Dinók Zoltán
Szenvedések között
TARTALOM
A nyár utolsó pénteke
A zord tél
Boldogok, akik sírnak...
Édesanyámhoz
Egy régmúlt ősz
Életkor dilemma
Elvéve tőlem
Felengedés
Gondolkozz!
Gonosz nők közt...
Ha a hangulatom ördögi
Ha belém látsz
Ha én álomvilágban élek
Ha majd egyszer...
Hangulati idill
Hazudnék...
Hidd el...
Inkább az irodalom
Játszótér
Kapizsgálom...
Március
Megél az ember
Mindenki ember
Ne feledkezz meg Uram
Nem gondoltam volna
Nem vagyok gonosz és mégis...
Őszi nap
Páskándi Gézának
Rossz álom az élet
Sorsharag
Szenvedésem
Szenvedve taposni...
Szeptember
Szeptember hatodika
Szeptemberi reggel
Szívembe zárom a jóságot
Szobám asztalán
Te hiszel a Faustban
Végső stádium
Vénasszonyok nyara
Mikor lelkem...
Nem kellene megváltani...
Egy korty bor
Hajnalodik...
Az emberi lényeg
A vörös zászló
Nem vagyok sem Isten...
Mikor az igazságot keresem...
A fák hatalma
Sok gondolat bánt engemet
Mint egy kaméleon
Az éj sötétje...
Kell a falat kenyér...
Nézz rám...
Néha fárasztó...
Meg kell élni...
Egy élet – a hazugság miatt
Csak csendben sírj...
Levél egy rab barátomnak
Lessing sírja előtt
Krisztusom, segíts!
Sokat kellene...
Verset írok...
Istenek harca
Jóság!
Belesápadok a sok gondba...
Nyári Délután
Régen és Most
Rájöttem...
Csak maradj csendben
A folyóra...
A kiszámíthatatlanság
A börtönudvar felett
Forró meleg volt.
Hangulatom
kusza, mintha nem is nyár lett
volna. Mert
nem voltam vidám,
pezsdítő nyári hangulatban.
Sok eső is esett. Mintha érezné
a
kellemes évszak a kedélyemet.
Ma a nyár utolsó péntekén bús
a
szívem. Gondok fojtogatnak.
Lelkesedéssel várom az őszt.
A szívem
örül a következő
évszaknak, ha már a nyár oly
bús volt és
értelmét vesztett.
A nyár utolsó péntekén írok,
mert ez
az én feladatom, ha
már oly rideg volt ez évszak
ridegek
lesznek soraim is.
A zord tél szívemet rácsok
közé zárja,
mint fegyencet
a börtönben. Kérdem én,
mit ér a nap, ha az
égen a
Napot csak keveset látom?
Uram, a fájdalom nagy bennem.
Mikor
sírok, Te is tudod, a hiú
emberiség kárt tett a szívemben.
A kín oly elviselhetetlen, mint a
forró
kánikula. Enyhet és meleget
csak a te édes szavad adott nekem.
Oh, édesanyám te drága,
tündöklő
rózsaszálnak illatos virága!
Isten éltessen sokáig, mert
bölcs
asszonynak, kinek haja már ősz
megilletik a békés élet vigaszul.
Oh,
édesanyám te drága, fénylő
csillagnak örök ragyogása!
Régmúlt ősz emlékei fájnak
zsigereimben.
A mostani már
nagyon megcsömörlött.
Emlékek tömkelege
sebet
hagyott bennem. Mostanában
van szép ősz egyáltalán?
Vagy
csak hurcolnom kell
a régi szép időket, őszöket
szívemben,
mely kettéhasad?
Tizenévesnek legjobb dolog
lenni a
világon. Mily bolond
is az élet, hogy ezt a fiatal,
édenorcájú
gyerek nem érti!
Felnőttnek a legkeservesebb
dolog
lenni a világon. Mily
hiú és képmutató az élet, hogy
ezt a
felnőtt érti!
Elvéve tőlem az édenkert minden
örömét,
kaptam egy bilincsbe zárt,
kegyetlen világot.
Hirdetem: a
magántulajdon lopás.
A gonoszság következmény. Nem
látja ezt
be senki, csak ki vissza
szeretne az édenkertbe jutni.
