HUSZONEGYEDIK FEJEZET

OC =30

A IV. ZÓNA: DÉL-MAGYARORSZÁG A DUNÁTÓL KELETRE

A gettósítási folyamat

A IV. ZÓNÁBAN végrehajtott zsidóellenes akciók az V. csendőrkerületben (Szeged) és a VI. csendőrkerületben (Debrecen) élő zsidókat érintették. A zóna a trianoni Magyarország délkeleti részeit foglalta magába a Dunáig és a Délvidék korábban Jugoszláviához tartozó területéig (lásd a 13.1. térképet).

Akárcsak a többi zsidótlanítási zónában, ezeknek a csendőrkerületeknek a zsidóit is módszeresen összegyűjtötték röviddel az április 26-án elfogadott gettósítási rendelet ütán. A vidéki települések zsidóit a helyi zsinagógákba terelték, és a kifosztás első menete után a közeli gettóba vitték, rendszerint a járási székhelyre. Ezekből a táborokból néhány hét után átvitték a legközelebbi vasúti központ közelében létesített gyűjtőtáborokba, ahonnan néhány napon belül deportálták őket az ott összegyűjtött más zsidókkal együtt.

A IV. zónában végrehajtott gettósítási, koncentrálási és deportálási műveleteket Kiskunfélegyházáról irányították, a zsidótlanítási osztagok itt rendezték be főhadiszállásukat.1 Az akciókat ugyanolyan gyorsan, hatékonyan és embertelenül hajtották végre, mint a többi zónában. Habár az összegyűjtött zsidók csak pár napig voltak a bevagonírozási központokban, lesoványodtak és elcsüggedtek a gettókban és a téglagyárakban uralkodó életkörülmények között és a kegyetlen bánásmód miatt, melyben az elrejtett értékek után kutató csendőrök és nyomozók kezei között részesültek.

A zóna zsidóinak bevagonírozását és deportálását 1944. június 10-én, azon a szegedi értekezleten beszélték meg, amelyen a magyar és német zsidódanító különítmények tagjain kívül a két csendőrkerület városainak polgármesterei, rendőr- és csendőrtisztjei is részt vettek.2

A zsidók deportálása ebből a zónából ütemterv szerint, június 25-én kezdődött, röviddel azután, hogy átszállították a zsidókat a különféle gettókból a bevagonírozási központokba. Június 28-án fejeződött be 40 505 zsidó 15 vasúti szerelvényen való elszállításával.?

Az V. csendőrkerület

Az V. csendőrkerület nagyobb gettói, melyek lakosságát végül a bevagonírozási központokba vitték, Hódmezővásárhelyen, Kalocsán, Ke-celen, Kiskőrösön, Makón, Nagykátán, Szarvason és Szentesen voltak.4

Hódmezővásárhely. A Csongrád megyei városnak 1941-ben 1501 fős zsidó lakossága volt, mely az össznépesség 2,4%-át tette ki.5

A zsidóellenes intézkedéseket Endrey Béla főispán közreműködésével hajtották végre. Beretzk Pál polgármester-helyettes csak ímmel-ámmal, de Beliczky Kálmán rendőrfőtanácsos annál buzgóbban működött közre. A gettó színhelyének kiválasztását Orsai Antal városi tanácsnokra bízták. A polgármesternek tett, május 19-i jelentésében Orsai azt írja, hogy a város zsidósága 428 családból 831 zsidót, 375 férfit és 456 nőt számlál. Javasolta, jelöljék ki a gettót a város zsidónegyedében, a Szent István tér, a Ferencz, a Búvár, az Eszterházy, a Klauzál és a Szeremle utcák által körülhatárolt területen. Végül is Beretzk nem állíttatta föl a gettót, a zsidók június közepéig lakásaikban maradhattak. Június 16-17-én 737 zsidót szállított a Hódmezővásárhelyre e célból vezényelt csendőrség Szegedre vasúton.6 Előbb azonban a zsinagógába terelték egybe őket, s ott újabb motozás, megmaradt értéktárgyaik elkobzása várt rájuk.7

Kalocsa. 1941-ben a városban 360 zsidó élt, a helyi lakosság 2,9%-át képviselték. Két kis gettót létesítettek a településen: az egyik a Tomori és a Híd utcában lévő néhány épületből állt; a másikat a Búzapiac téren lévő paprikamalomban alakították ki. Az előbbiben 617 zsidót helyeztek el, köztük a városiakat és a Dunavecsei járás néhány községének zsidóit; az utóbbiban gyűjtötték össze a környező települések zsidóságát: Bátya, Drágszél, Dunaszentbenedek, Dusnok, Érsekcsanád, Foktő, Géderlak, Hajós, Miske, Nemesnádudvar, Sükösd és Szakmár. A helyi Zsidó Tanácsot dr. Wolf Mátyás vezette, és tagjai közé tartozott dr. Szekeres Gyula és dr. link Elemér, ők a kalocsai zsidókat képviselték, Tápai Sándor a Kalocsai járás zsidóit, Faragó Ferenc pedig a Dunavecsei járás zsidó közösségeit. Grősz József kalocsai érsek megpróbált közbenjárni a zsidók érdekében, de, püspöktársaihoz hasonlóan, eredménytelenül. A Kalocsán fogva tartott zsidókat június 18-án szállították gyűjtőtáborba.8

Kecel A Kecskemét és Baja közt fekvő Pest-Pilis-Solt-Kiskun megyei városnak 1941-ben 110 fős zsidó lakossága volt (0,4%). 1944. áprilisi összegyűjtésük után a zsidókat a II. Rákóczi Ferenc utcában lévő három épületbe koncentrálták. A 92 helybéli zsidóhoz 26 zsidót raktak be, akiket a szomszédos Császártöltésről hoztak be. Június 17-ig, amikor átszállították őket Szegedre, Zsidó Tanács Vezette őket, mely a következőkből állt: Vető György (elnök), Weisz József, Weisz Ferenc és Klein Dávid.9

Kiskőrös. A Keceltől nem messze északra fekvő Kiskőrösnek 1941 -ben 509 fős zsidó lakossága volt (3,9%). Röviddel a német megszállás után 22 helyi zsidót a topolyai internálótáborba vittek. A gettóban, melyet április vége körül alakítottak ki a zsinagógában és környékén, 582 zsidó „élt", beleértve a környező falvakból behozottakat. A gettót lakosságának június 21-én Kecskemétre történt áttelepítése előtt Zsidó Tanács vezette, melynek tagjai voltak Ruder Mór, Lebovits Vilmos, Gottlieb Sándor, Spiegel Izsák, Kupfer Mór és Blumenthal Mózes.10

Makó. A hagymatermesztéséről híres Csanád megyei városnak 1941-ben 1881 fős zsidó lakossága volt (5,3%).

A beszámolók szerint jobboldali elemek már április 15-én gettót akartak létesíteni, de a hivatalos rendelet csak május 6-án jelent meg erről. A Ferenczy Béla megyei alispán aláírásával ellátott, 7979/1944. al. sz. rendelet a Honvéd, Garai, Bethlen utcák és a Királyhegyesi út közé helyezte el a gettót. A helyi zsidókon kívül ide kellett átköltöztetni május 20-ig a Torontáli járás, valamint a nagylaki szolgabíró joghatósága alá tartozó valamennyi zsidót is. Ugyanezen napig kellett Mezőkovácsházára és Magyarbánhegyesre összevonni Battonyai, Mezőkovácsházi és Eleki járások zsidóságát: őket 738-ukat végül Békéscsabáról vagonírozták be.11 Makó zsidóit Bécsy Bertalan polgármester rendeletére költöztették gettóba. A rendeletet a Makói Újság május 16-i száma közölte. Másnap a buzgó polgármester Paszkesz Fülöpöt és Hetényi Sándort, az ortodox, illetve a neológ közösség vezetőit tette felelőssé a hatóságok utasításainak végrehajtásáért. A külön elhelyezett kikeresztelkedett zsidókat Óvári László képviselte. A makói gettónak kb. 2000 lakosa volt. Köztük voltak a szomszédos települések, Apátfalva12, Csanádpalota, Földeák, Kiszom-bor, Magyarcsanád, Nagylak, Pitvaros és Szőreg zsidó közösségei is. Június 16-án a zsidókat átvitték Szegedre, ahonnan sokat Strasshofba deportáltak. 13

Nagykáta. A Budapesttől keletre fekvő Nagykáta munkaszolgálatos-toborzó központ volt; 10-12 századot küldtek innen az ukrajnai frontvonalakon teljesítendő szolgálatra. Az egyik parancsnokot, Muray-(Metzl) Lipót alezredest, hírhedt szadistát találóan „nagykátai hóhérnak" nevezték, mert nagyszámú munkaszolgálatos haláláért volt felelős (lásd a 10. fejezetet). A gettó a gróf Tisza István és Damjanich utcában és környékén volt, és 628 zsidó lakta, köztük mintegy 200 helyi zsidó. A többieket a környező településekről hozták be, úgymint Gyömrő, Kóka, Maglód, Tápióbicske, Tápiógyörgye, Tápiósáp, Tápiósüly és Tápiószele községekből. A Zsidó Tanács tagjai: Breuer Soma rabbi, Székely István, Schwarz Vilmos, Relle Imre és Sebestyén Imre. Június elején a gettó lakosságát bevagonírozáshoz átszállították Kecskemétre.14

Szarvas. A szarvasi zsidókat, akiknek létszáma 1941-ben 636 volt (2,7%), a jelentések szerint viszonylag későn, május 15-én parancsolták a gettóba. Deportálásuk Szolnokról történt, ahová június elején szállították át őket.15

Szentes. A Szegedtől északra fekvő város gettóját a Vásártér északi oldalán és az ahhoz csatlakozó Vecseri utcában alakították ki.

A beszámolók szerint a helyi szélsőjobboldaliak, köztük a környék Turul-szövetségének második embere, Csete Sándor kardoskodására a gettót a valószínű légitámadások célpontjainak közvetlen közelében hozták létre K. Nagy Sándor polgármester irányítása alatt. A gettóba költöztetett zsidók névsorát a helyi zsidó közösség vezetői állították össze, s azt az elnök, Gunst Sándor vitte be április 7-én a polgármesteri hivatalba. Számos szeghalmi zsidó is a gettóba került. A Zsidó Tanács a következőkből állt: dr. Berend József főrabbi (elnök), dr. Balázs Imre, Bárdos Jenő és Gunst Sándor. A közösség néhány prominens tagját, köztük Gunst Sándor elnököt áprilisban Topolyára internálták, ahonnan az elsők közt deportálták őket Auschwitzba még ugyanabban a hónapban. A gettó lakosságát a szegedi gyűjtőtáborba vitték át június 16-án.16

A VI. csendőrkerület

Mint vidéken egyebütt, a VI. csendőrkerületben is a helyi polgári hatóságok és a rendőrség-csendőrség közreműködésével készítették el a zsidók gettósítására és összegyűjtésére vonatkozó terveket. Döntő szerep jutott a csendőrségnek. 1944. május 8-án a csendőrkerület parancsnoka, Szilády Gyula csendőr ezredes megkereste a főbb települések, így például Békéscsaba, Gyula, Hajdúböszörmény, Hajdúnánás, Hajdúszoboszló, Karcag, Kisújszállás, Mezőtúr, Nagyszalonta, Szolnok és Túrkeve polgármestereit, hogy megtudakolja gettósítási szándékaikat és azt, hogy milyen csendőri erőre van szükségük.17 Ezek a városok lettek aztán a gyűjtőközpontok a helyi és a környékbeli falusi zsidók számára. A kisebb gettókat hamar felszámolták, mihelyt átszállították a zsidókat a nagyobb gyujtőtáborokba, így Békéscsabára, Debrecenbe és Szolnokra. A jómódú zsidó közösségekkel rendelkező ún. hajdúvárosok zsidóságát Debrecenbe vonták össze.

Hajdúböszörmény. 1944. május 27-én a város zsidóit gettóba parancsolták, melyet a zsinagógában és körülötte rendeztek be. Június 15-én először a helyi sertéspiacra vitték őket, ahol elvették tőlük értékeiket, aztán bevagonírozáshoz átszállították őket Debrecenbe. A zsidóellenes intézkedésekben Szálkay Antal polgármester és Abari Antal városi tanácsnok, a zsidóügyek megbízottja működött közre. Egy beszámoló szerint 653 zsidó pusztult el a deportálások következtében.18

Hajdúdorog. A gettó a Jackovits Mihály utcáról nyíló főtér északkeleti végén volt, a zsinagógában és körülötte. Mintegy 350 zsidó lakta, kb. 300 helybeli. A többieket Hajdúszovátról és Józsáról hozták be. A Zsidó Tanácsot egy ideig dr. Hercz László vezette. A zsidókat június 17-én átszállították Debrecenbe, ugyanazon a vonaton, amely a hajdúböszörményi és hajdúnánási zsidókat is vitte.19

Hajdúhadház. Akárcsak a többi hajdúváros esetében, a hajdúhadházi zsidókat, akiknek száma 1941-ben 471 volt (3,78%), a zsinagógából és a szomszédos épületekből kialakított gettóban helyezték el. Június közepén átszállították őket Debrecenbe.20

Hajdúnánás. A gettót május 14-én létesítették, itt is a zsinagógában és körülötte. A zsidókat június 17-én szállították át Debrecenbe.21 A hajdúnánási polgármester felesége, Pénzes Mihályné öngyilkosságot követett el, amikor H. Szabó csendőrnyomozó azzal gyanúsította, hogy zsidó származású.22 A zsidóügyek helyi megbízottja Nyakas László volt.

Hajdúszoboszló. A közösség csaknem 500 zsidóját május közepe táján parancsolták gettóba. Június 15-én Debrecenbe szállították őket.23

A hajdúvárosok gettóin kívül a VI. csendőrkerület körzetébe tartozott Karcag és Téglás gettója is.

Karcag. A Szolnok és Debrecen közt fekvő város gettóját április 24-én hozták létre a temető és a Vágóhíd utca között. Csaknem 1300 zsidót tereltek ide. Közülük mintegy 800 helybéli zsidó volt, a többieket a szomszédos településekről hozták, beleértve Kunmadarast és Tiszaszentimrét. Június 18-án a gettó lakosságát átvitték a szolnoki cukorgyárba, és nem sokkal később bevagonírozták.24

Téglás. Ezen a Debrecentől északra fekvő településen a gettót a Bácsipusztán létesítették. A gettóban uralkodó állapotok miatt a tehetős zsidók elintézték, hogy átszállítsák őket a debreceni gettóba. A helyi zsidókon kívül a téglási gettóba tartoztak Hajdúsámson és Vámospércs zsidói. A deportálás előtt Tégláson 172 zsidó volt, Hajdúsámsonban 188 és Vá-mospércsen 298. Június 17-e körül a gettó egész lakosságát átszállították a debreceni téglagyárakba.25

A Délvidék

Habár a Délvidék zsidósága osztozott az V. csendőrkerület zsidóságának sorsában, sokkal korábban összegyűjtötték és gettókba kényszerítették őket, mint a csendőrkerület trianoni részében élőket. A zsidóellenes intézkedések ebben a régióban valószínűleg kevésbé lepték meg a helyi zsidókat, mint Magyarország más részeiben élő testvéreiket, mert néhány évvel korábban már kaptak belőlük ízelítőt.26

Mivel ezen a vidéken nagyszámú nácibarát és erősen antiszemita népi német (Volksdeutsch) elem élt, és stratégiailag közel feküdt Tito partizán erőihez, a délvidéki zsidókat rendkívüli „elővigyázatossági" intézkedéseknek vetették alá. Már a német megszállás előtt is nagyszámú „politikailag gyanús" zsidót internáltak Bácstopolyára.27 A német megszállás után a tábort az SS deportálóközponttá alakította át.

Mint másutt a megszállt Magyarországon, a németek egy sor egyéni gyilkossággal és tömeges letartóztatásokkal kezdték kampányukat a Délvidéken.28 Ezekben az akciókban odaadóan támogatták őket magyar bé-renceik és a népi németek.

A belügyminisztériumban Baky László elnökletével április 19-én tartott értekezlet határozatának megfelelően a Délvidék gettósítása április 26-án megkezdődött.29 E határozat szerint Bácskának a Ferenc-csatornáig terjedő alsó területén és a Tisza mentén - Magyarkanizsa, Újvidék, Zenta és Zombor városait is beleértve - élő zsidókat április 26-án szedték össze, és ideiglenesen átszállították a Baján, Szabadkán és Szegeden létesített gyűjtőtáborokba.30 A szokásos eljárást követték. A gettósítás részleteit az egy nappal előbb kiragasztott hirdetmények ismertették. A zsidókat figyelmeztették, hogy az összegyűjtés napján 5 órától ne hagyják el lakásukat, a keresztényeket pedig felszólították, hogy 48 órán belül szolgáltassanak be minden értéket, amit esetleg zsidóktól vettek át megőrzésre.31

Majdnem mindenütt a helyi zsinagógákat és a körülöttük lévő kórházakat jelölték ki gettónak. A szabadkai gettó és a bácstopolyai internálótábor kivételével a Délvidék gettói csak pár napig álltak fenn - ennyi elég is volt a csendőrségnek és a rendőröknek, hogy kivallassák a zsidókat, és elkobozzák értékeiket.

A zsidóknak a különféle gettókból való összpontosítását területi alapon hajtották végre. A Tisza folyó nyugati partja mentén élőket a Bácska keleti részéből Szegedre vitték. A Szegedre szállított délvidéki zsidó közösségek közé tartoztak Ada, Mohol, Szenttamás, Törökkanizsa és Zen-ta32 zsidói. A szenttamási zsidókat először Óbecsére vitték, ahonnan a helyi zsidókkal együtt vagy Szegedre, vagy Bácstopolyára kerültek.

A szegedi rendőrség 1944. május 10-i jelentése szerint a bácskai településekről Szegedre szállított zsidók száma 2266 volt. 736 családból álltak, melyekben 601 férfi, 1081 nő és 584 gyermek volt.33

A Bácska központi zónájában élőket Szabadkán gyűjtötték össze. Röviddel azután, hogy Újvidéket 1941 áprilisában magyar csapatok szállták meg, a város katonai parancsnoka, Bajor Ferenc tábornok 5 millió pengő34 váltságdíjat vetett ki a zsidókra és a szerbekre, az előbbiekre azért, „mert nem járultak hozzá a magyar ügyekhez a jugoszláv megszállás alatt". A zsidó közösség vezetőitől először azt követelték, hogy 48 órán belül adják át a pénzt. Mikor azonban a gyűjtésben részt vevő rendőrök meggyőződtek róla, hogy a zsidók képtelenek összegyűjteni ilyen sok pénzt a számukra előírt idő alatt, hajlandók voltak elfogadni a zsidó vezetők által felajánlott 3,4 millió pengőt. A magyar rendőrök azzal a fenyegetéssel kényszerítették a zsidókat a pénz azonnali átadására, hogy ellenkező esetben átadják őket a rettegett usztasáknak, a horvát fasisztáknak. A váltságdíj oroszlánrészét Bajor megosztotta tiszttársaival; Bonczos Miklós, a belügyminisztérium akkori államtitkárhelyettese állítólag 100 000 pengőt kapott.35

Az 1942. januári mészárlások az újvidéki zsidók közül szedték a legtöbb áldozatot (lásd a 6. fejezetet).. A mészárlások nyomán erősen megfogyatkozott zsidó közösség a gettózás idején kb. 1900 zsidóból állt. Az újvidéki zsidók összegyűjtését Nagy Miklós őrnagy és Zombory Gyula rendőrfőnök felügyelete mellett hajtották végre. A Szabadkára átvitt zsidókat egy gabonamalomban szállásolták el, ahonnan többségüket május 13-án átszállították Bajára. A legtöbb újvidéki zsidót május 27-én deportálták a Baján lévő többi zsidóval együtt.36

A Duna menti településeken élő zsidókat a Bácska nyugati részén és a Baranyában, a Dráva folyó mentén élőkkel együtt Bajára vitték bevago-nírozásra.37 Köztük voltak Zombor zsidói, akiket először a helyi selyemgyárban gyűjtöttek össze, mely gettóként szolgált, aztán Bajmokra vitték, majd végül átszállították őket Bajára.38 A zombori zsidók egy részét Bácstopolyára szállították, s onnan Auschwitzba deportálták. Közvetlenül május 27. előtt, amikor Bajáról megkezdődtek a deportálások, sok, Szegeden és Szabadkán koncentrált délvidéki zsidót, köztük az újvidéki zsidók zömét, szintén átvittek Bajára a gyűjtőtáborba.

A főbb gettók és gyűjtőtáborok, ahonnan a mintegy 10 000 fős délvidéki közösséget deportálták, Bácstopolyán, Baján, Szabadkán, Szegeden és Bácsalmáson voltak.

Bácstopolya. A tábort eredetileg a magyarok létesítették politikai foglyoknak. A német megszállás után az SS kibővítette, és főképp zsidó túszok fogva tartására szolgált. Többségüket a Délvidékről szállították ide, de jelentős számban hoztak zsidókat Magyarország más részeiről is. Összesen 3000 zsidót tartottak itt fogva, és deportáltak. Ebből a táborból került ki a mintegy 2000 „jó erőben lévő" zsidóból álló két első transzport egyike, melyet 1944. április 30-án irányítottak Auschwitzba.39

A táborban az internáltakat a legkülönfélébb megaláztatásoknak vetették alá azzal a céllal, hogy megtörjék szellemi és lelki ellenállásukat. Igásállatok helyett alkalmazták őket a tábor körüli földek felszántására, és munka után arra kényszerítették őket, hogy tornásszanak, többnyire az őrök szórakoztatására.40 1944-ben Bíró Gyula rendőrfelügyelő volt a tábor parancsnoka. 17,v

Baja.41 A város több zsidó intézményét nyomban az ország megszállása után kisajátították a németek. A városi hivatalnokok utasítására a zsidó vezetők lajstromba foglalták a közösség tagjait (23/res. 1944. sz. rendelet), melyet a héttagú Zsidó Tanács tagjai, köztük Stein Ferencz és Bíró László két nap múltán, április 13-án át is adtak, és ennek alapján kezdődtek rövidesen a lefogások.42 A gettót a zsidónegyedben, a Gyalog, a Malom utcák, a Vörösmarty tér és a Várady érsek út által határolt területen, Bernhardt Sándor polgármester nem túlságosan lelkes irányításával, valamint Bedő rendőrtanácsos közreműködésével hozták létre.

A polgármester, dr. Bernhart Sándor nagyon tisztességes ember volt; nem volt hajlandó hivatalos gettót létesíteni; vagy megtiltani a zsidók bevásárlással és más célokkal kapcsolatos, viszonylag szabad mozgását. A németek, akik korábban elfoglalták a hivatalos épületeket, több műhelyt létesítettek a zsidó iskolában és környékén, melyekben zsidó szakmunkásokat alkalmaztak. Öt épületben helyezték el őket a Madách és Szent László utcákban, s nekik és családjuknak - összesen 140-150 személynek - sikerült elkerülniük a deportálásokat. A közösség egyik háború utáni vezetőjének beszámolója szerint Baja volt az egyetlen vidéki város, ahol felmentést nem nyert zsidóknak is megengedték,hogymaradhassanak. Életüket nyilván nagymértékben a helyi SS-parancsnok, Rumpf főhadnagy jóindulatú magatartásának köszönhették.

Nem tudni, hogy mik lehettek a zsinagóga egyik, számára átalakított lakrészében lakó SS-tiszt indítékai. Az őszi szovjet offenzíva elől Ausztriába menekült, és a zsidókat is magával vitte, akik állítólag mind egy szálig életben maradtak.

Lévai szerint május második felében mintegy 8000 délvidéki zsidót három táborban „szállásolták el" Baján. Két táborban az újvidéki zsidókat tartották fogva, a harmadikban azokat a délvidéki zsidókat, akiket nem koncentráltak Bácstopolyán, Szabadkán vagy Szegeden. A délvidéki zsidók átköltöztetése április vége felé kezdődött.43 A Baján töltött tíz nap alatt 65 zsidó halt meg vagy követett el öngyilkosságot. A deportálások Bajáról május 27-én kezdődtek, a szokásos kegyetlenséggel, egy hónappal a IV. zónában végrehajtott deportálások előtt. Egy szemtanú szerint, amikor a tehervagonok ajtajait néhány nap elmúltával Gánsendorfnál újra felnyitották, 45 holttestet találtak, azonkívül sok zsidó megőrült a megpróbáltatások következtében.44

A helyi zsidók deportálása három szakaszban zajlott. Az első szakasz kb. 150 zsidó - köztük sok közösségi vezető és szakember - letartóztatását hozta április 14-én. Bácstopolyára kerültek, ahonnan a hónap végén deportálták őket Grossrosenbe. A második szakaszban került sor a május 27-i tömeges deportálásra, mely 640 helyi zsidóra terjedt ki. Az akció nyomán a városban maradt zsidók száma kb. 400-ra csökkent; akadtak köztük Észak-Erdélyből és Kelet-Magyarországról származó munkaszolgálatosok. Június 17-én valamennyiüket átszállították Bácsalmásra, és a táborban lévő más zsidókkal együtt június 25-én deportálták.45

Szabadka. A 3000-3500 szabadkai zsidót május elején különleges gettóban helyezték el, majdnem egy héttel a többi délvidéki zsidó gettó-sítása után. A gettó a vasútállomás mellett volt, és kerítés választotta el a város többi részétől. A Bácska központi vidékeiről, többek közt Újvidékről behozott zsidókat egy használaton kívül lévő háromemeletes gabonamalombán helyezték el. Egy ideig a szabadkai zsidó közösség látta el őket élelemmel, melyet Zsidó Tanács irányított, akkoriban dr. Lóránt Zoltánnal az élén. Endre május l-jén ellátogatott a városba, és dr. Székely Jenő polgármester kíséretében megtekintette a gabonamalmot és a gettónak kijelölt körzetet46

Deportálás céljából a Bácska központi részéiből való zsidókat május 15-én átvitték Bajára. A szabadkai zsidók június 16-ig maradtak gettójukban, amikor is legtöbbjüket átszállították Bácsalmásra.47

A zsidók koncentrálása

A koncentrálás folyamata a IV. zónában június 16-án reggel 5 órakor kezdődött, ugyanazon a napon, amikor a III. zónában befejeződtek a deportálások. Öt napon belül lezárult hét koncentrációs központ létesítésévei: négy az V. csendőrkerületben volt, három pedig a VI. csendőrkerületben. Az eredeti terv előírta, hogy ezek a központok Békéscsabán, Berettyóújfalun, Debrecenben, Kecskeméten, Szabadkán, Szegeden és Szolnokon legyenek, s hogy a deportálások június 21-én kezdődjenek, egy nappal a koncentrálás befejeződése után.48 A módosított terv többek közt előírta, hogy Szabadka helyett Bácsalmás legyen az egyik fő gyűjtőtábor helyszíne, és hogy a deportálás időpontját négy nappal el kell halasztani.

A kampány eredményeként június 29-ig 40 505 zsidót összpontosítottak a zóna hét bevagonírozási központjában. Ezek közül 21 489 főt az V. csendőrkerület négy központjában és 19 016 főt a VI. csendőrkerület három központjában, mint azt a 21.1. táblázat mutatja. E zsidók deportálására június 25. és 28. között került sor.

21.1. Táblázat A Zsidók Száma az V. És a VI. Csendőrkerület Gettóiban és Gyűjtőtáboraiban

V. csendőrkerület VI. csendőrkerídei

(Szeged) (Debrecen)

Bácsalmás

2

793

Békéscsaba

3 113

Kecskemét

5

413

Debrecen

13 084

Szeged

8

617

Nagyvárad

Szolnok

4

666

{Bihar megye)"

2819

Összesen

21

489

összesen

19 016

FORRÁS: Ferenczy 1944. június 29-i jelentése

aCsak amegye vidéki településeinek zsidóit foglalja magában,

miután a nagyváradi zsidókat már korábban deportálták.

A deportálások 1944. június 18-án kelt ütemtervét Sellyey Vilmos csendőr ezredes, a zóna zsidótlanításával megbízott csendőrtiszt osztotta szét a megfelelő csendőrparancsnokságok között (lásd a 21.2. táblázatot). A gettók irányításával megbízott csendőrtisztek pedig a polgármesterekhez továbbították az ütemterv másolatait.49 Utóbbiak dolga volt, hogy egyebek között előteremtsék az alapvető „úti kellékeket", élelmet, két-két vödröt minden marhavagonhoz (egyet víz tárolására, másikat pedig az ürülék és a vizelet számára), valamint lakatokat és láncokat a zsidók szökésének megakadályozására.

A környék gettóiból beszállított zsidók csupán néhány napig tengődtek a bevagonírozási központokban.50 Még itt is újabb motozásoknak vetették őket alá. Állapotuk, a velük szemben alkalmazott bánásmód mindenütt egyformán embertelen volt.

21.2. Táblázat A IV. Zónából Való Deportálások Ütemterve

Koncentrációs

Indulás

Vonatok

és bevagonírozási központ

időpontja

száma

Bácsalmás

június 26.

1 --;/■

Békéscsaba

junius 26.

1

Debrecen

június 25., 26., 27., 28.

5

Kecskemét

június 25., 27.

2

Nagyvárad

június 26.

1 ■

Szeged

június 25., 27., 28.

:;' 3

Szolnok

június 25., 27.

2

FORRÁS: Csongrád Megyei Levéltár, Szeged. Szegedi polg. m; i. 9535/1944.

Bácsalmás. Magyarország déli részén. Szeged és Baja között a bácsalmási koncentrációs és bevagonírozási központ 2793 zsidót fogadott be.51 Közülük sokan Bajáról, Madarasról, Jánoshalmáról, Szabadkáról és Észak-Bácska szomszédos településeiről jöttek. A tábort egy csoport bácskai népi német (Volksdeutsch) SS-katona őrizte; különösen kegyetlenek voltak. Mindazonáltal sok zsidó, aki a június 25-i transzporttal hagyta el Bácsalmást, elég szerencsés volt: amikor a vonat befutott Szegedre, néhány tehervagont mintegy 700 zsidóval, akik, mint kiderült, főképp Szabadkáról jöttek, egy másik vonathoz csatoltak, melyet Strasshof-ba irányítottak.52

Békéscsaba. Békés vármegye székhelyét a Holocaust időszakában Székács István főispán irányította. A város zsidó közössége meglehetősen terebélyes és jómódú volt a német megszállásig.

A gettót a helyi dohánygyárban és környékén hozták létre, 3113 zsidó tartozott ide, 2500 magából a városból.53 A többieket a szomszédos falvakból és városokból hozták be -Bánhegyes, Battonya, Békés, Elek, End-rőd, Gyula, Mezőkovácsháza, Orosháza,54 Szarvas és Tótkomlós. Ide szállították a szomszédos Mezőkovácsházi, Battonyai és Eleki járások zsidóit is.

A mintegy 350 mezőkovácsházi zsidót először a méntelep környéki helyi gettóban helyezték el, nem messze a várostól. A Mezőkovácsházi járás falvaiból beszállított 414 zsidót (20-at Csanádapácáról, 56-ot Kunágotáról, 50-et Magyarbánhegyesről, 14-et Nagybánhegyesről, 23-at Református Kovácsházáról, 33-at Végegyházáról, valamint a Battonyai járáshoz tartozó Battonyáról 108-at, Dombegyházáról 22-t, Kevermesről

21.1. kép

A debreceni gettót körülzáró fal részlete

25-öt, Mezőhegyesről 4-et, továbbá az Eleki járáshoz tartozó Medgyes-bodzásról 12-t és Medgyesházáról 47-et először a Magyarbánhegyeshez közel eső Mandel-gazdaság területén létesített ideiglenes gettóba vitték.55

A német megszállás előtt a helyi hatóságok és a zsidó közösság közti viszony nyilván egész jó volt, mert a polgármestert, dr. Jánossy Gyulát és néhány rendőrtisztet, köztük Ladányit, Siskáit és Szokolait, Ferenczy azzal vádolta, hogy védik a zsidóság érdekeit.56 A Békéscsabán koncentrált zsidók bevagonírozására június 25-én került sor. A békéscsabai zsidókat egy Auschwitzba irányított vonatra tették; a többieket Strasshofba vitték, ahol a legtöbben túlélték a háborút.57

Debrecen. Hajdú megye székhelyének, Debrecennek nagy zsidó közössége volt a második világháború előtt.5^ A gettót Kölcsey Sándor polgármester a város nyugati részében állíttatta fel (21 838. sz. rendelet). Maga a polgármester ellenezte a gettósítást, és az antiszemita főispán, Bessenyey Lajos hamarosan föl is mentette őt. Mindamellett sok személy

21.2. kép

Zsidók bevagonírozása, Debrecen, 1944

lelkesen játszotta szerepét a zsidóellenes intézkedések végrehajtása során a városban. Köztük volt Szilassy László, Hajdú vármegye főispánja, Zöld József polgármester-helyettes, Szabó Gyula rendőrfőtanácsos, a gettó parancsnoka, és Szilády Gyula csendőr ezredes, a debreceni és Hajdú megyei zsidók nemezise.59 A gettó két részből állt, a „nagy" és a „kis" gettóból, melyeket a Hatvan utca választott el egymástól. Felölelte a Csapó, Szécsényi, Zsák, Zugó, Csók, Simonffy és József Kir. Herceg utcákat. A Zsidó Tanácsot dr. Weiss Pál vezette, Weinberger Miksa, Bentfeld és Waldmann voltak a tagjai- Az egészségügyi ellátást dr. Fejes Friedmann Dezső vezetése alatt szervezték meg; a gettó rendőrségét Lusztbaum Béla, volt százados vezette. Június 21-én a zsidókat áthelyezték a Serly téglagyárba, ahová a szomszédos településekről való hitsorsosaikat is koncentrálták, ide értve Balmazújvárost, Hajdúböszörményt, Hajdúdorogot, Hajdúhadházát, Hajdúnánást, Hajdúsámsont, Hajdúszoboszlót, Téglást és Vámospércset (lásd a 21.1. táblázatot).

A debreceni zsidók egy része, akárcsak több más közösség az V. és a VL csendőrkerületben, aránylag szerencsés volt. Az Öt transzport közül

két transzport, 6841 zsidóval, mely június 26-án és 27-én hagyta el Debrecent a szentgyörgypusztai bevagonírozási központból, Ausztriában kötött ki, ahol sok család sértetlenül vészelte át a háborút.60

Kecskemét A városnak viszonylag kicsiny zsidó közössége volt a német megszállás előtt.61 A németek benyomulása után a zsidókat különösen megalázó bánásmódnak vetették alá: a nácik vagy 60 zsidót válogattak ki arra a feladatra, hogy rombolják le a helyi zsinagógát, és alakítsák át a német katonák által használandó istállóvá. A zsinagógát végül mégsem rombolták le. További 30 zsidót összeszedtek és Kistarcsára vittek, ahonnan az elsők között deportálták őket Auschwitzba.

Élen járt a zsidóellenes intézkedésben Liszka Béla polgármester. Egyebek között rendeletileg korlátozta a zsidók számára engedélyezett bevásárlási időt.62

A gyűjtőtáborba 5413 zsidót tömörítettek, közülük csaknem 1500 a városból származott.63 A többieket Abony, Cegléd, Csongrád64, Jászkarajenő, Kiskőrös, Kiskunfélegyháza, Nagykőrös, Soltvadkert és Törtei szomszédos gettóiból hozták be.65 A Zsidó Tanács dr. Schönberger Dezső vezetése alatt működött. A zsidókat a külvárosban helyezték el egy nem üzemelő gyárban, mely gyűjtőtáborként szolgált.66 Endre perében az egyik tanú, mint a tárgyaláson kiderült, tévesen, azt állította, hogy Endre is végignézte a bevagonírozást.67 Két transzporttal deportálták őket, melyek június 27-én, illetve 29-én haladtak át a kassai határállomáson.68

Szeged. Csongrád megye székhelyének, Szegednek igen aktív zsidó közössége volt a megszállás előtt.69 A város túlnyomórészt asszimilált, magyar ajkú zsidói megérezték a közeledő tragédia előszelét, amikor több délvidéki város zsidó közösségeit 1944. május elején ideiglenesen átköltöztették Szegedre.70 A városi gettó létrehozására vonatkozó utasításokat Tukats Sándor főispán adta ki Tóth Béla helyettes polgármesternek 1944. április 29-én.71 A zsidók gettósítására vonatkozó polgármesteri rendeletet május 17-én adták ki, és előírásai szerint a helyi zsidók összeköltöztetését május 22-én kellett kezdeni.72 Eredetileg azzal számoltak, hogy az egész akciót befejezik május 30-ra, de a határidőt újra és újra kitolták, június 15-ig, azaz magának a gettónak a felszámolását megelőző napig.73

A gettó fennállása során a zsidók csak délelőtt 11 óra és déli 1 óra között vásárolhattak.74 Tilos volt számukra a belépés a városi közigazgatás bármely hivatali helyiségébe - ez a kiváltság csak a Zsidó Tanács nyolc tagjának juthatott osztályrészül.75

A gettó kijelölt épületekből állt a Bús Páter, Jósika? Koronás Margit és Polgár utcákban meg a Valéria téren, hozzá tartozott a zsinagóga és a zsidó hitközségi épületek. A Margit utca 20. sz alatti zsidó hitközségi épületet a rendőrség használta: itt vallatták és kínozták a zsidókat a gyűjtőtáborba szállítás előtti napokban, hogy árulják el, hová rejtették el az értékeiket. Endre László június 10-re jelzett szemleútjának előkészületeként Tóth elrendelte a gettó bekerítését.76 A gettót palánkkerítés vette körül, melyet Markovits Szilárdnak, a szegedi városi tanács tagjának felügyelete alatt állítottak fel. A keresztény negyedekre néző összes ablakot be kellett meszelni.

A helyi katolikus és protestáns egyházi személyek, különösen a Magyar Szent Kereszt Egyesület helyi tagozatának77 kérésére a keresztény hitre áttért zsidókat külön helyezték el. Három épületbe gyűjtötték össze őket, a Kelemen utca 11 .-be, a Polgár utca 24.-be és a Bors Szállodába.78 Bizonyos szempontból a kitért zsidók rosszabb helyzetbe kerültek, mint a gettóban lévő társaik, mert gyakorlatilag elszigetelten éltek az épületekben, melyeket éjjel-nappal őrzött a rendőrség.

A gettóra vonatkozó részletes intézkedéseket egy különbizottság dolgozta ki, melynek tagja volt Tóth Béla helyettes polgármester, Buócz Béla, a rendőrkapitányság vezetője, Kemenesy Tibor tanácsnok79 és Te-mesváry László helyettes aljegyző, aki egyúttal a szegedi polgármesteri hivatal lakáshivatalának előadójaként is működött. A zsidóellenes intézkedések végrehajtásáért felelős főbb résztvevők közé tartozott még Magyary-Kossa Aladár főispán, aki május elején váltotta fel Tukats Sándort80, Takács Sándor rendőrfelügyelő, Keresztes Andor rendőrségi tanácsos,81 Horváth József, a szegedi rendőrkapitányság vezetője82, az időközben vidéki rendőrfőkapitánnyá kinevezett Buócz utóda, valamint Gombosi, Kalocsay és Kamarás Lajos rendőrtisztek.

A gettósítást a rendőrség általános felügyelete mellett hajtották végre a helyi Zsidó Tanácsnak dolgozó személyek. A Tanácsnak kellett viselnie az átköltöztetések költségeit is. A Tanácsot Pap Róbert vezette, és tagjai közé tartozott Fenyő Lajos, Grosz Marcell, Katona Dávid, Kertész Béla, Reitzer Miklós, Szabó Béla és dr. Wilhelm Lajos.83 A gettót két rendőrtiszt, Tónay Aladár és Kolozsváry Andor felügyelte.84 A gettó kapuit a rendőrség ellenőrizte, míg a belső rendet egy 40 férfiból álló gettórendőrség biztosította Gerle Sándor vezetésével.85

Mint minden nagyobb gettóban, a szegediben is rendkívül komor volt az élet. Mindenre a rendőrség által kibocsátott „gettórend" tartalmazott útmutatást.86 A zsidók nem hagyhatták el a gettót, és semminemű kapcsolatot nem létesíthettek a külvilággal. A zsúfoltságot, a tisztálkodási és egészségügyi kellékek hiányát és a mind rosszabb élelmezési helyzetet csak súlyosbította, hogy Tóth utasítására megszakították a gettó gázzal és villanyárammal való ellátását.87 Tóth következetesen visszautasította Papnak a Zsidó Tanács nevében megtett minden egyes felszólamlását a túlzsúfoltság csökkentésére vagy hevenyészett kórházi szolgáltatás létesítésére a különféle zsidó közösségi épületekben.88

Pap, akárcsak a Tanács többi tagja, erősen asszimilálódott zsidó volt, aki ellenforradalmi érdemeket szerzett az első világháború után.89 A jelek szerint rosszul ítélte meg a zsidóellenes kampány realitásait. Az újonnan kinevezett főispánhoz, Magyary-Kossa Aladárhoz intézett patetikus hangvételű levelében (1944. május 12.) kérte, hogy alkalmazzanak különleges elbánást a szegedi zsidókkal szemben. Hangsúlyozta, hogy magyar anyanyelvűek, jó hazafiak, nem galíciai zsidók, akik jelentősen hozzájárulnak a tudomány, a kultúra és a gazdasági fejlődéshez.90

Baky és Endre június 10-én tett előre bejelentett látogatást a gettóban. Ugyanezen a napon találkozott a „zsidótlanító" parancsnokság Szegeden az V. és VI. csendőrkerület vezető polgári, rendőri, csendőri és katonai vezetőivel, hogy kiértékeljék a IV. zónában végrehajtott összegyűjtést, bevagonírozást és deportálást. Szemleútjáról visszatérve Endre rendkívüli elégedettségét nyilvánította a helyi hatóságoknak.

A városi gettón kívül - még mielőtt a vármegye valamennyi zsidóját a téglagyárba vonták volna össze—volt Szegednek még két ideiglenes gettóközpontja. Egy darabig a Bácskából, Délvidékről begyűjtött 2000 zsidót a Pick-szalámigyár disznóhizlaldájában, a rókusi városrészben, a Feketeföldek út 58. sz. alatt helyezték el.91 A főként a Délvidékről áthozott 4600 zsidót pedig június 16. és 20. között a Szegedi Atlétikai Klub fut-ballpályájára vonták össze, egyrészt a pályán felállított 1345 sátorba, másrészt a lelátókra és az öltözőkbe.92

Mint minden más gettóban, sok zsidó és kitért folyamodott mentesítésért a zsidóellenes intézkedések hatálya alól. Kérvényeiket kezdetben Tóth és Kemenesy bírálták el - és általában elutasították. Többen különleges nyomást gyakoroltak három világhírű egyetemi professzor - Purjesz Béla, Rusznyák István és Riesz István - mentesítése ügyében. Több megyei és városi tisztségviselő próbált közbenjárni az érdekükben, valamint a helyi egyetem vezetésének és tanári karának sok tagja.93 Mentesítésüket Mester Miklós vallás- és közoktatásügyi minisztériumi államtitkár is javasolta, aki számos, zsidók által benyújtott mentesítési kérvényt támogatott (lásd a 25. fejezetet). A három professzornak és családtagjaiknak megengedték, hogy lakásaikban maradjanak ügyük elbírálásáig. Többhetes bürokratikus huzavona után azonban Purjeszt és Rusznyákot elvitték a be-vagonírozási központba, és június 28-án deportálták. Szerencsére a Strasshofba irányított vonatra kerültek, és megérkezésük után hamarosan visszaküldték őket. Riesz bujkált, és Budapesten túlélte a háborút.94 A június 10-i értekezlet utasítása értelmében megalakult ún. mentesítési bizottság még akkor is folytatta munkáját, amikor a zsidókat már átszállították a téglagyárba, de mivel a téglagyári gettó parancsnoka és a német tanácsadók igen hajthatatlan elveket vallottak, nagyon kevés mentesítési kérvényt méltányoltak.95

A szegedi gettó felszámolása június 16-án vette kezdetét. Kémet és magyar fegyveresek96 hajtották át a zsidókat a környék legnagyobb téglagyárába. A Szegedi Téglagyár Társulat telepe a Cserzy Mihály utca végén helyezkedett el. A szomszédos gyártelekkel együtt, amely ugyancsak a gyűjtő- és bevagonírozási központ része volt, a téglagyárat fakerítés övezte, amelyet Bodolay csendőr hadnagy vezényletével különleges, Nagyváradról és Zomborról átirányított csendőrosztag őrzött.97 A téglagyárba 8617 zsidót vontak össze, akiknek még a fele sem volt szegedi illetőségű. A többiek, valamivel korábban, Csongrád vármegye közeli településeiről érkeztek, így Apátfalváról, Csanádpalotáról, Csongrádról98, Dunapataj-ról, Okécskéről, Földeákról, Hódmezővásárhelyről, Horgosról, Kalocsáról, Kecelről, Kiskundorozsmáról, Kiskunhalasról, Kiskunmajsáról, Kistelekről, Kiszomborról, Magyarcsanádról, Makóról, Mindszentről, Pitvarosból, Szentesről, Szőregről és Ujkécskéről.99 A falusi zsidók összefogdosását csendőrök hajtották végre, akik Liptay László ezredesnek, az V. csendőrkerület parancsnokának tartoztak engedelmességgel.100 Szaktanáccsal és támogatással a szegedi és Csongrád megyei végleges megoldás megvalósításában az SS szolgált Franz Abromeit és Ar-germayer irányításával, akik mindketten az Eichmann-féle Sonder-kommando tagjai voltak.

A deportálások küszöbén a rendőrség politikai osztálya plakátokkal árasztotta el a várost, melynek szövege a Szegedi Friss Újság június 21-i számában is megjelent, és a következőkre szólított fel:

- a bármi okból, így mentesítés vagy vegyes házasság miatt a gettóba be nem került zsidóknak haladéktalanul jelentkezniük kellett a rendőrkapitányságon június 22-én éjfélig bezárólag;

- minden ház-, diákszálló- és szállodatulajdonosnak, valamint a kórházak és egészségügyi intézmények vezetőinek a fenti határidőig jelenteniük kellett a náluk lakó zsidókat;

- a város valamennyi polgárának jelentenie kellett, ha tudott olyan zsidóról vagy bárkiről, aki feltehetően Zsidó, aki a gettón kívül tartózkodott.101

A zsidók addigi reménykedése, hogy valahogy átvészelik a háborút, egyszeriben kétségbeesésnek adta át a helyét. Állítólag csupán az átszállítás első napján ötven öngyilkosság történt.102

A gyűjtő- és bevagonírozási központ Finta Imre csendőr százados parancsnoksága alatt állt. Finta egyúttal a helyi csendőrnyomozó alosztály parancsnoka is volt. Noha katonai-igazgatási szempontból Liptay ezredes beosztottja volt, a nyomozóalosztály parancsnokaként csakis a Magyar Királyi Csendőrség központi nyomozóparancsnokságának tartozott elszámolással.103 A zsidótlanítás ügyeiben Fintának Sellyey Vilmos ezredes, az IV. zóna parancsnoka volt a följebbvalója. A téglagyárban tevékenykedő SS-alakulat pedig Franz Abromeit SS-Hauptsturmführer közvetlen vezénylete alatt működött.

Fintát többnyire „tréfás kedvű" tisztnek tartották. Pap Róbert azonban így jellemezte: „Messzemenően becsületes és egyenes férfinak adta ki magát; valójában kétkulacsos ember volt. A németeknek kémkedett."104 Finta alá tartoztak azok a csendőrnyomozók, akik- gyakran civilben - kínvallatásoknak vetették alá a zsidókat elrejtett értékeik „visz-szaszerzése" céljából. Legközelebbi munkatársai a téglagyárban Simon és Nyitrai Ágoston csendőr századosok voltak.105 Jó néhány háború utáni beszámoló szerint Finta emberei „kíméletlen alapossággal" jártak el. A gyűjtő- és bevagonírozási központ parancsnokának minőségében Finta döntő befolyással volt a mentesítési ügyekre is. Egykorú beszámolók szerint visszaélt e hatalmával, amikor nem ismerte el jó néhány, a jogszabály szerint feltétlenül mentesítendő zsidó és kikeresztelkedett zsidó, így például Stein Sándor családjának mentesítését, akiket azután deportáltak. 106 Tóth helyettes polgármester és a mentesítési bizottság más tagjai szerint Finta mohón lecsapott igen sok munkaszolgálatosra is, hogy azokat leszereltesse és deportáltassa.107

A zsidókat három transzporttal vitték el a rókusi pályaudvarról. Az első transzport június 25-én hagyta el a várost, a második 27-én, a harmadik 28-án. Az első két transzportot Auschwitzba irányították, de csak az egyik jutott el oda. A másikat a németek Strasshofba irányították, cserébe a vonatrakomány kecskeméti zsidóért, akiknek Ausztriába kellett volna menniük, de figyelmetlenségből és rutinszerűen Auschwitzba parancsolták őket. A harmadik transzportot eleve Strasshofba irányították. A második és a harmadik transzportban szállított 5739 zsidó többsége túlélte a megpróbáltatást.108

A gettósítás, az összegyűjtés és a bevagonírozás borzalmai nem csupán a sok tisztességes keresztény szemtanút töltöttek el felháborodással, hanem némelyik német tanácsadót is. Csanád püspöke, Hamvas Endre ismételten felemelte szavát a zsidók ellen elkövetett igazságtalanságok miatt. Először május 12-én próbált közbenjárni a kikeresztelkedett zsidók ügyében; június 16-án táviratilag tiltakozott Sztójaynál és Jarossnál a küszöbönálló deportálások ellen. Ugyanezen a napon felszólalt a zsidók, kivált a kikeresztelkedett zsidók érdekében Magyary-Kossa főispánnál, s egy másolatot Tóth helyettes polgármesterhez is eljuttatott.109 Június 25-én Ambrózy Gyulán, a kabinetiroda főnökén keresztül Horthyig is eljutott. Fellépéseivél mintegy 200 kikeresztelkedett zsidót mentett meg a deportálástól. Megkísérelte még a bejutást is a téglagyár területére, hogy a zsidók és a kitértek vigaszára legyen, de Finta csendőrei erőszakikai meggátolták ebben.110

A püspök tapasztalatait megerősítette Kovács István szegedi egyetemi tanár felesége is, aki azt állította, hogy Horthyék baráti köréhez tartozott. A város zsidóságának kínjain is megaláztatásán elszörnyedve, Ko-vácsné érintkezésbe lépett Horthynéval, kétségbeesett kísérletet téve az áldozatok sorsának enyhítésére. A szegedi borzalmak számos részletét adta elő a háború után, a népbíróság előtt tett tanúvallomásában.111

Alighogy deportálták a zsidókat, máris felgyorsult a versenyfutás lakásaik, bútoraik, boltjaik, vállalataik, irodáik birtokáért, amely már gettó-sításuk után megindult. A lakáskiutalásokban elsőbbséget élveztek a csendőrök és a helyi nyilasok. A legnagyobb gonddal kiválasztott zsidó lakások egyike például Liptay László ezredesnek, az V. csendőrkerület parancsnokának jutott. De számos átlagos polgár, a lakosság gátlástalanabb része is - ilyen vagy olyan mentséget keresve magának - kivette részét a koncból. A keresztény ügyvédek és orvosok különösen fenték a fogukat a zsidók által elhagyott irodákra, rendelőkre, azok berendezési tárgyaira.112

Mihelyt pont került a végleges megoldásra, a városi és megyei hatóságok hozzákezdtek a számvetéshez: az elkobzott zsidó vagyon felleltározásához és a számlák kiegyenlítéséhez. A gettósítás, összegyűjtés és deportálás során felmerült kiadásokat abból a pénzből és értéktárgyakból térítették meg, amelyeket maguktól az áldozatoktól szedtek össze.113

Szolnok. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei zsidódanítási hadjárat fölött báró Urbán Gáspár főispán és Ats Ferenc alispán gyámkodott. Szolnok városában Szabó Ferenc polgármester irányította az akciókat. Szabó 1944. április 25-én, a budapesti hatóságoknak felküldött jelentése szerint a városnak 1950 zsidója volt. Az a lista sorolta fel őket, amelyet a Mandel Sándor vezette Zsidó Tanács a polgármester felszólítására (9232/1944. I.) április 18-tól készített el. A megye területén élő zsidók összefogdosá-sára vonatkozó tervet azon a szolnoki, május 10-i értekezleten beszélték meg, amelyet Áts hívott össze.114 A város főmérnöke jelölte ki a gettó helyszínét. Május 7-i jelentése szerint a nagyobbik gettót a város harmadik kerületében kellett kialakítani a Csarnok, Horánszky Nándor és Pillangó utcák által bezárt területen. Ide esett a zsinagóga, a zsidó iskola és több más közösségi épület. A kisebbik gettót pedig Pusztaszandára tervezték. Minden költséget, ideértve a keresztények kiköltöztetésének költségeit is, a zsidóknak kellett fedezniük.115

Mielőtt a deportálások megkezdődtek, a cukorgyárban 4666 zsidót tartottak fogva, akiknek mintegy fele Szolnokról került ki.116 A többiek olyan településekről jöttek, mint Abádszalók, Dévaványa, Endrőd, Gyo-ma, Karcag, Kisújszállás117, Kőrösladány, Kunhegyes, Kunmadaras, Mezőtúr, Szarvas, Szeghalom118, Tiszaszentimre, Törökszentmiklós119, Túrkeve120 és Vésztő. Mialatt Szolnokon tartózkodtak, 29 zsidó halt meg a gettóban és a cukorgyárban. Két transzportban deportálták a zsidókat: az első, majdnem 2700 zsidóval, június 25-én indult, a másiknak három nappal később kellett indulnia. Az egyik transzportot Strasshofba, a másikat Auschwitzba irányították. A Strasshofba irányítottaknak viszonylag magas százaléka túlélte a háborút.121

Nagyvárad. Kb. három héttel az eredeti gettó felszámolása után, melyben 35 000 nagyváradi és környékbeli zsidó „élt", a város gyűjtőtáborát ismét használták, ezúttal a trianoni Magyarország IV. zónához tartozó, Bihar megyei részében összegyűjtött zsidók deportálására. Június 16-17-én a Debrecentől délre és délkeletre fekvő települések - köztük Derecske és Konyár - 2819 zsidóját Nagyváradon összpontosították.122

„Félretevés" Strasshofba

Az V. és a VI. csendőrkerületben élő zsidók viszonylag jobban jártak, mint a többi vidéki csendőrkerületben élő társaik. Ezt részben a szerencsének köszönhették, részben egy új elemnek, mely a „emberéleteket áruért" címmel Kasztner és Eichmann közt folytatott tárgyalásokon bukkant fel (lásd a 29. fejezetet). Bár a Mentőbizottság (Vaada) és az Eichmann-féle Sonderkommando között a kapcsolat röviddel a március 19-i német megszállás után már létrejött, Eichmann „emberéleteket áruért" ajánlata csak nem sokkal a tömeges deportálások május 15-i kezdete előtt született. A tárgyalások erről a grandiózus tervről fej fej mellett haladtak egy még intenzívebb alkudozással, mely közel 1700 „prominens" zsidó megmentését célozta.

Június 14-én, a III. zónából való deportálások idején Eichmann váratlanul tájékoztatta Kasztnert, hajlandó megengedni, hogy 30 000 zsidót „félretegyenek" Ausztriában, jóakarata és őszintesége bizonyítékaként. Egyetlen feltételt kötött ki: 5 millió svájci frank azonnali kifizetését. Mivel Kárpátalja és Észak-Erdély zsidóit már deportálták, ragaszkodott hozzá, hogy csak a trianoni Magyarország zsidói vehetők számításba az átszállításnál. Az előbbiekre úgy hivatkozott, mint „etnikailag és biológiailag értékes elemekre", akiket - Kasztner szerint - nem engedhet életben maradni. A 30 000 zsidó felének Budapestről kellett volna kikerülnie, másik felének vidékről. Mivel nagy összegről volt szó, Kasztner 1944. június 14-én részletesen tájékoztatta Eichmann ajánlatáról a Zsidó Tanácsot.123

Míg a zsidók Ausztriába való átirányítása formailag a Kasztner-Eich-mann-tárgyalások keretében folyt, úgy látszik, Eichmannt az ajánlat megtételében és a tárgyalások folytatásában Kaltenbrunnertől kapott utasításokvezették. Az RSHA főnökét hadiipari üzemeket fenntartó vállalkozók és kormánytisztviselők kérésekkel ostromolták, köztük Blaschke SS-Bri-gadeführer bécsi polgármester, hogy lássa el őket égetően szükséges rabszolga-munkaerővel. Mivel a magyar zsidóság akkor még mindig az egyetlen viszonylag érintetlen zsidó munkaerő-tartalék volt, Kaltenbrun-ner utasította Eichmannt, hogy néhány transzport deportáltat küldjön Ausztriába.124

Német szempontból a Kasztnerral való tárgyalás több konkrét előnyt kínált:

- alkalmat nyújtott a jó szándék demonstrálására az „emberéleteket áruért" tárgyalásokon;

- biztosította az osztrák ipari és mezőgazdasági vállalkozók számára a szükséges rabszolgamunkát;

- gyarapította a Sonderkommando kasszáját,125

- hozzájárult a zsidóprobléma „megoldásához" a „munkaképtelenek" megsemmisítése révén.126

Úgy tűnik, a strasshofí transzportok kiválogatása a cionisták és más jól ismert zsidó vezetők dolga volt a IV. zóna koncentrációs központjaiban. Ezek a vezetők pedig minden jel szerint a Kasztner vezetése alatt álló Mentőbizottságtól (Vaada) kapták a feladatot. Szeged esetében a dolog a következőképpen zajlott: június 20-án, a városban folyó gettósítás utolsó napján Argermayer SS-Hauptsturmführer megjelent a gettó kapujában, hívatta dr. Löw Lipótot, dr. Frenkel Jenőt, Kertész Ernőt, dr. Sü-berstein Adolfot és dr. Radó Józsefet, s átadott nekik egy levelet, melyet Szilágyi Ernő, a Mentőbizottság (Vaada) egyik vezető tagja írt alá. A német nyelvű levélben Szilágyi arra kérte őket, hogy válasszanak ki 3000 zsidót a gettó lakosai közül, elsőbbséget adva a következőknek:

- sokgyermekes családok;

- munkaszolgálatosok családjai;

- prominens zsidók hozzátartozói.

A levélhez csatolták a szegedi gettóban lévő 160 prominens zsidó névsorát, melyet Budapesten állítottak össze. Az ötfős bizottság két napot kapott feladata elvégzésére. Hogy megkönnyítse munkájukat, Arger-mayer rendelkezésükre bocsátotta a zsidó közösség tagjainak már korábban összeállított névsorát, valamint a szükséges írógépeket, írógéppapírt és indigópapírt. Június 21-én Argermayer a különleges transzportba beválasztandó zsidók számát 2400-ra csökkentette azzal, hogy a fele szegedi legyen, a másik fele pedig a szegedi gettóban lévő többi zsidó közül kerüljön ki. Kikötötte továbbá, hogy a neves személyiségeken kívül a listán elsősorban 12 évesnél fiatalabb gyerekek és 50 évesnél idősebb felnőttek szerepeljenek. A Szeged környéki 1200 zsidó kiválasztását Hódmezővásárhely zsidó vezetőire bízták. Végül a szegedi bevagonírozási központból Strasshofba vitt zsidók száma meghaladta az 5000-et. Nem világos, hogy ez egy későbbi budapesti utasításnak vagy a helyi tisztviselők megvesztegetésének volt-e köszönhető. 66 prominens zsidót a Kasztner-féle különleges csoportba válogattak be, mely Bergen-Belsenen át végül Svájcban kötött ki.127

Kasztner arra számított, hogy az első szállítmány zsidó Győrből és Komáromból indul majd, azokról a területekről, ahol javában folyt a zsidók deportálása. Habár ezt a tervet a jelek szerint Eichmann jóváhagyta, a II. és a III. csendőrkerületből való összes transzportot, beleértve természetesen a győrieket és a komáromiakat is, rutinszerűen Auschwitzba irányították, alighanem a transzportokért felelős valamelyik SS-Scharführer kétbalkezessége következtében. A győri transzportért felelős Scharführer csak akkor vette észre, hogy a vonat száma nem szerepel a nyilvántartásban, mikor a transzport már a szlovák határra érkezett; felhívta Eich-manntj és utasításokat kért. Eichmann, akit inkább a „terv teljesítése" foglalkoztatott, mintsem az erkölcsi kötelesség, nyilván utasította a Scharführert, hogyha a transzport már a szlovák határon áll, akkor menjen csak tovább Auschwitzba.128 Úgy döntött, Kasztnert majd egy Magyarország más részéből való transzporttal „kárpótolja". Mivel a ÜL zó-nábólvaló deportálások június 16-án befejeződtek, a IV. zónában sok zsidót az a szerencse ért, hogy Ausztriába irányították őket munkára.

A zsidók koncentrálása a IV. zóna településein még aznap megkezdődött, amikor a deportálások véget értek a ÜL zónában. Miután a koncentráció folyamatát június 20-ig befejezték, a deportálásokat június 25-28-ra irányozták elő. E deportálások alatt hat vágy hét vonatrakomány zsidó deportáltat Strasshofba, egy Bécs melletti táborba irányítottak. Lévai szerint 20 787 zsidó érkezett Strasshofba.129 Ezek a következő gyűjtőtáborokból jöttek:

Baja

Debrecen

Szeged

Szolnok

5640 6841 5739 2567

Strasshofba való megérkezésük után, július első napján a zsidókat munkára küldték Kelet-Ausztria számos helységének - például Gmünd, Weitta, Wiener-Neustadt és Neunkirchen - ipari és mezőgazdasági üzemeibe. Sokan a Todt-szervezet felügyelete alatt dolgoztak. A velük való bánásmód az egyes alkalmazók és munkavezetők beállítottságától függően változott. Egészében véve gyakran elég emberségesen bántak velük, és 75%-uk, beleértve az idős korúakat és a gyerekeket is, túlélte a háborút.130 Kb. 1000 zsidó halt meg természetes okokból, vagy a táborokban szerzett betegségek következtében. Csaknem 170 főt átszállítottak Ber-gen-Belsenbe, és meghatározhatatlan számú zsidót Krumey parancsára büntetésből Auschwitzba deportáltak fegyelemsértésekért, egyebek közt mert pénzt rejtegettek, borbélyhoz fordultak vagy moziba mentek.

Egy szemtanú szerint hét zsidó leányt meg nem nevezett orvosi kísérleteknek vetettek alá. Állítólag csak egy hírmondó maradt életben közülük.131

Az Ausztriába szállított magyar zsidók egy bécsi központú igazgatási iroda ellenőrzése alatt álltak, melyet SS-Obersturmführer Hermann A. Krumey, Eichmann egyik legközelebbi munkatársa vezetett. AKasteletz-gassé 35. sz. alatti iroda hivatalos neve a következő volt: DerHöhere Be-fehlshaber der SS undPolizei in Ungarn - Sondereinsatzkommando -Aussen-kommando Wien (Magyarországi legfőbb SS- és rendőrparancsnokság -különleges egység — bécsi kirendeltség). Krumey szárnysegédei Siegfried Seidl SS-Hauptsturmführer és Schmitzhofen SS-Hauptsturmführer voltak; a hivatal személyzetéhez 8 magyar zsidó nő tartozott, akik irodai munkákat végeztek.132

Az ausztriai munkatáborokba hurcolt zsidókkal való bánásmódra külön irányelveket dolgozott ki az SS biztonsági rendőrségének Bécsben működő Aussenkommandöja 1944. augusztus 9-én. A 32 pontba szedett útmutató kitért a zsidók alkalmazásának és a velük való bánásmódnak a legapróbb részleteire is.133

Bár a Strasshofba és környékére szállított magyar zsidóknak sokat kellett nélkülözniük, például eleve azért, mert rabok voltak, kétségkívül szerencséjük volt, mert viszonylagos biztonságban élhettek, mialatt a többi vidéki zsidót Auschwitzba deportálták.

40 505 zsidónak a IV. zónából történő deportálásával a zsidótlanító különítmények 129 vasúti szerelvénnyel befejezték 380 660 zsidó eltávolítását Magyarországról.134

A Zsidó Tanács reagálása

A IV. zónában lévő zsidók koncentrálása és deportálása egyidejűleg folyt a budapesti zsidók különleges csillagos házakba való tömörítésével (lásd a 24. fejezetet). E 250 000 zsidó átköltöztetése június 17. és 25. között történt. A hatóságok Budapest esetében úgy döntöttek, hogy nem létesítenek területileg összefüggő gettót, nehogy a szövetséges hatalmak aztán intenzívebben bombázzák a főváros többi részét. Mindamellett a központi zsidó vezetőségnek jó oka volt azt hinni, hogy a csillagos házak létesítése előjáték a budapesti zsidók deportálásának és likvidálásának.

Ez idő tájt, a IV. zónából való deportálások idején kézbesítettek először A\ischwitzból postai levelezőlapokat több, korábban deportalt személyrokonának és barátainak. A postai bélyegzésen nem létező földrajzi név, „Waldsee" szerepelt, a rejtélyes üzeneteket („Megérkeztem. Jól vagyok.") az áldozatok gyakran közvetlenül elgázosításuk előtt írták. A németek célja természetesen az volt, hogy a Magyarországon még deportálásra váró zsidókat hamis biztonságérzetbe ringassák.135

Egy köteg ilyen levelezőlapot Freudiger Fülöpnek, a Zsidó Tanács egyik vezető tagjának adtak át szétosztásra. Feltűnt neki, hogy az egyiken a „Waldsee" szót egy kitörölt szó helyére írták a levelezőlapon. Fonalszámláló nagyítólencséjével, melyet textilgyárában gyakran használt, megvizsgálta a kitörölt szót, és megállapította, hogy az eredeti helységnév „witz"-re végződött. Fölfedezését közölte Krumeyjal, aki állítólag azt mondta neki: „Freudiger, én magát okos embernek ismerem; nem kéne mindent észrevennie!" Június 25. körül Freudiger maga is kapott egy ilyen „waldsee"-i levelezőlapot Stern Józseftől és Sámueltől, gyárigazgatójának, Stern Edmundnak a fivéreitől. Nevüket úgy írták alá, mint Joseph R'evim (héberül: „éhes") és Sámuel Blimalbish (héberül: „ruhátlan").136

A Zsidó Tanács felháborodott. Kétségbeesett erőfeszítéssel, hogy megmentse a megmaradt vidéki zsidókat (már csak az ország nyugati és délnyugati részében voltak találhatók), és megelőzze immár a budapesti zsidókat is fenyegető deportálásokat, még egyszer hagyományos fegyveréhez folyamodott. Június 22-én a Tanács könyörgő hangvételű petíciót intézett Sztójay miniszterelnökhöz, melynek másolatait eljuttatták a kormány néhány más tagjához is. Szövege a következő volt:

A Magyarországi Zsidók Szövetségének Ideiglenes Intézőbizottsága nevében, amely az 1520/1944. M. E. sz. kormányrendelet értelmében a zsidók ez idő szerinti törvényes érdekképviseleti szerve, mély tisztelettel az alábbiakban bátorkodunk Nagyméltóságod és a m. kir. kormány elé tárni azt a rettenetes helyzetet, amely az izraelita és keresztény vallású zsidók százezreinek ez év május havában megkezdődött és azóta állandóan tartó deportálása folytán

a magyarországi zsidóság létét immár végső veszéllyel fenyegeti, és mindnyájunkat kétségbeeséssel tölt el. Tragikus sorsunknak 12-ik órájában és az emberiség örök eszményei nevében megrendült lélekkel emeljük fel kérő szavunkat, és esedezünk Nagyméltóságodhoz, s a m. kir. kormányhoz: szüntesse be soron kívüli sürgősséggel ártatlan emberek százezreinek az országból való elhurcolását.

A hazai zsidóság megadással viselte el az utóbbi időkben gyors egymásutánban rázúduló sorscsapásokat. Zúgolódás nélkül hajoltunk meg az egymást követő kormányzati intézkedések előtt, amelyek folytán vagyonunkat, családi tűzhelyeinket és polgári becsületünket elvesztettük, és nemcsak a nemzeti, hanem úgyszólván az emberi közösségből is kirekesztettünk. Csak akkor jajdultunk fel, amikor az ország határvidékein megkezdődött a gettókban összezsúfolt és mindenétől megfosztott zsidóknak elhagyott gyártelepekre és pusztákra való kiszállítása, majd ezt követőleg korra és nemre való tekintet nélkül az országból való deportálása. A deportálás eleinte csak az északkeleti hadműveleti területre és a délvidéki határsávra szorítkozott, utóbb azonban az ország belsejére is kiterjedt, és így megdőlt az a felvetés is, hogy a zsidó lakosság eltávolítását katonai szempontok teszik szükségessé. Ugyancsak tévesnek bizonyult az a reménységünk is, hogy az országból kiszállított tömegeket munkára viszik, mert ezzel a feltevéssel alig egyeztethető össze az a körülmény, hogy mindenkit, nemre, korra és egészségi állapotra való tekintet nélkül kivittek az országból. A hozzánk érkezett közlések szerint ez évi június 20-ig bezárólag 427 400 zsidót, tehát a hazai zsidóságnak mintegy felét érte utol a deportálás szörnyű sorsa. Ez a szám az alábbiak szerint Oszlik meg:

Kárpátalja

Munkács

Ungvár

Beregszász

Komárom

Nagyszőllős

Máramarossziget

Huszt

Felsővisó

Szeklence

Iza

Bárdfalva Técső

Tiszahát

Nyíregyháza

Kisvárda

Mátészalka

Szatmárnémeti

26 000 14000 10000 8000 8 000 12 000 10000 8000 5 000 3 000 3 000 10 000

20 000 12 000 17 000 24 000

Felvidék Kassa

Sátoraljaújhely

12 000 15 000

Miskolc

21 000

Eger

9 000

Hatvan

12 000

Balassagyarmat

4 000

Salgótarján

4 000

Léva

4 000

Komárom

8 000

Érsekújvár

7 000

Dunaszerdahely

8 000

Dunántúl

Győr

5 200

Székesfehérvár

4 000

Délvidék

Baja

8 200

Nagykanizsa

9 000

Barcs

2 500

Szabadka

3 500

Szeged

4 000

Erdély

Kolozsvár

22 000

Dés

10 000

Beszterce

8 000

Nagyvárad

36 000

Marosvásárhely

6 000

Szászrégen

8 000

Szilágysomlyó

7 000

Internálótáborok

Bácstopolya

5 000

Sárvár

1 000

Kistarcsa

2 000

Összesen:

427 400

Jóllehet a vonatkozó kormányrendelet csak arról szólott, hogy a zsidókat elkülönített városrészekben helyezzék el, ténylegesen ezek az elkülönített városrészek (gettók) internálótáborok lettek, ahonnan azután még rosszabb életlehetőségi feltételek mellett, város környéki téglagyárakba, elhagyott malmok udvarára stb. zsúfolták össze a vidék zsidóságát. Ezekből az internálótáborokból vitték azután a hozzánk érkezett közlések szerint, sok esetben kínvallatás és súlyos bántalmazások után, a testileg és lelkileg teljesen elcsigázott embereket a deportációs vonatokba oly módon, hogy egy-egy teherkocsiba 70-80 embert zsúfoltak össze. A kocsikat leólmozták, és a szűk szel-lőztetőnyíláson kívül a bennlévőknem jutottak levegőhöz. Minden holmitól és pénztől megfosztva utaztak ezek a szerencsétlenek napokon át. Néhány kenyeret kaptak útravalóul, és azonkívül két vödröt: egyet vízzel tele, a mási-

kat az emberi szükséglet számára. így indultak el ismeretlen végzet felé valamennyien: nők, férfiak, csecsemők» súlyos betegek és aggastyánok.

Mélységes megrendüléssel értesültünk arról, hogy ezek a szörnyűségek tovább folytatódnak: Kecskeméten, Békéscsabán, Szolnokon, Sárváron, Debrecenben, Szombathelyen, Szegeden és más helyeken is több tízezer szerencsétlen ember van elhelyezve a város környéki gyűjtőtáborokban, nyilván deportálásrendeltetésével.

Ezek után és mindezek alapján a legsúlyosabb aggodalommal töltenek el bennünket azok a hírek, melyek szerint a legközelebbi napokban a főváros zsidó lakosságának a deportálása is megkezdődik, hogy így egész Magyarország teljes zsidótlanítása megvalósuljon.

Nagyméltóságú Miniszter Úr! Kegyelmes Urunk!

