LENGYEL BÉLA
ŐSZI SZINEK
VERSEK
TIPOGRAFIA "MINERVA" ODORHEIU, 1927
TARTALOM
DALOK AZ ÉLETHEZ
UJRA HIVTAK
GYÁSZ LOBOGÓ ALATT
A BUG MELLETT
ÉNEK A CSATATÉRRŐL...
LÁTLAK... MINDIG LÁTLAK...
AZOKHOZ, AKIK ELINDULTAK...
ERDÉLYI BÉRCEK
ADY ENDRE EMLÉKÉRE
VIRÁGHULLÁS
UJ ESZTENDEI ÉNEK
UJ NÓTA
NYÁRI VÁGYAK
AZ ÉN HÁRFÁM
KIRÁLY VOLTAM
VALAKI ELMENT
ÁRVASÁG
VALAKIT VÁROK
HIÁBA
VALAHOL MESSZE
TAVASZ ÁLMODÁS
LEMONDÁS
A MI RÓZSALÁNCUNK
VAN EGY ORSZÁG
AZ ISTEN ADTA
FELGYULT A MULT
UJRA BOLDOG LETTEM
LÁNGOL A VÁRAM
ASSZONYOMHOZ
KÉT RÓZSA
ŐSZI SZINEK
MEA CULPA
ŐSZI ESTÉN
HIVOTT AZ ŐSZ
ŐSZI SZINEK
ŐSZ VÁRÁS
ARANYESŐBEN
MIKOR AZ ŐSZ JÖN
ADJ CSENDES ŐSZT, URAM ISTENEM
UJ CSILLAGOK CSILLOGNAK
Kezemből egyszer kihullt az ecset.
De
ujra hivtak, jöttem és megyek
Az élet uj szinfoltjait keresni.
Palettámon rég beszáradt a festék.
Reám
törtek, állványomról leverték
Dus szinektől pompázó vásznamat.
Bus álmodók és gőgösek a régik.
Uj
vágyaimat, hogyha meg nem értik,
Miért dobálnak rut sárral felém?
Most ismét villog lelkem hunyt
sugára,
Életem szürke, durva vászonára,
Fehér alapon glóriát
rakok.
Jöjjenek hát a megértők, az
ujak.
Felejtsék el, amit eddig tanultak,
S lássanak más,
tündöklőbb szineket...
Miket lelkem, szomoru,
Krisztus-álma
Most már széthord a vérkönnyes világba,
Még akkor
is, - ha a keresztfa int...
Testvérek, még üvölt a bősz vihar,
Még
villám verdes, mennydörög az ég.
Egyik lábunk még térdig vérben
gázol,
De a másik már uj mezőkre lép.
Onnan jöttem, hol
pozdorja az élet,
S uj életembe megtisztultan lépek,
Egy véres
ököl a szivemre vágott,
S szemem káprázva néz egy szebb világot.
Vad szelek szárnyán pehelyként
kerengve
Ezer alakban láttam a halált...
Vigyorgó arccal
kacagott szemembe,
De szivemben félelmet nem talált.
Milljó
szenvedő, véres kezü társam,
Vissza kacagta vélem együtt
bátran,
Milljó rongyos hős, sárba, porba verve,
Roskadt
vállukon Krisztus bus keresztje.
A sors keréknek szörnyü lendülése
Futó
percre közülök eldobott.
Összetört testtel gyógyulást
keresve,
Napjaimból számüzve a robot,
S hogy éltemet magános
árván járom,
A testvérek bus golgotáját látom,
S mig lelkem a
küzdésre vértezem,
Ökölbe szorul reszkető kezem.
És vad haraggal döntöm le a porba
A
bálvány mát, a hazug tegnapot...
És megcsókolom azt a véres
öklöt,
Mely riadóként szivemre csapott.
Szépséges, szines hazug
álmodások,
A lelkemre nem raknak többet láncot,
Tegnapi nóták
ezrét szerteszórva...
Szárnyam most már a holnap utját rójja.
Szólok hozzátok kinok mélységéből,
Szólok
hozzátok lángtengeren át.
Gyönyörök csöndes boldog álmodói
Ne
értsék többet hárfámnak dalát.
Gyászlobogómat kibontom az
éjbe
Akinek könnye, verejtéke, vére
Az élet más markától
csepegett,
Jöjjetek alá siró emberek.
Jöjjön alá a fátylas özvegy,
árva,
Didergő, rongyos, éhes, szenvedő,
Kinek kezére kérget
tört a munka,
Kinek nem jut csipkézett szemfedő,
Ha bus
robotját másokért lerótta,
Aki csak szenved, gyötrődik,
mióta
Küzdő élte kemény igába tört,
Kinek csak sirt ád hüségért
a föld.
Kik hordjátok a véres élet átkát,
Kiknek
ajakán megfagy a panasz,
Kikre korán szakad a tél viharja,
Kikre
sohsem mosolyg a szép tavasz,
Ki a nyárban csak izzad,
verejtékez,
Akit az ősz nem juttat lágy kenyérhez,
Száz sebből
vérzők, kiket nem gyógyitnak,
Titeket mind a szivemhez szoritlak.
Testvérek, még üvölt a bősz vihar,
Még
villám verdes, mennydörög az ég,
Egyik lábunk még térdig vérben
gázol.
De a másik már uj mezőkre lép.
A bus világot körülfolyó
lángba,
Tündöklik az uj hajnal pirkadása,
Távolról, a béke
zászlója int
És nem hiába hordtunk annyi kint.
Nagy magányomból hozzátok is
szólok,
Lobogómat felétek lengetem,
Kiket nem tudott megtörni
az élet,
Mig pehelyként szórt szörnyü helyeken,
Testvéreim, mig
ott künn száz halálban
Bolyongtatok, én boldog szemmel láttam
A
holnapot, amely jutalmat önt,
Mely ezer bálványt sötét sirba dönt.
Készüljetek, itthon már zug a
mélyben
Valami bus, egetverő harag,
Mely vérnélküli pompás
küzdelemben
A tegnapon, mán győzelmet arat.
Mire megjöttök,
évezredes átok,
Mely ólomsullyal, folytva ült reátok,
Kivillanó
sugártól menekül.
Nem lesztek többet itthon, - egyedül...
Gyülnek a zászlók, milliók
alája...
Eszméktől ittas, terhes a világ.
A megvasalt kéz,
készül, hogy lerázza
Bilincsét, mely véres husába vág.
- Fehér
márványból oltárokat vágnak
Az uj Istennek, glóriás munkának...
S
ha együtt lesz majd mindkét küzdő tábor,
A boldogságnak uj napja
világol.
Szabad lesz a kéz, szabad lesz az
elme,
Kevés a bánat, több lesz az öröm.
Megöli a but, letörli a
könnyet
Az uj égről tündöklő fényözön.
Az eszme árad, dagad,
mint a tenger,
És addig nő, mig ember lesz az ember,
Készüljetek,
ha eljő majd a béke,
Együtt találjon ujabb küzködésbe.
S mig küzködünk, a bus romok
felett
Megsuhan majd egy óriási szárny.
Összedőlnek mélységek,
magasságok,
Ölelkeznek nyomán a fény, az árny...
Pusztult
mezőkön uj kalászok nőnek,
Megszületik a vajudó időnek
Igérete,
megváltó Messiása,
S milljó ajakról felzug a - hozsánna.
S kormos rónákon, erdőn, bércen,
völgyön
Az uj Messiás merre elhalad,
Merre megcsendül
harsonája, hangja,
Leomlanak a szirt válaszfalak.