A tél soha nem engedi fel a
szívet.
Nyáron is zord az
ember lelke, nem hogy a
ködös, zúzmarás
világban.
A fehér hó rengetegében a
bánat s
közöny csak nő, mint
az ember napi gondja. Ekkor
a tavasz
perzselő megváltás.
Azt mondja a buta ember a
költőnek:
Gondolkozz! Ne rossz irányba! Ha a
Költő gondolkodik
ebből születnek a
Művek. De a buta ezt nem így érti!
Gondolkozz logikusan, vess el
minden
Bölcsességet! Gondolkodj helyesen!
Azt is mondhatná a
buta a költőnek:
Gondolkozz, hogy ne légy költő!
Gonosz nők közt jártam én,
meghitt,
kis albérletodúban
fogadtak a szerelem minden
édes
gyönyörével, kínnal.
Gonosz nők közt döbbentem
rá, minden
férfi egyforma,
s azt a bölcseletet sugallták
felém, nincs is
gonosz ember.
Gonosz nők közt jártam én
s arra is
rájöttem, minden
emberi gonoszság a nőket
kerülve lesz
emberből állat.
Mikor gyászba borul, sötétségbe
a
lélek, akkor Belzebub démonai
könnyen hálót dobnak szívemre
s
az ördöggel cimborál a lelkem.
De látom Krisztust is, amint akar
hívni,
a ketrecből kiszabadítani.
A démoni hangulat démonokat
von
maga után, gonoszul, vadul.
Kérem a Jóistent ne engedjen
engem ily
hangulatba, elég volt
már életemben az árnyék hatalma,
s annak
szomorú utóhatása.
Ha gondolatomba belelátsz,
meglehet,
nevetsz, de ha ízig
vérig átéled, akkor sírsz.
Ha én álomvilágban élek, az
az én
dolgom, mert fantáziámat
úgyse értheted, emiatt igazán
felesleges
neheztelni rám, mert
sajnos csalódni fogsz bennem.
Ha majd egyszer kimegyek
a temetőbe,
tudjátok azt,
könnyezve, más világot
akartam, melyben
az
elesettnek is szava van.
Érezzétek az érzést,
mely
roppantul szentimentális,
de mégis igaz, s tudjátok
hogy
egyszeri ember voltam,
majd ezen fakadjatok sírva
mert az
igazság az igazság.
A költészet költészet mely
csak az ebben
járatos tudja
mi kell a jobb világhoz.
Ezért értsétek meg,
miért
voltam olyan durva, ahogy
ti mondjátok –
kíméletlen.
A fentiek tudják mi az igaz
ez az egész
körülöttem, ti
ehhez sajnos porszemek
vagytok.
Egy öreg indián jelent meg
tudatomban
ki azt mondta:
ne írj többet, hanem lazíts,
élvezd a
könnyű szabadságot.
s érd be ennyivel, légy ezzel
bőségesen
boldog, ne lázadj!
Hazudnék, ha azt mondanám:
a Sátán nem
szereti a verseket.
Hisz Éva szakított az almából.
Milyen ez a logikátlan világ?
A
szépnek, a jónak, a kultúrának
a patás gonoszhoz van köze?
Hidd el, ha körülötted
tartózkodnak,
azért van,
mert okos vagy s nem
tudják lényeged s titkod.
Hidd el, ha sírodra virágot
tesznek s
sírnak s magaddal
sok titkot viszel, az a jó, mert
eszesebb s
más voltál, mint ők.
Inkább az irodalom bolondítson
meg,
mint ez a keserves, hiú élet.
Nincs még éjszaka, de Tünde
az aranyos
kislány már alszik.
Álma egy nagy játszótér, mely
sok
kicsinek szerez édes örömet.
Csúzli, hinta, – ez kell
Tündének
hogy álmában ússzon a vígságtól.
Kapizsgálom a gonoszság titkait,
Uram!
Csak bölcsnek kell lennie az embernek,
hogy megértse az
ember belső világát.
De ha hiszed, ha nem, a gonoszság
láttán
az igaz embernél is jobban elsápadok.
Enyhe tavaszt ígérő szél
borzongatja a
fákat, nem
derűs az emberek lelke
valamiért. Titokzatos ez.