Az emberiség és felebaráti szeretet isteni parancsa nevében emelünk szót a kollektív felelősségnek egymillió magyar állampolgárral szemben való kérlelhetetlen és könyörületet nem ismerő alkalmazása ellen, amelyet a Szentírás és az Egyház egyformán elvet és kárhoztat. Isten és ember előtt hivatkozunk a magyar nemzet mindenkor megnyilvánult igazságérzetére, amely most, történelmének e válságos fordulópontján, nem tagadhatja meg magát, és amely nem engedheti meg, hogy közel egymillió állampolgár minden meghallgatás és bírói döntés nélkül deportálásra, a magyar jogrendszerben ismeretlen eme szörnyű büntetésre ítéltessék. Ha vannak közöttünk vétkesek - aminthogy minden emberi közösségben lehetnek és vannak -, ám sújtsa őket a magyar törvény szigora és a magyar bíró ítélete. De minden igaz ember, tartozzék bármely felekezethez is, fel kell hogy jajduljon, amikor ártatlan gyermekek és csecsemők anyjuk karján mennek a pusztulásba, amikor tehetetlen betegek, öregek és áldott állapotban lévő nők élelem, gondozás és megfelelő ruházat nélkül, levegőtlen teherkocsikban összezsúfolva indulnak a végzetes útra, amelyről aligha van visszatérés. Az első világháborúban helyüket becsülettel megállott sok ezer zsidó ember gyermekeit éppúgy elhurcolják, mint a mostani háborúban a harctéren vagy a hátországban kisegítő katonai szolgálatot teljesítő több tízezer munkaszolgálatos feleségét, gyermekeit és szüleit. Egyes helyeken még a katonai vagy hazafiúi érdemek alapján kivételezett személyek sem kerülték el a deportációt.

Amikor sok százezer veszendő lélek számára kérünk irgalmat, nemcsak az emberiesség szent eszméjére hivatkozunk, hanem az ország érdekeit is szem előtt tartjuk. A magyar Haza súlyos, sorsdöntő harcban áll, és midőn a honvédség az ország határán felsorakozott, idehaza minden felhasználható munkaerőre szükség van a termelés fenntartása és a hadsereg ellátása érdekében. Ám döntsön a háború befejezése után sorsunk felett a nemzet igazságszeretete és a törvényhozás bölcsessége úgy, amiként azt méltányosnak és az ország érdekében állónak tartja, de addig tegyék lehetővé számunkra, hogy teljes munkaerőnket az ország védelme és termelése ügyének szolgálatába állíthassuk. Mély tisztelettel hivatkozunk az e tárgyban Nagyméltóságodhoz és az érdekelt szakminisztériumhoz intézett emlékiratunkra, amelyben részletesen kifejtettük a magyarországi zsidók munkaerejének az ország érdekében leendő igénybevételére vonatkozó javaslatainkat. Hivatkozunk azokra az eredményekre is, amelyek a Szlovákiában létesített mun-t katáborokban dolgozó zsidók munkája révén jelentkeztek, és amelyek a ter-i melés jelentős gyarapodására vezettek. Legyen szabad mély tisztelettel e he-! lyütt is azt a kérelmet előterjeszteni, hogy konkrét javaslatainkat figyelemre | méltatni és a magyarországi zsidók munkaerejét és munkakészségét az or-i szág javára igénybe venni méltóztassék.

i A fentiekben közölt számszerű összeállítás szerint a magyarországi zsidóknak i mintegy felét már deportálták. Most, amikor úgyszólván az utolsó órában a 1 még itthon lévők számára kérünk irgalmat, és ártatlan gyermekeink életéért könyörgünk, a magyar Haza ezeréves történelmére és arra a sorsközösségre is hivatkozunk, amely a hazai zsidókat a honfoglalástól kezdve a magyar nemzethez jóban-rosszban fűzte.

j Legyen szabad Szász Lajos iparügyi miniszter úrnak nemrégiben Nyíregyhá-j zán elhangzott beszédéből az alábbi szavakat idézni, amelyek bizonyára a m. kir. kormány álláspontját tükrözik vissza:

| „A zsidókérdés megoldásánál nem lehet irányadó a gyűlölettől fűtött antisze-1 mitizmus, hanem egyedül és kizárólag a szeretettől áthatott fajvédelem. Mi : nem akarjuk kiirtani ezt a szerencsétlen Ahasvérus népét, hanem azt szeretnők, hogy hosszú bolyongásuk után végre hazát találjanak valahol a földön."

Mi rendületlenül hiszünk a magyar nemzet igazságszeretetében és lovagias-ságában, mely nem kívánja és nem engedheti meg védtelen és ártatlan emberekszázezreinekpusztulását. Mi hiszünk az emberiesség szent eszméjében és a keresztény erkölcsi világrend uralmában. Életünket, szülőink, gyermekeink, testvéreink életét az örök magyar nemzet kezébe tesszük le.

Mostani tragikus helyzetünkben megrendült lélekkel, de esdeklő bizakodással tekintünk fel az ország felelős kormányához, és alázattal könyörgünk: méltóztassék a deportálás rémségeinek soron kívüli sürgősséggel véget vetni, és a magyarországi zsidók munkaerejét az országépítés és termelés javára felhasználni.

Az ország területéről már kiszállított zsidók tekintetében azzal az alázatos kérelemmel fordulunk Nagyméltóságodhoz, kegyeskedjek részükre emberséges bánásmódot biztosítani, és lehetővé tenni, hogy miként más külföldi munkások, magukat és családjaikat fenntarthassák.

A gondozásunkra bízott sok százezer emberi élet megmentése érdekében előterjesztett kérelmüket Nagyméltóságod és a m. kir. kormány kegyes jóindulatába ajánlva és azok sürgős teljesítéséért ismételten esedezve, maradtunk mély tiszteletünk őszinte nyilvánítása mellett, a Magyarországi Zsidók Szövetsége, Ideiglenes Intézőbizottsága.137

A petíciót akkor nyújtották be, amikor a kormány javában a zsidóellenes intézkedések ellen kibontakozott országos és világméretű tiltakozás fényében kezdte tárgyalni a zsidókérdést. A kormányt szigorúan bírálták és burkoltan fenyegették a keresztény egyházak képviselői, köztük a pápai nuncius. A semleges kormányok szóvivői a zsidóellenes vonal enyhítését vagy megszüntetését követelték, a szövetségesek képviselői pedig megtorlással fenyegetőztek.138 A külföldi sajtó a tengelyhatalmakén kívül vi-

lágszerte egyre gyakrabban és részletesebben tárgyalta a magyarországi -zsidóellenes intézkedéseket a budapesti semleges képviselők és a svájci zsidó szervezetek ösztönzésére, és egyöntetűen elítélte „az egykori vitéz magyarok" embertelenségét és barbárságát. Magyarországnak a semleges országokba akkreditált diplomatái folyamatosan tájékoztatták a magyar külügyminisztériumot ezekről a fejleményekről azáltal, hogy összefoglalókat vagy részletes ismertetéseket küldtek a külföldi sajtó jelentésekről.

E hazai és külföldi nyomás közepette tartott a minisztertanács egy sor kulcsfontosságú ülést június vége felé a zsidókérdés megtárgyalására. A legtöbbet éppen akkor, amikor a csaknem 250 000 budapesti zsidót „csillagos házakba" költöztették át a Doroghi Farkas Ákos, újonnan beiktatott polgármester által aláírt rendeletek előírásai értelmében.

Habár Jungerth-Arnóthy Mihály külügyminiszter-helyettes igen ékesszólóan érvelt a zsidóellenes intézkedések, különösen a deportálások beszüntetése mellett azzal, hogy ártanak Magyarország érdekeinek és jó hírének, az ülések általában eredménytelennek bizonyultak. Horthy végül is csak Baky július eleji állítólagos puccskísérlete után döntött úgy, hogy véget vet a deportálásoknak. Időközben azonban, a minisztertanácsi ülésezések idején is, folytatódott a nyugat-magyarországi zsidók koncentrálása és előkészítése a deportálásra az V. zónában. Sőt a deportálási terveket olyan ütemesen hajtották végre, hogy hamarosan elkezdődött a zsi-dók koncentrálása Budapest közvetlen környékén is - a zsidóellenes akciók utolsó kitűzött szakaszaként.

Jegyzetek

1. Az eredeti terv azt írta elő, hogy a főhadiszállás Kecskeméten legyen.

2. Lásd a belügyminisztérium 1944. június 5-én kelt meghívóját Halmosi Péter szignójával a szegedi Csongrád Megyei Levéltárban (3299. sz. információs anyag).

3. Ferenczy 1944. június 29-i jelentése. Veesenmayer szerint ebből a zónából 41 499 zsidót deportáltak. RLB, 182. dok. A bevagonírozás! központokról lásd részletesebben a továbbiakb an.

4. A csendőrkerület zsidóinak sorsáról részletesen beszámol Molnár Judit: Zsidó-sörs 1944-ben az V. (szegedi) csendőrkerületben. Cserépfalvi, Bp., 1995. A gettókra vonatkozó egyes részleteket a Központi Zsidó Tanács egyik dokumentumából vettük, melyet teljes egészében közöl Lévái, Zsidósors Magyarországon> 414-417. o. Ez a forrás Jászberényt úgy említi, hogy ehhez a zónához tartozott, habár e város zsidóit végül Monorra szállították deportálásra, mely az I. zónában feküdt (lásd a 22. fejezetet).

, 5. Mivel jelentős számú helyi zsidót Szegeden át Strasshofba vittek, a túlélők aránya viszonylag magas volt. 1946-ban a közösség még mindig 605 főből állt. 1949-re azonban, amikor a közösséget Deutsch Béla és Gruber László vezette, létszáma 430-ra csökkent. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 2-3.; 13-14. sz. (1949. május) 12. és 25.

1 6. A MÁV 1547 pengős számlát küldött, vagyis fejenként 2 pengő 10 fiiért szállított fel. MOL, 79. tekercs.

i 7. Ligeti Jenő nyilatkozata, YIVO, levéltári szám 768., jegyzőkönyv 3555., 4. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 215-21%. o., valamint MOL, 70. tekercs a hódmezővásárhelyi zsidók névsorával. Lásd továbbá Molnár Judit: Zsidósors Szegeden 1944-ben. Doktori értekezés a szegedi egyetemen, 1993, 88-96. o.

8. Lévai Jenő: Szürke könyv magyar zsidók megmentéséről. Officina, Bp., é. n. 75-76. o. Pinkas ha'kehüot, 466-461. o.

9. Uo., 474-475. o.

10. Uo., 506-507. o.

11. A szolgabíró 3701-1944. sz. alatt azt jelentette az alispánnak május 21-én, hogy Magyarbánhegyesen 418, Mezőkovácsházán 350 zsidót vontak össze. MOL, 40. tekercs. A forrás Ferenczy Béla rendeletét is tartalmazza.

I 12. A helyi csendőrosztag parancsnokát, Bujáki Ferencet egy makói népbíróság ötévi börtönbüntetésre ítélte az általa elkövetett háborús bűnök miatt, így amiatt is, hogy gettósításuk és Makóra való átszállításuk során bántalmazta Apátfalva zsidóit. Nb. 283/13/1946. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged.

13. A zsidó közösség ezért számlált még mindig 1123 főt 1946-ban (3,1%). 1949-ben a 263 fős neológ gyülekezetet Szemere Manó és Schulmann Henrik vezette, a 497 tagú ortodox gyülekezetet pedig Guttmann Benő és Lemberger Nándor. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 4-5.; 13-14. sz. (1949. május), 15., 24., 25. o. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 350-352. o.

Az alispánhoz írt szívhez szóló, május 8-án kelt beadványukban a zsidó közösség vezetői felajánlották közreműködésüket a zsidóellenes intézkedések megtételében, de kíméletes bánásmódért könyörögtek, hangsúlyozva, hogy a múltban mindig is hazafi-asan, a nemzethez hűségesen cselekedtek. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged. Lásd továbbá Molnár Judit, Zsidósors Szegeden 1944-ben, 80-87. o.

14. Pinkas ha'kehüot, 371. o.

15. t/o., 414-415. o.

16. Szentesnek 194 l-ben 51 Ozsidó ja Völt,akik aváros összlakosságból képviselték. A közösség történetéről lásd Harsányi Sándor: A szentesi izraelita hitközségtörténete. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1970.1üsd különösen 118-163. o. A könyv a mindszenti és szegvári zsidó hitközségek történetéről is tartalmaz mozzanatokat. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 405. o., valamint dr. Barta Ágnes szül. Krausz 1990. december 5-i, és dr. Barta Gábor 1991. március 21-i személyes visszaemlékezését, mindkettő a szerző birtokában. Lásd továbbá Szentesi Napló, 1944. május 7., Magyar Alföld, 1946. november 13., és MOL, 137. tekercs.

17. Lásd Szilády 1944. május 8-i feljegyzését (760. sgt. 1944.) a MOL 93. tekercsén.

18. 1941 -ben 934 zsidó lakott a városban (3,1%). Habár a hitközség újjáéledt a háború után, az emigrálások következtében fokozatosan hanyatlani kezdett. Az 1960-as évek elején már csak néhány családból állt dr. Józan Pál vezetése alatt. 1969-remár csak 16 zsidó maradt; a rákövetkező évben a zsinagógát eladták. Harsányi László: Adalékok a hajdtwárosok zsidóságának történetéhez. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1970,8-13., 56 -57. o. Lásd még Kardos Pál: Adalékok a hajdúböszörményi zsidóság történetéhez. Hajdúböszörmény, 1949, és Pinkas ha'kehüot, 264-266. o,, és MOL, 58. tekercs.

19. 1941-ben a hitközség 321 zsidóból állt, akik a város lakosságának 2,73%-át tették ki. Közülük mintegy 60 fő visszatért a háború után, de 1970-re csupán ketten maradtak. A hitközség vagyonát, beleértve a zsinagógát, eladták és lebontották. Har-sányi, i, m., 31-55., 62-64. o. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 266-267. o.

20.1941-ben a városban 1080 zsidó volt (a lakosság 5,75%-a). Habár 1946-ban Hajdúhadházán még mindig 198 zsidó élt, 1967-re már csak 8 maradt. Harsányi, i. »L 25-27., 59-61. o. Pinkas ha'kehüot, 267. o.

21.1946-ban Hajdúnánásnak még 205 zsidója volt, de az emigrálás miatt, melyet részben az 1956 őszén lejátszódott antiszemita tüntetések okoztak, a hitközség az 1960-as évek elejére megszűnt létezni. Épületeit eladták, és a zsinagógát lebontották. Harsányi, i. m., 13-19., 57-58. o. Lásd még Moshe Élijáhu Gonda: A debreceni zsidók száz éve, A Debreceni Zsidók Emlékbizottsága, Tel-Aviv, é, n., 296-303., 385-395. oj Az utóbbi oldalakon találhatók a hajdúnánási zsidó mártírok nevei. Lásd továbbá Pinkas ha'kehüot, 268-269. o., valamint a következő személyes beszámolókat a YI-VO-ban: Schüsler Lajosné (773. dosszié, 2043. jegyzőkönyv) és Falus Lajos (774. dosszié, 2714. jegyzőkönyv).

22. Új Élet, Bp., 1945. december 4., 5. o.

23. Hajdúszoboszlónak 1941-ben 490 főnyi zsidó lakossága volt, mely a város népességének 2,78%-át tette ki. Közülük kb. 180-an tértek vissza a háború után. Katz Ármin rabbi, aki szintén életben maradt, elhagyta a hitközséget, és Amszterdam rabbija lett. 1969-re már csak 25 zsidó maradt a városban, így a hitközség intézményeit kénytelenek voltak felszámolni. Harsányi, i. m., 19-25., 59. o.

24. A karcagi zsidók története. Lahav Printers fór A karcagi zsidók emlékbizottsága, Tel-Aviv, 1977, 219 o. + héber nyelvű összefoglaló. Az Auschwitzban elpusztultak névsorát lásd 160-164. o. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 479-480. o.

25. Gonda, A debreceni zsidók száz éve, i. m., 306-311., 397-403. o. Ezeken az oldalakon megtalálhatók a hajdúsámsoni, téglási és vámospércsi zsidó mártírok nevei isi AVámospércsre vonatkozó további részleteket lásd Harsányi, i. m., 28-31., 61-62. o. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 270-271., 280-281., 296-297. o.

26i A Délvidéket, azaz a Bácskának és Baranyának azokat a vidékeit, melyek a jugoszláviai Vajdaságot alkotják, a magyarok 1941 áprilisában szállták meg. 1942 januárjában a magyar fegyveres erők büntetőakciót hajtottak végre, átfésülték a vidéket, „partizánok" után kutatva. Az akció során több mint 3000 szerbet és zsidót öltek meg (lasd a 6. fejezetet). Az is valószínű, hogy a vajdasági zsidók inkább tisztában voltak vele, milyen sorsra jutottak hittestvéréik Szerbiában, Horvátországban és Boszniában röviddel Jugoszlávia veresége után, mint magyar társaik.

27. A bácstopolyai internálótábort a magyarok hozták létre nem sokkal a Délvidék megszállása után.

28. Közvetlenül a Délvidékre való behatolásuk után a németek, együttműködve a helyi népi német (Volksdeutsch) elemekkel, meggyilkoltak 10 zsidót: 4 főt Parabi-con, 3 főt Törökkanizsán és egyet-egyet Szabadkán, Újvidéken és Zentán. Újvidéken töpb mint 300 „túszf' tartóztattak le és tartottak fogva a Szabadság Hotelben, ahol bántalmazták és kínozták őket a vallatás során. Többségüket 19 vagy 20 napi börtön után szabadon eresztették, de később gettókba vitték és deportálták őket. The Crimes ,ofthe Fascist Occupants and Their CoUaborators Againsl Jezvs in Yugoslavia. Szerk.: Zdenko Löwenthal. Federation of Jewish Communities ofthe Federative Peoples Re-public of Yugoslavia, Belgrád, 1957. (A könyv szerbhorvát nyelvű, a cím és a fejezetek ismertetése angolul is megtalálható benne. A továbbiakban The Crimes ofthe Fascist Occupants.)

29. Lásd Tájékoztató a m. kir. Belügyminiszter Úr 6163/1944 BM VII. res. sz. rendeletéhez. Belügyminisztérium, Bp. Részt vettek a III. (Szombathely), á IV. (Pécs)

és az V. (Szeged) csendőrkerület csendőr- és rendőrfőnökei is. Az utóbbi csend-őr-kerületet Liptay László csendőr ezredes, Finta linre csendőr százados és Buócz Béla, a "szegedi rendőrfőkapitány helyettese képviselte. Lásd Molnár Judit, Zsidósors Szegeden 1944-ben, 44. o. {1IKK^

31. A szövege hasonló volt a Kassán kibocsátottakéhoz. Az Újvidéken és Zentán használtakkal kapcsolatban például lásd The Crimes ofthe Fascist Occupants, i.m., 169—

170. o.

32. Zentán a zsidóellenes intéz közvetlen parancsnoksága alatt ha kedéseket, köztük a gettósítást G. Ussáth György tották végre. A zsidó közösségek Szegedre szállí

tásával kapcsolatban a további részleteket lásd Saopstenja o ziocinima okupatora inji-hovih pomagaca u Vojvodiniod 1941-1944. (Beszámolók az ellenséges megszálló erők és kollaboránsaik bűneiről a Vajdaságban 1941 és 1944 között.) 1. kötet: Backa i Ba-ranja. Pokrajinska Komisija za Utvi djivanje Zlocina Okupatora i Njihovih Pomagaca u Vojvodini, Novi Sad, 1946, több helyütt.

33. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged. A rendőrségi jelentést közli Pál József: Hamvas Endre a szegedi zsidóság deportálása ellen. Szegedi Könyvtári Műhely, Szeged, 25:1-2. sz., 1986. június 13. o.

34. A jugoszláv pénzben megszabott váltságdíj kb. ötmillió pengőre rúgott. Az

'atalos értéke kb. 20 cent volt. A dollár feketepiaci

jzgott. Ausch Sándor: Az 1945-1946. évi infláció és stabilizáció. Kossuth, Bp., 1958, 30- 31. o.

35. 1943-ban, amikor Kállay miniszterelnök kiutat keresett a háborúból, Bajor tábornokot cinkostársaival, Nagy Győző Antallal, Gánsz Győzővel, Paszt Ernővel és Hartyáni Imrével együtt bíróság elé állították, és a Magyar Kúria két évre elítélte, miután bűnösnek találta sikkasztásban, hivatalos dokumentumok meghamisításában, zsarolásban és üzérkedésben. A háború után átadták a jugoszlávoknak, akik 1946. október 30-án halálra ítélték. Geyer Arúr: Az 1942. évi újvidéki „razzia". In: Új Élet nap-

tár 1959. Magyar Izraeliták Országos Szegedi kir. törvényszék B. IV. 1565 36. A közösség történetének átt

37. The Crimes of the Fascist Occ

38. Saopstenja o ziocinima okupa

A szerző kiadása, Jeruzsálem, 1970, 39. A bácstopolyai transzportc inkább a honvédség állította össze honvédség nyilván az 1944. március egyezmény előírásaival összhangban The Holocaust in Hungary. A His garian Radical Right. Societas, 1972 Az 1944 áprilisában Bácstopolyára

Képviselete, Bp., 1959,41 .,50-51. o. Lásd még /1943,188. sz.

kintését lásd Radó Imre és Mayor József: A no-viszádi zsidók története. Uránia Nyomda a Chevra Kadisa számára, Noviszád, 1930, 225. o.

upants, i. m., 170. o.

tora. A zombori zsidókra vonatkozólag a további részleteket lásd E. H. Spitzer: Kehlat Sombor b'kurbana. Dapei zikkaron l'kedoshei ha'^ehüa. (Azombori hitközség az üljiözés alatt. Emléklapok a hitközség mártírjairól.)

29. o.

t, akárcsak az egy nappal korábbi kistarcsait, semmint az Eichmann-Sonderkommando. A 18-án Klessheimben megkötött Hitler-Horthy-járt el. A részleteket lásd Randolph L. Braham: orical Interpretation of the Role of the Hun-• nyár, 210- 215. o. Lásd még a 11. fejezetet, vitt egyének, főként zsidók listáit lásd a MOL

tekercsén.

40. The Crimes of the Fascist Occupants, í m., 167. o. Bíró Gyulára vonatkozóan lásd a MOL 65. tekercsét.

1941-42-es időszakban a pengő hiv ára azonban 11-13 pengő között m

41. Habár Baja nem tartozott az ún. Délvidékhez, ebben az alfejezetben szerepel, mert zsidóinak sorsa összefonódott a többi délvidéki hitközségével.

42. A bajai zsidók névsorát lásd a MOL 65. tekercsén. A forrás felsorolja a zsidóktól kisajátított kereskedelmi és mezőgazdasági vállalatokat is.

43. Az átszállítások röviddel 1944. április 19. után kezdődtek, vagyis azután, hogy lezajlott a budapesti zsidótianító szakértők részvételével megtartott értekezlet. A Szegedről és Zomborról behozott 309 zsidó közül Zalasdy Ferenc ezredes választott ki 80 főt, s vitt a bácstopolyai internálótáborba. További transzportok érkeztek április és május folyamán Palánkáról, Zomborról, Szegedről és Szabadkáról és más településekről. A deportálások küszöbén a polgármester azt jelentette Jarossnak, hogy 5200 zsidót vontak össze Bács-Bodrog vármegyének a Ferenc-csatornától délre fekvő térségéből. MOL, 66. tekercs.

44. The Crimes ofthe Fascist Occupants, i. m.,\l5-176. o. Lásd még Pinkas ha'ke-hüot, 168-170. o.

45. Rosenfeld József: „Emlékezés a bajai gettóra". In: Évkönyv 1973174. Szerk.: Scheiber Sándor, Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1974, 146-154. o. 1973-ban Baján még mindig csaknem 70 zsidó volt. Uo., 154. o. 1949-ben a kongresszusi gyülekezet 360 zsidóból állt Rostás Sándor, Rosenfeld József és Klein Tibor rabbi vezetése alatt. Zsidó Világkongresszus, 13-14. sz. (1949. május), 8. o. Lásd még Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Bács-Kiskun megyei levéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Budapest, 1994.

46. A tíz hónapos tragédia. Szerk.: Szerelemhegyi Ervin, Gyenes István, Kiss Károly és Lévai Jenő. Müller Károly, Bp., 1945, 2:47-48. o.

47. The Grimes ofthe Fascist Occupants, i. m., 172. o. A szabadkai zsidó mártírok névsorát lásd Innenik Suboúckih jevreja zrtavafasisticke okupacije, 1941-1945. (A fasiszta megszállás zsidó mártírjainak névsora.) Jevrejska veroispovedna obstina u Subotíci, Szabadka, 1948, 54. o. Lásd továbbá Molnár Judit, Zsidósors Szegeden 1944-ben, 44-54. o.

48. Ferenczy 1944. június 12-i jelentése.

49. Az ütemterv egy példányát Finta Imre csendőr százados aláírásával 1944. június 21-én továbbították Szeged polgármesteréhez. CSML, szegedi polg. m. i. 9535/1944.

50. Röviddel azután, hogy a zsidókat a kisebb gettókból átszállították a gyűjtő-vagy bevagonírozási központokba, a megfelelő járási rendőregységek jelentették körzetük zsidómentessé tételét. E jelentések mintáit lásd uo.

51.1941 -ben Bácsalmásnak 186 fős zsidó lakossága volt, az összlakosság (13 310 fő) 1,4%-a. Pinkas ha'kehüot, 178. o.

52. The Grimes of the Fascist Occupants, i. m., 172. és 176. o. Egy másik forrás szerint a vagonokat Felsőzsolcánál, Miskolctól északra csatolták le. Rosenfeld: Emlékezés a bajai gettóra, D 149. o. Lásd még Pinkas ha'kehűot, 178-179. o. A jánoshalmi közösségről Michael W. Klein: „Faith and Affirmation in Auschwitz". M^ínsam, 1990. augusztus-szeptember, 32-37. o. A bácsalmási deportálásokra nczve lásd a 6. függeléket.

53. Békés megye székhelyének, Békéscsabának 1941-ben 2433 fős zsidó lakossága volt, mely a város összlakosságának 4,6 %-át képviselte. A megszállás előtt a hitközség dr. Szabó Ödön főrabbi szellemi vezetése alatt állt. 1946-ban a hitközségnek 552 tagja volt, akik az összlakosságnak már csak 1 %-át képviselték. A kongresszusi és ortodox frakciókat akkor dr. Gottlieb Árpád, illetve Markovits Fülöp vezette. Jóllehet a hitközség létszáma erősen megcsappant, 1958-ban még működött, akkoriban dr. Vértes Andor vezetése alatt. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 146. és 416. o.; Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 45.j 13-14. sz. (1949. május), 9., 24., 29.; Új

ÉléL 1958. augusztus 1. Lásd Erdős Katalin személyes beszámolóját, YIVO, 771/3216.

' 54. A Szegedtől északkeletre fekvő Békés megyei városnak, Orosházának 1941-ben 579 fős zsidó közössége volt, mely a város lakosságának 2,1 %-át képviselte. Mivel sok deportált Strasshofba került, ahol sokan életben maradtak, a hitközségnek 1946-ban még mindig 381 tagja volt. 1949-re a zsidók száma 328-ra csökkent. Ebben az évben Nádas Géza és Platschek Lajos voltak a vezetőik. A hitközség még 1957-ben is működött, ekkor Guttmann Zsigmond rabbi lelki vezetése alatt. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 4-5.; 13- 14. sz. (1949. május), 17.; Új Élet, 1957. június.

55. Lásd a május 17-én kelt 3596/1944. sz. jelentést, amelyet Ferenczy Bélának, Csanád-Arad-Torontál vármegye alispánjának küldött a Mezőkovácsházi járás főszolgabírója. A mezőkovácsházi és magyarbánhegyesi gettók túlzsúfoltságáról, amely járvánnyal fenyegette az illető települések lakóit, június 13-án értesítették az alispánt. CSML, csanádi alispáni i. 7979/1944.

56. Lévai, Szürke könyv, i. m., 105-106. o. Ferenczy 1944. június 29-i jelentésében csak annyit írt, hogy: „Kellően nem ellenőrzött adatok merültek fel arra nézve, hogy a zsidók érdekeit szolgálták..." Az Endre-Baky-Jaross-per. Szerk.: Karsai László és Molnár Judit, Cserépfalvi, Bp., 1994, 519. o.

57. Pinkas ha'kehüot, 180-182. o. Lásd még a 6. függeléket, és Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Békés megyei levéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány^ Bp., 1994.

[ 58.194 l-ben Debrecennek 9142 fős zsidó lakossága volt, mely a város összlakosságának 7,3%-át képviselte. Az 1944. őszi szovjet offenzíva utána felszabadított Debrecen lett a székhelye a Dálnoki Miklós Béla vezette demokratikus Ideiglenes Nemzeti Kormánynak (1944. november) és az első Nemzetgyűlésnek. Az első néhány ezer kiszabadított zsidó szintén Debrecenbe menekült. Legtöbbjük korábban munkaszolgálatos volt, bujkálásból jött elő vagy Romániából érkezett, ahol menedéket talált. A visszatérő zsidókitt alakították meg a Magyarországi Zsidók Szövetségét Leitner Jenő vezetése alatt, akit felkérték, hogy legyen tagja a Nemzetgyűlésnek is. 1946-ban a városiak 4641 főnyi zsidó lakossága volt, mely az összlakosság 3,6%-át képviselte. 1949-ben volt egy status quo és egy ortodox gyülekezetük, melyeket Csengeri Leó, illetve Schreiber Jakab vezetett. A 6000 debreceni mártír emlékművét 1959 júliusában avatták fel a zsidó temetőben a Monostorpályi úton. A hitközségnek akkor már 1000-nél kevesebb tagja volt, és dr. Kulcsár Imre vezetése alatt állt. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 146., 416-417. o.; Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 23.; 13—Il4. sz. (1949. május), 10., 24., 25.; Új Élet, 1959. augusztus 1. Debrecen és a szomszédos települések - Balmazújváros, Derecske, Hajdúnánás, Hajdúsámson, Ko-nyár, Mikepércs, Téglás és Vámospércs - zsidó hitközségeinek részletes történetét lásd Gonda, A debreceni zsidók száz éve, i. m., magyar és héber nyelven.

Azoknak a zsidóknak a nevei, akiket Balmazújvárosban, Egyeken, Földesen, Hajdúböszörményben, Hajdúdorogon, Hajdúhadházon, Hajdúnánáson, Józsán, Kábán, Mikepércsen, Nádudvaron, Nagycserén, Püspökladányban, Te tétlenben, Tégláson, Tiszacsegén és Vámospércsen fogdostak össze, megtalálhatók a Gavriel Bar-Shaked összeállította kiadványban: Nevek. A Hajdú megyéből kiűzött zsidók nevei. Yad Vas-hem, Jerusalem, 1991. Lásd továbbá Halmos Sándornak a 17. fejezet 104. jegyzetében idézett kéziratát, és Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Hajdú-Bihar megyei levéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Bp., 1994.

59. A háború után Szabót egy debreceni bíróság kötél általi halálra ítélte. Mementó. Magyarország 1944. Szerk.: Gáti Ödön stb., Kossuth, Bp., 1975, 50-52. o.

60. Lévai, Zsidósors Magyarországon. 264. o. Lásd még Pinkas ha'kehilot, 245-251. o. és a 6. fűféléket.

61. 194 l-ben Kecskemétnek 1346 főnyi zsidó lakossága volt, mely a város összlakosságának 1,5 %-át tette ki. 1949-re a kongresszusi gyülekezet létszáma dr. Stein Gyula vezetése alatt 276 főre csökkent. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 146., 415-416. o.; Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 2-3.; 13-14. sz. (1949. május), 13., 24. o.

62. Lásd Liszka június 15-én kelt, 17 623/1944. VH, sz. rendeletét a MOL 30. tekercsén.

63. A kecskeméti zsidókról még gettósításuk előtt összeállított névsorok megtalálhatók uo. A tekercs a helyi mártírok névsorát is tartalmazza.

64. Az 1944. június 10-én tartott szegedi értekezleten az a döntés született, hogy Csongrád zsidóit bevagonírozásra a kecskeméti gettóba szállítsák. Más források szerint azonban a csongrádi zsidókat végül Szegedre vitték. Lásd Molnár Judit, Zsidósors Szegeden 1944-ben, 88. és 102. o. Molnár Judit szerint a csongrádi zsidókon kívül Kunszentmárton és Tiszaföldvár zsidóit is Kecskemétre vitték. Uo.

65. Részben Weisz Maikáné közlése alapján.

66. Lásd Vidor Lajos személyes beszámolóját a YTVO-ban (775. dosszié, 3192. jegyzőkönyv). Lásd továbbá Moshe Sandberg (Sanbar): My Longest Year. Yad Vas-hem, Jeruzsálem, 1968. és Pinkas ha'kehüot, 475-479. o.

67. Lásd az Endre, Baky és Jaross ügyében beterjesztett vádirat 38. oldalát. Nb. X. 4419/1945. Belügyminisztérium, Bp. Az Endre-Baky-Jaross-per, 309-318., 604. q.

68. Lásd a 6. függeléket.

69. Szegednek 1941-ben 4161 fős zsidó lakossága volt, mely a város összlakosságának 3%-át tette ki. A felszabadulás után a környező falusi településekről sok életben maradt zsidó költözött be a városba; 1946-ban a hitközség 2332 főt számlált, ez az összlakosság 1,7 %-a volt. A kongresszusi közösség Stern Márton és Frenkel Jenő rabbi vezetése alatt állt. Az 1950-es évek végére azonban a közösség kb. 900 lőre zsugorodott, Káldor József és Schindler József rabbi vezette. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. 1947. április 15., 1-2.; 13-14. sz. 1949. május, 20., 24., 25.; Új Élet, 1957. június; 1958. május 1.

70. Lásd fenti, A Délvidék c. alfejezetünket.

71. Pálfy József, a hetvenéves polgármester, röviddel az 1944. március 19-i német megszállás után nyugdíjazását kérte. Molnár Judit, Zsidósors Szegeden 1944-ben, 28. o. Tóth 1944 januárjában lett Szeged megbízott polgármestere, de a gettósítás és a deportálás időszakára már mint de/acío polgármester tevékenykedett. A német megszállásig „liberális" hírben állott. 1946. április 1. és 8. közt tárgyalta ügyét a szegedi népbíróság háborús és emberiség ellen elkövetett bűnök vádjával. Az akkor 57 éves Tóthot életfogytiglani börtönre ítélték. Nb. 35/1946-61. Belügyminisztérium, Bp.

72. Lásd a Tóth Béla aláírásával hozott 23 356/1944. sz. határozatot. Uo.

73. A Csongrád vármegyei gettósítási direktívákat Dobay Andor alispán bocsátotta ki többek között Csongrád és Szentes polgármesterének, valamint a Csongrádi, Mindszenti és Kiskundorozsmai járások főszolgabíráinak. A Csongrádi járás kisebb településeinek zsidóit először Kistelken gyűjtötték össze. Molnár Judit, Zsidósors Szegeden 1944-ben, 87. o. Lásd továbbá a Tóth aláírásával hozott 25489/1944. sz. határozatot. Uo. Lásd még Pál József, i. m., 14-17. o.

. 74. Lásd a 29629/1944. sz. utasítást. Egyebek között hat hónapnyi börtönbüntetést helyezett kilátásba a megszabott időn kívül vásárló zsidók, illetve nekik árusító keresztények számára. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged.

75. Lásd a 27 132/1944 E. sz., 1944. május 23-án hozott határozatot, illetve annak Tóth Béla aláírásával megjelent 27 856/1944 E sz., június 10-én megjelent módosító határozatát. Uo.

76. Lásd Tóth 29 237/1944. sz. eligazítását, amelyet június 4-én küldtek át a szegedi rendőrkapitányságra. MOL.

77. Lásd például a Szent Kereszt Egyesület helyi tagozatfőnökének, Szivessy Lehelnek a május 19-én kelt kérvényét. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged.

78. Dr. Pap Róbertnak, a Zsidó Tanács vezetőjének nyilatkozata (YIVO, 768/3560). Lásd még a következők személyes beszámolóit: Ligeti Jenő (768/3555), Bálint Imre (768/3575), Kármán A. (768/3576), Engel Anna (768/3577) és dr. Löw Leopold (768/3618). Áz utóbbi a világhírű rabbi, Löw Immánuel fia. Szivessy Lehelnek, a helyi Magyar Szent Kereszt Egyesület vezetőjének 1944. május 23-i jelentése szerint Szegednek 503 keresztény vallású zsidója volt: 421 római katolikus, 48 református, 25 evangélikus, 4 unitárius és 5 görög katolikus. Emellett 88 zsidónak volt keresztény házastársa. Pál József, i. m.y 18. o.

79. Kemenesy a polgármesteri hivatal „zsidószakértőjeként" és tanácsadóként tevékenykedett. Távollétében ítélte nyolc év börtönbüntetésre 1949 augusztusában a szegedi népbíróság. Nb. 224/1949/17. Belügyminisztérium, Bp.

80. Tukats Sándor azután közellátási kormánybiztosként szolgálta az államhatalmat, szeptembertől ismét ő Szeged főispánja.

81. A szegedi rendőrséghez csupán 1944. május végén áthelyezett Keresztest a rendőrség a városi gettó parancsnokává nevezte ki. 1948. július 28-án az akkor 63 éves Kéresztest a szegedi népbíróság 14 évi börtönbüntetésre ítélte. Nb. 111/1945/23. Belügyminisztérium, Bp.

82. Lásd Tóth fent idézett tárgyalási anyagának 4. oldalát.

83. A Zsidó Tanács tagjait és más közösségi vezetőket Pap kérvénye sorolja fel (124/1944). A június 12-én kelt beadvány a felsorolt 31 zsidó vezető számára mozgásszabadság engedélyeztetését kéri. Tóth csupán nyolcuknak adott ki ilyen engedélyt. Lásd fent idézett, 27 856/1944. sz. határozatát. MOL.

84. Pál József, Lm, 16. o.

85. A zsidó rendőrség létrehozását Tóth fent idézett, június 4-i, 29 237/1944. sz. utasítása rendelte el.

86. A „Gettórend" a Péterffy Jenő csendőr alezredes által Nagyváradon kibocsátotthasonló iratot követte. Névery Sándor csendőr hadnagy szerint a nagyváradi mintái Finta hozta el Szegedre. Lásd Névery fent idézett nyilatkozatát. A szegedi „Ghetto rendje" megtalálható a budapesti Belügyminisztérium irattárában.

87. Lásd a szegedi Központi Gáz- és Villamossági Rt.-nek a polgármesteri hivatalhoz címzett, június 10-i levelét. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged.

88. Lásd például a május Í9-i, május 22-t, május 26-i, május 28-i és június 54 kérvényeket. Belügyminisztérium, Bp. Ugyanitt találhatók Tóth nemleges válaszai.

[ 89. A Pap ellenforradalmi érdemeire vonatkozó dokumentumok megtalálhatók a MOL 33. tekercsén.

90. Pál József, i. m., 20-21. o. Amikor a gettót 1944. június 16-án felszámolták, a zsidók téglagyárba való szállítása közben Pap megszökött, és Budapestre ment, ahol 1944. július 22-ig hamis papírokkal élt, akkor a csendőrök elfogták. Visszaszállították Szegedre, de megmenekült a deportálásoktól, mert augusztus 3-án a belügyminisztérium tájékoztatta a helyi hatóságokat mentesítéséről. A városban élte túl a háborút.

91. A disznóólakat a zsidók internálásának céljára Buócz rendőrkapitány rekvirálta 1944. április 26-án. Lásd e napon kelt levelét Tóth Bélához (1298/3-1944) a Csöng-rád Megyei Levéltárban. A gettó e részlegében Ungár Sándor képviselte a Zsidó Tanácsot. Leánya, Jehudit Livni 1982 novemberében közölte, hogy Ungár szerint a disznóólakat Finta Imre csendőr százados választotta ki. Lásd „Finta Imre csendőrtiszt fasiszta tevékenységéről". Izraeli Szemle, 1982. november.

92. Lásd a Szegedi Atlétikai Klub tisztségviselőinek 1944. június 21-én kelt jegyzőkönyvét, amely kártérítést kérvényez a városi hatóságoktól azokért a károkért, ame-liyéket a futballpályán és a kapcsolódó területeken a zsidók elszállásolása okozott, (psongrád Megyei Levéltár, Szeged.

93. Az egyetemi professzortársak Jaross Andorhoz címzett, 1944. május 18-án ljtelt közös beadványa 9687/1944. sz. alatt megtalálható a Csongrád Megyei Levéltárban. Közli Pál József idézett műve is, 44-47. o.

94. A három tudós és sok más, mentesítésre jogosult zsidó sorsa körül kialakult bürokratikus huzavona részleteit lásd uo., 21-23. és 26-31. o. Lásd még Lévai, Szürke könyv, i. m., 108. o.

95. A mentesítési bizottság Fintából, Kemenesyből, Keresztesből, Liptayból, Magyary-Kossából és egy Telbisz István nevű hadbírósági tisztből állt. Általában megadta a mentesítést a keresztényekkel összeházasodott zsidóknak, valamint az őskeresztények házastársait is mentesítették, akik a német megszállás előtt keresztelkedtek ki, és gyermekeik is meg voltak keresztelve. A bizottsági ülések jegyzőkönyvét Kelemen Antal, illetve időnként Baráthi Pál vezette. Baráthi szerint kevés bizottsági tjag volt jelen, amikor Keresztes vagy Liptay mentesítési kérvényeket terjesztett elő, és iinkább Finta kardoskodott az elutasítás mellett". 120 maradt fönn a 160-ból, 51 főt mentesítettek. Részletesen lásd Molnár Judit, Zsidósors Szegeden 1994-ben, 124—140. o. Lásd Kelemen és Baráthi vallomásait Tóthnak és társainak a büntetőpereiben. „1947. nu. 246/16" és „1947. nu. 246/20" jelzetű akták a budapesti Belügyminisztériumban.

96. Deutsch (Dallos) Imre szerint, aki a szegedi gettónak és a téglagyári tábornak ils egyik zsidó vezetője volt, „a németek sokkal rendesebben viselkedtek a zsidókkal, mint a magyar csendőrök, rendőrök és közhivatalnokok". Lásd Tóth Béla perében tett vallomását.

97. Lásd Liptay László szegedi népbírósági tárgyalásának megállapításait: Nb. 199/1946/11, Belügyminisztérium, Bp. Bodolay Endre hadnagy a nagyváradi gettóban is feltűnt (lásd 613. o.). Névery Sándor visszaemlékezése szerint a csendőröket a Dunántúlról és Újvidékről vezényelték Szegedre. Lásd Finta Imre ügyének tárgyalásán, 1948. január 28-án tett tanúvallomását (Szegedi Járásbíróság, Nb. 221/1947-10). Iüsd továbbá Dallos (Deutsch) Imrének, a téglagyári tábor egykori zsidó vezetőjének nyilatkozatát, amelyet 1947. január 16-án Finta Imre tárgyalása kapcsán tett. Uo.

98. A polgármester jelentése szerint, melyet 1944. május 13-án az alispánnak küldött (5214/1944), az előző napon 230 csongrádi zsidót vittek a gettóba, miközben Csongrád vármegye kisebb településeiről Kistelekre szállították a zsidókat. Valamennyiüket végül a szegedi téglagyárba vonták össze. MOL, 138. tekercs. Ugyanitt található Mindszent, Nagymágocs és Szegvár zsidóinak a névsora is. Egy forrás szerint Csongrád zsidóit bevagonírozásra Kecskemétre vitték. Lásd Molnár Judit: „Zsidó gettók 1944-ben a Dél-Alföldön." Történelmi Szemle, 1992/3^. sz. 265. o.

A Csongrád megyei városnak, Csongrádnak 280 főnyi zsidó lakossága volt 1941 -ben, mely az összlakosság 1,1%-át tette ki. 1946-ban a zsidók száma 66 volt, 1949-ben pedig csak 52. A status quo gyülekezetet az 1940-es évek végén Régner Ferenc és Weisz Károly vezette. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 4—5.; 13-14. sz. (1949. május), 10.

99. Mindszent gettójába 111, Kiskundorozsma gettójába 85 zsidó került. Szentesi Napló, 1944. június 15. Azoknak a településeknek a listáját, ahonnét a zsidókat bevagonírozásra Szegedre szállították, közli Harsányi, A szentesi zsidók története, i. m., 122. o. Iüsd még Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Csongrád megyei levéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Bp., 1994.

100. Liptay László ezredes, akit a Szálasi-puccs után rövidesen vezérőrnaggyá léptették elő, háborús és népellenes bűnök vádjával a szegedi népbíróság elé került, de valamennyi vád alól felmentést nyert 1946. október 23-án. A bíróság helyt adott a tanúk azon állításának, hogy a téglagyárban szolgálatot teljesítő csendőrök nem Liptay beosztottjai voltak, mivel Nagyváradról és Zomborról vezényelték át őket, és a budapesti belügyminisztérium parancsnoksága alatt szolgáltak. Noha Fintát Liptay rendelte a téglagyárba, ő a budapesti csendőrnyomozó-parancsnokság alá is tartozott. Noha Liptay utasította Fintát, hogy jelentse neki a csendőrök ténykedését, Finta ezt elmulasztotta. A bíróság megállapította azt is, hogy Liptay lényegében szemben állt mind a németekkel, mind a nyilasokkal. Lásd a fent idézett Nb. 499/1946/11. sz. anyagot. Fellebbezés után a NOT 7 évre ítélte.

101. A m. kir. rendőrség szegedi kapitányságnak 1454/50-1944. sz. bejelentése. Belügyminisztérium, Bp.

102. Pál József, i. m.y 24-25. o. A halálesetek közül harmincnégyet, legtöbbjét öngyilkosság megjelöléssel, a helyi anyakönyvi kerület is bejegyezte. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged. A listát Pál József idézett cikke is közli.

103. Lásd Liptay László fent idézett tárgyalási anyagát.

104. Lásd Pap Róbert fent idézett nyilatkozatát. Hangsúlyozta Finta embereinek kegyetlenségét az a többnyelvű, 1945. márciusi felhívás is, amelyet a felszabadított város túlélői tettek közzé. Magyar szövegét közli Pál József, i. m., 47-48. 0.

105. Nyitrai csendőr századosra vonatkozóan lásd Liptay fent idézett tárgyalási anyagát. Simon csendőr századosra vonatkozóan lásd Pál József idézett művét, 26. o.

106. Uo., 26. o. és 30. o. A szegedi népbíróság 1947. november 19-én kezdte meg Fínta ténykedésének és hollétének felderítését. Rátették a háborús bűnökkel gyanúsí-tott személyek listájára, akiknek kiadatását kérték a nyugati szövetségesektől. Finta ügyét 1947 végén, távollétében tárgyalta a bíróság, és 1948 januárjában ötévi kényszermunkára ítélték. 221/1947/10. Belügyminisztérium, Bp.

Finta 1945. január elején szökött el Magyarországról egy rendőr- és csendőrcsaládokat Nyugatra szállító vonatszerelvény parancsnokaként. Lásd ottani helyettesének, Tavas Istvánnak az 1945. november 27-én tett vallomását a fent idézett tárgyalási anyagban. Az amerikaiak fogságába kerülvén, egy darabig Németország amerikai megszállási övezetének egyik hadifogolytábórában élt, majd végül a kanadai Torontóba emigrált feltehetően anélkül, hogy akár az amerikaiaknak, akár a kanadaiaknak feltárta volna a végleges megoldásban játszott szerepét. Torontóban évtizedekig két étterem tulajdonosa volt A nyolcvanas évek elején lepleződött le, és a kanadai CTV televízió 1983. április 3-án mutatta be azt a filmrészletet, amely háborús tevékenységével foglalkozott. Finta rágalmazási pert indított a tévétársaság ellen, de 1986 szeptemberében elállt keresetétől. Nem tudta sikerre vinni azt a pert sem (néhány, a Toronto Sunnak dolgozó újságíróval, Douglas Creightonnal, Peter Worthingtonnal, Dick Chapmannel és George Egrivel egyetemben), amelyet a Kanadai Holocaust Emlékszövetség nevében Sabina Citron kezdeményezett 1869/83. iktatószámon.

| 1988. augusztus 18-án Kanada főügyésze vádat emelt Finta ellen háborús és emberiségellenes bűntettek címén. A tárgyalás az Ontario állami Legfelső Bíróságon zajlott 1989. november 22. és 1990. május 25. között. Sokak sajnálatára az esküdteknem találták bűnösnek a vádlottat, mert 45 évvel a történtek után egyetlen meghallgatott tanú sem tudott olyan „füstölgő fegyver" jellegű bizonyítékkal szolgálni, amely a bűnösség megállapítására a nyugati büntetőperekben megkívántatik. Az államügyész fellebbezésére az ügy az Ontario állami Fellebbviteli Bíróságra került, ahol 1991 januárjában tárgyalták. 1992. április 29-én meghozott ítéletében a Fellebbviteli Bíróság 3:2-es szavazataránnyal elutasította a fellebbezést. A két, egyet nem értő bíró új tárgyalás megtartását indítványozta. A Kanadai Legfelső Bíróság 1994. március 24-én helybenhagyta az addig meghozott bírói ítéleteket.

107. A mentesítési bizottság 1944. június 23-i ülésén - Tóth Béla beszámolója [szerint - Finta például felvetette, hogy meg kellene keresniük a honvédség V., szegedi parancsnokságát a munkaszolgálatosok leszereltetését kérve. (Amint leszereltek egy munkaszolgálatost, sárga csillag viselésére kötelezettnek nyilvánult, és mint ilyen, de-portálhatóvá vált.) Tóth azt állította, hogy Finta listáján 100 munkaszolgálatos szerepelt, köztük Patzauer Dezső, Hirschl Manó, Görgényi Gyula és egy Mülhoffer nevezetű egyén. A honvédparancsnokság végül nem adta ki a MUSZ-osokat. Molnár Judit, Zsidósors Szegeden 1944-ben. Lásd Tóth fent idézett tárgyalási anyagának 6-7. oldalát.

108. Egyébként jól dokumentált tanulmányában Pál József azt állítja, hogy az első két transzportot Auschwitzba küldték, és csak a harmadikat Strasshofba. Uo., 26. Lásd még Lévai, Zsidósors Magyarországon, 146-147., 264. o.; Lévai, Szürke könyv, i. W, 74-75., 82. o.; Pinkas ha'kehüot, 393-399. o.; továbbá a 6. függeléket. A szegedi mártírok névsorát közli a Zombori István szerkesztette A szegedi zsidó polgárság emlékezete. Móra Ferenc Múzeum, Szeged, 1990. 163-200.

109. „A Csanádi Püspöktől". 1000/1944. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged.

110. Hamvas püspök hátteréről, ténykedéseiről lásd Pál József idézett tanulmányát. A csendőrökkel való találkozása a 36. és 48. oldalon.

111. Munkácsi, Hogyan történt?, 168-170. o. Lásd még a 67. sz. jegyzetet.

112. A Szegedi Ügyvédi Kamara 1944. április 28-án tette közzé annak a 162 Csongrád megyei zsidó ügyvédnek a nevét, akit kizártak a Kamarából, és irodájukba keresztény ügyvezetőket rendeltek ki. Csongrád Megyei Levéltár. Több dokumentum található ugyanitt a zsidó orvosi rendelőknek keresztény orvosok kérvényei alapján történt kiutalásáról.

113. A Szegedi Téglagyár Társulat és a Szegedi Atlétikai Klub által beküldött számlák, valamint az elintézésük iránt intézkedő Tóth Béla polgármester utasításai uo.

Szeged és Csongrád vármegye más településeinek zsidósága pusztulására nézve további részleteket közöltek személyes visszaemlékezéseikben Ligeti Jenő (YIVO, 768/3555), Bálint Imre (768/3575), Kármán A. (768/3576), Engel Anna (768/3577) és dr. Löw Lipót, a világhírű Löw Immánuel rabbi fia (768/3618). Lásd továbbá a MOL 30-33. tekercseit. Lásd továbbá Molnár Judit, Zsidósors Szegeden 1944-ben, 55-79.0.

114. Lásd Átsnak a 13 496.ki.1944. sz., Jász-Nagykun-Szolnok vármegye valamennyi polgármesteréhez és főszolgabírójához intézett utasítását. MOL, 93. tekercs.

115. Lásd a polgármester 12 142/2./1944. sz., 1944. május 17-én kelt feljegyzését a Zsidó Tanácshoz. Uo.

116. Szolnoknak 1941-ben 2590 fős zsidó lakossága volt, amely a város összlakosságának 6,2%-át tette ki. 1946-ra ez a létszám 587-re, azaz 1,4%-ra csökkent.

1949-ben a kongresszusi gyülekezetnek 577 tagja volt Rákos Andor vezetése alatt. Az

1950-es évek végén a hitközséget dr. Fodor Károly vezette. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 146., 264. és 415. o.; Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 13-14. sz. (1949. május), 21., 24., 25.; Új Élet, 1958. január 15.

117. Kisújszállás zsidóságának gettósítását május 13. és 16.- között Gaál János polgármester és Barna Gyula rendőrkapitány irányította. A polgármester május 13-i, 4952/1944. sz. rendelete értelmében a gettót a Mózes és Király utcák több épületében, valamint a zsinagógában hozták létre. Ide hoztak be 17 kenderesi zsidót is. A Zsidó Tanács tagja volt Schwartz Béla és Strasser Sándor is. MOL, 93. tekercs. A forrás tartalmazza a kisújszállási, zsidó tulajdonú kereskedelmi és iparvállalatok névsorát.

118. Tóth Béla, a Szeghalmi járás főszolgabírója 1944. május 26-án kiadott, 1909/14/1944. sz. rendeletével hozta létre Szeghalom gettóját, részletesen kifejtve a gettóra vonatkozó szabályokat. MOL, KI 50, 1. tétel-1944-38385. sz. akta.

119. A helyi rendőrség rangidősének, Szarka Gyulának a május 18-i, a belügyminisztériumnak megküldött jelentése szerint Törökszentmiklós gettójának 683 zsidó lakója volt magából a városból, illetve hat közeli községből. MOL, 12. tekercs.

120. Túrkeve zsidóinak összefogdosásában Hamar Zoltán rendőrkapitány is részt vett. MOL, 94. tekercs. Azoknak a zsidóknak a névsorát, akik átadták lakáskulcsaikat a hatóságoknak, a MOL 93. tekercse tartalmazza.

121. Lásd Takács Ferenc csendőr őrmester 1944. június 25-én Ferenczy László csendőr alezredesnek küldött jelentését. A dokumentum másolata a szerző birtokában. Egy közvetett forrás szerint mindkét transzport június 29-én indult el. Pinkas ha'kehüot, 415-417. o. Megindító regényes beszámolót ad a szolnoki koncentrációs és bevagonírozási központokban és Strasshofban zajló életről Ember Mária: Hajtűka-nyar. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1974. Lásd továbbá: Varga Béla: A szolnoki zsidóságtörténete, 1840-1944. A szerző kiadása, Szolnok, 1994; és Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Jász-Nagykun-Szolnok Megyei Levéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Bp., 1944.

122. Gonda, A debreceni zsidók száz éve, i. m., 312-316,, 403-409. o. Az utóbbi oldalakon található Derecske és Konyár, valamint Esztár, Monostorapályi és Pocsaj zsidó mártírjainak névsora. Részletesebben a derecskei zsidó hitközségről és több szomszédos település zsidó hitközségeiről, ide értve Hajdúbagost, Konyárt, Mikepér-cset, Pocsajt és Sárándot, lásd Arje Moskovits: Derecske és vidéke zsidósága. A Derecskei Gyülekezet Maradékának Kiadása, Tel-Aviv, 1984, 185-186. Lásd még a 6. függeléket.

123. Kasztner memorandumának szövegét lásd Lévai Jenő: Eichmann in Hungary. Pannónia, Bp.,1961, 195-196. o. Lásd még a 29. fejezetet.

124. Blaschke 1944. június 7-én kereste meg Kaltenbrunnert munkaerő iránti kérelmével. Blasehkénak küldött június 30-i keltezésű válaszában Kaltenbrunner felhívta a bécsi polgármester figyelmét négy transzport, összesen 12 000 zsidó küszöbönálló érkezésére. Hangsúlyozta, hogy közülük csupán 3600 van jó erőben. RLB, 184. dok.

125. Kasztner eredetileg azt javasolta, hogy 100 000 zsidót „tegyenek félre". Hogy bebizonyítsa a Mentőbizottság készségét, hogy fizet az egyezségért, kb. ötmillió svájci fránk értékű ékszert, pengőt és valutát ajánlott fel Eichmann-nak. Amikor Eichmann beleegyezett abba, hogy a zsidókat Ausztriába szállítsák, követelte, hogy az ötmillió svájci frankot fizessék ki neki. Az alkudozás során végül is fejenkénti összegben állapodtak meg. Eichmann eredetileg 200 dóllárt kért fejenként, de a jelek szerint végül is abjban állapodtak meg, hogy elfogadja Kasztner ajánlatát, „minimum" 100 dollárt minden egyes zsidóért, akinek megkímélik az életét. DerKastner-Bericht, 113 114. o.

126. Blasehkénak küldött idézett levelében Kaltenbrunner közölte, hogy a munkaképtelen zsidókat, valamint a nőket és a gyerekeket táborban kell tartani, és „készenlétben különleges akcióra". Kaltenbrunner ez ügyben történt nürnbergi kihallga-tásának jegyzőkönyvét lásd IMT, 11:344-346. o.

127. Lásd dr. Löw I ipót nyilatkozatát, mely a Budapestre szállított, a későéi alkuba bevonandó prominens zsidók neveit is tartalmazza.

128. DerKastner-Bericht, 121. o.

129. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 264. o. Lévai nem tünteti fel adatainak forrását. Kasztner is pontatlanul adja meg számait. Egy helyütt 17 000, másutt 18 000 zsidóról beszél. Lásd Der Kastner-Bericht, 115. és 147. o. Az újabb kutatások tisztázták, hogy kb. 10 000 főről van szó. Molnár Judit:, Adalékok az 1944-es délvidéki gettók és deportálások történetéhez." Múlt és Jövő, 1991/3, 72. o. -

130. Biss András (Andor, Bandi) is magának követeli a strasshofi zsidók megmentésének dicsőségét. Azt állítja, jó kapcsolatban volt Ottó Klages SS-Hauptsturmfüh-rerrel, aki megszerezte Himmler jóváhagyását az áthelyezéshez. Lásd A. Biss: A Millión Jewsto Save. Hutchinson, London, 1973, 74-81. o. Beszéltem több strasshofi zsidóval, aki Ausztriában élte túl a háborút. Sokan meleg szavakkal emlékeztek meg arról, hogy az osztrák gazdák és falusiak emberségesen bántak velük. Lásd még Ligeti Jenő, Bálint Imre és Kármán A. fentebb idézett személyes beszámolóit. A magyar zsidó csoportok strasshofi élményeinek regényes feldolgozását - a városban a Wagner-Biro A. G. Eisen und Stahlwerk vállalat alkalmazta őket- lásd Ember, Hajtükanyar, i. m.

131. Videointerjú Roth Dezsőné, született Pollák Erzsébettel, a kísérletek egyetlen túlélőjével. A magyar nyelvű interjút Budapesten, 1992-ben dr. Virág Teréz, az ismert pszichoterapeuta készítette. Másolata megtalálható New York Város Egyetemének Holocaust-kutató Intézetében. A Strasshofba hurcolt zsidókkal szemben alkalmazott bánásmód részleteire nézve lásd Der Kastner-Bericht, 278-279. o.

132. Uo., 276-278. o.

133. RicMinienüberdkBehandlungungarischerJiiden. Der BefehkhakerderSicher-heitspolizei und des S. D. in Ungarn. Sondereinsatzkommando, AussenkommandoWien.

1 Tgb. Nr. 294/44.IV.

A Strasshofba deportált magyar zsidókat Niederdonau és Stájerország különböző gyáraiba, magángazdaságaiba és mezőgazdasági telepeire küldték munkára. Részleteket közöl Szita Szabolcs: Utak a pokolból Metalon Manager Iroda, Bp., 1991.

134. Ferenczy 1944. június 29-i jelentése. 1944. június 30-i táviratában (1838. sz.) Veesenmayer azt jelentette, hogy 41 499 zsidót deportáltak a IV. zónából, és hogy az I-IV. zónából deportált zsidók összlétszáma 381 661 volt. RLB, 182. dok.

135. A „Waldsee"-vel kapcsolatos levelezőlaptrükköt a jelek szerint először a görögzsidók 1943-ban történt deportálásakor alkalmazták. A görögországi zsidókat „tájékoztatták", hogy Krakkó környékén létrehoznak egy zsidó államot, és csak család osok telepedhetnek át oda; az egyedülálló nők és férfiak Szalonikiben maradnak kényszermunkán. Egyszerre rengeteg zsidó megházasodott, és „földet vásárolt". Az első deportáltakat, akiket Auschwitzba és Treblinkába vittek, kényszerítették, hogy közvetlenül elgázosításuk előtt azt írják haza, hogy „Waldseeben vagyunk, és jól érezzük magunkat". Lévai, Eichmann in Hungary, i. m., 42. o.

136. Philip Freudiger: „Five Months". In: The Tragedy of Hungárián Jewry. Es-says, Documents, Depositions. Szerk.: Randolph L, Braham. The Institute for Holocaust Studies ofthe City University ofNew York, New York 1986, 265. o.

137. Munkácsi, Hogyan történt?, 124-129. o. A kérvény teljes szövegét lásd még: Az Endre-Baky-Jaross-per, i. m., 604-608. o.

- 138. A keresztény egyházak magatartásáról lásd a 30. fejezetet; a Vatikán, a pápai nuncius és a semleges országok álláspontjáról lásd a 31. fejezetet.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET oc .. """... ,', - .. ", ■. zo

AZ UTOLSÓ SZAKASZ: AZ V. ÉS A VI. ZÓNA ÉS AUSCHWITZ

Az V. zóna: Nyugat-Magyarország

A IV. ZÓNÁBAN befejezett zsidótlanítási kampány után került sor a Hl. csendőrkerület (Szombathely) és a IV. csendőrkerület (Pécs) zsidóira. Ezek a körzetek a Dunántúlt, a Dunától nyugatra fekvő országrészt foglalták magukban (lásd a 13.1. térképet). A zsidók koncentrálására és deportálására vonatkozó terveket Siófokon, a Balaton-parti üdülőhelyen véglegesítették június 22-én.1 A zsidótlanító különítmény tagjain kívül az értekezleten részt vettek a két csendőrkerület közigazgatási, csendőrségi és rendőrségi vezetői.

A Baky elnökletével megtartott értekezleten Endre vázolta a zsidóellenes akció során követendő eljárási rendet. Hajnácskőy László csendőr ezredesnek, a IV. csendőrkerület parancsnokának az emlékezete szerint Endre azt is hangsúlyozta, hogy a kampány vége felé már a mentesített zsidókat* sőt az „árjapárjákat" is be kell vagonírozni.2

A nyolc főbb gettó és gyűjtőtábor mellett, mely a helyi és a szomszédos zsidó közösségek számára egyúttal gettóként is szolgált (lásd alább), több hétig működtek gettók a zóna nagyobb városaiban: Bonyhádon, Keszthelyen, Körmenden, Kőszegen, Mohácson, Nagyatádon, Nagykanizsán, Sárbogárdon, Vasváron, Veszprémben. Ezeket akkor számolták fel, amikor a zsidókat a deportálási központokba vitték át.3

Bonyhád. A Pécstől északkeletre elterülő Tolna megyei városban két helyen állították fel a gettót. A felsővárosit a kongresszusi zsinagóga körül, az alsóvárosit pedig az ortodox zsinagóga közelében. Az előbbit a Ro-sünfeld Henrikből, Guttmann Károlyból és Englmann Leóból összete-v5dő Zsidó Tanács igazgatta, míg az utóbbiban Krámer Zoltán, Kiitzler Dávid, Sajó Dezső és Vidor Leó alkotta a Zsidó Tanácsot. A gettókat szögesdrót és fakerítéssel vették körül csendőri őrizet mellett.

Csaknem 1180 zsidót tartottak itt, többségűket a városból. A többieket jórészt a közelből, Aparhant, Bátaszék, Kéty, Kisvejke, Tevel és Zom-ba településeiről hozták be. A szekszárdi zsidó közösség egy része is ide tartozott. (A többi szekszárdi zsidót Dombóvárra, Pincehelyre és Tamásiba vitték, ahonnan a kaposvári megyei gyűjtőtáborba kerültek.)

Június 28-án a gettó lakóit a helyi sportpályára szállították át, ahonnan július l-jén és 2-án kerültek a pécsi Lakits-laktanyába, Baranya és Tolna vármegye zsidóinak megyei gyűjtőtáborába.4

Keszthely. A Balaton délnyugati végében lévő város gettója a zsinagógában és a szomszédos lakóházakban volt. 700-nál több helyi és a környék vidéki településeiről való zsidót fogadott be. A Zsidó Tanácsot dr. Kovács Endre ügyvéd vezette. Június vége felé a gettó lakosságát Zalaegerszegre vitték bevagonírozásra.5

Körmend. Ez a Vas megyei város Szombathely és Zalaegerszeg között fekszik. A 2245/1944. sz. rendelet értelmében, amelyet 1944. május 9-én bocsátott ki Körmend-Németudvari járás főszolgabírója, a helyi gettót a zsinagógában és körülötte alakították ki a Széchenyi, a Rába, a Gróf Ap-ponyi és a Dienes Lajos utcák környékén. Mint másutt, itt is fakerítés övezte a gettót, amelyben 300 helyi zsidót tartottak, köztük Krausz Jakab főrabbit, továbbá a járás környező falvaiból beszállított zsidókat, köztük Csákánydoroszló, Egyházasrádóc, Ivánc, Molnaszecsőd, Nagyrákos, Ori-magyarosd és Szarvaskend zsidóit, akik május 10. és 12. között érkeztek. Június elején a Körmenden őrzött zsidók közül tizenötöt Kőszegre vittek át. A többieket, a vármegye valamennyi zsidójával egyetemben, csak a hónap végén szállították át Szombathelyre.6

Kőszeg. A helyi gettót Deutsch Arthur házában létesítették a Schey Fülöp utca 8. sz. alatt és a közvetlen közelében lévő terményraktárban. 103 zsidót zsúfoltak be, akiket május 11-én vezényeltek ide. Közülük 80 kőszegi volt, 8 perenyei, 4-4 nagycsömötei, illetve gyöngyösfalui, 3-3 kőszegszerdahelyi és bozsoki, egy fő Pósfa melletti. Az Irottkői járásból is érkeztek a gettóba zsidók. Május 16-án Markovics János rendőrkapitány 19 pontos „gettórendet" bocsátott ki 653/1944. sz. alatt, amely a gettóéletet és a külvilággal tartott kapcsolatokat szabályozta. Részt vett a zsidókérdés „megoldásában" Debreceni Dezső és Farkas Pál rendőrtanácsos is. Június vége felé bevagonírozásra és deportálásra minden gettólakót ¡Szombathelyre szállítottak (lásd a 22.1. képet).7 Kőszeg polgármestere, Gyöngyös Endre, aki mindvégig vezető szerepet töltött be az akció lebonyolításában, a helyi szélsőjobboldaliak vádja szerint „zsidóbarát" volt, és leváltását követelték.8

Mohács. A Pécstől délkeletre fekvő helység, ahol á törökök 1526-ban legyőzték a magyarokát, két gettóval rendelkezett. A nagyobbik a zsinagógában és környékén volt, a másik a dunai kikötőnél egy üzemcsarnokban.

Egy május 12-én kelt jelentés szerint (913 l/alap/l 944), amely Horvát István Baranya megyei alispán kezétől származott, a vármegye zsidóinak száma 1242 volt. Közülük 564-en éltek Mohácson, és 678-an kisebb településeken.9 Egy másik jelentés tanúsága szerint június vége felé a két városi gettóban kb. 700 zsidót gyűjtöttek össze a városból és a vele közvetlenül szomszédos településekről, és 470-et a nagyobb, mágocsi, pécs-váradi és sásdi zsidó közösségekből.10 Június 29-én a zsidókat átszállították Pécsre. Egy beszámoló szerint a mohácsi zsidók egy része, köztük a rabbi, végül a szegedi gettóba került.11

Nagyatád. A Magyarország délnyugati sarkában fekvő Nagyatádnak kp. 200 fős zsidó közössége volt. Április elején, amikor a Horvátországgal szomszédos területet hadműveleti övezetté nyilvánították, 16 zsidót letartóztattak és a nagykanizsai internálótáborba vittek. Onnan a többi városi zsidó előtt deportálták őket Auschwitzba. A helyi gettót május 25-én hozták létre a zsinagóga környékén. A bevagonírozás Barcson történt, ahová a nagyatádi zsidókat június vége felé vitték át.12

Nagykanizsa. A város Zala megyének abban a részében volt, melyet április elején hadműveleti övezetté nyilvánítottak. Az intézkedést állítólag azért hozták, mert tartottak a szomszédos Jugoszláviában harcoló Tito-féle erők lehetséges beavatkozásától. A hatóságok által elrendelt egyik „elővigyázatossági" intézkedésként Nagykanizsán és közvetlen környékéin április 19-én Szombathelyről külön ide hozott rendőrökkel összeszedették a zsidókat. A rendkívüli hajtóvadászaton, mely kiterjedt a Muraköz vidékére és Alsólendva, Csáktornya, Dél-Somogy, Nagykanizsa és Perlak körzetére, 8740 zsidót ejtettek foglyul, köztük mintegy 3000 főt Nagykanizsáról.13 A Pannónia Szállóban állomásozó SS-egységet bizonyos Hör-nicke vezette. A zsidóellenes intézkedéseket Büky rendőr százados vezetésével hajtották végre. A Zsidó Tanácsot Halphen Jenő, a zsidó hitközség korábbi vezetője vezette. A zsinagógában és környékén berendezett gettóban megkönnyítette az életet a Winkler Ernő rabbi által nyújtott lelki vigasz és Büchler Manci jótékony tevékenysége. A zsidókat május 18-án a Szombathely-Sopron-Bécs útvonalon deportálták Auschwitzba.14

Sárbogárd. Ebben a Budapesttől délnyugatra fekvő községben a gettóba csaknem 300 helyi zsidót tereltek be, valamint mindazokat, akiket a szomszédos településekről hoztak be: Alap, Cece, Hercegfalva, Igar, Ká-

722 AZ UTOLSÓ SZAKASZ: AZ V. ÉS A VI. ZÓNA ÉS AUSCHWITZ

724 AZ UTOLSÓ SZAKASZ: AZ V. ÉS A VI. ZÓNA ÉS AUSCHWITZ

lóz, Sárkeresztúr, Sárosd, Sárszentágota, Sárszentmiklós, Szolgaegyháza és Vajta. A gettó több csillagos házból állt. Június vége felé a gettó lakosságát Kaposvárra vitték bevagonírozásra.15

Szentgotthárd. Az osztrák határ közelében, Szombathelytől délnyugatra fekvő településnek kb. 3500 fős lakossága volt, melyből legalább 100 fő volt zsidó, köztük sok kitért. A helyi gettót, melyet a Szentgotthárdi Kaszagyár mellett lévő fabarakkokban rendeztek be, kerítés vette körül. Orvosi segítséget néha a keresztény dr. Frühwald István nyújtott, akinek engedélyezték a gettóba való belépést. Néhány hét múlva a zsidókat átvitték a szombathelyi gyűjtőközpontba.16

Vasvár. A Szombathelytől délkeletre fekvő város gettójában 360 zsidót tartottak, magából a városból, illetve a Vasvári járás közeli településeiből, így például Alsóújlak, Bérbaltavár, Csehimindszent, Csipkerek, Déneslak, Dömötöri, Egervár, Gerse, Gutaháza, Győrvár, Hegyhátszentpéter, Kám, Karátföld, Mikesszéplak, Nagymákfa, Nagytilaj, Ne-meskolta, Olaszfa, Pácsony, Püspöktamási, Rábahidvég, Rábasömjén, Rábatöttös, Rum, Szemenye, Szentlénárt és Vasboldogasszony közösségeiből. A Zsidó Tanács tagjai között volt Dénes Mór és Rothauser Béla,

akik egyebek között a helyi hatóságok által május 14-én kiadott gettóházirend betartásáért feleltek. Később ők gondoskodtak annak a 17 pontos gettórendnek a betartásáról is, amelyet május 27-én 907/1944. sz. alatt Lipp Károly járási főszolgabíró bocsátott ki.17 Június vége felé a gettó lakosságát bevagonírozásra és deportálásra Szombathelyre szállították át.

