---

4. Kultúravesztés és/vagy kultúraváltás?

Média és nemzeti művelődés

A társadalmi és a politikai viszonyok, a törvényalkotási és joggyakorlati, az államszervezeti és közigazgatási mechanizmusok, a mediális, az infokommunikációs és a kulturális nyilvánosság radikális átalakulásának éveit éljük. A kulturális valóság- és önismeret feladatai, teljesítményei, szakmai gyújtópontjai nem köthetők naptári fordulókhoz. Mégsem haszontalan a század második évtizedének küszöbén, 2010-ben föltenni a kérdést: mi a helyzet a mai magyar művelődésben. A válaszadási kísérletre jó alkalmat kínál, hogy Pécs Európa 2010-es kulturális fővárosaként nem csupán innovatív rendezvénysorozatot, előbb-utóbb remélhetőleg megvalósuló monumentális beruházásokat s talán lokális kultúraváltást hoz, hanem az értelmiségi, a kultúraközvetítői hivatástudat megerősítésének kötelezettségével is együtt jár.¹

      Mindezen túl a „rendszerváltozás-történeti pillanat” is kikényszeríti a helyzet tudatosítását: egy gyökeres, bár még beláthatatlan távlatú politikai kurzusváltás időszakában vagyunk. Ripp Zoltán így fogalmaz: hazánkban „az 1989-es demokratikus köztársaság alapjait megrengető közjogi ellenforradalom érlelődik, a korábbinál is gátlástalanabb hatalmi térfoglalással, a szellemi életben megkezdett hittérítő agresszióval párosulva”. Egy olyan autoriter, populista, „keresztény-nemzeti mázzal bevont” »demokratúrás« rendszer felé megyünk, amelynek modernizációs potenciálja és tényleges stratégiája (még akár tekintélyelvű keretben is) meglehetősen kétséges.² Ennek a formálódó új rendszernek már most is láthatók az antiliberális, „nemzeties” és „evangelizációs” zászlókat lobogtató, szigorúan centralizáló, a múltba visszaforduló kulturális, oktatás- és művelődésügyi kísérőjelenségei, sőt pillérei. Tettem már kísérletet egy-egy időszak kultúrpolitikájának szakmai indíttatású, tárgyilagosságra törekvő kortársi bírálatára.³ Meglenne az indokoltsága ennek az áttekintésnek a most kezdődővel is, de ehelyütt mégsem a Fidesz–KDNP-kormányzat művelődéspolitikája már 2010-ben is markánsan érvényesülő koncepciójának, intézkedéseinek és a mögülük rekonstruálható kulturális világképnek az elemzésére vállalkozom. Itt és most nem vonom meg a nyolc évig hatalomban volt szocialisták és liberálisok művelődésfelfogásának, valamint kulturális kormányzati cselekvésének, illetve ezek baloldali és „baloldali” karakterének a szigorúan kritikus mérlegét sem. E tanulmány keretei között a művelődéspolitikáknál sokkal tágabb dimenzió, az ország műveltségi állapota foglalkoztat, már csak azért is, mivel ez a szempont, azaz a makrokulturális tények és trendek olykor sajnos „nem szokták zavarni” a mindenkori kulturális ideológiákat, a tevőleges kormányzati és/vagy ellenzéki művelődéspolitikákat.

      Természetesen csupán néhány műveltségi és művelődési tendencia megnevezésére, sarkított kiemelésekre törekedhetek; tanulmányom nem helyettesítheti a magyar nemzeti kultúra állapotának, intézményrendszerének, ágazatainak felmérésére illetékes kollektív vagy egyszemélyes tudományos szintéziseket. Amúgy nem túl bőségesen állnak a rendelkezésünkre ilyenek, de még ezeket is alig ismerik, forgatják, használják az illetékesek, közöttük a politikai osztály képviselői – tisztelet a kivételeknek. Pedig az elmúlt években, ha töredezetten is, de folytatódtak s a nyilvánosság (benne a politika) rendelkezésére álltak–állnak a szisztematikus művelődésszociológiai kutatások. A Hidy Péter és Vitányi Iván irányította 90-es évekbeli analízisek és összegezések,⁴ majd ezek továbbfejlesztései, a friss szabadidő-kutatások,⁵ a Találkozások c. sorozat Hunyadi Zsuzsa és mások által írott kötetei,⁶ az új szociológiai elemzések és összefoglalások⁷ sok tanulságos, esetenként megdöbbentő adattal és általánosítható tanulsággal szolgáltak s szolgálnak ma is. Közben a társadalomtudományokban itthon is végbement egy ún. kulturális fordulat, a hagyományos irodalom- és művészettudományokban pedig egy ún. mediális nyitás tapasztalható. Általában is: a cultural studies-típusú vizsgálatok egyre szélesebb és újszerűbb témaköröket, illetve multidiszciplináris megközelítéseket vonnak be a kutatásokba.⁸ Ezek eredményei fontos innovációkat eredményeztek a kortárs kultúra – benne mindenekelőtt a populáris és tömegkommunikációs szféra természetének – megértő feltárásában, s egyúttal nemzetközileg is karakterizálhatóbbá tették a hazai tendenciákat.

Változó műveltségfogalmak

A tudományos felismerések új fogalmakat, paradigmákat, szempontokat (némelykor persze csupán divatszavakat) vezettek be a kulturális diskurzusokba, hadd utaljak a „McWorld kontra Dzsihad” kulturális alternatívájára, a posztmodernre, a posztkulturális társadalomra, a hálózatiságra, az élmény- és a rizikótársadalomra, a médiakonvergenciára stb. Annak örülhetünk, hogy a társadalomtudományokban végbement „kulturális fordulat” ráirányította a figyelmet az addig döntően „materiálisnak”, gazdasági megalapozottságúnak hitt objektív társadalmi-életmódbeli folyamatok kulturális determináltságára és összefüggéseire, igaz, ez egyáltalán nem vadonatúj felismerés, hiszen például Vitányi már három évtizeddel ezelőtt, méghozzá élesen polemikus hangvétellel megfogalmazta.⁹ A „kulturális fordulattal” talán emelkedett a „puhább” társadalomtudományok presztízse, mindazonáltal e változásoknak a társadalmi-közéleti cselekvés, a politika dimenzióiban (polity, politics, policy)¹⁰ Magyarországon alig voltak termékeny, hosszú távú, művelődésstratégiai mértékű pozitív következményei. Sőt, mivel ez a kulturális fordulat nagyjából egybeesett a társadalomtudományok és a történelemszemlélet ún. posztmodernesedésével, az egyértelmű értékrendeket, haladáselvű normákat felváltó szubjektivizálódással, a „narratívák és diskurzusok” relativizáló elméleti metodikájával, továbbá a hazai rendszerváltás, a politika professzionalizálódása nyomán a küldetéstudatosan átpolitizált humán értelmiségi szerep leértékelődésével, a kultúra „rögtön” vesztett is rangjából. Hiszen a posztmodern „ideológiamentes” újideológiájaként minden egyéni, csoport- és szubkultúra, értékrend és értékkollízió elbeszélések és szimbólumok legitim, „egyenrangú” alakzataként definiálódik és igazolódik, s ezáltal maga az értelmiségi és kultúraközvetítői hivatás is – okkal, ok nélkül – lefokoztatik a korábbiakhoz képest.

      De szálljunk le a kultúratudományi metaelmélet „magas” lováról, s végre vessünk pillantást a magyar társadalomban zajló kulturális folyamatokra. Ezek közé természetesen, sőt elsődlegesen, alapozó módon az oktatás állapota és eredményessége is beletartozik, de ehelyütt, az alábbiakban elsősorban az iskolán kívüli kultúraközvetítésre koncentrálok. A legtöbb elemzés és összegezés többirányú, ellentmondásos arculatúnak láttatja a hazai műveltségi viszonyokat és kultúrát,¹¹ még ha vannak is, akik inkább a pozitívumokra, a modernizációs és globalizációs eredményekre, mások pedig a negatívumokra, a társadalmi-nemzeti kockázatokra és a minőségi süllyedésre tesznek erősebb nyomatékot. Ezt az ellentmondásos kettősséget bemutatva, a negatívumokat is sorolva, három évvel ezelőtti tanulmányomban a hangsúlyt magam inkább az újdonságokra, a mediális, digitális és mobilkommunikációs kultúraváltás termékenyítő esélyeire, azaz a pozitívumokra tettem.¹² Úgy véltem: minden súlyos tünet ellenére meg kell védeni a jórészt a fiatal generációkra jellemző, esetenként radikálisan új kulturális életformákat, szokásokat, értékrendeket az avítt konzervativizmussal, a régi kánonok nosztalgikus vagy értetlen számonkérésével, egyfajta nemzeti bezárkózással, sérelmi és panaszkultúrával, vagy éppen az arisztokratizmussal és sznobizmussal szemben. A „válság vagy megújulás”, a „leépülés vagy modernizáció”, a „dezintegráció vagy innováció” pólusai közül – bár a negatív tüneteket is erőteljesen szóvá tettem – 2007-ben az utóbbiak erősebb vonzását, kedvező hatását emeltem ki és üdvözöltem. 2010 nyarán, az évtizedfordulón is fönntartom ennek a nem elvtelen békítgetésnek szánt „egyrészt–másrészt” árnyalásnak az igényét, de ma sokkal súlyosabbnak és rapidabbnak látom a negatív tüneteket, főleg a társadalom általános és mindennapi kulturáltságát, a közműveltséget, a kulturális esélyegyenlőtlenségek megmerevedését illetően. A 2006-2007 utáni évek s főleg a 2010 nyarától kezdődő időszak – szerintem – felerősítették ennek a kulturális állapotnak a veszélyes szociálpszichológiai, társadalompolitikai együtthatóit és következményeit is, miközben tény: a korábbi, köztük a szocialista–szabaddemokrata kormányzatok nem vagy alig számoltak e folyamatokkal.