De tudom hogy tavasz ha
jő
szertefoszlik a bús gond,
mi tegnap fájdalom volt, az
ma már
sötét, kusza emlék.
Megél az ember sok mindent
de nem éli
meg az igazságot.
Megél az ember sok hazugságot
de arcát nem
ragyogja be a fény.
Megél az ember sok szomorút,
a
vidámság elkerüli messziről.
Megél az ember sok poklokat
s
szívében álmodik a menny.
Mindenki ember – mert
mindenkinek
van szíve. Majd eljő egy karácsony
este, hol
minden szív együtt érez a
szeretet ünnepén s meghatódik az
ember,
mert nem az a fontos mit mű-
velt élete alatt, hanem az, hogy
érző
szív dobogott egy ártatlan lélekben.
Ne feledkezz meg Uram, a
gyötrődő,
szegény szívekről!
Tudom, üdvösséged, bántja
a szenvedő,
elesett szíveket.
De ne feledd, a hazugság nagy
úr mely
a bűnös szíveket edzi.
Mert a hazugság előbb volt ám
mint a
csalárd, gonosz lélek.
Az ember ha gonosz, az csak
olyan mint
a délibáb, nem az
igazi arcát mutatja az embernek,
s szegény
emberek előbbit hiszik.
Majd ha az igazság napja eljő,
kiderül,
ki volt igazi gonosz s ki
volt csak szenvedő sérült. Azon
a
napon táncolnak az elesettek.
Nem gondoltam volna, hogy az ősz
is
tud ilyen szomorú és hideg lenni,
hiszen egy jó tegnapelőtt nyár
volt.
Nem hittem volna, hogy emberek
így
megvadítanak, rosszkedvűvé
tesznek, míg nekik ez természetes.
Nem vagyok gonosz és mégis,
hogy
elbánt velem az élet!
Nem vagyok gonosz és mégse
kapok
nyugalmat e világtól.
Nem vagyok gonosz és mégis
ferde
szemmel néznek rám.
Nem vagyok gonosz és mégis
sorsom a
legalantasabb élet.
Mert nem szolgáltam arra rá,
hogy
Isten büntessen engem.
Nem vagyok gonosz és mégis,
a lehető
legrosszabbat kaptam
az élettől, nyomorogva, teljesen
felesleges
tudást birtokolva.
Őszi nap volt. Felébredtem.
Eszembe
jutott apám, ki már a sírban nyugszik.
Ha a trauma
lila köddé válik rendbe
jön majd minden körülöttem.
Azonban lelkem nyughatatlan volt,
mert
nem csak ez hozott kínos lázba,
hanem a panasz is elöntötte
szívemet.
Jézusra gondoltam. Átérzően. Szívből.
Azonban esthajnalcsillag kélt fel
a
szívemben, mert nem tudtam legyőzni
a traumát. S Jézus
magára hagyott, az
Ördög gondokkal terhelte lelkemet.
Benned azt szerettem, hogy
költő
voltál és író s mily nagy
tudású s mégis börtönben
is
raboskodtál.
Milyen volt a börtönben, szép
szál
legényként, fiatalon?
S kiszabadultál talán, mikor
évekig
némaságra ítéltek?
Verseid megtartom magamnak
hányatott
sorsom kedvenc,
időszerű, örök darabjaiként,
mely halálod után
is tündököl.
Rossz álom az élet, tele
lidérccel.
Kegyetlenül forgolódunk benne.
S nem riadunk fel
sohasem már.
A délibáb nagyúr mely nem alszik.
Hogy ezt az álmot ki találta ki, azt
nem
tudni. Azt mondják az Isten,
csak neki könnyű ébren lenni s
látva
azt, az emberiség miképpen pusztul.
Gazemberek lelke nagy erővel hat
rám,
táncolnak szívemben az ördögi lángok,
életemet talán elhibáztam, de a
délibáb
barátommá vált, ő ad nekem tanácsokat.
Igazságokat kerestem, nem találtam
meg,
félek, úgy végzem állati sorsomat, mint
Hamlet. Nincs menekvés a világon annak
ki
bánatos, az igazságot elfújta az orkán.
