RÁKOSI VIKTOR: A BUJTOGATÓK

A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2013
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya

Amennyire az elmult időkbe emberemlékezet és szájhagyomány vissza tudnak nyulni, ugy tudjuk, hogy a Csobot-család, apáról fiura, mindig néptanitósággal kereste kenyerét. Ez családi betegség volt náluk, amiből nemcsak nem igyekeztek kigyógyulni, de sőt a Csobot-ifjakat mindig bele nevelték a mesterségbe. Hogy valamelyik apaságra vergődött Csobotnak hány fia volt, azt nem vették tekintetbe: valamennyi tanitónak ment. Igy aztán szétszóródtak az egész országban s oktatták a nemzet ifjuságát.

Annak a Csobotnak, aki abban a szerencsében részesül, hogy történetünk egyik hősének az apja, ezen az egy hősön kivül nem is volt több fia. Az apa még fiatal korában került Kocsárdra s egész életében csak azt az egy könnyelmüséget követte el, hogy a szomszédos Csucsáról házasodott, amit a kocsárdi családok érett hajadon leányai soha sem bocsátottak meg neki. Mivel egy idegen lányt hozott s tönkre tette a kilátások jó nagy részét, összeesküdtek boldogsága ellen s megkeseritették életét. Ami falun, egy kisközség kis világában, nagyon könnyü dolog. A keserüség kezdődött azon, hogy senki se adta vissza a tanitóné vizitjét s végződött azon, hogy a tanitóné - meghalt.

Meghalt, mikor életet adott Csobot Ignác urnak, aki ekképpen nagyon szomoruan köszöntött be a világba. És ekkor alkalma nyilt Csobot Jónásnak arra, hogy megrendült állását a faluban megszilárditsa. A föntemlitett vén kisasszonyok még mindig vének és kisasszonyok voltak s ujult erővel pályáztak a megüresedett tanitónéi állásra. És talán ekkor követte el Jónás a második könnyelmüséget: többet nem házasodott meg soha. A kisasszonyok és családjaik továbbra is "fasé"-t tartottak vele szemben.

Ignác nevelése Borbálára, Jónás ur testvérnénjére volt bizva, aki már nem volt fiatal, de süket. Jónás oda vette magához, mert ez a testi hibája alkalmatlanná tette őt arra, hogy a Csobot-család végzetéhez hiven, ő is a tanitónéságra vesse magát. Borbála kisasszony nagy segitségére volt Jónásnak a nyelvével, mellyel virtuozitást fejtett ki a pletykázás terén; a tanitóház ellen induló minden támadást diadallal visszavert s csakhamar rettegett ellenfél lett kocsárdi hölgykörökben.

Nyelvbéli erényeinek kifejlesztését csöppet se korlátolták fülbéli hiányai. Mert a pletykánál nem az a fő, amit hallunk, hanem amit mondunk. A pletykahősnek különben elég egy kevés is, azt a kereset pedig (ami elég) Borbála mindig nem tudta hallani, a többi aztán fantáziájának a dolga volt.

Tehát Borbála nevelte Ignácot s a fiunak nem valami jó dolga volt a keze alatt.

Fájdalom, Ignác ifjuságában nincs egyetlen vonás, mely őt érdekessé tehetné az olvasó előtt. Igen közönségesen töltötte el napjait, iskoláit is szépen elvégezte Kocsárdon meg Kecskeméten, anélkül, hogy megbukott volna, bár a zsenik közé sem számitották soha.

Mikor a fiu Kecskemétre készült, Borbála néni is fölöslegessé vált s ő összeszedvén orvosságos üvegeit, melyeknek tartalmával makacsul gyógyitotta fülbaját, egy nagy uzsonnán elbucsuzott a falu hölgyeitől. (Ekkor akadt meg először a pletyka, mert mindnyájan jelen voltak.)

Csobot Ignác is nehezen bucsuzott el pajtásaitól, de kivált Badár Petitől. A Csobot- és Badár-családok azóta rokonságot tartottak, mióta Badár Gábor, aki Pesten lakott, Ignácot a birkausztatóból kihuzván, ezzel az életét megmentette.

A Badár-család jómódu iparos-család volt Kocsárdon. Az öreg Badár már régen meghalt s a felesége gazdálkodott a birtokon, kerten és házon, külsőségeken és belsőségen, amiből a vagyon állott. Badár nem volt ur, de parasztnak se lehetett mondani; mint jómódu asztalos ment Kocsárdra s ott lassanként földes gazdává nőtte ki magát. Faluhelyen minden iparos elkallódik. Az ipar számára elvész s valami mássá alakul át. Első lépés az, hogy szőlőt szerez magának. Akkor aztán mindig ezzel vesződik s akármikor küldenek hozzá, mindig az az üzenet, hogy a majsztram kint van a szőlőben. Igy lassankint maga is elfelejti mesterségét. A filloxéra Magyarországon 3000 csizmadiát fog visszaadni hivatásának.

Badárné özvegyen maradván, tovább gazdálkodott s két fiának jó nevelést adott. Iparosokká tanittatta őket. Gábor, az öreg, már régen Pesten volt, mint jeles esztergályoslegény, Petit akkor adták mesterségre, mikor Ignác Kecskemétre ment iskoláit végezni.

A két fiu tehát kiment a nagyvilágba, hogy egykoron embernek jőjjön vissza. Hányszor tarolt ott a tél dühe, hányszor fakadt a tavasz, hányszor aratott a nyár és szüretelt az ősz, mire ujra visszakerültek a csöndes otthonba: Ignác mint preparandiát végzett, de még nem vizsgázott tanitójelölt, Peti mint frissen fölszabadult lakatoslegény.

Nemsokára ezután a halál angyala másodszor csattogtatta szárnyait Csoboték háza fölött. Egy hete vivódott Csobot Jónás a halállal.

Hideg téli éj volt. Kasznáréknál huzták az ádándi cigányok, csak ugy ropogott; kint a friss havon, lámpások kivetődő rezgő fényénél járta az uraság cselédsége, bent meg, az alacsony szobában, az urak tomboltak az ádándi barna gyerekek hegedüszavára. Pipafüst és por töltötte be a termeket; az öregek a szomszéd szobákban tarokkoztak s füstöltek öblös pipákból. A táncteremben az ifjuság kihivóan orditozta, hogy: Soha se halunk meg. A hideg szél fölsivitott odakint, s a halál ellen toporzékoló fiatalság lármájára refrénül meg-megrázta a szellős ablakokat. Csak orditsatok, aztán jövök én!

Csobot Jónás elfogatta készakarva a huszonegyesét, partnere rátámadt, mindnyájan nevettek: ez elég ok volt arra, hogy a játékot abba hagyja s kiment fuvarosához fogatni. Intett Ignácnak, kezet csókoltak az összes hölgyeknek, a férfiakkal paroláztak, megitták a Szent János áldását s felültek a parasztszekérre. Gyi, haza Kocsárdra!

Szürke világitásban látták az éjjeli tájat, ha a hóhullás egy percre elállt.

Gyi hó; dübörögve maradnak el a hidak, de se hidat, se patakot nem látnak, csak a dübörgést hallják.

Hideg téli éj volt. A hó nem hullott már, a távol hegyekig elrepült a tekintet; de nem látta a szélvészt, mely a hegyekről aláhömpölygött, megrázta a fákat s hófelhőt kapva ölébe, szilajon nyargalózott vele. Egyszerre csak hegyibéjök csapott, metszette, szurta, marta őket, a lovak elvakulva támolyogtak, semmit se lehetett látni, az utról letértek, meg megint rája kerültek, árkon-bokron keresztül zökkentek.

És az öreg ur dideregve bujt össze fiával a két ülés közé, teste reszketett, fogai vacogtak, kebléből nehezen szakadt ki a lélekzet...

Soha se kelt föl többé. Ugy szedték ki onnan halva s fektették a koporsóba, mely mindenkinek jól meg van vetve. Élt ötven esztendeig, fázott két óráig, haldoklott egy hétig. Hagyott a fiára 100 forintot s egy igéretet. Tudniillik a falu abbeli igéretét, hogy utána Ignácot választja tanitónak. Eltemették, el is bucsuztatták, el is felejtették. Ignác pedig bezárta a lakást, fogta a 100 forintot s elment Badárnéhoz, ott kisirta magát s azzal Badár Péterrel elindultak Pestre, ő vizsgázni, Peti pedig egyéb fontos dolgokban, melyek alább következnek.

Brudermann Jakabra ráfogták Kőbányán, hogy csupa háladatosságból cimezte kocsmáját a Vörös-tengerhez, amiért az a menekülő zsidók előtt udvariasan kétfelé nyilt, az üldöző Faraó fölött pedig összecsapott. Az igazság azonban az volt, hogy Brudermann ezt a cimet örökölte attól a kocsmárostól, akit onnan évekkel ezelőtt kibecsült s akinek - keresztény létére - semmi különösebb oka nem volt a Vörös-tenger iránt hálával viseltetni.

Lépjünk be. A "Vörös-tenger" egyetlen nagy ivószobából áll, melynek asztalai körül sürün ültek a vendégek, akiket nem annyira Brudermann rossz bora, mint inkább a hatalmas vaskályha melege csábitott be.

Brudermann Jakabné a kasszában trónolt, honnan figyelemmel kisérhette minden vendégnek mozdulatát. Különösen az ajtóhoz legközelebb üldögélőkön legeltette tekintetét, akik abban a kedvező helyzetben voltak, hogy könnyen elpárologhattak, müszóval: bliccelhettek. S amint egy szegény favágónak kiürült a pohara, azonnal fölharsant Brudermanné hangja:

Erre egy hórihorgas ifju, kinek méltóságát egy zsebéből kicsüngő szalvéta jelezte s aki örökösen cirkált föl s alá, jobbra-balra a szobában, mint a lelőtt vadat kereső vadászkutya, a kassza felé irányozta a nyomozást s ott valahára megállt egy pillanatra.

Jóska ujra meginditotta magát s pár pillanat mulva már kezében villogott az üres pohár.

- Alásszolgája! - rikoltott Brudermanné, - hat óra óta issza már azt a három decit. Ilyen vendég nekem nem köll. Két óra hosszat ül itt, aztán kilenc krajcárt költ. Vegyen fát és menjen haza. Fütsön, ne igyék.

- Tessék fizetni! - szólt Jóska goromba hanglejtéssel, melyet mindig a gazda feleségének hangja után igazitott. Ezt hivatalos kötelességének tartotta.

- Szomjas vagy, komám? - szólt át a favágóhoz a szomszéd asztaltól egy katonaruhás fiatalember, - ha az vagy, akkor csak ülj ide.

A katona asztalán az ötödik liter bor állt még megivatlan, asztala körül négy lóvasuti kocsis ült még józanon. A négy liter bor eredménytelenül tünt el az ivókban s éppen az ötödikkel folytatták a kisérletet.

- Méltóztassék kérem! - ezt a megváltozott helyzethez alkalmazkodni tudó Jóska mondta a favágónak, mintegy biztatva őt az áttelepedésre, melynek határozott előnyei mutatkoztak ugy a favágóra, mint az üzletre nézve.

A leghátulsó szögletben három ember ült, urias vacsora mellett, mint azt már Brudermanné arcáról is le lehetett olvasni, ahonnan több izben igen szeretetreméltó mosoly szállt a három vendég felé. De a három ember nem vette észre a tulajdonosné elismerését, sokkal inkább el volt foglalva kiki a maga rostélyosával, melyet hatalmas falatokban tüntetett el. Ezek az emberek vasárnapra kiöltözött munkásoknak látszottak; egyikük se volt már fiatal. Szótlanul ettek és ittak, de nyugtalanul szerteszét szaladgáló tekintetükből azt lehetett látni, hogy az evésnél egyébre is gondolnak.

- Alásszolgája! Jó estét kivánok! - kiáltott Brudermanné legszivesebb hangján, sőt föl is állott.

Az ujonnan jött, akinek ez a köszönés szólt, egy disznókereskedő volt, aki nagy becsben állott Brudermannék előtt. Gazdag ember, egy ülőhelyében tiz-tizenöt forintot szokott elkölteni, ha disznó-ügyekben Kőbányán van, a "Vörös-tenger" törzsvendége.

Az ajtó ujra nyilik, s a külső hideg és a belső meleg összecsapásából képződött párafelhőből előtör egy női alak. Bizonyos távolságról tisztes anyának látszik, aki tán meleg levesért jött be beteg gyermeke számára, de közelről kitünik, hogy a tisztesnek látszó egyszerüség, kokett keresettség, s ha valaki vár rá valahol, az nem egy beteg gyermek, hanem egy megcsalt szerető lehet. Vannak leleményes költők, akik az ifjuságot tavaszhoz hasonlitják; e hasonlat pompás és tovább fejleszthető, mit megtevén, hölgyünket nyár végéhez hasonlitjuk.

A hölgy végig villantotta tekintetét az ivószobán s egyenesen a három néma férfi felé haladt.

- Az ördögbe is, hát te mit keressz itt, Kata? - szólt a legidősebbik a három közül.

A nő, akit Katának hallottunk szólitani, minden köszönés nélkül leült közéjük, s türelmetlenül kopogott a tányéron.

- Hát azt hiszed, hogy az én eszem csak akkor játszik bele a dologba, hogy ha magam is részt veszek valami expedicióban?

- Tudom, Kata, hogy okos lány vagy, hisz nem is volnál másképp kapitányné, - szól Kuvik, s elismerőleg vigyorgott.

Kata lépteit követte szemmel egy az ajtó közelében ülő fiatalember, aki liptai turót fogyasztott és "spriccer"-t iddogált hozzá. Mikor a három embert, akikhez Kata letelepedett, észrevette, fölkelt, s hozzájuk menve szóla:

- Jó estét, Doboz testvér! - s a legalacsonyabbnak a vállára ütött, - beh jó vacsorátok van. Én már egy hete szinét is alig láttam husnak.

- Hát nézd most, mig meg nem eszem, - s ezzel Doboz gyorsan eltüntette az utolsó rostélyosdarabokat, hogy még a nézés gyönyörüségétől is minél hamarabb megfossza a fiatal munkást.

- Erőt kell gyüjtenünk a nagy harcra, - szólt Doboz kenetteljesen, s egy pohár bor leszaladt a torkán.

- Majd lesz, testvér, éhséged minden napjáért száz jóllakással fogod kárpótolni magadat, - s Doboz szivarra gyujtva, feketekávét rendelt.

- Héka testvér, igya meg ezt az én egészségemre - s a lány egy pohár bort adott az ifjunak. Ez fenékig kiürité.

- Rázd már le ezt a "testvért" a nyakunkról, - sugta Kuvik Doboznak gunyos boszusággal.

- Héka testvér, nekem ugy rémlik, hogy te még adós vagy a "Vörös lobogó" előfizetési árával? - kezdé Doboz.

- Pedig azt hittem, hogy abból dőzsölsz, polgártárs, - felelt Héka gunyosan.

- Ideje volt, - mormogá Topor, - ezek a testvérek minduntalan lábunk alá keverednek.

- Te tán vigyázni jöttél ránk, Kata? - kérdé Doboz, szivarja füstjét nyájasan a lány arcába fujva.

Topor, a három közül a legszótlanabb, már régen türelmetlenül dobolt az asztalon.

- Persze, hogy vigyázni jött, hogy le ne igyátok magatokat, - szólt s kacsintani szeretett volna társainak, de nem mert, Kata szemeitől félvén.

- Csak a te szép pofád után tudakozódtam s szépen utba igazitottak. Meddig maradtok itt?

Topor vörös szakállát ráncigálta s a kérdőleg feléje forduló Dobozra villámgyorsan oly rémitőt kacsintott (magyarázólag), hogy ennek ijedtében majdnem kifordult szájából a szivar.

Most Doboz és Topor igyekeztek egy kacsintást észrevétetni Kuvikkal: de ez a fél szemére vak volt, ami megnehezitette a manővert. Doboz és Topor arcán villámként cikáztak keresztül a különböző kifejezések, a szerint, hogy Kata fölnézett-e, vagy pedig le a tányérjára.

- Muszáj-e? - szólt a tudtán kivül ostromolt Kuvik, - hisz máskép elszalasztjuk a vonatot.

Ekkor érte csak az asztal alatt egy erőteljes rugás Kuvikot, akinek csak most nyilt meg a fél szeme. Ezért ugyan nem volt érdemes megtartani ezt a felet se.

- Aztán hogy fogtok munkához a vasutnál? - kérdé ujra Kata, nem tudakozódólag, hanem olyan hangon, mintha csupán examinálni akarná a közremüködőket, hogy tisztában vannak-e föladatukkal?

- Igen egyszerü a teendő; csak egy elvtársat kell megmenteni az elfogatástól. Csak nem gondolod, hogy ezt se tudjuk végrehajtani?

- Csak magam rukkoltam ki, - felelt Topor, - Doboz és Kuvik mükedvelők, eljöttek velem, hogy ne unatkozzam idekint Kőbányán.

Kata látta, hogy most már hiába minden kérdezősködés, a gaz fickók csatarendben és résen vannak.

- Még csak ezután akarjuk magunkat egymásnak bemutatni. Most csak annyit tudok róla, hogy Pesten el akarják csipni s azért mi itt leszállitjuk.

- Coki lófejü! - szólt egy hang a katonapék mulató kompániájából s a hangot egy csattanós nyakleves követte.

A föntebb ecsetelt társaság ugyanis azóta megszaporodott még hat liter borral s egy a kőbányai állomásról való vasuti szolgával. A vasuti szolga tekintélyt akart tartani a lóvasuti kocsisok előtt s éreztette velük felsőbbségét. Ez ingerelte a lóvasutasokat, becsmérlő megjegyzéseket tettek a gőzvasutra, mely minduntalan összeütközik és kisiklik. A gőzvasutas erre szembeállitá az "ő" gyorsaságukat a tramvay lassuságával, mire ezek kijelentették, hogy jobb lassan, de olcsón és biztosan; a testületi szellem egyre élénkebben ébredt föl a vitázó felekben s tetőpontját a "coki lófejü"-ben s az erre (lóvasuti körökből) következett nyaklevesben érte el. Végül az ajtó kinyilt s a szerencsétlen szolga gőzvasuti gyorsasággal, de lóvasuti olcsósággal kiröpült.

Kuvik és Doboz Topor egy intésére elhagyták a kocsmát. Topor most megfogta a lány kezét s erősen megszoritván, szóla:

- Hallod, Kata! ha egy szót szólsz a kapitánynak arról, hogy láttál ma este bennünket - együtt kárhozunk el.

Kata könyökére támasztotta állát s hosszan, fürkészőleg bámult Topor arcába.

- Jól van! - s e hang ugy kongott, mint a veszedelmet jelentő félrevert harang, - jól van! De ez elkárhozást én is föntartom nektek, ha ti ki találjátok kotyogni találkozásunkat a kapitánynak.

- Pompás! - vigyorgott Topor, - hisz akkor egy kötéllel vagyunk mind a ketten összekötözve, s egy csomóra jár mind a kettő.

- No hát, mindegyikünk tudja a magáét, a kapitány is tudja a magáét, csak meg ne tudja a mienket. Ez a fő.

Topor fizetett és kisietett. Kata is lassu léptekkel elhagyá a kocsmát s a vasuti állomásra ment.

Sürű köd ereszkedett az utcákra. A hó is esett, de csak azokat a pelyheket lehetett fölfedezni, melyek egy-egy lámpás sugáros fénykörében táncoltak alá. Csönd volt; a vasuti állomás dallamos harangjátékának hangjai erőteljesen szelték át a vak levegőt; piros lámpások mint vérfoltok a ködön remegtek eléje valami tapogatózó vonatnak, melynek dübörgése egyre erősebben közeledett. Kata az állomásra sietett s jegyet váltott Pestre.

Többet nem szólt a három emberhez, akikkel a "Vörös-tenger"-nél együtt vacsorált. Látta a félhomályban, mikor ezek, három részre osztva, az éppen most érkezett vonatnak egy-egy harmadosztályu vaggonjához lépnek s erőteljesen hangoztatják a Badár Péter nevet. Látta, hogy erre kinyilik az egyik ajtó s kilép egy alak, mire mind a három cinkos odamegy. Látta, mikor Doboz előhuz valami irást, s gyufát gyujtva, azt a keresett Badár orra alá tartja. Ez elolvasta, vagyis inkább megnézte a papirost, benyult a kocsiba pakkjáért s kiszállt, utána egy másik fiatalember, akit a Badár nevü mintegy bemutatott a többinek. Kölcsönös kézszoritások. Doboz a füle tövét vakarta, ami nemcsak novellákban és regényekben, de az életben is zavart jelent. Azután az öt ember együtt eltávozott. A terv sikerült. De miféle terv? Ez épp ugy homályba veszett Kata előtt, mint az öt ember távozó csoportja.

Lassu dübörgéssel megindult a vonat a főváros felé. Kata egyedül ült egy kupéban s hátraszegett fővel bámult a fölötte ingó-bingó olajlámpás pisla tüzébe. A merev nézés könyeket facsart szeméből, gyorsan kitörölte s az ablakra bámult. Az éjszakából egy sárga arc nézett be rá kivájt szemüregekkel. Kata elkapta fejét s a másik ablak felé fordult. Ott is ez a halálarc tolakodott eléje. Szive földobogott. Szemeit dörzsölte.

- Beteg vagyok? - mormogá, s ezzel fölkelvén, leereszté az ablakfüggönyöket. A látomány eltünt.

- Kata, Kata! szedd össze magadat. Egy komisz ablaküveg ennyire megijeszthet a saját ábrázatoddal.

Mi volt ez a fény? Ama boldogság álma, melyben egyszer részesité az élet. Mi volt ez az ideges nyugtalanság? Egy ébredező sejtelem, hogy ez az álom elröppenőfélben van. Csertán Kata sem apját, sem anyját nem ismerte. Mikor először öntudatos, látó szemmel nézett maga körül, egy árvaházban találta magát, hol jószivü nénik minden szükségessel ellátták s koronkint jöttek még jobbszivü bácsik, akik cukrot is adtak neki, ha meg tudta mondani, hány ujja van a két kezén. Emlékezett, hogy egy napon egy idegen asszony jött az árvaházba, aki sokat sirt s őt csókolgatta. A sirásnak és csókolgatásnak az lett a vége, hogy a jó nénik ráadtak egy meleg kendőt, szintén megcsókolták s azt mondták, hogy menjen el ezzel az asszonynyal, mert ez az ő anyja. Erre Kata is elkezdett sirni s busan távozott az óvatos anyával, ki jónak látta csak akkor fölfedezni leányát, mikor azt már dolgaiban segitségül használhatta.

Legelső ilyen dolga az volt, hogy egy meleg kendőt szerezzen magának s ebben nagy segitségére volt a leánya, akitől azt elvette. Az anya mosóné volt s munkásoknak szállást adott, hónapos ágyat. Mig ő mosni járt, odahaza Kata tartotta rendben a lakást s nehéz munka közt serdült föl széppé. Egyszer aztán igy szólt hozzá egy fiatal munkás:

- Te lány, itt hat emberre van gondod s agyon dolgozod magadat értük, hogy az anyád meg ne verjen. Gyere velem, csak egyedül rám lesz gondod s rád lesz gondom.

És Csertán Kata ott hagyá az árvaháznak anya néven szereplő méltatlan utódját. A munkás gondját viselte, mig egy szétrobbant kazán meg nem ölte. Csertán Kata mint özvegy ballagott a magános halottas kocsi után, mely kedvese holttestét vitte, s szive elszorult arra a gondolatra, hogy hol fog ő vacsorálni az este?

És vacsorált. Még pedig igen jól. Másnap ebédje is volt. Az is igen jó. És harmadnap és az utána következő napokon mindig volt mit ennie. Megette szépségét, megette ifjuságát, s mikor mind a kettő véghatárára ért, szólalt meg csak a sziv: adj táplálékot énnekem is, ne csak a gyomrodnak.

Ekkor éppen egy városligeti cirkusznak lóháton és kötélen taktusra billegő művésznője volt. Itt ismerkedett meg Proticsán Gergelylyel, aki hatalmas legény volt a munkátlan munkások között, s fő-fő habitué a cirkuszban. Egyforintos helyen ült és közben sörözött. Proticsánnak többféle mestersége volt, de egyiket sem gyakorolta, zsebe mégis mindig tele volt pénzzel. S ő volt az első, akire Kata azt mondta: "Ennek az embernek a szive kell, s nem a pénze!"

Mikor szerelmük közepén tartottak, megtudta Kata, hogy mi az a betegséges nevü szent ügy.

Álarc. Előtte viselte Proticsán, de nem sokáig, mert csakhamar meggyőződött, hogy a zugcirkuszok publikumának szemefénye viszont őt, a zord legényt, választotta szemefényeül.

Proticsán tehát lassankint silány fickóvá változott át előtte. Vagyis helyesebben szólva, levetette a becsületes álarcot s beavatta titkaiba szeretőjét. És a lány követte őt a gazság ösvényén.

Könnyü egy közömbösnek egy becsületes embert hirtelen elitélni, de nehéz a szerető szivnek a leghatározottabb gazembert sujtania.

Kata nem okoskodott. A cirkuszban megtanulta az egyensulyt, de erkölcsi egyensulya rovására. Nemcsak belevetette magát a sötét életbe, de sőt esze, vezetője lett a bandának, mely Proticsán körül csoportosult.

És Proticsán szerette őt, mint majdnem nélkülözhetetlen cinkosát titkos vállalataiban.

Proticsán nem volt kiváló gazember. Ő "csak" lopott s betöréseket szervezett. Ha egyszerre tizezer forintot lophatott volna valahol, tán visszatért volna a becsület ösvényére, de a tolvajszerencse nem kedvezett neki, s ő kénytelen volt kisebb összegekkel megelégedni.

Csertán Kata boldog volt. Szivének kései föllángolása bemelegité egész valóját, besugározta életét...

A fővároshoz közeledtek. A lassudó vonat szünő dübörgése megengedé neki hallania az aludni készülő nagyváros tompa moraját.

Miért nem látta már két hete ezt a Proticsánt? Hol van, mit csinál? Kerüli őt? Beteg, elfogták?

Mi volt ez a ma esti vállalat, melynek a véletlen tanujává tette? A véletlen s a fölébredt gyanu jól vezérlő ösztöne, melylyel a bandára sikerült bukkannia. S mit jelent Topor ijedelme és fenyegetőzése?

A pesti állomáson két borotvált arcu urat látott az utasokra várakozók tömegében. Mikor Kata mellettük elment, a magasabbik igy szólt:

- Te Tihamér, ott leghátul látok egy olyan ifju legénykét cammogni, - szól a másik borotvált ur, kinek téli kabátja nem volt, de kezében kihivó módon forgatott egy ezüstfejü sétapálcát.

- Badár Péter, - kiáltá hangosan a Tihamérnak szólitott, majd hozzátéve: - Nem ő az. Peti öcsém magasabb is valamivel s nem is biceg, mint ez.

Kata végignézte azt, aki Peti öcscsét emlegette, s egy percig valami arra ösztönözte, hogy elmondja neki a Kőbányán történteket. De legyőzte becsületességi rohamát s hallgatott. Szive olyat dobbant, mintha valaki mellbeütötte volna.

Ujjait kinyujtotta, meg összehuzta s morzsolta. Mintha már köztük érezte volna takaró fátyolát a fájó titkoknak. Legalább a végét mintha megcsipte volna.

- Háromnegyed tiz! - szólt a sétapálcás ur, erősen megcsörgetve egy csecsebecsékkel teleaggatott óraláncot; de az órák számát nem annak végén nézte meg, hanem a portás fali órájáról leste le, - siessünk, mert tizkor kezdődik az éjjeli próba.

A két fiatalember az osztrák államvasuttól sebes léptekkel hasitotta keresztül a Teréz- és Erzsébetváros utcáit. Csertán Kata mint a macska követte őket: nesztelenül és óvatosan, hol hátrahuzódva, hol előretörve, kimeresztett szemmel, hogy a ködben el ne veszitse őket. Szerencséjére már kevesen jártak az utcákon, s az alakokat nem zavarhatta össze. Jó husz percnyi gyaloglás után ifjaink a Borju-téren voltak, melynek közepén egy meglehetős nagyságu faépület állt. Hála két petroleumlámpás világának, de még nagyobb hála az ökölnyi betüknek, el lehetett olvasni az ajtó fölött levő fölirást: Fővárosi reformszinház. Ez a faépület nyelte el a két siető fiatalembert.

Az ajtó előtt egy müvészietlenül köpcös uriember járkált föl s alá és koronként megjegyzéseket váltott fiatal suhancokkal, kik minden szinház hátsó kapuja körül ott ólálkodnak.

- A jelentkezések már le vannak zárva, mért nem jöttetek délután hatig? Már több statisztánk is van, mint amennyi kellene.

- Uram! - szólt Kata, előlépve a faépület szöglete mögül, - ki volt az a két szinész, aki az imént ide belépett?

- Szép hölgy! - s a köpcös ur kecses igyekezett lenni, - az a két szinész Deli Roland és Éjszaki Tihamér volt, első szerelmesem és másod tenorom.

- Igen. És Deli Roland. Én pedig Tátrai Kárpát, a fővárosi reformszinház igazgatója, - s kalapját megemelé.