Veszprém. Veszprém vármegye gettóinak helyét május 17-én jelölték ki, és május 23. és 31. között hozták létre őket. Veszprém városában a két gettó egyikét a Horthy Miklós utca környékén, a zsidó iskola és a zsinagóga körül alakították ki, és palánkkerítéssel vették körül. A másik gettót a komakúti kaszárnyában hozták létre, ahová főként az Enyingi és a Veszprémi járásból hoztak be kb. 500 zsidót. A gettók létrehozásában kitűnt Nagy László polgármester, majd utódja, Hornyák Miklós, továbbá Tekeres Lajos tanácsnok és Buda István főispán. A Veszprémi járásban Lontay Alán főszolgabíró vezetésével fogdosták össze a zsidókat. Vezető szerepet játszott a kampányban Schiberna Ferenc, aki állítólag SS-ober-sturmführeri rangot is kapott, és aki egyúttal a helyi nyilasok vezére is volt.18 Tóth Ernő csendőr alezredes utasítása alapján Veszprém kb. 750 zsidó lakosát június l-jén hajtották be a belvárosi gettóba a gettósításra általában is jellemző brutalitással. Itt őrizték a környező településekről behozott zsidókat is (Balatonszabadi, Csajág, Dég,Enying, Gyulafirátót, Herend, Nagyvázsony, Nemesvámos, Siófok, Sóly, Szentgál, Szentkirályszabadja, Tótvázsony, Városlőd, Vörösberény stb.). Mint sokhelyütt másutt, itt is külön szabályok vonatkoztak a gettó lakóira, amelyeket Simon István aláírásával a 972/2-1944. sz. utasítás sorolt fel. A gettó őrzésével a veszprémi csendőrparancsnokság alá rendelt csendőrosztag volt megbízva. A zsidók június 29-én történt deportálásával a gettó megszűnt. Egv beszámoló szerint kb. 170 zsidó férfi kerülte el a deportálást, mert korábban munkaszolgálatra hívták be őket. A város zsidói is bekerültek a 4106 zsidó közé, akiket öt járásból (Devecseri, Enyingi, Pápai, Veszprémi és Zirci) deportáltak a megye területéről.19 Veszprém zsidóinak deportálása után Schiberna rávette a helyi katolikus papságot, hogy külön hálaadó istentiszteletet rendezzenek a zsidókérdés helyi megoldásáért.20

A koncentrálás folyamata

A Ferenczy alezredes által kidolgozott tervek szerint az V. zóna különféle gettóiba összegyűjtött zsidókat nyolc, megfelelő bevagonírozási feltételekkel rendelkező központba kellett összpontosítani. Közülük öt a Hl. csendőrkerületben volt, három pedig a IV. csendőrkerületben (lásd a 13.1. térképet). A zsidók átszállítása a gettókból június 30-án reggel 5 órakor kezdődött, és az ütemtervnek megfelelően július 3-án este 8 órakor ért véget.

A kampány eredményeképpen június 30-ig csaknem 30 000 zsidót koncentráltak, akik közül 17 201 főt a III. csendőrkerület öt táborában összpontosítottak, 12 204 főt pedig a IV. csendőrkerület három táborá-i ban, mint azt a 22.1. táblázat mutatja.

22.1. Táblázat A Zsidók Száma

a ül. és a iv. cséndőrkerület gettóiban

És Megyei Gyűjtőtáboraiban

III. csendőrkerület

IV. csendőrkerület

(Szombathely)

(Pécs)

Szombathely

3 609

Pécs

5 963

Zalaegerszeg

3 209

Kaposvár

5 139

Pápa

3 537

Paks

1 083

Sopron

3 385

Összesen

12 185

Sárvár

3 521

Összesen

17 261

FORRÁS: Ferenczy 1944. június 3Ö-i jelentése

Alighanem azért, hogy gördülékenyebbé tegye a bevagonírozást, Ferenczy átszállíttatott Sárvárra 609 zsidót Szombathelyről, 209-et Zalaegerszegről, 537-et Pápáról és 385-öt Sopronból. Arra számított, hogy Sárvárról végül 5621 zsidót deportálhat.21

A többi csendőrkerülethez hasonlóan a zsidók koncentrálása ezeken a helyeken is nagyobb incidensek nélkül zajlott le. A zsidók olyan rezignáltak és engedelmesek voltak, mint amennyire passzív volt a keresztény lakosság. Az egyházak lelkészeinek magatartása ebben a zsidótlanítási zónában hasonló volt Oberndorf Elek mohácsi evangélikus lelkészéhez, aki nem annyira a zsidók ellen foganatosított intézkedéseket találta megdöbbentőnek („idegen test, melyet el kellett távolítani a nemzet testéből"), mint inkább deportálásuk módszereit. A mohácsi lelkész ezeknek az érzéseinek egy június 30-i levélben adott hangot, melyet Radvánszky Alberthez, a magyar parlament felsőházának alelnökéhez és felekezetének felügyelőjéhez intézett, közbenjárását kérve három mohácsi kikeresztelkedett zsidó érdekében. Radvánszky nevében Vargha Sándor főtitkár válaszolt, és biztosította Oberndorfot, hogy az egyház minden tőle telhetőt megtesz a zsidókkal való embertelen bánásmód megakadályozására, de nem tud radikális változást elérni.

Habár az V. zóna különféle gettóiból áthelyezett zsidókat csak néhány .napig tartották a megyei gyűjtőtáborokban, őket is alávetették értékek utáni kutatásoknak. Itt is, mint másutt, különösen kegyetlenül bántak a gazdagokkal és azokkal, akiket értékek rejtegetésével gyanúsítottak, bár a túlkapások mértéke táboronként változott.22

Kaposvár. A helyi gettót május második felében hozták létre a 4330/1-1944. sz. döntés értelmében, melyről Tepsich Pál alispán irodája május elsején írásbeli értesítést küldött szét Somogy megyében. A város zsidónegyedében lévő gettó a Berzsenyi, Kanizsai, Kontrássy, Korona, Rippl-Rónai utca és a Széchenyi tér egy részére terjedt ki. A gettót május 25-én zárták le, Zsidó Tanács igazgatta, melyet már május 4-én létrehoztak. Összetétele a következő volt: Antal (Anti) Ödön és Mit-telman Jenő (társelnökök), Bók Miklós, Hajdú Sándor, Kardos József, Simon László és Tarján Kálmán tagok. Több átszervezés után a hatóságokkal folytatott tárgyalásokon a Tanácsot háromfős delegáció képviselte, Antal, Kárpáti József és Steinitz Imre. A gettót csendőrök és dőrök őrizték; a belső rendet 60 fős „gettórendőrség" biztosította. A város polgármestere, Kaposváry (Véteg) György tisztességesen viselkedett. Ezt azonban Pilissy Tamás rendőrtanácsos és Ujlaky László csendőr alezredes magatartása semmissé tette, akik a zsidóellenes akciók irányítói voltak a városban, illetve a megyében. A megye Barcsi, Csurgói, Igáli, Kaposvári, Nagyatádi és Szigetvári járásainak gettóiból a zsidókat néhány nappal a július elején lebonyolított bevagonírozásuk előtt behozták a városba. Közéjük tartoztak a következő települések zsidói: Ádánd, Babócsa, Balatonboglár, Balatonszárszó, Barcs, Böhönye, Csurgó, Fel-sősegesd, Fonyód, Gamás, Igal, Kadarkút, Kaposmérő, Karád, Kéthely, Lengyeltóti, Marcali, Mezőcsokonya, Nagyatád, Nagybajom, Nagybe-rény, Nemesdéd, Nemesvid, Pusztakovácsi, Segesd, Somogyszil, Somogyvár, Szigetvár és Tab. A nagyobb települések először gyűjtőközpontként szolgáltak a szomszédos tanyák és falvak számára. Tab például gyujtőközpontként szolgált á következő községek zsidóinak: Balatonboglár, Balatonlelle, Balatonöszöd, Balatonszemes, Buzsák, Edde, Fonyód, Gamás, Gyugy, Hács, Kisberény, Látrány, Lengyeltóti, Ordacsehi, Öreglak, Osztopán, Pamuk, Somogybabod, Somogyjád, Somogytúr, So-mogyvámos, Somogyvár, Szőlősgyörök, Szőlőskislak, Táska és Visz. Néhány nappal bevagonírozásuk előtt a megye zsidóit a vasútvonalhoz közel fekvő kaposvári tüzérségi laktanyában összpontosították. A Kaposvárott koncentrált csaknem 5200 zsidót, akik közül mintegy 2500 fő magából a városból került ki, július 6-án deportálták két transzporttal.23

Paks. Paks zsidó közössége, amely Tolnában az egyik legnagyobbnak számított, már korán megszenvedte a német megszállást. 1944. március 22-én a közösség vezetőit - Altmann Simont, Horváth Istvánt és Steiner Gyulát— arra kényszerítették, hogy 9 pontos megállapodást írjanak alá Mösslacher SS-Obersturmfuhrer és Arany László, Dunaföldvári járási közigazgatási gyakornok tiszteletbeli szolgabíró ellenjegyzésével, amely súlyosan korlátozta a zsidó közösség életét. Április 22-én 19 paksi zsidót tartóztattak le egy razzia folyományaképpen, és „hontalanokként" Budapestre internálták őket.24 A vármegye többi gettójához hasonlóan a paksit is a 8100/1944. sz. rendelet alapján hozták létre, melyet Szekszárdon az antiszemita alispán, Szongott Edvin bocsátott ki.25 A rendelet Tolna vármegye területén nyolc gettóközpont létesítését írta elő: 1. Szekszárdon26; 2. Dombóvárott a Dombóvári járás zsidói számára27; 3. Pakson a Duna-földvári járás zsidói számára, Nagydorog kivételével; 4. Dunaföldvárt a környező terület, valamint Nagydorog zsidói számára28; 5. Tolnán a központi járás zsidói számára, Bátaszék kivételével29; 6. Hőgyészen a Simontornyai járás zsidó közösségei számára; 7. Tamásiban a Tamási járás zsidói számára30; és 8. Bonyhádon a Völgységi járás, valamint Bátaszék zsidói számára.31

A paksi gettót a zsidónegyedben, a zsinagóga és az iskola körül hozták létre. A hivatalos jelentés szerint a gettóban 740 zsidót tartottak, akik közül 725-öt deportáltak. 32 A deportáltak között voltak Dunaföldvár, Fadd, Gerjen, Kajdacs és túlnyomórészt Szekszárd zsidói.

A városi jegyző, Tarisznyás Gergely állítólag nem volt hajlandó együttműködni a hatóságokkal a gettó létrehozásában, és inkább lemondott hivataláról. A deportáltak között volt a közösség utolsó rabbija, Altmann Simon. A zsidókat július 7-én vagonírozták be és deportálták.33

Pápa. A gettó a Petőfi, Eötvös, Rákóczi, Szent László és Bástya utcákban és környékükön volt, öttagú Zsidó Tanács igazgatta, mely egy hírhedten kegyetlen rendőrtiszt, név szerint dr. Lótz Pál parancsnoksága alatt működött.34 Néhány nappal deportálásuk előtt a helyi gettóban lévő 2565 zsidót35 átvitték egy trágyatelepre a város cigánynegyedébe, ahová már korábban koncentráltak 992 zsidót Veszprém megye Deve-cseri, Pápai és Zirci járásainak közeli településeiről.

Pápán koncentrálták az alábbi települések zsidó közösségeit: Ajka, Ajkarendek, Apácatorna, Bódé, Csékut, Csögle, Dabrony, Devecser, Dóba, Halimba, Iszkáz, Kerta, Kiscsősz, Kiskamond, Kislőd, Kispirit, Marcaltő, Nagyalásony, Nagypirit, Nemesszalók, Öcs, Padrag, Pápate-szér36, Pusztamiske, Somlójenő, Somlószőllős, Somlóvásárhely, Somló-vecse, Tósok, Tüskevár, Ugod és Zirc.37 A gyűjtőközpont parancsnoka dr. Pap Zoltán csendőr százados volt.38 Az itt összegyűjtött 3557 zsidót kát szállítmánnyal deportálták, mely július 4-én, illetve 5-én hagyta el a várost. A Budapest-Hatvan-Kassa útvonalon július 8-án értek Auschwitzba. A 2565 pápai zsidó közül csak mintegy 300 tért vissza a háború után, köztük annak az 51 pápai zsidónak legtöbbje, akik az ún. Kasztner-csoportba kerültek be.39

Pécs. A Pécsett koncentrált 5963 zsidó közül mintegy 3500 a város lakója volt.40 A többieket a szomszéd településekről hozták be, például Bonyhádról, Mohácsról és Pécsváradról. A helyi zsidókat május 9-én parancsolták a gettóba. A gettót, mely kiterjedt a Bánffy Dezső, Ispitaalja, Vas Gereben, Kassa, Szilágy Dezső és Tompa Mihály utcákra, május 21-én lezárták. Néhány zsidót a MÁV helyi raktáraiban szállásoltak el. A zsidók osszefogdösását a városban Esztergár Lajos polgármester irányította41

57 zsidót már hivatalos gettózásuk előtt letartóztatott a Gestapo bizonyos Auringer vezetésével. A Zsidó Tanácsot dr. Greiner József vezette;, Fehér Emil, Gottesmann Lajos és Krémer Móric rabbi segítségével. Június 28-29-én a gettó lakosságát átszállították az ún. Lakits-laktanyá-ba, amely nem esett túl messze. A lovassági istállókban már ott „laktak" a Mohácsról és Baranya más településeiről behozott zsidók. A bevagonírozás és a deportálás július 4-én történt.

A deportáltak között volt dr. Mansfeld Géza híres orvosprofesszor és családja; felmentő papírjaikat a helyi rendőrség visszatartotta.42

Virág Ferenc pécsi püspök, aki már kitüntette magát az 1920-as években, amikor a numerus clausus törvény elleni harc élvonalában küzdött, közbenjárt Nikolits Mihálynál, Baranya megyei főispánnál, hogy köny-nvítse meg a gettóba koncentrált zsidók helyzetét. A zsidók melletti állásfoglalása miatt Virág püspököt a Szálasi-érában katonai őrizet alá helyezték.43

| Sárvár. Szombathelyről keletre, Sárvárott volt Magyarország egyik legnagyobb internálótábora. A legtöbb politikai foglyot a helyi cukorgyárban és selyemgyárban őrizték. Mint megyei gyűjtőtáborban, Sárváron 3521 zsidót tartottak, közülük mintegy 750 fő magából a városból került ki.44 a többiek pedig a Celldömölki és Sárvári járásokból, beleértve János-há

45

zat.

Mivel a ül. csendőrkerület más, nagyobb gyűjtőközpontjaiból Fe-renczy 1740 zsidót áthozatott, a Sárvárott összegyűjtött zsidók száma 5621-re emelkedett.46 A helyi lakosság számára a gettót május elején állították fel a zsinagógában és a környező hitközségi épületekben, ideértve a rabbi házát. A Zsidó Tanács a következőkből állt: Fischer Jenő (elnök), Krausz Sándor, Rátz Imre és Löwinger Albert.47 A sárvári zsidókat csak pár nappal július 4-6-ra tervezett bevagonírozásuk előtt szállították át a selyemgyárba. A zsidók deportálása után a helyi hatóságok sok kisgyermeket és gyermeket fedeztek fel a táborban, s átadták őket a náciknak „németországi munkára"48.

A sárvári táborban volt a gyűjtőközpontjuk azoknak a zsidóknak is, akiket szökésen értek a gettókból vagy a főként dunántúli deportálóköz-pontokból. Őket is „munkavégzés" céljára adták át az SS-nek.

A sárvári internálótábor Gribowszky György parancsnoksága alatt hat szállítmány számára szolgált megyei gyűjtőtáborként. A már említett két szerelvényen kívül tehát még négy indult el a táborból. Két kisebb szállítmány, aránylag sok „politikai fogollyal" és tússzal, május 19-én, illetve június 26-án indult innen útnak. A két nagyobb szállítmány pedig, egyenként mintegy 1500 deportálttal, július 24-én, illetve augusztus 4-5-én hagyta el a tábor területét. E két utóbbi deportálást az SS megközelítőleg úgy ügyeskedte ki, ahogyan annak az 1300 zsidónak a deportálását, akiket a kistarcsai internálótáborból indítottak útnak, megszegve Horthy július 7-én hozott, a deportálásokat leállító döntését (lásd a 25. fejezetet). Csupán maroknyi orvos, állatorvos és mérnök maradt hátra, mert szükség volt rájuk.49 Egy becslés szerint Sárvárról mintegy 10 000 zsidót deportáltak hat vasúti szerelvényben. 50

22.2. kép Zsidók deportálása, Sopron, 1944

Sopron, Ebben a városban évszázadok óta éltek zsidók. (1958-ban tárták fel híres középkori zsinagógáját.) Sopron vármegye zsidótlanító kampányát Rupprecht Antal főispán és Czillinger József alispán irányította a Csepregi, Csornai, Kapuvári és Soproni járások főszolgabíróinak maradéktalan együttműködésével.51 A zsidók gettósítása június l-jén kezdődött. A csaknem 1900 soproni zsidót52 három helyre vitték. Egy részüket az Új utcában létesített gettóban helyezték el; másik részüket a papréti körzetben, melyet palánkkerítés vett körül; a harmadik csoportot a Jako-bi-gyárban koncentrálták. A Zsidó Tanács a következő férfiakból állt: Rosenheim Zsigmond (elnök), Steiner Emil, Rosenberg József, dr. Llde-rer Manó, dr. Krausz Béla, Goldschmied Sándor, Krammer Géza és Hasler Béla.53

Egy szigorúan titkos utasításnak megfelelően, amelyet Rupprecht főispán június 15-én 68/eln. 1944. sz. alatt a vármegye valamennyi vezető hivatalnokának megküldött, a megye négy nagyobb gettóját úgy szüntettek meg, hogy lakóikat Sopronba szállították át.54

Közel 1400 zsidót hoztak be a városba a környékbeli településekről, köztük Csepregről,55 Csornáról,56 Kapuvárról57 és a körülöttük fekvő k.sebb falvakból. A soproni Déli pályaudvar közelében lévő Evangélikus Tanítóképző Intézet kollégiumi épületeiben helyezték el őket.

A helyi zsidókat június 29-én szállították át a műszaki főiskola félig kész menzaépületébe. A bevagonírozást és a deportálást Takács csendőr százados parancsnoksága alatt hajtották végre (lásd a 22.2. képet). Részt

3tt a zsidóellenes akciókban Kamenszky Árpád polgármester, Drégely ;la csendőr százados, soproni csendőrparancsnok, továbbá Zólyomi Lajos a soproni rendőrkapitányság részéről. Több mint 3000 zsidóval július 7-én indult el Auschwitzba a szerelvény.58

A helyi zsidó közösségből 42-en úgy élték túl a háborút, hogy bekerültek a Kasztner-féle csoportba.

Szombathely. Vas vármegye székhelye volt a megye két legnagyobb gyűjtőtáborának egyike. A zsidótlanító akció élőőrsében Kocsárd Emánuel főispán tevékenykedett, aki az év vége felé mint hadműveleti kormánybiztos is kitűnt, továbbá Tulok József alispán két helyettesével, Mayer-Guaiy Guidó főjegyzővel és Németh Károllyal együtt. A városon belül Mészáros Hugó polgármester állt az akció élére, teljes egyetértésben Fekete István polgármester-helyettessel.59 A megye zsidóinak gettósítá-sát azon az értekezleten határozták el, amelyet Tulok május 6-ára hívott össze. O is elnökölt. Ugyanezen a napon Tulok kibocsátotta a 7431/1944. sz. rendeletet, amely felszólít minden polgármestert és járási szolgabírát, hogy május 12-ig az egész vármegyében fejezzék be a zsidók összefogdo-

sását és gettósítását. A zsidókat először a járási székhelyekre kellett szállítani, kivéve az írottkői járást, melynek zsidói Kőszegre, illetve a Celldömölki járást, amelynek zsidóit Jánosházára kellett vitetni. Azok a névsorok, amelyek az alispán május 4-i, 2030/1944. K. e. sz. utasítására készültek el, a következőképpen tüntették föl a megye zsidóságának számát és elosztását: Celldömölki járás 1048; írottkői járás 30; Körmendi járás 348; Muraszombati járás 25; Sárvári járás 901; Szentgotthárdi járás 178; Szombathelyi járás 103; Vasvári járás 360; Szombathely város 4380; Kőszeg város 85; Összesen 8453.60 A megye zsidói közül Ferenczy László csendőr alezredes június 30-i jelentése szerint 3609-et tartottak Szombathely város gettójában.61

A többiek a környékbeli településekről jöttek, Vas megye Körmendi, Kőszegi, Szentgotthárdi, Szombathelyi és Vasvári járásaiból. A gettó a Thököly és a II. Rákóczi Ferenc utca kereszteződésénél és körülötte létesült, ahol a két fő gyülekezet zsinagógái álltak. Hozzá tartoztak a Batthyány téren és a Zrínyi Ilona utcában álló lakóépületek is.62 A Zsidó Tanácsot dr. Vese (Wesel) Imre vezette, és tagja volt dr. Hacker Iván, Zalán (papírgyáros) és dr. Dános (ügyvéd). A gettó körülményei valamivel tűrhetőbbek voltak, mint sok más gettóban, jóllehet az értékek utáni kutatással megbízott detektívcsoport, melynek egyik tagja dr. Fördős Kál-

mán63 rendőr fogalmazó, nagyon szigorúan járt el. A helyi rendőrség viszonylag toleráns magatartása miatt a gettó felügyeletét később a helyi Gestapo (melyet egy Arndt nevű Scharführer vezetett) átruházta a nagyváradi csendőriskoláról hozott különleges egységre. A nőket egy csapat tanulólány motozta meg, akiket külön erre a célra hoztak a nagykanizsai kisdedóvónő-képzőből. Június végén a zsidókat a Magyar Motor és Gépgyár Rt. vasúti állomására vitték, mely összeköttetésben állt a város teherpályaudvarával. Július 4-én bevagonírozták őket.64 (Lásd a 22.3. képet.) Másnap deportálták őket két transzporttal: az egyiket Kassán, a másikat Sopronon át szállították Auschwitzba.65 Kovács Sándor püspök követte e.ődei, Mikes János és Grősz József kalocsai érsek példáját, és erőteljesen tiltakozott a Szombathelyen életbe léptetett intézkedések ellen. Sikerült megmentenie néhány zsidót a helyi hatóságok közreműködésével.66

Zalaegerszeg. Zala vármegye székhelye volt a megye zsidóságának fő gyűjtőtábora. A deportálások idején a város gyűjtőtáborában 3209 zsidó tartózkodott, akik közül kb. 900-an voltak helybeliek.67 A zsidóellenes akciók élvonalában Teleki Béla gróf, főispán, valamint a megbízott alispán, Hunyadi László buzgólkodott68 a járási szolgabírák és a városi polgármesterek teljes együttműködésével. Hunyadi elnökletével Zalaegerszegen, május 3-án tartották azt az értekezletet, amelyen - a vármegye vezető polgári és katonai tisztviselőinek részvételével - döntöttek a gettósításról. Az értekezlet határozatait hosszas, Baky április 7-i rendeletére hivatkozó (lásd a 17. fejezetet) dokumentum ismertette. Másnap Hunyadi 18 024/1944. sz. rendeletében egyebek között előírta, hogy május 16-ig bezárólag a következő öt gettóközpontban kell végrehajtani a zsidók összegyűjtését: 1. Zalaegerszegen kell összevonni a város 1420 zsidóját, valamint a Lenti, a Novai69 és a Zalaegerszegi járás70 zsidóit (lásd a 22.4. képet); 2. Tapolcán kell összevonni Balatonfüred71 és a Tapolcai járás 509 zsidóját; 3. Keszthelyen a Keszthelyi járás72 855 zsidóját; 4. Za-laszentgróton a Letenyei, a Pacsai73 és a Zalaszentgróti járás74 zsidóit, valamint a még Nagykanizsán élő zsidókat75; és végül 5. Sümegen a Sümegi. járás 316 zsidóját.76

Az ütemtervben meghatározott bevagonírozási napra a vármegye zsidóságát Zalaegerszegen vonták össze. Ami magát a megyei székhelyet illeti, a helybeli zsidók gettósítását április 28-án kezdeményezték: a polgár-

fjster felkérte Berger Imrét, a Zsidó Tanács fejét, hogy készítse el és 48 án belül adja át a zalaegerszegi zsidók névsorát (7910/1944). Május 4-

Berger az előző napi, Hunyadi elnökletével megtartott értekezlet ha-tározmányai alapján tájékoztatta sorstársait a közelgő gettósítás részletei fe löl. Két napra rá a polgármesteri rendelet (8054/1944) már kijelölte bi-

736 AZ UTOLSÓ SZAKASZ: AZ V. ÉS A VI. ZÓNA ÉS AUSCHWITZ

22.4. kép

zonyos utcákban, amelyekben főként zsidók laktak, a létesítendő gel tó helyét. A polgármester egy volt katonai ügyészre, Arvay Lászlóra bízta a gettósítás irányítását. Közreműködött a helyi rendőrség is Apáthy Iirxe rendőrtanácsos tevékeny részvételével. Május 31-én a polgármester arról értesítette az alispánt (10 326/1944), hogy a gettóban 1221 zsidó (375 család) tartózkodik.77

A következő települések virágzó zsidó közösségei pusztultak el a megyében: Balatonfüred, Keszthely, Lenti, Lesencetomaj, Sümeg, Tapolca, Tűrje, Zalabér, Zalalövő és Zalaszentgrót. Deportálásuk előtt a zsidc k-kal különösen kegyetlenül bántak az értékek után kutató nyomozók. egyik különösen brutális szadistát, Horvát Bélát a háború Után elfogták, és életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A „kikérdezések" nyomán 30 zsidó orvosi segítségre szorult, mások meghaltak és jóval többen me gőrültek vagy öngyilkosok lettek.78

A deportálás zónák szerinti értékelése. A zsidókat a ül. és a IV. csendőrkerületből július 4-6-án deportálták négy vasúti szerelvénnyel, e^y-egy indult az első két napon és kettő a harmadik napon. A deportálások első napján indultak az első szállítmányok Pécsről és Sárvárról, és kiürítették a szombathelyi és a kaposvári tábort. A második napot a soproni, zalaegerszegi, pápai és paksi táborok kiürítésére fordították. (1082 paksi zsidót csatoltak Pusztaszabolcsnál a kaposvári transzporthoz.79) A második és utolsó szállítmányok Sárvárról és Pécsről július 6-án indultak. Az V. zónából tíz vonattal deportált zsidók összlétszáma 29 806 volt. Közülük 17 261 főt deportáltak a ÜL csendőrkerületből, és 12 545-|öt a IV. csendőrkerületből.80 Az V. zónában lebonyolított akció végeztével Ferenczy jelentette, hogy július 6-ig 410 223 zsidót deportáltak Magyarországról 139 vasúti szerelvénnyel.81

A VI. zóna: Budapest és környéke

Az V. zónában élő zsidók koncentrálása és deportálása egyidejűleg folyt a VI. zónában végrehajtott zsidóellenes akciókkal, melyeknek a tervek szerint a Budapestet magába foglaló I. körzet zsidóinak likvidálásával (lásd a 13 .1. térképet) kellett volna véget érnie.

A csendőrkerület nagyjából az ország legnagyobb megyéjével, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegyével esett egybe, ahol 1938 januárjától volt alispán az elvakultan zsidóellenes Endre László, a magyarországi végleges megoldás egyik fő építőmestere. 1944 áprilisának elejéig ő volt a vármegye alispánja, ekkor nevezték ki a belügyminisztérium államtitkárává. Helyét a megyénél Sági József örökölte, aki Mérey László főispánnal teljes

egyetértésben cselekedett. Endre László korábbi hatáskörének jó részét azonban Géczy András, a megye főjegyzője vette át.

A zsidókérdés tervbe vett, Pest megyei „megoldása" kellett hogy megelőzze a főváros majdnem 200 000 főnyi zsidó lakosságának gettósítását és deportálását. A megye zsidó közösségeinek gettósítását a 27409/1944. Kig. sz., Géczytől május 12-éri kibocsátott rendelet írta elő. A 17 járás zsidó közösségeit a következő rend szerint vonták össze:

22.2. Táblázat Pest-Pilis-Solt-Kjskun Vármegye Zsidóságának Összevonása

Járás Gyűjtő központ

Abony

Abony

Alsódabas

Lajosmizse

Aszód

Rákoscsaba

Buda-környék

Rádafok

Dunavecse

Kalocsa

Gödöllő

Gödöllő, Rákoscsaba,

illetve Rákoskeresztúr

Gyömrő

Nagykáta

Kalocsa

Kalocsa

Kiskőrös

Kiskőrös és Kecel

Kiskunfélegyháza

Kiskunmajsa

Központi

Pestújhely, Pestszentimre.

Rákosszentmihály,

Sashalom,

illetve Soroksár

Kunszentmiklós

Kiskőrös

Monor

Monor és Vecsés

Nagykáta

Nagykáta

Ráckeve

Csepel

Szentendre

Békásmegyer

Vác

Vác

A rendelet azt is előírta, hogy Budapest ipari peremvárosának, Csepelnek a zsidóit a környék zsidóival egyetemben Csepelen vonják össze. A vármegye nagyobb városaiban (pl. Budafokon, Cegléden, Kalocsán, Kiskunfélegyházán, Kiskunhalason, Kispesten, Nagykőrösön, Pestszenterzsébeten, Pestszentlőrincen, Szentendrén, Újpesten és Vácott) élő zsidókat külön helyi gettókba kellett költöztetni.82 A kisebb települések zsidóit a legközelebbi városokba vonták össze, ez történt például Rákospalota zsidó lakosságával.83 Mindenütt a zsidóknak kellett megtéríteniük a gettósítás költségeit. A vármegye területén élő zsidóság legnagyobb részét már azután deportálták, hogy Horthy elrendelte a deportálások leállítását. A fővároshoz közeli városok közül Csepelen, Kispesten és Újpesten éltek legnagyobb számban zsidók.

Csepel, A sziget 900 zsidóját április 15-én, Koltay László állambiztonsági rendőrtiszt és a Sonderkommandós Hermann A. Krumey együttes rendeletére gyűjtötték össze először. Május 10-én a zsidó közösség vezetőit utasították, hogy költöztesse át a zsidókat a Weiss Manfréd Művek kerékpárraktárába, amelynek semmiféle higiéniai felszerelése nem volt. A következő napokban a gettó népessége mintegy 3000-re nőtt, mert ide érkezett Dömsöd, Kiskunlacháza, Ráckeve, Szigetszentmiklós, Taksony és Tököl zsidósága is.84

Kispest. A mintegy 4000 kispesti zsidót 548 szobában zsúfolták össze kijelölt épületekben, melyek a város 53 különböző utcájában álltak. Az áthelyezés május 15. és 30. között zajlott le. A Zsidó Tanács a következőkből állt: dr. Rosenfeld Zoltán, dr. Nemes Károly, dr. Frank Ernő, dr. Krausz Lajos, Vas János és Gergely Nándor. A Tanácsot nem sokkal később a polgármester utasítására kibővítették, így tagja lett még Somogyi Henrik, Ungár Sándor, Herskovits József és dr. Gergely Sándor.85

Újpest. Újpestnek kb. 14 000 zsidó lakosa volt.86 Hess Pálnak, a város polgármesterének május 13-i jelentése szerint (14 831/1944) mintegy 6000 újpesti zsidót május 22. és 29. között különleges, az Attila, Beniczky, Baross, Fiume, Fóti, József és Toldi utcák által határolt gyárnegyedben kialakított gettóba kellett költöztetni. A többieknek sárga csillagokkal megjelölt házakba kellett vonulniuk június 21. és 23. között. Július 1. és 3. között szállították át Budakalászra Nagyváradról hozatott csendőröktől őrizve az újpesti zsidókat bevagoriírozásra és deportálásra. Hess július 22-én azt jelentette az alispánnak (27 466/1944), hogy július l-jén 3483, július 2-án 3741, és július 3-án 626 zsidót szállítottak el Újpestről. A zsúfolt csillagos házakban élő zsidók reggel 6 órától este 11 óráig nem hagyhatták el lakóhelyüket. A Zsidó Tanács a következőkből állt: dr. Friedman Dénes, dr. Székely György, dr. Lengyel László és Szűcs János.87

Gettók és gyűjtőtáborok

Néhány kivételtől eltekintve a Budapest körüli városokban élő zsidókat május 22. és június 30. között gettókba vagy sárga csillaggal megjelölt házakba telepítették.88 Június 30. és július 3. között áthelyezték őket a megyei gyűjtőtáborokba (19.1. táblázat).

A csillagos házakba és gettókba gyűjtött zsidók számára létesített nagyobb gyűjtőközpontok Budapest közvetlen környékén a budakalászi és a monori téglagyárak voltak a fővárostői északnyugatra, illetve délkeletre.

Budakalász. A helyi közösség 35 zsidóból állt (13 család). Május 24-én a csillaghegyi gettóba vitték őket.89 Miután a helyi téglagyárat gyűjtő-tábornak jelölték ki. Budakalászra hozták a Budapest közigazgatási határától északra fekvő települések, a Duna menti városok és községek gettóinak zsidóit, ideértve Kispestet, Pesterzsébetet és Újpestet.90 A Csepel-szigeten különféle táborokban őrzött mintegy 17 500 zsidót szintén Budakalászra hozták, ideértve azokat az ügyvédeket és újságírókat, akiket a Zsidó Tanácsnak átadott külön lista alapján tartóztattak le korábban (lásd a 17. fejezetet), valamint azt a csaknem 3000 zsidót, akit az Üllői úton július 3-án rendezett különleges razzia során tartóztattak le. Ezeket a zsidókat hajókkal szállították el a szigetről, melyek a pünkösdfürdői hajóállomásnál kötöttek ki.91 Sok budakalászi deportáltat Békásmegyeren vagoníroztak be, ahol a zsidókat a szokásos kegyetlen bánásmódnak vetették alá a csendőrök Andrássy őrnagy vezetése alatt a „pénzverdében"'92. Néhány gazdagabb békásmegyeri zsidónak sikerült megvesztegetnie a csendőröket, akik 5000 pengő váltságdíjért hajlandók voltak hazakísérni őket, hogy „tisztázzák keresztény státusukat", és voltaképpen szabadon engedték őket. Mivel a csendőrökre bízott emberek számát az efféle kiruccanások alkalmával pontosan följegyezte a tábor vezetősége, a csendőrök visszatérésükkor egyszerűen ugyanannyi gyanútlan, sárga csillagot viselő zsidót szedtek össze Budapest utcáiról.93

Monor. A Budapesttől délkeletre fekvő Monor gettóként és gyűjtőtáborként szolgált nemcsak a mintegy 350 helyi zsidó számára,94 hanem a főváros közigazgatási határaitól délre és keletre fekvő települések zsidói számára is. A helybeli zsidók befogadására a Verbőczy, Pesti, Deák Ferenc, Gőzmalom és Kölcsey utcákban jelöltek ki gettóépületeket.95 Kb. 7500 monori zsidót vagoníroztak be a monori téglagyárból, ideértve a Monori járás zsidóit is, akiket Egedy Kálmán főszolgabíró vezérletével fogdostak össze.96

Közéjük tartoztak Jászberény és más települések zsidói, akiket rögtön ide összpontosítottak. A gettósítás és a deportálás Bajor csendőr őrnagy parancsnoksága alatt zajlott. A mártírok között volt a hitközség tudós rabbija, dr. Pfeiffer Izsák, aki Pap Izsák néven ismert költő is volt.97

Jászberény volt az I. munkaszolgálatos-zászlóalj főhadiszállása, ahonnan sok munkaszolgálatos-századot küldtek Ukrajnába és a szerbiai Bor rézbányáiba dolgozni (lásd a 10. fejezetet). A helyi gettót a zsinagógában és körülötte hozták létre. A mintegy 550 helyi zsidón kívül itt tartották fogva a zsidókat a szomszédos településekről: AJattyán, Jánoshida, Jászai-sószentgyörgy, Jászapáti, Jászfelsőszentgyörgy, Jászladány, Jásztelek, Pusztamizse és Pusztamonostor.

A jászberényi zsidóellenes kampányban részt vett Pénzes Sándor polgármester is. Jászapátin különösen Ernyey Lajos főszolgabíró buzgólkodott; Garami Mihály volt a jászladányi gettó felügyelője.98

Őket június 30-án vitték át a monori téglagyárba. Jász-Nagykun-Szol-nok megye több más zsidó közösségét, ideértve Jászárokszállást, Jászfényszarut és Jászkisért, szintén oda vitték.99

E körzetek zsidóságának összegyűjtését és bevagonírozását azon az értekezleten beszélték meg, amelyet június 28-án a budapesti Vármegyeházán tartottak.100 Miközben Budapest zsidói megmenekültek a kormányzó július 7-i, a deportálásokat leállító döntésének jóvoltából, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye zsidóinak, ideértve a főváros közelében fekvő városok zsidóságát is, már nem volt ilyen szerencséjük. Osztoztak a magyar vidéki zsidóság sorsában, ráadásul sokat közülük már a deportálásokat leállító kormányzói döntés utáni napokban deportáltak.

A Budakalászon, Monoron és a VI. zónában lévő más központokban tömörített 24 í 28 zsidót - nem tekintve magát Budapestet - nyolc vasúti szerelvénnyel deportálták július 6. és 8. között.101 A deportálást egy nappal azután fejezték be, hogy a kormányzó július 7-én elrendelte „a zsidók Németországba való átszállításának" felfüggesztését. A műveletek e szakaszának a VI. zónában való lezárásával Ferenczy jelenthette, hogy május 15. és július 8. között 434 351 zsidót deportáltak 147 vonattal.102 Nem egészen négy hónappal a német megszállás után az ország - a budapesti zsidók, a maroknyi mentesítést nyert és bujkáló zsidó, valamint a munkaszolgálatot teljesítő zsidók kivételével - zsidómentes, judenrein lett.

Hiába állították le hivatalosan a deportálásokat, az SS-nek és magyar cinkosainak továbbra is sikerült kisebb-nagyobb transzportokat kicsempésznie gyakorlatilag mindaddig, amíg Auschwitzban 1944 késő őszén a németek le nem rombolták a gázkamrákat és a krematóriumokat. Ilyen volt az a július 19-i transzport is, amelyben a kormányzói akarat ellenére 1220 zsidót csempésztek ki Auschwitzba, majd július 25-én mintegy 1500 zsidót deportáltak a sárvári internálótáborból.103

Magyar zsidók Auschwitzban

A Magyarországról deportált zsidók végső úti célja Auschwitz volt, a legnagyobb megsemmisítő központ Európa nácik megszállta részében.104 A tábor SS-vezető sége jól felkészült a várhatólag napi 12 000-14 000 magyar zsidó érkezésére. A halálgyár tisztségviselőinek figyelmét SS-Gruppenführer Richard Glücks, a WVHA Amtsgruppe

D (Wirtschaft- und Verwaltungshauptamt; gazdasági és igazgatási fő-hivatal), a koncentrációs táborokért felelős SS-egység főnöke és az SS „halálfejes alakulatainak" főinspektora hívta fel a magyar szállítmányok küszöbönálló érkezésére.105 Őt pedig Kaltenbrunner és Rolf Günther, Eichmann berlini megbízottja tájékoztatta röviddel azután, hogy a Sonderkommando Budapesten „beleegyezett, hogy átveszi a fölösleges zsidókat Magyarországról" a Baky-Endre-csoport „kérésének" megfelelően. Az emberirtás gépezetét, mely hónapok óta fél gőzzel működött, maximális teljesítőképességűvé alakították, hogy biztosítsák a zökkenőmentes, hatékony és folyamatos üzemeltetést.

E célból feltöltötték az SS-személyzetet, és további „szakértőket" vezényeltek Auschwitzba. Köztük volt Karl Höcker SS-Obersturmführer, akit 1944 kora májusában azért vezényeltek át Majdanekból, hogy a táborparancsnok, Richard Baer adjutánsa legyen, de magában a táborban minden bizonnyal ő volt a magyar szállítmányok teljes jogú SS-megbí-zottja (Bevollmächtigter der SS für die Umsiedlung der Juden aus Ungarn) . E minőségében ő hozta működésbe az emberirtás gépezetét a magyarországi szállítmányok időszakában.106 Nagyjából ugyanekkor vezényelték át Otto Moll Hauptscharführert is a gleiwitzi kisegítő táborból, hogy gyilkos hajlamait az auschwitzi tábor „gondnokaként" élhesse ki. Elsődleges feladata az volt, hogy megtervezze és felügyelje a rövidesen megérkező, tömeges magyarországi szállítmányok hatékony kiirtását. Tekintve, hogy percnyi elvesztegetni való idő sem volt (a szovjet csapatok rohamléptekkel közeledtek Románia felé), nagyszámú foglyot vetettekbe a pusztító gépezet felújítására. Moll irányításával a krematóriumokat felújították, a kemencék béléseit kicserélték, a kéményeket vaspántokkal erősítették meg, a rámpákat meghosszabbították egy hármas sínpárból kialakított szárnyvonallal, amely közvetlenül a halálgyárakhoz vezetett, és nagy gödröket ástak a krematóriumok közvetlen közelében azoknak a tetemeknek az elégetésére, amelyek kiszorultak a krematóriumokból. Mindegyik gödör 40-50 m hosszú, 8 m széles és 2 m mély volt. A fenekükön lefolyócsatornát ástak, hogy azon csurogjon el az elégetett holttestekből kiolvadt zsír, amelyet azután a krematóriumok tüzelőanyagaként terveztek felhasználni. A magyarországi deportálások csúcspontján kilenc ilyen gödör működött a krematóriumokon kívül. A gázkamrákat kiszolgáló két különleges zsidó kommandó létszámát 224-ről 860-ra növelték, a zsákmányolt holmit szortírozó „Canada"-kommandó létszámát pedig kb. 2000-re.107

A magyarországi zsidók deportálása május 15-én pirkadatkor vette kezdetét az I. zónában, vagyis Kárpátalján és Északkelet-Magyarországon. Az első két transzportot több mint 6300 zsidóval Nyíregyháza és

Munkács gettóiban, az előző éjszaka folyamán rakták vagonokba, és egy forrás szerint május 16-án érkeztek meg Auschwitzba.108

A Magyarországról induló deportálóvonatok három-négy nap alatt értek Auschwitzba, nem zavartatva sem a helyi partizánoktól, sem a szövetségesektől. 109 A deportálási ütemterv napi négy vonatot irt elő, minden szerelvény kb. 3000-3500 zsidót szállított.110 Az áldozatokat hetve-nesével-kilencvenesével zsúfolták be a tehervagonokba, melyekbe két vödröt helyeztek: ivóvízzel, illetve üresen, az ürüléknek. A tehervagonok ajtajait lelakatolták, és az „ablakokat" berácsozták. A szerelvényeket magyar csendőrök kísérték és őrizték a Kassára való érkezésig, ahol az SS váltotta fel őket.

A tehervagonok embertelen túlzsúfoltsága és a kora nyári nagy hőség következtében sok zsidó, különösen a betegek és az idősebbek közül, már útközben meghalt, többnyire fulladásos görcsöktől. Megérkezésükkor a teljesen kimerült és csonttá-bőrré fogyott magyar zsidók letargikusan, beletörődötten és nyugodtan viselkedtek, örültek, hogy egy kis friss levegőt szívhatnak. Miután napokig utaztak kegyetlenül fülledt, zárt tehervagonokban kevés vízzel vagy víz nélkül, mindenekfölött vad szomjúság kínozta őket. Annidra csak a víz gondolata foglalkoztatta őket, hogy nem nagyon tudtak odafigyelni a körülöttük lévő realitásokra. Életenergiáiknak a hosszas szomjazás révén történő elapasztása része volt az elgázosításuk előtti, gondosan megtervezett, előre beprogramozott tervnek. Az SS arra törekedett, hogy megbénítsa megfigyelőképességüket és ellenálló képességüket. Mialatt a peronon várták, hogy elirányítsák őket, nyugtalanságukat rendszerint csillapította, hogy vizet vagy levest ígértek nekik a „fertőtlenítő zuhanyozás" után. Néha németül szóltak hozzájuk, de gyakrabban hallottak magyar szót, Josef Eckardt Unterscharführertől, a Magyarországon született fiatal SS-tiszttőI. Mint a nácik által megszállt más országokból érkező szállítmányok esetében, a magyar zsidók elirányítása is a következőképpen zajlott:

A 12 vagy 14 évesnél fiatalabb gyermekeket, az 50 évesnél idősebb felnőtteket, valamint a betegeket és a büntetett előéletűeket (akiket külön megjelölt tehervagonokban szállítottak) megérkezésük után azonnal a gázkamrákba vitték. A többiek elvonultak egy SS-orvos előtt, aki eldöntötte, hogy ki alkalmas munkára és ki nem. Az alkalmatlanokat a gázkamrába küldték, a többieket pedig különféle munka táborokba osztották.111

A kiszállórámpán több SS-tiszt és orvos, köztük a hírhedt dr. Josef Mengele végezte el a szelekciót. Politikai, ideológiai és gyakorlati okokból a magyarországi szállítmányok jelentős hányadát azonnal elgázosításra szelektálták. „Tudományos érdeklődésétől" hajtva, Mengele számos törpét és ikerpárt választott ki különféle orvosi kísérletekre, amelyeket nemritkán még az áldozatok életében, in vivő hajtottak végre.112 Mengele közvetlen munkatársa a rámpán az a dr. Victor Capesius tábori gyógyszerész volt, aki - román állampolgár lévén - magyar és román nyelvtudásával kapóra jött a Magyarországról, különösen Észak-Erdélyről érkező deportáltakkal való „érintkezésben"113.

A rámpától a gázkamrák felé vezető út hosszú szögesdrót kerítés mellett vezetett el. Egy szemtanú így írta le a gyalogmenetet:

Akiket arra szelektáltak, hogy a gázkamrákba vonuljanak, hosszú menetoszlopokban vánszorogtak a poros úton, kimerülten, elkeseredetten. Anyák gyerekkocsikat toltak, kézen vezetve idősebb gyermekeiket. A fiatalabbak időseket, betegeket támogattak. Sokan úgy kerültek be a menetbe, hogy könyörögve kérték az SS-eket, ne válasszák el Őket roskatag vagy magatehetetlen hozzátartozóiktól.114

A kiirtás műveletét futószalagrendszer alapján szervezték meg, a tömeggyilkosság legmodernebb módszereinek alkalmazásával. Az elgázosí-tás után a holttesteket a különleges kommandó tagjai a Harmadik Birodalom gazdasági érdekeinek előmozdítására „feldolgozták": a fogakat kiverték az arany és ezüst visszanyerése végett, a testnyílásokat átvizsgálták elrejtett értékeket keresve, a nők haját levágták.115 E műveletek elvégzése után a holttesteket kiadták a krematóriumnak (22.5-9. képek).116

A hamvasztás átlagosan 5-6 óráig tartott. A maradványokat egy 60 X 15 m-es betonpadozaton zúzták porrá, mielőtt szétszórták volna vagy beleöntötték volna a Visztulába.

Folyamatosan zsidók ezrei vártak a sorsukra a krematóriumok előtt és a táborokat összekötő utakon. A Sonderkommando egyik hajdani tagja így írta le ezt a jelenetet:

Miközben a hullaszállítók kiráncigálták a tetemeket [a gázkamrákból], újabb tömegek várakoztak gyanútlanul a közeli ligetben... Türelmesen ki kellett várniuk, amíg kihordják a halottakat a gázkamrákból, összeszedik az öltözőhelyiségben hagyott holmit.117

Megesett, ha nagyon ritkán is, hogy magyar zsidók, megérezve a rájuk váró veszélyt, megpróbáltak megszökni a közeli erdő irányában. Többnyire gyorsan elfogták és reflektorfényben agyonlőtték őket az SS-ek.118 Szemtanúk így írták le a halálgyár működését:

Még a krematóriumok megépítése előtt használt, kezdetleges gázkamrákat is újra működésbe kellett helyezni. Óriási hullahegyeket égettek el nemrég ásott égetőgödrökben. Az egész környék íusttengerben úszott, mely néha elhomályosította a napot. Az égő emberi csontok és hús émelyítő bűze áthatotta az egész tábort. A gyilkolás éjjel-nappal, szünet nélkül folyt - több műszakban. A halálgyár teljes gőzzel üzemelt! 19

Június végére annyi szállítmány érkezett, hogy új táborrészlegeket (a Bű szektorban a Büb-t és a BUc-t) kellett létrehozni. Hegyekben tornyosultak a bőröndök a raktárépületekben és a rámpákon. Az SS-ek, a zsidó kommandósokhoz hasonlóan, végsőkig kimerültek. Az előbbiek azért, mert élet és halál fölött kellett dönteniük az újonnan érkezettek szelekciója során, az utóbbiak pedig azért, mert éjjel-nappal szortírozták a poggyászokat, hordták az elgázosított holttesteket a krematóriumokba és az égetőgödrökbe.

Az első szállítmányok érkezése után Oswald Pohl SS-Obergruppen-führer, a gazdasági és igazgatási főiroda vezetője arról tájékoztatta Himmlert, hogy a munkaképesek fele nő, akiket talán a Todt-építkezé-seken lehetne felhasználni.120 Himmler három nappal később jóváhagyását adta a javaslathoz azzal a gunyoros megjegyzéssel, hogy elegendő fokhagymát kell hozatni Magyarországról az élelmezésükre.121

A zsidók Magyarországról való deportálásának zökkenőmentessége és gyorsasága nemcsak abból eredt, hogy lehengerlő túlerőt vetettek be velük szemben, hanem abból is, hogy a német-magyar zsidótlanító csoportok rendkívül hatékonyan dolgoztak. Az Eichmann-féle Sonder-kommando a magyar quisling-kormány lelkes támogatása közepette bevethette sokéves szakértelmét, amelyet az európai zsidóság likvidálása során szerzett. A német-magyar zsidótlanító „szakértők" túl azon, hogy meghozták a zsidók likvidálását célzó intézkedéseket, minden elképzelhető trükköt felhasználtak avégett is, hogy a zsidók éberségét elaltassák. Ezért terjesztették a híreket, hogy a zsidókat csupán más magyarországi körzetekbe szállítják mezőgazdasági munkára, illetve a Birodalom hadiiparában fogják foglalkoztatni őket. Az efféle téveszmék megerősítésére sok, gázkamrába induló zsidóval megnyugtató képeslapokat küldettek a még magyar területen élő barátaiknak és rokonaiknak.122 A németek még propagandafilmet is készítettek annak demonstrálására, hogy a magyar csendőröktől eltérően ők rendesen, szívélyesen bánnak a magyar deportáltakkal.123 Éppen a magyar szállítmányok idején adott engedélyt első ízben az SS fényképfelvételek készítésére Auschwitzban. A fényképek az egyik első kárpátaljai szállítmány érkezésének különböző jeleneteit mutatják be.124 A sokféle magyarázat közül az tűnik legvalószínűbbnek, hogy az SS „kikozmetikázott" fényképek publikálására készült abból a célból, hogy megcáfolja a világszerte terjengő híreket, melyek szerint Auschwitzban tömeggyilkosság folyik, és hogy leszereljék a deportálás előtt álló magyar zsidók balsejtelmeit.125

A magyar és német szervek, amelyek részt vettek a magyar zsidóság likvidálásában, részletes helyzetjelentéseket készítettek.126 Az SS jelentéseit Ottó Winkelmann, a magasabb SS és rendőrség magyarországi pa-

22»5. kép

Egy kárpátaljai magyar zsidó transzport megérkezése Auschwitz-Birkenauba 1944, május második felében

22.6. kép

A szelekció folyamata: a munkára „alkalmasak55 és „alkalmatlanok55 szétválasztása

22.7. kép

Az „alkalmatlanok" röviddel likvidálásuk előtt

22.8. kép

22.10. kép Munkára „alkalmas" férfiak és nők

rancsnoka a berlini Birodalmi Biztonsági Főhivatalba, Edmund Veesenmayer, a Führer magyarországi teljhatalmú megbízottja pedig a német külügyminisztériumnak küldte meg jelentéseit. 1944. június 13-án Veesenmayer például azt jelentette, hogy június 7-ig 289 357 zsidót „szállítottak rendeltetési helyére" az I. és a II. zónából (Kárpátaljáról, Északkelet-Magyarországról és Észak-Erdélyből) 92 vasúti szerelvényen, 45-45 tehervagonban. A ÜL zónában, Észak-Magyarországon végrehajtott akció eredményéről Veesenmayer június 30-án küldött jelentést. Az innen deportált 50 805 zsidóval a deportáltak együttes száma 340 162-re emelkedett. AIV. zónában, Dél-Magyarországon végrehajtott művelet végeztével pedig 381 661-re. Végül pedig az V. zóna (Nyugat-Magyarország és Budapest környéke) 55 741 zsidójának július 9-ig lebonyolított deportálása után Veesenmayer július 13-án már azt jelenthette, hogy 437 402 zsidót szállítottak el rendeltetési helyére.127 Jóllehet Budapestre már nem terjeszthette ki akcióit, mert Horthy úgy döntött, hogy leállítja a deportálásokat, a SIPO és az SD még ezután is elbüszkélkedhetett a további szállítmányokkal, amelyeket magyar cinkosaival sikerült megszerveznie.

Magyar zsidók más koncentrációs táborokban

A csaknem 433 000 magyar zsidó közül, akiket 1944. május 15-től július 8-ig Auschwitzba deportáltak, kb. 10%-ot válogattak ki munkára alkalmasnak (22.10. kép).128 Egy részüket Auschwitzban tartották, hogy ott dolgozzanak, a többieket szétszórták 386 különböző táborba a náci birodalomban.129

A legnagyobb csoportok a hírhedt bergen-belseni, buchenwaldi, da-chaui, flossenburgi, mauthauseni, grossroseni, günskircheni, neuengam-mei, ravensbrücki és sachsenhauseni táborokba kerültek.130 Auschwitz-hoz hasonlóan ezekhez a táborokhoz is melléktáborok csatlakoztak. A buchenwaldi tábornak több, magyar zsidókat dolgoztató melléktábora is volt, köztük a hessisch-lichtenaui.131 Bécs környékén is több munkatábor működött, ahol az eredetileg Strasshofba deportált, vagy az 1944 végén erőltetett menetben a Birodalom határáig hajtott magyar zsidókat dolgoztatták. Ilyen táborok működtek Felixdorfban, Lichten-wörthben és Bécsújhelyen.132

1944 őszén több tábor végső állomásává vált sok ezer zsidó munkaszolgálatosnak is, akiket visszavontak Ukrajnából vagy a bori rézbányákból, valamint ezer és ezer zsidó férfinak és nőnek, akiket a nyilasok gyalogmenetben hajtottak el Budapestről azzal az ürüggyel, hogy a Bécs védelmét szolgáló ún. Keleti Erődítést fogják építeni (lásd a 26. fejezetet).

Az Auschwitzban tengődő magyar zsidók száma az ismétlődő „sze-

lekciók" és elszállítások következtében folyamatosan csökkent. Augusztus 15-én még 90 000 magyar zsidót tartottak nyilván a 612 000, újoncnak tekintett zsidó közül.133 1945 januárjában, amikor a tábort kiürítették, már csak néhány ezren voltak; legtöbbjüket átszállították Buchen-waldba.134

A vidéki zsidó közösségek felszámolása a háborús Magyarországon a náci végleges megoldás egyik utolsó akciója volt. A gyorsaság és a hatékonyság, amellyel ezeket a közösségeket a szövetségesek győzelmének előestéjén elpusztították, tükrözi a németek és magyar cinkosaik igyekezetét, hogy a végső vereség előtt legalább egyik, ideológiailag definiált fő céljukat megvalósítsák. Segítségükre volt a végleges megoldás végrehajtása körül kialakult általános, cinkos hallgatás is: a jelenleg rendelkezésünkre álló bizonyítékok azt mutatják, hogy a szabad világ vezetői, akárcsak a világ és Magyarország zsidóságának jó néhány vezetője, jóval Magyarország német megszállása előtt tisztában volt e „megoldás" valódi természetével.

Jegyzetek

1. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 148. o.

2. Lásd Hajnácskőy vallomását Baky, Endre és Jaross népbírósági perében. Nb. X. 4419/1944. sz. ítélet, 42. o. Belügyminisztérium, Bp.

3. Az említett gettókra vonatkozó információk egy részét a Zsidó Tanács egyik dokumentumából vettük, melyet újra közöl Lévai, i. m., 407 421. o. Lásd még: Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Tolna megyei levéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Bp., 1994.

4. 1941-ben Bonyhádnak 1159 fős zsidó lakossága volt. 1946-ra a közösség létszáma 205-re csökkent; a következő néhány évben, ha átmenetileg is, de növekedett. 1949-ben neológ gyülekezete 108 főt számlált, és Eisner János volt a vezetője, 172 fős ortodox gyülekezetét Galandauer Manó vezettt. Zsidó Világkongresszus, 6-7. sz. (1947. augusztus 15.), 19. o.; 13-14. sz. (1949. május 9.), 24. o. Bonyhádról részletesebben lásd Eisner jános: A bonyhádi zsidók története. Migdal, Tel-Aviv, 196 5,190. o., sokszorosítás. Új Elet, Bp., 1958. május 1. és Pinkas ha'kehilot, 224-226. o. Szekszárdról lásd 411^13. o. Lásd még Puskás Attila, „Történelmi fordulat Tolna megyében 1944—1945-ben." Tanulmányok Tolna megye történetéből. IV. kötet. A Tolna Megyei Tanács Levéltára, Szekszárd, 1972. 93-108. o., valamint Leslie Blau: Bonyhád. A Destroyed Community. Shengold, New York, 1994.

5. Keszthelynek 1941-ben 755 fős zsidósága volt, mely a város összlakosságának 6,3%-át tette ki. 1949-ben a kongresszusi gyülekezet 134 főből állt, dr. Lukács Mihály és Frank Árpád vezette, 1958-ra a közösség kb. 80 főre csökkent, Bíró Sándor vezettt. Zsidó Világkongresszus, 4.sz, (1947. április 15.), 4-5. o.; 13-14. sz. (1949. május), 13. o.; Új Elet, 1958. augusztus 15. Lásd még Pinkas ha'kehilot, 469-471. o.

6. MOL, 97. ,99-100. tekercs. E források tartalmazzák azoknak a zsidóknak a névsorait is, akiket Körmenden, illetve Körmend-Németújvári járás közeli településein fogdostak össze. Bővebben a körmendi zsidó közösségről és a hitközség mártír zsidóinak névsorát lásd A vasi zsidók. Emlékére a mártírhalált szenvedett Vas megyei zsidóságnak. Szerk.: Albert Abraham Löwinger. Izsák Efrájim és az Izraelben élő Vas megyei Zsidók Emlékbizottságának kiadása, Tel-Aviv, 1947,47-50., 157-159. o. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 494-495. o.

7. 1941-ben Kőszegnek 101 fős zsidó közössége volt, amely a város összlakosságának 1,1%-át tette ki. Bővebben a hitközségről: Harsányi László: A kőszegi zsidók. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1974, 203-208. o. A 205-207. oldalakon agettó egész lakosságának névsora. Lásd még A vasi zsidók, 51-59. és 166-167. o., valamint Pinkas ha'kehüot, 190-193. o.

8. MOL, .12. és 99. tekercs.

9. Uo., 68. tekercs. A forrás közli a Mohácson kisajátított zsidó vállalatok listáját is.

10. Mohácsnak 1941-ben 707 zsidója volt (3,9%). 1946-ban már csak 122, 1949-ben pedig, amikor a közösséget Orbán Vilmos és Gábor József vezette, csak 112. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 2-3. o.; 13-14. sz. (1949. május) 16. o. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 353-354. o.

11. Ligeti Jenő nyilatkozata, YIVO, 768. dosszié, 3555. jegyzőkönyv.

12. Pinkas ha'kehüot, 365-366. o.

13. A körzetben foganatosított „rendkívüli" intézkedésekről lásd a 17. fejezetet. Lásd még RLB, 262. dok.; Lévai, Zsidósors Magyarországon, 103. o.; és Pinkas ha'kehüot, 372-374. o. Az 1941. évi népszámlálás szerint Nagykanizsán 2891 zsidó élt, a város lakosságának 6,8%-a. 1946-ban a kongresszusi gyülekezetnek 279 tagja volt, ideszámítva a környező közösségek számos túlélőjét is. 1949-re a létszám 29l-re emelkedett, a világi vezetők Demeter László és Mádai Gizella voltak. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 2-3. o.; 13-14. sz. (1949. május), 16., 28-29. o.

14. Munkácsi Noémi: „A nagykanizsai gettó története." Hatikva, Buenos Aires, 1950. szeptember 1. Ez az első része egy hétrészes sorozatnak. Munkácsi visszaemlékezése szerint a nagykanizsai zsidókat csak április 26-án vitték a gettóba. Winkler Ernő rabbiról bővebben lásd Scheiber Sándor: „A magyarországi izr. országos tanácsának és a vezérlőbizottságnak halottai." In: Az Országos Rabbiképző Intézet 1943-1946. évi évkönyve. Bp., 1946, 11-12.

15. Pinkas ha'kehüot, 521. o.

16. Dr. L. S. Ettre (Frühwald) személyes közlése, Norwalk, Conn., 1981. december 18.

17. MOL, 101. tekercs. A forrás felsorolja a Vasvári járás különböző közösségeibe tartozó zsidókat.

18. MOL, 116. tekercs. A forrás különféle, a zsidóellenes kampány céljaira készített listákat tartalmaz a zsidókról, a kitértekről és zsidó keresztényekről, a vegyes házasságban élő zsidókról, Veszprém zsidó kézben lévő vállalatairól és üzleteiről. A város két gettójába gyűjtött zsidók listáját lásd a MOL, 171. tekercsén.

19. A Veszprémnek 1941 -ben 887 fős zsidó lakossága volt, mely a város összlakosságának 4,1 %-át tette ki. 1946-ban 106 zsidó volt a városban. A közösség 1949-re 84 főre csökkent, akkor Lichter Endre vezette. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 2-3. o.; 13-14. sz. (1949. május), 23. o. Lásd még Veress D. Csaba: „Adatok a zsidóság Veszprém megyében a II. világháború idején lejátszódott tragédiájához." Veszprém megyei Múzeumok Közleményei, 16. 1983,399-412. o. AIII. és IV. csendőrkerületzsidó közösségeinek likvidálásáról szólva,,az V. csendőrkerületből történt deportálásokról adott jelentéseiben Ferenczy László alezredes nem jelöli meg Veszprém zsidóinak bevagonírozási helyét. A Veszprém megyei és részben a Zala megyei (keszthelyi, sümegi és tapolcai) zsidóság tragédiájáról további részleteket közöl Veress D. Csaba idézett műve. Az enyingi zsidó hitközségről néhány részletet lásd A vasi zsidók, 167-168. o . Lásd még Pinkas ha'kehüot, 282 -284. o., és Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Veszprém megyeilevéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Bp., 1994. -

20. Lásd a 31. fejezetet.

21. Ferenczy 1944. június 30-i jelentése.

22. Vádirat, 3:19-23. o.

23. Andrássy Antal: „Zsidóüldözés Somogyban, 1944. március-július." I. m., 333-360. o., valamint Szabó Péter-Szili Ferenc (szerk.), Somogy megye a II. világháborúban. Somogy Megyei Levéltár, Kaposvár, 1993,171-537. o. Lásd különösen Szili Ferenc „A második világháború Somogy megyei áldozatai" c. dolgozatát, amely felsorolja a megye valamennyi, a második világháborúban elhalálozott lakosát településenként, betűrendben/Nincsenek elkülönítve a Holocaust áldozatai azoktól, akik a harctéren vagy a háborús tevékenység következtében haltak meg. Továbbá: Anti Ödön nyilatkozata a szerzőnek. Lásd még Lévai, Zsidósors Magyarországon, 148. o. és Mementó. Magyarország 1944. Szerk.: Gáti Ödön stb. Kossuth, Bp., 1975,48-49. o. Lásd továbbá Kardos Anna (YIVO, 771/3544.), Hajdú Géza (77173543) ésBoskovits Iván (774/2982) személyes beszámolóit. Lásd még Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Somogy megyei levéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Bp., 1994.

1941-ben Kaposvárnak 2346 fős zsidó lakossága volt, mely az összlakosság 7,1 %-át tette ki. 1946-ra ez 439-re, azaz 1,3%-ra csökkent. Ez idő alatt a neológ gyülekezetet Anti Ödön vezette. Az 1950-es évek végén a hitközség, melyet Fischer Pál vezetett, valamivel több mint 200 főre csökkent. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 2-3. o.; 13-14. sz. (1949. május), 13., 26., 28. és 29. o. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 472-474. o., valamint a 6. függeléket.

24. MOL, 132. tekercs. Ugyanez a forrás Tolna megye más településeiről (így Bonyhádról, Dombóvárról, Dunaföldvárról, Gyönkről, Szekszárdról és Tamásiról) is megemlít hasonló, a „hontalan zsidók" kézre kerítésére rendezett razziákat.

25. Uo., 133. tekercs. A 8100/1944. sz. rendeletet először a 8101/1944. sz. (május 11.), majd a 8880/1944. sz. (május 30.) módosította. Uo., 146-147. tekercs.

26. Szekszárd zsidóit eredetileg helyi gettóban kellett volna elhelyezni a 8101/1944. sz. rendelet értelmében. 8880/1944. sz. rendeletében Szongott alispán azonban úgy rendelkezett, hogy Szekszárd majdnem 350 zsidóját Bonyhád, Dombóvár, Paks, Pincehely és Tamási gettói között osszák szét. Lásd Puskás Attila, i. m., 104. o.

27. Dombóvár járás főszolgabírójának a Közellátási Minisztériumhoz intézett, 1944. április 26-i jelentésében az áll, hogy Dombóvár városában 622 zsidó él. MOL, 141. tekercs. A forrás felsorolja a dombóvári zsidó vállalatokat is. Hasonló listák találhatók a 142. tekercsen.

28. A Dunaföldvárott elkobzott zsidó üzletek és kereskedelmi cégek listáját lásd a 147. tekercsen.

29. Tolna város gettóját bizonyos kijelölt épületekben annak a rendeletnek az alapján alakították ki, amelyet Regős István, Tolna vármegye központi járásának főszolgabírója adott ki 1944. május 30-án 2868/1944. sz. alatt. Uo. A forrás közli a város zsidóinak, illetve a városban elkobzott zsidó vállalatoknak a névsorát.

30. A 8880/1944. sz. rendelet értelmében Tamási járás zsidóit Pincehelyen és Tamásiban vonták össze. Pincehely gettójába kerültek Felsőnyék, Iregszemcse, Magyar-keszi, Ozora, Regöly és Szakály zsidó lakosai, míg Tamási gettójába Bedegkér, Értény, Fürgéd, Kánya, Koppányszántó, Nagykónyi, Nagyszokoly, Pári és Tengőd zsidóit vitték. Uo. Tamási zsidó lakosainak, a Tamásiba szállított zsidóknak és a helyi gettóban elhelyezett 210 zsidónak a névsorát lásd a 149. tekercsen. A forrás felsorolja a Tamásiban elkobzott zsidó vállalatokat is.

31. 133. tekercs. A kisebb, Tolna megyei deportált közösségek a következő településeken laktak: Alsónyék, Báta, Bikács, Bogyiszló, Bölcske, Csibrák, Dunaszentgyörgy, Felsőnána, Gerjen, Gyulaj, Harc, Kurd, Madocsa, Medina, Miszla, Pálfa, Sárpilis, Sióagárd, Szárazd, Udvar, Várdomb és Zomba. Uo., 132. tekercs. Csibrák, Gerjen, Harc, Koppányszántó, Kurd, Nagyszokoly és Zomba zsidó lakosainak névsorait a 166-168. és a 171. tekercs közli. Tolna megye zsidóságáról további részleteket közöl Puskás Attila idézett műve, valamint Balogh K. János szerkesztésében az Évszázadokon át c. gyűjtemény (Tolna Megyei Levéltár, Szekszárd, 1990) 585-596. oldala, amely kézzel rajzolt térképet is közöl Bonyhád, Dombóvár, Dunaföldvár, Hőgyész, Paks, Pincehely és Tamási egykori gettóiról, valamint a megye zsidóságának gettósí-tására vonatkozó dokumentumokat.

32. MOL, 132. tekercs. Egy másik forrás szerint a paksi gettóban 1082 zsidót tartottak fogva.

33. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 418.0.; Pinkas ha'kehilot, 438. o.; Mementó, i. m., 48. o. Részleteket a paksi zsidó hitközség történetéről lásd MazkeretPaks. (Paksi Emlékkönyv.) Szerk.: D. Sofer, Jeruzsálem 1962, 158. o., és Grünwald Fülöp: Sáros-patak-Mátészalka-Paks. In: Évkönyv 1971172. Szerk.: Scheiber Sándor,Bp., Magyar Izraeliták Országos Képviselete 1971,137-144. Lásd még Weiss R. személyes beszámolóját (YIVO 771/3226) és a 6. függeléket.

34. A hitközség túlélői hangsúlyozták, hogy Lótzot felelősség terheli - dr. Horváth Jánossal, egy másik rendőrtiszttel együtt - a város három mentesített zsidójának meggyilkolásáért a Szálasi-éra alatt. Lótz a háború után külföldre szökött, először Svájcba, majd miután ott leleplezték, Ausztráliába, ahol állítólag álnéven éL Láng Je-huda Gyula: A pápai zsidóság emlékkönyve. Lahav Printers és Az Izraelben Élő Pápai Zsidók Emlékbizottsága, Tel-Aviv, é. n. 131. o.

35. 1941 -ben Pápának 2613 fős zsidó lakossága volt, mely az összlakosság 11 %-át képviselte. 1946-ra a zsidók száma, ideértve azokat, akik a háború után telepedtek be a városba, 470 volt, azaz 2%. 1949-ben az ortodox gyülekezetnek 317 tagja volt, és Wittmarm Márton vezette. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 2-3. o.; 13-14. sz. (1949. május), 18., 28. o. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 148. o. A pápai zsidók részletes történetét lásd Láng: A pápai zsidóság emlékkönyve, i. m.

36. Pápateszér hitközségi központ volt a szomszédos falvakban (Bakonybél, Ba-konykoppány, Bakonytamási, Lovászpatona, Nagydém és Szentiván) élő zsidók számára. Elsie Breuernak, a Menóra montreali tudósítójának személyes közlése, 1982. október 17.

37. E helységek mártírjainak névsorát lásd Uo., i. m., 135-137. o.

38. Papot a háború után letartóztatták, és 12 évi börtönre ítélték. Uo., 131.0.

39. Uo., 130-132. o. Lásd még Pinkas ha'kehilot, 428-432. o. A Kasztner-cso-portra vonatkozólag lásd a 29. fejezetet.

40. Pécsnek 1941-ben 3486 zsidója volt, a város összlakosságának 4,8%-a. 1946-ra a közösség létszáma 706 főre, azaz 0,9%-ra csökkent. 1949-ben a hitközség 928 zsidót számlált Polgár László világi vezető és Schweitzer József rabbi irányítása alatt. Jóllehet a létszám tovább csökkent, a hitközség az 1950-es évek végén tovább működött Reich Lipót vezetése alatt. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947, április 15.), 2-3. o.; 13-14. sz. (1949. május), 18. és 25. o.; Új Élet, 1957. augusztus.

41. MOL, 107-108. tekercs. A forrás felsorolja Pécs zsidó vállalatait és üzleteit is.

42. Lévai: Szürke könyv magyar zsidók megmentéséről.Officina, Bp., é. n. 108. o. Lásd még a 6. függeléket.

43. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 148., 418. 0. Bővebben.lásd Schweitzer József: A pécsi izraelita hitközség története. A Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1966. Lásd még Schweitzer József: „A pécsi hitközség a deportáció és a felszabadulás időszakában." In: Új Élet naptár 1960-1961. 5720/5721 A Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1960,71-74. o. Lásd még Mementó,i. m., 52-53. o. és Pinkas ha'kehüot, 432-435. o. Lásd még Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Baranya megyei levéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Bp., 1944.

44. Sárvárnak 1941-ben 780 zsidója volt, akik a várös lakosságának 6,7%-át tették ki. Pinkas ha'kehüot, 522-523. o.

45. Sárvár és a Sárvári járás településeinek zsidó vállalatait a MOL 100-101. tekercse sorolja fel.

46. A szerint a jelentés szerint, amelyet Sárvári járás főszolgabírája küldött a megyei alispánnak 1944. július l-jén, a németek a sárvári zsidók számát 6100-ban állapították meg. Uo., 95. tekercs.

47. Löwinger Albert személyes közlése. Lásd még Lévai, Zsidósors Magyarországon, 418-419. o., valamint Baaer Adolf személyes beszámolója, YIVO 771/3531. További részleteket és a sárvári zsidó mártírok névsorát lásd A vasi zsidók, 65-70., 150-154. o.

