EGYETEMES NEVELÉSTÖRTÉNET
Középkor


      A középkori nevelés tulajdonképpen a keresztény szellemű nevelés korszakát jelenti Európa történetében, melynek azonban görög és római gyökerei is világosan körvonalazhatóak. Éppen ezért nem az 5. századtól datálható a középkori nevelés kezdete, hanem a kereszténység elterjedésétől, államvallássá válásától. Keleten már az i. sz. 2. században is léteztek olyan katechéta iskolák, amelyekben keresztény szellemű nevelés folyt, a vallás alapeszményeinek elsajátítása volt a cél (pl.: az Alexandriai Kelemen, Origenész, Aranyszájú Szent János körül létrejövő csoportosulások). Nyugaton többek között Tertullianus, Jeromos, Augustinus, Benedek, Isidorus emelhetőek ki, mint a keresztény vallás jelentős gondolkodói, a keresztény nevelési eszmények és tartalmak kidolgozói. Európában a 6. századtól kezdve mind több és több férfi és női szerzetesrend alakult, és a szaporodó kolostorok nem csupán a korai feudalizmus gazdasági alapegységei voltak, hanem a magasszintű szellemi tevékenység, a tudományok és az oktatás központjai is. A belső és külső kolostori iskolákban latin nyelven folyt az oktatás, a szerzetesek idejük jelentős részét a Szentírás és egyéb vallásos tárgyú könyvek olvasására fordították. Az európai történelem viharos évszázadaiban a kolostorok jelentették a nyugalmat, a biztonságos élet színterét. A kódexmásolás a szerzetesek és apácák mindennapjaihoz is hozzátartozott, ez az elfoglaltságuk, illetve fordítómunkájuk (héber, arab, görög nyelvről) rendkívülien fontos az ismeretek megőrzése szempontjából. A görög hagyományokon nyugvó, 5. századtól kikristályosodó műveltségi-oktatási tartalmakat „7 szabad művészet” néven emlegették, melynek tárgyai voltak: a trívium tárgyai: grammatika, retorika, dialektika, illetve a kevésbé hangsúlyos quadrívium: aritmetika, geometria, asztronómia és muzsika. A nevelési eszmény a vallásos, Isten felé forduló ember volt, a tudományok megismerése a Szentírás jobb megértését szolgálta.

      A 8-9. századtól kezdve Európa az államok kialakulásának idejét élte. Az államszervezés egybefonódott az egyházszervezéssel. A kialakuló települések templomai mellett létrejöttek a plébániai iskolák, ahol a tehetséges fiúk megismerkedhettek a hit alapjaival, a zsoltárokkal, a liturgia menetével, és valamelyest elsajátíthatták a latin nyelvet. Az államfejlődés igényt támasztott gazdasághoz, hivatalviseléshez értő emberek iránt, és mindez az iskolák számának növekedését vonta maga után. Nem csak a középkori történelemnek, de a neveléstörténetnek is egyik kulcspontja az európai városfejlődés, valamint az Itálián és az Ibériai-félszigeten át Európába került görög és arab (nyelvű) munkák. Számos görög és keleti munka a 10-12. században került európai gondolkodók kezébe, és jelentős lökést adott a tudományok és iskolák fejlődéséhez. A városokban felépített katedrálisok mellett a 10. századtól kezdve megjelentek a székesegyházi iskolák, és a 12. században már létezett Európa jelentősebb városaiban egy olyan értelmiségi réteg, amely csakis tanulással és/vagy tanítással foglalkozott. Abélard mester, a „dialektika lovagja”, a neves párizsi tanár a 12. század kiemelkedő alakja. Százada az európai egyetemek megjelenésének is ideje, a 12-13. század fordulóján jött létre Párizs, Bologna, Salerno, Salamanca, Oxford és Cambridge egyeteme, s hamarosan leányegyetemek egész sora alakult. A céhek, városi kommunák, hanzák és egyéb szerveződések idején az universitas úgy fogható fel, mint tanárok és diákok testülete, érdekvédelmi szervezete. Az egyetem gyakorta külön test volt a középkori városon belül, tagja védelmet élvezett a városi hatóságokkal szemben. Az egyetemmé válás kritériuma volt a tanított tudományok „egyetemessége” mellett a fokozatadományozás. A magiszteri (doktori) cím elérése azt jelentette, hogy a diák elnyerte a jogot az általa tanult tudomány tanítására. A facultas artium jelentette az alapot, tananyagára épült a jogi, orvosi és teológiai fakultás. A rektor által irányított intézményben a nemzetekbe tömörült diákok latin nyelven nyerték a skolasztikus képzést, a keresztény szellemiségnek megfelelő, de pogány műveket is magába foglaló oktatást.

      A megszilárdult európai államok népessége a 11-12. században szembetalálkozott a földproblémával. A növekvő lélekszám, az öröklődő földtulajdon, az egyenlőtlen örökösödési rend mind nagyobb réteget zárt ki a földtulajdonlásból. A keresztes háborúk, az országokon belüli és országok közötti háborúskodások életre hívták a középkor tipikus alakját: a lovagot. A lovagi nevelés sajátos színt jelentett a 12-14. századi Európa neveléstörténetében, melyhez hasonló jelenséggel más kontinensen is találkozhatunk, például a Japán szamurájok vagy az azték katonák esetében. A lovagok esetében, akik vallásos nevelésben is részesültek, elsősorban a testi és erkölcsi képzésre figyeltek. A 7 lovagi próba a vívás, úszás, nyilazás, lovaglás, vadászat, sakkozás, éneklés volt. A lovagi kor egyik alapvető jellemzője, hogy a latin nyelv helyett (vagy mellett) előtérbe került az anyanyelv. Európa-szerte divatos volt például a provanszál nyelv. A lovagi kor új viselkedéskultúrát teremtett, a lovagi költészetben központi helyre került a lovagi szerelem kultusza, a világot csodáló és élvező ember eszménye (pl.: „Trisztán és Izolda”). A nevelés fő színterei a főúri és királyi udvarok voltak, ahol nem csak a fiúk, de a lovagkisasszonyok is megszerezhették az alapvető ismereteket. A lányok a zene, a tánc, az olvasás mellett megtanulták a legfontosabb házimunkákat, a betegellátás és hímzés alapfogásait.

      Az érett középkor századaiban a városokban jelentős volt a céheken belül folyó képzés, amelynek hagyományai több-kevesebb változtatással a 19. század végéig megfigyelhetőek voltak az európai szakmai képzésben. Az inasévek után segédként dolgozhattak az ifjak, majd néhány évi vándorlás után elkészíthették mesterremeküket, és ennek elfogadása után a céhtagok mesterré avatták a jelölteket. A tanulóéveket nem lehetett „megspórolni”, a céhek szigorú rendszabályokkal védekeztek a kontárok ellen évszázadokon át. Egyes szakmákon belül nők is lehettek a mesterség művelői, így a céhes képzésen belül róluk is találhatunk adatokat.

      Az európai társadalmak legalávetettebb helyzetében lévő emberek a jobbágyok voltak. Tanításukról a 18. századig általában nem gondoskodtak, így nevelésüket szüleik végezték. Nevelésük főként arra korlátozódott, hogy képesek legyenek ellátni azokat a mezőgazdasági illetve háztartási munkákat, amelyek életük szempontjából nélkülözhetetlenek voltak.