Károlyfalvi Olga
Valamikor
Versek
2012
TARTALOM
Valamikor
- talán igaz se volt
Mikor a déli harang messze
szólt
Túl városon, keresztül berkeken
Majd áhítattal
elhalt csendesen.
Szabad
szívem is megindult velem
Mentem a vadvirágos földeken
Könnyű
léptekkel, mezítlábason
A nap ragyogott fiatal arcomon.
Fehér
felhő félénken vontatott
Látóhatárral eggyé olvadott
Kacsák
úszkáltak a kis tó felett
A fű között egy vadnyúl reszketett.
Az
alföldi táj hozzám tartozott
A szőke szellő régi dalt
hozott
Legendák népe, kérges volt kezük
Velem nőttek, vagy
én nőttem velük?
Zsíros
talajban ott érett a lét
Asztalok várták hű ígéretét
És
friss kenyérért könyörgött a száj
Míg évről-évre megújult a
táj.
Gémeskút
állt a tanyák közepén
Kertjükben összegyűlt a seregély
S a
vén eperfák lombjai között
Áldott gyümölcs pirosba öltözött.
Átjárón
túl, a vasúthoz közel
Nagy ház állott és kerítés kővel
Szürke
pad volt kökénybokor tövén
Ott pihentem, Édesanyám ölén...
A
Tisza lassan folydogált,
Szőke fodra itt-ott megállt
A
mélybehulló part ölén,
Szomorúfűzek közelén.
A
fűzfa lombja csillogott
Fényt, a napsugártól lopott,
Pára
csókjától öntözött
Ezüstös zöldbe öltözött.
Víz,
a habját egyre űzte,
S a vágyó ágakba tűzte.
A fűzfa
lombja reszketett
Tán a Tiszába szeretett?
1999.
július 3.
Égi
pályáját járja már a hold
Sugarával a föld
találkozott
Csendes magányban, a félhomályban
Csillagok
ittak éji harmatot.
Szendergő
sóhaj, ha megremegett
Fuvallat szórta vágyát szerteszét,
S
tükör testével a Tisza folyó
Mint alvajáró hunyta be szemét.
Keskeny
karokkal a kecses fűzfák
Cirógatták a víz ezüst arcát,
S a
Göncölszekér csillogva húzta
Névtelen álmok színes halmazát.
Vásárhely
szélén, magas gát mélyén
A vadrózsa édes illata
hullt
Bársonyos útján, ernyedten, lustán
Egy vándor szellő
megindult alul.
Nyitott
ablaknál karom kitártam
Felkapta lelkem, hurcolta a szél
Ahol
a rónán, akácok lombján
Most és örökké csak a múlt mesél.
Szeretek
magamban lenni
Rejtett ismeretre lelni,
Mert az őszinte
gondolat
Meglátásokat osztogat.
Csillogó
tettek és szavak
Gyakran útszélre hullanak
Nem hagynak
mást, csupán romot
Míg a csalódást hordozod.
Tapasztaltok
szekerén
Nyitott szemmel utaztam én
Hitem, reményem nem
fogyott
A nap új álmokat hozott.
Sötét
kis zugban, ott belül
Védett mélységek titka ül
Örök
életbe elviszem
Isten megérti, úgy hiszem...
Kárpátalján,
erdős völgyben
Moha fedte puha zöldben
A napsugár arany
lába
Belép pompás otthonába,
S a magasló hegyek között
Jár
a föld és égbolt között,
Tiszta légben fehér felhő
Követi
egy kevély szellő
Szakadozik az uszálya
Fénylő kék marad
utána.
Hűvös patak halkan mormol
Titokzatos, mély
torokból
Cikázó pisztrángok felett
Ringatja a
leveleket
Magas menny fürdik tükrében
Víz nem ragyoghat
büszkébben!
Bokron madárka énekel,
Emberi szív nem éri
fel
Talán a hű párját várja
Ki a fenyőerdőt járja?
Törpe
nyírfák kigúnyolják
Csalódottsággal csúfolják
Remeg
szárnya, édes vágya,
Üres a vadrózsa ágya
Ne félj, ne félj
kicsi madár
Átölel a virágos nyár
Friss levegő a réten
át
Hozza a fenyők illatát
Megsúgják, párod mit üzen
Te
tudhatod - más senki sem.
Kárpátalja
szép világom
Szemeimet, ha bezárom
Most is és örökre
látom...
