Legjobb Könyvek
43. szám



Móricz Zsigmond


Mese a zöld füvön





Az Érdekes Ujság Kiadása, Budapesten
1919

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2013
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya

ISBN (online)
MEK-11272





TARTALOM

Mese a zöld füvön.
Miháj.
Az asztalos.
Szegény emberek.






Mese a zöld füvön.

I.

A végbeliek megunták a nagy nyomoruságot, mert immár tizenhat hónap óta nem kaptak semmi fizetést, avagy zsoldot.

Zöld fűre mentek hát, mert éhen nem halhattak; ha a király elfelejtkezett róluk, maguknak kellett utána nézni, hogy valamit szerezzenek szabad portyázással, a zöld füvön legelő csordákból és ménesekből.

De a világ nagyon szegény volt, hiába kóboroltak el napi járásra, nem tudtak elégségest szerezni. Tanyát vertek hát egy kisded erdő sarkában s szapora tüzeket raktanak a zöld mezőben, hogy legalább az isten hidege meg ne vegye a szegény magyart.

Megeredt aztán a beszéd, ahogy ott hevertek a kövér füben, a rongyos dolmányokon s mig éhesen várták a fáról szedett kövér varnyufiókok sültét, keserüen emlegették a magas hatalmakat.

- Ha őfölsége akasztófátul vagy rabságtul váltott volna ki bennünket, mégis kegyelmesebb fejedelemnek kellene hozzánk lennie! - mondta busan egy varnyubajuszu, csöndes magyar.

- Az rabnak is mindennapi kenyere megadatik, mi pedig szabad emberek vagyunk s éhhel kell vesszünk, - dörmögte a másik vitéz lomhán.

- Bezzeg sok vérünk hullásával, jó volt, hogy szolgáltunk az vár megszállásakor és azutátul fogva!

- Ennyi sok hüséges szolgálatunk után mind gyermekestül ki kell mennünk az nagy éhség és nyomorúság miá!

- Örökös búdosásra!...

Éhesen, erőszakosan kacagott fel egy fiatal fickó:

- Zalavárott száz hajdunak kelletett vón lenni, de mikor meggyütt az német kommandáns, csak négyet tanált a várban, a többi elment, mert harapás kenyerük sem volt. Ha a kapitány az emelőskaput fel akarja vonni, asszonyokat kell segitségül hijnia, mert férfi nincs kéznél.

Öregebbek bólogattak.

- Nem is lehet immár császárt, királyt szolgálni. Minden vitézlő ember az urak fizetésére siet, mert az urak az ő szolgájuk fizetésében el nem lopnak, hanem pénzrül, pénzre megfizetnek! Annak felette jószágokat is sokat osztanak közikben.

- Minden kastélyt, minden udvarházat külön kell az uraknak őrzetni, sok vitéz ember leli még kenyerét ebben az országban.

- Bizony, ha ez sem volna, egyszer csak néki keseredne a vitézlő nép és elszánván magát, akár éhen, akár a kötélen, neki már mindegy! S oly dolgokat cselekszenek, akit bizony sok véka buzával nem cserélne fel űfelsége!

- Se a beste rossz posztókkal, akivel kifizetik a katonát pénz helyett.

- A komáromi naszádosokról hozták, hogy már ruhájuk sincs. Sokan közülök, mikor az őrségre mennek, a feleségeik ruháját és cipőjét veszik fel!

Igy folyt a szó, mérgesen, panaszosan, keservesen, mig csak meg nem sült a kis madárpecsenye, amit ugy őriztek a nyárson maguknak, mint az éhes eb a koncot. Lassan mégis falatozni lehetett s evés alatt elcsendesedtek.

*

Teli hold volt s az égen apró felhők kergetőztek.

- Lesz eső?

- Hogy lenne. Holdtelésen nincs eső. A fényes hold mind felszijja a vizet a fellegekből. Avval mosdik, azér olyan fényes az ábrázatja.

- Hajnalra lesz eső.

- A lehet, mer akkorra mán kiöntik a mosódó vizet...

- Sokat tud kend Miklós vitéz.

- Hát, sokat jártam, tapasztaltam.

Miklós vitéz egy kidőlt nagy törzsön ült, amelynek ágait mind lehasgatták a tűzre. Két kezét lelógatta a csizmaszárakig s lomhán nézett messze, a teli hold alatt el, a táncoló fényességü mezőkre. Bajsza hosszan lógott le s németesen volt sodoritva kenő nélkül, sürü szemöldökei egészen leboritották az apró, szürke szemeit, mint a tyukboritó kas a kotlóst.

- Már nem is kapnak katonát az ezerkapitányok, - kezdte ujra a varnyubajuszu s zsiros száját törülgette, - mert nincs bor. Ha bor volna, bezzeg többen jönnének.

- Hagyjátok már az unott nótát, - szólalt meg hirtelen méreggel Miklós vitéz, - inkább mesélek egyet...

- Hallgassatok mán, - kiabáltak többen, - Miklós vitéz mesél.

- Zabolát a nyelvetekre!

- Csend a harasztban!

Lassan lecsendesedtek s szép karikába hevertek a fatörzs körül és Miklós vitéz igy mesélt:

- Magam se tudom mán, hol volt, Ókespurgába, vagy Magdapurgába, de németiek közt voltunk akkor az Forgács uram dandárával. A csehekre indultunk, de vitézlő Forgács uram azt mondja vala: Fiaim, mink csak azon legyünk, hogy mennél jobban éljünk, mert az német latrok is, ha hozzánk gyünnek, csak kiélnek bennünket az német zsoldosok, hát itt a jó mód, hogy visszaadjuk nékiek az kölcsönt. De a jámbor csehekben kevés kárt tegyünk, mert hitükért kelle őket vágni, mán pedig az én áldott feleségem egy hiten van velük, hát nem akarom a jó asszonyszemélem szivét gyötreni.

Megértettük a szót, meg is fogadtuk.

Hanemhát jól élni nehéz volt, mert kicsi volt a zsold, de nagy a drágaság. Egy ember két forint hópénzbül nem nagyon rázhatja a rongyot kapzsi németek közt, ahol mindennek ára van és minden házon olyan kapu, mint a szigeti váré. Hát csak annyival tudtuk megtoldani a vant, amennyihez nagy furfangosan hozzá lehetett szabadulni; persze, voltak köztünk ügyes félkézkalmárok, akik a Krisztus balszemét is kilopták volna, igy aztán mégis csak megvoltunk valahogy telelőbe.

Hej ott esett velem a legfajnabb istória..

Lányeset...

Mer az tudnivaló, hogy a német ugy őrzi a lányát a magyar katonátul, mint az ördögtül. Vagy még jobban. A lánycselédeket, meg a fiatal asszonyokat mind elzárták szem elől, mig ott tanyáztunk a legbelső házba, meg a pincékbe; én azt hiszem, még be is földelték őket, hogy ki se lehessen ásni. Legalább három hétig senki se dicsekedett vele, hogy csak egyet is látott belőlük.

Haj micsoda legény voltam én akkor. Nyalka gyerek, szép kis szőke bajuszom volt, hosszu barna hajam, kék szemem, fehér bőröm, mint egy lánynak. Olyan kezem, lábam, hogy a császárhoz akartak vinni apródnak, de hát egy szót se tudtam németül, osztán nem akartam tanulni, mer mikor egyszer egy szót kimondtam a németek módjára, hát olyan röhögés lett, hogy majd elsülyedtem szégyenletemben. Hát mondok, rajtam ne nevessen senki, inkább megmaradok havipénzes hajdukatonának... Nagyon ostoba egy fickó voltam én...

De a lányféle mind utánam nézett ám. Azoktul nem is féltem, még ha németecske lett vón is a lelkem. Mert már nagyon kikoplaltam magamat utánuk. Ha tudtam vón, hol lelek rá egyre, a körmömmel kivájtam volna akármelyik kőfalu ház ódalát, mikor egyszer csak mi történik.

Hát az történik, hogy mikor őrt állok a város szélén, egy magas fal tövén, ahonnan messzire látni lehetett a girbe-gurba hegyeket, osztán kegyetlen unom ám magamat, hát egyszer csak kacagást hallok a magasban. Lánykacagást. Nézelődök felfelé. Nem látok senkit, csak olyan apró ablakokat, mint egy gyerekfej. Ujra kacagnak. Ujra csak nézek, mán kinéztem a szemem, még se látok semmit. Hát harmadszor megint hallok kacagást s ahogy felemelem a fejem, valami esett az arcomba. Majd kiverte a szemem.

- Hinnye az angyalát mondok, - valami jánycseléd csufot üz belőlem s lehajlok, hogy felvegyem a kavicsot, amivel megdobott. Hát egy fényes arany van előttem a földön...

A szájtátva figyelő katonák felsikkantottak a meglepetéstől.

- Ejhó! - mondták irigyen.

- Egy fényes aranytallér! - mondta Miklós vitéz s ököllel magyarázott, maga is felelevenedve.

Hát ez jól kezdődik, gondolom magamba, ha ez a fejérszemély ugy górájja az aranyat, mint más a békasót; osztán megforgattam az aranyat jobbról, balról. No, annak utána nézünk, aki ezt küldte. De a fal kegyetlen meredek volt, azon egy bakkecske se ment volna fel, az ablak igen-igen magasan és tovább egy árva hangot se hallottam a setét kis mély ablakokból...

Szerettem volna utána járni, ki s miféle lehet az én kacagó kis jánycselédem, de az arany kegyetlen nyomta a zsebemet. Hát gondoltam, majd holnap utána látok, ma elébb a sürgős dolgot intézzük el. Mentem a cimborák után, mutatom az aranyat. Lett ám öröm. Akkor éccaka olyan dáridót csaptunk az aranyból, hogy még a legöregebb strázsamester is ugy nyult el a földön, mint egy bornyu...

Másnap délutánra kialszom magamat, megyek megint a tett helyre. Mán várt a kis valaki, akinek még csak nyomát se lehetett látni, de mihelyt odaértem, abba a minutumban hallottam a kacagását.

- Ejnye, istenem, teremtőm - mondok magamba - hogy fogok én ennek a dolognak végire járni.

És csak nézek, csak bámulok fel. De akár az égre, akár a házra, semmit se láttam.

Elforditom a fejem, hát valami koppan a süvegemen. Még a fejem bubját is ugyan megütötte.

Kaparom, mi az. Ujra egy arany.

- No megesett, kendnek - szólott egy heverő vitéz. - Ha ez igy ment mindennap, akkor jól teleltek kentek Ókespurgába!

- Mán ecsém pedig ez akár hiszed, akár nem, igy ment egy hétig. Minden napra kijárt nekem az arany. De azt reggelre ugy eltüntettük, mintha nem is lett vón. Az egész dandár felhizott borral az én szerencsémen, de ugy is tartottak, mint egy ölbeli malacot.

Hát a hetedik napon, épen mikor már nagyon furdalt a lelkiismeret, hogy a sok aranyért még csak annak se jártam utána, miféle ház lehet ez, belőlről, a városból és ki s mi lakhat benne, hogy annál annyi a szeméten az aranypénz, hogy a gyerekek is avval hajigálnak az utcára, mondom, akkor napon megint hallom a kacagást. És ahogy felpislogok, hát uram fia egy kötélhágcsó ereszkedik lefelé csendesdeden az egyik ablakból.

Leért az egészen hozzámig.

Megfogom: jó erős. Rálépek, megbir. Magam se vettem észre, csak mikor már odafenn voltam az ablakrésen.

Olyan egy ablak volt az, hogy öles mély volt a vágása, hanem belől egy akkora kicsi nyilás, hogy azt hittem, egy ötesztendős gyerek nem tud bebujni rajta.

- De azért bebujt kend, ugy-e Miklós bácsi!

- Be én ecsém, ha egy patkányjuk lett vóna.

Hát ahogy mán félig beszuszakolom magam valami setét kamrába, egy kis sikoltást hallok. Avval se törődtem, leugrottam.

Megdörgölöm a szemem, hát egyes-egyedül vagyok egy kis házba. Annyi volt az, mint egy pince, csak egy öreg asztal volt benne, meg valami lóca.

- No, mondok. Miklós ecsém, bé csak bé, de ki innen hogy lesz! Tömlöc ez, akármi legyek.

Nézem az ajtót, nyilik. Bedugom a fejem, hát egy testes öreg némber bámul rám. De mintha kisértetet látna. Még a visitás is a torkán akadt.

A zöld füvön heverő katonák mind feléberedtek, egyszerre megmozdult a hallgatók serege s apró kacagásokkal lestek ki minden szót a Miklós vitéz meséjén. Ez maga is feltüzesedett a vidám figyelők szemétől s pattogva vágta a szót.

Mondom néki: Ne féljen öreganyám, nem vagyok én rossz gyerek! Azt mondja rá: nikszpiksz!

Tyhü, igy magamba, akkor már jól nézünk ki, ha ilyen jól értünk egymás nyelvén.

Szólok azér a fejércselédnek: már csak azt mondja meg, ki s ki volt, aki aranyakat górált az én süvegemre!... Nem érti. Leveszem a süveget és mutogatom neki, hogy igy potyognak rá az aranyak! Egyszer csak észbe kap, nyul a tarsolyába és kimarkol belőle vagy egy félmarokra való ezüstöt. Kinálta erősen.

Ej, mondok, nem vagyok én se haramia, se martalóc, magyar hajdu vagyok én. Nem jöttem én pénzért s pedrem a bajszomat, lány kell nekem, csók! Cp, cp, cp!

Hát halljátok, a vén tüzrevaló ezt is elértette és el kezd szemérmetesen mosolyogni, huzódozni, pironkodni, de egyre csak azt mondogatja: tájfel, tájfel!

Hosszan elnyuló, hatalmas kacagás tört ki a katonák erős, egészséges tüdejéből. Hanyatt vetették magukat némelyek a füben, mig mások a süvegüket vetették magasra, vagy egymás hátát verték ököllel.

- No Miklós bátya - kiabálták a fiatalok - most oszt mit csinált kend.



II.

Miklós vitéz megpederte a bajszát.

- Ájj fel, ájj fel! - mondok neki, hogy aszondi Tájfel, Tájfel - - még le se ültem, öreganyám, eszem a szentjit! De csak keritse elő nekem azt a kis jánt, akinek kacagását hallottam a hegyről, majd a sarkamra állok akkor!... Hát lám csak, az ördögök öregannya, ezt is magára veszi és ugy somolyog, mint aki vackorba harapott...

A katonák elnyultak a nevetéstől a földön, egymást rugták s csiklandozták és bolondos szókat vetettek közbe, ugy hogy jó ideig nem is folytathatta beszédét Miklós, a vitéz.

- Hát s osztán!... S mi lött belőle! - követelőztek a többiek.

- S mi lött ám! - szólala Miklós - hát az lött, hogy a mama csak feláll maga s kitárja két karját s azt mondja azon a zörgő mogyoró nyelven: nem bánom na, ha megölelsz is, szép magyar levente, csak kiméld fiatalságomat!

A zöld füben hemperegtek a hajduvitézek.

- No én beleestem, mint légy a mézbe, e tisztes személybe, mondok magamba s csak menni akarok beljebb egy házzal.

De ahogy ezt látja a vénség, csak elsápad, olyan fakó lesz, mint az ón. S azt mondja: Jaj ne menj szerelmes szép magyar leventém, kardokkal állanak, török tőrrel, német fustéllyal odakinn a fegyveresek, mind kardélre hánynak!

- Nem bánom én, ha igen is - mondék - de én az én csillagszemü királylányomat ezer ördög közt is megkeresem!

Meg ám, ha odakinn csakugyan kardcsörgést nem hallok. Vastag német szóval káromkodott odakinn valaki. Az én öreg asszonyomnak el kezd lógni a lába az ijedtségtől, de aztán csak kifujja magát s int nekem, hogy legalább álljak félre az ajtóból.

Sarokba huzódtam, ü meg kinéz. Hát az ajtónyilásnak egy percentjén át láttam ám, hogy odakint vannak vagy tizen, nagy vastag emberek, nyuzott képü cseh szolgák, akik nagy dorongokat szorongattak a markukban s a szájuk tajtékzott, mint a veszett kutyáé.

Tyhü, mondok, ennek már fele se tréfa, de azért magam sem eresztettem bocskorba a bátorságot, hanem marokra kaptam a kardomat, hogyha már kell, de ingyen nem adom ám magam!

De odakinn csak beszéltek, beszéltek. Valami fene hangu ember azt vallatta, ki van odabenn! De az én öreg cselédem esküdözött, hogy senki! Nincs ott egy lélek sem! Nem akarták hinni! Hát nézzék meg kendtek, mondta a vénasszony, erre aztán elhitték.

Na, mondok, nagy kő esett le a szivemről, nem azért, mintha féltettem volna az életemet, hanem mert megesküdtem magamban, hogy addig nem halok meg, mig az aranyat szóró, ezüstöt kacagó kis lányt meg nem találom.

Bejön a vén asszony nagy frissen s bezárja az ajtót. Azt mondja: No adta hajduja, most az egyszer megmentettem az életedet! Hanem most már vigyen a kánya, mert ha ezek mégis be találnak kukkantani, ugy mislikbe vágnak, hogy semmi doktor össze nem rakja a csontodat.

Azt mondom neki, hogy: No azon egyet se busuljék nénémasszony, csak mondja meg már valahára, hogy ki volt az a kis lánycseléd, aki kötelet eresztett le nekem...

- De hát hogy értették meg egymás szavát, - kottyant belé egy fürge eszü kis legény a vitézek közül, - ha nem tudott magyarul, kend meg németül!

- Kotty belé! - mordult fel Miklós, a vitéz. - Hiszen az, hogy nem értettük egymás szavát. Ü mondta a magáét, én is a magamét. Hát osztán ü is beszélt, én is beszéltem, mintha csak a legjobban értettük vón egymás beszédit. Hanem ipp azt akarom mondani, hogy a vén bestia mindent értett, amit nem kellett, hanem mikor a lányról szólottam, akkor mindig siketnek tette magát. Mikor osztán elkezdtem ujra kézzel-lábbal magyarázni a csókot, ölelést, hát csak elsikkantja magát és azt mondja: Hát angyalom, tubicám, ha már annyira megáhitottál, isten neki fakereszt, én a tied, te az enyim, ásó, kapa választ el egymástól. Avval csak a nyakamba esik, mint egy zsák, oszt a két kövér karjával ugy körül karolja a nyakamat, hogy azt hittem, mindjárt belefulok.

- Micsinált kend? Megcsókulta?

- Meg én az irgalmát. Nem bánom én, ha asszony, mégha hétszáz esztendős se. De ez nem is volt ám olyan idősecske, csak látszott annak. Tüzes vót az eszemadta, csak hát a hamuszinü ruhája vénitette.

Mikor aztán meglapogattam a lapickáját, hát el kezdett könyörögni, hogy de most már menjek, ha kedves az életem, mert jön a hétfejü sárkány, már érzi a füstjit. Mert a német embereknek igazában olyan a szaga, mint a pokolbeli sárkányé. Azér is szeretik a német menyecskék annyira a magyar leventéket.

De bezzeg a pénzt is csak tömte ám a zsebembe. Nem tudom én hol szedte, hol vette, hanem azon vettem észre, majd leszakad a mentém, majd kilyukad a salavárim a sok nehéz ezüsttől.

Hát láttam, most nem lehet itt semmire menni, szépen felmásztam az ablakba, kipréseltem magamat a szük lyukon, ami olyan szük volt, hogy mikor kivül vótam rajta, négyszegletes lettem mindenestül, mint mikor a tolófánk tésztát keresztül nyomják a szerszámon.

Akkor osztán leereszkedtem a fene nagy mélységbe, bizony, még a homlokom is megtörültem ám, mikor földet ért a talpam.

Még egyszer felköszöntem a süvegemmel a vár ablakába, ahonnan megint csak kihallottam az ezüst csengésü kacagást, mintha gilice madár csicsogott volna messzéről...

Ami késik, nem mulik, gondolom magamba, avval mentem a cimborák után. Kiöntöttem a sok temérdek pénzt az asztalra.

Reggelre egy fia se maradt belőle, az egész had mind az én boromat itta.

- Jó vón, ha legalább egy pintet most adna kelmed belőle.

- Bizony magam is meginnám, - morgott Miklós vitéz. - Pedig micsoda borokat ittunk. Rajnai bort. Az ám az igazi. Olyan sárga, mint az arany. Zöld üvegkancsóból bibáltuk, azt ugy lehet ám a torkon lenyelni, aztat a bort, mint a folyó mézet, az ember egyet se kortyint, csak kitátja a száját, osztán simán ereszti lefelé a gégáján a bort, mintha a Tisza zuhogna le, csendesen, gyönyörüségesen, mindenestül, ha egy török naszád volna rajta, azt se vennénk észre. Meg azok a jóféle borkorcsolyák, mindenféle német sütemény, puha, édes, porlós, hogyha megágyaz vele az ember a gyomrában, hordószámra tudja inni a rajnait. Meg kis füstös halacskákat ropogtatnak mellé, olyanokat, mint a kisujjam, még a nyálat is felolvasztja az ember szájában...

- Ne beszéljen kend Miklós bátya, mert isten ugyse, kicsordult a szájam sarkán a nyálam.

- Ej, ilyeket mondani, - dünnyögtek itt is, ott is a csillagos éjszakában a kiéhezett, kikoplalt katonák, - biz isten jobb vóna felkerekedni, osztán neki indulni a zöld mezőnek, osztán addig menni, addig menni, mig csak ott nem jukadnánk ki valahol a világ jobbik sarkában, ahol tejjel, mézzel folyik a viz is, sült disznó jár a mezőn, késsel a hátában...

- Hát a kis jánnyal mi lett? - kérdezte valaki messziről, a libegő holdvilágon s Miklós vitéz felvette a mesét, tovább szőtte, fonta.

- A kis lány is előkerül, csak várj sorodra!

Még addig sok minden esett.

Másnap délután megint ott állottam én a megszokott helyemen, a ménkő nagy várfal tövében.

Hát megint csak hallom a kacározást.

Felnézek félszemmel a magasba, mint mikor a kakas les a toronyra. Hát amint nézek, nézdegélek, egy kis fehér valamit látok lefelé libbenni, lebbenni, mintha az égből jönne. Hozta a szél lefelé a kis ablakból, keringett, mint valami nagy lepke és leereszkedett a kinyujtott kardom hegyire.

Uramjézus, mondok, hát ez már mi lehet.

Egy kis keszkenő volt.

Annyi volt, mint a tenyerem. Kiterjegettem, valami fájjin jó szag terjengett belőle, sok fáradalommal varrott kis keszkenő volt, valahol még most is meg kellene lenni az iszákomban, ha el nem pusztult volna. De mi mindent megőrt már azóta az idő, hát ugyan hogyne őrte volna meg azt a kis semmiséget!

A szememre tettem, az orcámra simitottam. Ugyan istenem, gondolkodtam, hogy s mint jutok én még ennek a varrójához. Hogy fogom én valaha megcsókolni azt a kicsi kis kezet, aki ezt himezte, szélnek eresztette.

Még a nagy hegyek is meghomályosodtak már előttem, ugy elővett az érzékeny álom, ha rágondoltam keserü sorsomra, hogy tegnap milyen közel jártam az én tündérszép meseangyalomhoz. De iszen, csak még egyszer volnék ott, tudom istenem, hogy kardélre hánynék minden bestye németet, hanem még a kőfalat is keresztül vágnám, mig meg nem lelem az én csillagomat.

No nem soká kellett bucsálódnom, látom ám, hogy megint ereszkedik lefelé, mintha csak egyenest az égi menyországból jönne, a kötéllajtorja.

Én bizony egyet se gondoltam, csak marokra kaptam a legalsó botját, mikor a kezemhez ért és rá.

Egy perc mulva már odafenn jártam az ablakba. A másik percbe már benn a szobába, a harmadik percben már vasra voltam verve, olyan bilincsek a kezemen, lábamon, hogy huszonnégy fontos ágyugolyók voltak rákötve sulyának.

Még a számat se értem kinyitni, már végem volt, mint egy pocegérnek, aki a lesőbe ugrott.

- Istenek istene!

Egyszerre a lélekzetek is fenn akadtak a füvön. A heverő katonák megdöbbenve hallották az ujabb fordulatot. S apró, ijedt pisszenések és meghökkent tekintetek figyeltek Miklós vitézre.

- Ugy biz a. Egy vak varnyunak több ereje van, mint nekem volt abban a percben. Ott guzsorodtam egy sarokban, mint valami gombolyag kötél s előttem a kis házban egy csomó hegyes saruju német lándsás verte fel a földet a fustélya végivel.

Egy hegyes kis vánnyadt képü ember parancsolt nekik, az volt a gazda. Nagyon ugrált s csak ugy tajtékzott a szája, mig engem szidott az annya nyelvin, a szive csuszott vón le a helyirül.

Mikor osztán elunta a szót, csak előállit egyet az emberei közül, osztán ráparancsol, hogy engem vegyen a hátára.

Az osztán felvett és cipelt, mint a bornyut a mészáros.

Átalvittek abba a kis házba, ahol tegnap az öreg asszonnyal cicáztam, onnan egy harmadikba, negyedik, tizedikbe, mig csak egy fényes, nagy terembe nem értünk.

Az volt ám csak a gazdag szoba. Tele volt arany, ezüst marhával, padlásig volt rakva a polcon a sok arany billikom, ezüst gyertyatartó, nagy tálak, kiverve emberfigurákkal, meg állatokkal, csak ugy szikrázott még a nap is, ahogy besütött rá. Belöktek egy nagy vasas láda tövébe, avval rám zárták az ajtót. De micsoda ajtót. Ilyen vastag vasrudakból volt az ajtó, mint a kezem szára, de olyan sürün, hogy egy pucér macska se tudott volna keresztül mászni közte. Az egész teremnek kettévágta a közepit, mintha csak azért csinálták volna, hogy a nagy, teméntelen házat kétfelé szakassza. A belső volt a kincseskamara, a külső a pénzváltóhely. Mert megesmertem ám, hogy pénzváltó a ház gazdája, vagy purgermájszter, vagy ilyesmi, fene aki jobban tudja. Iróasztal volt a külső szobában, a belsőben meg a kincsek, velem együtt. No, mondok, Miklós cimbora, felvitte az isten a dolgod, hogy egy kutya nimet pénzváltónak ilyen könnyü szerrel bejutottál a kincses ládájába.

Az ajtót jól bézárolták, három lakatot tettek rá, avval otthagytak előtte őrzeni három komondor csehet, nagy csákányokkal, a többi meg elment.

Csak azt tudtam vón, hogy mit akarnak, az istenadták. De hiába ugattak, különösen az a nyuzott, kezshedt gazdájuk, egy kukkot se értettem a vartyogásukból.

Hanem azt értettem, hogy fenemód kellemetes volt a fekvésem. Sose hittem vón, hogy az arany, meg az ezüst ugy nyomja az ember oldalbordáját. Mindig azon imádkoztam, hogy bár annyi kincsem vóna, hogy még a feküvőhelyem is azon legyen, de most ugyancsak forgolódtam, hogy valami sima helyre forogjak a sok egymásrahányt kancsórul, mi egymásrul.

Azok meg odaki csak néztek, néztek, oszt eccer csak elkezdtek röhögni kegyetlen.

Megmérgesedtem.

- Te, - szólok ki nekik, - verjek diót a csontotokkal! azt hiszitek kifogtok egy magyar hajdun!

Avval nekiláttam foggal, osztán egy-kettőre ugy kiódtam magam a guzsbul, mintha rajtam se lett volna. Kibujtam belőle, mint a lepke a bujkából. Azok csak ámultak, bámultak, mikor látták, hogy már szabadon nyujtózok.



III.

Akkor aztán körülnéztem. Hát pajtás, láttatok valaha pénzt, vagy se, de én láttam akkor. Mindakét szememet jóllakattam a nézésével. Még fel is peckeltem üket, hogy: most vizslassatok, most bámészkodjatok, mert többet mig világ ez világ, ebbe nem lesz módotok, hogy ennyi kincsbe duskálkodjatok. Osztán marokra szedtem a pénzt. A nagy vasas ládák mind tele voltak szintig, még ki is csorgott belőlük a sok arany. Igy szórtam én két kézzel, lapáttal, mint mikor gyerekkoromba az anyám buzát mosott, osztán ponyván száritotta, osztán én belehasaltam a tisztába, mintha fürdik az ember a tóba. Még a karomon is felhuztam az ujast, ugy nyultam bele, hogy a bőröm mind érje az aranyat. Szép sárga volt az arany és nagyobbrészt átlátszó hólyagba volt kötve, amin ugy fénylik át az arany, mint a lantornás ablakon a nap.

- Mit ér, ha nem volt a kendé, Miklós vitéz! - szólott egy a sok közül a zöldben.

- Nem volt az enyém? Ki meri azt mondani! Akkor mind az enyém volt, mind a kezembe fogtam, csak ugy szijtam a jó hidegségét a forró tenyeremmel. De meg azután csak neki láttam, levetettem magamról a rossz katonaköntöst, osztán felöltöztem tetőtől talpig. A száramra zsinóros nadrágot huztam, amelyik arannyal szőtt zsinórral volt kihányva gazdagon, a lábamra a lehányt rossz hajdusaru helyett deli csizmát, a lábikrámig se ért a szára, a vállamra nyalka kurta dolmányt, csak eddig ért e, combig, hogy a nadrág sujtása messze viritson, az alja meg ugy szétállott, mint egy kisasszony derekán, de mentét is vettem, csonka ujjut, panyókára vetve, akkora peremmel, hogy a vállamat takarta. A fejemre pici süveget, két hosszu strucctollal, gyémántos boglárral... Csak a hajamat kellett vón megborotválni, olyan levente lett belőlem, olvasatlan elmehettem volna a bécsi császár legszebbik báljára.

- No te rossz abaköpenyeg, - kacagott egy legény a földön heverő fehér, sáros köpönyegen, - ugyan pironkodhatsz, ebannya, hogy most ilyes nagyurnak szógálsz.

- Én is lerugnám rossz salavárimat egy olyan gunyáért, még csak nem is sopánkodnék utána, - másikuk morgott.

- Csak legalább jó vón a posztója, de most esztendeje is, mikor fizetés volt, olyan fájlondist attak, hogy egy hónapra már mind ki volt az embernek a térgye, könyöke belőle, - sóhajt a harmadik.

- Kétesztendei hópénzből nem telik ki egy őtő ruha. Most is milyenek vagyunk, még a másvilágon se állhatunk meg tisztességesen az Uristen őfelsége előtt.

- No csak jőjjön az fizető kapitány, ebbőrbe őtöztetjük űkigyelmét, ha még egyszer karasia-posztó nélkül lát bennünket a mustrán.

- Jobb a szür, meg a daróc, mint az ű posztajuk, csak volna bár, az ugyan el nem feslik, ha szél ráfuj.