Az infokommunikációs–mediális környezet és a közszolgálatiság

Az elmúlt két évtizedben hazánk is belépett az információs társadalmak világába. A digitális kultúraváltás, a média és a világháló globalizációs forradalma, az ún. ikonikus fordulat, illetve a másodlagos szóbeliség¹³ gyökeresen új közegbe helyezte a kommunikáció legkülönbözőbb változatait, ide értve a kultúraközvetítést is (ezen belül pl. a legrégebbi kultúraközvetítő intézménytípust, a könyvtárat). Nem csak, nem egyszerűen technikai újdonságokról, az írott és a közvetlen, élőbeszéd jellegű kommunikáció relatív háttérbe szorulásáról, az egyidejű és elvileg korlátlanul széles hatósugarú információszolgáltatás lehetőségeiről, bár ezek is jóval többet jelentenek pusztán „műszaki”, „mennyiségi” fordulatnál. Ennél sokkal fontosabb, hogy a hagyományos műveltség fogalmát kiegészíti, sőt már-már felváltja az információs műveltség, illetve kompetencia fogalma és realitása.¹⁴ A mediatizált nyilvánosságban a korábbinál sokkal plurálisabb a célközönség, igen megosztott és alternatív a véleményforrások kínálata, nagyobb tehát az információkhoz való hozzáférés és a befogadói választás esélye, az interaktivitás lehetősége; azaz a társadalmi kontroll valamiféle (ha nem is abszolút) garanciarendszere. Erről szól az a komplexum, amit „web 2.0”-jelenségnek nevezünk.

      Mindezekkel a kedvező tendenciákkal egyidejűleg viszont nő az információkban való önelvesztés, a „túlinformáltság”, a releváns és a hamis, pontatlan, netalán manipulatív közlések összekeveredésének és köztük való eligazodási képtelenségnek a kockázata, elegendő csak az internetre utalni. Ám nemcsak emiatt nő meg a mértékadó közigazgatási kommunikációs fórumok jelentősége, hanem amiatt is, hogy az általános mediatizáció, az infotainment mint kommunikációs modell rohamos terjedése révén tanúi vagyunk egy lebutulási folyamatnak is. Az igénytelen szappanoperák, valóságshow-k, sztárműsorok, valamint a szakmailag kontrollálatlan weblapok, a blogoszféra káros kinövései okán az ál- és rémhírek, a hiszékenység és a demagógia olyan széles körben terjednek, hogy igen nagy kihívás – és emberpróbáló feladat – szembeszállnia ezzel a felelős kultúraközvetítésnek. Van esélye vagy kockázata az emberi psziché, az érzékelés, a gondolkodás és képalkotás (netalán az agyféltekék működése?) átstrukturálódásának is.¹⁵

      Nem hagyható ugyanakkor figyelmen kívül, hogy az általános infokommunikációs, mediatizációs és digitalizációs folyamatok közepette 2010–2011 során földrengésszerű változásokat él meg a hazai sajtó- és médianyilvánosság, a kommunikációs politika és intézményrendszer is. Még a radikális fordulatot hozó 2010. tavaszi országgyűlési választások előtt, 2009-ben írta egy pártelfogultsággal igazán nem vádolható médiaszakember, Polyák Gábor: „Magyarországon valójában nem létezik médiapolitika. Politikai alkukban formálódó (párt)politikai döntések születnek, amelyek mögött szakpolitikai megfontolások alig fedezhetők fel. Mégpedig ahol médiapolitika (policy) helyett médiapolitizálás (politics) van, ott az eredmény a médiarendszer tudatos, valamilyen közérdek alapján történő alakítása helyett csak a részérdekek mentén való sodródás lehet.”¹⁶ Másfél évtizeden át erre a nyilvánosságszférára az 1996. évi I. számú, a rádiózásról és a televíziózásról szóló törvény volt érvényes;¹⁷ 2010 végétől hatályos a – hazai és nemzetközi kritikák hatására 2011 elején s azóta is többször (de nem alapvető kérdésekben) módosított – médiatörvény, amely¹⁸ a kapcsolódó más törvényekkel és az alkotmány helyett életbe lépett új alaptörvénnyel együtt egészen új jogi környezetet kínál. Túl nagy falat lenne, ha ehelyütt kísérletet tennék ennek az új médiajogrendnek az ismertetésére, a politikai, a közigazgatási és a kulturális kommunikáció számára történő lefordítására és alkalmazására. Arra pedig végképp nem vállalkozhatom, hogy – akár csak egy tömör bibliográfiai hivatkozás erejéig is – bemutassam az új médiaszabályozás körüli – vélhetőleg tartósnak ígérkező – vitákat.¹⁹ Annyit azonban rögzíteni lehet, hogy az új kormányzat médiapolitikai stratégiája ugyan jogosan akarja korrigálni az elmúlt két évtized médiarendszerét, de – e tanulmány szerzője szerint – rossz irányba keresi a kiutat: egy centralizált, etatista, tehát végső soron a sajtószabadságot és a médiapluralizmust korlátozó modell felé megy. A hatályos jogszabályok erőteljesen centralizálják az állami jellegű médiumok működtetését és irányítását, ami elsősorban – túl a szervezeti összevonásokon és a radikális létszámcsökkentésen – a televíziós és rádiós hírszolgáltatásnak, a krónikaműsoroknak az ún. MTI Hírcentrumhoz való telepítésében, vagyis az egységesnek szándékolt, központilag vezényelt állami–közszolgálati információszolgáltatásban érhető tetten.

      2011 tavaszán még nem láthatni előre, miként fog hatni a centralizáció a kulturális műsorokra, illetve hogy miként érvényesül majd az erősödő állami kontroll a kereskedelmi médiumok, a nyomtatott és az online sajtó, valamint a regionális és a lokális nyilvánosság övezetében. Bizonyára vannak ésszerű indokai a centralizálásnak, jelenthet költségmegtakarítást is; a törvények megalkotóinak szándéka szerint erősítheti az állam működését és szélesítheti a „nagy nemzeti témákban” kialakítandó egységes vélemény hatókörét. Ugyanakkor még a kormányzati törekvések szándékaival lényegében egyetértők körében is fölvet aggályokat: nem okoz-e uniformizálást, indokolatlan egyenirányítást olyan társadalmi dimenziókban, amelyekben valódi párbeszédre, interaktivitásra, pluralizmusra van szükség. A média alapfunkciói között ugyanis – a hiteles tájékoztatás, a kulturális értékközvetítés, az identitásteremtés és -erősítés (s egyebek mellett) – kiemelt fontosságú a demokratikus konfliktuskezelésé és az erre való nevelésé. Erről a küldetésről szól az ún. közszolgálatiság fogalma s normarendszere is.

      A nyugati polgári demokráciák médiafogalmát követve (de nem szolgaian utánozva), az 1980-as évek második felében, a tájékoztatás „egypártállami” direkt irányításával vitatkozva, annak leépítésén dolgozva került be ez a paradigma a hazai nyilvánosságba,²⁰ hogy azután az 1996. I. törvény²¹ definíciót is megkíséreljen adni rá. Természetesen aligha lehetett s lehet egyetlen, „a mózesi törvénykönyvbe illő” pontosságú, tömörség, árnyaltságú és maradandóságú definíciót elvárni; volt s van is róla bőséges, nemritkán tudományos komolyságú vita.²² Örvendetes, hogy a közszolgálatiság fogalma s igénye bekerült az új sajtó- és médiatörvénybe; a 82. és a 83. §-ok²³ értelmezik is, a törvény egész szövege pedig gyakran hivatkozik rá, elsősorban az ezt a normát teljesíteni hivatott közösségi, illetve közszolgálati műsorszolgáltatás kapcsán. Persze lehet mégoly kitűnő meghatározásokat adni (vagy éppen teoretikusan vitatni őket), az ördög a részletekben lakozik, azaz a tényleges érvényesülés és szabályozás mutathatja meg a norma hatékonyságát és gyakorlati hasznát. Például felvethető: megfelel-e a 2010 nyara óta érvényesülő tényleges gyakorlat és hatósági szándék annak a deklarációnak, hogy „a közszolgálati médiaszolgáltatás az államtól és a gazdasági szereplőktől függetlenül működik...” (82. a/ §), arról nem is beszélve, hogy a tiltott függőség megnevezettjei, az állam és a gazdasági szereplők mellől hiányoznak a politikai pártok és szervezetek. S vajon afelé megyünk-e, amit a 83.§ a közszolgálati médiaszolgáltatás céljai között – egyebek mellett – az 1. m/ és n/ bekezdésekben, igen helyesen ekként ír elő: „kiegyensúlyozott, pontos, alapos, tárgyilagos és felelős hírszolgáltatás, valamint tájékoztatás; az egyes eltérő vélemények ütköztetése, a közösség ügyeivel kapcsolatos viták lefolytatása, a megbízható tájékoztatáson alapuló, szabad véleménynyilvánításhoz való hozzájárulás”.

