Nyomtassa ki a dokumentumot!


8. Alkalmi írás a József Attila-kultusz állásáról

Ad notam: József Attila: Alkalmi vers
a szocializmus állásáról Ignotusnak


Amikor ezt az írást e kötet szerkesztésekor, 2012 nyarán újraolvasom, a sok korábbi, egymásnak is ellentmondó hír után az valószínűsíthető, hogy a budapesti Kossuth Lajos téren, az Országház épülete mellett ülő József Attila-szobrot közvetlenül a Duna mellé, a lépcsőkre helyezik le. Erről természetesen nem volt szó akkor, amikor a kitelepítésére vonatkozó országgyűlési határozat megszületett, de az elementáris társadalmi felháborodás, a kormányzati hatalmon belüli viták, netalán egyebek miatt pillanatnyilag ez az álláspont látszik realizálandónak. Igaz: meglehetősen cinikus indoklással, egyfajta perverz referencialitásként: A Dunánál szerzőjének – úgymond – ott, a vízmosta lépcsőkön a helye; koszorúzás, megemlékezés, diák- és felnőtt csoportok látogatása számára is alkalmatlan posztként. Az mindenesetre a művelődéstörténeti emlékezet megörökítésére méltó tény, hogy az elmúlt negyedszázadban nem volt olyan kulturális „ügy” Magyarországon, amely annyi civil állampolgárt1 és akkora sajtóvisszhangot2 mozgósított volna (igaz, a tiltakozás jegyében, de nem csupán a „balliberális” politikai térfélről, hanem össznemzeti, kultúrapárti alapon), mint a József Attila-szobor kitelepítésére vonatkozó döntés. A költő melletti szolidaritás mértéke, jellege és fájdalmas humorral átszőtt szellemessége – a magyar kultúra megannyi súlyos ellentmondása, szervi betegsége idején is – arra vall: van még igény a minőségre, a hiteles művészetre. Az olyanéra különösen, amely közvetlenül is a XXI. század emberének létébe vág, ami neki szól; ami tehát nem csupán az értelmiségi elit kultúrája, hanem – talán vitatható kifejezéssel, de – releváns.3


Recepció, kultusz és tudomány

A József Attila-ügy persze jóval tágabb dimenziójú ennél a konkrét szoborbotránynál. Fölfoghatjuk úgy is, hogy a szobor nemcsak Marton László veszélybe került műtárgya, hanem metaforája is a mindenkori, így a mai József Attila-kultusznak. Az utóbbi, a kultusz mai állásának felvillantása érdekében az elmúlt egy-másfél év során tapasztalt József Attila-recepció néhány jellegzetességét mutatom be az alábbiakban, ahogy erre már korábban is kísérletet tettem a kultúrszociológiai és mentalitáskritikai módszerek a segítségével.4

      Az elmúlt negyedszázad általános tapasztalata, hogy József Attila verssorai, a költeményeiből és prózájából vett idézetek közül mind több válik szállóigévé, publicisztikai toposszá, szlogenné, erkölcsi paranccsá, szentenciává, s ezek egyre sűrűbben szövik át a köznyelvet, szinte beépülnek a mindennapi szókészletbe. Az irodalmár nem feltétlenül örül ennek, hiszen a szövegösszefüggésből, a poétikailag „konstruált” vers-egészből kiszakított és megfagyasztott sorok, idézetek, metaforák, parafrázisok többnyire elveszítik eredeti polifonikus (gyakran egyenesen varázsos és talányos) jelentésüket, leegyszerűsödnek, jelszavakká züllenek, kiüresedhetnek, sőt olykor teljesen idegen, hamis üzenetekké torzulnak. Mégis: némi literátori elégtétellel kell fogadnunk a lírai szókészlet köznyelvesedését, annál is inkább, mivel végső soron ez is a költészet erejére, illetve a megidézett József Attila ihleteinek bámulatos frissességére vall. S éppen ezek a sistergően aktuális tartalmak sűrűsödtek a mai közbeszédben és médiatérben: a kortárs tömegkultúrát átszövő legfrissebb József Attila-recepcióban a radikálisan rendszerkritikus, a „politizáló” művek váltak dominánssá. Régies, de igaz kifejezéssel: a kizsákmányolás, a mindenféle elnyomás, a népbutítás ellen érvelő költő kapott 2010–2012-ben – újra – feltűnő hangsúlyt és széles teret. A Dunánál, a Hazám, az [Ős patkány...], a Thomas Mann üdvözlése s főleg a Levegőt! a manapság leggyakrabban elmondott, idézett versek. Ám nem az államszocializmus időszakának gyakran kincstári antikapitalizmusa és antifasizmusa szól belőlük, hanem az „eredeti költő” a 1930-as évek árnyait újraidéző jelenben: a ma kihívásaira reagáló befogadói érzékenység, azaz – szakszóval – értelmezői közösség övezetében. Nem terhelem meg az olvasót részletes és számszerűsített bizonyításokkal, csak annyit jelzek: aligha kell indokolni, miért is vált megdöbbentően gyakran idézett sorrá, hogy „hálnak az utcán”, hogy „fortélyos félelem igazgat” s hogy „ős patkány terjeszt kórt miköztünk”. Az sem szorul magyarázatra, hogy „a múltat végképp eltörülni” neorákosista fideszes projektje évadján miért vált régi-új axiómává: „a multat be kell vallani”.5