- Hallgassatok má, ni milyen fenn van a fiastyuk, oszt még nem is hallottuk, mi lett hát a Miklós bátyával a nímet kamarájába.

Miklós vitéz bevárta mig csönd lett, aztán folytatta.

- Derekamra jó görbe török kardot kötöttem, vállamra kurta puskát vetettem, akinek aranyból volt kiverve az nyaka. Csak azt sajnálottam, hogy por nem volt más, csak aranypor zacskóban, avval pedig mindent lehet, de lűni nem. Hanem bezzeg megtömtem véle tarsolyom, amit a combomra akasztottam, aranyzsinórral még más zacskókat is kötöttem nyakamba, hogy ugy voltam, mint az orvosságárus.

Hát mig én ott készülődök, készülődök, csak megszólalnak a német lanckenétek, akik engem strázsáltak. Nem értettem szavukat, de láttam nyáluknak csorgását. Ha az ajtó bé nem lett volna zárolva, ük is szivesen állottak volna bévül, hogy velem őtözzenek. Csak hedráltak nekem, nyujtogatták a markukat, hogy vessek nekik is némi nemü aranyat. Kaptok mondok, eleget benne, csak nyissátok ki az ajtót.

Hát ezt nem tudták tenni, hanem csak jön egy szép szolgálóleány s nagy fürgén vet szemet én reám az ajtónak nyilásain át. Pedertem bajszomat és mondom neki: No szép hugám, eszem azt a ragyogó csillagodat, most ments meg, egész életedre boldoggá teszlek.

Aligha értette szómat, de csak pirult a szentem, osztán sürgette a nyuzottakat, hogy nyissanak ajtót. Még kisded szütyőjébe is nyult, amely oldalán fityegett s abból kulcsokat vett elő, magyarázván, hogy evvel kinyithassák az ajtónak zárait. Én is igértem osztán aranyat bőséggel, csak kieresszenek. A három németnek nagyon kedvére volt a dolog, csak féltek a hátulütő fátul, ha két ház ebévé lesznek.

Én is kinyujtok ám a rácson egy marok aranyat s szétosztom köztük, nézték az éhesek, szinte szemük kifordult. De a gaz Luciperek nézték ám a leányzót is és elkezdték csipdesni s azt kivánták tőle, hogy kieresztenek engem a kalitkából, ha elébb sorra csókolja őket.

- Hii! A hollók golyózzanak a szemükkel! - szisszent fel egy legény.

- Mer szép volt a lány, - folytatta Miklós vitéz, - fejér, puha bőre volt, kis pirosság is volt az orcája élin. Nagy, kövér kezei voltak, nagy tőgye, derék combjai, ha itt vóna, tudom nyársra menne érte még kend is öreg komé. Csak ugy olvadt bennem is a vér és csordogált lefelé, meg felfelé, mig láttam, hogy a bestyék legyeskednek körülötte. Eb a lelke, magam se tuttam mit mondjak a szegény jánnak; mert szerettem vóna komendálni, hogy: hugám hadd csak a kutyáknak, ha engem kiszabaditanak érte; de felperzselődött bennem a magyar vér, hogy csak nem menekszek egy jánybecsület árán. A szegény jány csak huzódozott, csak sikongatott, de mikor látta, hogy nem megy máskép, takaros orcáját még egyszer felém forditotta, rám vetette két szép kis szemét, osztán odaatta az egyik kulcsot az egyik ebnek. Az mindjárt levette az első lakatot s avval neki a lánynak... Átölelte derékon, csak ugy ropogott a gyenge fejérszeméj, a két nagy markával körültapogatta s csókolta, ahol érte.

A vitézek megmozogtak, felsóhajtottak, mintha szél rengeti a nádast.

- Mikor a második lanckenét került sorra, az is megódotta a lakatot és neki a lánynak... A fogamat csikorgattam dühömben és olyanokat sóhajtottam, mint az éh farkas. Rosszul hegedülnek, ebül táncolnak itt nekem, mondék s kinokat faltam és az öklömet martam. A szegény teremtés csak rám vetette szép szeme párját és mintha azt mondta volna, no, szép magyar vitéz, vagy fizeted vissza nekem, vagy sem ezt a mai napot, de én már életem adom érted. Ott lenni rekeszbe, mint a bezárt tigrisnek; csak kóvályogtam és a fejemet martam ököllel. Kevésnek láttam a fegyvert magamon, török hancsárokba válogattam, meg négyélü kis hegyes tőrökben, német pectergében, hogy mit verjek szivükben vagy magaméban. A lány ott hevert már a márványkövön és a fehér bőrén egészen szét volt tépve a ruha, nagy fehér melle kibukott és rózsás volt és le volt törve, mint száráról a basarózsa virágja.

Tikkasztó csönd volt a zöld mezőn, távolról valami állat felnyeritett, rá a lovak nyihogni kezdtek és rugtak és nyeritettek. Az asszonytalan tavaszi éjszakában a sok férfi kirugott testtel, szikkadt nyállal a szájában fülelt a szóra és vad érzéssel élte, látta tovább a ki nem mondottat.

- A harmadik eb németje alig várta, hogy sor kerüljön rá, kimarkolta a kulcsot a lány kezéből s levetette a harmadik lakatot is az ajtóról. Mintha én ott se lettem volna; elvette az Isten az eszét az ebének.

No én is ki onnan. Markomban a kurta dákos, egy ugrással torkában szakasztottam. Ugy keresztül döftem rajta a kést, mintha vajba szurtam volna, szinte a kezemfeje kijött a tulsó oldalon, a hátán.

Akkor a másikra, aki csak alig birt észbe kapni. Tollas bot volt a balkezemben, nehéz ezüstből vert sulyos buzogány. Fejében vágtam, ahol arcát értem, s mind leszakadt a pofája. Orrátul lefelé minden csontjai lehámlottak, mintha tököt vág bottal az ember a marha elé. Hanem a két karja a levegőbe kalimpált, maga se tudta mit kezdjen, osztán csak elfordult, ledőlt, mint a felrugott bálvány és ugy tekergőzött a földön, mint a levágott nyaku kakas.

- Huj rá, huj! - üvöltette el egy inaslegény a hajdu farkasorditást s a zöld füvön, a hideg hold fényében gyönyörüségben lesték a fene kegyetlenség véres szavát a hajduk.

- A harmadik kardot huzott ekkorra. Ez volt az első, amék a jánt megszégyenitette. Á, hogy mentem neki. Te kellesz nekem komé, mondok, csak te hibáztál még, hogy eleven hust egyek. Igy ihogtam neki, mint lu az abrakos tarisznyának, s egy hajdufogással ki a markábul a kardot, hogy az ajtó felső sarkában állott meg, ugy kirepült, egy araszra ment a deszkába a hegye. Avval a markomba a gégéjét s ráfeküdtem, mint egy jánycselédre. Kell neked csók!... Kell!... s vágtam - emlékszel még az ebellette nimet anyádéra? - s ütöttem. Most markomba szakad huncut lelked.

- Füzfahegedühöz nádvonu... - lihegett fel egy legény.

- Mikor osztán felállottam, mint embernek ember farkasa - látom ám, hogy a jány ott áll szemét-száját eltátva, sápadt, mint a holt, azt hitte, hogy eszementtel van összezárva, aki csak ugy rágja az embereket, mint a réti farkas, azt se nézi ki s kicsoda. Elmosolyodtam magamat s megemeltem nyalka süvegemet, de az csak nézett rám az árva boldogtalan. Most mit tegyek evvel, mondok, hogy ép észre hozzam. Hiába szólok hozzá, mint egy gerlicéhez, nem érti szavam, mivel fizessem ki nagy ijedtségeért. Elkezdtem neki a hajdutáncot járni.

Sikkantva csapott fel tenyérbe egynéhány a lázban, lihegve heverők közül s felhujjákolt valamelyik:

- Ej huj, táncra tánc!

- Jó táncos, jó dógos! - helyeselte a másik.

- Engem uccse ugy eljártam, mint Esztergom árkában, mikor a nagy ostrom vót, a töröknek ahogy jártuk... versenyt az ágyugolyókkal!

Fellélekzettek. Nagy dicsőség nagy emléke szállotta meg szivüket.

Csönd lett. Az erdők sarkában szél indult s végigzugatta a friss hajtásokkal teli lombokat. A csillagok hüvösen fénylettek, az éjszakai szél végigszántotta a legények hátacsigáját.

- Tehenre hajdu! - mondta a varnyubajszu vastag hangján s magára huzta az abaköpenyeget.

Miklós vitéz egyet sóhajtott, még egyet hallgatott, aztán folytatta.

- A jány csak a szivire tette a kezét, meg sirt, nevetett, a szeméből köny csordogált, az orcáján meg piros öröm szine támadt.

Fogta a kulcsokat, sorra felrakta a lakatot mind s egyenként becsukta. Avval a zsebembe gyömöszölte még azt az aranyat is, amit kipotyogtattam s kézenfogvást vitt ki a teremből, be abba a kis házba, ahonnan a kötéllajtorja le volt eresztve az ablakon. Ott egy levelet vett ki a kebliből, a mellemre tette, az üngem alá dugta s erőttetett, hogy kifelé az ablakon.

De biz én nem tudtam hova lenni, mint a tökbe esett egér. Mit csináljak evvel a jánnyal, ha itt hagyom, még baja lesz miattam szegénynek... Ej, mit, mondok, jöszte velem rózsám!

Jött volna is szegény, de az anyja boldogságát! vastag volt a lelkem, nem fért ki az ablakon. Még a fejét csak ki tudta dugni valahogy utánam, de már a többije benn szorult. Megfogtam a kontyát, annál fogva vonszoltam kifelé, de azt mondta, hogy inkább elereszt magamba.

Adtam hát neki visszaszájjal egy pár forró csókot, osztán neki a széles világnak. Egy jányba kilenc ördög lakozik, majd csak kivágja magát.

A három lanckenétet istuccse jobban szántam, csak hát azér nem sirtam utánuk, mer ugyis van elég a fajtájukból.

- Van! - szólt bele a sötétben hallgatók közül egyik komolyan - veszne a magjuk. Azok eszik el kenyerünket orrunk előtt.



IV.

- Mán az igaz, - mondta a varnyubajszu vén legény, - egy lanckenét sóldos nyolc hajdunak eszi meg kenyerét.

- Igenis nyolc századnak! - mondta a másik, - mert azokat rendesen fizetik, dupla zsolddal, sóléhennel, mindennel, mink meg tizenkét hó óta fityinget sem kaptunk.

- Úgy is fizet meg nekik az Isten.

- De még a fölséges császárnak is.

- Annak a legjobban, mert hiába választunk fel könyörgő hadnagyot, hiába küldjük fel nagy költségünkkel Bécsbe zsoldért könyörgeni, mindig üres marékkal bocsátja alá.

- Aztat hiszik, hogy angyal természetjén vagyunk.

- Hát! Hogy széllel élünk.

- Ruhátalan járunk.

- Nekünk semmi se kell, csak üres szó.

- Rendeljenek a végekbe oly népet, akinek sem enniök, sem inniok nem kell, se ruha, se semmi, azok majd fizetést nem kivánnak.

- Bezzeg a lanckenétok mindig torkig vagynak a jóban; ha béteszik a lábukat ez hazában, mindjárt előveszi őket, a girhesöket a debreceni hideglelés: olyan kövérek egyszerre, mint a hizott tulok.

- Hogyne, mikor annyit esznek mindenkor, mig ujjokkal elérik.

- De milyen otthon vannak nálunk.

- Hiába, hazája embernek, hol jól folyik dolga.

- Ej az Uristen őfölsége még ezt megfizeti a császárnak, mert ugy megveri mind testiben, mind lelkiben és minden dolgában ugy szerencsétlenné teszi, hogy minden fejedelmek közt például leszen.

- Ne is busuljon ked Miklós vitéz, hogy akkor amaz nyuzott képü lanckenéteknek nyakát szegte, mint békáknak.

- Busul a patvar, - mondta gondolataiból felriasztva Miklós vitéz, - de hadd beszélem ki a többit, aki hátra vagyon.

Mert ahogy én nagy fényes ruhában fölmegyek a táborunkba, csak szalutéroznak ám nekem az őrtálló katonák és a legfiatalabb istrázsamester elibem áll, hogy aszongya, ne vegyem zokon, de most nincs itt semmi fejjebvaló, maga az ezereskapitány urunk is fenn van a város mestere, birája, hogy magyar legényt fogtak a rabláson, azt most négy darabba vágják, ugy szegezik a város négy kapujára.

- Szegezik az anyjuk hét kinját, - mondok nevetve, - hát nem ismer ked Andorás mester?

- Miklós ecsém! - rikkantott Andorás, - te vagy-é, vagy csak a lelked?

- Magam én, csak adjék ked valamit falni, maj meglátják.

Attak osztán egy ürülapockát, ugy bevágtam én azt, akár egy galambfit.

Hát osztán elmeséltem egyet-mást az istóriából, ugy tátotta ott a száját kiki, mint ti most.

Délebédre került haza az ezereskapitány. Mikor meglátott a nyalka ruhába csak eltátta szemit-száját s ugy kacagott, majd megszakadt a horpasza.

- No te ugy ki vagy nyalva, mondta, mint az ürge pünkösdbe. Hát hogy jutottál ehez.

Elmeséltem neki. Kinjába nevetett mán; oszt ü is elmondta, hogy a németek hogy meglelték az üres kalickát, meg a levágott lanckenéteket, meg a rendre bélakatolt ajtót, megesküdtek, hogy ördöge van a hajdunak s most már azt követelték, hogy a gróf vigye innen a magyarjait, s kongatják ördög ellen a harangokat.

- No csak te ne mutogasd magad, - mondta Forgács ezredeskapitány uram - holnapután virradóra neki eredünk, tovább innen, mert mán magam is megelégeltem itt a csinyeiteket.

Hej de nekem fájt ám a szivem az én tündéremért, akiért mán annyit tüsténkedtem, törekedtem, még se jutottam hozzá, hogy bár csak egy pillantásra lássam az arculatját.

De el is szántam ám magam, hogy egy életem, egy halálom, még egy próbát teszek. Még egyszer elmégyek az ablaka alá...

Ebben a percben az erdő felől csörtetés hallatszott. A zöld füben heverő vitézek, akik csendes, álmos elandalodással hallgatták már a Miklós vitéz édesdeden folyó beszédjét, felütötték a fejüket.

- Török!... - sivitotta egy éles hang a lombok alól fojtva. - Itt gyün a kontyos.

Mindenki térdre ugrott, csákányát markolta.

- Gyer elő! - mordult parancsolva a hallgatag falkanagy, akit otthon választottak el kapitányuknak s aki méltósággal viselte ez alkalmi tisztségét.

Egy fiatal legény állott elő.

- Mit láttál?

- Láttuk a Gergővel valami ötven kontyos jöttét. Sok nehéz zsákmánnyal rakott lovak vannak velük. Itt az uton vádolnak előre. Bort kellett nyakalniuk, mert semmit se vettek észre bennünk.

- Csülökre hajdu! - szólt a falkanagy.

Szivósan, villogó szemmel, megfeszült inakkal állottak körül a portyázó hajduk.

Fenn az égen a csillagok is izzóan villogtak le rájuk.

- Ki lesz martalék?

Öten, hatan ugrottak elő, a falkanagy rájuk nézett. Négyet rendelt első csapatnak, hetet másodiknak, tizenketten maradtak utolsóra.

- Kiki megtegye emberül a dolgát.

A legények a nagy éjszakában összecsikorogtatták a fogukat s olyan erővel markolták a csákány nyelét, reszketett belé az öklük.

- Aki e szerencsét megrontja, halál fia.

- Ugy, - mormogták helyeselve.

- Mindenki kettőt üt le, a harmadikat keresi.

- Első rátán a martalék szétugrasztja. A másikon a lesők szétverik, mi a harmadikon koncra vetjük. Egy se szabaduljon!

- Ugy.

- Hátulról levágni a lóról... A lónak baja ne legyen; egynek se.

- Ugy.

- Előre, huj!

Halkan, félelmesen, mint a torokbaszakadt farkasüvöltés adták ki a hangot, a dörmögő, rémitő huj rá huj-t s szinte nesz nélkül, alig valami csörtetéssel haladt be az előretolt két kis csapat az erdő sötét utjára.

- Tüzet!

Egy pillanat alatt szétgázolták a hamvadó tüzeket s földdel hányták be a parázsló fadarabokat.

Aztán váró izgalommal lesték a távolt. Készen, lesen, guggolva, hogy bármely percben rajta lehessenek az ellenen.

A távolban gyanutlanul közeledett a törökfalka, amely szintén rablani járhatott a zöld füvön; mert a pogány is igy élt tavasz időn, szabad kenyéren. Nem is álmodták, hogy árokba szakadnak vidám éjszakájukon. Már a jó fülüek hallottak egy-egy lónyeritést.

Hosszu, ideges percek teltek.

Lassan lecsillapodtak s a rendes kerékvágásba jöttek. Az öröm tulságos volt, hogy a sovány portyázás után "nyelvet fogjanak", török martalócokat vagy tán épen zsoldot, pénzt szállitó rendes katonákat találjanak, akik épen lesre düljenek be nekik.

De aztán ebbe is belenyugodtak s a nagybajszu megint panaszra forditotta a szót.

- Még fegyverünk sincs. Hogy védjük a fölséges császárt, ha nem ád fegyvert. Ilyen kézbelivel dolgozni. Csufság e!

- Egy puskáért esztendei hópénzemet odaadnám, - mondta másik.

- Szekercét is olyakat adnak, hogy ha páncélt érek vele, elszakad a nyaka.

- Ki vág páncélt a vassal? Ne pocsékoljátok a szerszámot! Mindig a puhába kell találni. Az eleven hus nem csorbitja ki.

- Még a csontját is kerüljétek, alig van máris jó fejsze az őrség kezén. A sok kalapálástól mind lekopott, meg a köszörüléstől a tolla.

- Elég vón azér, ha egyszer a mustramesterre fordétanánk.

Megforgatták kicsit a baltákat és nagyobb keserüséggel szoritották, mint mikor a törökre fenekednek. Ez csak mesterség, egyszerü dolog, akár a favágás, amaz indulat dolga, a sziv érzéseé, az agyvelő elborulásáé. A mustramesterek fizetik gonoszul, csalóul, hitványul a katonát.

- Hagyjátok mán a bajt, mindig csak azt. Inkább Miklós vitéz mondja el, hun hatta, mi lett hát a jánnyal? Legalább csendesebbek is leszünk.

Miklós vitéz halkan köhintett s hosszu bajszát végigsodorta gondolkozva. Egy felriadt madár károgva repült a gyenge holdfényen.

- Hun is hattam, hun nem.

Abiza. Hogy fenekedtem nagyba, hogy addig nem halok meg, mig egyszer legalább nem látom a jányt.

Másnap Forgács gróf urunk ükigyelme kiadta parancsul, hogy hajnalra kész legyünk mindenféle szerrel az utra.

Napszállat felé kiszöktem a táborból. Szoros parancs volt, hogy embernek kiszállani a karámon nem szabad.

De ha nékem még főbenjáró dolgom vagyon.

Mentem a váromra, ahol két hete állottam őrt minden napon.

Állottam, állottam s felnéztem keservesen a magas kübálvány fal tetéjibe, ha hallanám legalább egy hangját az én Tündér Ilonámnak.

Egyszerre csak felcsendül a kacagása. És abban a minutomban csak ereszkedik lefelé a kötélrétolya...

Elhallgatott. Az erdő tulfelén fölsivitott a martalékra előretolt négy hajdu rémes farkasüvöltése:

- Huj, huj, rá!

Mint ahogy a réti csikasz üvölt a nádasban a gulyára, amit a hajtók terelnek Debrecentől Bécs városig.

A hajduk szive megremegett az örömtől, a zsákmány beakadt a fogóba. Felvillogó szemmel hallgattak, mintha a szivük dobogása is megállott volna. A fokosa, szekercéje, fustélya nyelét marokra igazitotta kiki.

Fojtó, mély suttogás szólalt meg.

- Hát osztán?

Miklós vitéz rekedten, fülelve és vadleső elszánással görbedt előre, ugrásra, s folytatta:

- Mint az erdei gilice, ugy kacagott... A másik percbe, mint a sziven szurt gém, ugy sikoltott fel... A szivemet hasitotta az a sikoltás...

Lassan beszélt, meg-megszakitva a szót. Leste a többivel a harc távoli hangjait, a halálorditásokat számolta s meg volt elégedve. A négy fiu jól dolgozott. Legalább tiz martalóc vonitotta ki ott a lelkét...

- Vártam, vártam, reszketett a velőm... Mi történt, mi esett... Ott találták, mikor reám lesett... Mikor tán már szökni akart hozzám... A kötéllétrán... A rétolya megállott féluton. Csak félig jött le, akkor megállott... Akkor sikoltott olyan sziveszakadtan a lány...

...Mély csönd szakadt rájuk, Miklós vitéz is néma lett. Félig holtan várták, jön-e tovább a vad az uton, beljebb a nyelven a csapdába a szájukba.

Végre, mint az égzengés, szakadt ki a veszett rivalgás. A lesők orditása!

- Huj rá, huj!

Megpihent a szivük s ujult erőre kaptak feszült izmaik.

A hét "leső" legény emberül dolgozott, a török orditása messze hallatszott, hajdu-nesz semmi már.

- Csak meséljen ked Miklós vitéz.

Miklós rekedt volt, le a gyomráig.

- Az ablakba csak meglátom a lányt. Fenn, az ég tövénél. Mint egy kidugott fehér zászlót... A másik szempillantásra kiveti magát. Ott hullott le elibem, mint a lőtt galamb. Ahogy az aranyai hulltak.

Mélységes, fájdalmas, döbbenetes csönd lett.

Valamelyik marcona hajdu aztán az orrát fujta, könnyét nyelte...

S akkor elkezdett recsegni, ropogni az erdő. Vad iramodásban tört előre a megmaradt török csapat s a tizenkét torkon egyszerre robbant ki a rémületes vad orditás:

- Huj rá, huj!

- Egy se maradjon! - rikoltotta a falkanagy s a másik percben ott voltak már a lovak hátán, mint vérebek s a kurta fejszék a puhát keresték, az eleven hust és kerülték a csontot, a vasat, kimélték a szerszámot.

*

Szép napos, harmatos hajnalon, lóháton kocogtak fölfelé, haza a hajduk. Jó csontu sovány lovakon ültek; vezetékük is volt szép számmal megterhelve emberül prédával.

- Tizennyolcan maradtunk - mondta vigan a varnyubajszu s gyerek-vigsággal mutogatta nagy sárga fogait.

- A négy martalékba került... - mondotta nyugodtan a falkanagy.

- Meg a kis Pistába köztünk.

- Az ebanyja, amit számit, csak röhögni tudott, de sose volt ember semmibe.

- Nem baj, csakhogy lovaink vagynak.

- Mán gulyát fogunk rajtuk.

- Elkél. A császár hópénze mellé.

- Mit szól várnagy urunk?

- Kikapunk ám tülle a négy martalékér.

- Az igaz, hogy három is elég lett vóna.

- Kusdi! Ha te leszel falkanagy, tégy kettőt martalékra, majd ott hagyod mindenestül fogad.

- Jó vót-e... Ugy jó, ahogy van.

S komolyan és bólogatva ülték a jó, csöndes lovakat, amelyek csülökig gázoltak a koratavaszi zöldben.

- Ej Miklós vitéz, ha ked elhozhatta volna ama német tündéri leányzót - rugtatott tisztelettel az élén baktató nagy bajszu Miklós vitéz megé egy nagy sebbel éktelen suhanc.

Miklós vitéz a szeme sarkából végig mustrálta a fattyat.

- S mit kezdenék véle. Pirinc vagyok ugyé a császár zsoldján.

- Ammán való - igy a varnyubajszu - még egy mocskos paraszt menyecskét is csak éhhel tudunk tartani...

- De csak jöjjön a mustramester egyszer fizetésre, most nem fog kiszabni jussunkból.

- Most nem. Tömlecre vetjük.

- Mint a németiek Miklós mestert.

- Az ám, a kéncses komorába.

- Ott majd gyönyörködhet drága marháinkban, a rozsdás, kézre való vasakban, hajdu alá szabott deresben, meg a békák és kégyók szeme villogásában, akivel a hajduk szokják mustrálni.

- Majd felőtheti rongyainkat, mint Miklós vitéz a grófi gunyát.

- Tenném magát lakat alá a császár üfelségit - megtanétanám.

- Ne káromoljon ked, má nappal vagyon.

- 'Szen csak arra tanétanám, hogy becsülje meg a magyart s nem az nyuzott képü lanckenéteket hizlalja zsirunkon.

- No csak jól tette ked Miklós vitéz, hogy legalább ama háromnak benne szakasztá hitvány, lánytipró életit...

S vigan, csöndesen, derüsen poroszkáltak nap ellen; gulyát kerestek még, ha már lovon pihenték ki magukat.

A lovak le-lebukták fejüket s bele-belefaltak a kövér zöld fübe.



Miháj.

- Elbeszélés. -

I.

A szekér lassan zörgött hazafelé a mezőről. Frissen kaszált lucerna volt felvetve a könnyü kis, csinos, zöldre festett szekérbe. A két jó járásu ló könnyedén, repülve vitte a szekeret, érezték, hogy a fiatal ur hajtja őket, még a lábuk is táncosan járt az araszos mély, puha fehér porban.

Mihály vidáman mosolygott s éles, tiszta hangján tovább mesélt a segédjegyzőnek, akit a szerelmi dolgokról világositott fel.

- Á, én már kiismertem a lánynépnek minden fortélyát. Az én eszemen nem jár tul semmiféle kisasszony!

Büszkén, tele hanggal beszélt s ócska zöld vadászkalapját a szemére huzta. Bátor volt, tele önbizalommal s napbarnitotta arcu, tele vérrel, tüzzel.

- Hát szerelmes sohsem volt Mihály? - kérdezte a segédjegyző, aki halvány fiu volt, tele az arca apró, vérmes pattanásokkal, s ha lányokról volt szó, mindjárt remegett a térde.

- Szerelem? Hát az mi?... - nevetett Mihály. - A jányok felbámulnak a holdra, osztán a szemük sarkából azt lesik, el akarja-é venni őket az ember. Ha kinézik a jó pasast, akkor ugy ábrándoznak szakmányba, olyanokat sóhajtanak, mint Néró kutyám. De ha nem érzik meg egy-kettőre a házasság pecsenyeszagát, akkor bezzeg röhicskélnek, másra gondolnak és aztán mindjárt, mindjárt ott hagyják az embert, ha egy uj potykát sejtenek meg.

- Nagyon kitanulta ezeket, Mihály, - mondta a segédjegyző, s elnézett messze a mező felett. A távolban fehér napernyőt látott, mintha egy kis szél valami virágot libegtetett volna a sárga mező felett.

- Én bizony ismerem az életet. Vén róka vagyok, - mondta Mihály önérzettel s az ostorával meglegyezte a lovait, a két fiatal csikó felkapta a fejét s szaporázni kezdte az ügetést.

- Nem is fog megházasodni Mihály, soha?

- Meg biz én. Ha találok egy igazi nekem való feleséget. Az ember körül mindig kell asszony. Az én vagyoni viszonyaim, sajnos, nem engedik meg a házasságtalanság luxusát. Különben is asszonnyal lehet gazdálkodni csak.

- Látja!

- Mit lássak. A nő az olyan korlátolt és szük agyu, hogy mind kapzsi, fösvény, zsugori a magáéban. Ha keresni nem tud, legalább rajta ül a vagyonán. Ha én magamba volnék, a béresek, cselédek a szememet is kilopnák, de hogy ott van az anyám, van aki vigyázzon mindenre. Mondom, ha az anya meghal, meg a hugaimat férhe viszik... mert a jányok, azok még nem igen alkalmasak semmire, azoknak a maguk vadászatán jár az eszük... hát én azonnal megházasodok. Ha a kutyám megdöglik, akkor is sietek szert tenni egy ujra, pedig az asszony a gazdaságban többet ér ezer kutyánál.

Mihály elkezdett röhögni. Erős fogai villogtak kis fekete bajusza alatt. Fekete, csillogó, gyerekes szemei vidámak voltak és szépek s poros arcán valami gyönyörködtető jóegészség sütött. Aztán fütyörészni kezdett a friss szellőn vastag, sötétpirosra duzzadt, szépvágásu ajkaival s belehajtott a friss, üditő szellőbe.

- Nagyon reálisan fogja fel az életet, Mihály, - mondta a segédjegyző s merengve nézte a fehér napernyőt, amely egyre közelebb volt az utkanyarulatokon.

- Hja, én már tul vagyok, barátocskám, az olyan szamárságokon amiket az ilyen ifju urfiak ideálizmusnak, mi a nyavalyának neveznek. Én már nem szoktam holdvilágos éjszakákon ábrándozni. Ha nekem nő kell, épugy szakitok magamnak barátom, mint ha enni kell, hát eszek. Van elég jány, meg asszony, osztán mind egyre megy a. Azt hiszi, hogy az a fehér napernyős többet tud adni szerelembe, mint az a jány, amék gereblyét visz a vállán?

- Azt.

- Szamárság. Lássa én már nem nézem a bőre szinét, nem tapogatom a husát, én nem szoktam sokat teketóriázni. Én magam járok a marha után, kaszálok, dógozok, szántok, ha kedvem van, az én izmaimnak nem kell sok birizgálás, én egy-kettőre készen vagyok az asszonyozással is; annak a kedvéért ugyan kettőt sem lépnék ám.

- Ajjaj.

- Mit jajgat, - kacagott fel Mihály s vállon csapta a segédjegyzőt, - tán azt hiszi, ennek a tanitónőnek, akinek az a mániája, hogy mindig a mezőn mászkál, ennek a kedveért csak egyet is lépnék! vagy léptem! Fütyülök a csipkebluzára, a fehér napernyőjére... Már itt van vagy két hónapja, de én ugyan még meg se láttam, meg se ismerném, be se vagyok mutatva neki... Nem vagyok én gimnázista, hanem paraszt, a krisztusát... Az anyával a multkor ugy összevesztem miatta. Erővel azt akarta, hogy menjek el valahová, ahol ez is ott lesz... Nem megyek én... Majd én a sáros csizmát lehuzom, oszt másikat veszek egy tanitónőért... Ez sincs több kiló hus, mint Máté Rózsi, akivel a mult éjjel... Pedig ez is jó darab...

Csendesen nevetett, hamiskásan hunyoritott s örült, hogy a szemérmes fiatal segédjegyző fülig elvörösödött, de lenyelte a viccet, sőt vele röhögött, kaján férfinevetéssel.

A domb kanyarulatánál egyszerre csak szembe volt velük a fehérnapernyős tanitónő.

