GEORGE MEREDITH

AZ ÖNZŐ



ELSŐ KÖTET



TARTALOM

George Meredith.


ELŐHANG.

Fejezet, melynek csupán utolsó oldala fontos; annyira-amennyire.

I. FEJEZET.
Csekélyke eset, mely a kés használatának átöröklött ügyességét mutatja.

II. FEJEZET.
Az ifju Sir Willoughby.

III. FEJEZET.
Constantia Durham.

IV. FEJEZET.
Laetitia Dale.

V. FEJEZET.
Clara Middleton.

VI. FEJEZET.
Willoughby, az udvarló.

VII. FEJEZET.
A jegyesek.

VIII. FEJEZET.
Versenyfutás a rossz kisdiákkal; séta a tanitómesterrel.

IX. FEJEZET.
Clara és Laetitia találkozása és összehasonlittatása.

X. FEJEZET.
amelyben Sir Willoughby véletlenül új cimet szerez magának.

XI. FEJEZET.
A duplavirágu vadcseresznye fa.

XII. FEJEZET.
Miss Middleton és Mr. Vernon Whitford.

XIII. FEJEZET.
Első erőfeszités a szabadságért.

XIV. FEJEZET.
Sir Willoughby és Laetitia.

XV. FEJEZET.
Kérelem a szabadulásért.

XVI. FEJEZET.
Clara és Laetitia.

XVII. FEJEZET.
A porcellánváza.

XVIII. FEJEZET.
De Craye ezredes.

XIX. FEJEZET.
De Craye ezredes és Clara Middleton.

XX. FEJEZET.
Hires bor, vén bor.

XXI. FEJEZET.
Clara elmélkedései.

XXII. FEJEZET.
A lovaglás.

XXIII. FEJEZET.
Értekezés a temperamentum és az okosság párositásáról.

XXIV. FEJEZET.
melyben Willoughby nagylelküségének egyik példájáról lesz szó.

XXV. FEJEZET.
Menekülés, viharos időben.






George Meredith.

Tongues in the trees, books in the running brooks, sermons in stones and good in everything.


I.

A Vacaria csucsán állottam, majdnem kétezer méternyi magasságban; előttem a Királykő, rengeteg fehér kőtömeg a déli napban, áttetszően ragyogott, csiszolt, elképzelhetetlen gyémánthegy. Balra a sztinában zsendicét kinált a csobán felesége: mögöttem, lentebb, az elmaradt társaság, vidámra fáradt szász leányok emelgették szöges botjaikat, lihegve hozta a kapitány legénye a konzervekkel, hideg hussal megbélelt hátizsákot; a nevető karaván ugy tünt föl a fenyvek mögül, mint valami ujfajta hegyi patak, mely fölfelé csörren: bugyborékos élet a mohos köveken. Eznap nem folytattam George Meredithet, akit ekkor már hónapok óta bujtam, de eznap kezdtem igazán megérteni.

A vér persze vigan folyt eremben, mint megint egy ujmódi hegyi patak; lábaimat acéllá edzé a fáradtság; nevetni, kiáltani, futni akartam; éreztem, hogy mily badarság busulni ez életben; mikor az élet oly szép, természetben és társaságban.



II.

Ez optimizmus és ez George Meredith optimizmusa: angol optimizmus, hóditóké és vidám sportmaneké. Ez egyuttal az utazók optimizmusa, akik ujat kivánnak látni. És voltaképen nem optimizmus ez, legalább ő maga nem tud semmit róla, hogy az volna. Ezen a határon az optimizmus és pesszimizmus megszünnek; "e szóknak nincs többé értelmük" - mondja Meredith. Az ember a föld fia - mondja Meredith: a Föld az a hatalmas She, akit verseiben folyvást megjelenni hallunk; mihelyt az ember a földtől elszakad, pesszimista lesz; s aztán, talán hogy meneküljön a pesszimizmustól, optimista lesz. A XIX. századi angol irodalom legnagyobb csomója ez, melyet Meredith igy mintegy kettévág. Byron tetszeleg a pesszimizmusban, Dickens a philanthrópiához menekül előle, Thackeray és Carlyle a gunyhoz, Shelley, majd inkább Tennyson és a praerafaeliták a széphez (s a rutat egyszerüen nem veszik tudomásul); akkor jön egy költő, egy ideális ember, és ideális angol, akinek a világon a legnagyobb boldogság jutott osztályrészül, (annak az asszonynak a szerelme, akit Poe "neme legnemesebbjének" nevez s Flórencben hosszu élet avval az asszonnyal) akkor jön, mondom, Browning s fenséges drámába olvasztva a szép mellett minden rutat, minden szomorut is, a végén mégis azt szüri le, amit a kis Pippa énekel:

Az Isten egében,
Rendben a világ:

God's in his Heaven, all's right with the World: ez az angol érzés kvintesszenciája Meredithig: theologikus optimizmus, amelynek Isten kell, hogy megmagyarázza, miért érzi jónak a világot minden baj dacára, Isten kell, hogy all rightot mondhasson e komisz világra, - pedig all rightot kell mondania, hisz angol, Isten kell, mint Wordsworthnek, aki szintén ugy vélekedik, hogy

not in utter nakedness
but trailing clouds of glory do we come
from God, who is our home.



III.

Browning után csak Meredith jöhetett. Ő talán Browningtól tanult meg érezni, Carlyletől, a Sartor Rosartusból, szeretni (ezek voltak kedves olvasmányai); s érzés és nevetés gondolattá lett nála és igy szólt Byronhoz: Tudom én, miért vagy te pesszimista; és igy szólt Browninghoz: Tudom én, miért vagy te optimista; és igy szólt mihozzánk: Éljetek, ahogy a föld tanit és eszetekbe se jut sem optimizmus, sem pesszimizmus. Ezer meg ezer példája van arra, mennyire hat a fizikai élet a világnézetre: regényhősei legszentebb megindulásaikat, legmagasabb érzelmeiket egy jó lovaglásnak, egy kitünő reggelinek köszönhetik: Mikor Vittoria Milanóból hajnalban menekül, a friss reggeli légben kávéra éhezik és ez a legfenségesebb hangulatok egyike; mikor Vernon, a good walker, Crossjayt keresi, a zubogó esőben való séta a legcsodálatosabb érzelmekre költi; Clara, a boldogtalan Clara, egy reggeli lovaglás után tökéletesen vidám; Dr. Middleton a kitünő borok miatt nem hajt leánya panaszaira; Dianával a délnyugati szél minden keservét elfeledteti; s hát Nevil és Renée bárkázása az Alpesek alatt! s hát a rajnai vihar hatása Richardra! Sokszorozni lehetne a példákat s az uj regényirodalom legszebb lapjait hozni föl illusztrációnak. "A tüdők és tagok erős gyakorlása az ember erkölcsi támasza" - mondja Meredith. (Lord Ormont.) Ez a természet segitsége.

És a természetleirásokban remekel Meredith. Eleven, hamvas szinekben festi a természetet, a szerető szem minden látásával, a szerető ajk bőbeszédüségével. Stilusa lágy és tiszta szópatak, s hullt cseresznyevirágokat röpit apró hullámain. Alpesi és angol tájai egyaránt feledhetetlenek. "Itt kis vig remények nyilnak számodra, virágok és táplálék gyanánt, közvetlen, kész haszonra, elég, ha jó közel, mint kell halandó reményének. Hogy elzárul körötted itt a régi tág élet! Erőd embere vagy, nem több. Miért kérne többet az ember? csodálva kérdi, aki egészséges." (Harry Richmond).

Ez a természet segitsége.



IV.

A másik a társaság segitsége. Egészséges ember emberek közé vágy. A nagy városok is a föld virágai, a földanya gyermekeinek fészkei. Meredithnek elragadó lapjai vannak Londonról. "A nagy városokban is Isten lakik" mondja Bryant - s ezt Meredith odamódositja: a nagy városokban is a föld szive dobog. Dianára, a szellemi munkával pénzét kereső Dianára, London utcai forgataga époly átalakitó hatással van, mint Richardra a rajnai dombok. "Szerette a tömeget. Öltözete volt neki... Az utcalángok sötétedés után, vére gyors mozgása, mind hozzájárultak, hogy szikrát üssenek lelkében, inspirálni éjjeli irását... Hajlandó volt kimondani, hogy nincs planétánkon lakható hely, egészségesebb, kellemesebb, mint London."

Meredith távol van minden Rousseau-ságtól. A társaságot hirdeti, még jobban tán, mint a természetet. Ő az angol társadalmi novel betetőzője. Egy-egy regénye, pl. az Egoist, a tökéletes társadalmi regény; csupa finom pszihologia, ahol a cselekvény tisztán a személyek társadalmi viszonyainak története. A művelt, előkelő angol társaság ez;[1] a legszellemesebb és legfrissebb csevegések folynak le előttünk, s a szavak finom célzásait, a hanglejtések jelentős árnyalatait ugy érezzük, mintha szinpadról hallanók. E párbeszédekben épugy érezzük az iró gyönyörködését, mint a természetleirásokon. Fejezeteinek felosztása gyakran csupa party-jelenetezés és cimei a Dramatis Personae. Egy regényének ily alcimet ad: Komédia elbeszélésben; és igy határozza meg elején a komédiát: "olyan játék, mely a társaséletre vet reflexiókat, civilizált férfiakkal és nőkkel játszik a szalonban" s nem szorult külső küzdelmekre, erőszakos rázkódtatásokra, hogy meggyőzzön. S minden epikai szélesség és árnyalatos részletezés mellett Meredith művein a komikai muzsa lebeg.



V.

Ez a Muzsa a legegészségesebb Szellem a világon, s egyáltalán nem véletlen, hogy Meredith legkedvesebb külföldi irója Moliére s könyvet ir - egyik legszebb könyvét - a Komédiáról: Essay on Comedy. Az a világnézet, melynek elemzését megkisértettük, a Komikai Szellem műve. Meredith emlitett műve legszebb lapján leirja ezt a Szellemet: józan emberek látják őt, - mondja, a társaság fölött lebegni, overhead. Ahol egészséges férfiak és nők együtt vannak, ott megjelenik a Komikai Szellem, ezüst kacagással. Itél, mérsékel, gyógyit, nyugtat; jó szellem, tele egészséges maliciával, a Természet és Társaság szelleme. Ahol nincs társaság, nincs komikai szellem, nincs igazi egészség; ahol a nők alárendeltek, mint keleten, durva röhej lehet, a Komikai Szellem nem jelenik meg.

Nem mennyei szellem ez! teljesen a Földé. A jót, a rossznak kárpótlását nem az Égtől várja, mint Browning, mint Wordsworth. Nem is keres a rossz mögött titkos jót és nem optimista. A távol jövő, a ködös problémák nem érdeklik. A Honnan és Hová kérdéseihez semmi köze; ragaszkodik a Földhöz, aki "szült bennünket, aki egyetlen látható barátunk"; "aki adja nekünk az emberszerető Nazarénust, a mártirokat, a költőket, a buzát és bort.[2]" Hálás mindenért, amit a Föld ad; Meredith legszebb lapjainak egyikét a borfajokról irta. Ragaszkodik a földhöz, ráhagyva jövő dolgát, jobban szeretve őt, hogysem kérdene:

Leaving her the future task;
loving her too well to ask.
"Ami néma, - mondja - nem kérdezzük":
   what is dumb
we question not, nor ask
the silent to give sound
the hidden to unmask
the distant to draw near,

de nem is félünk tőle.

The Great Unseen, nowise the Dark Unknown.

A Komikai Szellem nem fél a haláltól. Hisz, ami meghal, a Földbe kerül, anyja kebelére, ahonnan a rózsa fakad:

Into the breast, that gives the rose,
shall I with shuddering fall?



VI.

Ilyen a komikai szellem.

Nem filozófus szellem, hanem naturalista: nem tagadja le a jót, sem a rosszat: a jót élvezi, a rosszat neveti, s javitani próbálja. Teljesen modern és praktikus szellem: az elavultat neveti; forradalmi szellem, tekintély nincs előtte. Angol szellem: szereti a szépet, de szereti a hasznosat is: mi sem áll tőle távolabb, mint a l'art pour l'art: irodalma ethikai és társadalmi; de sohasem száraz. Gyönyörködik minden szépben, de nem fél a ruttól; nem veti meg a képzelet legmerészebb csapongásait sem, hogy mulasson rajtuk: igazi epikureus, aki mindent élvez, képzeletet és valót. Aki Shaving of Shagpat legfantasztikusabb keleti szineit szőtte, ugyanaz fotografálta a Rhoda Fleming utólérhetetlenül naturális pórjeleneteit.



VII.

Ezzel a komikai szellemmel telitve vannak Meredith művei.

És mindazonáltal Meredith nem humorista. Komoly ember, aki mindent komolyan vesz, azt is, amin nevet. Elsősorban komolyan veszi az életet. A legkisebb gyöngeség rettenetes, hólapdaként növekvő következményeit senkisem ismeri olyan jól; s senkinek sincs oly éles szeme észrevenni az emberekközti titkos réseket, melyek napról-napra mélyülnek, soha össze nem forrhatnak.[3] Senki nem tudja jobban, mily lelkiküzdelem ez az egész élet, s mennyire mindig résen kell lennünk, hogy becsülettel megálljuk. Ideálja a "boldog harcos" with cheerful fervour of a warrior's mien. S műveinek olvasása, átérzése valóságos edzés e küzdelemre. Iránya, mint mondtam (ebben is folytatója, betetőzője a nagy angol regényirodalomnak) tökéletesen erkölcsi. Kitünő szemével rögtön észreveszi az emberek titkos, apró hibáit, melyek a sok bajt okozzák, és mint az orvos, a legfájóbb pontra nyomja ujját, hogy akinek akarata van, gyógyuljon meg. És ugy találja, hogy az emberek legfájóbb pontja az önzés, hiuság és gyávaság. Bátorságra tanit, és lelki erőre, amihez első sorban fizikai erő kell: az erőst a csapások csak erősitik. Az erős előre vágyik, küzdelemre, több csapás közé, mint a gyermek, aki katona akar lenni, vagy hajós. Meredithnek kedvelt alakja az egészséges kamasz fiu, aki tengerész akar lenni. Mennyi nemesség, lovagiasság, erő és bátorság az egészséges kamasz fiukban! Ezekhez legyetek hasonlók, mondja Meredith, és ne kisdedekhez. Előre! és ne félj a csapásoktól.

Lo! of hundreds who aspire
eighties perish, nineties tire
they who bear up, in spite of wrecks and wracks
were season'd by celestial hall of thwacks.



VIII.

De a legnagyobb bátorság önmagunk ellen kell, a saját önzésünk ellen. Mert minden gyávaságunk, jövőnk ellensége, önzésünkből fakad. De figyeljünk: nem a nagy, őszinte, Stirner-féle, Nietzsche-féle önzést veszi átka alá irónk, hanem az apró, rejtett, hazug önzést, mely öntudatlan, melyet a világ gyakran nemeslelküségnek nevez, s mely maga is annak hiszi magát. Ennek a nem sejtett, s csak annál pusztitóbb, átkosabb önzésnek sötét, járatlan, bonyodalmas mélyébe világitani rettenetes rendőrlámpása van Meredithnek. S a lélek e rejtett helyeinek sötétsége, gondozatlansága, annál megrázóbb látvány, mennél fényesebb, kápráztatóbb a külső lélek, melyet a világ lát.

Sir Willoughby, az Egoist hőse, kiváló ősök ivadéka, egészséges és széptestü, olyan lábszárai vannak, mint az I. Károly korabeli angol gavalléroknak, (e vonás még jellemzőbb az iróra, mint alakjára), roppant vagyonnal bir, művelt és szellemes, a hölgyek bálványa, kitünő sportsman; alárendeltjei alig győzik magasztalni nemes lelkét, ismerősei, rokonai hűségét a barátságban, előzékenységét a társaságban: minden boldogságra predesztinált ember. De lelke mélyében mint valami mérges rák, pusztit egy feneketlen hiuság és önzés, melyet senkise gyanit, legkevésbé ő maga. Emiatt, tisztán csak emiatt, boldogtalan lesz s boldogtalanná teszi azokat, akiket (ő legalább ugy véli = önzése ugy kivánja) szeret. Értsük meg jól: a fejlődésbe semmi külső ok nem játszik bele: tisztán ez az észrevehetetlen, lassan müködő méreg: az önzés. A szegény vergődő hős nem sejti bünhődésének okát, mert nincs merészsége a saját lelkébe nézni. Nem ismerek rettentőbb, mélyebb, következetesebb festményt a világirodalomban. S e borzasztóságok mélységeit csak az iró érzi és érezteti velünk: a világ szemében minden oly fényes, boldog, mint előbb volt. Egyik fejezetnek a cime és szinhelye Az önző szivében, de az egész regény e kisérteties helyen történik. S ami legjobban ellentétben áll a megszokott moralistasablonnal s legjobban bizonyitja az iró nagyságát és csodálatosan mély behatolását: az önzőt nem megvetjük olvasása közben, hanem sajnáljuk, teljesen együtt érzünk vele s szivdobogva várjuk vergődésének eredményeit. Hasonlóra csak egy példát tudok: Shakespeare Shylockját.



IX.

Meredithnek, a filozófusnak van egy ködös pszihologiai elmélete, a vérről, agyról és szellemről, mint stációkról (blood, brain and spirit), mely verseiben minduntalan előbukkan; ezt a ködös elméletet Meredith, a költő, regényeiben oly konkrét példákkal világositja meg, melyeket a világ minden tudományos pszihologusa csak bámulhat, de nem utánozhat. Józan szeme a végsőkig hat; de nála a lélektan rögtön erkölcstanná jegecedik, s minden alakjából megvan a tanulság, anélkül, hogy az iró külön kiemelné. Meredith epikureus, Epicuri de grege porcus; de e pompás epikureusnak azt lehetne műveire irni mottóul, ami Eötvös egy művének tanulsága: csak az önzőnek nincs vigasztalása. Meredith altruista; de altruizmusa nem a siránkozó, philantropikus altruizmus, hanem ama józan, férfias virtus, amely az önfegyelmezésben edző erőt, mások boldogságában önnön örömét keresi.



X.

Meredith tanai semmikép sem elméleti tanok. Egy költő vérmérsékletéből fakadtak és nagyon is konkrét alkalmazásokban jelennek meg. Legfontosabb társadalmi alkalmazásuk a jövő nemzedék kérdésére vonatkozik. Ezt a kérdést, mely a mai angol gondolkozók egyik legtöbbet emlegetett kérdése, igy lehetne röviden formulázni egoista szempontból: Az ember legnagyobb boldogsága, hogy utódaiban fölülmulja önmagát. Der Mensch ist etwas, das überwunden werden soll. Was habt ihr gethan, ihn zu überwinden?

Nietzsche Übermenschének halvány árnya Shaw Supermanje. De Shaw fölületes és cinikus bölcselkedései nem tehettek komoly hatást a komoly angolra. Már sokkal mélyebbre vágó Wells remekmüvének, a Mankind in the Makingnek hatása. Senki nem vetette jobban szemére egy nemzetnek kötelességeit gyermekei iránt. Kimondta, hogy mindennél fontosabb a jövő nemzedék dolga. Meredith költészete (az élet e hű másolata) pompás bizonyitéka Wells gondolatainak. A gyermek, az a hatalmas harmadik, minden szerelmi történetének titkos középpontja. Mert első kötelességünk a jövendő nemzedék iránt, az egészséges és boldog szerelem. Erről olyan lapok vannak irónknál, melyek a világ legremekebb erotikus műveivel versenyeznek. A szerelem nála nem légies, de tiszta, nem buja, de földszagu, testszagu. Prüdériától és pornografiától egyaránt távol áll. Egészséges: tehát ép oly ellentéte az aszketizmusnak, mint a hedonizmusnak. Aki egyszer Richard és Lucy szerelmét olvasta, soha nem feledheti el e keleties szinekben pompázó, s mégis oly igaz egyszerü történetet. A Love in the Valley népiesen zengő, mélységesen természetes sorai örökre fülemben csengenek. Csak Tennyson irt hasonlókat.

Második kötelességünk: szeretni a gyermekeket. Alig van szava költőnknek, melyet jobban szeretnék, mint e lefordithatatlan tömörségü szavakat:

The young generation! ah, there is the child
of our souls down the Ages! to blood for it, proof
that souls we have.

Meredith Dickens örököse a gyermekek szeretetében. Gyermekalakjai mind erre vallanak. De óva int a kényeztetéstől. Ideálja a szabad, edző, katonás nevelés. Katonákat és tengerészeket kell nevelnetek, - mondja honfitársainak. A szobanevelést csak gunyolni tudja.

A harmadik kötelesség: a magunk jólétének ápolása gyermekeink érdekében. Ami most a mienk, egykor az övék lesz. Az ő öröküket kell rendben tartanunk.

Keep the young generations in hail
and bequeath them no tumbled house!

Ne hagyj roskatag házat gyermekeidre, - a legmélyebb mondások egyike.



XI.

Meredith tanainak másik alkalmazása (a leghirhedtebb) a nőre és házasságra vonatkozik. Meredith nagyon ismeri és nagyon tiszteli a nőt. Ezt minden nőalakja bizonyitja: Vittoria, Diana, Clara, Laetitia, még a szerencsétlen Dahlia is. S mert mélyen ismeri a nő lelkét nyomoruságaiban is, egész a prostitucióig: rajongó hive a nőemancipációnak.[4] De nem a kékharisnyás, affektált feminizmusnak, hanem annak, amely igazi szabadságon, az előitéletektől való fölszabaduláson alapul, de nem a férfiak majmolásán. Egészséges, boldog és intelligens hölgyeket akar a jövendő nemzedék anyáiul. S merészen szabadgondolkodó létére, megtámadja a legmeggyökerezettebb előitéletek egyikét, a házasságot. Regényei valóságos boncoló asztalai az átlagházasságoknak, s a fogoly nők reménytelen vergődése többször borzasztó perspektivákat tár elénk. Szokott módszerével itt is a szerencsésebbnek látszó eseteket választja, melyeknek annál nagyobb a bizonyitó erejük. A Modern Szerelemhez hasonló pszihológiai mélységü költemény kevés van: e költemény egyuttal érv a házasság ellen, mint az Egoist is.

De ime az első ok, amiért ezt a nagy erkölcsi irót anarchistának bélyegezték.

Politikai eszméiben csakugyan majdnem anarchista. Sokat foglalkozik politikával, mint minden angol; alakjainak szájába adja eszméit, s a szocialisták és anarchisták legrokonszenvesebb alakjai közé tartoznak. A szocialista gondolataiban Rousseau tavánál (Tragic Comedians), még az alpesi természet is forradalmi eszméket látszik táplálni. Dr. Shrapnel alakja az uj angol regényirás egyik dicsősége. Ideálja az angol paraszt, kinek olympusi nyugalmát, lélekerejét oly remekül festi, Mas' Gammonban. Merészen megtámadja (egy demokratikus német professzor szájával) az angol arisztokráciát, melyet ugy ismer, mint kevesen. A gazdagokat, akik küzdelem nélkül jutottak vagyonhoz, majdnem megveti. Aki nem küzd, nem él. Ezek a természet szegényitői: impoverishers of nature! A német hercegek jobbak, mint az angol arisztokraták: mert legalább valamit tenniök kell. Minden ujitó törekvés rokonszenves előtte. Rajong Itália szabadságáért. Rajong a francia forradalomért, (könyvet ir róla) s gyülöli Napoleont, a forradalom meghamisitóját. A vallás mai formáit legmélyükben támadja, mikor kimondja, hogy imádkozni bün.

Érthető, hogy a tömeg anarchistának nevezi. De mi minden sorából érezzük a nagy tiszteletet a változhatatlan törvények iránt és voltakép valami mély vallásosságot, mely a meggyőződés hangulata. Teljes ellentéte a Shaw-féle forradalmárkodásnak. Minden szava komoly és szent, s a cinizmus ezer mérföldre van tőle. Mindazáltal szatirikus: Thackeray utóda. Gunyja sohasem goromba, de mindig igaz és mély, s igy annál jobban sért. Érthető, hogy anarchistának nevezik.



XII.

Trevelyan, költőnk legujabb monografusa, igy nevezi őt: a józanság ihletett prófétája: the inspired prophet of sanity. A sajátságos ellentét (contradictio in adjecto), amely e meghatározásban rejlik, rányomja bélyegét Meredith minden sorára. Amily egészséges és józan, mint filozófus, oly lázas és ihletett, mint költő. A tartalom nála sajátságos ellentétben van a formával, s ez uj, külön zamatot ad költészetének. A józan ész hirdetője elsősorban Singer of strange songs: különös énekek dalosa. Népszerütlenségét jórészt ennek a különösségnek köszönheti.

A legnehezebb angol költők egyike, prózában és versben egyaránt. Ebben is Browning utóda. A nehézséget sohasem gondolatának homályossága okozza, hanem rendkivüli gazdagsága, mely minden szóval uj meg uj gondolatot hoz. Tömörsége sokszor majdnem transcendentális. Stilusára legjellemzőbbek az örökösen váltakozó metaforák, melyekből egy-egy mondatba három-négy is szorul, sajátságos vibrálást adva a prózának. E metaforák, melyeket minduntalan elhagy, egy ujabb kedvéért, a képzeletnek rendkivüli, sőt rendellenes élénkségére vallanak. Amily reálisak regényei tárgyilag, oly lázas, költői, fantasztikus a stilusuk. Ahol pedig elhagyja a valóság birodalmát, s a mesés Keletre megy, szabadon eresztve fantáziáját, e szilaj paripát, ott olyan mesét mond, mint a Shaving of Shagpat, melyet megdöbbenve, kétkedve, lázban olvasunk, és nem tudunk mire vélni. Stilusa talán Carlylere emlékeztet, de mint mesélőnek Bunyan-ig kell visszamennünk párjáért.

Népszerütlenségének még két oka van. Versben az abstruz mithologiai tárgyak. A mithologiának (melyben valóságos szakember) és a történetnek legismeretlenebb részeit keresi ki s ismertnek föltételezve, csupa célzásokban meséli el. Egyik legszebb költeményében, mely Persephone leányáról szól, a hősöknek, Demeternek, Skiageneiának, Plutonnak neve sem fordul elő. A történelemből Atillát választja hősének, hatalmas szinekkel ecsetelve egy nagy birodalom bukását, de az eseményeket tudni kell, mielőtt hozzá fogsz.

Regényben pedig átka a hosszuság. Rengetegül pontos elemzéseihez minden tömörség mellett is rengeteg szó kell, és a cselekmény igen lassan halad. Hozzátéve, hogy e cselekmény különben is igen kevés és teljesen belső, könnyen érthető, hogy (bár Swinburne már első verseiről elragadtatással irt) a nagy közönség előtt sokáig népszerütlen maradt.



XIII.

De Meredithnek a népszerütlenség uj edzés volt, s ő mindennél többre becsülte az edzést. Meg vagyok győződve, hogy sok kvalitása sohasem fejlődött volna ki e megpróbáltatás nélkül. Mindenesetre annál érdekesebb oly iró, ki sok éven át dacosan tisztán magának ir, a közönség minden ösztönzése nélkül. Rejtett bányákban fejlik a nemes érc.

Ma Meredith Anglia legnagyobb nevelője, s mindig nagyobb és nagyobb hatása. Régi, elfeledett müveit felássák és kiadják; egész irodalom van róla; szemelvényes kiadások, albumok egymást érik. Általánosan a legnagyobb modern irójuknak tartják.

Magyarul itt szólal meg először egészséges és bölcs férfihangja.

Babits Mihály.






ELŐHANG.

Fejezet, melynek csupán utolsó oldala fontos; annyira-amennyire.

A komédia arra való játék, hogy tükrözője legyen a társadalmi életnek: ugy foglalkozik az emberi természettel, ahogy az a müvelt urak és hölgyek fogadószobáiban mutatkozik meg, ahol az ábrázolás pontosabbá tételére nincs szükségünk semmire a külső világ hajcihőinek porából, semmi piszokra, semmi komisz tülekedés pingálására. Hiszékenységünket itt nem érzékeink befolyásolhatóságán keresztül hóditják meg s az óracsináló mester apró kerek nagyítóját sem nyomják a szemünkre, hogy a hitetlenséget a bizonyosság legapróbb szemerkéinek éles megvilágitásával győzzék le. A Komikum Szelleme határozott számu jellemek adott helyzetét kivánja meg s kizárólag csak viszonyukat s beszélgetéseiket fejlesztve, elvet minden esetlegességet. Mert, szellem lévén, csak az emberekben élő szellemet fürkészi: vizió és lendület a főerényei, eszeágában sincs, hogy sok bizonygatással csikarja ki az elhitetést. Kövesd, - és látni fogsz! - A bökkenő csak az, hogy érdemes-e nyomába szegődnünk?

A dolog tudniillik ugy áll, hogy ez az egész világ benne foglaltatik egy nagy-nagy könyvben, amely legnagyobb a föld kerekségén. Bizvást nevezhetjük is a Föld Könyvének: cime pedig: az Önzés Könyve, - és benne zsufolódik a világ minden bölcsesége. Olyannyira benne zsufolódik s oly mérhetetlen terjedelmü ez a könyv, melybe minden nemzedék beleirta a maga fejezetét az irás föltalálása óta, hogy csak akkor olvashatjuk haszonnal, ha értünk az erőteljes tömöritéshez.

Ki az, - kérdi a jeles humorista, erre a könyvre célozva, - ki az, aki alaposan végig buvárolhatná ezeket a lapokat, melyek egybeölelnek a Lizard-foktól kezdve mindent, egészen azokig a szegény, szakadozva lihegő s a nagy hidegtől lábujjhegyen táncoló földi vakarcsokig, akik, mint az utazók regélik, csont-leső kutyák módjára, találomra kapkodnak levegő után a Pólus közelében? Rettentően egyhangu hosszadalmasság döbbenti meg és véniti el a szivet, ha csak egy pillantást vetünk is e könyvre. S mit érünk vele, ha lapjai egyikét végül a magányos fönségü, külön ormoló sarki csúcs taréjára is ráborithatjuk? Elvégre őt is beléerőszakolhatjuk a könyvbe, de az a tudás, amire vágyunk, akkor sem lesz különb, mint mikor fejezeteinek csücske még csak az ismert dover-i szikláról csüggött lefelé, ahol hatalmas urunk és pátrónusunk üldögél, figyelve a külső tengerek visszatükröződését az angol lélek belső tengerében!

Más szóval, - ha ugyan jól értem, (mert a humoristák nehéz emberek: humoruk egyik fogása épen fejünk szives töretése lévén,) - a belső tükör az, vagyis az átfogó és tömöritő szellem, amelynek hivatása, válogatott példák adagolásával, emészthetővé tenni számunkra a Pólus szomszédságáig végtelen mérföldeken át nyujtózó témahalmaz lényegét. Ugy gondolom, humoristánk véleménye szerint az a realisztikus módszer, mely az összes látható dolgoknak lelkiismeretes leltározására, az összes hallhatóknak lekottázására törekszik, főleg korunk selejtességéből következik, a tömegszerüségnek és lármás hühónak abból a szétterpedéséből, mely, mint valami lecsapolatlan mocsár, gőzölgi ki az egyhanguságot, napjaink modern betegségét. A betegség kétségtelen, bármi legyen is a gyógyszere vagy az oka. Tegnap még a Tudományhoz zarándokoltunk orvosságért, ami olyan volt, mintha agyonfáradt gyaloglók vadul vágtató vonatok mozdonyaira kapaszkodnának: s a Tudomány visszasistergett velünk agyonőszült szőrü őseinkhez, - a dzsungel-szabásuakhoz: mire olyan ősvilági fogcsattogtatásban törtünk ki, mintha valamely Amazonmenti rengeteg alkonyi lármáját akarnók lepipálni, - s azt hittük: meggyógyultunk. Reggelre aztán megint a régi rossz érzés feküdt ránk, megtoldva egy farokkal. Visszakaptuk, amink régen volt. Ugyanazok maradtunk s ráadásul állatok is. Ezt nyertük a Tudománytól.

Művészet a varázsszer! A majmoktól keveset tanulhatunk, hagyjuk őket! Számunkra az a fő megfontolás, hogy az irodalmi Művészetnek milyen külön alkalmazása legajánlhatóbb közös bölcsességünk Könyvének áttanulmányozására: hogyan menekülhetnénk ki, tisztultabb elmével s élőbb módszerekkel, a ködtűlkök országából a napfényes zengés világába? Vajjon az óracsináló üvegje alatt fölvillanó fénykörökből olvassunk-e ki végtelenül apró részleteket, vagy pedig azokat a példákat és tipusokat figyeljük, melyekre az alpesi magasságból szemlélődő, társadalmi, közös megértésünkből szülemlő Szellem mutat, a Komikum Szelleme? Okos emberek az utóbbit ajánlják. Azt mondják, hogy a Könyvben állandó tendencia mutatkozik az anyag kicsapongó halmozására s ez a bőség, elhomályositva az emberiség elé tartott tükröt, pontatlanná tesz bennünket egyéni arcvonásaink fölismerésében, - ami veszélyes dolog a civilizációra nézve. S ezek az okos emberek keményen kitartanak abbeli véleményük mellett, hogy a Komikum Szellemét, mely elvégre a magunk sarjadéka, egyenesen bátoritanunk kell a Könyv könnyebbé tételére. A Komédia, mondják ők, az igazi kivonatoló, aminthogy ez egyszersmind a kulcsa is a Könyvnek, a Könyv muzsikája! Rámutatnak, hogyan sürit egész fejezeteket egyetlen mondatba, egész köteteket egyetlen jellembe; - ugy hogy a könyv tekintélyes része, mely ezer mérföldekre teriti szét kinyitott lapjait, egyetlen komikai tárgyalásba szoritható össze.

És mindenesetre, - mondják továbbá, - el kell belőle olvasnunk, amit tudunk, az előttünk lévő lapot legalább, ha emberek akarunk lenni. Az egyik bölcs, ujját a könyvre biggyesztve, buzgalmával menthető stilusban kiáltja: Itt találjátok meg rettentő bánatotok orvosságát, ha a Komédia lombikján szüritek át, nem pedig a Tudományban és nem is a Rohanásban, mely tulajdonkép csak másik neve a falánkságnak. Hiszen, ha elevenek és virgonc lelküek akarnátok lenni, ehhez ütőereitek közös lüktetésének különböző ritmusára volna szükség. Vizsgáljátok csak meg! Véretek úgy poroszkál, mint a szegény himpókos gebék baktatása, úgy kattog, mint a szőnyegporolók maradozó ütései, vagy a falusi órák kongó egymásutánja, mikor éjfél után egyszerű számok összeadására tanítgatja a zsenge időt. És ezen Bacchus sem segít. Mert ha nyargaltatni kezditek is a véretek, ha a részeg isten lovagol is rajta, vágtathat Hymenhez, vágtathat Hádeszbe, mindig csak ugyanarra a taktusra dobogtok. Rettentő egyhanguság szorit bennünket körűl, mint egy Amphitrite karjai! Még a harci kiáltást is enyhületnek érezzük.

Ez a bölcs azt vitatja, hogy a Komédia segitségével gyorsan és magvasan olvashatunk. Ő gyógyithatja meg a nagyképüséget, fölfuvalkodást, konok butaságot s a durvaságnak és bárdolatlanságnak minden köztünk rekedt maradványát. Ő a legfőbb civilizátor, csiszolómester és finom főztű szakács. És, - mondja a bölcs, - ha a Komédia nyirfavesszőt suhogtat is a szentimentálizmus fölött, nem ellensége a regénynek. Szerelmesek is lehettek, forrón szerelmesek, csak maradjatok tisztességesek! Ne sértsétek meg a józan észt. Ha valamely szerelmes csak egy tapodtat is arrább csúszik, mint ameddig elmehet, ez a tapodtat a Komédia tőrébe tapodtatja. A Komédiában azt a különös jelenetet látjuk, mint válik emberszeretetté a megvetés, a tisztes kacagás suhogó csapásai közben: mintha Prospero varázsvesszeje szabaditaná ki Arielt az átkozott boszorkány, Sycorax, bilincseiből. És a fölfrissült józanságnak ez a kacagása virágokat bont ki, mint a lenge Tavasz bűvös szélzúgása, mely a Nyarat hirdeti. Hallgassátok s a drága szellem fölszabadul. S az összehasonlitás kedvéért figyeljetek meg valamely komédiában át nem tisztult társadalmat is: mintha egy teli tőgyü, fejés nélkül hagyott tehén bús bődülését hallanátok. Óh, hol az a főtisztelendő lelkiatya, aki, átok alá vesse az ilyen istentelen dolgot! - És így talán csak a rajongó beszélhet: de őt is meg kell hallgatnunk!

Ami pedig a részvétkeltést illeti, manapság egyetlen hajó sem kelhet útra nélküle és mi nem is zárkózunk el teljesen a részvétkeltés elől, bár hamarosan nem tudnám megállapitani, hogy voltaképen micsoda is ez: talán épen a ballaszt, melyet a modern hajók fedélzetén megfelelő, szabadalmazott módokon tudnak átváltani nedvességre. Vagyis nem ez a főrakomány, nem is a hajó rendes, egyéb célra való vizkészlete, de mégis az a jármű vitorlázik legdélcegebben, amelyik vele is jól el van látva: - hát ilyesmi az a részvétkeltés! Az Önző bizonyára érdemes a szánalomra. Neki, aki a mások költségére akar fölruházkodni s épen ez a vágya juttatja odáig, hogy mezitelenre vetköződik előttünk, - neki jár ki, az ő személyére illik leginkább, ha valaha is ráillett valakire, a részvétkeltés. Csak persze nem engedhető meg, hogy vadúl rohanjon ránk, hogy földöntsön s erőszakosan dögönyözze ki belőlünk a sós csöppeket. Ebben rejlik az újitás.

Az Önzőre mindjárt ráismerhetsz: korunk és hazánk derék fia ő, jómódu és előkelő; nem hajlékony figura, akárhogy is próbálnád kezelni. Humoros vonások alig borzolódnak ki külső megjelenésére s csupán nagyon mélyrepiszkáló, nagyon agyafurt koboldok veszik észre ezeket, akiknek vad lecsapása némely általában föl sem tünhető finomságra, tette legelőször figyelmessé a szelid irodalmi angyalsereget az Önző egy-két kómikus tulajdonságára, holott eladdig, szükszavu leltárakba szoritva, (- s ez a kevesetmondhatás csak bók lehetett az Önzőre nézve, -) csak annyit tudtak mondani róla, hogy kitünő gazda és családapa s bálványa egy diszes szigetnek, amely a konkrétumok hódolója. A koboldi népség azonban gonoszul és szemtelenül szeret leleplező látást gyujtogatni: rosszmájuan rántja le a takarót tekintélyes alakok nevetségességéről. Mihelyt valahol Önzést sejditenek, azonnal sátrat vernek, táborozó körbe gyülnek, megtisztitják lámpásaikat s bizakodva lesik az eljövendő mulatságot. S ez a bizakodás, mellyel egy-egy angol gentlemanbe kapaszkodnak, nem enged, mig az illető önkénytelenül, önmaga számára is észrevétlenül, nevettető bolondságokba nem sodródik, s ki nem sustorogja magából azt a mélyen rejlő valamit, amit a koboldok vadász-szimatja jól megérzett. Akkor aztán nekiiramodik az Önző és a koboldok hajszája. Odaszegődnek, ismeretes róluk, századokon át egy-egy ősi házhoz, minden, sorrakövetkező örökös születésénél ott vannak, szorgalmasan gyüjtik a megerősitő adatokat, kézt-kézbe füznek s rázenditik vig körtáncaik egyik énekét, ha eljön végre a perc, amikor a Ház oszlopa inogni kezd: mintha csak jóelőre megérezték volna (s valószinüleg meg is érezték) az Önzés összeomlásra itélt kolosszusát a családi ősanyagnak még tán meg sem született, meg sem fogamzott átplántálódásában is. Addig persze még nem törhet ki belőlük a vihogás, mig az Önzés bátor és józan, amig társadalmilag értékes és nemzetünkre nézve hasznos. Hát várnak.

Kezdetben volt a ház-alapitó nagy, ősi Önzés. Utóbb, ugy látszik, egyre finomultabb formái váltak szükségessé az épület fönntartásához: ami pedig legkülönösebb, ugy látszik, az, hogy a nyers, ősi önzéshez való visszatérés, ha a finomság hajlamába és álarcába rejtve is, földrengést jelent a Ház alapjaira nézve. Jobb lenne, ha inkább sohasem fejlődik vala tovább s inkább csökönyösen járja az ősi utakat, semhogy ily anakronisztikus kisértet módjára bukkanjon elő. Ez a látvány azonban fölcsigázza a koboldok várakozását s mozdulatlan körben heverve, szemüket meresztik, fülüket hegyezik, készen az öngyilkosság kómikus drámájának kezdetére. Ha ez a verssor még nem élne irodalmunkban, hogy:

Önnön roppant szerelme verte sirba,

hadd igtassuk ide, az Önző sirföliratául.






I. FEJEZET.

Csekélyke eset, mely a kés használatának átöröklött ügyességét mutatja.

Látható és láthatatlan szemek végzetesen éber figyelme őrködött Willoughby gyermekkora fölött, aki ötöd-izi leszármazóul született Simon Patterne, a Patterne-kastély ősi ura után. Ez az első családfő jogász-ember volt, biztos tudásu s kemény becsvágyu férfiu, aki jól értette, hogyan kell Házat alapitani s azt is tudta, miként kell nem-et mondani a bomlás ama legelső tényezőinek, a tolakodó rokonságnak. Fiatalabb sarjak előtt a halál zengő nyomatékosságával mondta ki ezt a szót. Mert ha a tölgyet pompás fává akarjuk növelni, nem engedhetjük elhatalmasodni körülötte az erdőt. És az élősdi növényekkel bekuszott törzs sem virul. A nagy Ház, kezdetben, bizvást mondhatjuk, a kés jóvoltából él. Telket könnyen kaphatni, téglát is, asszony és gyermekek is jönnek, csak kivánni kell őket, a kés erőteljes használata azonban természeti adomány s a növekedés záloga. Szegénysorsu Patterne-ek szép számmal éltek, mikor a törzs ötödik feje volt a grófság reménye. Egy ilyen Patterne a tengerészeknél szolgált.

A vidék és a családfő egyszerre vettek tudomást bizonyos Crossjay Patterne nevü hadnagyról, a "kemény legények" gárdájának tagjáról, mikor a szerény fiatal tiszt elkövette egyikét azoknak az igénytelen hidegvérüségü hősi tetteknek, melyek lángra gyujtják a jó britt vért. Valamely keleti, folyammenti erősség ostrománál történt a dolog a kinai partokon. Hogy fiatal tisztről van szó, azt a hős rangfokozatából, valamint esetleg a szerénységét mutató mondásból is következtették, mely szerint: "csak a kötelességét teljesitette". A mi Willoughby-nk akkor még az egyetemen élt, teli ifjui kora nemes lelkesedésével s mélyen meg volt hatva a hirtől, meg attól, hogy családi nevét kinyomtatták az ujságba. Hónapokig sem felejtette el a dolgot s mikor övé lett a családi cim és örökség, a hadnagy Crossjay Patterne-nek csekklapot küldött, mely a vitéz rokon évi zsoldjának megfelelő összegről szólván, egyuttal az adományozóban megismersző nagylelkűségi elemnek is első, hogy ugy mondjuk: kémiai jelét adta, amit otthoni barátai előtt ugy fogalmazott meg: "A vér nem válik vizzé." A fickó csak tengerész ugyan, de: Patterne! Hogy egy Patterne mint pottyanhatott a tengerészetbe, oly kérdés, melyért oktalanság faggatni a sors keverő kedvét. A csekklaphoz mellékelt kedves levélben az ősi kastélyba szóló meghivás is foglaltatott: jöjjön el Crossjay, ha alkalma nyilik rá s legyen meggyőződve, hogy rokona és barátja az ő révén tanulta megbecsülni a katona-életet. A fiatal Sir Willoughby szivesen beszélt "harcos névrokonáról és távoli cousinjéről, a fiatal, tengerész Patterne-ről". Mulattatta a dolog s nem kevésbé kacagtatta meg a névrokon hősi tettének részletezése sem: hogyan szabaditott ki egy részeg angol matrózt s hogyan cipelte rabságba a sárga alapu fekete sárkány három vitézét, akiket copfjuknál fogva kötött össze s kerge csiga-vonalban hajtott be a táborba, olyan ujmódi marsra szoritva a mennyei birodalom fiait, amelynél csak a három pár, elámult szemvágása volt ferdébb, - mivelhogy egyenesen nem is lépegethettek szegények. Az itthoni gentlemanek jókedvét mindig fölöttébb fölhangolják az efféle hűvös bravurok. Kis sziget vagyunk, de ki-ki láthatja, hogy ki tudunk tenni magunkért. A kastélybeli hölgyeknek: Sir Willoughby anyjának, valamint két nénikéjének Eleanornak és Isabelnek már inkább szivére ment ez a dolog, hogy az egyik Patterne tengerész. De hát, uramisten! Nálunk, angoloknál akárhányszor kerül üzleti vénákba is hercegi vér: genealógusok bizonyitják, hogy olykor királyi vér csörög egészen köznapi mesteremberekben. Mert bármily gőgösen, fránya nép vagyunk ám: s bárki vásárolhat húsfélét egy-egy Tudortól, vagy csücsülhet egy-egy Plantagenet gyártotta nádszéken. Sőt, ha épen úgy fordul... no, de ne szólj szám! A fiatal Willoughby afféle borzas rekord-fiunak vagy football-bajnoknak képzelte vitézi, távoli unokafivérét s meglehetősen elcsodálkozott, hogy a fickó megelégedett egy hálától áradó levél küldésével s nem élt a Patterne-ház szives vendégszeretetével.

Egy hirtelen záporok közé ékelt, szép délutánon Willoughby épen sétára indult a kastély pompás kerti terraszán, jegyesével, a szép és elegáns Constantia Durham-mel, egy csomó hölgy és ur kiséretében, akik friss levegőre vágytak a készülő ebéd előtt: kihasználni a szép időt. Szokott véletlen szerencséjével (azt a valamit szoktuk röviden igy nevezni, amit a nagy, titokzatos sors-keverők eleve útravalóul adnak kedveltjeiknek) egy pillantást vetett a hársfa-sorba, épen akkor, mikor a terrasz végéről már visszafordulóban volt s mikor, - ezt is hozzá kell tennünk, - épen a szenvedély jogával beszélt a szerelmi szenvedélyről Miss Durham-nek. Sir Willoughby-t, aki semmiesetre sem volt lassu észjárásu ember, hirtelen előérzet lepte meg annak a zömök, lompos férfiunak a láttára, aki a sétányról nyiló kavicsos téren át a kastélyhomlokzat lépcsői felé igyekezett s aki határozottan nem viselte "sem kalapján, sem kabátján, sem lábain, sem semmijén" a gentlemanség bélyegét, amint Willoughby ezt utóbb, családja hölgytagjai előtt ama gentlemanek szentirás-szavu stilusában fejezte ki, akik viselik az illető bélyeget. A jövevényről adott rövid jellemzése bárkit visszadöbbenthetett: a látogató koffert cipelt, kabátgallérját föltürte, kalapja merő siralom volt; csődből menekülő kereskedőnek látszott: se keztyüje, se ernyője!

Ami magát a még elmondandó eseményt illeti, az egészen egyszerü volt. Átadták Sir Willougby-nak Patterne hadnagy névjegyét, melyet ő visszaejtve a tálcára, igy szólt az inasnak: "Nem vagyok itthon."

Életkorára nézve tévedett, a külső megjelenést illetőleg durván csalódott ebben az emberben, aki ily ildomtalan módon igényelte a rokoni rangot: éles ösztöne gyorsan megsúgta neki, mily képtelenség volna ezt a nehézkes, félszeg öreg bácsit mutatnia be barátai előtt, mint ama hires-nevezetes tengerészhadnagyot s egyúttal családja tagját is! Nagyon is sokat és tulságos lelkesen beszélt már erről az emberről, semhogy most igy cselekedhetnék. Egy fiatal tiszt, még ha meglehetős közönséges is a külseje, könnyebben volna bevezethető: hősi históriáját humorosan túlozná az ember s ez mentené a rossz megjelenést. De egy idősödő, lompos tengerész-sarzsival mit lehet tenni? A hűvös megfontolás azonnal elveti, szó nélkül. Oly gentleman művelte ezt, aki már igen fiatal korában tökéletességig jutott el a kés használatának művészetében.

A fiatal Sir Willoughby még szólt valamit a visszautasitott látogatásról Miss Durhamnek, feleletül a lány riadt tekintetére: "Majd kap az öreg egy csekket!" - mondta, mert Miss Durham valósággal sértődöttnek látszott s biborszinüre pirult.

Az ifju hölgy nem válaszolt.

Crossjay Patterne hadnagy alázatosan kullogott el a hársfasoron át, a gyülekező esőfelhők alatt s ettől kezdve a Sir Willoughbyra leskelődő koboldcsapat megfeszült figyelemmel kisérte az ifju minden mozdulatát. Ha hasonlatot keresnénk, leghelyesebben a ketrecbe zárt majmok éber szemjártatására utalhatnánk, mellyel a tápláléknyujtó kezet kisérik. A koboldok Willoughby-ban friss fölpezsdülését s finom megujhodását neszezték meg annak az ősrégi valaminek, melynek születését is köszönhette.



II. FEJEZET.

Az ifju Sir Willoughby.

Azok az adta kis koboldok, melyek némi elismerésre tarthatnak számot, mint a Komikai Szellem kedvenc vadászebei, már három évvel előbb is igen élénken figyeltek, jóval a Miss Durhammel való eljegyzés nyilvánossá tétele előtt, Sir Willoughby nagykorusittatása napján, mikor is Mrs. Mountstuart Jenkinson véleményt mondott az ifjuról. Mrs. Mountstuart szolgált mindig a legjobban emlékezetben maradó, ha nem is a legkimeritőbb jellemzéssel. Családi ünnepségek napjain, keresztelőkön és lakodalmakon ujra meg ujra elemlegették, mily biztonsággal találja el a legdöntőbb pontot s minden mondása szájról-szájra szállt; ha kegyetlen nő lett volna, a karrikatura vasvesszejével csépelhette volna végig az egész grófságot, olyan éles volt a suhintása. Csak egy kis rosszmájuság: s arcok és jellemek váltak volna közhahota tárgyaivá. De gazdag és jóindulatu nő volt s Természetanyánkhoz hasonlitott abban az egy-két dolog iránt mutatott józan ellenszenvében is, melyről senki sem tehet: ő is jobban szerette a napfényben sütkérezők életét. Szavai buggyanva törtek elő. Csak ránézett valakire s a mondás már készen volt, hogy úgy tapadjon rajta az illetőn, ahogy semmiféle kiagyalt vagy irodalmár jellemzés sem képes megmaradni. Laetitia Dale-ről való kijelentése: "Itt jön: szempilláin romantikus regék" - tökéletes arckép volt. És Vernon Whitfordról: "Phoebus Apollo, szerzetessé sanyarodva," - egyszerre elénk festette a sovány és kóborláskedvelő tudós hanyatló ragyogását.

A fiatal Sir Willoughbyról rövidet mondott s ez volt épen főérdeme azon a napon, mikor hősünk napkeltétől holdnyugtáig egyebet sem hallott, csak áradozó üdvözleteket, dicshimnuszokat és cicerói ékesszólást. Gazdag, csinos, udvarias és előkelő lévén, a kastély, az ünnep és a tánc ura, mindkét nembeli vendégeit a hizelgés kicsapongásaira izgatta. Mrs. Mountstuart azonban, a nagy szólamok forgataga közt egyszerre csak igy szólt: "Ugye látják? - neki lába van!"

Persze, hogy van neki. Miután azonban Mrs. Mountstuart megállapitotta, még inkább van és látható ez a láb. Mrs. Mountstuart ugy mondta ezt, mint ahogy mások semmidolgokról beszélnek, minden nyomaték nélkül. De szavát fölkapták s a nagy fogadóterem tulsó végén is határozottan érezhető volt már, hogy valami uj mountstuartizmus került forgalomba. Lady Patterne egy kis Hébét küldött le, hogy a táncosok közé vegyülve, tudja meg a dolgot s még ennek a nagyon fiatal hölgynek nem tökéletesen izlelő ajkai sem vásithatták el a mondás sulyos zamatát. Pompás volt! A fiatal Sir Willoughby szépségének és szellemességének, arisztokratikus viselkedésének és megjelenésének, valamint erkölcsi kiválóságának a dicsérete megszokott dolog volt: szivesen is vették, mint kijáró tiszteletet; de mindez nagyon is köznapinak, sőt alacsonyrendünek tünt Mrs. Mountstuart nyugodt, természetesen odavetett kis mondásához képest. Noha végtelenül kevesebbet látszott kifejezni a többieknél, - amint Miss Isabel Patterne Lady Busshe előtt kifejtette, - Mrs. Mountstuart mégis egybesüritette mindenki más véleményeit, mert a lényeg megvilágitásával fölöslegessé tett minden körülirást. Arisztokrata módon vetette el a vidékies áradozást. "Minden megvan benne, amit önök, hölgyeim és kedves uraim, fölfedezni kegyeskedtek; bájosan cseveg, istenileg táncol, hadvezéri tökéllyel lovagol, szóval a lehető legtermészetesebb nagyuri gesztusai vannak, anélkül, hogy egy pillanatra is megszünnék az lenni, ami: vagyis fiatal angol gentleman. Alcibiades, frissében kerülve ki XIV. Lajos parókamesterétől, nem tenne tul rajta: ahogy akarják! Mindnyájukat lefőzhetném efféle pompás hasonlatokkal, ha agyon akarnám jellemezni. De látták? neki lába van!"

Igy egészithetnők ki a gondolatmenetet. Ilyen egyszerünek látszó s mégis ily nevezetes mondás diadala a szellemességnek s ahol az effélét jó pénzként forgatják, a társadalom magas fokát érte el a finomodásnak: árkádiai táj, az esztétika ösvényén közelitve meg. Willoughbyt ezekután, - mint Miss Eleanor Patterne Lady Culmer előtt hangsulyozta, - nem ugy kell végignézni, hogy tekintetünk lecsusszék a lábára, hanem ellenkezőleg lábtól fölfelé kell kezdeni a méltatását. Ez, igy, persze meglehetősen prózainak látszik. De tünődjünk csak el kissé Mrs. Mountstuart szaván; s egyszeriben mily tündéri határok felé, mily pompázón kéjes érzésekhez sodródunk, mi, akik a mártir Károly királynak kijáró minden borongó kegyeletünk mellett is, alázatos vonzalommal viseltetünk az ő vidám fiának az udvara iránt, ahol kacér pántlikacsokrok diszitették a térdeket s a szép láb volt az ur! Oh, illetlen egy udvar volt az, igen... De mégis, ugy álmodjuk vissza magunk elé, mint azt a kort, amikor az angol gavallér a kellem megtestesülése volt, távol az iromba népségtől, mellyel mostanság kell keverednünk: oh, rátarti szépségek, édes mozdulatok kora! Még ha igaz is, hogy a hölgyek... de, ugye, alaptalanul rágalmazzák őket? Igen, ha igaz volna is, hogy tulságosan gyöngéknek bizonyultak: oh, akkor még méltók voltak az urak arra, hogy elkárhozzanak értük! Ez az álom él még az angol tájakon s vágy sóhajt benne a kedves dallamu lovagi élet után, mely valaha szigetünkön is divott; a költőinktől visszaálmodott Kerekasztal korának megéneklését is ezért kedveli és pártfogolja fantáziánk.

Mrs. Mountstuart mélyen zengő hurt érintett meg. "Bár a férfiak modern ruhája szörnyü, lám, neki lába van!"

Vagyis: a született lovag lába áll előttünk: s bárhogy takarjátok is homályba, rejtsétek bármily izetlen ruhába, - a hölgyek, akiknek szemük van, látják. "Ugy-e látják?" - vagy: "ugy-e látják, hogy neki lába van!" Miss Isabel és Miss Eleanor vitatkoztak, hová kell tenni a hangsulyt? Ám, noha van is némi értelmi különbség a két változat közt, bizonyára mindakettő jó: sőt sokan és nem alaptalanul ezt a szót emelik ki, hogy: "lába"! S ezek a hölgyek tényleg tudták, hogy Willoughbynak pompás a lába; ruhatárában ugyanis volt egy lovagi diszruha is. Mrs. Mountstuart szerint ezt a lábat észre kellett venni, mert szinte áttüzelt a szöveten. Igen, az ilyen lábnak már puszta létezésével is át kell ragyognia! Olyan láb ez, mint Rochesteré, Buckinghamé, Dorseté, Sucklingé volt: mosolyog, int, leborul, de ugyanakkor szépsége öntudatában büszkélkedik; szelid középuton lebeg az erőszakosság és csábitás, a vakmerőség és félénk közeledés között, az: "engem imádj!" és "tiéd vagyok!" közt; ur és rabszolga egyszerre és fölváltva. Örvényt kavar és dagályt lovagol. Szóval olyan láb, mely, miután végső visszavonulást szinlelt, egyenesen beléptet a női szivekbe. Semmi sem végzetesebb rájuk nézve.

De büszke önérzetre föltétlenül szüksége van. Alázatossággal sem a tömeg nem igázható le, sem az asszonynép. És hiuság is kell a ragyogáshoz. Bármily elbüvölő melódiákra figyelünk (ezt azért mondom, hogy bizonyitsam az önérzet elkerülhetetlenségét tökéletességük tudatában lévő emberek számára), mindig észrevehetjük bennük az önhittség belső rezgését, ami persze majdnem kómikus, ha fölfedeztük, honnan fú a szél.

Arra sem kell külön rámutatnunk, hogy Willoughby lába nem volt ám léha láb. Benne épen az a kitünő, amit egész nemzetében annak szeretnénk látni, mely végleg elkoptatta lábát a tisztább erkölcsiség után való loholásban. Pedig nem is biztos, hogy az utóbbit elérte, noha a láb, az kétségtelenül oda van.

Igen, inasok és udvaroncok, skót highlanderek, a ballet táncosai, sőt a kocsisok is mondhatják, hogy lábuk van, esetleg meglepően szép lábuk! De mik ezek? Egyik sem az a nagyszerüen hangolt hangszer, amelyről mi beszélünk, - egyszerü lábmunkát végző lábak csupán, állati némaságuak. A mi hősünk lába pedig költői jelenség, sorsintéző, hatalmas. Hősünknek ugy van lába, mintahogy Cicerónak nyelve volt. Lant ez, mely szerelmes nótákat tud pengetni s tőr is, ha kell, ha konok a nő. Csakugyan, agyvelő lakik benne, lélek!

Ha árnyban lépeget: les, ha fényben ragyog: támad. Tud pirulni, sápadni, susogni, szavalni. Rajta keresztül az Olymp istene kacsint elő, testesül meg, hogy a földiek is elbirhassák megjelenését: - Jupiter, egy szalonlovag álarcában.

A fiatal Sir Willoughby családjára s odaadó hódolóira nézve Mrs. Mountstuart kis megjegyzése igazán, hogy sokat ne mondjunk, egy történeti korszak szineivel ragyogta be az ifju nagykoruságának első estéjét. Belé látták Willoughbyba mindazt, amivé a vig Károly-udvarnak lennie kellett volna, anélkül, hogy csak egy szikrányit elvesztett volna abból, ami tényleg volt. Ebben a ragyogásban táncolt hősünk s a környezetére tett hatás könnyen elképzelhető.

Egy herceg otthoni nevelésében részesült. Ilyen hercegecskék bőven akadnak zsufolódott kincsü országokban, Ahol nincs fölöttük császári úr, akinek katonai szolgálatába álljanak, ott ifjuságuk szükségképen elkényeztetődik, olykor , teljesen kormányozhatatlanokká válnak s mivel az Állammal szemben nincs semmiféle személyi kötelességük, mindegyikük önmagának élhet s a jelen teljessége, sőt mi több, az egész kéjes jövő is teljesen szabadon áll uri kényükre. Néha beleernyednek a dologba: de ez csak a kontinensen szokásos. Szerencsére a mi klimánk s vitézi vérünk nagyobb részüket a vadászi mezőkre viszi, ők szolgálják a közt a nagy rókahajszák vezetésével, ami kitünően hasznukra válik. Innen ered a kis hercegek egész férfias és hasznos sora s Willoughby bármelyikkel fölvehette a versenyt. Képezte magát, nem türhetvén, hogy bárki is tulszárnyalhassa a népszerü tökéletességek terén. Ha a közizlés főirányitója a filozófia lett volna s a nemzeti lelkesedés filozófusok körül csapott volna föl, akkor legalább is könyveket irt volna. A tudományt müvelte is, laboratóriuma volt. Csodás szenvedélye, a kitünnivágyás, ifjukorában mégis főleg a sportra sarkalta s bármily hév égett benne, rendszerint csak vetélytársak legyőzhetése vitte szerelmi vallomásokba is.

Mindazáltal úgy ismerte önmagát, mint aki legállhatatosabb a nők iránt mutatott vonzalomban. Sohasem hangolta le Laetitia Dale feléje forduló vágyódását s még akkor is, mikor a Constantia Durham elsodró szépsége ragadta magával (Mrs. Mountstuart szerint a "Verseny-Jacht"), még akkor is volt gondja Laetitiára s rá-ránézett. Pedig csak szerény ibolyácska volt.

Willoughby magatartása a feléje zuduló imádattal szemben hasonlitott az indiai istenek fönségéhez, noha nem mutatott semmit azoknak merev elzárkózottságából, amivel elkerülhette volna a mámor megvesztegető lázát: ő bizony járt-kelt, táncolt, hajladozott jobbra, hajladozott balra s tökéletes választékosságu mondatokban válaszolt imádóinak. Ebből ki-ki láthatja, hogy a fából való bálványoknak sokkal könnyebb a dolguk, mint a hus- és véristeneknek: Willoughby azonban pompásan megállta a helyét. A hercegi nevelés megtanitja az embert, hogy ő másfajta, mint a többi halandó s ez az oktatás, valamint egynémely belső, kielemezhetetlen valami, képessé teszi arra, hogy szilárdan álljon akkor is, mikor mások ingadoznak. Apró fickók, akiknek göndör buksijára ősz bácsik illesztik hagyományos dicséretekkel és jósló áldással kezeiket, egyszeriben idősebbeknek látszanak: Willoughby is idősebbnek tünt koránál, nem azért, mintha nem lett volna meg a kellő üdesége, hanem mert érezte, hogy kitünően és korrekt egyensulyozottsággal kell viselkednie.

Amint meghallotta Mrs. Mountstuart róla szóló megjegyzését, mosolyogva mondta: "A lábam? - rendelkezésére áll!"

Válaszát közölték a ladyvel, aki erre fölajánlotta, hogy selyemcsokorral kedveskedik az ifjui lábnak. S mikor összetalálkoztak, elmésségek s visszavágások követték egymást, illőn a táncterem villanyos légköréhez, miközben a menet fölvonult a tündérileg teritett hall lakomájához. Mrs. Mountstuartot Willoughby kisérte a vacsoraasztalhoz.

- Ha husz évvel fiatalabb volnék, - szólt a hölgy, - magához mennék feleségül, hogy kigyógyuljak a szerelemből.

- Én pedig előre megmondhatom, asszonyom, - válaszolt az ifju, - hogy minden eszközzel uj meg uj lángra igyekezném szitani a szerelmét, kivéve a válópör eszközét.

Bizonyára sokkal szellemesebbeket is mondtak, de csak ennyit lehetett meghallani s feljegyezni.

- Emberfölötti nehézség lesz feleséget találni a számára! - jegyezte meg Mrs. Mountstuart, mikor beszélgetésük kapcsán ismét az ifju dicséretét zengték a férfitársaságból a Lady Patterne indiai szobájába gyomlálódó hölgyek, maguk közt ujra zavartalanul térhetve vissza étheri témáikra.

- Willoughby maga fog feleséget találni magának, - mondta az anyja.



III. FEJEZET.

Constantia Durham.

A nagy kérdést minden családban végigvitatták grófságszerte: lányoktól zsufolt s hajadontalan otthonokban egyaránt, jóval a Willoughby nagykorusittatásának nevezetes napja után is. Lady Busshe Constantia Durham pártján volt. Egyenesen kinevette Mrs. Mountstuart Jenkinsonnak Laetitia Dale-re való célzását. Lady Busshe valamivel idősebb volt Mrs. Mountstuartnál s ismerte annakidején Willoughby atyját, akinek a Whitford-család legtehetősebb ágába történt beházasodása fölöttébb bölcs dolognak bizonyult. "A Patterne-ek pénzért nősülnek: nem romantikus-fajták", - mondta. És Miss Durhamnak pénze volt s egészség és szépség ragyogta be: három fontos tulajdonság egy Patterne-kérő szemében. Az apa, Sir John Durham, tekintélyes földbirtokosnak számitott a grófság nyugati kerületében, mutatós bácsi, mintaapós Willoughby számára. Miss Dale atyja viszont rokkant katonaorvos volt, aki Indiából jött haza s a Patterne-Park-ot szegélyező villaházak egyikét bérelte Willoughbytól. Leányára nem nézett örökség s költőnő volt. A fiatal baronet születésnapjára irt ódácskáját ügyes szerzeménynek találták s oly merész hangon zengett, ahogy csak nagyon félénk kis teremtések tudnak merészek lenni. Versei zsákocskájából nyilvánosságra dorombolt a macska: csaknem fölajánlkozott, rimein keresztül, szive hősének. Csinos volt, hosszu és sötét szempillákkal, mélykék szemekkel s lelke rakétázva gyult elő belőlük Willoughby egy-egy tekintetére. S az ifju rátekintett, igen, noha azon az éjszakán egyetlenegyszer sem táncolt vele, mig Miss Durhamot ismételten fölkérte. Laetitiának Vernon Whitfordot juttatta az utolsó tánc lovagjául, miközben szemeiből talán őszinte részvét intett felé, hogy ily elegáns leány csak ilyen táncost kaphatott. Mert a "szerzetessé sanyarodott Phoebus-Apollo" immár egészen elfelejtette a lejtő lépések ritmusát. Megbotlott sajátmagában, megbotlott hölgyében s megbotlott a táncfigura minden résztvevőjében, jóizü, hangos nevetésre ingerelve unokafivérét, Willoughbyt. Tegyük hozzá, hogy az idő már hajnali négyre járt, mikor tánc közben föltétlenül nevetni kell valakin, ha másért nem, a lábak frissebbé tétele végett is, s mikor egy-egy elmésség általános, szilaj hahotát kavar föl. Vernont Theseushoz hasonlitották, aki a labyrinthusba gabalyodva Ariadnéjébe kapaszkodik; - légyhez is, mely most mászott ki a jam-es üvegből; - meg vademberhez, holmi benszülötthöz, akit nymphák indáznak körül s körtáncukba ráncigálják. Willoughby kifogyhatatlan volt az ügyes hasonlatokban, melyeket Miss Durham felé ontott, a Sir Roger de Coverley vezette colonne-on keresztül, s valamennyi emlékezetben maradt, biztositva szerzőjüknek a kitünő sziporkázó hirnevét. Suttogni kezdték, hogy Laetitiát Vernonnak fogja átjátszani, mihelyt elhatározza, hogy végleg Miss Durhamhoz köti magát; nagylelküsége valóban közismert volt, de mégis, ez az elhatározás, noha a kötél már nagyon is jól hurkoltnak látszott, mintha késedelmeskedett volna a csomó döntő összeszoritásában: nyilván jobban szerette a megkötetlen állapotot. Ugy lehetett gondolni, hogy Willoughby csak unokafivére érdekében udvarolgatott Laetitiának, ami arra vall, hogy rokoni szeretete nagyobb a saját szerelménél is. Willoughbyt elég nagylelkünek ismerték ilyesmire, de viszont arra is, hogy esetleg maga vegye el a hozománytalan leányt.

Annak idején hire járt, hogy egyik fiatal arisztokrata özvegyünk majdnem hálójába fonta Willoughbyt. Miért szegült mégis ellene az arisztokráciába való beházasodásnak? Mrs. Mountstuart megkérdezte, mire azt válaszolta, hogy ezeknek a lányoknak nincs pénzük s különben is kételkedik vérük tisztaságában. Szemeit nem lehetett elkápráztatni. Mindenekelőtt háza iránt való kötelessége lebegett előtte s talán épen ezért volt hajlandó a karcsu és nem erőteljes Laetitiát inkább Vernonnak engedni át, mintsem egyéni hajlamát követni. Az özvegy emlegetése mélyen sértette, noha az illető hölgy igen magas rangu volt. "Egy özvegyet?" - mondta, - "én?" És ezt épen egy özvegy előtt mondta, aki ugyan öregecske volt, de Willoughby, akit a lehetetlen kombináció ötlete dühbe hozott, pillanatnyilag megfeledkezett a jóizlés elemi szabályairól. Fölkérte Mrs. Mountstuartot a hir erélyes megcáfolására. Ismételte ezt a kivánságát, sürgette a cáfolatot s megujra mondta: "Egy özvegyet!" - s egész alakját kifeszitette, mintegy az "én"-t jelző hetyke angol "I" betüt ábrázolva. Mrs. Mountstuart nem ment férjhez másodizben s az ilyen állhatatos nőkről, akik megörzik első férjük nevét s akiknek szoknyája körül ifju sarj sem növekszik, aki majd átvegye a rangot, - az ilyen nőkről tudjuk, hogy meglehetősen helyeselhetik Sir Willoughby fölhorkanását. Mikor igy cselekszenek, nyilván önmagukra gondolnak, s ritkán fogják azt mondani, hogy: "Ujra férjhez mehettem volna"; ritkán fogják önmaguknak is megvallani, hogy nem lett volna a dolog ellen semmi kifogásuk. Igy aztán meg tudják érteni azt a gentlemant, aki nem rajong az özvegyi főkötőért. De mégis, ez az érzékenység, mely halálosan megsértődik már csak egyszerű hirétől is annak, hogy egy valódi earl fiatalon itthagyott feleségével összeboronálják, - ez igazán meghökkentő volt. Willoughby tehát engedett merevségéből. "Én"-jének "I" betüje hanyag tekintettel nyujtózott lelke tükre előtt s lustán és büszkén nézegette diadalkoszorus-önmagát, miközben némi célzást ejtett el, nagylelküen homályosat persze, amiből meg lehetett érteni, hogy a pletykáknak van ugyan némi alapja, de épen ez az alap egyszersmind kitünő cáfolat komolyabb következmények elhitetésére. Willoughby dorgálást kapott: Mrs. Mountstuart megleckéztette. Mindazáltal most már meg lehetett cáfolni a fiatal grófnőről szálldogáló hireszteléseket: "Drágáim, egyáltalán nem fenyeget a veszély, hogy feleségül vegye."

Közben azonban az a veszély merült föl, hogy elszalasztja a szép Miss Durhammel köthető házasság szerencséjét.

A kis hercegek néha igen súlyos dilemmákba keverednek. Olykor-olykor példaként kellene rájuk mutatni: a küzködő, szegény, hétköznapi emberek vigasztalására, hadd lássák, mily tőrvetések és cselek leselkednek a szerencse legkedveltebb gyermekeire is. Igy legalább elégedettebbé hangolhatnók az olyan szerencsétleneket, akik semmikép sem tudnak elvergődni a házasság révéig, vagy ha már odáig is jutottak, agyonterhelve rójják az utcákat, hogy eltarthassák feleségüket és töméntelen gyereküket, akik nyomorban nevelődnek nyomoruságos életpályákra. Véleményünk szerint, morális országban sohasem árt a morálra való rámutatás, főleg ha ilymódon megfenyithetünk holmi undok irigységeket s rendreutasithatunk változásra törő fészkelődéseket. Nos, a fiatal Sir Willoughby is ott állt, nyakig a dilemmában: - mindegyik kezére jutott egy-egy feleségjelölt: két oly hölgy, akiken kivül, - nem számitva persze a fővárosi hóditásokat, - senki sem ajzotta föl eddig az érzelmeit. Fogékony volt a szépség iránt s még sohsem látott Constantia Durhamhoz mérhető szépséget. Ép ily fogékony volt a feléje forduló hódolat méltánylására is, - és ennélfogva Laetitia Dale-t az okosság mintaképének tekintette. Igy állt a királyi rózsa és a szerény ibolya között. Az egyik felé ő hajolt, a másik ő felé hajolt. Mindakettőt nem választhatta; - a törvény egyaránt kötelezi a hercegeket és a gyalog baktatókat. De hát melyiket játssza el? Növekvő világismerete arra tanitotta, hogy egyre jobban megbecsülje Miss Dale érzelmeit. Viszont Constantia szépségétől csak fájó szivvel lehetett megválni. Ragyogott, mint a győzelmi szélben dagadó vitorlákkal tovasuhanó verseny-jacht s hozzá még nem is mutatta, hogy meg akarja nyerni Willoughbyt, csak suhant. Eltünődő órái csendjén hősünket az őt alázattal tükröző lady vonzóereje ragadta el inkább. De szenvedélyes pillanatai voltak, mikor a suhanó nő mágnesi hatalma vonta a jacht után. S vegyük még hozzá a bonyodalomhoz, hogy Willoughby a szabadságot is szerette: igy hercegibb módon mozoghatott, egyre több alattvalóval és rabszolgával, büszkén uralkodhatott egész sereg nő fölött, inkább lehetett önmaga. A fővárosban szerzett tapasztalatok nem inye szerint való feleletet adtak arra a kérdésre, hogy: "Imádónkul kötjük-e le magunkhoz a nőt, ha feleségül vesszük?"

Habozásai közepette egyszer csak azt hallotta Lady Busshe-től, hogy Miss Durhamot valaki hevesen ostromolja: - erre rögtön megkérte a leányt. Igen volt a válasz s eljegyezték egymást. Más is hozzákapott a horoghoz, ha nem is falta el a prédát, mialatt hősünk még csak készülődött. S noha épen ez volt közvetlen oka az ő diadalának, érzékenysége sajgott. A leány nem kolostori érintetlenségből, nem sértetlen dicsfényből szállt le hozzá. Mert hősünk szellemi téren is hercegfi volt, zsarnoki egyeduralkodó. Azt szerette volna, hogy tojáshéjból jöjjön eléje a leány, ha ámulóbban is a makölt csibénél, hadd várt volna rá, tökéletes elzártságban, mig ő föl nem töri a héjat, melyből a kikandikáló női szemek őt lássák meg legelőször minden férfiak közül. És ez a lány nyilt közvetlenséggel beszélt unokafivéreiről és barátairól, csupa fiatal hímekről. És azt válaszolhatta volna a fanyar kivánságra: "Igen, ha huszonötödik születésnapod estéjén kérdeztél volna, Willoughby!" Azóta a leányt is megérintette a világ pora s hősünk az eljegyzés legelső perceitől fogva érezni kezdte azt a különös világundort, amely végzetszerü tulajdonsága lett. Egyéneknek szóló féltékenységre azonban sajátságos módon képtelen volt. A Constantiát ostromló raj élén bizonyos fiatal Oxford kapitány udvarolt. Willoughby ép oly kevéssé törődött ezzel az Oxford kapitánnyal, mint akár Vernon Whitforddal. Az ő ellensége a világ volt, a nyers tömeg, amely egycsomóba kavar bennünket s amely rálehell választottunkra is, ugy hogy nem tudjuk többé, sohasem tudjuk tisztára fényesiteni az utált csőcselék lehelletétől. A világnak öröme telik benne, hogy "Én"-ünk katonás nagy "I"-jét lehengereli, belepiszkál egyéniségünkbe, elmocskolja érzékenységünket. Gondolkodni kezdeni, annyi, mint utálni kezdeni a világot.

Mihelyt az eljegyzés nyilvánosságra került, az egész grófság megállapodott abban, hogy Laetitiának nem is lehetett esélye s Mrs. Mountstuart Jenkinson a bünbánó alázat gesztusával jegyezte meg: "Én sem vagyok boszorkány!" Lady Busshe viszont kérkedhetett volna: ő előre megjósolta a dolgot! Laetitia csatlakozott a grófság véleményéhez. Igen, ő fölnézett imádottjára, de eleve reménytelenül. A legragyogóbb pontra szögezte szemét, amely egyuttal a legmagasabb is volt, merhetett-e hát remélni? Magányban éldegélt beteges atyja mellett, akinek az a megrögzött jóslata, hogy leánya egyszer majd a Patterne-kastély urnője lesz, époly mértékben gyötörte a szegény leányt, amily mértékben az öreg ur egyetlen vigaszának látszott. Csak az eljegyzés hire némitotta el az öreget: visszavonult veteránok csökönyösek elképzeléseikben. Hiszen gyakran látta Willoughbyt leányával, akinek társaságában a fiatal baronet azonnal kamaszos lobogásra élénkült. Valóban, a serdülő fiu és a kicsi lány valaha sokszor játszogatott együtt. Willoughby szép szőke fiu volt. A kastélyban képe függött, mely kalapban, ponnyjára támaszkodva, keresztbevetett lábakkal s vállaira omló hosszu lenfürtökkel ábrázolta: Laetitia lelkében a legszebb angyal mása volt; mikor pedig ez az angyal férfivá serdült, egyenesen hódolatra hajlitotta a leányt, - bár Laetitia nem hitte, hogy ezt imádottja kikényszeritette belőle; hiszen ő oly szivesen alázkodott meg, hogy számára tökéletesebb boldogság volt Willoughby minden cselekedetét jogosnak találni, mint akármily más módon képzelni el a körülményeket. Ez már szinte az indiai bálvány elé fekvők rajongó odaadásának tünhetett. Kis hercegeket illik is igy imádni s nem csodálható, hogy a konzervativ hajlamu női nem ragaszkodik ahhoz, hogy eszményi magasságba emelje őket. Mert mi mást lehetne még oda emelni? Mi lenne a vakitó fényoszlopokból, ha magunkhoz rántanók bálványainkat s földi por gyanánt tekintenők őket. S az se baj, ha olykor-olykor oda is ég egy női sziv, - a fődolog, hogy a nők általános imádata eszményi ifju emberekért épségben tartassék. Tisztaságot követelünk a gyöngébb nemtől. Ők viszont joggal kivánhatják meg, hogy valami vonzalom által lehessenek tiszták. S mikor érezhetik ezt ragyogóbban, mint épen akkor, mikor nővéri tömegeik szeme egyértelemmel függesztődik egy-egy kis hercegre, aki nyilvánvaló jelességekkel ékes és e jelességeket sohasem árnyazza be semmi gonosz folt. A férfinem ám csodálkozzék el néha-néha a nők bálványain, mindegy az! Ők közben annál buzgóbban folytatják imádatukat.

Laetitia is folytatta. Néhányszor látta Patterneben Miss Durhamot. Gyönyörködött a szép párban. Vágyott jelen lenni a lakodalmi szertartáson. A türelmetlenségnek és remegésnek azzal a keverékével várta a nagy napot, mellyel a tündéri mesék valóságba visszazuhantató befejezését lessük, mikor egyszerre csak, egy vasárnap reggel, egyedül sietve a parkon át a templom felé, Willoughbyval találkozott. Tiz nappal a kitüzött szertartás előtt történt ez. Ugy volt, hogy Willoughby nincs is otthon, hanem Miss Durhaméknál tartózkodik, a grófság másik végén. Laetitia tudta, hogy előttevaló nap lovagolt át menyasszonyához; most azonban itt volt; és igazán szokatlan, teljesen meglepő módon, karját ajánlotta föl Laetitiának, hogy a templomajtóig kisérje. Csevegett és kacagott, arra a vadászra emlékeztetve, akit egyszer a lány rövid téli sétáinak egyikén látott, amint az illető a sövényen csúful keresztül zuhanva, épen föltápászkodott: "Kutyabaj! Semmisem történt! Csak egy kis karcolás!" - de a gentleman közben tántorgott s nyomogatta vérző fejét. Sir Willoughby fecsegve áradozott, mily boldog a találkozástól. "Valóban, végtelenül örülök", - mondta s még sok mást is beszélt összevissza, holmi grófsági pletykát is részletezve, melyhez nagyot nevetett, de makacsul összeszoruló szájjal. Még a templomajtóban is tovább csevegett s bent a hajóban is pár lépést, elhaladva Mrs. Mountstuart Jenkinson és Lady Busshe padjai előtt. Igen, nagyon mulattató volt, de Laetitiára fölöttébb visszásan hatott mindez. Arcát mintha félig álarc födte volna s közel hajolva a leányhoz, fürkésző könyörgés szólt vonásaiból.

Istentisztelet után kikerülte az előkelő hölgyeket s megint csak visszalopózott, egy-két méternyi távolságra, Laetitia helyéhez. Kezét ismét karjába erőszakolta, hogy elkisérje a park templomi sétányán s folyvást a leányra hajolva, gyorsan beszélt, élénk kiváncsiságot mutatva Laetitia nyugodt feleletei iránt, a megfeszitett figyelem tompa szórakozottságba áthaló rohamaival. A leány a lehető legrövidebb feleleteket adta, félvén, hogy nem értette jól Willoughbyt.

Egyszer ő is kérdezett: "Miss Durham jól van, nemde?"

S az ifju felelt: "Durham?" - és hozzátette: - "Nincs szerencsém Miss Durhamhoz!"

A leány valahogy ugy érezte, hogy Willoughby a tegnapi lovagláson alighanem szerencsétlenül járt, talán fejére esett...

Meg is kérdezte volna, nem történt-e vele ilyesmi, azonban jól tudta, hogy Willoughby talpig angol gentleman, aki rossz néven venné, ha valaki azt hinné, hogy neki bármely baleset ártalmára lehetne.

Másnap hősünk meglátogatta Laetitiát, hogy sétára hivja. Bizonygatta, hogy a leány ezt megigérte neki s az apára is hivatkozott, aki ugyan nem tanuskodhatott egy oly igéret mellett, melyet nem hallott, azonban, hogy a séta megeshessék, kérte gyermekét, hagyná őt egyedül. Laetitia tehát mégegyszer ott járt a parkban Sir Willoughbyval, hallgatva a régi napokról ömlengő kitöréseit. A leány egyetlen helybenhagyó szava is kielégitette. "Most már ismét én vagyok én!" - ezt ismételgette. - Laetitia a park és kastély szépségeit méltatta, hogy kedvére legyen az ifjunak.

Willoughby egy szót sem szólt Miss Durhamról, a leány pedig félt attól, hogy ő emlitse ujra ezt a nevet.

Mikor elváltak, Willoughby azt igérte, hogy holnap ujra tiszteletét teszi. De nem jött; Laetitia pedig megbocsátott neki, miután értesült a történtekről.

Szomoru história volt. Az ifju harminc mérföldet lovagolt Sir John Durham birtokáig, hogy ott azzal fogadják: Constantia két nappal előbb Londonba utazott, állitólag egyik nagynénje látogatására s épen az imént érkezett tőle pár sor, miszerint feleségül ment Oxford huszárkapitányhoz, egyik fivére bajtársához. A fiatal asszony Willoughby számára is küldött levelet a kastélyba. Még az éjszaka visszalovagolt, nem kimélve paripáját, csak mielőbb otthon lehessen: ennyire kiforgatta sodrából a rettentő csapás. Ez történt szombaton éjszaka. Másnap, vasárnap lévén, találkozott a parkban Laetitiával, elkisérte a templomba, elkisérte a templomból, s a rákövetkező napon, - mielőtt több hétre eltünt volna, - sétált a leánnyal, az országuti kocsik teljes nyilvánossága előtt.

Nos, Miss Durhamtól tehát szerencsésen megmenekült, ha nem is készakarva. Mint becsületes férfi, nem kezdhette a dolgot, de a leányt a féltékenység vad rohama könnyen sodorhatta erre a lépésre; - s Willoughby megmutatta a világnak, mily kevéssé szenved a dolog miatt. Miss Durham, - terjedt el a hir, - az anya választása volt, a fiu szive ellenére s Lady Patterne végre is engedett. Minélfogva többé nem lehetett akadály Sir Willoughby és Miss Dale között. Kedvesnek és romantikusnak tünt ez a megoldás, mely most már a legtöbb ember szemében kedvező szinbe vonta a grófság szemefényét, mig ha a hozománytalan és rangtalan leányt választotta volna előbb, a dolog nem ment volna ily simán: előbb szükség volt arra, hogy Miss Durham viselkedése megbotránkozást keltsen s az emberek mélyen érezzék, hogy ily kiváló gentleman semmiképen sem válhatik szánandó alakká. Constantiát "őrültké"-nek kezdték nevezni. Laetitiában uj és dus kiválóságokat fedeztek föl s az egyik legfőbb követelmény, mely a Patterne-házzal kapcsolatban szóba jött, - azaz egy oly Lady Willoughby, aki kitünő háziasszony legyen s a holt kastély megelevenitője, - biztositottnak látszott Laetitia szelid élénkségével és rendkivüli okosságával: Lady Patterne határozott kivánságára gyakori látogatója lett a kastélynak s ilyenkor sokszor jelent meg Willoughby is, laboratóriuma berendezését ellenőrizve, bár ekkor még nem volt teljesen otthon a grófságban s nem is igen várhatták, hogy végkép ideköltözik. Buzgón merült el a tudományos munkába s alig is beszélt egyébről. A Tudomány, - mondta, - az egyetlen valami napjainkban, melybe áhitattal mélyedhet el az ember. De ez a futó megjegyzés aligha fordulhatott Laetitia ellen, akivel szemben annak az udvarias és csöndes udvarlónak mutatkozott, amilyenek a gonosz hálókból kiszabadult s első és legerősebb vonzalmaikhoz visszatérő férfiak szoktak lenni.

Néhány hónapi otthoni udvarolgatás következett, mely után, a helyzet által előirt illendőségi határidő lejárván, Sir Willoughby Patterne elhagyta szülőhonát, hogy földkörüli utra induljon.



IV. FEJEZET.

Laetitia Dale.

Ez ujabb meglepetés volt a grófságra nézve.

Ne kereskedjünk a türelmesen koplaló női lelkek érzelmei után: valószinüleg kell lenni valami külön erőforrásuknak, hiszen láthatjuk, hogy élnek; nyilván nincs is szükségük holmi nagy tápszerkészletre s bizvást sorozhatjuk őket ama teremtmények közé, melyekben holmi animális, pisla parázs ég, meleggel látva el bensőjüket. Nem igen lehet erős vitalitásuk az ily kevéssé lázadozó lényeknek. Csak csöndes szánalom kiséri, némi gunnyal határosan, az oly lelkeket, akiknek alkalmuk volna viharos részvétérzés fölköltésére, de nem élnek az alkalommal. A nyilvánosság szive pár hétig tárva várta Laetitiát s ha zokogva vetette volna oda magát, csordúló hálával üdvözölték volna a vidéki drámáért. Párt alakult volna ellene, hideg tábor, mely megrótta volna, amiért a szerény ismeretlenség homályából a Patterne-kastély urnői rangjára tört, de párt támadt volna Sir Willoughby ellen is, abból a két-három forradalmár-lélekből toborzódva, akik megunták az igát s amilyenek mindig akadnak Angliában, ha valami kavarodás készül, meg akárhány született résztvevő szivből, akik mindig könnyel fogadják a könnyhullatást s akadt volna elég szamaritánus is, aki buzgón siet a bajba jutott emberiség támogatására. Az alkalom azonban drámai kihasználás nélkül mult el. Laetitia, mint eddig is szokta, szeliden ájtatos arccal jelent meg a templomban, elfogadta a kastélyba szóló meghivásokat, ott volt Willoughby családi leveleinek fölolvasásánál is, száraz gyümölcshéjként nyelve le őket, melyekből hiányzott az ő nevének édes megemlitése: a részvétet követelő hang egyszer sem tört elő a fiatal hölgyből.

Igy aztán a nyilvánosság szive csakhamar ujra bezárult előtte. Az ügy ujabb beállitásában már ugy szerepelt, mint akinek nagyon is szerény képességei nem birták volna el a Lady Willoughby of Patterne rangot; nem lett volna megfelelő urnője a háznak; Willoughby bizonnyal belátta, hogy a leány nem lehet méltó párja s világkörüli utjával akarta legyőzni kényelmetlen első vonzalma utórezgéseit, melyek különben, leveleiből következtetve, immár nem háborgatták tulságosan. Oh azok a páratlan levelek! Lady Busshe és Mrs. Mountstuart Jenkinson olvadoztak az olvasás gyönyörétől. Sir Willoughby szigetországunk parádés mintalordjaként tündökölt elő ezekből a levelekből, melyeket az Egyesült Államok főbb városaiból küldött haza. Pár vonással hadd vázolja "demokratikus öcséink"-et, irta. Milyen rokonság! Valamennyien tengerészek lehetnének. Angol mérték alá fogta az uj világrészt s pár odavetett szóval tudott képet adni az otthoniakkal való összehasonlitások eredményéről. Avatott módon kezelte az össze nem illő dolgok csoportositásából sarjadó iróniát. A csillagok és sávok birodalmának Egyenlőségét egyetlen fölkiáltással méltatta: "Egyenlőség!" Olykor kis elmélkedések szövődtek közbe: - "Öcséink fölöttébb mulatságos fickók! A Kerekfejüek utódai közt élek itt. Néha célzás esik a régi, otthoni ellentétekre, de a legbarátibb hangulatban. Mi is megyünk a magunk utján, meg ők is: és nyilvánvalóan azt hiszik, hogy a Köztársaság észrevehetően megváltoztatja az emberi természetet. Vernon töri is magát, hogy ezt elhigyje. Öcséink felső tizezre Páris fenegyerekeit majmolja: a többiek viszont az anyaország radikálisait, amennyire legalább ezt a hazai szektát ismerni szerencsém van." - Amiben hasonlitanak hozzánk, abban izetlenek; amiben ellentétesek, abban szörnyetegek. Ép ilyen szörnyü ellentét volt Vernon és Willoughby levelei között is. Alig lehetett volna együtt utazó rokonoknak tartani őket, vagy Vernon Whitfordot született és itthon nevelkedett angolnak. Ugyanazon dolgok leirását mintha a földgömb két ellenlábas részéről küldték volna. Vernonból hiányzott az irónia. Willoughby levélirói teremtőerejéből sem volt benne semmi, mely családját és barátait ily fölkiáltásokra ragadtatta: "Mennyire hasonlit ez hozzá!" s mely szinte átvarázsolta őket az Atlanti-óceánon, hogy bámulják és tapsolják őlordságát.

Szinte a szemükkel kisérhették: egy jelző, egy fordulat, egy elhallgatott szó élesen festette, hogy Amerikában, Japánban, Kinában, Ausztráliában, - és az európai szárazföldön is, - mily angolosan tart szemlét Alkotója furcsa teremtményein. Vernon hozzáképest birkajámborságu cimborának tünt föl, aki nem tud megállni a talpán odakinn, akit boldoggá tesz egy bók, hálálkodóvá egy ebéd s gyászosan kérődzik minden látott és hallott dolgon. Dehát az egyik Patterne volt, a másik csak Whitford! Az egyikben géniusz lakott, a másik, tudós létére is famulusként botorkált utána. Az egyik angol gentleman volt, bárhová ment; a másik valami uj izé, amit nem is lehet pontosan meghatározni s amely csak mostanában tünt föl Angliában is, hogy előreláthatólag se magának, se a hazának ne váljék különösebb diszére.

Pompásan irta le Willoughby, hogyan táncolt Amerikában Vernon. "Adieu öcsémuraméknak!" - jelezte utóbb, Japán felé utazva. - "Valószinüleg élénk föltünést kelthettem báltermeikben, valamint mikor megmutattam nekik, hogyan üli meg egy angol a lovat: bele kell törődnöm, ha nem lettem tulságosan népszerü közöttük. Sohse tudtam elénekelni nemzeti himnuszukat, - ha ugyan egy ilyen államhabarcsot nemzetnek nevezhetünk, - s be kell vallanom, hogy azt is igen fagyos udvariassággal hallgattam, ha ők énekelték. Nagy nép, - kétségtelenül. Adieu nekik! A derék Vernont valósággal le kellett tépnem róluk. Komolyan letelepedési terveken kotlott, s legalább levelezési viszonyt akar föntartani velük". Egészben véve, vendéglátóinak egy-két "szemtelen röffentését" leszámitva, melyeket leveleiben idézett is, Willoughby kedélyesen irta meg a kirándulást. Az elnök, tudatosan vagy öntudatlanul, udvariatlan volt, dehát ismerjük a származását! Eme megjegyzések után, melyek ugy hatottak, mint egy oly királyi oroszlánnak békés farkcsapásai, aki tudja, hogy gazdája, Britannia, a Tengerek ura, elvárja tőle ezt a szelid csóválásu terga caudá-s visszavonulást, Sir Willoughby Patterne elhagyta a számára idegen világrészt s utóbb is, ha Amerika került szóba, megfontoltan és tisztelettel, hogy ugy mondjuk: behuzott farokkal beszélt. Utazásai hasznára váltak. Tény, hogy vannak öcséink, akik nagyra nőttek s akikkel jó lesz békességes viszonyban élni, mert különben kellemetlenekké válhatnak. Isten őrizzen meg mindnyájunkat a rokoni összeütközésektől!

