MAGYAR NEVELÉSTÖRTÉNET
A felvilágosodás kora


      Bár Apáczai halálával és Comenius távozásával kétségkívül lezárult egy korszak a magyar nevelés történetét tekintve, követőik és újabb pedagógiai innovátorok később is szép számmal akadtak. 1686 után jelentős lendületet vett a magyar iskolarendszer fejlődése. A törököktől visszafoglalt területeken is újra megteremtették az iskoláztatás alapjait. A vallásos szellemű nevelés mellett már II. Rákóczi Ferenc idejében kezdett fontossá válni a mezőgazdasági és kereskedelmi ismeretek oktatása, a praktikus tudásanyag elsajátítása. A 18. század közepétől kezdve kezdett kiemelkedni egy olyan magyar középnemesi réteg, mely fontos kérdésnek tekintette a nemzeti nyelv és irodalom ügyét. A paraszti társadalom zöme azonban ebben az időben még szájhagyomány és tapasztalat alapján sajátította el az ismereteket, és nagyrészt írástudatlan volt. A 18. század végének uralkodó eszméi, a felvilágosodás gondolatköréből fakadó törekvések hoztak csak változást e téren. Mindez természetesen szorosan összefüggött a mezőgazdasági fejlődéssel, a megváltozott életkörülményekkel és igényekkel. A mezőgazdasági árutermelés kiszélesedése Magyarországon is szükségessé tette a parasztság magasabb szintű tudását. A városokban pedig a 18. század közepén kiválóan működő iskolákat találunk. Bél Mátyás például, a pozsonyi evangelikus líceum tanára újítások egész sorát honosította meg iskolájában (iskolaújság; hazai történelem és földrajz, honismereti gyűjtések; francia nyelv, stb.). Kortársa, Maróthi György külföldi tapasztalatai alapján hasonló változtatásokat javasolt a debreceni kollégiumban. A modern nyelvek, a földrajz és a számtan hangsúlyozása, a karének bevezetése jellemezte az alföldi kollégiumot. A gyermeki lélekre való odafigyelés már jóval Rousseau Emil-je előtt megjelent a magyar kollégiumokban is. Ezt példázza a vidám színjátékok, szórakoztató, rímekbe szedett tankönyvi szövegek egész sora csakúgy, mint neves személyek visszaemlékezései diákkorukra. Losonczi István „Hármas kis tükör” című könyvének földrajzi részében 1773-ban ezt olvashatták például a diákok Somogy megyéről:
„Somogy vármegyébe Tolnáról elérhetsz,
Koppányra, Szigetre, Babócsára mehetsz,
Somot, almát, körtvélyt itt eleget ehetsz,
De a tudományban részt keveset vehetsz.”
      A 18. század végén a felvilágosult abszolutista politikát folytató Habsburg uralkodónő, Mária Terézia birodalma egységesítése érdekében az oktatásügy átalakításába is belekezdett. Ő is úgy vélte, mint a felvilágosodás korának számos más alakja, hogy a társadalmi bajok orvosolhatóak az oktatás javításával. A másik elv, az utilitarizmus (hasznosság) alapján pedig szakértői arra törekedtek, hogy az iskolákat a mindennapi élet és munka során használható ismeretekkel töltsék meg a klasszikus latinos műveltségtartalmak mellett. Az iskolázás ettől az időtől kezdve vált – egyébként szerte Európában – állami üggyé, megszüntetve a szinte kizárólagos egyházi és földesúri alapítás és fenntartás korábban elterjedt gyakorlatát. (Ettől kezdve kisebb-nagyobb élességgel szinte napjainkig érzékelhető világszerte az a vita, amely az iskolák laicizálódásáról, az állam és a felekezetek, egyéb közösségek oktatásügyben betöltendő szerepéről szól.)

      Mária Terézia az 1770-es években az oktatásügy nagyszabású reformját hajtotta végre. Ebben pénzügyi háttérként szolgált az 1773-ban feloszlatott jezsuita rend vagyona, melyből tanulmányi alapot hoztak létre. Ebben az évtizedben került Budára (majd Pestre) a nagyszombati egyetem. 1777-ben jelent meg a „Magyarország és a társországok átfogó nevelési-oktatási rendszere”, vagyis az I. Ratio Educationis, melyet 1806-ban átdolgoztak. Ez a dokumentum megteremtette a tanügyet irányító és ellenőrző tankerületeket, leírta az alapvető iskolatípusokat (alapfokon falusi, mezővárosi és városi anyanyelvű iskolák, középszinten kis- és nagygimnáziumi osztályok, felsőfokon az akadémiák és egyetem). Tantervként is funkcionált, meghatározta a tartalmakat, kötelező, ajánlott és választható tantárgyakra osztva az ismereteket. Több paragrafusa szólt az iskolán kívüli, szabadidős tevékenységi formákról, valamint a tanítóképzés új intézményeiről, a „normaiskolákról”. A gyakorlatban azonban számos helyen nem honosodott meg mindez, hiszen a protestáns iskolák többsége szembehelyezkedett a Ratiók tartalmával, saját autonómiájukra hivatkozva. Az 1790/91-es országgyűlésen hangját hallató magyar nemesség tagjai az oktatásügy érdekében is több ízben felszólaltak. Létrehozták a Művelődési Bizottságot, melyhez több magyar politikus és tanító is eljuttatta javaslatait a századfordulón.

      Így tett a szarvasi evangelikus lelkész, Tessedik Sámuel is, aki nem csupán bírálta kora elmaradott falusi iskoláit, de megpróbált mintát is adni az általa igazgatott iskola felvirágoztatásával. Az 1780-1806 között kisebb-nagyobb megszakításokkal működő szarvasi iskolában Tessedik svájci kortársához, Pestalozzihoz hasonlóan különböző munkákkal kapcsolta össze a parasztgyerekek értelmi-erkölcsi nevelését. Ő azonban jobban értett a gazdálkodáshoz, így iskoláját valóban sikerre vitte. Bár a napóleoni háborúk elején az iskola kis ideig uralkodói támogatást is élvezett, 1806-ban a 3 nemzetiségi nyelven (magyar-szlovák-német) oktató, gyakorlati-gazdasági tanmódszerrel tanító iskolát latin gimnáziummá alakította az esperesség. Ugyanebben az évben jelent meg a II. Ratio Educationis, amely szintén csak a katolikus iskolákra nézve volt kötelező érvényű. A protestánsok saját egységesítő törekvéseikkel „válaszoltak” a dokumentumra. Ezek a dokumentumok és törekvések – a reformkor magyar politikusainak fellépésével együtt – nagyban hozzájárultak a magyar oktatási rendszer kiépítéséhez.