      A média, a műsor, a híradás számára előírás, hogy sokoldalú, kiegyensúlyozott és pártatlan legyen s nem feltétlenül egy-egy intézmény képviselője, hivatásos kommunikátora, sajtószóvivője közvetítse az információt. Az ellenvéleményeknek a rádiós, televíziós, print és digitális média nem csupán akkor kell, hogy helyt adjon, ha valaki tiltakozó sajtótájékoztatót tart,²⁴ hanem eleve törekedni szükséges a releváns ellenvélemények megszólaltatására. Meg kell őket keresni, vagy ha erre nincs lehetőség, akkor az újságíró, a kérdező az „audiatur et altera pars” szellemében vállalja fel a közvélemény, „az emberek” természetes kérdéseit, lehetséges aggályait. Gyakran nem is ellenzéki pártok, hanem szakmai és civil szervezetek, releváns intézmények képviselői, avagy markáns, tekintélyes személyiségek lehetnek ez az „ellenpólus”. A hivatásos kommunikátor, a médiaszemélyiség meggyőző szereplésének éppen az az egyik fő esélye, ha a kiegyensúlyozottság és a pártatlanság követelményének a tudatában, ennek elfogadásával, a lehetséges ellenvéleményekre is korrekten reagálva meggyőző és rokonszenves álláspontot képes kifejteni egy-egy makrotársadalmilag vagy lokálisan fontos kérdésben – a nemzeti és egyetemes kultúra, a művelődés ügyeiben is. Közszereplő pedig végképp nem szabad, hogy féljen ettől a médiaethosztól; az így értett közszolgálatiság sokkal kevésbé veszélyes reá és az ügyre nézve, mint a szolgailag kérdező, mikrofonállványként működő sajtómunkás.

Kétarcúság a kultúraváltás tükrében

A közelmúltban kerültek nyilvánosságra egy 3000 fős mintán végzett friss művelődésszociológiai kutatás (Szonda Ipsos, illetve az MTA Politikai Tudományok Intézetének Érték- és kultúrakutató Műhelye) összegezései.²⁵ Ezek megállapításai nyomán látható s örvendetes, hogy kulturálisan mobilabbá váltak egyes társadalmi rétegek, csoportok, pl. nőtt a fesztiválok iránti érdeklődés és a különböző alternatív szubkultúrák vonzereje. (Érdekes tünet, hogy a kulturális témájú egyetemi szak- és diplomadolgozatok között megszaporodtak az egyes ifjúsági szubkultúrákkal foglalkozók.²⁶) Számos tapasztalat bizonyítja: csökkentek az „elit-” és a „tömegkultúra” közötti elvi ellentétek, a válaszfalak kezdenek alacsonyabbá válni, méghozzá igazi kvalitások révén; hadd utaljak csak az – igaz: 2010-ben éppen felbomló – Kispál és a Borzra, továbbá a Quimby, a 30Y vagy éppen a Csík-zenekar népszerűségére, a jazz-boomra, a Sziget-, az EFOTT- és a Művészetek Völgye-jelenségre, vagy éppen az igényesebb crossover terjedésére. Sok maradandó értéket hozott felszínre és „emelt föl” a minden korábbi időszakénál sokszínűbb kortárs ifjúsági szubkultúra is.

      Adatok bizonyítják, hogy – legalább is a kulturális érdeklődés vonatkozásában – némileg csökkentek a regionális különbségek; a megyeszékhelyen élők kulturális aktivitása erősebb a budapestiekénél (a községek, kisvárosok lakosságáé persze nem); vidéken a fővárosinál is sűrűbb a mobiltelefonokkal való ellátottság. A 14 éven felüli lakosság internethasználata végre átlépte az 50%-ot, még ha ez továbbra is 10-15%-os lemaradást mutat az Európai Unió átlagához képest; s már nem az ún. csak passzív internetlátogatók, honlapolvasók vannak többségben, hanem az interaktívak, a nyitottak, a tudatosan keresők és főleg a közösségi oldalak elkötelezettjei.²⁷ A digitális szakadék általánosságban ugyan nem csökkent, de a kulturálisan is ösztönző hálózatosodás új társadalmi és lokális tereket is meghódított. Az alulról jövő, civil kulturális kezdeményezések erejét, kreativitását és konfliktustűrő képességét is számos bizonyíték támasztja alá. A kultúraváltás fontos jelensége az ún. ikonikus fordulat,²⁸ amelynek nem csupán a televízió- és internetfüggőséggel kapcsolatos, a fogalmi-értelmi-érzelmi kultúrát gyengítő kockázatai vannak, hanem olyan pozitívumai is, mint az amatőr filmezés, a digitális fényképezés, a nemzetközi fájlcsere és „letöltésőrület” terjedése, a YouTube-nyilvánosság szélesedése. E pozitívumok – Vitányi Iván kedvelt fordulatával²⁹ a „jó hírek” – közé tartozik a modernizálódó hazai múzeumi és kiállítási intézmények, illetve egyes rendezvényeik vonzerejének látványos növekedése is, hadd emlékeztessek csak a 2010. június 19-i Múzeumok Éjszakája kirobbanó sikerére, amely a következő években is megismétlődött, ha szaporodtak is körülötte a gondok.

      A szakmai köztudatban, legalább elvileg és verbálisan kezd elfogadottá válni: a kultúra saját, szűkebben értett, belső szférája, klasszikus és modern, elit és populáris értékei mellett az életminőség meghatározó normája a hétköznapok, az emberi kapcsolatok kulturáltsága, a viselkedés és a politikai kultúra is. Ez a felismerés kedvező szemléletváltásra vall, még ha nem járt is együtt a mindennapok kulturáltságának érzékelhető tényleges javulásával, sőt a valóságban éppen hogy ellentétes folyamatokat kell megélnünk: az eldurvulásét. Hankiss Elemér elavultnak, nevetségesnek mondja a kultúra magasra és alacsonyra való tagolását, helyette – ha egyáltalán beszélhetünk két kultúráról – ezt ajánlja: „van egy szimbolikus kultúra, művészek, kultúraszakértők stb., akik a szimbólumokat termelik: zenét, színházat, sakkot, játékot, internetes játékot, filmet. Ez a kultúra olyan szimbólumokat teremt, amelyek segítenek a megértésben, segítenek az embernek élni, szembenézni az élet problémáival, illetve a többieket elviselni, saját magát elviselni [...] A másik a mindennapi kultúra, a viselkedéskultúra, amibe belejátszanak a szimbólumok, de azért nem feltétlenül szimbolikus benne minden. [...] A kultúrának a nem szimbolikus része legalább vagy a kevésbé szimbolikus része legalább olyan fontos vagy fontosabb, mint a kifejezetten kifinomult, magas szintre kicsiszolt szimbólumoknak a rendszere.”³⁰

      Ám ha valaki túlzottnak tartja is ezt a megfogalmazást, tény: olyan nagyságrendű globális és egyúttal hazai kultúraváltás tanúi, részesei vagyunk, amely sok vonatkozásban analóg funkciójú a korábbi nagy történelmi kultúraváltásokkal, a kereszténység fölvételével, a humanizmussal és reneszánsszal, a protestantizmussal, a felvilágosodás és reformkor nemzeti fordulatával, valamint a XX. század eleji polgári modernizációval. Mindez együtt jár a műveltségfogalmak korszerűsödésével, átstrukturálódásával: ha művelődéstörténetileg nézzük, a mágikus-sámánisztikus világkép, a keresztény írásbeliség és könyvműveltség, a Gutenberg-galaxis után beértünk – szó volt már róla – a médiaműveltség, az információs műveltség, illetve írástudás, sőt legújabban az ún. posztkulturális vagy a multimodális műveltség paradigmáinak korába.³¹ Olyan kikerülhetetlen nemzetközi expresszvonat ez a mostani kultúraváltás, amelyre fel kell kapaszkodni, ha nem akarunk végleg lekésni saját nemzeti esélyeinkről. Vagy netalán, tragikus következményekkel számolva, feküdjünk eléje? A tét annál is nagyobb, mivel ez a globális kultúraváltás – sok fájdalmas kísérőjelensége ellenére – a nemzeti kultúra gazdagodását, demokratizálódását és nemzetköziesedését, azaz ismertségének és presztízsének növekedését eredményez(het)i. A globalizáció ugyanis a kultúra övezetében sem csak szolgai utánzást, sodródást jelent, s nem is szükségképpen a multinacionális tőke korlátlan uralmának eufémizmusa, hanem – még egy kis nemzet esetében is – az értéknépszerűsítés, sőt a folyamatalakítás lehetőségét, az expresszvonat előtt elágazó vágányok közötti választásba történő némi beleszólás esélyét is kínálhatja.

      Veszteségek, kétarcúságok és ellentmondásosságok kimutathatóak voltak a korábbi radikális nemzeti vagy/és globális kultúraváltások esetében is, elegendő csak az államalapítás korára utalni. Ma sem szükséges őket lihegő sznobériával, kincstári optimizmussal vagy csupán mundérbecsületből igazolni, pláne megideologizálni – még a konzervatív-védekező sérelmi hangulatkeltés ellenpólusaként, azzal jogosan vitatkozva sem. Nap mint nap és szinte mindenütt tetten érhetjük ezt a kétarcúságot, de ebből nem az következik, hogy a pozitív és a negatív jelenségek kioltanák egymást, hogy nulla összegű kommunikációs játszmában vennénk részt, illetve ennek lennénk az áldozatai. Rajtunk s intézményeinken múlik elsősorban, hogy melyik oldala válik dominánssá e kettősségeknek. A mobilkommunikációs és digitális kultúraváltás, az internet, a web 2.0 az egyik oldalról például bővíti az interperszonális kapcsolatokat, erősíti a kreativitást és a közösségi jelleget, másik oldalról viszont nivellál, páratlanul széles nyilvánosságot teremt a szélsőséges, demagóg nézeteknek is és a kommentelés anonimitása révén a felelőtlenséget szintén eszkalálja.³² Az sms-nyelv és a mobilkommunikációs szimbólumrendszer – szemben a purista nyelvféltő hangulatkeltéssel – gazdagítja a nyelvet, rengeteg találó, ötletes, szellemes alakzatot visz be anyanyelvünkbe, a nyelvi szubkultúra számos elemét teszi köz- és irodalmi nyelvivé, másrészt viszont több ponton szürkít is, homogenizál és esetenként vulgarizál, durvít.