Három évi távollét után Willoughby hazatért szeretett Angliájába. Egy szép áprilisi reggel, a hónap utolsó napján, amint kocsija a park keritése mellett suhant, a véletlen szerencse Laetitiával találkoztatta össze először minden barátai közül. A leány a réteket barangolta egy csomó iskolásgyerekkel, akikkel vadvirágokat szedett a holnapi május elsejére. Willoughby földre pattant s megragadta Laetitia kezét. "Laetitia Dale!" - mondta s szava elfulladt. "A maga neve édes angol muzsika! Jól van?" A kérdés izgalma megengedte, hogy mélyen olvasson a leány szeméből. Azt a férfit találta bennük, akit keresett, szenvedélyes kézszoritása neki szólt, aztán továbbengedte Laetitiát, mondván: "Kérve sem készülhetett volna számomra kedvesebb itthoni fogadtatás, mint maga ezekkel a virágszedő gyerekekkel. Én nem hiszek a véletlenben. Igy volt elrendelve, hogy nekünk találkoznunk kell. Nem gondolja?"

Laetitia rebegett valamit, aléltan az örömtől.

Willoughby megkérte, osszon szét egy aranyat a kicsinyek közt, egyiknek-másiknak a nevét is tudakolta, ismételgetve: "Mary, Susan, Charlotte, - csak a keresztneveket kérem! Jól van, szivecskéim, holnap majd hozzátok el koszoruitokat a kastélyba; de vigyázzatok, jókor reggel! Holnap senki se lustálkodjék! Lesültem egy kicsit, Laetitia, - nem?" - Mosollyal mentegette a külföldi nap tüzét s hevesen suttogta: "Az angol táj zöldje páratlan. Csudás! Aki itthagyja Angliát, csak égettesse le a bőrét, ha szereti. Maguk nem tudják ugy: mi az, mint én, aki belekóstoltam a számüzetésbe, - hány éve is már? Hány éve?"

- Három, - mondta Laetitia.

- Harminc! - felelte. - Ugy érzem, ennyi! Én legalább borzasztóan megöregedtem. Persze, ha magát nézem, három évre se becsülhetem. Maga nem változott. Teljességgel nem. Ugye, jól gondolom? Mielőbb látni akarom ujra. Sok mindenről, sok mindent kell mesélnem magának. Mihelyt lehet, meglátogatom az édesapját. Külön beszélni valóm van vele. Én... - oh milyen boldog vagyok, Laetitia! De nem szabad elfelednem, hogy anyám is van! Viszontlátásra! pár óra mulva! - mielőbb!

Ujra megszoritotta a leány kezét. Aztán eltünt.

Laetitia hazaküldte a gyermekeket. Nehezére esett most kankalinokat tépni, - poros foglalkozás! Szinte fájt neki, hogy csillaga ujra földre szállt, annyira fölizgatta Willoughby megjelenése. De az ifju lelkes patriotizmusa ugy hatott, mint mikor friss tavaszi zápor zudul a keménypáncélu földre s olvataggá teszi a levegőt, uj szineket csihol, életet pezsdit, - s a leány eltünődése értetlenül szállt ujra Constantia Durham furcsa tette felé. Laetitia igy engedte át magát ujra jellemző gyöngeségének. Szinte megrótta magában azt a nőt, aki ennek a drága varázslónak, ennek az égő szavu számüzöttnek, az arisztokratikusan napsütötte arc s mélyen kutató tekintet emberének, okot adhatott a bubánatra. Szemei mily mélyen tudnak olvasni! A türelmes éhezőben a lakoma képe ébredt. S vele együtt ujra fölsajgott az éhség, föltündökölt a remény, a türelem pedig elillant. Szivesen lemondott volna a reményről, csakhogy továbbra is türő maradhasson; dehát nem lehet örökké Tél! - zugta a vitatkozó vér, s nekünk tőlünk telhetően mentséget kell számára találnunk, hiszen a szivében fölzsufolódott melegség bizvást hitethette el vele, hogy Willoughby a váltakozó évszakok rendjében most már a hosszu Tél tovatüntét hirdetni jött vissza. Külön beszélni valója van atyjával, - mondta. Mit jelenthet ez? Mi mást, mint...! De nem merte szóba önteni, se tovább latolgatni.

Legközelebbi találkozásukon "Miss Dale"-nek szólitották.

Egy héttel utóbb Willoughby beszélgetésre zárkózott be Laetitia atyjával.

Ennek a fontos napnak estéjén Mr. Dale áradozva dicsérte Sir Willoughby földesuri jóságát. A villaház bérletét a régi föltételek mellett hosszabbitotta meg, - mesélte az öreg. Ugy látszott, hogy beszélgetésük mindvégig a birtokos, és bérlő tárgyalása volt, leszámitva, hogy Sir Willoughby gratulált Dale-nek nagyszerü leányához. És Laetitia a megelégedettség hangján mondta: "Tehát nem kell kiköltöznünk a villából?" - miközben szive az ujszülött reménynek nyugodtan csavarta ki a nyakát. S éjszaka ez a sor került naplójába: "Ma őrült voltam. - Holnap?"

Holnap és a következő napokon gondolatjelek következtek szavak helyett.

A türelem búsan költözködött vissza. Táplálékra szükségünk van s Laetitia, nem lévén egyebe, ismét a türelemből élt, noha szárazabbnak érezte, mint valaha. Csillapitó, de soványacska koszt. A halottak türelmesek s valahogy hozzájuk válunk hasonlatossá, ha megszakitás nélkül és tulhosszú ideig élünk ilyen diétán. Beesett arcának hervadt rózsalevele saját magát vádolta, igazat adva a bálványnak, aki nem tekint le ily szánalmas teremtésre. Látta néha Willoughbyt a kastélyban. A bálvány nem vett tudomást a változásról. Rendkivül nyájas és udvarias volt. Nem egyszer kapta rajta a leány, hogy az édes szemek rajta pihennek, de aztán gyorsan fordultak el, az anya felé; - és Laetitia még a tünődés elől is elzárkózott, mivel ez is vétek lehet, a remény pedig bűnös, hazajáró lélek. Talán Willoughby anyja nem sziveli őt? Ezt a kérdést nem kerülhette el. A földkörüli ut az anya kívánságára történt; becsvágyó nő volt és törékeny egészségü, aki bizonyára szivesen vette volna, ha fia vele él Patterne-ben, s mégis beleegyezni látszott, hogy Willoughby bölcsen Londonban maradjon.

Egy napon Sir Willoughby azon a nyugodt hangon, melyet szeretett fölvenni, közölte vele, hogy most már egészen vidéki gentleman lett belőle: otthagyta Londont, megutálta, mint oly helyet, ahol az egyéniség eltemetődik. Birtokán telepszik le s jószágigazgatóul unokafivérét, Vernon Whitfordot veszi maga mellé, - mondta. Igen mulatságos leirást adott arról, hogy unokafivére mint próbál irodalomból megélni, igy szaporitgatva szükös jövedelmét odáig, hogy évenként két hónapot tölthessen el az Alpesekben. A nagy utazás előtt Willoughby mindig gunyolódva beszélt Vernon véleményeiről s azt is elég sokan tudták, hogy Vernon bizonyos hallatlan cselekedettel annakidején megsértette volt családja büszkeségét. Hazaérkezésük óta azonban Willoughby elismerte Vernon képességeit s szinte semmibe sem tudott nélküle belefogni.

Az uj helyzet jó sétapartnert biztositott Laetitiának. Willoughby savanyu mulatságnak találta a gyalogjárást s ebből a kijelentésből az csengett ki, hogy lóháton viszont bármily hatalmas kirándulásokra is hajlandó. A leánynak azonban nem volt lova s igy, mig Willoughby vadászatra ügetett, Laetitia és Vernon gyalogsétákat rendeztek. Ebből a szomszédság holmi következtetéseket vont le, mire Eleanor és Isabel Patterne gyakori kocsikázásokra hivták meg Laetitiát s Sir Willoughby ilyenkor mellettük lovagolva volt látható.

Igazi, napfényes örömet jelentett Laetitiára nézve a kis Crossjay Patterne hozzájuk költözése. A tengerészhadnagy - azóta kapitány - fiacskája volt ez, tizenkétéves fickó, tizenkét más fickó egyesitett pajkosságával. Vernon egyezett meg Laetitia atyjával a fiu szállására és ellátására nézve. Vernon az affajta emberek közé tartozott, akik nem okos dolgokra, nem birtokuk tatarozási számláira forditják a pénzüket, hanem esztelenül költögetik mindenfélére. Patterne kapitány népes családjáról hallván, azt a tervet vetette föl, hogy a legidősebb fiut maga mellé veszi a kastélyba és tanitgatja. Willoughby azonban nem akarta, hogy ilyen apa fia kerüljön a házba s előre megjósolta, milyen lesz a gyerek: vörös haju, pörsenéses bőrü, kiállhatatlan modoru. Igy hát, a Mr. Dale-lel történt megállapodás után, Vernon maga ment el Devonportba, ahonnan egy rózsás arcu, kerektagu csemetével tért vissza, aki mohón esett a husételeknek és a puddingoknak s közben imádandó egyszerüséggel vallotta be, hogy eddig még sohasem ehetett kedvére való adagokat. Kitünő tréning képesitette a dusan rakott asztallal való megbirkózásra. Eleinte, az egymást követő fogások során, a kis Crossjay szinte kétségbeesve üldögélt, a kifogyhatatlan tálakra meredve. Utóbb aztán elmesélte vendéglátóinak, hogy otthon két idősebb nővére, meg három fiatalabb fiu- és leánytestvére van: "És mind éhesek!" - mondotta.

Ez a részvéte fölöttébb kómikusan hatott. Jó egy hónap is eltelt, mig sajnálkozó sóhaj nélkül tudta nézni, hogy a puddingot elviszik az asztalról s ő nem bánhat el az egésszel, mint a devonporti család képviselője. A kis fickó csinyjei, a vidéki élet örömeiben való tobzódása, sárral befent vadsága, reggeltől estig mulattatták Laetitiát. Ha elkaphatta, reggelenként tanitgatta a fiut, Vernon pedig délután, mikor a többiek vadászata szabadidőt engedett. A kis Crossjay fölélénkitett volna bármely házi környezetet. Nem csak hanyag volt, de egyenesen szembe is szegült a könyvek utján történő oktatásnak, mondván: "De ha nem akarom!" - s hangsulyában volt valami meggondolásra inditó. A természet ősisége élt benne. Leckeórák közeledtével mindig valósággal a földből kellett kitépni, a talaj mélyéből ráncigálni föl, mint valami gyökeret, hogy kemény kis kerek fejét a zsarnoki robotra szoritsák. De a madarak szokásait, tojáslerakó helyeiket, nyulak elfogását, haloduk kicsiklandozását, a környékbeli, harcos kedvü fiukkal szövetkező vadászjátékokat, meg azt, hogy miképen kell a szakácsnétól egy egész esős napra szóló elcsatangolás előtt némi utravalót kihizelegni, - jól kitanulta, a természet iskolájában. Tengerészetünk iránti szenvedélye jó eszköz volt arra, hogy figyelmét mégis ráerőszakolják a tanulnivalókra, miután lassanként megértette, hogy csak ezen a sivatagon át visz az ut a tengerészkadetti ranghoz. Tüzelve kérkedett hősi atyjával s egyszer, mikor véletlenül ugy mentek el a kastély közelében Vernonnal és Laetitiával, hogy a beszélgetés épen atyjára fordult, egy kérdéssel állt elő, mely nyomta a szivét s melyet a következőképen foglalt szavakba: "Az én apám hadsereget is tudna vezetni!" - s némi szünet után: "Kérem, Mr. Whitford, ha Sir Willoughby olyan kedves hozzám és ezüstkoronákat is ajándékoz, miért nem akart beszélni a papával, mikor pedig a papa tiz mérföldet gyalogolt az esőben, hogy láthassa őt és tiz mérföldet gyalogolt vissza, és a korcsmában kellett éjszakáznia?"

Az egyetlen adható válasz az volt, hogy Sir Willoughby talán nem volt otthon. "Óh, a papa látta Sir Willoughbyt és ő mégis azt mondta, hogy nincs otthon," - felelt a fiu s kisérői fülében furcsán csengett a szava, mikor pontosan az ő mentegetőző hanglejtésükkel ismételte a "nem volt otthon"-t, noha minden gunyos célzatosság nélkül. Vernon elbeszélte Laetitiának, hogy a fiu mindazáltal még sohasem kért magyarázatot Sir Willoughbytól.

Ellentétben a közmondásbeli lóval, a kis Crossjayt könnyebb volt rávenni arra, hogy igyék a tudás vizéből, mint belehajtani a vizbe. Szive nem volt oly makacs, mint a természete s hála a fegyelem és becézés megfelelő keverésének, lassanként szürcsölni kezdett. Egy görbe, iskolakerülő napra következő áprilisi estén füttyszóval jelentkezett a szakácsné ablaka alatt s a kapott vacsorát falatozva, előadta kalandjait. Laetitia szemrehányón fölemelt ujjal lépett be a konyhába. A fiu csókkal ugrott nyakába s tovább fecsegett arról, hogy egy körülbelül tizenöt mérföldnyire eső helyen Sir Willoughbyt látta lovagolni egy hölgy társaságában. A lehetetlenség, hogy a fiu ily messze juthatott volna el gyalogosan, Laetitiát kétkedővé tette a hallottak valódiságával szemben, mig Crossjay meg nem magyarázta, hogy utközben egy homokfutón kocsikázó gentleman szedte föl, aki elvitte a farmjára s töméntelen fölfüzött madártojást mutatott neki, meg kitömött madarakat, az összes angol fajokat: halászsast, seregélyt, fekete harkályt, toronyi fecskét, aminek a feje csupa száj s piszkosszinü, feketepettyes szárnyai vannak, mint az éjjeli lepkéknek; - a fiu minden részletre kitért. Mégis, a majorban kapott uzsonna, meg a gentleman költségén történt visszavasutazás leirásának ellenére is, Laetitia kitaláltnak vélte a mesét, mig Crossjay arra a pontra nem tért át, hogyan állt meg a vasuthoz vezető uton, levett kalappal, Sir Willoughby üdvözlésére, aki viszont ügyet sem vetve rá, lovagolt tovább, mig a fiatal hölgy visszafordult s bólintott. Ezen a képen rajta volt az igazság szine.

Különös napfogyatkozás az, mikor eszményképünk ragyogását az igazság szine árnyékozza be. Nem a nap a hibás ilyenkor, hanem az igazság. A valóság a bünös: ő rabol meg a tévhit kincsétől. S ekkor kezdjük el a készakart tévhit gyakorlását, aminek szükséges kisérete a valóságtól való megundorodásunk: s ez jobban kimeriti a szivet, mint a kitartóan türelmes éhezés.

Célzások ejtődtek el a szomszédság körében; sövények csicseregték, a fák csucsai sugták-bugták egymásnak a pletykát. Mrs. Mountstuart Jenkinson egyszeriben ujra hangos lett: "Patterne-be végre is urnőnek kell beköltöznie, ugye? Hiszen sohasem volt kétséges, hogy Willoughby meg fog nősülni, - meg kell nősülnie! - s addig, mig külföldi nőt nem vesz feleségül, nincs is okunk panaszra. Az uj választottal Cherritonban találkozott. Egy pillantás alatt egymásba habarodtak. Az apa, ugy hallom, tudósféle; pénz van; birtok nincs. Házuk sincs, ha jól értesültem. Idejük javát a kontinensen töltik. Most egy évre Upton-Parkban tartózkodnak. Igazi, családalapitásra való, urnő-lány, csak akarja a dolgot! Tizennyolc év, tökéletes jómodor, szépségét kérdezni se kell. Sir Willoughby tudja, ki illik hozzá. Meg fogjuk rá tanitani az uj asszonyt, hogyan javitsa meg a férjét. - Ne hallgassanak Lady Busshera! Willoughby még nagyon fiatal volt a huszonhárom-huszonnégy évével. Fiatal embert nem lehet lekötni, mindig kisiklik. A nagyon fiatal férj olyan, mintha a falurosszára biznák a község békéjét: ha vállalja is, belepusztul a csend! Harmincegy vagy harminckét évvel ellenben már megérik a parancsolásra, mivel engedni is képes. És Sir Willoughby pompás férfi, akinek csak asszonyra van szüksége, aki kiegészitse. Az olyan ember, mint ő, csak rosszul járna, ha nőtlenül futkosna tovább is a világban. Határozottan! Mihamarább nevetségessé is válnék a helyzet! Willoughby nem viselte magát rosszabbul a többi férfinál, sőt tán szebben, - neki mindenesetre végtelenül könnyebben bocsáthatunk meg; most azonban végre köztünk van s már épen ideje volt. Majd megnézem és tanulmányozom a kisasszonyt, alaposan, rám bizhatják; azonban azt hiszem, eleve megnyugodhatunk a fiu választásában."

A mind sürübben szálló hireket megerősitette Dr. Middleton nagytiszteletü urnak és leányának futó látogatása a kastélyban, mely alkalommal csupán a Patterne-család tagjai voltak jelen. A kis Crossjay is beszélt pár szót Miss Middletonnal s az uj ismerőssel eltelve szaladt haza a kerti házba: a kisasszony szereti a haditengerészetet és vidám arcocskája van. Mosolyában igazán bájos humor ragyog, - mesélte Vernon. Leirták Laetitia előtt karcsu, elegáns, hajlékony alakját s azt mondták róla, hogy lobogóként lengeti ifjuságát. "Bájos humoru" mosolyával csak győzedelmeskedhetett.

Vernon inkább az atyáról beszélt, a nagyhirü tudósról, aki amellett szerencsére anyagilag is teljesen független. Miss Middletonról később, ismeretségük mélyültével, egyre költőibb módon emlékezett meg, vagy legalább oly képet adott róla, amilyet verskedvelő fülek szeretnek: "A hegyek Echóját juttatja az ember eszébe. És Dr. Middleton egyike Anglia leghatalmasabb koponyáinak".

- Mi a kisasszony keresztneve? - kérdezte Laetitia.

Vernonnak ugy rémlett, hogy Claranak hivják.

Laetitia este, ágyában, végigtünődve az elmult napon, maga elé képzelte a hegyi Echót, a gyors és szilaj tündért, akit Claranak hivnak s aki egy tágas, nagy félkörön suhan tova a birodalmában fölcsengő hangok után; édesebb, mint szép, de magasan az átlag szalónszépségek fölött, mint az ég kékje; s ha mindemellett még elegáns is és szeretetreméltóan mosolyog, melyik férfi állhatna ellen neki? Aki a hegyi Echo gondolatát ébresztheti föl valakiben, bizonyára fölöttébb átszellemült is. Az apa imádja a leányát, mondta Vernon. De ki is ne imádná? S csak ujabb kegyetlen érzés volt, tudni, hogy a közelben valami költői báj vonzása él, vagyis olyasmi, ami mintha a Laetitia legsajátabb, szerény kincsét rabolta volna meg, bármily homályos kis kincs volt is az. De az olyan férfi, mint Sir Willoughby, méltán tarthat igényt költői hozományra is, hiszen a maga nemében ő is birtokosa minden férfiui tökélynek; - s az a gondolat, hogy Miss Middleton valami olyannal nyerte meg szerelmesét, ami neki is veleszületett tulajdona, ha bármily homályos mértékben is, Laetitiában a rokonság halvány érzését keltette föl a választott leány irányában. "Ami bennem van, azt látja ő rajta!" Ez a gondolat úgy fonta körül büszkeségét, mint a koszoru a sirkövet. Bátoritotta képzeletét, hogy Claraval foglalkozzék s elszántan ékesitette föl vetélytársnőjét romantikus bájakkal, bár fájt a müvelet: az aszketikus rajongó átéli az égi osztályrészt, - csudás keserüség csudás gyönyöreit, - bár szőrcsuhában és ostorcsapások alatt, - igy állt Laetitia boldogsága a Clara fölmagasztalásából. A szerencsés riválison keresztül, annak a teljes méltánylásán át, hogy Sir Willoughby választása csak oly nőre eshetett, mint Clara, - Laetitia uj bilincsekkel füződött szerelmeséhez.

Szenvedélyes hűségében veszélyes volt ez a rajongó vonás, mely a remeteség ölén elferditi az agyat, de abban a világban, ahol bálványa él, - ha ez a bálvány közeledik hozzá, - tűzpróbákat rendez s a kiégett sziv hamvából az értelem gyógyultan támadhat elő. Laetitia gyakran fordult meg a kastélyban, segédkezni Lady Patterne ápolásában. Sir Willoughby pedig kedves, de jelentéktelen barátnőként bánt vele, aki előtt szükségtelen szót ejteni az Upton-parki lovaglások okáról.

Willoughby azonban, nyerési esélyeit latolgatva, aggódni kezdett amiatt, amit elveszitendő volt. Laetitia részét tette ifjusága ragyogásának, a leány áhitata kisérte mátkásan ezt az ifjuságot, s Willoughby azok közé tartozott, akik ép ugy együtt élnek multjukkal, mint jelenükkel. Mindazáltal, noha Laetitia oly buzgón ápolta anyját, hősünk hütlenségfélét is érzett a leányon és aligha alaptalanul: Laetitia ujabban kevésbé volt sápadt, tekintete nem fordult vádlón szerelmese felé: régi együtt élt napjaik titkát époly kevéssé látszott fájón rejteni lelkébe, mint ahogy nem is kérkedett velük. Talán ugy hantolta el őket, ahogy csak a nők tudnak temetni, akiknek a szive csöndes sirgödör, ha mi és a világ nem zavarjuk őket: örök kripták, melyekben bomladozva hever emlékünk, kisérteties hullaként. Vagy ha nem haltunk is meg számukra s ha nem is gondolnak iszonnyal reánk, mégis csak kihülten fekszünk ott, valamelyik zugban. Talán be is vagyunk balzsamozva, de sirunkat már nem látogatják. S mit ér, ha tudja is a világ, hogy balzsamos halottak vagyunk? A világ szemében annyit érünk csak, mint más rothadó nyomorult, a világ nem lát be a női szivbe, hogy észrevegye a meggyujtott gyertyákat s az imádat néhanapos emlékünnepeit. Vannak nők, - s ne hivatkozzatok most épen az efézusi özvegyre! - akik bebalzsamoznak bennünket s visszavonulva élnek a mécsfény gondozásának, hogy egyszerre aztán, noha még előttük a képünk, egy idegen jöttére elfujják a Veszta-lángokat s széttiporják hamvainkat: termőbbé trágyázni szivük kertjét a szerelem uj virágai számára. Sir Willoughby tudta ezt, sokszor játszotta már az idegen szerepét s jól ismerte az idegen érzelmeit az előddel és a nővel szemben.

Meg-megleste Laetitiát, hogy sajátmagáról és terveiről beszéljen neki: készülődéséről Itáliába. Hogy irigylésreméltó ötlet? Igen, de Angliában éljük a magasabb erkölcsü életet. Itália az érzéki szépségek kérkedő hona, miénk a lelki szépség. "Én jól ismerem Itáliát: gyakran vágytam arra, hogy a maga kalauzolója lehessek ott. Most viszont ugy áll a dolog, hogy olyanokkal megyek, akik épugy értik a járást, mint magam s aligha fognak tulságosan lelkesedni... oh, ha maga még az volna, aki volt..." Ily bünös módon csavarta-zavarta a szót egyik személyről a másikra, egyazon mondatban többször is. Mig csupán sajátmagáról beszélt, a leány leereszkedésnek vette. De aztán Laetitiára tért át, az anyja iránt tanusitott csodálatos gondviselő figyelemmel kezdve, majd azzal folytatva, hogy be fog neki mutatni "bizonyos Miss Middleton"-t, mert kiváncsi a véleményére, amely ösztönszerüen formálódik meg egy-egy emberről s tudomása szerint még sohasem volt téves.

- Ha tudnám, hogy tévedhet, Miss Dale, nem biznám annyira önmagamban. Lássa, mily fontos nekem, hogy mi a véleményem magáról: a réginek kell tehát maradnia, különben mi lesz belőlem? Igy tért aztán át a barátság méltatására s a férfi és nő közti barátság varázsát emlegette, a "platonizmus"-t, ahogy mondani szokás. "A világ előtt kinevettem ezt, de a szivem mélyén soha. A világ platonikus esetei eléggé nevetségesek is. Engem maga tanitott meg arra, hogy az eszményi barátság igenis lehetséges, ha két oly valaki találkozik, akik képesek az önzetlen megbecsülésre. Az élet egyébként csupa kötelesség: kötelesség a szülőkkel, kötelesség a hazával szemben. De a barátság ünnepnap azok számára, akik tudnak barátok lenni. Nő tömérdek van, barát kevés. Én tudom, milyen kevés!"

Laetitia visszanyelte föltörő gondolatait. Miért kinozza ez a férfi? - hogy ünnepnapot szerezzen magának? Hiszen ő elviseli, hogy Willoughbyt elveszíti, - hozzászokott már ehhez, - elviseli a közömbösségét is, de azt nem, hogy igy eltorzitsa önmagát: ez kincseket rabol el. Olyan volt, mintha fogadalmat követelnének tőle, mikor Willoughby ezt mondta: "Itália! Hiszen sohasem lesz ott olyan napom, mint az volt, mikor hazaérkeztem Angliába, seholsem vár rám oly öröm, mint mikor maga üdvözölt! Hű marad ahhoz a perchez? Várhatom, hogy egyszer még ugyanugy találkozunk?"

Sürgette a választ. Laetitia a tőle telhető legjobb feleletet adta. Willoughby nem volt megelégedve, s a leány fülének ugy rémlett, hogy a hang, amellyel megnyugtatást esdenek tőle, szinte nem is férfias: Willoughby asszonyi nyelven beszélt. Laetitiának ezt kellett mondania: "Attól félek, nem tehetek határozott igéretet", - hogy Willoughby visszanyerje talpraesettségét, ami, mivel nem volt ostoba ember, a következő mondatban sikerült is: "Ha megigérné, bizonnyal akkor is megtartaná, ha mindjárt meg is kellene fagynia őrhelyén. Igy hát jobb, ha hagyjuk a dolgokat a maguk utján, intézkedjék a sors. Az akarat a fődolog. Maga tudja, mennyire gyülölök minden változást. És ugye, bérlőmnek legalább megmarad s bárhol legyek is, a maguk lámpájának a fényét ott látom az én parkom végén?"

- Sem én, sem atyám, nem szivesen hagynók el a Repkény-villát, - mondta Laetitia.

- Ez is valami, - mormogta Willoughby. - És ugye, idejében megtárgyalják velem a dolgot s csak az én beleegyezésemmel költöznek el?

- Ezt csaknem biztosra igérhetem, - mondta a leány.

- Szeretik ezt a helyet?

- Igen; én vagyok a legboldogabb kertiházlakó.

- Azt hiszem, Miss Dale, én is akkor lennék igazán boldog, ha egy kis kerti kunyhóban lakhatnám.

- A kastély mindig kunyhóról álmodik. De lenni az, ami, s nem kivánni más sorsot, - nyugodt, álomtalan alvást csak ez ad.

- De mikor maga oly szinekkel festi a kunyhót, hogy az ember kisértésbe jön: elmenekülni a kevély házak s a nagyuri gondok elől!

- Csak annál gyorsabban menekülne vissza hozzájuk, Sir Willoughby!

- Talán jól ismer, - mondta a férfi, meghajolva s elégedetten készülve továbbmenni. Egyszerre megállt: "De én nem vagyok becsvágyó!"

- Talán csak tulságos büszkeségből nem, Sir Willoughby.

- Most a szivem közepéig látott!

És borongós kedvvel távozott. Clara Middleton nem tanulmányozta őt és nem ismeri ugy, mint Laetitia Dale.

Laetitia azzal az érzéssel maradt egyedül, hogy Willoughby "macskát és egeret" kegyeskedett vele játszani. Dehogy is "látott a szive közepéig", hiszen akkor ámulva kellett volna észrevennie, mennyire őszinte volt most szerelmese.

Mikor a legközelebbi alkalommal ismét Lady Patterne ágya mellett ült, a betekintésnek ujabb lehetősége kinálkozott, mellyel Willoughby mélyére hatolhatott volna, ha érzéseit el tudta volna fojtani. Az öreg lady érzelmesen bizalmassá vált, mikor egyetlen témájáról, a fiáról beszélt. "Most megint egy hóditó pompáju lány van itt, drágám; pénzes, egészséges és szép; - a fiam is az; - az egyesités szerencsésnek látszik. Remélem és imáimban kérem, hogy igy is legyen. De az ember, ha a szemei már gyöngülnek, jobban szemléli a világ képét, mert csak a fontos vonalakat látja, - s én bizony gyakran kérdem magamtól, hogy vajjon nem csupán ez a mindkét oldalon jelenlévő pénz, egészség és szépség okozta-e a kölcsönös vonzódást? Ilyesmivel már próbálkoztunk s az a Durham-lány becsületes volt, akárki akármit mondjon is. Én a fiam számára megértő, gondolkodó társat szerettem volna, egy eszes nőt, másfajta gazdagságut és szépségüt. A Durham-lány becsületes volt: idejében odább állt és könnyen történhetett volna ennél rosszabb dolog is. Most pedig megint ujra ez az eset vár ránk, egy ugyanolyan fajta nő, aki azonban lehet kevésbé becsületes is. És én már nem fogom láthatni a végső kibonyolódást. Igérje meg nekem, hogy mindig jó lesz a fiamhoz, hogy barátja lesz, Egériája, mint ahogy ő szokta mondani. Legyen hozzá olyan, mint akkor volt, mikor az a másik lány megtörte a szivét s mikor senkinek, még az anyjának sem volt szabad látnia, hogy ő szenved. Vigasztalja az ő nagy érzékenységét. Willoughby olyan nagyon bizik magában. S ha ez a bizalom is szétomolnék, - borzadok! Maga az ő számára, igy mondta a fiam, és gyakran mondta, az állhatatos nő példányképe..."

Laetitia nem is hallotta már a többit. Napokon át ismételgette: "Az állhatatos nő példányképe!" Most, mikor Willoughby másodizben készült elhagyni, ennek az állhatatosságnak a dicsérete ugy hatott rá, mintha az imádott arcon egy kinosan nevetséges, pityergő vonást pillantott volna meg.



V. FEJEZET.

Clara Middleton.

Sir Willoughby és Miss Middleton nagy találkozása Cherriton Grangeben történt meg, egy vidéki nemes ur birtokán, ahol a tizennyolc éves ifju hölgy először tünt föl a horizonton. Pénz, egészség és szépség ragyogta be, az a hármas csillagfény, mely minden férfit asztronómussá varázsol. Willoughby rátekintett s várta, hogy a leány tekintete viszont rajta csüggjön. De az első pillantás meggyőzte arról, hogy ugyancsak igyekeznie kell, ha meg akarja nyerni ezt a cseretekintetet. Egy volt a sok közül: máris többen voltak előnyben, és valamennyi mozgékonyabb nála. Tanácsot kellett tartania önmagával: miként adja legmegfelelőbb módon a leány értésére, hogy ő Willoughby Patterne, még mielőtt a Clara keztyüit nem éri tulsok érintés, amiktől visszariad az ő kényessége, - mert itt is, ott is, köröskörül, máris sok versenytárs felé hajolt ez a keztyüs kéz, kellemetlen himek felé, akiknek ujja hegye foltot hagy. Nagyon is adakozó kegyességével őcsillagfényessége nem tetszett Willoughbynak. A hatás, mindazáltal, abban nyilvánult, hogy sürgősen, teljes erővel vetette magát a vadászat hevébe, miközben egyelőre nem érzett egyebet a nő iránt, mint azt, hogy most valamely nagyszerü versenydij megnyeréséről van szó s hogy Willoughby Patterne egyelőre csak egy a tucatból az ifju hölgy szemében.

Mélyebb ismerője lévén a Tudománynak riválisainál, megbecsülte a Természetnek azt a bókját, mely abban nyilvánul, ha egy szép nő minket választ ki. Manapság már tudományos alapon tudjuk, hogy a létért való egyetemes harcban a siker mindig a legkitünőbbnek jut. Ragyogóbb pávafarok, csinosabb bóbita, ujabb hangu trilla, hatalmasabb lépés, - a nőstény ilyesmit néz ki a versengő seregből s minket választ. A szuperlativusznak delejes vonzása van. A nőcske másfelé is nézegethet, de látni fogjuk, hogy a szuperlativusznak csak intenie kell s a párocska utánunk suhan. Nem tehet róla: ez a természete s ez a természet kezeskedik az eljövendő legnemesebb emberfajról. Ha feléd bókol, ez csak a felsőbbrendü folytatás igérete. Ilymódon a Tudomány, vagy helyesebben mondva: a tudomány ismerete megkönnyiti az arisztokrácia továbbfejlesztését. Következésképen, a sikeres küzdelem, a nőnek versenytársak tömegéből való kiragadása azt mondja számunkra, hogy mi vagyunk a legkitünőbbek. Sőt mi több, a világ számára is ezt mondja.

Willoughby szellőztetni kezdte szeretetreméltó szuperlativuszait Miss Middleton szemei előtt; neki lába volt! És diadalmas versengőktől származott. Stilusa volt, külön hangneme, művészi szabója, tekintély volt a nagyuri viselkedésben: a vadászat reményteljes lázában üdeség áradt belőle, mely előnyt biztositott számára a tömegben. Mindezek a tulajdonságok, hozzávéve tántorithatatlan energiáját, mely dijak elnyerésére s megtartására tüzelte, aligha találhattak merev ellenállásra. Nem kimélte a fáradságot, mert a nyerésért tüzbe-vizbe is belenyargalt. Udvarolt a leány atyjának, mert tudta, hogy a férfiak is, de különösen az apák, a bőségesebb kinálatot, a mélyebb zsebet, a nagyobb birtokot, a tiszteletteljesebb hódolatot részesitik előnyben. A férfiak, a maguk módján persze, csakugy a legkitünőbbet választják ki, mint a nők és segitenek is a diadal kivivásában, mint ahogy Dr. Middleton igy is cselekedett, mikor a fontos kérdés döntő pontra jutott a leány számára, alig egy hónappal Willoughby első látogatása után Upton-Parkban. A fiatal hölgy elámult az érte zugó nagy forgószélen s meghajolt előtte, mint egy fiatal fa. Csak időt kért; Willoughby azonban alig várhatott. A lány habozás nélkül vallotta be, hogy egyik kérőjét sem szereti jobban nála, s Willoughby engedett. Helyzetének higgadt megfontolása azonban rávezette, hogy sehogy sem rendes dolog, ha közben, mig ő le van kötve, a leány még szabad lehet. Clara most azzal a kivánsággal állt elő, hogy szeretne világot látni egy kicsit, mielőtt leláncolja magát. Willoughby megriadt s a Szerelem lebüvölő istenét a legmegvesztegetőbb formában kezdte játszani. Azt mondta, hogy szivesen engedelmeskednék a leány akaratának, lemondással várna, ha édesanyja nem ragaszkodnék ahhoz, hogy a jövendő Patterne-urnőt halála előtt még házában lássa. A fiui kötelesség eme álarca alól ravaszul csillant ki a szerelem, de a sürgősségi ürügy elfogadható volt. Dr. Middleton is igy találta, azt vélvén, hogy leánya vonzódik a fiatalemberhez. Clara nem is érzett ellenszenvet, azonban élt benne a leányos vágy: egy kis világot látni előbb, - csak egy évig, - mondta. Willoughby hat hónapra alkudta le az évet s belenyugodott ebbe a haladékba, melyért a leány, hálaképen, hajlandó volt addig is menyasszonynak tekinteni magát; s ezt nem egy könnyü sóhajszerü szóval intézték el. Clarától kikönyörögték, hogy ünnepélyes igérettel lépjen a fogolyi sorba, - nem nyilvános, de kötelező szertartásossággal. Egészséges volt és szép, s ezeket a tulajdonságokat sok pénz aranyozta: nem mintha Willoughby a pénzre nézett volna párkeresésében, de a gazdagság is hozzájárul a fényhez, mely a világot elkápráztatja; és mindenek fölött ott csaholt a lány nyomában a vetélytársak falkája, epedő torkot tárva a hold felé. Clarának vállalnia kellett a fogolyi sort.

Willoughby nem elégedett meg sóhajszerü igérettel. Eljegyzésük ünnepélyes hűségi fogadalom volt. S miért ne? Miután annyit már mondott, hogy: "A tied vagyok", nyugodtan mondhatta ezt is: "Egészen a tied, örökre, esküszöm, soha meg sem szegem, szivemben már a feleséged vagyok, egészen, együvétartozásunk meg van irva odafent." - Mindezekhez a lány még csöndesen hozzátette: "Ha már épen idáig vagyunk!", ami némi fagyos, uri megadásként hangzott: erre viszont Willoughby magával vonszolta őt, végig az egész szerelmi katekizmuson s végül oly forró áradozással került ki a dologból, mely sokkal elválaszthatatlanabbul Clarához kötelezte, - semhogy a lánynak kételye lehetett volna a fiatalember szerelméről. Hát igy szeret! - kiáltotta a leány szivének visszhangja, a hit és ámulat egyszerüségével. Alig is gondolt még a szerelemre, mig a tünemény az ő utján is meg nem jelent. Melegséggel még sohasem gondolt rá s ime, most itt volt. Csak ugy álmodozott a szerelemről, mint a nagy-nagy világ egyik távoli csodájáról, mely valami rengetegben él, vad operenciákon tul, elfátylazva, körülbástyázva szép veszedelmekkel, szivdobogtató titok, mely azonban nagyon is távol van, hogy az ő szive dobogását is meggyorsitsa. Főgondolata az volt róla, hogy a szerelem a világ gazdagabbá tételére való.

Igy nyugodott bele Miss Middleton a fajkiválasztás elvébe.

És ekkor zendült meg egy falka legkiválóbb férfiának diadalmas és hangos vadászkürtje.

Ő látszott a legkülönbnek, a Tudomány parancsát ő töltötte be. A Patterne-ek fönnmaradása biztositva volt. "Nekem", - mondta Willoughby csodálójának, Mrs. Mountstuart Jenkinsonnak, - "nekem mindenekfölött az egészség a főkövetelményem, de nála minden egyéb is egyesül: származás, szépség, nevelés: amit a világ együtt "örökösnő"-nek hiv; ez a leány nemének legtökéletesebben kimüvelt példánya." Finom módon azt is sejttette a ladyvel, hogy Miss Middletont versengő csapat elől vágta el, anélkül, hogy a tolongók csak egy lehellettel is megsérthették volna kényességét. Közben gunyosan célzott modern hölgyeinkre, akik ugy járják a világot, hogy horgot vetnek ki s közben maguk is horgokba csipkednek, mig végre oly jól ismerik az egyik nemet, mint a másikat s nem kevésbé értik a vásárt, mint a férfiak: hogy igy is tiszták maradnak, lehetséges, de az "ártatlan" szót nem olyan könnyü kimondani s bizonyára nem ilyennek kell elképzelnünk női eszményünket. Miss Middleton más: igazi ideál, frissen szedett reggeli gyümölcs a kosárban, önnön hamvassága kezességével.

Az asszonyok nem védik meg fiatalabb nővérkéiket, ha azok oly dolgokat müvelnek, melyektől talán ők maguk sem idegenkedtek annak idején, - amilyen egy-egy fátyolfellebbentés, hogy látni lehessen őket, vagy némi bekukucskálás a világba, ahol az ártatlanság olyan gyenge kis védőszerszám, mint a burokban-születettség a hajótörés ellen. E világ asszonyainak eszükbe sem jut tiltakozni az ellen, ha valaki a tökéletes érintetlenség érzékies követelményével áll elő, az ezüstös tisztaságnak azzal a vágyával, mely uraink szerelmi szenvedélyének keleties eredetétől illatozik. Mrs. Mountstuart szerencsét kivánt Sir Willoughbynak a szép nyugat-keleti áldozaton aratott diadalhoz.

- Szeretném látni őt, - szólt a lady, s Miss Middletont bemutatták neki, hogy kritikát mondhasson róla.

Clara szája hallgatagon is mosolygó volt. Ajka ivei középen telten értek össze s fölfelé hajlón, gödröcskékbe finomultak át. Szemei vágása is szeliden hajolt fölfelé a két külső sarokig s mint a száj vonala az üde arcot, mintegy villanó fénnyel deritette föl a halántékokat, gyöngéd szineződés utját jelölve. Arcvonásai gyermeteg játszótársai voltak egymásnak s egyikük sem mimelte a merev korrektséget, még az orr sem, mely gyakran szokott emlékeztetni a vidám lánykák közt rendet tartó nevelőnő ridegségére; s mégis nemes metszésü orr volt, nem kiváncsian hegyesedő, sem pajzánságok felé fitoskodó. Vizben tükröződő nyárfalombok, a szellő csókjára várakozva, ezt az arcot idézhették valamely fogékony érzésü, szerelmes fantázia elé: ezt a simafehér arcot, suhanó pirjával, mely alatt a nyugalom csöndjében is finom remegések hatnak át egymásba. Szemei barnák voltak, gyakran árnyasodva el a szelid pillák szép keretében, de mindig üde éberséggel. Haja, világosabb barna szinnel, halántékán átsimulva, a konty felé vetett hullámot s a regék erdei nimfáinak a szemektől a szájig és állig keskenyedő arc-háromszögét idézte, - nyilván összhangban Clara izlésével. Illett neki ez a háromszög. Ez az arc azonban nem hirdetett féktelen vadságot, vagy gyöngeséget, egyenletesen zárt szájának hosszu ive megóvta ettől a hatástól a kicsiny kerek állat; szemei csak jókedvü pillanatokban villantak meg, máskor elgondolkodó nyugalommal néztek a világba: és ilyenkor télibükkfényü haja is elvesztett minden nimfaszerüséget és szeszélyességet s különös módon, puszta vonalrajzzal növelte arcán a mély elmerülés kifejezését. Ha az ölyvre gondolunk, mely kifeszitett szárnyon lebeg a kiszemelt préda fölött, képet alkothatunk magunknak arról, hogyan tudott megváltozni ennek a fiatal hölgynek arckifejezése, akit Vernon Whitford a hegyi Echóhoz hasonlithatott, mig Mrs. Mountstuart Jenkinson szerint "huncut kis porcellánbaba" volt.

Vernon elképzelése nyilván a Clara gyors és szinte zenei tökéletességü felelőkészségén épülhetett föl, Vernon szivesebben kereste a tudós apa társaságát, mint ezét a husz éven alóli leányét, aki unokafivérének menyasszonya volt, azonban Clara ügyes nyelve és hangjának bája ugy hatott megértő figyelmére, mint üde, természetes, kristályos szellemesség, ellentétben a nagyvárosi élc kendőzött sziporkázásával. Dicsérő méltatásai közben nem hivatkozott erre a szellemességre, mindazáltal egyszer mégis előállt vele Mrs. Mountstuart előtt, aki fölkiáltott: "Ah igazán? észre sem vettem, hogy szellemes! Maga biztosan ért hozzá, hogyan kell ezt kicsiholni belőle!"

Senki sem vette észre a szellemességét. Az emberek romlott hallása csattanó hangokat kiván, vélte Vernon. Ő a maga részéről, hogy bizonyitsa a lány ötleteinek kitünőségét, egész csomót idézett föl emlékezetében: seregestül rajzottak elő s mindaddig, mig hangosan nem ismételte őket, különös erejüeknek és jelentőseknek tetszettek. Talán nem is egészen a leány előadási módján mult a hatásuk, noha, ahogy Vernon ismételte őket, már veszitettek teljességükből. Bizonyos fokig az a gyorsaság tette elevenné ezeket a mondásokat, mellyel Clara a tovasuhanó társalgás fény- és árnyjátékát átvibráltatta beszédén. Ha az ember az egész beszélgetést vissza tudta volna idézni, melyben a leány részt vett, szellemességét jobban alá lehetett volna támasztani; de ki tudna minden fontos részletet ugy megjegyezni? És mivel semmi haszna sem lett volna annak, hogy az ember érvelve vitatkozzék valamiről, ami nyilván csak az ő egyetlen személyének szerez üdülést és gyönyörüséget, Vernon elhatározta, hogy magának tartja meg megfigyelését. A leány szépségét illető magasztalások azonban, minthogy ezt a tulajdonságát nem találta oly föltünőnek, következésképen igen bosszantották. Szokássá vált, mert Sir Willoughbynak ez hizelgett, hogy mindenki a szépség tökéletes példányaként emlegette Clarát. Azokhoz a finom virágokhoz hasonlitották, amilyenek a kinai udvar hölgyei a rizspapirosu metszeteken. Kissé franciásabban öltözve otthonosan illett volna a szökőkutak pázsitjára, ama elbűvölő selyem pásztorlánykák hárfái és suttogó szerelmesei közé, akik létező lények, ha nem is éltek soha. Lady Busshe a Leonardo asszonyainak kedvenc arcvonásait idézgette, meg Luini angyalait. Lady Culmer ceruzavázlatokat látott, francia arisztokratakisasszonyokról, melyek hozzá hasonlitottak. Valaki egy antik szobrot emlitett, mely sipba fujó alakot ábrázolt s a sipot érintő száj távoli hasonlóságot mutatott Clara szája hajlásával, - ezt az ötletet azonban mint groteszket vetették el.

És ez egyszer Mrs. Mountstuart Jenkinsonnak sem volt sikere. Az ő "huncut kis porcellánbabája" nem tetszett Sir Willoughbynak. "Miért huncut?" kérdezte. A lady hirneve, hogy mindig fején találja a szöget, idegessé tette s menyasszonya uri finomságu bája csak támogatta ellenkezését. Clara fiatal volt, egészséges és csinos; ennélfogva alkalmas arra, hogy az ő felesége legyen, gyermekei anyja, pendantképe. Igen, nagyon illettek egymáshoz. Ha a leánnyal járt, ha föléje hajolt, egész férfiusága eltelt annak a tudatával, hogy női mása él ebben a hozzá pedig nem hasonlitó finomságban. Clara kiegészitette őt, gyöngéd vonalakkal, melyek hiányoztak a világ előtt ismert Willoughby-arcképről. A diadalmas roham után illendő módon udvarolta körül, azzal a férfias önuralommal, melyet éber tapintat tart féken, a fiatal lányok nagy gyönyörüségére. Sohasem tünt olybá, mint aki alább becsüli önmagát annál, amennyire a leányt értékeli: megfizethetetlen titok oly fiatal hölgyeknek való udvarlásban, akiknek helyén van a fejük; az ily szerelmes megkettőzi az imádott nő önbecsülését, anélkül, hogy a saját értékét eljátszaná. Büszke és boldog napok voltak, amikor fekete Normann lován Upton Parkba ügetett s szive hölgye kinézett eléje s szive hevesebb dobogásáról érezte meg, hogy ő közeledik.

A leány valóban igen fogékony volt. Willoughby jellemző tulajdonságai hatottak rá s ez ünnepi örömet szerzett a fiunak. Clara emlékezett vőlegénye elejtett szavaira, megjegyezte szokásait, különösségeit, mint egyetlen nő sem eddig. Willoughby megköszönte unokafivérének, Vernonnak, hogy szellemesnek mondta Clarát. Az volt, még pedig oly magas szinvonalon, hogy Willoughby, minél többször forgatta eszében a leányról hallott mountstuartismust, annál jobban elkedvetlenedett. Ez a leány, aki elmésségével meg fogja érteni, szivével pedig imádni fogja őt, oly előkelő jelenség, aki párját ritkitja a fiatal hölgyek sorában.

- Miért huncut baba? - faggatta makacsul Mrs. Mountstuartot.

- De porcellánból, ha mondom! - volt a válasz.

- Huncut!... ez megzavar...

- Porcellán!... ez mindent megmagyaráz...

- Becsületérzése hibátlan tisztaságu!

- Számomra is az egyenesség példaképe!

- Magaviselete nemes!

- Egy fiatal hercegnőhöz illő!

- Én tökéletesnek találom!

- De azért még mindig lehet huncut kis porcellánbaba!

- Testileg vagy lelkileg gondolja, asszonyom?

- Mindakétféleképen.

- És melyiket hogyan?

- Ezt nem lehet pontosan kifejteni.

- "Huncut" és "Patterne asszonya", ezek nem illenek össze!

- Miért ne? A szomszédság számára ujdonság lesz, a kastély számára pedig élet.

- Őszintén szólva: "huncut", - ez sehogysem illik hozzám!

- Majd kiegésziti Önt!

- Szereti Clarát?

- Imádom! Holtomiglan el tudnék lenni a társaságában. Fogadja meg a tanácsomat: vigyázzon a porcellánra s játsszék a babával!

Sir Willoughby értelmetlenül bólintott. Ő benne magában semmi "huncut" nem lévén, a menyasszonyában sem lehet ilyesmi. Kötekedő kedv, csalafintaság, szeszélyesség, - mind ellenszenvesek voltak számára; s ennélfogva ugy érvelt, hogy lehetetlenség lenne oly valakit választania kiegészitőjéül, aki rászolgál erre az elnevezésre. Örzőangyala nyilván nem engedné meg ezt. Amint jobban megismerte Miss Middletont, első impressziója nem halványult; s tudjuk, az ilyesmi mily meggyőző erejü; az esküdtszék is a felsőbb fórum beállitásában szemléli az eléje bocsájtott ügyeket; s eredeti következtetését, hogy tudniillik Clara lényegesen női természet, vagyis folyondár- és kehelyszerü lény, - a menyasszony magaviselete napról-napra csak erősebbé tette. Minden feszélyezettség nélkül tanitgatni kezdte a leányt: milyen férfiut talált benne, - s Clara, amint félénksége alábbhagyott, egyre elgondolkodóbbá vált.

- Én a jellemből itélek, - mondta Willoughby Mrs. Mountstuartnak.

- Mintha egy leány jellemét meg lehetne fogni... - mondta a lady.

- Azt hiszem, nekem majdnem sikerült.

- Az az ember is igy gondolta, aki a kutba mászott a holdvilágért.

- A nők mennyire megvetik saját nemüket!

- Egy csöppet sem! Neki még nincs "jelleme"! Majd Ön fogja kiformálni s kérem, hallgasson a jó szóra, hogy boldogulhasson! A kézzelfogható dolgok a legbiztosabb vezetők: arcvonások és kedvenc szokások sokkal többet tárnak föl Ön előtt egy leány jelleméből, mint az összes kutbamászások. Clara bájos fiatal nő, persze abból a bizonyos fajtából.

- Melyikből? - kérdezte türelmetlenül Sir Willoughby.

- A huncut porcellánbabákéból.

- Biztosan tudom, hogy ezt sohasem fogom megérteni!

- Igazán nem tudok magán segiteni!

- Miért "huncut"?

- "Huncut kis babát" mondtam.

- Törékenyet gondolt?

- Igazán nem tudnám meghatározni...

- Ártatlan pajkosságot?

- Kecses alakba öntve, valami kedves anyagból...

- Talán valami drezdai porcellánra gondolt, amelyhez Clara esetleg hasonlit?

- Lehetséges.

- Mesterkélten hat?

- Bizonyára nem kiván csöppentett természetességet?

- Én szivből elégedett vagyok vele, a feje bubjától a lába hegyéig, kedves Mrs. Mountstuart.

- Annál jobb! - Olykor-olykor majd Clara fogja magát vezetni, általában pedig magáé lesz a vezetés, - és minden jól fog menni, kedves Sir Willoughby.

Mint minden sziporkázó csevegő, Mrs. Mountstuart sem szivelte mondásai analizálgatását. Bizonytalan körvonalakkal jellemzett, odavetőleg: el kellett kapni, nem boncolni. Ahogyan Miss Middleton jellemének fölismerését tanácsolta, ugyanoly módszerrel alkotott képet ő is magának Sir Willoughbyról, akinek arcvonásai és modora beszéltek neki arról, hogy helyesen képzeli őt ragyogó, büszke, jóeszü gentlemannek.

Mrs. Mountstuart tanácsa bölcsebbnek hatott, mint tényleges gyakorlata, mivel ez épen ott torpant meg, ahonnan Willoughby kiindulni akart. Willoughby a fölszin alá akart merülni, nem törődve a széljegyzetekkel. Elnyerte Miss Middleton kezét; ugy hitte, hogy szivét is meghóditotta; nem volt azonban bizonyos: övé-e a leány lelke? - ez után kutatott. Szerelmes gentlemanünk azonban nem vetette össze a Természet külső rovásjeleit mélységekbe hatoló kutatásaival. Már pedig az ily buvárkodásnak veszélyes kisérője az, hogy ha nem arra bukkanunk, amit eleve vártunk, magunk kezdünk ilyesmit vetni és elültetgetni; amitől viszont fölforgatódik az ártatlan kebel. Miss Middleton arcvonásaiból könnyen kitalálhatók voltak jellemének főrugói. Willoughby láthatta volna, hogy a leányban a szabadság természetes szeretete él s megkivánja azt, ami legközelebb áll a szabadsághoz, a fesztelen mozgást, mert csak igy köthető le. Ezek az arcvonások azonban szerencsétlenségére, ahelyett hogy a belső felé kalauzolták volna, csak mint saját kitünőségének tükrözői tüntek eléje. Volt is bennük, csakugyan, valami szeretetreméltó édesség, mely egy befogadott szerelmest abba a kisértésbe hozhatott, hogy a második személy helyett az elsőt horgássza ki belőlük. Annyit azonban mégis fölfedezett Willoughby, hogy egy-két dologban eltér egymástól a fölfogásuk; már pedig kinosan nyugtalanitotta bármely véleménykülönbség is, ha menyasszonyáról volt szó. Ujra meg ujra visszatért ezekre, hogy a lány tévedését a legkülönbözőbb módokon kimutassa. Clara jellemét a sajátja női másává kivánta formálni s futó, meglepődő csalódottságot árult el, látva, hogy a leány sikra száll eszméi mellett. Clara mindjárt hozzátette ilyenkor: "Még nem késő, Willoughby," de a férfi meg volt sértődve, mert a nőt egyszerüen anyagnak, kezei közt gyurható valaminek képzelte; másképen nem tudta elgondolni a dolgot. Előadást tartott neki a szerelem végtelenségéről. Hogyan érti Clara, hogy "még nem késő"? Hiszen el voltak kötelezve egymásnak; örökké eggyé váltak; nem szakithatók el többé egymástól. A lány komolyan figyelt, miközben ugy képzelte el ezt a végtelenséget, mint valami szük lakást, melyben egy hang szüntelenül zúg és nem akar elhallgatni. Mégis, Clara figyelt. Hallgatagon figyelő nő lett belőle.



VI. FEJEZET.

Willoughby, az udvarló.

A világ volt a két szerelmes összekülönbözéseinek főtárgya. A férfinak a világról való fölfogása ugy hatott a leányra, mint mikor egy pihegő lényt a levegő kiszivattyuzásával fenyegetnek. Willoughby azt magyarázgatta imádottjának, hogy a szerelmeseknek szükségképen utálniuk kell a világot. Élnek ugyan benne, elfogadják adományait s együtt vannak vele, ugy, ahogy. De szivük mélyén meg kell vetniük, ki kell zárniuk, hogy egymásért való vonzalmuk igy tiszta csatornába ömölhessen, - a bennük rejlő teljes erőkkel. Mindaddig nem élvezhetik szerelmük biztonságát, mig a világot ki nem rekesztik. A világ, ismerjük el, durva: állati valami. Formálisan hálásak lehetünk iránta a kapott jókért, de a mi kettőnk benseje, ugy-e templom, ahol olyan szertartás folyik, mely, - és ezt könnyü átlátni, - csak a világ kiátkozásával lehet egyértelmü? Bensőnk istenségét csak e szörnyeteg utálatával imádhatjuk illendően. Ez a titka különségünknek, elzártságunknak, boldogságunknak. Ez jelenti azt, hogy: a lélekkel szeretni. Érti, édesem?

A leány fejét rázta; nem értette. A világ egyetlen végzetes hibáját sem volt hajlandó észrevenni, - rágalmait, önzését, durvaságát, tolakodását, fertőző voltát. Fiatal volt. Willoughby ugy gondolta, hogy majd vezetheti: de nem hajolt. Levegőbe kellett kapni, mint egy birkózó bajnokot: nyilván látható volt, hogy csak egy romantikus világképhez tud ragaszkodni, semmi máshoz. Egyre elrontotta a titkos, lugasba buvó melódiát, melyet a férfi oly gyönyörüséggel akart ráénekelni. Már pedig, oh, Szerelem Hatalmai! - hogyan lehessen eredményt elérni a szerelmi téren, ha a világot nem rughatjuk ki lugasunkból s nem mossuk tisztára tőle a kezünket? Az a szerelem, amely nem taszitja el a világot, mikor két szivnek el kellene függönyöznie magát, olyan, - nem ugy van? - mintha a megtorlatlanul röhögő csőcselék szemeláttára kivánnánk lealacsonyodni, ahelyett, hogy diadalmas fölénnyel lépdelnénk védő falak mögé. Hősünknek kiváló érzéke volt ama fogás iránt, hogy a világ megvetésével óvja meg saját büszkeségét s - becsületére legyen mondva - hölgyének finom szemérmét is.

A megvetés ténye, - ugymond, - mindkettőjüket a világ fölé emeli, retro Satanas! Ennyiben, taktikai szempontból, Willoughby kitünően ki volt művelve, - másrészt pedig jól tudta, hogy a világ máglyára vitele a legkitűnőbb száraz fa egy-egy női lélek imádatának fellángoltatásához. Azt is tudta, hogy egy füst alatt költészetet is prédikál igy a jegyesének, még pedig praktikus költészetet. A leány szerette a poézist s olykor szóba is hozta ezt, a férfi felbiggyesztett szája valamint kelletlen mormogása ellenére is: "Nem vagyok költő"; de a Willoughby-féle poézis, az elzárt és körülerőditett lugas költészete, melynek nem voltak női fülbe mászó csacska rimei, érthetetlennek tetszett a leány számára, sőt tán elriasztónak is. Nem akarta tüzre rakni a férfiért a világot, nem akarta, bár tisztábban költői valamit alig képzelhetünk ennél, hamuvá, tömjénné, rózsapárlattá eszményiteni magát vőlegénye tiszteletére, hogy igy, a szerelem átváltoztató ereje révén, maga is azzá a férfiuvá hasonúljon, akihez feleségül megy. Önmaga akart maradni, oh női önzés! Meg is mondta: igy: "Kell, hogy önmagam legyek, mert csak igy lehetek érték a maga számára, Willoughby!" - Willoughby fáradhatatlan volt szerelmi esztétikája prelegálásában. Olykor, hogy kártalanitsa a leányt, (mert nem akarta, hogy veszteség érje szegényt a világ imádatáról való lemondás következtében), a saját ifjonti eszméit bontogatta ki előtte; önnön, eredeti világfölfogásával akarva pótolni Clara elképzeléseit.

Miss Middleton türte a dolgot, mert bizonyos volt benne, hogy Willoughby jót akar. Izetlenségek, - gondolta, - de hallgatott; annál kevésbé viselhette el azonban azt, amit előbb csak fölületesen figyelt meg vőlegényénél: vélekedéseit a tudományosságról; azt a módot, ahogyan Vernon Whitfordot kezelte, kiről pedig atyja melegen beszélt Clarának; - valamint a pletykát, hogy miként bánt bizonyos Miss Dale-lel. És a Constantia Durhamról széltében szálló történet is egészen más hangnemben szólt! Eszerint Willoughby nem is vetette meg a világ dicséretét! Whitford cikkeket irt a grófsági ujságba, melyek különböző előkelő családoknál elismerést arattak s Willoughby nem tagadhatta ezt, holmi halvány szorongást árulva el: hátha lenézi őt ez a világ, melyet pedig állitólag ő vetett meg! Visszaemlékezve Willoughby kijelentéseire, Clara "valami logikátlanság"-ot érzett meg, amilyenen szivesen szoktunk kapni, ha a magunk szabadságát megkötöttnek sejtjük s ilyenkor aztán felébred bennünk a vágy a leszámolásra. Clara elhatározta, hogy egy szép napon, majd egyszer valamikor, sor kerül erre, - de mi legyen az ürügy? Most még nem volt biztos támadási pontja. A világ nagyon is óriási, nagyon is nyilt és foltokkal szennyezett védelmi tárgy egy fiatal leány számára, egy férfival szemben. Az a bizonyos "logikátlanság" inkább Clara érzelmeit zavarta meg, semmint értelmét keltette lázongásra. És azt sem tehette, hogy Whitford prókátorául tolakodjék. Mindazáltal ugy gondolt arra a leszámolásra, mint aminek feltétlenül el kell jönnie.

Ezen tünődve, egyszerre csak elképzelte magának Sir Willoughby arcát: milyen lesz, mikor menyasszonya először száll szembe egész határozottan a véleményeivel. Nem szabadult többé az egyszer föligézett elképzeléstől. Willoughby szép fiu volt; oly korrektül szép, hogy már egy halkan barátságtalan vonás is karrikaturává rontotta. Megszokott viselkedése, a boldog büszkeségé, vagy inkább a sértékeny elbizakodottságé, könnyen fölborulhatott. Meglepetése, ha hangsulyozni akarta, álarcos magasságba rántotta szemöldeit, - mértéktelenül, mint egy elrajzolt torzképét; s idővel a leány, ha kellemetlen gondolatok vettek erőt rajta, folyvást ezt a képet látta maga előtt és nem a Willoughby rendes arcát. Ez persze igazságtalanság volt és ellenkezett mélyebb érzéseivel; meg is rótta érte magát s amennyire meg nem nevelhető lénye engedte, igyekezett Willoughbyra a többiek szemével nézni; amely erőfeszitésnek az lett az eredménye, hogy az emberismeret teljes hiányának áldásait kezdte sóvárogni. Ugy tünt föl önmaga előtt, mint akit koboldok gyürüje vesz körül s alig felelős a saját gondolataiért.

Willoughby tulragyogta Whitfordot a fiatal Crossjay-vel szemben tanusitott viselkedésével. Clara látta őt a fiuval, mily veleérző, türelmes, majdnem pajzánkodó, ellentétben Whitford nevelői szigorával. Meg volt benne az angol apák szabadságkedvelő engedékenysége a fiuk hajlamai és rakoncátlanságai iránt s megértette a zsenge emberfajta előszeretetét a zsebpénz iránt. Nem játszotta a tanitó urat, mint a könyvmolyok, ha egy-egy apró suhanc akad a karmaik közé.

Whitford többnyire kerülni látszott a leányt. Azért jött Upton-Parkba, hogy Clara atyját látogassa meg s a leány nem is igen bánta, hogy a vendéggel csak ebédnél találkozik. Whitford olykor kitartó fürkészéssel emelte rá kényelmetlenül átható, mélyenfekvő szemeit. Clara szerette ezeket a szemeket, de aztán elviselhetetlenekké váltak: ugy maradtak meg emlékezetében, mintha foszforeszkáló vonal égne a nyomukban. Kisleány korában fiu-játszópajtások sövénybokrok közé kukucskáltatták, ahol anyamadár költött a fészkén; és azok a madárszemek abban a csodálatosan sötét lomb-otthonban ábrándok ezrét remegtették föl szivében. Whitford nézése most ugyanezt a belső remegést keltette uj életre benne, ha nem is a régi boldog elcsodálkozást. Egyszer, mikor Willoughbyval egy kinos emlékü jelenete volt, örült Whitford távollétének. Whitford épen elment, mikor Willoughby rossz hireket hozott neki édesanyjáról. Lady Patterne egészsége gyorsan hanyatlott. A fiu a rája váró sorsról beszélt; a halál rettenetességéről. Saját eljövendő halálára célozgatott, hanyagul, filozófikusan.

- Mindannyian odajutunk egyszer! időnk rövidre van szabva.

- Bizony, - nyugodott bele a leány.

Mintha nem lett volna érzés a szavakban.

- Ha egyszer el fogsz engem veszteni, Clara!

- De hisz te olyan egészséges vagy, Willoughby.

- Akár holnap is rám kerülhet a sor.

- Ne beszélj ilyeneket!

- Jó, ha az ember előre gondol rá.

- Nem tudom, miről volna jó.

- És, mégis, ha elvesztenél engem, édes Clara!

- Willoughby!

- Oh, milyen kin lenne, itt hagyni téged!

- Drága Willoughby, rosszkedvü vagy; édesanyád még fölgyógyulhat; reméljük a legjobbat; én is segitek őt ápolni; eddig is fölajánlottam ezt, tudod; igazán nagyon készségesen teszem. Azt hiszem, jó ápolónő vagyok.

- A hit szerint, - az ember nem hal meg a halállal.

- Ez a vigaszunk.

- De ha szeretünk?

- Hát nem igéret ez arra, hogy egyszer ujra találkozunk?

- Bejárni a földet s téged talán - egy másikkal találni ujra...

- Engem? - Hol? Itt?

- Eljegyezve, - mással! Téged! A menyasszonyomat, akit a magaménak mondok! Mert az vagy! És annak éreznélek akkor is, - abban a szörnyü esetben! De minden lehetséges; a nők csak nők; a hütlenség az elemük, abban úsznak, hullámról hullámra! Ismerem őket!

- Willoughby, ne gyötörd magad, kérlek, és engemet se!

A férfi mélyen elgondolkozott, aztán megkérdezte: - Hát te szent tudnál lenni a többi nő között?

- Azt hiszem, több vagyok, mint a gyermekes lányok általában.

- Nem felejtenél el?

- Nem, nem!

- Mindig az enyém maradnál?

- A tied vagyok.

- Lekötnéd magad?

- Már megtörtént.

- A halálon tul is?

- A házasság házasság, nem?

- Clara! föláldoznád-e az életed szerelmünknek? Soha egy érintéssel, egy sóhajjal, egy gondolattal, egy álommal se tántorulnál el? Tudnád ezt? - halálos kin, csak elgondolni is... tudnál érintetlen maradni? - enyém lenni odafönn is? - enyém, minden más férfi előtt, ha el is mentem volna... hű maradni a halóporomhoz is? Mondd! Biztosits erről. Hű lennél a nevemhez? - Oh! hallom, miket beszélnének! "Willoughby hátrahagyott hitvese!" Pletykák zsongása Lady Patterne körül! "Az özvegy!" Ha tudnád, hogyan emlegetik az özvegyeket! Oh, zárd be előlük a füled, édes angyalom! Ha azonban az illető távol tartja magától őket s megmarad a maga utján, akkor kénytelenek lesznek tisztelni őt. A holt férj nem lesz többé az a megvetett semmi, aminek vélték, csak azért, mert nem állt többé utjukban. Élni fog, a felesége szivében! Clara! Clarám! mintahogy én élek a tiédben, akár itt vagyok, akár távol innen; akár nőm vagy, akár özvegyem, - a szerelemben nincsenek ilyen megkülönböztetések, - én férjed leszek, - ugye, - örökké! Nyugtass meg, kell, nem viselhetem el ezt a kínt. Hogy rosszkedvü vagyok? - persze; van rá okom. De igy vagyok ezzel, mióta csak egybekulcsolódott a kezünk. Enyém vagy, - elveszthetlek!

- Hátha az is lehetséges, hogy én halok meg előbb? - mondta Miss Middleton.

- Elveszteni téged, azzal a gondolattal, hogy édes lényedet a világ ebei körülcsaholják, oh ez... Csoda-e, hogy ily érzéssel viseltetem a világ iránt? Ez a kép! - oh, gondolatnak is szörnyü! Mert körülüvöltenének, a férfiak vadállatok, a hütlenség szaga izgatja őket, örömökben fetrengeti. Jaj, ki segit rajtam! Örjit ez az elgondolás. Vicsorgó majmok gyürüjét látom. Itt van a te szépséged, - s a megszentségtelenités férfigyönyörüség! Éjjel-nappal gyötörnének, hogy dobd el a nevemet, hogy... és én máris érzem a csapást! Nem lenne tőlük nyugtod; semmi, amibe kapaszkodhass, esküdön kivül!

- Esküt? - mondta Miss Middleton.

- Nem agyrém, én drágám, mikor azt mondom, hogy ez a gondolat vicsorgó majompofákat idéz elém: állandóan kisértenek! De a te esküd segithet! Csak egyszer tedd meg, soha többé nem kinozlak vele. Talán gyöngeség ez tőlem! - azt hiheted. Majd rá fogsz jönni, hogy szerelem ez, férfiszerelem, erősebb a halálnál.

- Esküt? - mondta a leány s ajkai mozogtak, mintegy utána remegve annak, amit mondani akart, de amit elfelejtett. - Miért? Miféle esküt?

- Hogy holtomban is hivem maradsz, mintha élnék! Sugva mondd!

- Willoughby, én hű maradok az oltár előtt tett fogadalomhoz.

- De hozzám! De hozzám!

- És igy hozzád is.

- A lelkemhez! Nincs üdvösség a számomra, - semmi sincs, csak kinszenvedés, mig szavadat nem adod, Clara! Abban megbizom. Abban minden benne lesz. Vakon hiszek benned.

- Akkor miért ez az egész háborgás?

- Miattad, - én szerelmem; hogy vértezett légy és erős, ha én már nem védelmezhetlek.

- Mi ellenkező módon látjuk a világot, Willoughby.

- Hallgass rám, tedd meg, esküdj! Mondd: "A siron tul is!" Sugd a fülembe. Nem kérek többet. Az asszonyok azt hiszik, hogy a férj sirja föltöri a béklyókat, elvágja a kötelékeket, szabaddá teszi őket. Hogy csak a hussal vannak frigyben, - pfuj! Amit én kérek tőled, az nemes dolog: a hűségnek a halálon is tulható nemessége. "Az ő özvegye!" - fogják mondani, - egy özvegyi szent!

- Az oltár előtt tett fogadalom épen elég.

- Hát nem akarod, Clara?

- Már hozzád vagyok kötve!

- Egy szavad sincs több? - egy szerény igéreted se? Hiszen szeretsz!

- A tőlem telhető legjobb bizonyságot adtam erről.

- Gondold meg, mily végtelenül bizom benned!

- Remélem, bizalmad nem pazaroltad méltatlanra.

- Le tudnék borulni előtted. Clara, imádnálak ha kivánnád!

- Az ég előtt borulj le, Willoughby, ne én előttem. Én... ugy szeretném megmondani neked, milyen is vagyok én... Talán állhatatlan is: magam sem tudom. Gondolkozzál, kérdezd meg önmagadtól, vajjon valóban az vagyok-e, amilyent te kivánsz feleségül. A te feleségednek kitünő elméjü és lelkü nőnek kellene lennie. Megnyugszom benne, ha hallom, hogy nem olyan vagyok s az itélethez fogok alkalmazkodni.

- Oh, olyan vagy, olyan! - kiáltotta Willoughby. - Ha majd jobban látod, milyen a világ, meg fogod érteni aggodalmamat. Mig élek, meg tudlak védeni; de holtan, minden hiába, - ez az egész. Páncélba öltözhetsz, acélingbe, áttörhetetlenbe, ahogy tetszik... De próbálj beleilleszkedni az én fölfogásomba, gondolkozz, érezz velem! Ha egyszer megértetted egy olyan férfi szerelmének az erejét, amilyen én vagyok, nem lesz szükséged további kérdésekre. A választottak és a tömeglények különbsége ez, az ideális szerelemé és a nyájlelkek párosodásáé. Jó, abbahagyhatjuk a vitát. A kezed, az mégis csak az enyém. Amig élek, az enyém a kezed. Miért ne lennék megelégedve ennyivel? Meg vagyok; csak épen hogy én tovább látok a legtöbb férfinál és mélyebben érzek. És most anyám betegágyához kell sietnem. Lady Patterne meghal! Lehet, hogy talán ő is... de ő első a nők között! Ha tán egy mostohaapa...! Szentséges ég! Állhattam volna-e mellette akkor is ugyanezzel a tisztelettel? Csak egy kicsiség kell, édesem, s mindaz, amit a civilizációtól kaptunk, széthull, visszazuhanunk az ősi mozsárba, amelyben először törtek meg és kavartak össze. Gondolataim, valahányszor virrasztani ülök az ő fekhelyéhez, arra a végső következtetésre jutnak, hogy főleg a nőknél fontos, mindig a legkülönbre törekedni. Különben ingatag emberi tömeg vagyunk csak. Az asszonyoknak meg kell tanítaniok bennünket, hogy tiszteljük őket, különben mi is csak bégető, ugató és orditó falka leszünk. És most elég. Csak gondold még meg egy kicsit a dolgot. Most mennem kell. Talán távollétem alatt te is erre a megoldásra jutsz. Majd irok. Fogok hallani rólad? Gyere, nézd meg, hogyan ülök föl a fekete Normanra. Atyádnak üdvözletem! Személyesen már nincs időm átadni. Te egyetlen egy!

Egyetlenegyet mondott, - a szerelem misztikus számegységét, - melyből minden többség sokszorozódik; de ezuttal hüvös, magános egység volt az. A lány elnézte, mint lovagol el pompás paripáján, csinosabb gavallért nem mutathatna a világ s iménti beszédének és szép alakjának talányos ellentéte megfagyasztotta a Clara vérét. Idegen szavak voltak ezek az ő fülének, nem természetes muzsikájuak, még egy szerelmes szájából is férfiatlanul hangzók (akiknek pedig szabad lágyabb hangnemben beszélniük), és hiába kereste forrásukat és céljukat. Örült, hogy most nem kell Vernon Whitford szemei közé néznie.

Sir Willoughby mentségére meg kell mondanunk, hogy anyja, anélkül, hogy tullépett volna a fia önálló szándékainak és érzéseinek tartozó tisztelet illő fokán, beszélt neki Miss Middleton fiatalos temperamentumának csapongó voltáról, ami meglepte Willoughbyt, mert a Mrs. Mountstuart "huncut kis porcellán"-jával vágott egybe, nyugtalanitotta, mint két világismerő nő külön-külön megfigyelése. De arra nézve, hogy tőle telhetőleg biztositsa menyasszonya lelki egyensulyát s okosan fogja erős kézbe a dolgot, nem is volt szüksége föltétlenül külön is hitelt adnia ezeknek a meghatározásoknak. A vágy ösztönszerüleg meg volt benne, édesanyja csak meghuzta azt a vészharangot, mely már előbb is ott remegett Willoughbyban. Clara nem volt Constantia. De nő volt s Willoughby csalódott a nőkben, mint minden férfi, aki magasztos eszményt táplál magában róluk. Az a dallam, melyet tovább folytatott, természetszerüen illett szenvedélyéhez és fölfogásához. A primitiv érzelmek nyelve a férfiaknál minden időkben azonos, a modern gentleman szavaiból csak az ősi, rikitó szinek hiányzanak, mikor hölgyéhez fordul.

Lady Patterne az ujesztendei téli idény alatt halt meg. Áprilisban Dr. Middletonnak el kellett hagynia Upton-Parkot s még nem tudta, hol fog letelepedni, annyival is inkább, mert leányának küszöbön lévő házassága teljes elhagyatottsággal fenyegette. Sir Willoughby azt az ajánlatot tette, hogy Patterne szomszédságában keres neki házat. Sőt mi több, meghivta a főtiszteletü doktor urat, jöjjön át vagy egy hónapra Uptonből Patternebe, leányostul s ismerkedjenek össze nénjeivel, Eleanor és Isabel Patterne-nel, ami jó lenne, mert Clara igy a házasságkötés után nem fogja oly idegeneknek találni uj háznépét. Dr. Middleton nem kérte ki leánya véleményét a meghivás elfogadása előtt s mikor aztán beszélt vele a dologról, ugy érezte, hogy ezt mégis meg kellett volna tennie. Clara azonban szeliden csak ennyit mondott: "Jó, papa!"

Sir Willoughbynak előzőleg a fővárosba, majd egy másik grófságbeli birtokra kellett utaznia, ahonnan mindennap irt menyasszonyának. Idejében visszatért, hogy vendégei kényelméről gondoskodjék; arról azonban, hogy személyesen lovagoljon át értük, lekésett. Távolléte közben aztán Miss Middleton arra a gondolatra jutott, hogy szabadsága utolsó napjait mégis inkább barátainak kellene szentelnie. A Patterne-ben töltendő hetek után már alig maradna ideje, pedig nagyon szeretett volna még Svájcba, vagy Tirolba is elnézni, látni az Alpeseket, - fura ötlet, mint atyja mondotta. Clara komolyan megismételte kérését, s Dr. Middleton megrótta leányában a női koponyák eme határozatlanságát, amely nagyon kinosan hatott rá, mivel ingadozást jelentett egyrészt a Patterne Hall-beli kitünő könyvtár és hires borospince, valamint a sok reményre jogositó fiatal tudós, Mr. Vernon Whitford társasága, másrészt pedig a szállodai élet kinszenvedései közt, melyek egyértelmüek azzal, hogy az embert minden éjszakára valami óriási ágyu torkába gyömöszölik be, mindenféle népekkel, s másnap uj utazás távolságaiba lövik ki ujra.

- Majd megkapod az utazásodat, meg az Alpeseidet az esküvő után, - dörmögte.

- Akkor majd inkább otthon szeretnék maradni, - felelte a leány.

Dr. Middleton szembeszállt: - Inkább én szeretnék otthon maradni!

- De még nem mentem férjhez, papa!

- Baj is az, drágám!

- Mégis, egy kis változatosság, azt hiszem...

- Elfogadtuk Willoughby meghivását. És ő házat is néz számomra a szomszédságotokban.

- Szomszédságomban akarsz maradni, papa?

- Közel is, meg távol is: hogy épen érintkezhessünk.

- Miért kellene elválnunk?

- Csak azért, drágám, mert most már apád helyébe férjet cserélsz.

- De ha nincs szükségem ilyen cserére?

- Hja, ha veszünk valamit, fizetni is kell érte, gyermekem! A férjeket nem adják ingyen.

- Semmiesetre sem. De nekem te is kellenél, papa!

- Kellenék?

- Még nem választottak el bennünket egymástól, apuskám!

- Micsoda beszéd ez? - idegeskedett Middleton. Máris alaposan rosszkedvü lett, hiszen drága, tudósi nyugalmának megzavarását jelentette volna az esküvő minden halogatása s atyai gondjainak minden további meghosszabbitása.

- Oh, semmi különöset sem akartam mondani, - nyugtatta meg Clara, látva, hányadán áll a dolog.

- No, - dörmögte az öreg, fokonként bólintgatva és pislogva vissza magát nyugalmába, örülve, hogy egyelőre valahogy mégis békességben lehet. Mert az állhatatlanság nem egyéb, mint a női nem egy másik meghatározása, a tudósoknak pedig örök ellensége.

Clara ugy vélte, hogy két heti tartózkodás Patterneben elég alkalmat fog adni a környékbeli üres házak átnézésére, a többi időt azonban föltétlenül lekötik a barátok, meg a végigjárandó londoni boltok.

- Két, esetleg három hét! - sietett gyorsan kompromisszumot kötni Middleton ur az előbbi, fenyegető kilátásokkal.



VII. FEJEZET.

A jegyesek.

Az Uptonból Patterne-be való utazás közben Miss Middleton remélte, sőt valahogy már hitte is, hogy Willoughby udvarlása meg fog változni. A leánykérés idején annyira más volt! Félig öntudatos ingerültségü kétségbeeséssel emlékezett rá Clara, milyennek gondolta vőlegényét első közeledtekor s mikor elfogadta párjául. Talán a világ szemével nézte, mikor azt vélte, hogy a magáéval figyeli? Amit most vett észre benne: ez a "sértékeny önteltség" akkor olybá tünt, előkelően és hóditón, mint valami paripán léptető hadvezér pompás tollbokrétája. Lehetetlen, hogy ez változott volna. Vagy inkább az ő szeme változott?

Ama napok szelleme szemrehányón járt vissza lelkébe, suttogva, hogy ujra kellene kezdeni mindent: emlékezett rózsaszinü álmaira s Willoughby akkori képére, mint dobogott a szive, büszkén erre a férfira, mint fulladozott a boldogság teljétől; - s emlékezett arra is, hogy mégis mily hasztalanul próbált alázatos lenni, amiből végre is mindig diadalujjongás lett, - különös volt most visszagondolni erre, varázsos emlék, de mégis különös és zavarbaejtő.

Nos, az olyan emberek, akiknek jövedelme annyira korlátolt, hogy tőkéjükből kell élniük, hamarosan tulteszik magukat az emésztő, rosszatigérő aggodalmakon, mégpedig ugy, hogy élvezik a kész öl puha kényelmét, melybe vissza kell hanyatlaniuk s a türhetetlen balsejtelmekkel szemben, melyek éhkoppal fenyegetik a háztartást, gondtalan pazarlás egyre több rohamának engedve lelnek vigasztalást. Bevétel hijján a szerelmesek is tőkéjükből élnek: hogy elfojtsák a szorongást s hogy szürcsölhessék a jelen pillanatot, készletüket prédálják föl s minél előbb végére járnak: a fenyegető inség őket is részegségbe sodorja: emlékeiket mozgósitják, retrospektive szeretnek, a Mult régi házába lépnek be, kifosztják éléskamráit, s vigan, sőt elszántan, folytatnák az illuziót, mintha bizony lehetséges lenne akár a leghatalmasabb emlékkaptárnak is hosszu ideig kibirnia ezt a halálos étvágyat: amely csak azt a választást engedi meg, hogy vagy az egész méhkas elpusztul, vagy az a lény, akinek a táplálására szolgál. Itt tünik ki, hogy a szerelmesek is mulandók. Nekik is friss pótlásokra van szükségük, még tán inkább, mint a többi szegény porvilágnak; üditő, megfelelő nedvekre; most csattanó bimbók életére, még a fán csüggő gyümölcsökre, inkább, mint az aszalt és befőtt táplálékokra. Az utóbbiak is kitünően beválnak olykor-olykor, ha már tulon-tul fölgyült az emlékeznivaló s a hajdani étvágynak már csak egy foga maradt. Ha a lélek nagyon is csordultig telt első benyomásaival s ugy raktározta el őket, hogy a szerelem az értelem józan, ellenőrző fényén forrt ki, akkor még lehet szó szép szüretekről, olyanokról, mint a régiek; - de ez az eset ritkaság. Más szóval: a szerelem mindig két ember ügye, mégpedig csak két olyané, akik egymásrahatásuk hevességében és állhatatosságában olyanok, mint a nap és a föld, akár felhőktől elválasztottan, akár szemtől-szembe egymással. Egymástól kapják az éltető lehelletet, a vonzódás jeleiben, a hűség bizonyságaiban, a kölcsönös csodálat ösztöneiben. Igy áll a dolog férfiak és nők közt, mig a szerelem virágjában van. De a magános léleknek, aki koloncot kénytelen cipelni, istenévé kell emelnie ezt a koloncot, hogy örülhessen a tehernek. Ez pedig nem szerelem.

Clara minden nők közül a legkevésbé volt alkalmas a kolonccipelésre. Kevés más leány meritette volna ki hasonló gyorsan tőkéjét. Nőies lény volt, ez kétségtelen, de jópajtásságra vágyó, mindkét fél legjobb tartalmának élénk és szabad kicserélésére, a mélyebb érzések zavartalanul hagyásával. Odakötve lenni egy bánya torkához, ahova napról-napra le kell ereszkedni s odalent aztán nem találni bőséges kincseket, - sőt ellenkezőleg: dideregni a földalatti napfénytelenségben, anélkül hogy valami egyéb valóságos érték csillanna az ember elé, mint a mély odúban önelégülten fecsegő férfi sovány titokzatosságu gyertyafénye: - mindez két vagy három hétre szóló próbaidőnek is tulságosan sok volt az ő számára. Hát még egy egész életre! Természete arra kényszeritette, hogy reméljen, várjon, hogy higyje: Sir Willoughby egyszer csak megint azzá a férfivá fog visszaváltozni, amilyenül akkor ismerte, mikor vőlegényéül vállalta. Különösképpen, - s ez egyszersmind elfogulatlan egyszerüségét is mutatta, - nem észlelt magán semmi fizikai hüvösséget Willoughbyval szemben: csupán elméje berzenkedett, egyben is, másban is kivetni valót fedezve föl s változtatást kivánva. Nem is álmodta, hogy a passziv vagy negativ szerelmi érzés széditő oromélén jár, ahonnan egyetlen hibás lépés az ellenszenv mélységébe zuhantathat.

Mikor ujra találkoztak, Clara szemei elevenen ragyogtak, akár Willoughbyéi. Kedvére volt, hogy igy látja őt a lépcsőkön, karonfogva a kis Crossjayvel. Sir Willoughby a legüdébb jókedvvel beszélte el, mint bujt el a fiu ma reggel a laboratóriumban tanitója elől s hogyan törte be az ablakokat. Clara hasonlóan tréfásan dorgálta meg a bünöst, miközben Willoughby karjára füzve vezette át a küszöbön s ezt sugta oda neki: "Nemsokára örökre!" Válaszul a kis Crossjay esetének bővebb részletei felől érdeklődött. "Gyere a laboratóriumba", - mondta Willoughby, már kevésbé jókedvüen, bár igen lágyan; és Clara odafordult atyjához: jöjjön velük, megnézni a kis Crossjay legutóbbi kártevéseit. Sir Willoughby tovább suttogott: mily régóta nem voltak együtt s hogy mily öröm, itt üdvözölhetni őt ebben a házban, melynek urnője lesz, a lehető leghamarabb! Számolja a heteket! Sugta: "Gyere!" A pillanat hirtelenségében a leány nem tudta latolgatni a rajta átvillámló rémületet. Elmult s nem volt több, mint az árnyék, melytől a nyár füve meghajol: végigborzongott a gondolatain, mint halvány kérdés, vajjon fél-e hát valamitől egyáltalán? Atyja még mellette van! Még nem maradtak egyedül Willoughbyval!

A kis Crossjay nem csinált olyan takaros pusztitást, mint amilyet Sir Willoughby humora ráfogott. Egy elektromostelepet összekapcsolt valami puskaporba vezető dróttal, mire az egyik ablaktábla összetört s néhány tégla föllazult. Dr. Middleton megkérdezte, vajjon a gyerek el van-e tiltva a könyvtártól s örömmel hallotta, hogy annak az ajtaját hét pecsét védi előle. Oda indultak. Vernon Whitford távol volt, egyikén hosszu sétáinak.

- Lám, papa, - mondta Clara, - Vernon nem is olyan hű hozzád!

Dr. Middleton összeráncolt homlokkal hajolt az asztalon heverő, Vernon-kézirásu jegyzetek fölé. Hátrasimitotta homlokára csüggő haját s egy székbe süppedt, hogy alaposabban olvashasson. Nem lehetett többé kimozditani a helyéből. Clara kénytelen volt otthagyni. Az a gondolata támadt, hogy Willoughby egyenesen ezért hozta őket ide a könyvtárba: lerázni az ő oltalmazóját, - s félni kezdett a férfitól. Inditványozta, hogy szeretné tiszteletét tenni lady Eleanornál és Isabelnél. Nem találták őket s egy szolga azzal jelentkezett a fogadóteremben, hogy a hölgyek kikocsiztak. Clara most a kis Crossjayt fogta kézen. Sir Willoughby Mrs. Montaguehoz, a házvezetőnőhöz küldte a fiut; rendeljen teát, süteménnyel és gyümölcsizzel.

- Lódulj! - mondta, - s a fiunak rohannia kellett.

Clara védőpajzs nélkül maradt.

- És a kert? - kiáltotta. - Ugy szeretem a kertet! Oda kell mennünk, hadd lássam, milyen virágaid vannak! Tavasszal legjobban a mezei virágokat imádom s ha volnál oly kedves, néhány nárciszt, sáfrányt és anemonát mutatnál...

- De édes Clarám! Kis menyasszonyom! - tiltakozott Willoughby.

- Talán mert csak közönséges virágok? - kérdezte a leány egyszerüen, hogy magyarázatát lássa, miért tartják vissza?

Miért nem akar Willoughby várni, mig megérdemli őt? - nem, nem megérdemli, - hanem mig hozzá nem békiti valóságos helyzetéhez, - nem, nem hozzábékiti, hanem vissza nem állitja lelkében a régi képet: miért követeli máris látszólagos jogait?

Willoughby nem várt. Keblére szoritotta a leányt.

- Enyém vagy, az én Clarám, - egészen az enyém! minden gondolatod, minden érzésed: Egyek vagyunk: csináljon a világ, amit akar! Vágytam utánad, téged kerestelek. Te szabaditasz meg ezerféle kintól! Az embert mindig bántják. De ez most már mind rajtunk kivül van. Ketten! együtt! Veled biztonságban leszek. Nemsokára! Azt se fogom tudni, él-e vagy hal-e a világ? Én drágaságom!

Clara olyan érzésekkel került ki ebből a jelenetből, mint a gyerek, aki először bukott a tenger alá s edzetten gondolja, hogy nem is olyan nagy dolog az egész. Ilyesfélén tünődött s nyomban ezt kérdezte magától: "Hát ki vagyok én, hogy ezért panaszkodjam?" Két perccel előbb még nem gondolkodott volna igy, de a megalázott büszkeség mélyebbre zuhan, mint maga az alázat.

Nem kárhoztatta Willoughbyt; önnön megbecsüléséből veszitett önmaga előtt; kevésbé azért, mert Clara Middleton jegyesi sorba jutott, ami elvégre csak annyi volt most, mint mikor egy madár sörétet kap a mellébe, hanem inkább azért, mert rabulejtett nőnek bizonyult, akitől föltétlen engedelmességet várnak, még akkor is, ha inkább virágokat szeretne nézni. Clara női voltát szégyelte. Egy lépést sem tehetnek, hogy jobbágyasszonyokká ne váljanak s minő rabszolgaság ez! Önmaga részéről, ugy vélte, vége a próbának. A maga részéről csak elhamarkodottságát és éretlenségét fájlalta, amiket jobb nem is analizálni tovább. Igazában véve, nem is mondható, hogy fájlalna valamit. Csupán kritizálja a férfit s csodálja, hogy férfilétére képtelen megérteni bizonyos dolgokat, vagy ha megérti is, nem hökkenti vissza az ellenszenv, az ellenmondás és a tompa beletörődés, - a jobbágynői robotteljesités a mátkai odaadás helyett. Oh, mily éles különbség, mint két ellenlábas világrész között!

Igazságot szolgáltatott Willoughbynak: bevallotta, hogy szerelmeshez illő hangon szólt hozzá. Ha nem ismételte volna megint azt a "világ" szót, nem is lehetett volna kritikával fönnakadni kijelentésein, noha a leplezetlen birtokbavétel igéi voltak. Willoughbynak joga volt élni velük, hiszen leendő feleségéhez beszélt. De várt volna legalább még egy kicsit, mielőtt az előjogos szerelmest játssza!

Sir Willoughby el volt ragadtatva a leánytól. Épen ily tiszta, hideg, szoborszerü, Diánaszerü fogadtatást kivánt volna meg menyasszonya részéről, mikor udvarlását fogadja. Az arcán hirtelen eláradó bibor, istenin nőiesnek mutatva a leányt elmélázó szemérmességében, megegyezett a női jellemről alkotott legmagasabb elképzeléseivel.

- Hadd vigyelek le a kertbe, édesem, - mondta.

- Inkább a szobámba mennék, - volt a válasz.

- Majd fölküldök egy vadvirágbokrétát.

- Bokrétát? nem! - nem szeretem, ha bokrétába szedik őket.

- Megvárlak lent a pázsiton.

- A fejem meglehetősen kába.

A férfi mély nyugtalansága és gyöngédsége ismét közel hozta őket egymáshoz.

Élénken erősitgette Willoughbynak, hogy jól érzi magát: hajlandó lekisérni a kertbe s végigbarangolni a parkon.

- Nem fejfájás! - mondta.

De meg kellett fizetnie, amiért az aggodalmaskodó vőlegény urat ismét közelebb engedte magához.

Ezuttal önmagán kivül Willoughbyt is okolta, valamint ráadásul a Willoughby-ócsárolta világot és a sorsot is. S nem is annyira a megpróbáltatás fájdalmát érezte, mint inkább heves vágyódást a szabadság után. Oly fagyossággal, melyen maga is elámult, gondolt arra, mily furcsa is a csókolózás művelete s hogy a kényszerüség mint tesz részestárssá ilyesmiben egy érzéketlen lényt is? Miért veszitette el szabadságát? Mily furcsa jogon lehet ugy kezelni őt, mint valami tulajdont?

- Megpróbálom kisétálni kissé ezt a kábultságot, - mondta.

- Az én kis leánykámnak nem szabad agyonfárasztania magát.

- Oh, nem is! dehogy is!

- Ülj le mellém. A te Willoughbyd alázatos ápolód lesz.

- Szabad levegőre vágyom!

- Hát akkor lesétálunk!

Clara beleborzadt a gondolatba, mily messzire került volt Willoughbytól s most kezét a férfi karjára nyugtatta, hogy elcsititsa önvádaskodását s kiengesztelje kötelességérzetét. Willoughby most ugy beszélt hozzá, ahogyan ő mindig kivánta; menyasszonya is, nemsokára felesége; most őrültségnek érezte viselkedését, nem tudta megérteni önmagát.

Józan esze és a kötelességérzet azt sugták, fékezze meg szeszélyeskedő kedvét.

A férfi becézgette Clara kezét s a leány kezdett hozzászokni; a keze, - ez mégis némi távolságot jelent. És mi ez a kéz? Otthagyva, ahol épen pihent, olybá vette, mint valami összekötő láncot önmaga s a kötelességtudó jóság között. Két hónap még s egész életére rabszolganővé lesz! Sajnálta, hogy mégis nem a szobájába ment föl, megedzeni magát helyzete uj átgondolásával, ami után aztán sorsába beletörődve lépett volna ujra Willoughby elé. Ugy képzelte, akkor barátságosan ereszkedhetett volna le a férfihoz. Willoughby mostani figyelmessége és könnyed társalgása volt az, ami égő idegeit ezzel az elképzeléssel csalta meg. Öt heti tökéletes szabadság, a hegyek között, - gondolta, - előkészitette volna a lakodalmi harangszó napjára. Minden kivánsága ez volt: elválni egyelőre, uj környezetben, zavartalanul töprengeni, ismét tisztán érezni!