Az
Alföldön, lenn a mélyben
Ragyog a fű a napfényben
Kankalin
az utak mentén
Átkukucskál törpe cserjén
Ugrándozó kis
verebek
A tó mellé telepszenek
Bárányfelhők fenn az
égen
Hófehéren húznak szépen.
Áldott bőség a földeken
Amit
szeretsz, mind megterem
Elfekszik a messzeségben
Egy
titkos kéz tenyerében...
Meglepő
a jóslat bennem
Egyszer talán majd ott fekszem
Sötét
földtakaró alatt
Ami volt, felettem marad...
Békességben
lesz-e részem
Örök élet törvényében?
Életutamat úgy
jártam
Emlékeimre vigyáztam,
Gazdag arany
búzatáblák
Nyitott szívemet átjárják
Látványukat lelkem
vitte
Országokon át messzire.
Fürödtem a szőke
árban
Szomorúfűz árnyékában
Tisza mentén, ott
születtem,
Bánát könnye ég szememben,
Kárpát ködét, amíg
bírta
Magyar vérem itta, itta.
Isten tudja, sokat
éltem
Sosem hagyott el reményem
Virág
borította sövény
Gerjeszti édes illatát
Szürketéglás házam
tövén
Rózsák szívják nap sugarát.
Tarka
lepkék, álmos lepkék
Gyengén lebben kicsi szárnyuk
A
kertemet mind ellepték
Beteljesülhet-e vágyuk?
Soha
nem volt ilyen meleg
Folyondárok hűsbe húznak,
Rezgőpázsit,
ha megremeg
Magocskái mind kihullnak.
Almafámon
madársereg
Messze tájról, most pihennek
Idő halad, gyorsan
pereg
Hajnalban majd útra kelnek.
Utam
mentén magas szilfák
Szőlő epedő fürtje hívogat
A levüket
dongók szívják
Enyhíteni a szomjukat.
Fekete
föld szíve feszül
Zsírosan tekint az égre
Megérett a búza
belül
Itt van az aratás végre.
Amikor
már elmúlt a nyár,
S leveleket kerget a szél
Tudom, hogy
szíved visszajár
Emlékem mindig benned él...
1999
nyár
A
nap elszórja rőt tüzét,
Hívogatja az éj szűzét
Meleg szél
surran dombon át
Keresné csendes otthonát.
A fáknak lombja
feketén
Nyújtózkodik a völgy ölén
Hosszú árnyékuk
elterül
Amint a hold előkerül.
Az ezüstszürke láp
felett
Táncoló, apró fény vezet,
A nádas ködbe
öltözik
Búbosvöcsök már őrködik
És felveri az
éjszakát
Üzenetül vigye szavát,
Ne aludjék senki mélyen
A
sötétben, a veszélyben.
Széles szárnyakkal sas repül
Szeme
a távolba merül
Titkos fenyőerdő alatt
Az indián lopva
halad,
Ő tudja útját egyedül
És a Nagy Szellem ott
felül...
Szívem
csendben lüktet belül
Térségében ott elmerül
Zöldes
tenger, szőke folyó
Fodros habjuk oly csillogó
Napsugár a
táncát ropja
Fényözönét ontja, szórja
S ha jő az éj, magas
égen
Csillagok ragyognak nékem.
Lámpák égnek benn
szerteszét
Sötét bársonyok díszeként,
Oltár lebeg a föld
felett
Mennyet imádság tölti meg.
Amerre
nézek mind enyém
Ezer látvány csak hull belém.
Itt
van a sarkon már a nyár
Pipacstól piros a határ
Gabona
érik, hajladoz
Áldott magjától roskadoz.
Ha
jő az ősz, a levelet
Halvány sárgára festi meg
Hűvös
szellő azt meséli
Elmúlástól nem kell félni.
Tél-időben
a berkeket
Hófehér pelyhek lepik meg
Tekintetem, amit
beér
A fáradt föld pihenni tér.
De
hamar itt a kikelet
Újjá születni így lehet
Rügyekkel
teljes tavaszon
Szeretlek én nagyon, nagyon...
Bontakozik
a táj felett
Új élettel a természet
A levelek
arany-zöldek
Vadvirágok gyorsan nőnek
Ibolyák az
erdőszélen
Megbújnak a fák tövében
Friss harmattól ragyog
a fű
Díszíti a gyermekláncfű
Patakocskák
megduzzadnak
Itt-ott kis tavak buggyannak
Pára-csókolta
domb körül
A napsugár szomjasan ül.