A segédjegyző ijedten kapott a kalapjához s igen nagyot köszönt.

Mihály egészen kijött a sodrából s elforditotta a szemét. Egy ujjal sem nyult a kalapja felé, hanem jól megnézte a sánta lovának a hátulsó patkóját.

Már messze elhagyták a fehér napernyős lányt, mikor megszólalt Mihály.

- Hát ez az, ami engem idegessé tesz. Mit mosolyog rám. Mikor láthatja, hogy szándékos volt a dolog. Mintha csak az én kedvemért sétálgatna mindennap a mezőn.

- De bocsánat, Mihály ur... Az én köszönésemet fogadta.

- Haha. És rám nézett, a szemembe mosolygott...

- Bocsánat, ez egy kis önhittség...

Mihály hirtelen odapillantott a segédjegyzőre. Ez a gyerek, ez kötekedik!

- Kedves barátom, nem én vagyok az önhitt... Hát azt hiszi, hogy ha együtt van két fiatal ember, van olyan lány, amelyik a kettő közül nem arra mosolyog rá, amelyik feleségül is veheti őtet.

A segédjegyző belátta, hogy nincs.

Hallgatagon zörgött velük a kocsi a falu felé. A fák közül már látszott a templom magas teteje s kissé a régi nemesi kuriák manzard teteje is ki-kifeketéllett.

- Nem mondom én azt, hogy pénzért elvenném az ördögök öreganyját is. Venné a fene - szólalt meg Mihály. - Hogy oszt a pénzeért a nyakamon üljön. Az nekem drága. De hát egy olyan lányt csak nem vehetek el... Egy tanitónőt... Akinek semmije sincs... Senkije... Az ember meg se tud vele jelenni... Mindenünnen kinézik... Mindig azon kell harcolnia, hogy az ember elfogadtassa a rokonsággal... ismerősökkel...

A segédjegyző lehuzta a válla közé a fejét, hallgatott.

- Neki jó volna. Az igen. Az nagy ugrás volna. A régi rektorházból az első kuriába. Hát azért mosolyoghat.

- No de bocsánatot kérek... - mondta a segédjegyző.

- Mi?

- No de bocsánatot kérek, ez már mégis nagy anyagiasság...

- Hogy?

- Én tisztán láttam, hogy nekem köszönt.

- Persze, hogy magának köszönt. Nekem nem köszönhetett, ha én nem köszöntem neki. De nekem mosolygott.

Az egyik ló megbotlott, Mihály odanézett a lába alá s mérgesen rántotta meg a gyeplőszárat.

- Ne bolond ne, tán neked is elvette az eszedet a tanitónő.

A lovak gyorsabban haladtak s egyenletesen.

- Á barátom, - szólt Mihály. - Ilyenekkel fogják a medvét. Egy ilyen mosollyal, de én nem vagyok medve, nem megyek rá a lépre.

Parasztok köszöntek fel, Mihály fogadta szórakozottan.

- Én addig ugy se házasodok meg, mig az anyám él. Azt én régen elhatároztam. Annál olcsóbb asszonyt nem kapok. Neki már nem kell se ruha, se mulatság, semmi. Ő már egy jó vén asszony, aki csak dolgozni szeret. Takarékoskodni... Ha ő meghal, nem mondom, akkor keresek magamnak egy nekem való feleséget. Olyat, aki ért a gazdasághoz, abba nőtt, tud főzni, sütni, libát tömetni malacra, házidolgokra felügyelni, cselédnek kiadni, tud mindent; ne nekem kelljen vele harcolni, kinlódni, mig betanitom. A fene fog még asszonyt is dresszirozni, elég nekem a csikóimat, tinóimat, meg a kopómat.

Beértek a faluba. Parasztlányok jöttek szembe, gereblyével a vállukon és szemérmesen lesütött szemmel, vagy kihivó kacérkodással köszöntek fel a szekérre, Mihály urra. Mihály szórakozottan bámult rájuk s egy szemmozdulattal sem fogadta a köszönésüket. A segédjegyző megemelte a kalapját.

Mikor jól bent voltak a faluban, Mihály felkiáltott:

- Az istenit neki! Mégis csak nagy parasztnak tarthat engem az a kisasszony... Hogy még a köszönésit sem fogadtam... Mi?

A segédjegyző, mintha itt emberek és házak között bátrabbnak érezte volna magát, kissé tulságosan kihivó hangon mondta:

- Legyen nyugodt, hogy nem köszönt magának. Nem olyan lány az. Karakteresebb lány, mint amilyeneket Mihály ur ismert eddig... Mi nagyon jól ismerjük egymást.

Csak ugy remegett az egész fiu, valami belső izgalomtól.

Mihály oda sem ügyelt, a felső ajkát rágta s a távoli kapuját szemlélte, amelyet már nyitott is kifelé a béresgyerek. A nagy kőoszlopos vaskaput, amelynek vaslécei rozsdásak voltak s jobbra-balra görbültek. A kapu fölött ott a cimer is, de berozsdásodva, a sárkány a három ágyugolyóval, amint őrt áll a mai szegénység fölött.

Mihály ráütött a fejével a gondolatára.

Szó sincs róla, mégis nagy marhaság volt, hogy nem köszöntem. Most el volna intézve az egész. Igy meg muszáj vagyok megismerkedni valahogy vele... Hát azt mégse türhetem, hogy olyan nagy parasztnak nézzen, aki egy hölgynek vissza se tud köszönni.

Megrántotta a gyeplőt s visszatartotta a lovakat, mert kőre vitték volna a szekeret a kapu előtt.



II.

A patika üvegajtajában ott ült a szép délutáni napfényen, amely a sürü gesztenyefa lombján szürődött át, Berci bácsi, a vén patikus.

Még korán volt, senki sem került hozzá egy kis csöndes beszélgetésre a az öreg ur nagyokat ásitott a délutáni alvás után s a szemét dörzsölgette. A fán egy-két veréb csiripelt, a levegő tele volt a jó édes patikaszaggal.

Végre megjött az alkonyat s az emberek ki mertek bujni a hüvös, pincelevegőjü, letakart, lezsaluzott ablaku házaikból vagy hazakerültek a mezőről, ahol fárasztó és izzadt munkába voltak belefulva.

Cirbesz ment végig a kopójával az utcán, a volt főbiró, akit az adósságai miatt mozditottak el az állásából. Azóta a száraz, kis fekete ember alig megy ki a faluból s fürjeket keres naphosszat a dombos határban.

- Jó napot, Berci bácsi! - köszönt be s egy kis habozás után be is fordult.

Megfogta az öreg ur puha nagy kezét, de csak ugy ujjheggyel. Rögtön el is eresztette. Unta az öreget, mint mindent a világon, dehát az ember rá van kényszeritve, hogy éljen, mit tegyen, el kell fogadnia a világot, ha már megvan.

Most már ketten ültek.

- Jó idő van - szólt Berci bácsi.

- Jó.

- De a kukoricára elkelne egy kis eső.

- El.

A főbiró szivart vett elő s rágyujtott. A kutyája a lába elé hevert karikába s a legyet kapkodta. Mintha megduplázódott volna az unalom, amely eddig még békésen szunditott a patika üvegajtaja előtt. Nagy rakott szekér nyikorgott el az utcán; két kis sovány ökör huzta, a nyelvét nyujtva. A szekér tetejéről hosszubajszu, sovány paraszt lógatta le retkes nagy fekete lábát s egy ujjal csutka szalmakalapjához köszönt, de az urak oda sem ügyeltek, nem fogadták.

Ujabb alak tünt fel az utcán. Hegymegi doktor jön, idegesen rángatva a vállait. A patikus, meg a volt főbiró kissé érdeklődve nézték a kisdiákos, deresfejü urat, aki vékony derekát idegesen rángatta, s türelmetlenül rágta kurta nyirott bajszát. A mezőről jött, a szőlőből, ahol veszekedett a munkásaival és oktatta őket s közben az összes arcizmait kinosan össze-vissza tekerte.

Barátságosan köszönt be s megállott:

- No mi van? - dugta két öklét a zsebébe a doktor, hogy barna meggyfabotja az égnek meredt, mint a puskacső.

- Semmi, ülünk - mondta Berci bácsi. Hegymegi nem várt sok biztatást, hozzájuk ült. Levette kemény szalmakalapját s zsebkendőjével a homlokát törülgette. Foltonkint egész vörösre dörzsölte az arcát s a szemöldökét felhuzta magasra, a haja tövéig. Akkor elernyedt és összeesett. A főbiró jóizzel szivarozott, Berci bácsi kedélyesen pipázott, de Hegymegi nem volt dohányos ember. Ahogy ráborult a nyugalom, a csönd, ugy összeesett, mint a levetett keztyü; csak néha-néha rántotta fel a balvállát a füléig, idegesen, mint a Cézár, amely türelmetlenül verte el vágott farkával a legyeket.

Akkor toppant be közéjük Mihály.

A fiatal ember kissé felverte az öregebbeket. Mintha követ dobnak a vizbe, az álló tóba.

- Kicsipte magát az urfi - mondta az öreg patikus és hosszan kacagott, ugy hogy a szemei egészen belevesztek vastag arca ráncaiba.

- Illik is - mondta Hegymegi doktor - fiatal ember. Ne járjon ugy, mint egy tanitó.

Mihály nagyon röstelte, hogy frissen van borotválva, hogy tiszta inget vett, a cipőjét kifényesitette, ruháját lekeféltette. Röstelte az uj szalmakalapját, a friss kék nyakkendőjét, amelybe egy arany bogár volt tüzve s azt hitte az egész falu róla fog pletykázni, amiért igy váratlanul felébredt. Eddig szinte tulozta a lomposságot, maga hányta a trágyát a szekérre s ugy ment végig az utcán és kifeszitette a mellét, mint egy parasztlegény.

- Bizony snasz világot élünk - mondta Hegymegi doktor - nem is ismerek rá a kerületre, mintha nem is abban az országban laknánk itt. Az a népség, ami ma van. Nem is ismerek rá. Elpettyhüdt alakok. Én legalább jó napokat éltem itt valaha. Annak örülök, hogy legalább én leszedtem a tejfelt idejébe.

A patikus hangosan kacagott. A főbiró hosszu füstöt szijt fel s szótlanul eresztette ki az orrán át.

Mihály széket hozott ki a patikából s leült. A nap kezdett vesziteni a tüzéből s a gyógyszertár belső helyiségéből, a nyitott vasrácsos ablakon át a gyógyszerészsegéd fuvolázása hallatszott fel.

Ötszörös lett az unalom, tizszeres. De jóleső és lebékitő, hizlaló. Nem volt beszélni valójuk, dohányoztak, Mihály is cigarettát sodort. A segéd fuvolája olyan bánatosan dudorászott, valami ismeretlen, idegen szelid melódiát, mintha téli éjszakákon a szél fujdogálja énekét a kémény likain.

Egyszerre csak mind az öt férfin villamos áram futott végig. Önkéntelenül kigyult a tekintetük s előre néztek, végig az utcán. Hegymegi doktor felrántotta vállát kétszer-háromszor a bubjáig s még meg is vakarta válla hegyivel a fejét, mint az ökör a szarvával a hátát A főbiró villogó szemmel hajolt előre s orrlikai kitágultak, akár a szimatoló agáré. A vén patikus nagy hasa fölé buktatta előre kis dagadt, vörös fejét s apró szürke szemeiben apró, fényes pontok látszottak; a segéd kihajlott az ablakba s ugy fujta, majd megszakadt a tüdeje, a fuvolát. Mihály azonban egy lépést visszahuzódott kemény kerek székén s ellenségesen nézett.

Már egészen itt járt előttük a lány. A nagy bronzhaju, szőke lány, fehér napernyőjét a vállán forgatva csendesdeden. Az önérzetes lépésü, fehérbőrü, kipirult arcu fehér lány. A tanitónő.

Az öreg patikus megemelte a kalapját, az ócska, zöld kis posztókalapot.

Utána Hegymegi doktor kapta le kerekszélü szalmakalapját s hangosan köszönt:

- Kisztihand! Hova, hova?

A lány nevetett. Husos, duzzadt, széles ajkai szétnyiltak s kissé rendetlen fehér fogai előragyogtak.

- Megyek a mezőre, sétálok.

Hegymegi doktor már ott állott a zöldre festett kis rácsos ajtónál.

- Jól teszi, az egészséges.

A főbiró ridegebben egyenesedett ki s szintén megemelte a kalapját.

- De veszedelmes! - mondta.

- Miért? - kérdezte vidáman a nagy lány s vékony csipkebluzából, s csipőn megfeszülő, fehércsikos, harangalju szoknyájából pompásan tüntek ki az idomai.

A főbiró nem felelt, felduzzasztott tokával mosolygott.

Mihály előbbre lépett.

- Kezét csókolom, - mondta, - mi még nem is vagyunk bemutatva egymásnak.

A lány kezet nyujtott. Mihályt erős hőség futotta el, mikor ezt az erős, nagy, puha kezet megfogta. Ezernyi apró fehér foltocska volt a lány fehérpiros bőrén, egészséges tarkaság s a könyöke felé gyönyörü vonalban karcsusodott el a telt karja.

- De azért ismerjük egymást - mondta a lány s oda köszönt az ablakba a gyógyszerészsegédnek, aki abbahagyta a fuvolázást.

Azzal tovább ment a keritésen tul; fehér himzett napernyője eltakarta a fejét, vállát, csak erős, karcsu dereka és ropogó, suhogó hosszu szoknyája, meg a szürke vászoncipőjének a néha kivillanó formája látszottak.

Mihály ugy érezte, egy kis megtorlás volt a lány hidegségében a délelőtti nem köszönés miatt; célzásnak vette a lány szavát s dacosan szegte fel a fejét.

A három ur összenézett és cuppantott, hunyoritott. Az öreg patikus halkan nevetett, hogy a szók is rengett bele. S egyszerre csak megindult a beszéd, gyorsan és suttogva és a fejüket összedugták.

- Jó figura. Jól fest, - mondta Hegymegi doktor.

- Há há, - kacagott a patikus és hanyatt vetette a fejét.

- Van neki, mondta a doktor s tenyerével mutatta, hogy szeretne rápaskolni a lány tagjaira.

Egy percre csönd lett; irigyen s féltékenyen néztek össze. Aztán utána bámultak a lánynak, mig csak látták.

Mikor eltünt az utca kanyarulatánál, fellélegzettek. Az ablakon belől egyszerre megszólalt a fuvola is és szivszakgató bánatban adott hangot, mintha este a fülemile kezd rá a jázminbokorban.

- Szeret a mezőre járni, - mondta a patikus.

- Szeret, - kapkodta a vállát, Hegymegi doktor, - minden délután látni valamerre.

- Délelőtt szekérrel jöttem haza, lucernát hoztam, találkoztam vele, - mondta Mihály, - de még akkor nem voltunk bemutatva egymásnak. Nem köszöntem neki.

Hirtelen megröstelte a mentegetőzését.

- Jó kis nő, - mondta komiszkodva, - egy hétig elkutyálkodnék érte.

- Vagy körülte, mi, Mihály? - nevetett a főbiró.

- Azt elhiszem, - szólt a főbiróval egyszerre Hegymegi doktor, - még fontra is megéri az árát. Ritkán kap az ember ilyen pácienst! Ugy-e öreg! - s a meggyfa botjával hasba lökte a patikust.

Berci bácsi lehunyta a szemét s göcögött.

Melegség futotta el őket s felszabadult a nyelvük. Szilaj megjegyzéseket engedtek meg maguknak s az arcuk éle kipirult. Ugy viselték magukat, mint tavasszal a megbolondult mének s szabadra eresztették a fantáziájukat s a nyelvüket, ahogy csak a falusi, kipihent vérü magyar urak tudnak szókban fürödni a csinos nők kutfejénél.

Mihály egyre vadabb lett. Igyekezett tullicitálni a vén kujonokat.

- Nem én, - mondta, - ez egyszer nem sajnálom a fáradságot, utána vetem magam.

Az öregek irigyen néztek rá s már is látták, hogy sikerült. Hja, fiatal ember. Birja is, teheti is. Vén és kellemetlen feleségeikre gondoltak, akiknek szemölcs nőtt az arcán s a sok pletykában olyan parasztosra kopott a nyelvük és a gazdaság körül, a falusi lomposságban formátlanra idomtalanodott a termetük. Egy pillanatig sem haboztak, hogy Mihályt visszautasitás is érheti s a fiatalságukra gondoltak, az eltünt ifjuságra.

- Megéri a fáradságot, - hát csak rajta Mihály... Minden percért kár... - mondták össze-vissza.

Mihály izgatottan pödörgette kis fekete bajszát.

- Nem is töltöm az időt! - szólott mosolyogva s felállott.

Idegesen nyujtott kezet az uraknak s megrázta az öreg patikus puhányszerü nagy lomha kezét. Az öreg balkezével megveregette a jobba fogott kezét s alig akarta elereszteni.

A főbiró szárazon, alig érintve adta a kezét s arra gondolt, hogy ha valahonnan száz forintot kaphatna készpénzben. Hegymegi doktor meg is veregette a Mihály vállát s a szemét-száját harminc felé rángatva, a fiatal ur arcába lehelte pálinkaszagu irigységét.

Még a gyógyszerészsegéd is, mintha megérezte volna az időjárást, az ablakba állott s szomoru futamokat repitett a ruganyos, ideges léptekkel nemes vadászatra induló Mihály után.

Mihály a segédjegyzővel is találkozott az utcán.

- Hová tetszik menni, Mihály ur? - kérdezte azzal a féltisztelettel, félbizalmaskodással, amely mindig fonákká teszi a nem egyrangu s nem egykoru fiatal urak közt a viszonyt.

Mihály felülről nézett le a fiatal gyerekre.

- Megyek, megcsókolom a tanitónőt.

S hogy a fiu biborvörösre vált arcát s zavarát látta, magyarázva tette hozzá:

- Már megismerkedtünk... Már köszönünk egymásnak... A kicsike a füzes felé sétált előre... Ott lehet! Nem igaz? Fák alatt... Ott senki sem látja...

A fiatal fiu reszketett s nem birta levenni a szemét a vakmerő és szerencsés Mihályról s egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy megtörténhetik, amit a határozott ur igér... Tulságosan fiatal volt a fantáziája. A legszertelenebb lehetőségre gondolt s azt is fájó kétségbeeséssel vette biztosnak.

A térde remegett, a gerince zsibbadt volt, a szeme könnyes. Már egész csomó verset irt a tanitónőhöz és egyet sem mert megmutatni neki.



III.

Amint a mezőre kiért, mindjárt meglátta a sárga tarlók és zöld mezők fölött a fehér napernyőt.

A leány azonban nem a füzesek felé ment, hanem a mezei uton haladt előre a szántók között, ahol egyetlen fa sem volt, s a legmagasabb az utszéli grádicskóró volt a mezei bokrok közt, amelyek alatt csókolózni lehetne.

Mihály elkezdett lassabban haladni, s egyre gyávábban nézett utána a lánynak.

Milyen bátran tud egy uriember merész fogadkozásba törni ki egy védtelen leány felől s lám mégis a legbátrabb is némi gyávasági rohamokkal kénytelen megküzdeni, ha tettre fordul a dolog.

Bizonyára nincs semmi ok a gyávaságra. Hiszen egy fiatal leány éppen ugy tele van vérrel, mint a fiatal férfi. Csak meg kell találni a pillanatot, amikor a leány fantáziájához hozzáfér az ember... De hogy lehet megtalálni a nagy és titokzatos zárnak ezt a titkát.

Véletlenül... Csak véletlenül... Ha éppen összehangzik az elvetett szó a sziv s a vér rezonanciájával. Különben tovasiklik fölötte s nyomtalanul suhan el.

Az a kérdés, van-e célja ennek az egész heccnek, vagy nincs.

A vére föllángolt.

Cél, az van.

És mégis ahelyett, hogy utána rohant volna, még jobban meglassitotta lépteit. Olyan sima ez a határ, hogy egy mértföldről minden mezei kapás ellenőrzi a leány tisztességét. Még a mozdulatokra is ugyan vigyázzon, aki hirbe nem akar keveredni.

Összevonta a szemöldökét s ráfogta, hogy ezért kanyarodik le jobbra egy gyalogjáróra.

A zöldülni kezdő sárga tarló sarkában megállott s utána nézett izgult szivvel a nem is nagyon távolban, lágyan libbenő lépésekkel elhaladó nagy fehér leánynak.

A szive szorult s gyötrődő érzések töltötték el. Mintha egy világ s az ő legbecsesebb világa uszna el előle a távolba, s ő boszorkányguzsba fonva le lenne nyügözve, hogy utána ne rohanhasson...

- Ej, még csak ez hiányzik, - kiáltott fel szinte haragosan - hogy szentimentális legyen, mint egy... mint a segéd ur!

Lerázta magáról a meghatódás zsibbadtságát s cinikusan és ujra férfiasan indult tova.

Egy-két trágár szitok egészen rendbeszedte a hangulatát, amely már kezdett csunyán gyáva lenni s nemsokára olyan bátran és ruganyosan lépdelt a fehérre kitaposott uton, ahogy illik.

- Felőlem ötven embernek a szeretője lehet, - mondta könnyedén magában s végig vágott mosolyogva nádpálcájával a nadrágja szárán.

- Az a fő, hogy az embernek elég pénze legyen - gondolkodott tovább. - Ha a birtokot egy kicsit rendbe tudnám szedni, a fene azt a sok váltólejáratot, már megint itt van egy a nyakunkon... akkor akármikor felruccanhatnék Pestre. Ott aztán nem ilyeneket válogatok magamnak, hanem olyan nőket, hogy...

Cuppantott s vérbe borult a szeme.

- Mit törődök én ilyen kis falusi rongyocskával! Ez a legdrágább; csak járatja az embert maga után, potyára... Ezek a legkitanultabbak, ezek a látszólag ártatlan lányok... Nekünk adják az erényest, maguk közt meg, a tanitó kollegáik, meg a maga kompániájából valókkal bezzeg...

Már megint nagyon elszaladt a fantáziája.

Heves léptekkel ment tovább a kukoricása felé, ahol egész sereg nép dolgozott s a pálcájával csapkodta a gazt.

- Megszégyenitett. "Azért ismerjük egymást!" és tovább néz, elnéz a fejem fölött, azt a hétragyogóját...!

Csikorgatta a fogát s feldühödve nézett el balra, le a sik mezőre a dombhátról. A fehér napernyő ugy libegett, mint egy virágszirom. Rémlett neki, mintha alatta megcsillogott volna az enyhülő tüzü esteledő napfényen az a bronzszinű haja, az a vérforraló, átkozott dus bronzvörös haja.

- Ismerjük egymást, hát azért köszönhettem volna neki. Milyen finoman tudja szememre vetni! No megállj! Ha még egyszer találkozunk, megteszem a heccet, hogy megint nem fogadom a köszönését! Nem ismerem... Egyszeri látásra nem köteles az ember mindenkit ismerni!... Minden tanitónőt...

Elmosolyodott s megcsóválta a fejét. Aztán ujra utána nézett a lánynak.

- Szép dög.

S tizszer elmondta magában e két szót. Egyre durvábban s egyre izzóbban, szinte megrágta, lenyelte, megforgatta az inye közt, mint valami erős izü bonbont.

- Szép lehet... ugy... istenigazában!

Feltolta a kalapját a bubjára. Azután meg lekapta a régi kajla panamáját, amely olyan kemény volt, mint a bőr, de már rongyosodni kezdett a hegyin, mert minden hónapban kimossák neki otthon...

- Már veszek egy uj kalapot. Valami divatosat. Valami fess, lapos kalapot... Nagyon ágrul szakadt gavallér vagyok igy. Meg se látott a bestia...

Egy percig hallgatott.

- Pedig szép... Szép a nyavalyás...

Aztán tovább indult s félig lehunyt pillái alatt igyekezett maga elé képzelni azt a vastag bronzszinü hajat, amely vastag csigában konkorodott ki a lány lógó szélü nagy panama kalapja alól. A fehér nyakára... Milyen fehér a bőre, a puha, kövérkés álla... Tenyérrel megveregetni a nyakát, azt a szép, széles, hatalmas nyakát, amely a kivágott bluzból kivilloglott. Milyen erős, milyen kemények a mellei, milyen csipői vannak... A Drága tomporára, a kedvenc lovára emlékezett s önkéntelen kinyujtotta a tenyerét, hogy végigsimitsa...

Nagyot sóhajtott.

- Az isten verje meg... Az apámról maradt összes adósságomat odaadnám érte, ha csak egyszer...

Keservesen mosolygott a viccén, azt is ritkán mondott életében. Gyorsan, biztosan gyalogolt tovább a keskeny ösvényen.

- Ej, ej, - gondolta tovább, - az ember egyszer talál ezen a rongyos falun egy ilyen pompás nőre és ahhoz se lehet hozzájutni. Micsoda szerencse volna az, ha ez olyan szabadabb zsákmány lenne. Ha közkinccsé tenné a bájait, ahogy szegény, de nem tisztességes hölgyek szokták... Milyen örömmel adná le az ember az obulusait, hogy részesüljön a kegyekben... És mit is akar. Egy kis falusi tanitónő. Ugyan istenem, mire néz, mire számit. Attól még férjhez is mehetne egy kollegájához, legalább elemlékezhetne a vidám fiatalságára.

Szélesen mosolygott s csámcsogott. Meg volt elégedve magával, hogy ilyen jól megoldotta a tanitónőcske sorsát.

- Szép, szép az erényesség, - folytatta vidám filozofálását, amely olyan szépen kitöltötte a hosszu uton az idejét s olyan jó bizsergésben tartotta a vérét, de ha azon már régen tul vagyunk, hogy a lányt más anyagból valónak tekintsük, mint a férfiakat. Az is ember, annak is emberi szükségei vannak... Már pedig ha egy fiatal férfi kerül igy önálló tanitónak, annak bizony az az első dolga, hogy minél előbb tul legyen az ártatlanságon... Hát egy lány mit csinál? Hol és hogy hüti le az érzéki hőségét?

Mihály kezdett megint nagyon reálisan gondolkozni s csak ugy törölgette magáról a verejtéket.

- Persze - kapott fel egy ujjal, amint rájött az igazságra. - Persze, az az egy, az az egyetlenegy okuk van az erényességre! A számitás! Az, hogy nagyon drágán akarják eladni magukat! Egy egész életre akarják biztositani a jövőjüket az első csókkal. A bestiák! A szép bestiák! Tudják ezek mit érnek! Tudják, hogy csak evvel az eggyel képesek a végletekig tüzelni a férfit... Igazán, komolyan véve a dolgot, nem érdemelnek, egyáltalán semmi kiméletet sem érdemelnek!

A nádját kettőbe hajlitotta, meg kirugatta. Ujra elnézett arra, nyugatra, amerre a lány jár, de már nem láthatta a napernyőt a könnyü nyirségi homokdombok miatt.

Az ajkát harapdálta.

- Hm. De az is régi tapasztalat, hogy az ártatlansággal könnyü elbánni, - okoskodott tovább. - Ha pedig evvel nem könnyü, akkor ez nem is ártatlanság ám!... Már pedig, ha nem ártatlan, akkor meg el kell vele bánni!...

Mint aki a bölcsek kövét fedezte fel, már megint kész volt a dologgal. Egészen könnyü és vidám, friss és megelégedett lett. Már érezte izmaiban, hogy fogja derékon kapni azt a szép kisasszonyt, hogy fogja csókolni, csókolni...

Észre sem vette, már ott volt a munkásainál.

Szórakozottan nézte őket. Az arca égett, még a homloka is ki volt pirulva. A szeme ki volt égve.

- Fiatal ur, tessék jönni kapálni! - kiáltott rá egy kis fekete lány a kukoricásból.

A többi kacagott s Mihály végignézett a rongyos, istenadta teremtéseken. Aprók voltak, satnyák, lesült fekete bőrüek, kóchajuak s olyan közel a földhöz, amelyből lettek... Ezek is lány nevet érdemelnek!

- Ne bántsátok, rosszkedve van! - sivitotta egy másik éles torku huncut, akinek nagyon fel volt vágva a nyelve bizonyos kazal alatti ölelgetések óta.

- Fáj a foga!

- Mire?

- Kire?

Röhögtek. Mihályban borzasztóan feldühödött a harag.

Ugy elfult, hogy még szólani sem birt. Még arra sem érezte méltóknak őket, hogy rájuk rivaljon. Máskor visszavagdosott s tiz mázsás szókkal tromfolta le őket, vagy ököllel, szorongatásokkal, vagy a nádpálcával, ha éppen tekintélyt akart tartani.

Most visszafojtotta magába türelmetlenségét s elnézte a szeplős, agyondolgozott, gőzölgő cselédeket, a sovány, éhes nevetésü parasztasszonyokat s elfordult, mint a vásárban a kis görbe riskáktól, ahol vakon megy keresztül a kajla paraszt tehénkék közt, meg sem látja őket, de felvillan a szeme, ha egy fajbornyut lát.

Igy van hát ez a magunk fajtájánál is. Elfordult s otthagyta ezeket a satnya jószágokat, akiket még tegnap olyan gusztusára valóknak tartott s akiket egy-két forinttal olyan bőven szokott volt megfizetni alkalomadtán. Ej, haj, mennyibe fog neki kerülni még az a nagyszerü nő, aki ott kering körülötte a levegőben, a földön, mint egy csábitó és fenyegető szirén.

Szivta a fogát s fütyörészett, hogy ideges türelmetlenségét szeliditse.

Térült, fordult, megint csak arra baktatott, amerre a lány eltünt a dombok mögött. Hátha meglátná a fehér napernyőt legalább.

Amint egy halomra felért, csak szembe jött rá a lány.

- No lám, féluton elém jön, - nevetett fel Mihály s jó jelnek vette.

Hirtelen elfelejtette az egész hosszu és nyers filozófiáját, amit ugy felépitett ezen az uton s őszinte örömmel és már messziről kiáltotta a lány elé, kalapját lengetve:

- Kisztihand!

A lány mosolygott s biccentett. Ide csillogott fehér fogsora a halvány, gyönge rózsaszinü arcból. Az alkonyodó nap rásütött nyugatról s a haja ugy fénylett, mint az arany.

- Nagy sétát méltóztatik tenni...

- Jaj lássa, imádom a falut. Olyan vagyok, mint egy falusi, szeretek a mezőn járni.

- Pardon, pardon, a falusiak nem szeretnek a mezőn járni, azok csak akkor mennek a mezőre, ha muszáj...

- Hát én nem is vagyok falusi, mondhatom, hogy sokkal jobban örültem volna, ha Pesten maradhatok...

Mihálynak megvillant a szeme. Hopp, erre nem is gondolt, hogy ez pesti lány, hisz akkor van remény... Mindjárt bátrabb lett és merészebb.