Vőlegénye a virágágyak közé vezette, nagyon is ugy, mintha lábbadozót vinne levegőzni. Ez ingerelte a leányt, uj lelkifurdalással maratva. Vezeklésül a kert szépségeiről kezdett áradozni.

- Mindez a tiéd, én Clarám!

Nyomasztó tehernek érezte! Passzivan engedett a figyelmes udvarló formájában megmutatkozó férfinak, akinek kastélya, birtokai, gazdagsága lenyügözték. Mind azt idézte elé, mily árat kell ezekért fizetnie. Mégis, emlékezett rá, hogy mikor legutóbbi távozásakor átment a parkon, mily büszke volt a hullámzó zöldü és terebélyes fákra. Valami méreg juthatott az ereibe. Ő nem jött ma ide ezzel a sötét ellenkezésü érzéssel: itt támadt rá.

- Mindig egészséges voltál, Clarám?

- Tökéletesen.

- A legpicurkább betegség nélkül?

- Igen.

- Az én menyasszonyomnak egészségesnek kell lennie, ha mindjárt bele is pusztulnak az ország összes orvosai! Drágaságom!

- És, mondd csak, mi van a kutyákkal?

- Kutyák és lovak mind jó állapotban vannak.

- Örülök. Tudod, én szeretem azokat a régi francia kastélyokat, melyek egyszersmind gazdasági épületek is: a szalón ablakai baromfiudvarra és istállókra nyilnak. Kedvemre van a jószágok és parasztok meghitt otthoniassága.

Willoughby türelmetlenül hajolt meg.

- Félek, hogy Angliában nem rendezhetünk be a számodra ilyesmit, Clarám!

- Nem?

- Én szeretem a gazdaságot, - mondta a férfi, - de azt hiszem, hogy fogadószobáink jobb levegőt kapnak, ha a kertre néznek. Ami pedig parasztjainkat illeti, attól tartok, hogy az osztálykorlátokat nem módosithatnók társadalmi berendezésünk veszélyeztetése nélkül.

- Lehetséges. Nem inditványoztam ilyesmit.

- Édesem, egyenesen fölkérnélek ily inditványokra, ha módomban állana engedelmeskedni.

- Nagyon kedves tőled.

- Egyetlen érdemem az lesz, ha valamit megelégedésedre tehetek.

Bár Clara nem szomjazott szelid mondásokra, ezek a halk békéjü szavak, nem igényelve ezuttal a Willoughby-féle titkokba való elmerülést s egységbe való olvadásuk érzését, oly csönddel öntötték el a leányt, hogy elméjében ijedten kezdett tapogatózni, - mintha az ilyesmi az elme dolga volna! - az után: miféle különös sérelmet követett is hát el vele szemben ez a férfi? Érzésektől érzésekhez sodortatva, az érzelmi benyomások által üzött és fölkavart ifjuság ritkán tudja egyetlen tényezőtől származtatni nyugtalanságát, mig csak valamely különösen éles bántalom nem éri: - és Clara nem érzett egyéni megszégyenülést a férfi gyöngédségétől, - megszégyenülése inkább nemével járó valami volt, elsuhanó, nyomtalan berzenkedés. Belátta, hogy kegyetlenül viselkedett s keresztnevén szólitotta vőlegényét: "Willoughby!" - mert egyszerre eszébe jutott, hogy eddig ezt elmulasztotta.

A férfi egész figyelme feléje fordult.

Folytatást kellett kitalálni a megszólitáshoz: "Willoughby, arra akartalak kérni, ne kényeztess agyon. Bókolsz nekem! A bókokat nem szeretem. Tulságosan magasra értékelsz. Ez, pedig majdnem olyan hiba, mint a lebecsülés. Én... én csak egy..." De nem tudta követni Willoughby példáját: már az első pár szó is, a magáról odavetett gyönge kis vázlatocska, kendőzött egyszerüséggel kongott igazi, csuf, komor érzéseihez képest, - első lépések a hamisság felé. Hogyan is tárhatná föl, milyen most ő belül?

- Hát én nem ismernélek jól? - hangzott a kérdés.

A dallamos basszushangok, teljes biztonsággal csengve erről a kérdésről, a szavak értelmével együtt azt hirdették, hogy bármily felelet rossz felelet lenne. Clara nem szállhatott szembe velük, hogy a férfi zenéje el ne veszitse összhangját s nyájassága elképedésre ne váljék. Elbénitotta tehát nyelvét, tudva, hogy Willoughby nem ismeri őt s eltünődött azon, hogy kétféle ismeretük közt mily fokozatok skálája vált nyilvánvalóvá: mély szakadék!

Willoughby a leány körében élő barátokra, majd saját ismerőseire forditotta a szót. A nyoszolyóleányokról beszélgettek.

- Miss Dale, - amint majd Eleanor nénémtől is hallani fogod, lemondott, gyöngélkedik. Meglehetősen beteges szegényke, noha minden kitünő tulajdonság meg van benne egyébként. De nem baj, igy majd csupa veled egykoru fiatal lányok vonulnak föl, zsenge bimbók koszoruja: bár, ha egy kinyílt virág is lenne köztük... No, de ha egyszer lemondott! Főkellemetlenség számomra az, hogy Vernon is vonakodik a násznagyi tiszttől!

- Mr. Whitford visszalépett?

- Félig-meddig. Én azonban nem fogadok el tőle "nem"-et. Az az ürügye, hogy nem szereti a ceremóniákat.

- Ebben egyetértek vele.

- Én is igy érzem. Ha elmondhatnók a holtomiglant s azzal eltünhetnénk a szemek elől! Az ember lemetszheti magáról a világot: néha én is tökéletesen értek ehhez: aztán megint elfelejtem, mintha valami kabbalisztikus mondás kiejtéséhez volna kötve! De veled! Veled örökké tudni fogom! Örökké, a végtelenségig, Clarám! Nekünk senki sem fog árthatni, senki sem fog hozzánk érhetni; mi az egymáséi vagyunk! Hadd duljon-fuljon a világ, nekünk semmi közünk hozzá!

- És ha Mr. Whitford ragaszkodik lemondásához?

- Oly teljesen egyek leszünk, hogy sohasem lehet majd szó külső befolyásokról. Teszem, én majd épen hazalovagolok, vadászatról: látlak, hogyan vársz reám: ugy olvasok a szivedben, mintha mellettem lennél. S tudni fogom, hogy ahhoz érkezem, aki meg az enyémben olvas! Olyan vagyok előtted, olyan, mint egy nyitott könyv, előtted, csak előtted!

- Nekem majd mindig otthon kell maradnom? - kérdezte Clara, de Willoughby nem hallotta s a lány örült ennek.

- Jól átgondoltad? mi sebezhetetlenek vagyunk! A világ minket nem sérthet meg: nem is érinthet. A boldogság miénk s megrendithetetlenek vagyunk élvezésében. Isteni dolog! ugye, ez a kétségkivül isteni a földön, Clara! - egymásé lenni, ugy, hogy a világ sohase férkőzhessék közénk! Amit én cselekszem: az a helyes, amit te cselekszel: az a jó. Tökéletesek az egymás szemében! Minden uj nappal uj titkok tanulására és élvezetére ébredünk. Félre a tömeggel! És még csak ki sem kell ezt mondanunk; oly légkörben élünk, melyben a világ lélekzetet sem vehet!

- Oh, a világ! - Clara csengő szava mély sóhajba bágyadt.

Mikor igy hallotta beszélni, mintegy az ormokon ujjongva, holott tudta róla, hogy a mélységben van, különös érzése támadt, gúnyra ösztönző.

- A leveleim? - kérdezte Willoughby s Clara ingerültséget érzett.

- Olvastam őket.

- A körülmények hosszu mátkaidőt szabtak ránk, Clarám: és én, talán keseregve az illendőség szabályai ellen, - igen, elkeseredve ellenük! - mégis éreztem, mily áldás ez a fokozatos közelebbjutás egymáshoz. Nem jó, ha a nők előtt meglepetésszerü hirtelenséggel nyilatkozik meg a férfi jelleme. Egyetmást meg kell tanulnunk előbb: - mindig akad valami tanulni való. Egy szép napon majd elmeséled nekem, mily másképen gondolkodol rólam most, mint mikor először...

Kettős értelmü igenlés heve tört ki Clarából: zokogásba tompulón dadogta:

- Igen, - azt hiszem, - majd egyszer!

S hozzátette: - "Ha szükséges lesz."

Aztán fölkiáltott: "Miért szidod ugy a világot? Mindig megsajnáltatod velem!"

Willoughby mosolygott a leány gyermekségén. "Én is átmentem ezen. Igy jutsz el mostani fölfogásomig. Hát csak sajnáld!"

- Jó, jó! - mondta Clara, de sajnáld azért te is, állj egy kicsit a pártjára, ne tartsd olyan rossznak! A világnak vannak hibái: a gleccsereken repedések vannak, a hegyek közt szakadékok, de az egésznek együtt mégis fönséges a hatása, nem? - a hegyeket és gleccsereket ne szeressük? csak azért, mert borzalmasak is lehetnek?... azt hiszem, ez... És a világ szép!

- A természet világa, az igen! De az embereké!

- Az is!

- Szerelmem, te talán a báltermek világára gondolsz.

- Arra a világra gondolok, amelyben az igazi és nagyszerű nemeslelküség terem, a valódi hősiség! Ezt látjuk magunk körül!

- Csak olvasunk róla. A regényirók világa!

- Nem! - az élő világ! Meg vagyok győződve, hogy kötelességünk szeretni ezt a világot. És hogy önmagunknak ártunk, ha nem tesszük. Ha nem tenném, csak ködöt látnék magam előtt, örökös hangzavart hallanék zene helyett. Emlékszem Mr. Whitford mondására, mely szerint a cinizmus szellemi dandysmus a ficsurok nyegle ruhái nélkül s ugy gondolom, hogy a cinikusok csak akkor boldogok, ha a világot oly meddővé tehetik a többi ember számára is, amilyenné a magukét tették.

- A jó öreg Vernon! - kiáltotta Willoughby, meglehetősen kelletlen arccal, amelyet mintha keztyüvel legyintettek volna meg. - Tucatjával gyártja az ilyen frázisokat!

- Papa ellenkező véleményen van, szerinte Mr. Whitford nagyon okos és egyszerü ember!

- Ami a cinikusokat illeti, drága Clarám, oh, igen, bizonyára igazad van. Nevetségesek, megvetésre méltók! De érts meg engem, én ugy gondolom, hogy mi nem érezhetjük, vagy ha érezzük is, nem oly teljességgel érezzük eggyé válásunkat, mig csak el nem különitjük magunkat a világtól.

- Ez valami művészet?

- Ha úgy tetszik, igen. A mi költészetünk! Hát a szerelem nem kerüli a világot? Két egymást szerető lény létét az izoláltság tartja.

- Dehogy: hiszen akkor önmagukat emésztik föl!

- A szépség annál tisztább, minél kivülebb esik a világ körétől.

- De nem ellenségesen!

- Jó, fogd föl igy! - engedett Willoughby. - Vajjon a tapasztalásnak ugyanaz a véleménye a világról, mint a tapasztalatlanságé?

- Több részvéttel kellene iránta viseltetnie!

- Az erény talán otthon érzi magát a világban?

- Neki példaképül kell állania a világ előtt, én legalább igy vélem.

- A vallásos szivnek jó hely a világ?

- No, most meg a klastromoknak fogod pártját?

Willoughby apró kacaj halk csermelyét csörgedeztette Clara arca felé, a vidám leereszkedés zengésével.

Bosszantó az ilyet hallani, mikor ugy hisszük, hogy jól szóltunk a tárgyhoz.

- Nos, a leveleimben azt irtam, Clara...

- Már nem emlékszem, Willoughby!

- De mindenesetre megfigyelhetted, hogy én nem vagyok teljességgel én a leveleimben...

- Férfiakhoz irt leveleidben bizonyára az voltál.

Ez a megjegyzés szünetet fékezett Willoughby gondolataira. Rettentően eleven érzékenysége volt. A legkisebb érintés nagy hullámveréssel rezgett végig rajta, főleg azokat a helyeket rohanva meg legádázabbul, ahol már sebhelyek voltak, különösen ha azt lehetett hinni, hogy a világ észre is vette a sebet. Clara talán arra célzott, hogy ő nem tud szerelmes levelet irni? Ugy értette, hogy a nők izlésének nem felel meg az ő levélirói stilusa? Feleletében többesszámot használt, hangsulyozva a "férfiakhoz" szót. Hallott volna Constantiáról? külön véleményt formált volna magának arról a nőről? Willoughby természetfölötti érzékenysége igenlő feleletek harsonáját zugta. Többször gondolkodott már eddig arról a morális kötelezettségről, hogy Clara előtt teljes nyiltsággal föl kell tárnia Constantiával szemben elfoglalt álláspontját: elvégre Constantiát is lehet menteni, mint bármely más öngyilkost. Neki legalább kötelessége mentséget találni a nő számára. Constantia helytelenül viselkedett, de vajjon vőlegénye nem adott-e okot erre? S ha igen, a férfiasság megköveteli, hogy ezt bevallja.

S tegyük föl, hogy Clara már előbb és ugy hallott a dologról, ahogy a világ tárgyalja! Emberek, akiknek a büszkeség a hátgerincük, görcsösen vonaglanak, mikor mások legfölebb csak meghökkenést éreznek s a Sir Willoughbyban élő lélek valóságos galvánikus rángatózásokkal felelt arra a gondolatra, hogy Clara a világ suttogásai következtében olybá tekintheti őt, mint akinek kiadták az utját.

- Férfiakhoz irt leveleimről beszélsz, drágám?

- Üzleti leveleidről.

- Hogy üzleti leveleimben lennék igazán én? - hüledezett Willoughby.

Arca feszült kifejezését enyhébbé tette a leány válasza: "Férfiakkal szemben ugy fejezheted ki magad, amint véleményed diktálja. De levelet irni... nekünk, azt hiszem, az mégis csak nehezebb."

- Igazad van, drágám. Bár nem épen ugy mondanám, hogy nehezebb. Nem ismerhetek el semmiféle nehézséget. Csakhogy a nyelv, hogy ugy mondjam, nem alkalmas érzelmi állapotok kifejezésére. A szenvedély megveti a szavakat.

- Tán inkább a némajáték és pantomim felel meg neki?

- Nem; de csak hüvösen lehet róla irni!

- Oh, hüvösen?

- Leveleim talán csalódást okoztak neked?

- Ezt nem mondtam.

- Az én érzéseim, édesem, tulságosan erősek ahhoz, hogy irásba foglalhatnám őket. Mikor toll van a kezemben, ugy érzem magam, mint a Jupiterrel harcoló mythologikus titán, aki elég erős volna kősziklákkal is dobálózni, de akinek csak kavicsok jutnak a kezeügyébe. Ez jó hasonlat. Nem szabad engem leveleim után megitélned.

- Dehogy is! Én szeretem őket, - felelte Clara.

Elpirult, hirtelen fölpillantott Willoughbyra s látva, hogy derüsen hallgatja, ujra kezdte: "Nekem inkább tetszik a kavics, mint a kőszikla; - de ha verseket olvasnál, nem mondanád, hogy az emberi nyelv képtelen..."

- Édesem, én utálom a mesterkéltséget. A versirás: mesterség.

- A mi költőink bebizonyitanák neked, hogy...

- Mint már gyakran emlitettem, Clarám, én nem vagyok költő.

- Nem is vádoltalak ezzel, Willoughby.

- Nem vagyok és nem is akarok költő lenni. Ha az volnék, életem szolgáltatna elég megénekelni valót, biztosithatlak róla, drágám. Lelkiismeretem nem egészen nyugodt, s talán ami legsulyosabban nehezedik rá, abban vagyok a legkevésbé készakarva bünös. Hallottál már valamit Miss Durhamról?

- Igen, - igen, - már hallottam egyetmást.

- Éljen boldogul! Remélem, csakugyan boldog is. Ha nem az, akkor nem kerülhetem el a kárhoztatást. Ime, jó példája a köztem és a világ közt lévő különbségnek. A világ őt marasztalja el itéletében. Közbe kellett lépnem, hogy fölmentsék.

- Ez nagylelkü dolog volt, Willoughby.

- Várj csak! Attól tartok, én kezdtem a hibát. Én azonban, Clara, becsületérzésemtől vezettetve, igen, becsületérzésemtől, eleget tettem volna a vállalt eljegyzésnek.

- Hogy történt?

- Hosszu história ez, régi keletü, "ifjuságom pelyhes őskorából", mint Vernon mondaná.

- Vernon igy szokta mondani?

- Egyike a jó fiu fura mondásainak. Egy kamaszos habarodás története ez.

- Papa szerint Mr. Whitford néha bölcs humorral beszél.

- Családi szempontok is érvényesültek, - egyebek közt az illető hölgy egészsége s rokoni mérlegelésekben szerepet játszó előkelősége. És mégis, bele is habarodtam. Be kell vallanom. Női féltékenységre alkalmas alap.

- Most már vége?

- Most? mikor veled vagyok? édes Clarám! igazán vége, hiszen föltárhattam volna különben igy előtted szivem legrejtekét? Beszélhettem volna oly fenntartás nélkül magamról, hogy most már szinte egészen ugy ismersz, mint én önmagamat? Oh, lehetséges lett volna-e másként ily szoros egységbe forrnom veled? ilyen bensőséges, megronthatatlan egységbe?

- Nem beszéltél-e vele is ugy, mint velem?

- A legkevésbé sem.

- Milyen lehetett hát...! - Clara elnyomta a fölsóhajtó kérdést.

Sir Willoughby kedvenc végső fejtegetései tovább is áradtak volna, ha közben egy szolga nem lép a pázsitra, jelenteni, hogy épitőmestere várakozik a laboratóriumban s engedélyt kér a vele való tárgyalásra.

Clara azt állitotta, hogy irtózik a téglák és gerendák körül szövődő diskurzustól, igy tehát nem kiséri föl vőlegényét. Willoughby valahogyan nem volt megelégedve a leány viselkedésével, maga sem tudta miért? Elvált tőle, azzal a meggyőződéssel, hogy többet kellett volna tennie és mondania, jobban leereszkednie a női megértés szinvonalához.

Clara látta a kis Crossjayt, amint gyümölcsizes köcsögökkel ront Willoughbyra, egy ugrással ráfonódik s patrónusa karjainak lendületétől a levegőbe emelkedik, kapálózó lábakkal. A leány gondolatai megzavarodtak. Sir Willoughby csodálatos látvány volt a fickóval. "Két ember élne benne?" - tünődött: és utána a másik gondolat: "Nem volna igazam?" Versenyfutást ajánlott a kis Crossjaynek, hogy könnyitsen a lelkén.



VIII. FEJEZET.

Versenyfutás a rossz kisdiákkal; séta a tanitómesterrel.

Miss Middleton nekiiramodásának láttára a kis Crossjayt elöntötte a "kutya és nyul"-játék szenvedélye. Elkurjantotta magát s nyargalásra lódult. A leány fürge volt; mintha száz apró láb vitte volna, simán, mint a vizfolyás, végig a park pázsitján és füves kanyarjain: oly gyors váltakozással sokszorozta meg egymást az elrejtett két lábszáracska. Röpülő mozgásának édessége a fiut is elragadta, aki, korához illően, csodálatát nekidühödő kergetésbe sisteregte át s utánavetette magát a nagy előnnyel futó leánynak: legyőzni, ha addig él is! Egyszerre csak Clara suhanása egyenetlen szökellésekké botladozott s a leány lelankadt a földre. Crossjay utólérte, elég szusszal még egy sóhajra: "Te igazán jól szaladsz!"

- Elfelejtettem, hogy épen most ozsonnáztál, öcsikém! - mondta Clara.

- És te egy csöppet sem lihegsz! - hangzott a fiu dicsérete.

- Nem, annyit se, mint egy madár. Ilyen ügyességgel akár madarat is foghatnál!

A kis Crossjay helyeslően bólintott: - "Várj csak, majd ha kifujtam magam!"

- Azt azonban el kell ismerned, hogy a lányok jobban futnak, mint a fiuk.

- Az elején igen!

- Mindent is jobban tudnak!

- De mindent elhirtelenkednek!

- Például megtanulják a leckéjüket!

- Katona meg tengerész mégse lesz belőlük!

- Nem igaz! Sohase olvastál Mary Ambree-ről és Mistress Hannah Snell of Pondicherry-ről? Hát a hires William Taylor menyasszonya! S mit szólsz Jeanne d'Arc-hoz? Vagy Boadiceához? Ugy látszik, hirét sem hallottad az amazonoknak!

- Azok nem voltak angolok!

- Ejnye, uracskám, hát épen a saját honfitársnőidről van rossz véleményed?

A kiss Crossjay zavarba jött a gyengén sikerült vita következtében s Mary Ambree után, meg a többi angol hősnő után tudakozódott.

- Lásd, igy jár az, aki nem akar magától olvasni, hanem elbujik és rossz diákja Mr. Whitfordnak: a végén aztán nem tudod a saját hazád történetét sem!

Miss Middleton dorgálta a fiut s jól mulatott Crossjayn, aki nem tudott eligazodni, vajjon tréfál-e vele a lány, vagy csakugyan elismerje-e a tudatlanságát? Clara fölszólitotta, mondja el: mikor volt tengerészetünk történelmének az a dicsőséges Szent-Bálint-napja, hogy hivták a nap hősét, mi volt hajójának a neve? Ezekre a kérdésekre oly biztonsággal csaptak le a fiu feleletei, akár a derék "Captain" hajó ágyugolyói a spanyol négyfedélzetüre.

- És ezt mind Mr. Whitfordnak köszönheted, - mondta Miss Middleton.

- Ő vette meg nekem a könyveket, - dünnyögte Crossjay urfi, fűszálakat tépve és harapdálva, mert sötéten, de biztosan látta már maga előtt, mire megy ki mindez a kérdezősködés.

Miss Middleton hátradőlt a pázsiton, ugy kérdezte: - Fogsz engem szeretni, Crossjay?

A fiu oldalt sanditva ült le. Be akarta volna bizonyitani, hogy máris borzasztóan szereti a lányt: régen a nyakába is ugrott volna, ha Clara történetesen ülve marad, de igy, a füvön elterülve, félig lezárt szemekkel, álmélkodást és félénkséget keltett benne. Gyermeki szive erősen vert.

- Mert, fiacskám, - szólt fölkönyökölve a leány, - te nagyon helyes gyerek vagy, csak egy kicsit hálátlan s ki tudja, nem szerzesz-e bánatot annak, aki gondodat viseli? Gyere velem; tépj le nekem pár szálat ezekből a kankalinokból, meg azokból a Veronika-virágokból ott mellettük; ugye mi mindaketten szeretjük a vadvirágokat?

Fölkelt és karonfogta a fiut: - Csónakázzunk egyet a tavon: te evezni fogsz, én meg majd komolyan beszélek a fejeddel!

Aztán mégis ő vette át a csónak-háznál az evezőket, mert sokszor volt már fiuk játszópajtása s tudta róluk, hogy ha valamely férfias testgyakorlásba merülnek, nem igen figyelnek a női szóra.

- No, Crossjay! - mondta. - Komor sötétség lepte el a fiu arcát, mint valami csuklya. Clara kezei fölé hajolt, hogy leplezze nevetését. - "Mintha csak meg akartalak volna leckéztetni, te rossz fiu!" - Crossjay, bár kétkedve, derülni kezdett. "Én is szeretem a madárfészkeket, akárcsak te! Szeretem a derék fickókat s téged is szeretlek, amiért a Királyi Tengerészetbe vágyol. De hogy fogsz odajutni, ha nem tanulsz? Kapitányok szine elé kerülsz, mielőtt átengednének, tudod! Valaki elkényeztet: Miss Dale, vagy Mr. Whitford!"

- Engem? ők? - tiltakozott Crossjay urfi.

- Talán Sir Willoughby?

- Nem tudom, mivel kényeztetne? Hogy szabad bejárásom van hozzá?

- Ő bizonyára nagyon kedves hozzád. Ugy látszik, Mr. Whitfordot sokkal szigorubbnak találod. De jusson eszedbe, hogy neki tanitania kell téged, ha be akarsz jutni a tengerészetbe. Nem szabad haragudnod rá csak azért, mert munkára szorit. Tegyük föl, hogy ma annál a robbanásnál megsérültél volna! Akkor aztán megbántad volna, hogy nem inkább Mr. Whitforddal dolgoztál együtt!

- Sir Willoughby azt mondja, hogy ha majd megházasodik, te nem fogod megengedni, hogy elbujjak.

- Oh, nem is helyes dolog olyan nagy fiut, mint te, ugy szabadjára engedni. Mondd csak, Crossjay, szoktál zsebpénzt kapni tőle?

- Rendesen félkoronásokat. De már koronásom is volt, aranyaim is!

- És ezek fejében te azt teszed, ami neki tetszik, és ő elnéző irántad, mivel te... Igenám, de ha Mr. Whitford nem is ad neked pénzt, ő viszont az idejét pazarolja rád, hogy besegitsen a haditengerészetbe!

- Hiszen fizet is értem!

- Mit beszélsz?

- Fizeti az ellátásomat. Hogy pedig szeretem-e őt? - ha most itt a viz fenekére merülne, rögtön utána ugranék. Tanulni is akarok. Reggel hatkor már mindaketten itt vagyunk, alig virrad, - és uszunk. Ő tanit. Csak az iskolakönyveket nem állhatom.

- Egészen bizonyos vagy abban, hogy Mr. Whitford fizet érted?

- Apám mondta igy és azt is, hogy engedelmeskednem kell neki. Mr. Whitford hallotta, hogy édesapa szegény és nagy családja van. Lejött hozzánk, meglátogatni édesapát. Apa is volt itt egyszer és Sir Willoughby nem akarta fogadni. De tudom, hogy Mr. Whitford föl szokta keresni. Miss Dale is igy meséli. Anyuska azt mondja, hogy ő valószinüleg azért cselekszi ezt, mert apa akkor azt a nagy gyalogutat tette Patternebe a nagy esőben és meghült.

- Látod, Crossjay, hát nem volna szabad bosszantanod őt, hiszen jóbarátja apukádnak és neked is. Szeretnetek kell.

- Én szeretem is, különösen az arcát.

- Miért az arcát?

- Nem olyan, mint a többieké! Miss Dale-lel szoktunk beszélgetni róla. Ő persze mindig azt mondja, hogy Sir Willoughby a legszebb ember a világon.

- Hát nem Mr. Whitfordról beszélsz?

- Igen, a jó öreg Vernon bácsiról. Sir Willoughby nevezi őt igy, - mentegetőzött Crossjay, látva Clara meglepetését. - Tudod, kit juttat az eszembe, - mikor igy rámnéz a szemeivel? A Robinson Crusoe öreg kecskéjét a barlangban. Szeretem őt, mert mindig ugyanaz, a többi embernél pedig sohasem biztos ez. Miss Middleton, nézd meg egyszer, hogyan krikettezik: tiz futamban föltétlenül győz. Többször is! - de kevesebbszer sohasem! - és csak hallanád, hogy beszélnek róla az öreg parasztok a piaci bódékban. Én is épen ugy vélekedem róla!

Miss Middleton méltányolta, hogy a fiu krikettpéldákkal illusztrálja Mr. Whitford iránt táplált érzéseit. A kis Crossjay nyilvánvalóan belemelegedett a szive szerint való beszédbe. A nap azonban már hanyatlóban volt, Clarának át kellett öltöznie a dinerhez s szomoruan tette partra a fiut, mintha ünnepnap mult volna el. Mielőtt elváltak, Crossjay még meg akarta mutatni, hogyan uszik át teljesen fölöltözve a vizen, vagy hogyan hoz föl a tófenékről bármit, amit a leány bedob.

Clara lassan lépdelt vissza a kastélyba, s komoran hullámzó gondolatai fölött halkan dudolt maga elé, mint az alkonyi viz mellett hangicsáló nádi rigó a parti ágon; könnyü szivü, egyszerü nóta volt, semmi közösségben az alant örvénylő fekete-szürke árral.

Háta mögött lépések hangzottak.

- Amint látom, épen az én sehonnaimat kényeztetgette.

- Mr. Whitford! Igen; - nem kényeztettem agyon, remélem. Sőt próbáltam egy kicsit megleckéztetni. Pompás fickó, csak azt hiszem, próbára teszi az embert.

Finom alkonyi pir boritotta el az arcát: nem tudta fékentartani a felszökkenő vérhullámokat. Eveztek a tavon, - mondta, s mikor Vernon ráemelte a szemeit, átható pillantással, ahogy szokta, a leány Robinson Crusoe barlangmélyi öreg kecskéjének görcsös elképzelésében keresett menedéket.

- Hamarosan el kell vinnem őt innen, - mondta Vernon. - Egészen elrontják. Beszéljen róla Willoughbyval. Sejtelmem sincs, hogy ő mint gondolkozik a fiu jövőjéről, de azt a lehetőséget, hogy idővel a haditengerészethez kerüljön, nem szabad eljátszanunk; ha valaha volt fickó, aki egyenesen erre termett, hát Crossjay az!

A laboratoriumi baleset ujság volt Vernon számára.

- És Willoughby nevetett ezen? - mondta. - Vannak a kikötőben szaktanitók, akik vizsgára tömik a fiatal fickók begyét: a fiut mielőbb egy ilyennek, a lehető legkitünőbbnek, a kezére kell adnunk. Az utolsó három hónapra legjobban a magam ellenőrzése alatt szerettem volna tartani, hogy jól belégyökereztessem a fejébe vert tudományt, dehát itt tönkre teszik. S különben én is elmegyek. Igy aztán már alig kinozom pár hétnél tovább. Dr. Middleton jól van?

- Apa teljesen jól érzi magát. Ugy csapott le az Ön jegyzeteire a könyvtárban, mint a héja.

Vernon fölkacagott.

- Egyenesen azért hagytam ott őket, hogy lépre csaljam. Szeretem a tudósi tornát.

- Apa nem fogja Önt kimélni, ahogy a szeméből látom!

- Ismerem a szeme járását!

- Nagy sétát tett ma?

- Kilenc és félórásat. Néha rámjön a bolondóra s derekasan le kell gyalogolnom az indulataimat.

Clara fölnézett a férfira s arra gondolt, milyen jó egy ilyen valakivel beszélgetni, aki becsületesen bevallja toporzékoló indulatát s férfiasan elismeri, hogy orvosság kell rá.

- Olyan sok időre volt szüksége?

- No, nem épen!

- Vagy már az alpesi kirándulásokra treniroz?

- Az még kétséges, hogy az idén eljutok-e az Alpesekbe. Itt hagyom a kastélyt s valószinüleg Londonba megyek, áruba bocsátani a tollamat.

- Willoughby tudja, hogy Ön itt akarja hagyni?

- Már amennyire a Mont Blanc tudja, hogy odalentről egy társaság készül fölmászni rá. Egy-két pontocskát lát a völgyben!

- Még nem beszélt nekem erről.

- Ő bizonyára azoknak a változásoknak fogja tulajdonitani...

Vernon nem fejezte be a mondatot.

A leány lélekzete elakadt, - nem a fölindulástól, de mivel gátat kellett szoritania a föltoluló kérdés elé: "Miféle változásoknak?..." Lehajolt, hogy egy kankalint szakitson.

- Amodább a parkban nárciszokat is láttam, - mondta, - csak egyet-kettőt, mert már majdnem mind elvirágzott.

- Meglehetősen sok vadvirág nő nálunk, - felelte Vernon.

- Ne hagyja itt őt, Mr. Whitford.

- Neki nincs szüksége rám.

- De maga nagyon ragaszkodik hozzá.

- Nem tagadom.

- Szóval akkor bizonyos változások azok, amelyekre Ön előre gondol... De ha bekövetkeznének is ilyenek, miért kergetik el azok magát?

- Nos, ha épen tudni akarja, én az én harminckét évemmel még sohasem voltam benne az élet forgatagában: afféle bizonytalan hirü féltudós vagyok, természettől fogva amolyan irodalmi lesipuskás, aki csak nyillal meg muskétával lövöldöz. Ha viszem is valamire, csak Londonban tehetem. Hát épen ezt kell most megpróbálnom!

- Papának nem fog tetszeni, ha maga Londonban szolgálatba szegődik a tollával; azt fogja mondani, hogy maga sokkal különb dolgokra hivatott.

- Kitünő emberek is tesznek igy s én nem kivánhatom, hogy engem különbnek számitsanak náluk.

- Elfecsérelődnek, papa igy mondja.

- Tévedés! Ha különös becsvágyuk van, akkor elmondhatják, hogy az bizony elfecsérelődik. De én nem igen értem, hogy a világ számára miféle értéket jelenthet az a különös becsvágy!

- Magának nincs rossz véleménye a világról? - kérdezte Miss Middleton, elszoruló szivvel, mert ugy érezte, hogy most készakarva kér méregcsöppeket.

A férfi válaszolt: - Épen ily joggal lehetne rossz véleménye az embernek egy folyóról, amely egyik helyen iszapos, a másikon tiszta vizü, egyszer háborog, másszor meg nyugodt. Higgadt ésszel kell feléje fordulnunk.

- Szeretnünk kell?

- Abban az értelemben, hogy szolgálnunk kell neki.

- Nem szabad szépnek találnunk?

- Egyrésze szép, a másik része ennek az ellenkezője.

- Papa most a "mulier formosa"-t idézné.

- Azzal a helyesbitéssel, hogy a "hal" nagyon is hizelgő volna a sötétebb végtagok jelzésére. A "nő" viszont kitünő, mint a szebb rész képviselője.

- Hogyan érti ezt? - remélem, nem cinikusan? Véleménye különben nagyon megfelel az én fölfogásomnak.

Hálás volt Vernon iránt, amiért nem helyezkedett tökéletes ellentétbe Sir Willoughby véleményével. Ha ezt tette volna, akkor, - ugy érezte Clara, - szűzi vérének nagy világszerelme egyszerre elsodorta volna lábai alól a talajt. Egy pillanatra meg is nyilt alatta az örvény. Mikor azt kérdezte Vernontól: "Szeretnünk kell?", - csak egy kissé lelkesebb válasz is felpezsegtette volna, mint a tüzes bort; de a józan: "Abban az értelemben, hogy szolgálnunk kell neki", eszére téritette s anyagot adott neki, hogy elgondolkodjék erről a mondásról és arról, aki mondta.

Jóleső szabadsággal gondolkodhatott el erről a férfiról, a női veszélyösztön minden berzenkedése nélkül. Vernon nem volt sem válogatott, sem behizelgő modoru ember, teljesen hiányzott belőle unokafivérének könnyed, nagyvilági föllépése. Clara tanuja volt egyszer, mily katonás merevséggel táncol s előbb meg kellett barátkoznia vele, hogy a gondolat rettegéssel ne töltse el: hátha egyszer őt is táncra hivja! Vitézi módon tudott lépkedni: gyaloglási teljesitőképessége hirhedt volt, de az ilyesmivel aztán a női nemtől is távol gyalogol az ember, mert tökéletlenné válik ama szórakozások terén, melyekben férfiak és nők egyenrangu kezet nyujtanak egymásnak. Például a lovagláshoz sem nagyon értett. Annál kevésbé ragyogott a szalónokban, ha csak olyan valaki mellé nem ültették, aki hajlandónak mutatkozott komoly dolgokról beszélni. Inkább fogyatékosságai, semmint kiválóságai tették alkalmassá arra, hogy jóbarátja legyen egy fiatal hölgynek, akinek ilyenre szüksége van. Életmódja a Clara zavart lelke elé irigylendő nyugalom képét festette: a tényt, hogy eljutott eddig a nyugalomig, a leány nagy erő jelének tekintette s áhitozott az után, hogy gondolatban erre a baráti erőre támaszkodhassék. Vernonnak az a hire volt, hogy érzéketlen a leányok kacérkodó bájai iránt s ez előkelő hidegség mázával vonta be: holmi távoli, délsarki tengeren uszó magános jéghegy tisztelete járt ki neki. Ahogyan a született arisztokráciát fogja föl magának a polgári lélek, azzal az érzéssel nézett Clara erre a férfira, aki nem hizelgett a nőknek s akihez nem ért föl a női hizelgés: felsőbbrendüsége már csaknem tisztes félelmet keltett benne. Fiatal leány volt még, de fülét máris tömérdek hizelgés ostromolta s igy csalták tőrbe is; - ez a férfi tehát, aki megvetette a vadászi cselvetéseket s az apró szárnyasokra ügyet sem vetett, büszke jelenségnek tünt előtte, a természetes fönség talapzatán.

Hallgattak egy darabig, aztán Vernon hirtelen megszólalt: - A fiu jövője, meglehetősen függ Öntől is, Miss Middleton! Én mielőbb távozom innen s nehezemre esik, hogy a fiu nélkülem marad, bár Ön, - ebben nem kételkedem, - bizonyára ügyelni fog rá. De ön nem fogja azonnal meglátni, hol és miben lesz ártalmára Crossjaynek a kényeztetés. Azonnal a szaktanitóhoz kellene vitetni, mielőtt még Önből Lady Patterne válik. Érvényesitse a befolyását! Az Ön kérésére Willoughby támogatni fogja a fiut. A költségek nem rughatnak olyan sokra. Az ellen, hogy Crossjay velem jöjjön Londonba, nyomós okok szólnak, még ha gondoskodhatnám is az ellátásáról. Számithatok Önre?

- Szóvá fogom tenni, minden erőmmel rajta leszek, - felelte Miss Middleton, különösképen lehangolva.

Kiértek a pázsitozott részbe, ahol Sir Willoughby sétált, nagynénjei, lady Eleanor és Isabel társaságában.

- Ugy látszik, hogy a nyulra vadásztál és a szarvast fogtad el! - kiáltott oda menyasszonyának.

- A rossz diákkal futott versenyt és a tanitó urat érte utól, - felelte Vernon.

- Ej, te sohasem akarsz rám hallgatni annak a fiunak a nevelésében, - kezdte ujra a vitát Willoughby.

A hölgyek összeölelkeztek Miss Middletonnal. Az egyik áradozva kezdte dicsérni elegánciáját, a másik kitünő arcszinét, majd mindaketten megjegyezték, hogy türelemmel Crossjayből is lehet majd faragni valamit. Clara eltünődött: vajjon eredendő hajlam, vagy a Willoughby fegyelmezése irtott-e ki belőlük minden egyéniséget s tette őket vőlegénye árnyékává és visszhangjává? Róluk Willoughbyra emelte tekintetét s félni kezdett tőle. Eddig azonban még nem tapasztalta sajátmagán ezt a hajlitó és fenyitő hatalmat, mely a családi kör tagjait szintelen mellékbolygókká nyügözte le. Bár voltaképen már több hónapja küzdött ellene, saját akaratát mindig nagyon erősnek érezte ahhoz, hogy a szembeszálló szellem végkép átitassa a maga szinével.

A hölgyeknek felelt: - Oh, dehogyis! Mr. Whitford találta meg az egyetlen módszert az olyan fiuk nevelésére, amilyen Crossjay!

- Embert akarok csinálni belőle, - mondta Sir Willoughby.

- De hogy lesz belőle ember, ha semmit sem tanul?

- Ha tetszeni fog nekem, lesz gondom rá. Sohasem hagytam cserben azokat, akik tőlem függnek.

Clara hosszan nézett Willoughbyra s anélkül, hogy szemét elforditotta vagy földre sütötte volna, lehunyta szempilláit.

Ez a hatás kényelmetlenül érintette Willoughbyt. Nagyon érzékeny volt minden szem-mozdulatra és hang-árnyalódásra, - többek közt épen ez adta nyitját annak, hogy annyira kemény zablára tudta fogni házanépét. Megtanulták, hogy beleegyezésüknek is éles ellenőrzés alatt kell kifejezést adniuk. Ezek az elborongó szemek, a női nemet jellemző melegség és félénkség nélkül, amint egyszerre csak lecsukódtak előtte, valami megnemértést jeleztek, vagy épen ellenséges érzületü megértést. Lehetséges volna, hogy a leány nincs teljesen a birtokában? Willoughby homlokára redők vonultak föl.

Clara látta a magasba emelkedő szemöldöket és azt gondolta: "Amit gondolok, az az enyém, akár megyek férjhez, akár nem."

Ez volt a döntően vitás pont.



IX. FEJEZET.

Clara és Laetitia találkozása és összehasonlittatása.

Egy órával a másnapi leckék kezdete előtt Crossjay nagy halom vadvirággal jelent meg a pázsiton. Letette a bokrétát a kastélyküszöbre, hogy Miss Middleton majd rátaláljon, - azzal eltünt a bokrok között.

Ez a sok közönséges gyom már-már arra a sorsra jutott, hogy a háztartás előkelő lakájnépe a szemétdombra dobatja, Miss Middleton azonban látta ablakából a virágokkal megrakodott Crossjayt s kiderült, hogy a talált csokor csakugyan azonos ezzel az ajándékbokrétával, mire az egyik szolgának megparancsolták, hogy vigye föl a ladyhez. Clara nagyon örült. A virágok elrendezése a fiuénál gyöngédebb ujjak közremüködéséről tanuskodott, a szines gyürükbe vörös mécsvirág és anemonék, kankalin és veronika, primulák és erdei jácint sorakoztak; s a kék középből fehér szirmu szár emelkedett ki, oly tömött és tiszta fehérségü bimbó, hogy Miss Middleton, miközben megdicsérte magában Crossjayt, amiért Miss Dale segitségéhez folyamodott, odavolt a vágytól, megtudni, miféle fának van ilyen virága?

- A kertész nemesitése, az erdő Veszta-szüzén, a vadcseresznyén, - felelte Dr. Middleton, - s ebben az esetben helyeselhetjük is a kertész eljárását, noha a dupla szirmok a termés kárára nemesedtek. Nevezhetjük tehát az uj virágot a civilizáció Veszta-szüzének: a kertész mindenesetre bizonyságot tett vele foglalkozása szépségéről s művészi cime jogosságáról.

- Az a haszontalan fickó Vernon szent fáját dézsmálta meg! - örvendezett Sir Willoughby.

Igy tudta meg Miss Middleton, hogy a duplaszirmu vad cseresznyefa Mr. Whitford kedvence.

Sir Willoughby megigérte, hogy elviszi Clarát a fához. - Te, - mondotta a leánynak, - kiállod vele a versenyt: kevés arcszin képes erre! A legtöbb hölgy számára lesujtóbb versenytárs volna még a hó szinénél is. Miss Dale például tizenkét yardnyi távolságban már ócska csipkének hat a cseresznyevirágokhoz képest. Szeretném, ha együtt láthatnálak benneteket a fa alatt.

- Ejnye, ejnye, ilyenformán a szegény erdei nimfára uj és rettenetes feladat fog hárulni! - kiáltotta Dr. Middleton.

Clara megfelelt: - Miss Dale bizonyára magasabb fórumok elé is vihetne, ahol elhalványulnék mellette, mihelyt az arc szinénél komolyabb értékü összehasonlitani valóról lenne szó!

- Miss Dale finom tehetség, - jegyezte meg Vernon.

Mindenki ismerte, Clara is, Miss Dale romantikus csodálatát Sir Willoughby iránt; kiváncsi volt erre a leányra, tanulmányozni akarta hódoló odaadását, mely talán utánozható is, módjával persze, - ezzel a férfival szemben, aki oly edzett hidegséggel tudott beszélni szegény elbüvölt ladyjéről. Igen, talán jó is, ha a női szivnek fagytól kell szenvednie, - fegyelemre szoktatva, visszaszoritva, befelé, álmai felé kényszeritve. Igen, igen, a férfi hüvössége kivánatos: igy bátran eszményképpé merevithető. Clara lelke a különélés isteni érzését kezdte áhitozni a meghitt, benső ismeretség halálos pontossága helyébe. Megpróbált ugy tekinteni vőlegényére, ahogyan Miss Dale nézi, s bár félig-meddig megvetette magát, amiért ily megcsalatásra vágyik s bár erősen megitélte Willoughbyt azért az embertelenül tompa ridegségért, amivel imádóját igy föláldozta egyetlen bókszerü összehasonlitás kedvéért, mégis el tudott képzelni egy oly távolságot önmaga és a férfi közt, ahonnan kritika nélkül, örömmel és csodálattal nézhetne rá, mintahogy például a hold tekint le valamely csinos halandóra.

Gondolatai közül, sajátmaga meglepetésére is, egyszerre csak ezzel a mondással ocsudott föl: - Én bizony mindig nehezen tanultam. Világosabban látnám a dolgokat, ha magam is szép tehetség volnék. Nem emlékszem rá, hogy valaha is teljes örömet éreztem volna, nyomban egy-egy lecke után.

Szünetet tartott, elámulva, hogy a nyelve hová ragadja; aztán mentegetőzve tette hozzá: - Talán azért is érzek annyira együtt szegény Crossjayvel!

Mr. Whitford nyilván nem vetett ügyet rá, hogy a "szép tehetség" emlitése mint oldja meg Clara nyelvét, noha a dicsérő kijelentés oly nyomatékkal történt, amely Vernon fülét érzékennyé tehette a visszhangra.

Sir Willoughby szétfujta a leány felködlő zavarodottságát:

- Helyes! - mondotta. - Veszekedtem Vernonnal, nem is tudom, hányszor, hogy a fiut hajlamainál kell megfogni. Nem lehet igába törni. Engem se lehetett. Jóvérü fiuk rugódoznak az ilyesmi ellen. Clara, én azt hiszem, jól ismerem a fiuk természetét.

Azon vette magát észre, hogy egy szempár pihen rajta, és ugy néz rá, mint egy semmi pontocskára, mint egy gombostű fejére, mely alig látható távoli elmerengésük körében. Tágranyilt szemek voltak s lassan lecsukódtak.

Mikor ujra fölnyiltak, már másfelé tekintettek.

Willoughby nagyon érzékeny volt.

Clara még most is, mikor tudva sebezte meg őt, vagy talán épen ezért, arra a magaslatra szeretett volna fölkuszni a semlegesség lapos földszintjéről, ahonnan észrevehetők ugyan egy szerelmes hibái, de épen mert fölöttük vagyunk, csupán a puszta szemléletnél maradunk. Igaz, hogy sikertelenül kuszott föl, hamar csüggedve s az esztelen erőfeszitést okolva csak a mélyebb visszazuhanásért.

Dr. Middleton terelte el Sir Willoughby figyelmét erről a szinte észrevehetetlen lehangoltságról.

- Nem, uram, nem! a virgács! a virgács! A jóvérü fiuk többnyire derék férfiakká nőnek s minél derekabbakká nőnek, annál biztosabban a virgács apostolaira fognak szavazni! Magam részéről halhatatlanná szeretném tenni őket Nagybritanniában. A tengeri levegő meg a hegyi levegő félannyit se használ. Azt merném mondani, hogy aki jól tűri az elpáholást, erősebb, mint aki végzi. Hónalj alá fogni és megvesszőzni Crossjay urfit, ha otthagyja a könyveit!

- Csakugyan igy gondolja, uram? - hajtotta meg magát udvariasan a házigazda a vendég előtt, noha megbotránkozott, hogy a hölgyek előtt igy beszélnek.

- Igy, uram, és annyira igy, hogy ujjal tudnék végigmutogatni, előéletük teljes ismerete nélkül, azokon a közéleti férfiakon, akik gyerekkorukban nem kaptak virgácsot. Ezek a rosszul egyensulyozott férfiak. Lelki alapozásuk nem biztos. Jó és rossz időre nincsenek egyformán megedzve. Mindjárt megzavarodik a vérük, nem tudnak megbocsátani, jobbra-balra elismerésért szimatolnak s dühre borzolódnak, mihelyt egy kis keleti szél nem a kedvük szerint fú. Ugy ám, uram, ha aztán az ilyenek megöregszenek, még mindig tele vannak a fiatalkori bolondságaikkal; látnivaló rajtuk, hogy sohase kaptak ki, ahogy dukált volna. Mi angolok azért verjük meg az egész világot, mert jól türjük az elpáholást. Véleményem szerint csakis ez adja meg a vér igazi zamatát.

Sir Willoughby mosolya annál szelidebb lett, minél hevesebb tiltakozásra rándult a feje mozgása. - Persze, - mondta, némi leereszkedés hangján, miután előbb felvilágositotta feleletében a nagytiszteletü doktor urat tévedéséről, - persze, a matrózok ráncbaszedésére kitünő módszer! A hajók fedélzetén az Ön módszere bizonyára beválik. De gentlemanek közt, ugyan! Véleményem szerint soha!

- Tiszteltetem a gentlemaneket! - kiáltotta Dr. Middleton.

Clara hallotta, amint Miss Eleanor és Miss Isabel megjegyzik egymásközt:

- Willoughby nem türte volna a pálcát!

- Az ilyen bánásmód egészen megváltoztatta volna!

A leány sóhajtott egyet s alsó ajkába harapott. A humoros elképzelés adományát tiltó póznák zárják el a nők elől; el kell fojtaniuk; ha holmi humoros kép lebeg eléjük, például az, hogy a kis Willoughbyt a tanitó ur derékon kapja, vagy az, hogy a rémült rokonság megdermedve nézi a szentségtörő tett előkészületeit, - ezek előtt a jókedvü lehetőségek előtt be kell kötni a női lélek szemeit. Ők a társadalom agyonfegyelmezett katonái, porosz mintára, akiknek taktusra kell lépniök és gondolkodniuk. Ez bizonyára előnyére válik a világ civilizációjának, hiszen a férfiak igy szabták ki, vagy legalább is öreg hölgyek igy értelmezik a szabályt; de olykor-olykor mégis akad egy-egy fiatal nő, nyilván csak afféle zabolátlan, az érettek közt csak itt-ott föltünő lázadó, akinek fáj az a sors, hogy a fejét még szükebb présbe akarják szoritani, mint teste egyéb tagjait.

Clara eltünődött azon, hogy vajjon Miss Dale-ben olyan nőt fog-e találni, akinek bizonyos mértékig szabad a szelleme? Kivánkozott már egy kevés, egy ici-pici lelki szabadság után legalább, ebben a házban, ahol, ugy rémlett, mindenki vaskalapot visel. Sir Willoughby nem csupán rendelkezett itt, hanem egyenesen trónuson ült, ráfeküdt a többiekre, - és hogyan! Észrevette rajta, hogy az ellentmondásnak már az árnyéka is érzékenységre dühiti, s mivel megelégedett állapotban nagyon nyájas volt, ezt a kedvességet cukros falatként nyelték a többiek, leigázottságuk kárpótlásául. Clara megfigyelte, hogy még Mr. Whitford is kerülte unokafivére tekintélyi érzelmeinek megsértését. Ha nem is áradt belőle is Sir Willoughby, ugy mint lady Eleanorból és Isabelből, többnyire csak rövid, helyeslő szavakra szoritkozott, vagy egészen néma volt. Éles szembeszállásra sohasem került a sor. A házirend vaskalapja őt is lenyomta, akár a cselédeket, s ezzel a sorssal fenyegette, - oh, szegény hajótörött, aki látja, hogy bele kell fulnia a hullámokba! - a feleséget is!

- Mikor láthatom Miss Dale-t? - kérdezte Clara.

- Még ma este a diner-nél, - válaszolta Sir Willoughby.

Ime, gondolta a leány, ma tehát még lesz mire várnom.

Türelemmel engedte át magát gyászos hangulatainak s csukott érzékekkel, csak ennek az esti találkozásnak reményét melengette: mégis, jóval a kitüzött óra elérkezése előtt, ez a remény, hogy végre talál valakit, aki más lesz, mint a Sir Willoughby többi ostoba majmolója, lassanként szertefoszlott. Nagyon bágyadt volt már, mikor két vagy három percig egyedül ültek Laetitiával, a többi lady gyülekezését várva.

- Ön Miss Middleton? - kezdte Laetitia, mikor belépett hozzá. - Féltékenységem azt súgja, hogy igen; mert Ön ugy megnyerte az én Crossjaym szivét, hogy pár perc alatt nagyobb engedelmességre tudta szoritani, mint amennyit mi hosszu hónapok alatt értünk el vele.

- Nagyon-nagyon örültem a vadvirágainak, - felelte Clara.

- Crossjay nagyon szerényen viselkedett a bokrétájával. Azért emlitem meg ezt, mert az ő korában lévő fiuk azon frissében szokták ajándékaikat az arcunkba vágni, ahogy tépték őket, - és Önt ő mégis egészen másképen akarta meglepni!

- Ebből is ráismertünk az ő jó tündérének a kezére!

- A tündér most már lemond a hivataláról; de arra mégis megkérem Önt, hogy ne viszonozza tulságosan Crossjay szeretetét, mert máris hivatásos tanitókézre kellene adni, hogy előkészitsék a vizsgára. Mi mindnyájan ugy gondoljuk, hogy született tengerész ez a fiu, akinek a hadihajókon a helye.

- De, kedves Miss Dale, az én nagy szeretetem épen az lesz, hogy mindig elsősorban az ő érdeke fog előttem lebegni és nem a saját önzésem. És mihelyt csak egy kis befolyásom lehet, egy hétig se várok Crossjay elküldésével. Már ma beszélnem kellett volna erről a dologról, csak ne lettem volna olyan kába, álomszerü állapotban; pedig gondoltam rá, tudom. Nem fogom elmulasztani, ami módomban állhat.

Clara szive belecsüggedt, hogy ime most ujra elkötelezte és leláncolta magát, szivességkérésre, kunyorálásfélére vállalkozott. Az ügy viszont jó ügy volt. S egyébként is, lekötöttsége már ugyis régen fönnáll.

- Sir Willoughby igazán nagyon szereti a fiut, - mondta.

- Ő azt szereti, hogy meg tudja szerettetni magát a fiuval, - válaszolta Miss Dale. - Neki még nem igen volt gyerekkel dolga. Bizonyos vagyok benne, hogy kedvére van a fiu; különben nem volna oly türelmes vele szemben, - csodálatos, hogy mennyi mindent elnéz neki s mennyire mulat rajta.

Sir Willoughby lépett be. Miss Dale jelenléte fölragyogtatta, mintahogy az égő oltárlámpa gyujtja fényre a szentelt edényeket. Mély tisztelettel a leány állhatatossága iránt, a jóizlés mintaképének tekintve őt, sohasem tartózkodott Laetitia társaságában önnön tündöklésének ama tudata nélkül, mely kincsek pazarlójává teszi a férfit; - és nem tulzás, ha e kincseket mérhetetleneknek tekintjük, hiszen bármit is mondjon ilyenkor, szinaranyként fogadják.

Az est azzal a hatással végződött Clarára nézve, hogy legutóbbi ellenérzéseivel szemben bizalmatlanná vált. Öntudatlanul Miss Dale lelkületét vette át, Willoughby mentségére; - mert valahogyan kezdte megérteni ezt az állhatatos imádót, látva, hogy jelenlétében milyen szivessé és simán vidámmá villanyozódik a férfi: háziasan ötletessé, hogy igy mondjuk, - ez pedig legkedvesebb formája az ötletességnek. Mrs. Mountstuart Jenkinson megállapitása szerint Willoughbynak fizikailag tökéletes lába volt, Miss Dale viszont imádottja lelki lényegében fedezte föl ezt a dicsérni valót: s mindkét hölgy érzése szerint Willoughby nem csupán egyszerüen ragyogó, hanem éltető valaki is volt, - ami igaz is, mert a dicséret mindig megtermékenyitő napfényként hat. Willoughbyban most határozott romantikus vonást is lehetett észrevenni s Clara emlékezett rá, hogy első benyomása is ez volt a grófság szemefényéről: idegenszerüen hatott rá ennek a felujuló gondolatnak eddigi tapasztalataival érzett ellentéte. Hátha mégis ő volt akadékoskodó és megfontolatlan? Oh, áldott ujjáébredése a béke érzésének! Csak a gyötrelmek elmulásának kéjét várta már s szabadságvágya meg akarta tanulni a bilincsek szeretetét, föltéve, hogy a férfi gyöngéd lesz hozzá. Ebben a hangulatban szigoruan elitélte Constantiát. "Meg kell kisérelnünk, hogy jót cselekedjünk; nem szabad önmagunkra gondolnunk; meg kell találnunk rendelt földi utunk legjobb oldalait." Alázatos komolysággal forgatta magában ezeket a gyermekes szabályokat és hogy egy pillanatra se késlekedjék a jó gyakorlásában, egyuttal azonban azzal a ködös, de jóleső sejtéssel is, hogy Mr. Whitford is hallani fog erről a dologról, megragadta az alkalmat s akkor hozta szóba a kis Crossjay ügyét Sir Willoughby előtt, mikor egy egész sereg pompás lovas közt is legkülönbnek bizonyulva pattant le paripájáról. Legkülönbnek bizonyult mindig a többi lovas közt, a legjobban öltözve s a legművészibben ülve nyeregben, művészkedőn talán, de mindig hatásosan. Ha gyalog járt, a hátravetett fej s félig lebocsájtott szemhéjak nagyon is kézzelfoghatóan éreztették fölényét. - "Willoughby, beszélni szeretnék veled," - kezdte Clara a félelem lelkendezésével, hátha már az első szavaknál mindent megigér Willoughby, merő udvariasságból, félbeszakitva az ő akadozó kérését: - "a kedves kis Crossjayről szeretnék beszélni veled. Te is szereted őt. És ő itt a mi körünkben meglehetősen hanyagságra szokik, időfecsérlővé..."

- No, de te itt vagy, és ha majd végkép itt is maradsz, szerelmem, örökre, ... zudult neki a szerelmes szóáradat, elkanyarodva Crossjayről, hogy utóbb ismét visszatérjen rá: - "A fickó legfelsőbb urnőjét látja benned s minden parancsodnak engedelmeskedni fog, még ha azt szabod is ki rá, hogy meg kell tanulnia a leckéit! És ki ne engedelmeskedne neked? Már a szépséged is parancsokat oszt! Hát még ami azon túl van: - a kedvességed, istennői mivoltod, mely azonban nem is annyira föléje emel a világnak, mint inkább teljesen egyedülállóvá különit tőle!"

Clara kötelességszerüen, eleven mosollyal válaszolt s folytatta: "Ha Crossjayt rögtön elküldenők valahova, ahol a fiukat haditengerészetre készitik elő, bizonyára megalapithatnók a szerencséjét, hiszen föltétlenül rátermett a hajóséletre. Apja vitéz ember s fia örökölte hősi hajlamait: imádja is a tengerész-életet! Csakhogy sikeresen elő kellene késziteni a vizsgára; - ideje pedig már nem sok van!"

Sir Willoughby halkan fölnevetett, szomorkás vidámsággal:

- Drága Clarám, te imádod a világot és én attól tartok, hogy neked még meg kell tanulnod, mennyire nem adódik ebben az ide-oda kapkodó világban egyetlen olyan kérdés sem, amely ne sodorna bennünket végtelen vitákba és ellenmondásokba, egészen a megcsömörlésig. Crossjayre nézve nekem is megvan a magam véleménye, meg Vernonnak is. Én gentlemant szeretnék csinálni a fiuból. Vernon matrózzá akarja faragni. Azonban a Crossjay voltaképeni istápolója Vernon, és nem én. Vernon hozta el az apjától, hogy tanitsa s igy neki van joga meghatározni, mi legyen a fiuval. Én nem avatkozom bele semmibe. Arról azonban mégse tehetek, hogy a fickónak én tetszem inkább. A jó öreg Vernon érzi ezt, ugy látszik. Biztositalak róla, hogy én teljesen távol maradok a dologtól. Ha a véleményemet megkérdik, - noha nem értek egyet Vernon terveivel a fiut illetőleg, - vállat vonva nyugszom bele a fiu távozásába, mivel, mint láthatod, sohasem is ellenkeztem. A jó öreg Vernon fizet Crossjayért, ő az ur, ő intézkedik, és ha a fickót a vihar majd lesodorja az árbóc-csúcsról, nem én rám hárul a felelősség. Ez csak logikus dolog, édesem...

- Én nem is merészkedtem volna belekeveredni, - felelte Clara, - ha nem sejteném, hogy ami a pénzt illeti...

- Igen, - kiáltotta Willoughby, - ezen sok mulik. A jó öreg Vernon engedje át nekem a fiut s én rögtön megszabaditom erszényét a tehertől. De tehetem-e ezt, drágám, egy oly terv folytatására, melyet kárhoztatok? A dolog igy áll: nemrégiben látogatóba hittam magamhoz Patterne kapitányt: közvetlenül az afrikai partokra való elutazása előtt, ahová a kormány akkor küldi a tengerészeket, mikor más módon már nem tudja legyilkoltatni őket, - én ekkor megkülönböztetett udvariassággal kérettem hozzánk. Megköszönte s kurtán-furcsán háritotta el a meghivást. Ezt az embert, hogy ugy mondjam, védencemül tekintem. Elvégre ő is Patterne s kétségkivül bátor ember is, a mi vérünk csörög az ereiben s a mi nevünket viseli. Ugy gondolom tehát, hogy helyesen cselekszem, ha a fiából legalább különb gentlemant szeretnék nevelni, mint amilyennek az apát ismerem. Már pedig látva azt, hogy a zsenge gyermekkortól fogvást hajón töltött élet mennyire nem gentlemant fejlesztett az apából, jogosnak vélem, ha a fiu számára más pályát készitek elő.

- De a tengerésztisztek... - próbált szembeszállani Clara.

- Akadnak köztük, - mondta Willoughby. - Azonban jó családból kell születniük, jó nevelést kell előbb kapniuk. Hámozd le róluk a tiszti rang dicsfényét s félek, aligha mondanád őket gentlemaneknek, ha a szalón parkettjére lépnek. És én már odáig jutottam, hogy szinte jogosnak képzelem, ha a kis Crossjayből valami mást akarok nevelni. Megeshetik, drágám, hogy már abból is fölismered benne a Patternet, ahogy veled szemben viselkedik; - megeshetik. Ha azonban én veszem őt át, föltétlenül én akarok uralkodni rajta. Nem faraghatok gentlemant a fickóból, ha ezzel vagy azzal a másik nevelővel kell közösen munkálkodnom. Egyszóval, neki reám kell föltekintenie, csak egy példányképének szabad lennie.

- És ezesetben továbbra is gondoskodnál róla?

- Aszerint, ahogyan viselni fogja magát.

- Nem jelent ez számára bizonytalanságot?

- Nem nagyobbat, mint az a foglalkozás, amelyet ti szeretnétek választani a számára.

- De ott határozott szabályok szerint kellene igazodnia.

- Nálam viszont az én tetszésemhez.

- Biztositanál a számára állandó összeget? Mert a gentleman, ha semmittevő, máris elég baj a társadalomra nézve; de ha még pénze sincs hozzá...!

- Tetszenie kell nekem, ennyi az egész: és akkor bőven kap pártfogást és gyámolitást.

- De ha nem fog neki sikerülni, hogy tessék neked?

- Hát ez olyan nehéz?

- Oh! - komorodott el Clara.

- Amint látod, drágám, megfeleltem a kérdéseidre! - mondta Willoughby.

Majd ujra kezdte: - De csak hadd próbálkozzék a jó Vernon a fiuval. Megvannak neki a saját bogarai. Hadd valósitsa meg őket. Figyelemmel fogom kisérni a kisérleteket.

Clara már-már aléltan hagyta abba a sulyos feladatot.

- Nem pénzkérdésen mulik-e az egész? - rebegte félénken, tudva, hogy Mr. Whitford szegény ember.

- A derék Vernon jónak látja igy dobálni ki a pénzét, - válaszolta Sir Willoughby. - Ha ily módon megmenekül attól, hogy lábát vagy nyakát törje az Alpeseken, bizonyára bölcsen is cselekszik.

- Igen, - mondta Clara és szünet következett.

Lerázta rosszkedvét, mint valami fölkunkorodó kigyót, amit az ember eldob magától. - Ugy tudom azonban, hogy Mr. Whitford rászorul a segitségedre. Ő... ugye ő nem nagyon... gazdag? Ha elköltözik innen a kastélyból, hogy irással próbáljon szerencsét Londonban, akkor nem igen lesz módjában Crossjayt eltartani és hogy a fiut tanittassa... és ezesetben nagylelkü dolog lenne támogatására sietni...

- Ha elköltözik a kastélyból! - kiáltotta Willoughby, - erről még egy szót sem hallottam. Ő már az elején rosszul indult s én azt hittem, hogy ettől épen eléggé megszelidül: hiszen elveszitette az egyetemi fokozatát... hm... Akkor aztán, nem sok időre rá, valami kis örökséghez jutott s azt vette a fejébe, hogy majd az irodalomban erőszakol ki holmi sikert, ami a legtisztább hazárdjáték, amint meg is magyaráztam neki. A londoni letelepedés aligha válhat javára. Azt hittem, erről a bolondságról már jó pár éve le is tett. Hiszen tőlem eleget kap: - körülbelül százötven fontot évenként, s ha megkér rá, a dupláját is szivesen adom. Sőt minden könyvet is, amit csak megkiván, pedig az ilyen iró- és tudós-nép mindjárt megkivánja a könyvet, mihelyt tud a létezéséről! És nehogy azt hidd, hogy panaszképen emlegetem föl ezt. Én az az ember vagyok, aki mellett egy shilling külön kiadást sem kell tenniük személyem közvetlen kiszolgálóinak. Viszont bevallom, hogy a függésnek ezt a fajtáját egyenesen elvárom tőlük. A hűbériség nem megvetendő intézmény, ha az ember biztos lehet a hűbérura felől. Te tudod, Clara, hiszen neked gyöngeségeimben is észre kell venned a jót, hogy én nem szolgaságot követelek, csak ragaszkodást. Arra vágyom, hogy olyanok vegyenek körül, akik szeretnek. S legyen köztük egy... a legdrágább! Hogy mi ketten kizárhassuk körünkből a világot, élhessük azt, amit a többiek csak álmodnak. Nem lehet ennél édesebbet elképzelni. Ez az igazi mennyország lenn a földön. Egészen birni téged! A gondolataidat, reményeidet, mindened!

Sir Willoughby megerőltette képzelőerejét, hogy még többet mondjon, - de nem tudott, vagy legalább is cserben hagyta a kifejező készsége, - hát igy folytatta:

- De mi is akar lenni ez a beszéd a Vernon távozásáról? Ő nem hagyhat itt engem. Saját tőkéjéből csak száz fontja van egy évben. Lásd, én gondolok az ő sorsára. Nem is beszélek arról, micsoda hálátlanság, ha igazán menni akar. Te tudod, drágám, mily halálosan utálok minden elválást és más effélét. Amennyire csak tehetem, csupa egészséges környezettel veszem körül magam, főleg azért, hogy érzelmeimben meg ne sértsenek; - és Miss Dale kivételével, akit te is szeretsz, - ugy-e, az én drágám szereti őt? - (Clara felelete kielégitően hangzott), - ezen az egy kivételen kivül nem is tudok más esetről, amely érzelmi kellemetlenséggel fenyegethetne. S most itt van egy férfi, aki minden látható inditék nélkül egyszerre csak arról beszél, hogy elhagyja a kastélyt! De az istenért, - mire való ez? Miért? Szinte azt képzelem, hogy az igazi boldogság látása van ellenére. Mondják, hogy a világ "kétségbeesésében rossz." Barátaimat illetőleg nem szeretném ugyanezt gondolni, de viselkedésük mindenesetre gyakran teszi kemény próbára az embert.

- Ha ez igaz is volna, miért kellene miatta Crossjaynek bűnhődnie? - vetette közbe Clara bátortalanul.

- Crossjayből mindenesetre saját eszményem szerint való embert faragnék, drágám! De ki beszélt neked erről a dologról?

- Maga Mr. Whitford. És hadd mondjam meg a magam véleményét is, Willoughby: én azt hiszem, ő inkább magával viszi Crossjayt, semhogy ugy hagyja itt, hogy a fiu elveszitse a tengerészeti iskoláztatás lehetőségét.

- Ugy látszik, a tengerészetnek nagy pártja van, - jegyezte meg Sir Willoughby, elcsodálkozva a sok rábeszélésen és ékesszóláson, mely mind csak egy tengerész fia körül forog. - "Jó, hát vigye csak Crossjayt. Megfelezett fiura nem tarthatok igényt." - Nevetve tette hozzá: "Én volnék ugyan a jogosabbik panaszos a salamoni itélőszék előtt! Hiszen az én véremből egész adag van benne, a Vernonéból pedig egy csöpp sem!"

- Ah!

- Bizony, bizony, édesem!

- Persze, belátom.

- Én nem követelem meg senkitől, hogy tökéletesnek találjon, - folytatta Sir Willoughby. - Elég sok bosszantást tudok eltürni, de ha egyszer megsértenek, nem bocsátok meg a sértésért. Beszélj Vernonnal, ha épen adódik rá valamely nem kierőszakolt alkalom. Természetesen én is meg fogom neki mondani a magamét. Clara, mikor hazafelé lovagoltunk, alkalmasint láttad azt az alakot, aki ugy ment el mellettem az uton, hogy meg se billentette a kalapja szélét. Ez az ember bérlőm, hatszáz holdon gazdálkodik, Hoppnernek hivják: olyan ember, akinek kötelessége volna eszében tartani, hogy egymáshoz való viszonyunktól függetlenül is, mennyiszer leköteleztem. Bérlete öt év mulva nem fog megujulni. Be kell vallanom, én utálom a vidéki nép bárdolatlanságát s ahol csak összeütközésbe kerül velem, meg is fenyitem. Vernonnal másképen áll a dolog: az ő fejével csak beszélni kell. Az ember szinte azt hinné, hogy a vén fickó néha-néha a koldusi állapot delejes vonzókörében csetlik-botlik...

- Drágám, - hajolt egyszerre Willoughby Clarához, félbeszakitva föl- s alá-sétálásukat, - talán fáradt vagy?

- Ma nagyon fáradt vagyok, - felelte Clara.

Willoughby karját nyujtotta. A leány két ujjal érintette meg s ezek is lehanyatlottak, mikor vőlegénye magához akarta szoritani őket.

Willoughby nem makacskodott. A leány mellett járhatni, - már ez is részesedést jelentett Clara gyönyörü mozgásából.

A bejárat oldalánál állt meg, hogy maga előtt engedje be menyasszonyát s közben elbűvölve nézett a leány arcára, fülére, gyöngén árnyazott nyakszirtjére, melyen itt-ott világosabb szinü, megfékezhetetlen fürtöcskék szilajkodtak, a fésü és konty iskolakerülői, - félfürtöcskék, sarjadó szálak, apró szőlőkacsok, jegygyürücskék, lenge tollacskák, pihés bokréták, kinyilt pitypangbóbiták, - fölfelé és lefelé hullámzók, össze-vissza kanyarodók, bomlottan tévelygők, apró selyemkarmok, alig erősebb rajzuak egy odalehelt ceruzavonalnál s mégis minden hosszu szőke hajfonat hálójánál végzetesebb tőrvetői a szivnek.

Laetitián nem volt semmi, amit ily szépséggel össze lehetett volna hasonlitani.



X. FEJEZET.

amelyben Sir Willoughby véletlenül új cimet szerez magának.

Nos, Vernon mégis csak hasznos tényező volt unokafivére életében, tökéletes titkár egy olyan ember számára, aki birtokait eszesen és gondosan kormányozta ugyan, de nem egyszer szerencsétlen módon mondott itéletet a békebirói székből, amely alkalmakkor aztán egy-egy félhasábos, magvas angolságu és klasszikus idézetekkel izessé tett cikkecske nagyon megbecsültette Willoughbyval titkára értékeit némely hirlapi vitában. Nem kellett félnie annak a tűzokádó sárkánynak a perzselő lehelletétől, amelyet Sajtó néven ismerünk, mert ott volt a jobbkeze, Vernon; - s mivel a parlamentbe is szándékában állott bejutni, előre látta, hogy még nagyobb szüksége is lesz unokafivérére. Mindezeken fölül az is nagyon inyére volt, hogy Vernon a saját klasszikus tárgyu vitatkozó irásait Patterne Hall-ból keltezi. Ettől fény hárult a családra oly téren is, mely eleddig idegen volt számukra: élvezhették ezt a tudósi szolgálatot, mely az irodalomszerető arisztokrácia zamatát keverte nevükhöz, ami ugyan nem igazán értékes dolog, sőt magában véve talán kivetni való is volna, de mégis, nem tudni hogyan, valahogy tulemelkedik az anyagi javak és a cim becsületén. Zamatot mindenesetre ad. A finom mártások pedig valóságos éltetője, megnemesitője a hires fogásoknak: holott külön-külön véve, az előbbiek émelyitő hatásuak lehetnének, az utóbbiak pedig nagyon plebéjusi izüek. Egészen igy áll a dolog, vagy legalább is igy valahogy, a családhoz keveredő költőkkel, vagy még kellemesebb esetben: tudósokkal. Sir Willoughby megérdemelte, hogy része legyen ilyesmiben, mert grófságbeli barátainál jobban meg tudta becsülni ezt a zamatot, melynek birtokában jól értésére adhatta a többieknek ebbeli fogyatékosságukat. Szakácsa, Monsieur Dehors, a nagy Godefroy tanitványa, nem volt egyetlen francia szakács a grófság területén, unokafivére és titkára azonban, a hiresedő tudós, az elegáns essayista, - a maga nemében, persze, - páratlan disz volt. Személye szerint talán mulatságos figurának érezzük, de nektek, többieknek kár mulatni rajta, mert ezzel csak azt a gyarlóságotokat mutatjátok ki, hogy sejtelmetek sincs a magasabbrendü, csiszolt irodalom világáról. Sir Willoughby nagy csöndeket tudott elővarázsolni egy-egy grófsági ebédlőasztalnál, mikor hanyagul oda vetette, hogy "Vernon odahaza most az etruszkjaival, meg dórjaival bibelődik", - s egy pillanatig szünetet tartva a megjegyzés után, hallhatóan nevetett föl, a maga részéről mintegy enyhe gunnyal térve napirendre a különc cousin fölött.

Azonkivül nagyon kellemetlenül érintette Sir Willoughbyt az is, hogy Vernonnal egy megszokott arc tünik el családi köréből. Rossz véleménye volt az olyan cselédekről, akik ugy mennek el a háztól, hogy nem próbálják visszakönyörögni magukat kegyeibe. Az alkalmazott, aki maga mond föl, félig-meddig sátáni teremtmény. Vernon távozási terve sértette és nyugtalanitotta az érzékeny gentlemant. "Végre is, át kell neki engednem Letty Dalet!" - gondolta, keserü nagylelküséggel hódolva meg a kényszeritő körülményeknek, melyeket a másik fél nagylelküségi fogyatékossága idézett elő. Mert, a Miss Middletonnál történt eljegyzés óta, villámgyorsan előregondoló elképzelése már ugy látta Miss Dalet, mint szomszédságukban, férj nélkül maradó szüzet, aki majd a Patterne-sarjak nevelőnője lesz s akivel sokat fog tanácskozgatni. És most ez a kilátás dugába dől! Jó, hát csak házasodjon össze ez a két ember, hadd éljenek itt, a parkszéli házban, Vernon tartsa meg hivatalát, Laetitia pedig önmegadó alázatát. Bár az a veszély is fenyegethet, hogy Miss Daleről most majd lehámlik ez a nagy alázat! A házasság gyakran van ily hatással még a leghivebb nőkre is: nagy szenvedélyük semmivé halványul a csapodár kebelben, mihelyt férjet kaparinthattak. A nőkben rendszerint a testi rész diadalmaskodik a lelki rész fölött. Mindegy: bele kell menni a kockázatba, ha az ember célt akar elérni.

Mivel semmi kedve sem volt a Vernonnal való vitatkozáshoz, akit gyakran hozott már zavarba azzal, hogy egyszerüen faképnél hagyta, nem várva be, mit felel véleményeire, - most is igy találta jónak, hogy Vernon és Clara, akik a kis Crossjay jövője iránt érdeklődnek, hadd higyjék róla is ugyanezt, hogy tudniillik ő is komolyan töpreng a fiu sorsán s a legokosabb dolog őt most töprengni hagyni; - mert hihetetlenül élesen tudott átlátni embertársain, ha ezek valamit érzései ellen cselekedtek. Közben pedig értésére adta lady Eleanornak és Isabelnek is, hogy hivják meg Laetitia Dalet a kastélyba, ahol nemsokára ebédeket kell rendezni, amikor is szükség lesz kellemes társalgó erőkre; - és különben is, ez az eszes, mély érzéstől fütött leány, a női állhatatosságnak mindeddig csodája, vetélytársi versengésre tüzelheti azt a másik, fiatalabb ladyt! Azt elhatározni, hogy végkép átengedi Laetitiát Vernonnak, tulságosan sok lett volna, - fő, hogy a kártyát ő keveri.

Clarát illetőleg, tehetsége, mellyel bele tudott pillantani az ő szivének nem tökéletes visszhanggal felelgető szivekbe, azt sugta neki, hogy a leányban mégis lehet valami, ami a Mrs. Mountstuart Jenkinson védhetetlen és képtelen "huncut kis porcellán-babájá"-t ihlethette. Ennek a mondásnak ugyan semmi értelme, de ha ugy tekintjük Clarát, mint egy finom, utánozhatatlan porcellán szépséget, arcvonásainak finom, utánozhatatlan kis hullámjátékában mégis él valami gondolatnyi, ártatlan huncutság, valami az erdei nimfák pajzánságából, - s a nemes és kedves porcellán-anyaghoz való hasonlitás is adott némi értéket a kétes bóknak. Willoughby utálta ezt a mondást, de nem tudott tőle szabadulni.

Az bizonyos, hogy Clara olykor nimfára emlékeztetett, aki nagyon rácsodálkozott a faunokra s öntudatlanul utánozza leskelődőre ajzott szájukat s hosszan ferdülő szemeiket. Mikor Crossjayvel játszott, mintha macskává idomult volna át, mégpedig oly fürge lendülettel, minthogyha igazi egyénisége nem is nyilatkozhatott volna meg, mig a fiut nem ismerte. Sir Willoughbynak semmiképen sem lett volna ellenére ez a fizikai élénkség, mely viruló egészséget igért leendő élettársában, csakhogy beszélgetéseikben nagy hiányát kezdte érezni annak, hogy a leány nem készül eléggé a meleg fészek-adás szerepére. Acél dárdahegyek meredtek rá, mikor, képletesen szólva, a legszelidebb és leglágyabb cirógatásra tárta föl keblét. A leány vitatkozott vele: vagyis más szóval: fegyverekkel szerelte föl tudatlanságát. És a nyilvánosság előtt vitázott, sőt Vernont is segitségül hivta! A hatás mindig hatalom is, és Clara hatása Vernonra nyilvánvaló lett akkor, mikor egy este Lady Culmeréknél táncra tudta csábitani, noha jól tudta, mily szomoru látvány az ő ebbeli produkciója. Sőt Clara nemcsak arra birta rá, hogy táncosául álljon föl, hanem ugy vitte végig a táncfigurákon, mintahogy egy ügyes fiu pörgeti maga előtt a csigát, anélkül, hogy az fölborulna, - ami nemcsak Vernonnak, hanem Willoughbynak is igaz örömére szolgált, mert elvégre ő vehette legkevésbé rossz néven, ha menyasszonya ilyen hatalomról tett bizonyságot. Tekintettel erre a Vernonon látható hatásra, ujra szóba hozta a kis Crossjay dolgát s mivel a rendszeres munka barátja volt, először is a bizalmas megbeszélés formáját választotta, hogy a leány igy jobban beletanuljon: csak ő rá nézni s csak az ő fölfogása szerint cselekedni.

- A jó öreg Vernon nem beszélt mostanában veled ujra a fiuról? - kezdte.

- De igen, Mr. Whitford megkérdezett.

- Látod, engem meg se kérdez!

- Bizonyára nagyobb segitséget vár tőlem, mint amennyit nyujthatok.

- Lásd, ha komolyan át akarja nekem engedni Crossjayt, akkor nyilván csakugyan távozni készül. Motoszkál a fejében az a furcsa bogár, amit ő ugy hív, hogy "besoroztatja" a tollát Londonban. Pedig én ugy hozzá szoktam már ehhez a Vernonhoz s nem szeretek arra gondolni, hogy most irodalmi napszámos lesz belőle, aki kommandóra ir, csakhogy egy kis nyomorult éhbérhez juthasson. Nekem szükségem van itt őrá s föltéve, hogy csakugyan elmegy, megsért ezzel; - egy barátját hagyja el s nem első izben fog megtörténni, hogy egy barát tulságosan próbára teszi türelmemet. De ha megsért, akkor számomra meg is hal.

- Mit csinál? - kérdezte ijedt arccal Clara.

- Olyanná válik előttem, mintha sohase is létezett volna. Halottá.

- Hiszen szereted őt! És mégis?

- Sőt épen azért, hogy ugy mondjam. Az emberi természet rejtelmes valami s az enyém épen ugy az, mint bárki másé. Bármennyire sajnálnám is, végeznék Vernonnal. A világ előtt persze nem igy beszélnék róla. Nem is állnék rajta semmiféle bosszut; - engem ne mondjon senki keresztényietlennek! De...!

Sir Willoughby könnyedén vállat vont s karjai is lendültek egyet.

- Inkább beszélj ugy, ahogy a világ előtt tennéd, Willoughby; hátha az vigasztalóbban fog hangzani!

- Drága, egyetlen Clarám, mi ketten egyek vagyunk. Legrosszabb oldalaimat, ha szó lehet ilyenekről, csak ugy meg kell ismerned, mint a legjobbakat.

- Én is mindent elmondhatok?

- Mi gyónnivalód lehetne neked?

A leány hallgatott: kebléből valami esztelen elszánás hulláma csapott föl, de rögtön elcsitult. Csak ennyit mondott: - "Gyáva vagyok, nem tudok beszélni..."

- Nő vagy! - kiáltotta Willoughby.

A nőktől pedig nem szokás sokat várni; hősi erényeket époly kevéssé, mint nagy bünöket. Semmi szükség rá, hogy fölgombolyitsák előttünk jellemük tekercsét.

Willoughby ujra megszólalt s a leány érezte, hogy most a férfi legbelső rejteke tárul eléje: - "Beszélek neked ezekről a dolgokról, noha jól tudom, hogy nem igen válnak előnyömre. De hozzátartoznak a jellememhez. A legalázatosabban vallom be előtted, hogy bennem nagyon is sok van a bukott arkangyal gőgjéből."

Clara lehajtotta a fejét s egy hosszu, mély sóhajt nyomott el.

- Igen, ez gőg, - folytatta Willoughby, s mig tünődve nézte a kijelentésén elborongó leányt, holmi fekete, démoni dicsfény ragyogását érezte homlokán.

- S nem tudnál megjavulni? - szólt a leány.

A férfi ingerülten, mély csalódottság hangján felelt:

- Vagyok, aki vagyok. Mathematikai pontossággal lehetne bebizonyitani, hogy ezt a hibát egyenértékü jó tulajdonságok ellensulyozzák és helyettesitik bennem. Ha ugyan hiba egyáltalán.

- Én annak tartom. Ily kegyetlenül megbüntetni Mr. Whitfordot, csak azért, mert lenditeni akar a sorsán.

- Gondoljon arra, hogy én is lendithetek rajta. Csak szólnia kell s megduplázom a tiszteletdiját!

- De ha ő függetlenségre vágyik!

- Független akar lenni, - tőlem?

- Szabad akar lenni!

- Hogy én fizessek rá?

- Oh, Willoughby!

- Hja, de hát ilyen a világ! Jól ismerem, drágám! S bármily bájos is a te hitetlenkedésed, megnyugtatóbb volna, ha megbiznál az én világismeretemben, amely önzést lát mindezekben. Ugy-e, drágám, - igazat adsz nekem? Egy leheletnyi eltérést sem tudnék elszenvedni kettőnk között! Nem érzed, az ilyesmi mennyire megtöri a körénk huzott varázskört? Csak egy kis rés, s bezuhog rajta a világ piszkos özönvize! - De igaz is, mi a jó öreg Vernonról beszéltünk! Nos, én fizetek Crossjayért, ha Vernon itt marad. Még a magam nevelési tervétől is elállok, noha ennél megfelelőbbet nem tudok elismerni. Arról van tehát szó, hogy Vernont maradásra kell birni. Neki kellemetlen, hogy új úrnő került a kastélyba - nohát, nyugodjunk bele, - nem lehet vele vitatkozni, a józan ész helyét bolondos rögeszmék foglalják el szegény jó Vernonnál! - hadd lakjon hát a közelünkben, valamelyik kerti házban; - és hogy lekössük, mielőbb meg fogjuk házasitani!

- De kivel? - kérdezte Clara, s gondolatban kereste a megfelelő nőt.

- A nők, - mondta Willoughby, - született házasságközvetitők s legmeggyőzőbben a menyasszonyok érvelhetnek. Egy férfival, - különösen az olyannal, mint a jó öreg Vernon! - könnyen el lehet bánni. Tedd meg, - én kivánom s ez adjon erőt hozzá! Ha te is akarod, behódol. Ha elmegy, örökre megy. Ha marad, barátom. Kurtán intézem el őt is, mint a többieket. Ez a tekintély titka. Lásd, Miss Dale nemsokára el fogja vesziteni atyját. Az öreg nyugdijból él s igy a leánynak el kellene költöznie a kastély környékéről, hacsak közelünkbe nem kötjük le. Szive minden érzése ezen a tájon csügg, szegénynek ez a szenvedélye. Biztosan bele fog egyezni a dologba. Egy kis udvarlásra mégis szüksége volna: s a jó öreg Vernon, - mint udvarló! Képzeld el magadnak ezt a jelenetet, drágám! Vernon, fogadok, ugy fogja föl az udvarlást, hogy a hölgyet szótár módjára kell kezelni: kikeresni egy szót, aztán lapozgatni, megint egy uj szóért, s végül összetákolni a mondatot. De nem kell azért haragudni az öreg fickóra, Clarám; egyik embernek van nyelve a beszédhez, a másiknak nincs. Vannak igazi botnyelvüek, egyébként embernyi emberek, derék fiuk, de annyira félrecsuszott alakok, annyira elsodródottak a női nemtől, hogy föltétlenül szükségük van egy harmadikra, aki a selyemszálakat bogozza és kötözze helyettük. Bizony!

Sir Willoughby szeme közé kacagott Clarának, hogy fölviditsa a leány megkövülten álmatag tekintetét:

- Igen, ez igy van, drágám, én láttam! Vernon nem tudja, hogyan kell ugy beszélni, ahogyan mi beszélünk. Egyidőben pedig, ahogy mondani szokás, kerülgette Miss Dalet. Az aztán a lehető legmulatságosabb izé volt, ahogy ő udvarolt: - mint a kutya, amely tudja, hogy rosszul viselte magát s most szeretné kiengesztelni a gazdáját! Mindnyájan csak ugy gurultunk! Persze, a dologból nem lett semmi.

- És ha Vernon nem megy ebbe bele, azzal is ugy meg fog sérteni, hogy "halott"-nak fogod tekinteni?

Erre a csacsiságra Willoughby egy szeliden elszörnyedő sóhajjal válaszolt.

- Majd csak összehozzuk őket valahogy! Lásd, Clara, én ezt nagyon szeretném s áldozatokra is hajlandó vagyok, hogy Vernont ittragasszam.

- Mit áldozol föl? - egy kerti házat? - kiváncsiskodott Clara, készen a harcra, minden pontért külön-külön.

- Talán egy ideált... De nem hangsulyozom az "áldozat" szót. Csak azt, hogy nem szeretem az elválásokat. Most te bizonyára azt mondod, hogy viszont ezért szeretem előkésziteni a rabláncrafüzéseket. Mégis, érvényesitsd a befolyásod a jó ügy érdekében, drágaságom! Ha te szólsz Vernonnak, a te kedvedért táncra perdül, akár még a szalónasztal tetején is!

- Crossjayről semmit se mondjak neki?

- A Crossjay-dolog végső tartaléknak marad.

- Pedig sürgős volna!

- Bizzál bennem! Nekem is megvannak a magam ideái. Én sem vagyok tétlen. Ez a fickó sokat igérő módon üli meg a lovat! Lehetséges, hogy... - Sir Willoughby mormogott valamit a fogai közt, aztán ujra menyasszonyához fordult: - A lovasság! Ha bevinnők a lovassághoz, gentleman válhatna belőle s nem kellene szégyenkeznünk miatta. Vagy, bizonyos körülmények közt, a testőrséghez is elhelyezhetnők. Gondold csak meg, édesem! De Craye, aki valószinüleg a násznagyom lesz arra az esetre, ha Vernon apó mégis akadékoskodnék, gárdistaezredes és talpig gentleman, - talán az agyvelő nélküli osztályból, ha ugy tetszik, de elegáns fickó! Ír ember, - majd megismered; - s én szivesen állitanék oda mellé a szalónban egy tengerésztisztet, hogy összehasonlithasd őket s alaposan megfontolhasd, melyiket válaszd védenced mintaképéül. Horace maga a megtestesült kellem és katonai elegáncia, - kicsit önhitt is, megengedem, - mindig sokkal inkább barátja voltam, semhogy olyan szőrszálhasogatón itéljem meg. Elválhatatlan csatlósom lett, bár öregebb nálam, s ugy látszik, szerette, hogy állandóan a sarkamban lóghat. Arca a kevés férfiarcok egyike, melyeket csodálatosan szépnek kell mondanom, - persze, esetleg nincs mögötte semmi. Mintahogy Vernon szokta mondani: "olyan semmi, amelyet sebhelyekkel csiptek tele a keselyük s szikkadttá fútt a sivatag szele." Nem rossz társalgó, ha megelégszel azzal, hogy a dobott labdát ügyesen elkapja. Mulatságos alak. A derék Horace nem is tudja, milyen mulatságos!

- Mr. Whitford De Craye ezredesről mondta azt a mondást?

- Már nem tudom, kiről mondta. Észrevetted már a jó öreg Vernon gyöngéjét? Ha idézik előtte egy-egy ilyen gunyorkáját, a mennyezetig ugrik örömében! Csalhatatlan recept, ha az ember meg akarja őt puhitani. Mikor jókedvüvé akarom tenni, csak odaszólok neki: "Ahogy te szoktad mondani!" Azonnal vállra van fektetve.

- Én, - felelte Clara, - főleg azt vettem észre rajta, hogy mennyire szivén viseli a Crossjay dolgát, - és ezért végtelenül tisztelem.

- Nagyon becsülésre méltó fickó, ha nem is fölöttébb széles látkörü vagy bölcs ember. Nos, kicsikém, hát csak bátran, rajta! Vezesd rá az öreget, hogy milyen szép szomszédnőnk van! Miss Dale vendégünk lesz vagy egy hétre s az egész ügyet nyélbe lehet ütni, mielőtt a lány megint hazavonul. Ezidőszerint valami unokanővérét várja, aki majd otthon maradjon az édesapja mellett. Csak egy kis hátbafigyelmeztetés, - és a derék Vernon térdre borul, már amennyire a térdei hajlékonyak tudnak lenni. Elvégre, ha egy hölgy elő van készitve a szerelmi vallomásra, ugyebár, nem kivánja föltétlenül, hogy az udvarló az egész tirádát végigszavalja,... nem?... Bár némely szép várak bevételéhez...

Átölelte a leányt. Clara már kezdett hozzátörődni ehhez is. Ez volt a sorsa s mivel kivezető utat semerre sem látott, némi barátságos hidegség áldását esdette, hogy érzéstelenül eshessen át az ilyen perceken. Mikor pedig átesett rajtuk, szemrehányást tett magának, hogy az egészből olyan nagy dolgot csinált, mivel az ölelést könnyebb volt eltürni, mint a szavakat. Mit tehetett volna? - kalitba volt zárva; egyik percben adott szava rabjának érezte magát, a másikban gyávaságáénak, - s azzal a homályos sejtelemmel, hogy az utóbbi börtönzár még erősebb, mint az előbbi, azon az elvont kérdésen tünődött, vajjon egy nő gyávasága elmehet-e addig a végletig, hogy annak a torkába vesse magát, amitől borzad? Elképzelhető ez? Nincs egyetlen pillanat sem, mikor a kalit ajtaja nyitva marad? De ekkor megint az aszottképü becsületérzés áll elő s követeli a maga jussát. Mert csak ugy gyüjthet elég bátorságot a gyávaság ellen, ha előbb bátran szakit a becsülettel is, hiszen hitszegést kellene merészelnie s nemcsak egyszerüen azt mondania, hogy: most bátor leszek, hanem ezt is: bátor a becstelenségig! A nő, aki szavát adta, hiába liheg szabadulásért, - börtönének két őre van: az egyik eszményi és a másik alantas; - kit zár be a világon rettenetesebb rács? Lerázhatja magáról azt, ami lealacsonyitotta, de a szabadsággal az is lehull róla, ami magasba lenditette.

Helyzetét mérlegelve, Clara lelkében fölmerült a gondolat (vagy tán nem is gondolat, csak a fiatal érzés ködös gomolygása, a gondolat isteni alakját próbálgatva), mely a jelen szomoruságaiból eredve, azt hirdette számára, hogy rosszul szerkesztett, rozoga világ az, melyben egy tudatlan óra egész sorsunk kialakitója lehet s döntő elhatározásokba sodorhat, amiktől életünk főeredményei függenek. Tanitómestere már odáig jutott Clarával, hogy az az ő szemével kezdte nézni a világot.

És ilyeneket is gondolt már: - "Mennyire meg kell vetnie a nőket az olyan férfinak, aki meg mer mutatkozni előttük, mint ő én előttem!"