48. Miután a zsidó „politikai" foglyokat július 4-én deportálták, a sárvári kisegítő toloncház parancsnoka értesítéseket küldött a budapesti rendőr-főkapitányságnak „a németeknek átadott" egyénekről. Az egyik ilyen értesítés szerint, melynek dátuma július 14., Schrey Mária Ágnes 2 évest és Steiner Judit 7 évest „átadták a német hadseregnek németországi munkára". Hasonló értesítésekre példákat lásd Vádirat, 3:178-186. o. Lásd még a 6. függeléket.

49. Friedrich Born: Bericht an das Internationale Komitee vom Rőten Kreuz in Genf. Genf, 1945. június, 28. o. Born jelentése az akció napjaként augusztus 5-ét jelöli meg. Lásd még Notiz über die Situation der Juden in Ungarn, a Nemzetközi Vöröskereszt 1944. november 14-i keltezésű dokumentuma, megtalálható: a jeruzsálemi Yad Vas-hem Levéltárban, M-20/47. jelzet alatt.

50. Szita Szabolcs: „A sárvári internálótábor 1944. évi történetéhez." Vasi Szemle, 1989.4. sz., 563-569. o. Lásd továbbá Söptei István: „Internálótábor a Rába partján." Uo., 1988. 3. sz., 377-400. o.

51. 1944 második felében Sopron vármegye főispánja bizonyos Várpalotás, alispánja Somssich Béla volt. Lásd egyebek között MOL, 135. tekercs.

52. Sopronnak 1941 -ben 1861 fős zsidó lakossága volt, amely a város összlakosságának 4,4%-át tette ki. 1946-ra a közösség létszáma 274 főre, azaz 0,6%-ra csökkent. A környező falusi településekről való beköltözések eredményeként a közösség állandóan nőtt, és 1949-re a neológ gyülekezetnek 284 tagja volt, az ortodoxnak pedig 124. Az előbbit dr. Hollós Richárd, az utóbbit Léderer Sándor vezette. Az 1950-es évek végére a hitközség létszáma erősen megcsappant, de továbbra is működött dr. Hollós vezetése alatt. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 2-3. o.; 13-14. sz. (1949. május) 20., 24., 25. o.; Új Élet, 1958. március 15., 1958. július 7. A zár alá vett soproni zsidó kereskedelmi és iparvállalatok listáit lásd a MOL, 90. és 129. tekercsén.

53. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 418. o. Lásd még Raab Márton: Sopron megye zsidóságának múltjából és jelenéből. Szerzői kiadás, Sopron, 1955. december, 29. o. Lásd még Sós Endre: Zsidók a magyarvárosokban. Libanon Kiadás, Bp., é. n., 153-181. o.; Pinkas ha'kehüot, 528-532. 04 és Ember Mária: Hajtűkanyar. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1974,188-189. 0. Lásd még MOL, 129. tekercs.

54. MOL, 106. tekercs.

55. A Csepregi járás főszolgabírója Farkas Kálmán volt.

56. A Csornai járás főszolgabírója Havas Béla volt. Csornán Rübner József vezette a Zsidó Tanácsot. A Csornai járási zsidók száma 852 volt, Csornán 711, Farádon 27, Magyarkeresztúron 14, Szanyon 46, Szilen 27 zsidó élt. MOL, 111. tekercs. A 110-111. és a 115. tekercs tartalmazza Mátyássziget, Nagygeresd, Szany és Szil zsidóinak, továbbá a Csornai járásban elkobzott zsidó üzleteknek a névsorát.

57. Május 5-én a Kapuvári járás főszolgabírója, Medgyesy László azt jelentette a megyei alispánnak (2484/1944), hogy a járás 17 településén 863 zsidó él. Közülük 417 Kapuvárt, 317 Beleden, 55 Fertőszentmiklóson és 14 Rábakecölön. A többi Ba-bóton, Fertőendréden, Fertőszéplakon, Gyóron, Himodon, Kisfaludon, Mihályiban, Páliban, Petőházán, Pusztacsaládon, Sarródon, Szárföldön és Veszkényben. Medgyesy május 9-én rendelte el járásában a gettósítást (2508/1944); a kampány a zsidók Kapuvárt való Összegyűjtésével május 12-én ért véget. Ide vitték Cirák és Egyed zsidóit is. Uo., 92. és 104-106 . tekercs. Beled zsidóinak névsorát a 91., Egyedéit a 105. tekercs tartalmazza, a 106. tekercsen található Páli zsidóinak a névsora. A Kapuvári járás helységeinek, köztük Kapuvár városnak az elkobzott zsidó vállalatait a 112. tekercs sorolja fel.

58. Lásd Kamenszky polgármester átiratát a belügyminisztériumnak (július 19. 15 104 és 15 105/1944. V.) a 102. tekercsen. Lásd továbbá Hiller István Németh Alajos: A háború és a felszabadulás krónikája. Sopron 1941-1945. Soproni Szemle, Sopron, 1978-79. A tanulmány értékes demográfiai és szociológiai adatokat közöl Sopron zsidó közösségéről. A szerzők szerint a város gettólétesítményeit 1944 decemberében arra használták, hogy ott vonják össze a keresztény és kitért zsidókat, 4. és 46. o. Lásd még MOL, 131. tekercs.

59. Uo., 95-98. tekercs. A nyilas korszak alatt Vas Béla volt Szombathely polgármestere. Lásd még Kulcsár János: „A halálvonat utasai." Vas Népe, 1983. február 19., 20., 22. A cikkeket leközölte a New York-i Figyelő, 1983. december 22-i, 1984. január 11-i és február 2-i száma is.

60. MOL, 95. és 99. tekercs.

61. Egy másik forrás szerint a zsidók létszáma a szombathelyi koncentrációs központban 4228 volt. A vasi zsidók, 43. o.

194 l-ben Szombathelynek 3088 fős zsidó lakossága volt, mely a város összlakosságának 7,2%-át tette ki. 1946-ra számuk 453-ra, azaz 1%-ra csökkent. 1949-ben a neológ gyülekezetnek 236 tagja volt, az ortodoxnak pedig 136. Az előbbi dr. Hacker István vezetése alatt állt, az utóbbi pedig Holczer Dezső vezetése alatt. Az 1950-es évek végén, amikor a hitközösség jóval kisebb volt, Hirschler Jenő volt a vezetője. Zsidó Világkongresszus, 4. sz. (1947. április 15.), 2-3. o.; 13-14. sz. (1949. május) 21., 24., 28., 29. o.; Új Élet, 1958. július 15.

62. Harsányi, A kőszegi zsidók, 208. o.

63. Fördősről lásd Kulcsár János, „A halálvonat utasai",/, m.

64. Harsányi, A kőszegi zsidók, 209. o. Bővebben a szombathelyi zsidókról és a hitközség zsidó mártírjainak névsorát lásd A vasi zsidók, 39-43., 85-87., 129-148. és 180-183. o. A könyv a következő települések hitközségeivel kapcsolatos beszámolókat (és mártírnévsorokat) is tartalmazza: Jánosháza (44 47., 154-157.), Körmend (47-50., 157-159.), Kőszeg (51-59., 166-167.), Nagysimonyi (60-61., 157.), Celldömölk (62-65., 159-162.), Sárvár (65-70., 150-154.), Vasvár (70-72., 164-166.),

Szentgotthárd (72- 73., 162-163.), Rohonc (73-77.), Muraszombat (77-78.), Németújvár (78-79.), Városszalónak (79.) és Enying (167-168.). Tartalmazza sok Vas megyei falu zsidó mártírjainak névsorát is, így a következő falvakéit: Alsóság, Hegyfalu, Ikervár, Keményegerszeg, Nagysitke, Pósfa, Porpác és Uraiújfalu. Lásd még Pinkas ha'kehilot, 417-419. o.

65. Kulcsár János, „A halálvonat utasai", i. m.

66. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 148-149. o. Lásd még Lévai, Szürke könyv, i. m., 77-78. o., és Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Vas megyeilevéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Bp., 1994, és Források a szombathelyi gettó történetéhez. 1944. április 15.-1944. július 30. Összeállította Mayer László. Vas Megyei Levéltár, Szombathely, 1944. (Vas megyei levéltári füzetek, 7.)

67. Zalaegerszegnek 1941-ben 873 fős zsidó lakossága volt, mely a város összlakosságának 6,2%-át képviselte.

68. A nyilas korszak alatt Csomay Miklós volt a megye főispánja. Miközben Hunyadi sorsdöntő szerepet játszott a zsidóellenes akciókban, a hivatalos alispán Brand Sándor volt. MOL, 147. tekercs.

69. A Novai járás főszolgabírója Szigethy Sándor volt. Uo., 151. tekercs.

70. Czigány János, a Zalaegerszegi járás főszolgabírója május 12-én, 2665/1944. sz. alatt hozta meg azt a rendeletét, amelynek alapján a járás zsidóságát gettósították. Zalaegerszeg város polgármesterének küldött, május 11 —i jelentésében (2200/1944) Czigány beszámolt arról, hogy a járás 13 kisebb településén 177 zsidó található, közülük 11 Andráshidán, 12 Bocföldén, 35 Söjtörön, 17 Szepetken, 33 Zalalövőn és 14 Zalaszentivánban. Uo., 148. tekercs. A 162. tekercs tartalmazza Zalalövő zsidóinak, valamint a Zalalövőről Zalaegerszegre hurcolt zsidóknak a névsorát.

71. A balatonfüredi főszolgabírót, Schmidt Jenőt utóbb Komárom vármegye alispánjává nevezték ki. Uo., 147. tekercs.

72. A Keszthelyi járásban Búzás Béla főszolgabíró május 16-án, 3601/1944. sz. alatt rendelte el a gettósítást. A gettó olyan épületekből állt, amelyekben eleve főként zsidók laktak. A gettó 10 pontos házirendjét Búzás május 27-én, 4015/1944. sz. alatt adta ki. A május 5-én felállított Zsidó Tanácsot Kovács Endre vezette, és Bartos István, Bokor Endre, Böhm László, Hoffmann Zsigmond (őt május 31-én Kun Nándor váltotta fel), Klein Gyula (őt május 20-án Zádor Lajos váltotta fel), Klein Jenő, Lukács Mihály (őt május 20-án Sellő Miksa váltotta fel), Menczer Imre és Rosenberg Samu voltak a tagjai. Ligeti Jenő volt a tanács titkárja. Búzás június 14-i jelentése szerint a keszthelyi gettóban 768 zsidót (319 családot) tartottak. Akkor szűnt meg, amikor lakóit Zalaegerszegre szállították. Uo., 149. tekercs. Keszthely zsidóinak névsorát a 150. tekercs tartalmazza, a 161. tekercsen található az elkobzott keszthelyi zsidó vállalatok listája.

73. A Pacsai járás zsidóellenes kampányának előőrsében Horváth Vilmos főszolgabíró és helyettese, Bittera Béla tevékenykedett. (A nyilas korszakban Horváthot Si-pos Géza váltotta fel.) A főszolgabíró 3118-1944. sz. rendelete alapján hajtották végre a gettósítást. Pacsa gettójának Zsidó Tanácsát többször átszervezték. Eredetileg Kasztl Lajos vezette, és Keszler Miksa, Rechnitzer József, Rosenberg Béla, Schein Ödön és Schwarcenberg Jenő voltak a tagjai. Június 15-i átszervezésekor Rechnitzer József lett az elnök, és a következők lettek a tagjai: Eisinger József, Grünbaum Lajos, Grünfeld Béla, Schwarcenberg Jenő és Welisch Jenő, majd egy darabig Grünfeld Béla vezetésével működött, és Reich Géza, Rechnitzer József, Rosenberg Béla és Weisz Simon voltak a tagjai. Uo., 147. és 151. tekercs. A 147. tekercs tartalmazza Pacsa gettójának 97 fős névsorát.

74. A Zalaszentgróti járás zsidóit annak a rendeletnek az alapján zárták gettóba, amelyet Barcza Béla főszolgabíró május 10-én, 89/1944. sz. alatt adott ki. A Zsidó Tanács tagjai Fischer László, Hirtenstein Andor, Nagy Imre, Singer István és Stern István voltak. Uo., 151. és 159. tekercs.

75. Sok nagykanizsai zsidót még akkor fogdostak össze, amikor az áprilisi „szükségintézkedések" zajlottak (lásd a 17. fejezetet). Akkor Simonfay Lajos volt a város polgármestere. A városban maradt zsidókat annak a rendeletnek az alapján vitték Za-laszentgrótra, amelyet Lentay Alán szolgabíró május 2-án, 3363/1944. sz. alatt bocsátott ki. A rendelet érintette Hosszúvölgy, Korpovár, Légrád, Murakeresztúr, Sormás és Szepetnek kicsiny közösségeit is. Uo., 159. tekercs.

76. Zala megye zsidóságának sorsával a 146-161. tekercsek foglalkoznak. Itt található a következő települések zsidó közösségeinek névsorai is: Alsópáhok, Bucsu-szentlászlő, Csonkahegyhát, Dióskál, Felsőrak, Hahót, Hévizszentandrás, Karmacs, Keszthely, Nagykapornak, Nagyrada, Nemesbük, Orosztony, Pacsa, Sármellék, Szentgyörgyvár, Szentpéterúr, Várvölgy, Zalalövő, Zalaapáti, Zalaszabor, Zalaszántó, Zalaszentiván, Zalaszentmihály és Zalavár.

77. Uo., 175., 177. tekercs. Utóbbi Zalaegerszeg zsidóinak névsorát is tartalmazza.

78. Lévai, ZsidósorsMagyarországon, 148., 227., 419.0. Lásd még Mementó,i. m., 48. o. és Pinkas ha'kehüot, 290-292. o., és Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Iratok a Zala megyei levéltárból. Magyar Auschwitz Alapítvány, Bp., 1994.

79. Ferenczy 1944. június 30-i, az V. zónára vonatkozó jelentése.

80. Uo., 1944. július 9.

81. Uo. Lásd még RLB, 189. dok.

82. MOL, 117-119. tekercs. A forrás tartalmazza Alag, Dunaharaszti, Gyömrő és Monor zsidóinak a névsorát is. Vácott a zsidóellenes intézkedéseket Ruszty Rusztek polgármester, Cselle Vilmos Városi tanácsos és Karay Kálmán börtönigazgató közreműködésével hajtották végre. A Zsidó Tanácsban Pollák Fülöp főrabbi, dr. Neumann Adolf, Starnberger Rezső, Hirschfeld Adolf, Hirschfeld Henrik, Oberländer Endre és Kohn (Kéri) Lajos tevékenykedett. A mintegy 2000 zsidó 1944. május 22. és 30. között foglalta el a helyét a gettóban. Július elején a monori bevagonírozási központból szállították őket Auschwitzba. A megpróbáltatásokat csak 160-an élték túl közülük. Fejszés János szóbeli közlése, 1995. november 14.

83. A zsidó hitközség múltjáról, különös tekintettel Duschinszky Mihály, a rákospalotai mártír rabbi családjára, lásdÁhároni (Duschinszky) Ráchel: A rákospalotai zsidó hitközség története. Lahav Printers, Tel-Aviv, 1978, 204 + 50 o., magyar és héber nyelven. A mártírok névsorát lásd 104-114. o.

84. Munkácsi, Hogyan történt?, 69-70. o. Lásd még Pinkas ha'kehüot, 458-459. o.

85. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 421. o. és Pinkas ha'kehüot, 500-501. o. Lásd még a következő személyes beszámolókat a YIVO-ban: Herczeg Pálné (771/3241), Fényes Mórné (771/3275) és Rottman S. és Wertheimer Edit (772/2336).

86. Újpestnek 1941-ben 10 882 fős zsidó lakossága volt,a város összlakosságának 14,3%-a. Pinkas ha'kehüot, 139-141. o.

87. MOL, 164-165. tekercs. Lásd még Kepes Imre nyilatkozatát, YIVO 768/3588. Bővebben az újpesti hitközségről lásd Szilágyi-Windt László: Az újpesti zsidóság története. Lahav Printere, Tel-Aviv, 1975,325 + 23 o. A hitközség mártírjainak névsorát lásd 547219. o. Lásd még Munkácsi, Hogyan történt?, 83 -84. o.; Mementó, i.m., 45-47. o.; valamint a következők személyes beszámolóit a YIVO-ban: Schwarcz

mmMH

AZ UTOLSÓ SZAKASZ: AZ V. ÉS A VI. ZÓNA ÉS AUSCHWITZ 763

Arnoldné (768/3589), Vándor Júlia (768/3595), Endre László (768/3642), Hanák György (771/3464), Heinz J.-né (771/3542), dr. LászlóHelén (772/2448), Fürst Bé-láné (773/2053) és Antal Helén (773/2069). Lásd még Dokumentumok a zsidóság üldöztetésének történetéhez. Ira&k a F$$t-PiHs-Soü-Kíshup. megyei levéltáakaL Magyar Ausehwitz Alapítvány, Bp., 1994.

88. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 162. o.

89. Vádirat, 3:11. o.

90. Ferenczy 1944. június 3Ö-i jelentése. Lásd a budakalászi táborra és azokra a gettókra vonatkozó alábbi személyes beszámolókat, ahonnan a zsidókat behozták: Ke-pes Imre (768/3588), Schwarcz Arnoldné (768/3589), Büchel Rózsa (769/1126), Ge-rő Márta (771/3512), Heinz J.-né (771/3542), dr. László Helén (772/2448), Weisz H. (773/1989), Fürst Béláné (773/2053), Gross István (775/3203) és Féder M. és mások (776/63.)

91. Lévai, Fekete könyv, 180. o.

92. Békásmegyerről és a szomszédos településekről való zsidókról, ideértve Budafokot, Pestszenterzsébetet, Rákospalotát, Sashalmot, Szentendrét és Újpestet, lásd az alábbi személyes beszámolókat: Endre László (768/3642), Farkas Lajos (769/1530), Hanák György (771/3464) és Rácz Maxné (774/2641).

93. Lévai, Zsidősors Magyarországon, 181. o.

94. Monornak 1941-ben 344 fős zsidó lakossága volt, amely a város összlakosságának 2,6%-át tette ki. Pinkas ha'kehilot, 355-357. o.

95.MOL, 119. tekercs. Itt található a Monoron elkobzott zsidó vállalatok listája is.

96 . Ferenczy 1944. június 30-i jelentése. Lásd még Lévai, Zsidósors Magyarországon, 180. o.

97. A részleteket lásd Scheiber Sándor: Pfeiffer Izsák emléke. Bp., szerzői kiadás, 1949,64. o. Lásd még Dömötör László: „Az utolsó monori rabbi," Új Élet, Bp., 1966. január 15.

98. MOL, 93-94. tekercs.

99. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 415. o. Lásd még Pinkas ha'kehilot, 327-334. o.

100. Baky, Endre és Jaross népbírósági ítélete, i. m., 42. o.

101 .Ferenczy 1944. július 9-i jelentése. Israel Police, Bureau 06, EichmannTrial 1322. dok. Monorról és az oda szállított zsidó hitközségekről szóló személyes beszámolókatlásd az alábbi YlVO-dokumentumokban: Herczeg Pálné (771/3241), Fényes Mórné (771/3265), Nádas L.-né (771/3548), valamint Rottman S. és Wertheimer Edit (772/2336).

,102. Ferenczy 1944. július 9-i jelentése. 1944. július 11 -i jelentésében (1927. sz. távirat) Veesenmayer azt állította, hogy július 9-ig 437 402 zsidót deportáltak. RLB, 193. dok.

103. A kistarcsai és a sárvári internálótáborokból történt deportálások részleteit lásd a 25. fejezetben. A kisebb, ún. SIPO-SD-szállítmányokról, amelyek Magyarországról 1944 nyarán és őszén Auschwitzba érkeztek, lásd Danuta Czech: Ausehwitz Chronicle, 1939-1945. Henry Holt and Company, New York, 1990. Lásd különösen a 669., 688., 713. és 735. oldalakat. Sári Reuveni: „Mischlochim meyuhadim vera-kavot meucharot me'Hungária le'Ausehwitz be'shanah 1944" (Különleges transzportok és kései vonatok Magyarországról Auschwitzba 1944-ben). Ycdkut Moveshet, 1985. május, 123-124. o. Lásd még a Magyarországról Auschwitzba érkező vonatok

menetrendjét in: Hefte von Auschwitz. Pantswowe Muzeum w Oswiecimiu, 7. és 8. kötet, Oswiecim, 1964, 103-109. o.

104. A pusztítás folyamatát másutt elég részletesen leírták. Lásd például Ota Kraus Erich Kulka: The Death Factory. Documents on Auschwitz. Pergamon Press, Oxford, 1966, 284. o., és Raul Hilberg: The Destruction óf the European Jews. Quad-rangle, Chicago, 1961, 555-635. o. Az auschwitzi halálkommandó egyetlen életben maradt tagjának beszámolóját lásd Filip Müller: Auschwitz Inferno. The Testimony of a Sonderkommando. Szerk. és ford.: Susanne Flatauer. Routledge and Kegan Paul, London, 1979.

Az emberirtás folyamatának más leírásaira és elemzéseire való utalásokat lásd a YIVO és a jeruzsálemi Yad Vashem által a Holocaustról közzétett bibliográfiai sorozat kiadványaiban. A magyar túlélők beszámolóit lásd The Hungárián Jewish Catastrophe. A SelectedandAnnótatedBibliography. Szerk.: Randolph L. Braham. Institute for Holocaust Studies of the City University of New York, New York, 1984. 174-191., o.

105. Glücks eltűnt az 1945. áprilisi vöröskeresztes regisztrálások során, és állítólag nem sokkal később öngyilkosságot követett el. Lásd még Wisliceny írásbeli vallomását, RLB, 440. dok.

106. Bernd Naumann: Auschwitz. A Report on the Proceedings Against Róbert Kari, Ludwig Mulka and Others Before the Court at Frankfurt. Frederick A. Praeger, New York, 1966.

107. A különleges munkabrigád 860 tagja közül, akik a gázkamráknál és a krema-tóriumoknál dolgoztak akkoriban, kb. 450 magyar volt, 200 lengyel, 180 görög, a többi szlovák, német, illetve szovjet hadifogoly. Müller, Auschwitz Inferno, 132-133. o.

108. Danuta Czech, AuschwitzChronicle, 1939-1945, 627. o. Vagy Danuta Czech téved, vagy rendkívüli esetről lehet szó.

109. A 31. fejezetben foglalkozom azzal, hogy miért nem bombázták a szövetségesek Auschwitzot és a hozzá vezető vasútvonalakat, illetve hogy miért nem hajtottak végre szabotázsakciókat a Lengyelországban, Szlovákiában és kisebbrészt Magyarországon működő ellenállási csoportok.

110. Varsói tárgyalásán 1946-47-ben Rudolf Höss, Auschwitz korábbi parancsnoka azt állította, hogy Eichmann napi öt szerelvény indítására számított, amit a tábor még kibővített létesítményeivel sem tudott volna befogadni. Höss állítólag Budapestre utazott, hogy rábírja Eichmannt a szállítmányok számának csökkentésére. Czech, Auschwitz Chronicle, 1939-1945, 627. o.

111. RLB, 439. dokumentum. A „büntetett előéletűek" valójában a németek bejövetele után internáltak voltak.

112. Dr. Nyiszli Miklós anatómus és patológus május 29-én, Nagyváradról érkezett Auschwitzba. Mengelemellé osztottákbe, a III. krematórium melletti boncterembe. Mengeléről úgy emlékezett meg, mint „a legveszélyesebb bűnöző típus... akinek korlátlan hatalom volt a kezében". A részletekre nézve lásd Dr. Mengele boncoloorvosa voltam az auschwitzi krematóriumban c. könyvét (Debrecen Város és a Tiszántúli Egyházkerület Könyvnyomda Vállalata, Debrecen, 1947). Lásd még Czecz, Auschwitz Chronicle, 1939-1945, 636., 691. o. Életrajzi részletek Mengeléről a 818-819. oldalakon. „A halál angyala", ahogy Mengelét nevezték, a háború után állítólag öt éven keresztül zavartalanul éldegélt szülővárosában, a bajorországi Günzburgban, helyreállítva „Carl Mengele és Fiai" elnevezésű mezőgazdasági gépüzemét. Az ötvenes évek közepén egy Anna Frankról szóló könyv szerzője, Ernst Schnabel hívta fel rá a figyelmet. Először Argentínába szökött, majd röviddel Eichmann 1960-ban történt elfogatása után Paraguayba. Paraguayi állampolgárságát egy legfelsőbb bírósági határozat 1979. augusztus 9-én visszavonta azon a formai alapon, hogy két évnél hosszabb időt töltött az országon kívül. Ugyanaznap Simon Wiesenthal, a bécsi Zsidó Dokumentációs Központ vezetője 50 000 dolláros jutalmat tűzött ki annak a személynek, aki információt nyújt Mengele elfogatásához. Mengele végül Brazíliáb a költözött, ahol 1979-ben állítólag egy vízi baleset áldozata lett.

113. Az erdélyi származású gyógyszerész, Victor Capesius 1963 és 1965 között állt egy Frankfurt am Main-i bíróság elé az ún. „auschwitzi perben". Kilencévi kényszermunkára ítélték. Naumann, Auschwitz, i. m., Távollétében háborús bűneiért Kolozsvárott is bíróság elé került, itt 1946-ban halálra ítélték. Lásd Genocide and Retribution.

114. Müller, Auschwitz Inferno, 133-134. o.

115. Uo., 136. o. A szállítmányok „feldolgozásának" első két hetében, vagyis 1944. május 16. és 31. között a tábori SS-hivatalnokok mintegy fél mázsa aranyhoz és platinához jutottak az elgázosított zsidók müfogsoraiból. Czech, Auschwitz Chro-mcle, 1939-1945, 638. o.

116. Müller, Auschwitz Inferno, 136. o.

117. Uo., 139-140. o.

118. Hasonló eseményekről számolt be Czechy Auschwitz Chronicle, 1939-1945, 636., 776. o. Magyar zsidók részvételével indult az az október 7-i lázadás is, amelyben 300 zsidó Sonderkommandós, akiket likvidálásra jelöltek ki, megtámadta az SS-őrö-ket, és felgyújtotta az egyik krematóriumot. A részleteket lásd uo., 725-726. o., valamint Müller, Auschwitz Inferno, 153 156., 159-160. o.

119. Kraus-Kulka, The Death Factory, 194. o. Lásd még Pery Broadnak, aki a Waffen-SS tagjaként az auschwitzi tábor politikai szekciójában szolgált, a nyilatkozatát Naumann idézett művében, 162-182. o. A birkenaui krematóriumnál dolgozó különleges munkabrigád tagja volt Reich Imre is, akit július 19-én a kistarcsai internálótáborból deportáltak. Szemtanúja volt 2200 cigány elégetésének és 160 egy éven aluli csecsemő élve való eltemetésének. Tanúvallomását lásd MOL, 13 . tekercs.

120. Lásd május 24-i táviratát, RLB, 163. dokumentum.

121. Himmler válasza (május 27.) uo., 167. dokumentum.

122. A képeslapok feladóhelyéül kitalált földrajzi név, „Waldsee" volt megadva. A tömör üzeneteket („Megérkeztem. Jól vagyok") gyakran közvetlenül elgázosításuk előtt íratták az áldozatokkal.

123. A náci Tobis-Klang cég készítette ezeket a „dokumentum"-filmeket.

124. Beregszászról indult ez a szállítmány. Randolph L. Braham: „Photographer as Histórián: The Auschwitz Album." Shoah, 1983-84, ősz-tél, 20 23. o.

125. A különböző nézeteket, hogy ki készíthette a képfelvételeket és mi célból, lásd uo.

126. Ferenczy László alezredes jelentéseiről bővebben beszél a 19-22. fejezet.

127. RLB, 174., 182., 193. es 286. dokumentum.

128. Rudolf Hössnek, a korábbi auschwitzi parancsnoknak a vallomását 3869-PS sz. alatt közli a Nazi Conspiracy and Aggression a 6. kötet 787-790. oldalán. Lásd továbbá IMT, 37. kötet, 626-627. o., 161-L. sz. dokumentum.

129. Szita SzabolcsHalálerődjt (Kossuth, Bp., 1989) felsorolja azokat a táborokat, ahová a magyar zsidókat internálták. A különböző német koncentrációs táborokba került magyar zsidók személyes beszámolóit lásd Randolph L. Braham: The Hungárián Jewish Catastrophe. A Selected and Annotated Bibliography. New York, The Institute for Holocaust Studies ofThe City University of New York, 1984,174-191. o. Lásd még a YIVO 768-783. sz. dossziéit, valamint a Yad Vashem Institute következő gyűjteményeit: 0-2,0-3,0-7,0-11,0-15, 0-33, 0-36 és 0-39. Lásd úgyszintén a következő nürnbergi dokumentumokat: D-258, D-277, NIK-6282 ésNIK-13137. Ilyen típusú beszámolók találhatók továbbá: Mementó:, i. m., 139-239. o.; Lévai: Eich-mann in Hungary. Pannónia, Bp., 19 61,230-243. o.; és Dapim lecheker tekufat hashoa. (Tanulmányok a Holocaust-időszakról.) Hakibbutz Hameuchad, Tel-Aviv, 1978, 1:229-252.0.

130. Mauthausen melléktáborainak magyar zsidóiról közöl részleteket Szita Szabolcs: Utak a pokolból. Metalon Manager Iroda, Bp., 1991. Itt találjuk a mauthauseni magyar áldozatok névsorát is.

Neuengamméban és a környező melléktáborokban kb. 2600 magyar zsidót dolgoztattak. A legfontosabb melléktáborok: Hamburg-Eidelstadt, Hamburg-Neugra-ben, Salzgitter, Fallersleben, Horneburg, Porta Westfalica, Hannover-Ahlem, Helmstedt-Beendorf, Wobbelin. Szekeres József: „A magyarországi deportálások történetéből." Menóra, 1987. december 18.

Majdnem 200 magyar zsidó nőt Auschwitzból Flosserburgon keresztül a Stuttgart melletti Calw-Württembergbe helyeztek át, ahol a Lufag repülőgépgyárban dolgoztatták őket. Josef Seubert: Von Auschwitz nach Calw. Jüdische Frauen im Dienst der totalen Kriegsführung. Klaus Isele, Eggingen, 1989.

131. A hessisch-lichtenaui táborról, ahol sok magyar zsidó nőt dolgoztattak, lásd Dieter Vaupel: Des Aussenkommando Hess. Lichtenau des Konzentrationslagers Buchenwald, 1944-45. Eine Dokumentation. Gesamthochschulbibliothek, Kassel, 1984. Lásd még e szerző „The Hessisch-Lichtenau Sub-Camp of the Buchenwald Concentration Camp, 1944-1945" c. tanulmányát in: Studies in the Holocaust in Hungary. Szerk.: Randolph L. Braham. Institute for Holocaust Studies of the City University of New York, New York, 1990. 194-237. o., valamint Czech, Auschwitz Chronicle, 1939-1945,, 712., 743. o.

132. A Felixdorfra, Iichtenwörthre és Bécsújhelyre vonatkozó dokumentáció jó része egyrészt a bécsújhelyi városi archívumban, másrészt a bécsi Dokumentationsarchiv des österreichischen Widerstandesben tanulmányozható. Felixdorfra és Iichtenwörthre vonatkozó részletek derültek ki Wilhelm Vrtochnak, a táborok egykori parancsnokának a büntetőperéből, amelyet 1948 januárjában a bécsi tartományi bíróságon tárgyaltak. További, Felixdorfra vonatkozó részletek találhatók Vera Broser-Monika Plainer: Der Weg ungarischer Juden nach Niederösterreich, 1944 bis 1945. Das Lager Felixdorf. Verein Kultur im Alltag, Bécs, 1990. március. Lásd továbbá Szita Szabolcs idézett művét.

133. Czech, Auschwitz Chronicle, 1939-1945, 687. o.

134. 1945 januárjának közepére az Auschwitzban élő magyar zsidók száma már alig haladta meg a 3000-et. Uo., 778., 782. o.

HUSZONHARMADIK FEJEZET

oo so

A HALLGATÁS ÖSSZEESKÜVÉSE

Tények és információforrások

TALÁN A HOLOCAUST egyetlen más aspektusa sem váltott ki nyugtalanítóbb kérdéseket és kavart gyötrelmesebb vitákat, mint a szabad világ zsidó vezetőinek és vezető politikusainak, valamint a pusztulásra ítélt zsidó közösségek vezetőinek háború alatti magatartása. A magyar zsidó vezetők magatartásának vizsgálata különösen fontos, mert a magyar zsidó közösségnek egészen 1944 második negyedéig sikerült fennmaradnia, ekkorra pedig Auschwitz számos titkáról fellebbent a fátyol, és a Harmadik Birodalom bukását általában elkerülhetetlennek tartották. így hát a kérdés, hogy a magyar zsidók vezetői mit tudtak a nácik népirtó programjának realitásairól a tömeges deportálások kezdetekor, 1944. május 15-én, különleges jelentőséggel bír magatartásuk és reagálásaik értékelése szempontjából.

Általában elfogadott, hogy:

- a magyar zsidókat - a budapestiek kivételével - példátlan gyorsasággal pusztították el a háború legkegyetlenebb deportálási és mészárlás! programja keretében:

- a vidéki zsidók mindvégig beletörődően és megadóan viselkedtek a gettósítás, a koncentrálás és a deportálás során;

- az utolsó megmaradt közösség, a budapesti zsidók deportálását 1944. július 7-én állította le Horthy Miklós altengernagy, Magyarország kormányzója, miután nyomást gyakorolt rá Roosevelt elnök, a svéd király, a Vatikán, és rábeszélte saját fia, ifj. Horthy Miklós, akit a magyar zsidók vezetői valamikor júniusban tájékoztattak Auschwitz realitásáról.

E tények ismeretében számos ellentmondásos és nyugtalanító kérdés vetődik fel: Pontosan mit tudtak a magyar zsidó vezetők a zsidók kiirtásáról a nácik által megszállt Európában, és mikor tudták meg ezt? Ha pontosan tudták, hogy miként akarták megoldani a nácik a zsidókérdést, miért mulasztották el a vidéki zsidó közösségek vezetőinek és általában a zsidó tömegeknek a figyelmeztetését? Miért nem tudtak „illegális" módszerekkel élni, hogy felvilágosítsák a magyar közvéleményt? Miért halasztották június második feléig, amikorra a vidéki zsidók zömét már deportálták, hogy tájékoztassák Horthyt és más kormányzati vezetőket?

A jelenleg rendelkezésünkre álló bizonyítékok azt mutatják, hogy a magyar zsidók országos vezetői közül többen, akárcsak a szabad világ zsidó vezetői és politikusai, jóval Magyarország német megszállása előtt tisztában voltak a végleges megoldás programjának realitásával. Míg a zsidók tömeges kiirtásáról szóló híreket nem támasztották alá teljesen meggyőző bizonyítékok a háború első két évében,1 a magyarországi tömeges deportálások kezdete előtt már hetekkel kétségtelenül megdönthetetlen bizonyítékok álltak rendelkezésükre.

A zsidó vezetőknek sok információforrásuk volt:

- „ellenséges" rádióállomások híradásai, ideértve a BBC-t, az Amerika Hangját és a Kossuth rádiót, a Moszkvából sugárzott magyar nyelvű adásokat;

- „illegális" kapcsolatok külföldi zsidó szervezetekkel, különösen Svájcban, Palesztinában, Isztambulban és Pozsonyban működő cionista és ortodox csoportokkal;

- szlovák, lengyel és egyéb menekültek beszámolói;

- magyar katonák és tisztek beszámolói;

- kapcsolatok német katona-, rendőr- és hírszerző tisztekkel, ideértve a Wehrmacht, az SS és az Abwehr kötelékébe tartozókat.

Az első leleplezések a tömeggyilkosságokról

Habár a végleges megoldás programjának magvalósítására vonatkozó részletes terveket csak 1942. január 20-án tartott wannseei konferencián hagyták jóvá,2 a tömeggyilkosságok csaknem a Szovjetunió ellen 1941. június 22-én indított német támadással egyidejűleg megkezdődtek. A náci seregek nyomában járó mozgó kivégzőegységek, az Einsatzgruppék száz- és százezer lengyel és szovjet zsidót szedtek össze és lőttek agyon, még mielőtt a haláltáborokat létrehozták volna Lengyelországban.3 Ezek közé tartozott az a 16 000-18 000 „hontalan" zsidó, akiket 1941 augusztusában deportáltak Magyarországról. Kamenyec-Podolszkij mellett történt legyilkolásuk voltaképpen a Holocaust-időszak első nagyobb méretű tömeggyilkossága volt.4

Az SS által foganatosított szigorú biztonsági intézkedések ellenére a gyilkosságok túl nagy arányúak voltak ahhoz, hogy tökéletesen eltitkolják őket. Egyik-másik tömeges kivégzésnek nemcsak a helyi lakosság vált a szemtanújává, hanem a csatlós hadsereg tagjai is, köztük románok és magyarok is. Sok magyart megdöbbentett az ártatlan férfiak, nők és gyermekek legéppuskázása. Családjuknak küldött leveleikben kifejezték felháborodásukat, és részletesen beszámoltak a látottakról, amikor hazamentek szabadságra. A szigorú zsidóellenes törvények ellenére az Ukrajnában szolgáló magyar fegyveres erők kötelékében korlátozott számban zsidó katonák is szolgáltak — egyenruhában és fegyveresen, mert különleges szaktudással rendelkeztek mint gépkocsivezetők, szerelők, mérnökök vagy orvosok -, akik szintén látták az Einsatzgruppék által elkövetett szörnyűségeket. Beszámolóik, akárcsak a keresztény katonáké és tiszteké, nem kerülték el a hitközségi és cionista vezetők figyelmét. E beszámolókon alapuló tudósításokat még az amerikai sajtó is közzétett.5

A magyar katonaságtól származó beszámolókat megerősítették azok a deportáltak, akiknek sikerült megszökniük Magyarországra. Köztük volt Springmann Sámuelnek és Brand Joelnek, a magyar kormánytisztviselőkkel jó kapcsolatot fenntartó két vezető cionistának néhány rokona.6 A menekültek szívbemarkoló történeteket adtak elő hitsorsosaik szenvedéseiről és tömeges legyilkolásáról. Az egyik túlélő, Stern Lajos, Brand sógora, a MIPI (Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája) delegációjának kíséretében, melyet Polgár György vezetett, tájékoztatta Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert a Kamenyec-Podolszkijban és környékén lezajlott mészárlás részleteiről. A minisztert, aki régi vágású konzervatív és nagyon tisztességes ember volt, láthatólag megrázta a dolog, és azonnal elrendelte minden további deportálás leállítását.7

1941 késő nyarára a magyar zsidó vezetők megbízható információval rendelkeztek nemcsak a Magyarországról deportált zsidók kiirtásáról, hanem azokról a tömeges kivégzésekről is, amelyeket az Einsatzgruppék és helyi hóhérsegédeik - lettek, litvánok, lengyelek, románok és ukránok -követtek el a balti államokban, Ukrajnában, Besszarábiában és Bukovinában, valamint a zárt elgázosító tehergépkocsikkal végzett első kísérletekről is.8

A zsidók tömeges legyilkolására vonatkozó első nyilvános tájékoztatást Thomas Mann regényíró adta a BBC által 1941 decemberében és 1942 januárjában közvetített beszédeiben.9 Bár Mann beszédei ellenőrizhetetlenek voltak, a Főkormányzóságban (a németek által megszállt Lengyelország egyik közigazgatási körzete) lévő táborokból megszökött szlovákok beszámolói megerősítették a zsidók üldözésével és lemészárlásával kapcsolatos, széles körben elterjedt hiedelmeket. A 999 szlovák zsidóból álló első szállítmányt, mely 1942. március 26-án indult Poprádról Auschwitzba, sok más transzport követte. Április végére néhány szőkevény, akinek sikerült visszatérnie, letette az asztalra a deportáltak sorsára vonatkozó legkorábbi bizonyítékot. Beszámolóikat eljuttatták az ÚZ-hoz (Ústredna Zidov - Zsidóügyi Főhivatal), a szlovák zsidókat képviselő, nácik által létrehozott központi „hatósághoz", a Nagy-Britanniában, Palesztinában és Svájcban működő zsidó szervezetekhez, valamint a szlovák állam vezetőihez, köztük Josef Tiso elnökhöz.10

Ekkorra már nyilván a Vatikán is tisztában volt a lengyelországi realitásokkal. A szlovákiai deportálások első hulláma idején Pozsonyban akkreditált pápai nuncius, Monsignore Giuseppe Burzio tájékoztatta Tisót és miniszterelnökét, Vojtech Tukát arról, hogy a zsidókat elgázosítják, és kérte, hogy vessen véget a deportálásoknak. Tuka válaszképpen engedélyt kért Wislicenytől, hogy szlovák delegációt küldhessen a Főkormányzó-ságba a deportáltak helyzetének kivizsgálására (1942. június).

Wisliceny tagadta az elgázosítást mint „rémhírt", de hogy védje Németország hosszú távú érdekeit, beleértve a Szlovákiával való jó viszony fenntartását és a végleges megoldás programjának biztosítását másutt, Hanns Elard Ludinnal, a pozsonyi német követtel konzultálva úgy döntött, hogy javasolja Berlinnek a Szlovákiából való deportálások ideiglenes felfüggesztését. Addigra azonban (1942. június vége) kb. 55 000 zsidót, azaz a szlovákiai zsidó közösség kétharmadát már deportálták.11

1942 májusában a lengyelországi Zsidó Szocialista Párt, a „Bund" jelentést juttatott el Londonba, melyben tájékoztatta a világot, hogy a németek „hozzáláttak a lengyel területen élő zsidó lakosság megsemmisítéséhez". A jelentés pontos adatokat tartalmazott a kivégzések helyére és időpontjára, valamint az érintett zsidók számára vonatkozólag. Úgy becsülte, hogy a nácik már 700 000 lengyel zsidót semmisítettek meg. Ez a jelentés nyújtotta az első megbízható információt a Chelmnónál kiépített elgázosítólétesítményekről. Az emigráns lengyel kormány, melynek két zsidó tagja volt, Szmul Zygielbojm és dr. Ignacy Schwarzbart, komolyan vette a jelentést, és előmozdította, hogy a BBC részleteket közvetítsen belőle 1942. június 2-án és 26-án. A jelentésnek azokat a részleteit, melyek többen közt a lengyel zsidók kiirtására vonatkozó német szándékokról és a chelmnói elgázosításokról szóltak, június 25-én a The Daily Tdegraph és a zsidó sajtó is közölte, többek közt a ZionistReviezv és a Jewish Telegraphic Agency. A jelentés alapján 1942. július 2-án cikk jelent meg a The New York Temesban.12

Ekkor a brit sajtó - és feltehetően az amerikai is — tudomással bírt nemcsak a náci végleges megoldási program tényéről és méreteiről, hanem az alkalmazott módszerekről, beleértve az elgázosítást is. Mi több, állítólag tisztában volt azzal is, hogy „átgondolt terv készült a náci uralom alá került valamennyi zsidó kiirtására"13. A sajtóban közzétett leleplezések és Schwarzbart és Zygielbojm kétségbeesett kérései ellenére, akik megtorlást vagy megtorlással való fenyegetést sürgettek, a nagyvilág közömbös maradt. A zsidó vezetők a szabad világban „nem tettek érzékelhető erőfeszítést, hogy nyomást gyakoroljanak kormányaikra bármiféle aktív segítségnyújtási politika érdekében"14.

A június 2-i és 26-i BBC-híradásokon kívül a lengyel emigráns kormány sok más erőfeszítést is tett, hogy tájékoztassa a szövetségeseket és a nagyvilágot a zsidók kiirtására irányuló módszeres német törekvésekről. Röviddel a kormány június 6-i ülése után, melyen a Lengyelországból kapott különféle titkos jelentéseket tárgyalták, Wladyslaw Sikorski tábornok, az emigráns kormány feje, üzenetet intézett a szövetségesekhez, hangsúlyozva, hogy „a zsidó lakosság kiirtása elképesztő méretekben folyik". Június 9-én egy BBC-adásban figyelmeztette a világot, hogy „Lengyelország zsidó lakosságát pusztulásra ítélték. Mindez összhangban van azokkal a náci kijelentésekkel, miszerint az összes zsidót megsemmisítik, a háború kimenetelétől függetlenül." Részletekkel szolgált a különböző lengyel városokban rendezett mészárlások méreteiről, és tájékoztatta a világot, hogy igyekszik felhívni a szövetségesek figyelmét ezekre az atrocitásokra. Június 10-én az emigráns lengyel hatóságok felhívást bocsátottak ki a szabad világ összes parlamentjéhez az általában Európában és különösen Lengyelországban foganatosított zsidóellenes intézkedésekkel kapcsolatban. A lengyel emigráns kormány ez irányú tevékenysége július folyamán megerősödött, amikor megkezdődött a varsói zsidók tömeges deportálása.

A lengyel zsidóság elpusztítására irányuló könyörtelen kampányról szóló jelentések 1942-ben az egész év folyamán rendszeresen eljutottak a szabad világ politikusaihoz. Eltekintve attól, hogy bizonyos újságok belső oldalaikon hébe-hóba kivonatosan közölték ezeket a jelentéseket, nem történt konkrét vagy érdemi intézkedés a lengyel zsidók tragikus helyzetének megkönnyítésére. A jelentésekből kiderült, hogy Auschwitzban és másutt emberirtás folyik, és hogy az „áttelepítések" valójában deportálást jelentenek.15 Hasonló tudósítások a náci végleges megoldási program részleteivel, konkrét javaslatokkal és nyomatékos kérésekkel 1943 és 1944 folyamán időről időre eljutottak a zsidó vezetőkhöz Amerikába, Nagy-Britanniába, Svájcba, Törökországba és Palesztinába. A lengyelországi harcoló zsidókat képviselő Zsidó Nemzeti Bizottság 1943. március 17-én levelet írt Stephen S. Wise rabbinak, a Zsidó Világkongresszus vezetőjének, Nahum Goldmannak és a Jointnak, konkrét lépéseket javasolva a lengyel zsidóság maradványának megmentésére. 1943 . november 15-én, hat hónappal a varsói gettó felkelésének leverése után, a bizottság vezetői Londonban a dr. Ignacy Schwarzbartnak küldött levelükben nemcsak a náci barbárokat ítélték el, hanem a szabad világ zsidó vezetőit is kárhoztatták. A következőket írták: „Hárommillió lengyel zsidó vére bosszúért kiált nemcsak a náci gyilkosok ellen, hanem a közömbös elemek ellen is, akik beérték puszta szavakkal, de nem tettek semmit, hogy megmentsenek a fenevadak karmaiból egy pusztulásra ítélt népet. Ezt mi... sose feledhetjük el vagy bocsáthatjuk meg."16

Zygielbojmot annyira kiábrándította, hogy a világ hallgat és közönyös, mialatt a nácik zsidók százezreit irtják ki, hogy 1943. május 12-én, 48 éves korában öngyilkosságot követett el. Búcsúlevelében a következőket írta. „Nem hallgathatok. Nem tudok élni, mialatt Lengyelország zsidó lakosságának - melynek képviselője vagyok - maradéka is elpusztul. Barátaim a varsói gettóban fegyverrel a kézben haltak meg, de közéjük tartozom, és az ő tömegsírjaikban volna a helyem. Halálommal szeretném kinyilvánítani végső tiltakozásomat a passzivitással szemben, mellyel a világ szemléli és eltűri a zsidó nép kiirtását."17

Jelentések a végleges megoldásra vonatkozó náci döntésről

1942 nyarán a vezető zsidó szervezetek képviselői a semleges Svájcban első kézből származó információt kaptak a náci vezérkarnak az európai zsidóság felszámolására irányuló szándékáról. Ilyen értelmű információ kb. ugyanebben az időben hivatalos csatornákon át is eljutott a nyugati szövetségesek vezetőihez. Hogy ki tájékoztatott először kit, arról megoszlanak a vélemények.

Arthur D. Morse beszámolója szerint Gerhart Riegnert a Zsidó Világkongresszus svájci képviselőjét 1942. augusztus l-jén tájékoztatta egy vezető német gyáriparos, aki kapcsolatban állt Hitler főhadiszállásával, hogy a Führer parancsot adott az európai zsidók kiirtására. Az információ Eduárd Schultétól - az 1980-as évek elején derítették ki a nevét - származott, aki állítólag hallotta a vitát arról a rendelkezésről, mely a ciánhidrogénsav használatát előírta - ez volt a halálos alkotóeleme a haláltáborokban alkalmazott ciklon-B gáznak.18 Addigra Riegner valószínűleg ismerte már a Bund jelentését, és bőséges tényanyaggal rendelkezett a varsói gettó 380 000 zsidó lakosának „áttelepítéséről", mely július 22-én kezdődött, valamint a megszállt Belgiumban, Hollandiában és Franciaországban élő zsidók deportálásáról.

A háborús időszak cenzúra-előírásai miatt, s hogy biztosítsa a titoktartást, Riegner táviratként adta fel jelentését augusztus 8-án a genfi amerikai konzulátuson keresztül. Howard Elting, Jr. konzulhelyettes tájékoztató memorandumot csatolt hozzá a State Department, az amerikai külügyminisztérium számára, melyben Riegnert „komoly és kiegyensúlyozott egyénnek" értékelte, és kérte, hogy az üzenetet továbbítsák Ste-phen S. Wise rabbinak. A táviratot a State Department először visszatartotta, de amikor rájött, hogy a brit külügyminisztérium a maga példányát továbbította a Zsidó Világkongresszus londoni részlegéhez, augusztus 28-án tájékoztatták Wise rabbit.

Minden jel arra vall, hogy a britek ugyanolyan korán, ha nem korábban szereztek tudomást a fuhreri parancs létezéséről és jelentőségéről, mint az amerikaiak. Más bizonyítékok szerint ugyanis Riegner forrása is dr. Chaim Pozner, a Jewish Agency Palesztina Hivatalának genfi társigazgatója volt, aki elsőként az angolokat értesítette.19 A végleges megoldásra vonatkozó fuhreri paranccsal kapcsolatos hírt e verzió szerint nem egy „német gyáriparos" továbbította, hanem egy meggyőződéses antifasiszta tiszt, Arthur Sommer alezredes. Mint nagyra becsült közgazdász. Sommer az 1940-es évek elején került a Wehrmacht hadvezetőségéhez.20 Miben a minőségben és egy német közgazdászküldöttség tagjaként gyakran látogatott Svájcba, színleg a német gazdasági érdekeket szolgálva. Sommer kapcsolatot létesített és tartott fenn korábbi tanárával, Edgár Salin professzorral a bázeli egyetemről, és felbecsülhetetlen értékű információk szállítójává vált a szövetségesek számára. Valamikor 1941 júniusában például értesítette Salint a németeknek arról a tervéről, hogy rövidesen megtámadják a Szovjetuniót. Sommert megdöbbentette a nácik eltökéltsége, hogy kiirtják a zsidókat; ezt az értesülést is átadta Salinnak, azzal a kéréssel, hogy továbbítsa Churchillnek és Rooseveltnek. Titokban eljuttatott memorandumában, mely cselekvésre vonatkozó konkrét javaslatot is tartalmazott, hangsúlyozta:

Keleten egyre-másra létesítik azokat a táborokat, amelyekben az európai zsidókat és az orosz hadifoglyok nagy részét fogják gázzal elpusztítani/Kérem, azonnal továbbítsa ezt az információt személyesen Churchillnek és Rooseveltnek. Ha a BBC nap mint nap szót emelne a gázkamrák működtetése ellen, akkor talán nem helyeznék működésbe őket, mert ezek a bűnözők mindent megtesznek annak érdekében, hogy a német nép előtt titokban tartsák, amit terveznek, és amit mindenáron meg szeretnének valósítani.21

Salin nemzetközi hírű közgazdász-szociológus és hasonlóképpen elszánt antifasiszta volt; a Sommertől kapott információt egy másik tanítványának, dr. Chaim Poznernak is továbbította. Pozner pedig azonnal eljuttatta az információt az angolokhoz V. C. Farrell, a genfi brit údevél-el-lenőrzési hivatal vezetőjének közreműködésével, aki egyúttal a Svájcban működő brit hírszerzés főnöke is volt.22 Dr. Pozner ezzel egyidejűleg tájékoztatta dr. Benjámin Segalowitzot, a Svájci Zsidó Közösségek Egyesülete sajtóirodájának vezetőjét, aki azonnal értesítette dr. Gerhart Rieg-nert.23

Ma is rejtély, hogy Sommer kulcsfontosságú értesülését, melyet Salin és Pozner lelkiismeretesen továbbítottak, miért kezelték olyan bizalmasan és akkora titoktartással. Pozner cselekvési szabadságát korlátozta külföldi státusa és Farrell iránti elkötelezettsége, akitől rendszeresen kapott híreket a lengyelországi zsidó közösségről. Segalowitz azonban független ember volt, és mint a sajtóiroda vezetője talán felhívhatta volna a svájci sajtó figyelmét a hírre. Az is lehet, hogy megtette, de 1942-ben, amikor Németország még győzelemre állt, a svájciak, akik nagy súlyt fektettek semlegességük megvédésére, talán nem voltak hajlandók olyan hírt közölni, ami a Birodalom lejáratásához vezetett volna.

A Segalowitztól kapott információn túlmenően Riegner a továbbiakban újabb dokumentumokkal szolgált arra vonatkozólag, hogy Hitler elszánta magát a zsidókérdés megoldására. Am ezekre, akárcsak Riegnertől és más zsidó képviselőktől származó minden későbbi közlésre, sokáig gyakorlatilag nem figyeltek. Hasonló sorsra jutott az amerikai és más diplomaták által továbbított számos más közlés.

Wise rabbi állítólag felkérte Sumner Welles amerikai külügyminisz-ter-helyettest, hogy ellenőriztesse a Riegner-jelentés igazságtartalmát, azt ígérve, hogy közben visszatartja az információt.24 Szeptemberben Wise rabbi egy másik jelentést kapott, ezúttal Jacob Rosenheimtől, a Zsidó Világkongresszus európai képviselőjétől, mely bővebb részleteket tartalmazott a náci végleges megoldás programjáról. Miután a Jewish Telegraphic Agency (Zsidó Távirati Iroda) októberben szenzációként tálalta a Riegner-jelentést és a State Department további megerősítő jelentéseket kapott, Welles tájékoztatta Wise rabbit, hogy legmélyebb aggodalmai megerősítést nyertek.

A Welleshez eljuttatott jelentések közül az egyiknek Anthony J. Dre-xel Biddle, Jr., a lengyel emigráns kormányhoz akkreditált amerikai nagykövet volt a szerzője. Ezt a dossziét Welles 1942. augusztus 26-án eljuttatta Roosevelt elnöknek. Volt benne egy beszámoló Ernst Fischertől, a csehszlovák államtanács egyik vezetőjétől, a kelet-közép-európai zsidók lemészárlásáról. Egy másik jelentés, melyet dr. Donald A. Lowrie, a World Alliance of Young Men's Christian Associations (Fiatal Férfiak Keresztény Szervezetének Világszövetsége) amerikai képviselője írt, részleteket tartalmazott a franciaországi deportálásokról. Leland Harri-son, a berni amerikai követ két személyes levelet írt Welleshez, megkerülve a State Departmentet. 1942. október 24-i keltezésű levelében Har-rison újabb részletekkel szolgált a führeri paranccsal kapcsolatos hír eredetéről. (Ezek a részletek különböznek mind a Morse, mind pedig a

Salin és Pozner áltál megadottaktól.) Megerősítette, hogy a német gyáriparos, akinek már a nevét is tudta, valóban a náci hadigazdálkodás szakértőinek belső körébe tartozik. Szerinte dr. Carl J. Burckhardt, a Vöröskereszt Nemzetközi Bizottságának vezető személyisége volt az, aki felhívta a führeri parancsra Paul Guggenheim professzornak, a jeles svájci ügyvédnek és Riegner barátjának figyelmét. Október 31-i keltezésű második leveléhez Harrison csatolta Guggenheim esküvel megerősített, október 29-i keltezésű nyilatkozatát, melyben kijelentette, hogy Hitler parancsot adott, hogy a németek ellenőrizte területeken minden zsidót irtsanak ki. Guggenheim professzor kijelentette továbbá, hogy informálójának, Burckhardtnak a német külügyminisztérium egyik tisztviselője és a hadügyminisztérium egyik tisztje hozta tudomására a parancsot, egymástól függetlenül.25

Wise rabbi kétségbeesésében 1942. december 2-án és december 8-án kapcsolatba lépett Roosevelt elnökkel. A második alkalommal átnyújtotta neki a 20 oldalas, „A népirtás terve" (Blueprintfor Extermination) c. dokumentumot. Ebben országonként elemezte a nácik emberirtó programját. A végleges megoldásra vonatkozó részleteket megerősítette Riegner újabb jelentése (1943. január 21-i keltezéssel), melyet Harrison 1943. január 27-i táviratában továbbított.26 A brit zsidóság vezetői hasonló lépéseket tettek kormányuknál és a különböző egyházi és politikai vezetőknél. A nyugati zsidóság vezetőinek erőfeszítései azonban eredménytelenek maradtak, mert a szövetségesek nem akarták semmiféle erőforrásukat mentési célokra fordítani, azzal az érvvel, hogy a győzelem ígéri a leghatékonyabb orvosságot. A zsidó vezetők kínos helyzetbe kerültek. Sokuk attól tartott, hogy a zsidók mentésére irányuló közveden akciókat sürgetve, saját hazafíasságukat tehetik kétségessé.

Lengyel és szlovák menekültek leleplezései

A magyar zsidóság vezetőinek különösen jó lehetőségük volt arra, hogy meggyőződjenek, a külföldi rádióadások igazat mondanak, melyeket sok egyszerű zsidóhoz hasonlóan rendszeresen hallgattak, ha nem is minden kockázat nélkül. Zsidó menekültek ezrei szöktek Magyarországra Lengyelországból, és Szlovákiából az említett országokban bevezetett drákói zsidóellenes intézkedések nyomán. Jó néhányukat a budapesti Mentőbizottság (Vaada) segítségével csempészték be Magyarországra (lásd a 3. és a 29. fejezetet). E szervezet egyik fő funkciója az volt, hogy összegyűjtse és továbbítsa a menekültek személyes beszámolóit - a nácik által szervezett zsidóüldözésekkel foglalkozó saját jelentéseikkel együtt - a Jewish Agency isztambuli és svájci összekötőinek. A budapesti Vaada szabályos földalatti hírszerző egységet létesített, ahol a menekülteket alaposan kikérdezték, és a Lengyelországban, Szlovákiában és másutt folyó gettósítási, koncentrálási, deportálási és megsemmisítési program részleteit tüzetesen megvizsgálták és ellenőrizték. Hy módon száz és száz ilyen beszámolót hitelesítettek Budapesten, és továbbítottak a Jewish Agency-nek, a Halucnak és az isztambuli és svájci Joint-irodáknak.27 Ezek részleteket tartalmaztak „a Keleten elkövetett tömeggyilkosságokról"28 , valamint konkrét információt az elgázosításokról és a krematóriumok működéséről.29 Ilyesféle hátborzongató jelentéseket - pénzsegélyekért való kétségbeesett kérésekkel együtt - Magyarország megszállása előtt és után is küldözgettek már Saly Mayerhez, a Joint svájci képviselőjéhez.30 Sok jelentés eljutott Angliába és az USA-ba is. Az amerikai zsidó vezetők például 1944. április 4-én azt a hírt kapták Genfből, hogy a németek fél éven belül ki akarják irtani a magyar zsidóságot. Ez majdnem két héttel a kárpátaljai gettósítás kezdete előtt történt, de a szövetségesek a jelentések szerint nem akartak hallgatni a zsidó vezetők felhívásaira.31

A Jewish Agency isztambuli irodája természetesen más forrásokból is naprakész tájékoztatást kapott a nácik megsemmisítő programjáról. Az isztambuli iroda, mely ismerte a végleges megoldás programja során alkalmazott eljárásokat, figyelmeztette is a budapesti Mentőbizottságot, milyen veszélyeket rejt magában a németekkel való együttműködés megszállás esetén. 1943. szeptember 25-i és 1943. október 23-i keltezésű leveleiben Menachem Bader, az isztambuli iroda egyik vezetője azt tanácsolta budapesti kollégáinak, hogy még a passzív együttműködést is kerüljék el a németekkel. Figyelmeztette őket, hogy minden tevékenység, például a lakosság összeírása, koncentrálásra való felszólítás vagy sárga csillag viselése „a pusztulást készíti elő"32.

A budapesti Mentőbizottság által összegyűjtött és továbbított beszámolókhoz hasonlókat készített és küldött az isztambuli Mentőbizottsághoz, a Jewish Agencyhez, a Haluchoz és a svájci Joint-irodákhoz Gisi Fleischmann33, a pozsonyi Zsidó Tanács keretében működő „Munkacsoport" (Pracovná Skupina) egyik vezető tagja is, különösen a Kaszt-ner-csoporthoz tartozókat a lengyelországi és szlovákiai fejleményekről. 34 Mi több, a pozsonyi és a budapesti Mentőbizottságok tagjai rendszeresen ellátogattak egymáshoz. Mikor a szlovák zsidóság bajba került, a pozsonyi vezetők nem mindig kaptak olyan segítséget, amilyenre számítottak a magyar zsidó vezetőktől, akiknek viszonylag jó soruk volt. Fleischmann kifejezte csalódottságát Nathan Schwalbhoz írt egyik levelében: „Ott-tar-tÓzkodásom alatt [Budapesten] tárgyaltam a zsidó társadalom vezető embereivel, és mindenekelőtt meg kell jegyeznem, teljesen objektívan, hogy ottani barátaink nem ismerik sem a zsidó szolidaritást, sem a társadalmi felelősséget, sem a könyörületet."35

A magyar zsidó vezetőkről hasonló negatív véleményt adott Aron Grünhut, szlovák zsidó vezető, aki 1942-ben látogatott Budapestre, hogy pénzt kérjen a szlovák zsidók megmentéséhez.36 A magyar zsidóság rövidlátására vonatkozó efféle értékeléseket megerősítette Komoly Ottó is, a Magyar Cionista Szövetség Mentőbizottság elnöke37, és a Haluc mozgalom néhány vezetője is, vagy például Rafi (Friedl) Ben-Shalom. Röviddel a Szlovákiából való visszatérése után, 1944 januárjában Ben-Shalom, aki még az év őszén a földalatti zsidó ellenállás egyik hősévé vált, megjegyezte, hogy ő és menekülttársai „úgy ismerték meg a magyar zsidóságot, mint különösen utálatos fajtát"38.

A magyar zsidóság ortodox vezetői ugyanolyan jól informáltak voltak, mint a Mentőbizottság vezetősége. Michael Beer-Dov Weissmandel rabbi a pozsonyi Mentőbizottságtól külön tájékoztatta őket.39

A pozsonyi Mentőbizottság például hetekkel a deportálások megkezdése előtt tájékoztatta a budapesti Mentőbizottságot arról, hogy aláírtak egy vasúti megállapodást Magyarország és Szlovákia között, s hogy az SS javájban tökéletesítteti és renováltatja az auschwitzi gázkamrákat és kre-matóriumokat, így készül a magyar zsidók fogadására. A jelentés még egy Scharführer szavait is idézte, aki szerint az SS „nemsokára finom magyar szalámit fog falatozni"40.

A magyar zsidók vezetőinek tájékoztatásán kívül Weissmandel rabbi Svájc zsidó vezetőit is friss értesülésekkel látta el a végleges megoldás programjáról. Megindító levelei és kétségbeesett felhívásai 1944-ben elsősorban a magyar zsidóság szomorú helyzetével foglalkoztak. Részletesen és pontosan számolt be a végleges megoldás magyar programjáról, és konkrét lépéseket javasolt a szabad világ zsidó vezetőinek a vérontás beszüntetésére. Mint sok más zsidó vezetőt a nácik által megszállt Európában, őt is megdöbbentette, hogy - benyomása szerint - a zsidó és kormányzati vezetők szerte a világban tétlenek, némák és érzéketlenek maradtak a tömeggyilkosságokkal szemben. Fájdalmának szabad utat engedett abban a levélben, melyet a genfi Halucnak küldött május vége felé, a kárpátaljai és észak-erdélyi tömegdeportálások csúcspontján. Miután leírta, hogyan működik Auschwitz, mely akkor valósággal falta a magyar zsidókat, Weissmandel rabbi így folytatta:

És ti, zsidó testvéreim, szabad országokban, és ti, kormányon levő politikusok, hogyan maradhattok némák szabad országaitokban e gyilkosságok ismeretében, melyek során vagy hatmillió zsidót öltek meg máig, és továbbra is ezreket ölnek meg nap mint nap! A meggyilkolt zsidók kétségbeesett szívvel kiáltanak hozzátok, és megátkoznak benneteket, kegyetleneket, gyilkosokat, kegyetlen hallgatásotok és tétlenül ölbe tett kezetek miatt, mert nektek módotokban állna nem megengedni - és megakadályozni - ezeket az eseményeket.41

Weissmandel rabbi a mentési munka élvonalába állt azóta, hogy 1942 márciusában a szlovák zsidók deportálása megkezdődött. Ez év júniusában kapcsolatba lépett Dieter Wislicenyvel, Eichmann munkatársával, aki a szlovákiai deportálásokért felelt, és busás pénzt ígért neki a zsidóellenes akciók megszüntetése fejében. A deportálásokat nem sokkal később, már korábban tárgyalt okokból, leállították, Weissmandel rabbi és pozsonyi kollégái ekkor arra a meggyőződésre jutottak, hogy Wisliceny „kulcsszerepet" játszik. Az utóbbi, miután „megalapozta szavahihetőségét", a továbbiakban igyekezett kihasználni az alkudozásokban rejlő lehetőségeket. 1942 októberére az alkudozást kiterjesztették, és az ún. Európa-terv keretében (lásd a 29. fejezetet) immár az Európából Lengyelországba történő deportálások felfüggesztéséről tárgyaltak; a magában Lengyelországban folyó megsemmisítő műveletek „nem estek Wisliceny hatáskörébe", ezért ezek nem is képezték megbeszélések tárgyát. A tervekről folytatott tárgyalások új lendületet vettek 1943. május 7-e után, amikor a pozsonyi Mentőbizottság képviseletét Gisi Fleischmann vette át.

Egy titkos kódrendszert használva, melyet egyébként a segélyezési és mentési munkában részt vevő összes zsidó szervezet használt a háború alatt,42 Fleischmann rendszeresen tájékoztatta a Jewish Agencyt, a Halu-cot és a svájci és törökországi Joint-irodákat a tervről.43 Jelentései részletes és hitelesített információkat tartalmaztak a lengyel és a szlovák zsidók elpusztításáról.

1943. március 24-én például kijelentette, hogy a Lengyelországba küldött összes futártól kapott hír negatív, mert a Főkormányzóság egész területe judenrem lett. Megjelölte azt a három fő központot, ahol még éltek zsidók: Auschwitz, Birkenau és Lublin, hangsúlyozva, hogy a még életben lévők alapjában véve egészséges, munkaképes férfiak és nők.44 1943. május 9-én újabb jelentést küldött a lengyelországi tömeggyilkosságokról. Tájékoztatta a szabad világ zsidó vezetőit, hogy nemcsak a családokat pusztítják el teljesen, hanem a táborokban munkavégzésre kivá-logatottakat is legyilkolják. A táborok lakói fogolyként élnek, szögezte le. „Amíg az egyén képes dolgozni, igazolja az élethez való jogát. De ha legyengül vagy munkája elvégzésében betegség akadályozza, egyszerűen megszűnik létezni. "45

Néhány nappal Wislicenyvel való 1943. május 10-i találkozója után Fleischmann fontos jelentést készített, melyre azt írta: „Szigorúan titkos; elolvasása után azonnal megsemmisítendő." Á jelentés, melynek egy példánya utasításai ellenére fennmaradt, tartalmazta nemcsak az Európaterv végrehajtásának Wisliceny és fölöttesei által kidolgozott feltételeit, hanem további részleteket is feltárt a lengyelországi zsidók megsemmisítéséről:

A futárok [schlichim] hatása alatt vagyunk, akik olyan jelentést hoztak nekünk, hogy megfagy tőlük a vér az ereinkben. Több mint egymillió testvérünket [chaverim] telepítettek már át Lengyelországba; nem tudni, hová. További száz- és százezrek vesztették életüket az éhezés, a betegség, a hideg következtében, és megszámlálhatatlanul sokan, tíz- és tízezrek estek áldozatul erőszaknak. A jelentések szerint a hullákat vegyipari nyersanyagként hasznosítják. A jelentések egybevágnak néhány menekült [plitim] híreivel, akiknek a legvakmerőbb úton-módon szerencsére sikerült megszökniük. Hasonló értelmű írott jelentéseket is kaptunk futároktól. 120 testvérünket zsúfolják be egy-egy marhavagonba, melyben rendes esetben 40 számára volna hely. Kb. 10 cm vastag oltatlanmész-réteg van a padlón, s mivel a vagonokba zárt emberek kénytelenek ott könnyíteni magukon, ahol állnak, amikor a szenny a mészre ér, gázok keletkeznek, melyek miatt rendkívül magas a halálozási arány. Feltételezzük, hogy a Lengyelországból áttelepítetteket a Búgon túli területekre vitték, de mind ez ideig semmi életjel nem jutott el hozzánk onnan.46

Még konkrétabban fogalmazott 1943. szeptember 5-i keltezésű jelentésében, melynek egy példányát dr. Adolf Silberschein is megkapta Genfben:

Ma már tudjuk, hogy Sobibor, Malkyne-Treblinka, Belzec és Auschwitz: megsemmisítőtáborok. Magukban a táborokban is munkacsapatokat tartanak fenn, melyeknek az a feladatuk, hogy olyan benyomást keltsenek, mintha [közönséges] táborok lennének.47

Fleischmann közlései, akárcsak a budapesti Mentőbizottságéi48, a legmeggyőzőbb bizonyítékok közé tartoznak, melyek arról tanúskodnak, hogy a zsidó vezetők, köztük természetesen a magyarok is, pontosan ismerték a nácik tömeggyilkossági programját.

A magyarországi menekültek közül néhányan aktív szerepet játszottak a partizánmozgalomban, elfogatásuk után sikerült megszökniük, árja származásukat igazoló papírokat szereztek, és félillegalitásban ékek az országban. Egyikük Brace B. Teicholz volt, akit saját elbeszélése szerint partizánként ejtettek foglyul Munkácstól északra és hoztak Magyarországra 1942 márciusában.49 Budapesten sikerült megszöknie, és „Glick" fedőnéven csatlakozott az ott működő lengyel-zsidó földalatti szervezethez. Ugyanakkor a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) nyilvántartásában lengyel keresztényként szerepelt Bronislaw Szczepipiorka néven. Ebben a hármas minőségében Teicholz szoros kapcsolatot tartott fenn magyarországi és külföldi lengyel szervezetekkel, a genfi dr. A. Silberscheinnel a Zsidó Világkongresszustól, a magyar zsidóság hivatalos vezetőivel (beleértve Stern Samut és Freudiger Fülöpöt), valamint a Mentőbizottság tagjaival (Komollyal, Kasztnerrel és Brand-dal). Valamikor 1943 áprilisában Teicholz tanácskozott a magyar zsidóság vezetőivel, többek közt Freudigerrel, Kasztnerrel, Krausz Moshéval (Miklóssal) a Palesztina Hivataltól és dr. Pásztor Józseffel az OMZSA-tól, a legnagyobb magyarországi zsidó adománygyűjtő szervezettől. Ezen a tanácskozáson részletesen ismertette a nácik lengyelországi módszereit. Sorra vette az általuk bevezetett konkrét intézkedéseket, és áttekintette, milyen fogásokat alkalmaznak, hogy rávegyék a zsidókat az engedelmességre és saját elpusztításukban való együttműködésre. Figyelmeztette a magyar zsidókat, hogy tegyenek meg minden elővigyázatossági intézkedést, és tartsák szem előtt a nácik népirtási módszereit. Ezek a vezetők azonban „biztosították" Teicholzot, hogy ami Lengyelországban történt, aligha történhet meg Magyarországon.50

. Teicholz beszámolóját, a magyar zsidóság vezetőjének a megszállás előtti álláspontjáról adott értékelését megerősítik a Lengyelországból és Szlovákiából Magyarországra került cionista fiatalok (halucim)51 és Hermáim Adler, a német zsidó költő és író, aki 1943 októberében menekült Budapestre, miután az előző két évet a vilniusi, a bialystoki és a varsói gettó földalatti mozgalmában töltötte.52 Mint a lengyelországi ellenállás tagja, Adler kapcsolatban állt Anton Schmidttel, a legendás hírű Wehr-macht-őrmesterrel. Schmidtet, aki Vilniusban és Bialystokban együttműködött a zsidó földalatti mozgalommal, hamis iratokat és szállítóeszközöket bocsátva rendelkezésére, végül a Gestapo leleplezte és kivégezte.53

Adler kapcsolatban állt az antifasiszta ellenállásban részt vevő több más némettel is.54 Mire Budapestre érkezett, tökéletesen tisztában voltak a zsidók Treblinkában történő kiirtásával és általában a végleges megoldás programjának lengyelországi realitásaival. Mindent feltárt, amit csak tudott Valdemar Langlet professzornak, a Svéd Vöröskereszt budapesti képviselőjének, valamint a magyar zsidóság vezetőinek, köztük azoknak, akik a Mentőbizottsággal álltak kapcsolatban. Ezek a vezetők, állíja Adler, nem akarták elhinni Treblinkáról szóló beszámolóit. Kasztner például megkérdezte, járt-e Adler személyesen Treblinkában. „Nem volt könnyű meggyőzni a magyar zsidókat", panaszkodott Adler.