      Társadalmi, politikai, ideológiai és értékvitáinkat feltűnően gyakran vívjuk meg József Attila szavaival. Tanulmányok, esszék, vitaírások, glosszák százai élnek, tűnnek fel, sőt tüntetnek József Attila-idézetek címekké emelésével és szövegbe foglalásával, olykor egészen váratlan kontextusban, action gratuite vagy csak nyelvi-hangzásbeli asszociációk révén. Következzék ízelítőül egy 2011–2012-es sajtóvágat-dossziéból szemezgető futólagos idézetsor – időrendben. György Péternek az új médiatörvény kapcsán jut eszébe a költő 1936-os Szerkesztői üzenete, amelyben József Attila azt írja vitapartnerének: »Ön a rend eszményéért lelkesedik, de valójában a rendi államra gondol«.6 A közösségi háló című facebook-film szellemes méltatásakor Mark Zuckerberget, lúzerségét és szeretetvágyát jellemezve szintén a költőre és verssorára asszociál Fáy Miklós.7 Heller Ágnes teoretikus publicisztikájának címadása (Fortélyos félelem igazgat) viszont tudatos analógia,8 mint ahogy az etológus Csányi Vilmosé is (Gyönyörű képességünk a rend...).9 Egy új civil szervezet azzal a mottóval hívja meg tagjait, rokonszenvezőit az egyik rendezvényre, hogy »Kiáltunk emberebb világot, / Szeretetet, szabadságot« [az És keressük az igazságot c. 1924-es versből].10 Az új titkosszolgálati szervezet létrehozásának híre pedig a »Számon tarthatják, mit telefonoztam s mikor« riadalmát hívja elő a publicista szövegemlékeiből.11 Teoretikus általánosításokhoz is gyakori József Attila idézése, hadd utaljak Vitányi Iván történelmi esszéjére: „József Attila helyesen mondta, hogy csak az marad meg, ami változik, és csak az változik meg, ami megmarad” [parafrázis az Eszméletből],12 valamint Lengyel László Kányádi Sándor-idézetekkel intonált és kísért gazdaságpolitikai eszmefuttatására: „Nincs és nem is lesz beruházás, hitelezés, fogyasztás. Magyarország a semmi ágán ül. Kis teste hangtalan vacog.” [Reménytelenül]13 A szociálpszichológus Pataki Ferenc a félelemkeltés technikáiról szólva is a Hazám 6. szonettjét idézi.14 Egy 2012. március idusához szervezett civil megmozdulásra készülve szintén egy József Attila-sor parafrázisával („Rendezzük közös dolgainkat”) toborzott össze kritikus patriótákat a Magyar Szolidaritási Mozgalom és más tömörülés.15

      A versidézetek és metaforák publicisztikai felhasználása, karakterológiájuk és tipológiájuk persze erősen a jelen idő tükre, s azt is érdemes lenne operacionalizálni, hogy milyen jellegű és értéktartományú, milyen előjelű idézetek válnak–váltak manapság dominánssá. Mindez azonban már a szociolingvisztika vadászterülete, amelyen nem érzem magam kompetensnek. Ahhoz azonban nem kell különösebben szívós kutakodás és argumentáció, hogy megmagyarázzuk: a József Attila-szobor mellett 2011. november 18–19-én rendezett civil Versmaraton legtöbbször elmondott szavalata és mottója vajon miért a híres Két hexameter volt („Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgy is”). Természetesen erre asszociál az újságíró,16 de az indulattal és rezignációval ihletett szépíró szintén.17 A költői szövegek folklorizálódásának, profán bibliává válásának a legszembetűnőbb bizonyítéka, amikor a magyar köznyelvben úgy tűnnek föl az idézetek és az allúziók, hogy használóik gyakran (különböző okokból) nincsenek is tudatában annak, hogy József Attilát idézik. A Születésnapomra „fura ura” például olyan szófordulattá vált, amely a – sajnos egyre sűrűsödő – konfliktushelyzetekben nem pusztán olvasott értelmiségieknek jön a szájára (legutóbb, 2012. január 22-én a Klubrádió melletti megmozduláson a rádiós Bolgár György beszédében), hanem szinte bárkinek az utcán, tömegközlekedési eszközökön, privát vagy közösségi beszélgetésekben, amelyeket akaratlanul is meghallunk. A kulturális nyilvánosság másik övezetében a hivatásos vagy amatőr kortárs alkotók fantasztikusan gazdag készletként bővülő József Attila-apokrifjei, verspamfletjei, átírásai, költői paródiái, stílusimitációi és pastiche-jai gyülekeznek; gazdag kínálatukban egyaránt meghatározó szerepe van a költő(k) nyelvi játékosságának, humorának és a jelen idő olykor csak irodalmi, videós és digitális paródiákkal elviselhető botrányainak. A leggyakrabban 2011 során is a Születésnapomra volt át- és újraírási késztetés tárgya, például Varró Dániel briliáns költeményében,18 s 2011 ősze óta kering a világhálón egy fájdalmasan mókás anonim költemény is (Vezérünk születésnapjára. József Attila után szabadon).19