Kedves, boldog
madárhangok
Velük csengnek a harangok
Kék az ég, mint a
víz tükre
Illat száll a kéményfüstre
Szomorúfűz ága
hajlik
Csendben hozsanna hallatszik
Édes szellő, libben,
táncol
Ilyen szépet nem lát máshol
Csak a magyar falu
végén
A szőke Tisza mentében...
1998.
július 6.
Ezüstös
hold figyelt a táj felett
A fák levele gyengén
remegett,
Szellemek surrantak a réten át
Éj bontogatta
puha fátyolát
Nem láthatják a földi szemek -
Ők már
megszűntek lenni emberek,
A suttogó szél lágy
fuvallatán
Olykor egy sóhaj hallatszott csupán -
Minden
sóhajt nyöszörgés követett,
S a földre egy új élet
született.
Fák és virágok finom illata
Vitte a vándor
lelkeket haza,
A hold sugara sziporkázva hullt -
Egy
titkos kéz, értük lassan kinyúlt,
S az égben a csillaglámpák
megett
Ott vár rájuk a tiszta szeretet...
1999.
február 21.
Amikor
az éj már leszállt,
S imádság ül a szíveken,
A természet
is elpihen.
Az
álom fényes vonatán
Tűnnek a kilométerek
Emlékekkel nálad
leszek.
Utamat
kíséri a hold
Egyedül sohasem vagyok,
Vezérelnek a
csillagok.
A
hársfa lombja, illata
Átöleli a testemet -
Mint
ismerős, úgy emleget.
Néha
gyengén lebben a szél,
De a békés dombok alján
Megnyugszik
a föld harasztján.
Talán
csak a lelkem beteg,
Ne vigyen olyan messze még
A
holdsugaras tiszta ég!
A
Göncölszekér oldalán
Villogó szikra leszakad,
S kitárt
karomban ott marad.
Fenn,
az Úristen kapuján
Magányos lélek integet -
Emlékezz,
hogy szerettelek!
Távolban
már a virradat
Színes oltára ragyogott
S az álmaimmal
áldozott...
Sugártól
égő nyári nappalon
Széttekintek a meleg udvaron
A kert
mögött, a füves téren át
Édes somkóró terjeszti szagát.
Egy
vándor szellő fújdogál alul,
S a tüskerózsa virága lehull
-
Tűnnek a szirmok és múlik a nyár
Másik évszak jön
- az idő lejár.
Piros madarak, bátor vándorok
Követem
őket, hogyha álmodok
Fárasztó útjuk, már délre vezet
Szárnyuk
megvívja a magas eget
A Tisza vize mély árnyékra lel
A
fűzfák ága csak sóhajt lehel
Távoli dombsor, ahogy volt -
marad
Szittya vitézek pihennek alant,
Elmúlás nincsen -
örök élet int
Hű tenyerén az Isten tartja mind.
Az érett
búzák táblája mögött
Tilinkó hangja messze költözött
Szél
ringatja a búzafejeket
Az éles sarló nem ejt sebeket
Mert
éltet adó kenyeret arat
Éhes ajkakon hála szavakat,
Falu
végén a kukorica szár,
Termésével már megszedésre vár -
Eső
készül, a mennydörgés zajos
Az égbolt színe sötét,
zavaros
Holnap talán az ősz visszhangja kél
Talpam alatt a
sok sárga levél...
Csillogó
szemű kisgyermek voltam
Gondtalan szívvel folyton
daloltam
Ártatlanul, bízón szerettem
Az emberekre
ránevettem.
Kérő
szemekkel mesére vártam
Ha anyai kéz ölelte vállam,
S a
mese szárnyán messze, messze
Elrepültem a tündérkertbe.
Láttam
magam arany ruhában
Futkározni a napsugárban
Gyémántvirágok
szikráztak rajtam,
S a könnyezőknek mind odaadtam.
Csillogó
szemű kisgyermek voltam
Az álmaimat, óh hova
szórtam?
Elfogytak lassan, megfakultak
Az őszi szélben
mind szerte hulltak.
Én
itt maradtam, és egyre várok,
Hogy visszatérnek hozzám az
álmok.
Tűlevelű
büszke fenyő
Csúcsát követni is nehéz,
Egyenesen és
merészen
A távoli tájakra néz.