Zsidó vezetők beismerései

Teicholznak és Adlernak a táborokkal kapcsolatos leleplezéseit a magyar zsidó vezetők végül tudomásul vették. Stern Samu így jellemezte a körülményeket, amelyek közepette ő mága a budapesti Zsidó Tanács -az összes zsidó fölötti „hatalommal" felruházott szerv - vezetőjévé lépett elő:

A Gestapo jóakaratot színlelő, képmutató és álnok bemutatkozása nem tévesztett meg engem, de azt hiszem, mást sem, mert tudtam viselt dolgaikat Közép-Európa valamennyi megszállt államában, és tudtam, hogy működésük gyilkosságok és rablások hosszú-hosszú sorozata. Nálunk is már az első napokban megkezdődött a tömeges összefogdosás, leginkább pályaudvarokon, ahol a gyanútlan utasokat szedték össze, azon a címen, hogy szökni akarnak. Ez már szöges ellentétben állt színlelt kijelentéseikkel. Hallottam eleget a Gestapo hírhedt zsidóosztályának módszereiről, tudtam, hogy mindig elkerülték a feltűnést, nem szerettek ijedtséget, félelmet kelteni, csöndben, higgadtan és a legnagyobb titokban dolgoztak, hogy a mit sem sejtő, gyanútlan áldozatok még akkor se tudják, mi vár reájuk, ha már vagonokban indították őket útnak a halál felé. Ismertem szokásaikat, tetteiket, rettenetes hírüket, mégis elvállaltam a Tanács elnökségét, és a többiek is ebben a tudatban elvállalták a tanácstagságot. 5

Fábián Béla volt országgyűlési képviselő és a Zsidó Hadviseltek Bizottságának háború alatti elnöke (lásd a 10. fejezetet) szintén tisztában volt vele, miféle kampányt folytatnak a nácik a zsidók ellen a szomszédos országokban. Kitűnő kapcsolatai voltak nemcsak a kicsi és viszonylag tehetetlen magyar ellenállással, hanem a honvédelmi minisztérium néhány magas rangú tisztségviselőjével is. Az utóbbiak közé tartozott Nagy Vilmos és Hennyey Gusztáv altábornagy, a HM Munkaügyi Főcsoport főnöke, Honvédelmi Munkaszervezet vezetője. A háború után Fábián így nyilatkozott:

Sokan hallottunk Auschwitzról és a zsidók Lengyelországból, Csehszlovákiából és Szlovákiából történő deportálásáról, ahol barátaink éltek. Együtt jártunk egyetemre, együtt katonáskodtunk, és most mélyen átéreztük tragikus helyzetüket. Féltünk, hogy ugyanez történik majd velünk is.56

Kasztner a háború után Sternhez hasonlóan elismerte, tudott róla, mit műveltek a németek Európa náci megszállás alá került részeiben, ha nem osztotta is Fábián balsejtelmeit a magyar zsidókat is utolérő katasztrófáról. Mint cionista, Kasztner talán Sternnél is kedvezőbb helyzetben volt ahhoz, hogy tájékozódjék a zsidóellenes intézkedésekről Európában, mert különféle illegális csatornákon állandó kapcsolatban állt külföldi zsidó szervezetek képviselőivel (lásd a 3. fejezetet).

Nem sokkal a felszabadulás után Kasztner részletes beszámolót tett közzé a budapesti Mentőbizottság háború alatti tevékenységéről.57 Ebben mind közvetlenül, mind közvetve bizonyítékokat szolgáltat arra, hogy ő és kollégái a Mentőbizottságban tökéletesen tisztában voltak azzal, milyen drákói intézkedéseket foganatosítottak a zsidókkal szemben a nácik Európa általuk megszállt részeiben. Lényegében hallgat róla, miért nem tájékoztatták a magyar zsidóságot minderről, ám annál harciasabb és keserűbb a szabad világ zsidó és nem zsidó vezetőinek passzivitása és kényelmessége miatt. Arra irányuló törekvésében, hogy megkérdőjelezze a szövetségesek számos vezetőjének mind a háború alatt, mind a háború után vallott álláspontját, miszerint nem voltak tisztában „Hitler zsidóellenes intézkedéseinek apokaliptikus dimenzióival^, nyomatékosan leszögezte, hogy rendelkezésükre állt az erre vonatkozó információ. Csak Budapestről, érvelt, számtalan jelentést juttattak ki illegális csatornákon keresztül 1942 közepe óta arról, mi folyik Lengyelországban.58 Tulajdonképpen a Mentőbizottság egyik fő feladata volt, hogy figyelemmel kísérje a zsidóellenes intézkedéseket a nácik által megszállt Európában, és tájékoztassa a szabad világ zsidó és nem zsidó vezetőit.59 Titkos futárszolgálatot látott el a Mentőbizottság számára többek közt Josef Winninger és dr. Schmidt - Canaris tengernagy budapesti hírszerző (Abwehr) egységétől, valamint dr. Rudolf Sedlaczek az SS-től. A megszállás után elsősorban ezeken az ügynökökön keresztül jött létre kapcsolat Kasztner és az Eichmann-féle Sonderkommando között.

A háború után Kasztner két fontos bírósági tárgyaláson is tanúságot tett arról, hogy már Magyarország 1944. március 19-i megszállása előtt is tudott az európai zsidóság elpusztításáról. A vád tanújaként lépett fel Veesenmayer tárgyalásán 1948. március 19-én, s amikor Caming, az egyik ügyész megkérdezte: „Olyan pozícióban volt-e, hogy világos áttekintést nyerhettek a zsidók helyzetéről Magyarországon?"60, Kasztner így felelt:

Én voltam a magyarországi cionista szervezet elnöke és miután Szlovákiából megérkeztek az első zsidó menekültek, felhatalmazást kaptam, hozzak létre egy bizottságot ezeknek a menekülteknek a mentésére és megsegítésére. Ebben a minőségemben, azt hiszem, én voltam az egyik legtájékozottabb ember Magyarországon, ami a zsidók akkori helyzetét illeti... Ráadásul a menekültekkel való beszélgetések során megtudtam, hogy néhányuk Auschwitz-ból szökött meg. Már 1942-ben teljes képet alkottunk róla, mi történt keleten az Auschwitzba és más megsemmisítőtáborokba deportált zsidókkal. (Kiemelés R. L. B.)

Amikor azonban dr. Doetzer, Veesenmayer védőügyvédje keresztkérdéseket tett fel neki arra vonatkozólag, miért nem sikerült Kasztner-nak vagy szervezetének tájékoztatni Horthyt arról, amit a megsemmisítőtáborokról 1942 óta tudtak, Kasztner taktikázni kezdett, és kitérő választ adott:

Kétségkívül meg kellett volna próbálnunk ezt. Meg kellett volna próbálnunk, és meg is próbáltuk, de el kell képzelnie a helyzetet Magyarországon közvetlenül a megszállás után. A rettegés állapota volt. Sok barátunk és ismerősünk, akin keresztül tájékoztathattuk volna Horthy kormányzót, már eltűnt. Mások féltek kapcsolatba lépni velünk. Elég sok idő eltelt, míg megtaláltuk a megfelelő embereket és az alkalmat Horthy informálására.6

Míg Kasztnernak részben igaza volt a német megszállás utáni helyzet jellemzésében, válaszai nem vetnek fényt arra, miért nem tudták a magyar zsidók vezetői még a német megszállás előtt tájékoztatni Horthyt és az ország politikai vezetőit, valamint a vidéki zsidó közösségek vezetőit, ha nem is a zsidó tömegeket, mindarról, amit 1942-ben tudtak. Ez különösen fontos Horthy hatalmának ismeretében, melyet 1944 júliusában a deportálások leállításával demonstrált. Az ember természetesen csak találgathatja, vajon korábban fellépett volna-e Horthy, ha tájékoztatják a végleges megoldás programjának realitásairól a német megszállás előtt vagy legalább közvetlenül utána. Hozzá kell tennünk, a bizonyítékok arra vallanak, hogy Horthy és néhány legfelsőbb magyar vezető voltaképpen tisztában volt a végleges megoldás programjának legalább néhány aspektusával. Sőt Horthy nem annyira a népirtás miatti aggodalomtól vezetve állította le a deportálásokat, mint inkább katonai okokból, ideértve a normandiai partraszállást (lásd a 25. fejezetet).

A híres Grünwald-Kasztner-ügy tárgyalása során Izraelben 1954-55-ben, amikor Benjámin Halevi bíró bűnösnek mondta ki Kasztnert abban, hogy „eladta lelkét az ördögnek", Kasztner azt is elismerte, hogy tudott a lengyel zsidók kiirtásáról. Amikor Shmuel Tamir, Grünwald védőügyvédje kérdéseket tett fel neki az SS-szel folytatott alkudozásairól, Kasztner a következőket mondta:

1944 áprilisának vége felé a német katonai szervek arról tájékoztattak, hogy végül is eldöntötték a magyar zsidók teljes deportálását... Egyezmény született Magyarország és Szlovákia között a Magyarországból Auschwitzba tartó deportálóvonatok áthaladásáról.

Auschwitzból is tájékoztatást kaptam, hogy ott készülnek a magyar zsidók fogadására... Engedélyt kaptam... Krumeytől, hogy Klujba (Cluj - Kolozsvár) utazzam, és beszéljekWislicenyvel. Ez kb. 1944. március 30-án történt... Pár nappal később meglátogattam Wislicenyt budapesti otthonában. Közölte velem, hogy végül is döntöttek - teljes deportálás.63

Kasztner kolozsvári látogatása az észak-erdélyi zsidók gettósítása idején, 1944 kora májusában, a zsidó vezetők akkori magatartásáról kibontakozott egyik leghevesebb vita forrásává vált. Addigra Kasztner természetesen töviről hegyire ismerte a nácik emberirtó programját,64 de állítólag elmulasztotta tájékoztatni a helyi Zsidó Tanácsot vagy a Mentőbizottság vezetőségét a fenyegető katasztrófáról. Kasztner legjobb barátai, köztük Danzig Hillel és Hermann Dezső (Dávid), akik vezető szerepet játszottak a cionista mozgalomban, tagadták, hogy bármit is mondott volna nekik Auschwitzról.65

A részletektől függetlenül logikus feltevés, hogy Kasztner nyilván tájékoztatta ezeket a vezetőket a deportálások bizonyos realitásairól, amelyeket a tömegek elől eltitkoltak. Halevi bíró egyik kérdésére válaszolva Kasztner elismerte, hogy apósának tett bizonyos célzásokat, hogy „tudnia kellett, hogy az embereket deportálják, azután elpusztítják". Amikor megkérdezték tőle, hogy a kolozsvári zsidókat miért nem tájékoztatták, bevallotta, hogy kolozsvári kollégái, beleértve apósát, „nem tettek meg mindent, amit meg lehetett volna tenni- mindent, amit meg kellett volna tenniük"66. És csakugyan, ha Kasztner jól emlékezett, kollégái sokat tudhattak, mert május 3-i kolozsvári látogatása idején Kasztnernak már szilárd „belső" bizonyítékok voltak birtokában a zsidók Auschwitzban történő megsemmisítéséről.

Az auschwitzi jegyzőkönyvek

Ha a pozsonyi és budapesti Mentőbizottságok által összegyűjtött és terjesztett szemtanúi beszámolók első kézből származó tapasztalatokat tartalmaztak a gettósítás, a koncentrálás és a deportálás folyamatairól és meggyőző, bár nem személyes megfigyelésen alapuló részleteket a táborokban folyó megsemmisítő programról, öt auschwitzi szökevény leleplezései 1944 áprilisában, hetekkel a magyar zsidók deportálása előtt, minden kétséget eloszlathattak azzal kapcsolatban, mi történik.

Sok egyéntől eltérően, akik csak azért próbáltak megszökni a táborból, hogy mentsék a saját életüket, az az öt zsidó fogoly, aki áprilisban szökött meg az ellenállási mozgalom segítségével, azzal a szándékkal menekült, hogy tájékoztassa a világot arról, mi történik, és figyelmeztesse a zsidó közösségeket, különösen a magyart, a fenyegető katasztrófára.67

Elsőként Siegfried Lederer szökött meg 1944. április 5-én, akinek az volt a feladata, hogy figyelmeztesse a theresienstadti gettóban senyvedő zsidókat és a genfi Nemzetközi Vöröskereszt központját. Lederer SS-egyenruhában szökött meg egy román-német származású SS-őr, Viktor Pestek segítségével és társaságában, aki szerelmes volt egy Renée Neumann nevű cseh zsidó lányába. Lederernek sikerült eljuttatnia az információt a theresienstadti zsidó vezetőknek és Genfbe, a Nemzetközi Vöröskereszthez. A hír továbbítása Therésienstadtba különösen fontos volt, mert a legtöbb zsidó fogoly abban a hiszemben élt ott, hogy az Auschwitzba vitt zsidóknak viszonylag jó dolguk van. Ezt a benyomást megerősítette az a tény, hogy a 9971 zsidót, akit 1943. szeptember 6-7-én, illetve december 16-20-án helyeztek át Theresienstadtból Auschwitzba, a többi fogolytól elkülönítve, viszonylag tisztességes körülmények közt őrizték, úgy, hogy a családok együtt maradhatták. Náci propagandatrükk volt, „hogy megmutassák az odalátogató német és nemzetközi vöröskeresztes csoportoknak, hogy az ellenséges propagandától eltérően, a zsidókkal nem bánnak rosszul Auschwitzban". (A Nemzetközi Vöröskereszt képviselőit természetesen soha nem engedték be Auschwitzba vagy a többi haláltáborba.) A theresienstadti zsidó vezetők a jelentések szerint csak Le-derer szökése után tudták meg, hogy 1944. március 7-én ezeket az embereket meggyilkolták, miután bebizonyították hasznosságukat mint „kiállítási tárgyak"68.

Messze a legnagyobb jelentőségű Walter Rosenberg (Rudolf Vrba) és Alfréd Wetzler (Josef Lanik) április 7-i szökése volt.69

Mind Rosenberg, mind Wetzler olyan beosztásban dolgozott a táborban, mely lehetővé tette számukra, hogy viszonylag szabadon mozogjanak egész Auschwitzban, és pontos információkat gyűjtsenek a beérkező szállítmányokról, az áldozatok kiválogatásáról és elpusztításáról: Rosenberg írnok volt a karanténblokkban, Wetzler pedig ugyanezt a posztot töltötte be Birkenau főtáborában.

Drámai szökés és tíznapos kalandos utazás után április 21-én jutottak biztonságba szlovák földön. Négy nappal később elmondták élményeiket a Zsidó Tanács zsolnai irodáján dr. Oscar (Yermiyahu) Neumann-nak, Oskar (Karmii) Krasznyanskynak, Ervin Steinernek és Hexnernek. A szökevényeket alaposan kifaggatták, történeteiket gondosan összevetették és ellenőrizték, és 26-án újra kikérdezték őket. Ugyanazon a napon Krasznyansky a szökevények segítségével részletes beszámolót készített német nyelven, melyet Steinerné legépelt.70

A beszámoló részletesen leírta a tábor létesítményeit, beleértve a barakkokat, ahol a foglyok laktak, a konyhákat, a kórházakat, a beérkező deportáltak elirányítását, ideértve „szelektálásukat", a tetoválásuk, elgázo-sításuk és elhamvasztásuk során alkalmazott módszereket. Leírta a táborban működő irányítási rendszert, és statisztikai adatokat tartalmazóit a Birkenauban 1942 áprilisa és 1944 áprilisa között elgázosított zsidók számára és származására vonatkozólag. A jelentés tartalmazta az épületek vázlatos tervrajzait, melyeket egy hivatásos építész készített el. A jelentéshez írt bevezetőjében Krasznyansky ismertette a szökevények életrajzi adatait, és garantálta beszámolójuk pontosságát és hitelességét.71 Csatolt egy függeléket is, melyben sürgette a szövetségeseket, hogy pusztítsák el a krematóriumokat és az Auschwitzba vezető vasútvonalakat.72

A szlovákiai Zsidó Tanács munkacsoportja (Pracovná Skupina), melynek tagja volt Gisi Fleischmann, Oscar Neumann, Leo Rosenthal, Tibor Kovacz, A. Frieder rabbi, Weissmandel rabbi és természetesen

Krasznyansky, úgy döntött, hogy továbbítja a jelentés példányait a Jewish Agency isztambuli részlegéhez; Nathan Schwalbhoz, a genfi Haluchoz, Giuseppe Burzióhoz, a pozsonyi pápai nunciushoz (akitől azt várták, hogy eljuttatja a Vatikánba); Kasztnerhez (akinek el kellett juttatnia a példányokat Horthyhoz és Serédi Jusztinián bíboroshoz),73

Vrba és Wetzler megrázó, de tényszerű beszámolóit néhány héttel később teljes mértékben megerősítette két másik auschwitzi szökevény -Arbost Rosin a szlovákiai Sninából és CzeslawMordowicz a lengyelországi Mlawából -, akik április 27-én szöktek meg. Beszámolójukat szintén Krasznyansky foglalta írásba június első felében liptószentmiklóson Boby Reichnek, a helyi zsidó közösség tagjának otthonában. A jegyzőkönyvek új és fontos adatokat tartalmaztak az európai zsidók deportálásáról és kiirtásáról a szökés időpontjáig.74

A bizonyítékok homályosak arra vonatkozólag, pontosan mikor továbbították az auschwitzi jegyzőkönyvek első példányait. Vrba azt állítja, hogy Krasznyansky és Neumann április 26-án arról biztosították őt, hogy a beszámolót már elküldték a magyarokhoz. Emlékiratában bizonytalan a dátumok kérdésében, és azt állítja, hogy a jegyzőkönyveket „nem sokkal" legépelésük után továbbították. Krasznyansky viszont azt állítja, hogy Kasztner, aki azokban a napokban Pozsonyban járt látogatóban, ott olvasta az eredeti német szöveget, és lefordíttatta vele a jegyzőkönyvet magyarra is. Úgy emlékszik, hogy a magyar fordítást két héten belül eljuttatták Budapestre.75

A budapesti Mentőbizottság tevékenységéről szóló beszámolójában Kasztner lényegében hallgat az auschwitzi jegyzőkönyvekről. Csupán utal rájuk azoknak az elővigyázatossági intézkedéseknek kapcsán, melyeket a németeknek a magyar fővárosba való bevonulása alkalmával foganatosítottak, megemlítve, hogy Josef Winninger, az egyik Abwehr-ügy-nök, akivel a Mentőbizottság vezetői jó kapcsolatot tartottak fenn, megőrzésre elvitte néhány bőröndjüket, melyben értékes dolgok voltak: a Pozsonnyal, Isztambullal és Svájccal folytatott levelezés, valamint „auschwitzi, treblinkai és lembergi jegyzőkönyvek"76.

A jegyzőkönyveket Stern Samu is figyelmen kívül hagyta, csak annyit ismer el, hogy „április közepén" kapta meg a hírt a „vasúti konferenciáról", s hogy annak eredményeként vagonokat bocsátottak rendelkezésre „ismeretlen célra"77. Pető Ernő, a budapesti Zsidó Tanács egyik vezető tagja csak utal rájuk, amikor beszámol róla, hogyan próbált érintkezésbe lépni valamikor júniusban Jaross Andor belügyminiszterrel, Baky László és Endre László államtitkárokkal, „hogy személyesen tájékoztassa őket Ausehwitz már ismert szörnyűségeiről". Miután egyikükkel sem tudott beszélni, Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszternek és a nunciatúrá-nak sikérült feltárnia, amit Auschwitzról tudott.78 A Jelentés Magyarországról c. írásában, melyet más szerzőkkel együtt néhány hónappal Bukarestbe való augusztus 10-i megérkezése után Freudiger Fülöp készített, hallgat a jegyzőkönyvekről.79 Egy 1972 végén magnetofonszalagra vett interjúban Freudiger úgy nyilatkozott, hogy valamikor június 5. és 10. között kapott példányt a jegyzőkönyvekből Weissmandel rabbitól.80 Ezt a nyilatkozatát megerősítve, Freudiger egy más alkalommal azt állította, hogy „mire megtudták az igazságot Auschwitzról, a deportálások első szakasza, mely vagy 310 000 zsidót érintett, már le is zárult"81. Ez az állítás azonban mintha ellentmondana az Eichmann-tárgyaláson 1961-ben tett nyilatkozatának. Gábriel Bach helyettes államügyész arra vonatkozó kérdésére válaszolva, hogy mikor vált világossá számára, hogy a szállítmányok Auschwitzba mennek, Freudiger kijelentette:

Hogy az embereket Auschwitzba küldik, azt talán már azelőtt tudtam, hogy a vonatok Auschwitzba értek, mert leveleket kaptam Weissmandel rabbitól. Pár nappal május 15. előtt, 10-én vagy 11-én levelet kaptam, melyben megírta, hogy legnagyobb sajnálatukra és szomorúságukra azt a sorsot és végzetet szánták azoknak a zsidóknak.82

A jegyzőkönyveknek azon a példányán kívül, melyet Kasztner állítólag április végén hozott magával Magyarországra, az eredeti német szövegnek egy másik példánya is eljutott Budapestre kb. ugyanebben az időben a Magyar Függetlenségi Mozgalom, a dr. Soós Géza vezette, szárnyait bontogató ellenállási szervezet csatornáin (lásd a 29. fejezetet). Ezt a példányt „április végén vagy május elején" Éliás József református lelkésznek, a Jó Pásztor Bizottság elnökének adták át, aki Soós barátja volt, és tagja az ellenállás vezető csoportjának. Éliás azt a feladatot kapta, hogy fordíttassa le magyarra a dokumentumot, és juttassa el a fordítás öt példányát a Soós által megnevezett magyar vezető személyiségekhez. A fordítást Székely Mária, Éliás titkárnője készítette el „hét vagy nyolc napon belül". Éliás beszámolója szerint Soós kifejezetten utasította, hogyne adjon egy példányt sem a kormány tagjainak, mert a „kormányzótól lefelé a legtöbb miniszter tud Auschwitzról és szerepéről". A jegyzőkönyveket a következők kapták: Serédi Jusztinián bíboros, Magyarország hercegprímása, akinek Cavallier József, a Magyar Szent Kereszt Egyesület világi vezetője juttatta el a példányt; Ravasz József püspök, a Református Egyház Országos Zsinatának lelkész-elnöke, aki Bereczky Albert református lelkésztől kapott egy példányt; Raffay Sándor püspök, az evangélikus egyház vezetője, az ő példányát Kemény Lajos budapesti evangélikus esperes juttatta el; Komoly Ottó, a Magyar Cionista Szövetség elnöke, aki Kárpáti Géza bíró közvetítésével jutott egy példányhoz; és özvegy Horthy

Istvánné született Gyulai Edelsheim Ilona, Horthy menye, akinek példányát Török Sándor író juttatta el. A hatodik példányt és a német eredetit visszaadták Soósnak.83

Éliás azt állítja, hogy mire a jegyzőkönyvet megkapta, már tisztában volt Auschwitz valóságával. Néhány nappal az 1944. március 19-i német megszállás után tájékoztatta őt róla Cavallier József és Kemény Lajos esperes az evangélikus egyháztól. Éliás állítólag figyelmeztette egyházának püspökeit, hogy a megszállás a zsidók kiirtását vonhatja maga után, de mindhiába.84

Miközben Krasznyansky és Kulka szerint Kasztner már április végén magával vitte Pozsonyból a jegyzőkönyvnek egy példányát,85 a magyar zsidóság „hivatalos vezetői" állítólag csak Freudiger példányából szereztek tudomást azok tartalmáról. Freudiger vallomása szerint (lásd fenn) ez június 5. és 10. közé eshetett. Ekkor már a zsidótlanítási szakértők éppen befejezték az Észak-Erdélyből való deportálásokat, és megkezdték a zsidók koncentrálását Észak-Magyarországon. De míg a német és a magyar nácik energikusan munkálkodtak a végleges megoldás programjának kivitelezésén, a zsidó vezetők a jegyzőkönyveket „bizalmasan" kezelték, „hogy ne keltsenek pánikot"86, és értékes időt veszítettek el lefordításukkal. Június közepén Herskovits Fábián rabbi, aki Rómában tanult, szorgalmasan fordította a jegyzőkönyveket németről olaszra dr. Friedlánder Sára és Komoly Fürst Lea, Komoly Ottó lánya segítségével, „hogy eljuttassanak egy példányt a nunciushoz és a pápához" - mintha az utóbbi nem tudott volna németül.87

A magyar zsidó vezetők csak június második felében kezdték osztogatni a jegyzőkönyvek példányait befolyásos magyar kormányzati és egyházi vezetők körében és külföldi barátaik között. Pető ¿5. Horthy Miklósnak is adott egy példányt, hogy juttassa el apjához. Krausz (Moshe) Miklós a budapesti Palesztina Hivatalból 1944. június 19-én a jegyzőkönyvek rövidített, angol nyelvű változatát eljuttatta Svájcba, azI-M. zónában lezajlott gettósításról, koncentrálásról és deportálásról szóló jelentéssel együtt. Azt állította, hogy az anyagot csak egy nappal korábban kapta Reisner Józseftől, a budapesti török követség zsidó alkalmazottjától.88 Az anyagot Flórian Manoliu, a berni román követség tagja vitte Svájcba, aki szoros és közismerten jól jövedelmező kapcsolatban állt George (Mandel) Mantellóval, az erdélyi Beszterce városából származó zsidó üzletemberrel, aki akkoriban El Salvador genfi főkonzulátusán szolgált mint első titkár. Manoliu a küldetést Chaim Poznernak, a Palesztina Hivatal svájci tisztviselőjének kérésére vállalta, akinek sorait Manoliu mint „megbízólevelet" vitte magával Budapestre.

A Krausztól kapott anyagot Mantello jóvoltából sokszorosították és terjesztették Svájcban.89 Egy 1944. július 4-i keltezésű kísérőlevéllel együtt küldték szét, melyet a baseli D. Kari Barth professzor, a zürichi D. Emil Brunner professzor, a genfi dr. W. A. Visser t'Hooft és a zürichi Paul Vogt lelkész írtak alá.90 A jegyzőkönyvnek egy teljesebb változatát kb. ugyanekkor (június 19-20-án) juttatta el Svájcba a cseh ellenállási mozgalom futárja. Dr. Jaromir Kopeczkynek, a csehszlovák követnek adta át, aki azonnal eljuttatta a Zsidó Világkongresszushoz és más nemzetközi zsidó szervezetekhez.

Svájcban a helyi zsidó közösség vezetői ugyanolyan jól ismerték a végleges megoldás programját, mint az ott működő nemzetközi zsidó szervezetek képviselői. Mint említettük, dr. Sagelowitz, a Svájci Zsidó Közösségek Egyesülete sajtóirodájának igazgatója az elsők között szerzett tudomást Hitlernek a zsidó nép elpusztítására vonatkozó elhatározásáról. A Haluc, a Jewish Agency és a Joint vezetői, akiket szinte bombáztak a mészárlásokról szóló pontos beszámolókkal Pozsonyból, Budapestről és Isztambulból, ideértve az auschwitzi jegyzőkönyveket, pontosan tájékoztatták a zsidó vezetőket. Az utóbbiakat folyamatosan informálta Mantel-lo és dr. Bányai Mihály is, a Schweizerisches Hilfskomitee für die Juden in Ungarn (Svájci Segélybizottság a Magyar Zsidókért) vezetője. Az utóbbi egyebek között két jelentést juttatott el a magyar zsidók elpusztításáról a zürichi hitközség (Israelitische Kultusgemeinde Zürich) elnökéhez 1944. június 24-én. Ezek átvételét csak június 30-án igazolták vissza „az elnök katonai szemleútja miatt"91.

A hazai és nemzetközi zsidó szervezetek Svájcban naponként információval láttákéi a szövetségeseket. Bernből folyamatosan áramlottak az információk Londonba és Washingtonba. Az egyik fő hírvivő Roswell McClelland volt, a War Refugee Board (Háborús Menekültügyi Hivatal) amerikai kormányhivatal svájci képviselője. Ezeknek az értesüléseknek a zömét megosztották a brit és az amerikai zsidósággal.

A nyugati világ vezetői nemcsak jelentésekből értesültek a nácik zsidóellenes hadjáratának részleteiről, hanem az ellenállás képviselőitől közvetlenül is. Egyikük Jan Karski volt, a lengyel földalatti hadsereg hadnagya, aki kétszer látogatott Londonba. Második útja során Washingtonba is eljutott, ahol 1943. július 28-án fogadta őt Roosevelt elnök Jan Cie-chanowsky, az akkori lengyel nagykövet társaságában. Tájékoztatta az elnököt arról, hogy a nácik már több mint 1,8 millió zsidót öltek meg Lengyelországban, és arról, hogy „a németek ki akarják irtani Európa egész zsidó lakosságát". Továbbította a lengyel zsidó ellenállási mozgalomtól kapott, az amerikai zsidóságnak és a szövetséges kormányoknak szóló instrukciókat, melyek szerint „csakis közvetlen megtorlások révén lehetne a tömeggyilkosságot megállítani vagy legalábbis korlátozni, például a német városok nagyarányú bombázásával, miután sok millió röp-cédulát szórnak le, melyen közlik a németekkel, hogy megtorlásképpen bombázzák őket a zsidók kiirtása miatt"92.

A nyugati zsidó és politikai vezetőkhöz hasonlóan a Vatikán is tudott az európai zsidók kiirtásáról. Az auschwitzi jegyzőkönyvek Vrba-Wetz-ler-féle változatából Burzio nuncius révén szintén kapott egy példányt, nem sokkal azután, hogy a pozsonyi Mentőbizottság 1944 áprilisának végén elkészítette a dokumentumot.93 Mindamellett a Vatikán - a többi politikai és nem politikai vezetőhöz hasonlóan, beleértve a magyar zsidóság és a világ zsidóságának vezetőit is - sokáig a hallgatás mellett döntött, mialatt a vidéki zsidókat deportálták Magyarországról. A Vatikán először június 20-a körül reagált nyíltan, feltehetően azután, hogy megkapta a Ro-sin és Mordowicz szökésén alapuló újabb jegyzőkönyveket. Monsignore Mario, a Vatikán legátusa Pozsonyba utazott, hogy személyesen beszéljen az auschwitzi szökevényekkel, és ellenőrizze beszámolóik hitelét. Krasz-nyansky, akivel e célból kapcsolatba lépett Mikulás (Miklós) Stemfelddel a pozsonyi Mentőbizottságtól, a Pozsony közelében fekvő Svaty Jur-ko-lostorba kísérte a két szökevény, Vrbát és Mordowiczot, itt egy francia tolmács segítségével öt órán át igen alaposan elbeszélgettek velük.94

A pápai legátus nyilván igen alaposan meggyőződött a beszámolók hitelességéről, és röviddel később Horthy admirálist kérésekkel kezdte ostromolni a világ számos vezetője, hogy vessen véget a zsidóellenes intézkedéseknek és deportálásoknak. A pápa június 25-én intézett személyes kérést Horthyhoz, melyet június 26-án követett Roosevelt elnök figyelmeztetése, majd június 30-án Gusztáv svéd királyé.95

Nem kétséges, hogy ezek az üzenetek fontos, ha nem döntő szerepet játszottak Horthy július 7-i döntésében, mellyel megtiltotta a további deportálásokat Magyarországról.

Lehetetlen pontosan megállapítani, hogy ezekre az üzenetekre a Monsignore Mario folytatta beszélgetések és a Vatikán ezt követő pozitív reagálása eredményeként vagy pedig a Rrausz által június 19-én küldött anyaggal kapcsolatos hírverés jóvoltából került sor. Ha Horthyt csakugyan részben a Vatikánnak, a nyugati és a semleges vezetőknek és sajtójuknak a jegyzőkönyvekre való reagálása késztette a deportálások leállítására, részben pedig a saját reagálása, miután 1944 júniusának végén kézhez kapta őket (lásd alább), a gyötrelmes kérdés továbbra is fennáll: Miért nem terjesztették és tették közzé a zsidó vezetők a jegyzőkönyveket közvetlenül azután, hogy 1944. április végén vagy május elején megkapták a példányokat? Miért nem csatolták a jegyzőkönyvek példányait a magyarországi helyzetről és az SS-szel folytatott tárgyalásaikról szóló hosszú jelentéseikhez a budapesti Mentőbizottság vezetői, akik a német meg-

szállás után is folyamatos kapcsolatban álltak a Svájcban élő zsidó vezetőkkel, többek közt Saly Mayerrel? Miért mulasztották el például a Joint, a Jewish Agency és a Haluc vezetői azoknak a jelentéseknek a közzétételét, melyeket a pozsonyi és a budapesti Mentőbizottság vezetőitől kaptak, köztük Weissmandel jelentését? Miért kezelték szigorúan titkos diplomáciai értesülésként Hitlernek a végleges megoldás kivitelezésére vonatkozó elhatározását? Joggal feltételezhetjük, hogy a szövetséges és a semleges országok sajtója már korábban is beszámolt volna a mészárlásról. A kezdeményezés azonban még június 19-e után is egy olyan zsidó férfiútól indult ki, aki nem volt vezetője semmiféle zsidó szervezetnek, de kapcsolatai révén olyan szerencsés helyzetben volt, hogy közvetlenül betekinthetett a Krausz által küldött anyagba.96 Ez a férfiú George Mantel-lo volt.

Összehangolt tájékoztatáspolitika híján a BBC által sugárzott jegyzőkönyvrészleteket a világközvélemény alapjában véve rémhírnek tartotta, melyeket diszkreditálás céljából terjesztenek egy hadviselő hatalom halálos ellenségéről. Ha a semleges országok, köztük Svédország és Svájc, valamint a Vatikán energikus sajtó- és rádiókampányt indított volna, amikor Pozsonyból megkapták a jegyzőkönyveket, a világ alighanem másképp reagált volna, és Horthy valószínűleg előbb kényszerült vokia |, cselekvésre. A Vatikán és a semleges országok azonban inkább törődtek

szigorú semlegességük megőrzésével, mint azzal, hogy nyüvánosan hangot adjanak a magyar zsidókkal kapcsolatos aggodalmuknak. Még a pápa és Gusztáv király kéréseit is mindennemű hírverés nélkül, titkos diplomáciai üzenetként továbbították június végén. Az Egyesült Államok kormányzata csak 1944 novemberében talált módot a jegyzőkönyvek közzétételére97, amikor a Vörös Hadsereg kérlelhetetlen előrenyomulása miatt a nácik már igyekeztek lerombolni a megsemmisítő létesítményeket és eltüntetni bűneik minden nyomát.

Úgy látszik, a jegyzőkönyveket a palesztinai sajtó - ezen belül mind a héber, mind a jiddis nyelvű - is figyelmen kívül hagyta, vagy talán nem is szerzett róluk tudomást.99 Londonban, 1944. július 10-i keltezéssel a Jewish Telegraphic Agency QTA - Zsidó Távirati Iroda) nyilvánosságra hozott egy beszámolót az auschwitzi és a birkenaui táborokról, mely a jegyzőkönyveken alapult és valószínűleg Montellótól származott." A Jewish Agency vezetői számos forrásból folyamatosan tájékozódtak a nácik magyarországi zsidóellenes programjáról, egyebek közt a Mentőbizottságok pozsonyi, budapesti, isztambuli és svájci fiókirodáitól, valamint diplomáciai csatornákon. 1944. június közepén Joel Brand személyesen informálta őket (lásd a 29. fejezetet). 1944. június 24-én például Ignacy j . Schwarzbart tájékoztatta az Agencyt Jeruzsálemben a lengyel emigráns

kormányhoz eljuttatott hivatalos közlésről, miszerint Auschwitzban már 100 000 magyar zsidót elgázosítottak, és „azonnali világméretű tiltakozást" sürgetett.100 Egy nappal korábban Chaim Weizmann tájékoztatta G. H. Hallt, a brit külügyminisztérium képviselőjét arról a lengyel emigráns kormánytól kapott hírről (ezt az információt a brit külügyminisztérium nyilván közvetlenül is megkapta), hogy a magyar zsidókat tömegesen deportálják „a lengyelországi haláltáborokba"101.

1944. július 10-én Moshe (Sharett) Shertokot, aki ekkor már természetesen jól ismerte a náci végleges megoldás programját, dr. O. Gorka, a lengyel emigráns kormány belügyminisztere tájékoztatta egy kódolt távirat szövegéről, melyet „valahonnan Lengyelországból" küldtek június 27-én a magyar zsidók deportálásáról és elgázosításáról.102 A magyar zsidóság elpusztításáról szóló sok korábbi közléshez hasonlóan ez sem jutott el a palesztinai sajtóhoz, és a „világméretű tiltakozás" sose bontakozott ki. A hallgatásban jelentős szerepet játszott a brit mandátumi hatóságok cenzúrapolitikája Palesztinában (lásd a 29. és a 31. fejezetet). A hallgatás néhány megfigyelő szerint a cionista vezetők által elkövetett hibáknak is tulajdonítható.103

A magyar vezetők tudomása a katasztrófáról

Számos bizonyíték van arra, hogy Horthy és Magyarország sok más vezetője jóval az ország német megszállása előtt ugyanolyan jól ismerte a nácik zsidóellenes programját, mint sok zsidó vezető. Ezt világosan bizonyítják az auschwitzi jegyzőkönyvek terjesztése kapcsán Soós Gézának tulajdonított nézetek. A bizonyítékok arra vallanak, hogy Horthy ennek a dokumentumnak valószínűleg két példányát is látta: az egyiket a menye mutatta meg neki, a másikat a fia, ifj. Horthy Miklós, aki Petőtől kapott egy példányt 1944 júniusának második felében.104

Hitlerrel való első klessheimi találkozóján például, 1943 áprilisában, Horthy azt a tanácsot kapta a Führertől, hogy Magyarország kövesse Lengyelország példáját: „Ha ott a zsidók nem akarnak dolgozni, agyonlövik őket." Ezt a tanácsot Ribbentrop megtoldotta azzal, hogy a zsidókat „vagy meg kell semmisíteni, vagy koncentrációs táborokba szállítani"105. Magyarországra visszatérve Horthy úgy döntött, hogy védekezik a Füh-rerrel szemben, aki szemrehányást tett neki, mert állítólag „kesztyűs kézzel bánik a zsidókkal Magyarországon". A Führerhez intézett 1943. május 7-i levelének eredeti tervezetében Horthy megpróbálta mentegetni magát és a Kállay-kormányt.

Az egyik szemrehányás arra vonatkozott, hogy Magyarországon állítólag túl enyhén kezelik a zsidókat. Ebben a kérdésben minden elbizakodottság nélkül

hivatkozhatom arra, hogy annak idején én voltam az első, aki szót emeltem a zsidók destruktív magatartása ellen, és azóta megfelelő intézkedéseket tettem befolyásuk visszaszorítására. e miatt az akkoriban új irányzat miatt országomat Németország és az egész többi világ bojkottálta. Az általam hozott intézkedések azonban gyakorlatilag elvették a zsidóktól azt a lehetőséget, hogy tovább gyakorolják káros befolyásukat az ország közéletére. Hogy ennek folyamán micsoda óriási nehézségeket kellett legyőzni, az abból a körülményből adódik, hogy a kereskedelem és áz ipar annak előtte majdnem teljesen a zsidók kezében volt. A zsidók fokozatos kikapcsolására vonatkozó további intézkedések folyamatban vannak, s amint meg lesznek teremtve elszállításuk feltételei, ezt is végre fogjuk hajtani.106

A zsidókérdéssel kapcsolatban elmondottakat a külügyminisztériumi feljegyzés a következő mondattal vezette be:

Excellenciád további szemrehányása volt, hogy a kormány a zsidók kiirtásának keresztülvitelében nem járt el ugyanolyan mélyrehatóan, mint az Németországban történt, és ahogyan az a többi országban is kívánatosnak látszik.106

Sztójay Döme nyilván már 1942-ben, amikor még Magyarország berlini követe volt, tudott a nácik arra irányuló elképzeléseiről, hogy „radikális módon megoldják a zsidókérdést a háború alatt". Amit tudott, elmondta Ottlik Györgynek, a magyar országgyűlés befolyásos külügyi bizottsága tagjának és a német nyelvű budapesti Pester Lloyd, a magyar kormány félhivatalos orgánuma főszerkesztőjének. Ottlik, aki 1942. augusztus-szeptemberi nyugat-európai körutazása során látogatott Németországba, október 10-én továbbította ezt az információt a magyar külügyminisztériumnak.107 Dieter Wisliceny szerint „mind Endre, mind Baky pontosan informálódott, mit jelentenek a deportálások"108. 1944. május 29-i jelentésében Ferenczy László ezredes, aki a deportálásokat irányította, nyíltan olyan helyként hivatkozik Auschwitzra, ahol a deportált zsidókat „szelektálásnak" vetik alá.109

Ama rendelkezésünkre álló bizonyítékok azt mutatják, hogy nemcsak a németbarát és a szélsőjobboldali elemek, de Magyarország néhány antifasiszta vezetője is ismerte a nácik megsemmisítő programját. Kasztner azt állítja, noha nem kínál megfelelő bizonyítékokat, hogy a Szociáldemokrata Párt vezetői, köztük Kéthly Anna, Bán Antal, Mónus Illés, Büchler József, Kertész Miklós és Buchinger Manó rendszeres tájékoztatást kaptak az európai zsidók elpusztításáról és a náci módszerekről.110 Angelo Rótta, a budapesti nuncius szintén ismerte a deportálások realitásait. 1944. május 15-i levelében, melyben tiltakozott a magyar kormány által a zsidók ellen hozott vagy tervezett intézkedések miatt, Rótta azt állította, hogy „mindenki tudja, mit jelent a deportálás a gyakorlatban"111. Gennaro Verolino, a nunciatúra titkára (uditore) rámutatott ennek a leleplező nyilatkozatnak a jelentőségére. Egy tanulságos, a háború után adott interjúban kijelentette: „Addigra már tudtuk, hogy a zsidókat Auschwitzba viszik. Tudtunk a gázkamrákról. Tudtuk, hogy azokat, akiket munkaképtelennek találnak, megérkezésük után azonnal meggyilkolják."112

Értékelési kísérlet

A történelmi bizonyítékok világosak: jóllehet a világ sok zsidó és keresztény vezetője, köztük természetesen a magyarok is, jól megalapozott ismeretekkel rendelkeztek az 1942 tavaszán kezdődött megsemmisítő programról, 1944 áprilisában pedig már megcáfolhatatlan bizonyítékokkal, a május 15-én kezdődött deportálásokat csak július 7-én állították le, amikor már csak a budapesti zsidók és néhány munkaszolgá-latos-alakulat zsidói maradtak az országban.

Általánosan elfogadott, hogy Horthy a rosszabbodó katonai helyzet miatt döntött úgy, hogy leállítja a deportálásokat, és a külföldi állami és egyházi vezetők közbenjárására, akiket egyebek között az auschwitzi jegyzőkönyvek motiváltak. Ezek a közbelépések feltételezhetően megerősítették Horthy saját reagálását a jegyzőkönyvekre, melyeket családtagjai tártak elé június második felében.

Ezek a premisszák egy sor nyugtalanító kérdéshez vezetnek. Miért nem juttatták el a világ szóban forgó vezetőihez a jegyzőkönyveket közvetlenül április 26-a után, amikor elkészültek? Miért nem hívták fel a magyar zsidó tömegek figyelmét a tartalmukra? Milyen következményekkel járt volna, ha figyelmeztetik őket a deportálások előtt?

Ezek a kérdések nyilvánvalóan vitathatók, és megkövetelik, hogy a tényeket, az állításokat és feltevéseket gondosan különböztessük meg egymástól. A tények a következők:

- az auschwitzi szökevények 1944. április 25-én és 26-án mondták el történetüket;

- Freudiger elismerte, hogy június 5. és 10. között kapta meg a jegyzőkönyveket;

- Kasztner elismerte, hogy már Magyarország német megszállása előtt tudott a zsidók tömeges elpusztításáról a náci uralom alá került Európában;

- a magyar zsidó tömegeket nem tájékoztatták a jegyzőkönyvekről;

- a zsidók deportálása Kárpátaljáról és Észak-Erdélyből május 15-én kezdődött, és június 7-én fejeződött be, az észak-magyarországi zsidók deportálása csak június 11-én kezdődött;

- a magyar zsidó vezetők június 14-16-án még mindig buzgón fordították és sokszorosították, és csak június második felében terjesztették a jegyzőkönyveket;

a magyar zsidó vezetők a háború utáni emlékirataikban és nyilatkozataikban hallgattak a jegyzőkönyvekről.

Noha a jegyzőkönyvekkel kapcsolatos állítások valószínűek és bizonyos mértékig meggyőzőek, nincs rájuk százszázalékosan megbízható bizonyíték. Ilyen állítások például a következők:

- Krasznyansky 1964-ben úgy nyilatkozott, hogy átadta a jegyzőkönyvek egy példányát Kasztnernak, az utóbbi pozsonyi látogatása idején, 1944 áprilisában;

- Neumann leszögezte, hogy a jegyzőkönyveket „röviddel" elkészültük után elküldték Magyarországra, Svájcba és a Vatikánba;

- Vrba azt állította, Neumann és Krasznyansky április 26-án biztosították őt, hogy a jegyzőkönyvek már Kasztner kezében vannak;

- Munkácsi kijelentette, hogy a jegyzőkönyveket Magyarországon „bizalmas" módon kezelték, hogy „ne keltsenek pánikot" a megmaradt zsidók körében;

- Kasztnert azzal vádolták, hogy szándékosan hallgatott az Eich-mann-nal kötött egyezséggel összhangban, mely lehetővé tette számára, hogy megmentsen néhány „prominens" zsidót, köztük saját családját és barátait.

Kasztner és az auschwitzi jegyzőkönyvek. Nagy biztonsággal feltételezhetjük, hogyKrasznyansky pontosan emlékszik Kasztner 1944. április végi pozsonyi látogatására s arra, hogy ott kapott egy eredeti német szövegű példányt. Krasznyanskynak az az állítása is elfogadható, hogy maga fordította le magyarra és „két héten belül" eljuttatta a jegyzőkönyveket Magyarországra, ami május 10-15. közé esik. Elvégre Krasznyansky központi szerepet játszott a jegyzőkönyvek elkészítésében és terjesztésében. Azonkívül Kasztner gyakran látogatott Pozsonyba, különösen miután április elején kapcsolatot létesített az SS-szel. Nyilván súlyt helyezett rá, hogy konzultáljon a pozsonyi Mentőbizottság vezetőivel, akik jelentős tapasztalatot szereztek a Wislicenyvel és az Eichmann-féle Sonderkom-mando más tagj aival való tárgyalásokban.

Ha igaz, hogy Magyarország német megszállása idején mind Kasztner, mind a magyar zsidóság vezetői tisztában voltak a nácik megsemmisítő programjával, mivel magyarázhatjuk hallgatásukat?

Kasztner ellen és közvetve néhány legközelebbi vidéki és budapesti munkatársa ellen a háború után zsidók és nem zsidók részéről is elhangzottak vádak különféle politikai-ideológiai, történelmi-morális és jogi elvek alapján.

A háború utáni emlékirataiban Eichmann úgy érvel, hogy ő és Kasztner „idealisták" voltak, akik bár eltérő és ellentétes célokat követtek, mégis gentlemen's agreementet kötöttek. E szerint Kasztner állítólag felajánlotta, hogy hallgatni fog, és „segít visszatartani a zsidókat attól, hogy ellenálljanak a deportálásnak, sőt segít rendet tartani a gyűjtőtáborokban", cserében azért a lehetőségért, hogy megmentsen 15 000-20 000 „biológiailag értékes" zsidót. Eichmann számára ez jó üzlet volt, mert bevallottan nem törődött kis zsidó csoportok megmenekülésével.113 Fő gondja, tekintettel a rendelkezésére álló korlátozott erőkre, a csaknem 800 000 magyar zsidó zökkenőmentes, hatékony és rendezett deportálása volt egy újabb varsói felkelés kockázatának felkeltése nélkül.

Ugyanerre a következtetésre jutott több anticionista vagy Mapai-elle-nes cionista személyiség, köztük Vrba és Ben Hecht. Szerintük Kasztner és munkatársai quislingek voltak, akik eladták a magyar zsidóságot, hogy mentsék magukat, a barátaikat és néhány gazdag zsidót. Elutasítják néhány történész, többek között a jeruzsálemi Héber Egyetem professzorának, J. L. Talmonnak a véleményét, hogy amikorra a Zsidó Tanácshoz csatlakozott személyek „rádöbbentek a nácik igazi céljaira, már csak tehetetlen és béna túszok voltak"114. Vrba szerint a Kasztnerhoz hasonló férfiak egyáltalán nem voltak „tehetetlenek. Sőt ügyes diplomaták voltak, akik tudták, mennyit ér a hallgatásuk."115 Hecht, aki saját „revizionista" csatabárdját köszörülte a hivatalos cionista vezetőség ellen, kiterjesztette vádaskodását gyakorlatilag mindenkire, aki kapcsolatban állt a Mapaival vagy a Jewish Agencyvel.116

A kommunista történészek és propagandisták - különösen a Szovjetunióban - szintén elítélték a zsidó vezetők hallgatását. Miután 1948 szeptemberében a szovjet tömbben a zsidóellenes kampányt beindították (a „cionizmus és kozmopolitizmus" elleni kampány címén), a szovjet propagandavonal a cionizmus és a nácizmus azonosítását írta elő. A kampány keretében, mely még ádázabb lett a hatnapos háború után, Kasztner tevékenységét úgy állították be, hogy szoros összhangban állt az ártatlan emberek millióinak elpusztítására törekvő Gestapóéval.117

Jogi téren Kasztnerről messze a leginkább elítélő következtetésre Benjámin Halevi bíró jutott a jeruzsálemi Kerületi Bíróságon 1955-ben, Úgy ítélte meg, hogy Kasztner „eladta lelkét az ördögnek", mikor együttműködött a nácikkal a magyar zsidók kárára, azért a lehetőségért, hogy megmentsen néhány ezer „prominens" zsidót. 1958 januárjában az Izraeli Legfelsőbb Bíróság megsemmisítette Halevi döntését. Moshe Silberg bíró azonban, aki egyet nem értését nyilvánította a Legfelsőbb Bíróság ítéletével kapcsolatban, a Haleviéhez hasonló következtetésre jutott. Különvéleményében hangsúlyozta, hogy a náciknak a zsidók könnyű és békés kiirtásában aratott megdöbbentő sikere „közvetlen eredménye volt annak, hogy a borzalmas igazságot eltitkolták az áldozatok előtt"118.

Ami a budapesti Zsidó Tanács vezetőinek hallgatását illeti, a háború után adott magyarázatok természetesen sokfélék. Benoschofsky Ilona119 például úgy érvel, „feltehetően a Zsidó Tanács elgondolása az volt, hogy a magyar zsidóság menthetetlen, és így jobb, ha nem tudja, milyen sors vár rá. S minthogy amúgy is a németek kivégzéssel fenyegették azt, aki deportálásról beszél, a Tanács nem segített abban, hogy nyilvánosságra kerüljön a deportálás igazi célja, a gázkamra és a krematórium."120 Fejtegetését azzal folytatja, némiképp neomarxista modorban, hogy ha „a Zsidó Tanács azt hitte, a tömegek számára nincs semmiféle kiút, viszont titokban remélte, hogy a saját maga számára mégiscsak van". Tételét azzal az állítással próbálja alátámasztani, hogy: „Az ellenforradalmi rendszer első két évtizedében, sőt a zsidótörvények idején is - előző fejezetünkben kifejtettük - a zsidóellenes intézkedések főként a kis-zsi-dókat érintették. Az első zsidótörvény a kis-értelmiségieket sújtotta leginkább, a területek iparengedély-revíziója a kiskereskedőket, kisiparosokat, a napról napra tengődő házalókat. A földbirtokok kisajátítását kiszabó rendelkezésen túl a végtelen sok törvény, rendelet és végrehajtási utasítás újra meg újra a szegényebb réteget sújtotta, és a gazdaságilag vezető réteg a sújtó rendeletek hatása alól csaknem kimaradt. így a Zsidó. Tanács tagjai 4 akik eddig is nagyrészt csak hírből ismerték a megszorító intézkedéseket - nyilván most is azt remélték, hogy mentességet kapnak."121

Hasonló következtetésre jutott Chaim Cohen akkori izraeli főállam-ügyész, amikor védelmébe vette Kasztnert az SS-szel való kollaboráció vádjával szemben. Kasztner kényes helyzetét és hallgatását így magyarázta:

Kasztner meg volt győződve róla és hitte, hogy a magyar zsidók számára nincs reménysugár, szinte egyikük számára sem, s mivel személyes keserűségében nem árulta el a kiirtás titkát, hogy ne veszélyeztesse vagy ne futtassa zátonyra a kevesek megmentését, ezért jóhiszeműen járt el, és nem kellene vádolni őt, hogy együttműködött a nácikkal, és elősegítette a zsidók kiirtását, habár csakugyan közrejátszott annak eredményében.122

Shlomo Chesin, a Legfelsőbb Bíróság bírája egyetértett ezzel a gondolatmenettel, úgy érvelve, hogy Kasztner „nem figyelmeztette a magyar zsidóságot a fenyegető veszélyre, mert ezt nem tartotta hasznosnak, és

mert azt hitte, hogy a tájékoztatás által kiváltott minden cselekedet többet ártana, mint használna"123,

Cohen és Chesin okfejtése szerint Kasztner Leo Baeck rabbinak, a Németországi Zsidók Birodalmi Egyesülete (Reichsvereinigung derjuden in Deutschland) elnökének nyomdokain haladt. Baeck Theresienstadtban raboskodott, ahová 1943. január 27-én szállították Berlinből, tökéletesen tisztában volt a nácik megsemmisítő programjának realitásaival. Mégis

a hallgatás politikáját követte, mert úgy ítélte meg, hogy semmit sem lehet tenni az események menetének megváltoztatására. Szerinte tanácsosabb, ha az áldozatok rtem ismerik az igazságot, mert ezáltal megkímélődnek a szenvedéstől és a végső kétségbeeséstől, mely abból a tudatból fakad, hogy közel a vég, és egyáltalán nincs kiút.124

Baeck rabbi valamikor 1943 augusztusában értesült Auschwitz realitásairól egy Grünberg nevű fogolytársától. „Szóval nemcsak rémhír volt - jegyezte meg Baeck— vagy, mint reméltem, egy beteg elme agyszüleménye." A következőképpen magyarázta döntését, hogy néma maradt:

Kemény harcot vívtam önmagammal, latolgatva, kötelességem-e meggyőzni Grünberget, hogy el kell ismételnie, amit hallott a Vezetők Tanácsa előtt, melynek tiszteletbeli tagja voltam. Végül arra a belátásra jutottam, hogy senkinek sem szabad tudni róla. Ha a Vezetők Tanácsát tájékoztatják, néhány órán belül az egész tábor tudni fogja. A várható elgázosítás tudatában élni még nehezebb lenne, és a halál egyáltalán nem volt biztos: kiválaszthatták az embert rabszolgamunkára; talán nem minden transzport ment Auschwitzba, így aztán arra a komoly következtetésre jutottam, hogy nem szólok senkinek.125

Kasztner, akárcsak Leo Baeck, nyilván szintén rájött, hogy az összes magyar zsidót lehetetlen megmenteni. A következő okfejtéssel támasztotta alá, hogy „együttműködött" a Molochhal, kétségbeesetten próbálkozva, hogy megmentse a közösség általa legértékesebbeknek tartott elemeit:

Ismét igen komoly dilemma elé kerültünk, mely egész munkánkat végigkísérte: bízzuk a kiválasztást a vak sorsra, vagy próbáljuk meg befolyásolni?... Az utóbbit tettük, megpróbáltuk. Meggyőztük magunkat arról, hogy - akármennyire szent minden emberi lény a zsidók számára - mégis meg kell kísérelnünk legalább azokat megmenteni, akik egész életükben a közösségért dolgoztak (Osekim be-corche cibur), továbbá azokat az asszonyokat, akiknek férjei munkatáborokban voltak; gondoskodnunk kellett attól is, hogy gyerekeket, különösen árvákat, ne hagyjunk elpusztulni. Röviden: valóban szent elveket kellett alkalmaznunk a gyarló emberi kéz bátorítására és vezetésére, mely, midőn leírta egy ismeretlen személy nevét a papírra, döntött életről vagy halálról. A sors kegye volt-e (Gnade des Schicksals) , ha ilyen körülmények között nem mindig sikerültek törekvéseink?126

Kasztnernak ezek a nézetei egyértelműen ellentmondanak a nagy héber tudós és zsidó jogalkotó Moses Maimonides elveinek. Maimonides hasonló problémával viaskodott, melyet ezer évvel korábban vetett fel a Talmudban Joshua ben Levi, Lydda 3. században élt rabbija. A rabbi azt tanácsolta egy politikai szökevénynek, adja fel magát, hogy megmentse a várost a pusztulástól. Maimonides így érvelt:

Ha a pogányok azt mondanák az izraelitáknak, „adjatok ki egyvalakit közületek, hogy kivégezhessük, különben mindnyájatokkal végzünk", valamennyiüknek inkább meg kell halniuk, mint hogy kiadjanak egyetlen izraelitát is. Ám ha megneveznek egy személyt, és azt mondják: „adjátok ki nékünk ezt a bizonyos személyt, különben mindnyájatokkal végzünk", kiadhatják őt, feltéve, hogy főbenjáró bűnben vétkes... Ha a megnevezett személy nem szolgál rá a halálbüntetésre, valamennyiüknek inkább meg kell halniuk, mint hogy kiadj anak egyetlen izraelitát is.1 7

Kasztner érvelését mint „morálisan katasztrofálisai" elítélte Hannah Arendt, az ismert filozófus is. Szerinte a „kivételek" gondolatának elfogadása - a „prominens" zsidók kategóriájáé, melyet a nácik 1942-ben vezettek be - a náci játékszabályok hallgatólagos elfogadását jelenti. Annak a nézetnek a hirdetése, hogy egy „híres zsidónak több joga van életben maradni, mint egy közönségesnek", és annak a felelősségnek a vállalása, hogy részt vesznek „a »híres« embereknek a névtelen tömegből" való kiválogatásában, „akaratlan bűnrészességgel" ér fel, mert annak a rendelkezésnek hallgatólagos elismerése, mely halálba küldi az egyszerű zsidók tömegeit. A nácik nyilván úgy érezték, érvelt Arendt, hogy „ha felkérik őket arra, hogy tegyenek kivételeket, amit néha meg is tesznek, és ezzel hálát váltanak ki, akkor meggyőzik ellenfeleiket tetteik törvényességéről" 128.

Kasztner álláspontja és cselekedetei másfelől, úgy tűnik, összhangban állnak egy olyan tettel, mely megnyilvánul a Talmudban és Abraham Du-ber Cahana Shapiro, a kaunasi (Kovno) bölcs rabbi 1940-es években hirdetett teológiai nézeteiben.

A Talmud arra tanít: „Aki megment egyeden életet, egy egész világot ment meg."129 Shapiro rabbi — valószínűleg e tétel ihletésére - hasonló álláspontra helyezkedett. Alikor a nácik 1941 októberének végén azt követelték a kaunasi Zsidó Tanácstól, hogy jelöljön ki bizonyos számú zsidót, akiket deportálnak, és sorsuk a biztos halál lesz, Shapiro rabbi a következő tanácsot adta: „Ha egy zsidó közösséget... fizikai pusztulásra ítélnek, de egy részének megmentésére mód van, a közösség vezetőinek bátran vállalniuk kell a döntés felelősségét, menteniük kell, ami menthető."130 E találó, bár gyakran egymásnak ellentmondó erkölcsi-etikai érvek, illetve gyakorlati-stratégiai megfontolások, amelyeket most elősoroltunk, jórészt érvényesek, ha a magyar zsidóság megszállás utáni, kétségbeejtő helyzetére vonatkoztatjuk őket, ám aligha adhatnak teljes magyarázatot,

s még kevésbé felmentést a zsidó vezetők némaságára a megszállás előtti hónapokban.

A magyar zsidó vezetők, mint hitsorsosaik másutt és általában a világ vezetői, nem akarták vagy nem tudták megérteni a náci Európában zajló pusztítás méreteit és gyorsaságát. Hamis optimizmusuk azon alapult, hogy a magyar zsidó közösségnek sikerült megmaradnia akkor is, amikor a szomszédos országokban élő zsidó közösségeket, a dél-erdélyi és kisebb részben a szlovákiai zsidók kivételével már elnyelte a kataklizma. Noha jó néhányan továbbra is a múlttal kapcsolatos illúziókat dédelgették, a német megszállás után sokan ráébredtek a valóságra. Addigra azonban már késő volt. A magyar zsidóság sorsa megpecsételődött.

Jegyzetek

1. Munkácsi Ernő, a Pesti Izraelita Hitközség főtitkára szerint a magyar zsidó vezetők „többé-kevésbé tisztában voltak a német zsidóság sorsával és azzal a ténnyel, hogy a németek által megszállt országokban a zsidó lakosságot deportálják". Mindamellett, folytatta, csak „bizonytalan és homályos hírek terjednek mindezekről". Munkácsi, Hogyan történt?, 11. o.

2. A wannseei konferenciáról beszámol Raul Hilberg: The Destruction of the European Jews. Quadrangle Books, Chicago, 1961, 264-266. o. A „pusztító központok" tevékenységéről lásd 555-635. o.

3. Az Einsatzgruppékről és tevékenységükről lásd uo., 242-256. o.

4. Randolph L. Braham: The Kamenets-Podolsk and Délvidék Massacres: Prelude to the Holocaust in Hungary. In: YVS, 9:135-156. o. Lásd még a 6. fejezetet.

5. Lásd például Springmann Sámuelnek - a magyar cionista mozgalom egykori tagjának - 1958. január 28-i nyilatkozatát a Yad Vashemban, levéltári dossziészáma 500/41-1; Arthur D. Morse: While Six Million Died. A Chronicle of American Apathy. Random House, New York, 1967, 304-305. o. Lásd még a Pro Memoria c., Ravasz László püspök által 1945 elején készített dokumentumot; kézirat a szerző birtokában.

6. Lásd Springmann Sámuel fenti nyilatkozatát, továbbá Alex Weissberg: Advocate for the Dead. The story of Joel Brand. André Deutsch, London, 1958, 21-23. o.

7. Braham, i. m., 142. o.

8. Der Kästner-Bericht, 37. o.

9. Henry L. Feingold: The Politics of Rescue. The Roosevelt Administration and the Holocaust, 1938-1945. New Brunswick, N.J., Rutgers University Press, 1970,168. o.

10. Livia Rothkirchen: The Destruction of Slovak Jewry. Jerusalem, Yad Vashem, 1961,XXni-XXIV. o.

11. NG-4407 és NG-4553; RAH, 6.; Rothkirchen, i. m., XXXII. Lásd még Der Kastner-Bericht, 15-16. o. A Vatikánnak Tuka miniszterelnökhöz intézett jegyzékeit, melyek szerint az „áttelepített" szlovák zsidókat valóban elpusztítják, Hans Gmelin, a pozsonyi német követség egykori tanácsosa megerősítette. NO-5921.

12. „Allies Are Urged to Execute Nazis.'" The New York Times, 1942. július 1. 6. o.

13. Andrew Scharf: „The British Press and the Holocaust." In: YVS, 5:186-187. o.

14. Yehuda Bauer: „When Did They Know?" Midstream. New York, 1968. április, 51-58. o. A cikk tartalmazza a Bund jelentését lengyel eredetiben és angol fordításban is. Tömör összefoglalást ad arról, hogyan vált ismertté a végleges megoldás híre, és hogyan fogadta a világ zsidósága és általában a világ: Walter Laquéur: „Jewish Denial and the Holocaust." Commentary, New York, 68, 6. sz., 1979. december, 44-45.0.

15. Lásd például „Himmler Program Kills Polish Jews." The New York Times, 1942. november 25., 10. o. „Slain Polish Jews Put at a Million", no., 1942. november 26., 16. o. Az idő múlásával a riportok egyre konkrétabbak és részletesebbek lettek. Lásd például „Report Bares Fate of 8 000 000 Jews and Deliberate Nazi Murder Policy Is Bared by Allied Official Body", ou. 1943. augusztus 27.

16. A leveleket Ziviah és Yitzhak (Ziviah Lubetkin és Yitzhak Zuckerman) írták alá, a varsói gettófelkelés két hőse, akik csodálatosképpen életben maradtak, és a háború után Izraelben telepedtek le, ahol megalapították a Gettóharcosok Kibucát (Beit Lohamei Hagetaot). A levelekre hivatkozik Herbert Druks: The Failure to Rescue. Robert Speller and Sons, New York, 1977, 29-31. o.

17. Lucy S. Davidowicz: The War Against the Jews, 1933-1945. Holt, Rinehart and Winston, New York, 1975, 316. o.

18. Hadigazdálkodási vezetőként (Wehrwirtschaftsfuhrer) dr. Eduárd Schulte többször látogatott hivatalosan Svájcba. 1942. júliusi útja során állítólag elmondta Kopelmann-nak, egy befolyásos svájci gyáros jogi képviselőjének, amit Hitler zsidókkal kapcsolatos terveiről hallott. Kopelmann továbbította az információt dr. Benjamin Segalowitznak, ő pedig tájékoztatta dr. Riegnert. A részleteket lásd Walter Laqueur és Richard Beitmann: Breaking the Silence. Simon and Schuster, New York, 1986,320. o. és Elenore Lester: „Identy Revealed of »Final Solution« Mystery Man." The Jewish Week, New York, 1983. augusztus 19. Vesd össze ezt a verziót a dr. Chaim Pozner által előadottal, 773. o.

19. Dr. Pozner szerepét e drámai információ továbbításában Shlomo Derech is elemzi, a Ha'Kibbutz Ha'Meuchad ideológiai szakértője Izraelben, Morse munkájának héber nyelvű kiadásához írt bevezetőjében: Vehaolam shetak. Et nispu shisha mili-onim. Beit Lehamei Hagetaot al shem Yitzhak Katzenelson, 1972.

20. A Sommer múltjára vonatkozó részleteket és leleplezéseinek elemzését lásd Edgar Salin: „Über Artúr Sommer, der Menschen und List-Forscher." Mitteüungen der List Gesellschaft, Basel, 4-5. sz. 1967. november 30., 81-90. o.

21. Salin, i. m., 85-86. o.

22. A háború után dr. Pozner (Pazner) Izraelben telepedett le, ahol a jeruzsálemi Yad Vashem Intézetben dolgozott. A szövetségeseknek tett szolgálatait jegyzékben ismerte el V. C. Farrell 1945. július 27-én. Dr. Poznernak a háború alatt játszott szerepéről további részleteket tartalmaz a 29. és a 31. fejezet.

23. Riegner elismerte egy levélben, melyet a zürichi Das Neue Israel szerkesztőihez írt, hogy Segalowitz volt a forrása. „Brief von dr. Gerhart Riegner an die Redak-tion zu Arthur D. Morse: While Six Million Died." Das Neue Israel, 21, 5. sz., 1968. november, 359- -361. o.

24. Több forrás szerint az amerikai külügyminisztérium kérte fel Wise rabbit, hogy tartsa vissza a jelentésről szóló hírt, amíg a State Department nem ellenőrzi. Kissé negatív értékelést ad Wise rabbi és néhány más zsidó vezető szerepéről az európai zsidóság kiirtásáról szólók beszámolók kezelésében: Druks, The Failure to Rescue, i. m., 29^44. o.

25. Arthur D. Morse; „How the Indifference of the U. S. State Department Aided the Nazi Murder Plot." Look, 31., 23. sz., 1967. november 14. 67. sk.

Lásd még Morse: While Six Million Died. További részleteket a szövetségeseknek és a nemzetközi közösségnek a magyarországi zsidók elpusztítása iránt tanúsított magatartásáról lásd a 29. és a 31. fejezetben.

26. A jelentés azt állította, hogy a nácik naponta 6000 lengyel zsidót ölnek meg. 1943. február 10-én Welles óvatlanságból aláírt és elküldött Harrisonnak egy üzenetet, melyben kérte, hogy ne fogadjon el többé beszámolókat az Egyesült Államokban élő magánszemélyekhez való eljuttatás végett, „hacsak ez az eljárás rendkívüli körülmények miatt nem tanácsos". Amikor az amerikai pénzügyminisztérium felhívta figyelmét arra, hogy óvatlanságból milyen üzenetet írt alá, Welles visszavonta az utasítást és további beszámolókat kért Riegnertől. További részleteket arról, hogy a szövetségesek tudtak Auschwitzról, lásd Martin Gilbert: Auschwitz and the Atties. Holt, Rinehart és Winston, New York, 1982, 368. o. és Walter Laqueur: The Terrible Secret. Little Braun, Boston, 1980,262. o. Lásd még Deborah E. Lipstadt: BeyondBe-lief. The American Press and the Corning of the Holocaust, 1933-1945. The Free Press, New York, 1986.

27. A budapesti Mentőbizottság és az isztambuli iroda közötti terjedelmes levelezés megtalálható a Gettóharcosok Kibuca (Beit Lohamei Hagetaot) levéltárában, az Izraeli Állami Levéltárban Jeruzsálemben és a Moresetben, Izraelben. E dossziék katalógusát lásd a Yishuv Mentési Bizottság Levéltára (Arkhivon lishkat hakesher be'Kushta) Isztambulban. Összeállította: Frieda Laster, Haifa, The University of Haifa and The Ghetto Fighters' House, 1977. november, 117. o. Lásd még Weissberg: Advocate for the Dead. 30-31. o.; és Andre Biss: A millión Jews to Save. Hutchinson, London, 1973, 74-75. o.

28. Der Kästner-Bericht. 26. o.

29. Beszélgetés Hansi Branddal, hangszalag, felvéve 1972. október 10-én. Az el-gázosításra és a krematóriumokra vonatkozó információ zöme Hermann Adler szlovák zsidó menekülttől származott. További részleteket Adlerről lásd alább.

30. Ehhez hasonló beszámolók példányai megtalálhatók az Izraeli Állami Levéltárban Jeruzsálemben, dosszié: 31:124/53.

31. Aryeh L. Kubovy: „The Silence of Pope XII and the Beginning of the »Jewish Document«." In: YVS, 6:13. o.

32. Moreshet, Israel Archives, D. 1:735, idézi RAH, 442. o.

33. Fleischmann negyvenes éveinek közepén járt ebben a katasztrofális időszakban. A Mentőbizottságban kifejtett munkája és ezzel összefüggő szlovákiai ellenállási tevékenysége miatt a szlovákiai deportálások utolsó szakaszában, 1944 őszén kijelölték likvidálásra. 1944. október 17-én deportálták a szeredi táborból, és SS-Sturm-bannführer An ton Brunner a transzportját R. U.-nak minősítette (Rückkehr unerwünscht - visszatérése nem kívánatos). Auschwitzba való megérkezésekor a nevét kiáltották a kiszállórámpán, és egyenesen a gázkamrába vitték. Yermiyahu Oscar Neumann: Gisi Fleischmann. The World WIZO Department of Organization and Education, Tel-Aviv, 1970.

34. Kasztner elismerte, hogy Fleischmann hiteles személyes beszámolókat küldött „a tömeges kivégzésekről és elgázosításokról külföldre". Der Kästner-Bericht, 28. o. Lásd még Rothkirchen, i. m., XXVIII.

35. 1944. január 14-í keltezésű levél. Yad Vashem Archives, M-20/93. Lásd még a 3. és a 29. fejezetet.

36. Aron Grünhut: Katastrophenzeit des slow akiseken Judentums. A szerző kiadása, Tel-Aviv, 1972, 76-84. o.

37. Lásd Komoly 1943. augusztus 25-i keltezésű levelét, melyet Chaim Barlashoz küldött Isztambulba, a Központi Cionista Levéltárban Izraelben, dosszié S26/1190 a/b.