      A népi humor, a vásári komédia, a karnevál megtisztító forgatagát idézi az internet. Gazdag a litera.hu József Attila-címkefelhője, a Google pedig a költőre való hivatkozások kozmikus végtelenébe csábítja a türelmes böngészőt. Gyorskeresője egy másodpercen belül 2008 augusztusában, a még javában zajló „hosszú” centenárium időszakában kb. 1 millió 700.000 találatot hozott ki József Attilára, 2009 tavaszán ez a szám kb. 1.450.000 volt, 2010. június 8-án 1.270.000. 2011. augusztus 5-én már 3.370.000-ra ugrott a találatok száma, 2011. november 12-én pedig, a szoborbotrány kirobbanása után már 4.580.000 linket jelez. 2012. januárban (amikor pedig némileg csillapodott – vihar előtti csend? – a szoborügy körüli hullámzás) továbbra is 4 millió fölött van a találatok száma; írásom véglegesítésekor korrigálásakor, 2012. március 9-én ismét emelkedőben van ez a szám: 0,2 másodperc alatt négy és félmillió találatot jelez a Google. Önmagáért beszél ez a számsor: a költő – így vagy úgy, verseivel és indulataival, szeretetvágyával és aktualitásával, szókincsével és metaforáival – sűrűn átszövi a hazai nyilvánosságot. A „magasirodalmi” folklorizálódás talán legszebb friss példája Parti Nagy Lajos Magyar mesék című sorozatának legendásító darabja, amely kimozdítja ülő helyzetéből a költő szobrát: „Ami történt, az avvót, hogy mikó vissza lött igazétva az üdő, oszt vót az éj mélyibe egy óra lik, a József Attila fölállott, fogta a kalaptyát, és a Duna felöli oldalon elindút hegymenetnek.”20 Több szolidaritást kinyilvánító költemény és irodalmi értékű tárca is született; az egyik legjelentősebb Juhász Ferenc Áldottak és áldozatok című, 2011. novemberi versprózája,21 továbbá Köves József költeménye.22

      Ne tartsa fölöslegesnek a Tisztelt Olvasó, illetve az irodalomtörténész szakma, hogy a József Attila-recepció eme szekunder vagy tercier síkjára irányítom a figyelmet, hiszen ezek a mai kulturális állapotok és a társadalmi közérzet érzékeny szeizmográfjai. Fontos adalékok lehetnek a társadalmi mentálhigiéné tudományos kutatásához is, ami legitim, „akadémiai” diszciplínának minősül: a kultuszkutatásoknak a költő iránti figyelme egyébként is a József Attila-tudomány egyik legizgalmasabb területe, Tverdota Györgynek is kedves vadászterülete.23 S ha mindehhez hozzávesszük a populáris, illetve könnyű- és rockzenei József Attila-feldolgozásokat, még tovább szélesíthetjük élményeinket, illetve a kultusszal kapcsolatos ismereteinket. 2011-re is jellemző volt a különböző műfajú megzenésítések népszerűsége és új feldolgozások is születtek; a budapesti Madách Színház pedig 2012 februárjában musicalt mutatott be a költő szerelmeiről. (Visszhangja meglehetősen kritikus, de mivel magam még nem láttam, nem írhatok róla saját véleményt.) A gyalázatos szobor-kitelepítési terv örvendetes ellenpólusaként viszont meg kell említenem, hogy 2012. február 24.-én Balatonszárszón átadták a felújított József Attila Emlékmúzeumot, amely egy európai uniós pályázaton elnyert pénztámogatás és a helyi források mozgósításával ad otthont a Petőfi Irodalmi Múzeum – láttam, igazolni tudom – nagyszerű, modern interaktív kiállításának.

      Ami a legfrissebb, 2011-es, kifejezetten irodalom- és eszmetörténeti, poétikai jellegű kutatásokat illeti: súlyos veszteség két kreatív és tekintélyes József Attila-kutató (Gyertyán Ervin és Stoll Béla) halála, de számos fiatal tűnt fel egyéni vagy kollektív munkájával. A tapasztaltak, Tverdota György, Veres András, N. Horváth Béla, Lengyel András, Bókay Antal s mások – szembemenve a mainstream beszédmóddal – több ízben „időszerűtlen témák”, mindenekelőtt József Attila és a marxizmus, a munkásmozgalom viszonyát érintő új fölfedezésekkel és értelmezésekkel is előrukkoltak (olykor egymással is vitázva), amelyek egy része már publikus, másik fele szakmai vitafórumokon hangzott el.24 Szolláth Dávid komplex diskurzuselméleti és szociálantropológiai megközelítésből vitte analízisbe a költő munkásmozgalmi líráját;25 a szintén fiatal nyelvész–matematikus, Mártonfi Attila pedig József Attila-szótár készítésébe fogott. Tverdota György irányításával, több kutató bevonásával megindultak a költő 1930 utáni – számos roppant izgalmas, sőt kényes kérdést fölvető – prózai írásai kritikai kiadásának előkészületei. Mindenesetre 2010–2011-ben a József Attila-recepció és -kultusz jelenségei, illetve a tudományos értelmezési ajánlatok nem valamiféle egyetlen, kötelező, hivatalos, kanonizálandó József Attila-élmény és -olvasás „szobrát” betonozták, hanem az örvendetesen plurális és gazdag olvasat bizonyítékai. Még akkor is, ha ebbe durván beleszólt a budapesti szobor kitelepítésének terve.

