EGYETEMES NEVELÉSTÖRTÉNET
Reneszánsz-kor


      Az 1300-as évektől az 1600-ig tartó időszakot az európai történelemben reneszánsznak nevezzük. Későbbi korok történészei illették „újjászületés” szóval ezeket az évszázadokat, amikor valóban jelentős tudományos és művészeti felélénkülés volt tapasztalható Európában. Ennek gazdasági okait elsősorban az itáliai városfejlődésben, a kibővülő kereskedelmi kapcsolatokban, a nemzetközi útvonalak áthelyeződésében, a keleti és nyugati kultúra találkozásában vélik felfedezni a tudósok. Itália azon északi városaiban bontakozott ki a művészetek, tudományok újjászületése, amely városok korábban kimaradtak a tengeri kereskedelem áldásos hatásaiból. Firenze, Sienna, Ferrara és más városok ringatták a reneszánsznak és szellemi áramlatának, a humanizmusnak bölcsőjét. E városok polgársága pénzgazdálkodása nyomán jelentős gazdasági hatalomra tett szert. A történészek kutatásai alapján elmondható, hogy az egyéniség került a középpontba. Újra felelevenítették az ókori Athén embereszményét. 1453 után (Konstantinápoly eleste) számos görög tudós került Itálián át Európába, akik magukkal hozták legértékesebbnek tartott kézirataikat is. Fellendült a görög nyelv tanulása, a görög kulturális örökség tanulmányozása, s mindez újabb lökést adott az iskolaügy fejlődésének is. A sokoldalúan képzett, harmonikus ember („uomo universale”) kialakítása volt a reneszánsz korszak nevelési célja. A 15. század közepének másik jelentős mozzanata volt a könyvnyomtatás európai feltalálása. A könyvnyomtatás feltalálásának időpontja nem véletlen. A középkori egyetemek másolói is folytonosan keresték a könyvek gyorsabb, egyszerűbb, olcsóbb előállításának módját, és Gutenberg is valószínűleg a sokasodó iskolák, az egyre több tanulni vágyó fiatalember igényei miatt kísérletezgetett. A könyvnyomtatáshoz a vásárlói igényeken kívül tőkebefektetésre is szükség volt, ez pedig Európa nyugati országaiban a 15. század végén nem jelentett problémát. A 15-16. század fordulóját feltétlenül az ismeretszerzési szokások megváltozásának kiindulópontjaként kell kiemelnünk. Az olvasási szokások megváltozása, a bővülő könyvkínálat a nevelés és oktatás új módszereit vonta maga után. A tanuló ember, aki ettől fogva magában olvasott és lehetősége nyílott arra, hogy életében sokkal több könyvet olvasson el, mint korábban, nem szorult már annyira tanárai magyarázataira, mint azelőtt.

      A 14-15. században Itáliában és más európai területeken is a kor legnevesebb gondolkodói írtak pedagógiai tárgyú műveket, és végeztek gyakorlati nevelő munkát is. E művek középpontjában ugyan a vallásos szellemű ember kiművelése állt, de egészen más tartalmakkal és módszerekkel képzelték el az ifjak tanítását, mint a korábbi századokban. Az embert, mint a természet részét, a körülötte levő környezet megismerésére ösztönözték. A földrajz, a csillagászati megfigyelések és a történelem (honismeret) előkelő helyre kerültek a tantárgyak sorában. Fontossá vált az emberi érzelmek kifejezése, így az irodalom, a költészet és a képzőművészetek is bőkezű pártfogókra találtak. A kor embere próbált személyes dicsőséget elérni; nem a közösség névtelen tagja, hanem kiemelkedő személyiség kívánt lenni. Ennek érdekében a nevelés sokrétű testi-lelki-szellemi képzést jelentett, természetesen főként a felső és középrétegek gyermekei esetében. Castiglione az „Il Cortegiano” (Az udvari ember) című művében kora kissé modoros, főúri udvarokban szokásos férfi és nőideálját és nevelési teendőit mutatta be. Az úri nevelés kapcsán kiemelhető még Feltre neve, aki iskolájában, a Casa giocosá-ban bensőséges, szeretetteljes viszonyt alakított ki diákjaival.

