkeznek a szélsőjobboldali, kirekesztő, gyakran kódoltan, sőt nyíltan rasszista, cigányellenes és antiszemita „kultúrákkal”, ideológiákkal és mozgalmakkal. – 2012 nyara]

      Aligha egy ilyen összefoglaló áttekintés illetékessége, hogy precízen mérlegelje a kulturális kánonok, művelődés-felfogások értékhozadékát és ellentmondásait. Annál is kevésbé, hiszen mindegyik kultúrafelfogás rokon abban, hogy – legalábbis szándéka szerint – a művelődés ügyét „stratégiai” kérdésként, „össznemzeti ügy”-ként kezelik, s – deklaratívan – elutasítják a kultúrával, művelődéssel szemben érvényesített s érvényesülő (különböző színezetű) politikai és államháztartási, pénzügyi maradványelveket. Mindazonáltal ezeket az ideológiai szerepet is betöltő kultúrafelfogásokat történelmi távlatból majd egyrészt az érdekek érvényesítésének gyakorlati eredményessége, a művelődési „produktum”, a kulturális mozgás dimenziója méri meg, másrészt mindegyikben vannak gazdag értékek, új felismerések és jogosan korrekciós törekvések. A különböző kultúrafelfogások ihlette alkotók, tudósok, művészek, közírók, illetve pedagógusok, népművelők, kultúraközvetítők tényleges szakmai és erkölcsi teljesítménye pedig végképp nem minősíthető közvetlen ideológiai, kulturális-irányzati alapon. Még kevésbé a befogadók műveltsége, változó kulturális szokásrendszere, ízlése. Ez akkor is így van, ha nagyobb rálátásból – s főleg egy-egy kultúrafelfogás képviselőinek, intézményeinek hatalmi helyzetbe kerülése kapcsán – természetesen mégiscsak elemezhető s értékelhető a kulturális paradigmák, értékrendek és kánonok, programideológiák és/vagy állapotideológiák művelődéstörténeti szerepe, hozadéka.

      Az ezredforduló magyarországi szellemi életének áttekintéséből – a kultúrafelfogások bemutatásán túl – nem hiányozhat a művelődéspolitikai dimenzió sem. Politikaelméleti, strukturális szempontból a XX. század végi Európában elvileg hat kultúrpolitikai stratégiát vesznek számba: (1.) a kultúraőrző, (2.) a felvilágosító, (3.) az identitásépítő, (4.) a piaci modellt, (5.) a jóléti állam stratégiáját és végül (6.) az. ún. posztindusztriális, korporatista modellt. A kormányzatok kulturális szerepvállalásának, pénzügyi és irányítási technikáinak pedig – a fenti hatot részben lefedő, részben keresztező módon – négy modelljét különböztetik meg: (1.) a rásegítő típusú támogató magatartási modellt, (2.) a mecénás típusút, (3.) a menedzser típusú modellt s végül (4.) az ún. művezető állam szerepvállalását. Anélkül, hogy ezt a „hat plusz négy” típust részletesen kibontanánk (vagy éppen újabbakat alkotnánk), jelezzük: egyfajta hullámmozgás jegyében mindegyikkel volt, van több-kevesebb érintkezése, kapcsolata az ezredforduló körüli évek magyar kulturális politikáinak, de nem eszerint mutatjuk be a rendszerváltás utáni éveket.