Nemzeti botrány és emlékezetpolitika

Talán nem hat blaszfémiának: a szobor körüli botrány jót tett József Attilának és a magyar kultúrának. A kitelepítési szándék s a mögötte rejlő valódi okok, illetve a nyilvánosságnak szánt álérvek egyaránt kultúraellenesek, botrányosak, de éppen ez a karakterük hatott s hat bumerángeffektusként, s gerjesztett soha nem látott szakmai és civil szolidaritást a költő s egyáltalán a nemzeti emlékezet és a történelmi folytonosságtudat mellett. Mert valójában erről, pontosabban ennek megtöréséről szól az a kormányzati kezdeményezés, hogy a Kossuth tér „1944 előtti képzőművészeti arculatának helyreállítása” céljából, városesztétikai, térrendezési indokkal elvinnék József Attila, Károlyi Mihály és Kossuth Lajos szobrát, s másokat állítanának helyükbe: Andrássy Gyuláét, Tisza Istvánét és esetleg egy régebbi – jelenleg Dombóváron álló – Kossuth-monumentumot. Fölösleges részletezni azokat a hivatalos és „civil” jobboldali, illetve szélsőjobboldali kampányokat, intézkedéseket, követeléseket, amelyek ennek a látszólag csupán városszépészeti tervnek a történelemszemléleti, ideológiai és politikai előzményeit, holdudvarát és hátterét képezik. Az utca- és térátnevezésektől kezdve az alaptörvénynek becézett új alkotmány abszurdan historizáló preambulumán át a Kerényi Imre fémjelezte dilettáns-giccses kiállításig és díszkiadású könyvig ível ez az „újbeszéd”. Méghozzá nagyon is tudatos programként: a Fidesz és a Jobbik hallgatólagos, sőt gyakran nyílt szövetségében, amelynek eszközkészlete a durva történelemhamisítástól az antiliberális, baloldalellenes érvelésen, a mértékvesztett kommunistázáson át a nyílt kriminalizálásig ível. S az egészet egy megalomán udvari-reprezentatív kultúra délibábos tervei és egy lebutított historizáló média- és popnyilvánosság kierőszakolása, illetve termékei foglalják keretbe.

      A „centrális erőtér” elitjének és populusának új „nemzeti” történelemre, pontosabban mitológiára van szüksége, ami egyszerre szolgál az „új identitás” alapjául és a társadalmi konfliktusokat demokratikusan kezelő – de sajnos hiányzó – gyakorlat manipulációs pótlékául. Hogy a hazai liberális és baloldali mozgalmak nemzetfelfogása miként alakult az elmúlt 100-120 év során, aligha elemezhető ehelyütt, de azt természetesen nem tartom problémátlannak; az elvek és a praxisok alapos (bár reális, tudományos alapú) kritikára szorulnak. Ám ez nem menti azt, hogy s ahogy a konzervatív, a „keresztény-nemzeti” oldal („finomabban”) és a radikális jobboldal, illetve a szélsőjobb (durván, visszamenőleges törvénykezéssel és büntetőjogi fenyegetődzéssel megtoldva) megvonja a nemzeti illetékességet a liberális és baloldali eszmeiségtől, személyiségektől, pártoktól. Maga Orbán Viktor adta meg az alaphangot a nemzeti történelemből való kiiktatásukhoz, esetenként „idegenszerűvé”, nemzetellenessé bélyegzésükhöz például 2005-ös tusnádfürdői beszédében, amely szerint a baloldal, amikor tehette, mindig „rárontott a saját nemzetére”.26

      Az elmúlt hónapok otromba történelemhamísító rágalmai, tervei, intézkedései között viszonylag kevés figyelmet kapott az a kereszténydemokrata ifjúsági kezdeményezés, hogy – mások mellett – Frankel Leót is fosszák meg köztereitől, utcaneveitől, azt sugallván: ő is felelős (1896-ban hunyt el!) a sztálinizmusért, a „kommunizmusért”, 1956-ért. Mónus Illéstől, aki politikusként, szerkesztőként, népművelőként az 1930-as évek progresszív nemzeti közművelődésének, munkásoktatásának, felnőttképzésének egyik legkiemelkedőbb egyénisége, József Attila támogatója, szerkesztője, mecénása volt, s akit bátor antifasiszta magatartása, szociáldemokrata baloldalisága és zsidó származása miatt 1944 végén a nyilasok a Dunába lőttek, 2011-ben elvették – 1945–1948 között még számos, de ekkorra már csak egyetlenként megmaradt – utolsó közterét is, egy budapesti, XVII. kerületi park elnevezését. 2012 elején pedig gyakorlatilag fölszámolták az MTA kutatóműhelyeként gyakorlatilag fölszámolták a nemzetközi jelentőségű Lukács György Archívumot, ami a XX. századi nagy (történetesen baloldali) filozófus munkásságának gondozója, könyves és kéziratos hagyatékának őrzője. Pedig Lukács Györgynek a nemzeti kultúránkban betöltött szerepére és világhírére minden magyar patrióta csak büszke lehetne – azzal együtt is, amiben Lukács tévedett vagy vitatható egy-egy koncepciója, tétele, gesztusa.

