ELSŐ FEJEZET

A PUSZTULÁS ELŐJATEKA

A magyarországi zsidóság „aranykora"

AZ OSZTRÁK-MAGYAR MONARCHIA felbomlása 1918 novemberében felhívta a figyelmet az 1867-ben kialakított szerkezet anakronisztikus voltára. Felszínre kerültek azok az ütközőerők, azok az alapvető és alapjában kibékíthetetlen ellentmondások, amelyek az összetett és többnyelvű dualista monarchia társadalomgazdasági és nemzeti-politikai alapjait már a liberalizmus korszakában aláásták. Az Osztrák-Magyar Monarchia fél évszázados fennállása alatt nagyszabású és gyors általános fejlődésnek szolgált keretéül, politikai és gazdasági szerkezetében kapitalista és feudális elemek épültek egybe, ellentmondásaik pedig felhívták a figyelmet arra, hogy fennen hirdetett liberalizmusa mennyire retorikus jellegű.

A dualista monarchia egységét és egybeforrottságát jórészt a gyorsan fejlődő kapitalizmusnák köszönhette. Csakhogy a nyugati demokráciákkal ellentétben a kettős monarchia magyarországi felében a kapitalizmus fejlődése fölött egyrészt az állam gyakorolt általános védnökséget, másrészt pedig, mivel hiányzott a politikailag egyenjogú és társadalmilag öntudatos belhoni középosztály, egy túlnyomórészt németek és zsidók alkotta középosztály képezte az előőrsét. A magát liberálisnak hirdető állam valójában a kiegyezés korszakának végéig sem vetkőzte le alapvetően feudális jellegét. Politikája a birtokos arisztokrácia érdekeit tükrözte, azét az osztályét, amely ódon hagyományaival és ideológiájával keresztezte és hátráltatta a tömegek szociális és nemzeti törekvéseit az egész Birodalomban. Az állami liberalizmus meglehetősen üres volt, és híján volt minden valamirevaló tartalomnak. Az uralkodó osztály formális, retorikus és a törvény betűjéhez külsőségesen alkalmazkodó liberalizmusa nem tudta kielégíteni sem a föld nélküli parasztok, sem a létszámban szüntelenül növekvő és politikailag egyre öntudatosabb ipari munkásság társadalmigazdasági igényeit, sem pedig a Birodalom keretein belül élő nemzetiségek önrendelkezésre irányuló vágyait. A főként „idegen" ipar-vállalkozók és pénzemberek vezette, gazdaságilag fokozatosan erősödő középosztály és a politikailag vezető hagyományos arisztokrata-dzsentri kisebbség érdekközössége viszonylag rövid életűnek bizonyult, és korántsem volt egyértelműen üdvös. Ideiglenesen biztosította ugyan a politikai stabilitást, és kölcsönösen előnyös volt gazdaságilag, egyúttal azonban kiélezte a soknyelvű birodalom szociális és nemzetiségi ellentéteit is. A dualizmus nem volt képes és nem is kívánta megoldani az égető szociális kérdéseket, és ódzkodott attól is, hogy az egyre sürgetőbben jelentkező nemzetiségi törekvéseknek tért adjon, így azután a liberalizmus és a nacionalizmus korszakában mindinkább élő anakronizmussá vált.

OC jO

rr ■ ■ ; r ■ >

Mégis a heves társadalmi és nemzetiségi felbolydulások eme időszakában érte el a magyarországi zsidóság legnagyobb eredményeit, gyors ütemben fejlődött és jutott el a látványos sikerekig. Mindössze néhány évtized leforgása alatt, ha nem is vezető, de mindenesetre döntő szerepre tett szert az ország gazdasági, pénzügyi és kulturális életében. De éppen ebben az „aranykorban" vetette el azokat a magvakat, amelyek egy rövidlátó szociális és nemzetiségi politizálás következtében az első világháború után oly keserves termést hoztak számára. Elitje feltételek nélkül és tél-jesen kritikátlanul azonosult egy alapvetően reakciós rendszerrel, élvezte ennek kegyeit, és elkötelezettjévé vált, közben viszont elidegenedett az igazságért és egyenlőségért küzdő elnyomott osztályoktól, valamint az autonómiáért és nemzeti függetlenségéit harcoló nemzetiségiektől.

A magyarországi zsidóság fejlődése és egyenjogúsodása

Magyarország zsidó népessége II. József reformjainak és az 1840. évi országgyűlés kedvező döntéseinek jóvoltából a 19. században látványosan megnőtt.

Az 1700. évi népesség-összeírás adatai szerint a 18. század elején mindössze 4071 főt tett ki Magyarország zsidó lakossága. A század folyamán lélekszáma mérsékelt ütemben nőtt, míg 1735-ben 11 621 főt számlált, 1787-ben 80 775 főt. 1805-ben a zsidóság száma 126 620-ra rúgott, és az ország teljes lélekszámának 1,8%-át alkotta. Ettől kezdve mind száma, mind pedig a népességen belüli aránya gyorsabb ütemben kezdett nőni, egyrészt a viszonylag magas népszaporulat, másrészt pedig az erősödő kelet-európai bevándorlás következtében. 1850-ben már 339 816 főt számláltak (3,7%), 1880-ban pedig, ekkorra már túlnyomórészt a magasabb születési és az alacsonyabb halálozási arányszám miatt, 624 826 zsidót tartottak nyilván az országban (4,4%). Nagy-Magyarország területén a zsidóság lélekszáma 1910-ben tetőzött, amikor elérte a 911 227-et, és a csaknem 21 milliós össznépesség 5%-át tette ki.i

A törvény előtti egyenlőséget a magyarországi zsidóság legelőször 1849-ben kapta meg, Kossuth Lajos forradalmi kormányzatának utolsó heteiben. A liberális korszak 1867. december 22-én nyüt meg a zsidók számára, a XVII. tc. jóvoltából, amely egyebek között kimondta:2

Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak. Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet ezennel megszüntettetik.

Ezt követően a zsidók jogot nyertek arra, hogy hitfelekezetük tagjaira kötelező egyházi adót vethessenek ki, továbbá hogy vallási, nevelési, egészségügyi és jóléti célú szervezeteket alapítsanak, illetve működtessenek. 1895. október l-jén a XLH. tc.-ben az állam bevett felekezetnek ismerte el a zsidó hitfelékezetet, és a többi bevett valláshoz hasonlóan most már neki is a többi, keresztény egyházzal egyenlő státust biztosított.

Egyenjogúsításuk nyomán a magyarországi zsidók éltek is a számukra már 1849-ben nyílott új lehetőségekkel, és tevőleges részt vállaltak annak a Magyarországnak a modernizálásában, amelyet ugyan a liberalizmus nevében vezettek, de amely jobbára prekapitalista jelleget viselt, és csak a predemokráciáig jutott el. A történelmi tendencia ugyan félreérthetetlenül a további liberalizálás felé mutatott, a tömegek éber figyelemmel kísérték politikai és szociális körülményeik alakulását, de a közvetlen politikai uralmat egy főleg nagybirtokosokból álló, szorosan összefonódott kaszt gyakorolta.3 E feudális, aránylag kisszámú családból összetevődő kaszt óriási gazdagságán kívül annak a hagyományos vezető pozíciónak köszönhette hatalmát, amelyet az ország politikai és kormányzati életében betöltött.4 Az arisztokratáknak nemcsak hatalmas földbirtokaik voltak, hanem - a magyar társadalomban élvezett kiváltságos helyzetüket busásan kihasználva - megszerezték az ipar és a bankélet kulcspozícióit is. Az uralkodó arisztokrácia nemcsak azért tarthatta fenn hatalmát, mert a választójog szűk volt és nyíltak voltak a szavazások, hanem azért is, mert ellenőrzése alatt tartotta a kormányzást, illetve az államigazgatási kinevezéseket.5 Magyarország „liberális" rendszere tehát elutasította a Nyugat egykorú liberalizmusának eszméit és reményeit, amelyek az általános választójogban látták a legtöbb, ha ugyan nem valamennyi társadalmi probléma nyitját. Nehogy a választójog kibővülése teret engedjen az elnyomott, föld nélküli parasztság, a munkásság és különösen a belhonos nemzetiségek önállósulási törekvéseinek, az arisztokrata-dzsentri rezsim a minimumra szorította le a választójogot szigorú vagyoni és iskolázottsági kritériumokat alkalmazva, illetve hatékony adminisztratív és rendfenntartó intézkedéseket foganatosított a választási időszakokban és azokon kívül is. A politikai jogok gyakorlásának szabadsága éppenséggel beszűkült a kiegyezés után. Míg 1848-ban a lakosság 6,7%-ának, addig 1874-ben csupán 5%-ának volt választójoga. A választók számaránya még az első világháború előestéjén is csupán 8% körül mozgott.6

Az államhivatalokat és a tisztikart elsősorban a deklasszált dzsentri tagjai töltötték meg. Ez a réteg nemesekből, egykori nemesekből, illetve az ő leszármazottaikból tevődött össze, olyanokból, akik egykor átlagosan ezerholdas birtokokkal rendelkeztek, de a 19. századi gazdasági válságok következtében részben vagy egészen elvesztették földjüket. Az elszegényedett nemesek és leszármazottaik irigységgel nézték és ellenezték a nagybirtokos arisztokrácia és az „idegen" pénzemberek, iparvállalkozók közötti szövetséget. Társadalmilag azonban az arisztokráciát utánozták és annak szekerét tolták, s maguk is a régmúlt idők szokásaihoz ragaszkodtak, annak életmintáit próbálták követni. Nem mutattak hajlandóságot arra, hogy középosztálybeli pályákra lépjenek, lenézték a kétkezi munkát, és kétségbeesetten igyekeztek a hagyományos úri életnek legalább a látszatát fenntartani. Ahogy telt-múlt az idő, az államigazgatás minden szintje dugig lett velük, s az állam politikai és katonai gépezetének a parancsnoki posztjait is megszerezték. Amikor pedig Európa-szerte megjelent a színen a fasizmus és a nácizmus, ők lettek a leghangosabb szószólói az új, zsidóellenes politikának Magyarországon.

A magyarországi feudális hagyományok következtében az arisztokrácia és a dzsentri tüntetőleg nem kapcsolódott be a kereskedelembe és az iparba, nem „alacsonyította le" magát a középosztályhoz, megmaradt a túlhaladott feudális korszak igézetében, görcsösen kapaszkodva annak célkitűzéseibe. Az uralmon lévő magyar arisztokrácia nem tanúsított liberális magatartást a nemzetiségekkel szemben, a parasztsággal és a munkássággal szemben antidemokratikusan viselkedett, viszont következetesen liberális volt a zsidóság irányában, és szorgalmazta üzleti, ipari tevékenységét. Az idők folyamán baráti együttműködésen alapuló viszony létesült egyfelől a magyar arisztokrácia, másfelől a zsidó iparvállalkozók, bankárok és pénzemberek között.7 Sok arisztokrata lett csendestárs zsidó üzleti vállalkozásokban úgy, hogy részvények birtokába jutott vagy beválasztották az igazgatótanácsba. Viszonzásul nem is egy zsidó pénzmágnást emeltek nemesi rangra, és sokan kifejezetten átvették az arisztokrata életfelfogást, és alkalmazkodtak az arisztokrácia szokásaihoz.8

Ennek az alapvetően toleráns politikának köszönhetően a magyarországi zsidóság zöme a magyar nemzet integráns részének érezte magát, a magyarok pedig az asszimilálódott, és magyarul beszélő zsidókat általában magukkal egyenlőknek tekintették.9

A nemzetiségi kérdés

A zsidók iránt tanúsított jóindulatú és türelmes magatartásnak nem csupán gazdasági okai voltak, hanem szerepet játszott az a szándék is, hogy a zsidó vallású magyarok befogadásával - a hivatalos statisztikákban ezen a néven szerepeltek a zsidók- növeljék a magyarság számarányát a soknyelvű Magyar Királyságon belül.

Az 1910. évi népszámlálás, amely az anyanyelvet tette meg a nemzetiségi hovatartozás ismérvéül, az 1102 óta alkotmányosan a Magyar Szent Korona országának számító Horvát-Szlavónia nélkül összesen 18 264 533 főben állapította meg a Magyar Királyság lakosainak számát. Közülük a magyarok 9 944 627 főt, azaz 54,4%-ot tettek ki. De még ez a csekély és kétséges többség10 is az összlakosság valamivel több mint 5%-át kitevő, 911 227 főnyi zsidóság bevonásával jött létre. Ha beszámítják a 2 621 951 lakosú Horvátország-Szlavóniát is, ahol mindössze 105 948 magyar élt, a magyarok részaránya 45,5%-ra esett volna vissza.

A Magyarországon élő nemzeti kisebbségek legnagyobbika a románság volt, amely 3,5 milliós tömegével a lakosság 20%-át alkotta. A szlovákok és ruténok együttes lélekszáma megközelítette a 2,5 milliót, a szerbeké az 1 milliót is meghaladta (1.1. térkép).

Tudomást sem véve az állam multinacionális jellegéről, a magyar uralkodó osztályok, vak sovinizmusuktól vezérelve, semmiféle jelentősebb engedményre nem voltak hajlandók az országban honos nemzetiségek irányában. Rövidlátó, korszerűtlen módon politizáltak, sutba dobták Deák Ferencnek, a dualista rendet kimunkáló felvilágosult nacionalista vezetőnek az alkotmányos elveit, és nem ültették át a gyakorlatba az 1868. évi nemzetiségi törvényt, amely Eötvös József báró kultusz- és közoktatásügyi miniszter haladó eszméin alapult. A nemzetiségi kérdés mögött rejlő szociológiai és filozófiai problémák nagy magyar szakértője lévén, Eötvös megpróbálta összebékíteni a forrongó nemzetiségek adminisztratív-területi autonómiára vonatkozó követeléseit a nemzetállam egységének makacs fenntartására irányuló magyar soviniszta igényekkel. Az eötvösi kompromisszum azon az elgondoláson alapult, hogy a nemzetiségek saját kulturális és nemzeti életüket élhessék a politikailag egységes, soknemzetiségű magyar állam keretein belül, miközben egyénekként élvezhessék a magyar állampolgárságból adódó jogokat és előnyöket is. A nemzetiségi autonómia nem jöhetett szóba, mert félő volt, hogy ez végül elszakadási és függetlenségi követelésekhez, majd az állam széthullásához vezetne. Eötvös tervezete nyomán a nemzetiségek egyebek között saját elemi és középfokú iskolákkal rendelkeztek, kialakít-

6 A PUSZTULÁS ELŐJÁTÉKA

B «

a ^ |

.S

I n

M

o

<u ö

D'.

hatták egyházi intézményeiket, és saját nyelvüket használhatták a helyi, a járási és a megyei közigazgatásban.11

Jóllehet a területi autonómia elvének elutasítása csalódást keltett a nemzetiségekben, a törvény hatékony végrehajtását éppen a magyar soviniszták hiúsították meg. Ragaszkodtak a magyar hegemóniához, homogén magyar nemzetállam megteremtésén fáradoztak, ami nemcsak hogy megsértette a törvény elveit és előírásait, de el is mérgesítette a nemzetiségi csatározásokat. A folyamat különösen Deák halála, 1876 után gyorsult fel, ekkor szakadt ugyanis meg az a vezetői nemzedék, amelynek politikai és morális eszmevilágát 1848 és 1867 között felvilágosult tolerancia hatotta át.

A Tisza Kálmán miniszterelnöksége (1875-90) idején színre lépő új politikusnemzedék úgy próbált gátat szabni a feltörő nacionalizmusnak és a vele együtt járó önrendelkezési törekvéseknek^ hogy szabad folyást engedett a magyar sovinizmus erőinek. Kíméletlen magyarosítási politikája azt célozta, hogy a nemzetiségek teljes beolvasztásával színmagyar nemzetállam jöjjön létre. Ügyet sem vetve a nemzetiségi törvény előírásaira, a helyi, járási és megyei közigazgatást - éppúgy, mint a központi politikai intézményeket és adminisztratív apparátust - szinte kizárólag olyan magyarokkal töltötte fel, akik mindenekelőtt az arisztokrata-dzsentri uralkodó osztály érdekeivel azonosultak. A vezető adminisztratív és katonai pozíciók legtöbbjét maga a dzsentri foglalta el, amely elszegényedett a gazdasági liberalizmus támasztotta versenyben, de görcsösen ragaszkodott társadalmi státusához és politikai hatalmához. Mindinkább kötelezővé vált a magyar nyelv használata az iskolákban és a sajtóban, miközben az oktatás és a kultúra intézményeit a magyarosítás szócsöveivé alakították át. A magyar nacionalizmus imperialisztikus alapelve egyebek közt azon a politikai axiómán nyugodott, hogy „vagy a magyarok asszimilálják a nemzetiségeket, vagy azok döntik romba a magyar államot"12.

A magyarosításban kivételesen fontos szerep jutott a zsidóságnak. A magyar királyságban nem akadt egyetlen kisebbség, egyetlen nemzetiség sem, amely olyan „spontán ügybuzgalommal" sajátította volna el a magyar nyelvet és a magyar kultúrát, mint éppen a zsidóság. Először az osztrák és a morva származású, német nyelvű, majd a galíciai lengyel, jiddisül beszélő zsidók egy része vetkőzte le fokozatosan „idegen" kultúráját, és vette fel szédítő ütemben a magyar életvitelt. E folyamat 1867 után gyorsult fel, de kezdetei 1844-ig nyúlnak vissza, amikor Pest zsidó fiatalságának képviselői Magyarító Egyletet alapítottak azzal a kifejezett céllal, hogy a város túlnyomó részben német ajkú zsidóságát elmagyarosítsák.13 Hasonló célkitűzések vezették a MIKEFE-t (Magyar Izraelita Kézműves és Földművelő Egyesület), amely szintén ugyanabban az esztendőben,

1844-ben alakult a Pesti Izraelita Hitközség égisze alatt. Az alakuló gyűlésen Schwab Löw főrabbi elnökölt. Az egyesület elnökévé dr. Jakobovits Fülöpöt választották, a zsidó kórház igazgatóját. O a MIKEFE-t nem egyszerűen csak a zsidó kézművesek és foldmívesek kultúr- és érdekvédelmi szervezetévé akarta tenni, hanem keretként kívánta felhasználni annak érdekében, hogy a magyar nyelvet népszerűsítse, és elmélyítse a magyar honszeretetet a zsidók körében.14

A magyarországi zsidók túlnyomó többsége belátta, hogy teljes egyenjogúságuknak a maradéktalan beolvadás és elmagyarosodás az ára. Tény, hogy Kossuthnak, Deáknak, Eötvösnek is az volt az elképzelése, hogy a zsidók akkor lehetnek egyenjogúak, ha vallási gyakorlatukba bevezetik a magyar nyelvet, és ha átveszik a magyarság hagyományait, szokásait, eszmevilágát.15 Az ortodox zsidók elvetették ezeket a követelményeket, a liberális vagy neológ többség azonban lelkesen elfogadta, s a zsidó közösség hivatalos vezetőinek zöme közülük került ki. A kiegyezéskor létrejött kormány törekedett arra, hogy a zsidóság megosztottsága ebben a kérdésben megszűnjék, s ennek érdekében 1868 decemberében kongresszust szervezett,16 ám az ellentét, amely az asszimilációt pártoló neológokat a lojális, de tradíciókhoz ragaszkodó ortodox zsidósággal állította szembe, nem volt áthidalható.

Magyarországon a zsidók emancipációja a felvilágosodás liberális filozófiájából és a magyar nacionalizmus eszmerendszeréből egyaránt következett. Egyik legfőbb célja az volt, hogy az elmagyarosodó zsidók bevonásával erősödjék a magyarok számszerű aránya a soknyelvű országban. És bár a cionizmus alapítója és jó néhány vezető alakja a magyar zsidóságból került ki, gondoljunk csak Theodor Herzlre és Max Nordaura, ez a zsidóság soha nem fejlesztett ki olyan nemzeti tudatot, amely a cionista eszméhez kapcsolódott volna.17 E tekintetben a neológok és ortodoxok között semminemű véleménykülönbség nem volt.

A magyar zsidók buzgón tették magukévá a magyar ügyet, zömük asszimilálódott, és még az ortodoxok közül is sokan beszéltek magyarul a köznapi érintkezésben. Ennek sok oka volt. Hiába tette magáévá a neo-feudális arisztokrácia a felvilágosodás eszméit, társadalompolitikája konzervatív volt, ami fékezte, sőt lehetetlenné tette a honi polgárság kialakulását. Jócskán kellett tehát a nem magyar, főként zsidó és német népcsoportokra támaszkodnia a magyar társadalom polgári átalakítása közben. A zsidók hálásnak érezték magukat azokért a gazdasági és szakmai lehetőségekért, amelyeket az egyenjogúsítás nyomán a feudális orientációjú arisztokrata-dzsentri rendszer nyitott meg előttük. A rendszer és a zsidók közötti érdekazonosság folytán az országban példátlan ipari fejlődés és általános modernizálódás ment végbe,18 melynek keretén belül a magyar kapitalizmusban az ezzel összefüggő szakmákban a zsidók váltak a főj vagy ha tetszik, a döntő tényezőkké. 1890 és 1900 között az ügyvédek száma 7,2%-kal nőtt, a zsidó ügyvédeké 68,6%-kal. Az 1900-ban bejegyzett 4807 orvos közül 2321 zsidó volt, azaz 48%. A földbirtoklásban is számottevő haladást értek el, kivált ha figyelembe vesszük, hogy az egyenjogúsításig ki voltak zárva a földbirtoklásból. 1884-ben 1898 zsidó birtokost tartottak számon, akik 1,75 millió katasztrális holdat birtokoltak. Tíz évvel később számuk már 2788, és birtokuk összesen 2,62 millió katasztrális holdra rúgott.19

A zsidóság tudatában volt annak, hogy a rendszer védelmet nyújt az antiszemitizmus veszedelmével szemben. Magától értetődően a szóban forgó időszakban is adódtak antiszemita zavargások és tüntetések, de csak helyi szinten és szórványosan fordultak elő, és nem voltak sem összehangoltak, sem pedig központilag szervezettek. Egyetlen kivételről tudunk, a hírhedt tiszaeszlári rituális gyilkossági ügyről, amely 1882-83-ban játszódott le. A perben jó néhány zsidó került a vádlottak padjára azzal a váddal, hogy egy keresztény leányt öltek meg azért, hogy vérét rituális célokra használják fel. A vérvád pillanatok alatt szimpla gyilkossági üggyé fokozódott le. A védőügyvéd bátran szembeszállt a képtelen váddal, szétzúzta az állítólagos vérvádat, és a vádlottakat fölmentették. A pert heves uszítás kísérte, s ennek nyomán néhány helyen, így többek között Pozsonyban, zsidóellenes kilengésekre került sor, melyeket a kormányzat azonnal és határozottan elfojtott.

Világszerte figyelmet keltett Istóczy Győző, Verhovay Gyula, Ónody Géza és Simonyi Iván20 zsidóellenes uszítása, de a Magyar Királyságon belüli hatásuk nem volt maradandó. A szervezett, de kevésbé heves antiszemitizmusnak 1895 után az újonnan alakult Katolikus Néppárt volt a mozgatója. A párt élén Zichy Nándor gróf állt, az egyház, a Habsburgpárti arisztokrácia és a nagybirtokosság támogatását élvezve. Tipikusan klerikális-konzervatív alakulat volt ez, mely a „zsidó" liberalizmussal és szocializmussal összefonódott „romboló és keresztényellenes" eszmékkel vette fel a küzdelmet.21

A kormány és főleg Kossuth Lajos azonnal és erélyesen fellépett az efféle zsidóellenes megnyilvánulásokkal szemben, s ez ismét csak növelte a zsidók bizalmát a magyar állam iránt. Az első világháborúig az antiszemitizmus minden komolyabb következmény nélkül maradt Magyarországon, ennek magyarázata részben a kormány jóakaratú magatartásában, részben a magyar parasztság általában türelmes természetében, illetve abban rejlett, hogy politikai és társadalmi elmaradottsága ellenére is az ország gazdasága dinamikusan fejlődött. A kormány nem hagyta, hogy az antiszemitizmus elfajuljon, ám az Istóczy- meg a Simonyi-féle emberek, valamint a Katolikus Néppárt által terjesztett zsidóellenes eszmék hosszú távon nagy bajokat okoztak. Azt terjesztették a zsidókról, hogy ártalmas és megrontó hatást gyakorolnak a keresztények életére, s ezeket a vádaskodásokat kapta fel a jobboldali radikalizmus az első világháború utáni időszakban.22

A zsidók átvették a magyarkodó nacionalizmust, mert egyrészt ez volt a legkézenfekvőbb, másrészt mert hálásak voltak a kapott lehetőségekért és a biztonságért, amelyet az arisztokrata-dzsentri rezsim nyújtott nekik, de azért is, mert sokukat izzó hazaszeretet töltötte el. Jászi Oszkárnak, a kiváló szociológusnak és demokrata politikusnak a szavaival élve nem férhet szemernyi kétség sem ahhoz, hogy az asszimilált elemek nagy tömege az új haza iránt érzett őszinte szeretetből ösztönösen és lelkesen tette magáévá az új ideológiát.23 Különösen Budapesten lehetett tapasztalni a zsidóság egy részének „kakaskodó hazaffyaskodását". A főváros lakosságának mintegy ötöde volt zsidó,24 s a beolvadásnak ők voltak az élharcosai. A körükből kikerülő értelmiségi elit nagy alkotókedvvel és tevőlegesen vett részt a művészi, tudományos és irodalmi életben. Ugyanez az asszimilált intellektuális elit adta a jobbára zsidó kézben lévő, középosztálybeli, liberális sajtónak azokat az újságírókat és szerkesztőket, akik elkötelezett és fenntartás nélküli szószólói voltak a magyar hegemóniának. Ez a sajtó nemcsak Ausztria ellen fűtötte a nemzeti sovinizmus kohóját, de a nemzeti küzdelemben a legharciasabban szélsőséges álláspontot képviselte, és a legfőbb akadálya volt annak, hogy a vetélkedő nemzetiségek között ésszerű kompromisszum jöhessen létre.2?

Kiváltképpen harcias húrokat pengettek a Budapesti Hírlap c. napilap munkatársai. Azt a politikát képviselték, mégpedig mindenki mást túlszárnyalva, hogy „meg kell teremteni a harmincmilliós Magyarországot". Ebben az összefüggésben érdemes megemlíteni Grünwald Béla és a hozzá hasonlók szerencsétlen tevékenységét. Grünwald mint történetíró és szociológus, továbbá mint politikai tényező már-már hittérítői lázzal buzgólkodott a nemzeti kisebbségek, kivált a szlovákok elmagya-rosításán. S mivel a legtöbb zsidó, aki bekapcsolódott ebbe a magyaro-sítási ügybe, egyúttal a kereskedő burzsoáziát is képviselte, a nemzeti kisebbségek lakta agrárvidékeken úgy tekintettek rájuk, mint a kizsákmányoló kapitalizmus és a nagy magyar sovinizmus megtestesítőire. Ezt a benyomást erősítették a zsidó kézben lévő, harcosan hazaffyaskodó lapok, amelyeket „a feudális és finánc osztályuralom gátlástalan eszközeiként könyveltek el"26.

A zsidó ipari és pénzügyi körök azonosítása a kapitalizmussal és a zsidó asszimilációpártiak besorolása a magyar sovinizmus hadrendjébe nemcsak felfűtötte a választójogból kisemmizett, nyomorúságos sorsú parasztság és munkásság társadalmi küzdelmét, de egyúttal ki is élezte a belpolitikai ellentéteket. A zsidóság ugyanakkor jelentős szerepet játszott az egyenlőségért folytatott harcokban és a haladó szocialista mozgalomban, és soraiból töltődött föl a magyarországi radikális értelmiségiek osztálya is. Némelyikük bekerült a baloldali pártok és mozgalmak szellemi és politikai vezetésébe, beleértve a Szociáldemokrata, majd később a Kommunista Pártot.

A zsidók közül sokan éppen hogy csak megéltek mint kézművesek, munkások vagy kisvállalkozók. Az előnytelen helyzetben lévő osztályok tagjai azonban bennük is a kapitalizmus képviselőit látták, az elnyomott nemzetiségek pedig ezen túlmenően még a magyar soviniszta nacionalizmus bajnokainak is tekintették őket. A nemzeti kisebbségek által lakott vidékeken, Horvát-Szlavóniában, Szlovákiában, Kárpátalján és Erdélyben a zsidók szinte kizárólag magyarul beszéltek (Kárpátalján beszéltek jiddisül is, Erdélyben szintén, ha kisebb mértékben is), s ők voltak a magyar kultúra legfőbb képviselői. Gazdasági helyzetüket nézve elsősorban szabadfoglalkozásúak voltak, orvosok és ügyvédek, illetve az üzleti életben tevékenykedtek és kereskedtek. A szatócsboltok, italkimérések és a kis üzletek szinte kizárólag zsidó kézben voltak.27

1919-ben és 1920 elején, a „fehérterror" idején, amelyet alább is tárgyalunk majd, a közvélemény hajlott arra, hogy a zsidóság egészére hárítsa a felelősséget az elvetélt kommunista diktatúráért csak azért, mert a kevés számú bolsevik között akadt néhány zsidó származású is, noha a magyar zsidók túlnyomó többsége szenvedő alanya és ellenzője volt Kun Béla diktatúrájának. Hasonló volt ez ahhoz, ahogy a kiegyezés korában a zsidó pénzemberekkel és iparvállalkozókkal, a túlzásokba esően hazafias-kodó zsidó szabadfoglalkozásúakkal és értelmiségiekkel azonosították a zsidóságot.28

A zsidók történelmi-politikai szövetkezése a magyarokkal a soknyelvű állam keretei között nem volt egyértelműen áldásos rájuk nézve. Igaz, hogy az egyenjogúsítás után alaposan kiaknázták a lehetőségeket, és az élet minden területén imponáló eredményeket könyvelhettek el, utóbb azonban meg kellett hogy fizessenek vezetőik rövidlátó politikájáért. Az asszimilálódott zsidó felső középosztály adta a zsidóság vezetőit (lásd részletesen a 3. fejezetben), és ennek a rétegnek politikai, valamint gazdasági érdekei szabták meg a közösség mozgását is, nem tudván kifejleszteni magában a zsidó nemzeti tudatot.29 A zsidók vezető csoportja feltétel nélkül és kritikátlanul támogatta a társadalmilag avítt, nemzetiségi szempontból elnyomó, reakciós rezsimet, ezért nem is ébredhettek a tudatára annak, hogy milyen sajátos szerepet kellene betölteniük, és milyen felelősséget kellene magukra vállalniuk egy soknemzetiségű államban. Ahelyett, hogy a nemzetiségek iránti türelemre és tiszteletre alapozódó, demokratikus, méltányosabb rendszer kialakításán fáradoztak volna, hagyták, hogy tévútra vezessék őket, és hogy érdekeiket feláldozzák a társadalmilag és kulturálisan előjogokat élvező nemzetiség privilegizált osztályaival való együttműködés oltárán.30 Ekképpen akaratlanul is kiszolgáltatták magukat az ókonzervatív arisztokrata-dzsentri rezsimnek, amely saját feudális előjogainak megvédését tekintette elsődleges feladatának. Nemigen derengtek fel a zsidóság előtt azok a „veszedelmek", amelyeket az ébredező „elmaradott" nemzetiségek testesítettek meg, nem is sejtették talán, hogy baj származik abból, ha a rendszer mindenáron fenn akarja tartani a magyar hegemóniát, és megkísérli útját állni az elnyomott és kizsákmányolt társadalmi osztályok egyre erősödő reform-, igazság- és egyenlőségköveteléseinek.

Tisza Kálmán szűk látókörű, elnyomó társadalmi és nemzetiségi politikáját kisebb-nagyobb eltérésekkel, olykor fokozódó intenzitással, valamennyi utódja továbbvitte egészen a korszak végéig, 1918-ig.31 Az ókonzervatív beállítottságú magyar nacionalista vezetők még csak fontolóra sem vették a társadalom reformját vagy a nemzetiségekkel való kiegyezést. A vég küszöbén, amikor már nyilvánvalóvá vált a háborús vereség, még ekkor is azzal vélték megóvni Magyarország történelmi határait, s egyúttal saját uralmukat, hogy felmondták a központi hatalmakhoz fűződő szövetséget, és faképnél hagyták Ausztriát, alkotmányos társállamukat. E formális politikai-katonai gesztusokkal remélték elhitetni a győztes hatalmakkal, hogy Magyarország mindvégig a német nyelvterület magatehetetlen áldozata volt.

Baloldali radikális rendszerek

Az arisztokrata-dzsentri uralkodó körök illúzióit szertefoszlatta az 1918. október-novemberi katonai vereség nyomába lépő bomlás és zűrzavar. 1918. október 31-én vértelen forradalom hatalomra juttatta gróf Károlyi Mihályt, de a történelmi események felgyorsulása keresztülhúzta és jórészt semmissé tette az ő merész és nagy képzelőerőről tanúskodó intézkedéseit. Károlyi, Magyarország egyik legősibb és legvagyonosabb földbirtokos családjának sarja, felvilágosult, őszinte szándékú, koncepciózus férfi volt. Midőn az ellenzéki, kossuthista Függetlenségi Párt vezetője lett röviddel a háború kitörése előtt, nemcsak azt tűzte ki céljául, hogy új irányt szab a magyar külpolitikának: a hagyományos német szövetséget felváltja az antanthoz, s különösen a Franciaországhoz való közeledéssel, hanem azt is, hogy valóban liberalizálja az ország belpolitikai és társadalmi életét. Őszintén foglalkoztatta az elnyomott társadalmi osztályok sorsa, és szívből eltökélte, hogy meg kell békülni a nemzetiségekkel.32 Reformintézkedései azonban csekélynek és elkésettnek bizonyultak. Földreformja éppenséggel megfeneklett. Noha személy szerint szétosztotta parasztjai között saját földbirtokát 1919 elején, a nagybirtokok lényegében érintetlenek maradtak, nem utolsósorban azért, mert a szocialisták, a nemesség nem kis megelégedésére, a földművelésügyi miniszter által beterjesztett földreformtervet „politikailag reakciósnak, gazdaságilag kártékonynak" bélyegezték. Károlyi liberális választójogi törvénnyel is előállt 1918. november 22-én, de hibázott, mert az alkot-mányozó nemzetgyűlési választásokat elhalasztotta a szövetséges megszálló csapatok távozása utáni időkig. A múltból örökölt súlyos problémák végül összeroppantották Károlyi sérülékeny demokratikus-szocialista koalíciós kormányát.33

A szövetségesek rövidlátásukban csak súlyosbították a problémákat. Az 1918. november 13-i belgrádi fegyverszüneti egyezmény meghagyásait újra meg újra Magyarország kárára értelmezték át. Jóváhagyták például Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia elhatározását, hogy az ezeréves Magyarország általuk követelt országrészeibe ne csupán csapatokat, hanem helyhatóságokat is telepítsenek. Nem ellenezték a fegyverszüneti demarkációs vonalak folytonos áthelyezését, és gazdasági blokáddal kényszerítették ki a magyarok belenyugvását. A Károlyi-kormány összeomlását közvetlenül Fernand Vix alezredes jegyzéke váltotta ki. A győztes államok katonai képviseletét ellátó francia tiszt 1919. március 20-án nyújtotta árjegyzékét, amely további területek kiürítését írta elő a románok javára. A krónikussá vált belpolitikai zűrzavar, valamint annak a politikának a csődje, amely a szövetséges kormányok vélhető nagylelkűségében bízott, egyaránt a kommunisták kezére játszott, akik Lenin szovjetkormányának rokonszenvét is a magukénak mondhatták.34 A szerencsétlen, elárult Károlyi átadta hatalmát egy magyar szovjetkormánynak, élén Kun Bélával, a katonaviselt kommunista vezetővel. Kun 1886-ban, egy alsó középosztálybeli városi hivatalnok fiaként látta meg a napvilágot. Újságíró korában egy darabig az erdélyi szociáldemokrata mozgalomban tevékenykedett. Orosz fogságba esésekor, 1916-ban lett bolsevik, majd a forradalomban már tevékenyen részt vett. Hamar felfigyeltek vezetői képességeire, és 1918. április 14-én a kommunista hadifoglyok nemzetközi szövetsége elnökévé nevezték ki. November 16-án, Sebestyén őrnagy álnéven tért vissza Magyarországra. A proletárdiktatúra bukása után Bécsbe menekült, s onnan, rövid internálás után, Oroszországba. A húszas-harmincas években a Komintern ügyeivel foglalkozott. A nagy sztálini tisztogatások egyik áldozataként 1937-ben tárgyalta ügyét a Komintern elnöksége. Röviddel ezután nyoma veszett, és egyes kortársai szerint 1959. november 29-én hunyt el. 1956 februárjában „rehabilitálták"35.

Tekintve, hogy a Kun-kormány harcosan „nemzeti" álláspontot foglalt el (visszautasította a Vix-jegyzéket, és elítélte a szövetségesek „burzsoá imperializmusát"), március 21-i beiktatását olyan nemzeti lelkesedés fogadta, amely nem ismert osztály- vagy világnézeti határokat. Részben azért, mert Kun vakmerően eltökélte, hogy a magyar haderőt előbbre tolja a fegyverszüneti egyezményben engedélyezettnél, részben pedig azért, mert mindenki azt várta, hogy a szovjet köztársaságok támogatása el fogja érni az ország területi integritásának helyreállítását. A lelkesedés azonban hamar elült. Mivel a Kun-rezsim mindenáron marxista-leninista társadalmat kívánt létrehozni, „osztályharcában" csupa olyan radikális lépést tett, amelyekre a magyarok nem voltak fölkészülve. Egyebek között eltörölte a rangokat és címeket, világi alapokra helyezte a közoktatást, elválasztotta egymástól az államot és az egyházakat, és elrendelte a bérházak, a bankok, az egészségügy, a közlekedés és a kultúra köztulajdonba vételét. Államosított minden, húsz munkásnál többet foglalkoztató ipari és kereskedelmi vállalatot, és elkobozott minden földet, amelyet tulajdonosa nem maga művelt. Miközben a „nemzeti" lelkesedés fel-fellobbant a csehszlovákok elleni sikeres, májusi-júniusi hadjáratok idején, a forradalmi intézkedések elrettentették a magyar lakosság számos rétegét. Elutasítva Jan Smuts tábornok békülékeny gesztusait (a dél-afrikai brit tiszt azért érkezett április 4-én Budapestre, hogy enyhítse a Vix-jegyzék letaglózó hatását), Kun szemellenzős politikája csupán a világforradalom vélt érdekeit követte.

Kun és messianisztikus tűzben égő forradalmártársai meggondolatlanul semmibe vették, hogy mennyire elszigeteltek az országban, és olyan merev, doktriner, mindinkább elnyomó intézkedéseket hoztak, hogy azok óhatatlanul általános forradalomellenes légkört idéztek elő. A parasztokat elidegenítette, hogy a forradalmi rezsim nem osztotta szét az elkobzott földeket, viszont a kötelezően beszolgáltatott élelemért értéktelen papírpénzzel fizetett. Nem vásárolhattak iparcikkeket, mert álltak a gyárak, és az országot blokád sújtotta. Az áruhiány, a mind katonásabb és bürokratikusabb rezsim túlzó egalitarizmusa, az újdonsült politikusok önkényeskedése, hozzá nem értése, a nemes célok érdekében kegyetlenségekre is vetemedő, új, buzgó, idealista elit nem csupán a felső rétegeket riasztotta el, hanem az ország egész városi és vidéki lakosságát.

így hát a proletárdiktatúra, vagy hivatalos nevén a Magyarországi Szocialista Szövetséges Tanácsköztársaság, amelyet 1919 . március 21-én kiáltottak ki, „hogy észre térítsük a burzsoáziát... és ha kell, vérbe fojtsuk ellenforradalmát", rövid életűnek bizonyult. A „belső ellenségek" és „árulók" vélt vagy valódi akciói ellen indított, a munkásosztály érdekeire hivatkozó terrorhadjárat csak súlyosbította az országot 1919 júliusában amúgy is fojtogató zűrzavart és feszültséget. Miután a román hadsereg, részben a nyugati szövetségesekkérésére, offenzívát indított, egyszeriben összeomlott a Kun-rezsim, mely addigra elvesztette a nemzet bizalmát és az ipari munkásság legmilitánsabb aktivistáinak támogatását is. Kun és legközvetlenebb hívei Ausztriába menekültek augusztus l-jén. Augusztus 2-án Peidl Gyula és Garami Ernő, az a két szocialista vezető, aki március 21-én elhatárolta magát a kommunista pártegyesítéstől, új kormányt alakított, amelyet négy nappal később a hagyományos uralkodó elit szorított ki a hatalomból a Budapestre bevonuló románok közrejátszásával. Fried-rich István új kormánya 1919. november 24-ig maradt hatalomban.36 Ekkor az ellenforradalmi erők vették át a hatalmat.

A kommunista uralom rövid, de kíméletlen korszaka keserű emlékeket hagyott a magyarországi zsidóságban. A zsidók túlnyomó többsége ellenezte a proletárdiktatúrát, és talán még a lakosság többi részénél is többet szenvedett (kétszeresen is zaklatták őket mint középosztálybelieket és mint vallásos elemeket), a közvélemény mégis hajlamos volt arra, hogy az elvetélt diktatúráért a zsidóság egészét hibáztassa. Ez az álláspont bizonyos fokig azzal is összefüggött, hogy Kim kormányában és hivatali gépezetében több zsidó kommunista is részt vett és látványos szerepet játszott,37 de elsősorban mégiscsak a status quo ante helyreállításában érdekelt ellenforradalmi klerikális-nacionalista erők antiszemita propagandájának és zsidóellenes akcióinak volt a következménye.

Ezek az erők nemcsak arról nem vettek tudomást, hogy milyen veszteségeket szenvedett el a magyar zsidóság a kommunistáktól, hanem arról sem, hogy éppen a zsidó vezetők intették elsők között a nemzetet a bolsevizmus veszélyeire. Kiemelkedett közülük Vázsonyi Vilmos, a korábbi igazságügy-miniszter, valamint Fábián Béla, egykori alsóházi képviselő, aki Kunhoz hasonlóan az orosz hadifogolytáborokat is megjárta.38

Ellenforradalom és fehérterror

Augusztus 6-án összeomlott Peidl Gyula szociáldemokrata szakszervezeti kormánya, és az országot elöntötte egy olyan terrorhullám, melynek mérete és hevessége jóval meghaladta a „vörösterrorét", amelynek mintegy a megtorlásául szánták.39 Az ellenforradalom fegyveres erői a magyarországi jobboldal két ágának vezetése alatt állottak, főhadiszállásaik Bécsben, illetve Szegeden működtek.

A bécsi csoport feje Bethlen István gróf volt, ez a ravasz politikus és erdélyi nagybirtokos, aki majd politikai szerepet játszik a Horthy-korszak teljes egészében. Idetartoztak a magyar arisztokrácia s a hagyományos uralkodó elit fő képviselői, így a földrajztudós Teleki Pál gróf, a Habsburg-barát legitimisták vezére, Sigray Antal gróf, Apponyi Albert gróf, Pallavicini György gróf, Andrássy Gyula gróf vagy a klerikális Zichy Nándor gróf. A maroknyi katonatisztet, akik először csapódtak e szélsőséges konzervatívokhoz, Gömbös Gyula vezette, ez a színes politikus- és katonafigura, akinek a pályafutása jórészt egybeesik a magyarországi fasiszta mozgalom történetével. A bécsi csoport égisze alatt jött létre 1919 . április 12-én a magyar ellenforradalom vezérkaraként az Antibolsevista Comité, az ABC.40

A szegedi csoport magvát az az ellenforradalmi kormány alkotta, amely május 5-én alakult meg a román kézre került Aradon Károlyi Gyula grófnak, Arad vármegye korábbi főispánjának, Károlyi Mihály gróf unokaöccsének és politikai ellenfelének a vezetésével. Nagyszámú elégedetlen, a háborúba belefásult katonatiszt is csatlakozott a csoporthoz, akárcsak az utódállamokhoz került országrészekből érkező közhivatalnokok, továbbá deklasszálódott dzsentrik. Megalakították az Antibolsevista Comité végrehajtó szervét, benne például Zadravetz István püspökkel, tábori főlelkésszel, elvakult ellenforradalmi agitátorral. A bécsi csoport bőkezű támogatását élvező41 ellenforradalmi kormány május 29-én Szegedre költözött át. Nem sokkal ezután Károlyi az Antibolsevista Comité bevonásával újraalakította kormányát. Teleki Pál gróf lett a külügyminisztere, míg Horthy Miklós altengernagyot, a Habsburg-flotta utolsó főparancsnokát, aki június 6-áh érkezett Szegedre, hadügyminiszterévé nevezte ki. Gömbös, akitől Horthy miniszteri kinevezésének ötlete származott, a minisztérium államtitkára lett.

Mivel semmi jelentősebb engedményt nem lehetett kicsikarni a Szegedet ellenőrző franciáktól, akiket - a britektől eltérően - meglehetősen taszított sok magyar vezető antiszemitizmusa és németbarátsága, az ellenforradalmi kormány július 12-én újjáalakult. A francia követelések hatására új, többpárti kormány jött létre Ábrahám Dezső vezetésével, és ebből Gömbös kimaradt. A pártfogójának mellőzését tüntetően zokon vevő Horthy nem vállalta a hadügyminiszterséget, viszont elfogadta, hogy ő legyen az új ellenforradalmi „nemzeti hadsereg" főparancsnoka.

A nagyszámú, ekkoriban alakult társadalmi szervezethez, hazafias egyesülethez hasonlóan a nemzeti hadsereg is javarészt elégedetlenkedő elemekből került ki, akik a szegedi ellenforradalmi vezetők körül csoportosultak: kárvallott tisztekből, akik a háborús vereség vagy Kun Béla tisztogatásai nyomán elvesztették beosztásukat; fix fizetésű közép- és alsó középosztálybeliekből, akiket súlyosan érintett a rohamosan fokozódó infláció; valamint közhivatalnokokból, ingatlantulajdonosokból, akik elszöktek, vagy akiket elbocsátottak, elűztek az utódállamokhoz került országrészekből. Elveszítvén otthonukat, tulajdonukat, keserűségükben eleinte Károlyi és Kun Béla rendszerében bíztak. Később azonban, amikor osztályérdekeik megsértését kellett tapasztalniuk, kiábrándulásukban tömegesen pártoltak át az ellenforradalom táborába. Elbódították őket a szegedi mozgalom ideológusai, akik szenvedéseik okozóiként az „idegen" zsidókat és bolsevikokat nevezték meg.

E demagóg értelmiségiek a később „szegedi gondolatként" emlegetett filozófia és ideológia szerzőiként s egyúttal megtestesítőiként tüntették fel magukat. A minden fajsúlyosabb társadalmi vagy politikaelméleti tartalmat nélkülöző politikaipropaganda-elegy vezérfonala a bolsevizmus elleni küzdelem, az antiszemitizmus bátorítása és a soviniszta nacionalizmus, revizionizmus volt. E gondolat képviselői gyakran büszkélkedtek azzal, hogy a fasizmus és a nácizmus előfutárai éppen ők voltak.42

Kihasználva a szövetséges megszálló csapatok nyújtotta védelmet, a szegedi vezetők serényen nekiláttak a nemzeti hadsereg megszervezésének, hogy a Kun-rezsim elkerülhetetlen veresége után nyomban be is vethessék. Magabiztosságuk egyrészt abból táplálkozott, hogy maguk a szövetségesek is hevesen ellenezték Kun Béla működését, másrészt pedig a román hadsereg együttműködését is maguk mellett tudhatták.

Röviddel azután, hogy Peidlt a miniszterelnöki székben Friedrich István váltotta fel, vagyis röviddel augusztus 6-a után, Horthy átdobta nemzeti hadseregét a Dunántúlra, hogy Magyarország nyugati felében is ellenforradalmi hídfőállást építsen ki. Augusztus 19-én létrehozta az ellenforradalmi „Nemzeti hadsereg" fővezérségét.43 Miközben Horthy hadserege mindennemű összeütközést gondosan elkerült a román vagy a Kun Bélához hű csapatokkal, teljes gőzzel bocsátkozott pogromokba és egy olyan fehérterrorba, amely egyes források szerint ezrével szedte az áldozatokat.

A „felszabadított" helységek lakóit egy Szegeden született döntés alapján politikai gyűlésekre hívták össze, melyeken „népítéleteket" tartottak a kommunisták és a zsidók fölött. A nemzeti hadsereg parancsnokai nyíltan bujtogatták az összetrombitált helyi lakosságot, hogy essenek neki a zsidóknak, és dúlják föl hitközségeiket. Egyes helyeken afelől is biztosították őket, hogy azt tehetnek a zsidókkal, amit csak akarnak. Sok helyütt felhívást függesztettek ki, és felszólították a lakosságot, hogy „füstöljék ki a zsidókat".

A Dunántúlra átkelő első és legvérszomjasabb különítmény Prónay Pál százada, a „fekete halállégió" volt. A következőt Ostenburg Gyula vezette, amely - több más különítményhez hasonlóan - eltökélte, hogy kitörli a Károlyi- és a Kun-rezsim nyomait, megfenyíti a kommunistákat, a liberálisokat és a zsidókat, s lerakja egy új, nemzeti, keresztény rend alapjait. A Prónay nevén emlegetett különítmények településről településre jártak, megfélemlítve a zsidókat és a vélhetően kommunistákkal ro-konszenvezőket. Megzsarolták és megsarcolták a „gazdag" zsidókat, és mintegy példát mutatva a lakosságnak, gyakran nyilvánosan végezték ki áldozataikat.44 Volt olyan település, így Horthy akkori főhadiszállása, Siófok, vagy Veszprém, Marcali, Szekszárd, Pápa és Kecskemét, ahol Prónay és Ostenburg emberei tömeggyilkosságokat hajtottak végre.45 Á Duna-Tisza közén Héjjas Iván különítménye garázdálkodott.

A találomra meggyilkolt zsidókon kívül az ellenforradalmi kivégző-osztagok igen sok baloldali érzelmű embert is meggyilkoltak: ipari munkásokat, fold nélküli parasztokat, ellenzéki értelmiségieket. Különösen megdöbbentő módon, hidegvérrel gyilkolták meg 1920. február 17-én Somogyi Bélát és Bacsó Bélát, a szocialista Népszava zsidó újságíróit. A tettesek, köztük Megay Ferenc, Soltész István és Kovarcz Emil, Ostenburg tisztjei közül kerültek ki. Az akkori belügyminiszter, Beniczky Ödön, aki 1925-ben éppen a Somogyi-Bacsó-ügy tárgyalása kapcsán öngyilkosságot követett el, olyan vallomást tett, hogy a kettős gyilkosságot maga Horthy indítványozta volna, mert bosszantották a két újságíró cikkei.46

Kovarcz Emil az egyik legzabolátlanabb antiszemitává nőtte ki magát a harmincas-negyvenes évekre. 1939 februárjában például másokkal kézigránátokat hajíttatott egy budapesti zsidó gyülekezetbe, 1944-ben pedig vezető szerepet játszott a Szálasi-rendszerben.

Abbeli aggodalmában, hogy a fehérterror láttán a szövetségesek tovább szigorítják a békefeltételeket, több mérsékelt konzervatív politikus a vérontás beszüntetésére kérte Horthyt. Apponyi Albert gróf például, aki a párizsi béketárgyalásokon részt vevő magyar delegációt vezette, a kormányt is figyelmeztette a mészárlások előnytelen külföldi visszhangjára. Levelét az alsóház 1920. március 17-i ülésén maga Simonyi-Semadam Sándorminiszterelnök olvasta fel, hozzátéve, hogy „a zsidógyűlölet, a zsidók iránti ellenszenv nem ér annyit, mint Magyarország területi integritása"47.

Még 1919 őszén főnemesi deputáció járt Horthynál, melyben Bethlen István gróf, Andrássy Gyula gróf és Károlyi József gróf is részt vett. 1920. február 1 -jén Bárczy István, az igazságügy-miniszter nyújtott át neki memorandumot.48 Ám hasztalanok voltak a terror beszüntetésére tett lépések; Horthy és klikkje eltökélte, hogy megtisztítja az országot a „kommunista veszélytől".

Prónay, Ostenburg és a többi tiszt civil verőlegényei nagyrészt a hagyományosan közönyös alsó középosztályból kerültek ki, amelyet az elvesztettháború katasztrofális következményei tettek forrófejűvé. De részt vettek az atrocitásokban segédmunkások is, akik nem sokkal azelőtt még Kun Béla lelkes hívei voltak. Több nem katonai osztag jobboldali, szélsőségesen nacionalista elemekből szerveződött, akik - magukat a nemzet hagyományos érdekeinek védnökeivé kikiáltva - „hazafias egyesületek" egész tömegét hozták létre.

A hazafias egyesületek

A szegediek hatalmának valódi bázisai a titkos és féltitkos hazafias egyesületek, félkatonai szervezetek voltak. A legkorábbi és legvérszomja-sabb ezek közül az Ébredő Magyarok Egyesülete volt, amelyet leszerelt katonák alapítottak 1917-ben. Ám a legfontosabb ilyen egyesületet már a háború után alakították jobboldali katonai és polgári elemek MOVE (Magyar Országos Véderő Egyesület) néven. Eredetileg maroknyi tiszt hozta létre a habsburgi idők tiszti kaszinójának pótlására és azért, hogy küzdjenek Magyarország területi integritásáért, társadalmi stabilitásáért, de rövidesen markánsan antilegitimista, szélsőségesen reakciós és durván antiszemita szervezetté nőtte ki magát. Arculata akkor változott meg gyökeresen, amikor egyik alapítóját, Gömböst 1919. január 19-én elnökévé választotta.49

Gömbös, aki azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy éles támadást intézett Károlyi Mihály és politikája ellen, elnökké választása után két titkos társaságot, egy polgárit és egy katonait hozott létre a MOVE belső köreiként. A polgári társaság nyilvános neve Magyar Tudományos Fajvédő Egyesület, titkos neve viszont Etelközi Szövetség lett, így hívják ugyanis a Don torkolatvidékén azt a területet, amelyen a honfoglalásig a magyar törzsek tanyáztak. A titkos szövetséget kezdőbetűin Ekszként vagy X-ként is emlegették. Katonai megfelelője a Kettős Kereszt Szövetség volt, amely a magyar címerpajzson szereplő lotaringiai kettős keresztről nyerte a nevét. Ez is, az is ősi magyar mintára szerveződött. A korai, titokzatos magyar rítusokra emlékeztető félelmes szertartással beavatott tagoknak feltétlen hűséget és teljes engedelmességet kellett fogadniuk a társaságok vezetőinek.50

A jelentősebb befolyással bíró egyesületek közé tartozott még az Irre-dentista Szövetség, a Vitézi Rend és a Keresztény Nemzeti Liga, mely utóbbinak —1919-ben dr. Wolff Károly hozta létre - ugyancsak két titkos belső csoportja volt. Az egyiket Feltámadásnak nevezték, élén ötven „vezérharcosból" álló vezetőséggel, akik között olyan prominens politikai és egyházi személyiségeket találunk, akik vezető szerephez jutottak a Horthy-korszakban (Bethlen István, Teleki Pál, Kánya Kálmán, Bár-dossy László, Prohászka Ottokár püspök, Raffay Sándor püspök és Ravasz László püspök). A másik titkos csoportban, amely Szent István nevét viselte, főként bírák és egyetemi tanárok tömörültek.51

A húszas évek elején szédületes gyorsasággal nőtt a titkos és nyílt hazafias és társadalmi egyesületek taglétszáma. Összesen kb. 10 000 tagúkkal keresztül-kasul behálózták az egész országot, és gyakorlatilag minden nagyobb csoportérdek kifejezőivé váltak. Képviselték a nők, az egyetemisták (Turul) és a fegyveres alakulatok tagjainak érdekeit is. Ennek a szerteágazó szervezkedésnek a tevékenységét legelőször az ún. Területvédő Liga hangolta össze, majd ennek utóda, a Társadalmi Egyesületek Szövetsége.52

A hazafias egyesületeket semmiféle tényleges vagy hathatós korlátozásnak nem vetették alá, így aztán ezek igényt formáltak a hatalomra, és úgy viselkedtek, mintha egyedül ők éreznék a felelősséget a „magyarság ügyének" védelme iránt. Élen jártak a revizionizmus, az irredentizmus és legfőképpen az antiszemitizmus mételyének elhintésében és elterjesztésében. A legvadabbak az Ébredő Magyarok voltak, ők mentek a legmesszebbre a fehérterror alkalmazásában.

Az Ébredő Magyarok, bármilyen rémtettekre vetemedtek is a zsidók vagy a szervezett munkások ellen, az egész ellenforradalmi rendszerben büntetlenséget élveztek. Példátlan hatalmukat és befolyásukat Fábián Béla, a magyar parlament alsóházának egyik zsidó képviselője tárta a közvélemény elé 1924. október 8-án. Felszólalására az adott alkalmat, hogy a szolnoki bíróság felmentett néhány „ébredő magyart", akik bombamerényletet követtek el a csongrádi zsidó nőegylet jótékonysági bálja ellen, s a pokolgépes akció következtében többen meghaltak. Fábián közölte, hogy az előző négy évben elkövetett valamennyi gyilkosság és bűntény el-tusolása az Ébredő Magyarok Egyesületének a műve volt.53 Az egyesületet ez idő tájt Eckhardt Tibor vezette,54 aki egyidejűleg a Fajvédő Párt egyik vezetője is volt.55

A hazafias egyesületek főként szellemi irányítójuk, Gömbös különleges szerepe miatt lehettek a szegedi gondolat köré csoportosuló reakciósok fő erősségei.

Gömbös Gyula. Az ellenforradalom kezdetétől 1936-ban bekövetkezett haláláig Gömbös volt a magyar szélsőséges jobboldal egyik legfőbb vezére. 1886. december 26-án Murgán, egy dunántúli sváb faluban született. Apja falusi tanító volt, anyja német ajkú sváb paraszt-családból származott. A jákfai előnevet - elárulva társadalmi ambícióit - teljesen alaptalanul vette fel és használta. Mint annyi más alsó középosztálybeli sváb, Gömbös is a katonai pályát választotta, de minden igyekezete ellenére sem vitte a századosi rangnál többre.56 Politikai pályája összefonódott azzal az ambivalenciával, amely a két világháború között a jobboldalnak a zsidókérdésre vonatkozó szemléletét jellemezte. Az ellenforradalmi jobboldal mindkét szárnya már korán felismerte Gömbös antiszemita és demokráciaellenes szónoklatainak lendületessé-gét. Értelmiségellenes kirohanásait csillapíthatatlan hatalomvágya táplálta; ravasz volt és hiú; soviniszta nacionalizmusa - meglehet, öntudatlanul - abból fakadt, hogy szívesen palástolta volna sváb származását. A dzsentrik fülének oly kedves társadalmi eszmefuttatásai egyszerre támadták a nagybirtokosokat és a finánctőkéseket - az előbbieket a Habsburgokhoz fűződő nexusaik miatt, az utóbbiakat pedig zsidó tagjaik miatt. Megfogalmazta a szélsőjobb társadalmi programjának mindkét elemét, a magyar föld kultuszát, illetve a „keresztény gondolatot", kifejezve állítólag a parasztság földreformigényét, illetve a keresztény munkásság és alsó középosztály undorodását a zsidó tőke mohóságától.57 Miközben fennhangon támadta a legitimistákat, politikai ideológiáját legbelül antiszemitizmusa éltette. A legtöbb antiszemitához hasonlóan ő is elfeledkezett az 1848-49-es szabadságharcban részt vett zsidók fontos szerepéről, és elegánsan átsiklott az általuk hozott, nagy világháborús áldozatok fölött is. A racionális érvekre fittyet hányva, a német nemzetiszocialisták módjára - akikkel 1921-től kezdve szoros kapcsolatban állt - ő is a keresztény társadalomtól idegen, azzal szemben ellenséges csoportnak tartotta a zsidóságot. Tevékenyen hozzájárult annak a náci mítosznak a terjedéséhez, hogy a zsidók egyszerre kizsákmányolók és forradalmárok, egyszerre plutokraták és bolsevikok. Antiszemitizmusa fokozatosan faji színezetét vett fel, amit egyre hangsúlyosabban vettek át tőle a „fajvédő" egyesületek. Gömbös szótárában a „fajvédelem" kétélű kifejezés volt, mert egyszerre irányult a zsidók mint kommunista ügynökök, illetve a zsidók mint kapitalisták ellen.58

A MOVE vezetőjeként Gömbös már az ellenforradalmi győzelem előtti sorsdöntő hónapokban is mint egyfajta árnyékkormány de facto feje szerepelt. Felismerve a MOVE fontosságát, Horthy örömest elfogadta Gömböstől az egyesület díszelnökségét. Szoros partneri kapcsolat alakult ki a két ellenforradalmi vezéregyéniség között, melyben Horthy a presztízst szolgáltatta. Gömbös pedig a szervezőkészséget és persze a nemzeti hadsereg törzsalakulatait.

Trianon és hatása

Két nappal a román csapatok 1919. november 14-i kivonulása után, 12 000 fős „hősi" nemzeti hadserege élén Horthy bevonult a „bűnös" Budapestre. Ideiglenes szállását a Gellért Szállóban ütötte fel, ahol a legkülönfélébb jelentősebb szervezetek és felekezetek képviselői üdvözölték s biztosították hűségükről. A zsidó küldöttség november 20-án, Polnay Jenő vezetésével tette tiszteletét, és némileg gyászosan arról biztosította Horthyt, hogy a magyar zsidóság „lelkes bizalommal" tekint országlása elé.59

A szövetségesek nyomására, akik aránylag kielégítően képviseleti, nem Habsburg-rezsimmel kívánták megkötni a békét, a Friedrich-kor-mány november 24-én Huszár Károly mérsékeltebb koalíciós kormányánakadta át a helyét. A szocialisták először elvállaltak két kisebb jelentőségű tárcát, de 1920. január 15-én kiléptek az ellenforradalmi kormányból, mindössze tíz nappal a nemzetgyűlési választások előtt. Jóllehet a Friedrich-féle választójogi rendelet (1919. november 17.) viszonylag korlátozott választójogot írt elő, a választásokat a fehérterror tetőzésének megfélemlítő légkörében, a baloldali erők részvétele híján tartották. A kommunistákat természetszerűleg kizárták, a szocialisták pedig a bojkott mellett döntöttek.

Az új nemzetgyűlés, padsoraiban túlnyomórészt konzervatív, agráriá-nus és magukat fennhangon „kereszténynek" deklaráló képviselőkkel, február 16-i ülésén úgy határozott, hogy véget vet Magyarországnak az 1723-as Pragmatica Sancticfoól és az 1867-es kiegyezésből következő, a Habsburgokhoz fűződő kapcsolatának. Abbeli szándékában, hogy egyszer s mindenkorra félretegye a dinasztikus kérdést, a nemzetgyűlés március l-jén Horthyt kormányzóvá választotta 131 szavazatával 7 ellenében, amelyek Apponyi Albert grófot támogatták. Horthy azt a József főherceget váltotta fel, akit a Friedrich-kormány röviddel beiktatása után Károly király magyarországi kormányzójává emelt. A dinasztikus kérdés azonban a teljes Horthy-korszakban fennmaradt. Horthynak ugyan sikerült megakadályoznia, hogy Károly visszanyerje a magyar trónt, de sem ez, sem az , nem oldotta meg a dinasztikus kérdést, hogy a nemzetgyűlés 1921. november elején trónfosztási törvényt alkotott, továbbá maga Károly király is meghalt 1922. április l-jén Madeira szigetén.

Kormányzói minőségében Horthy gyakorlatilag „uralkodói" jogokat szerzett, csupán új nemesi címeket nem alkothatott, és az apostoli korona védnökségét sem gyakorolhatta a római katolikus egyház fölött. Államfőként azonban kinevezhette és felfüggeszthette a miniszterelnököt; összehívhatta, elnapolhatta és feloszlathatta az országgyűlést; halasztó hatállyal megvétózhatta a törvényhozási határozatókat. Sok jogköré származott „legfelsőbb hadúri" pozíciójából is.

Apponyi csöppet sem irigylésre méltó feladata volt néhány héttel korábban, hogy annak a magyar küldöttségnek az élére álljon, amely átvette Párizsban a szövetségesek békefeltételeit. Ezeket már a Simonyi-Sema-

LENGYELORSZÁGHOZ

AUSZTRIAHOZ

mjlp

CSEHSZLOVÁKIÁHOZ

WOAPt-ST

ROMÁNIÁHOZ

OLASZ ORSZÁGHOZ

^—'(Fiume)

JUGOSZLÁVIÁHOZ

1.2. térkép Magyarország trianoni területveszteségei

dam Sándor vezette kormánynak kellett mérlegelnie, tekintve, hogy Huszárt 1920. március 15-én Simonyi-Semadam váltotta fel a miniszterelnöki székben. A legitimistákból (Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja) és szabad választókból (Kisgazda- és Földművespárt) összeállított kormánynak kénytelen-kelleden bele kellett törődnie a rendkívül szigorú békefeltételekbe. A szerződést június 4-én, a versailles-i Trianon kastélyban írták alá, s ezt a nemzetgyűlés emlékülése 1920. november 13-án ratifikálta; az 1921. évi Törvénytár XXXIII. tc. alatt van bejegyezve.60

A győztes hatalmak figyelmen kívül hagyták az önrendelkezés Wilson által szorgalmazott elvét, a történelmi államtestet feldarabolták, s úgy vonták meg a határokat, hogy nem voltak tekintettel sem a demográfiai, sem a topográfiai, sem az gazdasági adottságokra (lásd az 1.2. térképet).

A békeszerződés büntető jellegű szankciói értelmében Magyarország elveszítette történelmi területének kétharmadát, magyar lakosságának egyharmadát, teljes népességének háromötödét. Az 1910. évi népszámlálásra alapozott 1.1. statisztikai táblán mutatjuk be Magyarország tragikus területi és népességi veszteségeit.

Ezeket a veszteségeket csak súlyosbította, hogy az ország elveszítette gazdasági erőforrásainak számottevő részét.61 A trianoni békeszerződés ezen túlmenően súlyos jóvátételi kötelezettségeket rótt Magyarországra, előírta, hogy a fegyveres erők létszáma, a tiszteké és a legénységi állományé együttvéve nem haladhatja meg a 35 000 főt, s kizárólag a belső rend fenntartására és a határok megvédésére vehető igénybe.

Magyarország bel- és külpolitikáját a két világháború közé eső időszakbanjobbára azaz általános óhaj határozta meg, hogy elérjék a trianoni szerződés hatálytalanítását, illetve revízióját. A revízió gondolatával Magyarország népe, a lakosságnak gyakorlatilag minden rétege egyetértett, de a revízió kívánatos vagy gyakorlatilag elérhetőnek minősíthető mértékére nézve voltak eltérések.62 Az uralkodó osztályok számára a revízió ügye nemcsak arra szolgált, hogy sakkban tartsa a szociális elégedetlenséget és hogy elterelje a figyelmet a honi igazságtalanságokról, de jó eszköz volt arra is, hogy helyreállíthassák a status quo antét, beleértve saját egykori birtokaik visszaszerzését is.

A trianoni egyezmény egyedüli pozitív következménye az volt, hogy Magyarország megszűnt konfliktusoktól szaggatott, soknemzetiségű állam lenni, és etnikailag homogénné vált. A nyelvhasználatot tekintve a nemzeti hovatartozás ismérvének, a trianoni Magyarország lakosságának etnikai összetételét 1910-ben, 1920-ban és 1930-ban az 1.2. táblázat szemlélteti.

1.1. Táblázat Magyarország Területi és Népességveszteségei az Első Világháború Után (19 10-es Adatok Alapján)

Terület, km

Teljes

népesség

Történelmi Magyarország

(Horvát-Szlavóniával)

325 411

20 886 487

Elcsatolás

Ausztriához

4 020

292 031

Csehszlovákiához

61 633

3 515 351

Olaszországhoz

21

49 806

Lengyelországhoz

589

24 880

Romániához

103 093

5 256 451

Jugoszláviához

63 092

4 132 851

Teljes veszteség

232 448

13 271 370

A trianoni Magyarország

92 963

7 615 117

FORRÁS: Magyar Statisztikai Közlemények, Bp., 1932, 83:1. o.

1.2. Táblázat

A Trianoni Magyarország Népességének Etnikai Megoszlása (A Nyelvhasználat Alapján)

1910 1920 1930

szám

%

szám

%

szám

%

magyar

6 730

996

88,4

7 156 727

89,5

8 001 112

92,1

német

554

594

7,3

551 624

6,9

478 630

5,5

szlovák

165

273

2,2

141 918

1,8

104 819

1,2

román

28

434

0,4

23 695

0,3

16 221

0,2

horvát

41

979

0,5

36 864

0,5

27 683

0,3

szerb

26

171

0,3

17 132

0,2

7 031

0,1

rutén

1

133

0,0

23 228

0,3

20 564

0,2

egyéb

66

537

0,9

39 014

0,5

32 259

0,4

Összesen

7 615

117

100,0

7 990 202

100,0

8 688 319

100,0

FORRÁS: Magyar Statisztikai Szemle, Bp., 1941, 2:772. o.; Magyar Statisztikai Közlemények, Bp., 1932, 83:23-24. o.

Sokan, akiknek nem magyar volt az anyanyelvük, beszéltek magyarul, s így a magyar nyelvet beszélők százalékaránya a valóságban magasabb volt az adatokban szereplő 1910. évi 88,4%-nál, az 1920. évi 89,5%-nál és az 1930. évi 92U%-nál.63 A zsidók zöme magyarul beszélőnek vallotta

magát, számukat és százalékarányukat ebben az időszakban az 1.3. táblázat tünteti fel, s a lakosság felekezeti megoszlását szintén az tartalmazza.

A zsidóság összlétszáma a háború előttihez képest körülbelül a felére csökkent, hányada az össznépességhez viszonyítva lényegében nem változott. Viszont azzal, hogy az ország tulajdonképpen homogénné és etnikailag egységessé vált, elvesztették a magyarság számarányának javításában játszott fontos szerepüket. Mindennek következményeként a kiegyezés korával ellentétben, ahol a zsidókérdés politikailag és hivatalosan is háttérbe szorult, most a zsidóságot tették felelőssé a Magyarországra szakadt szerencsétlenségért. A vesztett háború következtében támadt frusztráltság légkörében a lakosságnak egyre növekvő hányada tekintett az egész zsidóságra úgy, mintha nemcsak néhányan, hanem valamennyien látványos szerepet játszottak volna a magyarországi kapitalizmus fejlődésében, illetve a bolsevizmusban. További tápot adott az antiszemitizmusnak az a tény, hogy a zsidók- a kettős monarchia idején nyílott lehetőségekkel élve - ebben az időszakban már magas százalékban képviseltették magukat a szabad foglalkoztatású pályákon (lásd könyvünk 3. fejezetét).

1.3. Táblázat

A Trianoni Magyarország Népességének Vallási Megoszlása

1910 1920 1930

szám

%

szám

%

szám

%

római katolikus

4 785

515

62,8

5 105

375

63,9

5 634

003

64,9

görög katolikus

165

536

2,2

175

655

2,2

201

093

2,3

kálvinista

1 632

852

21,4

1 671

052

21,0

1 813

162

20,9

lutheránus

485

219

6,4

497

126

6,2

534

165

keleti ortodox

61

427

0,8

50

918

0,6

39

839

0,5

izraelita

471

378

6,2

473

355

5,9

444

567

5,1

egyéb

13

190

0,2

16

721

0,2

21

490

0,2

Összesen

7 615

117

100,0

7 990

202

100,0

8 688

319

100,0

FORRÁS: Magyar Statisztikai Szende, Bp., 1941, 2:772. 04 Magyar Statisztikai Közimiénvek, Bp., 1932. 83:26-27. o.

Az első zsidóellenes intézkedések

Amikor a történelmi Magyarország legszámottevőbb nemzeti kisebbségeit magukba szívták az utódállamok, az egyetlen sebezhető kisebbség, amely a színtéren maradt, a zsidóság volt. A Monarchia széthullása feltárta annak a hallgatólagos egyezségnek a gyengeségét, amely az emancipáció nyomán az arisztokrata elit és az asszimilálódott zsidóság között alakult ki. A dzsentri vezetéssel létrejött horthysta restaurációs rezsim, amely az összeomlás keltette hatalmi űrt töltötte be, szavakban kikezdte ezt az egyezséget, mivel zajos keresztény-nacionalista, antidemokratikus és antiszemita programot hirdetett meg. A zsidókat azzal vádolta, hogy a demokrácia, a liberalizmus, a szocializmus és a kommunizmus szekértolói, márpedig ezeket az eszméket a rendszer úgy tekintette, mint amelyek alááshatják a magyar nemzet és állam integritását.64 Akárcsak Németországban, Magyarországon is őket tették meg bűnbaknak az ország minden szerencsétlenségéért, a társadalmi-gazdasági viszonyok szétzilálódását is beleértve. Hasztalan próbálkozott a zsidóság azzal, hogy demonstrálja hő honszeretetét, hiába hivatkozott újra és újra a magyarságnak tett múltbeli szolgálataira, általánosságban mégis úgy tekintettek rájuk, mint „idegen" és „nem lojális" elemekre. Az ellenforradalom kezdeti időszakának politikailag feszült és érzelmileg robbanékony légkörében az antiszemiták figyelmen kívül hagyták azt a tényt, hogy a Magyarország ellen elkövetett „igazságtalanságokkal" szemben a harcot elsők között éppen a magyarországi zsidóság hivatalos vezetői kezdeményezték, és ebben a küzdelemben ők jártak az élen. Nem sokkal azután, hogy 1918 októberében létrejött a fegyverszünet, a magyar zsidóság vezetői az elsők között léptek fel az ország területi integritásának védelmében. Európa zsidóságához fordultak azzal a felhívással, hogy saját országaik politikusainál vessék latba befolyásukat, és segítsenek megakadályozni Magyarország feldarabolását. Az elcsatolt területek zsidóságát szintén felszólították, hogy „magatartásukkal egyértelműen... és... határozottan tegyenek hitet magyarságukról"65.

Az ortodoxok vezetői szintén hazafias magatartást tanúsítottak. Franki Adolf, a magyarországi ortodox zsidó hitközség elnöke például 1919 februárjában felszólalt az Agudath Yisrael kongresszusán Zürichben, és a világ zsidóságának közbenjárását kérte Magyarország területi integritásának helyreállításához. 1920 januárjában a neológ hitközség vezetősége fordult Anglia, Franciaország, az Egyesült Államok, Ausztrália és Svájc zsidóságának vezetőihez, hogy érvényesítsék befolyásukat saját kormányaiknál a magyarországi békeküldöttség álláspontjának támogatása érdekében, s hozzátették, hogy ők maguk, mármint a magyar zsidóság vezetői, osztják ezt az álláspontot. Felhívásukban egyebek között leszögezték:

Mi, magyar zsidók, magyarok akarunk maradni. Éppen most, a szükség legnehezebb időpontjában, a reorganizáció nehéz éveiben, nem akarjuk magyar Szülőhazánkat elhagyni. Forrón szeretett hazánk újjáépítésében teljes érőnkkel, származásunk egész szívósságával és lelkesedésével akarunk részt

5 66

venni.

Ám ezek a hűségnyilatkozatok és hazafias megnyilvánulások egyáltalán nem hatottak a terrort alkalmazókra, akik „ki akarták egyenlíteni" a számlát a zsidókkal szemben. A fehérterror elsősorban a forradalmárokra zúdította dühét, de aránytalanul nagy számban szedte áldozatait a zsidók köréből, s a háború utáni Európában a magyar kormány volt az első, amely „zsidókérdést" kreált.

1920. július 19-én ismét kormányváltozás történt, a Simonyi-Sema-dam kabinet helyébe gróf Teleki Pál kormánya lépett. Teleki arra számított, hogy ha Franciaországhoz közeledik, talán kieszközölhet némi reví-ziót. A franciák jóindulatát azzal akarta megnyerni, hogy Magyarországot a lengyelek oldalán akarta hadba állítani a szovjetek ellen. Lengyelország Franciaország pártfogását élvezte, és Magyarország hagyományos szövetségesei közé számított. A tervből azonban nem lett semmi, miután Lengyelország augusztusban minden külön segítség nélkül győzelmesen vívta meg a csatát Varsó alatt.

Teleki a Magyarországon uralkodó őskonzervatív arisztokráciához tartozott, ennek a körnek volt egyik ismert vezéralakja, s bár antiszemita volt, az antiszemitizmusnak egyfajta „civilizált formáját" képviselte (erről részletesen szólunk majd az 5. fejezetben). Mindkét miniszterelnöksége idején, 1920-2l-ben, majd 1938-4l-ben zsidóellenes törvényeket hozatott, méghozzá nem is akármilyeneket. Aligha véletlen, hogy kormányfői beiktatására nem egészen egy hónappal, Budavári László képviselő a nemzetgyűlésben felvetette a zsidókérdés haladéktalan és intézményes megoldásának szükségességét. Tízpontos javaslatot terjesztett elő, amelyet a kormány nevében felszólaló Nagyatádi Szabó István is támogatott. Álláspontjuk alátámasztása céljából mindketten arra hivatkoztak, hogy az ország területén élő „nagyszámú" zsidóság milyen „fontos" szerepet játszik, vagyis ők is a két háború közti időszak antiszemitái által rendszeresen alkalmazott recepthez nyúltak. Nagy nyomatékkal hivatkoztak arra, hogy mennyi a zsidó kézben lévő fold, és hogy a felsőoktatási intézmények hallgatói között milyen magas a zsidó diákok százalékos aránya. Budavári állítása szerint 4,8 millió katasztrális hold volt zsidó tulajdonban, s ezt a tetemes földterület - úgymond - „spekulációval" és „uzsorával" szerezték.67

Az utódállamokhoz csatolt területekről rengeteg értelmiségi és szabadfoglalkozású özönlött a trianoni Magyarországra, ahol csak nehezen tudtak elhelyezkedni. Sok volt az állás nélküli diplomás. Ezen a potenciálisan robbanékony helyzeten kívántak enyhíteni úgy, hogy egyben a zsidók arányát is vissza kívánták e pályákon szorítani az első világháború utáni Európa első jelentős zsidóellenes törvényének megalkotásával.

A tervezetet Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter terjesztette elő, s 1920. szeptember 26-án fogadták el. A XXV. tc. vagy közkeletű nevén a numerus clausus törvény kimondta, hogy a felsőoktatási intézmények bármelyikében 6%-ra kell korlátozni a felvehető zsidó hallgatók számarányát. A törvény végrehajtási utasítását Teleki készítette el.68

A törvényt nem hajtották végre túl szigorúan, Bethlen kormánya pedig hatályon kívül helyezte a zsidósággal kötendő új modus vivendi érdekében (lásd a 2. fejezetet). A törvény egyik legfontosabb hatása az volt, hogy radikalizálta a felsőfokú tanintézeteket. Az állás nélküli diplomások és értelmiségiek a szélsőjobboldal felé orientálódtak, és az egyetemek az antiszemitizmus melegágyaivá váltak. Különösen heves antiszemita uszítás folyt az orvosi karon, ahol az antiszemiták egyik fő követelése az volt, hogy a zsidó hallgatók zsidó tetemeket boncoljanak, tudván, hogy ezt az ortodox zsidó törvények szigorúan tiltják.

A numerus clausus törvény botrányosan megsértette a kisebbségek védelmét biztosító szerződést, amelyet Magyarország is szíves-örömest elfogadott, azt remélve, hogy védelmet nyújt majd az utódállamok területén élő honfitársainak. A magyarországi zsidóság vezetői azonban nem indítottak politikai akciót a numerus clausus ellen. Magatartásukat jól példázta Vázsonyi Vilmos, egykori igazságügy-miniszter 1924. október 27-i megnyilatkozása. A Pesti Izraelita Hitközség rendes évi közgyűlésén, a vezetőség hazafias álláspontját hangsúlyozván, kijelentette, hogy „a jogfosztó trianoni béke nem lehet forrása jogainknak"69. A legitimista Vázsonyi hazafias és kommunistaellenes érzületéhez nem férhetett kétség. Mi több, annak idején úgy ajánlhatták személyét Horthynak, mint gyakorlatilag az egyetlen politikust akár Szegeden, akár Bécsben, kinek tekintélyén és hírnevén semminemű folt nem esett.70 Amikor a nyugati zsidó szervezetek a numerus clausus ügyét a Népszövetség elé vitték, a magyarországi zsidóság vezetői egyértelműen hazafias álláspontra helyezkedtek. A brit zsidók Egyesített Külügyi Bizottságát és a franciaországi Alliance Israélite Universelle-t nem egyszerűen csak a magyar zsidóság iránti aggodalom indította ennek a lépésnek a megtételére, hanem az is, hogy a magyarországi numerus claususban olyan precedenst láttak, amely mintául szolgálhat más országok számára is. A magyar zsidó vezetők nyilvánosan rosszallásukat fejezték ki azért, hogy ezek a külföldi szervezetek egy tisztán belső ügybe beavatkoztak. Meg voltak győződve arról, hogy Magyarország törvényes és alkotmányos keretei között a maguk erejére támaszkodva fogják elrendezni a problémát. Álláspontjukat hazafias és gyakorlati megfontolások egyaránt motiválták. Nem szerették volna, hogy sérelmeik külső beavatkozás révén nyerjenek orvoslást, különösen nem a trianoni szerződéshez kapcsolódó kisebbségi előírások alapján, mivelhogy a trianoni szerződés egészét nemzeti katasztrófaként könyvelték el.

Ezenfelül nem is nagyon bíztak a Népszövetség útján elérhető eredményekben, és aggasztotta őket az az eshetőség is, hogy a „külföld'' beavatkozása csak még jobban felfokozza a zsidókkal szemben érzett ellenszenvet. A magyar zsidóság nagy része egyébként nem tekintette magát nemzetiségnek.

A magyar zsidóság vezetői nyilatkozatban tiltakoztak a Népszövetség „intervenciójával" szemben, s ez nagyon is jól jött Klebelsberg Kunó vallás- és közoktatásügyi miniszternek, aki a magyar álláspont védelmére a fenti állásfoglalásra is hivatkozhatott.71

1925. november 29-én a magyar zsidóság vezetői levélben tiltakoztak a Népszövetség titkárságánál a „külföldi petíciók" miatt, amelyek „az egyetemi numerus clausust vették célba Magyarországon". Két nappal később hasonló tartalmú levelet juttattak el a magyar kormányhoz.72

Az ellenforradalmi korszak első éveinek antiszemita kilengései nagy megrökönyödést keltettek a magyarországi lakosság körében, és még hevesebbet külföldön. Néhány nyugati országban a magyar termékek bojkottja is megszerveződött. Trianon nyomán az ország szörnyű gazdasági helyzetbe került, elszabadult az infláció, szükségessé vált a belpolitika általános újraértékelése. A gazdasági válságot csak nagyobb külföldi kölcsönnel lehetett megszüntetni, s emellett a hazai, de főleg a világközvélemény nyomása is arra késztette a magyar uralkodó köröket, hogy jelentős belpolitikai változtatásokat hajtsanak végre. Horthy 1921. április 14-én, a kényszerítő körülményekre való tekintettel, barátját és bizalmasát: gróf Bethlen Istvánt bízta meg az új kormány megalakításával.

Jegyzetek

1. A magyar zsidók az üldözés előtt és után. A Zsidó Világkongresszus Magyarországi Tagozata, Statisztikai Osztályának Közleményei, Bp., 1949, 25. o. A részleteket lásd még az 1-14. számokban, amelyek 1947-49 között jelentek meg. Iüsd még Ha-nák Péter: „A lezáratlan per." In: Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Gondolat, Bp., 1984. A bevándorlók különböző rétegeinek társadalmi, gazdasági, kulturális és intellektuális jellegzetességeit a 3. fejezetben tárgyaljuk, s ugyancsak ott hozzuk az első világháború utáni időszak statisztikai adatait. L. még Varga László: „Zsidó bevándorlás Magyarországon." Századok, 126/1. (1992), 59 -79. o.

2. A zsidók emancipációjának történetét Magyarországon és a magyar zsidóság asszimilációjával való kapcsolatát Bárány György elemezte és értékelte „Magyar Jew or Jewish Magyar?" c. tanulmányában. Canadian-American Slavic Studies, 8, No. 1, Spring 1974,1-44. o.

3. A magyar földbirtokos arisztokrácia 1875-től a Szabadelvű Párt útján tartotta fenn és gyakorolta hatalmát. 1905 és 1910 között a Kossuth Ferenc hevesen osztrákellenes Függetlenségi Pártja által vezetett koalíció volt kormányon. Ezt a néhány esztendőt leszámítva a szabadelvűek uralkodtak egészen 1944. október 15-ig, igaz, a párt

neve gyakran változott, és a kormányzat pártpolitikai képlete szintén. 1910-től 1918-ig Nemzeti Munkapártnak nevezte magát, majd az 1918-as összeomlást .követő kérészéletű forradalmi kormány bukása után különféle neveken szerepelt. így 1920 és 1939 között mint Nemzeti Egység Pártja, 1939-től 1944-ig mint Magyar Elet Pártja.

4. 1930-ban az uralmon lévő arisztokrata elit 526 családból állt. Mindegyikük több mint 1000 kataszteri hold földet birtokolt. Alkalmazottaik száma meghaladta a 400 000 főt. További részleteket In: Magyarország története. Szerk.: Ránki György. Akadémiai, Bp., 1976, 8. köt. 774-777.

5. Az első világháború előtt a magyar királyságban az államhivatalnokok 96%-a magyar volt. Magyar volt a gimnáziumi tanárok 92%-a és az egyetemi oktatóknak körülbelül 93%-a. Az ország összlakosságának 54,5%-a volt magyar, de a parlamentben 405 hellyel rendelkeztek, ezzel szemben a 45,5%-ot kitevő nemzetiségek csupán 8-cal. 5 mandátumot szereztek a románok, 3-at a szlovákok. Lásd Róbert A. Kann: „Hungárián Jewry During Austria-Hungary's Constitutional Period (1867-1918)." Jewish Social Studies, New York, 7. No. 4, October 1945, 360. o.

6. Lásd C. A. Macartney, 1:11. o.

7. A magyarországi nagyburzsoázia zsidó származású tagjainak társadalmi hátterét és érdemeit Magyarország modernizálásában Hanák Péter tárgyalja „A lezáratlan per" c. írásában. Ugyanerről szól Varga László: „The Great Generation of the Hungárián Bourgeoisie." Acta Histórica Academiae Scientiarum Hungaricae, Bp., 30, No. 3-4, 1984,353-379.0.

8. A téma történeti elemző áttekintését lásd William O. McCagg: Jewish Nobles andGeniuses in Modern Hungary. Columbia University Press, New York, 1972,254. o.

9. Az „aranykorban" jó néhány zsidó író alkotott s nyomta rá bélyegét a korszak irodalmára. Említsük meg Molnár Ferenc, Kiss József, Heltai Jenő, Lengyel Menyhért, Szép Ernő nevét közülük. Goldziher Ignác, a világhírű orientalista volt az első zsidó, akit a budapesti egyetemen egyetemi tanárnakneveztek ki 1894-ben. Heltai Ferenc, Herzl unokaöccse, 1913-ban Budapest polgármestere lett, a konvertita báró Hazai Samu 1910-ben hadügyminiszter, báró Harkányi János, az egyik legősibb és roppant befolyásos pesti kitért zsidó család sarja kereskedelemügyi miniszter, Te-leszky János pedig pénzügyminiszter 1913-ban, Vázsonyi Vilmos kapta az igazságügyminiszteri tárcát 1917-ben, és Zöldi Márton az első világháborúban mint tábornok szerzett nagy elismerést. Rajtuk kívül számos zsidót választottak be a magyar parlamentbe, akik annak mindkét házában jelentős szerepet vittek.

10. Figyelembe kell venni, hogy a statisztikai adatokat a magyar hatóságok állították össze, sajátságos nemzeti politikai célkitűzéseiktől indíttatva. A nemzeti kisebbségek szószólói semmi kétséget sem hagytak afelől, hogy a népszámlálási adatok az ő rovásukra vannak meghamisítva. Kann, i. m., 359. o. Lásd még Jászi Oszkár: A Habsburg-monarchiafelbomlása. Gondolat, Bp., 1983, 359. skk., valamint Joseph Rothschild: East Central Europe Betzoeen the Two World Wars. University of Washington Press, Seattle, 1974,155. o.

11. Az első világháborúig a minisztérium Kultusz- és Közoktatásügyi Minisztérium, majd a második világháború végéig Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium néven szerepelt. A nemzetiségi törvény részleteire nézve lásd Jászi, i. m., 408-411. o.

12. Uo.3 414. o.

13. A társaság 1844. február 14-én tartotta alakuló ülését a pesti Valero-házban jó néhány olyan zsidó részvételével, akik az 1848-49-es forradalom idején, majd 1867 után vezető szerepet játszottak a zsidó hitközség életében. Említhetjük Heilprin Mihályt, aki Kossuth belügyminisztériumában a sajtófőnöki tisztet töltötte be, dr. Jako-bovits Fülöpöt, a pesti zsidó kórház alapítóját, Löw Lipótot, a neves rabbit, Diósy Mártont, Kossuth magántitkárát, dr. Pollák Henriket, az ő ötlete volt a társaság létrehozása. A bécsi és pozsonyi hatóságok 1846. március 24-ig késleltették a társaság alapszabályának jóváhagyását, mert attól tartottak, hogy a társaság a magyar függetlenség eszméjét fogja terjeszteni. Amikor aztán végre megkezdhették működésüket, haladéktalanul nekiláttak néhány zsidó iskola és óvoda szervezésének. Ezen intézményekben a tanítás magyar nyelven folyt. A társaság égisze alatt alakult Pesten az első reformegylet, és Einhorn Ignác rabbijelölt a Valero-házban működő ideiglenes zsinagógában első ízben tartott magyar nyelvű istentiszteletet. 1847-ben jelent meg először a társaság évkönyve, s ez több magyarpárti, hazafias témájú tanulmányt közölt. A magyar forradalom leverése után az osztrák hatóságok a társaságot feloszlatták. 1860-ban Pollák Henrik és dr. Hirschler Ignác kezdeményezésére ismét megkezdte tevékenységét, ekkor azonban már Magyar Izraelita Egylet néven. Az egylet mozgalmat indított az Ószövetség magyarra fordításának előmozdítására. Lásd A Magyar Zsidók Lapja% Bp., 1944. február 3., 3. és 7-8. o.

14. Az egyesület 1944. március 19-ig, Magyarország német megszállásáig működött, Kertész Ödön volt az utolsó vezetője. Uo.} 1944. január 27., 2. o.

15. Kann: í. m., 364. o.

16. A kongresszus 1869 februárjáig tartott. Eötvös és a kormány egyértelműen a neológok pártján volt, helyeselte centralizációs és asszimilációs álláspontjukat. A kongresszusról lásd Nathaniel Katzburg: „The Jewish Congress of Hungary, 1868-1869." In: Hungarian-JewishStudies. Szerk.: Randolph L. Braham. World Federation of Hungárián Jews, New York, 1966-73, 2:1-33. o.

17. A cionizmus magyarországi szerepére és történetére nézve lásd R. L. Braham: „Zionism in Hungary." In: Encyclopaediaof Zionism andlsrael. Szerk.: Raphael Patai. McGraw-Hill, New York, 1961, 523-527. o.

18. 1867 és 1913 között a vasúthálózat hossza 2285 km-ről 22 084 km-re nőtt. Az utasok száma 9 millióról 166 millióra emelkedett, a postai küldeményeké 38 millióról 828 millióra. A fenti időszakban az áruszállítmányok tonnasúlya a kezdeti 9 millió ellenében 87 millióra nőtt. A széntermelés 7 millió mázsáról 91 millióra ugrott. A külkereskedelmi forgalom értéke 1882-ben 1763 millió koronát tett ki, 1912-ben 4174 milliót. (Az első világháború előtt 1 korona 20,26 centtel volt egyenlő.) 1869 és 1910 között a kereskedelemben és iparban dolgozók aránya 4,9%-ról 25,1 %-ra emelkedett, a mezőgazdasági tevékenységet végzőké lecsökkent 62,4%-ra. Vö. Jászi, i. m.y 250. o. Lásd továbbá Iván T. Berend-György Ránki: Economic Developmeni in East Central Europe in the 19th and 20th Centuries. Columbia University Press, New York, 1974,402. o.

19. Jászi, í nt.y 414. o.

20. Istóczy Győző a Szabadelvű Párt listáján került be a parlamentbe. 1874-ben indította meg antiszemita kampányát elsősorban a nem asszimilált, illetve az újonnan bevándorló zsidók ellen. Ónody csatlakozása után, kb. 1880-tól, a mozgalom már kivétel nélkül minden zsidó ellen irányult, és magát az asszimiláció politikáját is célba vette. Istóczy és Ónody antiszemita uszítása készítette elő a légkört a tiszaeszlári ügy számára. Istóczy nemzetközi téren is tevékenykedett a zsidók ellen. A Nemzetközi Zsidóellenes Kongresszus adta ki röpiratát „Kiáltvány a zsidók által fenyegetett kormányokhoz és népekhez" címmel. A kongresszus 1882-ben tartotta első összejövetelét Drezdában.

Simonyi Iván a Függetlenségi Pártot képviselte a parlamentben. Tevékenyen fellépett a zsidók egyenjogúsítása ellen, és 1883-ban zsidóellenes politikái klubot szervezett, hogy antiszemitákat segítsen parlamenti mandátumhoz. Egyikük tevékenysége sem vezetett politikai sikerekhez, a tömegek támogatását nem tudták megszerezni.

21. A kiegyezés kori antiszemitizmus történetéhek kritikai szempontú elemzését Nathaniel Katzburg végezte el: Antisemiut be'Hungaria (Antiszemitizmus Magyarországon), 1867-1914. Dvir Publishing House, Tel-Aviv, 1969, 294. o., héberül. Vö. még Kubinszky Judit: Politikai antiszemitizmus Magy arországon, 1875-1890. Kossuth, Bp., 1976,275.0.

22. Arra a kérdésre, hogy az első világháború előtti időszakban létezett-e Magyarországon zsidókérdés vagy sem, a legtöbben igennel feleltek. Erre nézve lásd Zsidókérdés, asszimiláció, antiszemitizmus. Gondolat,' Bp., 1984, 15-115. o. Ezeket a véleményeket eredetileg a Huszadik Század c. folyóirat tette közzé 1917-ben.

23. Jászi, i. m.y 419-420. o.

24. A zsidók aránya Budapesten 1944-ig alapvetően nem változott. 1920-ban a 929 000 lakosú Budapesten körülbelül 215 000 zsidó élt. Vö. Kann, i. m.y 367. o.

25. Jászi, i. m.y 254. o.

26. Uo.

27. A zsidók kulturális és gazdasági helyzetének hatását a nem magyar nemzetiségekre Kann világítja meg idézett művének 373-386. oldalain.

28. A zsidóknak a pénzügyek és a szabad foglalkozások felé való áramlása részint azzal magyarázható, hogy egyenjogúsításükig, a pénzügyekkel összefüggő foglalkozásokat leszámítva, minden termelőtevékenységből ki voltak rekesztve. A helyi zsidó tőkésekhez Nyugatról érkező bevándorlók is csatlakoztak, és egy honi, versenyre kész középosztály is kiformálódott.

29. A magyarországi zsidóság helyzetét aláásó gazdasági tényezőket a világszerte ismert zsidó tudós, S. M. Dubnov professzor vizsgálta. Jászi téziseivel többé-kevésbé megegyezően egyebek között a következőket állapítja meg: „A magyarországi zsidóknak legfigyelemreméltóbb vonása a magyar hyper-patriotizmusuk, amelyet félelmeik tápláltak... A mind tehetősebbé váló magyarországi, azon belül is főleg a budapesti zsidóság... semmitől sem reszket jobban, mint az antiszemitizmus kitörésétől, ami veszélybe sodorhatja gazdasági pozícióit." S. M. Dubnov: Weltgesckichte des jüdischen Volkes. 10:426. o. Idézi Kann, i. w., 368. o.

30. Uo., 369. o.

31. Tisza Kálmán kikényszerített lemondása (1890. március 13.) után megszaporodtak Magyarországon a kormányváltozások. Az 1918. novemberi összeomlásig bezárólag az egymást felváltó kormányfők nevére nézve lásd Magyarország tiszti cím-és névtára. Magyar Királyi Állami Nyomda, Bp., 1942,49:4.

32. Károlyi nemzetiségi politikáját nemzetiségügyi minisztere, Jászi fogalmazta meg. Jászi alkotmányos-föderális rendet szeretett volna létrehozni egy demokratikus Magyarországon belül, földreformmal és más szociális reformokkal kiegészítve. A ruszinoknak, a sváboknak és a szlovákoknak juttatott autonómia (1918. december 25., 1919. január 28., illetve március 8.) azonban nem vette le a lábukról a határos nemzetiségeket, a cseheket, a románokat és a jugoszlávokat, ők ugyanis teljes függetlenségre törekedtek.

33. Károlyi saját beszámolója megtalálható: Mihály Károlyi: Gegen eine ganze Welt. Verlag für Kulturpolitik, München, 1924; lásd még Károlyi Mihály: Hit, illúziók nélkül. Magvető, Bp., 1977.

34. A Kommunista Párt mindenekelőtt a számban csekély, politikailag azonban annál jelentősebb frakcióból szerezte tagjait, amely a mintegy félmillió oroszországi magyar hadifogoly körében jegecesedett ki. Sokan közülük tevékenyen részt vettek a bolsevik forradalomban. 1918. november 4-én, Moszkvában tartott konferenciájukon megalakították az önálló magyar Kommunista Pártot, és elhatározták, hogy néhány száz agitátor hazaküldésével radikalizálják az országot a későbbi hatalomátvétel előkészítése érdekében. A Kommunisták Magyarországi Pártja november 24-én, Budapestén újraalakult, és december 7-én már megjelent lapjának, a Vörös Újságnak az első száma. A párt taglétszáma fokozatosan nőtt, 1919 februárjában a párt Budapesten 10-15 000, a vidéki városokban 20-25 000 hű követőre támaszkodhatott; 1919. március 21-én a szocialisták kénytelenek voltak egyesülni a kommunistákkal, és együttesen „koalíciós", szovjet jellegű kormányt alakítottak. Rothschild, i. m., 143. o.

35. További részleteket közöl Kunról és rezsimjéről Rudolf L. Tőkés: Béla Kun and the Hungárián Soviet Republic. Praeger, New York, 1967. L. még Borsányi György: Kun Béla. Politikai életrajz. Kossuth, Bp., 1979.

36. A Friedrich-rezsimről és bizonyos antiszemita megnyilvánulásairól szól Eva S. Balogh cikke: „István Friedrich and the Hungárián Coup d'Etat of 1919: ARe-eva-luation", Slavic Review, 35, No. 2 (1976. június), 269-286. o.

37. A Kun-rezsim 45 népbiztosa közül 32, köztük maga Kun is, zsidó vagy zsidó származású volt. Vö. Rothschild, i. m., 148. o. Lásd mégNathaniel Katzburg: Hungary andthejews, 1920-1943. Bar-Ilan University, Ramat Gan, Israel, 1981,32-38. o.

38. Ténykedésükre nézve lásd Stern Samu: A zsidókérdés Magyarországon. Pesti Izraelita Hitközség, Bp., 1938,15-17. o.

39. Három éven át folytatott vizsgálatok után az ellenforradalmárok beismerték, hogy a vörösterror áldozatainak száma 587 volt, zömük köztörvényes bűnöző, vagy olyan személyek, akik államcsínykísérletekben vettek rést. A fehérterror áldozatainak a száma ezzel szemben 5000-6000-re rúgott, s közöttük sok ártatlan zsidó is volt. Vö. Rothschild, i. m., 153. o.

40. Unger Mátyás-Szabolcs Ottó: Magyarország története. Gondolat, Bp., 1965, 301-303. o. Röviddel az Antibolsevista Comité létrejötte után Perényi Zsigmond báró gyermekded Kttn-ellenes összeesküvése főként azért vallott kudarcot, mert a munkásság akkor még lojális volt a forradalmi vezető iránt.

41. A szegedi csoportot részben abból a 135 millió koronából finanszírozták, amelyet az ellenforradalmárok május 2-án loptak el Kunék bécsi követségéről Kun ék az összeget eredetileg ausztriai kommunista tevékenységek támogatására szánták. Rothschild, i. m.} 151. o.

42. Érzékeny, jól dokumentált tanulmányban mutatja be a magyarországi fasizmus különleges voltát Deák István: „The Peculiarities of Hungárián Fascism." In: The Holocaust in Hungary. Forty YearsLater. Szerk.: Randolph L. Braham, Institute for Holocaust Studies of the City University of New York, New York, í985,43-51. o.

43. Az 1919- 20-as év eseményeiről Horthy igen elfogultan adott számot. Tisztára mosta a fehérterrort, dicsérőleg nyilatkozott Prónay ezredesről és Ostenburg őrnagyról, az ellenforradalom során elkövetett bűnök nagy részéért felelős két tisztről. Admiral Nicholas Horthy: Memoirs. Róbert Speller and Sons, New York, 1957, 99-115.0.

44. Különös kegyetlenség jellemezte tevékenységüket Dunaföldvárott, Pakson, Celldömölkön, Balatonfőkajáron, Jánosházán, Enyingen, Mezőszentgyörgyön, Ber-hidán, Szilasbalháson és sok más dunántúli településen. A részletekre nézve lásd Os-car Jászi: Revolution and Counter-Revohition in Hungary. P. S. King and Son, London, 1924,153-176. o.; valamint Sulyok Dezső: A magyar tragédia. A szerző kiadása, Ne-wark, 1954,257-276. o.

45. Prőnayn és Ostenburgon kívül igen sok tiszt vett még részt e „hősies" akciókban, így Salm Hermann gróf, Freiszberger százados, Piroska János, Sefesik György, Soltész István, Budáházi Miklós, Héjjas Iván főhadnagy, Bibó Dénes hadnagy, Ko-varcz Emil főhadnagy és Babarczy István százados, Horthy mást sem tett, mint magasztalta őket, és minden kísérletet meghiúsított kivizsgálásukra, esetleges vád alá helyezésükre. Mi több, legjobb tisztjeiként emlegette őket, és idővel legtöbbjüket elő is léptette. Sulyok, i. m., 254-292., 441. o.

46. Uo., 265- 266., 282-283. 0.

47. Uo., 286-288; o. A helyszínen tanulmányozta a fehérterrort a Josiah C. Wedgewood ezredes vezetésével 1920 áprilisában-máj usában Magyarországon tartózkodó brit munkáspárti delegáció. Megállapításaik szövegét lásd: Report ofthe British Joint Labour Delegátion for Hungary, May 1920: The White Terror in Hungary. Szerk.: Trade Union Congress and Labour Party, London, 1920. június 3.

48. Sulyok, i. m., 262., 265. o.

49. Böhm Vilmos, Károlyi szociáldemokrata hadügyminisztere, aki a Kun-kormányban is fontos szerepet játszik majd, elrendelte a MOVE feloszlatását és Gömbös internálását. Gömbös azonban megszökött, először a bécsi, majd a szegedi csoporthoz csadakozott. A Kun-rezsim megdöntése után a MOVE nyomban új életre kelt. A MOVE-hoz szorosan kapcsolódó egyik legelső titkos szervezet Csilléry András Magyar Társasága volt, amelyet még 1916-ban azzal a céllal hoztak létre, hogy fenntartsák a magyar szupremáciát a zsidók kilengéseivel szemben. A Magyar Társaságról részletesen szól Balogh, i.m., 275-276. o.

50. További részleteket mutat be a MOVE-ról Dósa Rudolfiié: A MO VE. Egy jellegzetes magyar fasisztaszervezet, 1919-1944. Akadémiai, Bp., 1972.

51. Értékeli a keresztény egyházak szerepét, illetve a magyarországi antiszemita hadjárathoz fűződő kapcsolatukat Moshe Y. Herczl: Christianity and the Holocaust of Hungárián Jewry. New York University Press, New York, 1993.

52. C. A. Macartney, 1:29-33. o.

53. Sulyok, i. m., 270-271., 284. és 288. o.

54. Eckhardtot 1923. december 15-én választották az Ébredő Magyarok Egyesületének vezetőjévé. Uo., 270. o.

55. A Fajvédő Pártot 1923-ban Gömbössel közösen alapította Eckhardt, s jó néhány képviselő is csatlakozott hozzá. Közülük a legjelentősebbek: Bajcsy-Zsilinszky Endre, Borbély-Maczky Emil, Gömbös Gyula, Zsirkay János, Ulain Ferenc, Kiss Menyhért és Budavári László. Uo., 421. o. 1932-ben, amikor Gaál Gaszton elhunyt, Eckhardt változtatott politikai álláspontján, és a Kisgazdapárt élére állt. Bajcsy-Zsilinszky szintén csatlakozott hozzá, liberális lett, és a háború alatt Magyarország egyik legtekintélyesebb liberális politikusává vált, majd amikor az ország német megszállás alá került, hősiességről tett tanúbizonyságot. A fehérterrort, a „hazafias szervezeteket" és a honi, valamint külföldi visszhangot tárgyalja Katzburg, Hungary andthejews, i. m., 38-59. és 80-90. o.

56. Az életrajzi részleteket lásd C. A. Macartney, 1:33 35. o.; Szabó Dezső: Gömbös Gyula. In: Az egész látóhatár. Tanulmányok. III. köt. Magyar Élet, Bp., 1938; Szokoly Endre: ...és Gömbös Gyula a kapitány. Gondolat, Bp., 1960; valamint Dósa, i. m.

57. Ránki György: Gondolatok az ellenforradalmi rendszer társadalmi bázisának kérdéséhez áz 1920-as évek elején. Történelmi Szemle, 1962, No. 3-4, 355-356. o.

58. Sok beszédében és Diejuden in Ungarn c. könyvében kristályosította ki a zsidókat a kommunizmussal azonosító teóriáját. Egy 1920-ban tartott beszédében például kijelentette: „Nekünk nincs faji öntudatunk... álmagyarok vagyunk valamennyien, mert ha mi nem lettünk volna kivetkőzve faji öntudatunkból, különösen az utolsó évszázad alatt, akkor nem jöhetett volna idea bolsevista zsidó uralom..." Dósa, i. m., 126. o. Gömbös természetesen a kapitalizmust mint olyant korántsem ellenezte. Gottfried Federhez hasonlóan különbséget tett „kizsákmányoló", vagyis zsidó tőke, illetve „alkotó", vagyis keresztény tőke között. Egy 1921-ben megjelent cikkében kinyilatkoztatta, hogy a „fajilag homogén kapitalizmus" híve, azé ti., amely elkülönül a zsidó üzelmektől. Uo., 128. o.

59. Sulyok, i. m., 285. o.

60. Uo., 45. o.

61. A trianoni szerződés következtében Magyarország elveszítette vasútjainak 58%-át, faállományának 84%-át és megművelhető földjeinek 43%-át. Megfosztották vasércének 83%-ától, lignitjének 29%-ától, bitumenes szénkészletcnek 27%-ától. Érzékeny veszteségek érték a szarvasmarha- és egyéb háziállat-állományt, a könnyű- és nehézipart, a kereskedelmi hálózatot és a bankintézményeket. Vö. Rothschild, i. m., 156. o. és Sulyok, i. m., 42-43. o.

62. Trianon után a revíziós érzület magas hőfokát jól érzékeltetik az alábbi, gyakran hangoztatott jelszavak: a „Nem, nem, soha!" meg a „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország". A korszak félhivatalos Hiszekegyében is a revíziós érzület tükröződött: „Hiszek egy Istenben, / Hiszek egy hazában, / Hiszek egy isteni örök igazságban, / Hiszek Magyarország feltámadásában."

63. 1920-ban 833 475 ember közül, akiknek nem a magyar volt az anyanyelvük, 575 615 beszélte második nyelvként a magyart, 1930-ban 687 207 közül 509 891. Ha őket is hozzászámítjuk azokhoz, akiknek a magyar volt az anyanyelvük, akkor az össznépesség 96,8%-a beszélt magyarul 1920-ban, 1930-ban pedig 98%-a. Vö. Rothschild, i. m., 192. o.

64. A téma alapos értékelését adja George Schöpflin, „Jewish Assimilation in Hungary: AMoot Point." In: Jewish Assimilation in Modern Times. Szerk.: Béla Vágó. Westview Press, Boulder, Colo., 1981, 75-78. o. Lásd még Kovács Éva-Papp Zsuzsa: A gazdasági elit. Modernizáció. Asszimiláció. Bp., 1986. aug., soksz.

65. Stern, i m., 20-21. o. 1938-ban a zsidók ellen bevezetett intézkedésekre válaszolva Stern azzal érvelt, hogy a Magyarországtól elszakított zsidók „a megszállt területeken mindenütt hűséges támaszai és ápolói voltak a magyar nemzeti szellemnek és a magyar kultúrának". Uo.

66. Lévai: Zsidósors Magyarországon, 12. o. Az ortodoxiát és neológiát könyvünk 3. fejezetében tárgyaljuk részletesebben.

67. Uo., 8-9. o.

68. A törvényjavaslat egészen ártalmatlan címet viselt, úgy szólt, hogy: „Tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdasági karra és jogakadémiákra való beiratozás szabályozása." Szövegét közli a Magyar Törvénytár. 1920. évi törvénycikkek. Állami Nyomda, Bp., 1921, 145-146. o. A törvény hatását vizsgálja Thomas Spira: „Hungary's Numerus Clausus, the Jewish Minority, and the League of Nations." In: Ungarn Jahrbuch 1972. Hase und Kohler, Mainz, 1972, 4:115-128. o.

69. Lévai, i m., 9. o.

70. Lásd Windischgraetz Lajos herceg 1919. június 29-én kelt, Horthyhoz címzett levelét. Horthy Miklós titkos iratai. Szerk.: Szinai Miklós-Szűcs László. Kossuth, Bp. 1965,9-14. o.

71. Stern, i. m., 20. o. Lásd még Nathaniel Katzburg: „The Jewish Question in Hungary During the Inter-War Period. Jewish Attátudes." In: Jews and Non-Jews in Eastern Europe. Szerk.: B. Vágó-G. L. Mosse. John Wiley, New York, 1974, 113-124. o.