Búcsúzóul
a nap ráhull
Simogatja az alkonyat
Gyengéden, mint a puha
kezek
Érintik öreg arcodat.
Derengéskor
a sűrű köd
Átlép a virradat felett.
S eltűnik a büszke
fenyő
A tejszínű fátyol megett.
Tekinteted
homály fedi
Hangok kelnek innen és túl,
Füleidben lüktet a
zaj,
S fokozódik, egyre vadul.
A
tájon, hol minden békés
Ki zavarhatja a csendet?
Évezredek
sora óta
Természet tartja a rendet.
Megtisztul
a lég lassacskán,
S amint körbetekint szemed
Kebledben a
szíved kihűl
Látod, de hinni nem mered.
A
zöld fenyő mind ott fekszik
Bénultan, holtan,
ridegen
Fűrészek vágják testüket
A táj megtépett, idegen.
Tutajok
húznak messzire
Zsilip nyílik, az út szabad
Folyó
szaggatja kérgüket
Utánuk egy-két csonk marad.
Valahol,
a dombok mögött
A telihold már őrködött
Sietett a
sötétségben
Ezüstsugaras fényében
Bagoly huhogott a
völgyben
Lombos ágon - büszke tölgyben
Kicsi éltek,
bizony féltek
Míg az odújukba tértek.
A
hold, hogy magasba kúszott
Éji homálytól már
búcsúzott
Lehullott szikrás palástja
Fáradt föld széles
vállára
Ragyogott a magyar róna
S a keresztes templom
tornya
S kiket nyugtalanság bántott
Aludtak csillogó
álmot.
Hegyek
felett a ködpára lebeg
És beborítja a magas eget
A föld
mélyén, a nagy folyókon át
A fehér permet ringatja magát
A
fáknak lombja homályba merül
Nem sejti senki, hogy mi van
belül
Átláthatatlan az egész határ
Ég, s föld között egy
lélek titka jár.
Elvándorol a mennynek ajtaján
Tekintete
egy háznak ablakán
Mint puha selyem úszik a ködön
Idő
megáll a keresztes kövön
Talán hallod, hogy valaki beszél,
S
az angyaloknak kórusa zenél.
A
könny pereg, a szív húrja szakad,
De elmúlásból új élet
fakad.
Az
emlék oly szép
Nem régen volt még
Alföldi
tájon
Arany kalászon
A
búza érett
Még égre nézett
Pipacsok
szirma
A fényt beszívta
Madarak
szálltak
Szabad határnak
S
a méla csöndben
Ős fákkal szemben
Zöldellő
réten
Kereszt tövében
Zsolozsma
zengett
A nap merengett
Mint
fehér pelyhek
Felhők lebegtek
S
szívünkbe zártuk
Vadrózsás álmunk
Tavaszi
szellő dalol a pusztán
Csillogva hajlong, reszket a fű
Nyílik
a nárcisz, sok ezer más is
Zöldell a búza, de gyönyörű!
Távolból
templom harangja hallik
Lüktet az élet, pezseg a vér
Tavaszi
vágyak, repdeső szárnyak
Titkotok lopja, hordja a szél.
Csendes
a tó, és tükre oly tiszta,
Mint az én Édesanyám szeme
A
rónaságon, furulyás tájon
Újjá éled az Alföld szíve.
Akácfa
lombja, virágát bontja
Üde illata messzire száll -
Törtető
ágán, dús koronáján
Otthont talál a vándormadár.
Tavaszi
szél dalol a pusztán
Ragyog a napfény, szép a világ -
Fentről
az égből, felhőtlen kékből
Szerető Isten tekint reánk.
A
kéklő égen felhők futnak át
A nagy természet hűsíti magát
A
kalendárban szeptemberre jár
Utazik délre a vándormadár.
Nem
régen még tavaszi vágy fakadt -
Vadrózsák álma a nyárra
maradt
Meleg sugártól ragyogott a táj
Érett gyümölcstől
piroslott az ág.
Az
őszi este, mind elcsendesül
A szél, ha kél, a fák között
elül
A nap vörös a mennybolt peremén
Harangzúgáskor
imádkozom én.
A
sík vidék magánya végtelen
Ködpára ül a hideg köveken
A
barázdákban elfekszik a por -
Csapos hordókban készen
áll a bor.
Levelek
gyűlnek a bokrok tövén
Szellő sodorja a róna ölén
A csodás
színek milliója száll -
Sírjába zárja a magyar határ.