      A József Attila-szobor kitelepítésének terve (s lehet, hogy hamarosan bekövetkező realizálása) tehát nem váratlan, hanem „természetes”, azaz szükségszerű eleme a fentiekben röviden érzékeltetett tendenciáknak. A furcsa inkább a kormányzati férfiak némelyikének cinikusan kincstári védekezése, egyrészt azzal, hogy ők „igazán” szeretik József Attila költészetét, sőt egyik kedvencük, másrészt hogy a szoboráthelyezés (hová is?) nem ideológiai-politikai kérdés, csak a baloldal csinál belőle kormányellenes politikai hecckampányt. Hosszan idézhetnék ezekből a nyilatkozatokból s előzményeikből, de elegendő kettőt citálni. Az egyik Illetékes Úr még a szoborügy kirobbanása előtt egyebek mellett azzal védekezett a szélsőjobboldal „kultúrpolitikai” támadásával szemben, hogy József Attilának – úgymond – ott van a helye az irodalmi kánonban, bár kommunista párttag volt. Mások úgy szoktak fogalmazni, szintén a költő „védelmében”: 'jó költő volt, bár szocialista'. Nos „köszönjük” ezeket a védőbeszédeket, még néhány ilyen gyengéd védelem és... Egy következő Illetékes Úr, már a botrány kapcsán,27 feszengve, de agresszíven támadott (vissza?) a szobor kitelepítését elítélő közösségi, értelmiségi, civil tiltakozásokra (még az akkori kulturális államtitkár, Szőcs Géza el nem hangzott beszédét28 is megcsipkedte): az értelmiség szerinte hisztériát kelt, „egyeseknek az a politikai érdekük, hogy úgy állítsák be a dolgot, mintha mi ideológiai okból akarnánk eltávolítani József Attila szobrát”; a kormány ellenzéke csinál – úgymond – viccet és politikai cirkuszt a szobor áthelyezéséből. [2012 nyarán L. Simon László a helyébe is elkerült: elfoglalta Szőcs Géza államtitkári székét.]

      Felcserélődött ok és okozat. Vicc és cirkusz? Éppen az utóbb idézett Illetékes Úr érvelése a vicc, amit nem ment esetleges lelkiismeret-furdalása, a mundér védelmében elfojtott értelmiségi szégyenérzete (s az sem, ha a szobor esetleg mégis vagy legalább a közelben marad). Panem et circenses? Hát igen; s ha már nincs vagy alig van kenyér (panis), amit a téli gyalogos Munkát! Kenyeret!-mozgalom is ikonikus erővel fejezett ki, még több circus („nemzeti” cirkusz) kell. Természetes, hogy József Attila nem illik bele az 1944-es és az 1944 előtti Magyarország szellemét rekonstruáló látványba, a neohorthysta „keresztény-nemzeti” restaurációba: minden ízében, versében, prózai írásában támadta azt a szellemet, miközben szenvedélyesen szerette hazáját és magyarságát, s nemzeti kultúránk legnagyobbjai közé emelkedett. Egyébként vannak jobboldaliak, akik nyíltan is megkérdőjelezik és hamissá, illetéktelenné nyilvánítják József Attila proletár indulatát, rendszerkritikáját, progresszív patriotizmusát, plebejus szenvedélyét és antifasizmusát. Ők deklarálják is: szeretnék, ha a mai szegények, proletárok, lúzerek eltűnnének a közterekről és a nyilvánosságból, s a „rendet”, a közmunkát, valamint a börtönt – a cicázó szép csendőrtollakat? – tekintik megoldásnak velük szemben, illetve gyógyírnak a nemzet valódi bajaira.29 Az osztálygyűlölet tör fel itt a mélyből; a közismerten szélsőséges Mandiner-blog, a szobor-kitelepítési határozatot védve fesztelen bunkósággal ír »az életét végigrinyáló«, a »16-17 éves pattanásos nagykamaszok kedvence«-ként ajnározott költőről.30