- Azt reggel a házmestertől kérdezze meg, - válaszolt az igazgató ur, hirtelen fejébe csapván kalapját. Nyilván boszankodott, hogy a név nem tett hatást, s az ismeretlen hölgy megint csak egy alantas szinészre, Éjszakira forditá a beszédet.

- Beh csunya egy némber volt, - vigasztalá s boszulá meg magát az igazgató az érdeklődés teljes elmaradásáért. Azzal bevonult, bezárva maga után az ajtót.

Tátrai Kárpát, a borju-téri reformszinháznak az igazgatója, eget verő nevével és kuliszadöntő hangjával régen csodált kedvence volt a jász-vörös-alsó-szentgyörgyi intelligenciának, mielőtt a megmételyezett fővárosba bevonult volna társulatával, hogy a fővárosból korbácscsal kikergesse az idegen muzsát, s a fejétől (mely latinul: büdös) reformálja a magyar szinészetet (latinul: halat). Első nap a borju-téri fapalota tetejére fölhuzott egy nemzeti szinü zászlót, második nap gyönyörködött annak vidám lobogásában, harmadik nap a főbejárat fölé illesztette a Reformszinház ökölnyi betükkel megfestett cimét, negyedik nap egy dörgedelmes nyilatkozatban hadat üzent a francia operettnek, drámának, s ötödik nap - részegen dobták ki a Makkhetes-hez cimzett kocsmából, hol egy ökölcsapással tönkre silányitott egy asztalt, - egyikével azon ökölcsapásoknak, melyek hajdan Jász-Vörös-Alsó-Szent-Györgyön drámai hirnevét megállapitották. Akkora sár volt, hogy az igazgatónak még akkor is bele lógott volna a lába, ha saját nevének számtalan ormára fölmászott volna, - de ebben a sárban is esküdött a magyarok istenére, hogy kiüzi a kufárokat a muzsa templomából. A bonvivant, akit alárendelt helyzete nem gátolt meg abban, hogy éppen olyan részeg ne legyen, mint igazgatója, csak a józan sugó segitségével tudta Kárpátot a sárközi állapotból kiszabaditani s aztán szépen haza döcögtek az összeesküvők, miközben a sáros igazgató gyengéden "őrült szemgolyó"-nak titulálta az önfeláldozó és hü bonvivan-t.

A "Makkhetes"-beli eset bemocskolta ugyan Kárpát ur peleskei nótáriusi kosztümjét, de szeplőtlenül hagyta hirnevét s ő azzal jelezte, hogy megbocsátott a famózus kocsmának, hogy nem habozott ott kontózni, reggel, délben, este, s mindazon időpontokban, amikor civilek enni és fizetni szoktak. A "Makkhetes"-nek nota-bene ingyen páholya volt a Reform-szinház-ban, amit Kárpát nem is késett szemére vetni a boldogtalan kocsmárosnak, valahányszor a hus kemény, a leves sótalan s a főzelék-rántás csömbellékes volt.

"Caraffa, vagy az eperjesi hóhér" volt az első nagy történeti dráma, melylyel Tátrai megrázta a borju-téri kedélyeket. A hatvanas évekből volt vagy ötféle különböző Caraffa-dráma, melyek, mint vidéki szintársulatok állandó kasszadarabjai, szakadatlan borsódzásban tartották a hazafiui hátakat. Ezekből Tátrai, fölhasználva mindegyikből a legjavát, maga egyet csinált, melyben Caraffát oly pokoli kegyetlenséggel pusztitotta el, hogy a Sandwich-szigetek legemberevőbb lakójának szive is megesett volna rajta. De a Borju-tér mészároslegényei (maguk is vérben dolgozók) tomboltak a zsarnok halálának, s a tetszés-zaj Tátrait egyre nagyobb leleményességekre csábitotta. Az ötödik előadáson Caraffa már léghajón menekült a nemezis elől, de a léghajó fölrobbant s ő holtan bukott alá.

De már nem volt, aki tomboljon a szinházban; ellenben távoli bőgés hallatszott be a szinpadra, hol Tátrai elszántan ropogtatta Caraffa elvetemedett jámbusait. A szomszéd panorámás ugyanis okosabb szörnyetegeket mutogatott, akik nem szavaltak verseket. Fogott egy állatszeliditő szerecsent, aki este héttől tizig minden félórában betolta fekete ábrázatát két darab eleven oroszlán közé. S a Borju-tér minden este ott leste, hogy mikor eszik már meg egymást. És azok megették - Tátrai Kárpát közönségét.

De Tátrai nem hagyta magát. Husz és néhány éves direktori multjának viharai nem egyszer sodorták sokkal kritikusabb helyzetbe. Rövid habozás után ujra a hatvanas évek gazdag tárházába nyult s elővett onnan egy drámát.

Igy jelentették a falragaszok a főváros minden utcáján s a cim alatt egy elmés illusztráció, mely épp ugy jelenthette Petőfi halálát, mint a világosi fegyverletételt, mert a legmélyebb elmék se tudták kitalálni, hogy voltaképpen mit jelent?

De e látványos drámára nem futotta ki a személyzet, noha (Tátrai-Petőfin kivül) mindenki két szerepet játszott. Tátrai tehát a szinészek lapjában hirdetést tett közzé, hogy "tehetséges szinészek fölvétetnek".

Egy napon éppen a "Makkhetes"-ben ült s egy vaskos véres hurkát döfött le olyan mozdulattal, mely Cézárölő Brutusnak is becsületére vált volna, mikor egy fiatalember járul eléje s igy szól:

- Mi ösztönzi a müvészpályára? Rögös ut ez, sok szenvedéssel jár, - s a direktor ur borus homlokkal tüntetett el egy zsirtól csöpögő óriási hurkafalatot.

- Szegény ember! Micsoda meggondolatlan apja lehetett! Hisz ezzel a névvel legfölebb hurkát lehet tölteni, de Bánk-bánt játszani soha!

- Különben, ha az igazgató ur akarja s Bánk-bánnak sincs ellene kifogása, akkor én is akarom.

- Jól van, barátom, igy már szeretem. - Most pedig menjen, vágassa le ezt az ocsmány bajuszát, süttesse föl a haját, majd ha visszajön, megpróbáljuk a hangját.

Félóra mulva teljesen megfosztva civilsége disztelen jellegétől, Badár Gábor ujra megjelent a "Makkhetes" külön helyiségében.

A szintársulat nagyrésze ott ebédelt, a kályha mellett egy agg muzsikus (a Reformszinház zenekarának egy hatodrésze) pedzette a hegedühurokat.

- Uraim és hölgyeim! - kiáltott Tátrai Kárpát, mint valaha Antónius kiálthatott a rosztrumról, - van szerencsém önöknek bemutatni társulatunk uj tagját. Segédszerelmes és első tenor. Neve Éjszaki Tihamér.

- Mit csinál, az ég szerelmére, - sugá Kárpátnak, - micsoda oktalan titulusok ezek?

- Hagyja csak barátocskám, - sugta vissza Kárpát, - szerelmesem és tenoristám tegnap gázsijavitást kértek. Önnel sarokba szoritom őket. Mukkanni sem mernek.

- Minek néz az ur engemet? Egy Tátrai Kárpát csak nem adhatja magát össze Madár Jánossal! Ön a művészi keresztségben az Éjszaki Tihamér nevet kapta. Punktum!

Tehát Éjszaki Tihamér meghajtotta magát a társaság felé, mely vegyes érzelmekkel fogadta. A férfiak mint konkurrenst vették szemügyre. Irigyelték haja frissen vasalt hullámait, szeme szelid barnaságát, homloka magasságát, vállai szélességét. Mind e tulajdonságainak köszönheté viszont, hogy a hölgyek szemei biztatólag nyugodtak rajta. Még pedig a közönséges anyák, hős anyák s a szintén hajlottabb korral járó komikák leereszkedő biztatással, a naivák, drámai hősnők és szubrettek udvarlásra szólitó biztatással szegezték rája tekintetöket.

- No, Blazsek! - biztatá a zenekar hatodrészét Tátrai, - Repülj fecském...

A becsületes Blazsek, ki névtelen hős létére a Reformszinháznál is megmaradhatott Blazseknek, álla alá szoritá hegedüjét s a kérdéses fecske nyekeregve röpülni kezdett. Nem is szállt valami magasra addig, mig Gábor érces magas baritonjával támogatni nem kezdte. A nóta igen szépen sikerült. A hölgyek tapsoltak, a szinészek sunyorgattak Gáborra, az első tenor gunyosan brávózott, Tátrai egy lesujtó tekintetet vetett rá, mely azt látszott mondani: Hát te élsz még?

- Ez a hang ezüstöt ér! - kiáltott a direktor, aki első pillanatban aranyat akart mondani, de aztán jobban meggondolta a dolgot.

- Aranyat! - hörgött a rekedt bonvivant, aki az igazgató egyetlen leányának a férje volt s ennélfogva semmi konkurrenciától nem tarthatott. Ezenkivül rokoni kötelességből az igazgató csatlós-seregéhez tartozott, a békétlenkedő és össze-összeesküvő szinészek ellenében.

- Hát váltsák föl ezt az aranyat papirosra, - szólt Gábor, - csak ezt akarom.

Az igazgató boszus tekintetet vetett rekedt vejére, magában mormogván: "Szamár, nem tudod, hogy az aranynak magasabb ázsiója van."

Szerencsére a novicius szerény ember volt s hamar meg lehetett kötni vele az alkut. Kinevezték másodtenornak, kóristai ranggal és illetményekkel. Badár Gábor, azaz Éjszaki Tihamér csak azt kötötte ki, hogy szinházi szabad jegyet mindennap kapjon kettőt, sőt hármat is, amit Kárpát minden ellenvetés nélkül elfogadott.

A "Petőfi halála vagy a világosi fegyverletétel" tableaukban mutatta be a nagy nemzeti költőt és a nagy nemzeti katasztrófát. Gábor igen jelentékeny szerepeket játszott benne. Mikor Petőfi bucsuzik a szülei háztól s már olyan messze van, hogy a kiskőrösi bércek elfödik, akkor rágyujt egy szép szomoru magyar nótára, arra, hogy "Zsidó, zsidó, Mózsi zsidó, Van-e nálad pirositó", s egy csöppet se bántotta az a körülmény, hogy ez a nóta 15-20 évvel később keletkezett. Majd, nehogy agg szülei azt higyjék, hogy ő nagyon busul, vigan rágyujtott a "Csicsóné" népszerü dallamára. E nótákat Gábor énekelte, aki eképp Tátraival megosztozott Petőfi szerepén. A szinfalak mögött ő játszotta, a szinpadon Tátrai. Tátrai Kárpát látta, hogy értelmes fiatalember, szerepeit megtanulja, a szinészekkel nem konspirál, nagy gázsira nem aspirál, s mindezek folytán szakadatlanul dicsérte, ismételten nagy jövőt jósolt neki. Gábornak azonban volt annyi esze, hogy mindezekből ne önmagát, hanem Tátrait itélje meg.

Javában folyt a "Petőfi" éjjeli főpróbája. Sietni kellett vele, mert még gyöngén ment s másnap már szinre akarták hozni. A panorámás vadállatai nagyon szorongatták Kárpát barátunkat. A második fölvonás vége felé egyszerre csak tompa dobbanások kezdtek hallatszani.

- Mi ez? - kiáltott Kárpát, aki főrendező is volt: sárga csizmában, karddal az oldalán, lanttal és paizszsal a két vállán, ugy nézett ki, mint egy Hunyady Jánosba ojtott Tinódy Sebestyén, - mi ez? Mit csapkodjátok máris a pinceajtót? Ez csak Nagy-Szeben ostrománál következik!

A próba megakadt. A házmester megjelent s fölvilágositá a direktort, hogy nem Nagy-Szebent bombázzák, hanem a külső kaput döngeti egy ember.

- Jőjjön be! - parancsolá a direktor. - Mi pedig folytassuk a próbát. Kozákok, elő! - kiáltott hat darab borju-téri illetőségü kozákra.

A nagyszebeni ágyudörgés elnémult s helyette megjelent az ágyudörgő: Korty Vendel polgári házmester és nagydobos a Baldácsy veterán-egyesületnél.

Korty Vendel gyanakodó szemeket vetett a kérdezőre, aki orosz cárnak volt öltözve és maszkirozva, Tátrai fölfogása szerint, t. i. hosszu, vésztjósló vörös szakál, kaján szemöldök, kenderkóc-haj, palacsintasütő nagyságu érdemjelek s rengeteg buzogány.

A história ugyan nem tud róla semmit, hogy a forradalomban bárkinek is alkalma lett volna hat muszka császártól meg nem ijedni, de Gábornak most sem ideje, sem türelme nem volt helyreigazitó megjegyzésekbe bocsátkozni.

- Kérdeztük tőle, hogy Badár urnak az öcscse-e, akit vártunk. Intett, hogy nem. Aztán azt nyögte, hogy hol van maga. Ha nincs itthon, rögtön szaladjunk érte, mert baj van. Az asszonyok borzasztóan meg vannak ijedve. Tessék hát hazajönni.

- Igazgató ur! - állitá meg lantos Tátrai Kárpátot, aki éppen két doni kozák alapos fölpofozásával volt elfoglalva, - azonnal haza kell mennem. Családi baleset fenyeget. Itt lakom a szomszédban.

- Pajtás! fogadd őszinte részvétemet. Engem is épp igy a próbán ért anyám halálának a hire, - s Tátrai megrázta Gábor jobbját, szemeivel gyorsan ötöt pislogott, száját összeszoritá s orrlyukait kitágitá: ez nála, ugy a szinpadon, mint az életben, sirást jelentett. Mindig meg szokta ragadni az alkalmat, hogy anyja halálát, kapcsolatban egy kis meghatottsággal, hatásosan érvényesitse. - Aztán gyere vissza a második fölvonás elejére.

Gábor a sarokba vágta cári buzogányát s Korty Vendellel elsietett. Mögötte csakhamar elterjedt a hir, - hála az igazgató ok nélkül való anyai visszaemlékezésének, - hogy meghalt az édesanyja, ami azonban (nem lévén jelen a vesztes fiu) senkit sem inditott az ismert részvétnyilatkozatokra.

Badár Gábor, Korty Vendel albérlője, némán, de nagy izgatottsággal haladt a gazdája mellett. Korty uram lakása ugyancsak a Borju-téren volt, s igy Gábor izgatottsága még el sem érhette a minden izgatottsággal kapcsolatban emlegettetni szokott "tetőpont"-ot, mikor már a kapu előtt álltak. Szerencsére senkivel se találkoztak s igy Gábornak egy hazafiui fantázia által alkotott cári fizimiskája senkit se rémitett meg.

A ház, melyben Korty Vendel mesterkedett, potemkini motivumok szerint épült. A Borju-térre néző része kétemeletes, de belső hátulsó része földszintes volt, s ebben a földszinti traktusban lakott a házmester-család. A háziur nem lakott a házban, s ennélfogva Korty uram volt ott a legnagyobb ur, ő szedte a házbért, inspektornak hivatta magát, s a cimnek megfelelő lakása is volt: egy konyha, ettől jobbra az albérlők szobája, balra egy nagyobb szoba, Kortyék nappalija, s ebből nyilt egy kisebb (háló) szoba.

A nappali szoba közepén széken ült egy sápadt fiatalember, kinek arcát Kortyné mosogatta hidegvizes rongygyal. Mellette vajdlingot tartott egy szép szőke lány, kinek szemein meglátszott, hogy az álom tündére ma este már lecsókolgatta azokat.

- Náci! Csobot Náci, te vagy? Hogy kerültél ide, mi bajod? Istenem, istenem, rosszat sejtek.

- Ha ez a hang nem volna Badár Gáboré, azt hinném, hogy seblázban vagyok s kisértetekkel álmodom.

Gábor hamar leakasztotta füleiről a szakállát s letépte cári bajuszát és parókáját.

- A fekete bajuszomat? Hja, annak vége. Szinész vagyok. De beszélj már, az Isten áldjon meg. Megöl a nyugtalanság.

Csobot félarcáról olyan szépen lehámlott a bőr, mintha csak egy skalp-szakértő indián-főnök kezelte volna. Ruhája sáros és véres volt, ballábára bicegett. Bekötözték az arcát, helyrehuzták a lábát, Gábor ruháiba öltöztették, Kortyné egy kis vajrinnyét és forró teát készitett neki s e közben Ignác szakadozottan megkezdte elbeszélését.

- Hogyan? Beszélj! Mit jelent ez a vér, ez a sár, hol hagytad, hogyan hagytad Petit?

A Korty-család szorongva figyelt a heves menetü beszélgetésre. Mindnyájan ültek, csak Gábor járt föl s alá izgatottan.

- Édesanyád bizonyosan megirta, hogy apám meghalt, - kezdé Csobot halkan, - hát én feljöttem Pestre vizsgázni, még pedig Petivel jöttem fel. Kőbányán nagyon elkezdik kiabálni az állomáson "Badár Peti, Badár Peti": Peti kiszáll, ott három ember körülfogja s megkérdi, hogy ő-e a Badár Gábor öcscse? Persze, hogy ő. No hát akkor ne menjen tovább, mert Gábor itt lakik Kőbányán. - De hát akkor mért nem jött ki maga? - kérdé Peti. - Nem jöhetett, reggelig egy sürgős megrendelést kell elvégeznie, de 10-re, fél 11-re otthon lesz, - felelik az idegenek. - Mi Gábornak jó barátai vagyunk, egy mühelyben dolgozunk, - mondják a habozva álló Petinek, - ha nem hiszi, itt van egy levél, amit Gábortól kaptunk. - Peti megismeri az édesanyja levelét, melyet hozzád irt Gábor, s melyben neked jelenti öcséd érkezését. Erre bekiált hozzám a kupéba: "Gyere Náci, itthon vagyunk." Leszállunk, az idegenekkel ismerkedünk (az egyiket, ha jól emlékszem Topornak hivják) s elhagyjuk az állomást. Nem messze onnan egy zárt, de meglehetős rozoga fiakker állt. Ebbe beleülünk, két ember velünk szembe a kis ülésre, egy a kocsis mellé. Az ablakokat fölhuzzák. Lassan mentünk a nagy ködben. Egyszerre erős kloroform szagot érzek. Mi ez? A fejem kábul. Pilláim majdnem leragadnak. Szerencsémre az én oldalamon a kocsi ki volt szakadva. Gyorsan kidugtam a lyukon az orromat és a számat, s tele tüdővel szivtam a friss levegőt. A gazemberek meg akartak fosztani eszméletünktől. Petit bizonyosan meg is fosztották. Szörnyen megijedtem. Láttam, hogy kelepcébe kerültünk. Mit csináljak? Egyelőre meg se mozdultam. Azt hitték, el vagyok kábulva. Egyszerre csak kötelet érzek kezem köré simulni. Hatalmasat kiáltottam, s nagyot ütöttem magam elé a sötétségbe. De éreztem, hogy fej volt. Most a véletlen segitségemre jött. A kocsi a nagy ködben (nyilván a kőbányai uton) árokba ment, s mi kifordultunk. A teteje kétfelé vált. Én az árokba estem, pufámmal turtam az oldalát, s ott hagytam emlékül a bőrömet; az ároktól viszont kaptam ezt a sarat. Lábam megbillent, nagy fájdalmat éreztem fönt, lent, de azért négykézláb azonnal tovább másztam, majd ki az árokból s bicegve ügettem, ahogy csak tudtam. Egy lélekkel se találkoztam, a gazok nem jöttek utánam. Hamar tájékoztam magamat, a fegyvergyár mellett lehettem (preparandista koromból ismerem az egész várost), ott befordultam egy házatlan utcába, hogy esetleg üldözőim nyomomat veszitsék. Most már csak lassan haladtam tovább. Betértem egy kis kocsmába, kimostam az arcomat s vettem egy rossz kalapot (mert födetlen fővel menekültem), az orcámat meg felkötöztem két zsebkendővel. Aztán elindultam ide. Az adresszedet az igazit tudtam, mert Peti megmondta. Ide is találtam, s most itt vagyok. Hol van Peti? Kik rabolták el? Miért rabolták el? Nem tudom.

És Csobot Ignác kifáradva nagyot hörpintett a forró teából. Gábor a pamlagra vetette magát.

- Hogy miért rabolták el? - kezdé lassan - tudom én! Tudod-e, Náci, hogy Petinél kétezer forint volt, amit az anyám küldött?

- Abba töröm a fejemet, - s Gábor gyöngéden magához vonta a piruló Korty Veronkát. Kortyné és Vendel gazda sokat jelentőleg mosolyogtak. Csobot egyszerre látott mindent: szerelmet, viszontszerelmet, szülői beleegyezést.

- Még a világ nem tudja. Csak öcsém megérkezése után akartuk elhirdetni, ő hozta a pénzemet. S most fucscs! oda a pénz, vége mindennek, legalább jó hosszu időre, - s Gábor szomoruan tekintett menyasszonyára.

Korty gazda azonnal megszüntette föntebbi sokat jelentő mosolyát és szárazon szóla:

- Bizony fucscs, öcsém uram! A szinészkedésből nem lehet megélni. Az csak arra jó, hogy hát nem köll befizetni, nekünk.

- Munkája nincs, az esztergályosok strikkolnak, s most a pénzit is elvitték, akin mühelyt nyithatott volna. Már ez is bajos állapot, - s Kortyné gyorsan egymásután sóhajtott vagy négyet.

Csak Veronka nem szólt, Veronka nem sóhajtott. Arca lett csak olyan, mintha a lámpafény sárga üvegen keresztül esnék rá, s kezének a falra vetett éles árnyékán látszott, hogy ez a kéz reszket.

- De hát ki tudta azt, hogy Peti öcsém kétezer forintot hoz nekem? Talán ti a vasuton beszélgettetek róla, s valaki kihallgatott?

- Én tudtam, meg az anyám, Peti. Veronka meg a családja... meg az a levél. Az, akit nektek mutattak.

- Meg köll nézni, - vélekedék Korty gazda; gyertyát gyujtott, s azzal Gábor és Korty gazda átsiettek az albérlők szobájába. Csobot is utánuk bicegett.

Az albérlők szobája igen nagyszerü volt, de minden legényes rendetlenség és ridegség nélkül. Látszott, hogy női kéz gondozza, női szem fölügyel reá. Főékességét egy aranyos fogókkal ellátott háromfiókos sublót képezte. Az asztalnál, mely a közepén állott, egy erőteljes férfi ült s egy alacsony lámpa fényénél valami piros könyvet olvasott.

- Hát már vége van a próbának? - kérdé tompa fahangon az asztalnál olvasó.

- Vége mindennek, - s Gábor a sublóthoz sietve, zsebéből kulcsot vett ki s kinyitotta a legfelső fiókot.

- Megfoghatatlan! A fiók zárva, a levél is itt van. Ugyanazon a helyen, ahová négy nap előtt tettem, - szólt Gábor s anyja levelét a lámpánál szétbontá.

Korty Vendel eleget forgolódott uri körökben, habár csak mint alárendelt is s tudta mi a bonton.

- Csobot Ignác, vidéki utas, - mutatá be Nácit az asztalnál ülőnek, hamarjában más cim nem jutván eszébe. Az ismeretlen fölállt.

- Proticsán Gergely, munkavezető, - mutatta be magát - Badár Gábor lakótársa.

Proticsán Gergely hatalmas test volt, valóban arra született, hogy imponáljon azoknak, akiknek a nyers erő imponál. De akik az arcban keresik az imponáló erőt, a vonások szilárdságában, a tekintet élességében, az ajkmetszés formásságában, azok nem ijednek meg tőle. Soha helytelenebbül nem cselekedett a természet, mint mikor ez arc közepébe két kék szemet tett: de ezek is szégyellték magukat e környezetben s lehetőleg mélyen bevonultak odujukba. E környezetet alkották: alacsony homlok, melyből még a haj is elrabolt valamit, összenőtt szemöldök, vastag, beütött orr, széles ajkak. E kék szemek egy gagyogó kis gyermekére nevető ifju nő koponyájában volnának méltó helyükön; az ajkak egy kannibál fejének alkothatnák kiegészitő részét. Ilyen ellentétek voltak Proticsán fején. Hozzá még kis keze és kis lába volt.

- Ez az a levél, akit nektek Kőbányán mutattak? - kérdé Gábor, Csobot elé tartva anyja levelét.

- Nem nagyon olvasgatta biz' az, csak megnézte, de azt mondta, hogy anyád irása.

- De anyámnak minden levele itt van! Nem igen szokott ő irogatni s amit irt, azt mind eltettem. Az csak koholt levél volt, titeket rászedtek. De azt mégis tudniok kellett, hogy Peti kétezer forintot hoz! Honnan tudták meg ezt? Megáll az eszem.

Eközben Korty elmondta az egész esetet Proticsánnak, aki szó nélkül hallgatta s végül pár rövid szóval Csoboton és Badár Gáboron sajnálkozott.

Csöngettek a kapun. Korty kiment s csakhamar visszatért azzal a hirrel, hogy a szinházi házmester van itt Éjszaki Tihamérért.

- Maga menjen vissza a szinházhoz, Proticsán ur nyomban elszalad a rendőrségre s följelenti az esetet, Csobot ur pedig szépen lefekszik, ide a maga ágyába, - vélekedék Korty Vendel uram.

Proticsán felüté fejét s szemei egyet villantak, mint mikor a sötét kályhatorokból kicsap a láng.

- Meg! - ezt az egy szót lökte ki magából Proticsán s az oly szárazon és keményen hangzott, mintha egy deszkát kőre dobtak volna le.

- Semmiféle pénzről nem beszéltetek Petivel utközben? - kérdé még Gábor Csobotot.

- Ő kérdezte tőlem, hogy hol hordom a pénzemet? Én persze azt feleltem, hogyha van, a zsebemben. Ő erre kijelentette, hogyha nagyobb pénzösszeg van nála, mindig a csizmájában hordja. Ez volt az egész.

- Mennyi csöngetés és semmi kapupénz! - mormogá boszusan Korty. - Hát ugy lesz, ahogy mondtam? Vagy hogy lesz?

- Hát legyen ugy! - felelt Gábor; Proticsán föltette kalabriai kalapját, fölvette köpenyegét s miután egy darabig Csobotot gondolkodólag fixirozta, elsietett. Gábor a szinházhoz ment, Korty és Csobot lefeküdtek. De Korty hortyogása már régen betölté az egész lakást, mikor Nácitól még jó másfél óra járásnyira lehetett az álom.

A Józsefváros egyik legérdekesebb része a fővárosnak. A fele Páris, a másik fele Kutyabagos. Ott, hol a nemzet kincseit őrzik klasszikus oszlopzatu palotában, azon a tájékon a legkisebb ur a báró, kint pedig, hol a kálvária primitiv szentképei rinak ki a sáros utca köznapi zajából, már tekintély a milimári, akinek kétlovas kocsija van. A Muzeumkert ingó ágai korintusi oszlopokkal, velencei üvegablakokkal, ázsiai selyemfüggönyökkel, diófa kapuk müvészi vasveretével kacérkodnak; a kálvária fasorának meg kell elégedni a polgári jólét földszintes házainak muskátli-virágos apró ablakaival, vagy a munkásnyomor pinceablakaiból kiásitó büzös sötétséggel. De tavasszal, ah, inkább lennék a messze kálvária elárvult fája, mint a Muzeumkert rács mögött őrzött hivatalos "növénye". Mikor a kőbányai-ut tág torkán át bezümmög a sik alföldről a tavasz legelső meleg sóhajtása. Mikor csapkodva nyitogatják ki a gondosan elzárt ablakokat dalos kedvü barna lányok. Mikor az udvarokra óvatosan eresztik ki a kitelelt apró gyermekeket s kiakasztják a csicsergő madarakat. Mikor csattogva verik el a butorok hátán a téli port; mikor a keritések megtelnek friss mosott fehérruhával, mely padláson tölté száradáskor a fagyos évszakot; mikor a szomszédasszonyok erőteljes köszönéssel üdvözlik egymást s pihent tüdejük egész erejével diskurálnak házakon és kerteken keresztül; mikor a téres udvarokon fehéren virágzik az ákác, kertekben nevet a mandulafa s dus lila virágait kinálja az orgona. Mikor egyszerü ifju legény az első ibolyát viszi a leánynak, egymásra kacag a két szempár s minden velök kacag: a virág, a gyermekek, a házak, az ég kék messzesége, a játékos kedvü napsugár. Még a gyári füst is jókedvüen szeszélyes kanyarulatokban uszik a magasság felé... A külső Józsefváros csonkitatlanul élvezheti a tavaszt... A legszegényebbnek is kijut a maga napsugara... S az örvendezők fölött ott áll őrt a kéttornyu sárga plébánia-templom s messze halló ércnyelve minduntalan hirdeti: mulik az idő. Elmult a bus tél, de vigyázzatok, a vig tavasz se örök!

A Józsefvárosban, mely hazája a "halbszájtlik"-ra alapitott kis kocsmáknak, bizonyos hirnévnek örvend a Vörös lobogó, mely a Tulipán-utcának közepe táján fekszik. E hirnevét nem borának, nem is ételének köszönheti. A bor rosszabb, mint akárhol másutt, s étele is csak a legmérsékeltebb igényü gyomrokat elégiti ki: de hirnevessé teszik kihivó cime s napi vendégei. Vörös betükkel van a ház homlokára irva: Vendéglő a vörös lobogóhoz, s a tulajdonos egykor ki is tüzött oda egy piros zászlót, de a rendőrség bevétette vele. A vendéglős ekkor egy vörös lámpással kárpótolta magát és vendégeit, ami ellen a felsőbbség nem tiltakozhatik, mert csak a világosságot terjeszti, a mire (még vörösen is) nagy szükség van a Tulipán-utcában. Vendégei: munkások és pedig ugy az ártatlanabb, mint a veszedelmesebb mesterségek munkásai.