38. Rafi (Friedl) Ben-Shalom: „...weil wir leben wolten." Moreshet Archives, D. 2:88, 6. dok.

39. Weissmandel rabbi valamikor 1944 áprilisában figyelmeztette Freudigert és a magyar zsidóság vezetőit, hogy Németország, Magyarország és Szlovákia vasúti igazgatóságai egyezményt kötöttek nagyszámú tehervagonnak Magyarországra való küldéséről deportálási célokra. Weissmandel ezt az információt a szlovák vasutak egyik náciellenes tisztviselőjétől kapta. Weissmandel az ún. auschwitzi jegyzőkönyvek egy példányát is elküldte Freudigernek. Fleischmannhoz hasonlóan Weissman-delt is deportálták 1944 őszén, egész családjával együtt, de Ő leugrott a deportálóvonatról. A háború után Brooklynban telepedett le, ahol 1957-ben halt meg szívrohamban. A szlovák és a magyar zsidóság katasztrófájáról, a magyar zsidó vezetőkkel folytatott tárgyalásairól szóló beszámolóját és felhívásait a szabad világ zsidó vezetőihez, lásd még A mélységből (Min Hametzar) c. munkáját, Emunah, New York, 1960, 252. o. Lásd még Rothkirchen, /, m., XXVI. és XLI.

40. Der Kästner-Bericht, 82. o.

41. A levél teljes szövegét, melyet egy barlangban írtak Lvov közelében 1944-ben, a 39. napon pészah (a zsidó húsvét) után, lásd Rothkirchen, i. m., 237-243. o. Egy hasonló, 1944. július 16-i levél német szövegét lásd Yad Vashem Archives, M-20/47.

42. Ebben a kódrendszerben például „Ella" jelentette Fleischmannt vagy Szlovákiát; „Miklós" és „Hagar" - Magyarországot; „Willy" - Wislicenyt; „Roshe" - Hitlert; „Kuschta" - Törökországot és „Ziwiah" - Lengyelországot.

43. Fleischmann németül írta jelentéseit és leveleit. Sok megtalálható a Yad Vashem levéltárában Jeruzsálemben az M-20/93. dossziészám alatt.

44. Yad Vashem Levéltár, M-20/93.

45. Uo.

46. Uo.

47. Yad Vashem Levéltár, dossziészám M-20, idézi Documents of Destruction. Ger-many and Jewry, 1933-1945. Szerk.: Raul Hilberg. Quadrangle Books, Chicago, 1971, 192. o.

48. Lásd például a következő, „Budapest, 1943. augusztus 23." és „1943. szeptember" keltezésű jelentéseket a Gettóhatcosok Kibucában (Beit Lohamei Hagetaotban), Yitzhak Katsnelson Institute, Izrael, dossziészám Gl054/5, Gl054/3. A zsidó körökből származó értesüléseken kívül is tudniuk kellett a magyar hivatalnokoknak - magyar rendőri jelentésekből - a Szlovákiában folyó zsidó üldözésről. Lásd Maria Schmidt: „The Destruction of Slovakian Jews as Reflected in Hungárián Police Reports." In: Studies on the Holocaust in Hungary. Szerk.: Randolph L. Braham. Institute for Holocaust Studies of the City Uni-versity of New York, New York, 1990. 164-174. o.

49. Mr. Teicholz Lengyelország Lvovi (Lemberg) körzetéből származik. Túlélte a háborút, és végül New Yorkban telepedett le.

50. Személyes közlés, 1971. június 28.

51. Lásd például Ben-Shalom: jj... weil wir leben wollten." Kibővített, héber nyelvű változata ugyanettől a szerzőtől, Neevaknu le' Maan he' Haim (Harcoltunk az életünkért.) Givat Haviva, Moreshet, 1977,223. o. Lásd még Zvi Goldfarb: „On»He-halutz« Resistance in Hungary." In: Extermination and Resistance. Kibbutz Lohamei Hagetaot, 1958, 1:162-172. o. További részleteket a haluc tevékenységéről lásd a 29. fejezetben.

52. Adler 1911. október 2-án született Pozsony mellett, ahol anyja látogatóban járt Nürnbergből. A nácizmus uralomra jutásával 1933-ban Csehszlovákiába menekültvés amikor 1939 elején ezt az országot is feldarabolták, Lengyelországba szökött. Lengyelország meghódítása után Adler egy évet az oroszok által megszállt Lvovban töltött, aztán a következő két és fél évet Vilna, Bialystok és Varsó gettóiban, illetve illegalitásban, árja papírokkal. Ő a szerzője a Gesänge aus der Stadt des Todes c. Vilnában és Varsóban írt versgyűjteménynek. Bevették az ún. Kasztner-csoportba, mely 1944. június 30-án hagyta el Budapestet, és túlélte a háborút. Személyes közlés, 1975. február 10.

53. Gideon Hausner: ítélet Jeruzsálemben. Európa, Bp., 1984, 371. o.

54. Egyikük Franz Fritsch volt, egy egyenruhagyártó vállalat igazgatója. Miután a Gestapo elbocsátotta állásából a zsidók iránt tanúsított jóindulatú magatartása miatt, Fritsch illegalitásba vonult, holland igazolványokat használva. Egyike volt a Budapestre vezető szökési útvonalak fő szervezőinek. Adler fent idézett személyes közlése.

55. Stern Samu visszaemlékezését közli: Schmidt Mária: KoUaboráció vagy kooperáció (Minerva, Bp., 1990. idézett rész: 59-60. o.) Kiemelés tőlem ¡*R. L. B.

56. The Reminiscences of Béla Fábián. Columbia University, Oral History Research Office, 79. sz., New York, 1950. november-1951. január, 439. o.

57. Rudolph (Rezső) Kasztner: Der Bericht des jüdischen Rettungskomitees aus Budapest,-1942-1945. Va'ath Ezra Ve'Hazalah be Budapest, Basel, 1946, XIII: 191.0. (sokszorosítás). E jelentés megszerkesztett változatát adták ki A Kasztner-jelentés (Der Kastner-Bericht) címmel.

58. Der Kastner-Bericht, 21. o.

59. Uo., 26. és 37. o.

60. Ministries Case. 4. bíróság, II. eset, 1948. március 19-iülés, 3622. sz. átirat.

61. A Magyar Cionista Szövetség és a Mentőbizottság de jure feje 1942 és 1945 között Komoly Ottó volt. Komolyt azonban meglehetősen háttérbe szorította Kasztner, aki átvette a Mentőbizottság de facto vezetését. Bővebben lásd a 29. fejezetben.

62. Ministries Case, 3651-3652. o.

63. Ben Hecht: Petfidy. Julian Messner, New York, 1961, 59-60. o. Hecht verziója Kasztner vallomásáról erősen tömörített. Kasztner 1954. február 18-i teljes vallomását lásd Jeruzsálem Körzeti Bíróság, 124/53. bűnügy, YIVO Institute for Jewish Research, New York, 221 M film 2, 9. tekercs (héber nyelven).

64. Amikor Tamir megkérdezte Kasztnertől, hogy kolozsvári tartózkodása idején tisztában volt-e „az Auschwitzba való deportálás igazi jelentőségével", lakonikusan azt felelte, „tisztában voltam". Hecht, i. m., 112. o. Kasztner Tamir által történt 1954. március 1-jei kihallgatásának eredeti jegyzőkönyvét lásd Jeruzsálemi Körzeti Bíróság, 124/53. bűnügy, YIVO, film 221, tekercs 2,44.

65. Danzignak és Hermann-nak a Grünwald-Kasztner-ügy 1954-es jeruzsálemi tárgyalásán elfoglalt álláspontjáról néhány részlet megtalálható a 29. fejezetben.

66. Hecht, i. m., 117-118. o. A Kasztner-transzportról szóló, 1946. február 104 keltezésű beszámolójában Glatz Zoltán azt állította, Fischer József tudta, hogy a magyar transzportok nem Kenyérmezőre mennek, ahogy a zsidó tömegekkel megpróbálták elhitetni. A veje tájékoztatta a transzportok valódi úti céljáról. Yad Vashem Levéltár, M-20/95.

67. Erich Kulka szerint, akit 1942 októberében vittek Auschwitzba, miután 1940 óta Dachauban és Neuengamméban sínylődött, és aki tagja volt az auschwitzi földalatti mozgalomnak, 280 szökési kísérletet jegyeztek fel Auschwitz fennállása alatt, és kb. 80 fogolynak sikerült megszöknie. Erich Kulka: Five Escapes from Auschwitz. In: They Fought Back. The Story of the Jewish Resistance in Nazi Europe. Szerk.: Yuri Suhl. Crown, New York, 196 7,201. o. Lásd még Laqueur, Jewish Denial and, the Holocaust, i. m., 47. o.

68. A családi tábor sorsát és Lederer szökését bővebben lásd Kulka, i. m., 196-205. o.

69. Szlovákiába való visszatérése után Rosenberg Rudolf Vrba névre kiállított hamis igazolványokat kapott, s ezt a nevet a későbbiekben megtartotta. Letartóztatását, auschwitzi élményeit, kalandos szökését és afeletti csalódottságát, hogy „a cionista vezetők nem vették figyelembe a magyar zsidókkal kapcsolatos intelmeit", megírta I Cannot Forgive c. művében. Grove Press, New York, 1964, 281. o., melynek Alan Bestie volt a társszerzője. Wetzler, aki a Josef Lanik nevet kapta, írói álnévként tovább használta ezt a nevet. Ezen a néven tette közzé Oswiecim, hrobka styroch müionov ludi (Auschwitz, négymillió ember sírja.) c. könyvét, Poverenictve SNR, Kosice, 1946,73. o., valamint Co Dante nevidel (Amit Dante nem látott.) c. könyvét. Osveta-SC SPB, Pozsony, 1964, 269. o. Vrba egyike volt a magyar zsidó vezetők legszigorúbb bírálóinak, amiért elmulasztották figyelmeztetni a tömegeket a rájuk váró veszélyekre. Lásd például „Footnote to Auschwitz Report" c. tanulmányát. Jewish Currents, New York, 1966. március 22-27.

70. Krasznyansky nyilatkozata, The Hebrew University, The Institute of Contemporary Jewry, Oral History Division, 3. sz. katalógus, 1970, 120., 410. sz. S. E., cseh nyelvű jegyzőkönyv 10. és 13. o.

71. Az auschwitzi jegyzőkönyvek megtalálhatók a jeruzsálemi Yad Vashem Intézet Levéltárában az M-20/149. sz. alatt. Magyar változatukat lásd Munkácsi, Hogyan történt?, 88-110. o. Nürnbergben bizonyítékként terjesztettékelő NG-2061. sz. alatt.

72. Kulka, i. m., 206-207. o.

73. A jegyzőkönyveket Weissmandel rabbi fordította le jiddisre, uo., 207. o.

74. Rosin és Mordowicz múltjáról és meneküléséről bővebben lásd uo., 207-211.0.

75. Vrba és Bestie, i. m., 250. o.; Oscar Neumann: Im Schatten des Todes. Olame-nu, Tel-Aviv, 1956,178-182. o.: Neumann, személyes közlés 1972. november 19-én; Krasznyansky, személyes közlés 1973. február 7-én. Jeruzsálemben 1964-ben adott interjújában Krasznyansky azt állította, hogy „a jegyzőkönyvek egy példányát átadtuk dr. Kasztnernak" („Weiter wurde ein Protokol dem Dr. Kastner überreicht"). Oral History Division, 3. sz. katalógus, 1970, 117., 398. sz. jegyzőkönyv német nyelven, 5-6. o.

76. Der Kastner-Bericht, 57. o.

ll.HJS, 3:14. o.

78. Uo., 52., 56.0.

79. Uo., 77-142. o.

80. A szerző által készített, magnetofonszalagra vett interjú, színhelye B'nei B'rak, Izrael, időpont: 1972. október 10. A körülményeket, melyek között megkapta a jegyzőkönyvek egy példányát, leírja már említett munkájában: „Five Months." In: The Tragedy of Hungarian Jewry. Essays, Documents, Depositions. Szerk.: Randolph L. Braham. New York, Institute for Holocaust Studies of The City University of New York, New York, 1986, 262-264. o. Gergely György, aki egy ideig a Zsidó Tanács összekötője volt az SS-hez, azt állítja, hogy Freudiger a jegyzőkönyveket „május elején" kapta meg. Lásd Gergely György: „Beszámoló a Magyarországi Zsidók Szövetsége Ideiglenes Intéző Bizottsága munkájáról." Kézirat, 1945, 24. o.

81. HJS, 3:143-146. o. Freudiger itt Kárpátalja és Észak-Erdély zsidóságának deportálására hivatkozik. Bővebben lásd a 17. és a 18. fejezetben.

82. Az Eichmann-tárgyalás kijavítatlan angol nyelvű jegyzőkönyve, 1961. május 25., 52. ülés, Ll-01 (sokszorosítás).

83. Lásd Éliás József református lelkésszel készült hosszú és igen tartalmas interjút in: Szenes Sándor: Befejezetlen múlt. Keresztények és zsidók, sorsok. Szerző kiadása, Bp., 1986, 53-62. o. Lásd még a Küllői-Rhorer Lászlóné Székely Máriával készült interjúkat is, aki megvilágítja az auschwitzi jegyzőkönyvek magyar és angol nyelvre való lefordításával kapcsolatos bonyodalmakat, valamint a Török Sándorral készült interjút, aki saját szerepéről vall a jegyzőkönyek terjesztésében és arról, hogyan reagált a neves magyar személyiségek, köztük Serédi bíboros állásfoglalására. Uo109-126., 189-217. o.

84. Uo., 55-56. o.

85. Erich Kulka: Auschwitz Gondoned. The Wiener Library Bulletin, London, 23, 1. sz., n. s. 14, tél, 1968-69,3. o. Kulka azt állítja, hogy „habár dr. Kasztner figyelembe vette ezeket a jegyzőkönyveket, és gyakran idézett belőlük, sose árulta el egyik jelentésében sem információjának forrását". Vrba szerint az egyik ok, amiért a nácik bármi áron el akarták őt fogni, az volt, hogy Kasztner állítólag megmutatta a jegyzőkönyvek nála lévő példányát Eichmann-nak, aki következésképp attól tartott, hogy a magyar zsidósággal kapcsolatos egész tevékenysége veszélyben forog, amíg Vrba és Wetzler életben vannak és szabadok. Vrba és Bestic, i. m., 252. o.

86. Munkácsi, Hogyan történt?, 111. ö.

87. Herskovits Fábiánnal 1972. október 9-én Tel-Avivban készült, magnetofonszalagra vett interjú és Fürst Lea személyes közlése 1972. október 13-án Ramat Gan-ban, Izraelben. Akármilyen hiányosságai voltak is a követett eljárásnak, el kell ismernünk a fordítók bátorságát és hősiességét, akik vállalkoztak erre az illegális és igen veszélyes földalatti tevékenységre.

88. A szerző által 1972. október 16-án, Jeruzsálemben készített interjú. Krausz, Kasztner régi ellensége, azt is állította, anélkül hogy bizonyítékkal szolgált volna, hogy Kasztner valamikor 1944 áprilisában kapta meg a jegyzőkönyvek egy példányát.

89. Krausz azt állítja, hogy az anyagot dr. Chaim Poznernak címezték, jóllehet a Svájcban terjesztett példányok szerint Mantello volt a címzett. Poznerhoz intézett 1971. július 19-i levelében Krausz megerősítette, hogy valóban neki küldte az anyagot és nem Mantellónak, akit „akkoriban nem ismert, és nem is hallott róla". Azt állította, hogy a több könyvben és a sajtóban közölt, Mantellóhoz címzett változat „szemérmetlen hamisítás". Sőt tagadta az aláírást és a kézírásos jiddis nyelvű szöveget a dokumentum végén, azt állítva, hogy az „valaki képzeletének a terméke". A Krausz által megadott másolat reprodukcióját lásd Lévai Jenő: Zsidósors Európában. Magyar Téka, Bp., 1948,48. o. Ez a könyv igen rokonszenvesen ábrázolja Mantello svájci tevékenységét. Krausz levelének és 1944. június 19-i jelentéseinek szövegét lásd az M-20/95. sz. dossziéban. Yad Vashem Levéltár, Jeruzsálem. További részleteket Krausz, Mantello és Pozner tevékenységéről a 29. és a 31. fejezet tartalmaz. Mantello tevékenységére vonatkozó dokumentumanyagok forrása: Guide No. 1. The Georges Mandel Mantello Collection. Haifa, University of Haifa, 1987.

90. Yad Vashem Levéltár, M-20/47. A zürichi Flüchtlingshilfe (Menekültsegély) vezetője, Vogt tisztelendő által körözött jelentés egyik példánya szolgált alapul egy rövid cikkhez, mely 1944. július 6-án jelent meg a The New York Times 6. oldalán („Two Death Camp Places of Horror"). Montellónak a Holocaust idején végzett munkájáról pozitív értékelést ad David Kanzler: Thy Brother's Blood. The Orthodox Jewish Response During the Holocaust. Mesorah Publications, New York, 1987, 203-215. o.

91. Yad Vashem Levéltár M-20/47.

92. Jan Ciechanowski: Defeat in Victory. Doubleday, New York, 1947,179., 182-183. o. A zsidó vezetők magatartásához lásd bővebben Jewish Leadership During the Nazi Era. Patterns of Behavior in the Free World. Szerk.: Randolph L. Braham. New York, 1985, 154. o. A nyugati szövetségesek álláspontját lásd még David S. Wyman: The Abandonment of the Jews. America and the Holocaust, 1941-1945. Pantheon Books, New York, 1984, továbbá Bernard Wasserstein: Britain and the Jews of Europe, 1939-1945. Oxford University Press, New York, 1979.

93. XII. Pius pápának és más egyházi vezetőknek általában az európai zsidóság elpusztításával kapcsolatos magatartásához részletesebben lásd a 31. fejezetet.

94. Vrba csak néhány bekezdést szentel a Svaty Jur-i tanácskozásnak, és teljesen figyelmen kívül hagyja Morodowitz jelenlétét és szerepét (i. m., 256-257. o.). Ez nem az egyetlen kérdéses részlet beszámolójában. A 257. oldalon például azt írja, hogy a pápa közbenjárása azért gyakorolhatott hatást Horthyra, mert „ő is római katolikus volt, és a fia zsidó nőt vett feleségül". Egyik állítás sem igaz. Horthy protestáns volt, és egyik fiának - sem Miklósnak, sem Istvánnak ~ sem volt soha zsidó nő a felesége. Krasznyansky verzióját a Svaty Jur-i találkozóról lásd Kulka, Five Escapes from Auschwitz, i. m., 210. o.

95. A pápai jegyzék szövegét lásd Lévai Jenő: Szürke könyv magyar zsidók megmentéséről. Officina, Bp., (1946), 21. o. Roosevelt figyelmeztetését lásd Lévai: Fehér könyv. Külföldi akciók zsidók megmentésére. Officina, Bp., 1946, 56-57. o. V. Gusztáv király június 30-i táviratát és Horthy július 1-jei válaszát lásd uo., 72-73. o. Lásd még a 31. fejezetet.

96. Egy Vrbához írt, 1964. május 18-i levélben Mantello a következőket jegyezte meg a Budapestről kapott beszámolókról: „Ezek a beszámolók... rövidek voltak, és meglehetősen későn érkeztek meg Svájcba... Hogyha hat héttel korábban kaptuk volna meg a maguk teljes jelentését, mondjuk, ugyanakkor, amikor Budapestre küldték, talán leállíthattuk volna a deportálásokat, mert nagy sajtókampányt kezdeményezhettünk volna Svájcban és külföldön." Kulka, Five Escapes from Auschwitz, i. m., 217-218.0.

97. A jegyzőkönyvekről és tartalmukról rövid hír jelent meg a The New York Timesbzm (Inquiry Confirms Nazi Death Camps - Vizsgálat megerősíti a náci haláltáborok létezését) 1944. július 3-án.

98. Raphael Vágó: „The Destruction of Hungarian Jewry as Reflected in the Palestine Press." In: HJS, 3:291-324. o. Lásd még ugyanettől a szerzőtől „The Palestine Yishuv and the Holocaust in Hungary." In: The Holocaust in Hungary. Forty Years Later. Randolph L. Braham és Béla Vago. New York Institute for Holocaust Studies of The City University of New York, 1985, 129-138. o.

99. A JTA beszámolóját („Mass Murderers of Oswiecim and Birkenau Indicted in Report of Allied Governments: Poison Gas Manufactured in Hamburg Used for Execution") lásd a Weizmann-dossziékban, Izraeli Állami Levéltár, Jeruzsálem.

100. Központi Cionista Levéltár, Jeruzsálem, S26/1190. dok.

101. Weizmann Levéltár, Rehovoth, Izrael.

102. Uo.

103. ShabetaiB. Beit-Zvi: Ha'Tsiyonuthapost Uganditba'shoa. (Uganda utáni cionizmus a Holocaust tűzpróbájában.) Bronfmann, Tel-Aviv, 1977,495. o. Szélsőségesebb nézetet képvisel Réb Moshe Shonfeld: The Holocaust Victims Accuse. N. Y.,

Neturei Karta of USA, Brooklyn, 1977,124. o. Lásd még Béla Vago: „Some Aspects of the Yishuv Leadership's Activities During the Holocaust." In: Jewish Leadership During the Nazi Bra, i. m., 45-6 5.0.

104. Horthy tévesen azt állította, hogy a megsemmisítőtáborokra vonatkozó titkos információ csak augusztusban jutott el hozzá. Admiral Nicholas Horthy: Memoirs. Speller and Sons, New York, 1957, 219.0.

105. RLB, 1:XV.

106. Horthy Miklós títkos iratai. Szerk.: Szinai Miklós és Szűcs László. Corvina, Bp., 1965,391-400. o.

107. Randolph L. Braham: The Holocaust in Hungary: An Historical Interpretation of the Role of the Hungarian Radical Right. Societas, 2., 3. sz. (1972. nyár), 202. o. Lásd még Randolph L. Braham: „The Rightists, Horthy, and the Germans: Factors Underlying the Desctruction of Hungarian Jewry." In: Jews and Non-Jews in Eastern Eurpoe, 1918-1945. Szerk.: Béla Vago és George L. Mosse. John Wiley, New York, 1974, 137-156. o.

108. Der Kästner-Bericht, 302. o.

109. Israel Police, Bureau 06, Eichmann Trial 1319. dok.

110. Der Kästner-Bericht, 49. o. Lásd még a magyar ellenállásról szóló részt a 29. fejezetben.

Hl. Vádirat, 1:317. o.

112. Lásd Bokor Péter interjúját Verolinóval. In: Végjáték a Duna mentén. RTV-Minerva-Kossuth, Bp., 1982, 118. o.

113. „Eichmann Tells His Own Damning Story." Life, 49. 23. sz. (1960. december 5.), 146. o.

114. Lásd például Talmon levelét a The Observerben, London, 1963. szeptember 15.

115. Uo., 1963. szeptember 22. Lásd Vrba, i m.

116. Lásd Hecht, i. m.

117. A szocialista Kelet-Európa sok részében és a Szovjetunióban közölt efféle propagandisztikus cikkek példáit lásd & Jewish in Eastern Europe c., Emanuel Litvinoff által szerkesztett és a londoni European Jewish Publications által kiadott hírbulletin-ban.

118. Hecht, L m., 272. o. Silberg bíró véleményének teljes szövegét lásd Arar plili 232/55. Beirur shel hamerarer: Hayoets hamishpati lememshala neged hamegir: Mal-kiel Grünwald (Fellebbezés, polgári per, ügyiratszám 232/55. A fellebbező: a kormány ügyésze a vádlott terhére, vádlott: Malkiel Grünwald). Jeruzsálem, Mifal Hashichpul shel Histadrut ha'Studentim shel ha'Universita Haivrit 1957, 130-163. o. Lásd még a 29. fejezetet.

119. Benoschofsky Ilona, a Magyar Zsidó Múzeum háború utáni igazgatója volt az egyik szerkesztője a Vádirat első két kötetének.

120. Vádirat, 2:44. o.

121. Uo., 44-45.0.

122. Ahogy Moshe Silberg bíró idézi in: Hecht, i. m., 273. o. Silberg bíró eredeti véleményét lásd Ararplili, 232/55.

123. Hecht, i m., 270. o. Chesin bíró eredeti véleményét lásd Ararplili, 232/55,174-197. o.

124. Jacob Robinson: „Introduction: Some Basic Issues That Faced the Jewish Councils." In: Isaiah Trunk: Judenrat. Macmillan, New York, 1972, XXXI. o.

125. Erich H. Boehm, szerk.: We SurvivedThe Stories of Fourteen of the Hidden and the Hunted of Nazi Germany. Yale University Press, New Haven, 1949, 293. o.

126. Robinson, i. m., XXXIII-XXXIV. o.

127. Maimonides, Mishneh Torah: The Book of Knowledge. Ford.: Moses Hyam-son, Jeruzsálem, 1965, 5. fejezet; Bölcsességek, 40b., idézi Dawidowicz: The War Againts the Jews, i. m., 285. o. Lásd még Robinson, i. m., XXXI. o.

128. Hannah Arendt: Eichmann in Jerusalem. A report on the Banality of Evil. Viking, New York, 1963, 117-118. o. Hannah Arendtnek a zsidó tanácsokkal kapcsolatos nézeteit sokan, elsősorban izraeli és amerikai Holocaust-szakértő történészek bírálták.

129. „V'chol ham'kayam nefesh achas mi'Yisrael maaleh olov hakasuv k'ilu kayahm olam molah" (Aki megment egy lelket, olyannak számít, mintha egy egész világot mentett volna meg), Sanhedrin, 4. fejezet, 37. o.

130. Robinson, i. m., XXXI-XXXII. o.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

A BUDAPESTI ZSIDÓK SORSA

A budapesti zsidók koncentrálása: csillagos házak létesítése

A BUDAPESTI ZSIDÓK számára létesítendő egy vagy több gettóra vonatkozó konkrét terveket röviddel a magyar főváros nagyarányú és módszeres bombázásának kezdete, 1944. április 2. után dolgozták ki. A tervek többsége azonban hevenyészett és egymásnak ellentmondó volt. Az egyik legkorábbi a varsóihoz hasonló nagy gettó létesítését irányozta elő. Ennek a tervnek a kidolgozói — az SS Sonderkommando és Hain Péter irodája - egy nagy, összefüggő gettó létrehozásával számoltak, mely kiterjedt volna a Rákóczi út és a Podmaniczky utca közötti területre, ahol nagyszámú zsidó lakott. E terv főbb vonalairól nyilván részleges megegyezés született nem sokkal a német megszállás után, mert a Zsidó Tanácsot április elején utasították, rendelje el, hogy az ekkortájt kilakoltatott zsidók költözzenek át az említett körzetbe.1 Noha a Szálasi-rezsim az év vége felé csakugyan létrehozott egy, a tervben vázolthoz hasonló gettót, a javaslatot áprilisban még elutasították. A körzetben viszonylag nagyszámú keresztény lakott, akiknek érzékenységét a német és magyar rendőri hatóságok nem akarták megsérteni; ami a legfontosabb, a hatóságok tartottak attól, hogy ha a zsidókat elkülönítik, a szövetségesek kizárólag a keresztények lakta területekre összpontosítják bombázásaikat.

A német és a magyar zsidótlanítási szakértők egyetértettek számos más elgondolásban, amelyeket ésszerűnek és büntető jellegűnek tartottak, jóllehet kisebb horderejűek voltak. Az egyik több száz zsidó lakás azonnali kiürítését indítványozta a szövetséges bombázások keresztény áldozatainak javára. A zsidókat az érintett lakásokból a Zsidó Tanácsnak kellett máshová költöztetnie az illetékes fővárosi lakásügyi hatóságoknak és a belügyminisztérium illetékeseinek egyetértésével (lásd a 15. fejezetet). Egy másik terv nagyszámú túsz letartóztatását irányozta elő - menekülteket, más „hontalan" zsidókat, újságírókat, ügyvédeket és más sza-badfoglalkozásúakat hogy a légitámadásoktól különösen fenyegetett katonai és ipari létesítmények közvetlen közelébe internálják őket. Sok ilyen internálást és lakáskiürítést a Zsidó Tanács kényszerű közreiíiikö-désével végre is hajtottak (lásd a 17. fejezetet). Az internálótáborokat a Weiss Manfréd Művek, a Dunai Repülőgépgyár (a német Messerschmitt Művek leányvállalata), valamint a Tsuk Szőrmegyár leromlott állagú, kibombázott részlegeiben rendezték be a Csepel-szigeten és Horthyligeten, Budapesttől délre. A legtöbb internáltat azután szállították ezekbe a táborokba, hogy bizonyos időt a Rökk Szilárd utca 26.-ban berendezett kisegítő toloncházban töltöttek.2

Ezek az intézkedések és az április 16-án megkezdődött kárpátaljai gettósítási kampány új, gyorsan terjedő híreknek adtak tápot arról, hogy immár a budapesti zsidók összegyűjtése is küszöbön áll. Ezek a hírek ezer és ezer keresztény mohóságát is szították, akik alig várták, hogy megszerezzék a zsidók lakásait - ingóságaikkal együtt.

A zsidók által lakott lakások és épületek bejelentésére és összeírására vonatkozó rendeletet május 3-án adták ki. Endre Lászlónak a zsidók kijelölt épületekben való koncentrálására vonatkozó terveit Szentmiklóssy József tanácsnok, a főváros szociális politikai ügyosztályának vezetője nem hivatalosan közölte a Zsidó Tanáccsal. Szentmiklóssy, aki rendkívül tisztességes ember volt és sokat segített az áprilisi áttelepítéseknél, elárulta Endre terveit Kurzweil Istvánnak - aki a Zsidó Tanács lakásügyi osztályának vezető munkatársa volt -, egy május 17-én tartott hosszú, nem hivatalos tanácskozáson. Szentmiklóssy elmondta, hogy rá hárul a terv végrehajtásának általános irányítása, de a tervet személy szerint felháborítónak tartja, és elítéli mint embertelent és törvénytelent. Nem sokkal később néhány megbízható munkatársának kíséretében titkos megbeszélést tartott a Zsidó Tanács vezetőivel, akik - meggyőződve őszinteségéről és emberségéről - azt tanácsolták neki, hogy maradjon hivatalában, különben a terv végrehajtását kevésbé megértő személyre bízhatják. Szentmiklóssy megígérte, hogy kezdetben a terv elvetéséért fog síkraszállni, majd, ha kudarcot vall, az elhalasztásáért, és végül tessék-lássék megvalósításáért. A folötteseivel és a törvénytervezet megalkotóival folytatott megbeszélései során csakugyan számos ellenvetést tett, és körvonalazta, milyen problémákkal és nehézségekkel jár a terv a keresztény lakosságra nézve. De minden közbenjárása eredménytelen maradt. Folyamatosan tájékoztatta a Zsidó Tanácsot a hivatalában és a belügyminisztériumban kialakult fejleményekről, lehetővé téve, hogy a zsidók felkészüljenek a váratlan eshetőségekre, és elővigyázatossági intézkedéseket hozzanak.3

A zsidók által lakott lakások és épületek bejelentésével és összeírásával Szentmiklóssy hivatala májusban vagy június elején végzett az Országos Statisztikai Hivataltól kapott adatok alapján. A leltár eredményeit az antiszemita sajtó a szokásos vitriolos kommentárral közölte. A propagandaorgánumok szüntelenül hangsúlyozták, hogy a zsidók, akik a lakosságnak kb. 20%-át tették ki, 47 978 szobát foglaltak el 21 250 lakásban, míg a lakosság többi része csak 70 197 szobával rendelkezett 32 224 lakásban.

Miután elvetették a központosított, egybefüggő területű gettó tervét, a zsidótlanító hatóságok úgy döntöttek, hogy városszerte külön e célra kiválasztott épületekbe, ún. csillagos házakba telepítik át a zsidókat. Az épületeket számos ismérv alapján választották ki, melyek közül a legfontosabb a bennük lakó zsidók százalékos aránya volt: ha az épület bérlőinek csaknem 50%-a zsidó volt, akkor a házat csillagos háznak jelölték ki. Más fontos kritériumok is voltak, például az épületek állapota és helye, keresztény bérlőinek szociális háttere és befolyása. E kritériumok alapján a Budapesten lévő csaknem 36 000 bérház közül kezdetben 2681-et jelöltek ki csillagos háznak. Ezekben kizárólag zsidók lakhattak.4

Nem sokkal a fenyegető tömeges áttelepítési tervek kiszivárogtatása után, és különösen miután az erre vonatkozó hivatalos bejelentést közzétették, Szentmiklóssy hivatalát megrohanták a kérvényezők, akik a számukra eredetileg kijelölt lakóhely megváltoztatását kívánták. A folyamodók túlnyomó többsége keresztény volt, akik kérték, hogy házukat ne nyilvánítsák csillagos háznak; a zsidók rendszerint ennek ellenkezőjét kívánták.5 A legtöbb panasszal Székely-Molnár Zsigmond, a belügyminisztérium XXI/b. alosztály vezetője - akinek feladata volt a zsidók kitelepítésével és táborokban való elhelyezésével kapcsolatos ügyek intézése - és Endre bizalmasa foglalkozott. Legközelebbi segítőtársa ebben a munkában Kiss Károly fővárosi tisztiügyész és Puskás István, a BM XXI/a. lakásügyi alosztály vezetője volt. Egyedi esetekre vonatkozó döntéseik eredményeképpen a sárga csillagos minősítést 700-800 épülettől megvonták, ami tovább súlyosbította a zsidók helyzetét, mert ismét drasztikusan csökkent a számukra kijelölt lakótér. Nagy nehézségeket okozott azoknak a zsidóknak is, akik frissen költöztek ezekbe az épületekbe, mivel ezeknek a szerencsétleneknek azután kellett más lakóhelyet keresniük, hogy gyakorlatilag már az összes szobát elfoglalták, és néhány napon belül másodszor kellett költözködniük.

A módosítások persze nem orvosolták és nem orvosolhatták a keresztények által előterjesztett panaszok mindegyikét. Végül csaknem 12 000 kereszténynek kellett csillagos házban maradnia. Míg néhányan visszaéltek privilegizált helyzetükkel, sokan nagy segítségükre voltak az üldözött zsidóknak. Különösen azzal segítettek, hogy a kijárási tilalom idején bevásároltak vagy megbízásokat láttak el a zsidók számára, és elrejtették vagy megőrizték értéktárgyaikat.6

A zsidók átköltöztetése

A „ törvényes" rendelkezések. A budapesti zsidók átköltöztetésére és koncentrálására vonatkozó rendeleteket június 16-án adták ki Doroghi Farkas Ákos, az újonnan beiktatott polgármester aláírásával7, és másnap tették közzé. A 14 kerület mindegyikére külön rendelet vonatkozott, mely utca és házszám szerint sorolta fel a csillagos házakat. A zsidók átköltöztetésére vonatkozó általános előírásokat és konkrét végrehajtási utasításokat a főváros I. kerületére vonatkozó 147 501/1944. IX. sz. rendelet foglalta magában.8

A rendelet kibocsátásának napján külön rádióüzenetben értesítették az ország valamennyi csendőrőrsét a fővárosban folyó akcióról, hogy készüljenek fel esetleges fővárosi zsidókra, akik vidéken keresnek menedéket. Le kellett tartóztatniuk és a legközelebbi rendőrőrsre kellett vinniük őket.9

Hogy a csillagos házakat könnyen föl lehessen ismerni, a rendelet megszabta, hogy különleges jelvényt kell elhelyezni az épületek minden kapuján. A jelvény egy 30 cm átmérőjű, kanárisárga Dávid-csillag volt, 51 X 36 cm-es fekete alapon. E jelvények beszerzését és elhelyezését a háztulajdonosok feladatává tették. A rendelet eredetileg kikötötte, hogy az összes átköltözést június 21-ig, azaz három napon belül be kell fejezni; ezt később meghosszabbították nyolc napra. E határidő után zsidó tulajdonos, bérlő, vendég vagy albérlő nem lakhatott másutt, mint csillagos házban. A rendelet előírta, hogy ahol csak lehet, az áthelyezett zsidók egy épületbe, utcába vagy körzetbe költözzenek; a csillagos házakból kiköltöző keresztények lakóterületét foglalják el, valamint a már zsidók által lakott házak lakásainak fölös szobáit. A rendelet szerint egy zsidó családnak egy lakószobára volt joga, kivéve, ha a szoba 25 m2-nél kisebb, a család négynél több tagú, vagy ha a lakóhelyiséget irodának vagy üzletnek is használták; ilyen esetekben családonként még egy szobát lehetett engedélyezni. Zsidó család - akármilyen nagyságú vagy foglalkozású volt is - semmilyen körülmények között nem rendelkezhetett kettőnél több szobával.

A rendélet nem érintette a csillagos házakon kívül zsidó tulajdonban lévő, kereskedelmi vagy ipari célra használt épületeket, de a zsidóknak megtiltották, hogy ilyen helyeken lakjanak. Elméletileg a zsidók minden holmijukat magukkal vihették, kivéve a háztartási gépeket; ha ez helyhiány miatt vagy más okból lehetetlennek bizonyult, megengedték nekik, hogy égy szobában elraktározzák a holmijukat, az összes többi szobát ki kellett üríteniük. Amint a korábbi zsidó lakó kiürítette a lakást, azt lezárták és lepecsételték, és senki sem léphetett be a lakásügyi hatóságok, az épület gondnoka és a tulajdonosok (vagy képviselőik) közös engedélye nélkül. A lakás lepecsételése előtt e három fél képviselői leltárba vettek minden berendezést és egyéb holmit, mely a kiürített szobákban hátramaradt, és feljegyezték a közművek fogyasztásmérőinek állását. A leltárkészítésért és az elraktározott holmik megőrzéséért a pénzügyminisztérium felelt. A formaságok lebonyolítása után a zsidóknak át kellett adniuk lakásuk összes kulcsát. A zsidó bérlők távozása után minden épület házfelügyelőjének listát kellett készítenie és kifüggesztenie az üres lakásokról, feltüntetve azok helyét, a szobák számát és az újonnan felszabadult lakások bérét. A zsidók átköltöztetésének feladata a hatóságok felügyelete alatt a Zsidó Tanácsra hárult.10 A zsidókat, akik maguk meg tudták oldani a lakáscserét, sürgették, hogy ezt tegyék meg, és 24 órán belül jelentsék új címüket a Tanácsnak.

A Zsidó Tanácson belül az átköltöztetésért való általános felelősség Müller Rezsőre, a Tanács lakáshivatalának vezetőjére hárult,11 Hála Szentmiklóssy együttműködésének, Müller hivatala kész végrehajtási tervekkel rendelkezett, mire a rendeletek megjelentek, és már beszerezte az összes statisztikai adatot arra vonatkozólag, hány üres lakás és hány zsidó van a csillagos házakban. Müllernek, aki rendkívül tehetséges és energikus ember volt, sikérült mozgósítania a közösség által igénybe vehető költöztető- és szállítókapacitást is. Több tízezer ember néhány napon belül történő átköltöztetése így is emberfeletti feladat volt, számtalan, előre nem látható nehézséggel. A Tanács és közösség előtt álló munka nagyságát érzékelteti a következő részlet a Tanács egyik jelentéséből:

Kereken 2600 házat minősített csak zsidó háznak a rendelet. Minthogy csaknem 10 000 házban laknak zsidók, tehát több mint 7000 házból kellett 2600 kijelölt házba átköltözködni. Ez kb. 28 OOO lakásnak a kiürítését jelentette, és csaknem 200 000 lelket érintett az átköltözködési rendelet. A fenti számok képet adhatnak arról, hogy milyen hatalmas megmozdulást jelentett az átköl-tözködés. A lakáshivatal úgy látott az óriási feladat megoldásához, hogy először szabad megállapodást engedett arra, hogy ismerősök, rokonok és barátok összeköltözhessenek. Dy módon is tízezrével maradtak olyanok, akiknek nem jutott elhelyezkedés. Megnehezítette a költözködés lebonyolítását az a köztudomású tény, hogy hiány van a szállítási eszközökben, és a szállítómunkások részint katonai, részint munkaszolgálatra vonultak be, és távol vannak. A lakáshivatal a fővárost 216 körzetre osztotta fel, minden körzetben egy-egy körzeti irodát állítva fel, és a körzetek 23 főkörzethez tartoztak.

A zsidó közösség előtt tornyosuló nehézségeket a Központi Zsidó Tanács a belügyminiszternek címzett, hosszú memorandumban részletezte június 18-án. A beadvány összefoglalta a polgármesteri rendeletben előírt átköltöztetések okozta problémákat, kiemelve a szoros határidőt, a kijelölt lakások alacsony számát és gyatra állagát, valamint az ingóságok számbavételének problémáit. A 30 napos határidő-eltolásra vonatkozó kérés nem talált meghallgatásra.13

Az átköltöztetés utolsó napja június 24-re, szombatra esett. Budapest úgy festett, mint egy középkori város a zsidók kiűzésekor: ezer és ezer zsidó nyüzsgött a város minden részében, a kijelölt csillagos házakban számukra kiutalt szobák felé tartva, lovas kocsival, kézikocsival, talicskával fuvarozva vagy a hátukon cipelve holmijukat. A rendkívüli erőfeszítések ellenére, hogy betartsák az éjféli határidőt, néhány zsidó nem tudta lebonyolítani átköltözését az utolsó pillanatban adódó bonyodalmak miatt. Jaross Andor belügyminiszter egyetlen „engedménye" az volt, hogy megígérte: 25-én nem szerveznek razziákat a frissen kiürített házakban.

Az átköltözések befejeződése után rögtön új rendelet jelent meg, mely drasztikusan korlátozta a zsidók mozgásszabadságát. A június 25-én városszerte kifüggesztett rendelet szövege a következő volt:

1. Az 1240/1944. M. E. sz. rendelettel meghatározott megkülönböztető jelzés (sárga csillag) viselésére kötelezett zsidók (az alábbiakban zsidók), a Budapest székesfőváros polgármestere által részükre lakásul kijelölt házakat csak 14 és 17 óra között, kizárólag gyógykezelés, tisztálkodás, illetve bevásárlás céljából hagyhatják el.

2. Zsidó lakásán látogatót nem fogadhat. Lakásának az utcára néző ablakán keresztül társalgást nem folytathat.

3. Minden zsidó házban a ház tulajdonosa vagy felügyelője a ház légoltalmi parancsnokával vagy helyettesével csoportosítva, 3 példányú névjegyzéket készít, és azokat mindkettő névaláírásával hitelesíti. A névjegyzéknek tartalmaznia kell személyenként a házban lakó zsidókat, lakás, név, nem és kor szerint feltüntetve. A névjegyzék egy példánya a ház kapuja alatt vagy más alkalmas és könnyen megtekinthető helyen kifüggesztendő, és a megrongálástól megóvandó. A többi példányt a háztulajdonos vagy a házfelügyelő megőrizni és a hatósági közegeknek felhívásra haladéktalanul felmutatni, illetve kiszolgáltatni köteles. A házfelügyelő a 4. §-ban említett lakásfelügyelők által a házban lakó zsidók létszámát a névjegyzék alapján naponként ellenőrizni és esetleges eltűnteket a legközelebbi rendőrőrszobán bejelenteni tartozik.

4. A zsidók lakásukat a közegészségügyi követelményeknek megfelelő módon tisztán tartani kötelesek. Az olyan lakásban, amelyben több zsidó lakik, az előző bekezdésben foglalt rendelkezés betartásának ellenőrzésére a lakásban lakók maguk közül egy lakásfelügyelőt kötelesek választani, aki a lakás tisztaságáéit és rendjének betartásáért személyesen felelős. A lakásfelügyelők névjegyzékét a házfelügyelő a ház kapujában kifüggeszteni, ha a névjegyzék megrongálódik vagy megsemmisül, azt pótolni köteles.

5. A zsidók részére kijelölt házakban a légoltalmi házőrség parancsnoka (helyettes parancsnoka) a ház nem zsidó lakói részére a légoltalmi óvóhelyen lehetőleg elkülönített részt kijelölni és biztosítani köteles. Az óvóhelyről esetleg kiszoruló zsidókat a ház legmélyebben fekvő egyéb helyiségeiben kell elhelyezni.

6. A több kocsiból áHó villamosvasúti szerelvényeken zsidók csak az utolsó pótkocsin utazhatnak.

7. Zsidók a parkokban és sétatereken nem tartózkodhatnak.

8. A főkapitány hatósági területén sem keresztény házakban, sem zsidó házak keresztények által lakott részeiben zsidót rejtegetni vagy bármilyen rövid időre befogadni, internálás terhe alatt, szigorúan tilos.

Amennyiben a cselekmény súlyosabb rendelkezés alá nem esik, kihágást követ el és 100 pengőig terjedhető pénzbüntetéssel büntethető az, aki a 1-8. szakaszokban foglalt rendelkezéseket megszegi. A büntetőjogi felelősségre vonáson felül rendőrhatósági őrizet alá helyezésnek (internálásnak) is van helye.14

Pár nappal később a zsidók mozgásszabadságának korlátozását enyhítették, amikor engedélyt kaptak, hogy de. 1 lés du. 5 óra között elhagyhatják csillagos házaikat. A budapesti zsidók balsejtelmei azonban napról napra erősödtek, nem csak az egyre gyakoribb rendőrségi razziák miatt, hanem azért is, mert attól tartottak, hogy a koncentrálás csak majdani deportálásuk előjátéka. Hogy védekezzenek a meglepetésszerű támadásokkal vagy razziákkal szemben, a csillagos házak férfi lakosai felváltva őrizték a főbejáratokat, és figyelmeztették zsidó társaikat a fenyegető veszedelmekre. A budapesti zsidók, akiket mind ez ideig csak közvetve érintettek a vidéken élő felebarátaikkal szemben foganatosított drákói zsidóellenes intézkedések, most saját bőrükön is érezni kezdték a náci program kegyetlenségét. Sokan annyira féltek, hogy felöltözve aludtak, és minden eshetőségre készen, bepakolva tartották bőröndjeiket vagy hátizsákjukat.

Röviddel az átköltöztetések befejeződése után15 a Zsidó Tanács felhívást bocsátott ki a csillagos házakban lakó zsidókhoz. Kérte őket, legyenek tapintatosak egymás iránt, és baráti módon oldják meg a túlzsúfoltságból adódó összes problémát. Tízpontos programban rögzítette a közös háztartások vezetésének, az árvák, a betegek és a nélkülözők megsegítésének szabályait. Megszabta a problémákkal és panaszokkal foglalkozó képviselők lakásonként, emeletenként és házanként történő megválasztásának módját is. Ezenkívül minden csillagos háznak meg kellett bíznia valakit, aki összekötőként szolgált a Zsidó Tanácshoz, melynek keretén belül a lakáshivatal békéltető bizottsága volt a végső döntőbíró minden vitás ügyben.16 A központi zsidó szervezetek kezelték továbbá az összes zsidóra vonatkozó, folyamatosan karbantartott címtárat, és szervezték a jóléti szolgáltatásokat. Az utóbbi cél elősegítése érdekében minden csillagos házban összekötőt kellett kijelölni, aki a Zsidó Tanács szociális osztályával tartotta a kapcsolatot.17

A kitért zsidók különválasztása

A keresztény egyházak és a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetsége vezetőinek közbenjárására tervet dolgoztak ki a megkeresztelkedett zsidóknak a zsidó hitűektől való különválasztására. E tervnek megfelelően Budapest polgármestere július 11-én felhívást bocsátott ki, melyben felszólított minden 16-60 év közötti zsidót, aki 1941. augusztus 1-je előtt kitért, hogy július 12. és 17. között vétesse magát nyilvántartásba a megfelelő felekezet helyileg illetékes hivatalánál. A felhívás leszögezte, hogy a nyilvántartásba vétel csak olyan személyekre vonatkozik, akik Magyarországon, de nem Budapesten tértek ki, és akik a fővárosban laktak a nyilvántartásba vétel idején.18 A belügyminiszter által jóváhagyott terv szerint mindazokat, akik 1941. augusztus 1-je előtt kitértek, külön csillagos házakba kellett átköltöztetni, melyeket kereszttel is megjelöltek. Az átköltöztetést augusztus 6-ra be kellett fejezni. Július 31-én és augusztus l-jén tanácskozásokat tartottak a tervről Auer György, Török Sándor és Stras-ser Dezső részvételével, akik a keresztény zsidókat képviselték a Zsidó Tanácsban. A Zsidó Tanács Pető Ernőt és Wilhelm Károlyt delegálta, a magyar hatóságok nevében pedig Székely-Molnár Zsigmond és Ferenczy László csendőr alezredes vitte a szót. A Zsidó Tanács képviselői a különválás ellen érveltek, mert az 40-50 000 ember ismételt átköltöztetésével járt volna, és új pánikot és új öngyilkossági hullámot váltott volna ki, Auer azonban szerette volna megvalósítani a tervet, csupán azt kérte, hogy a keresztény zsidóknak adjanak több időt az átköltözésre, és a családokat ne bontsák meg az áttérés időpontjával kapcsolatos törvényelőírások miatt. Töröknek fenntartásai voltak a tervvel kapcsolatban, és tudni szerette volna, hogy különválasztás mögött nem húzódik-e meg olyan szándék, hogy átmenetileg elhalasszák a kitért zsidók sorsának és a zsidó hiten maradottak deportálása kezdetének mérlegelését.19

Noha a zsidók és a kitértek egy része ismét lakóhelyet változtatott, a tömeges újraköltöztetésre nem került sor. A Zsidó Tanács, valamint a Keresztény Zsidók Szövetségének vezetői, különösen Torok, a Szálasi-puccs előtti hónapokban szerepet vállalt különféle mesterkedésekben, hogy megakadályozzák a budapesti zsidókat fenyegető deportálást. Összejátszottak Ferenczyvel, aki addigra szeretett volna - legalábbis átmenetileg - kiérdemelni némi jóindulatot a korábbi deportálásokban játszott szerepe ellensúlyozására, valamint a magyar náciellenes erők vezetőivel (lásd a 25. fejezetet).

A zsidó lakások kezelése. A megüresedett zsidó lakásokkal való gazdálkodás irányítására a kormány kinevezte Budapest és környéke lakásügyi kormánybiztosát, aki közvetlenül a belügyminiszter felügyelete alatt működött. A lakásokat keresztény bombakárosultaknak és más igénylőknek utalták ki.20 Természetesen a lakások átruházására vonatkozó szabályokat sokszor megsértették, sőt gyakran ellopkodták a zsidók által hátrahagyott bútorokat, ágyneműt és értéktárgyakat. Néhány ilyen túlkapás még a zsidók leltárba vett vagyonáért névleg felelős pénzügyminisztériumi szervek haragját is kiváltotta. Az egyik ilyen szervnek Doroghi Farkashoz benyújtott panasza szerint sok állítólagos bombakárosult „egyszerű munkás", aki korábban igen szerény szoba-konyhás lakásban lakott, teljesen bebútorozott, 3 szobás összkomfortos lakást kapott, perzsaszőnyegekkel és kristály csillárokkal.21

A több száz épületen kívül, melyet eredetileg csillagos háznak jelöltek ki, de később nem zsidó háznak minősítettek át, a hatóságok időnként újabb épületek zsidótlanítását is elrendelték befolyásos magyarok kérésére vagy németek utasítására. így például szeptember 15-én - a mérsékeltebb Lakatos-éra alatt - a belügyminisztérium felkérte a polgármestert, hogy 14 konkrétan megjelölt csillagos házat ürítsen ki a főváros különbö- ^ ző kerületeiben, és bocsássa azokat a német katonai parancsnokság rendelkezésére.22

Alig fejeződött be a zsidók átköltöztetése, máris szállongani kezdtek a hírek arról, hogy rövidesen deportálják a budapesti közösséget, mivel addigra nyílt titok volt, hogy a gettósítás és a koncentrálás után a deportálás következik. A szállingózó híreknek volt is bizonyos alapjuk, mert a német és magyar zsidótlanítási szakértők csakugyan július 10-re tervezték a deportálások megkezdését. Sötét tervüket csak Horthy kormányzó július 7-i utasítása hiúsította meg, mellyel véget vetett a deportálásoknak. A kormányzó döntését számos meggondolás motiválta, ideértve a szövetségesek sikeres normandiai partraszállását és a növekvő bel- és külföldi tiltakozást a zsidóellenes intézkedésekkel szemben.

Jegyzetek

1. Munkácsi, Hogyan történt?, 129-130. o.

2. Az e cím alatti kisegítő toloncház az Országos Rabbiképző Intézet épületeiből állt, melyeket a Gestapo e célból lefoglalt. A további részleteket lásd a 15. fejezetben.

3. Szentmiklóssy értékes szolgálatai elismeréseképpen a hálás Tanács július 1 -jén köszönőlevelet küldött neki, melyben kinyilvánították, hogy az összes engedményt, melyet a lakások áprilisi kisajátítása során kicsikartak, az ő megértésének, jóindulatának és fáradhatatlan erőfeszítésének köszönhették. Munkácsi, Hogyan történt?, 133-134.0.

4. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 166. o. Budapest zsidó lakossága 1944-ben csaknem 250 000 volt. Az 1930-as népszámlálás szerint az 1 006 184 budapesti lakos közül 204 371 (20,3%) volt zsidó. Stefan Barta: Die Judertfrage in Ungarn. Stádium, Bp., é. n., XIV. táblázat.

5. Az egyik legprominensebb nem zsidó kérvényező Rajniss Ferenc hírhedt antiszemita publicista és politikus volt, akit felháborított, hogy Kossuth Lajos tér 18. sz. alatti lakóépületét „zsidó háznak" nyilvánították.

6. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 167. o.

7. Doroghi Farkast június 14-én iktatták be. A beiktatásán tartott beszédében Ja-ross Andor belügyminiszter érintette a zsidókérdést; baljós hangon utalt a budapesti zsidók lehetséges deportálására: „Gondoskodni fogunk róla, hogy az összes fertőző elemet, amely a kozmopolitizmus természetes propagátora volt a fővárosban, kiiktassuk a város életéből." Uo., 172. o.

8. „Budapest székesfőváros polgármestere 147 501/1944. IX. sz. rendelete zsidók által lakható épületek kijelölésére a székesfőváros I. közigazgatási területén." Budapesti Közlöny, 135. sz. 1944. június 17., 3-4. o. A Közlönynek ugyanez a száma (4-8.) tartalmazza a rendeleteket, melyek megjelölik a város más kerületeiben lévő utcákat és házakat, amelyekben zsidók lakhattak, azaz a 147 502/1944. IX.-től a 147 514/1944. IX. sz. rendeletig a Il.-tól a XTV. kerületre vonatkozólag. Az épületek eredeti minősítése után benyújtott panaszok nyomán két további rendeletet bocsátottak ki az épületekátminősítésére, többnyire a nem zsidóknak kedvezve. Lásd a 148 451/1944. IX. és a 148 452/1944. IX. sz. rendeleteket, uo., 1944. június 24., 6-9. o.

A polgármester hatásköre ezen a területen az 1610/1944. M. E. sz. minisztertanácsi rendeleten alapult, mely a gettók létesítésére, valamint a belügyminiszter 523 926/1944. XXI. sz. utasításán, mely ugyanarra a kérdésre vonatkozott.

1 9.10761/VII. Res. 1944. sz. rádióüzenet minden csendőregységnek 1944. június 16-án esti 04 órakor. MOL, 99. tekercs.

10. A háború alatt és után a Tanácsot szigorúan bírálták a zsidók koncentrálásában játszott szerepéért. Akiket kilakoltattak lakásukból, természetesen a Tanácsot hibáztatták- mintha kizárólagos hatalma lett volna az átköltöztetési program felett. Bár - elkerülhetetlenül - sok méltánytalanság történt, ha azonban figyelembe vesszük a rendelkezésre álló korlátozott időt, meg kell állapítanunk, hogy a Tanács igen ügyesen járt el az átköltöztetéseknek a körülményekhez képest a lehető legkisebb fájdalommal való lebonyolításában. Pénzt és szállítómunkásokat is rendelkezésre bocsátott a szükséges költözködések segítéséhez. A Tanács álláspontjáról lásd Stern Samu nyilatkozatát, HJS, 3:23-24. o.

11. A Zsidó Tanács funkcionális-végrehajtó egységeinek leírását és értékelését lásd a 14. fejezetben.

12. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 167. o.

13. Jaross Andor 1945-46-os perében felhasznált memorandum egy példánya a szerző birtokában.

14. Lásd a 7200/fk. eln. 1944. sz., a rendőrkapitányság által június 23-án kiadott rendeletet, MOL, 15. tekercs. Lásd továbbá Lévai, Zsidósors Magyarországon, 170-171. o.

15. Az 1944. augusztus 2-i minisztertanácsi ülésen Jaross úgy becsülte, hogy a budapesti zsidók száma 280 000, közülük 170 000 lakott csillagos házakban, a többi pedig „illegálisan" keresztények lakta épületekben. Vádirat, 3:329. o.

16. Magyarországi Zsidók Lapja, 6, 27. sz. (1944. július 3.), 3. o. Ugyanez a szám tanulságos írást tartalmaz (5. o.) a zsidók lakbérfizetési kötelezettségéről azokkal a lakásokkal kapcsolatban, ahonnan kilakoltatták őket. Bérlői kötelezettségeik ezek szerint a lakáskiürítés hónapjának utolsó napjáig terjedtek, vagyis június 30-ig kellett fizetniük a lakbért.

17. Lásd például a Budai Zsidó Hitközség felhívását, hogy jelentsékbe új címüket mindazok, akik március 1 -je óta „változtattak lakást". Jóllehet a felhívást valószínűleg a hatóságok kérésére bocsátották ki, nehéz elhinni, hogy a zsidó vezetők még nem tudtak arról, milyen fontos szerepet játszanak az efféle listák a nácik deportálási programjában Uo., 6. 28. sz. (1944. július 13.), 2., 4. o.

18. A felhívás fotómásolatát lásd Vádirat, 3. a 160. lappal szemközt.

19. Uo., 3:305-310. o. A minisztertanács augusztus 24 ülésén Jaross 20 000 főre becsülte a kitértek számát Budapesten. Uo., 329. o.

20. Az 1944. június 54, 2510/1944. M. E. sz. rendelet. Magyarországi Rendeletek Tára, 1944,1465-1467. o. A kormánybiztos hatásköre Budapestre és a következő peremvárosokra és -községekre terjedt ki: Albertfalva, Békásmegyer, Budafok, Csepel, Kispest, Mátyásföld, Pesthidegkút, Pestszenterzsébet, Pestszentlőrinc, Pestújhely, Rákoshegy, Rákoskeresztúr, Rákospalota, Rákosszentmihály, Sashalom és Újpest. A kormánybiztos tisztségét a hírhedten antiszemita Hajnal Alajos vezérezredes töltötte be. Lévai, Fekete könyv, 186. o.

21. Vádirat, 3:599-600. o.

22. Az utasításokat Puskás István írta alá. Uo., 549-550. o.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

oc ■

A DEPORTÁLÁSOK

LEÁLLÍTÁSÁTÓL A SZÁLASI-PUC C SIG

1944 JÚNIUSÁNAK végére a vidéki deportálásokat gyakorlatilag befejezték. A zsidódanító osztagok figyelme ekkor a budapesti zsidóság felé fordult, mely a legnagyobb, viszonylag még mindig érintetlen zsidó közösség maradt a nácik uralta Európában. Az SS és magyar bérenceik, akik természetesen lelkesedtek a zsidókérdés végleges megoldásáéit Magyarországon, megkezdték az utolsó fennmaradt zsidó közösség felszámolására irányuló terveik végrehajtását. A zsidók átköltöztetése a külön e célra kijelölt sárga csillagos házakba az első lépés lett volna. Az elképzelés azonban meghiúsult, elsősorban a tengelyhatalmak gyorsan romló katonai helyzete és a deportálási programmal szemben ezzel egyidejűleg egyre erősödő belföldi és külföldi tiltakozás miatt. A tiltakozás, mely minden nap elmúltával egyre hangosabbá és szélesebb körűvé vált, arra kényszerítette a magyar minisztertanácsot, hogy folyamatosan napirendjén tartsa a zsidókérdést.

A minisztertanács ülései

A németek egyik fő célja a megszállás egész időszaka alatt az volt, hogy fenntartsák a magyar szuverenitás látszatát - amire magyar támogatóik is törekedtek. Következésképp a zsidóellenes intézkedések elfogadásakor különös gonddal ügyeltek az ország alkotmányos szervei által megteremtett törvényes formaságok betartására. E rendszeren belül a legtöbb jelentős zsidóellenes törvény és rendelet kibocsátója - és a zsidókérdés különféle aspektusai megvitatásának fő fóruma - a minisztertanács volt. Ezekben a kérdésekben általában Jaross Andor belügyminiszter vitte a szót. Noha végső soron ő volt a felelős a minisztériuma által hozott minden intézkedésért, zsidóügyekben rendszerint Endre Lászlónak, a szélsőségesen antiszemita államtitkárnak javaslataival összhangban cselekedett.

Mint belügyminiszter, Jaross rendszeresen tájékoztatta a minisztertanácsot a zsidóellenes kampány előrehaladásáról, a deportálásokat rendszerint azzal álcázva, hogy „a zsidókat Németországba szállítják munkára". A minisztertanács hivatalosan elfogadta, jóváhagyta és jegyzőkönyvbe vette Jaross jelentéseit. A zsidókérdésben Jaross és minisztériumi kollégái szabad kezet kaptak a minisztertanácstól, mint ahogy a minisztertanács szabad kezet kapott Horthytól. A magyar államfő magatartása nyíltan megmutatkozott a minisztertanács 1944. március 29-i drámai ülésén, melyen az első „csomag" főbb zsidóellenes rendeletet elfogadták. Mint ismeretes, ennek az ülésnek a jegyzőkönyve (66. pont) a következőképpen rögzíti Horthy álláspontját: „A miniszterelnök úr szerint... a Kormányzó Ur Őfőméltósága az összes zsidórendeletekre vonatkozólag szabad kezet adott az ő vezetése alatt álló kormánynak, és ezek tekintetében nem akar befolyást gyakorolni."1

Jaross és beosztottai jelentéseit a minisztertanács tagjai - ha nem is tapsolták meg mindig - rendszerint jóváhagyták, legalábbis a megszállás első három hónapja alatt. Június elején, a vidéki deportálások tetőpontján azonban firtatni kezdték a zsidóellenes kampány esetleges negatív hatásait.

A testület egyetlen tagja, aki a végleges megoldás programjának káros aspektusaira igyekezett ráirányítani a figyelmet, Jungerth-Arnóthy Mihály külügyminiszter-helyettes volt.2 A deportálások folytatásával szemben elfoglalt álláspontja a bel- és külföldi nyomás erősödésével egyre határozottabbá vált. Jungerth-Arnóthy álláspontját már május 17-én világossá tette, amikor Jaross rutinszerűen tájékoztatta a minisztertanácsot a deportálások két nappal korábbi megkezdéséről, „katonati meggondolásokból szükségessé vált" műveleteknek minősítve azokat. A külügyminiszter-helyettes felhívta a minisztertanács figyelmét a külföldi reagálásokra, rámutatott, hogy látott egy levelet, melyet XII. Pius pápa küldött Angelo Rótta magyarországi nunciusának, melyben a szentatya megjegyezte, hogy „Magyarország, Szűz Mária és Szent István országa becsületére örök szégyenfoltként tapad a zsidósággal szembeni bánásmód"3.

A minisztertanácsot nem sikerült meggyőznie. Június elsején a testület újabb jelentést hallgatott meg Jarosstól az északkelet-magyarországi kampány küszöbönálló befejezéséről, beleértve Észak-Erdélyt, és a MI. és IV. zónában szervezett akciókról. A jelentés célja egyebek között Sztójay tájékoztatása volt, akinek június 6-án Hitlerrel kellett találkoznia.

A Führerrel való találkozást nemcsak azért tervezték, hogy Sztójay be-mutatkozhassék mint miniszterelnök, hanem azért is, hogy közvetítse Horthy ldfejezett óhaját, hogy vonják vissza a német erőket és mindenekfölött a Gestapót és az SS-egységeket. A kérés szerepelt Horthy Hitlerhez intézett június 6-i levelében is, melyben emlékeztette a német vezetőt a klessheimi kastélyban tett ígéretére, miszerint fenntartják Magyarország szuverenitását, és „megfelelő" kormány létrehozása után visszavonják a megszálló erőket.4 Sztójayt a Hitlerrel való találkozásra elkísérte Vörös János vezérkari főnök. Bár a találkozás rövid és formális volt, a Führer világosan leszögezte: nem hajlandó visszarendelni a német erőket, amíg a zsidókérdést teljesen meg nem oldják Magyarországon.5

Horthy talán a Führer álláspontjára való reagálásként kezdte átgondolni a zsidókérdés kezelésével kapcsolatos magatartását. Ekkorra már kétségkívül tökéletesen és pontosan tájékozódott a zsidóellenes hadjárat realitásainak valamennyi dimenziójáról (lásd a 23. fejezetet). Sok jelentés volt a birtokában a zsidókkal szemben foganatosított rendszabályokról, köztük a gettósítás, a koncentrálás és a deportálás folyamatáról, valamint a magyar hatóságok tevékeny részvételéről. E jelentések egy része a Zsidó Tanácstól származott. Köztük volt egy 1944. május 25-i keltezésű memorandum, mély megdöbbentő részleteket tartalmazott az ország északkeleti részein lebonyolított műveletekről. Hangsúlyozta, hogy a zsidókkal szemben Magyarországon bevezetett intézkedések messze túltesznek szigorúságuk, végrehajtásuk módja és gyorsasága tekintetében a más európai országok zsidó közösségeivel szemben alkalmazottakon.6 Horthy nyilván közvetve erre a memorandumra utalt, - amikor június elején leiratot intézett Sztójayhoz, ebben közölte azon kívánságát, hogy a ,zsidók bizonyos kategóriáit, köztük a kitérteket és a nemzetgazdaság számára hasznos szakembereket (mérnököket, orvosokat és technikusokat) mentesítsék a zsidóellenes intézkedések alól. A miniszterelnöknek írt levelében Horthy nyilvánvalóan igyekezett igazolni á megszállás óta tanúsított magatartását, és tagadni mindennemű felelősséget a zsidóellenes kampányért. Emlékeztette Sztójayt, hogy a zsidókérdést a magyar elképzelésekkel és érdekekkel ellentétes módon kezelték, és hogy „legújabb információi szerint" a magyar zsidók ellen bevezetett intézkedések túltettek még a Németországban foganatosítottakon is, végrehajtásuk kegyetlen és embertelen módját beleértve. Mindamellett, bár követelte a zsidók bizonyos kategóriáinak mentesítését, Baky leváltását és azt, hogy Endre kezéből vegyék ki a zsidóügyek intézését, mégsem volt hajlandó arra kérni Sztójayt, hogy szorgalmazza, s ő maga sem rendelte el a deportálások felfüggesztését.7 A nagyszabású deportálások vidékről még majdnem egy hónapig folytatódtak. Veesenmayer tudomást szerzett Horthy Sztójayhoz intézett leveléről, mint ahogy az gyakorlatilag minden más dologgal kapcsolatban is megtörtént. A német követ nem járt messze az igazságtól, amikor arról tájékoztatta külügyminisztériumát, hogy Horthyt valószínűleg az a szándék vezeti, hogy teljes egészében a kormányra hárítsa a zsidókérdés kezeléséért való felelősséget, és „behízelegje magát az angolok és az amerikaiak kegyeibe arra az esetre, ha a háború rosszul végződik"8.

Sztójay a minisztertanács június 10-i ülésén, melyet azért hívtak össze, hogy meghallgassa a Hitlernél tett látogatásról szóló beszámolóját, foglalkozott a Horthy által fölvetett kérdésekkel. A miniszterelnök, aki nyilvánvalóan éppúgy tisztában volt a zsidók ellen elkövetett atrocitásokkal mint Horthy, figyelmeztetett ezek lehetséges káros hatásaira. Hang-súlyozta, hogy ezek csak elősegítik egy zsidóbarát irányzat kialakulását. Horthyhoz hasonlóan Sztójay sem ment ei odáig, hogy a deportálások felfüggesztését irányozza elő, csupán azt javasolta, hogy emberségesebben hajtsák végre azokat.9

A kormányra a zsidókérdésben továbbra is erős nyomás nehezedett, különösen a semleges országok és a keresztény egyházak képviselői részéről. A minisztertanács június 21-i ülésén ismét foglalkozott az üggyel. Jungerth-Arnóthy tényekkel és adatokkal felfegyverkezve adott áttekintést a zsidók üldözésével és deportálásával kapcsolatos külföldi reagálásokról. Nemcsak a külföldön szolgálatot teljesítő magyar követek táviratai álltak rendelkezésére, hanem a Magyarországra vonatkozó külföldi rádióadások szövegei is, valamint a semleges országok budapesti képviselői által átnyújtott memorandumok. Közölte a minisztertanáccsal, hogy a birtokában lévő dokumentumok szerint a zsidókat zsúfolt tehervagonokban Lengyelországba szállítják, ahol állítólag elgázosítják és elhamvasztják őket. Hangsúlyozta, hogy Romániában, Bulgáriában, Szlovákiában már 1942-ben megtörtént a zsidók deportálása és ezen országok zsidót-lanítása.10 Jaross ezzel szemben csak azt mondta, hogy a jelenlevő Baky és Endre rövidesen részletekbe menő tájékoztatást fog adni az eddig lefolyt és a jövőben folytatandó deportálások módjáról. Baky és Endre személyesen jelent meg a minisztertanács előtt, és felolvasta jelentését.

Baky és Endre „magyarázatai". Baky biztosította a testületet, hogy a deportálások minden szakaszát rendezett módon bonyolítják le, az Eich-mann-féle Sonderkommandóval kidolgozott előzetes tervek szerint.

Meglehet, hogy a nyomozócsoportok részéről történtek egyéni akciók, de különben a legkisebb zavar nélkül lettek lebonyolítva a deportálások. Munkácson, Nyíregyházán, Beregszászon és Kecskeméten voltak kilengések. A gyűjtőtáborokon belül a németek parancsoltak, és a berakodást is ők intézték. Kívül pedig a csendőrség és a rendőrség tartotta fenn a rendet. A határig a csendőrség és a MÁV személyzete kísérte a deportáltakat. A vonatokon is a németek voltak a parancsnokok. A csendőrség csak a kíséretet látta el. A németek állapították meg a berakást, szállítást. Vonatonként 2500 zsidót szállítottak ki. Egy teherkocsiban 50-60 zsidó lett elhelyezve. Mindenütt voltakzsidó orvosok. Vagononként l-l zsidó kocsiparancsnok. A deportálások folyamán a kiszállítás alatt csak 18-an haltak meg. Ezek is öregek és betegek

voltak. Ezek közül is egyik sem halt meg erőszakos halál következtében. Általános kifogásokat kaptunk. Konkrétakat nem.11

Endre június 21-i írásos nyilatkozatában - melyet a minisztertanács ülésén olvasott fel - még arcátianabbul „magyarázta meg" az egész get-tósítási és deportálási folyamatot. Jóllehet a nyilatkozat célja a minisztertanács mérsékeltebb tagjainak megnyugtatása volt, egyúttal rávilágított a zsidóellenes hadjárat mechanizmusára és saját antiszemitizmusára is:

Az ország területének zsidóktól való megtisztítása folyó évi [olvashatatlan dátum] megkezdődött, és a mai napig folyamatban van. A vonatkozó kormányrendeletek értelmében az ország egész területén megkülönböztető jelzés viselésére kötelezett zsidóság részére elkülönített helyek (gettók) jelöltettek ki, és ezen elkülönített helyekre a zsidóság összeköltöztetésé - Budapest kivételével - folyó évi május hó 31 -ig befejezést nyert. A székesfőváros területén az elkülönítés jelenleg folyamatban van, s ezt folyó évi június hó 21-én, 24 óráig be kell fejezni.

Az elkülönítést közigazgatási hatóságaim hajtották végre közbiztonsági szerveim támogatásával. Általános irányelvként állapítottam meg, hogy az összeköltöztetést a keresztény érdekek lehető legkisebb sérelmével hajtsák végre. Főként vidéken azonban történtek kisebb sérelmek, melyek azóta már orvoslást nyertek. Ott, ahol teljesen elkülönített városrész a zsidóság részére kijelölhető nem volt, közigazgatási szerveim egyes házakat jelöltek meg, mint olyan lakásokat, ahova zsidók összeköltöztethetők. Ahol az elkülönítés végrehajtása különösebb akadályokba ütközött, ott részben magam, részben kiküldött szaktanácsadó szerveim a helyszínen adták meg a szükséges útbaigazításokat és felvilágosításokat. Általában gettóköteles minden olyan személy, aki sárga csillag viselésére kötelezve van. A legtöbb zavart, a legtöbb egyéni sérelmet a vegyes házasságok különböző bonyolult variációi okozták. E kérdésnél mutatkozott meg valójában a zsidóság óriási vérbeütése, és hogy a magyar társadalom milyen szörnyű módon van átitatva a zsidó vérrel. Ezen fenti oknál fogva elvileg fel kellett állítani azt a tételt, hogy a családok a lehetőséghez képest ne szakíttassanak szét. A vegyes házasságok miatt igen sok esetben kellett a törvény szellemével ellentétes intézkedéseket tenni; a vegyes házasságoknál, ott, ahol az egyik házastárs keresztény volt, a másik házastárs fajilag és hitfelekezetilég is zsidó, csak a csillagviselésre kötelezett fél kényszeríttetett a gettóba. Ilyen eseteknél azonban legtöbbször előfordult, hógy a keresztény házastárs önszántából bement a gettóba zsidó házastársa után.