      Az Országház melletti József Attila-szobrot s egyúttal a költő (korántsem szoborrá merevített) élő tradícióját – együtt a földosztó republikánus Károlyi Mihályéval – tehát azért „kell” ledöntenie, de legalább is kitelepítenie a mai hatalomnak, hogy valóságosan vagy/és szimbolikusan a „nemzeti együttműködés szellemét” megtestesítő kötelező értékrend, monolit kánon új szobrai kerüljenek a helyükbe. Ezt a kánont az új köznevelési törvény szellemében már az óvodákban, az általános, a szakképző és a középiskolákban is betáplálnának „a nemzet” fiaiba és lányaiba, az új rendszer alattvalókká előléptetett állampolgáraiba.31 Ezért van szükség a hatalomvezérelt médiairányításra és -kontrollra, a fideszes pártállami „Agitációs és Propaganda Osztályra”; továbbá – egyebek mellett – a társadalomtudományok és a filozófia, általában az értelmiség mindenkori hivatása és az ún. kritikai értelmiség elleni kampányokra, elitcserére, amelyek a keresztségben az „akadémiai átszervezés”, „modernizáció” és „racionalizálás” neveket kapták.32 Erről szól a Marton László szobrának kitelepítését előíró döntés, s nem „csupán” arról a kegyeletsértő otrombaságról, hogy József Attila földi maradványainak negyedik el-, illetve újratemetése után még szobrának (szobrainak) is el kell szenvednie a – ki tudja hányadik – „halált”. Radnóti Sándor szerint valójában a fő „ellenséget” képező Károlyi Mihály-szobortól, Varga Imre remekművétől akarnak így, egyetlen „Kossuth téri csomagban”, a kirobbanthoz képest kisebbnek remélt konfliktus árán megszabadulni. A botrányos kezdeményezés ugyanakkor egy világtörténelmileg meglehetősen gyakori politikai módszert is felelevenít: „az emlékezet eltörléséről, elpusztításáról szól, amit szép régi kifejezéssel úgy mondunk, damnatio memoriae: állítsuk meg 1944-ben az órát, és ami azóta történt, azt – részben mint egy szörnyű diktatúrának, részben mint az átmenet zavaros évtizedeinek hordalékát – töröljük el, semmisítsük meg, és vegyük fel a fonalat ott, ahol az ‘44-ben elszakadt.”33

*     *      *

József Attila verseit gyakran idézik mottóként is. Ez történt az írásom címével parafrazeált Alkalmi vers a szocializmus állásáról című, Ignotusnak dedikált 1934-es költeménnyel is. Kornai János Gondolatok a kapitalizmusról című könyvéről (Budapest, Akadémiai Kiadó, 2011.) írva Révész Sándor ezt a négy sort emeli mottóvá: „Az elme, ha megért, megbékül, / de nem nyughatik a szív nélkül. / S az indulat múló görcsökbe vész, / ha föl nem oldja eleve az ész.”34 Révész kitűnő és elgondolkodtató esszéje a kapitalizmus értelmes, indulatoktól mentes elemzését méltatja Kornaiban (ezt sugallja a mottó is), a lényegben egyetért vele, de néhány ponton vitatkozik is; okkal nyerte el a közlő folyóirat, a Mozgó Világ nívódíját.35 Magam sokat okultam mind a könyvből, mind Révész becsületesen tépelődő írásából, még ha a kapitalizmus és a szocializmus értékrendjeiről, a mai világrend lehetséges korrekciójáról néhány vonatkozásban másként vélekedem is, mint ők. A jobboldali, illetve „nemzeties” populizmus, a rendpártiság, az önkényuralom pozícióit erősítő vad, értelmetlen, önpusztító antiglobalizmust és piacgazdaság-ellenességet elutasítom; baloldaliként és magyarként is károsnak, céltalannak, veszélyesen önpusztítónak tartanék ma egy állandó, harsány, radikálisan tőke- és Európai Unió-ellenes tömegmozgalmi kampányt. Mindazonáltal a kapitalista világtársadalom és gazdasági berendezkedés valóságát és kényszereit tudomásul véve is meggyőződésem: a baloldali, a szocialista világkép, értékrend és mozgalom – s egyik áramlataként a modern szociáldemokrácia – ontológiailag és genetikailag sem mondhat le eredendő hivatásáról, a rendszerkritikai ethoszról és egy, a kapitalizmust meghaladni szándékozó távlatról. Ez az ethosz nem izzó napi politikai propagandafegyver, a lezárt, megbukott államszocializmus visszasírása sem; lehet, hogy ma még utópia, de aligha terméketlen légvárépítés. Egyetértek Révész Sándorral: „A probléma az, hogy akik az ökológiai és szociális katasztrófákat a kapitalizmus visszafogásával szeretnék elkerülni, a modernizációnak, a fejlődésnek azt a motorját fullasztják le, ami ezeken a katasztrófákon valami ismeretlen úton átvezethet minket. Az ismert úton viszont a szakadék felé rohanunk.”36 Csakhogy a nem „visszafelé”, hanem az „előre-korrekció” – szerintem – mégis túlmutat a kapitalizmuson, valamiféle emancipációs, demokratikus szocialista társadalmi modell reménye felé. Hiba lenne az erről folyó diskurzusokat, a múltbeli történelmi tanulságok önkritikus tudatosítási kísérleteit apriori nosztalgiának, retrográdnak megbélyegezni. (Még kevésbé kriminalizálni, ahogy ezt a mai hatalom és csahosai is teszik.) A Révész említette „ismeretlen út” a humánus–szocialisztikus távlat irányába (is) vezethet. Számomra József Attila verséből ezért inkább egy másik versszak tűnik bensőségesen és morálisan aktuálisnak, mottóba illőnek:

          Ha beomlanak a bányát
          vázazó oszlopok,
          a kincset azért a tárnák
          őrzik és az lobog.
          És mindig újra nyitnák
          a bányászok az aknát,
          amíg szívük dobog.

