EGYETEMES NEVELÉSTÖRTÉNET
Új pedagógiai törekvések
a 19-20. század fordulóján


      A 19. század végére a továbbfejlesztett herbartiánus pedagógia ellen erőteljes támadások indultak. A különböző filozófiákból kiinduló és a századvég természettudományos eredményeire építő pedagógiai reformerek új, a gyermek szabadságára és érdeklődésére építő iskolákat kívántak létrehozni, ahol az ismeretszerzés fő formája a gyermeki cselekvés. Több alapelvet emelhetünk ki a különböző irányzatok közül, melyeket többé-kevésbé valamennyi reformiskolában szem előtt tartottak. A nevelésnek eszerint szoros kapcsolatban kell állnia az élettel, az iskolán kívüli világgal, az ismeretszerzést nem szabad az iskolai falai közé bezárni. A tantermeknek élő „laboratóriumoknak”, vagyis különböző tevékenységekre alkalmas színtereknek kell lenniük, ahol a gyerekek kipróbálhatják és fejleszthetik képességeiket. A reformpedagógiák képviselői arra fektették a hangsúlyt, hogy meg kell tanítani a gyermekeket gondolkodni, kritikus látásmódra kell szoktatni ahelyett, hogy kötelező feladatok elvégzésére kárhoztatnák. Elismerték a gyermekek között lévő intellektuális különbségeket, és ennek köszönhetően lehetővé vált az egyéni haladási ütemek kidolgozása. A pedagógusoknak lehetőségük nyílott különböző gyermek-megfigyelési módszerek elsajátítására, akár az egyre szaporodó tanítóképzőkben, akár a pedagógiai társaságok keretein belül. E néhány gondolatból is kiolvasható, hogy a reformpedagógiák képviselői számos gondolatot múltbéli elődeiktől merítettek. Szókratész, Quintilianus, Vives vagy Montaigne gondolatai éppúgy megtalálhatók írásaikban, mint Fröbel, Pestalozzi, Rousseau törekvései. Az amerikai Dewey szerint a progresszív nevelés atyja honfitársa, Parker volt, aki a Massachusetts-beli Quincyben lévő iskolájában bevezette Fröbel óvodai nevelésre kidolgozott alapelveit. A gyerekek festettek, rajzoltak, zenéltek Parker iskolájában, a természettudományos tárgyakat az iskolán kívül, a szabadban sajátították el. A memorizálásnak nála – szemben a hagyományos iskolai oktatással – kevés szerepe volt, inkább a közvetlen tapasztalásra és érdeklődésen alapuló ismeretszerzésre épített. Mint több más iskolareformer esetében is, a szülők aggódtak a Parker iskolájába járó gyerekeik miatt, féltek, hogy nem tanulják meg jól az elemi ismereteket sem, ám egy állami vizsgálat ennek ellenkezőjét bizonyította.

      A reformpedagógiák számos irányzatát lehet elkülöníteni, és a kutatók több szakaszról is beszélnek a reformiskolák létezésével kapcsolatosan, melyek közül sok mai világunkban is jelen van (pl.: a Freinet, Montessori, Waldorf rendszerű iskolák, stb.). A századforduló táján két nagy irányzat volt, amelyek igazán termékenyítőleg hatottak a pedagógiai gondolkodásra, az iskolák megújítására. Ez egyik irányzat a pragmatizmus (pragma = gyakorlati cselekvés) volt, amelynek emberideálja a cselekedni tudó, különböző helyzetekben biztonsággal eligazodó, választani tudó ember, akinek sorsa nagyrészt saját tehetségétől, kibontakoztatott képességeitől függ. Az önmagát megvalósító ember („self made man”) amerikai ideálja ma is több pedagógiai irányzat számára cél. James, Parker és Dewey voltak ezen irányzat első képviselői. Dewey a Chicagói Egyetem tanáraként szervezett egy cselekvésre alapozott iskolát a századvégen. „Pedagógiai hitvallásom” című művében foglalta össze a nevelésről vallott gondolatait. Szerinte az iskola maga az élet; az élet, a társadalom és a nevelés folyamata adja meg a nevelés céljait, mert a célrendszer nem lehet normatív. Tagadta azt a hagyományos felfogást, mely szerint az iskolában kész ismereteket kell nyújtani a gyermekeknek. Szerinte az életben ilyenek nem léteznek, az ismeretszerzés készségét kell ezért kialakítani, problébamegoldó képességét erősíteni. Iskolamodellje a világ különböző részeivel kapcsolatban álló iskola volt (otthoni környezet – természeti környezet – üzleti élet és termelés – tudomány). A hagyományos osztályterem helyére Dewey jól felszerelt laboratóriumokat, zenélésre, festésre és egyéb tevékenységekre alkalmas termeket tervezett. A tantervről az volt a véleménye, hogy annak igazodnia kell a gyermek tapasztalataihoz, mert különben életidegenné, formálissá válik.