Az utóbbiak közé a gyármunkások tartoznak, akik külföldiekkel vegyesen százával dolgoznak egy tömegben. Ebből a kocsmából indulnak ki a sztrájkok, innen terjesztetnek a lázitó röpiratok s a rendőrség minden héten rendez egy "váratlan" házkutatást, melyről a lapok hasábokat irnak, a részleteket a "vizsgálat érdekében" titokban tartván. Az igazság azonban az, hogy ezeket a részleteket nem annyira a vizsgálat, mint inkább a rendőrség jó hirneve érdekében szükséges titokban tartani, mert azok a "munkások hitelszövetkezetének" lefoglalt ártatlan könyveiből s egypár igazolvány és foglalkozás nélkül talált mesterlegényből állanak. A könyveket visszaadják, ezeket a legényeket pedig eltoloncolják s a közbéke meg van óva.

A háznak az utcára eső része egy ártatlan kocsma, ahova még a szomszédos nyárspolgárok, "bourgeois"-k sem irtóznak betérni csöndes borozgatásra. Az épület négyszöget képez, kétoldalt szobák vannak átutazó vagy beteg elvtársak részére, a legbelső rész pedig egy nagyobb termet rejt, egypár mellékhelyiséggel. Ez a munkások hitelszövetkezetének egyesületi helyisége. Ide járnak mulatni s ennek rugókra járó rejtett falai csak jelszóra nyilnak föl. Ezzel a titokszerüséggel vezetik félre a rendőrséget, mely azt hiszi, hogy - ide oly nehezen behatolván - több titkuk nincs s nem kutat tovább.

Ide hozták a cinkosok az ellopott Badár Petit. Mikor a kőbányai uton a Csobot Ignác által elbeszélt fölborulás történt, akkor Peti már el volt kábitva kloroformmal. Még a zuhanás is csak félig hozta eszméletre, mert puha hórakásra esett. Topornak és Doboznak kisebb bőrlehámláson kivül semmi baja sem történt, ellenben Kuvik, aki a kocsis mellett ült, igen hizelgő véleménnyel lehetett a saját fejének keménységéről, mert lezuhanván, egy kőhöz ütötte, anélkül, hogy megrepedt volna. Peti a hóban való fürdéstől s a friss levegőtől lassankint magához tért.

A fiu ébredése jel volt arra, hogy kezét megkötözzék s száját betömjék. Mire Peti elhatározta magát, hogy rug, harap vagy kiált, már meg volt kötözve és némává téve.

- Majd te még itt nyekeregsz a mi fülünkbe! - dörmögé Topor. - Hát a másik után miért nem vetette magát valaki?

- Ugyan ki, ha ti nem? - szólt boszusan Kuvik. - Örülök, hogy egy darabban elhozhattam a fejemet.

- Az a szerencsétek, - mormogá Topor, - hogy a kapitány csak ennek az egy fiunak az érkezéséről tudott. Ennek az elcsipését rendelte el. A másik, aki elszökött, az meglepetés. Arról ő se tud semmit. Hát ne is tudjon. Nem szólunk neki semmit. Akit kivánt, ezt beliferáljuk. Tehát kuss!

- Hátha az az elszaladt fickó bajt hoz a nyakunkra? - vélekedék Doboz. - Ha például nyakunkra hozza a rendőrséget.

- Kinek a nyakára? Ha egyszer a "Vörös lobogó"-ban vagyunk, akkor már ütheti nyomunkat bottal. Mit tudja az a jámbor, hogy ki szöktette el Badárt?

Amint a külső Stáció-utcába értek, Topor éleset füttyentett. Mintha csak a közel vasut egyik lokomotivja próbálná a hangját.

Doboz elővett egy gondosan őrzött papirost s Topornak nyujtá, aki leugrott s eltünt a sürü ködben.

- Minden minutában fölfedezhetik, hogy nincs ott, ahol lennie kéne s akkor neki vége.

Többet nem diskuráltak. A kocsi a Tulipán-utcába érkezett. A cinkosok az üres telkekre siettek tehetetlen zsákmányukkal s hátulról csusztak be a "Vörös lobogó"-ba.

Peti éber figyelemmel tekintgetett maga körül. Egy alacsony pincébe vitték, melyben köröskörül 4-5 akós hordók voltak. A legnagyobb hordót rugóval megforditották s ott egy ajtó mutatkozott, mely egy másik pincébe vezetett. Köröskörül fiókos szekrények, a földön tömérdek lim-lom, ruha, mindenféle szerszámok, tolvajkulcsok, balták, fegyverek stb. Innen még egy kisebb szoba nyilt, melyet, valamint a második rejtekpincét, függőlámpa világitott. Ezt a kis szobát, ugy látszik, lakták; két ágy, mosdó, ruhaszekrény volt benne, s eléggé rendezettnek látszott. Köröskörül embermagasságra ki volt deszkázva, s puha, vastag szőnyeggel beteregetve.

Az első rejtekpince lim-lomjáról egy pár horkoló férfi ugrált föl az érkezés neszére s kiváncsian szemlélte az áldozatot.

A kis szobában Peti kezét föloldozták, szájából kivették a tölteléket, Topor a vállára ütött s szóla:

- Öcsém, Peti, ez a te lakásod egy darabig. Jó szoba, csak az a baj, hogy nem lehet szellőztetni. A napot ne sajnáld, az mostanában ugy se igen mutatja a sárga pofáját.

- Ahhoz semmi közöd. Ott van az asztalon szalonna és kenyér, ha éhes vagy, egyél, ha álmos vagy, aludjál - ha tudsz.

Ime a "Vörös lobogó" nagy titka, melyről a munkásoknak sejtelmük se volt: a tolvajbanda.

Mikor Doboz, Topor és Kuvik megjelentek a "Vörös lobogó" hátsó traktusában, ott a nagy teremben még vigan ment az élet. Munkások ettek, ittak, kártyáztak és lármáztak az asztalok körül.

A füstös helyiségben semmi sem alkalmas arra, hogy a figyelmet megragadja. A levegő fojtó, petróleumszag, keverve szivar- és lámpafüsttel, füszeres ételeknek, bornak és sörnek illatával, nehezedik a tüdőre.

Az egyik sarokban kasszaforma emelvény, ott trónol a vén Cédulás, a korcsma tulajdonosa, házi sapkával a fején s papucscsal a lábán. Messziről kedélyes hatást tesz a szemlélőre, de ha hanyagul pislogó szürke szemeibe nézel, egy piszkos lelkiismeretet vélsz fölfedezhetni bennök. Leghátul zongora előtt egy vakember ül, s mellette a felesége. Mikor Toporék belépnek, az asszony sug valamit a vaknak, s az a Marseillaiset kezdi, mit a munkások szakadozott dallal kisérnek.

- Cédulás! - kiált aztán a korcsmárosra, - hozd elő a "Vörös lobogó" legujabb számát.

Cédulás az egyik mellékszobából egy jó csomó ujságot hozott ki. Doboz nyalábra kapta s körüljárt.

- Vegyétek, testvérek, elvtársak és olvassátok; a szent ügy harcosa, a hatalom ostora, a tőke réme, elnyomottak vigasza... Ára tiz krajcár.

E dicső cimekkel fölruházott ujság egy kis kőnyomatu lap volt, mely tiz-tizenöt frázison kivül egy-egy rossz verset és rossz novellát szokott hozni. Az elvtársak már ismerhették a tőkének e kővel nyomtatott rémét, mert nem nagy lelkesedéssel szurták le a hatosokat.

- Gólyák vannak jelen! - sugá Cédulás Kuviknak s egy csomó, a sztrájk által ide szoritott esztergályos-legényre mutatott, kik a "Vörös lobogó" törzsvendégeinek beszédeit mohó figyelemmel hallgatták. Kuvik csakhamar bevette magát egy csoportba, öt perc mulva már szitta a szivarukat, tiz perc mulva itta a borukat s egy félóra mulva tizenkét forintjuk a zsebében volt. Az igaz, hogy a tizenkét forint volt tulajdonosai viszont benne voltak egy Kuvik által homályosan körvonalazott "nemzetközi beteg munkás-segélyegyesületben".

Topor és Cédulás halkan értekeztek egy csomó piros füzet ügyében, melyet ma hozott egy külföldi munkás Proticsánnak. Ez az anarhizmus kis kátéja volt. Topor egy csomót a maga felelősségére kiosztogatott a jelenlevők között, a többire nézve be akarta várni Proticsán intézkedését.

E közben vagy tiz német munkás elkezdte németül a Marseillaiset énekelni. A vak görcsre huzódó ujakkal verte az elhangolt zongorát. Mikor már a torkok repedeztek s a hurok pattogtak, abba hagyták.

- Ugyan, mit nyaggatják már annyit azt a nótát, - szólt bele Puzdra, egy fiatal esztergályos, - jobb lesz bizony, ha rágyujtanak valami szép magyar nótára.

- Nix magyar nóta, - szólalt meg egy vékony, öreges ember, akit, mivel minduntalan hol a kezét, hol a lábát törte ki, munkáskörökben Ibriknek hivtak, - maga internacionalista, anarkista, aztán magyar nótát akar énekelni?

- Hát ha maguk itt egész este németül gajdolhatnak, akkor én is danolhatok tán egyet a magam nyelvén? - szólt Puzdra mérges vállvonással s egypár fiu helyeslőleg bólintott rá.

- Micsoda "magam nyelvén?" Hát van magának nyelve, hát van az internacionalistának nyelve? Nincs, elvtársak. Itt nincs francia, magyar, német, tót, vagyunk mindnyájan internacionalisták. Hát maga mi?

- Hallottátok, elvtársak, ő magyar internacionalista! Hahaha! - s Ibrik ur és "parteigenossen"-jei nevettek.

- Az hát, - felelt boszusan Puzdra, - s ha a ti internacionalizmustok abból áll, hogy legyek veletek német s vessem le magyarságomat, akkor csak tartsátok meg magatoknak, nekem nem kell.

- Te tán még a hazádat is szereted? - kérdé Doboz, aki már szerencsésen tuladott a "Vörös lobogó" összes példányain.

Doboz számitott erre a feleletre. Rögtön állásba vágta magát s hamis páthosszal kiáltá:

- Drága? Szép? Tudod, mi a drága? A hus drága, a ruha drága, meg a szivar drága, ezért élsz te kenyéren, ezért jársz hideg télen könnyü, piszkos ruhában, ezért szisz komisz kapadohányt! Tudod, mi a szép? Az az akasztófa, melyre föl van huzva az a gyáros, az a majszter, aki nekem, neked, meg Topornak, meg Kuviknak s mindnyájunknak lehuzza a bőrét, s kénytelenek vagyunk nyomorogni, étlen-szomjan csatangolni, sztrájkolni.

A munkások hangos helyeslésbe törtek ki, Puzdra egy darabig a bajuszát harapdálta, aztán megszólalt:

- No jól van, szerkesztő ur, köztünk tehát az a különbség, hogy magának csak a hus drága, nekem meg a hazám drága. Annál jobb magának; de szivet azért még se cserélnék magával.

- Ezt a nagy szivet, mely az egész emberiségért dobog, adnám oda a te snasz szivedért? Soha! Elvtársak, se apám, se anyám, se hazám, az én apám a vörös lobogó, a szent ügyé vagyok. Éljen az internacionale!

- Éljen a "Vörös lobogó!" Egy szám ára tiz krajcár, - mire többen nevetni kezdtek.

- Eddig nem kapcáskodott, csak ma kezdte. Majd gondoskodom róla, hogy többet ne alkalmatlankodjék. Még megriasztja báránykáinkat, - felelt Cédulás, majd hozzá tevé, - te nem láttad Katát?

A középső ajtó hirtelen föltárult, s egy őszbe csavarodó, ráncos képü munkás rohant be rajta. Hirtelen megállt s végig nézett a társaságon.

- Mit akarsz vén Sörfőző, - szólt egy fiatal munkás, - majd busulunk, ha rászorit a vénség.

A munkások Sörfőző körül csoportosultak. Halotti csönd lett. Majd kitört a zsivaj.

- A legfiatalabbiknak ma délután egy gép összetörte a kezét. Nyomorék lett. Testvérei hazavitték s aztán visszatértek a gyárba, hogy szabadságot kérjenek öcscsük ápolására. A gyáros nemcsak hogy ezt megtagadta tőlük, hanem kijelenté, hogy az öcs minden fizetség nélkül el van bocsátva, mert a maga hibája okozta szerencsétlenségét. A két Szilaj kért, majd fenyegetőzött, a gyáros gorombáskodott. Erre a két testvér megfogta s kidobta az ablakon. Első emeletről esett s csak a lábát törte ki. A Szilajok hazamentek, eltorlaszolták magukat s mire a rendőrség (melynek följelentették őket) betört hozzájuk, mind a három halva volt. Agyonlőtték magukat.

- No hát mért nem daloltok? - kérdé Sörfőző, látván a megdöbbenést, mely az arcokon tükröződött.

- Ez semmit sem használ, tenni, nem kiabálni kell, - mondá Sörfőző; - oszoljatok szét, s vigyétek el a hirét mindenfelé a munkások közt. Jelszó: A temetésen mindnyájan ott leszünk.

- Ott leszünk! - kiálták a munkások, s a társaság lassan, heves beszélgetések közt oszlani kezdett.

Az az ajtó, ahonnan Toporék is megjelentek, hirtelen fölnyilt s berohant Proticsán. Egy asztal körül ültek Topor, Kuvik, Cédulás, Doboz, a háttérben a vak jártatta ujjait a zongorán s valami halk ábrándot csalt ki belőle. A felesége mellette ült, s ujságot olvasott. Más senki se volt már jelen.

- Szép bajt hoztatok a nyakamra, mondhatom, - kezdé Proticsán, minden bevezetés nélkül.

- De a kétezer forint itt van, kapitány. Mit akarsz még egyebet? - kérdé bámulva Topor.

- Eredj le, Kuvik. Küldd föl a két legényt s hozz föl két teljes rendőrbiztosi ruhát; Ficsurnak mondd meg hogy csipje ki magát civilbe. Gyorsan!

- Veszedelmes dolog lesz ez, kapitány, - mondá Topor a türelmetlenül föl s alá járó Proticsánnak.

- Hamarjában fölhozhatnád a 2000 forintot, kapitány s megosztozhatnánk rajta, - inditványozá Doboz.

- Hallottad kapitány, hogy a Szilaj testvérek megölték magukat? - kezdé Cédulás.

- Pokolba evvel a komédiával, unom és terhemre van, le kell már rázni a nyakunkról.

A cimborák elhallgattak. Kuvik megjelent a kivánt ruhákkal és emberekkel. Ficsur egy jól öltözött, csinos arcu fiatalember volt, akit urhatnámságáért neveztek el társai "ficsur"-nak.

Proticsán gyorsan rendőrbiztosi ruhába bujtatta Foltost és Cédulást, bár ez utóbbi erősen vonakodott s Toporékat biztatta; de ezeket most Proticsán nem használhatta, mert Csobot ismerte a fizimiskájukat.

- Ficsur, légy okos és urias, te most civilbiztos vagy. Készen vagytok? A többire utközben megtanitlak. Topor, a Peti gyerekre vigyázzatok, de hozzá ne nyuljatok. Gyerünk.

Mely kompromittál egy közmondást, mert Proticsán
másnak vermet ás és nem maga esik bele.

Proticsán és emberei óvatosan, de sebesen haladtak a néptelen utcákon keresztül. Lehetőleg arra irányozták utjokat, amerre nem igen találkozhattak eleven lélekkel, bár ilyen csuf időben csak határozott gazok (akiktől ők nem tarthattak), vagy azok hivatalos üldözői, a rendőrök csatangolhattak csak az utcákon, s főkép az utóbbiak elkerülésére forditották minden figyelmüket. Amennyire lehetett, közel tartották a fülüket Proticsán gyorsan járó szájához, mely oktatta őket, hogy mi lészen most a teendőjük? Ficsur nagyokat ugrált örömében, mikor a tervet megtudta, s jó kedve csak akkor hagyott alább, mikor ugy vágódott egy lámpás nélkül felejtett sötét oszlophoz, hogy kalapja messze elgurult. Proticsán még kérdéseket is intézett embereihez, majd az azok által föltett kérdésekre felelt s minden eshetőségre elkészité őket. Igy közeledtek a Borju-tér felé. Proticsán még egy lámpás alatt megállitá embereit s pár jelet állapitottak meg, melyek által még a kihallgatás alatt is érintkezhessenek.

- A "Vörös lobogó"-ba, s zárjátok a pincébe, de ne össze a másik fiuval. No, Ficsur, ha ezt jól megcsinálod, akkor nyugodtan halok meg, mert méltó utódra hagyom a bandavezetést.

- Ne félj semmit, kapitány. De miért akarod te ezt a Csobotot mindenáron eltenni láb alól? Hisz a pénz a kezeid közt van már!

- Elégedjél meg azzal, hogy ott nagyon utamban van. Különben, - s a fickó füléhez hajolt, - ezért a vállalatért ötven pengő üti a markodat.

A Liszt Ferenc-utca sarkán hirtelen egy rendőrőrjárat toppant eléjük. Proticsán gyöngén hármat sziszszentett a fogai közt, s ideje volt, mert társai már kereket készültek oldani.

Az őrjárat vezetője lóháton volt s csak ugy a ködön keresztül nézett le vélt kollégáira. Csapatja mögötte állt.

- A rézfán fütyülőjét! Nekem meg csak a káromkodás marad meg egész éjjeli élvezetül. Hová megy?

- Ide nem messze visz ez a jó ember. Kicsipek egy rántottát egypár társa közül.

- Rántottát? Puskások nélkül? Torma, Ballajtó! - szólt hátra fegyveres csapatjához, - egy, kettő, jobbra át, biztos ur Csipős kiséretéhez.

(Ez a rántotta pedig nem tojásból van, hanem eleven husból s a polgári életben ugy hivják, hogy: garázda verekedő.)

- Azt nem lehet tudni. Csak vigye magával s tartsa meg őket. Reggel majd beszámol velük a IX-ik kerületi kapitányságnál. Szervusz.

A csapat tovább haladt Proticsán is elindult a magáéval, leghátul cammogott nagy nehezen a két igazi rendőr. Ficsur és Proticsán meglehetősen elszontyolodottaknak látszottak.

- Legjobb lenne leütni őket s bedobni valami üres telekre, - sugá Ficsurnak s Proticsánnak Cédulás.

- Az veszedelmes, - felelt Proticsán, - mást kell gondolni. - Ficsur! ostoba rántottáddal meglehetősen elrontottad a dolgot.

- Torma, - szólalt meg egyszerre Ficsur kissé hátra maradva - én magát nem ismerem.

- Hogy is ismerhetne, kérem? Sem engem, sem Ballajtó komámat. Mink már régen Budán szolgálunk, csak ma este rendeltek át Pestre, mert hát - aszongyák - a munkásokra köll vigyázni. Azt beszélik, hogy föl akarják gyujtani a Grossmann gyárát.

- Csunya világ készül itt, - szólt bele Ballajtó koma s hangjában benne volt egy nyugalmából kizavart budai rendőr összes keserüsége.

- Ha éppen kivánkoznak, haza mehetnek, - szólt Ficsur - mi el vagyunk látva revolverekkel s nincs szükségünk egyéb segitségre.

- Azt mi nem merjük tenni, mert ha valami baj lesz, mégis csak minket vesznek elő.

- És mégse lehet! - nyögött nagy sóhajtással Ballajtó - biztos uré a felelősség, az igaz, de miénk a büntetés. Igy szokott az mindig lenni, tudjuk már.

Proticsán homloka izzadni kezdett. Ficsur halkan fütyörészett, ami nála izgatottságot jelentett. Igy értek a borju-téri ház elé s Proticsán kétszer erősen becsöngetett. Ficsur abbahagyta a fütyörészést, kettőt nagyot toppantott a földre, azután homlokát csapkodta s végre a két budai rendőrhöz fordult:

- Egy nagy büneset ügyében kell kihallgatást tartanom. Csak szigoruan utasitásaimhoz tartsák magukat, különben minden meghiusulhat.

- Még mindig volna idő elillanni, - sugá dideregve Foltos, aki eddig egy szót sem szólt.

- Ha megpróbálod, lelőlek, - sugta vissza Proticsán - csak mindenki jól játssza a szerepét és semmi baj sem lesz.

- No, Korty ur, itt a kihallgatás a nyakamon, hozom az egész rendőrséget, - sugta Proticsán Vendel gazdának.

- Uram fia! ennyi ember. A főkapitányság ugyancsak pazarul bánik a rendőrökkel. Sok lehet neki, - s Korty lakásába kalauzolta a csapatot.

Gábor már otthon volt s ágya szélén ülve, a lehető legnagyobb csüggedtség közt várta Proticsán hazaérkezését. A váratlan kettős csapás: öcscse eltünése s a kétezer forint ellopása mélyen sujtotta őt.

Náci, fájdalmai s izgatottsága csillapulván, jóizüen aludt Proticsán ágyában, mikor a csapat megérkezett. Ficsur Tormát és Ballajtót a konyhában hagyta, a többiek beléptek ez albérlők szobájába.

- Proticsán Gergely, - kezdé a gaz fickó, papirosokat teregetve ki az asztalon - egy ritka és vakmerő bünesetről tett jelentést. Szükségesnek mutatkozott ennélfogva azonnal meginditani a vizsgálatot s minthogy tanuként szereplő Csobot föntnevezett Proticsán állitása szerint meg van sebesülve, a rendőrség a kihallgatást kénytelen helyben eszközölni.

Ficsur ugy beszélt, mintha olvasta volna. Meglátszott, hogy nagy praxisa van a büntető-igazságszolgáltatás terén: négyszer volt becsukva lopásért s a végtárgyalásokból igen sokat tanult.

- Badár Gábor lépjen elő! - folytatá Ficsur s intett - beszélje el a körülményeket, mint panaszos és károsult fél.

Náci nekifohászkodott s lehetőleg nagy feneket keritve a dolognak, hozzáfogott, gondosan részekre osztva az elbeszélést.

- Elég! - szólt Ficsur, aki szorgalmasan jegyezgetett - most feleljen meg a következő kérdéseimre.

S valami tiz kérdést intézett Nácihoz. Náci valamennyire megfelelt, ekkor Ficsur összecsapta papirjait s szóla:

- Igen, maga. Összevetve a vallomásokat, az a gyanu nehezedik belőlük magára, hogy az egész szöktetés hazugság, melyet maga gondolt ki, mindnyájunk félrevezetésére s Badár Pétert, a 2000 forintjával, maga tüntette el.

- De kérem, az lehetetlen, - szólt Gábor - én a vesztes fél, az öccsét vesztett testvér, a pénzét vesztett károsult, én jótállok Csobot Ignácért, aki barátom és rokonom.

- Biztos ur, - kezdé Proticsán - őrültség ilyent még csak gondolni is. Hát akkor miért jött volna egyenesen ide Csobot ur?

- Hallgassanak! Ennek a hallatlan bünesetnek, melyben embert és pénzt lopnak egyszerre, földeritésére csak egyetlen kiindulási pontunk van s ez Csobot Ignác. Őt tehát nem szalaszthatjuk ki kezünk közül. Emberek, szedjétek össze holmiját s ha ellenkezik, kötözzétek meg.

- Hallja az ur, ez gyalázatos egy eljárás, egy becsületes embert éjnek idején elhurcolni, - szólt Proticsán.

- Fogja be a száját, mert magát is rögtön beviszem - kiáltá Ficsur s az asztalra ütött - nem türök semmi ellentmondást. Ha becsületes, majd kiderül az ártatlansága.

A zajra kinyilt az ajtó s a két becsületes budai benyujtotta föltüzött szuronyát.

- Biztos ur Csipős, mi is itt vagyunk ám, ha az a bitang ellenkeznék, - szólt Torma.

Mikor Ficsur előtt a két rendőr megjelent s őt Csipősnek szólitotta: valami gondolat villant át az arcán s különös mosolyra nyitotta a száját.

- Ballajtó, Torma, fogják közre ezt az urat, - s a már téli kabátot öltött Csobotra mutatott. Cédulás és Foltos összerakták Csobot holmiját s hátukra szedték.

- Ficsur! - sugta Proticsán, mig az udvaron áthaladtak - száz forintot kapsz; de most hogyan szabadulsz meg a két rendőrtől?

- Hát én most Csipős civilbiztos vagyok. Tehát ez a derék Csipős irt egy izenetet, hogy Csobot Ignácot csukják a központi épület, udvari rész, b) tömlöcébe. Ismerem ezt a helyet, ott egy-két hétig elül, anélkül, hogy valaki észrevenné. Elég, ugy-e, ha ennyi időre elsikkasztjuk? Itt a Csipős irása, - s megmutatta az éppen most irt cédulát.

Proticsán kaput nyitott, még egyszer megszoritotta Csobot kezét s melegen mondá:

- Torma, Ballajtó, vigyék a központba. Ha el akar szökni, lőjjék le. Ezt a cédulát pedig mutassák be az inspekciósnak.

- Mi pedig ezzel a kis cók-mókkal el a "Vörös lobogó"-ba, - szólt ujra Ficsur.

Röhögés, gyorsan távozó léptek, a gazokéi. Proticsán maga is jóizüet nevetett s magában mormogá: "Ettől megszabadultam." Aztán összeszedte vonásait s visszament szobájába.

És aludtak mindnyájan, mert az álom jóltevő tündérének nem lehet ellenszegülni. Megtöri a testet, melybe éberséget ver valami lelki fájdalom, ellankasztja a feszült idegeket, elzsibbasztja az érzékeket, a fül siket, a szem vak lesz, megitat a Lethe vizéből, s nyugodt pihegéssel alszol, mig lelked viharai mohón lesik ébredésedet, hogy ujra kezdhessék benned dulásukat.

Gábor aludt, feledett és álmodott. Feledte a jelent, a keserüt és álmodta a multat, az édeset, a szerelmeset.

Azt hiszem, mindnyájan voltunk szerelmesek az életben halálosan. S hogy a szerelem Istene nem romboló, mint Siva, hanem teremtő, mint Visnu, bizonyitja az, hogy nagyon kevesen halunk bele.

Gábor szerelmes volt. Nem uri divat szerint, de a maga egyszerü módja szerint ő is halálosan szerette Veronkát. Az Ózinger-vendéglő termei tudnának beszélni e szerelem kezdetéről. Az Ózinger az a külső Józsefvárosnak, ami a Vigadó a fővárosi sociétének. Legnépszerübb báli helyiség. Az esztergályoslegények rendeztek ott mükedvelő előadással egybekötött táncestélyt, temetkezőegyesületök javára. Mükedvelő előadásul a Szigetvári vértanukat hozták szinre Jókaitól, a Nemzeti és Népszinháztól kikölcsönzött öltözetekben. Gábor is játszott egy ifju magyar hőst, akinek Sziget veszedelmén kivül még az is nyomta a lelkét, hogy nem fért rá a szinpadra s csak a szinfalak mögött vihetett véghez nagyobb öldöklést a polgári életben esztergályozó mohamedánok közt. De, amint az utolsó görög tüz lángja kilobbant s a székeket hirtelen elrakták, Gábor ledobálta mentéjét s a program következő pontjában, t. i. a táncban, már nagyobb tevékenységet szánt magának. Ekkor ismerkedett meg Korty Veronkával s mintha a szinpadon ellobogott összes tüzek egyszerre az ő szivében gyultak volna ujra föl.

A lány szép volt, olyan szép, mint amilyen szépnek egy gyermek találhatja Hófehérkét, mikor karácsony estéjén lázas elragadtatással bámulja a ragyogó karácsonyfa alatt, az éppen most kapott képeskönyvben. Szüzies volt, mint a gyermek álma, szerény, mint a hold, mely bátortalanul föltünik az ég peremén, mielőtt a nap még végképp lebukott volna. Csakhogy ő nap létére volt ilyen holdszerény. Legalább Gábor napjának választotta s keringett körülötte szakadatlanul. Nem kurizált, mint zajosan hipphoppozó társai, de nézte folyton, szelid barna szemeivel, néha-néha mulattatta őt, majd táncra vitte, legyezőjét fogta s vigyázott rá. De egyébre is kiterjedt figyelme. Korty néninek négyszer hozott limonádét, Korty bácsit háromszor kinálta meg szivarral, Veronkának vizet és cukrot hozott s együtt vacsorált a familiával. A cigánnyal elhuzatta Veronka nótáját, Korty bácsival kvaterkázott s mikor a bál végén bucsuzott, Kortynénak kezet csókolt, mire az asszonyság meghivta, hogy látogassa meg őket. Gábor karját nyujtotta Veronkának s hazáig kisérte a családot. A kapuban ujabb csók (természetesen Kortyné kezére) s hatalmas kézrázás Korty bácsival.

- Akkor majd bátor leszek, - s ezzel Gábor dagadó kebellel távozott. Nem is feküdt le az éjjel. Azt hitte, hogy ma már nem érdemes, mert hisz egészen kihajnalodott. Pedig még sötét volt. Szivében hasadt a hajnal.