S akik
egymást gázoltuk tenger vérbe,
Felébredünk ujjongó
ünneplésbe,
Egymásra szórunk száz nyiló virágot,
S mint
testvérek, épitünk - uj világot.
1917 julius hó
A viz pihen, most csendben álmodik.
Altató
mesét zöld sásrengeteg
Sug mozdulatlan, lomha tükörének,
-
Álmát őrzi fehér virág sereg.
Ma győztünk... s én a sötét parton
állva,
Kábultan nézek mély tükrére le.
Idegen nádas virág
erdejéből
Illatot hord az éj hüvös szele.
Mint barna kigyó vonaglik előttem
A
hold leomló, sápadt sugarán
Testén egy csik... Az volt a
halálhidja,
A győzelem vérbefult alkonyán.
Jaj! Élt a viz, gyöngyözött minden
habja,
Sirt a sáserdő, mint megvert gyerek.
Azon a hidon
végnélküli sorban
Jöttek glóriás százak, ezerek...
Idegen nádas fehér rózsaszirma
Vérkönnyes
volt, mig pompázott a nap,
S hogy bomlott az éj gyémántos
palástja?
Csak egy-két emlék, ami megmaradt...
És holnap?... azt is elsodorja messze,
Az
uj hajnal felviharzó szele,
S száz uj glóriás, névtelen
vitézre
Borul rá a feledés éjele.
...S hogy töprengek a sötét, csöndes
parton,
Megreszket a viz, káprázik a szemem,
Az a hid, mintha
végtelenbe futna,
Ezen a büvös, holdas éjelen.
És jönnek rajta ujra, hosszu
sorban
Névnélküli uj árnyak, - emberek!
- Elég, elég!...
kiáltná hangtalan szám,
S lelkem nehéz sejtelmektől remeg...
S mig a tulsó part sötét kárpitjára,
Egy
kigyult város lángtengere vág...
- Már akkorra én is a hidon
állok,
S megyek a csöndes árnyakkal tovább...
Kamionka Strumilova,
1915 julius hó
Én uram Istenem, miből van az ember,
Hogy
csapásaidat néma könnyel birja?
Én uram Istenem, mit vétett már
ismét,
Hogy Kain bélyeg van homlokára irva?
- Hisz ha Krisztus
lenne, ha szent fiad volna,
Annak is sok lenne ez a szörnyü
átok...
- Három éve hordja a sulyos keresztet,
Három éve vágják
a szeges korbácsok.
Én uram, Istenem, tanitották rólad,
S
áhitatos hivő lelkünk esküdt rája,
Hogy te vagy az Ur fenn, bibor
trónusodba
S a földnek is te vagy hatalmas királya.
Ember,
állat, virág, minden kicsiny füszál,
A nap, hold, csillagok
szolgáid tenéked,
Szemed egy intése, kormányzó parancsa,
Vas
kezedben tartod a nagy mindenséget.
Én uram, Istenem, tanitották rólad,
Hogy
te szent vagy, jó vagy, erős, igazságos,
S emberfiad azért küldted
kinhalálba,
Hogy megváltsd vérén a bünös, bus világot.
S most
trónol jobbodon, arany glóriába,
Keze érintésén szétfoszlik a
bánat,
Megbocsátod vétkünk, ha általa kérünk,
S kereszttől
könnyited a roskadó vállat.
Én uram, Istenem, ha szent, jó, erős
vagy,
Miért engedsz akkor sáros, durva lábbal
Rátiporni bibor,
arany trónusodra
Földi isteneket? - akik a világgal
Vad, céda
játékot játszanak kacagva,
S millió Krisztust üznek, kergetnek a
vérbe,
Mert ha te nem lennél? - óh, ne sujts kezeddel,
Miből
van az ember, hogy ezt türje, nézze?
Én uram, Istenem, kétkedő
lelkünknek
Mutasd meg, hogy élsz és jóságos kezeddel,
A sulyos
keresztet, mit vállunkra raktak
Vedd le rólunk, hisz már roskadoz
az ember.
Ints szemöldököddel s Krisztusaid vére
Boritson
malasztot a gyászos világra...
S verd meg őket, verd meg sujtó
haragoddal,
Akik rátapostak trónod bársonyára.
Orosz harctér.
1917.
december hó.
Látlak, mindig látlak álmodó lelkembe.
-
Imádattal nézlek, - kutatva, keresve
Minden drága percét az elmult
világnak,
Amit véled éltem, szentem, édes párom...
- A sejtő
tavaszban, sugarán a nyárnak,
- Melyek vissza sirnak, melyek
vissza vágynak,
Melyek vissza jöttét
Gyötrődve, epedve,
reménykedve várom.
Látlak, mindig látlak álmodó lelkembe.
-
Bubánattal nézlek, mikor megremegve
Jajgat, ordit, bömböl köröttem
a világ,
Gyászlobogót lenget a rengeteg tája,
Gránát adta
csóktól pozdorja minden ág,
Hulló vértől pirul szüztiszta
hóvirág,
Révedező szemem,
Szomoru arcodat látja, mindig
látja...
Látlak, mindig látlak álmodó lelkembe.
-
Reménységgel nézlek, borus, néma csendbe,
Csaták elültével, a
végtelen távol
Közzénk tornyosodott felhőin keresztül,
- S mig
csillogó, arany, tündérszőtte fátyol
Szárnyakon hozzámszállsz
messze mult világból,
Szerelmem egére,
Uj hajnalhasadás
biborfénye rezdül.
Látlak, mindig látlak álmodó lelkembe.
-
Áhitattal nézlek, mikor két szemedbe
Könny csillog, s a drága
visszasiró percek
Bus rabja vagy te is szentem, édes párom...
-
S mig imára kulcsolt két kicsiny kezednek
Ujjai értem az ég felé
remegnek,
Imádkozom én is...
Adjon vissza az ég vesztett
boldogságom.
Orosz harctér,
1916 december hó
Ködös, párás borongós reggel
Masiroztak
a katonák.
A lobogójok busan lengett,
Zuzmorás ágról levél
pergett,
A hogy mentek az uton át.
Néztem őket égő szemekkel,
S sziven
markolt a fájdalom.
Négy hosszu évnek kinja, vére,
Átkos,
gyötrő vad szenvedése,
Sirásba csuklott ajkamon...
- Isten veletek, drága fiuk...
Isten
veletek... boldogok...
Mentek a télből meggyötörve,
Rongyokba,
fázva, összetörve,
De szemetekben láng lobog...
Mentek a fényes kikeletbe,
Hol madár
ujjong, rózsa nyit...
Hol a szabadság gyenge fája,
Reszkető
lombbal várva-várja,
Daliás, pompás fiait...
Ki a mellel, a láb dobbanjon,
Remegjen
meg reá a föld...
Zászlótok, mire hazaértek
Büszkén lengjen
szárnyán a szélnek,
- Kezetek nem hiába ölt...
Kiomlott a Tegnapnak vére...
Nem vert,
de győztes a sereg...
A vértengerből uj nap támadt...
Tündöklő
napja kél a Mának...
- Emberek lesztek... emberek...
1918 őszén.
Kő karjaik egymás vállán merednek.
Gránit
mellükkel összeforrva állnak,
Fenyves zugással szemébe
kacagnak,
Változó idők bőszült viharának.
Szaggatják tépik fergeteg
szelek
Mozdulatlan, sziklába vágott arcuk.