      József Attila életműve az egész nemzeté, sőt a világkultúráé, de nem azon az áron, hogy kitelepítjük, letagadjuk, elhallgatjuk, átírjuk, csonkoljuk – önkorrigáló, tépelődő, de kontinuus, érett és önérzetes – baloldaliságát, szocializmusát. Eleven kultuszát és emlékidéző szobrát.

Készült 2012 első félévében.


  1.   A számos nyilatkozat és demonstráció közül pl.: http://www.jatarsasag.hu, illetve http://www.peticiok.com/jozsef_attila_szobra_mellett
  2.   Pl. a József Attila Társaság elnökének és a talán legtekintélyesebb József Attila-kutatónak a tollából: Tverdota György: Meddig hallgat a mély?, Élet és Irodalom, 2011. november 11. 6. p. URL: http://www.es.hu/
  3.   Babarczy Eszter használta ezt a kifejezést a széles társadalmi elfogadottságú, népszerű művészi alkotásokra a mai magyar kultúráról a Politikatörténeti Intézetben rendezett kétnapos eszmecserén 2012. január 20-án.
  4.   Agárdi Péter: József Attila, a közös ihlet. Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája, Budapest, Napvilág Kiadó, 2010.; uő, „Fehérek közt egy európai”, József Attila mai recepciója és az európaiság, Egyenlítő, 2010. 7-8. sz. 86-92. p.
  5.   E József Attila-i sor korántsem elsősorban bűnvallomást követelő jelentéséről és konnotációiról lásd: Agárdi Péter: „...A multat be kell vallani”. Nemzeti kultúra – baloldali tradíció, Budapest, Argumentum Kiadó – Lukács Archívum, 2006. 7-8. p.
  6.   György Péter: A médiatörvény után, Élet és Irodalom, 2011. január 7. 8. p. URL: http://www.es.hu/
  7.   Fáy Miklós: Kapcsolatok hálózatában, 168 Óra, 2011. január 20. 34-35. p. URL: http://www.168ora.hu/buxa/facebook-zuckerberg-saverin-milliardos-film-aranyglobusz-internet-68518.html
  8.   Heller Ágnes: A fortélyos félelem igazgat, Népszava, 2011. február 19. Szép Szó melléklet 1. p. URL: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=395797
  9.   Csányi Vilmos: Gyönyörű képességünk a rend..., Népszabadság, 2011. február 26. Hétvége 5. p. URL: http://nol.hu/megmondok/csanyi_vilmos/20110226-gyonyoru_kepessegunk_a_rend
  10.   Meghívó a Gondolkodó Pártatlanok Szövetsége (GPS/z/) 2011. október 20-i rendezvényére.
  11.   Veress Jenő: Üvölteni kéne!, Népszava, 2011. november 25. 7. p. URL: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=494441
  12.   Vitányi Iván: A baloldal ma és holnap, Magyarország és a magyar szociáldemokrácia, Mozgó Világ, 2011. 10. sz. 101-128. p. Az idézet a 126. oldalon. URL: http://mozgovilag.com/?p=4862
  13.   Lengyel László: Isten háta mögött, Vasárnapi Hírek, 2011. december 31. 10. p. URL: http://www.vasarnapihirek.hu/szerintem/orban_valsag_gazdasag_imf_eu_politikus
  14.   Pataki Ferenc: „Egyszerűen meghülyítik az állampolgárokat”, Bundula István interjúja, Magyar Narancs, 2012. február 9. 8-10. p. URL: http://magyarnarancs.hu/belpol/egyszeruen-meghulyitik-az-allampolgarokat-78659
  15.   A kulturális emlékezet megőrzése érdekében rögzítem: Bayer József, Csepeli György, Donáth Ferenc, Hábetler Helga, Kamarás István, Kende Péter, Kerék-Bárczy Szabolcs, Kónya Péter, Kulka János, Molnár Kati, Pusztai Erzsébet, P. Szűcs Julianna, Radnóti Sándor, Székely Sándor, Székely Tamás és Vitányi Iván meghívója 2012. március 7-ére a Budapest., VII. kerület Benczúr utca 45-be.
  16.   Dési János: Zsebtutsekek, Népszava, 2011. november 29. 7. p. URL: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=495869
  17.   Parti Nagy Lajos: „Nem veszi be a gyomrom”, Matkovich Ilona interjúja, Magyar Narancs, 2012. január 26. 8-10. p. URL: http://magyarnarancs.hu/belpol/nem-veszi-be-a-gyomrom-78446/
  18.   Varró Dániel: Harminckét éves múltam, Önfelköszöntő költemény,Élet és Irodalom, 2011. február 4. 17. p. URL: http://www.es.hu/
  19.   http://hu-hu.facebook.com/note.php?note_id=146256775463930
  20.   Parti Nagy Lajos: Magyar mesék, Élet és Irodalom, 2011. november 4. 11. p. URL: http://www.es.hu/
  21.   Juhász Ferenc: Áldottak és áldozatok, Tekintet, 2011. 6. sz. 157-158. p.
