BABITS MIHÁLY: ERATO

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: http://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2012
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya

Zengem az istennőt, aki Kyprosban született; ő
mézes ajándékot hoz a földre, örök mosolyával
isteni arcán, és kifakasztja a vágy bimbóit.

Üdvözlégy, gyönyörű gyönyöröknek asszonya! add meg
a szerelemgyujtó dalolásnak drága hatalmát:
minden isten előtt teneked zendüljön az ének!

Szép vagy, ó szerelmesem, szép! Lábadat sarú diszíti, ritka drága gyöngyű;
tomporodnak kerülete, mint a mesterek kezébül kikerült kösöntyű.

Lábadszára mint aranyszin fundamentumon szökellő karcsú oszlop, márvány;
a te két emlőd nyugalma, mint a liliommezőkön legelő két bárány.

Köldököd mint illatozó olajok nyomától sikos szép kerekded csésze,
Hasad mint a zaffirokkal rakott elefánttetemnek drága tündöklése.

Hasad mint a liliommal köröskörül megkerített dús gabonaasztag;
karod ámbraszin pereccel, két kezed nehéz gyürükkel aranyosan gazdag.

Balkezed a fejem alatt, jobb kezeddel megölelgetsz, megcirógatsz, édes;
nyakad mint a karcsú torony kimagaslik hasonlóan Libanon hegyéhez.

Nyakad mint a Dávid tornya; méz csepeg nyelved hegyéről; inyed édességes;
fogaid mint most fürösztött tiszta hófehér juhocskák; ajakad tömjénes.

Halántékod mint a sűrű selyem lomb közül kitetsző darab pomagranát;
szemed mint a kék halastó; arcod ékességeinek ki mondhatja számát?

Tégy engem mint egy pecsétet a te kebeledre, mint egy bélyeget karodra,
mert kemény a szerelem mint a koporsó, és erős mint nagy vizeknek sodra.

No, szerelmem, gyere menjünk a mezőre, illatoznak künn a mandragórák;
már a szőllő is virágzik, s kifakadtak ajtónk előtt a gyümölcshozó fák.

Letünt a fiastyuk és a
hold is: tovaszállt az éjfél;
elmult a találka-óra
s én itt heverek - magamban!

A sötétbogyóju szőllőt
kosarakba gyüjtve vállon
viszik ifjak és leányok;
de a kádba öntve már csak
a legény tiporja vígan
locsogó musttá a fürtöt:
kiabál s dicséri Bacchost
vidám taposó-dalokkal,
amikor csobogni hallja
a toroknak kedves újbort,
amiből vének ha isznak,
remegő bokájuk ugrál
s lobog ősz hajuk a táncban.

A szerelmes ifju árnyas
lugasok hüsébe surran,
hol a karcsutestü lányka
pihen, és mig alszik, esdve
csalogatja már előre
élvezni a hitves-ágyat.
De ha az szavára nem hajt,
leszorítja, kényszeríti:
fiatalság, csintalanság,
ez a bor gonosz hatalma!

Ó láb, óh lábszár, s amikért elzülleni nem kár,
   óh comb, óh lágyék, tompora s gömbölyü far!
Óh váll, óh emlők, s te megejtő karcsu nyak íve,
   óh gyönyörű két kéz! óh szemek, őrületem!
Óh buja mozdulatok, s szájt szájra füző buja nyelvek
   csókjai, óh ideget fölkavaró buja hang!
Nem görög asszony szült, Flórám, és nem dalolod bár
   Sapphót - Perseus is hindu leányt szeretett!

Óh nyomorult hajnal! hol késel most, amikor más
öleli Démót, s más élvez a paplan alatt?
Hej, mikor én vígadtam ölén, be sietve dobáltad
rám kárörvendő gúnymosolyod nyilait!

Keblem az ő keblén, szívem szívére dobogva:
csókosan itták föl ajkaim Antigonét;
égő testét testemhez szoritottam... a többit
födje titok: csak a mécs látta, mi jött ezután!

Markolom a mellét... ajakát ajakamra... vakító
   vállát, drága nyakát szomjasan issza szemem.
Még nem egészen enyém a gyönyör, még harcol a kislány,
   még nem akarna szegény ágyra borulni velem.
Aphrodité s Pallás harcol: buja vágy s szüziesség;
   s két istennő közt reszketeg olvadok én.

Vesd le ruhád, gyönyöröm: had öleljük meztelen egymást
   s szomjas testemhez füzd buja tagjaidat!
Dobd le ruhád, gyönyöröm: ne maradjon semmise köztünk!
   Most Semirámis-fal lenne a könnyü szövet.
Nyomjuk a mellet a mellre, az ajkat az ajkra; a többit
   Nem nevezem, gyönyöröm; gyűlölöm a fecsegést.

Méltán mondod Erósra: ú t o n á l l ó!
Éjjel jár, s a ruhát lehuzza rólunk.

Igy a titkos nász megesett. És két szeretők ott
egymásnak nótás szavakat vigadozva feleltek.
S igy aztán a leány juhait ment őrzeni, földre
sütve szemét, szégyenlősen, de örülve szivében,
s ment a legény csordája után, betellve a násszal.

Kérded, hány ölelésed kéne nékem
ahhoz, Lesbia, hogy szivem betelljék?
Kérdjed, hány a homokszem a kiégett
pálmás Libya messze sívatagján,
hol bús nap tüzesíti ős királyok
sirját, s templomok ódon kőpárkányát;
kérdjed, hány lesi csillag titkos éjen
emberek gyönyörét, s dugott szerelmét:
annyi kéne szegény Catullus őrült
szívének ölelésed, hogy betelljék;
annyi, hogy se kiváncsi ész ne tudja
számon tartani azt, se rontó, rossz nyelv.

Asszonyt nem tudhat jobban szeretője szeretni,
   mint ahogy én téged, Lesbia, bús gyönyöröm
s nem lehet e földön hűség több oly igaz és nagy,
   mint amilyen hozzád rab husomat kötözi.
Óh de mivé lettem! már úgy vagyok a te hibádból,
   oly vak vággyá vált bennem a hű szerelem,
hogy szívem, bár szűz lennél, nem tudna becsülni,
   s bár ezer aljas kéj ajkai nyalnak: imád!

Óh jaj, Lesbia, az én Lesbiám, a
drága Lesbia, az akit Catullus
forróbban szeretett, mint önmagát, mint
minden édes-övét: most sarkon, utcán
...kolódik egész nemes Rómával!...

Lidia, szép leány, ki százszor
      szebb vagy, mint a liliom üde hamva,
      mint a fehér és a pirosan égő
      rózsa és a csiszolt elefántcsont!

Ontsd le, szép lány, ontsd le hajad selyem
      patakját, mely mint szőke arany ragyog;
      tárd ki, szép lány, tárd ki nyakad havát,
      hókarod és vakítva-büszke vállad!

Nyisd ki, szép lány, nyisd föl azur-szemed,
      melyet csókolnak puha, könnyü pillák,
      tárd ki, szép lány, tárd ki elém ma rózsa-
      kebled tíruszi biborát!

Nyujtsd az ajkad, az eleven korált,
      hogy galambcsókod kegyesen betöltse,
      hogy betöltse, megölje balga lelkem:
      szivemig üt gyönyörű ajakad parázsa.

Mért szivod ki véremet? - Irgalom!
Född be kebled, rejtsd el az égi, kettős
dombot, amelyet a tej alighogy duzzaszt!

Tárt öledből illatosan fahéj és
      méz és dús gyönyörök csapata árad;
      född be kebled, mely ragyogó havával
      elvakítva szemem halálra sebzi!

Irgalom! - Nem látod, alélva küzdök?
Félig, drága! megölt máris a Szerelem!

Forró nyár; fele útját járta meg a nap az égen,
   lankadt tagjaimat lágy kerevetre vetem.
Félig nyitva zsalum, félig leeresztve a függöny.
   Mint mikor az erdőn lombba szürődik a fény,
vagy mikor eltün a nap, s halk árnyakkal jön az alkony,
   vagy mikor oszlik az éj: csöndbe dereng a szoba.
Illik az ily halk fény, ha szemérmes látogatót vársz:
   a remegő lánykát merni tanítja az árny.
Ime Corinna bejő, öltözve rövid tunikába;
   kettős hajfonata rejti nyakának ivét:
így mehetett hajdan nyoszolyája felé Semirámis,
   így a hires Láis dús szeretői elé.
Ritka szövésü finom tunikája, nem sokat árt az:
   mégis tépte kezem, s védekezett a leány,
védekezett a kacér, noha győzni percre se kívánt,
   s végre mohón önkényt adta föl a diadalt.
S óh mikor ott állott ruha nélkül előttem! alakján
   szomju szemem nem lelt egy makulányi hibát.
Mily vállat láttam! mily dús karokat tapogattam!
   mily dagadón idomult emleje ujjam után!
S csókvert melle alatt mily tündöklő sima has nyult!
   Mily buja, bús csípők! Mily fiatal deli comb!
Mit soroljam el egyenkint? Nem volt hiba benne,
   s minden szépségét meztelenűl ölelém.
Gondolhatni a többit... Lankadtan pihenünk már...
   Óh csak bús nyaraim sok dele volna ilyen!

Boldog idő! Boldogságomtól boldogitott ágy!
   Éjjeli boldog idő! Boldog a bölcs szerető!
Édes az esteli szóváltás a lámpavilágnál,
   és ha a lámpa kihunyt, édes az éjjeli harc.
Változatos harc volt: majd meztelen emleje lett pajzs,
   majd dacosan komorult, s inge nyakára borult.
Majd ha a pillákat szemeimre lenyomta az álom,
   csókkal nyitva ki, szólt: »Lanyha, te alva heversz?«
Két karodat hány mód és hány ölelésre cserélted,
   s mily makacson késtek csókjaim ajkaidon!
Óh csak az élvezetet ne vakítsd meg irigy takarással:
   tudd meg: a szem gyönyöre vezeti vágyaimat.
Lásd, Helenát is meztelenül szereté meg Páris,
amint Menelaos ágya közül kiszökött.
S Endymion, kit a Nap ragyogó nővére megejtett,
   a csupasz istennőt meztelenül ölelé.
Hogyha azért gonoszúl takarózván fekszel a párnán,
   meglásd, kandi kezem összeszakítja ruhád!
Sőt ha tovább ingerled a vágyam durva haraggá,
   rózsákat karodon mély harapás sebe fest.
Nem gátolhat a játékban tömör és kerek emlőd,
   hadd szégyellje magát az, aki csúf s anya már,
de te itasd szemem a buja látás drága borával,
   mig csak tűri a sors, s nem jön a végtelen éj.
Óh bár úgy fonnánk testemmel testedet egybe,
   hogy szent láncaikat szét sose törje idő,
mint ahogy a gerlék egyforma s örök szerelemben
   csókosan élvezik át isteni életüket.

Balga keresheti csak végét az igaz gyönyöröknek,
   mert az igaz vágy nem ismeri a zabolát;
és hamarább megcsalja a gazdát a bevetett föld,
   és hamarább űz Sol zord fekete lovakat,
és vizeit hamarább csalogatja vissza a forrás,
   száraz medrében hagyva halott halait,
mint hogy én máshoz dobogó szívvel közelítsek:
   Ő volt hajnalom, és ő legyen alkonyom is!
Adna ily éjeket, életnek sok volna egy év is!
   s nem sirnék, amikor hivna a csónakos agg.
Adna sok ily gyönyör-éjt, ragyogó mennyekbe röpülnék:
   koldus is isten lesz isteni karjaiban!
S bár mindenki csak  e z t  vágyná: vigadozva heverni
   vig szeretők bor- s mézillatu combjai közt:
kard, kürt, hadihajó nem volna, se gyilkos erőszak,
   Ádria nem verné harcosaink tetemeit,
s Róma! örök diadalmaidért gyűlölve örök gyász,
   gyermekeid gyásza most nem alázna porig!
Engem méltán ér unokák dicsérete: istent
   nem sértette vidám örömeim pohara.

Te pedig, édesem, élvezz! élvezz! - Csókjaidat ha
   mind elcsókoltad: látni fogod, be kevés!
Látod? -: az elnyilt rózsáról hullongnak a szirmok,
   sárgúló levelek usznak a váza vizén!
Éltünk büszke gyönyör, ragyogás; s holnapra mögöttünk
   döngve becsapja talán érckapuját a halál.

Ketten mentek a szép Phyllishez, s meztelen érték:
mindenik elsőnek vágyta ölelni a lányt.
»Mindenik első lesz!« - szólt Phyllis. - Jánus a szép nő,
és kétarcu a kéj: hátra s előre tekint.

Törvényes hitvesre tekints mint fix fizetésre:
nem jó volna csupán élned a fixum után!

Nászra ma hát, gyöngypár; izzadjatok a szerelemben,
váljatok egy lénnyé, susogással, mint a galambok,
karral, mint indák, csókokkal, mint csigahéjak.
Vad játékaitokra az őrmécs fénye ragyogjon:
mindent lát éjjel, mindent feled reggel a lámpás.

Csúf és kurta a Teljesűlés kéje;
megvolt, s törve sohajtasz: "Kár, hogy megvolt!"
Kedvesem, ne siessünk, mint a barmok,
vágyainkat a Pillanatba ölni:
mert ellankad a tűz, elvész az érzés.
Inkább végtelen - igy, igy! - ünnepelvén
nyujtsuk a boldog heverést s a csókot!
Igy majd semmi csömör nem ér el, semmi
lankadás; gyönyörünk volt, van, lesz, mindig
újra kezdődik, soha sincsen vége...