72. Jacob Robinson és mások: Were the Minorities Treaties a Failure? Institute of Jewish Affairs of the World Jewish Congress, New York, 1943, 82. o. A numerus clausus törvényre nézve lásd még Katzburg, i. m., 60-79. o.

MÁSODIK FEJEZET

A KONSZOLIDÁCIÓTÓL AZ „ELŐFASIZMUSIG"

A bethleni konszolidáció 1921-1931

gróf bethlen istvánnak, a bécsi ellenforradalmi csoport vezérének miniszterelnöki kinevezése jelezte, hogy a hatalom továbbra is a nagybirtokosok és pénzmágnások kezében maradt, azokéban, akik Magyarországot a háború előtt és Teleki Pál miniszterelnöksége alatt is kormányozták. Bethlen, a nagy múltú erdélyi család sarja igen tapasztalt és rendkívül ügyes politikus volt. Személyes kapcsolatait zárkózottság jellemezte; nagy kultúrájú, köztiszteletben álló személyiség volt, a két világháború közti időszak köz-ügyeiben minden hatalomra kerülő politikus, így Horthy is kikérte a tanácsát. Noha társadalmi-gazdasági ügyekben ókonzervatív nézeteket vallott, a szellemi és egyéni szabadság kérdéseit meglehetős toleranciával és nagyvonalúsággal kezelte. Hatalomra kerülve eltökélte, hogy konszolidálja a megcsonkított állam politikai és gazdasági életét, hogy a határreviziók ügyét külföldön minél jobb pozícióból sürgethesse.

A hagyományos uralkodó elit a helyreállított rendszer folytonosságát és életképességét a kormánypárt révén óhajtotta biztosítani.1A párt Bethlen szülötte volt, aki azt egységes, hűséges és szilárd támasszá tette annak érdekében, hogy Magyarország történelmi osztályai segítségével érjék el kettős céljukat: külpolitikailag a revíziót, belpolitikailag a hagyományos feudális-burzsoá társadalmi rend életben tartását. A kormánypárt a háború közötti időszakban gyakorlatilag úgy biztosította uralkodó helyzetét a politikában, hogy módosította a választójogi törvényt, és átszervezte a törvényhozást. 1922. március 2-án kibocsátott rendeletében a meglehetősen széles körű és titkos Friedrich-féle választójogot korlátozottabb választójoggal váltotta fel, melynek keretében vidéken ismét nyílt szavazást alkalmaztak. Az országgyűlést, amelynek kétéves terminusa február 16-án járt le, új, öt évre Szóló törvényhozás váltotta fel.2 Miután egy amnesztia-rendelettel sikerült ügyesen és hathatósan semlegesíteni a szocialistákat, a kormányzó pártnak gyakorlatilag nem maradt ellenzéke az országgyűlésben.3 Az új politikai rendszernek azzal biztosította a kellő szilárdságot és tekintélyt, hogy az ellenforradalmi jobboldal legszélsőségesebb csoportosulásait, ha föl nem is tudta még oszlatni, de lépésről lépésre lefegyverezte. A vezéreiket, köztük Gömböst is, beépítette rendszerébe, s a terroristáknak megkötötte a kezét. Mi több, Gömböst megbízták az 1922. évi választások előkészítésével, és egy darabig alelnöke is volt a pártnak. Bethlen miniszterelnöksége idején először államtitkári (1928), majd honvédelmi miniszteri posztot (1929) töltött be. Magyarország nemzetközi elismertségét csak fokozta Klebelsberg Kunó grófnak, az újító szellemű, népszerű vallás- és közoktatásügyi miniszternek a fantáziadús kultúr- és oktatási politikája. Magának Bethlennek a rangját jócskán megnövelték gyors diplomáciai sikerei, így Burgenland egy részének, benne Sopronnak és környékének megtartása,4 Magyarország felvétele a Népszövetségbe (1922. szeptember 18.), továbbá az az 50 millió dolláros újjáépítési kölcsön, amelyet 1924 júliusában a Népszövetség juttatott az országnak.

Bármilyen gyakorlatias és leleményes volt is Bethlen politikai és diplomáciai ügyekben, a szociális problémák kezelésben szűklátókörűség, reakciós szemlélet jellemezte működését. Hiába mutatta ki nem is egyszer együttérzését a nyomorgó parasztokkal és munkásokkal, olykor atyai jóindulatot is tanúsítva irántuk, alapvetően ugyanazt a regresszív politikai vonalat vitte, mint háború előtti elődei. Az 1920. évi álságos agrárreformtörvény csöppet sem könnyített a föld nélküli parasztság sorsán,5 valójában jórészt csak azt a célt szolgálta, hogy az utódállamokban tervezett vagy már végre is hajtott gyökeresebb reformok hatását ellensúlyozza. A Trianon utáni Magyarország lényegében visszazökkent a háború előtti, félfeudális nagybirtokrendszerbe. A korábbi status quo szinte maradéktalan restaurációja közepette az ókonzervatív feudális-burzsoá elit mindent elkövetett, hogy megőrizze és lehetőleg gyarapítsa is a maga kiváltságos társadalmi-gazdasági helyzetét. A kiegyezés korában az uralkodó elit úgy próbálta megőrizni előjogait, és a gazdasági lehetőségek, a szabadság és az egyenlőség kiterjesztésének követeléseivel szemben megvédelmezni, hogy felidézte „a nemzeti kisebbségek által képviselt" állítólagos „veszedelem" rémképét (lásd az 1. fejezetet). A háború után ugyanaz az osztály, ugyanabból a célból a „trianoni igazságtalanságokat" emlegette, illetve „a zsidók végzetes befolyására" hivatkozott. A konzervatív földbirtokos-pénzmágnás klikk meglehetősen sikeresen leplezte igazi céljait, hogy a hagyományos feudális-burzsoá intézményeket életben tartsa és minél szilárdabbá tegye. E téren kapóra jött a revíziót követő irredentamozgalom, amely gyakorlatilag az egész országot átfogta, és a lakosság körében igen népszerű volt. Az elnyomott osztályok gazdasági nehézségei és szociális sérelmei egyaránt a nacionalizmus és a fasizmus vitorláit dagasztották.

A hithű nacionalista Bethlennek az volt a meggyőződése, hogy a társadalmi feszültségek levezetése, a politikai konszolidáció és a gazdasági helyreállítás híján lehetetlen sikeresen síkraszállnia a határrevíziókért. Jóllehet Magyarország elveszítette földterületének, emberi és természeti erőforrásainak jelentős részét, azért továbbra is jócskán rendelkezett mezőgazdasági potenciállal, és aránylag fontos ipari létesítményei is maradtak,6 melyeknek működtetése és fejlesztése végett azonban nagyarányú tőkebefektetésre volt szükség. A Népszövetség révén szerzett helyreállítási kölcsön és az 1925. évi pénzreform7 enyhített az inflációs nyomáson, és csökkentette az államadósságot, de nem volt elegendő ahhoz, hogy az ország gazdaságát a kívánt mértékben helyreállítsa. A kapitalizmus fejlődése Magyarországon szorosan összekapcsolódott a zsidó pénzemberek és iparvállalkozók tevékenységével, akik hagyományosan a politikailag uralkodó arisztokrata-dzsentri földbirtokos és hivatalnoki elittél működtek együtt. Bethlen mindezt nagyon jól tudta, és különösebb nehézség nélkül állította helyre és helyezte a régi alapokra e két kör között az üzleti kapcsolatokat. Jól látta, hogy a hazai és a külföldi zsidó tőke Magyarország gazdasági életének rendbehozatalánál nem nélkülözhető, és ezért hajlandó volt a zsidókkal kapcsolatos személyes ellenérzéseit félretenni.8 1921. április 19-én, bemutatkozó beszédében a következőképpen körvonalazta a zsidókérdésben elfoglalt álláspontját:

Én ellene vagyok mindenféle lármás antiszemitizmusnak. A jogrendet minden körülmények között fenn fogjuk tartani. Ha volnának hatóságok, melyek túllépik saját hatáskörüket, azokat vissza fogjuk szorítani arra a hatáskörre, amelyet a törvény számukra megállapít. És ezt a kérdést nem kívánjuk még a jogegyenlőség megbolygatásával sem érinteni. A jogegyenlőség olyan biztosítéka a nemzet életének, amelyet érinteni nem szabad. Elismerem, hogy jelenleg van zsidókérdés az országban, de ennek megoldása áz, hogy gazdasági téren azok lehessünk nélkülük is, amik velük együtt vagyunk. Ez őnekik is érdekük, mert abban a percben, amint nem lesznek nélkülözhetetlenek, az összhang helyre fog állni. Ebben a tekintetben tehát a kormány el van szánva arra, hogy egy konstruktív politika alapelveit rakjuk le.9

A politikailag uralkodó arisztokrata-dzsentri osztály és a gazdaságilag, valamint pénzügyileg befolyásos zsidók kölcsönösen előnyös együttműködésének meglett a haszna. A szegedi klikkhez kapcsolódó elvakult antiszemitákat, ha csupán ideiglenesen is, de eltávolították a hatalmi pozíciókból. A numerus clausus törvényt módosították, s a zsidók, legalábbis névlegesen, megint egyenjogúak lettek honfitársaikkal. Az 1928. évi XIV. te. beterjesztésekor a módosítást egyebek között a következőkkel indokolták meg:

Ezenfelül a magyarországi zsidóság köréből is felhangzott az a panasz, hogy magukat a 3.§ harmadik bekezdésével mintegy megbélyegzettnek látják. Az érzések világában ily inponderábiliára is figyelemmel kell lenni, mert a polgárok közmegnyugvása minden állam virágzásának nélkülözhetetlen előfeltétele. Izraelita honfitársainknak sem szabad viszont szem elől téveszteniük, hogy a bennünket ért nemzeti katasztrófa összes életviszonyaink összezsugorodásához vezetett és számos fájdalmas korlátozást tett szükségessé.10

A kormány türelmes álláspontja ellenére a zsidókérdés nem került le a napirendről, és állandó nyugtalanság forrása maradt. A hontalan zsidók helyzete és a belőle fakadó „veszedelmek" Bethlen kormányzása idején és az egész Horthy-korszakban különleges figyelem gyújtópontjában állottak. Az ország vezetőit és néhány, igencsak asszimilált zsidót egyaránt súlyosan aggasztott a „nemkívánatos zsidó elemek" kelet felőli beszivárgása. A magyar kormány 1920-ban úgy döntött, hogy kiutasítja mindazokat a zsidókat, akik 1914. január 1-je után szivárogtak be az ország területére. 11 Bethlen kezdeményezésére ezt a rendelkezést 1925-ben kiegészítették. A nemkívánatos elemek között a zsidók külön nem szerepeltek, de a kormány felhatalmazást kapott, hogy nemzetbiztonsági okokból a nemkívánatos idegeneket kiutasíthassa.12 1930 elejétől minden külföldit nyilvántartásba vettek egy erre a célra létrehozott államhivatalnál, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságnál (lásd a 6. fejezetet). 1931 elején a koronatanács foglalkozott a zsidó beszivárgás kérdésével. Több miniszter tett jelentést arról, hogy a hontalan zsidók milyen „veszélyt" jelentenek, beleértve állítólagos kommunista tevékenységüket is. Szó esett arról is, hogy a bécsvágyó zsidók magyar állampolgárok munkaalkalmait veszik el, földbirtokokat kaparintanak magukhoz; végül úgy döntöttek, hogy a beszivárgásnak mindenképpen és minden törvényes eszközzel útját kell állni. Határozatilag kimondták, hogy a hontalan zsidók kézre kerítésére időről időre razziákat kell tartani, és elő kell készíteni azokat az intézkedéseket, amelyek alapján el lehet őket távolítani állásaikból.

Az „izraelita vallású magyarok" hivatalos vezetőit ugyan aggasztotta, hogy az idegen zsidók ellen foganatosított kormányakcióknak következményei lehetnek, de továbbra is hűségükről biztosították a kormányt, és kinyilvánították hazafias elkötelezettségüket a revízió ügye mellett. 1930-ban a magyarországi zsidóság memorandummal fordult a párizsi Alliance Israélite Universelle-hez: „A külföldi zsidóság azzal teheti a legtöbbet a magyar zsidóság érdekében, ha közreműködik abban, hogy egész Magyarország helyzete feljavulhasson, és ha orvoslást nyer az a súlyos igazságtalanság, amely Magyarországot trianoni megcsonkításával érte."13

Bethlennek sikerült átmenetileg nyugvópontra helyezni a zsidókérdést és konszolidálni a politikai helyzetet, így teljes erejével nekiveselkedhetett a gazdaság rendbehozatalának. Irányítása alatt a gazdaság nagy léptekkel haladt előre, az ipar és a mezőgazdaság termelése elérte, sőt bizonyos ágazatokban még túl is szárnyalta a háború előtti szintet. Az 1929-ben bekövetkezett világgazdasági válság a Bethlen-féle rendszer gazdasági alapzatát, sőt magát a rendszert is alapjaiban rendítette meg. Alig néhány év alatt a gazdaság oly mértékig összeomlott, és az ebből fakadó politikai következmények annyira baljósak voltak, hogy Bethlen kénytelen volt kiengedni kezéből a hatalmat.14 A rendszer betonszerkezete, amely a felső középosztályt és a nagybirtokosságot fogta egybe, váratlanul málladozni kezdett. Bethlen növekvő népszerűtlenségének oka mindenekelőtt az agráriusok körében az volt, hogy szerintük Bethlen a kereskedelem érdekeit részesítette előnyben.15

Az 1931. június-júliusi országgyűlési választásokon a 245 képviselői mandátumból a kormánypárt 158-at szerzett meg, s a kormány élén Bethlent gróf Károlyi Gyula, az egykori aradi-szegedi ellenforradalmi kormány megalakítója váltotta föl.16 Károlyi fakó, színtelen politikus volt, aki ortodox pénzpolitikájával képtelen volt megállítani a gazdaság romlását, és megszilárdítani a konszolidációs időszak politikai állapotait. Noha Szegedről indult el, politikai és gazdasági nézetei közelebb álltak Bethlenéihez (akinek kabinetjében 1930 végétől külügyminiszterként tevékenykedett), mint a szélsőséges jobboldali csoportokéihoz, amelyek megszervezésében egykor részt vett. De szükségképpen ortodox költségvetési politikája és kíméletlen, kormányszintű takarékossági intézkedései a gazdasági válság közepette semmiképpen nem segíthették Bethlent és csoportját hatalmuk megtartásában. A politikai stabilitást egyként fenyegették az uralkodó osztályon, a kormánypárton belüli és kívüli erők. 1930 végén Gaál Gaszton vezetésével kivált a kormánypártból egy maroknyi képviselő, újjáalakítva az ellenzéki Független Kisgazdapártot.17 A radikálisabb agráriusokra épülő új párt egyre dacosabban helyezkedett szembe a kormánypárt földbirtokos képviselőivel, akik pedig magukat tartották az agrárügyek hitbizományosainak.

Az uralkodó koalíció szétesése annál vészterhesebb volt, mert rohamosan radikalizálódtak a koalíción kívüli erők. Ellenforradalmi emlékeik alapján az arisztokrata-dzsentri urak különösen egy balról jövő fenyegetéstől tartottak,18 jóllehet a szociáldemokraták és a gyér számú kommunista annyira gyengék voltak, s annyira lekötötte őket saját belharcuk, hogy semmiképpen sem tudták volna meglovagolni az elnyomorodott parasztság és munkásság elégedetlenségét.19 Sokkal közvetlenebbül fenyegette azonban a politikai stabilitást a szélsőségesen radikális szegedi gondolat újraéledése a lecsúszó közép- és alsó középosztály, az állástalan diplomások és különösen a kis fizetésű közalkalmazottak, alacsonyabb beosztású katonatisztek körében, vagyis Gömbös Gyula eredeti tömegbázisában.20 Múltja alapján ilyen körülmények között másra, mint Gömbösre, aligha eshetett azok választása, akik alig várták a Szegedről elindított nemzeti-keresztény mozgalom történelmi küldetésének beváltását.

Az inga kileng jobbra: a Gömbös-éra, 1932-1936

Gömbös antiszemitizmusa. Az ellenforradalom legelső perceitől egészen 1936 végén bekövetkezett haláláig Gömbös Gyula volt a magyarországi szélsőjobboldal legmarkánsabb képviselője és vezéralakja. Politikai pályafutása világosan tükrözte azt a kettősséget, amely a szélsőjobboldal részéről a zsidókérdés kezelését a két háború közti időszakban jellemezte. Dühödt antiszemitizmusával azonban összeegyeztethetőnek tartotta, hogy mozgalmába bevonjon „lojális és hazafias érzésű" gazdag zsidókat is, sőt az ilyeneket titkos társaságaiba is felvette. Ezt a fajta opportunizmust az diktálta, hogy mozgalmának kellő pénzügyi hátteret tudjon biztosítani, de soha egyetlen pillanatig sem habozott, hogy az antiszemitizmust mint erős lélektani és politikai fegyvert ideológiai céljainak szolgálatába állítsa. Antiszemita demagógia segítségével toborozta híveit Horthy nemzeti hadseregébe, antiszemita jelszavakkal fűtötte a fehérterror kazánját, és antiszemita érveket használt, amikor felszólított arra, hogy a „bűnös" Budapestet meg kell büntetni. Gömbös azt kívánta, hogy azokra, akik az országban maradhatnak, általános kvótarendszert alkalmazzanak. Ezt az álláspontot ismételte meg és fejtette ki a húszas évek elején német nyelven kiadott könyvében, a Diejuden in Ungambm. Miként ott olvasható:

A zsidókérdést rendezni kell, különben 50 vagy 100 év múlva nem lesz magyar birtokos, és az ország ügyeit ők fogják intézni. A tétel egyszerű, a zsidók bármely téren csak számarányuknak megfelelően érvényesülhetnek...21

Gömbös sok tekintetben anticipálta azt a politikát, amelyet azután a Harmadik Birodalom valósított meg. A nácikhoz hasonlóan neki is az volt a rögeszméje, hogy a zsidók nemzetietlenek, és a zsidókérdés részleges megoldását úgy képzelte el, hogy együttműködve a „cionista szervezetekkel", a zsidók „fölöslegét" „kitelepítsék". Akárcsak a nácik, politikai pályafutásának első időszakában ő is azt hirdette, hogy a zsidók alapvetően és természetüknél fogva hazaflatlanok és született internacionalisták, vagyis bolsevikok, s ez a tendencia váltja ki az antiszemitizmust. Nézeteit különféle antiszemita kiadványokban fejtette ki, többek között a Szózatban,22

Gömbös felemelkedése. Gömbös, ez a saját bevallása szerint szenvedélyes soviniszta és nemzetiszocialista hivatásos katonatiszt 1920-ban leszerelt, hogy minden idejét a politikának szentelhesse. Számos titkos hazafias egyesület létrehozója lévén, igen alkalmas volt rá, hogy körülötte tömörüljenek azok a szélsőséges elemek, akik radikális fordulatot kívántak végrehajtani. Gömbös mindinkább kiábrándult Bethlen mérsékelt bel- és külpolitikájából. Tekintve, hogy a bolsevik fenyegetés elmúltával a kormányzópárt egyre kevesebb erőt mutatott, radikális elvbarátaival, köztük Eckhardttal és Bajcsy-Zsilinszky Endrével 1923 őszén új, nyíltan fajgyűlölő és kifejezetten jobboldali pártot alapított, a Fajvédő Pártot. Hitler nemzetiszocialista pártjának, az NSDAP-nek a nyomdokain a Fajvédő Párt az „aktív antiszemitizmus" mellett kötelezte el magát.23 Antiszemita demagógiájukkal és a földreform újbóli követelésével próbálták kialakítani, illetve újra mozgósítani bázisukat a városi alsó középosztály, a radikális diákság, a föld nélküli parasztság és a kisgazdák körében.24 Csupán néhány héttel a Fajvédő Párt megalakítása után Gömbös, aki 1921, tehát indulása óta kapcsolatban állt a náci mozgalommal, részt vett abban a bizarr összeesküvésben, amely egy budapesti hatalomátvétellel fejelte volna meg Hitler 1923. novemberi, müncheni sörpuccsát. Amint az a két világháború közti szélsőjobbosok elbírálásában szokásos volt, az összeesküvők rendkívül enyhe ítéletekkel úszták meg a dolgot.25

Mégis, ahogy lassacskán visszatért az élet a normális kerékvágásba, sem a Fajvédő Párt puccsista, sem pedig demagóg erőfeszítései nem arattak kitörő sikert. 1923-ban Gömbös hetedmagával kilépett a kormánypártból - az 1926-os választásokon negyedmagával mandátumot is szerzett.26 Miután Gömbös független akciói ily nyilvánvalóan meddőnek bizonyultak, a megszelídült politikust Bethlennek sikerült visszacsalnia a kormánypártba, ahol az volt a dolga, hogy az egykori ellenforradalmi tábor összetartását jelképezze. 1928-ban Gömbös feloszlatta a Fajvédő Pártot, és a honvédelmi minisztériumban vállalt először államtitkári, majd 1929-ben miniszteri posztot. Ebbeli minőségében kezdett hozzá, hogy immár a hatalom sáncain belül építse ki újra hatalmi bázisát. Határtalan ambíciótól hajtva, szinte kifogyhatatlan energiával vetette magát a magyar fegyveres erők felduzzasztásába, mégpedig a békeszerződésben megszabott kvótákon túlmenően. Új beosztását felhasználta arra is, hogy kinevezze saját jó embereit a folytonosan bővülő tiszti állományba. Először csak alacsonyabb rangú tiszteket nevezett ki, de miniszterelnökként már a magasabb rangfokozatokat, sőt a vezérkart is feltöltötte. A hadsereg radikalizálódása mindinkább tehertételnek bizonyult a magyar politikai élet mérsékeltebb szereplői számára. A Gömbös által kinevezett új tiszti állomány főleg sváb származású, szélsőségesen jobboldali és antiszemita elemekből állt, akik - mint azt a későbbi események világosan megmutatták — készségesen, sőt buzgón kiszolgálták a Harmadik Birodalmat, tekintet nélkül a Magyarországra háruló, potenciálisan végzetes következményekre.

A kormánypárton belül Gömbös tette a legtöbbet a jobbszárny mozgósításáért, egy új program hangoztatásáéit. Olyanok, mint Baross Gábor, Sztranyavszky Sándor vagy Antal István öntötték szavakba a Gömbös-féle, 1932 májusában bejelentett programot, amely a maga „szolid" nyolc pontjával, a konzervatív agrárius csoport követeléseit visszhangozva, szinte mindenkinek ígért valamit.27 Nem csupán a gazdasági válság keltette súlyos társadalmi és gazdasági bajokra kínált „megoldást", hanem - és talán ez volt a legfőbb funkciója - bizonyságot tett Gömbös újfajta tisztességéről s az ország teljes körű irányítására való alkalmasságáról.

Gömbös miniszterelnöksége. A válság okozta nehéz gazdasági viszonyok közepette a pénzügyi és üzleti élet számos képviselője, köztük zsidók is, kedvezően fogadták Gömbös 1932 májusában meghirdetett programját, és támogatásukról biztosították Gömböst, aki igyekezett mértéktartó maradni.28 Bethlen és nagybirtokos arisztokrata barátai úgy gondolták, hogy Gömbös megszelídült, és nem fogja durván felforgatni a konszolidációs időszakban kiépített társadalmi és politikai rendszert. így azután amikor Károlyi pénzügyi és költségvetési politikája nem hozta rendbe a válság tépte gazdaság szénáját, és a mérleg nyelve szemlátomást jobbra billent, maga Bethlen is beleegyezett: legyen Gömbös a miniszterelnök. Gömbös 1932. október l-jén került a kormány élére, a németországi náci párt látványos választási sikereivel egy időben, s ezzel új fejezet kezdődött Magyarország történelmében.

Horthy egész sor elővigyázatossági intézkedést tett, hogy megnyirbálja az új miniszterelnök cselekvési szabadságát, mielőtt Gömböst kinevezte volna. Gömbösnek ígéretet kellett tennie, hogy nem folytai agitációt sem a parlament feloszlatása, sem földreform, sem antiszemita törvények meghozatala érdekében.29 Nem kapott szabad kezet a miniszteri lista összeállításában sem, s a kormányba be kellett vennie a tradicionális körök képviselőit is. A Bethlen-csoportból került be a kabinetbe Kállay Miklós a földművelésügyi minisztérium élére, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter maradt, Fabinyi Tihamér lett a kereskedelemügyek irányítója, és Imrédy Béla a pénzügyi tárcáé. Gömbös választottja volt Hó-man Bálint, aki vallás- és közoktatásügyi miniszter lett. Ugyancsak az ő kívánságára került a kormányba Puky Endre külügyminiszter és Lázár Andor igazságügy-miniszter. A honvédelmi miniszteri tárcát a miniszterelnök megtartotta magának. A kabinet mindenekelőtt a kormánypárt vezéralakjaiból tevődött össze, de Magyarország történelmében első ízben fordult elő (leszámítva természetesen Kun Béla kormányát), hogy egyetlen főrend sem kapott helyet benne. Gömbös korábbi társai közül jo néhányan csalódást éreztek, így Eckhardt és Ulain, akik szélsőjobboldaliakból álló kormányt képzeltek el.

Az új miniszterelnök első hivatali ténykedései nagyjából megfelelnek a Horthy- és Bethlen-kör várakozásainak. Mértéktartóan járt el, és méltányolták benne azt is, hogy a zsidókérdésben szemmel láthatólag változtak érzelmei, sőt közeledni is igyekezett a zsidó közösséghez. Az október 6-án meghirdetett kilencvenöt pontos új kormányprogram a zsidóságot nem is említette, s a hangsúlyt azokra a rendkívüli gazdasági és pénzügyi intézkedésekre helyezte, amelyek a válság leküzdése végett látszottak szükségesnek. Gömbös közeli barátját, az elkötelezett jobboldali beállítottságú Barosst kérte meg, hogy teremtsen kapcsolatot a zsidóság hivatalos vezetőivel. Hamarosan létre is jött egyfajta modus vivendi a neológia vezetése és a titkos hazafias egyesületek fedőszerve, a TESZ (Társadalmi Egyesületek Szövetsége) között. Mint Macartney írja:

A jegyzőkönyvet egyfelől Baross és Szörtsey, a TESZ elnöke és alelnöke, másfelől a hitközségi elnök Stern és alelnöke, Szántó írta alá. Ebben leszögezték, hogy a neológ zsidóság „elismeri és helyesli Gömbös haladó politikáját", Gömbös pedig ígéretet tett, hogy politikájával nem okoz anyagi kárt a zsidóságnak, és nem alkalmaz erőszakos módszereket velük szemben.30

Gömbös a maga részéről tartotta magát az egyezséghez. Nem kezdeményezett antiszemita törvényeket, és miként a tények tanúsítják, gazdaságpolitikája nagy általánosságban meglehetősen kedvező volt a „merkantil" érdekek szempontjából. Ha meggyőző nem is volt, de mindenesetre feltűnést keltett, ahogy bemutatkozó beszédében október 11-én az alsóházban a zsidókérdésről nyilatkozott. Hírhedett antiszemita múltjára célozva kijelentette:

A zsidóságnak pedig nyíltan és őszintén azt mondom: revideáltam álláspontomat. A zsidóságnak azt a részét, amely sorsközösséget ismer el a nemzettel, éppen úgy testvérnek kívánom tekinteni, mint magyar testvéreimet. Én láttam a háborúban zsidó hősöket, ismerek olyanokat, akiknek arany vitézségi érmük van, és tudom, hogy bátran és vitézül verekedtek. És ismerek vezető zsidó férfiakat, akik velem együtt imádkoznak a magyar sorsért, és tudom, hogy a zsidóságnak azt a részét, amely nem akar vagy nem tud beleilleszkedni a nemzet társadalmi közösségébe, elsősorban ők fogják elítélni.31

Több nyilvános alkalommal beszélt arról Gömbös, hogy a zsidóknak nincs félnivalójuk, a magyar kormány őrködni kíván a törvényes rend és polgárainak biztonsága fölött, tekintet nélkül arra, hogy melyik felekezethez tartoznak. A magyarországi zsidóság hivatalos vezetői, legalábbis mai szemmel nézve a dolgokat, talán túlontúl hiszékenyek voltak Gömbös és politikája tekintetében. Hajlamosak voltak készpénznek venni a miniszterelnök nyilatkozatait, és szemet hunytak a mögöttük meghúzódó ideológia és politikai indítékok fölött. A zsidó vezetés, a korábbi gyakorlathoz híven, csak azzal törődött, hogy biztosítsa a zsidó közösség számára a zavartalan jólétet. Honszeretetét hangoztatva, elhatárolta magát a cionizmustól és más „idegen" irányzatoktól, amelyek más országokban több sikerrel fejtettek ki agitációt a zsidóság körében. 1933 áprilisában példáhak okáért a magyarországi zsidóság vezetői Herbert H. Lehman-hoz, New York állam kormányzójához fordultak, arra kérvén, vesse latba befolyását a nagyhatalmak képviselőinél, akik éppen akkor New Yorkban tartották tanácskozásukat, hogy orvosolják azokat az igazságtalanságokat, amelyek Magyarországot a trianoni csonkolás folytán érték. Táviratukban hangsúlyozták, hogy a kormányzó, aki maga is zsidó, ezzel tehetné a legnagyobb szolgálatot a magyarországi zsidósápiak. Kérésük jogosságának alátámasztására Gömbös méltánylandó „konszolidációs" politikáját állították szembe a Németországban folyó nyílt zsidóüldözéssel.32

Hasonló érzület fejeződött ki a zsidó vezetők részéről Gömbös miniszterelnökségének egyéves évfordulója alkalmából. A Pesti Izraelita Hitközség 1934. évről szóló jelentéséből idézzük:

El kell ismernünk, hogy Gömbös Gyula kormányzata reánk, zsidókra nézve valóban a konszolidáció további megerősödését hozta, de bizonyos, hogy még mindig sok serelem orvoslását, sok vágyunk, kívánságunk teljesítését kell várnunk. A magyar zsidóság joggal szolgál rá arra, hogy az antiszemitizmus világáradatában Magyarország a b ékés megértés szigete maradj on, mert ez a zsidóság méltán hivatkozhatik arra, hogy úgy, mint a háború előtt és alatt, akként az összeomlás óta is, nemcsak itthon, hanem megszállt területeken ismételten beigazolta magyarságát és nemzethűségét.33

A magyarországi zsidóság hivatalos vezetői akkor is hitet tettek nemzeti és hazafias érzelmeikről, amikor még Gömbös miniszterelnöksége idején vita robbant ki Szekfű Gyula nézetei körül. A két háború közti időszaknak Szekfu volt a legismertebb történetírója, és sok kimagasló értelmiségihez hasonlóan - akik között a zsidóknak őszinte barátai is voltak -, ő is aggodalmaskodott, hogy a zsidók számszerű túlsúlya a gazdasági élet bizonyos területein, a tudományos pályákon és a szabadfoglalkozásúak körében több „veszélyt" rejt magában, mint amennyi „hasznot" hajt Magyarország modernizációja és általános előmenetele szempontjából. Az asszimiláció híveivel szemben úgy érvelt: nem a zsidók magyarosodnak el, hanem voltaképpen ők „zsidósítják el" a magyarságot. Azt állította, hogy a zsidók és magyarok terhes viszonyát csak kétféleképpen lehet megköny-

nyíteni. A zsidók vagy magukévá teszik a cionizmus eszméjét, adott esetben a kivándorlás konzekvenciáját is vállalva, vagy pedig kisebbséggé szerveződnek, és feladják az asszimilációhoz való ragaszkodásukat. Szek-fű meg volt győződve arról, hogy a zsidóság teljes beilleszkedése tehetetlen, s nem csupán vallási sajátosságaik miatt, hánem a folyamatos „keleti" zsidó bevándorlás miatt is.34

A zsidóság hivatalos vezetői, akiket nem töltött el a zsidó nemzettudat, természetesen visszautasították ezt a disszimilációra való közvetett felhívást. Mi sem illusztrálja jobban a zsidó vezetők naivitását, látókörük beszűkültségét, mint az, ahogy az Európa-szerte tomboló antiszemitizmust megítélték és asszimilációs-hazafias magatartásukhoz kapcsolódó elhibázott optimizmusuknak adtak hangot abban a határozatban, amelyet az ország legnépesebb és legbefolyásosabb hitközségének, a Pesti Izraelita Hitközségnek 1934. január 14-i közgyűlése fogadott el. A határozat megállapította:

Mi nem kérünk a disszimilációnak ebből az új jelszavából. Minket nem hevít semmiféle külön zsidó nemzeti khiméra, és szembeszállunk azokkal a törekvésekkel akár külföldön, akár idehaza, akár a mi sorainkból, akár a túlsó oldalról próbálják azt a gondolatot propagálni, hogy a külföldi zsidóság körében nem egy helyütt meggyökeresedett áramlatokat és mozgalmakat a mi köreinkbe is átplántáljuk... Mi tiszteletben tartjuk minden állam zsidóságának jogát és szabadságát, hogy a maga felekezeti életét és a maga zsidóságának céljait a maga meggyőződése és felfogása szerint szolgálja. De úgy, amint az országos politikában, nem indulhatunk idegen példák után, hanem állami létérdekeinket csakis a hazai jogfejlődés és a magyarság ősi alkotmányos irányelvei szerint szolgálhatjuk helyesen, akkéntTelekezeti életünk és zsidóságunk hűséges szolgálatában sem mehetünk idegen példák után, legyenek azok bármily tiszteletre méltóak is. Mi a magunk útján akarunk haladni, és a mi utunk magyarságunknak és zsidóságunknak válhatatlanul egybeforrott útja. Ez a föld, a magyar föld: a mi hazánk. Verejtékkel és vérrel öntöztük ezt a földet, és a mi hasznos munkánk csíráztatta ki számunkra a jogegyenlőségnek áldásos gyümölcseit. Átmeneti idők viharai megrázkódtathatják, megtéphetik a magyar jogegyenlőség fájának ágait, de magát a fát ki nem dönthetik, mert a magyar jogegyenlőségnek fája a magyar alkotmányban gyökeredzik. Átmenetileg megnyirbálhatják az idők viharai a mi jogainkat, de mi a mi jogainkat magunk fel nem adjuk, mi tűrhetetlenül ragaszkodunk a mi magyarságunkhoz, és ezt semmiféle mégoly tiszteletre méltó külföldi nemzetközi áramlatokkal megzavartatni nem engedhetjük.35

Gömbös és társai kellőképpen méltányolták ezt a hazafias hitvallást. S mintegy jutalmul megígérte, hogy a neológok és ortodoxok korszerűsíthetik felekezeti szabályzataikat, amelyek még az első világháború előtti időszakban keletkeztek. 1935-ben mindkét közösségnek országos kongresszus tartását engedélyezte a kívánt új működési szabályzat megalkotására.36 A kongresszusokat melegen támogatták a magyar állam vezetői,

Horthy, Gömbös és Hóman is, és bár jó néhány értékes javaslat került elő, gyakorlati eredmény nem született: a két közösség továbbra is külön, sokszor ellentétes utat követett.

Gömbös új hangneme és megváltozott magatartása, a húszas évekhez hasonlóan, most is gyakorlati megfontolásokból eredt, és nem jelentette, hogy Gömbös érzelmei változtak volna meg. Közvetlen feladata az volt, hogy a magyar gazdaságot a gazdasági válság következményeitől megszabadítsa, s ehhez igencsak kívánatos volt, ha éppen nem elengedhetetlen, hogy megnyerje a pénzügyi és üzleti életben tevékenykedő zsidók támogatását. Korábban gyakran emlegette, hogy csökkenteni kellene a zsidó befolyást ezeken a területeken, de azok között a súlyos viszonyok között, amelyek kormányra kerülésekor uralkodtak, ennek megvalósítása lehetetlen volt. A főhivatalnokok fajvédő beállítottsága jottányit sem változott ezekben az években, erről tanúskodik az első olyan minisztertanácsi ülés jegyzőkönyve, amelyet már Gömbös vezetett le. Az 1933. március 18-i ülésen áttekintették a belső és Magyarországgal kapcsolatos nemzetközi helyzetet, és meghallgatták Horthy kívánságát, aki szerint foglalkozni kellene „úgy a szellemi, mint a fizikai kiválasztás gondolatával", mert ettől függ „a nemzet fejlesztése... a faj egészséges és erős voltának kérdése"37. Fenti faji jellegű nézeteit ugyanabban az évben valamivel később részletesebben is kifejtette egy Gömböshöz intézett levelében. A kormányzót aggodalommal töltötte el a magyarság legértékesebb elemeinek állapota, s annak az óhajának adott kifejezést, hogy erősíteni kellene a magyarság súlyát a tisztikarban, a köztisztviselők körében, a középosztálybeli értelmiségiek és általában a tehetősebb rétegek között. Ezzel párhuzamosan viszont gátat vetni a fajilag „nemkívánatos elemek" szaporodásának, értve ezen a betegeket, a bűnözőket, a szellemi fogyatékosokat és a munkakerülőket. 38 A zsidókról nem esett szó. Mindazonáltal a liberálisok körében számoltak azzal, hogy amikor oly elterjedt a fajnemesítés gondolata és oly erőteljesen tör előre az antiszemitizmus, a zsidók nem várhatóak védelmet egy olyan politikus részéről, mint amilyen Gömbös, akinek múltja nyitott könyv volt a számukra. 1936 tavaszán oly magasra csapott a zsidók elleni uszítás, hogy főleg felsőoktatási tanintézetekben számos antiszemita kilengés történt. A Pázmány Péter Tudományegyetemen és a budapesti Műegyetemen zsidó diákokat inzultáltak.

Gömbös nemcsak a zsidókérdésben tanúsított gyakorlati és átmeneti taktikai megfontolásokból opportunus magatartást, hanem általában ez jellemezte egész belpolitikáját. Hivatali idejének első tizennyolc hónapjában, amikor hatalmi bázisa még nem volt eléggé kiépítve, óvatos mértéktartással politizált, amivel megnyerte a Bethlen-csoport tetszését, és saját szélsőjobboldali támogatóit sem haragította magára. A korszak közvetlen politikai és gazdasági realitása diktálta politikáját, de ideológiai elkötelezettségét és politikai elképzeléseit nem akasztotta szögre, és követőinek pontosan ez imponált. Továbbra is a régi soviniszta nacionalista volt, a faji antiszemitizmus híve, gyűlölte az értelmiséget, és nem adta föl szociális radikalizmusát sem. Ez a radikalizmus ugyan nem volt magától értetődően kapitalizmusellenes, de a történelmi osztályok, az arisztokrácia öröklött előjogainak eltörlését magába foglalta. Miniszterelnökségének első időszakában a Bethlen-csoportra támaszkodott, elsősorban azokra, akik a kormánypárt padsoraiban ültek az Országházban, de amilyen mértékig sikerült megszilárdítania hatalmát, úgy nőtt benne az elszántság, hogy megszerezze a cselekvési szabadságot, és kihámozza magát a konzervatív arisztokraták által ráaggatott istrángból. Maga köré próbálta felsorakoztatni a hagyományos szélsőjobboldaliakat, az elszegényedett alsó középosztálybelieket, a munkanélküli diplomásokat és értelmiségieket, a „megalázott" tiszteket, a közhivatalnokok tömegeit és azokat a hazafias érzelmű menekülteket, akiket az utódállamok területéről űztek el. Fokról fokra jelentős hatalmi bázist épített ki úgy, hogy az államgépezet katonai és polgári hivatalaiba saját híveit nevezte ki. 1934. október 9-én egy horvát nacionalista Marseille-ben meggyilkolta Sándort, Jugoszlávia királyát és Louis Barthou francia külügyminisztert. A Népszövetség által indított vizsgálat erősen feszegette Magyarország felelősségét a merénylettel kapcsolatban. Tiltakozásul sok hivatásos tiszt mondott le, ami kapóra jött Gömbösnek, hogy a hadsereg felsőbb köreibe, beleértve a vezérkart, németbarát fiatal tiszteket nyomjon be nagy számban.

A fasiszta Olaszország politikai gyakorlatát követve megrendszabályozta a fokozatosan zsugorodó és amúgy is elbátortalanodott ellenzéket. 1935 tavaszán már annyira nyeregben érezte magát, hogy tisztogatást kezdett a kormánypártban, és új választások kiírására tett javaslatot. Március 3 l-e és április 7-e között tartották a választásokat közvetett szavazással, a belpolitikai élet erősödő radikalizálódásának a jegyében. A Bethlen-féle választójogi törvény alapján történő szavazásnál az eredmény egy pillanatig sem lehetett kétséges. A 245 tagú Házban a Gömböst követő kormánypártnak 170 képviselője volt, közülük 154-et küldtek be vidéki választókerületek, amelyekben nyílt szavazással választottak. A kormánypárt korábbi képviselői közül mindössze 25-en kerültek be ismét a parlamentbe, jelezvén, milyen alaposan átszervezte Gömbös a pártot. Bethlen csoportja és a függetlenek mindössze tizenkét mandátumot szereztek, és az ellenzékhez csatlakoztak.39

Az 1935. évi választások nyomán polarizálódott a politikai színtér. Az ellenzéki koalíció a hagyományos konzervatív-liberális uralkodó osztály embereiből, a szociáldemokratákból, a legitimistákból és a zsidó képvise-lökből jött létre.40 A negyvenes évek elején a Független Kisgazda frakció szintén hozzájuk csatlakozott. Az ellenzéki koalíció feje és vezérszónoka Bethlen volt, az ő személye vált a jelképévé annak, hogy a magyar társadalom legkülönbözőbb rétegei ellenzik az ország sorsának hozzákötését a náci Németországhoz, helytelenítik a polgárjogok és a polgári szabadság növekvő mérvű és egyre látványosabb beszűkítését. Sajnos az Ellenzéki Front roppant heterogén volt, a pártok és a frakció képtelenek voltak egyetértésre jutni abban a kardinális kérdésben, hogy a belpolitikában a nácifikálás, külpolitikában pedig a Harmadik Birodalom mellett való elkötelezettség kérdésében hogyan és milyen mértékig álljanak ellen. Nehézségeiket csak tetézte, hogy nagy volt az országon belül a szociális feszültség, és a gazdaság állapota sem volt kielégítő, továbbá az is, hogy látták: a revízió érdekében „józanul" számot kellene vetni azokkal a lehetőségekkel, amelyek a versailles-i rendezés ellenzőinek erőfeszítései nyomán megnyílhatnak.

Gömböst legfőképpen a jobbszárnytól vezérelt kormánypárt támogatta, de mögötte állt a Keresztényszocialista és a Független Kisgazdapárt is. A szélsőjobboldali ellenzéknek, mely sok kérdésben a miniszterelnököt támogatta, három képviselője volt. Kettő (gróf Festetics Sándor és ifj. Balogh István) a Magyar Nemzeti Szocialista Párthoz tartozott, egy pedig a Nemzeti Radikális Pártot képviselte, amelyet Bajcsy-Zsilinszky Endre alapított és szinte egyedül ő is fémjelzett. A Nemzeti Radikális Párt 1937-ben „egyesült" a Független Kisgazdapárttal.41

Gömbös a választások eredményéből azt a következtetést vonta le, hogy a kívánt felhatalmazást megkapta, és újult erővel látott hozzá a nemzetet gyötrő súlyos társadalmi kérdések elintézéséhez. Felújította tervét, hogy komoly földreformot kell megvalósítani, ezzel nagy riadalmat okozva Horthy és konzervatív nagybirtokos szövetségesei körében. Igazi nagy terve azonban, amely minden másnál szenvedélyesebben foglalkoztatta, az a régi álma volt, hogy Magyarországból fasiszta államot gyúrjon. A Horthy és Bethlen vezette ország politikai realitásai hosszú ideig megakadályozták ^t ebben, de most úgy látta, elérkezett az a pillanat, amikor ezt a régi vágyát megvalósíthatja. Eltökéltségét mi sem bizonyítja jobban, mint az a szigorúan titkos magánegyezség, amelyet Hitler jobbkezével, Hermann Göringgel kötött, amikor 1935. szeptember 5-én Berlinbe látogatott és ott felkereste őt. Az egyezmény értelmében Gömbös két éven belül oly rendszert honosít meg Magyarországon, amely minden tekintetben a Harmadik Birodalom mása.42 Ambiciózus terve megvalósításában azonban meggátolta őt, hogy nem sokkal utóbb akut vesebaj döntötte le a lábáról.

A náci Németország hatása. Ha belpolitikájában nem ért is el sokat, arra azért képes volt, hogy Magyarország sorsát szinte eloldhatatlanul a náci Németországhoz kösse.43 Miután Bethlen a revízió ügyét a nyugati demokráciák segítségével és az ő eszközüknek számító Népszövetség jóvoltából sem tudta szemernyit sem előrevinni, úgy döntött, hogy a legcélravezetőbb az lesz, ha Magyarország külpolitikáját a Harmadik Birodaloméhoz igazítja hozzá. Hitler Németországa volt az egyetlen nagyhatalom, amely a versailles-i igazságtalanságokat meg nem történtté kívánta tenni, és az egyedüli olyan, amelynek politikai és faji elvei megrezegtették Gömbös szívének húrjait. Gömbös volt az első kormányfő, aki a kancellárrá választott Hitlernél hivatalos látogatást tett. Az 1933. június 17-19-én lezajlott látogatás politikai kompromisszummal zárult. Magyarország bátorítást kapott Csehszlovákiával szembeni revíziós követeléseiben, Romániával vagy Jugoszláviával szemben viszont nem. Sokkal fontosabb és Magyarország szempontjából egyenesen végzetes hatású volt az, hogy a Harmadik Birodalom később behatolhatott az ország életének gyakorlatilag minden területére, és módja nyílt a közvetlen beépülésre. Az 1933-as politikai megállapodást az első nagyszabású gazdasági egyezmény követte. Magyarország lehetőséget kapott, hogy eladja Németországnak agrárfölöslegét, és ipari termékeket vásároljon, amelyek elősegítik az ország korszerűsítését és felfegyverkezését.

Az 1934 februárjában megkötött német-magyar gazdasági egyezmény jórészt annak volt köszönhető, hogy a Harmadik Birodalom gazdasági minisztere, Hjalmar Schacht új politikát indított be. Feladta az előző élelmezésügyi miniszter, Alfréd Hugenberg önellátásra alapozott mezőgazdasági politikáját, és nemcsak a kereskedelmet bővítette, valamint a szükséges agrártermékek kínálatát növelte meg, de egyúttal Magyarországot Németország függőségébe vonta, megnyitván előtte a német felvevőpiacot és a német műszaki, valamint iparcikk-beszerzési forrásokat. A szemes termény és lábasjószág mellett Németország vásárolta fel csaknem a teljes magyar bauxittermelést. Magyarország viszont növekvő mennyiségben importálhatott ipari késztermékeket, az ipar fejlesztéséhez szükséges nyersanyagokat, úgymint szenet, kokszot és kátrányszármazékokat. Hivatalos adatok szerint - ezek nem tartalmazták a fegyvereladás titokban tartott volumenét - a két ország kereskedelmének bővülését 1933 és 1937 között a 2.1. táblázat tünteti föl.

Magyarországot azonban nemcsak a gyorsan növekvő kereskedelmi forgalom kapcsolta nagyon szorosan a Harmadik Birodalomhoz^ hanem az is, hogy jelentős német tőke áramlott be beruházások formájában. Több német cég létesített leányvállalatokat, illetve hozott létre ipari létesítményeket Magyarországon. A német gazdasági érdekek térnyerése zsidó körökben ellenérzéseket keltett a náci befolyás növelése és saját gazdasági pozícióik féltése miatt. A magyar társadalom egyes rétegei ugyanakkor úgy vélték, hogy a német tőke elősegíti a gazdasági visszaesés következményeinek felszámolását, egyben pedig a zsidó közvetítők zsarnokságától is „megszabadít". Ahogy csökkent a munkanélküliség és nőtt az ipari termelés a harmincas évek végén, úgy nyert teret a fenti nézet. Népszerűvé főként azoknak az agrár- és ipari munkásoknak a körében vált, akik korábban nehezen tudtak elhelyezkedni, most viszont alkalmankénti munkalehetőséghez jutottak Németországban, ahol viszonylag jól kerestek, jól bántak velük, és ahonnét sokan közülük meggyőződéses nácikként tértek haza.

2.1. Táblázat Kereskedelem Németországgal (Import és Export) 1933 és 1937 Között

Behozatal

A teljes

A kivitel

A teljes

Év

Németországból

behozatal

Németországba

kivitel

(ezer pengő)

%-ában

(ezer pengő)

%-ában

1933

61 507

19,7

43 701

11,2

1934

63 025

18,3

89 866

22,2

1935

91 295

22,7

108 098

23,9

1936

113 393

26,0

115 198

22,8

1937

124 762

26,2

141 586

24,1

forrás: c. a. Macartney, 1:141.0.

A gazdasági behatolás Magyarországra összekapcsolódott azzal, hogy a náci párt és állam különböző szervei helyi fiókokat létesítettek. Rengeteg német fiatal és diák jött rendszeresen, nem is szólva a sok „turistáról", akik különböző, nácik által támogatott szervezetekhez tartoztak, megjelentek egyebek között a Wandervogel ifjúsági mozgalom tagjai csoportosan, s gyakran horogkereszttel „ékített" náci egyenruhában léptek az ország területére. Küldetésük nemcsak arra korlátozódott, hogy a nemzetiszocialista eszméket terjesszék a magyarok körében, hanem feladatuk volt az is, hogy az országban élő sváb kisebbségben erősítsék a nemzeti öntudatot és á Harmadik Birodalom iránt érzett elkötelezettséget. A nácik hatékony kémhálózatot építettek ki, beépített embereik voltak minden lényeges magyar intézményben, a rendőrségnél, a csendőrségnél, de még a kormányzói kabinetirodánál is.44 Támogatta őket a köztisztviselők, a németbarát vezérkar nagy része, mely úgy látta: a Harmadik Birodalom az egyetlen reális erő, mely a revízió érdekében felhasználható. A Gömböskorszakban a nácik legnagyobb fogása az volt, hogy radikalizálták a sajtót, és gombamód hoztak létre és virágoztattak fel szélsőjobboldali politikai mozgalmakat és pártokat. Bőkezűen pénzeltek egy sor napi- és hetilapot, például az Új Magyarországot, a Magyarságot, a Virradatot, a Magyar Futárt, a Nemzetőrt, az Összetartást és a Pesft Újságot, amelyek mind az antiszemitizmus mérgét csepegtették az olvasóikba. E lapok riporterei, szerkesztői, köztük Milotay István, Rajniss Ferenc, Rupprecht Olivér, Fiala Ferenc, Vajta Ferenc, Bornemisza Gábor és Maróthy Károly, tüzes nácibarát és antiszemita uszításban tobzódtak, mérgezték a magyar közvélemény lelkületét, és előkészítették a talajt azokhoz a zsidóellenes intézkedésekhez, amelyekre 1944-ben, az ország német megszállását követően kerítettek sort.45 Vezető szerepük volt abban is, hogy eszmei munícióval látták el és segítették a legkülönbözőbb szélsőjobboldali mozgalmakat és pártokat.

Gömbösnek nem adatott meg, hogy megélje a fasiszta állam kiépülését, saját szociális programjának beteljesedését, és hogy leszüretelje saját németi)arát politikájának termését. Akut vesebajban szenvedett, és az döntötte őt sírba. 1936. szeptember 3-án utazott gyógykezeltetés céljából Münchenbe, október 6-án meghalt. Addig azonban feltehetőleg elégtétellel töltötte el, hogy a belpolitikában Magyarország sorsát a szélsőjobboldali, a külpolitikában a náci Németországgal kötött szövetség útjára vezette.

Szélsőjobboldali pártok és mozgalmak felemelkedése

A jobboldali erők összetételét és politikáját jellemző kettősség Gömbös kormányzásának utolsó éveiben ismét előtérbe került. Ezek a bécsi és szegedi ellenforradalmi csoportok (lásd az 1. fejezetet) a bethleni konszolidáció idején fokozatosan átrendeződtek, de nem olvadtak össze, közös célkitűzéseik ellenére is alapjában szemben álltak egymással.

A bécsi frakció liberális-konzervatív arisztokrata és dzsentri tagjai úgy tudtak vezető szerepre szert tenni és irányító pozíciókat megőrizni az államgépezetben, hogy megszerezték a szegedi csoport vezéralakjainak, Horthynak és Gömbösnek a támogatását. A szegedi csoport szélsőjobboldali frakciója viszont zömmel olyanokból állt, akik nem tudtak megbirkózni a gazdasági válsággal, és az idő múlásával egyre agresszívabbá váltak, és elszántan követelték az ország nemzetiszocialista mintájú átformálását és Magyarország szilárd hűségét a Harmadik Birodalom iránt. A magyarországi jobboldal hangadó és ellenzéki szárnya megegyezett a keresztény nemzeti, hazafias alapon nyugvó revíziós politika folytatásában, a bolsevizmus elleni harcban, de abban lényegesen különböztek, hogy míg a hangadó és uralkodó irányzat viszonylag mérsékeltebb, félfasiszta álláspontot képviselt és olasz orientációt követelt, addig az ellenzék szőröstül-bőröstül a német típusú nemzetiszocializmust akarta átvenni. Magyarország két háború közötti politikája nem kis mértékben éppen a politikai jobboldal megosztottsága miatt volt ambivalens és következetlen.

Ez a politikai kettősség vagy kétértelműség a legmarkánsabb és a legdrámaibb formában minden bizonnyal a zsidókérdésben nyilvánult meg. Természetesen a magyar jobboldal mindkét szárnya antiszemita alapon állt, és nagy buzgalommal próbált hathatós megoldásokat találni erre az „égető problémára". A mérték, a módszer tekintetében azonban szembeszökő volt a különbség köztük. A jobboldal uralkodó szárnyában a zsidó felső középosztállyal jó kapcsolatokat fenntartó arisztokrata-dzsentri elemek voltak a hangadók, ők tehát „civilizált" antiszemita programmal dolgoztak. Ez azt jelentette, hogy az ország gazdasági és kulturális életében fokozatosan csökkenteni kell, és ha lehet, meg is kell szüntetni a zsidó befolyást, hogy ezzel a hazai szélsőjobboldaliakat és a külföldi nemzetiszocialistákat megbékítsék. E cél érdekében nagy nyomás alá helyezték a zsidóságot, sokuknak életlehetőségeit beszűkítették, és a megkülönböztetések kíméletlen, megalázó rendszerének vetették alá őket. A zsidók elleni náci típusú fizikai megtorlást viszont határozottan ellenezték. A kormány nem járult hozzá és nem is helyeselte azokat az atrocitásokat, amelyekre 1941 augusztusában Kamenyec-Podolszkijban és 1942 januárjában Délvidéken került sor. Ezenkívül eredményesen szálltak szembe a Harmadik Birodalomnak a zsidókérdés végleges megoldását sürgető követelésével.

A negyvenes évek elején egyre nehezebbé vált az uralkodó elit számára a zsidóság megoltalmazása és a fenti sürgetések visszautasítása. Az elit elszántan próbálta óvni Magyarország szuverenitását, és nem kívánt lemondani azokról a törékeny kapcsolatokról, melyek a nyugati demokráciákhoz fűzték, de azzal is tisztában volt, hogy a revíziós törekvések és a kereskedelmi érdekek Magyarországot a Harmadik Birodalomhoz kötik.

A kormányzó elit tehát gyakorlati meggondolásokból zárkózott föl a Harmadik Birodalomhoz, közben azonban folytonos aggodalmak gyötörték terjeszkedésének méretei és az ellenzéki pozíciókba kényszerített szélsőjobb politikai és ideológiai térnyerése és fenntartás nélküli nácibarátsága miatt. A jobboldali ellenzék szívvel-lélekkel magáénak vallotta a nemzetiszocialista programot, nemcsak antiszemitizmusa miatt, bár kétségtelenül ezt találta benne a legvonzóbbnak, hanem azért is, mert társadalmi és politikai reformokat követelt. Magyarország elaggott, félfeudális társadalmi-politikai rendjének átalakítását és a zsidókérdés teljes megoldását ígérte.

A szélsőjobboldali mozgalom gerincét a szegedi gondolat első támogatói, a polgári és katonai bürokrácia tagjai alkották. A közalkalmazottakhoz és a tisztekhez a húszas és a harmincas években két olyan csoport csatlakozott, amely nemcsak megkérdőjelezte a birtokos arisztokrácia uralmát, de azt el is akarta ragadni tőle, továbbá nem nézte jó szemmel a birtokos arisztokrácia és a zsidó pénzügyi és üzleti körök szövetségét sem. Az egyik ilyen csoporthoz a középbirtokos gazdák és a közvetítő kereskedelemben dolgozó keresztények tartoztak. Céljuk az volt, hogy kiszorítsák a zsidó vetélytársakat a mezőgazdaságból és a szorosan hozzá kapcsolódó agrártermék-kereskedelemből. Külpolitikailag nem volt ellenükre, ha Magyarország történelmi határainak helyreállítása érdekében az ország a náci Németország agresszív politikájához kötődik. Ettől azt remélték, hogy az elcsatolt területeken maradt földjeiket visszaszerezhetik, illetve hogy a revízió jóvoltából ujabb földterületekhez juthatnak. A másik réteg a lépésről lépésre előnyomuló keresztény ipari és kereskedőburzsoáziából állt, mely nagy hasznot remélt a fegyverkezés jóvoltából és azoknak az iparágaknak a fejlesztése révén, amelyekben érdekeltségei voltak, de mindenekfölött attól várt előnyöket, hogy a biztos alapokon nyugvó zsidó középosztály versenyétől e versenytársak korlátozása vagy kiütése folytán jórészt megszabadulhat. Ez a réteg szemmel láthatólag nem egyszerűen csak támpillére volt az ellenforradalmi jobboldalnak, hanem létét is csak a jobboldal részéről élvezett támogatásnak köszönhette.

A szélsőjobboldali mozgalmakat legfőképpen a dzsentrik támogatták, no meg a soraikból kikerülő katonatisztek, valamint a növekvő mértékben elvárosiasodó alsó középosztálybeli elemek. A harmincas években soraikat nagyszámú ipari munkás és földtelen paraszt duzzasztotta föl, s ez kifejezetten bele is vágott e mozgalmak célkitűzéseibe.46 Mivelhogy radikális politikai baloldal nemigen létezett, a munkásság és parasztság eme elemeit a válság körülményei közepette a szélsőjobboldal a maga demagóg szociális és gazdasági reformígéreteivel könnyűszerrel le tudta venni a lábukról.47

A helyzet fintora, hogy miközben a szélsőjobboldaliak a harmincas években egyre veszélyesebbé váltak, egyidejűleg pillérei is voltak a földbirtokos arisztokrácia rendszerének. Különösen az elszegényedett dzsentrikre állt ez, akik a közhivatalokban vagy a hadseregben az arisztokrácia gondolkodásmódját érvényesítették, de érvényes volt ez az új középosztálybeliekre is, akik azzal próbálták előrelendíteni karrierjüket, hogy nem annyira az arisztokrata uralkodó osztály, mint inkább a zsidóság ipari és üzleti pozícióit vették célba. Az antiszemitizmus effajta új, gazdaságilag motivált, végső soron Trianon miatt feltámadó formáját a gazdasági válság hatásai csak elmélyítették. Nemcsak arra volt alkalmas a zsidó bankárokat, gyárosokat és üzletembereket az ország gazdasági bajaiért vádoló antiszemitizmus, hogy megfelelő irányban levezesse a tömegek elégedetlenségét, hanem arra is, hogy elterelje a figyelmet az ósdi félfeudális rendszer egyenlőtlenségeiről.

Ilyen körülmények között az arisztokrácia ambivalensen viszonyult a jobboldali mozgalmakhoz. Egyrészt jó néven vette, hogy a színen vannak és fejlődnek, másrészt azonban tartott is tőlük. E mozgalmak némelyike határozott arculatú politikai párttá jegecesedett, mások mint nyomás gyakorlására alkalmas csoportosulások számottevő és igencsak baljós politikai jelentőségre tettek szert. Ezek a pártok és mozgalmak sűrűn változtatták a színüket, gyakorta egyesültek, majd megint szétváltak, alapítóik és vezéreik szeszélyesen változó politikai törekvéseinek megfelelően. A harmincas évek végéig jelentősebb befolyáshoz nem jutottak, bármekkora volt is híveiknek tábora, és bárkik álltak is az élükön, s mindaddig nem tudták a hatalmat megszerezni, amíg 1944 októberében a németek segítségével hatalomra nem jutottak.

Jobboldali szervezetek. Amikor Gömbös pártot változtatott, és ennek folytán a Fajvédő Párt 1928-ban átalakult, Szász Béla és Csomós Miklós vezetésével színre lépett az első magyar Nemzeti Szocialista Párt. A német testvérpárt nyomdokaiba lépve a magyar kettős keresztet és kardot választották jelvényükül, zöld egyeninget rendszeresítettek, és „Bátorság" volt a köszöntésük.

Ha most eltekintünk Bajcsy-Zsilinszky Endre egyszemélyes Nemzeti Radikális Pártjától, akkor az első, magát félreérthetetlenül nácinak tekintő és súllyal bíró politikai alakulat a Nemzeti Szocialista Magyar Munkáspárt volt. Vezetője egy sajátos kalandor, „író, költő és népvezér": Böszörmény Zoltán. Előfutára volt ez a párt a kaszáskeresztes mozgalomnak, mely száz százalékig az NSDAP-t utánozta. Böszörmény szívesen dicsekedett azzal, hogy személyesen ismeri Hitlert, nagyrészt átvette a náci párt programját és a külsőségeit, többek között a Volksgenosse, azaz néptárs megszólítást. Az 1931-ben alakult párt elsősorban a Közép-Tisza-vidék földtelen agrárproletariátusát vette célba, akiknek a körében mintegy fél évtizede heves szociális nyugtalanság volt tapasztalható.48 A főbb programpontokat Böszörmény 1930 októberében Nemzeti Szocialista Kiáltványban tette közzé. A nép nyomorúságának legfőbb okozójaként élesen támadta a zsidó uzsorát, és a liberalizmus, a demokratikus és szocialista mozgalmak szétzúzását vette tervbe. Fékevesztetten uszított a zsidók ellen, de ugyanakkor szociális és gazdasági reformokat is követelt a Hitler által is meghirdetett módon.49

1932 júniusában Böszörmény egyik korábbi híve, Meskó Zoltán kisbirtokos parlamenti képviselő egy rivális pártot alapított Magyar Nemzeti Szocialista Mezőgazdasági Dolgozók és Munkások Pártja néven. Ez a párt nem volt annyira szélsőséges, mint a Böszörmény-féle alakulat, ezért elfogadhatóbbnak is ígérkezett. Nevével ellentétben alapvetően „keresztény polgári" jellegű volt. Radikalizmusa abból állt, hogy zsidóellenessége faji alapú volt, és revíziót is sovén nacionalista alapról követelt. Horthy iránt lojalitást hirdetett, s magáévá tette a jelmondatot, hogy „Istennel a hazáért, és hűség a kormányzóhoz". De mozgalmáról sokat elárult, hogy tagjai barna inget viseltek, és jelvénye is barna mezőben horogkereszt volt. 1933-ban egyesült a Szász-Csomós-féle párttal, s az új, egyesült párt Meskó általános vezetése alatt felvette a Nyilaskeresztes Párt nevet, rendszeresítette a zöld egyening viseletét, és jelvényül a nyilaskeresztet választotta (2.1. kép).

2.1. ábra A nyilaskereszt

Hitler rendszerének konszolidációja Magyarországon is növelte eszméi és eszményei vonzerejét. A valóságos politikai szervezkedési járványban, ami 1933 után kezdődött, gombamód szaporodtak a szélsőjobboldali pártok, történelmi szempontból azonban alig egy-kettőnek kell jelentőséget tulajdonítanunk. Ilyen például a gróf Festetics Sándor-féle Magyar Nemzeti Szocialista Párt. Festetics az egyik leggazdagabb magyar arisztokrata család tagjaként hosszú évekig a kormánypárt soraiban tevékenykedett, 1918-ban gróf Károlyi Mihály kabinetjében a hadügyminiszter tisztségét töltötte be. 1933 vége felé tért meg a nemzetiszocializmushoz. A pártot nem ő, hanem Hehs Aladár alapította, de a huszonhat pontos programot ő készítette el. Ez a társadalmi-gazdasági bajok orvoslására ugyanazokat a gyógymódokat ajánlotta a speciális magyar viszonyokhoz igazítva, amilyenekkel Hitler is operált. Egyebek között azt ajánlotta, hogy csak „a makulátlan hűségű turáni és árja fajú egyének" lehessenek teljes jogú állampolgárok, csak nekik legyen joguk közéleti tisztséget betölteni, és csak ők birtokolhassanak földet, birtokot.50

Ugyancsak viszonylag jelentős szélsőjobboldali párt volt az Egyesült Nemzeti Szocialista Párt, amelynek programját és belső szervezetét vezetője, az elszegényedett arisztokrata gróf Pálffy Fidél formálta a hitleri mintára. Átvette a horogkeresztet, rohamosztagot, sőt SS-t is alakított, a kormány azonban mindkettőt betiltotta. Nyugat-Magyarországon és főleg Zala vármegyében élvezett nagy népszerűséget ez a párt, s jutott az ottani községtanácsokban jelentős számú képviselethez.51

1934 januárjában kísérlet történt a szélsőjobboldali mozgalom egyesítésére. Festetics, Meskó és Pálffy egy kormányzótestületet hoztak létre, és megegyeztek a zöld ing viseletében és a nyilaskereszt közös használatában. Nem telt azonban bele egy fél esztendő, és a személyi torzsalkodások, valamint a három vezér egymást keresztező becsvágya szétfoszlatták a jobboldali mozgalom egységesítésének ábrándját. Festeticsre rásütötték, hogy nem eléggé antiszemita, s ezért 1934 júniusában kiátkozták.52 A Magyar Nemzeti Szocialista Párthoz csatlakozott, s 1935-ben őt is, meg ifj. Balogh Istvánt, e párt vezérét, egy debreceni birtokost, szélsőjobboldali programmal parlamenti képviselőnek választották. Meskó és Pálffy továbbra is együttműködtek az időközben átkeresztelt Magyarország Nemzeti Szocialista Pártjában. De ez sem tartott soká. 1935 szeptemberében Pálffy kigolyózta Meskót, aki újból életre keltette régi külön pártját.

Ekkorra azonban a nemzetiszocializmussal próbálkozó kezdetleges alakulatokat egytől egyig háttérbe szorította egy új fejlemény. Új vezéregyéniség, Szálasi Ferenc lépett színre, és maradt a második világháború végéig a megszemélyesítője a magyar radikális szélsőjobboldali mozgalomnak.

Szálasi Ferenc. A magyar szélsőjobboldali mozgalmakat akár Szálasi szociális hátterével, neveltetésével, katonai-politikai pályafutásával is lehetne jellemezni. 1897. január 6-án, Kassán, magyar, örmény és szlovák ősöktől leszármazó családba született. Szigorú légkörben nevelkedett, apjához és két fivéréhez hasonlóan katonai képzésben részesült, először a kőszegi Katonai Reálgimnáziumban, majd a bécsújhelyi katonai akadémián. Főhadnagyi rangban fejezte be tanulmányait, és majdnem három évig szolgált vezérkari összekötőként az első világháborúban. Amikor 1925-ben vezérkari tiszt lett, feljebbvalóinak figyelmét katonai tárgyú írásaival vonta magára. Pályája ígéretesen alakult a vezérkarnál. 1932-re népszerű politikai-katonai előadó vált belőle, s a következő évben őrnaggyá léptették elő.

A szenvedélyes nacionalistát rendkívüli módon felháborította Magyarország megcsonkítása, ezért legtöbb energiáját arra áldozta, hogy olyan politikai-ideológiai programot dolgozzon ki, amely - mint ahogy erről meg volt győződve - végül a történelmi államalakulat visszaállításához fog vezetni. Programjának főbb pontjait még a Magyar Élet Szövetség, e Taby Árpád alapította titkos „fajvédő" szervezet tagjaként fektette le. 1930-ban csatlakozott a szövetséghez, és rövidesen annak fő ideológusa és szervezője lett. Augusztusban már felhívták Gömbös figyelmét politikai-konspirációs ténykedésére, s az akkori honvédelmi miniszter óvta a további politizálástól, „veszélyes" nézeteinek terjesztésétől.

Szálasit azonban ez sem tántorította el monomániás célkitűzésétől. 1935-ben adta ki első nagyobb politikai-ideológiai munkáját, A magyar állam felépítésének tervét. Az olasz fasizmus eszméinek és gyakorlatának hatására tekintélyelvű alapon, a köztulajdon bevezetésével kívánta újrarendezni a magyar államiságot. A könyv körvonalazza Szálasi „hungarista" elgondolásait is arról, hogy milyen szerepet játszana az új Magyarország a Duna-medencében. Efféle elgondolásait Cél és követelések c., 1935-ben kiadott füzetében fejlesztette tovább.

Az új történelmi Magyarországra vonatkozó nagyszabású, kivihetetlen tervei jól szemléltetik idealizmusát és naivitását. Az imperialista nagymagyar álmokból kiindulva új, hungarista államot akart létrehozni „Kár-pát-Dunai Nagyhaza" néven, amely „Hungária" egyesült „földjeit és gyepűit" tartalmazta volna. A Kárpátok koszorúzta, egészen az Adriáig lenyúló „ŐsfÖld" hat „Részföldből" állt volna,53 amelyek mindegyikében magyaroké lett volna a politikai vezető szerep. A magyar szupremáciát egyebek között az is biztosította volna, hogy az állam irányítása és vezetése kizárólag magyar nyelven történhetett volna.

Szálasi, ez a misztikus, gyakorló spiritiszta szilárdan hitte, hogy a Gondviselés várja tőle Magyarország megmentését, illetve a Hungarista Mozgalmon keresztül egész Európáét. Mint Hidert, őt is messianisztikus szenvedély hevítette, és híveitől feltétlen engedelmességet követelt:

Aki nem azonosul doktrínájával - fejtegette s aki nem fogadja el őt feltétel nélkül vezérként, s nem látja be, hogy a magyarság megmentését magasabb, isteni erő bízta rá, csak menjen. Ő egyes-egyedül is megteremti a hungarista államot a benne rejlő titkos erő segítségével.54

Miközben világosan körvonalazta i^Arer-doktrínáját és végső politikai célkitűzéseit, társadalmi-gazdasági nézetei meglehetősen homályosak maradtak. Mint a szélsőjobboldaliak általában, ő is felvetette az „őrségváltás" szükségességét, amin a zsidóknak a gazdaságból való kiszorítását kellett érteni. Társadalmi-gazdasági programja az olasz fasizmus korpo-ratizmusát és a német nemzetiszocializmust vegyítette, itt-ott sajátságosan magyar elgondolásokkal, így például a földosztás eszméjével, amely különösen az elszegényedett dzsentrik és hoppon maradt örököseik fülének volt kedves. Szemben az olasz fasizmus és a nácizmus vallásellenes mozzanataival, a nyilasoknak nevezett magyar szélsőjobboldaliak személyes vallásosságuk ellenére egyházellenesek voltak. Részben kétségkívül a keresztény egyházak nagy befolyása miatt. A legfőbb ok azonban az volt, hogy a nyilasok mindenáron, már politikai megfontolásokból is, ki akarták nyilvánítani szembenállásukat a zsidókkal, a bolsevikokkal, a liberálisokkal és a hozzájuk hasonlóan gondolkodó internacionalistákkal szemben.

A zsidósággal kapcsolatos nézetei nem tértek el jelentősen a többi szélsőjobboldali figura idevágó nézeteitől. Zsidógyűlöletében azonban nem vetemedett olyan kóros szélsőségekre, mint Hitler, Himmler, vagy a magyar zsidóság átka, Endre László. Noha az ország történetének legszörnyűbb időszakában volt a kezében a hatalom (majdnem hét hónapnyi terror fűződik a nevéhez 1944. október 15-én végrehajtott, Horthy-elle-nes államcsínyétől kezdve), valójában mérsékeltebb volt sok kortársánál. Bár gyakran emlegette a „judeobolseVizmus" destruktív erőinek veszélyességét, a zsidókérdés megoldását a zsidók önkéntes, rávezetéses vagy kikényszerített emigrációjában látta. Legalábbis elméletileg még azt is megengedte volna, hogy ingóságaikat magukkal vigyék. De addig úgy akarta szabályozni a zsidókérdést, hogy „alkotmányosan" különálló fajként tartsák számon a zsidóságot. Közbeeső megoldásként például indítványozta, hogy vonjanak be minden, 1900 után kiadott lakhatási és iparűzési engedélyt, egyszer s mindenkorra szüntessék be a zsidó bevándorlást, és követelte „a minden téren megnyilvánuló zsidó szellem kiirtását, s a megalkuvás nélküli keresztény szellem gyakorlati felépítését"55.

Noha ez a különc misztikus időnként teljesen elrugaszkodott a valóságtól, a maga módján rendkívül hazafias, érzékeny ember volt, aki körömszakadtáig ragaszkodott meggyőződéseihez és elveihez. Amilyen hevesen ellenzett mindennemű megalkuvást nagyszabású hungarista elgondolásaiban, éppoly hajlíthatatlanul ragaszkodott Magyarország szuverenitásához. Egyes beszámolók szerint ellenezte a zsidók deportálását a német megszállás idején, alighanem azért, mert ez is csorbította Magyarország szuverenitását.5^ Természetesen egyszer sem próbálta meggátolni a deportálásokat, még közbeavatkozni sem próbált, de el kell ismerni, hogy a deportálások a nyilas hatalomátvétel előtt játszódtak le. Noha nincs egyértelmű bizonyíték rá, hogy ő rendelte el a zsidók elleni drákói intézkedéseket hírhedt uralma időszakában, közvetve vagy közvetlenül nyilvánvalóan befolyásolta azokat, így azokért teljes felelősség terheli őt is.

Szálasi pártjai. Eszmerendszerének alapja és légfőbb eszköze a párt volt, erre támaszkodott végső céljainak elérésében, a történelmi Magyarország helyreállításában és isteni elhivatottsága révén a keresztény Európa megalkotásában. A szélsőjobb és szélsőbal a múltban éppúgy, mint a jelenben, tökéletesen tisztában volt azzal, hogy a megfelelő szervezet kialakítása a létfontosságú. Szálasi is tudta, hogy monolit párt nélkül, anélkül, hogy a párt ne nevelné, eszmeileg át ne gyúrná tagságát, semmire sem juthat. Az első szekér, amelyre a hatalomhoz vezető útján Szálasi fölkapaszkodott, A Nemzet Akaratának Pártja volt. Azonnal megszervezte, mihelyt 1935 márciusában nyugállományba vonult. Élethossziglani barátja, Csia Sándor segédkezett neki. A párt, amely Szálasi Cél és követelé-sekjét tette meg programjául, különösen a Magyar Élet Szövetség és a Böszörmény-féle kaszáskeresztes mozgalom egykori tagjait vonzotta. A tagtoborzás először vidéken, különösen a Pest és Sopron környéki helységekben volt intenzív; később a párt vezetőinek figyelme az ipari központok munkásságára terelődött, ezért alapították meg az Új Magyar Munkás c. lapot. A párt népszerűségét nemcsak az fokozta, hogy radikális szociális demagógiát alkalmazott, hanem az is, hogy tömegével osztogattak zsidóellenes röplapokat, ragasztottak ki plakátokat, adtak ki röpiratokat - mindez különösen azokra a kiábrándult alsó középosztálybeli és konzervatív, „szegedi" elemekre hatott, akik addig a legkülönbözőbb jelentéktelen szélsőjobboldali pártocskákhoz és szervezetekhez húztak.

Szálasi mozgalmának viszonylagos sikeréhez nem csupán a kedvező belpolitikai légkör járult hozzá, hanem — alighanem még ennél is meghatározóbb mértékben - a fasizmus és a nácizmus nemzetközi előrenyomulása is. Ez idő tájt indítja el Olaszország—fittyet hányva a Népszövetségre - Etiópia elleni háborúját, ekkortájt éri el Hitler leglátványosabb sikereit. A Führer újrafegyverkezési programja, amely nemcsak a német gazdaságot állította talpra, de felcsillantotta a versailles-i „igazságtalanságok" közeli jóvátételét is, valamint a Rajna-vidék „illegális" újrafelfegyverzése Hitler számos külföldi hívét sóvár képzelgésre indította. A versailles-i béke és a Népszövetség által szentesített nemzetközi rend felülvizsgálatának reményét csak fokozta a tengelyszövetség és az antikomintern paktum létrehozása, valamint a spanyol polgárháborúba való német-olasz beavatkozás. Nemcsak a háborús előkészületekből fakadó hitleri modernizációs intézkedések, hanem a zsidókkal való könyörtelen bánásmód, a nürnbergi törvények beiktatása is megbabonázta a magyar szélsőjobboldaliak legtöbbjét,

A magyar belpolitikai élet polarizálódása, amely már Gömbös utolsó hivatali évében is világosan kirajzolódott, halála után csak súlyosbodott. A szélsőjobb dagályát most már nemcsak a zsidók érezték fenyegetőnek, hanem az uralkodó földarisztokraták is. A Gömböst 1936. október 12-én felváltó új miniszterelnök, Darányi Kálmán először olyan benyomást keltett, hogy a bethlenista erők nyomására helyre próbálja majd állítani a húszas évek végének belpolitikai egyensúlyát, anélkül azonban, hogy kockára tenné Magyarország egyre szorosabbra fűződő kapcsolatait a Harmadik Birodalommal. Ezt a látszatot erősítették nem csupán a nyilasok ellen tett lépései, akiket ekkor még nem támogattak a nácik, hanem azok a lépései is, amelyekre a kormánypárt jobbszárnya ellenében szánta el magát. Ez a jobbszárny Gömbös és Marton Béla főtitkár vezetésével minden jel szerint olyan domináns „tömegpárttá" kívánt válni, amely belülről is radikális reformokat kezdeményezhet. Martont 1937 januárjában lemondatták, s egy hónappal később ugyanez történt Kozma Miklóssal, a Gömbös-párti belügyminiszterrel is, aki a rendőrséget és a csendőrséget irányította. Darányi politikai indítékai és céljai azonban kétértelműek, ködösek voltak. Miközben nyíltan a Horthy-barát erők szilárd szövetségesének mutatkozott, burkoltan a szélsőjobb elgondolásaival rokonszenvezett. Egyetértett például a legjelentősebb „nemzeti keresztény" egyesületek, így a TESZ és a MOVE újraélesztésével. Még újak, így például Marton fasiszta Nemzeti Munkaközpontjának létrehozásában is közreműködött.

Szeder János elnöksége idején (Szeder a kormánypárt jobbszárnyának csongrádi képviselője volt) a MOVE egyszer csak különösen harcias húrokat kezdett pengetni. A Gömbös által neki juttatott sok ezer puska birtokában félkatonai kiképzésben kezdte részesíteni tagságát, mintegy a honvédségben folyó kiképzés kiegészítéseképpen. A valódi szándékok azonban közvetlenül politikai szándékok voltak. Új szerepük magabiztosságában, illetve mindinkább megelégelve a belpolitikai események irányzatát, az olyan jobbos figurák, mint Baross, Marton és Mecsér nyílt bátorítását és támogatását élvező MOVE-vezérek elhatározták, hogy államcsínnyel vetnek véget Darányi hatalmának. Az 1937. március elején lezajlott nyílt próbálkozás rávilágított, milyen valóságos veszélyt jelentenek a szélsőségesek az állam integritására és a félfeudális társadalmi rend stabilitására. Mind gyakrabban és mind határozottabban követelték az országgyűlés mindkét házában és a sajtóban a szélsőjobboldal hatalmának, befolyásának korlátozására hozandó határozott intézkedéseket. E nyomásnak engedve, Széli József, az új belügyminiszter április 15-én elrendelte A Nemzet Akaratának Pártja feloszlatását, és vezető tisztségviselőinek, így Szálasinak a letartóztatását. Szálasit először háromhavi börtönre ítélték, de már fellebbezésének ideje alatt, mindössze tíz, börtönben töltött nap elmúltával szabadon engedték.

Az ország felzaklatott belpolitikai életében a kormány határozott fellépése a radikális mozgalmakkal szemben csak átmeneti időre hozott valamelyes enyhülést. Nem sok időbe tellett, hogy Szálasi értékes tőkét kovácsoljon magának a törvénnyel való összeütközéséből. A kormányzat is hamarosan rájött, hogy Szálasi letartóztatása és lecsukása csak növelte saját és tábora népszerűségét.57 Szálasi ügyesen aknázta ki váratlan „mártí-romságát", hogy újabb követőket toborozzon,58 és befolyásos híveket nyerjen a politikai és katonai vezető körökben. Megszerezte a kormánypárti jobbszárny vezérének, Mecsér Andrásnak támogatását, híve lett az újságíró Hubay Kálmán, aki korábban Gömbös körül tüsténkedett, s mellé állt két hírhedt antiszemita, akik a magyarországi végleges megoldás hajtóerőivé váltak (lásd a 13. fejezetet): Endre László és Baky László. Katonai körökben a legfontosabb új „szerzemény" Rátz Jenő vezérkari főnök és Ruszkay Jenő tábornok volt. Bár nem tartozott a vezető körökhöz, de azért befolyásos ember volt Rothen Ferenc, alias Franz Rothen, a népi németek vezére, aki náci szolgálatban állott, valamint a történetíró Málnási Ödön, aki hamarosan a párt legfőbb ideológusává emelkedett.59

Szálasi népszerűségére és újonnan szerzett „karizmájára" támaszkodva újra megkísérelte egyesíteni és erős, hatékony politikai erővé alakítani a szélsőjobboldali mozgalmat. 1937 októberében oroszlánrészt vállalt a Magyar Nemzeti Szocialista Párt létrehozásában. Ez az új párt Balogh Nemzeti Szocialista Pártjának és a valamivel előbb Endre László és Széchenyi Lajos által szervezett Fajvédő Szocialista Pártnak az egyesüléséből született. Kezdetben a Balogh-Szálasi-Széchenyi hármas irányította, de hamarosan Szálasi kezébe került .a tényleges vezetés. Elképzelése a jobboldali egységről csak részben teljesült, mert pártja három másik szélsőjobb- oldali párttal volt kénytelen vetélkedni, a Festeticsével, a Pálffyéval és Salló János Nemzeti Frontjával.60 Az új párt ennek ellenére oly baljós módon gyarapította erőit és befolyását, hogy a kormánynak haladéktalanul tennie kellett valamit. 1938. február 20-án a budapesti rendőr-főkapitányság politikai osztálya terjedelmes jelentésében tájékoztatta a kormányt arról, hogy az új pártnak céljai és módszerei megegyeznek a nemrég feloszlatott A Nemzet Akaratának Pártja elképzelésével.6,1 Négy nappal később a pártot betiltották, Szá-lasit pedig 72 társával együtt rendőri felügyelet alá helyezték.

A szélsőjobboldali mozgalom azonban ekkor már erősebb volt annál és működését is szélesebb körben övezte érdeklődés,62 semhogy hatósági intézkedésekkel hatékony ellenőrzés alá lehetett volna vonni, bármilyen határozottak voltak is azok. Nehezítette a kormányzat dolgát az Anschluss (1938) nyugtalanító hatása is. A Harmadik Birodalom közvetlen szomszédja lett Magyarországnak, és felkorbácsolta a reményt, hogy a rég áhított területi revízió most már nem várat soká magára. Darányi azzal akarta ellensúlyozni a hatósági intézkedések barátságtalan fogadtatását, hogy gesztusokat tett a szélsőjobboldal felé, és politikájába nekik tetsző elemeket vett fel. A kormányon lévő jobboldalhoz tartozó elődeinek példáját követte ezzel, s úgy gondolta, hogy ilyen és ehhez hasonló engedményekkel kifoghatja a szelet a szélsőségesek vitorláiból, és egyúttal kivívja a Harmadik Birodalom elismerését is. Ezek a körülmények adnak kulcsot az 1938. március 5-i nevezetes győri beszédhez. Ebben nagyszabású felfegyverkezési programot hirdetett meg, és ígéretet tett a zsidókérdés megoldására „törvényes és szabályos keretek között"63. Arra számított, hogy a szélsőségesek bevonásával ha le nem fegyverzi is, de legalábbis meggyengíti a jobboldali radikálisokat. A rendőri felügyelet alatt álló és pártja parlamenti képviseletét biztosítani kívánó Szálasit rávette, hogy az alkotmány keretei között működjön együtt a kormánnyal. Szálasi soha nem mondott le végső célkitűzéseiről, de közvetlen előnyöket remélve ráállt az alkura. A megállapodás értelmében a március 27-ére kitűzött lovasberényi pótválasztáson Hubay jelöltethette magát az alsóházba, s ígéretet kapott, hogy megválasztásának útjába nem gördítenek akadályt.64 Sőt Hubay útján Darányi azt is megígérte, hogy a következő választáson a kormány hét-tíz helyet biztosít a nyilasoknak az alsóházban. Mindezen felbuzdulva Hubay a szélsőjobboldali mozgalom „törvényesítése" és helyzetének rendezése céljából új, Szálasi-barát pártot indított útjára.65 A Magyar Nemzeti Szocialista Párt-Hungarista Mozgalom elnevezésű szervezet célját a jobboldal két szárnya közti politikai közeledés szellemében a következőkben jelölte meg: „A történelmi Nagy-Magyarország kormányzása a világléptékű nemzetiszocializmus alapján, de anélkül, hogy törvénytelen vagy forradalmi eszközöket alkalmaznánk, és úgy, hogy a magyar nemzet fejlődőképes és történelmi alkotmányát megőrizzük."66

Ez a megállapodás, melyről a Bethlen-csoportnak nem volt tudomása, kérészéletűnek bizonyult. A földbirtokos arisztokrácia és iparbeli, valamint pénzügyi szövetségesei attól tartottak, hogy egy ilyen alku a céljával ellentétes hatást ér el, és nem pányvát vet a szélsőjobboldal nyakába, hanem még inkább szabadjára engedi őket. Május 13-án, még mielőtt beért volna nagyszabású elgondolásának gyümölcse, Darányit lemondat-

ták. Utóda Imrédy Béla lett, aki remek pénzügyi szakember hírében állt, és akiről akkoriban úgy tartották, hogy a nyugati orientáció híve. Kezdetben tényleg nagy eréllyel próbálta megfékezni a szélsőségeseket. Am a szélsőjobboldal lendülete nem tört meg, előretörése folytatódott, s nem ártott neki az sem, hogy Szálasi éppen börtönben senyvedt. Újjászervezték a Hungarista Pártot,67 és ezzel új életet leheltek belé, s közben Imrédy álláspontja is változott (lásd a 4. fejezetet). A politikai légkör a zsidók szempontjából nyomasztóbbá vált Darányi győri beszéde óta, ahol a zsidókérdésről és annak megoldásáról beszélt. Ettől kezdve a zsidókérdés nem volt többé vitatéma (amelyet a szélsőjobboldal erőltetett)68, hanem kormányzati feladattá vált, amelyet intézményesen kell megoldani.69

Jegyzetek

1. Kormánypárt volt a nem hivatalos neve annak a kormánykoalíciónak, amely a Horthy-korszak magyar politikai életét meghatározta. Bethlen a Kisgazdapárt és a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja egyesítésével 1920 júliusában hozta létre. A megrögzött legitimistákat 1922 februárjában Károly sikertelen királypuccsa nyomán rekesztették ki belőle. Ekkor át is szervezték. Társadalmi hátterét és fejlődését az 1. fejezetben tárgyaltuk.

2. Az új magyar országgyűlés vagy parlament alsóházát hivatalosan „a magyar országgyűlés képviselőházának" nevezték. A felsőházat Bethlen 1926. november 15-én, a XXII. tc. erejével hozta újra létre. Tagjai négyfélék voltak: örökösek, hivatalból bekerültek, választottak és kinevezettek. A majdnem 250 tagú felsőház az 1937. évi XXVII. tc. jóvoltából gyakorlatilag - a pénzügyek kivételével - egyenlővé vált a képviselőházzal. A harmincas-negyvenes években a felsőház a hagyományos tisztesség bástyájának szerepét töltötte be a szélsőjobboldali offenzívák közepette. A zsidók jogainak legerélyesebb és leghathatósabb védelmezői közül többen éppen felsőházi tagok voltak.

3. Egy 1921 decemberében megkötött egyezmény értelmében a szocialisták kiadhatták orgánumukat, a Népszavát, és szervezkedhettek az ipari munkásság körében, de fel kellett hagyniuk a politikai sztrájktevékenységgel és a „nemzetellenes propagandával", továbbá nem végezhettek szervezőmunkát a parasztok, a földmunkások és a közalkalmazottak között sem. Azt is vállalták, hogy támogatni fogják a rezsim határrevíziós törekvéseit. A kormánypárt könnyű, fölényes győzelmet aratott a Horthy-kor-szak valamennyi parlamenti választásán. Bethlen miniszterelnöksége idején a Nemzeti Egység Pártja fölényesen megnyerte az 1922-es, 1926-os és 193l-es választásokat, a 245 képviselőházi mandátumból 143-at, 170-et, illetve 158-at megszerezve. A részletes választási eredményeket lásd Rothschild Joseph: East Central Europe Between the Two World Wars. University of Washington Press, Seattle, 1974. 161. 0.

4. Az 1920. december 14-16-i, olasz felügyelettel végrehajtott népszavazás eredményeként.

5. Az 1920. december 7-i XXXVI. tc. értelmében csupán valamivel több mint egymillió katasztrális holdnyi, többnyire silány földet osztottak ki mintegy 7000 parasztnak. Miközben az eredeti tulajdonosokteljes kártalanításban részesültek, az új tulajdonosoknak szigorú megváltást kellett fizetniük, ami legtöbbjüket rövid idő alatt csődbe vitte. Rothschild, i. m.y 159. o.

6. Háború előtti földvagyonának (Horvát-Szlavónia nélkül számítva) a következő százalékos hányadait tarthatta meg:

szőlő 68,4

szántó 42,9

legelő 30,5

mező 25,1

mocsár, láp 54,0

művelhetetlen 39,0

Mivel az ország iparának nagy része Budapestre és környékére összpontosult, megmaradt ipari potenciálja még jelentősebb volt. Háború előtti ipari potenciáljának (termelési értékben számítva) megtarthatta

gépipar

90,1

nyomdaipar

89,5

textilipar

76,7

áramtermelés

60,4

bőripar

57,8

kerámiaipar

57,7

vegyipar

56,8

élelmiszeripar

55,7

vasipar, kohászat

50,3%-át.

Vö. Rothschild, /. m., 167-168. o.

7. A pengő, amelynek aranyértéke 0,2632 szemer (granum) volt, 1925. november 3-án váltotta fel a koronát mint fizetőeszközt. 1941-42-ben a pengő hivatalosan kb. 20 dollárcentet ért, de a feketepiacon 11-13 pengőt kellett adni egy dollárért. Ausch Sándor: Az 1945-46. évi infláció és stabilizáció. Kossuth, Bp., 1958,30-31. o.

8. C. A. Macartney nagy csodálója Bethlennek, de helyesen állapítja meg, hogy a miniszterelnök „vérmérsékleténél fogva sokkal allergiásabb volt a zsidókra, mint a vele egyívásúak általában, s bizalmasai körében hevesen és nem is a legilledelmesebb kifejezésekkel adott hangot ennek az érzületének". Lásd C. A. Macartney 1:38. o.

9. Sulyok Dezső: A magyar tragédia. A szerző kiadása, Newark, 1954. 512. o.

10. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 11. ó.

11. Az 1920. évi 20 000 sz. rendelet annyira bizalmas természetű volt, hogy még a Rendeletek Tárába sem vették bele. Lásd Horthy Miklós titkos iratai. Szerk.: Szinai M.-Szűcs L. Kossuth, Bp., 1963,82-109. o.

12. Uo.

13. Lévai, i. m., 13. o.

14. Az agrártermékek nagykereskedelmi ára 1931-ben az 1929-es évi szint 78,5%-ára esett le, 1933-ban pedig 62,7%-ára zuhant. Az ipari termelés pénzbeli értéke az 1929. évinek a 61%-át tette ki. Néhány ágazatot, például a textil-, bőr-és papíripart kevésbé érzékenyen érintette a válság, viszont például a mezőgazdasági gépgyártás gyakorlatilag leállt. A jelzett időszakban az átlagkereset 23 %-kal csökkent, a munkanélküliség aránya az ipari munkások és az iparosok között 5%-ról 35,9%-ra emelkedett. Tetézte a bajokat a bécsi Credit Anstalt bukása, mert a magyarországi bankrendszer a Credit Anstalton keresztül kapcsolódott a nyugati hitelrendszerhez; így súlyos valutáris zavarok keletkeztek, és hiány állt elő külföldi valutából. Rothschild, i. m., 170. o.

15. Bethlen népszerűségének sokat ártott 1926-ban a frankhamisítási botrány, illetve az, hogy kiderült, a Magyar Térképészeti Intézetnek része volt a hamis francia bankjegyek előállításában. A magyar és a német politikai és vezető körök sok jobboldali beállítottságú tagja keveredett bele az ügybe, „hazafias5' indítékokat hangoztatva. Abotrány annyira megrendítette Bethlen helyzetét, hogy 1926. szeptember 24-én felajánlotta a lemondását Horthynak. A lemondást közlő levél szövegét hozza a Horthy Miklós titkos iratai c. kötet a 61-68. oldalon.

16. A Bethlen-korszak hivatalos okmányait lásd Bethlen István titkos iratai Szerk.: Szinai M.-Szűcs L. Kossuth, Bp., 1972,492. o.

17. Gaál 1932 októberében bekövetkezett halála után a párt irányítását Eckhardt Tibor, a Fajvédő Párt és az Ébredő Magyarok Egyesületének vezetője (lásd az 1. fejezetet) vette át.

18. Horthy Miklós titkos iratai, 82-109. o.

19. Lackó Miklós: „Az Új Szellemi Front történetéhez". Századok, 4-5, 1972, 920. o. (Felgyűjtve: Válságok -választások. Gondolat, Bp., 1975, 52-170. o.)

20. Uo.

21. Lévai, i. m., 17. o.

22. Uo., 18. o.

23. Dósa Rudolfné, A MOVE. Egy jellegzetes magyar fasiszta szervezet, 1918-1944. Akadémiai, Bp., 1972, 126. o.

24. Molnár Erik: Magyarország története. Gondolat, Bp., 1967, 2:382. o. Lásd még Magyarország története. Szerk.: Ránki György. Akadémiai, Bp., 1976. 8. köt. 811-830. o.

25. Dósa, i. m., 137. o.

26. C. A. Macartney, 1:73. o. Lásd még: Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Magyarságkutató Intézet, Bp., 1991. 159, 173. o.

27. Kilátásba helyezett egy elmosódottan körvonalazott agrárreformot, az adók csökkentését, a mezőgazdasági eladósodás szabályozását, ipari és mezőgazdasági hiteleket, a külkereskedelem fejlesztését, a költségvetési egyensúly helyrehozását, olasz orientációt a külpolitikában, valamint a titkos és általános választójog bevezetését. Vö. C. A. Macartney, l:101.o,

28. Állítólag megegyezés született Gömbös és a felsőház négy tagja között. A főrendek politikai és anyagi támogatást ígértek Gömbösnek, ő viszont cserébe kilátásba helyezte, hogyha kormányra kerül, nem kezdeményez olyan törvényeket, amelyek a részvényeket és kötvényeket érintik, és nem terjeszti ki a felsőházra „aparlamenti ösz-szeférhetetlenség" feltételrendszerét. Uo., 1:100—101. o.

29. Uo., 103. 0.

30. Uo., 117. o.

31. Sulyok, i. m., 512-513. o.

32. Lévai, i. m., 19. o.

33. Uo.

34. Szekfunek minden bizonnyal legismertebb műve a Három nemzedék, amely először 1920-ban jelent meg Budapesten. Szekfű eredetileg a Habsburgok pártján állt, az ő uralmukat védelmezte, majd az első világháború után bírálni kezdte a dualizmust, és az ország súlyos társadalmi-gazdasági problémáit véve bonckés alá, az ellenforradalmi rendszer élharcosaként lépett föl. A harmincas években a budapesti egyetem történelemprofesszoraként felismerte a nácizmusban és a németek terjeszkedésében rejlő veszélyeket. A második világháború után rövid ideig moszkvai követ volt.

Egy másik jeles író Szabó Dezső is, aki eleinte szintén az ellenforradalom ügyét szolgálta, később azonban szembefordult a hivatalos vezetéssel, amiért „keresztény és nemzeti" címkével ellátva ugyan, de a régi rendet állította vissza. Az elsodort falu c. szociologikus regénye, amely először 1919-ben jelent meg, nagy hatással volt korára. Az volt az álláspontja, hogy csak a magyar parasztot lehet fajilag tisztán magyarnak tekinteni. Lásd továbbá Berend T. Iván: „The Road Toward the Holocaust. The Ideolo-gical and Political Background." In: The Holocaust in Hungary. Forty Years Later. Szerk.: Randolph L. Braham, Institute for Holocaust Studies of The City Uniyersity ofNew York, New York, 1985, 31-41.0.

35. Lévai, i. m., 20-21. o.

36. A neológok országos gyűlése március 4-én kezdődött, az ortodoxoké augusztus 17-én.

37. Horthy Miklós titkos iratai, 131-135. o.

38. Uo., 136-138. o.

39. A választások eredményét közli Rothschild, i m., 174. o.

40. Érdekes, hogy a magyar parlament mindkét házának voltak zsidó, illetve zsidó származású, de kikeresztelkedett tagjai. A felsőháznak hivatalból tagja volt Löw Immánuel és Reich Koppéi, később Franki Adolf a neológ és az ortodox hitfelekezet képviseletében, rajtuk kívül egyebek között Láng Lajos és Vida Jenő is bent ült a felsőházban. Az alsóházban a legkülönbözőbb politikai meggyőződésű zsidók foglaltak helyet, így Bródy Ernő, Buchinger Manó, Büchler József, Györki Imre, Kertész Miklós, Sándor Pál és Vázsonyi János, Baracs Marcell, Dési Géza, Fábián Béla, Gál Jenő, Glückstahl Samu. A képviselők korelnökeként Sándor Pált Gömbös házelnökké is megválasztatta. Gömbös pártjának budapesti képviselő-jelölti listájára jó néhány zsidót is felvett, köztük Szurday Róbertet és Lédermann Mórt. Vö. Lévai, Fekete könyv, 18-19.0.

41. C. A. Macartney, 1:155. o.

42. Uo., 148. o.

43. Gömbös külpolitikáját lásd uo., 136-154. o.

44. A Harmadik Birodalom legfontosabb ügynökei közé tartozott Hain Péter, aki a rendőrségen töltött be bizalmi állást, és Horthy személyes biztonságáért felelt, valamint Baky László, akinek vezető szerepe volt 1944-ben a zsidók megsemmisítésében.

45. További részleteket közöl Major Róbert: 25 év ellenforradalmi sajtó, 1919-1944. (Cserépfalvi, Bp., 1945,108. o.) c. könyvében.

46. A kisgazdák és a földtelen parasztok ügyéért emeltek szót az ún. falukutatók, akik nagy odaadással, de alig észlelhető eredménnyel működtek. Voltak köztük újságírók, történészek, szociológusok és közgazdászok, de regényírók és költők is. A Gömbös-féle szociális demagógiából kiábrándulva egy emberként lényegi reformokat szorgalmaztak, amilyen gyorsan csak lehet. Ezek közé a modern népiesek közé tartozott például Féja Géza is. 1937-ben Márciusi Frontot szerveztek, ezzel is utalva arra, hogy történelmileg az 1848-as márciusi forradalmárok közvetlen örököseinek tartják magukat. A harmincas évek vége felé azonban megmutatkozott, hogy két lélek lakozik bennük, s egy részük - Erdélyi József és Sinka István - elment szélsőjobbra, más részük viszont bal felé tolódott, így Kovács Imre, Veres Péter, Darvas József. Darvasnak szerepe volt a Nemzeti Parasztpárt létrehozásában, és á Németh László által meghirdetett „harmadik út" eszméjét és politikáját vallotta. Ez a „harmadik út" aktív ellenállást ajánlott mind a német, mind az orosz terjeszkedéssel szemben, és elvetette mind a kapitalizmust, mind a szocializmust.

A népiesek politikáját részletesen tárgyalja Asher Gohen: „Fajelmélet és antiszemitizmus a magyarországi baloldali népieseknél. Veres Péter, az író és politikus" c., héber nyelvű tanulmányában. In: Studies on the Holocaust Períod. Hakibbutz Hameu-chad, Tel-Aviv, 1978, 1:176-188. o.

47. A magyarországi Kommunista Pártot az ellenforradalmi erők győzelme után 1919-ben defacto azonnal törvényen kívül helyezték. Jogilag az „állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről" intézkedő 1921. évi III. tc. nyilvánította törvénytelennek. A törvénynek a lázítást tiltó cikkelyét mesterien alkalmazta az ellenforradalmi rendszer, de élt vele a második világháború utáni rezsim is. A törvény megtiltotta, hogy bárki „az állam és a társadalom törvényes rendjének megdöntésére vagy erőszakos aláaknázására" agitáljon vagy bujtogasson, kiváltképpen oly módon, hogy „valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának erőszakos létesítésére irányuló mozgalmat kezdeményez vagy vezet". Igen hírhedett volt az a cikkely, amely büntet-hetőnek nyilvánított mindenkit, aki „a magyar állam és a nemzet tekintélyét sértő, vagy jó hímevét rontó hamis állításokat hirdet vagy terjeszt".

48. 1936. május l-jén Böszörmény egy esztelen zendülést támasztott Nagykőrösön azzal a céllal, hogy elfoglalja Kecskemétet, Ceglédet és végül a fővárost, és ezen keresztül kaparintsa meg a hatalmat. Zendülését szinte megindítása pillanatában elfojtották. Az elmezavarra hivatkozó Böszörményt elítélték két és fél évre, de hagyták, hogy Németországba szökjön. 1945-ben, Magyarország felszabadulása után Rákosi Mátyáshoz fordult, engedélyezze, hogy a Kommunista Párt tagja lehessen. C. A. Ma-cartney, 1:159. o.

49. Lackó Miklós: Nyilasok, nemzetiszocialisták, 1935-1944. Kossuth, Bp., 1966,16., 18-19.0.

50. C. A. Macartney, 1:158. o.; Lackó, i. m., 16., 20-21. o.

51. C. A. Macartney, 1:159. o.

52. Egyebek között Festetics szemére vetették, hogy kiterjedt birtokain zsidó jó-szágkormányzót alkalmaz. Ő is úgy vélekedett, mint oly sok jobboldali a harmincas évek elején, hogy a zsidókérdés „végleges megoldását" el kell halasztani, mivelhogy nyomába a gazdaságban csak fokozódnék az amúgy sem kis zűrzavar. Db., valamint Lackó, i. m., 56. o.

53. Ezek a következők lettek volna: Magyarföld, Tótföld, Ruténföld, Erdélyfold, HorVát-Szlavonföld és a Nyugat-gyepű. Magyarföld az elképzelés szerint az alföldekre, a történelmi Magyarország területének legnagyobb részére terjedt volna ki.

54. C. A. Macartney, 1:160-161. o.

55. A zsidókérdésre vonatkozó nézeteit Szálasi 1946 februárjában lezajlott tárgyalásán foglalta össze. A Szálasi-per. Szerk.: Kársai Elek-Karsai László. Reform, Bp., 1988.665-667. o. Lásd még Lackó, i. m., 57. o. A hungarizmusra vonatkozó eszméit, így a Pax Hungaricát és annak erkölcsi, szellemi és anyagi megalapozását Szálasi Út és Cél c. munkájában ismertette, amely eredetileg 193 6-ban j elent meg. Követői 19 54 októberében Argentínában újra kiadták.

56. C. A. Macartney, 1:165. o.

57. Nem sokkal szabadulása után Csia társaságában a Harmadik Birodalomba utazott, hogy „tanulmányozza a német forradalmi technikát", de valószínűleg egyetlen fontos emberrel sem találkozott. 1937 júliusában újból elítélték, és tíz hónapot kapott „zendülésre irányuló összeesküvésért". 1938 júliusában a bíróság újra foglal-kózott ügyével, és mivel úgy találta, hogy zendülésre irányuló tevékenységével továbbra sem hagyott fel, háromévi kényszermunkát szabott ki rá, és öt évre eltiltotta polgári jogainak gyakorlásától. A kúria augusztus 16-án jóváhagyta az ítéletet, és azonnali hatállyal elrendelte letartóztatását. Augusztus 27-én a szegedi börtönbe szállították, ahol 1940. szeptember 17-ig raboskodott. Észak-Erdély visszacsatolása után nem sokkal helyezték -ismét szabadlábra.

58. Hivatalos vagy teljesen megbízható adataink a taglétszámról nincsenek, viszont a legutóbbi évek publikációi mint másodlagos források olyan képet vetítenek elénk, hogy 1935 és 1944. között drámai gyorsasággal nőtt Szálasi követőinek a száma. E szerint pártja 1935 szeptemberében kb. 8000 tagot számlált, 1937 áprilisában 19 000-et, 1940 végére már 116 000-et, és 1944 szeptemberében megközelítőleg félmilliót. S ebben még nincs benne az a mintegy 100 000 ember, akik a Szálasi ellenőrzése alatt működő különböző nemzetiszocialista csoportosulások vagy töredék pártok soraiba tartoztak. Szálasi táborának szociális összetételét úgy jellemezhetjük, hogy 41-50%-ot tett ki az ipari munkás, 8-13%-ot a paraszt, 12-19%-nyi volt a diplomás és önálló, és körülbélül 17% katonatiszt. Az 1939. májusi választások eredményei Szálasi súlyát még nagyobbnak mutatták. A leadott mintegy kétmillió szavazatból csaknem háromnegyed milliót kaptak a nyilasok. Vö. István Deák: „Hungary". In: The European Righu Szerk.: Hans Rogger-Eugen Weber. University of California Press, Berkeley, 1966, 392. és 396-397. o.

59. Hubay újságírói pályáját Miskolcon kezdte egy zsidó kézben lévő liberális lapnál. Azután a kormánypárt lapjához, a Függetlenséghez került, de amikor nekiment Darányinak, kitették a szűrét. 1937 novemberében Pálffy pártjához csatlakozott, majd átállt Szálasihoz. Rátz 1938-ban hadügyminiszter lett. Imrédy Béla szűkebb köréhez tartozott, és ő is ott volt a Magyar Megújulás Pártjának alapítói között. 1944 márciusában a Sztójay-kormányban miniszterelnök-helyettesi tárcát kapott (lásd a 13. fejezetet). Ruszkay, akit eredetileg Ranzenbergnek hívtak, a vezérkarnál dolgozott. Sok nyelvet tudott, így a hírszerzés is foglalkoztatta. Rothen 1939-ben Németországba szökött, egészen addig Szálasi külpolitikai szakértője volt. A német külügyminisztériumban ő lett a kelet-közép-európai referens. Mint hírszerző szoros kapcsolatban állt magyarországi ügynökeivel. Málnási 1937 őszén állt be Szálasihoz. Ideológiájának egyik alapgondolata az volt, hogy Hitler nemzetiszocializmusának pogányságával ellentétben a magyar fasizmust a kereszténységgel kell összekapcsolni.

60. Npm sokkal a fúzió után Baloghot kitették, mert egy debreceni nyilasgyűlésen kifecsegte, hogy Magyarországot királysággá akarták alakítani, és I. Miklós néven Horthyt kívánták királlyá koronázni. Indiszkréciója feldühítette Horthyt, de Szálasit is, persze mindkettőt más és más okból.

61. A politikai rendőrséget Sombor-Schweinitzer József vezette. Hűséges támasza volt a konzervatív-arisztokrata rendnek, és emberileg igen tisztességes volt. Politikai beállítottsága miatt nem sokkal az ország német megszállása után elmozdították hivatalából. Amit a magyarországi jobboldali radikális mozgalom belső működéséről és fejlődéséről tudunk, annak nagy része Sombor-Schweinitzer 1943-ban készített, „A magyar nemzetiszocialista mozgalmak története" c., publikálatlan tanulmányából származik. Vö. Lackó, i. m., 60. o.

62. 1938, január 11-én Endrét Pest megye alispánjává választották. A jobboldali mozgalmak tagsága és befolyása rohamosan nőtt (lásd az 58. jegyzetet).

63. Történelmi szempontból ezt a beszédet tekinthetjük a zsidóellenes politika kezdetének Magyarországon, melynek végpontja az 1944-es deportálás lett. Közvetlen következményeként hozták meg az első zsidótörvényt (lásd a 4. fejezetet).

64. Szálasi és Hubay szövetségét Gömbös sírjánál tett esküjük pecsételte meg.

65. Hubay lett a párt elnöke, és az ő feladatkörébe tartoztak a politikai és szervezési kérdések. Szálasi megtartotta magának a párt szellemi irányítását. A párt szervezeti tagolódására nézve lásd Deák, i. m., 395-396. o.

66. Lackó, i. m.> 106. o.

67. A nyilasmozgalom és a Hungarista Párt egész sor átalakuláson ment keresztül 1938 és 1944 között. 1938. május 27-én Rupprecht Olivér megszerezte a Magyarsá-£Ot, és a hungaristák szolgálatába állította. Ez nagyot lendített a szélsőjobboldali mozgalmon. A napilap szerkesztése Hubay kezébe került, s olyan munkatársai voltak, mint Baky és hasonszőrű szélsőségesek. Augusztusban Festetics úgy látta, hogy neki is célszerű csatlakoznia hozzájuk, pártját bevitte Hubayéba. Az új szervezet a Magyar Nemzeti Szocialista Párt-Hungarista Mozgalom néven folytatta tevékenységét. 1939. február 23-án a Hubay és Széchenyi vezetése alatt álló pártot Teleki Pál miniszterelnök rendelettel feloszlatta. Nem sokkal utóbb Nyilaskeresztes Párt néven ismét működni kezdett.

68. A magyarországi szélsőjobboldali pártok és mozgalmak, valamint ezekzsidó-ellenes beállítottságának tömör összefoglalását adja Béla Vágó: The Shadow of the Swastika. The Rise ofFascism and Anti-Semitism indie Danube Basin, 1936-1939 (Saxon House for the Institute of Jewish Affairs, London, 19.75) c. műve (17-57. o.). Egyben arról is beszámol, hogy angol részről hogyan látták a harmincas évek magyarországi belpolitikáját.