- Derék gyerek ez a Badár, - szólalt meg odabent Korty ur, az utolsó füstfelhőket élvezvén az ajándékszivarok legutolsójának végéből.

- Igen udvarias, szeretetreméltó fiatalember, - tette hozzá Kortyné, kinek fogai alatt még az ajándékcukor ropogott, - ugy-e Vera?

- Az! - felelt a leány szárazon s lebontotta haját, a szőkét. A felelet rövid volt, de ki tudná megmondani, hogy a sziv milyen hosszu, milyen meleg gondolatot füzött hozzá?

Badár Gábor gomblyukában egy rózsát vitt el Veronka mellbokrétájából. Tehette: szivet hagyott helyette cserébe a lánynál.

A benyomások, ugy látszik, kölcsönösen kedvezőek voltak, s Gábor, amint lehetett, sietve megtette első látogatását Kortyéknál.

Gábor, mint arról már az első fejezetben értesültünk, igen jó nevelésben részesült, s nyilt, világos esze, gyors fölfogása volt. Könyveket olvasott, eljárt a szinházakba, az iparoskör fölolvasásait mindig meghallgatta, s ami szabad ideje volt, azt gondos önképzésre forditotta. Mesterségén csüngött, mesterei szerették, megbecsülték és eléggé fizették, mert nem bizhattak rá olyan nehéz munkát, hogy kitünően el ne végezte volna. Vándoréveiben elgyalogolt Párisba s megtanulta a nagy nemzettől azt az izlést, könnyedséget, a holt anyagba a léleknek, szellemnek azt a belehelését, mely e nemzetet valóban nagygyá teszi a többiek fölött. Azután hazajövén, itthon dolgozgatott, szerényen, alig tudva saját értékét egész nagyságában s nevetve azokat a kollégáit, kik Párisba kivitték a józan magyar eszüket s visszahoztak egy a vörös szintől megvadult beteg rajongást s az égő petróleum szagát.^*

Első látogatásakor természetesen a bálról beszélgettek, kölcsönösen kérdezősködvén a hogymulatás felől. Vera mindent dicsért, Kortyné mindent gáncsolt, nehogy ugy lássék, mintha - dicséretekbe esvén - ő az Ozinger báljánál elegánsabbat soha sem látott volna, Korty az italokkal foglalkozott bővebben, s gyalázólag, oly hangon, mintha fél vagyona ment volna el rájuk azon az éjszakán, holott amit ittak, azt Gábor fizette. Gábor miután kijelentette, hogy ő soha olyan pompásan nem mulatott, fogta a kalapját és haza ment.

Második látogatásakor Gábor azt pedzette már, hogy nem jönnek-e el az esztergályoslegények második temetkezési báljára? A szóbeszéd akkor tehát a körül forgott, hogy Vera moll ruhája milyen lesz a kimosás után s zöld vagy kék slajfnival lesz-e impozánsabb? Végre megállapodtak a rózsaszin slajfniban, Gábor vette a kalapját és eltávozott.

Gábor ugy érezte magát, valahányszor Kortyék lakásába belépett, mint egy hegy tetején napkeltekor fölébredt ember. Negyedik látogatásakor kiderült, hogy ennek a hegynek a tetejéhez ő közelebb is lehet. Az albérlők szobájában akkor két jó barát, két betüszedő lakott, az egyik meghalt s a másik nem akart ott maradni a gyászemlékü helyen. Legalább ezt hirdette barátjainak; de az igazság az volt, hogy lejebb akarta srófolni a szoba árát, azon ürügy alatt, hogy éjjel örökké fölcsengetik. Kiköltözött s Gábor rögtön elfoglalta a helyét, minthogy a Korty-család egyetlen tagjának sem volt ellene kifogása. Az igaz, hogy Veronkát meg se kérdezték.

Gábor beköltözött s ezentul Vera téli estéi nem voltak olyan unalmasak. Mig ő és anyja szorgalmasan varrogattak, kötögettek pénzért, Gábor apró kis disztárgyakat faragott vagy Párisról beszélt s a magával hozott képeket magyarázta a nőknek. Korty bácsinak krétával le is rajzolta Párist, de nem imponált neki, mert kijelenté, hogy nagyobb annál Májland városa, melyet ő is látott, mikor a forradalom után besorozták cserepárnak. Majd elővett Gábor egy könyvet s hangosan olvasott belőle, amit Korty bácsi arra használt, hogy átsomfordált Gábor szobájába s a pipáját megtöltötte annak jóféle dohányával.

Gábor nem sajnálta a dohányát, mert Kortynak ezen dohányos kirándulása nyujtotta egyszer a kedvező alkalmat a vallomásra. Kortyné vizitben volt egy barátnőjénél, akinek a nagynénje halt meg, aki voltaképp a kérdéses barátnő unokahuga volt, de kora ki lévén irva a koporsóra, tanácsosnak látszott őt nagynénivé előléptetni; Gábor olvasott, Vera varrt s Korty bácsi somfordált.

Gábor megfogta a leány kezét, Vera nem varrhatott, Gábor lecsókolta a száját, Vera nem kiálthatott, a két szempár közelről egymásba nézhetett s Ámor isten kacagva suhant ki a szobából: itt rendben van a dolog. Szájuk nem szólt semmit, de tisztába hozta a dolgot a szemek ékesszólása.

A visszatérő Korty a fiatalok zavarából (pirulás, remegés, hebegés stb.) azt vehette volna észre, hogy az albérlő ur a hónapos szobához még egy kis kamarát csatolt, ami neki nem dukál: a házi kisasszony szivekamráját. De Kortyt a dohányban járt rossz lelkiismeret nyugtalanitotta s igy nem volt elég hidegvére a fürkészésre.

A később hazatérő Kortynét pedig annyira elfoglalta a föntemlitett haláleset, hogy ezzel traktálta egész este a hallgatóságot s még ha Gábor és Vera be akarták volna vallani előtte szerelmüket, még akkor sem juthattak volna szóhoz. Ők pedig dehogy vallották!

Ekkor jött oda Proticsán lakótársnak Gábor mellé. Gábor egy pár év előtt ismerkedett meg vele Bécsben s az ismeretséget Budapesten is folytatták. De sem mesterségük, sem mulatságuk nem volt közös. Proticsán többet kóborolt, mint dolgozott, a munkások előtt tekintély volt, azt mondták, hogy "Párissal és Londonnal" összeköttetésben áll, minek következtében ugy néztek rá, mint az ezredben egy egyéves önkéntesre, a kinek sógora az ezredes. "Előkelő összeköttetések." Szóval Proticsán egy napon betoppant Kortyékhoz s fölvette a Gábor szobája felét, mert Gábor nem tudta az egésznek költségeit viselni. Mert akkor ütött ki a sztrájk s neki ugyan semmi baja sem volt a gazdájával, de az "esprjt de corps" őt is kényszeritette a munka abbahagyására. Gábor hazulról soha sem kért pénzt, még most sem. Inkább beállt szinésznek Tátraihoz, amire - ezzel tartozunk neki - főképp az birta, hogy Kortyné és Vera szenvedélyesen szerettek szinházba járni. De mikor azon az emlékezetes estén Verával tisztába jött, rögtön irt haza Kocsárdra az anyjának, hogy küldje el a jussát, mert házasodni és mühelyt állitani akar. Gábor családfő volt, mióta az öreg Badárt megboldogultként emlegették s anyja nem tehetett egyebet, mint fiának elküldeni anyai áldását, 2000 forintját s az öcscsét. Vakon szerette és megbizott benne. Ha azt beszélte volna Gábor jövendőbelijéről a kocsárdi pletyka, hogy az nem más, mint Lucifer nagyanyja, Badárné akkor is meg lett volna győződve, hogy az a legszebb, legkedvesebb és legbecsületesebb lény a világon. Mialatt Petit utnak inditotta, azalatt Gábor is elvégezte dolgát Kortyékkal, akiket megismertetett családi és vagyoni körülményeivel s bár a családi körülmények (Kortyék szemeiben) hagytak fönn kivánni valót, a vagyoni körülmények fölülmulták a várakozást. Akkor jött Badárné levele, mely örvendett a dolognak, csókoltatta a Veronkát, jelentette Petinek és a kétezer forintnak megérkezését. Igérte, hogy a lakodalomra disznót öl s ő is fölmegy. Mindezekről senkinek sem szóltak, még Proticsánnak sem, aki különben néma és hideg lakótárs volt s mélyen ülő szemeivel érzéketlenül nézte a világot. A boldog Badár nem törődött vele, de Veronika fázott tőle s olyan hatást tett rá Proticsán, mint az áldozatát leső éhes pók... Ekkor jött a ködös éjszaka az ő eseményeivel s Gábor napsugáros egét is éj és köd boritotta el.

Reggelre szétszakadt a köd s a ködből az első, ami a Borju-téren kibontakozott, Tátrai Kárpát szinháza, a második Tátrai Kárpát maga volt.

Bár az éjjeli próba sokáig tartott s utána még a Makkhetes, sőt a konkurrens Makkdisznó meglátogatása következett, azért Tátrai reggel nyolc órakor már szinháza előtt sétált föl s alá. Balvállára vetett köpenyege eltakarta nyárspolgárias termetét, ellenben a legpehelyszerübb szőrformátumoktól irgalmatlanul megfosztott arcán (a nap is éppen kelőben lévén) kitünő világitásban jelent meg egy saját találmányu keserü mosoly, mellyel a Fekete orvos negyedik fölvonásában szokta hasogatni a sziveket és veséket.

Kárpát nagy léptekkel járt föl s alá, s a laikus habozás nélkül azt mondaná rá, hogy meg van bolondulva, mig szinészei épp ugy habozás nélkül azt mondanák, hogy Kárpát izgatott. A Borju-tér ötven kofája közül negyvenkilenc randevut sejtett Tátrai kitartó várakozása alatt, de mily irtóztatóan kinevette volna őket Tátrai, ha megüti fülét a gyanu! Felsütött haj nélkül, csokortalan nyakkendőben s oly mindennapi pose-ban randevu! Ah, jámbor lelkek!

Tátrai tehát ezuttal nem légyotton settenkedett. Izgatottan leste a percek mulását nagy pakfon óráján.

A járókelő Kárpát a cirkusszal egybekötött panorámás fabódéja felé lövellt olyan tekinteteket, mintha onnan várná pl. Duncan szellemét.

Ezalatt a kétemeletes házban, hol a mult éjjel az elfogatás történt, Badár Gábor már teljesen felöltözködött.

- Megyek a rendőrségre és kiszabaditom Nácit, - ezzel elhagyta a szobát s átsietett Kortyékhoz, akik éppen reggeliztek.

Amint Gábor kihuzta lábát a szobájából, Proticsán azonnal kiugrott az ágyából és sebtiben öltözködni kezdett. Az öltözködésre forditott idő legnagyobb részét tükre előtt töltötte. Gondos frizurát készitett, bajusza szálait elrendezgette, valami pacsulit öntött magára, nyakkendőjét szép csokorra kötötte s látszott, hogy meg van magával elégedve.

- Most te következel, tudós ifju, uri beszédü majom, - mormogá a fogai közt, megvetőleg rugva egyet az ajtó felé, - az ügyedet meglehetősen elrontottam, most jövök én, Proticsán Gergely.

Az ajtó nyilt odakint. Veronka kosárral karján nyilván a piacra ment. Gábor hozzászegődött s együtt hagyták el az udvart. Proticsán fölkapta téli kabátját.

- Most a szülék elvakitásához kellene látnom, de tán mégis jobb, ha utánuk megyek; hátha csakugyan a rendőrségre megy... Eh, onnan kidobják! Csobot jól el van nyelve, attól nem félek. A kapu alatt vannak. S még a kezét fogja az a fickó! Hej, letöröm még ezt a te kezedet. Menjünk!

Proticsán sietve elhagyta a szobát, s éppen ugy érte őket, hogy még Gábor után kiálthatott, hogy visszajön-e még amire ez igennel felelt.

Tátrai Kárpát is észrevette az ifjakat s anélkül, hogy tüntető izgatottságából kiesett volna, nagyot köszönt Veronkának s aztán barátságosan fogadta Gábor köszönését. Majd Proticsánt kezdte fixirozni, aki a ház előtt föl s alá sétált. Csakhamar egy erőteljes "valahára" tört ki belőle, s a konkurrens bódé felé tartott egypár lépést. A mellől a rekedt bonvivant társaságában előlépett Kara Musztafa, a veszedelmes cirkusz állatszeliditő szerecsene.

Tátrai minden porcikája azt fejezte ki: "Ez ő!" s eléje sietett az érdemekben megfeketedett férfiunak. Az körülnézett (a piac már népes volt) s németül igy szólt: "Ne itt!" Ezzel özv. Mák Pálné sarki kávémérésére mutatott, s mind a hárman: direktor, állatszeliditő és bonvivant oda irányozták lépteiket.

Mielőtt Mák Pál özvegyének kofa-kávéházába követnők embereinket, áruljuk el, hogy Tátrai Kárpát nem bizott teljesen a Petőfi sikerében, bár csak görög tüzre öt forint napi költség volt előirányozva. Elsősorban a szomszédos cirkusz oroszlánjaira vetette szemét. Kiküldte a cirkuszba portyázni a bonvivan-t, s ez egyszer elcsalta az oroszlánok tulajdonosát és szeliditőjét, az érdemes Kara Musztafát a közeli "Makkdisznó"-ba, hol Tátrai fogadta nagy tisztességgel és gőzölgő turós csuszával. A négyszem közt való turós csuszázásnak az lett a vége, hogy Tátrai óriási igéreteket tett Musztafának, s ez óriási igéretek fejében csak egyet kivánt Musztafától: hagyja ott a szomszéd cirkuszt, még pedig a Petőfi premiérje napján. Musztafát a cirkuszban elég rosszul fizették, a Tátrai frázisaiból kivonatolt pozitiv száz forint is kecsegtette, meg alkalmazást is remélt Tátrai szinházánál, mely imponált neki a borju-téri épitészet remekei közt. Fölcsapott, csak az volt a bökkenő, hogy három hónapra szerződés kötötte a cirkuszhoz. Itt csak vismajor segithetett, mely fölbontsa a szerződést.

Kara Musztafa megigérte, hogy majd ő kitalálja a szakitás módját s azért leste olyan korán reggel Tátrai a szerecsent, hogy figyelmeztesse a dolog sürgősségére.

- A fenét. Tréfából, - legalább önök előtt. De mindenki más komolyan fogja venni, - s a szerecsen a második nagy makk-kávéhoz fogott.

- Ehhez azonban egy megelőző kutyaepizód is kell, - vélé Tátrai, aztán sietve és szerényen hozzátette, - bár részemről sohasem voltam megveszve.

- Már megvan, - s a szerecsen fölkötött balkarját rázta, - ezelőtt három nappal megharapott egy kutya.

- Nem egészen engem harapott ugyan meg, hanem a házigazdámat, ahol lakom, veszett sem volt, de nekem mégis eszmét adott. Felkötöttem a karomat, hirdettem a dolgot s ma meg fogok veszni.

- Az látszik, - mormogá az irigy bonvivant, - mert már is veszettül issza a kávét. (Musztafa már a harmadik porció kávé végső csöppjeit szürcsölte.)

- Micsoda, tünet kell? Hab, - az pedig van itt elég, - ezzel elővett egy kis csomagból három darab habbal bélelt indián-fánkot. - Ajánlom szinpadi célokra.

- Mi sürün megbolondulunk, de meg nem veszünk soha, - utasitá vissza méltóságosan a bonvivant, aki az állatszeliditő ajánlatában sértést látott.

- Tüstént meglesz. Két, legfölebb három napig meg leszek veszve, s aztán az ön embere leszek, direktor ur. S erre nézve kell még egy vallomást tennem. Ha az ön társulatához csatlakozva, barmaimmal magasabb müvészi célokat szolgálok, nem maradhatok ám szerecsen, direktor ur.

- Hát mi akarna lenni, barátom? - kérdé lenéző hangon, melyben ezuttal csupán a fehér faj felsőbbségét éreztette az afrikaival.

- Ugyan ne hencegjen, - szólt az egyre jobban bámuló direktor; - hát mitől ilyen fekete a bőre?

- Olyan régóta nem látja azt, amit szagol, hogy végre teljesen elveszitette a szagló érzékét.

Tátrai előtt ez a magyarázat homályos volt, mint a legfeketébb suviksz, csak az lett előtte világos, hogy ez a szerecsen nem sötét.

- Az, direktor ur, önt fehéren fogom szolgálni, ha ugyan bőröm hajlandó lesz visszanyerni régi fehérségét.

- Hahaha! - nevetett a bonvivant, aki roppant mulatságosnak találta, hogy valaki, aki nem csizma, suvikszoltassék.

- Egyszerüen rá fogjuk, hogy ön veszett állapotában megfehéredett, - de azért megmarad Kara Musztafának, mert az impozánsabb Svarcnál. És most dologra!

Ott hagyták Mák Pál helyiségét és Svarc-Musztafa a cirkuszba sietett. Tátrai és a bonvivant a szinház előtt foglaltak poziciót. Proticsán még mindig a ház előtt járkált föl s alá.

Egyszerre orditás tört elő a cirkusz mélyéből s a zenekar kirohant. Nehogy a cirkusz előnyére port hintsünk a közönség szemébe, kijelentjük, hogy ez a zenekar a minden tagjában remegő verklis volt. Utána szaladt még egy ember, aki torka szakadtából segitségért kiabált. A sarki rendőr minden teketória nélkül nyakon csipte s be akarta közcsendháboritásért kisérni, mikor egy rémalak megjelenése elvonta figyelmét a kiabálóról.

Az indián-fánk kitünő ötletnek bizonyult. Egy dühös vadkan másfélóra alatt nem tur több tajtékot, mint amennyi Musztafa arcát egyik fülétől a másikig boritá; ehhez még ő maga tehetségéből hozzá adott két csattogó fogsort s vérben forgó szemeket.

A rendőr a forsriftnek megveszett szerecsenekről szóló pontjain gondolkozva hátrált, kofák sikitva menekültek. Tátrai rettenhetetlenül közeledett a toporzékoló Musztafához.

Ekkor érkeztek haza a piacról Veronka és Gábor. Gábor azonnal a zaj, csoportosulás felé sietett, hogy az aggódó Veronkának megnyugtató fölvilágositásokat szerezzen, Proticsán nyomon követte.

Rendőrcsapat is rohamlépésben közeledett. Tátrai és Gábor egyszerre kétfelől ragadták meg a dühöngőt. Mindegyik bámulta a másiknak a vakmerőségét, de Gábor - alaptalanul.

Meg kell adni, hogy Musztafa kitünően játszott. Villámként Gáborra vetette magát s megharapta az arcát. Aztán Tátrai felé fordult s bekapta a kezét, ugy hogy az csupa hab lett.

Ekkor a rendőrcsapat egyszerre háttérbe szoritotta a két vakmerőt s egy bosnyák hadi medáliát viselő biztos vezetése alatt Musztafa lefülelésére indult. A hadiérmes gáncsot vetett neki s az érdemes megveszett végig esett a földön. Rögtön megkötözték. De egy rendőrt mégis megkóstolt még.

- Szerencsétlen! - kiáltott az egész jelenetet növekvő érdeklődéssel szemlélő Proticsán Gáborra, - te meg vagy harapva.

- Hohó! - fogta meg őt a mellettük álló vezető rendőrbiztos, - csak be a Rókusba. Majd bizony itt hagyjuk szabadon a népek közt.

- Ragadják meg a boldogtalant! - kiáltott Proticsán fölgyuló szemekkel s maga is Gábor vállára tette a kezét.

- Semmi beszéd, - s a rendőrbiztos intett embereinek, akik megfogták Gábort és kocsiba tuszkolták. Egy másik kocsiban pedig a tompán hörgő Musztafát vitték.

Proticsán pedig hangosat kacagott s örömében hevesen összedörzsölte a tenyerét, az emberek visszafordultak s azt kérdezték magukban, hogy ez bolond-e, vagy tán hitelezője volt a megveszett szerecsen? Győzelem az egész vonalon, az ut nyitva áll. Elháritva az utolsó akadály. S ezzel Proticsán szélsebesen eltünt a Borju-térről.

Tátrai nagy lelki gyönyörrel látta terve sikerülését, s ismételten biztositotta a bonvivant-t, hogy Svarc-Musztafában egy kiváló alakitó tehetség veszett el. ("Veszett meg" - mormogá a rekedt bonvivant.) Csak akkor döbbent meg, mikor látta, hogy a rend őrei az arcán megharapott Éjszaki Tihamért is begyürik egy komfortábliba s elkocognak vele. Csak ő tudta, hogy ez a kocsi nemcsak Éjszaki Tihamért, de a szinfalak mögött éneklő Petőfit, Bem apót, az első és második honvédtisztet, a muszka cárt és a segesvári polgármestert is viszi, is ha még ma nem hozza vissza, ugy oda lesz velük a Petőfi mai premiérje is. Rohanjon Badárt kiszabaditani? Ez nem lehetséges Musztafa ál-megveszésének elárulása nélkül, ezt pedig legalább holnapig titokban kell tartani. Marad tehát holnapra a premiére.

- Gyerünk a nyomdába! - szólt boszus sóhajtással a rekedt bonvivantnak, - uj szinlapokat kell kibocsátani, s az elhalasztást jelenteni. Ez még nem történt rajtam.

Kárpát éles fájdalmat érzett - a kisujjában s hirtelen szeme elé kapta. Biz az meg volt harapva, s vérzett.

- Ostoba szerecsen! - dörmögött Kárpát, - huszonháromszor öltem meg Buhalmi Diodort, mint Merkuciót és Tibaldot és kutyabaja se lett. Ez itt egyszer játszsza a megveszett szerecsen cimszerepét s már vérnek kell folynia, még pedig ártatlan vérnek. Ártatlannak? Hm, hm.

Lihegve jelent meg ujra Proticsán az ismert borju-téri ház előtt. Arca piros, félig nyitott szájából szaggatottan tör elő a fölzaklatott tüdőből kergetett levegő, melle rohamosan ki-kidomborul, meg belapul. Lábán sár, kezében virág; rózsából és kaméliából összefüzött csokor, melynek finom levelei elárulják, hogy az őket tartó kéz remeg.

Egy mozdulatot tesz, mintha gyöngesége árulóit a földhöz akarná vágni, de aztán megáll s morogja:

- Eh, Proticsán! Ne légy gyerek! Sohasem állt még neked ellent senki. Aztán ezzel a virággal csak egyengeted az utat az ő szivéhez.

Befordult a házba s gyorsan áthaladt az udvaron. Az albérlők szobájának ablaka nyitva volt. Veronka nyilván takaritott ott, s amint Proticsán odanézett, éppen gondolkodólag állt az ablaknál. Fölemelte szemeit, de amint látta, hogy nem Gábor közelit, közömbösen siklott el tekintete Proticsán fölött s egy kis ákác száraz ágain akadt meg, hol két veréb ugrált vidám csicsergéssel.

- Korty a Makkhetesben van, a rendes veteránkvaterkán, Kortyné varr, Veronka egyedül van a szobánkban, - gondolá át gyorsan Proticsán s benyitott a szobába, ahol Veronka volt.

A lányt, aki az ajtónyilásra megfordult s ártatlan, tiszta, nyilt tekintetével majdnem a szivébe nézett a belépőnek, régen szerette Proticsán. Szerette, mint ahogy a Vezuv lávája szereti azt a vidéket, melyet koronkint meg szokott látogatni. Forró ez a szeretet, de pusztitó. Tünemény volt rá nézve, aminőt még nem látott; mintha az országuti kőtörő egy darab gyémántot lát fölvillanni értéktelen kavicsai közt. Sarkában volt, kileste lakását, megtudta viszonyait s Proticsán, aki egyformán hőse volt a városligeti pepitanadrágos és vörösnyakkendős vasárnap-délutánoknak az alantasabb fajtáju munkáskocsmáknak, aki hőse volt a zengerájoknak s a legszebb tolvajvállalatoknak, ez a sokoldalu ember szomjazni kezdett egy szintelen idillre.

El volt határozva mindenre, csak szerelme eljusson céljához. Lassan közeledhetett csak a leányhoz; kerülő uton vette be magát a házhoz (itt is kezére dolgozott a véletlen és Gábor ismeretsége); hideg arccal, közömbös szavakkal kellett a leány előtt megjelennie. Ez a szokatlan ut fokozta szenvedélyét s valóságos dühvel szivében leste a percek mulását és tervei érését. Aztán a többszörös félelem, mely koronkint végig nyilalt rajta: a feketeszemü Csertán Kata, aki zaklatta őt gyakori nyomtalan eltünéseért; utálta ez a leányt, kinek féltékenységétől, boszujától, egy szóval szerelmétől remegett.

Elfelejtette becses szolgálatait, melyek Proticsán zsebeinek váltak hasznára, el hüségét, ragaszkodását, mellyel iránta viseltetett; az ő szemeiben Kata egy olyan leány volt, aki igényt tart az ő szerelmére, melyet pedig ő teljesen és osztatlanul Veronkának szánt. Aztán a félelem, hogy őt e becsületes emberek közt leálcázás éri s visszarugják a posványba, melynek most kikapaszkodott a szélére, a tiszta, sugaras levegőben ingó fehér liliom felé. Aztán a zsibbasztó megdöbbenés, mikor fölfedezte, hogy ez a fehér liliom már Badár Gábor felé hajlik, aki ki is nyujtotta kezét, hogy leszakitsa azt. Következett a lázas és titkos munka, mind e tervek meghiusitására, ezért tünt el Peti a kétezer forinttal, ezért szenved Csobot, ezért kellett elhurcoltatnia Gábornak.

S most, ennyi akadály leküzdése után, itt áll, szemtől szembe néz a lánnyal s végre valahára szólhat neki.

Proticsán összehuzta a szemeit, mintha nem akarta volna, hogy beléjök tekintsenek.

Proticsán felütötte a fejét s szemei olyant villantak, hogy Veronka ijedten kettőt lépett az ajtó felé. Proticsán husos ajkai kidudorodtak, melle emelkedett; fogta a virágot, két kézmozdulattal összetépte s a földhöz vágta.

- A kisasszony csak tréfál velem. Azt a kisasszony nagyon rosszul teszi. Nincs kedvem tréfálni; éppen most nagyon komoly vagyok, - ezzel Proticsán az ajtó elé állt s tiltólag fölemelte kezét.

- Én ki akarok menni, - szólt Veronka halkan. Arca sápadt volt. Meg volt ijedve. Sohse látta ilyennek Proticsánt, akitől ő mindig félt.

- Kimehet rögtön; de meg kell hallgatnia, Veronka: szivesen lennék pokolbéli elkárhozott, ha maga szitaná ott a tüzet; minden kínt örömmel tudnék elfogadni a maga kezeiből. Szeretem!

- Nekem mer ilyent mondani, aki Badár Gábor gyürüjét ujjamon viselem s magunk közt már hüséget is fogadtam neki?

- Bolondja vagyok, mióta megláttam s az leszek, ameddig csak látok. Könyörüljön meg rajtam, - s Proticsán összekulcsolta a kezeit, - gazdag vagyok, van pénzem, amennyi csak kell, ha akarja, megveszem ezt a kétemeletes házat, ahol most udvart söpörni küldhetik. Megveszek mindent, amit csak kiván, selyembe járatom, legyen a feleségem.

Lépésről lépésre közeledett a lányhoz, már érte a forró lehelete s Proticsán tekintete szinte leigázva tartotta őt. Veronka minden tagjában remegett. Azt hitte, hogy álmodik; futni akart, de lábai legyökereztek, kiáltani akart és torka összeszorult; megrázta a fejét s még sem ébredt föl; az álom réme folytatá:

- Te lány, tudod-e hogy én sohasem szerettem még senkit kivüled. Egy sötét világban csatangoltam, hol kéretlen hozták elém a szerelmet, még a kisujjamat sem kellett gyönyöreiért kinyujtanom. Mikor te megjelentél előttem, egyszerre kiderült ez a sötét világ, minden szépségével egyetemben.

S a szenvedélyes szavak ugy égetik a lány becsületes lelkét, mintha minden szó egy hozzá repülő tüzes fáklya volna; szemeit mereven szegezi Proticsánra; de nem őt látja, hanem Gábort, az ő egyszerü szerelmével, ki nem cifrázott vallomásaival, mély tüzü szemeivel, melyeknek fényénél, melegénél oly édes a sütkérezés.

- Hát semmi szava sincs vallomásomra? - s Proticsán megragadja Veronka kezét. Ez visszalöki. - Van aranyom, van gyémántom. Ur vagyok, urnőmmé teszlek. Kell gyürü? Tizet füzök minden ujjadra. Kell arany? Beboritlak, megaranyozlak vele.

- Honnan? Kaptam az apámtól, aki éhen halt! Ástam a földből, éjjel a keresztuton, hol föllobbant a láng. Mit kérded? De van. Nem elég ez? Hát arra születtél te, hogy nyomoruságban fakuljanak el ragyogó bájaid? Hát arra való a drága gyöngy, hogy rejtve maradjon tenger iszapjában? Gyere, fölviszlek a napra, hol te is tündökölni fogsz.

- Gábor, Gábor! - kiáltott a lány elhaló hangon; Proticsán forró lehelete, mely már egészen közelről érte, pirt kergetett arcára s elkábitotta, mint a holt tenger gőze a fölötte elrepülő madarat.