      Hozzá hasonlóan vélekedett, és az érdekes, élvezetes, szemléletes nevelést hangsúlyozta a nagy németalföldi humanista, Rotterdami Erasmus. A neves gondolkodó nem csupán a latin és görög nyelv művelésében és oktatásában volt kiemelkedő, de szerepe jelentős a reneszánsz-kori pedagógia gondolatainak összefoglalásában is. Bár pedagógiai rendszert nem dolgozott ki, számos művében érintette a nevelés különböző kérdéseit, az illedelmes viselkedéstől a betűvetés tanításáig (Pl.: „A keresztény fejedelem neveltetése” vagy az „Illemtankönyv gyermekeknek” című munkáiban). Nyelvkönyvei is nagy hírnevet hoztak számára. Európa legjobb fejedelmei versengtek a sokat utazó, tiszta keresztény életet élő és hirdető férfiúért. A fejedelemnek választandó nevelőről ezt írta:

      „Mindenféle nevelésben, de főleg a fejedelem nevelésében mértéktartásra van szükség, a nevelő szigorúsága ugyan nyomja el a kor pajkosságát, mindazonáltal a vele párosuló erkölcsi nyájasság enyhítse, fűszerezze a nevelő keménységét.”

      Erasmus kortársa, tanítványa és barátja volt a szintén világfi Juan Vives, a spanyol tanítómester. Ő is olyan humanista tudós volt, aki Európa különböző egyetemein és magánházainál a reneszánsz eszményeknek megfelelően végzett oktatómunkát. Gyakorlati munkássága mellett kiemelkedő jelentőségűek elméleti művei. „A tanulmányok rendszeréről” címmel megalkotta az első, igazán részletes pedagógiai rendszert, mely alapként szolgált későbbi nagy művek születéséhez. Ebben részletesen leírta a kor szellemének megfelelő tananyag tartalmát és struktúráját, az oktatás célját, módszereit, a tanár személyével kapcsolatos elvárásokat, az iskola építésével összefüggő kritériumokat és a legszükségesebb taneszközöket. Leírta a tanulók különböző típusait, és javaslatokat tett speciális nevelésükhöz. Latin nyelvkönyveiben leírt dialógusai kordokumentumok, megismerhető belőlük a korabeli gyerekek mindennapjai. Erasmushoz hasonlóan Vives is külön művet szentelt a nőnevelésnek.

      Francia földön a reneszánsz szellemiség nehezebben vert gyökeret, mint Itáliában, a nyelv is nehezebben fogadta be a latin hatást. A francia humanisták sorából kiemelkedett Rabelais, aki négykötetes művében a „Gargantua és Pantagruel” címűben a nevelésről is írt. Műve műfaját tekintve szatirikus regény, amely azonban szemléletesen festi le a korabeli nevelők túlkapásait, és ajánl új, humanista eszményeknek megfelelő nevelést. A tanárával kötetlenül beszélgető, természetet megfigyelő és tapasztalataira építő tanítvány nem csupán a régi görög eszményeket idézi fel, de előre vetíti későbbi korok „modern” nevelési gyakorlatát is.

      Szintén a 16. század Franciaországának gyermeke volt Montaigne, aki azonban Rabelaistól eltérően már nem túl optimista. Esszéiből kisugárzik az a fásultság és kiábrándultság, ami a zűrzavaros, vallásháborúkkal terhes század emberének sajátja. Montaigne esszékben fejtette ki véleményét a világról, például a gyermeknevelésről. Az ő eszménye a talpraesett, helyét bármilyen körülmények között megálló ember, aki inkább széles látókörű, jó modorú, mint tudós. Montaigne azt tartotta fontosnak, hogy az ember tudjon élni a világban, szerinte erre kell megtanítani. Ezt írta például:

      „Nevelőnk ne csak a lecke szavait, hanem velejét-értelmét is kérje számon; saját munkája eredményeit pedig ne a gyerek emlékezetén, hanem életén és ítélkezésein igyekezzék felmérni.”

      Szerinte nem elég az ismereteket megtanulni, hanem „frigyre is kell lépni” azokkal, vagyis be kell, hogy épüljenek az emberi személyiségbe. Ő is arra tanította az embereket, amire legnagyobb elődei és kiemelkedő kortársai: nem szabad minden ismeretet készen elfogadni, hanem kételkedni kell, és mindig újabb összefüggéseket keresni.