69. A magyarországi fasizmusra és protofasizmusra nézve lásd Deák, i. m364-407. o,; George Bárány: „Hungary: From Aristocratic to Proletarian Nationalism." In: Nationalism in Eastern Europe. Szerk.: Peter F. Sugár-Ivo J. Lederer. University of Washington Press, Seattle, 1969, 259-309. o.; Bárány: „The Dragon's Teeth: The Roots of Hungarian Fascism." In: Native Fascism in the Successor States, 1918-1945. Szerk.: Peter F. Sugár. ABC-CLIO Press, Santa Barbara, 1971, 73-82. o.; György Ránki: „The Problem of Fascism in Hungary." Uo., 65-72. o.; Eugen Weber: Varieties ofFascism. Van Nostrand, Princeton, 1964,88-96. és 156-164. o.; Bernard Klein: Hungarian Politics from Bethlen to Gömbös: The Decline of Liberal Conservatism and the Rise of Right Radicalism. Ph. D. disszertáció, Columbia University, New York, 1962; Lévai Jenő: Horogkereszt, Kaszáskereszt, Nyilaskereszt. Müller Károly, Bp., 1945.

HARMADIK FEJEZET

OC =30

A MAGYARORSZÁGI

ZSIDÓSÁG A PUSZTULÁS ELŐTT

Demográfiai szerkezet

a magyar zsidóság fejlődésében az első világháború történelmi vízválasztót jelentett. Kétszáz évi fokozatos emelkedés után mind abszolút számokban, mind százalékosan elkezdődött a hanyatlás. A történelmi Magyarország zsidó lakossága 1910-ben tetőzött. A csaknem 21 milliós népességen belül 911 227 főt számlált, ami 5%-nak felelt meg. Közülük 471 355 zsidó élt a trianoni Magyarországon, vagyis az össznépesség 6,2%-a.

Az első világháború után a trianoni Magyarország zsidó lakossága fogyásnak indult. Lélekszáma 1920-ban 473 355 volt, azaz 5,9%, 1930-ban már csak 5,1 %, vagyis 444 567 fő (lásd az 1. fejezetet). Egy évtized leforgása alatt 28 788-cal csökkent* vagyis 6,1 %-kal, míg a nem zsidó lakosság csaknem 700 000-rel, 8,7%-kal nőtt. A százalékos csökkenés tovább folytatódott, 1941-ben már csak 4,9%-ra rúg a zsidóság aránya, a lélekszáma lefogy 400 98l-re, és 1946-ban a Holocaust hatására már mindössze 1,6%-nyi, vagyis alig 143 624 fő. Kiváltképpen Budapesten volt fájdalmas mérvű a veszteség, itt 1920-ban a főváros lakosságának 23,2%-a zsidó, lélekszámuk azonban 215 650 főről 1930-ra 204 30l-re ment vissza (20,3%), 1941-ben pedig 184 453-ra (15,8%).1

1830-ig a zsidó lakosság túlnyomó többsége, 68,1% vidéken élt, részint gazdasági okok következtében, de főként azért, mert lakhelyük korlátozás alá esett. Amilyen mértékben ezek a korlátozások enyhültek, úgy áramlottak a zsidók egyre nagyobb számban a kis- és nagyvárosokba. 1890 táján a vidéken megtelepedett zsidók aránya már nem haladta meg a 36,2%-ot. 1941-ben a zsidóságnak mindössze 18,3%-a élt községekben.2

Az 1944-es katasztrófa előtti időkben a zsidó népesség csökkenésében olyan okok játszottak közre, mint az első világháborúban elszenvedett vérveszteségek - a háborús áldozatok között mintegy 10 000 zsidó katona is volt-, a születési arányszám csökkenése a háborút követő antiszemitizmus és zsidóellenes kilengések következtében,3 a válság okozta gazdasági megpróbáltatások, a viszonylag nagymérvű kivándorlás4 és a növekvő számú kikeresztelkedés (lásd a 25. fejezetet). Ezek a tényezők az utódállamok magyar nyelvű zsidóságát sokkal kevésbé érintették, bár a gazdasági válság hatása rájuk is pusztítólag hatott (lásd a 4. és 5. fejezetet).

Az 1941. március-áprilisban megejtett népszámlálás - ez volt a Holocaust előtt az utolsó - azt mutatta, hogy Magyarország 14 683 323 fős összlakosságából 725 005-en vallották magukat zsidó vallásúnak, vagyis 4,94%. Az 1938-42. évi zsidótörvények értelmében további mintegy 100 000, keresztény felekezetekhez tartozó személy minősült faji szempontból zsidónak.5

A zsidóság 1941-es földrajzi elhelyezkedését a 3.1. táblázat ábrázolja. Az 193 8-39-ben Csehszlovákiától visszacsatolt területeken 146 000 zsidó élt (68 000 a Felvidéken, 78 000 Kárpátalján). 1940-ben Romániától visszakerült Észak-Erdély, ahol 164 000 zsidó élt, a Bácskában, amelyet néhány kisebb területtel együtt 1941-ben kapott vissza Magyarország, 14 000 zsidó élt.6

3.1. Táblázat A Zsidók és Kikeresztelkedettek Száma a Trianoni Magyarországon és a Visszacsatolt Területeken

Trianoni Magyarország Budapest Vidék Összesen

Elcsatolt területek

Összegen

Zsidók

184 453

216 528

400 981

324 026

725 007

Keresztény vallású

62 350

27 290

89 640

10 360

100 000

zsidók

Összesen

246 803

243 818

490 621

334 386

825 007

FORRÁS : Hungarian Jewry Before and After the Persecutions (Budapest, Hungarian Sec ti on of the World Jewish Congress, 1949. 2. o.)

A jobboldali és antiszemita tábor a népszámlálások adatait úgy manipulálta, hogy a számok alátámasszák az ő politikai-ideológiai álláspontjukat, és azt bizonyítsák, hogy a zsidók veszélyt jelentenek.7

„Dokumentációt" adtak a két háború közti korszak antiszemita uszítóinak kezébe, akik a katasztrófa előkészítőiként folyton azt hangsúlyozták, milyen túlnyomó, s így értelemszerűen kártékony szerepet játszanak a zsidók a szabad pályákon és a gazdaságban. A szélsőjobboldaliak a harmincas évek súlyos gazdasági válságát ravaszul meglovagolva, „őrségváltást" követeltek, a jelszót a csőcselék fosztogató ösztöneinek felkeltésére szánva. A jobboldal „keresztény nemzeti" ideológiájától nem idegen hagyományos antiszemitizmus fokozatosan náci színezetet öltött, mihelyt a faji gondolattal telítődött, és a zsidókérdés megoldását faji alapon kezdte követelni.

Gazdasági helyzet

Ellentétben a kiegyezés korával, amikor a magyar nemzeti érdekek előmozdításában a zsidóknak fontos szerepük volt és amikor létezett ugyan zsidókérdés, amivel alkalmilag elő is hozakodtak, de politikailag és hivatalosan a felszín alá szorult, az első világháború után Magyarország szerencsétlenségének nagy részéért a zsidóságot tették meg bűnbaknak. A vesztett háború és a Birodalom széthullása okozta talajvesztés légkörében és az antiszemita hangulatkeltés hatására a lakosságnak mind nagyobb hányada mutatott hajlandóságot arra, hogy a zsidó közösségről a viszonylag kisszámú zsidó és kitért tevékenysége alapján alkosson véleményt, akik valóban jelentős és látványos szerepet vittek a magyar kapitalizmus és a kommunizmus történetében. Akárcsak Németországban a nemzetiszocializmus hatására, ugyanúgy Magyarországon is a? zsidókat tették felelőssé nemcsak az ország katonai összeomlásáért, de a társadalmi, gazdasági állapotok szétzilálódásáért is. A magyarországi zsidóság túlnyomó többsége ellenezte Kun proletárdiktatúráját, a közvéleményben mégis nagy hajlandóság mutatkozott, hogy a bolsevik rendszert az egész zsidóság számlájára írja (lásd az 1. fejezetet). S bár a zsidók egy része éppen csak hogy meg tudott élni, az emberek jó részében mégis az a képzet élt, mintha minden zsidónak olyan fényes lett volna a sora, mint ama keveseké, akik ha nem is uralkodó, de mindenképpen számottevő befolyással rendelkeztek a szabadfoglalkozású-pályákon és a gazdaság legfontosabb területein, így a bankügyekben, az iparban és a kereskedelemben. Ez a kicsiny felső középosztálybeli réteg szorosan összeforrott Magyarország arisztokrata-konzervatív uralkodó osztályával. Ez az iparipénzügyi vezető kör, amelybe kb. félszáz család tartozott, viszonylag mentes maradt a két háború közötti időszak antiszemita intézkedéseinek hatásától. Továbbra is élvezte vagyonát, hatalmát és előjogait, egészen 1944. március 19-ig, amikor a németek megszállták Magyarországot. Ekkor az uralkodó arisztokrata-konzervatív csoport jó néhány tagját szintén félreállították.8 Asszimilációjuk és beilleszkedésük mértéke szerint

európai hitsorsosaik élvonalában haladtak, nem sok más ország volt a kontinensen, ahol pénzüket annyira respektálták volna, ahol oly „parti-képesnek" tekintették volna őket és ahol a kikeresztelkedést oly mértékig méltányolták volna, mint éppen Magyarországon.

Az antiszemita propaganda egyszerűen szemet hunyt azon történelmi tényezők fölött, amelyek az arisztokrata dzsentri uralom alatt álló Magyarországon a zsidókat bizonyos meghatározott pályák felé lökték, és nem vette számításba, hogy az ország mit köszönhetett a zsidóknak a modernizálódás és iparosítás előmenetele szempontjából. Az abszolút számokat elhallgatva, folyvást azt hangoztatta, hogy a szabadfoglalkozásúpályákon, az iparban és a kereskedelemben milyen magas a zsidók százalékos aránya.

A zsidóság szembeszökő voltát felfokozta, hogy az ország nagyobb városaiban összpontosult. Főképpen a trianoni Magyarországra volt jellemző ez a helyzet. Például 1930-ban, midőn a népességnek mindössze 5,1 %-át alkották a zsidók, 56%-uk városi lakos volt. Budapest lakóinak 20,3 %-át tették ki, a városokban és városi jellegű településeken 11,2%-ot, a nagyközségekben 3,4%-ot, és a kisebb falvakban 1,8%-ot. A zsidó lakosság középosztálybeli jellegére vallott foglalkozási megoszlása is. Mindössze 3%-uknak biztosított megélhetést a mezőgazdálkodás, miközben ebből élt az összlakosság 52%-a, ezzel szemben 76%-uknak a kereskedelem adott kenyeret, viszont ennek a gazdasági tevékenységnek az összlakosság csupán 32%-a hódolt.9

A zsidóság hosszú és megpróbáltatásokkal teli történetében rejlik a magyarázata, hogy oly nagy mértékig vonzódott a kereskedelemhez, a szabadfoglalkozásokhoz. Magyarországon a zsidó értelmiségiek azért is a szabadfoglalkozások felé fordultak, mert keresztény honfitársaik más pályákat részesítettek előnyben. A birtokukat vesztett és elszegényedett dzsentrik előszeretettel lettek államhivatalnokok vagy mentek katonatisztnek, és mindkét foglalkozás hagyományosan gyakorlatilag el volt zárva a zsidók elől. 1930-ban a zsidó ügyvédek és jogászok mindössze 2%-át alkalmazták az állami igazságszolgáltatásban, és százalékarányuk az államigazgatásban még ennél is kisebb.10 A hadseregben magasabb parancsnoki posztot gyakorlatilag nem foglalhattak el. Ezzel szemben az orvosoknak 55,2%-a volt zsidó,11 az ügyvédeknek 49,2%-a,12 a mérnököknek 30,4%-a, a tudósok és írók között 31,7%-ban voltak képviselve, a festőművészek között 14,7%-ban, a zenészek körében 25%-kal, és a színészekében 26,7%-kal. Az önálló kereskedelmi vállalkozások 51,3%-a volt zsidó, az ipari vállalkozásoknak 11%-a. Az ügynököknek 75,1%-a került ki a zsidók közül, a banktisztviselőknek 59,4%-a, a kereskedőknek 45,7%-a. Zsidó volt a könyvelők 59,5%-a és a tisztviselők 19,2%-a.13

Az antiszemiták soha nem említették, hogy a zsidók ki voltak zárva egy egész sor olyan foglalkozási ágból és területről, ahol jobbára arisztokraták és dzsentrik működtek. A mezőgazdaságban csak 0,3%-os volt a zsidó részvételi arány, a közhivatalnokok között és az igazságszolgáltatásban mindössze 1,6%-os, s még ennél is jelentéktelenebb a katonai pályán.14

Az ország nehéziparában és bankrendszerében néhány zsidó származású magyarnak jelentős szerepe volt, mindazonáltal a zsidóságon belül ezek szinte észrevehetetlenül kevesen voltak. Többségük ki is keresztelkedett, szoros szálak fűzték az arisztokrata uralkodó osztályhoz, a zsidósággal viszont alig volt kapcsolatuk.

A százalékos adatok ellenére a zsidóság általános gazdasági helyzete a háború utáni válságok idején romlott. 1920-ban 227 868 önálló iparost tartottak számon az országban, közülük 28 090 a zsidó, azaz 12,3%, 1930-ban viszont a 216 516-ból már csak 23 866, vagyis 11%. Az üzleti és pénzügyi életben 1920-ban 75 149 önálló vállalkozó tevékenykedett, 1930-ban már 83 995, de ebből a zsidók száma 53,7%-ról (40 275) 45,5%-ra (38 295) esett vissza. Az iparban volt néhány zsidó vagy zsidó származású, aki a gépgyártásnak és a nehéziparnak jelentős hányadát tartotta kezében vagy ellenőrizte, gondoljunk a Weiss Manfréd Művekre. Ámde az iparban dolgozó 140 000 zsidónak 95%-a kisiparos volt, illetve munkás és tanonc. Az üzleti életben is hasonló volt a helyzet, itt a zsidók részvételi aránya 43,0%, de a zsidó tulajdonú egységek zöme kis, családi vállalkozás. A zsidó üzletemberek zöme még Budapesten is meglehetősen szerényen élt. 1930-ban például a kb. 8000 zsidó üzletember közül 4800, vagyis 60%, családjával együtt egy-, legföljebb kétszobás lakásban lakott.

Nem volt egyéb tehát mítosznál az az állítás, amelyet az antiszemita sajtó Unos-untalan hangoztatott, hogy a zsidók általában jómódúak. Kétségkívül akadtak köztük gazdagok és olyanok, akik feltűnő jómódban éltek, de ezek száma viszonylag kicsiny volt. Ezzel szemben a zsidóságból többen nélkülöztek, mint a nem zsidó lakosságon belül. Stern Samu, a neológia vezetője szerint az 1930. évi népszámláláskor nyilvántartásba vett 444 567 zsidó közül 401 000, vagyis 90% a szegények szintjén élt. Nekik éppúgy nincs földjük vagy saját házuk, mint a 8 688 000 lélekszámú magyar lakosságon belül 6,9 millió nem zsidónak. Az össznépességnek 5,1%-át tette ki a zsidóság, a szegények körében százalékarányuk azonban magasabb: 5,8%.15

Az 1938 és 1941 között visszacsatolt területeken a zsidók még rosszabb körülmények között éltek, minthogy ezek a területek gazdaságilag elmaradottabbak voltak, mint a trianoni Magyarország.

A kulturális és szociológiai sajátosságok

A magyarországi zsidóság kulturális és szociológiai arculatát azok a bevándorlási hullámok alakították ki, amelyeknek gyakorlatilag 1825-tel végük szakadt. A magyarországi zsidóság „családfája" három fő ágból táplálkozott, úgymint osztrák-német, cseh-morva és galíciai lengyel forrásból.16 S ezek szellemi és kulturális eltérései rányomták a bélyegüket a magyarországi zsidóság arculatára.

Számszerűleg viszonylag kicsiny volt a bevándorlóknak az a rétege, amely Ausztriából származott. Leginkább az ország nyugati részében telepedtek meg, miután I. Lipót 1670-ben kiűzte Bécsből a zsidókat. Német földről érkezett bevándorlók töltötték fel soraikat, rabbijaikat nemzedékek során át egykori szülőföldjükről hozatták, és közösségeik ezeknek a rabbiknak az irányítása alatt éltek. Ok tartották életben és erősítették a hívékben azt, amit Marton Ernő „német barokk szellemnek" nevez. Ez zárt rabbinikus gondolatrendszerben jutott kifejezésre, amelyben a tekintély és az engedelmesség erénye különös hangsúlyt kapott. A hitközségi tagok nagy része iparos vagy kereskedő volt, akik jobbára abból éltek, hogy Ausztriával álltak üzleti kapcsolatban. Nem kerestek sokat, és néhány jeles kivételtől eltekintve szerény körülmények között éltek.

A második hullám, a cseh-morva bevándorlóké akkor indult meg nagyobb számban, amikor III. Károly 1726-ban elrendelte, hogy minden zsidó családból csak egy férfi nősülhet. A rendeletnek nyilvánvalóan az volt a célja, hogy a zsidóság szaporodását visszafogja. Eredménye viszont az lett, hogy a házasodó korba lépő zsidók tömegesen lépték át a határt, és Magyarország határ menti településein telepedtek meg és szereztek feleséget. 1748-ban Mária Terézia tovább szigorított az apja által hozott rendelkezésen, a cseh és morva zsidó családok számát összesen tízezerben korlátozva. Ez újabb lökést adott a kivándorlásnak, illetve a Magyarországra településnek.

A cseh és morva zsidók az osztrák és német zsidók barokkos felfogásával ellentétes szellemet hoztak magukkal. Élharcosai voltak a felvilágosodásnak, a vallási reformnak, az egyenjogúságért és állampolgári jogaikért szálltak síkra. Utódaik a 19. században a beolvadás legmeggyőződé-sesebb szorgalmazóivá váltak. Köreikből kerültek ki a magyarországi progresszió legnagyobb alakjai.

A cseh-morva zsidó bevándorlók kulturálisan és gazdaságilag magas szinten álltak. Akik Magyarországra jöttek nősülni, többnyire jobb módúak és műveltebbek voltak az Ausztriából vagy német földről érkezetteknél. Az ipari forradalom ekkor pirkadt, és ők Magyarországon a modernizációs folyamat élvonalához csatlakoztak. Az elsők között kapcsolódtak be a bontakozó kapitalista rendszerbe, és az elsők között váltak ennek haszonélvezőivé. Teljes mértékig éltek azokkal a lehetőségekkel, amelyeket az ország arisztokrata-konzervatív vezetése nyitott meg számukra, hogy úttörőkként vegyenek részt az ipar, a kereskedelem, a bankrendszer és a nemzetközi kereskedelem fejlesztésében. Amikor a felsőfokú tanulmányokra vonatkozó tilalmakat feloldották és az 1867-68-as egyenjogúsítás szélesre tárja a kapukat a szabad pályákon, az ő leszármazottaik töltik föl a zsidó egyetemisták sorait, és belőlük rekrutálódik majd a zsidó értelmiségi elit is.

A zsidó bevándorlás harmadik hullámát azok a zsidóellenes kitörések indították el, amelyek 1648-ban Hmelnyickij kozákfelkelését kísérték nyomon. A galíciai lengyel zsidók bevándorlásának újabb lendületet adott Lengyelország 1772. évi első felosztása, amikor a zsidók által sűrűn lakott Galíciát Lengyelországtól a Habsburg Birodalomhoz csatolták. Nagyon sokan azért menekültek Magyarországra, hogy megszabaduljanak az elnyomástól és az elviselhetetlen nyomortól, amelyben szülőföldjükön sínylődtek. A gazdasági életnek szinte minden ágából kirekesztve, csaknem kizárólag pálinkafőzésből tudták úgy-ahogy fenntartani magukat. Magyarországnak a Galíciával határos északi-északkeleti területén telepedtek le. Koldusszegényen érkeztek, s zömük szegény is maradt egészen a Holocaustig; a magyarországi zsidóság legalsó szintjére szorulva éltek. Abból éltek, hogy szeszt főztek, bort mértek ki, házalókként járták a falvakat, vagy fizikai munkásnak szegődtek el. A zsidó proletariátus legnagyobb része soraikból rekrutálódott.

A galíciai lengyel bevándorlók közül sokan a hászidizmus hívei voltak, annak az új vallási-lelki mozgalomnak, amely a merev, tekintélyelvi rabbinizmus ellen intézett kihívást. Eltérőleg a közösség iránt érzéketlen, hűvös barokk szellemiségtől, a hászidizmus azt hirdette, hogy a zsidóknak bensőséges kapcsolatban kell lenniük Istennel. Új istenképzetet alakítottak ki, és egy ehhez kapcsolódó sajátos életformát, amely egyebek között öltözködésükben, szokásaikban, folklórjukban és rítusaikban is kifejezésre jutott, s mindez együtt egyfajta eksztatikus szabadság érzületével töltötte el őket, felszabadultnak érezték magukat vezetőik tekintélyuralma és spirituálisán a szegénység nyomasztó súlya alól. Széles körben terjesztették a jiddis nyelv használatát, és ösztönzőleg hatottak a zsidó nemzettudat erősödésére. Ellenálltak a beolvadás és alkalmazkodás minden kísértésének, s köreikből került ki a magyar cionizmus legtöbb alapítója és vezetője. Családjaik sokkal népesebbek voltak, mint általában a dunántúli és alföldi középosztálybeli zsidóké. A 20. században gyermekeik úgy iparkodtak kiszabadulni nyomorúságos életkörülményeik őrlőmalmából.

hogy a városok és a főváros felé gravitáltak. Voltak közöttük, akik engedtek az elvilágiasodás csábításának, egy részük sikeresen elsajátította a középosztálybeli erényeket, mások, akik kevésbé voltak szerencsések, sok értelmiségihez hasonlóan, a baloldal ügyével azonosultak. Megint mások öröklött zsidótudatukat politikai tevékenységig fejlesztették, és a cionizmus különböző színárnyalatú irányzatainak megalapítóivá váltak.

A magyarországi zsidóság három rétegét földrajzilag egy idő után már nem lehetett megkülönböztetni. A Holocaust idején egymással teljesen összekeveredve éltek az ország minden részén. De azért Budapesten, az Alföldön és a Dunántúlon mégis érződött az osztrák-német, illetve a cseh-morva származású elemek dominanciája. Túlnyomó részben asszimilálódtak, a neológiához kapcsolódtak, jellegük, mentalitásuk, osztályattitűdjük tipikusan középosztálybeli: hazafias „izraelita vallású magyarok". Az ország északkeleti vidékein élő zsidók jó része irigységgel vegyes megvetéssel tekint rájuk. Magukat pontosan olyanoknak látják, mint az ország konzervatív-arisztokrata vezetői a német megszállásig. „Magyarosodott" zsidóknak tartják magukat, és nyomatékkal hangsúlyozzák, hogy nem olyanok, mint a keleti zsidók, akik a két háború közötti időszakban a Csehszlovákiához és Romániához elcsatolt északkeleti területeken éltek.

Az „elnyugatiasodott" zsidósággal ellentétben a kárpátaljai és kisebb mértékig az erdélyi zsidók nem engedtek a reform és a beilleszkedés kísértésének. A kárpátaljai zsidók jobbára jiddisül beszéltek, és ragaszkodtak ortodox hitelveikhez.

Az ellenállást Kárpátalján az asszimilációval szemben világosan kiolvashatjuk azokból a statisztikákból, amelyek a vegyes házasságokat tüntették fel Csehszlovákia különböző részein a második világháború előtt. Csehországban a zsidó férfiak 30%-a vett feleségül nem zsidó nőt, Morvaországban 19%-uk, Szlovákiában azonban már csupán 5%, Kárpátalján mindössze 0,4%. A zsidó nőknek Csehországban 26%-a ment férjhez nem zsidó férfihoz, Morvaországban a 16,6%-uk, Szlovákiában már csak 4,8%, Kárpátalján pedig 0,9%.17

Ezen a területen a tömegeknek erősebb a zsidótudatuk, a helyi vezetés is határozottabb és a cionizmus nagyobb befolyását mutatja, mint Prágában vagy Budapesten, ahol alapjában kevésbé demokratikus és asszimilációs orientációjú országos vezetés működött. A kárpátaljai zsidóság zöme, akárcsak azok, akik a szomszédos Lengyelországban, Galíciában éltek, makacsul ragaszkodott a régi vágású ortodoxiájához és a hászidiz-mushoz. Az 1930-as népszámláláskor 92,6%-uk zsidó nemzetiségűnek vallotta magát, és csak 5,9% magyarnak.18

Erdélyben sajátos helyzet alakult ki, nemcsak e terület történelmi sajátosságai folytán, de azáltal is, hogy a zsidóságnak itt másmilyen volt a háttere és mások a hagyományai. Vallási szempontból az erdélyi zsidók zöme ortodox volt, bár legszámosabb hitközségeikben hászid közösségek is működtek, főként Erdély északi, északkeleti részén, így Szatmárnémetiben és Máramarosszigeten, melyek a hászidizmus híres központjaivá váltak. Az erdélyi zsidók jobbára magyarul beszéltek, és kultúrájuk is magyar volt. Északon és a hithű ortodox közösségekben használták a jiddist is, elvétve akár kizárólagosan. Beszterce-Naszód és Máramaros vármegyében, aztán a román ajkú településeken a zsidók románul is tudtak, de nem ez volt az anyanyelvük, a románt csak második vagy harmadik nyelvként beszélték. A zsidó értelmiség és középosztály csaknem kizárólag magyarul beszélt. Még aki közülük a két háború közötti időszakban román iskolába járt, az is a magyar nyelvet használta odahaza és a mindennapi életben.

Kulturális és politikai életük szintén magyar jellegű. A zsidó sajtó magyarul íródott, a tudományos és kulturális tevékenység szintén magyar nyelven folyt19, a zsidó hírlapírók, zsidó művészek és írók jelentősen járultak hozzá az általános magyar kultúra fejlődéséhez és felvirágoztatásához.20

Az erdélyi zsidóság kultúrájának és nyelvhasználatának magyar jellege sok összeütközésnek lett forrása, a bukaresti román és zsidó vezetés részéről egyaránt rosszallást kiváltva. A sors iróniája, hogy a zsidók sorsa a magyarok alatt mégis sokkal rosszabbá vált, mint a románok alatt. 1940 augusztusában a második bécsi döntés Észak-Erdélyt visszaadta Magyarországnak, de a magyar uralom az ottani zsidók számára az auschwitzi megsemmisítőtáborban végződött. Akik viszont továbbra is a Románia fennhatósága alatt megmaradt Dél-Erdélyben éltek, csaknem sértetlenül élték túl a vészt. (Az erdélyi zsidóság politikai és társadalmi-gazdasági jellegzetességeit részletesen tárgyalom az 5. fejezetben.)

Hitközségek és közösségi szervezetek

A Holocaustot megelőző években a magyarországi zsidóság jól fejlett vallási, iskoláztatási, egészségügyi és jóléti intézményhálózattal rendelkezett. Ezeket a hitközségek szervezték és működtették. Az 1868-69-ben21 tartott egyesítő kongresszus sikertelensége folytán a magyarországi zsidóság háromféle típusú hitközségekbe szerveződött:

1. A neológ (vagy másként reform, illetve kongresszusi) hitközségekbe azok tömörültek, akik modern, haladó és ujítő szellemű felekezeti gyakorlatot folytattak. A Pesti Izraelita Hitközség volt ennek a típusnak a prototípusa. A neológ közösségekbe azok léptek, akik eltávolodtak a judaizmus hagyományos ortodox gyakorlatától, egyszóval zömmel a magyarországi zsidóság beolvadni kész el lei. Zsinagógáikban kórust alkalmaztak és orgonáltak, temetőikben er w délyezték a díszes sírokat, és a vallási előírások bizonyos etikai és es > ' tikai vonatkozásait hangsúlyozták. Az alme-mart, azaz a szószéket a fi c/yláda elé helyezték, istentiszteleteiket általában magyar nyelven tar' ták. Nagy gondot fordítottak arra, hogy a zsinagóga épülete kívül és belül megfelelő legyen, hiszen sokuk számára az imaház volt az egyetlc - kapocs, ami a judaizmushoz kapcsolta őket. Közösségeiknek csaknem íinden esetben világi ember volt a vezetője. Az országos vezetőségben 'ppúgy neológok voltak túlsúlyban, mint a trianoni Magyarország legtöT b zsidó közösségében.

2. Akik ragaszkodtak a Judaizmus hagyományos rítusaihoz és gyakorlatához, azok voltak az orudoxok. Noha hazaszeretetük semmivel nem maradt el a neológokétól, ? beolvadást, az asszimilációt ellenezték, és szigorúan betartották a jüdai mus előírásait, ezeknek megfelelően rendezték be életüket. Az ortodox hitközségek élén rendszerint rabbi állt. Az idők folyamán kétféle ortodox irányzat kristályosodott ki. Az ország északkeleti részén és az orsr- ág szívében az osztrák, a német és a morva bevándoroltak leszármazottai „nyugati" típusú ortodoxiát alakítottak ki, míg a galíciai eredetű zsidóság körében, az ország északkeleti felében és Erdély bizonyos részein „keleti" típusú ortodoxia formálódott ki. A „keleti" hitközségekben a hásy'dizmus uralkodott. Időközben ez az éles földrajzi elkülönülés elhalvány ult, és a keleti, északkeleti országrészen is elterjedt mindkét ortodoxia.

3. Akadtak, ha nem is nagy számban, akik sem a neológ, sem az ortodox irányzatról nem akartak hallani. Ok tartoztak a status quo ante, vagy egyszerűbben csak a status quo vonulathoz.

3.2. Táblázat

A Neológ, Ortodox és Status Quo Hitközségek Száma a Trianoni Magyarországon 1930-ban és 1935-ben

Ortodox

Neológ

Status

quo

hitközség

hitközség

hitközség

összesen

önálló

fiók

önálló

, fiók

önálló

fiók

önálló fiók

1930

136

300

96

123

24

30

256 453

1935

149

321

104

131

14

13

267 465

FORRÁS: Zsidó Világkongresszus, No. 8-9. 1948. április 1., 10. o.

Budapesten, a trianoni Magyarországon és kivált a nyugati országrészben virágzásnak indultak a neológ hitközségek. Az ortodoxok szilárdan tartották pozícióikat Északkeleten és Keleten. A két irányzathoz tartozó hitközségek összlétszáma nem volt állandó, a zsidó népesség mobilitásától függött, de a neológ-ortodox zsidók aránya álig változott.

A 3.2. táblázat elénk tárja, hogy 1930-ban a hitközségek 61, 5 %-a volt ortodox, 30,7% neológ és 7,8% ún. status qüo. 1935-re ez utóbbiak hányada 3,8%-ra esett vissza, de az ortodoxok és neológok arányszáma nem változott. Viszont a tényleges lélekszám szempontjából az arány megfordult. 1930-ban 292 155-en voltak a neológok (65,5%), 130 039-en az ortodoxok (29,2%) és a status quo irányzathoz 22 373-an tartoztak (5,3%). A neológoknak kb. 65%-a a budapesti négy legnagyobb hitközség között oszlott meg. Ha leszámítjuk a fővárosi zsidókat, a zsidóság 49%-a ortodox volt, 46%-a neológ és 5% status quo. Megint csak figyelmen kívül hagyva Budapestet, egy-egy neológ hitközséghez átlagosan 470 tag tartozott, az ortodoxokhoz 270 és a status quo típusúakhoz 415. A legnagyobb, leggazdagabb és a legbefolyásosabb valamennyi közül a neológ Pesti Izraelita Hitközség, amely 1800-ban alakult.22

Elméletileg minden egyes hitközség valamely központi szervezethez kapcsolódott és annak irányítása alatt működött. A neológ hitközségek központi szerve a MIOI, azaz a Magyar Izraeliták Országos Irodája volt, mely szorosan együttműködött a Magyar Izraeliták Országos Tanácsával. Mindkettőt a Pesti Izraelita Hitközség elnöke, Stern Samu vezette. Stern sikeres üzletember volt, a magyar királyi udvari tanácsosi cím birtokosa, és egészen kitűnő kapcsolatok fűzték a magyar társadalom arisztokrata-konzervatív köreihez. Az ország német megszállásakor a Zsidó Tanács elnöke lett (lásd a 14. fejezetet).

A MlOI-ban Stern segítségére volt a két alelnök, dr. Pap Róbert Szegedről és a budapesti Alapi Béla. Az ügyvezető titkári feladatkört dr. Bakonyi László látta el. A MIOI ügyeit egy szűkebb bizottság irányította, melynek Alapi alelnök állt az élén, és beletartoztak a nyolc állandó és két ideiglenes községkerület vezetői, továbbá 19 választott tag és három (Bakonyi, Csergő Hugó, Polgár György) központi tisztviselő.23

Az ortodox hitközségeket a MAOIH, azaz a Magyarországi Autonóm Ortodox Izraelita Hitfelekezet Központi Irodája fogta össze, élen Kahan-Frankl Samuval. Jogtanácsosa dr. Reiner Imre volt. Százfős képviselőtestület irányította, benne 40 rabbi és 60 világi személy. Végrehajtó bizottságában 10-15 világi személy és 5 rabbi foglalt helyet. A MAOIH-ban a vidéki hitközségek voltak a hangadók, s ezt a helyzetet pontosan tükrözte az a tény, hogy a vezető testületekben egyetlen budapesti rabbi sem kapott helyet.

A status quo hitközségeket a Magyarországi Statusquo Ante Izraelita

Hitközségek Országos Szövetsége fogta össze, élén a debreceni Ungár Jenővel és a nyíregyházi Bernstein Bélával.24

A megosztottság következtében számtalan helyen legalább kétféle, ha nem háromféle hitközségbe szerveződtek az ott élő zsidók. Főleg a városokat jellemezte ilyen helyzet, ahol viszonylag nagy számban települtek meg és laktak zsidók. Az eltérő típusú hitközségek között vallási és dokt-rinális tekintetben éles eltérések voltak, és alkalmasint politikai kérdésekben sem egyeztek, sőt szembe is kerültek egymással, ettől eltekintve azonban rendszerint jó volt az együttműködés mind a kommunális, mind pedig a helyi jóléti intézmények működtetésében. Ez utóbbiaknak különösen megnőtt a fontossága a harmincas években, amikor a gazdaságban a válság nagy nehézségeket okozott, és szaporodtak a zsidókat sújtó hatósági intézkedések. 1938-ig bezárólag a jóléti rendszer jobbára helyi szinten szerveződött, minden hitközség saját maga igyekezett anyagi erőforrásaihoz mérten a rászorulók segítségére lenni.

Amikor az Anschluss után megindult a német és osztrák zsidók menekülése, a segélyezés központosítási folyamata is felgyorsult. A tendenciát tovább erősítette az 1938 májusában elfogadott magyarországi első zsidótörvény (lásd a 4. fejezetet). A Pesti Izraelita Hitközség kebelén belül menekültügyi osztály alakult, ez viselte gondját a menekülteknek és nyújtott támogatást azoknak a magyarországi zsidóknak, akik úgy döntöttek, hogy kivándorolnak. 1938 novemberében Csehszlovákiától visszacsatolták a Felvidéket, ahol viszonylag jelentős számban éltek szegény sorsú zsidók, de az ő felkarolásuk már meghaladta a pesti hitközség anyagi lehetőségeit. Ekkor az amerikai Joint, teljes nevén American Joint Dist-ribution Committee (AJDC) indította meg segélyezési tevékenységét Magyarországon. A Joint vezérkara jól látta, hogy a nácizmus hullámai feltornyosulóban vannak, és Magyarországon kiéleződik az antiszemitizmus, ezért magára vállalta a kezdeményezést, hogy a neológok, ortodoxok, status quo hitközségi szervezetek által külön működtetett jótékonysági intézményeket közös fedél alá hozza. így jött létre a Joint ösztönzésére 1938 decemberében a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája, a MIPI. 1939 elején ugyancsak a Joint kérésére a Magyar Cionista Szövetség is csatlakozott a MIPI-hez.25 Az amerikai szervezet havi 25 000 dollár támogatásban részesítette a MlPI-t, s ezt három egyenlő részben kellett a három nagy hitközségi irányzat rendelkezésére bocsátani.26 Stern Samu és a Pesti Izraelita Hitközség főtitkára, Eppler Sándor, a Teleki-kormány beleegyezésével, 1939 júniusában Párizsban és Londonban tett látogatást. Találkoztak a nemzetközi zsidó jótékonysági szervezet képviselőivel, ahol a jelzett megállapodás született.27

A Joint ösztönzésére megszületett az OMZSA, az Országos Magyar

Zsidó Segítő Akció, hogy széles körű gyűjtést indítson. A szervezőbizottság élén Ribáry. Géza állt, s ő lett az OMZSA első vezetője is. 1939 őszén indult az első gyűjtés, miután az egész kezdeményezést jóindulattal kezelő Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztertől a szükséges jóváhagyást megkapták. Az OMZSA igyekezett előteremteni a MIPI növekvő feladataihoz szükséges összegeket.28 A pénznek kb. a felét a Pesti Izraelita Hitközség tagjai adták össze.29

1939 májusában született meg a második zsidótörvény, s ezzel tovább romlott a zsidóság jogi és gazdasági helyzete. 1939-40-ben visszacsatolták Kárpátalját és Észak-Erdélyt (lásd az 5. fejezetet), s ennek következtében még inkább felduzzadt a szegény sorsú zsidók száma. Tetézte a MIPI kötelezettségeit az is, hogy Lengyelországból és Szlovákiából a kegyetlen zsidóellenes rendelkezések miatt tömegesen menekültek az érintettek Magyarországra. Ahogy nőttek a teendők, úgy kellett újabb és újabb szerkezeti és működési módosításokat végrehajtani mind a MlPI-ben, mind pedig az OMZSA-ban.30

Évről évre emelkedett azoknak a zsidóknak a száma, akik Magyarországon próbáltak menedéket találni. 1943 novemberében már kb. 15 000-re rúgott a számuk. Sokat közülük internálótáborokból helyeztek el, amelyeket a MIPI tartott fenn. Magyar zsidókat is őriztek ezekben a táborokban, olyanokat, akik nem tudták igazolni magyar állampolgárságukat, vagy akiket a zsidótörvények, állambiztonsági rendelkezések alapján politikai vagy gazdasági vétségek elkövetésében marasztaltak el.31

A háború folyamán a MIPI szervezeti felépítése egyre nagyobb mértékig a szakosodás irányában változott meg. 1943-44-ben jogügyi, menekültügyi, kivándorlási osztályok alakultak, közkonyhákat működtettek, és sok más egyéb segélyezési feladatkört láttak el.32

A légkör a kiéleződő antiszemitizmus következtében ugyan romlott, az OMZSA és a MIPI azonban jórészt zaklatásmentesen végezhette a dolgát, a magyarországi hatóságok nem gátolták tevékenységüket, sőt kifejezetten jó néven vették, hogy a lakosság számottevő részének anyagi gondjait maguk a zsidók vették a vállukra. Keresztes-Fischer évente felhatalmazta az OMZSA-t, hogy pénzt gyűjtsön, a KEOKH és a belügyminisztérium más illetékes szervei lehetővé tették, hogy a menekültek, a hontalanok és az internáltak segélyekben részesüljenek. A Magyar Nemzeti Bank hozzájárult ahhoz, hogy a Jointtól érkező dollárösszegek egy részét a zsidó szervezetek részben a kivándorlás megkönnyítésére, részben pedig a külföldön élő magyar zsidó emigránsok és diákok segélyezésére használják fel.

Amikor a németek megszállták az országot, a MlPI-t és az OMZSA-t a náci hatóságok utasítására megalakított Zsidó Tanácsnak rendelték alá.33 A MIPI a Magyarországi Zsidók Szövetségének - így nevezték hivatalosan a Zsidó Tanácsot — szociális osztályává alakult át.34

A MlPI-n és az OMZSA-n kívül a magyar zsidó közösség egész sor oktatási, kulturális, vallásos és szociális jóléti intézményt tartott fenn. Nem egy közülük nemzetközi hírnévnek örvendett, mint például a zsidó tudományok ápolásával foglalkozó nagy hírüjesivák. Az említett intézmények, a jesivák kivételével, jobbára a nagyobb városokban működtek, elsősorban Budapesten.35 Jó részük 1938 után alakult a zsidótörvények okozta kényszerhelyzet következtében. Az elbocsátott zsidó művészek és zénészek saját szakterületükön kaptak lehetőséget arra, hogy tovább működjenek az 1938-ban létrehozott Országos Magyar Izraelita Közművelődési Egyesület (OMIKE) jóvoltából. Azokat a pedagógusokat, akiket az állami iskolákból kitettek, a zsidó felekezeti iskolák alkalmazták. Ezek az intézmények egészen az ország megszállásáig csaknem háborítatlanul tevékenykedhettek. Az OMIKE előadásokat, hangversenyeket rendezett, színdarabokat mutatott be és operákat vitt színre.36 A hatóságok nem zaklatták őket, s a magyarországi zsidóság majdnem normális légkörben élhette életét, mintegy tudomást sem véve arról, milyen szenvedéseket állnak ki hitsorsosaik a szomszédos országokban.37

A zsidó hadviseltek és kivált a munkaszolgálatosok érdekeinek képviseletét az Országos Izraelita Irodák Hadviseltek Bizottsága látta el.38

A magyarországi zsidóságban alig pislákolt zsidó nemzeti tudat. Van abban egy nagy adag irónia, hogy az a közösség, amely a modern cionizmus legnagyobb alakjait, Theodor Herzlt és Max Nordaut adta, ennyire határozottan ellenezte a zsidó nemzet eszméjét. A neológok és az ortodoxok, mindegyik a maga indítékai alapján, de egyformán elvetették a cionizmust, és tagadták, hogy az évezredes zsidókérdésre ez kínálná a megoldást. A különféle cionista szervezeteknek alig akadtak követőik, és akik csatlakoztak hozzájuk, jobbára olyan, mindkét nembeli fiatalok voltak, akik kiábrándultak a hivatalos zsidó vezetők politikájából. Legtöbben a magyarországi zsidóság alsóbb rétegeiből jöttek. A fiatal zsidó értelmiségiekzömmel főként ^a/wfcionisták voltak, vagyis olyanok, akik nem is igazán akartak kivándorolni. A Magyar Cionista Szövetség vezetőinek a dolgát megnehezítette, hogy szembe kellett nézniük mind a kormány, mind a zsidó vezetők ellenkezésével. Odaadó és iskolázott emberek voltak, de sem a héber nyelvet, sem a történelmet nem nagyon ismerték. Főleg azokra vonatkozott ez, akik a trianoni Magyarországon éltek. Velük ellentétben, az 1938 és 1941 között visszacsatolt területeken az ottani zsidó közösségek vezetőiben sokkal kikristályosodottabb zsidó nemzeti tudat dolgozott. Tőlük indult ki az a lendület, amely a háború idején új életre keltette a cionista mozgalmat. Nagy vívmányuknak tekinthető, hogy létrehozták segélyező- és mentőbizottságukat, amely sokezernyi zsidó menekültet támogatott Magyarországon, a német megszállás idején pedig zsidómentő akciók egész sorát szervezte.39

A Magyar Cionista Szövetség munkájához a Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetsége nyújtott segédkezet. A Pro Palesztina Szövetség a zsidó kivándorlást úgy támogatta, hogy ennek anyagi fedezetét iparkodott biztosítani a Keren Hajeszod, illetve a Keren Kajemet nevű alapítványok révén, amelyek rendszeresen folytattak gyűjtéseket.40

Bármilyen fogyatékosságai voltak is a magyarországi cionista vezetőknek, magatartásuk a háború alatt sokkal pozitívabb volt, mint a magyarországi Zsidók hivatalos vezetőié.

A magyarországi zsidóság vezetői

A magyarországi zsidóságnak, akárcsak a többi hivatalosan elismert vallásfelekezetnek, olyan vezetői voltak, akik tekintélyt élveztek híveik körében. Hatáskörük jellegét és korlátait megszabta, hogy irányító tevékenységüket a Magyar Királyi Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium fennhatósága alatt végezték. A minisztériumban a vallásügyi főcsoporthoz tartoztak a felekezeti ügyek. A zsidók esetében közvetlen ellenőrzést gyakorolt a MIOI és a MAOIH fölött csakúgy, mint a MAOIH Központi Irodája és az ország nyolc legnagyobb hitközsége fölött.41 Hasonlóképpen a közösség két legfontosabb tanintézete, a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet és az Országos Izraelita Tanítóképző Intézet42 is a főcsoport közvetlen fennhatósága alatt állt.

A neológ és az ortodox közösségek vezetői szembeszökően eltértek egymástól. A neológ hitközségeket jobbára világiak irányították, a rabbikat szinte kizárólag vallási, szellemi feladatok ellátására korlátozták, az ortodoxiát viszont csaknem kivétel nélkül rabbik vezették. Ez a különbség jórészt abból fakadt, hogy a két irányzat más történelmi pályát futott be, és hogy a 19. század hatvanas évtizede óta harcban álltak egymással. A neológok részint azért részesítették előnyben a világi vezetőket, mert reformpártiak voltak, de talán még inkább azért, hogy ily módon is elvegyék az élét az ortodoxokkal szembeni ellentéteknek, hogy csökkentsék a hitbéli feszültségek és viták hevét. Az egyedüli kivételnek a szegedi Löw Immánuel számított. Neves bibliaszakértő volt, egyidejűleg a helyi hitközség egyik vezetője és a központi neológ vezetőtestület tagja, s egyike a zsidóság köréből kikerült két felsőházi tagnak.

A német megszállásig viszonylag normális kerékvágásban haladt a zsidó közösségek élete, és a vezetés megfelelően végezte munkáját. A vallásos, egészségügyi, oktatási és jóléti intézményhálózat nemcsak a honi zsidóságot szolgálta, de a Magyarországra menekültek ezreit is (lásd a továbbiakban). Ámde a vezetés elkövetett egy súlyos mulasztást, nem készült fol olyasfajta katasztrófa lehetőségére, mint ami a szomszédos országok zsidóságára lesújtott. A közvetlen felelősség ezért a magyarországi zsidóság vezetőit terheli. A magyar zsidó vezetők a legtöbb európai ország zsidó vezetőivel ellentétben pontosan tudták, milyen sorsot szánt a náci Németország a zsidóknak. Tisztában voltak a „végleges megoldás" jelentésével, még mielőtt annak végrehajtása Magyarországon is megkezdődött (lásd a 23. fejezetet).

Sok és különböző oka volt annak, hogy nem készültek föl arra, ami jött, és hogy nem tették meg a szükséges elővigyázatossági intézkedéseket. Említsük meg közülük azt, hogy a különböző irányzatú hitközségek képteleneknek bizonyultak régi keletű és szemlátomást áthidalhatatlan ellentéteiket félretenni, és nem tudtak egységesen fellépni. A zsidóság szervezésében és irányításában nem sikerült a demokratikus elveket meghonosítani, s főleg a központi irányító testületekben nem érvényesült a demokrácia. Ne feledjük azt sem, hogy a magyarországi zsidó vezetés közönyösen szemlélte a náci gépezetben felmorzsolt európai zsidók tragédiáját, és vakhittel bízott abban, hogy őket nem söpri el a Holocaust.

Amikor a németek megszállták az országot, a zsidó közösségek ösz-szeütközésben állottak egymással, nem voltak egységesek, ez az alaphelyzet semmit sem változott 1868 óta. Akkor kísérelték meg először és utoljára, hogy túltegyék magukat politikai és vallási ellentéteiken. Az 1919-20-as fehérterror elültével megfakultak ugyan azok az illúziók,' hogy a liberalizmus „aranykora" ismét visszatér, mégsem próbálkoztak azzal, hogy a három irányzat és a gyenge cionista szervezet között békességet teremtsenek.

Magát a cionista mozgalmat is belső ellentétek tépázták, négy nagy „párt" - az általános jellegű Klal, a vallásos beállítottságú Mizrahi, a szocialista irányzatú Hásómér Hácáir és a munkásegységet hirdető Ichud, amely később a Mapai nevet vette föl - vetélkedett az elsőségért. Ádáz belső harcok dúltak a Vaada (lásd a továbbiakban) és a Krausz Miklós (Moshe) vezette Palesztina Hivatal között. A két „bevett" cionista szervezet gyakran tűzött össze a nagyobb aktivitást követelő Haluc csoporttal, melyben fiatal lengyel és szlovák menekült cionista vezetők adták meg az alaphangot. Ideológiai és nemzedéki különbségek is feszültek köztük. •

A magyarországi zsidóságot sokféle törésvonal szabdalta. A vallási gyakorlat tartalmát és formáit illetően a három irányzat, a neológ, az ortodox és a status quo éppen eleget pörlekedett egymással, de politikaüag szemben álltak az asszimiláltak és a cionisták is. Mindezt tetézte, hogy a jómódú és szegény zsidók eltérő érdekei is ütköztek, s ezenkívül a nagy és többé-kevésbé önálló hitközségek között is élénk rivalizálás folyt. A hitközségi vezetők között sok volt a féltékenység, az ellenségeskedés, és sokszor saját szűk hitközségi szempontjaikat helyezték a zsidóság összérdekei fölé.

Ha az ismert amerikai politológusnak, Carl J. Friedrichnek vezetéstipológiai terminusait alkalmazzuk, akkor azt kell mondani, hogy a magyarországi zsidók közösségét irányító vezetők a „fenntartó" és „megóvó", nem pedig a „kezdeményező" típusba tartoztak. Nemigen fogtak bele olyasmibe, vagy csak egészen kivételes esetben, ami a kialakult értékrend kereteit túllépte volna. Elkötelezték magukat a tradicionális konzervatív-arisztokrata rendszer értéknormái és elvei mellett, meggyőződéssel vallották, hogy a zsidóság érdekei szétválaszthataűanul össze vannak nőve a magyarságéival. Meg sem fordult a fejükben, hogy á zsidóság érdekében önálló politikai eszközöket kellene alkalmazniuk. Büszkén vallották magukat zsidó vallású magyaroknak. Zömmel gazdag emberek voltak, hazafias érzület töltötte el őket és nagy általánosságban konzervatív nézeteket vallottak, s abban látták hivatásukat, hogy a kormányzati intenciókát tiszteletben tartva, a magyar társadalom uralkodó értéknormáival, érdekeivel és meggyőződésével azonosítva magukat, a fennálló rend fenntartásában működjenek közre. Ugyanakkor mindent megtettek, ami erejükből telt, hogy a zsidóság alapvető érdekeit védelmezzék, s elvárták, hogy cserébe a közösség értsen egyet velük, mi több, önként kövesse őket. Tekintélyüket legitimnek minősíthetjük, mert a három Max We-ber-i ismérv közül kettő jellemző volt fájuk: az egyik, hogy noha nem demokratikusan vezettek és a vezetés nem eseménytörténeti folyamatban került a kezükbe, de a hagyomány szentesítette vezetésüket, a másik pedig az, hogy vezetésüket a kormányzati és közösségi felhatalmazás jóvoltából a legalitás aurája övezte. Hiányzott azonban a harmadik ismérv, a karizma tudniillik, vagyis nem volt köztük egy sem, aki kivételes személyi képességével bárkire is a legcsekélyebb vonzerőt gyakorolta volna. Ezek a vezetők odaadóan szolgálták a zsidó közösség jólétét és emelkedését, de sem inspirációt, sem szellemi erőt nem sugároztak miagukból.

A központi szervezeteket és intézményeket éppúgy, akárcsak a hitközségeket, nem szervezték és nem is vezették demokratikusan. A szavazati jogot vagyoni helyzethez és bizonyos egyéb kvalifikációkhoz kötötték, így azután nem meglepő, hogy gyakorlatilag csaknem valamennyi hitközségben a vagyonosok köréből kerültek ki a vezetők. Olyan értelmiségiek is szerephez jutottak, akik az adott helyen, az illető városban tevékeny szerepet vittek a szellemi vagy politikai életben. A trianoni Magyarország területén a vezetők rendszerint jó hazafiak, cionistaellenesek és az asszimiláció hívei voltak. S mivel a közösség kiválóságainak számítottak, rutinszerűen jelölték és simán meg is választották őket. Nagyon sokat tettek hitsorsosaik érdekében, anélkül hogy a hitközséghez tartozó kis zsidókkal bensőséges kapcsolatba kerültek volna.

A neológia és ortodoxia központi szervezeteinek, valamint a budapesti intézményeknek a vezetőségeiben jobbára olyan emberek ültek, akik a felső középosztályból vagy a nemesség alsóbb rétegeiből jöttek.43 Különösen jellemző volt ez a fajta társadalmi háttér az ország legnagyobb zsidó közösségének, a Pesti Izraelita Hitközség vezetőinek az esetében. A 19 tagú vezetőtestületet ügyvédek, gyárosok, országgyűlési képviselők, bankárok alkották. Tízen közülük méltóságos urak voltak, és egynek a kegyelmes cím járt. A hitközségi tagság túlnyomórészt kisvállalkozókból, iparosokból, tisztviselőkből állt, de közülük egy sem volt tagja a vezetőségnek.44 Nem volt másként a nagyobb vidéki hitközségekben sem. A zsidó vezetők, osztályhelyzetükhöz és társadalmi rangjukhoz híven, mind politikailag, imind szociális és gazdasági kérdésekben konzervatív nézeteket Vallottak, s keresztény honfitársaikhoz hasonlóan a nacionalista, irredenta törekvéseket támogatták. Feltűnően hiányoztak a vezetőségből az olyan, teljességgel asszimilálódott zsidó üzletemberek és gyárosok, mint például Goldberger Leó vagy Weiss Alfonz báró, nem is szólva az olyan kikeresztelkedett iparmágnásokról, mint Chorin Ferenc. Nem vonzotta vagy éppenséggel kizárta magából ez a kör a kiemelkedő zsidó művészeket, intellektueleket, cionistákat. 45 És persze feltűnően hiányoztak- összhangban az akkoriban mindenütt másutt is érvényesülő úzussal - a nők és a fiatalok is.

Magas erkölcsi elvek vezérelték az országos vezetőket, és igyekeztek előmozdítani a zsidó közösség vallási és társadalmi jólétét, működésüket azonban a formalizmus és a jogkövetés jellemezte, az a törekvés, hogy a dzsentri viselkedésmintát kövessék. Eltérőleg a román nemzeti tudatú zsidó vezetőktől, a magyarországiak a zsidó érdekek előmozdításában és védelmében szégyenlettek a politika színterére lépni, és egyforma hevességgel szálltak szembe a cionistákkal és egy magyar zsidó párt szószólóival. Röviddel az első zsidótörvény meghozatala után a magyarországi zsidó vezetés álláspontját Stern abban öszegezte, hogy „Magyarországon nincs önálló zsidó párt és nem is lesz... mert a zsidók zsidó vallású magyar állampolgárok akarnak maradni"46. így a két háború közötti időszakban a zsidó vezetők az egyre húsbavágóbb zsidóellenes intézkedésekre apolo-getikával válaszoltak. A magyar nemzet iránti hűségüktől és a dzsentriarisztokrata vezető körökhöz fűződő kapcsolataiktól nem hagyták magukat eltántorítani. A vezetők előző nemzedéke az első világháború után

Magyarország területi integritásáért szállt síkra, a náci korszakbeli vezetők korosztálya hazafias alapra helyezkedett a zsidókérdést illetően. .Következetesen elutasították azt a gondolatot, hogy a kérdést politikailag közelítsék meg, és nem kívánták felébreszteni, még kevésbé erősíteni a nemzeti tudatot a zsidó tömegekben. Nyílt zsidópártiságuk csorbította volna állampolgári lojalitásukat.

A magyarországi zsidó vezetésnek a történelemről kialakított nézeteit és teológiai felfogását a Ferenc József Országos Rabbiképző Intézet 1919. január 13-i állásfoglalása határozta meg. Az intézet, amely a neológ Pesti Izraelita Hitközség égisze alatt működött, ebben az állásfoglalásban leszögezte:

A zsidóság már kétezer év óta csak vallás és nem nemzet, vagy nemzetiség. Ezen az ősi vallási állásponton volt az Országos Rabbiképző Intézet, és ezen az állásponton van ma is. Azt vallottuk és azt valljuk, hogy a magyar zsidóság a magyar nemzet szerves része, az volt és az marad. A magyar zsidók vallásuk érintetlensége mellett a magyar nemzet fiai. Ebben a szellemben fogjuk munkánkat a felekezet és az ország javára folytatni.47

így tehát, miközben a nemzetiszocialista mozgalom egyre nagyobb erőre kapott Németországban, az európai földrészen pedig terjedt az antiszemita uszítás dudvája, a magyarországi zsidó vezetés nem fujt riadót, és nem nyitotta fel a tömegek szemét, hogy lássa a közelítő vészt, ehelyett továbbra is a fellegekben járt. A zsidókérdést úgy ítélték meg, mintha az az egész nemzetet érintő jogi és alkotmányos kérdés lett volna. A liberális demokrácia eszméinek bűvkörében éltek, és a zsidóellenes lépéseket a szabadság és az emberi jogokat szavatoló alkotmányos előírások megsértésének tekintették, és úgy minősítették, hogy azok kinek-kinek a vallásától függetlenül, általános emberi érdekekkel ellentétesek. Nem mulasztottak el egyetlen alkalmat sem, hogy látványosan hitet tegyenek ama meggyőződésük mellett, mely szerint „a zsidóság sorsa egy az egész magyar nemzetével". Pregnánsan jutott kifejezésre ez a beállítottság a Pesti Izraelita Hitközség 1932-ben közzétett „ünnepélyes nyilatkozatában", a következőképpen:

A mi utunk magyarságunknak és zsidóságunknak elválhatatlanul egybeforrott útja. Ez a fold, a magyar föld: a mi hazánk. Verejtékkel és vérrel öntöztük ezt a földet, és a mi hasznos munkánk csíráztatta ki számunkra a jogegyenlőségnek áldásos gyümölcseit. Átmeneti idők viharai megrázkódtathatják, megtéphetik a magyar jogegyenlőség fájának ágait, de magát a fát ki nem dönthetik, mert a magyar jogegyenlőségnek laja a magyar alkotmányban gyökerezik. Átmenetileg megnyirbálhatják az idők viharai a mi jogainkat, de mi a mi jogainkat magunk fel nem adjuk, mi törhetetlenül ragaszkodunk a mi magyarságunkhoz. Itt porladnak őseink megszentelt hamvai, ide fűz bennünketmúltunk és jelenünk, és egyek vagyunk e haza minden polgárával magyar nemzetünk boldogabb, szebb jövőjének kiküzdésében.4

A meggyőződéses magyar nacionalistákhoz hasonlóan a magyarországi zsidó vezetők is hajlamosak voltak a hazaszeretetet isten szeretetével azonosítani. A magyarországi zsidó közösség egyik vezető személyisége így adott ennek az érzésnek hangot a harmincas évek végén:

Könnyű a hazát szeretni akkor és könnyű a hazát szeretni annak, amikor a haza dicsőséget, boldogságot ad annak, aki szereti; de a hazát szeretni kell akkor is, ha a haza nem árasztja reánk szeretetének teljességét. Istent imádni kell akkor is, ha Isten porba sújt, és mi imádjuk egy Istenünket, imádjuk, ha jutalmaz vagy büntet. Imádjuk akkor is, ha szeretetével tőlünk elfordulni látszik, és imádjuk a mi földi Istenünket: a hazát, bármilyen legyen is sorsunk ebben a hazában.49

A magyarországi zsidó vezetők a múlt szemüvegén keresztül és nem az adott helyzet szemszögéből nézték a magyar és az általános zsidó történelmet. Az egyenjogúsítás óta, de talán már előbb is határozottan zavarta őket, ha zsidóságukat emlegették. Fő gondjuknak azt tekintették, hogy a zsidó közösséget ne érje bántódás, és felemelkedésének ne legyenek akadályai, s állandó nyugtalansággal töltötte el őket, hogy a kettős lojalitás vádját süthetik rájuk. Azzal próbálták kivédeni az esetleges vádakat, hogy a feltétlen hazafiasság álláspontjára helyezkedtek. Büszkeséggel töltötték el őket azok az eredmények, amelyeket az „aranykorban" ért el a magyar zsidóság, s az a cél lebegett a szemük előtt még a kínos zsidóellenes intézkedések bevezetése után is, hogy kivívott jogaikat megóvják, és ha lehetséges, ismét helyreállítsák az érdekközösséget, amely az első világháború előtti időket jellemezte. Ámde e célokat a régi módszerek alkalmazásával kívánták elérni, noha látható volt, hogy ez a fajta viselkedés nem hozza meg a kívánt eredményt, sőt egyenesen ellenük hat. Tapasztalatlanok voltak a kizárólagos zsidó érdekekért folytatandó politikai küzdelmek terén, nem volt bensőséges kapcsolatuk a magyarországi zsidóság tömegeivel, legégetőbb gondjait, lelkivilágát nem is egészen értették, és ennélfogva képviselni sem tudták kellőképpen. Elhessentették maguktól a világ zsidóságának gyötrelmeit, s amikor a német megszállás bekövetkezett, egyszerűen nem tudták, mitévők legyenek, képtelenek voltak a végzetes idők megkövetelte vezetést biztosítani.50

A náci uralom alá került Európa zsidóságának elpusztításával kapcsolatos magyarországi reakciók

A magyarországi zsidó vezetők a két háború közti évtizedekben a zsidóellenes intézkedéseket apologetikusan fogadták, amiben nagy szerepe volt annak, hogy a dolgokat a múlt szemszögéből ítélték meg, s ezen a szemléletmódjukon nem változtattak akkor sem, amikor kitört az ellenségeskedés a Szovjetunióval, és ezzel egy időben kezdetét vette a zsidók tömeges legyilkolása. A hivatalos magyarországi zsidó vezetők, a világiak és a vallásiak is, még akkor is konokul ragaszkodtak hazafias felfogásukhoz és formális jogi álláspontjukhoz, amikor már javában folyt a Holocaust. Következetesen elvetették a „zsidó irányvonalat" és a zsidó azonosságtudatot, valamint a kizárólagos zsidó érdekek védelmét összeegyeztethetetlennek minősítették a magyar haza iránt érzett lojalitásukkal. Ezért ellenezték a zsidó nemzeti tudat fejlesztését a tömegek körében. Végeredményben struccpolitikát folytattak, abban bíztak, hogy Magyarország arisztokrata-konzervatív keresztény vezetése, mellyel szoros és kölcsönösen előnyös kapcsolatokat tartottak fenn, megoltalmazza őket, és megkíméli a magyar zsidóságot attól a sorstól, amely a szomszédos országokban hitsorsosaik osztályrésze lett. Fel sem tételezték, hogy a német megszállás legelső áldozata ennek a keresztény vezető rétegnek éppen az a része lesz, amelyet náciellenes érzelmek töltöttek el. A zsidó vezetés gyakorlatilag egészen a deportálások kezdetéig változatlanul hitte, hogy a magyarországi zsidóság, az európai zsidóság nagyobb közösségeitől eltérően, fizikailag akkor is viszonylag sértetlenül kerül majd ki a háborúból, ha gazdaságilag tönkre is megy. Bíztak benne, hogy elkerülhetik a tragédiát, azzal nyugtatgatták, azzal biztatgatták magukat, hogy valamiképpen csak megússzák, és csakugyan, Magyarország a viszonylagos biztonság szigete volt a négy és fél esztendős pusztítás óceánjában. Optimizmust merítettek a szövetséges hatalmak mind nyilvánvalóbb hadi sikereiből, győzelmük távlatából. A szövetségesek partra szálltak Olaszországban, és ettől a pillanattól kezdve már csak idő kérdése volt, hogy mikor kezdődik el a partraszállás az európai földrész nyugati szegélyén. Keleten a szovjet haderő feltartóztathatatlanul közeledett Románia határaihoz,

A magyarországi zsidó vezetők tisztában voltak azzal, hogyan bánnak a nácik a zsidókkal ott, ahol ők az urak. Nem volt ismeretlen előttük a tény, hogy mit műveltek az Einsatzgruppe-különítmények szovjet földön, tudták, mi lett a sorsa annak a 16-18 000 „hontalan zsidónak", akiket 1941. július-augusztus havában deportáltak Magyarországról. Nemcsak arról volt tudomásuk, hogy valamennyit legyilkolták, de arról is, hogyan pusztítják mintegy futószalagon az Európa különböző országaiból német megsemmisítőtáborokba hurcolt zsidókat (lásd a 23. fejezetet). Ennek ellenére - és ebben állt a korszak egyik legnagyobb tragédiája - nem világosították föl a zsidó tömegeket (más kérdés, hogy azok aligha hittek volna nekik), és nem tettek egyetlen hathatós óvintézkedést sem, amivel Magyarország megszállása idején elháríthatták vagy legalább csökkenthették volna az előre látható katasztrófát. Valóban nagylelkűen siettek a sok ezer menekült segítségére, akik Magyarországon találtak menedéket, nem kis részben a cionistáknak köszönhetően (lásd a továbbiakban), viszont becsukták fülüket a kétségbeesett külföldi segélykiáltások hallatán, hogy legalább pénzzel segítsék az ott pusztuló zsidóságot.

A magyarországi zsidóság országos vezetői, beleértve a cionistákat, pontos ismeretekkel rendelkeztek a náci végleges megoldás programja tekintetében, sőt egyre újabb részleteket tudtak meg róla (1944. április második felében már perdöntő bizonyítékok voltak a kezükben arra nézve, hogy mi folyik Auschwitzban), ezzel szemben a zsidók tömege Magyarországon mit sem sejtett a koncentrációs táborokban és a gázkamrákban folyó gyilkosságokról. Aki mégis hallott valamit harangozni holmi náci rémtettekről, rémhírnek minősített és náciellenes propagandaként könyvek el minden ilyesmit. Mint minden épeszű ember bárhol a világon, a magyarországi zsidók is úgy voltak ezzel, hogy egyszerűen elképzelhetetlennek tartották emberek millióinak futószalagszerű kiirtását a világ szeme láttára és a 20. században. Sejtették, hogy a határokon túl iszonyatosan bánnak a zsidókkal, de azzal áltatták és biztatták magiakat, hogy ami másutt, kivált Lengyelországban történik, az a „civilizált" Magyarországon nem eshet meg. Mert vajon a hazafias érzelmű zsidó történetírók, világi és vallási vezetőik nem arról biztosították-e őket nap nap után, hogy a zsidósors Magyarországon ezer éve elválaszthatatlanul egybefonódott a keresztény magyarokéval?

A világi vezetők lelkiismeretesen betartották a cenzúra előírásait, és a lelki vezetőkkel egyetemben messzemenően tartózkodtak attól, hogy a zsinagógát „propagandacélokra" vegyék igénybe. Az imák és hitszónoklatok csakúgy, mint a Budapestről szerteküldött instrukciók, semmi jelét nem mutatták, mintha valami rendkívüli történt volna, pontosan olyanok voltak, mint a megszokott időkben, s ez azt a képzetet támasztotta a magyarországi zsidóságban, hogy a tragédia őket elkerüli. A sok parányi cionista szervezetet teljesen lefoglalták a tagtoborzási, kivándorlási és az Erec Jiszráellel (Izrael országa) kapcsolatos kérdések. S noha a magyarországi zsidóságot egymás után érték a csapások a zsidótörvények és az egyre szigorúbb korlátozások formájában (lásd a 4. és a 6. fejezetet), és miközben tízezreket gyilkoltakle Kamenyec-Podolszkijban és Újvidéken, vagy munkaszolgálatosokként senyvedtek és pusztultak Ukrajnában, a zsidók szervezeti élete ugy folyt tovább a német megszállás idejéig, mintha nem változott volna az égvilágon semmi.

Az ország zsidó vezetői és a zsidó orgánum, A Magyar Zsidók Lapja a mérsékelt keresztény tábor nézeteit visszhangozta, szüntelenül hangoztatta a hűséget a hazához és a nemzethez, de nem emelte föl fígyel-meztetőleg a hangját, s nem döbbentett rá, hogy micsoda tűzvész pusztít körös-körüL Arra sem vállalkoztak, hogy legalább bizalmasan tudomására hozzák a vidéki zsidó közösségek vezetőinek, illetve az ország kormányzati tényezőinek a nácik gyalázatosságait, amelyeket Európa-szerte a zsidók ellen elkövettek, noha ezekkel a tényezőkkel jó kapcsolataik voltak. Továbbra is megülték a zsidó és a nemzeti ünnepeket, „szabadegyetemi" előadásokat rendeztek, drámákat és operákat vittek színre, kiállításokat, hangversenyéket, szavalóesteket szerveztek, tekintet nélkül a mind félelmetesebben tornyosuló viharfellegekre.51

1942 elején, amikor a nácik végképp elhatározták, hogy megvalósítják a végleges megoldás programját, és az első szállítmányok már elindultak Auschwitzba, az Országos Rabbiképző Intézet ismét megerősítette, hogy 1919-ben lerögzített álláspontján nem változtat, vagyis a továbbiakban is a magyar hazaszeretet és zsidó lojalitás szellemében kíván működni. A Pesti Izraelita Hitközség szabadegyetemén a fővárosi zsidóság egyik tekintélyes egyénisége, Boda Ernő előadás-sorozatot tartott, amelynek vezérlő gondolata az volt, hogy „a magyarországi zsidóságot semmilyen elmélet és semmilyen intézkedés a szülőföld, a haza és az ősök iránti hűségtől el nem tántoríthatja"52. Más kiválóságok, úgymint Csergő Hugó, Munkácsi Ernő, Polgár György, Bródy Ernő, Kahan Niszon, Eppler Sándor, Sós Endre, Hevesi Ferenc, Zsoldos Jenő, szintén tartottak előadásokat, de közülük senki nem beszélt arról, hogy mit csinálnak a nácik az ország határain kívül, noha tudták, hogy mi történik külföldön.53 A Pesti Izraelita Hitközség rendes és rendkívüli üléseire szintén a hallgatás összeesküvésének fátyla borult.54

A magyarországi zsidó vezetés nyilvános álláspontjáról tudósított lapjuk vezércikke 1942 áprilisában:

A magyarországi zsidók életének méltó és felelős képviselői mindig is azt hirdették... hogy a magyarországi zsidók-magyarok. Ebben a tekintetben soha a legcsekélyebb kételyt sem hagyták. Amikor a zsidők összegyűltek vallási életükszíve körül, mindig ünnepélyesen kinyilvánították törhetetlen hűségüket, még az olyan esetekben is, amikor bánatuknak adtak hangot a reájuk szakadt nehézségek miatt. Nyomatékkal hangsúlyozták a magyarok és a magyarországi zsidóság sorsközösségét, vagyis azt, hogy a zsidóság nyelvileg, szellemiségében, kultúrájában és érzelmileg egybeötvöződött a magyar nemzettel.55

Nem változott meg a zsidó vezetés álláspontja még 1943 szeptemberében sem, pedig addigra az európai zsidó közösségek tekintélyes hányadát már felszámolták. A zsidó lap egy másik vezércikkében, az 1941. évi népszámlálási adatok kapcsán, amelyekből kitűnt, hogy 725 000 zsidóból 585 000 vallotta magát magyarnak, olvassuk: „A magyarországi zsidók magyarok, azok szívvel-lélekkel, és integráns részét képezik a magyar nemzetnek."56

A zsidóság bevett vezetőinek helyzete ellen heves kihívást intézett a Zsidó Munkaközösség. Ezt a cionista csoportot Kálmán Imre, leánya és veje. Szilágyi Dénes, valamint dr. Tamási Varga Imre alapította, és ők is irányították. Nem sokáig létezett, de amíg fennállt, 1939 és 1942 között egész sor rendkívül provokatív röpiratot adott ki, amelyek a zsidó öntudat meggyökereztetését célozták, s ebben a szellemben próbálták nevelni politikailag mindazokat, akikhez írásaik révén eljutottak. Azt hirdették, hogy a hivatalos vezetés a maga beolvadásig asszimilációs irányvonalával végérvényesen csődbe jutott, és szorgalmazták, hogy a zsidók vándoroljanak ki Palesztinába. Ebből kifolyólag aktívan közreműködtek az illegális kivándorlást (Alija Bet) célzó tevékenységben.57

Nem változott a vezető körök beállítottsága 1944 elején sem, amikor Hitler már az utolsó simításokat végeztette Magyarország megszállásának tervén.58 S amikor a tragédia bekövetkezett, az önigazolás magyarázkodásbafordult át. A vezetés „megértést" tanúsított, igyekezett különbséget tenni a haza és vezető csoportjai között. A szegedi gettóban például a deportálás előtt röviddel a mohácsi rabbi egy prédikációjában azt hangoztatta, hogy az „üldöztetés ellenére is szeretnünk kell hazánkat, mert nem a haza tagadott meg bennünket, hanem csupán gonosz emberek". Pár héttel korábban, 1944 áprilisában dr. Hevesi Ferenc neológ főrabbi arra biztatta a zsidóságot, hogy „imádkozzanak Istenhez önmagukért, családjukért, gyermekeikért, de mindenekelőtt és mindenekfölött magyar szülőhazájukért. Legyen a honszeretet, a kötelességteljesítés és az ima a vezérlőcsillagunk. " 59

És nem szűntek meg az okoskodások még akkor sem, amikor már gettóba, gyűjtőtáborba zárták, és deportálták őket. 1944. április közepe táján gyűjtötték gettókba az ország északkeleti részének zsidóságát. Az alföldi és dunántúli zsidóság ezt az intézkedést is „megértőleg" vette tudomásul, mondván, hogy a gyorsan közelgő szovjet frontra való tekintettel biztonsági intézkedésekre van szükség. Elfogadták azt az okoskodást, hogy a kárpátaljai zsidóságot, ezt a be nem olvadt, ortodox hitű és „idegen" elemet a szabotázs kísértésétől távol tartani csak úgy lehet, ha összezárják és elkülönítik őket, és végszükség esetén, a háború idejére áttelepítik valahová, Magyarország valamelyik más részére. Nemcsak a magyarországi zsidóság hiszékeny vezetői keltették ezt a tévhitet, de azok is, akik a zsidótlanítási programot a legfelső szinten vezényelték. Közéjük tartozott Endre László, egyike a legszélsőségesebb zsidótlanítóknak, akit elsőrendű felelősség terhel a magyarországi zsidóság megsemmisítéséért. Nála feltétlen helyeslésre talált az a vonal, amelyet a zsidó vezetéssel való kapcsolattartásban Eichmann javasolt. Május 26-án a budapesti Zsidó Tanács beadvánnyal fordult Jaross Andor belügyminiszterhez, kérve a deportálások leállítását. Endre az irat hátoldalán á következő megjegyzést tette: :

Be kell hívni a Zsidó Tanács vezetőit, és közölni kell velük, hogy csak a hadműveleti területekről van deportálás, ahol sok a kémkedés és a szabotázs. • Ezek a zsidók nem asszinMálódnak, soka beszivárgott elem, tehát ideiglenes eltávolításuk a hazai derék zsidóság érdeke. Ha a többi jól viselkedik, a kiszállítások lezárulnak.60

A zsídótlanítás irányítóinak stratégiája bevált, a zsidók továbbra is megértőek maradtak. Azok maradtak a sírig. Hiú reményeikhez eszelősen ragaszkodtak még akkor is, amikor Budapesten csillagos házakba, majd utóbb gettóba költöztették őket, s váltig azzal áltatták magukat, hogy „a fővárosban nem ismétlődhet meg az, ami vidéken történt, már csak a külföldi követségek és a sok külföldi diplomata jelenléte miatt sem".

Noha érkeztek hírek a külföldi zsidóság sorsáról, s ezekből világosan kitűnt, hogy Hitler antiszemitizmusa egyre vadabbul tobzódik Európa-szerte^ a budapesti zsidóság csak nem akart számot vetni a tényekkel, és továbbra is azt hitte, hogy a kiirtás veszélye nem fenyegeti. 1941. augusztus 14-én A Magyar Zsidók Lapja tévesen azt jelentette, hogy a német zsidók, akiket francia munkatáborokba hurcoltak, kérvényezték, hogy német munkatáborokba szállítsák át őket, mert „ott kívánnak inkább dolgozni". A lap alig tett említést a varsói gettóról, de amikor egyszer szóba hozta, azt írta, hogy „a legnagyobb nehézségek és nyomorúság közepette is rendszeresen tartanak kulturális rendezvényeket"61. A lap nem szólt egyetlen szót sem arról, hogy a zsidók Varsóban és Lengyelországban éheznek, tömegével halnak meg, s minő megaláztatásokat és kínokat kénytelenek elviselni. A varsói gettó felkelését pedig az érvényben lévő katonai cenzúra miatt végképp nem közölhette.

Ugyancsak félrevezető benyomást keltett az a beszámoló, amely a németek kezébe került orosz zsidó hadifoglyokról tudósított. A zürichi Is-raélitísches Wochenblatt szerint a hadifoglyokat a Harmadik Birodalom területén felállított táborokba szállították, de a Vöröskereszt vizsgálatai megállapították, hogy helyzetük nem kifogásolható.62 A magyarországi zsidók ebből a beszámolóból nem értesültek arról, hogy a szovjet hadifoglyokat általában, és különösen azokat közülük, akik zsidók voltak, „különleges elbánásban" részesítették a németek. Szintén félrevezető benyomást keltettek a német zsidók sorsát illetően. 1942. március 12-én, amikor szinte már alig élt zsidó Németországban, a lap kivonatosan és torzítva idézett egy Frankfurt am Mainból keltezett jelentést, mely úgy szólt, hogy a berlini rabbiképző szeminárium volt rektora, dr. Joseph Wohlgemuth az ottani zsidó kórházban elhunyt. Nem esett egyetlen szó sem arról, hogy Hitler 1933-as hatalomra kerülése óta mi lett a német zsidóság sorsa. Ez a hír azt a benyomást keltette, mintha a zsidók még mindig fenntartanák saját kórházaikat és értelemszerűen egyéb intézménye-iket is.

Tévesen tájékoztattak arról, hogy mi lett a sorsuk a zsidóknak Európának a nácik uralma alá került részein, és a cenzúra miatt nem adhattak hiteles információt az ukrajnai magyar zsidó munkaszolgálatosok helyzetéről sem. A lapnak szinte nem volt olyan száma, amely ne intézett volna felhívást az olvasókhoz, hogy adakozzanak pénzt és ruhaneműt a munkaszolgálatosok részére, de soha nem egészítették ki a felhívást egyetlen olyan szóval sem, amely beszámolt volna arról, milyen barbár módon bánnak ezekkel a munkaszolgálatosokkal egyes parancsnokok, az őrszemélyzet és az SS (lásd a10. fejezetet). Nem szenteltek egyetlen sort sem annak a ténynek, hogy Ukrajnában csaknem mindenütt felszámolták a zsidó közösségeket. S ha az adakozási felhívásokat alátámasztandó, közöltek is személyes élménybeszámolókat munkaszolgálatosok tollából, ezekben csak a farkasordító hidegről esett említés, meg arról, hogy a front mentén állomásozó alakulatoknál nincs megfelelő ruházat és nincs elégendő élelem, viszont az Einsatzgruppékról mélységesen hallgattak.

Miként a zsidó sajtó, ugyanúgy a szociáldemokrata Népszava és á független, megbízhatóan informáló Magyar Nemzetis hallgatott a zsidók nácik általi üldöztetéséről. Mindkét lap, amelyet zsidók és nem zsidók egyaránt olvastak, éppúgy hallgatott az európai zsidóság kiirtásáról, akárcsak A Magyar Zsidók Lapja.Igaz, hogy a háború idején a lapokat cenzúrázták, de sem a zsidó, sem a baloldali, sem a liberális haladó orgánumok nem használták ki a Kállay-kormányzat (lásd a 7. fejezetet) utolsó hónapjaiban kínálkozó, valamivel kedvezőbb belpolitikai légkört, amikor a kormányzat viszonylag elnézőbb volt az „ülegáüs" tevékenységek iránt, s még ekkor sem próbálták meg tájékoztatni a tömegeket a tényállásról. A politikai ellenzék felnőtt és ifjúsági gyűlésein, a zsinagógákban elhangzó hitszónoklatokban sem kerültek szóba a zsidóság szenvedései. A cenzúra megkerülésével készült és terjesztett röpiratok, illegális kiadványok szintén nem hozták szóba a náci véglegesmegoldás-programot, nem említették azokat a rémségeket, amelyeket a zsidó munkaszolgálatosoknak ki kellett állniok Ukrajnában vagy a szerbiai Borban.

A szélsőjobboldali sajtó viszont gyakran írt a nácik európai „áttelepítési" programjáról,63 Iparkodtak kedvezően beállítani és vonzó színekkel lefesteni az új „településeket" keleten, ahová Európa minden részéről odaterelik a zsidókat, hogy végre „produktív", kétkezi munkát végezzenek, ne pedig „feketézéssel, csalással és bankügyletekkel" keressék meg kenyerüket. Ezeket a beszámolókat a zsidók is olvasták, s ezek is azt a tévhitet erősítették bennük, hogy a zsidók kiirtására'vonatkozó híresztelések a náciellenes propaganda részei.

A magyarországi zsidó vezetők rövidlátásának, foímális jogi beállítottságának és hangsúlyozott hazafiasságának nem csupán az írható a terhére, hogy elhallgatták, amit az európai zsidóság mártíromságáról tudtak, de az is, hogy nem mindig nyújtottak segítő kezet szomszédos országok-beli hitsorsosaiknak. 1943 elején például a pozsonyi Zsidó Tanács égisze alatt létrehozott illegális szervezet, a Pracovná Skupina, azaz Munkacsoport egyik alapítója és vezetője, Gisi Fleischmann pénzt kért a magyarországi zsidóság vezetőitől a munkatáborokban sínylődő szlovák zsidók számára és arra a célra, hogy lefizethessék Dieter von Wislicenyt, a szlovákiai deportálások irányítóját az SS részéről. De a magyarországi zsidó vezetők elutasították a kérést, mondván, hogy a fennálló szabályok értelmében nincs joguk pénzt adni, ha azt nem valamely helyi közösség céljaira fordítják. Arról nem is szólva, hogy pénzek „illegális" felhasználásáról még csak hallani sem akartak. Mindössze arra voltak hajlandók, hogy bizonyos összeget kiutaljanak, de csak azzal a feltétellel, ha ezt törvényes keretek között, valamely bank útján juttathatják el, ami természetesen képtelenség volt. Gisi Fleischmannt végtelenül elkeserítette az a bánásmód, amiben Budapesten részesült. Erről 1943. január 14-i keltezésű levelében számolt be Nathan Schwalbnak, a Haluc genfi megbízottjának/ Ebben a levélben olvassuk egyebek között, hogy „ami ott-tartózkodásomat illeti, a zsidó élet vezető személyiségeivel volt dolgom, s mindenekelőtt és teljes tárgyilagossággal meg kell állapítanom, hogy ottani barátaink nem ismerik a zsidó szolidaritást, nincs bennük szociális felelősségtudat, sem jótékonysági érzék"64.

Stern Samu, mihelyt az ország német megszállás alá került, belátta végzetes tévedését, s mélységes sajnálkozását fejezte ki, hogy időben nem küldött segítséget a szlovák zsidóknak.65 Fleischmann és munkacsoportja pedig némi elégtétellel vette tudomásul, hogy nem sokkal a magyarországi zsidó vezetők elutasító válaszát követően pontosan az ő segítségükkel jöhetett létre, mégpedig cionisták irányítása alatt egy olyan új szervezet, amely kifejezetten azért alakult, hogy a náci üldözések áldozatainak nyújtson segítséget.

Zsidó menekültek Magyarországon

A magyarországi zsidó közösséget méltán illeti elismerés azért, ahogyan a megszállás előtti időszakban azt a sokezernyi menekültet fogadta, akik az otthoni üldöztetés elől Magyarországra jöttek, hogy itt leljenek menedéket.

A legelső menekültek Németországból érkeztek, nem sokkal azután, hogy a nürnbergi törvényeket 1935-ben elfogadták. Őket követték már jóval nagyobb számban osztrák zsidók az 1938-as Anschluss nyomán, amely a Harmadik Birodalmat Magyarország tőszomszédjává tette. Egy évvel később a Németországhoz csatolt Cseh-Morva Protektorátusból menekültek a zsidók, majd Csehszlovákia feldarabolását követően a függetlennek nyilvánított szlovák bábállamból.

Ezek a német, osztrák és protektorátusbeli menekültek viszonylag jómódú emberek voltak, és vagy rokonaik éltek Magyarországon, vagy üzleti kapcsolatok fűzték őket Magyarországhoz. így azután nemigen igényeltek anyagi támogatást a magyarországi zsidó szervezetektől.

Kisszámú lengyel zsidó menekült még a második világháború kitörése előtt Magyarországra. Főként Galíciából jöttek, hogy egyrészt jobb gazdasági körülmények közé kerüljenek, mint aminők közepette odahaza élték, másrészt megelégelték a lengyelországi, egyre elviselhetetlenebb antiszemita légkört. Nagyobb tömegben akkor érkeztek, amikor 1939 szeptemberében a nácik szétzúzták Lengyelországot. Elsősorban náciellenes beállítottságú értelmiségiek érkeztek, azután a szétvert lengyel hadsereg Magyarországra menekülő katonái között is voltak zsidók. Kb. 60-80 000 lengyel keresett menedéket Magyarországon az összeomlás után, soraikban 5-6000-en lehettek zsidók. Amikor lefegyverezték őket, hagyták, hogy elhagyják Magyarországot, és csadakozzanak az emigrációban szerveződő lengyel katonai egységekhez. Zömük 1940 márciusáig Jugoszlávián és Svájcon át Franciaországba ment, és ott beállt Kopanski tábornok hadseregébe. Akik utóbb távoztak, azok Törökországon keresztül jutottak el a Közép-Keletre, Anders tábornok hadseregébe. Nagyszámú lengyel katonai és polgári személy határozott azonban úgy, hogy Magyarországon marad. A magyar hatóságok rendkívül nagylelkűek voltak a katolikus lengyelek iránt, tekintettel a hagyományos barátságra és együttműködésre. A zsidó katonáknak szintén megadták a kellő tiszteletet. A lengyel zsidó tisztek és közkatonák zömét Esztergomtól északra, Vámosmikolán helyezték el egy táborban, ahol egészen 1944. október 15-ig, a Szálasi-puccsig egyes kivételekkel aránylag jó soruk volt.66

A német megszállásig Lengyelországból és máshonnan érkező menekültek jó szándékú fogadtatása jelentős részben Antall Józsefen múlott, aki a belügyminisztérium polgári menekültekkel foglalkozó, IX. osztályát vezette. E minőségében Antall tetemes segítséget nyújtott a zsidó menekülteknek is, különleges táborokat, árvaházakat és más intézményeket létesítve számukra.67 Antalitól eltérően sok magyar hivatalos személy már sokkal kevésbé bánt jóindulatúan a lengyel-zsidó polgári menekültekkel, akiknek száma hónapról hónapra nőtt. A magyar határőrségnek olyan utasítása volt, részint központilag, részint pedig saját helyi parancsnokaitól, hogy tartóztassák fel őket, és ne engedjék, hogy belépjenek az országba, így nehéz perceket kellett átélniük, míg valahogy átjutottak a határon.68 Többnyire a fiatal, életerős fiataloknak sikerült Szlovákia felől Magyarországra kerülni, olyanoknak, akik már nem tűrték el azokat a drákói intézkedéseket, amelyeket a németek által Lengyelországban felállított gettókban alkalmaztak.

A hivatalos zsidó vezetők vegyes érzelmekkel viseltettek irántuk. Hatással volt rájuk az antiszemita sajtó, amely szüntelenül azzal riogatta az embereket, hogy a galíciai zsidók beszivárgása, úgymond, milyen veszélyekkel terhes. Folyvást úgy érezték, hogy meg kell védeni a magyarországi zsidó közösséget az olyasféle vádaskodásokkal szemben, mintha nem lenne abszolút lojális, és mintha rokonszenvvel viseltetne a „keleti" zsidókbevándorlása iránt. Újból és újból kijelentették a nagy nyilvánosság előtt, hogy az illegális bevándorlásról nekik nincs tudomásuk, és azt a legkevésbé sem támogatják. Nézetük szerint az egész menekültkérdés kizárólag rendőri ügy, amely a hatóságokra tartozik: „A magyarországi zsidóság sose tartotta kívánatosnak ezt a fajta bevándorlást, és még kevésbé segítette."69

1941 júniusában, amikor megkezdődött a háború a Szovjetunióval, a probléma egyszeriben akuttá vált. Hónapról hónapra emelkedett a menekülők száma, és sürgetővé vált, hogy az addigiaknál határozottabb intézkedésekkel legyenek úrrá a helyzeten. A kezdeményezés a cionista vezetőktől indult ki, elsősorban az erdélyiektől. Kasztner Rezsőt (Rudolfot) említhetjük mindenekelőtt, akire a sors oly végzetes szerepet osztott a német megszállás után (lásd a 29. fejezetet). A magyarországi zsidóság legbefolyásosabb személyiségei közül néhányan, köztük a magyar és a román parlament korábbi és akkori tagjai, 1941 decemberében tanácskozásra ültek össze. Az összejövetelen részt vett Láng Lajos és Vida Jenő, a magyar felsőház két tagja, Büchler József, Kertész Miklós, Györki Imre és Fábián Béla képviselők, Fischer József és Marton Ernő, a román képviselőház volt tagjai. Az első megbeszélésen Kasztner vázolta, hogy ismeretei szerint meddig mentek el a nácik elvakult zsidóellenességükben. Beszámolt az ukrajnai, a balti államokbeli, a besszarábiai és a bukovinai tömegvérengzésekről, beszélt arról, hogy teherautókba zsúfolt embereket kipufogó gázzal öltek meg, és hírt adott arról is, hogy a lengyelországi Kame-nyec-Podolszkijban kb. 18 000, Magyarországról deportált „idegen" zsidót gyilkoltak meg.70 A jelenlévők kétkedéssel fogadták a hallottakat, és nem mutattak túl nagy hajlandóságot arra, hogy valamit is csináljanak. Láng és Vida, az ipar- és a bankélet „nagymoguljai", valamint Fábián késznek mutatkozott, hogy a Vöröskereszt útján próbáljon segíteni a Lengyelországba deportált magyar zsidókon.

A menekültprobléma egyre kritikusabbá vált. A lengyelországi gettók reménytelen körülményei rengeteg embert késztettek arra, hogy Magyarországra próbáljon szökni, és ezerszám özönlöttek zsidók Szlovákiából is, ahol elsőként került sor a zsidóság „áttelepítésére" a berlini wannsee-i konferencia után, ahol 1942 januárjában a végleges megoldás programját elfogadták. Szlovákiából márciusban indultak el az első deportáltakkal telezsúfolt szerelvények Auschwitzba. Egyes becslések szerint 1942-ben kb. 10 000 szlovák zsidó menekült Magyarországra. Zömük magyarul beszélt, és a lengyel menekülteknél sokkal simábban illeszkedett be a magyarországi életbe; és a magyarországi zsidóság eleinte általános közönnyel szemlélte ezt a jelenséget.71 A szlovákiai menekültek közül sokakat internáltak, néhány csoportnyit túlbuzgó szélsőjobboldaliak a lengyel határ közelében fekvő Kőrösmezőre hurcoltak, és ott állítólag agyonlőtték.72 Ugyanez lett a sorsa sok lengyel zsidónak is, aki 1942 szeptembere után próbált beszökni Magyarországra.73

A sokezernyi menekültnek nagy anyagi támogatásra és komoly jogsegélyre volt szüksége, de ez is, az is hamarosan meghaladta a menekültek ügyeit intézők lehetőségeit. A menekültek két kategóriára oszlottak. Akiket a hatóságok lajstromoztak vagy internáltak, voltak a „legális" menekültek, viszont sokan éltek az országban, illetőleg a fővárosban „illegálisan", hamis keresztény papírokkal is. 1942-ben kb. 3500-an voltak a „le-gálisok" a fővárosban: a Columbus utcában, a Damjanich utcában, a Magdolna utcában, az O utcában, a Páva utcában, a Rumbach utcában és a Szabolcs utcában kényszerlakhelyeken, illetve internálótáborokban: Bácstopolyán, Csörgőn, Garanyban, Kistarcsán, Nagykanizsán és Ri-csén, vagy külön táborokban: Baján, Balatonbogláron, Kalocsán és Szatmárnémetiben. Az internálótáborokban nemcsak őket tartották fogva, hanem politikaiakat is, továbbá olyan magyar és hontalan zsidókat, akik magyar állampolgárságukat nem tudták megfelelőképpen igazolíii.

A „legális" zsidó menekülteknek valamivel jobb soruk volt, mint a többieknek, mert a zsidó közösség vezetése nyíltan támogathatta őket. A legtöbb internálótábor lakóit részben vagy egészben a MIPI látta el a Jointtól származó vagy az OMZSA által gyűjtött alapból. Azoknak a „legális" menekülteknek, akiket nem vittek internálótáborba, rendszeres időközönként jelentkezniük kellett a KEOKH-nál, amely a Magyarországon tartózkodó külföldiek felügyeletét látta el. 1941-ben ez a szerv kutatta föl, fogatta össze és deportáltatta azt a kb. 18 000 „idegent", köztük sok lengyelt, akik azután Kamenyec-Podolszkijba kerültek, ahol legnagyobb részüket az SS lemészárolta (lásd a 6. fejezetet).

Nagyobb gondot okoztak az „illegális" menekültek. El kellett látni őket hamis papírokkal, amelyek azt igazolták, hogy ők árják, magyarok vagy lengyelek, gondoskodni kellett arról, hogy legyen hol lakniuk és legyen miből élniük. Stern, aki a magyarországi hivatalos vezetőség álláspontját képviselte, nem volt hajlandó pénzforrásókat rendelkezésre bocsátani támogatásukra, mondván, hogy kisszámú illegális menekült kedvéért nem kívánja a magyarországi zsidóság érdekeit kockáztatni.74 Ennek a vonakodásnak a láttán a cionista és ortodox vezetők egy csoportja vállalkozott arra, hogy illegális úton, de pénzalapot teremt a számukra. Nem sok pénz gyűlt azonban össze, s ennek is tekintélyes részét arra kellett fordítani, hogy Lengyelországból és Szlovákiából menekülő zsidókat segítsenek becsempészni az országba. Felvették a kapcsolatot a külföldi zsidó szervezetekkel is, így a Jointtal, hogy tőlük szerezzék meg a szükséges támogatást. Sikerült is megteremteni a kapcsolatot, elsősorban a lengyel származású Springmann Sámuel jóvoltából, aki a cionista mozgalomnak a Poale Cion, azaz munkásszárnyához tartozott, és lévén órás-ék-szerész, sok jóakarója volt a magyar hivatalos körökben és a Magyarországon dolgozó külföldi diplomaták között.75 Közreműködésének egyik legfőbb eredménye az volt, hogy futárszolgálatot szervezett először Budapest és Isztambul, majd Budapest-Pozsony és Budapest-Svájc között.

Az első nagyobb összeg 1942 vége felé fűtöttbe palesztinai zsidóktól, és futár hozta Isztambulon át. Kíséretében érkezett egy levél is Ruth Klü-gertől, aki közölte, hogy mozgalmat indít „Segítsük a menekülteket, segítsük a lengyel zsidókat" jelszóval. A mellékelt felhívás kétségbeesetten hívta fel a figyelmet, hogy a lengyel zsidó közösségek elpusztítása már teljes gőzzel folyik, a legkisebb késlekedés is végzetes lehet.

A budapesti cionista vezetés erre a felhívásra azzal válaszolt, hogy 1943 januárjában létrehozott egy segélyező- és mentőbizottságot, a Vaa-da ha'Ezra ve'ha'Hatzalah ot, népszerű nevén a Vaadát. Megalakításában részt vett Joel Brand, Kasztner és Springmann, ők az Ichudot képviselték, Szilágyi (Cvi) Ernő a HásŐmér Hácáir csoport nevében, a Mízrahi csoport vezetője, Frankéi Jenő, és a Klal frakció képviseletében a Magyar Cionista Szövetség elnöke. Komoly Ottó, aki polgári foglalkozását tekintve jó nevű kultúrmérnök volt. Eredetileg három célt tűztek maguk elé: zsidó életeket menteni úgy, hogy embereket csempésznek át a határon, felkarolják a menekülteket, akiknek sikerült idejutniuk, és előkészítik a magyarországi zsidóság önvédelmét. Névlegesen Komoly volt a vezető, valójában azonban helyettese, Kasztner kezében futottak össze a szálak. A futárszolgálatot Springmann irányította, a pénzügyeket is ő intézte egészen 1944 januárjáig, amikor „alijázott", azaz kivándorolt Palesztinába. A „Tijul", azaz utazás fedőnevű tevékenységet, vagyis a menekülők áthozatalát a határon az a Joel Brand szervezte, aki 1944-ben azzal tett szert világhírre, hogy tárgyalt Eichmann-naL az „emberéleteket áruért" alku nyélbe ütéséről76 (lásd a továbbiakban).

Az idők folyamán bátor emberekből kiépült az a láncolat, amelynek segítségével a menekülőket áttudták csempészni a határon. Ezek az emberek a szabadságukat, sőt az életüket kockáztatták, s amit tettek, nem pénzért, hanem emberségből, nemes eszményeiktől vezérelve tették. Sok fiatal volt kőztük, magyar, lengyel, szlovák cionisták vegyesen, többnyire a haluc (úttörő) cionista mozgalom tagjai.77 Voltak természetesen, akik pénzt kértek és kaptak szolgálataikért, köztük rutén, lengyel, szlovák parasztok, határ menti kocsmárosok, vasutasok, a határ közelében szolgálatot teljesítő közhivatalnokok, de még katonák is. A német megszállás pillanatáig kb. 500 lengyel zsidót sikerült a „Tijulnak" Magyarországra menekíteni. Kb. 2000-en a maguk erejéből jutottak el idáig Szlovákián át. 1943 vége felé tehát mintegy 2500 lengyel zsidó tartózkodott Magyarországon, közülük 800-1200 élt és dolgozott vidéken, árja papírokkal, a többiek a fővárosban találtak menedéket. A lengyel zsidó menekültkolóniábanvolt 114 kisgyerek, kilenctizedük árva. Őket három gyerektáborba osztották szét, 76 került Vácra, 21 Kassára és 17-en maradtak Budapesten. A menekülteknek a Vaada havi 150-200 pengőt folyósított, és alkalmilag ruhára, gyógyszerre külön segélyt is kiutalt.

A Vaada mellett működött egy Lengyel Zsidó Menekültügyi Bizottság, ezt Siegfried Moses és Boris (Bruce) Teicholz78 irányította, ők törődtek a lengyel zsidó menekültek ügyes-bajos dolgaival. A megszállás előtti időkben a bizottság egyik fő feladata abból állt, hogy a gyakori razziák alkalmával letartóztatott menekülteket kihozZa és „legális" státust biztosítson a számukra. A razziákat a zsinagógák környékén tartották, vagy azoknak a zsidó intézményeknek a közelében, ahová az „árja" zsidók rendszeresen jártak. Aki nem tudott rendesen keresztet vetni, vagy aki nem tudta végigmondani a Miatyánkot, azt letartóztatták. De sokszor ez sem segített, mert elárulta őket az, hogy körül vannak metélve. Mivelhogy a magyar hatóságok a keresztény lengyel menekültekkel kesztyűs kézzel bántak, a zsidók közül egyesek úgy próbáltak javítani sorsukon, hogy kikeresztelkedtek. De ez sok esetben visszaütött: 1943-ban a Jewish Agency bevándorlási engedélyeket adott ki Palesztinába, viszont aki kikeresztelkedett, az nem kaphatott, mondván, hogy az illető már nem zsidó, hanem keresztény.79

A lengyel zsidó menekültek helyzetével kapcsolatban a Lengyel Zsidó Menekültügyi Bizottság több esetben is feljegyzést küldött a Vaada futárszolgálatát igénybe véve Svájcba, a nagy zsidó szervezetek ott működő képviselőihez. Ezek a szervezetek megbízottaik útján eljártak Rényei Viktornál, a genfi magyar főkonzulnál, s a közbelépésüknek lett is foganatja.

A lengyel zsidó menekültek helyzete javult a megszállást megelőző hónapokban. Annak ellenére, hogy egyes kormányzati tényezők, például az egyébként jó szándékú Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter a menekültkérdésben nem tanúsított különösebb jóakaratot, 1943. november 16-án a parlament költségvetési vitájában erről a következőket mondta:

Az is természetes, hogy én ezzel kapcsolatban a legszigorúbb intézkedéseket adtam ki, amelyek abban állnak, hogy ha egy beszivárgott zsidót a határon elfognak, azt azonnal vissza kell dobni. Azt hiszem, ez a legegyszerűbb és legtermészetesebb eljárás. Ha már az ország területén belül van, akkor pedig meg kell fogni, és intemálótáborb a kell vinni. Ez is megtörténik minden esetben és e tekintetben a helyzet a következő. (HalljukJ Halljuk! a jobboldalon -Egy hang a szélsőbaloldalon: A Duna-parti hotelekben vannak!)

Hivatalos adatok szerint beszivárgott zsidó van összesen 1530 az intemálő-táborökban. Ebben a számban nincsenek benne a 14 éven aluli gyermekek és a 70 éven felüli öregek, betegek, továbbá a nők, akikkel szemben megtettem azt a kivételt, hogyha akad egy zsidó család, amely befogadja, odaengedtem.80

Mindazonáltal 1943 vége felé javult a menekültek sorsa. S ebben nemcsak annak volt szerepe, hogy Kállay miniszterelnök tisztességes kiutat keresett a háborúból (lásd a 7. fejezetet), és ennek folytán a politikai légkör oldódott, de sokat lendítettek az ortodox zsidó vezetők erőfeszítései is. Az ortodox vezetők túltették magukat a neológok jogi formalizmusán, s Blau Lipót, Briek Miksa, Deutsch Adolf, Frank József, Freudiger Fülöp, Stern Hermann és Leó saját segélyező- és mentőbizottságot szerveztek a menekültek illegális úton történő megsegítésére.81 1943. november 16-án a cionisták és ortodoxok megállapodást kötöttek, s ebben leszögezték:

- a két bizottság munkáját összehangolják;

- a rendelkezésre álló anyagi forrásokat közösen használják föl;

- közösen kezdenek akciót, hogy további pénzösszegekre tegyenek

6000-8000 fö 3000-4000 fő 1900-2500 fő 500-1000 fö 300- 500 fő

szert.82

A cionisták és ortodoxok megállapodásakor a még Magyarországon tartózkodók száma becslések szerint 15 000 körül mozgott. Megoszlásuk a következő volt:83

Szlovákiából

Németországból és Ausztriából Lengyelországból Cseh- és Morvaországból Jugoszláviából

A Vaada tevékenysége nem korlátozódott arra, hogy a már Magyarországra került zsidó menekülteken próbáljon segíteni. Ezenkívül az elnyomás alatt élő lengyelországi és szlovákiai zsidó közösségek és a szabad világ zsidó szervezetéi között teremtett és tartott fenn összeköttetést. Szoros kapcsolatban állt a Jewish Agency isztambuli irodájával, amelyet Cha-im Barlas vezetett84 és Nathan Schwalbbal, a Haluc svájci megbízottjával.85 Szorosan együttműködött a pozsonyi Munkacsoport képviselőivel,86 továbbá Lengyelországban földalatti tevékenységet végző jó néhány zsidó vezetővel. 1944-45-ben ezek a kapcsolatok kibővültek és kiterjedtek más nagy zsidó szervezetekre is. így érintkezés teremtődött a Joint, valamint az American War Refugee Board, azaz az Amerikai Háborús Menekültügyi Hivatal képviselőivel Svájcban (lásd a 29. és a 31. fejezetet). Ezeken a csatornákon nemcsak anyagi támogatás áramlott, hanem információk is, levelek, újságok továbbítódtak ily módon, és beszámolók a táborokban és gettókban uralkodó állapotokról. A Springmann szervezte futárszolgálat még jobban kiépült, és nagyszerűen működött. 1943 vége felé már olyan emberek is közreműködtek, akik

- a magyar külügyminisztérium hivatásos diplomáciai futárszolgálatában dolgoztak;

- az európai semleges államok diplomáciai futárszolgálatában dolgoztak; '

- a német és a magyar vezérkar hírszerző osztályának dolgoztak.87

Említsünk meg néhány nevet a Vaada fontosabb kapcsolatainak és futárainak köréből: dr. Schmidt, a Bécsben székelő Abwehrstelle HL ,»F" budapesti csoportjának feje, Winninger (alias Duftel) József, egy zsidó származású magyar, dr. Rudi Sedlaczek, Rudi Scholz és Erich Popescu (alias Werner), mindhárman a Wilhelm Canaris tengernagy vezetése alatt álló német kémelhárításnak, az Abwehrnek az emberei voltak. Bágyoni Ferenc hadnagy a magyar katonai hírszerzéstől, Garzoly József alezredes, magyar vezérkari tiszt. A futárok közül messze kimagaslott színes egyéniségével Grosz Andor (Bandi), alias Andreas vagy Ándre György, aki And-reas Grenier néven is szerepelt. Több szervezetnek is dolgozott, így az Abwehrnek, a magyar katonai hírszerzésnek, az SS-nek, az angolszászoknak és a Vaadának is. 1944-ben vált ismertté, amikor Joel Brand társaságában ő is részt vett az „emberéleteket áruért" alku előkészítésében.88 Legtöbbjük szemben állt a nácikkal, szolgálataikért pénzt kaptak, és többnyire kiszolgálták gazdáikat is. A Vaada vezetőinek üzeneteit rendszerint eljuttatták a németek kezébe, amennyiben pedig magyar volt az illető, akkor a magyar hatóságoknak.

Ezeknek a kapcsolatoknak és futároknak a révén a Vaada Budapesten az összekötő kapocs szerepét töltötte be a pozsonyi, isztambuli, svájci zsidó képviselők között, és oroszlánrésze volt abban, hogy a szabad világ megtudhassa, mit művelnek a nácik a zsidósággal. Bonyolította a levelezést, továbbította a pénzeket a magyarországi zsidó menekültek részére, valamint a lengyelországi és szlovákiai üldözött zsidókhoz. Különleges helyzetüknek köszönhetően a budapesti Vaada vezetői Európa legtájéko-zottabb emberei között voltak, hisz egészen pontos ismeretekkel rendelkeztek a nácik népirtó programjának hátborzongató részleteiről. Állításaik szerint89 mindezekről folyamatosan és kimerítően tájékoztatták a magyarországi zsidóság hivatalos vezetőit, akik azonban nemigen vették figyelembe ezeket az információkat. Ráadásul, noha szoros kapcsolatban álltak Magyarország konzervatív-arisztokrata vezető köreivel, nyilvánvalóan nem adták tovább azt, amiről a Vaada képviselőitől értesültek. Nem változtattak álláspontjukon, amelyet az első világháború befejezésekor kialakítottak. A Vaadától kapott tájékoztatásokat ugyanúgy fogadták, mint annak idején a numerus clausus törvényt, Gömbös antiszemita kitöréseit vagy akár a Darányi-kormány által előterjesztett első zsidótörvény-tervezetet 1938-ban. Vagyis nem belebonyolódni a határon kívüli zsidóság ügyeibe, következetesen együttműködni a magyar állammal, tántoríthatatlanul ragaszkodni az alkotmányossághoz, ezzel a magatartással biztosítani a magyarországi zsidóság érdekvédelmét.

Jegyzetek

1. Ernő László: „Hungary's Jewry: A Demographic Overview, 1919-1945." In: HJS. 2:158. o.

2. Hungárián Jewry Before and After the Persecutions. Hungárián Section of the World Jewish Congress, Bp., 1949,15. o. Lásd még Varga László: „Zsidó bevándorlás - integráció - asszimiláció." Hiány, 2,11 (1990. június), 1 l-l 3. o.

3. 1930 és 1935 között a zsidók körében például az átlagos éves halálozási szám (6207) 21%-kal volt magasabb a születések számánál (4883), holott országosan 1931-35 között a születések száma 42%-kal haladta meg a halálozásokét. Vö. Stern Samu: A zsidókérdés Magyarországon. Pesti Izraelita Hitközség, Bp., 1938, 22. o. Az első világháború utáni zsidóellenes megnyilvánulásokat könyvem 1. fejezete tárgyalja.

4. Az első világháború utáni két évtizedben kb. 25 000 zsidó vándorolt ki Magyarországról. Vö. A magyar zsidóság útja. A Magyar Cionista Szövetség állásfoglalása. Magyar Cionista Szövetség, Bp., 1938, 8. o.

5. A magyarországi zsidóság népmozgalmi adatait részletesen közű Ernő László: „Hungárián Jewry: Settlement and Demography, 1735-38 to 1910." In: HJS. 1:61-136. o., valamint ugyancsak tőle, i. m.s 2:137-182. o. Lásd továbbá a sokszorosított formában Budapesten 1947. február 15-től 1949 májusáig megjelent Zsidó Világkongresszus magyarországi tagozata statisztikai osztályának közleményeit. A két háború közötti időszak kikeresztelkedéseire nézve lásd Karády Viktor: „A magyar zsidóság helyzete az antiszemita törvények idején." Medvetánc, Bp., 2-3, sz., 1985, 68-72. o. és Yehuda Don-George Magos: „The Demographic Development of Hungárián Jewry." Jezoish Social Studies, New York, 45, No. 3-4, nyár-ősz, 1983, 189-216. o., valamint ZéevRotics: „Beshule hanetunim hastatistiim al hamarot hadat bekerevje-hudei Hungaria beshanim 1900-1941" (Zsidó áttérések Magyarországon. Megjegyzések az 1900-1941 közötti statisztikai adatokról) , Dapim lecheker tekufat hashoa (Tanulmányok a vészkorszakról). Hakibbutz Hameuchad, Tel-Aviv, 1978,1:222-228. o.

6. A zsidóság földrajzi megoszlását e területeken részletesebben taglalja könyvem 4. és 5. fejezete. Magyarország lakosságának nyelvi, nemzetiségi és vallási megoszlását 1941 -ben a Magyar Statisztikai Szemle 1941. évi 19. évfolyama 11. sz. adja, lásd 772-773. o. Vö. még ugyané folyóirat 1943. évi, 21. évfolyam 5-6. sz., 246-248. és 252. o. Vö. még Don-Magos, i. m.