      A kettősségekre és paradoxonokra, a nyereség–veszteség-egyenleg hullámzásaira jó példa a könyvolvasásra fordított szabadidőnek a rendszeres olvasók között is tapasztalt csökkenése, a nemzetközi és hazai könyvtárhasználati trendek kettős arculata is.³³ Hogy a kulturális életformát tekintve mennyire kétesélyes, értékváltós, bizonytalan, az orientálódást nehézzé tevő kor a miénk, azt tökéletesen érzékelteti Fodor Ákos Sms a kultúrsátorból című keserédes haikuja, mely tanulmányom mottójaként olvasható: „egy már összedőlt / s egy még föl nem épült ház / között lakhatok”. A nosztalgiát kifordító, a sms-t az SOS-re alludáló háromsoros remekmű maga is gazdag hermeneutikai és recepcióesztétikai analízis tárgya lehetne, de enélkül sem szükséges parafrazeálni: önmagáért beszél. A kultúraváltástól vagy akár paradox kettősségeitől élesen megkülönböztetném ugyanakkor azokat a „rossz híreket”, amelyekre nem mentség semmiféle globális, technikai, digitális eredetű vagy természetű fordulat, sőt forradalom.

A degradálódás, azaz a kultúravesztés tünetei

Számos olyan káros, illetve „antikulturális” tendencia tapasztalható, amelyre nem kínálhat magyarázatot s amelyek alól nem is adhat fölmentést a kommunikáció és a művelődés szerkezetének átalakulása, a modernizáció, a globalizáció és az európai integráció. Ezeknek a negatívumoknak a bírálata így aligha tekinthető a korábbi kánonok iránti nosztalgiának vagy fundamentalista aggodalmaskodásnak. E tendenciák – persze céltudatos, hosszú távú és kitartó munkát igénylő – korrekciója döntően az intézményeken, a közösségi, civil cselekvésen, az oktatásügyön és a közművelődésen, a médiumokon, a politikai mintákon s nem utolsósorban az értelmiség, az írástudók nyilvánosság előtti felelősségén múlik. Ennek a praxisnak is vannak objektív feltételei és akadályai, de mégis „csak” akarni kell; ám ezen nem „az akarat diadala” típusú szélsőséges, kirekesztő totalitarizmust vagy akár „csupán” a konzervatív-tekintélyelvű centralizálást értem. Ez utóbbi – amelynek sajnos egyre több és riasztóbb példáját érzékelhetjük 2010-ben – a valóságos ellentmondások és torzulások rossz előjelű, történelmileg visszafelé mutató „rendezését” szolgálja.

      A negatívumok fölsorolása mindig könnyebb, mint a pozitív jelenségeké, különösen egy olyan nyilvánosságban, amelyet folyamatosan és intenzíven szőnek át a magyar kulturális értelmiség – különböző előjelű – sérelmei és sirámai. Nem akarok ugyanebbe a hibába esni, de már tanulmányom elején jeleztem: kénytelen vagyok a hangsúlyt a figyelmeztető gondokra, kockázatokra helyezni. Nem menthető a mediális és digitális kultúraváltással a szövegértés és általában az olvasáskultúra riasztó hazai állapota; annál is kevésbé, mivel számos, nálunk mediatizáltabb és digitalizáltabb európai országban is sokkal jobb a helyzet. Évek óta ismert adat,³⁴ hogy a felnőtt társadalom 76%-ának gyenge az alfabetizáltsága (ezen belül a 33% súlyos szövegértési problémával küszködik). A 15 évesek háromévenkénti PISA-felmérési eredményei szerint 2009 előtt átlag alatti, tartósan a 25. körüli Magyarország helyezése. [A 2009-es fölmérés eredményei viszont jelentős javulást mutatnak; erre a kötet egy későbbi, 2002-es tanulmányában fogok kitérni.] Az elmúlt 40 év során 40%-ról 60%-ra nőtt a könyvet egyáltalán nem olvasó felnőttek aránya, rohamosan szűkül az igényes újság- és hetilapolvasás köre. Az elmúlt években tovább csökkent, illetve rövidült az igényes, kreatív gyermek- és ifjúsági programok száma, illetve műsorideje a közszolgálati rádió- és tévécsatornákon, hasonló a helyzet a gyermeklapokkal; a kereskedelmiek kínálata, illetve arculata pedig – enyhén szólva – igen sok kívánnivalót hagy maga után. A magyarok idegennyelv-tudása 25 európai ország közül az utolsók között van; a háztartások kb. 60%-ának lényegében nincs kulturális kiadása.

      Nyíltan kell beszélni arról, hogy ezek a jelenségek s más – itt nem részletezhető – súlyos kulturális egyenlőtlenségek jelentős részben a legszegényebb, a leszakadó, a deprivált, köztük nagy számban a roma származású fiatalokra, családokra, társadalmi rétegekre, csoportokra jellemzők. Mindezek az adatok és tények meglehetősen közismertek a szociológiai összegezésekből; a reményt, hogy ezek a – több évtizede alig változó – trendek javulni fognak, a legutóbbi kutatások sem igazolták vissza. A korábbiaknál modernebb matematikai-statisztikai módszerekkel, ún. klaszterelemzéssel végzett 2008–2009-es felmérések szerint is a felnőtt lakosság közel 50%-a gyakorlatilag semmilyen aktív kulturális tevékenységben nem vesz részt (a tévénézés nem sorolható közéjük), 66% mostanában ténylegesen nem olvasott–nem olvas könyvet.³⁵ Ami pedig magát a televíziózást illeti: kétségbeejtő a színvonal, a tényleges választék és a kulturális minőség romlása – tisztelet a kevés kivételnek.

      Többnyire persze van magyarázat e jelenségekre, s tény: a miattuk viselt felelősség nem köthető mechanikusan politikai kurzusokhoz. Egy dolog, hogy általában csökken a hagyományos olvasásra fordított szabadidő (a könyvbarátoknál is), s ez összefügg a kultúraváltással. Egészen más viszont (tehát „nem menthető”), hogy széles rétegek már az általános iskola elvégzése után kiesnek az olvasási kultúrából (sokaknál létre sem jön ez a kontaktus), nem kis mértékben azért, mert hat-nyolc év alatt sem sikerült alaposan és szenvedéllyel elsajátítaniok az olvasás–írás képességét és örömét. Nem az internet s még csak nem is a televízió a fő „bűnös”. Az is figyelmeztető trend, hogy nálunk a szülők anyagi helyzetének, társadalmi státuszának és iskolai végzettségének – a fejlett, különösen a skandináv országokban tapasztaltakhoz képest – kiugróan erős a predeterminációs szerepe a gyerekek továbbtanulási esélyei szempontjából. Aligha kell részletezni, hogy ennek milyen káros következményei vannak a munkavállalási és egyáltalán, az életesélyek szempontjából, hogy fékezően hat a társadalom belső mobilitására, rombolja a közlevegőt és a politikai kultúrát, vagyis hogy demokratikus deficittel, illetve a nemzeti integráltság súlyos zavaraival jár. Az „objektív” okok között nem hallgatható el, hogy az egy tanulóra jutó pénzügyi ráfordítások 2006-ban hazánkban az OECD-országok átlagának csak 60%-át tették ki, a nyelvrokon finneknél tapasztalhatónak pedig az 1/7-ét.³⁶ Jóllehet a TÁRKI 2008-ban publikált háztartásimonitoring-vizsgálatai szerint az elmúlt évtized során valamelyest szűkült a társadalom alsó és felső decilisének jövedelme közötti szorzó, vagyis picit szűkült az olló (1992: 6-szoros; 1996: 7,5-szeres; 2003: 8,1-szeres; 2005: 7,6-szeres; 2007: 6,5-szeres),³⁷ a kulturális esélykülönbségek érzékelhetően nem csökkentek, sőt egyes vonatkozásban még növekedtek is. Riasztó, hogy – Kuti Éva vizsgálatai szerint – még a bevallott kulturális érdeklődés (tehát nem a realizált kultúrafogyasztás) adatai is romlottak, az ún. nagyon érdeklődők között is.³⁸