Villámcsapás nem
tántoritja őket,
Mind tudják, hogy győzelmes lesz a harcuk.
Meredt lábakkal meg kell állani,
Hová
testüket ősi végzet rótta...
- Erdély bércei Erdély földjén
állnak
Multba tünt idők végtelenje óta.
Egymást ölelve tartják a parancsot,
Mit
rájuk szabott szentelt, ősi törvény...
- És ha látják, hogy a mély
völgybe, lenn
Kavarog, zug a sáros, piszkos örvény.
Szétárad a havas bércek felett,
A
fenyvesek zokogó kacagása,
Hogy a lent nyüzsgő, hitvány, féreg
ember
Egymást gyilkolja, egymás sirját ássa.
1919.
Tiszteletes uram kiáll a tornácra,
Fekete
palástját teriti vállára.
A kálvinistáknál zugnak a
harangok,
Össze sir a hangjuk tompa kondulásba.
- Érmindszenten
gyász van,
Bánat felleg szakadt az ős Ady házra.
Nyolcszázhetvenhétben csillag állt
felette,
Arany tollu madár szállt a házereszre.
Muskátlis,
violás, mályvás, szegfüs kertben,
Csoda virág nyilt ki barna
alkonytájra...
- Öreg Ady bátyánk,
Megrendült lélekkel nézett a
fiára.
Bent, a patyolatos, hüs fekvő
szobába,
Bibliás, Petőfis mestergerendára,
- Melyen könyvek
mellett tajték pipák álltak -
Arany hurt feszitett egy óriás
keze,
Mely, mikor megcsendült,
Idegen hanggal lett az ős hajlék
tele.
Azután a csodák feledésbe mentek,
Lassu
növekvésén a Bandi gyereknek.
Érmenti százados, koronás
tölgyfának
Legkisebbik ága, legfrissebb hajtása,
Izmos ággá
szökkent
Magyar napsugarak perzselő csókjára.
Nótás kölyök nőtt fel az érmenti
rónán,
Alföldi csalitok pázsit utját róván
Magyar napsugarak
csillogtak felette.
Magyar volt a szive, magyar volt a
lelke...
Tiszteletes urral
Zsinóros dolmányban beszélgettek
este.
Azután árva lett az ős hajlék
tája.
Elvitték a legényt acélos munkára.
Vissza jön majd...
vissza, aranyos tollával
Beültetik majd az alispáni székbe...
-
Két törzsökös magyar,
Igy szőtte az álmát édes reménységbe.
Aztán hirek jöttek, aztán hirek
szálltak,
Sötét bus fellegek a szülei háznak.
- Ellopta a
város, ellopta az éjjel
Csillogó, villogó fényes villany árja
És
a nótáiban
Nem szól már a magyar rónák pacsirtája.
Üzentek utána, jöttek messze tájról,
A
nyugati álmok csodás világából,
Halkan zengő, pengő citerás nagy
vágyak
Jöttek bolonditó fehércsipkés álmok,
Páris üzent érte,
S
elhagyta egy magyar a magyar világot.
Ki érti az álmok kóbor, bus
lovagját,
Mikor szent mámorok szárnyaikra kapják?
Ki érti az
árva lelkek golgotáját?
Miért panaszolnak, káromolnak,
sirnak
Messze idegenben?
Mikor az Érparton vadvirágok nyilnak.
Sirt ástak a nyiló akácok sorába,
Bezárult
egy ajtó az ős Ady házba,
Csak anyja könnyezett lopva, titkon
érte
Mikor Ady bátyánk kemény, magyar öklét
Rázta
napnyugatnak...
S reménykedve várta fia vissza jöttét.
S egyszerre csak... csoda... Május
hajnalába
Napnyugatról virradt. Bus Magyarországra
Idegen
napfény szórt fényt, ragyogást, pompát...
Diadal szekérén
vágtatott az égen
Az átkozott költő...
Arany tárogatót tartva a
kezében.
S megnyiltak a szivek, megnyiltak a
lelkek,
Kalászos rónákról nagy illatok keltek,
S illatos,
pompázó tavaszi alkonyon
Ismét csendült a hur az ős Ady
házban...
Öreg magyar szülék,
Miért bánkódtok ti, miért vagytok
ti gyászban?
Akit ti sirattok, akit ti
könnyeztek,
Tudjátok-e hogy ki? A magyar Istennek
Kiválasztott
fia, árva prófétája.
Régi magyar átkok görnyedt hordozója...
A
magyar mocsarak
Fényes napkirálya, nagy felszikkasztója.
Ha tárogatója harsan a kezébe,
Imádattal
borul fél ország elébe.
Az a másik fél, a hitvány, gyönge
fajta,
Reszket a hangjától - reszket a szavától...
- Uj
Krisztus kelt utra...
Magyarok Krisztusa az ős Ady házból.
*
Tiszteletes uram kiáll a tornácra.
Fekete
palástját teriti vállára.
A kálvinistáknál zugnak a
harangok
Összesir a hangjuk tompa kondulásba...
- Érmindszenten
gyász van..
- Dicsőség szálljon az ős Ady portára.
1919
Barna zománcos, csontos szál
legények.
Rónás, kalászos hajdusági föld
Vett el töllük még
minden elmult évet...
- Karjuk izom, markuk sarlóra tört.
Állnak komoran, nagy csapatba
verve...
Messzefutó aczél sinek között.
Valamennyinek ott
bolyong a lelke
Hol nyáron át kévéket kötözött.
Tarlós rónáról alkonyati szellő
Rezgő
nyárfákon dübörgést hoz át.
Az ég aljon torlódó barna felhő...
-
Október este bontja fátyolát.
Üzent a császár, hullnak a virágok
Bronz
arczukon egy könny végig szalad,
S felcsendül busan bucsuzó
nótájok
A sin menti ezüst nyárfák alatt.
1908
Én mindig szelid, alázatos voltam,
Sohasem
kértem, sohsem vásároztam.
Árnyas kertjének elrejtett
zugába
Megvonult lelkem bus csiga-bigája.
Köröttem tombolt,
üvöltött az élet...
Kapum betörték álomrabló évek...
Mindig
csak vittek, és sohasem adtak...
Prédára ment sok pompás virág
asztag...
- Én mindig szelid, alázatos voltam,
Uram, hozzád
sohasem panaszoltam.
Én mosolyogva, álmodozva türtem,
A régi
évek eltüntén örültem.
Vártam az ujat, bizakodó hittel,
Tán
vissza hozza, mit a másik vitt el.
És hogyha az is rám csapott
keményen,
Még akkor is maradt egy kis reményem.
- Száll, száll
a tavasz virágporos szárnya,
Pusztul az élet szivárványos
álma...
De jő a nyár érlelő sugár kincse,
Hogy tarlott mezőm
kalászokkal hintse.
Én mindig szelid, alázatos voltam.
Tavasz
álmokért sohsem panaszoltam.
Hogy rózsafáim rabló kezek
rázták,
Violáimat durva lábak hágták.
Hogy szét tépték
holdsugár szőttes álmom,
Hogy meggyilkolták pompás
ifjuságom,
Uram, azért egy zokszót sohsem tettem,
Ha Ujév
szárnya csattogott felettem...
- S amikor most is temetem a
régit,
Bizva várom áldásodat, - az égit.
Várom áldásod kezdetén a
nyárnak,
Zsendülésén sok magvas, dus kalásznak...
Mezőmet, mit
munkáltam nappal, éjjel...
Ne verd el uram, viharszárnyu
jéggel.