- Szóval nem érzi jól magát nálunk! - mondta s a szemébe nézett.

- Tudja, mikor először hallottam, hogy bömböltek a gyerekek az iskolában, magam is rákezdtem a bömbölést.

Kislányosan hunyoritott a szemével, játszott a szájával s felvonta a vállát és a napernyője bojtjával játszott. Mihálynak elragadó volt, szinte táncolt mellette. A hangja olyan sima volt, mintha vég selymek volnának kihuzva a zöld gyepre a pataknál s Mihály ugy érezte, mintha a lelkén zongorázna a hang.

A lány lehajlott, leszakitott az utfélen egy virágot s azt kérdezte:

- Mi ez?

- Ez? Ez valami gaz.

A tanitónő édesen kacagott.

- Ez kérem Euforbia pratenzisz.

Mihály nevetett.

- Én instállom, csak azt tudom, hogy ezt ki kell kapáltatni a buzából... Nekem az elég a botanikából.

Ugy beszéltek, mintha régi, kedves, összeszokott, bizalmas ismerősök lennének. Fölöttük kiterjedt az ég, amely lassan lilavörös lett, körülöttük a nagy mezőség, telehintve a növények közt állatokkal, emberekkel. És ők ugy lépkedtek előre, mintha csak ketten volnának az egész nagy teremtett világon.

- Tudja, mit csináltunk a minap, - mondta a lány s nagy, telt, fehér arca valami drága gyöngyházfényben csillogott az esti fényverődésben, a nyaka világitott s a szeme, mint titkos tüzek este kigyult mécsese csillogott. - Hát kérem, lementünk csónakba, korán reggel és lementünk a Tiszán Kiscsapóig. Rengeteg szél volt. Rengeteg. Már vissza akartunk jönni, de azt a szégyent nem tettük meg mégse. Teljes egy óráig tartott, mig áteveztünk a vizen. Maga nem szeret evezni?

- Kikkel volt? - kérdezte Mihály sötéten.

- Ott volt Galambos, a tanitó, a segédjegyző, meg én. A Böske nem mert beülni a csónakba, ugy nézett utánunk, mint egy szárazföldi madár.

Mihály fölnézett a lányra, annak a szélesen, melegen, kedvesen mosolygó arcára s azt mondta.

- Minek jár maga akárkivel?

A lány idegesen felkacagott.

- Hát a kollegáimmal csak járhatok.

Mihály szinte elfelejtett válaszolni. Volt a lány hangjában valami elbüvölően édes, amit ő még sohasem hallott. Valami megzsibbasztó, amitől az összes érzékei megteltek s olyan ismeretlen jóérzést nyertek, hogy belebágyadt.

- Igen - mondta aztán, - Igen... azaz hogy nem.

A lány hangosan felkacagott s előre sütve arcát, a napernyője alól kikandikált s szinte le kellett hajolnia, hogy a konok fiatal ur arcába nevessen.

- Nagyon udvarias, nem is hallja, amit mondok. Most már értem, mért nem köszön maga a hölgyeknek. Szórakozott.

Mihály felnézett rá s kimondhatatlanul tetszett neki a nagy és szép lány babás játéka s a lelke mélyén arra gondolt, hogy vajjon ez a lány csakugyan nem érzi, hogy már az egész élete csordultig tele van vele.

Mikor a tanitói lakás kapuja előtt elbucsuztak, Mihály férfiasan és odaadóan szoritotta meg a lány nagy puha, finom meleg kezét érdes, keménybőrü tenyerével s a szive gyökeréig érezte a kéjt, mikor a lány könnyedén s mégis valami jelentőséggel adta vissza a kézszoritást.

Mikor a lány eltünt, ő fellélegzett. Megkönnyebbült. A szeme csillogott s ruganyosan lépett.

- No Mihály, mentél valamire?

A volt főbiró csapott a vállára.

Mihály a kaján szemü, lelketlen, sovány ember előtt kihuzta magát, lehült minden hősége, egyszerre tisztában volt a tévedésével, föllélegzett s azt mondta:

- Hogyne kérlek... Még ilyen szeretőm nem volt... mint ez a kis tanitónő lesz...

S nevetett, idegesen, merészen nevetett.



IV.

Az egész nyár eltelt, itt volt az iskolai idő.

Mihály nem tudta elképzelni, hogy a leány megint beálljon a poros, büzös kis iskolába és ott a parasztgyerekeket tanitsa irni, olvasni.

Mindennap találkoztak s üres volt az óra és nyomorult, amelyben nem volt vele s nem hallotta a hangját, a kis, bohókás, furcsa, okos beszédét.

Egészen kicsiszolódott. Gondosan öltözött mindennap, a csizmáira nagy gondot forditott, a nyakkendőire még nagyobbat. Fehér vászonsapkát vett, elegánsat s turistacipőt, széles amerikai orrut, ahogy a lány tanácsolta.

Az egész falu róla pletykált s éppen ugy nem tudták, mit akar, mint ő maga. Már hallotta itt is, ott is, hogy házasitják. Néha dühöngött miatta, néha nevetett s elérzékenyült, hogy az orra is lógott.

- Mért nem mégy neki, - mondta a főbiró szárazon.

- Nem kell olyan sok teketória, - biztatta Hegymegi doktor.

Mihály összerántotta a szemét s azt mondta:

- Ez egy kitanult, becstelen személy. Észrevette, hogy egy kicsit érdekel, hát nem adja le a... Legközelebb már erőszakot fogok... Meg akar vesziteni a cudar. Bizonyisten, néha éccaka, ha rámjön a kivánság, puskával tudnék rámenni.

Az urak nevették, sajnálták s az egész környéken lesték, mi lesz Mihállyal. Még az asszonyok is, a családban élő urilányok is mind arról beszéltek bizalmasan. Mindenki biztosra vette, hogy a tanitónő, aki védtelenül, egyedül, oltalom nélkül, ártatlanul nyitott arccal és szivvel jár a világban, előbb-utóbb zsákmánya lesz Mihálynak. Mindenki keresztet vetett rá, de némelyek azt tartották, hogy már meg is történt az eset.

Legjobban persze a Mihály asszonyai. Az anyja rettegő szemmel leste a fiának minden mozdulatát s szakadatlanul tele volt apró tüszurásokkal, amivel a lány jóhirnevét kikezdhette. Nem egyszer, nyiltan tanácsolta a fiának, hogy ne gyáváskodjék egy ilyen teremtéssel, csak nem hagyja magát az ujja körül forgattatni.

Mihály ilyenkor lesütötte a szemét s térült-fordult, megint ott volt a tanitóéknál, ahova már ugy szökött be, lesütött fejjel, mintha a tüzbe ugrana be.

Egy délután, mikor szokott drukkok közt szinte belopózkodott végig az iskolaudvaron, hátra, le a kertbe, ahol meg szokta találni a leányt, nagyon meg volt elégedve, hogy senkivel sem találkozott.

A leány egy kis padon ült és sirt. Ahogy Mihályt meglátta, felugrott s rémülten menekült a ház mögötti kis kertből be a házba. Mihály meglepetve és megdöbbenve nézett utána. Bünösnek érezte magát. Tudta, hogy most minden el fog dőlni, jobbra vagy balra...

Utána kullogott a lánynak s az ajtaja előtt megállott. A fejét lesütötte s halkan szólongatta az ajtón keresztül:

- Szerén... Szerénke... Kicsi Szerén...

Az ajkait harapdálta és ki-kilesett az utcára, amelyről egy rácskeritésen keresztül akárki beláthatott, nem nézik-e? Ha most valaki meglátja, hogy itt kuncsorog, elsülyed a szégyentől.

- Édes kis Szerén... Drága kis Szerén.

A lány nem nyitotta ki az ajtót, bentről halk sirásának pisszegése hallatszott.

- Ne sirjon édes... Ne sirjon édes... - könyörgött Mihály olyan lágyan, mint az alkonyati szellő.

- Menjen, menjen kérem és soha se jöjjön vissza - és gyöngéden, ahogy csak lányok tudják taszitva visszatartani a szerelmest: - hagyjon el kérem és ne törődjön velem többé...

Mihálynak a vértől csaknem szétpattant a hálántéka.

- Én? Soha! - fulta rekedten. - Ne kinozzon! Szerén! Hát mit akar velem! - morogta be az ajtó nyilásán s az utcára és a tanitóék lakásának az ajtajára lesett, nem jön-e tanu...

A lány csak tovább sirt.

- Szerén...

Mély csönd.

- Szerénke...

Sóhajtás.

- Szerénkém... Kicsi Szerénkém...

Felcsukló zokogással felelt a lány s erre megőrülve tette a homlokát a lány ajtajára:

- Imádom magát, hiszen tudja, hogy imádom magát Szerénkém, drága szerelmes kis Szerénkém...

S oly forrón s olyan ostobán suttogott egy áradat forró és szerelmes szót, hogy maga is beleszédült s hirtelen vakmerő indulatok ragadták el, hogy ököllel szakitsa be az ajtót az egész világ szemeláttára.

Most be. Be, be. Most vagy soha. Ha most bejut, akkor az övé a lány és minden. És csikorgatta a fogát és kunyorált és nyitt, mint ajtó előtt a kuvasz.

- Ha be nem ereszt, agyonlövöm magam!

Egy percnyi félelmes csönd, aztán az ajtónál suhog a lány szoknyája. Suttogó, békitő, türelmes szók szöknek ki:

- Várjon... menjen a kertbe kérem... Menjen... és én is kimegyek.

Mihály megtörülte a homlokát, szakadt róla a tajték.

Lebukott kedvvel fordult meg s bandukolt el a kert felé... Szijta a fogát s lebiggyesztette az ajkát.

A kert kicsiny volt, de rendkivül sürü, tömött. Lécállványon szőlő volt felfuttatva az ut fölött a sötétárnyu lugasig. Buja kövéren nőtt a tulzsufolt sok növény; a fiatal gyümölcsfákat moha és vértetü lepte meg, a sok lomb alatt embermagasságra nőtt a mák szára, nagy barna bugóit lógatva a bazsarózsa kopott, megvörösödő leveleit még mindig a nap felé nyujtogatta s lehervadó nagy virágok lógtak rajta; a ribizlibokrokon le voltak hasogatva az ágak, földön hevert a fonnyadt lombja, a zöldségek gaz között sárgultak s száradt a levelük, a karalábé kövér lila torzsai szétrepedeztek s kiforrtak a napon.

Mihály leült a lugas féldeszkányi lócájára és térdére könyökölt, égő fejét a tenyerébe hajtva.

Egy perc mulva felugrott, fogát csikorgatta.

- A disznó... Most be akar fonni... Ő akar a nyakamra ülni.

Köhögött, krákogott, köpött. Káromkodott.

- Milyen egy kitanult személy minden lány... Nem eresztett be... Hiszen csak bent lettem volna!

Bizonyos volt benne, hogy most, most végzett volna a lánnyal, még ha akármi történik is. A legnagyobb veszedelmek környékezték, de megtette volna! Most meg!

Meghallotta a lány suhogó, apró lépéseit. Összerántotta a szemöldökét s ugy érezte magát, mint a vad a hálóban... Talán még most elfuthatna... Ha átvetné magát a sövényen...

Felállott, a lány elé lépett s oda nyujtotta a kezét.

- Szerén... Drága... Drágaságom... - mondta heves hebegéssel s megfogta a lány kezét.

Ez nem lépett be a lugasba, ott állott kivül, az oszlop előtt, a szőlőlevelek alatt s hálásan és melegen és könnyesen emelte fel rá a szemét s ugy nézett, mint egy Madonna.

- Én tudtam... hogy maga jó...

S a szeméből kiömlött a könny le az arcára, kövér nagy cseppekben gurult, az arcára, lefutott az arca puha rózsaszin lágy bőrén s harmatos csikokat szántott s rengő csöppben ült meg a cimpáján, aztán az ajka, a csókolni való bágyadt elgyötört fájdalmas ajka szélén és Mihály kitárta a karjait és átölelte a lányt és megcsókolta forrón, szoritva, rágva s azt suttogta:

- Legyél a feleségem, legyél a feleségem.

S a lány kitárta két kövér vastag puha karját s átengedte magát a férfi kinzó szoritásának és engedte, hogy az becipelje a napról a vadszöllő fülledt árnyába a kis padra, amely csaknem leszakadt alattuk s a kis asztalra, amelynek karó lábai kidültek a fordulatuktól.

Ugy ültek ott soká, kinosan összeölelkezve, sután és félszegen, mint két süldő gyerek s Mihály ott tartotta a száját a lány izzadtságverte nyakán, mert uj erőszak nélkül másutt nem érhette el s beszivta a lány forró nyári illatát, aztán lassu küzdelemmel elrabolta a száját, a nagy, sebformáju, forró, nedves száját.

Sokára, ijedten, lélekzet nélkül tépte ki magát a lány a férfi karjai közül és lázban lihegve, gyermekijedtséggel suttogta, mig a szemei oly gyávák voltak, olyan visszarémültek, mint a halálos bünösé:

- Mit tett Mihály. Az istenért, Mihály!

- Feleségül akarlak venni! Feleségül!

- Istenem!

- Feleségül, feleségül, feleségül! Feleségül az istenit!

A lány kuncogó kacagásba tört ki s arcát bedugta a Mihály álla alá, odatette a Mihály mellére s a vállát rázta és rengette a széles, gömbölyü, gyönyörü vállát a belső öröm kacagása.

És Mihály hályogos szemmel nézett rá s azt sziszegte magában:

- A fene egyen meg, céda. Megfogtál, a fene egyen meg.

És azt lihegte hangosan:

- Mert imádlak. Mint egy szentet imádlak. Te angyal, te...

S a lány minden szóra megremegett, mint a kihajszolt paripa, s egyre jobban befészkelődött a férfi erős, izmos karjai közé.

Ez átölelte és felhuzta magához, a vállát s a nyakát csókolni kezdte, a fehér bőrét ott bent, beljebb egy ujjnyival, a bluz vágásában, ahol a nap le nem pörkölte, ahol olyan fehér volt, mint a legüdébb harmatos bimbó aztán körülment a fején, az arcán, az állán s egy foltot sem hagyott szárazon és agyoncsókolatlanul.

- Feleségül akarlak, hát mit képzelsz, mit akartam, mért jártam utánad, ha nem feleségül, hát mit gondoltál, hát hogy képzelted, te szent, te angyal, te drága cudarom.

Megfigyelte, hogy a lány egyszer sem csókolta vissza. Csak türte a csókjait, türte mint a tüzesőt s csak a kezével simogatott és szorongatott és lelkendezett.

- Most aztán mondd meg, mi volt a bajod.

- Semmi.

- Semmi?

- Most már semmi, semmi.

- No csak mondjad, csak ki vele... Pletyka?... Az?... Az én fajtámból?... Igen?... A hugaim?... Az anyám?!

A lány engedte hinni, hogy az. A Mihály agyát vér döntötte el, réveteg, véres szemmel forditotta körül a fejét.

- Mert megmondtam nekik, hogy ha megházasodom, - lihegte, hazudta, - hogyha feleségül veszlek, akkor neki pusztulni kell a házból... Pusztulni kell a házból... Pusztulni... A jányokkal együtt... Mert ott csak egy asszonynak van helye! Az én feleségemnek, az istenit neki!

S a lány most először nyujtotta fel, kinálta fel a száját, hogy csókkal fizesse meg, csókkal tapassza be a szót.

- Te drága, te jó, te legjobb a világon.

Mikor késő este már mindent kiforralva és megbeszélve kilépett a kiskapun az utcára, megállott az utca közepén s a zsebébe nyult. Kivette a szivartárcáját s összevonta a szemöldökét. Megropogtatta a szivart, leharapta a végét, rá akart gyujtani.

Hegymegi doktor tette a vállára a kezét.

- Szervusz, szervusz Mihálykám... Akarsz gyufát?

Rágyujtott.

Együtt mentek tovább.

Soká hallgattak, végre a doktor hamiskásan bökte oldalba Mihályt.

- No, hát a jánnyal mi lesz? Széna, szalma?

- Széna.

- Maffene, csak nem. Megvan?

- Meg lesz!

- Á, á, biztos?

- Biztos.

- Hogyhogy?

- Egész egyszerüen: feleségül veszem!

- Maffene!... Csak nem.

Mihály cinikus mosolyt igyekezett mutatni.

- Hát... utóvégre ez a legolcsóbb...

- Az már igaz.

- Egy-két év mulva, ha megunom, kiadom az utját... De hogy én egy ostoba szenvedélytől megvesszek!...

- Látod, ez még inkább igaz, - mondta Hegymegi doktor, egész homloka csucsára felvonva szemöldökét. - Ez meg még inkább igaz: első az egészség.

S Mihály nagyot, mélyet lélegzett, meg volt nyugodva, a világot is elintézte.



V.

Reggel még eső volt s a hotelek és penziók ablakain szomoruan néztek ki az emberek a távoli szürke tengerre, amely egybeolvadt az égről lecsuszott esőfelhőkkel. Hát igy kell szenvedni a drága pénzünkért; nem jobb volna otthon Pesten és este kimenne az ember vacsorázni az állatkertbe, vagy a szigetre.

Kilenc óra tájban kiderült, a fellegek szétszakadoztak, az ég csudálatos kék, frissen mosott szinbe öltözködött, a tenger kisimult s mély kékben, nyugalmasan villózott a domboru láthatárig, tulsó partján feltüntek a vegliai, chersoi szigetek hegyei s a part egyszerre megtelt sétálókkal s a nedves padokat finom zsebkendőkkel törülgették, akik a szép kilátásba akartak süppedni.

Tiz órakor már a vizben lubickolt az első három viziember. A kávéház nagy terraszáról csodálták a vékony és fekete nőt, aki oly kitünően fürdött a nehéz kék vizben s olyan szemérem hijján röpködött, mint valami repülő delfin, férfi társai markából, egy-egy pillanatra egész karcsu testével ki a komor vizből s bele a felvert ezerfodru habok fehérségébe. A trambolinról messze hallatszott rekedt, ideges, fázós kacagása s a hölgyek, akik fehér ruhában irigyelve nézték a terraszról vidám pocskolását, fázósan huzták össze magukat s azt mondták:

- Várjunk még fiam egy óráig, mig melegszik a tenger.

Lassan mégis szivárogni kezdtek lefelé a száraz kis nők a csobogó tengerbe a kabinok sárga korlátján. Már lent volt a szőke olasz asszony, három lánykájával, mint sovány kis kacsákkal a tömött ruca; vékony fehér békalábakkal rugdosódtak a vizen a kicsik, mint apró Murilló-angyalkák, szárnyacskák tömbjeivel, uszótökkel a hátukon.

A fiatal ur, aki mindezt megfigyelte, odatámaszkodott a terrasz kőoszlopához és egyenként vette szemügyre a nőket, akik a kabinokból még szemérmes fürdőköpenyben indulnak le a viznek, de amint igazán belépnek a terrasz publikumának szemhatárába, egy pillanat alatt lehámlik róluk a ruha szeméremkinja s testüknek teljes pompájában, a termetükre simuló egyszinü selyemtrikóban kiemelt bájaikkal, bátran és kihivóan és szinte öntudatlan ártatlansággal tárják föl magukat. Mint a szirének s a tenger ismeretlen mithikus asszonycsodái, akiknek sejtelmük sincs a szárazföld illemeiről. A viz boldog testéletü őslényekké teszi az embert.

Félóra alatt már zsibongó sürüre gyültek lent a csendes, homokos öbölben a nők. A finom vonalu női testek közé vaskosabb és töppedtebb férfitestek vegyültek. Odaát tiz méternyi körvonalon tul, a férfiak számára kimért vizben szinte senki sem volt. Az urak odafent sütkéreztek az öltözők alatt a gallérián vagy a lusták szikláján süttették a nappal magukat, vagy legtöbben a nők között lebzseltek összefont karokkal, a forró kis női testek közt, amelyek bizonyára felmelegitik a végtelen tenger e kis sarkát.

Már talán mindenki is itt van; a szép kis világoskék leány, aki örökké szem előtt röpköd, tizenötéves szépségével, fiatal uraktól körüluszva, körülheverve, körülsuttogva a vizben, a sziklán, a távoli dobogón, itt a magános uszó, a barna nő, a szemébe hulló frufrukkal, amint erős, barna karokkal szeli a lapos tengert, ugy öleli, simogatja, hogy minden férfiszemet magára igéz, mig páratlanul csuszik körül, körül a viz kékjén; itt ugrál már a karcsu testü fickó, aki hosszu bugyborékolásokkal bukik fel a számtalan fejes ugrásai után; itt a kerek arcu egyszerü lányok, akik otthon a kassza mellett, az iróasztal mellett fognak soká emlékezni, enyhe manikürözés közben e szép napokra; itt a sárga kimonós, tarka, szép budapesti szinésznők, akik népdalokat énekelve s az Uncili-smuncilin ujjongva eveznek be teljes kosztümben, fürdődresszes fiukért...

A fiatal ur visszanéz a terrasz népére s meghallja a zömök kis magyar ur rekedtre fojtott hangját, aki feleségébe, a szép, fiatal, finom, barna asszonyába belékarolva, rákényszeriti, hogy az ő falánk férfiszemével nevessen a lent nyüzsgő vizi népen; meglátja a nászutaspárt, amely hirtelen elmerengéssel eszmél rá, hogy kettejükön kivül talán más párulási lehetőségek is vannak; az öreg ezredest, aki vastag, fehér bajusza alól nevet, a belső tüznek ifjui fellobogásával; a mamát, aki Ibolykájának fesztelenül kiabál le: De ne légy olyan soká a kövön. S a kis lányt megint, aki vállát rántja s még bátrabb pózban hever el lent a szikla betonozott tetején, a fölötte tüző férfiszemek alatt.

S hirtelen meghökkenve néz egy nagyszerü nőre, aki ezüstszürke selyemtrikóban, babos kendőben áll egy pillanatig a viz fölött, kihámozva köpenyéből, mint Vénusz a habok kagylóján.

Ki lehet ez! Hatalmas és formás mellei, szépes csípei; hosszu, karcsu lábai, vakitóan fehér karja tükörfényesen szikrázva a napon, mig lelépked a három deszkán s a vizbe ereszkedik. Kövérkés álla, szelid tokája, nagy sötét szemei s aranyló erős szemöldökei egyszerre meghökkentik a fiatal urat s a hajdani segédjegyző ráismer a hajdani tanitókisasszonyra.

Ah, mit nem adott volna érte valaha, hány évet az életéből, ha igy láthatja, amint most a vizbe siklik s tova uszik a kötél hosszán, egész szépségében, ki-kivillantva fehér karjait a kékfényü vizből.

Ész nélkül rohan a fürdőbe, lázban, régesrégen nem érzett lázban szabaditja meg magát fehér ruhájától s ölti magára fekete trikóját...

A deszkán megállt a viz fölött s mintha valamely idegen atmoszférába ereszkedett volna, lehült a vére s elmult a hősége. Rövidlátó szemét erőltette, hogy rátaláljon a nőre; nem találta s lomhán forditotta szemét tovább. Izmos karjait összefonta s jóleső önérzettel érezte, hogy most szebb és neki illőbb ruhát visel, mint mikor utcára öltözik. Rászállt a közérzés s ennyi meztelen, meg annyi felöltözött nép közt épugy hordta testének szabályos formáit, mint mások; mintha frakkban, frissen vasalva állana a bál közepén. Még szép kosztümjének varázsát is ugyanugy érezte s önérzettel nézett el a szőrös karu és rövidlábu, pókhasu emberek fölött, akik szégyelve, restelkedve, bár a birtoknak önérzetével pakolták ki magukat a világ elé.

Valaki a vállára csapott.

- Aggyisten öregem!

Mihály ur volt.

A fiatal ember nagy örömmel ismert rá a csapzott, vastag, fekete bajuszu, kopaszodó urra s melegen rázta meg a kezét.

- Hát itt vagyunk, itt vagyunk, - mondotta Mihály ur, kissé leereszkedő fölényességgel s fellépett egyet a deszkalépcsőn; domboru embonpointjéről csurgott a viz s a bajusza alatt kissé gunyos mosoly lappangott, - hát a magyar közigazgatás sorra tengerre küldi az embereit?

A fiatal ur finoman elmosolyodott.

- Már nem vagyok a közigazgatásnál. Bent vagyok a földmivelésügyiben fogalmazó.

- Brávó öregem, azt okosan tetted, - kiáltott fel Mihály nem titkolt kis megjuhászodással s abban a pillanatban megszünt köztük a mértföldes távolság s oly egyszerüen tegezni, ahogy az most már ilyen körülmények közt illik, - bizony, tudod, nem is érdemes nálunk maradni, én is csupán unalomból, uri passzióból, meg a feleségem kedvéért vállaltam a főbirói hivatalt a járásban... Hát, nálunk, falun, tudod, ez meg a vadászat, ez a kettő még uri sport.

Jóizüen nevetett s erős fekete szemei gyerekesen csillogtak.

- Brávó, gratulálok főbiró uram, hát gazdálkodni szoktál, kérlek alássan.

- Hogy a fenébe ne, most gyere le hozzánk, most már rendben van ám a kuria! A régi angol kertet mind kivágattam és a vén fák helyére modern francia kertet épittettem; nagyon helyes ma a ház környéke... hehe, még a cimert is megaranyoztattuk...

- Talán a házasság... Valami gazdag lány...

- A fenét, hisz ismered a feleségemet. A kis tanitónőt vettem el... Persze te már nem voltál ott az esküvőkor.

- Én már akkor az egyetemen voltam; no, kérlek, a jegyzőségnél csak egy kis gyakorlatot akartam szerezni, bepillantást a közigazgatásba. Ha tudnád, mennyi hasznát veszem.

- Nagy dolog is az öregem, nagy dolog, aki a közigazgatásnál meg nem fordult, abból sose lesz jó politikus.

- No és a nagyságos asszony olyan kitünően beletalálta magát a...

- Hogyne, hogyne. Hát tudod, eleinte volt dolgom, mig kineveltem magamnak. Eleinte bizony nehezen ment, de osztán csak beleszokott a kis öreg. Ma olyan gazdasszony... meg olyan társadalmi potentát, hogy e!... Gyere csak, gyere, keressük meg. Kitünően uszik...

Bevetették magukat a vizbe s körülkerülték a kötélcsucsot. Ott megállapodva, a kötélre ülve nézelődtek az ezüsthölgy után.

- Hány esztendeje is annak, - kérdezte a fiatal ur.

- Bizony, éppen tiz. Most van a fordulója, a tizedik... Hát, hát, már ugylátszik együtt fogunk elkorhadni! - tette hozzá cinikus nevetéssel a régi ismerős előtt.

- Gyerekek?

- Két fiam van, meg egy lány; olyanok, mint a potykák!

- Itt vannak a kicsinyek is?

- Fenét! Nem vagyok én regálebérlő, hogy pulyákkal, cselédekkel jőjjek Abbáziába... Hallod ez szép hely, jó hely, de a fene egye meg, nagyon sokan tudnak magyarul...

Jóizüt nevettek s gunyos szemlélődéssel néztek körül.

- Átmegyünk Velencébe is, ha már itt vagyunk. Látni kell egyszer.

- Tudsz olaszul?

- A macskát. Ha magyarul nem tudnék, ugatnom kéne, hehe! Na, a feleségem beszél németül, karatyol franciául, a télen francia kisasszonyt is vett, hogy belejőjjön... Én meg fizetek! Igy osztán keresztül mehetünk az egész világon is.

Kacagott. Felduzzasztotta a tokáját; csak a magas gallér hiányzott rövid nyakáról.

- Á, micsoda nők vannak azér itt, barátom. Már ugy kikoplaltam magamat egy kis finom női históriákra. Visszafelé az asszonyt haza expediálom, én meg felruccanok Pestre, apropó, te már otthon leszel akkor?... Nahát az nagyszerü lesz, már tudod torkig vagyok a béreslányokkal, meg az effélékkel. Hopp, itt is a feleségem!

A vizen meglátták a fehér babos fejkendőt s elébe usztak. Mihály ur ugy uszott, mint a kutya, mind a két kezével s a két lábával pacskolt.

Az ezüstszürke nő ugy nyujtotta oda a kezét a fiatal urnak, mintha otthon, falusi szalonjában fogadná. A miniszteri fogalmazó ur kiábrándult és lehült. A asszony arcszine elvesztette hajdani vadrózsaszirom szinét és finom, ruganyos puhaságát; husvörös volt és érdes, mint a pörölő asszonyoké szokott lenni. Apró fehéres pontokkal tarka volt az egész karja, a tengerviz fölszitta s kiáztatta, mint a lug. Mihály ur elforditja a szemét, az utóbbi években már nem igen szokott a felesége arcára nézni, mit nézzen rajta, jól ismeri s tudja, hogy még ma is szép asszony, kivált egészében messziről, csak ő egy kicsit már betelt vele.

- Hol ebédel? Jőjjön velünk, - szólt udvariasan az asszony - egy kitünő bécsi-magyar konyhát találtunk, egészen türhetően főz...

- Kisztihand...

- Fotográf, fotográf... - kiabálták a fürdők a csónakos fényképészre s tömegestől tódultak a lépcsőkre. A dobogón a kis operett-primadonna Sárbogárdról, percekig kinosan természetes állást produkált, hogy jó legyen a képen.

Ők is rajta voltak egy felvételen, meztelen nyakkal s Istenem, tiz évvel öregebben, mint annak idején... Mind a hárman erre gondoltak, mikor a lencsét rájuk szögezte a fotográf.

Délben a fiatal ur már ott találta Mihály urékat a kis bécsi-magyar vendéglő terraszán.

Az asszony fején széles, felcsapott karimáju szalmakalap volt, nagy, fehér strucctollal, amely alól vastag, bronzszőke haja dusan dagadt ki. Nagy, erős, szürke szemei oly hüvösen és anyásan néztek, ahogy csak egy négy gyermekes asszonyt, - akinek a férje a negyedik s a legrosszabb gyermeke, - tölthet el a mindennapi élet egyszerü kötelességtudása. Szemöldökei, ezek a bámulatos vastag, hajdan oly izgató szemöldökök, oly nyugodtan feküdtek a fehér, sima homlok tövén, mint az elhizott komondorok a tiszta, békés, félteni, őrizni nem érdemes kis fehér házak fala alatt. Az orra, a szája megnőtt s közönséges lett és rideg, örökké rideg, mint akinek mindig vigyázónak, szigorunak kell lennie, uralkodnia kell az élet legközönségesebb kis dolgai fölött is. A tokája egybenőtt a nyakával és lankadt volt, heverő, lomha, a mellei a fehér bluzban tulerősek voltak és a vastag aranylánccal köritett dereka széles. Husos, erős karja átvilágitott a csipkéken és egész lényéből unalom áradt, valami amoly helyén nem való valóság, mint a pihenésre kimozditott gépből, amely csak teljes munka közben él.