Szenvedésem csak az enyém. Nem
érzi
azt át más senki. Még anyám
sem. Nemhogy az emberek. Élni
az
életet ilyen titokban lidérces álom.
Megfáradt lélek vagyok, ki kétszer
annyit
élt, mint amennyi vagyok,
hagyjatok hát nyugalmat és békét
ősz
lelkemnek, melyet megvertek.
Kíméletlenül, szenvedve taposni
az
éveket, megállás nélkül, hazug
verseken élni, mik azonban
nagy
bölcsességeket örökítenek meg,
érdekes életfajta ez,
szánalomra
méltó, de a leghősiesebb dolog.
Nyit az iskola kapuja, sárgulnak
a
levelek, készülődik a zord ősz.
A fecskék költöznek, míg fekete
varjak
maradnak, bírván a telet is.
Felhők vonulnak, esőt hordozva,
s
követi a nappalt sötétség hatalma.
Szeptember hatodika volt. Reggel
még a
nyár süvített fülembe. Este
már az ősz szele csípte fülemet
s
szívemet. Nem tudtam, hogy így
rohan az idő, hisz oly érzelmes a
lelkem,
hisz egyetlen nap alatt
éreztem a nagy évszak változásait,
mely
még jobban költővé varázsolt.
Oh, milyen édes a magány!
Költőnek
olyan természetes
mint napnak a ragyogó fénye.
Felkelek s
szívemben nem az
esthajnalcsillag munkálkodik.
Oh, milyen fárasztó a magány!
A belső
kényszer munkálkodik,
mint tavasszal a malom kereke,
zakatol
hogy valamit adjak is a
szegény, beteg világnak.
Uram, szívembe zárom a jóságot.
Nemcsak
azért mert magamnak
teszek jót, hanem a szeretetre
éhes
világnak is hasznára válok.
Közeledni fog Isten országa.
közeledni
fog a béke, a jóság.
Mert a szeretetben élni ezen a
világon a
boldogságot jelenti.
Szobám asztalán cserepes
virág
hajladozik, öntözöm minden nap,
ám hiába, hervadásnak
indult s
szára lekonyul, mint életem törzse.
A virág nem tündököl már nekem,
hogy
is tudna? Egy szép napon
teljesen kiszáradt s
megfonnyadt,
babonák hatalma erősödik rajtam.
Te hiszel a Faustban, én inkább
a
Hamletban, a te íród Goethe,
az enyém Shakespeare, tiéd
Tolsztoj,
enyém Dosztojevszkij,
te hiszel az ember jóságában,
én már
nem...
Az emberek egymásnak esnek
végül. Ez
talán rossz dolog, de
azt mondják: a szívnek nem
lehet
parancsolni. Itt sem lehet.
Ez az emberiség végső drámája,
szűrje
le a tanulságot azok kik a
törvényt írták, mert az ember az
aki
szenved, nem a törvény.
Fáradtan kelt fel a Nap.
A fák bús
dalt dalolnak.
A parkszéli cserjék vígan
mosolyognak
a kisfiúkra.
Az égen szivárvány kél fel,
a padon
csókolódzók örömére.
Mikor lelkem kitisztul s
elmém
zűrös-csetepatés
kusza ingoványa oldódik,
olyankor Isten
hívogat.
Ilyenkor belátom, kár
mindenért,
belevágtak
nagy fejszével életem
tiszta forrású törzsébe.
Nem kellene megváltani a világot,
Ha
nem lett volna olyan hányatott
A gyermekkorunk.
Nem kellene megváltani a világot,
Ha a
sors gonosz fintora nem adja
Kezünkbe a tollat.
Egy jó korty bor többet
ér száz ostoba
szónál.
Egy üveg bor többet ér
száz igaz, de mégis
hazug
szónál.
A részegség pedig
pedig többet ér a
hazug életnél,
tíz
keserves évszaknál.
Hajnalodik. Magányosan tengetem
életem,
de a szívem nagyon boldog.
Örömmel ülök íróasztalomhoz,
hogy
kiöntsem szívem minden fájdalmát.
A költészet hatalma nagy. Mintha a
Biblia
nem vallana igazat az életről.
Ifjúság s hajnal nem hiábavalóság.