Várom Uram, az Ó esztendő árnya,
Vesszen az Ujév fényes
pompájába...
Várom Uram, hogy zsendült nyári vágyam,
Acélos,
arany, őszi magban lássam...
- Én mindig szelid, alázatos
voltam...
Add Uram, hogy ne birkózzunk a porban.
1918
Leszálltam az élet sötét
bányájába,
Szikláiból sulyos, nagy köveket törtem.
Felhordtam
görnyedve fényes napvilágra,
- Kacagtak előttem, kacagtak
mögöttem.
Betörtem az élet vadon erdejébe,
Iszalag
font körül, tüske tépte arcom,
Csattogott markomnak fényes
szekercéje,
- Mondták, szegény bolond, elbukik a harcon.
Nem bántam, csak mentem, valamit
kerestem,
S találtam egy karcsu, sudár rózsaágat,
Kivágtam,
virágját kalapomhoz tettem,
S akkor a kacagás mosolygássá
bágyadt...
A kincses köveket lelkem
kohójába
Bedobáltam, forrtak, salak nem maradt ott,
Görbült
kezemben az erdő rózsafája,
S láttam köröttem sok csodálkozó
arcot...
S mikor szinaranyból száz zengő hurt
vertem,
És felfeszitettem rózsafa hárfámra...
Láng lobbant a
fáradt, rámnéző szemekben
Az uj, sohsem hallott felbugó nótára.
1909 augusztus hó
Az én hárfámon selyem szálból vannak
A
csengő, bongó dallamos hurok.
Belőlük lágyan pengető kezemmel
Vad
szilaj nótát csalni nem tudok.
Mig más bemarkol száz acél
hurjába,
S himnuszt dalol a zürös napvilágba,
Az én hárfámról
nem hangzik a dal...
S ha hangzanék is, valyon mit érnék el
A
halkan zsongó, ringató zenével?
- Másé lenne a pálmás diadal.
Az én gyönge, kobozverő kezem
Akkor
játszik, mikor leszáll a nap.
Ha elterül az estnek barna fátyla
S
jön vele a bübájos hangulat...
Patyolatfelhők rongyos
csipkefodra,
Árnyékot vet az ezüstfényü holdra,
Ezer sejtés,
álmodás szárnyra kél...
A végtelenben apró tüzek égnek,
Szerelmet
vall a reszkető levélnek
Ringó lombok között a kósza szél.
Az én nótám csak este kél utjára,
S a
néma éjben hosszu utja van.
Sápadt holdfénynél felvirrasztva
várja
Sok rajongó, balga, boldogtalan...
Hozzájok repül halkan,
szellőszárnyon,
A lelkükbe suhan, mint csöndes álom
Suttog
nekik, - szeressetek tovább...
Beszél hozzájuk vigasztaló
szókat...
Megbiztatja az ébren álmodókat,
Sebzett szivökre
hinti balzsamát.
S azok a szegény, szerelmes
bolondok,
Tudom, megáldják érte a nevem.
S többet ér ezer
lármás diadalnál,
Száz pálmaágnál többet ér nekem,
Ha
tisztahuru hárfám lágy zenéje
Könnyet tud csalni azoknak
szemébe,
Kiknek lelkök bánattal van tele...
S mig befogadnak a
szivökbe szépen,
Selymes hárfámról, tovább száll az éjben,
A
halkan zsongó, ringató zene.
Ültem ragyogó, pompás trónuson.
Király
voltam szent szerelem országba.
Büszke, kevély, hódolni jött
elém
Szerelem ország száz tündérleánya.
Sötét szemü, selymes haju leány
Vezette
őket, kinyujtám kezem...
- Királyi trónom legszebb
ékessége
Selymeshaju tündérleány legyen.
Hivtam... jöjj mellém, jöjj, te légy a
párom,
Ezer szép kincsem mind tiéd leszen,
Álomország is az én
tartományom,
Jöjj, koronáját fejedre teszem.
És jött a lány, fellépett
trónusomra,
Szerelem ország fénybe öltözött,
Lelkem sok kincsét
lábaihoz szórva,
Királynő volt a királynők között.
És nap telt napra, este mult az
estre,
Trónom üres, már nem vagyok király...
A fényt, ragyogást
nem birta a lelke,
Asszony volt csak, azóta messze jár...
-
Azóta hajh, én sem vagyok király.
Valaki elment, sohsem látom többé.
Azon
az uton ment el, mint a többi.
A lába alatt őszi avar csörgött,
És
nem sokára hull a hó, a hó,
Nyomát béfödi fehér takaró
És soha
többet nem fog vissza jönni.
És én sirok, kegyetlen, nagy
sirással.
Folytott könnyeim a lelkemben égnek.
A többiért is
zokogott a lelkem...
Mert mind elvitt magával egy-egy álmot,
Amit
az én álmodó lelkem látott...
És vele vissza többé egy sem tért
meg.
De uj ösvényen jött valaki, - más...
S
most is jő majd ki könnyemet letörli
Egy uj, csodás, mindig szebb
álomért...
Mikor illatot szór a nagy világra,
Az uj tavasznak
virágporos szárnya...
- De én már annak sem fogok örülni.
Felém hiába int az uj tavasz,
Tavasz
után nyár is hiába jő,
Az én lelkem hiába lát már álmot,
-
Mulik a nyár, megcsörren az avar,
Hull majd a hó és ujra
eltakar
Egy álomsirt, a fehér szemfedő.
Ismered-e mi az az árvaság?
- Zajgó
vágyakkal telistele lenni,
Mikor rügyekbe szökken száz faág
Bomló
bimbóra lepke száll pihenni,
Illatfelhők hömpölyögnek fenn a
légben
S ifjuságod sorvasztó, szent tüzében
Nagy egyedül
bolyongassz valahol
Hol a madár idegen dalt dalol.
Jaj! én tudom, mi az az árvaság.
Szivembe
forr, lángolva ég a vérem,
Hazám távol, virágos rónaság,
S élek
hófödte bérceknek tövében,
S kinek imádom minden kicsiny
léptét,
Sirva csókolnám szoknyája szegélyét,
Ki messze tőlem
talán mást szeret...
- Reá gondolok, könnyel két szemembe...
Mig
tavasz alkony fénye hull fejemre,
S reszketve keres kezem egy
kezet.
Valakit várok. Valakit várok.
Rideg
szobámnak ajtaja tárva.
Valakit, kinek senkije sincsen,
Semmije
sincsen,
Ki szegény, mint én, és mint én; árva.
Valakit várok, tudom, hogy eljő.
Egy
bus, borongós ősz estelen
Nyitott ajtómon beszökik félve,
Besurran
félve,
Ki messze elment, - szerelmesen.
Megáll szobámban, reszketve,
fázva,
Könnyezve suttog, itthon vagyok...
Messze világból
jöttem utánad,
Szöktem utánad...
S most már örökre tied
vagyok...
S áll csöndben, szépen, rám néz
remegve,
Várja, mit mondok, mit felelek...
- A néma csöndben,
lelkembe röppen
Valami régi,
Valami fájó emlékezet.
S mig szél süvit künn, s esőcsep kopog
A
rozsdás barna falevelen...
Szobánk csöndjében megüli
nászát,
Várvavárt nászát..
A diadalmas, nagy szerelem.
Hiába könny, hiába sóhaj
Ezer vágyódó
gondolat,
Hiába irok éjszakánként
Siró, zokogó sorokat.
Hiába
várok hirt felőled,
Hiába küldök én neked...
- Nem engedik,
hogy ránk találjon
Üzenetem, - üzeneted.