      Művelődés- és politikatörténeti távlatból rögzíthető, hogy – a sok konfliktus mellett is – az 1990 utáni parlamenti demokráciában megteremtődtek a demokratikus jogállam szabad kulturális életének működéséhez nélkülözhetetlen alapvető törvényi feltételek, illetve keretek. E folyamatból – minden korrigálandó hibájukkal együtt is – (a köz- és felsőoktatási törvényeken kívül) kiemelhető a Nemzeti Kulturális Alapról szóló 1993. évi XXIII. törvény, illetve későbbi, 1996-os és 1998-as (erősen vitatott) módosítása; az 1995. évi LXVI. törvény a köziratokról, a közlevéltárakról és a magánlevéltári anyag védelméről; az 1996. évi I. törvény a rádiózásról és televíziózásról, amelyet médiatörvényként tart számon a közélet; a kulturális javak védelméről és a muzeális intézményekről, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közművelődésről megalkotott 1997. évi CXL. törvény, amely a kulturális alaptörvény nevet kapta a hétköznapi szóhasználatban; a kulturális nonprofit gazdaságot szabályozó 1997. évi CXVI. törvény a közhasznú szervezetekről; az elektronikus és digitális korszak követelményeit is figyelembe vevő 1999. évi LXXVI. törvényt a szerzői jogról. Végül 2001-ben fogadta el az Országgyűlés a kulturális örökség védelméről szóló LXIV. törvényt s ebben az évben született meg a XL. sz., ún. egységes hírközlési törvény is. Hosszú vajúdás után 2003 végén elfogadták az ún. filmtörvényt, 2004-ben pedig – egyéb fontos kulturális jogszabályok mellett – a Nemzeti Audiovizuális Archívumról alkotott törvényt. [A tanulmányom lezárása óta eltelt, közel 10 év művelődéspolitika-történeti, ezen belül kulturális törvényalkotási szempontú áttekintésére a kötet más, később született, „hátrébb olvasható” írásai tesznek kísérletet.]

      A nemzeti művelődés és a mindenkori kultúrpolitikák viszonya sokfelől vizsgálható. Ez a viszony az utóbbiak távlatos megítélése, történelmi értékelése szempontjából legalábbis háromrétegű. A kultúra arculatának, helyzetének, szerkezetének alakulásában a hosszabb időtávú, makrotársadalmi, életmódbeli, kulturális trendek az elsődlegesek, ezek tudományos elemzésére a szociológiai kutatások vállalkoznak. Egy második réteget képeznek azok a világpolitikai, ezen belül globális és európai integrációs folyamatok, illetve gazdasági, jogi követelmények, amelyek között hazánk sorsa alakult s alakul, illetve amelyekhez illeszkedni akar vagy kénytelen. Végül „csak” ezek után, harmadik faktorként lehet s kell az aktuális kormányzati politikát figyelembe venni, amely persze – ha nem képes is döntően meghatározni az objektív kulturális folyamatokat, de – nagymértékben befolyásolja az alternatívákon belüli választásokat. A mindenkori hatalomnak ugyanis – a törvényalkotási kezdeményezés, az állami költségvetés és pénzügyi mechanizmus, a kormányzati politizálás, az intézményrendszer, a politikai kultúra alakítása stb. révén – meghatározó szerepe van az innováció állami forrásainak föltárásában és működtetésében, a kulturális stratégiai prioritás kijelölésében; a tudástőke társadalmi elosztásában és a kultúra finanszírozásában. Meghatározó továbbá a kormányzati politika az információs, a sajtó- és az alkotói szabadság tényleges érvényesülésében; a média, az információ, a kultúra és a társadalmi esélyek viszonyának, a hagyományokhoz és a digitális világhálóhoz való hozzáférésnek a befolyásolásában; a határon túli magyar kisebbségek kulturális identitása megőrzésének állami támogatásában; az ország és a nemzet kulturális imázsának, illetve a kulturális közbeszéd és a politikai kultúra formálásában stb.

      Ebben a hármas mezőben realizálódhatnak a mindenkori politikák cselekvési esélyei, illetve itt válhatnak nyilvánvalóvá maradandó érdemeik, progresszív döntéseik és érhetők tetten mulasztásaik, hibás döntéseik.

      A rendszerváltozás utáni első, a Magyar Demokrata Fórum vezette kormány (1900-1994) sokat tett a többpárti parlamenti demokrácia, a sajtószabadság és a kulturális pluralizmus, valamint az új típusú kulturális mecenatúra intézményeinek kiépítéséért. Történelmi érdeme az egyházi kulturális intézmények széles körű visszaadásának elindítása, továbbá az „összmagyarságban”, a kultúrnemzetben való gondolkodás állami konzekvenciáinak levonása, a határon túli magyar kisebbségek támogatásának új alapokra helyezése. Nem ismerte fel ugyanakkor a mélyben zajló objektív társadalmi és makrokulturális folyamatokat. A globalizációban elsősorban veszélyeket látott s döntően ideologikus kampányokkal, esetenként avítt nemzetieskedő kulturális ideológiával, az államszocialista évtizedek művelődési intézményrendszerének túldimenzionált támadásával, értékpusztító lejáratásával, továbbá a televíziók és rádiók megszerzéséért indított politikai harccal valósította meg (egyébként rokonszenves elveket is megfogalmazó) kulturális céljait. Eközben semmit nem tudott tenni a negatív kulturális mélyfolyamatok lassítására, sőt – miként ezt például az első ún. médiaháború is mutatta – maga is korlátozta az általa intézményesített szabadságjogok tényleges érvényesítését.