A hársfaágak
csendes árnyán,
ahol kettőnknek ágya volt,
ott láthatjátok
a gyeppárnán,
hogy fű és virág meghajolt.
Fölöttünk az ág bogán
Ejhajahujj!
dalolt ám a csalogány!

Vigan futottam
ki a rétre
és kedvesem már várt reám.
Oly izgatottan
jött elémbe! -
Mily boldogság volt, Máriám!
Hogy megcsókolt-e? Meg biz ám!
Ejhajahujj!
Most is pirúl belé a szám.

S tréfás-kacagva
hamar ágyat
vetett szép pázsitos helyen.
Nevethet rajta
s titkon vágyat
érezhet aki arra jön,
mert jól láthatja a nyomot,
Ejhajahujj!
amit a fejem nyomott.

Ha tudná más azt,
hogy mi jártunk
ott: óh hogy szégyelném magam
Nem sejti más azt,
mit csináltunk,
csak ő maga, meg én magam,
meg egy kis madár a fán,
Ejhajahujj!
az nem árul el talán!

Tárd szét a combod, hogy bódulva nézzem
farod tövét, s a kéjek völgyes fészkét -
Látvány amelytől dagad minden érzék!
Fészek mely méltó, hogy Édent idézzem!

S mig ennyi csábon szemem égve néz szét,
s csókolni őket, vágyam kelni érzem:
Nárcisszként nékik tükrét tartja készen
hasam alatt a szent szerelmi készség.

Ah, jer az ágyba! vár a lázas éjjel!
készülj, kis szajhám, készülj! Jer az ágyba
vad gyönyöröm alatt zuzódni széjjel!

Gyere már! Ördög bujjon vén anyádba!
»Jövök, mucuskám! Ily isteni kéjjel
lecsalhatsz a legmélyebb alvilágba.

Óh nincs, ki többre vágyna
s kevésbbé elégedne meg csekéllyel,
mint én! - Jerünk már, lubickolni, ágyba!«

Azt akarod, hogy csúf halálra szálljak,
Nem könyörülsz, csak tűröd, hogy utánad,
mint árva kandúr, űzekedve járjak.

De ha megöl majd a szerelmi bánat,
vad, bús halott, meglepem fekhelyed,
és megenyhítem rajtad szomju számat.

Hiába nyögsz majd: »Távozz! Nem lehet!«:
beléd hatolok én, buja kisértet,
s teherbe ejtem büszke testedet.

Én be fogom mocskolni félve féltett
szűzességed, s úgy fogok lubickolni
hasadon, mint ki máshoz sohse értett.

S ha aztán jönne ördög-űzni holmi
papocska: engem el nem űz! miattam
papolhat, hogyha kedve van papolni.

»Egy őrült ördög!« - mondja majd riadtan.
Ah! nékem nem lesz gát, hogy be ne töltsem
a vágyat, mellyért lelkemet kiadtam.

S úgy fog vájkálni fogam a gyümölcsben,
mely tested kincse, mint kutya a csonton:
megtanitlak majd, szűzen élni, bölcsen!

Holnap meg fogom magam ölni, mondom,
hogy mihamarább ágyadban legyek már,
s belédhatoljak ama féltett ponton.

De ha magad tán meggondolnád; megvár
imádód még, hogy reggelig felelhess;
holnap reggelre én halott leszek már.

No hát most egyszer légy hozzám kegyelmes,
mert ha egyszer halott kezembe kaplak,
furcsán bűnhődsz! (A halott nem türelmes.)

Különös és vad pózokra kapatlak,
hogy elborzadsz, mint Akteon, magadtól,
ha egy tükörkép megmutat magadnak.

Ha tudnád, bennem milyen láng gyuladt: oly
kegyetlen engem nem mernél gyötörni;
kedvemre inkább megölelnél akkor.

De nincs más hátra, mint magam megölni:
megbosszúlván mit vétettél irántam,
úgy fogok tested szentélyébe törni!

Minden ruhádat eltépem, lehántom,
de megvetlek majd, és betöltve vágyam,
ha akonámat hordódból kirántom,

ott hagylak, föltakarva, a vad ágyon:
és akkor nézheted majd azt a poklot,
mely van, hogy egy vad ördög belejárjon,

s melyet ma rejtesz. Szörnyü lesz a dolgod,
ha meghalok, mig nem leszek kegyelmes,
és minden varázst rólad föl nem oldok:

S ha nem kivánod, hogy kinokban elvessz,
hogy szellememtől megszállott maradj,
légy vágyaimmal szemben engedelmes,

és minden makacskodást abbahagyj:
mert hogyha nem adsz irt sebemre nékem,
megmutatom majd, leány, hogy ki vagy,

A szégyen is mily szép lesz, hogy  t i é d!
mely, mint a hernyó rózsaillatot,
szennyezi bimbós neved örömét!
s bünöd mily édességbe iktatod!
A nyelv, ha, napjaid sorát kisérve,
trágár hireknek szórja fűszerét,
nem tud gáncsolni úgy, hogy ne dicsérne,
neveddel megszentelve rosszhirét.
Óh mily csodás lakása lett a boldog
bűnnek, hogy benned lett vidám lakó,
hol szépség fátyla fedi el a foltot,
s minden gyönyör lesz, ami látható!
   Ügyelj, szivem, mert nagy jogod jele:
   s tompul a tőr, ha félrevágsz vele!

Lányarcot festett néked ős kezével,
vágyaim úr-úrnője! a Teremtés;
s gyenge szived, mint gyenge asszonyé, ver:
de nincsen benned csalfa női lengés.
Szemed fényesebb, de nem olyan álnok,
s megaranyozza mind amire nézel,
ki férfialakoddal asszonyálmot
és férfiszemet egyenlőn igézel.
S talán először asszonytestre szánta
Természet-asszony, - de belészeretve
ébredő formád fiuvá kivánta
vágyam számára hasztalan keretbe.
Óh ha már nők kincsévé kelle lenned,
hadd nékik gyönyöröd - s nekem szerelmed!

Óh csöndes, árnyas és hűvös berek!
Ilyent szeret az, aki lányt szeret.
A szép Corinna mellettem hever,
s a kezem játszik - találd el, mivel!

Óh pajkos szók! buja csók! drága Jók!
Szeretni és nem mondani valók!
Szent készülődés... percet perc söpör...
mig elalélunk - tudod már, mitől!

Amikor föltakartam, elpirúlt;
Először: harcolt, aztán: rámborúlt
s már maga kérte, hogy játsszak vele
s még és még vágyott - jól láttam, mire!

De jaj! heves tűz hamarább elég,
Bujább vágy előbb mondja, hogy: elég!
A mi kéjünk is hamar véget ért
s már nem folytattam - ne kérdezd, miért!

Colin, akit bolond szerelme
egész megbűvöl s elvakit,
vizsgálta egy nap kedvetellve
Rózája márvány combjait.
Egyszer a bal, másszor a jobb comb:
melyik szebb rajz, melyik nagyobb gond?
"Nem is tudom... Szivem oly kétségek kinozzák:
egyforma szép a két comb és a láb!"
»Barátom« - szólt a nő - »ne késs tovább:
jere: a kettő közt van az igazság!«

Ámor, habár csak iskoláskölyök,
mégis nagy úr az istenek között:
nincs csodatevőbb, világrendjebontóbb,
ki által ostobákból okosok
és bölcs Cátókból lesznek kicsapongók
és bárányokká válnak farkasok,
a vak látó lesz és a látó vak lesz:
tanu Polyphémos, tanu Herakles;
egyik, ki sziklatrónusán nyögé
szerelmi gondját a szelek közé
s hogy elbájolja drága nimfalányát,
vizek tükrénél borotválkozott;
a másik elcserélte buzogányát
orsóval, s lányért lánnyá változott...
Százat mondhatnék... Boccaccio beszél el
egy példát, és nem közönségeset:
ifju Chimonról szól ez az eset,
szép fiu volt, de savanyú kedéllyel:
lám ugyanez ma kedves és vidám,
mert egy pillantás visszaadta kedvét
a szerelem kinyalta ezt a medvét...
Mi tett csodát itt? Két szép szem csupán.
Kipallérozván Ámor, a bölcs pallér,
általa Chimon máma kész gavallér.

De nem erről kivánok szólni most,
hanem arról, hogy egy oly k ö n n y ü l á n y k a
szivében, aki könnyü kéjet oszt,
hogy ébredhet szerelem tiszta lángja.
Hősnőm büszke volt és bizarr leány,
senkise tudott vele bánni tán.
Rómában élt, és lábainál nyüzsgött
a hódolók tömegje, és ha püspök
jött, süveges, botos monsignorok:
az néki semmi volt és kis dolog
nagyobbra volt igénye, biborosra,
hogy szeszélyének rabjává tapossa,
s ágyáig az is csak ritkán hatolt,
ha a nagybátyja nem a pápa volt.
Sőt hogyha szemét olykor rávetette
maga a pápa: azt sem sokba vette.
Büszkén hordta gőgszagu köntösét,
melyen sok gyémánt égett szerteszét
és drága himzés és ezer zsinorzat...

Ámor, ki minden gőgtől visszaborzad,
meg akarta alázni e szivet,
addig mesterkedvén mig el nem éri,
hogy lángra gyujtsa őt egy szép s hideg
legelegánsabb ifju Róma-béli.
Camillenak hivták a fiút, s a hölgyet
Constancenak. És bár a fiú szelid
s nyájas modoru, ezt a szívgyötörtet
félelem fogja el ha közelit
szivének ifja. És be nem merészli
vallani vágyát; csupán sóhaja
árulja néha el, hogy mi baja.
Óh, életében most először érzi,
mi a szemérem és tartózkodás.
Camille mitsem vesz észre. Ily csodás
gőgű szivben, hogy sejtene szerelmet?
Constance pedig csak sóhajt ifja mellett
és ránéz, aztán csak sóhajt megint,
s minden pompa közt bús álmokba ring.
Még a szépségéből is szinte veszt már
rózsából liliommá válni kezd már.

Történt, hogy Camille vacsorát adott
barátainak. Hölgyeket is hoztak.
Constance is ott volt. Bölcsen vigadott
a társaság; mert ritkán szórakoznak
az ilyenfajta hölgyek szent-hideg
vagy tudományos, unalmas beszéddel.
Csak Constance volt a viccekre süket
s csak ő előle nem fogyott az étel.
S oszlottak már, megvolt a vacsora:
de legelőször Constance tünt tova,
elrejtőzvén egy ágy mögötti zugba.

Nem ügyelték: mindenki látta, tudta,
hogy rossz kedvű, gondolták, hazament,
vagy valami szerelmes üzlet hivja. -
Nemsokára egyedül maradt ifja,
a vendégek elmentek. Néma csend.
Camille leül és irni kezd. A lányka
egyedül vele végre, mint kivánta!
De előjönni sem mer, úgy remeg:
csak azt tudná, hogyan szólitsa meg!
és hogyan mondja meg neki, mi bántja? -
De végre látja, hogy nincs hátra más
s előjön. Képzeld, milyen bámulás
fogja Camillet el.

- Ki hitte volna - kezdi - hogy ön itt van?
S ki bujtatta el ott az ágykalitban?

- A szerelem - felelte, s elpirúlt
mint egy süldőlány (óh csodálatosság!).
Venus papnője, ama k i t a n u l t,
kire máskor csak festve jő pirosság.
Camille is azt már gyanitotta rég,
hogy szeretik - mert nem volt oly tudatlan,
hogy meg ne értené az arc jelét;
de hogy még jobban lássa s biztosabban,
s mulasson rajta, hogy e büszke szív
mennyire lett alázkodó s naiv,
hideget játszik. A nő csupa sóhaj;
de mert végreis a gyötrelmes óhaj
nem hagyja néma lenni, belekezd:

- Nem tudom, mit mond hozzá - nyögve szólal -
mit szól hozzá, hogy Constance merte ezt,
hogy bús szerelmét megvallhassa önnek.
Pirúlnom kell, ha rája gondolok:
magamfajtának máskor kis dolog,
de nagy dolog valódi szerelemnek.
Nincs más mentségem, mint hogy rossz vagyok,
s a mult, melyet jaj! le nem rázhatok.
Legalább, Camille, őszintén bolondok
a szavaim. Jaj, látom, bármit mondok,
neked nem tetszik. Épp szerelmem árt:
de árt, nem árt, Constance imád örökké.
Vessed meg! űzd el! verd ki! ő csak áld.
Zárd ki házadból, ne lásd soha többé:
ő a tiéd!

- Én nem fogom önt elitélni, mert
az nem szokásom; de beszéde meglep
és annyit mégis mondok, asszonyom,
ön nem olyan hölgy, aki szent szerelmet
emlegethetne nékünk nagy jogon.
A gyöngébb nemet én tisztelem önben,
de minek ez az eloquentia?
Igazságtalan önmagával szemben:
önnek nem kell igy szónokolnia;
de habár szépségének nincs hija:
nincs kedvem a fölkinált szerelemben!

- Megérdemlem, ha bánásmódja zord.
De - ha őszinte szóval meg nem bántom -
ha szépségem az volna, ami volt,
nem volna ön oly szigorú irántam.
Jól tudom, az imént bókolt csupán.
Nem tetszem önnek: ez az én hibám.
Szépségem, amely olyan ragyogó volt,
most megfogyott. Ki ebben a bünös?
Én önt okolom. Azelőtt büvös
testem bájának minden férfi hódolt.
E bájnak vége. Én önt okolom
és a szerelmet, ezt a romboló bort:
nem vagyok szép már, rossz a modorom,
s amit csak teszek, ellenszenves hóbort.