A Gábor névre Proticsán szava, menése egyszerre megakadt, mint az orgyilkos tőre, mikor puha szövet alatt páncélinget talál. De csakhamar összeszedte magát s folytatá:

- Kiabálhatsz Gáborod után, sem ég, sem föld nem fog többé kiáltásodra felelni, - s ördögi nevetésre torzultak husos ajkai. S ez a nevetés jobban illett oda, mint a szerelem kéjes reszketése, a szenvedély előtörő szavai, melyek ugy tódultak elő, mint egy állott mocsár bugyborékai.

- Igaz, hazudok; de jobb volna neki, ha igazat mondanék, mert hazugságommal azt nyeri, hogy a halálnál is rosszabb állapotban van.

- Mi történt vele? - a lány nyárfalevélként remegett, arca ólomszinü lett, szemei körül kékes karikák kezdtek mutatkozni. A szerelem volt neki minden ereje s most ez az erő elhagyni készült őt. Érezte, hogy Gábort valami bajnak kellett érnie, másképp ez a rettegett ember nem merte volna elhagyni zugát s egyszerre rávetni magát. Elhagyatottnak érezte magát. Déli nap verőfényéből egyszerre sötétségbe, hidegbe, magányba esett.

- Ne kérdezd, hogy mi történt vele. Őt elveszitetted, mert ha él is, csak azért él, hogy minden nap készüljön a legrettenetesebb halálra. Ne törődjél vele, itt vagyok én, ifjan, szerelmesen, aki mindent megadok, amit ő igért s azonkivül még száz annyival megtetézem.

- Soha! - a szegény leány kétségbeesett erőfeszitést tett, - inkább pusztuljak el nyomorultan, semhogy egyetlen csókja érintse szájamat. Még a sirgödör férgei is undorodva fordulnának el tőlem tisztább holttest felé, ha magával ölelkezném. Utállak, megvetlek, - tört ki a leány, - azt sugja valami itt a szivemben, hogy gazember vagy, aki minden bajunkat, boldogtalanságunkat okoztad s te vagy az, akinek fejére száll mindezekért az átok.

- Mikor fejemre zuditod az átkot, ne feledd, hogy szivemben kinyilt a szerelem s ez a szerelem az oka mindennek. Jól van! Gazember vagyok s bevallom, hogy én loptam el Badár Petit, én tettem el láb alól Csobotot, én löktem a halálos veszedelembe Badár Gábort, mindezt csak azért, hogy elvehesselek, hogy el ne vehessenek. Most már nem kérek, most már fenyegetőzöm. Látod, hogy titkos hatalom van a kezeim közt; vigyázz! mert ha szép szóval nem, annak segitségével keritelek a kezem közé. De akkor jaj neked és jaj mindazoknak, akik hozzád tartoznak.

Vas marokkal fogta a leány karját, miközben rekedt hangon fülébe hörögte fenyegetéseit.

- Visszajövök még a feleletért; vigyázz, senkinek se szólj vallomásaimról; de reszkess hatalmamtól, ha elutasitasz. Gondold meg a dolgot.

E pillanatban valaki kopogtatott az ajtón. Vera kinyitotta s félig kilépett rajta.

- A szinháznál azt mondták, hogy egy veszett kutya megharapta. De én nem hittem s azért ide jöttem, a lakására.

Proticsán gyorsan ágyához sietett s végig vetette magát rajta. Az idegen nő fölfogta a megtört Verát, ki az ajtónak esett, a léptek neszére fölemelte a fejét s szóla:

- Talán ottbent van? Nem beszélhetnék vele? Nagyon sürgős és fontos beszélnivalóm van vele. Kisasszony, térjen magához.

Proticsán talpra ugrott az ágyról. Kata egy ugrással a szobában termett, aztán visszafordulva, villámló szemekkel mérte végig Verát.

- Nem szabad, ha ez az ember benne van. Mert ő Proticsán, én pedig Csertán Kata vagyok. Ha ő test, én vagyok a lelke, ha ő lélek, csak az én testemben lakozhatik. Szeretője, mindene vagyok: aki más közelit hozzája, jaj annak. Ugy-e Gergely?

Proticsán nem felelt. Betette az ajtót s Katával maradt. Vera pedig édesanyjához sietett, aki a kis hálószoba kanapéján szunditott.

Kortynénak kellemes álmai lehettek, mert arca mosolygott. Bizonyosan azt álmodta, hogy szakácsné főzi konyhájában az ebédet s ő egész zavartalanul átadhatja magát az unalmas délelőtt élvezetének, mely, ugy látszik, nála az alvásból szokott állani.

- Nagy bajban van. Hozzá kell mennünk. Látnom kell őt, beszélnem kell vele. Talán még meg lehet menteni.

- De ki főz, ha mind a ketten elmegyünk? - kérdé Kortyné, akit jobban bántott az, hogy elaludta a levesföltevés idejét, mint Gábor minden homályosan és szaggatottan körvonalazott baja.

- Hát fuss apádhoz a Makkhetesbe s vele igazitsd a dolgot. Pont tizenkét órakor itthon legyetek, mert tálalok. Nem szeretem, ha várakozni kell az ebéddel.

Kortyné gondolatai határozottan az ebéd s nem Gábor körül forogtak. Vera sebtiben felöltözött s elsietett hazulról.

Amint Proticsán betette az ajtót, visszafordult s oly gyülöletes pillantást vetett Katára, melyet egy kölykétől megfosztott, s a megfosztó vadásszal szemben álló anyatigris is megirigyelhetett volna.

- Te betetted az ajtót, Proticsán; nem akarod, hogy annak, ami itt történni fog, egy hangja, egy betüje is elhagyja e szoba határait. Ugy látszik, rossz a lelkiismereted. Félsz attól, ami most itt készül. Félsz, hogy valaki ezt megtalálja hallani, akinek azt semmikép sem szabad meghallani, ugy-e?

- Ismerlek, Kata, tudom, hogy nem tudod fékezni szenvedélyedet, lármát ütsz; nem akarom, hogy botrány legyen.

- Te betetted, én bezárom az ajtót. Ne osonjon ki a hang, de te se szökjél el, mig nem akarom, - ezzel a kulcsot ráforditotta s lehuzta, - miért félsz attól, hogy szenvedélyem féket szakit s botrányt csinál? Tán van oka rá?

- Mi oka lehetne? Aztán kell is ok neked arra, hogy vad szenvedélyed kitörjön. No hát, mit akarsz? Felelj már!

- Talán több kérdezni valóm volna nekem, talán több felelni valód volna neked. Azt kérdem először is, szeretsz-e?

- Valamennyi jég, mely a zajló Dunán uszik, nem lehetne fagyosabb, hidegebb e feleletnél. Hová lett egykori forróságod, mellyel karodba öleltél, kebledre szoritottál, hogy kellő mód viszonozhasd őrült szerelmemet? Miért kerülsz oly régóta engem, aki érted ördöggé lettem, becsületes ördöggé, aki hü és szerető irántad, mint egy angyal?

- Ezért. Kiszaglásztam buvóhelyedet, hová előlem rejtőztél. Miért rejtőztél? Ha meguntál, ölj meg: százszor megkértelek; de ha másé lett szerelmed, akkor két halál lesz.

- Köztük lesz az enyém is? - kérdé Proticsán, de hangja nyugtalanul rezgett s szemei sebesen jártak körül a szobában.

- Egyszerü kis vállalat, magunk is meg tudtuk csinálni. A te eszed nem kellett hozzá.

- De te szigoruan meghagytad a bandának, hogy nekem semmit se mondjon az egészről. Miért tetted?

Kata, aki fojtott hangon kezdte a vallatást, egyre hangosabban beszélt. Hirtelen a földön széthullott virágokra s köztük egy levélre esett tekintete. Oda ugrott, s a levelet fölvette a földről. "Veronkának szeretettel Proticsán." Ez volt a virágok közé dugott cédulán.

- Veronkának, Proticsán! - Hát mégis ez a te fészked, ahová turbékolni jársz! - sikoltá s a papirost Proticsán szeme közé vágta, ez elsápadva hátra tántorodott, rémületében ugy érezte, mintha egy egész hegy szakadt volna az arcába, - virágok illatában csicseregsz szerelmes pároddal? Nem csalt meg ösztönöm; gyanu, kétség, bubánat, szenvedés nem hiába gyötört. Meg vagyok csalva, el vagyok árulva. Aztán ki az a Veronka? Az a szentkép, aki olyan remegve futott ki innen az imént? Vigyázz Proticsán! Nekem két szivem van, ha összegázoltad a szerető szivet, megmaradt még e boszuálló sziv, s minél nagyobb volt a kinja a szerető szivnek, annál nagyobb lesz boszuja a boszuálló szivnek.

- Kata, Kata, térj magadhoz. Nyakunkra csődited az egész házat. Oktalan féltékenységedben vakon rohansz neki a falnak. Csak dühöngj. Én nem mentegetem magamat, mert nem vagyok bünös; terveimet nem érted. De vigyázz, mert ha bajt csinál oktalanságod, együtt kárhozunk el.

- El vagyok én már kárhozva; akkor kárhoztam el, mikor először találkoztam veled.

- Nyisd ki az ajtót; ha estére a "Vörös lobogó"-nál léssz, mindent megmagyarázok.

- Egykor nem kérdezted ezt, hanem esküdtél pokolra, csillagokra, az éjszakára, mely látta szerelmünket.

Kata kinyitotta az ajtót. Kortyné állt a konyhában, az oda égett rántás orrcsavaró füstjének közepette. Hallgatózott, s a rántás fölhasználta a kedvező alkalmat. Az anyai fülek élességével Veronka nevét meghallotta a vitából, a többit hozzá komponálta az anyai fantázia.

- Mit akarnak az én lányommal? Mi köze a kisasszonynak hozzá? - kérdé élesen, harcias állásba helyezkedve.

- Ha volna közöm hozzá, akkor jaj lenne a maga lányának; de hát ő menyasszony ugy-e? - felelte Kata.

Az ajtó kinyilt s belépett Vendel gazda Veronkával. Delet harangoztak s Korty uram nem merte a terminust elmulasztani, bárhogy sürgette is Vera, hogy nézzenek Gábor után.

- Ne nyuljon hozzám! - kiáltott a lány, - vigye innen a szeretőjét, kiég a szemem, ha látom; torkomban megakad a romlott levegő, melyet ő vele szivok; vigye, vigye, verje meg az Isten azt a napot is, melyen először betette a lábát mihozzánk.

- Mit vétett neked Proticsán? - kérdé Kata, kit Vera visszalökött, de ő nem a visszalökő, hanem Proticsán felé fordult vonagló ábrázattal.

- Mit tett? Összezuzta szerelmemet s a maga alávaló szerelmét akarta szivembe becsempészni.

- Szegény leány, - szólt Proticsán, - megháborodott nagy szerelmében. Fektessék le s tegyenek rá jeges borogatást. Mit beszél itt rólam? Hisz ott a szeretője a Rókusban, fusson utána, nézze meg, talán nincs is semmi baja. Korty ur - s félre inté az öreget, - vigyázzanak a lányukra, egy kicsit föl van indulva. Talán félre is fog beszélni. Persze, Gábor véletlen balesete. Azt a kis adósságot a "Makkhetes"-ben kiegyenlitem még ma.

- Köszönöm, - s Korty bácsi megrázta Proticsán kezét, - még a "Makkdisznó"-ban és a "Vidám veterán"-nál is volna egy kis számadásom.

Kata e közben kirohant az udvarra. Proticsán nyomon követte. Megtapogatta a zsebét. Egy revolvert érzett benne. Megsimogatta a fegyver agyát s szemei Katára villantak. Két ugrással utólérte.

Kata végig nézte, s fekete szemében egy fölvonuló vihar távoli villámai cikáztak.

- Haladok utamon. Jól jegyezd meg, hogy ez többé már nem a te utad. Elváltunk egymástól. Mit keressz itt? Eredj oda a másikhoz, a becsületeshez, kinek elloptad a szeretőjét. Siess, hogy minél hamarabb megszelidithesd, mert most még nagyon haragos.

- Ne beszélj bolondokat, Kata. Menjünk a "Vörös lobogó"-ba, ott mindent megmagyarázok.

- Eh, eredj a nyakamról. Nem szeretem látni arcodat, nem szeretem hallani hangodat. Hadd feledjem el azt a sötét boldogságot, pokoli üdvösséget, melyet együtt élveztünk.

- Én nem hagyhatlak el, Kata, mert attól félek, hogy valami kárt téssz magadban.

- Magamban? - s a lány nevetett, vagyis az arca nevetésre torzult, de a kisérő hangok inkább jajgatáshoz hasonlitottak, - mondd inkább, Proticsán, hogy tebenned. Hisz a legnagyobb örömet szerezném neked, ha most hirtelenében elpusztulnék, s velem elpusztulna minden titkod részese, legnagyobb büneidnek társa, eleven rossz lelkiismereted. Mélység fölött jártunk, szerelmünk által összeláncolva; a lánc elszakadt, egyikünk a mélységbe hull, vagy mind a ketten lebukunk. Vagy azt hiszed, hogy a büneink lánca erősebb a szereleménél, s ha ez elszakadt, az össze fog füzni örökre?

- Hát fenyegetőzöl? No jó! Tudd meg, hogy tenyerem csak az imént sugdalózott ittbent a zsebemben egy revolverrel s abban egyeztek meg, hogy ha nem követsz engem oda, ahová kivánom, akkor ez a tenyér megragadja a revolvert, s te halva vagy.

- Nem vagy olyan ostoba gazember, Proticsán. Hisz ezzel elvesztenéd magadat, te pedig szabad akarsz maradni, szabadabb, mint valaha, máskép oda a tervezett boldogság a szép szőke leánynyal. Most szennyeznéd be vérrel a kezedet?

S a két bünös lélek haladt végig a népes utcákon, hol hemzsegett a mühelyekből kitódult munkás nép. Dél volt, közelről, távolról zugott a déli harangszó. A még éhezők, a már jóllakottak és a fázók nyüzsgő tömegében föltünt egy-egy szánalmas alak, akin meglátszott, hogy szeretné élvezni a napfényt, de a jóllakás reményének teljes hiánya s az éhség hangosan nyilvánuló belső tünetei képtelenné teszik a verőfény élvezésére. Ez lopni fog.

Ezen a tömegen keresztül törtetett előre Kata és Proticsán. Verőfény, emberboly, dél, éhség nem létezett rájuk nézve. Ugy haladtak egymás mellett, mint két vasuti sin, soha nem közelitve, soha nem távolodva. Egyik sem vette le tekintetét a másikról; semmit sem láttak, csak egymást. Mintha nem is emberek közt, hanem az emberek feje fölött lebegtek volna tova.

- Szabad karomat ajánlanom? - szólt gunyosan, majd hozzá tette: - ismered kezem erejét, csak egy csavarintás és karod el van törve. S most jössz velem.

Kata balkarja egyszerre elzsibbadt az erős szoritástól. Proticsán mind a két kezével fogta s vonszolta magával. Nem tudott ellentállni. Akik észrevették őket, legfölebb azt a megjegyzést tették, ime egy munkás, aki (az urakat utánozva) karon fogva vezeti Dulcineáját, de ügyetlen medve hozzá.

- Utamba akartál állni, most hatalmamban vagy. Érezd Proticsán gyülöletét. Te hitvány kő, azt hitted, hogy benned meg fogok botlani? - ezt süvöltötte a félig alélt lány fülébe. Kata ugy érezte, hogy vérkeringése egyszerre elállt. Erei kiduzzadtak, mintha megpattanni készülnének, a vasmarokkal szoritott csuklóiban metsző fájdalmat érzett. Szemei elhomályosodtak.

Proticsán egy arra ügető kocsiba emelte s diadalmas mosolylyal ült föl melléje. Legyőzte Katát. - Most már nincs mitől rettegnie. Kortyékkal még ma eligazitja a dolgát, s minden rendben lesz.

A "Vörös lobogó"-hoz értek. A belső traktusban nem volt senki. Ficsur, akinek soha sem volt lakása, lent aludta ki az első pincében az elmult éj fáradalmait. Cédulás kint volt a külső kocsmában. Az ő segitségével Proticsán Katát szépen bevitte a belső kocsmába; a lány olyan volt, mintha kinpadról érkeznék. A lábán is alig tudott állni. Egy székre ülteté s gunyosan a szeme közé nevetett. Proticsán fölcitáltatta Ficsurt.

- Hadd el, jó hasznát veszem én azoknak. Aztán helyezd el a külső pincében.

Ficsur pár perc mulva visszatért egy pár csizmával s azzal a jelentéssel, hogy Badár a felső pincében van.

Proticsán a kasszához lépett, megnyomott egy rugót, mire annak hátulsó fala kétfelé nyilt, s egy olyan emelőgép mutatkozott ott, amilyennel vendéglőkben az ételt szokás a pincéből fölhuzni.

- Tessék beleállni, ex-kapitányné, - s Katát kézen fogva a géphez vezette, beleállt ő is s együtt eltüntek.

A fölhuzó gépből a kijárás lent egy szekrénybe szolgált, ebbe lépett ki Proticsán, Katát kilóditotta a szobába, gunyosan meghajtotta magát s szóla:

- Még tenni fogom tiszteletemet, - ezzel eltünt. Megragadott egy kötelet s fölhuzta magát a gépezeten.

- Ficsur! rád bizom a kapitánynét. Ugy vigyázol rá, mint legszebb szeretőd szemefényére. Innen meg ne szökjék. Érted?

- Értem, kapitány. De ha igy folytatod, akkor nemsokára nem lesz már hely a pincében. Itt a csizma, huzd föl.

- Eldobnám szivesen; de most nincs időm arra, hogy szétfeszegessem a talpát. Mert ugy nézzétek, hogy ennek maga a talpa többet ér, mint négyszáz pár ujdonatuj egész csizma. Hol a Wertheim-kulcs?

Cédulás oda adta a kulcsot, a Wertheimhoz vezette Proticsánt, ez kinyitotta a szekrényt, bedobta Peti csizmáit, rájuk zárta az ajtót s zsebre vágta a kulcsot, ráütvén Cédulás kulcsért nyujtott kezeire.

- Kapitány, te nem tartasz engem becsületes gazembernek? - kérdé Cédulás röhögve.

- Kapitány, mi bajod neked Katával? Mért zárod be? Szakitottatok? Elárult? Veszedelmes játék. Vigyázz!

Csobot Ignác önmegadással haladt a két becsületes budai rendőr között; soha sem volt még ilyen közvetlen érintkezésben az államhatalommal, s e titokteljes valamivel való első találkozása s még inkább a rája nehezedő rettentő gyanu roppant izgatottsággal töltötte el. Ballajtó és Torma közre fogták s nagy vigasztalásukra szolgált az a körülmény, hogy ime, még sem hiába zavarták át őket Budáról, mert alkalmuk nyilt magukat hasznossá tenni a közrendre nézve. A szigoru parancs, hogy ha a fogoly menekülni próbál, lőjjék le, azt a nézetet keltette bennük, hogy az legalább is rablógyilkos s a föltüzött szuronyt folyton Náci orra előtt villogtatták, hogy minden kedvét elvegyék a szökéstől. A hadmüveletet muszáj volt a szuronyra alapitani s már ezzel kellőkép imponálni a fogolynak, mert ha ettől meg nem ijed, egyébbel bajos féken tartani, állván a budai rendőrpuskák az elsülhetetlenség hirében.

- Kérdés fölösleges, mivel hogy felelet tilos, - felelte Ballajtó megfontoltan.

- No hát nem kérdezek semmit, hanem azt mondom maguknak, hogy soha becsületesebb embert nem kisértek még tömlöcbe Magyarországon.

- Mind ezt mondjátok, még az akasztófa alatt is - felelt a tapasztalt Ballajtó.

- Engem ne tegezzen a biztos ur. Nem ittunk brudersaftot, - szólt Náci elkeseredetten.

- Letartóztatottnak dukál a rendőrtől, tudod? Fickó! - ezt az utóbbit még szükségesnek tartotta megvetőleg hozzátenni, hogy a kettejük közti óriási különbséget élesen körvonalozza.

- Jól van, atyafi, csak akkor én sem foglak téged biztos urnak szólitani, tudod?

Ballajtó majd kiejtette kezéből a puskát bámulatában; a budai csirkefogók, akiket ő koronként a Városmajor körül összefogdosott, nagyságos urnak szokták őt titulálni s ez itt tegezi. "Bizonyosan rablógyilkos" - gondolá. - "Ne lőjjön Torma", - szólt (pleonazmusba esve) a másik rendőrnek, aki a Ballajtó ellen irányzott sértésre harcias állásba helyezkedett. Tovább ballagtak.

- Biztos ur! - szólt Torma, aki korban és rangban, sőt ugy látszik praxisban is egyaránt mögötte következett Ballajtónak, - szolgálatban vagyunk mi most?

S Torma elővéve külső oldalzsebéből egy kövér britanikát, kéjjel megropogtatta a végét. Ballajtó megállt.

- Persze, hogy szolgálatban vagyunk. Csak nem akar rágyujtani? - s abban a pillanatban a csábitólag ropogó britanika Ballajtó oldalzsebébe vándorolt át. A szivar érdekében ki kell jelentenünk, hogy nem önkényt, hanem Ballajtó közremüködésével.

Az első nagyobb stációt a központi inspekciós szobában tartották, hol egy rendőrtiszt spirituszon teát főzött magának, az előszobában két civilbiztos horkolt szalmazsákon, a harmadik egy széken ülve. Bizonyosan ezt bizták meg a virrasztással. Bent a rendőrtisztnél volt még egy közrendőr, aki szakadatlanul fütött a hivatalos fából.

- No, itt vagyunk, - szólt Ballajtó, s oda pöndöritette Nácit a rács elé, mely mögött a tiszt teát főzött.

- És itt van ez az irás Csipős civilbiztos urtól, - folytatta Ballajtó s átadta Ficsur céduláját.

A tiszt a tea gőzén keresztül egy álmos pillantást vetett az irásra, egyet bólintott rá, valamit irt a végére s a fütővel behivatta Jánost, a külső inspekcióst. (Ez a föntebbi virrasztó volt.)

Ez alatt harminc krajcárt adott Tormának, azzal az utasitással, hogy a legközelebbi kávéházból cigarettát s egy citromot hozzon neki, mert anélkül - ugymond - a tea csak meleg viz.

A fütő időközben lelket vert Jánosba, aki átvette Nácit, s a Csipős-féle irást s eltávozott. János megfosztva az alvás élvezetétől, a káromkodásban keresett kárpótlást, s ugyancsak erőteljes kifejezésekkel traktálta Nácit, aki homályos folyosókon, amerre kisérték, ugy bukdácsolt, mint egy meglőtt farkas. Valamelyik folyosó végén egy öreg embert vertek ki egy szobából, ez mérgesen fölragadott egy csomó kulcsot, betipegett egy mellékfolyosóba, ott kinyitott egy ajtót s betolta Nácit. Az ajtó becsapódott utána, a kulcs csikorgott s ő sötétben maradt.

Náci előkereste zsebéből a paklit, a gyufa sercegett s ennek világánál egy fiatal ember mászott elő valami pokróc alól. Sápadt, hosszura nyult arc, hegyes fogak, ritkás szakáll, kócos haj. Náci azt hitte, hogy valami látomány, mert a következő percben már elnyelte a sötétség.

- Üdvözlöm lakótárs. Hála Isten, hogy valahára társaságot kapok. Képzelje, két hete ülök egyedül ebben az istenverte cellában. Biz' ez egy intelligens, társasághoz szokott emberre nézve nagyon unalmas. Foglaljon helyet.

A kinálás kissé különösen hangzott a vak sötétségben. Náci megint gyufát gyujtott, ennek világánál fölfedezett egy szalmazsákot s arra levetette magát.

- Nem érdemes már aludni, hisz reggel felé járhat az idő; inkább diskuráljunk.

- Már, kedves Csitár ur, én egy szikrát se aludtam az éjjel, s ha fényes reggel volna is, rögtön ágyba bujnám. Majd reggel ismerkedünk.

- Hahaha, legalább nem lesz többet olyan harapós. No ebből nem sok baja lesz önnek. Én azonban alighanem sulyosabban lakolok.

- Fotográfus vagyok, de arra használtam a mesterségemet, hogy bankókat fotografiroztam; azonkivül anarchista röpiratokat terjesztettem.

- Minek fotografált bankót, ha nem azt hozta forgalomba, hanem a röpiratokat?

Náci nem felelt. Feje alá hajtotta bal karját, a jobbat szivére fektette, s pár hosszu lélekzetvétel után mély álomba merült.

- Szomszéd ur, szomszéd ur! - kiáltott Csitár hangosan, valami fertály óra mulva - a nevét elfelejtette megmondani.

- Szép név, - mormogá a fotográfus s azzal ő is szalmazsákjára telepedett.

Fényes nappal volt, mikor Csobot fölébredt. Másfél öl magasságnyira volt egy kis rácsos ablak, azon ömlött be a nappal egy része, de bizony nem nagy világosságot terjesztett a puszta cellában, melynek falsarkaiban tudtukon kivül rabságban élő pókok szőtték finom hálóikat. Ezek voltak kétségkivül legboldogabb lakói e szomoru szobának, mert ők egyforma megelégedettséggel kuksoltak tömlöcök és ragyogó szalonok zugaiban. Kint a folyosókon nagy zaj, járás-kelés volt. Mikor Csobot a szemeit kinyitotta, a fotográfus szalmazsákján hasalt és magamagával sakkozott. A táblát szenes fadarabokkal rajzolta ki a padlóra, a figurákat pedig a ruhájáról levagdalt gombokból s fadarabokból állitotta ki.

- Hála isten, csakhogy fölébredt, kedves kolléga, - üdvözölte urias meghajlással Csobotot.

- Van. Tetszik? - s Csobot elővett néhány kassai négyest, melyek még a kocsárdi zsidó boltjából eredtek.

A fotográfus mohón kapott utánuk s szinte kedve lett volna telhetetlenségében egyszerre háromra rágyujtani.

- Szabadni nem szabad, de ide az ördög se jön be, megnézni az embert. A porkoláb az ajtóablakon beadja az eledelt s ez az egész napi társaság.

A fényképező nagyon hamar hazugságban maradt. Egy csomó ember lépése állt meg a cella előtt, az ajtó föltárult s rendőrök léptek be.

- Ez itt (s a fotografusra mutatott) kéthetes, ez itt (s Csobotra mutatott) tegnap éjjel hozták.

- Maga itt marad, maga szedje össze magát s jöjjön, - parancsolt a vastag hang - nem kell összezavarni a foglyokat. Az egy hitvallásuak összevalók.

A távozásra kijelölt a fotográfus volt, aki összeszedte figuráit s egy rendőrrel kiosont. Helyét azonnal hat munkás foglalta el.

Marcona, elszánt, békétlen emberek voltak. Szivükben keserüség, arcukon harag, ajkukon zajos beszéd. Első áldozatai a forrongásnak, mely az egész fővárosi munkásosztályt fölkavarta. A Szilaj testvérek halála miatt munkásgyülést hivtak össze, melyen valami nagy manifesztációt akartak megbeszélni. Röpiratok szórása, forradalmi beszédek s a vége karhatalommal való szétoszlatás, ötven elfogatás. A munkások dühöngtek és bámultak; soha munkában, mühelyben, gyárakban nem látott alakok hemzsegtek, lármáztak, lázitottak köztük s a vége: vér. Mikor ez a piros nedv megjelenik forradalmi szinével, akkor már semmi bujtogatás nem kell. Bujtogat ez, mint ezer szájas néptribun. S a "vér, vér" kiáltással szétszaladt munkásnép a forrongás szikráját széthordta az egész városban.

Csobot feje csak ugy zugott a munkások heves beszédeitől. A tömlöcben korán sötétedik s már odakint a becsületes (mert bezáratlan) világban gyertyagyujtás ideje lehetett, mikor a cellaajtó ujra nyilik s belöknek rajta egy ismerős alakot. Csobot fölugrik s közeledik hozzá.

- Nini, Proticsán ur! - kiált föl majdnem örvendetes meglepetéssel. - Hát maga is ide került?

Proticsán - mert ő volt - hirtelen megfordult és sajátságos mosolylyal nézett a fiatalemberre. Majd kezet nyujtott neki s aztán együtt leültek Csobot szalmazsákjára.

Inkább tizenharmadik lehetne,
mert szerencsétlenségbe visz egy ártatlan ifjut.

Csobot - mint tudjuk - azon kalandos, ködös éjszakán ismerkedett meg Proticsánnal s alakja egyszerre visszahozta emlékezetébe a meleg szavakat is, melyekkel Proticsán a rendőrség ellenében pártjára kelt. Barátilag nyujtotta tehát kezét s őszinte örömmel rázta Proticsán jobbját. Proticsán az első pillanatban megijedt, de aztán elmosolyodott, mert eszébe jutott Csobot elfogatása s az, hogy e fiatal ember semmit sem tud ő róla, csak Gábor jóbarátját látja benne. A félsötétségben nem látta Csobot, hogy Proticsán milyen kaján tekintetet legeltet az ő homályban elmosódó körvonalain. A bandita gondolkozott s e gondolkozás Csobot körül forgott.

- Emlékezik ugy-e, a mult éjjeli jelenetre, mikor magát elcsipték? - kezdé vontatottan Proticsán.