      Nem vált kedvezőbbé a kulturális életmódok – klaszterelemzés nyomán kialakított – struktúrája. Vitányi Iván 2006-os könyve (a történeti változásokat is kimutatva) foglalta össze az akkor rekonstruálható tipológiát. Eszerint „kultúraorientáltnak” tekinthető a felnőtt társadalom 15%-a; „felhalmozónak” (azaz nem stabil értékorientációjú, de vegyes kulturális affinitással azért rendelkezőnek) 15%; „rekreatívnak”, tehát magát kizárólag a szórakozás többnyire igénytelen formáiban otthonérzőnek 25%; „kulturálisan passzívnak” 30% és „teljesen depriváltnak, társadalomalattinak” 15%.³⁹ Nem mutat pozitív változást a némileg más struktúrájú 2008-as kultúrafogyasztói tipológia sem, amelyet az Antalóczy–Füstös–Hankiss-féle tanulmány állít fel. Eszerint a kulturális elit 10,1%-nyi; hozzáteszem: ez lényegében fél évszázada változatlan arány, jóllehet közben kicserélődött ennek a rétegnek legalább a fele. A további csoportok: a „mindent fogyasztók”: 8,6%; a „könnyed szórakozók”: 13,8%; a „kulturálisan érdeklődők”: 20,5% és végül a „kulturálisan passzívak”: 47,1%. A kulturális degradálódás, polarizálódás és fragmentálódás e tendenciái nem foghatók rá a mediális-digitális kultúraváltásra, még kevésbé az otthoni szórakoztató elektronika és a mobilkommunikációs eszközök terjedésére, valamint az ifjúsági szubkultúrákra. Sokkal inkább a súlyos foglalkoztatási, társadalmi és életesély-zavarok, a kirekesztettség, az anómia és a brutalizálódás terjedésének „kulturális”, pontosabban kultúrahiányos tünetcsoportjáról van szó esetükben. Aggasztó tények ezek, korrekciójuk nem oldható meg hangzatos »nemzeti« vagy »modernizációs« jelszavakkal, „csak” szívós társadalom- és művelődéspolitikai építkezéssel.

Szélhámosok, sarlatánok és celebek

Ahogy a modernizáció és kultúraváltás felől „védhetetlen” a magyar közműveltség – fentiekben bemutatott – súlyos mennyiségi és minőségi deficitje, ugyanígy igazolhatatlan a tudománytalan nézetek, okkult tanok, régi–modern szélhámosságok döbbenetes mértékű konjunktúrája is. Igaz, az internetnek mint technikának is van felelőssége ezek terjedésében, de a tünetek szélesebbek és az okok mélyebbek. Nem részletezem most a képernyőkön rendelő csodadoktorok és sámánok, jósok és asztrológusok, az ezoterikusok, az álomfejtők és babonamágusok, a pszichologizáló délutáni showmanek és -ladyk szellemi-erkölcsi (olykor emberi életeket kockáztató) bűntetteit, melyeket természet- és orvostudományi zöldségek gyanánt vagy éppen a „zöld”, azaz a környezeti problémák kapcsán terjesztenek. Ez a rombolás (melyet a csillogó-csábító reklámok sem enyhítenek, sőt...) a nagyszámú gyereknézőket is sújtja. De általában is megingatja az (úgy-ahogy) megismert, elsajátított természettudományos világkép józan kereteibe, stabil alapjaiba vetett hitet – különösen a tájékozatlan és védtelen, a hiszékenységre hajlamos, képernyő- és internetfüggő embertársainkban. A kortárs filmművészet kiemelkedő egyénisége, Mundruczó Kornél ezeket a negatív „kulturális” jelenséget összefüggésbe hozza a magyar társadalomban – szerinte – erősnek mutatkozó infantilizmussal, szabadság- és szuverenitás-deficittel, befolyásolhatósággal és manipulálhatósággal is, amelynek egyik további következménye a modern, kísérletező szellemű humanista művészettel szembeni idegenség is.⁴⁰

      A sarlatánságot népszerűsítő – esetenként eredetileg információs rendeltetésű – televíziós, rádiós műsorok, illetve internetszolgáltatások egyre jobban összekeverednek a „művészi” igényű fikciós műfajokkal, a sci-fik, horrorok, vámpírprodukciók, az erőszakban tobzódó felnőtt- s gyermekrajzfilmek világképével, azaz egybecsúsztatják a reális és a virtuális valóságot. Ez a tudományellenes, üzleti érdekektől vezérelt felelőtlen tendencia az egyébként nem túl népszerű közszolgálati csatornákban is terjed, miközben nem kap meggyőző erejű, hatékony és széles körű kritikát a szakmáktól, a tudományos ismeretterjesztéstől, illetve „alternatív” tévéműsoroktól. Kevés erre a közoktatás kötelező tanrendje, a Magyar Tudományos Akadémia egy-egy felhívása, néhány okos publicisztika vagy éppen a Vágó István s mások kezdeményezte rokonszenves civil mozgalom, a Szkeptikus Társaság: az internet, a médianyilvánosság és a mobiltelefónia tömegességével sajnos nem tudják fölvenni a versenyt.⁴¹ S a populáris médiakultúrát védelmező, minden narrációt, minden létezőt legitimáló egyes posztmodern „teóriák” még igazolni is látszanak ezt a „sokszínűséget”.

      Az elmúlt évtizedek során a nálunk fejlettebb országok lakosságának egy részében is megrendült a tudományokba vetett széleskörű bizalom. Jócskán vannak egyelőre megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdések; továbbá számos valódi tudományos polémia is borzolhatja a kedélyeket – például a globális felmelegedésről. A tudományos viták örvén azonban gyakran igyekeznek eladni tenyérbe mászóan tudománytalan, amatőr, sőt kontár „elméleteket”, amelyekkel szemben hiányzik a szakmák önérzetes föllépése. Azzal a – némileg érthető – arisztokratizmussal érvelnek, hogy ‘nem szabad fölvenni ezt a koszos kesztyűt, mert ha vitába szállnánk ezekkel a nézetekkel, óhatatlanul ránk is ragad valami a sárból’. A sarlatán és csaló nézetek olyan széles körben terjednek, hogy már a főiskolai és egyetemi vizsgákon is egyre gyakrabban kell szembesüljenek velük a tanárok. Az egyének gyakori stabilitás- és perspektívahiánya, a családok, közösségek, nemzetek és a világ előtti félelmetes kihívások, a globális veszélyek és bizonytalanságok, a terrorizmus, az ökológiai és éghajlati katasztrófák – a világtörténelemben nem először – az évezredfordulón új ösztönzést adtak a végítélet-pszichózisoknak és a megváltás-teóriáknak. Nem a vallásos világképek transzcendens értékorientációját illetem e bírálattal, hanem a vallások hitvilágára, tradícióira és bensőségességére is veszélyt jelentő újpogányságot, fundamentalista babonaságot. Bizony újra aktuálisak felvilágosodás kori nagy nemzeti költőinknek, köztük Berzsenyi Dánielnek a racionalitást költői hitellel védő episztolái és epigrammái, a sötét babonák ellen indított szellemi küzdelme, a Vandál bölcsesség vagy A Pesti Magyar Társasághoz intézett aggodalmas költői kérdése: „Ki kétli s kérdi, hogy csak a dicső ész / Emel ki minket a barmok sorából? / Ki kétli azt, hogy minden érdemünk, / minden szerencsénk ezzel nő s hanyatlik?”

A történelmi tudat megzavarodása

A régi, felújított vagy új keletű vandál bölcsességek között különösen fájdalmasak és veszélyesek az áltörténelmi tanok. Rohamosan terjednek az őstörténeti kontárkodások, a históriai babonák, a dilettáns származástani nézetek, amatőr nyelvészkedések, okkult régészkedések „produkciói”. Magukat komoly értelmiségieknek tartók is összekeverik a történelmi genetikát, az etnikum származástanát és a nyelv históriáját. A szkíta-hun-szittya-avar geneológia „tudós” népszerűsítői (akiknek pozícióit vélhetőleg komoly szponzoráció is erősíti) osztrák-labanc-szovjet ármánynak tartják a finnugor nyelvcsaládhoz tartozás elméletét; de vannak ennél is „mélymagyarabb” víziók: a magyar nyelv és kultúra világelső voltáról, Jézus magyar származásáról, a pogány ősvallás és a kereszténység szintéziséről. Köz- és felsőoktatási tankönyvcsomag is jelent meg ebben a szellemben.⁴² Különösen tipikus példája volt ennek a zavaros komplexitásnak – az egykor jobb arcát mutató – Szaniszló Ferenc vizuális monológja az EchoTV 2010. január 10-i műsorában, amelynek során a sumerológia melletti érvektől az ún. „kisugárzások” népszerűsítésén át jutott el a szélsőjobboldali szellemiségű napi politikai állásfoglalásig. Ez a koktél nem csupán a józan nyilvánosságot, a normális politikai kultúrát veszélyezteti, hanem a demokratikus érzületű konzervatív szellemiséget, a vallásos világképet, a nemzeti önbecsülést is. Érdemes e „kulturális helyzet” jellemzésére néhány tipikus s a lényeget tekintve egybehangzó véleményt idézni a hazai értelmiség különböző értékrendbeli és ideológiai-politikai térfelén helyet foglalóktól, az egymásétól markánsan elütő kutatási módszertant képviselőktől.