- Majd bölcselkedünk máskor e felett -
szólt a fiú: - késő van: éjfelet
elvert; ideje már, hogy lefeküdjem.

Constance az ágyat nézte nagy szelid
kivánsággal; remélte, hogy felit
ő kapja: de nem mert szólni ez ügyben,
mert félt, hogy visszautasitja majd.
A gavallér most hallgatott, zavart
szinlelve, jó soká. Majd:

- Nem, isten őrizz! Mindjárt pletyka van.
Nem akarom, hogy önt velem találják
és megtudják, hogy éjnek éjszakáját
szobámban tölti egy örömleány.
- Elég, uram - Constance ezt válaszolta -
Hiszen azon segithetünk talán:
visszabujok a függönyös zugolyba.
Vagy, még jobb lesz, nem is hivunk inast.
Ez egyszer Constance lesz lakája önnek:
hiszen minden szerelmes érti azt.
Legyen jutalma ez a szerelemnek,
ha semmi más.

Az nem ellenkezik,
s ruháját a lány kigombolja szépen;
ügyessen rakja s őrzi kezeit,
hogy valahogyan testéhez ne érjen.
Aztán a cipőt kezdi valahogy -
Hogyan? Constance? Hogyan? Sajátkezűleg?...
Miért ne? (Én is vágynék arra, hogy
egy drága lábon egy cipőt kifűzzek!) -
Végre Camille fáradtan ágyba rogy,
annélkül hogy neki helyet kináljon.
Az elején azt hitte még a lány,
csak tréfál és ingerkedik talán:
de ez már túlmegy tréfán és határon.
Hogy túl legyen mindjárt a fontosán,
megkérdi:

Közel, egy asztalkán heverve, lát
szerelmes hölgyünk egy tőrt, megragadja
és fölhasitja drága köntösét.
Zsinorja pattan, ugrál gombja szét,
annyi szegény varrólány áldozatja,
mely a királynők kincsét meghaladja,
két munkás hónap műve, oda lesz
egy perc alatt: és néki semmi ez,
mit más nő keservesen megsiratna.
(Francia nők, megtennétek-e ti
ilyent? Alig hiszem. De hallani
tetszik, ha egy szép olasz nő csinálja.) -
Nos hát, a szegény szerelmes leány
félőn közelg, remélve, hogy talán
már nem talál ki szivének királya
egyebet, ami akadály legyen...
De Camille szól:

- Kimondom kereken:
olyan hölgy, aki magát fölkinálja,
oldalam mellett nem feküdhet itt:
ha tetszik, lábaimhoz fekhetik.

Óh mint sebezte e hideg keménység
a szép nő szivét! Ha véletlenül
a tőr ép akkor kezébe kerül,
szivébe döfi menthetetlenül.
De fenntartotta mégis a reménység,
mely még nem halt meg benne teljesen.
Camille nem lehet őszintén ilyen
udvariatlan, büszke, szivtelen,
ki máskor csupa jósziv és szerénység.
Tehát keresztben lábához hevert
s először is csókolni kezdte lábát
(de nagyon vadul csókolni se mert).

Elképzelhetni Camille boldogságát.
Óh mily diadal! Lenni ily csodás
és büszke szépség lábhoz alázója!
Nem irom le Constance-ot, mint szokás
(egy hétig is tudnék beszélni róla):
csak annyit mondok, hogy e szép, puha
test síma, bársony, olvatag husa
kissé sápadt volt: de oly módon sápadt,
hogy még növelt az minden kivánságot. -
Camille tehát lábát a lágy kebel
ivorszin, dupla párnájába nyomja
és sans gêne, mintha lábvánkossa volna,
hűs talpát rajtuk zsongatva hever,
és szinleli, hogy Morpheusnak enged.
Ekkor, nem birva tovább a szerelmet,
a nő egyszerre könnyekben kitör.
S mindennek vége! Minden gát letör.
Camille nem állja, s nyájashangu szóval szól:

- Valóban oly durvának hitt talán,
hogy a szigorut szivtől-sugva játsszam?
Hát rosszul ismer. Próba volt csupán.
Nem vagyok oly vad, amilyennek látszom.
Látni akartam, s most látom, szivét
s elégedett vagyok s tele örömmel;
szeretem önt. Büntesse meg hivét:
rajtam a sor, megalázkodni önnel.
Állj rajtam bosszút, hogyha akarod,
mert mától fogva hódolód vagyok
és hitvesed; mert nem hiszem, hogy élne
lány, bármilyen szép, rangos és tanult,
ki mint kedves és nő veled fölérne:
és köztünk ezután nem számít a mult.
De egyet meg kell mondanom előre:
titokban kell majd mennünk esküvőre.
Jobb is talán a titkos kézfogó,
intim házasság, amikor a kedves
egyszerre rejtett szerető és hitves...

- Akarod, addig is, mig pap elébe
mennénk, előlegezni magadat?
Teheted, mert imádód hiv marad,
és árulás nem fér az ő szivébe.

Minderre Constance semmit sem felelt,
s e semmi - sok volt. Camille tudta, mert
nem volt már ujjonc a szivek ügyében.
S most - jött az ős misztérium! Nem épen
szükséges bővebben leirni tán.
Elég hogy Constance célját érte szépen
s tanulhat ebből mindenik leány.
Mert Ámor hirhedt akadémiáján
sok nő van, akit mérhetetlenül
inkább szeretnék feleségemül,
mint romlott úri hölgyet, aki száján
hordozza a büszke becsületet.
Higyjék el, sok ily szegény, megvetett
lány jobb, mint álszent apáca akárhány.
De amit nem fognak elhinni már tán,
az az, hogy Camille tanitotta most
Constance-ot a szerelem gyönyörére.
Hogyan? Hát Constance nem hatolt-e mélyre
e tudományban? A-ra, B-re, C-re
kell-e oktatni azt, ki kéjet oszt
(s ez mestersége) teljes életében?

Akár hiszik, akár nem, igy volt épen.
És aki azt kérdi, hogy H o g y l e h e t?
kérdje akárkitől, aki - szeret!

Vén napjaira Jancsi úr
fiatal nőt hozott a házba.
No főtt is irgalmatlanul
feje szegénynek gondba-lázba!
Bábika (igy hitták a lányt)
csinos, derék, jószőrü lány volt,
birólány, hát s o k a t kivánt,
s a szerelemben csupa láng volt.
Volt mit törődni a komának,
hogy ne legyen fölszarvazott:
szerelmes versek és románok
helyett olvasni asszonyának
csak erkölcsös mesét hozott,
és tartott erkölcsös beszédet,
szidta a sok tágszivü szépet,
sok romlott hiut és kacért,
amint csak a torkán kifért.
De az asszonyka nem szerette
a morált s prédikációt,
nem tűrte az orációt,
ám az udvarlást jól bevette.

Igy lőn, hogy Jancsi gazda sokszor
annyira félt a csufolóktól,
inkább kivánta a halált;
de volt néhány jó perc is olykor,
amikor megnyugvást talált.
Egy éjjel, mellyet jól betöltött
gyomorral Bábi mellett töltött
(étel-itallal jóllakott
s aztán kedvére hortyogott),
álmában megjelent az ördög,
s újjára egy gyűrüt dugott
és mondta: »Látom a keserved,
mely tőled minden nyugtot elvett,
s az nálam irgalomra lelt:
vedd e gyűrüt és jól viseld.
Mig újjadról nem fog leesni,
az ami aggódásba ejt,
tudtod nélkül nem fog megesni.«
»Hogy háláljam meg? Nagy öröm!« -
mondta Jancsi úr bölcs szavakkal -
»Isten fizesse meg kamattal;
irgalmas atyám, köszönöm!«

És az örömtől fölriasztva
s fölnyitva kissé szemeit,
hogy hol találta Jancsi gazda
dugva az újját - sejthetik.

Megfogadtam, hogy többet nem beszélek
apácákról. Hisz már ugyis tele
velük minden irásom. Szinte félek,
az olvasó is elfárad bele.
Minden hősnőm apácafőkötőben,
muzsám apácafőkötőt visel,
apácáinkat száz mesébe szőttem,
s habár még százat mondhatnék is el
szerelmeikrül - mert a szerelemnek
nagy menetében első sorba mennek -
vagy még ezer hamis históriát,
amennyit le nem irna tíz diák,
elég volt, s ez lesz utolsó, igérem.

Egy szőke fiú egyszer, nagy ledéren,
mivel apáca-szeretőt talált,
lányruhát vett föl, s a klastromba állt.
Bajusztalan fiú volt, tejes arcú,
egész gyermek még, és lány-módra karcsú.

Colette nővér! ez lett az új neve.
S a kis Colettet dédelgette Ágnes,
nem vélve, hogy mily drága mulatság lesz...
amig egyszer csak megszükűlt öve.
No volt is a zárdába lárma, botrány,
meglátva egy váratlan csecsemőt.
Egymás fülébe vihogott a sok lány:
»Ez a kis gomba lám, hogy idenőtt!«
Honnan jött? Tán csak nem pottyant az égbül?

Előbb karcerba vetik a mamát,
azután kezdik a papát keresni.
Hogy jöhetett be? Mellyik oldalon?
Magas fal, dupla rács, és nagy torony...
ablak, amin alig lehet belesni...
»Tán lányruhában jött be a betyár« -
szólt a főnöknő - »s juhaink sorában
egy ifju farkas báránybőrbe jár.
Nos... levetkezünk, mentül szaporábban
mindannyian - nincs semmi irgalom:
az igazságot tudni akarom!«

Ki volt jobban lesujtva zavarában,
mint a hamis bárányka! Semmi mód
nem látszott, kettészelni a csomót.
Kihez, mihez forduljon nagy bajában,
hogy ebből a csávából mentse ki?

A szükség végre megsugott neki
egy egyszerű módot, lekötni szépen...
lekötni... mit? Nos, ez a huncut épen.
Hogy mondjam el? Hogy irjam ezt körül?
Lekötni azt... minek a nő örül.
Lekötni, nehogy áruló lehessen,
vékony cérnával, lapossan, ügyessen...
És lekötötte, mig oly sima lett,
mint az apácák combjai felett.

De cérna vagy selyemfonál, ha vékony,
Úristen! szakadékony, pattanékony:
szentet köss igy le, vagy angyalokat,
s hozz elibük húsz ifju zárdalánykát,
mint ott - kik minden köntösük lehányták -
s félek, a cérna mégis elszakad.
Képzelhetik! Oly ritka, büszke bájak
jöttek ott napvilágra! Melegebb
földeknek napja láthat ilyeket
szabadon - boldog, buja, messze tájak
láthatnak tán ilyeket szabadon,
vagy Hellasz hajdan... Éden... mit tudom?

A főnöknő föltette csiptetőjét,
hogy jól megvizsgálhassa az ügyet.
Jelt ad, s húsz ifju nővér lép előrébb
(az élet fáján gyenge szép rügyek),
oly toalettben, mellyet láthatólag
nem a klastromnak szabója szabott.
Gondolhatják, az ifju lánycsalónak
ez a látvány mily kinokat adott!
Hogyisne! bokros liliomtagok
bokroztak föl előtte, telt arányok;
keblet mutattak, dús csipőt, a lányok -
csak ő takarta mellét érthető
okokból, szegény, balga szerető!
bár mást is! - de már nincs ami megója,
a masinának működött rugója
s kiugrott, mint a puszták vad csikója,
a főnöknő szemébe - csiptető
messze röpült a padlón - visszahökkent
a főnöknő, majd hátra nem bukott.

De erre már a klastrom összeröffent
s a főnöknőben gyult szörnyű harag.
Hamar kapitulumot tartanak
s az ifju farkast vén juhok kezére
bizzák büntetni. E vének pedig
az udvar közepére cipelik,
miként meghagyta csapatuk vezére,
s odaállitják egy nagy törzs elé,
de a hátsó felével kifelé,
s bilincset vonva lábára, kezére,
elszéledtek, otthagyva a legényt
a pellengéren, tünődve, miként
lakoljon a gazember; s mig az egyik
összeszedett minden seprőt, botot,
a másik szent korbácsokért futott
(miket vezeklésül használtak eddig);
a harmadiknak cellák kulcsa csörgött
kezében, miket a gyanusitott
ifjabb hölgyekre duplán forditott:
elég az, hogy mind elvivé az ördög,
pártfogolván a rajtért huncutot.