Te asszony vagy, - a másé, másé,
Én, -
egy szerelmes bus legény.
Ki most is ugy imádlak, mint a
Fehér
álmoknak idején,
Ki öleléssel, csókkal, dallal,
Megvettem
leánylelkedet...
- Ezért nem látlak soha többé,
Ezért nem látsz
te engemet.
Jaj, pedig várlak, este-reggel...
S
tudom, te is vársz én reám.
Vársz, mert érzed, ha összejönnénk
Az
élet perzselő nyarán,
Mit bánnánk, hogy ezer szemével
Reánk néz
a hazug világ?
- Összeborulnánk csókolózva
Mint két virágos
rózsaág.
Valahol messze, kék tengerszélen,
Hol
illatfelhők usznak a légben,
Ott van egy asszony... nászágya
vetve
Vágytól remeg s néz napkeletre.
Karja kitárva,
Szomjazó
szája
A csókom várja elepedve.
Én tőlem ment el, mással, - jaj,
mással,
De engem vitt el azért magával,
Elvitte csókom, az
ölelésem,
Sok lázadást vitt a lelkében
Az ura ellen,
Mindenki
ellen,
Engem vár alva, engem vár ébren.
Itt napkeleten, a Tisza parton
Rád
várok én is, te árva asszony...
Mennék, jaj, mennék, - robotban
élek...
Sok munkát, küzdést mért rám az élet...
Átok ül
rajtam
Kiszáradt ajkam...
Én asszonyom, jaj, eleped érted.
Illatos, bolondos május
alkonyatkor
Megejtette lelkem büvös álmodás.
Feltártam
elrejtett kincses szent világát
Hová még halandó bé nem tette
lábát,
Melynek csillogását nem láthatta más.
Hová sohsem hallott zürzavaros lárma.
-
Csöndes hely az, hol az örökszép lakik
S pergő rózsaszirmot
gyüjtve garmadába,
Belevágott ujjam százhuru hárfámba,
Nótázva,
- dalolva vártam valakit.
Egy leányt, akinek jönni kellett
akkor,
Egy leányt, akit én imádni fogok,
Kinek elringatják
csöndes álmodásba
Sok ilyen bolondos május alkonytájba
Szerelmes
szivét lány, zsongó dallamok...
És egy lombhullató őszi
alkonyatkor
Elszállott messze a tavasz álmodás...
- Kincses
szent világom kapuját bezártam,
És könnyezve nézem rózsaszirom
ágyam,
Miért is engedtem rátiporni mást?
Én csak készülődtem, mindig
készülődtem,
És most már nem megyek, messze idegenbe.
Álomfáról
vágott, görcsös vándorbotom
Nézem könnyes szemmel, csöndben,
megpihenve.
Mellettem mosolyog gyürüs mátkapárom...
S mig
simogat lágyan bársonyos kezével,
Szelid, égi béke borul a
lelkemre...
Mint viharos napra, fátylas, holdas éjel.
Pedig hejh, de vártak idegen
mezőkön.
Aranykalász vágó, rendet gyüjtő sorba.
Fáradt
aratóknak sarlós csapatjában,
Tudom, a legelső legény lettem
volna.
Belevágott volna tisztán csengő hangom
Bolondos nótáknak
vad zürzavarába,
Barna zománc arcom, kérges acél markom
Hejh,
de kellett vón a sugaras rónákra...
S addig készülődtem, addig
készülődtem,
Mig csak délibáb lett hirtermő világom.
Álomfáról
vágott görcsös vándorbotom
A sarokba dobta rámkacagó
párom.
Boldogság országnak rózsaszirmos utján
Elszállt
lelkemről a bus poéta átok...
- Aki nem engedtél örök
bolyongásba,
Örök küzdelembe, örök csalódásba,
Gyürüs
mátkapárom, légy örökre áldott...
A mi rózsaláncunk, édes mátkapárom
Valami
kacagó, gonosz tündér fonta.
Mikor ránkborult az első
varázsálom,
Sziveinkre orvul, tüskéstől rádobta.
Másokéból
gondos, áldó két kezével
A szurós ágakat kitépi az élet...
Utjok
rózsaszirmok garmadáján vész el,
Én meg száz göröngyön bolyongok
tevéled.
A mi rózsaláncunk, édes mátkapárom
Azért,
- tudja Isten - jól van összekötve.
Ha szur is a tüske,
egyik-másik ágon,
Felsiró bánatunk nem tart mindörökre,
Hófehér
zománcos, illatos rózsája
Letörli a könnyet szirma bársonyával,
-
S mig boldogság borul a bánat nyomába,
Mátkaságunk taván, jövőnk
világába,
Viharvert csónakunk suhanva száll átal.
Van egy ország, boldogság országa.
Ritka
ember, aki megtalálja.
Az ösvénye el van rejtve mélyen,
Vadvirágos
róna közepében.
Kinek néha arra visz az utja,
Hogy merre jár,
még csak azt sem tudja,
Fut mellőle, rá sem lép a lába,
Enyhet
adó, puha bársonyára.
Szomszédjában vadon erdők,
bércek,
Csalogató, ismeretlen mélyek,
Sziklás utak, fellegekbe
hágók,
Telhetetlen emberekre várók,
Kik feléjök lihegve
loholnak,
Azt gondolván, - ott lakik a - holnap,
Mely számokra
uj csodákat érlel,
Őket várva, hirrel, dicsőséggel.
Engem is vert hir, dicsőség
szomja,
Elindultam küzdve, robotolva.
Lelkem lángolt, láz
gyötörte testem,
Uj csodákat, uj hitet kerestem,
S mikor csak a
szomszédságban látszott,
Leltem egy kis nyiló vadvirágot...
-
Van egy ország, boldogság országa,
Boldog ember, aki megtalálja.
Az Isten adta, két karomba tette,
S én
alázkodva elfogadtam tőle.
Szivem, a könnyes, véres
áldozat,
Hálatelten borult az oltárkőre.
Életem, mely csodákra
várt sokáig,
Most egy asszony mosolyától virágzik...
Jött a
szerelem, egetverő lángja,
Fényt lobogott vaksötét éjszakámba.
Jött az asszony! Ragyogó, selymes
teste
Rengve ringott, mint káprázatos álom.
Rózsák, violák
nyiltak körülötte,
Szálltak előtte virágporos szárnyon
A
vágyak, álmok... és dalolt a táj,
Tüzes csókot dobált a
napsugár,
Mely az ég aljról, mikor jönni látta,
Haldokolva
bukott az éjszakába.
Szép volt az asszony, olyan
csodaszép,
Mint bimbójából feslő nyári rózsa,
Melynek himporos
szirmát, levelét,
Ha érinti csapongó lepke csókja
Szegény
bolond, bódulva hull a porba
Arcom kővé vált és a két
karomba
Zsibbadság szállt, mikor reszketve vártam,
És utamon
gyökeret vert a lábam.
És az ajakam imát mormogott.
(Pedig tán
templom engem sohsem látott).
- Uram Isten, add nekem ezt az
asszonyt,
Uram Isten, add nekem ezt az álmot.
Én álmodtam már,
nagyszerüt, sokat,
Csodálatos szép, édes álmokat,
Tündökletesen
izzó, fényes álmot,
De ilyet, a lelkem még sohsem látott.