      Az 1994 és 1998 közötti szocialista–szabaddemokrata kormányzat gyorsan felszámolta az újetatista jobboldali kultúrharcot és volt benne önmérséklet arra, hogy ne vegyen ellenkező előjelű, liberális-baloldali szellemű revánsot. Biztosította a jogállami normák érvényesülését a művelődésben, néhány területen elkezdte a valódi modernizációt és kulturális demokratizálást is, kulcsfontosságú – bár számos hibával terhes – törvényeket terjesztett az Országgyűlés elé és fogadtatott el (médiatörvény, kulturális alaptörvény stb.). Részben a gazdasági stabilizációs kényszer (az ún. Bokros-csomag), részben politikai okok miatt azonban most is elmaradt a művelődés- és médiapolitika, illetve az információs-társadalmi stratégia hatékony összehangolása és a gyakorlatba történő átültetése. Nem bontakozott ki az esélyegyenlőtlenségeket tudatosan csökkentő kulturális cselekvés sem, sőt a kormányzat a fiatal értelmiség egy részét is maga ellen fordította. A baloldal, az MSZP – részben mivel félszeg bűntudattal kompenzálta az államszocialista évtizedek vélt vagy valódi hatalmi torzításait – a demokratikus kultúrpolitikai keretek deklarálásán és parlamenti biztosításán túl nem dolgozott ki és érvényesített offenzív demokratikus művelődéspolitikát, s a kulturális irányítást lényegében teljesen átengedte a koalíciós partnernek, az SZDSZ-nek.

      Az 1998 nyarán a Fidesz vezetésével hatalomra került kormány a művelődéspolitikában is érvényesítette a „több mint kormányváltás” igényét. A vezető kormánypárt irányítói és értelmiségi holdudvarának prominens képviselői jórészt átvették és etatista céltudatossággal, nagy állami pénzforrások mozgósításával érvényesítették az Antall–Boross-kormányzat kultúr- és médiapolitikai mezbe öltöztetett konzervatív, historizáló, nemzetieskedő értékrendjét. Kihasználták az információs, globalizációs korszak, a kapitalista versenytársadalom objektív ellentmondásait, az ezek által kiváltott társadalmi szorongást és a – szélsőjobboldali radikalizmus által külön is gerjesztett, manipulált – nemzeti veszélyeztetettség-érzést, a Trianon-szindrómát. Élve (korabeli ellenzéki vélemények szerint: visszaélve) a millennium ünnepségsorozatával, a kormányzat látványos nemzeti és történelmi kampányokat, építkezéseket kezdeményezett, monumentális filmeket mecénált (más alkotások kárára is), bírálói szerint újraideologizálta és átklerikalizálta, a szimbolikus politika eszközévé, szinte hatalmi reprezentációs intézménnyé tette az állami kultúrpolitikát és szükségképpen újraerősítette a szellemi élet belső megosztottságát is. Több esetben nyíltan is deklarálta a nemzet, illetve az ország politikai szempontú kettévágását, az önkijelöléssel megnevezett „nemzeti oldal” és az ún. „idegenszívűek” „két Magyarország”-át. Együttműködve a MIÉP-pel lényegében kormányellenőrzés alá vonta a közszolgálati médiumokat s engedte, hogy azok egyes műsorait alkotmány- és törvénysértő, rasszista, gyűlölködő hangvétel uralja el. A kormányzat ugyanakkor számos korábbi, a rendszerváltás első nyolc évében megalapozott, elindított, illetve már nagy tradíciójú művelődési intézmény ellen is fellépett, némelyiket megszűnésre, tönkremenésre vagy teljes átalakításra ítélve (több nagy vidéki művelődési központ, a Nemzeti Színház, az Országos Műszaki Dokumentációs Központ és Könyvtár stb.). Eközben néhány új monumentális kulturális intézmény alapításába is belefogott (pl. Modern Magyar Művészeti Múzeum).