És lám, jön egy molnárlegény az utcán,
zömök fiú, lányok után futó,
kártyázni, inni, ..... jól tudó,
Meglátja és szól: »Ej öcsém, de furcsán
kötöttek itt le! Szép szent, mondhatom!
Mi bűnért bűnhődsz e szégyenpadon?
Tán valamellyik ifjabb zárdalánykán
követtél el erőszakot? No lám, lám...
Mondd, jól esett? Csinos volt? Érdemes?
Látom, vidám fiú vagy és szemes:
no félhet is bármely apáca tőled!...«

S amaz felelt: »Jaj, ép ellenkezőleg:
hiába kérték ők szerelmemet,
azért ütöttek és karmolva téptek,
és a fához kötöztek engemet.
Nem mertem tenni illyen szörnyü vétket,
s nem mernék, bár aranyat oly nagyot
adnának érte, mint magam vagyok.«

Nevet a molnár, és többre se várva
feloldja őt és igy szól: »Ostoba!
Még illyen szentet nem láttam soha!
A mi papunk bezzeg nem igy csinálna.
No fuss hamar, hagyj engem itt helyedbe:
én nem leszek mindjárt úgy megijedve
pár apácától, mint te, bús legény;
csak jöjjenek! elbánok velük én!«

Nos, ezalatt
jön ám nagy sorban az apáca-had.
Csakhogy ezuttal nincsen gyertya nála,
hanem bot s korbács. - S a molnárlegényt
körülállják és páholják szegényt,
mig az kétségbeesve kiabálja:
»Csalódnak, hölgyek! Nézzenek meg engem!
Ne véljék bennem azt az ostobát!
Hadd fusson ő! Próbáljanak meg engem,
és csodát fognak látni majd, csodát!
Egynéhány szép nő nem riaszt meg engem!
Csak a korbáccsal ne verjenek engem!
Megteszek minden tőlem tellhetőt...«
»Hát ez a bolond megint mit beszél itt?« -
tünődtek a fogatlan zárdanénik -
»Nem te kerestél nálunk szeretőt?
Nem te vagy, aki gyereket csináltál?...
Annál rosszabb neked, hogy ideálltál!«...

És záporeső módra verik őt...
Hiába nyögi: »Hölgyeim... bocsánat...
megteszek minden... tőlem tellhetőt...«

Öszvére akközt a lisztes komának
kényelmesen legel az út gyepén -
s odakacsint, hogy jajgat a szegény...

Hölgyeknek és uraknak, mindazoknak,
akik tudják és látják, hogy mi jó,
legyen e szerény kompozició
ajálva, minden huncut okosoknak.

S mert védő kell neki, s protekció,
mert skrupulusok ellene mozognak,
a védelmébe helyezem azoknak,
akik tudják és látják, hogy mi jó.

Mert nem lesz zord dolog mit benne mondok,
senkit sem támad, senkit sem birál,
sem Isten nem lesz tárgya, sem király:

hanem csupa vidám, szép drága jók,
s természetesek, mint: csipők és combok,
emlők, hasak, és láb között valók.

Minden a szív - mondják a hölgyek -
szív nélkül szerelem s boldogság nem terem;
és minden a szivé: veszteség, győzelem -
               de mire gondolnak e hölgyek
               s z í v r ő l  beszélve szüntelen?
Tünődtem ezen én; - hogy ily döntéshez érjek
végűl: nem értik ők szószerint a »szivet«,
hanem csak jámbor és illemes szóval élnek
               a durva szó helyett.
Pláton a »szív-viszonyt« bár bölcselegve zengi:
Pláton maga marad és nem hisz néki senki.
Szerelemről aki bölcselkedik, bolond,
csak egy törvénye van e drága tudománynak
az, mit a természet tár eléd és kimond;
               más oktatóját ne kivánjad.
         És ő kétféle szivet alkotott:
         külön-külön fiúnak és leánynak.
         Az emberiség régen elfogyott
         volna, ha mind egyforma szive volna:
               azért adott külömbözőt.
Apáca, márkinő, király, inas, komorna,
bonc, rabbi, szerzetes, víg cimbora s mogorva
pap - és a tagadó, ki Istent káromolja:
mind-mind kapott szivet, vágyót és élvezőt.
         De egynek sem elég a maga szive,
         mindegyik még egy másikat kiván.
               Bolond egy szerszám a szív ám!
         Sokat játszottam vele tiz-husz éve
               (akkor voltam boldog legény)
               és minden napom, éjem, évem
               úgy eljátszottam, hogy a szivem
         a sok játékban elkopott szegény.

         Bizonyos hölgy, nemes,
         művelt és szellemes
igy szólt, olvasva a szívről irt kicsi mívet:
»Ez ám a jó iró! Látszik, hogy szereti
         a jót, hogy szereti a szivet
         és jó nagy szive van neki.
Lejárt már tavaszom, elhullatám virágom,
         de még szivemhez szól a szív,
noha jól érzem én, ha hódoló barátom
         kicsiny szivemnek, szivecskémnek hiv,
            tulságosan megtisztel engem,
            mert szivem már túlnőtt ezen.
(Óh jaj, halandók, mért nincs semmi rendben
         e földön? Mért oly ellentétesen
         van itt elosztva nagyság és kicsinység?
         Úgy volna minden a szivem szerint,
és a szivek körül semmi baj, semmi inség,
         hogyha egymáshoz volna mérve mind.)

Nemes lovag! a szív a fő! csak azt kövessed,
s sziveket ostromol lelkes orációd,
s sziveket hódit meg a versed,
ha szived adja rá az inspirációt.«

Nézd, nézd e sok kacagó ifju lánykát!
mint rózsa szirma, frissek, édesek:
ártatlanul mohó szemedbe tárják
azt, amit Boufflers »szív«-nek nevezett.
E kis szivet csiszolja majd az élet
drágakővé a dús csipkék alatt;
ma még csak álom, isteni igéret,
vázlatos kép és hamvas árnyalat.

A szív nő; tizenhat éves korára
spleen fogja el: minden nap oly sivár!
Virág lesz, mely még ki se nyilt, de már a
szakértő kertész gondjaira vár;
a szerelem illatos csókra, bársony
levélkékkel bolyhozva könnyedén;
láb-nem-taposta szűzi út; csodás hon;
ovális kagyló; drága gyöngyedény.

Mikor husz éves: a Vénus-ligetnek
mélyébe, hol szent oltártűz lobog,
hosszú sorban s alázattal sietnek
áldozni ifju s vén zarándokok;
sivatag, melybe ég szórja a mannát;
mélyút, mit játszva tört át Cupido;
boldog börtön, mely üdvöziti rabját;
varázsos éden; biborpartu tó.

De mikor harminc: lángoló barázda,
lüktetve izzó láva önti el;
embervért szomjazó tigris: garázda
kedve örök orgiát ünnepel;
szomj, melynek csöndesülni nincs hatalma;
kigyó, melynek ölelése halál;
Éva anyánk s a bűn-büvölte alma;
varázskapu, mely mindig nyitva áll.

S mikor negyven: könnyezni kezd az árva
s a nagy magányba buját sirja szét;
szent rejtekét készségesen kitárja,
hogy elfogjon egy-egy naiv lepét;
bolondos agg, ifjuvá cicomázva,
sürög-forog és udvarol szegény;
- de kinek kell az eltört ócska váza,
az elfelejtett, régi, rossz regény?

És mire ötven: nagy fekete flastrom;
mint kerékvágás, száraz és öreg;
ráncosképű apáca, ki a klastrom
számára alamizsnát gyüjtöget.
Ujabb tiz év: és kongó, szörnyü kórház;
beomlott kút; kihült, üres kohó;
nyűtt bugyelláris; padlásra dobott váz;
használhatatlan, vén egérfogó.

Az idő száll: hetven... nyolcvan... Nem izgat s
nem is izgúl e dohos pergament;
ezernyi ránca ezer furcsa kriksz-kraksz
s nincs oly tudós, ki tudná: mit jelent;
kopott cafrang; rozsdás lom; ráakadván
bosszusan rug egy görbét rajt a láb;
penészes, málló, ókori maradvány,
mely csak a muzeumban él tovább.

- Nézd: a harasztban, foszfortűzü szinfolt,
száz fénybogár ég minden éjszaka;
a temetőn kék-sárga lánggal imbolyg
a lidércfények ikercsillaga! -:
hiszem, hogy él és vándorol a lélek
s a halállal a szív nem tűnik el:
minden szív páros lidérclángra ébred
s a horpadt sírok ormán táncra kel!

A kis Isten, kin az egész világ csügg,
s ki éjjel, nappal, egyre működik:
először csak piciny bimbó, virágrügy,
s dús termést igér, ha majd elvirit.
Csupasz madár: nincs tolla, mégse fázik
s hivogató egekbe szállni kész;
kupakos makk: rajta Ámor pipázik;
csörgő: vigan cibálja játszi kéz.

T i z e n h a t é v e s... A selyem gubóból
szép, csapodár pillangó bujt eléd;
minden virágra szállni kedve kóbor;
mint fürge ponty, forgatja vig fejét.
Kéjek palackja: torkából fehéren
és fodrosan szökell a drága lé;
pisztoly, garázda csavargó kezében,
ki véle tárt ablakokon belő.

Mikor h u s z é v e s: tűzvész; fölparázsló
máglya: eleven hús ég lángtaván;
szerelmi bárd, szüzek vérében ázó;
hömpölygve zúgó mérges óceán.
Csatamén, mely kancáját szimatolván
tombol, nyerit, viháncol és kapál;
mindent elnyelni akaró oroszlán;
örökké éhes bőszült kannibál.

De mikor h a r m i n c: kitünő vadászeb,
vagy józan, higgadt, meggondolt vadász,
ki minden vadat puskája alá szed,
de ólmot, port soha el nem potyáz.
Madárfogó: jól ismeri a hálót,
melyet Ámor a bugyogókba rak;
bölcs hadvezér: mindig talál bejárót
a vítt erődbe, s bizton tör falat.

De n e g y v e n évvel e láng tovalebben:
tiszteljétek a kimerült erőt!
Öreg fajló már, sokkal kényesebben
kell gondozni s táplálni mint előbb.
Határkő, mely szép múlt után a kétes
jövőt mutatja; vagy bankár, aki
bár csőd szélén áll, még mindig negédes:
»Kis kölcsönnel lehet még tartani!«

S mikor ö t v e n: az ősz érett gyümölcse,
mit megráz s földreejt a gyönge szél;
ereje nincs, hogy mit igér, betöltse, -
mint vén csibész, mindig csak szóbul él.
Rokkant harcos: kezében tört a lándsa;
kalász: viharban meghajlik konyán;
gyönyörü múlt derengő délibábja;
lenyugvó nap az élet alkonyán.

H a t v a n: nagyitó kell - szavamra mondom!
hogy észrevedd; nem e földre való.
Ujabb tiz év: és szilfid, tünde fantom,
vagy régi hang, beteg és elhaló.
N y o l c v a n: finom, tünő barázda; ködben
szálló madár vet ily árnyat felém;
végre mikor s z á z é v e s: égberöppen
és elpihen az istenek ölén.

Ő szép volt s nagy leány - én kicsi, gyönge gyermek;
ajka mosolygva hítt, csalogatott: »ölelj meg«
Térdére állitott, és ártatlan kezem
tapintva dús haját, lágy arcait, selyem
keblét, ha néha tán tovább ment, túlmerészül,
enyelgő-kedvesen paskolt meg büntetésül.
Különösen, ha sok udvarlója irigy
szemmel vizsgálta őt, szokott játszani igy.
Hányszor (óh jaj, de mit érez ily kis legényke?)
csókolta arcom és ajkam, ahol csak érte!
S ezt látva szólt a bús, mohó szemű sereg:
»Óh tékozolt gyönyör! túl-boldog kisgyerek!«

Szóval, - Glycéra fog ma bennünket fogadni?
s a szép Amália kész mivelünk mulatni?
és Róza, akinek lágy tánca szenvedély
sarkantyuja, s a vágy előtte nem alél?
és huga, akinek szép énekét csodálják,
hangjával fogja majd kisérni vad gitárját?
Velünk lesz Julia, a barna kacagó,
kinek a melle oly kemény és csillogó?
Egyszer már láttam őt hasonló orgiában,
félmeztelen, zilált hajaknak oldatában:
bacchánsnő soha szebb vad antik éjszakán
nem őrjöngött regés Kithéron hegyfokán.
Jól van hát: kész vagyok veletek odamenni...

De mi lesz, ha Camille hirt fogna róla venni?
Mi lesz a vége majd ily éjnek, mily vihar,
ha arról ő csak egy szót is rebegni hall?
Ti nem is sejtitek, Camille mily szörnyü zsarnok:
hacsak dicsérek egy szemet, mosolyt vagy arcot,
vagy szép nőnek vagyok szomszédja vacsorán,
aki fülembe súg, vigan nevetve rám,
ő látja - s kész a könny, a korholás, a kétség;
egy szó, egy mozdulat, előtte szörnyü vétség.

Mit mondjak? bosszuja a tettekig fajul.
Képes megverni. S én azt szinlelem vadul,
hogy én is megverem - de olyan könnyü kézzel,
hogy csöpp kezén dühöm végül is csókba vész el,
mert szerelem-csatán erős a karja csak,
s még a hangján se bir csufitni a harag.
Ah, inkább hadd legyen haragos, mint közömbös,
dühe is ráadás szerelmi örömömhöz.
Nem kérem senkinek, ha javát akarom,
a békés szeretőt. Mit ér a nyugalom?
Inkább kivánom én a vad szavak özönjét,
vagy magam sirni, vagy látni a lányka könnyét,
vadul vádolni vagy csititni a csatát,
és megbocsátani, s kérni bocsánatát...

De mi ez? Juliát hallom már - friss kacajhang.
Lépjünk be! - Óh vig éj! vad mámor, buja barlang!
Hány drága mell husát dagasztja lágy nyomás!
s becézett bájakon boldog kéz orgonáz!
Hány szép test, mely takart, varázsait kitárja!
Hiszem, a Szajna is, ha vig zajunk bejárja
viszhangzó habjait, kicsap s a partra jő
s ágyán ébredve a szomszéd kereskedő,
ha ingerli irigy fülét a kéjes ének,
kétannyi csókot ád túl-ifju hitvesének.