- Uram Isten, add nekem ezt az
asszonyt,
Ki káprázattal verve jön felém,
Kit itt látok sivár,
bús életemnek
Napfény nélküli, árva mezején,
Hová a sors
hajitott vaskezével,
Mikor sok álmom ronggyá tépte szélyel,
S
szivem, - a könnyes, véres áldozat,
Kifosztva, lopva, vágy nélkül
maradt.
És imám után szemem könnybe lábadt,
És
visszakapta arcom mosolyát.
Lábam elindult asszonyom elébe,
Két
karom helyén két virágos ág
Borult utjára, s átalfonta lágyan...
-
Éljen örökké nyiló, száz virágban
Száz sugárban, kit Isten adott
nékem...
Ki boldogságom, szentem, üdvösségem.
Vörös, lobogó, kévés lángolással
Lobbant
máglyába multam minden átka.
Csókok, emlékek, szerelmek és
álmok,
Vágyak, bánatok, boldogságok, lányok,
Most égnek porrá,
hamuvá a lángba.
Jött az asszony és felgyujtotta
multam.
Tüzes szempárja volt a gyujtó szikra.
Két kitárt karja
éleszté a lángot,
Izzó csókjával lelkembe parázslott,
Hogy a
mult többet ne kisértsen vissza.
Szemem keserü, maró könnyek marták.
Selyem
hajával könnyeim törölte...
Lázas fejem párnás ölébe
vette,
Megsimogatta, becézte, szerette,
Zokogásomat vad
csókokkal ölte.
És a lobogó, vörös máglya tüzben
Szegény
meggyötrött szivem is elégett.
És éreztem, hogy reám hajlott
sirva,
Áttette szivét keblembe, - a sirba,
Támadjon ott uj,
diadalmas élet.
Szerelmes szivét most már nekem adta,
S
azzal élek az uj feltámadásban.
- És most már mindig véle fogok
élni...
Szeretni, vágyni, hinni és remélni,
S együtt fogunk
álmodni a halálban.
Isten adta, hogy ujra boldog lettem.
Élő
vágyakkal, álmokkal megáldott.
Én, - akit csókos, bünös
ostorukkal
Megkorbácsoltak, asszonyok, leányok...
(Ők verték ki
belőlem a hitet,
Hogy vannak még szépségek, boldogságok...)
Isten adta, hogy ismét nevet arcom,
Mikor
asszonyom felém jönni látom.
Szemem csillog, s lángolva ég a
vérem,
Bent a szivemben muzsikál az álom,
Ha szomjas szám
ajkával összeég,
S ölembe hull feltámadt boldogságom.
Isten adta, hogy párom gyönge ujja
Dalt
penget ujra hárfáján szivemnek.
Ismét csattog hótiszta galamb
szárnya
Rég eltaposott, sárba vert hitemnek...
Csaló, kacagó
asszonyok, leányok,
Emlékeikkel mély sirban pihennek.
Isten adta, hogy ujra szép az
élet.
Pompázó rózsák hajlongnak köröttem,
Siró szemü, bus,
hervadásos ősznek
Csörgő avarja messze tünt mögöttem...
Hogy
lelkem gyilkos, sötét kriptájából,
Az élet piros, tüz kertjébe
jöttem.
Isten adta, hogy az enyém legyél.
Isten
adja, maradj enyém örökre...
Vágyat, álmot, szépséget,
boldogságot,
Hordjunk együtt, egy bokrétába kötve...
Mig
életünkre rá havaz a tél
És eltününk a ránk zuhanó ködbe...
Nyugalmam, békém lágy galamb
fészkére,
Vergődő szárnyu sirály költözött.
Vihart jósol bus,
sikongató hangja,
És kong a szivem félre vert harangja,
Lelkem
sötét, mély gyászba öltözött.
Nyugalmam, békém büszke erős
várát
Betörték gyilkos, bársonyos kezek.
Virágszál volt az
ellenséges dárda...
Tüzcsóvát dobott két szeme sugára,
S váram
tetején lángok rengenek.
És menekülnék, futnék, sirva futnék,
De
hátam mellett felgyult már a hid.
És előttem áll mezitelen
vérben,
Az asszony, ki meg akar ölni éngem...
És kacagása
velőmig hasit.
Hivó, bus hangját fülembe sodorja
Szikrás
pernyével tavasz esti szél.
- "Erős váradra tüzcsóvákat
dobtam,
Nyugalmad, békéd, ime, meggyilkoltam...
Hiába futsz,
szived hiába fél..."
- "Nincsen utad, csak egy, a két
karomba,
Ösvényed csak ajakamig vezet,
Gyönyörök, álmok,
boldogságok, vágyak,
Könnyek, csókok szent szenvedésben várnak,
Ha
testemet megérinti kezed..."
- "Nincs más utad! Fuss! - nézd,
reszketve várlak,
Ajkam lángol... - izzó, tüzes parázs -
Máglyásan
lobog nyugodalmad vára,
Reád szakad száz üszkös gerendája,
Ölemben
meg vár százezer varázs..."
"Én ösmerem az élet csoda
titkát,
Nyugalom, béke, nem élet - halál!
És élned kell, az
élet tüzes szája,
Csókjaidat még várja, várja, várja...
Remegő
lábad, ha jössz! - rám talál..."
- "Nincsen utad, csak egy, a két
karomba,
Ösvényed csak ajakamig vezet..."
- S én indulok,
zokogva, káromolva,
S ösvényem végén lábához omolva,
Sirva
csókolok két gyilkos kezet.
Asszony... két szemed, két gyémánt
darab.
Tüzel, villog, sziporkázik, nevet,
Fényét ugy szórja,
mint a déli nap,
Selymes pillád a drága foglalat...
(Megcsókolom
két csillogó szemed.)
Asszony... az ajkad vérpiros
virág.
Messze, idegen, csoda erdőn termett.
Ha széthasad, kacag
a bus világ,
Ha becsukod, bánat viharja vág,
(Rácsókolom
ajkadra a szerelmet.)
Asszony... az arcod bársony puha
rét.
Közepébe két piros szegfü égett.
Bibor felleges alkonyati
ég,
Rózsa levél, melynek zománca ép,
(Megcsókolom arcod, a
csudaszépet.)
Asszony... kebeled fehér, csipkés
párna.
Száz galamb hordott hozzá pelyheket.
Pihegő madár vére
volt az ára,
Ha hozzá érek, perzsel, mint a láva...
(Sirva
csókolom párnás kebeled.)
Asszony... a szived bezárt, titkos
kripta.
Ráhullnak könnyek, vércseppek, dalok...
Előttem, jaj,
tán sohsem lesz kinyitva...
És én vergődöm, átokkal
boritva...
(Megcsókolom szived és meghalok.)
Két rózsaszál remeg majd a kezemben,
Mikor
a párom hozzám visszatér.
Az egyik szál: hervadó nyári rózsa...
A
másik őszi: bus, borzos, fehér...
Az egyikre rácsókolom a csókom,
Mely
látására kigyul ajkamon,
A másikra ráhullatom a könnyem...
-
Gyémánt cseppek, hótiszta szirmokon...
Az egyiket rádobom a szivére,
Mikor a
vonat lépcsőjén leszáll...
- Felgyujtja e lobogó lángolással
Az
emléket - amit szivébe zár?
A másikat rászoritom szivemre,
S várom,
mig párom rám néz, rám nevet,
S remegve nézem hervadt nyári
rózsám
S a másikat, melyen könnyem remeg...
S ha vérvörös rózsámat porba dobja,
Ha
ellopta tőlem szivét a nyár...
- Akkor tirátok, könnyes, füstös
szirmok
Bús őszi esték emléksirja vár.