- Hisz tudja, hogy összeszólalkoztam a rendőrrel maga miatt. Az a ménkü Csipős a fogát fente rám s ma (könnyü nekik, hisz nyakra-főre elfogják a munkásokat) engem is nyakon csipett.

- A munkásgyülésen. Minden ok nélkül. Amint meglátott, rám kiáltott: "Ezt a nagyszájut már ismerem. Atyafi, nem kóstolnád meg a rendőrség kosztját? Fogjátok meg!" Hiába volt minden tiltakozásom, ide hoztak.

- Nagyon sajnálom, Proticsán ur, hogy bajba kevertem, de bizzunk ártatlanságunkban, majd csak szabadon eresztenek.

- Hisz ami engem illet, nem is tartok semmitől. Igaz, hogy sok munkást fognak el, de minthogy a börtön kevés, azokat, akik ellen semmi bizonyiték sincs, egy huszonnégy óra alatt szabadon bocsátják. De boszant, hogy ez a pimasz ilyen könnyü szerrel tömlöcbe dughatja a becsületes embert, ha csak egy órára is.

- Boldog ember, hogy igy beszélhet. Mit szóljak akkor én, kinek vállaira az a képtelen és gyalázatos gyanu nehezedik? Szeretnék meghalni szégyenletemben. Ebben az ügyben nem tud semmit? Gábor nem jár közbe?

- Gábor? Ne is beszéljünk róla, - s Proticsán csupán hanggal markirozta a meghatottságot, mert a sötétségben arccal is nem volt érdemes - szegény fiu, szegény jó pajtásom!

Proticsán elbeszélte a Kara Musztafa esetet. Csobot növekvő hüledezéssel hallgatta s végül a jó fiu sirásba tört ki.

- Szegény Badárné; Peti elveszett, Gábor meghal, a pénz oda. Szegény Gábor! Éppen mikor házasodni készült. Voltak nála a kórházban?

- Persze voltunk. De senkit sem eresztenek hozzája. Mindenik beteg külön cellában van.

- Istenem, istenem, mi lesz most velem? Gábor nélkül benne maradok az iszonyu bünben. Nincs rá mód, hogy kivergődjem belőle. Ki lesz ártatlanságom, igazságom tanubizonysága?

- Eh, nem kell kétségbeesni. Utóvégre is csak szabadon bocsátják, - vigasztalá őt Proticsán.

- Az igaz, hogy most nem egyhamar hallgatják ki, mert a munkásmozgalmak veszik igénybe az egész rendőrséget. No, de egy-két hét alatt rá kerülhet a sor.

- Egy-két hét? Szépen vagyunk. A jövő héten vizsgáznom kell s ha elmulasztom, várhatok három hónapig.

- Három hónapig börtönben? Azt hiszi, hogyha aztán mint ártatlant kibocsátanak, el merek én becsületes emberek közé menni? Ugrom egyenesen a Dunába.

Szegény Csobot tökéletesen oda volt, megsemmisülten hevert szalmazsákján. Proticsán maga alá szedte lábait s egykedvüen hallgatta a szegény fiu keserves sóhajtásait. A munkások a tulsó szögletbe huzódva aludtak és álmodtak szabadságról, de igen prózai szuszogás kiséretében.

- Szegény barátom! - kezdé ujra a félbeszakadt beszélgetést Proticsán - én nagyon sajnálom s szivesen fölajánlanám szolgálataimat, ha ugyan valami hasznukat vehetné.

- Dehogy nincs! Még preparandista koromból maradt rám a preparandia-igazgatónak a jóakarata. Az apámat is igen jól ismerte. Meg aztán egy miniszteri tanácsos, akinek a kis gyermekeit két esztendeig tanitottam. Hisz ha ezekkel beszélhetnék, mindent jóra lehetne igazitani.

- Persze, persze, ha beszélhetne, de hogyan? Őket aligha fogják ide hozni. Hm, hm! Bajos az állapot.

- Mert nekem van egy tervem, de ahhoz kurázsi kell. Ha ez megvan, sikerülhet a terv s maga holnap szabad.

- Kérem, kérem. Hogy teheti föl rólam, hogy egy ilyen sulyos helyzetben lévő emberrel tréfálok?

- Engem holnap, egy kis barátságos dorgálás után, szabadon eresztenek, nem volna jobb, ha önt eresztenék szabadon?

- Ugy látom, csak csufolódni akar, - s Csobot készült visszadülni a szalmazsákra.

- Magát holnap kihallgatják Proticsán gyanánt; mondja el, hogy maga sem tudja hogyan került ide, az egész csak tévedés, munkásmozgalmakban nem vett részt. Erre azt fogják mondani: takarodjék s maga vigan eleblábol.

- Én csöndesen meghuzom magamat a Csobot név árnyékában s várom a maga segitségét. De ebben aztán bizom ám.

- No igen. Amint maga kiszabadul, rögtön pártfogóihoz rohan, elbeszéli nekik az egész esetet, bebizonyitja nekik ártatlanságát, elmegy velük a főkapitánysághoz s ha a dolog tisztába lesz hozva, akkor aztán kiszabadit engem. De erről aztán meg ne feledkezzék ám.

Csobotot egészen elkábitotta a merész terv. Első pillanatra nem is tudott rá mit szólni.

- Hogy jönne rá? Hisz most nem azok kezén megyünk keresztül, akik elfogtak és ide kisértek. Muszáj ennek sikerülni.

- Abban a reményben teszem, hogy legkésőbb két nap alatt én is szabad leszek.

- Az lesz, az már szent. Proticsán ur, valami apró szivességet nem tehetnék addig is magával?

- Ha tán egy kis pénzt hagyna nálam; fogságban is csak az az ur, akinek pénze van.

Csobot elragadtatással nyult a zsebébe s valóságos gyönyörrel adott néhai apja 100 forintjából 50 forintot Proticsánnak, meg se gondolva, hogy ekképen a 100 forint is nagyon közel jut ahhoz az állapothoz, melyben a volt tulajdonos jogosan néhainak nevezheti.

Aludni tértek. Vagyis csak Proticsán, mert Csobot egész éjjel le se hunyta szemeit. A sors, mely Proticsánnak nyakára tette már a lábát, ujabb egérutat látszott engedni neki. Mikor a "Vörös lobogó" sötétségébe lökte Katát, elsietett a Rókusba, hogy Badárt megnézze. Azt akarta látni, hogy sikerült-e tökéletesen skartba tenni Badárt. Azt látta, hogy buzgó doktorok vassal sütik, kötözik s el nem eresztik. Azután körülnézett a városban, a Korty kontós korcsmában s szürkületkor elment Kortyékhoz.

A banditát, ki emelt fővel és mosolygó arccal haladt be a házba, elveendő aljas harcai jutalmát, a lakásban rendőrök rohanták meg s hirtelen ártalmatlanná tették. Keze, melyet virágért nyujtott ki, hurokba akadt. Lánykarok édes ölelését remélte s zord rendőrök ölelték át. Proticsán meg volt lepve; ki tehette ezt? Kata tehetetlen. Gábor ártalmatlan, Kortyék gyávák hozzá, de meg a szülék nem is tudnak semmit rája, ellene, a lány meg dél óta lázban feküdt. Ugy érezte magát, mint az imperátor, aki a diadalszekeréről egyszerre a lovak közé esik s a kerekek nyomorultan összegázolják.

- Mit jelent ez, Korty ur? - hörögte a legbelsőbb szobából megjelenő inspektor felé.

- A felsőbbség hallgat. Semmit se tudok, - felelte a rémült arcu Korty halkan, - ez a zaj, izgalom is csak rosszabbá teszi szegény lányom állapotát.

- Előre, semmi beszéd, - vezérelte egy rendőrkáplár, - minden szükséges iromány össze van szedve, mehetünk.

Proticsán meg volt ijedve. Ő is ismerte a korsó történetét, mely addig jár a kutra... Lelkiismerete minden volt, csak tiszta nem. Tiz oka volt a rendőrségnek arra, hogy őt elfogja s az igazságszolgáltatásnak, hogy bebörtönözze. Emberségesen rászolgált egypár évi fegyházra. S a csapás annál keserübb volt, mert váratlanul, győzelme küszöbén érte. Mikor Csobotot meglátta a tömlöcben, reménysugár csillant meg szemében s rövid idő alatt készen volt a terv: Csobot lett a kecske, melynek hátán a róka kimászhatik a kutból.

Másnap reggel zörgött a vasajtó, Csobot és Proticsán fülüket hegyezték; a porkoláb félig kinyitotta s bedugta a fejét.

- Isten önnel, - sugta Csobotnak, - ne feledkezzék el rólam, ne hagyjon cserben.

Proticsánt egy nagyobb terembe vezették, ahol megint az iménti kérdéseket tálalták eléje, melyekre ő ugyanazokat a feleleteket adta.

- Csobot Ignác? - szólalt meg egy tiszt, aki nem volt más, mint a teázó inspekciós, kinek citrom nélkül a tea meleg viz, - hisz ezt maga küldte ide Csipős tegnapelőtt éjjel, mikor az a nagy köd volt.

- Én? - szólalt meg a szintén ott levő Csipős, - kérem, akkor éjjel nem csiptem én el egy árva lelket.

- Hát hogy került ide, az árgyélusát! - rivalt a kihallgató rendőrtiszt, - ugyis annyi dolgunk van s még maga is föltartóztatja az embert.

- Bizonyosan részeg voltam, kérem, mert nagyon szeretem a borocskát s fölszedtek valahol az utcán, hogy meg ne fagyjak, - felelt alázatosan Proticsán.

- Bár megfagyott volna, - mormogá a rendőrtiszt, - no, hát már nem részeg?

Proticsánnak nem kellett kétszer mondani. Gyorsan ajánlotta magát jobbra és balra s elhordta az irháját.

Ponek Bogumil arról volt hires a rendőrök közt, hogy legkisebb ember az egész hivatalnoki testületben. S bár a bibliában följegyzett Dávid-Góliát affaire a kicsiny embereknek a nagyok rovására örök dicsőséget szerzett, azért hivatalnoktársai nem szüntek meg Ponek Bogumilt kis termete miatt állandóan üldözni.

Ponek Bogumil annak a kornak a maradványa volt, melyben a sógor látott el bennünket, barbárokat, a civilizáció legujabb találmányaival, melyek közül nem utolsó a beamter. De a civilizátorok szintén megismerkedtek a magyar barbár müveltség találmányaival, a gulyással, turóscsuszával, töltött káposztával s a hazai hegyeknek azzal a villogó nedüjével, melyből ha valaki (a föntebbi magyar találmányokkal jólakván) iszik: nem kiván többé visszavándorolni a Lajta vizén keresztül. S addig addig ették és itták ezeket, hogy egy napon azt vették észre, hogy többé nem az osztrák birodalomban, de Magyarországban esznek, s nem a kétfejü sas, de a háromszinü nemzeti zászló védőszárnyai alatt. A választás az volt: tovább menni, vagy tovább enni. És ők tovább ettek és megmaradtak magyaroknak. Legalább Ponek Bogumil megmaradt. A hazához csatolták őt egy termetes feleség, annak a külső stáció-utcai háza s az a gyomrának lelki szemei előtt csimborasszói tömegben megjelenő turóscsusza-halom, melynek elfogyasztását még hátralévő számos éveinek legfőbb föladatául tüzte ki.

A legeslegujabb éra is meghagyta őt rendőrfogalmazónak, mely minőségében főképp munkásügyekben tett kitünő szolgálatokat a közügynek.

Tizenegy óra van s Ponek Bogumil hivatalos szobájában ül Papanek Vince ifju rendőrirnok társaságában. Ponek ur orrát a papirok közé dugva olvas, Papanek föl s alá jár, székeket, asztalokat rendez s láthatólag igyekszik a szoba felét a másik felétől eltorlaszolni. Ponek ur fölnéz.

- Fiatalember, tegye le már az óraláncáról azt a csörgőt. Bántja a fülemet.

Papanek sóhajtva lekapcsol egy kis kakasharangot s az asztalra teszi. Ponek ur kihuzza fiókját, egy revolvert és egy üveg szilvóriumot vesz ki. "A revolverben hat töltés, az üvegben három deci, - mormogja, - az elég neki, ez elég nekem."

- Szólitsa be Jánost! - fordult Papanekhez, ki ugy eltorlaszolta a szoba felét, hogy a parancs végrehajtására az asztal alatt kellett kibujnia, amit Ponek fejcsóválással kisért.

János, egyike azon vén Jánosoknak, akik minden hivatalszobában ott találhatók, szolgai minőségben, az irnok kiabálására megjelent.

- János, tartsa a fülét itt az ajtónál; ha csöngetek, jőjjön be, ha kétszer csöngetek, fegyveresekkel rohanjon be.

- Nem vasut maga, hogy csak a harmadik csengetésre induljon el, - csattant föl Ponek, - pusztuljon!

- Jól van no, pusztulok, de előbb egy hölgyet kell bejelentenem, aki be akar jönni.

Papanek, ki már asztala mellett ült, hirtelen balszemére vágott egy monoklit, s élénken kérdé:

- Irnok ur, a bünvizsgálat keretén belül nincs szépség, nincs fiatalság. Itt a vallomások fontossága vagy fontatlansága szerint becsüljük ugy az urakat, mint a hölgyeket. Többet ér egy vén csoroszlya, aki terhelően vall, mint Vénusz, aki alibit bizonyit. Érti?

- Igenis, értem, - felelt Papanek, de azért a monoklit nem tette le. Hátha csakugyan Vénusz a kérdéses hölgy, s ez esetben ő feszit előtte, még ha alibit bizonyit is.

Csertán Katát a föld alatt hagytuk el, ahová Proticsán taszitotta. Vad elkeseredés vett erőt rajta. Szeretett volna a siket falaknak rohanni, majd a koponyáját verte, majd meg ismét a ruháját tépdeste lázasan hullámzó keblén. Itt van a föld alatt, négy fal között, megvetett, megunt szerelme kinjaival, tétlenségre kárhoztatva, mig a gyülölt Proticsán fent a napfényben, az isten szabad ege alatt fut uj kaland után, friss szerelem édes pásztorórájára. Fogait csikorgatta... ekkor kitárult a szekrény ajtaja s megjelent Ficsur, a gavallér, a nőcsábitó, kinek őrizetére volt bizva Kata.

Ficsur megszánta Katát, akitől félt is egyuttal. A szánalom és félelem együtt azt sugták neki, hogy bocsássa ki. Tudta, százszor tanuja volt, hogy a két fő közül Kata akarata az erősebb s Proticsán rendesen meghátrál előtte. Tudta, hogy most Kata a gyöngébb, de azt is tudta, hogy ha Kata kiszabadul, Proticsán erejének mindörökre vége, szemben a démoni lánnyal. Ha kis kocódás miatt zárta be Proticsán Katát, akkor ugy se lesz baja, ha kiereszti is, a lány rokonszenvét pedig megnyeri; ha pedig komoly szakitást jelent ez a dolog, akkor ő a kiszabaditás által a gyöngébből erősebbet csinál, s ez az erősebb okvetlenül nyakára hág Proticsánnak, - ez esetben sincs tehát mit tartania a kapitánytól.

Kata mit sem árult el Ficsurnak a harcból, mely közte és a kapitány közt kitört; okosan engedte, hogy az valami apró kocódásnak sejtse csupán a dolgot, mikor észrevette, hogy az az ő pártjára hajlik. Ficsur a Kata szivében forró tüzes Vulkánból egy gyertyafényt látott csupán s szabadon bocsátotta Katát. A felső pincén mentek keresztül, hol szegény Badár Peti volt. Kata ezt is magával vitte, kijelentvén ficsurnak, hogy a pénz, mely a fiunál volt, már az ő kezükben van, amiből azt vélte látni, hogy Kata be van avatva az egész dologba. Az utcán még azt a tanácsot adta Badár Petinek, hogy ha nem akar megint bajba keveredni, aznap ne mutassa magát bátyja lakásán, s azzal otthagyta őt.

... Sebesen berontott Ponek hivatalos szobájába s minden köszönés nélkül kezdé:

- Tessék hallgatni. Itt nem ugy megy, mint a közélet mezején. Kegyed csak arra felelhet, amit én kérdezek. Minden egyéb ellenkezik a hivatalos eljárással, s fölösleges szószaporitás.

Papanek szemrehányó tekintetet vetett udvariatlan főnökére, s hogy a hölgy a hivatalos életnek ne csak ridegségét érezze, rést tágitott a torlaszon, fölragadott egy széket s odavitte Katának.

- Irnok ur, - szólt Ponek szigoruan, - nem csókolna mindjárt kezet is tanunak?

- Kora? - folytatá Ponek, mely gyöngédtelenségért ujabb szemrehányó tekintetet kapott alárendeltjétől.

- Mennyire becsüli? - fordult Ponek irnoka felé, amivel ezt nem kis zavarba hozta. Végre fölkelt, mintegy bocsánatkérőleg meghajolt Kata felé s suttogá:

- Óh, naiv fiatalság, - mondá kezeit összecsapva Ponek, - tanu kitérő feleletet adott, tehát elmult huszonöt éves. Irjon harminckettőt.

A nőtisztelő Papanek óriási erőfeszitést tett, de még sem volt képes harmincnál többet leirni. Vele született gyöngédsége a női nem iránt, összeütközésbe jött hivatalos kötelességével.

- Volt-e már büntetve? - folytatá kérlelhetetlenül Ponek, ki meghal, de a formalitásokat nem áldozza föl.

- A hivatalos élet keretén belül nincsen frázis, - s Ponek hangja ünnepies volt, - a frázis sejtjéből mindig ki kell csöpögtetni tudni a valóság mézét.

- Kérem, énvelem ne tréfáljanak. Én vagyok az a nő, aki Proticsánt tegnap följelentettem, amire el is fogták. Jogom van azt kivánni, hogy velem illedelmesen bánjanak s ne üzzenek gunyt belőlem. Ha én nem vagyok, akkor ő nincs a maguk kezei közt. Azért követelem, hogy most hallgassanak meg.

Ponek letette pápaszemét s a legőszintébb bámulattal tekintett Katára. Ime, ez a lány heves modorával, kéretlen beszédességével lábbal tapos minden formalitást és a világ áll, sőt, mi több, maga a rendőrség palotája is fölöslegesnek találja összeomlani. Ő maga is kiesett a hivatalos alaphangból s egészen civil módra szóla:

Papanek elbámulva tekintett udvarias főnökére s föl akarván használni a kedvező helyzetet, szóla:

Az édesen elsusogott "nagysád" figyelmeztette Ponekot arra, hogy e percben micsoda örvény szélére került az ő hivatalos tekintélye s azonnal rámordult Katára:

- Én nem büntetek senkit. Én csak vizsgálok. Majd itél fölötte az isten és a kir. törvényszék Budán. Csak ezért jött ide?

- Uram, szeretőm, egyetlen szerelmem, boldogságom, mindenem volt Proticsán. Nagyot vétett ellenem, azért árultam el.

- Azzal nem szolgálhatunk. Majd annak idején az ujságokban elolvashatja, hogy mennyit kapott. Alásszolgája.

Kata fölkelt s némán, komoran eltávozott. Boszut állt, de ez a kielégitett boszu nem töltötte el őt édes érzéssel. Árvának, elhagyatottnak érezte magát. Amint az ajtón kilépett, hallotta maga mögött Ponek hangját:

- Lássa, fiatalember, - oktatá Papaneket, - most tanuja volt annak, hogy mi a szerelem a hivatalos élet keretén belül? Ugy-e milyen hasznát tudjuk mi is neki venni? Mennyi időt elfecséreltünk haszontalanul. Pedig egy fontos kihallgatás vár ránk.

- Fiatalember, fogja, itt a revolver, s ugy vigyázzon, hogy most egy hires gonosztevővel fogunk szembeállani. Maga fiatalabb, biztosabb a szeme is, a keze is, magánál lesz a fegyver.

Papanek szemei a pálinkás üveggel foglalkoztak is azt látszottak mondani: "Dejszen inkább vigyáznék én arra az üvegre, mert az legalább - nem sül el."

Ebben a percben vezette be fegyveres őr Proticsánt, - vagyis (ahogy mi már azt tudjuk) Csobot Ignácot. Náci erősen bizott benne, hogy most a Proticsán által ecsetelt szabadulás következik, bár megijedt, mikor a szuronyos őr mögéje szegődött. Mint a cövek megállt Ponek előtt s feszülten leste, hogy mit fog mondani.

Ponek a vélt Proticsánnak arcát vizsgálgatta, amit ő a vizsgálat pszichológiai bevezetésének szokott nevezni. Csöngetett, János betolta becsületes ábrázatát.

A becsületes János szorgosan kiüritette Csobot összes zsebeit s mindenféle apróságot az asztalra rakott.

- Már csak a zsebkendője van nála, - jelenté János a kutatás befejezéseül.

- Akkor vegye el az orromat is, - szólt Náci elszántan. - Miért nem fütik a börtönöket? Náthát kaptam.

- Jól van, - szólt Ponek - ön használhatja a zsebkendőjét, de csakis hatósági ellenőrzés mellett.

János elvette Náci zsebkendőjét, s a sarokba állva, szipkáját kezdte vele tisztitani.

- Az vagyok, - felelt Náci némi habozás után. Ez volt az első hazugság életében, s a lelkiismeret abban a pillanatban furdalni kezdette.

- Együgyü gazembert játszik; ez ugy látszik, mindent fog tagadni, - mormogá Ponek, - pedig éppen az imént volt itt s igen érdeklődött ön iránt, - tevé hozzá hangosan.

- Tehát ez a Csertán Kata, aki (hogy segitsem egy kicsit az emlékező tehetségét) nem más, mint az ön megcsalt szeretője, tegnap kora délután följelentette önt a rendőrségnél: 1. hogy internacinálizmus hamis ürügye alatt fiatal munkásokat hinárba csal s vagy a gazság ösvényére visz, vagy bandájával őket magukat kifosztja mindenükből, 2. hogy tegnapelőtt este bandájával a kőbányai állomáson ellopott egy fiut, kinél 2000 forint volt. Egyéb bünei is mind föl vannak itt részletesen sorolva.

Náci ugy szédült, mintha egy bunkósbottal fejbe vágták volna. Hát ráismertek; hiába bujt Proticsán bőrébe, mégis azzal a képtelen váddal léptek föl, hogy elrabolta Petit?!

- Kérem a tekintetes igazságszolgáltatást, - hebegé teljesen megzavarodva, mint akit váratlanul lelepleztek, - ez mind egy szálig hazugság. Az a Kőbányán ellopott fiu legjobb barátom.

- Vádlott, ön makacskodik. Hallotta hirét egy bizonyos héring nevü állatnak? - kérdé Ponek legvészjóslóbb hangján.

- Borral még jobban szeretem, - szólt Náci, ki a héringet határozottan a vizsgálat humorisztikus fordulatának tartotta s már mosolyogni is próbált.

- Ne nevessen, boldogtalan, - rivallt Ponek s az asztalra ütött, - minő romlott belvilágot tár szemeim elé ez a megátalkodottság. Még tréfálni mer? Nem retten vissza az életfogytig tartó börtöntől, hetenkint kétszer héringgel sulyosbitva? Csak egyszer megkóstoltassam ezt magával, majd bőgve fog bevallani mindent szomjuságában.

Náci csak most kezdte sejteni, hogy az igazságszolgáltatás kezében milyen rettentő fegyver lehet a legártatlanabb héring is. Oda intette Jánost, elkérte a zsebkendőjét, megtörölte gyöngyöző homlokát s várta a halálos döféseket.

- Kezdjük elől! - szólt Ponek, - Proticsán Gergely, hazudozásaival csak elrontja a dolgát, feleljen nyiltan és őszintén.

- Én hallottam már, - szólt bele Papanek s a fejét kopogtatta, - hol is hallottam csak?

- Hisz akkor én gyalázatosan rá vagyok szedve. Rut csalás ártatlan áldozata vagyok. Óh én becsületes nevemet odaadtam s cserébe ilyen gazembernek a nevét vettem föl. De ki tudhatta ezt?

- Tisztelt uram! Én nem vagyok Proticsán Gergely, hanem Csobot Ignác vagyok, néptanitó-jelölt, aki vizsgázni jöttem föl Pestre.

- Eh, semmi beszéd. Régi fogás, másnak adni ki magát. Most még azzal sulyosbitja bünét, hogy egy becsületes ember ártatlan nevét bele keveri? Fuj, szégyellje magát. Fiatal ember létére ilyen kitanult gonosztevő.

- Szervusz Vince! Nem emlékszel Csobot Nácira, a gányóra, többnyire együtt ültünk a szamárpadban.

- Arra már nem emlékszem, - felelt Papanek zordonan s egyszerre megbánta, hogy általában visszaemlékezésekbe bocsátkozott.

- Én sem ismertelek meg, te sem ismertél meg; ugy látszik, megvan a régi jó emlékező tehetségünk, azért is ültünk mindig a szamárpadban.

- Papanek ur! Figyelmeztetem önt, hogy a hivatalos tekintélyt semmi sem ássa annyira alá, mint a vádlottakkal való fraternizálás, pláne, ha az már a per tu határaiba csap át. Különben is ifjukori visszaemlékezésekkel a korrekt tisztviselőnek csak akkor illő előállania, ha annak a vizsgálat hasznát veheti.

- De főnök ur, most hasznát veheti, mert ebből sül ki, hogy ez itt nem Proticsán, hanem Csobot.

- Téves fölfogás. A vizsgálatnak szüksége van egy Proticsánra s mig másik nincs, addig ez az ur itt a Proticsán s róla jogérvényesen nem sülhet ki az, hogy Csobot.

- Itt van valamelyik börtönben, Csobot Ignác név alatt, - s Csobot elbeszélte a névcserét.

- Ebből egyelőre csak az kezd világossá lenni, hogy a másik, akit ön Proticsánnak mond, már megszökött; főgondom tehát, hogy most ön is meg ne szökjék. Mert hát ha azután ki talál sülni, hogy ön nem Proticsán ugyan, de nem is Csobot, hanem valaki más, akire a vizsgálatnak tán még nagyobb szüksége van.

Dühösen csöngetett kétszer. A kint lődörgő János nagy zajjal, esze nélkül rohant be.

- Azért az alantas közeg mindig tartsa meg a hivatalos flegmát. Vigye ezt a pár sort Cukor urhoz, s azonnal nézzék át a házban levő összes börtönöket.

- Főnök ur, - sugta Papanek Poneknek, - azt hiszem, hogy bátran félre tehetjük a revolvert. Nagyobb fegyverrel dolgoztunk már.

- Állitólag Csobot! az ön ügye nem tiszta. Ha Proticsán nincs itt, mig meg nem kerül, ön mindenesetre fogságban marad. Mit gondol, - sugá az irnoknak, - ez az ember az utolsó szalmaszál, melybe a vizsgálat kapaszkodhatik.

Egy fegyveres őr belépett, szalutált és jelentette, hogy két fiatalember óhajt Ponek urral beszélni.

Csobotot a szomszéd szobába tuszkolták, ott felügyelet alá helyezték s a két fiatal embert beeresztették.

- Uram, - kezdé Gábor, - mi az elfogott Proticsán ellen jöttünk tanuskodni. Ez itt az öcsém, akit elrabolt.

Ponek homloka verejtékezni kezdett. Mily gyönyörü vizsgálat, mennyi tanu s most még az sül ki, hogy csak éppen a vádlott hiányzik. - Szemrehányó tekintetet vetett Papanekre, aki oly meggondolatlanul fedezi föl egykori iskolatársait.

Peti elmondta a kőbányai rablást, élményeit a "Vörös lobogó"-ban, kiszabadulását, csizmái hijján (mert - ugymond - megtudták, hogy abba van a pénze), Gábor elmondta Proticsánnak szerelmét, ellene szőtt ármányait, Csobot elhurcoltatását.

- Vezessék be Proticsánt, - mondá Papaneknek, aki a mellékajtón beeresztette Csobotot.

- Náci, Csobot Náci! itt vagy? No, hála Isten. Uram, hisz ez nem Proticsán, ez maga is egyik áldozata, - kiabálta össze-vissza a két Badár-testvér.

Ponek szomoruan tekintett rájuk s tekintete azt mondta: "Jól tudom én azt, csak ez volt az utolsó kisérlet."

- Egy Csobot Ignác a napló szerint ma reggel szabadon bocsáttatott, - olvasta a papirosról tompán.

- Ez a gaz Proticsán volt, - jegyzé meg Csobot - a gazember az én nevem alatt kiszökött. Gábor, hát neked nincs semmi bajod? Borzasztó dolgokat mesélt rólad.

- Eh, ostoba komédia az egész, melyből csak az ő alávaló ügyességének sikerült bajt zuditania nyakamba. Csak Veronkám gyöngélkedik.

- És a pénzem, a pénzed, Gábor, az ott van a "Vörös lobogó"-ban. Ezt kell még megkeritenünk.

- Még pedig Proticsánnal együtt, - szólt fenyegetőleg Gábor - uram, Proticsán nincs elszalasztva még, ma estefelé, mikor már jó sötét van, az egész "Vörös lobogó"-t el lehet csipni. Peti öcsém ott járt s hathatósan segitségünkre lesz.

Ponek azonnal tanácsba vonta őket s a három fiatal ember csak egy félóra mulva hagyta el együtt a rendőrség épületét.