Óh mily lelkesüléssel tölt el e klasszikus ország!
    Mily jól értem a múlt és a jelen szavait!
Itt a tanácsot megfogadom, s naphosszat a régi
    irók könyveiben keresek új örömöt.
Éjjel azonban más tudománnyal foglal el Ámor:
    fél-tanulás mellett kétszeres igy a gyönyör.
S nem tanulás-e az is, mig kémlem a drága kebelnek
    formáit, s kezem a karcsu csipőn lesuhan?
Igy értem meg a márványt, szellemem összehasonlit,
    lát a tapintó kéz, látva tapintgat a szem!
Igy ha nehány órát ellopna napombul a kedves,
    éjjeli órákkal kártalanit pazarul.
S nem mindég ölelünk, olykor csevegünk is okosan,
    s mig ő szúnnyad, ezer gondolatot szövök én.
Sok versem született igy édes oldala mellett
    és a hexameter ütemeit remegő
újjam az ő hátán olvasta ki. Lágyan aludt ő,
    s halk lélekzete, mig szivemig ért, zene lett.
Ámor eközben a mécsre vigyázott, s római költők
    éjeit álmodván vissza, magában örült.

Addig halljuk, mig utoljára hisszük,
hogy az emberszív mindörökre rejtvény,
s bárhogy csürjük-csavarjuk, hányjuk-vessük,
egyformán gyarló pogány és keresztény;
jobb ha kezet szoritunk s nem keressük
szentek erényét, rideg tanra lesvén:
ha győz is rajtunk olykor a kisértés,
még az erkölcsre nem halálos sértés.

Világi üzlet egyszer hosszu útban
távol marasztott kedvesem szemétül,
de akármennyit nyertem és tanultam,
mindenrül ő jutott eszembe végül,
és tűzpontokkal gyúlva drága multam,
mint csillagoktul esti ég ha szépül,
lőn nékem minden esemény, ha tollat
ragadtam, ő rá egy szép új hasonlat.

S sietnék vissza már. De jaj, törötten
kocsim még egy éjjelre elmarasztal:
már a visszontlátáson kéjelegtem,
s most tűrni kell, s alkudni a paraszttal!
Bognárral és kováccsal pörlekedtem:
mind kalapál csak, szóval sem vigasztal
sőt, dühöm látva, még ő kezd morogni.
Mit volt mit tenni? Várni és dohogni.

Hát vártam, s az első korcsmába mentem,
láttam, olyan, meg lehet benne szállni,
a lépcső tiszta és a szála rendben,
a szoba csöndes, lehet benne hálni.
Egy lányka jött, gyertyát hozott a szentem,
rögtön kezdem magamat jól találni.
Hiába, ha szabadján van az ember -
a szépség háló, s a szabadság tenger.

Majd nekiültem a levélirásnak
és elővettem, magamnak, a naplót
és kedvesemnek, fölirni, mint más nap,
mit emlékembe az eltűnő nap rótt,
de lám, alig sikerült pár vonást csak
idézni, nem mint máskor, minden aprót:
a lány visszajött, vacsorámat hozta,
s kirakta, szemnek csinosan elosztva.

Jött-ment; szóltam s ő válaszolt; ügyesség
minden szavában, s bűvöl egyre jobban.
Szemeim nem győzik, hogy lesve lessék
fürge hajlását, s szivem vágyva dobban
s amíg a csirkét szeleteli - tessék!
ágaskodik ám valami titokban!
fölugrom, megfogom, földöntve székem;
remeg a drága: »Hagyjon békét nékem!

»Fülel a nénim ottlenn mint a sárkány
és minden percet számontart időmből.
Mig én fenn dolgozom, ő lenn vigyáz rám
s mindenért rögtön dul-ful és csörömpöl...
De ha nyitva hagyná az ajtaját tán...
pár óra éjjel jutna... az örömből...« -
szólt, s tagjait karomból kiszakitva
kiment, s szolgálni jött csak újra vissza,

de pillantani is! Óh mily igéret
volt minden pillantásából kacsintó!
Nem nyomta vissza, ha sóhajban éledt
s lett keble jobban dagadó még s ringó.
Fülét, arcát s nyakát, a hófehéret,
muló pír lepte, gyorshajtásu bimbó.
S mikor már nem volt nálam semmi dolga,
ment, s visszanézett, és ment, vonakodva.

Házat, utcát éjfél takart be mélyen.
Egy széles, szép ágy van számomra vetve:
elférünk abban ketten is, remélem,
súgja incselgő vágyam játszi kedve.
- Elfujjam-e a gyertyát, vagy had égjen? -
De hallom, jön már, halkan lépegetve.
Mohón szemlélem minden drága tagját -
Mellém hanyatlik - átfonom alakját -

Kibomlik: »Pár szavam van, megbocsássa,
hogy ne öleljen teljes ismeretlen.
A látszat ellenem szól. Lássa, lássa,
eddig ,büszkének' mondtak; megvetettem
a férfit; de most szivem dobbanása
oly hangos - és én olyan céda lettem!
Győztél - (bocsáss meg, hogy szóval zavarlak!) -
Láttalak, vágylak, élvezni akarlak!

»Tiszta vagyok még; és máskép ha volna,
megmondanám, mert bennem nincs hazugság.«
Igy édes keblét kebelemre nyomja,
mintha csak ott tudná találni nyugtát,
s én szemét-száját csókolgatva sorba,
helyzetem mégis percről-percre furcsább:
mert ami máskor gyakran oly keményen
hordta fejét, most meglapúl szerényen.

A lányka mintha nem is vágyna másra,
s egy édes szóval, egy csókkal betellnék,
oly szűziesen nyujtja tapadásra,
szűz ölelésre drága teste teljét.
Á r t a t l a n csóktól gyullad arca lázra,
s elnyugszik, mint kit más sem érdekel még:
nos, nyugszom én is, de még bizva a b b a n...
mi fejét máskor oly fenn hordta gyakran.

De sorsom aztán elgondolva jobban
főtt-forrt a lelkem dühhel, szenvedéllyel.
Magam átkoztam, magamon kacagtam
(de átok és düh semmi jót sem ér el).
Aludt éber-magánál bájosabban
a lány s a gyertya lankadt hosszu béllel.
Fiatal testet napi munka végén
siet az álom leigázni békén.

Ágyamon aludt drága helyhezetben,
nyugodtan, mintha maga ágya volna;
s falhoz szorulva, kinnal, tehetetlen
az, kinek mindent megengedett volna -
mint bénult vándor kigyótól csipetten
a forrás mellett, melyhez üzné szomja -
lágy álma pihegését hallva folyton,
hogy ne szünjön, magamét visszafojtom.

Erényt csinálva végre a muszájból
szóltam magamhoz: »Ládd-e, most megérted,
hogy mért fél a varázstól, félve babonából
a vőlegény keresztet egyre mért vet?
Inkább hullna fejedre fejszezápor,
mint itt szégyenkezz! Ezt még meg nem érted!
Bezzeg nem igy volt, mikor lánykád hajdan
először láttad, báli fényben, zajban!

»Akkor dagadt a szived, és dagadtak
érzékeid, dagadt a férfi benned!
Őt fürge táncba hevesen ragadtad
sietve karra, majd kebelre venned,
mintha magadtól féltenéd magadnak,
s százszorozódott minden erő benned,
ész, szellem, élc, de legjobban vadulva
az, ami oly szerényen meglapúl ma.

»Igy ébredt és nőtt hajlam és kivánság
és hamar lettünk vőlegény s menyasszony;
ő májusi virág és vágyó lányság
s minden érzékünk ég, hogy kéjt szakasszon.
S mikor oltárhoz vezetém a lánykát,
a szent templomban, pap előtt, bevallom,
de sőt fájdalmas szobrod festett gipsze
előtt, óh Krisztus, megmozdult... az i p s z e.

»S óh ti nászágyunk függönyei! széles
dunnák, s ti dagadó mély csipkepárnák!
Paplanok, kik hőn vetettétek kéjes
csatáinkra selymetek zizge szárnyát!
Óh kis madárkák, kiknek szenvedélyes
szerelmünk költé dalra röpke álmát!
békétek látta harcainkat gyakran
(ő oly hálás volt, s én fáradhatatlan!)

»S lopva élveztük, mint tolvaj szerelmes,
a házastársak szent jogát gyakorta
nádasban, vagy vetés között, a selymes
füben vágyunkat szemérmetlen oltva.
A vágy zsarnok volt, a test engedelmes,
s az i p s z e jól szolgált, a drága szolga!
De most hiába költöm a mihasznát
s a legszebb kéjtől fosztja meg a gazdát!«

De ipsze úr szeszélyes. Hogy lehetne
rendelkezni - vagy nem törődni véle?
Egyszerre itt van, s csöndben fölmeredve
teljes pompáig emeli szeszélye.
Most már a vándor, ha úgy tartja kedve,
térhet enyhülni forrás hűs vizére -
Az alvó lányra szomjasan hajol rá -
De majd, mintha valami visszatolná -

Ki költé alvó erejét acéllá,
ha nem a régi kedves drága képe,
kit ifjusága bűvölt életcéllá
s emléke most is lángot önt erébe?
Előbb bénulás lankasztá facérrá,
most kétkedés lopózik erejébe:
elfordul, óvatossan, óvatossan,
a bűvös körből kivonódva lassan,

s leül, naplóját irni: »Közelegtem
haza és hozzád, s az utolsó órák
eltéritettek... óh mily környezetben
vont vissza vágyam s lőn megint mohó rád!
A régi titkos szó, hogy a b e t e g b e n
látszik meg az egészség, igy való hát.
Sok jót találsz, ha forgatod e könyvet:
de nem irhatom be a legkülömbet.«

És már a kakas szól. A lány kisurran
paplan alól, s füzőjét kezdi fűzni.
Szeme bámulva és hökkenve pillan
s majd földre csügg; s amint távozva szűzi
teste utolszor még elémbe villan,
szép tagjait tekintetem megőrzi.
De kész a kocsim már, a kürtje harsan,
régi szépemhez röpit vissza gyorsan.

S mivel minden költői alkotásnak
szokott igénye a komoly tanulság,
hódolok én is e kedvelt szokásnak,
komoly versemnek igyen adva kulcsát:
Ki vagyunk téve botlásnak, bukásnak
e föld útjain, melyek olyan furcsák:
a kötelesség ellenáll s hatalmas:
de csak szerelem lehet diadalmas!

Puha párnáin elterülve,
szivét bú és gond nem lepi,
a mézbortól elszenderülve,
mit álomisten nyujt neki,
- zsongó dallal ringatta enyhe
nyugalomba a csalogány -:
alszik szivem szelid szerelme,
Adonide, a drága lány.

Föl, gondolat! gyors szárnyra kelvén
röpülj ágyához, érd el őt;
mint fája derekát a repkény,
fond át az alvó égi nőt!
Merülj a túlédes gyönyörbe,
izleld s részegülj italán,
mit nappal megtilt és örökre
- óh jaj, örökre! - tilt talán.

Ah, hallom, gyöngéden lehellő
sóhaj kél ajkai közül,
mint tavaszi fák közt a szellő
friss lombon át zenét ha szűr;
ah, már piheg hókeble, látom!
és kéjesen nyög fel a mell:
méh döngicsél? szél zeng a nádon?
hűs szél, mely játszva lebben el?

Végigomolva - óh be pajzán
fényt hint reá a holdvilág!
Mosolygva nyilik szende arcán
az egészség, piros virág.
Két karja széttárúl alattam,
mintha forrón ölelne át
engem, kinek haj! gondolatban
s álomban adja csak magát.

Térj vissza most a kéjes ágyról,
lelkem! elég volt, óh elég!
Vigyázz: a kéj, amelyre vágyol,
megöl, és szárnyad máris ég.
Máris lobogsz: fény, fáklya, villám!
Borúlj a kéjbe! égj! sikolts!
Csapj át fölöttem, égi hullám!
óh égek, égek! olts el, olts!

Az ágyban aludtam, hol máskor holdas éjben
te szoktad, szűzi lány, lezárni kék szemed:
s mely testedhez tapadt, az ittas gyolcsfehérben
izzó parázs gyanánt csavartam testemet.

Haraptam vánkosod... ajkad nyomát reméltem
harapni... óh kiért nem szánnám vesztemet!
S szemérmesen dugott térded izét a térdem
a hűvös paplanon égve érezte meg.

És jött az álom, és - mit hallva is húzódnál -
megjelentél nekem, óh fehér Éva-lány,
(kit egy szó elpirit, egy csók megöl talán...)

De álmom több vala a szóknál és a csóknál...
Vad kéjben, tiszta szűz, igy lettél az enyém,
mig szűzi ágyadon m a g a m feküdtem én!

Bontsd ki a gyönyör rejtekébül
forrón lihegő sötét öled,
mig büszke combjaid felett
az irigy vén hold is kibékül!
Gyönyörünk csak álom, röpke láng;
s ezer csillagszemét reánk
forditja a nagy éj vidáman...
- Add csókod innom, s én a kéjek
mustjával áldozok tenéked
a szűziesség templomában.

Az asszony teste költemény,
mit különös ihletésben
irt be a természet csodás
emlékkönyvébe az Isten.

Igen! az ihlet szállta meg
s ringatta teremtő lázba,
s a merev, lázadó anyagot
művészileg leigázta.

Valóban, énekek-éneke
az édes asszonyi forma,
és mintha minden karcsu tag új
csodás-szavu versszaka volna.

Óh millyen isteni eszme ez,
a fehér nyak - hattyu-ringás!
hol a fürtös főgondolat,
a büszke fejecske, hintáz.

Két bimbó epigrammai élt
varázsol a mell csúcsára
s mily édes köztük a szigorú
sormetszet harmoniája!