Miss Middleton Sir Willoughby Patterne-nek köszönhette, hogy nem gondolkozott többé gyermekleány módjára. Mikor kezdődött meg a nagy átalakulás? Visszatekintve, ugy rémlett neki, hogy mindjárt azután kezdődött, amit a szerelemben az "első" lépéseknek nevezünk, - mindjárt a dolog elején. Onnan következtette ezt, hogy már alig tudta visszaidézni akkori érzései emlékét. Halottak voltak, akiknek még árnyéka sem remegett vissza az elképzelésbe. Anélkül, hogy kárhoztatta volna a férfit, - ennyire még meg tudta őrizni józanságát, - kelepcébe csalt áldozatnak érezte magát. Valami rossz álom kábulatában életfogytiglani börtönbe került, s oh szörnyüség! nem holmi csöndes tömlöcbe: - a köréje záruló sivár falak beszéltek hozzá, szerelméért lihegtek és csodálatát várták.

Clara nem tudta volna megmondani, miért nem nyujthatja ezt a szerelmet, miért vonul vissza egyre jobban önmagába, miért áhitja a zsenge érzéseket gyilkoló fagyosságot? Lázadozott, hogy aztán egy halk célzás az esküvő napjára ujra megalázza; - az ernyedt fölpihegés pár pillanatát ismét lázongás követte, gyorsan hevülő fokozatokban, mig annak a fekete-vidám napnak különös képe ujra föltünt s földre sujtotta. Jött az a nap: élt, nyomult, habzsoló szája volt és zengő éneke. Levelek jöttek a nyoszolyólányoktól, akik erről a napról irtak: Clara hullámokat érzett, melyek hajóroncsot sodornak a part felé. Az ellenszegülés szomoru érzésével az őt közrefogó és tovaragadó egész környezet iránt, azt a lehetőséget latolgatta magában, hogy talán már az őrület szélén is áll? Mert ha nem, akkor meg szeszélyességgel vádolhatják, ami szintén kétségbeejtő valami! Ezek közül a fiatal ladyk közül egyikhez-másikhoz nem is olyan régen még leveleket irt ő is, melyekben Willoughbyról... jaj, hogyan is nyilatkozott?... Vagy akkor volt őrült? - és most egészséges ujra? Ugy rémlett neki, hogy lelkesedve irni erről a férfiról inkább őrültség volt, mint borzadni a házasságtól; de egyedül állani, szemben mindennel, amit ő maga engedett önmaga ellen fordulni, nagyon is félszeg helyzet egy fiatal leány számára, semhogy teljesen igazságosnak találhatná viselkedését, ha értelméhez folyamodik.

Sir Willoughby volt arra rendeltetve a sorstól, hogy Clara általa kapja kezébe az éles lélekbelátás kulcsát, mely egyszerre ugy tárta föl őt a leány előtt s oly cim bélyegét nyomta rá, hogy ettőlfogva Clara lázongó ereje megnövekedett és valóságos szent hévvé magasztosult.

A grófság népszerű orvosa és hirhedt anekdóta-mesélője, Dr. Corney előző este diner-re volt hivatalos. Másnap beszélgettek róla s arról, hogy Armand Dehors, a szakács, mily művészi odaadással buzgólkodott, mikor meghallotta, hogy "homme d'esprit"-társaság inye szerint kell főznie. Sir Willoughby azzal a jóakaratu iróniával emlékezett meg Dehors-ról, mellyel a szolgálatában álló, szakmájukban egyébként kitünő emberekről szokott beszélni. - "Hogy miért nem ad elébünk mindennap jó diner-t, ennek magyarázatát, azt hiszem, a franciák alaptermészetében kell keresnünk. A franciák rendszerint minden gyöngéjüket nagy lelkesedésükkel teszik menthetővé. Hiányzik belőlük minden tekintélytisztelet. Ha ezt mondtam volna neki, hogy: Dehors! valami különösen finomat csináljon, - föltétlenül egészen közönséges diner-t kaptunk volna. De lelkesedésnek bővében vannak s ezen kell megfognunk őket. Ha az ember egyetlen franciát alaposan kiismer, ismeri egész Franciaországot. Dehors két éve van a szemem előtt s egy szavamra lelkesedésbe gurul. A "hommes d'esprit" alatt irodalmi embereket értett! A franciák tönkretették az arisztokráciájukat s ezért, hogy izgulhassanak, az irodalmat léptették a helyébe; - nem hogy imádják, erre nem képesek, de hogy legyen mitől lázba jönniük! Igazi nagyságot nem türnek meg maguk fölött, hát ál-nagyságokhoz folyamodnak. Talán azért, hogy igy érvényesitsék az egyenlőség elvét! Ugy ám, akárhogy is rázod a fejed, Vernon koma! Mert lám, az emberi természet mindig csak előbuvik, akárhogy akarnók is lenyomni, s a franciák csak abban különböznek tőlünk, hogy ők előbb térdig gázoltak a vérben s csak aztán jöttek rá, hogy ők se tudnak kitalálni egyebet az ócska tréfánál, hogy: "Uram, szőröstől-bőröstől egyenlők vagyunk! Ah, ah, ön iróember? Engedje meg, hogy oda legyek öntől!"... Igen, Vernon, s fogadok, hogy ez a fickó téged bámul meg a háznép legfőbb emberéül! No, nem vagyok féltékeny. A fő, hogy a szakács egyébként teljesitse kötelességét!... Van egy francia filozófus, aki az év napjait francia irók születésnapjai szerint kivánta megnevezni, igy: Voltaire napja, Rousseau napja, Racine napja, stb.... Vernon talán megmondhatná, hogy április elsejét kiről tiszteljük meg?"

- Holmi apró tévedésekkel nem igen törődsz, mikor ilyen gunyoros kedvedben vagy, - felelte Vernon. - Hát csak örülj neki, hogy egy nemzetet egyetlen szakácson keresztül is ilyen jól ki tudsz ismerni!

- A franciák viszont egy zsokén keresztül itélhetnek meg minket, angolokat; - vetette közbe Dr. Middleton. - Szakácsokért zsokékat adhatunk cserébe s nem hiszem, hogy kedves szomszédaink jól járnának ezzel az üzlettel.

- Nem,... de mégis, kedves jó Vernonkám, nem bolond dolog-e, - kérdezte Sir Willoughby, - hogy minden nap egy-egy irodalmár nevét bömböljük a világba?

- Filozófusokét!

- Hát jó, filozófusokét!

- És minden kor és nemzet fiai közül válogatva! A filozófusok jóltevői az emberiségnek!

- Jólte...! - Sir Willoughby gunyos nevetése kettétörte a szót. - Ebben mégis csak van valami nagyképüség, ami összeférhetetlen az angol józansággal! Nem gondolod?

- Ha jobban szereted, - felelte Vernon, - fölváltva is elnevezhetjük a napokat, ugy hogy minden másodikat valamely jeles angol familiának szenteljük, akik az illető napon valami hires-nevezetes tettet követtek el.

A lázadó hajlamu Clara, elragadtatva ettől a visszavágástól, szintén megszólalt: "Győznénk-e elegendő jeles familiával?"

- Egy vagy két költőt is besorozhatnánk!

- Vagy egy-két államférfit, - tóditotta Clara.

- Vagy egy-egy boxolóbajnokot, ha minden kötél szakad...

- Viharos napokra, - jegyezte meg Dr. Middleton s gyorsan és bünbánón elegyedett bele ujra a társalgásba, melyet akaratlanul hagyott cserben. Egy-két általános kritikai megjegyzést tett holmi ujdivatu fogalmakról s külön odafordult Vernonhoz, rövid vitára. Clara örült ennek, mert boldogan sejtette, hogy atyja nem fogja mindig föltétlenül Sir Willoughby véleményeit támogatni, még ha egyébként hasonlóképen gondolkodnék is.

Sir Willoughby hozzá volt szokva, hogy ő vezette a társalgást. Elkedvetlenedve azon, hogy most a vezetés más kézbe siklik át, Clarához fordult s elbeszélte neki Dr. Corney egyik ebédutáni anekdotáját, aztán egy másikat, amelyben mély emberi tanuság rejlett s egy beteges gentlemanről szólott, akinek egyszerre csak halálos beteg lett a felesége, mire az illető berontott a betegszoba mellett tanácskozó orvosokhoz, könnyek között kérve őket mindenre, ami szent, mentsék meg az ő számára a szegény pácienst, mert: "Ő az én mindenem, igen, mindenem, - és ha meghal, ujra a megházasodás veszélyének teszem ki magam... Ujra meg kellene házasodnom, mert szegény feleségem annyira hozzászoktatott a házastársi gyöngédségekhez, hogy igazán nem veszithetem el őt! Meg kell menteniök!" S a szerető férj, aki bármely gondos asszonyt vállalt volna, tördelte a kezeit.

- Lásd, Clara, ez az ember volt az, akit én Önzőnek nevezek, - tette hozzá Sir Willoughby. - Ez a tökéletes Önzés megtestesitője. Látod, mi lesz az ilyenből, - és a feleségéből? És az az ember még csak nem is sejtette, hogy a legdurvább részrehajlást árulja el.

- Önző volt! - sóhajtotta Clara.

- Őrizkedj attól, hogy önző ember vegyen feleségül, drágám, - hajolt meg kecses rátartisággal Willoughby s oly vak önhittség áradt belőle Clara felé, hogy a leány szinte bünösnek sem érezte már azért, amiért épen ő szaval ilyeneket s szemeit üres tekintettel emelte a férfira, hogy aztán hirtelen a gondolatai is elakadjanak, melyekből ez a tekintet született. Vernonra nézett, aztán atyjára és lady Eleanorra és Isabelre. Egyik sem ismert rá a szóból az emberre, egyik sem vette észre Willoughby mondását, de Clara számára ez a szó varázsfű volt, kigyuló lámpafény, kulcs a Willoughby lelkéhez, (s jaj, hogy ezt a gondolatot az az érzés sugta, hogy meg kell találni egy ilyen kulcsot!), - védőügyvéd volt ez a szó a Clara pörében. Önző! Nézte ezt a férfit, - ezt a szerencsétlen, önmaga által megbélyegzett lényt! - vizsgálgatta, jó és rossz tulajdonságait egyaránt, a kérlelhetetlen lámpa fényében s jó tulajdonságai belefultak abba a módba, ahogyan az egyes szám első személyt használta. Nagylelküségéből az "Én" orditott ki, harsányabban bármi másnál. Egészen jól bele lehet képzelni őt a Dr. Corney hősének életkorába: "Könyörgök, mentsétek meg a feleségemet, - nekem! Hiszen ha elveszitem, föltétlenül másikat kell vennem helyette s esetleg olyat, aki félig se szeret ugy mint ő, nem érti meg egyéniségem különösségeit és nem méltányolja a viselkedésemet." Willoughby most harminckétéves, tehát még fiatal ember, erős és egészséges, de az a fecsegő makacsság, mellyel mindig főtémájára tér vissza s az a nyomaték, mellyel az "Én"-t és a "Nekem"-et ejti, máris egy aggastyán szinébe öltözteti, akit rothatag ifjuság foltjai kendőznek.

- "Őrizkedj attól, hogy önző ember vegyen feleségül!"

Willoughby hajlandó volna segiteni rajta? Az a gondolat, hogy mily jelenet következnék, ha szabadulásért folyamodna hozzá: hogyan hurcolná őt meg a férfi, önzése falai körül, a szögletköveken fölvérző fejjel, - ez az elképzelés a betegség émelyével hatott rá.

Hiszen ott volt a Constantia példája. Azt a kétségbeesett fiatal hölgyet azonban támogatta egy derék, szerető gentleman: Constantia megtalálta a maga Oxford kapitányát!

Clara addig töprengett róluk, mig mindaketten hősként ragyogtak előtte. Kérdezgette magától: hát ő képes volna-e?... és találna-e ő is valakit?... Fájdalmasan hunyta le pilláit, rossz utra kóborgó vágyait hessegetve, de nem tudta kimondani a szót, hogy: Nem!

Sir Willoughby világosan igy mondta: "Őrizkedj!"... Feleségül menni hozzá annyi volna, mint oly tettet követni el, amely egyenesen dacol ezzel az óvással. Clara odáig jutott, hogy már előre látta, mint fogja Willoughby mondani: "Én figyelmeztettelek!" Ugy látta a Willoughbyval leélendő házasságot, mint amelyben a nő nem egy érző férfihoz lesz kötve, hanem valamely hieroglifákkal telerótt obeliszkhez s a férj örökké ezeket a betüjegyeket fogja magyarázgatni, kéjelegve a megismétlődő leckéken.

Halálos bizonyosság, hogy ez a mozdithatatlan kő-ember nem bocsátaná őt szabadon. Ez a sziklává meredt egoizmus előbb álmélkodva, aztán szigoruan utasitaná vissza esengését. Gőgje vetne gátat az elé, hogy megértse a szabadulás vágyait. S ha a női sziv mégis szabadulásra szánná el magát, ha nem is pontosan a Constantia módján, ott van az apa boldogtalan megrázkódtatása, akinek a számára oly tragikus dilemma volna ez, amit jól meg kell fontolni. Atyja, gyermekéért való minden rajongása mellett is, a becsület álláspontját vitatná s bár engedne leánya akaratának, megrendülne a vergődő kinok viharában; - s a szegény, lesujtott Dr. Middleton ég felé emelgetné a karjait, kerülné a könyveket, kerülné a beszélgetést, az óceán hajótöröttjeként, aki semmit sem tud szive és szerencsétlensége közé szoritani. És a világ? - ugató falkaként kisérné a menekülő nyomait. Nevezhetné azt az embert, akitől elrántotta a kezét, önzőnek, - a világ az ő számára találna ki megbélyegző nevet: kacér teremtés! Keserüen állapitotta meg, hogy most egyetért Willoughbyval a világot illetőleg s vádolta a férfit, aki miatt kertje most csalánokkal lett bozótos, látóköre pedig egy nagyvárosi tér naptalan falai közé szükült.

Clara szemlét tartott magában a kastély összes lakóin. A kastély urát általános, - és Clarának be kellett látnia, - jóhiszemü bámulat övezte itt. Egy lélek sem sejtette Willoughby álcás természetét. Azt a gyötrelmet, melyet a Sir Willoughby jegyesének kijáró bókok hizelkedése okozott, alig enyhitette megvetése, mellyel az elvakultak seregére tekintett. Áltatni próbálta magát, hátha nekik van igazuk s ő voltaképen csak egy bolondos, állhatatlan, gonosz lélek. Vad igyekezetében, hogy elfojtsa az értelméből már vérébe átlopózott lázadozást, mely immár jelentkezett akkor is, ha értelme nem is tartotta számon, lépten-nyomon arra tüzelte lady Eleanort és Isabelt, hogy magasztalják előtte rajongásuk fölfujt bálványát, reménykedve, hátha átképzelheti magát beléjük, hátha alárendelheti magát valamennyire helyzete kényszerüségének. Mikor aztán ugy ahogy sikerült némileg elkábitani ellenkezését, következett öt percnyi együttlét Willoughbyval s minden kárba veszett.

Vőlegénye megkérte, hogy egyik ebéd alkalmával, melyen előkelő hölgyek lesznek jelen, viselje a Patterne-gyöngyöket. Azt is mondta Willoughby, hogy majd szól Miss Isabelnek, adja ki az ékszert. Clara el akarta háritani a kérést, szabadkozva, hogy még nincs joga ilyesmihez. Willoughby kinevette kényeskedő szerénységéért. "Igazán, ezt már csak affektálásnak lehet minősiteni!" - mondta. - "Én följogositlak a nyakék viselésére. Lényegében véve már a feleségem vagy!"

- Még nem!

- Isten előtt már igen!

- Nem! Még nem keltünk egybe!

- Hát akkor mint jegyesem viseld, a kedvemért!

- Szeretném elkerülni. Nem tudok kölcsönvett ékszert hordani. Nem tudok. Bocsáss meg érte. És, Willoughby, - folytatta, miközben megvetette magát, amiért nincs elég ereje arra, hogy az egyszerü, nyersen kihivó elutasitást válassza, - nem gondolod, hogy ez olyan volna, mint mikor az áldozati barmot fölcifrázzák? - nem hasonlitanék ebben az ékszerdiszben a görög vázák megkoszoruzott üszőihez?

- De drága Clarám! - kiáltotta az elképedt szerelmes, - hogy mondhatod ezeket a gyöngyöket kölcsönvett ékszernek, mikor ezek a Patterne-ek gyöngyei, az átöröklődő családi kincs, melynek, merem mondani, igazán nincs párja sem a grófságban, sem messzi földön s amely a dolgok természetes rendjén mindig a kastély urnőjét illeti.

- A te gyöngyeid, nem az enyémek!

- De utóbb a tieid lesznek!

- Az események elé vágnánk, ha fölvenném őket.

- De ha én beleegyezem? ha helyeslem; ha kérem?

- Én még nem vagyok... és talán nem is leszek...

- Az én feleségem? - Willoughby diadalmasan kacagott föl s férfias megnyugvással némitotta el menyasszonyát.

Clara aggodalmaskodása talán méltányolható, - mondotta. - Az ékszerek biztosabb helyen vannak a vasdobozban. Ő csak meglepetést akart szerezni az inditvánnyal és kedveskedni kivánt.

A leány már azon a ponton volt, hogy még őszintébben, bátran beszéljen Willoughbyval, mikor ez a hódoló engedékenység szinébe öltözött pár szó, mellyel a férfi elállott az ékszerviselés követelésétől, hirtelen ismét lefegyverezte, ujra melegebb érzéseket költve föl benne.

Ennyit mégis mondott: "Félek, Willoughby, mi sokszor leszünk különböző véleményen!"

- De majd ha csak idősebb leszel! - hangzott a zavarba ejtő válasz.

- Akkor már késő lesz megtenni ezt a fölfedezést!

- Azt hiszem, nem is kell föltétlenül megtennünk, édesem!

- Ugy érzem, nekünk ellenkező a gondolkodási módunk.

- Légy nyugodt, - mondta Willoughby, - a legkisebb megnyilvánulását is észrevettem volna már ennek!

- De én tudom, - állhatatoskodott a leány, - én ugy tanultam, hogy nők részéről az a legeszményibb viselkedési mód, ha értelmüket csak afféle kisérő muzsikává alázzák.

- Nők részéről, drágaságom? - az én feleségem természetes harmóniában fog együtt élni velem!

- Ah! - Clara összeszoritotta ajkait, mert ásitás kerülgette. - Nálatok jobban elálmosodom, mint bárhol másutt.

- Clarám, a mi levegőnk a legjobb az egész országban. Igazi tengeri levegő hatása van.

- De mi lesz, ha engem majd állandóan álmossá fog tenni?

- Majd nyilvánosan mutogatni fogjuk az alvó Csipkerózsát.

Ez a vidám kitörés teljesen lesujtotta a leányt.

Elvált a férfitól, egy lázasan gyors remegésü, finoman éles agyvelő minden megvetésével a boldog, kába mezőkön kérőző, vaksi agyvelők iránt. Oly hevesen élt benne ez a láz, oly metszővé élesült ez a mindentlátás, hogy immár senkit sem kimélt tovább, még Vernont sem. Csak a kis Crossjay, akit legkevésbé tartott képesnek arra, hogy ő is összefogjon ellene a többiekkel, csak a kis Crossjay vigasztalta: az ő kedvét kereste, neki akart tetszeni egyedül és egyedül őt irigyelte. Crossjay volt környezetében a legfiatalabb, legszabadabb lény, még előtte nyilt a világ s nem tudta, hogy ez a világ mily rettenetes, vagy mily rettenetessé tehető. Szerette a fiut, mivel őtőle semmit sem várhatott. A többiek, például Vernon Whitford, segithettek volna s ime, a kisujjukat sem mozditották. Vernon láthatta a helyzetét. Szórakozott elmélyültsége mögött átható erejü tekintet rejtőzött s ha ezek a szemek csak egyszer-kétszer pihentek is meg a leányon, nyilván jól kiolvasták lelke minden redőjét, - de mi végre? talán csak azért, hogy a leány egy éles acélműszer mélyrevágó pengéjét érezze, haszontalanul?

Clara tudta, hogy igazságtalan. De épen ez volt a helyzete, siralmas helyzete, - egy hálóba fogott, vad teremtés türelmetlen, pánikos idegrángásai, amint segitségért vijjog. Tulozta szenvedéseit, hogy erőt gyüjtsön lerázásukhoz, erejét viszont elveszitette, mihelyt ráeszmélt, hogy tuloz; s ebből az ellentétből tétovaság született, kusza kiáltások, mint az őrület kezdetén; már nem pirult el, mikor igy szólt magához: "Hátha jön valaki, aki szeret!" - Mielőtt Constantiáról hallott, a szabadságot szüzi istennőnek képzelte maga elé, - férfimegszemélyesitő nem ötlött gondolatába, - ha szabaditóról ábrándozott, inkább angyali jelenségként derengett eléje, semmint egy büszke királyfi. Ez a szép, gyermeteg kislányosság immár odavolt. A sárkány karmai közt vergődő testtel, az undor émelyét érezve, képtelenül a harcra, képtelenül a hangos beszédre, önmagához kezdett suttogni s az egészséges természet érett női kitörésre ajzotta: "Hátha jön valaki, aki szeret!" - nem magáért a szerelemért, de hogy szabadon lehessen föllélekzenie; és ez a kitörés élővé és erőssé fokozta a vágyat, olyanná, mint az anya lihegése, aki az elmerülő hajón csak gyermeke partramentéséért eseng. "Ha akadna egy nemes férfi, aki olyannak látna, amilyen vagyok s nem átallana segitségemre sietni! Oh! ha kiragadna valaki a töviseknek és indáknak ebből a börtönéből! Én magam nem tudok utat törni magamnak. Gyáva vagyok. Segélykiáltásom is ezt mutatja. De csak intene valaki, ha egy ujjal is, - megváltoznék, tudom... Vérzőn rohannék a gunyos hahotázók közt hozzá, - a jó pajtáshoz! Oh! egy jó pajtást! Nem kell nekem szerelmes! Hiszen megint csak egy másik önzőre bukkannék, s ha nem is volna a legrosszabb fajtából való, még mindig elmérgezhetné a lélekzetemet. Mért is nem szaladok én is valami katona után, mint az egyszerü Julik és Sárik. A katona hazájáért kockáztatja életét s egy nő mindig büszke lehet az ilyen férfira, még a legutolsóra is. Constantia megtalálta a katonáját! Talán imádkozott s imáját meghallgatta az ég. Talán rosszul cselekedett. De, jaj, mennyire szeretem őt azért, amit tett! A katonát Harry Oxfordnak hivták. Papa a Constantia Perseusának szokta nevezni. Constantia bizonyára érezte, hogy szenvedéseit nem lehet kibeszélni. Csak cselekednie lehetett, beleugrani a hideg vizbe. Először is mindig Harry Oxfordra gondolt. A férfi nevét ismételgetni s tudni azt, hogy a férfi vár reá, vigasztalás lehetett, erőt adó haladék. És aztán: nem habozott, elmetszette a kötelékeket s keresztet vetett magára az ugrás előtt. Oh, bátor leány! vajjon mit gondolsz felőlem? De nekem nincs Harry Whitfordom, én egyedül vagyok. Csak kiáltsanak kigyót-békát a női nemre: mi bizonyára rosszak is vagyunk, ha annyi rosszat lehetett összeirni rólunk; de azt kivánni tőlünk, hogy azt a keresztvetést inkább az esküvői szertartásnál végezzük, csak azért, mert tudatlanságunkban igérettel köteleztük magunkat a férfihoz, akit félreismertünk, hát ez... ez..." - Clara hirtelen, mint akit ütés ér, ráeszmélt, hogy az Oxford nevet mással cserélte föl s haja tövéig elpirult.



XI. FEJEZET.

A duplavirágu vadcseresznye fa.

Sir Willoughby kivárta a pillanatot, mikor Clara is vele volt s egyben a park felé is nyugodtan vonulhatott ki a szárnyasajtókon keresztül, arra az esetre, ha az ellenség tulerőben lévőnek bizonyulna. Igy támadt rá unokafivérére, szóbahozva azt az ostoba londoni elköltözést, amely terv az egész családi egyensulyt fölboritaná: "Most jut eszembe, Vernon, hogyan is van az, hogy te fűnek-fának kotyogsz, csak nekem nem, arról, hogy fazékba akarsz csücsülni és huslevest főzetsz magadból? - mert London semmivel sem jobb ennél, holott te sokkal jobbat érdemelnél. Kérlek szépen, ne bosszants. Csavarogj egyet külföldön, ha nem férsz a bőrödben. Maradj oda két-három hónapig s majd csatlakozz hozzánk, mikor hazatérőben leszünk. Azután pedig már jó lesz családalapitásra is gondolni. Kövesd a példámat, ha tetszik. Tied lehet akármelyik kerti házam, vagy telket választhatsz, ha te akarsz épittetni. Mindenben a kedvedben járok, csakhogy föl ne boritsd a körülöttem érzett egyensulyt. Londonban, drága öregem, elveszited az egyéniségedet. Mi lesz ott belőled? Kérdezlek: mi? Az ember ugy érzi, hogy összedől fölötte a ház, ha egy ilyen folyvást fészkelődő, egyhelyben maradni nem biró alakot lát. Itt legalább mindenki ismer, kedvedre tudóskodhatsz; - odaát Londonban senki se vagy. Nézd, én egészen nyiltan megvallom neked, én magam is érzem ezt: egy heti London után formálisan menekülnöm kell, haza, ujra megtalálni itthagyott egyéniségemet. Hallgass rám. Te nem akarsz komolyan elmenni."

- Szándékomban van, - felelte Vernon.

- Miért?

- Már emlitettem neked.

- Nyilt megbeszélésen?

- Csak ugy, odavetőleg, mivel nem igen adsz másfajta tárgyalásra alkalmat.

- Tudtommal egyáltalán nem emlitetted előttem. A megokolást illetőleg pedig tucatjával hozhatod föl az okokat, mégsem érteném meg ezt a dolgot. Saját érdekeid ellen cselekszel, s az én kivánságommal is szembeszállsz. És, öregem, nem is én vagyok az egyetlen, akinek szomoruságot szerzesz. Nézd csak, Vernon, te magad mondtad, hogy az angolok tökéletes zsidók lennének, ha a patriarchális rendszer szerint tudnának élni. Ezt te mondtad, igen, te! - világosan emlékszem rá. Oh! csak neked vannak ilyen kétértelmü vágásaid, te gunyoltad ki igy az angol családok zsörtölődő együttélni-nem-tudását. És most te vagy az első, aki megtöröd a mi együttélésünket! No, én igazán nem vagyok holmi tökéletes zsidó, de azért...

- Sir Willoughby némi titkos összenevetésfélét vett észre menyasszonya és unokafivére közt. Fölemelte arcát, mintegy tanácskozást tartva szempilláival s kacagásra szánta el magát: "No igen, bennem van ilyesmi, s nekem tetszik a patriarchális élet gondolata." - Clarához fordult: "A nagytiszteletü doktor ur is részese lesz a mi együttesünknek!"

- Papa? - csodálkozott a leány.

- Miért ne?

- Papa magános, tudós ember.

- De jobb lesz, ha nem kell majd elválnod tőle, drágám!

Clara megköszönte Willoughbynak, hogy ily kedvesen gondoskodni kiván édesatyjáról s közben analizálgatni próbálta ezt a kedvességet, melyben semmiképen sem lehetett valami ellenkezőt fölfedezni, önzést is alig, noha a leány érezte, hogy mégis van benne ilyesmi.

- Majd fölvetjük előtte a gondolatot, - mondta Willoughby.

- Persze, inkább csak udvarias kedveskedésül?

- Kérdés, hogy elfogadja-e a kedveskedésünket. Ezek a nagy tudósok kiszámithatatlanok!... És ha Vernon megy, nem tudom, mivel köthetnők le Dr. Middletont... Dehát erről képtelenség csak vitázni is!... Igazis, Vernon, ami Crossjay urfit illeti, lesz gondom rá!

Willoughby épen hátat akart forditani Vernonnak, hogy átlépjen a parkba, mikor Clara megszólalt: "Akarod, hogy Crossjayt előkészitsék a tengerészeti vizsgára, Willoughby? Egy napunk sincs vesztenivaló!"

- Persze, persze! Lesz gondom rá! Bizzátok csak rám, nem vesztem többé szem elől azt a fickót!

Karját nyujtotta menyasszonyának, hogy levezesse a lépcsőkön a kavicsporondra s elcsodálkozott, mennyire izgatott a leány.

Clara habozó, félrehuzódó ujjakkal felelt a behajló könyök hivogatására: "Nem kellene halogatni a dolgot, Willoughby".

Mozdulata megnyugtatást kért, mielőtt a férfi karját érintené.

- Az egész csak pénzkérdés, Willoughby, hiszen tudod, - mondta Vernon. - Ha Londonba megyek, egyelőre nem tudnék megfelelően gondoskodni a fiuról, legalább is nem bizonyos, hogy tudnék.

- De hát mi a csodának mennél egyáltalán?

- Ez más lapra tartozik. Mindenesetre jó volna, ha te vennéd át a fickót.

- Amely esetben a viszonyok teljesen megváltoznak. Felelős leszek Crossjayért s igy jogom lesz őt a magam belátása szerint nevelni tovább.

- Vagyis valószinüleg a lusta semmiháziak száma fog eggyel szaporodni.

- Kezeskedem róla, hogy gentlemant csinálok belőle.

- Már épen elég van szerintem ezekből a te gentlemanjeidből a világon.

- Sohasem lehet elég belőlük, öreg Vernonkám.

- Ők a tunyaság nemzeti védőgárdája. Egy szegény fiut hozzájuk hasonlóvá nevelni épen annyi, mintha tolvajok barlangjában nőne föl; a társadalom ellenségévé lesz, ha nem is rendőri alannyá.

- Vernon, láttad már a Crossjay apját, aki jelenleg tengerészkapitány? Bizonyára láttad...

- Jó ember és igen vitéz tiszt!

- Mindeme kitünőségei mellett is azonban mackó maradt, vén mackó. Most már kapitány az öreg, de nagyon későn jutott idáig, beláthatod. És hiába jó ember és hiába kétségkivül bátor tiszt, mindezt lerontja az a tény, hogy nem gentleman. A vele való érintkezésről szó sem lehet. Nem csoda, ha a kormány nem hajlandó gyorsan előléptetni. A kis Crossjay nem a te nevedet viseli, hanem az enyémet s már ezen az egy ponton is joggal avatkozom bele sorsa irányitásába. Nyomatékosan ismétlem, hogy egy fiatal ember boldogulására a legdöntőbb bizonyitvány, ha a szalónban arat sikert. Ismerek egy kitünö londoni kereskedést s egy derék közjegyzői irodát, - mindakét helyen csak egyetemet végzett alkalmazottakat tartanak, vagy legalább is ezeket részesitik előnyben,

- Crossjay keményfejü fickó, aki se az egyetemre nem való, se a szalónba, - felelte Vernon; - arra termett, hogy harcoljon és meghaljon értünk, ennyi az egész!

Sir Willoughby rövid megjegyzésre szoritkozott:

- A fickó kedvencem!

A további vitát elkerülendő, idegesen lépett a kertbe, Clarát is maga mögött hagyva. "Bocsánat drágám!" - fordult vissza. Clara nem tudott komor arcot mutatni, de arckifejezését e pillanatban apró gödröcskék sem enyhitették s szemei villogtak. Szivében fogadni mert volna, hogy az általa fölidézett Crossjay-vita le fogja leplezni az Önzőt. És más motivumok is vezették még, rejtettek és össze-visszabonyolultak, fölismerhetetlenek, mindegyik elégséges arra, hogy önnön kajánsága tudatán tul is izgalomba sodorják, - igy merte kikényszeriteni a Crossjayről kezdett szóváltást a Vernon jelenlétében.

Végre ki-ki láthatta, hogy tudatára ébredt a szenvedésnek, mely az Önző társaságában kinozza! Vernon képében az egész világot bizalmasává tette ennek a titoknak. A világ most már nem fog rosszat gondolni róla, - reménykedve csüggött a gondolaton, - még ha ő maga a legrosszabbat gondolja is magáról. De az önvádak maradjanak csak a leszámolás napjára; a fő az, hogy a világot a maga oldalára kell kényszeritenie, vagy legalább is el kell hitetnie magával, hogy ez sikerülhet, szüksége van erre abban a szörnyü küzdelemben, melyet önnön lelke látkörén belül, - és számára most nincs látkör ezen tul, - közeledni lát. Az elkerülhetetlen összeütközésben ez lesz támasza. A becsületes egyenességből föl lehet áldozni valamicskét. Ha megfontolja, mily gyenge és magányos ő ebben a harcban, mily gyászosan összekötözött, mennyire erején tuli a föladat: jótékony fátylakkal hüsiteni izzó lázadozását, egy kis leányos képmutatást nem érezhetett egyébnek természetes védőpaizsnál. Lelkiismerete berzenkedését azzal nyomta el, hogy a lelkiismeret nyilván kicsiségeket fuj föl nagy dolgokká: bár valahogyan érezte, hogy ő maga az, aki kicsinységeket nagy dolgokká tuloz s bár azt is sejtette, hogy ezzel lelkiismeretét ravaszul preparálja illedelmes vakságra, rettegett lehetőségekkel szemben; - de büszkesége, hogy aránylag apró bünöcskéket néz ily fontoskodással, az öröm pirosságával vonta be szüzi fehérségét s tuldalolta a belső, intő hangot. Igazában véve nem volt hozzá bátorsága, hogy hosszabb ideig rosszat merjen gondolni önmagáról, hiszen harcok felé vitorlázott. Apácák és remeteszentek talán képesek ilyesmire; ők ráérnek. Meghökkent kissé a fizetségen, amibe önnön biztonsága s a világ esetleges támogatása kerül; meghökkent és félt a veszélytől, hogy sokat veszithet, de aztán fizetett: lesz ami lesz.

- Amint látod, a derék Vernonnak nincsenek érvei - szólt hozzá Willoughby.

Szorosabban vonta karja alá Clara kezét, éreztetni vele, hogy erős oszlop a támasza.

- A pici agyacska jöhet zavarba, kételyek közé, lehet határozatlan arra nézve, hogy milyen utat válasszon, - a végén, ugy-e, mégis csak hozzám tér vissza? nem? - és én mindig figyelni fogok rá! - kezdte ujra, békitő hangon. - Drágaságom! én pedig hozzád térek vissza mindig, ha bántani fog a világ! Igy egészitjük ki egymást tökéletesen. Meg fogsz ismerni engem, még idejekorán meg fogsz ismerni! Azok számára, akik előtt föltárom magam, nem maradok titok. Nem törekszem a titokzatosságra: bár meg kell vallanom, hogy a te otthonod... a te szived Willoughbyja nem teljesen azonos a világ előtt ismeretes Willoughbyval. Hiába, a fenevad ellen fölfegyverkezetten kell mennünk.

A fiatalság bosszut áll az egyhanguságon, semmi sem bizonyosabb ennél. Nem kitervelt bosszu ez, de a sok ismétlés méregként hat az ifjui szervezetre s a bosszu kirobban: fölszabaduló sóhajokban, egy jó nyujtózkodásban, egy jó nekiszaladásban a mezőkön keresztül; - a természet áll bosszut értük.

- Mikor érkezik De Craye ezredes? - kérdezte Clara.

- Horace? Két-három nap mulva. Szeretnéd, ha már a szinhelyen lenne, hogy beletanulhasson a szerepébe, drágám?

Clara eddig nem sokat törődött a De Craye ezredes érkezésével s nem tudta, miért tett emlitést róla; most azonban riadtan hőkölt vissza ettől a névtől, először holmi kis mentegetőzés árnyékába, aztán a vádlottak padjára.

- Én nem nagyon kivánkozom utána. Nem tudom, mi tanulni valója volna itt. Nincs semmi különös óhajtásom. Willoughby, hogy is mondtad? - hogy forduljak hozzád és meg fogsz majd hallgatni... Én oly hétköznapi módon beszélek, hogy csak abban az esetben fogsz megérteni, ha ugy veszed a szavaimat, ahogy mondom őket. Bennem nincsenek értékek... én csapongó lélek vagyok... Én a szabadságomat szeretem... Szabad szeretnék lenni...

- Flitch! - kiáltotta Willoughby.

Olyan volt, mintha szellemet idézett volna.

- Bocsáss meg, szerelmem, - folytatta, - de lásd, ott az az ember megszegte határozott tilalmamat, mely szerint nem szabad többé az én birtokomra betennie a lábát! S most ideszemtelenkedett a kertbe!

Sir Willoughby kezével hadonászott egy züllött külsejü alak felé, aki nyilván szerette volna bevárni őt.

- Csapongó lélek, értéktelenség, szabadság, - ugyan, édesem! - hajolt ismét Clara felé, mikor az idegen engedelmes odábboldalgása kissé lecsillapitotta, - neked törvényadta szabadságod van, mint minden rendes asszonynak; - csapongásodat ellenőrizni és irányitani fogom; értékeid önérzete pedig visszatér, ha majd jobban összemelegszünk: - most csak gyáva vagy. Az értéktelenség érzése kezesség a későbbi értékek kifejlődésére... Ugy látszik, ma prédikáló kedvemben vagyok! Hogy ki ennek az oka? Bosszantott az elébb az az alak! Flitch istállólegény volt, groom és kocsis, mint annakidején az apja, aki harminc éven át állt a kastély szolgálatában. Mr. Flitchnek kutyabaja volt nálunk; egy szép napon aztán belebujt az ördög, hogy, azt mondja, javitani akar a sorsán, függetleniteni akarja magát s elibém tálal holmi boltnyitási históriát a grófsági székhelyen. - Flitch! vigyázz, ha elmégy, örökre mégy! - Oh! rendben van, mondja. - Helyes! isten áldjon, Flitch! - Tisztességtudó ember volt, de látni lehetett rajta, hogy bolond, ami csakhamar ki is derült róla. Azóta, pár éven belül legalább tizszer kaptam itt a birtokon, határozott tilalmam ellenére. Mulatságos, de legalább ennyi esetet számoltam össze. A bolt persze megbukott s Flitch függetlensége abból áll, hogy üres zsebeibe rakott kezekkel csavarog, ugy bámészkodik valamelyik közeli dombról a kastélyra.

- Nős ember? vannak gyermekei? - kérdezte Clara.

- Kilenc! s a felesége hozzá még olyan asszony, aki se főzni, se varrni, se mosni nem tud.

- Nem adhatnál neki valami foglalkozást?

- Azok után, hogy csak fogta magát s elment?

- Elnézéssel lehetnél...

- Itt boldogan élt. Mégis rászánta magát, hogy másfelé megy, szabadulni akart, - persze, az én igám alól! Itt hagyta a szolgálatot, óvásom ellenére. Flitch, - igy is mondhatjuk, kivándorolt a feleségével meg a kilenc gyerekével s a hajó zátonyra jutott. Visszatér, de a helye már be van töltve; - csak hazajáró lélek lehet, a hazajáró lelkeket pedig utálom.

- Azért mégis akadhatna valami munka a számára.

- És a derék Vernon is épen igy fog járni, édesem! Ha megy, örökre megy. Tekintélyem életelve, hogy ehhez ragaszkodnom kell. A száraz levél is ép ily joggal vágyódhatna vissza a fára. Ha egyszer lehullt, örökre lehullt! "Sajnálom, de te akartad igy, kedves barátom!" - Lásd, Clara, bennem vannak bizonyos elemek...

- Rettenetesek!

- Hát csak fejtsd ki rábeszélő hatalmadat Vernonnál. Te körülbelül azt teheted ezzel a vén fickóval, amit akarsz. Miss Dale ma este egy-két heti itt tartózkodásra érkezik. Vezesd rá az öreget, hogy Laetitiára gondoljon. - És hogy visszatérjek az előbbire: - elemek vannak bennem, amelyeket ép oly kevéssé lehet vigyázatlanul kezelni, mint a puskaport. És különben is, nem értem, miért ne lehetne tiszteletben tartani őket, bizonyos tekintettel lenni reám és figyelemmel a következményekre. Akik nem igy cselekedtek, azok eddig még mindig megbánták.

- Másoknak nem beszéltél ezekről a benned rejlő elemekről, - jegyezte meg Clara.

- Bizonyára nem: csak egy menyasszonyom van, - hangzott a kedveskedő felelet.

- És szép dolog velem szemben, hogy épen a legrosszabb oldalaidat tárod föl előttem?

- Egész énemet, drágám!

Hizelkedőn oldalt hajló feje s meghitt mosolya oly érzelmes jelentőséggel ruházta föl ezt az "egész énem"-et, a leány végtelen szerelmében való hit oly boldogan sugárzott belőle, hogy Clara végre is megértette: ez a férfi elvárja a szerelmet, elvárja, hogy ugy imádják, amilyennek épen mutatkozik, tekintet nélkül tulajdonságai mérlegelésére; - aminthogy a szerelem igy is cselekszik, legalább a fiatal szerelem... Hiszen ő is igy szeretett talán, valamikor, mielőtt érzelmei meg nem dermedtek. És ez akkor történt, mikor a "picinyke agy" gondolkodni kezdett s lázadásra ingerelte az érzelmeket.

Sir Willoughby ugy érezte, hogy egyénisége teljes rakománnyal, nagy biztonsággal lebeg a szerelem dagadó vizein s az uszásnak ez a szabad érzése volt az, mely sajátmagáról oly fölénnyel beszéltetett vele.

Clara ezzel a belső fölkiáltással fordult el a büszke képtől: "Miért is nem igyekszik ragyogóbb szinekkel festeni előttem magát?" - és még egy kérdés: "Nem volna semmi fogalma a nagylelküségről és a lovagiasságról?"

A boldogtalan gentleman azonban vigan hitte, hogy őt nagyon szeretik, hogy fejét a Szerelem szivén pihenteti. Arról képzelődött, hogy minden rája vonatkozó apróság csak jobban fölcsigázza a leányi érdeklődést és asszonyi bámulatot, ujabb, heves kiváncsiságot gyujtva: még jobban megismerni őt, amire aztán készségesen igyekezett megfelelni, végtelenségig ismételve ugyanazokat a dolgokat. A nőkről való fölfogása a primitiv fehér és fekete alternativa volt: vannak jó és vannak rossz nők; - az övé mindenesetre jó. Önmagáról táplált nagyszerü véleménye megerősitette benne a hitet, hogy a Gondviselés, mint az igazságos és méltányos megoldások szerzője, szükségképen a legkitünőbb nőt biztositja számára, - különben mit kellene gondolnunk a Gondviselésről? És ez a nőstény, - hiszen igy alkotja meg az a gondos kéz, - természetesen összhangba simul vele, az ő férfiui egyéniségével, akár a kör rejtett középpontját, akár a kerület felé tartó sugárnyalábokat nézzük. Ha a középpontot ismerjük, akkor a kört is ismerjük és észre fogjuk venni, hogy a sugárnyalábok mind a kör jellemzését szolgálják, ugy hogy a kerületről rajtuk keresztül juthatunk a középponthoz. Ennélfogva Sir Willoughby olykor-olykor elinditotta Miss Middletont egyikén ezeknek a konvergens vonalaknak. Minket magunkat is a mélységbe ránt, de hiába, ha egyszer bálnába verte szigonyát az ember s hozzákötötte magát a kötélhez, alá kell sülyednie; - csoda lesz, ha megint fölszinre evickélünk.

Nők, akik kevert lények volnának, akikben az isteni elemek jóval alantasabbakkal elegyülnének, kivül estek Willoughby elképzelésén. Ép oly kevéssé tartotta lehetségesnek az agyagból gyúrt angyalokat, mint a porcellán-ördögöcskéket. Az ő számára mindvégig azok maradtak, akiknek legelőször teremtődtek; olyik eltört közülük, másikuk foltot kapott, de hellyel-közzel akadt egy-egy tökéletes példány, méltó a kiválasztott férfihoz. Ha a világ suttogni kezdett róluk, Willoughby azonnal rájuk vágta a finnyáskodó erkölcsi lenézés ajtaját: a legszivesebben tüzes bélyeget sütött volna a homlokukra. Önmagában el is végezte ezt a müveletet s végtelen érzékenysége és válogató izlése, mellyel a női ultrafinomságokat kereste, szigoru birává tette őt, épen az önzés farsangi korszakában, a szerelmek idején. Constantia... szabad-e beismernünk?... igen, Constantia nyiltan és bátran bánt el vele ebben az időben; mint olyan nőhöz illik, aki majd hősök anyja lesz, - emelt fővel, szinte félig elébe ment az udvarlásnak, tudatosan nem mimelve azokat a hölgyeket, akikből marionett-seregek mamácskái válnak s akik szégyenlősen, illendőség szerint sütik le a szemüket a férfi előtt. Az önzőfajta gentlemaneknek viszont az ilyen hölgyek hizelegnek inkább, mert ezek éreztetik velük "első"-voltukat. Constantia nem sértette meg különösebben Willoughbyt, de mivel hiányzott belőle a tisztaságnak az a szinházat játszó kidomboritása, amit hősünk megkivánt jegyesétől, Willoughby mély sérelmet érzett.

A szerelem ideje az önzés farsangi korszaka, amely próbakő elé állitja természetünket. Az igazi szerelemről beszélek, nem az álarcos érzésekről, a szerelmi téma különböző fuvolaszólamairól. A szenvedélyről szólok, a nagy lángról, melyben, mint egész földi sorsunkban, élet és halál lobog és amely kihuny, vagy megmarad. A próbakő Willoughbyt épen olyannak mutatta, mint az ezernyi többi civilizált himet, akiknek az a jó, ha jegyesük vademberek módjára kezeli őket. Azt várta a nőtől, hogy szüntelenül azon a régi, megvesztegető huron játsszék, mely már az ősemberi szatirt is táncra szeliditette, azt várta tőle, hogy ne bonyolódjék a szenvedély utvesztőibe s illendő figurába simuljon élete párjával, még mielőtt a szatiri kezek átfonnák s a fürge paták végkép magukkal ragadnák. Hogy a nő biztosithassa magának a férfi becsülését, akit magához akar láncolni, bizonyos dolgokat sohasem szabad tennie, szólnia, vagy gondolnia. Kolostori zárkózottságunak kell lennie. Nos, az asszonynép aztán, bármily különös vagy kinos ilyesmit hallani, jól megérzi, mit várnak tőle a férfiui lelkek; jól megérzi azt is, sőt olykor hálásan veszi, hogy nem is annyira a zöld és virgonc erdei monsieur megfékezéséről van szó, mint inkább annak a falánk esztétikai mohóságnak a kielégitéséről, mellyel a férfiak egyre a női érintetlenséget esdeklik körül, mindenféle ragozásban, közben saját "Én"-jük nyomoru nagybetüjét csattogtatva. Lehet, hogy a nők látják azt is, mennyire az érzékiségben gyökerezők ezek a dolgok s ráismernek az ősi Patásra a tulfinomult dédunokákban is. Lehet, de nem bizonyos. Talán nem látnak világosan: de ez aztán annál nagyobb kár, mert igy az emlitett mohóság lecsillapitásában sok szinlelést kell mutatniuk, s a maguk módján épen ugy vesztesek maradnak, mint ősanyáik. Még mindig kézzelfogható és anyagias csábok meglobogtatására szorulnak, hogy igy csalogassák s elégitsék ki ostromlóikat: ami oly megoldás, mely alatt szellemi részük elsorvad és hasztalan reménykedik. Az igazán erős női lelkek végül határtalan durvaságot fognak fölfedezni a határtalan tisztaság, a bimbószüziség követelésében. Előbb vagy utóbb belátják, hogy áldozatok, a rideg magányu Önző áldozatai, mert csak erőltették magukra a tudatlanság álarcát s ezt nevezték ártatlanságnak; az Önző gyönyörüségére vásári portékává alázták magukat s csakugyan kiszolgáltatták az árut, mivel megkivánta valaki: eltürték, hogy századokkal visszarángassák őket, a testi ártatlanság mellékes ráadásával történő csuf játékba, csakhogy az Önző féltékeny birtoksovárgása kielégüljön. Holott az lett volna a föladatuk, hogy lelküket föléje emeljék a bármily szép testi javaknak s a női erőt a csak cirádaértékü hófehérségnek. Hiszen nincs bennük épen olyan harcos vér, mint a férfiakban? - nem azért állnak-e a férfiak mellett, hogy hősöket szüljenek nekik, bábok helyett? Csakhogy persze a falánk Önző-him jobban szereti, ha inkább lelketlen, cifrára csiszolt, értékes, szüzi-fémedények gyanánt kapja őket, még frissen az alkotómüvész kezétől, hogy karjai közt cipelve sajátjaként dicsekedhessék velük, ihassék belőlük, ujra töltse és üritse őket, végre is elfeledve, hogy voltakép lopott portékát bitorol.

Hogy igy mellékösvényre kanyarodtunk, ez nem volt eltévelyedés Sir Willoughby Patterne és Clara Middleton történetétől. Willoughby, noha igen értelmes és nagyon érzékeny férfi volt, vakon állt szemben mindazzal, ami pedig elég láthatóan ment végbe a leányon, mivel Clara azt az árucikket is kitünően fejlesztette volt ki magából, amit Willoughby a női nemtől egyedül várt. Most bucsut kellett vennie a szép fiatal hölgytől, hogy a városba lovagoljon s épen azon igyekezett, hogy egy sürü kis babérligeten át vezesse vissza a leányt, kiélvezni kedves zavarát. Clara azonban ellenszegült; - igen, határozottan fordult a nyilt pázsitsétány felé. Willoughby összehasonlitást tett: Clara mennyire más, mint a szerelmes Constantia volt. Örült, hogy ily kellemesen csalódott. Clarában az Erkölcsösség istennőjét látta, aki a Tisztaság fölött őrködik s nem tulságosan merész állitás, ha azt mondjuk, hogy Willoughby szinte fülével hallotta, amint az Illendőségi Szabályok, a Tisztaság eme apai és anyai dédszülői, teli szájjal csámcsogták a leány dicséretét. Ha pedig azt kérdezné valaki, hogyan lehet egy érzékeny szerelmes ilyen nagyon elvakult, ezennel arra itélem, hogy az előző kikezdést mégegyszer rágja végig.

Miss Middleton még nem volt eléggé kioktatva neme helyzete felől s igy nem tudta, hogy most az asszonyi harcok legádázabb forgatagába keveredett. Személyi helyzete azonban mégis hamarosan tudást csöpögtetett belé, mintahogy a megkapott testi betegség is fölvilágosit bennünket, hányadán vagyunk s mi ellen kell védekeznünk. Férjhez mehetett ehhez az emberhez? Willoughbyval nyilván lehetett bánni. De leereszkedjék-e ennek a vele való bánásnak cselfogásaihoz, csak azért, hogy türhető életet biztositson magának? - ez borzasztó elposványosodást és elsekélyesedést jelentett! Ennek a kopár égboltnak és változatlanul lapos földnek viziója oly élénken lebegett a leány elé, hogy görcsösen zárta le szempilláit: kizárni ezt a látványt, mint valami kivüle eső rettenetet, amely rá akar törni. Közben majdnem belebotlott a kis Crossjaybe.

- Oh, megütöttelek? - kiáltott a fiu.

- Nem, nem! - tiltakozott Clara, - az én hibámból ütköztünk össze. Vezess el valamerre, akárhová, csak embert ne lássunk!

A fiu megfogta Clara kezét s a leány ujra gondolataiba merült. Szoritotta Crossjay ujjait s melegség töltötte el a gyermek iránt, amiért ott van mellette és hallgat. Igy vezeti ifjuságunk idején a vér az értelmet, még ha hűvös ártatlanságu is az a vér s ha csak alig is érezzük lüktetését, - ugy, hogy Clara igy szólt magához: "És ha hozzá megyek feleségül? mit érek vele?... Akkor eleget tettem a becsületnek? Férjhez menni hozzá, csakhogy megtartsam az adott szót... És aztán?..." Ellenállhatatlan levertség késztette mély sóhajra. Ugy irjuk le ezeket, ahogy gondolta; szaggatott pontozással gondolkodott, mint a lányok s némely asszonyok. Az Önző-him árnyéka lakik agyvelejük kamráiban s rémülettel tölti el őket.

- "Férjhez menni s aztán menekülni!" - ez volt a gondolat. Irgalmas szivvel olvassátok. Egy szegény, kétségbeesett leányról van szó, nem holmi őrültről.

- Te most biztosan holtfáradt vagy, - mondta Crossjay.

- Nem, dehogy is! Miből gondolod? - kérdezte Clara.

- Csak ugy gondolom.

- De miért?

- Olyan forró vagy!

- Honnan veszed ezt?

- És olyan kipirult!

- Inkább te, Crossjay!

- Nekem csak az arcom közepe piros és csak akkor hevülök ki egészen, mikor szaladok. Te pedig hozzá még magadban is beszélgetsz, mint a gyerekek, ha kidőlnek.

- Igy szoktak csinálni?

- Ilyeneket szoktak mondani: "Tovább is birtam volna", vagy: "Fölpattant a csattom", - ilyesmit dünnyögnek magukban, ha már nem győzik tovább a futást.

- És te ezt megfigyelted?

- Nézd, Miss Middleton, én nem kivánom, hogy te fiu légy, csak nagyon szeretnék egész életemen melletted lenni és gentlemanné válni. Én ma este Miss Dale-lel együtt ideköltözöm a kastélyba, hogy a felügyelete alatt maradjak, mert őhelyette az unokanővére megy hozzájuk, a papájára gondot viselni. Este majd ugy-e fogsz velem sakkozni?

- Este neked le kell feküdnöd, Crossjay.

- Nem kell, ha Sir Willoughbyt elcsiphetem. Ő szerinte én szakértő vagyok a madártojás-gyüjtésben. Értek a házinyul- és a baromfi-tenyésztéshez is. A tanyasi élet nem boldogság? De, aki tanyasi, az nem vehet ladyt feleségül. Egy lovassági tisztnek vannak a legszebb kilátásai.

- De te tengerésztiszt akarsz lenni!

- Nem tudom. Még nem biztos. Elhozom a két kis mezei egeremet s az ebédnél majd mutatványokat csinálok velük. Olyan drága kis pofák! A tengerésztisztek nem olyanok, mint Sir Willoughby.

- Nem, nem olyanok, - mondta Clara; - azok a hazájuknak szentelik az életüket.

- És belehalnak, - felelte Crossjay.

Clara szerette volna, ha most szemtől-szembe állhatna Willoughbyval: most tudott volna beszélni!

Megkérdezte a fiut, hol van Mr. Whitford. Crossjay titokzatosan mutatott a duplavirágu cseresznyefa irányába. A fa közelébe jutva, Clara megpillantotta Vernont, amint elnyujtózva fekszik. Azt hitte, hogy olvas, aztán látta, hogy alszik, a könyv lapjai közt felejtett ujjal. Miféle könyv lehet az? Clara kiváncsi lett cimére a könyvnek, amelyet Vernon ezek alatt az ágak alatt szokott olvasni s megmarkolva Crossjay kezét, oldalt erőltette a nyakát, mint aki fél, hogy beleszédül a szakadékba, amelybe leles, - igy akart egy pillantást vetni a cimlapra. De aztán, még mindig elbillent fejjel, arra forditotta az arcát, ahol a szűzi virágteher, fehérebben az ég nyári felhőinél, záporosan hajolt alá s oly sürü fürtökké zsufolódott, hogy szinárnyalatai támadtak, mint az alpesi csúcsok nyári napfényben szikrázó fehérségének. A fehér szin egyre mélyülő szféráin pihent el s lengett magasabbra Clara tekintete. Csoda megnyilatkozását érezte. A lombok szépségétől boldogan azonban szive tuláradt s a csoda helyére halandóbb és sulyosabb érzés költözött. Tünődés következett, korlátok közé testesitve a viziót s föld felé huzva a szárnyalást. Ezen tünődött: "Csak jó ember szerethet igy feküdni és aludni ezek alatt a lombok alatt!" Szivesebben maradt volna meg az első benyomás mellett: az isteni, korlátlan elcsodálkozás olyan volt, mintha angyallakta terekbe lebegett volna föl, mintha kitárt szárnyak fehér szivárványivei emelték volna tovább és mindig tovább, végeláthatatlan oszlopokban: de hiába gondolt vissza erre az érzésre, nem idézhette föl ujra, - annyi lett volna, mint visszafordulni a gyermekkorba. És a boldogságnak ez az érzése bizonyára hosszabb életü lett volna emlékezetében, ha ez a mostani nyomoruság, ez a szomoru esengés a boldogság után nem dulta volna föl emlékezete minden zugocskáját, kutatva, mi hát a boldogság titka? Igy tehát inkább az eltünődés vert gyökeret. "Csak jó ember lehet az, aki...!" És ez az eredmény hosszabb életünek igérkezett. Noha szegényesebb volt annál, aminek a helyére lépett s az alvó férfinak adott valami értéktöbbletet, mégis, Clara ragaszkodott hozzá, bár ő szenvedett veszteséget.

Lenézett Vernonra. A férfi álomittas szemekkel nézett vissza.

Clara sietve rántotta odább Crossjayt, azt sugva neki, hogy jobb lesz, ha nem költi föl Mr. Whitfordot. Aztán fölajánlotta a fiunak, hogy minapi játékuk forditottját játsszák el: most ő legyen a kutya, Crossjay pedig a nyúl. Crossjay hatalmasan nekilódult. Mikor visszalesett, azt látta, hogy Miss Middleton közönyösen lépeget utána, csipőre tett kézzel.

- Épen olyan, mint a többi lány! - mondta Crossjay, némi megvetéssel, mert azon a nézeten volt, hogy a lányok mindig el tudják valamivel rontani a játékot.



XII. FEJEZET.

Miss Middleton és Mr. Vernon Whitford.

Ha valaki, még félig ittasan a könnyü szendertől, föltekintve egy szépséges fejet pillant meg a ragyogó lombok keretében, könnyen fegyverszünetet tarthat a józanésszel s azt hiheti, hogy látomása van, mig csak szemei kormányzását megint az értelem nem veszi át. Vernon is igy járt, mig a tökéletes vizió nyugtalanitó módon át nem olvadt a valóságba. Olyan volt, mint valami Meluzina-ölelés, melybe odavész az agy, ha beléfeledkezünk. Csak egy kicsit engedjük át magunkat s már a legapróbb ábrándrészlet is az élet hevességével hatalmasodik ránk. Vernon talpra ugrott, köszörülte a torkát, szigorura erőltette a szemöldökei és a szája vonalát, aztán kemény, hosszu lépésekkel kezdte döngetni az álomadó földet, hogy vére ismét elevenen pezsegjen ott, ahol az agy fészkel. Miss Middleton és a kis Crossjay még alig voltak egy kiáltásnyira, - a leány arcát látta tehát, és mégis, a viziós érzés, noha az értelem fölvillanásai el-elhessegették, ujra meg ujra, makacsul kopogtatott a visszabocsáttatásért. Oly férfi számára, aki annyira alázatos a női nemmel szemben, alig jelenthetett sokat, hogy egy ifju hölgy meglehetősen mélyen lehajlik föléje, meglesni alvásközben; - legfeljebb a karcsu alak félig kémlelő, félig figyelő tartása élénken idézi föl benne ujra azt a multkori hasonlatot a hegyi Echóról. Ha egy férfi vagy nő kint alszik a szabadban, méltán ébreszthet lábujjhegyre ágaskodó kiváncsiságot. Egyik-másik férfiról tudjuk, hogy ily helyzetben kegyetlenül összecsókolják őket, s ébredésük után nem tudnak mihez fogni, valami ködös elragadtatás incseleg velük: szegény fiuk nem tudják, mi is történt voltaképen, de attól kezdve tévetegen bolyonganak a világban. Egy látomás azonban nem forgatja ki őket ennyire, az a miénk marad, félre tehetjük, meg visszatérhetünk hozzá, gazdagnak vagy szegénynek érezhetjük vele magunkat, tetszés szerint s nem kell semmiféle törvény előtt azzal a váddal megjelennünk, hogy valami titkos kincset rejtegetünk. Mellesleg, ez boldog lehetőségek arany kulcsa is: uj világok remegnek elénk az általa kitáruló hajnalban. Épen mivel kivül áll minden realitáson, kigyujtja, gazdagabbá teszi, vagy letompitja a reális dolgokat, - és ha az ember az egyszerü kézzelfoghatóságok helyett ezt kivánja, idegei szomoru állapotáról tesz lesujtó bizonyságot.

Igy bocsájtott függönyt Vernon a maga rövid fantáziadrámájára. Jól ismerte énje fantasztikus elemeit s legyürte őket. De melyik valamirevaló férfiból hiányzanak ezek az elemek? Vernonban kevés hiuság lakozott, amely gyötörhette volna, s szenvedélyesség sem háborgott benne, harca tehát nem volt gigászi. És külön jegyezzük meg még azt is, hogy erős léptü gyalogló volt, ami legkitünőbb orvosság, ha az ember szét akarja szórni a lelki mocsárgőzöket. Vernon próbálta már ezt s jól tudta, hogy az őrültséget legjobb agyonsétálni.

A park végén a kis Crossjay érte utól, s némileg tulozva a kifulladt lelkendezést, ezt kiáltotta: "Mr. Whitford, nézze csak, ott van Miss Middleton és elővette a zsebkendőjét!"

- No, és miért, fiacskám? - kérdezte Vernon.

- Igazán nem tudom. Egyszerre csak odavolt! És lássa, ilyenek a lányok! - most ugy jön, mintha semmisem történt volna, pedig én láttam, hogy fájlalta az oldalát.

Clara tagadólag rázta a fejét. "Egyáltalán nem érzem rosszul magam", - mondta, mikor közelebb ért hozzájuk. - "Kitaláltam, hogy Crossjay Önhöz akar nyargalni, ez a haszontalan, nagyokat mondó fickó! Én fáradt voltam, hát egy kis pihenőt tartottam."

Crossjay a leány szempilláit kémlelte. Vernon félrenézett, ugy kérdezte: "Egy kis sétára is fáradt?"

- Most már nem.

- Gyors tempóban menjünk?

- Ahogy Ön akarja!

Vernon ugy lenditette neki a lábszárait, hogy Crossjaynak duplázva kellett szaporázni a lépteit, Clara azonban a maga rövid, gyors, egyenletes járásával könnyedén suhant a férfi mellett, egyvonalban annak a vállával s Vernon keservesen gondolt rá, hogy a világ összes leányai közül épen ennek az egynek kell előkelő ladysorba rendeltetnie.

- Nem fog kifárasztani, - felelt Clara a Vernon tekintetére.

- Maga a kis marsoló piemonti bersaglieréket juttatja eszembe.

- Láttam őket, mikor Milanoból Comoba vonultak föl.

- Jó sok földet be tudnak járni egy nap alatt, ha a talaj sima. A hegymászáshoz azonban másfajta járásra van szükség.

- No, nem is tánclépésben mennék föl.

- A hegyek, mig másszuk őket, ugyancsak lefokozzák a róluk alkotott romantikus fogalmakat.

- Vagyis ugy gondolja, hogy lefokozzák a fellengző álmodozást? Én tudom, hogy kell kifogni rajtuk. Tudok lassan is lépegetni. Mindent, csak magasra juthassak!

- Akkor tudja a jó turista titkát: lépegetve menni és mégis frissen megőrizni a lelkesedést.

- Igenis, ha megfelelő célja van az embernek!

- Az mindig van!

- A foglyoknak is?

- Inkább, mint nekünk, többieknek!

Oh, a tudatlan tudákos! Mit tud ez a nyomorultan férjhez erőszakolt asszonyokról? Miféle céljuk lehet ezeknek a legsiralmasabb foglyoknak? Borzalom vet fátyolt erre a célra s redőin szégyen süt át, ha szólni akarnak a legrejtettebb borzalomról.

- Térjünk vissza a hegyekre, ha megengedi, Mr. Whitford, - kezdte ujra Clara, lehangoltságot érezve a férfival szemben. - A foglyok a halálra várnak, és ez csak nem cél?

- Miért ne várhatnának a foglyok szabadulásra?

- A zsarnokoktól nincs szabadulás.

- Ha ön zsarnokokra gondol, talán igaza lehet. De hátha a zsarnok meghal?

- Akkor kinyitják a börtön kapuit s egy csontváz lép ki mögülük. De miért beszéljünk csontvázakról? Ha csak ki is ejtjük ezt a szót: "hegy", - ez már maga az élet, és inkább az, mint bármely más dolog.

- Biztositom Önt, - felelte Vernon, annak a férfiunak a buzgóságával, aki valami igazán nevezetes igazságot akar közölni egy fiatal hölggyel, - én nem először gondolok arra, hogy Ön mennyire otthon érezné magát az Alpesekben. Olyan jól gyalogolna és mászna, mint amilyen jól táncol!

A leánynak jól esett, hogy Clara Middletonról igy beszélnek és hogy többször gondoltak rá. Barátságosan nézett a férfira s mivel látta, hogy Vernon mennyire lelkesedik, igy szólt: "Ha ilyen bátoritó módon beszél, szinte azt képzelem, hogy máris hegyoldalra indulunk."

- Bárcsak indulnánk, - hangzott a felelet.

- Hát el is képzelhetjük, ha erősen rágondolunk, nem?

- Kezdjük el a mászást!

- Oh! - pihegett föl halkan a leány.

- És miféle hegyre indulunk? - kérdezte Vernon igazi, komoly hangon.

Miss Middleton először egy afféle hölgyeknek való hegyet inditványozott, kezdetnek. "Akkor aztán, ha elég jó véleménye lesz rólam, - ha nem botlok meg kétszernél többször s nem kérdem többször, mint legföljebb tizszer, hogy messze vagyunk-e még a csucstól, akkor kitüntethet egy igazi hegyóriásra való fölkalauzolással is!"

Svájc és Stájerország valamelyik kisebb magaslatát választották tehát, majd Dél-Tirolba ereszkedtek le, mivel a fiatal lady ezt a tájat részesitette előnyben buzgó turistagyakorlatai számára, lévén az olasz helyi szinezet kedvelője; - ezt a megokolást Mr. Whitford nekilendült élénk képzelőereje pompásnak találta: "Bár," - szakitotta félbe hirtelen a leányt, - "Ön nem is annyira olasz, mint inkább francia tipus!"

Clara megjegyezte, hogy talán mégis inkább angol.

- Persze, hogy angol is... persze... - Vernon késlekedő igenléssel csökkentette a helybenhagyó választ.

Clara csodálkozva kérdezte ennek a szemmellátható habozásnak az okát.

- No igen, magának például franciás lábai vannak, franciás ötletei, franciás nyugtalansága és, - Vernon alább lankasztotta a hangját, - és bája.

- És épenugy szeretem a bókokat...

- Lehet. Tudtommal én nem mondtam bókokat.

- És épenugy hajlamos vagyok a lázadásra.

- A tekintélyekkel legalább is szeret szembeszállni.

- Borzasztó jellem, - nem?

- Mindenesetre: jellem!

- Alkalmas egy alpesi turapajtásságra?

- A legkitünőbb minden lehető pajtásságra.

- Nem szalondisznek való szobor: ez a legtöbb, amit dicséretére lehet mondani! - sóhajtott egy drámai nagyot Clara.

Ha Vernon engedi, továbbra is folytatta volna ezt a témát, azzal az örömmel, melyet a válságain fölőrlődő szegény lélek érez, ha kivülről szemlélheti magát. De a társalgás ellankadt. Hallgattak s Clara azután már nem tudta ujra kezdeni. Vernon nyilván ismét közömbösségbe sülyedt iránta, miután előbb szétboncolta és kedvére idegennek bélyegezte. Ezzel vége is szakadt Clara ünnepi kedvének. Egyidőre megfeledkezhetett Sir Willoughbyról, de most ujra eszébe kellett jutnia. Megszólalt: "Ismerte ön Miss Durhamot, Mr. Whitford?"

Vernon röviden felelt: "Ismertem."

- Milyen volt? - arcára pirosan ült ki a kiváncsiság, hogy aztán gyorsan szégyenkezzék vissza.

- Nagyon csinos, - mondta Vernon.

- Angol szépség?

- Igen, a stilusos angol elegáncia megszemélyesitője.

- Bátor nő volt?

- Igen, azt hiszem, volt benne bátorság.

- Nagyon helytelenül cselekedett.

- Nem gondolnám. Egyszerüen talált egy másik férfit, aki inkább illett hozzá; szerencsére még nem volt későn. Mindannyian ki vagyunk szolgáltatva...

- Az ő tette nem lett volna megbocsáthatatlan?

- Senki tettéről sem mondanám ezt szivesen.

- De Ön is azt hiszi, hogy azért helytelen cselekedet volt?

- Igen, amennyiben tévedést követett el, amit helyre kellett igazitania. Ha nem tette volna, a tévedés csak még nagyobbá mérgesedett volna.

- De a mód, ahogyan véghezvitte...

- Az persze rossz volt, - már amennyire mi hozzászólhatunk. A világnak nem sok joga lehet az itélkezésre. Egyszer-egyszer előfordul, hogy az ember rosszul indul neki a dolgának. Legjobb ügyet se vetni az ilyesmire, azt hiszem.

- És minek vagyunk mindnyájan kiszolgáltatva?

- Érzelmeink áradásának, természetünknek... Én vagyok az utolsó, aki erről előadást tarthat: számomra, a fiatal hölgyek megannyi talány számba mennek. Én ugy képzelem, hogy nekik ösztönszerü megérzéseik lehetnek arranézve, milyen férj illik hozzájuk és viszont; - s ha bizonyos fokig bátrak is, akkor végeredményben a saját fejük szerint cselekszenek.

- De nem kell-e meggondolniuk, hogy esetleg mily sérelmeket követnek el? - kérdezte Miss Middleton.

- Mindenesetre, hadd gondolkodjanak; ezzel senkin sem esik sérelem.

- De ha adott szót kell megszegni!

- Ha meg tudják tartani egész életükön, akkor rendben van.

- És aztán a kegyetlen és kinos jelenetek...

- Erre nézve én igy gondolkodom: ha egy fiatal hölgy azzal jönne hozzám, hogy föl akarja bontani a jegyességünket, - persze, sohase kerültem még ilyen helyzetbe, de tegyük föl: - én nem tartanám ezt olyan kegyetlen dolognak.

- De akkor valami nagy veszteségnek sem tartaná.

- Én már csak azért sem gondolkozhatom másként, mert szerintem egy fiatal lány részéről lehetetlenség ily elhatározásra jutni anélkül, hogy már előbb is ne vétesse észre a dolgot az ő... azzal a férfival, akinek lekötötte magát. Nem tartom helyesnek, hogy egy leányt egy-két hétnél hosszabb időre kötnek le, hiszen ennyi idő is teljesen elég az előkészületekre és a kihirdetésre.

- De ha az illető férfi folyvást csak önmagára gondol, valószinüleg nem lehet vele előre megsejtetni semmit, - vetette közbe Clara...

Vernon nem felelt, a leány gyorsan folytatta:

- Hiába, az ilyesmi mindig csak kegyetlenség. A világ annak fogja látni. És az állhatatlanság bizonyitékának.

- Abban az esetben, ha az illetők előzőleg, mielőtt jegyességre léptek volna, már jól ismerték egymást.

- Ön talán tulságosan is elnéző, nem? - kérdezte a leány.

Amire Vernon derüs nyiltszivüséggel válaszolta:

- Bizonyos esetekben helyesebb az eredményekből itélni; a szigoruságot csak hagyjuk a történetirókra, akik hivatásos moralisták s a természetadta mentségeket eleve kiküszöbölik a mérleg serpenyőiből. A szóbanforgó hölgyet talán érhette gáncs, de viszont egy sziv sem tört bele a dologba, s most négy boldog ember áll előttünk két boldogtalan helyett.

Vernon arckifejezésének kihivó vidámsága szinte tessékelte Clarát, hogy ő is helyeselje ezt az eredményekhez igazodó itéletet. A leány bólintva mondta: "Négy boldog ember", de ugy, mint akit sziven nyomtak.

Ettől a perctől kezdve mindaddig, mig Crossjay az egyik fáról a zölden léniázott kerti utra nem zuhant, ahol is félig kábultan tápászkodott talpra, lefittyent szájjal és olyan arccal, mint egy nyuzott angolna kiforditott bőre, - Clara ugy járt, hogy a társas séta öröme felől akár a pusztaságban is érezhette volna magát, magányos bolyongónak.

A szerencsétlen flótást maguk közé fogva támogatták haza, különös módon fonódva egybe a fiu iránt érzett gondoskodásukban, mikor is Clara ellágyuló érzéseinek alapos tüzpróbát kellett elviselniük, melyet azonban édes jótermészete vitézül állt ki, mintha mi sem történnék. Kézt-kézbe füzve mentek a kis pajtással, mint holmi orvos és hivatásos ápolónő.



XIII. FEJEZET.

Első erőfeszités a szabadságért.

Crossjay balesete csak ujabb bizonyiték volt arra nézve, - mint Vernon Miss Dale előtt kifejtette, - hogy a fiu valóságos félmajom.

- Megint valami uj história? - kiáltotta Laetitia, aki épen akkor érkezett a kastélyba, mikor Crossjayt hazavezették.

- Csak a régiek folytatása, - felelte Vernon. - Nem tud ugy fogózkodni, ahogy kellene. Végső esetben nyilván az ősi majomfarokhoz folyamodik, ami régesrég eltünt. Ember vagy te, Crossjay?

- Meghiszem azt! - felelte a fiu, egy agg férfiu hangján, s mosolyfélét kinlódott az arcára, amitől a hölgyeket részvét boritotta el.

Miss Dale kaparintotta magához. "Ön az ellenkező irányban esik végletbe", - szólt oda Vernonhoz.

- Egy kis edző szigor talán mégis többet ér, mint a kényeztetés, - jegyezte meg Miss Middleton.

Nem kapott választ s Clara azt gondolta magában: "Ennek a leánynak minden tetszik, amit Willoughby csinál."

Ez a benyomása ismét megujult, mikor Sir Willoughby este ott ült Miss Dale mellett. S az is igaz, hogy sohasem látta vőlegényét festőibben ragyogónak, mint Miss Dale-lel való együttesében. Kettőjük szikrázó ötletei, tréfáik, kacagásuk, Laetitia szép szemei, Willoughby finom gesztusai ugy vonták magukra a figyelmet, mint két vivó mérkőzése, akik rátartin forgatják vitőrjüket, hogy kitünjék kölcsönös ügyességük. És Willoughbynak az volt a szándéka, hogy Clara megbámulja ezt az ügyességet. Willoughby nem volt ostoba ember s miközben élvezte a párviadalt, - és annál is inkább élvezte, mert abban neki oly kitünő szerep jutott, - arra is törekedett, hogy a harc szemlélője lássa meg róla, milyen férfi ő, mikor nem közönséges szellemi képességü hölggyel kerül össze. Igy ment ez aztán napról-napra, három napon keresztül.

Egyizben ugy rémlett Clarának, hogy némi szülemlő féltékenység kellemes érzésén kapja magát, de aztán nem talált rá sem a szivében, sem az agyában, csak a jámbor kivánságok ama könyvében, melyet a fiatalság oly jól ismer s amelybe gyakran irunk be olyasmiket, amikhez a másik két vulkáni naplónak semmi köze sincs. A féltékenység vigasz lett volna számára, egy áldott ördög segitsége. Tanulmányozta a féltékenység összetételét, ámitani magát, hogy benne is van valami annak a lényegéből, - s közben ugy nevetett rajta, mint valami silány szinházi produkción, ahol nemannyira maga az előadás, mint inkább a szinpadi gépezet tökéletlensége adja a mulatság nyomoruságos forrását.

Vernon alaposan rosszkedvüvé tette. A négyes szám üldözte. Négy boldog ember két boldogtalan helyett! Vernon mondta ezt s őt is beleértette a négy közé; - és ennek igy is kell lenni, - töprengett Clara - és neki oly boldognak kell lenni, amilyennek lenni csak tud, hiszen Vernon nemcsak hogy képtelen átlátni az ő helyzetét, de el sem tud képzelni számára egyéb körülményeket. És, - gondolta még, - ha igazságosak akarunk lenni, akár Vernon, akár más, miért is képzelnék el másképen ezt a dolgot?

Ez a rettenetes izoláltság egy titokba, közepette a mitsem gyanitó, szeretetreméltó világnak, elrémitette Clarát. El kell dobnia ezt a titkot, alkalmazkodnia kell, lázadozás és kritika nélkül, meghódolni! - türelmetlenné nőtt benne ez a vágy: s a feladat nem is látszott oly nehéznek Miss Dale megérkezése óta. A Willoughby-féle gyöngédkedések ritkábbak, inkább formálisak lettek; - s ez a zavartalanabb s szégyenkezéstelenebb testi élet, valamint az, amit Clara ugy fogalmazott, hogy senki sem törődik különösebben vele, szinte észrevétlenül terelte a megkivánt magatartásba; lassacskán már utánozta is a Miss Dale fesztelen beszédmodorát. Az igazat megvallva, némi kis mértékben melegebben is kezdett érezni Willoughby iránt, mióta együtt látta őt Miss Dale-lel. A szabadságot elvégre magas börtönfal zárta el s az a kétségbeesett vállalkozás, hogy az egyik oldalon fölkuszva, a másikon megint csak alázuhanjon, meghaladta az ő gyámoltalan erejét; következésképen tehát az olyan szánalmas isten teremtménye, mint ő, akivel senki sem törődik, legjobban teszi, ha abbahagyja az álmodozást s elfojtja az álmok beteljesülésének a vágyát: inkább megadja magát a sorsnak, - s igyekszik lehetőleg türhetővé tenni.

Sir Willoughbynak hizelgett a Clara viselkedése s nagyon meg volt elégedve. A leány ujra jelentkező melegsége bizonyságot tett arról, mily kitünően ért a nőkhöz s ha Clara lankadozott is, Willoughby ezt is szerette. A leány merev tekintete ujabban már nagyon is nyugtalanitotta s most jólesett neki, hogy menyasszonyát gyöngének látja oly téren, amely az ő erőssége. Clara igyekezete és sikertelensége egyaránt jó omen-ül szolgált.

Clara azonban nem tudta folytatni az igyekvést. Willoughby nagyon is sulyosan nehezedett rá, semhogy ez az érzés-mimikri vérébe mehessen át s természetes helyet foglaljon el ösztönszerü megindulásai közt. A leánynak az a gondolata támadt, hogy hátha Willoughby, - ez elvégre lehetséges, - föl fogja fedezni, épen a nyilvánvaló ellentét hatása alatt, mennyire inkább Miss Dale az az élettárs, akit keres. Ha látja az ellentétet vele, az igénytelen kis teremtéssel szemben, talán értékelni fogja Miss Dale nagyobb tökéletességében s iránta mutatott hódolatában a jobban hozzáillő lényt. S igy önként rávezetődik arra, hogy őt, Clarát, szépen elbocsássa. Sötét kis rés volt, de Clara merőn szegezte rá elképzelését, mig fény nem derengett körülötte. S mintegy előjátékául a történendőknek, egyszerre oly mély alázatosság állapotába vetette magát, hogy az a vád, mintha ezt az egész dolgot csak szinlelné, legalább is kockázatos lett volna vele szemben, noha teljes őszinteségről sem igen lehetett szó. Az ifjui kedélyállapotok hasonlitanak a folyékony fénnyel megcsillanó homokszigetekhez, melyekben a nemes fémek még nem hültek szilárd földdé. Laetitia iránt érzett részvéte kevésbé volt erőltetett, de voltaképen majdnem ilyen fokig komoly volt önlebecsülése is, mert az utóbbi időkben egyáltalán nem csillogtatta képességeit, sőt még a társalgás legegyszerübb kivánalmainak is rosszul felelt meg. Nem volt bátor, sem szellemes, sem mozgékony, minden kihalt belőle, csak az elégedetlenség nem, amely mint valami maró sav égette s oly messzire ment az őszinteségben, hogy már valami furcsa érzelmi eltolódás következtében sajnálkozással kezdett gondolni arra a férfira, aki őhozzá van lekötve. Ha ez a Willoughbyval szemben érzett szánalom nagyon is megfelelt Clara titkos céljának, mégsem szabad holmi megfontolt ravaszság művének tekintenünk; az ő vágyait természete diktálta, hangulatait pedig a lelke mélye; meg volt benne az a képesség, hogy azonnal céljaihoz tudott igazitani bármit, ami egyetlen odavetett pillantásra hasznosnak igérkezett számára. Igy esik meg aztán az, hogy az ifjui lelkek, ha zavarba kerülnek, noha világért sem emelkednek föl a tudósin kimüvelt képmutatók szinvonalára, mégis bátran leckéket adhatnának eme jeles osztálynak a hipokrizisből.

- Miért ne lehetne Willoughby boldog? - kérdezte magától, s ezt a megfontolást egy második gondolat lenditette még tovább: "És akkor én is szabaddá lennék!" Azonban ez a gondolat mégis csak másodiknak következett.

Willoughby boldogságának meleg kivánságát a férfi érdekében táplálta, de közben vágya tovalendült, tul a baráti beszélgetések és levelezések körén, egy szük kis tiroli völgybe, melyen apró folyócska rohan át, láthatatlanul hozzácsavarodó segélycsapatok megszaggatta parttal, topáz szinekkel a kavicsokon, széditő smaragdu örvénykékkel. És ott ült a Szabadság, miután egy rettenetes ugrással átvetette magát a börtönfalon, ott ült, békén nézegetve a vizet s a hegyoldalban ereszkedő fenyőárnyak közt alásávozó napot. Clara vágya, mellyel Willoughby boldogságát fonta körül, - mihelyt saját szabadságának elképzelésébe igy belémerült, - oly tisztasággal kezdett buzogni, hogy egyszeriben végtelen könnyünek látszott számára, beszélni a dologról Willoughbyval.

Alkalom épen Sir Willoughby révén kinálkozott. Reggeli után Miss Dale rendszerint hazasétált a parkon át édesatyja látogatására, mikor is Sir Willoughby és Miss Middleton hozzászegődtek s a tóig kisérték, a különféle épen frissen zöldelő nyir-, nyár-, éger- és bükkfák szépségéről beszélgetve. Miss Dale a nyárfát szerette, Miss Middleton a bükköt, Sir Willoughby a nyirfákat, s mindegyikük válogatott szavakkal dicsérte a maga kedvencét. Különösen Miss Dale volt ékesen szóló, ugyannyira, hogy miután elváltak tőle, Willoughby mégegyszer idézte egyik megjegyzését, mondván: "Azt hiszem, hogy ha holnap reggelre az egész park eltünnék a föld szinéről, Laetitia Dale ujra tudná ültettetni az egészet s azokat a tó északi partján álló nyárfákat számra és elhelyezkedésre nézve ugyanugy varázsolná vissza, ahogy most látjuk őket. Kezeskedem róla, hogy ha majd távol lesz is, korrekt leirást fog adni mindenről."

- Miért kellene neki eltávozni? - kérdezte Clara, s a szive dobogott.

- Persze, miért? - felelte Willoughby. - Igazad van, nincs ennek semmi értelme! Az élet művészete, még pedig a vidéki életé persze, mert a városban nincs élet, csak összevissza kavart atómok forgószele, az élet művészete szerintem abban áll, hogy az ember rokonszenves barátokat gyüjt össze a szomszédságában. Már pedig megemlitésreméltó tény, hogy mindannyiszor, ha már-már unni kezdtem ezt a tájékot, Laetitia Dale egy pár rövid szava jobban föl tudott frissiteni, mint egy-két hónapi kirándulás a kontinensre. Ő valóságos forrása a lelkesedésnek. És bizony nagy előny, ha az embernek ily kulturált lény áll a rendelkezésére, akivel bármely beszédtárgyról elcseveghet a nap alatt. Ismétlem, semmi szükségét sem érezni a városi életnek, ha egy hajitásnyira hasonló barátok élnek, mint Laetitia Dale. Anyám is rendkivül sokra tartotta.

- Nos, Willoughby, akkor hát nem kell föltétlenül elmennie!

- Remélem is, hogy nem s nagyon örvendek, drágám, hogy igy pártját fogod. Csakhogy az édesapja egészsége nagyon rossz lábon áll s ő nagyon is fiatal ahhoz, hogy lányfővel egyedül élhessen egy vidéki villácskában.

- Hát mi van a terveddel?

- Vernon koma bolond fickó.

- Elutasitotta a házassági kombinációt?

- Egy szót se váltottunk róla! Biztosan csak fölsülnék, ha ajánlani merném, tudom!

- Te talán nem is tudod, mennyire árnyékba boritod szegényt, mikor Laetitiával beszélsz.

- Sohase fogja megtanulni, hogy kell szóba állani a nőkkel.

- De vajjon az olyan urak, akik látják, hogy tulragyogják őket, nem azért vesztik-e el a bátorságukat?

- Nem ez a baj, drágám; Vernon nem ért a nők nyelvén!

- Ezt csak megbecsülöm benne.

- Ragyogásról beszélsz? Én csak egyvalakit ismerek, aki ragyog, ő hint fényt utamra és reám!

Meghajlással s gyöngéd szoritással jelezte, hogy kit tart annak az egyvalakinek.

- Nemcsak hogy nem ért a nők nyelvén, amit én egy-egy férfi különös tehetségének tartok, - folytatta Sir Willoughby, - de meglévő előnyös tulajdonságait sem tudja érvényesiteni. Már négy napja van itt Miss Dale körül a kastélyban s még mindig ugyanugy állnak egymással szemben, mint az elején. Hogy miért? Megmondom. Mert nincs benne melegség. A jó öreg Vernon tudós, - afféle száraz hal. Minden oka meglehet arra, hogy féljen a házasságtól: de mégis, azonfelül is, száraz hal az öreg.

- És abba már beletörődtél, hogy itt fog hagyni?

- Vak lárma! Valami szokatlan dologra merészkedni, - az ilyesmi teljesen kivül esik a jó öreg Vernonon.

- De ha Mr. Ox... akarom mondani: Whitford... Nézd csak, milyen szépek ott a hattyuid, ahogy fölfelé usznak a tavon, duzzogóra huzott nyakkal!... Igen, azt akartam kérdezni tőled, hogy ugy-e, az olyan urak, akik valaki más büvkörében látják az imádottjukat, nyilván könnyen elvesztik a bátorságukat?

Sir Willoughbyt egyszerre mintha villámfény világositotta volna föl. Noha a "féltékenység" szót nem hallotta, mégis világossá vált előtte, hová céloz a leány. Befelé mosolyogva felelt s szavaiban nem volt talány a Clara számára: "Bizonyára, fiatal hölgyek is járnak igy... egy kicsit?... vagy nagyon is? De hisz ez egy régi barátság! Olyasmi, mint ahogy egy régi keztyü illik rá az ember kezére. Kéznek és keztyünek csak találkozniuk kell! Ahol természetes összhang van, minek zavart csinálni? És a zavar azonnal beáll, mihelyt az ember gátolni próbálja a harmónia kizengését. Drága kis lányom, milyen gyerek vagy!"

Willoughby ezekkel a parabolikus és dicséretes homályosságu szavakkal, melyekért Clara lelke mélyén igazi hálát érzett, csakugyan rátapintott arra a pontra, amit ő maga nem nevezett meg, amiről nem is akart hallani, de amelyről mégis szerette volna, hogy Willoughby rátérjen valahogy. Willoughby elnyomott belső ujjongása tetőpontra hágott, mikor Clara igy kiáltott föl:

- Fiatal hölgyek is járhatnak igy! Igen, de én nem! én nem! Bebizonyithatom neked. Nem erről van szó. Hidd el, Willoughby! Én nem tudom, milyen az az érzés, vagy bármi hozzá hasonló! Nem értem, hogy lehet bárkinek is az életére igényt támasztani, - ilyen igényt nem ismerek el, sem azt, hogy folytatni lehetne az olyan lekötöttséget, mely nem teljes, nem teljes vonzalmon alapul. Hogyan érezhetnék hát én olyasmit? Ez, hogy ugy mondjam, ahogy te mondtad Mr. Ox... azaz... Whitfordról, kivül esik rajtam!

Sir Willoughby elkapta az "Ox-Whitford" szót.

Örvendező büszkesége kacagásba robbant, mondván, hogy ez a név (angolul ox = ökör) jó arcképet ad a "társaságbeli" Vernonról. Véleménye szerint ugyanis Clara nagyon magasra értékelte Vernont, amint ez tapasztalatlan ifju hölgyekkel akárhányszor megesik, ha vőlegénye barátairól van szó. Ez azonban pazarlás, elpocsékolása valami olyannak, ami csak a vőlegényt illeti meg, hasonlatos ahhoz, magasabb értelemben persze, mintha utszéli bálványok előtt borulna le valaki azzal az áhitattal, melyet érintetlenül kell a szentélybe vinni. Gunyra van tehát szükség, hogy a nő észretérjen.

A másik témáról, Clara féltékenységéről, nem kivánt többet hallani. A leány ennyitől is felszisszent, sziven van találva benne a nő, - és ez elég. Clara mégegyszer rá próbálta forditani a szót erre a tárgyra, de a férfi könnyedén háritotta el. Clara bele tudott volna harapni a nyelvébe azért a megismétlődő ostoba elszólásért a Whitford nevével, s mivel szivében ártatlan volt, egyre azon töprengett, hogyan is keveredhetett ilyen hibába.

- Ti mindaketten tudjátok ezeknek a vadvirágoknak a botanikai elnevezését, - kezdte.

- Kik? - kérdezte Willoughby.

- Te és Miss Dale.

Sir Willoughby vállat vont. Mulattatta a dolog.

- Nincs még egy nő a földön, aki egy nyitott fogatban olyan szépen fog ülni, mint az én Clarám!

- Hol lesz az? - kérdezte Clara.

- Londonban, ahol évenként két hónapot fogunk tölteni. Van ott egy nyitott kocsim s előre meg merem jósolni, hogy az lesz Londonban a legszenzációsabb fogat. Már is látom, hogyan fog belesápadni a derék Horace De Craye!

Clara sóhajtott. Nem tudta kicsalni Willoughbyból a "féltékenység" szót, vagy legalább egy célzást, amihez hozzáfüzhette volna a mondanivalóit.

Érezte azonban, hogy itt a perc, elő kell állania azzal a szóval. Már-már megint elejtette s belepirult, mig kimondta.

- Féltékenységre gondolsz, Willoughby? Londonban divat a féltékenység? De Craye például féltékenyen nézne a te szép kocsidra? Mily különös! Ezt az érzést egyáltalán nem tudom megérteni.

Sir Willoughby a maga "Természetesen nem!"-ét oly mozdulattal gesztikulálta el, amely azt mutatta, hogy épen az ellenkezőről van meggyőződve.

- Igazán nem, Willoughby, igazán nem!

- Bizonyára nem...

Clara most már csapdában érezte Willoughbyt, aki viszont ugy képzelte, hogy most analizálja legpontosabban a menyasszonya női voltát.

- Bebizonyitsam neked, Willoughby? - Én annyira képtelen vagyok a féltékenységre, hogy - hallgasd csak! - ha például egyszer csak azt mondanád nekem, ami elvégre lehetséges is, hogy Miss Dale-t sokkal magadhoz illőbbnek találod, mint engem, - mert én igazán félek is, hogy nem illek hozzád, - hát egész nyiltan megmondhatnád... talán egyáltalán nem illünk össze... én szivesen... kérlek, hidd el ezt nekem... hinned kell... én szivesen és azonnal visszaadnám a szabadságodat; - igazán, és kötelességemnek tartanám ugy beszélni rólad mások előtt, amint gondolkodom... Willoughby, senki a nagy társaságban, vagy meghitt körben nem dicsérne ugy, mint én, mert számomra a legbecsületesebb, legigazabb, leglovagibb gentleman maradnál. És fogadom, hogy még ő, még Miss Dale sem csodálna nálam jobban; nem csodálhatna jobban; még Miss Dale sem!

Ebbe az első, elszánt ugrásba a szabadság felé egészen elfulladt Clara lélekzete. Annyi mondanivalója volt, hogy idegszálai és agysejtjei bomlott cimbalomként remegtek össze s kábultan, aléltan kereste a tiszta hangot, határozatlanul latolgatva, melyik hatna legbiztosabban a sok fontos, tóduló szó közül.

Willoughby előtt világos volt, hogy ez a tökéletes női féltékenység.

De talán tovább is ragadtatta Clarát, mint amennyire szándékában állt.

- Gyerünk, drágám, hagyjuk ezeket a... - simogató kézzel és hanggal csititgatta a leányt, miközben a megfelelő kifejezést kereste, - hagyjuk ezeket a nagyra fölfujt gombostűfejecskéket. Clarám! becsületszavamra mondom neked, és ha én becsületszavamat adom valamire, az aztán igazán nagyon komoly beszéd, mert rendszerint egyszerü kijelentésem is elég bármely igéretem, állitásom vagy megnyugtatásom támogatására, - becsületszavamra mondom, hogy nemcsak hogy semmi alapod nem lehet semmi gyanura, szegény kicsikém, sőt, - a dolog épen ellenkezően áll! Kérlek, jegyezd meg a következőket! Laetitia érzelmeiről nem kivánok beszélni; ezeket, tudtommal, nem idéztem föl, értük felelős nem lehetek s hogy ugy mondjam, törvény előtt sem tanuzhatnék róluk, mivel sohasem hallottam szóba foglalva őket s ilyenformán, hacsak nem akarnám a tulságos önhittség bélyegét süttetni magamra, kötelességem mit sem tudni ezekről az érzelmekről. Ami azonban engem illet, magamról bátran beszélhetek, és becsületszavamra mondhatom neked, Clara, a lehető legnyiltabban, szinte ridegen, - ami pedig, jól tudod, nem szokásom, - hogy nem tudnám, ismétlem, nem tudnám feleségül venni Laetitia Dale-t. A legnyomatékosabban hangoztatom ezt. Semmi hizelgés, - pedig a hizelgés iránt mindenki többé-kevésbé fogékony, - semmi elképzelhető körülmény nem juttathatna odáig, a csodálat bármily halmozása sem! Ő és én kitünő barátok maradunk, de egyebek aztán nem lehetünk! Ha együtt látsz bennünket, természetesen félrevezethet gondolkodásunk természetes összhangba simulása. Laetitia kiváló tehetségü nő. Nem titkolom, nyiltan bevallom, hogy csodálom őt. Vannak idők, mit tagadnám, mikor szükségem van egy-egy Laetitiára, akivel kicserélgessem a gondolataimat, szellemi adásra és vevésre. Le vagyok kötelezve iránta azoknak a kettes együttléteknek az öröméért, aminőket csak kevés ember ismer, mert csak kevesen érzik a zamatát s még kevesebben hivatottak fölidézni ezt másokban. Mondom, le vagyok kötelezve iránta, mély hálával tartozom neki, nagy-nagy barátsággal, de ha ez a barátnő nem tetszik az én menyasszonykámnak... ha csak egy hajszálnyi kivetni valót talál is rajta, akkor...