A premiértelen gyászos nap elveszitett estéjén Tátrai Kárpát kinyitotta a "Fehér farkas" kedvelt külvárosi szálló egyik utcára néző elsőemeleti ablakát s azon kidugta földi porhüvelyének azt a részét, melyet az antropológia fejnek szokott nevezni. A homályból örökké csak Kara Musztafa tajtékot turó arca bontakozik ki eléje, majd a kezeit tördelő cirkusztulajdonospárt látja, majd Gábor jelenik meg előtte, amint erőszakosan elhurcolják, aztán a Rókus-kórház fejcsóváló doktorai jutnak eszébe, amint kötözik és égetik a sebesülteket. Szeretne jóizüt nevetni a tréfán, de torkán akad a vidámság; le akarja pipáját tömni a kisujjával, de akkor veszi észre, hogy a kékre dagadt, sebes végtagot nem lesz tanácsos lebocsátani az örök bagólé csipős honába. A seb igen jelentékeny volt. Kárpát ezideig ügyet sem vetett rá, de amint megint pipára töltött, égő fájdalom ütött az ujjába. (Nem vette észre, hogy finom dohánypor ragadt bele.) Szeszergett, mint egy bántalmazott gunár, a felesége kérdezte, mi baja, mire ő azt mondta, hogy a szinháznál egy kulisszaszög megszurta. Nosza, a hü nő friss vizet hozott s Kárpát kimosta a sebét. Aztán kenyérbelet rágott össze, megsózta s ezt rákötözte a sebre. Ez aztán pokolian égette, Kárpát tehát elment sétálni. Utközben belépett egy patikába angol flastromért. Hát ott egy nagy mennykő ujfundlandi kutya nekiugrik s nyájasan nekidönti a falnak. Ha gazdája közbe nem lép, a rémült Kárpátnak leharapja a római orrát.

- Nem szereti a papokat, mióta a plébános ur kikorbácsolta az udvarából, - jegyzé meg a kutyatulajdonos.

A kutyát mindenesetre Tátrai borotvált arca vezethette félre s joggal nézhette őt papnak; de Tátrai szive nagyot dobbant s arca fehér lett, mint a fal, melyhez őt a kutya taszitotta.

A patikában Kara Musztafáról beszéltek, kinek esete a Józsefvárosban a nap eseményét képezte. Az esti lapok részletesen leirták a dolgot s az egyik, mely a többit le akarta főzni, kijelentette, hogy "lapunk zártakor" a szerecsen már végső perceit élte. A kutyatulajdonos ezt azzal toldotta meg, hogy este hatkor meg is halt, iszonyu kinok és valóságos őrjöngés közt.

Kárpát szédülve hallgatta a rémes dolgokat s angol flastrom helyett is szalmiacukrot kért, de azt is ott felejtette s csak nagy kiabálásra jött vissza érte, amikor aztán ujra ki akarta fizetni. Rohant haza. Otthon letépte a kötést, sóskenyeret, kimosta sebét, kiszivta jól, aztán kimosta a száját, végre elővette a felesége hajsütögető vasát s a kályha tüzében izzóvá tüzesitette. Eközben egyre bucsuzott rémült feleségétől, aki akkor rémült meg legjobban, mikor Kárpát sebesült kisujját égetni kezdte a tüzes vassal s ezt oly hidegvérrel tette, mint egy Mucius Scaevola. Mikor már a szoba tele lett olyan szaggal, mintha disznót pörzsöltek volna, Kárpát eldobta a vasat s egy átkot szavalva a Jávai fekete orvos-ból, olajjal megkente az égett sebet és ujra bekötözte, fürteit összezilálta s fejére illeszté, a kalapját hegyibéjök csapta s rekedten hörögte:

- Gyerünk a "Makkhetes"-be. Társaságot szomjazom. Az egyedüllét irtóztató - kettesben.

A "Makkhetes" külön termében együtt volt a szintársulat java s a vacsora már abban a stádiumban volt, melyben a kenyérgolyókkal való hajigálás kezdődik. Tátrai bágyadt megjelenésén senki sem csudálkozott. Az elmaradt premiére nyomasztó hatásának tulajdonitották.

Tátrai belépett s az asztalfőre ült, hol helye üresen volt hagyva. A pincér jött s kéretlenül egy liter bort tett eléje. Tátrai visszatolta s mélabus mosollyal szóla:

Mindenki elhallgatott, a zsivaj megszünt, még a tarokkisták is felütötték a fejüket. Az arcok meglepetten és kérdőleg fordultak Kárpát felé.

- Mit méltóztatott? - kérdé a pincér, aki szintén nem akart hinni a saját füleinek.

- Vizet! Egy üveg tiszta vizet! - ismételte egész határozottan Kárpát s magában mormogá - ez az utolsó kisérlet, a vizpróba, ha nem jól üt ki, akkor végem van.

A pincér odaállitotta az üveg vizet Tátrai elé. Tátrai csordultig töltött egy félliteres poharat s mormogá:

- Emberek, gyermekeim, - kiáltotta el magát - én irtózom ettől a viztől. Óh, Isten, Isten!

- Persze, hogy irtózol, - röhögé a rekedt bonvivant - hisz sohasem kedvelted, keresztelésed óta közel se jutottál hozzá.

- Ember, te tévedsz. Igaz, sohse szerettem a vizet, de az valóságos irtózat, ami most elfog vele szemben. Ez a viziszony, gyermekeim. Óh, Isten, Isten!

- Nem punktum, kedves gyermekeim, ez az én halálomat jelenti. Tudjátok-e (amit eddig titkolék), hogy Kara Musztafa engem is megharapott?

- Ne röhögj, boldogtalan, alaptalanul röhögsz. Tudjátok meg, hogy Kara Musztafa ma este hatkor veszettségében meghalt.

És Tátrai letépvén kötelékeit, égett ujját fölmutatta a társaságnak, melynek gyöngébb része elfödte arcát, az erősebb része azonban minden arcelfödés nélkül tört ki az elszörnyedés morajába.

- Még nem bizonyos a dolog, - szólt egy tudományos hirben álló kórista, aki orvosnövendékből csapott föl szinésznek - végre kell hajtani a vizpróbát.

Tátrai olyan arccal nézett hol rá, hol a vizes üvegre, mintha azt akarná mondani, hogy akkor inkább minden vizpróba nélkül dühödik meg, minek szaporitsa kinjait; de az összes tagok (hónap vége felé járván az idő) belátták, hogy milyen csapás volna, ha a direktor közvetlenül gázsifizetés előtt megveszne s ostromolták az igazgatót, hogy csak igyék vizet.

Tátrai elszántan fölragadta a vizes poharat, melynek tőle való gyors elmulását forrón óhajtotta s azért egy hajtásra kiüritette.

- Gyalázatos egy ital, - felelt komoran a direktor - igazán okosan tettük mi ketten: a viz meg én, hogy egész életünkben olyan gondosan kerültük egymást.

- Igyék még. Gondolja meg, hogy ez annyi, mintha orvosságot innék, - folytatá a tudományos hirben álló kórista.

- Ugy érzem magamat, mint egy vizbefulladt ember. Ha most a lábamnál fogva fölakasztanátok valahová, egy óceán dülne ki belőlem.

S Tátrai összeborzadt, hideg futott végig a testén. Gyomra a szokatlan vizmennyiségtől fölpuffadt, rosszul kezdte érezni magát, homlokán gyöngyözött a verejték.

- Rosszul érzem magamat, mormogá, s kezével egypár félköralaku mozdulatot irt le a feje körül, amit vidéki szinészek általában haldoklási jelenetekben szoktak használni.

- Soha! - szólt Kárpát határozottan, - rajtam már semmi sem segit. Rosszul vagyok, érzem a halál suttogását, végem van. Bort adjatok. Két litert a legerősebből. Hadd fojtsam beléje öntudatomat s öntudatommal kinjaimat.

A két liter bor gyorsan eltünt Kárpátban, aki most nem élvezte az isteni nedvet, csak döntötte magába, hogy a berugott állapothoz szükséges bormennyiség minél hamarább benne legyen.

- Gyere haza, Kárpikám, teát főzök s vasat melegitek a lábadra, - könyörgött az asszony.

- Asszonyok, vigyétek haza a feleségemet s valaki maradjon nála az éjszakára. Csak férfiak maradjanak körülöttem.

A direktorné néhány sikoltást tett közzé, de minden eredmény nélkül. Kárpát térdre ereszkedett előtte, kezet csókolt neki, majd a homlokára lehelt egy csókot, "jó asszony"-nak szólitgatta, egypárszor még gyöngéden a kolostorba küldte s végre elorditá: "Takarodjál haza!" Az asszonyok mind sietve eltávoztak.

A férfiak körülülték a főasztalt, mely tele volt boros üvegekkel. Csupa boros üveg, mohai, luhi vagy szódavizkiséret nélkül. Kárpát könyörtelenül visszautasitott minden vizet s kijelentette, hogy aki nem tisztán iszsza a bort, az nem az ő embere. Kárpát mint házigazda töltögetett s segédjének kinevezte a tudományos hirben álló kóristát. A szinészek rohamlépésben siettek Kárpát után, ki a föntebb fölhajtott két literrel meglehetős előnyt biztositott magának. A poharak sürün össze-összekoccantak s az asztal alsó végén ülők már valami nótához köszörülték torkukat, amikor valaki (bizonyosan pedáns ember volt s lelkiismeretét akarta megnyugtatni) azt kérdezte, hogy micsoda cimen "ivatik" most.

- Halotti tor. Tátrai Kárpát halotti tora, - felelt Kárpát, - azért csak igyál, pajtás, mert többet az én révemen be nem rugsz.

- Talán disznótor? - kacagott a rekedt bonvivant s a magasabbrangu (és még józanabb) szinészek vele kacagtak. A kisebb szinészekben nem volt ennyi bátorság.

- Te is, Brutusz? - fordult Kárpát a rekedt bonvivant felé, aki veje is volt, - te, akit özvegyen és árván hagyok, mint családom egyik tagját, te üzesz gunyt belőlem? Ez fáj.

Ebben a percben a kóristák rágyujtottak lent: "Kitették a holttestet az udvarra..."

- Ugy, fiaim! Szépen, szomoruan. Ez az én nótám, - s Kárpát egy üres literes üvegre hajtotta le forró fejét.

- Csináltál végrendeletet, Kárpát? - kérdé a népszinmüi apa, kinek zord vonásai elárulták kegyetlen mesterségét, mely kényszeriti őt, hogy vagy elüzze a lányát hazulról, vagy Jancsihoz adja feleségül, holott a lány Petit szereti.

- Végrendeletet? Vajjon Caesar csinált-e végrendeletet, mielőtt a gyilkosság szinhelyére ment? Utánunk nem szokott végrendelet maradni.

Julius Caesar példája kissé zavarba hozta a népszinmüi apát, de egy Antonius idézet kisegitette.

A hálátlanságon kapott népszinmüi apa zavarát egy palack bor mögé rejtette. Kárpát fölállt.

- Szellememet hagyom emberiségnek, szinházamat nektek, akik majd konzorciumot csináltok osztalékra, feleségemet pedig neked, öreg cimbora.

A megtisztelt öreg cimbora nem volt más, mint a népszinmüi apa, aki azonnal megbánta, hogy olyan nagyon erőltette a végrendelkezést

- Köszönöm! de nem kell; mért nem beszéltél igy husz év előtt? - mormogá a zord apa, aki illő tempore vetekedő társa volt Kárpátnak.

- Akkor engem választott a lány, - felelt Kárpát tetszelgő mosolylyal, - ha én halva leszek, talán téged választ.

A beszélgetés egyre lassubb, a koccintgatás egyre sürübb, a lárma egyre nagyobb lett. A hárfás reszketeg ujakkal pöngette a hurokat, a sivár zajban sajátságosan hangzott ez a szelid, megkapó, mélabus pattogás, mely néha-néha egész akkorddá összeverődve jajdult keresztül a zürzavaron. Kárpát sirt, ivott és itatott. A népszinmüi apa esküdözött Kárpátnak, hogy ő boldoggá tette volna azt a nőt, akit husz év előtt elütött a kezéről s nem juttatta volna arra a sorsra, hogy egy megveszett szinigazgatónak az özvegye legyen. Az első kómikus adomákkal mulattatta a körülötte levőket, akik fuldokoltak a röhögéstől; csak a második kómikus hallgatta olimpusi komolysággal a szerinte régi és sületlen vicceket s ha már éppen nagyon nevethetnékje volt, az udvarra ment.

Lassankint kezdett szétzülleni a kompánia. Egy rész nagy zajjal kávéházba indult, a más rész haza baktatott, Tátrai az asztalra borulva aludt, körülötte voltak a népszinmüi apa, a rekedt bonvivant és a tudományos kórista. Ezek szépen fölfektették Kárpátot az asztalra (a bonvivant azt állitotta, hogy meg van halva), körülrakták boros üvegekkel, a szobát belülről becsukták s ők maguk is letelepedtek, kanapéra s összerakott székekre, belátván, hogy erejüket fölülmulja minden kisérlet, mely netán a hazamenésre irányulna.

Ott aludták a mámorosak álmát borgőz- és pipafüstnek közepette, mint olympi istenek, akik felhődarabokon nyugosszák ki egy-egy dőzsölés fáradalmait. Ott aludtak másnap délelőtt, nem háboritva a "Makkhetes" emberséges tulajdonosa által. Egyszerre csak Kárpát füleit hatalmas dörömbölés üti meg. Kinyitja a fél szemét, egyszerre mind a kettőt nem merte, hátha azt veszi észre, hogy már meg van veszve. Ujabb dörömbölés. Kárpát kinyitja mind a két szemét, sőt meg is dörzsöli, de mozdulni nem mer, mert leveri az üvegeket. Fölkiabálja (mint a jelenlevők közül a legalárendeltebbet) a tudományos kóristát, az ajtót nyit: a nyiláson bevonulnak Éjszaki Tihamér és egy piszkos fehérségü alak, ki Kara Musztafa gyanánt mutatja be magát a száját tátó Kárpátnak.

Erre már Kárpát is leugrott az asztalról, nem törődve azzal, hogy vagy öt palack is leugrott vele, azzal a különbséggel, hogy el is törött.

- Hisz akkor én sem vesztem meg, - kiáltott Kárpát örömrepesve, s megölelte Musztafát, Gábort, sőt vejét és a népszinmüi apát is, akik már fölkászolódtak.

- Tévedés. Az igaz, hogy egy kicsit sokáig dühöngtem és adtam a megveszettet. Aztán lefeküdtem magányos cellám ágyára s jóizüen aludtam ma reggelig. Nem háborgattak. Ideje, hogy tisztázzuk a dolgot, s egy vödör vizet kértem. A felügyelők összefutottak. Egy megveszett ember, aki vizet kér, - ez ritkaság volt előttük. Nagy óvatossággal betettek egy vödör vizet s lestek. A viz felét kiittam, a másik felével lemostam legalább a kezemről és az arcomról a szerecsenséget. Rögtön jelentették az esetet az orvosnak, aki megnézett s aztán egyszerüen mint svindlert, csalót kilöketett a kórházból. Áldozataimat (ezt az urat is egy rendőrt) szintén szabadon bocsátották.

- De engem tegnap ugyancsak megégettek, - szólt Gábor s az arcát boritó fekete flastromra mutatott.

- Én meg magamat égettem - s Kárpát fölmutatta sebesült ujját, elbeszélvén annak történetét.

- Ne haragudjék, uram, - fordult Svarc Gáborhoz, - nem tudtam, hogy ilyen kellemetlenségei lesznek, én csak a játék teljessége kedveért harapdáltam.

- Semmi harag, - kiáltotta Kárpát, - a személyzet teljes, ma meglesz a Petőfi első előadása. Svarc, önt a szinlapon hirdetem: "Kara Musztafa, a megveszett, de kigyógyult és megfehéredett szerecsen első föllépte." Ön a dölyfös orosz cár előtt fog vadállataival produkciókat tartani. Fusson az oroszlánjaiért az előljárósághoz, én futok a nyomdába. Óriási siker!

- Hogy vesztél volna meg, - mormogá Tátrai, majd hangosan mondá, - csak estére, kérem, a kasszánál.

Tátrai, Svarc és Badár Gábor különböző irányban elrohantak. Gábor haza, hol megjelenése természetesen nagy örömet okozott. Veronka állapota azonnal a javulás utjára tért. De ő is megörült ám, mert öcscsét, Petit találta otthon.

Esteledett. Hideg, de verőfényes nap után barátságtalan téli éj igérkezett. A budai hegyek fölött az égen egy nagy világos folt, mint valami mennyei kapu, mutatta, hogy merre távozott el a nap hütlenül. Az Alföldről a hunyó nap után nyomuló éj azonnal beküldte a fővárosba spionját, a szürkületet, hogy vajjon a nap végképp lebukott-e már? S mikor a szürkület bekukkanására sietve megjelentek hódolni: a pára, a köd, az égi felhősereg, akkor az éj kapta magát s berontott a világa-vesztett fővárosba. Rövid szürkület után teljes sötétség lett. A sötétségtől félő ember fölgyujtotta a végtelen lámpasorokat s a lángok remegve lobogtak, mintha félnének az iszonyu sötétségtől, melylyel kicsinységük harcot küzdeni kénytelen. A főváros fényáradatban uszik. A kirakatok ragyognak, az arany, az ezüst szikrázva kacérkodnak a lámpaláng sugaraival: s e sugarak nem válogatósak, az arany mellett bevilágitják azt a szegény embert is, aki ott vakul a kirakat előtt, szemeit a sárga és fehér ragyogáson legeltetvén...

... Nyugtalan volt ez az est, mely oly álmosan szállt alá a fővárosra. A boltok rövid ideig árasztottak ki világosságot az utcákra, mert hamar bezárattak. Egyenruhát drága pénzért nem lehetett volna az utcán fölfedezni: a katonaság mind a kaszárnyákba volt összpontositva, hol lábhoz tett fegyverrel várakozott. Néha egy-egy lovascsapat vágtatott végig az utcán, majd gyalogrendőrök siettek el. De még csönd volt. Csak a rendes esti moraj zugott a figyelő fül hártyáján s a szemnek sem kinálkozott még semmiféle rendkivüli látvány.

... Kata kábultan bandukolt egész éjjel és egész nap a városban. Azt sem tudta jóformán, mit cselekszik. Előtte való este megjelent Kortyéknál, ahol megtudta, hogy Proticsánt csakugyan elfogták. Megörült a hirnek és megrémült tőle. Megboszulta magát, de elveszitette Proticsánt. Megnyerte a játékod, de elveszitette az egész világot. Szaladt az utcákon, mint egy eszelős. Egyik pillanatban ugy tetszett neki, mintha Proticsán előtte lebegne s ő azt kergetné kinyujtott karokkal; a másik pillanatban ugy tetszett neki, mintha dobogást hallana maga mögött s a boszut lihegő Proticsán rohanna utána emelt gyilokkal, nehéz lépései alatt szinte meg-megdobbant a föld. Majd összeszedte magát s minden porcikájában remegve, megállt. Körülnézett, a város ki volt halva, szeme nem látott senkit, fülei mintha süketek volnának: ez az egyedüllét, az elhagyatottság érzése. Ujra futni kezdett, a rémületet csak ismerős arcok üzhetik ki belőle. A "Vörös lobogó"-ba szaladt. Azt már azóta kisöpörte egyszer a rendőrség, de természetesen senkit és semmit sem talált. A banda teljes számmal ott volt és csüggedten leste a kapitány megjelenését. A munkásnép föl volt már bujtva. A banda a "balek"-ek segitségével kitünően dolgozott gyárakban és mühelyekben. S e fontos pillanatban éppen a kapitány hiányzik. Kata megjelenését viharos riadallal üdvözölték. Azt hitték, hogy nyomon követi őt a kapitány. Kata belevetette magát a bandita lelkek viharába. Ittak, táncoltak és daloltak. Mámor szállt a fejébe s ő ujjongva tombolt, vad kitörésekre ragadva a szintén ittas gazokat. A banditák összefogózkodva, földre tett likőrös üvegek közt járták a táncot; Kata kiragadta magát néha a szédületes forgatagból s egy asztalra borulva sirt. A banditák őrjöngtek, de legkivált Ficsur, aki szerelmes szavakat sugdosott Kata fülébe, háláról is mormogván valamit, amivel tudniillik Kata tartoznék ő neki. Mikor aztán már minden szemből cikáztak elő a vágy lángjai, Kata a tombolásból egyszerre csak nyomtalanul eltünt... Kirohant az éjbe s folytatta céltalan barangolását. Hajnalban visszatért a "Vörös lobogó"-hoz, a kályha tüze mellé ült s a lángok táncát nézte, de nem aludt.

Órákig üldögélt ott, a banditák lent vagy otthon aludtak, vagy kint csavarogtak. Délelőtt, mint már tudjuk, Kata a rendőrségnél járt; hogy miért ment oda, azt ő maga se tudta. Talán hogy egy pillanatra Proticsán közelében lehessen? Azután ujra folytatta a bolyongást, mely testét emésztette s a harcot belső gyötrelmeivel, melyek lelkét emésztették.

Alkonyatkor ujra a "Vörös lobogó" felé ballagott. Ugy tántorgott, mintha részeg lett volna, de csak a testi és lelki kimerültség okozta ezt. A "Vörös lobogó" ki volt halva. Cédulás álmosan pipázott a mellékszobában s a vak emberrel diskurált, ki nem mert hazamenni az utcai zavargások óta. Kata leült a hátulsó traktus nagy szobájában s édes pálinkát ivott.

Bármennyit ivott is, alig veszitett valamit józanságából. Össze volt tökéletesen törve; ugy érezte, hogy száz mázsányi sulylyal nehezedik a székre, melyre leereszkedett. Ugy érezte, mintha ördögök óriási hegyre vitték volna föl, ahonnan messze-messze ellátott, s amit látott, az mind elmult életét tárta eléje. Óh, mily sötét e táj, fönt az éjszaki sarkon lehet ilyen, ahol féléves az éjszaka. Egypár félénk, téveteg sugár tört át a sivárságon: gyermekkora. Kata látta magát, amint az árvaház kápolnájában térden állva könyörög. Fölállt.

- Óh, egyetlen glóriás perce bünös életemnek, ne tünj el az éjszakába, hadd nyelje szemem sugárodat, hadd igya szomjas lelkem boldogitó emlékedet. Eltünt! a bün piszkos árja összecsap fölöttem. Mi lesz velem? Egy másik tolvajnak legyek a szeretője? Vagy tán e gazemberek rám esnek és megölnek, ha megtudják, hogy a kapitányt én árultam el. E szennyes kezekből kapjam a halált?

Mondhatatlan rémület fogta el. Futni, rohanni akart, el e helyről, el a halálba, egy névtelen hüvös sirba, melylyel a Duna hullámai kinálkoznak.

A mellékajtó e pillanatban nyikorgott s kinyilt. A vak ember lépett be rajta.

- Te vagy? Cédulás azt mondta, hogy talán szivesen veszed, ha egy kicsit zongorázok.

A vak a zongorához tapogatózott, fölnyitotta s játszani kezdett. Először lágy akkordokat csalt ki a hangszerből. Kata odavitte székét s a vak mellé ült. Fejét féloldalra hajtotta s ugy hallgatta a hurok édes rezgését. Elábrándozott, hirtelen fölugrott s megragadta a vak kezeit.

A vak feléje forditotta világtalan tekintetét, arcán mosoly jelent meg s kérdé:

- Én a világot sötétnek tartom. De ez a sötét világ nagyon jó. Kicsi korom óta gyámolit, táplál, tanit s most is kenyeret ád, hogy ne éhezzem.

- Boldog nyomorék! Te nem ismered azt a sötétséget, melybe ez a mi verőfényes világunk borulni tud. Áldd sorsodat valóságodért, mert megmaradtál rosszak között jónak, szerencsétlenek közt boldognak és elégedettnek.

- Megcsalt a szeretőm, a kapitány, én aztán elárultam s tömlöcbe juttattam őt; ha ezek itt megtudják, tán megölnek.

Kata összekulcsolta kezeit s lassan, szakadozottan, összefüggéstelen mondatokban imádkozni kezdett valami gyermekkori imádságot, mely hiányosan élt emlékezetében. Az a gyermekkori sugár, mely bevilágitotta későbbi életének rémes sivárságát, hevesen ostromolta őt, hogy vesse el magától ezt az életet. Megragadta a vak ember kezét és fülébe sugta:

- Jó ember, te szánsz engemet. Ha jót akarsz velem cselekedni, ölj meg. Ölj meg s maradj itt mellettem; te romlatlan, igaz ember vagy, legalább egy becsületes ember fogja be szempilláimat s utolsó sóhajtásom nem keveredik el szennyes lélekzetek közt.

A vak ember egész testében reszketett, föl-fölemelkedett székéről, meg leesett s kebléből nehéz sóhajtások törtek föl.

- Mit beszélsz nekem? - tört ki végre - elárultad a kapitányt? Itt zenebona, gyilkolás lesz? Én félek, vezessetek haza.

- Vak ember! Egy erszény és egy pisztoly fekszik előtted. Ebben az erszényben van a te gazdagságod s ebben a pisztolyban van az én halálom. Tied az erszény, ha rám uszitod a halált. Fogd a pisztolyt, szegezd magad elé és lőjj. Ne aggódjál, szivemet fogja találni, oda tartom eléje. Aztán dobd el a pisztolyt s kiálts segitségért. Siess.

Amint a vak ember a pisztolynak a zongorára esését hallotta, ujra reszketni kezdett.

- Óh, asszonyom, - mondá siránkozó hangon, - hogy kivánhatod, hogy vak ember fogja kézen és vezesse a halált?

- Gyáva nyomorék, hát fogd be a füledet, hogy meg ne ijedj a durranástól. Eh, bátorság!

Kata elvette a pisztolyt a vaktól s háralökte őt. Ez előre nyujtott kézzel támolyogni kezdett és kinos hangon segitségért orditott.

Az orditásra megjelent Cédulás, aki szó nélkül Katára vetette magát s kicsavarta kezéből a pisztolyt. Kata izmai mint a dühös párducéi vonaglottak, amint küzdött Cédulással. Mikor a pisztoly Cédulásnál volt, szájához tette a végit s füttyentett rajta. Abban a percben megjelent mögötte Proticsán.

Proticsán a rendőrségtől megszabadulván, egész nap rejtve tartotta magát s csak estefelé mert a "Vörös lobogó"-hoz közeledni, mert azt hitte, hogy a rendőrség azt is megszállva tartja. Toport és Kuvikot fölkereste s ezekkel óvatosan behatolt a kocsmába, hol Cédulást találták, aki jelentette, hogy itt nincs semmi baj s referált Katáról. Ekkor orditott a vak segitségért s a félig kinyitott ajtón át látták a cinkosok Katát a pisztolylyal. - "Füleld le" - sugta Proticsán Cédulásnak s belökte őt a szobába. A hivó füttyre aztán ők, a többiek is behatoltak. Kata ugy nézett Proticsánra, mint egy babonás ember nézhet valami kisértetre. Aztán hirtelen öröm fogta el.

- Itt vagy, itt vagy, ujra az enyém leszel? - s mind a két karját kitárta, mintegy hivta őt forró, szerelmes ölelésre. De Proticsán nem mozdult.

- Csertán Kata, te engem elárultál. De árulásod nem fog rajtam, ime, ujra szabad vagyok, szabad vagyok s eljöttem, hogy boszut álljak rajtad.

- Megölni? Óh dehogy, kár lenne, ha e bájakban már csak a föld férgei duskálhatnának. Van itt még különb pályázó is. Kuvik éppen most vallotta be nekem, hogy már régen eped utánad s meghal, ha te egyetlen tubicája nem léssz. No, Kuvik, tied lesz Kata, én vagyok az örömapa, még ma megtartjuk a lakodalmat. A nászéj idelent lesz a pincében; ott fog lakni az ifju pár. Kuvik, öleld meg a szép menyasszonyt.

Kuvik rekedt hörgéssel közeledett s csókra csucsoritotta utálatos ajkait. Kata rémült sikoltásba tört ki, mikor ezt az alakot előtte megállni látta. Mellbelökte Kuvikot, aki majdnem elvágta magát a padlón. Aztán elfödte arcát.

- Kicsit makrancos, no, de majd megszelidül. Kötözzétek meg, - parancsolá Proticsán.

A banditák rá vetették magukat s Kata ugy meg volt kötözve, hogy mozdulni sem tudott.

A vékony kötél bevágódott husába, de ő nem jajgatott. Mély megvetéssel tekintett végig a banditákon.

- Gyáva gazok! Négyen egy asszony ellen. Igaz, elárultalak Proticsán, de azért, mert előbb te árultad el szerelmemet. Megcsaltál, kijátszottál, boszut akartam állani.

- De nem sikerült, szép kapitányné, mert én erős és hatalmas vagyok. Kiszabadultam a kelepcéből, melybe te juttattál s most nem kerülöd ki boszumat. Hát a cinkosod hol van, aki kieresztett?

Nagy robajjal Doboz jelent meg a teremben. Arca ki volt vörösödve s lélekzete ugy el volt fulladva, hogy alig tudott szóhoz jutni.

- Dehogy; a Grossmann-gyártól jövök futvást. A gyár ég, a gyárost a lángok közé akarták dobni, csak a katonaság tudta megmenteni. A lázadás kiütött. Gyorsan föl, a Kerepesi-utra, a boltokba.

- Halljátok ezt a szép muzsikát? Ez pusztitja a jó bolondokat, a kik a veszedelemhez közel dugják az orrukat. Hadd hulljanak, mi majd csak hátulról, biztos helyről fogjuk igazgatni őket.