De leginkább plasztikus hatást
a csípők stilusa ér el,
s a közbevetett helyecske se rossz
a fügefalevéllel.

S nemcsak elvont poéma ez:
husa-vére van a dalnak,
keze-lába van; csókol, nevet,
s csengőn rimelnek az ajkak.

Valódi költészet lehel itt!
Báj minden fordulatban!
S a dalnak s nőnek homlokán
a tökélynek bélyege rajt van.

Dicsérlek téged, óh uram,
s előtted a porba hajlok:
mi mind csak kontárok vagyunk
melletted, mennyei dalnok!

Dalodnak szépségeibe
hadd merülök áhitattal:
tanulmányozni nem szünök azt
sem éjszaka, se nappal.

Igen! éjjel-nappal azt tanulom,
az időt is szánva mástól,
s lábszáram egyre vékonyodik
a sok-sok tanulástól.

Jól mondta, látom, az édes anyám:
újja hegyén hordja kincsét a lány.
»Szegény leány vagy, kell hogy megtanuljad« -
mondta sokszor - »mily kincset rejt az újjad!
Szegény leányt, ha fürgén dolgozik,
a munka megjutalmaz s boldogit.«
Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
Izzadok a gyönyörben!
Jól mondta, látom, az édes anyám:
újja hegyén hordja kincsét a lány.

Munkámra gondolok, ha gyúl a lámpa,
s december vacog fűtetlen szobámba,
és az újjaimat melengetem:
nem kell ahhoz rájuk lehelni sem.
Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
Izzadok a gyönyörben!
Jól mondta, látom, az édes anyám:
újja hegyén hordja kincsét a lány.

Sok szép urfi ajándékozna nékem
gyereket - ki később elveszne éhen!
Drága gyermekem, teneked ma, lásd,
igy spórolom meg az éhenhalást.
Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
Izzadok a gyönyörben!
Jól mondta, látom, az édes anyám:
újja hegyén hordja kincsét a lány.

S rágondolok közben a péklegényre.
Elképzelem, hogy duzzad a köténye.
Jobban megy, szinte izzik a dolog,
ha szőrös, nagy testére gondolok.
Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
Izzadok a gyönyörben!
Jól mondta, látom, az édes anyám:
újja hegyén hordja kincsét a lány.

Vagy eszembe jut multkor az a halvány
fiú, ki itt jött el az ablak alján:
nem látott engem, nem gondolkozott,
falhoz se fordult, kigombolkozott.
Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
Izzadok a gyönyörben!
Jól mondta, látom, az édes anyám:
újja hegyén hordja kincsét a lány.

Szegény lány manap nem nevetne sokszor,
ha magát nem csiklandaná meg olykor,
nehogy a világ őt nevesse ki -
csak a csuklója fárad el neki!
Óh mily öröm, ha munka ég az ölben!
Izzadok a gyönyörben!
Jól mondta, látom, az édes anyám:
újja hegyén hordja kincsét a lány.

Óh hold? tán cérnán enged
egy bús kéz föld iránt
és lenget
s szemközt s profilba ránt?

Félszemmel néz az este?
Vagy egy álcás cherub
lesve
és sárga maszkja rút?

Vagy épp egy lapda lennél?
S mint egy nincs-lábu pók,
mennél,
s gurulsz csak, rest pufók?

Vagy ócskaság, vagy lom-vas,
vén óraszerkezet?
S hogy kongass,
pokol lesi neszed

s most is, mig orcád bujdos,
néz mutatódra s vár:
a súlyos
örök kin múl-e már?...

Vagy féreg rág, tapadva,
mikor, kormos korong,
apadva
véknyulsz, s félhold borong?

Mi tépte igy föl orcád
a mult éjjel? Talán
egy zord ág
egy szúrós ormu fán?

És jöttél, mint ki sorvad,
s megtámasztád fakón
a szarvad
a rácsos ablakon...

Menj, hold haló világa!
Óh szőke Phébe! Dúlt
és drága
tested tengerbe hullt.

Nem látni már csak arcod,
s a homlok bús ivén
a karcot, -
mily hervadt vagy s mi vén...

Óh, hol a zöld platánfa,
s a mogyorós berek,
- Diána! -
s a vig agársereg?!...

- Fülelt az éjszín zerge
széditő szirttetőn:
zörg-e
lépted, közelgetőn?

S langy esti szél szállt resten
lábad hűs vizbe lép...
s az estben
egy ifju megles épp...

Majd lengsz, vak éjbe szállva
s egy pásztor ajka vár
s a szájra
lecsapsz, mint halk madár...

Óh hold! év évre tellhet,
de emlékünkbe még
szerelmed
im lásd, ifjultan ég!

Multadtól szépre válva,
óh légy örökre már
áldva,
járj tellve, fogyva bár!

S a tenger, láncos medvéd,
lesvén hűs kék szemed
kedvét,
ormótlan ing s remeg...

És szél s hó idején is,
ha az est rámborúl,
im én is
itt ülök jámborúl

és nézlek amint épen
a torony sárgaszín
hegyében
ülsz, mint a pont az i-n.*

mig, hogy a mennybe jusson,
a szégyellős leány-
menyasszony
diderg a nyoszolyán;

»Ej«, - szól a férj - »hogy fekszel?
Én dolgozok, s te nem
igyekszel
segiteni, szivem?«

»Ah«, - igy nyög paplanán - »ki
les ott, ránk tűzve két
kiváncsi
gonosz tüzű szemét?«

Ő az! a hold! - Az éjben
a torony sárgaszín
hegyében
ül, mint a pont az i-n.

Amikor meztelen faragták
istennők báját régi kor
szobrászai, Vénus galambját
megfosztották tollaitól.

Vésőjük lenyesé a drága
pelyhet, mely sűrün nőtt azon,
és fészkében a kis madárka
diderge vedlett-csupaszon.

Óh nagy pogányok, megbocsátok,
kik a szerelmet isteni
rejtelmétől megrabolátok,
hogy konturt adjatok neki:

de a mi festőink, levágván
a gyepet, mellyen Eros ül,
vásznon utánozzák a márvány
izlését izléstelenül.

Pedig soha oly teljesen még
csupasz az éji mécs előtt
nem volt keresztény meztelenség,
mint rég a szép athéni nők.

Az alvó szőke takarója
mit rejt? Emeld föl, és feléd
arany gyapjú kacsint alóla,
mint Burgundi Fülöpre rég.

S hová, mikor kezét letartja,
s drága barna újja nyul,
ott van a haj, kúszán kihajtva,
göndör, simithatatlanul.

Áttetsző, hév szinek királya,
azért szeretem, Tizián,
képeden amikor kitárja
báját a nimfa s kurtizán,

mivel matt rózsaszínü bőrén,
mit bibor függönyárny ölel,
ecseted ha mutatja pőrén,
egy színfoltot se titkol el.

Egy selyempamacs ámbraszíne
bársonyozza a hón alatt
a kar tövétől mellig íme
lehajló finom vonalat.

S az ivor újjak drága hossza
alatt sarjadni láthatod,
amellyel Cypris kárpitozza
dombját naivan, a mohot.

Dús combjait széttárva Nápoly
muzeumában Danaé
láttatja, hogy az aranyzápor
hogy hull a selymes szőr közé.

S Flórencben szabadon füröszti,
világ dacára, ama szép
Aphrodité, a lába közti
bozótban drága csöpp kezét.

De, mester! az a test se volna
méltatlan rád, akit az én
gondolám lágyan ringatott ma
Velence sima zöld vizén.

S hogy el ne vesszen drága képe,
engedd meg nékem, nagy öreg,
hogy palettával lant helyébe
ma tanitómmá tegyelek!

Óh mint szeretem látni, lesni,
hogy szép testén a drága folt
hogy ölt aranyszint, ha az esti
rőt fényben minden egybefolyt;

mintha az alkov szent zugában
alvó Ámor hajas fejét
látnám beárnyékozni lágyan
szép anyja titkos mély ölét.

A szerelem rejtek gyümölcse
pihen ott selymes otthonán,
mint egy megérett ritka körte
sejtelmes édenkert mohán.

Óh drága körte, arany alma,
arany gyapjú, göndör arany,
melyért Herakles kóborolna
s hajózna Jázon untalan!

Gyürüző gyapjas takaródra,
mit annyi művész lekaszál,
hulljon ma versem tiszta csókja,
te édes asszonyi szakáll!

Az álszent kort, barbár tilalmat,
s annyi hálátlan hallgatást,
mindezt, Vénus szent halma, rajtad
e vers ma megboszúlja, lásd!

Óh ne halkitsad lángod éjre
hevitsd fel zsibbatag szivem.
Gyönyör te lelkek kinja, kéje:
exaudi diva! supplicem.

Légben eloszló istenasszony,
láng amely pincénkben lobog,
kinomon kényed irgalmazzon,
kinek ércdallal áldozok.

Gyönyör! légy úrnőm, mindig ébren,
húsból és bársonyból csinált
álarcot olts, sziréni vértet.

Vagy a formátlan bor ködében
nehézkes álmodat kináld.
Gyönyör! te ruganyos kisértet!

Szeretem, sápadt lány, lágyív szemöldököd,
mely alól éj árad sötéten.
Szemed sötét, de mit sötét szemed mögött
olvasok, nem gyász, semmiképen.

Szemed, mely épen oly szinű, mint hajzatod
rugalmas hajzatod erdője,
szemed bágyadtan igy biztat: »Ha akarod,
plasztikus múzsa szeretője,

követni vágyaid s reményed csillagát,
melyet kigyujtott ritka fényünk,
köldöktől a farig, győződj meg sorra hát,
hogy mind igaz, amit igérünk!

Két bronzérmet találsz a mell csúcsaira
kiszögezve nyulni előre;
s a drága has alatt, mely bársony és sima
és barna, mint a hindu bőre,

prémet lelsz gazdagon, mely mint a dús Hajak
testvére, sűrűn terped széllyel,
s époly lágy és tömött, s époly fekete, vak,
vak éjjel, csillagtalan éjjel!«

Fáradt szemed, szegény szerelmem;
hagyd hunyva hosszan: ne beszélj.
Maradj a hanyag helyhezetben,
amelyben meglepett a kéj.
Künn a szökőkút, mely csevegdél,
és nem szünik sem éj, se nap,
táplálja, melybe meritettél
ma: elragadtatásomat.

Igy a te lelked, mellyet hően
a gyönyörök villáma gyujt,
kirebben gyorsan s vakmerően
szárnyat nagy, bűvös égbe nyujt.
De majd lehalva, szárnyelejtőn
bús bágyadásba márt az ár,
amely egy láthatatlan lejtőn
lelkemnek is mélyébe száll.

Te, kit oly széppé tesz, az éjjel,
de jó, ha kebleden vagyok,
az örök panaszt színi kéjjel,
mely a medence közt zokog.
Hold, zengő víz s te éj, te áldott
s ti fák magányos borzama,
szeplőtlen melankóliátok
szerelmem édes tükre ma.

Szivemre, jer, kegyetlen, néma lélek,
imádott tigris, édes arcu rém;
hadd markolom ez illatos sörény
sürüjét, melyhez nyulni szinte félek;

hadd temetem be fájdalmas fejem
szoknyáid parfümittas vánkosába,
s mint szétzuzott virág, árassza kába
utóizét az elhunyt szerelem.

Aludni, haj! aludni és nem élni!
a halálédes álom csábja vonz.
Szép testedet, mely sima, mint a bronz,
csókkal befenni s semmitől se félni!

Hogy elcsititsa fáradt sóhajom,
nincs több olyan szer, mint örvényes ágyad,
csókjaidban hatalmas Léthe árad,
s a feledés lakozik ajkadon.

Gyönyörnek érzem sorsom új fulánkját
s türöm ezentúl, mint egy hinni tért
hős vértanú, ártatlan elitélt,
kinek buzgalma szítja kinja lángját,

és szívom, mint ki mérget tudva szív,
mézédes bürkét, mérgezett virágát
dús keblednek, mely duzzad a ruhán át
s amelyben sohasem volt zárva szív.

Kikönyökölve mély, süppedő párnadombból,
mig lámpák illatos, halovány fénye dől,
Hippolita a bús, nagy ölelésre gondol,
mely élte függönyét most lebbentette föl.

Zivatartól zavart szemmel úgy nézi tiszta
fiatalsága tünt egének messzijét,
mint fáradt utazó forditja sirva vissza
a reggel elhagyott kék táj felé fejét.

Megtört szemeiben a könnyek lomha nedve,
a bágyadt, tompa kéj, amellyel föltekint,
s két karja, hasztalan fegyverként szertevetve,
kényes szépségének bús szolgálója mind.

Lábánál hangtalan - még rajta kéje láza -
Delphine heverve vad szemekkel ég s figyel
erős állat gyanánt, ki zsákmányát vigyázza,
melyet fogaival jegyzett magának el.

Térdein az erős szépség a gyenge mellett
diadala borát issza gőggel teli,
s felé nyujtózva lágy kéjjel a karcsú termet
édes köszönetét lankatag szürcsöli.

Keresi halovány áldozata szemében
a néma éneket, melyet a kéj dalol,
a hálaéneket, mely mint sóhaj az éjben,
lassan dereng elő a szempillák alól.

- »Mit szólsz, Hippolitám, ez édes lanyhasághoz?
Megérted végre hát, mennyire nem szabad,
hogy durvább szerelem vad számumának áldozz
hervadni ennyi bájt: első rózsáidat?