Inkább
az örök tudás igaz bölcsője.
A szellem szárnyal a szívben,
Lehet az
ember szentimentális,
Hiú ostoba, jó vagy gonosz, a
Cél: én
vagyok a legeszesebb,
S én tudom az utat az édenhez.
Mikor még gyerek voltam, egykor
ott
lebegett az államház oldalán.
De ledobták s felgyújtották,
gúnyt
űztek belőle tolvaj vadállat módon.
Újra bajt kevert Közép-Európában
a vén
munkásvilágnak az enyém a
tied eszméje s kevesebb kenyere
maradt
a szegény munkásembernek.
Őrt a szabadságért már senki nem
állt,
mindenki a maga hasznát leste
mások kárára, mert nőtt,
folyton
egyre, a széthúzó osztálykülönbség.
Nem vagyok sem Isten, sem
Sátán
szolgája, az sem érdekel
mi a véleménye Jézusnak a
műveimről.
De a Sátán kísértése sem zavar
meg.
Magamat akarom adni.
Nem akarok senkit szolgálni.
A magam
eszméjébe vagyok
szerelmes. Ez a teremtő erő,
mi bennem
munkálkodik,
csupán a tudás hatalma, mely
nem tartozik
semmiféle
eszmerendszerhez, mert az én
saját
magam vagyok, magam
éltem meg s magam alkottam
az életről
búsat vagy vidámat.
Olvastam és hallottam Leninről,
ki
hirdette az egyenlőséget,
méghozzá a nép egyenlőségét,
a
szabadságot, testvériséget,
s kicsi időre talán meg is
valósult
az álom.
De gazdagok felkeltek ellene,
a
pöffeszkedők tömege, mert
nem a munkások döntötték
meg Lenint
s beköszöntött a
népben az egyenlőtlen viszony.
Nem volt jó a világnak sem Marx,
sem
Lenin, sem Bakunyin, senki,
aki igazságot akart a szíve
mélyén.
Mi kellene az embereknek? Jézus?
Hiszen őt is
megfeszítették! S az
emberiség hatalmasat bukott, hisz
ki
tudja, lehet hogy ez sem teljesen
igazságtalan...
Az öt elem legcsodálatosabb
tündöklése
a fa. A külváros
szélén gyönyörködöm benne.
Ahogy a szél fújja lombjaid,
legyen
nyár vagy tél, de te
ugyanazt az érzést sugárzod.
Nem tudom titkaid megfejteni,
de én is
hordozom magammal
ezt az örök törvényszerűséget.
Hisz amikor ablakomból látlak,
ahogy a
ház fölé emelkedsz,
legyek beteg vagy derűs,
megőrizted büszkeséged és
méltóságod
oly makacsul és
konokul, akárcsak én magam.
Sok gondolat bánt engemet,
lelkem már
régen árnyban él.
Sok gondolat emészt engem,
már rég nem
vagyok magam.
Sok gondolat megöl engem,
már a
halálon is túl vagyok.
Sok gondolat elhagy engem,
úgy győzöm
követni őket.
Sok gondolat elvarázsol engem,
sokszor
nem is a Földön járok.
Sok gondolat tévútra vezet,
már
kiestem a körforgásból.
Sok gondolat kísértésre csábít,
már az
ördöggel cimborálok.
Sok gondolat bánt engemet,
csak nem
tudom, halálomig?
Mint egy kaméleon – az
ember,
egyszer szürke, máskor fekete
színét mutatja. Az ember olyan
kaméleon
melyben megbízni nem
lehet. De még csak emberséget
sem
lehet tőle elvárni. Soha sem.
S vigyázz, ha túl jónak mutatod
magad,
rózsaszínből könnyen vált
feketébe. Még képes nyelvével,
a
hosszúval, marni, ha őszinte vagy.
Az éj sötétje nyugalmat áraszt.
Megpihen
a szellem, a fáradt.
Az éj bár sötét, lényege az üdv.
Hiszen
frissességet hoz reggel.
S mikor a Nap felkel sugaraival,
a
szellem újjászületik csecsemő
módra s úgy válik az
üdvösség
szívében ékes arany káprázattá.