Sir Willoughby egyetlen karlenditéssel a legvadonabb sötétségbe lenditette maga elől Miss Dale-t.

Clara pillái lecsukódtak szemgolyóira, melyek a visszaszoritott lázadás önkivületében fordultak el.

Hiszen ő nem arra készült, hogy a beszélgetésben Miss Dale védőügyvédje legyen, vagy általános emberi vonatkozásokról csevegjen.

- Ah, - sóhajtotta, hogy ezzel a szegényes kis fölpihegéssel próbálja kellő mederben tartani a témát.

- Ah, bizony, - gunyolódott szeliden Willoughby, - de ez mégis csak igy van! S ki tudná jobban, mint az én kis Clarám, hogy én fiatalságot, egészséget, szépséget kivánok a menyasszonyomtól és mindazt a sok meg nem is határozható kelléket, amelyek méltók hozzám és ahhoz a ranghoz, melyet a házam élén uralkodni s engem is reprezentálni hivatott lady betölt! Mit szól ehhez az én második énem, az én szépségesem? Mert te vagy az, drágám, te vagy! Értsd meg jól, milyen az én igazi természetem, és akkor...

- Oh értelek én, értelek! - vágott közbe Clara, - hihetetlenül ostoba volnék, ha még most sem ismernélek! Légy nyugodt, tudom, ki vagy! Oh, csak egy pillanatig figyelj reám! Miss Dale ugy néz reám, mint a földkerekség legboldogabb teremtésére. És, Willoughby, ha bennem meg volnának az ő jótulajdonságai, ha az ő szive és esze lenne az enyém, kétségkivül én is volnék a legboldogabb. Kivánom, - hallgass meg, kérlek, hallgass végig, - kivánom, a lehető legkomolyabban, forró könyörgéssel, hogy hadd engedjem át neki a helyemet. Ő értékel téged, én nem, - szégyen, de én nem! Ő imád, én nem, nem tudlak. Az ő számára te a fölkelő nap vagy. És már évek óta! Senki sem tehet arról, hogy szerelmes, de ugy-e, arról sem, ha nem tud szeretni... ha nem tud szeretni akkor sem, amikor kellene... Engem minden szerelem nyugtalanit. Nem adatott meg nekem, hogy ezt az érzést megértsem. Ő ellenben szeret; sóvárgott utánad! Én azt hiszem, hogy ő azt is, amit te követeléseid egyik főpontjául könyvelsz el, az egészséget, ebbe a sóvárgásba veszitette bele. De te, Willoughby, te meggyógyithatnád őt! Egy kis utazás... aztán meg hogy mindig veled lehet,... ez az öröm bizonyára meggyógyitaná. Oly szép pár vagytok együtt! Ő maga a határtalan hódolat, én pedig nem tudok bálványt imádni. Én látom a hibákat, napról-napra jobban. Ezek a hibák elképesztenek és fölsebeznek. Büszkeséged nem türné, hogy beszéljenek róluk, legkevésbé a feleségedtől türnéd el. Te figyelmeztettél is, hogy óvakodjam... hogy, igen, valami ilyet mondtál...

Lüktető agya hiába kereste a nyelvbotlást kiköszörülő szót. Sir Willoughby közbevágott:

- És ha azt mondom, hogy ez az egész láncolat a tények hibás megfigyelésén alapul s az ebből levont hibás következtetéseken? - Nem, nem! Csak bizzál bennem. Csak azért kérlek e percben olyan nagyon erre, hogy megóvjalak a csalódástól. Fázol, édesem? Reszketsz...

- Nem fázom, - felelte Clara, - csak valaki, azt hiszem, átment a sirom helyén.

Becézgetések áradata csapott át a leányon; mint egy szörnyü nagy hullám, mely örvényt öblöz a tajtékos taraj alatt.

Clara egy boglárka után hajolt; a szörnyü hullám elzugott a feje fölött.

- A sirod helyén! - kiáltotta Willoughby, - oh, drága kicsi lánykám!

- Az orchidea bizonyára idegenül érzi magát az ilyen legkevésbé sem mésztartalmu talajban, ugy-e, Willoughby?

- Ilyen fontos dologban igazán nincs módon véleményt mondani. Anyám mindenfajta növényt nagyon kedvelt. Ugy rémlik, mintha emlékezném rá, hogy azt a virágot, amelyet emlitesz, ő ültette el az egész parkban.

- Oh, ha ő még élne!

- Boldogak lennénk, Clarám, mert a legkiválóbb nő áldása szállna ránk.

- Ő meghallgatott volna engem! Ő megértette volna, amit mondok.

- Clarám, szegénykém, - mormogta hangosan maga elé Willoughby, - te igazán a legtökéletesebb tévedésben élsz. Ha én talán olyannak is látszottam, mint aki... de ismétlem, csalódol. Az az "egymáshoz illés" teljesen csak agyrém a részedről. Tegyük föl például, - de lásd, még tréfából föltéve is fáj ez az eshetőség, - tegyük föl, hogy te egyáltalán nem állnál utban, ha rád nem is gondolnék...

- Ha "halottnak" tekintenél, - mondta csöndesen a leány.

- Nemlétezőnek reám nézve, - enyhitett a kifejezésen Willoughby. - Tegyük föl. Még akkor is, minden csodálatom mellett, melynek eltitkolását sohasem tartottam magamra nézve kötelezőnek, még akkor is, - hangsulyozva mondom, - teljességgel képtelen lennék kezemet Miss Dalenek nyujtani. Lehet, hogy ő már eleve ugy ágyazódott be a gondolataim közé, mint egy barát és semmi egyéb. Kora ifjuságomban vésődött ez igy belém. Az emberek észrevették a dolgot, - elvégre ugy látszik, mi csakugyan szükségesek voltunk egymás számára, visszatükrözni egymás gondolatait.

Clara ravasz elégtétellel nézett föl Willoughbyra, ugy érezve, hogy a mérgezett nyilacska mégis talált.

- Igen, szükségetek van egymásra, ez az általános vélemény, - mondta. - Mindenki látja a gyors átalakulást rajtad, mihelyt csak közeledbe jut Laetitia.

- Édesem, - nyitotta ki Willoughby a park vasajtaját, - te egyenesen lovat adsz a haszontalan kis gyanakvások alá.

- De mikor olyan szép látvány vagytok ugy együtt! Szeretlek elnézni benneteket, Willoughby. Mintahogy két összeillő szint szeretek egymást mellett!

- Helyes! Igy hát nincs semmi baj! Gyakran leszünk együtt ezután is. Én szeretem az én szép barátomat. De abban a pillanatban, amint... Csak szólnod kell, hogy nem helyesled és...

- És eldobod magadtól.

- Eldobom. Ez, helyesebben fejezve ki, azt jelenti, hogy visszhangoddá teszem magam, csakhogy a gyanu árnyékát is eloszlathassam. Laetitia menni fog!

- Vagyis egy oly valakit is "halottnak" tekintenél, aki pedig nem is sértett meg!

- Dehogy nem! Mert mindenki, aki az én jegyesemet, feleségemet, az én királynőmet megsérti, engem is sért, a legmélyebben megsért.

- Igy aztán feleséged puszta szeszélye... - Clara észrevétlenül toppantott egyet a pázsit gyöpére, amely zajtalan puhasággal fogta föl ingerült mozdulatát. Abbahagyta az irónia hatástalanul ártatlan, szelid hangját s igy folytatta: "Willoughby, a nőknek is lehet becsületszavuk, csakugy mint a férfiaknak, - a leányoknak is, hiszen őket is esküre bocsátják az oltár elé... hadd esküdjem tehát én is most meg neked valamire! Tekintsd ilyennek azt a kijelentésemet, hogy semmi sem tenne engem boldogabbá, mintha egybekelnél Miss Dale-lel. Többet nem mondhatok. S most mondd ki te is, hogy fölszabaditasz!"

A jólismert, kényszeredett mosollyal, mely azt hirdette, hogy kötelességünket a legvégsőkig is teljesiteni kell, ha bosszuságunkba kerül is, felelte Willoughby: "Engedd meg, hogy mégegyszer ismételjem, amit mondtam. Visszataszitónak, elképzelhetetlennek tartom, hogy valaha is, bármely emberi sorsfordulat esetére is, el tudnám szánni magam Miss Dale feleségül vételére. Lásd, valóságos gyerekes erősködésre csábitasz, - ez már igazán nevetségesen gyerekes ügy! De hát, drágaságom, ne tudnád, hogy mi egymáshoz vagyunk kötelezve és hogy én becsületes ember vagyok?"

- Tudom és érzem, Willoughby, tégy hát szabaddá! - kiáltotta Clara.

Sir Willoughby keserü szemrehányásokat tett önmagának rövidlátásáért, amellyel csak a legközelebbi célt tartotta szem előtt, mikor oly különös figyelemmel ajándékozta meg Miss Dalet. Nem tagadhatta, hogy rajtakapták őket, még pedig határozott céllal s le volt sujtva, hogy ily szokatlan módon oktondi tudott lenni s ennyire tullőtt a maga külön célján. Az a terve, hogy Clara szivében azt a bolond fölindulást egy kicsit fölkorbácsolja, tulságosan is jól sikerült. "Nem gondoltam eléggé a hatásra", mondta magában, őszinte levertséggel.

A leány ujra kiáltott: "Willoughby, - nem akarsz szabaddá tenni?"

Willoughby karját nyujtotta.

Megérinteni ezt a kart, mikor épen a tőle való elszakadhatásért eseng, - visszásnak tünt Clara számára; azonban, ha engedékenységre akarta hangolni vőlegényét, tőle telhetőleg kedvére kellett lennie, tehát oldalt hajlitotta a könyökét, megvetve szegény fogságba jutott ujjait. Willoughby szorongatta a kis kezet s igy szólt: "Dr. Middleton a könyvtárban van. Vernon, ugy látom Crossjayt nyaggatja a nyugati szobában: szegény fickónak talán elég is lesz mára. Ez igazán megint egy tökéletes Vernon-eset: a betört fejbe is tudományt préselne, mielőtt még félig is begyógyult volna".

Intett Crossjaynak, aki egy pillanat alatt kint termett a szárnyas üvegajtón.

- Te pedig most szépen bemégy s beszélsz Vernon fejével arról a hölgyről, - sugta oda Willoughby Clarának. Vedd elő legjobb érveidet, mindakettőnk nevében. Én kezességet nyujtok arranézve, hogy anyagi tekintetben nem lesz semmi baj: lakás és fizetés biztositva! Te a minap bizonyára nem is vetted komolyan, mikor a Vernon munkábavételére kértelek. Pedig akkor is épen igy gondoltam. Én a magam részéről majd Miss Dalet készitem elő. Nem akarok még egy esküvőt a mi esküvőnk napjára, de előtte, vagy utána, örömmel siettetem ezt az egybekelést. És ezzel, azt hiszem, a lehető legjobb bizonyitékkal szolgáltam veled szemben is. Ámbár jól tudom, hogy az asszonynép, ha alaptalannak talál is valamely csalódást, mégis elszórakozik rajta, én számitok a te józan eszedre!

Vernon az üvegajtóban állt s oldalt huzódott, hogy Clara beléphessen. Látta, hogy Sir Willoughby valamire gyöngéden ráerőszakolja a leányt. Clara lehajtotta a fejét, mint aki pincébe megy le. Annyira nyugodt hüvösség vett erőt rajta, hogy mikor Sir Willoughby becsukta mögötte az üvegajtót, egyetlen aggodalmul immár csak az a nevetséges félelem élt benne, nehogy Mr. Whitford helyett megint Mr. Oxfordot találjon mondani.



XIV. FEJEZET.

Sir Willoughby és Laetitia.

- Elő fogom késziteni Miss Dale-t.

Sir Willoughby elgondolkodott Clarának tett igéretén. Egy kicsit tréfálgatott még Crossjayvel, azután szárnyára engedte a fiut s mély tünődésbe merült. Államférfiak szobra áll igy, akik hazájukért fölfegyverkezve haltak meg.

Az Önzés Könyvének tizenharmadik kötetében a száznegyedik fejezet igy szól: Birtoklás, kötelezettség nélkül a birtokolt dologgal szemben, csaknem teljes boldogság.

Ez a viszonylat a legritkábban fordul elő a birtoklás terén. Mert például a földbirtok kötelezettségekkel jár a földdel és az adóhivatallal szemben; a szép ruházkodás is lekötöttségekkel sujt; az arany, az ékszerek, a műtárgyak, az irigylésreméltó lakásberendezések: mind megannyi bilincs; egy nő birtoklása pedig különösen sok kötelezettséget ró ránk. Mindezen esetekben a birtoklás csak a rabszolgaságnak kellemesebb formája; az igy elért boldogság hasonlatos a berugott rabszolga gyönyörüségéhez. Örülhetünk, büszkélkedhetünk, a birtoklás elzsongithat: de a lelkünk mégsem szabad.

Van azonban a birtoklásnak egy esete, a legtökéletesebb, az, amely szabadon hágy, a kötelezettség minden árnyéka nélkül, - amely mindig csak kap és sohasem ad, vagy ha ad is, csak a fölöslegből teszi. Olyan ez, - tisztesség ne essék szólván, - mint az izzadás anyagcseréje, vagy valami kisugárzás, ha jobban tetszik, valami öntudatlan, pórusokon át párolgó adakozás, amely a szervezetnek magának is csak javára szolgál. Egy bennünket föltétlenül imádó nő: példája ennek a birtoklásnak.

Az ilyen kedves, szelid Napimádó alig is tesz egyebet az állandó térdreborulásnál. Nem kiván egyebet tőlünk, csakhogy bálványa maradhassunk, - napja: amire pedig természetünknél fogva mindig készek vagyunk. Ilyen módon a legtökéletesebb viszony jön létre: ő áteszményiti a mi anyagi valóságunkat, egyidejüleg viszont a magunk eszmevilágának is anyagot ad, ami valóban kényelmesen nyert többlet. Az istenek áldása lebeg az ily találkozáson.

Hogy tényleg istenek áldásáról van szó, az nyilvánvalóan kitünik abból is, hogy milyen férfiak nyerik el ezt a boldog koronát és dicsfényt. Gyönge embereket idegessé tenne a női imádat; esetleg mindenáron viszonozni akarnák, legalább részben, mintha ezzel az ide-oda ráncigálással el nem veszne a dolog költőisége; mások szánalmat éreznének s ezzel rontanák el az egészet. Ismét mások a szorzótábla primitiv fogásaihoz nyulva a hálópapucsos érzés házi tüzhelyévé akarnák lobositani a szép, magányos Veszta-lángot. Az istenek tehát nem ilyeneket emelnek választottakká, hanem azokat a férfiakat, akik velük egyvágásu lények, magasan álló és erős emberek, akik függetlenül az általuk ébresztett nagy érzelmektől, isteni gőggel viselik koronájukat.

És még őket is fenyegetheti veszély, amint példánkon, a legmagasabb rendü példák egyikén, látni fogjuk.

Majdnem tökéletes boldogság jutott osztályrészül Sir Willoughby Patterne-nek, Laetitia Dale-lel való tartós barátságában. A leány teljesen az övé volt, őt magát azonban nem kötötte hozzá semmi lánc. A leányban megvolt a paraziták minden jó tulajdonsága, s hiányzott belőle minden rossz vonásuk. Mintegy házi kritikusa volt Willoughbynak, olyan, aki eme hivatásához méltón mindvégig csak kitünőségeket mérlegelt bálványában, s a világ bármit mondhatott, a szerencsés gentleman nyugodtan fordulhatott Laetitiához a megenyhülés balzsamos fürdőjéért. A leánynak szabad bejárása volt Willoughby lelkébe, szabad volt kellemes érzésekre hangolnia ezt a lelket; - ugy engedte meg ezt Willoughby, mintahogy némely királyról mondja a rege, hogy különös előjogokat engedélyeznek az udvarukban sétáló macskáknak. Nem dörgölőzhetnek oda őfelségéhez, de pupilláikat szabad rátágitaniuk. Nem szenved kétséget, hogy ezek az alázatosan otthonos, figyelő, kerek szemek csak szebbé teszik a királyi udvartartás pompáját, sőt egy napon tán a kedves cicák azt is megérik, hogy a különféle méhek, hermelinpöttyök s más szokásos cifraságok helyére az ő figurájukat is beszövik a dicső köntösökbe, melyek nehéz uszálya sulyosan omlik a hátul lihegő kis apródokra.

További idézetünk a már emlitett Könyvből: Fájdalmat okoz, ha másoknak kell átengednünk valamit, amitől egyébként szivesen válunk meg.

Ez a gondolat nagyon is finom, aminthogy ilyen minden, az Önzés legsziveközepénél testőrködő gondolat. Nem is értjük meg jól, ha már vagy két nagy kötetét végig nem tanultuk elébb a Könyvnek, - s az ember beleöregszik, mig idáig jut; vagy személyesen is be kell lépnünk a könyv lapjai közé, vagy már régen tul kell lennünk rajtuk. Volt egyszer egy igen tiszteletreméltó uriember, akinek az orra hegyén egy ősz szőrszál ütközött ki, amit sehogy sem birt onnan kiirtani. Végre is beletörődött a változhatatlanba s békésen nézegette a szőrszálat. Nem tartozik ránk, hogy miféle hatással járt a dolog arckifejezésére és lelki állapotára nézve, de elég az hozzá, hogy végre is valami finom különlegesség tulajdonosául érezte magát, ha nem is volt annyira finom különlegesség, mint a fönt idézett gondolat, amely ősidők óta ott diszeleg az emberiség két szeme közt, mióta csak házasságra szokás lépni az asszonynéppel. Annak a bizonyos öreg uriembernek a szőrszála talán koboldok tréfája is lehetett, vagy csak gyöngülő szemeinek káprázata, számunkra azonban kétségkivül reális valóság a föntemlitett megállapitás és akkor teszünk legokosabban, ha az öreg ur példájára nyugodtan szemléljük a magunk szőrszálát.

Sir Willoughby Patterne számára, noha a kötelesség és okosság kettős tanácsa szerint (amely igen gyakori vegyülés), kész lett volna elvetni Miss Dale szerelmét, mégis megfontolandó volt, hogy nem lehet egyszerüen csak, hogy ugy mondjuk, az ablakon kidobni ezt a vonzalmat, mert a nő egy másik férfi karjai közé eshetik. Ez pedig sokkal nagyobb megpróbáltatás számunkra, mintha egyszerüen a földre pottyantjuk őnagyságát. Ha férfi karok közé kerül, nem lehet tudni, nem vesziti-e el irántunk való hüségét? Willoughby nem akadt föl azon, hogy Laetitia és Vernon elméletben összeboronáltassanak; de megtorpant és fölszisszent, amikor látta, hogy a terv tényleg meg is valósulhat. Ez beszennyezte a képet, melyet Laetitiáról magának alkotott.

De mégis, arra az esetre, ha a nagy sorsfordulat ellenére is, a leány változatlanul a régi tudott volna maradni, Willoughby, csakhogy menyasszonyát megnyugtassa s hogy két jól használható lényt igy tartson meg a maga rendelkezési körében, hajlandó lett volna egybefüzni Vernont és Laetitiát. Ennek az elhatározásnak az elgondolása némi halvány megvetést ébresztett föl benne a fizikailag hűtlen nő iránt s nem csoda, hogy végeredményben ama Könyvhöz folyamodott, a női nemről szóló, izzó fejezetekhez, melyekben ugy szerepel a fehérnép, mint az életéért nyargaló falka legelül lihegő, undokul ravasz csapata. A nőket nem igen kiméli az a Világnagy Könyv. Mi inkább csukjuk is be most.

Hiszen többnyire férfiak irtak bele s bölcseségéből természetesen férfiak meritenek legtöbb épülést, - aminthogy féltucat népszerü szentencia (afféle rézbe öntött, de sötét aranyszinüre koptatott igazságok), melyek a nőket alaposan helybenhagyják, teljesen meg is vigasztalták az elszánt tettre készülődő Willoughbyt.

S amint maga elé képzelte Laetitia hervatag arcszinét, elhatározása még könnyebben edződött meg.

És az ő Clarája féltékeny erre a szegény kókadt virágra!

Mindenesetre szerette volna Laetitia egyik-másik tulajdonságát átszivárogtatni menyasszonyára, dehát ezeknek a nőféléknek az elemeit nem lehet ugy kevergetni, mint a szakács az ennivalókat; - sőt, ha tán lehetséges volna is, ha az embernek, mint ahogy Willoughby a két kastélybeli nővel megpróbálta, sikerül is egy fazékba gyömöszölni őket, a valószinübb eredmény akkor is inkább az, hogy egyéniségük kis anyajegyei csak annál élesebben ütköznek elő. Ha persze volna bennük valami igazi kiválóság, máskép is elsülhetne a dolog: akkor tán képesek lennének az általunk kivánt elváltozásokra; vagy tudományosan elegyitve össze, hosszabb időre, valamely nem ostoba szultán háremében, lassan-lassan most is sikerülhetne a kisérlet. Mindenesetre meddő dolog azonban sokáig időznünk ennél a problémánál, mely csak a nyers sajnálkozás egy pillanatáig foglalkoztatta Willoughbyt, ugy suhanva át agyvelején, mint két expresszvonat sistergő találkozása.

Lady Eleanor és Isabel együtt üldögéltek Miss Dale-lel, mindhárman kézimunkába mélyedve. Willoughbynak csak rá kellett néznie Miss Eleanorra s a lady máris fölkelt helyéről. Eleanor viszont Miss Isabelre nézett rá, közben takarodót csörögve kulcscsomóival. Némi illendőségi várakozás után Miss Isabel kiosont. A házirend tökéletes fegyelme érvényesült.

Sir Willoughby holmi melódiát veregetett ki keresztbevetett lábain.

Laetitia megértette, hogy ennek a csöndnek jelentősége van. Megszólalt: "Talán valamelyik ügyében kellemetlenségei voltak ma?"

- Az én ügyeim, - felelte Willoughby, - csak akkor bántanak, ha nagyon is sok gond jár velük. Különben milyen ügyekre gondol: közügyekre, vagy magánügyeimre?

- Talán inkább közügyekre.

- Azt hiszem, vagyok olyan jó hazafi, mint bárki más, - mondta Willoughby, - de már nagyon is hozzászoktam honfitársaim ostobaságaihoz; a mi erős hajónknak ilyesmi nem árthat. A legrosszabb, ami eshetik, nem lehet rosszabb holmi illeték- vagy adóemelésnél, esetleg leveskiosztásoknál a kastélykapukban: az embernek meg kell engedni, hogy az erdők szélén fát vághassanak, vagy egy tucat kocsirakomány szénnel megkönnyebbitsék. Nem veszi rossz néven feudalista érzéseim csökkenését?

- A páncélos lovagok ideje lejárt, - felelte Laetitia, - nincsenek többé fölvonó hidas várkastélyok. Szigetünk sérthetetlensége is odavan, mióta kereskedelemre adtuk magunkat.

- Cserébe adtuk függetlenségünket a kereskedelemért. És Ön ezzel ősi vitapontunkra tér át. Jó, de mit csináljunk a tulszaporodott népességgel? No, akárhogy is, ne törődjünk a politikával és szociológiával, ezzel a sok barbár frázis-lommal! Ön tud olvasni az én lelkemben. Nem vagyok elkeseredve, csak idegeskedem. Sok a dolgom s ha mégis bevonulnék a parlamentbe, Vernon nélkül nagyon tanácstalan lennék. Hallott már róla, miféle képtelenségen töri a fejét? Irodalmi dicsőségen, agglegénylakással, vendéglői koszttal s más ilyen jókkal egybekötve!

Laetitia már hallott a dologról. Mivel pedig az irodalmi dicsőségről másképen vélekedett, elpirult, s szégyelve pirulását, elkomorodott.

Willoughby föléje hajolt, egy tréfálózni kész gentleman kutató komolyságával:

- Csak nem komolyan komorodott el?

- Én? elkomorodtam?

- Igen.

- Most?

- De még mennyire!

- Oh!

- Akar egy kicsit mosolyogni, hogy megnyugtasson?

- Szivesen, már ahogy én mosolyogni tudok.

Willoughby elsötétült. Nem volt nő a földkerekségén, akivel oly jól tudta volna a régi francia seigneurök és dámák világát a jelenbe visszaragyogtatni, mint Laetitiával. Nem kivánta, hogy az a letünt kor ujraéledjen, de jólesett neki, hogy számára ez holmi föntartott kert lehet, melyben elsétálgathatott, ha egy hölgy társaságában elegánciát és ragyogást akart kifejteni. S a Laetitiával folytatott csevegések alkalmasak voltak erre a kedves csalásra. A leány viselkedése sem volt a kellő báj hijján.

Vajjon megmarad-e Laetitiában ez a szép meghódolás az ő fölénye előtt? Eddigelé, évek során át, frissen megmaradt. De mi lesz, ha férjes asszony válik belőle? Lelkünk undokul alá van vetve állati részünk életföltételeinek! Asszony lesz, valószinüleg anya is, józanul várható, hogy mindez nagy változásokkal fog járni. S a változások legkisebb lehetősége is teljes megváltozást jelent egy oly magasabb rendü férfi számára, aki, mikor arról van szó, hogy engedjen valamely tulajdonból a tökéletesebb birtoklás helyett, büszkén mondja: "Mindent, vagy semmit!"

No jó, de ha a házassági kötelék a nő jellemének vagy érzelmi világának legkisebb veszélyeztetésével is járhat, miért ráerőszakolni a dolgot egy már türhetően megállapodott, hajadonnak maradt leányra?

Mindezeken kivül pedig, noha Willoughby már egyizben Vernon kezébe illesztette Laetitia kezét, t. i. ama táncjelenet alkalmával, hősünk nagyon jól emlékezett rá, hogy ez a nagylelküség mily sebet ejtett önnön gyöngéd érzékenységén; ugy hogy ez a seb elrontotta, fakóvá tette néhány rákövetkező születésnapja fényét is. Azon a szenvedélyén sem tudta tultenni magát, hogy vágyat ne érezzen minden szép nő iránt, aki kitünik a többi közül. Ez a szenvedélye már kora ifjusága óta sok keserüséget okozott neki, ama, hogy ugy mondjuk, erkölcstelen ingatagság révén, mellyel a szép nők egyszerüen odaengedik kezüket más férfiaknak, vagy türik, hogy feleségül vegyék őket. Hölgyek miatt, akik szép nők számba mentek, ha csak hallotta is róluk, hogy szeretőjük van, vagy hogy házasságra lépnek, - dühbe tudott gurulni.

Sok nőt tudott keblére ölelni egyszerre, - ám ne rójja meg senki ezért a bujaság vádjával, hiszen egyébként jól tudta, hogy még a muzulmán törvények értelmében sem lehet az övé valamennyi; - ő inkább a nem tisztaságának féltékeny őre volt, akire a szeretők és férjek megannyi arcpiritó szégyenfoltként hatnak s türhetetlennek érezte, hogy ez a tisztaság mások prédájává lehessen. Tisztaságuk nélkül mit érnek a nők? - mit érnek a gyümölcsárus szilvái? - nem lehet vevőt kapni rájuk. Hamvuk örökre letörlődött!

- Mondom, jobb kezemet vesziteném el Vernonban, - kezdte ujra Willoughby, - már pedig ugy látszik, elkerülhetetlenül el kell veszitenem, ha csak valahogy ide nem kötjük őt. Azt hiszem, kedves Miss Dale, maga jól ismer engem. Legalább is jövendő életrajzirómat nyugodtan utasitanám Önhöz, - természetesen bizonyos óvással! Maga az önzést bizonyára vastagon aláhuzatná tulajdonságaim sorában. Nem tudom elviselni, hogy háznépem valamely tagját elveszitsem, - semmiképen sem tudom elviselni. Az a lehetőség, hogy valamelyik barátom érzése megváltozhatik velem szemben, csak azért, mert megházasodom, nagyon kinosan érint. És én megkérdem magától, vajjon mi jó származhatik abból, ha Vernon itthágy egy kényelmes, kedves otthont annak a nyomoruságos irodalmári foglalkozásnak a kedvéért, - tudniillik ugy értem, hogy fizetve van nyomoruságosan... - hajolt meg Willoughby a költőnő előtt. - Hát jó, költözzék ki a házból, ha ugy véli, hogy nem fér majd jól össze az uj, fiatal urnővel. Suta figura szegény, de azért jó fiu. És épen ezért kellene a számára valami megfelelő megoldás. Nekem az volna Vernonnal a tervem - és mi férfiak, Miss Dale, nem változunk meg régi barátainkkal szemben, még ha meg is házasodtunk, - az én tervem, amely Vernon életrendszerében alig okozna észrevehető változást, az volna, hogy épittetni kellene neki egy kis költői villácskát, amely azonban egy pár ember számára épen elég nagy legyen, itt valahol a park szélén. Már ki is szemeltem a helyet. Csak kérdés persze, hogy Vernon élhetne-e ott egyedül? A férfiak, mondom, nem változnak meg a házasság után sem. Vajjon miért nem mondhatjuk el ugyanezt a nőkről is?

Laetitia megjegyezte: "A nő, ha mint nemmel foglalkozunk vele, nagyon könnyen engedi meg a külön, individuális vonások elhanyagolását."

- Individuálisan nézve a dolgot, egy bizonyos külön személyre vonatkoztatva, bizonyára tévedhetek. De mivel én épen egy ily határozott személyre gondolok, érez vele szemben az én erős barátságom aggodalmat, amely bizonyára méltatlan ehhez a személyhez is és az én barátságomhoz is, dehát érthető, ha a forrására gondolunk. Még a tiszta baráti érzés is képes a féltékenységre, olyan romlott az emberi természet! Én azonban mindazáltal nagyon szeretném, ha az az illető nő mellettem találna végleges otthont, közelemben élne, boldogan és a magam boldogságát is tovább fokozva hasonlithatatlan társasága bájával. Benne igazán nem a "nem" általánosságát becsülöm, elhiheti!

- Ha szerencsés lehetek az Ön szavait reám való célzásnak érteni, Sir Willoughby, - mondta Laetitia, - tudnia kell, hogy én édesatyámnak vagyok a lakótársa.

- Melyik kérő tekintené ezt elutasitó válasznak? Hiszen beléphetne harmadikul a családi körbe s részt vállalhatna az Önök szeretetének kedves terhéből. Igazán, miért ne? Pedig lehet, hogy ezzel a saját boldogságom ellen érvelek: ez a véget jelentheti az én számomra!

- A véget?

- A régi barátság érzékenykedő és követelőző... Jó, hát nem jelenti a véget! De mégis, ha az én barátnőm nem maradhatna azután ugyanaz hozzám, az mégis csak végét jelentené a barátság régi formájának, ha remélhetőleg nem is az intenzitásának. Azonban ha egyszer a formához is ugy hozzászokott az ember! Most maga talán megvetendőnek érzi ezt a "hozzászokott" szót, egy ily barátsággal kapcsolatban. De mindannyian a megszokás rabjai vagyunk! Én, bevallom, valóságos gyáva vagyok érzelmeimben; minden változástól rettegek. Egy hüvelyk tizedrészének az árnyéka is borzasztó eltérés számomra egy szempilla megszokott rebbenésénél! - érzékenységem némi érzékeltetéséül mondom ezt. És, drága jó Miss Dale, ezért ajánlom magam az ön irgalmasságába, minden nyiltan fölfedett gyöngeségemmel, melyeket, nyugodtan tehetem hozzá, senki más előtt nem tárnék igy föl. Gondolja meg, mi lenne az, ha elvesziteném magát! Kislelküségem az, mely igy fölidézi aggódásomat. Holott tudom, hogy lehetnek fenkölt nők, akik asszonyokká, sőt anyákká válhatnak s mégis megőrizhetik barátjuk számára a régi otthont. Szembe tudnak szállni s diadalra jutnak az emberi élet minden csuf kényszerével szemben. Én mindig erősen hittem, hogy mi keresztül vergődhetünk minden helyzeten, sorsunk minden változásán, mert mindaddig nem vallunk szégyent, amig a lényeg, barátságunk szellemi része, sértetlen marad. Ért engem? Nem igen vagyok jártas az efféle elvont fejtegetések terén.

- Ön nagyon érthetően beszél, - mondta Laetitia.

- Sohasem állitottam, hogy a pszihológia erős oldalam volna, - felelte Willoughby, némileg elkomorodva a leány hüvöske elismerésén; mivelhogy nem kevésbé volt érzékeny a hang törtszámokkal kifejezhető árnyalatai iránt sem, mint a szempillák rebbenésével szemben, - olyan volt ez, mintha valami melódia zengett volna benne, amelyet minden kizökkentett, ami nem simult szerényen vagy némán a kiséretébe. Már pedig egy ily melódiával járni a világban, összehasonlithatatlanul jobb kémlelő szer, mint a próbakövek vagy talizmánok bármelyike. "Édesatyja állapota javult mostanában?"

- Nem panaszkodott, mikor ma reggel odaát voltam nála. Amália, az unokanővérem, állandóan vele van s kitünő ápolónő.

- Az öreg ur szereti Vernont.

- Nagy tisztelője Mr. Whitfordnak.

- Ön is?

- Oh, hogyne; én is.

- Kezdetnek ez a legbiztosabb alap. Szeretem, ha barátaim, akik nekem kedvesek, igy indulnak. A fejjel való nekiugrások a vonzalmak terén... hogy is mondjam csak!... Az ilyesminek előre félnék a végétől. Vernon képességei valóban tiszteletreméltók. Félénksége a főbetegsége. Azt hiszem, mindig az ejti gondolkodóba, hogy ő nem kapitalista. De hát, - ugy-e erre bátran gondolhatna valaki? - miért nem fordul hozzám? Az én erszényem nincs lakat alatt!

- Nincs, Sir Willoughby! - mondta Laetitia melegen, mert hősünk hires volt jótékonyságáról.

A leány szemei ragyogva szolgáltatták Willoughby kedvenc táplálékát, ugy hogy sütkérezve folytathatta:

- Vernon jövedelme egyszeriben kikerekithető lenne, arányosan uj helyzetéhez, mely méltán igényelne fizetésjavitást. Oh az a pénz, az a pénz! Dehát ilyen a világ sora! Szerencsére én rendes gazdálkodásra való hajlamot és személyemmel szemben is érvényesülő takarékosságot nyertem örökül. Vernon olyan ember, aki ötvenszer többre volna képes, ha megfelelő élettársra akadna, aki méltányolná képességeit és eltekintene apró fogyatékosságaitól. Mert ez utóbbiak bizony kézzelfoghatók, ha kicsinyek is. Ő mindig tisztában volt az én kivánságaimmal: - még akkor is, ha teljesitésük ujra egy egész világkörüli utra hajszolt volna, engem, aki pedig fészkénülő madár szeretek lenni! Mikor is kezdődött a mi barátságunk? Még kisfiu koromban, ugy-e? Sok éve már ennek!

- Harmincadik évemben járok, - mondta Laetitia.

Kinosan lepődve meg ettől a nyiltságtól, mely különben nagyon egyezik a hölgyek természetével (akik, mint tudvalévő, akár oktalanságból, akár őrületből, még parókájukat is képesek fitogtatni), s akik azonnal halálos bizalmaskodásba keverednek, amely agyoncsap minden költői bámulatot irányukban, - Sir Willoughby megbüntette Laetitiát, megfontoltan adva tudtára, hogy nem is látszik kevésbé idősnek.

- A tehetség, - mondotta, - nem ismeri a ráncokat! - Ez a megjegyzés aligha tartozott Willoughby finomabb bókjai közé, de elvégre sértés érte s ő sohasem tudta a sebet azonnal kiheverni. Ez a seb, minthogy épen érzelmes hangulatban találta, nagyon is élesen sajdult belé. Hiszen ő is könnyen utánaszámolhatta volna a lady életkorát. De ez a szégyenkezéstelen vallomás csörömpölve csattant közé az ő halk és gazdag fuvolaszólamának s megbotránkoztatta.

Egy pillantást vetett a kandallón álló, arany oszlopos órára s némi sétát inditványozott, mielőtt dinerhez mennének. Laetitia összerakta kézimunka-szerszámait.

- Általában az a szabály, - enyelgett Willoughby, - hogy a költőnők nem értenek a tű használatához.

- Szivesen mondok le akár a tűről, akár a tollról, ha ezek kivételes lénynek tüntetnek föl, - felelte a leány.

Willoughby bókot próbált elsütni Laetitia igazán kivételes sajátosságairól. De mint mikor a művész ujjai szórakozottan tévedeznek a billyentyükön, a bók félre sikerült s magának Willoughbynak a fülében is hamisan csengett. Mindazáltal kétségtelennek érezte, hogy Laetitia jóságból kicsinyelte le az ő félelmét, mely szerint egy harminc éves lady házassága az ő Vernon cousinjével oly nagy veszteség lehetne rája nézve. Ennélfogva Willoughby, miközben le- s fölléptetett a pázsiton, olykor-olykor odapillantva az ablakra, mely mögött Clara és Vernon még tanácskoztak, olyan egyre javuló harmóniákba egyeztetgette jövendő boldogságának terveit jelenlegi érzéseivel, mint aminőket akkor hallunk, mikor a zenekari hangverseny muzsikusai hangolják össze szerszámaikat. A dolog még nem tökéletes, de annak igérkezik. Elvégre nem vagyunk angyalok, akiknek hárfái mindig chorál-képes állapotban vannak. Halandók vagyunk, s csak erőfeszités révén jutunk el az égi összhanghoz, szenvedések árán. A szenvedés bizonyos mértékére mindig szüksége volt Sir Willoughbynak, különben nem érezte volna oly tisztán nemeslelküségét. Ennélfogva tehát megint csak ellágyult Laetitiával szemben, olyannyira, hogy igy szólt magához: "Társalgásra azért még mindig értékes nő volna." S ő ezt az értékes nőt fogja odaajándékozni unokafivérének.

Tekintve Clara és Vernon értekezésének hosszu időtartamát, ugy látszott, hogy az unokafivérnek erős rábeszélés kell az ajándék elfogadására.



XV. FEJEZET.

Kérelem a szabadulásért.

Sem Clara, sem Vernon nem jelentek meg a déli asztalnál. Dr. Middleton klasszikus témákról beszélgetett Miss Dale-lel, ami olyan volt, mint mikor egy jószivü óriás kőről-kőre segit kapaszkodni egy kis leányt valamely zuhogó hegyi gázlón keresztül: végeredményben a járatlan hallgatóság, látva, hogy Laetitia átlábol a nehézségeken, méltán azt is hihette, hogy ebben sajátmagának is része van. Sir Willoughby büszke volt barátnőjére s ennélfogva türelmetlenül szeretett volna átesni a Laetitia dolgán, addig, mig hajlandó kiadni kezéből a leányt. Ugy remélte, hogy nyélbe is ütheti az ügyet Vernonnal, még a diner előtt, egy-két odavetett szó árán. Clara ama kérése, hogy vőlegénye adja vissza neki a szabadságát, az, hogy tőle való szabadulásért eseng, inkább bizonytalan félelemmel töltötte el, semmint büszkeségét sértette.

Miss Isabel elhagyta az ebédlőt.

Aztán visszatért, mondván: "Nem akarnak villásreggelizni."

- Akkor asztalt bonthatunk, - jegyezte meg Sir Willoughby.

- Clara sirt, - sugta oda Isabel Willoughbynak.

- Eléggé gyerekes vonás, - felelte hősünk. A két idős hölgy együtt vonult ki. Miss Dale, folytatva a megkezdett témát, meghivást kapott a nagytiszteletü doktor urtól egy kis előadásra a könyvtárban. Sir Willoughby le- s föl járt a pázsiton, egy-egy pillantást vetve a nyugati szoba felé, valahányszor sarkon fordult séta közben. Türelmetlensége növekedtével benézett az ablakon, mikor is a szobát üresen találta.

A délután folyamán sem Clara, sem Vernon nem mutatkozott. A diner-idő közeledtével a ház hölgyei Miss Middleton szobalánya utján azt az üzenetet kapták, hogy urnője ágyba feküdt, mert nagy fejfájása miatt nem jöhet le az asztalhoz. A kis Crossjay viszont Vernonról hozta azt a hirt, (melynek közlését holmi madárfészekszedés késleltette), hogy a tanár ur átgyalogolt a dombokon és Dr. Corneynél szándékszik megebédelni.

Sir Willoughby részvétét küldte menyasszonyának. Sehogysem volt képes értelmét szokásos beszédtémáira irányitani, harangöblü lélek volt, olyan ember, akit annyira eltöltött saját külön, önmagát ünneplő zengése, hogy bármely közelébe férkőző kétes szó vagy nemkellemes körülmény emléke megzavarta belső békéjét. Mivel pedig kétes és nemkellemes dolgok gyakran adódnak, mindig szüksége volt valamely női imádóra s gyakran érezte kényszerét annak, hogy az illetőt emez ellenmérgül ható bálványozás egy-egy jelére sürgősen fölhivja. És épen most, mikor oly rendkivüli élességgel sajgott benne az imádat utáni vágy, nem juthatott egy csöppnyihez sem belőle. A nagytiszteletü doktor ur egészen bűvkörébe vonta Miss Dalet, úgyhogy Sir Willoughby számára nem kinálkozott vigasz, se künn, se benn. Hozzá volt szokva a rendes csevegési tárgyakhoz, amikről angol gentlemanek általában beszélni szeretnek, a lovak szolgáltak ilyenekül, a kutyák és a vadászat, sport, pletyka, botrányok, politika és a borok, vagyis férfias témák, némi leereszkedéssel a női csacsogásokhoz s közben-közben egy-egy merészebb anekdota jóizü méltatásával is. Mi érdekeset találhatott volna tehát az athéni szinház leirásában, vagy a görög leányéban, aki a szinfalak mögött fuvolaszóval utánozta a fülemilét, nagy elragadtatására a görög publikumnak! Szinte már gyanakodott, hogy Miss Dale éber érdeklődését valami különös ok fűti, dehát ilyen okot lehetetlen volt kitalálni. Egyébként pedig: ezeket a régi klasszikusokat egyenesen illetleneknek találta, hiszen nem irtak nőközönség számára, mint ahogy a mi modernjeinktől elvárjuk. Az asztalnál egyszer félbe is próbálta szakitani Dr. Middletont:

- Miss Dale, azt hiszem, okosan tenné, ha a klasszikusok ujkori kiadásaira szoritkoznék.

- Ön most ugy beszél, - felelte Dr. Middleton, - mint aki angol nyelven próbálja tanulmányozni a klasszikus mithológia lexikonját.

- A szinház a klima függvénye, Sir; ezt bizonyára el fogja ismerni.

- Ha a jó ötletek a klima eredményei, akkor igaza lehet, Sir.

- Nálunk, ugy látszik, nagy erőfeszitéssel lehet jó szinpadot fejleszteni, vagy legalább is törekvést ebben az irányban, - szólt Miss Dale, kérdő arccal fordulva Dr. Middletonhoz s elmellőzve Sir Willoughbyt, mintha megjegyzésével csak átmenetileg zavarta volna meg a beszélgetést.

Lady Eleanor és Isabel, akik eddig kitünően hallgatták a tudós beszélgetést, belátták, hogy szükséges Willoughby javára beavatkozniuk. Dehát nagynénjeivel, a háztartás oszlopaival, nem társaloghat az ember az asztalnál holmi egyetemes témákról! Kisérletük csak növelte Willoughby rossz kedvét. Az járt az eszében, hogy rosszul választotta meg az apósát: ezek a tudósok nagyon neveletlen népség! Aztán azon tünődött el, hogy a fiatal és fiataloskodó nők a kiválóság minden formáját megbámulják, s egy tudós társasága a változatosság varázsával hat rájuk. Következésképen szükségesnek vélte, hogy dinerpartie-kat fog barátai, főleg az őt nagyratartó hölgybarátok számára rendezni, még mialatt a doktor itt tartózkodik. Clara főfájása odafönt az emeleten, Dr. Middleton faragatlanságai pedig idelent a földszinten, egyaránt azt az ösztönszerű félelmet keltették benne, hogy valamely sorscsapás fenyegeti: zivatart szimatolt a levegőben. Mindazáltal valami ujat is észlelt, aminek a jövőben hasznát vehette. A borokról kezdődő beszélgetés egyszerre csak visszarántotta a doktort a klasszikus multból, szinte mágikus hirtelenséggel. Gazda és vendég izlésében erős, testvéri rokonság mutatkozott meg az egyes borfajták és évjáratok méltánylásában: szinte tüzbe hozták egymást a hires szüretek fölsorolásával s ha Sir Willoughbynak a téma kedvéért föl kellett áldoznia a hölgyeket, sajnálattal bár, de mégis beletörődött, hogy a helyzet kényszeritő alakulása következtében vétkezni fog szokásai ellen, mivel csak igy ragadhatja ujra magához a társalgást s fürkészheti ki egy öregedő gentleman gyöngéit.

Késő este volt, mikor a kastély csengője megszólalt s Willoughby a hallban Vernonnal találkozott össze. Mindjárt fölszólitotta: jöjjön vele a laboratóriumba, elmesélni Dr. Corney legutolsó tréfáját. Vernon röviden válaszolt. Corneytől ma egyetlen anekdotát sem hallott, - mondta s máris meggyujtotta a gyertyáját.

- Egyébként, Vernon, beszéltél Miss Middletonnal?

- Holnap tizenkettőkor tárgyalni fog veled.

- Holnap tizenkettőkor?

- Igen, huszonnégy órai meggondolásra van szüksége.

Sir Willoughby elszánta magát arra, hogy zavarodottságát kifelé is láttatni engedi. Vernon azonban jóéjszakát kivánt neki s föllábalt a lépcsőn, mig mielőtt a meglepetés eme drámai megjátszása időt engedett volna a további beszédre.

Viharszag volt a levegőben s villámcsapás fenyegetett. Sir Willoughby ösztönei a sok előjelet éberen figyelték s bár csendre szoritotta őket, mégsem nyomhatta el nyugtalankodásukat annak a görcsös ismételgetésével, hogy a szenvedélyesen féltékeny asszonyfélék mily őrült végletekig tudnak eltévelyegni. Hitt a Clara féltékenységében, mivel tényleg akart benne ilyesmit fölkölteni, holmi szelid vetélytársnői versengés kedvéért. Nem tudta föltételezni, hogy a leány beszélhetett volna erről Vernonnak. Ami viszont Clara ama kivánságának a komolyságát illette, hogy vőlegénye adja vissza neki a szabadságát, ezt Willoughby alig tartotta hihetőnek. Mégis, az a körülmény, hogy a leány határozott órát tüzött ki a vele való beszédre, és azt is huszonnégy órai határidővel, némi rést engedett a hihetetlen valószerüségének s a gyanus előjelek tömegéhez uj sullyal járult: de ki képzelte volna, hogy Clara Middleton ennyire vadul áldozatává lehessen a féktelen féltésnek! Willoughby különböző megnyugtató bölcseségeket mormogott maga elé, amelyek alkalmasak lehetnek egy félig eszétvesztett fiatal hölgy mentségére, végül is azonban valamennyit halomra döntötte azzal, hogy képtelenség ezeket Clarára alkalmazni! Hogy valahogy mégis álomba ringatózzék, enyhe szemrehányásokkal kezdte illetni önmagát, valahogy ugy, ahogy a tilosban járó szépségek gáláns historikusa szokott célozgatni hősnői apró eltévelyedéseire. Amit tett, Clara érdekében tette. Elaludnia azonban mégsem sikerült. Hogy egy ily rendkivüli féltékenység csak egy mindent leigázó szerelem bizonysága lehet, ez a gondolat megoldást adhatott a problémának mindaddig, mig a tételt nem kellett Clara egyéniségével összeegyeztetni. Azonban Clarában nem tapasztalt semmi délszaki szenvedélyességet! Legutóbb is, mikor az eljövendő, rózsás, menyegzői napról beszéltek, a leány önmagába zárkózott és fagyos volt. Nem lehetett nyitját találni sem Clara lelkének, sem ennek az egész titoknak.

Másnap, a reggelinél, általános álmatlanságról panaszkodtak. Miss Dale és Dr. Middleton kivételével senkisem húnyta le a szemét. "Én, Sir," - mondta a doktor Sir Willoughbynak, - "ugy aludtam, mint egy jóravaló lexikon az Ön könyvtárában, mikor Mr. Whitford és én nem vagyunk ott".

Vernon odavetőleg megjegyezte, hogy egész éjszaka irt.

- Ti firkászok agyonölitek magatokat, - szólt szemrehányó hangon Sir Willoughby. - Én a magam részéről elvűl tekintem, hogy öngyilkosság nélkül végezzem el a dolgaimat!

Clara odafigyelt atyjára: elneveti-é magát? Az öreg nyájasan nézett a módszeres munka emberére. A leány képtelen volt kifürkészni, vajjon szövetségest remélhet-e atyjában vagy birót? Tartott tőle, hogy inkább az utóbbit. Most, hogy bele akarta vetni magát a küzdelembe, látta, mily távolságban huzódik az a vonal, melyen ő állt föl a harcra, attól a másiktól, melyet a világ szab ki a jegyesi sorba jutott leányok számára: édesatyja aligha állhat az ő oldalára; a távolság már nagyon nagyra nőtt. Atyja szereti őt, de bizonyára ugy fogja majd föl a dolgot, hogy leányát valami őrült szeszély vezeti s kisérletet sem fog tenni megértésére. A tudósi iszony is, mely minden, csodálatos simasággal egybeszerkesztődött emberi viszonylat fölforgatásától retteg, ő ellene fogja hangolni az öreget s ha lányáról való vélekedését még a világ állásfoglalása is megerősiti, Dr. Middletonból kész zsarnoki apa válhatik. Hogyan lehetne védekezni ellene? Ha csak rágondolt is Sir Willoughbyra, nyelve már készen állt s női elszántsága fürgén sietett nyelve segitségére; - atyjával szemben azonban, ugy gondolta, csak néma és makacs daccal tud majd helytállani.

- A te munkád nem ugyanolyan természetü ám, mint a Vernoné, - szólalt meg.

Dr. Middleton bozontos szemöldökei alól jókedvü villanás jutalmazta a leányt, mutatva, hogy az öreg ur mégis csak mulatott a baronet "munká"-jának a fölemlegetésén.

Ilyen kevés kellett Clara fölviditására! Valósággal sütkérezett a fölvillanó sugárban, hizelkedőn marasztalva szemein atyja tekintetét, ameddig csak lehetett. Elkezdett reménykedni, hogy mégis a maga oldalára hódithatja: majd szépen megvallja neki, hogy sokkal nagyobb a baj, mint először gondolta s hogy nagyon rosszul tette, amiért már előbb nem zavarta meg az öreg ur tudósi békéjét.

- Nem is állitom, hogy ugyanolyan természetü volna, - hajlott meg Sir Willoughby a többiek egyöntetü állásfoglalása előtt. - Az én szegény munkásságom a nappalé, Vernon munkája pedig kétségkivül a fölvirradó napoké, a jövőé. Mindazáltal kardoskodom az egészség megbecsülése mellett, mert az egészség a munka legfőbb szerszáma!

- A folyamatos munkáé mindenesetre! Ebben megegyezünk, - mondta barátságosan Dr. Middleton.

Clara szive elcsüggedt; ilyen kevés kellett a megfélemlitéséhez.

Ám vádoljuk őt azzal, hogy csak képzeletével emelt ellentéteket maga és vőlegénye közé! De jusson eszünkbe, hogy ámbár nem esett szó, mely viselkedésére teljes jogot adhatott volna, a természet olvasni tud a másik ember természetében: a foglyokat mindentől megfoszthatják, csak attól nem, hogy átlássanak zsarnokaikon; - és jusson eszünkbe az is, hogy Clara, aminthogy maga is tudta magáról, nem volt teljesen hibátlan, s Willoughby ellen törő lázadása részint önmaga ellen is fordult.

Asztalbontásnál összekerült Sir Willoughbyval. Tovább akart siklani, Miss Dale után kiáltva: "A laboratóriumba? Megengedi, hogy majd elkisérjem, mikor átsétál édesatyjához? Az ember ma a szabadban csupa föld- meg égszagot érez. Micsoda nyár! Tavaszi szellőkkel! Nem? Majd le- és föl fogok sétálni a kertjükben s világért sem röviditem le a látogatását, igérem!"

- Igazán nagyon boldoggá tesz. Azonban nekem máris mennem kell, - felelte Laetitia, látva, hogy a körülöttük settenkedő Willoughby le akarja foglalni menyasszonyát.

- Jó! Csak egy kerti kalap s a följárónál leszek!

- Várni fogom a terraszon.

- Nem fogom soká váratni!

- Legföljebb öt perc! - szólt oda Sir Willoughby Laetitiának, aki távozott, magukra hagyva a jegyeseket.

- No, édesem, - fordult Clarához Willoughby csaknem meghunyászkodó hizelgéssel, - hát mi ujság? milyen eredményre jutottál tegnap Vernon mesterrel? Akarja is, nem is? llyesmiben ő igazi asszonytermészet! Nem tudom megbocsátani neki, hogy megfájditotta a fejedet. Valaki azt is látta, hogy sirsz.

- Igen, sirtam, - felelte Clara.

- No hát most már beszéld el, hogy volt! Tudod, kicsikém, akár tetszik a terv Vernonnak, akár nem, a fődolog az, hogy itt tartsuk, ha nem is a kastélyban, de valahol a szomszédságban. Aligha kivánatos, hogy mostanában erőltessük a házasságokat. Bizonyos vagyok benne, hogy a vidéken csupa olyan... A legtöbb házasság napján akár a lélekharangot is meghuzhatnák.

- Magam is azt hiszem, - mondta Clara.

- Hovatovább odajutunk, hogy csak az érdekházasságokat és csakis azokat üdvözölheti vidám harangszó.

- Ne beszélj igy a nyilvánosság előtt, Willoughby.

- Csak előtted, drágám, csak előtted. Nehogy azt hidd, hogy a világ előtt ily leplezetlenül mondanék véleményt. Nos, én egyébként puhatolóztam Miss Dale-nél. Az ő részéről nem lesz különösebb akadály. Hát Vernonnal hogyan állunk?

- Majd beszélünk róla, Willoughby, mihelyt visszajöttem a Miss Dale-lel való sétából, ugy tizenkét óra körül.

- Tizenkettőkor! - hüledezett Willoughby.

- Órát tüztem ki. Ez gyerekesnek tünhetik. De megmagyarázom. Órát tüztem ki, mert egyrészt talán még mindig letagadhatatlanul gyerekes lény vagyok, másrészt el akartam halasztani bizonyos időre ezt a megbeszélést. Annyit azonban máris mondhatok, hogy Mr. Whitfordot nem tudtam rábeszélni s eljegyzésünk fölbontása sem tudná őt maradásra birni.

- Vernon fogalmazta ezt igy?

- Nem, hanem én.

- "Eljegyzésünk fölbontása!"... Gyere be egy kicsit a laboratóriumba, édesem!

- Erre most nincs időm.

- Az idő inkább álljon meg, minthogy akadálya lehessen a mi beszélgetésünknek! "Fölbontás!"... de hisz valóságos szentségtörés ezt a szót kiejteni!

- Én is érzem, dehát mégis ki kell néha ejteni.

- Néha? Miért? Nem látom az okát. Hiszen te tudod, Clarám, hogy az adott szó, két szerelmes jegyesi kötése számomra vallásosan mély dolog. Olyan szentnek tartom, mint magát a házasságot, sőt szentebbnek, nem is tudnám megmondani, hogy miért? Csak a szivedre apellálhatok, hogy megérthess. Házastársi válásokról aránylag közönyösen szoktunk olvasni. Olyan párok közt fordul elő az ilyesmi, akik már lekoptattak magukról minden romantikát.

Clara, valamely jeges irónia rohamában, - látva, hogy Willoughby ily elvakultan akarja nyilatkozatra birni, - már-már megkérdezte, vajjon mióta lett a romantika vallásosan mély dolog vőlegénye számára?

Willoughby azonban ujra megszólalt s szavai kevésbé harcias érzelmekre szeliditették a leányt: "Szegény istenadták! csak hadd induljanak el a maguk külön utjain! Az olyan házasfelek, akik már nem szeretik többé egymást, nem sorozhatók elbirálni való kategóriába. De ha a mi eljegyzésünk is fölbontható lenne! A mi eljegyzésünk! A miénk! Oh!"

- Oh! - Clara hattyui hangján végtelen fájdalmasságuvá remegett Willoughby sóhajának gépies utánzása. - Oh! - pihegett föl, - essünk tul rajta, most! Ne szólj, mig meg nem hallgattál! A fejem közben egészen belezavarodott. Két jelenet egymásután, - két jelenet több, mint amennyit elbirhatnék. Bünbánattal látom be, hogy vétettem ellened. Fáj a szivem miattad! Minden szemrehányás engem illet! Willoughby, vissza kell adnod a szabadságomat! Egy szót se szólj arról, amit tegnap mondtál; a féltékenységet én nem ismerem... Boldog leszek, ha barátomnak foglak nevezhetni s egy nálam méltóbb nő oldalán látlak, aki idővel barátnőül fogadhat! Szavamat adtam neked... de akkor még nem voltam tisztában érzelmeimmel. Egy gyönge és bolond leány tudatlansága az oka mindennek... Gondolkoztam erről s nem tudok gonoszságot látni benne, bár kárhozatos és szégyenletes, jól tudom. Te azonban tisztán állasz. Téged nem érhet vád. Te nem fogsz szenvedni, mint én. Akarsz-e hát nagylelkü lenni hozzám? Lásd, minden önbecsülésem veszendőbe megy, mikor igy könyörgök: légy nagylelkü és bocsáss szabadon!

- Hát ez volt... Willoughby megőrizte nyugalmát, - hát ez volt az, amiről Vernonnal tárgyaltál?

- Beszéltem vele. Eleget tettem a megbizásodnak és beszéltem vele.

- Rólam?

- Magamról. Belátom, hogy megsértettelek, de nem kerülhettem el... Igen, rólad is, amennyiben egymáshoz tartozunk... Azt mondtam, hogy azt hiszem, szabadon fogsz bocsátani... Azt mondtam, hogy hű tudnék maradni adott szavamhoz, de te nem fogsz erőszakoskodni. Gentlemanek nem erőszakoskodnak, ugy-e? Hű tudnék maradni, de egy lépéssel sem tovább: szeretni nem tudnék! Nem! Oh, Willoughby, bánj velem ugy, mint teljesen érdemetlennel, - az vagyok. Már egy évvel ezelőtt is tudhattam volna... Csalódtam önmagamban. Szerelemnek kellett volna lennie...

- Kellett volna!... Willoughby hangjában éles lenézés csengett.

- Szerelem... de lásd, ha nem tudok szeretni! Azt hiszem, teljesen ellentétes érzés az én természetemmel. Amit az emberek róla mondanak, sohasem tapasztaltam magamon. Ugy látszik, tévedtem. Könnyü ezt kimondani, de érezni nagyon keserü. Te meg fogod érteni, hogy én csak a szabadságért könyörgök, mert nem tudok lekötve élni. Ha szabadon engedsz és megbocsátasz nekem, vagy legalább megigéred, hogy egyszer meg fogsz bocsátani, ha egy szives, bátoritó szót találsz számomra, tudni fogom, hogy ez azért van, mert te különb vagy nálam, magasan állsz fölöttem, aki nem tudtam oly szerelmet nyujtani neked, aminőt megérdemelsz házastársadtól. Csak mondd ki a szót: eredj! Te légy az, aki fölbontja egyességünket, látva, hogy mily gyarló a szivem. Hogy az emberek mit gondolnak majd rólam, keveset bánom. Én csak attól rettegek, hogy neked okozok bánatot.

Elhallgatott, várt: ugy látszott, hogy Willoughby már-már megszólal.

Willoughby észrevette a leány várakozását s bár lelkében csak képtelen, fura zürzavar dult, kimért méltósága ugy tartotta jónak, hogy Clarát félrevezesse érzései felől.

Megingatta a fejét, hasonlatosan Kelet pálmájához, melynek árnyéka áldás az alatta meghuzódó, áthevült vándornak. Szomoruan mosolygott, közben azonban tanácsot tartott méltóságával: mily szavakkal lehetne ezt a nemes fölényt továbbra is megőrizni s az őrült kis lázadozót keserüen nyomatékos leckében részesiteni. Hogy mit gondoljon a dologról, - ez későbbre is halasztható. Első teendő: cselekedni!

Megszoritotta a leány mindkét kezét, aztán, szélesre tárva az ajtót, sűrü szemjelekkel integetett a laboratórium felé: - "Odabent zavartalanul beszélhetünk. Sehogyse tudtam kitalálni, mi érinti itt olyan kényelmetlenül az érzéseimet! Hát persze, az amerikaiaknak van igazuk, az ember az orrán keresztül izgul föl elsősorban. És itt csupa reggelimaradék illatozik! Talán tulságosan is kifiguráztam annakidején a jó unokaöccsöket! - ha ugyan hallottál ily tárgyu leveleimről... Ezek az ételhulladékok tényleg kellemetlenebbek, mint egy egész éjszakai dorbézolás nyomai... Ennyi haszna van, ha az ember Amerikát is megjárta, bár nem volt olyan romantikus mulatság, mint például egy itáliai kirándulás. Meneküljünk az ebédlőből!"

Clara nem fogadta el a feléje nyujtott kart. Látta, hogy Willoughby kinlódik; gyötrelmes érzés volt, de most már benn sodródtak az árban, nem lehetett szó szünetről, vagy helyváltoztatásról.

- Most essünk túl rajta; csak még egy perc! - nem mehetek innen, mert akkor előlről kezdenők ujra az egészet. Itt beszélj velem, felelj a könyörgésemre! Azonnal! Csak egy szót! Ha megbocsátasz nekem, az emberfölötti lesz! De mégis, tégy szabaddá!

- Hát igazán? - kezdte ujra Willoughby, - itt? teás csészék, kávés findzsák, kenyérmorzsák, tojáshéjak, kaviár, vaj, sültek és szalonna közt? - Ebben az ételpárában?

- Akkor elmegyek, sétálni Miss Dale-lel... És ha visszajövök, beszélgetünk?

- Amikor parancsolod! Csak menj Miss Dale-lel. De mégis, drágám, életem!... Komolyan, hát hova jutottunk? Mondják, hogy a szerelmesek szoktak veszekedni is... Én sohasem szoktam! És ez jellemző reám nézve. Hát Vernon unokaöcsémnek árultál be? Pedig igazán tudhatnád, hogy az adott szó adott szó marad, mint ahogy a sodronykötél sodrony marad, amelybe mindig bátran meg lehet kapaszkodni. Egy kis eltévelyedés? De mért épen Vernonnak szóltál, az összes többi férfiak közül épen neki? Pszt! Őkisasszonysága biztosan valami tökéletes hősről álmodott, akivel összehasonlitva szegény Willoughby most rosszul jár!... Ej, Clara, kis Clarám! dehát ha mondom: a menyasszony az menyasszony, és te az vagy, még pedig az enyém!... az enyém!

- Willoughby, az előbb emlitetted a válást,... a házastársak elválását. Azt mondtad, hogy ha nem szeretik egymást, akkor... Oh, mondd hát, nem lenne helyesebb, mint... ha már késő lesz?

Willoughby fölhasználta a félénk válaszból ráháramló előnyt s fölkiáltott: - Dehát hová jutottunk?... A menyasszony menyasszony és a feleség feleség!... És aki eljegyezte magát, azt a becsületszó máris feleséggé kötelezi. Nem tehetlek szabaddá. Mi már egyek vagyunk. Értsd meg: egyek! Feleségét az ember nem bocsáthatja szabadon.

- És ha megszökik...?

Ez már oly nyilt kérdés volt, amelyet nem lehetett elütni a megnemértés szinjátszásával. Willoughby arra a végletre ragadtatta Clarát, ahonnan a leány már egészen tisztán láthatta, mit jelent a belőle föltörő kérdés, s ezzel a tisztánlátással, kétségbeesve, de szinte diadalmasan dobta ellenfele felé a dárdát, melytől a férfi igazi vagy szinlelt értetlenségének föltétlenül meg kellett rendülnie s a való helyzetre eszmélnie.

- Megszökni? megszökni? - mondta, minden ismétlést egy-egy pillarezzentéssel szaporázva. - Hogyan? - hová?... micsoda gondolat!...

Már-már dühroham lepte meg, elhomályositva azt a megbecsülést is, amit az érintetlen fiatal lányok tisztasága iránt mindvégig érzett.

Hogy Clara, ez a szigoru, uri nevelésü fiatal lány, tudhat ilyesmit, - anélkül, hogy ő tanitotta volna meg rá, - hogy az asszonyok megszökhetnek! - tudhatja, hogy a szökés által rákényszerithetik férjüket a lemondásra, a birtoklás megszüntetésére! - és ezt sajátmagáról is el tudja képzelni, mint leendő asszonyról! - és beszélni is merészel a szökéséről!...

Női eszményképe, a himnemű Önzés szokásos viaszbábu-eszménye darabokra zuzódott volna, ha Clara további szavakkal töltötte volna ki a szörnyü fölkiáltással jelzett lehetőségek körvonalait.

Clara érezte is a kisértést, mert az utolsó pár percben a helyzet fölcsapó tüze egyszerre megvilágitott értelme előtt oly területeket is, melyek rövid idővel ezelőtt még az északi sark jégmezőinek távolságában állottak tőle. Az a kilátás intett bátorsága felé, hogy ha vállalja a szégyent s olybá mutatkozik, mint aki otthonos a női gonoszságok terén, Willoughby undorral és rettegéssel fordul el egy ily romlott fiatal leánytól. Azonban megfékezte magát, még pedig az első, leányos szemérmű berzenkedés után főleg azért, mivel nem volt képes önnön nemének megvetéséhez anyagot szolgáltatni, még ha Willoughby itéletéről volt is szó.

Az ajtó nyitva állt. Clara arra gondolt, jó volna kirohanni s szabadon pihegni egy kis fegyverszünet tartamára:

Gyorsan, titokban végiggondolta egész helyzetét:

- Ha ennyi mindenen kell keresztülvergődni, mig egy eljegyzésből kibontakozhat az ember, mi sors vár azokra a szegényekre, akik asszonyfővel, a házasságból keresnek szabadulást?

Ha kimondta volna ezt a gondolatát, Sir Willoughby mindjárt láthatta volna, hogy ez a leány koránt sincs oly gonoszul beleavatva a világ dolgaiba, mint amennyire jártasnak a puszta női ösztön mutatta, amely egy bilincsekkel küzködő szegény rab elkeseredésévé lázasulva, az indulat első hevében azt a fegyvert ragadtatta meg vele, melyet épen ő, Willoughby, adott a kezére.

Clara a női nem ősi, agyontöredezett esküformuláját ismételgette magában: "Soha, senkihez sem fogok férjhez menni!"

Felelt Willoughbynak: "Mindent elmondtam. Jobban nem tudom megmagyarázni, amit mondtam."

Az előcsarnokban léptek hangzottak. Vernon nyitott be.

Észrevéve őket, mentegetőzve magyarázkodott:

- "Dr. Middleton itt felejtett egy könyvet. Már látom is: egy Heinsius-kötet!"

- Lám, lám, a könyvért jöttél! Könyveket csak akkor felejt itt az ember, ha előbb idehozta! Tiszteltetem Dr. Middletont, aki természetesen azt teheti, ami neki jólesik, de viszont vagy van rend, vagy nincs... - mondta Sir Willoughby. - Gyere át a laboratóriumba, Clara! Jellemző az emberi lényekre, hogy mindenütt, ahol megfordulnak, otthagyják rendetlenségük nyomait. Ti, emberiség csodálók, - fordult Sir Willoughby Vernonhoz, bosszus oldalbólintással a dult reggelizőasztal felé, - okosodjatok ki belőle, ha tudtok. Gyere, Clara!

Clara ellenkezett, hogy neki most már igazán sétálnia kell menni Miss Dale-lel.

- Miss Dale a hallban várakozik, - mondta Vernon.

- Miss Dale vár, - mondta Clara is.

- Hát csak eredj Miss Dale-lel, eredj! - felelt ideges hangon Sir Willoughby. - Meg fogom kérni, hogy még két percig legyen türelemmel. Majd a hallban megtalálod, mikor lemégy!

Csöngetett és távozott.

- Avassa bizalmába Miss Dalet; teljesen megbizható nő, - szólt Vernon Clarához.

- Egy lépést sem tudtam előbbre jutni, - válaszolt a leány.

- Jusson eszébe, hogy most olyan harci pozicióban van, amelyet önmaga választott s ha mégis arra az elhatározásra jut, hogy ezt elhagyja, akkor ezután már csak nyilt csaták következnek, - nem szabad tehát kétségbeesnie, ha valamennyit el is vesziti. Nincs más eshetősége!

- Nem én választottam ezt a helyzetet, Mr. Whitford; ne mondjon ilyet! Nem is volt módomban semmiféle választhatás. Én csak beleegyeztem.

- Az teljességgel ugyanaz. De legalább jöjjön tisztába azzal, hogy mit is akar tulajdonképen?

- Igen, - bólintott a leány, jogos büntetésnek érezve, hogy föltételezhető róla, mennyire nem ismeri a saját kivánságait sem. - Az Ön tanácsának ma hasznát vettem.

- Tanácsoltam volna valamit Önnek?

- Talán már megbánta?

- Bizonyára minden szót megbánnék, amely éket verhetne Ön és Willoughby közé.

- De ugy-e most még nem hagyja itt a kastélyt? Nem hagy itt engem egyetlen barát nélkül? Ha én a papával holnap elutaznék, abból előreláthatólag végtelen levelezések lennének. Legalább pár napig még maradnom kell, lesz ami lesz, - és aztán, ha majd szegény papával is beszélnem kell a dologról, képzelheti, milyen hatással lesz ez őreá!

Sir Willoughby lépett be, helyreütni a távozásával elkövetett hibát.

- Miss Dale vár rád, drágám. Megvan a vállkendőd, a kalapod? - Nincs? Hát elfelejtetted, hogy sétálni készülsz vele?

- Már készen is vagyok, - felelte Clara s távozott.

A két gentleman az előcsarnokban elvált a leány háta mögött. Nem beszéltek egymással.

Clara olvasott annakidején holmi megróvó bölcseségeket arról, hogy nők teszik tönkre a férfiak egymásközti barátságát. Szemrehányásokat tett magának, dehát cselekednie kellett, kényszerüség hajtotta, hiszen a tenger és a zátony közt lebegett. Mégis, szörnyü volt rágondolnia: ő is ilyen barátságrontó nővé lett!



XVI. FEJEZET.

Clara és Laetitia.

Tiszteletteljes tartózkodása mellett is, Vernon olyan dolgokat mondott Miss Middletonnak, melyek a leányt még élesebben elhatározottá tették, mint aminőnek a Sir Willoughbyval történt jelenet alatt mutatkozott. Utalása az elkövetkezendő nyilt csatákra s a vereségek megjóslása oly harci kedvvel töltötték el, melyhez képest előző érzései szeliden bágyadtaknak tüntek föl. Most már szenvedélyesen tudta vitatni, hogy menyasszonyi sorsát nem ő választotta; hogy sokkal fiatalabb és tapasztalatlanabb volt, semmint választhatott volna. Vernon nem jól beszélt, szavai gúnyosan hangzottak s mikor a beleegyezést ugyanazon dolognak minősitette a szabad választással, egyenesen igazságtalanságot mondott. Mr. Whitford jót akart; lelkiismeretes akart lenni, nagyon lelkiismeretes. Azonban nem volt abból a hősi tipusból való, amelyik lángpallossal száll alá az égből, hogy egy leláncolt nő bilincseit szétzuzva mentse meg a szenvedőt az ásitó örvénytoroktól.

Fejtegetéseinek logikai hüvössége, mikor a Sir Willoughby ostoba megbizatásáról elfeledkezett Clara önmagáért zokogva fordult hozzá tanácsért, - abban az arányban volt teljesen hősietlen, amily arányban dicséretes volt. Teljesen a leányra hagyta, hogy cselekedjék, hogy tegye meg mindazt, amit megtéve szeretett volna látni; mindössze azt hangoztatta, hogy huszonnégy órai meggondolásra föltétlenül szükség van, mielőtt egyéni szabadságharcát tovább folytatná. Egyetlen vigasztaló szava sem volt. Ilyeneket mondott: "Én vagyok az utolsó, aki ilyen esetekben tanácsot adhat." Mindazáltal egyáltalán nem látszott meglepettnek, mikor a leány meggyónt előtte. Clara gyónt, maga sem tudta, hogyan. Valahogy ugy kezdődött, hogy Vernon elháritotta magától a megházasodás ötletét, mire Clara gratulált neki, hogy igy ki tudja vonni magát ennek az igának már a gondolata alól is; - emlékezete azonban nagyon kába volt, semhogy azt a pár izzó pillanatot, mikor aztán dadogva és gyászosan elfeledkezett magáról, visszaidézhette volna.

Ez a gentleman nem volt hizelgő, - barát is alig. El tudta nézni az ő bánatát egyetlen vigasztaló szó nélkül. Mi is lett volna, ha történetesen melegen vigasztalni kezdte volna? Erre a gondolatra minden érzése tiltakozni lázadt. És mégis, megrótta Vernont tulságos hüvösségéért, nagyon is kiérezhető aggodalmáért, amely félt, egyetlen szóval is valami meggondolatlansággal ártani magának, - megrótta szabadkozó kijelentéseiért: "Én ezt magam is kitaláltam, de miért fordul most hozzám ezzel a dologgal?" És az a tanácsa, hogy Clara előbb jöjjön tisztába, mit is akar tulajdonképen, - meglehetősen sértő volt. A leány mégis belátta, hogy e szavak mögött nem lehet bántó szándék; Vernon egyszerüen ugy kezeli őt, mint egy gyerekleányt. Miss Dale-ről egyenesen olyanokat mondott neki, mintha követendő például akarná eléje állitani.

- Önmagamat kell adnom, mert különben képmutatásba esném s vermet ásnék magam alatt, - mondogatta magában, miközben arról tanácskoztak Laetitiával, melyik utvonalon menjenek s miközben bámulatát fejezte ki barátnője kalapjának finom vonalain.

Sir Willoughby, sürü sajnálkozások közepette, hogy üzleti levelezése megfosztja őt a hölgyek elkisérésének gyönyörüségétől, még megjegyezte a Miss Dale ajánlotta utvonalra: "Ez esetben egy szolgát is kell vinniük magukkal!"

- Akkor menjünk a másik uton, - felelte Clara s elindultak.

- Sir Willoughbyt mindig nyugtalanitja, hogy védtelenül maradunk, - szólalt meg Miss Dale.

Clara fölnézett a fellegekre és becsukta az ernyőjét. Felelt: "Valósággal félénkké teszi az embert."

Ennek a feleletnek a hangsulya és formája eleve figyelmeztette Laetitiát, hogy ezuttal épen a forditottja következik annak, amit nyugodt csevegésnek szokás nevezni.

- Szereti a sétát? - próbálkozott meg valami békés témával.

- A sétát is, meg a lovaglást is; igen, szivesen gyalogolok, - felelte Clara, - csak nagyon nehéz jó partnert találni hozzá.

- Mr. Whitfordot már a jövő héten elveszitjük.

- Hát mégis elmegy?

- Számomra nagy veszteség lesz, mert én nem lovagolok, - felelt Laetitia a tulságosan nyilt kérdésre.

- Oh!

Miss Middletonnak nem lehetett kedvére ez a téma, ha válaszul igy sóhajba nyelte a hangját.

Laetitia uj, semleges tárggyal próbálkozott.

- Az időjárás ma igazán illik a tájhoz, - mondta.

- Az angol tájhoz általában, vagy csak Patternehez? Én annyira jobban szeretem a hegyvidéket, hogy egyáltalán nem tudok lelkesedni a sikságért.

- Sikságnak mondja a mi vidékünket, Miss Middleton? Hiszen vannak hullámos területeink, dombjaink is és a rétek, folyók, apró erdők, patakok, a gondozott utak és kedves oldalösvények elég változatosságot nyujtanak.

- Igen, nagyon is szép és csinos itt minden. Csupa kedves látnivaló! De szivesebben élnék csunya környezetben. Azt hiszem, szeretni tudnám a csunyaságot. A rutság becsületes. Bármily fiatal legyen valaki, a csunyák nem vezethetik félre. Ezek a gazdagember-parkok az uri szépség egy részét alkotják. Én jobb szeretnék egész paraszti mezőket.

- A parkokban gyönyörü zöld sétányok vannak, szép ligetek közt kanyargó utak.

- Igen, ha joga volna mindenkinek járni bennük!

- Persze, igy kellene, - felelte elcsodálkozva Miss Dale, Clara pedig kiáltva folytatta: "Minden korlátozás vérig sért; sövény és kerités mindenfelé! Előbb legalább tiz évet kellene utaznom, hogy nyugodtan telepedjem meg ezek közt a sáncerőditések között! Természetesen, versekben szivesen olvasok az angol táj szépségéről. De igazán költészet kell hozzá segitségül. Mi a véleménye azokról, akik a költészethez folyamodnak segitségért?"

- Az, hogy az illetők nem szivesen keverednek a társaséletbe, de viszont a távolság köde csak megjavitja a látásukat.

- Ön akkor bizonyára tudja, hogy Ön a legbölcsebb életet éli!

Laetitia fölvetette sötét szempilláit; próbálta Clarát megérteni. Ugy sejtette, hogy megérti; és ha jól érti, Miss Middleton azért tartja őt bölcsnek, mert pártában maradt.

Clarában sötéten derengett föl a sejtelem, hogy az ő "féltékenységé"-ről nyilván célzást tettek Miss Dale előtt is.

- Ismerte Miss Durhamot? - kérdezte.

- Egészen közelről alig.

- Ismerte annyira, mint engem?

- Nem annyira.

- De őt többször láthatta!

- Ő zárkózottabb volt velem szemben.

- Oh, Miss Dale, én egyáltalán nem akarok zárkózott lenni Önnel szemben!

A hang remegése arra birta Laetitiát, hogy lopva Clarára tekintsen. A leány szemei ragyogtak, s látszott rajta, hogy a lázbetegek szóbősége kész megeredni ajkairól. Egyébként nem árult el izgalmat.

- Ön sohasem fogja megengedni, hogy ezek közül a nemes fatörzsek közül egyet is kivágjanak, Miss Middleton.

- A fejsze jobb, mint a korhadás, nem gondolja?

- Én azt gondolom, hogy az Ön befolyása igen nagy lesz és Ön azt mindig üdvös célra fogja érvényesiteni.

- Az én befolyásom, Miss Dale? Ma reggel például kértem a magam számára valamit s nem kaptam meg!

Odavetett mondás volt, de Clara arca mutatta, hogy komoly dologról van szó s a kérdező: "Mit kért?" önkénytelenül is kiröppent Laetitia ajkáról.

Mielőtt még megfékezhette volna a nyelvét, Clara megadta a feleletet: "A szabadságomat!"

Mégegyszer és hangosabban szólalt meg Laetitia kérdése: "Mit?" s oldaltpillantott sétapartnerére. Kétkedve nézett rá s ez a kétely lassan nyitott rést a hitnek, sajgó, óvatos társulással. Clara látta, mint telik meg az üres kérdés fokozatosan nagy fájdalommal.

- Azt kértem vőlegényemtől, hogy oldja föl az eljegyzésünket, Miss Dale.

- Sir Willoughbyt kérte erre?

- Ön ezt hihetetlennek találja. Willoughby megtagadta a kérés teljesitését. Láthatja, hogy nincs befolyásom.

- Miss Middleton, ez borzasztó!

- A házasság szolgaságába vonszoltatni, az ember akarata ellenére? Igen, ez borzasztó?

- Oh, Miss Middleton!

- Nem igy gondolja Ön is?

- Ez nem lehet az Ön véleménye!

- Csak nem gondolja, hogy tréfálok? Tudja, hogy erre nem volnék képes. Olyan komolyan érzem át a dolgot, mint a csapdába került egér.

- Nem, Ön nem fog engem félreérteni, Miss Middleton! Ez a csapás megrenditő lenne Sir Willoughbyra nézve, a legkegyetlenebb! Imádja Önt.

- Miss Durhamot is imádta.

- Nem olyan mélyen, valahogy másképen.

- Akkoriban nem udvarolták körül tulságosan Willoughbyt? Most is rajongás övezi, de már kevésbé: nem olyan fiatal többé. - Azonban én azért beszélek most Miss Durhamról, mert meg akarom mondani, mily különösnek tartom ezt a leányt, aki csak azért szerezte vissza, szabadságát, hogy ujra a házasságba ugorjon. Érti Ön ezt? Egyik börtönből a másikba! Ezek azok a cselekedetek, melyek elcsodálkoztatják rajtunk a férfiakat s arra vezetik őket, hogy kigunyoljanak, sőt bátran mondhatom, meg is vessenek bennünket.

- De, Miss Middleton, Sir Willoughbyra nézve egy ily kérelem teljesitése, ha ilyesmire kérnék...

- Kérték tőle, és én kértem, és ujra, meg ujra kérni fogom. Kész vagyok rá, hogy a vád az én méltatlanságomra nehezedjék, Miss Dale. A grófság igy fog vélekedni s tökéletesen igaza is lesz. Inkább akarom Willoughbyt védeni, mint sajátmagamat. Neki egészen más asszonyra van szüksége, mint amilyen én lennék. Erre rájöttem, bár sajnos, nagyon későn. Engem illet minden gáncs. A világ nem lehet eléggé kemény a megitélésemben. De szabaddá kell lennem, mert viszont a magam itéletében csak igy lehetek méltányos még azzal a férfival szemben is, akit én sértettem meg.

- Egy oly nemes férfival szemben! - sóhajtotta Laetitia.

- Bármely dicsérethez hozzájárulok, - mondta Clara, s belenyilallt a gondolat, hogy egy ily nő, aki annyira jól ismerheti Willoughbyt, mint Laetitia, nemes férfiunak érezheti őt. - "Mindenesetre nemesnek látszik. De őszintén mondom, hogy csak az Ön megbecsülése bizonyitja számomra az ő nemességét." Clarát Willoughby ellen berzenkedő érzése ragadta erre a szélsőséges megállapitásra, amely erősen zavarba hozta Laetitiát. "És" - folytatta még, mintegy támogatásául előbbi mondásának, - "és ez egyszersmind lesujtó szemrehányás is önmagammal szemben; én kevésbé ismerem őt, vagy legalább is nem tanulmányozhattam oly sokáig."

Laetitia eltünődött ezeknek a szavaknak a homályosságán, s már-már saját értelme fogyatékosságát vádolta, mikor egyszerre némi fénnyel világitotta meg a most hallottakat egy másik, nem kevésbé homályos mondat, amit ma hallott. Félelem lepte meg, hogy bármily különös volna is, talán féltékenység, vagy a féltékenységnek legalább az árnyéka borul Miss Middleton beszédére, mert Sir Willoughby valószinüleg erre tett bizalmas célzást, miközben a hallban Clarára vártak. "Valami kis női gyöngeség, a tökéletes barátság megértésének a hiánya", - ezek voltak a Willoughby szavai s halvány figyelmeztetésfélét is csatolt hozzájuk, hogy Laetitia óvatosan dicsérje barátságukat.

Elhatározta, hogy tisztázza a kérdést.

- Én nem azt mondtam, Miss Middleton, hogy minden kritikán fölülállónak tartom Sir Willoughbyt.

- De nemesnek!

- Vannak hibái is. Ha az ember éveken át ismer valakit, a hibák kiütköznek, de a megszokás nem veszi őket tragikusan. És én azt hiszem, hizelgőbb érzés szembenézni velük, mint a vakságot erőltetni! Hizelgőbb érzés és még egy kis örömet is okozhat! - Nézze csak, nem találja elragadónak a kilátást? Kedvenc helyem!

Clara lombok hullámzó gazdagságát pillantotta meg, erdőt és vizet, egy torony hegyét, egy várost és dombokat a látkörön. Pacsirta trillázott.

- A madár sem madár, amelyik nem repül el! - mondta, jelezve, hogy még a madarat sem szereti, amely elégedetten röppen föl és alá ezen a helyen.

Laetitia előtt homályosan és ormótlanul kezdett földerengeni, milyen mindent csömörrel eltaszitó láz lobog Miss Middletonban. Visszaborzadt tőle, mintegy rettegve, hogy ragadós lehet s megfoszthatja őt is az otthon festői szépségének örökre friss birtokától. Clara azonban megbékitette: "A maga kedvéért... idővel... szeretni tudnám ezt a helyet... vagy akármelyik kedves, régi angol vidéket. De mióta ez a... ez a változás történt velem, még a tájakat sem tudom kiszakitani a gondolatkapcsolásaimból... Most tanulom meg, hogy illan el az ifjuság. Egy hét alatt évekkel lettem öregebb. - Miss Dale, ha Willoughby vissza akarná adni a szabadságomat... ha eldobna magától... ha egyedül állana ujra...?"

- Sajnálnám őt.

- Őt... és nem engem! Oh! Reméltem, tudtam, hogy igy tenne.

Laetitia próbálkozása, hogy lecsillapitsa Clara nyugtalanságát, hiábavalónak bizonyult. Most már bizonyosra vette, hogy a féltékenység beszél a leányból, - féltékeny a hervadó Letty Dale-re! - holott röviddel előbb még semmi ilyes nem érződött a hangján.

- Sajnálnám Willoughbyt, - szólalt meg Laetitia, - de Ön most olyan érzést kelt bennem, mintha sötétbe jutottam volna és én ilyen helyzetben mindig az után a világosság után próbálok igazodni, amely bennem gyul ki. Ha nincs ellenére ismerjen meg olyannak, aminőnek én ismerem magam. Ne gondolja, hogy fölösleges kitérőt teszek, ha szóba hozom, hogy egészségem gyenge lábon áll. Az orvosok anaemiának hivják az ilyet; meglehetősen vértelen teremtmény vagyok. A vér: az élet, bennem tehát kevés élet buzog. Tíz évvel ezelőtt, - vagy tizeneggyel, ha pontos akarok lenni, azt hittem, hogy tollammal fogom meghóditani a világot! És mi az eredmény? Boldog vagyok, ha tüzhelyhez huzódhatom s még abban sem lehetek biztos, hogy ebben mindig lesz részem. Ennyit értem el. Napjaim egyhanguak, és mégis rettegek a változtatás gondolatára. Atyámnak nagyon kevés pénze van. Abból élünk, ami magánvagyonkája maradt, és a nyugdijából: katonaorvos volt. Lassanként odajuthatok, hogy városba kell mennem, tanitványokat szerezni. Hálás volnék bárkihez, aki ettől megmentene, bár közben mindig csodálkoznám rajta, hogy kész ily teherrel sulyosbitani a háztartását. - Elég világosan fejtettem ki Willoughby iránt érzett sajnálatom természetét? Valami általánosan emberi részvét volna az, a részvét tiszta lymphakivonata, a lehető legtestnélkülibb érzés. A letelt esztendők elhullott avarjából nem lehet vonzó koszorut fonni. És az avar egyetlen érdeme, hogy nem is vágyik ilyesmire. Én is hulló lomb vagyok, Miss Middleton. Nem mutatkozhatom leplezetlenebbül Ön előtt, - azt hiszem, jól látja őszinteségemet...

- Nagyon, - felelte Clara.

Szive még egy nagyot lüktetett s kiáltva mondta: "Látom és irigylem öntől ezt a mély alázatot! Büszke volnék, ha utánozni tudnám! Oh! mily büszke volnék, ha ilyen tökéletes őszinteséggel tudnék beszélni! - Ön azonban nem szólt volna hozzám ezen a hangon, ha nem érezne irántam valami olyan meleget, amiből a barátságok szövődnek. Erről bizonyos vagyok. Senkihez sem lehetünk igazán őszinték, akit nem szeretünk. Önmagam után itélek igy. Nem vagyok túlmerész következtető?"

Laetitia arcán barátság tükröződött.

- Most azonban, - folytatta Clara, tovább úszva a szivéből föltörő hullámon, - a legbalgább gyanu bünével kell vádolnom Önt, amilyet egy oly kiváló nő, mint Ön, csak elkövethet. Kisasszony, Ön képesnek tartott engem az asszonyi gyarlóságok legsilányabbjára! - Fogja meg ezt a kezet, Laetitia; legyünk barátok, akarja? Bennem most történik valami.

Laetitia elfogadta a baráti kezet; látta és érezte azt a Clarában történő valamit.

Clara ennyit mondott: "Hiszen Ön is nő!"

Ezzel akarta igazolni azt a valamit.

Egy ragyogó pillanatig könnyeken uszott tovább és átengedte magát az áradatnak.

Mikor leperegtek, az első hosszú sóhaj után egészen hüvösen mondta: "Lélekemelő képe a lázadásnak, nem?"

A másik leány suttogva vigasztalgatta.

- Sebaj, kicsiség az egész, - mondta Clara, keservesen erőltetve nyugodtra szája vonalát.

Tovább haladtak, kezet kézbe fonva, mély, szivbeli érzéssel egymás iránt.

- Most már a tájat is jobban szeretem, - kezdte ujra a megrendült leány. - Szeretnék itt szépen lefeküdni és aludni, csak aludni. S szeretnék mindig arra gondolni, hogy maga is itt van. Mily nemesen nagyszerü önérzet élhet magában, hogy úgy tud beszélni, mint az imént! A hősökről és hősnőkről szőtt álmaink hideg aranyfüst csupán a valósághoz mérten. Én még nemrégen úgy képzeltem, hogy kitagadottja vagyok nememnek s ime, van valakim, egy jó nő, aki jó szivvel van hozzám egy kicsit... tán szeret is? Oh, Laetitia! barátnőm, csak meg kellett volna csókolnom magát s nem ily csupaszra vetkőznöm, - de ha hisztériának mondaná mindezt, akkor jaj magának! mert én beleharaptam a nyelvembe, hogy megőrizze a titkomat, noha arra is alig volt elég erőm, hogy a fogaimat összeszoritsam... csak maga ne vette volna úgy fejébe azt a szerencsétlen féltékenységi gondolatot!... És ez a gondolat tőle jutott magához!

- De hiszen, ahogy én emlékszem, egyetlen szóval sem céloztam erre.

- Willoughby nem tudja egyéb okát elképzelni szabadulási vágyamnak. Ugy láttam, szinte ösztönszerüen él benne az a hit, hogy a nők természetüknél fogva csak hüséges ragaszkodók lehetnek vele szemben. Valamennyien acéltűcskék és ő a mágnes. Hogy féltékeny lehetnék magára, Miss Dale! Laetitia, beszélhetek?

- Mondjon el mindent, ami a szivét nyomja!

- Szeretném, ha... Tudja a keresztnevemet?

- Clara!

- Végre! Tehát szeretném, ha... persze csak úgy, ha magának sem volna ellenére. Igen, szeretnék valamit. Függetlenségemen kivül még valamit. Most esetleg megsértem magát. De ne engedje, hogy megbántódása ellenem forduljon. Szeretném, ha Willoughby boldog lenne, azon az egyetlen módon, amelyen ő boldog lehet... Ez az én hires féltékenységem.

- Ezt akarta az imént mondani?

- Nem.

- Gondoltam.

- Azt akartam mondani... és azt hiszem, engem a kinpad sem tudna olyan őszintévé tenni, mint amilyen maga... de nem bánom; mondja, magát még sohasem lepte meg az, hogy... Ne felejtse el, én jól látom Willoughby kitünőségeit... és most a leghivebb barátjához beszélek, - elismerem, hogy vonzó jelenség, hogy férfias jóizlése és modora van... De magát még sohasem lepte meg az, hogy... Nem, nincs jogom ezt megkérdezni. Tudom, hogy az embereknek kell lenni hibáiknak, nem várom el tőlük, hogy szentek legyenek, én sem vagyok az, bár szeretném, ha az lehetnék...

- Engem még sohasem lepett meg, hogy... - sietett Laetitia a Clara segitségére.

- Hogy milyen kevés nő tud nyiltan és egyenes őszinteséggel beszélni, bármennyire szeretné is?

- Másképen nevelték őket. De nagy szerencsétlenség idején megtanulják.

- Ez a felelet bizonyára nagyon helyes. Ismert valaha olyan nőt, aki teljesen Önző volt?

- Hogy személyesen ismertem-e ilyet? Mi sem vagyunk jobbak a férfiaknál.