  22.   Köves József: A szobrod előtt, http://megminden.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1167625
  23.   A kultuszkutatások módszertanát és eredményeit összefoglaló munkák válogatott bibliográfiája: Agárdi Péter: József Attila, a közös ihlet. Egy irodalmi centenárium tükre és anatómiája, Budapest., Napvilág Kiadó, 2010. 261-262. p.
  24.   Nem akarom agyonterhelni ezt a cikket 2011-es publikációik és előadásaik bibliográfiai számbavételével.
  25.   Szolláth Dávid: A kommunista aszkétizmus esztétikája, Budapest, Balassi, 2011.; uő, A Külvárosi éj szociáldemokrata közköltészeti kontextusai, Előadás „A baloldaliság jelentései a két világháború között: önképek, kultúrák, értékelések” című, a Politikatörténeti Intézetben 2011. december 5-én rendezett konferencián.
  26.   Lásd erről részletesen a József Attila-centenárium kapcsán: Agárdi Péter idézett könyv: 146-150. és 279. p.
  27.   L. Simon László (civilben József Attila-díjas költő, politikusként a szobor-kitelepítés egyik kezdeményezője, az országgyűlés kulturális bizottságának és a Nemzeti Kulturális Alap igazgatóságának elnöke) nyilatkozatai: Élet és Irodalom, 2011. november 18. 2. p.; Heti Világgazdaság, 2011. november 19. 98. p.; Magyar Narancs, 2011. november 24. 8. p.
  28.   Szőcs Géza: El nem hangzott szoborbeszéd, Népszava, 2011. november 26. Szép Szó melléklet 3. p. URL: http://www.nepszava.hu/articles/article.php?id=494721
  29.   Például Szentesi Zöldi László (Mórocz Zsolt írásaira hivatkozva): Egy kultusz margójára, Magyar Hírlap, 2011. november 12. URL: http://www.magyarhirlap.hu/velemeny/egy_kultusz_margojara.html
  30.   Idézi és minősíti: Vásárhelyi Mária: Tálibok Pannóniában, Élet és Irodalom, 2011. december 2. 4. p. URL: http://www.es.hu/
  31.   Az új oktatási törvények eme funkciójáról sokan írtak; szerénytelenül hadd hivatkozzam saját tanulmányomra: Agárdi Péter: „Elégséges” helyett „gyenge” – s ez most „jó”?, Köz- és felsőoktatási lidércnyomások a XXI. század második évtizedében, Hét Hárs, 2011. 3-4. sz., reformáció-karácsony [december] 40-45. p., valamint Ráció, A pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének lapja, 2011. december 32-35. p. Bővített változatát lásd ebben a kötetben Köz- és felsőoktatás a XXI. század második évtizedében a felnőttek tanulási esélyei felől címmel.
  32.   Agárdi Péter: Vezetők, káderek és intellektuelek – avagy elitváltás a tudományos-kulturális életben, Egyenlítő, 2010. 3. sz. 47-52. p. A cikkem óta, az elmúlt két év során történteket terjedelmi okokból itt nem dokumentálhatom, legyen elegendő csupán egyetlen friss összefoglalásra utalni: Radnóti Sándor: Emlékeim a filozófusbotrányról, Népszabadság, 2012. január 6. 12. p. URL: http://nol.hu/lap/forum/20120106-emlekeim_a_filozofusbotranyrol
  33.   Radnóti Sándor: „Minden megtörténhet”, Rádai Eszter interjúja, Mozgó Világ, 2011. 12. sz. 5. p. URL: http://mozgovilag.com/?p=5103
  34.   Révész Sándor: A kapitalizmus állásáról... Mozgó Világ, 2011. 12. sz. 97-103. p. URL: http://mozgovilag.com/?p=5054
  35.   P. Szűcs Julianna: Túl a normál kritikán (Révész Sándorról), Mozgó Világ, 2012. 1. sz. 126-128. p. URL: http://mozgovilag.com/?p=5125
  36.   Révész id. cikk 103. p.



A dokumentum forrása:

Agárdi Péter:
Kultúravesztés vagy kultúraváltás?

Nemzeti értékek — kultúraközvetítés — művelődéspolitikák

Pécs, PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar,
Andragógiai, Könyvtártudományi és Kultúratudományi Intézetek, 2012

Felelős kiadó: dr. Nemeskéri Zsolt dékán

Az elektronikus változatot készítette: Ambrus Attila József
A kötet szerkesztése lezárva: 2012. szeptember 1-én.

ISBN 978-963-642-482-4

© Agárdi Péter, 2012
Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 2.5 Magyarország (CC BY-NC-ND 2.5)

PTE Felnőttképzési és Emberi Erőforrás Fejlesztési Kar
H-7633 Pécs, Pécs, Szántó K. J. u. 1/b.
Tel 06 (72) 501-500 / 22138