      A 2002-ben kormányra lépő szocialista-szabaddemokrata koalíció mindenekelőtt az új parlamenti többség által törvénysértőnek ítélt korábbi művelődés- és médiapolitikai intézkedések még egyáltalán lehetséges korrekcióját hajtotta végre. A „nemzeti közép”-re törekvés szándékával is igyekezett mentesíteni a szellemi életet a hevült ideológiai küzdelmektől, a kultúrharctól, s megvalósítani néhány évek óta halogatott rekonstrukciót. A művelődés-, információs- és médiapolitikai intézkedések nagy része a kiáltó társadalmi esélykülönbségek kulturális csökkentését, a demokratizálást tűzték ki célul, de ezek eredményessége csak hosszabb távon ítélhető meg. 2004-től az Európai Unió tagja lett hazánk, amely – egyebek mellett – a korábbinál intenzívebb kulturális külpolitikát ösztönöz, mindemellett ez a kormányzat is nagy (talán túlzottan nagy) súlyt fektet a kultúr- és művészetpolitika reprezentatív, illetve propaganda-oldalára. Ehhez képest alig történt érzékelhető elmozdulás a szívós egyeztetéseket igénylő médiapolitika terén. 2004-ben – a kultusztárca kezdeményezésére, széles szakértői körre támaszkodva – vitaanyagként egy hosszú távú Magyar kulturális stratégia került nyilvánosságra,11 amely végre a kulturális vidékfejlesztést és a művelődési, illetve a digitális esélyegyenlőtlenségek csökkentését fogalmazta meg prioritásként, számos gyakorlatias javaslatot is megfogalmazva. Ez a szellemiség is kifejeződik néhány széles társadalmi érdekű kulturális projekt elindításában, A Nagy Könyv akcióban, a Közkincs-programban vagy a könnyűzenei támogatáspolitika újragondolásában (PANKKK), továbbá a kulturális örökségvédelmi törvény 2005-ös módosításában.

      [2005 tavaszától új kultuszkormányzat s új stratégiai koncepció született, hogy azután a különböző progresszív vagy ellentmondásos törekvéseket elsodorja a kormányzat és ellenzék „nagypolitikai” viszonyának brutalizálódása. A 2006–2010 közötti, majd a 2010 utáni kormányzat művelődéspolitikájának bemutatására a kötet más, későbbi tanulmányai vállalkoznak. – 2012 nyara.]

      E tendenciák és jelenségek, illetve a rendszerváltozás utáni egész időszak kultúrpolitikái eredményességének megítélése majd csak nagyobb távlatból lehet reális; a napi politikai folyamatok minősítése mindazonáltal nem is tartozik ennek az összefoglalásnak a feladatai közé. Egyébként is – ismételjük – a magyarországi, illetve a magyar művelődés helyzete nem elsősorban napi, illetve pártpolitikai tényezőktől függ. Az viszont a nemzeti kultúra jelene és jövője szempontjából feltétlenül veszélyesnek, károsnak tetszik, ha a politikai rendszer – egészségtelenül – kétpólusúvá alakulásának tendenciája az értékrendek, mentalitások, szakmák és értelmiségi elitek klikkesedését, politikai törésvonalak menti kettészakadását, minőségellenes polarizálódását, a klientúra-szomszédvárak kiépülését idézi elő.

Készült: 2005-ben.