- Nem is állitom, hogy jobbak volnánk. Én az utóbbi időkben Önzővé lettem, nem gondolok senki másra, csak önmagamra, s minden teremtett lélekből, aki utamba akad, hasznot akarok huzni... De ha ez igy is van, a nők mindig alacsonyrendü számba mennek. Alig kerülnek ki a gyermekszobából, már lasszót éreznek a nyakuk körül s hogyha szépek, nem csoda, ha ők is fegyvert kovácsolnak ebből, s annyi foglyot ejtenek, amennyit épen tudnak. Én nem csodálkozom ezen! A magam természetes gyöngeségén érzett szégyenkezés, valamint a férfiak hetyke elbizakodottsága képes volna arra unszolni, hogy én is foglyok százait igázzam le, ha ezt nevezik női kacérságnak. És nem éreznék a büszke röptü rablómadarak, a férfiölyvek iránt semmi részvétet. Ha látnám, hogy szárnyaikat megnyirbálják, csak mulatnék rajtuk. Lehetne más mód a megbüntetésükre?

- Meggondolandó azonban, hogy mi magunk mennyit vesztünk, miközben megfenyitjük őket.

- Én csak arra gondolok, mennyit nyernek ők, ha a büntetés elmarad.

Laetitia azt hitte, hogy csak általános vitatételeket hallgat a nemek egyenlőtlenségének tárgyköréből. Az a gyanu, mintha valamely szorosabb alkalmazásra is történnék utalás, már-már egészen elszunnyadt benne, mikor Clara szavai egyszerre csak arcába kergették a vért: "Itt van a nagy különbség, amelyet én látok! Igen, látom! bizonyos vagyok benne: a kacérnak mondott nők nem a férfiak szine-javával üzik hóditásaikat; a férfiak azonban, a férfi Önzők női anyagból szedik áldozataikat, nők közül, akiknek imádó hűségéből táplálkoznak s isszák, mint a vért. Bizonyos vagyok benne, hogy nem egyoldaluan női szempont az enyém. És ők közben önmagukat büntetik meg, mert a hozzájuk illők mellett, akik valóban mindazt nyujthatnák nekik, amiért epednek, elhaladnak és azok után loholnak, akik..." Clara elakadt. "Nem tudom magam oly erővel kifejezni, mint Ön," - mondta.

- Miss Middleton, rettenetes erővel tudja kifejezni magát, - felelte Laetitia.

Clara kedvesen mosolygott: "Nem is hittem volna. Kinek a villája ez?"

- Atyámé. Nem jönne be? a kertbe?

Clara fölnézett a repkényátszőtte ablakokra és a kapuiv rózsáira. Megköszönte a meghivást és igy felelt: "Egy óra mulva Önért jövök."

- Egyedül akar sétálni az országuton? - hitetlenkedett Laetitia, Sir Willoughby elszörnyedésére gondolva.

- Én megbizom az országutban, - felelte Clara s elindult. Aztán ujra visszafordult Laetitiához s csókra nyujtotta az arcát.

A fiatal lány "rettenetes ereje" izzó benyomást tett Laetitiára s most, hogy megcsókolta, csodálkozott a Clara szelidségén és gyermeki kedvességén.

Clara utnak indult, mit sem tudva arról, hogy neki bármiféle ereje is lehetne.



XVII. FEJEZET.

A porcellánváza.

Az alatt, mig Clara és Laetitia sétára mentek, Sir Willoughby összezsugorodott önbecsülése, hasonlatosan a felhőszakadás után tűz mellé akasztott facsaróviz ruhához, kezdett ujra visszanyerni valamit bársonyos tapintatu simaságából. Mrs. Mountstuart Jenkinson társaságában volt, aki a világot jelentette számára, félelme tárgyát, melyet minden rendelkezésére álló módon napfénytől ragyogóvá szeretett volna kényszeriteni a maga számára. Mrs. Jenkinson azt várta, hogy a vidám Sir Willoughby lépjen eléje s mivel a lady szemei valóságos varázsló erővel hatottak rá, csakugyan csillogtatni kezdte szokásos szellemességét, élcet élccel viszonozva. Királyi nők izlése parancs a jólnevelt gentlemanek számára. Férfiak közt aratott népszerüség, noha kitünő eszköz arra, hogy általa a nők előtt is közkedveltekké legyünk, nem sokat ér az érzékeny természetü uriemberek szemében, akik már eleve nyugtalankodnak büszkeségük, kényelmük és fölényük esetleges sérelme miatt. A férfiakat különben is durva eszközökkel kell megnyerni: jó borokkal, jó szivarokkal, puszipajtáskodással, - s még akkor sem hálálják meg a rájuk pazarolt fáradságot, még akkor is esetleges görbe pillantásokkal kell szembenéznünk. Az asszonyok tekintete ellenben azonnal föltárja előttünk, mily kitünő különbséget tudnak tenni a remek tollazatu és a vedlő gúnyáju kakasok között. A nőket, hálistennek, könnyü megnyerni, csak ügyes nyelv kell hozzá, vagy egy pompás lábszár. Ők bizonyosan a mi pártunkra állnak, ha a Természet is pártunkat fogta, ha elegánsak és diszkrétek vagyunk, ha nap süt ránk s látják gondtalan sütkérezésünket, vagy ha észreveszik, hogy előnyös helyre álltunk s tetszetős formát mutatunk a napban. Ha aztán egyszer megnyertük őket, egész életünkre tükreinkké válnak, hivebb tükörré, mint a csiszolt üveg. Ingatagságuk meséje képtelenség. Ha egyszer megmozgattuk a fantáziájukat, rabszolgáink maradnak s cserébe egészen egyszerü udvaronci szolgálatokat kérnek csupán. El fogják tagadni, hogy öregszünk, fedeznek a botrányok ellen s nem engedik, hogy nevetségesekké válhassunk. Sir Willoughbyt valami ösztön, ami olyan volt, mint bőre érzékenysége, vagy a csigabiga előretolt szarvacskái, megtanitotta a nők eme döntő szerepének titkaira s épen oly kevéssé volt szüksége külön tanulmányozásukra, mint némely rosszhirbe keveredett hölgynek.

S ez az ismerete valóban nagy haszonnal járt rája nézve: önvédelmének szükségszerüsége fejlesztette benne ezt a tudást. Ösztönszerüen varázslóügyességüvé lett az önvédelem terén, előrelátó bölccsé, akinek nincs szüksége külön utmutatásra, mikor kigyómarás ellen megvédő füvek nedvét kell szivni. Nem nézhetett bele ő sem az ellenség szivébe, de a látás eme élességét pótolta számára az az eleven érzékenység, mely talán elhomályositja a szemet, azonban csodálatosan fürge mozgékonyságuvá teszi a lelket. Igy történt, hogy Willoughby, minden közvetlen szükségszerüség érzése nélkül, célirányosnak vélte Mrs. Mountstuart elbüvölését s némi célzásokat ejtett el előtte, mintegy megelőzendő a jövő komoran kisérteties lehetőségeit. Ezek a célzások nem a Clara esetleges ingatagságát illették, oh nem; Willoughby inkább saját állhatatlanságáról példálózott, vagyis inkább arról, hogy most már valahogyan másképen látja a Clara jellemét. A "huncut kis porcellánbabá"-t hozta ujra szóba.

Méltányló jókedv finom mosolyával kezdte: "Most már jobban értem ezt a mondást!"

- Ne felejtse el, hogy én nagyon megszerettem Clarát, - felelte Mrs. Mountstuart.

- Ez a büntetésünk!

- Önre nézve kellemes büntetés.

Willoughby helybenhagyta. - "A huncut jelzőt most már mellőzhetjük?"

- Ezt majd akkor kérdezze, ha Clara anyává lesz, kedves Sir Willoughby.

- És ha ezt én ugy értem, hogy...

- Bármely értelmezést elfogadok, amely hizelgően hangzik.

- Nincs oly hizelgő értelmezés, amely engem teljesen kielégithetne, ennélfogva hagyjuk Clara jellemére, hogy kitöltse az Ön mondásának hézagait.

- Helyes. Miért is sietnénk? De addig se engedje félrevezettetnie magát a huncut jelző iránt érzett ellenszenvétől, mely csak akkor lenne érthető, ha Ön nem tudta volna kellően biztositani maga számára a leányt.

Mély üregű, borzalmas kongásu szoba ajtaja nyilt meg ettől a megjegyzéstől Sir Willoughby előtt.

Tréfásan próbált válaszolni, hogy a huncut-okat nem lehet mindig lekötni a szenvedélyes imádat segitségével, azonban szavát eltompitotta a szivében fölviharzó égiháboru s Mrs. Mountstuart mosolyogva élvezte, mily elemi erővel sodorja a férfit boldogsága osztályosának puszta emlitése is zuhogó örvényekbe a simán folyó csevegés vizeiről. Ily tetőpont után a társalgásnak természetesen lanyhulnia kellett.

- Miss Dale jószinben van, - mondta Sir Willoughby.

- Türhető szinben: férjhez kellene mennie, - felelte Mrs. Mountstuart.

Sir Willoughby megrázta a fejét: - "Birja rá erre!"

A lady bólintott: "A jó példa esetleg hatni fog."

Sir Willoughby rendkivül szórakozottnak látszott. - "Igen, már épen ideje volna. De hol az a férfi, akit az ő élete társául ajánlhatna? Laetitia most már rendelkezik azzal, aminek eddig hijjával volt: most már érett értelem párosul másik szerencsés tulajdonságával, - a romantikával, ahogy Ön szokta mondani. Nem hinném, hogy ez a vonás ártalmára lehetne egy nőnek."

- Csak egy lehelletnyi van ebből benne.

- Ő ugy hivja ezt, hogy: "lombdisz".

- Ügyes mondás. És az Ön Achmet lova dolgában még mindig nincs engedmény?

- Nem adhatom négyszáz fonton alul.

- Szegény Johnny Busshe! Ön elfelejti, hogy ő a felesége kezéből kapja a pénzt! Önnel nehéz üzletet kötni, Sir Willoughby.

- Nem szeretem az árak lerontását.

- No jó... A "lombdisz" alkalmas a bujósdijátékra, főleg persze akkor, ha nem lapul meg mögötte némi csalafintaság. No de ez a legrosszabb, amit Laetitia Dale-ről mondhatok. A tulságos alázat szégyenére válik ám nemünknek. Az a hir járja, hogy Ön a grófság legkeményebb üzletembere s ezt én el is hiszem, mert itthon és odakünn egyaránt mindig csak a legjobb teljesitményt kivánja mindenkitől. Amint látja, én nem hordok semmiféle "lombdisz"-t, tökéletesen, ridegen prózai vagyok.

- Nem baj, kedves Mrs. Mountstuart, biztosithatom Önt, hogy azért számomra épolyan üditő az Ön társasága, mint akár a Miss Dale-é.

- Dehát a "lombdisz"! a "lombdisz"! Önöknek, kemény üzletembereknek nem igen lehet érzékük az alázatosan föltekintő, pártában maradt hajadonok iránt!

- Én teljesen őszinte véleményeket mondok Önnek.

- Én is mindig kifejezem a magam szerény nézetét.

A ladynek eszébe jutott, hogy ma reggel voltaképen Dr. Middletonhoz igyekezett, akit ebédre akart meghivni. Sir Willoughby elvezette a könyvtár ajtajához. "Ezután is tartsa meg a szokását!" - mondta még.

Mig Mrs. Mountstuart visszajövetelére várt, a lefolyt, nem céltalanul vezetett társalgás frissitő hatása egyszerre teljesen a maga ijesztő nagyságában tárta föl előtte a sérelmet, melyet menyasszonya vele szemben elkövetett. Egyre távolabb próbálta terelni magától ezt az élményt, ugy hogy a messzeségben már csak nagyon kevés személyes érzés tapadt hozzá s a szemlélet világosabban tárhatta föl a sérelem igazi terjedelmét: a szerencsétlen leány bűne élesen rajzolódott eléje, mint valami tengelye körül kihivóan forgó gömb.

Ily módon különállóvá tenni valamely bennünket ért sérelmet s kihelyezni azt a térbe, sulyának és tömegének mathematikai mérlegelése céljából, - bizonyára művészet, bár sok van benne az ösztönszerü önvédelemből is. Hiszen különben az érzékeny embert bármely pillanatban tökéletesen agyonnyomhatnák a durvák és az érzéketlenek, épen ugy, ahogy a hegyomlás eltemeti az utjába került falvakat. Ha azonban művészetnek tekintjük a leirt műveletet, tudnunk kell azt is, hogy e hasznos művészet gyakorlóinak a körülmények segitségét is meg kell nyerniük. Sir Willoughby kitünő ösztöne is csaknem eltompultan és szétzuzva hevert a Mrs. Mountstuarttal folytatott beszélgetés előtt. A lady szavai azonban ismét az önmagáról alkotott eszményképek magasságába emelték hősünket. Férfiak társaságában angol gentlemanként viselkedett, nők előtt viszont a XIII. Lajos korától XV. Lajos koráig terjedő idő francia udvaroncai közé igyekezett lendülni. Rajongott azokért, akik lehetővé tették számára, hogy ilyen módon cseveghessen, - persze a tömörebb angol izlés alapjainak megtartásával. A roastbeef azért nyilvánvalóan ott zamatoskodott a soufflé és a pezsgő mögött. Angol földesuri kiválósága mellett, bár e nemben is különbnek mutatkozott a többieknél, ha egy-egy nyilvános mérkőzésre adódott alkalom, még csiszolt nyelvü suttogó is tudott lenni, temperamentumos társalgó, ötletes szóharcok bajnoka, amelyekben volt valami vadászfrisseség is az elmésségen kivül, amint ezt bárki észlelhette, aki tartalékjai kijátszásáig tudta ragadtatni s volt érzéke a sport-iz iránt. Ennyit a Willoughby önmagáról alkotott eszményképeiről. Nos, Clara nemcsakhogy észre sem látszott venni mindezt s nemcsakhogy nem igyekezett e kiváltságokhoz igazodni, hanem még elutasitólag is viselkedett velük szemben: az ő közelében nem virulhattak ki. Willoughby, rendes helyzetlatolgatásai közben elnézően hanyagolta el ezeket a tényeket, elvégre vőlegény és menyasszony voltak s röviddel a nász előtt; de most, hogy eszményei a Mrs. Mountstuart szavaitól uj bimbózásra fakadtak, nyomban a Clara elkövette sérelem után, egyszerre teljes erővel gyakorolta ujra a föntirt különválasztás művészetét s igy szemlélte Clarát, mintegy eltaszitva magától, egészen különálló lényként, hidegen véve szemügyre illetlen lázadozását.

Alaposan jártas lévén az Önzés Könyvének ismeretében, ismerte a bölcs mondást, mely szerint: A megsértett büszkeség, ha nem sujt vissza, önmagára sujt. De mivel sujtson Clarára? Laetitia, ha tiz évvel fiatalabb volna, kitünő eszközül szolgálna a büntetésre. Most már ostobaság volna reá gondolni. Clara mellett olybá tünnék, mint tavaszi ágak alatt a tél szinei. Elvetette tehát az ötletet, lelke mélyéig fölingerülve ezen a tulságosan szemmellátható hervadáson, amiért nem állja meg az összehasonlitást azzal a viruló ifjusággal, melyet pedig, törik-szakad, de meg kell ostorozni, mert igy kivánja az önvédelem.

Mrs. Mountstuart épen a kocsifölhágóra lépett, mikor az ifju hölgyek selyem napernyői föltüntek a park egyik lejtőjén, ahol a májusi ruházatu bükkfák sárgás zöldje hullámzott a mult év barna avarja fölött.

- Ki a gavallérjuk? - kérdezte a lady.

Egy gentleman kisérte őket.

- Vernon? Nem! Vernon Crossjayt tömi a tudományával, - mondta Willoughby.

Vernon és Crossjay a szabadba léptek, hogy a fiu étkezés előtti félórás sétájára lódulhasson. Crossjay megpillantotta Mis Middletont, mire azonnal feléje nyargalt. Vernon kényelmes ütemben követte.

- Talán a huncut porcellánbaba valamelyik cousinje? - kérdezte Mrs. Mountstuart.

- Generációk óta csak egy fiu vagy egy lány van a családjukban, - válaszolta Willoughby.

- Vagy a Letty Dale-é?

- Unokafivér? - kiáltotta Willoughby oly hangon, mintha az ellen tiltakoznék, hogy Miss Dale-nek valami vagyona lehetne, - nincs unokafivére!

Egy állomási bricska kanyarodott ki a fasorból a kastélybejárat felé. Flitch volt a kocsis. Nem volt joga itt megjelenni, tilalmat szegett meg, de foglalkozása teljesitése közben cselekedte, mellyel feleségét és gyerekeit eltartotta; az esdeklő mozdulat, mellyel kalapját leemelte, kutya-alázatossággal szavalt bocsánatért előbbi gazdája előtt.

Sir Willoughby intett neki, hogy közelebb jöhet.

- Már megint itt vagy! - szólt rá. - Csomagokat hoztál?

Flitch leugrott a bakról s hangosan olvasta le az egyik málhadarab fölirását: "H. De Craye alezredes."

- És az ezredes ur találkozott a hölgyekkel? Csatlakozott hozzájuk?

Ugy látszott, hogy Flitchnek most gyászos mondanivalói kezdődnek.

Először is az egész dolog távoleső kezdeteit részletezte: elveszitvén Sir Willoughby háztartásában élvezett helyét, kénytelen volt olyan munka után nézni, amilyet épen kapott s noha jól tudta, hogy itt nem szabad megjelennie, mégis elnézést mert remélni, tekintettel a rája otthon váró éhes szájakra, akiket mint vasutállomási bricskás tart el, mely minőségében az ezredes ur fölfogadta s igy azt hiszi, hogy Sir Willoughby megbocsájt neki az ideszemtelenkedésért, hiszen Sir Willoughby barátját hozta, mert az ezredes ur Sir Willoughby barátja, akire ő, Flitch, jól emlékszik és aki őrá, Flitchre szintén jól emlékszik, mert azt mondta, nem vévén észre, hogy másképen van öltözve: "No, Flitch! visszakaptad a régi helyedet? - Várnak rám?" és akkor ő, Flitch, elmondta az ezredes urnak a szomoruságot, hogy: "Dehogy kaptam vissza, ezredes ur, nincs énnekem olyan szerencsém!", amire Craye ezredes ur, aki mindig olyan jó ember volt, tudakozódott a Flitch-család egészségi állapotáról... És bizony meglehet, hogy most ezt a nyomoruságos kenyeret is el kell vesziteni, mert ilyen a balszerencse, ha egyszer szigonya hegyére szurta az embert: evickélhet és viz alá bukhat az ember, a szigony a hátunkban marad, ha egyszer valami ostobaságot csináltunk. "Szabad alázattal esedeznem, ha kegyeskednék méltóztatni, Sir Willoughby", - szólt Flitch s áttért balszerencséje kézzelfogható bizonyitására. Kinyitotta a kocsiajtót s rámutatott egy csomó porcellántörmelékre.

- De hát mi ez? Mi ez? Beszélj! - kiáltotta Sir Willoughby.

- Mi az? - mondta Mrs. Mountstuart is, füleit hegyezve.

- Ez egy váza... volt, - nyögte elégikus hangon Flitch.

- Egy porcellánváza! - tört ki Sir Willoughby.

- Kinai porcellán! - pihegte szörnyülködve Mrs. Mountstuart.

Az egyik törmelékdarabot odanyujtotta Sir Willoughby a ladynek, alaposabb vizsgálatra.

Mrs. Mountstuart előbb közel emelte, aztán távol tartotta magától a cserepet. Szörnyű nagyot sóhajtott:

- Ez az ember jobban tette volna, ha inkább fölakasztja magát, - mondta.

Flitch balsorsnyütte arcvonásai és tagjai a szomoru elbeszélés folytatására rándultak.

- Hogy történt a baj? - kérdezte Sir Willoughby, a lényeget sürgetve.

Flitch alázatosan emlékeztette volt gazdáját, hogy ugyebár mindig jó és vigyázatos kocsisnak ismerte?...

Sir Willoughby mennydörgött: "Hogy történt a dolog? Erről beszélj!"

- Oh, egy csöpp nem sok, annyit se, Lady! - tegnap este óta semmit, igaz lelkemre! - keresett oltalmat Flitch Mrs. Mountstuart szárnyai alatt.

- Csak ki vele! - bátoritotta a lady.

Flitch tehát kirukkolt a dologgal.

A Piper-malom mellett, ahol a Wicker patak a rebdoni országutat keresztezi, Hoppner egyik szekere, szokás szerint agyonterhelve, épen fölfelé kinlódott a lovakkal a domboldalon, mikor Flitch ott hajtott lefelé, kényelmes ügetéssel. Látta, hogy a Hoppner szekere megáll, egy kis pihenőt tartani s azt is látta, hogy mellette egy fiatal hölgy is jön fölfelé. Egyszerre csak a Hoppner kocsisa megcserditi az ostorát s a lovak nekivadulva rántják tovább a szekeret. A fiatal hölgy félre szökken, a Flitch kocsija elé, mire az ezredes kiugrik, hogy megmentse a kisasszonyt; ő pedig, Flitch, oldalt zökkenti a kocsit, ugyancsak azért, hogy megmentse a kisasszonyt, ami hálistennek sikerült is, és annyival nagyobb öröm volt, mert megismerte, hogy ki az a fiatal hölgy...

- Egyedül volt? - kérdezte Sir Willoughby, tragikus elbámulással meredve Flitchre.

- Szóval maga megmentette a kisasszonyt, a kocsit viszont fölboritotta, - ösztökélte folytatásra Flitchet Mrs. Mountstuart.

- Bartlett, az öreg erdőkerülő, a tanum, lady! Félig a töltésre kellett hajtanom s ami igaz, igaz, a bricska fölborult egykicsit, a váza pedig kiesett és egyenesen a tizenkettes mérföldmutató kőhöz vágódott, minthogyha épen oda szánták volna! Mert egyébként senkinek sem lett semmi baja és ha az a váza nem a mérföldmutatóhoz ütődött volna, nem ment volna szét annyi darabra, hogy Bartlettel tiz percig kellett összeszedegetni a cserepeit, a legapróbbakat is, mind egy szálig. És Bartlett azt mondja és én sem mondhatok egyebet, hogy ez a Gondviselés akaratából történt igy, mert mi ott valamennyien ugy kerültünk össze egyrakásra, mintha csak oda lettünk volna rendelve.

- Szóval Horacenak volt annyi esze, hogy gyalog jött tovább a hölgyekkel, ahelyett hogy ujra erre a botladozó bricskára bizta volna a csontjait, - fordult Sir Willoughby Mrs. Mountstuarthoz, aki válaszolt: "Szerencse, hogy senki sem sérült meg."

Mindaketten a szegény Flitch lekonyult orrára néztek s egyszerre mondták ki az itéletet: "Szerencsétlen flótás!"

Mrs. Mountstuart egy félkoronást adott erszényéből a boldogtalannak, Sir Willoughby pedig meghagyta a jelenlévő inasnak, hogy rakja le a málhákat s szedje össze gondosan a porcelláncserepeket. Flitchnek minél előbb tisztulnia kellett.

- Az ezredes nászajándéka! Holnap megint ellátogatok, - intett bucsut Mrs. Mountstuart.

- Jöjjön is! mindennap! - Igen, a vázának alighanem az volt a rendeltetése. - Willoughby meghajlással bucsuzott s a lady még visszakiáltott:

- No, ezt az ajándékot szét is lehet osztani, ha ugyan a magafajta emberek hajlandók volnának az osztozásra! - A kocsikerekek zörgéséből még egy mondat hallatszott ki: - Ez a porcellán legalább huncut volt!

Ilyenek a csapások, amiket a könnyünyelvü világtól kap az ember.

Ami a vázát illeti, az a Horace De Craye veszteségszámlájára irandó. Nászajándékot mégis csak adnia fog kelleni s valószinüleg nem cserepeket. Értékes váza lehetett, de most nem ez a fontos... Miképen értendő az, hogy Clara egyedül mutatkozott az országuton? - Miféle immár megmutatkozó csapdája a sorsnak, hogy Willoughby Patterne-nek egy ily nőt kellett kiszemelnie becsülete letéteményeséül és erősségéül?



XVIII. FEJEZET.

De Craye ezredes.

Clara csevegve és nevetgélve közeledett De Craye ezredessel, egyik karjába Crossjay kapaszkodott, napernyője villogott a napban. Igy jött, káprázatos bűnös, mintha kényszeriteni akarná a szemlélőt, hogy igazat adjon a "huncut kis porcellánbaba" jellemzésnek; igazán türhetetlenül szép volt, pompásan nyulánk és bájos minden mozdulatában, elragadóan fésülve, piros ajkakkal, melyeknek szine messzire lobogott az elefántcsont arcbőrről, - remek látványosság, melytől a jó vidék táncra kap kedvet s mely elcsavarná a város összes fejeit. Hiába, szép volt, ha mindjárt egész műértő-jury esküdnék is össze e szépség letagadására. A szabálytalan vonásokat nem szokták szépnek tartani. Inkább Clara termete nyerte volna meg a kritikus urak tetszését. Alakjának és járásának ábrázolása osztatlan dicséretre talált volna s hozzá még öltözködve is oly ravaszul volt, hogy a ruha, noha átölelte a testét, mégis szabadon is lebegett körülötte, összhangban egy nyári nap lelkével. Calypso-ruha, - mondta volna Dr. Middleton. Gondoljunk a szellőingatta nyirfára: erre összehajolnak a lombjai, amott meg szétremegnek, egyszer gömbölyüre dagadnak, másszor zászlósan lebbennek szerte s a fehér törzs egy pillanatra ragyogón villan elő, hogy a következő másodpercben gyorsan burkolózzék el, minden amit kileshettünk, az összecsapódó vonalak hullámos zengésével, melyek mögül mégis érezhetően szürődik át a fehér szin. Clara értette azt a csodálatos művészetet: hogyan kell az évszakhoz és az időjáráshoz igazodni ruházkodásával. Ma pedig ez a művészet elragadón illeszkedett édesfényü arcához, mely nagyon is édesen, nagyon is ékesszólón emelkedett tul a "csinosság" korlátain, ha nem is felelt meg a "szépség" szigoruan komoly követelményeinek. Pipereárusnők elrészletezték volna, hogy fehér muszlin vállkendő volt rajta, mely elől keresztbe simult a hasonlóan könnyü kelméjü, sötétebb rózsadiszü ruhán. Szürkeselyem napernyőt viselt, szegélyén zöld girlandokkal s Crossjaynek nyujtott karjáról bokros repkénylomb folyt alá, mig a kézfej egy halom hosszu, zsenge fűszálat ölelt csokorba. A piros rózsák, az élénk és halvány zöldszinek eme játéka pajzánul torlódott a ruha lebegő fehérje közt, s az egész föl-fölhullámzó, el-elvölgyellő kelmeringás egy yachtra emlékeztetett, mely vitorláit kioldani készül. Mozgása azonban mégsem olyan volt, mint a szélnek forduló hajó, biztos lendületében inkább maga volt a nyári nap, mikor délnyugati szél kergeti a felhőket: szinei és mosolyból nevetésre, nevetésből nyugodt derüre simuló arcvonásai ugy olvadtak egymásba, mint a szél fölött ragyogó ég képének változásai.

Sir Willoughby, mintahogy többször is talált alkalmat ennek Clara előtt való hangsulyozására, nem volt költő: a rendes angol úri embernél őszintébb volt abban, hogy a költői értelmetlenségeket, fecsegéseket és rimeléseket bevallottan nem szerette. Nem tartozott azok közé, akiket az egyik-másik versfaragó fickó körül fölvert lárma végre is terrorizál s néma megvetésbe zárkóznak, vagyis abba az érzésbe, amely nyugodtan alhatik s nem kell védelmére sikra szállnunk. Willoughby utálta ama fickókat, sikra is szállt ellenük. Azonban mégis egyet kellett értenie a költőkkel uralkodó témájuk, vagyis a női bájak megbecsülésében. Szerencsétlenségére rendkivül érzékeny volt s ahol csodálata tárgya más férfiak bámulatát is maga után vonta, csodálata dühöngésbe ment át. Egyetlen szempillantással meglátta, hogy Horace De Craye csodálja Miss Middletont. Horace jóizlésü ember volt, tehát aligha cselekedhetett volna, sőt egyáltalán nem is cselekedhetett másként; mily furcsa azonban, hogy Sir Willoughby, mikor mostanában gondolatban összevetette egymással Clarát és Miss Dalet, csak afféle egyszerű fejbólintással értékelte menyasszonya külső megjelenését! Ujabban valahogy nem tulajdonitott ennek különösebb fontosságot.

Clara viselkedése s elsősorban, ha nem is döntő módon, az a körülmény, hogy Horace ott találta, sőt egyenesen ott ismerte meg Clarát az országuton, kisérőtárs vagy cseléd védelme nélkül, oly szokatlanul éles fájdalomérzést keltett föl Sir Willoughbyban, hogy teljesen jogosan lehetett ingerült. Ilyen körülmények között az a tény, hogy épen azt a leányt csodálja, aki megsértette őt, a lehető legkeserübb érzés volt számára, amit férfi egyáltalán érezhet. Természete alaprugói működtek s csodálata ürömmé fanyarult, ám egy csöpp sem veszett el azért belőle, mikor elhatározta, hogy Clarát meg fogja fenyiteni, mégpedig megvetése formális kimutatásával. A leány fölcsengő vidámsága most ugy hatott rá, mintha valaki a templomi szószék árnyékában mer nevetni.

- Megmenekültél? szólt oda Clarának, miközben megrázta Horace kezét s baráti szivélyességgel üdvözölte: - Kedves öregem, te is majdnem nyakadat törted, ahogy Flitchtől hallom.

- Én, Willougby? dehogyis! - felelte az ezredes, - az ember nem azért száll be egy bricskába, hogy ki ne tudjon ugorni belőle! S Flitch épen olyan szépen segitett ki, mint ahogy besegitett, a derék fickó, még a kabátomat is leporolta. Az egyetlen rossz az volt az egész históriában, hogy Miss Middleton egy kicsit nagyon is sietve volt kénytelen oldalt lépni.

- Mindjárt megismerted Miss Middletont?

- Flitch volt olyan kedves és bemutatott. Először is Miss Middleton lábaihoz boritott, aztán, ősi keleti szokás szerint, ebben a helyzetben mutatott be uralkodónőmnek.

Sir Willoughby arckifejezése épen elég felelet volt Horace számára. Egy negyedfordulattal Clara felé folytatta: "Én most már egész életemben azt a helyzetet tartom kötelezőnek magamra nézve, noha az ember nem lehet mindig olyan szerencsés, hogy mindjárt igy kezdhesse, s még hozzá szidás nélkül, az udvarlást."

Clara felelt: "Szerencse, hogy nem sérült meg az ezredes úr!"

- A szerelem istenei tartottak a tenyerükön! Nem a gráciák, persze; hiszen elképzelem, milyen arcot vághattam. Nem a gráciák! Tyhű, kedves Willoughbym, te még biztosan sohasem csináltál végig egy ilyen fejest ugró vallomást! Nagyszerüen hatásos lehetett volna, csak a pozitura kissé választékosabbra sikerült volna! És Miss Middleton még csak nem is nevetett! Én legalább csak részvétet láttam az arcán.

- Nem irtál az érkezésedről, - mondta Willoughby.

- Mert haboztam, hogy Irlandba menjek-e, vagy idejöjjek; végre is idejöttem, hogy oda ne kelljen mennem s mellesleg egy nagy urnát is hoztam magammal, áldozatul a balszerencse isteneinek, akik voltak oly kegyesek és elfogadták a kiengesztelő ajándékot.

- Nem volt ládába csomagolva?

- Nem; papirba csavarták, hogy érvényesüljön az elegáns formája. Tegnap láttam meg egy boltban, ma reggel elhoztam s délben, minden különösebb formaság mellőzésével, átnyujtottam Miss Middletonnak.

Willoughby ismerte az ő Horace barátjának csapongó kedvét, ha ir nyelve szabadon nekilendülhetett.

- Látod, mi történhetett volna!... - fordult oda Clarához.

- Amennyiben az én hibámból történt a baj, őszintén sajnálom, - volt a felelet.

- Flitch azt mondja, hogy a baleset azért történt, mert a töltésre kellett hajtania, hogy te a kerekek alá ne kerülj.

- Flitch apó menjen és motyogja bele az üres whiskys üvegébe ezt a szamárságot, - szólt közbe Horace De Craye. - És aztán jól dugaszolja be!

- A következmény aztán az, hogy egy porcellánváza eltörött. Nem kellene egyedül sétálnod az országuton, Clara. Mindig kisérővel kellene járnod. Nálunk ez a szabály.

- Miss Dale-t a villában hagytam.

- Legalább a kutyákat kellett volna magaddal vinned.

- A kutyák megmentették volna a vázát?

Horace De Craye vidáman köszörülte meg a torkát.

- Aligha mentették volna meg, Miss Middleton! Ha az ember vázákat akar megóvni, boszorkányokhoz kell folyamodnia, már pedig azok most valamennyien a levegőben vannak s ugyancsak járatják velünk a bolondját, amint az a politikai és társadalmi kavarodásokból s a seprők árának emelkedéséből látható, mivel igy akarják bebizonyitani, mint mondják, hogy minden zug és sarok alapos átsöprésre szorul. - Miss Dale ragyogó szinben van, - folytatta De Craye, minden okos és oktalan módon igyekezve elüzni Willoughby látható rosszkedvét.

- Nem jártál mostanában Irországban? - kérdezte Sir Willoughby.

- Nem, sőt még csak egy olyan szinésszel sem ismerkedtem össze, aki ír szerepet alakit valamelyik olyan darabban, amely a zöld szigeten játszik. Kedves Willoughbym, Flitch koma volt az, aki fölrázta bennem az ír benszülöttet s kegyes jóindulatodba ajánljuk őt, hogy veled is hadd tegye meg ezt a jó szolgálatot, mikor is pár év mulva jó lesz hallanunk, hogy már nem ráncolod össze a homlokodat szived urnője előtt. Igazán, visszavehetnéd a házadhoz ezt az öreg, hűséges kutya-lelket! Bolondja annak, hogy visszakerülhessen a kastélyba. Hidd el, Willoughby, igazi jócselekedet lenne, ha visszavennéd. Gondold meg, mindenki csak helyeselné a dolgot, bizonyisten! Nekem valahogy az a babonás érzésem van, hogy a templomból Flitchnek kellene benneteket hazakocsikáztatni. Ha én lehetnék olyan boldog, mint te, okvetlenül őt választanám kocsisomnak!

- Az a fickó részeges, Horace.

- Mártogatja egy kicsit az orrát az italba. Dehát mikor ez az egyetlen balzsamír az ő bajára! Azonban az orr mögött a józanság vergődik. Azért iszik, hogy elringassa egy kicsit a szivét, mert szive mégis van ám! Engedd hát, hogy szószólója legyek szegény Flitchnek!

- Egy szót se róla! Ő maga dobta el az állását!

- Szerencsét akart próbálni a világban, ahogy a legjobb emberek is cselekedni szokták, noha valamennyiünknek sarkát veri a szolgalibéria, figyelmeztetve, hogy senki sem lehet igazán független gentleman s egyszer csak eljön az a hideg nap, mikor ujra magunkra huzzuk a fémgombos kabátot, a beletörődés mélységes "ah" szusszanásával. Mondom, mindenki csak dicsérni fog a dologért! Miss Middleton is csatlakozik a kérelmemhez.

- Ne kérjetek ilyesmit!

- De ha fogadalmat tettem az ékesszólásomra, Willoughby, hogy kegyelmet eszközlök ki a szegény ördög számára!

- Egy szót se róla!

- Csak még egyet!

Sir Willoughby küzdött önmagával, hogy elnyomja rossz hangulatát, mely a jókedvü Horace mellett határozottan hátrányos helyzetbe sodorta. Általában szeretni szokta barátja ír kitöréseit, melyek Horace-nál tréfákban és évődésben nyilvánultak, csak néha nagyon is önkénytelenül buzogtak föl s ilyenkor félő volt, hogy szabadosságukban tullendülnek a kellő határon. De Craye, amint Willoughby erre gyakran emlékeztette is, tulajdonképen normann eredetü volt. Annak a két-három ír anyának a vére azonban, akiket családfája fölmutathatott, épen elég táncos kedvet oltott belé s ha finom profilja a merevebbik fajról beszélt is, szemei, valamint az arcvonásai közt fürgén mozgó száj, sok egyéb tulajdonsággal együtt nyilvánvalóan hirdette anyáitól kapott örökségét.

- Amit mondtam, megmondtam erről az emberről, - válaszolta Willoughby.

- De én a szivedre fogadtam a szavad ellen s nem engedhetem, hogy veszitsek. Neked pedig dupla okod is van, hogy visszavond a szavad!

- Én egyetlen okról sem tudok. Ime, itt vannak a hölgyek!

- Gondolj szegény féregre, Willoughby!

- Remélem, okosabb dolgom is akad ennél!

- A kastélyban talicskát is szivesebben tologatna, mintha másutt a saját szekerét kormányozná. A szive igazán össze van törve...

- Nagyon is sok mindent tör össze ez a fickó, kedves Horace-om!

- Oh, azt a vázát! azt a porcellán-izét! - kiáltott éneklő hangsullyal De Craye. - No jó, majd később még beszélünk a dologról.

- Kérlek, ha kedved tartja! Rendelkezéseim azonban megmásithatatlanok.

- Megmásithatatlanok? - akárcsak annak a régi népnek a szokásai, akik inkább ólomruhában jártak volna, csakhogy büszkélkedhessenek vele. Az emberek törvényeiben épen az a szép, hogy át lehet őket szabni uj divatok szerint.

De Craye ezredes nyomába csatlakozott Willoughbynak, hogy üdvözölhesse lady Eleanort és Isabelt.

Sir Willoughby kitalálta, hogy ki volt az, aki Horace-t rávette erre a csökönyös és időszerütlen közbenjárásra Flitch érdekében. Ez a fölfedezés persze sem rosszkedvét, sem válaszai nyerseségét nem javitotta meg. Közben vonaglott annak az ellentétnek a kinjától, melyet barátja élénk, kacagó, szikrázó, muzsikáló derüje és a saját merevsége között érzett. És látta a Clara arcát, látta, hogy a leány is mérlegeli az ellentétet. Willoughby elégedetlensége végzetes módon fokozódott, ami nem vált hangulata javára. Még egyéb fölfedezést is tehetett volna, ha gyors és rideg vállránditása el nem forditotta volna bizonyos látnivalóktól. Ugyanis De Craye ezredes és Miss Middleton összenéztek, önkénytelenül és egyszerre. Az ezredes tekintete ezt mondta: "Önnek igaza volt", a Claráé pedig: "Tudtam." A leány tekintete nyugodtabb volt s az első pillanat után az egyhanguság érzésének fátyla borult rá; a katonatiszt szemei csillogtak: elbámulás, tünődés, részvétteljes csodálat tükrözött bennük, mintha valami kinyilatkoztatást mérlegelnének s ámuló gondolatok seregét menesztenék különös kérdések megoldásai felé.

Sir Willoughby nem vette észre ezt. Csak egyetlen valaki figyelte meg a dolgot, és épen az, aki kulcsát is adhatta volna a titoknak. Miss Dale az ezredest villájuk kapujánál találta, Miss Middleton társaságában. Ugy nevetgéltek és csevegtek egymással, mint régesrégi jóbarátok. De Craye olyan ír volt, amilyen csak lehetett, már pedig az ír nyelv és úri modor ellenállhatatlanul hivnak föl a meghitt barátkozás kezdő lépéseire, kivált ha a véletlen már meg is törte a jeget. Flitch volt a témájuk, és: "Oh ha most igy kezet kézbe füzve odamegyünk Willoughbyhoz s szépen komplimentet csapunk neki Mister Flitch érdekében, két ily közbenjáró kérésének csak nem fog tudni ellenállani! Persze, hogy nem!" Miss Middleton azt mondta, hogy Willoughby nem fog engedni. De Craye ezredes az ellenkezőre fogadott: ő jobban ismeri Willoughbyt! Miss Middleton egyszerü, komoly tekintettel felelt erre, ami igy is elég cáfolat volt, szomoru tapasztalatok hirdetője. "No majd meglátjuk," - mondta az ezredes. Ugy csevegtek egymással, mint két olyan ember, akik idegenek közt egyszerre csak fölfedezik, hogy ők egy nyelven beszélnek. Lehet annak végét szakitani, ha két ilyen lény összetalálkozik? Csacsognak, szóval töltik ki minden percüket, mintha valamely jelre várnának, amely majd erőszakosan választja szét őket s addig is sietnek kihasználni az időt, amig csak lehet: két hegyi patak találkozása; nem is annyira beszélgetés, mint lelkendezés az egymás nyomában, melynél nem lehet eldönteni, ki szalad elől s ki utána, vagy hogy egyáltalán mi is a beszédtárgy, - annyira egymás szavába vágva sietnek s oly fürgén váltogatják a mondanivalóikat. Laetitia meglepetve figyelte Miss Middletont, hogy egy órával ezelőtt folytatott beszélgetésük fölött mily könnyü lélekkel tér napirendre. Clara uszott a jókedvben. A nyári vizsodorban lubickoló gyerkőcök nem mutatják élénkebben egész lényük fölfrissülését. Laetitia nem tudta megérteni, Vernont, aki Clarát igen értelmesnek mondotta. És ugy látszik, ír vér is folyik a Miss Middleton ereiben. Irországról beszélve, Clara elmondta, hogy unokafivérei vannak ott, egyetlen rokonsága.

- A kacagásából is kitaláltam volna, - felelte De Craye ezredes.

Laetitia és Vernon föl s alá sétálgattak a pázsiton. De Craye ezredes angol kimértséggel szórakoztatta lady Eleanort és Isabelt. Clara és a kis Crossjay elcsatangoltak.

- Ha szabad tanáccsal fordulnom Önhöz, azt ajánlanám, hogy ne hagyja el oly hamar a kastélyt, egyelőre még ne, - mondta Laetitia Vernonnak.

- Hát Ön is tudja?

- Nem tudom, mi lehet az oka, de Clara bizalmával ajándékozott meg.

- Én tanácsoltam neki.

- Amint látom azonban, nem járt számára semmi haszonnal a dolog.

- Hasznára volt, hogy jól kibeszélhette magát.

- De mily szeszélyesen és összevissza!

- Jobb, hogy most önti ki a lelkét, mint mikor már késő lenne.

- Bizonyára csak kérnie kellene, ha szabadulni akar, - komolyan kérnie; ha csakugyan ez a szándéka.

- Ön téved.

- Miért nem fordul édesatyjához bizalmával?

- Ezt is meg kell majd tennie. Kimélni akarta az öreg urat.

- De nem lehet kimélnie, ha egyszer fölbontja a jegyességet!

- Meg akarta kimélni a kellemetlen érzésektől. Most azonban, minthogy harc következik, az öreg urnak is részt kell benne venni.

- Vagy talán gondolta Miss Middleton, hogy atyja nem az ő pártjára fog állni?

- A kisasszonyban nincs egy csöpp ravasz számitás sem. Ön nagyon keményen itéli meg őt!

- Mikor kisétáltunk, egészen meghatott. Visszafelé már másképen kezdtem látni a dolgot.

Vernon az ezredes felé pillantott.

- Clarának vezetőre van szüksége, - folytatta Laetitia.

- De hiszen nincs benne semmi csalfaság!

- Gondolja? Igaza lehet. Azonban teljesen hijjával van minden türelemnek és könnyen felejt el minden tekintetet. Valami vadság van benne... Abból következtetek, ahogyan beszél; mert a beszéde legalább őszintének látszott. Egyáltalán nem tart titkot. Willoughby persze ezt csaknem hihetetlennek fogja találni. Aminthogy ezt az egész változást, amely oly hirtelenül és szeszélyesen jött, én sem tudom elhinni. Rám ugy hat ez, mint egy zabolátlan teremtés viselkedése. Willoughby esetleg joggal kényszeritheti is szava megtartására!

- Meg is járná, ha ezt tenné!

- Nem mondott most ezzel szigorubb itéletet Claráról, mint az én bármelyik kijelentésem?

- Én nem akarom mindenáron dicsérni Clarát. Azonban azt hiszem, jól látom az esetet: temperamentumok ellentétéről van itt szó. Sohasem tudjuk világosan szavakba foglalni, hogy valaki miért illik hozzánk tökéletesen: az ilyesmi villámcsapásszerüen érződik meg.

- Az is, hogy valaki nem illik hozzánk? Oh, nem; az ilyesmit fokról-fokra vesszük észre.

- Jó; azonban az érvek és ha ugy tetszik, lassu megérzések halmaza gyulékony valami ám: csak egy szikra kell hozzájuk, mely esetleg csak későn hull a kazalba. Az Ön érvelése épen Clarának kedvez. Talán épen nagylelküen és vitézül türő lény, aki végül is belefárad a dologba.

- És mi fárasztaná bele?

- Akármi. Esetleg a férfi fölényessége, ha ugy tetszik. Mondjuk, hogy Willoughby nagyon is magasan szárnyal hozzáképest.

- Szóval sas?

- És Clara unhatja a rideg fészkeket.

Vernon szavainak a zengése megéreztette Laetitiával, hogy ez a férfi sokkal biztosabban és keményebben ragadta meg Sir Willoughby jellemét, mint az ő szelid női bátortalansága. Pedig Vernon nem volt a szavak virtuóza.

Ha az első pár szótag erőteljes tagolása némi megkönnyebbülést is hozott szivére, szavaival nem tudott segiteni magán. Homloka borus maradt.

- Sehogysem tudom azonban elképzelni, hogy mit vár tőlem Clara, miután helyzetét saját fölfogása szerint föltárta előttem, - szólt Laetitia.

- Senkisem tudja közülünk, mi lesz. Mindannyian Willoughbytól függünk, aki viszont minden olyasmitól függ, amibe megkapaszkodhatik: és igy egy összegabalyodott rajban nyüzsgünk.

- Szóval Ön is belátja, hogy bölcsebb dolog volna maradnia, Mr. Whitford.

- Egy-két napon belül eldől a dolog. Addig mindenesetre maradok.

- Clara, ugy látszik, engedne, ha Ön szólna neki.

- Nagyon fájlalnám, ha tekintélyi áldozattal kellene őt engedékenységre birnom. Crossjay dolgában kell majd dülőre jutnunk, pénzt szerezni valahogyan, hogy tanitómestert fogadhassunk mellé. Ha ez nem sikerül, talán majd találok valaki mást, aki megbizik a terveimben. A fiut mindenesetre el akarom innen vinni. Willoughby a gentlemani életről kezd fuvolázni neki s a fickó félfüllel máris odafigyel. Ha Clara "engedékenységé"-ről egyáltalán szó lehet, az ő állapota és helyzete semmiesetre sem olyan, hogy bárki is vakon vezethetné. Neki teljesen önmagára kell támaszkodnia, mindent önállóan cselekednie. Ezt a csomót más kéz nem oldozhatja meg, csak az övé.

- Félek, hogy... - kezdte Laetitia.

- Csak sohse féljen...

- Ha a dolog odáig fajulna, hogy Willoughby határozottan szembeszáll...

- Akkor ám lássa a következményeket!

- Ön azonban nem gondol Clarára!

Vernon fürkészve nézett Laetitiára.



XIX. FEJEZET.

De Craye ezredes és Clara Middleton.

Miss Middleton azzal végezte be Crossjayvel való csatangolását, hogy repkény-csomóját koszoruba csavarta a fiu kalapja körül, a fű-bokrétát pedig a koszorúba tűzte. Aztán meghagyta Crossjaynek, üljön le a fűbe egy nagy rhododendron-tő mellé s várja meg, mig ő visszajön. Crossjay azzal válaszolt, hogy inkább azt szeretné, ha egy csomó pajtásával mehetne, akikkel magas fákra másznának madárfészket szedni s megjelölni a helyeket, ahol az ősszel különféle vaddarazsakat lehet majd kifüstölni. Clara veszélyesnek itélte ezt a vállalkozást s mivel félő volt, hogy a fiu az ebédidővel is keveset törődik, ha ilyen élénken ecsetelt terv kivitele bizsergeti, a leány azon buzgólkodott, hogy Crossjayt ama varázs segítségével birja maradásra, mellyel a fickó évjáratában lévő fiukat önkénytelenül is leköthetni vélte. "Igérd meg, hogy nem mozdulsz innen, mig vissza nem jövök és akkor kapsz tőlem egy csókot!" Crossjay megigérte. Clara erre otthagyta s szépen el is felejtette.

Látva zsebóráján, hogy ebédcsengetésig még negyedórája van, hirtelen elhatározás ébredt benne, mint valami babonás kényszer, hogy haladéktalanul beszéljen atyjával. Céltalan lépegetése igy határozott irányba fordult. Tudta, mit kell cselekednie, világosabban, mint ahogy még reggel érezte. Azonnal menni innen! - kiáltotta felé egy belső hang. Nem lehetett tovább szó kételyről. Eddig talán lehetett? De reggel még nem sejtette önmagában ezt a rosszra való hajlandóságot, sem ezt a sürgető szükségességet, hogy önmaga elől is menekülnie kell. Lehet, hogy jellemében tisztátalan elemek is vannak, elvégre nem lehet mindenki az úristen szent leánya, de érezte, hogy akarata teljesen tiszta: és inkább tűz, mint jég. S amint elkezdte szétválasztgatni az elemeket, melyekből lénye össze volt elegyitve, nem sodorta őket ujra egy halomba, hogy az ismert szép Clara szelid nézésével tekintsenek vissza reá. Megkülönböztette tulajdonságait: egy kevés erő, sok-sok gyöngeség; sőt pillarezzenés nélkül mert szembenézni bizonyos lappangó, gonosz hajlamocskákkal. De ez a ráismerés azonnal atyja oltalmát keresni kergette:

- Azonnal el kell innen vinnie! még holnap!

Kimélni akarta atyját. Önmagát annyira nem kimélte, hogy mikor azon habozott, vajjon szóljon-e neki menyasszonyi érzelmei megváltozásáról, semmiképen sem akarta magára erőltetni azt a hitet, hogy az egész dolog ugy is magyarázható, mint leányi aggódás atyja sorsán, akit férjhezmenetelével oly nagy egyedüllétben hagyna; - pedig ezelőtt kacérkodott ezzel a gondolattal. Belátván azt, hogy most már föltétlenül beszélnie kell atyjával, azt is megértette, hogy eddig halogatta a dolgot, még annak a ránézve megalázó megoldásnak az árán is, hogy idegenekhez futott elpanaszolni a bajait, mivel az emberi kivánságok egyik legostobábbja volt úr rajta: hűségének a szinét akarta mindenáron megtartani. Sokat hallott arról, hogy az asszonyok a világ legsekélyebb és legingatagabb teremtései, atyjától is ilyesmit hallott, aki szerint valamennyien csélcsap szélvitorlák s aki gyakran ismételte a quid femina possit-ot. Ez a töprengő fiatal leány tehát, egyrészt saját neme érdekében, másrészt pedig azért, hogy kivételnek tekintessék neme alól, hevesen ragaszkodott ahhoz, hogy őt állhatatosnak tartsák.

Épen abban a pillanatban, mikor az öreg urat már megszólitotta: "Apám!" - amely megszólitás kellemetlen komolyság benyomását tette Dr. Middletonra, - az villant Clara eszébe, hogy az alkalom még sem érkezett meg a nagy beszélgetésre s gyorsan átcsapott a másik hangnembe: "Papa!", - amitől a tudós egyszeriben fölvidámult. Clara kifejezte kivánságát, hogy utazzanak el innen.

- Londonba? - kérdezte Dr. Middleton. - De kihez szállanánk?

- Vagy esetleg Franciaországba, papa!

- Ez a szállodai életet jelenti!

- Csak két vagy három hétre!

- Két-három hétre! Mikor épen elfogadtam Mrs. Mountstuart Jenkinson meghivását, hogy öt nap mulva, azaz csütörtökön nála ebédelünk.

- Nem menthetnők ki magunkat?

- Lemondani egy megállapodást? Nem, drágám, mégha ily módon meg is menekülnénk holmi özvegyasszonyi boroktól.

- Hát az adott szó ily kötelező?

- Persze, mi egyéb köthetne?

- De ha nem jól érzem magam?

- Majd elhivatjuk azt az urat, akivel a minap itt együtt ebédeltünk, Corneyt. Pompás orvos, afféle régimódi, anekdotázó doktor bácsi. Dehát, hogy is lehet, hogy nem jól érzed magad, aranyom? Hiszen jó szinben vagy. El se tudom képzelni, hogy rosszul lehetnél.

- Az egész csak annyi, papa, hogy egy kis levegőváltozásra volna szükségem.

- No, itt vagyunk, - változás kell neki! Semper eadem! Az asszonyfélének még a paradicsomban is levegőváltozásra lesz szüksége, vagy tán angyalváltozásra is, bizonyosan! Az itteni szállás után egy francia szálloda csak rossz változás lehet, hanyatlás! - "Ez hát a hely, e gyászos félhomály, a drága égi fény után?" - Én itt, a könyvtárban, tökéletesen otthon érzem magam. Pompás napokat töltünk Vernonnal, nagyszerü fickó, nagyon szeretem, mert az öregebb és jártasabb agyvelőkkel is derekasan tud sikra szállni.

- De hiszen ő is menni készül innen!

- Nem tudok erről s nem is adok hitelt az ilyen hiresztelésnek, mig biztosat nem hallok róla. Csökönyös fej, de nagyszerü ellenvetései vannak.

Clara keble hullámot vetett. Szótlan lázadása szemeit fenyegette.

Az ablaktáblákat délnyugati szél csapkodta, ami Dr. Middleton lelki szemei elé a Csatornán való gőzhajós átkelés didergető képét idézte.

- Corney majd megvizsgál; már a személyes megjelenése is üditő orvosság lesz. Valószinüleg kevéssé tudományos orvos, amit akkor vettem észre, mikor az asztalnál szemközt ült velem s beleszólt az előadásomba, de azért elég tanult ember ahhoz, hogy a Tudást tiszteletben tartsa s jól megfirkantson egy-két receptet; többet nem is várok egy orvostól. - Miközben Dr. Middleton igy beszélt, már föl is kelt s óráját nézte, meg a kezei hátulját. - "Quod autem secundum litteras difficillimum esse artificium?" Mert mi a legnehezebb foglalkozás a tudományok művelése után? "Ego puto medicum." A tudós után mindjárt az orvos következik, bár emlékezetem szerint nekem sohasem volt rá szükségem s azt se hittem volna, hogy még a gyermekem is valaha kamillateákra fanyalodhatik. Nodehát leány lett a gyermekem, - a kiszámithatatlan nem képviselője; hát majd elküldünk Corneyért. Ami pedig a változást illeti, drágaságom, abban hamarosan részed lesz, a legváltozásimádóbb nőt is kielégitő fajtából, ha Willoughby, mint gondolom, a mézeshetek eltöltésének uj, vasutban rázogatós módszerét választja. Mondhatom, kitünő kép, félbolond futkározások közszemlére tétele és állandósitása, amely már jellemző rendszerré válik! Az én időmben bezzeg békésen, egyhelyben kotlottunk a boldogságunkon, nem szaladgáltunk utána, végig az egész kontinensen, holmi porfelhőkbe burkolt zürzavart nézve a keresett isteni valaminek. Hitványabb nemzedék jött, mely az izgalmaknak áldoz. Por és zavar lesz ennek a vége is, nem más! Ez a ti modern világotok! Most pedig, kicsikém, gyerünk kezet mosni. Az ebéd csengetyűszavára azonnal menni kell. Ezek nem ismerik a lassu összegyülekezést.

Clara igyekezett összeszedni magát; kétségbe volt esve az elszalasztott alkalom miatt. Az öreg ur észrevette a leány erőltetett tartását és elborult tekintetét, igyekezett vigasztaló szavakat keresni, elnyomni, a maga professzoros fölényével, a Clara viselkedéséből kifenyegető esetleges kellemetlenségeket.

- Nem veted meg nagyon a leányodat, apa?

- Dehogy is! Ilyesmire képtelen volnék! Hiszen szeretlek, szeretem a kislányomat. De semmi szükség, hogy holmi kis szúnyog módjára ilyen komolyan zümmögj körül ezzel a problémával, kicsikém!

- Akkor, apukám, mondd meg ma Sir Willoughbynak, hogy holnap el kell utaznunk. Te majd még idejében visszajöhetsz a Mrs. Mountstuart ebédjére. Megszállani majd valamelyik barátunknál fogunk, Darletonéknál vagy Erpinghaméknál. Oxfordba is mehetünk, ahol neked biztosan nagyon meg fognak örülni. Egy kicsit szeretnék rendbejönni. Doktorokról pedig szó se legyen! De láthatod, milyen ideges vagyok. Valósággal szégyenlem is magam emiatt; elég jól is vagyok ahhoz, hogy mulassak a betegségemen, azonban mégsem tudom legyűrni. Érzem, hogy egy-két nap alatt helyre jönnék. Mondd, hogy akarod. Az ábéce nyelvének egyszerüségével jelentsd ki, az elemi iskolás beszédgyakorlatok stilusán tul ma semmit se tud beszedni szegény bolond fejecském!

Dr. Middleton vállat vont és emelgette a karjait.

- Szóval nagyköveti hivatalt vállaljak közted és Willoughby közt, Clarám? Lapda legyek, amit két játékos ide-oda ütöget? De hiszen, ha a szindarab jó, akkor a prológusnak annyi értelme sincs, mint egy szappanbuboréknak. Nohát, én tanulgattam egyetmást a szerelem titokzatos tudnivalóiból, de mondhatom, nem lettem tőlük okosabb. Ha Willoughbynak meg kell tudnia tőled valamit, leghelyesebb, ha a te szádból tudja meg!

- Igen, apám, igen. De ellentétek merültek föl köztünk. És én e pillanatban nem vagyok képes a szembeszállásra; szédül a fejem. El akarom kerülni a komolyabb rosszullétet. Willoughby és én... én nem vádolom őt, magamat vádolom...

- Csengetnek! - kiáltotta Dr. Middleton. - Majd megbeszélem Willoughbyval.

- Még ma délután?

- Majd valamikor, még az esti étkezés előtt. Nem köthetem magam a percmutatóhoz, drága gyermekem. És engedd meg, hogy figyelmeztesselek valamire; legközelebb, ha az "én" és a "nem" szót egymásután ejted, a közéjük eső hanghézagot ne töltsd ki az "n" hang megnyujtásával. Ez a nyelvnek oly lompossága, melyet én-n-n-nem szeretek. A leányom nem beszélhet igy!

Mosolygott, hogy mérsékelje a hibajavitás szigoruságát s homlokon csókolta leányát.

Clara kijelentette, hogy képtelen étkezéshez ülni; szobájába vonult, miután nagyon komolyan megkérte atyját, üzenjen, mihelyt beszélt Willoughbyval. Egyetlen könnyet sem ejtett s örvendett ennek az önuralomnak: igazi bátorság érzését sugallta ez neki, holott épen a bátorság ellenkezőjéről tett az imént nyilvánvaló bizonyságot.

Délután félóránként váltogatta egymást zuhogó eső és napsütés, mint egymásnak kezet nyujtó s tovavonuló barna és szőke processziók. Jött a boru s Clara didergett; aztán nedves sárga fény s Clara eltakarta előle arcát, hogy föl ne ujjongjon jókedvében. Elhitetvén magával, hogy csakugyan fáj a feje, az összes sulyos tüneteket magára erőltette, amivel aztán annyira elcsigázta kedélyét, hogy tünődve kezdte mérlegelni magában Laetitia Dale szerény kis lelkesedését a vidéki élet örömein, különösen ehhez a helyhez füződően, ezekhez a buja lombokhoz és a csönd eme dus diszletezésü pillanatfelvételeihez. A kilátás, hogy elszabadulhat innen, egyszeriben elképzeltette vele, hogy nyájas, derüs életet is lehetne élni itt, amely a napot nem csupasz tűzgolyónak, hanem erdei tájak övezte jóbarátnak láttatná, mig park és rét jólismert vonalakkal nyujtóznék szét kelet és nyugat felé s az ember meghittségben élne a távoli, környező dombokkal s a szegény paraszti néppel is, - amely iránt a szeretet érzése Clara számára a jóság bizonyitéka volt, - igen, igy is lehetne élni itt, reggeltől estélig. Hiszen ugy szerette a vadvirágokat, minden évszak ujra ébredő boldogságát; költök bájolták el, könyvek bilincselték le. Érzéseinek ehhez a földben gyökerező őszinteségéhez erősen ragaszkodott, hiszen szüksége is volt rá most, mikor kezét szemeire szoritva tudta, hogy csak alakitja a beteget, noha annyira nyilvánvalónak érezte fejfájási jogosultságát, hogy agya elutasitott minden errevonatkozó kételyt s mindenáron azon mesterkedett, hogy fájdalmasan lüktessen. Hiszen különben semmi mentsége sem lehetne rá, hogy igy szobájába zárkózzék. Vernon Whitford biztosan kételkedik is. És fejfájás ide vagy oda, De Craye ezredes is furcsákat gondolhat róla, hiszen előtte nem mutatta semmi jelét a rosszullétnek. Fülébe visszacsengett az ezredes kacagása és beszéde, s ez elüzte nyugtalan képzelődéseit: igazi tengeri szélként hatott, mely edzi az idegeket. Gondolatai visszatértek Sir Willoughbyra is, ekkor azonban lazúltabban peregtek szét, mint a zuhogó hegyipatak szétporzó habtajtékja.

Nemsokára azonban uj érzésváltozás érte. Barclay, a szobalány, ceruzairásos cédulácskát hozott; atyja irta:

"Factum est; laetus est; amantium irae, etc."

Hogy megtörtént, hogy Willoughby a derüs beleegyezés gesztusát választotta s hogy atyja fölfedezte a szerelmesek harci egyenetlenkedését, első pillanatban csodálatosnak tünt föl Clara előtt, a következő percben viszont egészen természetesnek. Willoughby bizonyára nagyon ráunhatott már s örül, hogy elmegy. Azt is tudhatja, hogy visszatérésről nem lehet többé szó. Clara hálás volt vőlegényének, amiért talán épen Willoughby célzott az "amantium irae"-re, noha ezt a verset - Clara szerint - oktalanság volt az ő esetükre idézni. S most ellágyultan nézett az ablakán túl mutatkozó egyszerű tájra. Boldog lesz e hely urnője, ha választása szerencsésnek bizonyul! De Clara Middleton csak a duplavirágu vadcseresznyefát irigyelte tőle, semmi mást. Csak egy ágat belőle, ha még nem hervadt el s nem vált poros szinüre, mint a repedező alpesi hó a mélyebb üregekben, - akkor aztán mehet, a legszebb emlékkel, amit elvisz e helyről! A fejfájás erőltetése nem kinozta tovább. Muszlin ruhája helyett selyembe öltözött; megelégedett a legelső kalappal, amit Barclay feléje nyujtott. Barátságos érzéssel a ház minden lakója, még Willoughby iránt is, kitárta ablakát, beszivta a levegőt s szerette az egész emberiséget. Ezt gondolta: "Ha Willoughby kinyitná szivét a természet előtt, kigyógyulna a világról táplált siralmas véleményéből." A természet odakint épen ragyogva frissült föl a tovahuzódó esőfüggöny utolsó csöppjeiben, kedvező háttérül Clara derüs optimizmusához. Az éhség holmi kis érzése, igazi éhségé, melyről mindeddig nem vett tudomást, most csak fokozta ezt az egészséges világszemléletet, anélkül hogy kielégülésre sarkalta volna. Clara inkább növelni szerette volna éhségét, az erőteljes aktivitás kedvéért, melyet tagjaiba öntött. Igen könnyüszivű fiatal hölgyek módjára robogott le a lépcsőn, mint egy vizesés; s mint a meteor, melynek csak tovatünő nyomát pillantjuk meg, surrant el közvetlenül De Craye ezredes előtt, be a hall melletti szobák egyikébe!

Az ezredes félszemmel a lazán behajló ajtó felé sanditott.

Nos, és most jusson eszünkbe, hogy a vidám, könnyen élő gentlemaneknek, mivel egyébként nagyon is megtalálnának riadni az általuk üldözött szépnem különféle cseleitől, fordulataitól és kibuvóitól, van egy kedvenc szokásuk, hogy tudniillik a szép nőket osztályokba sorozzák: megkülönböztetnek röpülőket és szaladókat, vadul menekülőket és a fegyvernek bátran nekifordulókat. E gentlemanek számára nincs egyéni nő. Csak annyiban ismernek el jellemvonásokat, amennyiben valamely osztályba beoszthatók. Ezek az urak a mi halhatatlan fő-ostobáink, mihelyt annak a megfigyeléséről van szó, hogy a nők külön-külön fejlett személyi változatai lehetnek nemüknek.

De Craye ezredes sanditása az ajtó felé arról beszélt, hogy itt most a szenvedélyes kacérság egy képviselője surrant tova. Találhatunk azonban mentséget is az ezredes számára. Clara oly különös szavakkal beszélt előtte a nászajándék balesetéről, majd Willoughbyról, vagy legalább is a hangjában volt valami különös, mikor leendő férjére célozott; s különösen is kezelte Willoughbyt, mikor végül találkoztak. Mindenekfölött furcsa volt az, amit Flitchről mondott. És a nézése! Aztán mily megkülönböztetett udvariassággal fordult a Willoughby barátjához! És az elbüvölő párbeszéd után, melynél édesebb szólabdázást még soha leánnyal nem folytatott az ezredes ur, Clara egyszerre csak fejfájást szinlelt, hogy elkerülje őt. Most meg vakságot szinlel, ugyanabból az okból!

De Craye meg volt sértve, de helyesebbnek itélte, ha inkább kihivást érez Clara viselkedésében.

Miss Middleton, egy másik ajtón, ujra kijött. Észrevette az előbb is az ezredest, de akkor már késő volt, jelezni, hogy fölismerte. Most aztán ugy tett, mintha már tul lennének a köszönésen.

- Senki? - kérdezte. - Egyedül vagyok az egész házban?

- Csak egy nulla van jelen, - felelt De Craye, - de az is elhanyagolható és semmit sem jelent, ha Ön a rosszabbik oldalára áll s egyedül óhajt lenni a házban.

- Willoughby hol van?

- Üzleti ügyben távozott.

- Lovon?

- Achmeten. Kérem, ne hagyja, hogy eladja ezt a lovat, Miss Middleton! Különben megbizatásom, hogy szolgálatára álljak.

- Szivesen sétálnék egyet.

- Már teljesen jól van?

- Teljesen.

- Friss erőben?

- Soha nem éreztem magam egészségesebbnek.

- Ezt mondta az egyszeri gonosz öreg ember feleségének a szelleme is, mikor visszalátogatott, hogy rábirja a megtérésre. No jó, felelte az öreg, én is hinni fogok a mennyországban, ha el tudod kapni ezt a palackot, - azzal nekilóditotta. A palack darabokra tört s az öreg öngyilkos lett, nem minden gyanakvás nélkül, hogy az asszony csak kelepcébe akarta csalni. - Ezek a tovasodródó esőzuhatagok, a nyomukban áradó édes illatokkal isteniek, Miss Middleton. Az a különös szerencsém van, hogy épen az Önök esküvője napján lesz a nevemnapja is. Ez a Willoughby-féle park igazán a legszebb dolgok egyike Angliában. Ott az a részlet olyan a tavon, mintha Killarney egy szöglete füstölögne belőle, szinte álomba andalitja a szemet, igazán! - De Craye spirális vonalat rajzolt a levegőbe, mintegy füstbodrokat jelezve. - Szereti az ír tájakat?

- Írt, angolt, skótot...

- Mind szép, ha szép, igaza van, szivemből beszél. A fajok kozmopolitizmusa egészen más dolog. Engedelmet kérek, de bizonyos egyesitéseket lehetetlennek tartok; például: ír és szász nem fér össze, mégha Cupidó lenne is a ceremóniamester s a boldog pár lakóhelye közvetlenül egy bőségszaru szája! S mégis, én már láttam, hogy Erin egyik virágát büszkén vitte magával egy szász gentleman s hogy ír férfi udvarolt angol leánynak! Igy hát vissza is vonom, amit mondtam s érvénytelennek tekintendő!

- Ön a forradalmi párthoz tartozik, De Craye ezredes?

- Én protestáns vagyok és konzervativ, Miss Middleton.

- Nincs fejem a politikához.

- A politikus fejek után, akikkel találkoztam, magam is szivesen vagyok ezen a véleményen.

- Megmondta Willoughby, mikor jön vissza?

- Nem mondott pontos időt. Dr. Middleton és Mr. Whitford a könyvtárban a könyvek csatáját vivják.

- Boldog csaták!

- Ön hozzászokott a tudósok társaságához. A tudósok meglehetősen türelmetlenek a többi szegény halandó iránt.

- Talán csak a tudatlanság iránt türelmetlenek s nem a személyekkel szemben.

- Önt édesatyja maga nevelte, gondolom...

- Ellátott annyi latin tudnivalóval, amennyit csak elbirtam. Az én hibám, hogy ez elég kevés.

- És göröggel is?

- Egy kis göröggel is.

- Oh! És Ön ugy viszi ezt a tudást, mint egy pelyhet!

- Ha egyszer olyan könnyü!

- Miss Middleton, én ugy szeretnék nekiülni és tanulni, pedig öreg legény vagyok. Mikor nők vernek le bennünket, akkor ugy érzem, mintha a világ legelpáholtabb kutyái volnánk. Szereti a szinházat?

- A miénket?

- Magát a szinjátszást talán?

- A jó játékot igen, természetesen!

- Szabad megkockáztatnom azt az állitást, hogy Ön nagyszerüen játszana szinpadon?

- Az állitás nagyon is kockázatos, mert még sohsem próbáltam ilyesmit.

- Lássuk csak: itt volna Miss Dale és Mr. Whitford, Ön és én; - ebből kitelnék egy kétfelvonásos. Az írországi ember Spanyolországban épen jó lenne. - Az ezredes lehajolt, megtapogatni a füvet, amint Clara rálépett. - A pázsit nedves!

Clara jelezte, hogy nem fél a nedves fűtől s igy szólt: "Az olyan angol nőt, aki fél az időjárástól, akár be is lehetne csukni!"

De Craye folytatta: "Patrick O'Neill átmegy Hiberniából Iberiába. Ez a Patrick egy örökségéből kiforgatott fiu, aki a törvénycsavarók karmaiba jutott. Ajánlólevelet visz Don Beltran d'Arragohoz, egy legelsőrangu grandhoz, akinek a leánya, Doña Serafina (Miss Middleton), hetedhétföldön a legbüszkébb szépség, egy dueña (Miss Dale) őrizete alatt áll s Don Fernannal (Mr. Whitford) van eljegyezve, a Guzman-családból. Ezek a darabban szereplő személyek."

- És Ön lenne Patrick?

- Patrick, igenis. És elvesztem a levelet és ott állok Madridban a Pradón, tenyeremben az utolsó britt tallérral, szülőföldem legtisztább dialektusában siránkozva: "Az én nyelvemen az a szó, hogy: letter, betüt is jelent, meg levelet is. No, és most elvesztettem egy levelet és a hazámból is egy betüt! Itt állok Hibernia helyett Iberiában. Oh, be nehéz is betüket sillabizálni!"

- De hát az ír Patrick a "h" betüt ki fogja ejteni a "Hibernia" elején s igy rossz a szójáték!

- Szavamra, kitünő kritika, Miss Middleton! Az ír kiejti a szókezdő "h"-t! S igy két betü szerepel egy helyett, ami gyöngévé teszi a "letter" szójátékot! No, de azon a "h"-n holmi nyögéssel teszi tul magát az ember, ugy hogy csak afféle visszajáró lelke legyen a "h"-nak; s különben is a szinpadon minden lehetséges, csak nevessenek a körülülők. Azonkivül londoni hallgatóság előtt tessék elképzelni az előadást, ahol az emberekben ellenszenv él a "h" hanggal szemben s nem türnék, hogy ezt a kis tréfát oly ridegen kezeljük, mintha holmi lordok vagy rendőrök volnánk. Ez az angol demokrácia ösztönszerüsége. - Nos, és miközben ott forgatom a megmaradt tallért, tünődve, hogy némi vacsorába öljem-e szegényt, egyszerre csak megpillantok egy pár spanyol szemet, amelyek olyanok, mint két violaszin villám annak az áldott tájnak a fekete egén. Nem tetszik Önnek ez a viola-szin?

- A violaszin akadály volna arra nézve, hogy én játszhassam a hölgyet!

- De a fekete szem fénye sötéten violáskék!

- Ön elfelejti, hogy én a feketére sem tarthatok igényt!

De Craye ezredes bátorkodott futó pillantást vetni Miss Middleton szemeire. "Gesztenyebarna", - mondta. - "Helyes! Spanyolország ugyis a gesztenyék hazája!"

- Amiből az következik, hogy én is spanyol leány vagyok.

- Világos!

- Logikus!

- Pozitiv okfejtés!

- És hogy kell ránéznem Patrickra?

- Mint egy igás öszvérre.

- Oh!

Miss Middleton fölkiáltása hangosabb volt, mint amennyire a párbeszéd tárgya megkivánni látszott. Karjait hirtelen kitárta.

A rhododendron-bokor külső szélével egyvonalban, a ház ablakainak ernyője alatt, a kis Crossjay nyujtózott, feje alá hajlitott karral, arcán a repkénykoszorus kalappal, ugy ahogy Clara ottfelejtette, mikor meghagyta neki, hogy várjon rá. Már félutnyi távolságból észrevette a leány a szegény, fűben árváskodó fickót s ez a részvétkeltő látvány gyorsabb suhanásra ösztönözte: De Craye ezredes a nyomában, bajusza végét pödörgetve.

Crossjay talpra ugrott.

- Drága, drága kis Crossjaym! - szólitotta meg Clara a fiut s megfeddte. Milyen éhes lehetsz! S hogy átázhattál! Igazán csacsiság volt!

- Azt mondtad, várjak rád! - mentegetőzött félénk hangon a fiu.

- Azt mondtam, de mégse lett volna szabad ezt csinálnod, csacsi fiucska! Nézze, ezredes ur, azt mondtam neki, hogy várjon meg itt a lunch előtt s a bolond, csacsi kis fiu itt éhezett s kétszer vagy háromszor is megázott, egyszerüen azért, mert nem jöttem érte!

- Nagyon helyes! És ha az igazi fajtából való, akkor akár a láva is elborithatta és szoborrá önthette volna, mint ahogy a pompéji őrkatonával cselekedte!

- De hátha meghült! Hátha láza lesz!

- Ön parancsolta neki, hogy itt maradjon!

- Tudom és nem is bocsátom meg magamnak! Szaladj, Crossjay, válts ruhát! Oh, siess, szaladj Mrs. Montaguehoz s kérj tőle meleg fürdőt s valami harapnivalót is a nevemben. És minden ruhadarabodat cseréld át! Ez megbocsáthatatlan dolog volt tőlem! Azt mondtam, hogy nincs fejem a politikához? Kezdem azt hinni, hogy semmihez sincs! Dehát ki gondolta volna, hogy Crossjay ne mozduljon meg az étkezésre hivó csengőszóra? Pedig az eső is esett? Elfelejtettelek Crossjaykám. Ugy sajnálom, ugy sajnálom! Fizettethetsz velem olyan kárpótlást, amilyet csak akarsz! Ne felejtsd el, hogy nagyon, nagyon adósod vagyok. S most lássuk, milyen gyorsan tudsz szaladni? Ma este bejöhetsz a desserthez!

Crossjay nem szaladt el. Megérintette a Clara kezét.

- Mondtál nekem valamit...

- Mit, Crossjaykám?

- Megigérted...

- Mit igértem?

- Valamit.

- De mit? Ki vele, fiacskám!

Crossjay dünnyögve mondta: ... "Hogy megcsókolsz..."

Clara ráborult a fiura, átölelte és megcsókolta.

A mélységes lelkiismereti furdalás érzése oly heves volt benne, hogy nem engedett időt semmiféle illendőségi meggondolásra: azonnal sietett megfizetni adósságát. Miután aztán Mrs. Montaguehoz nyargaltatta a fiut, nagyon elpirult.

- A kedves, jó kis Crossjay! - sóhajtotta.

- Igen, derék kis fickó, - felelte az ezredes. - Kitünő katona válnék belőle s el nem hagyná a helyét soha, ilyen nagyszerü zsold igéretében... Ő az ön kedvence, ugye?

- Igen, az. Nagy szolgálatot tenne neki, ha rávenné Willoughbyt, hogy küldje el valamelyik tengerészeti vizsgára előkészitő tanitóhoz. És De Craye ezredes, lenne oly szives az estebédnél szóvátenni, hogy Crossjay bejöhessen a desserthez?

- Mindenesetre, - felelt elámulva az ezredes.

- És lenne oly kegyes szemmel tartani a fiut, mig itt lesz? Ügyelni rá, hogy senki se kényeztesse? Ha el tudná érni, hogy még az Ön távozása előtt tanitókézre adják, az nagyon előnyös volna ránézve! Tengerésznek született s itt az ideje, hogy előkészitsék a tengerészethez való belépésre.

- Mindenesetre, mindenesetre, - mondta De Craye, egyre jobban csodálkozva.

- Előre is köszönöm Önnek.

- Nem leszek nagyon tolakodó...?

- Nem, mi holnap elutazunk.

- Egy napra?

- Hosszabb időre...

- Két napra?

- Még többre...

- Egy hétre? Nem fogom Önt viszontláthatni?

- Attól tartok, hogy nem.

De Craye ezredes elnyomta álmélkodását; őszinte fájdalmat kellett leküzdenie, miközben enyelgő hangon mondta: "Ez csapás, de bizonyos vagyok benne, hogy nem készakarva énreám sujt le vele. Elvégre mindannyiónkat szomoruságba dönt!"

Miss Middleton kijelentette, hogy neki még Mrs. Montagueval, a házvezetőnővel meg kell beszélnie a Crossjay fürdőjét s lelépett a pázsitról. Az ezredes meghajolt, egy pillanatig még Clara után nézett, s különféle párhuzamosan jelentkező okokból, melyek elég közel estek egymáshoz, hogy ugyanabba a célba találjanak, nagyon sajnálni kezdte barátját, Willoughbyt. Véleménye szerint Willoughbyra nézve egyformán sajnálatos sors várt, akár elnyeri, akár elveszti ezt a fiatal hölgyet.



XX. FEJEZET.

Hires bor, vén bor.

Időverő séta, föl és le a gyepen, előkelő hölgyek és figyelmes gentlemanek társaságában, lesve az ebédre hivó harangot, - ez volt dr. Middleton esti mulatsága. Ugy járt, mint aki táncolt is valaha (Apolló és a kölyökisten Cupido korában), ruganyosan lábikrája és lába izmain, nagy emelkedettségben hordva széles, vasszürke fejét. A nap nehéz munkájára jól esett a csillapitó mozgás, s a francia szakácsmüvészet s hires szüretek borainak mindent megkoronázó üditése. Boldog volt ily órákban, bölcseségét vagy nugáit hintve hallgatóinak, mint a lenyugvó nap, amelynek tempója, ha kedvez az idő, nyugodt ragyogásban áradni szét, noha ez korántsem meriti ki pompakészletét. Boldog az, valóban, minden társa fölött - mint az ijszárnyu madár, tiszta naplementi egén, a csipegető veréb fölött -, aki napjának legjavát maga előtt látja, és küszöbön, megtérő estjében. Egy erényes élet ifjuságának és férfikorának gazdag jutalma várja őt. Dr. Middleton kétkedett jövőjében épugy mint multjában annak az embernek, aki nem örült ebédje jöttén illő méltóságban. Az ilyen - ugy vélte - nem alkalmas sem erre az életre, sem a jövendőre.

Példaképe a mértékletesség gyümölcsének, vigasztaló büszkesége telt emésztésében, s politikai nézetei az erényt jutalmazó hatalmak iránti tiszteletéhez illeszkedtek. Konszolidált világra van szükség, hogy ez lehetséges legyen.

A nagytiszteletü doktor finom régi festmény volt; valami sajátosan angol müvészet specimenje: a vallásosságot az epikureizmussal, a tudományt a gavallérsággal kombinálva magában, tág teret adva mindeniknek, és ülőhelyet a másik asztalánál: egyébként erős férfi, atléta ifju korában, éles olvasója a tényeknek, nem a személyeknek, derüs szivü, energikus a problémákkal szemben, kitartó munkás amellett, de hamar kedvetlen. Szerette leányát és félt tőle. Bármennyire kedvelte jellemét, nemének és korának mumusa örökké előtte volt, s figyelmeztette, hogy messze még sorsának nyugodt egészsége, mig Clara kisasszony férjhez nem ment. A leány anyja szeretetreméltó asszony volt, csakhogy költői vérmérsékletü, nagyon is rajongó, képzelődő, impulziv egy józan tudós nyugalma számára; csodálatos asszony, de lám, mégis asszony, tüzijáték. A leány reá ütött. Miért akart elfutni Patterne Hallból egyetlen órára? Egyszerüen: mert a változékony nemhez tartozott, a robbanékony nemhez. A férj lett volna már a nekivaló őr, illőn fölváltva az apát. Ha künn demagógia lázong, s otthon leányaink: filozófiára van szükség, hogy egyensulyban maradhassunk. Legyen a leány Cicero Tulliája: meghal, - csakhogy apját kétségbe ejthesse! A legkülönb is különös perverzitás példáit mutatja.

Miss Dale Dr. Middleton mellett állt. Clara hozzájuk jött, a másik oldalra.

- Mondom ép Miss Dalenek; a te boldog rabságod lesz jele az én szabadulásomnak - szólt a doktor, sóhajjal, s mosollyal. - Már tudjuk a dátumát. Egy jövendő eseményt a dátum avat ténnyé, mellyel számolni kell.

- Alig várod már, hogy megszabadulj tőlem? - rebegte Clara.

- Kedvesem: harcmezőn állok, miattad, s várom a trombitát; ha megszólal, megszünik a feszültség idegeimben, ez az egész.

Clara nem talált ezekben a szavakban semmit, amibe válasza belekapaszkodhat. Laetitia hallgatására gondolt.

Sir Willoughby jelent meg, szivélyes hangulatban közeledve.

- Jobban vagyunk-e? kérdenem se kell - mondta Clarának, Laetitiára csillantotta szemét, s kulcsot emelt dr. Middleton vágyainak szinvonala felé, megjegyezve:

- Lemegyek a belső pincémbe.

- Belső pince! - kiáltott a doktor.

- Szentély, tilos még a pincemesternek is. Stoneman sem léphet oda. Fölajánlhatom vezetésem önnek? Pincéim megérnek egy látogatást.

- A pincék nem kripták. A pincék, ha jól értjük, jól mondjuk, klastromok, ahol a Palack álmodik: örömökről, amiket adni fog, nem romlott porokról. Van valami különösebb kincse?

- Kilencvenéves bor.

- Az őseivel van talán kapcsolatban, hogy oly biztonsággal mondja meg a korát?

- Nagyatyám öröksége.

- Az ön nagyatyjának, Sir Willoughby, érdemes örökösei vannak, nem is beszélve a pompás elődökről. Mi történt volna, hogyha lányágra jut? Boldog leszek, ha elkisérhetem. Oporto? Valence-i?

- Oporto.

- Ah! Angliában vagyunk!

- Ép annyi időnk lesz, - mondta Sir Willoughby, rábirva dr. Middletont az elindulásra.

Vidám csattogás volt a tisztelendő doktor hangjában. - Rajnai fehér! az is veri a Kort! Rajnai fehért kóstoltam öreget. Izük olyan, mint a sokhangu patak; mélye is van. Senátorok bora, azt mondjuk, oporto! Nem mondhatjuk ezt semmilyen más borra. Az oporto mély, mint a mély tenger. A zamatában mély: nagy különbség! Szerves a koncepcióban, mint egy klasszikus tragédia. A régi valence-iban megvan az antik fénye; a képesség, szélső vénségig nemesülni; bizonnyal nagy érdem. De se valence-i, se rajnai fehér nem olyan, hogy azt mondaná az ember: ez maga e hosszu évek vére, ifju erőt őrizve, öreg bölcseséghez. Az csak az oporto! Oporto a legdrágább örökség! Értsen meg: nem összehasonlitás ez a borok közt, csak jellemzése a minőségeknek. Legyen csak mind együtt, gazdagulásunkra; nem vetélytársak ők, mint az idai Három. Ha azok volnának, egy negyedik szállhatna ki velük. A burgundi hatalmas géniusz. Csodákat tesz a maga korában; mindent, csakhogy nem tart ki a versenyben; rövid élete van. Elvénült burgundin pelyhesszáju oporto is tultesz. Ugy képzelem: az oporto bölcseség szavait énekli, ihlett ódát a burgundi. Vagy mondjuk igy: homéri hexameter az oporto; a burgundi pindári ditiramb. Mit szól hozzá?

- Sir! a hasonlat kitünő.

- Figyeljen jól a különbségre. Pindár nagy ámulat. De az öregebbik kupa, Homéré, életadóbb erő. Az egyik: roppant lejtőn fölzubbanó forrás. A másik: hömpölygő hullámok kikutatlan mélységü bibora.

- Rendkivül finom karakterizálás.

- Meghiszem, hogy dicséri a hasonlataimat. Még e régi költők első kritikusainak idejéből valók. Nincsen uj annak, aki a görögökre gondol; mindent elmondtak ők: "Graii... praeter laudem nullius avari." A genius, ha istene a hirnév, halhatatlan. Mi, Sir, a geniust a Kloaka isteneinek szenteljük. Nem a változatlan égiekhez fordulunk mi, hanem a populáris szenvedélyekhez.

Sir Willoughby türelmes volt. Körülbelül olyan párja dr. Middletonnak a diskurzusban, mint a dob lenne bőgővel duettálva; ahányszor közbeszólt, megkapta a leckét a vezetőhangszertől. Ha igent vert, ha nemet, hibázott. De tudta, hogy a tudós modortalan fajta; s a doktor tudománya igazán olyan volt, ami sok szót érdemelne.

A pincében a dob kerekedett fölül. Dr. Middletonnak itt leragadt a nyelve. Sir Willoughby vázolta borának történetét legfőbb vonásokban; honnan került eredetileg a familiához, s hogyan maradt meg s szállt reá az itt látható kvantitásban. - Érdekes: nagyatyám, aki örökölte, ős bornemissza volt. Atyám korán halt el.

- Igazán? Ne mondja! - kiáltott a doktor, bámulva s részvéttel. A bámulat a furcsa következetlenségnek szólt, a részvét a borus végzetnek.

Nagy tisztelet volt benne a Család iránt. Ez a hüvös boltozatos Pince, s a közepén a négyszögü elkeritett szentély, hol a sürü homályt nem hatotta át a tolakodó lámpa, hanem inkább ugy gyult belé, mint egy szem, bizonyságot tett szilárd és praktikus gondolkodásáról annak a férfiunak, aki ily Fundamentumra épitette házát. Oly ház, mely alatt hires bor hordói pihennek, vidám házként él a képzeletünkben, pompás erővel gyökerezvén a talajban. S a képzelet helyet tart akkor a ház örökösének is. Nagyapja vizivó volt, apja korán elhalt: beszédes körülmények elénktárt predestinációja illusztris utódlás és sorspályák felé! Dr. Middleton elmélkedéseit a Nagy Bor poharainak nyájas látomása szinezte; lelkében ünnep volt; tetszett neki, s jólesett gondolatainak szeszélyesen robusztus, grandiózusan légies stiljában kéjelegni: ami bizonyos nyomot hágy az ünnepi lelken, nem rögtönösen eltörölhetőt. A várakozás valami jóra, tudjuk, megnyugtató; e várakozás állapotában növünk. S ő önmagát élvező gentleman volt.

Szerette Sir Willoughby hangjának lejtését, amint parancsolt a sarkában levő szolgának, hogy emelje föl "azt a két üveget"; kellő mértékü óvatosságra intett ez a hang, tulbuzgóság nélkül és kellemes számot nevezett.

Élesen figyelve a szolga kezére, igy szólalt:

- Hanem itt az átka annak, ami nagyonis kitünő: - husz közül egy tudja méltányolni.

- Nagyon igaz, uram - felelt Sir Willoughby - s azt hiszem, jobb a többi tizenkilencet mellőzni.

- A nőket, például; és a legtöbb férfit.

- Ez a bor zárt könyv volna a számukra.

- Ugy gondolom én is. Kárhozatos pazarlás lenne az.

- Vernon a vörös bor embere; Horace De Craye szintén. Ennek a bornak a nivójához egyik sem ér. Egy kalap alá jönnek a hölgyekkel. Talán ön és én, Sir, maradhatunk együtt.

- Részemről a legnagyobb örömmel.

- Kiváncsi vagyok az itéletére, Sir.

- Hallani fogja, Sir, s előre mondhatom, nem fog ellenmondani a kórusnak, amely előttem dicsérte. - Hüvös, de nem fagyos, - summázta dr. Middleton a pince attributumait, mielőtt elhagyta. – Észak-déli fekvés. Semmi dohos nyirok. Tiszta levegő! Minden requisitum. Az ember szeretne leheverni itt és kényelembe helyezkedni.

Minden tiszteletreméltó brittje közt a két britt szigetnek, kik az ó Oporto vallását szürcsölő vonzódással vallják - prókátor, doktor, földesur, pozsgás admirális, s városi kalmár közt - a klasszikus nyelvek tudósa az, akinek vére leginkább jegyes a pókhálós palackkal. Oka nem lehet más, mint hogy tele van ő a régi költőkkel. Szellemük benne él, zengeni, s az Idő földi alkotásainak legjava, táplálni. Hasonlóságot is láthat a borban a Tudás lelkével, mely visszája a mi halandóságunknak, ecetét hányja le és borkövét az esztendők üledékébe, mignem ragyogó lesz a tisztaságtól. Konzervativizmusához rokonhangon szól az oporto himnusza. Mágia ez: egy korty, s már messze uszik bibor árján az örökfiatal antiknak.

S ha összehasonlitunk: másoknál az élvezet brutális; nincsen lelkük hozzá; de ő méltó a borra, mint költők a Szépségre. Adagolni kellene ezeket valóban, kinek-kinek, költőnek s tudósnak, mint a maga javát. Ugy is legyen.

Addig is Dr. Middleton kortyantott.

Mikor a hölgyek eltávoztak, Sir Willoughby raffinált udvariatlansággal fordult Vernonhoz s Horacehoz.

- Ti vöröset isztok - mondta nekik, körülnyujtva az üveget, - Dr. Middleton, azt hiszem oportót? A bor ti előttetek szolgálhat előszónak. Az Ön bora itt lesz öt perc alatt.

A vörös bor kancsaja kiürült, Sir Willoughby ajánlkozott, hogy hozat még. De Craye lankatag fogadta a kérdést. Vernon fölemelkedett az asztaltól.

- Jön még egy üveg, a dr. Middleton oportója - szólt hozzá Willoughby.

- Hogy mondta? Az enyém? - kiáltott a nagytiszteletű doktor.

- Királyi bor, nem tür osztozkodást - mondta Vernon.

- A billiárdszobába mégy, Vernon? Majd utánad megyünk.

- El nem sietem jó borom ivását senki fia végett - szólt a nagytiszteletü doktor.

- Horace?

- Elemér vagyok, alul a nivódon, Willoughby. Megyek a hölgyekhez.

Vernon és De Craye visszavonultak, amint megérkezett a Bor; és dr. Middleton kortyantott. Kortyantott és a boldog Birtokosra nézett.

- Lehet harminc tucat? - érdeklődött.

- Ötven.

A doktor bólintott, alázattal.

- Nem fogok róla elfeledkezni, sir - fordult feléje gazdája -, amikor csak leszek oly szerencsés vendégül látni önt, hogy ez a bor az én pincémben áll.

A nagytiszteletü doktor letette poharát. - Bizonyos értelemben, sir, irigylendő helyzete van önnek. Nagy áldás - de felelősségteljes. Öntől függ késleltetni napját az utolsó tucatnak.

- Kedvező véleménye van a boromról, sir?

- Ennyit mondok: - sekélyes lelkek áradnak rapszódiákba, sir: - én csak ennyit mondok: megvigasztal, hogy nem éltem kilencven év előtt, vagy bármely más korban, mint a mai, az ön és borának ez az egy pohara.

- Féltékenyen őrzöm, - mondta Sir Willoughby szerényen; - de természetes rendeltetése, hogy jusson azoknak, akik értékelni tudják. Ön tudja, sir.

- Mégis csak, kedves barátom, mégis csak! Hisz ez valóságos felelősség: az ön kincse, de szinte csak letétben. Noha nem mondhatjuk szorosan véve hitbizománynak, valahogyan mégis lelkiismeretünk kérdése, hogy ne legyen majd nagyon is megapadt örökség.

- Nem lehet kifogása az ellen, sir, hogy az ön unokáinak egészségére igyunk belőle. Éljen addig, hogy felköszönthesse őket vele esküvőjük napján!

- Ön csábitó szinekkel festi a hosszu élet ideáját. Ejha! Ez Tithonus szájába való bor. Ez a bor elsegitette volna őt a rózsás reggelhez, ejha!

- Vállalkozom rá, hogy fönn ülök önnel mellette reggelig - mondta Sir Willoughby, akiről lepattant a bacchikus nászi célzás.

Dr. Middleton a vén palackot nézte. Van a mulatásban valami szomoru, halandó voltunk emlékeztetője. Az a bor, ami még a palackban volt, nem igérte, hogy tul az éjnek csillagboltozatán, megéri a hajnalt. - Régi bor, barátom, s nem teli a palack.