- Vajjon mit csinálnak a gyerekek... nem köhög-é a kisebbik, nem esett-e a tóba a nagyobb... hogy megy a háztartás... Mi baj van már megint... - folyton ezek az aggodalmak látszottak az arcán és szórakozott szemein.

A miniszteri fogalmazó sem birta felhangolni egy-két futó mosolynál, egy pár udvarias, figyelmes szónál tovább.

Ellenben Mihály ur elegáns kávézöld ruhájában alig birja tartóztatni friss és életre habzó temperamentumát, amely mint az uj bor, szinte kipattanva keresi a rést az érvényrejutásra. Csak fekete haja le ne tisztult volna annyira, fényes fehér homlokáról; még nehány leltári hajszálat kefél keresztül a sikon, amit ugy őriz, mintha a felesége venné számba minden mosdás után, ellenben fekete bajusza hetykén van pödörve, a végét a borbély kackiásra csippentette le, kis kotlettje is van, rövid, csak a fülcimpákig s a haj tövénél épenugy ki van kopva, mint vékony, fekete szemöldökeinek a külső vége. És elegánsan eszik, ahogy csak a mi szolgabiráink tudnak enni, akik a grófokkal tartanak, ott eltanulják s akiket a zsidók lesnek el. De ezeket a tulzóan puha mozdulatokat senki sem tudja sem felfelé, sem lefelé, a rendkivül erős, parasztul izmos testnek ezeket a tulzóan puha mozdulatait. Igy a villát senki se tudja belőlről tenyérbe fogni s ekkora erővel végezni ezt a könnyed mozdulatot; s félkézbe véve a kést és a villát, a hajópincér sem tudja igy venni ki a tálból a töltött káposztát. Az ujját, a kisujjait méltóztass megnézni, mily fölemelve s minő elegánciával tartja s könyökeit, amint magasra emeli, mig a késsel a szájába teszi a falatot, ami ujabban már megint nem barbárság. Igy kimüvelődni csak olyan ember tud, aki jókedvéből akármikor fel bir dobni a dobra hetven kévét egy szuszra a akinek olyan felesége van, akiből sugárzik a pedagógia. Ó nem az, amit a képezdén tanult, hanem az, amellyel a felsőbb körökbe küzdi be magát az ember.

- Elragadó asszony a feleséged őnagysága, - mondta ebéd után a miniszteri fogalmazó, mig szivarozva ültek a tengerparton. A nagyságos asszony fölment a hotelbe; bágyadt a hosszu fürdés után.

- Természetesen, - szólt Mihály, s hozzátette, - mondd csak öregem, mikor is mégy te vissza Pestre?

A pesti éjszakákról ábrándozott.

Vidáman beszélgettek, Mihály nagyokat kacagott s ápolt fehér fogait, amelyeknek közeit azonban megfogta feketére a sok szivarfüst, vigan csillogtatta.

- Hogy megőrizte a szépségét... - szólt megint a fiatalember.

- Kicsoda?

- A nagyságos asszony.

- Hja!... Az ám, kivált ugy, - kacagott fel Mihály, - hidd el öregem, még ma is olyan szép teste van...

Hangosan és cinikusan nevetett, mint aki le akarja leplezni azt a látszólagos tiszteletet, amellyel már csaknem kompromittálta magát.

- Kedves Mihály - szólt hirtelen a hajdani segédjegyző - megengedsz egy megjegyzést?

- Parancsolj kimondani, - szólt Mihály a legkorrektebb szolgabiró-udvariassággal.

- Kérlek alássan, Mihály... Véletlenül a legkitünőbben emlékszem arra a percre, mikor legelőször nem köszöntél a nagyságos asszonynak... mikor utána jártál... Megkérted... És meg vagyok lepve Mihály, hogy a legnagyobb boldogságban éltél le őnagyságával immár tiz évet s bizonyára, ha isten segit, az egész életet. Aki rátok néz, mindig látnia kell, hogy ez az igazi szerelmes házaspár, nem igaz Mihály?... És mégis kérlek szépen, az első perctől mostanig, négyszem közt, kérlek Mihály, a legmeglepőbb cinizmussal tudsz megjegyzést tenni... Nos, ez, ez, hogy történik ez?

Mihály bámulva nézett a barátjára, aztán leütötte a szivarja hamvát, könnyedén, elegánsan, távolra, a vörös, nedves kavicsutra s azzal a könnyedséggel, ahogy csak egy szolgabiró érzi kötelezve magát rá, hogy szivar mellől, bármikor azonnal kétségbevonhatatlan biztossággal oldjon meg minden problémát, igy szólt:

- Édes öregem, én nem beszélek másképp, csak ahogy a többi férjek, meg a többi urak, ha szerelmesek... Kedves öregem, hát te azt hiszed én egy kivételes Mihály vagyok, egy Miháj, mi?... Kis öreg, te is éppen olyan Miháj vagy, mint én... Nagyon jó... Ugyan mutass nekem egy szerelmes embert, aki a legbizalmasabb barátai előtt, tudod, a barátai előtt azt meri mondani, hogy "szerelmes vagyok". Fuj. Fiam, azt mondhatja, hogy ezt a lányt, ezt szeretném lekapni... Vagy más efélét... kimondhatja az ember a legnagyobb disznóságot, bevallhatja a legrondább, a legalacsonyabb érdeket, a pénzt, az üzletet, a családi protekciót, amire számit, vagy a vére kivánságát, de amit azelőtt nemes okoknak mondtak!.. azt már nem... ki mondja ma azt, hogy "a szivem dobog..." Hogy ez meg az a lány, no vagy pláne: a feleségem, az egy nemeslelkü, egy finom szivü, nem is tudom a frázisait... Nem fiam, a mai Miháj, az azt mondja, hogy a feleségem az tud... csókolni, az istenit, ha rájön... Vagy más effélét. Ezt be lehet vallani... Ez igaz. Ez nem szégyellni való...

Néhányat szippantott.

- Pláne én. Egy tanitókisasszonyt veszek el. Hát mér veszem el! Hát csak meg kell értetni magammal, meg a világgal... Azért, a fáját, mert meg voltam veszve és máskép nem adta le a tejet... csak az esküvő árán... No persze, ha kontesz lett volna... Akkor nem kell magyarázat. Ki a fene kérdi azt, mért veszek feleségül egy előkelő dámát...

Idegesen szivarozott s a szürke füstöt kifujta a tiszta levegőbe. Bólogatott és a felső ajkát harapdálta.

- Ajjaj, tudod, itt sokat kellett elsimitani. Elkenni... Eleinte nem akarták bevenni... Még párbajoztam is egyet érte... Az anyámmal most is ugy vagyok. Az nem akar belenyugodni...

Hallgattak.

- No, öreg, hát te nem vagy Miháj?... A teremburáját, hát férfiak vagyunk tán! Csak nem játsszuk magunk közt a szentimentális Werthert. Hát azzal csak nem dicsekedhetem én, hogy a feleségem rendbeszedte a birtokot is, meg engem is, meg rendben tartja a tekintélyt, mindent: hanem azt nem tagadom le, öregem, hogy ha ruha nincsen rajta, ma is szebb egy egész orfeum-truppnál!... Hiszen láttad mámma...

A szeme forró lett, kissé meglobosodott a belső hőtől.

- Őrült meleg van, - mondta s csakugyan rendkivüli hőség volt. Jól esett, hogy egy kis hüs szél csapott ki a tenger felől.


Vége.



Az asztalos.

- Elbeszélés. -

I.

Kint zug a téli szél, a kályhában ropog a tüz.

- Istenem a ki most kint jár!

- A jó ember otthon van.

A kis lámpa az asztalon magas, vékony, ólomtalpán, mely egy kinyujtott kart ábrázol s oly ingatagon áll a horgolt csipketeritőn, hogy az ember minden percben odanéz, nem borul-e fel.

- Kegyetlen vagy Ilka.

- Én már nem ismerek se Istent, se embert.

Összegubbaszkodva ülnek az alacsony melegülő szobában. Az almárium tele van befőttesekkel, a sifon tetején is üvegek vannak, az ablakpárkányban is. Rendes a kis szoba, de némikép a spájzhoz hasonlit. A butorok mélyéről irtó hideg süvölt ki, az izzó vaskályha csak a szoba közepét melegitette fel, a háta mindenkinek borzong.

- Nem ismertél te soha - vágja oda hirtelen fulladtan a lány.

Az asszony fölugrik, összerázkódik, a fogát összeszoritja, a széles ajkát, mely ugy kidülledt törpe orra alól, mint egy állati száj, apró fekete szemei könytől lettek izzók s a pofacsontjain vörös foltok gyulladtak.

- Nyomorult...

A szemük összecsapódott mint két ölő fegyver s gyülölettel és iszonyodva látták meg, mennyire hasonlitanak egymáshoz, csak az asszonyt elrutitotta, a lányt megszépitette a düh. A kis szoba, amelyben az ágy hideg, mint a jég és a párnák, mintha fagyot eresztenének, amint a lány szétzilálja, szétdobolgatja őket, egyszerre a hideglelés fagyos remegésétől ég. Szenvedélyek és dühök törtek ki és az élet ritka földrengése készült, a kis életnek csuf és nyomoruságos földrengése, amely rongyokat vet az ég felé és a vályogból rakott koldusbékességet rontja egyenlővé a földdel.

- Nyomoruság... Még ezt a gyalázatos házasságot is irigyled, te... te vénlány.

Összeszoritotta rideg, félelmes arcát s örült, hogy visszaadta. Most visszaadta. A magtalan asszonyok kegyetlenségével.

A lány barna pettyes kendővel bekötött fejét visszaforditotta. A lámpa belesütött az arcába, amely égett a pirosságtól, nagy barna szemei tétován meredeztek a testvérére, aki gyilkos kézzel szurt vissza az ő könnyelmüen, haragosan odavetett tőrével. Most nem tudta mit tegyen, lihegve, mint a fujtatóból jött ki belőle a levegő, szinte hörgött s szó nem akadt a szájára, a karja görcsösen vonaglott, szeretett volna már rárohanni a nénjére és ütni, vágni, erősebb, csak erősebb ennél a torz nyavalyásnál.

- Igy ölöd. Ilyenekkel szurkálod... azt is. Te... te gyilkos.

Az öregebbik, az asszony lesütötte a szemét, de a fejét fölemelte görbült gerincén; sápadt volt, mint a viasz s merevgörcs a vonásain. Már megtalálta magát és minden hangja bátran ölt.

- Összebeszéltetek. Érted akar eltenni láb alól. Hogy aztán összeállhassatok. Buják.

A lány elsápadt, a vére leszállt az agyáról, mind csak nézte, nézte ezt a gazt, ezt az orgyilkost. Ezt a nyomorultat, aki faarccal tud alávaló gonoszságot fogni akárkire. Ezt a piszkos lelküt, aki a maga galád érzéseit süti rá másra. És nem tudta, hogy mi lesz a jövő percben.

- Jaj, az a szegény ember! - kiáltott fel őszintén és teli meggyőződéssel, mint aki most eszmél rá a tiszta igazságra, - ilyenekkel kell az életét pusztitani!

- Szajha... eredj feküdj mellé.

- Uhhh... - orditott fel a lány.

- Bátran! Az egy tehetetlen, magtalan. Nem lehet baj... Ni, ni!... Bakzik utána... nem birja kivárni mig megdöglök... A szemem előtt vonit utána...

- Oohhh...

- Egy piszkos asztalos!... Enyvnyaló.

- Az urad!

Olyan hangon orditott rá, hogy az ablak megreszketett, az ajtó megzörrent s a másik szobából, amely a konyhán tul van, áthallatszott a hirtelen csönd. Az öregek pattogva, mérgesen vitatkoztak a lányuk dolgán... de erre megállott a zakatolásuk.

A lány lassan lehiggadt annyira, hogy nem robbant szét az agyveleje, mint gondolta, de a vér lüktetve vágtatott le s fel az egész testében. Az ajka remegett, a szine változott s meg kellett kapaszkodnia az ágy végében, hogy el ne szédüljön.

Az ajtó kinyilt s az öreg tanitó belépett a kopott sárga szakállával, hunyorgó, apró szemével, méregtől, veszekedéstől remegő ajkaival.

- No mi a, mi a; mi a mán... No mi?

- Én nem tudom, - mondta a fiatal asszony s elhuzta, legörbitette a szájaszélét.

A lánynak minden vére a fejébe rohant ujra. Ráorditott.

- Az, hogy te egy piszok disznó vagy, tudod.

- Látja, apa!

- Te undok, te varangy, te piszok disznó, te. Fuj, te ronda, te köpedelem, te orgyilkos!

- Tetszik látni.

- Fuuj! Te dög. Nem érdemelsz egyebet, minthogy felfordulj az árokparton - üvöltött a lány.

Az asszony, mintha a talpát csiklandoznák, nevetett.

A lány felemelte a két erős karját, hogy rárohanjon.

Az apjuk kiterjesztette a kezét.

- Mariska! Fiam! Mariska!... Aztán teljes erővel kiáltott, ugy hogy rögtön belerekedt: - Mariska!

Az öreg asszony lépett be a nyitva hagyott ajtón, az anyjuk az orrán a nagy csontkeretü pápaszemmel s hátravetett fejjel nézett rájuk a szemüvegen keresztül.

- Mi van itt?!

- Eh, semmi; - mondta a tanitó.

- Már azt hittem ölitek egymást... Szép dolog, hogy testvérek... Istenem, istenem.

Azzal leeresztette az arcát s beljebb jött, betette az ajtót.

- Még nincs kifütve a szoba, osztán nyitva tudod hagyni! - mordult az urára, - gondatlan! Majd meghül a lányod. Az lesz belőle.

Mariska valamit szeretett volna rá mondani, nénjére nézett s meglátta annak a hideg és gyülölt szemén, hogy kitalálta ezt a gondolatát. Végig borzongott az utálattól, a foga vacogott, a térde remegett és az arca tüzben égett.

- Nem elég ez a szerencsétlenség, még másik is jöhet utána, - motyogta az öreg asszony s közelebb jött, az asszonylányán összefogta a kendőt s felszitta az orrát. - Apád nem ért semmihez, persze ő mindig csak az asztalosának fogja a pártját.

Az öreg tanitó összerezzent, Mariska elbódult, a fiatal asszony kicsit elmosolyodott.

- Pedig az isten verje meg azt a férfit, aki a feleségét igy el tudja ereszteni! - pattant föl az öregasszony.

- Ha ott hagyja... - fuldokolt a tanitó.

- Hiszen annak is te vagy az oka, hogy egyáltalán odament... Én eleget mondtam, hogy egy koszos asztalos nem arra való, hogy intelligens ember hozzáadja a lányát, de te erőszakoltad, hát itt van.

- Én nem erőszakoltam, nem vagyok én olyan bolond, én csak azt mondtam, hogyha szeretik egymást, az az ő dolguk. - Én megmondtam, hogy asztalos, hát nem lehet belőle jó.

- A krisztusát, mi az, hogy asztalos! nekem ne hencegjetek, ne flancoljatok, hát ti mi vagytok, mi vagyok én; egy koszos tanitó, egy kódus, egy rothadt, százhuszonöt forint államsegély. Bár tudtam vón dógozni, hogy asztalos lettem vóna. Imre két hét alatt keres meg százhuszonöt forintot.

- És egy éjszaka elver háromszázat.

Az öreg tanitó megállt, rábámult, nyelt.

- A ver, akinek van. Én nem verek el. Ilyen rothadt tanitók nem vernek el három krajcárt se. Mer nincs nekik.

- Hogy a fene egye meg, hogyha van neki, osztán elveri - förmedt fel az öreg asszony és magára teritett egy kendőt és fázósan összehuzta magán.

Csönd lett. Mariska háttal állott a szobának s a falon nézett merően egy fényképet. Nem látta.

Kint orditott a szél, a bezárt ablakot rázta; egy kutya vonitott.

- Egyszóval Imre egy derék, becsületes ember, egy józan, értelmes, jóravaló ember, ha az italra adta magát, okának kell lenni.

Nem felelt rá senki semmit.

Az öreg tanitó az asztalhoz támaszkodott s fölemelte a piszkos sárga szakállát. Fáradt volt, kimerült. Régen volt ennyi izgalma.

- Mán fellöki a lámpát, mán fel, - szólt rá nyersen az öreg asszony, - vak. Mán megvakult.

- De anyuskám, hagyd az apuskát, - szólt az asszonylány, - cukorédesen s teljes közönnyel. A Mariska válla megvonaglott. Az öregasszony sóhajtott.

- Ah, amennyit én ennek nyelek. Ennek a bolondnak.

- Bolond vagy te! - röffent ki hirtelen, tajtékosan az öreg emberből te nyelsz nekem? Mit nyelsz, harminc esztendei rabszolgaságomat? azt, hogy nyeregbe ülsz a hátamon? azt nyeled?... A fene egye meg ezt az egész életet.

Az öreg tanitóné eltátotta a száját s a szemüvegje elbámulva reszketett az orrán.

- Halljátok ezt?

- Na hát mama - csapta össze a kezét az asszonylány, nem ismerek az apusra! Akárcsak az asztalost hallanám!

- Az asztalost! orditott az öreg tanitó, mint a hajszolt bika!... Neked a te urad az asztalos?... Hát most már értem. Értek én már mindent... Asztalosné!... Te mi vagy? Te cafat! Ha az urad az asztalos: te báróné?... De vigyázz! Mert az asztalos megtanit! Mer az ember! Férfi! Nem ilyen rothadt, mint ez a rongy tanitó ur!

- Ne hallgass rá; ostoba!... A lányai előtt. Igy akarja fenntartani a szülei tekintélyt.

Az öreg ember rájuk nézett véreres, nedves szemeivel és elfolyt az egész testében a méreg, amelyet ki akart vetni a száján. Nem szólt, lehunyta a szemét, megszédült s gyáván, ügyetlenül leroskadva lépett tovább megroggyant öreg térdein.

Lassan kiment a szobából s behuzta maga után az ajtót.

Az asszonyok csöndben ültek, Mariska egyre csak nézte a falon levő képet vak szemekkel; az ő lánykori képe volt a fehér bluzban, a vállon körül tenyérnyi széles csipkével, ebben a bluzban szeretett beléje Imre... Milyen szép majális volt az, kint az erdőn, a hüséges, becsületes fiu, aki a grófi kastély butorait készitette... S ez a ronda elcsábitotta tőle, valahogy a nyakába varrta magát, az embernek hinni kell, hogy ma is vannak boszorkányok, akik meg tudják varázsolni a férfiak szemét...

- Jaj anyus, ha én a maga életére gondolok, magának is kijutott ám - mondja az undok s ő végig-végig reszket.

- Hát bizony fiam, sokat kell elnyelni az asszonynak. Itthon tanulhattál volna.

- Istenem, mamának csak lehetett, ilyen férj mellett, aki mégis intelligens ember.

- Minek mentél hozzá; nem hallgattok az emberre.

- Jaj hát ki lát előre. Mikor ugy járt utánam. A lábam porát is csókolta, esküdözött, fenyegetőzött, meg akarta ölni magát, meg minden. Azt mondta, hogy ilyen lányt nem ismert soha, csak én kellek neki...

Mariska pokoltüzén érezte magát, ez mind az ő lelke alá volt tüzelve. Reszketett a teste.

- Megesküdött, hogy odáig minden lányt csak azért csókolt meg, mert becstelennek találta. Kéjvágy. - S elfolyt a szájában a szó, mint a méreg kiszökell a kigyóéból. Mariska sarkig elpirult, az erdei csókot, a lugasban való csókolózást érezte.

- Én voltam az első tiszta és ugy fog imádni egész életén át, mint az angyalt kell...

- Undok... - lihegte a lány.

Egy kis csönd lett.

- Miii? - mondta a másik; affektálva, hogy nem érti a szót.

- Sötét ördög, Lucifer! - fordult szembe vele a huga.

- Te...

- Te vén dög! Három esztendővel vénebb az uránál. Kikaparta a keresztlevélből a dátumot. Aljas hamisitó.

Az asszony felugrott. Egész teste kimeredt és sápadt volt, mint a hulla. Az ajka szederjes lett és nem lelt szót. Csak állott és várt valami pillanatot, hogy rádönthesse a házat a másikra, vagy mi.

- Mariska! meg vagy te őrülve! - kiáltott az anyjuk teljes erővel.

Ebben a percben kinn az ajtón kopogni kezdett valaki. Kinn az udvaron.

Elhallgattak.

Ujra kopogtak. Gyáván.

Az asszonyt valami izgalom futotta át és két kézzel elsimitotta a fején kettéválasztott és kontyba font fekete haját.

De nem mozdult senki a sokára jött uj kopogásra sem.

- Ki az? - szólt ki a másik szobából az öreg tanitó, aki megszokta a rabszolga sorsot; hogy az asszonyok nem feleltek a kopogásra, ő cammogott ki a hideg konyhába.

- Én vagyok atyus!

- Ki?

- Én, Imre... Kedves atyus, én vagyok.

Hosszu csönd volt. Mariska megdermedve, az anyjuk ijedten, az asszony elmosolyodva hallgatott.

Végre az öreg ember reszketeg, bizonytalan hangja hallatszott.

- Na hát te csak eredj a dolgodra. Semmi keresnivalód nincs itt. Akit a felesége otthagyott, az menjen dolgára.

- Ó, atyus, itt halok meg, mégse megyek el.

Mariska felhörgött, mint akiben kést forgatnak meg; hosszu, fojtott nyögéssel.

Az öreg ember kint hallgatott, nem felelt, csak a csoszogása hallatszott.

Mariska visszafordult s rámeresztette a szemét a nénjére, akinek az arcán diadalmas, leplezetlen mosoly volt. A hugára nézve, felkiáltott.

- No hát eressze be!... Az én lelkemre ne fagyjon meg még egy kutya se.

Mariska merően csak nézte a nénjét és azt számitotta magában, hogy ezeknek egy vonaton kellett jönniök; csak külön... és az állomástól az Ilka kocsin jött, hintón, bérkocsin, az meg azóta gyalog... Ők rég megvacsoráztak, az meg csak jött, jött azalatt gyalog a rettentő hidegben, sötétben, a farkasok erdeje mellett és ez tudta. Ez számitotta. Látta, hogy az ő vonatán jött... A hintója után az ura gyalog... Az; a préda! Mert biztosan egy krajcár sincs a zsebében. Biztosan mindent elszedett tőle ez a förtelmes... Ez a gonosz pára... ez, de miért játszik ez, mit játszik ez most, mit szinészkedik, mit akar... a nagylelküségével...

Zárcsikorgás, léptek, csönd.

Az ajtóban megjelenik a férfi.

Beesett, sovány, hosszu arcával, ritka szőke bajuszával, amelyre vékony jégcsap van szőve, égő, lázas, kék szemeivel, amelyek először Mariskát látják meg s ijedten, megrémülve hökkennek vissza, aztán, mint az agyonkinzott alázatos kutyák simulnak a felesége kegyetlen lábához.

Az öregasszony, aki nem értett semmit, de boszantotta a hirteleni, átmenetnélküli engedékenység, drasztikus nyerseséggel vetett véget a csöndnek; gunyosan kiáltotta:

- Hát ha megérkezett a vőm uram, akkor vesd meg fiam, Mariska, a másik ágyat is!

Erre a fiatal asszony élesen, bántóan nevette el magát s végignézte a hugát.

- Fölösleges, elég ez az egy is! Legalább jobban felmelegszik az ember...

Hahotázva, szinte boldogan nevetett s kézcsókra nyujtotta a kezét az urának.

Mariska egyszerüen, csodálkozva nézett rá, az asztalos kinosan, szemérmesen sütötte le a szemét, az öregasszony legyintett, a tanitó pedig kifordult a szobából.



II.

Egy napot olyan békében és boldogságban töltöttek, mintha vidám látogatóban volnának itthon. A fiatal asszony egész nap nevetett, ugrált és az urát becézgette. Minden percben lelt valami igazitani valót rajta, a haján, ruháján, a cipőjét ugy kisubickoltatta vele, hogy csak ugy csillogott s a fejét soká, gondosan fésülte s ugy megcsinálta, hogy minden szál mereven, fényesen lapult a másik mellé. Sokat beszélt az ura galambjairól, akik a buzát a tenyeréből eszik, a kismacskáról, amelyik mindig láb alatt van s olyan mulatságosan visit, ha felrugják, a mühelyről, ahol gyaluforgácsban fürödnek. Mariska egy-egy szót hallott, sóhajtott és kiment.

- Én viszlek benneteket haza, - mondta az öreg asszony a nagy pápaszemével; kerek, püffedt arcát rájuk emelte és mosolygott.

- Ó, atyus, maga jöhetne már el egyszer hozzánk, kedves atyuskám, - mondta az asztalos.

- No persze, - zördült fel a vén tanitóné, aki irigyelte az urától, hogy még szórakozni talál s pénzt költ, - mondom, hogy én viszlek benneteket haza. Az atyus nem hagyhatja az iskolát egy napra se, ilyenkor jönnek a vizitátorok, oszt ez a gazember plébános könnyen megpiszkálja az ember orrát.

Furcsa volt a két ember, ahogy szótlanul ültek a folyton fecsegő két asszony közt. Mindenik sovány volt, hallgatag természetü, beesett, táskás szemü, csak az öreg megszokta, hogy gubbaszkodva megüljön a szalmafonásu székében és befelé néző szemmel el tudjon ülni a rongyos széken, amelynek az ülőjéből földig lógtak már a szalmaszálak. Mindig fázott, még a meleg szobában is és örökös ócska felsőkabátjában volt, a kizsirosodott fényes kabátban, amelyben temetésre jár énekelni és az ólba moslékot vinni a malacoknak. Piszkos szürke szakállát vakargatta néha, mint az öreg kutya, ha unalmában mozdulni jön kedve s a mult heti ujságot olvasgatta, álmosan rámeresztett szemmel; ezt a paptól kapta kölcsön, de egy szálig vissza kellett adni, mert a gazdasszony számonkérte. Néha azonban el-elveszett egy példány, az öreg tanitóné a kredencbe a polcokra teregette, ilyenkor a szegény öreg igazi kálváriát járt, mi lesz, ha észreveszik. A ház mindig tele volt azzal az émelygős zsirszaggal, amely a disznóölés után ragad a házba és még aratásra sem pusztul ki. Itt élni le harmincegynéhány esztendőt, folyvást a-bé-abot tanitva, kinn maradt konvenciókat zaklatva és egy epés, örökké elégedetlen feleség szekaturáját hallgatva, - ez is emberi élet. A fiatal ember még nem tudott ilyen mazna lenni. Egyik lábát folyvást a másikra rakta és cserélgette s ugy érezte magát, mint az uj ruhában, amely mindenfelé huz és kinosan szembetünő. Itt ülni egész nap a széken az asztal mellett, félve, hogy az illetlenség, ha az asztalra rakja ökleit, az is, ha lelógatja maga mellett. Hallgatni az asszonyok sok hiábavaló beszédjét és nem szólni bele soha; mintha a füle hártyáját apró pálcával fizikailag verné a fali óra ketyegése, kinos idegességgel türte és a csontjaiban valami láz zsibongását érezte, tegnap meghült. Arra gondolt, hogy otthon vár a munkája s egy napot el kell itt tölteni hiába; pedig levonják a pénzt, ha idejére nem készül el a butorral; minden napra tiz forintot. Az lesz csak a cifra s az asszony már mióta nem hagyja dolgozni. Pedig csak ott jó, a gyalupad mellett, mikor hosszu, selymes forgácsot hasit a sikitó gyalu és enyv és spiritusz szag tölti be a mühelyt, az ember vigan fütyöl és tiz-tizenkét órát tölt el szorgalmas politurozásban. Akkor aztán megérdemli a jó ebédet, de meg a vacsorát is.

Fölemelte a fejét s nagyot sóhajtott.

- No hát te mit ásitozol, - szólt rá egyszerre szokott nyerseségével a felesége.

- Én? - erős, vörös ökleivel megdörgölte a szemét, amelybe nedvesség gyült s elfojtott egy ujabb ásitást.

Aztán mind a két férfi fokozott figyelemmel hallgatta az asszonyok beszédét.

- Hát barna bizony az idén a baracklekvárom, de én bizony nem bánom; ugy főztük, hogy nagyon sok volt a barack, 20 kiló; cukor meg 3 kiló.

- Meghámozta mama?

- Meg, meg, meghámoztuk, de nem passziroztuk. A kastélyba vettem négy krajcárjával, olyan szép volt a, mikor csak ugy potyogott abba a szép zöld fübe. A kertész mérte tudod, a Szloboda, hát a tiz kiló volt tizenöt is. Paradicsomot is 85 kilót főztünk be.

- Jézus, 85 kilót! Azt mind megeszik?

- Nem eccerre - mondta az asszony, mert azt hitte a lánya a nagy munkán szörnyed el.

Nagy nevetés lett a félreértésen.

- Nem eccerre főztük be.

- Azt hittem, hogy nem egyszerre eszik meg.

Ezen Mariska is elmosolyodott, ahogy ott állott az ajtóban, feltürt karokkal, mert most minden munkát ő végez kint is, bent is. Ugy állott ott csinosan, könnyelmüen a fehér babos kék ruhában... Milyen széles csipeje van. Egész asszonyos.

- De az ugorkánk nagyon szép az idén, oly remek lett, hogy oly remeket el se lehet gondolni. Nagyon, nagyon szép, de az idén nem raktam el sós ribizlit, pedig azelőtt mennyit szoktam ugy-e, csak ugy cukor nélkül, sóba. Igen jól eláll.

- Ó azt én nem szeretem - szólalt meg szinte akaratlanul Mariska a vidám hangján, - a sós ribizlit, mert annak nincs olyan kedves ize, mintha kevés cukorral is.

Az asztalos felfigyelt, azt hitte kisütött a nap. Undorodott a sós ribizlitől, pedig mennyi van még a felesége spajzában, amit mind meg kell enni.

- Ó bizony én tettem el, - mondta Ilka, - mert én nem szeretem a cukrot prédálni, de ennek is olyan finnyás béle van, hogy nem smakkol neki, pedig hiába, nem hajitom ki, ha mán megvan, csak meg kell zabálni.

Ez tréfásan volt mondva, de Mariska odavillant szemmel nézett az asztalosra és kicsattant belőle:

- No az ördög vigye el azt a rongyos ribizlit, - olyan becses?

- Te az én helyembe kilöknéd, - szólt az asszony, milyen száraz, keskeny teremtés! Milyen szivós, meggyőzhetetlen. A lány nedves hangján felkiáltott.

- Ki bizony.

Az asszony elmosolyodott, gunyosan, fölényesen.

- Látod, én meg nem lököm ki.

Mariska egyet perdült a sarkán s eltünt a konyhában.