Ha künn járok az őszi éjszakában
S zug
a vihar mélyhangu orgonája.
Levett kalappal, alázkodva,
titkon,
Beballagok a lelkem templomába.
Világ előtt nagyfenn hordott fejem,
Mélyen
hajtom a hideg oltárkőre,
És csöndesen egy könnyem is
legördül,
Mig emlékezem régelmult időkre.
S imát mormoló ajkam gyónni kezd.
-
Mosolygó táján pompázó tavasznak,
Mig más keze virágot ápolt,
plántált,
Az én kezeim bimbókat szaggattak.
Az én lábam nem nézte merre lép,
Mig
csalogatták káprázatos álmok...
Sokszor gázolta mások zárt
kertjében,
A selymes füvet, bársonyos virágot.
Ha két karomat szétcsapta a vérem,
S
tüzláng ömlött az ereimen végig,...
Öleltem a lányt, ki utamba
jött,
És csókjaiban felszálltam az égig.
Mig más áldásokért fohászkodott,
Istent
tagadtam izzó, forró nyárban...
Nem láttam az életadó kenyért
A
tenger, ringó dus magvu kalászban.
Lengett az öröm piros lobogója
Nyári
életem árbocos hajóján...
És daloltam mámoros dalokat,
Mig
elszédültem annyi asszony csókján...
...Mea culpa... s hullt a sárgult
levél
Őszbe forduló életem utjára,
És megzendült éltem vig
erdejében
Az ősz zokogó, siró muzsikája.
És megcsörrent lábamnál az avar,
Hogy
zizegése bünbánatra intsen...
- Örök tavasz nincs, nem örök a
nyár,
Örök boldogság, örök öröm sincsen.
Csak egy örök... a csöndes őszi bánat,
Mig
fejünk felett sikoltoz a szél,
S a ránk zuhanó ködös
éjszakában,
Fagyott virágra permetez a dér.
1
De szép az ilyen barna, őszi este.
Künn
összesugnak, reszketnek az ágak,
Köztük száll a fekete szárnyu
bánat.
De jó az ilyen borus, őszi este.
Sárgult
avaron csöndesen zenélnek,
Bus könnyei a bakacsinos égnek.
De szép, de jó az ilyen őszi este...
De
szép, de jó a sötétszárnyu bánat...
Velök szállnak a régen meghalt
vágyak.
Napfényes nappal egy sem jönne
vissza.
Kacagó, pajkos, nappali sugáron,
Mindig piros és mindig
uj az álom.
A sápadtat, a régit, elfeledtet,
Csak
az ilyen bus őszi esték hozzák.
Mély sirjokból csendesen
elorozzák.
Kiteritik szivünk ravatalára,
Lássuk
dermedten, holtra váltan őket,
Az elmulásra figyelmeztetőket.
Hogy halljuk, amig kopog künn a zápor,
S
az őszi szélben falevelek sirnak...
- Lakója lesz minden a sötét
sirnak.
2
Lábujjhegyen jött, halkan kopogott,
Az
ablakot zörgette meg kezével.
- Ki az? - Szólt: - ...az Ősz van
itt... én vagyok,
Velem jöttek a sápadt bánatok,
S egy emlék is
jött könnyező szemével.
A te emléked, az a fényes álom,
Mely
napsugárban, dalban született.
Mely csendben, lopva, selyem tollas
szárnyon
Szállt szivedbe piros virágos nyáron,
- Az asszony
jött el, aki szeretett.
- Akinek mindig kacagott az ajka,
Ki
ölelésnek, dalnak, csóknak élt...
Kinek nevét száz csengő, bongó
dalba,
Szőtte be lelked szépitő hatalma
És glóriádba fontad be
nevét.
- Bocsásd be, fázik..., didereg a
lelke,
Arany palástod teritsd ujra rá.
Te varázsoltad
pompásnak, csodásnak,
A te álmaid tették szebbé, -
másnak...
Fényt, szint, ragyogást te szórtál reá.
- Százan csodálták, ezren
megszerették,
Mig róla zengtek himnuszi dalaid...
S asszony
lett csak, hogy néma lett az ajkad...
Imádtasd ujra, rajtad áll,
csak rajtad,
Penditsd meg ismét hárfád hurjait.
- Zengj róla nótát, szépségest,
csodásat...
Olyat, milyent nem hallott a világ.
Káprázatos,
csillogó, szines álom
Szálljon reá zendülő nóta szárnyon,
Utját
boritsa száz ezer virág.
- Bocsásd be, fázik, didereg a
lelke...
Nyisd ki az ajtót, - hallod? - Ő kopog...
- S én
ajtómat halk-csöndesen kitárva,
Kibámultam az őszi éjszakába,
S
hallgattam, a szél, hogy sir, hogy zokog.
Hivott az ősz és én mentem eléje.
Üzenetét
alkony sugáron küldte.
A zöld koszorus, barnálló hegyeknek
Ormait
halvány, arany fátyol ülte.
Bent, a városban, tobzódott az
élet,
Asszony szemekben furcsa lángok égtek,
Narancs kévéket
hajigált a térre
A nyárvégi nap kialuvó fénye.
A szivek, arcok, mind pirosak voltak.
A
kezekben krizáténum... fehér
Illattalan, gőgös, borzas
fejüket
Remegve, lopva csókolta a szél,
Melynek szárnyán
lassan, kerengve, lengve
Sárgult levél indult a Szeptemberbe,
Mely
titokba surrant, s hogy meg ne lássák,
Ellopta a nyár pompázó
palástját.
Mögöttem apró, fényes lángok
gyultak,
Zengett, kiabált utánam a nyár.
De én futottam, ki az
ősz elébe,
Mint akit zsarnok szeretője vár...
- Én már tudtam,
hogy vége van a nyárnak.
S a szinek nagy, tobzódó
királyának
Mámoros, őszi szerelemtől égve,
Szent áhitattal
borultam eléje.
Előttem pompás, zugó erdő bókol.
-
Palettáján szinfoltok ezrei.
A nagy festő... Október keveri.
Ecsetje vége táncos
napsugárból...
Bokrokon, fákon ide oda jár...
- Őszi szinekbe
öltözik a táj.
A zöld alapra sárga, rozsdabarna...
Vörös,
narancs, halovány lila... kék...
- Már nem sokára kész az őszi
kép...
Aztán kihull kezéből az ecset...
-
Lebukik az ég sugárontó napja...
S fekete fátyol zuhan az avarra.
Azon a tájon nincsen már nóta,
Hol én
bolyongok esztendők óta.
Azon a tájon meghalt az álom
Korhadt
keresztek repkényes tövén
Vágyak sirjait domborodni látom.
Körülöttem még zöld a lomb, levél...
Nyár
forró tüzét csapja rám a szél,
Bokrok közt halkan jár a
szerelem.
Biboros alkony sugár özönében
Káprázatok ingerkednek
velem.
S egyedül élek némán, szótalan,
Eltikkadt
szájjal, szomjan, csóktalan.
S reám kaczagnak csókos, boldog
párok.
Bent a szivemben, felreszket a vágy.
S egy száraz fának
hátat vetve várok.
Biztatom magam: - nem lesz igy
sokáig...
Csak a legelső őszi napsugárig,
Mig sárgult lombra
permetez a dér...
Az őszi szél felbugó orgonája
Elüzi mind, ki
nyári vágynak él.
Elkergeti, ki most reám nevet...
A ki
boldog, ölel, csókol, szeret...