  1.   Vö.: Daniel Bell: Az ideológia vége. Világosság, 1991. 4. sz. 241-248. p.
  2.   Lukács György: A társadalmi lét ontológiájáról. Szisztematikus fejezetek. III.: Eszmei mozzanat és ideológia. Budapest, Magvető, 1976. II. kötet. 551. p.; lásd még különösen: 189-490. p.
  3.   Szabó Miklós: Programideológiák és állapotideológiák. [1977] In: Sz. M.: Politikai kultúra Magyarországon 1896-1986. Budapest, Atlantis program – Medvetánc könyvek, 1989. 93-108. p.
  4.   Csak néhányra utalok: Gyurgyák János (szerk.): Mi a politika? (Elsősorban Gyurgyák János, Kende Péter és Schlett István tanulmányai.) Budapest, Századvég, majd Osiris, sok kiadásban 1994 óta; Bayer József: A politikai gondolkodás története. Budapest, Osiris, 1998.; Uő: A politikatudomány alapjai. Budapest, Napvilág, 1999.; Vitányi Iván: A kulturális fejlődés stratégiája. In: Vitányi Iván: Kultúraelméleti és művelődésszociológiai írások. Pécs, PTE FEEK, 2005. 287-306. p.; Hallin, Daniel C. – Mancini, Paolo: Médiarendszerek. A média- és politikai rendszerek három modellje. Budapest, Alkalmazott Kommunikációtudományi Intézet – Gondolat, 2008. stb.
  5.   Egy friss dokumentumkötet történelmi előzményükről, a XX. század első felének konzervatív ideológiájából: Romsics Ignác (szerk.): A magyar jobboldali hagyomány, 1900-1948. Budapest, Osiris, 2009.
  6.   A népi-nemzeti kultúrafelfogás egyik legnagyobb hatású képviselőjének, Németh Lászlónak a bemutatásához lásd: Németh László: Művelődéspolitikai írások. Szerk.: Monostori Imre, előszó: Lackó Miklós. Budapest, Múzsák, 1986., valamint ugyanő: Ha én miniszter lennék (1962). In: Németh László: Életmű szilánkokban. Budapest, Magvető – Szépirodalmi, 1989. II. kötet 199-281. és 540. 1.
  7.   A liberalizmus számos, általam is használt hazai feldolgozása és értelmezése közül szintén csupán egyetlen összeállításra hivatkozom: A liberalizmus választása. [Tematikus folyóiratszám.] Világosság, 1994. 5-6. sz.
  8.   E tanulmány szerzőjének kísérletei a baloldali kultúra- és médiafelfogás bemutatására és elemzésére: Agárdi Péter: „...A multat be kell vallani”. Nemzeti kultúra – baloldali tradíció. Budapest, Argumentum – Lukács Archívum, 2006. 124-153., 311-361. p.; Uő: Közelítések a Kádár-korszak művelődéspolitikájának történetéhez. In: Művelődéstörténeti szöveggyűjtemény II. Válogatás a magyar művelődés 1945 és 1990 közötti történetének dokumentumaiból. (Két kötetben.) Szerk.: Agárdi Péter. Pécs, 2000, újabb kiadások is. II. kötet 711-744. p.; Uő: A magyar baloldali médiafelfogás paradoxona. In: Uő: Bródy Sándor u. 5-7. Rádió és médiapolitika a századforduló Magyarországán. Budapest, Új Mandátum, 2005. 202-222. p.
  9.   Kenyeres Zoltán: Az irodalom új műfajai. Népszabadság 1996. február 8.
  10.   Kenyeres Zoltán: Irodalom, történet, írás. Budapest, Anonymus, 1995. 237. p.
  11.   Lásd: Magyar kulturális stratégia — 2004 ősze – 2005. február. A kultuszminisztérium mellett működő, Harsányi László vezette Kulturális Stratégiai Tanács dokumentuma. In: Agárdi Péter: A magyar kultúra és média a XXI. század elején. Pécs, PTE FEEK, 2005. 265-294. p.


A dokumentum forrása:

Agárdi Péter:
Kultúravesztés vagy kultúraváltás?

Nemzeti értékek — kultúraközvetítés — művelődéspolitikák

Pécs, PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar,
Andragógiai, Könyvtártudományi és Kultúratudományi Intézetek, 2012

Felelős kiadó: dr. Nemeskéri Zsolt dékán

Az elektronikus változatot készítette: Ambrus Attila József
A kötet szerkesztése lezárva: 2012. szeptember 1-én.

ISBN 978-963-642-482-4

© Agárdi Péter, 2012
Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország (CC BY-NC-ND 2.5)

PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar
H-7633 Pécs, Pécs, Szántó K. J. u. 1/b.
Tel 06 (72) 501-500 / 22138