Kell a dohány és a falat kenyér nagyon
az
ember eszmél mennyire is szegény.
Kell a cipő, a nadrág, meleg
kabát, az
ember nem hord semmit, oly ágrólszakadt.
Kell a meleg baráti szó, oly rideg a
világ.
az ember rájön nem áll ki senki mellette.
Kell a tágas
szabadság, igaz, szabad szó,
az ember kezeinek rácsot alkot a
törvény.
Nézz rám, barna szemeimbe,
Láthatod
sérültség s bánat
Szürke fényét, de rosszabbét
Semmiképp sem.
Nézz rám, barna szemeimbe,
Bölcsen és
higgadtan s
Láthatod, hogy varjak fekete
Szelídsége szárnyal
rád.
Néha fárasztó a betűkön élni, de
más
nem adja úgyse a kenyerem,
ki kell hát várni az ihlet
kapuját,
hogy az ember tudja miért költő.
A költő ha megkeseredett s költő
akar
maradni, akkor keserűségét
is fenn kell tartani egy
szomorú,
rövid vagy hosszú sivár életen át.
Sok mindent, jót vagy rosszat meg-
élni
az életben hogy lelkünk bölcs
legyen.
A léha ábrándozás rossz
tanácsadó,
mert szívünket délibáb
irányába vezeti, miközben nem is
élünk.
Meg kell élni sok mindent,
ahogy a
perzsa költő mondta, a
a napunk változásai adják életünk
s a
világ értelmét, mert a szenvedés
mögött vigasz áll mindig.
Meg kell élni sok mindent igen,
a
művészt a változások teszik
naggyá, ezért költő a költő, meg
kell
élni az öregkort, igen, hogy
tisztán lássuk Isten lényegét.
Költő lettem, de nincs kenyerem,
éjt
éjve, napról napra élek. Apám
ki élvezte a tudást, rabjává vált
a
művészet összes, édes kincsének.
Költőt belőlem ő csinált, egy
dicső
pályát sikerült kovácsolni a drága
életemből, egy pályát
mely sem
felhőmentes, sem zökkenőmentes.
Egy valaki élete a hazugság miatt,
nagy
dolog, hisz már fiatalon többet
szenvedtem mint megfásult atyám
s
a szavak rakosgatása rám maradt.
Egy élet – a hazugság miatt,
Isten
tudja, megéri-e ez a kálvária?
Az ember maga alá száll,
a hold már
nem nevet s
ordít, sajog a lázas szív,
a fájdalom kiül az
arcra.
Minden bölcsesség igazat
nyer, nincs
már hazugság,
tisztán lát a szív végre már,
testvérekké lesz a
világ.
S az anyaság szeretettel
tölti el az
ember szívét,
minden ember fájdalma
fáj az igaz, bölcs
szívnek.
A hosszú út után tombol
a lélek, csak
csendben sírj
már, ne hallja senki, kivéve
a nap fiút, a szent
emberfia.
A szenvedés kimarta már a szíved,
úgy
elfutott feletted az idő, pedig
örökkévalóságnak tűnt az a
sok
fájdalom, mi szívedet megalázta.
Ülsz a börtönben, csendben
verset
olvasol, s imákat mondasz világos
nappal. S este
szívedet átjárja a méla,
katarzis, melyben nincs harag már.
Én a sírodnál valóban meghatódok.
Te
voltál az ki bebizonyítottad,
hogy zsidó és arab egyforma
ember.
Nagyságod az ítélet napjáig tart.
S mindenki, ki téged
olvas az előtt
nincs hazugság, mert az igazságod
győz, mely a
jóság örök forrása.
Ha idegeimet irigy démonok
bántják,
kihez is fordulhatnék,
ha nem hozzád, Krisztusom.
Krisztusom, segíts! Elég volt
már a
könnyekből, s sebekből,
mely lelkemet elzárta a többi
embertől. Segíts szeretni! Úgy
lesz
minden rendben, ha
üdvösséget szerzel nekem a
múló napjaimon, hogy fény
ragyogja be
a szomorú szívemet
mely nélkül élni nem lehet.
Sokat kellene innom, hogy
végre
kijózanodjak.
Sokat kellene innom, hogy végre
a régi
legyek.