S birodalmában egyedül marad
A
zengő élet koldus számüzöttje,
Ki a nyárban csak bánatot arat.
Kinek meghaltak minden álmai,
És
elpusztultak minden vágyai,
Virágja nem nyilt forró nyár
tüzén.
Csaló délibáb játszott, rengett, ringott
Kalászt mutató
remény mezején.
Biztatom magam, talán bent, az
őszbe
Rátalálok majd dalra, kedvre, nőre
Vállaimra arany eső
pereg...
Vissza adja sugaras őszi álmom,
Miket elrabolt a nyár,
s kikelet.
Jön majd valaki, őszi alkonyatkor,
Mikor
a napfény, csillog, mint aranybor
Kristály kehelynek hótiszta
falán...
Kinyit a pompás álom őszi rózsa
A sárgult erdő fényén,
sugarán.
Asszony lesz, asszony... napsugárba
szőve.
Dideregve, reszketve megy az őszbe,
S kihalt erdőmben
megtorpan, megáll...
S daltalan tájak néma kóborára
Őszbe
borult ösvényen rátalál.
És akkor csoda lesz a
nagyvilágon.
Kipattan minden rügybe maradt álom
Diadalmasan
felzokog a vágy...
S korhadt keresztek repkényes tövében
Felnyilik
a mély temetői ágy.
És feltámad majd ünneplő ruhába
Szivemnek
minden meghalt vágya, álma...
Felsir a nóta, felujjong a dal.
És
végig reszket őszi erdőnk mélyén,
Valami édes, pompás diadal.
Fák sürüjében sugarak remegnek,
Arany
levelek lassan ránk peregnek,
Az őszi erdők orgonája bug.
És
indulunk, vad ölelésbe, vágyba,
Csókra, könnyre, utolsó őszi
nászra...
- És kikacagunk, te nyár: - te hazug!
Aranyeső hull, pereg a fákról
Kerengő,
lengő sárga levél.
Aranyos szőnyeg terül az utra,
Csörgő
aranyját borzolja, fujja
Október végi alkonyi szél.
Kopasz ágak közt remegve bujkál,
S ezer
csókot szór száz napsugár.
Kacagja: - nincs még vége a
nyárnak.
Nincs még itt az ősz, nincs itt a bánat...
A sziv, s
virág még nyitásra vár.
A késő ősznek hazug leánya
Arany
fátylával vár odakinn...
Hiv, csalogat, járjunk merengve,
Arany
esőbe, arany tengerbe
A park kanyargó, lágy utjain.
S én hivom az ősz másik leányát,
A
sápadt arcut, a ködruhást,
Kinek fellegből van a palástja,
Esőtől
csapzott ében hajára
Nem csókol a nap fényt, csillogást.
Majd, ha ő zörget árvaszivemnek
Bezárt
ajtóján... hozzá megyek
Meghalt álmokból szövött ruhámba...
És
leborulok lába nyomába,
S zokogva sirok és temetek.
Bánat arcába belésikoltom...
- Én rám
is pergett aranyeső...
Én is öleltem én is kacagtam,
Én is
csókoltam, én is tagadtam,
Hogy rám borulhat gyász, szemfedő
S repkény futhatja életem házát,
Melynek
falára rózsa kuszott...
Melynek ereszén fecske
csicsergett
Ragyogásos, szent nyári szerelmet
Mitől a világ
fényben uszott,
Tobzódásos nagy, arany esőben,
Mint
most odakünn, az alkonyat,
Melyet az ősz hazug leánya
Hiába
burkolt arany fátylába,
A mely többet már nem csalogat...
Arany eső hull, pereg a fákról,
Kerengő,
lengő sárga levél.
S én várom az ősz siró leányát,
Boritsa reám
felleg palástját,
Lelkem sirdombos emlékinél.
Arany haja kibontva, arca sápadt.
Szemében
bágyadt napsugár a fény.
Selyem ruhája zizzen, a mig fáradt
Lassu
léptekkel elindul a nyárnak
Szines szirmokból szövött szőnyegén.
Alkonyat tájon, titkon, lopva jön
meg.
Hüvös szellőktől borzong át a táj.
Bókoló lombok félve
megremegnek,
Utjára sárgult levelek peregnek
És csöndesen
zokogni kezd a nyár.
És akkor éjjel ködpalotát
raknak
Láthatatlan, fürge szellem kezek.
Az ősz szomoru, sápadt
asszonyának,
Hulló virágból vetnek puha ágyat,
S ablakánál
zümmögni kezdenek
Halk siri dalt fátylas leányai...
-
Ciprusos fejfák, könnyek, bánatok...
Hangtalan hangon vélök
énekelnek,
Csalódások, tünt vágyak, holt szerelmek...
Vérző
szivek, tört lelkek, sóhajok...
És mind meghalnak feslő
hajnaltájra,
Kacagások, vigságok, örömök...
S mire felébred
fonnyadt szirom ágyon
Az ősz asszonya, - künt a nagy
világon,
Mindent a bánat szemfedője föd.
ADJ CSENDES ŐSZT, URAM ISTENEM
Az életemből negyven év lepergett.
-
Voltam mosolygós, vidám arcu gyermek.
Ős kert közepén anyámnak
virága.
Féltett mindene, reménysége álma...
Száz könnyje,
csókja, nyári boldogsága...
- Adj csendes őszt, Uram Istenem.
- Tavaszi pompa volt az
ifjuságom
Vágtattam tüzes álomparipákon,
Rózsafa ostor suhogott
kezembe...
Narcisz szirmokat szórt a szél szemembe,
Lányok
kacagtak nótákat lelkembe...
- Adj csöndes őszt, Uram Istenem.
- Voltam nagy izmos, verekedő ember.
Acél
kezemben szikrázott a fegyver.
Voltam sokaknak éjben égő
máglya...
Világ sirhantok kizöldült fejfája...
Mohó aratók
rendvágó kaszája...
- Adj csöndes őszt, Uram Istenem.
Az életemből negyven év lepergett.
Tört
ablakomon nyögő szelek vernek...
Kócos kis kutyák csattognak,
üvöltnek...
Kopott toronyra varjak települnek...
Sárguló tarlón
nehéz ködök ülnek...
- Adj csöndes őszt, Uram Istenem.
Ma bolyongtam bus avarján az ősznek,
S
tünő nyaram aranyködén keresztül
Integettem nagy messze
elmenőknek.
Ősz esti mély csönd átölelve tartott
S
mig bámult rám a sápadt hold korong,
Éltem sajkája elhagyta a
partot.
S boldog voltam, hogy senki sincs
velem.
Holdfénybe omló partokon maradtak
Kisértő vágy, csók,
álom, szerelem.
Hogy csöndjében az őszi
éjszakának
Bánatok, könnyek, halvány asszonyok
Egy csónakon
vélem már sohsem járnak.
Emlék fájáról nyári életemnek
Didergető
bus, őszi szél nyomán
Szines levelek lassan leperegnek.
Boldog voltam, hogy elröpült a mult,
S
reám köszöntő őszi életemnek
Mély, mozdulatlan tengerébe fult.
Boldog voltam, hogy sejtett
végtelenség,
Ködbe vesző távolok, messzeségek
Csókolják meg az
ember testét, lelkét.
Hogy csöndesen elmaradnak megettünk
Nagy
tüzekkel felgyujtott apró lángok,
S uj csillagok csillognak meg
felettünk.
Hogy örülni tudunk a sárga ősznek...
S
tünő nyarunk aranyködén keresztül
Vigan intünk örökre elmenőknek.