Az asztalos nagyranyilt, üres szemekkel nézett utána. Mintha valami beleesett volna a lelkébe s ott kongva, dübörögve hullana egyre mélyebbre, mint a gépdobjába esett szög... Ennek lett volna gyermeke!... De az ő feleségének nem lesz soha...

Az asztalra meresztette a szemét, maga elé, a zöld kopott posztóteritőre, amelynek a közepén kis fehér miliő volt fehér csipkehorgolás, azon kés, tollszár, virágcserép, csak ugy alja nélkül letéve, ugorkás üveg, tányér, kenyér, ahogy előhordták beszédközben. Csak a gyerek hiányzott.

- No egyél, kóstold meg csak, ez nagyon jó igy, az apró őszi ugorka, paradicsom, erős paprika savanyun, kóstold csak egy falat kenyérrel, milyen jó, Imre.

Az asztalos csak nézett maga elé, nem is igen értette, mit mond az anyósa.

- Mariska! - kiáltott fel élesen, epésen a felesége, - gyere csak kinálni, majd vesz akkor.

Az asztalos felkapta a fejét, a szeme az asszonyra meredt, az ökle, karja megrándult, szerette volna mellbe taszitani, ököllel; de jól. Olyan egyenesen és kevélyen áll. Ez már régen benne van, hogy egyszer mellbe döfi. A sovány és deszka mellét... Amit olyan büszkén tart... Inkább gyereke volna...

Belenyult a tányérkába s beharapott egy fanyar paprikát. Az erős ecet összehuzta a száját, körülnézett a tanitó után, nem is vette észre, mikor ment ki a szobából.



III.

Az asszonyok ugy be voltak bugyelálva, mintha valami dunnák és párnák járnának lábon. A fejükön a kendők fölött még nagy plüs kapucnit viseltek, amelynek a rojtjai az orrukig lógtak, a kezeik vastag muffba voltak dugva s szuszogtak és pislogtak a rettentő hidegben.

- Meg van a kulcs? - kérdezte a fiatal asszony, az urától, aki előtte nyikorgott a havon, a vékony kabátjában dideregve.

- Milyen kulcs?

- A házkulcs.

A szél élesen fujt a töltésen végig, kékre fagyott az ajkuk, az asztalos ugy reszketett, mint a fázós ló.

- No nem hallod? A házkulcsot kérdem.

Az asztalos megállott és visszafordult.

- A ház nyitva van, - mondta a hidegtől vacogó hangon.

- Nyitva van a ház?... Csak nem vesztél meg!

Az öregasszony, nagy posztó mamuszaiban beérte őket, s szemüvegtelen fakó szemeit rájuk meresztette.

- Mi az?

- Hallod mama, ez az állat nyitva hagyta a házat. Nahát ez egy állat, ettől minden kitelik. De hogy még ez is!...

- Nem lesz ott semmi baj, - mondta a férfi csendesen.

- Semmi! A szemedet is kilopják azok a tolvajok. Még ha ott ülsz a nyakukon, akkor is. Nem hogy nyitva hagyja nekik az egész házat. Te őrült! Az Isten verjen meg.

- No ne idegeskedj szivem...

- Lódulj dogodra... Majd itt fagyok meg neked...

- Hát az bizony nagy kár volt édes fiam, - szólt oktató hangon az öregasszony, - nálad inasok vannak, segéd, bejárnak idegenek. Az az elv, hogy egy rendes házban mindennek csukva kell lenni.

Az asztalosnak az anyósa oktató hangjától vér ömlött a szemére.

- Igen, - mondta s előre indult.

- Ez? Ennek lehet beszélni, ez nem tanul meg semmit. Egy ökörrel hamarább meg lehet értetni magát az embernek... Elmegy hazulról és nyitva hagyja a házat...

- Utánad mentem.

- Elég kár... De mi a nyavalyának esett meg a szivem ezen a nyomorulton... Legalább vége volna mindennek. Most kezdhetem ujra a kinlódást evvel az állattal.

- Édes gyermekem türjél, a férfiak mind gondatlanok, már ahhoz hozzá kell szokni.

Az anyós émelygős hangjától az asztalos hányni szeretett volna.

- De csak azért szidom magam, hogy minek könyörültem rajta, mikor odajött. Hadd döglött volna meg a kapuba, mint a kutya.

- Bizony, hadd döglöttem vóna, - fakadt ki az ember.

- Dögölj meg, ahol akarsz, - pattant fel az asszony, - de ne az én ajtómon. Az én szüleimet akarod kompromittálni az egész világ előtt?... Hogy kispekulálta!... Hiszen van ennek esze a gonoszságra. Ki akart engem szekirozni a világból. Oda jött, mert tudta, hogy egy néptanitó nem engedheti, hogy a veje az ajtajában megfagyjon, mert közmegvetésnek tenné ki magát s az állását is vesztené.

- Bizony fiam, már most is kérdezte a pap, hogy talán nem élnek jól a gyerekek? Pedig én ugy takarom, ugy titkolom...

- Hiszen arra számit ez! Arra számit! Azt hiszi, hogy azért rá vagyunk kényszeritve, hogy ezt megtürjük, ezt a poloskát. Bevette magát a családba, hát azt hiszi nem lehet kifüstölni.

- Css... Fiam... Azért ilyet ne mondj... Poloska! Poloskának ne nevezze a férjét egy fiatal asszony.

- Nem is poloska. Tetü.

- No... édes gyermekem...

- A tetüette, én vakartam ki a piszokból, ezzel hálálja meg.

Az asztalos visszafordult, a szeme lázasan égett, rikácsolva tört ki.

- Mivel! Mivel hálálom meg? Avval, hogy az ajtót nyitva hagytam? Az én megbizott embereim előtt? Azért vagyok én tetves?

Elfult és az erőszakos kiabálásban mintha a testének a belseje szakadt volna fel.

- Ordits... Állat... Hogy tud... Azt hiszi egy asszonyra lehet orditani.

- Fiam, fiam... - terjegette a kezét az öregasszony, - nahát ha én tudtam volna, hogy ti... hogy én ilyen jelenetnek leszek tanuja...

- Ez? Nekem csendőrrel kell e mellett mennem, mert ez képes megölni.

- Bizony vigyázz, - fuldokolt az asztalos és nagy eres, csontos öklét megemelte, döfött vele, mintha tőr volna benne, az asszony felé döfött - mert ha igy megy, nem tudom mi lesz a vége.

- Az én lányomat fenyegeted? Az én lányomat mered te fenyegetni? - rikácsolt a vén asszony.

- Hallgasson!

- Én hallgassak? mikor ilyeneket hallok!

- Az én anyámra mersz te kezet emelni te piszok! - Üvöltött a fiatal asszony - Nesze!

És pofon vágta.

A másik percben már a földön feküdt. Az asztalos ugy mellbe döfte az öklével, hogy rögtön hanyatt esett a hóban.

- Jézus-isten! Haza lányom! Haza gyermekem! Gyer innen!

- Csend! - orditotta rekedten az asztalos. - Itt maradnak!... Maga az én vendégem!

- Én a te vendéged! A kutya a te vendéged!

- Fogja be a szájat, parancsolom!

- Phi.

És szembeköpte.

Az asztalos mellen ragadta a vén asszonyt, megrázta és végig hasitotta rajta a nagy téli bundát.

- Előre!...

A két asszony megnémult. A fiatal nő feltápászkodott s dörzsölte az arcát, a szeme alatt véres folt volt, felvágta a fagyos rög.

- Menjenek haza - mondta aztán fojtva lesütött szemmel, bünbánattal az asztalos. Fulladt, remegő hangon. - Én itt maradok ezen a helyen. Nézem, hogy hazaérnek. Nem fogom magukat kompromittálni, hogy kisérem mint a...

- Majd én egyedül fogok menni a te házadba, szégyenszemre, hogy visszajöttem... Ostoba... Gyilkos... Mars előre...

Az asztalos lehajtotta a fejét s lassan előre ment.

Az asszonyok összeszedték magukat, az öreg leverte a havat a lányáról, ez beburkolta az anyját és nehéz lélekzéssel cammogtak az asztalos után.



IV.

A lakás már teljesen föl volt forditva. Egy nagy láda középen szinig rakva ruhanemüvel.

Az öreg asszony elbóbiskolt, minden szó után leragadt a szeme. A lámpa le volt huzva, füstölgetett s keveset világitott, a fiatal asszony kimerülten ült le egy székre.

A pakolás annyira lecsillapitotta az idegeit, hogy nyugodtabban nézett a jövőbe. A szekrények mind kiüritve, az ágyak fölbontva, ágynemüek batyuban.

- A sifonokat mind deszka közé kell szegezni.

Az öregasszony fölkapta a fejét.

- Igen, - mondta álmosan, ásitott s kicserélte a két kezét, a balt tette a jobbra.

A szekrények igen szépek voltak, pompásan politurozva, ragyogó tükör betéttel, simák és előkelők. Remekbe csinálta a feleségének az asztalos. Mahagoni volt a háló és tölgyfa az ebédlő. Az ebédlő szekrénye egészen eredeti volt, kis tulipánok voltak betéve a sarkaiba, a székeken is gazdag tulipánok, egy grófnak is szép lett volna a butor. Az asszonyok csillogó szemmel néztek szét egy pillanatig. Ennek a butornak bizony nem szabad megsérülnie, egy karcolásnak sem szabad rajta esni.

- Azt ugy kell megcsinálni, hogy akár tiz évig is mozdulatlan állhasson. Mert azt szépen le kell raktározni és megóvni, hogy por, piszok hozzá ne férhessen, - mondta az öregasszony.

S a fekete, görbe lányára nézett, aki összeesve ült a széken. Olyan vén volt s olyan pupos és olyan gonosz komorság ült az arcán. Egészen olyan volt most, mint a nagy apja, akitől ő annyit szenvedett gyermekkorában. A nagy puha lottyadt öregasszony szinte félve nézett a lányára.

- Hol van az? - kérdezte hirtelen, mert soha nem birta megállani, hogy rögtön ki ne mondja, amit gondol.

A fiatal asszony megrántotta a vállát.

- Bánom én.

Felszivta az orrát, s lenyelte a könnyjét. Hova is fogja lerakni a butorát? Haza hova vigye?

- Az egy olyan gonosz lélek - morogta gyülölettel. - Ha az leül valahová, az ott esztendeig elül magának. Akkor aztán bánja is ő, ha az egész világ felfordul.

- Azér te is nagyon éles vagy hozzá, fiam.

- Az.

- Mégis, meg kellene gondolnod - mondta pusmogva az öreg s felszurta a szemüvegét a füle mellé a vastag őszes hajába, amely mint egy petrence, borzasan volt feltornyozva alacsony homloka fölött.

- Meg bizony, hogy milyen szép butort csinált neked...

- No egy asztalos még annyit se...

- Asztalos, asztalos, ha egy tanitóhoz mentél volna, biztosan nem volna ilyen butorod.

- De hát mi lesz mán?

- Mivel?

- Hát nem akarja kiadni az én holmimat, mi a mühelyben van?

Az öregasszony rá nézett a lányára.

Ez mérgesen felállott s bement a konyhán át a mühelybe.

Két kis lámpa égett a falon a gyalupadok fölött.

Egyenesen a sarokba ment és felvette az enyves edényt.

- Ez az enyém talán, - mondta durván.

Meglátta az asztalost, aki a sötét sarokban ült és zokogott.

Szólani akart, de most elhallgatott. Hosszut, mélyet gondolt. Látta, hogy még mindig teljesen tőle függ, hogy itt maradjon-é vagy sem.

- Hát a magam lábosát csak elvihetem tán! Ugy!... az a baj, hogy a butorát sajnálja!... Nekem ugyan ne bőgjön érte. Pedig azt hiszem, megszenvedtem érte öt esztendő alatt. Inkább börtönben tiz esztendőt, mint itt még egyet.

A férfi zokogása megállott a rideg hangra. Az asszonyt magát is bosszantotta, hogy ilyen éles, de nem tudott más lenni ehez az emberhez, aki mindent tür.

Ej mit, megrántotta a vállát. Ez egy mulya bivaly, csak azt érzi, ha tüzes vassal szurkálják.

- Ez is az enyém, meg ez is.

Egy ollót vett fel az ablakról, s egy törlőkendőt a székről.

Több tárgyat összeszedett és csomóba gyüjtötte. Egy ócska lavort, kefét, gyufatartót, szappantartót, egy hokkerlit, amelyről nagy zajjal forditotta le a rajta levő holmit.

Az asztalos látta, nézte, hogy a nagy gonddal kifürészelgetett intarziát a gyaluforgácsba dobja.

- Látod, nem kellett volna neked egy mesteremberhez menni, - szólalt meg csöndesen, fájó szivvel.

- De jól tudja. Valahára.

- Nem értettél meg engem soha.

- No, van mit meg nem érteni egy -

- Egy asztaloson, ugy-e?

- Igen.

- Hát bizony nem érted, mi az, amit ledobtál.

- No nem dobom többet.

- Eléggé fáj.

- Mi... Mit motyog?

- Eléggé fáj az nekem.

- Haha.

- Mert ha te tudnád becsülni, hogy milyen gonddal kell késziteni a lombfürésszel azt a semmiséget... Virág lesz belőle, száz kis darabocskából egy virág. És te ledobod a forgácsba.

- Á, ha te nem sajnálsz engem mindenestől kidobni a hóba. Te engem ugy ki tudsz lökni...

- Nem tudlak! - kiáltott fel az ember. - Megszakad utánad a szivem!... Ilkám! Ne menj el, ne menj...

Levetette magát a földre, a fejét a forgácsba temette s az egész testét rázta a zokogás.

Az asszony gondolkodva nézett rá. Nem tudta mit tegyen. Mi lesz okos.

- Hogy mért nem akarsz te az én igazi kis feleségem lenni. Olyan jól elgondoltam én. Itt sürögni-forogni, sütni-főzni, nevetni... Nem mindig nehéz lélekkel... hanem nevetni... nevetve...

- Ah... hogy mindig csak, akár van helye, akár nincs, vihogni, ha én olyan bolond volnék...

- Legyél.

- Nem vagyok én Mariska, - vágta meg az asszony.

- Kár, - szólt csöndesen a férfi.

- Kár?!... No hálistennek, csakhogy idejutottunk. Hát kár. Kár hogy engem vettél el, nem őt, ugy-e?

- Nem ugy gondoltam...

- Hát igen; az affélék, azok igen; azoknak ugyis mindegy. Vihoghatnak. Majd elveszed, ha én kinyulok.

Az asztalos felállt a forgácsból. A gyalupadhoz támaszkodott, a szőke haja a homlokába hullt, a szemhéja sebvörös volt. Szórakozottan vette a kezébe a reszelőt és azzal babrált. A reszelő nyele meg volt repedve; a szeme rajta maradt és kiszámitotta, hogy a kisebb inas dolgozott a lyukreszelésen, az repeszthette el.

- De nem igértem soha semmit. - fulladt az asszony.

- Azt nem kell igérni!

- Mit?

- Hát csak azért nem vagy jó hozzám, mert nem igérted?

- Persze a Mariska jó volt igéret nélkül is.

A férfi elhallgatott; feltünt előtte a magas, szép lány a széles csipőjével, milyen jól ide illenék a fehérbabos kék ruhájában... A sós ribizlit kidobná... ami az urának nem izlik...

Maga elé nézett.. Ez volt a finnyásabb, az urasabb, az izgatóbb, az elérhetetlenebb.

Ránézett. Mintha sohasem látta volna. Olyan idegen volt, olyan távoli. Gyülölte most, gyülölte, hogy kirepül a markából s egyszer sem birta vele megéreztetni a férfias hatalmát, az erejét, hogy tisztelje érte... De ez egy magtalan... egy megtörhetetlen...

Az asszonynak megszédült a feje, olyan dologra szánta el magát. Fekete izzó szemmel nézett az emberre s egy szóval akarta megölni ezt és még inkább valakit; valakinek a jövőjét.

- Tudom, hogy vele háltál, - mondta elszántan...

- Én!

Az asszony szeme kutatva nézte.

- Hát kitől volt gyereke? - huhogta vadhazugsággal.

Az asztalos arca hosszura, ijedtre táttadt a mécses laza fényén.

- Elment... neki... persze... - sziszegte az asszony.

Az asztalos megkönnyebbült, elmosolyodott a szeme.

Az asszony felförmedt, egész máglyává gyult.

- Azt különben nem lehet tudni; a segédjegyzővel is... avval is... Egy ilyen tehetetlentől... nem is telt volna ki...

Az asztalos marokra fogta a reszelőt és tövig döfte az asszony mellébe. És ez olyan jól esett neki. Ez első jóérzése evvel az asszonnyal.



V.

A zuhanás után csönd volt, de olyan rettenetes, mintha egyszerre megállott volna a természet. Az asztalos csak állott, várt, mint távoli jelre, a szemöldökét felhuzta magasra, s a szemei elmeredve néztek valahogy oldalt, mintha a füleknek segitenének. Rettenetes hosszu idők teltek el, mintha egy szemrebbenéstől a másikig emberéletek multak volna el.

Egyszerre csak megremegett.

Mintha ijesztő hangok zörgését hallaná, mintha jönne, amit vár, a borzalom, a csoda.

Hirtelen fölébredt.

A szeme ugrálni kezdett, jobbra-balra pattogni, mint egy egér, aztán lecsuszott a fejéről a dermedtség nyomasztó lárvája, mindent tisztán érzett, látott és tudott.

Ott volt a mühelyében, a jól ismert gyalupadok közt, a szerszámok, a szagok, a deszkák, féligkész butordarabok, a megölt felesége a lába előtt.

Erre megvonaglott.

Az asszony hörgött. A halálraválás kis nesze csörömpölt.

Összeborzadt s fogta a lámpát, az asszony lámpáját, amelyet már odakészitett a holmijaihoz, a gyalupadra; fölemelte és levilágitott vele. Egészen meglátta az asszonyt. Ott feküdt hanyatt a deszkapadlón, a gyaluforgácsok közt, de a ballába fel volt törve, alágörbedve s a térde oldalra feszült a szoknya sötét kékségében.

Gyorsan letette a lámpát egészen a gyalupad szélére, lehajlott és ügyes kezeivel megigazitotta szegényt, hogy jól feküdjön. A szoknyát is lehuzta, kihuzta, hátul is az alágyürődött szoknyacsomót, hogy rendesen feküdjön, ahogy a mézeshetek boldog napjain kellett elrendeznie az asszonyt, ha nappal a diványon ebédutáni heverésében elrendetlenkedett a ruhája. Most is ugyanazzal a gyors, engedelmes, szolgálatkész érzéssel igazgatta, mint akkor, ha a türelmetlen rákiáltást akarta megelőzni.

Mikor készen volt, megállott s borzasztó megdöbbenéssel egy mosolyt talált magán. Azt a jóérzést, amely mintha a karjából áradt volna szét az egész testén a döfés pillanatában. Most rémülten akarta ledobni magáról ezt a mosolyt, mint a cifra ruhát, de csak darabokban birta letépni; hiába akart rögtön gyászt és rémületet venni magára, hol itt, hol ott érezte a testében a káröröm, a felszabadulás, a megnyugvás mosolyát. A mosolyt, amely azt viritotta, hogy végre megmenekült a sulyos igától, hogy végre elbánt a nyomorult asszonnyal, megmutatta a némbernek, hogy mégis férfi!... Szerette volna megfenyegetni ököllel és a fülébe kiáltani, hogy látod, látod! kellett ez neked!

A test megvonaglott és száraz hörgés tört ki belőle s ettől a vér is megdermedt az ereiben. Elmult a mosoly, el a gondolatok cikázása, hirtelen fizikai rémület fogta el a haldoklótól.

Kinyitotta a száját s ugy nézett, kimeredt szemmel a fekvő testre, négykézláb csuszott följebb az arcához, mint egy kutya leste az arca vonaglását.

Belemélyesztette a szemét az arcba, amely a lámpa sárga fényén fényes volt és sárga s a szemét kimeresztve és rádermesztve, egész életét arra adta, hogy ennek az arcnak a pórusaiból elpárolgó élet utolsó fényeit lássa.

Milyen idegen volt és milyen borzalmas ez az arc. A mély árnyékok feneketlen gödröket vájtak az arc szögleteiben, az orr, az arccsontok, a halántékok, a száj, a szem mögött mintha a végtelenség sötétlene. Egész közelről, egy arasz közelről kellett figyelni, hogy emberi arcnak lássa, hogy az ismert arcot lássa, hogy ne a minden borzalmak kusza, agyarkodó homálytömegébe szédüljön bele.

Oly nyugodtan feküdt a test. A két karja mellé téve, egész hosszában kinyujtózva. Csodálva futott végig rajta a szeme s már nem emlékezett rá, hogy ő rendezte el. Mintha életének valami távoli, ősi idejében történt volna az, hogy ezeken a ruhákon babrált, már kiesett az emlékéből, csak csodálta, hogy oly nyugodtan fekszik. Tisztelte érte. Megérezte a fölényét, ennek az asszonynak a nagyságát. Megérezte azt a lenyügöző távolságot, amely ezt az asszonyt annyira fölötte emelte, hogy ő egész ismeretségük alatt félve és szorongva nézett föl rá és jogosnak tartott minden komiszságot, amivel a lelkén és a szivén és a vágyain taposott ez az asszony, aki oly nyugodtan, oly mérhetetlen távolságokba meredve fekszik itt a gyaluforgácsokon. Kék szövetruhája jól kidomborodik a mellein, a karjain, a testén, a lábszárakra rásimul; ez a ruha valami kemény, szilárd testet takar, ez is olyan alázatosan igyekszik hozzásimulni minden domborulatához, mint ő igyekezett alkalmazkodni, örökké és a végtelenségig alkalmazkodni ez asszony lelke idegen dudoraihoz.

Ujra az arc.

A szemek fölfelé néznek, föl a sötétbe, hova, mért néznek oly mozdulatlanul el.

Hirtelen remegni kezdett, a hideglelés rigette, a két szem előtt, egyik lecsuszott jobbra, másik felcsuszott a szemhéj alá. Irtóztató volt, ahogy rá kancsalitott. Szembe nézett ezzel a szemmel, amelynek egyre homályosabb lett a hártyája, de nem volt semmi ereje, hogy levegye róla a pillantását, csak nézte ezt a borzalmas szemet, amely nyitva maradt s egyedül ránézett. De hova? nem a szemébe, nem az arcába; valahova lejebb. Odakapott félkézzel, hogy ne lásson a szivébe. A szivébe néz.

Kinosan mosolygott. Csak haldoklik. Ez már nem lát. Ez csak egy haldokló, aki nem érez és nem lát. Nem gondolkodik és nem lát, csak lóg a szeme. És az öklét ott tartotta a szivén mégis. Mert ha látná ezt, a gondolatokat, ahogy csak hullának nézi, s nem becsüli meg és nem tiszteli, most először nem tiszteli. Durva volt és komisz. Olyan nyelve volt, mint a viperának, mart. Minden szava ölt. Nem igaz, komisz becstelen hazugság, hogy a Mariska vele hált, az is, hogy a segédjegyzővel, pimasz, arcátlan rágalom, hogy gyermeke volt, hogy elhajtotta. Nem volt soha. Az egy érintetlen szüzlány. De ez egy undok varangyos volt, aki mindenkit tele köpött, ez egy szent volt, aki sohasem vétkezett, egy megközelithetetlen lény, akit bünös gondolat el nem ért soha, aki soha nem kacérkodott senkivel, akitől a legpimaszabb asztaloslegények ugy lehültek, ha csak rájuk nézett, hogyha hideg vizzel öntik le; csak a nyelve. Mert ő egy szent volt: mindenkiről minden rosszat feltett. Irtóztató rosszakat, ami nincs is. Róla föltette, hogy képes volna megölni...

Megdöbbent és meglátta a halottat; a tettét.

Nem, nem, soha nem lett volna képes megölni... és megvan.

Az asszony most igen rémes volt. A szája kinyilt. Le akart esni. Becsukódott s halkan hörgött. Ujra kinyilt, ujra becsukódott, aztán sokáig nyitva maradt.

Most nem iszonyodott tőle. Olyan nyugodtan nézte. A kemény, bőrkemény fényes, olajbarna bőre meg volt puhulva s lágyan, mint a tészta málladt rá a csontokra.

Meghal. Kialszik, mint a mécses, ha a kanóc alól kiég az olaj. Ha eltörik a pohár és kifolyt az olaj. Akaratlan végigfutott a ruhán, a rést kereste, ahol eltört a pohár. Megtalálta. De csak egy kis szakitás, semmi vér, semmi folt. Ott van fent, a melle alatt a finom kék szöveten.

Persze, a vér az bent folyt el s rögtön látta, ahogy a vérpatak feketén elkanyarog be a gyalupadlón. Az egész sötétes, az egész mühely sötét mélyét befutja; fel akart szökni belőle rémülten, hogy bepiszkitja magát.

De az arcra nézett. Egy kis kattanást hallott. Az asszonynak leesett az álla, kiugrott a kapcsokból.

Meghalt.

Felállott és az ajtóhoz sietett. Levette a fehér kendőt, a szép fehér batiszt kendőt, amely az ajtó üvegén volt, a fehér vékony függönyt, amelynek az alsó széle ki volt slingelve s leteritette vele az asszony arcát.

Akkor felsóhajtott.

Körülnézett. A butordarabokat látta meg; a drága butort, amelyért napi husz koronát kell fizetni, ha idejére kész nem lesz. Na, most már meg lehet. Már nincsen baj az asszonnyal.

Összevonta a homlokát, amért ilyen profánul gondolt megint szegényre.

Szegény... Az egész veszekedés onnan indult köztük, hogy szebbnek találta ezt a butort, amit most készitett, mint a sajátját. Megirigyelte... Szegény. Magának szerette volna.

Megértett mindent. Ez; ez az átkozott butor volt az oka mindennek.

Iszonyu düh fogta el. És most sirt először. Könyek préselődtek a szemébe.

Jött, ment, puha lépteivel járt a mühelyben s ideges hosszu ujjaival a puha haját turta.

Végre kitalálta.

Odalépett a halotthoz. Lehajolt hozzá. Leemelte az arcáról a lepelt.

Meghökkenve nézte.

A szája össze volt fogva. A szeme lehunyva. Kemény vonás, erőszakosság takarta az arcát. Lecsukta magát. Visszajött még egyszer és lezárta a testének lakását. Nem hagyta tárva-nyitva az ajtókat. Rendesen ment el... Elvitte a kulcsot.

Az asztalos reszketett a belső felgerjedéstől. Szót szeretett volna találni. Most nézz fel rám, a szivembe... Te sohasem láttál az én szivembe... Az elébb belenéztél... most nézz bele... már megint a te alázatos kutyád vagyok... már megtaláltam, mit csináljak...

De az asszony halott volt. Lecsukott, elment, hideg. Olyan távol, olyan idegen; olyan idegen, mint mindig. Mint egész életében e fölött a szegény, utána kuszó, mászó szegény kutya fölött a hold.

Az asztalos kihuzta magát.

Mindegy, mondta. Ha nem látod is, ha nem törődsz vele, én azért megteszem.

Elővette a zsebéből, a mellénye felső zsebéből a colstokját, nézte és számitott és gyorsan deszkákat vett. Finom, gyalult deszkákat. Mért, plajbászolt, fürészelt. Aztán a butornak állott; nézte, számitotta, vésett, fürészelt, szétdarabolta. Nézte a nemes fa rajzait, nézte az intarziák bokrait, szabott, dolgozott; meggyujtotta az enyvesfazék alatt a spirituszt, s a meleg rézüst lassan pöfögött.

Az enyv szaga, a szesz aromája, a lámpa sárga fénye; olyan békés és jó volt most a mühely; az asszony is szegény olyan békésen várta el a munka folytát...

Hirtelen kint zaj volt.

A konyha felől megnyilt az ajtó s belépett az öreg asszony, az öreg tanitóné. Az arca álmos volt és duzzadt, alig pislogott s az arcán nagy vörös folt volt; feltörte, ahogy aludt; ülve aludt s valami keményhez támasztotta.

Nagy arccal nézett be a serényen dolgozó asztalosra s a száját nyitva hagyta, ahogy egy félig már összeállitott koporsót látott, amely be volt boritva a butorokról leszedett fornirral...

- Pszt! - sziszegett rá az asztalos, olyan komolyan és erélyesen, ahogy soha.

Az asszony öreg szeme rémülten futott körül a mühelyben.

Az asztalos a földre mutatott.

Ott feküdt a merev, hideg halott.

Az öreg asszony megtántorodott, az arca szétfeslett, mint a szétrothadt gesztve, lihegve, rettegve visszahuzódott... eltünt a sötétben... egy perc mulva kint az udvaron irtóztató, velőthasitó, állati orditás...

Az asztalos ijedten rezzent össze. A feleségére nézett. Hogy azt ne bántsa a borzalom...

Akkor egyszerre mindent megértett. Hogy meghalt. Hogy ő ölte meg. Hogy gyilkosság...

Összeharapta a száját.

Kedvetlenül.

Most jön a botrány; a csendőrök; tömlöc...

És egyáltalán mire is ez a komédia. A halottnak már mindegy. Hiába csinálja már az intarziás koporsót, sose fogja bebizonyitani, hogy szerette... Sem életében, sem most...

Dühösen, türelmetlen mozdulatot tett és gyülölködve nézett a makacs halottra. Egy véső volt a kezében s azzal egy szilaj döfést dobott előre. A levegőbe...

A lámpa ott volt előtte. Csaknem lelökte. De vigyázott... Szerencsére... gondolta féligvaló gondolattal hozzá.


Vége.



Szegény emberek.

- Elbeszélés. -


Két szegény ember forgatta a földet a kert felső szélén. Egymás mellett mentek az ásóval. Az öreg folyton diskurált s a fiatal annyira szórakozott volt, hogy szinte tehetetlenül állott meg, valahányszor az öreg megakasztotta a munkában, hiábavaló beszédével.

Ez a fiatal munkás kemény fekete ember volt, vásott barna ruha volt rajta, katonabakancs és rendkivül ócska katonasapka, amilyet csak azokon a lenyütt és félig csontvázzá vált katonákon látni, akik tiz, tizenöt, husz hónapos lövészárok után vánszorognak olykor végig az utcán, apatikusan és gépiesen.

- Má montam a vénasszonynak, hogy dugja el a fokhajmát, - szólt az öreg, aki a feleségét mindig vénasszonynak emlegette s megint megállott, az ásó nyelére támaszkodva. - Aztat ilyenkor kő eldugnyi a fődbe. Ősszel. Akkor lesz jó tavasszal.

- Nem fagy ki? - szólt tünődve a fiatal.

- Nem. Sohase. Nem árt annak egyátajján semmit a fagy, ha a fődbe van. Mer ha rágyün a főd, akkor be van takarral, akkor nem árthat neki a fagy... Pedig most az is drága, a fokhajma.