Sokat kellene innom, hogy végre
örüljek
a napnak.
Sokat kellene innom, hogy végre
szeretni
tudjak.
Sokat kellene innom, hogy végre
tiszta
legyen a lelkem.
Sokat kellene innom, hogy
végre
kicserélődjek.
Sokat kellene innom, hogy
végre
lezáródjon ez az ösvény s
Sokat kellene innom, hogy végre
új
életet tudjak kezdeni.
Verset írok az életről, pedig nem
lehet.
Mindenki leszűrte a maga
tanulságát. Az élet mindenesetre
rövid
ahhoz, hogy babért teremjen
benne a boldogság.
Minden átkarolást hamarabb kellett
volna
megtenni, minden csókot
hamarabb kellett volna megtenni s
minden
könyvet hamarabb kellett
volna kiolvasni...
Rendben van, mindenható Uram!
Harcod
tart az Ördöggel, de ebből
hagyd ki az embert s főleg engem!
Jóság!
Ha ez a szó nem létezne,
vajon
lenne-e irodalom?
Más lenne az egész.
Lehet, hogy létezne
de
sajnos csak fele annyi.
Belesápadok a sok gondba, de az
alkotás
öröme felvidítja bánatos
arcom. Lehet velem beszélgetni
az
életről, politikáról, bármiről.
De azt hogy az élet bolond és
oly
keserves meg aztán mennyit tud
szenvedni az ember nevű
lény, azt
nekem nem kell már régen mondani.
A felhők mozdulatlanul állnak most.
Egy
szerelmes pár kézen fogva sétál
a körúton. Béke van, a varjak
sem
kárognak már semmi, kínt, bánatot.
A napsütés öröme teliragyogja
édesen
minden élő szervezet szívét örömmel.
Csak a gond, mely
nyugtalan az hoz
bús felhőt s vészt a vidám légkörbe.
Mikor tíz-tizenkét éves gyermek
voltam
s fáradtan tértem haza az
iskolából és a tavasz tombolt, hát
nem
felejtem el azt soha.
Még nem volt túl nagy meleg, s
szívemben
a nosztalgia eleven.
Már nem vagyok az a gyerek, de
a
virágzó cserjék s fák, a zöld fű,
a virágzó tavasz s langyos
idő
visszarepít e csodás hangulatba.
Rájöttem, mióta szenvedő ember
vagyok
s menedéket találni az
olyanokban: mint harag, ivás, de
még
sírás is: nem old meg semmit.
Oh, te vajszívű és feleselő költő,
csak
maradj csendben s várd az
üdvösséget s ha már ezt elnyerted
rossz
sorsod után, nem is lesz mit
mondanod, helyetted az emberek
szíve
szól, mely, ha cseppet is igaz,
oltalmazó vigasz lesz az, mint
tavasszal
nyíló jácintok.
A folyóra azt írja szemünk –
szeressük
az életet, boldogan,
A hegyre azt írja szemünk –
szeressük
a romantikát, vígan,
A völgyre azt írja szemünk –
szeressük
az idillt, bolondosan,
A tigrisre azt írja szemünk –
szeressük
a vadságot, alázatosan
A bárányra azt írja szemünk –
szeressük
a szelídséget, komolyan
A madárra azt írja szemünk –
szeressük
a szabadságot, önfeledten
A városra azt írja szemünk –
szeressünk
kirándulni – fütyörészve
A könyvre azt írja szemünk –
szeressük
a tudást – tudós módra
A templomra azt írja szemünk –
szeressük
Istent – tiszta szívből
A szép nőre azt írja szemünk –
szeressük
a szerelmet – mohón.
Költő vagyok, aki sajnos indulatai
rabja,
mert szétárad mindent átérző
szívemben a humanizmus, de sajnos
a
gyűlölet is, aki tegnap barátom volt
az ma már ellenségem s az ki
tegnap
ellenségem volt ma már a barátom.
A börtönudvar felett kárognak
a szabad
varjak, körkörösen
követik egymást, úgy repülnek,
a rabok
szíve majd meghasad.
A börtönőr kiált: rabok befelé!
A
rabok viszik magányukat, míg
a varjak kárognak erősen, hogy
a
börtönőr szíve is megdobban.