Csókjaim könnyüek, mint a tiszavirágnak
nyomai tiszta nagy esteli tó felett;
de szeretőidé majd oly mélyen bevágnak
szivedbe, mint ekék és súlyos szekerek.

Úgy mennek rajtad át, mintha porba kavargott
úton ökörfogat megy kimélettelen...
Szivem, Hippolitám, forditsd felém az arcod
te egész mindenem! te édes-egy felem!

Forditsd felém szemed, mely kék ég s csupa csillag!
csak egy tekinteted isteni balzsamát:
és titkos gyönyörök sötét kútjai nyilnak,
oly szent, nagy álmokat igézek én reád!«

S szólt most, ifju fejét emelve, Hippolita:
»Hálátlan nem vagyok, s semmitse bánok én,
de, Delphine, szivemet valami elszoritja,
akár egy végzetes tivornya reggelén.

Érzem lecsapni rám szárnyát a rémületnek
s fekete fantomok zilált bataillonát,
amelyek nyugtalan s véres uton vezetnek,
véres, s mindenfelől zárt horizonton át.

Mondd, ha tudod, okát különös zavaromnak:
mily titkos, ritka bünt követtünk el ma itt?
Megborzongok ha szólsz, s szólítasz ,angyalom!'-nak,
és mégis ajkamat úgy vonzzák ajkaid.

Ne vesd hát oly vadul szemednek parazsát rám,
lelkem nővére, kit örökre szeretek,
szeretek, bár te vagy nem-alvó-lángu máglyám,
és a pokol nekem teveled kezdetett!«

Delphine, mint Pythia, vas triposzán tiporva,
s rázva fején a vad, tragikus fürtöket,
a végzetes szemü, zsarnokul válaszolja:
- »Poklot a szerelem előtt ki emleget?

Örökös átok a hasztalan álmodóra,
kitől a képtelen, bús balgaság kitellt,
mely meddő bölcseség vitáiba fonódva
a szerelembe is erényt és bünt kevert!

Aki hőt és fagyot akar, reggelt meg estét
keverni misztikus összhangba szüntelen,
az olyan sohasem heviti béna testét
a vörös nap tüzén, amely a szerelem!

Menj csak, ha akarod, a bamba vőlegényhez,
kegyetlen csókjait türni szűz testeden:
borzalommal teli hozod majd vissza kényes
lelked és meggyötört kebleidet nekem...

Csak egy úrnak lehet szolgálni e világon!« -
mondta, s a gyermek igy kiálta rá naiv
fájdalmában: »Jaj, az örvényt már nyilni látom!
magamban érzem azt! s ez az örvény a szív!

Oly mély ez mint az ür, és úgy ég mint a vulkán.
Vad szörny! mely áldozat lehet elég neki,
az ádáz Furia szörnyü szomját eloltván,
ki fáklyát hordoz és vad vérét égeti?

Jer hát, jer! s függönyünk mindentől messzezárjon:
nyugtasson legalább e bágyadt gyöngeség!
Tudatom oltsa el mély öledben az álom,
s leljem meg kebleden a mély sirok hüsét.«

- Szálljatok, szálljatok örökös poklotokban,
szálljatok lefelé, szegény áldozatok,
s az örvény fenekén, a szörnyü forgatagban,
mely nem égből ered, kinban forogjatok,

és korbácsolva, más bünökkel, összevissza,
vak árnyak, vágyatok mélyéig érve, és
őrjöngő lelketek semmise csillapitsa;
kéjeitek közül keljen a büntetés!

Soha még friss sugár nem ért barlangotokba;
melynek résein át miazmás permeteg
szivárog, különös fényjátékban lobogva,
s iszonyu illatát beissza testetek.

Meddő kéjeitek fanyar emléke marja
bőrötök vánkosát, és fájó szomja bánt;
s a vak vágyakozás dühös szelű viharja
csavarja husotok vén lobogó gyanánt.

Távol az eleven világtól, elitélve,
bolygva pusztákon át, mint éhes farkasok,
a bennetek levő végtelentől kisérve,
óh szent rendetlenek! s üldözve, fussatok!

Üvegcsék, illatok, kép, márvány, drága köntös,
nehéz brokáttal átszövött
lehulló dús szövet, mely nagy redőket öntöz,
és kéjes butorok között,

hol a langyos szoba, fülledve mint üvegház
veszélyes tikkadásba zár,
s holt csokrok porcelán sirjaiból meleg láz,
a végső sóhajpára száll,

egy fejetlen tetem önti vére folyóját,
élénk piros, csörgedező
vérét a vánkoson s a szomjas takarón át,
mely issza, mint aszú mező.

S mint sápadt vizió, amilyet költ az éjjel,
s mely szemeink bilincse lesz,
a fej, sötét haja sörényes nehezével
s arany kövekkel ékszeres,

némán, mint egy virág, a kis szekrényre vetve
nyugszik; és gondolattalan,
kifordult szemein, cél nélkül szétmeredve,
az alkony fakósága van.

Az ágyon a csupasz törzs kábán, önfeledten,
szemérem nélkül tárja ki
a titkos, végzetes bájt, melyet céda kedvben
adott a természet neki;

egy rózsaszinü és aranycsikos harisnya
emlékül még lábán lebeg,
s a harisnyakötő villogó csatja pisla
gyémántja szemével rebeg.

E különös magány, e langyos, buja fészek,
és egy nagy arckép lankatag,
de szinte kihivó szeme valami részeg,
vad szerelemre vallanak,

rossz gyönyörökre és különös ünnepekre,
pokoli csókokkal teli,
hol a gonosz sereg a függöny közt lebegve
a bünt kedvtellten nézdeli.

Pedig ha elegáns soványságát e hullán
nézed a vállnak, és futó
vonalban a csipőn hogy száll tört rajzu hullám,
akár egy izgatott kigyó,

láthatod, hogy milyen ifju még! - Béna lelkét
s unalma-nyűtt érzékeit
a bolygó és veszett vágycsordák lelegelték,
alig nyitotta meg nekik?

A vad himnek, akit nyugtatni eleven még
legforróbb csókod sem tudott,
igy koronázta meg vágyai végtelenjét
engedelmes, halott husod?

Felelj, bünös tetem! s lázban emelve karja
merev hajaddal, szörnyü fej,
ajkához vitt-e, hogy hideg fogadra marja
utolsó csókjait? felelj!

- Távol a gúnyoló világtól és a piszkos
tömeg és kandi hivatal
szemeitől, nyugodj, különös hulla, titkos
sirodban, mely semmitse vall;

Szeretőd bolygja a világot, s halhatatlan
formád kisérti álmait;
s miként hozzá te itt, ő minden gondolatban
hű lesz tehozzád a sirig!

Fifike fölriadt - mivel két cuppanó
csókkal mondtál nekem jó reggelt: - és a jó
madárka fölfütyült; - de csőre visszabénult
szárnya alá, s dala megint álomba némúlt.
Ekkor visszaadtam drága csókjaidat,
cserébe csókolván egy százszorost, vigat,
egy mindenütt-jelen-valót, talpadtól enyhén
sötétlő hajadig, mindenhol megpihenvén,
hol árnyas hely kinált... Kacagtál módfelett...
S ekkor térded közé benyomva térdemet

föléd csuklottam, oly mohón, mint hirtelen had
ha támad, - és te is mohó voltál, de nem vad,
mert nedves szemeid köszönték a gyönyört. -
És ekkor lám, Fifi egyszerre úgy kitört,
a drága kis madár! most már egészen ébren,
újjongva, mint barát barátja örömén,
és diadalmamat köszöntve énekében,
trillázva kis szive az ég felé s felém!

S úgy ugrált, szilajon, mint egy szilaj fiucska,
ki utcák vig során egy győztest éljenez.
- S a hajnal függönyös ablakunk fénybehuzta,
büszkén, hogy kéjeink boldog tanúja lesz.

A kedvedért ma én is, kis tudatlan,
úgy teszek, mint ki nem tud semmi mást,
csak simogatni huncut mozdulatban,
s ily édesen szemtelen lenni, lásd,

Ma bizony jó botrányosak leszünk,
mint az őzike párjával az erdőn,
nem szégyelljük magunkat, van eszünk:
korláttalan, tobzódóan, üzelgőn

Főleg irodalomról ne beszéljünk
(ördögbe minden szerzők, kiadók!)
A bátor természethez visszatérünk,
minden szemérmet vigan tagadók,

Élvezni és aludni: akarod?
ez lesz ma nékünk első és utolsó,
legfőbb pihenés, legsürgőbb dolog,
erény és vétek, bölcső és koporsó -

Ketten alusznak egy szobában; egyik
tizenöt éves, tizenhat a másik.
A szeptemberest halkan orgonázik.
Kék szem, és eperajk, és ami tetszik...

Illatos ingük földredobva fekszik
- fesztelen kényelem és párnapázsit -
már a kisebbik nyujtózkodva ásit:
mellére csókot nyom az öregebbik,

majd térdre hull, majd vad lesz, és bolondos,
és szenvedélyes, és a drága, dombos
árnyba, szőke bozótba merül ajka.

A gyermek közben ujján számol épen
(az igért táncokat számolja rajta)
és mosolyog ártatlan szendeségben.

Csúf, Boucher-arcú lány. Puder
nem érte bolondul csapongó
haját; s annyira kicsapongó,
hogy megrontja, akit ölel.

És mégis ő jutott nekem,
e csókdult hajba belevesztem,
lobogó vizesése testem
kigyujtja minden végeken.

De még enyémebb, mély varázs,
ölének élő, dús növénye;
óh szent kapu göndör sövénye,
arany gyapjú, arany parázs!

Ki az, ki mindezt zöngené,
ha nem én: hű kántora, papja,
bolond gazdája, béna rabja,
ki érte lettem ördögé?

Ki zengené zenés, finom
bőrén a fehérrózsa színét,
fehér tejszínét, rózsaszínét,
mely alkonyég és liliom?

Szép combok és kemény kebel,
óh hát, has, óh ágyékok! ünnep
kutató szemnek és kezemnek,
óh száj, és más is, ünnepelj!

Szerelmem, jőjj ágyad felé!
Ott van-e még a párna, vad láz
ringatója, a puha matrác,
s a függöny? - Óh ágyad felé!

Combjaitok közé s farotok felé vágyom,
papnői az igaz-egy istennek, a kéjnek:
naiv vagy kitanult szorgalmasok az ágyon,
óh, hogy csak testetek nyilásaiban éljek!

Szeretem lábatok, mely csak a szerető
felé megy, szeretőt kisér, és nem simul,
csak szerelem után szerető csüggedő
lába köré, ki már lihegve megvonul,

talptól az újjakig, miket buján simitgat
nyelvem, s harap fogam, és ajkam sorba kóstol,
s a bokákig, miken kék erek tava tikkad:
óh szentebb lábakon nem járt szent, sem apostol!

Szeretem szájatok, s a vad játékokat,
miket a nyelv üz és az ajkak, s néha tán
harapva nyelveink - és mást is - a fogak:
hogy vágyni nem lehet teljesebb kéj után.

S szeretem kebletek, dupla halmát a kéjnek
s gőgnek, hol kedvire dagadva férfi-gőgöm
emelt orral turkál s tör a langy meredélynek,
mint egy kan pindusi s parnasszusi tetőkön.

S szeretem karotok, mely oly szép, biztató,
és gyengéd és fehér, s idegesen gyürűz,
s fehér mint farotok, s majdnem oly izgató,
szerelemben meleg, s utána enyhe, hűs.

S e karok végein két kezetek imádom:
a tunyaságnak és a bujaságnak áldott
két szerszámát, amely óva izgatja vágyam
s vezeti gondosan a vak szerelmi bárdot.

De mindez semmi, mert combjaitok közül
int a fő üdv, melyet ha lát, szagol, tapint
és izlel, ájtatos hivetek üdvözül:
a szemérmetlenség belső szentélye int.

Combjaitok közé s farotok felé vágyom,
papnői az igaz-egy istennek, a kéjnek:
naiv vagy kitanult szorgalmasok az ágyon,
óh, hogy csak testetek nyilásaiban éljek!

Mint egy angyal, kinek állán borbély ecsetje
maszatol, ajkamon a megivott sörök
habja még, szivar a fogam közt, úgy ülök;
lelkemben vitorlák láthatatlan menetje...

S mint vén galambducok forró pettyes szemetje,
száz szennyes álom ég bennem és füstölög,
s fájó lelkemben úgy gyürüznek bús körök,
hogy olyan mint az ős fák évgyürüs szövetje.

De majd, bús álmaim lenyelve, megrogyott
szivvel, s leöntve már egy kissebbfajta hordót,
kertjébe megyek át a korcsmának, hogy ott

szeliden, mint az Úr, pisáljak egy nagyot,
a barna ég felé ivellőt, messzecsorgót...
Helyeslést intenek a délceg napraforgók.

Egy négernő, akit őrjöngve ráz az ördög
friss bűnre vágyva, egy fejletlen és nyulánk
lány tépett köntöse alatti bús gyümölcsöt
izlelni, kezd ravasz munkába a nyalánk.

Két boldog kis kebelt illeszt barna hasához
s cipős lábát sötét lökéssel dobja fel
a légbe, hol a kéz nem érhet magasához
mert, durva nyelv, sem ért gyönyört sem érdemel.

A gazella remeg s félénk a meztelenség.
Hátára dőlve mint bolondos elefánt
vár, vár s nézi magát a bomlott esztelenség:
villog naiv foga s kacagja a leányt.