7. Lásd például: Stefán (István) Bartha: Diejudenfragéin Ungarn. Essener Verlag, Essen, 1943; Kovács Alajos: A csonkamagyarországi zsidóság a statisztika tükrében. Egyesült Keresztény Nemzeti Liga, Bp., 1938.

8. E családok közül említsük meg a Chorin, a Kornfeld, a Mauthner, az Ullmann, a Vida és a Weiss famíliát. Keresztül-kasul össze voltak fonódva egymással. Hatalmukat, befolyásukat tárgyalja a Magyarország története, szerk.: Ránki György és mások, Akadémiai, Bp., 1976,115-111. o. Lásd még Kovács Éva-Papp Zsuzsa: A gazdasági elit. Modernizáció, asszimiláció. Bp., 1986. aug. soksz.

9. Magyarország története, 785. old.

10. Uo., 784. old.

11. A zsidó orvosok diszkriminációját a Horthy-korszakban és a MONE (Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete) ebbeli szerepét tárgyalja Kovács M. Mária: „Aescula-pius militans. A magyar orvosok politikai és érdekvédelmi szervezetei a két világháború között és a második világháború éveiben." Kézirat. A tanulmány rövidített változatban megjelent a következő címmel: „Luttes professionnelles et antisemitisme. Chronique de la montée du fascisme dans le corps medicale hongrois, 1920-1944." In: Actes de la Recherche en Sciences Soáales, Paris, No. 56. 1985. március, 31-44. o. Lásd még a szerző jól dokumentált könyvét: Liberal Professions and Iüiberal Politics (Oxford University Press, New York, 1994), amely a magyarországi szabadfoglalkozású kamarák 1867 és 1945 közötti szerepét taglalja.

12. Jól dokumentált áttekintést ad a zsidó ügyvédekről Kovács M. Mária: „Ügyvédek az árral szemben", Medvetánc, L m., 91-97. o.

13. Polgár György nyilatkozatát idézi Klein György: A magyarországi zsidóság történeténekalapvonalai, 1935-1945. Kézirat, YlVO-Institute for Jewish Research, New York, irattári szám: 784.

14. Uo., valamint Stern, i. m., 24. o.

15. Stern, i. m., 24-26. o. A magyarországi zsidóság társadalmi és gazdasági helyzetét a két háború közti időszakban részletesen megvilágítja Karády, i. m., 42-90. o.

16. A részleteket lásd Marton Ernő: A magyar zsidóság családfája. Vázlat a magyarországi zsidók településtörténetéhez. Fraternitás, Kolozsvár, 1941, valamint HJS, 1:1-59.

17. Randolph L. Braham: „The Destruction of the Jews of Carpatho-Ruthenia." In: HJS, 1:221-225. o. Vö. Joseph S. Roucek: „Czechoslovakia and HerMinorities." In: Czechoslovakia. Szerk.: Róbert J. Kerner. University of Galifornia Press, Berkeley, 1949, 171-192. o.

18. Kárpátalja zsidóságának történetéről értékes áttekintést ad Iivia Rothkir-chen: „Deep Rooted Yet Alién: Somé Aspects of the History of the Jews of Subcar-pathian Ruthenia." In: FFS, 12:147-191. o. Vö. Louis Rittenherg: „The Crisis in Hungary." Gontemporary Jewish Record, New York, 2, No. 3,1939. május-június, 24. o. Kárpátalja zsidóságáról további felvilágosításokat közöl Aryeh Sole: „Subcarpathi-an Ruthenia: 1919-1938." In: The Jews of Czechoslovakia. The Jewish Publication So-ciety of America, Philadelphia, 1968, 1:125-154. o. Hugó Stransky: „The Religious

Life in Slovakia and Subcarpathian Ruthenia." Uo., 2:347-392. o. és Aryeh Sole: „Modern Hebrew Education in Subcarpathian Ruthenia." Uo., 2:401-439. o. A népesedésstatisztikai adatokat lásd e könyv 5. fejezetében.

19. Az erdélyi magyar nyelvű zsidó sajtó a következő orgánumokból állt: az Új Kelet volt a nagy példányszámú napilap, megjelent Kolozsvárott; a nagyváradi Népünk c. hetilap; ugyancsak hetilapként jelent meg Temesvárott az Új Idők. A cionisták elméleti folyóirata, a Noár Lapok szintén magyarul íródott. Vö. Béla Vágó: „The Destruc-tion of Jews of Transylvania." In: HJS. 1:174. o. Az erdélyi zsidó sajtóról általában lásd Kálmán Kahán: „Az erdélyi zsidó sajtó története." In: A kolozsvári zsidóság emlékkönyve. Szerk.: Mózes Garmilly-Weinberger. A szerző saját kiadásában, New York, 1970, 185-202. o.

Az erdélyi zsidóság körében jó} megalapozott héber kulturális hagyomány is élt. Azt, hogy mit köszönhet az erdélyi zsidóságnak a héber és a magyar zsidó kultúra, valamint tudomány, Mózes Carmilly-Weinberger elemzi „Héber kultúra Erdélyben" c. tanulmányában, amelyet az általa szerkesztett emlékkönyv tartalmaz. Uo., 172-185. o.

20. Zsidó újságírók dolgoztak Erdélyben nem zsidó lapoknál is, így a Brassói Lapoknál, a Nagyváradi Naplónk^ az Ellenzéknél és a Keleti Újságnál. Az erdélyi zsidó írók és költők közül a magyar kultúra felvirágoztatásában nem kevesen szereztek számottevő érdemeket, így Karácsony Benő, Ligeti Ernő, Szántó György, Bárd Oszkár, Korvin Sándor, Kaczér Illés, Salamon Ernő, Markovits Rodion, Brassai Viktor és Raffy Ádám. Egy részük kapcsolatban állt az Erdélyi Helikon irodalmi társasággal. A kolozsvári magyar színházat Janovics Jenő alapította közvetlenül az első világháború után. Vö. B. Vágó, i. m., 174-175. o. Azt, hogy az erdélyi magyar kultúra mit köszönhet a zsidóságnak, behatóan taglalja a már említett emlékkönyv „Zsidók Erdély magyar kultúrájában" c. tanulmánya A kolozsvári zsidóság emlékkönyvében, 202-210. o.

21. Az 1867 68-as egyenjogúsítás után a magyarországi zsidóság egységéért főként a pesti asszimilálódó zsidók szálltak síkra. Maguk mögött tudhatták báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter bátorítását és támogatását. Vö. Nathaniel Katzburg: The Jewish Congress of Hungary, 1868-1869. In: HJS, 2:1-33. o.

22. A hitközség és intézményeinek történetére nézve lásd Magyar Zsidó Lexikon. Szerk.: Újvári Péter. A Magyar Zsidó Lexikon kiadása, Bp., 1929,701-705. o. A get-tósítás előtti időszak hitközségeinek felépítésére és szerveződésére nézve lásd Lan-deszman György-Schweitzer József: „Magyarországi hitközségek 1941 áprilisában." Évkönyv 1985-1991. Országos Rabbiképző Intézet, Bp., 1991, 93-150. o. Lásd továbbá Bányai László és mások: Hét évtized a hazai zsidóság életében. MTA Filozófiai Intézet, Bp.,. 1990. I-n. Lásd még Szabó Imre: Erdély zsidói. Kadima-kiadás, Kolozsvár, 1938.

23. OMZSA-évkönyv 5704, 1943-1944. Szerk.: Csergő Hugó, Kohn Zoltán és Polgár György. Az Országos Magyar Zsidó Segítő Akció, Bp., 1944, 229-230. o.

24. Úo. A zsidó hitközség vezetőiről, főleg az ortodoxokéról Nathaniel Katzburg írt: „Hanhagat ha'Kehilot." (A hitközségek vezetősége.) In: Hanhagat yehudei Hun-garia Bamivahan Hashoa. (A hitközségek vezetői a Holocaust próbatétele idején.) Yad Vashem, Jerusalem, 1975,77-86. o.

25. A végrehajtó bizottságban öt neológ kapott helyet (Stern Samu elnök, Eppler Sándor, Szántó Jenő, Krämer Miksa, Zahler Emil), négy ortodox (Kahan-Frankl Samu, Freudiger Fülöp, Reiner Imre, Deutsch Adolf), egy status quo képviselő (Ungár Jenő) és két cionista (Miklós Gyula, Kahan Niszon).

26. Ezt tartalmazza az AJDC és az MIPI 1939. június 19-i keltű megállapodása. A Jointon kívül két másik nagy amerikai zsidó szervezet, az Organization for Rehabi-litation and Training (ORT), valamint a Hicem-Hias is folyósított támogatást az ostromlott magyarországi zsidóságnak. Amaz szakiskolák létesítése, emez a kivándorlás szervezetének céljára. Az ORT tevékenységét az OMZSA-évkönyv 5704 tárgyalja a 237-238. oldalon.

27. KarsaiElek: „Evian után tizenegy hónappal." In: Évkönyv 1971-72. Szerk.: Scheiber Sándor. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1972, 162-180. o.

28. A MIPI 1939-es kiadásait jórészt a Joint fedezte. 1940-ben az OMZSA már kb. ugyanannyival járult hozzá a költségekhez, mint amennyit a Joint adott. 1941-ben Magyarországa Harmadik Birodalom oldalán nemcsak a Szovjetunió elleni háborúba kapcsolódott be, hanem abba is, amely Anglia és az Egyesült Államok ellen folyt, s emiatt a Jointot kötelezték, hogy magyarországi tevékenységét szüntesse be. Ebben az évben már az OMZSA állta a MIPI kiadásainak legnagyobb részét, s 1942-től más anyagi bázis nem is volt. 1938 novemberétől 1939 végéig a MIPI költségei 1,5 millió pengőt tettek ki, 1940-ben 2,4 millióra emelkedtek, 1941-ben 3,5 millióra, s 1942-ben felszöktek 4,4 millióra. OMZSA-évkönyv 5704, 198-199. o.

29. 1942-ben az OMZSA 4 786 025 pengő bevételhez jutott. Ebből 2 585 244 pengő a neológ Pesti Izraelita Hitközségtől származott. A vidéki hitközségek összesen 1 652 289 pengőt adtak össze, a teljes összeg 36,5%-át. Hitközségtípusok szerinti megosztásban 85%-ot a neológok fizettek be (3 963 380 pengőt), 15%-ot (730 485 pengőt) az ortodoxok, és a status quo hitközségek 92 186 pengőt, azaz 2%-ot. Uo., 206. o.

30. 1939 végéig a MIPI a Pesti Izraelita Hitközség égisze alatt működött Eppler Sándor vezetésével. Központja a Bethlen tér 2.-ben volt, és a hivatalt Székely Imre irányította. 1940-ben Polgár György vette át az ügyvezetést, s ő közvetlenül Stern Samu és Kahan-Frankl Samu felügyelete alatt végezte munkáját. 1942 májusában elhunyt Ribáry, és akkor az OMZSA irányításával is Polgárt bízták meg. A MIPI és az OMZSA vezetőinek névsorát 1943-44-ben szintén az OMZSA-évkönyv 5704 közli a 231-236. oldalon.

31. A MIPI létesítette és/vagy tartotta fenn Budapesten a Golumbus utcai, Damjanich utcai, Magdolna utcai, Ó utcai, Páva utcai, Rumbach utcai és Szabolcs utcai „internálótábort", valamint vidéken a bácstopolyait, a csörgőit, a garanyit, a kistar-csait, a nagykanizsait és a ricseit.

32. A MIPI egyes részlegeinek tagolódását és feladatkörét 1943-44-ben részlete^-sen ismerteti az OMZSA-évkönyv 5704, 201-214. o.

33. A MlPI-nek azokat a munkatársait és beosztottjait, akik érdemeket szereztek a náci megszállás idején, Lévai Jenő felsorolja: Szürke könyv magyar zsidók megmentéséről. Officina, Bp., 1947, 185-186. o.

34. Magyarországi Zsidók Lapja, 1944. július 13., 4. o. Az újság, amelynek eredetileg A Magyar Zsidók Lapja volt a címe, a náci hatóságok engedélyével jelent meg, s azt a szerepet szánták neki, hogy elaltassa a magyarországi zsidóság gyanakvását. Azt a benyomást kellett keltenie, hogy az OMZSA és a MIPI segíti a vidéki gettókba zárt zsidóságot, holott ezeket a gettókat már jóval előbb felszámolták. A MIPI és az OMZSA tevékenységét az ország megszállását megelőző hónapokban részletesen ismerteti A Magyar Zsidók Lapja január 5-i, 27-i, február 17-i és 24-i, március 2-i és 9-i száma. A MIPI tevékenységének néhány mozaikját eleveníti föl Láng Éva: „A Pártfogó Iroda." Kritika, 1984. augusztus, 23-25. o.

35. Budapesten egész sor intézmény működött, árvaház, otthon szegény gyerekeknek, testi fogyatékosok részére, gimnázium, ipariskolák, s ezek egy részét az ORT vagy a MIKEFE tartotta fenn. Részletes listájukat lásd OMZSA-évkönyv 5704, 225. o. A MIKEFE eredete 1842-ig megy vissza, rá vonatkozó részletes ismertetést közölt A Magyar Zsidók Lapja 1944. január 27-i és február 3-i száma. A jesivákkal kapcsolatban lásd Abraham Fuchs: Yeshivot Hungaria. A szerző kiadása, Jerusalem, 1978, 606. o., valamint e könyv 1. fejezetét.

36. A Pesti Izraelita Hitközség Wesselényi utcai épületének Goldmark-térmében rendezték az előadásokat. A termet Goldmark Károlyról, a híres magyar zsidó zeneszerzőről nevezték el. Az OMIKE-re nézve lásd Horák Magda: „Színház a Gettóban." In: Évkönyv, 1983-84. 167-199. o.

37. Az 1943-44-es évadra az OMIKE nyolc hangversenyből álló sorozatot hirdetett, öt opera-előadást és jó néhány színielőadást. Bizet Carmenjét, Gounod Faust-ját, Mozarttól a Cosi fan tuttét és a Figaró házasságát, Verdi Aidáját, Rigolettóját és Traviatáját tartották a repertoáron, valamint Strauss Denevérjét. Az 1943-44-es évad teljes programját lásd: OMZSA-évkönyv 5704, 243-246. o.

38. Lásd a 10. fejezetet, továbbá Lévai, Fekete könyv, 69-77. o.

39. Lásd a 29. fejezetet, valamint Randolph L Braham: „Zionism in Hungary." In: jEncyclopedia of Zionism andlsrael Szerk.: Raphael Patai. Herzl Press and McGraw Hill, New York, 1971, 523-527. o.

40. 1943-44-ben dr. Kőrösy Kornél volt a vezetője a Pro Palesztina Szövetségnek. A Keren Hajeszod (Palesztinai Építő Alap) Pénzügyi Világszervezet, amely 1921-ben alakult azzal a céllal, hogy Palesztina újjáépítését támogassa, Magyarországon 1926 óta működik a Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetségének szakosztályaként. A Keren Kajemet le-Jiszráel (Zsidó Nemzeti Alap) a palesztinai kolonizáció földvásárló szerve. Célja, hogy Palesztina földjét a zsidó nép önkéntes adományaiból visszavásárolja. Magyarországon 1903 óta működött. A húszas évek végétől a Holocaustiga Magyar Zsidók Pro Palesztina Szövetségének szakosztályaként tevékenykedett. Encyclopedia of Zionism andlsrael. 627—629. és 658—660. o.

41. Á nyolc községkerület nem foglalta magába a Felvidéket, melyet 1938-39-ben csatoltak vissza Csehszlovákiától, és a Kárpátalját, az 1940-ben Romániától visszatért Észak-Erdélyt és az 1941-ben Jugoszláviától visszacsatolt Délvidéket, Bácskát, a hozzá tartozó területekkel, illetve az ottani zsidó közösségeket. Ezeket az országrészeket közigazgatásilag csak ekkor kezdték beilleszteni az országos rendszerbe. Vö. Magyarország tiszti cím-és névtára. Magyar Királyi Állami Nyomda, Bp., 1942, 559. o.

42. Uo. A Rabbiképzőre Vonatkozó részleteket, így történetét és a Holocaust idején elszenvedett veszteségeit lásd Löwinger Sámuel, szerk.: Az Országos Rabbiképző Intézet évkönyve az 1943/44, 1944/45 és az 1945/46 tanévről. Bp., 1946.

43. A főrangra emelkedett magyarországi zsidók szerepét elemzi William O. McCagg, Jr.: Jewish Nobles and Geniuses in Modern Hungary. Columbia University Press, New York, 1972, 254 o.

44. Lévai, Fekete könyv, 35. o.

45. A magyarországi és romániai zsidó vezetést jellemzi és veti össze Béla Vágó: „Contrasting Jewish Leaderships in Wartime Hungary and Romania." In: The Holocaust - A Generálion After. Institute of Contemporary Jewry of the Hebrew University of Jerusalem, Jerusalem, 1980. Uő: „T'murot b'Hanhagat Jehudei Hungaria Bijunei Milkhemet Haolom Hashnija." (A magyar zsidó vezető rétegben végbement változások a második világháború alatt.) In: Hanhagat Jehudei Hungaria Bamivahan Hashoa. Yad Vashem, Jerusalem, 1975, 61-76. o. Uő: „Hamanhigut hajehudit beHungaria ubeRomania uteguvoeha liindiniut hanatzit." (Zsidó vezetői csoportok Magyarországon és Romániában - Reagálások a nácik politikájára.) In: Dapim leckeker takufat ha-shoa. Hakibbutz Hameuchad, Tel-Aviv, 1978,1:25- 43. o.

46. Stern, Lm., 31. o. Vö. George Bárány: „Magyar Jewor Jewish Magyar? Ref-lections on the Question of Assimilation." In: Jews and Non-Jews in Eastem Europe, 1918-1945. Szerk.: B. Vágó-G. L. Mosse. John Wiley, New York, 1974, 51-98. o.

47. Stern, i. m., 30. o.

48. Uo., 31. 0.

49. Uo., 19.o.

50. A magyarországi zsidóság hagyományos vezetőinek tehetetlenségét és ennek egynémely okát a Pesti Izraelita Hitközség főtitkára és a Zsidó Tanács egyik tekintélyes tisztviselője, Munkácsi Ernő is észrevette, illetve szóvá tette Hogyan történt? Adatok és okmányok a magyar zsidóság tragédiájához c. könyvében. Renaissance, Bp., 1947, 10. és 54-55. o. A zsidó vezetés működését az 1944. március 19-i utáni időkben könyvem 14. fejezetében vizsgálom. 1944. március 19-ig a zsidó sajtó sokszínű volt. Heti-, illetve havi lapok, folyóiratok, politikai, illetve kulturális irányzatúak voltak közöttük. A Magyar Zsidók Lapjának elődje 1882-1938 között az Egyenlőség, a Pesti Izraelita Hitközség félhivatalos lapja volt Szabolcsi Miksa, majd fia, Szabolcsi Lajos szerkesztésében.

51. A művészeti és kulturális programokat az OMIKE égisze alatt és támogatásával szervezték. Kultúrdélutánokat rendeztek, ahol a világirodalom leghíresebb darabjait mutatták be, Racine-t, Ibsent, Moliére-t játszottak; operákat és operetteket. Az ország megszállásának hónapjában például Verdi Aidáját mutatták be. Az SS a megszállás első napján Bánóczi Lászlón keresztül vette fel a kapcsolatot a zsidó vezetéssel. Bánóczi az OMIKE művészeti vezetője volt, és éppen a Síp utca 12.-ben, a tótközségi székházban tartózkodott. Lásd a 14. fejezetet.

52. A Magyar Zsidók Lapja, 1942. január 22., 7. o.

53. Eppler Sándor 1942 februárjában a nagy amerikai zsidó szervezetekről, a Jointról, az ORT-ról, a HIAS-ról és a többiekről tartott előadást. Ismertette ezek belső felépítését és vezetőit, viszont azokról a szorongatott helyzetű európai zsidó közösségekről nem szólt, amelyeken ezek a szervezetek segíteni próbáltak. Uo., 1942. február 5., 5. o.

54. Lásd például Stern Samu, Kahan Niszon és Ribáry Géza felszólalását a Pesti Izraelita Hitközség rendkívüli ülésén, 1942 februárjában. Uo.

55. Uo., 1942. április 30.

56. Uo., 1942. szeptember 2. A trianoni Magyarországon 1941-ben mindössze 0,1 %-a a zsidóságnak, szám szerint 9764 személy vallotta magát zsidó nemzetiségűnek. Magyar Statisztikai Évkönyv. Új sorozat, 51-54. kötet, Stephaneum, Bp., 1943-46,1948,20. o.

57. Azsidó munkaközösségre, publikációs tevékenységére és „belső körére" nézve lásd Denis Silagi (SzilágyiDénes): „A Foiled Jewish Political Venture in Hungary, 1939-1942." In: The Tragedy of Hungárián Jewry. Essays, Documents, Testimonies. Randolph L. Braham szerk., Institute for Holocaust Studies of the City University of New York, New York, 1987,191-235. o. Vö. még Nathaniel Katzburg: „Zionist Re-actions to Hungárián Anti-Jewish Legislation, 1939-1942." In: YVS, 16:161-176. o.

58. Ugyanilyen szellemben íródott az a felhívás, amely a zsidó munkaszolgálatosok érdekében kér segítséget. Vö. A Magyar Zsidók Lapja, 1944. január 13., 3. o.

59. Eugene (Jenő) Ligeti nyilatkozata, kelté 1945. november 21., a YTVO-Insti-tute for Jewish Research, New York, irattári száma: 768/3555,10. o., valamint/! Magyar Zsidók Lapja 1944. április 13., 2. o.

60. Országos Levéltár, P1434. Endre László-iratok, fond No. 17., idézi Ránki György: 1944. március 19. Kossuth, Bp., 1978, 259. o.

61 .A Magyar Zsidók Lapja, 1941. október 112. o.

62. Uo.

63. A nácik által pénzelt nyilas újságok és antiszemita lapok soha nem említették, hogy az „áttelepítés" a nácik szótárában valójában deportálást és elpusztítást jelent.

64. A pozsonyi Munkacsoport a budapesti Mentőbizottság pozsonyi megfelelője. Yad Vashem, Jerusalem, irattári szám: M-20/93. Részletesebben lásd a 23. fejezetben. Vö. Alex Weissberg: Advocate for the Dead. Andre Deutsch, London, 1958, 60. o. A magyarországi zsidó vezetésről lesújtó értékelést adott egy szlovák zsidó vezető, Aron Grünhut, aki a szorongatott helyzetbe került szlovák zsidóság érdekében látogatott Budapestre 1942-ben. Lásd tőle: Katastrophenzeit des slowakiseken Juden-tums. A szerző kiadásában, Tel-Aviv, 1972, 76-84. o.

65. Iivia Rothkirchen: The Destruction of Slovak Jewry. Yad Vashem, Jerusalem, 1961, XXVII. o.

66. Tanulmányok a magyarországi lengyel emigráció történetéből 1939-1945. Szerk.: Lagzi István. Lengyel Tájékoztatási és Kulturális Központ, Bp.-Szeged, 1979. A lengyelek bizonyos kiváltságokat élveztek. A kormánytól rendszeres pénzjuttatásban részesültek, anyanyelvi elemi és középiskoláik voltak. Pártfogóik közé tartozott Varga Béla, a Kisgazdapárt vezetője, valamint gróf Szapáry Antal lengyel származású felesége. Saját önsegélyező egyleteket tartottak fönn, például a Polski Komitet nevűt, amelynek Kollataj-Zrzednicki tábornok, dr. Glasner és dr. Wawrzyniak voltak a vezetői. .1942-ig ügyet sem vetett a bizottság a zsidó honfitársaikra, majd feltehetően a londoni lengyel emigráns kormány nyomására változtattak elutasító álláspontjukon. Vö. Iivia Rothkirchen: „Hungary - an Asylum for the Refugees of Europe." YVS,. 7:131-132. o. A német megszállás alatt Vámosmikolán internált lengyel zsidó tisztekkel szemben tanúsított bánásmódra nézve lásdpéldául 1943. évi panaszukat a Magyar Országos Levéltár 1943-Kr-Ku. sz. iratában. A Szálasi-puccsal drámai változás állt be a lengyel zsidó tisztek és katonák helyzetében. 1944. november 19-én a Turcsányi Béla főhadnagy vezette vámosmikolai tábort feloszlatták, és lakóit, akárcsak sokezernyi budapesti zsidót, gyalogszerrel a Komárom-Hegyeshalom útvonalon elindították az osztrák határ felé. Á tisztek, akik életben maradtak, 1945. január 14-én tiltakozó beadványt juttattak el Debrecenbe, s azzal vádolták a nyilas uralom vezetőit,hogy megszegték a hadifoglyokra vonatkozó nemzetközi konvenciót. A beadvány megtalálható a Haifai Egyetem kelet-közép-európai történelmi dokumentációs központjában H3419/Arch. M.E.I-12. sz. alatt.

67. Antall szorosan együttműködött dr. Heinrich Slavikkal, a száműzetésben működő lengyel kormány magyarországi képviselőjével. Egyebek között Antall hozta létre a váci bentlakásos iskolát, amely mintegy 100 zsidó árvának nyújtott menedéket azon a címen, hogy „lengyel katolikusokról" van szó. A német megszállás után sok más, náciellenes magyar politikussal egyetemben Antalit is lefogta a Gestapo. A felszabadulás után kisgazdapárti tagként a kormányba is bekerült, rövid ideig az Újjáépít tési és Közmunkaügyi Minisztériumot vezette. Első embere volt a Magyar Vöröskeresztnek is. Budapesten, 78 éves korában hunyt el. A zsidók mentésében végzett szolgálatait a Yad Vashem 1990-ben az Igaz Keresztény cím odaítélésével méltányolta. Antall pályaképéről, hátteréről további részletekkel szolgál Várkonyi Endre: „Ember maradt a legnehezebb időkben." Magyar Nemzet, 1984. június 24., valamint

Yad Vashem News, 1991. ősz, 4-5. o. Lásd továbbá Kapronczay Károly „Lengyel zsidó menekültek Magyarországon a második világháború idején" b. közleményét, Évkönyv 1985-1991, i. m., 199-205. o,

68. Tekintélyes magyarországi zsidók* köztük Weiss Edith bárónő, mindent megtettek, s még a határőrség lepénzelésétől sem riadtak vissza, hogy a menekülőket átsegítsék a határon.

69. Stern, i. m., 25-26. o.

70. Der Kästner-Bericht, 36-38. o. Joel Brand ellentmond Kasztner beszámolójának, s kifejti, hogy a zsidó származású magyar országgyűlési képviselők tervezett összehívásából semmi nem lett. Vö. Weissberg, i. m., 27. o.

71. Rothkirchen, „Hungary - an Asylum..." 134-135. o.

72. Uo., 134. o.

73. Bericht der Leiters des polnisch-jüdischen Flüchüingskomites in Ungarn. Yad Va-shem, Jerusalem, irattári szám: M-20/99.

74. Der Kastner-Bericht, 39. o.

15. Springmann magyarországi tevékenységéről, kivált arról, amit a lengyel zsidó menekültek ügyében általában és jelesül 1941-ben az „idegen" zsidók deportálásával kapcsolatban tett, saját maga is nyilatkozott. Visszaemlékezése 1958. január 28-án kelt, és megtalálható a Yad Vashem jeruzsálemi archívumában, 500/41-1. sz. alatt.

76. Brand beszámolóját lásd Weissberg, i. m., Kasztner tevékenységéről e téren érdekesen számol be Wesselényi Miklós. Vö. „Kastner's Part in the Smuggling of Re-fugees - Testimony of Miklós Wesselényi." In: YVS, 7:143-146. o. Lásd továbbá a 29. fejezetet.

77. Ebben az akcióban Brand legközvetlenebb segítőtársa egy magyarul beszélő szlovák zsidó menekült, Révész Peretz volt, aki a háború után Izraelben telepedett le.

78. Der Kästner-Bericht, 43. és 46-47. o. Teicholz magyarországi tevékenységéről további részleteket közlök a 23. fejezetben.

79. Még azoknak is adódtak bizonyos nehézségei, akik érvényes kivándorlási papírokkal rendelkeztek, a török kormány ugyanis vonakodott átutazóvízumot adni.

80. Képviselőházi Napló, 337. ülés, 1943. november 16. 337 o. A. Silberschein és Honti feljegyzéseiből és levélváltásából néhány megtalálható a Yad Vashem jeruzsálemi archívumában M-20/96. sz. alatt. Keresztes-Fischer kijelentését Button Y. Berry isztambuli amerikai főkonzul említi 1943. december 23-i jelentésében, amelyet az amerikai külügyminiszternek küldött.

81. Philip Freudiger: Five Monxhs. (Kéziratát 1972-ben volt szíves rendelkezésemre bocsátani.) 4. o.

82. Der Kästner-Bericht, 47. o. Freudiger ezzel kapcsolatos nézetét lásd kéziratának 5. oldalán.

83. Uo., 45. o. A háború idején ennél jóval nagyobb számú zsidó talált menedéket Magyarországon. Sokan csak rövid ideig maradtak itt, addig, amíg módjuk nem nyílt Palesztinába vagy más szabad országba kivándorolni.

84. Barlason kívül a zsidó ügynökség isztambuli kirendeltségén (a továbbiakban a Va'ad ha-Hatzala részlege vagy egyszerűen az isztambuli Vaada [Mentőbizottság] néven említjük majd) még jó néhányan működtek. így A. Lader mind a jeruzsálemi központ vezetőjének, Yitzhak Gruenbaumnak a személyes megbízottja, Venya Pomerantz és Menachem Bader a Ha-Kibutz ha-Meuchad, illetve a Ha-Kibutz ha-Artzi képviselője és az Agudath Yisrael képviseletében Yaakov Griffel. A részleg működésére nézve lásd Dalia Ofer: „The Activities of the Jewish Agency Delegation in Istambul in 1943." In: RAH, 435-450. o. A budapesti Segélyező és Meritőbizottság-gal folytatott levelezés anyagát több helyen őrzik, így a Beth Ix>hame-i Hagetaot irattárában,^ jeruzsálemi Zsidó Állami Levéltárban és az izraeli Moresetben. A Magyarországra vonatkozó 1942-44-es fondok katalógusát lásd: Arkhwon lishkat hakesher be-Kushta (a jisuv isztambuli mentőbizottságának irattára). Összeállította Frieda Laster. The University of Haifa and The Ghetto Fighters' House, Haifa, 1977,117. o.

85. Schwalb, általunk ismeretlen okból, a nyolcvanas évek közepéig nem engedte meg, hogy archívumát kutatók használhassák.

86. A Munkacsoport iratainak nagy része, ezen belül levelek, feljegyzések, memorandumok, amelyek Gisi Fleischmanntól származnak, a Yad Vashem jeruzsálemi levéltárban találhatók M-20/93. jelzet alatt. További részleteket lásd Livia Roth-kirchen: „Kishrei Hamachteret beyn Hamanhigut Hayehudit b'Slovakia u b'Hunga-ria. (A szlovákiai és magyar zsidó vezetők illegális kapcsolatai.) In: Hanhagat Yekudei Hungaria BamwahanHashoa. 118-134. o.

87. Der Kästner-Bericht, 51.0.

88. Lásd a 29. fejezetet. Életrajzi adataikat ismerteti a Kästner-Bericht; továbbá Weissberg: Advocate for the Dead; André Biss: A MüMon Jews to Save. Hutchinson, London, 1973; és Béla Vágó: „The Intelligence Aspects of the Joel Brand Mission." In: YVS, 10:111-28. o.

89 . Lásd többek között Biss, Brand és Kasztner háború utáni visszaemlékezéseit.

NEGYEDIK FEJEZET oc =00

A VÉG KEZDETE

Darányi kétértelmű politizálása

HIÁBA HITTÉK Magyarország Hberális-konzervatív erői, hogy Gömbös Gyula demagóg, protofasiszta politikája átmenetinek bizonyul, ez nem így történt. Az ország bel- és külpolitikájának visszavonhatatlan alapelve lett a Harmadik Birodalom utánzása az elhatalmasodó revíziós törekvések szolgálatában. Nemcsak azért állandósult a Gömbös-féle politizálás, mert a hitleri Németország látványos sikereket ért el, hanem azért is, mert Darányi Kálmán politikai álláspontja kétértelmű volt: Darányit, Bethlen István pártfogoltját általában a hagyományos konzervatív nagybirtokostőkés osztály lojális tagjának tartották. Főként ezért nevezték ki földművelésügyi miniszternek, majd Gömbös egészségének megromlásával miniszterelnöknek.1

Am, amint azt későbbi intézkedései világosan mutatták (lásd a 2. fejezetet), Darányi sokkal közelebb állt a szélsőjobboldali törekvésekhez és a Harmadik Birodalom politikájához, mint azt közeli barátai és politikustársai gondolták. Darányi, ez az alapvetően egyszerű, szűklátókörű, de rátermett bürokrata úgy szerezte meg Gömbös és számos szélsőjobboldali politikus bizalmát, hogy kétszínűsége nem keltette fel Bethlenék gyanakvását. „Konszenzust" célzó politikájával azt akarta elérni, hogy kooptálhassa a nyilas erőket a hagyományos kormányzat rendszerébe, de állítólag csak azért, hogy lehűtse felforgató hevületüket. Pártfogójának, Bethlennek a tudta nélkül tett engedményeket a szélsőjobbnak, méghozzá nem csupán szükségből, hanem személyes meggyőződésből is.

A szélsőjobb és a Harmadik Birodalom iránti rokonszenve csak megszilárdult, amikor többször is ellátogatott Berlinbe, s egy ízben Hitlerrel is találkozott. Miközben a Bethlen körül csoportosuló erők félreértették vagy nem voltak hajlandók felismerni Darányi kétszínűségét, a radikális jobboldal „szalonképes" szárnya nem késlekedett kihasználni azt. Ez a szárny, amelynek gerincét a dzsentri-katonatiszti csoport sokat szereplő, önjelölt vezetői alkották, meglehetős rokonszenvvel adózott a nagybirtokos-tőkés uralkodó osztály egynémely törekvésének. De miközben egyetértett azzal a heves antiszemitizmussal és irredenta sovinizmussal) amely a magyar szélsőjobb más szárnyait jellemezte (főként alsó középosztálybeliek és „megtévesztett" munkások, parasztok tömörültek köréjük), nem mindig értett egyet, s alkalmanként szemben is állt demagógiájukkal és erőszakosságukkal.

A dzsentri-katonatiszti csoport, amelyben jelentős számú sváb származású katonát lehetett föllelni, különösen a német nemzetiszocialisták otthon és külföldön elért sikereiért lelkesedett. „Szalonképes" Vezetőik alig várták, hogy Magyarország is részt kaphasson az európai „új rend" létrehozásából, vagyis hogy a tengelyállamok egyik aktív tagjaként arathassa le a náci revíziós-revansista politizálás gyümölcseit. Mindenáron csatlakozni akartak a német lendülethez, s ezért úgy érezték, Magyarország gyors és erőteljes újrafelfegyverzése nemcsak elkerülhetetlen, de kívánatos is.

A győri program

A kormány bel- és külpolitikájának szélsőjobboldali bírálói szentül meg voltak róla győződve, hogy az országnak azért elégtelen a katonai felkészültsége, mert a zsidók, a szocialisták és más németellenes elemek ma-chinálnak ellene, a felfegyverkezés az ő szemükben elsősorban az antiszemitizmussal fonódott össze. Nem véletlenül sürgették mindkét kérdésben a Harmadik Birodalom példájának átvételét és követését éppen a vezérkar felső régióiból, ahol azok a németbarát, sváb származású tisztek nyüzsögtek, akiket hivatali idejének utolsó két évében Gömbös ültetett oda. A vezetés jobbára azoknak a tiszteknek a kezébe csúszott át, akik politikailag a szélsőjobboldali szervezetek vagy pártok szekerét tolták, mégpedig nagyon aktívan, és ebből nem is csináltak különösebben titkot. Közülük is kitűnt két tábornok: Rátz Jenő és Ruszkay Jenő.

Általában mindenki elismerte, hogy mindkét kérdés megoldása szempontjából a kulcs a kormányzó, Horthy Miklós kezében van. Két katonatiszti csoport csaknem egyidejűleg fordult hozzá, és kérte, hogy határozottan és haladéktalanul cselekedjen mindkét dologban. Az egyik csoportosulásnak Rátz volt a feje, s ő 1937 decemberében fejtette ki álláspontját azon a tanácskozáson, amelyen Rőder Vilmos honvédelmi és Fabinyi Tihamér pénzügyminiszter volt jelen. A Bethlenhez húzó két minisztert Rátz érvei nem győzték meg, Horthy viszont biztosította a tábornokot, hogy valahogy megtalálják a megoldást.2 A másik tiszti csoport egy felterjesztésben összegezte nézeteit, Soós Károly tábornok, volt honvédelmi miniszter megbízásából. A memorandumot és a benne foglalt célkitűzéseket Soós tábornok egy 1938. január eleji magánkihallgatáson fejtette ki

Horthynak, s azon jelen volt Darányi is. Az okmányban egyrészt arról volt szó, hogy Magyarország történelmi céljait csak gyors felfegyverkezéssel lehet elérni, másrészt a tisztek a zsidókérdésről is elmondták benne véleményüket. Követeléseik között szerepelt, hogy:

- a keresztények gazdasági tevékenységének támogatásával szorítsák vissza a zsidó befolyást a gazdasági életben;

- hozzanak törvényt, amely véget vet a zsidó befolyásnak a sajtóban, a színházi életben, a filmgyártásban és más kulturális tevékenységek terén;

- „kíméledenül üldözzenek minden baloldali agitációt"3.

A két tiszti csoport erőfeszítéseit hamarosan siker koronázta, s ebben a Nemzeti Bank akkori „liberális konzervatív" elnökének politikai pálfordulása is közrejátszott. Erre a fordulatra Rátz ösztönözte Imrédyt, majd ketten közösen létrehozták a Magyar Megújulás Pártját (lásd az 5. fejezetet) . Imrédy roppant hiú ember volt, amúgy kiváló pénzügyi szaktekintély és nagy angolbarát, aki egyik pillanatról a másikra Magyarország jövendő megváltóját fedezte fel magában. Darányival és Rátzcal közösen törvény-tervezetet dolgozott ki a tiszti követelések alapján, s a tervezetben a fő hangsúlyt a haladéktalan felfegyverkezésre és a zsidókérdés késlekedés-mentes megoldására helyezte. Az elgondolás véghezvitele megkövetelte a kormány átalakítását, vagyis azt, hogy néhány, Bethlenhez húzó minisztert lecseréljenek.

A terv néhány részletéről 1938. március 5-én lebbent föl a fátyol Győrben, ahol Darányi történelmi jelentőségű beszédet mondott. A miniszterelnök bejelentette, hogy nagyszabású újrafegyverkezési program küszöbén áll az ország, és felkészült arra, hogy elszánt harcba kezdjen a bolsevizmussal.4 A zsidók és a tisztességes, liberális magyarok legnagyobb megrökönyödésére azt is közölte, hogy Magyarország hozzáfog a zsidókérdés rendezéséhez, s korlátozni fogják a zsidók szerepét az ország gazdasági és kulturális életében.

A zsidóellenes program meghirdetése a vég kezdetét jelentette Európa egykor virágzó zsidó közössége számára. Eddig az antiszemitizmus a szélsőjobb vesszőparipája volt, de most kormányprogrammá emelkedett, s azzal, hogy intézményes alapon kívánták megoldani, elrugaszkodtak az 1848-as és az 1867-es hagyománytól. Darányi zsidóellenes megnyilatkozásának azonnali sokkhatását és távlati fenyegető következményeit nem mérsékelte az a megnyugtatásnak szánt megjegyzése sem, hogy a tervezett zsidóellenes törvény lesz a „legjobb garancia" az antiszemitizmussal és .türelmetlenséggel szemben.

Magyarország egyszeriben azoknak az európai országoknak az élvo-

nalába került, amelyek a náci Németország zsidóellenes politikáját tekintették követendő példának. Darányi erről a következőket mondta:

Én azt hiszem, egészen felesleges volna elméleti vitát folytatni afelett, hogy helyes vagy nem helyes-e a zsidókérdésről beszélni. Zsidókérdés van. S ez egyike elintézetlen problémáinknak. Ha pedig elintézetlen, annak csak tervszerű és törvényes rendezését tartom lehetségesnek. A kérdés lényegét abban látom, hogy az ország határán belül élő zsidóság különleges diszpozícióinál és helyzeténél fogva, de részben a magyar fajta közömbössége miatt is, aránytalanul nagy szerepet játszik a gazdasági élet bizonyos ágazataiban. Aránytalan az elhelyezkedés abból a szempontból is, hogy túlnyomó részben az ország városaiban, elsősorban a fővárosban él. A zsidóság aránytalanul nagy számban helyezkedett el azokban a foglalkozási ágakban, amelyekben a kereseti lehetőség könnyebb és kedvezőbb. A zsidóságnak a fővárosban való tömörülése pedig természetesen kifejezésre jutott ennek a városnak kulturális és gazdasági életében, és ez a megnyilvánulás a magyarság élettörekvéseivel nem mindig áü harmóniában. Az ellentét, amely ebből az adott helyzetből kifejlődik, akadályozza a nemzeti erők teljes összefogását, és állandó izgató momentum az ország közéletében. A kérdés törvényes és tervszerű rendezésének tehát alapfeltétele, hogy igazságos helyzetet teremtsünk. Igazságos helyzetet, amely az említett szociális aránytalanságokat helyrehozza vagy kiküszöböli, és a zsidóság befolyását a nemzeti élet kulturális és más területein ülő mértékre csökkenti. Egy ilyen rendezés, amely az ipar, kereskedelem és hitelélet területén, a gazdasági élet vállalkozásaiban a keresztény társadalmat az őt megillető előfeltételekhez tudjajuttatni, magának a zsidóságnak is érdekét szolgálja, mert lényegesen enyhíteni alkalmas az antiszemitizmust és ezzel a szélsőséges, türelmetlen mozgalmak terjedését. Ezekben kívántam érinteni a magyar közélet néhány aktuális kérdését, úgy hiszem azonban, kötelességem beszélni arról a pozícióról is, amelyet az ország mrópai viszonylatban és a világgazdaság mai helyzetében elfoglal.5

A jobboldali sajtó kitörő örömmel fogadta a győri programot. (Darányi javaslatai ezen a néven mentek át a köztudatba.) A program azonnali és teljes érvényre juttatásának igénye pár napon belül újabb lökést kapott azáltal, hogy az Anschluss következtében a náci Németország Magyarország közvetlen szomszédja lett. A kormány hivatalos szentesítését élvező zsidókérdés és javasolt megoldása egyszeriben nemzeti őrületté változott. Ettől fogva olybá tűnt, mintha Magyarországnak egyéb társadalmi és gazdasági gondja-baja nem is lenne. Az uralkodó nagybirtokos arisztokrácia, amely az antiszemitizmus „civilizált" változatát űzte, nagy bajában váratlan áldásnak tekintette az új nemzeti őrületet, mert azt remélte tőle, hogy eltereli a figyelmet a súlyos szociális problémákról és a földkérdésről. A lapok és rádióműsorok egyszeriben felfedezték, hogy a sajtóban, a művészeti életben, a szabadfoglalkozású-pályákon, az ipar, a bankvilág és a kereskedelem különböző területein milyen nagymértékben tengenek túl a zsidók, és ontották az idevágó statisztikákat.6 Ugyanezek az orgánumok szinte mindig elhallgatták, hogy bizonyos területekről, igy a közhivatalokból és a hadseregből a zsidók szinte teljesen ki vannak tiltva, és hogy a zsidók igen nagy része éppoly nyomorúságosan él, mint a kizsákmányolt keresztény munkások és parasztok. Az egész zsidóságot hajlamosak voltak egy kalap alá venni a ritka, valóban dúsgazdag - és nemritkán hivalkodó - felső középosztálybeli zsidókkal.

Az Imrédy és Rátz által kidolgozott forgatókönyvnek megfelelően Darányi átalakította kormányát, és néhány Bethlen-hű miniszterét németbarát személyekkel váltotta föl.7 Közvetlenül ezután két jelentősebb törvényjavaslatot nyújtott be, ezeknek szövegét titokban Imrédy készítette a tiszti csoportok fontosabb javaslatainak figyelembevételével. Az újra-felfegyvetkezés és a gazdaságfejlesztés ötéves tervét tartalmazták, valamint korlátozásokat a zsidókkal szemben az ország gazdasági és kulturális életének bizonyos területein.

Az első zsidótörvény

A hazai és a nemzetközi légkör nagyon kedvezően alakult tehát antiszemita intézkedés meghozatala szempontjából, s Darányi nem is vesztegette az időt. Előterjesztette a kormány 616. sz. törvényjavaslatát, melynek célját úgy határozták meg, hogy hathatósabb védelmet kapjon az ország „társadalmi és gazdasági egyensúlya"8. Az első átfogó zsidótörvény-tervezet kormányzati részről történő indokolását éppúgy gróf Teleki Pál készítette el, akárcsak a második zsidótörvényét (lásd az 5. fejezetet) . O a jobboldali konzervatív-arisztokrata uralkodó körökhöz tartozott, és azt hangsúlyozta ki, hogy a zsidóság túltengése veszedelmes és káros, és ettől meg kell védelmezni a nemzetet. Aláhúzta, hogy a zsidóság korlátozása nemzeti kötelesség.9

A sok éven át folytatott antiszemita kútmérgezés és a szélsőjobboldal ismétlődő zavargásai és hangosködásai megfertőzték a közvéleményt, de a zsidóságot és az irántuk baráti érzelmekkel viseltető liberálisokat lelkük mélyéig megrendítette, hogy a „liberális-konzervatív" kormányzat ilyen mohón szentesítette az antiszemitizmust.

A zsidó közösségek vezetői a sérelmezett törvényjavaslat miatt a kormányhoz, a felelős országos pártok képviselőihez és szervezeteihez fordultak, szóvá tették kifogásaikat, és kérték, hogy állják útját a tervezett törvény elfogadásának. Megdöbbenésüknek és szomorúságuknak adtak kifejezést a kormány tervezett lépésével kapcsolatban, és hivatkoztak arra, hogy a zsidóság békében és háborúban egyaránt minő nagy szolgálatokat tett az országnak. Voltak társaik is ebben a küzdelemben. A magyarországi író-, újságíró-, muzsikustársadaíom és a tudományos élet jó néhány kiválósága nyíltan állást foglalt, rámutatván a törvénytervezet igazságtalanságára. Többek között Bartók Béla, Darvas József, Kodály Zoltán, Móricz Zsigmond, Szakasits Árpád emelte föl a szavát hangosan és erélyesen. Tiltakozó memorandumokban emlékeztették a kormányt, hogy a polgárok jogainak és a polgári szabadságjogoknak a védelmét, így a polgárok egyenlőségének elvét az alkotmány írja elő, és éppen ezért különb Magyarország sok más európai országnál. Emlékeztettek és figyelmeztettek, hogy ha ebből a szemérmetlenül diszkriminatív javaslatból törvény lesz, akkor erre „valamikor minden magyarnak szégyenkezve kell gondolnia"10.

A zsidóságnak és liberális barátaiknak akadt néhány támogatója az országgyűlésben. Az alsóházban a Liberális és a Szociáldemokrata Párt néhány képviselője Volt a törvényjavaslat ellen. A legnyütabban és a leghatározottabban a zsidó képviselők, például Vázsonyi János és dr. Fábián Béla. Feltűnő hevességgel bélyegezték meg a tervezetet a szociáldemokraták. 11 A felsőházban Láng Lajos, Prónay György és Sigray Antal vezette a harcot ellene. Ok is, akárcsak képviselőházbeli harcostársaik, egyetemleges erkölcsi alapelvekre hivatkoztak, a szabadságra, az igazságra, az egyenlőségre, felidézték a zsidóság történelmi érdemeit Magyarország előrehaladásában, de mindez falra hányt borsó volt. Bátor csatározásuk nem változtatott a dolgok menetén, s a törvényjavaslat, amely az idők szellemét tükrözte, mindkét házban elsöprő többséggel ment keresztül.

A zsidóság és liberális pártfogóik ügye végképp elveszett, amikor a keresztény egyházak képviselői a törvényjavaslat mellé álltak. Május második felében (ekkor már Imrédy váltotta föl Darányit a miniszterelnöki székben) a felsőház vitájában a különböző keresztény felekezetek vezetői és a zsidóság sok „barátja" olyan értelemben szólalt fel, hogy ha elfogadják a törvényt, akkor ezzel „elejét veszik a zsidókérdés további kiéleződésének, és kihúzzák a talajt az antiszemitizmus alól". Általában csupán apróbb-cseprőbb módosításokat kívántak, például a kikeresztelkedettek érdekében, vagy hogy a tervezet bizonyos pontjainak esetleg félreérthető szövegezését tegyék egyértelművé. Raffay Sándor például, az evangélikus (lutheránus) egyház püspöke május 24-i felszólalásában nyomatékkal hangsúlyozta, hogy zsidótörvényre szükség van. Ügy tett, mintha fogalma sem lett volna arról, hogy mi az antiszemitizmus és milyen forrásokból ered, s arról beszélt meglehetős képmutatással, hogy egy ilyen törvény elfogadásától csak akkor lehetne eltekinteni, ha a zsidók megváltoztatnák módszereiket és eddigi magatartásukat. Mindössze egyetlen módosító indítványt tett, nevezetesen, hogy a törvény előírásai ne vonatkozzanak azokra, akik 1919. augusztus 3l-e előtt kikeresztelkedtek, s ne hagyják meg az eredetileg javasolt augusztus 1-jei dátumot, amikor is Kun Béla az országot elhagyta. Felvetette még, hogy talán alkalmazni lehetne az 1868-as vagy 1895-ös évet határkő gyanánt, a magyarországi zsidóság egyenjogúsításának és a zsidó vallás „bevett" felekezetté nyilvánításának idejét, mert nézete szerint minőségi különbséget kell tenni azok között, akik 40 vagy 50 éves korukban keresztelkedtek ki valami okból, és akik 6 vagy 7 éves korukban.12

A felsőházban ugyanaznap ugyanilyen szellemben beszélt a református (kálvinista) püspök, Ravasz László. Noha mellékesen megemlítette, hogy a kivételezettséget elméletileg inkább a teljes beolvadás és a magyar földön való születettség alapján kellene biztosítani, nem pedig a kikeresz-telkedéstől tenni függővé, ugyanakkor hozzáfűzte, hogy a zsidóság nem vallás, hanem faj. A törvénytervezetet helyeselte, mégpedig azon az alapon, hogy biztosítani fogja a nemzet békéjét, nyugalmát és biztonságát, de ezen túlmenően még azoknak is az érdekeit szolgálja, akik ellene vannak. Szólt azokról a társadalmi és történelmi tényezőkről, amelyek a zsidókban a „nemkívánatos" tulajdonságokat kiformálták, végül leszögezte, hogy a zsidókérdés lehető legjobb megoldását a teljes asszimiláció (azaz a beolvadás nemcsak a külsőségekben, de lelkileg is) vagy „a Magyarország határain kívül gyakorolt" cionizmus kínálja.13

Nagyjából ugyanígy érvelt Serédi Jusztinián bíboros, esztergomi érsek, Magyarország hercegprímása, és Glattfelder Gyula csanádi püspök is. A római katolikus egyházfők felszólalásaikban nemcsak támogatásukról biztosították a törvényjavaslatot, de ami hosszabb távon ennél is lényegesebb volt, szentesítették az antiszemitizmust és a különféle zsidóellenes irányzatokat. Álláspontjukkal, amelyre ezzel a törvényjavaslattal, valamint a többi zsidóellenes rendelkezéssel kapcsolatban helyezkedtek, előkészítették a talajt az 1944-es gettósítási és deportálási program végrehajtásához. A nyilvánosság előtt támogatták a megkülönböztető törvényeket, és ezzel lélektani hatást gyakoroltak a magyar népre. Részint erre vezethető vissza, hogy zsidó hithű honfitársaik szenvedéseit miért nézték oly közönnyel a magyarországi tömegek, és hogy miért nem tanúsították a legcsekélyebb ellenállást sem, amikor 1944 márciusában a németek megszállták az országot.

A törvény élőírásai. A magyar parlament mindkét házában túlnyomó többséggel, május 28-án, Horthy és Imrédy ellenjegyzésével, a 616-os javaslat törvényerőre emelkedett. Az 1938. évi XV.14 tc.-kel a magyarországi alkotmányos fejlődés meredek kanyarral letért arról az útról, amelyen 1867, ha nem 1848 óta haladt. Gyakorlati okokból az új törvényt a zsidók egyenjogúságát kimondó 1868. évi XVII. tc. kiegészítésének tüntették föl. Ha a numerus clausus törvényt leszámítjuk, akkor megállapíthatjuk, hogy ez volt az első olyan törvény, amely vallásuk alapján tett különbséget magyar állampolgárok között.

A törvény kimondta,, hogy a zsidóság részarányát 20%-ra kell korlátozni a szabadfoglalkozású-pályákon, valamint a tíz személynél többet foglalkoztató pénzügyi, kereskedelmi és ipari vállalkozásoknál. E cél érdekében előirányozták sajtó-, színház- és filmkamara felállítását az ügyvédi, az orvosi és a mérnöki kamarák mintájára, és előirányozták, hogy ezeken a pályákon csak kamarai tagokat foglalkoztassanak. A kamarák tagságában 20%-nál nem lehet több a zsidók aránya.15 A kvóta alóla zsidók alábbi kategóriáit vonták ki:

- a hadirokkantakat, akik frontszolgálatot teljesítettek, a hősi halottak özvegyeit és árváit;

- azokat, akik legkésőbb 1919. augusztus 1 -jén keresztény hitre tértek, és azóta is megszakítás nélkül keresztény valláson vannak;16

- a fenti kikeresztelkedettek leszármazottait, ha közben nem tértek vissza a zsidó közösségbe.

Amíg az egyes kamarák tagságán belül a zsidók arányszáma nem csökken 20%-ra, az újonnan felveendő kamarai tagok esetében a zsidók aránya nem lépheti túl az 5%-ot.

Előirányozták, hogy a törvényben foglalt célokat öt év alatt kell elérni, megvalósításuk végső határideje tehát 1943, június 30-a. Kivételt csak nagyon indokolt esetben lehetett alkalmazni, s az érintett szakminiszter javaslatára a minisztertanács ezekben az esetekben a végrehajtás határidejét újabb öt évvel kitolhatta.

Alighogy a törvény megszületett, egész sor kormányrendelet jelent meg a törvény végrehajtásáról.17 Az eredeti elképzelés szerint kb. 15 000 zsidónak kellett elveszítenie állását a szabadfoglalkozású-pályákon, mégpedig félévenkénti 1500 fős ütemezésben. Ha figyelembe vesszük az általuk eltartott családtagokat is, akkor a törvény kb. 50 000 személyt érintett.

A törvény támogatói igazságtalanságot emlegettek. Nem járja - mondották -, hogy az összlakosságnak alig több mint 5%-át kitevő zsidóság arányszáma az ország gazdasági és kulturális életében 20%-os legyen.18 Szerintük semmiféle alapvető erkölcsi vagy alkotmányos princípiumon nem esett csorba azzal, hogy megkülönböztetést tesznek zsidók, nem zsidók és a kikeresztelkedettek különböző kategóriái között. Néhányan azzal érveltek körükből, hogy a törvény megoldja a zsidókérdést, és útját állja a szélsőjobboldaliak antiszemita követelőzéseinek, zömük éppúgy nem döbbent rá, és a zsidók iránt rokonszenvezők sem, hogy a zsidóellenes intézkedések olyan lavináját indították el, ami csakis katasztrófával végződhet. Ámde túlságosan fel voltak korbácsolva a nacionalista-soviniszta szenvedélyek, túlontúl elkápráztatta a szemeket a jobboldal „idealizmusának" görögtűze, és elhomályosította az értelmet az a remény, hogy eljött a pillanat, amikor nagyot lehet szökellni felfelé a társadalmi ranglétrán és osztozni lehet a zsidók vagyonán, s ebben az őrületben ugyan ki figyelt, ki hallgatott az értelem, a józanság, a tisztesség alig hallható hangjára. Azokat a keveseket pedig, akik ezeket a hangokat hallatták, lehengerelték. Hasztalan hivatkoztak arra, hogy milyen sok értékkel gazdagították a zsidók Magyarország gazdaságát és kultúráját. Ugyancsak hasztalan ecsetelték, hogy milyen pozitív szerepet játszottak és mennyire a magyarság pártján álltak a zsidók az első világháború előtt a soknemzetiségű birodalomban, majd milyen tántoríthatadanul őrizték magyarpártiságukat az utódállamokban. A zsidóság ellenségei eszelősen csak egyet hajtogattak és folyvást arra emlékeztették hallgatóságukat, hogy az 1919-es rövid életű kommunista diktatúrában milyen aránytalanul sok zsidó vitt vezető szerepet. Nem számított nekik, hogy a zsidóság túlnyomó többsége ellene volt a diktatúrának, éppúgy szenvedett tőle, akárcsak a nem zsidó lakosság legnagyobb része (nem is beszélve a fehérterrorról, amely kiterjedtebb is volt, meg jóval hevesebb, mint a vörös) . S mindig csak oda lyukadtak ki, ahová Ottlik László, aki kifejtette, hogy az antiszemitizmus „kikerülhetetlenül következett abból, hogy a zsidók pimaszul az élen járnak az intellektuális züllöttség minden tipikus megnyilvánulásában"19.

Akármilyen különös, a zsidó vezetők, amikor megpróbálták „helyére tenni" a törvénytervezet elfogadását, Darányi és Imrédy meggondolásait visszhangozták. Azzal nyugodtak bele a kormány zsidóellenes intézkedésébe, hogy kifejtették: a Harmadik Birodalomban és a szomszédos Romániában élő zsidók helyzetének romlása láttán a magyar zsidók életkörülményeinek „ésszerű" korlátozása nem csupán „kifogja a szelet a szélsőségesek vitorlájából", de elejét veszi annak is, hogy a nyilasok antiszemita uszítása fizikai atrocitásokká fajuljon. Egyes források szerint ez a meggondolás bírta rá a zsidó vezetőket, hogy ne csak elfogadják, de pártolják is ezeket az „enyhén korlátozó" intézkedéseket.20 Ugyanúgy, mint a húszas évek elején, amikor a numerus clausus törvény állt a figyelem előterében, a zsidó vezetők ezúttal is visszautasították a nyugati zsidó szervezetek „beavatkozását" abba, amit tisztán belügynek tekintettek.21

A zsidótörvény tervezetének benyújtása Darányi utolsó tette volt miniszterelnöki minőségében. Alig leplezett paktálása a szélsőjobboldallal és főként tárgyalásai Szálasival lehetetlenné tették. A zsidótörvény elfogadása ellen alig támasztott ellenvetést a liberális arisztokrata uralkodó csoport, ha támasztott egyáltalán, de az esetleges kiegyezés a szélsőségesekkel halálos rettegéssel töltötte el, már csak amiatt is, mert ezek nyíltan társadalmi változtatásokra készülődtek.

Imrédy a hatalomban

Az is a magyar história iróniája címszó alá tartozik, hogy liberális és Nyugat-barát beállítottsága miatt választották meg 1938. május 14-én azt az Imrédy Bélát, aki a negyvenes évek elején kivívta a nácik legteljesebb elismerését. Imrédy mélyen hívő katolikus volt, a pénz- és bankügyek kiváló szakértőjeként ismerték, és az általában elterjedt vélekedés szerint politikai meggyőződésében az angolok felé hajlott. Első hivatali ténykedései alátámasztani látszottak a róla kialakított képet. Kormányának összetételét is ilyen bizonyítéknak tekintették.22 Politikai beköszöntője az idők szellemét tükrözte. „Keresztény nemzeti" irányvonalat hirdetett meg, és két nagy eszmét állított előtérbe: „szociális igazságot és népinemzeti egységet."

A nagybirtokos-tőkés uralkodó csoport elsőrendű célja abban állt, hogy az állam és a hagyományos társadalmi rend érintetlenül megőrződjék. Imrédy ennek az óhajnak megfelelően azzal kezdte kormányzati munkáját, hogy erőteljes intézkedéseket tett a szélsőjobboldal megfékezésére. Kezdeményezésére született meg a 3400-as kormányrendelet, amely megtiltotta, hogy államhivatalnok politikai párt tagja legyen. Főként azokat a köztisztviselőket és katonatiszteket akarták ezzel kordában tartani, akik a jobboldali szélsőségesekkel rokonszenveztek. A rendelet megjelenése után nem sokkal sort kerítettek arra, hogy megrendszabályozzák a sajtót,23 mégpedig abban az értelemben, hogy meggátolják annak a Szálasi Ferencnek lázító tevékenységét, aki ekkor már nemcsak szimbóluma volt az ország szélsőjobboldali mozgolódásainak, de egyúttal a katalizátora is. 1938-ban a nyilasok tevékenysége különösen megélénkült. Vad sajtóhadjáratba kezdtek a zsidók ellen, s a nagyvárosokat valósággal elárasztották propagandájuk termékeivel. A kormányzót és a kormányt kiváltképpen az a röplap háborította föl és hozta ki a béketűrésből, amelynek az egyik oldalán az ismert „Éljen soká Szálasi!" jelszó volt olvasható, a másik oldalán pedig az állt, hogy „Ki Rebekával a Várból!" Ezt úgy fogták föl, mint burkolt célzást a kormányzó feleségére, akiről a nyilasok azt híresztelték, és állítólag nem is minden alap nélkül, hogy némi zsidó vér folyik az ereiben. Bár személy szerint Szálasinak nem volt köze ehhez a röplaphoz, mégis többrendbeli vádakkal bíróság elé került, és felforgató tevékenységéért 1938. július 7-én háromévi kényszermunkára ítélték, öt évre pedig eltiltották polgári jogainak gyakorlásától. Bebörtönzése magától értetődően nem hervasztotta el az egyre virágzóbb nyilasmozgalmat. Ellenkezőleg, Szálasi személye valósággal hőssé magasztosult, mártírkoszorú került a feje köré, s ezt a mozgalom jól ki tudta aknázni, aminek fényes bizonysága volt az 1939. évi májusi választási előretörés.

Külpolitikailag az Imrédy-kormány azt a célt állította tevékenységének középpontjába, hogy hasznot húzva Németország növekvő ellenségességéből Csehszlovákiával szemben, előbbre jusson a magyar revíziós tervek ügyében. Darányi és Kánya 1937 novemberében Berlinben járt, s Hitler már akkor úgy tálalta Ausztriával és Csehszlovákiával kapcsolatos terveit, hogy ebből a magyarok azt a következtetést vonták le: számíthatnak területi revízióra. Hitler nagyon konkrét formában fogalmazta meg ezt a lehetőséget. Arról volt szó, hogy ha Magyarország is részt vállal a Csehszlovákia ellen indítandó háborúban, jutalmul visszakapja Szlovákiát és Ruténföldet. A magyarok azonban óvatosak voltak, nem kívánták egyoldalúan lekötni magukat. Ezt a politikát, amely az ország konzervatív köreinek érdekeit tükrözte, Kánya képviselte. Ezek a körök akarták a revíziót, de nyitva akartak tartani minél több lehetőséget úgy, hogy minden kedvező nemzetközi fejleményt ki lehessen használni. Sok oka volt ennek az óvatosságnak. így többek között az is, hogy e körök egyaránt féltek a bolsevizmustól és a német terjeszkedéstől, tisztában voltak az ország elégtelen katonai felkészültségével, s nem fűlött a foguk ahhoz, hogy belesodródjanak egy háborúba a nyugati demokráciák és a velük szövetséges kisantant ellen. Szerették volna, ha Kelet-Közép-Európában a területi és nemzeti viták elrendezésében Nagy-Britannia is részt venne, nemcsak Németország és Olaszország. És ha Magyarország katonai vezetői nem is, de a kormányzó és a civilek meg voltak győződve arról, hogy világháború esetén a haditengerészeti fölénnyel rendelkező nyugati demokráciák kerülnének ki győztesen.

Ilyen és ezekhez hasonló meggondolások alapján ezek a körök azt látták jónak 1938-ban, ha a Németországgal folytatandó tárgyalásokon az időt húzzák. Ezt tükrözte a magyar küldöttség magatartása, amikor augusztus 21-26-án Horthy hivatalos látogatást tett Kielben,24 majd szeptember 20-án, amikor Imrédy Berlinben kereste föl Hitlert. Kielben a németek hadiflottájukkal szerették volna elkápráztatni Horthyt, éppen azért, mert ismerték a kormányzó katonai doktrínáját. Horthy valóban nagy jelentőséget tulajdonított a tengeri utánpótlási vonalak ellenőrzésének. A kiéli konferenciát elrontotta azonban, hogy a németek megharagudtak Magyarországra bledi állásfoglalása miatt.

Imrédy Kánya és Keresztes-Fischer Lajos társaságában tett látogatást Hitlernél. A Führert különösen erőszakos hangulatban találták, kertelés nélkül beszélt arról az elhatározásáról, hogy három héten belül, akár háború árán is, de „rendezi a számlát" Csehszlovákiával. Konkrét területi ígéretet tett arra az esetre, ha Magyarország beszáll a katonai akcióba, ámde Imrédy, akárcsak Horthy Kielben, elhárítottaa részvétel gondolatát, mondván, hogy az ország erre nincs felkészülve.

Az imént említett tényezőknek tulajdonítható az is, hogy augusztus 23-án a magyarok, ha csak átmeneti időre szólóan is, de megállapodásra jutottak a Msantanttal Bledben. A bledi megegyezés értelmében Csehszlovákia, Románia és Jugoszlávia elismeri, hogy Magyarországnak joga van az újrafelfegyverkezésre, viszont a felek kötelezettséget vállaltak, hogy vitáik rendezésére nem alkalmaznak erőszakót. Alig írták alá azonban az egyezményt, nyomban vita támadt az értelmezéséről. Magyar részről felvetették, hogy mivel a Csehszlovákiában élő magyar kisebbség helyzetét nem találják kielégítőnek, felmentve érzik magukat a megnemtámadási klauzula alól. A kisantant országai aláírtak egymással egy titkos jegyzőkönyvet, amelyben közös történelmi érdekeiket hangsúlyozva kötelezték magukat, hogy ha bármelyiküket támadás érné Magyarország részéről, a többiek haladéktalanul a megtámadott segítségére sietnek. A németek szemében a bledi egyezség arra irányuló kísérletnek minősült, hogy keresztezzék Hitler Csehszlovákiával kapcsolatos terveit, és nem fogadták el Kánya „magyarázatát" a Csehszlovákiával kapcsolatos magyar fenntartásokról.

Magyarország közeledést keresett szomszédaihoz, s ezzel egyidejűleg bekapcsolódott egy olyan terv kidolgozásába, amelyet a lengyelek és az olaszok kezdeményeztek. Egy „vízszintes tengely" létrehozásáról volt szó Magyarország, Olaszország, Lengyelország, Románia és Jugoszlávia részvételével, egy „Harmadik Európa" kiépítéséről, amely egyformán ellenállhatna a német és az orosz terjeszkedésnek.25 Ez az elképzelés azonban megbukott, mégpedig jórészt a nyugati demokráciák megbékéltetési politikája következtében. A szeptember 29-i müncheni egyezmény megpecsételte Csehszlovákia sorsát, de a békéét is, amelyet meg akartak vele menteni.26 A nyugati hatalmaknak ez idő tájt nagyobb fejfájást okozott a bolsevizmus hosszú távú veszélye, mint az a közvetlen politikai és katonai fenyegetés, amelyet a nácizmus testesített meg.

A Felvidék visszacsatolása

Az olaszok müncheni álláspontjától felbátorodva, magyar és lengyel részről az az igény merült föl, hogy kapjanak ugyanolyan jogokat, mint a németek, vagyis védelmére kelhessenek csehszlovákiai honfitársaik érdekeinek.27 A lengyelek meglehetősen harciasak voltak, készen akár arra is, hogy a vitatott Teschen (Cieszyn) érdekében erőszakot alkalmazza-

MAGYARORSZÁG HATÁRAI

Nemzetközi határok Magyar határok 1920 előtt 1938-ban szerzett területek

0 50 100 150 km

) SZOVJETUNIÓ i

. Kamenyec-

\ Podolszk \ •

vokj^t

"fi*.-i

^Kassa (Kosice)

Pozsony (Bratislava)

i (Fertő-tó Sopron

Debrecen

Budapest

Kolozsvár (Cluj)

Balaton

/ Dráva

Szeged

Zágráb

OLASZORSZÁG

Dráva

(Rijeka)

Fiume,

Belgrád

Bukarest

\ADRIAI-T»

M \

^j|LGÁRlA\

4.1. térkép Magyarország határai 1919 és 1945 között

nakj28 velük ellentétben a magyarok viszont mérsékeltebb irányzatot képviseltek* Kívánságuk úgy szólt, hogy az önrendelkezés elvét érvényesítve, tárgyalással rendezzék a magyarlakta csehszlovákiai területek jövőjét. Október 3-án ilyen értelmű jegyzéket nyújtottak át, s ennek alapján október 9-én Komáromban tárgyalások kezdődtek.29 Négy nappal később azonban megszakadtak, mivel a felek ellentétes történelmi és politikai álláspontjaik alátámasztására eltérő népszámlálási adatokkal hozakodtak elő.30 Németország és Franciaország nem óhajtotta teljesíteni a müncheni egyezményben vállalt ama kötelezettséget, hogy újabb négyhatalmi konferencián vegyen részt, de Hitlernek sem fűlött a foga hozzá, így Magyarországnak más választása nem maradt, mint hogy né-met-olasz döntőbíráskodást kérjen az ügyben. A két tengelyhatalom október 30-án közölte, hogy eleget tesz ennek az óhajnak, de előzőleg ígéretet vett mind Magyarországtól, mind pedig Csehszlovákiától, hogy döntésüknek alávetik majd magukat, és azt véglegesnek tekintik.

Ribbentrop és Ciano vezetésével folytak Bécsben a tárgyalások, és az egyezményt november 2-án hozták tető alá. Ez volt az ún. első bécsi döntés, amely 4630 négyzetmérföldnyi területsávot juttatott vissza Magyarországnak Dél-Szlovákiában és a Kárpátalja nyugati részén, ahol magyarok laktak (lásd a 4.1. térképet), összesen 1 075 600 lakossal.31 A visszacsatolt terület egy része, 4020 négyzetmérföld kb. 895 000 lakossal, eredetileg Szlovákiához tartozott, a többi - 610 négyzetmérföldnyi 180 600 lakossal - Kárpátaljához.32 A terület magyar neve: Felvidék, amelyen egész sor olyan város feküdt - Kassa, Léva, Losonc, Munkács, Ungvár -, ahol számottevő ortodox zsidó közösségek éltek. A bevonulás a Felvidékre november 3-án kezdődött és november 8-án fejeződött be, s a visszacsatolást november 12-én szentesítette a parlament.33

A felvidéki zsidóság

Az 1941-ben megejtett népszámlálás adatai szerint a Felvidéken 67 876 zsidó élt.34 Legnépesebb telephelyeiket a 4.1. táblázat tünteti föl. Kitűnik belőle, hogy 26 városban 64 841 zsidó élt, vagyis a felvidéki zsidóságnak 95,5%-a.35

Útban a második zsidótörvény felé

Az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény egyaránt mérföldkő Magyarország és a világ történelmében. Első ízben teljesültek Magyarország revíziós törekvései, de egyúttal alapvető változások is jártak a nyomában mind a belpolitikában, mind pedig külpolitikailag. A nyugati hatalmak és főképp Nagy-Britannia meglehetősen rokonszenveztek a ma-

4. l Táblázat Jelentős Zsidó Lakossággal Rendelkező Felvidéki Központok

Zsidó

A nép esség

Helység

lakosság

%-ában

Abaúj-Torna vármegye

Kassa

10 079

15,0

Szepsi

200

8,5

Bars vármegye

Léva

1 271

10,0

Verebély

223

6,6

Bereg vármegye

Beregszász

5 856

30,2

Munkács

13 488

42,7

Szolyva

1 432

17,0

Oroszvég

909

31,3

Mezők aszony

479

18,0

Gömör és Kishont vármegye

Rimaszombat

635

9,0

Rozsnyó

388

5,7

Hont vármegye

Ipolyság

773'

15,4

Komárom vármegye

Komárom

2 473

8,9

Nagymegyer

522

11,8

Nógrád vármegye

Losonc

1 747

11,7

Nyitra vármegye

Érsekújvár

2 492

10,7

Nagysurány

563

9,0

Pozsony vármegye

Dunaszerdahely

2 645

40,2

Gálán ta

1 216

23,9

Szene

410

7,8

Nagymagyar

251

14,1

Ugocsa vármegye

Nagyszőllős

4 264:

32,0

Halmi

1 329

32,0

Ungvármegye

Ungvár

9 576

27,2

Nagykapos

464

17,4'

Zemplén vármegye

Királyhelmec

886

23,6

gyarok ügyével, és nagy megelégedésükre szolgált a csehszlovák válság békés elintézése, amit nem is rejtettek véka alá, viszont megbékéltetési politikájuk mégis arról győzte meg magyarországi híveik jó részét, hogy Magyarország történelmi nemzeti törekvései csakis a tengelyhatalmakkal való szoros együttműködés révén valósíthatók meg. Sokan tértek erre a hitre, s köztük volt Imrédy Béla miniszterelnök is. Am ez a pálfordulása

nemcsak saját személye szempontjából bizonyult végzetesnek- hiszen kivégezték, amiért a tengelyt, kiszolgálta -, de mindenekelőtt a magyarországi zsidóság számára volt az.

Imrédy diktatórikus törekvéseire és a nácizmusra való kacsingatására 1938. szeptember 4-én derült fény kaposvári beszédében, amelyben új programot hirdetett meg Magyarországnak. A beszéddel kétségtelenül az volt az egyik szándéka, hogy ellensúlyozza azt a benyomást, amelyet a londoni Daily Telegraphnak két nappal korábban adott interjújával keltett,36 s tulajdonképpen olyan elképzeléseket körvonalazott, amelyekből már a szélsőjobboldal későbbi konkrét követelései rajzolódtak ki.37 Kaposvári beszédében amolyan előfasiszta programot adott. De feltűnést keltett, hogy új zsidóellenes tervezetekről nem tett említést, s közölte, hogy az addig tető alá hozott zsidótörvény pontosan elegendő. Ezek az új tervek azonban mégis megszülettek, s két hónappal később, a Felvidék visszacsatolását követően kerültek nyilvánosságra.

Imrédy szélsőjobboldali eszméi nagy hatással voltak például Jaross Andorra, a csehszlovákiai Egységes Magyar Párt egykori titkárára, s az egész, 26 tagú felvidéki képviselőcsoportra.38 Általánosságban körülbelül ugyanolyan politikai nézeteket vallott, mint Imrédy, de más volt az egyénisége. Faragatlan volt, erőszakos, olykor egyenesen durva. Nem vezérelték emelkedett eszmék, ordított róla a műveletlenség, viszont annál meg-vásárolhatóbb és antiszemitább volt.39 Pontosan ezekkel a tulajdonságaival lopta be magát a németek szívébe, amikor 1944 márciusában megszállták Magyarországot. A németek által hatalomra segített Sztójay-kor-mányban ő kapta meg a belügyminiszteri tárcát (lásd a 13. fejezetet).

O volt Imrédy rossz szelleme, ő ültette bele a miniszterelnök fülébe a bolhát, hogy a törvényhozási folyamat „kínosan lassú", és hogy a kabinet összetétele sem olyan, amilyennek lennie kellene. Mindössze pár nappal a Felvidék visszacsatolása után Imrédy a nemzeti lelkesültség hullámain ringatózott, amit a revízió első kézzelfogható eredménye csiholt, s váratlanul benyújtotta lemondását a kormányzónak, abban a biztos tudatban, hogy megint csak ő kap megbízást a kormány átalakítására, s az új kabinetet saját szája íze szerint állíthatja majd össze. Várakozásaiban nem is csalatkozott, és november 15-én meg is alakította új kormányát. Kihagyta belőle valamennyi számba jöhető politikai vetélytársát, nagyobb hatáskört adott a németbarát minisztereknek, Kunder Antalnak és a Felvidék ügyeivel megbízott miniszternek, vagyis Jarossnak. A változtatásoknak nyilvánvalóan az volt a céljuk, hogy a szélsőjobboldal pozícióit erősítsék,40 s ugyanezt szolgálták mindazok a személycserék, amelyeket az államigazgatásban és a hadseregben hajtottak végre. Az egyik legbaljósabb valamennyi közül az volt, hogy 1938 október elején Keresztes-Fischer

Lajost a nyíltan németbarát Werth Henrikkel váltották föl a honvédvezérkar élén. December 10-én az önálló gondolkodású Kánya helyébe Csáky Istvánt nevezték ki külügyminiszternek, aki azonnal és minden habozás nélkül kijelentette: az ő vonala „azonos minden tekintetben a Róma-Ber-lin-tengely politikájával"41.

Imrédy késlekedés nélkül látott neki programjának megvalósításához. Újbóli kinevezésének napján a minisztertanács ülésén és a kormánypárti vezérek összejövetelén körvonalazta terveit. Nyíltan beszélt arról, hogy a törvényhozás munkájának meggyorsítása végett szükséges az alkotmány módosítása,42 és kifejtette, hogy kívánatos meggyorsítani a földreformprogram előkészületeit is. Mindkét ülésén közölte, hogy „revideálta" korábbi álláspontját a zsidókérdésben. Ellentétben azzal, amit Kaposvárott mondott, most már arról beszélt, azt magyarázta, hogy újabb zsidótörvényt kell hozni. A saját pártja csakúgy, mint a parlament, szívvel-lélekkel támogatta őt, és így nem ütközött akadályba a program megvalósítása. A berlini magyar követ, Sztójay Döme útján nyomban tájékoztatta a Harmadik Birodalom vezetését, hogy Magyarország mostantól fogva nyíltan tengelybarát politikát fog folytatni. S abból sem csinált titkot, hogy a zsidókérdés kezelésében szintén a Birodalom nyomdokaiba kíván lépni.

A minisztertanács december 12-i ülésén felvázolta a tervezett második zsidótörvényt. A törvényjavaslat szövegét ketten készítették el: Antal István, az igazságügyi minisztérium államtitkára, és Teleki Pál vallás- és közoktatásügyi miniszter. Teleki fogalmazta a törvénytervezet bevezetőjét. A tervezet „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról" címet viselte, és 1938. december 23-án került a parlament elé. Tasnádi Nagy András igazságügy-miniszter volt az előadója (lásd az 5. fejezetet). Előzőleg, december 7-én Bartha a kötelező katonai szolgálatról terjesztett be törvényjavaslatot, jogi alapot óhajtván teremteni a kötelező munkaszolgálat bevezetéséhez (lásd a 10. fejezetet).

Imrédynek már nem adatott meg, hogy hivatalában legyen, amikor javaslata törvényerőre emelkedik. A sors iróniája, hogy közvetve a zsidókérdésbe bukott bele. Politikai ellenfeleit módfelett aggasztották diktatórikus törekvései, s nem kevésbé tengelybarát külpolitikájának esetleges következményei, kapóra jött hát nekik, amikor rájöttek, hogy családjának felmenő ágán zsidó beütés van. A családfát Rassay Károly és gróf Sigray Antal, a liberális, illetve legitimista párt vezetői vizsgálták meg. A „foltot" bizonyíthatóan arra próbálták felhasználni, hogy megzsarolják a miniszterelnököt, s olyan választás elé állították, hogy vagy visszavonja a második zsidótörvény tervezetét, vagy lemond kormányfői tisztéről (ez a bu-dapesti Imrédy-perben derült ki 1945-46-ban). Imrédy azonban nem engedett a zsarolásnak; ekkor egy magas rangú rendőrtiszt utazott Német-

országba az igazságügy-miniszter megbízásából, s ottani vizsgálatai során újabb bizonyítékokat ásott elő a miniszterelnök zsidó őseire nézve, majd a hírt nyilvánosságra hozták. 1939 januárjában jelentek meg az első röplapok Budapest utcáin azzal a leleplezéssel, hogy Imrédy származása nem makulátlan, ősei közt zsidók voltak. Horthy osztotta Imrédy politikai ellenfeleinek nézeteit, magához kérette a miniszterelnököt, és elétárta a származására vonatkozó terhelő bizonyítékokat. Az iratok hitelességét Imrédy nem tudta megcáfolni, s 1939. február 13-án benyújtotta lemondását. Három nappal később a kormányzó Teleki Pált kérte föl kormányalakításra, azt a politikust, aki a tradicionális bethleni irányzathoz, a jobboldal konzervatív beállítottságú csoportjához tartozott.

Jegyzetek

1. Darányit 1935. január 9-én annak a Kállay Miklósnak a helyébe nevezték ki földművelésügyi miniszterré, aki Gömbössel való politikai nézeteltérései miatt mondott volt le. Nem sokkal ezután, 1936 májusában Gömbös megbetegedett, és Darányi lett az ügyvivő miniszterelnök, valamint a kormánypárt ügyvivő elnöke. Hivatalosan 1936. október 10-én nevezték ki miniszterelnökké.

2. C. A. Macartney 1:212. o,

3. A beadvány egész sor társadalmi-gazdasági reformot is követelt, erőteljesebben progresszív adórendszert, az álláshalmozás tilalmát, igazságosabb birtokmegosztást és új választási törvényt. Uo., 213. o.

4. A beruházási program részleteit április 2-án tette közzé Reményi-Schneller Lajos, az új pénzügyminiszter. A program Rátz javaslatának megfelelően egymilliárd pengőt irányzott elő fegyverkezésre, illetve a vele kapcsolatos kiadások fedezésére.

5. Magyarság, 1938. március 6.

6. Ezek a források az 1930. évi népszámlálási adatokból a legmagasabb számokat ragadták ki. A zsidók arányát az egyes foglalkozási ágakban a 3. fejezetben közöltük. Vö. továbbá C. A. Macartney 1:219. o. Leginkább a következő források adatközléseit használták a korabeli sajtóban: Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Bp., 1922; Uő: A csonkamagyarországi zsidóság a statisztika tükrében. Egyesült Keresztény Nemzeti Liga, Bp., 1938; továbbá Klaus Schickert: Die Judenfrage in Ungam. Stádium, Bp., é. n. Lásd még a 3. fejezetet.

7. A legfontosabb változás az volt, hogy Fabinyi Tihamér helyett Reményi-Schneller Lajos lett a pénzügyminiszter, az igazságügyi tárcát pedig Mikecz Ödön vette át Lázár Andortól. Darányi a földművelésügyi minisztériumot Marschall Ferencnek adta át. Az új kinevezések közül a legjelentősebb Reményi-Schnelleré volt, aki egyetlen pillanatra sem csinált titkot abból, hogy bankár létére a németek barátja, és náci barátai bizalmát végig az egész háború idején élvezte. Miniszterségét egészen 1945. március 27-ig megtartotta. Működését, tárgyalásait a Zsidó Tanács vezetőivel a 14. fejezet tárgyalja részletesebben. A népbíróság halálra ítélte, háborús bűnösként kivégezték.

8. A magyar parlament alsóházának 297. ülésén, 1938. április 8-án nyújtották be a törvénytervezetet, kb. egy hónappal Darányi győri beszéde után. A javaslat vitája a 306. üléstől a 315.-ig tartott, május 5-től 18-ig, amikor is harmadik olvasásban elfogadták. Vö. Országgyűlés képviselőházának naplója. 18. kötet, Athenaeum, Bp., 1938.

9. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 29. és 31. o.

10. Uo., 29-30. o. LásdtovábbáJuhász Gyula mélyenszántó tanulmányát: „Hungarian Intellectual Life and the »Jewish Problem« During World War II." In: The Holocaust in Hungary. Forty Years Later. Szerk.: Randolph L. Braham. Institute for Holocaust Studies of The City University of New York. New York, 1985. 53-73. o.

\\. társadalmi és gazdasági egyensúly biztosításáról" szóló törvényjavaslat vitájáéban elhangzott szocialista beszédek: Peyer Károly, Esztergályos János, Reisinger Ferenc, Malasits Géza, Györki Imre, Kéthly Anna felszólalásai. Népszava (Bp., 1938.), Szocialista füzetek, 27. sz.

12. Keresztény egyházfők felsőházi beszédei a zsidókérdésben. Fisch Henrik szerkesztésében és kiadásában, Bp., 1947,19-24. o.

13. Uo., 25-40. o.

14. A törvény teljés szövegét lásd „1938. évi XV. tc. a társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról." In: 1938. évi Országos Törvénytár, Állami Nyomda, Bp., 1938. május 29., 87-89. o.

15. A törvény nem vonatkozott a zsidó felekezeti sajtóra.

16. A különböző keresztény felekezetek között, de az egyházak és az állam között is vita tárgyát képezte, hogy helyes-e a kikeresztelkedetteket két csoportra osztani, és ha igen, milyen ismérvek szerint.

17. Lásd például: Zsidótörvény végrehajtása (4350/1938. M.E. sz. rend.), Centrum, Bp.,1938, Jogi Hírlap, 326. sz.] Zsidótörvény végrehajtásalapok munkatársaira és egyéb személyzetére vonatkozólag (4960/1938. M.E. sz. rend.), Centrum, Bp., 1938, Jogi Hírlap, 333. sz. Az első zsidótörvényre nézve lásd Randolph L. Braham: The Hungarian Jewish Catastrophe. A Selected and Annotated Bibliography. Institute for Holocaust Studies of the City University of New York, New York, 1984, 54-69. o.

18. Nyugati fogyasztásra szánt apologetikus írás volt például Ottlik Lászlóé „The Hungarian Jewish Law" címmel. Hungarian Quarterly, London, 4,1939,339-412. o.

19. Uo., 411. o.

20. A Bank of Englandnek címzett, 1938. április 8-án kelt följegyzésében H. Bruce brit pénzügyi szakértő, a Magyar Nemzeti Bank mellett működő népszövetségi tanácsadó azt állította, hogy „komoly zsidók maguk is helyeselték az effajta intézkedéseket." A budapesti brit külképviselet egyik tagjának, Á. Gascoigne-nak írott levelében konkrétabban is megemlékezik erről: „Hozzám is eljöttek prominens zsidók, kérve, hogy fejtsem ki Imrédynek, ők mellette volnának egy, a zsidófoglalkoztatást korlátozó törvénynek, ha biztosak lehetnének benne, hogy más törvények ezt nem követnék..." Nathaniel Katzburg: „The Hungarian Jewish Situation During the Late 1930's." Annual of Bar-Ean University Studies in Judaica and the Humanities, Ramat Gan, Bar-Ban, 14 15. 76. o.

21. Uo., 73-83. o. Lásd még uő: Hungary and the Jews, 1920-1943, Ramat Gan, Bar-Dan University, 1981. 94-113. o.

22. Imrédy eredeti kormánya még kiegyensúlyozott volt. Kánya Kálmán volt a külügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc a belügyminiszter, Reményi-Schneller Lajos a pénzügyminiszter, Teleki Pál a vallás- ás közoktatásügyi miniszter, Mikecz Ödön kapta az igazságügyi tárcát, Sztranyavszky Sándor a földművelésügyit, és Rátz Jenő került a honvédelmi minisztérium élére. Rátz személye, illetve kinevezése volt a legvitatottabb az összes közül. Imrédy miniszterelnökként egészen 1938. szeptember 22-ig megtartotta a kereskedelmi és közlekedésügyi tárcát is, s csak akkor nevezte ki ennek a minisztériumnak az élére Kunder Antalt, akinek németbarátsága közismert volt.

23. Az 1938. évi törvény korlátozta a sajtószabadságot, és ennek következtében csaknem 400 sajtótermék, lap vagy időszaki kiadvány szüntette be a megjelenését. Vö. Ránki György: 1944. március 19. Kossuth, Bp., 1978, 166. o.

24. A magyar küldöttségben részt vett Imrédy, Kánya, Rátz, Sztójay, aki akkor még Magyarország berlini követe volt, valamint - Csáky István és Keresztes-Fischer vezetésével - nagyszámú diplomata és katona is.

25. Az 1938. évi október-novemberi területi rendezést követően (lásd a továbbiakban), majd amikor a „vízszintes tengely" terve megbukott, a magyarok és a lengyelek egyaránt azon kezdtek dolgozni, hogy közös határra tegyenek szert. Ennek részleteit tárgyalja Betty Jo Winchester: „Hungary and the »Third Europe« in 1938." Slavic Review, Seattle, 32, No. 4, December, 1973. 741-756. o.

26. Magyarország politikájáról München előtt és után lásd Thomas L. Sakmys-ter: „Hungary and the Munich Crisis: The Revisionist Dilemma." Uo., 725-740. o. Vö. Ádám Magda: Magyarország és akisantant a harmincas években. Akadémiai Kiadó, Bp., 1968.

27. Az olaszok a müncheni egyezménybe két utalást vetettekbe a csehszlovákiai magyar és lengyel kisebbségre vonatkozólag. Az egyik paragrafus kimondja, hogy e kisebbségek kérdésének megoldásától függ a Csehszlovákia határaira vonatkozó olasz és német garancia. A másik szerint újabb négyhatalmi konferenciát kell tartani, ha a két kisebbség kérdése három hónapon belül nem rendeződik.

28. Teschen (Cieszyn) hercegséget 1920-ban osztották föl Csehszlovákia és Lengyelország között, amikor éppen folyt a lengyel-szovjet háború. A lengyelek etnikai, a csehek történelmi alapon formáltak igényt a területre. Egy nappal a müncheni egyezmény aláírása után a lengyelek ultimátumban követelték a prágai kormánytól, hogy a vitatott területet azonnal ürítse ki. A cseheknek nem volt más választásuk, engedniük kellett.

29. A magyar jegyzék nemcsak azt követelte, hogy alkalmazzák az önrendelkezés elvét, hanem azt is, hogy a csehek engedjenek szabadon minden magyar politikai foglyot, bocsássanak el a cseh hadseregből minden magyar katonát és azt, hogy néhány határ menti települést magyar csapatok jelképesen megszálljanak. C. A. Macartney 1:278.0.

30. A magyarok igényt formáltak minden olyan területre, ahol az 1910. évi népszámlálás adatai szerint magyar volt a többség. Összesen 14 106 négyzetmérföldnyi területet követeltek. A csehszlovákok ezzel szemben saját 1930. évi népszámlálásuk számaira hivatkoztak, amelyek azt mutatták, hogy a magyarok által visszakövetelt területek 1 346 010 lakosából csak 678 000 a magyar, s a vitás terület jó néhány városában nem a magyarok vannak többségben. A vita részleteit lásd uo., 285-304. o.

31. Az első bécsi döntés szövegét közli a Documents on International Affairs, 1938. Szerk.: Monica Curtis, Oxford University Press, London, 1943, 2:351. o. A magyar változatot lásd A müncheni egyezmény létrejötte és Magyarország külpolitikája, 1936-1938. Szerk.: Ádám Magda. Akadémiai Kiadó, Bp., 1965,621. és 622. dokumentum, továbbá Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához, 1936-1945. 2. kötet, szerk.: Zsigmond László.

32. Randolph L. Braham: „The Destruction of the Jews of Carpatho-Ruthenia." In: HJS, 1:223-224. o. Nincsenek megbízható statisztikai adataink arra nézve, hogy a visszaszerzett területeken hogyan oszlott meg a népesség. Vö. például C. A. Macartney 1:302. o. és Raphael Lemkin: Axis Rule in OccupiedEurope. CarnegieEndowment for International Peace, Washington, 1944,146-147. o. Az 1930. évi népszámláláson alapuló becslés szerint a Felvidék lakossága 1 034 463 főt tett ki, ebből 78 190, azaz 7,6% volt a zsidó. Magyar Statisztikai Szemle, Magyar Királyi Központi Statisztikai Hivatal, Bp., 1941,772. o.

33. A Felvidék közjogi és közigazgatási betagolását az anyaországba Lemkin tárgyalja, L m., 146-150. o.

34. Nincs pontos adat, hogy a visszacsatolás idején hány zsidó élt ezen a területen. A becslések 52 000 és 78 000 között váltakoznak. Vö. C. A. Macartney, 1:320. o. és R. L. Braham, i. m.,225. o. Lásd még a fenti 32. sz. jegyzetet.

35. Ernő László: „Hungary's Jewry: ADemographic Overview, 1919—1945." In: HJS, 2:162-163. o. A felvidéki zsidóság szociológiai elemzését lásd a 3. fejezetben.

36. Szeptember 2-i interjújában Imrédy azt hangsúlyozta, hogy Magyarország külpolitikájának célja a béke és az igazság biztosítása, és hogy egy európai összeütközés esetén Magyarország igyekszik majd megőrizni semlegességét. Az interjút átvette Az Est, rámutatván, hogy nyilvánvalóan nincs egyetértés Magyarország és Németország között. A németek erélyes tiltakozására a lap egy ideig nem jelenhetett meg.

37. Imrédy 1938 júliusában Rómában járt, ahol találkozott Mussolinival és Cia-nóval. Tanácsaikat alkalmasint felhasználta, amikor programját megformálta. Az olasz vezetők saját tapasztalataik alapján elmondták neki, hogy ha fölébe akar kerekedni politikai vetélytársainak, akkor az övékénél radikálisabb szociális reformelképzelésekkel kell előállnia. A Kaposvárott meghirdetett program tartalmazta az általános kötelező katonai szolgálat bevezetésének tervét, a félkatonai jellegű leventemozgalom átalakítását, szükséghelyzetben a kormányzat rendkívüli hatalommal való felruházását és munkaszolgálatra vezényelhetőségét azoknak, akik „nem alkalmasak" rendes katonai szolgálat teljesítésére, s ezenkívül még jó néhány társadalmi reformjavaslatot. Például a szociális gondoskodás kiterjesztését, a családi pótlék rendszerének kibővítését, lépcsőzetes jövedelemadót, földreformot és a földjelzálog-adósságok rendezését.

38. Ez a 26 képviselő előzőleg a prágai parlamentben ült, és ott képviselte az utóbb visszacsatolt területet. Tisztségükben az 1939. évi V. tc. ismerte el és erősítette meg őket. Névsorukat lásd: Magyarország tiszti cím- és névtára. Magyar Királyi Állami Nyomda, Bp., 1942,49:18. o.

39. Bizonyítékok felsorakoztatása nélkül közli Macartney; „köztudott veit, hogy Jaross és politikai elvbarátai az elkobzott zsidóvagyont alaposan megdézsmálták, s vagy ebből szereztek vagyont, vagy abból, hogy pénzért zsidóknak »mentességeket« szereztek." C. A. Macartney, 1:308. o.

40. A jelentősebb személycserék sorából kiemelhetjük, hogy Mikeczet Tasnádi Nagy András váltotta föl az igazságügy-miniszteri székben, Teleki Mihály gróf lett Sztranyavszky helyett a földművelésügyi miniszter, az iparügyi tárcát Kunder kapta meg, míg elődje, Bornemissza a kereskedelmi és közlekedési minisztérium gazdája lett. RátzotBartha Károllyal cserélték föl. Rátznak azért kellett távoznia a honvédelmi minisztérium éléről, mert nem tudott kijönni az új vezérkari főnökkel, Werth Henrikkel.

41. Imrédy november 28-án először csak ideiglenesen vette át Kánya helyét. Csáky a Popolo d'Italiának adott nyilatkozatában tette ezt a kijelentést. C. A. Macartney, 1:318. o.

42. Imrédy olyan értelmű reformot akart a törvényhozatali munkában, hogy a „sürgős" törvényjavaslatokból 48 órán belül szülessen törvény.

OTODIK FEJEZET cx, DO

A TELEKI-KORSZAK

Ki volt Teleki?

1939. FEBRUÁR 15-ÉN lemondásra kényszerült Imrédy Béla, és ezzel megnyílt az út gróf Teleki Pál előtt, hogy visszatérhessen az aktív politikai életbe és hatalomba. A magyarországi közéletnek Teleki volt az egyik legszínesebb és legellentmondásosabb figurája, híres erdélyi család sarja, olyan családé, amely mindig beleszólt az ország sorsának alakulásába. Nagy politikai tapasztalatokkal rendelkezett, s legelőször 1905-ben vár lasztották be a parlamentbe. 1920-2 l-ben rövid ideig volt miniszterelnök és külügyminiszter.1 Legbensőbb hajlamai szerint sokkal inkább volt tudós, mintsem politikus, földrajztudósként és kartográfusként nemzetközi hírnévre tett szert. Rövid kormányzati ténykedése után a húszas években a budapesti egyetemen lett a földrajz professzora.

Jellegzetes képviselője volt az országban uralkodó jobboldali erők konzervatív, arisztokrata, illetve dzsentri csoportjának. Bonyolult egyéniség, elkötelezett híve annak a gondolatnak, hogy osztályának szupremá-ciáját mindenképpen meg kell őrizni. Ez a meggyőződése azonban a legkevésbé sem gátolta őt abban, hogy egész sor „haladó" intézkedésnek legyen kezdeményezője. Ezek mind azt célozták, hogy Magyarország a Horthy-rendszer keretei között modernizálódjék. Az államigazgatást oly módon kívánta megreformálni, hogy növekedjék a szakszerűség, és felelősebben igazodjék a köz érdekeihez. Változtatásokat szorgalmazott a közoktatás terén, hogy emelkedjék a nép általános műveltségi színvonala.2 Ha figyelembe vesszük a rendszer elavult jellegét és azt a tényt, hogy honi eredetű, nyugati mintájú és számottevő mértékű középosztály nem fejlődött ki, akkor el kell ismerni, hogy Teleki lépései igencsak elismerésre méltóak voltak.3

Ami a külpolitikát illeti, kortársai nagy részéhez hasonlóan ő is szenvedélyes nacionalistának, mi több, sovinisztának tekinthető, aki minden erejével azon munkálkodott, hogy megszűnjenek a „trianoni igazságtalanságok", és visszaálljon az ország területi egysége. Hithű katolikus volt és bevallottan anglofil, akit egyaránt aggasztott a bolsevizmus és a nácizmus színre lépése, de aki azt is felismerte, hogy a német terjeszkedés hosszú távon milyen veszélyt rejt magában hazájára nézve. Egy világméretű összeütközésből szent meggyőződése szerint nem Németország, hanem a Nyugat kerülne ki végső soron győztesen, ennek ellenére irredenta beállítottsága és revíziós ambíciói a tengelyhatalmak karjaiba sodorták. Telekinek más volt a társadalmi háttere, mint a magyarországi szélsőjobboldalé, és külpolitikai elképzeléseik sem egyeztek. A szélsőjobboldalt, miként erről már többször is szó volt, elsősorban az elégedetlen katonatisztek, közhivatalnokok és alsó középosztálybeli elemek alkották, s nyíltan és fenntartás nélkül a Harmadik Birodalommal akartak együtt haladni, ő viszont olyan külpolitikának volt a híve, amely egyidejűleg veszi figyelembe a tengely általános célkitűzéseit és a magyar nemzeti érdekek diktálta kívánalmakat. Nézete szerint pontosan a magyar érdekek követelték meg a szövetséget a tengelyhatalmakkal, mert csak ennek révén foglalhat helyet Magyarország az „új európai rendben", csak általa tudja kielégíteni területi követeléseit, csak ebben a szövetségben növelheti kereskedelmét és virágoztathatja fel gazdaságát. Am odáig ez a szövetség már nem terjedhet, hogy csorbítsa Magyarország függetlenségét és szuverenitását, vagy hogy oltárán fel kelljen áldozni a nyugati hatalmakhoz fűződő kapcsolatokat.4

Teleki antiszemitizmusa

Teleld nem tartozott a náci típusú fajvédők közé, de jellegzetes képviselője volt annak a fajta antiszemitizmusnak, amely az arisztokrácia körében dívott. Akárcsak elődei, Darányi és Imrédy, vagy miként utóda, Bárdossy és Kállay, azt vallotta, hogy az antiszemitizmus „civilizált" formája elengedhetetlen, mert a zsidó befolyást a társadalomban és a gazdaságban fokozatosan csökkenteni kell, esetleg teljesen meg kell szüntetni. A maga kimért, aszketikus, tanáros módján valamennyi politikustársa között ő volt a Trianon utáni időszak egyik legkövetkezetesebb és legérthetetlenebb antiszemitája. Az „elmagyarosodott", asszimilált zsidók ellen nem emelt kifogást, annál hevesebben ellenezte az ún. „keletieket".

A harmincas évek vége felé antiszemitizmusában fölerősödtek a faji vonások.5 Alkalmasint a nácizmus hatott rá, s fokozódott benne az a meggyőződés, hogy a „keleti" zsidók külön „biológiai faj", mi több, a magyartól elütő „ideológiai fajta", és ily módon súlyosan veszélyezteti a keresztény magyarság létét. Ezt a fenyegetést abból eredeztette, hogy a zsidóságnak „több mint három évezredes a hagyománya, és több mint kétezer éve él önmagába zártan". A nácik gondolatmenetét követve fejtegette, hogy éppen elzárkózásuk folytán alakultak a zsidók külön biológiai csoporttáj vagyis specifikus fajjá. „Tíz eset közül nyolcban vagy kilencben tévedés nélkül megismerszik a zsidó", mondotta. A zsidóság mint biológiai faj is veszedelmes, de még sokkal súlyosabb következményekkel járt, hogy „ideológiailag is időtlen idők óta elzárkóztak" . Telekit autokratikus és türelmetlen természete képtelenné tette, hogy ellenérzések nélkül tudomásul vegye azt a tényt, hogy a zsidók elütnek a többiektől életmódjukban, ruházkodásukban, szokásaikban, de még abban is, hogy külön erkölcsi parancsok vezérlik őket. Osztotta más magyarországi antiszemiták nézetét arról, hogy a zsidók azért is veszélyt jelentenek, mert viszonylag nagy számban vannak képviselve az összlakosságon belül, és mert nagy a szerepük és befolyásuk az ország gazdasági, valamint kulturális életében.

Politikai ösztöneit tekintve Telekiben sok volt Machiavelliből, és habozás nélkül állította a zsidókérdést a mindenkori magyar érdekek elérésének szolgálatába. Volt idő, amikor az első világháború előtt színre lépett nemzedéki társaihoz hasonlóan ő is magyaroknak tekintette a zsidókat, mert tisztában volt azzal, hogy a soknyelvű birodalomban, amelyben a magyarság kisebbséget képez, a statisztikai arányokat javítják. Jellemző ebből a szempontból, amit 1919-ben a békekonferencián mondott.

A magyar zsidók legnagyobb része teljesen asszimilálódott a magyarokhoz... Kiváló magyar írókat, tudósokat és művészeket adtak nekünk. A magyar nemzeti lélekhez való asszimilációjuk következtében el kell ismerni, hogy faji szempontból a magyar zsidók már nem is zsidók, hanem magyarok...6

A békeszerződés megkötése után, amikor kialakultak a csonka Magyarország határai, és e határok között a magyarság uralkodó többséget képzett, a zsidóságra már nem volt szükség olyan értelemben, hogy a politikai mérleg serpenyőjét elbillentse. Teleki is szabadjára engedte antiszemita érzelmeit. Figyelmeztette a magyarokat, hogy a zsidók milyen veszélyt jelentenek kulturálisan és gazdaságilag, az elmagyarosodott zsidó vezetőket pedig a „keleti zsidók" veszedelmétől óvta. 1920-ban így beszélt az utóbbiak előtt:

Önök zsidók és magyarok. Ellentét feszül a keresztény magyarok és a keleti zsidók között, akik a legutóbbi fél évszázadban tömegesen özönlöttek be országunkba, és állandó jelleggel beszivárognak, hiába próbáltuk és próbáljuk útjukat rekeszteni. Önöknek helyt kell állniok ebben az összeütközésben, mert a probléma súlyos, mert ez élet és halál kérdése a magyar nép számára. Önöknek választaniok kell, magyar honfitársaik mellé állnak-e, a vagy keleti hitsorsosaik mellé.7

1921-ben Teleki az Egyesült Államokban tett körutat, s amikor e látogatás során amerikai diákokkal találkozott, előttük sem rejtette véka alá, hogy ellenérzésekkel viseltetik az „idegen" zsidókkal szemben. Szóba hozta azokat a zsidóellenes megmozdulásokat, amelyek a Horthy-korszak kezdeti időszakát kísérték* s a következőket mondotta:

Szeretném leszögezni, hogy tévednek, akik úgy gondolkodnak, miszerint a zsidóellenesség, amely létezett és létezik ma is Magyarországon, a zsidó vallás vagy általában a zsidóság ellen irányul. Ha mint történész kívánnám jellemezni, akkor úgy nevezhetném, hogy ez „mozgalom a galíciaiak ellen". Mindenekelőtt a bevándorlás az, ami a problémát okozza, és az ellenőrzés, amely az idegenek egy meghatározott csoportjával szemben tapasztalható, azokkal az idegenekkel szemben, akik a nemzet ellen fordultak. Bizonyságképpen hadd említsem mindössze a következő számokat: 1785-ben 75 000 zsidó élt a körünkben, akik a lehető legjobban kijöttek a magyarokkal és a többi, itt élő népekkel, és akik igen eltökélten iparkodtak összevegyülni és eggyé lenni a magyarokkal meg a többi fajokkal. 1910-ben a zsidók száma 912 000-re rúgott, nem számítva közéjük azokat, akik kikeresztelkedtek és akik néhány százezerre voltak tehetők. [Ezek az idegenek állampolgárságot kaptak], még mielőtt gyökeret vert volna bennük a hűség a haza és honfitársaik iránt...8

Teleki nem közölte diákhallgatóságával azt a tényt, hogy 1785-ben, amikor, úgymond, „a lehető legjobban kijöttek" a zsidókkal, ez utóbbiak gettóban éltek, s mindenféle korlátozásoknak és hátrányos megkülönböztetéseknek voltak alávetve. És nem világosította fel a hallgatóságot arról sem, hogy a háború előtt, amikor az ő feudális osztálya gyakorolta „liberális" uralmát a kapitalizmus és feudalizmus szövetsége formájában, a kevés számú, faji előítéletekkel megvert antiszemitától eltekintve senkit sem érdekelt, hogy a zsidók mennyien vannak, és hogy akkor a zsidókat szövetségeseknek tekintették, akik a soknyelvű birodalomban a más nemzetiségek ellensúlyául szolgálnak. Az „idegen" zsidók „túltengése" csak azután lett fajsúlyos probléma, amikor 1918-ban az elaggott politikai szerkezet összeomlott.

Teleki antiszemitizmusának következetességét mi sem világítja meg jobban, mint az a két zsidótörvény, amelyet az ő miniszterelnöksége alatt hoztak 1920-ban és 1939-ben. Még nyoma sem volt a náci korszak zsidóellenes törvénykezésének, amikor az 1920. június 20-án megkötött trianoni szerződés egyenlőséget kimondó cikkelyének kirívó megsértéseként az első világháború utáni Európában az ő irányítása alatt elfogadják az első jelentős zsidótörvényt, az ún. numerus clausus törvényt. 1920 szeptemberét írták akkor. A másik fontos zsidótörvény közvetlenül az ő nevéhez fűződött. Ez volt az 1939. évi IV. tc., „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról" (lásd a továbbiakban).

Gyakorlatilag nem volt olyan szférája a zsidóság életének, amelyre közvetlenül vagy közvetve ne gyakorolt volna hatást Teleki politikája. A miniszterelnököt ekkor már meglehetősen elvakította antiszemitizmusa, amely oly mértékig fosztotta meg tisztánlátásától, hogy képtelen volt felmérni, milyen magasra korbácsolják honfitársaiban a rablóösztönöket a zsidótörvények. A fasizmus valódi veszélyét sem tudta belátni emiatt.9

A Teleki-kormány politikai és katonai intézkedései nyomán a zsidó közösségben demográfiai és strukturális átrendeződés ment végbe, és a zsidóság egész sor új társadalmi és gazdasági problémával szembesült. A magyarországi zsidó közösség történetét ebben az időszakban sok körülmény befolyásolta, de mind közül valószínűleg Kárpátalja visszacsatolása, á második zsidótörvény és Észak-Erdély visszatérése az anyaországba bizonyult a leginkább meghatározónak.

Kárpátalja visszacsatolása

1939. február 16-án a köztudottan angolbarát Teleki Váltotta föl a nyíltan németbarát Imrédyt, de sok politikai megfigyelő várakozásai ellenére ez a személycsere nem hozott számottevő változást sem belpolitikai-lag, sem pedig az ország külpolitikájában. Az új kormány10 és programja alapjában nem sokban különbözött az Imrédyétől. Ugyanez állt Teleki zsidópoHtikájára is. Miniszterelnökségének első hetei azzal teltek el, hogy az Imrédy által beterjesztett második zsidótörvényt a parlamenttel elfogadtassa.

A külpolitikában Magyarország nemzeti érdekeit kívánta előmozdítani, ami elsősorban abból állt, hogy Trianon revíziójára törekedett, és egyszerre akart engedékeny lenni Németország iránt és nem kelteni bizalmatlanságot a Nyugatban. Realista lévén, jól látta a németek közép-keleteurópai hatalmának növekedését, befolyásuk erősödését, de tisztában volt azzal is, hogy a csehszlovák állam küszöbönálló felszámolásában Magyarország részvételére szükség van. Egyidejűleg azonban annak is jelentőséget tulajdonított, hogy biztosítsa a Nyugatot: Magyarország „kényszerűségből" működik együtt Németországgal, viszont mindenképpen megóvja nemzeti függetlenségét és szuverenitását.11

Az 1938. november 2-i bécsi döntéssel Magyarország visszakapta a Felvidék egy részét, Dél-Szlovákia és a Kárpátalja nyugati felén a magyarlakta területeket. Ezt követően a magyar diplomácia napirendre tűzte egész Kárpátalja visszaszerzésének kérdését.12 Az 1938. szeptember 29-i müncheni egyezmény a Szudéta-vidéket a Harmadik Birodalomhoz csatolta, Kárpátalja pedig a rövid életű Csehszlovák Szövetségi Köztársaságon belül autonómiát kapott. Szinte azonnal megindult a rutén-ukrán nacionalisták szervezkedése, amelyet főtisztelendő Augustin Volo-sin, a tartományi kormány feje bátorított13 és a Harmadik Birodalom támogatott. A szervezkedésnek új lendületet adott az ukrán nemzeti gár-

da megalakulása, mely félkatonai szervezet volt, és közkeletűen a kezdőbetűiből összevont betűszóval, Sic néven emlegették.