A fiatal ember, mintha ráléptek volna, összerándult.

- Minden drága, - mondta sötéten s az ásóját emelte.

- Minden nagyon drága, - bólintott az öreg. - Rettenetesen drága. Egy kiló kenyérnek az ára huszonhat krajcár: e még nem vón drága, de nem lehet kapni. A nagy világér sehun nem lehet kapni. Abba a mi falunkba meg a jóisten tudja micsoda jedző szorult, hogy minálunk sose kapni lisztet, cédulás lisztet. Más falukba mindenütt ellátyák az emberiséget, csak épen minálunk nem. De meg a minap avval jön a vénasszony, hogy a jedző még aszongya, hogy aszongya: aki pedig ütet a szentekkel esszeházasitja, annak ű ellássa majd a baját.

Megcsóválta a fejét s kicsit nevetett.

- Peig mostani világba könnyen megy, hogy az ember a jedzőt a szentekkel esszeházasittya.

A fiatalember most keményen a szemébe nézett az öregnek s mintha nagy és erős dolgot jelentene ki, igy szólt:

- Látja István bátyám, én csak három napja vagyok itthon, de ezt én nem érthetem. Rossz világ ez! Tuggya... Én huszonhat hónapig voltam a fronton, de mondhatom, nekem semmi rövidségem nem vót.

- Meghiszem.

- Nekem ételem, italom megvót. Hus annyi vót, marhahus, hogy mán nem is akartuk ennyi. Mán kifordult az ember szájábul a hus.

- Hő, jó vón itt. Egy kiló marhahusnak az ára tizenkét korona. Aszongyák. Mer én bion nem vettem.

A fiatal ember kissé fátyolos szemmel soká nézte; szembe nézett vele.

- Mit evett fröstökre?

- Hát igenjó paprikát vettem én a multkor a szerbtül, Kovács Jánostul, merhogy ű most a szerb, mióta nincsen szerb... Tizenkét darabot adott tiz krajcárér. Még nem is drága, aszondom. Azt ettem vagy kettőt, kenyérrel.

A katonaember már nem figyelt, már a szeme megint messze kalandozott, magába merült. De az öreg folytatta.

- Ebédre meg, igen jó iborkát savanyitott nekem a feleségem, hát ebédre meg aztat eszek a kenyérbe. Ha osztán vacsorára hazamegyek, főz a vénasszony. Bablevest vagy krumplilevest, ahogy gyün, máma ugyan káposztát. Mer az embernek megterem a kertjibe a krumpli is, meg a káposzta is, az idén bion nem sok termett, de az is jó, azt is meg kell köszönni a jóistennek.

- Lisztje van?

- Hát van két méter buzám. Tiszta. Muszály nekik őrlési engedélyt adni! Azt kaptam részibe. Meg a cédulás lisztet is kiszedi a vénasszony.

- Zsirja van?

- Avvan hálaistennek, jó órába legyen mondva. Avvan, hogy ne hazuggyak, van még vagy két liter.

- Csizmája van?

- Hát ammán nem igen van. Ezt a bakkancsot vettem. Ki győzné most hatvan pengőket adni egy pár csizmáér, még ennek is nagyon örülök, hogy erre a bakkancsra szert tehettem.

Az ember lassan elforditotta a szemét az öregről.

- Huszonnyóc napom van, szabaccság. Mi az itt, huszonnyóc nap! Most két nap Vargáéknál vótam, kaptam este négy pengőt. Vett a feleségem egy liter tejet 30 krajcárér, vett egy negyedkiló szalonnát két forint 50 krajcárér, két kenyeret, kicsi pékkenyér, egy forint tizér, maratt 10 krajcár... Mi az a huszonnyóc nap...

- Peig most mán rövidebb a nap, kisebb lesz a napszám, - szólt a vén.

- Nekem semmim sincs télire... Három gyerekem van... - mondta nehéz szóval, mintha a tüdejéből szakadna a szó.

- Gyerek!... bolondság - mondta az öreg. - Elég bolondság. Sok embert bizony a vére ver meg. Csinálják a gyereket, osztán a gyerek nem kérdezi, apám hun veszi kend. Az kiköveteli az élést. Eriggy lopni!... Kérj a szomszédoktul, ha nem ád, vágd agyon...

Az öreg, vén korhelyek tágas hangján utánozta a más szavát, de a fiatal szinte megdermedt, szinte jéggé vált, csak rámeredt az öregre s a szeme meghomályosodott, aztán lassan lehunyódott a szempillája, s szédülő fejjel esett rá az ásó nyelére. Talán el is bukik a hirtelen szédületben, ha meg nem kapaszkodik benne.

- Dógozzunk mán, - mondta morogva.

- A nem kiméli az embert, - fordult az öreg is az ásóra s kényelmesen kezdett hozzákészülni a munkájához. - A gyerek. Az bég, ha éhes... Avval is csak hasitja az ember szivit...

Az ásó belemélyedt a földbe. Öt-hat nyomot vetett fel, már megint nem birta szó nélkül.

- A nem jó, az a te ásód. Nem ilyen kötött fődhő való ásó. Avval nehéz dógozni. Szaporátlan, mer igen hosszu ásó. Kurta ásó kell az ilyen nehéz fődhő. Acélásó. Mint az enyém. Nem is tulhosszu, könnyen megy a fődbe, van neki nyomintója is: mingyán szaporább a munka vele. A kapám is acélkapa. Micsoda. Evvel az acélkapával szétvágom az idevalósiak minden kapáját.

A fiatal ember odanézett az öreg ásójára s nagyot sóhajtott.

Azután a maga ásóját nézegette el. Gyenge ásó, csinján kell vele bánni, mer hajlik. Csupa kin vele dolgozni ebbe a szijjas fődbe.

S most egész tisztán látta, hogy be fog menni a házba. Ott van a balsarokba a sifon. A sifonból vette ki a pénzt a gazdasszony. Azt a sifont egy szeggel ki lehet fesziteni s annyi pénz van benne, ezrek!...

- Hát sturmba vótál-é? - kérdezte az öreg.

Ráemelte a szemét, a szeme előtt fátyolos volt a világ, nem értette a szót.

- Sturmba. Ugyi sokszor.

Csak bólintott. Nem jött ki hang a torkán.

- Fene lakodalom lehet, - nevetett kicsit az öreg s megcsóválta a fejét. - Csak neki egymásnak a késekkel, oszt a torkára... Kit öltél meg először?... Embert...

A fiatal munkás lassan megmozdult. Ugy, elkésve értette meg a szavakat.

- Nem embert, - mondta fejét megcsóválva csendesen. - Lyányt... Fiatal lyánt először...

- Lyányt - mondta természetesen az öreg, mintha a világon a legegyszerübb dologról volna szó.

- Mikor Sabácba vótunk, - mondta lassan, kicsit rekedt, szórakozott szóval a fiatal ember s a katonasapka alá felhuzta tünődve a szemöldökét, gondolkozva, emlékezve. - Kilőttek egy házbul, az ablakon... Hármat lőttek; az egyik golyó igy mellettem pattant el a kövön, a másik golyó a szakácsnak ment bele a tarisznyájába, ígye, el is szakasztotta a combját, a harmadik meg a cugszfirernek ment be itt a balpofáján, de olyan bitang szerencséje vót, hogy két fogát kiütötte, avval elment. Akkor a kapitány Jurovics kiadta a parancsot, hogy egy fénrik, hat bakával mennyen be s aki a házba találkozik, mindenkit le kell vágni, a gyereket is.

Nyugodtan s komolyan beszélt, de a keze aludva babrált az ásó nyelén s folyton arra gondolt, hogy mire elindul: elkésik... Valaki hazajön s akkor nem lehet megcsinálni... Megállott, hogy abba hagyja a beszédét is, amit kezdett s azonnal induljon... De a lába nem akart mozdulni, a keze nem akarta elereszteni az ásó nyelét... s a nyelve ujra kezdte, folytatta a beszédet.

- Akkor bementünk a házba. Olyan, kicsit emeletes vót a ház... Három az aljába levő szobákba ment, lenn is egy lakás vót, meg fenn is. Űk odale mit csináltak nem tudom, de mi ketten a fénrik urral bementünk az emeleten a házba. Ott vót egy rendes szoba, urasan, butorok, minden,... ott vót egy asztal, körül székek, az asztal megvót teritve, étel, ebéd vót, mer épen ugyvót, hogy dél vót... ott ültek...

- Ha.

- Igen. Ebédültek... De a fénrik ur olyan vót, mint a sárga halál, "zofort" aszongya... Azoknak villa vót a kezébe, meg kés, ettek... Az ablak be vót zárva,... nem ők lűttek... Azután megfogtuk a palláson, egy lyány vót ott, olyan szógállólyány, az puffogatott a pallásrul... Minek az. Egy bolond vászoncseléd azt tegye fel magába, hogy ű lövöldöz... mikor ugy jöttünk, doppelrájba, az uccán. Kellett neki háromszor lűni...

- Osztán tik?

- Mi? - kérdezte a fiatal ember, mintha álomból ébredne.

Az öreg rábámult.

- Osztán tik mindenkit levágtatok?

- Csak ugy, szuronyhegyivel... - morogta a katona.

- Osztán lyány vót az első?...

- Mi?

- Aszontad, hogy az első lyány vót...

De a katona, mintha megállott volna az esze, csak maga elé meredt s mintha valahova távolba figyelt volna.

- Nagylyány, vagy kislyány?...

- Várjék csak, - szólott a fiatal ember hirtelen - hazalépek egykicsit, mert elfelejtettem az asszonynak megmondani, hogy hun a láda kócsa...

Gyorsan lenyomta az ásót a földbe.

- Most ütötte a tizet a toromba.

Ő maga is csak arról vette észre, hogy kimondta a hazugságot, hogy a távoli óraütésekre figyelt: igy határozta ő ezt még az éjjel, hogy mikor kilencet üt, elindul, de előbb azt fogja mondani, hogy tiz óra. Akkor osztán, ha valaha faggatnák: lesz egy tanu, hogy ő tiz órakor még itt vót...

Az öreg megcsóválta a fejét s utána nézett, ahogy nagyokat lépve, szinte szökdelve ment a katona a kivörösödött bakkancsaiban, a gyürött szürke sapkát a szemébe huzva.

- Mit beszél ez, - mondta magában félhangon, hogy mán tiz óra.

Kivette a nikkel óráját a zsebéből s jól megnézte.

Kilenc óra volt rajta, három perccel mult el kilenc óra.

A katona kiment az utcára s rendes, lassu léptekkel ment előre a templom felé.

Ugy ment, ahogy előre elgondolta. Se nem lassan, se nem szaladva, de inkább gyorsan, mert munkaközben ment el egy kicsit. Hát sietni kellett... Figyelt, hogy nem látja-e ismerős, akinek köszönni kell, de mégis, mikor egy keritésen kinézett egy nagybajuszu ember, ugy meredt rá, mintha váratlanul a hóhérját látta volna meg. A szive, mintha nagy kalapács lett volna belől, ritka nagy kondulásokkal verte a mellét. Mint mikor félre verik a harangot.

A templom mellett magas orgonabokrok közt kellett bemennie a setét utra. A bokrok már meglehetősen üresek voltak, a levél sárgán hullott le a földre, balról fiatal diófák állottak az ut szélén s nagy tágas felszántott kert, jobbról mély árok, szakadék, annak a fenekén a patak rendesen csuszott. Az árkon tul volt a ház.

Körülpillantott, nem látja-e senki.

Errefelé már senki sem lakik, senki sem jár. Lemászott az árokba. Kicsit még mosolygott is magában, azelőtt sose jutott volna eszébe, hogy ebbe az árokba leereszkedjen. Csunya akácos gödör, még a gyerekeknek se okos belemászni. De miket tanult ő katonasorban!... Hol járt, micsoda faluvégeken, hogy lopakodott ellenség után, vedettát lefülelni, házakat megkerülni, falut felgyujtani, disznót, csirkét leverni, tehenet kihasitani, felét kivágni, a többijét otthagyni, szinte ugy érezte, mióta itthon van, most került először kedvére való helyre... Mi is ez az élet... Ez az igazi, dolgozni! Ésszel megkerülni az ellenséget s hátába támadni... Mi lenne a kevés magyar katonából, ha sokat törődne avval, hogy hány az ellenség, micsoda veszedelmekkel jár a játék. Közepibe!... Nincs most se törvény, se igazság: csak erő, meg ész. Aki birja, marja. Ilyen parton ne tudna átmászni? Hát az olasz parton, a part ezer méter magas, osztán két kilométer szélességbe, félkilométer mélységbe nincs egy tenyérnyi föld, akit a gránát meg ne mozgatott volna, szétvetette a vas, kitépte a belét, elszórt mindent, követ, földet, vassal bevetette, mint itt buzával a szántást... osztán mikor megáll az ekrazitos eső, bele az átkozott, agyagos földbe, kidülledt szemmel bele, az agyag megmarkolja a lábát, lehuzza a testét, minden tenyérnyi darabjára ágyu tátja a száját, gépfegyver köpködi a golyót, mint a fergeteg a csupasz sikságon, a puskagolyó pereg, mint nyáron a jégeső, s hogy tusakodtak ott, hogy mentek neki a halálmezőnek, az, oslaviai temetőnek...

Mig a gödör szélén, akár az éh farkas ott leselkedett pár pillanatig s zugó fejében a csaták zugása szikrázott végig: mégis mintha a lelke fenekén valami olyan gyávaság kushadna, amit sohasem érzett a harctereken.

Hiányzott a kommandó. Nem állott megette a káplár paranccsal, se a Fänrich ur a suttogó rendelettel, senki se mondta: rajta kutya szoritsd... s hideg verejték volt a homlokán.

Ahogy végre észrevette magát, hogy már sok lesz a megdermedt ott heverésből s ki akart ugrani, egy fiatal akácfavesszőbe akadt s amint mérgesen ki akarta magát szakitani, egy tövis kegyetlenül beleszuródott a csuklójába, az ingen keresztül.

- Azt a mérges istenit, - mormogta s kicibálta a tövist. A vér szivárgott utána. Bekapta a szájába a sebet s kimászott az árokból.

Valami vad düh nőtt benne, dühös ingerültség, a szeme égett.

- No megájj, - mormogta magában s nem tudta kire és mért fenekedik.

Nehéz nagy léptekkel, lesütött fővel ment a házig, az ároknál nem volt kerités s a házig füvön ment, csak néhány lépést. A ház sarkánál megállt s a szivébe nyilallott. A nótás száju, gőgös, vasvillaszemü bakákra gondolt: ha látnák most, milyen patrujjba jár...

Összerántotta a szemét: most a szegénység az ur, most a szegénység kommendiroz... Az arcához nyult kemény ujjaival, mintha még egyszer bele akarna markolni az agyveleje gondolataiba... csakugyan kell-e, csakugyan muszály?

Meghallotta a saját hangját messziről: azt mondta a felesége adósságárul "délig megadom".

Délig megadom!... délig megadom... - forrt benne, mint mikor jobbról-balról a gránát csapkod le s rettenetes tölcséreket szakgat a fekete volhiniai földbe. Igy állott ott, akkora ropogás, durrogás, az őrületes csattogás közepett, mikor az égre lőttek a földről a fekete sarak és a domb tetején a horvátok fojtogatták a szibériaiakat... Akkor a tisztek kihuzták a kardjukat, szájról s szájra járt: "Nem lehet tovább... forverc!"

Most is ugy rohant be előre szegezett fejjel a tüzbe.

Egy pillanat mulva áttörte a tüzes falat a baka, a magyar: mindig legjobb előre!... s bent állott a konyha sötétjében.

Csakugy zihált a melle... Csak a fegyvere volna itt vele.

Fujt a tüdejéből a forró gőz s a karja a vasvilla után nyult, ami az ajtó mellé volt odatámasztva.

Most mi lesz.

A konyha sötét volt és alacsony, szabad tüzhely, alatta fehérre meszelve a kemence... cserépfazekak... s vasvilla a kezében... Ezek a Vargáék is szegények voltak a háboru előtt, csak most, hogy eladták a tehenet, meg a bornyut... most vannak az ezrek...

- Mija? - kiáltott bentről egy gyereklány.

A katonának kinyilt a szája s megállott a vére.

- Itthon vannak, - motyogta.

Sápadt lett a fekete arca s visszább torpadt.

Egy fiatal lány kinyitotta a szoba ajtaját s ijedt és bámész szemmel, tátott szájjal nézett.

Hosszu pillanatokig néztek szembe. Lassan megismerte, hogy ez nem a Vargáék gyereke, hanem Szabó Eszter, a Szabó András lyánya...

- Itthon vannak? - kérdezte végre rekedten.

- Neem.

- Hát.

- Elmentek reggel.

- El?

- Egen, a vásárba. Hásze maga látta.

A katonának tágra nyilt a szeme. Ahá. Ez már támad. Ez már ellenség.

S erre mindjárt nyugodtabb lett s folytatta a szeme a villámlást, mintha most már joga volna felül kerekedni...

A lány mögött a Vargáék kislánya dugta ki a fejét. Ez is olyan gyerekesen ijedt szemmel meredt rá... Ugy nézett rá, épen ugy, mint az a lány... ott a háboru elején... a legelső gyerek... ott Sabácban...

Megmarkolta a vasvillát, a vére leszállott a szivére s várt. Várta a parancsot...

Meredten s fakón vadult rájuk, amitől a gyerekeknek elállott a szava. A fejében alig fordult meg gondolat, tudta, hogy meg kell lenni.

- Délig megadom!... mondta hangosan, azzal felemelte a vasvillát s keresztül szurta a kislányt.

A Varga gyereket, az ellenséget... Látta, ahogy belement a vasvilla a torkába s vér szökött ki. Ezen már megkönnyebbült. Hogy ismerte már ezt a vért!... Hány embert szurt már agyon... Mindenkinek igy szökik a vére...

Kirántotta a vasat s a gyerek, mint egy kis tömlő bukott el a sötétes szobába.

A nagyobbik hangtalanul, eltátott szájjal, mint a remegő vad, meredt rá a katonának minden mozdulatára.

Ez intett, hogy be.

A lány hátrafelé bement, de szemét egy pillanatra se vette le az emberről.

Ez utána ment, kemény, egyenes, katonaléptekkel.

A nagy szekrényre nézett, amiben az ezresek vannak.

- Hol a kócs? - mondta.

A fiatal lány minden tagja folyton rázódott, mint valami gépszerü reszketéssel.

- Hol van a kócs? - kiáltotta ujra a katona.

- Nem tudom, - nyöszörgött a lány s a foga zörgött.

- Ha meg nem mondod, téged is agyonszurlak.

- Bent van a másik szobában a sifonban.

A katona intett neki s előrement. Gyorsan kihuzta a sifon alsó fiókját s kétségbeesve kotorászott benne.

- Hamar!

A lányka iszonyatos rémülettel nézett fel rá ott guggolásából.

- Elvitte a néni magával.

A katona megvetően rántotta meg a szája s a vasvillával a hasába szurt. De a villa hegye nem ment át a ruhán, ezért ujra fogta a villát, felemelte s teljes erővel belevágta.

Még most sem halt meg a gyerek, mert közben oldalt fordult s most karja a villa két szára közé került.

A katona körülnézett s meglátta az asztalon a nagy kenyérszelő kést. Visszament érte a nagy szobába, aztán be ismét s kétszer a nyakába szurt, aztán egy erős harmadik vágással az egész torkát ketté metszette, ugyhogy a feje szinte leesett.

- A fene egyen meg benneteket, - egyenesedett fel.

A keze csupa vér volt, lecsapta róla a földre és látta, hogy a vér végigfrecskelt az ágyon s a szekrényen, ezen ujra elmosolyodott. Nagyot fognak nézni, ha hazajönnek.

Ebben a pillanatban a bölcsőben felsirt a kisbaba.

A katona odanézett s látta, hogy a picinek kiesett a szájából a cucli, azért sir.

- No, ne haragudj. Kis zsivány, - mondta neki, - csak a kezemet hadd törüljem meg.

De a kicsi éktelenül kezdett sivalkodni. Erre ő szinte ijedtséggel futott hozzá, fogta a cuclit s a szájába nyomta. A gyerek mohón kapta be s elhallgatott.

- Véres lett egy kicsit, - mondta a katona s csendesen mosolygott. - Nem baj, sose tudod mitől hizol... - szólott szeliden. - Hát mikor én három hónapig olaszt ettem...

Fanyarul elhuzta a száját, ahogy eszébe jutott a borzalmas kilenc nap, mikor a doberdói hegyeken az elesett bajtársaikat rakták maguk elé fedezéknek s mikor elfogyott minden a kenyértarisznyából, egy frissen elesett olasznak a vérét szivta ki, mint a hörcsög a csirkéét.

Most megtörölte ujra a kezét s oda-odanézett a kicsinek cuppogó arcocskájára...

- A zsivány, a betyár kölyök... - mondogatta magában.

Aztán a késsel hozzáfogott kifesziteni a szekrényt. Nem ment, a vasvillát vette elő, de azt előbb ki kellett cibálni a testből s a vér csorgott róla. Most már aztán türelmetlenül feszitette a szekrény sarka alá s az egészet kiemelte.

Megfogta, hogy le ne zuhanjon s lármát ne csináljon.

Mindjárt meglátta a barna kis vászonzsákot, amelyből tegnap kivették a bőrtárcát, a sok pénzzel.

Körömmel bontotta ki a spárgát, amivel be volt kötve; nyugodtan és rendesen.

Aztán a markába öntötte, ami benne volt. A nagy bőrtárca nem volt benne.

- Azt elvitték a vásárra, - mondta magában s mérges lett saját magára. Egész éccaka ezen gondolkodott, aludni se tudott, kétszer is felkelt s a felesége kérdésére, hogy mi baja, azt mondta, hogy "hallom az ágyuzást"... mert csakugyan hallotta... S hiába gondolt végig mindent, mégse tudott mindent kigondolni... Erre se számitott, hogy a gyerekeket itthon hagyják s a szomszédból hijnak hozzá egy pesztonkát... ugy gondolta, inkább űket adják oda valakihez... Arra se gondolt, hogy az ajtó nyitva lesz-e vagy se... meg erre se, hogy a bugyellárist elviszik.

- Egész meg van má rothadva az eszem, - mondta, - a kefe vigye el...

Örült, hogy mégis valami pénz van a kis szütyőben. Az asztalra öntötte s megszámolta. Papir és ezüst pénz volt, összesen száznegyvenöt forint, meg valami krajcárok.

- Nem sok, - mondta s két tizest a lajbija zsebébe dugott. - Most má nem adhatja meg az egész adósságot, mert akkor megint nem marad egyébre. Meg hadd is várjon az a vén gazember... Háboruban adósságot kérni.

Az ezüstből kivett egy forintot, akkor bekötötte az egész pénzt egy zsebkendőbe, ami az asztalon volt. Mielőtt bekötötte volna, kivett még egy koronát, mer itt nagy a drágaság, biztosan több kell most  a r r a  is.

A zsebkendő kis csomagját összetekerte, ahogy a dohányzacskót szokták s a kabátja külső zsebébe tette.

Ezzel be volt fejezve a dolga s most megállott némán és ujra mély szórakozottsággal nézett maga elé.

Az ajtó előtt ott feküdt a kicsi lány teste, ugy hevert ott, mint egy kis kutya, a küszöb előtt, ő csak nézte, nézte s bólogatott.

- Ilyen kutya világ ez a mai, - mondta, aztán nagyot sóhajtott. - Hát mikor a cigányszigeten bementünk... a fárul ugy ráztuk a komitácsit, mint a rothadt szilvát... Rottmann hadnagynak a nyakát keresztül lőtték, a kezét rászoritotta a sebre s az ujja közt csakugy hugyozott a vér, meg a száján... csak ugy ropogott a koponya, igy hajigáltuk a levágott kezeket, meg a koponyákat, egymásra feküdtek a szerbek, meg a magyarok, osztán egymás torkát keresztül harapták...

A bölcsőbe megmozdult a piciny... erre föleszmélt, maga sem tudta miféle álomból... Most, hogy már el volt végezve, zsebében volt a pénz, már nem izgatta semmi.

Szétnézett, nincs-e valami tenni való... Egy pillanatra arra gondolt, hogy a kis testeket felrakja az ágyra... Ne feküdjenek ott szegények... de hirtelen összeborzongott s ugy érezte, a világért sem tudna hozzájuk nyulni...

Gyorsan elindult, elkerülte a küszöbnél a piciny hullát, nem lépte keresztül, eszébe villant a babona: ha keresztül lépik a gyereket, nem nő meg... Kint a pitvarban odatámasztotta a vasvillát, ahonnan elvette, aztán kilépett a szabadba.

Fel akart sóhajtani, hogy végre az ég alatt van s amint a száját kinyitotta, hogy teleszijja magát friss levegővel, egyszerre bezárta s kedvetlenül fojtotta magába a mozgást... Ki, csak innen, még meglátják... Mintha fonákul volna valami... Máskor ilyen gyilkolás után büszkeségtől pattant szét a melle, most pedig...

Gyorsan elkushadt a ház mögé s mélyen lehajtott felső testtel vetette be magát a sürübe. Az árkon oly gyorsan átjutott, hogy észre sem vette, aztán a setétuton visszament a templom felé.

Ahogy a kerités mellett elment, valaki rákiáltott.

- Hé. Öcsém.

Fakó arccal nézett oda az ismerős hangra. Akkor ráeszmélt, hogy István bácsi az ásásból kiált.

- No. Gyere ásni má. Má kerestek.

- Má nem megyek délig. Megyek, veszek egy ásót. Mert avval nem lehet ásni.

- Hun veszel?

- Átmegyek a vásárba... István bácsi... hány óra is vót, mig dógoztam... Tiz ugy-e.

Az öreg nevetett.

A katona nem merte firtatni a kérdést:

- Hallottam, mikor ütött...

Avval tovább ment, de valahogy az a gyanu vett erőt rajta, hogy az öregnek órája van. Mintha az után nyult volna a zsebébe, de visszanézni nem mert többet.

A falu másik részébe ment, a sárközbe, ott bement ahhoz az urhoz, akinek a felesége adós volt ötven forinttal.

- Meghoztam amit tudtam, tekintetes ur, - mondta a szikár kis öregnek.

- Jól van.

- Nem tudok többet adni, csak husz pengőt.

- Jól van.

Az öreg elvette a pénzt.

- Hun szerzett maga reggel óta. Magának még reggel nem vót pénze. Most meg mán van.

A katona sötéten nézett az öreg kopott urra, aki cinikusan járt s kegyetlen szókkal leplezte, hogy mégis csak sajnálja a szegény embereket.

- Maguk barátom azt hiszik, hogy elég kölcsön kikunyorálni a pénzt, azután majd megadja a nagyharang. Ismerem én jól az ilyenféle urakat. Meg kell egy kicsit szorongatni a gégéjüket, akkor eszükbe jut, hogy kötelesség is van a világon. - S nagyot nevetett kurta, döcögős hangján. - Mint a huszár a kozáknak... - fecsegett tovább s egy háborus anekdóta jutott eszébe. - Magával nem történt valami ilyen história?

A katona már el akart menni, de nem akarta megsérteni az urat azzal, hogy végig sem hallgatja a beszédét.

- A kórágyon feküdt két sebesült baka tudja, az egyik a szerb csatatérről került oda, a másik az északiról... Na... Azt kérdezi az amék a szerb csatatéren sebesült meg: Mongyad csak cimbora, csakugyan olyan borzasztók azok a kozákok! Igaz, hogy torzonborz nagy szakálluk van? a fejükön olyan nagy medvebőr kucsma s rettentő huj-huj kiáltással törnek előre?

A katona ugy állott a mozgékony kis ember előtt, mint egy iskolás gyerek, nehezen lélekzett s csüggedt, szomoru arcán borzasztó unalom volt, mig az öreg ur ugrálását nézte s oktató, leckéztető hangját hallgatta. De az öreg, akinek a keze nagyon mocskos volt, mert épen mütrágyaoldatot csinált s a munkát hagyta abba a katona kedveért, fás hangján tovább mondta az adomát.

- Hát, aszongya az, aki az északi harctérről jött: hát tudod testvér, igy mondja: amikor először gyütt ránk (s hangsulyozta népiesen, hogy  g y ü t t),  vagy ezer darab muszka, hát e' kicsit szorongtunk, de azután  e l t a l á l t u k  a  f o r t é l y u k a t...  Na... Hogy-hogy? kérdi a másik sebesült, a szerb harctérrül való, mert az még nem látott muszkát, hát örült, hogy na most meg fogja tudni a fortélyukat!... Hát tudod, azt mondja az orosz fődön jártas-kőttes katona, már mint az ilyen okos emberek szokták elárulni a tudományukat: azt mondja, hogy: hát tudod, mikor gyün a kozák, akkor az nagyot ordit! De mikor az ember beleszurja a hasába a bajonétot, hogy az hátulról gyün ki - akkor a kozák  e l c s e n d e s e d i k!

Nagyot kacagott hozzá. Ahogy egészséges emberek, akik sose voltak a harctérnek felé sem, nagyot tudnak nevetni azoknak a harctéri adomáknak, amelyektől, ha komolyan veszi az ember, egy kicsit a hátába áll a hideglelés. Hja, de hát ezek a mai idők! teszi hozzá.

- Azér mondom barátom, hogy: ez a magyar ember!... Ilyen huncut kutya vér van a magyar emberbe a háboruba. Másféle ember, francia vagy angol megijedne, osztán sokat beszélne, hogy, hü, az borzasztó, milyen a kozák! nagy süvege van, meg borzasztóan ordit, mikor támad... Igy mondaná el egy tót, vagy egy olá, vagy sváb... A magyar?... A magyar meg azt mondja rá: kitanultuk a  f o r t é l y u k a t!...  Mikor az ember ugy beleszurja a hasába a bajonétot, hogy az hátulról gyün ki: akkor a kozák elcsendesedik, hahahaha... Azt meghiszem az ebatta, akkor elcsendesedik... No jól van kedves barátom, csak azt az egyet tanulja meg, hogy adós sose legyen... Soha adósságot! Soha... Minden bünnek az a melegágya: az adósság... Inkább koplalni, nélkülözni, dolgozni! csak adósság ne legyen...

- Hát Sóvágó ur, ha én itthon lettem vóna, akkor nem is gyült vóna az az adósság...

- Jójó, jó van na, jójó... csak azért mondom, - motyogta kicsit megsértődve az öreg ur, hogy nem tekintetes urnak szólitotta s megveregette a vállát a nagy fekete embernek, aztán mit sem törődve vele, sietve neki látott a munkájának.

A katona kiment az udvarról azzal az érzéssel, hogy a pénzével együtt annyi ennek az urnak, mint egy légy. Mi köze hozzá, mit törődik az ővele, érdemes volt azért... hogy ennek visszaadjon husz forintot...