- Ott leszünk nemsokára. De előbb még egyéb dolgunk van, abban kell segitségemre lennetek. Föl, fiuk, elrabolni az uj kapitánynét. Ha jól segitségemre lesztek, tietek a 2000 forint, amit Cédulás kasszájában a csizmák rejtegetnek.

Proticsán, Kuvik fölragadták a félig alélt lányt s a kasszában levő sülyedő lejárón lementek. Ott kilökték Katát s ők azonnal visszatértek.

Ez a kis expedició mégis eltartott öt percig. Mikor fölértek, Cédulás elkiáltá magát:

- Gyorsan, gyorsan! A többiek már elmentek s a József-utcában megvárnak. A házba elől katonaság nyomult. Azt hittem már, hogy lent szorultok a pincében. Én itt maradok.

Proticsán két ugrással a Wertheimnál termett, kinyitotta, Badár csizmáit kiragadta e azzal eltünt egy hátulsó ajtón. Cédulás kissé görbe szemmel nézte a müveletet. Kuvik utána Proticsánnak. Egy éles kiáltás hallatszott be onnan kivülről, rá egy hatalmas ütés, erre jajkiáltás s néhány puskalövés, végül egy vérfagylaló orditás. A hátulsó ajtó kitárult s betántorgott rajta Kuvik, orrán, száján bugyogott a vér.

A rémült Cédulás megragadta, hogy majd a pincelejáratba cipeli s leereszti. Kuvik keserves orditásba tört ki:

Cédulás maga ugrott a sülyesztőbe s eltünt. Nem érezte többé magát biztonságban. Alig ereszkedett le, Badár Peti jött be a hátulsó ajtón, kékre dagadt képpel, mögötte Ponek és egész csomó rendőr. Ponek odatérdelt a vérben fetrengő alak mellé.

Négy rendőr lámpással leereszkedett s egypár perc mulva fölhozta Cédulást megkötözve s Katát föloldozva. Ezalatt Peti biztositotta Poneket, hogy jó nyomon járnak, mert Kuvik is azok közt volt, akik őt Kőbányán elrabolták.

Már éppen hivatalos hangon ki akarta adni ellene az elfogatási parancsot, mikor a rendőrök jelentették, hogy összekötözve találták s igy valószinüleg ő is áldozat. Katának szabadságával minden ereje visszatért. Amint a terembe értek, azonnal a vérben fetrengő alakhoz rohant, azt hitte Proticsán. Mikor látta, hogy nem az, fölugrott s igy szólt Ponekhez:

- S engem ugy vágott fejbe egy pár csizmával, hogy azt hittem elájulok, - nyögte a szegény Peti, dagadt, véres vonalakkal át- meg átfutott arcát tapogatva.

- Uram! én kezükbe adom ujra Proticsánt, csak kövessenek engem. Most meg nem menekül a nyomorult.

Ponek három emberre bizta Cédulás bekisérését, négyen Kuvikot szállitották a Rókusba, egy szakasz katona megszállta az egész kocsmaépületet, a rendőrök zöme Ponek és még inkább Katának vezetése alatt Proticsán üldözésére indult. Ezekhez szegődött Peti is.

A menekülő Proticsán Badár Petit találta magával szemben, aki a rendőröket hátulról vezette be a "Vörös lobogó"-ba ott, ahol minap őt is behozták. Peti megragadta a nekifutó alakot, aki erre a kezében tartott szeges, patkós talpu csizmákkal fejbe vágta, aminek nyomait már a megelőző fejezetben ecseteltük. - Ezzel Peti félre volt dobva utjából s ő a macska nesztelen gyorsaságával tette tul magát a keritésen. A Petin tul következő rendőröket a fiu kiáltása fölrázta előnyomulások óvatos lassuságából, de mire a tényálladékkal tisztába jöttek s lövésre igazitották a fegyvert, Proticsán már kiért a lővonalból s a megfontolt golyók a lassubb és öregebb Kuvikot érték. A keritésen tul vette Proticsán az első lélekzetet. Ime, tehát hamar rájöttek az ő szökésére, aztán a Kata által kiszabaditott Badár Peti is bizonyosan a rendőrségre ment s elbeszélte az ő történetét. Igy a "Vörös lobogó" legbelső titka is el van árulva. És ő megint megmenekült! Megállt egy kicsit. Mögötte puffogtak a puskák; Kuvik nem jelent meg, de orditása megrázta Proticsánt. A golyó, melyet Kuvik fölfogott, bizonyosan neki volt szánva. "Ugy látszik, agyonlőtték a fickót, - mondá magában Proticsán, - csak Cédulás tartsa magát s rá ne jőjjenek a pincéinkre."

Proticsán nem éppen megilletődött hangon mondta el ezt a rövid halotti beszédet a halál országába átevezett cinkostárs fölött, bár a hideg egy kicsit megborzongatta arra a gondolatra, hogy a halál mellette suhant el. Az éj sokféle hangon beszélt s hirdette, hogy mit rejt a sötétség. Proticsán nem figyelt rá, csak rohant előre. A József-utca sarkán megtalálta Toport és Dobozt, akiknek (hogy meg ne ijedjenek) azt hazudta, hogy Kuvikot Kata őrizetére a pincében hagyta, mert nem bizik Cédulásban. Eközben a két csizmának a szárát késsel elvágta, az egyiknek a fejét maga dugta kabátja alá, a másikat Topornak adta. Eközben a Borju-tér felé haladtak. Terve volt Veronkát bárhogy is elrabolni s Topornak vagy Doboznak a lakására szállitani.

Topor és Doboz alig tudtak nyomában haladni, ugy rohant Proticsán. A Borju-térre értek. Annak közepén állott a kivilágitott szinház, melyben éppen folyt a "Petőfi" tegnapról elmaradt premiérje. Proticsán az ismert kétemeletes ház felé futott, s cimboráit a kapu előtt hagyva, ő besuhant, hogy tájékozza magát. A házmesteri lakás kis szobájának ablaka világos volt, ahhoz lopózott. Átlátszó, ritkás tarlatán függöny boritotta az ablakot, látta Verát az ágyban feküdni, édesanyja mellette ült egy széken és kötögetett. Proticsán megzörgette az ablakot. Kortyné föltekintett, aztán fölkelt s odamenvén, kikukucskált, de nem látott senkit. Erre az ajtóhoz tipegett s ott kérdezte meg, hogy ki az? - "Vendel", - suttogá Proticsán. - Az ajtó kinyilt. Proticsán belépett, s Kortyné azt kérdezte tőle, hogy vége van-e már a szinháznak? De jóformán végére se ért a mondatnak, elkábult, s halk nyöszörgéssel végigesett a téglán. Proticsán terve készen volt, amint az anyát és leányát magukban látta s a tervnek Kortynéra vonatkozó része már sikerült is, amint az asszony kloroformmal elkábitva, a földre zuhant. E percben éles sikoltás ütötte meg Proticsán fülét, amint lázas lihegéssel Vera felé rohant. A lány, a betegek sajátságos finom érzésével, megsejtette, hogy veszedelem közelit, s "anyám, anyám, Gábor" kiáltással kiugrott az ágyból s becsukta a kis szoba ajtaját. Egy utja maradt: csak az ablakon keresztül lehetett Verához behatolni. Kifutott a kapuhoz, hogy Dobozt segitségül hivja. - "Kapitány, siess, lárma, kiabálás, puskaropogás közeledik erre," - sürgette nyugtalanul Topor. - "Ne félj, itt a házban biztosságban vagyunk. Csak vigyázz kifelé!" - Doboz tolvajügyességgel hamar és nesztelenül kitörte az ablaküveget s azzal visszatért a kapuhoz. Proticsán remegő kezekkel nyult be, hogy az ablakreteszeket félretolja s bemehessen, Vera bent térdreesett s hangosan imádkozta: "Mi atyánk ki vagy a mennyekben..." Mikor Doboz az udvar közepéig haladt, egyszerre csak Topor nagyot füttyent a kapu alatt, valamit kiált Doboz felé s szélsebesen kifut az utcára. Doboz Proticsán felé fordul s elorditja magát: "Kapitány! Csertán Kata jön!" Ezzel ő is kinyargal az utcára.

"De szabadits meg a gonosztól..." hangzott bent Vera imádsága. Proticsán féllába már az ablakfélfán volt, Doboz kiáltására egyszerre elrugta magát az ablakfaltól s egy ugrással az udvar közepén termett. Igen kitünően ismerte a helyszini viszonyokat az egész házban. A kétemeletes háznak földszintje is igen magas volt s annak folyosójára is garádics vezetett föl. A házban nagy csönd volt, a lakók mintha mind elbujtak volna féltükben a lázas éjszakától, mely félrebeszélt. Proticsán fölszaladt a földszinti folyosóra s annak egyik ajtaján becsöngetett. Éppen ekkor dördült egy lövés a ház előtt s rá a kapu alá berohanó emberek lépteinek sürű kopogása hallatszott. Az ajtó nyilt s Proticsán bent volt a konyhában.

A lakás, melynek konyhájában Proticsánt e pillanatban látjuk, egy szegény özvegyasszonyé volt, ki két utcai szobát bérelt s a kétablakost diákoknak adta ki albérletbe. Proticsán onnan ismerte őt, hogy egyszer alkudott vele a szobára, Doboz számára akarván kibérelni azt, hogyha szüksége lenne rá, közelében legyen.

A cseléd, aki beeresztette, fiatal falusi lány volt, aki szintén ismerte őt s nem ütközött meg a látogatáson.

- Nem is sejti, miért jövök? - kezdé Proticsán. - Nem rég jöttem haza s képzelje, mit hallottam a Rókusban, ahol egy barátomnál voltam, Badárnál, hisz tudja az esetét? Azt hallottam, hogy lakóját, Kapás Miklóst, meglőtték s most a kórházban fekszik.

Proticsán vizsga szemekkel méregette az ablakot, melynek táblái be voltak csukva, s vánkosokkal torlaszolva, hogy, mint az özvegy mondá, a puskagolyók be ne hatolhassanak.

- Aztán meg szeretném megtudni, hogy micsoda lárma, lövöldözés volt az imént itt a ház előtt? - folytatta Proticsán.

Az udvarban zaj hangzott föl. Egy női hang rekedt rikácsolása kihallatszott belőle.

- Mindjárt visszajövök, - mormogá Proticsán s a szomszéd szobában termett. Az ablakot kinyitni, kihajolni s a helyzetet szemügyre venni egy pillanat müve volt. A betett kapu előtt két rendőr állt. Proticsán szerencsétlenségére a köd nem volt elég sürü s a két rendőr elláthatott az ablakig. A konyhában léptek zaja s Kata rikácsolása hallatszott. Nem habozhatott. Kivetette magát az ablakon s futásnak eredt. Alig haladt tizenöt lépésre, Kata jelent meg a nyitott ablakon s átható hangon kiáltotta: "Fogjátok meg!" A két rendőr a levegőbe lőtt egypárszor és jelzősipját fujta, azután utána eredt. A ritkás ködből mindenünnen rendőralakok merültek föl; egy nyögő alakot ugrott át a futó. Ez Doboz volt, aki nem tudott idejében menekülni, s futásában megállitotta Kata revolvergolyója, mely lábát furta át. Azután átugrott egy mély árkot, mert a Borju-téren éppen a vizvezetéket csinálták, de ekkor már annyira megszoritották, hogy csak a szinházépület felé futhatott. Pár pillanat s az épület elnyelte a futót.

A szinházba futó Proticsán egy páholyfolyosón találta magát, ahol egy lélek sem volt. A jegyszedők maguk is bent ültek a páholyokban, mert Tátrai minden reklámja dacára csak gyér számu közönség volt jelen a zavargós est miatt. Proticsán lábujjhegyen végighaladt a folyosón, s a legutolsó páholyba belépett, hogy annak sötét hátteréből végigtekintsen a szinházban. Ekkor jelent meg a földszinten, leghátul Kata. Proticsán megrettenve rögtön otthagyta a páholyt, s ujra a folyosón volt. A görbülő folyosó végéről egy férfihang kiáltotta: "Álljatok el minden kijárást! Nem menekülhet." A folyosónak azon a végén, ahol Proticsán állt, egy kis ajtó volt, ezzel a fölirással: "Idegeneknek tilos a bemenet." Idegeneknek igen, de menekülőknek nem, - gondolá a bandita s benyitott. Ez az ajtó a szinpadra vezetett, hol éppen a segesvári csata előestéje uralkodott, ami a gázlángok lesrófolásával, s igy meglehetős sötétséggel jár. Proticsán egy kulissza mögé huzódva lesett. A kulissza tulsó oldalán állt Tátrai és Ponek. Az igazgató megrémült, mikor Ponek jelentette neki, hogy egy hirhedt gonosztevő rejtőzik szinházában, s azt most el akarják fogni.

- Könyörgöm, ne még, csak a fölvonás után, akkor öt percnyi szünet lesz.

- Nem, ez csak változás, ezután jön még a segesvári csata, de alig tart pár percig s azzal vége a második fölvonásnak.

Még mindig sötét volt. Egy muszka katona sietett el Proticsán mellett, hosszu lándzsával, magas süvegben, lelógó fürtökkel s egész testét betakaró köpönyegben. A muszka megállt.

- Mindjárt fölmegyek, - ezzel az ember ledobálta magáról muszka kosztümjét, miközben mormogá: "Nem tom, hogy az igazgató minek öltözteti föl a dekorátorokat is, mikor olyan kevesen vagyunk."

A sisak, a lándzsa s a többi muszkaság kopogva, suhogva hullt Proticsán lábai felé, aki megvárta, hogy a megmuszkátalanitott dekorátor eltávozzék és sebtében magára öltötte a kosztümöt, a saját felső és alsó kabátját előbb ledobván. Az öklelő bajuszt a fülére akasztotta, a fürtöket fejébe nyomta, lehetőleg előrehuzta, a sisakkal leszoritotta s a lebernyegbe bele bujt; ideje volt: a függöny legördült, a szinpad egyszerre megvilágosodott s Tátrai kezdé a muszka katonákat a segesvári csatára fölállitani.

Proticsánt is megfogta s bele nyomta a sorba. Ez köröskörül nézett, az álruhában valamivel biztosabbnak érezte magát, s csak azt leste, hogy merre osonhatna ki a szinpadról. A zenekar játszani kezdett, a függöny fölgördült, s a gyalog kozákok hurráh-kiáltással a szinpadra rohantak. Proticsán szeretett volna hátra maradni, de a két kulissza szük közén keresztül rohanók magukkal sodorták. A kozákok elkezdtek össze-vissza ugrálni s orditozni.

- Előre, honvédek! - kiáltá egy érces hang a szinfalak mögött, melynek hallatára Proticsán összerendült. Ez a hang Badár Gáboré volt. Hát itt van ez az átkozott fickó? Verejtékcsöppek jelentek meg a menekülő homlokán. Itt kell hagynia a szinpadot, mert különben vége van. Az ellenkező irányba fordult, mint a honnan a hang jött. Az egyik kulisszánál állt Ponek, a másiknál Tátrai. Ő Tátrai felé rohant. Ez egyre a kozákokra kiabált, dirigálván őket. Csak mikor már mellette rohant a kozák, akkor vette észre.

- Hohó, atyafi, még nem szaladtok ám, - ezzel belekapaszkodott Proticsánba s az a futás erejénél fogva visszapöndörült, ugy, hogy ujra ő állt a szinpad felé. Ekkor Tátrai belökte a szinpadra, hol egy hórihorgas kozák azonnal megkapta s ugrálni kezdett vele; mert ugy történt a Borju-téren a segesvári csata, hogy Bem dőzsölés közben verte szét a kozákcsapatokat. A dőzsölést az ugrálás jelentette.

- Előre, honvédek! - kiáltá ujra Gábor s kivont karddal berohant, mig a szinfalak mögött egypár puska puffogott. Nagy zürzavar támadt, honvédek és kozákok dulakodtak és orditoztak. Az agyonhajszolt, megszoritott, lázban égő, a menekülés tünő reményébe görcsösen kapaszkodó s az elfogatás sokszoros veszedelmétől rettegő Proticsán egyszerre csak vadállati dühvel fordult neki Gábornak. A rekedt bőgésre, mely nagyon kiritt a szinpadias kiabálásokból, Gábor ösztönszerüleg kardját forditotta a különös alak ellen, de már későn volt, mert annak lándzsája lezuhant fejére. A puha, könnyü fanyél szilánkokra tört, mire Proticsán eldobta a kezében maradt végét s Gábort torkon ragadta.

- Te vagy, nyomorult? - hörögte Gábor s térdével és ökleivel rugta el magától veszedelmes ellenségét.

- Ott van, fogjátok meg, gyilkos, megöli, - sikoltá egy női hang s a közönség egy fekete női alakot vett észre, mely egy földszinti zártszéken állva sikoltozott s karjaival hadonázott.

Kata volt. Csak ő vette észre, hogy a szinpadon valódi küzdelem is folyik, csak ő látta Proticsán és Badár szilaj harcát, a komédiának közepette.

A hang összerezzentette Proticsánt s szoritó ujjai meglazultak Badár Gábor nyaka körül. Egy pillanatra meglapult, mint az ugrani készülő párduc. Gábor villámgyorsan fölkapta mellette heverő kardját s szurt egyet vele. Proticsán orditott egyet s kirohant, ami nem tünt föl, mert programszerüleg épen ekkor kellett menekülni a kozákoknak.

A függöny legördült s Gábor elkékülve, lihegve dőlt a gratulálni elősiető Tátrai vállaira s vizet kért. Tátrai csak ekkor látta, hogy Gábor olyan, mintha csakugyan az igazi segesvári csatából érkeznék. Hanem azért gratulált neki a tabló kitünő vezetéseért. Gábor csak lassan tért magához, fölemelte piszkos, rozsdás kardját, megnézte, aztán megmutatta Tátrainak a hegyét és suttogá: "Vér!" Tátrai rögtön odahivta Poneket, kinek Gábor elbeszélte az esetet. E közben a rendőrök már a szinpadot kutatták a zsinórpadlás tetejéről a sülyesztő fenékig s első sorban a kozákokat nézték sorra. Kata is bejött a szinpadra s lázas türelmetlenséggel leste a kutatás eredményét.

... Proticsán pedig a futó kozákok csoportjával kirohant a szinpadról, s a fagarádicson le a hátsó ajtóhoz. Ez egy vasrácsos ajtó volt, s tul rajta egy rendőr fehér forgóját lehetett látni. Más senki a kijárónál, a házmester család is a premiéren volt.

- Tessék hamar feljönni a szinpadra, valami gazembert akarnak elfogni, valami Proticsánt, de kevés hozzá a biztos ur.

- Mégis jó ándungom volt, - felelt nyugodtan a rendőr, - már az imént föl akartam menni, mikor az a nagy lövöldözés volt. Ugy-e, ő lövöldözött, revolverpuskából.

- Nem köll félni. De ugyan szinész ur, maradjon itt egy kicsint az ajtónál, egy lélek sincs itt.

A biztos lassan fölkocogott a lépcsőn. Proticsán hirtelen ledobálta a kosztümdarabokat, ingén, mellénye alján forró vér piroslott.

Kinyitotta az ajtót, kiment. Hamar a jobbról, balról levő sarokhoz futott s szétnézett. Minden kijárónál rendőr. Visszakapta a fejét. Csak egyenes irányban futhatott, amerre az a falrész, melybe a hátsó ajtó nyilt, fedezte őt. Hová futhat erre? Erőltette látását, az idő sürgette, sebe égette. Valami kis pálinkamérés zöld lámpása fénylett eléje. Elindult feléje. Valami sötétes alacsony tömeg volt a kávéméréstől pár lépésnyire. Megismerte: rókusi beteg- és holttesthordozó, zöld lepedővel beboritott kosár. Ezek az emberek Dobozért küldettek ki a Borju-térre s most bizonyosan egy kvaterkával erősitik magukat a további fáradalmak ellen! Ez jutott eszébe Proticsánnak. Fölemelte a zöld lepedőt. Egy alak nyögött halkan a kosárban.

- Nekem nem kapitányom többet. Az ő ostobasága miatt szenvedek. Lány miatt estem áldozatul. Vigye el az ördög.

- Hallgass, Doboz. Én is meg vagyok sebesülve s üldöznek. De mind a ketten megszabadulhatunk, ha átengeded nekem a helyet itt a kosárban.

- Pár lépésre van egy gödör, azt is a vizvezetékesek csinálták. Odamégy.

- Nem köll. Hogy megfagyjak? Eredj a pokolba, én megyek az ispotályba. Engem bajba kevertél, most segits magad magadon.

S nehezeket nyögött beszéd közben. Proticsán türelmét veszitve lehajolt, hirtelen Doboz szájába tömte zsebkendőjét, azután nagy erejének maradékával fölragadta, egy közeli gödörhöz cipelte, melyet a vizvezetéki munkások csináltak, kik a tért több helyen fölásták s bedobta. A bandita elfojtott orditással hullott a gödörbe s a fájdalom megfosztotta eszméletétől.

Proticsán reszketve állott meg a gödör szélén s ő is majdnem belezuhant abba, Doboz után. Erejéből már az utolsó morzsákat fogyasztotta. Tántorogva, bukdácsolva indult vissza a kosár felé, két kezét zsebére szoritotta, mely pokoli fájdalommal égette. Látása homályosult, a gázlángok ugráltak előtte. Száját tátongatta, mintha minél több levegőt akarna beszivni tüdejébe. A kosárhoz érve, ugyszólván beléje esett s hörögve végignyujtózott benne.

Ideje volt. A pálinkamérés ajtaja kinyilt s a két rókusi szolga kijött. Az egyik föllebbentette a zöld lepedőt s mikor meglátta alatta a véres tömeget, megnyugodva mondá: "Mehetünk!" Ezzel fölemelték Proticsánt s lassu léptekkel tova haladván, csakhamar eltüntek nyöszörgő terhükkel egy szomszéd utcában. Proticsán, ki nem veszitette el eszméletét, amennyire fájdalmai engedték, éberen figyelt a kosár körül történő dolgokra.

A hidegvérü biztos ur, aki a szinház hátulsó ajtajánál állt őrt, ezalatt fölment a szinpadra, s nem látván sehol Poneket, akinél jelentkezzék, megállt szépen egy kulissza mellett, várván, hogy majd kihivják, ha szükség lesz rá. A kutatás folyt. Ponek személyesen átnézett minden zeg-zugot, s végre csüggedten jött föl a szinpadra; ekkor lépett hozzá a biztos ur jelenteni, hogy őt is fölhivták a kaputól, hogy segitsen elfogni a tettest. Hát hol van, mert ő elfogja.

A biztos ur, amennyire tőle telhetett, leirta a fantasztikus kozák kosztümöt.

Kata, Ponek s a rendőrök a hátsó kapun át kisiettek. Azonnal jajgatás ütötte meg fülüket. Az időközben magához tért Doboz siránkozott a vizvezetéki gödörben. Az üldözők azonnal kiemelték onnan a nyomorultat.

- Vizet, jeget, - bőgött a tört lábu gazember s négykézláb mászva ide-oda, a fagyos havat kezdte harapdálni.

Az egyik rendőr megsajnálta, összesöpört egy marék puha havat s a szájába gyömöszölte.

- Hacsak utközben el nem szökik, - mondá Ponek, kit a ma esti hajsza már pesszimistává tett. Pedig sajnálta volna, ha annyi fáradtság teljesen kárba veszett s a hirhedt gazember elmenekült volna.

Dobozt egy rendőr fölügyelete alatt a szinházi házmesterhez tették, s valamennyien a többiek a Rókus felé indulának.

... Proticsán ezalatt kinyult a kosár egy szakadékán s fölmarkolt hóval tömte a mellén levő sebet, ami neki enyhülést szerzett. Legalább azt hitte; de amint fölülni próbált, érezte, hogy minden tagja fáj, s oly merev, mintha megfagyott volna. Visszahullott a kosár fenekére, mely himbálva vitte őt. A haramiát rémület fogta el. Csellel, ügyességgel, erővel kivágta magát a hinárból s most kell hajótörést szenvednie, mikor csak egy ugrás kellene s ő szabad volna. Két jámbor szolga egy halottas kosárban viszi őt kérlelhetetlenül végzete elé s ő nem tehet semmit ellene. Egyszerre csak a kosár megállt, az előlmenő elkiáltotta magát "Kaput!" Egy kapu kinyilt, meg becsapódott utána: a Rókusban voltak. A folyosó enyhébb levegője folyta körül arcát. Vége volt: a becsületes emberek közé jutott, ami reá nézve a börtönt jelentette. Elveszitette eszméletét.

Az eszméletlenség álomba ment át s ez az álom sokáig időzött Proticsánnál, ment ez testben-lélekben össze volt törve. Mikor szemeit fölnyitotta, már nappal volt. Ágya lábánál ült Csertán Kata, ágya fejénél állt egy rendőr. Proticsán elfödte szemeit: egyik sem volt kellemes látvány rá nézve. A társadalom, mely ellen annyit vétett s a szerelem, melyet megcsalt, vigyáztak rá.

- Bucsuzni? Minek? Ha te nem üldöztél volna, soha el nem fogtak volna. Eredj innen. Utállak. Balsorsom hozott össze veled.

Kata nem felelt, csak szomoruan nézett az emberre, aki egykor bálványa, sőt egész életének egyetlen szerelme volt.

- Takarodjál. A rám váró tömlöc éjjelére esküszöm, hogy ha kiszabadulok, kegyetlen boszut fogok rajtad állani.

Ezzel a fal felé fordult. Kata fölkelt és csöndesen kisuhant. Pár perc mulva belépett egy fiatalember, az orvos. Megvizsgálta Proticsán sebét, a fejét csóválta s kijelenté, hogy ha a karján volna a seb, akkor még nem volna későn az operáció.

Az ágy fejénél levő biztos ur az orvos egy intésére az ajtóhoz sietett, oda hitt egy másik rendőrt, ezzel sugdosott s az odahivott rendőr azonnal eltünt.

- Be furcsa. Akár csak egy siralomházban levő szegény bünös. Kérek hát egy jó ebédet.

Az orvos eltávozott. Proticsán azon gondolkozott, hogyan jut ő ilyen kitünő bánásmódhoz.

Proticsán fölült az ágyban. Kata hangja, melyen bucsuért esengett, egyszerre fülébe csendült, az orvos fejcsóválása is egyszerre eszébe jutott.

- Meg van mérgezve a vére. Azt mondta az orvos. Régi, szennyes karddal szurták meg.

- Az orvos hazudik. Én nem halok meg. Élni fogok. Mit beszél itt nekem halálról?

Proticsán fetrengett az ágyban, körmével szaggatta paplanját s fogaival marcangolta vánkosát. Vonásai elváltoztak, szeme vérbe borult, zokogásszerü hangok törtek föl kebléből. Félt a haláltól. Kalandos életében sohasem jutott eszébe, hogy egykor ő is szemtől szembe fog állani e rettenetes pillanattal. A sietve érkező Ponek nem volt képes őt kihallgatni. Nem felelt a hozzá intézett kérdésekre, nem hallott semmit, nem látott senkit, hol tompult fásultságba esett, hol hangosan sirt... Másnap reggel meg volt halva s halálküzdelme alatt egyszer sem eszmélt föl egy női kéz simogatására, mely homloka, arca és kezei fölött végig-végig suhant. Kata ült mellette egész éjjel.

Reggeledett. Az óriási, komor épületben, a szenvedők e szomoru hajlékában még semmi zaj. A sötétség még erősebb volt a világosságnál, s csak a toronyóra ütése hirdette, hogy közeledik uralmának vége. A harmadik emeletről egy nyiló ablak halk nesze szállt alá a sötét, néma és néptelen udvarra. A gyönge neszt egy hangos zuhanás követte, azután vergődés s néhány elhaló sóhaj. Ujra csönd. Valamelyik fölriadt ápolónő zajosan nyitott utána ablakot s kidugta a fejét; de a sötétség a szeme közé ásitott, s megfosztotta őt kiváncsisága kielégitésétől. A sötétség lassan meghalt. A világosság megszületett. Az udvarban megjelentek a hulladékra járó verebek, s vidám csicsergéssel ugráltak egy vérbefagyott holttesten, mely ott hevert a kövezeten. Ez a holttest a Csertán Katáé volt.

Ezen a reggelen, valamivel később egy levélhordó lépett be a már többször emlitett borju-téri kétemeletes házba, Badár Gábornak egy levelet vitt, mely, noha egy félig beirt levélpapiroson kivül semmi sem volt benne, Gábornak kétezer forintot ért. A levél özvegy Badárnétól jött Kocsárdról, s a következőket tartalmazta:

Persze, hogy ennek nagyon megörültek a Badár fiuk, a Korty pár, de meg Csobot is. Csak Peti sajnálta a husz forintot, amelylyel Topor szerencsésen elment.

S ezzel véget ér elbeszélésem. A tavasz meghozta virágaival a teljes boldogságot Gábor és Veronka számára. Róluk tehát elhallgathatok immár. A ködben, az éjszakában nem hagytam el őket, a napsugaras világban már nincs szükségük rám.

* A hetvenes években a párisi kommün forradalmának a hatása alatt ált a munkásnép egy része, s a vörös Internacionálét egészen másképp értelmezte, mint ma a szocializmus szervezetében. Budapest, 1885. (A szerző.)