Magyarország annyira hálás volt a Harmadik Birodalomnak, amiért az segített visszaszerezni a Felvidéket, és amiért kilátásba helyezte támogatását Kárpátalja visszaszerzésében is, hogy 1939. január 13-án bejelentette: csadakozni kíván az antikomintern paktumhoz. 1939. április 11-én pedig kilépett a Népszövetségből. Magyarország Kárpátaljára nem csupán azért tartott igényt, mert ennek elcsatolása is a „trianoni igazságtalanságok" közé tartozott, de politikai és katonai meggondolásokból is. Magyarország jelentős előnyöket remélt attól, hogy közös határa legyen Lengyelországgal.14

5.1. Táblázat Fontosabb Zsidó Települési Központok Kárpátalján

Zsidó

A népesség

Helység

népesség

%-ában

Bereg vármegye

Bilke

1103

17,6

Ilonca

887

15,8

Alsóverecke

582

24,7

Máramaros vármegye

Akna- és Faluszlatina

2537

28,8

Huszt

6023

28,5

Nagybocskó

1708

23,0

Rahó

1607

12,9

Kőrösmező

1403

11,0

Felsőapsa

1289

18,7

Dombó

984

16,4

Alsóapsa

978

11,7

Ökörmező

952

16,1

Kökényes

914

20,0

Herincse

871

16,1

.Irhóc

851

17,7

Majdánka

831

23,3

Szeklence

685

18,6

Gánya

720

21,8

Visk

571

7,5

Urmező

395

13,1

Ung vármegye

Nagyberezna

1237

30,7

Szerednye

619

23,6

Szobránc

395

25,5

A magyar erőfeszítéseket, hogy megnyerjék a Harmadik Birodalom pártfogását tervükhöz, végül is siker koronázta. Hider 1939. március 13-án megadta a szabad jelzést a terület bekebelezésére. Horthy altengernagy meghatott levélben .mondott köszönetet Hitlernek, és megígérte, hogy a tervezett határincidens után két nappal, vagyis március 18-án „nagyszabású támadást" indít,15

Horthy terveit némileg megzavarta Szlovákia függetlenségének váratlan kikiáltása március 14-én, s ezt követte szinte azonnal a Volosin-kor-mány bejelentése, hogy Kárpátalja önálló állammá nyilvánítja magát „a Harmadik Birodalom védnöksége alatt"16.

A magyarok, a németekkel előzetesen kidolgozott forgatókönyvnek megfelelően, aznap, amikor a szlovák függetlenséget kikiáltották, ultimátumot intéztek a prágai kormányhoz, majd pár órával később csapataik megindultak Huszt felé.17 Március 18-ra Kárpátalját megszállták. A magyar csapatok nem ütköztek érdemleges ellenállásba. A kevéske SlC-gár-dista szórványos kísérletét könnyűszerrel letörték. A régi álom, a magyarlengyel közös határ yégre-valahára valósággá lett.18

A kárpátaljai zsidóság

Kárpátalján 12 171 km2 területen 700 000 ember élt. Az I MI . évi népszámlálási adatok szerint 78 087 volt a zsidók lélekszáma.19 Jó részük a történelmi Bereg ésUng vármegyében lakott, valamint Máramaros megyének ruténok lakta részein. A fontosabb zsidó települési csomópontokat az 5.1. táblázat tünteti fel.

A táblázatban szereplő 23 helységben 28 142 zsidó élt, Kárpátalja teljes zsidó lakosságának 36%-a. A többiek 445 kisebb településen szétszóródva éltek.20

1940 szeptemberében Észak-Erdélyt is visszacsatolták Magyarországhoz, s néhány megyét, köztük Bereg-Ugocsát és Máramarost, az első világháború előtti határok szerint állítottak helyre. Máramarosszigeten, Borsán és Felsővisón sok zsidó élt, s amikor ezek a települések ismét az említett megyékhez kerültek közigazgatásilag, akkor ezek lettek az országnak a zsidók által legsűrűbben lakott megyéi. Érdekes azonban, hogy a zsidóság lélekszámának növekedése számszerűségében és százalékarányában 1910 és 1941 között alatta maradt a nem zsidó népesség növekedésének. Ez jól látható az alábbi adatokból:21

Zsidó lakosság Zsidók arányszáma

Növekedés

Vármegye 1910 1941 %-ban 1910 1941

Bereg-Ugocsa 45 510 46 621 1,6 13,8 13,1

Máramaros 65 694 78 856 20,0 18,3 16,2

Ung 17 587 20 903 18,8 10,8 9,8

Kárpátalja megszállása nyomán a Magyarországon érvényben lévő zsidótörvényeket azonnal kiterjesztették az ott élő zsidókra. Legtöbbjüket ez mélyen megrendítette, mivelhogy a csehszlovák demokratikus uralom két évtizede alatt a magyarok jogainak legfőbb védelmezői közé tartoztak, és a leghatározottabban szálltak síkra a magyar nyelvhasználat mellett. Éppen amikor ők is részei lettek a magyarországi zsidóság sorsközösségének, folyt a budapesti parlamentben a második zsidótörvény tervezeténekvitája.

A második zsidótörvény

A magyarországi zsidóság jószerivel még föl sem eszmélt az első zsidótörvény által rá mért csapásból, amikor baljósabb fenyegetés körvonalai rajzolódtak ki. Az első zsidótörvény, amelyet 1938 májusában fogadtak el, június 28-án lépett hatályba, de csaknem azonnal újult hangerővel harsant föl a követelés, hogy a zsidók ellen még ennél is szigorúbb intézkedésekre van szükség. A szélsőjobboldal, élén a nyilasokkal, megint szorongatni kezdte a kormányt, hogy a zsidók jogainak korlátozásában ne álljon meg, hanem lépjen tovább. Az Anschluss után vagyunk mér, s a szélsőjobboldalt nyíltan bujtogatja és bőkezűen pénzeli a Harmadik Birodalom, jelentős pénzeszközökkel támogatva az országban folyó általános antiszemita hangulatkeltést.

Párhuzamosan a nácik ideológiai és propagandatevékenységével, egyre szemérmetlenebbül épültekbe a németek Magyarország gazdaságába. Az Ausztriával bonyolított külkereskedelem is átterelődött a németek csatornáiba, s hamarosan a Birodalom lett Magyarország legnagyobb, majd pedig meghatározó kereskedelmi partnere.22

Az első zsidótörvény elfogadásához az Anschluss adta meg a lökést, a második zsidótörvényhez a Felvidék visszacsatolása az 1938. november 2-i bécsi döntés alapján. Ez volt az az időszak, amikor Imrédy politikai pálfordulása végbement. Négy héttel a müncheni négyhatalmi egyezmény előtt, szeptember 4-én Kaposvárott még azt mondta, hogy az első zsidótörvény egyben az utolsó is. Viszont nem sokkal a Felvidék bekebelezése után a szélsőjobboldalhoz közeledvén egyszeriben felfedezte, hogy a megnövekedett zsidóközösség „életveszélyt" jelent Magyarországra nézve. Egy pártgyűlésen november 15-én így beszélt:

A visszanyert felvidéki területekkel a zsidók arányszáma, amely amúgy is kedvezőtlen volt, még kedvezőtlenebbé vált, és a keletről való beszivárgás kapuja még tágabbra tágult szét. Tehát nekünk ebben a kérdésbén eddig vallott felfogásunkat bizonyos mértékben revízió alá kell vennünk.23

A második zsidótörvény parlamenti vitája jelezte, hogy Imrédy nemcsak kilátásba helyezett holmi átértékelést, hanem ezt el is végezte. 1939 februárjának elején már ekként érvelt:'

1938 tavasza óta nagy események történtek, amelyek indokolttá teszik állásfoglalásunk revízióját. Mióta az első törvényjavaslatot a parlament letárgyalta, számos más államban történtek intézkedések, amelyeknek tendenciája, legalábbis hatása az, hogy a zsidóság helyzete azokban az államokban megnehezülvén, olyan államok felé tódul, olyan államokban keresi a maga elhelyezkedését, ahol kedvezőbb helyzetre tarthat számot. Zsidók elleni intézkedések történtek mindenekelőtt Olaszországban és Németországban. Az Anschluss és a Csehszlovákiához tartozó területek átkapcsolása következtében ismét igen nagy területek kerültek át a német jogterülethez. Lengyelországban is törvényhozási munkálatok vannak előkészületben, amelyek a zsidóság helyzetét kívánják megváltoztatni. A megmaradt Csehországban, különösen Szlovenszkóban, ahonnan a zsidóság ide gravitálása könnyen előállhat, szintén erős rendszabályok vannak küszöbön és részben végrehajtás alatt, törvényhozási intézkedések nélkül is. Romániában pedig, ahol egészen különleges helyzet állott elő, számos gyakorlati intézkedés és rendelet látott napvilágot, amely szintén nehezebbé teszi ott a zsidóság helyzetét.24

A második zsidótörvény előkészületei antiszemita tüntetések közepette kezdődtek meg. A legsúlyosabb zavargásokat Kisvárdáról és Mátészalkáról jelentették, mindkét kisvárosban viszonylag jelentős számú ortodox zsidó lakosság élt. Kisvárdán Haynal Alajos tábornok szervezte a pogromot, azzal az ürüggyel, hogy „titkos zsidó rádióadónak" bukkantak a nyomára. Mátészalkán azzal gyanúsították a zsidókat, hogy pénzt gyűjtenek, és ebből repülőgépeket akarnak venni a csehszlovák hadsereg részére.25 A törvénytervezetet Antal István, az igazságügyi minisztériumi államtitkár készítette. A bevezetőt, a törvény indoklását Teleki, akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter jegyezte. A tervezetet „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról" 1938. december 23-án terjesztette á parlament elé Tasnádi Nagy András igazságügy-miniszter.26

A törvényjavaslat szövege kristálytisztán tükrözte a nácik szélsőséges és faji nézeteit, amelyeket a magyarországi antiszemiták is a magukévá tettek. Az antiszemitizmusra általában jellemző és tradicionálisan mani-cheista beállítottság meghódította a magyar antiszemitákat is, átvették azt a nézőpontot, hogy a zsidóság nemcsak „veszélyezteti a nemzeti kultúrát és gazdaságot", de idegen és romboló anyag is, amelyet el kell távolítani a nemzet testéből. A törvénytervezet bel- és külpolitikai érvekkel, geopolitikai és történelmi magyarázatokkal próbálta „bizonyítani", hogy a zsidóság mindig is külön faji csoport volt, csak rá jellemző lelki és szellemi alkattal, sajátos életformával, s mindez együtt elválasztotta őket az emberiség többi részétől. Teleki gondolatmenetét követte á tervezet, hangoztatva, hogy Magyarország különösen nehéz helyzetben van, miután hagyományosan a Nyugat módszereit alkalmazta a jobbára keleti eredetű zsidósággal szemben.

A Harmadik Birodalomban érvényesülő politikával összhangban, a törvénytervezet felhatalmazta a kormányt, hogy „segítse elő a zsidók kivándorlását". Az indokolás viszont aláhúzta, hogy a zsidókérdés nemzetközi jellegű, és megoldása megkívánja, hogy a kellő időben és a kellő módon nemzetközi szemszögből közelítsék meg a témát.27

A zsidó közösség és keresztény jóakaróik orgánumai ellenezték és hevesen bírálták a tervezetet. Rengeteg beadvány készült, és se szeri, se száma a kiadványoknak, amelyek napvilágot láttak, hogy rámutassanak a törvénytervezet igazságtalanságára, és hogy kiemeljék, mennyit köszönhet Magyarország a zsidóságnak, milyen nagy érdemeik vannak az ország boldogulásának előmozdításában.28

A három nagy zsidó hitfelekezet, a neológ, az ortodox és a status quo 1939. január 12-én közös felhívást bocsátott ki, s ez aláhúzta, hogy a törvénytervezet

- megsérti a magyar alkotmányt, ellentétben áll ama alapelveivel, melyek szerint a magyar politikai nemzet egységes, a törvény előtt mindenki egyenlő, és a szerzett jogok védendők;

• — ellentétes az emberi igazságossággal és az isteni törvény előírásaival;

- károsítja a magyar nemzet elemi érdekeit.

Ámde bármekkora volt is az elkeseredésük és a kiábrándultságuk, honszeretetük változatlan maradt, akárcsak a német zsidóságé. Világosan kifejeződött ez felhívásuk következő passzusában:

Ezt érdemelte a magyar zsidóság? Közjogainak csonkítását, magánjogainak korlátozását, életlehetőségeinek elvonását, ifjúságának számkivetését?! Ezt érdemelte meg a magyar zsidó felekezet, amelynek egyetlenegy vágya volt történelme évszázados folyamán, hogy vallása megtartása mellett magyar és csakis magyar lehessen? Szólaljanak meg igazságunk mellett a szabadságharc csatasíkjai, Volhynia mocsarai, a Karsztok sziklái; mert a lövészárokban nem kérdezték meg, hogy kinek mi a vallása... Szabadjon végre nekünk is egyszer kimondani, hogy elvégre a mi hitünk, becsületünk és jogaink nem közpréda, melynek terhére lehet keresni a szociális bajok megoldását. S hozzon a magas Törvényhozás új törvényeket, amelyekben a szociális bajok enyhítésére mindenkit kötelez, akinek tehetsége van - mindenki felekezetére, származására való tekintet nélkül. Ez a mi tiszteletteljes kérésünk. De ha csalódnánk, és ebből a javaslatból törvény lenne, annak következményeként magunk és gyermekeink százezrei lennének kénytelenek lakóhelyüket cserélni. Lakóhelyet, de nem hazát. Mert a magyar hazától semmilyen emberi törvény nem foszthat meg, éppoly kevéssé, mint az egy Isten imádatától. Ahogy az évezredek sorscsapásaiban nem tántoríthatott el bennünket sem tűz, sem víz, sem vérpad, sem máglya, sem gályapad, sem bilincs - ugyanazzal a kitartással fogunk ragaszkodni magyar hazánkhoz, amelynek nyelve a mi nyelvünk, története a mi életünk. Ahogy hitfeleink évszázados száműzetés után is megőrizték a régi spanyol nyelvet, régi hazájuk kultúráját és szeretetét - úgy fogunk mi is virrasztani a mi igazolásunkért és a magyar feltámadásért!

Hasonlóan gyászos beadványt készítettek 1939. február 15-én azoknak a zsidóknak a leszármazottai, akik mint honvédek részt vettek az 1848-49-es függetlenségi harcokban. Miként a magyarországi zsidóság elismert vezetői, ők szintén azzal a kéréssel fordultak a parlamenthez, hogy vesse el a törvényjavaslatot, mert elfogadása tönkretenné a magyar zsidóságot, de a nemzet egészére nézve is nagy károkkal járna. De még tovább is mentek, mint a zsidóság általában. Rámutattak arra, hogy elődeik milyen áldozatokat hoztak, és ama kívánságuknak adtak kifejezést, hogy ha a javaslatból mégis törvény lesz, akkor velük tegyenek kivételt, tekintsék őket „tiszta vérű keresztény magyaroknak", és ne úgy, mint a többi zsidót.30

A zsidó közösség országos vezetői nem elégedtek meg azzal, hogy beadványokkal ostromolják a kormányhatóságokat, kezdeményezték és bátorították az olyan cikkek, kiadványok megjelenését is, amelyek a magyarországi közvéleményt felvilágosították arról, mennyire hazugak a zsidók nyakába varrt vádak. E célból a Pesti Izraelita Hitközség Társadalmi Munkabizottságot létesített. Ribáry Gézából, Deutsch Ernőből, Görög Frigyesből, Ligeti Pálból, Naményi Ernőből és Polgár Györgyből állt a végrehajtó bizottsága, s munkájuk nyomán röpiratok, plakátok, szórólapok, röplapok és levelezőlapok kerültek tömegesen forgalomba.31 Hangvételük, akárcsak a beadványoké, védekező jellegű volt, s a hazafiság eszméjét hangoztatták, a magyarországi zsidóság asszimilált rétegeinek általános beállítottságát tükrözve vissza.

Igen jellemző ebből a szempontból az a brosúra, amely a második zsidótörvény elfogadása után került nyilvánosságra. Történelmi áttekintéssel kezdődik, amely felsorakoztatja bizonyítékait a zsidóság Magyarország iránti hűsége tárgyában, s végkövetkeztetésképpen felidézi a zsidóság vezetőinek álláspontját az 1848-49-es forradalomban. Ezt olvassuk ott:

Magyarok vagyunk, és nem zsidók, nem külön nemzetbeliek, mert mi csak akkor vagyunk külön vallásfelekezet, midőn imaházainkban köszönetünket és legbensőbb hálánkat intézzük a Mindenhatóhoz, hazánkra és reánk is árasztott kegyelemért, de az élet minden egyéb viszonyaiban honfiak, csak magyarok vagyunk. (A magyarországi és erdélyhoni zsidók képviseletének kiáltványa 1848. március 17-én.) Ezt valljuk ma is, 1939 tavaszán.

A magyarországi zsidóság változatlanul hazafias alapon állt, de a második zsidótörvénnyel kapcsolatban álláspontjában megjelent egy új elem ahhoz képest, ahogy az első zsidótörvényt fogadta. 1938 tavaszán hajlamosak voltak tudomásul venni az első zsidótörvényt, mi több, még mentegették is, hogy tulajdonképpen meglehetősen enyhe, és „kifoghatja a szelet a szélsőségesek vitorláiból", s mindenekfölött az jellemezte magatartásukat, hogy elhárították a külföldi zsidó szervezetek beavatkozási kísérleteit az ügybe, amelyet tisztán belügynek minősítettek (lásd a 4. fejezetet).

1938. nyár végén viszont gyakorlatilag már ők kezdeményezték, hogy a külföld lépjen közbe, és próbálja közbelépésével enyhíteni a zsidó közösségre nehezedő szörnyű nyomást. 1938. szeptember 8-án a Pesti Izraelita Hitközség főtitkára, Eppler Sándor kapcsolatba lépett az Angol Zsidók Szövetségének, valamint a brit zsidó képviselők testületének közös külügyi bizottságával, s azt javasolta, hogy küldjenek megbízottat Budapestre. 1939 márciusában a magyarországi zsidó vezetés már egészen világosan látta, mit jelent a második zsidótörvény, s ismételten a brit zsidóság vezetőihez fordult, kérve a segítségüket a munkaképes zsidók ki-vándoroltatásában, az öregek és a betegek anyagLtámogatásában. Stern Samu és Eppler 1939 májusában Londonban és Párizsban járt, s akkor személyesen újra előhozták kívánságaikat, mégpedig nagyon nyomatékos formában.33 A probléma valóban égető volt, s nem is csupán az akkor életbe lépő új törvény miatt, hanem annak következtében, hogy a Felvidék és Kárpátalja visszacsatolásával megnőtt a zsidó lakosság száma, és így azoké is, akik rossz anyagi helyzetben voltak. A Felvidéken és Kárpátalján meglehetősen nagy számban éltek nem asszimilált, jámbor ortodox zsidók, s életkörülményeik igencsak nyomorúságosak voltak. Joggal feltételezhető, hogy ha nem is a kormány ötlete volt Sternék utazása, de mindenesetre annak tudtával és beleegyezésével látogattak külföldre, és terjesztették elő kívánságaikat a zsidóság kivándorlásának elősegítését kérve.

Némileg rontotta Stern és Eppler londoni és párizsi megbeszéléseinek esélyeit az a körülmény, hogy körülbelül ugyanakkor kereste föl az angol és francia fővárost dr. László Gyula, aki egyrészt a Kárpátalján élő zsidók és á lengyel menekültek problémáját ecsetelte vendéglátói előtt drámai színekkel, másrészt azt bizonygatta, hogy az országos zsidó vezetők tulajdonképpen nem is törődnek velük.34 De Sternék annyit mégiscsak elértek, hogy végre-valahára kapcsolat teremtődött a magyarországi és a világzsidóság között, és némi pénzügyi támogatásra is ígéretet kaptak. Abból azonban nem lett semmi, hogy Nagy-Britannia politikai nyomást gyakoroljon Magyarországra.

A zsidóság és jóakaróinak hazai erőfeszítései nem hoztak eredményt.

A sajtó olyannyira felszította a zsidóellenes hangulatot, hogy a törvénytervezet ellenzői, bármennyire keményen is csatáztak, alulmaradtak az egyenlőtlen küzdelemben. A törvénytervezet vitája elhúzódott, 1939 januárjától májusig tartott. Nemcsak a zsidóság képviselői léptek föl a tervezet ellen, a zsidóság ügyének védelmében, hanem a néhány liberális politikus is a Polgári Szabadság Párt soraiból, élükön dr. Rassay Károllyal, budapesti országgyűlési képviselővel, az Esti Kurír főszerkesztőjével, valamint az országgyűlés padsoraiban ülő szociáldemokraták. A kisgazdapárti frakció nem volt egységes. Az Eckhardt Tibor vezette szárny a tervezet mellett foglalt állást, akadtak, akik ellene voltak, s egy harmadik csoport módosításokért szállt síkra, amelyek lehetővé tették volna, hogy megnöveljék a kivételek és kivételezések számát.35 A felsőházban szintén akadtak ellenzői a tervezetnek, így Bezerédj István, gróf Károlyi Gyula, gróf Prónay György és az egykori miniszterelnök, Horthy bizalmasa: gróf Bethlen István.

Bethlen több beszédet is mondott az Országházban, és a nagy nyilvánosság előtt is mindenütt kifejtve, hogy milyen veszélyekkel terhes Németország vak utánzása a zsidókérdésben. 1939. február 9-i beszédében például a következőképpen érvelt:

Hát nem látjuk-e és nem látják-e azok, akik a jobbszélsőséggel kacérkodnak, hogy a zsidókérdésnek német szisztéma alapján való megoldása ebben az országban a gazdasági és pénzügyi rendet egyik napról a másikra azonnal felforgatná, és hogy egészen más következményekkel járna, mint Németországban járt? Nem látják, hogy az ország gazdasági és pénzügyi téren egy napig fenn nem állhatna, ha ily eszközökhöz nyúlnánk? Es azokat, akik a magyar földbirtokosok és a magyar intelligencia köréből kacérkodnak ma ezekkel a divatos jelszavakkal, nyomatékosan vagyok bátor figyelmeztetni, hogy a sor elsősorban rájuk fog kerülni, és világos, az a földbirtokos osztály fog elsőnek elpusztulni, amely egy ilyen kormányzat támogatására siet, és hogy az intelligencia, amelyben van történelmi érzék és amely a történelmi magyar tradíciók alapján akarja a magyar politikát továbbvinni, ha erre az útra téved, módot nyújt arra, hogy félretolassék, és helyébe történelmi tradíciók nélküli és a magyar történelmi tradíciókat semmibe vevő, félintelligens emberek üljenek, akik azután ezeket a kérdéseket másképpen fogják kezelni. De kérdem: hogyan áll külpolitikailag ez a kérdés? Egyet tisztán látok: ha nálunk a politikai élet gleichschaitolása következik be a szélsőjobboldali eszmék jegyében, akkor mi Németországnak nem barátai, hanem cselédei leszünk, és ebben az esetben a független magyar külpolitikának egyszer és mindenkorra vége lesz.36

A törvénytervezetet ellenző különböző frakciókat más és más indítékokvezérelték, de abban tökéletesen egyetértették, hogy a tervezet vérlá-zítóan megsérti az „alkotmányos rendszert", rettenetes szenvedéseket zúdít sok százezer emberre, és ha hatályba lép, súlyos károkat okoz az ország gazdasági és szellemi életében, s nem utolsósorban annak lesz a bizonysága, hogy a kormány a náci Németországhoz igazodott.

A zsidók és a liberálisok nagy csalódással látták, hogy a keresztény egyházfők a felsőházban a második zsidótörvény tervezetét éppen úgy támogatták, miként az elsőt. Ellenezték a faji vonatkozásokat, olyan módosításokat szorgalmaztak, melyek a kikeresztelkedett zsidók jog- és érdekvédelmét szolgálták, és azt, hogy a zsidók kikeresztelkedése és beolvadása könnyebbé váljék. Raffay Sándor lutheránus püspök és Serédi Jusztinián, a katolikus egyház hercegprímása egyaránt szükségesnek tartotta, hogy történetileg áttekintse a magyarországi zsidóság magatartását. Mindketten azt a „veszélyt" hangoztatták, amelyet a zsidóság kulturális, politikai és gazdasági befolyása jelent a keresztény Magyarország nemzeti érdekei szempontjából.37

Az alsóházi vitát két, érzelmileg túlfűtött esemény tette emlékezetessé. A vita egyik napján zsidó tartalékos tisztek özönlötték el az ülésterem karzatát. Gyászruhában voltak, de mellükön csüngtek katonai kitüntetéseik. Komoran és némán tüntettek a készülő alávaló rendelkezések ellen. Vázsonyi János, az alsóház zsidó vallású tagja, az egykori híres igazságügyi miniszter, Vázsonyi Vilmos fia, módosító indítványt terjesztett elő, mely szerint a törvénytervezet mondja ki, hogy a zsidó frontharcosokat ugyanaz a bánásmód illeti meg, mint keresztény bajtársaikat.38

A másik eseményre február 3-án került sor, s ez egyaránt mélyen megrázta a zsidó közösséget és a magyar keresztény társadalom minden tisztességes tagját. Nyilas suhancok támadtak rá a szombati istentiszteletről távozó zsidókra a Dohány utcai zsinagóga előtt. Kézigránátot dobtak közéjük, s megsebesítettek 22 személyt, köztük 10 hatvanévesnél idősebb öregembert. Többen közülük belehaltak sebeikbe. A merényletet Ko-varcz Emil katonatiszt szervezte, a magyarországi jobboldal egyik legszélsőségesebb irányzatának vezéralakja, akiről mindenki tudta, hogy elvakultan gyűlöli a zsidókat.39

Ez az eset országszerte együttérzést váltott ki a zsidók iránt, és igazolta azokat, akik régóta követelték Szálasi Ferenc szélsőjobboldali pártjának feloszlatását,40 de a sajtóban nem hagyott alább az uszítás a zsidók ellen, s a tervezett második zsidótörvény javaslatának országgyűlési vitája is folytatódott.

Teleki legalább akkora - ha nem nagyobb - erőbedobással fáradozott azon, hogy a tervezetből törvény legyen, mint elődje, Imrédy. Felesketése után elhangzott beszédeiben újra és újra kifejtette, hogy a zsidótörvényt nem taktikából szorgalmazza, hanem azért, mert ez a meggyőződése, és azzal kérkedett, hogy nincs senki az Imrédy-kabinetben, aki nálánál radikálisabb állásponton lenne a zsidókérdésben.41

A törvényjavaslatot elfogadták, és 1939. május 4-én hatályba lépett.42

A törvény előírásai. A második zsidótörvény mindenekelőtt abban tért el az elsőtől, hogy részletesen meghatározta, ki tekintendő „zsidónak". Az 1938. évi törvény nem adott ilyen meghatározást, mindössze azt szögezte le, hogy az állampolgárok mely kategóriáira nem vonatkoznak a törvény előírásai. Az 1939. évi törvény kifejezetten faji alapon állt. Ez kitűnt már a törvény indoklásául szolgáló miniszteri bevezetőből:

...az, aki az izraelita hitfelekezet tagja, egyúttal a zsidó faji közösséghez is tartozik, és természetes az is, hogy az izraelita hitfelekezethez tartozás megszűnése nem eredményez változást az ehhez a faji közösséghez való tartozás tekinteté-ben.43

A katolikus egyház heves ellenkezése nem bizonyult teljességgel hatástalannak. Jórészt ennek köszönhetően nem a faj, hanem a vallás minősült fő ismérvnek. Az első cikkely azt mondta ki, hogy zsidónak tekintendő, aki a zsidó közösséghez tartozik, akinek a szülei odatartoznak vagy akinek a négy nagyszülője közül kettő odatartozik, mégpedig a törvény kihirdetésekor vagy annak előtte. Azokat vonták ki a törvény hatálya alól, akik már kereszténynek születtek, akik 7. születésnapjuk előtt kikeresztelkedtek, továbbá akinek a szülei 1939. január 1. előtt keresztelkedtek ki, amennyiben őseik legalább 1849. január 1. óta Magyarország területén éltek. A törvény további kilenc kategóriát jelölt meg, amely mentességet biztosított, így a hadirokkantak, a háborús kitüntetések tulajdonosai, a háborúban meghaltak özvegyei és árvái, a titkos tanácsosok, az egyetemi tanárok és az olimpiai bajnokok kivételnek számítottak (2. cikkely).

A törvény kimondta, hogy zsidók sem honosítás, sem házasságkötés útján nem szerezhetnek magyar állampolgárságot (3. cikkely), beszűkítette a zsidók politikai és polgári jogait (4. cikkely) . Megtiltotta, hogy állami tisztséget viseljenek, előírta, hogy 1940. január 1-jéig bezárólag a bírói karból és ügyészi testületből nyugállományba kell helyezni minden zsidót, s 1943. január 1-jéig a zsidó középiskolai tanárokat, tanítókat és közjegyzőket el kell bocsátani (5. cikkely). Ismét érvényre emelte az 1920. évi numerus clausus törvénynek azt a kikötését, hogy a felsőfokú tanintézetekbe felveendők között a zsidók számaránya nem haladhatja meg a 6%-ot (7. cikkely), és ugyanilyen kvótát állított fel a szakmai kamaráknál (9. cikkely). A keresztény szellem és a kultúra magyar jellegének védelmére hivatkozva kimondta, hogy zsidó nem lehet sem rendező, sem igazgató a filmgyártásban, illetve a színházi világban (11. cikkely). Tartalmazott a törvény egy sor gazdasági előírást, szigorúan beszűkítve a zsidók gazdasági lehetőségeit. Meghatározott időn belül vissza kellett vonni bizonyos üzleti vállalkozások iparengedélyét, és mindaddig nem adható ki új engedély, amíg a zsidók számaránya az adott helyen nem csökken le 6%-ra, illetve bizonyos típusú kereskedelmi ágazatokban 12%-ra. Zsidó külön engedély nélkül földet nem vehet és nem adhat el, s bármikor kényszeríthető, hogy a hatóság által megszabott áron eladja vagy bérbe adja mezőgazdasági ingatlana tulajdonát (12-18. cikkelyek).44

A törvény értelmében minden, öt főnél kevesebbet foglalkoztató cég legfeljebb egy zsidót alkalmazhat, a kilenc főnél nagyobb pedig kettőt.45 A Magyar Állami Biztosító Intézet adatai szerint 1937. december 31-én 14 817 cég működött Budapesten 72 494 dolgozóval. Közülük tíz személynéltöbbet 742 cég foglalkoztatott, 14 075 viszont ötnél kevesebbet. Becslések szerint a törvénynek ez a pontja 250 000 zsidót érintett, köztük 65 000 budapestit.46

Hamarosan kitűnt, hogy a második zsidótörvény a legnagyobb csapást a zsidóság alsó régióira mérte, így a bérmunkásokra és szakképzetlenekre. Akik üzleti, ipari tevékenységet folytattak, szintén megérezték az intézkedések súlyát, ők is korlátozva lettek mozgásukban, de így vagy ügy meglelték a kiskapukat, amelyeken kibújhatták az előírások hálójából. Kitalálták és előszeretettel alkalmazták, nem is kis sikerrel az ún. stróman- vagy Aladár-rendszert, azaz keresztény „társat" vettek be az üzletbe, aki részt kapott a haszonból. Voltak olyan esetek is, amikor keresztények baráti alapon vállalkoztak ilyen szerepre.

A szabadfoglalkozású-pályákon már rosszabbul ütött ki a dolog a zsidók szempontjából. Főleg az ügyvédi pályán és az újságírásban zárultak be a kapuk előttük. A törvény életbeléptetése után a Sajtókamarába felvételét kérő 3435 személy közül 1863-at utasítottak el, vallásuk vagy fajuk miatt.47 A zsidók eltávolítását a magyar társadalom vezető posztjairól, valamint kiszorításukat a szabadfoglalkozású-pályákról kormányszervek, illetve az egyes foglalkozási ágakban felállított kamarák végezték. Kulcsszerepet kapott e téren Kultsár István, az értelmiségi munkanélküliség kormánybiztosa.48

A második zsidótörvény az egész zsidóságra nagy csapást mért, de valóságos katasztrófaként érte a Csehszlovákiától visszacsatolt területek 150 000 főnyi zsidó lakosságát. Már az is nagy nehézséget okozott sokuknak, hogy bizonyítsák magyar állampolgárságukat, s ők szenvedték el elsőnek a faji megkülönböztetés kínos következményeit. Midőn 1941. június 27-én Magyarország hadba lépett a Szovjetunió ellen, ezek közül a hontalan zsidók közül sokat összefogdostak, Kamenyec-Podolszkij környékére deportáltak, ahol aztán jó részüket lemészárolták (lásd a 6. fejezetet).

A magyarországi papság és a politikusok mérsékelt körei most is úgy okoskodtak, inmt 1938-ban, és abban reménykedtek, hogy az új törvény jóllakatja a zsidófalókat. Teleki is úgy vélte, hogy ezzel Magyarországon pont került a zsidókérdés végére, s az ország yégre hozzáláthat a nemzet sürgető feladatainak elintézéséhez.49

Akárcsak sok más magyar náciellenes személy és zsidó vezető, ő is úgy vélekedett, hogy ha nem hozzák meg ezeket a zsidóellenes intézkedéseket, akkor a szélsőjobboldaliak politikailag erőre kapnak, ennek pedig óhatatlanul az lesz a következménye, hogy a kormány az ő növekvő befolyásuk alá kerülvén, a zsidókérdést a német minta szerint „oldja meg" majd. Ez az okoskodás azonban nem volt egyéb önigazolásnál, mert miközben fokozatosan súlyosbodtak a zsidókat sújtó intézkedések, semmi sem történt, hogy gátat vessenek a szélsőjobboldal növekvő politikai hatalmának.

A mérsékeltek várakozásai ellenére a törvénytervezetet kísérő hangulatkeltés nemhogy befejeződött volna a törvény hatálybalépésével, hanem még hevesebbé vált, a közvéleményre még gátlástalanabbul öntötték az antiszemitizmus mérgét, s mindez a nácik malmára hajtotta a vizet, és előkészítette azt a szörnyűséget, amelyre néhány évvel utóbb sor került. Nem sokat kellett várni, hogy kiderüljön: a második zsidótörvény mindössze előjáték, amelyet olyan újabb törvények követtek, amelyek még messzebb mentek a hátrányos megkülönböztetések alkalmazásában, és még nyíltabban helyezkedtek fajvédő alapra. 1939. március 11-én kihirdették a honvédelemről szóló II. tc.-et. A kormányt rendkívüli hatalommal ruházta föl ez a törvény, s ennek alapján megszerveződhetett a katonai jellegű munkaszolgálat a zsidók és a lakosság más „megbízhatatlan" elemei részére (lásd a 10. fejezetet). A Telekikormány zsidóellenes törvényhozási programja azzal érte el a csúcspontját, hogy elhatározták a harmadik, most már nyíltan faji alapra épülő zsidótörvény kidolgozását.

Teleki egész sor intézkedéssel próbálta megnyerni a Harmadik Birodalom tetszését/Érlelődött ugyanis az erdélyi kérdésben a válság, s nem mulaszthatta el, hogy javítson alkudozási pozícióján. Ezek közül az intézkedések közül az egyik a magyarországi népi németek helyzetével volt kapcsolatban, a másik, hogy feloszlatták az országgyűlést, és új választásokat írtak ki.

A népi németek, a Volksdeutschok

Ahogy erősödött a harcias nacionalizmus a magyarok és a svábok körében, úgy vált mindinkább problematikussá a Magyarországon élő német kisebbség kérdése. Á náci Németország növekvő érdeklődéssel fordult az Auslanddeutschok (a külföldi németek) felé, ezek pedig tüntetőleg adtak kifejezést rokonszenvüknek és hűségüknek a Harmadik Birodalom iránt. A német kisebbség egyre nagyobb hányadát ragadta magával ez az érzület, különösen 1938 márciusa, az Anschluss után. A magyar kormány a Harmadik Birodalomhoz kapcsolódva iparkodott megvalósítani revíziós törekvéseit, de a német etnikai kisebbségnek nem kívánt az állam szuverenitását csorbító kedvezményeket adni. Azt a politikát óhajtotta folytatni a továbbiakban is, amelynek alapjait Jákob Bleyer professzor rakta le. Bleyer a budapesti egyetemen működött, 1923-ban alakította meg az Ungarlandisch-Deutscher Volksbildungsverein (Magyarországi Németek Népművelési Egylete) nevű egyesületet, s kulturális jogokat akart kivívni a magyarországi német kisebbség számára, azUDV elnöke, Gratz Gusztáv viszont inkább Magyarország területi és kulturális integritására helyezte a fő hangsúlyt. Míg ők álltak az UDV élén, addig az nem volt egyéb, mint holmi álmatag német kulturális egyesület. Bleyer 1933. december 5-én távozott az élők sorából, s a vezetésbe két új ember került, veje, Franz Kussbach, aki nem sok vizet zavart, valamint Franz Anton Basch, aki nagyhangú németbarát volt.

A magyarországi német etnikai csoport tényleges irányítása az ő kezébe került.50 A Harmadik Birodalom buzdítására és anyagi támogatásával fiatalokat gyűjtött maga köré, olyanokat, akik náci stílusú radikális politikáért szálltak síkra, s megszervezte a Volksdeutsche Kameradschaftot (Népi Német Bajtársi Egyesület). Basch hevesen ellenezte az elmagyaro-sodást, amely még a 19 . században megindult, és amelyet a sváb származású Gömbös Gyula szívvel-lélekkel helyeselt és szorgalmazott. 1934-ben Basch valósággal mártír lett a német etnikumhoz tartozók szemében, amikor három hónapra elítélték és egy évre eltiltották politikai jogainak gyakorlásától azon a címen, hogy „megsértette a magyar nemzetet". Az UDV hivatalos irányvonala nem elégítette ki őt, s a Kameradschaftra alapozva 1938 novemberében egy új és még harcosabb szervezetet hozott létre. Ez idő tájt a svábok tekintélyes részét valósággal felvillanyozták a nácik sikerei, nem utolsósorban az, hogy Ausztriát a Birodalomhoz csatolták. Az új szervezet Volksbund der Deutschen in Ungarn (Magyarországi Németek Népi Szövetsége) néven alakult meg, egyre inkább önállósult, és a nácik magyarországi behatolásának egyik legfőbb eszközeként működött, ttarciassága, amelyet megalakulása pillanatában már mutatott, nem rítt ki az összképből, hiszen szinte az egész ország valóságos eufóriában élt a revíziós politika első kézzelfogható sikere miatt, amelyet a Birodalommal való együttműködés révén értek el.

A Volksbund programjának főbb pontjait beiktatási beszédében körvonalazta Basch. Már nem csupán kulturális autonómiáról volt szó, saját iskolákról, saját napilapokról és folyóiratokról, hanem arról, hogy az etnikai csoportot ismerjék el jogi személynek, és ne gördítsenek akadályt önálló pártja megalakításának útjába sem. A Birodalom vezérei teljes egészében helyeselték a Volksbund követeléseit. Az ő pénzügyi és diplomáciai támogatásuknak tudható be, hogy néhány éven belül mindezek a célok teljesültek.

Az első jelentős frontáttörésre 1939. április 29.-május l-jén, Teleki miniszterelnök és Csáky István külügyminiszter berlini látogatásakor került sor. Két nagyobb téma került szóba a tárgyalásokon, s az egyik a magyarországi népi németek kérdése volt, a másik Magyarország külpolitikája, különös tekintettel Lengyelországra. A két magyar politikus biztosította vendéglátóit, hogy híven követik a tengely irányvonalát, s mindössze egyetlen kikötésük volt. Nevezetesen, hogy se közvetlenül, se közvetve ne kelljen részt venniük egy Lengyelország elleni esetleges támadásban. A németek a lengyelországi támadásban való közreműködést Szlovákia átengedésével viszonozták volna, így a fenti kikötéshez való ragaszkodás gyötrelmesen nehéz döntés lehetett. Fél szemmel már Erdélyre kacsintva, Csáky azt ajánlotta, hogy ha a Lengyelországgal szövetségben lévő Románia ellen indulna háború, abba feltehetőleg Magyarország is bekapcsolódnék.51

A németek nem tudták ugyan rávenni a magyarokat, hogy vegyenek részt régi barátjuknak, Lengyelországnak a megtámadásában, ezzel szemben a magyarországi népi németek érdekében számottevő engedményeket csikartak ki. A berlini megállapodás értelmében a Volksbundot törvényes szervezetnek ismerték el, és a hatóságok jóváhagyták működési szabályzatát. Holott a Volksbund ekkor már tekintélyes és ütőképes politikai erőt képviselt, s a svábokat a Harmadik Birodalom politikája mögé zárkóztatta föl.

A Volksbund második nagy győzelme a második bécsi döntéshez kapcsolódott. Az 1940. augusztus 30-án aláírt megállapodás Erdély felosztásáról intézkedett (erre később visszatérünk). Aláírtak egy titkos jegyzőkönyvet is, német részről Ribbentrop, magyar részről pedig Csáky, s ez kimondta, hogy a német etnikai csoport tagjai különleges előjogokban részesülnek. Nevezetesen, akadálytalanul vallhatnak nemzetiszocialista eszméket, számarányuknak megfelelően kapnak képviseletet a helyi és a központi kormányzati szervekben, használhatják eredeti vezetéknevüket, és szabadon létesíthetnek kulturális kapcsolatokat a Harmadik Birodalommal. A jegyzőkönyv felhatalmazta továbbá a Volksbund vezetőségét, hogy megszabhassa, ki népi német és ki tartozik ehhez az etnikai csoporthoz.52

A magyar kormány ezekkel az engedményekkel saját korábbi erőfeszítéseit aknázta alá, amelyekkel a Volksbund ellensúlyozása volt a célja. Ilyen célból támogatta, hogy a német kisebbség körében a Volksbund elleneben egy másik szervezet alakuljon meg. A hűségmozgalomnak (Treuebewegung) Pehm József állt az élén, aki a második világháború után Mindszenty bíborosként vált ismertté. A másik kísérlet abból állt, hogy a Volksbund politikai megosztása céljából a kormánypárt soraiban juttatnak két képviselői helyet e szervezetnek.53

A német-magyar megállapodás 1940. november 28-án lépett életbe. Basch haladéktalanul élt is a benne foglalt lehetőséggel, s a Volksbund hivatalos lapjaként megindította a Deutsche Zeitungot (Német Újság). A Volksbund működési szabályzatát 1941 márciusában fogadták el, és nem sokkal ezután hozzájárultak ahhoz is, hogy a sváb fiatalok ne a magyar fiatalok katonai jellegű leventemozgalmához csatlakozzanak, hanem saját ifjúsági szervezetbe tömörülhessenek. Ez utóbbi lényegében az SS-nek felelt meg.

Az 1941-ben megejtett népszámláláskor 720 291 személy vallotta magát a német etnikai csoport tagjának. Közülük 477 057 élt a trianoni Magyarország területén, 9054 a Felvidéken, 9627 Kárpátalján, 47 508 Észak-Erdélyben és 177 045 a Délvidéken, amelyet 1941 áprilisában szerzett vissza Magyarország Jugoszláviától. A népi németek nácirokonszenve egyenes arányban nőtt a Harmadik Birodalom újabb és újabb politikai és katonai sikereivel, s legalább ilyen mértékig erősödött körükben a birodalmi nagynémet nacionalizmus is. A Volksbund hivatalos adatai szerint a népi németeknek mintegy 10%-a vitt vezető szerepet a szervezetben, vagy volt tagja az SS-nek, 28%-uk volt tagja a Volksbundnak vagy a Hitlerjugendnak, 32%-uk támogatta a Volksbundot, és mindössze 30% tartotta magát távol tőle. Ebből a 30%-ból 28% teljesen passzívan viselkedett, és csupán 2% ellenezte nyíltan a Volksbund tevékenységét.54

A Volksbund vezérének, a Volksgruppenführer (népcsoportvezető) címet viselő Baschnak az irányítása alatt a Volksbund a legapróbb részletekig lemásolta a nácik szervezeti felépítését, az ő mintájukra építette ki a területi szervezeteket és a tömegszervezeteket. A népi németek jelentős súlyt és befolyást képviseltek, részint mert ott állt mögöttük a Birodalom, és azért is, mert a magyar gazdaságban és a magyar katonai apparátusban vezető posztok voltak a kezükben. A viszonylag kis létszámú magyarországiközéposztályon belül a német származású elemek jelentős hányadot képviseltek. Fontos szerepet játszottak az iparban, a kereskedelemben és a bankszakmában, különösen nagy számban voltak képviselve a tisztikarban és a vezérkarban. Jelentős befolyással bírtak a helyi és központi közigazgatásban. Azokban a helységekben, ahol ők alkották a többséget, a hivatalos magyar közigazgatást is pótolták. Amikor a délvidéki képviselők is bekerültek az Országházba, a sváb származású honatyák külön parlamenti csoportot alakítottak.55 A Volksbundban a német volt a hivatalos nyelv, és átvették a nácik minden külsőségét, beleértve még a köszöntési módot is, teljes egészében kivonták magukat a magyar hatóságok felügyelete alól. Himmler ellenőrizte és irányította őket, állam voltak az államban.56 Amikor megkezdődött a háború a Szovjetunió ellen, sok volks-bundista önként beállt a Waffen-SS-be.57

Az 1939. évi választások

Május 5-én kihirdették a második zsidótörvényt, s az előző napon Teleki feloszlatta az országgyűlést és kiírta az új választásokat az új választójogi törvény alapján, mely korlátozta a szavazásra jogosultak körét, de a választás titkosságát kimondta. Május 28-29-én volt a választás, amely a centrista mérsékelt és baloldali erők szempontjából katasztrofális eredményeket hozott. Annak ellenére, hogy a kormány kb. három hétre korlátozta a választási hadjárat időtartamát, és mielőtt az megkezdődött volna, három hónapra felfüggesztette a Nyilaskeresztes Párt lapjának, a Magyarságnak. a megjelentetését, a jobboldali pártok mégis látványos sikert könyvelhettek el.58 Az ellenzéki kisgazdák és szociáldemokraták megtizedelődtek, és ami még ennél is súlyosabban nyomott a latban, a kormányzó párt Imrédy vezette jobbszárnya, nevezetesen a Magyar Élet Pártja megnövelte a súlyát, s akkora befolyásra tett szert, mint még soha ad-dig 59

Az országgyűlésben megújult lendülettel folyt az antiszemita uszítás, a szélsőjobboldal képviselői szinte egymással versengve interpelláltak, megkérdőjelezvén a kormánynak a zsidókérdésben követett politikája helyességét. Az első interpellációt Hubay Kálmán nyújtotta be. Nem egyszerűen csak azt vetette Teleki szemére, hogy „nem őszinte" a németekhez, de egyenesen azt vágta a fejéhez, hogy „a miniszterelnök úr sem tudott kiszabadulni a nemzetközi zsidóságnak a szuggesztiója alól"60.

A jobboldali sajtó

Az országgyűlésbeli hangulatkeltést antiszemita uszítás kísérte a sajtóban, s ez az uszítás egyre féktelenebb lett. A németek nyomásának engedve, a Teleki-kormány szabad utat engedett a szélsőjobboldali sajtónak, amelyre bőven hullott az áldás bőkezű anyagi támogatás formájában a Harmadik Birodalomtól, és az így megtámogatott lapok felsőfokon dicsőítették Németországot és minden tettét. Mi több, arra biztatták, azt követelték a kormánysajtótól is, hogy nemzetközileg is álljon oda a nácik mellé.61 A hivatalos lapok némileg tompított hangon írtak a nyugati szövetségesek ellen, és visszafogottabban a lengyel-német viszonyról, de a zsidókérdésben többnyire a szélsőjobboldali sajtó álláspontját visszhangozva népszerűsítették a Harmadik Birodalom legyőzhetetlenségének gondolatát.

A Magyar Élet Pártjának hivatalos orgánumai, a Függetlenség és az Esti Újság, akárcsak a kormánypárti Pester LloycL és Magyarország, nagyrészt ugyanolyan undorítóan írtak, akár a nyíltan náci irányzatú lapok. Kézbe venni legföljebb a Szociáldemokrata Párt lapját, a Népszavai és a független Magyar Nemzetex lehetett, csak ezeknek a hasábjain lehetett viszonylag tárgyilagos és kiegyensúlyozott beszámolókkal találkozni. De hatásuk eltörpült a jobboldali lapoké mellett, ezeknek nagyobb volt az olvasottságuk, és a táboruk gyorsan nőtt. 1939. július 12-én ismét megjelent az addig betiltott Magyarsága s a Pesti Újsággal, az Új Magyarsággal és a Virra-dattal együtt minden korábbinál eszelősebben dicsőítette a nácizmust, és dühödtebben gyalázta a zsidókat. Teleki hivatali időszakának első évében három antiszemita irányzatú hetilap egészítette ki a kórust, a Holnap, a Nép és a Nemzeti Elet.62 Ezeknél semmivel sem volt kevésbé elvakult a nácizmus irányában és a zsidók ellenében az Összetartás, az Egyedül Vagyunk, az Ország és a Magyar Futár c. képeslap. Ezeknek a lapoknak a kiadói, szerkesztői és munkatársai vérlázító náci és antiszemita uszítással bódították a közvéleményt, mérgezték olvasótáboruk lelkét. A leghírhed-tebb volt ebben a díszes társaságban Rajniss Ferenc (Magyar Futár), Rupprecht Olivér (Magyarság), Oláh György (Egyedül Vagyunk), Vajta Ferenc (Ország), Maróthy (Meisler) Károly (Pesti Újság), Bornemisza Gábor (Összetartás és Virradat) és Milotay István (Új Magyarság) .63 Amikor 1940 októberében szakadás történt a kormánypártban, Imrédy Magyar Megújulás Pártjának Milotay, Rajniss és Oláh lettek a főideoló-gusai (lásd a továbbiakban) .

Teleki azzal, hogy szabad teret nyitott a náci propagandának, a Harmadik Birodalom kezére játszott. A közvélemény nem sokat értett meg az ő bonyolult észjárásából, nem értette meg a revíziós célkitűzések és az alapvető náciellenes beállítottság összefüggéseit, s olyan irányba tolódott, hogy inkább akadályává, semmint támaszává vált a Teleki-féle célok elérésének.

Teleki revíziós politikája

A Teleki-kormány politikája e tekintetben és minden egyéb vonatkozásban jellegzetesen képviselte a magyarországi jobboldalnak, azon belül is az uralkodó konzervatív-dzsentri csoportnak a két háború közti időszakon végighúzódó álláspontját. Ezek a politikusok Trianon igazságtalanságaira kívántak gyógyírt szerezni, s azt találták ki, hogy a nyilvánosság előtt népszerűsítik Németországot, melynek agresszív elképzeléseit félelemmel vegyes helyesléssel figyelték, magánúton viszont folyamatosan biztosítják a nyugati szövetségeseket afelől, hogy Magyarország mindenképpen megőrzi szuverenitását és függetlenségét. Ezt a kettősséget példázta Magyarország kétértelmű magatartása történelmi szövetségese, Lengyelország iránt. Telekinek ahhoz, hogy Romániától visszaszerezze Erdélyt, szüksége volt a Harmadik Birodalom rokonszenvére és pártfogására, s ezért 1939 júliusában tudtára adta Hitlernek, hogy egy általános konfliktus esetén Magyarország a tengelyhez igazítja politikáját. De egy második levelében arról értesítette őt, hogy Magyarország erkölcsi megfontolások alapján nincs abban a helyzetben, hogy hadműveletekbe kezdjen Lengyelország ellen. A németek haladéktalanul válaszoltak, és ez a válasz fenyegető volt. Erre 1939. augusztus 8-án Csáky minden felhatalmazás nélkül tudatta Ribbentroppal, hogy Teleki leveleit tekintsék semmisnek. A Birodalom ennek ellenére bizalmatlansággal tekintett a magyar politikára, és ennek jelzése végett egyes hadianyagok szállítását leállította. A tilalmat csak akkor oldották fel, amikor Magyarország közölte, hogy nem tesz semlegességi nyilatkozatot.64 Amikor a második világháború küszöbén Németország nyomás alá vette Lengyelországot Danzig ügyében, Magyarország azt tanácsolta Lengyelországnak, hogy engedjen. Viszont az is tény, hogy amikor Németország szeptember l-jén, egy héttel a Hitler-Sztálin-paktum megkötése után Lengyelország megtámadásával kirobbantotta a második világháborút, Magyarország nem engedélyezte, hogy német csapatok vonuljanak át az ország területén. Magyarország megfogadta Ribbentrop tanácsát, amely úgy szólt, hogy „tartson nyitva a magyar kormány minden lehetőséget"65, nem tett tehát formális semlegességi nyilatkozatot, viszont amíg a harcok folytak, szigorúan távol tartotta magát a konfliktustól, közben pedig rokonszenvet tanúsított Lengyelország iránt, megnyitotta határait, és kb. 60-80 000 menekülőt fogadott be, akiknek nagy része katona volt.66 Horthy kormányzónak gondot okozott, hogy nem tekinti-e majd barátságtalan lépésnek Németország ezt a nagylelkűséget, s nem szerette volna kockára tenni a német támogatást Trianon revíziója tekintetében, ezért sietve megnyugtatta Hitlert, hogy Magyarország továbbra is hűséges barát marad. 1939. november 3-án kelt levelében a kormányzó emlékeztette a Führert, hogy az első világháborús összeomlás óta Magyarország igaz barátja Németországnak, rámutatott, hogy a Németország iránti nagyrabecsülés jele, hogy oly sok német származású személy került a legmagasabb kormányzati és katonai posztokra. A hűség további bizonyítékaként Horthy aláhúzta, mennyire kívánatos fellépni a Szovjetunió ellen, végül biztosította a Führert, hogy

a magyar nemzet „hálás és tökéletesen megbízható", és „tudatában vagyunk annak, mivel tartozunk Önnek és a német nemzetnek"67.

Útban a második bécsi döntés felé: Észak-Erdély visszacsatolása

Amikor a területi kérdés Csehszlovákiával rendeződött, a magyarországi vezetés figyelmének homlokterébe Erdély került, s ezt Romániával kellett elintézni. Alig írták alá a Hitler-Sztálin-paktumot, az Erdély-kérdés forrpontig hevült. A szovjetek részt kaptak Lengyelország területéből, s ezzel nemcsak az a veszély hárult el, hogy Románia esetleg Lengyelország oldalán belép a háborúba, de volt egy olyan következménye is, hogy átmenetileg ugyan, de érzékelhetően javult a szovjet-magyar viszony.68 A paktum megkötését követő egy esztendő folyamán magyar részről úgy látták, hogy az erdélyi kérdés megoldásának az esélyeit megnövelte az a körülmény, miszerint a szovjetek bejelentették igényüket Besszarábiára, amelyre Románia Erdélyhez hasonlóan az első világháború után tette rá a kezét. A német—szovjet határ- és barátsági szerződéshez csatolt titkos záradék értelmében a Szovjetunió szabad kezet kapott Észtország, Lettország és Litvánia vonatkozásában, továbbá Finnország, Lengyelország és Románia bizonyos része tekintetében. Amikor Lengyelország már-már elesett, megindult ellene a Szovjetunió is, viszont Romániával szemben támasztott igényét mindaddig nem akarta forszírozni, amíg bizonytalan volt, miként reagál a Nyugat és főleg Franciaország. 1939. november elején a szovjet sajtó mégis foglalkozni kezdett a besszarábiai kérdéssel, igaz, hogy meglehetősen tompított hangon. A magyarok azonnal felfogták a jelet, és gyorsan kidolgozták terveiket, hogy szinkronban a szovjetekkel ők is előálljanak követeléseikkel Romániával szemben.69 December 12-én a magyar vezérkar nyütan németbarát főnöke, Werth Henrik memorandumot készített, s ebben leszögezte, hogy a Románia elleni orosz támadás esetén Magyarország nem maradna téden, azonnal támadna, hogy visszafoglalja „egész Erdélyt"70.

A magyar kormány számot vetett bizonyos körülményekkel, így azzal, hogy a Nyugat és kivált Anglia netán fellép majd román szövetségese érdekében, továbbá azzal is, hogy az adott pillanatban Németországnak nem érdeke a béke felborulása Délkelet-Európában már csak azért sem,« hogy a román olajszállításokban ne legyen fennakadás. Mindezeket figyelembe véve határozták meg az esetleges beavatkozás feltételeit. A kormányzati előterjesztés értelmében Magyarország akkor mozdul, ha a románokgyilkolni kezdenék a kisebbségeket, ha bolsevik jellegű forradalom törne ki, vagy ha harci cselekmények nélkül önként átengednének kisebbségek lakta területeket a két legfőbb követelő bármelyikének, Bulgáriának vagy Oroszországnak.71

1940 tavaszán diplomáciai puhatolózások kezdődtek, hogy kipuhatolják, mire lehet számítani az egyes hatalmak, elsősorban Anglia és Olaszország részéről.72 Március 24-én Molotov ismét felvetette a román kérdést, a Harmadik Birodalom azonban éppen akkor végzett a Nyugat ellen indítandó támadás terveinek kidolgozásával, s nem szerette volna veszélyeztetni az olajmezők sorsát. Rendkívüli terveket dolgozott ki, hogy szükség esetén elébe vágjon az eseményeknek, és elfoglalja ezeket a mezőket. Ehhez viszont Magyarország közreműködése is szükségesnek látszott. Megkeresték a magyar kormányzatot, hogy engedélyezze német csapatok átvonulását az ország területén, sőt az is szóba került, hogy közösen lépjenek föl Románia ellen. Ezt a gondolatot Werth messzemenően támogatta. Ámde az oroszokat józanságuk és gyakorlatiasságuk visz-szatartotta attól, hogy Románia ellen akcióba kezdjenek, s csak akkor változott meg az álláspontjuk, amikor Franciaország kapitulált.

Franciaország 1940. június 23-án írta alá a fegyverszüneti megállapodást, s Molotov még azon a napon tájékoztatta gróf Friedrich Werner von Schulenburg moszkvai német követet, hogy a Szovjetunió igényt tart Besszarábiára és Bukovina egy részére. Három nappal később az oroszok ultimátumot intéztek Romániához, és követelték, hogy a szóban forgó területeket négy napon belül ürítse ki. Franciaország ekkor már a porban hevert, Németország nem vétózta meg a szovjet követeléseket, Románia számára tehát nem maradt más lehetőség, mint hogy eleget tegyen az ultimátumban foglaltaknak. A magyar kormány úgy látta, hogy most jött el a pillanat, amikor előhozakodhat saját követeléseivel Romániával szemben, annál is inkább, miután ezeket a magyar követeléseket orosz részről is jogosultnak minősítették.73

Július 10-én Münchenben Teleki és Csáky Hitler elé terjesztették az Erdélyre vonatkozó magyar igényt. Némi csalódottsággal kellett tudomásul venniük azt a közlést, hogy ha Magyarország megtámadja Romániát, akkor nem számíthat segítségre se Németországtól, se Olaszországtól.74 Horthy előzőleg már érintkezésbe lépett Hitlerrel, és próbálta rávenni, hogy egyezzen bele az Erdélyt illető magyar tervekbe. Ismételten emlékeztette a Führert, hogy amikor Németország vereséget szenvedett az első világháborúban, az egész világ cserben hagyta és egyedül Magyarország állt mellé mint barát és szövetséges. Arra hivatkozott, hogy Európában egyedül Erdély képez természetes erődöt, és mivel a német-orosz ellenségeskedés előbb-utóbb elkerülhetetlenül kirobban, német érdek is, hogy Erdély megbízható barát birtokába kerüljön. A románok - miként megfogalmazta - „morálisan el vannak rothadva", és az a tulajdonságuk, hogy „minden szövetségesüket becsapták és elárulták". Újfent aláhúzta barátságát a Harmadik Birodalom iránt, és ennek mintegy alátámasztásaképpen szükségét érezte, hogy hangot adjon saját, mélyen gyökerező antiszemitizmusának. Közölte, hogy az erdélyi zsidók azért voltak elégedettek a román uralommal, mert abban az országban mindenki megvesztegethető és megvásárolható. A zsidókkal szemben azért is nagyok az ellenérzések Magyarországon, mert „minthogy minden tisztességes ember a fronton volt, a zsidók itt forradalmat rendeztek és bolsevizmust teremtettek"75.

Románia, teljesen elszigetelődve és minden oldalról szörnyű nyomásnak kitéve, még ugyanebben a hónapban kétségbeesett lépésre szánta el magát: felmondta politikai függetlenségének angol-francia garanciáit, és a Harmadik Birodalomhoz fordult azzal a kéréssel, szavatolja az ország politikai függetlenségét.76

Hiderék már dolgoztak a Barbarossa-terven, így fontos volt a számukra, hogy mind Magyarország, mind Románia közreműködését biztosítsák, felajánlották tehát közvetítésüket. A németek diplomáciai úton közvetlen nyomást gyakoroltak mindkét országra,77 igyekeztek rávenni a magyarokat, hogy túlzott és lehetetlen területi követelést ne támasszanak, a románokat pedig arra, hogy tanúsítsanak bizonyos fokú engedékenységet.78 Ez a fajta diplomáciai befolyásolás akkor tetőzött, amikor augusztus 16-án a romániai Turnu-Severinben a magyar-román tárgyalások megkezdődtek.79

A tárgyaló felek rögtön a kezdet kezdetén éles hangot ütöttek meg, s miután tíz napon keresztül eredménytelenül huzakodtak, mindkét részről a németekhez fordultak. Ribbentrop attól tartott, hogy Oroszország esetleg akcióba kezd Románia ellen, megszerezte az olaszok egyetértését, és közösen „baráti tanácskozásra" hívták meg Bécsbe a román és a magyar külügyminisztert. Ribbentrop és Ciano augusztus 28-án érkezett meg Bécsbe. Szakértőik bevonásával kidolgozták a döntőbíráskodás feltételeit, és kijelölték az új határokat. Augusztus 30-án a tervezetet a magyarok és a románok tudomására hozták.

A megoldás alapjául az a hitleri irányelv szolgált, hogy a magyarok az általuk hivatalosan követelt több mint 90 000, majd 60 000 km2-nyi terület helyett mindössze 43 000 km2-t kapjanak meg. A feltételek elfogadását a tengely külügyminiszterei kötelezővé tették, még csak vitát sem engedtek, mert attól tartottak, hogy vita esetén soha nem születne megoldás. Az ünnepélyes aláírás a Belvedere palotában volt, s míg Manoiles-cu román külügyminiszter ájultan esett össze, a magyarok lelkesedése nem ismert határt a német és olasz szakértők által készített térkép és az új határvonalak láttán.80

A németek és olaszok által kidolgozott feltételek értelmében Magyarországhoz csatoltak 43 591 km2-nyi területet, kb. 2,5 milliós lakossággal (lásd a 4.1. térképet).81 Visszakerült Erdély északi része, egész Szilágy, Beszterce-Naszód, Csík és Szolnok-Doboka vármegye, Háromszék és Maros-Torda vármegye nagyobbik része és Kolozs vármegyének bizonyos részei. A területi átrendezés folytán Máramaros, Szatmár és Ugocsa vármegyét az első világháború előtti határok között állították helyre.82

A románok két hetet kaptak, hogy átadják a területet. A magyarok szeptember 5-én vonultak be, és szeptember 13-ra a visszafoglalás be is fejeződött. Átmeneti ideig katonai kormányzat működött, s ezalatt zsidóellenes intézkedéseket foganatosítottak.83 Október 2-án lépett életbe az Észak-Erdély visszacsatolását rögzítő törvény, s a katonai kormányzatot akkor polgári kormányzat váltotta föl.84

5.2. Táblázat Erdély Visszacsatolt Részének Népessége

Az 1910-es magyar Az 1930-as román Az 194 l-es ma

népszámlálás szerint népszámlálás szerint , , ~f^magyar

, , . , .. . , . . népszámlálás szemit

(anyanyelv szerint) (nemzetiseg szerint)

magyar

1 125 732

911 550

1 347 012

román

926 268

1 176 433

1 066 353

német

90 195

német

68 694

német

47 501

jiddis

zsidó

138 885

jiddis

45 593

rutén

16 284

rutén

20 609

szlovák

12 807

egyéb

99 585

szlovák

20 908

roma cigány

24 729

egyéb

22 968

egyéb

4 586

Összesen:

2 194 254

2 395 147

2 577 291

FORRÁS: C. A. Macartney, 1:423. o.

A magyar katonai hatóságok nem bántak kesztyűs kézzel a románokkal sem. A magyarok egész Erdélyt akarták, és hamarosan röplapok árasztották el az országot azzal a szöveggel, hogy „Trianon halott, de Bécs is meg fog halni". A tengelyhatalmak felléptek, hogy a magyarokat mérsékletre bírják. Manoilescu 1940. október 18-án a Dúcénál emelt panaszt a magyarok arcátlansága miatt, mire Ciano azt mondta, hogy húszévi román elnyomás után nincs mit csodálkozni a magyarok magatartásán, már csak azért sem, mert „a magyarok szívük mélyéig barbárok és közismerten vad természetűek"85.

A visszacsatolt terület lakosságának összetételét az 5.2. táblázat tünteti fel. A népszámlálási adatfelvétellel kapcsolatban nem szabad megfeledkezni arról, hogy a magyarok és a románok egyaránt ezekkel a szá-mokkái iparkodtak alátámasztani igényüket és igényjogosultságukat Erdélyre. S ugyanez a szempont vezérelte őket a zsidó kisebbség szerepeltetésénél is.

Az erdélyi zsidóság

A zsidóság egyaránt szenvedett a magyar és a román antiszemitizmus következtében, s őrlődött, miközben a két hagyományos ellenség nemzeti törekvéseiért harcolt egymás ellen. Már említettük, hogy az első világháború előtt a magyarok szempontjából milyen fontos volt számszerű súlyuk növelése a soknemzetiségű birodalomban, s ezért, vagyis statisztikai meggondolásból a zsidókat a magyar nemzetiséghez sorolták. Az emancipációt követő „aranykorban" (1867-1918) a zsidók legnagyobb részének már magyar volt az anyanyelve. A jiddis nyelv használata gyors ütemben szorult vissza.

Erdélyben a jiddisül86 beszélő zsidók aránya nagyobb volt, mint Magyarországon, s amikor Erdély 1918. december l-jével Romániához került, a román hatóságok arra biztatták a zsidókat, hogy inkább jiddisül beszéljenek, mint magyarul, és zsidó nemzetiségűeknek vallják magukat és ne magyarnak.

Erdély felosztása előtt az ott élő zsidók száma kb. 200 000 főre rúgott. Négyötödük, 164 052 személy azokon a területeken lakott, amelyek visszakerültek Magyarországhoz. A legjelentősebb zsidó településközpontokat Észak-Erdély területén az 5.3. táblázat tünteti fel, az 1941. évi népszámlálás adatait alapul véve.

Észak-Erdély 11 megyéjében 50 település, félszáz kisebb-nagyobb város, illetve falu adott otthont Észak-Erdély zsidó lakossága 67,9%-ának, azaz 111 334 személynek. A többiek elszórtan, még kisebb településeken húzódtak meg.87

A trianoni szerződés értelmében Románia által elfoglalt területeken a zsidó népesség földrajzi megoszlása egyenlőtlen volt. Nagy számban éltek Erdély nyugati, északnyugati fertályain, amelyek a kelet-magyarországi és kárpátaljai nagy zsidó települési csomópontokhoz kapcsolódtak. Sok zsidó élt Nagyváradon, Nagykárolyban, Szatmárnémetiben, Máramarosszigeten, s ezeknek a városoknak erősen zsidós jelleget kölcsönöztek. 1910 és 1941 között a bevándorlás, a belső vándorlás és más egyéb népmozgalmi okok bizonyos demográfiai változásokat idéztek elő, s mindezek következtében a zsidók százalékaránya ezekben a megyékben és városokban magasabb volt, mint az országos (4,2%) vagy akár az erdélyi átlag (3,2-3,6%).

5.3. Táblázat Fontosabb Zsidó Települési Központok Észak-Erdélyben

Zsidó A népesség Helység lakosság %-ában

Beszterce-Naszód vármegye

Beszterce

2 370

14,5

Naszód

417

13,0

Óradna

295

6,7

Magyarnemecse

248

14,7

Bihar vármegye

Nagyvárad

21 133

22,7

Margitta

1 725

26,1

Érmihályfalva

1 662

18,2

Székelyhíd

605

10,2

Nagyszalonta

593

3,9

Csík vármegye

Gyergyószentmiklós

559

5,1

Csíkszereda

299

4,3

Gyergyótölgyes

198

4,4

Háromszék vármegye

Sepsiszentgyörgy

400

2,8

Kolozs vármegye

Kolozsvár

16 763

15,1

Bánffyhunyad

960

18,7

Hídalmás

301

15,3

Máramaros vármegye

Máramarossziget

10 144

39,1

Felsővisó

4 269

34,7

Visóoroszi

1 084

29,8

Borsa

2 409

19,6

Majszin

1 067

19,0

Szaplonca

920

23,3

Tiszakarácsonyfalva

911

46,0

Rozália

737

21,2

Dragomérfalva

684

20,5

Zsidó A népesség Helység lakosság %-ában

Máramaros vármegye (folyt)

Alsóvisó

514

10,9

Petrova

584

12,3

Bárdfalva

508

20,5

Barcáníálva

393

9,7

Felsőszelistye

357

8,7

Jód

217

7,2

Maros-Torda vármegye

Marosvásárhely

5 693

12,7

Szászrégen

1 635

16,1

Erdőszentgyörgy

239

6,8

Szatmár vármegye

Szatmárnémeti

12 960

24,9

Nagybánya

3 623

16,9

Nagykároly

2 255

14,2

Nagysomkút

879

27,9

Szinérváralja

712

12,6

Aranyosmeggyes

316

7,1

Sárközújlak

179

4,5

Szilágy vármegye

Szilágysomlyó

1 496

16,5

Tasnád

752

13,6

Szilágycsehi

531

15,2

Zilah

394

4,6

Szolnok-Doboka vármegye

Dés

3 719

19,3

Szamosújvár

847

13,4

Magyarlápos

717

29,7

Bethlen

714

20,8

Udvarhely vármegye

Székelyudvarhely

329

2,7

A nagyobb városok demográfiai változásairól az alábbi táblázat alapján alkothatunk képet.88

A zsidó népesség

1910

1941

Növekedés %-ban

Kolozsvár

7 046

16 763

138,0

Marosvásárhely

2 755

5 693

106,6

Nagyvárad

15 155

21 333

40,8

Szatmárnémeti

7 194

12 960

81,6

A jelzett átrendeződés következtében Budapestet leszámítva Kolozsvárott89 és Nagyváradon élt a legtöbb zsidó. De nemcsak ezeknek a városoknak a zsidó lakossága nőtt, hanem azoké a megyéké is, ahol e városok feküdtek. Bihar vármegyében - itt feküdt Nagyvárad - a lakosságnak 2,5%-át tették ki a zsidók 1910-ben, 1941-ben már 6,1 %-át. Kolozs vármegyében Kolozsvárral együtt arányuk 4,4%-ról, 7,1 %-ra, Szatmár megyében pedig Szatmárnémetivel együtt 7,4%-ról 8,1 %-ra emelkedett.90 A zsidók számaránya a Keleti- és Déli-Kárpátok vidékén, mindenekelőtt Székelyföldön, továbbá a Bánátban mindig viszonylag alacsony volt. 1910 és 1941 között százalékos arányuk ezekben az országrészekben tovább csökkent, s még nagyobb mérvű volt a csökkenés Erdély középső vármegyéiben. Jól mutatják ezt a folyamatot az alábbi számok:

A zsidók százalékaránya

Vármegyék

1910

1941

Beszterce-Naszód

5,7

4,3

Csík

1,6

0,2

Háromszék

0,8

0,6

Szilágy

4,3

2,9

Szolnok-Doboka

5,1

4,3

Udvarhely

1,1

0,7

Az ún. aranykorban Erdély zsidói nyelvükben és kultúrájukban a magyarsággal azonosultak. Drámai módon fejezte ki ezt az azonosulást Marton Ernőnek, a kolozsvári Új Kelet főszerkesztőjének terjedelmes memoranduma, amelyet 1940 szeptemberében, vagyis közvedenül Észak-Erdély magyar annektálása után a magyar parlament valamennyi képviselőjének elküldtek. Ha máshonnét nem, a memorandumból is megtudhatták a magyar törvényalkotók és kormányzati személyiségek, miként osztozott Erdély zsidó kisebbsége a magyarok sorsában a két háború közti időszakban, és hogy miként szegült szembe a románok és a Román Zsidók Uniója (TUmunea Evreilor Romani) minden asszimilációs kísérletével.91 Erdély zsidóságát a történelmi múlt és a kulturális hagyományok Magyarországhoz kapcsolták, Romániához viszont létük társadalmi-gazdasági és politikai realitásai, s ez a kettős kötődés a két háború közötti időszakban súlyos konfliktusok forrásává vált. A történelem fintora és egyik nagy tragédiája, hogy 1940-től kezdve, amikor Erdélyt felosztották, azok a zsidók kerültek rosszabb helyzetbe, akik visszakerültek Magyarországhoz, noha oly sok kulturális és érzelmi szállal kötődtek hozzá, és azok bizonyultak szerencséseknek, akik román területen maradtak, annak ellenére, hogy Romániában gyakoriak voltak a zsidóellenes kilengések.

Az erdélyi zsidóság a két háború közti időszakban kevesebb érdeklődést tanúsított a politika és a hagyományos pártok, a konzervatív, a liberális és a parasztpárti tevékenység iránt, mint hitsorsosaik, akik a Regát-ban éltek. A zsidó értelmiség és középosztály aktív elemei vagy a Zsidó Pártot, vagy a Magyar Pártot támogatták

Az erdélyi zsidó nemzeti és politikai tudat erősítésében az Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetségé volt az oroszlánrész. A szövetség 1918. november 20-án jött létre cionista alapon, s megszületését és fennmaradását azoknak a különböző cionista szervezeteknek köszönhette, amelyek lelkesen segítették munkáját, ha egymással nem is mindig értettek egyet. Részint a szövetség működésére vezethető vissza, hogy a harmincas években néhány erdélyi zsidót, így Fischer Tivadart, Fischer Józsefet és Marton Ernőt beválasztották a román parlamentbe.92

A Goga-Cuza-érában (1937-38) megszaporodtak a zsidóellenes kilengések, és a nácizmus sajátos román változata hódított teret a Vasgárda tevékenysége nyomán. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy akadtak Zsidók, akik a föld alá kényszerített baloldalhoz kerestek utat. Tekintélyes számú zsidó jutott Erdélyben is arra a belátásra - ez a nácizmus mételyezte légkörben máshol is hasonló volt -, hogy az antiszemita szennyáradat megállítására csakis a marxizmusnak van receptje. így az illegális Kommunista Pártnak mind az országos, mind a helyi vezetésébe szép számmal kerültek zsidók.93 Amikor 1940 júniusában a szovjetek bekebelezték Besszarábiát és Észak-Bukovinát, a zsidók elleni uszítás új erővel tört fel. Részint ez a magyarázata, hogy az erdélyi zsidóság körében meglehetős elégedettség fogadta a második bécsi döntés hírét. Főként az idősebbek örültek, akik még az 1918 előtti Magyarországra emlékeztek, és akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy az adott pillanatban milyenek is a tényleges viszonyok Magyarországon, és milyen antiszemita politika hódít.

Az erdélyi zsidóság annak a történelmi környezetnek lett az áldozata, amelyben élt. A románok nehezteltek rájuk, mert a magyar kultúrához kötődtek, és mert a magyar revízióval és irredentizmussal nem szálltak szembe. A magyarok, főleg a szélsőjobboldaliak „renegátoknak" bélyegezték őket, mondván, hogy a baloldal kiszolgálói. íme, az egyik ok, amiért a zsidó nemzeti tudat az erdélyi zsidóságban erősebb volt, mint a magyarországiban. Mindenesetre tény, hogy amikor az erdélyi cionista vezetők közül többen, így Marton Ernő és Kasztner Rezső bekapcsolódott a magyarországi vezetőség munkájába, ez élénkítőleg hatott a sokáig illegalitásban dolgozó cionista mozgalomra.94

Az erdélyi zsidóság társadalmi és gazdasági helyzete nem mutatott különleges vonásokat. Sok volt közülük az üzletember vagy kereskedő, és viszonylag magas százalékban képviseltették magukat a szabadfoglalkozá-súakésazún. fehérgallérosok körében, de csak mint magántisztviselők, mert államhivatalnok nemigen akadt köztük. A bányászat és a nehézipar azonban csak keveset foglalkoztatott, Jövedelemmegoszlásukról nincsenek adataink, de az Erdélyre vonatkozó tanulmányokból kiderül, hogy az ott élő zsidóknak igen nagy hányada éppen csak megélt, és sokan voltak a zsidó közösség nagylelkűségére utalva. A legtöbb szegény zsidó a zsúfolt északnyugati zsidó központokban élt.

Sok zsidó volt teli illúziókkal, és várt sokat attól, hogy a románok uralmát a magyaroké váltja fel, ámde egykettőre jött a csalódás, a kiábrándulás. Észak-Erdély megszállása 1940. szeptember 13-án befejeződött, s-a katonai hatóságok azonnal bevezették a Magyarországon már előzőleg hatályba léptetett zsidóellenes intézkedéseket. A zsidó lapokat betiltották, és ez lett a sorsuk a nem kifejezetten vallásos egyleteknek, szövetségeknek is.95 Az erdélyi demokratikus, mérsékelt beállítottságú sajtóval sem bántak másként. A helyi lapokat, folyóiratokat átszervezték, hogy a jobboldal szócsöveiként működjenek tovább, a liberális hírlapírókat, például Balogh Edgárt, Jordáky Lajost elnémították. A kolozsvári Hitel, Pásztortűz és Katolikus Szemle hangot váltott, munkatársaik egy része nemkülönben, olyanok is, akik egészen addig mérsékelt beállítottságúak voltak, most köpönyeget fordítottak, és beálltak a fasizmus szószólói közé. Még a kolozsvári lapoknál is hevesebb antiszemita uszításba kezdtek a kisebb városokban megjelenő újságok, így a dési Szamosvölgye, a sepsiszentgyörgyi Székely Nép és a gyergyószentmiklósi Gyergyói Lapok. Jobbraátot csináltak a különféle gazdasági és társadalmi egyletek, a Baross Szövetség, a Hangya Szövetkezet, a Wesselényi Lövészegylet, de még az Erdélyi Helikon is, amely Nyírő Józsefnek, a szélsőjobboldal „irodalmi képviselőjének" befolyása alá került.96

Különösen a Székelyföld négy „szent" magyar megyéjére nehezedett a hadsereg nyomása. A terület zsidóságának állampolgárságát felülvizsgálták, sokukat „kétes" állampolgárságúnak minősítették és őrizetbe vették. A katonai kormányzat kezdeményezésére hozott zsidóellenes intézkedéseket folytatták, sőt még meg is tetézték a polgári hatóságok. Kíméletlenül megszorongatták a zsidóságot gazdaságilag, és megnehezítették iskoláztatásukat. Akik az üzleti életben tevékenykedtek vagy szabadfoglalkozást űztek, ki tudták játszani a törvényeket vagy találtak kiskapukat, viszont a köztisztviselőket kevés kivételtől eltekintve elbocsátották, az állami gimnáziumokból és felsőfokú tanintézetekből elbocsátották a zsidó tanulókat, szinte teljesen kizárván őket az állami oktatási rendszerből. A numerus clausust oly mértékig hajtották túl, hogy a legtöbb visszacsatolt vármegyében gyakorlatilag a numerus nuttus érvényesült.97 Az erdélyi zsidóság vezetői ezt a problémát úgy hidalták át, hogy Kolozsvárott és Nagyváradon zsidó felekezeti gimnáziumot létesítettek, viszont az egyetemi tanulmányok lehetőségét nem tudták biztosítani. Az 1940-4l-es tanévre a kolozsvári egyetemre mindössze tíz zsidó hallgatót vettek föl, s őket is csak nagy protekcióval.98 Viszont az előadásokra alig tudtak bejárni, mert a keresztény hallgatók zsidóveréseket rendeztek.99

Észak-Erdélyt, miként a többi területet is, 1938-39-ben a Harmadik Birodalom jóvoltából kapta vissza Magyarország, s a visszacsatolt országrészek „gleichschaltolása" világosan jelezte, hogy Magyarország hajlandó magáévá tenni a Hitler által körvonalazott új európai rend koncepcióját.

A Birodalom körüludvarlása

A magyarok természetesen nagy lelkesedéssel fogadták Észak-Erdély visszatérését. Nem csupán történelmi álláspontjukat látták igazolva általa, de egyúttal újabb lépésnek tekintették azon az úton, amely a trianoni igazságtalanság végérvényes orvoslásához vezet. Tudatában voltak azonban annak a ténynek is, hogy két év alatt három országrészt aligha szerezhettek volna vissza, ha nem karolta volna föl követeléseiket a Harmadik Birodalom. Az ország vezetőinek szíve megtelt hálával a Birodalom iránt, s számított ennek további támogatására is, és már csak azért is, mert a jobboldali sajtó soviniszta hangoskodása még heccelte is, iparkodott mindenben a németek kedvében járni és teljesíteni minden kívánságukat.100 Bécsben a Harmadik Birodalom formálisan nem igényelt mást, csak azt, hogy a népi németek jogi státusát ismerjék el, de Sztójay révén azt is tudtára adták a magyarországi vezetőknek, hogy szívesen vennék, ha engedékenységükben ennél messzebb mennének, például ha a magyarok túlteljesítenék gazdasági kötelezettségeiket, ha szociális reformokat vezetnének be, ha hatálytalanítanák a szélsőjobb ellen hozott rendelkezéseket, és mindenekelőtt ha „megoldanák a zsidókérdést".

Az országgyűlésben az erőviszonyok átalakultak, a szélsőségesek egyre féktelenebbé váltak, a közvélemény átbillent a szélsőjobboldal felé, s mindezzel számot vetve Teleki, hogy az arisztokrata-dzsentri osztály uralmának folytonossága meg ne törjön, politikájában a szélsőjobboldal kívánalmaihoz igazodott. Alig fejeződött be Észak-Erdély visszafoglalása, Szálasit kiengedték a fegyházból,101 majd nem sokkal utána hatályon kívül helyezték a 3400-as sz. rendeletet, amely megtiltotta a közhivatalnokoknak, hogy beleártsák magukat a politikába. Ez a rendelet 1938 nyarától 1939. szeptember 29-ig volt érvényben, s a visszavonás napján egyesült egymással a Nyilaskeresztes és a Nemzeti Szocialista Párt.

Teleki le akarta csillapítani saját pártja Imrédy vezette jobbszárnyának morgolódását, ezért 1940. október 8-án közölte, hogy a kormány teljesíti a németek minden, Sztójay útján közvetített óhaját. Bejelentette, hogy kormánya készen áll a földreformra, hamarosan egy társadalmi reformprogramot terjeszt elő, és előkészíti a harmadik zsidótörvényt, amely „világos lesz, radikális és egyszerű, s nélkülözni fogja az előzőek bonyolultságát és uem lesznek benne lyukak, amelyeken ki lehet bújni alóla"102.

A szélsőjobboldal türelmetlenül követelte, hogy a zsidókérdést a Harmadik Birodalomhoz hasonlóan a maga teljességében oldják meg. Az alsóház 1940. november 26-i ülésén, ahol a munkaszolgálatos-rendszer bizonyos kérdéseit tárgyalták, Matolcsy Tamás, a Nyilaskeresztes Front képviselője azt indítványozta, hogy a zsidókat ne munkatáborokba helyezzék el, hanem internálótáborokban. Testvéröccse szintén a fenti párt tagja, Matolcsy Mátyás, a megrögzött antiszemita újságíró, Hitler szellemében követelte: „zsidóságnak ebből az országból és erről a földről távoznia kell"103.

A zsidókérdés radikális megoldásának követeléseit a kormány ugyan a nyilvánosság előtt teljes egyértelműséggel nem utasította vissza, Teleki mégis talált alkalmat, hogy részletezze nézeteit. Az uralkodó arisztokratadzsentri osztály felelős politikusaihoz hasonlóan ő is kifejtette, hogy csaknem egymillió embert képtelenség megfosztani minden életlehetőségtől anélkül, hogy „ne tennők lehetővé számukra a távozást valahová máshová. A zsidókérdés európai kérdés, és végérvényesen csak az új, szervezett Európa keretei között oldható meg."104

A témát gyakorta hozta szóba, és mindig ebben a szellemben taglalta. 1940 vége felé, a parlament egyik ülésén célzott rá, hogy előkészületben van a harmadik zsidótörvény, amelynek vezérelvét, hogy a zsidóságot el kell különíteni az ország lakosságának többi részétől, a náciktól kölcsönözték. Majd így folytatta:

A társadalmi feladatok felsorolása közé tartozik a zsidókérdés. Ez a kérdés európai kérdés... Ez a kérdés csak az egységes európai rendezés keretében oldódhatik meg gyökeresen, ebben fog nálunk is megoldódni, ha ilyen európai rendezés lesz... Én jellemeztem ezt a veszedelmet, amely ebből a nagy tömegből származik, jellemeztem a második zsidótörvény indokolásában is, amelynek nagy részét én írtam. Ott megmondtam azt is, hogy ez a folyamat fájdalmas folyamat, mert nagyon sok nehézséggel, fájdalommal jár. El is ismerem itt az egyéni tragédiát, látom ezeket, de sokszor a köz szolgálata az egyéni tragédiákkal sem foglalkozhat úgy, mint az -mondjuk - emberileg méltányosnak látszanék. Ezt a kérdést nem valamilyen szadizmusból, hanem a nemzet érdekében tartom megoldandónak... A következtetés ebből tehát az, hogy meg kell akadályozni a ma már óriási tömegű zsidóság elkeveredését a nem zsidókkal. Először azért, mert jellemvonásaik, karakterük sokkal átütőbb erejű és az elkeveredésnél domináló, tehát a százalékos arányok lényegesen kevesebbet mondanak, mint amit ez a keveredés jelent. Másodszor azért, mert középosztályunknak és felső osztályunknak igen tekintélyes része el van zsidósodva. Ezt mondtam már máskor is, hogy 30 évvel ezelőtt kellett volna ezt a problémát megoldani, és nem ránk, most működő felelős emberekre hagyni. A második következtetés az, hogy az ország gazdasági életének kulcsait nem szabad zsidó vagy félzsidó, vagy pedig strómankézben hagyni. Harmadszor: egyidejűleg nem szabad minden életlehetőséget elvonni 800 000, az elkeve-redettekkel együtt egymillió lakostól, ha más otthont nem biztosíthatunk nekik - és ez ma Közép-Európa érdeke is. Én nem politizálok, én tényeket mondok, és sok olyan ember, akit igen okosnak tart a világ, ugyanezen a nézeten van... Természetesen én nem törvényt faragok és nem régi törvényeket módosítok bicskával átfaragva a kopjafát, hanem józan új, komoly megoldást akarok hozni...105

Négy hónappal később hivatali utóda, Bárdossy László beiktatási beszédében csaknem szó szerint megismételte elődjének ezeket a szavait (lásd a 6. fejezetet).

Kijelentéseivel Telekinek kettős célja volt. Egyfelől világosan körvonalazta a saját és elvbarátai álláspontját a zsidókérdésben, másfelől ki akarta fogni a szelet a hazai és külhoni szélsőjobboldal vitorláiból, amely mind hangosabban bírálta az ő politikáját. Am ezt a második célját nem érte el. Imrédyt és Jarosst, valamint a köréjük tömörült képviselők csoportját nem győzte meg, s attól a szándékuktól sem tudta eltántorítani őket, hogy kilépjenek a MEP-ből és egy új, nyíltan németbarát pártot alakítsanak.

A Magyar Megújulás Pártja. Az Imrédy vezette szélsőjobboldali frakció már 1940 júniusában válságot idézett elő a Magyar Elet Pártjában, de a robbanás október 18-án történt, amikor 18 képviselő kivált a MÉP-ből, és bejelentette, hogy Magyar Megújulás Pártja néven új politikai csoportosulást alakít. Köztük volt Kunder Antal, Mester Miklós és Oláh György, s hozzájuk csatlakozott Rajniss Ferenc, aki nem volt országgyűlési képviselő, ám annál hírhedtebbé tették antiszemita cikkei. Imrédy állt az új párt élére mint országos páltvezető, s a szűkebb vezetőség rajta kívül Jarossból és Rátz Jenőből állt.106 Tizenöt pontos programjuk nem sokban tért el a nyilaskeresztesekétől, de sajátos arculatot az kölcsönzött mégis neki, hogy az alsó középosztály, az új középosztály, a jobboldali beállítottságú értelmiségiek és köztisztviselők szája ízének megfelelően iparkodtak követeléseiket összeállítani. Leszögezték, hogy Magyarország a lehető legszorosabb szövetségben kíván lenni a Harmadik Birodalommal, és intézményrendszerét a nemzetiszocialisták, különösen pedig a fasiszták elvei alapján kívánják átrendezni.

Ami a zsidóságot illeti, leszögezték: „a zsidókérdést úgy kell megoldani, hogy Magyarország tökéletesen megszabaduljon a zsidóktól és a zsidó szellemtől". A program 14. pontja átmeneti megoldásként előirányozta, hogy a zsidókat el kell távolítani a kulturális életből, és haladéktalanul ki kell venni a kezükből a földtulajdont. Az imrédysták eleinte még úgy gondolták, hogy a zsidókérdés elsősorban égető gazdasági kérdés, hamarosan azonban egy gyékényre kerültek a nyilasokkal, s elfogadták azt a koncepciót, hogy a zsidókérdést úgy kell megoldani, ahogy a németek tervei és irányítása alatt egész Európában megoldják.107 E szellem vezérelte a pártot a német megszállás után, amikor az imrédysták szívvel-lélekkel támogatták a gettósítást és deportálást elrendelő intézkedéseket.

A Magyar Megújulás Pártja viszonylag kicsiny párt volt,108 de élvezte a németek bizalmát és nagylelkű pénzügyi támogatását, s ezért gyorsan nőtt befolyása és tekintélye. A németek nemcsak azért bíztak benne, mert jól ismerték vezetőit és mert tudták, hogy a Harmadik Birodalom elkötelezett hívei, volt ennél nyomósabb okuk is. Az általuk elképzelt náci orientációjú Magyarországon ettől a párttól és vezetőitől várták a stabilitás és a törvényes rend megteremtését. Ekkor még veszélyt szimatoltak a nyilasokban zavaros hungarista programjuk miatt, éppúgy tartottak tőlük, mint a vasgárdistáktól, akikkel volt elég bajuk, amikor Románia gyakorlatilag német megszállás alá került.

Imrédyéket meglehetősen jól ítélték meg a németek, pontosan látták, hogy ez a csoport, ez a párt ostora lesz a kormány politikájának, és azon iparkodik majd, hogy Magyarország beilleszkedjék a kiépülőben lévő „új európai rendbe". Lapjaik, az Új Magyarság, a Magyar Futár és az Egyedül Vagyunk Milotay, Rajniss, illetve Oláh109 szerkesztésében fennen hirdették a Birodalom dicséretét, minden lépését helyeselték, beleértve a zsidókérdés kezelését is, s még ennél is tovább mentek azzal, hogy mintegy „kedvet csináltak" az ország német megszállásához.110

Teleki manőverei. Az imrédysták és a különféle nyilas csoportok hevesen rivalizáltak egymással. Ruszkay valamikor novemberben leültette ugyan egy asztalhoz Imrédyt és Szálasit, de a kölcsönös ellenszenv, sőt ellenséges érzület egymással szemben csak nem oszlott el. A két frakció csak abban értett egyet, hogy zsidóellenesek és elégedetlenek Teleki vezetésével. Bár az imrédysták kiváltak Teleki táborából, a kormány az országgyűlésben számottevően nem gyengült meg, miután Erdély 51 képviselőt küldött be a parlamentbe, s ők Telekit támogatták. Az arisztokrata-dzsentri vezetés jobban féltette uralmát a nyilasoktól, mint az egyébként irigyelt és ugyanakkor megvetett „zsidóságtól", amely úgymond, „markában tartja" az ország gazdasági és politikai életét, s iparkodott valamiképpen kordában tartani a szélsőjobbot. Világosan kifejezésre jut ez abból a levélből, amely et 1940. október 14-én Horthy intézett Telekihez, s ebben azt ajánlotta, hogy a miniszterelnök vegyen fontolóra intézkedéseket a nyilasok és imrédysták elmozdítására a vezető posztokról („az ellenséget jó posztokkal aligha lehet megvásárolni"), valamint hogy fogja vissza némiképpen a sajtó ellenséges hangját Amerikával és Angliával szemben. A levél megírására kétségkívül főleg az késztette a kormányzót, hogy a nyilasok biztatására bányászok léptek sztrájkba, általános sztrájkot akartak kibontakoztatni, az egész akció hátterében pedig egy államcsíny körvonalai látszottak felsejleni. A kormányzó nyálasellenes, de egyúttal zsidóellenes érzelmeiről egyaránt tanúskodott a levél, kivált az alábbi passzusa:

Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidó kezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe - kivált külföldön - a zsidó. Azonban, minthogy a kormányzat egyik legfon tosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek mindén a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkremegyünk. Ehhez legalább egy emberöltő kell. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban néni nézhetek nyugodtan em-bertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk. Azonkívül messze veszélyesebbnek és értéktelenebbnek tartom hazámra nézve példának okáért a nyilasokat, mint a zsidót. Az utóbbi ide van érdekből is kötve, és adoptív hazájához hűségesebb, mint a nyilas, kik- mint a Vasgárda - országunkat megzavart elméjükkel német kézre akarják játszani.

Telekit valóban aggasztotta a német terjeszkedés, amelyben hosszabb távon veszélyt látott Magyarországra nézve, de azt is tudta, hogy hazája területi követeléseinek csak a németek segítségével lehet érvényt szerezni. S a háború első éveiben amilyen mértékig hatalmazódtak a Wehrmacht hadi sikerei, úgy erősödött benne ez a meggyőződés. Teleki gyakorlatias érzékkel megáldott politikus volt, s 1940 októberének első napjaiban beleegyezését adta, hogy német csapatok Románia úti céllal átvonuljanak az országon. A hivatkozás úgy szólt, hogy az Antonescu-féle román hadsereg felkészítéséhez kívánnak segítséget nyújtani, de ezen túlmenően biztosítani kívánják a romániai olajmezőket, s az odavezényelt erők képezik a magját a Szovjetunió ellen indítandó támadásnak, amelyet a románokkal közösen hajtanak majd végre.

A náci sajtó a zsidókérdés általános megoldását állította előtérbe, s Romániát és Szlovákiát állította szembe Magyarországgal, mondván, hogy míg az előbbi országokban „helyes" intézkedéseket hoztak a zsidók ellen, Magyarországon „továbbra is megtűrik nagy gazdasági befolyásúkat". 1940. november elején Sztójay egyik követi jelentésében szinte hisztérikusan közölte, hogy addig nem lehet szorosabbra fűzni a német-magyar kapcsolatokat, amíg a zsidókérdést Magyarország meg nem oldja. Azt állította, hogy a németek rosszallással tekintenek Magyarországra, és egyre türelmetlenebbek a zsidókérdés megoldásának késése miatt. „Ügy találom, a zsidókérdés alakulásának oly messzemenő a jelentősége, hogy döntően befolyásolhatja a német-magyar kapcsolatokat, sőt mi több, felelősségem teljes tudatában merem állítani, hogy ez a legdöntőbb tényező mind között."112

Telekire tehát nagy nyomás nehezedett, s igyekezett bizonyságát adni, hogy ő személy szerint, de az ország is hű a Birodalomhoz. November 20-án Csáky társaságában Bécsbe sietett, és gondja volt rá, hogy a szeptember 27-én kötött német-olasz-japán háromhatalmi egyezményhez mindenki mást megelőzve Magyarország is csatlakozzék.113 Tárgyalt Hitlerrel és Ribbentroppal a háborúról, általában a világhelyzetről és ezen belül a magyar-német kapcsolatokról, s ő volt az, aki szóba hozta a zsidókérdést. Mint mondotta, amint megkötik a békét, a zsidókat el kell távolítani Európából. A Schmidt vezette jegyzőkönyvben az áll, hogy Hitler véleménye szerint az európai zsidókérdés megoldása a leendő béke egyik legfontosabb pontja. Ekkor még nem született meg a döntés a végleges megoldásról, s így a Führer kilátásba helyezte, hogy az érdekelt országokat lehetőség szerint be kell kapcsolni a rendezésbe, Franciaországot pedig kényszeríteni kell, hogy bizonyos gyarmatait engedje át114 erre a célra.115

Magyarország azzal, hogy nem sokkal az antikomintern paktumhoz való csatlakozás után aláírta a háromhatalmi egyezményt és kilépett a Népszövetségből, feladta semlegességét, és sorsát formálisan is a tengelyhez kötötte.

Összeesküvés Jugoszlávia ellen

Miután a tengelyhatalmak Nyugaton elérték céljaikat, 1940 első felében a Balkán felé fordult érdeklődésük. Németország és Olaszország egyaránt elsősorban mint nyersanyagforrásra tekintett erre a térségre, voltak azonban távolabbi céljaik is, ezek viszont már keresztezték egymást. A németek ugródeszkaként kívánták felhasználni a Balkánt a Szovjetunió tervbe vett megtámadásához és az angolok kezében lévő Közel-Kelet meghódításához, az olaszok ezzel szemben a Földközi-tenger térségét akarták céljaik szolgálatában „olasz tengerré" tenni. Nagyravágyó terveik megvalósításának első lépéseként 1940. október 28-án hitszegő módon megtámadták Görögországot. A két európai tengelyhatalom ellentétes katonai törekvései előtérbe állították Jugoszlávia kérdését, amelynek magyar vonatkozása is volt.

A magyarok egyszeriben dilemmába kerültek. Égtek a vágytól, hogy az első világháború végén Jugoszláviához csatolt területeket visszaszerezzék, miközben néminemű rosszallással figyelték, hogyan terjeszkedik Németország Közép-Európában. Bekebelezte Ausztriát, feldarabolta Csehszlovákiát, legyőzte Lengyelországot, és gyakorlatilag megszállása alá helyezte Romániát. Ebben a helyzetben Jugoszlávia, amely a kisantant utolsó mohikánja és egyetlen sértetlen tagja volt, a magyarok szemében kettős minőségben lett fontos, egyrészt mint olyan ország, amely kapcsolatot jelenthet a Nyugat felé, másrészt mint amely esetleg bevonható egy olasz-magyar tömbbe, s egy ilyen tömb megkísérelhette, hogy a Harmadik Birodalom további terjeszkedésének útját állja.

A magyarok számot vetettek mindeme történelmi, katonai és politikai realitásokkal, és egy meglehetősen ellentmondásos irányvonalat érvényesítettek. Alighogy Észak-Erdélyt bekebelezték, kérlelni kezdték Berlint, hogy segítsen területi revíziót végrehajtani és megkaparintani Jugoszlávia magyarlakta részeit.116 Egyidejűleg érintkezésbe léptek a jugoszlávokkal, diszkréten tájékoztatták őket elképzeléseikről, területi igényeikről és arról, hogy a két országot érintő témákat közvetlen tárgyalások útján kívánják rendezni. Vagyis a tengely közvetítése nélkül. Ezeknek a diplomáciai ügyeskedéseknek az árnyékában magyar részről olyan tervek készültek, hogy amennyiben Jugoszláviát akár Németország, akár Olaszország megtámadná és ennek következtében az szétesne, akkor miképpen tehetnék rá a kezüket a magyarlakta területekre és Horvátországra.

Ezekkel a tervekkel egyidejűleg csöndes diplomáciával próbálták felmelegíteni a kapcsolatokat Jugoszláviával.117 A szeptemberi és októberi óvatos közeledés decemberre gyümölcsöt érlelt, amikor is sikerült „békét és örök barátsági szerződést" kötni a jugoszlávokkal.118 A szerződés kimondta, hogy a két fél „konzultációt folytat egymással minden olyan kérdésben, amely nézetük szerint kihat kölcsönös kapcsolatukra". Született egy szóbeli megállapodás is arról, hogy a jugoszlávok megteremtik a kellő kulturális lehetőségeket a magyar kisebbség számára a Vajdaságban. A németek és az olaszok magától értetődően lépést tartottak ezekkel a fejleményekkel, minthogy a tengelyhatalmak egyik fő célja az volt, hogy Jugoszlávia is csatlakozzék a háromhatalmi paktumhoz. 1941 márciusában diplomáciai válság támadt, s a magyarok riadtan értesültek azokról a híresztelésekről, hogy a németek állítólag felajánlották Jugoszláviának, hogy amennyiben csatlakozna a paktumhoz, garantálják területi integritását. Egy ilyen alku áthúzta volna a magyar területi revízió tervét. Az új külügyminiszter, Bárdossy László119 felhívta Berlin figyelmét, hogy „a magyar-jugoszláv szerződés a Führer kifejezett kívánságára jött létre"120. Bárdossy 1941. március 21-én udvariassági látogatást tett a Führemél és Ribbentropnál Münchenben, ahol ismertették vele a német elképzeléseket.

A következő napok drámai eseményei a magyar soviniszta-revíziósok malmára hajtották a vizet. A németek nyomására a jobboldali irányzatú jugoszláv kormány engedett, és március 25-én Dragisa Cvetkovic miniszterelnök, valamint Cincar-Markovic külügyminiszter aláírásával pecsételte meg Jugoszlávia csatlakozását a háromhatalmi egyezményhez. Két nappal később a jobboldali kormányt megbuktatták, és egy nyugati irányzatú kabinet alakult Dusán Simovic tábornok vezetésével. Még ugyanezen a napon Hitler úgy döntött, hogy a Marita hadműveleti terv hatályát ki kell bővíteni, s ez ne csak Görögországra vonatkozzék, miként eredetileg tervezték, hanem Jugoszláviára is. Sztójay útján felkérték Magyarországot, hogy a készülő katonai akcióban vegyen részt és járuljon hozzá német csapatok átvonulásához az ország területén, s nagylelkű árat kínáltak cserébe mindezért: Bácskát és a Bánátot, sőt kijárást a Földközi-tengerre is azzal, hogy Magyarország használhatja Fiume kikötőjét. Másnap a minisztertanács megtárgyalta az ajánlatot, majd pár órával később Horthy értesítette Hitiert a kedvező döntésről. Március 28-án kelt levelében a kormányzó kifejezést adott ama gyanújának, hogy a jugoszláv események hátterében a Szovjetunió van, és egyetértett azzal, hogy magyar és német katonai szakértők összeüljenek a tervek összehangolása végett.121 Ez március 30-án, amikor Friedrich von Paulus tábornok Budapestre látogatott, meg is történt.

A tervet Teleki vegyes érzelmekkel fogadta, félt ugyanis a nyugati hatalmak negatív reagálásától. Félelme teljes mértékben alátámasztást is nyert. Március 3-án jegyzékben tájékoztatta Londont és Washingtont a magyar álláspontról, majd március 30-án ismételten hozzájuk fordult, és tudomásukra hozta, hogy Magyarország beavatkozása Jugoszláviában nem hódító szándékból történik, hanem csakis azért, hogy a magyar kisebbség jogait megvédelmezze. A válasz, amit kapott, nagyon is egyértelmű volt. Barcza György londoni magyar követ április 2-án jelentette Telekinek, hogy ha Magyarország teljesíti a németek kívánságát és engedi a német csapatok átvonulását, valamint ha hadat üzen Jugoszláviának és részt vesz az ellene irányuló katonai akcióban, akkor Anglia megszakítja a diplomáciai viszonyt Budapesttel. Április 6-án a németek megtámadták Jugoszláviát, és Magyarországot használták felvonulási terepnek, mire London beváltotta fenyegetését. Teleki, noha túl hevesen nem ellenezte a katonai előkészületeket, sem pedig a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács döntését, négy nappal korábban mégis öngyilkosságot követett el.

Horthyhoz címzett búcsúlevelében szemére vetette a kormányzónak Magyarország gyáva hitszegését, és önmagát vádolta, hogy nem beszélte le elég határozottan a kormányzót erről a lépésről.122 Horthy április 3-án próbált magyarázatot adni Hitlernek és Mussolininak Teleki Öngyilkosságával kapcsolatban, s önmaga és a nemzet lelkiismeretét azzal az érvvel próbálta megnyugtatni, hogy a német támadás csapása alatt Jugoszlávia széthullott, megszűnt létezni, így a vele kötött szerződés amúgy is hatályát veszítette. Biztosította a Führert, hogy a március 28-án kelt levelében foglaltaknak megfelelően Magyarország változatlanul folytatja katonai elő- készületeit.123

A németek április 6-án megtámadták Jugoszláviát, április 10-én Horvátország kikiáltotta függetlenségét, s egy nappal később - az előzetesen kidolgozott menetrendnek megfelelően - Magyarország is mozgásba lendült. Megszállta a Bácskát, a baranyai háromszöget, valamint Jugoszlávia északnyugati határán az Ausztriával határos Mura és Dráva között fekvő Muraközt és Muravidéket. Magyarország részéről a háborúban való részvétel április 14-én befejeződött. Tíz nappal később Horthy személyesen fejezte ki hódolatát Hitlernek. De azért mélységes csalódás is érte, mert Hitler a Bánátra vonatkozó ígéretét nem teljesítette. A Führer nem szerette volna felingerelni Romániát, ezért inkább úgy döntött, hogy a Bánátot német megszállás alatt tartja.124 Ezt leszámítva, az április 27-i Hit-ler-Horthy-megállapodás szerint Magyarországnak 11 624 km2-nyi terület jutott, amelyet formálisan 1941. december 27-én kebeleztek be.125 1941. július 29-én a polgári közigazgatás megkezdte munkáját, Bácskát betagolták Bács-Bodrog vármegyébe, a baranyai háromszöget Baranya vármegyéhez kapcsolták, a Muravidéket Zala és Vas megyéhez, a Muraközt pedig Zala megyéhez. Bácskát és a baranyai háromszöget, amíg magyar uralom alatt állt (1941-45), Délvidék néven tartották számon.126

A délvidéki zsidóság: népmozgalmi adatok

A Jugoszláviától visszacsatolt terüléteken összesén valamivel kevesebb mint egymillió ember élt, ebből 14 202 volt a zsidó. Zömük Bács-Bodrog vármegye négy nagyvárosában lakott. A főbb zsidó települési csomópontokat az 5.4. táblázat szemlélteti.

A Muraközben ez idő tájt a legnépesebb zsidó közösséget Csáktornyán találjuk, 482 személyt, az ottani lakosság 7,0%-át. A visszacsatolt területek teljes zsidó népességének 80,6%-a, számszerűen 11 445 személy, tíz településen elosztva élt.127 Akárcsak a Felvidék vagy Észak-Erdély esetében, a délvidéki zsidóság is túlnyomó részben magyar anyanyelvű, s ennek is, akárcsak a többi visszacsatolt terület zsidóságának, nagy megráz-

kódtatást okozott, hogy tapasztalni volt kénytelen: Magyarország már egyáltalán nem az, ami az első világháború előtt volt, nem az, ami emlékeikben élt. Ellenkezőleg, haladéktalanul kiterjesztették rájuk is a trianoni országrészben érvényben lévő zsidóellenes rendelkezéseket, amelyek ráadásul az új Bárdossy-kormányzat alatt még tovább szigorodtak.

5.4. Táblázat Fontosabb Zsidó Települési Központok a Délvidéken

Zsidó

A népesség

Helység

lakosság

%-ában

Szabadka

3549

3,5

Újvidék

3621

5,9

Zenta

1432

4,4

Zombor

1011

3,1

Ada

326

2,4

Topolya

319

2,3

Újverbász

302

3,2

Óbecse

234

1,1

Palánka

169

3,1

Jegyzetek

1. Teleki 1920. július 19-től 1921. április 14-ig töltötte be a miniszterelnöki tisztséget. Többször is volt külügyminiszter, így 1920. április 19-től szeptember 22-ig, 1920. december 16-tól 1921. január 18-ig, majd 1921. április 12-14. között. Az Im-rédy-kabinetben vallás- és közoktatásügyi miniszter volt 1938. május 14-től 1939. február 16-ig. Magyarország tiszti cím-és névtára. Magyar Királyi Állami Nyomda, Bp., 1942, 49:4. o.

2. Charles Gati: „Modernization and Communist Power in Hungary." East European Quarterly, 5, no. 3, 1971, 342-343. o.

3. Tilkovszky L.: Teleki Pál (1879-1941): Életrajzi vázlat. Akadémiai Kiadó, Bp., 1974, 70. o.

4. Teleki hátterére és külpolitikájára nézve lásd C. A. Macartney, 1:221-226., 329-490. o. Lásd még Juhász Gyula: A Teleki-kormány külpolitikája, 1939-1941. Akadémiai Kiadó, Bp., 1964.

5. Vö. 1939. február 13-i keltezésű hosszú levele. Ezt miniszterelnöki kinevezése előtt egy nappal írta egy John A. Keyser nevű angol személynek, akinek különböző érdekeltségei és jó kapcsolatai voltak Magyarországon. Idézi Nathaniel Katzburg: „Paul Teleki and the Jewish Question in Hungary." Soviet Jewish Affairs, London, no. 2, November 1971, 105-111. o.

6. Nicholas M. Nagy-Talavera: 'The Green Shirts and the Others. A History of Fascism in Hungary and Rumania. Hoover Institution Press, Stanford, 1970, 66. o.

7. Teleki levele J. A. Keyserhez.

8. Paul Teleki: The Evolution of Hungary and Its Place in European History: New York, 1923,141. és köv. o. Idézi Robert A. Kann: „Hungarian Jewry During Austria-

Hungary's Constitutional Period (1867-1918)Jewish SocialStudies, New York, no. 4, October 1945,383-384. o. r V

9. Teleki a politikáját ellenző bethlenistákat emlékeztette arra, hogy „a magyar fasiszták semmivel sem rosszabb magyarok, mint ők, esetleg még jobbak is, mert világosabban látják a legfontosabb magyar problémát", nevezetesen a zsidókérdést. Sulyok Dezső: A magyar tragédia. A szeráő kiadása, Newark, N. J. 1954, 368. o. Talavera idézi, i. m., 151. o.