Csámpásan, kedvetlenül ballagott most hazafelé.

S hát igazán olyan nagy valami az az adósság?... Ennek annyi a pénze, hogy ez soha mig él, nem fogja elkölteni azt a husz forintot... akkor mire neki... akkor mér követeli annyira? hogy még a husából is kész volna kivágni... mikor ő maga is tudja, hogy az asszonynak kellett mig ő oda volt huszonhat hónapig... Hogy éljen meg három gyerekkel?... mig ő oda harcol... meg kórházakba fekszik, meg ujra oda harcol...

A katonasapkáját a fejébe huzza s busaszemmel, véreres szemmel néz körül. Minek éljen az ember, ha csak arra él... Huszonhat hónapig odaki lenni, olyan időkbe, hogy se foglyot, se sebesültet: csak halottakat csinálni... Ez a haszna, ez a vége...

Benyitott a kis kapun a kis udvarra. Egy kicsi házba lakott a felesége a három gyerekkel. A gyerekek az udvaron játszottak a kis kocsival, kert nem volt a házhoz; csak olyan kis zsellérház volt az; putriféle.

- Hát te minek jöttél haza? - kérdezte csodálkozva az asszony.

Az ember megállott s csöndesen nézett rá...

- Ne beszélj sokat, hanem gyere.

- Hova?

- Majd megtudod, - s elforditotta a fejét, ugy mondta, - a vásárba...

- Vásárba?

- Oda.

Nem szólt többet; az asszony gondolkozva nézte, ahogy bement a házba.

- Mit akarsz venni? - kérdezte s utána ment.

- Ásót akarok venni, mert avval nem lehet ásni... Nem való az az ásó ilyen kemény fődbe, - mormogta, - homokra való ásónak megjárja, de ilyen fődbe nem...

Az asszony nem szólt, gondolta valahol kért vagy egy forintot ásóra. Restelte is magát, mert eladta az ura jó ásóját husz krajcárér.

A legnagyobb gyerek beszaladt s apja térde közé futott.

- Édes apám.

- No fiam, - s megtörölte az ujjával a gyerek orrát.

De a kis fiunak kerekre nyilt a szeme.

- Mi van a kezén? - kérdezte.

- Mi?

- Piros.

- Piros?

- Megvágta? - szólt a gyerek.

Az asszony odanézett.

- Nem én vágtam meg fiam, hanem te. Te vágtad meg a kezed, nem én.

- Én? - s a gyerek csodálkozva nézegette a saját kezét.

Az apja nem hagyta, hogy soká nézze, a nagy erős markába fogta a gyerek kicsi fekete kezét.

- Várjál bekötöm.

A gyerek zsebébe volt egy kendő, azt kihuzta s gondosan bekötötte vele a gyerek kezét.

Ez csodálkozva nézte, mit csinál az apja, de nem szólt ellene, mint gyerek, nem szokta az apja tettét birálni: elfogadta, hogy annak ugy kell lenni.

Egy perc mulva már ott hagyta az apját s ujra kiszaladt.

Az ember sokáig csöndesen ült, nézte, hogy a felesége szó nélkül, mintha nem értene, de csöndesen, engedelmesen készülődik. Persze a vásárra, jutott eszébe.

Ott ült a rozoga asztalnál, a kezét ott fektette maga előtt.

Szeliden nézte a feleségét, ahogy csöndesen mozgott a szobában; szomoruan nézte.

- Reggel, mikor mentem a munkába, az uton találkoztam a vén Sóvágóval.

Az asszony még lejebb hajtotta a fejét.

- Kérte a pénzt? - mondta gyorsan.

- Kérte.

- Mit mondtál?

- Hogy délig megadom.

Az asszony ijedten nézett fel.

- Délig?

- Délig.

- Mingyán dél...

- Mán megadtam.

A szók lassan pattogtak el, közben csönd volt és valami rettentő feszültség.

- Megadtad! - mondta az asszony elfulladva.

- Meg, - szólt lehajtva a fejét az ember. Nagy bánat volt a szivében és nagy szomoruság, de alig állotta, hogy ne mosolyogjon, ha a felesége arcát nézte. Most mit fog szólani, ha az egészet megtudja!... Csak ugy tett, mintha szomoru volna és megtörött...

- Nem az egészet, - mondta később s az asszony lassan kötözte a szoknyája madzagát. - Csak husz forintot.

- Husz forintot, - ismételte az asszony.

- Huszat.

- Hol vetted?

- Hát... Vargáéktul.

Az asszony gondolkodva nézett rá.

- Vargáék, - mondta csodálkozva, sőt titkos ijedtséggel. - Azok elmentek a vásárra.

Az ember intett s nem nézett rá. Nem mert ránézni. Nem érzett semmi ijedtséget és sajnálkozást, sem meghatottságot. Szerette a feleségét, de mulatott rajta, de semmibe se vette, mert csak asszony... Szerette a feleségét, érette tette, s most félt, hogy el ne mosolyodjon: mint a temetésen, a koporsó mellett: mert nem illendő nevetni a nehéz komoly dolgon...

- Akkor hogy adtak neked pénzt.

Az ember nem szólott, kissé elmeredve nézett, aztán felemelte a fejét.

- Hallod: kiraboltam űket.

Az asszony nem szólott; ugy maradt, ahogy volt s fekete szemeit ráfüggesztette az urára. Csak nézte, nézte s nem szólott.

- Mikor tegnap ott voltam a napszámér... előttem vették ki a pénzt a siffonból... mán akkor gondoltam... az éccaka is azt gondoltam...

Az asszony szeme fölvilágitott: megértette mi baja volt az urának az éccaka, hogy nem tudott aludni, pedig máskor ugy alszik, hogy szinte szégyen... ha a gyerek felébred, észre se veszi...

- De azért nem gondoltam, hogy meg kell csinálni... csak hogy lehetne... Reggel osztán, hogy az öreg Sóvágó olyan sokat beszélt, hogy adósság igy ugy... akkor mán tudtam, hogy meglesz...

Az asszony sóhajtott, nehezet, kinosat.

- Hanem otthun hagyták a gyerekeket... Meg a Szabó András lyányát velük, hogy játszon velük...

Az asszony csak nézett, nézett s a szája lassan kinyilt.

Az ember lassan, minden szót ritkán bakkantva ki, mondta:

- Azokat muszály vót... megölni.

Az asszony még mindig nem szólott, csak állott.

- Te errül senkinek se szólj; a szegénység vitt rá - szólt az ember a példabeszéd bibliai egyszerüségével.

Avval felállott.

- Hozzál vizet, - mondta kevés tünődés után, - véres vagyok.

Az asszony szótalan, sokára megfordult, kiment.

Akkor ő levetette a kabátot, az ingujja csupa vér volt. Levetkőzött, az inget is levetette.

- Mosd ki, - mondta az asszonynak, mikor az bejött.

Az asszony fogta az inget s a ládából másikat vett elő, de az inget egy pillanatra sem tette le.

Mikor az ura jól megmosdott, törülközőt adott a kezébe, aztán az inget, a tisztát.

Kivitte a vizet s másikat készitett. A tálat a konyhába tette le, addig folyton a hóna alá volt szoritva az ing, ugy volt kinn az udvaron is.

Aztán hozzáfogott s mosta az inget.

Mikor az ember a csizmáját kipucolta, megmosdott, felöltözött, egészen jól érezte magát.

A fésüt a hajába vájta s a tükörbe nézegette magát.

- Jó lett vóna egy-egy sturm után ilyen mosakodás. Meg a tiszta ing, - mondta magában, - de akkor abba a fertelmes vérbe kellett lenni egész hétig is, mig megszáradt az emberen, pedig de büdös...

Hangosan is szerette volna elmondani, de érezte, hogy a felesége rettenetesen meg van zavarodva s szégyelte azt mutatni, hogy ő nem érzi a bajt...

Az ajtóba állott s elnézte, az asszony milyen buzgón mossa a véres inget, különösen az ujját. Még ki is önti a vizet kétszer is, nagyon jól kimossa.

- Meg lesz mán? - szólott, - mer én délután még dógozni megyek.

Az asszony megnézte a világoson az inget, nem látott rajta semmit, kiteritette a kis kamarában.

A gyerekei után kiáltott.

- Jóska, gyertek csak.

A kis fiu kicsi kocsiban huzta a legkisebbet s ragyogott az arca. Most mindig kinn vannak, pedig már csipős az idő, mert nagyon büszkék a kis szekérre, amit apjuk csinált, az első éjszaka, mikor hazajött.

- Vigyázz, baj ne legyen, - szólt az anya. - Vigyázz, mert agyonverlek. Megyek a vásárba.

- Mit hoz?

Az apa elmosolyodott:

- Mizeskalácsot, - mondta. - Csak vigyázz, baja ne legyen a kicsinek!

Az asszony hirtelen felnézett rá. Az ember megértette a gondolatát.

- Másnál is van olyan pici, - mondta kerülő szóval, - kis gyámoltalan pondró...

Az asszony kicsit megnyugodott, látta, hogy azt nem bántotta.

Mikor vasárnapiasan kimentek az udvarról, egymás után, elől az ember, utána az asszony, aki még messziről is visszakiabált a kis gyerekeire, ugy haladtak előre, mint boldog falusiak, akik örülnek, ha kimozdulhatnak egyszer-egyszer az unalomig megszokott hétköznapból. De az arcuk komolyabb volt, mint az élet rendes parasztkomolysága: a mely a legkomolyabb kifejezést edzi be a vonásokba: a testi kimerültség nyugalmát.

Az arcukon valami nehéz komorság borongott. A férfi kicsit bólogatva, maga elé sötétedve haladt előre s észre sem vette, hogy a felesége lassan sirásra pityeredt arccal szaporázza a lépést utána.

Kimentek a faluból, végig a nagy utcán, kiértek a szántóföldek közé. Az ut sáros volt, de nem volt mély a sár. A novemberi természeten ott borongott az állandó őszi köd, a lekopasztott fák üresen s óbégatva állottak.

Mikor felértek a töltésre, amelyen végig kellett menni, hogy röviditsék a kanyargó országutat, az ember egyszer megállott.

- Nézd csak, nézd csak.

Az asszony ijedve nézett fel; semmit se látott.

- Igy van szembe velünk a muszi frontja, - szólt az ember.

Kinyujtotta a karját s végigmutatott a folyó tulsó partján.

- Ott a falu, csakugy, mint itt... Templom van a közepin... csak ott jobban látszik a domb odaát... Te, mán én nem is értem, hogy maradhat a viz partja drót nélkül... Hindernisz... milyen jól lehetne itt grábnit csinálni a jó kemény fődbe...

Az asszony a kereken kötött kendője alól csodálkozva nézett az urára. Mióta itthon van, még ilyen beszédesnek nem látta.

- Szép az, - mondta az ember csillogó arccal, - ahogy ez a tőtés megy, ugy van a stellung, csak nem áll ki a fődből, hanem lefelé van ásva: árok... Csak ép annyi áll ki, az ember feje amennyi, hogy el lehessen látni a fődeken. Vigyázz...

Azzal rémülten leugrott a töltésről a belső oldalra. Olyan gyorsan és egyszerre, hogy a felesége azt hitte, fővel bukott lefelé.

- Gyere le onnan, - kiáltott rá az ura, - gyere le rögtön, az isten beléd... mer leváglak...

Az asszony belesápadt, ugy megrémült az ura villogó szemétől. Gyáván és ijedten lekuporodott, lesuttyant a töltésről. A ruhája csupa sár lett.

A katona hirtelen nagyot nevetett rajta, ahogy látta az asszony keserves csuszását, le is ülepedett szegény a sárba.

- Látod, ilyenek vagyunk odaki a felden, mindig sárosak, mint az ürgék... Phü, mikor esők járnak, osztán vederrel kell kihányni az árokból a vizet. Egész nap, egész éccaka furt dógozik az ember. Mer van ugyan, van a viznek oly kutféle ásva, vizesgödör, de nem mindenütt elég a... Sokat megmerül a bakancs, még a tiszturak is mig végig megy a major ur a süccgrábnin, csizmaszárig gázol a latyakban...

- Minek hijtál ide a sárba, - mondta az asszony gyáva mormogással. Nem mert most ugy, mint valaha, kipattanni az urára: nem volt vele tisztában, hogy józan-e.

A katona nevetett.

- Legalább megtanulod, hogy milyen a katonasors. Különben egy percig hallottam is ágyuszót... Meg ugy láttam, mintha odaát muszi mozogna... Tudja isten; csak ugy láttam...

Átnézett a töltésen a tulsó partra.

- Mán ugy megszokja az ember az ilyet... Mer szigorujan ki van hagyva a kommandó, hogy nem szabad fenn járni a főd szinén, mert leszedik az embert! De ha megyünk a vizér, mer négyezerötszáz lépésre kell vizér menni, sose megy az ember a lóvgrábniba, hanem fenn. Nem bolond a muszka, hogy egy emberre ágyuval lőjjön... Meg szamár is, nem tudja eltalálni... Hanem azér néha igy rájön az emberre, hogy: hü a mérges istenit, most!... akkor osztán leugrik az árokba ész nélkül... Pedig hát mindegy... eccer ugyis meg kell halni...

Az arca szomoru volt, sóhajtott is egyet, a kemény fekete szeme olyan szomoruan nézett. Az asszony most megérezte a hangján, hogy megbánta... hogy fél... Fél már szegény...

- Látod te, - mondta a katona és sokáig nézte a vizpartot... - Ha itt vóna most a hátunk mellett a sveerehabic, akkor eccer csak hallanád, hogy: bumm!... azután megindulna fenn a gránát... sziiiiij... hasitana a levegőbe. Számolnál, de hiába nézel utána az égbe, ott nem látni semmit, hogy merre megy, csak a hangja sivit, mint a vasdaru... ssiiijju... akkor le: ropp!... s ott a falu megett fel egy nagy füstfelleg, nagy kétaraszos, ott az ég alatt, nagy fekete füst, felveti a fődet, fát, sarat, követ, mindent amit tanál... Akkor a bóbakter beleszól a telefonba, hogy kétszázzal rövidebbet... Barátom: az az igazi világ... No mennyünk fel innen, mer átázik a cipőd.

Megfogta az asszony kezét és felsegitette olyan gyöngéden és figyelmesen, mint egy kis gyereket.

Tovább indultak, de az asszony visszalesett arra a helyre, ahol voltak, ott maradt a nyomuk a sáros dombparton, a cipőjéről nagy vastag sarat rázott le.

- Teremtő isten, ez az ember nem tiszta...

Lehajtotta a fejét és a szemében lassan könyek gyültek... Siratta a régi urát...

Sokáig mentek, ballagtak a vizparton, a töltés peremén.

- Hallod! - fogta meg hirtelen az asszony karját az ember.

Ez rettenve nézett rá, már megint?

De az ember szeliden nézett reá:

- Hallod!... - szóllott s csak a hangjában volt valami kimondhatatlan gyöngédség, amit szóba kiadni nem tudott, mert az ilyen szegény emberek nem tudják szóval becézni egymást. - Hallod!... milyen ez a világ... Ugy van köztünk a viz, mint itt... Ilyenformán is... De akik ezen a partján vannak, azok mind egytestvérek, egymást segitik, kedvelik, egykézre kell dógozzanak... aki meg a másik parton van: azt mind le kell lűni...

Soká nézett mély sugárzással az asszony szemébe...

- Folyik a viz, folyik csendesen, ugy folyik, mint az embernek a napjai folynak, mindig folynak mégse mulnak el... De aki a másik parton van, azt mind le kell lűni... geveerrel, masingeveerrel, ágyuval, sverével, handgranáttal, mindennel, azt mind le kell lűni... érted ezt te...

Az asszony félve meredt az ura szemébe, nem értette, nem is figyelt a szavaira, mert folyton attól reszketett, hogy ha rájön az őrülés, torkon fogja s bedobja a vizbe... Pedig nem félt tőle. Ha megtette volna se félt volna szegénytől. Hiszen ismerte. Tudta ő, hogy ki volt... ez az ember... azelőtt... s ha most nem is az, aki vót, azért ő nem félt tőle... nem, ő ugy odaadta magát neki, a drága emberének: hát istenem, ha ugy rendelte az Isten, fogja torkon, ölje meg: dobja a vizbe... szegény, miket kellett neki abba a háboruba szenvedni, hogy odáig jutott...

S a szája sirósan elbiggyedt, a szeme nedvesen elfátyolosodott s ugy odaemelte az arcát, a nyakát a drágája elé, ugy kinálta magát: ugyse lehet ezt tovább folytatni, soká nem lehet ezt vinni... nem lesz jó vége...

A katona szeme nem látta azt, ami előtte van, csak a saját gondolatát látta...

- Pedig hallod, - mondta eltünődve, - én azt mondám neked: nem a muszka van a másik parton... hanem a másik parton vannak a gazdagok... Mink vagyunk itt, tudod, ezen az ódalon, a szegény emberek... mind itt vagyunk, akiknek büdös putrija van... rongyos ruhája, nincsen ennivaló kenyere... csak sok gyereke, pedig az a gyerek, nem mondja, hogy hun veszed; azt mongya ereggy lopni... csak sir: avval is fájdittya a szülei szivét...

Az asszony nézte, elcsorduló fájdalommal nézte a szegény vergődő emberének a szemét.

- Minek mondod ezt, - kérdezte lecsorduló könnyel.

A katona előrehajlott.

- A másik parton van a tiszti menázs... ott vannak a szép nagy házak, teritett asztalok, meg a nagy hambárok, sok buza benne, sok bab, kolbász, ódalas, sonka... Oda süt még a nap is, még a madarak is oda járnak, mert ott jó danolni... ott vannak a jó emberek, amékek senkit se bántanak, meg krajcárt adnak a kódusnak...

Mintha megszünt volna gondolkozni. Az asszony nem mert moccanni, szólani, csak nézte a szegény meggyürt arcot, csak nézte s egyre jobban elcsiporodott a szive csipegő sirásra.

A katona felemelte a kezét lassan a sipkájához s azt egy parányit lejjebb igazitotta a szemére.

- Azér most ott is megtanulták egy kicsit, hogy kell sirni...

Átalintett a másik partra s belekacsintott a felesége szemébe, hamisan, maliciával:

- A granát nem nézte... sok urfi elpotyogott... el ám... 3-án este masiroztunk el Koltovból, reggel három óratájban értünk egy erdőbe, Lukovicéből mentünk, osztán Zizimbe állottunk meg az erdőbe. Aszonták, ott a svarmlénia. Fenét vót. Semmi se vót. Kezdtünk celteket csinálni. Egyszer csak három gránát lecsap. Semmi puskalövés, semmi csak jön a gránát. Szalad egy baka, hogy mi az. Hát tegnap elszórták itt a mieinket. Rögtön sturmolni: hát ötkor mentünk sturmolni, már nyóc órakor meghalt egy kadett, megsebesült a hadhagy Sándorfi, a hadnagy Órás, a dinsztfürende őrmester; nem is maradt több tiszt, csak a kompanikomendáns. Na... mind, mind vége lett az uraknak... én meg itt vagyok...

Kicsit bólintva, magába merülten cuppantott.

- Ott mindegy... honnan gyütt... a tulsó partrul, vagy az errülső partrul... ha mán ott van, a gránát nem igen válogattya... hirtelen, mély fájdalommal kiáltott: - de hogy itten még azután se mindegy... azt a kutya mindenségit ennek a világnak: hát itten még most se mindegy? Hát mi az istennyila ez, hogy haza kell nekem huszonhat hónap után gyünni, osztán itt van az én három gyermekem, meg itt van az én egy feleségem, osztán semmitek sincs téllére... Se liszt... se zsir... se lencse... semmi isten fenéje... Hisz énnekem huszonnyóc napra vissza kell menni... hát mit csináltam vóna annyi kis időn veletek, hogy ellássalak. Nem ad nekem ezen a fődön egy ember se egy darab kenyeret, ha minden gyermekem éhen döglik is...

Elfordult s a szeme siróra huzódott...

Az asszony mélyeket sopántva lélegzett. Már látta, elveszett ember...

De az ember egyszerre megindult, s ment, ment előre...

Az asszony is utána eredt, s meg sem állottak a városig, a vásárig.

Nem is szólottak egymáshoz. Ugy mentek a sokadalomban, csámpásan és bolyongva, olyan idegenül...

Az asszony elbámészkodott, elszórakozott is a sok ember közt... Falusi asszonyok hátukon s mellükön cipelték a kosarat, a kosárban tejfel volt és gombolyagba összenyomott turó... Nem főzött a gyerekeinek turós galuskát amióta az ura odavan, csak kétszer... Odapillantott az emberre, vajjon észreveszi-e.

De az ember nem látott semmit, csak ment előre. Kis csizmákat látott az asszony. A gyerekek még most is mezitláb vannak... s már reggelre fagy volt. Ruhát is látott... jó kis ócska ruhákat árultak egy szekérről, ócsón lehetett vóna szerezni... De az ember csak ment, lépegetett előre, lehajlott fővel, ment előre tovább... Husz darab libát olvasott meg egy ház tövén, micsoda libák, istenem... neki csak három tyukocskája van... egyik tojik, szegény, mán hagyogató, nincs kedve ebbe a hidegbe...

Szinte elmaradt az embertől, aki már eltünik a szeme elől... Lám ott áll a vasas zsidó sátora előtt...

Utána ballagott. Az ember türelmesen állt, várt, ásót válogatott. Felvette, letette sorba. A legjobbat akarta. Pengette a kövön, egymáshoz ütötte, a hangját figyelte. Körömmel próbálta a keménységét. Végre egyet megtartott.

- Mi az ára? - kérdezte.

- Forint negyven.

- Sok.

- Tegye le.

Az asszony ijedten villant rá az urára, akinek a szeme lángot vetett. Jaj, azt hitte, rögtön agyonvágja a zsidót avval az ásóval.

Nem, csak a zsebébe nyult s odaadott három koronát.

Visszakapott egy hatost.

Azt odaadta az asszonynak.

- Ne... vegyél a gyerekeidnek mézest...

Az asszony azt hitte meghal... Mézest... egy hatosért...

Elöntötte szemét a forró köny. Hát az ura is ilyen kemény tud lenni... Jól tudja, hogy nincs otthon semmi, se csizma, se ruha, se étel... osztán vegyen egy hatosért mézest...

Összeszoritotta a fogát, elfordult, hogy meg ne lássa a siró szemét, felszijta az orrát s mézeskalácsost keresett... Soká nézegette az apró mézes mogyorót... be hitvány... kukoricaliszttel van csinálva... be sovány... méz nélkül és jóisten be drága...

Felduzzasztotta a száját betegen: hát evvel megy haza... Mézessel a vásárból... egy hatos ára mézes...

Az ember már türelmetlenül várt rá, oda se pillantott, megérezte, mikor közel ért, elindult gyorsan hazafelé az uton.

Az asszony nem mert pisszenni sem. Ment, ment, megtörten, csüggedten, életkedve vesztett, csak ment szaporán a nagylépésü ura után.

Mikor a töltésre értek, a katona mindig a másik partot nézte.

Egyszer megállt.

Megfogta az asszony karját s hozzá hajolt.

- Köztünk van a viz... - mondta.

Az asszony nem értette.

- Nem értyük meg egymást soha, mert köztünk van a viz...

- Ejh - rántotta meg a vállát az asszony.

Most már unta az ura bolondságát. Már nem is számitott neki. Ez is csak magának rabol, még a gyerekeire se gondol...

- Igy nem is lehet megérteni egymást, ha köztünk van a viz... - mondta az ember. - Mikor a muszkák átjönnek s itt maradnak nálunk... meglátjuk közelről a képüket, a szakállukat, a beretvált arcukat... a szemüket... csak ép hogy a szavukat nem értjük: akkor már nem vágjuk le őket... enni adunk nekik... amit mink eszünk... csak addig ellenség az ellenség, amig köztünk van a viz...

Hirtelen a zsebébe nyult s kivett belőle egy kis csomót. A markában tartotta egy percig s nézte... egy gomolyagba kötött kis kendő volt, ahogy nézte az asszony.

Akkor kinyujtotta a karját s messze bevetette a vizbe...

Az asszony éles szemmel meredt rá.

Kitalálta, hogy ez a rablott pénz.

- Ajjaj - sóhajtott s azt gondolta: - ezér érdemes volt?... hát érdemes volt ezért?...

Aztán megindultak. Lassabban, mint az elébb, mint aki elvesztette a célt. De egyformábban, ahogy az életet robotolja a szegény.

Nem szóltak többet egymáshoz egy szót sem. Mintha elidegenedtek volna, mintha meggyülölték volna egymást.

Mikor a faluba beértek, mindjárt a szélső háznál, beszélgetőket láttak. Egyszerre belenyilallott mindakettőjükbe, hogy arról beszélnek.

Vásárról hazamenőknek beszélte Suta Kis Istvánné: s mikor a házaspár megállott a közelükben, egy kicsit elhallgatott s rájuk bámult.

- Hallják a gyereksirást - folytatta aztán, csak hallják, pedig ott volt a Szabó Andrásék lánya velük, amán jóforma lány, tizennégy esztendős, mi van azokkal a gyerekekkel, hogy egyre sir... átküldték a kis Erzsust, nézze meg. A gyerek nem tudott bemenni, mert a kapu be volt zárva, bemászott a keritésen. Bemegy szegény gyerek, hát bokáig való vérbe ott fekszik a szegény ártatlan meggyilkolva... A Vargáék nagyobbik lyánya az ajtóba, a másik, az Eszter meg a kis házba.

- Borzasztó, borzasztó - tördelték az asszonyok a kezüket...

- Borzasztó - mondta a katona felesége, mert ugy érezte, mindenki őket nézi - borzasztó - s huzta az urát, hogy menjenek onnan.

A katona nem szólott egy szót sem, csak nézte a vajákoló asszonynépet, undorral és megvetéssel. Ilyen orditást csapni... ezek igazán nem tudják, mi a háboru...

Elment csöndesen, szinte észrevétlen a felesége után, aki szinte futva ment előre.

Mikor utolérte, lihegve a sietéstől, ráförmedt:

- Hová szaladsz má no...

Az asszony vissza sem nézett, még gyorsabban igyekezett előre.

- Én is ugy hagytam a három kicsit - mondta aztán vissza elfult szóval.

Az ember hirtelen megállott, megtorpadt.

A három kicsit... az ő három gyermekét...

Hideg verejték ütött ki a homlokán. Ah, ha ő most ugy találná meg azokat... Kettévágott gégével.

De hát az nem lehet... ki bántaná!... Ne szaladj, akarta kiáltani: hisz' én itt vagyok...

Az egész falu végig felfordulással volt. Mindenfelé asszonyok, gyerekek szaladtak a templom felé.

A katona kezdett megzavarodni. Ez az általános és közfelzudulás, a borzalomnak ez a teljes becsülése egyszerre az ő idegeire is rászállott, s ahol elvetett szót meghallott, az mind korbácsütéssel hasitott végig a lelkén.

Ugy megnyugodott, mikor a kapun beért.

A gyerekei ott állottak a ház előtt s az anyjuk leguggolt hozzájuk és csókolta őket.

Komolyan, fakó arccal nézte a kedves gyerekeit, aztán megfordult, még mielőtt megcsókolta volna valamelyiket, ahogy az ajka kivánta. Érezte, hogy keresik.

Két csendőr állott meg a kapuban.

Az egyik leemelte a fegyverét s lövésre készen tartotta.

Neki a szeme sem hunyoritott.

A csendőrök rászegezett szemmel jöttek az udvarra.

- Járt maga a Varga házba máma? - kérdezte a fekete, az őrmester.

- A Varga házba? - szólott a katona nyugodtan.

- Még pedig ma.

- Éppen ma?

- Éppen ma.

- Mer tegnap jártam.

A csendőr a szemébe meresztette a szemét.

- Azt tudom, hogy tegnap járt. Napszámért.

- Napszámért. Igen.

- De mámma vót ott?

- Mámma?... Minek lettem vóna ma.

- Mi van a zsebedbe? - kiáltott rá a másik csendőr.

A katona hidegen oda nézett a tegezésre, de akaratlan lepillantott a zsebére. Egy fehér kendőnek csücske lógott ki s véres volt.

Nyugodtan kihuzta s gondolkozott, micsoda vér ez.

- Hogy magyarázza ezt? - szólott az őrmester.

- Hogy? - szólott a katona.

- Ki vele! - s a két csendőr ugy emelintette a szuronyos fegyvert, hogy bármely pillanatban használhassák.

A katona csendesen elmosolyodott s mintha nem törődött volna velük.

- Megvágta magát a kis fiam. Az ő kezét törültem le vele. Be is kötöttem.

A csendőrök meglepetve figyeltek.

A gyerek után néztek, aki nagy, okos szemmel bámészkodott rájuk az anyja mellől. Az asszony reszketve fojtotta könnyeit s nem is nézett reájuk, a legkisebb gyerekét szoritotta a szivére, másikat kezén tartotta.

- Mér van bekötve a kezed, kis fiam? - kérdezte szépen az őrmester a gyereket.

Az még nagyobbra nyitotta a szemét.

- Én nem tudom, - mondta s az apjára nézett. - Édes apám bekötötte, mikor hazajött, pedig az övé vót véres.

Mindenkinek az arcán meglepetés volt, a katona azonban hosszan elnézte a kis fia okos, csillogó arcát. Szeretettel nézte, elmosolyodva nézte...

- No fiam, - mondta, - most csendőrkézre adtál...

Akkor odafordult bizalmas egyszerüen a két csendőrhöz, a fekete őrmesterhez.

- Hát én vótam... csendőr urak...

A kapu, a kerités rakva volt rémült arcu, bámészkodó falusiakkal. Mindenki kidülledt, kimeredt szemmel nézte a borzalmas gyilkost. Csak ő maga nem volt megrémülve.

Hidegen, nyugodtan hagyta bilincsbe tenni a kezét.

- Hát tuggya, csendőr ur, - mondta mégis, gyerekes mentegetőzéssel, mintha egy kicsit szépitgetni akarná magát, - azelőtt én se tudtam vóna ránézni a gyilkosságra... Ha édes anyám csirkét ölt... vagy a feleségem: megmondhassák! én bizony oda se dugtam az orrom... de hát a háboruba sok mindent megszokik az emberre, amirül nehéz osztán idehaza leszokni.

Mikor indulni kellett a csendőrökkel, akkor tért észre még egyszer. Végre. Mikor a családjátul vinni akarták.

Akkor végig nyilalott benne, hogy mindennek vége, nagyot nyögött, nyöszörgött s kétségbeesett tekintettel nézett a kis fiára, aki eltorzult arccal, elgörbült kedves ajakkal sirni kezdett.

- Fiam, - mondta - kis fiam! hoztam neked egy kis mézest... ides anyádtul kérd el...

A gyerek felnézett az anyjára s ő az alatt gyorsan kiment a kapun.


Vége.