Az
elmúlásba rejtezik a lét,
Könny áztatja a búcsúzó szemét -
Óh
add nekem a szívem melegét,
Hogy csillag útján érezzem kezét!
Fénylő
sugarak tündöklő napon
Betáncolnak a szobaablakon
Minden
fehér, mit tekintet beér,
A szűzi úton gördül egy szekér.
Udvarokon,
a farakás, ha nő
Az illatáról tudod, hogy fenyő
A fák
fagyosan nézik az eget -
Vadludak szárnya messzire
vezet.
Hólabdák
árja szalad szerteszét
A fiatalság dörzsöli kezét
A kertek
alatt zajlik a csata -
Piros orcával térhetnek haza.
Lakóhelyeknél
a hó kupaca
Csak egyre nő - még látszik a tanya -
Az
istállóban nyugtalan a ló
Szabad az út, a szánkónak való.
A
gomolyfelhők szórják a pihét
Csizmák csiszolják a járda kövét
-
A kandallóban áldott a meleg
A kémény füstjét
viszik a szelek.
Az
örökzöldek szépsége talán
Eleven szín a téli kép falán
Remény
éled az öreg föld szívén
Tavaszra váró győzelmes hitén.
Széttekintesz
e táj felett
S alig hiszed, mit lát szemed
Magas növény,
félig vízben
Imádság derül a szívben
Beláthatatlan
földeken
Hol a híres vad rizs terem
S pompázik a
napsugárban,
Színt változtat szélforgásban
Aratás
jön szeptemberben
Gondos indián kezekben
Boldogság e
földrészen élni
Áldással, pihenni térni
A
bőséges, ízes vadak
Eléd friss falatot adnak
A bogyók is
utad állják
Csak megszedésüket várják
Chippewáknak
ősi földje
Manitou az őrzője...
Johann Wolfgang Goethe: A vándor éji
dala
(Wanderers Nachtlied)
Te,
aki a mennyben vagy
Szenvedést, bajt csendesítesz
Bár a
nyomor duplán nagy
Kétszeresen felüdítesz
Elfáradok a
zsongásban
Mért e sérelem, s érzelem?
Édes
béke,
Térj, oh térj be kebelembe!
Szépségben
hisz a navaho
Mert szíve tiszta, mint a hó
Hittel hordja
magában ő,
Mi életével egyre nő:
"Előttem a szépség
vezet
Mögöttem a szépség követ
Alattam a szépség
terül
Felettem a szépség derül,
Szépségben járok szüntelen."
(angolból)
(Chippewa
és navaho Kanadában élő indián törzsek)
Valamikor - egy emlékezés lezárult
2007 elején jelent meg Domján Sándorné, Károlyfalvi Olga - Olga néni Emlékül Kanadából című verskötete, mely 2010-ben, még néhány további verssel kibővítve felkerült a Magyar Elektronikus Könyvtárba.
Az Emlékül Kanadából könyv és e gyűjtemény verseit olvasva sokan naiv, a természet ihlette költeményekre vagy nosztalgiaversekre gondolnak. Valóban, e versek képi-hangulati világa többnyire a természet képeitől kapott ihletet. Azonban a természeti képek mögött rendkívül mély érzések jelennek meg.
A Kanadából az utóbbi évek során hazaküldött, talán kissé zsánerszerű versek a Magyar Alföld, a magyar élet, a magyar táj örök szépségét, feledhetetlen hangulatát, elmúlhatatlan érzéseit, lelkiségét tárják elénk. A versekben felcsillan Isten a természetet teremtő alkotó műve, gondviselése az emberek felé. De a becsületes, dolgos alföldi magyar nép szeretete, megbecsülése hangja is.
Több vers természeti képe között érezhető a felsejlő fájdalom, a soha el nem múló szeretet élete már majd' két évtizede elvesztett társa iránt.
Mindenképp megjegyzendő, hogy e versek túlnyomó része az elmúlt évtizedekben, Kanadában született. A szerző lelkét, tollát megihlették a családi emlékek, az ifjúkor városa, Orosháza, fiatalságának kora, a világháború is.
A magyar táj örök varázsa, üzenete kitörölhetetlenül beíródott a szerző lelkébe. Szép verseket ihletett az új haza, az Európa-méretű, csodálatos természeti adottságokkal rendelkező Kanada természeti varázsa is.