10. Az 1939 februárjában megalakult Teleki-kormány Összetétele a következő volt: gróf Csáky István külügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter, Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter, gróf Teleki Mihály földművelésügyi miniszter, Kunder Antal iparügyi, valamint kereskedelem-és közlekedésügyi miniszter, Hóman Bálint vallás-és közoktatásügyi miniszter, Tasnádi Nagy András igazságügy-miniszter és Bartha Károly honvédelmi miniszter. Magyarország tiszti cím- és névtára, 1939, 4—6. o.

11. Nem sokkal azután, hogy Teleki elfoglalta hivatalát, utasította Barcza György londoni követet, hogy biztosítsa a brit külügyminisztériumot afelől, miszerint „Magyarország földrajzi fekvése és politikai helyzete következtében bizonyos határig kénytelen lojálisán együttműködni Németországgal. Azonban mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy az együttműködés ne csorbítsa vagy tegye kockára Magyarország szuverenitását, függetlenségét és becsületét. A kormány nagy fontosságot tulajdonít annak, hogy a brit kormány megértéssel legyen iránta és támogassa, s semmi olyasmire nem vetemedik, ami Nagy-Britannia érdekeit sértené." C. A. Macartney, 1:331. o.

12. A területet sokféleképpen említik, például Ruska Kraina, Podkarpatskaja Rusz, Kárpátaljai Oroszország, Kárpátaljai Ruténia, Kárpát-Ukrajna. Történelmileg ez az egész térség, akárcsak Szlovákia, jó ezer évig Magyarországhoz tartozott. 1919-ben a saint-germaini békeszerződés folytán Csehszlovákiához került. Az 1945. június 29-i szovjet-csehszlovák szerződés Kárpát-Ruténiát a Szovjetuniónak adta, és az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársaságba tagolta Ukrajna Kárpátokon túli területeként.

13. Volosin 1938. október 26-tól 1939. március 14-ig volt az'autón óm tartomány miniszterelnöke. Randolph L. Braham: „The Destruction of the Jews of Carpatho-Ruthenia." In: HJS, 1:234. o.

14. Az antikomintern paktumhoz való csatlakozás miatt a Szovjetunió megszakította az 1934-ben létesített diplomáciai viszonyt Magyarországgal. Vö. Stephen D. Kertesz: Diplomacy in a Whirlpool: Hungary Between Nazi Germany andSoviet Russia. University of Notre Dame Press, Notre Dame, Indiana, 1953, 46., 204. és 206. o.

15. Magyarország és a második világháború. Szerk.: Ádám Magda, Juhász Gyula, Kerekes Lajos és Zsigmond László. Kossuth, Bp., 1961, 211-212. p.

16. Kertesz, i. m., 45. o. Lásd még Michael Winch: Republic for a Day: An Eye-Witness Account of the Carpatho- Ukraine Incident. Róbert Hale, London, 1939.

17. Magyarországot nyugtalanította az a lehetőség, hogy Ruténia román részét vagy annak egy darabját Románia megszállja, s ezt meg akarta akadályozni, továbbá el kívánta érni, hogy az új határokat román részről ismerjék el. Documents on Germán Foreign Policy. Government Printing Office, Washington D. C., D. sorozat, 6. kötet, xxxviii-xxxix. o.

18. Kárpátalját, miután magyar fennhatóság alá került, kormánybiztos ellenőrzése aláhelyezték. Báró Perényi Zsigmondot nevezték ki ebbe a tisztségbe, s a területet tíz képviselő képviselte az országgyűlésben. (Lásd Magyarország tiszti cím- és névtára, 18. o.) A térség visszaszerzésére vonatkozólag további részleteket közöl C. A.

Macartney, 1:329-343. o. és az Ádám Magda szerkesztésében megjelent Magyarország külpolitikája, 1938-1939. c. kötet. Akadémiai Kiadó, Bp., 1970,809. o. Vö. még Oscar Jászi: „TTie Problem of Sub-Carpathian Ruthenia." hi: Czechoslovakia. Szerk.: Robert J. Kerner. University of California Press, Berkeley, 1949, 193-215. o., Raphael Lemkin: Axis Rule in Occupied Europe. Carnegie Endowment for International Peace, Washington, 1944,150-153. o. és Paul Robert Magossi: The Shaping of a National Identity: Subcarpathian Rus, 1848-1948. Harvard University Press, Cambridge, Mass., 1978.

19. A kárpátaljai zsidóságról értékés és alapos dokumentált történeti áttekintést ad Lívia Rothkirchen: „Deep-Rooted Yet Alien: Some Aspects of the History of the Jews in Subcarpathian Ruthenia." YVS, \2:147-191. o., további részleteket lásd a 3. fejezetben.

20. Ernő László: „Hungary's Jewry: A Demographic Overview, 1918-1945." In: HJS, 2:163-164. 0.

21. Uo., 169-170. o.

22. Németország részaránya Magyarország külkereskedelmében óriási mértékben megnőtt a harmincas években. 1930-ban az egész magyar kivitelnek 10,3%-a irányült Németországba, 1939-ben már 52,2%. A Németországból származó behozatal ugyanebben az időszakban 21,2%-ról 52,5%-ra emelkedett. Gati, i. m., 341. o.

23. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 33. o.

24. Uo., 34-35. o.

25. Uo., 33-34. o.

26. A képviselőház 358. ülésén terjesztették be a törvénytervezetet. A vita 1939. február 24-én, a 372. ülésen kezdődött meg, és március 27-ig, azaz a 388. ülésig tartott, s akkor harmadik olvasásban elfogadták. A felsőház által kívánt módosításokat a bizottságok április 21-én, április 28-án és május 3-án tárgyalták (391., 393., 394-es üléseken), illetve döntöttek ezek tárgyában. Lásd Az Országgyűlés képviselőházának naplója. 18. kötet, Athenaeum, Bp.

27. Lévai, Fekete könyv, 38-39. o.

28. Lásd a következő kiadványokat: Apponyi György gróf, Bartók Béla, Berda József (és társaik) tiltakozása a zsidótörvény ellen. Hungária, Bp., 1939; Hozzászólás a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló törvényjavaslathoz tűzharcos szempontból Fémes, Bp., 1939, 15. o.; A második zsidótörvény célja, indoklása, következményei. Néhány szó a magyar zsidó értelmiség nevében a magyar közvéleményhez. Pester Lloyd, Bp., 1939, 22. o.; Egyház és társadalom a fajelméletről és a második zsidótörvény javaslatáról. Egyházfők, tudósok,■ államférfiak, közírók és testületek megnyilatkozásai. Szerk.: Sós Endre. Periszkóp, Bp., 1939, 82. o.; Tiszteletteljesfolyamodása a Magyar Izraelita Vallásfelekezet Törvényes Képviseleti Szerveinek a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló702. sz. törvényjavaslat tárgyában. Pester Lloyd, Bp., 1939, 26. ó. A második zsidótörvényre nézve vö. még Randolph L. Bra-ham: The Hungarian Jewish Catastrophe. A Selected and Annotated Bibliography. The Institute for Holocaust Studies of The City University of New York, New York, 1985, 54-69. o.

29. Lévai, Fekete könyv, 39-40. o. A 26 lap terjedelmű beadvány címe: „A Magyar Országgyűlés Méltóságos Felsőházának és Tekintetes Képviselőházának! Tiszteletteljes Folyamodása a Magyar Izraelita Vallásfelekezet Törvényes Képviseleti Szerveinek." Ennek egy másolata a szerző birtokában van.

30. „A magyar Országgyűlés méltóságos Felsőházának és tekintetes Képviselőházának tiszteletteljes kérvénye az 1848/49. évi szabadságharcban részt vett zsidó honvedek leszármazóinak." A dokumentum egy másolata a szerző birtokában van. A szöveg felsorolja azoknak a személyeknek a nevét, akik ennek a csoportnak a végrehajtó bizottságát alkották.

31. Lévai, Fekete könyv, 39-40. o.

32. Vida Márton: ítéljetek! Néhány kiragadott lap a magyar-zsidó életközösség könyvéből. Földes, Bp., 1939, 62. o. A második zsidótörvényről, hátteréről, tartalmáról és a zsidó vezetés vele kapcsolatos magatartásáról lásd Lévai, Fekete könyv, 36-56. o., és e könyv 3. fejezetét.

33. Nathaniel Katzburg: „The Hungárián Jewish Situation During the Late 1930's." In: Annual qf Bar-Ilan University Studies in Judaica and the Humanities. Bar-Ilan University, Ramat Gan, Israel, 1977* 14-15:83-93. o.

34. Uo., 94-95. o. Rothkirchen, i. m.,147-191. 0.

35. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 34. o.

36. Uo., 35-36. o.

37. Raffay és Serédi 1939. április 15-i felszólalásának szövegét közli a Fisch Henrik szerkesztésében megjelent: Keresztény egyházfők felsőházi beszédei a zsidókérdésben. A szerző kiadása, Bp., 1947, 41-63. o.; a keresztény egyházak magatartását a zsidókérdéssel kapcsolatban a 30. fejezetben tárgyaljuk részletesebben.

38. Israel Cohen: „The Jews in Hungary." The Contemporary Review, London, November 1939, 37. o. Vó. Vázsonyi János országgyűlési képviselőnek a második zsidótörvény tárgyalása alkalmábólelmondott parlamenti beszéde. Törekvés, Bp., 1939., 15. o.

39. Kovarczot, a Szálasi-féle Hungarista Mozgalom vezéralakját 1939-ben választották be a képviselőházba. A zsinagóga elleni támadásban játszott szerepéért büntetőjogilag felelősségre vonták, de mielőtt büntetésének letöltését 1941 tavaszán megkezdte volna, kiszökött Németországba, ahol szoros kapcsolatot épített ki a Ges-tapóval. 1944 áprilisában tért vissza Magyarországra, és azonnal bekapcsolódott a zsidók elleni akciósorozatba. Benne volt az október 15-i nyilaspuccsban, amely eltávolította helyéről Horthyt, és a totális mozgósítás minisztereként bekerült a Szá-lasi-kormányba. A népbíróság háborús bűnösként halálra ítélte, és 1946-ban kivégezr ték.

40. 1939. február 24-én végérvényesen feloszlatták, de két héttel később Teleki engedélyezte, hogy újjáalakuljon új néven mint Nyilaskeresztes Párt. Lásd Lackó Miklós: Nyilasok, nemzetiszocialisták 1935-44. Kossuth, Bp., 1966, 156-157. és 159. o. Ugyancsak lásd könyvünk 2. fejezetében.

41. Lackó, i. m., 162-163. o.

42. „1939. évi IV. te. a zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról." In: 1939. évi Országos Törvénytár. Állami Nyomda, Bp., 1939, 91-102. o. A végrehajtási utasítást az 1939. augusztus 22-i 7720/1939. M. Is. rendelet tartalmazza.

43. Sipos Péter: Imrédy Béla és a Magyar Megújulás Pártja. Akadémiai Kiadó, Bp., 1970,85.0.

44. A zsidók foglalkozási megoszlásának adatait lásd a 3. fejezetben. Vö. Nathaniel Katzburg: Hungary and the Jews, 1920-1943. Bar-Ilan University, Ramat Gan, Israel, 1981, 114-157. o.

45. További adatok a zsidók szerepéről a gazdaságban, lásd Lévai, Fekete könyv, 48 49.0.

46. Louis Rittenberg: „The Grisis in Hungary"; Contemporary Jezvish Record, 2, No. 3, május-június 1939, 28-30. o.

47. Lévai, Fekete könyv, 55. o. A Sajtókamaráról bővebben lásd a 15. fejezetben.

48. A zsidótörvények gazdasági kihatásait a magyar zsidóságra a következő művek tárgyalják: Yehuda Don: „The Economic Effect of Antisemitic Discrimination: Hungárián Anti-Jewish Legislation, 1938-1944Jewish Social Studies, New York, 48, no. 1, Tél, 1986 63-82. o. Uő: „Anti-Semitic Legislations in Hungary and Their Implementation in Budapest. An Economic Analysis." In: The Tragedy of Hungárián Jewry. Essays, Dociments, Testimonies. Szerk.: Randolph L. Braham. Institute for Holocaust Studies of The City University of New York, New York, 1987, 49-71. o. L. még Karády Viktor: „A magyar zsidóság helyzete az antiszemita törvények idején." Medvetánc, 1985/2-3.41-90. o.

49. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 37. o.

50. Basch a Bánátban született, a Hatzfeld nevű községben, 1901. július 13-án. A második világháború után a főbb háborús bűnösök perében vádlottként szerepelt, és 1946. április 26-án Budapesten kivégezték. Róla és a magyarországi népi németekről több helyütt is olvashattuk. Vö. G. C. Paikert: The Danube Swabians. Martinus Nijhoff, The Hague, 1967,7-241. o., C. A. Macartney, 1:69-70. o., 169-172., 178-179. és 326., valamint Johann Weidlein következő munkái, melyek mind a szerző saját kiadásában jelentek meg Schorndorfban: Der madjarische Rassennaüonalismus. 1961, 131. o., Jüdisches und deutsches Schicksal in Ungarn. 1969, 84. o., továbbá Ge-schichte der Ungamdeutschen in Dokumenten, 1930-1950. 1957.

51. Csáky elgondolását 1939. április 27-én továbbították báró Villani Frigyesnek, Magyarország római követének azzal, hogy hozza Ciano tudomására. C. A. Macartney, 1:347-348. o.

52. Paikert, § m., 118-119. o. A jegyzőkönyv szövegét lásd: Magyarország és a második világháború. 290-293. o.

53. Joseph Rothschild: East CentralEurope Bevuoeen the World Wars. University of Washington Press, Seattle, 1974, 194-195. o.

54. Sulyok Dezső, i. m., 205. o.

55. C. A. Macartney, 2:41. o.

56. Uo., 1:457. o.

57. A toborzást Gottlob Berger SS-Gruppenführer irányította, és költségeit részben abból a pénzből fedezték, amelyet kivándorlási engedélyekért zsidók fizettek. Vö. Lévai: Eichmannin-Hungary. Pannónia Press, Bp., 1961,223-225. o.,Tilkovszky Lóránt: SS-toborzás Magyarorszcigon. Kossuth, Bp., 1974.

58. A különböző magyarországi nemzetiszocialista pártok választási koalícióba tömörültek. Részt vett benne a Nyilaskeresztes Párt, amelyet akkor Hubay Kálmán irányított, mivel Szálasi éppen rács mögött volt, az Egyesült Nemzeti Szocialista Párt, élén Pálffy Fidéllel és Baky Lászlóval, valamint még néhány töredék pártocska Ma-róthy (Meisler) Károly, Matolcsy Mátyás és Meskó Zoltán vezetése alatt. Míg 1935-ben mindössze 2 mandátumot szereztek, most 49-et, s ebből maga a Nyilaskeresztes Párt31-et.

59. A kisgazdák mindössze 11, a szociáldemokraták csupán 5 képviselőt küldtek be az új parlamentbe, míg a régiben 26, illetve 14 képviselőjük ült. Oly kevesen voltak, hogy jelentősebb ellenzéki tevékenységet nem tudtak folytatni. Tény, hogy egészen addig, amíg az ország nem került megszállás alá, ezek a pártok bel- és külpolitikailag gyakran a kormány támogatóiként léptek fel. 1940. január 20-án például egy szociáldemokrata képviselő kifejezetten támogatásáról biztosította Telekit külpolitikája tárgyában, és négy nappal később a párt befolyása alatt működő Szakszervezeti Szövetség nyilatkozatban szögezte le, hogy elveti az osztályuralom gondolatát. Aláhúzták azt is, hogy hívei az alkotmányosságnak, és ragaszkodnak az „ezeréves Magyarország nemzeti céljaihoz". A szociáldemokraták oly módon keltették az ellenzékiség látszatát, hogy pro forma a kormány ellen szavaztak, vagy tartózkodtak a szavazástól, ha vitás téma került térit ékre. A kisgazdák ennél is messzebb mentek, és olykor-olykor a MÉP-pel szavaztak együtt. Ezeknek az ellenzéki pártoknak a befolyása meglehetősen korlátozott volt. A szociáldemokratáknak még volt némi tömegbázisuk a fővárosban és egyik-másik iparvárosban, de a kisgazdák alapjában csak képviselőházi mandátumaik mértékében bírtak súllyal. C. A. Macartney, 2:378-379. o.

A kormánypárt 1939. február vége felé Nemzeti Egység Pártjára keresztelte át a nevét. 183 mandátumot szerzett, az alsóházi helyek 70%-át. De báró Vay László, aki vérmes antiszemita volt, mint a pártvezére, a NEP-et fokozatosan a jobbszárny uralma alá hajtotta. Választási szövetségre lépett a Keresztény Párttal, amely azonban jelentősen visszaesett: összesen 4 mandátumot szerzett az 1935. évi 14-gyel szemben. Az 1939. évi választásokat tárgyalja Lackó Miklós, i. m., 164-183. o. Vö. C. A. Macartney, 1:349-352. o. A MÉP alakulását és működését lásd Sipos, i. m., 100-108. o.

60. Lackó, i. m.} 186-187. o.

61. C. A. Macartney, 1:353. o. 1940 áprilisában a napilapok főszerkesztőit a miniszterelnökség arra figyelmeztette, hogy újságjaikban messzemenően vegyék figyelembe Németország külpolitikai érdekeit. Uo.y 395. o.

62. Lackó, i m., 184. o. Vö. Major Róbert: 25 év ellenforradalmi sajtó, 1919-1944. Cserépfalvi, Bp., 1945,108. o.

63. A legvadabbul Fiala Ferenc, Mikes (Mischek) Ferenc, Oláh György, Hubay Kálmán uszított a zsidók ellen. A német megszállás után a Stürmer magyar változatát, a Harcot Bosnyák Zoltán szerkesztette. Erről a lapról a 14. és a 15. fejezetben lesz szó.

64. Docwnents on GermánForeign Policy. D sorozat, 6. kötet, 712., 784., 8. kötet, 289., 489., 519., 520,, 533., 572. dokumentum.

65. C. A. Macartney, 1:363. o. Amikor Villani tájékoztatta Cianót, hogy Magyarország nem engedélyezi német csapatok átvonulását, az olasz külügyminiszter 1939. szeptember 11-én a következőt írta a naplójába: „a magyarok előbb vagy utóbb megfizetnek ezért", mert a németek nem szoktak feledni. Másnap Villani azt közölte, hogy ugyanezzel a kéréssel fordult Magyarországhoz a „dicső szlovák hadsereg", s a válasz részükre is az, hogy nem. Villani egyébként úgy jellemezte a szlovákokat, hogy a németek „cinkosai és kitartottjai". The Ciarío Diaries, 1939-1943. Szerk.: Hugh Gibson. Doubleday, Garden City, N. Y., 1946, 142. o.

66. Közülük kb. 100 000 távozhatott 1940 júniusáig. Zömük belépett a francia vagy a brit hadseregbe. 1943-44-ben kb. 15 000 lengyel menekült maradt Magyarországon, s közülük 3000 zsidónak a zsidó közösség viselte a gondját. C. A. Macartney, 1:368-369. o. Lásd még Antall József: Lengyel menekültek Magyarországon a háborít alatt. Rácz Endre, Bp., 1946, 94. 0., valamint a 3. fejezetet.

67. Horthy Miklós titkos iratai. Szerk.: Szinai M.-Szűcs L. Kossuth, Bp., 1963, 216-220. o.

68. A Hitler-Sztálin-paktum titkos jegyzőkönyvének megfelelő pontja értelmében a Szovjetunió 1939. szeptember 17-én indult meg Kelet-Lengyelország irányába, és csapatai az előzetesen kijelölt demarkációs vonal mentén találkoztak pár nappal később a német egységekkel. A diplomáciai kapcsolat újrafelvételét a Szovjetunióval szeptember 24-én jelentették be, s három nappal később Kristóffy József, az új moszkvai követ átnyújtotta megbízólevelét Mihail I. Kalinyin elnöknek. A szovjet-magyar kapcsolatok mindaddig javuló tendenciát mutattak, amíg 1941. június 22-én Hitler a Barbarossa-terv alapján meg nem kezdte a hadműveleteket. 1940 őszén a két kommunista vezetőt, Rákosi Mátyást és Vas Zoltánt kiengedték a fegyházból, amnesztiában részesítették őket, és november 2-án elutazhattak Moszkvába. Ellenszolgáltatásképpen a Szovjetunió visszaadott 58 zászlót, amelyek akkor kerültek az oroszok birtokába, amikor 1849-ben Világosnál a Görgey Artúr vezette magyar csapatok letették a fegyvert I. Miklós cár seregei előtt. Ezeken a gesztusokon kívül, amelyek a kölcsönös jóindulat kinyilvánításátszolgálták, a szovjet-magyar gazdasági kapcsolatokis érzékelhetően javultak. Vö. C. A. Macartney, 1:370., 468. o.

69. Alig kezdett a szovjet sajtó írogatni Besszarábiáról, Antonescut Rómába küldték, hogy tudakolja meg, mit szólna Olaszország, ha az oroszok megtámadnák Romániát. Román részről arra kérték az olaszokat, hogy dolgozzák meg a magyarokat, értessék meg velük, hogy „ha veszélyeztetik Romániát, akkor az kénytelen lesz kiegyezni az oroszokkal". Mussolini vállalta, hogy a román álláspontot és óhajt közli a magyarokkal, és bizonyos katonai támogatást is ígért arra az esetre, ha Romániát orosz részről támadás érné, olyan jellegű segítséget, amilyenben Francot részesítették Spanyolországban. The Cíanu Diaries. 182-183. o.

70. Egy beszámoló szerint Werth utasította Faragho Gábor tábornokot, a Moszkvába újonnan kinevezett katonai attasét, hogy lépjen érintkezésbe a szovjet vezérkari főnökkel, és próbálja elérni, hogy egyeztessék Romániával szembeni terveiket. C. A. Macartney, 1:386-387. és 389. o.

71. Uo., 389. o.

72. Ez idő tájt az angolok úgy vélekedtek, hogy Románia léte és fennmaradása elengedhetetlen, azt tanácsolták tehát a magyaroknak, hogy cselekedjenek óvatosan, ne keveredjenek összeütközésbe se Németországgal, se Oroszországgal. Uo., 387. o. Magyarország külpolitikájában jobbára Olaszország felé orientálódott, az olaszok nem lelkesedtek Magyarország revíziós tervei iránt, mert nem kívánták a béke felborulását a Balkánon. 1940. január 5-6-án találkozott Velencében Ciano Csákyval, és iparkodott meggyőzni őt arról, hogy az orosz fenyegetésre való tekintettel Magyarországnak érdeke, hogy szót értsen Romániával. Azt a jó tanácsot adta neki, hogy ha Magyarország „élni akar, és különösen, ha szerény mértékig is prosperálni szeretne, akkor ajánlatos, hogy ne alakuljon... mozaikállammá". Csáky biztosította Cianót, hogy „Magyarország nem kezdeményez a Balkánon, és nem szítja a tüzet". Február 19-én Ciano Villani útján ismételten figyelmeztette a magyarokat, hogy maradjanak veszteg, és ne provokáljanak konfliktusokat.

A magyar-olasz kapcsolatokat újból áttekintették, amikor március 23. és 27. között Teleki Rómában tett látogatást. Telekit Ciano „tárgyilagos és értelmes" politikusnak találta, aki biztosította vendéglátóit afelől, hogy nem indul meg Románia ellen, „mert nem szeretné magára venni a felelősséget még közvetve sem, hogy ő nyitotta meg Európa kapuit Oroszország előtt". Teleki valószínűleg sejtette vagy tudta, hogy Ciano nem szereti a németeket, s érzékeltette az olasz külügyminiszterrel, hogy ő maga inkább a szövetségesekkel rokonszenvez, és nem szívesen látna egy „alapvetően német diadalt". Amikor Mussolininál járt, az közölte vele, Telekivel, hogy eltökélt szándéka hadba lépni Németország oldalán. The Ciano Diaries. 185., 192., 210. és 225-227. o.

73.1940. július 7-én Molotov biztosította Kristóflyt, hogy a szovjet kormány véleménye szerint a magyar igények megalapozottak, és ezért támogatják azokat. Ezt megismételték az augusztus 16. és 26. között Temesvárott folytatott magyar-román tárgyalásokon is. Lásd Kertesz, i. m., 50. o.

74. The Ciano Diaries. 274-275. o. A német külügyminisztérium hivatalos tolmácsa, Paul Kari Schmidt vezette jegyzőkönyvet lásd A Wilhelmstrasse és Magyarország. Szerk : Ránki György, Pamlényi Ervin, Tilkovszky Lóránt, Juhász Gyula. Kossuth, Bp., 1968, 506-509. ö. A külügyminisztériumnak az Erdéllyel kapcsolatos magyar -német tárgyalásokra vonatkozó további dokumentumait lásd uo., 510-526. o., valamint Documentson Germán Foreign Policy. D sorozat, 10. kötet, xxviii-xxxi. o., 11. kötet, xviii. o. Ide vonatkozó okmányokat közöl, minisztertanácsi ülések jegyzőkönyveit is beleértve, a Magyarország és a második világháború c. kötet, 259-306. o.

75. Horthy Miklós titkos iratai. 221-225. o. 1940. november 18-19-én Berghof-ban találkozott Hitler Cianóval, és azt a „titkot" súgta meg neki, hogy Horthy nacionalista étvágya kiterjed Fiúméra is. Állítólag Horthy maga kérte Hitlert, hogy vesse föl az olaszoknál Trieszt kérdését. Vö. The Giano Diaries. 312-313. o.

76. Kertesz, i. m., 51. o. Románia területi engedményeket tett Bulgáriának és Magyarországnak, majd miután II. Károly királyt a Ion Antonescu tábornok vezette kormány félreállította, testestül-lelkestül felzárkóztak a nemzetiszocializmus mellé. Kiléptek a Népszövetségből és a balkáni antantból, majd 1940 októberében „német tanácsadó egységeket" hívtak meg az országba, hogy segítsenek a román hadsereg kiképzésében. Befogadtak egy teljes páncéloshadosztályt, mégpedig a hálás magyarok beleegyezésével, akik maguk is hozzájárultak ahhoz, hogy „a Románia és Németország közti összeköttetési vonalak biztosítása céljából" német katonai személyek állomásozzanak a jelentősebb magyar vasúti csomópontokon. Uo., 52. o.

77. Miután Hitler Münchenben tárgyalt a magyarokkal, érintkezésbe lépett H. Károly román királlyal, hogy végérvényes megoldást találjanak Bulgáriával és Magyarországgal a területi kérdésekben. A király válaszát Ion Gigurtu miniszterelnök és Mihail Manoilescu külügyminiszter személyesen adta át július 23-án Salzburgban. Károly király arra számított, hogy ha gesztust tesz a tengely irányában, elnyeri Hitler nagyrabecsülését, ezért azt indítványozta, hogy Hitler közölje a délkelet-európai általános rendezés feltételeit, és garantálja azt. Ugyanezt közölték román részről az olaszokkal is július 27-én. Ciano a következőképpen vélekedett a románokról: „Egyszerűen undorítóak. Ha kinyitják a szájukat, ömlik belőle a mézesmázos hízelke-dés. Fenekednek a franciák ellen, az angolok ellen, a Népszövetség ellen. Mély megvetéssel emlegetik a versailles-i diktátumot, csöpögnek az alázattól." Az olasz álláspont egyébként hasonló volt a Hitleréhez. The Giano Diaries. 279. o. Vö. C. A. Macartney 1:414. o. A tárgyalásokra és a második bécsi döntésre nézve lásd Béla Vágó: „Le second dictat dé Vienne: Le partage de la Transylvanie." East European Quar-terly, 5, no. 1. 1971, 47-73. o.

78. 1939 őszén a magyarok két követelést támasztottak, egy maximálisai és egy minimálisát, amelynél alább semmi esetre sem adhatják. A maximális igény úgy hangzott, hogy az 1919-ben elcsatolt 103 000 km2-ből kapjanak vissza 78 000-et. A magyarországi statisztikák szerint ezen az összterületen 4,2 millió ember élt, 50%-uk román, 37%-uk magyar és 10%-uk német. A minimális követelés 50 000 km2-re vonatkozott 2,7 millió lakossal, s ez a lakosság egyenlően oszlott meg a románok és a magyarok között. A területi kívánságot a románok és a bolgárok Dél-Dobrudzsára vonatkozóan elfogadták, de a magyaroknak mindössze 14 000 km2-nyi területet akartak visszaszolgáltatni, Szatmár és Nagykároly környékét. C. A. Macartney, 1:387-388., 414. o.

79. A magyar küldöttséget Hóry András vezette, a románt Valér Pop.

80. The Ciano Diaries. 287-289. o.

81. C. A. Macartney, 1 •A22--42'i. o. A terület nagyságára és a lakosság lélekszámára nincs pontos adat. Vágó azt írja a 77. jegyzetben említett tanulmányában, hogy a magyarok saját bevallásuk szerint 43 046 km területet kaptak vissza, a románok szerint viszont 42 243 km2-t. A népszámlálási adatokban is van némi eltérés, az 1930. évi adat 2 388 909 lakos, az 1940. évi 2 612 102. Uo., 65-66. o. Kertesz, t m., 207. oldalán azt írja, hogy 43 492 km2-t csatoltak vissza Magyarországhoz 2,6 millió lakossal.

82. Ernő László: „Hungary's Jewry: A Demographic Overview, 1918-1945." In: HJS, 2:165., 169. o.

83. A hadsereg Gömbös kormányzata idején kezdett beavatkozni hagyományosan polgári ügyekbe. A katonák olyan erőszakosak voltak, hogy Teleki lemondással fenyegetőzött, ha nem fékezik meg őket. 1940. szeptember l-jén levelet írt Horthy-nak, és ebben számolt be parázs vitájáról Werthtel. A levélhez terjedelmes előterjesztést csatolt, amelyben tételesen felsorolta, miben mutatkozik a hadsereg növekvő befolyása a polgári kormányzaton belül. Horthy Miklós titkos iratai, 233-252. o.

84. Teleki Hlatkyt, Bihar vármegye rendőrfőkapitányát bízta meg a polgári közigazgatás irányításával. Amíg a rendkívüli állapot érvényben volt, addig nem tartottak választásokat, de Észak-Erdély 63 helyet kapott a képviselőházban és megfelelő számú mandátumot a felsőházban. A románok részére tartalékoltak 12-t, hogy akkor töltsék be, ha Románia ugyanennyi képviselői helyhez juttatja a területén élő magyar kisebbséget. Kineveztek tehát 51 képviselőt, közülük 3 német volt, a többi magyar. Zömük a MÉP Teleki vezette frakciójához tartozott. C. A. Macartney, 1:430. Névsorukat közli Magyarország tiszti cím- és névtára, 18-19. o.

85. The Giano Diaries. 294. és 302. o. A románokkal való bánásmódot Eszak-Er-dély megszállása idején és a Horthy-korszakban részletesen tárgyalja a Tribunalul Po-porului, Cluj: Complectul dejudecata. Hotarírea no. 1, Sedinta Publicá din 13 Martié 1946. (ítélet. 1. számú határozat. 1946. március 13-i nyilvános tárgyalás) 59. o. A népbíróság háborús bűnök miatt 63 személyre mondott ki ítéletet. Vö. Horthysta atrocitások Erdély északi részében (1940. szeptember-1944. október), h. n., é. n. L. még: The Horthyist-Fascist Terror in Northwestern Romania, September 1940-Öctober 1944. Szerk.: Fatu, Mihai-Musat, Mircea. Meridiane, Bukarest, 1986.

86. Az erdélyi zsidóság eredetét és történetét tömören összefoglalja és külön kitér Kolozs megyére Carmilly-Weinberger Mózes: „Zsidók Erdélyben." In: A kolozsvári zsidóság emlékkönyve. Szerk.: Mózes Carmilly-Weinberger. A szerkesztő kiadásában, New York, 1970,7-28. o., valamint 263-268. o.

87. László,7. m., 165-167. o. Erdély főbb hitközségeit tekinti át Szabó Imre: Erdély zsidói. Kadima-kiadás, Kolozsvár, 1938. Lásd még Carmilly-Weinberger, i. m., 31-78. o.

88. László, i. m.y 171.0.

89. A kolozsvári zsidók demográfiai statisztikáját lásd „Statisztikai adatokKolozs-vár zsidóságáról az 1919-1936-os években." In: A kolozsvári zsidóság emlékkönyve. 105-113. o.

90. László, i. m., 173. o. Lásd még: Gaál György: „Az erdélyi zsidóság az első világháborút követő időszakban." Korunk, Kolozsvár, 3, no. 2/8 (1991. augusztus): 1029-34. o.

91. M. E. átirat és a kolozsvári rendőrkapitányság jelentése Marton Ernő memorandumáról, 1941. szeptember 26.-1941. október 29. OL, K149-BM.Res. PTI-től átvett i. 651/2. 1941-6-15 091.

92. „Erdélyi Zsidó Nemzeti Szövetség." In: A kolozsvári zsidóság emlékkönyve. 134-137.0.

93. A zsidó származású kommunisták közül említsük meg Breiner Béla, Jakab Sándor és Kohn Hillel nevét. Amikor Erdély északi részét visszacsatolták Magyarországhoz, a kommunisták helyzete sokkal rosszabbra fordult. 1940-ben sok százat lefogtak, és Kistarcsára vagy Garanyba internáltak. 1941-ben tömegperbe fogták egy részüket, és „közszemlére" állították őket, ami még inkább felszította az antiszemitizmus lángját. Sok zsidót, akit kommunista-rokonszenvvel gyanúsítottak, különleges büntetőszázadokba osztottak, és kivittek Ukrajnába. Közülük csak nagyon kevesen maradtak életben. Vö. Vágó: „The Destruction of the Jews ofTransylvania." In: HJS, 1:176. és 185. o.

94. Az erdélyi cionizmus rövid összefoglalását lásd Livia Bitton: „The Zionist Movement in Transylvania." A kolozsvári zsidóság emlékkönyve. 277-285. o.

95. A hatóságok betiltották az Új Keletet, a Népünket és a többi zsidó sajtóterméket, a zsidókat kitiltották a sajtóból, s ezenkívül feloszlatták a kolozsvári Haggibor és a nagyváradi Makkabi nevű zsidó sportegyletet. Vö. Vágó, i. m., 179. és 214. o. Az Új Kelet 1948-ban újból megindult, de akkor márTel-Avivban, Marton Ernő és Schön Dezső szerkesztésében.

96. Vágó,«'. m., 183-184. és 215-216. o.

97. A csíkszeredai gimnáziumba egyetlen zsidó tanulót sem vettek föl, a gyer-gyószentmiklósiba is csak négyet. Egyikük kivételezett volt, a másik három pedig kikeresztelkedett. Uo., 179. és 214. o.

98. Kolozsvárott Márk Antal kezdeményezte a zsidó gimnázium megszervezését, és ő volt az első igazgatója is. Személyes ismeretségben állt Hóman Bálint vallás- és közoktatásügyi miniszterrel. Amikor 1942-ben elhalálozott, dr. Bach Endre került helyette az iskola élére. A gimnáziumról, tanárairól és diákjairól A kolozsvári zsidóság emlékkönyve számol be a 113-114. oldalakon. Uo., a 269-276. oldalakon olvasható tömör összefoglalás az erdélyi zsidó elemi és középiskolákról 1840 és 1940 között.

99. Az 1932/33-as tanévben a 4158 diákból 443 volt zsidó, azaz 11%. Az 1936/37-es tanévben már csak 67 zsidó diák tanult, azaz a diákság 7,6%-a. Vágó, i. m., 179. és 214-215. o.

100. Horthy személyes levelében fejezte ki háláját Hitlernek 1940. szeptember 2-án. Két nappal később Teleki a parlament két háza előtt zengte Hitler és Mussolini dicséretét. A németek rajongója, Sztójay egyetlen alkalmat el nem mulasztott Berlinben, hogy a leghízelgőbb módon ne hálálkodott volna hazája nevében. Lásd A Wilhelmstrasse és Magyarország. 525-531. o.

101. Szálasi 1940. szeptember 17-én szabadult, és október 7-én már a nyilaskeresztesek és nemzetiszocialisták egyesüléséből létrejött új párt élére állt. Az egyesülésnek Ruszkay Jenő volt az élharcosa, aki a német külügyminisztérium magyarországi hírszerzését képviselő Franz Rothen tanácsára alig egy hónappal előbb csatlakozott Baky és Pálfiy Nemzeti Szocialista Pártjához. Az új Nyilaskeresztes Párt - „a nemzetiszocializmus egyedüli letéteményese Magyarországon" - Szálasi vezérlete alatt működött. A „Pártvezető" fölállított egy négytagú „tanácsszervet", melyben Csia Sándor, Hubay Kálmán, Széchenyi Lajos és Ruszkay foglalt helyet. Az október l-jén elfogadott program egyebek között kimondta, hogy a zsidókat el kell távolítani Magyarországról. Lásd Lackó, i. m., 230-234. o.

102. C. A. Macartney, 1:436. o.

103. FÁA, xxxvii. o.

104. C. A. Macartney, 1:458. o.

105. Képviselőházi Napló, 1940. december 3., 1186. o.

106. Rátz altábornagy 1938. május 14-ig töltötte be a vezérkari főnök tisztét, amikor is fél évre honvédelmi miniszter lett. A Sztójay-kormányban miniszterelnökhelyettes, majd a Szálasi-puccs után a felsőház elnöke lett. Mint háborús bűnöst életfogytiglani kényszermunkára ítélték.

107. Sípos, i. m., 241. o.

108. A pártnak 1940 decemberében mindössze 20 mandátuma volt, vagyis 5,9%-os képviselettel rendelkezett. De ezzel a 20 képviselővel a szélsőjobboldal ereje 70-re emelkedett, vagyis 20,8%-ra. Az új párt a szélsőjobboldali ellenzéken belül 28,5%-ot képviselt. Uo., 203. o.

109. Ezeknek az újságíróknak a hátteréről és szerepéről lásd uo., 205-215. o.

110. A Magyar Megújulás Pártját részletesebben tárgyalja Sipos, z. m., 181-254. o. Vö. Lackó, i m., 218-247. o. és C. A. Macartney, 1:435-437; o.

111. Horthy Miklós titkos iratai. 260-265. o.

112. Sipos, i. m., 183, o. Lásd még C. A. Macartney: „Hungárián Foreign Policy During the Inter-War Period with Special Reference to the Jewish Question." In: Jews andNon-JewsinEastemEurope. Szerk.: B. Vágó-G. L. Mosse. John Wiley, New York, 1974, 125-136. o.

113. A háromhatalmi szerződés és a Magyarország csatlakozásáról szóló jegyzőkönyv szövege megtalálható a Magyarország és a második világháború c. kötetben, 304-306. o.

114. A Führer minden bizonnyal a Madagaszkár-tervre utalt, amelyet 1940 nyarán a német külügyminisztérium Deutschland III. osztályán dolgoztak ki, és amelyet a Reinhard Heydrich vezette Birodalmi Biztonsági Főhivatal nagy lelkesedéssel fogadott. A terv előirányozta, hogy az akkor francia ellenőrzés alá tartozó Madagaszkár szigete a németek kezébe menjen át, s a német flotta részére kikerítendő terület kivételével egy közvetlenül Himmler alá rendelt rendőrkormányzó fennhatósága alá kerüljön. A zsidókat Madagaszkárra kívánták áttelepíteni, a költségeket az elkobzan-dó zsidó vagyonból óhajtották fedezni. Eredetileg Palesztinára gondoltak, a sziget csak mint alternatív telephely jött számításba. Palesztina, amely „a keresztény és a muszlim világhoz tartozott", igen alkalmas helynek látszott arra a célra, hogy túszként tartsák őket, s ily módon érjék el, hogy „fajtestvéreik" Amerikában jól viselkedjenek. Vö. Raul Hilberg: The Destruction of the Europeanjews. Quadranglé Books, Chicago, 1961, 260-26 í. o.

115. A Wilhelmstrasse és Magyarország. 551. o.

116. Jugoszlávia kérdését Sztójay vetette föl 1940. október 15-én, amikor von Weizsáckerrel folytatott megbeszélést Magyarország csatlakozásáról a háromhatalmi paktumhoz. Vö. A Wilhelmstrasse és Magyarország. 542. o.

117. A magyarok arra törekedtek, hogy megosszák a kisantantot, és első számú ellenségüket, Romániát meggyengítsék, s ezért 1937 novemberében késznek mutatkoztak, hogy garanciát vállaljanak a magyar-jugoszláv határra nézve, amennyiben Jugoszlávia kötelezi magát, hogy Magyarország és valamely harmadik ország háborúja esetén megőrzi semlegességét. A német dokumentumok tanúsága szerint a magyarok még csak kulturális autonómiát sem követeltek a jugoszláviai magyar kisebbség részére. Vö. Documents on Germán Foreign Policy. D sorozat, 2. kötet, 114, dokumentum és 5. kötet, 178. dokumentum.

118. Uo., 11. kötet, 365., 431., 478., 480. és 514. dok. A paktumot 1940. december 12-én írták alá, és a magyar parlament 1941. február 3-án ratifikálta a háromhatalmi szerződéssel együtt. A ratifikációs okmányokat február 27-én cserélték ki Budapesten. A tárgyalásokon fontos szerepe volt báró Bakách-Bessenyey György belgrádi magyar követnek.

119. Bárdossy Csáky. 1941. január 27-i halála után február 4-től lett külügyminiszter. Lásd a 6. fejezetet.

120. C. A. Macartney, 1:471. o.

121. A szövegét lásd Horthy Miklós titkos iratai. 289-291. o.

122. Teleki levelének facsimiléjét lásd uo., 292. és köv. o.

123. Uo., 293 -294. o. *

124. Documents onGerman Foreign Policy. D sorozat, 12. kötet, 340., 344., 353., 366., 371. dokumentum.

125. A bekebelezési okiratot lásd Lemkin, i. m., 631-633. o.

126. Jugoszlávia szétdarabolásában Magyarország szerepét lásd C. A. Macartney, 1:385., 446-490., 2:3-14. o. Továbbá: Magyarország és a második világháború. 307-338. o. Juhász Gyula, í m., 252-334. o. A magyar-német eszmecserére a jugoszláv kérdésben lásd/í Wilhelmstrasse és Magyarország. 552-591. o. és Documents onGerman Foreign Policy. D sorozat, 12. kötet, xxvi-xxix. o.

127. László: Hungary's Jewry: A Demographic Overview. 1918-1945. 167. és 173-174. o. A délvidéki zsidóság sorsát a 20. fejezetben tárgyaljuk.

HATODIK FEJEZET oc. ■ ■, ; ' . ' . ' ; ' ■, ■ , ■ =50

A BÁRDOSSY-KORSZAK

Ki volt Bárdossy?

TELEKI öngyilkossága után nem sokkal Horthy kormányzó Bárdossy Lászlót nevezte ki miniszterelnöknek. Voltaképpen szerencséje volt, csak úgy kerülhetett a kormány élére, hogy négy hónap leforgása alatt két neves politikus is elköltözött az árnyékvilágból. Elődjétől eltérően középosztályból jött, beteges alkatú ember volt, de nem mindennapi ésszel és heves természettel megáldva. Önteltségével és zaboládanságával gyakran sértette vérig beosztottjait és fölötteseit egyaránt. Mint államhivatalnok kívánt karriert csinálni, és latba vetette ezért nem csekély tehetségét. Először a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban tisztviselősködött, majd a konzuli szolgálatban, 1920 után pedig a külügyminisztériumban. Előbb a sajtóosztályt vezette, a harmincas években a londoni követségen Volt tanácsos, majd Bukarestben követ. Bárdossy, aki Csákyt követte a külügyminiszteri poszton, ezt az állását megtartotta miniszterelnökként is.1

A Horthy-korszak vezető politikusaihoz hasonlóan őt is rettegéssel töltötte el a bolsevizmus, és szíve vágya volt, hogy „Trianon igazságtalanságait" felszámolja. Németország megítélésében és a zsidókérdés kezelésében Imrédyhez közelebb állt, mint Telekihez. Eszmei-politikai nézetei kísértetiesen hasonlítottak Gömböséihez, akivel házassági alapon rokoni kapcsolatban is állott. Végletesen antibolsevista, antiszemita és revíziós beállítottsága olyan bel- és külpolitikát eredményezett, amely nagy szerencsétlenséget zúdított egész Magyarországra és különösen a zsidóságra. Nem egészen egyéves miniszterelnöksége alatt Magyarország részt vállalt Jugoszlávia elozönlésében, hadat üzent a Szovjetuniónak és az Amerikai Egyesült Államoknak, és egész szorosra fűzte a Harmadik Birodalomhoz fűződő szálakat. A zsidókérdés szempontjából kormányfői tevékenységét az jellemezte, hogy a zsidókat sújtó rendelkezéseket kiterjesztette a délvidéki zsidóságra, tető alá hozta a nyíltan faji alapon álló harmadik zsidótörvényt, erősen megszigorította a zsidó munkaszolgálatosok helyzetét. Ugyancsak kormányzásának időszakára esik a zsidók tömeges legyilkolása Kame-nyec-Podolszkijban és Újvidéken. Az 1944-es német megszállásig máshol nem is került sor ilyesmire.

Bárdossy zsidópolitikája

Bel- és külpolitikai programját Bárdossy április 24-én ismertette az országgyűlésben, tíz nappal azután, hogy a jugoszláviai hadművelet befejeződött. Az egyik legfontosabb kérdésként a zsidókérdést nevezte meg, és abban a szellemben ígért gyors és messzemenő megoldást, ahogyan azt négy hónappal korábban, költségvetési beszédében Teleki kilátásba helyezte. Bárdossy a következőképpen fogalmazott:

Szükség van a második zsidótörvény egyes alapvető rendelkezéseinek - így például a zsidó fogalmi meghatározásának - szabatosabbá tételére... a zsidó fogalmának egyszerű, világos s a különböző (felekezeti és faji) szempontokat össze nem vegyítő, határozott megállapítása... törvényes úton meg kell akadályozni a zsidóság elkeveredését a nem zsidókkal. Gondoskodni kell arról is, hogy a zsidóság a nemzet társadalmi, kulturális, politikai és szellemi életének mindazon helyeiről, ahonnan a nemzet lelki, erkölcsi, világnézeti és politikai irányítása, valamint a nagy tömegek lelkületének kialakítása és a jövő generáció nevelése folyik, teljes mértékben kirekesztessék. Az ország gazdasági életének kulcspozícióit nem szabad zsidó-, félzsidó-vagy strómankézben hagyni. Viszont nem téveszthetjük szem elől azt a tényt, hogy az országban egymillió zsidó él, és ha minden életlehetőséget el akarnánk vonni tőlük, ez súlyos gazdasági és szociális zűrzavarokat idézhet elő.2

Bárdossy is, akárcsak Teleki, aláhúzta, hogy mindössze átmeneti intézkedésekről van szó, mert a zsidókérdés végső megoldásával meg kell várni a háború végét, amikor az ügyet általános európai keretben fogják elrendezni.

A zsidókérdés megoldására vonatkozó tervre olyan értelemben utalt Bárdossy, hogy fél szemmel már a tervezett harmadik zsidótörvényre pislantott. A törvény előkészítése ekkor már javában folyt. Közben újabb és újabb rendelkezések láttak napvilágot, amelyek a zsidóság egy-egy meghatározott körét érintették. Nem telt el még két hét sem azóta, hogy beült a miniszterelnöki székbe, amikor április 16-án kiadatta a 2870/1941. M. E. sz. minisztertanácsi rendeletet, amely szabályozta a zsidók munkaszolgálatát. A végrehajtási utasítást 27 300. eln. 8-1941. számmal 1941. augusztus 19-én adta ki a honvédelmi minisztérium, s gyökeresen megváltoztatta a zsidók katonai szolgálatának addigi jellegét és feltételeit (lásd a 10. fejezetet).

A Délvidékkel kapcsolatban a Bárdossy-kormány nem várta be a formális bekebelezést, noha a nemzetközi jog ezt írta elő, s már április 28-án rendeletet adott ki, hogy mindazok „a szerbek, bosnyákok, mon-tenegróiak, cigányok és zsidók, akik 1918. október 3 l-e előtt nem voltak Nagy-Magyarország állampolgárai", három napon belül hagyják el az országot. Csak azok képeztek kivételt, akiknek házastársuk magyar vagy német, a terhes nők, akik két héten belül várták gyermekük megszületését, és azok, akik elmúltak 75 évesek. A kiutasítottak magukkal vihették ékszereiket, személyes holmijukat és személyenként 50 pengőt. Egyes források szerint a rendelet megjelenésének másnapján 50 000 fő lépte át Újvidéknél a határt.3

A harmadik zsidótörvény

Az első zsidótörvényt a Felvidék visszacsatolása után fogadták el, a másodikat rögtön Kárpátalja visszatérte után. A két törvény a kormány antiszemita politikájának szülötte volt, de egyben szimbolikus ajándék is azért a politikai és diplomáciai segítségért, amit a Harmadik Birodalomtól kaptak. A harmadik zsidótörvény életbeléptetésével Észak-Erdélyért és a Délvidékért „mondtak köszönetet".

A törvény első ránézésre meglehetősen ártalmatlannak látszott, mert hiszen címében a zsidó szó egyáltalán nem is szerepelt. Ennek ellenére ennél nyíltabban és gorombábban fajüldöző törvényt Magyarországon még nem hoztak.4 Törvényerőre 1941. augusztus 2-án emelkedett, és az érvényben lévő házassági törvény bizonyos vonatkozásait szabályozta újra.5 A 4. rész (9. és 10. cikkely) az alatt a cím alatt, hogy „Zsidók és nem zsidók házasságának tilalma", valamint a büntetőszankciókat tartalmazó 5. rész egyértelműen az 1935. évi nürnbergi törvények alapjára helyezkedett.

A törvénytervezet indoklása azt igyekezett bizonyítani, hogy a zsidókkal kapcsolatban folytatott politika a 19. század végétől kezdődően milyen kedvezőtlen hatásokat váltott ki:

Magyarországon a zsidóság az egyetlen nagyobb néptömeg, amely eltérő fajként tűnik fel a magyarság és az árja fajhoz tartozó hazai nemzetiségek mellett. Annak megvilágítására, hogy mily irányban következhetik be a nem zsidók és zsidók magyarországi fajkeveredése, nem annyira a hazai nyolcszázezres zsidó tömeget kell szembeállítani a kb. tizenhárommilliós nem zsidó lakossággal, hanem inkább a kb. hatszázezer főnyi értelmiségi foglalkozású zsidót a kb. négymilliónyi értelmiségi foglalkozású nem zsidóval.6

A zsidó meghatározásának vallási ismérvét kizárólagosan faji kritériummal cserélték föl, és a törvény megtiltotta zsidók és nem zsidók házasodását, illetve házasságon kívüli nemi kapcsolatát. Messze túllépték az addigi zsidótörvények előírásait, s ebben az új törvényben zsidónak nyilvánítottak mindenkit, akinek legalább két nagyszülője zsidónak született, és származásától függetlenül mindenkit, aki a zsidó hitfelekezethez tartozott. Nem számított zsidónak, még ha két nagyszülője zsidó volt is, ha az illető kereszténynek született, és születésekor a szülei is valamely keresztény hitfelekezethez tartoztak. Viszont hiába született valaki kereszténynek, ha kettőnél több nagyszülője volt zsidó, akkor zsidónak számított ő is.

A keresztény egyházak képviselői a felsőházban ekkor már egyöntetűen és határozottan ellenezték az előterjesztést.7 Az egyházfők részint azért is ellenezték a törvényjavaslatot, mert az sok hívőjüket érintette, ki-keresztelkedetteket és született keresztényeket egyaránt. A felsőház egy olyan kompromisszumos formulát javasolt, hogy bizonyos kivételes esetekben az igazságügy-miniszternek legyen joga nem zsidónak minősíteni azt is, akinek két nagyszülője zsidó, de az illető már kereszténynek született, vagy „hétéves kora előtt kitért". Ez a kompromisszumos formula sok magyart megmentett, köztük arisztokratákat, a kormányzati és a politikai elithez tartozó személyeket, akik enélkül zsidónak minősültek volna.8

A törvény hatálybalépése után jó néhány „fajgyalázási" ügy került a büntető törvényszék elé. A törvénynek azonban mégis inkább lélektani és propagandisztikus pusztító hatása volt. Magyarország hadba lépését a Szovjetunió ellen amúgy is túlfűtött izgalmi állapot kísérte, s a törvény ezt csak még inkább felkorbácsolta, s az antiszemita pszichózis egyfajta „szent keresztes hadjárat" hisztériájává növekedett a „judeobolsevizmus" ellen. A magyar közvéleményt így fölkészítették arra, hogy elfogadja azokat a kíméletlen zsidóellenes intézkedéseket, amelyeket a német megszállás után vezettek be.

Háború a Szovjetunió ellen

A külpolitikában Bárdossy kevésbé volt kétértelmű, mint Teleki. Valószínűleg pontosabban felmérte, hogy miként vélekednek a nyugati hatalmak Magyarországról, és az a meggyőződés munkált benne, hogy a revíziós politika eredményeit biztosítani csak az Olaszországgal és Németországgal való egészen szoros együttműködéssel lehetséges. Ezért kapcsolta Bárdossy minden korábbinál szorosabb szálakkal Magyarországot a tengely politikájához, amelyet ebben az időpontban legfőképpen egyetlen gondolat mozgatott: a háború a Szovjetunió ellen.

Horthy 1941. április 24-én Münchenkirchenben, a főhadiszálláson kereste föl Hitlert, és félreérthetetlenül kifejtette, hogy Magyarország szilárdan el van tökélve a bolsevizmus elleni harcra.9 Ugyanezt hozta Róma tudomására Bárdossy is június 4—5-i udvariassági látogatása alkalmával.10

Alighogy 1940 júniusában a Franciaország elleni hadművelet befejeződött, elkezdődtek a Szovjetunió megtámadásának előkészületei. Hitler eredetileg még ez év őszére tervezte a támadás megindítását, de az időpontot későbbre tolták, 1941. május 15-re. Időközben március végén a jugoszláviai események váratlan fordulatot vettek, majd kirobbant a háború a Balkánon, ezért a szovjetek elleni akciót még későbbre, június 22-re kellett halasztani.11 Hider eredetileg nem szándékozott igénybe venni a magyarok közreműködését, és erről katonai vonalon tájékoztatta őket. Azt kívánta viszont, hogy Kárpátalján erősítsék meg a határokat, nehogy szovjet erők kerüljenek a német vonalak mögé, s engedélyezzék a német déli hadseregcsoport, a Heeresgruppe Süd egy részének magyar területre vezénylését, továbbá folytassák és fokozzák az áru- és nyersanyagszállítást a Harmadik Birodalomba.

Ezeket a kívánalmakat magyar részről vegyes érzelmekkel fogadták. Egyfelől voltak, akik szerették volna távol tartani magukat a háborútól, már csak azért is, mert a Szovjetunióval szemben nem voltak területi követeléseik, továbbá mert nem kívánták kockáztatni fegyveres erejük ütőképességét, és a hadsereget olyan állapotban akarták tartani, hogyha Dél-Erdély visszahódítása végett háborúba kell menni Románia ellen, akkor bizton támaszkodhassanak rá. Másfelőf nyugtalanította őket az a lehetőség, hogy német győzelem esetén hátrányuk származhat a távolmaradásból. Bartha honvédelmi miniszter, Werth Henrik vezérkari főnök és más katonai szaktekintélyek a kilátásokat úgy ítélték meg, hogy a németek hatnyolc hét leforgása alatt lerohanják az oroszokat.12 A magyar aggodalmakat, hogy hátrányos helyzetbe kerülhetnek, megerősíteni látszottak a felderítés adatai, melyekből kitűnt, hogy az ország hagyományos ellenfelei - Horvátország, Románia és Szlovákia - arra készülnek, hogy tevőleges részt vállaljanak a hadjáratban.

A katonai vezetés, kiváltképpen Werth, beadványokkal ostromolta a kormányzót és a kormányt, hogy Magyarország „önkéntes alapon" vegyen részt a háborúban.13 A minisztertanács június 15-én elutasította ezt a követelést, de a német támadás megindulásának másnapján, június 23-án Magyarország megszakította a diplomáciai viszonyt a Szovjetunióval. A németek félre nem érthető célzásokat tettek, mennyire kívánatos volna, ha Magyarország tevőlegesen bekapcsolódna,14 a vezérkar németbarát tisztjei pedig szüntelenül azt duruzsolták, hogy a német győzelem „küszöbön áll" a bolsevizmus fölött, s a győzelem gyümölcseiből jó volna részesedni; mindez meghozta a kívánt eredményt. Június 26-án úgymond szovjet légitámadás ért egy sör magyarországi várost, így Kassát, Munkácsot és Rahót,15 s ezzel megvolt a kellő ürügy, hogy Magyarország hadba lépjen a szovjetek ellen. Ezzel csaknem egyidejűleg a magyar légierő megtorlásképpen bombázta Sztanyiszlav (Sta-nislawow) városát. A magyar parlament hozzájárulását a hadba lépéshez a kormány előzetesen nem kérte, de a fejleményekről Bárdossy a hadba lépés megtételének napján, vagyis ex post facto tájékoztatta a képviselőházat. 16 Csatlakozván a bolsevizmus ellen indított keresztes hadjárathoz, az év végére Magyarország abban a helyzetben találta magát, hogy Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal is háborúba keveredett.17

Az ősz folyamán kiderült, hogy a hadjárat a Szovjetunió ellen nem lesz villámháború, a győzelem nem születik meg oly könnyedén, mint előzőleg Lengyelország és Franciaország esetében. A németbarát vezérkariak módosították és fokozták követeléseiket. Miután Magyarország „önként" belépett a háborúba, most már azt akarták, hogy a tengely háborús erőfeszítéseihez Magyarország megint csak „önként", de nagyobb mértékben járuljon hozzá. Werth terjedelmes előterjesztést adott át Bárdossynak, s ebben kifejtette, hogy ha az ország „önként" fokozza háborús erőfeszítéseit, akkor politikai engedményeket lehet kapni a németektől, mégpedig a következő formákban:

V helyreállíthatók lesznek Magyarország ezeréves határai;

- „kitelepíthető" (vagyis kiutasítható) a szláv és román lakosság;

- kitelepíthető a zsidóság;

- Magyarország is részesedik majd a Szovjetunió nyersanyagaiból.

Még Bárdossyt is felbosszantotta, hogy Werth beleüti az orrát a politika ügyeibe, s ennek kifejezést is adott 1941. augusztus 20-án kelt terjedelmes levelében, amelyet Horthynak írt. Megvádolta a vezérkari főnököt, hogy fittyet hány az ország legszentebb érdekeire, nevezetesen egyebek közt arra, hogy a haderőt nem szabad elfecsérelni, és olyan ütőképes állapotban kell tartani, hogy bizton lehessen rá támaszkodni, ha ez a későbbiekben szükséges lesz.18 Horthyt ez az érvelés meggyőzte, szeptember 6-án elcsapta Werthet, és Szombathelyi Ferenc vezérezredest nevezte ki a helyére.

Akárcsak Werth, ő is sváb származású volt (eredetileg Knauznak hívták). De abban különbözött elődjétől, hogy szerinte a nemzet érdeke megköveteli az erő megőrzését, s ebből következőleg azt az álláspontot képviselte, hogy csak korlátozott mértékben szabad részt vállalni a tengely háborús erőfeszítéseiben. Egy nappal kinevezése után a kormányzó Bárdossy, a külügyminisztériumból Szentmiklóssy Andor és az új budapesti német követ, Dietrich von Jagow (aki júliusban váltotta föl ezen a poszton Ottó von Erdmannsdorfot) társaságában látogatást tett a Führer főhadiszállásán. Ennek a látogatásnak az volt a célja, hogy elfogadtassák a német vezetéssel a magyar elképzeléseket. Beleegyezést kértek ahhoz, hogy a magyar csapatokat visszahozhassák a frontról, mert „a veszteségek... felszerelésben oly nagyok, hogy a csapatok harctéri értéke szinte teljesen megszűnt". Ismét elővették régi érvüket, miszerint a csapatok frontszolgálata az országot mind katonailag, mind gazdaságilag túlságosan meggyengíti, és képtelenné teszi, hogy ellássa a rend fenntartását Délkelet-Európában, ami pedig létérdeke a Harmadik Birodalomnak is.19

Tekintettel azonban arra, hogy az oroszok nem várt kemény ellenállást tanúsítottak, mi több, a tél folyamán ellentámadásba mentek át, a tengelyhatalmak hallani sem akartak arról, hogy a magyar csapatokat kivonják, éppen ellenkezőleg, ragaszkodtak ahhoz, hogy Magyarország növelje háborús részvételét. A tengely hivatalos személyiségei egymásnak adták a kilincset, oly sűrűn jöttek ezzel a követeléssel Budapestre.20 Végül a magyarok engedtek, és beleegyeztek, hogy a hét megszálló hadosztály mellé további kilenc „könnyű hadosztályt" küldenek a frontra. A harcoló csapatok létszáma a gépesített és a többi kisegítő alakulattal együtt 200 000 fő körül mozgott. Ezt a kontingenst, vagyis a második magyar hadsereget Jány Gusztáv tábornok vezényelte. A megszálló csapatok létszáma 40-50 000 fő körül mozgott. A második magyar hadsereg „kiszolgálására" munkaszolgálatos-egységeket küldtek ki Ukrajnába. Zömmel hadköteles korú zsidókból állították össze ezeket az egységeket, amelyek között voltak rendes és voltak ún. büntetőalakulatok. 1942-ben több tízezer magyar zsidó teljesített szolgálatot a frontokon Ukrajnában. Jó részük eltűnt vagy fogságba esett, amikor 1943-ban bekövetkezett a voronyezsi katasztrófa, vagyis a magyar haderő végzetes veresége (lásd a 10. fejezetet).

Az antiszemitizmus felerősödése

Magyarország belépése a második világháborúba vízválasztónak tekinthető az ország zsidósága szempontjából. A háború legelső hónapjaiban számottevően romlott a zsidók helyzete. Bevezették a harmadik zsidótörvényt, s közben folyt a dühödt uszítás. Nemcsak a bolsevizmus rémségeiért tették felelőssé őket, de az ország minden gazdasági bajáért a zsidókat okolták. A szélsőjobboldal nemcsak azt követelte, hogy Magyarország fokozza háborús erőfeszítéseit, de azt is akarta, hogy a zsidókérdésben ugyanazt tegyék, amit a németek, vagyis a zsidókat, valamint a nemkívánatos nemzetiségi csoportokat „telepítsék ki".

A szlávok és románok kitelepítését, mint kivihetetlen elképzelést, mindjárt a kezdet kezdetén elejtették. Ezzel szemben lázas buzgalommal vadásztak a hontalan zsidókra, és akiket elkaptak, kitelepítették. Július hónapban 30-35 000-et fogtak le, és közülük kb. 16-18 000 személyt Ka-meny ec-Podolszkij környékére „telepítettek ki", ahol is a következő hónapban legtöbbjüket legyilkolták a nácik és ukrán cinkosaik.

Az elvadult.zsidóellenes hecckampány a sajtóban és a kormány zsidóellenes intézkedései együtt úgy hatottak, hogy a közvéleményben éles fordulat ment végbe jobb felé. A zsidókat hibáztatták a háborúért és minden háborús nehézségért, beleértve az áruhiányt és a feketepiacot is. Az efféle vádaskodásokkal szemben a zsidók igencsak sebezhetőek voltak, mert hiszen az üzleti életben, az iparban, a kereskedelemben és a pénzvilágban még mindig jelentős szerepet vittek. Mindenki iparkodott készleteket felhalmozni. így van ez minden hadviselő országban, de mégis, a hiányokat és az árak emelkedését kizárólag „a zsidók machinációira" vezették vissza. A keresztény középosztály hagyományos antiszemitizmusát felerősítette növekvő rokonszenve, sőt már-már csodálata a náci Németország iránt. Ugyanez az érzés töltötte el egyre nagyobb mértékben az ipari munkások és parasztok növekvő hányadát. A zsidóellenesség hisztérikus légkörében folyvást újabb és újabb intézkedéseket követeltek és hoztak a zsidók ellen. Rendelet jelent meg rendelet utána munkaszolgálatos okról és a zsidótörvények mind szigorúbb végrehajtásáról, tovább súlyosbítva a zsidók helyzetét az üzleti életben és a szabadfoglalkozású-pályákon. 1941 vége felé egy újabb törvénytervezet készül, amely „bevett" vallásból „elismertté" degradálta a zsidót.21

Bármennyire húsba vágóak voltak is azonban ezek a rendelkezési, a magyarországi zsidóknak nem ingatták meg azt a meggyőződését, hogy nincsenek életveszélyben, fizikailag nem fenyegeti őket semmi. Ennek ellenére a zsidóságot csakúgy, mint a magyar társadalom tisztességes részét a lelke mélyéig megrendítette az a két tömeggyilkosság, amelyre a Bár-dossy-érában került sor. A későbbi eseményeket is figyelembe véve ma már elmondható, hogy a Kamenyec-Podolszkijban és a Délvidéken megrendezett vérfürdők a magyarországi Holocaustnak előjátékai voltak.

A kamenyec-podolszkiji vérengzés

Menekültek Magyarországon. Ausztria náci bekebelezése, Csehszlovákia feldarabolása és Lengyelország megszállása nyomán sok ember keresett menedéket Magyarországon. Különféle becslések szerint közülük 15-35 000 lehetett osztrák, német, lengyel és szlovák származású zsidó.22 Egy részük árjaként szerepelt Magyarországon, hamis papírokkal élt, mások hivatalos tartózkodási engedélyt tudtak szerezni, és megint mások Palesztina felé „átutazóban" tartózkodtak Magyarországon, s a budapesti Palesztina Hivatal jóvoltából e státusuk folytán szabadon mozoghattak. A menekültek jelentős hányada, zsidók és nem zsidók vegyesen, internálótáborba került Csörgőre, Garanyba és a Zemplén megyei Ricsére . De akármilyen minőségben tartózkodtak is Magyarországon, kötelesek voltak lajstromba vétetni magukat a Magyarországon élő külföldi állampolgárok fölött joghatósággal rendelkező szervnél, a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságnál (KEOKH).

A KEOKH-ot az 1930. évi XXVm. tc.-kel hozták létre. A svájci idegen-ellenőrzési rendszer mintájára szerveződött. A Bethlen-kormány belügyminisztere, Scitovszky Béla megbízásából Pásztóy Amon (eredeti nevén Polczer Antal Ferenc) tanulmányozta a svájci rendszert és készítette el magyarországi változatának tervét. Pásztóy23 sváb származású ember volt, jobboldali érzelmű, s ugyancsak ő fogalmazta a XXVIII. tc. végrehajtására vonatkozó bizalmas utasítást, amelynek alapján a KEOKH funkciója fokozatosan átalakult. A KEOKH eredeti rendeltetése az volt, hogy felügyeletet gyakoroljon, de lassacskán elnyomó szervvé változott. Törekvése az volt, hogy a zsidóknak lehetőleg minél nagyobb hányadát KEOKH-joghatóság alá vonja, ezért azt az utasítást adta, hogy magyar állampolgárnak csak az a zsidó személy tekinthető, akinek magyar állampolgárságát igazoló bizonyítványa van. Mindenki más, még ha Magyarországon született is, a KEOKH fennhatósága alá került. A KEOKH nyilvántartásában a harmincas évek végére már 8000 ilyen név szerepelt. Soknak közülük Magyarországon születtek a szülei, másoknak a rokonságában olyanok voltak, akik az első világháborúban magyar oldalon harcoltak és hősi halált haltak.24

Pásztóy Ámon 1937-ig a KEOKH helyettes vezetője volt, ekkor előléptették, ő lett a vezetője. 1941. július 1-jéig töltötte be ezt a hivatalt, amikor Siménfalvy Sándor vette át tőle az irányítást.25 Pásztóy ekkor átkerült a belügyminisztériumba, a VII. osztály, az ún. közbiztonsági osztály élére. A KEOKH VU/c alosztályként tagolódott be a belügyminisztérium szervezeti rendjébe. 1942-ben a KEOKH-ban Siménfalvynak Sándor Jenő és Szentkláray Emil volt a helyettese, főtanácsosként Kéry Károly dolgozott a hivatalban, tanácsosként Abrudbányay Zoltán, Ax-mann János, Ferenczy Énok, Glaser Elemér, Kiss Árpád, Kmetty István, Pintér György, Solymosi László, Szojka Kálmán, Zakariás Dénes. Ott dolgozott Farkas János és Lehotzky Tivadar százados, továbbá fogalmazói minőségben Bajóti Antal, Batizfalvy Nándor, Eltzenbaum László és Máthé Sándor. Hét városban működtek irodáik26: Csíkszeredán Mihályi Jenő vezetésével, Esztergomban Ivánkovich József, Kassán Pilisy Tamás, Kolozsvárott Elekes Ernő, Máramarosszigeten Sátoiy Gy. Zoltán, Nagyváradon Sághy László és Újvidéken Szőke Jenő állt a hivatal élén.

A második világháború kitörésével drámaian megnőtt a KEOKH feladatköre és felelőssége a menekültek tömeges beözönlése miatt. Amikor Magyarország is belépett a háborúba, majd Magyarországtól északkeletre jelentős ukrán területek kerültek magyar katonai közigazgatás alá, terv készült, hogy a hontalan zsidókat az újonnan „felszabadított" területekre telepítsék ki. Az ötlet Martmidesz Ödöntől, a KEOKH egyik főnyomozójától és dr. Kiss Árpád rendőrtanácsostól származott.27 Mindketten megrögzött antiszemiták voltak, akikről mindenki tudta, hogy elégedetlenek Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszterrel, amiért túlságosan jóindulatú a zsidók, kivált a zsidó menekültek iránt.28 Elkeserítette őket, hogy a miniszter „zsidóbarátságával" tüntető hálátlanságot tanúsít a Harmadik Birodalom iránt, ahelyett hogy nagyra becsülné azt a segítséget, amelyet 1938-41 között a területi revízió eredményes végrehajtásában nyújtott Magyarországnak.29 Martinidesz és Kiss tervezetüket Kozma Miklósnak nyújtották be, ald 1935. március 4-től 1937. február 3-ig Gömbös, majd Darányi kormányában töltött be belügyminiszteri tisztséget, és aki Horthy bizalmasaként akkor Kárpátalja kormányzói biztosa volt.

A yyhontalan" zsidók összefogdosása és deportálása. A két szerző a „lengyel és orosz zsidók" kiűzésének elgondolását azzal indokolta, hogy a magyarországi zsidóellenes intézkedések következtében a hontalan zsidók nem tudnak elhelyezkedni, viszont Galíciában új életet kezdhetnének. Kozmát valósággal lázba hozta az ötlet, és haladéktalanul tájékoztatta róla Werth Henrik vezérkari főnököt, valamint Bartha Károly honvédelmi minisztert. A két németbarát katona osztotta Kozma lelkesedését. Werth előterjesztéssel fordult Horthyhoz, s a kormányzó, valamint Bárdossy azonnal egyetértett a tervvel. Bárdossy június végére minisztertanácsi ülést hívott össze e tárgyban, amelyre a vezérkartól Werthet és László Dezsőt, továbbá Kozmát hívta meg. A minisztertanács úgy határozott, hogy „minden kétes állampolgárságú egyént ki kell utasítani Kárpátaljáról, és át kell adni őket a kelet-galíciai német hatóságoknak"30. Kozmát bízták meg a terv végrehajtásával, bár az túlmutatott Kárpátalja határain. A lebonyolítás technikai részleteit a csendőrség részéről Kricsfalussy-Hrabár Endre alezredes és Ághy őrnagy, valamint a kárpátaljai határrendőrség főnöke, Meskó Arisztid dolgozta ki. A vezérkarnál szolgáló Sáska Elemér ezredes állítólag egyeztette a terveket a Gestapóval.31

A kabinetben állítólag egyvalaki ellenezte a tervet: Keresztes-Fischer, s ő tiltakozott is ellene. De véleményét nem vették figyelembe. A minisztertanács tagjaira meggyőzően hatott az az érv, hogy a zsidókat csupán azért teszik át Galíciába, mert ott munkát és megélhetést találnak, de nem

m m n 3; . - , ^ ^gMBff - JSI

- '4R

200 A BÁRD OSS Y-KÖ RS ZAR #

kezelik őket „idegenekként", mert ez már a magyar kormányzat alá eső terület.

A zsidók kiűzésének „törvényes" alapját Batizlálvy Nándor, a KE-OKH tisztviselője dolgozta ki, A minisztertanács határozata alapján az „áttelepítés" részleteit a július 12-én kelt 192/1941. sz. rendelet tartalmazta. Abból indult ki, hogy a határokon kívül végbemenő katonai és politikai fejlemények megteremtették a lehetőséget az áttelepítésre, s ennek érdekében az illetékes rendőrhatóságok által kijelölt „alkalmatlan idegeneket" az országból való végérvényes eltávolításuk első lépéseként lajstromba kell venni. A rendeletet kiegészítette egy titkos utasítás, amelyet a KEOKH új vezetője, Siménfalvy Sándor írt alá. Az utasítás leszögezte: a rendelet fő célja, hogy „az országba főként az utóbbi időben beszivárgott lengyel és orosz zsidók minél nagyobb számban és minél előbb elszállításra kerüljenek"32. A deportálandók a rendelet értelmében mindössze 30 pengőt33, háromnapi élelmet és személyi használatra szolgáló holmijukat vihették magukkal. A zsidókat a határ menti Kőrösmezőn kellett egybegyűjteni és átadni a katonai hatóságoknak.

Bizonyos helyi hatóságok, főként azokban a megyékben, ahol nagy számban voltak ilyen „idegen" zsidók, annyira felbuzdultak, hogy a központi utasítást meg sem várva, a saját szakállukra adtak ki rendelkezéseket. Máramaros vármegye alispánja dr. Ajtay Gábor 1941. július 8-án kiadott rendelkezése mintául szolgált a többi megyében is. E szerint:

A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról szóló 1939:IV. tc. és annak végrehajtási utasítása, valamint az előkészítés alatt álló harmadik zsidótörvény arra kényszerítik és fogják kényszeríteni az ország területén lakó zsidókat, hogy a gazdasági életben és a szabad pályákon elfoglalt pozíciókat úgy, ahogy az a közszolgálat terén megtörtént, adják át a magyarságnak. Máramaros vármegye területén, ahol a zsidótörvény végrehajtása és - többek között - az ezzel kapcsolatos iparrevízió meg sem kezdődött, több mint 45 000 zsidó él, akik, illetőleg elődeik, Galíciából, Bukovinából és Lengyelországból szivárogtak a vármegye területére. Magában Máramarössziget megyei városban a zsidók száma meghaladja a 10 000-et. A zsidókkal kapcsolatos törvényes rendelkezések végrehajtása, amely a közeljövőben a legnagyobb szigorral meg fog kezdődni, gazdasági létalapjában fogja az itteni zsidóságot érinteni. Figyelemmel Galícia egy jó részének a honvédcsapatok által történt megszállására, a kérdés méltányos rendezését a zsidótörvény rendelkezéseinekvégrehajtása előtt megkísérlem, s felhívom a vármegye területén lakó zsidóságot, s elsősorban azokat, akik Galíciába kívánnak átköltözni, hogy a vonatkozó jelentkezési ívek kitöltése végett illetékes hatóságuknál, nevezetesen: Máramarosszigeten a város polgármesterénél, illetőleg az általa kijelölt szervnél, községekben pedig a községi elöljáróságoknál 8 napon belül jelentkezzenek. Felhívom az érdekeltek figyelmét arra, hogy átköltözésüket központilag fogom megszervezni és lebonyolítani, amit nagyban megkönnyít az a körülmény, hogy a megszállt területekről a lakosság nagy részét az oroszok eltávolították, illetőleg azok az orosz csapatokkal elmentek, így a zsidóság elhelyezése s az új élet elindítása nagyobb nehézségekbe nem ütközik. A zsidóság érdekét szolgálja az, ha az itteni pozícióinak mielőbbi felszámolásával a vármegye területén lévő bizonytalan helyzetét likvidálja, s hatósági támogatással új életet kezd Galícia földjén.

Amikor a formalitásokkal végezitek, a KEOKH hozzálátott, hogy begyűjtse a jobbára lengyel születésű vagy származású, hontalan zsidókat. Ámde ezek között a hontalanok között szép számban voltak magyar zsidók is, akik a szükséges igazolások híján nem tudták magyar állampolgárságukat bizonyítani. Jó néhány magyar állampolgárságú zsidót egyszerűen csak azért tartóztattak le, mert szálka volt a helyi hatóság szemében, így például a putnoki zsidókat, noha valamennyien magyar születésűek voltak, állítólag megpróbálták deportálni.35

A Budapesten lefogott „idegen" zsidókat részben a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógába vitték, részben a Magdolna, Páva és Szabolcs utcai gyűjtőhelyekre. Rendszerint éjjel fogták le őket, alig pár órával azután, hogy közölték velük a deportálási határozatot. Csak azokkal a nőkkel tettek kivételt, akik terhességük kilencedik hónapjában voltak, továbbá a súlyos betegekkel és a 70 évesnél idősebb férfiakkal, illetve nőkkel.

Kárpátalján jártak el a legnagyobb kíméledenséggel, zsidó közösségek egész sorát úgy távolították el, hogy egyetlen ember nem maradt belőlük. A rendelkezés értelmében mindenkiháromnapi élelmet vihetett magával, de ennek beszerzésére nem adtak módot, áz emberek csak azt tudták hamarjában összeszedni, amit éppen odahaza találtak. Alig lakoltatták ki őket, a helyi keresztények feltörték és kifosztották az elhagyott lakásokat.36

A lefogott zsidók nyugtalanságát azzal a KEOKH-mesével próbálták lecsillapítani, hogy közölték velük: Lengyelországba küldik őket, és ott megkapják azoknak a hitsorsosaiknak a házait, lakásait, akik a szovjet csapatokkal együtt arról a területről elmentek.37

A három évvel későbbi általános magyarországi tömegdeportálás vetette előre árnyékát. A hontalanokat marhavagonokba zsúfolták, s ezekben szállították a szovjet határnál fekvő Kőrösmezőre. A keserves utazás 24-48 órát vett igénybe.

A kőrösmezői gyűjtőhelyről a zsidókat naponta 200-tól 2000-ig terjedő csoportokban dobták át a határon. Augusztus 9-éig a Kőrösmezőn összegyűjtött 17 306 zsidóból 15 567-et már átszállítottak a tengelyhatalmak fennhatósága alá került Galíciába.38 Augusztus 1-jéig a zsidókat a Dnyeszter folyón szállították át; ez a terület Kricsfalussy-Hrabár Endre csendőr alezredes vezényletével magyar közigazgatás alatt állt. Úgy választották ki a területet, hogy elejét vegyék a deportált zsidók esedeges „visszaszivárgásának". A kevés számú átkelőhelyet éjjel-nappal szigorúan őrizték. Amikor a németek vették át a területet, a.zsidókat először a folyó nyugati partján húzódó, magyar fennhatóságú területre helyezték át. Mivel ekkor már nem kínálkozott a folyó adta természetes határ, további csendőregységeket vezényeltek a hágók őrizetére, így például Volócra, Ökörmezőre, Királymezőre, Kőrösmezőre és Rúszpolyána-Borsára, hogy a zsidók visszaszökését megakadályozzák. Augusztus végére további, mintegy 4000 zsidót deportáltak Galíciába.39

Mivel dokumentumok nem állnak elegendő számban rendelkezésre, nehéz pontosan rekonstruálni a magyar zsidóság vezetőinek attitűdjét és reakcióit. Arra a rémisztő hírre, hogy a magyar hatóságok Máramaros vármegye zsidóinak 60%-ának deportálását tervezik, július vége felé, vagyis a deportálások tetőpontján, a neológ és az ortodox közösségek vezetői érintkezésbe léptek Halász Gézával, aki a kárpátaljai kormánybiztos helyettese volt, hogy rávegyék, akadályozza meg a magyar állampolgárságú zsidók deportálását. Minden bizonnyal elérték Keresztés-Fischer Ferenc belügyminisztert is, mert a találomra végrehajtott, tömeges deportálások augusztus elején megszűntek. A belügyminiszter egyik határozata szerint augusztus 10-étől hontalan zsidókat csakis a minisztérium előzetes engedélyével lehetett deportálni. Ez a határozat nem csupán polgári, hanem igen sok munkaszolgálatos zsidót is megmentett a deportálástól s a szinte bizonyos haláltól, így Máthé Kálmán tábornok július 23-án kelt parancsa, mely szerint minden „hontalan" munkaszolgálatost fel kell kutatni, le kell szerelni és deportálni kell, augusztus 27-én érvényét vesztette.40

A határon átszállított zsidókat végül Kolomea környékén vonták össze, onnét 300-400 fős csoportokban gyalogmenetben indították útnak Kamenyec-Podolszkijba, ahol ideiglenes barakkokban szállásolták el őket. Útközben karszalagos ukrán milicisták támadták meg és rabolták ki a szerencsétleneket. Aki ellenkezett, nem akarta átadni értékeit, azt habozás nélkül megölték.41

Kolomeából és Kamenyec-Podolszkijból alig pár héttel korábban vonultak ki a szovjet csapatok, de maradt ott néhány odavalósi zsidó, főként nők és gyerekek. Sokat nem tudtak segíteni a Magyarországról kitoloncolt menekülteken, de megosztották velük a fedelet a fejük felett.42

A hontalan zsidók lemészárlása. A németek nem készültek fel arra, hogy ilyen nagy tömegben zúdulnak rájuk a magyarországi zsidók. Első reakciójuk az volt, hogy a deportálások leállítását kérték, mondván, „nem tudnak mit kezdeni ezekkel a zsidókkal", és „veszélyeztetik összeköttetési vonalaikat"43. A magyaroknak persze eszük ágában nem volt visszafogadni őket, így aztán az ukrajnai Vinnyicában, egy német katonai értekezleten szóba is került ez a téma.44 Wagner őrnagy vezette a tanácskozást, amelyen Franz Jaeckeln SS-tábornok, az SS és a katonai rendőrség körzeti parancsnoka (aki az év őszén a balti államokban a zsidókérdés végleges megoldását irányította45), megnyugtatta a jelenlévőket, hogy 1941. szeptember 1-jéig bezárólag „befejezi ezeknek a zsidóknak a likvidálását"46.

A Magyarországról kitelepített zsidókat augusztus 27-28-án gyilkolták meg.47 Egy szemtanú beszámolója szerint azt mondták nekik, döntés született arról, hogy Kamenyec-Podolszkijt meg kell tisztítani a zsidóktól, s ezért máshová viszik őket. SS-egységek, ukrán segéderők és állítólag egy magyar utászalakulat fogta körül a menekültek táborát, majd valamennyiüket, köztük a helyi zsidókat is, gyalogmenetben elindították. Kb. 15 km-es menetelés után olyan területre értek, ahol nagy bombatölcsérek szaggatták föl a talajt. Megparancsolták nekik, hogy vetkőzzenek le, majd legéppuskázták őket. Jó néhányukat súlyos sebesülten, de még élve temették el.48

Nem tisztázott, hogy Kamenyec-Podolszkijban vagy pedig Galícia más részein részt vettek-e magyar csapatok a tömeggyükosságokban. Egyes jelentések úgy szólnak, hogy Kamenyec-Podolszkijban egy magyar utászalakulat, zömmel sváb származásúak, részt vett a mészárlásban, más jelentések viszont azt állítják, hogy Ukrajnának a magyar csapatok által megszállt részein a magyar alakulatok az üldözött magyar és szovjet zsidók pártját fogták. Jó néhány ilyen esetről maga az SS tett jelentést, mégpedig a magyarok magatartásán felháborodva. A német biztonsági rendőrség (SIPO) és biztonsági szolgálat (SD) főnöke 1941. július 15-én kelt 23. sz. oroszországi hadműveleti jelentésében megállapította, hogy „a honvédség... szemlátomást pártfogolja a lengyeleket és a zsidókat", s hozzátette, hogy „a zsidók ellen indított rendőri akciót a honvédség leállította"49.

Egy másik okmányban, a 67. sz. oroszországi hadműveleti helyzetjelentésben, amely 1941. augusztus 29-én készült a kamenyec-podolszkiji akció lezárása után, a SIPO-SD főnöke diadalittasan szögezi le, hogy „a magyarok megszállta területet leszámítva, a Hotyintól Jamolig húzódó térséget megtisztítottuk a zsidóktól"50. Jó néhány, Ukrajnában szolgálatot teljesítő magyar tiszt és közlegény szemtanúja volt azoknak az atrocitásoknak, amelyeket a Szovjetunió megszállt területein követtek el. Különösen feldúlta őket „férfiak, asszonyok és gyerekek legéppuskázása" a különítmények (Einsatzgruppen) és az ukrán milicista alakulatok által. Felháborodásuknak hazaküldött leveleikben éppúgy hangot adtak, mint ahogy elég nyíltan beszéltek ezekről a dolgokról, amikor szabadságra hazautaztak.51 Ezeket az információkat a budapesti Vaada iparkodott összegyűjteni és eljuttatni külföldre, hadd tudja meg a szabad világ, mi az igazság (lásd a 3. és a 23. fejezetét).

Nem lehet pontosan megállapítani, hogy a kamenyec-podolszkiji vérfürdőben mennyien lelték halálukat. Jaeckeln a 80. sz. oroszországi hadműveleti jelentésben, 1941. szeptember 11-én 23 600-ra teszi a számukat,52 s a végleges megoldás programjának a végrehajtásában ez volt az első állomás, amikor az áldozatok számát már ötjegyű számmal lehetett csak kifejezni. Kb. 14-16 000 volt közöttük magyarországi zsidó,53 a többiek helybéliek.54

A Magyarországról kitelepített mintegy 18 000 zsidóból nagyjából 2000 személy maradt életben. Kb. 1000 főt a 10. magyar büntető zászlóalj áthajtott a Dnyeszteren túlra, s onnét augusztus 28-án vitte vissza őket Tarnopolba egy különítmény, amely a krakkói SIPO vezetőjének parancsnoksága alatt működött.55 Mások lengyel parasztok vagy megvesztegetett magyar katonai személyek segítségével menekültek meg.

Akik megmenekültek, visszaszökve Magyarországra elmondták szenvedéseiket, és beszámoltak a tömeggyilkosság hátborzongató részleteiről. Egyikük, Stern Lajos, Joel Brandnak, a Vaada egyik vezetőjének veje, a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodájának tagjaiból álló küldöttséggel, amelynek Polgár György volt a vezetője, felkereste Keresztes-Fischer belügyminisztert, és elébe tárta, mi történt Kamenyec-Podolszkijban. A minisztert láthatólag mélyen megrendítette a beszámoló, és közölte, hogy torkig van már ezekkel a dolgokkal. Utasította Pásztóyt, hogy a deportálásokat azonnal állítsa le. Pásztóy kénytelen volt hét szerelvényt, amely a határ felé tartott, visszarendelni, köztük két szerelvényt, amely már meg is érkezett Kőrösmezőre.56 Mint fentebb már utaltunk rá, a németek maguk sem örültek az ilyesfajta „rendezetlen" megoldásnak.

Néhány baloldali beállítottságú magyar liberális, valamint a haladó gondolkodású politikusok ugyanúgy fogadták a hírt, miként Keresztes-Fischer. Köztük volt a kormánypolitika talán leghatározottabb bírálója, Bajcsy-Zsilinszky Endre kisgazdapárti képviselő, akit 1944 telén a nyilasok kivégeztek.

A ma birtokunkban lévő bizonyítékok egyértelműen azt tanúsítják, hogy az 1941 augusztusában Magyarországról kitoloncolt 16-18 000 zsidó a végleges megoldás programjának esett áldozatul. Joggal feltételezhetjük, hogy 1941 júniusának végén, midőn a magyar vezetés elhatározta a „hontalan" zsidók „repatriálását", nem volt tudatában, hogy a kitelepítés kiirtásukkal jelent egyet. Hírek arról, hogy a Szovjetunió németek megszállta területein különítmények tömeggyilkosságokban tobzódnak, nyár vége felé kezdtek befutni Magyarországra, s ezeket a híreket azok a tisztek és közlegények hozták, akik a véres tettek színhelyeiről tértek haza, és szemtanúi voltak a mészárlásoknak. Ennek ellenére sem állapítható meg teljes bizonyossággal, vajon a magyar vezetésnek volt-e tudomása augusztus végén arról, hogy a valóságban mibe torkollott a kitelepítettek sorsa; nem tudni, hogy ezeknek a vezetőknek voltak-e értesüléseik a magyarországi zsidók legyilkolásáról, és ha tudtak is róla, tehettek volna-e bármit, hogy a vérengzést megakadályozzák.

A délvidéki vérengzés

Hadművelet a partizánok ellen. Még el sem ült a vihar, amelyet a Ka-menyec-Podolszkijban rendezett vérfürdő kavart, máris új botrány, újabb tömegmészárlás híre rázta meg a nemzetet. Ezúttal arról a hadműveletről volt szó, amellyel a magyar kézbe került jugoszláv területet, a Délvidéket kívánták megtisztítani a minden korábbinál tevékenyebben működő partizánoktól.

A jugoszláv ellenállás a megszállók ellen szinte rögtön az 1941. áprilisi vereség után megkezdődött, de igazi lendületet csak akkor kapott, amikor 1941. június 22-én a németek megtámadták a Szovjetuniót. Az ország északi részében, a németek megszállta Bánátban csetnik gerillák működtek igen aktívan. Jobbára németektől zsákmányolt fegyverekkel felszerelkezve a német fennhatóság alá került bánáti területet használták támaszpontul, és onnét törtek be a magyar kézben lévő Bácskába. Főleg az ún. Sajkás vidékén, a Duna és a Tisza összefolyása által képzett háromszögben követték el rajtaütéseiket.

Tömegmészárlás a Sajkás vidékén. Olyan híreszteléseket lehetett hallani, hogy a partizánokat ezeknek a rajtaütéseknek az elkövetésére a németek bujtogatták, így akarván megakadályozni, hogy a magyarok és a szerbek között „túlontúl baráti" szálak szövődjenek, vagy rávenni a magyarokat Szerbia megszállására.57 Más vélemények szerint azért kezdtek hadműveleteket a magyarok a partizánok ellen, hogy a Bánát németek által elfoglalt, de egykor Magyarországhoz tartozott részét ismét visszaszerezzék.58 A partizánok egyre merészebb vállalkozásokba fogtak, s a magyar hatóságok úgy határoztak, hogy „kifüstölik odúikat". 1942. január 3-án és 4-én a csendőrség helyi alakulatai Zsablya községben és környékén házról házra haladva razziáztak, és közben hét csendőr megsebesült. A csendőrök parancsnoka, Fóty Ferenc őrnagy nem tudott úrrá lenni a helyzeten, és ezért érintkezésbe lépett Újvidék főispánjával, dr. Fernbach Péterrel, és segítséget kért tőle. Ez utóbbi Keresztes-Fischer belügyminiszterhez fordult engedélyért, hogy erősítést küldhessen Fótynak. Ami-niszter a kormány és a kormányzó hozzájárulását kérte, hogy a fegyveres erőt bevethessék.59

A beleegyezés birtokában Szombathelyi Ferenc vezérezredes, vezérkari főnök utasította a Szegeden állomásozó V. hadtest parancsnokát, Fékét ehalmy-Czeydner Ferenc altábornagyot, hogy egységeivel legyen a helyi csendőr- és rendőralakulatok segítségére. Feketehalmy-Czeydner hangos németbarát és vad antiszemita volt, s úgy gondolta, itt a fényes alkalom, hogy móresre tanítsa a partizánokat. Tudta, hogy az idő tájt magas rangú német és olasz vendégeket vártak Budapestre, s nekik is imponálni akart.60

Három gyalogsági zászlóaljat rendelt a helyszínre Deák László ezredes parancsnoksága alatt. A csendőri és immár katonai alakulatokat erősítették azok a nemzetőrségek, amelyeket éppen akkoriban állítottak föl az ott élő magyarokból és németekből.

Zsablyán időközben hat partizánt kivégeztek, és a rend ezzel helyreállt. Deák és Fóty viszont továbbra is hamis jelentéseket küldött arról, hogy a falu és környéke heves harcok színtere. Feketehalmy-Czeydner .úgy döntött, hogy példás megtorláshoz folyamodik, megbünteti a falut és környékét. A területet körülfogták, és a lakosságot módszeresen lemészárolták. A Bajcsy-Zsilinszky által készített felterjesztésben az állt, hogy csak Zsablyán kb. 1400 embert gyilkoltak le, köztük sok nőt és gyereket.

Pusztulniok kellett, szögezte le Feketehalmy-Czeydner, „mert támogatták a partizánokat", a gyerekeknek meg azért kellett meghalniok, mert különben „bosszút álltak volna, amint megemberesednek"61. Csurogon még magasabb volt az áldozatok száma, ott 1800 embert öltek meg.62 A mészárlást két nagy raktárépületben követték el, s a legyilkoltak között kb. 100 zsidó is volt.63 A megtorló akciót ugyanilyen kíméletlenül hajtották végre Boldogasszonyfalván, Gyurgyevo-Mozsorban, Sajkásgyörgyén és Titelen. Titelen 36 zsidó élt, egy kivételével mindet megölték.64 Az áldozatok jó részét arra kényszerítették, hogy a jeges Tiszába ugorjék, és bun-kósbotokkal püfölték a fejüket, míg csak végleg el nem nyelte őket a víz. Másokat előbb agyonlőttek, és tetemüket hajították a hullámsírba.

Az újvidéki vérengzés. Feketehalmy-Czeydner hivatalos jelentésben számolt be a Sajkás térségében történtekről. Felterjesztése alapján a magyar hatóságok január 12-én a büntető cselekmények kiterjesztését rendelték el Újvidéken is. A döntést Szombathelyi január 17-én közölte Fe-ketehalmy-Czeydnerrel.65

Bajcsy-Zsilinszky Endre képviselőtársától, dr. Rupert Rezsőtől értesült egészen pontosan és hitelesen arról, hogy mi történt Sajkás térségében. Január 19-én mindkettőjüket fogadta Bárdossy miniszterelnök, és közölte, hogy utasítást adott az atrocitások leállítására.

. A valóságban Szombathely csak január 22-én adott utasítást az atrocitások beszüntetésére.

Az újvidéki akció lebonyolításával Grassy József vezérezredest bízták meg. Január 20-án vonult be egységei élén, és velük együtt érkeztek csendőralakulatok is Szekszárdról Zöldi Márton csendőr százados vezénylete alatt. Este hét órakor Feketehalmy-Czeydner megbeszélésre hívta össze a helyi hatóságok képviselőit, köztük Gaál Lajos csendőr ezredest ésFábián rendőr századost. A tábornok közölte az egybegyűltekkel, hogy a városban három napra a hadsereg veszi át az ellenőrzést, és ez alatt az idő alatt elvégzi a „tisztogatást". Felhívta a figyelmüket arra, hogy „ha késlekednek fegyvert használni, akkor ezzel nagy veszélyt idéznek fel"66. A várost körülkerítették, elvágták a külvilágtól, a telefon- és távíró-összeköttetést megszakították. Grassy aláírásával 19 pontot tartalmazó rendelet készült, és ezt falragaszokon hozták a lakosság tudomására. Gyakorlatilag rendkívüli állapotot vezettek be a városban. Elrendelték

- a kijárási tilalmat este 6 és reggel 8 között, ez alól kivételt csak a közhivatalnokok, az élelmiszerüzletek alkalmazottai képeztek, s csak azok a közintézmények működhettek, amelyek erre külön engedélyt kaptak;

- rendkívüli eseteket (például haláleset a családban) leszámítva, senki vasúton el nem hagyhatta a várost;

- senki a városba be nem léphetett, kivéve azokat, akik élelmet vagy tüzelőanyagot szállítottak, de a várost ezek is csak külön engedéllyel hagyhatták el;

- minden üzletet zárva kell tartani, kivéve az élelmiszerboltokat, amelyek reggel 8-tól este 6-ig tarthatnak nyitva;

- tilos minden közlekedés, a gépkocsi-, az autóbusz- és a szekérforgalom egyaránt;

"- tilos rádiót hallgatni;

- minden templomot, imaházat zárva kell tartani;

- tilos a klubok látogatása vagy magánszemélyelméi tartott összejöveteleken való részvétel;

- az ablakok legyenek csukva és elfüggönyözve,67

A város átfésülése másnap reggel 8 órakor kezdődött meg, viszonylag nyugodt légkörben. A várost nyolc körzetre osztották. Kb. 6-7000 „gyanús" egyént fogtak le és vittek be a főparancsnokságra, illetve más ideiglenes gyűjtőhelyekre, .majd átszállították őket a városi leventeparancsnokság épületébe, ott működtek az ún. igazolóbizottságok. Mintegy száz személyt tartottak őrizetben, és 15-50-et rövid kihallgatás után a helyszínen agyonlőttek, majd a Dunába dobtak.68 Január 22-én a tisztogatás irányítói úgy döntöttek, hogy a város „jómódú polgárai" közül szednek túszokat, vagyis elkezdődött a tehetős zsidók összefogdosása.

Az antiszemitizmussal már amúgy is megmérgezett katonákat azzal bujtogatták Zöldiék, hogy nagy zsákmányra van kilátás, külön adag rumot osztottak nekik,69 és elhitették velük: a helybeliek rálőttek magyar fegyveresekre. Zöldi maga szervezte meg az állítólagos „támadást" saját csapatai ellen, és kreált „bizonyítékokat" is oly módon, hogy bepólyált „sebesült" katonákat vonultatott föl a polgárokból és katonákból álló közönség előtt.70 Szüksége volt ürügyre, hogy felfokozhassa a partizánvadászok indulatait, és katonáit a partizánok titkos segítői ellen heccelje, mivel az első két nap eredményével Feketehalmy-Czeydner nem volt elégedett, még több hullát akart. Grassy félreérthetetlen kíméletlenséggel közölte embereivel: „nem azért vagyunk itt, hogy szemetet szedjünk, hanem hogy megtisztítsuk a terepet. Ezt a bandát ki kell nyírni!"

A „lövöldözések" megtorlásaképpen Feketehalmy-Czeydner parancsot adott a túézok tömeges kivégzésére. Azokra is vonatkozott ez a parancs, akiket a honvédségi és rendőri alakulatok aznap akár az utcán fogtak le, akár pedig lakásaikból hurcoltak el. A hőmérő higanyszála -30 °C-ot mutatott. Az első tömeges kivégzésre a Miletic utcában került sor, 30-40 embert, férfiakat, nőket és gyerekeket vegyesen összetereltek, megparancsolták nekik, hogy feküdjenek a földre, és kézifegyverekkel agyonlőtték valamennyit. Ezzel egy időben a Miletic és Grckoskolska utca sarkán egy másik csoportot, szerbeket és zsidókat vegyesen küldtek a másvilágra, s a vérengzés délelőtt fél tíztől délig tartott, percnyi szünet nélkül. A Belgrád rakparton kb. 60 emberrel végeztek. Nagyszabású mészárlásnak volt a színhelye az Uspenski ortodox temető, ahol 250 személyt gyilkoltak halomra, valamint a NAK sportstadion. Az áldozatokat meztelenre vetkőztették, és azt parancsolták nekik, hogy pucéran fussanak versenyt, s aki a leggyorsabb közülük, azt életben hagyják. De amint a tömeg futni kezdett, megszólalt a géppuska, és lekaszálta valamennyit, az utolsó szálig.71

A legvéresebb jelenetek azonban a Duna-parton játszódtak le. A város különböző részeiből gyalogmenetben kísérték vagy teherautón hozták a lefogottakat a strandra. Négyes sorokba állították őket,- és meztelenre vetkőzve kellett várniuk kivégzésükre. Agyúlövedékekkel szaggatták föl a Duna egybefüggő jégpáncélját, és a stégre hajtott szerencsétleneket úgy lőtték le, hogy a vízbe bukjanak. Szemtanúk beszámolói szerint nagyon sokan, főleg gyerekek, rimánkodtak hóhéraiknak, hogy végezzenek velük minél előbb, annyira „kibírhatatlan" volt a hideg. A strandi kivégzőosztagnak Korompay (Rronpecher) Gusztáv volt a parancsnoka.72

A vérfiirdő valódi méretei csak akkor váltak láthatóvá, amikor a Dunán elolvadt a jég, és az áldozatok tetemei a felszínre úsztak. A vérengzés tényéről azonban szinte azonnal értesült Budapest. Bács-Bodrog vármegye főispánja, Deák Leó73 január 23-án délután átjutott a vesztegzáron, és telefonált feletteseinek Budapestre, gyaníthatólag még Keresztes-Fischert is felhívta. Budapestről elrendelték, hogy a lövöldözésnek azonnal vessenek véget. Feketehalmy-Czeydner az utasításnak megfelelően este 7 óra tájban közhírré tette, hogy a megyei főispán kívánságára a katonai akció este 9-kor befejeződik. Egyes források szerint Szombathelyitől Feketehalmy-Czeydner azt az utasítást kapta, hogy január 22-én fejezze be a tisztogatást, de csak 48 órával később állította le az akciót.

A lakosságnak szóló közlés azt célozta, hogy utólagosan igazolja, amit a katonaság az előző három nap folyamán cselekedett, de egyben figyelmeztetést is tartalmazott, hogy ha bárki akár csak egyetlen ujjal is bántja a katonaságot vagy a csendőrséget, az illetőt minden további nélkül kivégzik. Ha pedig a tettest nem találják meg, akkor egy előre elkészített névjegyzék alapján 20 embert lefognak, és rajtuk torolják meg a történteket.74

További kegyetlenkedések. Újvidéken leállították ugyan a tisztogató műveleteket, de azok Óbecsén és Szenttamáson tovább folytatódtak. Óbecsén egyenként szedték össze a zsidókat és szerbeket, majd internálták őket.75

Statisztikai összegezés. A délvidéki vérengzéseknek 3309 személy esett áldozatául, köztük 141 kisgyerek, 299 asszony és öreg. Az áldozatok között 2550 szerb és kb. 700 zsidó volt. Egyedül Újvidéken 879 embert gyilkoltak le, köztük 53 nőt és gyereket, 90 idős személyt. Az újvidéki áldozatok sorában volt 550 zsidó, 292 szerb, 13 orosz (jórészt olyanok, akik annak idején a Vrangel-féle hadseregben szolgáltak, majd Újvidéken telepedtek meg kicsiny kolóniát alkotva), valamint 11 magyar.76

A mészárlás fogadtatása. A mészárlás részletei csak azután váltak ismertté, hogy a kijárási tilalmat feloldották, és jó néhányan a Délvidékről Budapestre menekültek vagy oda érkeztek látogatóba. A tisztességes magyarokat mélységesen megrázta azoknak a rettenetes kegyetlenkedéseknek a híre, amelyeket magyar katonák és csendőrök jobbára sváb-német származású magas rangú tisztjeik parancsára véghezvittek. Mindenfelől egyre erőteljesebben szólalt meg az a követelés, hogy rendeljenek el vizsgálatot az ügyben. Ilyen értelmű kérdések hangzottak el az országgyűlés mindkét házában már január 29-én, a felsőházban gróf Zichy János, a képviselőházban Bajcsy-Zsilinszky részéről. Talán mondani is felesleges, a jobboldal mindkettőjüket azzal hurrogta le: nem tűrjük, hogy „a hadsereg becsületébe gázoljanak".

A kormány, nem beszélve a honvédelmi miniszterről és a vezérkari főnökről, teljesen kielégítőnek találta Feketehalmy-Czeydner jelentését a délvidéki eseményekről, és a honvédség pártját fogta a polgári bírálókkal szemben. A kormányzó is többé-kevésbé ilyen magatartást tanúsított. Amikor Jugoszláviában bíróság elé állították és felelősségre vonták Feke-tehalmy-Czeydnert (lásd a 7. és a 32. fejezetet), arra hivatkozott, hogy levelet kapott Keresztes-Fischer Lajos vezérezredestől, a belügyminiszter testvérétől, a kormányzói katonai iroda akkori vezetőjétől, s ebben a levélben egyebek között az állt, hogy bár „zsidó körökben most hevesen támadnak, de nem kell vele törődni, nem lesznek ennek káros következményei egy olyan jó katonára és jó hazafira nézve"77, mint amilyen Feketehalmy-Czeydner.

Pontosan nem lehet megállapítani, hogy mikor íródott ez a levél, az viszont minden kétséget kizáróan tény, hogy a kormányzó ismerte a délvidéki vérengzés részleteit. Nemcsak onnan tudta, hogy a parlament mindkét házának külügyi bizottsága meghallgatásokat tartott ez ügyben, de tudnia kellett róluk Bajcsy-Zsilinszky memorandumából is, amelyet 1942. február 4-én vett kézhez. A kisgazdapárti képviselő teljes részletességgel beszámolt az esetről, megnevezte az összes felelősöket, nemcsak a katonai vezetésben, de a kormányzatban is, lentről egészen Bárdossy miniszterelnökig bezárólag, akinek azt vetette Bajcsy-Zsilinszky a szemére, hogy a figyelmeztetés ellenére se tette meg a szükséges elővigyázatossági intézkedéseket, hogy elhárítsa a küszöbön álló katasztrófát.78 C. A. Macartney azt írja, hogy a szlovákiai magyarok vezére, Szüllő Géza szintén felterjesztést intézett Horthyhoz, és kérte, hogy a kormányzó rendelje el az ügy kivizsgálását.79

A kormány valóban kiküldött egy vizsgálóbizottságot Babós József hadbíró ezredes, katonai ügyész vezetésével. Babós titokban állítólag a Nyüaskeresztes Pártnak volt a tagja. A bizottság jelentése egyértelműen bizonyította, hogy Újvidéken tömeggyilkosság történt. Bárdossynak politikailag rosszul jött az ügy, és igyekezett minél gyorsabban fátylat borítani rá. Nem volt hozzá bátorsága, hogy „a hadsereg becsületébe gázoljon", még kevésbé ahhoz, hogy magára vonja a Harmadik Birodalom haragját. Ez annál is hihetőbb, mert újabb kutatások szerint Ribbentrop január 6-:i, budapesti látogatása során állítólag arra buzdította a magyar hatóságokat, hogy indítsanak ilyen akciókat.80

1942. március 9-én iktatták be hivatalába az új kormányt Kállay Miklós miniszterelnöksége alatt, s röviddel ezután újabb vizsgálat indult. A miniszterelnök tervei között szerepelt az is, hogy jobb kapcsolatokat alakítson ki a szerbekkel.81 Lépése azért is figyelmet keltett, mert akkor még nem teremtette meg az alapját a nyugati hatalmakkal való kapcsolatfelvételnek.

Mindenesetre kivizsgáltatta a délvidéki vérengzés ügyét, s amikor elkészült a jelentés,82 felbiztatott egy tekintélyes szerb képviselőt, Popovics Milánt, hogy a mészárlások témáját vesse föl a képviselőházban. A július 15-i vita során Kállay a Házban elismerte, hogy megengedhetetlen szörnyűségek történtek a Délvidéken a szerbek ellen, és ígéretet tett, hogy törvényes eljárást indíttat a bűnösök ellen. Első lépésként 250 csendőr és államhivatalnok azonnali elmozdítását rendelte el a Bácskából.83 A vérengzés témája 1942. december 2-án a képviselőházban ismét szóba került, Bajcsy-Zsilinszky egyebek között felvetette, hogy a túlélőknek kártérítést kellene adni.84

A második magyar hadsereg 1943. január 12-én megsemmisítő vereséget szenvedett Voronyezsnél, és a háború mérlege abban az évben egyre határozottabban billent át a szövetségesek javára. Ezzel együtt Magyarországnak egyre kevésbé fűlt a foga a háború folytatásához, s ennek az erősödő hangulatnak tökéletesen megfelelt Kállay törekvése is, hogy javítson az ország külföldi megítélésén, és kedvezőbb irányba terelje az ország politikai helyzetét. A délvidéki tömegmészárlás kivizsgálásával polgári személyekből összeállított bizottságot bízott meg, amely 600 oldalnyi anyagot gyűjtött össze a történtekről. Az új bizonyítékok alapján 15 magas rangú tiszt ellen indult eljárás.85

A per 1943. december 14-én kezdődött meg Budapesten dr. Gazda Imre százados vezetésével, a vádat Babós József képviselte. A vádiratban egyebek között az állt, hogy a bíróság elé állított tisztek függelemsértést követtek el, ártottak a magyar honvédség és csendőrség hagyományos jó hírének azzal, hogy a rájuk bízott fegyveres alakulatokat nem az előírásoknak megfelelő célokra vették igénybe, és arra biztatták őket, hogy bűntetteket kövessenek el.86

Ha figyelembe vesszük, hogy Magyarország, még ha vonakodva is, de a tengely kötelékébe tartozott és hadviselő fél volt, megállapíthatjuk, hogy a körülményekhez képest a pert tisztességesen folytatták le. Még ha politikai indítékok álltak is a háttérben, akkor is bátorságra és tisztességre vallott, hogy zsidók és szerbek megöléséért magas rangú tiszteket ültettek a vádlottak padjára.