- Jön majd a második.

- Kár volna!

- Hozzák már.

- Tiltakozom.

- Bontják már.

- Könyörgök.

- Töltik már.

- Megadom magam. De egyet mondok, sir, becsületes osztozkodást kérek. Evvel az egy kikötéssel fogadom gazdámnak. Figyeljen a Bor előnyére a Szerelem fölött! - Mondhatnám: a Bor nagylelküségére; féltékenységünk itt az ellen fordul, aki nem akar osztozni! De a dugók, Willoughby. A dugók felköltik bámulatomat.

- A dugózást szabályos időközökben fölülvizsgálják. Emlékszem egy ily alkalomra atyám idejéből. Egyszer jelen voltam.

- Kényes lehet, mint egy tracheotomikus operáció; ugy kell hinnem, ilyenhez hasonlit mint sebészi feladat, s kézi virtuózitás, nem is emlitve az imminens veszélyt, hogy a páciens kileheli lelkét.

Uj palackot tettek a doktor elé.

Megszólalt. - Csak egy lányt adhatok! - Olvadozott.

Sir Willoughby felelt: - Ugy fogadom, mint a legnagyobb ajándékot, amit e föld nyujthat.

- Fejébe vertem némi latin tudást, néhány szó görögöt. Lelkében a klasszikusok ize. Reményem volt egyszer... csakhogy ő lány. Erdők nimfája él benne. Mégis: hozományában a Hippokréné virágos serlege. Ez az övé - a legnemesebb arisztokrácia. Csinos leány; valóságos szépség, mondták többen, akik nem itélnek a vonalak után. Nekem szép, Willoughby! Nekem az egem ő. Akadtak pályázók. Itáliában is megkérték tőlem. Neki nincs története. Az első fejezet cime: Ön. Önnel lesz egyetlen regénye, ahogy kell. Mulier tum bene olet - ismeri a mondást. A legjobb illatu, ha nincs illata. Éntőlem megy Önhöz, éntőlem egyedül, apjától férjéhez. Ut flos in septis secretus nascitur hortis... - Tovább mormolta a sorokat, addig: Sic virgo dum... - Meg fogom érezni a válást. Akihez megy: büszke lesz rá, mint én, sőt még jobban. Hozzáteszem: irigyelni fogják. Mr. Whitford kell hogy Carmen Nuptialét irjon...

Mig a szerencsétlen gentleman dr. Middletonra figyelt, szive szabálytalan szökésekbe kezdett. Sértett hangulata riadtan fordult el Clara képétől, mely ugy jelent meg előtte, ahogy reggel látta őt Horace de Craye mellett, busitó édességben; egy lágyan lehellő angol nap szellős sugárzásának édességében; fiatal növénynedvek frisseségével édesen. Szemei, ajkai, lobogó ruhája, mely boldog anyát játszott keble körül, kacéran emelgetve szendergő ikrecskéinek takaróját; és karcsu alakja, nevetése, páratlan tartása, egész félelmetes édessége, fájó elevenig izgatták a sebét.

Azon gyötrődött, hogy a lány tőle szabadulni kiván. Fájdalma őszinte gondolatokat szült. Mikor még könnyebb volt ez a fájdalom, abba a föltevésbe burkolózott, hogy Clara féltékeny Laetitia Dale-re, s az a kivánság, amit ő képzel, nem több képzeletnél. De a lány kifejezte ezt a kivánságot. Ez volt a seb, amelyre gyógyulást keresett; két okból: mert jobban szerethette őt, ha megbüntette; s mert ezt a büntetést tervezgetve álcázta félelmét, hogy elvesziti - a félelmes örvényt, amelytől megborzadt, amelytől végre addig vitte Clara, hogy egész lényével megborzadt, mint egy szédületes, s talán, önvédelmének minden művészete dacára, közeli mélységtől.

- Mit fogok tenni holnap este? - kiáltott. - Nem dobhatok De Craye ezredes és Vernon elé egy ilyen palackot. Magamnak ki nem bontom. A hölgyekkel ülni annyi lesz nekem, mint a hidegben ülni. Mikor hozza vissza a menyasszonyomat, Sir?

- Drága barátom, Willoughby! - lihegett a nagytiszteletü doktor, összeszedte magát és kortyantott. - Ez az expedició abszurdum. Képtelen vagyok belátni a célját. Clarának a feje fájt, ideges volt. Most már egészséges, és észre fog térni. Mindig azt tartottam, hogy nem kell fölbátoritani a lányok bogarait. Én erős tudok lenni. Az én tervem az, hogy még tiz napig itt maradunk, az ön szives vendéglátásának korlátai között. Én maradok.

- Tapsolok elhatározásának, sir. De állhatatos lesz-e?

- Sohsem szegem meg igéretemet, Willoughby.

- Még nyomás alatt sem?

- Semmi nyomás alatt.

- Rábeszélésre: ez lett volna jobb szó.

- Semmiesetre sem. A gyengeség abban rejlik, ha engedünk, akár rábeszélésnek, akár nyomásnak. Az utóbbi sullyal nehezül ránk; az előbbi elfujja sulytalanságunkat.

- Ön nagy örömet okoz nekem, Dr. Middleton, és megkönnyebbülést.

- Jó szokások megtörését szivből gyülölöm, Willoughby. De emlékszem, megmondtam Clarának, - talán helytelenül tettem? - hogy ön elég könnyen látszott venni bizonyos elutazást, vagy megszakitását a látogatásnak, ami, meg kell vallanom, nem volt inyem szerint.

- Az Ön öröme az én örömöm is volt, drága doktorom, egész egyszerüen; de ha ön az én örömömet teszi az Önévé, akkor itt marad és fölbont még a vejével egy csomó palackot.

- Ezt pompásan mondta. Ön érti az udvarias szó titkát, Willoughby. Elképzelem önt, hogy intéz el egy szerelmi perpatvart: oly udvariassággal, mintha előadást tartana jólnevelt kisasszonyok előtt. Aha?

- Perpatvar? Kiméljen meg ilyen csacsiságtól.

- Minden rendben?

- Clara, - felelt Sir Willoughby, drámai epigrammal - maga a tökéletesség.

- Örülök - válaszolt a nagytiszteletü doktor, aki megértette ebből, hogy a szerelmi perpatvar leánya és házigazdája közt véget ért.

Kevéssel tizenegy után elhagyta az asztalt. Rövid párbeszéd következett: a hölgyekről. Aludni mentek már, bizonnyal? Nos igen; ugy kell lenni. Jól van az, hogy korán aludni menjenek, s megóják bőrük frisseségét - számunkra. A női nem a teremtés koronája; csakhogy a női nem ellenmondás százados bor után. Ellenmondás, visszalökés, ellenáram; erkölcsileg: megbánás, vezeklés; képletesen: fagyos észak a zöldbeszökő fiatal barna rügyekre. Mit tudnak ők az iny kritikájáról, s a tobzódás lelkéről? És, disztingváljunk itt: a Bölcseség tobzódását mondjuk, a Mérséklet ujjongását: klasszikus tobzódást. Kedvesek ők nekünk - de tudnak-e: kandelábereket gyujtani velőnkben, megvilágitani az egész Történetet, s megoldani az Ember sorsának rejtelmét? Nem tudják, még rokonszenvezni sem tudnak azokkal, akik tudják. Igy azért ennyi válaszfal van köztünk; pedig mi nem vagyunk turbános keletiek, s ők sem a Hárem lakói. Nem vagyunk mozlimok. Biztos lehetsz benne, ha az asztal borosüvegeit nézed.

Dr. Middleton szólt: - Megyek hát ágyba egyenest.

- Elkisérem az ajtóig, sir - mondta a házigazda.

A zongora hangzott. Dr. Middleton a korlátra tette kezét, s megjegyezte: - Ugy kell lenni: a hölgyek aludni mentek már.

Vernon jött ki a könyvtárszobából. - Tudóskolléga! - köszöntötték.

Jó éjt legyintett a doktor felé, és szólt Willoughbyhoz: - A hölgyek fönn vannak a szalonban.

- Én pedig utban fölfelé - volt a felelet.

- Magány és álom, ily bor után, mint ez; s elzárkózni az emberi társaságtól! - kiáltott a doktor. - Csakhogy, Willoughby!

- Sir!

- Holnap egyet!

- Ön rendelkezik a pince fölött, Sir!

- Alkalmasabb lennék a nap lovait hajtani. Ridegen tanácsolom: egyet és ne többet. Megtörtük az ötvenedik tucatot. Naponta egy, meg fog őrizni még attól, hogy a negyvenediket is épily kellemetlen összefüggésben kelljen majd emlitenünk. Palackok párja per diem: bomlás prognózisa, s a nyomában járó erkölcsi züllésé. Konstitucióm, hadd tegyem hozzá, meg birna hármat is. Az utókor érdekében szólok.

Dr. Middleton beszéde alatt a hölgyek kijöttek a szalonból, Clara legelől, mert meghallotta atyja hangját és meg akarta kérdezni elutazásukra vonatkozólag: - Papa, megmondod nekem az órát holnapra?

Fölszaladt a lépcsőn, hogy megcsókolja, ismételve: - Mikor leszel készen holnap reggel?

Dr. Middleton erősen fontoló elmét leplezett le, ismételt "ühüm"-ök kürthangjai által. Doktori stiljében akart válaszolni, - de meggondolta magát. Rövidségre intette Clara mohó arca: kinos kezdett lenni, vágybahaló. Kedvetlenitette; mert betolakodott látomásába a hurikról, kik a Belső Pincében hevernek, a férfiui derékségek jutalmául. Szemöldökei összeszaladtak. - Egyáltalán nem leszek készen holnap reggel, - mondta.

- Hát délután?

- Délután se.

- Mikor?

- Kedvesem, ebben a pillanatban a lefekvésre vagyok készen, s semmiféle más készenlétről nem akarok tudni. Hölgyeim, - bókolt a hallban alatta egybegyült csoportnak, - szép álmok udvaroljanak önöknek az éjjel!

Sir Willoughby lesietett a lépcsőn s kezet fogott a hölgyekkel, utat mutatott Horace de Crayenek a laboratóriumba - dohányzó helyett - és visszatért dr. Middletonhoz. Idegesen a jelenettől, s nem bizva türelmében, ha Clarával marad - akinek kiábránditását holnapra és távollétében tervezte. - "Jó éjt! Jó éjt!" kivánt neki kellő hévvel hajolva lankatag ujjhegyei fölé; aztán a nagytiszteletü doktornak nyujtotta karját.

- Ugy, fiam Willoughby, barátságból, ha akarja, bár elbirom én még a magam sulyát, vagyok olyan legény, - szólt hozzá atyja a kábult leánynak. - Gyertya, azt hiszem, van az első fordulónál. Jó éjt, kedvesem, Clara!

- Papa!

- Jó éjszakát!

- Óh! - emelkedett a lány keble az indulatszóval, szégyenben állva a leleplezett összeesküvésen. - Jó éjszakát.

Atyja fölkanyarult a lépcsőn. Ő lelépett.

- Megegyeztünk, hogy papa és én Londonba megyünk holnap korán reggel, - mondta a hölgyeknek elfogulatlanul és hangja tiszta volt, de arca nagyon is olvasható. De Craye szive mélyéig szerencsétlen volt, amint ránézett.



XXI. FEJEZET.

Clara elmélkedései.

Ezt az éjet ketten töltötték álomtalan: Miss Middleton és De Craye ezredes.

A leány lázban volt, mint egy kődarab feküdt, de égő velővel. Gyors lelkek rohannak; s benn vannak már a szerencsétlenségben, hacsak árnyéka rájuk esik. Az Aggály iszonyata hajtja őket. Nem állnak meg a végletek előtt, ha egyszer a Félelem szárnyára kapta őket. Egy szemöldökrántás vihart jelent, szellő hajótörést; tüzet látni annyi már, mint égni. Ha az utálat közelgése az, amitől rettegnek, egy lehellettől átszenvedik az ölelés tragédiáját; s aztán: kész a küzdelem köztük s az undor közt; köztük s a bűn közt, mely segitséget igér; köztük s a gyengeség közt, mely a bűnhöz fordul; köztük s jobb részük közt, mely nem sug illuziót.

A hamis ut, amelyre szofisztikus gyávasága vitte, elcsüggesztette a leányt; veszve volt. Az előny, amit Willoughby szerzett ezáltal, az erő formáját öltötte s alacsony, nyomorult érzést adott neki; veszve volt, elragadta a nagy Zuhany árja. Az apját megnyerte Willoughby. Csodálatosan, - nem is sejtette, mi módon, sikerült neki befolyása alá vetni az öreget, aki eddig legfeljebb türte őt. "Fiam Willoughby" apjának ajkain olyan valamit jelentett, amihez jelenetek és jelenetek sora kellett: leküzdeni, kimeritve apját és önmagát. Görgött lelkében ez a "fiam Willoughby," hökkenés, megvetés, lázadás, megadás hangulatain át. Azt jelentette, hogy ő a vesztes itt. Azt jelentette, hogy apja számba sem veszi már. Mindent eljátszott. S ugy látta a doktort, mint gigászi képét a rosszkedvnek.

Gyáva gyengeségének fölismeréséből a Fatalizmus fajzata született. Mi joga volt zavart csinálni oly nyomorult teremtménynek mint ő, akár jó lenne is a sorsa, akár rossz? Uszni a sorssal nyugalmasabb volna, s udvariasabb mindenkivel szemben. Hála égnek egy rövid élet kilátásaiért! Egyszer hálóba jutva, kietlen a kétségbeesés. Földi sorsunk állatok sorsa lehet; ahogy viseljük, annak nem kell állatinak lenni.

Abban az állapotban volt, amikor a passzivitásban kéjelgünk: mikor a felsőbb Hatalmakra háritjuk terhünket, s nem szeretjük őket. Szeretetük szüksége ragadta ki ebből, hogy küzdhessen az elviselhetetlennel s már a puszta küzdés által, szerencsétlenségében is, alázatosan szerethesse őket. Itt segiti a lelket a Jó Tanitás magva; mert mappát lehetne csinálni erről az állapotról, s hol a végzet azt sugja, hogy hunyjuk le szemünket, mig lelkünk parancsa bátor fölnézésre biztat, ott a Küzdelem élesen jelzett keresztutja.

Gyors az érzésben, de nem bátor az elhatározásban, most vette észre, mily elhamarkodottan cselekedett. Büntetésül, ugy tetszett neki, hogy ő, aki nem ismerte igaz érzelmeit, most már kötelezve van legyőzni ellenállását és megadni magát. Elfogadta Willoughbyt: hát elfogadja most is. Az ügy a multé lett; megtörtént tény, amiről nem lehet vitázni.

Elvontan tekintve, ez a szemlélete a körülményeknek elég tetszetős volt. Világos kötelesség állott előtte. S aztán! valami testetlen gondolat lengett lelke körül, mely Vernonnal hasonlitotta össze, saját rovására. Vernon sok olyat türt éveken át, amitől undorodott, csakhogy tanulhasson s szegény jövedelméből segithesse azokat, akik még nála is szegényebbek voltak. Részvéttel és irigyen gondolt rá; itt élt ő, ezen a helyen s itt kell élnie neki magának is; Vernonon nem hagyott foltot alázata; nem vesztette el az önuralmat, mert volt benne belső élet. Majdnem azt képzelte, hogy utánozhatná: mikor egy éles fizikai gondolat reccsenése: "Te más vagy! Te más vagy!" értésére adta, hogy ő csak leány s számára ilyen megnyugvás lehetetlen. Lehet egy nőnek belső élete, külön a férfiétól, akivel a Sors egy igába fogta? Megpróbálta lelkének mély fészkébe menekülni; valamely szögletbe, ahol az elvont szemlélet vigasztalta volna; szökni a gondolattól, ahogy asszonyi vére hajtotta. Hasztalan törekvés volt. Az a "Te más vagy!" az asszonyok kegyetlen végzete, védtelensége üldözte őt, vad lovak hátára feszitette, sivatag pusztákon rázta végig. Az ő esetében a kötelesség szégyen volt; s igy nem is lehetett mélyebb értelemben kötelesség. Az az eltürhetetlen "Te más vagy!" proskribálta e szót.

De a magasan égő s mindent fölgyujtó agyvelőnek tüze önmaga ellen lobogtatta magát: - Akarattal biró lélek-e, aki olyan lenge mint ő? - Nem csak repeső vágyacskák légiója-e az, amit akaratnak nézett? - Pehelyfejü leány: állhat-e ő a fizikai gőg piedesztáljára? - Ha képes volt kezét nyujtani meggondolás nélkül (ahogy ő interpretálta cselekedetét, mert föl nem foghatta, hogy tehette volna meggondoltan?), sokkal több volt-e akkor az eladható cikknél, amely jobb, ha nem szól bele az üzletbe?

Azonkivül - mondta áttüzesült esze - azelőtt nem gyanitotta az ügyesség ily müvészetét Willoughbyban. Nem lehet-e hát, hogy egyáltalában csalódott - hogy félreértette őt? Ha egyszer erősebb mintsem ő képzelte, nem lehet-e becsülésre méltóbb is épenugy? A világ itélete kedvező volt róla; barátai versenyt magasztalták.

Szemlét tartott rajta. Mindent látott, egyetlen villanásban. Ez a szemle nem volt kevésbé szándékosan kedvező, mint ahogy a világ szeme nézte és barátaié, - de, mivel már egyszer rájuk gondolt, hát fölidézte - hallotta a Willoughby hangját, amint véleményt mond a világról és barátairól; Vernon Whitfordról például és De Craye ezredesről, urakról, hölgyekről. Határozatlan elhatározás, hogy épugy fogja tisztelni őt, mint a világ s barátai, hacsak époly távolságban marad tőle is: ez volt a vége ennek a fázisnak, amely tartott talán egy percnyi ideig, s jött intenzive éles képek során: - mig valamennyi mögött mint háttér s kommentár borongott az a kifejezés, amivel fogadta, mikor szabadságát kérte tőle.

- Nem tudom! Nem tudom! - kiáltott hangosan; s lelkébe villant, hogy iszonya: szent intés. Inkább legyen botrányhősnő, mint undorodó feleség: inkább gondolják következetlennek! Mért ne gondolják olyannak, amilyen?

Miért? Ezt a kérdést rendesen valami büszke tulajdonságainkba vetett dühös bizalommal szoktuk megfelelni, valami félreismert fenséges kvalitásainkban való bizalommal, amiket magunk is épenhogy gyanitunk magunkban, s amik mégis lelkünk belső várát teszik, gőgünknek otthonát, aki ugy ül ott, magányosan és hozzáférhetetlen, mint egy nyolcvan éves konzervativ. Csakhogy lehetetlen igy felelni akkor, mikor az agy őrjöng, mint egy fenyőfáklya, s az emésztő tűzvész lelkünk minden foltját megmezteleniti. Gyengeségének érzése nem enyhült, s visszakergette őt utálatába. Utálatából, alig elevenedtek meg annyira indulatai, hogy realizálhatták, - visszalökődött a gyengeségbe. Ellenszenves volt, következetlen volt, állhatatlan, elvek nélküli nő, nem csupán prédája a gonosznak: rosszabb - maga is képes rá; mindig kész, szinte várja, hogy félrevezessék. Sőt az a gondolat, hogy félrevezessék, kellemes lankadással öntötte el lelkét; vége lesz a harcnak, és ő, boldog tengeri növényke, nem szenvedve többé vonagló gyökerében, a tengerre hagyja, hogy emelje s vigye csatáiban. Constantiához lesz akkor hasonló: legalább sorsában: bár, attól félt, távolról sem olyan becsületes.

Talán nagyon is hasonló Constantiához, külső sorsában!

Szegény gyötört testek, akik fölrezzennek éjjel, hogy a saját belsejük megzavart gépezete által kivetitett kisértetet szinte szemmel lássák, rámeredve percig, mig, öntudatuk visszatérvén, halszerü gyorsasággal merülnek ujra paplanaik alá! Clara szembenézett gondolatával, s lebukott hirtelen valami karmazsin örvénybe.

Föloldozást kellett találnia ott lenn, vagy feledést. Az alábukás után elmélkedésének első tárgya De Craye ezredes volt. Nyugodtan gondolt rá: valóságos menedéknek tünt föl. Szeretetreméltó ember volt, szinte ünnepi karakter. Hajlékony alakja, szilárd és ügyes szarvasléptei, élénk, intelligens arckifejezése, mindig kész vidámsága, tetszetős humora, szivélyes modora, egész ír kedélye, amelyen szabadon játszott, mint szigetének jelképi hárfáján, mind olyan volt, hogy jól esett rágondolni. A gyanut, hogy talán hazudik magának, mikor ily nyugalommal véli idézni őt: ellökte magától. Fölmerülve a gyötrődések közül, fiatal természete kijátszotta a világosodó észt, ünnepi kéjelgés volt képzeletének őt szemlélni - zápor volt ő a kiaszott rétre. Friss levegőt hozott. Őt semmi ok sem volt rossz embernek hinni; reá veszély nélkül gondolhatott. Aztán Willoughby barátjáért vállalt tiszte is kötötte, hogy teljesen ártalmatlan legyen. S aztán (nem kell logikai egymásutánt várni) az a záporszerü fölfrissülés, amikor rágondolt, nagyrészt épen abból a biztosságból származott, amit az adott, hogy mennél hosszabban gondolt rá, annál kevésbé tudta elképzelni őt ebben a gyülölt tisztségben: hogy Willoughby mellett vigye az oltárnál azt a szerepet, amit ebben az esetben apja vinne ő mellette. Lelke megnyugodott De Craye ezredesen.

Horace volt a neve. Horace-Horatius. Apja tanulta vele Horatiust. Ismerte legnagyobb részét az ódáknak, s valamelyest a szatirákból és episztolákból is. Visszfényük jóindulatu sugárt vetett a költő nevét hordó gentlemanre. Ő is élénk volt, élces, józan és elegáns; szerette az egyszerüséget, sokat beszélt róla, vidéki életre áhitozott, az volt az álma, hogy visszavonul Kanadába, a saját birtokát művelni; "modus agri non ita magnus": igazi gyönyörüség. De ő is, mikor végre vidéken volt, a városért sóhajtott. Erős hasonlóságok voltak közöttük. Ő is néha tréfásan célzott arra, hogy nem gazdag. "Quae virtus et quanta sit vivere parve." Csakhogy ez az idézet Vernon Whitfordra szólt és tőle származott. Ilyen csekélység megzavarta elmélkedéseit.

Vernonra gondolt volna, - ahogy biztonságának ösztöne sugta neki, - ha Vernon követelései nem lettek volna oly tulzottak. Vernon nem ajánlott föl más segitséget, mint tanácsát. Neki magának kellett volna tenni mindent, tenni és merni mindent, s mindenről határozni. Vernon megmondta neki kereken, hogy csak igy jöhet tisztába magával; kereken, hogy ez a penitenciája. Semmitsem nyert vele, hogy megalázta magát és kiöntötte előtte a lelkét. Vernon azt akarta, hogy hozza össze Willoughbyt és apját szemtől-szembe, s legyen tanuja a párbeszédüknek - s egyuttal témája! Mi választása volt? - engedelmesen beváltani szavát. Vernon türelemről beszélt, önvizsgálatról és türelemről. De ő benne minden - egész lénye sürgős jelzésü volt. Ez a ház ketrec volt, s az egész világ az - saját agya ketrec, mig vissza nem nyerte szabadságának kilátását.

Hacsak a ház volna, kimehet már: amott ég a hajnal.

Ablakához lépett, hogy lássa az első szinszalagot a szürkeségen át. Nem sok öröme telt, akár erre nézett, akár önmagára. Került tükröt s eget. Egyik ugy, mint a másik keretbe bélyegezte, rabszolgának. Ugy tünt föl neki, oly soká élt e helyen, hogy gyökeret vert itt; ez volt már világa, s valami alpi tájat elképzelni álommá vált, mint visszakeresni gyermekkorát. Hacsak csoda nem jön közbe, itt kell majd hogy töltse napjait. A férfiak oly kevéssé lovagiasak manapság, hogy sohasem jön közbe a csoda. Következésképen: ő el volt itélve.

Tollat fogott és levelet kezdett jóbarátnőjéhez, Lucy Darletonhoz, aki nyoszolyónak igérkezett; kérte, hogy vonja vissza a mennyegzői ruhájára tett rendelést, s egy svájci turát helyezett kilátásba. Fantáziájának teljes megeresztésével irt a hegyvidékről. A menekülés paradicsomának viziója lett ez. Fölkelt s egy shawlt kapcsolt éji öltözete fölé, hogy védje a hüvöstől; s ismét asztalhoz ülve, többé egy szót sem tudott kihozni. A sorokat, amiket már leirt, nem találta jóknak: nevetségesen erőtlenek voltak. Darabokra tépte a levelet. Hiába minden: ő el volt itélve.

Nézett a papirdarabkákra, könnye hullt, fölöltözött; odaült az ablakhoz s figyelte a rigót a gyepen, amint ugrált harmatos napfénycsikokról hosszan elnyuló harmatos árnycsikjaira a fáknak; s arra gondolt közben, hogy az árnyas harmat jelentőségesebb a naposnál, s az erdő harmatának szépsége édesebb, mint a rét harmatáé. Csak azt mutatta ez, hogy nyugodtabb volt. Előlegezte a válságot - s ebben már keresztül is élte. Ekként van az, hogy élénk kedélyek gyakran hidegek és kemények, s nem nagyon indulnak föl, ha az igazi válság elérkezik, s hogy hökkentő ugrásokra készek a fokozatok helyett, melyek magaviseletüket érthetővé, ha nem is megbocsáthatóvá tehetnék számunkra. A rigót figyelte, amint mereven hátradobta fejét s vagdosott jobbra-balra, hosszu kukacot himbálva narancsszinü csőre két oldalán. Foltoshasu füttyösök nagy munkában voltak, s egy billegető, mintha Clara saját apró lépteivel szaladt volna. Feketerigó, sárgarigó fészkükbe röpültek. Szárnyuk volt. A bájos reggel édes földszagot lehellt nyitott ablakába, s nehézzé tette a sürü csattogás, csicsergés, csip-csirip és légi zene közt ellenállni az ártatlan kábulásnak. "Szeretni! szeretni!" - nem mondta ezt, de ha lelke zenéjét dalolhatta volna, mondta volna. Harca Willoughbyval ebből a vágyból fakadt: szeretni! - amit ellenszenve megbénitott. Szabadságkiáltása azért kiáltott, hogy szabad lehessen: szeretni! - megértette most, félig borzadva: szeretni! nem - nem férfiu alakját, de nem is valami testetlen Természetet; hanem az önzetlenséget szeretni és a segitő lelket és a biztos erőt egy más lényben. Akkor - ha szeretne és szeretnék egy kicsit - milyen erős volna ő maga is! Megtalálná akkor, szerelmébe zárva, az összes szavakat, amikre szüksége volna apjával és Willoughby-val szemben; s ebben a világban járva, egy másikban élne.

Régebben kétségbeesve sirt: "Ha engem szeretnének!" Féltékenység és irigység uralkodtak rajta: féltékeny volt Constantia boldogságára, s irigyelte szökését; sirt: jól emlékezett könnyei szavára, noha nem szólt az akkor hozzá magához sem világosan: szivesen értette igy: "Ha Willoughby képes volna igaz szerelemre!" Most elült agya lángja, s ürügyek s kifogások hemzsegtek körülötte. Szivesen gondolta igy: fölbátorodott a személyes Szeretet eszméje, mert az adott erőt, utat vágni szabadsága felé! Az imént épen az ellenkezőt érezte, de nem tudott meglenni evvel az érzéssel; és annyi igaz volt, hogy a szabadság nem volt oly határozatlan fantáziájában, mint a Szeretet eszméje.

Vajjon, aki jól ismeri a férfiakat, olyannak találja-e mind, amilyennek ő ismert egyet - nagyon is jól?

Ez volt az ős kisértő kérdése őhozzá.

Próbálta hessegetni. De akármerre fordult: ott állt a kérdés és ránézett. Annyi mindent tudott egy férfiról - a többiről semmit: természetesen kiváncsi volt. Vernonról esküdni mert volna, hogy másmilyen. De ő kivétel volt. Hogy állt a dolog a többivel, aki még a házban lakott?

A lányokat többnyire arra szoritja a Végzet, hogy ösztöneikkel olvassanak sorsuk uraiban; s ha az ösztönöket kiköszörülte a lélek tulzott élénksége, be kell kötni szüzi érzésük szemeit, hogy eltürjék azt, amit olvasnak; és ostobáknak kell tenni magukat, máskép a férfiak észrevennék, hogy megadatott nekik keresztüllátni rajtuk. Teljes tudatlanság lévén záloga tisztaságuknak a férfiak előtt, le kell törölni agyuk táblájáról észleleteik irását: tudniok kell nem tudni ott is, ahol tudnak. A tudásvágy ösztöne, mellyel szembenáll a tudás kitörlésének feladata, hozza létre azt a konfliktusát a természetes lénynek a mesterségessel, amelynek végül is kivilágló, s az örökké elégedetlen férfiaktól annyit fölpanaszolt, szineskedésük köszönhető. Ne csodálkozzatok, hogy szivesen szeretnének csacsik lenni, és hogy annyian közülük ezt a szerepet játsszák. Még kevésbé csufolódjatok, hogy nem mutatnak növekvést. Fölhoztátok őket eddig a magaslatig, s ők ezen a magaslaton kezdtek benneteket civilizálni. Ha azt akarjátok, hogy egészen civilizáljanak, engednetek kell velük szemben az igényekből annyit, amennyi szükséges, hogy az ifju nők elméje learathassa méltó aratását, és fölgazdagithassa lelküket. Akkor lesz majd csak becsületes a harc, bátrabb s jobb sikerü.

Clara belső szeme átvillant De Craye ezredesen, egyetlen villanással.

Rögtön ki kellett törölnie a látomást, mely az Oxford kapitányt látta benne; Willoughby iránti nevető megvetésének fölfedezését, ingatag elveinek látomását, könnyü szerelmeinek tollheggyel irt históriáit.

Kitörölte, távol tartotta lelkétől: igy ismerte meg őt. Megismerte, mint egy édesebb és csapongó Willoughbyt, valami nagylelkübb-fajta Willoughbyt, egy Willoughby-pillangót. De lelke még nem volt elég szabad, summázni őt, s maga elé festeni mint egy intést. Elszórt vonásai, amilyeneket az ösztön fölidézhet, nem adtak elég impressziót. Aztán felhőzött lelke nem is volt hajlamos az impressziókra.

A fiatal Crossjay hangja csendült feléje a csendes reggelen át. Drága, ártatlan, fius csevegés. Igen bizony, ugy van: a fiatal Crossjay volt a férfi, akit ő szeretett. S az is szerette őt. Az önzetlen lesz, segiteni kész, igaz, erős férfi, amilyen férfit ő kivánt magának, horgonyt vetni végre. Ó drága, drága hang! Harkály is, rigó is. Csevegett, egyre csevegett, Vernon Whitfordhoz csevegett, ruganyos léptekkel járva mellette, a tó felé, hajnali fürdőre. Boldog pár! A reggel frisseséget adott mindakettőjüknek, és ártatlanságot, tul az emberin. Ugy tünt föl Clarának, hogy hajnali szellőből valók és tiszta tóvizből. Crossjay hangja föl-alá szaladt valami hanglétrán, olykor egy-egy kérdéssel felezve a hangot, vagy belecsöngetve egy kacagással. Clara csodálkozott, mit tud beszélni olyan egyfolytában, próbálta elképzelni a párbeszédet. Tegnapjáról csevegett a fiu s májáról s holnapjáról, ami mind nem jelentett se multat, se jövőt, hanem csak az ő éles jelenjét. Clara ugy érezte magát, ráhallgatva, mint valaki, aki hiába próbálna röpülni: öregnek érezte magát. Arra a vigasztalásra jött, hogy ez anyai érzés. Szerette volna megölelni a fiut.

Ügetve és lépve, Crossjay és Vernon beléptek a parkba, nem törődve a gyep nedvességével s egyetlen egyszer sem pillantva a házra. Crossjay szaladt elől s virágokat szedett, visszaugrálva dicsekedni velük. Clara szive földobbant egy képzelődésre: hogy talán a nevét mondták ki. Ha neki szánták a csokrot, hogy fogja dicsérni!

A fürdő felé haladó két alak elmerült egy földhullám mögött.

Ahogy elvesztette őket szeme elől, megint megcsörögtek a láncai.

Fiatal emberek, mennél többet gondolkoznak bánataikról, annál jobban felejtik azokat; mert csak fantáziával tudnak gondolkozni, fantáziájuk pedig tele a gyönyör képeivel: igy ez a vegyülés ha édessé nem is cserélheti a szomorut, valami ópiumot szür belőle.

- El vagyok hát jegyezve, - hivatalosan? - kérdezte önmagát. Mint hogyha most ébredezett volna.

Ágyára pillantott, ahol az éjet töltötte, gyümölcstelen jajban; és ki a füvek magas hullámaira, ahol Crossjay és barátja eltüntek.

Hát az egész küzdelmet ujra kell kezdeni?

Lassankint valódi helyzetének megértése áradt föl, elboritani bátorságát.

- Az ő házában vagyok - mondta. Ugy hangzott, mint egy fölfedezés; oly különösen hatott kinjain át, lelkének ópiuma s az álom ereje.

Elfulladva mondta. Az ő házában volt, vendége, jegyese, igérettel lekötelezettje. Ércbe vésve állt előtte ez a tény, kegyetlen napfényben.

Ez a tünődés kergette ki, korai sétára a Crossjay nyomain.

Megállt a bükkösben, az ut partján, amerre a fiunak vissza kellett térni; és mialatt itt várt, maga ez az ujdonság, hogy valakinek az utjába állt várni - ő, aki az ellenkező szerephez volt szokva! - többet mondott büszke lelkének, mint amennyit az szivesen hallott. Pedig elhitethette magával, hogy csak mint tanácsadóval akar beszélni Vernonnal, kemény és rövid, de üdvös tanácsért.

A fürdő alakok megint fölmerültek a gyepszélen, versenyt futva és nedves törölközőikkel csapdosva.

Valaki köszöntötte őket. Ügető paták zaja Clara figyelmét a fasorra vonta. Willoughbyt látta a park pázsitján átvágni s egy szót ejtve Vernon felé, továbblovagolni. Akkor ő is előjött, hogy lássák.

Crossjay nagyot rikoltott örömében. Willoughby megforditotta fejét, de nem lova fejét. A fiu elébe szaladt Clarának. Keresztüluszta már a tavat oda-vissza; versenytfutott Mr. Whithforddal - s legyőzte! Mennyire szerette volna, ha Miss Middleton is ott lett volna!

Clara irigykedve hallgatta őt. Ez volt a gondolata: "Mi nők oda vagyunk szögezve nemünkhöz!"

Megszólalt: - Sir Willoughby beszélt veled az imént.

Crossjay kinyujtózott és utánozta a baronet kézlegyintését, amint az bucsut vett.

Nem tette volna, ha nem érezte volna, jószimattal, hogy mutatványa rokonszenvre talál.

Clara nem akart elmosolyodni. Crossjay ismételte a trükköt, s nevetett. Még egy, szenzációs előadást rendezett belőle, a közeledő Vernon számára. - Ki ez, Mr. Whitford?

Vernon kettőzte lépteit, hogy elfogja. Crossjay menekült, és messziről lengette feléje a fenséges kézmozdulatot.

- Jó reggelt, Miss Middleton; korán kelt ma, - szólt Vernon kissé sápadtan és idegesen a hideg fürdőtől, s az utána következő kemény testgyakorlattól megélesedett tekintettel.

Clara szerette volna hidegen fogadni a barátságos közeledést, melyet előre várt; mert Vernon nagyon nyájasan tudott beszélni s ő ugy tekintette, mint orvos doktorát, aki legalább is ir valami hatástalan orvosságot.

- Jó reggelt, - felelte.

- Willoughby nem jön haza estig.

- Nem is találhattak volna szebb reggelt a fürdésre.

- Nem bizony.

- Olyan gyorsan megyek, ahogy csak akarják.

- Már tökéletesen fölmelegedtem.

- De maga jobb szeret gyorsan menni.

- Kifelé.

- Ah! Igen, ezt megértem. Más az, visszafelé! Miért nincs ma itthon Willoughby?

- Dolga van.

Néhány lépés után a leány megszólalt: - Ő egészen biztos már a papában.

- Nem ok nélkül, mint látni fogja, - szólt Vernon.

- Lehetséges? Ez szinte megzavar. A papa nekem határozott igéretet tett...

- Hogy egy-két napra elhagyja a kastélyt.

- Akkor meg lett volna...

- Meglehet. De más fej is dolgozik, nemcsak a magáé. Ha komolyan akarta volna venni a dolgot, rögtön bizalmába vonta volna atyját. Ezt az utat bátorkodtam inditványozni, erre az esetre.

- Komolyan! Nem képzelhetem, hogy kételkedne erről. Kimélni akartam őt.

- Ebben az esetben nem lehet kimélni.

- Ha akárki máshoz lennék kötve!... Akkor még nem tudtam, kinek vagyok foglya. Azt hittem, elég, ha őszintén szólok vele.

- Kevés ember adja föl egy szóra a kincsét; Willoughby lenne az utolsó.

- Kincsét! - borzongva zengett át rajta a szó Vernon ajkáról, s enyhitette megalázottságát.

Szeretett volna tiltakozni, hogy az ő kincse édes-kevéssé kincs; szegényes kincs; nem is olyan, amit általában becsülnének; csak annak számára kincs, aki kincsnek tartja; nem kincs a szó szokott értelmében.

Föltolakodó fájdalma megőrizte ettől.

- Azt gondolja: majd megváltozik a hangulatom megint? Kincs vagyok én, amit lutrin nyernek? Itt maradni? Igazán több ez, több mint amennyit kibirok. És ha arra számit - Mr. Whitford, ha még egy hangulatváltozásra számit: akkor ez a ravaszkodás, hogy itt tart engem, meggondolatlan és nem nagyon bölcs. A hangulat - változhatik esetleg a távollétben.

- Akár bölcs, akár nem, megvan az a joga, hogy a legjobb tehetsége szerint próbálja magát megtartani.

Clara Vernonra nézett, a csodálkozó szemrehányás egy árnyalatával.

- Miért? Micsoda jog?

- Az a jog, amit maga is elismert, mikor tőle kérte a fölszabaditását. Megvan a joga azt hinni, hogy maga csalódik; s hogy jobb itéletre jön majd, ha tovább itt marad - ugy értem: rá nézve kellemesebb itéletre. Ez a joga teljességgel megvan. Azt sem szabad elfelejtenie, hogy neki van igaza. Ezt maga is megvallotta azáltal, hogy az ő nagylelküségéhez fordult. S minden embernek megvan a joga, megtartani egy kincset a kezében, ha képes rá. Ezekkel a tényekkel szembe kell néznie.

- Azt várja tőlem, hogy csupa ész legyek!

- Próbálja meg. Ez az egyetlen módja megtudni, hogy az érzései csakugyan komolyak-e?

- Megpróbálom. Rosszabbra fog vinni még!

- Próbálja meg teljes becsületességgel. Ma, az én véleményem szerint, a legjobb, amit határozhat: itt maradni. Annak a személynek a szerepében szólok, akit maga rajzolt maga elé, mint kire szüksége van. Igaz barát ismétli a tanácsot, ugyanazt. Elmehetett volna az apjával: ma már csak bosszantaná és megzavarná őt. Meglehet, hogy nem is volna hajlandó elmenni.

- Lehet hát asszony oly változó, mint maguk, férfiak? Apa beleegyezett, még szinte helyeselt; volt valami benne az én érzésemből; láttam. Ez tegnap volt. S ma éjjel -! Ma éjjel mindannyiunkhoz más hangon szólt, mint szokott. Hozzám - nem volt épen szeretetteljes. De mikor azt tanácsolja, Mr. Whitford, hogy maradjak, talán nem gondolja meg, hogy az minden őszinteség feláldozását jelentené.

- Tekintse próbaidőnek.

- Nagyon is sok volt már számomra.

- Az ész hatáskörébe tartozik az eset; ott kell elintézni.

- Ugy beszél hozzám, mintha valami különösen okos leány volnék.

Hangjában az ezüst csengés elárulta, hogy közel a könnyek.

Vernon könnyedén megborzadt. - "Okos leány" - mondta, intett, és átvágott a pázsiton, elhagyva őt. Át kellett öltöznie.

Clarához De Craye ezredes csatlakozott; nem volt ideje egyedül éreznie magát.



XXII. FEJEZET.

A lovaglás.

Crossjay rontott rá, egy orrhosszal megelőzve az ezredest.

- Tudod-e, Miss Middleton, hogy a délelőtti leckék után egész napunk szabad lesz? Akarsz velem halászni jönni és nézni, hogyan tudok madárfészket szedni?

- Még abban az esetben sem, ha az a látványosság igérkeznék, hogy ujra bevered a fejedet fiacskám, - szólt közbe az ezredes s meghajlással folytatta Clara felé: - Miss Middleton ma az én kizárólagos oltalmamra van bizva, - persze, ha neki is igy tetszik...

- Igazán nem tudom... - mondta Clara, a csüggedés hangján, melyben emlékek látszottak fölremegni. - Ha egyáltalán itt maradok... Apám tervei bizonytalanok. Beszélnem kell vele. Ha itt maradok, akkor Crossjay bizonyára szivesen jönne délután egy kicsit kilovagolni.

- Igen, igen! - kiáltotta a fiu, - Bourndenen tul, Mewseyn át, egész a closhamí világitótoronyig, aztán le megint Aspenwellbe, ahol a nagy réten versenyfuttatást csinálhatunk. És átgázolunk a folyón!

- Csalogató kilátás Önre nézve, - szólt az ezredes Clarához.

A leány mosolygott s megszoritotta a fiu kezét.

- Nem lovagolunk ki nélküled, Crossjay.

- Nem szoktál fésüt vinni magaddal, mikor fürödni mégy, fiacskám?

Az ezredesnek erre a megjegyzésére Crossjaynek eszébe nyilallt, milyennek láthatja imádott ladyje az ő összecsapzott haját. Pirulása mögül még egy szerelmes tekintetet vetett Clarára, aztán elrohant.

- Tetszik nekem ez a fickó, - mondta De Craye.

- Szeretem Crossjayt, - felelte Clara.

A fiu nyugtalanul verdeső pillái a becsületes gyerekarcon egy kép élénkségével maradtak benne.

- Akárhogyis, Miss Middleton, Willoughbynak nincsenek is oly rossz tervei a fickóval, különösen ha meggondoljuk, hogy Ön tölti be majd mellette az anya szerepét.

- Én rosszaknak tartom azokat a terveket.

- Ön nem hajlandó számitásba venni azt, hogy Crossjay itt a birtokon sokkal többet kaphat Önből, mint ha a koronás-horgonyos gombokat viseli!

- Beszélt róla Willoughbyval?

- Tegnap este sok mindent megbeszéltünk.

Vajjon mi mindent? - gondolta Clara.

- Willoughby visszajön? - kérdezte.

- Estebédre itt lesz, annyit tudok; mert a belső pince kulcsa nála van és Dr. Middleton nagy megbecsüléssel nyilatkozik a boráról. Willoughby volt oly szives fölhatalmazni rá, hogy Önt addig is mulattatni próbáljam.

Clara zavart ámulattal tünődött atyja és a bor dolgán, miközben arra kérte De Craye-t, igyekezzék meggyőzni Willoughbyt, hogy főleg a Crossjay jövőjét tartsa szem előtt, mikor a fiu sorsáról dönteni készül.

- Ugy láttam, ő is szereti a fickót, - mondta elgondolkodva De Craye.

- Mintha az Ön hangjában kétely is volna...

- Dehogyis! Csakhogy ő... mi férfiak furcsa madarak vagyunk! - bocsássa ezt meg nekünk, - ugy-e ő egy kicsit zsarnoki módon bánik, ha tréfából is, azokkal, akiket szeret?...

- Csak azért, mert az illetők jobbra vagy balra mernek nézni?

Ez kérdés akart lenni, de olyan hangon, mintha ott se lenne az, aki a szavakat kiejtette. "Kedves kis Crossjaym!" - sóhajtotta. - "Szivesen fizetnék érte a magam erszényéből s meg is fogom tenni; inkább ezt, semhogy elmulassza szegény a szerencséjét! Csak még nem tudtam magam annyira megemberelni, hogy ezt szóvá is merjem tenni."

- Lehet, hogy én tévedek, Miss Middleton. Willoughby beszélt arról is, hogy a fiu mennyire ragaszkodik hozzá.

- Igen, el szokta mesélni.

- Azt hiszem, aligha föltünő, hogy Willoughby szereti a Sarkcsillag szerepét játszani.

- Igen, ez természetes.

- Különben is, az Ön befolyása nyilván mindenható erejü.

- Nem az.

De Craye tekintete az égen kószált.

- Mostanában igazán pompás időjárásunk van. A furcsa csak az, hogy mindig ilyenkor szaladunk külföldre, mikor idehaza is gyönyörü az idő. Már van is jegyem egy földközi-tengeri hajókázásra, - s csak az Önök egybekelése miatt halasztottam el.

- Csak? - Clara nem tudott uralkodni a szó hangsulyozásán.

- Lehetne rá komolyabb okom?

Szünet következett, Clara hibájából.

De Craye vetette végét az áldatlanul hosszu csöndnek. "Én már egyszer értekezést is irtam a mézeshetekről, de félbenmaradt."

- A félbenmaradt értekezés ugyanolyan, mint mikor csak félig irja le az ember azt, amit gondol?

- Ugyanolyan, mert hiszen én is egész értekezést irtam, csakhogy igen egyoldalu szempontból.

- Kinek a szempontjából?

- Az agglegényéből.

- Mit törődik ilyen témákkal az agglegény?

- Melegszik szegény, mert egyedül hagyták a hidegben.

- Irigykedik?

- Szó ami szó, irigykedik.

- De van szabadsága!

- A szabadság olyan cikk, amelynek nem ismeri értékét az, aki még nem talált rá vevőt.

- És miért akarná eladni?

- Hogy teljessé tehesse az értekezését.

- Amelyből egyszeriben unalmas olvasmány válnék.

- Itt a kulcsa az egész problémának! Mert mi ment meg egy pár embert a kettővel megszorzott egyhanguságtól? Ezért tehát az agglegény azt tanácsolja, hogy mihelyt valaki megtalálta azt a megfelelő fajtáju másik személyt, akivel türhetően tud elunatkozni, az oltár elől azonnal vigye kalandok közé, amikben mégis csak van némi veszélyzamat. Keressék mindjárt első vagy második nap az életveszélyt! Az agglegény magányossága igazán magánügy; neki nem kell szégyenkezve nézni egy másik arcba, ha nyomja az unalom s a másikat is nyomja általa; neki párnája a magány, melyet kedvére dögönyözhet s forgathat, ha változatosságra áhitozik; alhatik is rajta, álmodozhatik. De a szegény ifju pár virrasztva mered az éjszakába! Az álmoknak vége! Ők kiüritették az elixires palackot, vagy eltörték; a nő nyelvét beszédszomj csiklandozza, a férfi volt barátai közt szeretne egy jóizüt ásitani; s minden a régire sivárul vissza, észre sem veszik, mint a homokpuszta a záporeső után. Az asszony, mihelyt teheti, barátnői közé menekül, a férj folytatja a klubéletet. Ez az, amit az agglegény előre lát s amitől szeretné az összeházasodókat megkimélni. Ha nem látna igy bele a dolgokba, ő is usgyé! nyakába vetné a hurkot s térdre borulna a reggel harmatában a legelső tejesleány előtt!

- Az agglegény szerencsére óvatos és vigyáz magára, - mulatott Clara, az ezredes örömére. - Meséljen el egy pár kalandot, amilyeneket ajánlani óhajtana!

- Volt egy barátom, aki fiatal feleségével végigevezett a Themzén a parlamenttől egész Severnig és tovább, Észak-Wales-be. Néhány csinos gáton és zúgón zökkentek át.

- Mulatságos lehetett.

- Töméntelen kalandon mentek keresztül s legszebb bizonyitéka a vállalkozás hasznának az volt, hogy minden egyebet elfelejtettek, csak azt nem, hogy kitünően mulattak.

- S persze elég derüsen tértek vissza ahhoz, hogy Ön meg legyen elégedve velük.

- Ugy tértek vissza, olyan ragyogva, mint ahogy a világitótorony lobog a tengerész felé. Lássa, Miss Middleton és mindezt a tájak tették, a testmozgás, meg egy ici-pici életveszély. Ajánlható megoldás! A szin egyre változik, de nem tulságosan gyorsan s nem is olyan fönséges, mint a nagy hegyek, amelyek elfárasztják az embert az örökös elragadtatás tulságos "oh" sóhajtásaival. Ez a különbség az üvöltő viharban való hányódás, meg a gyöngéd szellők szárnyától hajtott vitorlázás közt. Szabad levegő és mozgás, de nem a vasuti kocsi mélyén: az ember hozzá is nyulhat ahhoz, amit meglát. És az asszonyka kezeli a kormánykészüléket, ami nagyon bölcs kezdet. Az ur pedig egész nap bizonyságot tehet férfiui erejéről s percenként tizenkétszer is derekat hajt a hölgy előtt. A menyecske viszont szintén akkor hajlik a férjecskéhez, segiteni neki, amikor csak kedve tartja. Igy ülnek szemtől-szembe egymással, a természettől körülölelve, s mi sem kényszeriti őket kimondhatatlan dolgok fürkészésére, mivel, amint látni tetszik, mindig van valami egyéb tennivalójuk: egy csónak igazán kitünő harmadik társ, aki sohasem szól közbe, de akire folyvást ügyelni kell. S a két ember érzi, hogy kettőjük közös, arányos munkája révén jutnak tovább s a férjnek akár van egyébként fáradozni valója az életben, akár nincs, most kifejtheti az életrevalóságát. Mi a véleménye erről, Miss Middleton?

- Nincs egyéb hátra, minthogy nyilvánosság elé lépjen az inditványával, ezredes ur!

- S mire visszatérnek a nászutról, a természetes élet révébe hajóznak vissza...

- Igen ám, de Ön elfeledkezik a hölgy toalettládikájáról!

- A fémboriték foltos helyei is csak annak lesznek örök emlékei, mily vitézül mentette ki férjuram a vizből a ládikát! - Különben más megoldásom is van, - és az még szebb! Még pedig: a jegyesség ideje alatt olvassunk szindarabot, ami nagyon jó az ellen, hogy unos-untalan ugyanazt a beszédtémát ismételjük, migcsak a fülünk dobja csakugyan szegény dobbá nem válik; - s rövid idővel azelőtt, mikor a jegyesek nevüket végleg beirják a végzetes Anyakönyvbe, szerződjenek le egy vidéki szintársulathoz, hogy a mennyegző napján csatlakozhassanak s vagy egy hónapig végigszekerezhessék a környéket: a hölgy mint Lady Kitty, Tüzrőlpattant, az ur pedig mint Sir Harry, az Ábrándok fia. Ezek lesznek aztán a gyorsan suhanó mézeshetek! Igazán csodálom, hogy még egyetlen fiatal pár sem próbálta meg! Élvezhetnék a világot, láthatnák az életet, mulattatnák a truppot s végül üdén térhetnének vissza eredeti szerepkörükhöz, ahelyett, hogy Afrika-adagokat vennének be, némi változatosságot nyujtó vadember-látvány nélkül, ami, mint hallom, a nászutak örök impressziója. Nem egy kitünő jellem szenvedett pótolhatatlan kárt a közönséges mézeshetek következtében. Én, a magam részéről ezt a második haditervet választanám inkább!

Clara, mivel feleletet vártak tőle, válaszolt: "Valószinüleg azért, mert ugy szereti a szinészetet. Mindkét tervhez tehetség kell ám!"

- Miss Middleton, én vállalnám, hogy lelkesedést ébresszek akár a szinpad, akár a kalandok iránt!

- De hiszen Ön általában, mindkét félnek ajánlja a módszerét!

- Igen! A fő azonban, hogy a férfiban legyen meg a lelkesedés alaptőkéje. A nő majd tüzet fog. Csak egy szikra kell neki!

- És ha a férfiban nincs semmi lelkesedés?

- Akkor, attól tartok, halálosan unni fogják egymást!

Clara hallgatással felelt s tudta, hogy ez nagyon is ékesenszóló válasz s egész személyével kimutatott aláárnyékolása annak a fénypontnak, melyet az "És ha a férfiban nincs semmi lelkesedés?" gyujtott. Alakja egyszeriben olybá tünt, mintha az unalom köpenye és kámzsája borulna rá.

Tele volt lázadással és ingerültséggel, égette a helyzete. Ha bármely cselekedete miatt szégyen kelt is benne, ez a szégyen nyomban izgalommá szilajult s a terhet átvetette a kétségbeesett elkeseredés okozójára. Már tul volt azon, hogy önmagának tegyen szemrehányásokat, ennek már csak a felszabadulás perce nyujthatott ujra teret. Megfosztva attól, hogy befelé pillanthasson, önmaga iránt való elvakultságában, amely mellett azonban ugy érezte, hogy világosan lát keresztül a Willoughby barátján, hálás volt szivében ezzel az emberrel szemben, aki egyszerüen csak mulattatni akarja őt s ezt, ugy ahogy, sikerrel is cselekszi. A délutáni lovaglás, vele és Crossjayvel, további kellemes öncsalást igért.

Laetitia jelent meg s elválasztotta De Craye ezredestől. Dr. Middleton nem mutatkozott, csak a reggeliző asztalnál, mikor is, leánya jelenlétében, látható aggodalom ráncolódott a homlokára, hasonlatosan a helyenként dombormivü térképek felületéhez. Kevés látvány érdemli meg jobban rokonszenvünket e földön, mint a jó emberé, akit megzavart lelkiismerete nyom.

A nagytiszteletü doktor nyugtalanságát észrevették. Lady Eleanor és Isabel, látván, hogy leánya az ok, megrótták magukban Clarát s szivesen segédkeztek volna az öreg urnak az elillanásban, ha Miss Dale, akivel a doktor beszélt a dologról, nem lett volna ellenkező párton. Módját ejtette, hogy Clara vezethesse ki magával atyját. Az öreg még Vernon után kiáltott, aki azonban csak bólintással válaszolt, miközben Crossjayvel az üvegajtón át távozott.

Egy fél pillantás Dr. Middleton szomoru fogságbavonulására már eléggé föltárta De Craye ezredes előtt, hogy a háznép pártokra szakadt. Első gondolata az volt, mennyire sajnálatos lenne Miss Middletont két-három napra elveszteni s nagyon megütődött, látva, hogy Vernon Whitford és Laetitia Dale furcsa módon segitségére sietnek a leánynak, anélkül, hogy céljuk tisztán látható volna. Mert az ezredes a clair-obscur lelkek közé tartozott, akik bizonyos eleve meghatározott élességgel figyelik meg az emberi élet játékát s férfiakat és nőket egyaránt egy rossz sakkjátszma figuráinak tekintenek, melyben mindenkinek külön irányu utja van. A föld egyrészét végigtapasztalta, - s bátor, nyilt és férfias pajtás volt, a javából, - igy hát eljutott idáig. Azonban csakhamar abbanhagyott minden spekulációt, mivel ez olyan, mintha valamely anemometer mutatójának nyugtalan és állhatatlan rezgése zavarna. Észrevevéseire és ösztöneire támaszkodva, mindig a főszereplő személyekre irányozta figyelmét s a többiekre csak ama posztulátum értelmében vetett ügyet, hogy ahol egy házban pártok alakulnak, ennek csak a ház legelbüvölőbb lakója lehet az oka. Minden bonyodalom Helena müve. Miss Middletont halálosan elbüvölőnek érezte, kacajában napfény ragyogott, mosolyában árnyék remegett: olyan ifju hölgy volt, aki tökéletes szerelmi muzsikákra van teremtve.

És Clara ilyen volt, nemcsak az ezredes, hanem minden férfi szemében. Előkelő neveltetése nem dermesztette meg meleg leányosságát. - Csak Willoughby! Mikor De Craye erre gondolt, a leány ragyogó képe elsötétült előtte s meggyőzőn tünedeztek föl emlékében a két jegyes közt észrevett egyenetlenségek esetei.

Most tehát, (mert nem csak csupa tiszta és számitástalan indulat él bennünk, ha mindjárt bekötött szemü követői vagyunk is fölsőbb rendeléseknek) - most tehát egy derék gentlemanre nézve szükségessé vált, hogy heves szemrehányásokkal támadjon pajtására, aki pompás kincs birtokába jutott, de nem ért a vele való bánáshoz! Hogy viselkedhetik Willoughby ilyen tökéletesen szamár módon! De Craye tudta róla, hogy lelkében sok a merevség, szárazság és kimértség: nők beszélték ezt Willoughbyról, - volt egy nő, aki nem birta ki mellette: a pompás Constantia! - s egy másik nőt, aki Constantiánál sokkal többet áldozott föl érte, halálos kopottságuvá kinozott. Ahogy azonban egy ily értékkel szemben okvetetlenkedik, mint amilyen Clara Middleton, ez tulhaladja minden eddigi képtelen és silány viselkedését is! S hozzá még mindezt a jegyesi idő alatt! És ezzel a leánnyal való jegyessége alatt! Hiszen olyan volt, mintha már legalább tiz év óta férje volna!

Ez a gondolat elképzeltette az ezredessel Clarát: milyen lesz tiz év mulva, fiatal, kinyilt asszonyiságában. Nem lesz rajta lehellete sem a kornak, de éretten okos lesz és éretten édes, talán egy-két apróság körében, akiket szeretni fog, ő, aki sohasem ismerhette meg, mit tesz az, egy férfit szeretni!

Hogy Clara Middleton majd huszonkilenc éves korára, két szép kisgyermek anyjaként sem fogja még tudni, mit tesz az, szeretni egy férfit, sőt talán azt sem, hogy mit tesz az, ha egy férfi őt szereti, - ez a gondolat kinozni kezdte az ezredest.

Hogy elcsititsa, abban a másik gondolatban kellett megkapaszkodnia, hogy hiszen a leány még csak tizenkilenc éves és még nem is ment férjhez.

De menyasszony és nem szeretik igazán! Esküt lehetne tenni rá, hogy nem szeretik igazán. És Clara nem olyan leány, akit egy kastéllyal és egy fönhéjázó férjjel ki lehet fizetni.

A szomoru elképzelés, mely Clarát, mint szerelem nélkül élő, két kis gyermekével vigasztalódó anyát mutatta, gyorsan változott másra. A gyermektelen Clara képe, aki tragikusan szeret s talál viszontszerelmet, sötét fénnyel villant föl a jövő tükrében.

Bármelyik lehetőség kegyetlen sorsot igért.

De Craye némi elképedéssel tünődött el azon, hogy mily mélyre gázolt bele a képzelgések eme mocsarába. Belátta, hogy most már választania kell: tovább-e, vagy vissza? S a "tovább"-at választotta. De a fantázia meghalt, a leányt körüllebegő poézis láthatatlanná vált: az ezredes benn volt a mocsárban. Ennyit tudott csak s rögtön még mélyebbre sülyedt, miközben erős vágyódás kelt benne, ujra látni a leány arcát, tanulmányozni vonásait. Az ezredes értelme megbicsaklott.

Az agynak az a köde lepte meg, mely akkor száll föl a férfi szivéből, mikor tudatára ébred, hogy foglyul esett.

Az elképedés még ringatta egy darabig. Eddig neki mindig az a szerep jutott, hogy ő hálózza be a nőket s aztán ügyesen kikerülje a szép nem bosszuját. Mi volt hát az a Miss Middleton arcán és lényén, ami igy lépre csalhatott egy hadviselt és szép társaságbeli embert, aki a maga harminchat évével csaknem ugyanannyi hóditásnak - a hőse? "Minden golyó célba talál." Végül hát őt is eltalálták. A Flitch-féle baleset sütötte el a végzetes fegyvert. Ha pontosan sziven vagyunk sebezve, mindaddig nem vesszük észre szerencsétlenségünket, mig csak ujra rendes dobogásra nem akarjuk erőltetni a szegény szivet. Az ezredes szivét a porcellán váza sorsára juttatta annak a végiggondolása, hogyan állt fölötte Miss Middleton, miközben ő az országut porában nyult el, s hogyan sétáltak aztán együtt a kastélyig. Clara szavai? Nem emlékezett a szavakra. Talán nem is beszélt a leány, csak kisugározta valahogyan a véleményeit. Az ezredes egy pillanatig sem érzett olyasmit, hogy ő bűvölte volna el bármivel is Clarát; az a bűverő, mely a leányból áradt felé, nagyon is erős volt, semhogy a férfiui rátartiság fölszeghette volna ellene a fejét. De Clara láthatóan élvezte társalgásukat. Cserébe azért, hogy a leány fölszabaditotta benne az ír vér szökőkutját, ő nyilván megkönnyebbülést szerzett Clarának. S nem látnivaló-e, hogy egy ilyen élénk lélek mihamarább eltompul az oly férfi mellett, mint aminő Willoughby? Már el is tompult: a közelgő lakodalomra szóló gratulációt válasz nélkül hagyta. Egyetlen célzás a házasságra meggyilkolta ajkán a mosolyt. A Flitch-eset, az a fél-tréfás fogadás a Flitch visszafogadásáról a kastélyba, döntő bizonysága volt Clara Willoughbyról való véleményének.

De Craye ezredes ujra szükségét érezte, hogy magában megrójja Willoughbyt őrültségéért. Miért kinozza ez az ember azt a leányt? Mert valamiképen kinozza, az bizonyos.

S mi lenne, ha Willoughby is szabadulni akarna az eljegyzéstől, épen ugy, mint Miss Middleton?...

Egy másodpercre a csinos asszonyoktól körülrajongott tiszt ugy érezte, hogy szive sokkal kevésbé beteg, mint képzelte. Ez a fontos szerv, ahelyett hogy erősebben dobogott volna föl, határozottan elbénult a fönti elgondolásra.

Vegyük fontolóra azonban, hogy ez az ezredesi sziv nemcsak egy férfi, hanem egy hóditó szive is volt. A szerelmi hősök ama fajához tartozott, akik büszkék arra, hogy nagyszerüen érik utól, kábitják el s győzik le áldozataikat; hogy vetélytárs elől nyerik el a dijat, amely asszonyin finom lelkiküzdelmek közt érlelődik a lehullásra, vagy kedves, régi módi ellenállás után törik igába. Miénk a drága zsákmány, miközben édes ijedtséggel csapkod ide-oda szárnyacskáival. Igy szerette a nőket De Craye, hüvöskés vérrel, a nőhóditóknak kijáró társasági elismerésért, valamint a harci hév érzéséért is, mely mindig értékesebbé teszi a prédát s fölfrissiti visszaemlékező hiuságunkat.

Mindezeken tul pedig, ő már máskor is mérkőzött igy Willoughbyval, kétszer vagy háromszor is. Volt egy hölgy, akit ő nyert el Willoughbytól, s volt egy, akit elvesztett vele szemben. A nagy vagyon s a főuri modor előnyös "start"-ot biztositottak Willoughbynak. Már pedig, ha nőkről van szó, gyakran a startoláson mulik minden, - meg egy kis szerencsén.

De Craye ezredes galoppozó szivének futó elbénulása csak egy másodpercig tartott, - csak addig, mig a fejvesztett iramban egy pillanatra félrezökken a lovas. Clara varázsos hatása, egy oly temperamentumra, aminőnek az ezredes saját magát ismerte s amelynek példátlan lebűvölése egyenesen bizonyiték volt arra nézve, hogy a leány ezekután minden férfiszivet könnyen győzhetne le, biztositotta De Craye-t, hogy Clarát elnyerni akkor is diadal, ha oly kézből vesszük át, mely készséggel bocsátja el.

Most már kettős oka volt fölháborodnia Willoughby őrültsége ellen. Abból, ahogy Willoughby Clarával bánt, vagy szeszélyre, vagy megunásra következtethetett. Hiuság és józan fontolgatás egyaránt az előbbi eshetőséget fogadtatta el De Craye-vel. Clarának Willoughby iránt való érzelmeiről szintén volt egy külön következtése. Minthogy pedig ezt föltétlenül biztosnak érezte, azt hitte, teljes pontossággal ismeri a leány jellemét: angyal, maga a született hajlithatóság; égi lélek, féltucat szelid, földi cselfogással. "Ijedős kis csikó" - ezt a készenálló frázist mondta volna rá; de Clara magatartásában és nézésében volt valami, ami megtiltotta, hogy ecsetjét kopott festékcsöbrökbe mártsa, megszokott szineket rakni föl a szokatlan teremtésre.

- Rajta hát! - gondolta, - kiváncsian, tévedhetett-e, először az életben? Ha nem, esélyei kedvezők!

Semmi becsületbevágó nem lehetett abban, ha meg akart szabaditani gyűlöletes béklyóiból egy leányt. Az a kisérlete, hogy elhitesse magával, mintha Willoughbynak is szolgálatot tenne, gyöngén sikerült. De Craye abbanhagyta ezt a szőrszálhasogatást. Kétségtelen, hogy végül Willoughbyval szemben is jó szolgálat lesz. Férfiui becsületérzését ezzel csititotta el. Egyelőre azonban arról volt szó, hogy ellenfele lesz Willoughbynak s hogy a világ rossz szemmel fogja nézni baráti minőségében elkövetendő támadását.

Ezek a megfontolások gyöngéden sodorták közelebb Miss Middletonhoz. Mindazáltal meg kell vallanunk, De Craye ezredes belső heve némileg lehült annak a lehetőségnek a latolgatására, hogy a jegyespár mindkét tagja egyforma véleményen lehet jegyességük fölbontásáról. Bármily kivánatos volt is ez egyébként, mégis nagyon ellapositotta volna a dolog romantikáját, s a dráma harmadik részesének csak holmi fabáb szerepét juttatta. Férfiember nem vállalja szivesen az ilyesmit. Az Istennők kegyenceinek emlékiratai, ha megmaradtak volna, bizonyságot tehetnének a férfinem ilyen irányu izléséről, noha a legangyalibb dij jutott osztályrészükül. Mindenesetre, tetteik is beszélnek.

De Craye, a laboratóriumból az istállók felé indulva, épen akkor haladt át a hallon, mikor Clara becsukta maga után a könyvtár ajtaját. Az ezredes mondott valami tréfafélét, azonban nem állt meg s nem nézett kétszer arra az arcocskára, mely után pedig ugy vágyódott.

Amennyit azonban megpillanthatott, abból félve következtethette, hogy a mai kilovaglás esetleg egészen elmarad. A következő összetalálkozásnál azonban megnyugodott: Clara lovaglóruhába volt öltözve s elszántan vidám arcot mutatott. Az ezredes parancsként szögezte maga elé, hogy hangnem dolgában a leányhoz fog igazodni.

Alaptermészete époly élénk volt, mint a Claráé. Tapasztaltsága előtte tágabb teret nyitott, mint a leány előtt a fantázia, de épen tapasztaltsága emelt intő ujjat léptei elé, azt parancsolva, hogy várjon a Clara kezdeményezéseire. A leány keveset beszélt. Az előttük ügető Crossjay volt kedvenc témája. A kora reggeli órák óta sokat változott. Az ezredes tréfás ötleteinek, melyekkel megpróbálkozott, nem volt sikerük: komoly angol nő lett Clarából. Ebből természetszerüen csak a melanchólia felé lejtőzhetett a hangulat. Clara egyik odavetett mondása szerint kár volt, hogy a protestáns országokban a nők nem ölthetnek fátyolt. De Craye, szerencsére, hallgatott, mert nem tudott hirtelenében egyéb fátyolra gondolni, mint amit a muzulmán nők viselnek s mikor utóbb ráeszmélt szórakozott fejével, hogy Clara mire célzott, az ezredes megvallotta magának, hogy egy fiatal nőre áhitattal bámulni igen elbutitó dolog a férfiui agymüködésre nézve. Félóra mulva az a bolond ötlete támadt, hogy Clara bizalmába akarta avatni azzal a mondással. De megint hallgatott, s nagyon helyesen.

Aspenwell falvánál Clara levelet huzott elő kebléből s odakiáltott Crossjaynek, dobja be. A fiu hangosan olvasta: "Miss Lucy Darleton! Milyen csinos név!"

Clara nem mutatta, hogy a névnek valami jelentősége volna.

Ennyit mondott De Craye-nek: "Ez is azt bizonyitja, hogy Crossjaynek már nem volna szabad itt lennie és csinos nevekről ábrándoznia!"

A lovag felelt: "Igaza lehet Önnek." Aztán hozzátette, hogy enyhitse a nagyon is rabszolgai hangnemet: "De hát a fiuk már ilyenek!"

- Nem ilyenek, ha szigoru mesterek szoritják őket napi leckéik elvégzésére s olykor az élet iskolájából is megleckéztetik őket.

- Vernon Whitford nem elég szigoru?

- Mr. Whitfordnak egyéb befolyások ellen is küzdenie kell itt.

- Willoughby ellen?

- Nem Willoughby ellen.

Az ezredes megértette Clarát. A menyasszony bátran háritotta el a kényes célzást. Az ezredes férfiui szive megbecsülte őt ezért: nem sok leány tudott volna ily meggondolt lenni, vagy ily egyenesen beszélni. De Craye látta, hogy a mellette lovagló hölgy mélyen elkomolyodott és érezte, hogy Clara szeretete a fiu iránt egészen anyai, tul minden kislányos érzelgésen.

Ennek az elkomolyodásnak a fényében a levélnek egy ily távoleső faluban történt feladása, vagyis a kastély postaládája iránt tanusitott bizalmatlanság, fontos mozzanatnak látszott: nem mintha a leány attól félhetne, hogy magánlevelezését bárki is kilesi, hanem azért, mert mindannyian szeretjük, ha, mikor valami fontos levelünk van, saját szemünkkel látjuk eltünni azt a nyilvános levélgyüjtő szájában.

Következésképen ez a levél fontos volt. Egy ingadozó leány viselkedésében az ilyesmi feltétlenül valami döntő elhatározást jelent. Hozzáfüzve már most ehhez a Clara "fátyol"-megjegyzését s más dolgokat, nem épen az elsóhajtott szavakat (melyekben elvégre csak mintegy a hangulat pihegése remegett), nem volt teljesen oktalan a következtetés. Clara talán nagyon is következetes tudott lenni néha. Jaj, csak kulcsot találna hozzá az ember!

Clara egyszer azt is megemlítette, hogy szándékában van a lehető leghamarabb Londonba látogatni, ha ugyan atyját rá tudja venni az utazásra. De Craye-nek eszébe jutott az esti, hallbeli jelenet s Clara akkori, láthatóan nagy levertsége.

Az aspenwelli községi legelőn át a gázlóhoz vágtattak. Sekély volt, nagy bánatára Crossjaynak, akit jócskán előre engedtek, hogy kedvére csapkodhassa és fröcskölhesse a vizet ponnyjával, mint a folyam korlátlan ura.

A mozgás gyorsasága oly fürgére ingerli az agyban a vért, hogy gondolataink villámszerüek lesznek s szivünk parancsol velük.

De Craye-t a galopp fürkésző kérdés bátorságáig hevitette: "Nem hallhatnám meg a nyoszolyólányok névsorát?"

Az iram elég erősre ajzotta Clarát, hogy kurtán felelhessen: "Semmi szükség rá!"

- Nincs hozzá jogom?

Clara néma maradt.

- Például Miss Lucy Darleton, akinek a nevébe különben majdnem olyan szerelmes vagyok, mint Crossjay.

- Ő nem lesz nyoszolyólányom.

- Lemondott? Kérje meg a nevemben, ujra!

- Csak őt? vagy a többieket is?

- Hát minden nyoszolyólány lemondott?

- A szinielőadás, amelyhez statisználniuk kellene, nagyon is komor!

- A házasság?

- A lányok már halálosan beleuntak.

- A lakodalmakba? Majd kihevertetjük velük ezt a halálos unalmat!

- Egyik-másik kiheverheti.

- Például Miss Darleton! Tegyük próbára nála az ékesszólásomat!

- Akarja?

- Megnyerni a beleegyezését? Föltétlenül!

- És az előadáson való megjelenést?

- Mit, kérem?

- A házasságot! - kiáltotta Clara s a gázlóba ügetett, félve fékezhetetlen vadsága kitörésétől s ami kilobbanhat utána. - Te, apám! te üztél ebbe a leányhoz nem illő zavarba! - Elfelejtette Willoughbyt is, csak atyja volt előtte, aki nem akart megválni egy kényelmet igérő háztól, holott leánya csaknem térdreborulva kérte; nem akarta elméjét lelkendező fejtegetéseihez alázni; s oly siket megnemértés borzalmas ismétléseivel felelt, mint amilyen az üres harang kongása.

De Craye hagyta, hogy Clara egyedül érje utól Crossjayt. Szük ösvénybe kanyarodtak be, mely a májusizöld sövények dus madártojás-titkait igérte. Minthogy nem fértek el mindhárman egymásmellett, az ezredes hátvédnek maradt s Miss Middleton alakjának szemléletével vigasztalta magát. Az a készség azonban, mellyel a leány Crossjay fészekkutató szórakozásához csatlakozott, nem tetszhetett tulságosan az izgalmak tetőfokáig sebzett férfiunak. Clara gunyos hangsulya, mellyel a "házasság" szót ejtette, át- meg átzengett az ezredesen. Nyilvánvaló volt, hogy a leány kénye-kedve szerint kezd bánni vele, s amellett ő maga teljesen kivül marad a játékból.

Miss Middleton maga mellett tartotta Crossjayt, mig csak leszállásra nem került a sor. Az ezredes ki volt szolgáltatva a fejében processziózó elefántnyi ormótlanságu gondolatoknak, melyek nehézkességét természetes sulynak képzelte. Hiába, az ember nem adhatja ki büntetlenül kezéből a kezdeményezést. Az olyan férfiak, akik mégis megteszik, a lovassághoz hasonlatosak, defenziva idején: aránylag csekély ellenséges erő is egyetlen lökéssel szétszórja őket.

A heves vágy, ismét visszahóditani az elvesztett területet, rendes mértéküre szoritotta vissza az ezredes gondolatait.

Két ily gondolat állt szemben egymással De Craye agyában, mint két párbajozó, akik le akarják mészárolni egymást. Egyik pillanatban az volt elképesztő a leány viselkedésében, hogy megerősitett minden gyanut, melyet már megismerkedésük pillanatában sejteni engedett Willoughby iránt való érzelmeiről, vagy azzal hüledeztette el az ezredest, hogy tökéletes kacérságu lénynek mutatkozott, olyannak, akitől a férjes vagy özvegy asszonyok egyaránt tanulhattak volna.

A két párbajozó lövöldözött egymásra, de nem teritették le egymást: a harc eldöntetlen maradt. Akárhogy is, az ezredes érezte, hogy sohasem találkozott még Clara Middletonnál csábitóbb teremtéssel. Csömörének fölkiáltása: "A házasságot!" - ez a leányi kitörés, halkan, de világosan csenditette meg a női nem ősi, szüzi szabadságvágyát s tiszta és hideg, vad büszkeségről beszélt, mely az ezredes epedését egyszerre magasabb régiókba lenditette.



XXIII. FEJEZET.

Értekezés a temperamentum és az okosság párositásáról.

Ezenközben Sir Willoughby arra törekedett, hogy viselkedését összhangba hozza azzal a nagyrabecsüléssel, melyet önmaga iránt érzett kötelességei diktáltak. Azzal az egyszerü elgondolással ámitotta magát, hogy a temperamentum és okosság párositása csak jó gyümölcsöket teremhet.

Nincs ennél ősibb öncsalás, nincs tetszetősebb sem, hiszen mindakét elem hevesen vágyódik az egymással való összeházasodásra. Azonban az emberi természet elméleti tudósai szerint mégis csak nagyon ellentétes két valamiről van itt szó. És ez igaz is, amennyiben egyikük sem akarja alávetni magát a létrehozott egyesités igájának: mihelyt ráeszmélnek az elkövetett tévedésre, azonnal a válás felé ráncigálják egymást. Azonban mégis tény, hogy vonzalmat éreznek egymás iránt, s ölelkezni sietnek, mihelyt összekerülnek egy-egy emberi kebelben; mindegyikük a legkomolyabban arra sarkalja házigazdáját, hogy papként boronálja őket egybe. A magyarázat pedig a következő: a temperamentum, hogy megjelenését elfogadhatóvá tegye, oly megfontoltnak szeret látszani, mint az okosság; az utóbbi viszont minél jobban igyekszik saját életrevalósága kitüntetésére, amit a temperamentum friss vérével akar füteni.

Helyes dolog tehát, ha az ember már a szerelmes, de ingatag pár legelső közeledésénél gátját veti minden, még csak átmeneti tartamu, egyesülésnek is: mivel az a kábitó láz, mellyel a két tulajdonságnak már a halvány árnyéka is összeforrni igyekszik az ilyesmire hajlandó lélekben, oly megrészegülést jelent, mely tultesz minden erjedő must vagy boszorkányital hatásán; s az aktivitásban maradt értelem álarca alatt odáig juttatnak, hogy atyai jóindulattal türjük eszeveszett ugrándozásaikat, melyekhez képest a régi, pogány saturnáliák is istenesen józan mulatozásoknak mondhatók. Ez persze nagyon is teliszáju itélet, de hát emberi sorsok szorgalmas kutatói vagyunk s igy engednünk kell a morális emelkedettség rohamainak; témánk megköveteli ezt s minden civilizált kebel bölcs szavazata mellettünk szól.

Kezdettől fogva hangoztatnunk kell, hogy a temperamentum végzetes az okosságra nézve; két kézzel kell szétfeszitenünk őket egymástól. Még azt is hozzátehetjük, hogy mindig kételkednünk kell okosságunkban s zabolát vetnünk temperamentumunkra: akkor aztán bölcs embereknek fogunk számitani. Közben persze jó lesz az is, ha magunk mellé szolgálattételre rendeljük be két vagy három öreg kapitányát annak a nagy hadseregnek, melyet az ősök bölcsessége toborzott össze számunkra, derék közhelyek formájában, hogy segitsenek kordában tartani bennünket. Nem lesz hiábavaló, ha értelmünk megszivleli intelmeiket s békességre tanitja általuk a Magaviselet nevü pajzán fickó fiatalos ugrándozásait, aki rendszerint csak ugy szokik rá az illedelmes és egyenes járásra, ha bunkósbottal ütögetik fejbe, aki azonban ilyen módon majd óvatosabb lépkedésre fanyalodik s legalább a veszedelmes szögleteket szépen ki fogja kerülni.

Nos, Willoughby nem tanulta meg, hogy a temperamentum végzetes az okosságra nézve. Csak most kezdte észrevenni, hogy temperamentuma, melyet nagyon is felbátoritott, különösen terrorizálja okosságát, melyet tanusitani próbált, mert noha az a szándéka, hogy menyasszonyával történt tegnapi összekülönbözése után el fog lovagolni, megmásithatatlan volt, sőt talán bölcs módszernek is igérkezett, mégis keserü panasszal illette magában a sorsot, mely, ime, csak egyre távolabb kergeti őt a leánytól, miközben sóvárgása az elérhetetlen elégtétel után veti magát.

Már maga az a csupasz tény, hogy a Clara viselkedése óvatos okosságot igényel, föllázitotta Willoughby temperamentum-készletét: nagyon sérelmes ténynek találta.

Annak a meggondolása, hogy a leány mélyen megsértette őt, mikor igy egyszerüen szerepet cserélt vele s az ő legsajátabb szerepkörét bitorolta, óvatosságot és csinján való bánásmódot követelve, amit eddig Willoughby várt el másoktól s joggal kivánhatott meg menyasszonya részéről is, ez a meggondolás igazán fölöttébb bántó és ingerlő valami volt. Egy ily férfiura nézve, aki tulságos érzékenységet örökölt az illendőség dolgaival szemben, a Clara viselkedése csak határtalan szemérmetlenséget jelenthetett s Willoughby, aki ugy ismerte magát, mint igen szeretetreméltó embert, föltéve, hogy megkapja azt, ami joggal megilleti őt, s akinek ezt az önismeretét egész háztartásának, minden bérlőjének és szomszédjának bizonysága is támogatta, nem nézhetett menyasszonyára másként, csak a nagyon megalázott embernek makacs ellenszegülésével, amiben a mártir-sorsnak bizonyos megszenteltsége is ott érződött.

Legelkeseredettebb ellensége sem foghatta rá, hogy ő valami méltatlanságot követett volna el.

Még maga Clara sem volt oly vakmerő, hogy ilyesmit állitson. Viszont az a magyarázat, hogy személye kelthetett ellenszenvet a leányban, alig volt elfogadható, hiszen a társaság körülrajongott bálványa volt. Annak a szeszélyes teremtésnek nyilván csak egy kis fenyitésre van szüksége, hogy ráeszméljen, mi is a fegyelem elve, vagyis a parancsoló férfi!

De hogyan alkalmazza ezt a fegyelmi elvet? Ha egyszer hatalmába keritheti a leányt, kétségkivül tetszése szerinti ostort választhat a fenyitésre: kerülheti, hidegen nézhet rá, enyhe szarkazmus melegével ereszkedhetik le hozzá, szánakozva mosolyoghat, nevetségessé teheti, másoknak udvarolhat. Mindezt megteheti, ha egyszer sikerült hatalmába keritenie. S mindezt bátran megteheti, hires szeretetreméltósága biztos tudatában, mert közben nyugodtan érezhetné, hogy ő tulajdonképen mégis más, mint amilyennek mutatja magát s önnön derék és jó természetének elgondolása vigasztalná, miközben büntetéseket osztogat. Mert ő derék és jó, igen, s ha ridegnek látszik, ezt csak a világ erőszakolta rá. Szive ebben az elképzelésben ringatózott, hiszen a dobogó szivek nagyobb fele ezzel a szelidséggel áltatja magát, hogy vidám maradhasson. Büntetni akart, de csak jogos bosszuból, szive megsértett jósága miatt. Ha Clara, képzeletben, vagy akár tényleg is, térdreborulna előtte, fölemelné és megbocsátana neki! Sóvárgott ezért a térdrehullásért. Ráeszméltetni a leányt, hogy mily kevéssé ismeri őt! Ez fölérne azzal a fájdalommal, amelyet Clara okozott, kiöntené előtte ujra szive régi, bizalmas rejtekeit, lefestené magát előtte, olyannak, amilyen valóban, amilyen belül, a lelke mélyén s nem kivül, a világ szemében. Noha a világnak is igaza van, mikor megbecsüli.

Mindenesetre, első teendő, megalázni Clarát.

Valami azonban azt sugta Willoughbynak, hogy a lázadó végkép kisiklott a hatalmából.

Ebben az esetben pedig minden kimért büntető csapás csak távolabb sodorhatja tőle a leányt s a köztük mélyülő szakadék végre is áthidalhatatlanná válik.

Elhatározni, hogy nem engedi szabadon Clarát, - ez volt a legjobb befejezés ehhez az örök körforgáshoz, mely ugy zakatolta körül a fejét, mint egy vizimalom kerekének folyvást visszaforduló ócska lapátjai, valahányszor eszébe jutott a rajta esett sérelem. Már előbb is mindig ehhez az elhatározáshoz jutott el, most sem juthatott máshoz. Ez volt az ő bosszuja. S el is lágyult a gondolatra, hisz Clara olyan édes volt! Ugy ragyogott előtte, mint napos szellőben a viztükör. Ha csak eszébe is jutott a leány, elakadt a lélekzete.

Ez a rettenetes fiatal teremtés élesebben metszett a férfiérzékek elevenjébe minden királynői szépségnél.

Őrültség lenne szabadon engedni őt!

Azt az érzést keltette benne, mint mikor hosszu távollét után ujra eléje tárul a hatalmas Patterne-birtok s az üdvözlő lobogó sirva csapkod a büszkeségtől a kastély ormán.

Árulás lenne szabadon engedni őt.

S kegyetlenség lenne, magával Clarával szemben is.

Elvégre meggondolandó, hogy ez a leány még egészen zsenge koru s botor őrületét mentheti a végtelen ifjuság.

Az ember eldob egy virágot, melynek illatát meguntuk s melyet nem akarunk tovább viselni. De egy ilyen rózsát, - egy fiatal nőt, - nem lehet büntetlenül elhajitanunk. Mindig ott settenkedik a hátunk mögött az ördög, valamely másik férfi képében, s fölemeli. Már pedig az is tolvaj, aki az eldobott tulajdon után nyul. Willoughby Laetitia személyén át érezte meg ezt az igazságot s minél elragadóbban multák fölül Clara bájai az elhervadt barátnőt, annál égőbben érvényesült a fönti igazság. Tizezer furia hemzsegett egyszerre Willoughby körül arra gondolatra, hogy virágja ott heverhetne az utszélen s ő előbb nem préselt ki belőle minden illatot és hamvasságot, ami még fölkölthetné az ördög, - egy másik férfi, - érdeklődését.

Másrészről pedig, arra a föltevésre, hogy a virág ott heverhetne és senki sem nyulna hozzá, hogy az ördög éles vizslaszimata egyszerüen elfordulna tőle s Clara vénkisasszonnyá hervadna, - erre a föltevésre lelkiismeretfurdalás-félét érzett Willoughby. Némi szelid lelkiismeretfurdalás azonban még kellemesnek is mondható, szemben a porbahullt bűnössel, akit talán kissé keményen is sujtottunk. Ha látná a megbünhődő Clarát, bizonyára apró kedvességekkel tudná elhalmozni, megszégyenitő nyájasságokkal. A dolog attól függne, milyen idős lenne akkorára a leány. Föltéve, hogy még megmaradna benne valami a fiatalságból, megvesztegető báju párbeszédeket folytathatnának, például egy ilyet, a régi, megszokott bizalmasság hangján:

- Ugye, szegénykém, az én hibám volt? Engem ér a vád, hogy fiatalságod örömtelen magányban telt el...

- Nem, Willoughby, én követtem el a helyre nem hozható tévedést, a vád csak engem érhet, engem egyedül. Azért élek, hogy megbánhassam, amit tettem. Nem kérem a bocsánatodat, hiszen nem érdemelném meg. És ha meg is bocsátanál, minden önbecsülésemet össze kellene szednem, hogy e bocsánatot hozzá merjem szoritani a szivemhez, mely nem méltó hozzád.

- Talán nagyon is türelmetlen voltam, Clara: hiszen emberek vagyunk!

- Sohasem illethetném a legcsekélyebb panasszal sem azt, akinek a béketűrését oly sulyos próbára tudtam tenni!

- Hallgass, én régi szerelmem! - ugy-e, megbocsátasz, ha már csak a történeti hűség kedvéért is igy nevezlek? - én sem lehettem teljesen hiba nélkül való...

- De én előttem az voltál, és az is maradsz!

- Clara!

- Willoughby!

- Beletörődjem-e hát abba a keserü igazságba, hogy mi ketten, akik valaha oly közel álltunk egymáshoz, csaknem egyek voltunk, örökre elváltunk?

- Én már szembenéztem vele. Barátom, - mert ugy-e, nevezhetlek barátomnak? - hiszen mindig barátom voltál, a legjobb barátom! - Oh, hol is voltak a szemeim, hogy nem láttam meg velük, ki az igazi barátom?... Willoughby, az éjszaka sötétjében és nappalokon át, melyek éjszakaként nehezültek a lelkemre, láttam a kérlelhetetlen mutatóujjat, mely a magányosság utját jelölte ki számomra, a pusztaságot a Paradicsom után, melyet csökönyös, könnyelmü vétkem eljátszott. És most találkoztunk. Ez több, mint amennyit megérdemeltem. Elválunk. Irgalmazz, és váljunk el örökre!... Oh, szörnyü szó! - Ifjuságunk szenvedélyei verték pénzzé ezt a szót s ez marad minden kincsünk, mikor már eltékozoltuk valamennyi földi javunkat. Ez az az utlevél, melyet a Lemondás ad a Fájdalomnak, amely immár szabadulni akar a megpróbáltatások bolygójáról. Willoughby, elválunk. És jobb is igy.

- Clara! csak egy - egyetlenegy - utolsó, szent csókot!

- Ha ezek a szegény ajkak, melyeket egykor édesnek éreztél...

A csók, pont gyanánt az elképzelt kellemes helyzetek s kedvenc, fantázia-játszató beszélgetések után, elmaradhatatlan fontosságu volt Willoughby ihlete számára.

Nos, Clara megkapta a csókját, még pedig nem valami közönségeset. Ez a csók a tovatünő varázs minden kis maradékát föl akarta szürcsölni a leány ajkairól, melyeken a szégyen kedves keserüsége is ott fanyarlott, s ezzel a csókkal Clara ügye végkép el volt intézve s a leány ujra egyedül maradhatott, "a visszaemlékezés isteni börtönébe zárva", mint a Willoughby öndicsőitő románcai szokták zengeni és zengik már évek óta.

A baj csak az volt, hogy Clara ajkainak elképzelt üdvössége Willoughby elé ismét az élő, lélekző Clarát sodorta. Ugy suhogott elő a semmiből, mint a vihar, mely pompás hajók szétforgácsolására tör.

Álmodozása Willoughbyt sulyos megrendülésbe zuhantatta. A szenvedélyek rabszolgája mindig körben nyargal, mint a nyul: gondolatai oda érnek vissza, ahonnan kiindultak. Willoughby Clara édességével kezdte s ehhez az édességhez kerengett vissza. S mivel a leány édessége kormányozhatatlan, a férfi vágyódása pedig telhetetlen volt, elképzelhetjük Willoughby kinjait, mikor Clara viselkedése ködös áthatolhatatlanságban káprázott eléje.

Lazán ült a lovon, a paripa csendesen léptetett, - mintha poros-sáros vadászatról térnének haza. A ló egyszerre csak hegyezni kezdte a füleit s Willoughby a dombos ut magasából megpillantotta a vadul nyargaló Crossjayt, amint az aspenwelli rétről, rövid starttal, a gázlónak fordul. Nem lehetett kétség afelől, hogy kik a lovasok, bár csaknem egy jó mérföldnyi távolságban haladtak. Willoughby megfigyelte, hogy nem siettek a fiu után. A gázlónál visszatartották a gyeplőt s nemcsak egyszerüen, egymás felé fordulva beszélgettek, hanem szemet-szembe mélyesztve. A Willoughbyban ébredő uj érzés, melyről addig mit sem tudott, volt az, ami közelebb rántotta hozzá a távolság lovasait s képessé tette annak a világos elképzelésére, hogy azok ott most egymás tekintetében fürödnek. Aztán Clara beugratott a gázlóba, De Craye utána, - de nem egészen közel a leányhoz, - és miért nem egészen közel? Bizonyára elutasitó, hetyke mondásai egyikét vágta a férfi arcába, mikor oly gyors galoppba kezdett. Willoughby ismerte ezeket a mondásokat. Ezek már a bizalmas viszonyt jelentették Claránál.

Mult este Willoughby inditványozta De Crayenak, hogy másnap délután lovagoljon ki Miss Middletonnal. Eddig nem jutott eszébe, hogy barátja valamikor riválisa is volt. Azt akarta, hogy Clara szórakozzék. Az okosság diktálta, hogy minden szálat fölhasználjon, ami a leányt a kastélyban való időzéshez kötheti, mindaddig, mig ő, Willoughby, leküzdi temperamentumát s ismét a fölény hangján szólhat, amivel egy fiatal nőt sikerrel lehet leigázni. Az okosság, bár a temperamentumtól kissé meghamisitott okosság, volt az, ami Willoughbyt korán reggel arra a vállalkozásra inditotta, hogy megfelelő ház és kert keresésébe fogjon Dr. Middleton részére, öt, hat, vagy hét mérföldnyire körzetben a Patterne-kastélytól. Ha a nagytiszteletü doktornak tetszeni fog a ház és elfogadja (és Willoughby igyekezett ugy választani, hogy a hely tetszetős legyen), az uj szomszédság láncként fogja idekötni Clarát; ha viszont a ház nem nyeri meg a nehezen kielégithető gentlemant (aki csak a régi borokért lelkesedik), ez az eshetőség mindenesetre ürügy lesz arra, hogy más házakat nézzenek végig s a türelmetlen leánnyal szemben elő lehet állni a kifogással, hogy ujabb és ujabb nagyszerü telek van kilátásban. Willoughby számos célzással arra is utalt Dr. Middleton előtt, hogy Clara nem helyesen beszélt neki az ő szerelmi pörpatvarukról, ugy hogy mindaz, amit okossággal eleve el lehetett intézni, a legszebb reményekre jogosithatta Willoughbyt.

Az uj és különös fájdalom azonban, amely most nyilalt át rajta, meggyőzte arról, hogy okosságát nagy adag haszontalan temperamentum homályositotta el. De Craye baráti hűségének természete, ha a drámába női szereplő is keveredik, ismeretes volt. Fönnállott ez a baráti hűség, de nagyon rugalmas valami volt: valahogy ugy kezelte, mint ahogy a sophisták bántak az ésszel. Ha tehát Willoughby annyira megbizott ebben a hűségben, az is csak a temperamentum okozta elvakulásnak a bizonysága volt.

És De Craye nyelve ír módra mozgott; az ezredes kitünően tudott bánni vele s okos beszédre és léha csacsogásra egyaránt könnyen használta. Az angolos puritánság leghevesebb fölfortyanása sem tehet arról, hogy a nők nagyon szeretik az ilyesmit. Clara is nyilván szerette s Willoughby átkozta a női nemet. És ezekre az agyvelőtlen teremtésekre bizzuk, a körülmények iróniája közben, a becsületünket!