      „Változatlanul tovább él – írja R. Várkonyi Ágnes – [...] az a romantikus történelemfelfogás, amely a magyar múlt döntően fontos korszakait mondhatni egyetlen nagy kuruc–labanc csikicsukinak tekinti, néhány, rendszerint tendenciózusan félreértett főszereplővel.”⁴³ Más nemzetek korábbi életszakaszaiban is bevett szokás volt a kollektív emlékezet tudatos politikai befolyásolása és a történelemnek az éppen aktuális szükségletekhez való hozzáigazítása – a mindenkori hatalom és/vagy ellenzéke megrendeléseként. Szabó Miklós szerint szervesen beleillik ez a programideológiák vagy állapotideológiák mechanizmusába.⁴⁴ A kollektív emlékezet, a történelmi tudat látványos, érzelmileg túlhevített, historizáló manipulálása – a heroizálás és a bűnbakképző kompromittálás kettős gesztusával – különösen erős tapasztalata a világrendszerváltás utáni posztszocialista országoknak, köztük hazánknak, ahogy ezt legutóbb Pataki Ferenc elemezte szociálpszichológiai szemszögből.⁴⁵ Az emlékezetpolitikai manipuláció leggyorsabban ott, abban a nemzedékben hat, ahol hiányoznak a szisztematikus történelmi ismeretek – részben az oktatás, részben a személyes és mediális tapasztalatátadás hiányosságai, felszínessége miatt. Itt ér össze a tágabb kulturális-oktatási-mediális szféra és a direkt, irányított politikai nyilvánosság, s ezért is van roppant felelőssége a hatalmilag vezérelt emlékezetpolitikának, főleg vizualizált övezetének, a televízióknak, bulvárlapoknak, a népszerű internetes honlapoknak, a plakátoknak. E médiumok ugyanis képesek végtelenül leegyszerűsített képi „magyarázatot” adni és „lényegiséget” tulajdonítani egy-egy összetett valóságos vagy szimbolikus esemény kiragadott elemének, s ezzel akár önigazoló-önheroizáló vagy éppen megbélyegző-kirekesztő tömegindulatokat mozgósítani.

      Pataki szerint „a hun–magyar-rokonság, a sumér eredet, a »halszagú« finn testvériség ügye, netán az ősmagyar hitvilág és a rovásírás inkább belterjes, szektaszerű csoportokat érint”, míg vannak ezekhez a tételekhez képest vadabb, aktualizálóbb és újkori történelmi mítoszok.⁴⁶ Ez az elkülönítés azonban – szerintem – nem ennyire magától értetődő. Az előbbiek sem veszélytelenek: éppen a nemzeti történelem előzményeiről, kezdeteiről betáplált hazugságok, manipulációk alapozzák meg az egész nemzeti világkép torzítását, sérelmi vagy felelősségáthárító elrajzolását, amire azután könnyen ráépíthetők a „magyarellenes világösszeesküvések”, a Szent Korona-tan aktualizálásai, a Trianon-hisztériák, a holokauszttagadás vagy éppen a 2010-es „forradalom” hamis és bornírt ideológiája. „Valamely nyilvánvalóan hamis, az ismert tényeknek ellentmondó tétel népszerűsége nyilván gazdasági, politikai és társaslélektani körülményektől függ. [...] Néhány évvel később ezek a kezdetben marginális tébolygások milliók ünnepélyes meggyőződésévé váltak” – írja Tamás Gáspár Miklós.⁴⁷ Csorba László történész, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója szerint „az őstörténeti mítoszok néha komoly érzelmeket támasztanak. Híveik gyakran olyan vallási közösségként működnek, melynek tagjai nem ismerik a toleranciát, és csak azokat tekintik hazafinak, akik nézeteiket fenntartás nélkül elfogadják.”⁴⁸

      Természetesen voltak, vannak szakmai viták ezekkel a torz nézetekkel,⁴⁹ sőt már a magyar katolikus egyház is rákényszerült arra, hogy nyilvánosan állást foglaljon az őspogány mítoszokat szakralizáló, illetve a magyar kereszténységet a sámánizmusig, a turul mitológiáig, a szkíta-pártus-hun legendáig antedatáló szélhámosságokkal, az ún. ősmagyar szinkretizmussal szemben.⁵⁰ Olykor a népszerűbb, esetenként a konzervatív, jobboldali szellemiségű hetilapokban is olvashatók ilyen, a históriai babonákat vitató írások,⁵¹ ám a populáris sajtóig, a bulvármédiáig, valamint a jobboldali weblapokig alig jutnak el ezek a korrekciók. Amott ez nem üzlet, ellenkezőleg: éppen hogy az okkultizmusnak és a történelemcsináló demagógiának van piaca, esetenként fesztiválterepe is. Természetesen nem azt bírálom, ha lokális vagy civil hagyományőrző egyesületek, játékos gyermek- vagy ifjúsági rendezvények a vélt vagy tényleges magyar múlt rekvizitumait felhasználva szerveznek közösségeket, felelevenítve a históriai öltözködés, lovaglás, bajvívás, étkezés, rekreáció formáit; ez rokonszenves kulturális akció lehet. Ám ha ehhez hamis történelemtudatra építő agresszív, öncsaló és kirekesztő ideológia társul, akkor már baj van, s ekkor már szó sincs pozitív közösségépítésről.

      Ami pedig a jelenség szakmai oldalát illeti: tisztában vagyok azzal, hogy a történetírás az orális eredetkultuszról, a mitológiáról, a korai etnikai tudatról és a dinasztikus érdekű krónikaírásról vált le. Tudom, hogy volt s van átmenet a mítosz és a szakszerű történetírás között, hogy a nemzetté válásban, a nemzet konstituálódásában termékenyítő szerepe (is) volt–van a mitologikus múltfelfogásnak, a kollektív emlékezetnek és a múlt egyes mozzanatait kiemelő–birtokba vevő örökségdiskurzusnak.⁵² Mindazonáltal a tudományos diskurzus teljes félreértése és visszaélés a történetelméleti vitákkal, amikor az ún. posztmodern históriafelfogásra, a mikrotörténelemre és a narratív történettudományra hivatkozva vélik igazolni a kontár szemléletet. Elemi szakmai vétség (közismereti, tömeglélektani következményeiről nem is beszélve), amikor a tényszerűséget és folyamatszerűséget összekeverik az értelmező és értékelő interpretációval, s éppen ezt használják föl „tudományos argumentumként” az aktivista és konstrukcionista jellegű politikai történelemcsináláshoz.⁵³ Gyáni Gábor is élesen bírálja ezt a kulturális-ideológiai-tömeglélektani komplexumot, illetve metódust, pedig ő az ún. posztmodern történelemszemlélet – igaz, tudományos hitelességű – képviselője: nem hajlandó releváns „elbeszélésekként” igazolni a tudománytalan sarlatánságokat. Kritikusan jellemzi a tömegkommunikációs kultúraváltás történelemismereti hatását a nyilvánosságra: „a történeti diskurzus kezd mindinkább elszakadni az olvasáskultúra hegemóniáján nyugvó hagyományos történetírói beszédmódtól”, s a számítógéppel is szimulálható, vizualitásba áttett, szappanoperaszerűvé szétmesélt virtuális tévétörténelem kezd az iskolai oktatásnál jóval hatékonyabbnak tűnni.⁵⁴ „A történetíró értelmezési szabadságának is megvannak a határai: a szakmaiság mezsgyéit az alapvető emberi értékek – a civilizáció, demokrácia, humánum – is kijelölik. Az »underground« történetírói termékek kívül esnek ezeken a határokon. A holokauszttagadás nem a történelem félreértelmezése, hanem szélsőséges politikai ítélet. A revizionista holokauszttagadók – írja Gyáni; s kénytelen vagyok hozzátenni: egyre többen van itthon, még a felsőoktatásban is – nem a racionalitást keresik a múltban, hanem erkölcsi relativizmussal kreálnak maguknak múltat. Ez pedig a tudomány számára kezelhetetlen. A történész annyit tehet ellene, hogy tudományos ismeretekkel újra és újra rekonstruálja a valóságot.” ⁵⁵

Historizálás, általános műveltség és politikai manipuláció

Korántsem csupán az iskolázatlan tömegek tévhiteiről és a bulvár látványosságairól van tehát szó. Különösen szomorú, amikor igényes kulturális folyóiratban,⁵⁶ esetenként egyetemi katedrákon, történelem szakos hallgatók között tűnnek föl az efféle tudománytalan nézetek vagy akár csak kódolt igazolásaik. Történelmi tévedések persze mindenkit, szakembereket, tanárokat is elérhetnek. Azt mégis szimptomatikusnak, a historizáló retorikát leleplező lapszusnak tartom, ha a harsány nemzeti-történelmi ideológiát képviselő új hatalom egyik vezető – s azóta többszörösen is előléptetett – embere, Schmitt Pál összekeveri II. Rákóczi Ferencet és Kossuth Lajost. Az új kormány megalakulását, az Orbán Viktor miniszterelnököt ünneplő 2010. május 29-i Kossuth téri nagygyűlésen az ország televíziós nyilvánossága előtt Schmitt Pál ezt találta mondani: „Mint gyönyörű Kossuth-szobrunk oldalán olvasható: »Cum Deo pro Patria et Libertate«”.⁵⁷ Ez csupán egy névtévesztés volt, bár alapfokú nemzettörténeti témában. (Csak figyelmetlen vagy felületes munkatársai, beszédírói voltak a „vétkesek”?) Van azonban rá példa, hogy parlamenti pártok agitprop műhelyei, netalán vezetői, ismert politikusok álltak–állnak közvetlenül vagy közvetve, programszerűen vagy ravasz célzásokkal a torz nézetek terjesztése, az emlékezetpolitikai manipulációk mögé, pl. egy finnugorellenes őstörténeti „tudományos” kutatóintézet felállításának követelésével vagy a forradalmak természetének és történetének meghamisításával. Mind a múlt kriminalizálásával, mind üdvtörténetté hamisításával súlyos – jó adag „magyar” öncsalással fűszerezett – nemzettudati, történelemismereti károkat lehet okozni a társadalmi tudatban.⁵⁸