      A másik nagy reformpedagógiai irányzat a gyermektanulmányi mozgalom volt, melynek képviselői a tudományos megfigyelésen alapuló, pszichofizikai és fiziológiai lélektant állították a gyermekek megismerésének központjába. Amerikai és német kutatók munkáira alapozva megszületett a kísérleti pszichológia. Megsokasodtak a lipcsei egyetemen Wundt által létrehozott laboratóriumhoz hasonló létesítmények, különösen az Egyesült Államokban. A Stanley Hall által vezetett amerikai Clark Egyetem vált a gyermektanulmányi kutatások központjává a századvégre. Egyik tanítványa pedológiának nevezte el az új tudományágat, mely tulajdonképpen nem volt más, mint anatómiai, biológiai, antropológiai, fiziológiai, pszichológiai, etnográfiai, szociológiai és más tudományos ismeretek rendszere, melyeket közös tárgyuk, a gyermek fűzött laza egységbe. Az irányzat különböző képviselőinek, csoportjainak gyermekmegfigyelései során megtalálhatók voltak különböző tesztek, kérdőívek, mérések a vizsgálati módszerek között. Empirikus pedagógiai kutatásokkal, kísérletekkel próbálták meg ellenőrizni a kutatók, hogy egyes taneszközöknek, tanítási módszereknek milyen didaktikai értékei és eredményei vannak. Vizsgálták az iskolai évek alatt lezajló testi és lelki fejlődést, a gyermeki érdeklődés időszakonkénti változásait annak érdekében, hogy pontosabb tanterveket készítsenek.

      A svájci Claparède egyike volt a kísérleti pedagógia, a gyermektanulmány legkiemelkedőbb képviselőinek. Orvos volt, és pszichológiával foglalkozott. A századelőn megjelent könyve „Gyermektanulmány és kísérleti pszichológia” a pedológia egyik alapkönyve. Ebben azt írta:

      „A nevelés problémája két dolgot foglal magában: a tanítani való anyagot, és azt, akit tanítunk – azaz a tantervet és a tanítványt. Eddig a legtöbb gondot a tantervekre és kézikönyvekre fordították. Ideje, hogy kissé már azokkal is foglalkozzunk, akik számára mindezek készülnek. Nem szabad elfelejteni, hogy még egy harmadik tényező is van: maga a nevelő. Hogy a nevelő milyen legyen, az mindig attól függ, mily tulajdonságokat kíván a gyermekkel való bánásmód. Azok a tulajdonságok tehát, melyekkel a nevelőnek bírnia kell, a gyermek pszichológiájából következnek.”

      Claparede kidolgozta a funkcionális nevelés elméletét, amely szerint a gyermek cselekedeteinek megvan a sajátos biológiai jelentésük, funkciójuk az egész élete szempontjából. A gyerekkor funkciója szerinte az utánzással és játékkal való felkészülés a felnőtt életre.

      A 20. század, mely Ellen Key, svéd tanítónő könyvével indult, számos újabb reformpedagógiai irányzat kibontakozását hozta. „A gyermek évszázada” című mű nézetei széles körben visszhangra találtak a világban, annál is inkább, mivel e radikális hangú gondolatfüzérben számos régi nagy pedagógiai elmélkedő filozófiája köszönt vissza. Key jogokat követelt a gyermekeknek, új iskolákat, új típusú nevelői magatartást tartott kívánatosnak, és fennen hirdette Rousseau elvét: az a legjobb nevelés, ha nem nevelünk! A legújabb pszichológiai eredményekre és filozófiai gondolatokra támaszkodva véget akart vetni a „gyermek lélekgyilkolásának”.

      Az Angliában, Cecil Reddie által alapított New School (Új Iskola) nyomán más országokban is egyre inkább kezdtek elterjedni a hagyományos zárt iskolák tradícióival szakító intézmények. Ezekben már teljesen más volt a tanár-diák viszony, mint korábban, a tanárok segítőtársai voltak növendékeiknek. Az önkormányzati munka és az öntevékenységre nevelés felelevenítette és felújította a kora újkori kollégium-típusú iskolák legjobb hagyományait. Az esztétikai-művészeti nevelés is tág teret kapott az új iskolákban, nem kis mértékben építve a századelőn kibontakozó művészetpedagógiai irányzatok gondolataira.

      Az elitképző középiskolák mellett a századelőn találkozhatunk olyan törekvésekkel is, amelyek a kisgyermekkori nevelés módszereinek, színtereinek megreformálására irányultak. Maria Montessori és Ovide Decroly pedagógiája is ebben a szellemben fogant. Montessori, az első olasz orvosnő, „Casa dei Bambini” néven hozta létre első óvodáját Rómában, melynek pedagógiai módszereit a mai napig követik a világ számos pontján. Ő, csakúgy, mint számos kortársa, úgy vélte, hagyni kell szabadon cselekedni a gyermekeket; rendszerének alapelve volt a gyermeki aktivitás és szabadság. Az első elv azt jelenti, hogy a cselekvés elindítója a felnőtt, irányítója a jól megválasztott eszköz (az érzékelés különböző formáit kifejlesztő tanszerek) és tevékenységi tér (gyerekek testméreteihez illő bútorok, stb.). A második pedig azt, hogy minden gyermeki tevékenység megengedett, feltéve, ha nem sérti a többi gyerek önálló tevékenységét.

      Decroly belgiumi iskolájának jelmondata volt az, hogy az iskolának az élet által, az életre kell felkészítenie. A világból tapasztalatok alapján kiválogatott ismereteket 4 érdeklődési központ köré szervezték ebben az iskolában (táplálkozás – védekezés az időjárás viszontagságai ellen – védekezés a veszedelmek és ellenségek ellen – közös munka). A gyerekek az önmagukra vonatkozó ismereteken kívül elsajátíthatták a természeti és társadalmi környezetükre vonatkozó tudnivalókat. Kisgyerekek oktatása során az analitikus és szintetizáló módszer helyett a globalizációs módszert javasolta.