A vádlottak azzal védekeztek, hogy közvedenül a honvédelmi miniszter, Bartha és Keresztes-Fischer belügyminiszter parancsai szerint jártak el,87 de védekezésüket nem fogadták el. A külvilág csodálkozva, a liberálisok hálás elégedettséggel nyugtázták a bíróság példásan szigorú ítéleteit, Feketehalmy-Czeydnert 15 évi, Grassyt 14 évi, Deákot 13 évi és Zöldit 11 évi börtönbüntetésre ítélték. Négy további magas rangú tiszt egyenként 10 évet kapott, és megbüntettek jó néhány kisebb bűnöst is.88

A magyar katonai büntető törvénykönyv értelmében a vádlottak szabadlábon védekezhettek. Ezt kihasználva a négy fővádlott kiszökött az országból, Bécsbe menekült, ahol a Gestapo vendégszeretetét élvezte. A menekülést Albrecht főherceg segítette elő, aki korábban igényt formált a magyar trónra, és Heinrich Himmler bizalmi emberei közé tartozott. Albrecht fenntartás nélküli támogatója volt a magyarországi szélsőjobboldali politikai mozgalmaknak, az Ébredő Magyarok Egyesületének és a Magyar Országos Véderő Egyesületnek.89

A tisztek szökése és az ősi katonai becsületkódex megszegése a szélsőjobboldal kivételével mindenkit mélyen felháborított. A kormánysajtó és a mérsékelt lapok egyaránt ki voltak kelve magukból. Január 18-án a Kállay-kormány hivatalos nyilatkozatot tett közzé, és ebben megállapította, hogy a szökés „megbotránkoztató és példa nélkül álló eset a magyar hadsereg történetében". Az ügy ugyanezen á napon a kabinet ülésén is szóba került. Arra azonban semmi bizonyíték nincs, hogy akár diplomáciai, akár jogi lépés történt volna a bűnösök kiadatása érdekében, mint ahogy arra nézve sincs, hogy netán tiltakoztak volna a Harmadik Birodalomnál, amiért politikai menedéket nyújtott nekik.90

Alighogy a főtisztek megszöktek, Kari Werkmeister követségi tanácsos nyomban riasztotta a német külügyminisztériumot. Jelentette, hogy egy társasági összejövetelen találkozott Szombathelyivel, aki igyekezett őt meggyőzni arról, hogy az ügy nem lebecsülendő, mert a délvidéki mészárlás - mint mondotta - „nemzeti szerencsétlenség". Amikor a tanácsos megkérdezte, miért kellett újból elővenni az ügyet, amelyet majd egy esztendeje egyszer már lezártak, Szombathelyi közölte, hogy ez a belügyminiszter kívánságára történt. Werkmeister azonban a külügyminisztériumra gyanakodott, és a német külügyminisztérium államtitkárától, Gustav Steengracht von Moylandtól kért tanácsot és utasítást, mitévő legyen a magyarok által indított újabb vizsgálattal kapcsolatban.91 1944. január 19-én SS-Brigadeführer Walter Hewel, a külügyminisztérium rendkívüli és meghatalmazott követe a Führer főhadiszállásán tájékoztatta Ribbentropot, hogy a Werkmeister által feltett kérdéssel, illetve a szóban forgó ügy kezelésével kapcsolatban mi Hitler elképzelése. Azt javasolta, közöljék a magyarokkal, hogy a több ezer nő és gyerek megölésének históriája mesebeszéd, és ne adjanak ilyesminek hitelt, elképzelhetetlen, hogy a honvédség ilyen rémségeket elkövessen. Közöljék azt is, hogy a tömeggyilkosság a zsidók koholmánya,

és hogy Németország mindazoknak menedéket nyújt, akiket zsidók üldözésével vádolnak.92 Ribbentrop részére összefoglalót készített az ügyről Gustav Hilger követségi tanácsos Andor Henckének, a külügyminisztérium politikai osztálya vezetőjének. Bemutatta a per hátterét, majd megállapította, hogy a bírósági tárgyalást „külpolitikai célból" rendezték meg, elnyerni kívánván ezzel Németország ellenségeinek tetszését, az egész ügyet úgy kell tehát felfogni, hogy „a magyar kormány bizonyos körei" ily módon kívánják kifejezésre juttatni németellenes beállítottságukat.93 Egy másik dokumentum meg is nevezi, hogy az említett kör belső magját Kállay, Ghyczy Jenő külügyminiszter és Keresztes-Fischer belügyminiszter alkotja.94

A négy főtiszt nem sokáig élvezte azonban a németek nyújtotta menedékbiztonságát. 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot, s ők nyomban visszatértek és folytatták félbeszakadt pályafutásukat. Edmund Veesenmayer, a Harmadik Birodalom akkori nagykövete lépett közbe, követelve, hogy az újonnan kinevezett Sztójay-kormány szüntesse be az ellenük indított eljárást, és garantálja teljes rehabilitációjukat.95 Április végén „önként" megjelentek a most már teljesen náci szellemű katonai bíróság előtt, amely azon nyomban visszavonta az ellenük kibocsátott elfogatási parancsot, beszüntette a vizsgálatot, és visszaadta rangjukat.96 Rögtön bekapcsolódtak a Sztójay-kormány politikájának végrehajtásába, a zsidókérdés „megoldásába". Az október 15-i Szálasi-puccs révén kerültek azonban igazán reflektorfénybe. Feketehalmy-Czeydner a honvédelmi miniszter helyettese lett. Egyebek között az volt a feladata, hogy állítson föl nyolc új hadosztályt, ezen belül négy magyar SS-hadosztályt. Beosztását felhasználva kiegyenlítette számláját Bajcsy-Zsilinszky Endrével szemben is, aki a képviselőházban küzdött ellene. Tíz katonatiszt társaságában Vargyasy Gyula altábornagy katonai bírósága elé állíttatta, s halálra ítéltette. Az ítéletet Bajcsy-Zsilinszkyn 1944. december 24-én hajtották végre Sopronkőhidán.97

Bárdossy bukása

A kamenyec-podolszkiji és a délvidéki vérengzés megrendítő hatással volt a magyarországi zsidóságra és a magyarországi liberális táborra. Egyszeriben rádöbbentette őket, hogy amit nem akartak elhinni, az mégis bekövetkezhet, vagyis Magyarországon is megismétlődhetnek az Európa német megszállás alá került részein történtek. Az emberek jó része azonban hajlamos volt úgy okoskodni, hogy ezek a tömeggyilkosságok véletlen „balesetek" csupán, rendellenességek, amelyeknek sem súlyosabb következményei nem lesznek, sem pedig folytatódni nem fognak. Bárdossyt és kormányát heves bírálatok érték a vérfürdőkkel kapcsolatos politikája és magatartása miatt, Horthyt azonban nem ezzel haragította .magára a miniszterelnök, hanem azzal, hogy túlontúl elkötelezte magát a tengely mellett, és túlságosan a saját feje után ment, a saját szakállára kezdett politikát csinálni.

Horthy politikailag sérelmezte és kifogásolta, hogy Bárdossy mind bel-, mind pedig külpolitikájában hagyta eluralkodni az ideológiai elemeket, úgy próbálta növelni személyes népszerűségét és megszilárdítani politikai helyzetét, hogy a németek és a magyarországi szélsőjobboldal kegyeitkereste. Nem maradt észrevétlen, hogy egymás után többször is kellemetlen helyzetbe állította a kormányzót: ezt tette, amikor megpróbálta kiszorítani a kormányból Horthy három hű emberét (Keresztes-Fischert, Bánfíyt és Varga Józsefet), továbbá szembeszegült Horthyval, amikor felvetette egy újabb zsidótörvény gondolatát, és a „zsidók kitelepítését*' is megpendítette.98

Bárdossy politikai döntései és machinációi kétségkívül nagy súllyal estek a latba, amikor a kormányzó végül is arra az elhatározásra jutott: meneszti miniszterelnökét. A döntő ok azonban az volt, hogy Bárdossy szembeszegült Horthy kívánságával fiának, Istvánnak kormányzóhelyettessé és örökösévé történő megválasztása tárgyában.99 Bárdossy ebben a kérdésben megmakacsolta magát, s 1942. március 7-én le kellett mondania. Két nappal később a kormányzó Kállay Miklóst nevezte ki miniszterelnökké.

Jegyzetek

1. A Bárdossy-kormány alapvetően azonos volt a Teleki-kabinettel. Keresztes-Fischer Ferenc töltötte be a belügyminiszteri tisztet, Reményi-Schneller Lajos a pénzügyminiszterit, báró Bánfiy Dániel kapta a földművelésügyi tárcát, Varga József volt az iparügyi miniszter, és átmenetileg a kereskedelmi és közlekedési miniszter. Hóman Bálint állt a vallás- és közoktatásügyi minisztérium élén, Radocsay László volt az igazságügy-miniszter és Bartha Károly a honvédelmi miniszter.

2. Képviselőházi Napló, 1941. április 24., 5-6. o. Lásd még: FÁA, 1 :XLIX. o.

3. C. A. Macartney, 2:13. o.

4. 1941. évi XV. tc. a házassági jogról szóló 1894:XXXI. tc. kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatban szükséges fajvédelmi rendelkezésekről. In: 1941. évi Országos Törvénytár. Állami Nyomda, Bp., 1941. augusztus 9., 95-99. o.

5. A törvény egyebek között foglalkozott a házasságkötést megelőző orvosi vizsgálattal, a házasságkötési kölcsönnel és a válóokokkal.

6. „Az 1941:XV. tc. A házassági jog módosításáról és védelméről." In: Magyar Törvénytár, 1941, 58. o. Lásd még: Lévai, Fekete könyv, 59. o.

7. Munkácsi, Hogyan történt?, 140. o.

8. További részletek: Nathaniel Katzburg: Hungary and the Jews, 1920-1943. Bar-Ilan University, Ramat Gan, Israel, 1981, 158-183. o. és Tilkovszky Lóránt:

„A zsidótörvények mint a Holocaust előzményei." In: The Holocaust in Hungary. Fifty Years Later. Szerk.: Randolph L. Braham és mtsai. The Rosenthal Institute for Holocaust Studies, New York, 1995. Vö. még Randolph L. Braham: The Hungárián Jewish Catastrophe. A Selected and Annotated Bibliography. Institute for Holocaust Studies of the City University of New York, New York, 1984, 54-69. o.

9. Horthy azért látogatott el Hitlerhez, hogy köszönetet mondjon neki, amiért lehetővé tette a Délvidék visszacsatolását, és hogy kérje a Bánát magyar fennhatóság alá helyezését. Nem sokkal a látogatás előtt hosszú levélben fejtette ki nézeteit Hitlernek. Állítása szerint az emberiséget fenyegető legnagyobb veszedelem a kommunizmus, és a világnak addig sem békéje, sem nyugalma nem lesz, amíg a Szovjetunió meg nem semmisül. A teljes szöveget lásd Horthy Miklós titkos iratai. Szerk.: Szinai M. Szűcs L. Kossuth, Bp., 1963, 296-300. o.

10. Bárdossy a kialakult szokás szerint ellátogatott Rómába. Ciano szerint ez „egyike volt a klasszikusan haszontalan" látogatásoknak, és azt jövendölte, hogy Bárdossy „ugyanúgy, mint a többiek, fenségesen robog majd át és tűnik majd el egykettőre a magyar politika egén". Vö. The Ciano Diaries, 1939-1943. Doubleday, Garden City, N. Y., 1946, 362-363. o.

11. A Barbarossa-hadműveletnek, azaz a Szovjetunió ellen indítandó háborúnak a részletes tervét a Wehrmacht vezérkari főnöke, Franz Halder tábornok 1940. december 5-én terjesztette Hitler elé. A hadjárat megkezdésének végleges időpontjáról az 1941. április 30-i tanácskozáson döntöttek.

12. Bartha június 9-i római tartózkodásakor is optimistán ítélte meg a németek erejét. Ama meggyőződésének adott kifejezést, hogy „az orosz hadsereg hat-nyolc hétnél tovább nemigen lesz képes ellenállást tanúsítani, mert gyenge az emberanya-ga". 77ze Ciano Diaries, 364. o.

13. A német katonai előkészületekről a Szovjetunió ellen a berlini magyar katonai attasé, Homlok Sándor ezredes tájékoztatta folyamatosan Werthet. Homloknak egyébként az volt a meggyőződése és azt is tanácsolta, hogy a hadjáratban Magyarországnak is részt kell vennie. Homlok jelentését és Werth memorandumát lásd: Magyarország és a második világháború. Szerk.: Zsigmond László és mások. Kossuth, Bp., 1961,350-362. o.

14. Kurt Himer tábornok, a német vezérkar budapesti összekötője is azok közé tartozott, akik Magyarország aktív bekapcsolódását sürgették.

15. A magyar vezérkar hírszerző osztályának vezetője, Újszászy István a háborús bűnösök nürnbergi perében tett tanúvallomásában előadta, hogy a bombatámadást szovjet felségjelű német repülőgépek hajtották végre. Szerinte a provokáció ötlete a budapesti német légiattasétól, Cuno Heribert Fütterer tábornoktól és a magyar vezérkarnál szolgáló László Dezső vezérőrnagytól származott, s célja az volt, hogy Magyarországot beugrassák a háborúba. A bombázás után nem sokkal Krúdy Ádám ezredes, a kassai repülőtérparancsnoka levelet írt Bárdossynak, és ebben leszögezte, hogy saját szemeivel látta: német repülőgépek voltak a támadók. Magyarország és a második világháború, 345. 0. Egy másik elmélet szerint a szovjet légierőben szolgáló cseh és szlovák pilóták vezették a bombázógépeket. Vö. Nándor A. F. Dreisziger: Hungary's Way to World War II. Danubian Press, Astor Park, Fia., 1968,167-178. o. Újabb kutatások szerint nem bizonyítható egyértelműen a német részvétel a bombázásokban. Erről részletesen lásd: Hadtörténelmi Közlemények, 19 91. július.

16. A háború után Horthy szemrehányást tett Bárdossynak, hogy úgymond nem tájékoztatta őt Magyarország hadba lépésének igazi hátteréről. Jelesül elhallgatta előle, hogy a háború küszöbén a szovjet külügyminisztérium támogatást ígért

Magyarországnak az erdélyi kérdés magyar szempontból kedvező rendezéséhez, amennyiben Magyarország nem adja föl semlegességét. Állítása szerint nem tudta, mert nem közölték vele az igazságot a magyar városok ellen intézett bombatámadások ügyében sem, holott ezek a bombázások szolgáltattak casus bellit Magyarország hadba lépéséhez. Lásd Admiral Nicholas Horthy: Memoirs. Robert Speller and Sons, New York, 1957, 190- 191. o.

17. A hadiállapot Magyarország és Nagy-Britannia között 1941. december 7-én, Magyarország és az Egyesült Államok között öt nappal később, december 12-én lépett életbe. Magyarország háborús részvételét részletesen tárgyalja C. A. Macartney, 2:17-32.0.

18. Horthy Miklós titkos iratai, "300 -308. o.

19. C. A. Macartney, 2:54 -55. o.

20. Ribbentrop 1942. január 6-8-án tett látogatást Budapesten, Ciano január 15-18 között. A legfontosabb látogató azonban valószínűleg Keitel tábornagy volt, aki szakértők társaságában január 20-án tárgyalt Budapesten. A tárgyalásokra Sztó-jaynak az a Berlinből származó figyelmeztetése nyomta rá a bélyegét, hogy Erdély sorsa attól függ, mit válaszol Magyarország a német kívánságokra. Uo., 67. o.

21. A tervezetet a képviselőház 1941. december 18-án hagyta jóvá, és 1942. június 19-én lépett hatályba mint az 1942. évi VIII. tc. Ennek értelmében a zsidó felekezetű felsőházi tagok elvesztik felsőházi tagságukat, s kimondta azt is, hogy a hitközségi adó fizetése nem lehet kötelező. Vö. még N. Katzburg, i. m., 184-192. o.

22. Majdnem lehetetlenség meghatározni, hogy egészen pontosan hány zsidó menekült volt Magyarországon Hitler hatalomra kerülése után. Kállayhoz közel álló egyes magyar hivatalos személyek 70 000-es létszámot emlegetnek. A budapesti Mentőbizottság (Vaada) szerint azonban 1943 novemberében csak kb. 15 000-en lehettek. Közülük 6000 -8000 Szlovákiából menekült, 1900 -2500 Lengyelországból, 300-500 Jugoszláviából, 3000-4000 Németországból és Ausztriából, 500-1000 a Cseh -Morva Protektorátus területéről. Der Kästner-Bericht, 45. o. Lásd még a 3. és a 27. fejezetet.

23. Pásztóyt 1945 nyarán letartóztatták a KEOKH-nál és a deportálásokban játszott szerepe miatt. 1946 januárjában azonban a népügyész ismeretlen okból szabadlábra helyezte. 1948 januárjában újból letartóztatták, a Népbíróság 15 000 ember lemészárlásáért háborús bűnösnek nyilvánította, és kötél általi halálra ítélte. A Népbíróságok Országos Tanácsa az ítéletet helybenhagyta, 1949. augusztus 10-én felakasztották. Lásd Geyer Arthur: „Az első magyarországi deportálás." In: Új Élet naptár, 1960-1961. MIOK, Bp., i960, 75., 77. és82. o.

24. t/o., 75-76. o.

25. Siménfalvyt 1945 nyarán tartóztatták le, és a hontalan zsidók deportálásában játszott szerepéért ötévi börtönre ítélték. Geyer, i. m., 82. o.

26. Magyarország tiszti cím- és névtára. Magyar Királyi Állami Nyomda, Bp., 1942,48-49. o. A Vörös Hadsereg előnyomulására való tekintettel 1944. július l-jén a Kassán, Kolozsvárott, Máramarosszigeten, Nagyváradon és Újvidéken működő irodát bezárták. Lásd a belügyminisztérium 148 734/1944. BM sz. rendeletét a Budapesti Közlöny 1944. június 22-i, 139. számában.

27. Kisst 1945-ben letartóztatták, és 46-ban 15 év kényszermunkára ítélték. Lásd Geyer, i. m., 82. o.

28. Keresztes-Fischer Ferenc az angolokhoz húzott, és Horthy körének egyik leg-mérsékeltebb tagja volt. Belügyminiszterként minden tőle telhetőt elkövetett, hogy a körülményekhez képest védelmezze a zsidók jogait. Amikor 1944. március 19-én a németek megszállták az országot, letartóztatták, és a Linz közelében lévő mauthauseni koncentrációs táborba hurcolták. 1948-ban Ausztriában halt meg.

29. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 40-42. o.

30. Hollós Ervin: Rendőrség, csendőrség, VKF. 2. Kossuth, Bp., 1971, 235-236. o.

31. Uo., 236. o.

32. Geyer, i. m., 77. o.

33.1941-42-ben 1 pengő hivatalosan 20 centet ért. A feketepiacon azonban 11-13 pengőt ért egy dollár. Vö. Ausch Sándor: Az 1945-46. évi infláció és stabilizáció. Kossuth, Bp., 1958, 30-31. o.

34. Lévai, Fekete könyv, 279-280. o.

35. Lévai, Zsidó sors Magyarországon, 42. o. Geyer azt írja (i. m., 78. o.), hogy a putnoki zsidókat „az utolsó pillanatban" fordították vissza Kőrösmezőről.

36. A zsidók összegyűjtése után, 1941-ben történt lakáskifosztásokra Jaross Andornak szóló feljegyzésében úgy hivatkozik Tomcsányi Vilmos 1944. április 13-án, hogy 1944-ben sem lehet mást várni a zsákmányra éhes keresztényektől. Lásd MOL, 11. tekercs.

37. Leslie Gordon (Friedmann) nyilatkozata, amelyet 1961. május 23-án tett az izraeli rendőrségen a küszöbön álló Eichmann-perrel kapcsolatban. Israel Police, Bureau 06, 1646. sz. dokumentáció.

38. MOL, K774-1941. Kárpátaljai Kormányzói Biztos Hivatalának iratai.

39. Uo. A Galíciába deportált zsidók számát nem egyformán adják meg a különböző források. A Bárdossy-perben a bíróság elnöke 30 000 főt említett, a deportálásban való közreműködés miatt felelősségre vont tisztek vádiratában 18 500 személyről volt szó. A nürnbergi perben szereplő egyik német okmány (PS-1197) 11 000-re teszi számukat. C. A. Macartney, 2:37. o. A bíróság előtt Siménfalvy 18 500 deportáltról beszélt, Pásztóy kb. 16 000-ről. Geyer-, i. m., 81. ö.

40. MOL, K774-1941.

41. Leslie Gordon nyilatkozata (lásd a 37. jegyzetet).

42. A hontalan zsidók ellen indult akcióról közölt részleteket 1958. január 28-i keltezésű nyilatkozatában Springmann Sámuel. Lásd a Yad Vashem jeruzsálemi irattárában 500/41 -1. sz. alatt. Springmann lengyelországi születésű volt. A budapesti Va-adának egyik vezetője és másokkal együtt alapítója volt, sok embert mentett meg a deportálástól, köztük saját családjának néhány tagját is.

43. C. A. Macartney, 2:38. o.

44. PS-197, Az okmány másolatát közli: Nazi Conspiracy and Aggression. Government Printing Office for the Office of United States Chief of Counsel for the Prosecution of Axis Criminality, Washington, D. C., 1946, 3:210-213. o. Vö. még Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. Quadrangle Books, Chicago, 1961, 520.0.

45. Jaeckelnt 1946. február 6-án egy rigai népbíróság halálra ítélte, és még ugyanaznap délután fel is akasztották. Gerald Reitlinger: The Final Solution, An Attempt to Exterminate the Jews of Europe, 1939-1945. The Beechhurst Press, New York, 1953, 194. o.

46. PS-197. Lásd Hilberg, i. m., 520. o.

47. Karsai Elek: A budai Vártól agyepűig, 1941-1945. .Táncsics, Bp., 1965, 30-31. o.

48. Karsai Elek, i. m., tövábbá Leslie Gordon nyilatkozata, aki az egyik temetői kommandó tagja volt, valamint Salzer Izidor: „Nyitány Kamenyec-Podolszkijban. Jegyzőkönyv." In: Sárga könyv. Adatok a magyar zsidóság háborús szenvedéseiből;, 1941-1945. Összeállította Vihar Béla. Heháluc, Bp., 1945, 14-15. o.

49. NÖ-4526.

50. NO-2837.

51. Lásd még Arthur D. Morse: Whűe Six Million Died A Chronicle of American Apathy. Random House, New York, 1968,304-305. o.

52. NO-3154.

53. Geyer, i. m., 81. o.

54. A helyi zsidó közösségre nézve lásd Kamenets-Podolsk u'Sevivata. Szerk.: A, Rosen, Gh. Sharig, Y. Bernstein. Association of Former Residents of Kamenets-Po-dolsk and Its Surroundings in Israel, Tel-Aviv, 1965.

55. A 66. sz. hadműveleti jelentés a szovjet frontról, 1941. augusztus 28., NO-2839.

56. Geyer, i. m. Lásd továbbá Majsai Tamás adatgazdag tanulmányát: „A kőrösmezei zsidó deportálás 194Í-ben." In: Ráday-gyűjtemény évkönyve, IV-V. 1984-85, Akadémiai, Bp., 1986, 59-86. o. A tanulmányhoz mellékelte a szerző e tragédia 30 dokumentumát (195-237. o.), köztük jó néhány ismert személyiség, például Slachta Margit és Weiss Edith bárónő beszámolóját, illetve levelét, továbbá deportáltaktól származó leveleket. L. még Fejes Judit, „On the History of Mass Deportation From Carpatho-Ruthenia in 1941." In: The Holocaust in Hungary. Fifty Years Later, i. m.

57. C. A. Macartney, 2:69. o.

58. Lévai, Fekete könyv, 281. o. Ezt a feltevést látszik igazolni az az utasítás, amelyet a vezérkari főnökség hírszerző osztályának vezetője, Újszászy István vezérőrnagy adott Fóty Ferenc csendőr alezredesnek, aki Újvidéken teljesített szolgálatot. E szerint: „Zűrzavart kell kelteni, hogy bebizonyosodjék, miszerint a Bánátban rossz a közbiztonság, mivelhogy a partizánok rendszeresen be-betörnek ide a Bácskából. A németek erre át kell engedjék a Bánát igazgatását a magyaroknak. A Bácskában a magyar csendőrség és katonaság képes helyreállítani a rendet, miként ezt tevékenységükkel a Délvidéken már bebizonyították, viszont a Bánátban a németek nem tudják megfékezni a partizánmozgalmat." Hollós, i. m., 302. o.

59. Hollós a budapesti népbíróság jegyzőkönyveit használj a legfőbb forrásul, azt írja, hogy a kezdeményezés Keresztes-Fischertől eredt, s ő vette rá Bárdossyt, Bartha honvédelmi minisztert és Szombathelyi vezérkari főnököt. Szerinte Keresztes-Fischer az egész akcióról folyamatosan tájékoztatva volt. A. Sajti Enikő: Délvidék 1941-1944. A magyar kormányok délszláv politikája. Kossuth, Bp., 1987. L. még: Hollós, i. m., 301-305.. o.

60. Lásd a 20. jegyzetet.

61. C. A. Macartney, 2:71. o.

62. Bajcsy-Zsilinszky Endre kisgazdapárti képviselő memoranduma szerint Csu-rogon az áldozatok száma 3000 volt. Uo. Egy jugoszláv forrásból (Zdenek-Zdenko Löwenthal) viszont arról értesülhetünk, hogy ennél jóval kevesebbet, 1000 embert öltek meg Csurogon.

63. Zdenek-Zdenko Löwenthal, szerk.: The Crimes of the Fascist Occupants and Their Collaborators Against Jews in Yugoslavia. Federation of Jewish Communities of the Federative People's Republic of Yugoslavia, Belgrade, 1957, 28. és 148. o. A csu-rogi mészárlás részleteit lásd uo., 145-148. o.

64. Uo., 29. és 149.0.

. 65. Kársa!:, i m., 99» o. Az újvidéki zsidóság tragédiáját1941 áprilisában, amikor magyar, csapatok szállták meg a várost, majd később, amikor a németek megszállták Magyarországot, e mű 21 . fejezetében tárgyaljuk.

66. C. A. Macartney, 2:72. o. »1

67. Karsai, i. m., 109-111.0.

68. C. A. Macartney, 2:72. o. Macartney és Hollós nem egyezik abban, hogy mikor indították meg a razziákat, sem abban, hogy hány körzetre osztották föl a várost, és eltérő adatokat közölnek a letartóztatottak és a kivégzettek számáról is. Vö. Hollós, t m., 303. o.

69. Feketehalmy-Czeydner letartóztatás terhe mellett kötelezte a város polgármesterét, dr. Nagy Miklóst, hogy nagy mennyiségű rumot bocsásson a katonaság rendelkezésére. Karsai, i. m., 112. o.

70. Lévai, Fekete könyv, 281. o. Löwenthal, á m., 29. és 150-151. o. C. A. Macartney azt írja, hogy néhány lövés valóban eldördült a városban, de egyetlen magyar katonát vagy csendőrt sem lőttek le. G. A. Macartney, 2:72. o. Vö. Geyer, £ m., 43-44. o.

71. Löwenthal, £ m., 29. és 150-153. o. Lásd még Erih Kos: Novosadskipokolj (Az újvidéki vérengzés). Izdanja Rad, Belgrád, 1961

72. Uo., 30. és 153-154. o. Karsai, L m., 112. o. Lásd még Mandel Lajos: „A »koreszme« magyarországi főpróbája. Jegyzőkönyv." In: Sárga könyv, 1,6-20. o.

73. Deák Leót Tito emberei tévedésből lőtték le 1945-ben, mert összetévesztették Deák László ezredessel.

74. A szöveget közli Karsai, i. m., 113 114. o.

75. A. Sajti, £ m., 156., 159., 162-163. o. Egyes források szerint tömeges kivégzésekre is sor került. L. még: Löwenthal, £ m., 30. és 154-157. o. Lásd még Joseph Lewinger: „The Massacre of Jews During the »Police Raid« in Bácka, January, 1942." In: Dapim lecheker tekufat hashoa. Hakibbutz Hameuchad, Tel-Aviv, 1978, 1:189-212.0.

76. Lévai, Fekete könyv, 282. o. C. A. Macartney, 2:73. o. A vérfürdőért bíróság elé állított 15 magas rangú tiszt tárgyalásán a gyilkosságok áldozatainak számát 3309 főben jelölték meg. A vádirat szerint ebből 653 személyt Zsablyán öltek meg, 869 főt Csurogon, 168-at Óbecsén és 47-et Temerinben, mégpedig J 942. január 4-e és 8-a között. Január 9-e és 14-e között folytatódott a mészárlás, ekkor Mozsoron 195 volt az áldozatok száma, Tündéresen 32 és Dunagárdonyban 74. Január 2l-e és 23-a között Újvidéken 879 személyt gyilkoltak le. Magyarország és a második világháború, 421. o. Az újvidéki mészárlásról lásd továbbá Szabó E. Zoltán: Ez történt Újvidéken. Müller Károly, 1945.

77. C. A. Macartney, 2:74. o.

78. A memorandumból részleteket közöl Karsai, £ m., 116-199. o.

79. C. A. Macartney, 2:74. o.

80. A. Sajti, i. m., I61f 162. o.

81. Kállay több oldalról próbálta megkörnyékezni a szerbeket. Elrendelte, hogy javítani kell a Bácskában élő szerbek helyzetén. Az újvidéki szerb ortodox püspök helyet kapott a felsőházban. Popovics Milánt rábeszélték, hogy fennen hirdesse Kállay véleményét, mely szerint „a helyi szerbek és a magyarok között mindig csak kívülről szították a viszályt". Külpolitikailag Kállay igyekezett ápolni a jó viszonyt mind Milán Nedic tábornokkal, a quisling-kormány miniszterelnökével, mind pedig a csetnikek vezérével, Draza Mihailovic tábornokkal. C. A. Macartney, 2:145-146. o.

82. Az első jelentés, amely Kállay részére készült, megkísérelte a szerecsenmos-datást. A parlamenti vitában 1942. július 14-én Kállay a szerb áldozatok számát 2250 főben határozta meg. C. A. Macartney, 2:107-108. o.

83. Popovics és Kállay kijelentéseit a parlamentben Karsai idézi, i. m., 162-164. o.

84. Részleteket a beszédből lásd mo., 214-220. o.

85. Hárman katonatisztek voltak - Feketehalmy-Czeydner, Grassy és Deák -, a további tizenkettő csendőrtiszt. Név szerint: Horkay József, Gál Lajos, Báthory Géza, Fóty Ferenc, Stepán László, Kun Imre, Csáky József, Budur Károly, Kacskovics Balázs, Képíró Sándor, Zöldi Márton és Gerencsér Mihály. Magyarország és a második világháború, 418-419. o. Vö. még RLB, 64. dok.

86. Magyarország és a második világháború, 421. o.

87. Karsai, i. m., 385. o.

88. C. A. Macartney, 2:201. o. Geyer azt állítja, hogy az öt fővádlottat halálra ítélték. Feketehalmy-Czeydner, Grassy, Zöldi és Deák mellett ötödikként Korompay Gusztávot említi, a „strand hóhérát", de ő nem szerepelt az ügy 15 vádlottja között. Geyer: „Az 1942. évi újvidéki razzia." 48. o.

89. C. A. Macartney, 2:201-202. o. Vö. az 1. fejezettel.

90. Karsai, i. m., 390. o.

91. RLB, 63. dok.

92. Uo., 64. dok.

93. Uo., 65. dok.

94. Uo., 64. dok.

95. Lásd Veesenmayer 642. sz., 1944. március 31-én, Ribbentropnak küldött táviratát. Német Külügyi Levéltár, Koblenz.

96. Karsai, i m., 174. o.

97. Uo., 618-623. o. A délvidéki bűntények elkövetőit a háború után a magyarok és a jugoszlávok bíróság elé állították, és sokukat Újvidéken kivégezték. A részleteket lásd a 32. fejezetben.

98. Nicholas Kállay: Hungárián Premier. Columbia University Press, New York, 1954, 8. o. Magyarul: Magyarország miniszterelnöke voltam 1942-1944. Egy nemzet küzdelme a második világháborúban. Európa-História, Bp., 1991,1-IL kötet.

99. Horthy először 1941 . november végén fordult Bárdossyhoz ez ügyben. A kormányzó ekkor 73 éves volt, s nemcsak ő, hanem az egész dzsentri arisztokrata vezetés hevesen szemben állt Albrecht főherceg törekvéseivel, aki viszont a németek, valamint a magyar szélsőjobb rokonszenvét bírta és támogatását élvezte. Horthy elérte, hogy a parlament 1942 februárjában fiát, Istvánt válassza kormányzóhelyettessé. Nem sokkal ezután Horthy István kiment a frontra mint pilóta. 1942. augusztus 20-án gépével lezuhant, és szörnyethalt. A kormányzóhelyettes-választás hátterét lásd Horthy Miklós titkos iratai, 309-312. o., C. A. Macartney, 2:74-79. o. Továbbá Mario D. Fenyő: Hitler, Horthy and Hungary. German-Hungarian Relations, 1941 -1944. Yale University Press, New Haven, 1972, 57-60. o.

HETEDIK FEJEZET oc - " . .. . . -—-güg):

A KÁLLAY-KORSZAK

Kállay politikája

KÁLLAY 1942. március 9-i miniszterelnöki kinevezésével a politikai inga Bárdossy nyíltan németbarát irányzatáról ismét Teleki óvatos anglofíl vonalára lendült. Nem volt könnyű érzékelni ezt a kormány összetételéből1 vagy Kállay döntéseiből, nyilatkozataiból, amelyeket az első tíz hónapban tett. Jagow, a budapesti német követ a külügyminisztériumnak küldött jelentésében az új miniszterelnökről a következő értékelést adta:

Kállay alapjában apolitikus egyéniség, és a legutóbbi néhány évben sem a belpolitikában, sem a külügyekben nem volt aktív. A nemzetiszocializmust „idegen koncepciónak" tartja, és bensőleg nem rokonszenvez vele. Ennek ellenére Németország tekintetében kétségtelenül elődje politikáját fogja folytatni.2

Jó oka volt Jagownak, hogy ezt a véleményt alakítsa ki, mert Kállay miniszterelnöki .minőségében először március 19-én állt a nyilvánosság elé, és megnyugtatta a németeket, hogy a háború a „mi háborúnk", és hogy Magyarország harcolni fog az érdekeiért. Nem sokkal utóbb több száz baloldalit, köztük jó néhány szociáldemokratát letartóztattak, lecsuktak vagy büntetőszázaddal a frontra küldtek.3

Kállay Miklós ősi középnemesi család sarjaként a Szabolcs megyei Nyíregyházán, a 11. század óta fennálló családi birtokon született 1887-ben. A jóképű, tipikus magyar úr Horthy személyes barátja volt, akinek politikájával és nézeteivel általában egyetértett. Egyetemeinek elvégzése után (Genf, Párizs és Budapest egyetemein tanult, a politikai tudományokból szerezte doktorátusát) politikai pályájának első 18 évét a megyei közigazgatásban töltötte, ahol a főispánságig vitte. A gazdaság és különösen a mezőgazdaság érdekelte, ehhez értett, ezért Gömbös földművelésügyi miniszteré volt 1932. október 1. és 1935. január 9. között. 1937-ben Horthy egyszerre felsőházi taggá és árvíz- és öntözésügyi hivatali elnökké nevezte ki, ami jól tükrözte, mennyire tisztelte és csodálta.4 Noha egyáltalán nem volt a nácik és még a németek híve sem, Kállay az arisztokrata-dzsentri rend tipikus képviselőjeként elkötelezte magát a status quo fenntartása melletti Olyan hazafi volt, aki a nacionalizmus értelmét az elavult társadalmi rend megoltalmazásában látta. A Harmadik Birodalomra vonatkozó álláspontja úgy ingadozott, ahogy a hadiszerencse, ezért sok megfigyelő szerint „hintapolitikát" folytatott.

Kállay általános célkitűzései nem ütöttek el lényegesen elődeinek célkitűzéseitől. Meg akarta őrizni a társadalmi és gazdasági rend értékeit és jellegét, jóvá akarta tenni a trianoni igazságtalanságokat, meg akarta óvni az ország szuverenitását és függetlenségét, és fenn akarta tartani katonai erejét, hogy minél kedvezőbb legyen a háború utáni rendezés. Noha belpolitikai meggondolások is kétségkívül belejátszottak bizonyos mértékig irányvonalába, az alapvetően mégis a Harmadik Birodalom katonai fölényébe vetett hitére épült.5 Ideiglenes kudarcai ellenére, amelyek 1941-42 telén érték, 1942-ben Németország katonai erejének és hódításainak teljében pompázott. Kállay maga is megfogalmazta ezt, amikor 1942. június 6-8-i, a Führerrel folytatott megbeszéléseiről hazatért. A kormánypárt június 11-i ülésén Kállay hangsúlyozta, hogy Németországban szerzett benyomásai és tapasztalatai megerősítették a végső német győzelembe vetett meggyőződését.6 Hivatali idejének első tíz hónapjában őszintén németbarát politikát folytatott tehát, amit bizonyít kortársának, a liberális ellenzék egyik Vezetőjének, Sulyok Dezsőnek a visszaemlékezése is: „Csak a voronyezsi áttörés és Paulus tábornok sztálingrádi katasztrófája után változtatta meg igazán a háborúról kialakított értékelését... Amíg németbarát politikát folytatott, addig mélyen meg volt győződve e politika helyességéről." 7

Második hivatali évében pusztult el a második magyar hadsereg Vo-ronyezsnél (1943. január 12 ), és győzték le a németeket Sztálingrádnál (1943. február 2.). Kállay ekkor politikát kezdett váltani olyan irányban, hogy kiügyeskedje Magyarországot a tengelyszövetségből. Noha nem volt politikailag túlságosan kifinomult, a katonai kudarcok ráébresztették, hogy Magyarország hagyományos érdekei most a Harmadik Birodalomhoz fűződő kapcsolatainak meglazítását kívánják, hogy minél nagyobb játéktérre tegyen szert egy függetlenebb politika vitelében. Mégis, miközben azon volt, hogy kiszabadítsa Magyarországot - még a tengelyhatalmak egyre valószínűbb veresége előtt - a tengelyhez fűződő bonyolult kapcsolatainak szövevényéből, Horthyhoz és osztályának más politikusaihoz hasonlóan Kállayt is valósággal megbénította rettegése a Szovjetuniótól és a kommunizmustól. Ahogy telt az idő, úgy egészült ki ez a rettegés a baljós sejtéssel, hogy a németek megszállhatják az országot, és a nácizmus még diadalmaskodhat. Noha mindkettővel szemben álltak, Magyarország konzervatív uralkodó osztályai inkább a kommunizmusban látták a legfőbb rosszat, amelyhez képest a nácizmus, ha végképp nem lehetett kitérni előle, még mindig kisebb rossz volt.

A nyugati szövetségesek partra szálltak Szicíliában, majd megdőlt Mussolini rendszere, és 1943 nyarán Olaszország kivált a háborús küzdelmekből. Kállay ekkor, felettébb gyakorlatiatlanul, úgy próbálta megoldani dilemmáját, hogy titokban szervezni kezdte hazája fegyverletételét, de csakis a nyugati hatalmakkal szemben. A hidegháborús korszak marxista történészei minden alap nélkül úgy vélekedtek, hogy Berlin egyenesen bátorította Kállay tapogatózását, mert a nácik, érzékelve a keleti front összeomlását, szívesen összeálltak volna a „nyugati imperialistákkal" a közös bolsevista ellenfél ellen. Effajta összejátszásra utalhat szerintük az a kimondadan egyezség is, melynek értelmében a brit és amerikai légierő tartózkodott Magyarország bombázásától, viszont Magyarország vállalta volna, hogy nem lövi a légterén áthaladó brit és amerikai repülőgépeket. E történészek szerint az egyezség a gyakorlatban a Birodalom érdekeit szolgálta, hiszen a magyar hadiipar, a vasúti hálózat és a vízi utak defacto a németek kezében voltak.8

Kállay naiv módon szem elől tévesztette a régió geopolitikai realitásait, a brit-amerikai-szovjet kapcsolatok politikai bázisát, valamint e nagy szövetség katonai hátterét - s közben kétszínűén, opportunista módon politizált. Az volt a célja, hogy megóvja az ország integritását -ideértve az 1938-41 között visszaszerzett területek megtartását -, és hogy fenntartsa a dzsentri uralom alatt álló társadalom szociális-gazdasági rendjét.Miközben mindenképpen el akarta kerülni az ország szovjet megszállását, nem tett óvintézkedéseket a kívülről jövő német támadás* illetve egy nácibarát államcsíny elhárítására. így például megtehette volna, hogy fokozatosan felváltja a tisztikar nyíltan németbarát tagjait olyanokkal, akik feltehetőleg Magyarország és kormányzója iránt lojálisak; és az ország határain belül állomásozó magyar hadtesteket harckészültségben tartja. 1944 elején még mindig 14 magyar hadosztály állomásozott magyar területen, és ez a haderő számos magyar katonai szakértő véleménye szerint bízvást feltartóztathatta volna a viszonylag gyengén felszerelt német erőket, ha rögtön megtették volna a kellő megelőző lépéseket, amint beérkeztek az első hírszerzői jelentések a német csapatok határ menti összevonásáról.9

Ám az is lehetséges, hogy Magyarország akkor sem kerülhette volna el a rettegett katasztrófát, ha Kállay meghozza a megfelelő intézkedéseket. Hogy. mást ne mondjunk, egy percig sem lehetett volna abban biztos, hogy a magyar haderő - még akár maximális elővigyázatosság meUett is -hajlandó lett volna németellenes harci cselekményekbe bonyolódni. Ez legalábbis részben bebizonyosodott 1944 októberében, amikor Horthy végre tevőlegesen próbálta kiléptetni Magyarországot a háborúból (lásd a 26. fejezetet) . Mi több, az ország jobboldali politikai erői még mindig nagyon jelentősek voltak. A németek nemcsak a nyilasokra és Imrédyékre számíthattak, hanem a kormánypárt j elentős részére is. Olaszországtól eltérően Magyarország 1943-ban korántsem tehette volna le a fegyvert a nyugati szövetségesek előtt, hiszen azok akkor még nagyon messze jártak. De a távoli szovjetek előtt sem tehette le Magyarország a fegyvert 1943-ban, még ha ez lett volna is a szándéka, márpedig nem ez volt. Egy ilyen fegyverletételre irányuló nyílt próbálkozás minden valószínűség szerint német katonai válaszlépést provokált volna ki még akkor is, ha Kállay maximálisan elővigyázatos. Mégis, visszamenőleg azt kell mondanunk, hogy ebben az esetben Magyarország legalább fegyveres ellenállást tanúsíthatott volna a németek ellen, és legalább becsületét megmenthette volna, megelőzve Romániát az átállásban, némi plusz jópontokat szerezve történelmi igényeinek érvényesítéséhez. Ez a stratégia azonban tetemes áldozatokkal járt volna, ami ellentétes volt Kállaynak (és elődeinek) azzal a célkitűzésével, hogy az ország fizikai integritásán ne essék csorba, és fennmaradjon a nemzet katonai ereje, ha netán a háború után szükség lenne rá.

Magasztos, csak éppen elérhetetíen célokat tűzött maga elé, s ebből következett, hogy politikája ide-oda ingadozott. Ahogyan a szövetségesek egyre-másra aratták 1943 folyamán hadi sikereiket, úgy próbálta szorosabbra fűzni a titkos kapcsolatokat a nyugati hatalmakkal, és úgy nőtt fokról fokra a németek bizalmatlansága is. A Vörös Hadsereg a Kárpátok vonulatához közeledett, s a németek arra az elhatározásra jutottak, hogy nem engedik a magyaroknak Olaszország példáját követni, s ezért elibük vágnak. Annál is inkább, mert ha Magyarország akkor lépett volna ki a háborúból, amikor a szovjet csapatok átkeltek a Dnyeszteren, akkor Közép- és Dél-Európában könnyen bekeríthették volna a Wehrmacht erőit, és ezzel végzetes csapást mértek volna a Birodalomra. A németek döntésébe, hogy katonailag lépni kell, jelentős mértékig belejátszott az is, hogy Magyarországon nagyobb számú zsidóság létezett, s nem akartak lemondani ennek megsemmisítéséről.10 Bármennyire különös is, a mából visszatekintve mégis úgy tűnik, hogy ha Magyarország nem próbálkozott volna a kiugrással, ha megmarad katonailag tessék-lássék, ám politikailag gyanún felüli szövetségesnek, és ha nem vállalkozik olyan diplomáciai manőverekre, amelyek eleve kudarcra voltak ítélve és talán egyéb célt nem is szolgáltak, mint azt, hogy alibit teremtsenek, nos, akkor könnyen lehetséges, hogy a magyarországi zsidóság viszonylag sértetlenül élte volna túl a háborút.

Kállay politikája a zsidókérdésben

Első hivatali évében Kállay álláspontja a zsidókérdésben jobbára ugyanolyan kétértelmű volt, mint egész politikája. A zsidókérdés fizikai „megoldását" határozottan ellenezte, de politikailag nem volt ellenére -legalábbis 1942-ben nem -, ha „humánus" megoldásokat tartalmazó javaslatokat dolgoztak ki, a zsidók kitelepítésére vonatkozó előterjesztéseket is beleértve.

Kállay visszaemlékezéseiben azt állítja, hogy miniszterelnökként csakis azért vetemedett zsidóellenes megnyilatkozásokra, mert le akarta csitítani a szélsőjobboldalt az országban, és kedvében kívánt járni saját kormánypártja jobbszárnyának. Mint mondotta, miniszterelnöksége idején a zsidók ellen csak azért foganatosított bizonyos intézkedéseket, mert ezzel a nemzet érdekeit mozdította elő, maguk a zsidók is belátták és elfogadták, hogy erre szükség van. Azzal érvelt, hogy amíg az ország független, addig a zsidók élete nem forog veszélyben. A korlátozó intézkedések, amelyeket ellenük hoztak, nem lépték túl a gazdaság területét, tehát a háború után érvényteleníthetők, addig viszont alkalmasak arra, hogy levezessék a tömegindulatokat, és hogy bizonyos anyagi áldozatok árán megmentsék a zsidók életét. Kállay, akárcsak tisztességes belügyminisztere, Keresztes-Fischer, úgy gondolta, hogy ezek a rendelkezések olyan „engedmények, amelyek révén az ország túlélheti a háborút anélkül, hogy függetlenségét és erkölcsi integritását kellene feláldoznia"11.

Első nyilvános nyüatkozatát Kállay 1942. március 12-én tette a zsidókérdésben, amikor a kormánypárt gyűlésén nagy beszédben körvonalazta követendő politikáját. A szóban forgó témában a következőket mondotta:

A zsidókérdést a magam részéről egyszerűen szociális problémának tekintem, napjaink legégetőbb szociális problémájának. Természetesen van bizonyos faji vonatkozása, sok gazdasági vetülete és más összefüggései, viszont jómagam ezt az egész komplexumot sine ira et studio a társadalmi igazság vagy társadalmi igazságtalanság medrében kívánom tartani és kezelni.

A zsidók egyénileg és mint közösség gyakran aszociálisak. Ha bármely országban megvonjuk a mérleget, azt találjuk, hogy végeredményben kártékonyak. Vegyük Magyarországot. Gyakorta halljuk, hogy bár a zsidók tevékenysége többnyire káros Magyarország szemszögéből, de mégis hajt hasznot is. Vitathatatlan tény, hogy jórészt nekik köszönhető a kereskedelem és az ipar gyors kiépülése. Abban is bizonyos vagyok viszont, hogy ugyanezt mi is meg tudtuk volna csinálni, nélkülük is. Talán nem olyan gyorsan, de ez nem is lett volná baj, mert erre a tempóra nem volt igazán szükség, és nagy árat fizettünk érte. Másrészt, talán soha ki nem heverjük azt a kárt, amit egyéb vonatkozásban az 1918-as forradalom idején okoztak Magyarországnak. A probléma tehát a következőképpen áll: jóvá kell tenni mindazt a társadalmi igazságtalan-

ságot, amely azért szakadt Magyarországra, mert a zsidók oly aránytalanul nagy szerepet játszottak Magyarország gazdasági életében. Az én álláspontom ebben a kérdésben a következő:- minden intézkedés helyénvaló, amely a magyar nemzet egészének érdekeit szolgálja. Ennél nincs szükség sem többre, sem kevesebbre. Ami valóban a javát szolgálja, ami valóban előrevisz, azt meg kell tenni kímélet és személyre való tekintet nélkül. A magyarországi zsidóság problémája nemzeti probléma, és nem egyes egyének problémája. A nemzet a törvényhozás útján intézkedéseket hozhat, mint ahogy már hozott is, és ezeknek a rendelkezéseknek maradéktalanul érvényt kell szerezni. Ugyanakkor, hogy egyéni túlkapásokat nem tűrök, az ilyenek ellen fel fogok lépni, akár olyasmit tapasztalok, hogy túl akarnak menni a törvény vagy a kormány rendelkezései által megvont határokon, akár azt, hogy nem szereznek érvényt nekik minden területen. Az egyéni akciók ugyanis a törvény megkerülését jelentik, és a visszaélések melegágyai.

A zsidók tevékenységének korlátozása a gazdasági életben nélkülözhetetlen feltétele annak, hogy a magyar nép gazdaságilag előrehaladjon, márpedig ez a mi legfőbb célunk, és ezzel senki és semmi nem szállhat szembe.1

Hasonló értelemben beszélt és érvelt Kállay március 19-én is a parlamentben. Azt hangsúlyozta, hogy Magyarország azért visel háborút, mert ezt a háborút a saját háborújának tekinti. Az ország hűséges a tengelyhatalmakhoz, hűséges a közös ügyhöz. A szegedi gondolat szellemében13 azt fejtegette, hogy Magyarország történelmi küldetést teljesít, amikor „a kereszténység védőbástyájaként dacol a bolsevizmus ázsiai veszedelmével". Miként pártjának gyűlésén, úgy most a parlamentben is a nemzet szociális problémáinak összefüggésében tért ki a zsidókérdésre.

A társadalmi kérdések között utalnom kell arra, hogy társadalmi tagozódásunk és rétegeződésünk sem egészséges. A társadalmi kapillarizáció, ami egészségessé tette a nemzetek társadalmát, nálunk hiányokat mutat fel. Ennek is adottsága van. Amikor a nemesi kiváltságok megszüntetésével meg kellett volna indulnia az egészséges keveredésnek, az alulról jövő elemek felszivárgásának, a felül elhullottak eltűnésének az alsó rétegekben, akkor lassanként egy át nem eresztő réteg férkőzött, tódult be, egy át nem eresztő réteg keletkezett az alsó néprétegek és a felsők között. (Rajniss Ferenc: Ez igaz! -Úgy van! Úgy van!) Ez az át nem eresztő réteg a zsidóság volt. (Úgy van! Ügy van!) Ennyiben társadalmi probléma a zsidóság kérdése is. Annak, a mindnyájunk által tehetségesnek, pompásnak elismert magyar parasztságból kevesen jutottak a felsőbb társadalmi rétegekbe, nagyrészt az volt az oka, hogy ez az át nem eresztő réteg az egészséges társadalmi kapillarizációt megakadályozta.14

Beszédét nagy tetszés fogadta, a különböző parlamenti pártok képviselői, Lukács Béla, gróf Teleki Béla, Imrédy Béla, Maróthy Károly egyetértésüket fejezték ki azzal, amit tőle hallottak, és sürgős tettekre buzdították a zsidókérdésben.15

Június 6-án Kállay Hitlerhez volt hivatalos, s látogatása előtt, 1942.

április 20-án politikai nyilatkozatot tett. A hazai és külföldi nácik kegyeit elnyerendő, ezúttal túlment a zsidókérdés szociális keretein, és megemlítette, hogy Magyarországon a zsidókérdés megoldása érdekében kívánatosnak látszik mintegy 800 000 zsidó „kiutasítása". Nyomban hozzátette azonban, elődeinek nyomdokaiban maradva, hogy ez természetesen csak távlati cél, amelynek teljesítése a háború utánra marad.16

Kállay az antiszemitizmus „civilizált" változatát vallotta, álláspontja az volt, hogy a zsidókat fokozatosan kell kiszorítani az ország gazdasági, társadalmi és kulturális életéből. S ha eltekintünk a zsidó munkaszolgálatosokkal szemben Ukrajnában és Borban elkövetett kegyedenkedések-től, amelyek nem az ő közvetien hatáskörébe tartoztak, akkor meg kell állapítanunk, hogy miniszterelnöksége idején a zsidókkal szemben tömeges fizikai erőszakot nem alkalmaztak. De részint saját politikai céljai érdekében, részint pedig azért, hogy a németek kedvében járjon, Kállay alaposan megnehezítette a zsidók életét jogi, társadalmi és gazdasági szempontból egyaránt, s eltűrte a féktelen antiszemita propagandát és uszítást, ami végül is a nácik malmára hajtotta a vizet az ország megszállása idején.

Belül és az ország határain túlról nagy nyomás nehezedett rá, és saját pártjának jobbszárnya is folyvást szorongatta, így Kállay kénytelen-kellet-len újabb törvényeket hozatott a zsidók ellen,17 egész sor zsidóellenes politikai nyilatkozatot tett, és azt is engedélyezte, hogy több ezer zsidó munkaszolgálatost adjanak át a németeknek, akik a bori rézbányákba kerültek (lásd a 10. fejezetet), továbbá több tízezer munkaszolgálatost hurcoljanak ki Ukrajnába.

A Kállay-kormány működésének első négy hónapja után, az általa foganatosított intézkedések láttán Jagow azt jelentette Ribbentropnak, hogy a miniszterelnök hű a Harmadik Birodalomhoz. Sőt még azt is megállapította, hogy „a zsidókérdésben keményebb az álláspontja, mint amilyet az elődei elfoglaltak"18.

1942 júniusában már gőzerővel haladt az európai zsidóság módszeres kiirtása. A náci uralom alá került Európából szakadatlanul gördültek a deportálóvonatok a lengyelországi megsemmisítőtáborok felé. A tervek között szerepelt a magyar földön élő, majdnem egymillió zsidó bevonása is a végleges megoldás programjába. Jagow értékelésén felbuzdulva, a nácik próbára akarták tenni Kállayt, meg akarván bizonyosodni afelől, hogy valóban olyan megbízható-e, amilyennek Jagow lefestette, s a zsidókérdést tekintették a próbakőnek. Azonnali hangos és összehangolt kampányba kezdtek, minden lehetséges oldalról nyomást gyakoroltak rá, hogy ideológiájukból eredő végcéljukat elérjék. Hivatalos politikai és diplomáciai csatornákon keresztül azzal a követeléssel bombázták, hogy a magyar kormány haladéktalanul zárkózzék fel és alkalmazza a végső megoldást a zsidókérdésben azokkal a zsidókkal szemben, akik az ország határain belül élnek, de terjessze ki azokra is, akik külföldön élnek, pontosabban egyezzen bele, hogy az utóbbiakkal szemben a befogadó országban hatályos zsidóellenes rendelkezéseket foganatosíthassák. De mindez még nem volt elég. Nem hivatalosan, az RSHA (Reichssicherheitshauptamt, Birodalmi Biztonsági Főhivatal) és a magyarországi szélsőjobboldal egyes képviselőinek bekapcsolásával s a miniszterelnök megkerülésével arra biztattak - politikai és ideológiai érveket latba vetve hogy dolgozzák ki az összes magyarországi zsidó többszakaszos deportálásának titkos tervét. A háborús bizonytalanságok közepette bármilyen hibákat és baklövéseket követett is el Kállay, az tény és tagadhatatlanul egyik legfőbb érdeme, hogy a nácik imént említett főbb követeléseinek egyikét sem teljesítette.19 Konokul ellenszegült annak, hogy a zsidókérdést Magyarországon szélsőséges módon, náci mintára oldják meg, s mi sem bizonyítja ezt szembeötlőbben, mint az a tény, hogy amikor a németek megszállták az országot, a zsidóság tulajdonképpen fizikailag sérteden volt.

Német nyomás a „végső megoldás" érdekében

A német-magyar viszony a zsidókérdés miatt 1942 nyarán baljós fordulatot vett. A magyarországi zsidóság megsemmisítése részét képezte az európai zsidók kiirtására vonatkozó náci tervnek, melynek részleteit 1942. január 20-án dolgozták ki Wannseeben, a Führer parancsára20 Reinhard Heydrich SS-tábornok (Obergruppenführer), az RSHA vezetőjének irányítása alatt.21 „A külügyminisztérium szándékait és elgondolásait az európai zsidókérdés tervbe vett végső megoldásával kapcsolatban" az az előterjesztés tartalmazta, amelyet a minisztérium Deutschland osztályának vezetője, Martin Luther szerkesztett. Egyébként Wannseeben is ő képviselte a külügyet.22 Az 1941. december 8-án kelt irat a magyarországi zsidósággal kapcsolatban a következőket írta elő:

— a németek áttelepítik azokat a zsidókat, akiket a magyar kormány átad;

- a németek kinyilvánítják készségüket, hogy a magyar zsidókat keletre deportálják;

. — nyomást kell gyakorolni a magyar kormányra, hogy a nürnbergi törvények mintájára alkosson zsidóellenes törvényeket.23

Kállaynak a nyilvánosság előtt tett kemény hangú kijelentései felvillanyozták a németeket,24 akik a magyar kormányhoz fordultak, járuljon hozzá, hogy a Harmadik Birodalomban, továbbá az Európa németek

megszállta területein élő magyar zsidókra is kiterjeszthessék a zsidóellenes rendelkezéseket, és hogy Magyarország kezdjen hozzá a végleges megoldáshoz.

Luther 1942. június 3-án feljegyzést készített, amelyben nyugtázta Kállay április 20-i beszédét, majd indítványozta, hogy német részről az alábbi követeléseket támasszák:

- a magyar kormány egyezzen bele, hogy a magyar zsidó állampolgárokat vessék alá a Birodalomban már végrehajtott „áttelepítési" programnak;

- tegyék kötelezővé Magyarországon a sárga csillag viselését;

- szerezzék meg a magyar kormány hozzájárulását ahhoz, hogy a magyar zsidóságot engedje át keletre telepítés céljából, Horvátországhoz, Romániához és Szlovákiához hasonlóan;

- Magyarország és Németország kössön egyezményt, és a területi elv alapján rendezze a zsidó polgárok vagyonának kérdését.^5

Kállay nem váltotta be a németek hozzá fűzött reményeit, hiszen nem teljesítette a németek speciális követeléseit, és arra utasította a Birodalomban, valamint az Európa német megszállás alá került országaiban szolgálatot teljesítő magyar diplomáciai képviseleteket, hogy gondoskodjanak az ott élő magyar zsidó polgárok életének és érdekeinek a védelméről (lásd a 8. fejezetet).

A németek azonban nem tágítottak, fokozták nyomásukat, s Kállay kénytelen volt valamit kitalálni, hogy halogató taktikájára magyarázatot adjon. Azzal érvelt, hogy Magyarországon nem lehet a zsidókérdést olyan könnyen megoldani, mint Németországban, egyrészt nagyobb számuk miatt, másrészt mert a nemzetgazdaságban is jelentősebb a szerepük. Hivatkozott arra is, hogy a németek saját érdeke is azt diktálja, hogy ne erőltessék a dolgot, lévén hogy Magyarország ipara a Harmadik Birodalom részére termel. A zsidókérdés szélsőséges megoldása ellen ezt a gazdasági érvet hozták fel mindazok a hivatalos magyar tényezők is, amelyek a zsidókérdést illetően érintkezésben álltak a németekkel.

A németek a külügyminisztérium és a budapesti követség útján ostromolták a magyarokat, de azok a német hivatalos személyek is próbáltak pressziót gyakorolni, akik különböző megbízatásokkal Budapesten jártak. Sűrűn megfordult Budapesten például dr. Kari Clodius, a német külügyminisztérium gazdaságpolitikai osztályának helyettes vezetője. Budapesten jártában megbeszéléseket folytatott a zsidókérdésről magyar kormányhivatalnokokkal éppúgy, mint bizonyos szélsőjobboldali személyekkel. Míg az utóbbiak, így például Heszlényi József vezérőrnagy — a kormány tudta vagy beleegyezése nélkül - készséggel konspiráltak volna a zsidókérdés bárminemű megoldására (lásd a 9. fejezetet), az előbbiek Kállay elgondolásait visszhangozták. Baranyai Lipót, a Magyar Nemzeti Bank elnöke például korántsem kertelt, amikor Clodiusszal beszélt. Egy 1942. július 31-én kelt bizalmas jelentés szerint Baranyai közölte német vendégével, hogy

a zsidóság felszámolása és a zsidó tőke kiszorítása a magyar gazdaságból a lehetetlenséggel határos, s a Magyar Nemzeti Bank ezen áll vagy bukik. Mindaddig, amíg van független magyar kormány, egyetlen felelős magyar személyt sem találnak, aki német óhajra teljesen felszámolná a zsidó tőkét.26

Csakhogy a németeket nem lehetett eltéríteni a szándékuktól. Mivel Európa többi részén a végleges megoldás programja teljes gőzzel haladt a végkifejlet felé, még eltökéltebben ragaszkodtak ahhoz, hogy a magyar zsidóság se kerülhesse el sorsát.

A diplomácia mozgásba lendül

1942. augusztus 21-én, vagyis a lengyelországi zsidóüldözések tetőpontján kelt memorandumában Luther áttekintette az európai zsidókérdésre vonatkozó német politikát. Hangsúlyozta, hogy a magyar kormányt eddig azért nem kérték fel a zsidók kiebrudalására, mert „a magyarországi zsidóellenes törvényalkotás egyelőre úgysem ígérne kielégítő sikert"27.

Ribbentrop 1942. szeptember 24-én utasította Luthert, a külügyminisztérium osztályvezetőjét, hogy gyorsítsa meg a zsidóknak az európai országokból történő kitelepítését, de ne hagyja ki Magyarországot sem. „A zsidók ugyanis mindenütt lázítanak (a németek ellen), és őket terheli a felelősség a szabotázsakciókért és merényletekért is."28 Luther, hogy az utasításnak eleget tegyen, magához kérette Sztójayt. Október 2-án találkozott a magyar követtel, és a megbeszélésről október 6-i keltezésű részletes jelentésben számolt be Ribbentropnak. A találkozás alkalmával Luther tájékoztatta Sztójayt, hogy német részről müyen intézkedéseket kívánnak a magyar zsidókkal szemben mind a megszállt területeken, mind Németországban, mind pedig Magyarországon.

Luther nyomatékkal közölte, hogy a német csapatok biztonsága végett a megszállt területeken és Németországban egyaránt véget kell vetni a magyar zsidókkal szemben a kivételes bánásmódnak. Azt kérte, hogy a magyar kormány telepítse őket haza 1942. december 31-ig, vagy pedig járuljon hozzá, hogy az illető országban hatályban lévő zsidóellenes intézkedéseket érvényesítsék velük szemben, vagyis kötelezzék őket megkülönböztető jel, csillag viselésére, rendeljék el internálásukat, áttelepítésüket. Ami a vagyonukat illeti, azt indítványozta, hogy ezt a kérdést a területi elv alkalmazásával, gondnokság alá helyezéssel oldják meg. Afelől is biztosította Sztójayt, hogy ugyanígy járnak majd el az olasz zsidókkal. Sztójay jelezte, hogy kormánya csupán néhány zsidó hazatérését kívánja, és hozzá fog járulni, hogy a külföldön élő többi magyar zsidót kitelepítsék, mert „természetesen nem kíván Magyarország más államok mögött kullogni". Ami a magyarországi zsidóságot illeti, Luther iparkodott meggyőzni Sztójayt, hogy német részről a lehető leggyorsabb megoldást óhajtják, nevezetesen azt, hogy

- törvényes intézkedésekkel távolítsanak el minden zsidót az ország kulturális és gazdasági életéből;

- jelöljék meg a zsidókat;

- telepítsék a zsidókat keletre, hogy a végleges megoldást alkalmazhassák velük szemben;

- kössenek megállapodást a magyar zsidók vagyonáról a területi elv alapján.

Sztójay afelől puhatolózott, hogy ugyanezeket az intézkedéseket ajánlják-e az olasz kormánynak is, és hogy vajon ő, Luther, a német kormány hivatalos álláspontját közölte-e. Azt a választ kapta, hogy hivatalos álláspontnak csak azt tekintse ez idő szerint, amit a megszállt területeken tartózkodó zsidókkal kapcsolatban elmondott, mire Sztójay azt javasolta, hogy a másik két témát Jagow útján tudassák a magyar kormánnyal, de még október 18-a előtt. Ő ugyanis utána Budapestre utazik, és személyesen próbálja majd megértetni Kállayval és Horthyval a zsidókérdés összefüggésrendszerét. Jelezte, hogy tekintettel azokra a tapasztalatokra, amelyeket Horthy 1919-ben szerzett a zsidósággal és a Kun-rezsimmel kapcsolatban, a kormányzó a legnagyobb megértéssel fogadja majd a németek kívánságait. Megpendítette, hogy a túl sietős végleges megoldás esetleg gazdasági nehézségeket okozhat, lévén hogy 8-900 000,zsidó él az országban. Említést tett arról, hogy Kállayt zavarják a kitelepített zsidók sorsára vonatkozó „híresztelések", amelyeknek hitelét ő, mármint a miniszterelnök „személy szerint kétségbe vonja", s hozzáfűzte, hogy a miniszterelnök súlyt helyez arra, hogy a kitelepítést követően a zsidóknak biztosítva legyen a megélhetésük. Elégedetten nyugtázta Luther ama kijelentését, mely szerint „az összes kitelepített zsidót keleten útépítéseknél veszik igénybe, s ez vonatkozik a magyar zsidókra is magától értetődően, majd utóbb zsidó rezervátumokban helyezik el őket". Mielőtt Sztójay elköszönt volna, még egyszer biztosította a német külügyi tisztviselőt afelől, hogy Kállay megértéssel van a német álláspont iránt a zsidókérdés megoldását illetően, s kifejezte az ő saját személyes megelégedését a német kezdeményezések láttán, minthogy „nemcsak Magyarországon, de Németországban is tapasztalta a zsidók romboló aknamunkáját".

Az október 6-i előterjesztés végén Luther arra kért felhatalmazást Ribbentroptól, hogy a németországi és magyarországi zsidókra vonatkozó követeléseket továbbíthassa Jagownak azzal, hogy ez utóbbi azokat hivatalosan közölje a magyar kormánnyal.29

Luther megbeszélése Sztójayval és előterjesztése Ribbentrophoz élénk tevékenységre serkentette a külügyminisztériumot. Az ügybe más osztályok is bekapcsolódtak, s Lutheren és Ribbentropon kívül Emil Rin-telen rendkívüli követet és a birodalmi külügyminiszter titkárságának tagját, továbbá Ernst von Weizsäcker külügyi államtitkárt is bevonták. Weizsäcker október 14-én fogadta Sztójayt, alig pár nappal azelőtt, hogy a követ Budapestre utazott. Az volt az utasítása, hogy győzze meg Sztójayt afelől, miszerint Ribbentrop kívánsága, hogy a magyar kormány egyezzék bele a magyarországi zsidóság áttelepítésébe keletre.30 Jagow megkapta az utasítást, hogy a Weizsäcker-Sztojay megbeszéléssel egyidejűleg lépjen érintkezésbe a magyar kormánnyal. Luther közölte ezt a budapesti német követtel, tájékoztatván őt október 6-i előterjesztésének tartalmáról, s azt a feladatot adta neki, győzze meg a magyarokat afelől, hogy a Führer el van szánva a zsidókérdés azonnali és totális megoldására.31

A Kállay-kormány első ízben került szembe a zsidókérdés megoldásának félreérthetetlen és határozott követelésével, de úgy döntött, hogy megpróbálja az időt húzni. Ennek a taktikának megfelelően Ghyczy kül-ügyminiszter-helyettes Jagow tudomására hozta, hogy a németek által felvetett részletekre Kállay abban a beszédében fog reflektálni, amelyet október 22-én készül elmondani a kormánypárt konferenciáján.32 Ez a beszéd azonban nagy csalódást okozott a németeknek, a miniszterelnök ugyanis csak egészen futólag érintette a németek által felvetett kérdéseket, a döntő követeléseket, hogy tudniillik a magyarországi zsidókat jelöljék meg és telepítsék át, egy árva szóval sem említette. Arról beszélt, hogy a kormánynak elhatározott szándéka minden zsidót eltávolítani az ország társadalmi és gazdasági életének kulcspozícióiból, és az égető lakáshiányt megoldani. De hangsúlyozta azt is, hogy nem engedi szóhoz jutni azokat, akik azt állítják, hogy az ország minden gondja és baja a zsidókérdésből ered, és akik úgy tesznek, mintha a zsidókérdésen kívül más probléma nem is léteznék.

Kállay megjegyzései a zsidókérdésben minden bizonnyal két célt szolgáltak. Egyrészt elő akarta készíteni a németeket, hogy követelőzéseikre milyen válaszra számítsanak, másrészt figyelmeztetni kívánta a nácik uszályába került szélsőjobboldali elemeket, akik a zsidókérdés ürügyén „saját hitvány egyéni érdekeiket" próbálják előmozdítani, és „mérgezik, rontj ák a hazai légkört". Kállay kijelentette:

Ellent kell mondjak azoknak, akik ebben az országban semmi más problémát nem látnak, csak a zsidókérdést. Holott a valóságban rengeteg a problémánk, és ezek mellett a zsidókérdés elhalványodik. Akik ezen a szemüvegen keresztül nézik Magyarországot, azok alantas emberek, s ki kell közösíteni őket sorainkból. Az ország érdekeiért megteszek mindent, amire csak képes vagyok, és elmegyek akár a legvégső határig, de nem tudom és nem is akarom eltűrni, hogy bárki is foltot ejtsen Magyarország becsületén és hírnevén, vagy hogy politikai szélsőségességükkel, hitvány propagandájukkal nemes célunkat, a nemzeti erők összpontosítását meghiúsítsák.

Kemény szavak voltak ezek, s arról tanúskodtak, hogy Kállay el van szánva független belpolitika folytatására, amely összhangban áll Magyarország érdekeivel és szuverenitásával. Kállay bátorságát mutatja az a tény, hogy erre a határozott álláspontra hónapokkal a második magyar hadsereg voronyezsi összeomlása előtt helyezkedett. Mindössze egyetlen engedményt tett a zsidókérdésben: nevezetesen, hogy kiterjesztette a munkaszolgálatot. Eleget tett a hadvezetés kívánalmának, és elrendelte, hogy minden katonaköteles korú zsidót, függetlenül attól, hogy katonai szolgálatra alkalmas-e, be kell sorozni, és „ily módon is növelni kell a magyar haderő ütőképességét"34.

Két nappal korábban Sztójay Weizsáckernél volt Vendégségben, kötetlen és bizalmas megbeszélés folyt köztük. Sztójay a zsidókérdésben a német állásponttal rokonszenvezett, és lépten-nyomon aláásta Berlinben miniszterelnöke pozícióját. Vendéglátójától most azt hallhatta, hogy Magyarország nem a német elveknek megfelelően kezeli a zsidókérdést.35

Kállay október 27-én fogadta Jagowot, és világosan tudtára adta álláspontját. Elmondta a német követnek, hogy hamarosan közli, a kormány véleménye szerint mi legyen a németek ellenőrzése alatt lévő nyugati területeken élő magyar zsidókkal, de leszögezte, hogy a zsidókérdés kezelése Magyarország határain belül belügy. Kifejtette, hogy a zsidókérdés Magyarországon szerfölött bonyolult, mivelhogy nagyon sok zsidó él az országban. Jagowot ezek az érvek láthatólag nem győzték meg, és azt vetette ellenük, hogy a zsidókérdés „nemzetközi jellegű". Javasolta, hogy magyar és német szakértők üljenek össze, akik majd áthidalják és megoldják azokat a nehézségeket, amelyeket a miniszterelnök felemlített.36 Pár héttel később Kállay újabb érvet vitt be a vitába. Arról tájékoztatta Jagowot, hogy a zsidókérdés megoldását Magyarországon megnehezíti az a körülmény, hogy a parasztok nem antiszemiták, és ha a zsidóságot felszámolják, akkor a kormány meg kell gyorsítsa a Volksdeutschok, azaz a német etnikum beolvasztását.37 Ezt az álláspontját november 20-i beszédében is megismételte, mire a németek megrettentek, hogy vajon mi lesz a szászokkal és a svábokkal, s nem utolsósorban azokkal közülük, akik a Harmadik Birodalommal rokonszenveznek, és akik köréből a Waffen-SS bőven merítette utánpótlását.38

Sztójay december 2-án hozta a német külügyminisztérium tudomására a magyar kormány hivatalos álláspontját a zsidókérdésben. Terjedelmes jegyzékben hívta fel a németek figyelmét arra a tényre, hogy a szuverén magyar nemzet az elsők között kezdeményezett zsidótörvényeket a zsidók kirekesztésére az ország gazdasági és kulturális életéből. Ami azokat a külön kívánságokat illeti, hogy a zsidókat jelöljék meg és telepítsék át, Sztójay közölte, hogy ezek teljesítésére Magyarországnak nincsenek meg a szükséges technikai eszközei. Hangoztatta, hogy a 14 millió lakosú Magyarországon 800 000 zsidó él (200 000-rel több, mint a 60 milliós Németországban), felszámolásuk érzékeny kárt okozna Magyarország gazdaságának, holott érdeke Németországnak is, hogy a termelésben ne legyen fennakadás, mivelhogy „a magyar ipar 80%-a" a német gazdaságot szolgálja ki.39

A zsidókérdéssel kapcsolatban tetézte Kállay gondjait az a körülmény, hogy a magyarországi jobboldali antiszemita körök is egyre hevesebben szorongatták. Szélsőjobboldali politikusok és katonák a parlamentben kellemetlenkedtek és vonták kérdőre a kormányt, mit tesz és mit nem a zsidókérdésben. Mások nem ezt a hivatalos fórumot használták fel, hanem titkon a németekkel játszottak össze anélkül, hogy erről Kál-laynak tudomása lett volna.

Nyilaskeresztes képviselők december 3-án két interpellációt nyújtottak be, melyekre Kállay azzal válaszolt, hogy zsidók munkatáborba vagy gettóba zárása ez idő szerint nem indokolt, de ellentétes is volna az érvényben lévő törvényekkel, majd hozzátette, hogy egyébként az előző három év leforgása alatt négy nagyszabású törvény amúgy is szabályozta a zsidók gazdasági státusát.40

A német külügyminisztérium hivatalosan gyakorolt nyomást Kállay-ra, közben pedig a Wehrmachtnak és a végleges megoldás lebonyolításával megbízott himmleri szervezetnek, az RSHA-nak az emberei a miniszterelnök háta mögött a magyarországi szélsőjobboldal figuráival paktáltak. Rangban kiemelkedett közülük Heszlényi József vezérőrnagy, a negyedik gyalogoshadtest parancsnoka, Homlok Sándor altábornagy, berlini magyar katonai attasé és egy Fáy nevű külügyminisztériumi tisztviselő. Különféle tervezeteket készítettek arra, hogy a végleges megoldás előkészítő lépéseként hogyan toloncolják ki Magyarországról a „hontalan" zsidókat.41 Kállay pozícióját igyekezett aláásni Albrecht Habsburg főherceg, felsőházi tag. 1942. december 11-én kapcsolatba lépett Gott-lob Berger tábornokkal (SS-Gruppenführer), az SS főhivatalának (SS-Hauptamt) vezetőjével, és arról panaszkodott neki, hogy a magyar kormány nem tanúsít kellő igyekezetet a németek által szorgalmazott zsidóellenes intézkedések meghozatalában. Mint Bergertől tudjuk, Albrecht „szorosan együttműködött az RSHA-vaP' s azt javasolta, Hider „mutassa meg nekik, melyek a további teendők"42.

A magyar kormány hivatalos válaszára Luther fogalmazta a német memorandumot 1942. december 18-án kelt feljegyzésében. Úgy találta, hogy a magyarok készsége a zsidó befolyás kiküszöbölésére az ország gazdasági és kulturális életéből méltánylandó, csak éppen nem elegendő. Helytelenítette, hogy a magyar kormány a Harmadik Birodalomban és a német megszállás alá került nyugati területeken található magyar állampolgárságú zsidóknak kivételes bánásmódot igényel, miközben a többi külföldi zsidót már kitelepítették onnét. Haragjának adott kifejezést, hogy odahaza a zsidókérdésben úgy járnak el, ahogy, és leszögezte, hogy a Birodalom segítségére siethetne Magyarországnak abban az esetben, ha a zsidók megjelölése és áttelepítése szétzilálná a gazdaságot. Aláhúzta, hogy a zsidókérdés radikális megoldása Magyarországnak is érdeke, s ezzel nem kellene megvárni, míg a háború befejeződik, amiként azt Kállay indítványozta.43

A magyar kormány „jóindulatú" magatartása a zsidók iránt gyanút keltett a németekben, és ezt a gyanakvásukat csak felfokozta az a titkos jelentés, amely a Horthyval és más magyar vezető kormányférfiakkal folytatott megbeszélések alapján készült. A magát meg nem nevező szerző „hitelt érdemlő" forrásokra hivatkozva azt állította, hogy a magyarok bizalma a tengely győzelmében és a tengely haderőinek fölényében megrendült, és ma már politikai hibának tekintik, hogy Magyarország önként belépett a háborúba a Szovjetunió ellen. Magyarország szeretné „olcsón megúszni", ha a háború kedvezőtlen véget érne, és ezt bizonyítja, hogy „a magyar kormány titkos békét kötött a zsidósággal". Tekintettel ezekre a fejleményekre, szinte a nullával egyenlő annak valószínűsége, hogy Magyarországon további zsidóellenes intézkedésekre kerüljön sor.44

1943. január 15-én Luther újból találkozott Sztójayval. Szemrehányást tett a követnek, hogy kérésük ellenére nem kapta meg azoknak a magyar zsidóknak a névsorát, akiket 1942. december 31-i határidővel haza kellett volna hívni a Birodalomból, illetve a németek megszállta Nyugat-Európából, s közölte, hogy ezt a határidőt január 31-ig meghosszabbították, de ez most már a „végső időpont". Figyelmeztette Sztójayt, a Führer el van szánva, hogy „történjék bármi, még a háború alatt eltávolít minden zsidót Európából", és a németek „hosszabb távon nem nézhetik tétlenül" a „veszélyt", már tudniillik azt, hogy egymilliónyi zsidónak nyújt Magyarország menedéket. Sztójay, mint mindig, most is próbált magyarázkodni, közölvén, hogy ő maga nem ért egyet azzal, aminek továbbításával kormánya megbízta.45

Luther figyelmeztetését megtoldotta Budapesten Fritz Gebhardt Hahn német követségi titkár, aki követelte, Magyarország ismerje el, hogy a zsidóság milyen súlyos fenyegetést jelent.46

Szélsőjobboldali nyomás alatt

A németek ismétlődő követeléseivel kapcsolatos hivatalos magyar kormányálláspontot ferde szemmel nézték Kállay ellenfelei, beleértve még a MÉP jobbszárnyához tartozó néhány politikust is. Báró Vay László, felsőházi tag egyike volt a leghangosabban elégedetlenkedőknek.47 Ez a közismert antiszemita 1943-ban szintén tagja volt annak a parlamenti küldöttségnek, amely március 12-én Münchenben a náci párt székházában látogatást tett Martin Bormann-nál. Lukács Béla, a MEP vezére állt a küldöttség élén, amelyben helyet kapott Laky Dezső professzor, Thu-ránszky Pál és Huszovszky Lajos, valamennyien a képviselőház tagjai. Pár héttel elutazásuk előtt jobboldali MÉP-párti képviselők egy csoportja beadványt adott át Lukácsnak, s ebben azt követelték, hogy „a szegedi gondolat szellemében határozott, harcos és jobboldali belpolitikát folytassanak, szigorú intézkedésekkel a zsidók, a felforgató elemek, továbbá új és hathatós intézkedésekkel a zsidók ellen"48. Nagyjából ezzel egy időben Vay felkereste Jagowot, és kifejezte reményét, hogy Münchenben a zsidókérdésről is szó lesz majd, mert „e téren sok még a tennivaló Magyarországon". Mint mondotta, Lukácsot és társait alaposan és ellentmondást nem tűrően el kellene igazítani ebben a kérdésben. Jagow azonnal riasztotta a külügyminisztériumot, nehogy kiszivárogjon, hogy Vaytól származik az értesülés.49

Mindenesetre Vay tanácsát megszívlelték, és a külügyi hivatal belföldi osztályának egyik munkatársa, a követi rangban lévő Bergmann Ribbent-rop jóváhagyásával 1943. március 9-i keltezéssel terjedelmes előterjesztést készített Bormann részére. A Luther által 1942. október 6-án szövegezett előterjesztéssel összhangban azt javasolta Bormann-nak, hogy Lukács ék útján a következőket tanácsolja a magyar kormánynak:

- hozzanak törvényt, amely a zsidókat kivétel nélkül kirekeszti az ország szellemi és gazdasági életéből, és kártérítés nélkül azonnal elkobozza minden vagyonukat;

— késedelem nélkül kötelezzék a zsidókat megkülönböztető jelzés viselésére, hogy könnyebb legyen a kormányintézkedéseket érvényesíteni velük szemben, és hogy a lakosság távol tarthassa magát tőlük;

- az illetékes német szervezet révén azonnal kezdjék meg a deportálást és elszállítást keletre.50

Bármennyire tüsténkedett is a jobboldal, a miniszterelnök tántoríthatatlanul kitartott politikája mellett. Elhatározásában, hogy a korábbinál függetlenebb vonalat vigyen, megerősítette őt a magyar és a német haderő januári és februári katasztrofális veresége is.

A katonai kudarc után nem sokkal Kállay és szűkebb köre a kormányban egész sor félhivatalos politikai és diplomáciai lépést kezdeményezett, hogy megpróbáljon tisztes kiutat találni a háborúból, és ismét helyreállítsa Magyarországnak mint nem hadviselő félnek a státusát. Ilyen értelmű tapogatózások kezdődtek a nyugati szövetségesek irányában a semleges országok fővárosaiban, Isztambulban, Bernben, Lisszabonban és Stockholmban. 1943 tavaszán a külügyminisztérium politikai osztályának munkatársa, a náciellenes beállítottságú Szegedy-Maszák Aladár Stockholmban tett látogatást, látszólag azzal a céllal, hogy ott találkozzék Böhm Vilmos szociáldemokrata politikussal, aki közvetlenül az első világháború után vezető szerepet játszott Magyarország politikai életében, s ezt a látogatást felhasználta arra, hogy érintkezésbe lépjen az angolokkal. Böhm maga is az angoloknak dolgozott, rendszeresen készített szemléket a magyar sajtóból a részükre. Bernben az ottani magyar követ, Ba-kách-Bessenyey György folytatott tárgyalásokat, elsősorban a berni amerikai követség egyik vezető tisztviselőjével, Royall Tylerral, aki a harmincas években mint a Népszövetség pénzügyi megbízottja tartózkodott Budapesten. Ám a legfontosabb kapcsolatok Isztambulban létesültek, itt egész sor tekintélyes magyar közéleti személyiség dolgozott a fent említett célok érdekében, sokszor egymástól függetlenül. így a befolyásos magyar napilapnak, a Magyar Nemzetnek külföldi tudósítója, Frey András, azután Szent-Györgyi Albert és Mészáros Gyula professzorok. Az utóbbi már 1943 február-márciusában érintkezésbe lépett bizonyos személyekkel, akikről úgy gondolta, hogy a nyugati szövetségesek isztambuli képviselői (valójában azonban német ügynökök voltak, s Mészáros, aki feltehetőleg kétfelé játszott, kettős ügynök volt, informálta őket) . 51 Fontos szerepet kapott ezekben a tapogatózásokban Veress László, aki rendszeresen ingázott Budapest és Isztambul között, és az ankarai brit követtel, Sir Hugh Knatchbull-Hugessennel tartott fönn kapcsolatot.52 Magyar részről megpróbálták a Vatikánt is megnyerni, hogy segítsen kapcsolatot kiépíteni a nyugati szövetségesekkel. Az egykori londoni magyar követ, Barcza György ezért utazott magánlátogatásra Rómába 1943 tavaszán.53

Miközben Kállay „nemhivatalos" küldöttei „titkos" tárgyalásaikat folytatták, Kállay maga szintén lázas diplomáciai tevékenységet fejtett ki. Ennek csúcspontja volt az a látogatás, amelyet Rómában tett 1943. április 1-je és 3-a között. Feltehetőleg ki akarta puhatolni Mussolini véleményét egy esetleges különbékéről, s javasolta, hogy Olaszország és Magyarország, esetleg Finnország bevonásával, „alakítson kí olyan közös politikát a tengelyen belül, amely nem érintené a szövetségi kötelezettségeket és nem sértené a szövetségesi hűséget"54.

Rosszallását fejezte ki Kállay, amiért szerinte Mussolini a zsidókérdésben engedett a német követelődzéseknek, s közölte, hogy Magyarország pontosan az ellenkezőjét teszi ennek. Majd hozzátette, bár számszerűen és számarányát tekintve jóval nagyobb a zsidó lakosság Magyarországon, mint Olaszországban, ebben az ügyben „nem tűr külső beavatkozást". Mussolini álláspontját kiváltképpen azért találta érthetetlennek, mert Olaszországban a zsidók száma nem haladta meg a 60 000 főt, az ország politikai és gazdasági életében nincs jelentős szerepük, és Magyarországtól eltérőleg „a nép körében szinte egyáltalán nem él az antiszemitizmus". Az egyetlen részletkérdés, amelyben Mussolini szembehelyezkedett a németekkel, az volt, hogy az Olaszországban lévő magyar zsidókkal szemben nem léptetett életbe hátrányos megkülönböztetést, és helyzetük ugyanolyan volt, mint a többi magyar állampolgáré.55

Kállay római tartózkodása idején Jagow táviratot küldött Ribbentrop-nak, és javasolta, hogy a magyarországi általános politikai vonal megváltoztatása érdekében lépjenek közbe. Felpanaszolta, hogy a magyarországi politikai helyzet egyre barátságtalanabb, és a zsidók lassacskán visszanyerik „negatív" befolyásukat. Németország - miként indítványozta - úgy javíthatna a helyzeten, ha elérné, hogy egy szélesebb alapokon nyugvó kormány alakuljon, s ebben a németbarát volt miniszterelnök, Imrédy Béla is helyet kapna.56

Kállay azzal próbálta növelni politikai és diplomáciai lépéseinek a hitelét, hogy az országon belül viszonylag kesztyűs kézzel bánt a zsidósággal. A németek határozott rosszallása ellenére tűrte, hogy ha nem is nagy számban, de állandó jelleggel vándoroljanak ki zsidók Palesztinába,57 és semmit sem tett az ellen, hogy a maroknyi asszimilált zsidó továbbra is ott üljön a felsőházban.58

A németeket kiváltképp az bosszantotta, hogy a magyar honvédelmi minisztérium tisztviselői folytonosan panaszkodtak, amiért „a doni visszavonulás során... a biztonsági szolgálat emberei csapatostul lőnek agyon zsidó munkaszolgálatosokat". Figyelmeztették a németeket, hogy ha az efféle incidenseknek nem vetnek véget, akkor nem küldenek több munkaszolgálatos-alakulatot Ukrajnába. 59 A voronyezsi katasztrófa után Nagybaczoni Nagy Vilmos került a honvédelmi miniszteri székbe, s a munkaszolgálatosok helyzete számottevően javult.60

Az első klessheimi találkozó

A németeknek nagy csalódást okozott, hogy Magyarország vonakodott elfogadni a zsidókérdés megoldására tett javaslataikat, s egyre növekvő gyanakvással figyelték Kállay lépéseit, amelyekkel igyekezett fokozatosan kivonni Magyarországot a háborúból. Magyarország kereken megtagadta a németek ismételt követelését, hogy küldjön csapatokat a Balkánra. 1943. március 31-én pedig úgy döntöttek, hogy kérik a második magyar hadsereg hazabocsátását a frontról. Ezek a katonai döntések (valamint a svédországi, svájci és törökországi német felderítés jelentései Kállaynak a szövetségesekkel folytatott „titkos" tárgyalásairól, továbbá a magyarországi náci ügynökök, köztük Baky László beszámolói a hazai belpolitikai fejleményekről) arra késztették Ribbentropot, hogy délkelet-európai kérdésekkel foglalkozó szakértőjét, Edmund Veesenmayert helyszíni szemlére küldje. Ezzel egyidejűleg meghívták Horthyt, hogy a Salzburg közelében lévő klessheimi kastélyban tegyen látogatást Hitlernél „a katonai helyzet és a magyar csapatok kérdésének megtárgyalása céljából"61. A találkozóra, az első klessheimi konferenciára április 17—18-án került sor.

A Hitlerrel folytatandó tárgyalás előkészítéseképpen a külügyminisztérium politikai osztályának vezetője, Szentmiklóssy Andor készített egy memorandumot. Ebben összegezte a kormányzó számára Magyarország bel- és külpolitikájának általános irányvonalát. Részletesen felsorolta, mivel járul hozzá Magyarország a közös háborús erőfeszítésekhez, és felsorakoztatta azokat az érveket is, amelyekkel azt kívánta bizonyítani, hogy Németországnak is érdeke, hogy történelmi határai között újra erős Magyarország létezzék. A zsidókérdésben a memorandum az ismert magyar álláspontot szögezte le. Nyomatékosan hangsúlyozta, hogy Magyarország volt az első olyan ország Európában, amely az első világháború után határozott zsidóellenes intézkedéseket hozott, és ahol a magyarországi zsidókat jelentős mértékben visszaszorították a kulturális és gazdasági életben. Rámutatott azokra a nehézségekre, amelyek a zsidók aránylag nagy Számából adódnak, hangsúlyozta, hogy azonnali teljes kirekesztésük az ország életéből visszavetné a termelést, holott ennek 80%-a német szükségleteket elégít ki. Elvetette azt a német kívánságot, hogy a zsidókat megkülönböztető jel viselésére kötelezzék és áttelepítsék, mert az előbbi megnehezítené a már meghozott zsidóellenes intézkedések érvényesítését, az áttelepítés pedig az adott időpontban kivihetetlen, mert hiányoznak hozzá a jogi és technikai feltételek.

Hitler szemrehányást tett, hogy a magyar katonák csapnivalóan harcoltak, Kállay defetista magatartást tanúsít, Magyarország háborús részvételét a minimumra akarja csökkenteni, ha nem egyenesen azon mesterkedik, hogy átállítsa az országot a másik oldalra, mint ahogy a magyar megbízottak isztambuli és sokfelé másutt tapasztalható tevékenységéből ez gyanítható. A bűnlajstromon szerepelt az a vád is, hogy Kállay védi a zsidókat. Horthy azzal érvelt, hogy a zsidókat megfosztották szinte minden éledehetőségüktől, de megölni talán mégsem lehet őket. Ribbentrop - aki szintén jelen volt a megbeszélésen - azzal vágott vissza, hogy más megoldás nincs: vagy megölik a zsidókat, vagy koncentrációs táborokba küldik őket. Hitler Lengyelország példáját hozta fel, ahol „azokat a zsidókat, akik nem akartak dolgozni, agyonlőtték, akik nem voltak képesek dolgozni, elpusztultak". Mint kifejtette, a zsidókkal úgy kell eljárni, mint a tüdőbaj kórokozóival, ha nem akarjuk, hogy megfertőzzék az egészséges testet, mert „azok a nemzetek, amelyek nem pusztítják el a zsidókat, maguk pusztulnak el"62.

Horthy nem készült föl teljesen arra, hogy kényes politikai kérdések megvitatásába bocsátkozzék bele, mégis mindent megtett, hogy megvédelmezze Magyarország álláspontját, és elhárította Hitler ismételt kívánságát, hogy menessze Kállayt.

A németek a legkevésbé sem voltak megelégedve azzal, ahogy Horthy reagált a követeléseikre. Goebbels 1943. május 8-án a következőket jegyezte be naplójába:

A zsidókérdést a legkevésbé kielégítően Magyarországon oldották meg. A magyar államot átszövik a zsidók, és legutóbbi tárgyalásaik során Hitler nem tudta meggyőzni Horthyt afelől, hogy az eddigieknél is sokkal szigorúbb intézkedésekre van szükség. Maga Horthy családilag is alaposan össze van fonódva a zsidókkal, és ellenáll minden olyan próbálkozásnak, hogy a zsidó problémához erélyesebben nyúljon hozzá. Egész sor emberiességi ellenérvet sorakoztatott fel, amelyek azonban a legkevésbé sem alkalmazhatók erre a helyzetre. Amikor a zsidókról van szó, egyszerűen nincs helye az emberiességnek. A zsidókkal végezni kell. A Führer óriási erőfeszítéseket tett, hogy megnyerje Horthyt a saját álláspontja számára, de ez csak részben sikerült.

1943. május 7-én, miután Horthy hazatért Magyarországra, hosszú levelet küldött Hitlernek, és ebben válaszolt a Führer által felvetett kérdésekre.64 Bármennyire kitért is minden részletre, a levél mégsem győzte meg Hidert, annál is kevésbé, mert Veesenmayer a márciusi-áprilisi magyarországi látogatásáról készült jelentésével rácáfolt a Horthy levelében foglalt állításokra.

Veesenmayer első magyarországi küldetése

Veesenmayer 1943. április végén készítette el jelentését, s bár Rib-bentrop megbízatásából látogatott el Magyarországra, úti beszámolóját először mégsem neki, hanem Hemrich Himmlernek küldte meg, ami azt mutatja, hogy SS-Brigadeführerként elsősorban az SS iránt érzett hűséget, s csak utána tekintette magát a külügyminisztérium tisztviselőjének. A jelentést csak akkor továbbították, amikor Himmler már megismerkedett a benne foglaltakkal. Az április 30-i keltezésű összefoglaló „pökhendi nemzetnek" minősítette Magyarországot, és hozzátette, hogy alig lelni benne „nemzeti tartást", és ugyanakkor mint szövetséges nem sokat ér; Hibáztatta Veesenmayer a magyar politika irányítóit, a hivatalban lévőket és a színfalak mögött tevékenykedőket egyaránt. Kállayról, Bethlenről, Ullein-Reviczkyről, Chorinról és Goldberger Leóról volt szó, ez utóbbi -szerinte - a kormányzó rossz szelleme. Kirohanást intéz jelentésében a zsidók ellen, rájuk hárítja a felelősséget az országban tapasztalható defe-tista hangulatért és azért, hogy „széles körben szabotálják a közös háborús célokat". Nézete szerint a magyarok azért nyújtanak menedéket a zsidóknak, mert meggyőződésük, hogy ily módon mentesülnek a súlyos légitámadások alól, és a háború utáni időkre gondolva ekként vélik leginkább szolgálhatni a magyar érdekeket. „A zsidók fogják majd annak idején bizonyítani, hogy Magyarország csupán kényszerűségből vett reszt a háborúban a tengely oldalán." Magyarországon Németországnak két fő ellenséggel kell számolnia: a zsidókkal és a velük rokoni kapcsolatban lévő arisztokratákkal.

Veesenmayer megállapította, hogy Horthynak nagy a tekintélye, majd hozzátette, hogy bár „rossz befolyások" alatt áll, mégsem kell őt támadni, sőt a tervbe vett változásokat is vele együtt, nem pedig az ő ellenében vagy nélküle kell véghezvinni. Jellemzi a jelentés mindazokat a politikusokat és katonai személyiségeket, akik Kállay utódaként számításba jöhetnek, elmondja róluk, mit tudnak és mit érnek, és azt a végkövetkeztetést vonja le, hogy a választékból a legjobb Imrédy és Bárdossy, kettőjük közül az egyik lenne a legjobb miniszterelnöknek. A kívánatos változásokra csak úgy kerülhet sor, ha a Harmadik Birodalom kikényszeríti azokat, s a Kállay-rendszer végének a kezdetét az jelentené, ha „egy német SS-hadosztály lenne a helyszínen... és hathatós intézkedésekkel lépnének föl a zsidók ellen"65.

A jelentésnek a zsidókérdést taglaló része nyilvánvalóan nagy hatást tett Horst Wagnerra, aki Luther helyére került mint az InlancL II. osztály vezetője. Wagner úgy találta, hogy a beszámoló tökéletesen összhangban van a zsidókérdés magyarországi állásáról kialakított saját felfogásával, s mivel a jelentésnek ez a része „igen nagy jelentőségű a zsidókérdés külpolitikai vonatkozásai szempontjából", javasolta, hogy egy másolatot kapjon ebből von Thadden is ,66

A német külügyminisztérium teljes sebességre kapcsol

Április végén Ribbentrop egyórás tárgyalást folytatott Sztójayval, s összegezte a magyarországi zsidókérdéssel kapcsolatos német kifogásokat, és körvonalazta a követeléseket. Sztójay 1943. április 28-án jelentést küldött erről a találkozásról, és közölte a magyar kormánnyal, hogy Ribbentrop a következő igényeket fogalmazta meg:

- a zsidóság a nemzetiszocializmus szemszögéből végtelen megvetésnek a tárgya, és olyan ősellenség, amellyel nem lehet megbékélni;

- Hitler el van tökélve, hogy Európát megtisztítja a zsidóktól, s elrendelte, hogy 1943. nyár végéig bezárólag Németország és a megszállt területek egész zsidóságát áttelepítsék keletre;

- Németországnak az a kívánsága, hogy szövetségesei ugyanígy járjanak el a saját zsidóikkal szemben;

- Németország előbb vagy utóbb megteszi a szükséges intézkedéseket Magyarország vonatkozásában.

Ribbentrop az addigi közbelépéseket áttekintve, beleértve a Kless-heimben lezajlott tárgyalásokat, megismételte mindazokat a kifogásokat, amelyeket Hitler Horthynak felhozott. Sztójay azzal zárta jelentését, hogy Ribbentrop a zsidók internálását ajánlotta, s tekintve, hogy „a német magatartás a zsidókérdésben megkeményedett és a lehető legszigorúbb", azt javasolta, hogy a zsidókérdést Magyarországon szintén „ilyen módon oldják meg, ha el akarják kerülni a harmadik közbelépést" a németek részéről. 67

Mivel a nácik uralma alá került Európában a végleges megoldás átfogó programját vagy már végrehajtották, vagy teljes gőzzel végzik, ezért a németek szemlátomást azt akarták, hogy „a csaknem egymilliónyi magyarországi zsidó" ellen is megkezdődjék végre az akció. Volt bennük bizonyos félsz, hogy a varsói gettólázadás példája nem lesz-e ragadós, mert újabb bizonyságot szolgáltatott arra nézve, hogy az „áttelepítés" programja hogyan is fest a valóságban.

Egyre növekvő mértékben nyugtalanította őket, hogy három szövetségesüknél Közép- és Délkelet-Európában, vagyis Magyarországon, Bulgáriában és Romániában késik a végleges megoldás alkalmazása. Himm-ler azt akarta kierőszakolni, hogy ebben a három országban tegyék alkal-mássá a politikái légkört, és dolgozzák meg úgy a közvéleményt, hogy a zsidóság megsemmisítésének semmi ne álljon az útjában. Himmler kevesellte a külügyminisztérium diplomáciai kezdeményezéseit, és 1943 májusában azt javasolta Kaltenbrunnernak, az RSHA vezetőjének, hogy kezdjenek vizsgálatot a zsidók rituális gyilkosságainak ügyében. Rendezzenek látványos pereket, vonultassák fel a legjobb szakértőket, széles körben terjesszék a per során felszínre került „bizonyítékokat", hogy „a kérdéses országokból könnyebben lehessen kitelepíteni a zsidókat". A helyi rituális gyilkossági esetek hitelét növelendő, a propagandaszervek utasítást kaptak, hogy árasszák el a közvéleményt Helmuth Schlamm Diejü-dischen Ritualmorde c. írásának példányaival.68

Május 21-én Sztójay megbeszélést folytatott Wagnerral, akit tájékoztatott arról, hogy a Hitler-Horthy-találkozó nyomán Kállay „fontolóra vette, hogy határozott intézkedéseket kezdeményez a zsidók ellen". Ismételten rámutatott a nehézségekre, amelyeket a zsidókérdés megoldása támaszt Magyarországon, és kifejtette, hogy a zsidóellenes intézkedéseket fokozatosan lenne célszerű bevezetni. Az első lépésként a zsidóknak csak egy részét telepítenék át, mégpedig azokat, akiknek eltűnése nem kelt riadalmat a hátramaradókban, s csak akkor folytatnák az akciót, ha az első kitelepítettek már egzisztenciát tudtak teremteni maguknak.69

Okkal feltételezhető azonban, hogy a Sztójay által előadottak nem fedték pontosan a kormány akkori hivatalos álláspontját. A külügyminisztérium utasította Jagowot, hogy tájékozódjék Budapesten e tárgyban.70 Jagow 1943. június 2-án jelentette feletteseinek, hogy személyes véleménye szerint kétséges, vajon Sztójaynak volt-e felhatalmazása a fentiek közlésére. Kállay 1943. május 29-i beszédében fejtette ki álláspontját, amely Jagow szerint nem sokat változott, mert leszögezte: mindaddig nem hajlandó deportáltatni a zsidókat, amíg nem tudja, hogy hová kerülnek.71

Június 11-én Sztójaynak újabb megbeszélése volt a zsidókérdésről a külügyminisztériumban. Ezúttal a politikai osztály helyettes vezetőjével, Ottó von Erdmannsdorffal találkozott. Megint a zsidókérdés radikális megoldásának gazdasági bonyodalmait ecsetelte, és megkönnyebbülésének adott hangot, hogy Kállay a zsidókérdés humánus megoldását óhajtja Magyarországon.72

Nagyon valószínűtlen, hogy a németeket meggyőzték volna Sztójay bizonykodásai. Gyanakvásuk nemhogy eloszlott, hanem inkább megnőtt, amikor 1943 júliusában Himmler hivatala egy Horthyval folytatott beszélgetésről kapott jelentést. Ebből kitűnt, hogy a zsidókérdésben a kormányzó nagymértékben Osztja miniszterelnöke nézeteit. A jelentés meg nem nevezett készítője hangsúlyozta, hogy Horthy hajlandónak látszik az országot megszabadítani „a kis zsidóktól", akik eredetileg Galíciából jöttek, viszont azokat a zsidókat, akik a tudomány, az ipar, a pénzügyek területén érdemeket szereztek, hazafiaknak tartja, és nem akarja, hogy nekik bántódásuk essék. Ámde még a kis zsidók esetében is megfelelőbbnek tartaná, ha Magyarországon vehetnék hasznukat, semhogy Ukrajnába küldjék őket.73

Körülbelül öt hónappal Sztálingrád után Kállay egyre erőteljesebben kereste a háborúból kivezető utat. Erőfeszítéseinek újabb lendületet adtak a nyári események, Olaszország kapitulációja és ennek nyomán a szövetségesek hadi sikerei Olaszországban, Észak-Afrikában, a Távol-Keleten, valamint a Vörös Hadseregéi keleten.74 Ámde Kállayról is elmondható ugyanaz, ami 1944. október 15-e kapcsán Horthyról, hogy a legelemibb katonai óvintézkedéseket sem tette meg, amivel eltorlaszolhatta volna a közelítő katasztrófa útját. A vezérkarban és általában a tisztikarban a németbarát elemek a helyükön maradtak, s az országos és helyi sajtó kevés számú kivételtől eltekintve antiszemita és antibolsevista uszítással fertőzte a lakosságot. Súlyosbította Kállay helyzetét, hogy saját pártjában, a MEP-ben a jobbszárny bizalmatlan volt vele szemben, a jobboldali ellenzéki pártok állandó támadásainak össztüze zúdult rá,75 és a baloldali ellenzéki csoportok körében alig akadt egy-két támogatója.76 Az ország politikai vezetői között csak a kormányzó jóindulatára számíthatott, és mindössze néhány miniszterben, Keresztes-Fischer Ferencben, báró Bánffy Dánielben és Ghyczy Jenőben bízhatott meg száz százalékig. A magas rangú katonatisztek között nagyon kevés híve volt, a 29 főtisztből 21 volt sváb származású, és ezek jobbára a Harmadik Birodalommal rokonszenveztek.77

Kállay a konzervatív-arisztokrata osztályérdeket képviselte, és nem mutatott hajlandóságot arra, hogy azt a megoldást válassza, amelyet az ország gyenge, ám aktív centrista és a centrumtól balra elhelyezkedő demokratikus erői ajánlottak. Ezek az erők nem egyszerűen csak határozottan ellenezték a költséges és értelmetlen háborút, de helytelenítették a zsidók ellen életbe léptetett intézkedéseket is. 1943. július 31-én a Független Kisgazdapárt, a Földmunkáspárt és a Polgári Párt terjedelmes memorandumban követelte a munkaszolgálat megszüntetését és azt, hogy a zsidókat is a rendes katonai egységekbe sorozzák be. Ebben a memorandumban egyebek között a következők olvashatók:

...A magyar alkotmányos jogrendet magasabb síkon is helyre kell állítani. A magyar alkotmány egyik legfőbb alapja a jogegyenlőség, melyet közjogilag alaptörvénynek kell tekinteni, noha nekünk nincsenek - forma szerint - alaptörvényeink, mint a papirosalkotmányú országoknak. Vagyis; a magyar alkotmány szellemében törvény nem kerülhet ellentétbe a jogegyenlőség elvével. Ha mégis létrejön ilyen törvény, aminthogy létrejött nem is egy, akkor egy újabb törvényhozási aktusnak kell emez ellentét megszüntetéséről gondoskodnia. Csak két eshetőség adódhat: vagy novellárisan kiküszöbölni az alkotmánysérelmet a törvényből, ha lehet és érdemes, vagy eltörölni magát a törvényt. A két zsidótörvény és az új honvédelmi, valamint az ún. faj védelmi törvény zsidókról szóló rendelkezései élesen szemben állanak a magyar történelem és alkotmány jogegyenlőségi alapelvével. Sőt a jogegyenlőségi elv félrelökése annyira eluralkodik a törvényeken és a törvények zsidó vonatkozású szakaszain, hogy itt a novelláris rendezés csak részben segíthet. Magukat a zsidótörvényeket el kell törölni, és el kell törölni a másik két törvényből minden, jogegyenlőséggel összeegyeztethetetlen szakaszt. Addig pedig, míg ez megtörténhet, ebben a szellemben kell sürgősen revízió alá venni a zsidó munkaszolgálatos kérdést és az egész ügyet a lehető legenyhébben kezelni, sőt megkezdeni a törvények adta minden lehetőség céltudatos kihasználásával a zsidók visszavételét a magyar hadseregbe.78

A felhívás aláírói azt is követelték, hogy Magyarország lépjen ki a háborúból, nyilvánítsa magát ismét semlegesnek, továbbá azokat a katonatiszteket, akik háborús bűnöket követtek el, szereljék le és büntessék meg. Kállay nem volt abban a helyzetben, hogy ezeket a merész követeléseket magáévá tegye, viszont továbbra is azt a vonalat vitte, amely olyannyira bosszantotta, sőt olykor egyenesen pánikba ejtette a németeket.

1943. augusztus 17-én Horthy, Kállay és náciellenes beállítottságú szűkebb körük titkos tanácskozásra ültek össze. Rajtuk kívül jelen volt gróf Bethlen István, gróf Esterházy Móric, gróf Károlyi Gyula, Ghyczy Jenő és Keresztes-Fischer Ferenc. Egyetértettek abban, hogy Magyarország elvben kész különbékét kötni, ha a szövetségesek

- garantálják, hogy az ország területét szovjet csapatok nem szállják meg;

- kötelező erejű nyilatkozatot tesznek Magyarország jövendő határairanézve;

- elismerik a fennálló rendszert és a jelenlegi kormányt, amely esetleg kiegészülne szociáldemokrata politikusokkal.79

A németek erről a titkos tanácskozásról éppúgy tudomást szereztek, mint Kállay tapogatózásairól a semleges fővárosokban.80 S nem vesztegették az időt, azonnal megtették ellenintézkedéseiket. Szeptember 23-i dátum alatt a következők olvashatók Hitler propagandaminiszterének, Goebbelsnek a naplójában: „Ami más csatlós országok esetleges árulását illeti, Horthy könnyen faképnél hagyna minket, ámde a Führer megtette a szükséges óvintézkedéseket..."81

Tény és való, hogy még abban a hónapban megtették a szükségintézkedéseket Magyarországgal kapcsolatban. Magyarország stratégiailag kulcsfontosságú helyet foglalt el Közép-Európában, rajta keresztül vezettek az utánpótlási vonalak a keleten és a Balkánon harcoló csapatokhoz, és nélküle a nád hadigépezetet működtető romániai olajmezőket sem tarthatták volna. Hitler joggal aggodalmaskodott, hogy megismétlődhet az olasz eset, és Magyarország netán kapitulál. A vezérkar ezért 1943. szeptember 30-án elkészítette Magyarország megszállásának és lefegyverzésének tervét, 82 melynek kidolgozásában Maximilian von Weichs tábornagy is részt vett, akit az előző hónapban neveztek ki a délkelet-európai német haderő főparancsnokává. A katonai terv kíséretében új politikai irányvonal lépett érvénybe. Veesenmayert még ugyanebben a hónapban újból Magyarországra küldték, hogy „a helyszínen tanulmányozza, miként volna a gyakorlatban megnövelhető a német befolyás a magyarországi belpolitikai fejleményekben"83.

Veesenmayer második magyarországi küldetése

Veesenmayer 1943. december 10-én készítette el második jelentését, és az megerősítette Hitler Magyarországgal kapcsolatos gyanúját. Sötét képet festett Magyarországról mint szövetségesről, és egész sor előterjesztést tett arra nézve, miként lehetne a helyzeten „javítani". A javítást úgy képzelte el, hogy Horthyt gyengeségei ellenére is meg kellene hagyni a helyén. Nem sokat tévedett, amikor úgy jellemezte a kormányzót, hogy alapvetően jó katona, de „csapnivaló politikus", aki „nem ért semmit sem a bel-, sem a külpolitikából".

Előrevetítvén a német megszállást, azt állította;, hogy „a magyar probléma minden vonatkozásban a lehető legtökéletesebben megoldódik", ha Horthyt „kiszabadítják környezetének karmaiból", és a „Führer katonájává teszik". Horthynak olyan tanácsadókra van szüksége, mint „a Führer, a Birodalom és a Birodalom olyan megbízottja, aki hivatása magaslatán áll". A zsidókérdéssel kapcsolatban leszögezte, hogy „az első számú ellenség a zsidóság, az 1,1 milliónyi zsidóság ugyanannyi szabotőrt jelent... és a bolsevikok szálláscsinálóit kell látni bennük".

Veesenmayer három mellékletet fűzött a jelentéshez. Az elsőben Bethlennel folytatott megbeszéléséről számolt be, a másodikban arról, hogy mit tárgyalt a németbarát Jurcsek Béla közellátási minisztériumi államtitkárral, a harmadikban részletesen leírta, hogyan képzeli a belenyúlásra magyar ügyekbe. Azt javasolta, hogy szünet nélkül és fokozódó hevességgel bírálják a kormányt a zsidókérdés kezelése tárgyában, közben pedig biztosítsák Horthyt afelől, hogy az „udvari zsidókat" majd megkímélik. Leszögezte továbbá, hogy „a korábbi egyeztetett terv alapján haladéktalan cselekvésre van szükség a zsidókérdésben"84.