      A történelmi tudatlanság, a félműveltség, a tényeket semmibe vevő felszínesség gyakran érhető tetten a baloldali-liberális tradíció nagy formátumú személyiségeinek (pl. Jászi Oszkár, Lukács György, Szabó Ervin, Károlyi Mihály, Kunfi Zsigmond) harsány, neofita, sőt élveteg megrágalmazásakor is. Mindezt természetesen nem e progresszív egyéniségek és életművek apologetikus kanonizálásának igénye felől teszem szóvá: a jobboldali hátszelű történelemhamisítás konjunktúrájára nem mentség a baloldali (vagy inkább „baloldali”) historizálás, amelyre szintén bőven volt példa a XX. században. A napjaink Európájában s Magyarországán is – különböző okokból – újraéledő tekintélyelvű, idegenellenes és totalitárius mozgalmak „visszamenőlegesen, történetileg is kizárólagossá vagy legalábbis kormeghatározóvá óhajtják tenni szerepüket. Ezt kétféle módon kivitelezhetik. Egyrészt arra törekszenek, hogy ősi mivoltukat, mély történelmi gyökereiket dokumentálják, s evégett különféle eredetmitológiákat ápolnak. Másrészt azt remélik, hogy a versengő áramlatok stigmatizálásával, sőt kriminalizálásával korlátozzák azok befolyását” – írja Pataki Ferenc.⁵⁹ Már az 1990-es évek elején érződött ez a veszély, magam is írtam erről;⁶⁰ majd állami dekorációval intézményesült az évezredforduló körüli, koronaúsztató millenniumi ünnepségsorozat⁶¹ idején. Igazi, agresszív veszéllyé azonban mintha mostanra, az évtizedfordulóra vált volna.

      [Mindehhez hozzá kell fűzni: 2011-2012-ben, immár burkolt-nyílt kormányzati támogatással, még tovább erősödtek a fentiekben leírt jelenségek. Hadd említsem példaként a Horthy Miklós és vezető garnitúrája, továbbá Wass Albert, a nyilas országgyűlési képviselővé lett Nyirő József vagy éppen Prohászka Ottokár – aki minden tiszteletreméltó szociális érzékenysége, teológusi, főpapi rangja mellett (s ellenére) a modern demokrácia elutasítójává és a hazai antiszemitizmus egy vezető ideológusává lépett elő – kultuszának heves ápolását, némelyiküknek az iskolák Nemzeti Alaptantervébe való beiktatását. – 2012 nyara.]

      Romsics Ignác szerint „a különböző politikai erők mára fölépítettek maguknak egy saját történelmi képet, különösképpen a 20. századra, de a honfoglalásra és a magyarok eredetére vonatkozólag is. Bizonyos politikai körökben és szubkultúrákban ma megkérdőjelezhetetlen dogmának számít, hogy a sumeroktól származunk, de ha nem is a sumeroktól, biztosan nem a finnugoroktól. És aki mást gondol vagy mást mond, az nem téved, hanem hazaáruló. De legalábbis történelemhamisító és idegenszívű.”⁶² Az általános műveltség alacsony fokának a tévtanok eszkalációját is magyarázó strukturális okairól és valóságérzékelési, beilleszkedési, szociálpszichológiai következményeiről megrendítően beszél Nádas Péter.⁶³ Rév István szerint elsősorban a globalizációs, modernizációs lemaradási szorongással megvert és dezorientált, a populista nemzetieskedésben védelmet kereső bölcsész és jogász hallgatók viszik a prímet e „kultúrában”.⁶⁴ Ormos Mária is a felsőoktatás helyzetével hozza kapcsolatba e jelenségeket, de még tágabb összefüggésekre utal: „tragikus az egyetemekre kerülők színvonala.” Ezzel, meg az értelmes diákközösségek, civil mozgalmak erőtlenségével, a demokratikus közbeszéd gyengülésével is összefügg szerinte, hogy 2006 óta a fiatalok között különösen „aggasztóvá vált a szélsőjobboldali befolyás”, a kirekesztő ideológia, ami – az 1920–1930-as évekhez hasonlóan – általában együtt jár a tudománytalan, mitikus tanok iránti fogékonysággal. Sőt, ez az ideológia annak idején a fizikai erőszakra, pl. a zsidóverésekre is „felhatalmazást” adott. „A hallgatók jelentős része nem egyszerűen konzervatív – azzal nem lenne baj –, hanem egyre inkább a szélsőjobb felé csúszik. [...] Az oktatás színvonalának csökkenése – szélesebb összefüggésben – meghatározza, hogy az ország élhetővé, kulturálisan magabiztossá válik-e vagy sem.”⁶⁵ Mindez – teszem hozzá – nem a balliberális és a konzervatív világképek szembeállásának ügye, nem a szocialisták keltette hisztéria, hanem mindkét szellemi-ideológiai értékrendet fenyegeti, de leginkább az egészséges nemzeti valóságismeretet, identitást és önérzetet.

      Hogy mennyire súlyos a helyzet, azt jól tükrözik a Vásárhelyi Mária és munkatársai által a 2000-es évtized során végzett reprezentatív tudásszociológiai felmérések. Ezek szerint folyamatosan nőtt a jellegzetes tévhitek és az esetenként hozzájuk kapcsolódó irreális, illetve veszélyes cselekvési stratégiák híveinek aránya.⁶⁶ A hun származástanban hívők 2003-ban 76%-ot, 2008-ban 80%-ot képviseltek; a magyar zsidóság sorsáért a II. világháború idején viselt magyar felelősséget teljesen a németekre áthárító nézet vallóinak aránya 33%-ról 42%-ra emelkedett. Nem véletlen, hogy – ezekkel az „ismeretekkel” is összefüggésben – 5 év alatt 18%-ról 43%-ra nőtt a Trianon valamiféle revánskorrekcióját támogatók aránya. A szociológusok szerint ezek a tévképzetek nem csupán ismerethiányból vagy tudatos emlékezetpolitikai manipulációból származnak, hanem mélyebb társadalomtudati motívumokból is, a rendszerváltozással kapcsolatos várakozások egy része illúziónak bizonyulásából, illetve e csalódás mitikus, „kelet felé forduló”, „Európa- és nyugatellenes” előjelű kompenzálásából. A nemzetközi értékkutatások eredményei szerint, Tóth István György megfogalmazásában hazánk – néhány nyugatos életvitelérték és modernizációs szükséglet elismerése mellett – elindult „kelet” és a „Balkán”, az ortodox kultúrkör felé, különösen, ami a zárt gondolkodásmódot, a bizalomhiányt, a tekintélyelvűség és vezérkultusz csábítását, a demokratikus szabadságjogok komolyan vételét illeti.⁶⁷ Nem elsősorban napi politikai ügy ez (ha van is ilyen elágazása), hanem széles sodrású kulturális trend.

      A „rossz” történelmi, azaz a rendies tradíciók szívósságát bizonyítja, hogy – ugyanezen nemzetközi értékanalízis szerint – az Európai Unióban nálunk a legalacsonyabb azoknak az aránya, akik szerint a társadalmi, egzisztenciális érvényesüléshez a műveltség, az iskolai végzettség a legfontosabb, ezzel szemben az a legfontosabb, hogy „az ember jó családba szülessen”. Komplex módon elemzi ezt a jelenségtömböt Romsics Ignác, amikor azt érzékeli, hogy „számos történelmi mítosz keletkezett vagy éledt újjá és jelent meg a magyar közbeszédben. A mitikus gondolkodásra, illetve a misztikus történelmi és politikai magyarázatokra való hajlam – mint a politikai antropológia művelői hangsúlyozzák – mindig és mindenhol megvan az emberekben, ám békés időkben, kiegyensúlyozott viszonyok közepette jóval kevésbé virulens, mint olyan válságos korszakokban és instabil körülmények között, amikor az egyének elveszítik lábuk alól a biztos talajt, és kételkedni kezdenek saját képességeikben és lehetőségeikben. Az ilyen frusztrált vagy traumatikus helyzetekben a modern társadalmakban is csökken a racionalitás magyarázó ereje, s előtérbe kerülnek a primitív társadalmakra jellemző fantáziadús, illúziókkal és képzelgésekkel teli mitológiák. A mítoszok ebben az értelemben – mint egy francia tudós (E. Doutté) találóan elnevezte őket – »kollektív vágyak«, s ha személyre irányulnak, akkor »megszemélyesített kollektív vágyak«”.⁶⁸

      Visszaérkeztünk kiinduló pontunkhoz: ha természetesen nem lehet is a digitális-mobilkommunikációs kultúraváltást, az ifjúsági szubkultúrákat, valamint az oktatást, a médiát, a művelődéspolitikát s egyáltalán a kultúraközvetítést súlyos társadalmi-tudati zavaraink elsődleges okává kinevezni, azért a szellemi szférának, az intézményeknek, a – legalább két évtizede porondon lévő – kultúrpolitikák „csinálóinak” és végrehajtóinak meglehetősen nagy a felelőssége a kultúravesztés eme tendenciáiért. Korrekcióként azonban nem valamiféle ideologikus, újrakanonizáló rendteremtésre lenne szükség (pedig jól érzékelhető az erre irányuló hatalmi-kormányzati hajlam), hanem a tudományos szakszerűség, a népszerű ismeretterjesztés pozícióinak, mindenekelőtt pedig a kritikai értelmiségi éthosz eredményességének és tekintélyének a megerősítésére. Ebben természetesen hatékonyan támaszkodni kellene a kultúraváltás, az ikonikus és mobilkommunikációs fordulat, a nyilvánosság kínálta új lehetőségekre, a fiatal generációk jogos szükségleteire és igényeire, a frissülő technikai, mediális, digitális eszközrendszerre.