Az összetömörítéssel kapcsolatban az egész országban mutatkozó lakásínség kérdése egyelőre megoldottnak látszik. Bár statisztikailag még nem mutatható ki, mennyi lakás szabadult fel, a már beérkezett jelentésekből ezen kérdés az összetömörítéssel megoldottnak látszik.

A gettóba kényszerített lakosság a magával viendő vagyontárgy tekintetében nem vonatott korlátozás alá. Gyakorlatilag azonban ez úgysem volt végrehajtható, így a zsidóság ingóságai legnagyobbrészt visszamaradtak eredeti lakásukban. Ezeknek az összegyűjtésére, leltározására, raktározására a Pénzügyminiszter Úr kapott felhatalmazást. A gyűjtés és leltározás az egész országban folyamatban van, és közbiztonsági szerveim utasításaim alapján a

Pénzügyminiszter Urat ebben a munkájában támogatják. Egyébként a zsidó vagyon likvidálására kormánybiztos neveztetett ki.

A gettóba való tömörítés elrendelése után a zsidóság mindent elkövetett, hogy onnan meneküljön. Minden összeköttetését, befolyását, anyagi erejét igyekezett latba vetni, hogy innen meneküljön. Közbiztonsági szerveim valóságos okmányhamisító gyárakat lepleztek le, ahol zsidók részére gyártottak hamis okmányokat. A zsidóság mentésében, sajnos - ezt őszintén meg kell mondani -, első helyen állnak a keresztény hitfelekezet minden rendű és rangú lelkészei. A protezsálás, a kijárás, a közbenjárás soha ilyen nagy méretet nem öltött, mint éppen ma. A lelkészek a keresztény és felebaráti szeretetre hivatkozva [végzik] a zsidóság mentési akcióját.

Felállíttatott a Magyarországi Zsidók Szövetségének Intézőbizottsága, amely mint egyetlen központi szerv képviseli a zsidók érdekeit, és összekötő szervként működik a zsidóság és a kormánytényezők között. Megfelelő gondoskodás történt arról, hogy ezen bizottságban a keresztény hitfelekezethez tartozó zsidók érdekei megfelelő módon képviseltessenek. A gettósítás elől megkezdődött a zsidóságnak külföldre, főként Romániába való átszökése. Szomszéd államaink közül Románia volt az, amely az enyhe határőrizet miatt lehetővé tette zsidóságunknak a beszivárgását. Ezzel, úgy látszik, az angolszászok felé való titkos külpolitikai céljait kívánta előmozdítani. E tárgyban a Külügyminiszter Urat fel is kértem, hogy külképviseleti szerveit utasítsa a szükségesnek mutatkozó diplomáciai lépések megtételére.

A zsidó vagyontárgyak bejelentési kötelezettségét, valamint ezeknek zár alá való vételét, mint természetes kísérőjelenség, követték a különböző visszaélések: a vagyontárgyak elrejtése, megvesztegetés, közhivatali visszaélés stb. stb. A tudomásomra jutott eseteknél azonnal megtettem a szükséges intézkedéseket, és minden értekezleten külön hangsúlyoztam a visszaéléseknek vaskézzel való irgalmatlan letörését. A gettósítás megkezdésekor a honvédelmi kormány 80 000 zsidót hívott be részben behívójeggyel, részben hirdetmények útján katonai munkaszolgálatra, akik jelenleg nem esnek bele a külföldre irányuló zsidó munkásszállítmányok csoportjába. A gettóban tömörített zsidókat, valamint a keresztény hitfelekezethez tartozó zsidókat vallásfelekezetük papjai intézkedésemre akadálytalanul látogathatják, és őket valláserkölcsi oktatásokban részesíthetik.

A gettókban az egészségügyi szolgálatot az ottani zsidó orvosok látják el. Súlyt helyeztem arra, hogy a tisztálkodásra nem túlságosan hajlamos zsidóság a lehetőséghez képest állandó orvosi ellenőrzés alatt álljon, és a járványos betegségek elfojtassanak. A súlyosabb betegek, szülő nők kórházba való elhelyezését elősegítettem, élelmezésük a gettóban kielégítőnek volt mondható, mert az alsó fokú hatóságok által megállapított gettórend értelmében a nap bizonyos óráiban piacokra és üzletekbe bevásárlás céljából kijárhattak. A gettók rendjét és fegyelmét minden eszközzel biztosítottam, részben közbiztonsági szerveim útján, részben az általuk megszervezett zsidó rendőrség útján. Általában a gettó hangulata és rendje nyugodt és kielégítő volt. Öngyilkosság alig fordult elő, ez is inkább már az elszállítás előtt lévő táborokban történt. Mióta azonban a zsidóság körében mindjobban elterjedt a hír, hogy külföldre irányuló szállításuk angliai hadifogolycserével, valamint Amerikában kinn ragadt magyarok visszaszállításával áll kapcsolatban, magatartásuk mindinkább kezdi visszanyerni a zsidóság számára a teljes gondtalanságot jelentő liberális békeévek hangulatát.

A tisztogatási akció másik fázisa a gettókba tömörített zsidóságnak koncentrációs táborba való összegyűjtése, ahonnan a tulajdonképpeni elszállítás, be-vagonirozás megkezdődik.

A kassai VIII. és a kolozsvári IX. honvédhadtestek, valamint az ország déli határsávjában már a gettózás megkezdése, illetve befejezése előtt - tekintettel ezen területek hadműveleti jellegére - a zsidóknak az országból külföldi munkára való elszállítása már [május 14-én] megkezdődött. Az egyre növekvő partizánveszély, a háborúnak mindjobban az ország határai felé való áthúzódása feltétlenül szükségessé tették a gyors és halaszthatatlan intézkedéseket. Különösen a kárpátaljai és erdélyi részek voltak azok, ahol a zsidóság a szovjet ejtőernyősök és partizánok bújtatását és ezek működését elősegítette. Ezen területeknek azonnali megtisztítása tehát halaszthatatlan kötelesség volt. A két hadtest területén koncentrációs táborok állíttattak fel, a zsidóságot ide tömöríttettük, majd a menetrend szerinti elszállításuk megkezdődött. Ezen táborokba a zsidók csupán 50 kg útipoggyászt, valamint 14 napra szóló élelmet vihettek magukkal személyenként. A táborok őrzését, valamint a táborok élelmezését a német biztonsági rendőrség intézte, a magyar közigazgatási hatóságok közreműködésével. Fenti VIII. és IX. hadtest területéről a táborokba gyűjtött zsidóság elszállítása megtörtént június hó 7-ig, amikor is 275 416 zsidót szállítottak el. A déli határsávból 340 162 zsidó hagyta el eddig az országot. Tehát a fenti három hadműveleti területről kiszállítottunk 615 577 (sic!) zsidót.

Időrendi sorrendben a székesfehérvári II. és a miskolci VII. honvédhadtest területén gettóba tömörített zsidóknak táborokba való szállítása következett. Innen a kitelepítés június hó 15-én nyert befejezést és összesen 50 805 zsidót szállítottunk ki külföldi munkára. Tehát a II., VII., VIII., és IX. hadtestek, valamint a déli határsáv területéről összesen 666 382 (sic!) zsidót szállítottunk ki.12

Jelenleg folyamatban van a szegedi V. és a debreceni VI. hadtestek területén a gettózott zsidóság táborban való tömörítése, illetve elszállítása.

Az egyes hadtestek területéről történő elszállítást értekezletek előzték meg, melyen részt vettek az illetékes hadtestparancsnokok, a hadtestek területén levő főispánok, a rendőri és csendőri szervek. Az értekezleten részben Baky államtitkár úrtól, illetve tőlem kapták meg a részletes és szükséges utasításokat. Ezeken az értekezleteken mindig jelen volt a német biztonsági rendőrség képviselője is.

A berakodóállomásokról történő elszállítások általában nyugodtan és zavartalanul folytak. Egy esetben történt, hogy Kárpátalján az egyik ilyen szállítmányt kisebb csoport partizán támadta meg, ezeket azonban a kísérő karhatalmi erők szétszórták.13

Szökések természetesen úgy a táborból, mint a vagonokból a szigorú őrizet ellenére is előfordultak, a szökevények felkutatása folyamatban van.

Csendőri fegyverhasználat a tisztogatási akció folyamán, egy-két szórványesettől eltekintve, nem volt. A megtörtént fegyverhasználat jogosságának kivizsgálása folyamatban van. A táborokban a bevagonírozás előtt a zsidók szigorú csomagvizsgálaton és motozáson esnek át. Még így is a leglehetetlenebb helyről kerülnek elő értéktárgyak. A gettókból táborokba és a táborokból vagonokba való berakás után közigazgatási hatóságaim a lehetőséghez képest a fertőtlenítést azonnal elrendelik. A tábort és a gettót pedig az eredeti rendeltetésének azonnal visszaadják. A táborokból a nőtlen zsidó orvosok, mérnökök és állatorvosok kivétetnek és a hadtestek székhelyére szállíttatnak, ahol a honvédelmi orvosi, illetve hadiüzemi szolgálatra osztatnak be.

Az Igazságügyminiszter Űr rendelkezése alapján letartóztatási, valamint javítóintézetekből a sárga csillag viselésére kötelezett zsidók ismét beszállíttatnak. Elmegyógyintézetek, kórházak, szanatóriumok, üdülők és más egyéb, a zsidók megbüvására alkalmas helyek is kiüríttetnek.

A táborokba való szállításoknál és az elszállításoknál általában az elv az, hogy az keresztényi szellemnek megfelelő, emberséges és humánus módon történjék. Ahol bármilyen visszaélést tapasztaltam, a legtüzetesebb kivizsgálást és a legkeményebb megtorlást tettem folyamatba, elrendeltem ún. „üdítőszolgálat" megszervezését, amely a pályaudvarokon és kilépő határállomásokon az elszállítandó zsidóságnak a lehetőség Szerinti kényelmét van hivatva biztosítani.14 Ennek megszervezését a Zsidó Tanácsra bíztam, akik csillagviselésre nem kötelezett zsidókból állítják össze ezt a karitatív szolgálatot. A tisztogatási akció jelenleg is folyik. A-megtisztított országrészekben a gazdasági, politikai, közbiztonsági, rendészeti és nemzetiségi vonatkozású kérdések teljesen más síkra tolódtak el. Mintha évezredes lidércnyomástól szabadult volna fel a megtisztított országrész, még a levegő is megváltozott.

Az első napok, esetleg hetek bizonytalansága megszűnt, megindult a vérte-tűtől megtisztított fa erős, egészséges vérkeringése. Gazdasági vonalon eltűnt a feketepiac, a fekete árak mélyen estek. A piacokon majdnem árubőség mutatkozik, a kínálat a maximális árakon mozog, sokszor még ezek alatt is keresik a vevőt. Az uzsora és ennek kísérőjelenségei megszűntek.

A vállalkozási kedv, dacára a megmutatkozott tőkehiánynak, igen élénk. Az ipar és kereskedelem feszült érdeklődéssel várja, hogy a lefoglalt zsidó üzemek és üzletek árukészlete az ország gazdasági, vérkeringésébe mielőbb bekapcsolódjék. Ezeken a helyeken nem kell már félni a zsidó nyomasztó gazdasági fölénytől, lassan megindult a bátor kezdeményezés. Nem látni az utcákon egymáshoz hajló, suttogó zsidó fejeket, sunyi pillantásokat, amint méregetik a feléjük közeledő nem zsidókat. Vendéglőkben, éttermekben, szórakozóhelyiségekben és mind ott, ahol az élet Javait két kézzel lehetett habzsolni és ahol eddig Ők domináltak, nem lehet látni zsidót. A rémhír, a suttogó propaganda, a destruálás, a polgári lakosság mételyezése, a zsidó ügyvédek szipolyozása, a polgári perek lavinája mind megszűnt. A hadműveleti területen partizán-utánpótlás, szovjet ejtőernyősök rejtegetése, a hírszerzés, szabotázsakciók kezdeményezése és a baloldali politikai szervezkedés megszűnt. A közbiztonsági állapotok megszilárdultak, a tipikus és jellemző intellektuális zsidó bűncselekmények megszűntek. A nemzetiségek részéről az eddig tapasztalt nyugtalanságot nincs, aki szítsa. Általában szembetűnő az a nyugalom, amellyel a keresztény lakosság a zsidók kitelepítése után igyekszik életét új relációkra beállítani, és mindenütt észrevehető az a felszaba-

dultsági érzés, amely évtizedek hosszú és nyomasztó félelme után most már

egy tisztultabb és jobb boldogulási lehetőség feltételeit hordja magában.

Miután végighallgatta Baky és Endre jelentéseit, Jungerth-Arnóthy, akit szemlátomást megdöbbentett a két belügyminisztériumi tisztviselő szemérmetlen hazudozása, keserű gúnnyal megjegyezte, hogy annak fényében, amit az imént hallott, „igazán sajnálhatja az ember, hogy nem zsidó, és így ezeken a kedves kirándulásokon nem vehet részt"16.

Faragho Gábor altábornagy, a csendőrség parancsnoka arról számolt be, hogy 20 000 csendőr vett részt a zsidótlanítási műveletekben, és csak néhánnyal szemben kellett fegyelmi intézkedést foganatosítani.17 Ezen a ponton Endre cinikusan megjegyezte, hogy senki sem zaklatja a zsidókat a gettókban működő zsidó rendőrség kivételével. Mester Miklós, a vallás- és közoktatási minisztérium politikai államtitkára a zsidóellenes intézkedések belföldi következményeit tekintette át. Mester korábban szélsőjobboldali volt, de 1944 nyarán a zsidókérdésben mérsékelt álláspontra helyezkedett, és egyre inkább németellenes magatartást vett fel. Áttekintést adott a keresztény egyházak petícióiról, és figyelmeztetett, a sok nemzetközileg ismert tudós és professzor deportálásának következményeire.18 Imrédy azt emelte ki, hogy a zsidók deportálására vonatkozóan a németekkel csakis szóbeli megállapodás jött létre, továbbá olyan atmoszféra teremtését sürgette, amely a háború utáni rendezés során Magyarország javára szól majd.

Jungerth-Arnóthy felhívta a minisztertanács figyelmét a következő tényekre:

- Németországot, Olaszországot, Horvátországot és Szlovákiát kivéve a deportálások iránt nagy érdeklődés mutatkozik.

- Románia most fellépett a zsidók mentorának. Palesztinába is kiengednek magyar zsidókat.

- Nagy idegesség mutatkozik tehát úgy az ellenséges országok, mint a semleges országok közvéleménye részéről Magyarországgal szemben.19

A minisztertanács június 21-i ülése azzal ért véget, hogy utasította Bakyt és Endrét, vessenek véget az atrocitásoknak. Sztójay állítólag azt is javasolta, hogy Zöldi Mártont ismét utasítsák ki az országból,20 és a belügyminisztérium intézkedjék a hozzá beterjesztett mentesítési kérvényekről. A kormány azonban nem tett semmit a deportálások befejezése érdekében.21

Elképzelhetetlen, hogy az Jungerth-Arnóthyhoz hasonló emberek először csak külföldi híradásokból értesültek volna a zsidóellenes kampány realitásairól. Igaz, a magyar sajtó és a rádió hallgatott a deportálások jellegéről és méreteiről, és csupán a szövetséges országnak történő munkaerő-átadásról beszélt, Magyarország kormányzatának kulcsemberei azonban, akárcsak az ország zsidó vezetői, már jóval a német megszállás előtt tisztában voltak az Európa-szerte zajló végleges megoldási kampány realitásaival (lásd a 23. fejezetet).

Jungerth-Arnóthy a deportálások leállítását sürgette a minisztertanács június 21-i ülésén. A minisztertanács meghallgatta Jungerth-Ar-nóthy szenvedélytől fűtött eszmefuttatását, mely szerint a zsidókérdés radikális megoldása a háború után Magyarországot a legsúlyosabb következményekkel fogja sújtani. Megegyezte, hogy:

Németországot, Olaszországot, Horvátországot és Szlovákiát kivéve a deportálások iránt nagy érdeklődés mutatkozik. Súlyos kegyetlenkedéseket vernek szemünkre. A zsidók „kiirtásáról" beszélnek. Erős kritika tárgya az, hogy előfordult az, hogy 80 zsidót raknak be egy marhaszállító kocsiba, ahová csak egy vödör vizet tesznek be. A deportáltak közül sokan állva teszik meg a hosszú utat. Hírek vannak, hogy Lengyelországban elgázosítják és elégetik a legyengült szervezetű zsidókat. Romániában, Bulgáriában, Szlovákiában már 1942-ben megtörtént a zsidók deportálása és ezen országok zsidótlanítása. Horvátországból és Szerbiából is a zsidók deportálása. Románia most fellépett a zsidók mentorának, Palesztinába is kiengednek magyar zsidókat. Most, 1944-ben az egész világ felfigyel, hogyan történik Magyarországból a zsidók deportálása. Annál súlyosabb most ez reánk nézve, mert a németek a megszállott országok területéről, Csehországból, Lengyelországból, Hollandiából, Belgiumból, Franciaországból is már 1941 óta kivitték a zsidókat.22

Noha Imrédy és Kunder a minisztertanács június 24-i ülésén azt javasolta, fogadják el ezt az indítványt, Kolosváry-Borcsa Mihály azt hozta fel, hogy a deportálások felfüggesztése súlyos morális következményekkel járna az ország belpolitikai életében. A legtöbb miniszter hajlott rá, hogy Jaross álláspontjára helyezkedjék. Jaross úgy tájékoztatta a minisztertanácsot, hogy a kegyetlenkedésekről szóló „rémhírek" igaztalanok, mert a „munkásokat" tervszerű és rendezett módon küldik Németországba. Az eredeti minisztertanácsi jegyzőkönyv szerint Jaross: „Sürgős döntést kért, mert különben nehézségek fognak előfordulni. A zsidóság munkakapacitás kérdése. Hogy a zsidók hová mennek, minket végeredményben nem érdekel. Az ország érdeke, hogy a zsidók gyorsan legyenek eltávolíthatók. Kérdés sürgősen elintézendő, a németekkel lefolytatandó tárgyalások útján." Hasonló álláspontot foglalt el Imrédy, Jurcsek, Kunder és Szász. Ezen az ülésen jelentette ki először nyilvánosan Jurcsek, hogy „a gyermekeket és az időseket azért viszik el, mert tudják, a zsidó munkás akkor dolgozik a legjobban, ha tudja, hogy családja és rokonai mellette vannak". Sürgették Jungerth-Arnóthyt, hogy ilyen értelemben nyilatkozzék a semleges országoknak.23 Állítólag azt felelte, „a semleges országok képviselői nem fogják megérteni ezt, mert tudják, hogy a zsidó akkor dolgozik a legjobban, ha tudja, hogy a családja és a rokonai otthon vannak"24.

Nyomás Horthyra. A kegyetlen zsidóellenes intézkedések ellen tiltakozó belföldi és külföldi erőket nyilván bosszúsággal töltötte el és elkeserítette a minisztertanács tétovázása és felemás döntései. Horthyt továbbra is állandó nyomás alatt tartották, és sürgették, hogy most, amikor már ismeri a deportálási program és Auschwitz realitásait, állítsa le a deportálásokat. A szörnyűségekről fia, ifj. Horthy Miklós is beszámolt. Ifj. Horthy Pető Ernőtől, a Központi Zsidó Tanács egyik vezetőjétől értesült az igazságról. Petőnek Horthyékhoz a sógora révén volt kapcsolata, aki ugyan zsidó volt, de az 1930-as években titkárként szolgált a fiatal Horthynál. Valamikor 1944 júniusában vitte el Petőt ifj. Horthyhoz dr. Ónody Dezső, az akkori titkára. A Várban, ahová titokban látogatott el, Pető igen részletesen feltárta a vidékről való deportálások borzalmait és Auschwitz valóságát, ahogyan azt az auschwitzi jegyzőkönyvek leírták (egy példány az előző hónap óta a birtokában volt). A fiatal Horthy megígérte, hogy mindent elmond az apjának, amit hallott, és megadta Petőnek titkos telefonszámát. Pető egyike volt annak a néhány vezető zsidó személyiségnek, aki szoros kapcsolatot tartott fenn a kormányzó fiával egészen 1944. október 15-ig, amikor ifj. Horthy Miklós is a németek foglya lett.25

Petőn és az egyházak vezetőin kívül cselekvésre ösztönözte Horthyt Esterházy Móric gróf26 is, valamint bizalmasa és barátja, Bethlen István gróf, aki ebben az időben rejtőzködött. 1944 júniusának végén Bethlen hosszú memorandumot nyújtott át Horthynak, melyben a Sztójay-kor-mány leváltásának szükségességével és e cél megvalósításának módjával foglalkozott. Az új kormány egyik fő feladata Bethlen szerint az volt,

...hogy véget vessen annak az embertelen, ostoba és a magyar jellemhez nem illő kegyetlen zsidóüldözésnek, amellyel a jelenlegi kormány a magyar nevet bemocskolta a világ szemében, és amely a legfertelmesebb korrupció, rablás és tolvajlásnak vált a kútforrásává, és amelybe, sajnos, a magyar intelligenciának is tekintélyes része belesodródott. Ezt a szégyenfoltot jó hírnevünkről letörölni, sajnos, már alig lesz lehetséges, de véget kell vetni ezeknek a barbárságoknak, mert különben maga a keresztény magyar társadalom fertőződik meg gyógyíthatatlanul.27

Az egyre fokozódó hazai nyomással egyidejűleg Horthy külföldről is egyre hangosabb tiltakozásoknak volt kitéve: egyre többen emelték fel szavukat a deportálásokkal szemben, és követelték határozottan a zsidóellenes intézkedések beszüntetését. Ezek a tiltakozások és követelések júliusban új dimenziót öltöttek. Addig általában csak a külföldi államok vezetői ismerték meg a zsidóellenes hajsza realitásait magyarországi diplomáciai képviseleteiken keresztül. Júliusban azonban már a külföldi közvélemény is tudomást szerzett a gettósítással és a deportálással kapcsolatos barbárságokról. A világsajtó, ideértve a nyugati hatalmak és a semleges országok sajtóját, addig csak néha utalt a magyarországi üldöztetésekre. Tudjuk, hogy ezeknek az országoknak a vezetői és sok kormányszolgálatban álló és befolyásos személy eddigre már tökéletesen megismerkedett Auschwitz realitásaival (lásd a 23. fejezetet), a hírek széles körben való terjesztését mégis megakadályozták. Az áttörés június végén következett be, amikor az ún. auschwitzi jegyzőkönyvek rövidített változatát a vidéken lefolytatott gettósítási és deportálási akciókról szóló összefoglalóval együtt Rrausz (Moshe) Miklós, a budapesti Palesztina Hivatal vezetője elküldte Svájcba (lásd a 23. fejezetet).

Ezeknek az iratoknak a példányai számos befolyásos egyházi és politikai vezetőhöz jutottak el Svájcban, és megkapták a vezető lapok kiadói és szerkesztői is. Gyakorlatilag egyik napról a másikra sajtókampány szerveződött a barbár üldöztetések ellen, kigúnyolva a magyarok állítólagos „lovagiasságát". Az újságok megrázó részleteket közöltek a gettósítási és deportálási folyamatról, Auschwitzról és más koncentrációs táborokról. Hangsúlyozták, hogy a zsidóellenes intézkedések összeegyeztethetetlenek nemcsak Magyarország korábbi hírével, hanem az emberiesség és a kereszténység alapvető törvényeivel is.28 A svájci sajtó által közölt részleteket átvették a szövetséges és a semleges országokban megjelenő újságok, további ösztönzést nyújtva a cselekvéshez.

A pápa végül indíttatva érezte magát, hogy fellépjen, és június 25-én személyes kérést intézett Horthyhoz. Példáját követte Roosevelt elnök június 26-án, a svéd király pedig június 30-án. Az Egyesült Államok elnöke a deportálások azonnali leállítását és minden zsidóellenes intézkedés megszüntetését követelte; ellenkező esetben további fegyveres megtorlást helyezett kilátásba. Roosevelt ultimátuma azt a fenyegetést tartalmazta, hogy „Magyarország sorsa nem olyan lesz, mint bármely más civilizált nemzeté..., hacsak nem állítják le a deportálásokat". Nem sokkal ezután, július 2-án az elnök üzenetét szokatlanul heves, Budapest elleni bombatámadás támasztotta alá.29

Bár Horthyt nyilván komolyan nyugtalanították ezek a reagálások, talán a legfontosabb ok, mely közrejátszott abban a döntésében, hogy enyhítse, ha ne is szüntesse meg teljesen a zsidók üldözését, a gyorsan romló katonai helyzet volt, mely Magyarország és szövetségesei összeomlásával fenyegetett. A nyugati szövetségesek expedíciós erői június 6-i sikeres partraszállásuk után elfoglalták Cherbourgot; a szovjet erők, fenntartva könyörtelen offenzívájukat, már elfoglalták Vityebszket a Drina folyó mentén, és készültek átkelni a Dnyeperen. A japán flotta is vereséget szenvedett a Mariana-szigeteknél.

A koronatanács június 26-i ülése. Mindezekre válaszul, ideértve a június 21-i és 24-i minisztertanácsi ülések döntésképtelenségét is, Horthy saját elnöklete alatt június 26-ra összehívta a koronatanács ülését. Ambrózy Gyula, a kormányzói kabinetiroda vezetője nyilatkozattervezetet készített számára, amely a következő pontokat tartalmazta a zsidókérdésről:

- a zsidók üldözése elleni hazai és nemzetközi tiltakozások áttekintése Jungerth-Arnóthy összefoglalásában;

- kívánatos, hogy leállítsák a deportálásokat, vagy legalábbis, ha a németek ragaszkodnak a folytatásukhoz, intézzék az egészet a német egységek maguk, a csendőrség részvétele nélkül. Erről Faragho altábornagy referáljon;

- kérés, hogy a zsidó dolgozók, akikre szükség van Magyarországon, maradjanak az országban családjukkal együtt, erről Hennyey Gusztáv altábornagy, a honvédelmi minisztérium munkaszolgálati részlegének főnöke referáljon;

- kívánatos, hogy a mentesítést nyert zsidókat, valamint mindazokat, akiket a jövőben mentesítenek, ne hurcolják törvényellenesen a gettókba, és ne deportálják;

- Endrét mentsék fel a zsidókérdés kezelésétől, és Bakyt mentsék fel mint államtitkárt.30

A június 26-i koronatanács ülésén Horthy áttekintette a zsidóüldözések elleni belföldi és külföldi tiltakozásokat, és konkrétan megemlített néhány, a deportálások során elkövetett túlkapást, például a komáromiakat és a kiskunhalasiakat. Ezekről később Jungerth-Arnóthy bővebben beszélt. Faragho azt állította, hogy az atrocitások német akciók eredményei. Sztójay, Imrédy és Reményi-Schneller a németek védelmében szólalt fel. Horthy, ahogyan Jungerth-Arnóthy visszaemlékezett az ülésre, nagyon dühös volt, és azzal zárta le a vitát, hogy kijelentette:

Én ezt tovább nem tűröm! Nem engedem meg, hogy a deportálás továbbra

is szégyent hozzon a magyarságra! Intézkedjen a kormány Bakynak és Endrének helyükről való eltételéről! A budapesti zsidók deportálását pedig szüntessék be! A kormány tegye meg a szükséges lépéseket!31

Mindamellett Sztójay aznap egyik első intézkedéseként kioktatta a baráti és a semleges fővárosokban tevékenykedő magyar képviselőket (Ankara, Bukarest, Szófia, Zágráb, Bern, Vichy, Madrid, Lisszabon, Koppenhága, Helsinki és Pozsony), hogyan reagáljanak „magyar zsidók Németországba való deportálásáról az ellenséges és a semleges sajtóban megjelent állításokra". Utasították őket, hogy a következő magyarázatot adják:

Hazai munkapiac helyzetére és háborúban való teljés részvételére való tekintettel kormány magyar munkások németországi kontingensét felemelni nem tudta, de német kívánságnak zsidók rendelkezésre bocsátásával kívánt eleget tenni. E megegyezés alapján küldetnek ki zsidók németországi munkára. Mivel tapasztalat azt mutatta, hogy zsidók munkakészsége idegenben kisebb, ha családjuktól el vannak vágva, családtagjaik is velük küldettek.32

Ez a távirat az egyetlen rendelkezésünkre álló hivatalos dokumentum, mely arra vall, hogy a zsidók deportálására a németek és a magyarok közt kötött egyezmény keretében került sor.33

Június 28-án a minisztertanács újra összeült, hogy kövesse a koronatanács irányvonalát, és döntsön a kormányzó javaslatairól. Jungerth-Arnóthy ismertette a június 26-i figyelmeztető amerikai jegyzéket (melyet Maximilian Jäger, Svájc budapesti követe útján juttattak el) és a Vatikántól érkezett petíciót. Kitért továbbá a Svéd Vöröskereszt 300-400 zsidó érdekében tett javaslatára, a svájciak javaslatára, hogy lebonyolítják mintegy 7000 zsidó Palesztinába való kivándorlását, valamint az Amerikai Háborús Menekültügyi Hivatal (War Refugee Board) ajánlatára, hogy segítséget nyújtanak a gettókban és táborokban lévő zsidóknak. A külügyminisztérium nevében szólva Jungerth-Arnóthy javasolta, hogy a kormány elvben fogadja el a külföldi javaslatokat, és szemrehányást tett a kormánynak, amiért a zsidókérdést túlzott sietséggel próbálják megoldani Magyarországon. Rámutatott, hogy jóllehet Szlovákiát, Romániát és Bulgáriát a németek már 1939-ben, 1940-ben, ü-letve 1941-ben megszállták, ezekben az országokban még mindig viszonylag nagyszámú zsidó maradt: Szlovákiában 18-20 000, Romániában 250-300 000, Bulgáriában 40 000.

Imrédy, Jaross, Jurcsek és Reményi-Schneller ellenkezése dacára a minisztertanács elfogadta a külügyminisztériumnak a svéd és a svájci kivándorlási tervekkel kapcsolatos javaslatát, de elutasította az Amerikai Háborús Menekültügyi Bizottság ajánlatát.34 A minisztertanács azonban, akárcsak egy nappal korábban a koronatanács, nem intézkedett a deportálások leállításáról.

Ugyanezen a napon - a minisztertanács határozataival összhangban -Sztójay személyesen adott át egy jegyzéket Veesenmayernek, amely a svéd és a svájci ajánlatok részleteit tartalmazta; Sztójay tisztában volt vele, hogy a magyarok minden jó szándékuk ellenére sem tudnák teljesíteni vállalt kötelezettségüket a németek együttműködése nélkül. A június 27-i keltezésű jegyzék (322 res. pol. 1944) összefoglalja a magyar kormány ál-

láspontját a magyar zsidók mentésére vagy megsegítésére irányuló akkori külföldi tervekről:

FELJEGYZÉS

Az utóbbi időben különböző nemzetközi jótékonysági és emberbaráti szervezetek fordultak a magyar kormányhoz, bizonyos jótékonysági akciók végrehajtása céljából.

Ámbár ezek a kezdeményezések általános emberbaráti célokat szolgálnak, szándékukban áll, hogy a zsidók megsegítését is tevékenységük körébe vonják.

A konkrét akciók közül a következőket jegyezhetjük fel:

1. A budapesti svéd követ 1944. június 11-én felkérte a magyar királyi külügyminisztériumot, hogy a magyar kormány foglaljon állást egy Svéd Vöröskereszt-akciót illetőleg. Ennek célja lenne:

(a) Árvák és elhagyott gyermekek elhelyezését, ellátását és ruházatát - a Magyar Vöröskereszt által felállítandó otthonok útján - biztosítani.

(b) A fedél nélkül maradt vagyontalan kibombázottak megsegítései

(c) Azoknak a zsidóknak Svédországba való kivándorlásának elősegítése, akik a svéd királytól svéd állampolgárságot nyertek.

(d) Azoknak a zsidóknak Svédországba vagy Palesztinába való kivándorlásának elősegítése, akiknek Svédországban rokonaik vannak, vagy hosszabb idő óta üzleti összeköttetésben állnak Svédországgal.

Az itt tekintetbe jöhető zsidók száma körülbelül 300-400 személyre tehető.

2. A zsidók kivándorlása Palesztinába.

A Palesztinába való bevándorlást a palesztinai bevándorlóbizottság, kezdeményezte, amely a beutazási engedélyt a brit kormánytól kérvényezi. A megadott beutazási engedélyt a svájci kormány juttatja el a budapesti svájci követségre. Ez utóbbi 1944. április 26-án a következő, már palesztinai beutazási engedéllyel (certificate of immigration) rendelkező zsidók részére kérvényezett a magyar kormánytól kiutazási engedélyt:

(a) 1000, 16 éven aluli gyermek és 10% felnőtt kísérőszemélyzetként,

(b) hetenként 9 család (kb. 30-40 személy),

(c) 600 személy hajón Constantából,

(d) 1450 család.

Mindent összevéve tehát kb. 7000 személyről van szó. Ezen az úton eddig szabályszerűen folyt a zsidók kivándorlása Magyarországról, úgyhogy havonta mintegy 400-500 személy hagyta el az országot, és indult el Palesztinába. A svájci követség most felvetette a kérdést, hogy a magyar kormány továbbra is engedélyezi-e ezt az akciót.

A budapesti török követ közölte: felhatalmazást kapott, hogy Palesztina felé nagy számban átutazó zsidók részére átutazóvízumot adjon ki.

3. Egy harmadik hely közvetítése útján az amerikai „War Refugee Board" a berni magyar követséghez fordult, a következő ajánlat továbbítása végett:

(a) a Vöröskereszt útján ruházatot, élelmiszert és más cikkeket küldene a táborokban és gettókban levő zsidók és egyéb internáltak (angolok, amerikaiak), valamint politikai foglyok részére.

(b) Ajánlatot tesz a zsidók pénzbeli megsegítésére, kombinációba hozva ezt a magyar dolláradósság pengőben lehetséges rendezésével.

(c) 10 éven aluli zsidó gyermekek Palesztinába való elszállítása.

Megbízható értesülések szerint Románia a fenti vonatkozásban összeköttetést tart fenn Amerikával. 40 000 zsidó elszállítását helyezték kilátásba, akikből 5000-et máris elszállítottak Constantából Isztambulba. A budapesti török követ közlése szerint az említett zsidókat már ellátták a Palesztinába való utazáshoz szükséges török átutazóvízumokkal.

A magyar kormány a fenti 1., 2. és 3. pont alatt felsorolt akciókat a következő szempontból is megvizsgálta:

1. (a) A Svéd Vöröskereszt már az első világháború alatt is nagy szolgálatokat tett Magyarországnak a sebesültápolás és a hadifoglyok tekintetében.

(b) Ugyanez állott fenn az első világháború után a hadifoglyok kicserélése ügyében.

(c) A jelenlegi háború után a Svéd Vöröskeresztnek ezek a hasznos szolgálatai előreláthatólag szintén nagy jelentőségűek lesznek.

(d) Ezen cselekedetei alapján a Svéd Vöröskereszt nagy tekintélynek örvend Magyarországon.

: (e) Majdnem valamennyi ellenséges államban Svédország látja el a magyar állampolgárok védelmét.

2. (a) A brit birodalomban és különösen az Egyesült Államokban nagy számban élnek magyar származású egyének.

(b) Sok olyan magyar állampolgár is él itt, akik jelentékeny vagyonnal rendelkeznek.

(c) Ezeknek az országoknak az internálótáboraiban is vannak magyar állampolgárok, és az ezekkel való bánásmódot a fent jelzett ajánlatok egyenes elutasítása hátrányosan befolyásolná.

Fentiek mérlegelése arra indította a magyar kormányt, hogy foglalkozzék ezekkel az akciókkal, és beható vizsgálat után pozitív irányban foglaljon állást, amennyiben ezek nem befolyásolják hátrányosan a munkaerő-kihasználást Magyarországon.

Arra való tekintettel, hogy ezekben a kérdésekben a magyar kormány a német Birodalmi Kormánnyal egyetértésben kíván eljárni, tisztelettel kérjük a Német Követséget, hogy sürgősen közölje, velünk a Birodalmi Kormány állásfoglalását a fenti akciókkal kapcsolatban. Tisztelettel kérjük továbbá, hogy az ügy megvizsgálásánál vegyék tekintetbe azokat az okokat is, amelyek a magyar kormányt arra indították, hogy ezekkel az ajánlatokkal foglalkozzék.

A svéd és a svájci ajánlatot június 28-i ülésén a minisztertanács újra megvitatta. Imrédy, a korábbi miniszterelnök a következő dilemmát ismertette: nem lehet engedményeket tenni a németek jóváhagyása nélkül, ez viszont kérdésessé teszi az ország szuverenitását. Javasolta, győzzék meg a németeket, hogy az ő érdekeikkel is egybevág, ha a semleges országok Magyarországot szuverén nemzetnek tekinthetik.36

A koronatanács és a minisztertanács ülésének közvetlen következményeként Bakyt és Endrét névlegesen „fölmentették" a belügyminisztériumban betöltött bizonyos feladataiktól. Június 30-án Jaross felkérte őket, hogy adják fel a zsidókérdés kezelésével kapcsolatos funkcióikat, de szolgáljanak továbbra is mint minisztériumi államtitkárok.37 Baky csak 1944. augusztus 9-én adta be lemondását, miután Jaross is felmentését kérte; hivatalosan csak szeptember 2-ával mentették föl. Endre felmentésének időpontját nem tették közzé a Budapesti Közlönyben.38

Mialatt Horthy és a minisztertanács arról vitatkozott, hogy kívánatos véget vetni az atrocitásoknak és a deportálásoknak, a zsidódanító osztagok éppen befejezték a bevagonírozási és deportálási műveleteket a IV. zónában, és felkészültek a végleges megoldás beindítására az V. zónában.

Maga Horthy még nem döntött határozottan a deportálások leállításáról; a júniusi üléseken csak annak az óhajának adott hangot, hogy akadályozzák meg a budapesti zsidók deportálását. Horthy ingadozó magatartását Veesenmayer június 30-i táviratában jelezte a német külügyminisztériumnak. Veesenmayer szerint, aki mindig pontosan tájékozódott a kormány tárgyalásairól annak néhány szélsőjobboldali, nácibarát tagja révén, Jaross energikus kérésére Horthy visszavonta a deportálásokkal szembeni ellenvetéseit. Horthy álláspontját állítólag egy kompromisszum nyomán változtatta meg, melynek értelmében a budapesti zsidókat, legalábbis ideiglenesen, mentesítik a deportálások alól. A kormányzónak megígérték, hogy a budapesti akciót „nem hajtják végre azonnal, hanem kissé később, az utolsó vidéki zónában szervezett kampány lezárása után". Veesenmayer biztosította fölötteseit, hogy a manőverek eredményeképpen a magyar fővárosban végrehajtandó akció csak kb. tíznapos halasztást szenved, s elősegítése érdekében máris megkezdődött a közvetlenül Budapest környékén élő zsidók evakuálása.39

A németek és magyar bűntársaik reményei pár nappal később szertefoszlottak, amikor Horthy végül is úgy döntött, hogy minden további deportálásnak véget vet. A szövetséges és a semleges hatalmak kérései, a Budapest ellen intézett nagyarányú bombatámadások és a romló katonai helyzet egyaránt közrejátszottak döntésében, mégis szinte egyöntetű a vélekedés, hogy az egyik döntő tényező Bakynak és társainak Horthy megdöntésére irányuló kísérlete volt.

A Baky-féle puccskísérlet és a budapesti zsidók deportálására szőtt terv

A német megszállás után az első három hónapban Horthy tartózkodott számos államfői kötelezettsége gyakorlásától. A németek és a magyar nácik teljes mértékben kihasználták a kormányzó passzivitását, és szuverenitásának tekintélye alatt sok mindent végrehajtottak közös programjukból, ideértve a végleges megoldást is. A kormányzó államügyektől való tartózkodása következtében fellépő hatalmi űrt - e tartózkodás a passzív ellenállás látványos, de történeti távlatból tekintve meddő, sőt káros megnyilvánulása volt - nagymértékben a belügyminisztériumot irányító szélsőjobboldali elemek, Baky, Endre és Jaross töltötték be, akik a fonto-sabb erőszakszervezetek felett rendelkeztek (hivatalnoki kar, rendőrség, csendőrség). Június végére ez a hármas, és különösen Baky, aki közvetlenül a csendőrséget irányította, elhatározta, hogy megkaparintja a hatalmat a nemzetiszocialisták számára.40 Baky ambícióit nemcsak a korládan hatalom iránti vágy táplálta, hanem az az elhatározása is, hogy befejezi a magyar zsidóság likvidálását. Az utóbbi szempont különös jelentőséget kapott a minisztertanácsi ülések fényében, melyek felvetették az atrocitások és a deportálások befejezésének lehetőségét.

Baky forgatókönyve. mindkét cél egyidejű elérését irányózta elő. Egyik első terve, mely kudarcot vallott, majdnem olyan bizarr volt, mint amennyire sikertelen. Arról volt szó, hogy behatolnak Horthy magánrezidenciájába a királyi palotában, és letartóztatják. E terv kivitelezése érdekében június 29-én éjjel Görgey Vince, Baky egyik közeli munkatársa az Új Magyarság c. nyüas napilapnál, a Rátz Jenő miniszterelnök-helyettes által újonnan létrehozott Nemzetmentő Szervezet vezetője, megpróbálta meggyilkolni Bárczy István miniszterelnökségi államtitkárt. Összejátszva egy nyilas repülőszázadossal, Láng Kornéllal, Görgey ezután megpróbálta megszerezni a kapukulcsot ahhoz az alagúthoz, mely a kormány hivatali épületét a kormányzó palotabeli magánlakosztályával kötötte össze,41

Ennek a bizarr tervnek a kudarca után Baky realisztikusabb elképzelést dolgozott ki, melynek főbb vonalait június végén vitatták meg a Budapest környéki zsidók deportálásáról tartott tanácskozás keretében. Fe-renczy szerint a tanácskozáson a szokott zsidódanító szakértők vettek részt, köztük Eichmann és Endre, valamint Faragho Gábor, a csendőrség főparancsnoka.42 A tanácskozás résztvevői titkos tervet dolgoztak ki, mély számításba vette nemcsak a különleges budapesti körülményeket, hanem a változóban lévő politikai légkört is. Számoltak azzal a ténnyel, hogy a budapesti zsidók nem összefüggő gettóban laktak, hanem szétszórva mind a 14 kerületben. Azt is szem előtt tartották, hogy a kormányzó és a kormány több tagja egyre nyíltabban ellenzi a deportálások folytatását.

A terv szerint több ezer tapasztalt csendőrt kellett összevonni Budapesten és környékén gyanú keltése nélkül, azzal az ürüggyel, hogy részt vesznek a galántai csendőregység tiszteletére rendezett zászlóátadási ünnepségen. Az ünnepséget június 2-ára tűzték ki a Hősök terére; Horthyné lett volna a díszvendég. Az ünnepséget követő három napra a csendőrök „kimenőt" kaptak volna, melyet Budapesten töltve tanulmányozhatták volna a sárga csillagos házak nagyságát és fekvését, terveket dolgozva ki a zsidók szökésének megakadályozására. A deportálásokra való felkészülést néhány napon belül be kívánták fejezni, és úgy számítottak, hogy az első szerelvények július 10-én már útnak indulnak. A deportálási és bevago-nírozási műveletek részleteit Péterffy Jenő ezredes dolgozta ki Paksy-Kiss Tibor ezredes segítségével, valószínűleg Nagyváradon és más észak-erdélyi városokban szerzett tapasztalataik alapján. A fővárosból való deportálások általános irányítását Paksy-Kiss gyakorolta volna, és Tölgyesy Győző lett volna a parancsnok az elővárosokban. Mindkét területen a galántai zászlóalj csendőreit vetették volna be; a nagyváradi zászlóaljból egy különleges egység segédkezett volna magában a fővárosban. A végrehajtási utasítások részleteit június 28-án közölték Ferenczyvel.43

Június utolsó napjaiban és július elsején csakugyan több ezer kakastollas, szuronypuskás csendőr jelent meg Budapest utcáin. Az egyik „hivatalos" magyarázat szerint a csendőröket azért hozták be, hogy felügyeljék a zsidók átköltöztetését a sárga csillagos házakba.

A csendőrök váratlan megjelenése, mely megerősítette a fenyegető puccskísérletről szóló hírszerzői jelentéseket, határozott ellenintézkedésekre sarkallta a kormányzót. Első lépésként lemondta a július 2-ára kitűzött ünnepségeket a légitámadások veszélyére hivatkozva. Három nappal később, a tervezett puccsról tudomást szerezve, magához hívatta Faraghót és a két csendőrzászlóalj vezető tisztjeit, és utasította őket, hogy térjenek vissza állomáshelyükre. Ugyanaznap éjjel44 Tölgyessyt és Paksy-Kisst, akik a Pannónia Szállodában laktak, nem messze a Zsidó Tanács székházától, a Palotába vitték, ahol Lázár Károly vezérőrnagy, a testőrség parancsnoka külön tájékoztatta őket arról, hogy a kormányzó utasítására átvette Budapest legfelsőbb katonai parancsnokságát. Lázár ugyanakkor Bakay Szilárd tábornokkal - a kormányzó bizalmát élvező másik főtiszttel -, valamint Lakatos Géza tábornokkal - akit később miniszterelnökké neveztek ki - együttműködve Budapestre vezényelt egy páncélozott ezredet Esztergomból és egy gyalogsági ezredet Szegedről, hogy kéznél legyenek a csendőrséggel szembeni fellépéshez.45 Másnap egy hosszú „légiriadó" leple alatt a csendőregységek Baky-párti tisztjeit lecserélték, és a kb. 3000 csendőr közül sokat, köztük mindenkit, akit Lázár és Bakay hűtlennek ítélt, kiparancsoltak a városból.46

A deportálások leállítása

A dokumentumok nem adnak egyértelmű képet arról, hogy vajon a csendőrök összpontosításának elsődleges célja a puccs volt-e vagy a budapesti zsidók összeszedése és deportálása. Baky erőfitogtatása, de mindenekfölött az állandóan romló katonai helyzet cselekvésre késztette a kormányzót. Nyilván már akkor döntött magában, amikor a csendőrök még a fővárosban tartózkodtak, mert bizalmasan közölte Vörös Jánossal, vezérkari főnökével, hogy szeretné „megakadályozni a zsidók további eltávolítását, hogy megtartsa legalább a Budapesten élőket"47. Július 7-én nyilvánosságra hozta elhatározását, és elrendelte „a zsidók Németországba szállításának" leállítását. Ezzel a nyilatkozattal Horthy végre keresztülvitte a június 26-i koronatanácsi ülésen körvonalazott szándékát.

így tehát a puccs és a deportálások veszélye elmúlt, legalábbis egyelőre (nem tekintve persze a főváros környékén élő zsidókat, akiket Horthy döntésének nyilvánosságra hozatala után két nap alatt gyorsan bevagoníroztak és deportáltak; lásd a 22. fejezetet). Talán ugyanilyen fontos volt a budapesti zsidók számára, hogy a német megszállás óta először, a kormányzó ismét gyakorolni kezdte hatalmát, és igyekezett visz-szaállítam a magyar szuverenitást a belpolitikában. Döntő közbelépése megmutatta a németeknek és magyar bűntársaiknak, hogy nem folytathatják deportálási tervük végrehajtását a magyar hatóságok közreműködése nélkül.

Horthy végső döntését megelőzte a minisztertanács július 5-i ülése. Jungerth-Arnóthy újra ismertette a deportálások külföldi negatív visszhangját, különösen a semleges országokban, továbbá felhívta a figyelmet a magyar kormányhoz eljuttatott tiltakozások hangnemére és lényegükre. Sztójay kiemelte az angolszász országok reagálását és a tényt, hogy a svájci, brit és amerikai jelentések hangsúlyozták a magyarországi deportálások kegyetlenségét. Azt is kijelentette, hogy az angolszászok szerint a deportálások voltaképpen az emberek kiirtását és napi 6000 zsidó elgázosí-tását jelentik. Javasolta, hogy mivel Magyarországon nem öltek meg zsidókat, és a deportálások csak Németország munkaerővel való ellátását célozták, az atrocitásokról szóló „híresztelésekkel" energikusan szálljanak szembe, és a külföldi közvéleményt megfelelőképp világosítsák fel. Jaross jelentést tett a deportálások állásáról, és Jungerth-Arnóthy kéréseitől meg nem ingatva sürgette, hogy a folyamatot vigyék végig a budapesti zsidók deportálásával, „mert különben igen elromlana a hangulat a kormánnyal szemben"48. .

Bakyval és Endrével, két belügyminisztériumi csatlósával együttműködve, Jaross határozott erőfeszítéseket tett, hogy meghiúsítsa a kormányzó deportálásellenes terveit. Ez részben sikerült is neki; majdnem kizárólag az ő erőfeszítéseinek tulajdonítható, hogy a zsidótlanító osztagok július 8-án folytatták a deportálást, befejezték a Budapest körüli településekről származó zsidók bevagonírozását a békásmegyeri és a mono-ri vasútállomáson (lásd a 22. fejezetet). Veesenmayerral folytatott július 9-i titkos tárgyalásán Jaross dicsekedett is azzal, hogy meg tudja szegni a kormányzó parancsát. Azt is megígérte a Birodalom teljhatalmú megbízottjának, hogy nyélbe üti a budapesti zsidók maradéktalan deportálását. Azt tervezte, hogy az V. zóna nemrég kiürített táboraiba koncentrálja és 30-40 000 főnként szakaszosan deportálja a budapesti zsidókat.49

A németeket természetesen folyamatosan tájékoztatták a Jarosshoz és Reményi-Schnellerhez hasonlók a kormányzónak a zsidókérdésben elfoglalt álláspontjáról és más országos jelentőségű ügyekről. Hivatalosan azonban a magyar kormány kezdetben erősen köntörfalazott a deportálások leállítására vonatkozó döntés indoklásában. Sztójay úgy próbált manőverezni, hogy a magyar ipar sürgős munkaerő-szükségletére hivatkozott, mely főképp német érdekeket szolgál ki, s utalt rá, hogy nagy nyomást gyakoroltak Magyarországra a keresztény egyházak, a Nemzetközi Vöröskereszt, a Vatikán és a semleges országok.

Németország és a budapesti zsidók deportálása

A németek - mint előre látható volt - dühöngtek, amiért a magyarországi deportálásokat leállították. Kénytelenek voltak azonban ideológiai törekvésüket a tengelyhatalmak állandóan romló katonai helyzetéből adódó konkrét követelményeknek alárendelni. Magyarországnak a szövetségben való megtartása, katonai és természeti erőforrásainak teljes kiaknázása létfontosságú volt a németek számára.

Az SS-nek és magyar cinkosainak tervei szerint a budapesti zsidók deportálása igen fontos kérdés volt. Eredetileg tulajdonképpen Budapesten akarták elkezdeni a deportálásokat; csak a vidékre való tömeges szökésektől és különösen a közeledő szovjet erőktől való félelem kényszerítette őket arra, hogy a főváros zsidótlanítását utoljára hagyják. A budapesti akció néhány részletéről május végén tájékoztatták Eberhard von Thad-dent, a német külügyminisztérium Inland II. osztályának zsidóügyi specialistáját. Budapesti útjáról írt, már említett jelentésében von Thadden megjegyezte, hogy a deportálásra egynapos átfogó kampány keretében kb. július közepén kerül majd sor, és szükség lesz az olyan közalkalmazottak együttműködésére is, mint a rendőrök, csendőrök, postások és kéményseprők; ezen a napon minden forgalmat leállítanak majd a fővárosban.50 Paul K. Schmidt, az információs és sajtóosztály vezetője, május 27-én javasolta, hogy az akciót különböző furfangokkal próbálják igazolni a közvélemény megnyugtatására. Azt tanácsolta, hogy előzőleg „fedezzenek fel" kormányellenes összeesküvéseket és „robbanóanyagokat zsidó klubokban és zsinagógákban", „leplezzenek le szabotázscsoportokat". Ezeket a javaslatokat von Thadden haladéktalanul továbbította Veesen-mayernak.51

Június 6-án a német külügyminisztérium szakértői sürgették, hogy a budapesti deportálásokat azonnal kezdjék meg, kihasználva azt, hogy a világsajtó a normandiai partokon folyó hadműveletekre fordította figyelmét.52 Mi több, a budapesti akcióra vonatkozó tervek annyira ismertté váltak, hogy ugyanezen a napon a VölkischerBeobachter tájékoztató cikket közölt „a budapesti zsidók küszöbönálló eltávolításáról". Veesenmayert ez bosszantotta, mert a kiszivárogtatás sértette a deportálásokkal kapcsolatos alapvető titoktartást, és felizgatta a terv szerint eltávolítandó zsidókat. Schmidt és von Thadden javaslatait azzal utasította el, hogy a világ-közvéleményt nem fogják jobban megrázni a Budapesten hozott zsidóellenes lépések, mint a vidéken foganatosított „evakuálási intézkedések". Ráadásul az volt a véleménye, hogy a javasolt álcázó történeteket „hihe-tedennek" találnák, hiszen tudják, milyen szigorú felügyelet alatt tartják a zsidókat.53

A budapesti zsidók deportálásával kapcsolatos német-magyar válság a Baky-féle puccskísérlet idején tetőzött. A kormányzót annyira felháborították az ellene irányuló mesterkedések, hogy július 5-én kétór ás megbeszélést folytatott Veesenmayerral, melynek során nemcsak a Gestapo visszarendelését követelte a magyar szuverenitás helyreállítása végett, de kifejezte Sztójayval való elégedetlenségét és Baky meg Endre iránti megvetését is. A zsidókérdésről azt mondta, hogy bár nem barátja a zsidóknak, külföldről állandóan kérésekkel ostromolják, hogy enyhítsen a rájuk nehezedő nyomáson. Politikai okokból ezért kész közbelépni a keresztény vallású zsidók érdekében, és azért, hogy az orvosok és a fontos védelmi munkálatokkal foglalkozó munkaszolgálatos-alakulatok Magyarországon maradjanak.54 Jóllehet Horthy még nem állt készen rá, hogy bejelentse a deportálások teljes leállítására vonatkozó döntését, Veesen-mayernak alkalma nyílt megtudni ezt a döntést két nappal később, amikor hosszú beszélgetést folytatott Sztójayval.

A miniszterelnök végül is megerősítette a kormányzó és a kormány döntését, hogy leállítják a zsidók deportálását, az alábbi fő meggondolásokrahivatkozva:

- a szomszédos Romániában és Szlovákiában, mely egyaránt tengelybarát ország, elnézőbben bánnak a zsidókkal;55

- megrökönyödést keltett a Weiss Manfréd család menekülését lehetővé tevő egyezmény;56

- nagy nyomás nehezedik a kormányzóra és a magyar kormányra mind belföldről, mind külföldről a deportálások befejezése érdekében;

- leleplező anyagokat kaptak arról, mi történik valójában a deportált zsidókkal.

Az utolsó érv nyilvánvalóan az auschwitzi jegyzőkönyvek hatása volt. Ezt a dokumentumot a Zsidó Tanács vezetői már korábban eljuttatták a kormányzóhoz és a kormány néhány tagjához.

Sztójay megemlítette, hogy értesülései szerint az amerikai és a brit hatóságokhoz eljuttatott üzenetek megtorló intézkedések kezdeményezését követelték, többek közt a haláltáborok, minden oda vezető útvonal, a magyarországi német és magyar intézmények, valamint maga Budapest célpontbombázását. Sztójay hozzátette, hogy ő maga nem hisz ugyan a „rémtörténetekben", mi több, teljesen hidegen hagyják, mert ha a tengelyhatalmak győznek, a dolog nem számít majd, ellenkező esetben pedig az életének úgyis vége.57

Horthy és Sztójay Veesenmayernak tett kijelentéseit Ottó Winkel-mann, az SS és a német rendőregységek magyarországi parancsnoka közvetítésével továbbították Himmlerhez is. Winkelmann, aki Veesenmayer riválisa volt, azt javasolta az SS birodalmi vezetőjének, hogy a Führer hívassa magához tanácskozásra Horthyt, „hogy világosan kifejtse neki nézeteit", és hogy Veesenmayer, aki szerinte tehetetlenné vált, kapjon új, határozott utasításokat.58

Július 8-án Horthy hívatta Veesenmayert, és tájékoztatta a csendőrséggel szemben foganatosított intézkedésekről, tekintettel Baky puccskísérletére. A zsidókérdéssel kapcsolatban Horthy igyekezett tompítani a deportálások beszüntetésére vonatkozó korábbi álláspontjának hatását; tájékoztatta a Birodalom teljhatalmú megbízottját, hogy elrendelte a megkeresztelkedett zsidók különválasztását, és „nemsokára" engedélyezni fogja további zsidók deportálását Budapestről. Ragaszkodott azonban ahhoz, hogy a zsidókkal jobban bánjanak, mert a velük való rossz bánásmód „elfogadhatatlan". Veesenmayer unszolta Horthyt, engedélyezze az akció azonnali folytatását a zsidók ellen, hangsúlyozva, mekkora „veszélyt jelent több százezer zsidó az ötödik éve hadban álló ország fővárosára".

Veesenmayer még aznap hasonló megbeszélést tartott Sztójayval, s ennek eredményeként döntött úgy, javasolja Ribbentropnak, hogy a svájciak, a svédek és az amerikaiak korlátozott számú zsidó érdekében előterjesztett, a magyarok által támogatott kérését teljesítsék, mert „azután az egész zsidókérdést gyorsan meg lehetne oldani"59. Noha Horst Wagner, az Inland //. osztály vezetője azt tanácsolta Ribbentropnak, hogy utasítsa el a kéréseket, Hitler - Veesenmayer javaslatait követve - július 10-én úgy döntött, hogy teljesítsék azokat, „feltéve, hogy Horthy hajlandó engedélyezni a deportálások mielőbbi folytatását"60.

Sztójay a minisztertanács július 12-i ülésén ismertette Hitler döntését, hangsúlyozva, hogy a Führer - mint a többi német vezető - csupán a zsidók Palesztinába való emigrálását ellenzi, „mivel ez sértené az arabok érdekeit"61. A deportálások javasolt folytatásával kapcsolatban a miniszterelnök fölvetette, hogy azokat „emberségesebben" kellene lebonyolítani, és minden deportáltnak ülőhelye legyen a vonaton. Jelentette továbbá, hogy felkérte Veesenmayert, hogy a németek sürgősen cáfolják meg azokat az állításokat, hogy a zsidókat elgázosítják és elégetik. Jungerth-Ar-nóthy megkérdezte, miért ne engedélyezze Magyarország a Palesztinába való kivándorlást, amikor a Romániában élő magyar zsidókat a román kormány segíti abban, hogy odavándorolhassanak. Azt is sürgette, hogy a minisztertanács zsidókra vonatkozó döntéseit hozzák nyilvánosságra, és közöljék a külföldön működő magyar képviseletekkel, hogy visszaverhessék az ország ellen intézett propagandatámadásokat.62

Jungerth-Arnóthy javaslata nyomán július 14-én magyarázó jegyzékeket küldtek a tengely országaiban és a semleges országokban működő magyar követségekre, közölve Magyarország ama döntését, hogy nem küld több zsidót „külföldi munkára", amíg az amerikai, svéd és svájci kéréseket nem teljesítik.63 Július 15-én részletesebb jegyzéket küldtek Hoff-mann Sándor berlini magyar követnek, mellékelve hozzá Sztójay Veesen-mayerhoz intézett június 27-i jegyzékének másolatát.64

Július 18-án a kormány összefoglaló jegyzéket küldött külföldi képviselőinek, kifejtve a zsidókérdés aktuális állását:

A magyar kormánynak a zsidók tekintetében tett intézkedéseinek jelenlegi helyzete a következő:

I

1. Zsidók kiküldése munkavégzés céljából külföldre átmenetileg felfüggesztést nyert.

2. A Svéd Vöröskereszt, a War Refugee Board és a Jewish Agency javaslatai alapján engedélyeztük zsidóknak Svédországba, Svájcba, Palesztinába és más államokba való kivándorlását.

(a) A Svéd Vöröskereszt akciójának keretében kivándorolhatnak azok a zsidók, akik a svéd király által elnyerték a svéd állampolgárságot. Azok a zsidók, akiknek rokonaik élnek Svédországban, vagy akik bizonyos időn át kereskedelmi összeköttetésben álltak ezzel az országgal, Svédországba, vagy Palesztinába emigrálhatnak. Ebbe a csoportba kb. 400-500 személy tartozik.

(b) A svájci követség (Budapest) közvetítésével a Jewish Agency for Pa-lestine fel van jogosítva több ezer zsidónak Palesztinába való kivándorlását lehetővé tenni. Ezek a személyek, amennyiben angol hatóságok által kiállított kivándorlási certifikát birtokában vannak, kivándorolhatnak Palesztinába.

(c) A War Refugee Board fent említett javaslata alapján a magyar kormány felhatalmazta a Nemzetközi Vöröskeresztet, hogy 10 éven aluli zsidó gyermekeket Palesztinába küldhessen ki. Ugyanez a bizottság (Board) felhatalmazást nyert arra is, hogy a Magyarországon internált zsidókat anyagilag támogassa.

II

A fent említett kedvezményeken kívül a zsidók kezelése tekintetében még a következő enyhítéseket engedélyezték:

1. A megkeresztelkedettzsidóknak külföldre való munkaszolgálati kiküldése a jövőben megszűnik.

2. Külön képviseletet, a Megkeresztelkedett Zsidók Tanácsát állítottuk fel július 6-án, s ez alá tartoznak a megkeresztelkedett zsidók.

(a) az 1941. augusztus 1-jéig megkeresztelkedett zsidók az országban maradnak, de külön lesznek választva a nem zsidóktól.

(b) Minden alkalmat megadunk nekik, hogy vallási kötelezettségeiknek szabadon tehessenek eleget.

3. Az elrendelt könnyítések a megkeresztelkedett zsidók számára nemcsak Budapestre szólnak, hanem a fővároson kívül élő megkeresztelkedett zsidókra is.

(a) A megkeresztelkedett zsidók tekintetében, akiket munkaszolgálatra Németországba küldtek ki, felülvizsgálatot helyeztek kilátásba.

4. A legrövidebb időn belül megállapítják, hogy ki tekintendő kitért zsidónak, éspedig nemcsak 16 és 60 év között, hanem minden korosztályra való tekintettel.

5. A következő személyeknek adták meg a csillagmentességet:

(a) a keresztény hitű papok családtagjainak (szülők, fivérek és nővérek), protestáns lelkipásztoroknál a gyermekek is;

(b) egyházi (pápai) rendek tulajdonosainak;

(c) a Szent Sír-rend tagjainak.

ni

1. (a) A kormányzónak biztosíttatott az a jog, hogy egy bizonyos számú zsidót ugyancsak mentesíthet. Továbbá mentesülnek:

(b) zsidók, akik kereszténnyel házasságban élnek;

(c) hadi kitüntetések tulajdonosai;

(d) zsidók, akik különleges érdemekkel bírnak;

(e) keresztény egyházak lelkészei.

2. A jövőben zsidóknak külföldi munkaszolgálatra való elszállítása az emberiesség követelményeinek megfelelően fog történni, és a Magyar Vöröskeresztnek ellenőrzési jogot biztosítanak.

3. A koncentrációs táborokba a Vöröskereszt közvetítésével élil^-szercsomagokat lehet az internáltak részére beküldeni, 65

Horthy csalódott volt, amiért nem tudta teljesen ellenőrzése alatt tartani a kormányt, és elérni Baky és Endre eltávolítását, de most mar elszánta magát egy túlnyomórészt katonai kormány létrehozására. Személyes bizalmasa, Bethlen hatására66 és a világ magas méltóságai - köztük a svéd és a brit uralkodó - személyes kéréseitől ösztönözve azt is etttótóroz-ta, hogy személyes levelet ír Hitlerhez a Magyarország előtt tornyosuló különféle problémákról, ahogyan ő látja azokat. Egy július 17-i keltezésű levéltervezetben a megszálló erők és különösen az SS és a Gestapo visszarendelését követelte, és tájékoztatta Hitíert elhatározásáról, hogy feloszlat minden politikai pártot, és az ellentétektől gyötört Sztójay-kormány helyébe másikat nevez ki egy altábornagy vezetése alatt. A zsidókérdést illetően Horthy biztosította Hidert, hogy folytatják annak megoldását, de „a sokszor szükségtelenül brutális és embertelen módszerek nélkül". Ebben az összefüggésben hangsúlyozta, hogy a Sztójay-kormány „olyan módszereket alkalmazott, amilyeneket egyetlen más nemzet sem használt, és az itteni német hatóságok rosszalló kritikáját is kiváltották"67. Habár Horthy a jelek szerint nem küldte el a levelet, annak tartalmát még aznap közölte Veesenmayerral. Hitler azonnal és határozottan válaszolt, mint arra számítani lehetett. Veesenmayert utasították, akadályozza meg a Sztójay-kormány menesztését azzal, hogy figyelmezteti a megfelelő magyar hatóságókat: egy ilyen lépést azok ellen, akik a zsidóellenes intézkedéseket végrehajtották, árulásnak fognak tekinteni. Ezenfelül Horthyt tájékoztatni kellett a Führer ama óhajáról, hogy a budapesti zsidók ellen a kilátásba helyezett intézkedéseket további halogatás nélkül végre kell hajtani. Veesenmayert arra is utasították: figyelmeztesse a kormányzót, hogy ha az „áruló" tevékenységek folytatódnak Magyarországon, Hider aggályok nélkül cselekedni fog, és nem lesz tekintettel Horthy személyes biztonságára.68

Veesenmayer július 17-én majdnem kétórás beszélgetést folytatott Horthyval. Ribbentropnak küldött aznapi távirata szerint Veesenmayer nemcsak híven teljesítette a kapott utasításokat, de arra is figyelmeztette a kormányzót, hogy bizalmas tanácsadói, köztük Bethlen, félrevezetik, s hogy Németország és a Führer elegendő támogatóval és hatalommal rendelkezik Magyarországon ahhoz, hogy biztosítsák a „helyes" vonalat az ország számára. Horthy közölte Veesenmayerral, hogy Miklós Béla tábornok majd kifejti Magyarország álláspontját a Führernél tett látogatása alkalmából.68 Felpanaszolta továbbá, hogy Németország nem teljesíti a magyar fegyveres erők modernizálására vállalt kötelezettségeit.70

Június 8-i álláspontjával ellentétben, amikor a zsidóellenes akciók álcázásának ötletét elvetette, Veesenmayer most, Sztójay kérésére reagálva, késznek mutatkozott a külföldi „propaganda" ellensúlyozására. Július 17-én javasolta, hogy adjanak ki egy külföldi használatra szánt nyilatkozatot, mely megmagyarázná a deportálások természetét. A magyar hatóságok szabványos magyarázatait követve, Veesenmayer nyilatkozattervezete hangsúlyozta, hogy a deportálások csak fölösleges magyar munkaerő Németországba való szállítását jelentik, és hogy a zsidók minden szükségeset megkapnak „utazásuk" alatt. Ribbentrop mindamellett makacsul ellenezte mindennemű nyilatkozat kiadását a zsidókérdésben.71

Ezalatt a német külügyminisztériumot egyre jobban idegesítette a magyarok halogató taktikája. Veesenmayert ismét felszólították, hogy tegyen jelentést a Sztójayval folytatott tárgyalásairól, már ami a Budapestről való deportálások időpontját és az érintett zsidók számát, valamint Bakyés Endre státusát illeti. Arról is tájékoztatták, hogy Himmler Rib-bentropnak szóló közlése szerint az elegendő munkaerő biztosításának elmaradása veszélyezteti a Jágerstab-terv előrehaladását.72 Az utóbbi érv összhangban állt az egyik „katonai megfontolással", mely Horthyt annak idején arra ösztönözte, hogy beleegyezzék a „zsidó munkások" deportálásába. Veesenmayer kissé nehéz helyzetbe került, Sztójay ugyanis megbetegedett, Jungerth-Arnóthy pedig nagyon lassan reagált. Mindamellett Veesenmayer ragaszkodott hozzá, hogy legalább 50 000 zsidót azonnal bocsássanak a Reich rendelkezésére, és Endrét meg Bakyt ne fosszák meg címeiktől vagy funkcióiktól.73

Állandó és könyörtelen nyomásnak kitéve mind a németek részéről, akik a deportálások azonnali folytatását követelték, mind Magyarország néhány legbefolyásosabb politikai és egyházi vezetője részéről, akiket a Zsidó Tanács egy július 24-i keltezésű hosszas memorandumban74 világosított fel a zsidó közösség gyászos helyzetéről, és akik a zsidók elleni drákói intézkedések végleges felfüggesztését követelték, a magyar minisztertanács augusztus 2-án ismét áttekintette a zsidókérdést. A Veesen-mayernak tett titkos fogadalmaival összhangban, Jaross - Horthy utasításaival szembeszegülve - a zsidókérdés megoldását szorgalmazta. Hivatkozott a nemzetbiztonságra és a katonai veszélyre, melyet a nagyszámú zsidó jelentett a fővárosban a front közeledésére való tekintettel, és javasolta, hogy azonnal folytassák a deportálásokat, mihelyt a mintegy 20 000 kitért zsidót különválasztották. Becslése szerint 280 000 zsidó volt a fővárosban, akik közül 170 000 fő lakott csillagos házakban és kb. 100 000 (sic!) keresztény otthonokban vagy másutt rejtőzködött. Jaross javasolta, hogy a deportálások a zsidók által legsűrűbben lakott VI., VII. és VÜL kerületben kezdődjenek. A miniszterelnök egyetértett vele, hogy a főváros nem tűrheti el ilyen nagyszámú zsidó jelenlétét, és úgy ítélte meg, hogy a deportálások egy-két héten belül folytatódnak. Hozzátette, hogy a deportálásokkal szemben nincs semmi elvi ellenvetése; csak azt akarja, hogy „humánusan" hajtsák végre.75

Horthy a kabinetjében lévő nyíltan németbarát elemekkel szemben egyre türelmetlenebb lett. Elhatározta, hogy átalakítja a kormányt, megteszi az első lépéseket a neki jobban tetsző, katonák által meghatározott kabinet létrehozása felé. Augusztus 7-én „saját kérésükre" fölmentette Ja-rosst, Imrédyt és Kundért, kinevezte Bonczos Miklós igazságügy-minisztériumi államtitkárt belügyminiszterré, Szász Lajos iparügyi minisztert pedig felhatalmazta, hogy ideiglenesen vegye át a kereskedelmi és szállítási minisztériumot.76

JarosS leváltása természetesen nem vetett véget azonnal a budapesti zsidók deportálására szőtt terveknek. Ezek a tervek azonban most új dimenziót öltöttek, mivel kialakult egy furcsa koalíció, mely immár a zsidók „megmentésének" lehetséges eszközeként igyekezett felhasználni a koncentrálásukra vonatkozó különféle elképzeléseket. Ebbe a koalícióba egy ideig Ferenczy László alezredes is beletartozott, a vidéki deportálásokért felelős csendőrtiszt, aki mindenáron szeretett volna néhány jó pontot szerezni a gyorsan változó hazai és nemzetközi légkörben.

Horthy eltökéltségét, hogy leváltja Jarosst, nagymértékben az arra valló bizonyítékok motiválták, hogy a miniszter összejátszik mind Veesen-mayerral, mind az Eichmann-féle Sonderkommandóval. Endre személyesen tájékoztatta Eichmánnt a deportálások felfüggesztéséről. A magyar csendőrség további együttműködése nélkül Eichmann tehetetlen volt. Himmler tanácsára egyre lejjebb szállította igényeit, és már csak a budapesti zsidók „részleges" eltávolítását követelte. Nagyjából visszatérve Jarossnak az augusztus 2-i minisztertanácsi ülésen előterjesztett de-portálási programjára, Eichmann csak a VII., VIII. és IX. kerület zsidóinak deportálására kért engedélyt. Amikor ezt a kérését elutasították, „mindössze" 10 000 főt" kért.77

Miután a magyar hatóságok együttműködésének megnyerésére irányuló törekvései kudarcot vallottak, Eichmann elhatározta, hogy továbbra is ellenszegül a magyaroknak. Néhány héttel korábban ugyanis, kihívóan sértő gesztussal, mely személyesen Horthy ellen irányult, már megszervezte a kiszolgáltatott zsidók deportálását a kistarcsai koncentrációs táborból.