Veesenmayer budapesti tartózkodása idején a magyar kormány újabb fejfájást okozott a németeknek. 1943. december 14-én megkezdődött

Budapesten a rég várt per azok ellen a németbarát katonatisztek ellen (egyebek között Feketehalmy-Czeydner Ferenc altábornagy, Grassy József vezérőrnagy, Zöldi Márton százados ült a vádlottak padján), akiknek részük volt az 1942. évi januári-februári délvidéki tömeggyilkosságokban (lásd a 6. és a 32. fejezetben). Ezeket a tiszteket, akik szerbeket és zsidókat gyilkoltattak le, államérdekből vonták felelősségre, de a pert a németek ellenük irányuló provokációnak tekintették.85

Kállay ahhoz fűzte reményeit, hogy az angolok és az amerikaiak a Balkánon partra szállnak. Ebből ugyan semmi nem lett, mindazonáltal a miniszterelnök egyre lázasabban kereste a tisztes kiutat, hogy elhárítsa Magyarország megszállását akár német, akár szovjet csapatok által, mivel mindkét lehetőség iszonyattal töltötte el. Fő célja abból állt, hogy visz-szaszerezze Magyarország „teljes cselekvési szabadságát"86, s ennek érdekében arra próbálta rávenni a vezérkar főnökét, Szombathelyi Ferenc vezérezredest és Horthy kormányzót, hogy eszközöljék ki a magyar katonai alakulatok hazahozatalát Ukrajnából, a frontról, enélkül ugyanis az előretörő szovjet erőket nem lehet megállítani a Kárpátoknál.87 Önálló vonalatpróbált vinni Kállay, és szerette volna megakadályozni, hogy az ország idegen katonai megszállás alá kerüljön. Gyakorta foglalt el kétértelmű és megalkuvó álláspontot. Érthető módon halálosan félt Oroszországtól és a kommunizmustól, képtelen volt reálisan felmérni, hogy a szövetségeseket mire kötelezte egymás iránt háború alatti politikai és katonai együttműködésük. A „titkos" tárgyalások feltűnő módon folytak tovább, viszont a miniszterelnök elmulasztottá megtenni a legszükségesebb katonai óvintézkedéseket. Mindez végeredményben oda vezetett, hogy előbb a németek szállták meg az országot, majd a szovjetek. Nagyon valószínű, hogy ha Kállay nem követ el ennyi hibát, az ország szovjet megszállása akkor is bekövetkezik, szinte elkerülhetetlenül.88 A legjobb esetben is csupán annyit érhetett volna el, és ez már-már irreális feltételezés, hogy a németeket lebeszéli egy lojális ország megszállásáról, vagyis arról, hogy erre a célra vegyék igénybe fegyveres erejük egy részét, amire másutt oly égető szükség volt. Mondani sem kell talán, hogy ha legalább ennyit elér, a magyarországi zsidóság sorsa is egészen másként alakulhatott volna.

A német megszállást megelőző néhány hónapban a zsidókérdés némileg háttérbe szorult, hiszen más gondjuk volt a németeknek és más Kállaynak is. Emez azon fáradozott, hogy kiléptesse Magyarországot a háborúból, amazok viszont azon, hogy ne tudja kiléptetni. Kállay politikájának gyengeségei 1944 márciusának elején kerültek a gyújtópontba, amikor már minden jel arra mutatott, hogy küszöbön áll a német megszállás. A Magyarországot közvedenül fenyegető veszély ellenére a Kál-lay-kormány nem tette meg a döntő katonai ellenintézkedéseket, és továbbra is „gyáván, erélytelenül, kétértelműén" politizált, hogy a történetírásban hosszabb ideig vallott véleményt idézzünk.89 Ez aZ irányvonal a magyar nemzet szempontjából nem volt ugyan végzetes, de akaratlanul is megpecsételte a magyarországi zsidóság sorsát.

Ami pedig Kállay személyes sorsát illeti, amikor végül a németek megszállták Magyarországot, ő a budapesti török követségre menekült. Az 1944. október 15-i Szálasi-puccs után el kellett hagynia menedékhelyét, s nem sokkal utóbb Mauthausenba deportálták. A háború után előbb Rómában telepedett le, majd 1951 -ben átköltözött Amerikába. New Yorkban halt meg 1967. január 14-én, 80 éves korában.

Jegyzetek

1. A Kállay-kormány március 9-én alakult meg, nagyjából ugyanabban az összetételben, minta Bárdossy-kabinet. A kormánylista a következőképpen festett: belügyminiszter - Keresztes-Fischer Ferenc; honvédelmi miniszter - Bartha Károly; igazságügy-miniszter - Radocsay László; kereskedelmi és közlekedésügyi, továbbá iparügyi miniszter - Varga József; pénzügyminiszter - Reményi-Schneller Lajos; vallás- és közoktatásügyi miniszter - Hóman Bálint; közellátási miniszter - Győrffy Ben-gyel Sándor; földművelésügyi miniszter-báró Bánffy Dániel; propagandaminiszter -Antal István. A kormány tagjai közül csak Keresztes-Fischer, Radocsay, Varga és Bánfíy volt igazán hű Kállayhoz.

1943. július 24-ig Kállay a külügyminiszterséget is megtartotta magának, majd ezt a tisztséget hívének, Ghyczy Jenőnek adta át. Amikor a kormány megalakult, a németek attól tartottak, hogy a külügyminiszteri tárcát a minisztérium sajtófőnöke, Ul-lein-Reviczky Antal kapja meg, holott ők Bárdossy kinevezése érdekében buzgólkodtak.

2. Mario D. Fényo: Hitler, Horthy and Hungary. Yale University Press, New Ha-ven, 1972, 61.0.

3. Uo., 64. o.

4. C. A. Macartney, 2:82.

5. Kállay szerint miniszterelnöki kinevezésének másnapján találkozott Lukács Bélával, a kormánypárt elnökével és más vezetőkkel, akik tudomására hozták, sem nem számíthat a párttagság támogatására, sem nem kormányozhat hatékonyan, ha nem szegődik az ő németbarát irányvonaluk mellé. Konkrétan - állítja Kállay - ahhoz kötötték támogatásukat, hogy Kállay 1. tegyen engedményeket a közvéleménynek a zsidókérdésben; 2. tegyen Németországnak elkötelezett nyilatkozatokat, és 3. oszlassa el Gömbös híveinek aggodalmait. Nicholas Kállay: Hungárián Premier. Columbia University Press, New York, 1954, 66-69. o.

6. Jagow 1942. június 12-i távirata a német külügyminisztériumnak. A Wilhelm-strásse és Magyarország. Szerk.: Ránki György, Pamlényi Ervin, Tilkovszky Lóránt, Juhász Gyula. Kossuth, Bp., 1968,488. dok.

7. Sulyok Dezső: A magyar tragédia. A szerző kiadása, Newark, 1954, 477. o. Lásd még Kari Werkmeister 1942. szeptember 26-i, alább hivatkozott nyilatkozatát.

8. Lásd például A. I. Puskásnak, a magyar származású szovjet szerzőnek Magyarország a II. világháborúban c., oroszból magyarra fordított munkáját, Kossuth, Bp., 1971. Lásd különösen 158-162. o.

9. Adonyi Ferenc: A magyar katona a második világháborúban. Klagenfurt, 1954. 58. o., valamint Magyarország honvédelme a második világháború előtt és alatt. Szerk.: Dálnoki Veress Lajos. München, 1974, 2:11-13. o., idézi Ránki György: 1944. március 19. Második kiadás, Kossuth, Bp., 1978, 109., 127. o.

10. Kállay „titkos" kapcsolatkeresését a nyugati hatalmakkal C. A. Macartney tárgyalja 2:162. és köv. o. Vö. Fenyő, i. m., Kállay, t. m. és Juhász Gyula: Magyarország külpolitikája 1919-1945. Kossuth, Bp., 1988. 285-386. o.

11. Kállay, i m., 70. o.

12. Uo., 74-75. o. A korabeli napisajtóban nincs nyoma annak, hogy Kállay ilyen beszédet mondott volna.

13. A szegedi gondolatról bővebben az 1. fejezetben.

14. Képviselőházi Napló, 1942. március 19. 92-93. o. L. még: Kállay, i. m., 82.0.

15. Johann Weidlen: Der Ungarische Antisemitismus in Dokumenten. A szerző saját kiadásában, Schorndorf, 1962,139-142. o.

16. Mielőtt Kállay a zsidók tervezett kitelepítéséről nyilatkozott volna, előzőleg informálta „a zsidóság hivatalos vezetőit". Lásd Kállay, i m., 99. o. Erről a nyilatkozatról és Kállay többi antiszemita nyilatkozatairól lásd Weidlein, i. m., 143-161. o. A napisajtóban nem jelent meg ilyen nyilatkozat Kállaytól.

17. Kállay miniszterelnöksége alatt hozták az 1942. évi XV. tc.-et, amely a zsidók tulajdonában lévő erdők és földbirtokok kisajátításáról intézkedett. A törvénytervezetet a parlament júliusban hagyta jóvá, augusztus 5-én lépett hatályba, és szeptember 6-án tették közzé. A szövegét lásd: „ 1942. évi XV. tc. a zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól." In: 1941. évi Országos Törvénytár. Athenaeum, Bp., 1942,73-83. o. A törvénytervezet vitájában elhangzott beszédekből idéz Weidlein, i. m., 145-154. o.

A törvény elfogadásakor - egy idevágó forrás szerint -1,57 millió katasztrális hold volt zsidó kézen, ebből 970 000 hold szántó és 600 000 hold erdő. Julius Fischer-Carol Klein: Reports on the Jewish Situation. A Memorandum on the Situation of Hungarian Jewry. World Jewish Congress, New York, 1944. március 14., 10. o.

Kállay állítása szerint a zsidó birtokok kisajátítása nem okozott kárt a zsidó tömegeknek, mivelhogy „jobbára nagybirtokokról volt szó". Kállay, i. m., 69-71. o.

A zsidó birtokok kisajátításáról szóló 1942. évi XV. tc. részleteit tárgyalja Nathaniel Katzburg: Hungary and the Jews, 1920-1943. Bar-Ilan University, Ramat Gan, Israel, 1981, 192-200. o.

18. Béla Vago: „Germany and the Jewish Policy of the Kállay Government." In: HJS, 2:189. o.

19. Kállay 1956. március 6-án kelt hivatalos írásbeli nyilatkozatában a zsidók jóvátételi követelésének támogatásaképpen leszögezte, hogy az 1938 márciusát követő-en hozott valamennyi zsidóellenes intézkedés Magyarországon a Harmadik Birodalom követelésére és/vagy nyomására született. A nyilatkozat szövegét lásd: Ju-denverfolgung in Ungarn. United Restitution Organization, Frankfurt am Main, 1959, 15. o.

20. „A zsidókérdés kívánatos megoldását" tartalmazó konkrét tervek kidolgozására Hermann Göring adott utasítást Heydrichnek címzett, 1941. július 31-i levelében. PS-710.

21. A warmseei konferenciát részletesen tárgyalja Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. Quadrangle Books, Chicago, 1961,262-266. o. A konferencia 15 oldalas jegyzőkönyvét lásd TV B 4-1456/41 ghs (1344) sz. alatt a Német Külügyi Levéltárban, Bonn. Á jegyzőkönyv magyar szövegét Glávina Zsuzsa fordításában, Szinai Miklós bevezetőjével lásd Kritika, 1992. október, 36-39. o.

22. A konferenciát eredetileg 1941. december 9-re hívták össze.

23. RLB, 66. dok. (NG-258f>).

24. Kállay határozott németbarát és zsidóellenes álláspontot képviselt az 1942. év folyamán, legalábbis retorikájában. A budapesti német követség követségi tanácsosa, Kari Werkmeister szeptember 26-án felterjesztett jelentésében foglalja össze Kállay üzenetét, amelyet a keleti fronton harcoló magyar katonákhoz intézett. Mint írta, Kállay őszintén hisz abban, amit az üzenet tartalmaz, hogy Magyarországnak a tengelyhatalmak oldalán kell részt vennie a háborúban. Werkmeister nem titkolta, hogy Magyarországon tapasztalható defetizmus, mégpedig „felsőbb körökben", de azt állította, hogy ez a zsidók „suttogó propagandájának" a következménye, s azt javasolta, hogy a németek kényszerítsék ki a zsidók rádió-vevőkészülékeinek bevonását. Uo., 69. dok.

25. A Wílhelmstrasse és Magyarország. 487. dok.

26. Documents of Destruction. Germany andjewry, 1933-1945. Szerk.: Raul Hil-berg. Quadrangle Books, Chicago, 1971, 188. o.

27. Német Külügyi Levéltár, Bonn.

28. RLB, 68. dok.

29. Uo., 70. dok.

30. Uo., 71-73. és 76. dok.

31. Uo., 75. dok.

32. Uo., 78. dok.

33. Kállay, i. m., 123. o. Beszédének ezt a részét Jagow azonnal jelentette a német külügyminisztériumnak. RLB, 81-82. dok.

34. Kállay, i. m., 123-124. o.

35. RLB, 79-80. dok.

36. Lásd Jagow távirati jelentését a külügyminisztériumnak 1942, október 27-én. Uo., 83. dok.

37. Lásd Jagow jelentését a külügyminisztériumnak 1942. november 13-án. Uo., 84. dok. A november 12-i Kállay-Jagow megbeszélést értékeli Szinai Miklós: „Kállay Miklós politikája és a Holocaust" c. tanulmányában. Magyar Tudomány, 37. §., 1992. január, 11 l-l 19. o.

38. Kállay e beszédéről a napisajtó nem emlékezett meg. A magyarországi népi németekről lásd G. C. Paikert: The DanubeSwabians. Germán Population in Hungary, Rumania and Yugoslavia and Hitler's Impact on Their Patterns. Martinus Nijhoff, The Hague, 1967,324. o. Rokonszenvvel tárgyalja a magyarországi népi németek szerepét könyveiben Johann Weidlein: Jüdisches und deutsches Schicksal in Ungam. 84. o.; Der madjarisckeRassennationalismus. 131. o.; Geschichte der Ungarn-deutschen in Dokumen-ten, 1930-1950. A szerző kiadása, Schondorf, 1957, Tilkovszky Lóránt: Ez volt a Vólksbund. A német népcsoportpolitika és Magyarország 1938-1945. Kossuth, Bp., 1978. Lásd az 5. fejezetet is.

39. RLB, 86. dok. Jagow november 13-i és Sztójay december 2-i közléseit Luther december 2-án továbbította Ribbentrophoz és Weizsáckerhez. Uo., 87. dok.

40. Lásd Jagow december 4-i táviratát. Uo., 88. dok.

41. Randolph L. Braham: „The Holocaust in Hungary: A Historical Interpreta-tion of the Role of the Hungárián Radical Right." Societas, Wisconsin, Oshkosh, 2, No. 3, 1972. nyár, 195-220, o.

42. RLB, 89. dok.

43. Uo., 90. dok.

: 44. Uo., 91. dok.

45. JJo., 92. dok.

46. Uo., 95. dok.

47. A MEP jobbszárnyának 1 940 novemberéig Vay volt a vezetője, akkor Lukács Béla vette át szerepkörét, és egyúttal a pártelnökséget is. Vay előzőleg Debrecenben és Hajdú vármegyében volt rendőrfőkapitány, s mint felsőházi tag tagja volt a Külügyi és a Közigazgatási Bizottságnak. Magyarország tiszti cím- és névtára, 1942. Magyar Királyi Állami Nyomda, Bp., 1942, 49:9., 13. és 716. o.

48. C. A. Macartney, 2:209. o.

49. RLB, 96. dok. Röviddel az 1944. március 19-i német megszállás után a kormányzó párt Lukács vezette irányító testülete megbízta Vayt (1944. április 5-én), hogy gyűjtse egybe és egyesítse „a kormánypárttal együttműködni kész" valamennyi jobboldali erőt a nemzeti egység érdekében. A Wilhelmstrasse és Magyarország, 814. o.

50. RLB, 97. és 98. dok.

51. Német dokumentumok tanúsága szerint Mészáros jó ideje a német hírszerzés szolgálatában állt, s a bécsi irodához tartozott. NA, T-120. másolat, 688. tekercs, 311975-976. felv. Lásd a 11. fejezetben is.

52. Ezeket a tárgyalásokat, valamint Kállay különbéke-kötési próbálkozásait lásd Ránki: 1944. március 19. Kossuth, Bp., 1978, 7-47., és 58-94. o. 1979-ben egy mélyinterjú során a háború után Londonban letelepedett Veress László izgalmas részleteket mondott el saját küldetéséről és azokról az emberekről, akik szintén részt vettek benne. Lásd Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. RTV-Minerva-Kossuth, Bp., 1982,22-70.0.

53. Barcza római tevékenysége miatt Hitler keserű szemrehányásokat zúdított Horthyra a klessheimi találkozó alkalmával, 1943. április 17-18-án. A találkozót részletesen ismerteti Hitler hatvannyolc tárgyalása 1939-1944. Magvető, Bp., 1983. II. köt. 67-113. Oi '

54. G. A. Macartney, 2:147. o.

55. Kállay, L m., 151. o.

56. Vágó, i. m., 195. o.

57. RLB, 99. és 100. dok.

58. A felsőház pénzügyi bizottságának öt vagyonos zsidó, illetve kitért tagja volt: Chorin Ferenc, Egry Aurél, Goldberger Leó, Kornfeld Móric és Vida Jenő. 1943. április 13-án Chorint és Egryt beválasztották a felsőház külügyi bizottságába. Április 15-én Jagow táviratban számolt be a választásról a külügyminisztériumnak azzal a megjegyzéssel, hogy ez is azt bizonyítja, hogy Magyarország nem hajlandó a zsidókérdésben a németek által szorgalmazott politikát folytatni. Uo., 102. dok.

Chorin szerepét Magyarország politikai és gazdasági életében, valamint kapcsolatát Horthyhoz részletesen ecsetelte von Thadden a Wagnerhez felterjesztett 1943. augusztus 27-i keltezésű dokumentumban (Inl. II. 2464g), valamint a bukaresti német követ, Manfréd Killinger 1943. augusztus 28-i táviratában, amelyet a külügyminisztériumnak küldött. NA, T-120. másolat, 4355. tekercs, K213640-61. felv.

59. RLB, 101. dok. Az SD és magyar csatlósai által a zsidó munkaszolgálatosokkal szemben a doni, voronyezsi frontról történő visszavonulás alatt elkövetett kegyetlenkedéseket a 10. fejezetben tárgyaljuk.

60. Nagybaczoni Nagy Vilmos 1942. szeptember 24-tőM 943. június 12-ig töltötte be a honvédelmi miniszteri tisztséget. Részletesen lásd a 10. fejezetben.

61. C. A. Macartney, 2:149. o. A meghívás Ribbentroptól Jagow útján érkezett április 11 -én. Lásd A Wilhelmstrasse és Magyarország, 56. dok.

62. Horthy Miklós titkos iratai. Szerk.: Szinai Miklós, Szűcs László. Kossuth, Bp., 1963,373-386. o.

63. The Goebbels Dianes, 1942-1943. Szerk.: Louis P. Lochner. Doubleday, Garden City, N. Y.,1948, 357. o. A Hitler- Horthy-tárgyalás jegyzőkönyvét lásd RLB, 103. dok. A Horthy-féle változatra nézve lásd emlékiratait: Memoirs. Robert Speller and Sons, New York, 1957, 204-206. o.

64. Horthy Miklós titkos iratai, 391-400. o. A levél lényegében megismétli Szent-miklóssy memorandumának érveit. Tartalmáról Ribbentrop május 27-én tájékoztatta Jagowot. A Wilhelmstrasse és Magyarország, 720-722. o.

65. RLB, 104. dok. (NG-2192). Vö. C. A. Macartney, 2:148. o.

66. Wagner május 14-i feljegyzése Veesenmayer részére. RLB, 105. dok. Veesen-mayer négy nappal később teljesítette Wagner kérését (Inl. II. 1297g), és a jelentést szigorúan bizalmasként kezelte (NA, 4355. tekercs, K213586-590. felv.).

67. Lévai Jenő: Eichmann in Hungary. Pannónia Press, Bp., 1961, 55-57. o.

68. Uo., 221-222. o.

69. RLB, 106. dok. (NG-5637). Wagner előterjesztése Gustav Steengracht von Moyland államtitkárnak, Weizsäcker utódjának 1943 májusában.

70. Jagow 1943. május 25-énüzt az utasítást kapta Ribbentroptól, hogy ellenőrizze, Sztójaynak volt-e felhatalmazása a fentiek közlésére (NA, 4355. tekercs, K123685.). Megkapta továbbá a Steengrachtnakszóló Wagner-memorandum másolatát azzal, hogy mondjon véleményt Sztójay kijelentéseiről (InK II. 137%, 1103. sz. távirat, június 1., 1943, uo., 4355. tekercs, K213683-684).

71. RLB, 107. dok. Von Thadden június 3-án feljegyzést juttatott el Wagnernak (Inl. II. 1540g), és ebben felhívta a figyelmet arra, hogy Kállay nem hajlandó újabb intézkedésekre a zsidókkal szemben. (NA, 4355. tekercs, K213678. felv.). Jagow is észrevételezte Kállaynak a zsidókérdéssel kapcsolatos álláspontját 1943. május 25-én Steengrachtnak küldött levelében, s egyben a budapesti olasz követnek, Filippe An-fusónak Kállay politikájáról alkotott véleményéről is beszámolt. Anfuso szerint Kállay kész teljesíteni a német követeléseket, kivéve a zsidókérdést, tekintettel a zsidók nagy számára és jelentős gazdasági szerepükre. A Wilhelmstrasse és Magyarország, 720-721. o. Kállay Nemzeti Sportcsarnok-beli beszédét bőven ismerteti a Függetlenség 1943. május 30-i száma.

72. RLB, 108. dok.

73. NA, T-l 20 mikrofilm, 1096, tekercs, 452386-387., hivatkozik rá Fenyő, i. m., 76. o.

74. Kállay „titkos" tárgyalásaira nézve lásd Fenyő, i. m., 140. és köv. o., valamint C. A. Macartney 2:120. és köv. o.

75. Nem sokkal azután, hogy Horthy Klessheimből hazatért, memorandumot nyújtottak át neki az alsóház 33 jobboldali tagjának, köztük Imrédynek és Mester Miklósnak aláírásával, melyben panaszt tettek Kállay belpolitikája ellen. Az 1943. május 5-én kelt beadvány hangsúlyozta, hogy a zsidóságot ki kell tépni a nemzet testéből, és óvott a nyugati szövetségesekkel való paktálástól. Szövegét közli: Horthy Miklós titkos iratai, 386-390. o. A német megszállást követően Mester megváltoztatta álláspontját, és szorosan együttműködött a magyarországi zsidóság egyes vezetőivel. Lásd a 29. fejezetben.

Rémülten látva Kállay kiugrási próbálkozásait, saját pártjának, a MÉP-nek 30 jobboldali tagja memorandumot intézett Lukács Béla pártelnökhöz azt sürgetve,hogy a kormány térjen vissza bel- és külpolitikájában a szegedi gondolathoz, így például folytassa erélyesen a hadviselést vállvetve a Harmadik Birodalommal, és oldja meg a zsidókérdést Kállay 1942 eleji nyilatkozatával összhangban, azaz deportálja a zsidókat. Az aláírók között olyan ismert politikai személyiségek voltak, mint Hóman Bálint, Huszovszky Lajos, Marton Béla és Thuránszky Pál. Kállay szerint „1943 Őszén" jutott el hozzá a memorandum. Lásd uő: Hungárián Premier, 228-237. o. A Szegedi Új Nemzedek című lap, amely 1944. április 9-i számában a teljes szöveget közölte, ezt az időpontot 1944, február 18-ra teszi.

76. A baloldalon elsősorban a szociáldemokraták részéről kapott támogatást, csakhogy a szociáldemokrácia ez idő tájt nem képviselt számottevő erőt.

77. Fenyő, i. m., 171. o.

78. Bajcsy-Zsilinszky Endre kisgazdapárti képviselő, ez a rettenthetetlen politikus nyújtotta be a memorandumot a kormánynak. A dokumentum elemzést adott az ország bel- és külpolitikai helyzetéről, és javaslatokat tett arra nézve, hogyan és miként lehetne új irányban elindulni. Kivonatokat közöl az okmányból FÁA, 2:383 384. o. Lásd még C. A. Macartney, 2:169. o. és Kállay, i. m., 237-243. o.

79. Ránki, i. m., 30. o.

80. Vö. Kaltenbrunner 1943. október 26-i átiratát Himmlerhez. Az irat alapját egy hírszerzői jelentés képezte, mely közvetve valószínűleg gróf Sigray Antaltól, a legitimisták vezérétől származott. A Wühelmstrasse és Magyarország, 740-742. o. Röviddel Magyarország német megszállása után Hans Geschke készített jelentést azokról a kapcsolatokról, amelyeket „magyar politikusok ellenséges tisztekkel" tartottak fenn. A jelentés egyik példányát Sztójay Döme miniszterelnök 1944. június 5-én kapta kézhez. Másik példányát Veesenmayer 1944. június 9-én továbbította a német külügyminisztériumnak. Német Külügyi Levéltár, Bonn.

81. The Goebbels Diaries, 1942-1943, 480. o.

82. Ránki, i. m., 48-49. o.

83. A politikai osztály vezetőjének, Andor Henckének 1943. szeptember 17-i feljegyzése Franz Sonnleithner részére, aki Ribbentrop titkárságán dolgozott. RLB, 109. dok. Hencke mellékelte Gerhardt Feine jelentésének másolatát. Feine Werkmeister utódja lett követségi tanácsosi minőségben a budapesti német követségen. Jelentésében felmérte, hogy milyen politikai erők állnak Magyarországon a németek oldalán, illetve velük szemben, és elemezte a kormányzó magatartását is. A jelentés szövegét lásd A Wühelmstrasse és Magyarország, 733-735. o.

84. RLB, 110. dok. (NG-5560).

85. A németeket szemlátomást dühítette, hogy a kormány magatartása fokozatosan megenyhült a zsidóság irányában. Több ezer zsidó munkaszolgálatost hozattak haza Ukrajnából, közöttük sok olyat, akit a Sicherheitsdienst bántalmazott. A zsidók politikamentes oktatási és kulturális tevékenységét alig vagy egyáltalán nem akadályozták. A belügyminisztérium még azt is megengedte, hogy a félig illegális Magyar Cionista Szövetség Magyarország vidéki városaiban fiókirodákat nyisson. Erről írt A Magyar Zsidók Lapja 1944. január 5-i számának 11. oldalán.

86. Kállay 1944. március l-jén személyes levelet intézett az őt fenntartás nélkül támogató miniszterekhez, s ebben összegezte politikáját. Szövegét lásd Kállay, i. m., 397-406. o. Vö. Nicholas Horthy, Jr,: „Hungárián Relations with Germany Before and During the War." In: NaziConspiracy andAgression. 8. kötet. Government Print-ing Office, Washington, D, G., 1946, 756-769. o.

87. A magyar csapatok visszarendelésének kérdését Szombathelyi vezérezredes is felvetette, amikor 1944. január 24-én találkozott Hitlerrel és Wilhelm Keitel altábornaggyal. Horthy ugyancsak szóvá tette február 12-i, Hitlernek írt levelében a magyar csapatok kérdését.

88. Csak találgatni lehet, hogy ha Magyarország előbb ugrott volna ki a háborúból, mint Románia, ha előbb állt volna át a szövetségesek oldalára, akkor területi törekvései kedvezőbb elbírálásban részesültek volna-e a háború után.

89. Magyarország és a második világháború. Szerk.: Ádám Magda, Juhász Gyula, Kerekes Lajos, Zsigmond László. Kossuth, Bp., 1961, 395. o., valamint 387-424. o.

NYOLCADIK FEJEZET

Og--=30

A MAGYAR ZSIDÓK SORSA

A NÉMET MEGSZÁLLÁS ALATT ÁLLÓ EURÓPÁBAN

A KÁLLAY-KORMÁNY nemcsak annak a szívós és egyre agresszívebb német követelőzésnek állt ellent, hogy Magyarországon léptessék életbe a „végleges megoldást" elősegítő intézkedéseket, de ugyanilyen határozottsággal védelmezte a magyar állampolgárságú zsidók érdekeit is, akik náci befolyási övezetekben éltek. 1944. március 19-ig, amíg Magyarországot a németek meg nem szállták, a Harmadik Birodalomban és a németek megszállta Európa különböző részein a magyar zsidóknak összehasonlíthatatlanul jobb volt a helyzetük, mint más nemzetiségű hit-sorsosaiknak, s ezt a magyar kormány védelmének köszönhették.

Németország, a Németországhoz csatolt területek és a Főkormányzóság

A második világháború kitörése, Lengyelország, Nyugat-Európa és a Balkán villámgyors meghódítása után a németek ezeken a területeken is egész sor drákói rendelkezést léptettek életbe a zsidók ellen. Mindez azonban csupán előkészítette a tömeges megsemmisítés programját, amelynek megvalósításához 1941 júniusában, a Szovjetunió megtámadása után kezdtek hozzá. Az intézkedésekkel a zsidókat sárga csillag viselésére kötelezték, gettókba zárták és elvették javaikat. A németek ugyanezt a sorsot szánták azoknak a külföldi állampolgárságú zsidóknak is, akik a megszállt vagy a Birodalomba bekebelezett területeken, illetve az ún. Fő-kormányzóság területén éltek.1

A háborúnak ebben a korai szakaszában a magyar kormányt kettős cél vezérelte. Nem elégedett meg azzal, hogy kivételezettséget biztosított a magyar zsidóknak a zsidók ellen máshol bevezetett intézkedések alól, hanem a magyar állampolgárokat megillető jogvédelemben is részesítette őket. Továbbra is kiadott útlevelet a részükre, és akár Németországon át

is utazhattak,2 és határozottan fellépett azokban az esetekben, ha a németek magyar zsidók tulajdonát sajátították ki.3

Az 1942. január 20-i wannseei konferencia után - itt határozták el a „végső megoldás" üzemszerű végrehajtását - szinte már az elviselhetet-lenségig fokozódott a kormányra nehezedő nyomás, hogy „oldja meg" a zsidókérdést, és járuljon hozza a zsidóellenes intézkedések kiterjesztéséhez a német érdekszférában élő magyar zsidókra. A Kállay vezette magyar kormány azonban ellenállt, és utasította Sztójay Döme berlini magyar követet, valamint a Birodalomban és a Cseh-Morva Protektorátusban lévő képviselőit, hogy továbbra is lépjenek föl a német fennhatóság alatt élő vagy ott tartózkodó magyar zsidó állampolgárok érdekeinek védelmében.4

A német külügyminisztérium Deutschland osztályának akkori vezetőjét, Martin Luthert annyira kihozta a sodrából Sztójay gyakori interveniálása, hogy utasította Dietrich von Jagow budapesti német követet, próbálja elfogadtatni a magyar kormánnyal a magyar zsidókkal kapcsolatos német álláspontot.5 1942. augusztus 18-án az Eichmann vezetése alatt álló RSHAIV. B 4. b részlegének jogi szakértője, SS-Obersturmbannfüh-rer Friedrich Suhr, aki kormánytanácsosi címet is viselt, felvette az érintkezést a külügyminisztériumban Kari Klingenfuss-szal, és megkérte: tisztázza, mire lehet számítani a magyar kormány részéről, ha a magyar zsidókra is kiterjesztik a német zsidókat sújtó rendelkezéseket, vagyis a megkülönböztető jel viselését és a keletre telepítést.6 Klingenfuss ismerte a magyar kormány álláspontját és makacsságát ebben a kérdésben, ezért óvatosságot ajánlott, és azt tanácsolta, hogy a magyar zsidókkal „átmenetileg tegyenek kivételt"7. A németek megszállta területeken lévő külföldi zsidók problémája Luther hatáskörébe tartozott, s ez ügyben terjedelmes előterjesztésben azt indítványozta Ribbentropnak, hogy félreérthetetlen formában közöljék a magyar kormánnyal, amennyiben a magyar zsidókat 1943. január 1-jéig nem hívja haza, ugyanolyan bánásmódban lesz részük, mint a helybeli zsidóknak.8

Tekintve, hogy a magyar kormány halogató taktikát alkalmazott e tárgyban, Luther hosszú megbeszélést folytatott Sztójayval 1943. január 15-én. Nemcsak a Birodalomban élő magyar állampolgárságú zsidók kérdését taglalta, hanem azt is, hogy Magyarországon belül is „megoldatlan" a zsidókérdés. Elismételte, hogy a Führer eltökélte egész Európának még a háború alatti, zsidóktól való megtisztítását, és sajnálkozását fejezte ki, hogy Magyarország, noha szövetségese Németországnak, egymillió zsidót oltalmaz. Ezek a zsidók, fejtegette Luther, olyan veszélyt jelentenek Németországra, amelyet az nem vállalhat. Azt is leszögezte, hogy ha a Kállay-kormány 1943. január 31-ig nem reagál, úgy a Birodalom terűlétén élő, magyar állampolgárságú zsidókat is bevonják a végső megoldás programjába.9 A határidőt utóbb 1943. április 1-jéig meghosszabbították.10

A németek neki is láttak tervük megvalósításának anélkül, hogy akár a magyar kormány, akár a berlini magyar követség értesítésével fárasztották volna magukat. Ám a terv részletei kitudódtak, és amikor a követség titkára, Tahy László szóvá tette, hogy kormányát mélységesen nyugtalanítja a dolog, a németek visszakoztak.11A német külügyminisztérium nevében Fritz Gebhardt von Hahn azzal a kéréssel fordult Tahyhoz, hogy 1943. április 15-ig adja át azoknak a magyar zsidóknak a névjegyzékét, akik Németországban élnek, s azokat is vegye bele, akik a Cseh-Morva Protektorátusban tartózkodnak.12 Egyidejűleg utasította Eichmannt, hogy „egyelőre" tartózkodjék a német területeken fellelhető magyar zsidók letartóztatásától, ületve akiket már lefogott, azokat engedje szabadon.13

Aberlini magyar követség csak 1943. május 31-én adta át a kért listát. Hetven olyan zsidó nevét tartalmazta, akik a Harmadik Birodalomban laktak, tizenkilenc olyanét, akik a Cseh-Morva Protektorátusban, tizenhat olyanét, akik a Főkormányzóságban, és tizenhat olyanét, akik Hollandiában. Azokat vették föl a névsorba, akiknek magyar állampolgársága felől nem volt semmi kétség, és akik az előzőleg hazaszállítottak csoportjából kimaradtak.14 A névsorhoz csatolt írásban arra kérték a németeket, hogy azokat a magyar zsidókat, akiket már internáltak vagy keletre deportáltak, bocsássák szabadon. Meg is nevezték, hogy azokra gondolnak, akiket a theresienstadti, az auschwitzi és a sosnowitzi táborba vittek.15 Amikor a listát a németek megkapták, Eberhard von Thadden, a külügyminisztérium Iriland IL (belföldi) osztálya zsidó részlegének főnöke azt a következtetést vonta le, hogy a névsorban nem szereplő zsidók nem érdeklik a magyar kormányt.16

A németek erőfeszítései nem merültek ki abban, hogy a magyar zsidók problémáját összességében „megoldják", de érvényesíteni próbálták elképzeléseiket az egyes egyénekkel szemben is, akik Németországban vagy a hozzá csatolt területeken éltek.17 A legérdekesebb esetek közé tartozott Mészáros Edmund és Glück-LaGuardia Gemma esete. Mészáros kikeresztelkedett magyar zsidó volt, aki keresztény feleségével Berlinben élt. 1943 kora őszén Budapestre látogatott. A szegedi egyetem egyik professzora feljelentést tett ellene, mert amikor a vallás- és közoktatásügyi minisztérium egyik tisztviselőjével tárgyalt, kedvezőtlen színben festette le a berlini állapotokat. Eichmann hivatala folytatott nyomozást az ügyben, és arra a megállapításra jutott, hogy Mészáros valójában zsidó, igazi neve Reisz Ödön, és 1901-ben tért át a római katolikus hitre.18

Gemma LaGuardia a New York-i polgármesternek, Fiorello LaGuar-diának volt a húga, és egy Glück Hermann nevű budapesti zsidóhoz ment feleségül. Az asszony idegen nyelveket tanított Budapesten. A Magyar Szó c. lapban denunciálták, utána letartóztatták. Mivel értékes túsznak tekintették, először Mauthausenba került, ahol különleges táborba tették, majd Himmler személyes utasítására átvitték Ravensbrückbe.19

Magyar kormányképviselők azt szorgalmazták, hogy a magyar zsidó állampolgárok térjenek haza a Harmadik Birodalomból és a hozzá csatolt területekről, s egyidejűleg felléptek tulajdonuk védelmében, vagy ha azt elvették tőlük, akkor azért, hogy visszakapják. Egy ide vonatkozó egyezmény értelmében a jelzett területeken élő magyar zsidók vagyona a magyar államhoz tartozónak minősült. Az egyezmény előírásainak megfelelően Spányi prágai magyar konzul 1943. június 29-én a német külügyminisztérium és a Cseh-Morva Protektorátus megbízottjának egy névsort nyújtott át a magyar zsidókról, és felsorolta az illető személyek ingó és ingatlan vagyontárgyait is.20 A német érdekszférában élő magyar állampolgárságú zsidók javainak kérdését von Thadden a budapesti német követséghez is eljuttatott, 1943. december 17-i keltezésű átiratban tette szóvá. A magyar kormány, mint ugyanaznap Jagow visszaigazolta, a még mindig német területen lévő zsidók javait illetően ragaszkodik a területiség elvéhez, és ahhoz is, hogy a korábban ott élt vagy időközben repatriált zsidók javait visszaszármaztassák.21

Az RSHA (Reichssicherheitshauptamt, Birodalmi Biztonsági Főhi-vatal) azon buzgólkodott, hogy a Harmadik Birodalmat maradéktalanul megtisztítsa a zsidóktól. Véget akart vetni a türelmes magatartásnak, amely abban nyilvánult meg, hogy a külföldi zsidók repatriálására vonatkozó és a külügyminisztérium által megszabott határidőt hivatalosan újra és újra meghosszabbították. 1943. július 5-én közölték von Thaddennal, hogy a végső megoldás érdekében jelöljék meg a hazatelepítés végső időpontját. Az utasítás úgy szólt, hogy a semleges országok és a tengelyhez tartozó országok zsidó állampolgárainak legkésőbb 1943. július 31-ig meg kell kapniuk a kiutazási engedélyt, s ez vonatkozzék a magyar zsidókra is. Akiket a határidő leteltétől számított harmadik nap után német területen találnak, azokkal „minden tekintetben úgy járnak el, ahogy a német állampolgárságú zsidókkal". Felszólították von Thaddent, hogy „tegyen félre minden skrupulust a zsidókérdés végső megoldása érdekében"22.

Hasztalan adta azonban a „jó tanácsot" az RSHA, német részről folytatódott a halogató taktika a külföldi zsidók hazatelepítésével kapcsolatban. Különösen a Cseh-Morva Protektorátusban élő magyar zsidók esetében. A német hatóságok egyes alkalmakkal egyszerűen nem voltak hajlandók a magyar állampolgárságú zsidókat átadni a prágai magyar konzulátus tisztviselőinek.23

1943. augusztus 12-én az InlandlI. osztály vezetője, Horst Wagner felszólította a semleges országokat és Németország szövetségeseit, hogy egy megadott időpontig bezárólag gondoskodjanak zsidó állampolgáraik hazaviteléről. A körirat leszögezte, hogy akik a megjelölt határidőn belül nem távoznak, leszámítva azokat, akik betegség vagy közlekedési nehézségek miatt nem tértek haza, ugyanolyan bánásmódban részesülnek, mint a német zsidók. Magyarország számára augusztus 26-a volt a határidő.24 A magyarok augusztus 23-án adtak választ, 6 listát nyújtottak át a németek ellenőrizte területeken élő magyar zsidókról.25

A németek szempontjából az egyik legzavaróbb és potenciálisan a legnyugtalanítóbb esemény az volt, hogy kilenc zsidót el kellett volna engedniük Theresienstadtból. Számukra egyáltalán nem volt örvendetes, hogy ezek az emberek a maguk bőrén tapasztalták, mi folyik a táborban. Az RSHA ajánlásának megfelelően Wagner utasította a külügyminisztérium cseh-morva protektorátusbeli megbízottját, hogy ne teljesítse a magyar kormány kérését, és „rendőri biztonsági" okokra hivatkozva tagadja meg a zsidók elengedését és hazatérését a theresiénstadti mintagettóból.26 Spányi 1943. október 6-án megismételte a kérést, és biztosította a németeket afelől, hogy a magyar kormány minden módon megakadályozza a hazatért zsidókat abban, hogy németellenes propagandát folytathassanak.27

Ugyanezen a napon a külügyminisztérium megbízottja azt javasolta von Thaddennak, hogy a szóban forgó kilenc zsidót szállítsák át Bergen-Belsenbe, az ottani különleges átmenőtáborba.28 Eichmann azonban elvetette a javaslatot, mondván, hogy Bergen-Belsen már amúgy is „túlzsúfolt"29. A prágai magyar főkonzulátus viszont nem tágított, és ragaszkodott a zsidók kiadatásához. 1944. január 11-én terjedelmes memorandumot adtak át a külügyminisztérium megbízottjának, amelyben arra emlékeztették, hogy immár több mint száz szóbeli és írásbeli jegyzéket küldtek annak az 1116 magyar zsidónak az ügyében, akik 1940. december 20-i adataik szerint a protektorátus területén éltek. A főkonzulátus ismét kérte, engedjék el Theresienstadtból a kilenc zsidót.30 A memorandumot továbbították a külügyminisztériumnak azzal a sürgős kéréssel, hogy adjon felhatalmazást a szóban forgó zsidók átadására. Von Thadden elvben hajlandó is volt erre, már csak azért is, hogy Spányi ne tűnjön föl rossz színben a saját kormánya előtt. Von Thadden szerint ugyanis Spányi előzőleg beleegyezett abba, hogy magyar zsidókat Prágából Theresi-enstadtba szállítsanak, noha tudta, hogy ez gettóba zárásukkal egyenlő.31 Végül a kilenc zsidót nem sokkal azelőtt, hogy 1944. március 19-én a németek megszállták Magyarországot, átvitték Bergen-Belsenbe, az ottani Bevorzugtenlagerbe.32

Az ország megszállása után a kormányzati fellépés végképp megszűnt, s a zsidókérdés magyarországi „megoldásával" együtt a német befolyási övezetben lévő magyar zsidók hazatelepítése is végleg lekerült a napirendről. 1944. március 22-én megalakult a Sztójay-féle quisling-kor-mány, s a németek ettől kezdve akadálytalanul hozhatták meg a Birodalom területén és a Cseh-Morva Protektorátusban élő zsidókkal szemben ugyanazokat az intézkedéseket, amelyeket saját zsidó állampolgáraikkal szemben érvényesítettek. Edmund Veesenmayer SS-Brigadefuhrer, az új magyarországi német rendkívüli és meghatalmazott követ 1944. június 17-én33 jelentette a külügyminisztériumnak, hogy az új magyar kormány közölte érdektelenségét a külföldön élő magyar zsidók ügyében. Von Thadden továbbította a hírt Eichmann-nak, majd két nappal később a külügyminisztérium protektorátusbeli megbízottját is értesítette.34

Nyugat-Európa német megszállás alatt

Nyugat-Európából, a megszállt Franciaországból, Belgiumból és Hollandiából 1942 nyarán kezdték deportálni a zsidókat. A németek arra törekedtek, hogy a helyi és a rendezeden állampolgárságú zsidókon kívül az idegen állampolgárságú zsidókat is deportálják. Sok olyan zsidó is élt ezekben az országokban, akik a semleges országok vagy a Németországgal szövetséges országok állampolgárai voltak, s az ő tervbe vett deportálásuk egész sor politikai kérdést vetett fel. A deportálásokat Eichmann irányította. Eichmann 1942. július 9-én a német külügyminisztériumhoz fordult, és állásfoglalást kért abban a kérdésben, vajon a Nyugat-Európára vonatkozó tervezett deportálási program kiterjeszthető-e az ott élő külföldi állampolgárokra.35 Ilyen igény már június 22-én is érkezett, s válaszul július 26-án Luther közölte Eichmann-nal, hogy a külügyminisztériumnak nincs elvi kifogása az ellen, ha az elfoglalt Franciaország, Belgium és Hollandia területéről külföldi zsidókat visznek „munkára az auschwitzi táborba". Pszichológiai megfontolások amellett szólnak, tette hozzá, hogy először a „hontalan" zsidókat internálják. Továbbá azt tanácsolta Eichmann-nak, hogy a magyar és román állampolgárságú zsidók deportálása esetén „ügyeljen javaik biztonságára"36.

A magyar kormány éppen úgy törődött az ezekben az országokban élő zsidók érdekeivel, mint a Harmadik Birodalom vagy a Cseh-Morva Protektorátus területén élőkével. A berlini magyar követség 1942. szeptember 17-én közölte a német külügyminisztériummal, hogy a magyar kormánynak szándékában áll lépéseket tenni az internált magyar zsidók kiszabadítása érdekében, és emlékeztette a németeket, hogy a megszállt Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában fellelhető zsidó javak a magyar nemzeti vagyon részét képezik.

A zsidó javak kérdése csaknem olyan súllyal esett a latba, mint a magyar zsidók ügye. Mindaddig, amíg a Kállay-kormány volt uralmon, folyt a vita arról, hogy ezek a javak kit illemek. 1943. január 19-én különbizottság indult a megszállt Nyugat-Európába Schedel Andor műszaki tanácsos vezetésével, hogy az egyes országokban leltárt vegyen föl a zsidó javakról. 1944. január 7-én a minisztertanács Krafft Frigyes Vilmost kormánybiztosnak nevezte ki a Harmadik Birodalomra és Nyugat-Európa megszállt részére kiterjedő hatáskörrel. Azt a különleges megbízatást kapta, hogy ügyeljen a zsidó javakra, és ha szükséges, vegye őket ellenőrzése alá.37

1942 őszén a németek intenzív kampányba kezdtek, hogy rákénysze-rítsék a magyarokat egyrészt, hogy sorsukra hagyják a külföldön élő magyar zsidókat, másrészt, hogy odahaza a saját zsidókérdésüket német mintára „oldják meg", éspedig végérvényesen, flyen értelmű direktívát kapott Luther október 3-án Franz Rademachertól, a német külügyminisztérium Deutschland III. osztályának hivatalvezetőjétől. Rademachert feldühítette az a magyar kívánság, hogy a megszállt Nyugat-Európában a magyar zsidókkal a, „legnagyobb kedvezmény" elve alapján kivételezzenek, és ha intézkedéseket foganatosítottak volna velük szemben, akkor ezeket hatálytalanítsák. Rademacher tájékoztatta Luthert, hogy utasították a német hatóságokat a megszállt Nyugat-Európában, miszerint a magyar zsidók internálása fenntartandó, de ne deportálják őket. Utasította Luthert, hogy közölje a magyarokkal: sem Németországban, sem a németek megszállta nyugati területeken nincs többé mód „kivételes elbánást" biztosítani a magyar zsidók számára, odahaza pedig távolítsanak el minden zsidót az ország gazdasági, valamint kulturális életéből, mégpedig úgy, hogy megkülönböztető jel viselésére kötelezik és áttelepítik őket keletre.38

Luther minden késedelem nélkül utasította Jagowot, hogy hozza a magyar kormány tudomására, miszerint 1943. január l-jétől megszűnik a magyar zsidók iránt tanúsított „kivételes bánásmód" Nyugat-Európában, s ugyanaz a sors vár rájuk, mint a többi zsidóra, azaz deportálják őket. 39 A magyar kormány próbálta az időt húzni, október 13-án azt a kérést tolmácsolta, hogy tisztázzák, mely országokat kell Nyugat-Európán érteni, valamint arra nézve is felvüágosítást kért, hogy mi történik a magyar zsidók javaival.40 Luther október 15-én utasította Jagowot, hogy közölje a magyarokkal, Nyugat-Európán Franciaország, Belgium és Hollandia megszállt övezete értendő.41

Klingenfuss 1942. december 3-án tájékoztatta az RSHA-t arról, hogy mit közöltek a magyar kormánnyal, s felhívta a figyelmet, hogy ugyanezt az értesítést eljuttatták a német külügyminisztérium párizsi, brüsszeli és hágai megbízottjának is. Kivételt csak azzal a néhány zsidóval kapcsolatban alkalmaznak, tette hozzá Klingenfuss, akikre vonatkozólag a magyar kormány ezt külön kéri.42

A németek ekkor még vonakodtak hivatalosan megszüntetni a „kivételes bánásmódot" a szövetséges és semleges országok zsidó állampolgárai iránt, viszont sokukat deportálták feltűnés nélkül „munkára keletre". Csak Hollandiából kb. másfél száz magyar zsidó jutott erre a sorsra. 1942 szeptember-októberében vitték el őket a westerborki táborból.43 Egy német-magyar megállapodás értelmében a magyar állampolgárságú zsidókra eredetileg 1943. január 1-jei határidőt jelöltek meg, amit 1943. augusztus 26-ig meghosszabbítottak, de politikai meggondolások alapján nem tartották be ezt sem.44

Az 1943. január 14-i Sztójay-Luther megbeszélés alapján január 25-én a magyar követség „sürgős" jegyzéket adott át a német külügyminisztériumnak, s ebben azt kérték, hogy a mellékelt három névsorban szereplő összesen 101 magyar zsidó, akik közül 51 Franciaországban, 23 Belgiumban és 27 Hollandiában él, visszatérhessen Magyarországra, javaikat pedig helyezzék biztonságba, amíg véglegesen nem döntenek a sorsukról. A jegyzék azt is követelte, hogy a listában szereplő zsidók közül mindazokat, akiket internáló- vagy munkatáborba vittek, engedjék szabadon, hogy haza tudjanak térni.45

Nyugat-Európa megszállt országaiban nem sok magyar zsidó ék, ők is 1943 nyarától lassan, de folyamatosan repatriáltak. Szeptemberben a németek magatartása radikálisan megváltozott a joghatóságuk alatt lévő szövetséges és semleges országokbeü zsidókkal szemben. Ez azzal függött össze, hogy Európát minél előbb „zsidótlanítani" akarták, már csak azért is, mert módfelett felbőszítette őket Olaszország kilépése a háborúból.

A német biztonsági rendőrség és biztonsági szolgálat vezetője 1943. szeptember 23-án körlevélben értesítette az alá tartozó nagyobb egységeket a megszállt Európában, hogy a német befolyási övezetben lévő szövetséges és semleges országokbeü zsidókat46 egyelőre nem lehet „mim-kára áttelepíteni keletre", de azért „időlegesen" elszállíthatok, mégpedig a 14 éven felüli férfiak a buchenwaldi, a nők és a gyerekek a ravensbrücki koncentrációs táborba. A magyar nemzetiségűekkel szemben ezek az intézkedések október 10-ével lépnek hatályba.47

Belgium. A január 25-i magyar jegyzékre a németek először azt válaszolták, hogy a Belgiumban élő 23 magyar zsidó hazatérését készek elősegíteni.48 De hamarosan kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű, miután jó néhányat közülük nem sikerült fellelni. Valószínűleg a biztonsági rendőrség már előzőleg letartóztatta őket.49 Az ügy függőben maradt, majd 1943. október 10-től a nácik a magyar származású zsidókat is úgy kezelték, mint a németeket, s 11 magyar zsidót lefogtak és Mechelenbe deportáltak. Mindaddig, amíg a németek nem szállták meg Magyarországot, a brüsszeli magyar konzulátus többször is interveniált az érdekükben.50 A megszállás azonban gyökeresen megváltoztatta a helyzetet, s attól kezdve a németek azt csinálhattak a Belgiumban rekedt magyar zsidókkal, amit csak akartak.51

Franciaország. Amikor a megszállt Franciaországban Pétainék bevezették zsidóellenes intézkedéseiket, a németek úgy gondolták, hogy ezeknek a hatályát minden további nélkül kiterjeszthetik szövetségeseik zsidó állampolgáraira is. A magasabb SS- és rendőralakulatok nem tettek különbséget zsidó és magyar zsidó között, az utóbbiakkal szemben ugyanúgy jártak el, mint az előbbiekkel szemben. Mindezt annak a leiratnak az alapján, amelyet 1942. július 2-i dátummal Luther küldött SS-Brigade-fuhrer Ottó Abetz párizsi német követnek. E szerint néhány személy kivételével a magyar kormányt, úgymond, nem érdekli, mi történik a magyar nemzetiségű zsidókkal.52

Am amikor elrendelték, hogy a megszállt Franciaországban élő magyar zsidók is kötelesek viselni a sárga csillagot, a magyar kormány azonnal utasította Sztójayt, hogy tiltakozzék az intézkedés ellen, különös tekintettel arra a tényre, hogy az olasz és a román zsidókra a csillagviselési kötelezettség ekkor még nem vonatkozott. Sztójay 1942. augusztus 11-én felkereste Luthert, és közölte vele, hogy neki személy szerint nagyon kínos, hogy ezért tiltakoznia kell, miután ő maga „élharcosa az antiszemitizmusnak"53.

A magyar kormány szeptember 14-én világosan leszögezte álláspontját, amikor is a párizsi főkonzul közölte Abetzcel, hogy a kormány senkit nem hatalmazott fel olyan nyilatkozat megtételére sem Budapesten, sem Berlinben, miszerint közömbös lenne számára a magyar állampolgárságú 'zsidók sorsa. A jegyzékben az állt, hogy a magyar kormány elvárja „a legnagyobb kedvezmény" elvének alkalmazását állampolgárai esetében, s kifejezte azt a nyomatékos kívánságát, hogy a magyar útlevél tekintélyét tiszteletben tartva, mindazokat, akiket internáltak, bocsássák szabadon. A magyar zsidók javait a magyar kormány a magyar nemzeti vagyon részének tekinti - húzta alá a jegyzék -, s felkérte a német hatóságokat, hogy ilyen természetű ügyekben lépjenek érintkezésbe a magyar konzulátussal.54

Nem sokkal ezután Himmler azt az utasítást adta SS-Gruppenführer Heinrich Müllernek, az RSHA IV. osztálya (Gestapo) vezetőjének -Eichmann közvetlen felettesének-, hogy azt akb. 10 000 Franciaországban élő zsidót, beleértve a magyarokat és románokat is, akiknek gazdag rokonaik vannak Amerikában, egy különleges táborban helyezzék el, mert mint „értékes túszoknak" esetleg hasznukat vehetik.55

Rudolf Schleier párizsi német követ jelentéséből kitűnik, hogy a magyar konzulátus becslése szerint 1943 elején 1600 magyar zsidó élt a megszállt Franciaországban. Közülük 65-en voltak rajta azon a 90 nevet tartalmazó listán, amely a bizonyítottan magyar állampolgárok neveit sorolta föl, és akiknek hazatérését 1943. február 24-i dátummal engedélyezték. A többiek, kb. 1000 személy állampolgárságának tisztázását megkezdték. A fennmaradó 500 személy esetében nem nyert bizonyítást, hogy magyar állampolgárok, s mint azt a német biztonsági rendőrséggel közölték: a magyar kormány levette róluk a kezét.56 A francia rendőrség szerint 2065 magyar zsidó élt a megszállt Franciaországban. Nevüket átadták a magyar hatóságoknak, és felszólították őket, hogy gondoskodjanak hazaszállításukról. Akikre nem tartanak igényt, azokkal szemben ugyanazokat az intézkedéseket fogják alkalmazni, amelyeknek a többi zsidót is alávetik.

A megszállt Franciaországban és kivált a Párizsban élő magyar zsidók önfeláldozó pártfogóra találtak egy római katolikus pap, dr. Uhl Antal személyében. Uhlt zsidómentő tevékenysége miatt a Gestapo letartóztatta, majd a magyar kormány hazarendelte. Uhl atya sok üldözött magyar zsidón segített. Hamis papírokkal látta el őket, és olyan igazolványokkal, mint a Magyar Katolikus Misszió tagjait. A misszió két apácája, Tergina Irén és Kipper Berta segítették Uhlt emberbaráti munkájában. A zsidók érdekében eljártak a magyar főkonzulátusnál, és élelemmel látták el azokat, akiket a párizsi Tourelle-be internáltak.57

A magyar hatóságok nemcsak azoknak a magyar zsidóknak az érdekében interveniáltak, akik Franciaország megszállt részein éltek, de iparkodtak hazasegíteni és kiszabadítani azokat a magyar zsidókat is, akik Vichy-Franciaországban rekedtek, illetve akiket Drancy58, Beaune-la-Rolande és Fresnes táboraiban vagy börtöneiben tartottak fogva. A német biztonsági szolgálat (SD) eleinte hajlandó lett volna elengedni az internált magyar zsidókat azzal a feltétellel, hogy a Franciaországban élő többi zsidót a magyar kormány a sorsukra hagyja. A magyarok azonban továbbra is eljártak Berlinben annak érdekében, hogy állítsák le a magyar zsidók letartóztatását Vichy-Franciaországban, és engedjék szabadon azokat, akiket internáltak. Von Thadden „rendőri biztonsági" okokra hivatkozva elutasította a kérést, hogy a Vichy-Franciaországban lévő zsidók hazatérhessenek, de bizalmasan közölte, hogy a párizsi német követség esedeg „felülbírálhatja" egyes internált zsidók ügyét. Közölte viszont, hogy szabadon csak azzal a feltétellel bocsátják őket, ha a német fennhatóság alá tartozó területeket 14 napon belül elhagyják. Magyar részről elvben elfogadták a javaslatot, és kérték, hogy utasítsák az illetékes hatóságokat Párizsban és Vichyben a kiutazási engedély és átutazási vízum késedelemmentes kiadására a szabadon engedendő zsidók részére. Eichmann pontosan tudott ezekről a fejleményekről, von Thadden azonban 1944. február 16-án azzal nyugtatta meg, hogy a magyaroknak nem adtak határozott választ.59 Von Thadden feltehetőleg tudta, hogy a németek Magyarország megszállására készülnek. Veesenmayer 1944. május 25-én tájékoztatta a külügyminisztériumot, hogy a Sztójay vezette új magyar kormány elejtette azt a kívánságot, hogy a magyar nemzetiségű zsidók hazatérhessenek Vichy-Franciaországból.60

Hollandia. A magyar kormány képviselői a Hollandiában élő magyar állampolgárságú zsidók érdekében is megmozdultak. A kormány utasítására 1942 decemberében Sztójay Berlinben eljárt azért, hogy a magyar zsidók javainak felszámolását Hollandiában állítsák le, s várják meg, amíg magyar részről gondnokot neveznek ki.61 Ezt a megbízatást Kollár Kálmán kapta, az amszterdami és lipcsei Pantheon Könyvkiadó tulajdonosa. Kollár személyéről 1943. február 3-án adott felvilágosítást von Hahnnak SS-Brigadeführer Otto Bene, a német külügyminisztériumnak a megszállt Hollandia birodalmi biztosa mellett működő megbízottja.62

1942 szeptemberében és októberében kb. 150 magyar nemzetiségű zsidót soroltak be a Hollandiából deportálandók közé. Magyarországon ez az intézkedés heves reakciót váltott ki, főként a hazai zsidóság vezetőinek körében, akik rögtön akcióba léptek, hogy elérjék a még Hollandiában maradt magyar zsidók hazahozatalát.

Kormányának utasítását követve, az amszterdami tiszteletbeli magyar főkonzulátus vezetője, Jäger Arthur 1943. január 16-án egy 14 nevet tartalmazó listát adott át Bene hivatalának. Csupa olyan személyekről volt szó, akiknek állampolgárságát hitelt érdemlően meg tudták állapítani, és kérték, hogy tegyék lehetővé számukra a hazatérést.63 Bene közölte, hogy 14 napon belül erre sor kerülhet, hacsak időközben nem deportálták őket keletre.64 Bene azonban túl derűlátóan ítélte meg a lehetőségeket, ugyanis a repatriáláshoz szükség volt a hollandiai SIPO és az SD, valamint Eichmann berlini hivatalának hozzájárulására. A szóban forgó személyeknek március 15-én megengedték, hogy hazainduljanak. 1943 folyamán még négy kisebb csoport követte őket. Szeptember 23-án a biztonsági rendőrség és biztonsági szolgálat főnöke új rendelkezéseket léptetett életbe.65

Bene 1943. március 30-án öt névsort terjesztett fel a külügyminisztériumnak. Az első azoknak a magyar zsidóknak a neveit tartalmazta, akik még Hollandiában voltak,66 a második azokét, akiket Westerborkba internáltak.67 Két listán szerepeltek azok, akiket „keletre szállítottak", végül az ötödik a repatriáltakat sorolta föl.68 Utasítást kért, mi történjék a Hollandiában lévő zsidókkal, akik iránt a magyar kormány szemlátomást nem tanúsít érdeklődést.69

Időközben az RSHA a külügyminisztériummal párhuzamosan, de tőle függetlenül akcióba lendült, hogy a Kállay-kormány interveniálása ne maradjon megválaszolatlanul. Március 31-én Eichmann egyik legbensőbb munkatársa, Ottó Hunsche utasítást adott SS-Sturmbannführer Willi Zöpfnek, a SIPO és az SD hollandiai illetékesének, aki egyúttal az Eichmann-féle IV. B 4 részleg hollandiai irodáját vezette, hogy a Westerborkba internált mintegy 80 magyar zsidót mindaddig ne szállíttassa keletre, amíg a magyar képviselőkkel nem tisztázzák, hogy repatriálásukra igényt tartanak-e. Zöpf április 10-én kötelességszerűen továbbította az utasítást SS-Obersturmfuhrer Albert Konrád Gemmekernek, a wester-borki tábor parancsnokának.70

A SIPO és az SD főnöke köriratában szeptember 23-át jelölte meg a magyar zsidók hazaszállítási határidejeként, röviddel a határidő lejárta után jó néhány magyar zsidót letartóztattak és lakásukat kifosztották.71 A zsidók tömeges elszállítása azonban csak 1944 februárjának elején vette kezdetét, amikor Hitler már eldöntötte, hogy megszállja Magyarországot. 1944. január 23-án Zöpf közölte Gemmekerrel, hogy a köriratban foglalt intézkedéseknek azonnal tegyen eleget, vagyis a 14 évesnél idősebb férfiakat Westerborkból Buchenwaldba, a nőket és gyerekeket Ravensbrück-be vigyék át. Négy nappal később a buchenwaldi transzport elindítását február 2-ára, a ravensbrückit február 3-ára tűzték ki. Valójában már február l-jén elszállítottak egy 27 fős transzportot Buchenwaldba. (A csoportban egy spanyol zsidó is volt.) Február 5-én Ravensbrückbe vittek 63 nőt és gyereket, akik között szintén volt néhány spanyol. Zöpf február 8-án jelentette Eichmann hivatalának, hogy a szállítmányok elmentek, de azt is közölte, hogy a deportáltak között volt néhány olyan zsidó is, akiket a magyar kormány haza akart vitetni.72 A két nagyobb transzport után már csak egyéni akciók révén került egy-két magyar zsidó német koncentrációs táborokba. Az 1944. március 19-i megszállás után a Hollandiában vagy bárhol másutt Nyugat-Európában összeszedett magyar zsidók túlnyomó részét Bergen-Belsenbe hurcolták.73

Görögország és Olaszország

Görögországban és Olaszországban viszonylag kevés magyar zsidó élt. Eletüket és javaikat a megszállásig nem fenyegette veszély. A zsidókérdést Olaszországban meglehetős jóindulattal kezelték, sok menedéket kereső zsidó számára nyújtottak oltalmat.74 A magyar kormány közreműködött azoknak a zsidóknak a hazatérésében, akik 1939. szeptember 1. után kiállított érvényes útlevéllel rendelkeztek, és akiknek a magyar állampolgárságát a milánói főkonzulátus vagy a trieszti magyar konzulátus igazolta.75 1943. április 1-3. közti római látogatása alkalmával Kállay miniszterelnököt biztosította Mussolini afelől, hogy az Olaszországban élő magyar zsidókat a többi magyar állampolgárt megillető bánásmódban részesítik, és semmiféle hátrányos megkülönböztetéssel nem sújtják.76

A magyar zsidókat, akárcsak a külföldi zsidók különböző kategóriáit, Görögországban megkímélték attól a sorstól, amely a görög zsidóknak lett osztályrésze 1943-ban.77 Magyarország megszállása után azonban velük szemben is kíméletlenül érvényesítették a zsidóellenes intézkedéseket, ők is a végleges megoldás programjának áldozataivá váltak. Veesen-mayer 1944. június 27-én táviratilag értesítette a külügyminisztériumot, hogy az SD elhatározta a Görögországban élő magyar zsidók deportálását, erről az új magyar kormányzattal nem is konzultálnak, mivel bizonyosra vehető, hogy „a magyar kormányt nem fogja érdekelni", mi történik a magyar zsidókkal Görögországban. Ami javaikat illeti, Veesenmayer ezzel kapcsolatos javaslatának megfelelően ezeket elkobozzák, és zár alá veszik mindaddig, amíg „a német befolyási övezetben élő magyar zsidók javainak kérdését" végérvényesen el nem rendezik.78 Élt néhány magyar zsidó Bulgáriában is, ahol, legalábbis 1941-ben, tűrhetően bántak velük.79

Szlovákia

A wannseei konferencia után legelőször a szlovákiai zsidóságon érvényesítették a végleges megoldás programját. 1942 márciusában kezdődtek meg a deportálások, melyek az ottani zsidóság háromnegyed részét, kb. 58 000 személyt érintettek. Október végéig folytak az „áttelepítések"80. Szlovák zsidók ezrei, főként akik beszéltek magyarul, szöktek Magyarországra és találtak menedéket. Nagyon nehéz, szinte lehetetlen megállapítani, hogy a deportáltak közül mennyi volt a magyar állampolgárságú zsidó, az újabban felszínre került bizonyítékokból az derül ki, hogy az 1041. szeptember 9-ével életbe léptetett Zsidókódex (Zidovsky kódex) gazdasági természetű megkülönböztető intézkedései egyaránt vonatkoztak a magyar és szlovák nemzetiségű zsidókra. Á magyar kormány rendszeresen interveniált ez ellen, s azzal érvelt, hogy a magyar zsidók gazdasági tevékenységét magában Németországban sem akadályozzák. Az idevágó vizsgálat zavarba ejtő eredményét Hanns Elard Ludin, a pozsonyi német követ 1942. március 26-án terjesztette fel a német külügyminisztériumba.81 Május 12-én Rademacher bizalmasan tájékoztatta Ludint -kérve őt, hogy ezt az információt ne adja tovább a szlovák kormánynak -, hogy bár Németország igyekszik eltávolítani a külföldi zsidókat gazdasági életéből, viszont ama országok zsidó állampolgárainak vagyonát nem árjásítja, és megkíméli őket a zaklatásoktól, amely országok megtorlással élhetnek a Harmadik Birodalommal szemben. Aláhúzta, hogy főleg angol, amerikai és szovjet állampolgárságú zsidókról van szó, viszont magyar zsidók a Birodalom gazdasági életében nem játszanak említésre méltó szerepet.82

A magyar kormány szorgalmazta, hogy kössenek olyan egyezményt, amely a magyar zsidók helyzetét szabályozza Szlovákiában. A berlini szlovák követség 1942. június 23-án a német külügyminisztérium tanácsát kérte. A szlovákok az árjásítás tekintetében nem tettek különbséget a szlovák és magyar nemzetiségű zsidók között, a magyar részről felvetett kérdések viszont kényes és alapvető politikai problémákat érintettek, s ezeket a németekkel kívánták tisztázni. Ugyancsak tanácskozni óhajtottak velük a német-szlovák biztonsági szerződés 4. pontjáról, amely kimondta, hogy Szlovákia hangolja össze külpolitikáját a Német Birodaloméval.

A magyarok által felvetett kérdésekkel kapcsolatban a szlovák követség a következők tisztázását kívánta:

- Van-e joga a magyar államnak azt igényelni, hogy a magyar állampolgárságú zsidók vagyonának árjásítása keresztény magyar állampolgárok javára történjék, illetve magyar vagy szlovák állampolgárok javára, vagy szlovákiai, illetve magyarországi tulajdonban lévő társaságok, jogi személyek javára?

- Az árjásítást magyar gondnokságok vagy szlovák hatóságok révén végezzék el?

- Van-e ilyen természetű egyezmény a Német Birodalom és Magyarország között?

- Milyen szabályok érvényesek azokra, akik zsidó vagyont igényelnek, és azokra, akik felmérik az ilyen vagyonokat?83

Ezekre a kérdésekre nem egykönnyen kaptak választ. A német külügyminisztérium jó néhány osztályát megmozgatták, s ezek a problémák nagy vitákat kavartak.84 1942. november 30-án Ludin hivatala ismét megkereste a külügyminisztériumot, és érdeklődött, hogy van-e titkos szerződés a németek és a magyarok között a Birodalomban élő magyar zsidókra vonatkozólag, mivel Vojtech Tuka miniszterelnök állítása szerint a magyarok egy ilyenre hivatkozva erőltetik az ügyet a szlovákoknál.85

Miután a szlovákok által feltett kérdések politikai összefüggéseit tisztázták, Klingenfuss 1942. december elején kapcsolatba lépett a német követséggel, közölte a német válaszokat, de azzal a kéréssel, hogy csak akkor használják ezeket, „ha feltétlenül szükséges". Ludint felhatalmazták, nyugtassa meg a szlovák kormányt afelől, hogy gyanakvása alaptalan, és a Birodalom zsidóellenes politikáját egységesen érvényesítik. A zsidókat sújtó intézkedések alkalmazásában vannak ugyan különbségek, de ezek abból adódnak, hogy a megállapodásokat az egyes érintett kormányokkal nem egyazon időben kötötték.

Klingenfuss leszögezte, hogy a magyar zsidókkal a Birodalomban nem tesznek kivételt, vagyis

- a magyar zsidókra is kivétel nélkül vonatkoznak a zsidókkal szemben hozott törvények;

~ a Birodalomban és a megszállt területeken élő magyar zsidókra is vonatkozik a megkülönböztető jel viselését elrendelő intézkedés és az áttelepítési kötelezettség. Ezeket az intézkedéseket részben már alkalmazzák is velük szemben;

- az áttelepített magyar zsidók javait zárolták, amíg jogüag végérvényesen nem rendeződik a kérdés a magyar állammal;

- a vagyonjogi kérdést a területi elv alapján fogják rendezni, és tárgyalást kezdenek e tárgyban a magyar kormánnyal.

Jelezte továbbá Klingenfuss, hogy a magyar kormány fenntartásokkal fogadta azt a módot, ahogyan a magyar zsidók javait a megszállt Nyugat-Európában kezelik, s ezért magyar részről azt a kívánságot tolmácsolták, hogy ezeknek a vagyonoknak a kezelésére jelöljenek ki gondnokot.86

A szlovák-magyar viszonyban a magyar zsidók szlovákiai helyzete továbbra is feszültség forrása volt. Dr. Malis, a berlini szlovák követség tanácsosa ismételten érintkezésbe lépett Lutherral, és elmondta neki, hogy a magyarokkal folytatott tárgyalások során „nagy nehézségek" vannak. Szlovák részről a német vonalnak megfelelően közölték a magyarokkal, hogy vagy hazavitetik zsidó állampolgáraikat, vagy tudomásul veszik, hogy a Szlovákiában hatályos zsidóellenes intézkedéseket alkalmazzák velük szemben, az „áttelepítést" is beleértve. A magyarok az utóbbit nem fogadták el, de a magyar nemzetiségű zsidók hazavitelére sem mutattak túl nagy hajlandóságot. Dr. Malis aggódott, hogy ha a szlovákok egyoldalúan döntenek és elkezdik a magyar zsidók „áttelepítését", akkor a magyar kormány esetleg a magyarországi szlovákokon áll majd bosszút. „Ebben az összefüggésben a fajra való hivatkozás nem célravezető - húzta alá

Malis - mivelhogy a magyar törvény előírásai efféle különbségtételt nem tesznek lehetővé." Luther tájékoztatta Malist az aktuális német álláspontról a Birodalom területén élő magyar zsidókkal kapcsolatban, Klin-genfussnak a pozsonyi német követséghez küldött leiratának megfelelően, és azt javasolta, hogy a szlovákok is e szerint járjanak el, már csak azért is, hogy „ennek a kérdésnek a megoldása Európa-szerte egyforma legyen"87.

Mindaddig, amíg a Kállay-kormány volt uralmon, vagyis 1944 márciusáig, a magyar állampolgárságú zsidók Szlovákiában a magyar kormány védelme alatt álltak. A deportálásokat egyébként csak 1942 késő őszéig folytatták. 1944-re a helyzet Szlovákiában már viszonylag stabilizálódott, és a zsidóknak ekkor sokkal jobb volt a soruk, mint Magyarországon, ahol az SS és magyar csatlósai kíméletlen szigorral terelték gettókba, illetve deportálták őket. A menekülők áradata 1944 tavaszán megfordult, és sok zsidó Szlovákiában lelt ideiglenes menedékre. Az augusztusi besztercebányai felkelés után azonban októberben ismét hozzáfogtak a még Szlovákiában maradt zsidók deportálásához, s akkor az oda menekült zsidóknak is ugyanaz lett a sorsuk, mint Magyarországon maradt hitsorsosaiknak.

A Kállay-kormány határozottan védelmezte a bonafide magyar nemzetiségű zsidókat a nácik uralma alá került Európában, és következetesen szegült szembe a németek erősödő nyomásával, mely Magyarországon is a végleges megoldás programjának végrehajtását szorgalmazta. Sajnos Kállay törekvéseit sok beosztottja nem támogatta. Egész sor magas rangú diplomata és katonatiszt konspirált a szélsőjobboldali politikusokkal együtt az RSHA megbízottaival, hogy a tömeges deportálás terve mielőbb megvalósuljon.

Jegyzetek

1. A németek megszállta Lengyelország keleti részét közigazgatásilag főkormány-zósággá szervezték, élére Hans Frank főkormányzót állították. A szervezés kapcsán kisebb vita kerekedett a németek és a magyarok között amiatt, hogy hol húzódjék a határ. A kérdést 1942-ben elhúzódó tárgyalások során végül is rendezték. A részleteket, valamint a két küldöttség összetételét lásd NA, T-l 20. mikrofilm 2561. tekercs, E310873-927. felvétel.

2.1940-ben Adolf Eichmann ellenezte, hogy magyar zsidók átutazóvízumot kapjanak, mert attól tartott, hogy ez rontja a zsidók kivándorlásának esélyeit Németországból. RLB, 1. dok.

3. Lásd például Errtst Wörmann 1940. október 19-i memorandumát. RLB, 2.

dok.

4. A Harmadik Birodalomban élő vagy ott tartózkodó magyar zsidók törvényes jogait és érdekeit egy feltehetőleg magyar származású német ügyvéd, dr. Ernst (Ernő)

Katinszky gondjaira bízta a magyar kormány. Katinszkyt 1926. május 12-én kérték fel, hogy a berlini magyar követség mellett „lássa el a magyar képviseleti testületek jogi érdekképviseletét". A zsidók érdekében a háború alatt végzett tevékenységét lásd NA, 4665/4. tekercs, KI 509/K350109. sorozat.

5. Luther 1942. augusztus 17-i jegyzékét lásd RLB, 4. dok.

6. Uo., 5. dok.

7. Uo., 6. dok.

8. Uo., 7. dok.

9. Uo., 92. dok.

10. Bergmann 1943. február 18-i leiratát a budapesti német követséghez lásd uo., 8. dok.

11. Uo., 9. dok. Luther szerint több mint 530 magyar zsidó maradt a Birodalomban, s ebben a számban nem foglaltatnak benne sem azok, akik 1942 októberében a Cseh-Morva Protektorátusban éltek, sem az a 250 személy, aki Berlinben. Uo., 73. dok.

12. A német külügyminisztériumnak a cseh-morva protektorátusbeli megbízottja 1941. január 8-i jelentésében azt írta, hogy 1940. december 20-án 1116 magyar zsidó élt a protektorátusban. NA, 4664. tekercs, KI 509/K350291. sorozat.

13. RLB, 10. dok.

14. A listára nézve vö. NA, 4664. tekercs, KI 509/K350960. sorozat.

15. RLB, 11. dok.

16. Vö. von Thadden 1943. június 2-án kelt levele (Inl. II. A 4579) Eichmann-hoz. NA, 4664. tekercs, KI 509/K350960. sorozat.

17. A Cácilie von Henczre, szül. Pordisra vonatkozó levelezést lásd NA, 4664. tekercs, KI 509/K350354. sorozat.

18. Uo.

19 .Uo.

20. RLB, 12. dok.

21. A német külügyminisztérium és a budapesti német követség levélváltását e tárgyban lásd NA, 4355. tekercs, K214290-295. felv.

22. NG-2652-E.

23. A berlini magyar követség e tárgyban 1943. augusztus 7-én panasszal élt a német külügyminisztériumnál (RLB, 13. dok.). Augusztus 18-án von Thadden tájékoztatta a magyar követséget (Inl. II. A 6510), hogy mielőtt bármilyen további lépést tennének, informálódni kell azokról az esetekről, amikor a protektorátus birodalmi vezetője megtagadta a kiutazási vízum kiadását. NA, 4664. tekercs, KI 509/K350792. sorozat.

24. RLB, 14. dok.

25. Uo., 15. dok. A listát lásd NA, 4664. tekercs, KI509/K350960. sorozat.

26. RLB, 16. dok.

27. NA, 4664. tekercs, K1509/K350960. sorozat. Az okmány tartalmazza a kilenc Theresienstadtba hurcolt zsidó nevét is.

28. Uo. Rolf Günther, Eichmann helyettese Berlinben 1943. július 10-én átiratban közölte von Thaddennal, hogy valószínűleg átszállították őket. A levél szövegét lásd uo.

29. Lásd Eichmann 1943. november 15-i levelét. RLB, 17. dok.

30. RLB, 18. dok.

31. Uo. 19. dok.

32. NA, 4664. tekercs, KI 509/K350291. sorozat.

33. Lásd Veesenmayer 173. sz. táviratát (Inl. II. A 2100). Uo.

34. Uo.

35. RLB, 20. dok.

36. Uo., 27. dok.

37. üb., 21. dok. Lásd még Lévai Jenő: Szürke könyv magyar zsidók megmentéséről. Officina, Bp., é. n., 100. o.

38. RLB, 22. dok. A Rademacher által említett szempontot valószínűleg Klingen-fuss ötölte ki. Rademacher október 2-án bízta meg őt azzal, hogy írásban foglalja össze a témával kapcsolatos álláspontot, még mielőtt Luther október 5-én találkoznék Sztó-jayval, hogy „megvitassa vele a zsidókérdést". NA, 4355. tekercs, K213392. felvétel.

39. Lásd Luther 1942. október 8-i táviratát. RLB, 23. dok.

40. Uo., 24. dok.

41. NA, 4355, tekercs, K213335..felv.

42. RLB, 25. dok.

43. Az 1942 szeptemberébén és októberében Hollandiából deportált zsidók névsorát lásd a levéltárban, a IV B 4 (189h) részleg iratanyagában: Rijksinstituut voor Oor-logdocumentaüe, Amszterdam. (Későbbiekben Rijksinstituut.)

44. Uo.

45. NA, 4664. tekercs, K1509/K350792. sorozat.

46. Az okmányban a következő országokat sorolták fel: Olaszország, Svájc, Spanyolország, Portugália, Dánia, Finnország, Magyarország," Románia és Törökország. Az okmány szövegét lásd Rijksinstituut.

47. Uo.

48. Lásd Luther 1943. január 28-án kelt telexüzenetét a brüsszeli német követségnek. .RLB, 26. dok.

49. Lásd Hahn 1943. február 8-i leiratát G. K. Dielhez. NA, 4664. tekercs, Kl 509/K350792. sorozat.

50. Lásd Mayr-Falkenbergnek a brüsszeli német követségről 1944. március 25-én továbbított táviratát. Uo., 4664. tekercs, K1509/K350109, sorozat.

51. Von Thadden adta ki azt az utasítást 1944. április 19-én, hogy a Belgiumban lévő magyar zsidók esetében húzni kell az időt. Uo.

52. RLB, 29. sz. dok.

53. Uo., 28. sz. dok.

54. Uo., 29. sz. dok.

55. Uo., 30. sz. dok.

56. Uo., 31-32. sz. dok.

57. Uo., 33-34. sz. dok., továbbá Lévai, i. m., 98-100. o.

58. A berlini magyar követség által 1943. december 27-én átadott előzetes lista szerint 13 magyar zsidót őriztek Drancyban, NA, 4664. tekercs, Kl 509/K35096Ö. sorozat,

59. Uo. Lásd még RLB, 36. dok. A MOL, K63-1942-11/7,illetve K-63-1943-11. sz. iratában érdekes dokumentumok találhatók, így például az az 1943. január 20-án kelt jelentés is, amelyet a Vichyben működő magyar követség tanácsosa, Hertelendy Andor küldött Kállay Miklós miniszterelnöknek, a megszállt francia övezetben élő magyar zsidók helyzetéről.

60. NA, 4665. tekercs, K1509/K350109. sorozat. Rolf Günther, Eichmann helyettese Berlinben június 7-én értesítette erről az összes érdekelt német rendőri szervet, s utasította őket, hogy a magyar zsidókat szállítsák Auschwitzba. Rijksinstituut.

61. RLB, 39. dok.

62. Uo., 40-41. dok.

63. Ezt a névsort további rövid kiegészítő listák követték. Például Jäger egy kilenc nevet tartalmazó listát adott át január 25-én. A hónap végén egy valamivel hosszabb névsort nyújtott be Amszterdamban Jäger és Berlinben Sztójay. A névsorok másolati példányát megkapta Eichmann hivatala is, akik egy 1943. február 20-i keltezésű ügyiratban megállapították, hogy a megnevezett személyek közül hetet Bene hivatalának ajánlására „keletre küldtek munkára". Rijksinstituut.

64. RLB, 42. dok.

65. Mindent egybevetve, Hollandiából összesen 78 magyar zsidó tért haza. Tizenöten indultak el március 18-án, heten május 13-án, harmincketten augusztus 18-án, tizenhatan augusztus 16-án, és nyolcan október 23-án. Rijksinstituut. Névsorukat lásd uo.

66. 1943 elején 103 magyar zsidó élt még Hollandiában, névsorokat lásd NA, 4664. tekercs, Kl 509/K350792. sorozat. Megtalálható az amszterdami levéltár anyagában is. Rijksinstituut.

67. A Westerborkban fogva tartott 80 magyar zsidó listáját lásd uo.

68. 150 magyar zsidót deportáltak keletre, és 1943 folyamán hetvennyolcan repatriáltak Hollandiából. Névsorukat nézve lásd a 43. és 58. jegyzetet, továbbá NA, 4664. tekercs, Kl 509/K350792. sorozat.

69 . RLB, 43. dok. Különösen nehéz eset volt azé a tizenhét zsidóé, akinek magyar állampolgárságát nem sikerült azonnal igazolni. Névsorukat 1943. június 9-én Hágában adta át Bene SS-Sturmbannfuhrer Zöpfhek, hogy tegye meg a szükséges lépéseket. Néhányuk esetében tisztázódott az állampolgárságuk, ezeknek a neveit Jäger hivatala augusztus 21-én közölte azzal a kéréssel, hogy adják meg nekik a hazatérési engedélyt. Az amszterdami levéltár anyagában. Rijksinstituut.

70. Uo. Különböző náci tisztviselők tevékenységét tárgyalja a németek megszállta Hollandiában Jacob Presser: The Destruction of the Dutch Jews. E. P. Dutton, New York, 1969.

71. Lásd Jäger 1943. október 18-i tiltakozó jegyzékét Benéhez. Az amszterdami levéltár anyagában. Rijksinstituut.

72. Uo., s ugyancsak ott található a Buchenwaldba és Ravensbrückbehurcoltzsi-dók névsora is.

73. Uo.

74. Lásd Leon Poliakov-Jacques Sabille: The Jews Under the Italian Occupation. Centre de Documentation Juive Contemporaine,Paris, 1955. A könyv megjelent jiddis, olasz és francia nyelven is.

75. RLB, 44. dok.

76. Nicholas Kállay: Hungárián Premier. A Personal Account of a Nation's Struggle in the Second World War. Columbia University Press, New York, 1954, 151. o.

77. A görögországi zsidók, így az ott élő 22 magyar zsidó helyzetéről Velics László athéni magyar nagykövet 1943. március 16-án és 1943. november 4-én küldött jelentést Kállay Miklós miniszterelnöknek, lásd MOL, K63-I 943-13. sz. irat.

78. RLB, 45. dok.

79. Lásd Jungerth-Arnóthy Mihály szófiai magyar nagykövet 1941. december M-i jelentését, MOL, Kl 50-1-13-1942-49.

80. Livia Rothkirchen: The Destruction ofSlovakJewry. Yad Vashem Institute, Jerusalem, 161, XXm. és XXV. o.

81. NA, 4666. tekercs, K348233. felv.

82. Uo., K348237. felv.

A MAGYAR ZSIDÓK SORSA A NÉMET MEGSZÁLLÁS ALATT... 275

83. Uo., K348239-240. felv.

84. Uo., K348241-248. felv.

85. Uo., K348249-250. felv.

86. t/o., K348253-255. felv.

87. Uo., K348251-252. felv.

KILENCEDIK FEJEZET

AZ ELSŐ TÖMEG-DEPORTÁLÁSI TERVEK

Az eredeti célkitűzés

A MAGYARORSZÁGI szélsőjobboldal köreiben felszította a tettvágyat az első számottevő siker, hogy tudniillik 1941, július-augusztusban 16-18 000 „hontalan" zsidót, köztük sok Magyarországra menekült zsidót is, kényszerítettek Galíciába „áttelepülni" (ezek jó részét Kame-nyec-Podolszkijnál lemészárolták). Ezen felbuzdulva úgy döntöttek, hogy valamennyi „hontalan" zsidótól megszabadítják az országot. Az ő malmukra hajtotta a vizet, hogy a Harmadik Birodalom egyre erőteljesebben követelte a magyarországi végleges megoldást, s Európának a nácik megszállta részén teljes gőzzel folyt a zsidóüanítás. Ezek a szélsőjobboldali elemek elégedetlenek voltak azzal, ahogy Magyarország hivatalos vezetői vonakodtak a zsidóság elleni kemény és erőszakos fellépéstől, és arra az elhatározásra jutottak, hogy a saját kezükbe veszik a dolgot.

Olyan szélsőjobboldaliakról volt szó, akik nem mozogtak a rivaldafényben, jobbára ismeredenek voltak, és az ország politikai életében, valamint a hadseregben a második vonalban vagy még hátsóbb sorokban helyezkedtek el. A németek azonban felfigyeltek rájuk, s mivel nekik olyan politikusokra volt szükségük, akik hajlandóak voltak a végleges megoldásban közreműködni, így ez a társaság éppen a zsidókérdésben vallott nézetei miatt jött kapóra nekik. Annál is inkább, mert a németeket is zavarta a magyar kormány vonakodása, ezért aztán ezekkel a második vonalbeli figurákkal próbálták meg a végleges megoldás szekerét mozgásba hozni.

„Hontalan" zsidón, akit a szélsőjobboldal ki akart iktatni az ország életéből, a következőket értették: először azokat az üldözötteket, akik a nácik megszállta Európából és Szlovákiából Magyarországra menekültek, másodszor a külföldi származású zsidókat, főleg galíciaiakat, akik az első világháború éveiben jöttek Magyarországra és telepedtek itt meg, vagyis azokat, akik ugyan évtizedek óta éltek az országban, de nem vették föl a magyar állampolgárságot, és harmadszor azt a nagyszámú zsidóságot, amely az 1938-41 közötti években visszacsatolt területeken élt.1 Míg a trianoni Magyarországon élő zsidók zöme kulturálisan és minden egyéb vonatkozásban is hasonulni, beolvadni próbált a magyar környezetbe, ezek jobbára vonakodtak magukat izraelita felekezetű magyaroknak vallani, és foggal-körömmel ragaszkodtak zsidó hagyományaikhoz.

Az „idegen" zsidók jó része nemcsak azoknak a hátrányos megkülönböztetést tartalmazó rendelkezéseknek a következményeit nyögte, amelyeket 1938 után Magyarország egész zsidósága ellen léptettek életbe, de ezenkívül a legtöbbjük még szegény is Volt, és el kellett tűrnie a különleges rendőrhatósági zaklatást is, amiben a hontalan zsidók részesültek. Ennek ellenére és ezzel együtt fizikai létük nem forgott veszélyben, életüket többé-kevésbé biztonságban tudhatták körülbelül addig, amíg 1941. június 27-én Magyarország háborúba nem lépett a Szovjetunió ellen.

A Horthy-rendszert a zsidókérdésben bizonyos kétértelműség jellemezte, ámde ez az ambivalens politika logikusan és szükségszerűen vezetett el odáig, hogyha először csak részlegesen is, de nyíltan átvegyék a náci megoldást. Röviddel a hadba lépés után megszületett a gondolat, hogy a hontalan zsidók esetében azt kell tenni, amire a Harmadik Birodalom példája tanít, s nem törvényes megoldást kell velük szemben alkalmazni, hanem fizikai kényszert, vagyis le kell tartóztatni, internálni és „áttelepíteni" valamennyit.

Először csak az idegen zsidóknak szánták ezt a sorsot, s velük bántak el ily módon, de három évvel később az egész zsidósággal szemben alkalmazták ezt a megoldást, hasonlóan szomorú eredménnyel.

A terv mögött meghúzódó szélsőjobboldaliak

Nem egészen világos, hogy kinek vagy kiknek az agyában fogant meg az ötlet, miszerint fizikai erőszakkal kell megoldani a hontalan zsidók problémáját, de a rendelkezésünkre álló bizonyítékok alapján azonosítani tudjuk azokat a politikai figurákat és magas rangú katonatiszteket, akik ezt az akciót kezdeményezték és szorgalmazták. A németbarát főtisztek közül is kiemelkedett Heszlényi József vezérőrnagy, a negyedik gyalogoshadtest parancsnoka és Homlok Sándor altábornagy, berlini magyar katonai attasé.

Heszlényi életrajzát csak nagyon hézagosan ismerjük. 1942-ben a honvédelmi minisztérium ÜL csoportfőnökségét vezette, vagyis hadtápfőnök volt.2 Szoros és jó kapcsolatokat épített ki a Wehrmacht és a német külügyminisztérium gazdasági szakértőivel, elsősorban dr. Kari Clodi-usszal, a gazdaságpolitikai osztály helyettes vezetőjével. 1942 június-jú-liusában már a negyedik gyalogoshadtest parancsnoka, pécsi székhellyel, majd átvezényelték Ukrajnába, a második magyar hadsereghez. Alakulata a Don mentén, Voronyezs térségében helyezkedett el, s 1943-ban jórészt a második magyar hadsereggel együtt elpusztult. Amikor a németek megszállták Magyarországot, Edmund Veesenmayer, az új követ és birodalmi főmegbízott őt szemelte ki a honvédelmi miniszter helyetteséül. Úgy jellemezte Heszlényit, hogy „egyike a legkitűnőbb katonáknak, és rendkívül nagy tekintéllyel rendelkezik a hadseregben". S azt is hozzátette, hogy „politikai szempontból makulátlan"3.

1944-ben a katonai helyzet rohamosan romlott, s ekkor Heszlényit az újonnan szervezett harmadik magyar hadsereg élére állították. A zsidókérdéssel kapcsolatban 1944 szeptemberében hívta fel magára újólag a figyelmet. Alakulatai Dél-Erdély megszállt részén állomásoztak, Arad környékén, s ő mint főparancsnok egész sor zsidóellenes rendelkezést adott ki. Egy hónappal később Szálasinak, a Nyilaskeresztes Párt vezérének egyik legfőbb támasza volt az október 15-i puccs során (lásd a 26. fejezetet). Egy forrás szerint öngyilkosságot követett el, amikor a vert magyar csapatok már kiszorultak az országból, és Ausztriába vonultak vissza.4

Homlok ugyanolyan politikai nézeteket vallott, mint Heszlényi, és ambíciói is hasonlóak voltak. Késmárkon született, elvégezte a Ludovika Akadémiát, és a vezérkarhoz került. 1927-től 1934-ig katonai attasé volt Párizsban. 1934-ben ismét a vezérkarnál kapott beosztást, egy ideig az 5. osztályt irányította, melynek az volt a feladatköre, hogy a vezérkar elé kerülő kérdések katonapolitikai összefüggéseit elemezze. 1938-39-ben jelentős szerepe volt a kárpátaljai bevonulás előkészítésében. 1941-ben Berlinbe nevezték ki katonai attasénak. Onnét küldött jelentéseiben előre jelezte az orosz-német háború kitörését, és szorgalmazta, hogy Magyarország feltédenül vegyen részt ebben a háborúban a Harmadik Birodalom oldalán. Amikor Németországban bekövetkezett az összeomlás, Ausztriába menekült, s ott az amerikaiak fogságába került. Mivel nem ismerték korábbi tevékenységét, amerikai segítséggel kapott állást a Nemzetközi Menekültügyi Szervezetnél, és Ausztriában dolgozott. 1951-ben áttelepült az Egyesült Államokba, 1952-től 1956-ig a Magyar Nemzeti Bizottság alkalmazottja volt New Yorkban. 1956-ban nyugdíjba ment, és 1963 áprilisában hunyt el ugyancsak New Yorkban.5

Heszlényi a minisztérium ül. csoportfőnöksége vezetőjeként gondoskodott a magyar fegyveres erők anyagi ellátásáról. 1942 januárjában Berlinbe utazott azzal a megbízatással, hogy a Wehrmacht és a német külügyminisztérium illetékeseivel két kérdésben állapodjon meg. Az egyik az volt, hogy Galícia gabonatermésének egy részét Magyarországnak szerezze meg, másrészt hogy a Szovjetunió megszállt területeinek gazdasági hasznosításába Magyarországot is bekapcsolja.

Heszlényi berlini utazásának időpontját és küldetésének célját jelentették dr. Kari Clodiusnak. A Wehrmacht illetékesei úgy döntöttek, hogy a galíciai termésből a magyaroknak nem juttatnak, a másik kérést illetően pedig kitérő választ adnak.6 Clodiust egyébként jól ismerték Budapesten, ahol gyakran megfordult, és a két ország kereskedelmi kapcsolatainak bonyolításában fontos szerepet játszott. Heszlényi vele, valamint a Wehrmacht részéről Radtke őrnaggyal és Becker tábornokkal január 7-én kezdte meg tárgyalásait. Észrevette, hogy a németek a megszállt területekre vonatkozó magyar gazdasági igényekkel szemben meglehetősen elutasítóak, s ekkor a „fegyverbarátságra" hivatkozva a katonák jóindulatát próbálta megszerezni. De ezzel nem ért el semmit.7 A tárgyalásokról Becker tábornok készített összefoglalót, s ebben megemlíti, hogy Heszlényi egyebek között a Magyarországon élő „idegen" zsidók kérdését is szóba hozta. Közölte, hogy „Magyarország vissza akarja irányítani Oroszországba azt a 12 000 zsidót, aki a háború idején jött Magyarországra". Az illetékes német helyi hatóságok nem adták meg ehhez a szükséges engedélyt, Becker tábornok ezért azt javasolta, teremtsenek alkalmat Heszlényinek, hogy a kérdést Berlinben tárgyalhassa meg az illetékesekkel.8 Ez meg is történt. „Az OKW illetékes osztálya" megbeszélést hozott össze Heszlényi javaslatának megtárgyalására, s meghívta rá az SS és a külügyminisztérium részéről a megszállt keleti területen működő tisztviselőket is.

Heszlényi ugyan Magyarország nevében lépett fel, de arra nézve nincs bizonyíték, hogy a „hontalan" zsidók kérdésének felvetéséről, az ezzel kapcsolatos javaslatának megtételéről a kormánynak tudomása lett volna, illetve erre felhatalmazást adott volna neki.9 A németek az adott időpontban meglehetősen óvatosan viselkedtek. A javaslat nyilvánvalóan megnyerte tetszésüket, mégis azt válaszolták, hogy célszerű lenne várni néhány hónapot, „legalább a tavasz végéig, mert egyelőre szállítási nehézségekkel küszködnek"10.

Időközben a Bárdossy-kormány helyébe a Kállay-kormány lépett (1942. március 9-én), és a szélsőjobboldal által szorgalmazott deportálási terv, átmenetileg legalábbis, lekerült a napirendről. Kállay óvatos politikát folytatott, egyes katonai és politikai alárendeltjei azonban egyre türelmetlenebbé váltak a zsidókérdésben, és a kulisszák mögött azon mesterkedtek, hogy a megoldást ne húzzák-halasszák vég nélkül. A zsidóság „áttelepítésének" többszakaszos tervében a 100 000 „idegen" zsidó kitelepítése lett volna az első lépés.

A terv felélesztése

Körülbelül négy hónappal Kállay kinevezése után a Heszlényi vezérőrnagy által megpendített ötletbe ismét életet leheltek. A magyar kormány kialakította általános politikáját, és többé-kevésbé a zsidókérdéssel kapcsolatos álláspontját is meghatározta, a németek pedig a wannseei konferencián eldöntötték, hogy a végleges megoldást fogják alkalmazni. Tény, hogy ekkorra már a szlovák zsidókkal együtt sok magyar anyanyelvű zsidót is elnyelt az auschwitzi pokol.11

Az „idegen" zsidók „áttelepítésének" gondolatával ezúttal Homlok Sándor hozakodott elő. Július 2-i keltezésű levelében emlékeztette az OKW-t a Heszlényi által felvetett javaslatra, és végérvényes döntést sürgetett.12 A hónap vége felé Karl Klingenfuss, a német külügyminisztérium Deutschland (később Inland) osztályának követségi tanácsosa hivatala egyetértését fejezte ki azzal a tervvel kapcsolatban, hogy Magyarország meg akar szabadulni nemkívánatos zsidóitól, és ígéretet tett, hogy megpróbálja biztosítani a szállítási lehetőségeket, amelyek hiánya januárban megakadályozta a terv megvalósítását. Megígérte azt is, hogy megvizsgálja, vajon nem lehetne-e a Magyarországról kitelepítendő zsidókat Transznisztriában elhelyezni, vagyis a Dnyeszter és a Bug által közrefogott területen, amelyet a Szovjetuniótól Romániához csatoltak.13 Augusztus elején arról tájékoztatta az OKW-t, hogy az ügyet végérvényes döntés végett az RSHA-hoz tették át, Himmler hivatalához, amely az „áttelepítés" kérdésével volt megbízva.14 A románokra ez idő tájt nagy nyomás nehezedett a zsidókérdéssel kapcsolatban, ők azonban szembehelyezkedtek ezekkel a követelésekkel, s elvetették azt a gondolatot, hogy magyar zsidókat telepítsenek a Bug és Moldávia vidékére.15 Klingenfuss váratlan égi áldásnak tekintette a románok ellenkezését, és rögtön (1942. augusztus 5-én) jelentette Eichmann-nak, akinek az volt a feladata, hogy a deportáltakat Auschwitzba, valamint a német megszállás alatt álló Lengyelország más haláltáboraiba irányítsa.16

Az egész ügy újabb lendületet kapott azzal, hogy szeptember 17-én Klingenfuss ismét érintkezésbe lépett Eichmann-nal, s közölte vele, hogy Wiesner őrnagy a Wehrmacht részéről tudni szeretné, mi az RSHA válasza, mivel a téma a hónap végén egy konferencia napirendjén szerepel. 17 1942. szeptember 25-én Eichmann levélben közölte, hogy technikai nehézségek vannak, és a zsidó menekültek deportálása végett nem mozgósíthatja az egész deportálási gépezetet. Azt ajánlotta, hogy várjanak, amíg Magyarország is hajlandó lesz a végleges megoldás alkalmazására.18 Klingenfuss szeptember 30-án továbbította az információt az OKW-nak.19

A magyarországi zsidókérdés megoldásának első szakaszát képező 100 000 zsidó „áttelepítésének" tervéről nemcsak a magasabb német hivataloktudtak, valamint Heszlényi és Homlok, de perdöntő bizonyítékok szerint vezető magyar politikai személyiségek is. 1942 augusztus és szeptember havában nyugat-európai körutazása során Németországot is útba ejtette Otdik György, a kormány német nyelvű félhivatalos lapjának, a Pester Lloydnak a főszerkesztője, aki egyúttal a felsőház befolyásos külügyibizottságának is tagja volt. Amikor útjáról hazaért, 1942. október 10-én terjedelmes írásbeli jelentésben számolt be tapasztalatairól a külügyminisztériumnak, amelyet akkor a miniszterelnök vezetett. Mint írta, Berlinbe érkezésének napján háromórás megbeszélést folytatott Sztójay berlini magyar követtel, akitől úgy értesült, hogy a németek a zsidókérdést még a háború folyamán „radikálisan meg akarják oldani". Azt is kifejtette neki Sztójay, hogy a magyar-német kapcsolatokban két dolog okoz feszültséget. Az egyik a magyar magatartás a Magyarországon élő német népcsoporttal kapcsolatban, ami azonban már megoldódófélben van. A másik - a követ szavait idézve - „ennél sokkalta súlyosabb tehertétel, hogy a zsidóknak túl nagy a befolyásuk és a szerepük Magyarországon".

Ottlik a beszámolóban megállapította, hogy

amíg ez fennáll, addig nem lehet a magyarokban bízni. Sztójay tehát helyesnek találná, ha Magyarország nem várná meg a kérdés éles feltevését, hanem meggyorsítaná az őrségváltás tempóját, és zsidó lakosságunk tekintélyes részét kitelepítené a megszállt Oroszországba. Követünk előbb 300 000-ről beszélt,20 azután lealkudta önmlagát 100 000-re. Közbevető megjegyzésemre nem titkolta, hogy ez nem kitelepítést, hanem kivégzést jelentene.21

Wisliceny látogatása Budapesten

1942. október elején Budapestre látogatott SS-Hauptsturmführer Dieter Wisliceny, aki Pozsonyból irányította a szlovákiai zsidók deportálását. 1942. október 8-án tett útjáról jelentést a pozsonyi német követnek, Hanns Elard Ludinnak, s ebben közölte, hogy két nappal korábban összeismerkedett egy bizonyos Fáy nevű személlyel, aki nem más, mint Kállay személyi titkára.22 A pozsonyi magyar külkereskedelmi kirendeltség titkára, dr. Szarka mutatta be az illetőt neki.23

Szarka dr. gazdasági ügyekkel foglalkozott, és feltehetőleg ismerte Augustin Moráveket, az ÚHÚ (Ústredny Hospodarsky Úrad, azaz Központi Gazdasági Hivatal) vezetőjét, sőt hivatali kapcsolatban is volt vele. Az UHU-t 1940-ben hozták létre, és a szlovák miniszterelnök közvetlen fennhatósága alatt működött. Teljes felhatalmazása volt, hogy az ország gazdasági és társadalmi életéből kiszorítsa a zsidókat, javaikat pedig árjá-sítsa. Morávek hivatala 1941 májusától folytatott tárgyalásokat a szlovákiai zsidók kitelepítéséről egyrészt Wislicenyvel, akit a szlovák kormányzat az UHU tanácsadójává nevezett ki, másrészt a gazdaság és pénzügyek minisztériumának tanácsadójával, dr. Erich Geberttel.24

Amikor Wisliceny Budapesten járt, a szlovákiai zsidóságnak mintegy a háromnegyedét, kb. 58 000 személyt már deportálták Auschwitzba.25 Joggal tekintették tehát Wislicenyt a végleges megoldás egyik fő szakértőjének. Tekintettel a zsidókérdés magyarországi „megoldatlanságára", Szarka doktornak minden bizonnyal imponált Wisliceny teljesítménye, s alighanem ezért is hozta őt össze Fáyval.

Wisliceny beszámolt Ludinnak arról, hogy október 6-án a sváb-hegyi Golf Klubban ebédelt Fáyval, majd ebéd után Fáy afelől érdeklődött, hogy hogyan oldották meg a zsidókérdést Szlovákiában, és közben saját véleményét is kifejtette a zsidókérdés magyarországi állásáról. Mint jelentésében olvasható:

Fáy közölte, hogy a meglévő törvények nem elégségesek, és a zsidókkal kapcsolatos koncepció nincs kellően kidolgozva. A gazdaság zsidótlanítása nem érte el a kívánt eredményt. A kérdés roppantul bonyolult, mert a zsidóság jelentős gazdasági tényező, és mert a létszáma is nagy. A zsidók áttelepítése, ami egész Európában már folyamatban van, Magyarországról csak fokozatosan történhet. Fáy megkérdezte, igaz-e, hogy Romániából is áttelepítés alatt állnak-e a zsidók. Azt válaszoltam kérdésére, hogy tudomásom szerint az előkészületek már megtörténtek. Ekkor hirtelen azzal a kérdéssel lepett meg, hogy az áttelepítési program szempontjából Magyarországot is számításba vették-e. Magyarország ugyanis - tette hozzá - kb. 100 000 zsidót szeretne áttelepíteni Kárpát-Ukrajnából és a Romániától visszacsatolt területekről. A második szakaszban kerülnének sorra a Kárpát-medencében élő zsidók, végül azok, akik Budapesten, a fővárosban laknak. Közöltem vele, hogy magánemberként tartózkodom Budapesten, és erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Nincs tiszta képem arról, hogy a magyar zsidóság letelepítésének a keleti területeken megvannak-e a feltételei. Az volt a benyomásom, Fáy kérte meg Szarkát, hogy hozza össze velem, és ezeket a kérdéseket felsőbb utasításra tette föl nekem.26

Rendkívül fontos ez az okmány, mégpedig két szempontból. Először ebben a dokumentumban történik említés arról, hogy kikből is állt volna az a 100 000 főnyi zsidóság, amelyet az áttelepítésre kiszemeltek: kárpátukrajnai és észak-erdélyi zsidókból. Másrészt kiviláglik belőle, hogy létezett egy többszakaszos „áttelepítési" program, amely a végleges megoldásba torkollt volna.

Nem világos, hogy ki találta ki az „áttelepítést", Fáy, Szarka vagy valamelyik másik magyar náci, például a hírhedt zsidófalók közül Baky László, Endre László vagy báró Vay László, s azt sem tudjuk, hogy az illetőnek saját ötlete volt-e, avagy együtt főzte ki a katonai vezetés egyes tagjaival. Azt azonban szinte bizonyosra vehetjük, hogy Kállay miniszterelnök nem tudott róla és nem járult volna hozzá. Wisliceny ugyan azt óta, hogy Fáy szerinte „magasabb helyről származó parancsot" teljesített, amikor erről faggatózott, de ezt nem tekinthetjük elégséges bizonyítéknak.

Himmler érdeklődése a terv iránt

1942. október 13-án Ludin kötelességszerűen továbbította Wisliceny jelentését a német külügyminisztériumnak, kísérőlevelet is mellékelve hozzá,27 Nem sokkal utóbb már az RSHA-nál Himmler személyes érdeklődését is felkeltette. 1942. november 30-án Himmler terjedelmes levelet írt Ribbentropnak, melyben áttekintette azt a javaslatot, amelyet hite szerint a magyar kormány nevében Heszlényi tett az OKW-nak. Emlékeztette a külügyminisztert, hogy magyar államférfiak mostanában azzal a kívánsággal jelentkeznek, oldják meg náluk is a zsidókérdést. Mintegy megismételve Fáy szavait úgy, ahogy azok Wisliceny jelentésében olvashatók, tájékoztatta Ribbentropot, hogy a végleges megoldást több szakaszban kell lebonyolítani, s az első lépés az lenne, ha Magyarország keleti részéből „kitelepítenek" 100 000 zsidót. Közölte, hogy kezdetben ellenezte a zsidókérdés részleges megoldását Magyarországon, most viszont kész Wislicenyt kinevezni a budapesti német követségre, ahol „tudományos tanácsadóként" működhetne, lévén hogy nagy szakértelmet árult el Szlovákia zsidótlanításában. Himmler mindehhez hozzáfűzte, hogy ha Magyarországon „ez az égető kérdés megoldódik", az minden bizonnyal nem téveszti el hatását a bolgár és a román kormányra sem, s azok is inkább hajlandónak mutatkoznak majd a saját zsidókérdésük megoldására.28

Ribbentrop kívánságára29 Martin Luther, a német külügyminisztérium Deutschland osztályának az idő szerinti vezetője utasította Dietrich von Jagow budapesti követet, hogy járjon utána, vajon a magyar hatóságok tényleg hajlandók-e 100 000 „idegen" zsidót deportálni, vagy akár az ország egész zsidóságát.30 Jagow 1943. február 18-án válaszolt, tájékoztatta a külügyminisztériumot, hogy a budapesti német katonai attasé érintkezésbe lépett a magyar vezérkarral, hogy megtudakolja, vajon Heszlényi és Homlok a magyar kormány megbízásából kelte-e az idegen zsidók deportálását. De hogy az attasé mit tudott meg és Jagow mit jelentett, az rejtély, a német külügyminisztérium anyagában ugyanis nincs nyoma ennek a zárójelentésnek.31

A szélsőjobboldali figurák a Kállay-korszakban nem értek el semmit, de machinációik, titkos paktálásuk a Wehrmachttal és az RSHA-val, va-

lamint saját szakállukra tett ajánlatuk 100 000 „hontalan" zsidó áttelepítésére mégsem maradt meddő fáradozás. Ez talán hivatkozási alapja lehetett annak az egyezségnek, amelyet 1944. március 18-án kötött Horthy Hitlerrel, s amely egyebek között azt tartalmazta, hogy 100-300 000 magyar zsidót a Birodalom rendelkezésére bocsátanak „a haditermelés céljára".

Jegyzetek

1. A magyarok és a velük rokonszenvezők sérelmezték a trianoni és az első világháborút lezáró más szerződéseket, s ezekkel a területekkel kapcsolatban nem megszerzésről, hanem visszaszerzésről beszéltek, mivel az első világháború előtt mindezek a területek Magyarország részét képezték.

2. Magyarország tiszti ám- és névtára. Magyar Királyi Állami Nyomda, Bp., 1942, 49:628. o.

3. A Wühelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról, 1933-1944. Összeállította és szerk.: Ránki György, Pamlényi Ervin, Tilkovszky Lóránt, Juhász Gyula. Kossuth, Bp., 1968,847. o. Vö. Nemeskürty István: Requiem egy hadseregért. Magvető, Bp., 1974, 37. o.