A „három B” és a progresszív régi-új kultúrafogalmak

A kultúravesztés trendjét és – ennek részeként – a kollektív történeti tudat megzavarodását nem tudom másként értékelni, mint a nemzeti nyilvánosság dekulturációjának. Ez semmiképpen sem keverendő össze (ha az egyidejűség okán olykor érintkezik is) a kultúraváltás jelenségeivel. S mivel a közbeszédben kezdenek divatba jönni a Kádár-korszak művelődéspolitikájának „3 T”-jét perszifláló-dekonstruáló-újraíró játékos betűszavak, ennek a mai trendnek a megnevezésére szerintem a „3 B” kívánkozik: domináns kockázattá napjainkban a bulvárosodás, a bunkósodás és a barbarizálódás vált. Természetesen ezt a hármasságot nem lehet ráhúzni az egész, a tágan értelmezett kortárs magyar művelődésre, de a mélyben és a felszínen zajló folyamatoknak igenis van egy ilyen veszélyes sodrása. Különösen akkor látszik ez tisztán, ha a kultúrát – a tanulmányom elején említett – szélesebb, „társadalomontológiai” értelmében fogjuk föl.

      Ám ha már annyiszor bíráltam napjaink torz históriai beszédmódjait, nem árt néhány ellenpélda is a progresszív emlékezetpolitika üzenőfalára. A széles, modern, világkép- és életmódközpontú kultúrafogalomnak vannak ugyanis szép, vonzó történelmi alakzatai a magyar szellemi életben. Csak négy XX. századira hadd utaljak.

      A rendszerváltás után sikerszerzővé előlépett Márai Sándornak döbbenetesen időszerű az a kevéssé idézett tézise, amelyet a Röpirat a nemzetnevelés ügyében c. 1942-es (!) írása – humanista utópizmussal egy elvaduló világban – a nemzetnevelő népiskolai oktatás hiányzó profiljáról kifejtett: „nem ártana az emberi együttélés legfontosabb minőségi feltételének, a tapintatnak is szentelni minden héten néhány órát”.⁶⁹ A szellemi élet másik féltekéjén (ha nem is az ellenpólusán) alkotó Lukács György szintén e tág, életvitel-szabályozó, én- és identitásteremtő kultúrafogalom felől, a magas és a tömegkultúra közötti éles válaszfalakat áttörve közelítette meg a szűkebb, művelődési teendőket. A kultúra igazi szerepe – mondja Lukács egy élete vége felé adott interjúban (de ez jellemezte már korai írásait és 1919-es kultúrpolitikusi praxisát is) – mégis csak az, hogy „a munkától, a tervezéstől kezdve egészen a legkomplikáltabb életmegnyilvánulásokig az emberek felismerik, hogy maguknak kell dönteni saját életük problémái fölött.”⁷⁰ Németh László is erre a tág – a munkától, a szocializációtól, a nemzeti és társadalmi viselkedésmódtól elválaszthatatlan – kultúrafogalomra építi a maga (egy időben veszélyesen elhibázott tételeket, pl. a „mélymagyar”-teóriát is megfogalmazó, de évtizedeket átívelő, maradandó szellemiségében mégiscsak progresszív) nevelés- és művelődésfelfogását: „A kultúra nem ismerethalmaz, amelyet zsákolnak s tengelyen vagy hajón átszállítanak a szomszéd országba. A kultúra egy nagy néptest életében kialakult szellemi és erkölcsi szokásjog: ízlés, etikett, gondolkozásmód, amelyben éppolyan otthonosan kell éreznünk magunkat, mint a bőrünkben. [...] A műveltség nem ünneplő ruha, amelyet hordani kell. A műveltség a helytállás segédeszköze, a kifejezés szerszáma, a vállalkozás fegyverzete.”⁷¹ S innét csak egy lépés Bibó Istvánnak a „magyar alkat”-ról és a politikai kultúráról kialakított szintetikus felfogása, amelynek hátterében a konzervatív, a liberális, a baloldali és a népi-nemzeti kultúrafelfogás progresszív oldalainak ma sem tanulság nélküli szintéziskísérlete érhető tetten. Egyikük kultúrafelfogása, ideológiai-művelődési praxisa sem „sebezhetetlen”, de a tágas, életvitel-központú, haladás- és értékelvű műveltségi orientációt tekintve a közös vonások és a maradandó igazságok dominálnak bennük.

      Visszautalva a kultúravesztési trendek, a szélhámos tanok, az okkultizmus terjedésének, a történelmi tudat megzavarodásának idézett tüneteire: nem diszciplináris kérdésről, nem pusztán kognitív deficitről s nem is csupán hamis tudatról van tehát szó. Nem a történelmi tudás és humán műveltség apriori felsőbbrendűségének hite, nem valamiféle legújabb kori aufklérizmus fűt, amikor ezeket a vészjelzéseket⁷² leadom. Sokkal inkább egy széles, komplex és modern műveltségfelfogás gyakorlatias, tehát oktatási, tömegkommunikációs, közművelődési, politikai képviseletének az igénye. Évtizedek múltán, a mostani századfordulós kultúraváltás, illetve a posztkulturális sokk idején sem nagyon lehet hitelesebb műveltségfogalmunk és kultúraközvetítési normánk, mint az idézett négy személyiségé vagy például Szent-Györgyi Alberté, akit e kötet első tanulmányának végén idéztem.⁷³ Hogy azután e szemlélet hatékony érvényesítésében, vagy tágabban: a magyar művelődés – pozitív jeleket is felmutató, de mégis inkább aggodalmat keltő – állapotában a különböző politikai kurzusoknak és erőknek milyen szerepe, felelőssége volt, van és lehet, illetve hogy mi látszik kibontakozni, sőt eszkalálódni 2010 tavaszától, annak elemzése már egy másik dolgozat tárgya lesz.

      Visszatérve a tanulmány címébe emelt kérdésre, hogy vajon kultúravesztésként vagy kultúraváltásként minősítsük-e a mai tendenciákat: leegyszerűsítve azt kell válaszoljam, hogy egyidejű, olykor összekeveredő, de nem egymást kioltó folyamatokról van szó. Nem valamiféle „arany középúton” van az „igazság”. Egyik oldalról modern társadalom- és kultúraszemléletből fakadó toleranciára és innovációs képességre, másrészt minőségigényre és kritikai szellemű értelmiségi felelősségtudatra van szükség, hogy a két tendenciát megkülönböztessük és megítéljük. Természetesen nem lehet a mostani mobilkommunikációs-multimediális kultúraváltást, valamint az oktatás-, a művelődés- és médiapolitikát örökölt és friss társadalmi-tudati zavaraink elsődleges és közvetlen okává kinevezni. A szellemi szférának, az intézményeknek, a politikai osztálynak és a médiaelitnek mégis meglehetősen nagy a felelőssége. Korrekcióként azonban nem valamiféle ideologikus, újrakanonizáló, centralizáló, sajtó- és médiaszabadság-korlátozó rendteremtésre lenne szükség (pedig érzékelhető az erre irányuló hatalmi hajlam), hanem demokratikus médiaértelmiségi ethoszra, amely magától értetődően meríthet erőt a kultúraváltás, az ikonikus és mobilkommunikációs fordulat, a késő modernitás kínálta új, frissülő technikai, mediális, digitális eszközrendszerből is.

      A hazai média előtt – főleg a már jelzett, torzultan médiaközpontú kulturális fogyasztás és a társadalmi elszegényedés okán – ebben a vonatkozásban is komoly kihívások tornyosulnak: meg kell erősítenie modern kultúraközvetítő szerepét. A magyar társadalom jelentős része számára ugyanis ma csak az elektronikus média és internetszolgáltatás kínál (ha kínál) valamiféle kultúrát, továbbá a határon túli kisebbségi magyarság és a diaszpóra számára különösen fontos a hazai média – akár „csak” webes közvetítéssel elérhető – igényes kulturális kínálata. Regionális, országos és európai uniós projektek segítségével – építve az eddigi, bár felemásan sikerült kezdeményezésekre (NAVA, NDA, DIA, MANDA stb.) – szisztematikusan, folyamatosan (esetenként több nyelven) digitalizálni kell a magyar kultúra (benne a média) egyetemes és lokális értékeit, „aranyalapját” és kurrens kínálatát. A nemzeti kulturális emlékezet digitális háttértárait és kreatív bázisait állíthatjuk föl ezzel, miközben a hagyományos, élő kultúraközvetítésnek, illetve az ehhez kötődő társadalmi rétegeknek is új lendületre lenne szüksége.

      Ezeknek az igényeknek a megfogalmazása, illetve reménye persze könnyedén megbélyegezhető úgy, mint egy avult paternalista médiaparadigma, a társadalmi felelősségből kiinduló médiafelfogás múlt századi, aufklérista követelménye. A különböző médiatörténeti narratívák és stratégiai paradigmák valóban különböző értéktételezéseket és szcenáriókat involválnak.⁷⁴ Mindazonáltal e sorok írója azt vallja: csak a multimediális, digitális kultúraváltásban gyökeresen megújult értékőrzés és műveltségterjesztés mentheti át – de az, igenis, átmentheti – a XXI. század második évtizedébe, illetve az egyetemes kultúrába a nemzeti kvalitást és identitást. Hogy a költő Nagy Lászlót parafrazeáljam: ez viheti „át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”