Lába közt zárva mint áldozatát a rabló
s nyitva fekete bőrt a sűrü szőrön át
- óh sápadt rózsaszin tüzü tengeri kagyló! -
szájához emeli különös ajakát.

Zsúfolt, fájdalmas folyamokból,
abból a részemből, ami nélkül semmise volnék,
abból aminek fenségét megteremteni célom, ha egyedül maradok is az emberek között,
saját hangom visszhangjából zengem a phallust,
zengem a nemzés himnuszát,
zengem délceg gyermekek és bennük délceg felnőttek szükségességét,
zengem az izmok bilincseit és a keveredést,
zengem az ágyastársak énekét. (Oh ellenállhatatlan vágyakozás!
Óh megfelelő testek kölcsönös vonzása egyenként és mindenkinek!
Óh néked is, bárki légy, a néked megfelelő test! Óh az, ami minden egyébnél nagyobb gyönyörüség!)
Az éhes fogból, amely esz engem éj és nap,
öröklött hatásokból, szégyenteljes kinokból tör ki dalom,
és keresek valamit, amit még nem találtam meg, bár sok hosszú éve kutattam utána:
zengem a lélek igaz énekét, a szeszélyes, véletlen éneket,
amely a legdurvább természettel, vagy állatok között újra születik.
Ebből, ezekből és ami velük összefügg, formálva meg költeményemet:
almák és narancsok illatából, madarak párzásából,
erdők nedvéből, özönlő hullámokból,
hullámok dühös csapdosásából, mely a szárazat veri, - ezeket dalolom! -
vidáman fölzenditve nyitányomat, a dallamot előlegezve:
az örömmel fogadott közelséget, a tökéletes test látványát,
az uszót, aki meztelenül uszik a fürdőben vagy mozdulatlanul fekszik a hátán és lebeg,
a női alak közeledését, - és tünődve, mig a szerelmi hús reszket, fájdalmasan,
készitve az isteni listát, magamnak vagy neked vagy akárkimásnak,
az arcot, a tagokat, tetőtől talpig mindent, és amit ez fölkelt,
a misztikus deliriumot, a szerelmi őrjöngést, a legszélsőbb odaadást.
(Figyeld jól és csöndben, amit most neked sugok:
szeretlek, óh egészen a te birtokod vagyok!
Óh bárcsak megszökhetnénk, te meg én, a többiek elől, és elfuthatnánk szabadon, törvény nélkül,
két sólyom a levegőben, két hal, uszkálva a tengerben, nem szabadabb mint mi;)
a szenvedély viharát, amely átjár és amely alatt fájva reszketek,
a két elválaszthatatlan szerető esküjét, a nőét, aki szeret engem, és akit életemnél is jobban szeretek, az esküt, amelyet most teszek.
(Óh szivesen kockáztatok mindent teérted,
óh hagyj meghalni, ha máskép nem lehet!
Óh te meg én! mit érdekel minket, hogy mit tesznek vagy mit gondolnak a többi emberek?
Mit ér nekünk minden egyéb azonkivül, hogy élvezzük és kimeritjük egymást, ha máskép nem lehet?)

A mestertől, a kormányostól, akire rábizom a hajót,
a generálistól, aki parancsol nekem és parancsol mindenikünknek, tőle kapva engedélyt:
a programmot gyorsitó időtől (ahogy most áll a dolog, máris tulságos sokat késlekedtem),
a nemtől, fonáltól és fonadéktől,
visszavonultságomtól, a sok-sok magányos sóhajtól,
a közellevők sokaságától, s hogy az igazi valaki mégis még hiányzik,
rajtam csuszkáló lágy kezektől, és az újjak szakállamba vagy hajamba vesző simogatásától,
keblekre vagy ajkakra tapadó hosszú csókok ájulatától,
a szoros öleléstől, mely engem és minden férfit megrészegit, elkábulva a kicsapongásban,
a házasok isteni kötelességeitől, az apaság művétől,
az örömújjongástól, a győzelemtől és megkönnyebbedéstől, az éjszakai ágyastárs átkarolásától,
a szemek, kezek, csipők és mellek tett-költészetétől,
a remegő kar ölelésétől,
a hajló test vonalától és az egymásra fonódástól,
az egymásmellett-pihenéstől, a redős ágytakarót visszahajtva,
az egyetlentől, aki szomorú, hogy el kell hagynia engem, és tőlem, aki szomorú vagyok, hogy el kell hagynom őt,
(még egy pillanat, óh gyöngéd várakozó, és újra visszatérek!)
a fénylő csillagok órájától, és a csepegő harmattól,
az éjszakától, melyből egy percre kiemelkedve föléberöpültem:
ünnepeljetek, óh isteni aktus! és ti, most készülő gyermekek!
s ti, erős ágyékok!

Ez a női alak.
Isteni nimbuszt lehel, fejétől a lábáig,
forró, ellenállhatatlan vonzóerővel húz maga felé,
elmerülök, belefulok a lehelletébe, mintha nem volnék más, mint erőtlen köd; minden elsülyed, csak én nem és ő nem.
Könyvek, művészet, vallás, idő, a látható és szilárd föld, és amit a menny várt és a pokol félt: mind, mind meghaltak;
bolond idegek, szilaj villámok cikáznak elő, a válasz rájuk ép oly szilaj;
haj, kebel, csipő, lábak lendülése, fáradtan hanyatló kezek, - egészen feloldódva, az enyémek is egészen feloldódva -;
apálytól ösztökélt áradás, áradástól ösztökélt apály, édes fájdalomtól duzzadó szerelmi hús,
mérhetetlen sugárai a szerelemnek, forrók és hatalmasok, remegő kocsonyája a szerelemnek, fehéren fecskendő őrjitő nedv,
nászéjszakája a szerelemnek, amely biztosan és szeliden tör az elnyujtózó hajnali derengésbe,
amely beleárad a szives, odaadó nappalba,
és meghal az édesen ébredő hajnal simuló ölelésében.

Ez a csíra. - Aztán megszüli a nő a gyermeket, a férfit szüli meg a nő.
Ez a születés fürdője kicsinyek és nagyok alámerülése és a feltámadás.

Ne pirúljatok előttem, nők! előjogotok minden mást átölel és minden másnak halála.
Ti vagytok a test ajtói és ti vagytok a lélek ajtói.

A nőben megvan minden tulajdonság és mérsékli azokat,
a maga helyén van, és tökéletes harmoniában mozog,
ő minden, kellő módon elfátyolozva, aktiv és passziv: mindakettő,
épugy magába kell fogadnia a lányokat mint a fiukat s fiukat épugy mint a lányokat.

Ahogy lelkemet a természetben tükröződve látom,
ahogy látok egy nőt a ködön át, kimondhatatlanul tökéletest, egészségest és szépet:
látom lehajtott fejét és mellén keresztbe kulcsolt karjait; igy látom én a nőt.

Egy nő vár reám: minden megvan benne és semmi sem hiányzik;
de minden hiányoznék, ha nem volna meg a nem, vagy a megfelelő férfi megtermékenyitése.

Minden megvan a nemben: test és lélek,
vélemények, bizonyitékok, tisztaság, gyöngédség, eredmények és megnyilatkozások,
énekek, parancsok, egészség, büszkeség, az anyaság misztériuma, a mag teje,
minden remény, jótett és adomány, minden szenvedély, szerelem, a föld szépségei és gyönyörei,
minden uralom, minden itélkezés, a föld istenei és vezérei,
minden bezárva alszik a nemben, mint annak része és igazolása.
Szégyenkezés nélkül ismeri és elismeri a férfi, akit én szeretek, nemének nagyszerűségeit,
és szégyenkezés nélkül az asszony is, aki nekem tetszik, a magáét.

Eltávozom az érzéktelen nőktől
és annál fogok maradni, aki rám vár, és azoknál, akik forró vérükkel kielégitenek;
látom, megértenek és nem vonakodnak tőlem,
látom, méltók reám: az ő hatalmas férjük akarok lenni.
Egy jottával se kevesebbek nálam,
arcukat barnára égette a napfény és a szél lehellete,
húsukban a régi istenek teltsége és ereje él,
tudnak uszni, evezni, lovagolni, birkózni, futni és ütni, visszahőkölnek és támadásra ugranak, tudnak védekezni,
jogaikban megállapodottak - nyugodtak; tiszták és öntudatosak.
Szorosan magamhoz húzlak benneteket, ti nők,
nem ereszthetlek el, szeretnék javatokra lenni,
értetek vagyok és értem vagytok; nemcsak magunkért, hanem másokért is:
belétek burkolva nagyobb hősök és dalnokok szunyadnak
és nem akarják, hogy más férfi érintése ébressze föl őket, mint az enyém.
Én vagyok, ti nők; megtalálom a magam útját,
szigorú vagyok, kemény, hatalmas és könyörtelen, de szeretlek titeket:
nem okozok nektek több fájdalmat, mint amennyi elkerülhetetlenül szükséges.
Fiákká és lányokká öntöm ki magvamat, ahogy az országnak erre szüksége van, durva izmokkal lassan szoritalak össze benneteket,
hatásos erőszakkal ölellek, nem hallgatok könyörgéseitekre,
nem állhatok el a dologtól, mielőtt belétek nem sülyesztettem, ami oly régóta fölgyülemlett bennem.

Belétek bocsátom lényem feláradt folyamait,
belétek sülyesztek ezer eljövendő évet,
belétek sülyesztem azok magvait, akiket én és Amerika szeretünk:
a cseppeknek, melyek öletekbe folynak, büszke atlétai lányokká, új művészekké, zenészekké és dalnokokká kell válniok,
a gyermekeknek, akiket most veletek nemzek, újból gyermekeket kell majd nemzeniök:
tökéletes nőket és férfiakat kivánok életem ajándékaiból!

Elvárom, hogy ők is áttörjék egymást, mintahogy én és ti áttörjük egymást,
számitok nemző borzongásuk gyümölcseire, mintahogy számitok annak a borzongásnak gyümölcseire is, amit én adok nektek,
szerelmi aratásokra számitok a születésből, az életből, a halálból és a halhatatlanságból, amelyeket most oly szeretettel ültetek belétek.

Ülj le! Hét kereszt közöttünk!
Fő, hogy állatmódra nem szabad!
Lelkem már más ingerek fölött csüng:
magadat szeresd előttem, magadat!

Magadat csak! Vonagló szemérmed,
kéjvizes szemed, csukló nyögésed:
ez kell nékem! - végső kéjnek:
látni magányos őrjöngésed.

Óh te, hogyha újjad alatt melled
bimbaja, már fonnyatag,
földagad, mint valaha szerelmed
régi éjein dagadt -

bús tobzódás! - evvel hagyj betellni!
Magam kéje keserű öröm.
Hadd legyen vad gyönyöröm
a te bús vadságodon legelni!

amint csillapitod elhagyott
araként magányos vágyaid,
s mámoros kézzel kutatgatod
tested titkos boldogságait.

Mostan - édes - - tekinteted megtörik,
Óh, szemem megtört szemed hadd issza!
Rezzenés fut lábtól ajkakig -
Ne húzódj oly vadul vissza!

Undorodsz? Az unt tehénség
jobban tetszett? - -
S borzalom szalad
rajtunk át: ha bús fajunkra vénség
borul majd: a szerelemből ez marad!...

A kis házikó, ahol az ágya áll, legszebb
a föld kerekségén. Fák karjai tartják,
fala szikkadt vályog, a haja szalmahaj.

Nagyon megkedveltem: benne hálunk, mi-
óta hűsek az éjszakák; s minél inkább
hűsek, annál hosszabbak is. Mire a nap
fölkel, édes fáradtságot érzek.

Földön a matrácunk; két fekete gyapjú-
takaró takar be; s a testeink egymást
melengetik. Súlyos melle nyomja keble-
imet. Szivem hangosan ver...

Átfog, úgy szorit, hogy szinte össze-
tör, szegény gyönge kislányt. De ha
belém hatolt, nem tudok többé semmit
e világról, és levághatnák kezemet-
lábomat, mégsem ébrednék fel gyönyö-
rüségemből.

Ott hagytak bennünket éjszakára, egy fehér,
terrászon, elaléltan a rózsák között. A meleg
izzadság csorgott mint a könnyek, kebleinkre
a hónunk alól. Nehéz gyönyör biborozta hanyatt-
csukló fejeinket.

Négy fogoly galamb röpködött fölöttünk, négy-
féle illattal átitatva, csöndben. Szárnyaikról
cseppekben hullott a parfüm a meztelen nőkre.
Csupa irisz voltam.

Óh lanyhaság! Arcomat egy fiatal lány hasára
nyugtattam, aki nedves hajam frisseségébe bur-
kolózott. Nyitott ajkamat megrészegitette sáfrányos
bőrének illata. Nyakamra zárta combjait.

Aludtam, de valami fárasztó álom felébresztett:
egy iynx, éjjeli vágyaknak madara, eszeveszetten
dalolt a távolban. Borzongva, felköhögtem.
Egy lankadó kar, mint egy virág, emelkedett a
légbe, lassan, a hold felé.

BABITS MIHÁLY jelen műve csupán az irodalom történetének komoly kutatói számára készült. Kereskedelmi forgalomba nem került. Terjesztése előzetes aláírások utján történt. A képeket marquis FRANÇOIS DE BAYROS rajzolta e mű számára. HELLAS-VERLAG,

G.m.b.H., Wien, kiadása; FRIEDRICH JASPER nyomdája készitette 500 számozott példányban.

* E költemény első részét (a csillaggal jelölt helyig) Tóth Árpád engedélyével az ő forditásában közlöm. B. M.