Az emlékezés, az alkotás most véget ért. A szerző, aki 1919. március 21-én, a bánáti Melencén született, idén júniusban befejezte földi életútját. Verseiben olvashatóan, vágyott arra, hogy majd magyar hazája földjében pihenhessen, de új hazájában, ahol férje, Domján Sándor is nyugszik, találta meg nyughelyét.
Tízgyermekes vasutas családból, Orosházáról indult el pályafutása. A legkorábbi felmenők evangélikus hitük miatt jöttek Zombáról Orosházára. A szülők: Károlyfalvi Béla (1880-1944) és az édesanya, Szomják Ilona (1885-1975) a hajdani Osztrák-Magyar Monarchia délvidéki területei több állomásán szolgáltak, az édesapa, mint állomásfőnök, az édesanya, mint pénztáros. A család felmenői, tág rokonsága mind az ekkor kivirágzó Magyar Királyi Államvasutakhoz kapcsolódott. Károlyfalvi Béla édesapja, János lépett elsőként a MÁV szolgálatába, 1868-ban. Az anyai ágon az édesapa, Szomják József szintén magas beosztást töltött be, a testvér Szomják Elemér a szegedi állomás osztályfőnöke volt.
Trianon tragédiáját követően a családnak el kellett hagynia a Délvidéket, a szülők a Dél-Alföld tiszta, virágos kis állomásain szolgáltak. /Szentkút, Orosházi tanyák, Kútvölgy/
A gyerekek, akárcsak az anyai ágon rokon kiskunfélegyházi Hermann-fiúk, az állomások mindennapjaiban nőttek fel. A család végül Orosházára tért vissza.
Érdekes lehetett a 30-as, 40-es évek Orosházája, ahol együtt élt a szegénység és a szolid jólét, katolikus, református, evangélikus és unitárius napszámosok, iparosok, kis- és középparasztok, tisztességes hivatalnokok, pedagógusok katonák éltek együtt becsületben, mondhatni harmóniában a segítőkész, jó szándékú, lényegében teljesen beilleszkedett zsidó kereskedőkkel, iparosokkal, értelmiségekkel.
A város iskolarendszere, egyházi és szellemi élete toleráns, együttműködő volt, intézményeiből nagyszámú tehetség indult el.
A tíz gyerek ebben a milliőben nőtt fel, és indult el életútjára, mely az ilyen létszámú család miatt természetesen nem lehetett anyagi értelemben bebiztosítva. A 30-as évek második fele azonban, a nehézségek ellenére, egy emelkedő, lélekben erősödő ország volt, mely feladatokkal várta ifjúságát.
Tehát a nehézségek ellenére is reményteljes időszakban lépett a tíz testvér az ifjúság, a felnőtté válás útjára.
Sajnálatosan rövid időt kaptak Ilona (1907-35) és Sándor (1915-36), a tehetséges fiú, aki a szegedi dómban még a nagy kultuszminiszter ravatalánál is díszőrséget állt, egy megfázás miatt az érettségit megelőzően halt meg.
A többi testvér a család hagyományainak megfelelően az orosházi polgári, vagy az evangélikus gimnázium után a MÁV szolgálatába lépett. Aranka (1910-91) pénztáros lett, János (1916-89) az érettségit követően 1976-ig szolgálta a MÁV-ot, mint a Szeged-Rókus pályaudvar kereskedelmi főnöke vonult nyugállományba. Teréz (1930-2005) csak rövid ideig dogozott a MÁV-nál. Elemér (1926-92) kereskedelmi, József (1922-2007) forgalmi területen léptek a MÁV szolgálatába.
Nagy élmény, öröm volt a felszabadult, visszatért területeken dolgozni, különösen Észak-Erdélyben. A négy évre újra magyar és szabad Kolozsvár emlékei, hangulata, fényei örök emléket jelentettek. A szállásadó Török Iván gróf a magyar vasutasoktól sokszor a lakbért sem fogadta el.
Olga (1919-2012) a gyors- és gépírói iskolát végezte el, csak rövid ideig dolgozott a MÁV-nál, 1945 után elhagyta az országot, Angliába, majd Kanadába került. Itt kötött házasságot az eredetileg Pápáról származott Domján Sándor magyar királyi honvéd századossal.