Mert Willoughby nem volt fecsegő. Emlékezett rá, hogy ifjabb korában ő is szivesen csacsogott, de annak értelme és célja volt: könnyed, gondtalan, élénk, elbájoló fickónak akart látszani, mint minden fiatal gentleman, aki vidáman viseli az évi Ötvenezer Font aranytányérját, amely ugy lapul a nyakszirtje mögé, mint valami dicsfény korongja. Amint azonban a kritikai szellem növekedni kezdett benne, rájött, hogy az ő csevegésének egyik főeleme a lompos szóhasználat volt, s minthogy ezt nemzetségére és önmagára nézve lealázónak vélte, szépen átsiklott, az affektált közömbösség kényes és ásitozó átmenetein keresztül, a tiszta Puritanizmus állapotába, amely komor megvetéssel sujtja a fecsegőket.

Ám a fecsegők tőrbe csalják a nőket, bizony, - s főleg a leányokat! Oh, mily megvetendő falka a lányoké! - legalább is az az egy ott, aki az ezredessel lovagol!

A férjes nők inkább megértették Willoughbyt, - az özvegyek különösen! Önkénytelenül is összehasonlitotta egyik rendkivül csinos, hizelgő kedvességü özvegy ismerősét, bizonyos Lady Mary Lewisont, Clarával; egyszerre azonban, szinte önmaga ellenére (hiszen ő inkább az ellenkezőjét szerette volna most), és a Lady Mary előkelő származása és összeköttetései ellenére is, a Clara leányosan ezüst ragyogása teljesen elhomályositotta a szegény özvegyecskét.

A balul sikerült összehasonlitás eredményeképen oly fölülmulhatatlan tündökléssel jelent meg ujra a Clara képe, hogy ez már csakugyan döntő bunkóütés volt. Féltékenység rohant rá Willoughbyra.

Eddig ment volt ettől az érzéstől; olybá tekintette, mint valamely idegen ördögöt, a tömeglények átkozott bajkeverőjét. Lehettek szerencsétlen fickók, akik áldozatul esnek ennek a csuf kórságnak: - ő soha! - és sem Oxford kapitány, sem Vernon, sem De Craye, sem akármelyik más barátja, sohasem adtak belőle neki csipetnyi izelitőt sem, - nem férfiak tették meg ezt vele, hanem a nők; és azok sem ugy, ahogy most érezte ezt a vonagló fájást: eddig még sohasem döntötte le senki a föld szinére, a féltékenység rossz füvét rágni. Büszkélkedett vele, hogy fölötte áll ennek a lealázó sorslátogatásnak.

Ha a dolog csakugyan igy állt volna, nem kellene annyit törődnünk Willoughbyval. Egy-két versenyfutása az üldöző koboldrajjal épen elegendő látványosság lett volna számunkra. Ő azonban eléggé férfimódra szerette Clara Middletont ahhoz, hogy a vetélytársi mérkőzés legenyhébb lehetősége is féltékennyé tegye; az ördög egy perc alatt megragadta, az idegen, lángoló ördög, akinek, ha pontosabban akarnók leirni, azt mondhatnók, hogy zöldrozsdaszinüek voltak a lángjai. Ilyen szinü volt az ördög, de ez tán nem is fontos.

Jussanak eszünkbe a Féltékenység poétái! Féltékenység az, mikor két ember mennyországába egy Harmadik tolakszik be: előttünk járt, vagy nyomunkba lép, de épen ezért állandóan körülöttünk settenkedik, körülszorongat, ránknehézkedik pokoli harmadikságával. Ez a Szerelem oltottmészre vetett ágya: látjuk és izleljük a rothatag Harmadikat az üdvösség édes kebelén; vad erő vonszol végig a Multon, melyből az Éden jelenébe kénes szag árad; vad erő vonszol a Jövendő dus kapui elé, melyekről vért látunk alácsordulni; és imádjuk mind e keserüségek szerzőjét, háromszoros imádattal s háromszoros vágyával annak, hogy körmünket torkába vájhassuk; - ez a féltékenység: megcsalatás, guny, szégyen, utálat és esdeklés, árulás démoni öntudata, bosszu győzelemlihegő önigazolása.

A férfiak mindig igy érezték ezt, bár a modern ember cselekvései már megfontoltabbak.

Ismerjük a sok-sok ábrázolást a vadállattá dühült átokvertekről: és ez az érzés, önzésünknek ez a legizzóbb próbája, az Önzőre nézve azt eredményezte, hogy el kellett választania önmagától önmagát, hogy gondolatait egy másik tárgyra kellett összpontositania, amely mégis önmaga volt, de egy másik kebelbe áttéve, melyet figyelnie kellett és melyen keresztül kellett látnia, hogy önmagát is megpillanthassa. Mohóságának tátongó toroknyilásán megmérhetjük féltékenysége telhetetlen falánkságát. Elbocsássa a nőt? Nem! ha mindjárt közmegvetés zudulna is reá, amiért igájába fojtja a szerencsétlent! Willoughby koncentráltsága csodálatos volt. Noha nem volt hozzászokva képzelőereje használatához, viziós erővel jelenitette maga elé a leány képét, már-már belesajduló szemgolyókkal. Nem látott mást Clarán kivül, nem gyülölt, nem szeretett mást, csak ezt a türhetetlen lényt. Willoughby minden logikája csak őt, Clarát következtette ki, mint egyéni és leginkább kitünő inditékát minden bajnak. S csakugyan Clara tette éretté a fájdalmakra, ezt tudjuk. Az a gondolat, hogy De Craye, mikor a kastélyba érkezett, már nem volt idegen a leány számára, eleinte, egy másodpercre, De Craye ellen bőszítette: lehet, - vagy talán mégsem lehet, - hogy valami közös titkuk van; - mégis Clara volt a megujuló varázsige. Willoughby immár oly szörnyü módon szerette és gyülölte őt, hogy egyfolytában nem tudott másra gondolni kivüle. Lelke egy pillanatig megalázva vonaglott a leány előtt, hogy a következőben irgalmatlanul vesse reá magát. Elsuhanó kincs volt, amely a Harmadik felé gurul.

- Oh, az a Harmadik is meg fogja szenvedni ezt! Ha majd Willoughbyt az oltár előtt látja, a testtel-lélekkel hozzákötözött áldozattal, - lassan pörkölő tűz lesz az!

És lassan pörkölő tűz lesz az Clarára nézve is, ha utálni fogja Willoughbyt. Ezt az ellenszenvet érezni égető és emésztő valami lesz. Mert semmikép sem szabadul meg Willoughbytól, - akárhogy is! El fog égni és föl fog emésztődni! Akkor aztán a vetélytársak eltünnek. És a Clara iszonyodása, hogy azé legyen, akihez el van kötelezve, meg fog szünni: nem lesz rá több szava, sem érzése.

Végül Willoughby már hitt a Clara iszonyodásában. Ennek a hitnek a fölköltésére elég volt az, ami eléje tárult azon a legelői lovagláson: szikrányi kevés, és ez a szikrányi is csak elképzelés! Azonban szükség volt a Harmadik föltételezésére, különben Willougbynak azt kellett volna képzelnie, hogy ő maga az, aki ellenszenves lehet.

A nők a primitiv ősemberi állapotba zuhantatnak vissza bennünket, vagy magasabbra lenditenek a legfölsőbb csillagoknál is. Dehát nekünk épen ez van kedvünkre. Ők akármit mondhatnak, hogy mi mik vagyunk az ő számukra: tény, hogy ők a mi számunkra az élet alapját és tetejét teszik: a költő Lesbiáját és a költő Beatricéjét, - a választás rajtunk mulik. És ha bebizonyulna is, hogy a ragyogó lények egy része a Sötétség zsoldjában áll, kacsóin a Gonosz bélyegével, mig viszont mások igazi angyalok, amilyenek csak a versekben szerepelnek, egyaránt azt kell mondanunk, hogy mindakét fajta kilesi gyöngéinket s tudja, hol kell elevenünkre tapintaniuk. Ők csak azt nyujthatják nekünk, ami magunkban is a legjobb vagy legrosszabb. Az ő értékelésükön mérhetjük meg civilizációnkat is: és ha ez a civilizáció még mindig fölöttébb állati, ennek az a magyarázata, hogy még mindig a primitiv emberek vannak többségben s megkivánják a maguk legelőjét. Mivel mi, férfiak vezetünk, meg kell hajtani fejünket vezetőszerepünk kritikája előtt. Féltékenynek lenni egy nőre: ez tulajdonképen az ősemberi egoizmus, amely átfinomulva akar megelevenedni a vérben, a jogai megtámadása cimén dühöngő vérben. Olyan ez, mint mikor a tigris megriad a puskától s marcangolni kezdi a talpa alatt eddig bántatlanul tartott áldozatot. Széttépi az eleven testet, az ujabb támadó miatt kelt dühében. Az Önzőnek, aki óriásibb lendületü, ősi himségünk képviselője, nincs ugyan a talpa alatt semmiféle vérző áldozat, de a női nemet kedvére gyötörheti. Bármennyire előnyben is részesiti a tisztes erényü nőket, akik illőn tudják imádni és körülhizelegni őt, és akikbe szent félelmet is lehet csöpögtetni, dühében mégis akár Lesbia Quadrantariát is tud csinálni a Beatricékből.

A nők mondhatnak akármit arról, hogy ők miként vesznek részt ebben a harcban. Az ő önzésüknek mi nem vagyunk annyira próbakövei, mint ők a miénknek. Némely megrettenhetetlen függetlenségü, koronás vagy meg nem koronázott hölgy példája mutat csak némi hasonlóságot hozzánk, azt tudniillik, hogy ők is tudnak olykor férfiak módjára viselkedni, mihelyt ők tölthetik be a vadász szerepét. Ezidőszerint azonban az a gyakorlat, hogy a nők az üldözött vadak, itt a különbség! S vadászatunk módja föltárja előttük, hogy milyenek is vagyunk hát!

Noha a fiatal nők még csak homályosan sejtik a dolgokat, megvan bennük az iszonyodásnak az az ifjonti heve, mely az Önzővel szemben kevésbé türelmessé teszi őket, mint élesebb látásu, idősebb nővéreiket. Ha aztán ráeszmélnek valamire, rettentő módon bele tudnak kapaszkodni, s Clara viselkedését bizonyára menthetetlennek kellene mondanunk, ha félelmes fölfedező ereje nem igazolta volna az irányt, melybe igazodott. S mikor igy látta maga előtt Willoughbyt, nyomban el is fordult tőle, kerülve a kastélyt, mint a mesebeli emberevő barlangját. Föladta a Lucy Darletonnak irt levelet. Különben, ha csak ugy egyszerüen faképnél lehetett volna hagynia De Craye ezredest, a legszivesebben azt tette volna, hogy egy, a Vernon tanitványának kiosztott meleg bucsucsók után, a dombok mögül áthangzó, éles vicinális-füttyentést vette volna utitársul Lucy barátnőjéhez, - annyira irtózott a gondolattól, hogy lova fejét ujra a kastély felé forditsa. Jaj, hogy ennie kell az ottani kenyérből! És ez igy fog tartani még egy egész napig, aztán megint egyig: pontosan negyven óráig, vagy tán negyvenhatig is! És még arra sincs kilátás, hogy alvással üthetné el ezeknek az óráknak egy részét, hogy gyorsabban röpüljenek!

Ilyenek voltak Clara belső vergődései, miközben szegény Willoughby a maga részéről ama rossz, fémizü, zöldesrozsdás lángok közt emésztődött, mig a mellkasa belül hasonlatossá nem vált holmi ócska, korhadozó páncélinghez, melyet a rendőri lámpás fénye fölásott gödör mélyén világit meg, zöldpenészes pocsolyától itatott, vak talajban, ragadós, furcsa tömbökkel összetapadva. Mi más képet adhatnánk a lesujtott Willoughbyról? - mellét üresnek érezte és nehéznek, régi és halálos küzdelem betegének - és izzott, föltépetten:

Tünt csillagoknak öble,
Mert lelke elröpült, -

csupa seb volt, képtelen bármi másra a tompa kinon kivül, csaták képe és eredménye.

A határtalan undor nem volt elég, hogy megmentse szenvedéseitől, - pedig próbálta, - sem a megvetés, - melybe mélyen alá akart merülni. Az egyszerü tény, hogy Clara egészséges fiatal leány volt, ugy tért vissza gondolatai fölszinére, mint a folyóba dobott meggyilkolt test, mely nem akar alábukni s a bomlás elemeit hivja segitségül, hogy a hullámok fölé lebeghessen. Élt benne a nagy, átöröklött vágy, hogy birtokait, gazdagságát és nevét erőteljes utódokra hagyja, de ugyanez a vágy, miközben undort és megvetést keltegetett benne egy oly természet iránt, mely az övéhez képest nyilván alacsonyrendü és múló értékü volt, - ugyanez a vágy kétségbeesetten üzte a Clara ragyogó egészsége felé. Az ősök tanácsa, akiknek ivadéka volt, ezt a fiatal nőt bizonyára a legillőbb társnőül választotta volna ki számára! Egyenesen azzal a gondolattal kérte meg Clarát, hogy az ősök helyeselnek ehhez. Oh, hiszen olyan egészséges leány! És ő is az! - azonban, mintha csak arról lett volna szó, hogy nekik, akik vérük által az Ősi Ház ép erőben tartására rendeltettek, vad párbajt kell előbb vivniuk, - a leány elsőnek tanitotta meg őt arra, hogy mi az: a halandóságot átérezni!

Nem tudott megbocsátani Clarának. Következésképen okos dolognak vélte, hidegnek maradni a leánnyal szemben s komorságának további izével kóstolgattatni, holott izzott a vágytól, hogy karjai közé zárja, préselő szoritással, mig maga is meg nem sajnálja.

- Kilovagoltatok? - fordult udvariasan menyasszonyához a pázsiton egybegyült teljes társaság előtt.

- Igen, kilovagoltam, - felelte Clara.

- Bizonyára kellemes volt?

- Nagyon kellemes.

Valóban, ezt látni lehetett. Oh, a szemérmetlen!

A következő pillanatban Willoughby már Laetitiával beszélgetett, megkérdezve, miért hunyja le olyan leverten a szempilláit?

- Azt hiszem, én természetemnél fogva melanchólikus kedély vagyok, - válaszolta Laetitia.

Willoughby halkitott hangon beszélt tovább: - Az én hitem szerint minden bajunkra van gyógyszer, kivéve azokat, melyeket mások keze zudit ránk.

Laetitia nem ellenkezett.

De Craye, akinek humoros kedvét nagyban táplálta a jegyesek közvetlen megfigyelése, akikről az volt a meggyőződése, hogy Willoughby épen oly kevéssé igyekszik törödni Miss Middletonnal, mint a leány ő vele, terjengősen kezdte méltatni a kilovaglás szépségét s kedves partnerének lovagló ügyességét.

- Vándorcirkuszt kellene alapitanod, - jegyezte meg Willoughby.

- No, ez igazán kitünő ötlet! - ujabb változat ahhoz a vállalkozáshoz, amelyet ajánlottam, Miss Middleton, - felelte De Craye. - Én lennék a bohóc, mi? Egyáltalán nem volna ellene kifogásom. De adomás könyveket kellene előbb olvasgatnom!

- Ne tedd azt, - szólt Willoughby.

- Ártanék vele a szerepemnek? De egy természetes együgyüségü bohóc nem volna alkalmas egy egész hónapi szereplésre, pedig mi ennyi időtartamot terveztünk ki! Egy nap alatt kifogyna a természetességéből s a legbutább festett képü és libegő bóbitáju utszéli csepürágó is tultenne rajta.

- És miféle vállalkozást "terveztetek"?

De Craye-nek megsugta a jóérzése, hogy Miss Middletont kimélnie kell a mézeshetekre való bármely célzástól is.

- Csak időtöltésből tréfálgattunk.

- Ah, - nyugodott meg Willoughby. - De valami egyhónapi időtartamról beszéltetek!

- Vannak, akik évekig is folytatnák!

- Oh, te igazi Mr. Merriman-élcekkel traktálsz, Horace; ezekhez én ostoba vagyok.

Willoughby meghajolt Dr. Middleton előtt s elvonta az öreget Vernontól, fiui meghittséggel ragadva karon, hogy bizalmas beszélgetésre vigye magával.

De Craye látta Clara tekintetét, mikor atyja és Willoughby igy, kart-karba füzve távoztak.

Ez a tekintet fölülemelte az ezredest minden aggodalmon és lelkiismereti töprengésen, melyeket eddig a baráti hűség dolgában érzett. Puskapor villant meg abban a tekintetben, - pihegővé villanyozva s kürtjelre füleltetve a reszkető harci paripát.



XXIV. FEJEZET.

melyben Willoughby nagylelküségének egyik példájáról lesz szó.

Növekvő bonyodalmak s aktiv jellemek megfigyelői rendszerint kalászgyüjtőkhöz hasonlitanak, akik csupán arra ügyelnek, hogy minél több buzaszemet tallózzanak össze s halmozódjék a csomó. Érdektelenül vagy érdekelten, tulbuzgón kapnak a legcsekélyebb semmiségen is, minden adattal nagyra vannak. A megfigyelés első szabálya pedig az volna, hogy nem minden meglátott dolog méltó a számontartásra s hogy mérlegre kell vetnünk minden látottat azzal, amit a körülményekből már ismerünk: csak azután jöhet az itéletmondás. Kitünő megfigyelők lehetnek egyszersmind igen rossz birák. Persze ők ezt nem hiszik el, s kedvenc mozdulatuk a sietve hajlongó tallózóé: a gyors következtetések emberei; holott minden lépést és kérdést külön kellene latolgatniuk.

Miss Dale segitett Vernon Whitfordnak a nézések és hangsulyok számontartásában, a beszélgetésmorzsák fölcsippentésében. Laetitia az érdek kizártságával cselekedte ezt s Vernon is hasonlót hitt sajátmagáról: eddig rendben is lett volna a dolog megfigyelői rátermettségükkel. Egyiküknek sem jutott eszébe, hogy személyesen is belebonyolódhatnak az általuk figyelemmel kisért események kétes kibontakozásába. Csak szorgalmas megfigyelők voltak, serény gyüjtők. Laetitia azt hitte, hogy Clara hajlik a Vernon tanácsaira; Vernon is elhitte ezt s ugy tekintette a dolgot, mint férfiui hiusága egyik alapját. Mindegyikük összehasonlitotta Clarának azt a mohóságát, mellyel bizalmába vonta volt őket, azzal a tartózkodással mellyel minden meghitt beszélgetést kerül a De Craye ezredes megérkezése óta. Sir Willoughby megkérte Laetitiát, hogy minél több időt töltsön Miss Middleton társaságában: ez azt mutatta, hogy Willoughby is résen állt. Ugy látszott, egy második Constantia Durham csapkod szárnyaival a menekülésért. A nyilvánvaló intimitás nagy hirtelensége, Clara és az ezredes között, megrenditette Laetitiát: hiszen ujjain összeszámlálhatta az órákat, mióta ez a két lény egymást ismeri. Sőt legelső beszélgetésük alkalmával még gonoszabb lehetőségeket is sejtett, mint aminőkre most gondolt s Vernont épen emiatt a halk gyanu miatt kérte arra, hogy még ne hagyja el a kastélyt. A gyanu akkor ébredt benne, mikor Clarát és De Craye-t a villakapunál találta, baráti folyamu és kacagástól gyöngyöző beszélgetésben. Képtelen lévén megérteni a bizalmasságnak ily gyors kifejlődését, bár inkább vélte hangosnak, mint igazinak, a két élénk teremtés között, - pedig összeismerkedésük bevezetéséből ily folytatás következett természetesnek s hozzá még egyikük valósággal teli tüdővel lihegett a megélénkülés után! - Laetitia csak azt hallotta, hogy máris fogadást kötnek egymással, - nem-et szögeznek az igen ellen, - a szegény Flitch dolgában, s hogy Clara ezt mondta: "Willoughby nem fog megbocsátani!", De Craye pedig: "Oh, ő is csak humánus lény!" - aztán Clara hallgatott, az ezredes pedig vigan kiáltott föl: "Flitch megint megkapja régi urasági kocsis rangját, vagy pedig az én nyelvem semmit sem ér!", amire Clara némán ingatta meg a fejét. Megrenditő volt Laetitiára nézve, hogy ez a fiatal menyasszony, akinek elidegenült szive egy órája még nem ismert el urat maga fölött, most egyszerre párjára bukkant, sőt a megfigyelő azt is kimondhatta volna, hogy végzetére talált! Igy támadt Laetitiában ennek a nyugtalanitó lehetőségnek latolgatása, melyet Miss Middleton jellemének friss megfigyeléséből meritett, valamint abból, hogy Clara egy férfival (Vernonnal!) már előzőleg is hasonló nyiltsággal beszélt. Hogy egy fiatal leány ily szent és rejtett dolgokról szóba állhat egy férfival, még ha Vernon Whitford is az illető, hihetetlen volt Laetitiára nézve; igazságként kellett azonban elfogadnia, mint kifürkészhetetlen életünk rettentő tényeinek egyikét, melyek kerekeiket testünkbe gázoltatják, lelkünket pedig jajszóra sanyargatják. És ha Clara egyszer már igy szóba állott Vernonnal, amire Laetitia egy világért sem lett volna képes, épen igy szólhatott De Craye-nek is, - következtette Laetitia, a gyakorlatlan fejek logikájával, mely épen ellenkező irányba fordul, mint az ő kárhoztató dedukciójuk. - Clarának beszélnie kellett De Craye-vel!

Laetitia emlékezett rá, mily megnyerő és meggyőző tud lenni Miss Middleton, mikor bizalmas közléseket tesz. Az a gentleman, aki meghallgatja, könnyen elfeledheti baráti kötelességét. Igy gondolta ezt Laetitia, mivel Clara annakidején őt is oly különös módon meg tudta ingatni: Sir Willoughbyról olyan gondolatok magva hullt belé, aminőkre sohasem hitte volna magát képesnek. Arra persze nem gondolt, hogy a fiatal leány átható heve csak olyasmit kavart föl benne s keltett életre, ami azelőtt is ott szunnyadhatott a lelkében. Nagyon szelid nők szoktak ily módon impressziókat szerezni személyekről, különösen arról a valakiről, akit imádnak s megbántotta őket. Olyan ez, mint azok az ujmódi erőditések, melyek gyönge földréteggel vannak beboritva, mig mögötte robbanó lövegek huzódnak meg nagyártatlanul, amiket aztán egyszerre csak elő lehet rántani. Itt lehet a titka annak, hogy az ily halálra sértett hölgyek tulélik a hasonlóképen sziven talált Clara Middletonokat.

Vernon nem követte Laetitiát a dolgok oly fölfogásában, hogy Clara voltaképen lázas állapotban van, tehát alig tekinthető beszámithatónak. A leány bizalmasságát azzal mentegette, hogy ez a viselkedés Clara helyzetéből természetesen folyik. Nem is lepődött meg tulságosan a meggyónt részleteken s egészben véve, mivel a leányt igen izgatottnak és boldogtalannak látta, teljes mértékben föl is mentette őt itéletében. Még meg is tudta volna dicsérni: természetesnek találta, hogy Clara végre is hozzá fordult, - bátorság volt abban, hogy a leány oly nyiltan beszél, - és bók, hogy leereszkedett hozzá s barátságára méltatta őt. Helyzete a legteljesebben tisztázta Clarát. Csak az alól nem lehetett fölmenteni, hogy De Craye-t is bizalmas barátjává fogadta. Itt volt a különbség!

Igen, a különbség az volt, hogy De Craye-ből hiányzott az az éles becsületérzék a nőkkel szemben, mely a mi elmélkedőnket jellemezte, a pártatlan biráskodás érzéke, - szemmel láthatóan hiányzott: s Vernon helyesen tett megkülönböztetést maga és a másik férfi között. Mivel azonban ugyanabban a pillanatban erős érzés is rezgett át az agyán, szemrehányást tett Miss Middletonnak, amiért nem fogta föl illő világossággal ezt a különbséget, mielőtt helyzetét De Craye előtt is föltárta volt. Mert Vernon biztosra vette, hogy a leány az ezredes előtt is mindent elmondott. Persze, nem is képzelhetett egyebet. Hiszen Clara egyizben már elkövette ezt a gyöngeséget; egy megsértett barát szemében mért ne tünhetett volna föl tehát ugy a dolog, hogy másodszor is elköveti? Ez nyilvánvaló. Hölgyek, akik végzetszerüen oly fórumhoz apellálnak segitségért, melytől inkább őrizkedniük kellene, szigorusággal fognak találkozni, mihelyt letérnek a lerakott sinekről: többé nem lehet szó igazságszolgáltatásról: a férfiagy talán segitene rajtuk, de a férfivér nem engedi. Ha talán alaposan le tudnák hüteni a férfiui hevet, menne valahogy a dolog. Igen ám, de ez oly módszer, amely holttá teszi az egész oltalomkeresés célját.

Este Miss Middleton és az ezredes duettet énekeltek. Nemrégiben Clara még kitért az ének elől. Hangja most észrevehető szilárdsággal csengett. Sir Willoughby meg is mondta: "Ujra visszakaptad a hangod gazdagságát, Clara!" A leány mosolygott s boldognak látszott, hogy tetszett Willoughbynak. Willoughby egy francia balladát emlitett meg. Clara a hangjegyállványhoz lépett s kérés nélkül elénekelte. Willoughby meg lehetett elégedve, mert végül még meg is kérdezte a leány: "Igy szereted?" A férfi félbeszakitotta Miss Dale-lel folytatott suttogását: "Csodálatos!" Valaki egy népszerü toszkán canzonét hozott szóba. Clara várt, vajjon Willoughby is akarja-e s bólintását fölhatalmazásként tekintette.

"Áruló!" - kiálthatta volna Willoughby.

Ebből a jellegzetesen hizelgő engedelmességből a csalni készülő asszonyt olvasta ki. Annakidején sok hasznát vette ennek a tudományának.

- Vajjon ösztönszerü, vagy gyakorlati tudás-e az, amellyel a Csatornán tuli szomszédok ugy fölülmulnak bennünket az Önök nemének ismeretében? - fordult oda Willoughby Miss Dale-hez, s folytatta a beszélgetést, miközben Clara a "Santissima Virgine Mariá"-ba kezdett. Temperamentumát még mindig okossága része gyanánt kezelte, de Clarán semmi hatás nem mutatkozott, ami ujabb szomoruan zöld lángu elmélkedésekre adott alkalmat. A szerelmes, aki nem tud sebet ejteni, csakugyan elveszitette a horgonyt, keservesen hányódik ide-oda: csak a levegőt sebzi meg, ami annyit tesz, mint önmagán ejteni sebet. A nő vigan hivalkodó védőpáncélja szemébe neveti, hogy ő maradt alul.

A rövid társalgási idő alatt, mely a hölgyek nyugvóratérését megelőzte, Miss Eleanor futó célzást ejtett a házasságról. Miss Isabel válaszolt valamit, aztán kérdőleg fordult Clarához. De Craye ügyesen lépett közbe. Clara egy szót sem szólt. Keble hullámot vetett és elcsitult. Aztán De Craye-re pillantott, révetegen, mint aki most ébredt föl, de mégis észrevehető pillantással. Elámult az ezredes talpraesettségén s hálát érzett a segitségért. Pillantása azonban hideg volt, tág és határozatlan, minden hála és személynek-szóló csillogás nélkül. Mindazáltal hosszabbra nyult, semhogy Willoughby türhette. Fölkiáltott: "Porcellán!" - s fölállt keresztbevetett lábu ültéből, ami jeladás volt Lady Eleanor és Isabel számára, hogy visszavonulhatnak. Vernon meghajolt a fölemelkedő Clara előtt. Eddig egyetlenegyszer sem került a leány szeme elé s most szerette volna észrevétetni magát a jóéjszakát kivánásnál. Clara köszöntötte, de feje Miss Isabel felé fordult, aki mégegyszer elsopánkodott De Craye előtt a nászajándék-porcellánváza pusztulásáról, mivel azt hitte, hogy Willoughbynak ez jutott eszébe, mikor a jelet megadta. Vernon szobájába oldalgott, sötéten, mint akit szemen öklöztek: bile tumet jecur: a leány hanyag legyintése ott találta el őt, ahol az ütés éjszakába vonja a szemeket és az agyvelőt egyaránt.

Clara látta, hogy Vernonnal baj történt, s meg is bánta a dolgot, mikor már elváltak. Hiszen Vernon volt az igazi barátja! De nagyon is szigoru föladatot rótt ki rá ez a jóbarát. Egyébként ő igyekezett mindenben Vernon kivánságaihoz igazodni, kivéve azt az egyet, hogy itt akarjon maradni s kibőjtölni Willoughbyt, akinek jártas fölénye máris fölemésztette az ő kis türelemkészletét. Hiába igyekezett atyja előtt mindenféle emlékeztetésekkel és könyörgésekkel érni el eredményt, az öreg szemeit bekötötte a vendéglátó gazda: Clara kerülte a töprengést, hogyan is eshetett ez? - borral talán? - ez a gondolat visszataszitó volt.

Mégis, egész eddig a gondolatig is el kellett merészkednie, hogy erőt gyüjtsön szabadulási tervéhez. Ha Lucy Darleton otthon volna s ha Lucytól meghivást lehetne kapnia, - ha elszökne Lucyhoz! Oh, akkor atyjának bezzeg oka lenne a nyugtalanságra! Vagy ezzel sem törődne, csak azzal az átkozott borral?...

Mi lehet hát abban a régi borban, ami igy számüz minden megfontolást és atyai érzést? Hiszen az öreg úr édes, jó atyja neki, ő az ő szeretett gyermeke, - és mégis, valami elválasztja őket egymástól, valami bezárja az atyai füleket az ő szava elől, - lehetséges volna, hogy a bor érthetetlen csábitása teszi ezt? Clara gyermeki tisztelete hevesen kiáltott nemet. Elképedve hajolt meg az öreg úr még egyideig maradást parancsoló érvei előtt s aztán tiszta aggyal és lázadva emelkedett föl megint, mert eszébe jutott, mennyi erős ellenérvet tudott ő mindezek ellen szögezni.

A férfiak különös természete: az, hogy fiatalon és öregen egyaránt, csekélységektől is (- a "nagy" bort "csekélység"-nek minősitette! -) ide-oda hagyják forgattatni magukat s egészen megváltoznak, ámulattal töltötte el Clarát. És még ők korholják a női ingatagságot! Clara ugy érezte, hogy a nőket csak a legparancsolóbb okok ingatják meg, sohasem holmi semmidolgok. Vajjon a nők megbánthatnák-e azt, akit szeretnek, akár egész óceánjáért is annak a... ah! pah!

S a nőknek tiszteletben kell tartaniuk a férfiakat. Természetesen, elsősorban az atyjukat. "Drága, drága apám!" - sóhajtotta Clara, szobája magányában, eltünődve az öreg ur jóságán s igyekezett összebékiteni az atyja által rákényszeritett helyzet kétségbeesését a leányi tisztelet érzéseivel. A csapás, mely Dr. Middletont sujtani fogja, előre komoran nehezült rá Clarára. "Nincs egyetlen mentségem sem!" - mondta, holott egész csomót tudott s különösen egyet, amely döntő lehetett. De az a gondolat, hogy atyja ő miatta fog szenvedni, mélyebbre vetette, semhogy ereje lett volna az önigazoláshoz. Eltünődött, mi lenne, ha mégis megkimélné az öreget. Nagyon is képzeletizü elgondolás volt.

Szobája, szentélye, a tiszta, fehér kis zug, mely oly otthonosan ölelte körül leányságát, békét suttogott felé, de ebbe a suttogásba más hang is vegyült, mely harsogássá dagadva nyomta el a másikat, ugy rohanva át Clarán, mint egy hangszer vadul megtépett hurjain. Ha itt marad ebben a házban, szobája nem lehet többé szentély! Fájdalmas rabszolgaság! A halál ocsmánysága sem lehet rosszabb. A halál férgeit nem üzhetjük el magunktól, de mikor ezek a férgek rágódnak rajtunk, akkor már tompák vagyunk minden gyalázat iránt, boldog érzéketlenek.

Fiatalsága álomra nyomta szempilláit, bár még szenderében is meg-megremegett s remegve riadt föl akkor is, mikor ablaka alatt nevét hallotta fölzendülni. "Még tudok szeretni, hiszen ezt a fiut szeretem," - mondta, miközben kéjesen élvezte a Crossjay kamaszi hangját s ujra irigykedett, hogy a fiu szabadjára fürödhetik a tavak vizében, melyek bizonyára diadalmasan mosnak le az emberről minden bánatot és rabságot. Elhatározta, hogy Crossjayvel fogja tölteni itt legutolsó perceit. A gyermek örülni fog, hogy szolgálatot tehet neki s szivesen el fogja kisérni holnap reggel az állomásig. Ott egy egész napi csatangolási szabadságot ad Crossjaynek s egy kis védőlevelet is ir a számára, amit este majd átadhat Vernonnak.

Crossjay lelkendezve futott hozzá, miután megreggelizett Mrs. Montague-nak, a házvezetőnőnek a társaságában. Jelentette, hogy ő költögette az ablak alatt.

- Holnap nem igen lesz rá alkalmad, mert sokkal korábban fogok fölkelni nálad, - felelte, s miközben Crossjay fogadkozott, hogy azért is ő lesz a frissebb, Clara ismét atyjára gondolt, kötelességének érezve egy utolsó kimagyarázkodási kisérletet.

Willoughbynak valami magánügyében szüksége volt Vernonra. Dr. Middleton, mint rendesen, a könyvtárba vette be magát, miután Willoughby nagylelkü ajánlatára, hogy a doktor ur bármily könyvet kivánna, azonnal meghozatja Londonból, ezt felelte: "Utóbb még a tönk szélére juttatom Önt!"

Az öreg ur tiszta nyugalma, mely hasonlitott a reggeli sugarakban fürdő ormokéhoz, azt a vágyat keltette Clarában, hogy előbb Willoughbyval rögtönözzön döntő jelenetet, amivel nagyon megkönnyebbithetné az atyja dolgát. Willoughbyt azonban már nem tudta föltartóztatni, még kevésbé rábirni magát arra, hogy szemével adjon jelet vőlegényének. Willoughby a hallban állt, karonfogva Vernonnal. Clara elhaladt előtte, Willoughby nem szólitotta meg s a leány belépett a könyvtárba.

- No mi az, kicsikém? - kérdezte Dr. Middleton, látva, hogy leánya becsukja maga mögött az ajtót.

- Semmi, papa, - hangzott a csöndes válasz.

- Csak nem zártad be az ajtót, gyermekem? Mintha megforditottad volna a kulcsot: próbáld csak lenyomni a kilincset!

- Mondom, papa, az ajtó nincs bezárva!

- Mr. Whitford azonnal visszajön. Kemény munkában vagyunk. Az asszonyféléknek sohse volt, s általános vélemény, hogy sohase is lesz fogalmuk az idő értékéről.

- Hiú és sekélyes lények vagyunk, ugy-e, drága apuskám?

- Nem, nem, te a világért sem, Clara! De szeretném, ha megtanulnád, milyen fontos az, hogy mikor az ember fontos munkát folytat... nyugalmas kezdettel induljon a nap. Nincs tudós, akitől ne ezt hallanád. Szükségünk van egy biztos, csöndes zugra. S annyiszor háborgatnak! - Tehát ma ujra ki akarsz lovagolni? Az nagyon egészséges. Holnap Mrs. Mountstuart Jenkinsonnál ebédelünk. Igazán derék, tiszteletreméltó asszonyság, bár nemigen értem, miért kell nekünk hozzá elmennünk. - Ne tégy szemrehányást, amiért tegnap este olyan sokáig borozgattam, Clarám! Sohasem teszek ilyesmit, csak ha véleményt kell mondanom valamely borfajtáról.

- Azért jöttem, papa, hogy megkérjelek, vigyél el innen engem!

A vihar közepette, melyet a zürzavarnak ez az ujabb kilátása zuditott Dr. Middletonra, az öreg ur helyére emelt egy könyvet, melyet akkor sodort le könyöke heves mozdulatával, mikor idegesen kapott homlokához, félresimitani fürtjeit és fölkiáltani: "De hát hová? Hová a csudába? Ez a mindenféle Baedekker-olvasás, meg a sok henye utirajz és festői tudósitás az ujságokban, fölforgatja az emberek eszét! Tudod, hogy mennyire nem állom a hotel-életet! Nem habozom kijelenteni, hogy szivből utálom is. Megszenvedtem én a szállodai életet eléggé, boldogult édesanyád életében, xaí τϱıσxαxoδαíμων, tizezerszeresen! Nem akarod megérteni, hogy az öregedő ember bajai csak megsokszorozódnak az évekkel? Vagy tőled hiába kér részvétet az öregség, Clara?"

- Darleton tábornok szivesen vendégül lát bennünket, papa.

- Nála rettenetes a konyha! És ez még hagyján; de hát a bora! Méreg! És ez se minden,- azazhogy, dehogy is nem minden, - azonban politikai nézeteink se békithetők össze! Persze nem kell föltétlenül politizálnunk, de anélkül is, általában, sohasem vagyunk egyvéleményen! Mi az ördögről beszéljek vele? A katonák közt, elismerem, sok kitünő epikureus akad, akár katonavoltuk következtében, akár annak ellenére; vannak köztük jámbor lelkek, tanult férfiak is, gentlemanek, - a haza méltán tiszteli őket; mégis, hiába, én nem mehetek bele ebbe a Darleton-kombinációba!

- Sirsz?

- Nem, papa!

- Remélem is, hogy nem. Itt mindenünk megvan, amit ember megkivánhat. Vendéglátó gazdánk föltétlenül elsőrangu! Persze, ti nem kerülhetitek el a pillanatnyi összezördüléseket, viharokat egy pohár vizben, amiket vad zivatarokká fujtok föl, Ámor könyvének ősi receptjei szerint. De annál jobb! Ismétlem, annál jobb, legalább tulestek az ilyesmin, még az együttélés zsenge korában, mint valami gyerekbetegségen. - Tessék! - Dr. Middleton megkönnyebbülten ujjongott föl, feleletül az ajtón hallható koppanásra.

Félt, hogy az ajtó mégis csak kulcsra van bezárva s leánya esetleg ugy is akarja hagyni.

- Clara! - kiáltotta.

Miss Middleton kedvetlenül nyomta le a kilincset s ekkor Lady Eleanor és Isabel léptek be, a szavak oly zavart füzésével mentegetőzve, amilyennél különbet, Dr. Middleton véleménye szerint, a női nemtől nem is lehet elvárni. Clarával szerettek volna beszélni, azonban a világért sem akarták elhivni a könyvtárból. A nagytiszteletü doktor hiába erősködött, hogy leánya rendelkezésükre áll, ők amellett maradtak, hogy csak pár szó mondanivalójuk van s egy pillanatra sem akarnak ezen a pár szón tul alkalmatlankodni.

Mint mikor iskolásgyerekek mennek deputációba a tanitó ur elé, sehogysem tudták kinyögni azt a pár szót; - kinos és gyászos csönd; - Dr. Middleton azonban fölfrissült, örömmel várva, hogy a ladyk a küldöttségjárás után mégis csak magukkal viszik valahogy Clarát.

- Talán egy kicsit szertartásosnak is látszik a látogatásunk, - kezdte Miss Isabel s rögtön nővére felé fordult.

- Nem akarnánk oktalanul nagy jelentőséget tulajdonittatni küldetésünknek, ha ugyan egyáltalán annak nevezhető, - folytatta Miss Eleanor.

- Bizonyára Willoughby megbizásából jönnek? - szólt Clara.

- Kedves gyermekem, legyen meggyőződve, hogy mi a legjobbat akarjuk s leghőbb vágyunk, hogy az Ön boldogságán munkálhassunk. Ezért bizta ránk ezt az üzenetet Willoughby.

Erre a két nővér fölváltva kezdett beszélni Clarához, aki hol az egyikre, hol a másikra nézett, igyekezve valahogyan egybefércelni a jelentéktelen ürességü szófoszlányokat, hátha előtünnék belőlük a késlekedő értelem.

- És mikor az Ön boldogságáról beszélünk, kedves Clara, akkor a Willoughbyéra is gondolunk, amely az Önétől függ.

- És mi a világért se vennők a lelkünkre, hogy a mi boldogulásunk álljon az Ön utjában...

- Nem. Mi szeretjük ezt az ősi helyet, s ha talán tulságosan is bálványozó módon szeretjük, ez már elég alapot ad a büntetésre, hogy elmenjünk innen.

- Igen, el, minden neheztelés nélkül, minden harag nélkül.

- Hiszen természetes, ha egy fiatal urnő föltétlenül egyedüli királynő akar lenni a maga házatáján.

- Ez a fiatalság és öregség örök ellentéte!

- De én, - szólt közbe Clara, - én sohasem mondtam ilyet, eszem ágában sem volt...

- Önnek, drága gyermekem, olyan vőlegénye van, aki az Ön boldogságán fáradozva egyformán kitalálja, hogy mi az Ön óhajtása és hogy mi a legmegfelelőbb megoldás az Ön számára.

- S a mi számunkra, Clara, ez a megoldás föltétlen parancs.

- Ezenkivül pedig, kedvesem, egy tengerparti villa mindig is egyike volt hő vágyainknak.

- Mi jól tudjuk, hogy mi csak két vénleány vagyunk s nem illenénk oda egy nagy háztartás fiatal urnője mellé.

- A mi avult fogalmainkkal, ha vita támadna egyik-másik háztartási kérdésben, még ha a lehető legnagyobb jóakarattal törekednénk is az egyetértésre...

- Igy hát, drága Clara, tekintse elintézettnek ezt a dolgot!

- Néha-néha persze örömmel lennénk az Ön vendégei.

- Vendégei, kedvesem, és nem akadékoskodó birái.

- Hát ilyen önzőnek gondolnak Önök engem? De, drága hölgyeim! Ily kegyetlen egoizmusnak a feltételezése igen sértő rám nézve. Dehogy is akarom, hogy Önök elhagyják a kastélyt! Én szeretem az Önök társaságát, tisztelem, becsülöm mindkettőjüket. Egyetlen panaszom, ha ilyesmiről szó lehet, legföljebb az, hogy Önök nagyon is háttérbe vonulnak, igénytelenek. Holott én azt szerettem volna, hogy Önök legyenek itt az én mintaképeim. Semmiképen sem engedhetem meg, hogy eltávozzanak. - Mit gondol rólam az a Willoughby! - Ma reggel beszélt Önökkel erről az ügyről?

Nehéz lett volna megkülönböztetni, hogy a családi bálvány eme két imádója közül, amint egymást visszhangozták, melyik volt az ostobábbik.

- Willoughby, - kezdte Miss Eleanor, aki ugy látszik, kettőjük közül inkább volt hivatott gyakorolni az előbbszólás jogát, - a mi Willoughbynk igen figyelmes, - mindig nagylelkü, - és nem kevésbé előrelátó. Ahogyan ő intézi el a dolgokat, az mindnyájunknak javára válik.

- Nekünk egy szó is elég, - szólalt meg Miss Isabel, rákerülvén a sor, előrukkoltatni szörnyü ostobaságát.

- De ha mondom, kedves hölgyeim, Önök nem fognak elmenni. Ha én volnék itt az urnő, ellenezném ezt.

- Willoughby azzal vádolja magát, hogy eddig nem eléggé domboritotta ki az Ön urnő voltát.

- Csakugyan, mi is vádoljuk magunkat, hogy már eddig is el nem mentünk.

- Ma reggel hozta először szóba a dolgot? - kérdezte Clara, de erre sehogysem tudott választ kapni. Ujra kezdték duettjüket s Clara megadással türte, hogy tovább tömjék füleit oktalanságaikkal.

- Tehát megegyeztünk? - kérdezte Miss Eleanor.

- Én látom, hogy Önök jót akarnak, hölgyeim.

- És én ujra "Eleanor néni" lehetek?

- És én "Isabel néni"?

Clara kezeit tudta volna tördelni, amiért érzékenységét nem birta rávenni: elmondani nekik, miért nem nevezheti őket nénjeinek, ugy, ahogy Willoughby udvarlásának korábbi idejében tette. Meleg csókkal vált meg tőlük, szégyellve a csókot, bár melegsége igazi volt.

Áradozó bocsánatkérések közt vonultak vissza: nem akarták zavarni Dr. Middletont. A doktor ur az ajtónál állt, meghajlással bucsuzva s egyben nyitva hagyva az ajtót, hogy Clara is csatlakozhassék a menethez. A leányt azonban a terem egyik távolabbi sarkában fedezte föl.

Törte a fejét, nem volna-e jó egyszerüen itthagyni Clarát, mikor a hallban Vernon tünt föl, aki a laboratórium-ajtó irányából jött s mintegy baráti tükörképe volt az ő dult nyugalmának.

Ez nem lett volna baj, mindaddig, mig Vernon jelenléte megakadályozza Clara rohamát; - mikor azonban látta, hogy az igy hoppon maradt leány indulni készül a könyvtárból, Dr. Middleton egyszerre csak megborzadt: ujra egy rosszkedvü arccal kell szembenéznie.

- No; csak nem volt valami bosszusága? Ez a lehető legkellemetlenebb volna munkánk folytatására. Hol járt? Azt hiszem, Önnek épen az a gyönge oldala, hogy nem tud háromszoros vértet ölteni a bosszuság és háborgatás ellen. Már pedig addig nem is végezhet jó munkát, mig ezt meg nem tanulja. Ugy látom, a laboratóriumból jön.

- Igen, sir. - Valami könyvet keressek ki Önnek? - kérdezte Vernon Clarát.

Clara megköszönte s jelezte, hogy rögtön távozik.

- Most épen az olasz irodalom állványainál állsz, gyermekem, - szólt Dr. Middleton. - Nos, hogy is? - igen, a laboratórium! Mr. Whitford, - a laboratórium, amelyben egy év alatt se végeznek annyi munkát, amennyivel a kastélytól a vasuti állomásig egy elektromosáramot lehetne elvezetni, pedig alig több négy mérföld távolságnál, gondolom. Igen, sir, a dilettantizmus, bármennyi időt és gépezetet fecsérel is el, mégis csak afféle disz, mintha rókafarkakat vagy szarvasagancsokat gyüjtene az illető jómódu gentleman, akinek barátai egyébként meg is elégszenek ezekkel az utóbbi tropheákkal a maguk uri mivoltának fölkoszoruzására. Willoughby, ezt el kell ismernem, legutóbb igen tapintatos volt leányommal szemben. Amennyire én ki tudom hámozni, - tudniillik hölgyek beszélgetését hallgattam végig, - leendő vőm époly nagylelkü, amily elővigyázatos ember. Vannak bizonyosfajta harcok, melyekben vesztes félnek maradni diadal, - és az asszonyok ezt nem akarják megtanulni. Nem hiszem, hogy dicsőséget tudnának látni a csatavesztésben.

- Hallottam a dologról, együtt voltam Willoughbyval, - sietett közbevetni Vernon, hogy megvédje Clarát atyja célzásainak támadásától. Szerette volna értésére adni a leánynak, hogy Willoughbyval történt beszélgetése semmi jót sem eredményezett s igy leghelyesebb lenne, ha most, mikor ő is támogathatja jelenlétével, kiöntené egész szivét atyja előtt. De hogyan adja ezt Clara tudtára? A leány nem akart a szeme közé nézni, s Vernon nagyon gyönge intrikus volt ahhoz, hogy homályos szavakat tartson készletben, melyek a kellő pillanatban áttetsző fénnyel világosodhatnak meg valaki előtt.

- Igen sajnálnám, ha Willoughbyval lett volna kellemetlensége, mert én őt igen-igen kegyeimbe fogadtam, - mondta Dr. Middleton.

Clara leejtett egy könyvet. Atyja hevesebben rezzent föl székéről, mint azt az egyszerü ideges megrázkódás indokolta volna. Vernon megpróbálta: elfogni a leány egy tekintetét s Clara látta is ezt az erőlködést; ingerült és büntudatos érzései azonban arra sarkalták, hogy most már csak a saját fölfogása után igazodjék s igy szempillái defenzivában maradtak.

- Nem mondhatnám, hogy kellemetlenségem lett volna vele. Én azért vagyok itt, hogy tanácsot adjak neki, de ha nem fogadja meg, akkor sincs jogom bosszankodni. Ugy látszik Willoughbyt bosszantja, hogy De Craye ezredes holnap vagy holnapután már menni akar.

- Willoughby szereti, ha a barátai körülötte vannak. Szavamra, egész napi járóföldön sem találna az ember hasonló baráti indulatu szivet. De Önnek valami motoszkál a fejében, Mr. Whitford.

- Dehogy is, doktor ur!

- Itt! - és Dr. Middleton végighuzta egyik ujját a szemöldökei mentén.

Vernon is simitott egyet a homlokán s magyarázatot agyalt ki, menteni rosszkedvét. Nem is sejtve, hogy Clara körül forgó gondolatai ügyetlen, kettős értelmü szavakat faragtatnak vele, belső, gyötrő ingerültségén akart könnyiteni, mikor ezt mondta: "Különben is, csakugyan törtem a fejemet. Az Ön segitségét kell kérnem, sir. Találtam egy sort s nem tudok helyes értelmezéshez jutni. Talán igy lenne jó, mit gondol?...

"Asinátiók nyelvén asinál":

ami azt jelentené, hogy az illető mindenkit fölülmul az ugynevezett szamár-beszédben."

Illő szünet után, mely alatt a Kritika Szelleme a nagytiszteletü doktor homlokráncai közt csücsült, Dr. Middleton tudósi jókedvvel válaszolta: - Nem, uram, ez nem jó értelmezés és az Ön ingadozása a sorra vonatkozólag csak akkor lenne fönntartható, ha a vers centipedal volna. Ajánlom, törülje ezt a variánst, mielőtt még vesszőt kapna! Én igy forditanám:

"Assignátiók rendjén assignál":

ami azt jelenti, hogy nagyban hangoztatja kölcsönei igéret szerint való pontos megfizetését. Ez a jó értelmezés. De azért ne hivatkozzék rám, mint a változat forrására!

- Elfogadnám ezt a variánst, ha beleillenék a szövegbe, - mondta Vernon.

- Vagy igy... Dr. Middleton uj megoldásba kezdett, de Clara már menekült, elképedve ezeken a férfiakon, amilyeneket még sohasem látott. Hogyan! ég a világ és ők oktondiságokon köszörülik az elméjüket! És ezek ketten tanult és tudós férfiak! És mindakettő tudta, hogy egy tragikus lázban hánykódó lélek figyel reájuk!

Egy perccel azután, hogy az ajtót rájuk csukta, már mindaketten mélyen munkába voltak merülve. Dr. Middleton megfeledkezett ujabb variánsáról.

- Remélem semmi komoly baj? - kérdezte némi szemrehányással, amiért Vernon szemöldökén még mindig nem látta a nemes, tudósi derűt.

- Nem hinném, hogy komoly volna, sir: afféle természetes józanésszel elintézendő ügy...

- És Ön szerint az ilyesmi nem komoly?

- Én Hermann dicséretét tartom komolynak a versus dochmiachusról: komoly dicséret és nem tulzó, - felelte Vernon.

Dr. Middleton helyeselt s ujra rálépett a görög metrumok zengő talajára, eltolva könyöke ügyéből az egész poros, száraz, mindennapi világot.



XXV. FEJEZET.

Menekülés, viharos időben.

Annak a napnak a reggele, melyen Lucy Darletontól levélválasznak kellett érkeznie barátnőjéhez, Clarához, már napkelte előtt fénylő szineket festett az égre, ami rossz jel a földesgazda szemében. Clara nem nézte viharlátó szemmel a gazdag keleti biborözönt, de nyugodt hely sem volt lelkében a látvány szépségének csöndes élvezésére. Ő a szabadulás kapuját látta az égen: szive fölzuduló dobogása uj vigaszt talált a ragyogó dolgokban, melyekről egyszer azt álmodta, hogy körül fogják ölelni egész életét: izgatottan gyorsuló pulzusa azonban csakhamar terve hogyanjának és mikéntjének szükebb körébe nyargaltatta gondolatait. Minden mozduló elképzelése delejes fémrészecske gyanánt igazodott az egyetlen nagy cél irányába. Minden csak arra volt jó, annak adott tápot: füllentések, kifogások, fehér hazugságok tiszta hadoszlopai vig menetelésben, párhuzamosan a kis porcellán huncutságokkal. Tegnap már sokat szabadjára engedett közülük, mikor programmot beszélt meg a mai napra. Kénytelen volt programmot megbeszélni s könnyedén és bátran tette, félrevezető szavaiért a rendkivüli, kényszerü helyzetre háritva a felelősséget. "A reggel korábbik felét magam számára kell lekötnöm; a nap további részén aztán szabad leszek". Ezt mondta Willoughbynak, Miss Dale-nek, valamint De Craye ezredesnek, s csak a harmadik ismétlésnél vette észre, mily pompásan kétértelmü a programmja. Ezért aztán emlékében az ezredessel kapcsolódott össze ez a mondás.

Leghangosabb kifakadásunk a törvényeinket megszegő eltévelyedettekkel szemben ez a kérdés szokott lenni: hogyan tudhat egy csak valamennyire is lelkiismeretes lény a maga főbüne mellett, melyet elvégre meg tudnánk bocsátani, egész sereg, lelkiismeretbe vágó apró mellékbünöcskét is elkövetni, aminők például az érthetetlen és utálatos hazudozások, vagy e hazugságok föltálalásának hüvös nyugalma? Tudhatnánk azonban, hogy fegyelmezetlen világban élünk s cselekvéseink idején terveink rabjai vagyunk, szenvedélyeink és helyzetünk szolgái. Mindig a szóbanforgó terv ácsolja a hajót, szenvedélyeink a legénységünk s a helyzet kényszerüsége védelmünk diktálója. Ha aztán a lelkiismeret utasként jön a fedélzetre, a hajó bármely látszólagos kis nekiiramodása már beléfojtja a lélekzetet, mint abba az uriemberbe, aki akarata ellenére lett egy kalózkapitány vendégévé, mikor az épen hanyatthomlok menekült sziklák és zátonyok mögé, elrejteni fekete lobogóját a cirkáló páncélos elől. Ezért őrizkedjünk a kényszerü helyzetektől!

Persze, könnyü a bölcs tanács. De mikor néha oly ellenállhatatlanul bogozza be a lelkeket a baj, mint lisztharmat hálója a rózsabokrot. És olyankor nincs más választásunk, mint bátran kivágnunk magunkat, vagy kétségbeesve türnünk. A legtöbb embernek nincs gyakorlata a bátorságban, a fiatal nők pedig egyenesen a gyávaság iskolájában nőttek föl. Rájuk nézve nyilt beszéddel szállni szembe a balsorssal annyi, mint arcátlannak minősülni s eljátszani a tisztaság viaszos politurfényét, vagyis forgalmi értékük legjavát. Őket arra nevelik, hogy a férfiak izlésének kedveskedjenek, mely célból aztán igen hamar megtanulják az önmaguk nélkül való életet: ugy nézni önmagukra, ahogy a férfi néz, csaknem époly kevéssé zavartatva magukat rejtettebb lényük által, mint udvarlóik. Bátorság hijján a lelkiismeret szomoru vendég s ha a kalózkapitánynak jól megy dolga, a lelkiismeretet egy szép napon vizbe pottyantják, nem lehetvén semmi hasznát sem venni.

Clarát ezen a reggelen egyáltalán nem nyugtalanitották füllentései és kifogásai. Ő a kétségbeesést választotta s amellett igazán bátornak is vélte magát, mivel elég bátor volt elmenekülni iszonyodása tárgya elől. Könnyünek érezte a szivét, vagy, helyesebben mondva, leitatta a szivét. Fürge természete oly élénken és gyorsan képzeltette el vele a szabadulást, amily gyorsan és ólmos levertséggel roskadt le a rabság alatt. Vernon keresztezte a gondolatait: az egyetlen barát! Igen, ő jó utmutató lehetett volna, de most bizonnyal helytelenitené a szökést, már pedig, ha arról van szó, hogy akadály állhatja el a szent szabadulás utját, Vernont is félre kell taszitani.

Vajjon mit fog gondolni Vernon? Lehet, hogy sohasem találkoznak többé s igy nem fogja megtudni ezt. Vagy egy szép napon talán majd mégis találkoznak, az Alpesekben, két meglett koru ismerős: Vernon hires ember lesz, ő pedig csak azon fog busulni, hogy elmaradt a Vernon magas standardja mögött. "Mert, Mr. Whitford", - mondja majd neki nagyon komolyan, - "akár hiszi, akár nem, én akkoriban nagyon szerettem volna kiérdemelni az Ön helyeslését." Amint igy maga elé idézte Vernon képét, a viziónak komoran borongó szemöldökei voltak, mint azon a tegnap, a könyvtárban látott homlokon.

Megrótta magát, amiért erre a férfira gondol, most, mikor lelke minden erejével azon kellene csüggnie, amit Vernon nem helyeselne.

Üditőbb kellemességü volt Crossjayre gondolnia, mindjárt mily szégyenkezve fogja bevallani, hogy az ágyban lustálkodott, mikor Clara már a harmatot taposta. Fölnevetett ezen s ebben a pillanatban Crossjay már eléje is bukkant az egyik fa mögül, mire a leány a szivéhez kapott, lábaival a földbe gyökerezve. Aki összeesküvést sző, nem könnyen viseli el a meglepetéseket. Crossjay félt, hogy fájdalmat okozott Clarának s férfiasan igyekezett vigasztalgatni: már "órák óta" fönn van, mondta s várta, hogy megpillantsa a fasorban; világért sem akart ráijeszteni: csak iskolapajtásait szokta igy megtréfálni. Ha mégis megbántotta volna Clarát, ám tegyen vele amit akar s látni fogja, hogy bármily büntetést kiáll. Lelkendezve kérte, hogy testileg fenyitse meg.

- Hagyjuk ezt a kormányosra, ha majd a tengerészetnél leszel, - mondta Clara.

- A kormányos nem üthet meg egy tisztet! Látod, most kiderül, mennyit értesz a tengerészethez, - felelte Crossjay.

- Dehát nem juthattál ki előbb, mint én, adta fickója, hiszen még minden zár és retesz érintetlen volt, mikor az ajtóhoz értem!

- Igenám, mert nem a hátulsó ajtón jöttél ki, a Sir Willoughby külön bejáratán, hanem a hallajtón. Különben is, tudom, Miss Middleton, miért nem hiszed, hogy én előbb voltam kinn: nem akarod megfizetni, amit elvesztettél!

- Mit vesztettem el, Crossjay?

- Hát a fogadást!

- Miféle fogadást!

- Tudod!

- No, mondd csak!

- A csókot!

- Ilyesmiről nem beszéltünk. De azért, fiacskám, én épen ugy szeretlek, ha nem is csókollak meg. Csacsiság az egész: a te eszednek a tanuláson kell járnia és hogy mindig igazat beszélj. Sohase hazudozz: türj el inkább bármit, csak becsületes maradj! - Clara erősen hangsulyozta még a mások megcsalásának csunyaságát és oktalanságát, aztán hozzátette: - Megértetted?

- Igen, de a multkor mégis megcsókoltál, mikor kint maradtam az esőben!

- Mert akkor megigértem!

- De tegnap egy csókban fogadtunk, Miss Middleton!

- Biztos vagyok benne, Crossjay, - nem, nem akarom azt mondani, hogy biztos vagyok, dehát vajjon te biztos vagy-e afelől, hogy te voltál kint előbb ma reggel? Igen, mered-e biztosan állitani, hogy mikor kijöttél a kastélyból, engem még nem láttál a fasorban? Ugye nem mered? Ahá!

- Miss Middleton, komolyan, én azt hiszem, hogy előbb föl voltam öltözködve!

- Csak mindig az igazat, kedvesem s akkor érezni fogod, hogy Clara Middleton mindig szeret majd.

- De, Miss Middleton, ha férjhez mégy, akkor nem leszel tovább Clara Middleton!

- De bizony az leszek, Crossjaykám!

- Nem, nem leszel; pedig ugy szeretem a nevedet!

Clara eltünődött egy kicsit, aztán igy szólt: - "Jó hogy figyelmeztettél Crossjay; hát nem is megyek férjhez. Várni fogok", - Clara már-már azt mondta: - "rád", - de aztán habozva hagyta abba a mondatot. "Az a falu, ahol tegnapelőtt levelet adtam fel, messzi van neked egy kis gyaloglásra?"

Crossjay megvetőleg mordult fel. "A Clara név mellett Lucy a kedvencem", - mondta.

- Azt hittem, hogy Clara inkább Nelson mellett szerepel, - felelte a leány, - persze, jóval Nelson után, hacsak szárazföldi patkány nem akarsz lenni!

- Nem leszek szárazföldi patkány, Miss Middleton, olyan biztos lehetsz benne, hogy akár meg is esküdhetsz rá!

- Mert néha-néha ugy beszélsz, mint egy kis szárazföldi patkányjelölt, Crossjay.

- Akkor inkább egy szót se szólok többet.

Teljes egy percig szigoruan is ragaszkodott ehhez az elhatározásához.

Clara ugy érezte, hogy a kockázatos, de parancsoló szükségü döntések eme reggelén mégis csak tett valami jót is.

Gyorsan lépkedtek, hogy a postahivatal faluját hamar elérjék s reggelire már vissza is juthassanak. Az időből bőven futotta, mert még postanyitás előtt érkeztek, ugy hogy Crossjay táncolni kezdett az éhségtől s Clara elküldte: verjen föl egy péküzletet. A leány nagyon egyedül érezte magát a fiu nélkül, szorongó félelemmel a lezsaluzott, mozdulatlan falusi utcán. Örült, mikor Crossjay visszatért. Végre aztán, miután a levélkihordó szabályszerüen igazolta cimzetti azonosságát, megkapta a levelét s Crossjayvel együtt fürge iramba fogtak, idejében jutni vissza a kastélyba. Csaknem elnyelte pillantásával a Lucy-irta kezdő sorokat:

"Sürgönyözz és várlak. Mindenről gondoskodom arra a két éjszakára, ha már tovább nem maradhatsz."

Ez volt a fődolog a levélben. Egy másik, kevésbé falánk pillantás, édességet árasztott Clara utjára: - Lucy ezt irta:

"Hogy ugy szeretlek-e még, mint azelőtt? Az én legjobb barátnőm nagyon boldogtalan lehet, hogy ilyen kérdésre vár tőlem feleletet."

Clara kisvártatva megtörte a csendet:

- Nézd csak, kedves Crossjaym, ha kedved tartja, reggeli után megint lesz egy közös sétánk. De jól jegyezd meg, senkinek sem szabad majd megmondanod, hogy hova mentél velem. Kapsz tőlem husz shillinget, hogy megvehesd azokat a hiányzó madártojásokat és pillangókat a gyüjteményed számára. És vésd a fejedbe azt is, és igérd meg, hogy ez lesz az utolsó leckekerülő napod! Mr. Whitfordnak mondd meg, hogy jól tudod, milyen hálátlan voltál hozzá és ne veszitse el a reményét benned. Ismered a földeken át az állomáshoz vezető utat?

- Egy egész mérföldet megtakaritunk! A Combline-malomnál az országutra jut ki az ember, aztán öt percre ujra oldalsövényre vág, - a többi megint országut.

- Akkor, Crossjay, mindjárt reggeli után szaladj, kerüld meg a fácánost, ott találkozunk. Ha valaki előbb jönne oda, mint ahogy én érkezem, mondd neki, hogy a Himalája-fácán tollazatában gyönyörködöl, - tudod: az az a szép indiai madár! - ha pedig együtt látnának meg bennünket, akkor versenyfutást fogunk csinálni s természetesen utól is érhetsz, de csak akkor, ha már elvesztünk az emberek szeme elől. Este majd azt fogod mondani Mr. Vernonnak, - Mr. Whitfordnak, hogy a pénzt tőlem kaptad, mert meg akartam pótolni a zsebpénzedet. Én is szerettem, ha volt egy-egy kis zsebpénzem, Crossjay. És mondd meg neki azt is, hogy én engedélyeztem az egynapi vakációt és majd irok is neki, hogy ne haragudjék és remélem, nem lesz tulságosan szigoru és hajlandó lesz megbocsátani. Mert ő nagyon szigoru is tud ám lenni.

- Legközelebb majd csak nézz erősen a szeme közé, Miss Middleton. Én mindig rettentő szigoru embernek képzeltem, mig rá nem szoktatott, hogy bátran a szeme közé nézzek. Ő azt mondja, hogy az embereknek mindig igy egymás szemébe kellene nézniük, pontosan ugy, mint akkor csináljuk, mikor boxolásból veszek tőle leckéket s akkor félannyit se veszekednének. Nem jut eszembe minden, amit még mondott.

- Nem is kell oly akkurátosan emlékezned, Crossjay.

- Nem, de mikor te ugy szereted hallgatni!

- Ejnye, adta fickója, igazán nem tudom, hogy ilyesmit mondtam volna neked!

- Nem mondtad, Miss Middleton, de mégis igy van. Ő pedig odavan, ha te énekelsz és játszol a zongorán és ő figyel rád.

- Elkésünk, ha nem igyekszünk! - mondta Clara s oly ütembe kezdett, amely már csaknem futássá lendült.

Még elég idejük volt egy kerülőre a duplavirágu vad cseresznyefáig, amely már veszitett fehérségéből. Clara alulról fölnézett az ágak közé, melyek azon a bizonyos napon tökéletesebben tárták eléje az égi szépség vizióját minden lehető földi látványnál. Akkor volt az, mikor Vernon itt feküdt a fa alatt. Azonban Clara határozottan emlékezett, hogy ő akkor is fölfelé nézett és nem Vernonra. A fa most szomorunak látszott, letaposott hó szinét mutató, hervadó virágaival.

Crossjay ujra kezdte a beszélgetést.

- Azt is mondta, hogy a nők nem szeretik őt.

- Ki mondta ezt?

- Mr. Whitford.

- Szóról-szóra igy mondta?

- A szavakat elfelejtettem: de mondta, hogy a nők nem szeretnek tőle tanulni, mint ahogy én szeretek a te idejöveteled óta; és mióta te itt vagy, legalább tizszerte jobban szeretem Mr. Whitfordot, mint azelőtt.

- Minél jobban szereted őt, én is annál jobban foglak téged szeretni, Crossjay.

A fiu ujjongva nyargalt oldalt, Sir Willoughbyt pillantva meg, akinek váratlan fölbukkanása fagyként zsugoritotta össze Clara jókedvének indáit. Crossjay látható nagy örömmel futott Willoughbyhoz. A séta alatt viszont eddig egy szót sem szólott róla, amit Clara annak jeléül tekintett, hogy a fiu jól tudja, mennyire csak az érzések külsőségei kötik le Willoughbyt s ezért nem is mutat mást vele szemben. Clara, bár alig rótta meg magában Crossjayt, mégis kritizáló szemmel nézte a jelenetet: hiszen fiatal teremtések, akik megszüntek valakit szeretni, valósággal éheznek az illető ellen szóló ujabb bizonyitékokra, ezekkel is igazolni igyekezvén a maguk kemény itéletét, mely olykor-olykor, mikor az illető épen nem ingerli őket közvetlenül, nagyon is elhamarkodottnak rémlik számukra, képtelenek lévén önnön érzésük analizálására, vagyis arra, hogy mindenféle ellentétek egész seregére tudják visszavezetni. Lassu fölhalmozódás következtében sötét és néma terhek sulyosodnak érzékeikre s ha most uj bizonyság jelentkezik, ha még oly apró is, bajnoki sulyemelője lesz ennek a tompa hangulatnak. Mivel rosszban sántikált, Clara mohón kapott a Crossjay-féle bizonyitékon, szivesen forgatva a gondolatot, mily kevés valódi élet és igazság van ebben a férfiban és mennyire rontó a hatása erre a fiura! Közben azonban ösztönszerüen utánozta Crossjayt, csaknem szikrázó jókedvvel köszöntve rá Willoughbyra:

- Jóreggelt Willoughby: te sem akartad elhenyélni a reggelt? Régen künn vagy?

Willoughby kezében pihentette a leány kezét:

- Drága Clarám! és te? nem fárasztottad agyon magad? Hol voltál?

- Össze-vissza, - mindenfelé! És egy csöppet sem fáradtam el.

- Csak ugy, kettesben, Crossjayvel? Legalább a kutyákat eresztettétek volna ki!

- Fölugatták volna a házat.

- Az ugatás kevésbé bántott volna, mint most az a gondolat, hogy védelem nélkül jártál künn... Megcsókolta Clara ujjait: ez szerelmes beszéd volt.

- A háznép... - kezdte Clara, de aztán lemondott arról, hogy olyasmiről győzze meg Willoughbyt, amit ugy sem értene meg.

- Ha legközelebb megint el akarsz szökni egy reggel, vidd a kutyákat is, Clara! Megigéred?

- Igen.

- Ma teljesen a tiéd lehetek.

- Igazán?

- Az első órától az utolsóig! - Nos, hát csakugyan tetszenek neked a Horace bohóságai?

- Nagyon mulatságos ember.

- Mintha csak szerződtették volna erre a szerepkörre!

- Nini, épen itt jön az ezredes!

- Hadd higyje, hogy mi szerződtettük!

Clara észrevette vőlegénye hangján a keserüséget. Willoughby jóreggelt kiáltott De Craye-nek s kijelentette, hogy az istállókba kell elnéznie.

- Darleton? Darletont mondott, Miss Middleton? - kezdte az ezredes, fölegyenesedve meghajoltából, - a Darleton tábornok leánya? Igen? Már volt egyszer szerencsém táncolhatni vele. Ön is táncolt már Darleton kisasszonnyal? - persze, ugy értem, hogy gyakoroltak-e már együtt, vagy ahogy fiatal hölgyek szokták, forgatták-e meg már egymást ugy istenigazában? Ez esetben tudhatja, milyen kitünő partner Lucy Darleton!

- Hogyne! - kiáltotta Clara, lelkesedve hű, segitséget nyujtó barátnőjéért, akinek levelét kincsként rejtette kebelébe.

- Furcsa, de tegnap alig tünt föl nekem az a név, Miss Middleton. Csak éjféltájban csendült meg a fülemben, mint egy kis ezüst csöngettyü s akkor jutott eszembe, hogy egyszer már félig szerelmes is voltam abba a hölgybe, ha másért nem, már csak a táncáért is! Barna lány, Önnel egy magasságu és épen olyan lenge járásu: nővére lehetne, csak más szinben! Most, hogy tudom, hogy barátnője Önnek...!

- Most szeretne vele megint találkozni, nem? - ezredes ur?

- Hogy egy számüzöttet ajánljak az irgalmába... Mert az ember csak azért találkozik egy elbájoló leánnyal, hogy hallja: ez is menyasszony! És ez nem afféle balladai idézet, Miss Middleton, hanem a sziv beszéde!

- Lucy Darleton... Ön szinte rávesz arra, hogy komolyan beszéljek Önnel, De Craye ezredes!

- Volna rá kedve egyszer? - oh, ne higyje, hogy én afféle örök paprikajancsi vagyok! Talán hallott már melankólikus bohócokról... A festék mögött nem fog olyan nagyon nevetnivaló arcot találni! Tizenhárom évvel fiatalabb fővel nagyon szerelmes voltam s az a drága lény sirba hanyatlott. Azóta nem igen érzem otthon magam az életben; valószinüleg azért, mert nem találok senkit, aki olyan jószivvel volna hozzám, mint Ő volt. Könnyü megnyerni a nők mosolyát és kezét, nem könnyü azonban oly nőt találni, akinek hűségében ugy bizhatna az ember az ellenséggel szemben, mint a saját szivében. Akkoriban még szegény ember voltam. Ő ezt mondta: "Huszonegyedik születésnapom után", - és aznap, mikor érte mentem, csodálkoztam, hogy nem utasitanak el, már az ajtóban. Fölvezettek s megláttam Őt, halott volt. Feleségem akart lenni s rámhagyni a vagyonát!

- Akkor sohase házasodjék meg! - felelte Clara, elfojtott lélekzettel.

Hirtelen maga mögé pillantott.

Sir Willoughby közvetlen közelükben lépdelt a pázsiton.

- Ravasznak kell lennem, ha reggeli után meg akarok szökni előle, - gondolta a leány.

Willoughby lerázta magáról az előző napok ostobaságait s gondolata felelhetett volna Clara gondolatára: "Tökfilkó lennék, ha ma eltévesztenélek szem elől!"

Vernon tünt föl, s nagyon kimért modoru volt, mint mostanában mindig. Clara mentegetőzött előtte, amiért Crossjayt elvonta a reggeli uszógyakorlattól. Vernon bólintott.

De Craye menetrendet kért Willoughbytól.

- A dohányzóban ki van akasztva egy. Vonatjaid tizenegykor, egykor és négykor mennek, ha csakugyan utazni akarsz, - felelte Willoughby.

- Elmegy a kastélyból, De Craye ezredes?

- Két vagy három napon belül, Miss Middleton.

Clara nem marasztalta, az ezredes bejelentése nem tett rá semmi látható hatást. Ennélfogva, - gondolta De Craye, - hogy is állunk csak? - sehogy! Talán mert Clara maga sem akar maradni? - Hiszen máskülönben sajnálkozna egy mulattató pajtás távozásán: ezt a szerény érzést forgatta magában az ezredes. Ugyanaz az érzés szerényebb és hiúbb fogalmazásban egyaránt lehetséges, sőt mindakét forma megférhet ugyanabban a szivben s mindegyik ugyanoly becsületes érzés lehet, mint a másik; ennyire félénk tud lenni a férfiui hiuság, egyszer-egyszer, egy hölgy jelenlétében. Clara kedveli őt, de egy gombostüfejnyit se törődik vele, - hogy is törődhetnék?... Azonban: mégis csak kedveli. Oh, ha valami kedvrehangoló szolgálatot lehetne tenni neki! Ezek voltak az ezredes egymástkövető töprengései, melyek végre is természetszerüen torkolódtak a végső fölsóhajtásba s azon a meggyőződésen épültek föl, hogy Clara nem szereti Willoughbyt s csak kedvező alkalom ujjmutatására vár. A menetrendkérés afféle sanda rögtönzés volt, De Craye agyának és nyelvének önkénytelen ravaszsága. Maga sem tudta, hogyan pattant ki belőle, azoknak a találgatásoknak a kapcsán, melyeket tegnap és tegnapelőtt latolgatott végig! Ma reggel Clara valószinüleg választ kap a levélre, melyet barátnőjének, Lucy Darletonnak irt, a csinos barna leánynak, akiről csodálkozva állapitotta meg De Craye, hogy együtt táncolásuk óta nem vetett rá többé ügyet. Akármilyen csinos volt is, mindig csak atyja nevén és rangján keresztül jelent emlékezetébe, mivel az öreg hires lovassági generális volt s ismert taktikusa ennek a fegyvernemnek. Az ezredes mélyen lenézte magát, amiért Clara Middleton barátnője iránt nem tanusitott mélyebb hódolatot.

A reggeli posta ott hevert a hall bronz tálcáján. Clara, szobájába menet, pillantást sem vetett a levelekre. De Craye föltépett egy boritékot s szintén fölvonult, néhány válaszsort firkantani. Sir Willoughby észrevette, hogy hiányzanak a reggelit megelőző házi imádságolvasásról. Három szék maradt üresen. Vernonnak tudvalevőleg különvéleménye volt a gépies áhitatoskodásról, - s az ő dolga, hogy ez a vélemény minő következményekkel fog járni ránézve! azonban a másik két szék támlája Willoughby elképedt tekintetét kihivó hetykeséggel verte vissza, Horace barátját juttatva eszébe, aki menetrendet kért tőle, de a következő percben már kijelentette, hogy még marad két vagy három napig. A féltékenységtől megszállott embernek nem sok szüksége van komoly adatokra: minden apróságot föl tud fujni: fűszálból őserdőt, dombocskából hegyláncokat csinál. Ahogy Willoughby hallhatóan feszengett, hol keresztbevetve lábait, hol szétdobálva őket, ahogy ropogós keménységgel fonta össze karjait s köszörülgette a torkát, mindez meglehetősen jelezte, milyen lelkiállapotban van.

- Nem jól érzi magát ma reggel, Willoughby? - kérdezte Dr. Middleton, s becsukta a könyveit.

- Aki igazán ismer, nemigen szokta ezt megkérdezni tőlem, - hangzott a felelet.

- Willoughby? Beteg? - és - Ő a megtestesült egészség! - kiáltották Lady Eleanor és Isabel.

Laetitia busan nézte Willoughbyt. Napsugarak a pestis-dulta városon, - gondolta, - ilyen a mosolya! Ugy képzelte, hogy Willoughby mélységesen szereti Clarát, s hogy egyre többet vesz észre a leány elidegenedéséből.

Willoughby a hallba ment, utána kémlelni a két gonosztevőnek; izzott belül s nem mondhatta el senkinek.

De Craye a házvezetőnő szobájában volt s Crossjayvel és Mrs. Montague-val beszélgetett, akik épen most jöttek föl, reggelizni. Az ezredes meghallotta a fiu fecsegését s mivel az ajtó félig nyitva állt, bekandikált a szobába, mire betessékelték. Mrs. Montague nagyon szerette hallgatni az ezredes beszédét, ő pedig azzal a bizalmas tisztelettel kezelte a jobb napokat is látott ladyt, mely a mult rombadőlte után régi emlékek borongó szelidségével csapja meg a lelket s mely különösen jólesett Mrs. Montague-nak, aki a ház urát sokkal merevebb leereszkedésünek ismerte.

Panaszkodott Crossjayre, hogy tönkreteszi a szervezetét hosszu sétáival, még mielőtt evett volna valami legyalogolni valót.

- És merre kószáltál ma reggel, öcskös? - kérdezte De Craye.

- Oh, az ezredes ur jól ismeri azt a helyet! - felelte Crossjay. - Phű, de megéheztem! Három tojást fogok megenni és egy kis szalonnát is, meg vajaskenyeret, meg jam-et, aztán a második csésze kávénál ujra kezdem az egészet!

- És ez nem üres fogadkozás! - jegyezte meg Mrs. Montague. - Hajnali öt órától kilencig éhgyomorral szaladgál, akkor aztán agyonéhezve esik asztalnak s csak ugy fal mindent!

- Oh, Mrs. Montague, mifelénk lóditásnak mondják az ilyen beszédet! Mert, ezredes ur kérem, én már ettem ma egy mazsolás zsömlyét, még hét órakor! Miss Middleton vétetett velem egyet!

- Egy száraz zsömlyét?

- Tegnapi volt, nem tömte ugy meg az ember begyét, mintha friss lett volna!

- És hol hagytad Miss Middletont, miközben zsömlyéért jártál? Egy hölgyet sohasem szabad egyedül hagyni! A vidéki városkák utcái nagyon kihaltak az ilyen korai órákban. Crossjay, én igazán nagyon csodálkozom rajtad!

- De ha ő küldött el, ezredes ur! Igazán ő küldött! Nem a világ nekem egy zsömlye! S Clara különben is biztonságban volt. Hallottuk, hogy a postahivatalban már mozgolódnak s a mi levélhordónkkal is találkoztam, mikor épen a tarisznyájáért ment. Nekem semmi szükségem sem volt arra a zsömlyére: ördög vigye! - dehát Miss Middletonnak csak nem mondhattam ellent! Sohse is tudnék engedetlen lenni vele szemben!

- Akkor egy véleményen vagyunk, - szólt az ezredes, Crossjay pedig fölkurjantott, mert lelkes párbeszédük tárgya ott állt az ajtóban.

- Ön bizonyára fáradtabb, semhogy ma reggel megint kilovagolhatnánk, ugy-e? - kérdezte De Craye, miközben lefelé haladtak a lépcsőn.

Clara felelt, kalapját szalagjain lóbálva: - Ma nincs kedvem lovagolni.

- Miért nem bizott meg engem azzal a ma reggeli dologgal?

- Amennyire lehet, magam szeretem elintézni a teendőimet.

- Miss Darleton jól van?

- Bizonyára jól.

- Lesz kegyes engem emlékezetébe idézni?

- Ő valószinüleg épen oly élénken emlékszik vissza Önre, mint Ön őreá.

- Fog vele mostanában találkozni?

- Remélem.

Sir Willoughby a lépcső alján találkozott össze Clarával, nem nyujtott azonban kezet neki, mert ez a kéz reszketett.

- A mai nap egészen a miénk lesz! - mondta.

Clara meghajlással válaszolt.

A reggeliző asztalnál a leány az órával szemközt ült le.

De Craye elővette a zsebóráját: - A ti faliórátok öt és fél percet késik, Willoughby!

- A rendoni órás, akinek a mult héten meg kellett volna igazitania, nem jött el. Ha most jön, legalább tapasztalni fogja, hogy későn jött.

A hölgyek egyike összenézte zsebóráját a De Craye-ével. Clara is elővette a magáét: nála is megvolt az öt perc késés. Hálát érzett az ezredes iránt.

Háromnegyed tizkor elhagyta a reggeliző-termet, miután atyjától csókkal bucsuzott. Willoughby nyomon követte. Az a gondolat, hogy De Craye fölött mennyi személyi előnye van, nyugodtabbá tette Willoughbyt s biztonságos érzése támadt: maradjon csak ismét egyedül ezzel a szeszélyes kis menyasszonnyal s zárja körül őt egyéniségével, majd jóra fordul ujra minden: az a férfi lesz a számára megint, aki még pár nappal ezelőtt is volt, csak fékezni tudja kissé a temperamentumát. Hogy mennyire csak pár nap hozta ezt az egész változást, ezen ujra berzenkedni kezdett ő temperamentumsága, Willoughby azonban szigoruan ráparancsolt.

A jegyesek, mintha épen némi vita félébe keveredtek volna, mikor De Craye is kilépett az előcsarnokba.

- Érdemes megnézned az ajándékot, - mondta Willoughby menyasszonyának, - és nem csak azért, mert értékes holmi! Gyere mielőbb, kérlek. Egész napom rendelkezésedre áll. Délután majd átkocsizunk Lady Busshehoz, hogy megköszönd a kedvességét: de előbb meg kell nézned! A laboratóriumban helyeztük el.

- Délután is lesz rá idő, - mondta Clara.

- Nászajándék? - szólt közbe De Craye.

- Egy porcellánkészlet, Lady Busshetól, Horace.

- És nem tört el? Hadd nézzem meg én is! Nekem rögeszmém, hogy minden porcellán darabokra zuzódik. Szeretném látni; hadd tanuljak valamit! A laboratóriumban várjuk, Miss Middleton!

Karját Willoughby karjába füzte. Csak pillanatnyi ellenkezés fogadta: Willoughby elégedetten gondolta el, hogy De Craye addig sem lesz Clarával, mig vele megy. Látva, hogy Clara szobaleányát, Barclayt szólitja, rövid időre hajlandó volt elengedni kezeügyéből a leányt.

De Craye tartóztatta Willoughbyt a laboratóriumban: előbb kinai csészékről és csészealjakról beszélt neki, majd a legujabb londoni pletykákkal szórakoztatta, - titkos kalandok zsenge Cupidó-szavával, melynek a szereplők előkelő rangja adott fényt. Willoughby szerette, ha a csintalan történetkék igy nyernek csillogást, mert eme rangjelzések nélkül nem volt kellemes ize a dolognak, kellett hozzá egy kis megtépászása a főuri vetélytársaknak. Erkölcsi érzéke fölhorkant a megtévelyedett hölgyek ellen, bár egyébként kedve telt a históriákban. Mégis, egyszerre csak félbeszakitotta De Craye-t, hogy az ablakon át Vernonra mutasson, aki ide-oda kószált, nyilván Crossjayre vadászva. - "Senkisem tud bánni azzal a fickóval rajtam kivül! No, csak folytasd, Horace", - mondta, elnyomva megvető kacagását. Vernon csakugyan nagyon mulatságos figura volt, ahogy odakint már-már tönkreázott a nekieredt esőben, ismét faképnél hagyatva a kis imposztor által. Ugy látszott, mindenáron föl akarja hajtani a szökevényt, mert hatalmas menetelést kezdett a fasoron végig.

- Igazán olyan, mint aki elkeseredetten iramodik az elgurult krikett-labda után! Ahogy igy teljes gőzzel veti magát a viharos esőbe az után az eltünt fickó után, ez már igazán minden eddigi bolondságát felülmulja! - kezdte ujra Willoughby és kitünően mulatott.

- Hajh, hajh, - felelte De Craye, méla legyintéssel kisérve éneklő hangsulyozását, - vannak ennél még mulatságosabb dolgok is!

Mivel az ezredes dohányzott a laboratóriumban, Willoughby az inassal átvitette a porcellán-készletet az egyik nappaliba, hogy Clara ott nézhesse meg.

- Elszánt ember vagy! - jegyezte meg De Craye. - Lehet, hogy szerencséd is lesz! Én ugyan egy ilyen csekélység miatt nem mernék hozzányulni ehhez a törékeny kincshez!

- Én hiszek a szerencsémben, - felelte Willoughby.

Elkezdték keresni Clarát. A ház ura türelmetlenül kivánta jelenlétét s várnia kellett. A földszinti szobákban nem találták. Barclay, a szobaleány, kijelentette a kérdezősködőknek, hogy odafönt sincs. Willoughby hirtelen De Craye felé fordult. Igen, az ezredes itt volt.

Lady Eleanort és Isabelt, valamint Miss Dale-t is mozgósitották. Nem tudtak egyéb felvilágositást adni Claráról, mint hogy maguk sem értik a leány tulságos nyugtalanságát. Az a gondolat, hogy valahol künn tartózkodik, aggasztó volt: az ég feketére borult, erős mennydörgés gurult végig a felhőkön s villámok hasogatták a csapkodó esőt. Embereket küldtek ki mindenfelé a parkba, esernyőkkel, kendőkkel és köpönyegekkel. De Craye ajánlkozott: "Én is megyek!"

- Nem! - kiáltotta Willoughby s máris ugrott, hogy visszatartsa: - nem engedhetem meg!

- Olyan szimatom van, mint egy vizslának, Willoughby; azonnal nyomra találok!

- Nem, kedves Horace-om, nem engedhetlek!

- Adieu, fiacskám! És ha a kisasszony egyáltalán megtalálható, hát én megtalálom!

Az esernyőtartóhoz lépett. Főkérdés az volt: vitt-e Clara ernyőt magával? Barclay azt felelte, hogy igen. Ez a tény arra vallott, hogy nagyobb sétáról volt szó, mint a park területe. Crossjay is eltünt. De Craye bólintott egyet magának.

Willoughby hevesen dobolt ujjaival a barométeren.

- Hol van Pollington? - kiáltotta s kiadta a parancsot: Pollington hozza elő a halászcsizmákat és a vizálló köpönyegeket.

Belsejében indulatos küzdelem dúlt.

Egyedül menjen-e s ha megtalálja Clarát, saját ernyője és köpenye alatt hozza haza? Ez kész megbocsátás volna. Vagy csak egyszerüen akadályozza meg, hogy az ezredes kutasson utána? Elvégre kitelik tőle, hogy beváltja szemtelen hencegését!

- Megbántasz, Horace, ha csökönyösen ragaszkodol az ötletedhez, - mondta.

- Tekints engem a sors eszközének. Willoughby, - felelte De Craye.

- Akkor menjünk együtt!

- Igenám, de ugy az egyik mindig feleslegesen akadályozza a másik szabad mozgását: és ez rossz beosztás! Mert én csak addig bizom a találékonyságomban, mig magam támaszkodhatom rá, - érted?

- Szavamra, néha egészen érthetetlen dolgokat mondasz, hogy őszinte legyek hozzád, Horace! Beszélj angolul!

- Talán vétkezem a nyelv szelleme ellen, - meglehet! De én azt hiszem, angolul beszéltem.

- No, angolul is csakugy lehet össze-vissza beszélni, mint írül, az már igaz!

- Sőt bolondabbul, ha jól nekilát az ember; mivelhogy az angol szót bajosabb ugy hajlitani, mint az írt.

- Jaj, hova mehetett az a leány! - sopánkodtak a hölgyek. - A vihar borzasztó!

Laetitia a csónakházat emlitette.

- Mert Crossjay ma reggel még nem uszott, - tette hozzá De Craye.

Senkise ütközött meg a képtelen gondolaton, hogy Clara esetleg uszni vitte Crossjayt a tóhoz, mindjárt reggeli után! - vagy talán csak evezni mentek? Mindenesetre ez is egy lehetőség.

A reményre, mely ebből a föltevésből csillant, Willoughby engedte, hogy De Craye egyedül próbáljon szerencsét. Csaknem fölkacagott saját terve biztosságán. Már előre látta, hogyan fogja elküldeni Crossjayt s hogyan marad egyedül a csónakházban Clarával; előre élvezte a dicsőséget, hogy ő keresi és találja meg a leányt. Örömébe komor érzések keveredtek. Mégis, ez lesz a legjobb, egyedül lenni Clarával, oly helyen, ahonnan nem illanhat el előle.

A hall összetolós ajtaját szétvonták s a két gentleman előtt az özönviz képe jelent meg, mintegy keretbe foglalva. A zsenge lombu fák acélos feketeségben hajladoztak, a zöld minden árnyalata nélkül, csöpögve és zuhogva, mig a szél éneke makacs sziszegéssé élesült.

A hölgyek erre a látványra szinte haragot éreztek Clara ellen, sőt korholó kifakadásokkal kezdték szólongatni, - ennyire sötét szint váltanak a legapróbb eltévelyedések is, ha a körülmények arca zordra rándul. Megőrült, hogy ilyen időben kimerészkedett? Mindig is olyan szeles volt, sohasem nyughatott. Clara! Clara! hogy is feledkezhetett el igy magáról? Nem kellene szólni Dr. Middletonnak?

Laetitia kérlelte őket, kiméljék meg az öreg urat.

- Merre indulsz? - kérdezte Willoughby, meglehetősen félve, hogy most már nem rázhatja le barátját.

- Ahogy épen jön, - felelte De Craye. - Fej vagy irást játszom az ötleteimmel s aszerint vágok neki valamelyik utiránynak.

Erre az őrületes oktondiságra Willoughby otthagyta az ezredest. De Craye még látta, hogyan vet hátra egy futó pillantást, megbizonyosodni, nem követik-e? De Craye ezt gondolta: "Isten látja lelkem, Willoughby szeretné megtalálni a madárkáját. De jó nyomon aztán nem jár! Clara elszánt leány, hacsak nem tévedek. Százezer közül csak egy ilyen akad! Belőlük lesznek az igazi feleségek, igazi férfiak számára! Ha ilyet lát az ember, kedvet kap a házasságra. No, majd holnap! - csak egy kis szerencsém legyen! Az ilyenek tartanak ki igazán mellettünk, csak egyszer sikerüljön lépen ragasztani őket!"

Most hirtelen a Clara virágszerü ruhájára és arcára gondolt, - hőn remélte, hogy mégis csak megmenekült valahogy a vihar elől.

A nyugati parkbejárat őrházikójánál azt hallotta, hogy Miss Middleton erre ment ki, Crossjay urfi kiséretében. Visszajönni azonban nem látták. Mr. Vernon Whitford is távozott a kapun, de csak félórával később.

- Az urfit kereste! - mondta az ezredes.

Az őr felesége és leánya ismerték Crossjay urfi csinyjeit. Mr. Whitford, mondták, csakugyan kérdezősködött a fiatal ur után; valószinüleg utól is érte s hazaküldte, hogy csepegő ruháit mással váltsa föl. Mert Crossjay urfi aztán visszajött s még az őrházikóban sem akart meghuzódni. Ugy látszott, hogy sir. Átázva, lehorgasztott fejjel ment tovább a nedves fűben. A portásház lakói szerint Crossjay urfi nagyon el lehetett keseredve.

- Mr. Whitford biztosan alaposan megmosta a fejét, - mondta De Craye ezredes.

Anya és leánya is ezen a véleményen voltak s nagy makacsságnak tartották, hogy Crossjay ezekután sem ment egyenesen haza a kastélyba, átváltani nedves ruháit. Pedig merő egy csurromviz volt.

De Craye előhuzta a zsebóráját. Tizenegy mult tiz perccel. Ha feltevése, melyet távoli gyanuokokra épitett, helyes, akkor Miss Middletont nyilván tervezett utja derekán érte utól a vihar. Sejtve a leány jellemét (vagy ismerve is, - szerette volna mondani), alaposan hihette, hogy Clarát semmiféle vihar sem riasztotta el szándéka végbevitelétől. Mindezekből pedig az következett, hogy e pillanatban már röpül is, barátnőjéhez, a bájos kis barna Lucy Darletonhoz.

Mindazáltal, arra is maradván eshetőség, hogy a vihar talán letörte a leány erejét, s különben is, semmi egyéb utirány a Clara eltünésére nézve nem lévén elképzelhető, De Craye ezredes elhatározta, hogy végigjárja a Rendonba vezető utat s éles szemmel figyel meg minden villa- és parasztház-ablakot.


Vége az első kötetnek.





JEGYZETEK


1 Az előkelő társaséletnek majdnem megtestesitője a great lady, Mrs. Mountstuart.

2 Meg kell jegyeznem, hogy Meredith fölfogása semmiben sem pantheisztikus s Földje nem az a pantheisztikus földanya, akit Swinburne énekel Herthá-jában. L. erről a kitünő Meredith-monográfus, Trevelyan összehasonlitását.

3 Ha Meredithet optimistának merném nevezni, azt mondanám: ami Kemény pesszimistában, ugyanaz Meredith optimistában.

4 Fair Ladies in Revolt. Diana on the Crossways. Egoist.




Kezdőlap Előre