Elismert tanítónő lett Ibolya (1909-93). A Dont is megjárta, mint evangélikus tábori lelkész főhadnagy Károlyfalvi Béla (1912-1990). Itt alakult ki bajtársias barátsága Szurmay Tibor alezredessel. 1944-ben a Deák-téri templomban szolgált, 1945 tavaszán Dániában esett hadifogságba, ahol Pohly János római katolikus tábori lelkész őrnaggyal, több lelkésszel és nagyszámú honvéddal együtt voltak 1946-ig a dániai és németországi hadifogolytáborokban, majd ő is Kanadába távozott, ahol hosszú ideig szolgált magyar nyelvű gyülekezetekben.
A háborút a család az ostromlott Budapesten élte át, a Deák-téri óvóhelyen. Elemér és József itt a lehetőség szerint segítették a menekülőket, a sérülteket, a zsidókat.
Az ostrom poklát követően a testvérek a MÁV-nál, vagy más munkaterületen kezdték újra az életet. A régi szaktudásra szükség volt, a szovjet szállítások érdeke vette le a Gulagra induló vonatról a vasutas testvéreket.
A Kanadába távozott Olgát csak 1974-ben, Bélát 1989-ben látták viszont a testvérek.
A MÁV a régi szakértelem alapján működhetett tovább 1945, majd 1949 után is.
A lányok és a fiúk családalapítása a 40-es 50-es években történt, itt azonban csak egy generáció életútjára, küzdelmére szeretnénk kitérni. Zárójelben, csak egy kivételt teszünk, Ibolya és Halász Ferenc mérnök egyik fia, Halász Géza (1948-2011), aki filmesztétikával is foglalkozott, sokat tett e versek összegyűjtéséért.
A kommunizmus ellenérzést keltett a családban, ennek ellenére becsülettel végezték a munkájukat. József volt pártonkívüliként az ország egyik legfiatalabb főtisztje az 50-es években.
A forradalom lelkesedése magával ragadta Elemért és Józsefet, Orosházán és Vésztőn kapcsolódtak be az eseményekbe. Ennek letartóztatás, állásvesztés lett a következménye, majd jelentős erőfeszítéssel lehetett talpra állni. A konszolidálódó viszonyok ellenére a bélyeg megmaradt, egészen a rendszerváltásig.
A testvérek egy részénél a gyerekek, az unokák töltötték be a nyugdíjas éveket, de mivel csak egy generáció életútja tartozik szorosabban a szerző verseihez, róluk itt nem esik szó. A család részletes története egyébként megtalálható Kis A. Sándor: Mi orosháziak című könyvében.
Nehéz feltételek között, szüleiktől kapott becsülettel, hazaszeretettel, reményekkel indult el egy generáció az élet útján. A XX. század viharait kisemberként átélve, szétszóratás, számos méltánytalanság is osztályrészük lett. Útjuk, pályájuk, életük élményei, világuk, akárcsak e versek szerzőjéé már csak versbe foglalt érzés és emlék.
Dr. Károlyfalvi József
A szülők 1900 körül
A szülők és gyerekek - 10-es évek
Károlyfalvi Béla, mint tábori lelkész
Károlyfalvi Sándor 1935 körül
Károlyfalvi József Kabódy Ferenc vasutastársával Kolozsváron, a házsongárdi temetőben
Károlyfalvi Olga a 40-es években
Az édesanya és a testvérek az 50-es években
Károlyfalvi János
Domján Sándor és Károlyfalvi Olga Kanadában, házuk előtt - 90-es évek
Halász Géza édesanyjával
Károlyfalvi Béla keresztel
Hadifogoly tábori lelkészek. Közöttük Czódor István, Pohly János és Károlyfalvi Béla
Kanada varázsa és őre
Az orosházi evangélikus templom
A szülők 1900 körül
A szülők és gyerekek - 10-es évek
Károlyfalvi Béla, mint tábori lelkész
Károlyfalvi Sándor 1935 körül
Károlyfalvi József Kabódy Ferenc vasutastársával Kolozsváron, a házsongárdi temetőben
Károlyfalvi Olga a 40-es években
Az édesanya és a testvérek az 50-es években
Károlyfalvi János
Domján Sándor és Károlyfalvi Olga Kanadában, házuk előtt - 90-es évek
Halász Géza édesanyjával
Károlyfalvi Béla keresztel
Hadifogoly tábori lelkészek. Közöttük Czódor István, Pohly János és Károlyfalvi Béla
Kanada varázsa és őre
Az orosházi evangélikus templom