A kistarcsai tragédia

Magyarországon már a német megszállás előtt is működött néhány internálótábor a politikai foglyok, menekültek és az állampolgárságukat igazolni nem tudó zsidók fogva tartására. A leghírhedtebbek a csörgői, garanyi, kistarcsai, nagykanizsai és ricsei táborok voltak. A kistarcsai tábor, kb. 15 km-re Budapesttől északkeletre, volt talán a legnagyobb, de kétségtelenül a legismertebb. A tábor zsidó foglyait a Magyar Izraeliták Pártfogó Irodája (MIPI) segélyezte az Ortodox Népasztal szolgáltatásai révén.

A megszállás után a táborokat kibővítették, hogy helyet adjanak a nagyszámú túsznak és azoknak a zsidóknak, akiket az ún. „egyedi akciók" (Einzelaktionen) keretében tartóztattak le a német és a magyar hatóságok. Kistarcsán az internáltak száma rendszerint 1500 és 2000 között mozgott. Öt többszintes épületben laktak. Ezek egyikét a Wehrmacht és az SS különféle vétségekért elítélt katonái számára tartották fenn, akiket németek őriztek megfelelő katonai egységek alárendeltségében. Külön épületben helyezték el a politikai foglyokat, túlnyomórészt szocialistákat és kommunistákat, valamint néhány csavargót és prostituáltat. A központi épületet, a „B pavilont" a túszként fogva tartott mintegy 280 prominens személyiség - gyáriparosok, politikusok, orvosok és ügyvédek - számára tartották fenn, akiket 1944 márciusában hoztak ide Budapestről, a Rökk Szilárd utca 26. sz. alatti Országos Rabbiképző Intézetből, melyet akkoriban internálótáborként használtak. A túszok bizonyos kedvezményeket élveztek, melyeket más táborlakók nem: nem kellett dolgozniuk, szalmazsákokon aludtak, és a rabbiképző tíz növendéke inaskodott körülöttük, akiket az intézet bízott meg ezzel a feladattal.

A fennmaradó épületek adtak otthont a többi, jóval népesebb kategóriába tartozó fogolynak. A legnagyobb, általában 800-1000 fős csoport a „gestapósokból" állt, vagyis azokból, akiket a Gestapo tartóztatott le. Ezek a szerencsétlenek rendszerint először a Pest megyei börtönben töltöttek némi időt, aztán egy Lemke nevű SS-altiszt vezetése alatt álló Ges-tapo-egység hozta őket Kistarcsára. E zsidók közül számosat összeesküvéssel vagy szabotázzsal vádoltak.78 A foglyok utolsó csoportja azokból állt, akiket a magyar hatóságok tartóztattak le a megszállás utáni első néhány napon, különböző vasútállomásokon és villamosmegállókban, vagy mert „tiltott" telefonbeszélgetéseket bonyolítottak le.

Kistarcsáról indították Auschwitzba április 28-án az első transzportot, 1800 zsidó „munkást"79. E transzport távozása után a zsidó foglyok létszáma átmenetileg 350-400 főre csökkent. A tábort azonban hamarosan újra feltöltötték új áldozatokkal, akiket a legkülönfélébb csip-csup vádakkal tartóztattak le, például nem viselték a sárga csillagot, vagy nem előírás szerint tűzték ki azt.

A kistarcsai zsidók szerencséjére a tábor egy nagyon emberséges rendőrfelügyelő, Vasdényei István parancsnoksága alatt állt. Több beosztottja is készségesen együttműködött a zsidó jótékonysági szervezet képviselőjével. 80

A kistarcsai internáltak számára azonban tragikus epizód kezdődött július 12-én, amikor Vasdényei bizalmasan közölte Bródy Sándorral, a MIPI képviselőjével,81 hogy a zsidótlanító osztag Horthy tilalma ellenére újabb transzportot tervez. A terv 1500 zsidó deportálását írta elő - 1000 főt Kistarcsáról és 500-at az Országos Rabbiképző Intézetből -, akiket a budapesti Gyűjtőfogháznál kellett vonatra tenni. Kb. 1450 zsidót be is hoztak a két táborból, s hogy kitöltsék a tervezett létszámot, további ötven főt - köztük több újságírót és ügyvédet - Horthyligetről vittek a Gyűjtőfogházba. A Zsidó Tanács azonban, melyet Bródy tájékoztatott a tervezett transzportról, értesítette a kormányzót, és informálta Serédi Jusztinián bíborost, Magyarország hercegprímását, Apor Vilmos győri püspököt, továbbá a semleges országok diplomáciai képviselőit, akik valamennyien szintén érintkezésbe léptek a kormányzóval az ügyben. A hathatós közbenjárás eredményeként Horthy kérdőre vonta Jarosst, és utasította, hogy akadályozza meg a deportálást. Utasítása értelmében LulayLeó százados, Ferenczy helyettese, Hatvan körül Utolérte a vonatot, és visszairányította Kistarcsára.

Eichmann valósággal őrjöngött. Hogy fenntartsa tekintélyét és hírét, s hogy kijátssza a kormányzót és a Zsidó Tanács tagjait, akik meghiúsították egyik tervét, ravasz húzást eszelt ki a kistarcsai csoport deportálásának keresztülvitelére. Tisztában lévén a Tanács tevékenységével és kapcsolataival, elrendelte, hogy a Zsidó Tanács minden tagja jelenjék meg hivatalában, a budai Sváb-hegyen lévő Majestic Szállóban július 19-én reggel 8 órakor. Ott egész nap a külvilágtól elszigetelve tartották őket; néhány órás várakozás után Ottó Hunsche SS-Hauptsturmfuhrer, Eichmann egyik helyettese foglalkozott velük: olyan kérdésekről csevegett, hogy miképp lehetne megjavítani a zsidó közösség hangulatát, meg hogy miért nem járnak a zsidók mozikba. Mindez természetesen azt célozta, hogy megakadályozzák a Tanács vezetőit abban, hogy a nap folyamán magyar tisztségviselőkkel lépjenek kapcsolatba. Közben egy Gestapo-egység Franz Novak SS-Hauptsturmfuhrer vezetésével kiment Kistarcsára, és a magyar zsidótlanító osztaggal, különösen Bakyval és Ubrizsi Pállal, a Rökk Szilárd utcai kisegítő börtön rendőrparancsnokával együttműködve összeszedte a korábbi transzport megmaradt 1220 tagját,82 és még aznap megkezdték lóhalálában történő deportálásukat. Az áldozatokat először teherautón Rákoscsabára vitték; ott kisméretű tehervagonokba zsúfolták őket, 80-90 íoTTegy^ ütlegelese közepette, hogy felgyorsítsák a dolgokat, és megkezdődött a deportálás. Este fél nyolcra, amikor a Zsidó Tanács tagjait végre hazaengedték, a vonat már messze járt Auschwitz felé.

A MIPI képviselőjét, Bródyt, aki szokás szerint azon a napon is kiment Kistarcsára, a Gestapo szintén letartóztatta, és deportálni akarta a többiekkel együtt. Neki azonban Vasdényei táborparancsnok segítségével sikerült elmenekülnie. Vasdényeit a Gestapo a razzia idejére semlegesítette. Amint a Tanács tagjait elengedték, Bródy tájékoztatta őket az akcióról; a részleteket néhány náciellenes magyar hivatalos személy is megerősítette, valamint Polláck Sámuel, akinek csodával határos módon sikerült megszöknie a deportálószerelvényről.

A zsidók Kistarcsáról való illegális deportálása haragra gerjesztette a kormányzót. Heves reagálást váltott ki külföldön is. A magyar diplomatákat, különösen a semleges országokban, elárasztották szemrehányásokkal a nyilvánvaló szószegés miatt. Bothmer Károly báró berni magyar követ például jelentette, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt aggodalmát fejezte ki, és figyelmeztetett, hogy az „incidenssel" kapcsolatos számos kommentár közt személyesen Horthyra vonatkozó megjegyzések is akadtak. Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter, aki Sztójay betegsége alatt a miniszterelnöki teendőket is ellátta, biztosította Bothmert és rajta keresztül a Nemzetközi Vöröskeresztet, hogy a kistarcsai deportálásokat alacsonyabb szintű német hatóságok intézték, a magyar kormány tudomása és beleegyezése nélkül. Kijelentette továbbá, hogy a magyarok tiltakoztak a német kormánynál, és az incidens nem ismétlődhet meg, mert „a zsidókérdés kezelése és intézése a jövőben a magyar kormány és szervei kizárólagos felelőssége lesz"83.

Reményi-Schneller biztosítékai ellenére július 24-én hasonló „incidens" zajlott le Sárváron, amikor az ottani táborból mintegy 1500 internáltat deportáltak a kistarcsaihoz hasonló módon.84

A budapesti zsidó közösség 1944 nyarán

Horthynak a deportálások leállítására vonatkozó július eleji döntése enyhítette, de teljesen nem oszlatta el a budapesti zsidók aggodalmát. A deportálás közvetlen veszélye elhárult, ez bizonyos fokú megkönnyebbülést jelentett, de tovább szenvedtek a vidéki deportálások lezárulása Után is egyre-másra kibocsátott megkülönböztető intézkedésektől. Tudták azt is, hogy a zsidótlanító osztagok a Budapestet övező településeket a kormányzó döntése ellenére is „zsidómentessé" tették. Nyugtalanságukat csak fokozták Eichmann kistarcsai akciói.

Horthy döntése mégis újjáélesztette bennük azokat az illúziókat, amelyeket a német csapatok bevonulása előtt, sőt a vidékről való deportálások idején is tápláltak. Mint általában a magyar zsidók, nem voltak jól tájékozottak a nácik által ellenőrzött Európában másutt lezajlott zsidóellenes hajszákról. Alapjában véve becsületes, dolgos, de anticionista és asszimilációpárti vezetőik irányítása alatt a hozzájuk eljutó információkat az antifasiszta propaganda által terjesztett rémhíreknek tartották. Következésképp struccpolitikát követtek a vezetőik által diktált rövidlátó taktika szellemében; nem tiltakoztak nyilvánosan a Lengyelországban és másutt hozott brutális zsidóellenes intézkedésekkel szemben; nem nyújtottak érdemleges támogatást külföldi testvéreiknek,85 semmiféle elővigyázatossági intézkedést nem hoztak, nem számoltak a lehetséges tragédiával. Abban a szilárd meggyőződésben, hogy a Horthy-rezsim megvédi őket, hajlottak „speciális" státusuk túlértékelésére, s úgy okoskodtak, hogy ami megtörtént Lengyelországban, semmiképp sem történhet meg Magyarországon. Amikor Magyarország északkeleti részeiben megkezdődtek a deportálások, az „asszimilált" nyugati országrészekben és Budapesten élők úgy érveltek, hogy csak a „galíciai" zsidókat telepítik át a „hadműveleti övezetekből"; végül, amikor a dunántúli zsidókat deportálták, a budapesti zsidók úgy érveltek, hogy ami vidéken történt, az semmiképp sem történhet meg a civilizáltnak vélt fővárosban, a külföldi diplomaták szeme láttára. Csak akkor ébredtek rá a valóságra, amikor már az elővárosi közösségek zsidóit is deportálták, és amikor július elején Budapest utcáin feltűntek az első kakastollas csendőrök.

A budapesti zsidók félelmei Baky puccskísérlete idején elmélyültek. Horthy július 7-i bejelentése után enyhültek, de újra fokozódtak közvetlenül augusztus 5., illetve augusztus 25-26., a deportálásokra kitűzött két újabb határidő előtt, míg a Horthy-rezsim uralma tartott.

Amellett, hogy a deportálások DamoMesz-kardja állandóan a fejük fölött lebegett, a budapesti zsidók az életük minden mozzanatát befolyásoló diszkriminatív „törvényes" rendelkezések állandó pergőtüzének is ki voltak téve. A budapesti zsidóság még ezeknek a rendeleteknek a bevezetését is megmagyarázta magának: annak bizonyságául fogta fel, hogy meg akarják kímélni az életüket. „Különben miért hozná meg ezeket a kormány?" — okoskodtak.

Kulturális és oktatási helyzet. A kulturális-oktatási szférában a zsidók

rosszindulatú kampánynak voltak kitéve, mely megalázásukat és lealacso-nyításukat célozta. Az április végén indított „kulturális tisztogatási" kampány nyomán, melynek tetőpontján a könyvtárakból kivonták az összes magyar és nem magyar zsidó szerző által írt könyvet,86 számos város közterein tömegévél semmisítették meg a zsidók írta könyveket, színpadiasan megrendezett politikai gyűlések keretében. A szónokok egyre-másra hangsúlyozták: a könyvek bezúzása azt jelenti, hogy a hagyományos magyar nemzeti kultúrát megtisztítják a zsidók gyökértelen kozmopolitizmu-sa és dekadenciája által fémjelzett elnyomástól és felforgatástól.

A zsidó diákok amúgy is szánalmas sorsa teljességgel elviselhetedenné vált. A zsidó egyetemi hallgatókat, akiket addig is szigorú megkülönböztetések sújtottak, most kizárták a felsőoktatási intézményekből. Az állami és a különféle nem zsidó felekezeti iskolák szigorúan korlátozták a zsidó gyermekek felvételét. A német megszállás után a zsidó tanulókat több rendelettel fokozatosan eltávolították az iskolákból,87 A zsidó gyermekek oktatásának feladata így kizárólag a zsidó közösségekre hárult. 1944 nyarára az oktatás kérdése a Budapesten még életben lévő 18 év alatti fiatalokra korlátozódott, mivel a legtöbb egyetemista korú fiatal férfit behívták munkaszolgálatra.

1944 augusztusának második felében - és különösen miután az augusztus 15-16-i válság elmúlt - a zsidó vüági és vallási vezetők jelentős figyelmet fordítottak a csillagos házakba zsúfolt gyermekek oktatási szükségleteire. Lakatos reformintézkedései ellenére a felsőoktatási intézmények, köztük a tekintélyes Pázmány Péter Tudományegyetem, továbbra is elzárkózott a zsidók felvétele elől.88 Az államilag fenntartott és a nem zsidó felekezetek által működtetett elemi és polgári iskolák hasonló elzárkózó gyakorlatot követtek, de hajlandók voltak fölvenni a kitért és a mentesítést nyert zsidók gyermekeit, mert az utóbbiak maguk is kitértnek számítottak vagy a mentesítési rendelet hatálya alá estek.89

A rabbinátus (mely gyakran erősen bírálta a Zsidó Tanács politikáját, és különösen zokon vette, hogy a Tanács nem konzultált vele) és a Tanács oktatási és kulturális osztálya szükségintézkedéseket hozott az életben maradt gyermekek oktatására.90 A beiratkozásra vonatkozó döntéseiket és azon intézmények felsorolását, ahol oktatásban részesülhettek, rendszeresen közölte a Magyarországi Zsidók Lapja c. sajtóorgánum, melyet a hatóságok cenzúráztak ugyan, mégis a kulturális osztály egyetlen kommunikációs eszköze volt. Az elemi fokú oktatáson kívül a rabbinátus vallásoktatási tanfolyamokat is szervezett. Az érdeklődő gyerekeknek továbbképző vagy rendes tanfolyamokat is indítottak középiskolás fokon. A vezetőknek az oktatás és a tanulás iránti elkötelezettségét jelezte az a döntés, hogy újra megnyitottak néhány szakiskolát az érdeklődő diákok szakmai irányú képzésének előmozdítására. Ezek közé tartozott a Goldmark Károly Zeneiskola, az Országos Rabbiképző Intézet és az Országos Izraelita Tanítóképző Intézet.91

Jóllehet a budapesti zsidókat foglalkoztatta kulturális örökségük megőrzése. gyorsan csökkenő vagyonuk és tulajdonaik megvédése, legfőbb gondjuk az életben maradás volt az állandóan fenyegető veszélyek közepette. Bár Horthynak a deportálások leállítására vonatkozó döntése, hacsak átmenetileg is, de az egész zsidó közösséget megmentette, a zsidók két kategóriájának különleges védelmet is sikerült szereznie, és így mentesülnie a további üldöztetésektől. Ezek a kitért és a mentesített zsidók voltak.

A kitérések és a kitértek. 1867. évi emancipációja után a magyar zsidóság Közép-Európa egyik legasszimiláltabb zsidó népcsoportjává vált. Mégis, noha az első világháborúig terjedő fél évszázadban a magyar zsidók politikai és törvényi jogai rohamléptekkel bővültek, és nagy sikereket értek el az értelmiségi pályákon, az üzleti és ipari életben, nem tudták teljes mértékben lerázni magukról a vallásuk és szokásaik miatt rájuk tapadó szégyenbélyeget. Hiába próbáltak integrálódni a nemzet szélesebb közösségébe, a magyar társadalom még nem volt felkészülve arra, hogy változtasson hagyományos előítéletein. A zsidók törvényi és politikai emancipációja tehát nem járt együtt társadalmi emancipációjukkal. A kiegyezés korszakában számos zsidó úgy döntött, hogy az asszimiláció és az akkul-turáció folyamatát, amely az elmagyarosodással kezdődött, elviszi annak logikus végpontjáig: a kitérésig. E korszakban a kitértek elsősorban Nyugat-Magyarország, különösen Budapest felső középosztályának asszimilált családjaiból származtak.

A világháború utáni ellenforradalmi korszakban, amikor a liberális elveket fokozatosan protofasiszta és klerikális-antiszemita elvek váltották fel, ha nem is valamennyi, de igen sok kitérés opportunizmusból történt. Sok kiváló író, művész, a gazdasági és politikai élet számos vezető alakja fordított hátat hitének. Jóllehet a kitérések száma jelentősen csökkent a bethleni konszolidáció éveiben (lásd a 2. fejezetet), ismét növekedésnek indult a Gömbös-korszak kezdetétől, és meredeken felszökött az első jelentősebb zsidóellenes törvényjavaslatok 1938. és 1939. évi törvényerőre emelkedésétől. A rabbinátus Wesselényi utcai hivatala előtt sorban álló, kitérésüket bejelenteni kívánó zsidók száma évről évre gyarapodott, annak ellenére, hogy a zsidó közösség vezetői szívós erőfeszítésekikel próbálták lebeszélni a hitüket elhagyni szándékozókat. E korszak egyik tragikusan ironikus vonása volt, hogy bár a zsidóellenes törvények célja az volt, hogy a zsidók befolyását visszaszorítsák és csökkentsék számarányukat a szabad szellemi pályákon, az üzleti életben és az iparban, mégis főképp a „kis zsidókat" sújtották. Sokan azok közül, akik ellen a zsidótörvények állítólag irányultak, valójában már kitértek, s így mentesültek a megkülönböztető intézkedések alól. A keresztény egyházak vezetőinek magatartása, akik általában helyeselték az első két fontosabb zsidótörvényt, és elsősorban a kitértek érdekében jártak közben, megerősítette a kitérni vágyókat szándékaikban (lásd a 30. fejezetet).

Például míg 1936-ban, Gömbös utolsó hivatali évében, a Pesti Izraelita Hitközség csak 871 kitért zsidót tartott számon, addig 1938 első öt hónapjában a hitközség 1170 hívét vesztette el. 1938-ban éves viszonylatban 2716 zsidó keresztelkedett meg a fővárosban és mintegy 8000 fő vidéken, vagyis az ország zsidó lakosságának kb. 2%-a. Az ország legnagyobb hitközségében, a Pesti Izraelita Hitközségben a keresztény hitre való áttérésüket bejelentett zsidók száma 1940-ben 2260 volt, 1941-ben 1463, 1942-ben 1858 és 1943-ban szeptember végéig 994.92

A kitértek száma az 1940-es évek elején olyan magas volt, hogy úgy érezték, saját szervezeteket kell alapítaniuk a különböző egyházak védnöksége alatt. Egyik fő céljuk a szociális gondoskodás növelése volt a kitértek körében. 1942 nyarán Éliás József vezetésével megalakult a Jó Pásztor Misszió a protestáns hitre áttért zsidók gyámolítására. Cavallier József vezetésével pedig megalakult a Szent Kereszt Egyesület a katolikus hitre áttértek számára.93

A megkeresztelkedettek által élvezett, némiképp privilegizált helyzet élet-halál kérdéssé vált Magyarország 1941. júniusi hadba lépése után. Ettől az időtől az 1944. márciusi német megszállásig a legtöbb új kitértet is sújtották a katonai szolgálattal összefüggő munkaszolgálati törvények. A kitérteket rendszerint különleges munkaszolgálatos-századokba osztották be (habár néhányan vegyes századokban szolgáltak, zsidókkal együtt), és fehér karszalagot viseltek, nem sárgát, mint a zsidók. Mint e fehér karszalagos különleges alakulatok tagjai, nemigen kellett tartaniuk attól, hogy a galíciai és ukrajnai frontvonalakra küldik őket, ami sok esetben a biztos halált jelentette (lásd a 10. fejezetet).

A német megszállás után a kitérés új lendületet kapott. Mivel a keresztény egyházak szervezett kampányt indítottak annak érdekében, hogy fölmentessék a kitérteket a zsidókkal szemben foganatosított brutális intézkedések hatása alól, sokan úgy döntöttek, hogy a kereszténység védőpajzsa mögött keresnek oltalmat, és hajlandók voltak megtérni akármelyik keresztény egyház kebelébe, mely hajlandó volt befogadni őket.94 Vidéken, ahol a tömegeknek sejtelmük sem volt a fenyegető katasztrófáról, a gettósítási-deportálási folyamat olyan gyors volt, hogy kevés idő maradt - vagy egyáltalán nem maradt - a kitérés útján való menekülésre. Ráadásul a folyamatnak elsőként alávetett zsidók az ország északkeleti részében éltek, és a legvallásosabbak közé tartoztak. Aztán meg a magyarországi Holocaustnak ebben a szakaszában, amikor a magyar erőszakszervezetek készségesen együttműködtek a németekkel, Horthy pedig hallgatott, a kitérés nem volt hathatós eszköz a meneküléshez. A kitértekkel, mint mindenki mással, akit a nürnbergi típusú fajüldöző 1941-es harmadik törvény alapján zsidónak minősítettek (lásd a 6. fejezetet), ugyanúgy bántak, mint azokkal, akik ragaszkodtak ősi vallásukhoz. Általában csak azokkal a kitértekkel tettek kivételt, akiknek keresztény házastársuk volt. Gyakran a helyi hivatalnokok rosszindulata vagy egyéni gyűlölködés vette elejét, hogy a kitérés menedéket nyújtson.95

A kitérés csak azután vált a további üldözés elől való menekülés eszközévé, hogy Horthy július 7-én a deportálások leállítása mellett döntött, illetve megalakult a Magyarországi Keresztény Zsidók Szövetsége. A keresztény egyházak hangos követelésére a kitértek számos kormánygaranciát kaptak, többek közt felfüggesztették „külföldi munkára való küldésüket", és különválasztották őket a zsidóktól. Ekkorra azonban már csak a budapesti és a munkaszolgálatos-alakulatokban lévő zsidók maradtak az országban. Habár a kormány kikötötte, hogy a kedvezmények csak azokra vonatkoznak, akik 1941. augusztus L előtt tértek ki, a fővárosban sok zsidó döntött úgy, hogy a kereszténység fölvételével szabadul meg a zsidó lét terheitől. Az áttérni kívánók sorai, akik a rabbinátus Wesselényi utcai hivatala előtt, illetve a Nagymező utcai és a Próféta utcai keresztény templomok előtt álltak, hosszabbak voltak, mint 1938-ban és 1939-ben.96 Gyakran olyan hosszúak, hogy a németek érdeklődését is fölkeltették, akik megfelelő ellenintézkedésekkel fenyegetőztek.

Egyes jelentések szerint a „kitérési lázat" az a híresztelés váltotta ki, hogy a július 1 l-ig kitértek mentesülnek a további üldöztetésektől.97 A hírnek volt némi valóságmagva, ugyanis, mint ahogy azt Veesenmayer is jelentette július 8-i táviratában (egy nappal a deportálások leállítása után), Horthy biztosította őt arról, hogy a kitértek különválasztása után „hamarosan" engedélyezni fogja a budapesti zsidók deportálását.98 A távirat nyilván a Sztójay-kormány és Serédi bíboros közti egyezségen alapult. A keresztény egyházak által szervezett intenzív tiltakozó kampány hatására (sajnos a kampány a tisztségviselők köreiben folyt, nem nyilvánosan), melynek tetőpontján a bíboros azzal fenyegetőzött, hogy az ország minden templomában felolvasandó, pásztorlevelet bocsát ki, Sztójay végül is Horthy döntésével összhangban tisztázta a kormány álláspontját. A bíborosnak küldött július 7-i keltezésű jegyzékében Sztójay hangsúlyozta: a kitérteknek megengedik, hogy megalakítsák saját szervezeteiket, és hogy a deportálások folytatása esetén a kitérteket mentesítik.99 (Lásd a

25 .1. kép

Kikeresztelkedett zsidók távoznak a terézvárosi templomból

25.1. képet.) Amint ennek a kormányzati döntésnek a híre kiszivárgott, bármennyire eltorzítva is, a kitérni kívánó zsidók száma hirtelen megnőtt.

A német és a magyar zsidódanító szakértők ellenezték ezt a döntést, és kampányt indítottak a kitértek és a hitükhöz ragaszkodók faji azonosságát hirdető náci nézet terjesztésére. Szándékuk természetesen az volt, hogy a kitérteket is bevonják a végleges megoldás programjába. E kampány keretébe illett, hogy Bosnyák révén a Zsidó Tanács egyik tagja interjút adott a Harc c. antiszemita lap 1944. július 29-i számában (lásd a 14. fejezetet), és a kitérések ellen foglalt állást.

A zsidók részéről megnyilvánuló természetes hajlandóság, hogy tóté-réssel kerüljék el az üldöztetést, nagy vitát váltott ki mind a zsidó, mind a nem zsidó közösségben. A kitérni kívánó zsidók közül sokan tisztában voltak a vidéki deportálások realitásaival, és nem hittek abban, hogy világi és vallási vezetőik képesek lesznek megóvni életüket; Akárcsak a marra-nók a spanyol inkvizíció idején, a „kitért" zsidók közül is sokan ragaszkodtak etnikai identitásukhoz, ha vallásos hitükhöz nem is, és csak színleg vallották a kereszténység elfogadását, hogy elkerüljek az üldöztetést. Magatartásuk ugyanakkor zavarta a zsidó közösség vezetőit és a közösség hithű részét is. A zsidó vezetők figyelmeztették őket, hogy maradjanak hűek a zsidó valláshoz, és vegyék elejét a zavarnak, széthúzásnak, melyet kitérésükkel okozhatnak a közösségben.100 A vallásosak gyávaságukért és opportunizmusukért ítélték el őket.

Ironikus módon a vallásos zsidók ugyanolyan harsányan ellenezték a kitérést, mint az antiszemiták, ha más okokból is. Míg az előbbiek szerették volna megőrizni a zsidó közösség egységét, az antiszemiták azért ágáltak a kitérések ellen, hogy biztosítsák a végleges megoldás programjának teljes sikerét. Hevesen elleneztek minden segítséget vagy minden eszközt, melyet az egyházak kínáltak a zsidók megmentésére. Bizonygatták, hogy a zsidók a kitérés után is zsidók maradnak, és ezért alkalmazni kell velük szemben is a drákói zsidóellenes intézkedéseket. A kitérés elleni kampány baljós hangjait hallva, sok egyszerű keresztény is elítélte a zsidókat, amiért „színlelt" áttéréssel próbálják megkerülni a zsidóellenes törvényeket.101

Július 9., a deportálási veszély enyhülése után, az egyházak merevebb álláspontra helyezkedtek. A különféle egyházak vezetősége figyelmeztette az irányításuk alá tartozó egyházközségeket, hogy ragaszkodjanak az áttérésre vonatkozó hagyományos szabályokhoz és előírásokhoz, ideértve a folyamodók magatartásának és őszinteségének elbírálását, valamint hitismereti tanulmányaik befejezését. A legtöbb esetben az egyházak egy kb. hat hónapos hittani és hitgyakorlati előkészítő programot kívántak meg.l02

Az egyházak álláspontja és a zsidókra nehezedő nyomásnak a Lakatos-éra idején bekövetkezett enyhülése eredményeként a kitérések száma lényegesen csökkent. Az október 154 Szálasi-puccs után a garázdálkodó nyilasok nem tettek különbséget vallásos, megkeresztelkedett, mentesített Vagy védett zsidók között. A kereszténység fölvétele ekkor új, nem hivatalos formát öltött. Sok zsidónak sikerült hamisított keresztény (nem kitérési) bizonyítványokat vagy igazolványokat beszereznie, melyek segítségével túlélték a megpróbáltatásokat. Ez a végleges megoldással szembeni ellenállás egyik megnyilvánulási formája volt.

Szemben a nyüas bandákkal, amelyekben felfegyverzett sihederek randalíroztak, a hivatalos vezetőség jó része továbbra is különbséget tett a zsidók különféle kategóriái között. A „védett" kategóriákba azok tartoztak túlnyomórészt, akikre már a Horthy-rezsim különleges mentesítési szisztémája is vonatkozott.

A mentesítési rendszer. A rendszert, amely szerint a zsidónak minősülők bizonyos kategóriáit mentesítették az általános zsidóellenes intézkedések hatálya alól, eredetileg az 1930-as évek végén vezették be, mikor az első fontosabb zsidóellenes törvényeket fogadták el azzal a céllal, hogy drasztikusan csökkentsék a zsidók befolyását és arányát a szabad szellemi pályákon, az üzleti életben és az iparban. Ezek a törvények mentesítették például a hadirokkantakat és azokat, akik 1919. augusztus 1. előtt megkeresztelkedtek.

A német megszállás és a nagyszámú, egyre szigorúbb zsidóellenes intézkedések szinte azonnali bevezetése a mentesített zsidókat privilegizáltakká tette. A mentesített zsidóknak, köztük a háborús kitüntetéssel rendelkezők bizonyos kategóriáinak, nem kellett viselniük a sárga csillagot, és mentesültek a hivatalos üldözéstől és zaklatástól. E kivételezett zsidók közül sokan arra használták pozíciójukat, hogy nehézségekkel küzdő hit-sorsosaikon segítsenek. Közéjük tartozott például Komoly Ottó, a Magyar Cionista Szövetség vezetője. A magyar törvények értelmében men-tesítetteken kívül akadt néhány olyan zsidó, aki az SS-től kapott kedvezmények folytán de facto mentességet élvezett, mert tárgyalt az SS-szel. Közülük a legprominensebb Kasztner Rezső volt. Emellett néhány zsidó vezető is élvezett bizonyos kedvezményeket, ha hivatalos vagy teljes mentesítéssel nem is rendelkezett. A legvonzóbb e kedvezmények közül az SS által a megszállás korai szakaszában kiadott mentességi igazolvány volt, mely tulajdonosának nagyobb mozgásszabadságot biztosított. (A kedvezmények nyújtása a zsidó vezetőknek, különösen a Zsidó Tanácshoz tartozóknak, a nácik egyik taktikai húzása volt, mely a zsidóellenes programok hatékonyabb végrehajtását szolgálta.)

A Sztójay-kormány által kibocsátott fontosabb.-zsidóellenes rendelkezések többsége tartalmazott bizonyos előírásokat korlátozott számú zsidónak vagy a zsidók bizonyos kategóriáinak mentesítésére.103 A leggyakrabban mentesített kategória a magas kitüntetésekkel rendelkező háborús hősöké volt. A mentesítő előírások többsége következetes volt, de adódtak köztük kisebb ellentmondások, és ez arra késztette Antal István igazságügy-minisztert, hogy a minisztertanács 1944. április 26-i ülésén egy általános rendelet elfogadását javasolja kifejezetten a mentesítésekről.104 Május 10-én el is fogadtak egy ilyen rendeletet, mely a mentesí-tendők következő öt fő kategóriáját határozta meg:

- első világháborús hősök, akik vagy arany érdemrendet, vagy két első osztályú ezüst vitézségi érdemrendet, vagy velük egyenértékű érdemrendeket szereztek;

- 75%-os hadirokkantak, akik vagy az első világháborúban, vagy az 1939-es II. sz. törvény elfogadása óta lezajlott harci cselekmenyekben sérültek meg, kivéve azokat, akik a „kisegítő mun-kaszolgálatos-századokban" szolgáltak;

— mindazok, akik mentesültek az 1939-es IV. sz. törvény 2. paragrafusa szerint; a 7720/1939. M. E. sz. rendelet 66. paragrafusa szerint; a 2220/1941. M. E. sz. rendelet 3. paragrafusa szerint; és a 8550/1941. M. E. sz. rendelet 2. paragrafusa szerint;

J* a második világháború hősi halottainak, nem számítva azokat, akik „kisegítő munkaszolgálatos-századokban" szolgáltak, özvegyei és árvái;

- a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságoknál nyilvántartott külföldi zsidók, ha Magyarország kölcsönösségi viszonyban állt az érintett idegen országgal.105

Azok a zsidók, különösen a háborús veteránok, akik úgy érezték, hogy vonatkoznak rájuk a különféle rendeletek mentesítési előírásai, státusuk igazolása végett rendszerint az Országos Vitézi Székhez folyamodtak.106 1944. április 30. után az igazolási jog és a mentesítések elbírálása átkerült a Baky-Endre-Jaross-csoport által dominált belügyminisztérium hatáskörébe,107 ahol a legtöbb egyénileg vagy pártfogó helyi tisztviselők által benyújtott kérvényt elutasították.108 1944 márciusa és július 31. között Jaross csak 550 mentesítési kérvényt hagyott jóvá, melynek hatálya kb. 1000 zsidóra terjedt ki. A minisztériumban e kérvények ügyintézése közvetlenül Szilágyi László minisztériumi tanácsos hatáskörébe tartozott.109

A viszonylag kisszámú, magas kitüntetésekkel rendelkező háborús hősök mellett a leggyakrabban mentesített zsidók azok voltak, akiket a törvényes rendelkezések értelmében bonafide keresztényeknek minősítettek. Nekik joguk volt ahhoz is, hogy visszakapják elkobzott lakásukat és vagyonukat.110

Horthynak a deportálások leállítására vonatkozó július 7-i döntése után fölvetődött a kérdés, hogy a kormányzó adjon különleges mentesítést bizonyos zsidóknak, akikre nem vonatkoztak az érvényes rendelkezések. A minisztertanács július 12-i ülésén Kunder Antal kereskedelmi és közlekedésügyi miniszter javasolta, hogy a kormányzó által mentesített zsidókat ne vigyék el az országból.111 A németbarát minisztert valószínűleg nem annyira a mentesített zsidók védelme érdekelte, mint inkább alá szerette volna aknázni a kormányzónak a deportálások általános leállítására vonatkozó döntését. A különleges mentesítések ügyében azonban csak augusztus 21-én történt lépés, amikór Horthy - újra érvényesítve kormányzói hatalmát - kulcsszerepet játszott egy új rendelet elfogadásában, mely mentességet adott a korábbi törvényes előírások által nem érintett zsidók bizonyos csoportjainak. Az aügusztus 21-én Reményi-Schnel-ler Lajos akkori ügyvezető miniszterelnök aláírásával kibocsátott 2040/1944. sz. M. E. rendelet felhatalmazta a kormányzót, hogy a minisztertanács javaslatára különleges mentesítést adjon olyan személyeknek, akik a tudomány, a művészet vagy a közgazdasági élet terén, vagy egyébként az ország javára szerzett kimagasló érdemeik folytán, vagy egyéb különös méltánylást érdemlő okból ezt megérdemlik. A rendelet külön hangsúlyozta, hogy a mentesítés az 1941 :XV. tc.-ben foglalt fajvédelmi rendelkezések hatályát egyáltalán nem, a vagyonjogi rendelkezések hatályát pedig csak annyiban érinti, amennyiben a mentesítés arra külön rendelkezést tartalmaz.112 A rendeletet a zsidók többsége örömmel fogadta, a szélsőjobboldal, különösen a Magyar Nemzeti Szocialista Párt egyes elemei azonban hevesen elítélték.113

A különleges mentesítések koncepcióját Mester Miklós, a vallás- és közoktatásügyi minisztérium államtitkára dolgozta ki Ambrózy Gyulával, a kormányzói kabinetiroda vezetőjével együtt. Elfogadását csak az augusztus 7-i kormányváltozások tették lehetővé, melyek következtében Imrédyt, Jarosst és Kundért a kormányzóhoz lojálisabb férfiak váltották fel. A 2040. sz. rendelet elfogadása előtt Ambrózy különleges, „ideiglenes" mentesítési bizonyítványokat adott ki, melyek feljogosították viselőiket, hogy lakásaikban marádhassanak, és levehessék ruházatukról a sárga csillagot. A Zsidó Tanács három vezető személyisége - Stern, Pető és Wilhelm - így, „megkülönböztető jelzéseik" nélkül jelentek meg a Tanács augusztus 17-i ülésén, több kollégájuk megdöbbenésére és megrökönyödésére.

Noha a zsidók különböző minisztériumokhoz nyújtották be mentesítési kérvényüket, ezeket általában a minisztertanács irodáihoz továbbították, ahol névsorokat készítettek, melyeket a kormányzónak nyújtottak be jóváhagyásra. A mentesítések továbbításának központja Mester irodája volt a vallás- és közoktatásügyi minisztériumban, ahol több tisztviselő is rokonszenvezett Mesternek a mentesítésről vallott nézeteivel.114 Ambrózy és Mester tevékenysége révén a legkiválóbb zsidó írók, művészek, tudósok és akadémikusok közül többen különleges mentességi státust kaptak. 115 A mentesítésekkel összefüggő adminisztratív teendőket Balla István tanácsos irodája intézte az Úri utcában, közel a királyi palotához. A rendszer természetesen visszaélésekhez és korrupcióhoz vezetett. Habár sok ezer, a rendeletben megszabott kategóriákba tartozó zsidót csak azután mentesítettek, hogy rengeteg dokumentumot nyújtottak be, mások, akik összeköttetésekkel és pénzzel rendelkeztek, minden különösebb erőfeszítés nélkül megkapták a maguk bizonyítványát.116

Néhány zsidó, aki jogosult lett volna a mentesítésre, nem volt hajlandó elfogadni ezt a státust, inkább szolidaritását demonstrálta a zsidó tömegekkel (közéjük tartozott Stöckler Lajos, a Zsidó Tanács tagja és későbbi vezetője), de a legtöbben, akiknek lehetőségük nyílt rá, buzgón szorgalmazták a mentesítésüket. Nem voltak morális aggályaik azzal kapcsolatban, hogy elkülönülnek a bajba jutott közösségtől: a rendkívül feszült körülmények között kevés ember-vagy egyáltalán senki sem - kérdőjelezte meg azt a jogát, hogy életben maradjon, amikor oly sok „egyszerű" zsidót fenyegetett halál. Alighanem föl sem merült bennük, hogy a „mentesített" vagy „különleges" zsidók kategóriáinak elfogadásával voltaképpen erkölcsileg tragikus útra léptek: burkoltan elismerték, mint ahogy Hannah Arendt kimutatta, a nácik szabályát, mely „halált írt elő minden nem különleges esetre"117.

A mentesíthető zsidók zöme a mentesítést természetesen saját maga és családtagjai életben maradása eszközeként fogta fel; mások olyan eszköznek tekintették, melynek révén jobban segíthetik a közösség életben maradt tagjait. Az utóbbiak közt volt a zsidó közösség néhány legfelsőbb vezetője. A Zsidó Tanács mentesítési kérvényén 26 név szerepelt. Néhányan, köztük Stern, Pető és Wilhelm, vagyonérdekeltségeik mentesítését is kérvényezték - ami feszélyezte a magyar tisztviselőket és sok zsidó vezetőt, köztük Komoly Ottót is.118

A mentesített zsidókat gyakorlatilag kivonták a legtöbb szigorú zsidóellenes korlátozás alól. Levehették ruhájukról a sárga csillagot, visszakaphatták lakásukat (gyakran állásukat is), és gyermekeiket újra fölvették a nyilvános iskolákba.119 A nagy és vissza-visszatérő válságok idején sok mentesített zsidó, köztük a Tanács tagjai, teljes mértékben kihasználták mentességüket arra, hogy segítsék kevésbé szerencsés testvéreiket. Mindamellett néhányan komoly feszültséget is okoztak a közösségen belül, amikor megpróbálták visszaszerezni régi lakásukat, melyet nem mentesített zsidóknak utaltak ki a júniusi átköltöztetések alatt.120 A mentesítések egyetlen kollektív visszautasítása a rabbinátustól érkezett, amely augusztus 30-án olyan értelmű határozatot hozott, hogy tagjai nem fogadják el a mentesített státust, amíg az összes zsidót nem mentesítik, kivéve azokat az alkalmakat, „amidőn valamely hittestvér vagy a közösség érdekében kell valamely külső hatóság előtt eljárniok"121.

A belügyminisztérium és a kormányzói iroda által alkalmazott mentesítési rendszer nagy mozgást váltott ki egyes zsidók érdekében. Sok magyar egyházi személyiség és értelmiségi kérvényezett mentesített státust zsidó barátai számára.122 De nem minden mentesített zsidó járt egyformán jól. Néhányukat már a mentességi bizonyítvány kézbesítése előtt deportálták. Ez történt például dr. Mansfeld Gézával, a híres orvossal, akit családjával együtt Pécsről deportáltak. A helyi rendőrség szándékosan késleltette a kibocsátott mentességi bizonyítvány továbbítását.123 Másokat Németországba szállítottak sok más, „törvényellenesén" deportált személlyel együtt.124 1944 nyarán a külügyminisztérium több hivatalos jegyzéket juttatott el a németekhez, követelve mind a mentesített zsidók visszaszállítását, mind pedig azokét, akiket „törvényellenesen" vagy «tévedésből" vittek el a csendőrség vidéki túlbuzgósága eredményeként. Általában minden diplomáciai jegyzék tartalmazta az érintett személyek névsorát részletes személyi adataikkal. Mint várható volt, a minisztérium erőfeszítései meddők maradtak. A németek vagy nem válaszoltak, vagy halogató taktikához folyamodtak, egyik minisztériumi irodából a másikba küldözgették a magyar jegyzékeket.125 A németek természetesen nem tudták teljesíteni a magyarok kérését, mert a legtöbb szóban forgó személyt már vagy megölték Auschwitzban, vagy nyomtalanul eldugták a sok német koncentrációs tábor egyikében. Theodor Horst Grell, a budapesti német követség zsidóügyekben illetékes referense megpróbálta „megmagyarázni" Németország dilemmáját a magyar külügyminisztérium képviselőjével, Nékám Sándorral folytatott július 21-i beszélgetésén. Grell rámutatott, hogy a németeknek korábban átadott zsidók visszaho-zatala leheteden, és megsértené „a zsidók németországi munkára való küldéséről" kötött német-magyar egyezményt. Grell emlékeztette rá Né-kámot, hogy az egyezmény szerint a magyarok döntik el, hogy mely zsidó csoportokat adják át a németeknek, de miután átadták őket, semmiféle joggal nem rendelkeznek fölöttük többet. Ráadásul ezeket a zsidókat - érvelt - már odaállították a német gazdasági élet különböző területeire, ahonnan nem mozdíthatók el, s ha elmozdíthatók lennének is, a szállításuk leküzdhetetlen technikai problémákba ütközne.*26

Ezerszám állították ki a mentességi bizonyítványokat vagy készültek kikézbesítésükre, amikor Horthy rendszerét október 15-én a németek és a nyilasok által közösen szervezett puccs megbuktatta. Október 23-án az új Szálasi-kormány úgy döntött, felülvizsgálja a mentesítési rendszert: visszavonja a honvédelmi minisztérium által kiadott mentességi bizonyítványokat, és csaka Jaross által kibocsátottakat fogadja el érvényesnek. Azt is elhatározta, hogy újra megvizsgálja a Horthy által kiadott bizonyítványokat, és ennek a kategóriának a számát 800-ra csökkenti. A felülvizsgálatot november 15-ig kellett befejezni Vajna Gábor új belügyminiszter felügyeletével.127 Az említett intézkedések folytán sok zsidó elvesztette mentesített státusát, és ismét vonatkozott rá az összes zsidóellenes rendelet. Vajna mindössze 582 mentességi bizonyítványt bocsátott ki, és ez a csekély szám arra indította Kemény Gábort, az új külügyminisztert, hogy panaszt emeljen Szálasinál, kérve a mentesítettek számának fölemelését. A „Horthy által mentesített" sok ezer zsidó közül csupán 70-nek sikerült mentességi bizonyítványt kapnia Szálasitól.128

A nyilasok által mentesített zsidók névsorát egy Vajna Gábor129 aláírásával ellátott, november 29-én kibocsátott rendelet tartalmazta.

Az új Szálasi-kormány vezetői és a nyilasok által felbujtott tömegek részéről megnyilvánuló, vadul ellenséges magatartással szemben a puccs előtti hónapokban a zsidókat sok kormányzati vezető és sok tisztességes, egyszerű magyar támogatta: közbenjártak érdekükben, gyakran támogatták a mentességi bizonyítványokért benyújtott kérvényeket. Ebben az időszakban a zsidók egy váratlan „szövetségesre" is szert tettek, aki felajánlotta közreműködését a megmaradt zsidó közösség megmentésében. A szóban forgó egyén nem volt más, mint Ferenczy csendőr alezredes, a vidéki deportálóosztagok parancsnoka.

Ferenczy, a „megmentő"

Horthynak a deportálások befejezésére vonatkozó július eleji döntése és a mögötte meghúzódó hazai és külföldi diplomáciai és katonai nyomás óriási hatást gyakorolt a hivatalban lévőkre, köztük néhány olyanra is, aki tevékenyen részt vett a vidéki zsidók deportálásában. Levonva a logikus következtetést a tengely tarthatatlan katonai helyzetéből, kezdtek aggódni jövőjükért. A Vörös Hadsereg könyörtelenül tört a Kárpátok felé, a nyugati szövetségesek pedig legyezőszerűen rajzottak ki normandiai hídfőállásaikból, ami minden magyar tisztségviselőt arra a belátásra bírt, hogy Németország veresége elkerülhetetlen. Nem hittek mára Führernek a Birodalom végső győzelmére vonatkozó ígéreteiben vagy az új „csodafegyverek" hadrendbe állításával kapcsolatos német ígérgetésekben. így, opportunista módon németellenes álláspontra helyezkedve, szerették volna ellensúlyozni pár hónappal korábban elkövetett hitvány bűneiket.

Az egyik legprominensebb ilyen személy Ferenczy László csendőr alezredes volt, az Eichmann-féle Sonderkommando és a magyar hatóságok közötti összekötő, a vidéki deportálásokat irányító csendőrparancsnok. 130 Nem sokkal a Budapest körüli településekről való deportálások befejezése után Ferenczy újraértékelte a hazai és a nemzetközi helyzetet, és úgy döntött, hogy elnyeri a kormányzó és a Zsidó Tanács bizalmát. Ferenczy arról szerette volna meggyőzni a kormányzót, hogy ő buzgó hazafi, aki a magyar nemzeti érdekeket védi a németek túlkapásaival szemben, a Zsidó Tanácsot pedig arról, hogy ő a budapesti zsidók megmentője, ezért kereste a találkozást a kormányzóval és a Tanács vezetőivel. Mivel a kormányzóval közvetlenül nem léphetett érintkezésbe, úgy döntött, hogy előbb közvetlen fölötteseit, a belügyminisztert és a miniszterelnököt tájékoztatja,131 hogy szerinte a németek, úgy tűnik, elszánták magukat arra, hogy fokozzák a megszállás intenzitását, ha a végleges megoldás programját nem viszik végbe. Ferenczy úgy látta: a németek a jelek szerint annyira ragaszkodtak a budapesti zsidók deportálásához, hogy készek voltak Magyarországot protektorátussá változtatni céljuk elérése érdekében. Ferenczy egy hosszú memorandumban vázolta az állítólagos német tervek részleteit, melyet először Jaross-nak terjesztett be. (Egyébként Ferenczy később azt állította, hogy kb. ebben az időben győződött meg arról, hogy a „munkára alkalmatlannak talált" zsidókat csakugyan megsemmisítik az auschwitzi krematóriumok-ban;132 új meggyőződését Eichmann válaszából merítette, melyet arra a kérésére adott, hogy ellátogathasson Auschwitzba, és „a saját szemével győződjön meg róla, hogyan szűrik meg és osztják be munkára a zsidókat". Eichmann beleegyezett, hogy teljesíti a kérését, de azzal a feltétellel, hogy a látogatásra csak 30 nappal az utolsó magyarországi zsidó transzport elindulása után kerülhet sor.)

Ferenczy Jarosshoz és Sztójayhoz intézett kérését, hogy beszélhessen Horthyval, nem vették figyelembe.133 Ezért elhatározta, kihasználja a Zsidó Tanácsnak a Várhoz fűződő kapcsolatait, és megragadta az alkalmat, hogy meggyőzze a Tanács vezetőit, kész a budapesti zsidók megmentésére. Július közepe táján módot talált arra, hogy érintkezésbe lépjen a Tanács vezetőivel, kb. akkor, amikor Eichmann és SS-beli segítőtársai a kistarcsai táborban lévő zsidók deportálását tervezték. Raoul Wallenberg, a vészkorszak egyik hőse, Budapestre érkezésekor (lásd a 31. fejezetet) egy 630 magyar zsidó adatait tartalmazó listát hozott magával, akiknek Svédországba való bevándorlását ottani barátok, rokonok vagy üzletfelek támogatták, és akik számára a svédek már kiadták a szükséges vízumokat. Amikor neki ezt és a 2000 palesztinai kivándorlási engedélyre váró személy adatait átadták, jó ürügye volt a Tanáccsal való kapcsolatfelvételre. Ennek megfelelően valamikor július közepén telefonált a Tanácsnak, és kérte, hogy annak egyik tagja keresse fel őt. A Tanács tagjai nem sejtették, mit forgat a fejében, de tökéletesen tisztában voltak azzal, milyen szerepet játszott a korábbi deportálásokban, és így érthetően bizalmatlanok voltak Ferenczyvel szemben. Kurzweil István, a Tanács lakáshivatalának egyik vezetője önként vállalkozott, hogy elmegy hozzá.134 Ferenczy tájékoztatta a meglepett Kurzweilt arról a lehetőségről, hogy 2630 zsidó elhagyhatja az országot a német hatóságok engedélyével és a semleges országok együttműködésével. Ferenczy arról is biztosította őt, hogy hivatala már intézkedett a kivándorlásoknak az egészen közeli jövőben történő engedélyezéséről. Kérte, hogy „biztonsági okokból" a Tanács néhány modern csillagos házat bocsásson kizárólag ezeknek a zsidóknak a rendelkezésére.

A Tanács vegyes érzelmekkel fogadta Kurzweil jelentését. A tagok nem akarták kockáztatni viszonylag nagyszámú zsidó esetléges kivándorlását, mégis tartottak tőle, hogy Ferenczy terve csak trükk, mely a deportálások felújításához vezet. Úgy döntöttek, nagyon óvatosan fognak hozzá a dologhoz, hogy közben kipuhatolják Ferenczy kérésének igazi értelmét és következményeit. Ragaszkodtak ahhoz, hogy megkapják az érintett személyek listáját, mondván: a személyi adatok nélkül nem tudják megszervezni az átköltöztetést. Legnagyobb meglepetésükre Ferenczy tüstént átadta a svéd listát. Néhány nappal később Ferenczy hivatalának nyomására a Tanács vezetői szabaddá tettek néhány csillagos házat a Pozsonyi úton a svédországi bevándorlásra kiválasztott zsidók számára. Ezek lettek az első ún. védett házak, melyek később a nemzetközi gettó magjaiként szolgáltak a Szálasi-éra alatt (lásd a 26. fejezetet), s egyúttal konfliktusokat is előidéztek a zsidó vezetők körében.

Nem sokkal később Kurzweil és Ferenczy egy második megbeszélést tartott, ezúttal a Tanács több más tagjával és vezetőjével (köztük Pető Ernővel, Berend Bélával és Gábor Jánossal), valamint Lulay Leó századossal, Ferenczy helyettesével együtt. Ferenczy a megváltozott helyzetről beszélt a zsidó vezetőknek, a németeknek a deportálásokban játszott vezető szerepéről, valamint az „élet-halál küzdelemről", melyet ő és közeli munkatársai vívnak a Gestapóval. Hogy leplezze saját bűnös szerepét a végleges megoldás programjában, naivitást és ártadanságot színlelve érdeklődött Auschwitz realitásairól, mondván, nem tudott odautazni, hogy első kézből szerezzen be információkat.135

A csoport nevében Pető felvilágosításokat adott neki a német megsemmisítőtáborokról, és emlékeztette őt a tengely kényes katonai helyzetére, közölve, hogy Magyarországnak a békekonferencián kára származhat abból, hogy kegyetlenül bánt a zsidókkal.

E megbeszélés után Ferenczy kapcsolatai jobbára a Tanács három vezető személyiségére (Pető, Stern és Wilhelm) korlátozódtak, jóllehet néhány alkalommal találkozott Kasztner Rezsővel, Stöckler Lajossal és a cionista vezetővel, Komoly Ottóval is.136 A megbeszélések egy részét Stern otthonában tartották, a legnagyobb titokban. Ferenczy ismét megpróbálta meggyőzni a zsidó vezetőket saját ártadanságáról, igyekezett „bebizonyítani", hogy a deportálásokért és a velük összefüggő minden szörnyűségért kizárólag a németek a felelősek.137 Kihasználva Ferenczy megváltozott helyzetét és azzal táplálva önérzetét, hogy őt a budapesti zsidók egyeden lehetséges megmentőjeként kezelik, a zsidó vezetők titkos tervet dolgoztak ki Ferenczyvel a további deportálások megakadályozására. A terv szerint a magyar hatóságok, ideértve természetesen a csendőrséget, továbbra is úgy tesznek, mintha együttműködnének a németekkel, de amikor csakugyan rákerül a sor a budapesti zsidók deportálására, Magyarország csendőri és katonai erői együttesen közbelépnek a zsidók elhurcolásánakmegakadályozására.

Mivel sem a zsidó tömegeknek, sem a Zsidó Tanács más tagjainak nem volt fogalmuk a Ferenczy és a legfelső zsidó vezetés közötti titkos egyezségről, a csendőrök megjelenése Budapest utcáin a küszöbön álló deportálásokról szóló rémhírekkel együtt pánikot váltott ki a főváros zsidó lakosságának körében. Stöckler Lajost, akit július 22-én neveztek ki a Tanácsba, különösen felháborította, hogy a vezetőség nem hívott össze végrehajtó bizottsági ülést a megmaradt zsidó közösség előtt álló problémák megvitatására. Több alkalommal nyilvánosan hangot is adott érzelmeinek.138

Időközben Stern és közeli munkatársai folytatták a munkát a Fe-renczyvel kötött titkos egyezség részletein. Egy alkalommal arról a lehetőségről is beszéltek, hogy aktívan ellenállnak a németeknek és magyar bérenceiknek, a szervezett munkásság segítségével. A munkástámogatást két kiemelkedő magyar szakszervezeti vezető helyezte kilátásba - Kabók Lajos szociáldemokrata képviselő és Karácsonyi Sándor, a Vasas Szakszervezet vezetője -, akik a zsidó vezetők kérésére szintén találkoztak Fe-renczyvel. (A nyilasok 1944 őszén mindkettőjüket kivégezték.)

Ferenczy és Lulay óvatosságból ragaszkodott hozzá, hogy minden tervet tartsanak titokban még a Sztójay-kormány tagjai előtt is, különben mindnyájan veszélybe kerülhetnek. Pető, aki már szoros személyes kapcsolatot épített ki ifj. Horthyval, pontosan tájékoztatta a kormányzó fiát minden fejleményről.

A zsidó vezetőkkel tartott egyik megbeszélésén Ferenczy a segítségüket kérte ahhoz, hogy kihallgatást kapjon a kormányzótól. Ifj. Horthy jó szolgálatai révén augusztus elejére kitűzték a találkozót; Ferenczy ebben a hónapban még háromszor találkozott a kormányzóval. Ellátta őt a Gestapo magyarországi tevékenységére és az országban tartózkodó különböző német egységek erejére vonatkozó legfrissebb információkkal.139 A kormányzóval folytatott első megbeszélésen Ferenczy egy tiltakozó jegyzék német nyelvű szövegét is átadta, melyet a Tanács közreműködésével készített, és át akart adni Veesenmayernak. A jegyzék célja az volt, hogy világosan leszögezze a magyar kormány álláspontját a zsidókérdésben, és öt főbb pontot tartalmazott:

- a magyar kormány kész átadni Németországnak azokat a munka-szolgálatosokat, akiknek családja már Németországban van (kb. 55-60 000 fő), valamint a.büntetett előéletű vagy közveszélyes zsidókat, azzal a feltétellel, hogy őket „kizárólag munkaszolgálatra" alkalmazza;

- a magyar kormány elszállítja a visszamaradó zsidókat Budapestről különféle vidéki táborokba, de nem adja át a németeknek, hogy kivigyék őket az országból;

- az Eichmann-féle Sonderkommandót vissza kell rendelni Magyarországról;

- a német fogságban lévő összes politikai és közigazgatási vezetőt ki kell adni a magyar törvényes hatóságoknak;

- a Pest megyei börtönt magyar ellenőrzés alá kell helyezni;

- a németeknek vissza kell adniuk minden zsidó vagyont és áruraktárt, melyet a megszállás óta foglaltak le.

A jegyzéket Csopey Dénes, a külügyminisztérium politikai osztályának vezetője diplomáciailag elfogadhatóbb formába öntötte, de csak augusztus végén adták át Veesenmayernak.140

Mindezt még egyszer megtárgyalta a minisztertanács augusztus 10-i ülése. Ugyanezen a napon küldték meg a külügyminisztérium állásfoglalását Bárczy István minisztertanácsi államtitkárnak. A Csopey aláírásával ellátott memorandum megoldást keresett a németek ajánlatára, miszerint beleegyeznek korlátozott számú zsidó kivándorlásába, ha Magyarország újrakezdi a deportálásokat.141

A Sztójay-kormány örökébe lépő új kormány a jelek szerint hitelt adott Ferenczy színeváltozásának. Augusztus 29-én Bonczos Miklós belügyminiszter hivatalosan megbízta a zsidóügyek intézésével.142 A zsidó vezetők egy részének Ferenczy kétszínűségével kapcsolatos gyanúja teljes mértékben megerősítést nyert a nyilaspuccs után. Amint Szálasi került hatalomra, Ferenczy ismét nyíltan aktív szerepet vállalt a zsidóellenes kampányban. A Zsidó Tanács vezető tagjainak, akik túl sokat tudtak Fe-renczynek a kormányzó előtt tett leleplezéseiről, menteniük kellett az életüket, mert a csendőrtiszt nem szerette volna, ha megzsarolják vagy potenciálisan „veszélyes" tanúk maradnak. A bizonyítékok túlnyomó része arra vall, hogy Ferenczy sosem szándékozott igazán átpártolni. Fő célja a kormányzóval való kapcsolatteremtéssel az volt, hogy információkat szerezzen a kormányzó gyökeres irányváltásra vonatkozó terveiről, és átadja azokat a németeknek, akiknek mindig is megbízható spiclijük volt.

A deportálások felújításának veszélye

A kistarcsai táborban fogva tartott zsidók Eichmann kezdeményezésére, Horthy utasításainak semmibevételével történt deportálása felbátorította a zsidótlanító szakértőket, hogy újrakezdjék előkészületeiket a budapesti zsidók deportálására. Az akciót augusztus 5-re ütemezték át.143 A kistarcsai incidens a Békásmegyeren zajló előkészítő munkával együtt (az itteni táborból deportálták július folyamán a Budapest körüli elővárosok zsidóit) nagyon nyomasztó hangulatot teremtett a fővárosi zsidók körében. Ahogy terjedtek a hírek a deportálás közeledtéről, úgy kerültek fizikailag és lelkileg is egyre feszültebb állapotba. Félelmeik ezúttal mégis alaptalanok voltak, mert a magyar csendőrség már nem állt oly készségesen a németek rendelkezésére, mint július 8-a előtt. Ráadásul Bakyt és Endrét időközben fölmentették a zsidóügyek intézésétől, Ferenczy pedig látszólag alibit keresett.

Az augusztus 5-i határidő lejártát és Jaross belügyminiszternek Bon-czos Miklóssal való, két nappal később bekövetkezett felváltását nagy megkönnyebbülés fogadta. Ez azonban ideiglenes volt; augusztus 9-én éjszaka Freudiger Fülöp családjával és jó néhány barátjával együtt Romániába szökött, és a hír már másnap elterjedt a zsidó közösségben. Freu-digernek Wisliceny segítségével sikerült megszöknie, akivel elég jó viszonyban állt szinte a német megszállás kezdete óta, hála a pozsonyi Wéissmandel rabbi közvetítésének (lásd a 14. fejezetet). A külföldi zsidó vezetőkkel és Wislicenyvel-fenntartott szoros kapcsolatai miatt Freudigen: tekintették a zsidó közösség egyik legjobban informált tagjának. Váratlan távozását a küszöbönálló deportálások előjeleként értelmezték. Freudiger menekülése nemcsak pánikot idézett elő a tájékozatlan zsidó tömegek körében, hanem a Tanács néhány vezetőjének letartóztatásához is vezetett. Gábor Jánost majdnem azonnal letartóztatták, miután Freudiger szökése ismertté vált; véletlenül éppen akkor ment be Eichmann hivatalába. Augusztus 18-án a Gestapo Petőt, Sternt és Wilhelmet is letartóztatta, akiket az előző napon mentesítettek a sárga csillag viselése alól. Sternt és Wilhelmet másnap Horthy kormányzó erélyes közbelépésére szabadon engedték, Petőt azonban bántalmazták, és augusztus 21-ig fogva tartották.

A Freudiger család távozása sok vitát váltott ki mind a háború alatt, mind a háború után. Freudiger ellenfelei úgy érveltek - és érvelnek ma is -, hogy csaló módon használta fel azokat az útleveleket, melyeket a román kormány bocsátott a Magyarországon élő román illetőségű zsidók rendelkezésére. Freudiger azonban következetesen azt állította, hogy az általa és a családtagjai által használt dokumentumokat egy akkoriban Bukarestben élő rokona, Meisner Jenő révén kapta.144

Az augusztus 7-i kormányátalakítás ellenére a zsidókérdés továbbra is sokat foglalkoztatta a magyar hatóságokat mind belpolitikai szempontból, mind pedig a németekkel való alkudozásaik kapcsán. Az átszervezett minisztertanács augusztus 10-i ülésén Jungerth-Arnóthy ismét kezdeményezett: körvonalazta a külügyminisztérium által kidolgozott álláspontot.145 Olyan politikai vonal elfogadását sürgette, mely nyugalmat teremt a zsidókérdés körül. Szerinte ezt indokolták a belpolitikai okok, a németmagyar viszonnyal összefüggő okok, és Magyarország csakis így teljesíthette a semleges országokkal és a Nemzetközi Vöröskereszttel szemben vállalt kötelezettségeit á svéd és a svájci listán szereplő zsidók kivándorlásával kapcsolatban.

Jungerth-Arnóthy kifejtette: a zsidókérdés körül nyugalmat lehetne teremteni, ha a kormányzó kibocsátana egy nyilatkozatot, melyben meghatározná, milyen intézkedéseket kész hozni cserében a németek által vállalt bizonyos kötelezettségekért. Jungerth-Arnóthy szerint 164 000 zsidót tartottak nyilván Budapest csillagos házaiban, közülük 20 000 volt a kikeresztelkedett, és 10 000 fő emigrálását engedélyezték. Javasolta, hogy a megmaradó 134 000 ember problémáját a következőképpen oldják meg:

- kb. 50-60 000 „galíciainak és beszivárgónak" minősített zsidót fel kell ajánlani a németeknek;

- a munkaszolgálatos-egységekben szolgáló zsidókat és családtagjaikat (feleség, gyerekek, esetleg szülők) meg kell tartani, az aktívan nem foglalkoztatottakat azonban vidéki gettókba kell zárni, „úgy mint a 45 000 zsidó a németországi Theresienstadtban";

- a zsidóellenes rendelkezések alól törvényesen mentesített zsidókat, valamint a Horthy különengedélyével mentesítetteket - bizonyos létszámkereten belül - meg kell tartani az országban.

Cserében a németek bocsássanak ki egy nyilatkozatot, melyben leszögezik:

, . - a fenti intézkedések eredményeként a zsidókérdést megoldottnak tekintik, és így legalább a zsidóügyekkel foglalkozó SD-szervek az országot elhagyják;

- a németek és a Zsidó Tanács között minden közvetlen kapcsolatot megszakítanak, és nem kerül sor a kistarcsaihoz és a sárvárihoz hasonló egyoldalú deportálásokra;

- a különféle emigrációs tervekről közvetlenül a zsidókkal, a magyar hatóságok bevonása nélkül folytatott tárgyalásokat beszüntetik;146

- engedélyezik a Nemzetközi Vöröskereszt, a svájci kormány és a Svéd Vöröskereszt által kezdeményezett kivándorlási akciókban részt vevők ki-, illetve átutazását;

- biztosítják, hogy a kiszállítottak életben maradnak;

- elismerik, hogy a kiszállítottak vagyona magyar nemzeti vagyon marad.

Az álláspontokat rögzítő dokumentumon kívül a külügyminisztérium

elkészítette a németeknek átnyújtandó levelek tervezetét is. Ezek szerint a „német hadigazdálkodáshoz szükséges zsidó munkaerőket" augusztus 28-tól kellett a németek rendelkezésére bocsátani,147

Közben diplomáciai szinten a Ferenczy-terv keretében folytatódtak a német-magyar tárgyalások a deportálások lehetséges újrakezdéséről. Kétszeri halasztás után a budapesti zsidók deportálását augusztus 2.5-re tűzték ki.148 Nem sokkal az augusztus 7-i kormányátalakítás után Sztójay biztosította Veesenmayert, hogy a deportálásokat „8-14 napon beiül" folytatni fogják. Bonczos augusztus 13-án hasonló ígéretet tett Eich-mann-nak. Az augusztus 25-i dátumot azon az alapon választották ki, hogy addigra elkészülnek a kiutazási engedélyek a svájci és a svédországi csoportszámára.

Megegyeztek, hogy a deportálásokból kihagynak minden idegen állampolgárságú zsidót (őket augusztus 26-án internálni kellett) és kb. 3000 „mentesített" zsidót, akikkel Horthy különösen törődött449

Még a Frenczyvel kötött titkos egyezségről tudomással bíró zsidó vezetők is azonnali katasztrófától tartottak, amikor a börtönből kiengedett Pető azt a parancsot kapta, hogy készítsen listát a Tanács vezetőiről, tisztségviselőiről és alkalmazottairól, és adja le az Eichmann-féle Sonder-kommando sváb-hegyi főhadiszállásán. Hogy húzza az időt, a Tanács elkészített egy listát, melyen több mint 1000 név szerepelt, de a lakcímeket nem tüntették fel. A hiányzó információkat a németek csak egy nappal a tervezett deportálások előtt kérték.

Úgy látszik, a magyarországi Sonderkommando bosszúálló hangulatban volt. Az SS a nácik uralta Európában mindenütt, ideértve a magyarországi megyéket is, igyekezett elnyerni a zsidó tanácsok tagjainak együttműködését. Az utolsók között vitték be őket a gettóba, és rendszerint az utolsó transzporttal deportálták őket. Budapesten azonban a zsidó vezetők állandóan erősíteni próbálták kapcsolataikat a magyar politikai, katonai és kormányzati vezetőkkel, és bíztak abban, hogy a háború végéig életben tartják közösségüket. Konkrét céljuk az volt, hogy megszerezzék a magyar hatóságok támogatását a megmaradt zsidók deportálásának megakadályozására. Az SS felismerte, hogy a zsidó vezetők befolyása növekszik, ami tükröződött Horthynak a deportálások leállítására vonatkozó döntésében és a kistarcsai incidensben is. Ezért arra a következtetésre jutott, hogy Budapesten a zsidók sikeres deportálása megköveteli a Zsidó Tanács előzetes felszámolását.

Ferenczy fölfedte a német tervek egyes részleteit, amikor augusztus 24-én találkozott Petővel és Wilhelmmel. Megerősítette, hogy az SS úgy döntött, előbb a Tanács tagjait és családjukat deportálják. A tervezett művelet más részleteit is elmondta nekik, beleértve a kerületek kiürítésének sorrendjét, s hogy Budapest környékén hol rendezik be a táborokat, ahonnan a deportáltakat útnak indítják. Úgy tervezték, hogy szeptember 18-ra az egész műveletet lebonyolítják.150

A Zsidó Tanács vezetői rendkívül nyugtalanok lettek. Noha belátták, hogy Ferenczynek alapos oka van az együttműködésre, korábbi tevékenységét ismerve egyáltalán nem voltak meggyőződve arról, hogy teljesíti vállalását. Az a nyomasztó érzés is kísértette őket, hogy Ferenczy esetleg agent provocateur, az SS-nek dolgozik egy olyan bizarr cselszövésben, melynek célja Horthynak és híveinek a kijátszása. Aggodalmuk mélységével csak a többi zsidó vezető csalódottsága és dühe vetekedhetett, akiket nem avattak be a titkos egyezségekbe, valamint a zsidó tömegek pánikja, mely a deportálás időpontjának közeledtével napról napra erősödött.151 így aztán a Zsidó Tanács vezetői elhatározták, hogy a Ferenczyvel kidolgozott titkos tervtől függetlenül minden lehetséges elővigyázatossági intézkedést megtesznek. Kérésekkel árasztották el barátaikat a magyar hivatalos körökben, a semleges országok és a Vatikán képviselőit, hogy lépjenek közbe az ujabb deportálások ellen. Az utóbbiak eleget tettek a kérésnek. A magyar kormány egy szokatlanul nyers hangú jegyzéket kapott, melyet Angelo Rótta apostoli nuncius, Carl Ivan Danielsson svéd követ, Carlos de liz-Texeira Branquinho portugál ügyvivő, Angel Sanz-Briz spanyol ügyvivő és Antoine J. Kilchmann svájci ügyvivő írt alá. A jegyzék hangsúlyozta, a világ tisztában van vele, mi rejlik a deportálások mögött, melyeket a magyarok szépítőleg úgy emlegetnek, hogy „munka-erő-biztosítás Németország számára". Az augusztus 21-i keltezésű jegyzékben a következőket olvashatjuk:

A semleges hatalmak Budapesten akkreditált, alulírott képviselői a fájdalmas meglepetés érzelmével értesültekarról, hogy hamarosan meg akarják kezdeni a magyarországi összes zsidók deportálását. Arról is tudomásuk van, mégpedig abszolút biztos forrásból, hogy a deportálás a legtöbb esetben mit jelent, még ha külföldön végzendő munkaszolgálat néven álcázzák is.

Eltekintve attól a sajnálatos ténytől, hogy az új deportálások az Önök hazájában mintegy halálos csapás volna Magyarország jó hírnevére, mely máris komolyan érintve van az eddig végrehajtott deportálásokkal, a semleges hatalmak képviselői az emberi szolidaritás és a keresztény szeretet érzelmeitől vezettetve kötelességüknek érzik, hogy erélyes tiltakozást jelentsenek be ez ellen az indítékaiban is már igazságtalan és kivitelében embertelen eljárás ellen - abszolút megengedhetetlen lévén az, hogy faji eredetük egyszerű ténye miatt üldözzenek és halálba küldjenek embereket. És kérik a királyi magyar kormányt, hogy végérvényesen vessen véget ennek az eljárásnak, amelynek az emberiesség becsületére sohasem lett volna szabad elkezdődnie. Azon reményüknek adnak kifejezést, hogy Magyarország régi hagyományait folytatva, visszatér azokhoz a lovagias és mélyen keresztény szellemű elvekhez és módszerekhez, amelyek olyan kimagasló helyet biztosítottak számára a művelt népek között.152

A zsidók nyugtalanságát fokozták azok a tervek, amelyek a „védett" zsidók egy részének a Pozsonyi úton lévő különleges csillagos házakba való átköltöztetését írták elő. Ezt a cserét a fenyegető tragédia újabb baljós jelének tekintették. Az átköltöztetésekről heves vita robbant ki a Tanács tagjai között. Stöckler Lajost különösen felháborította a Pozsonyi úti épületek kiválasztása. A „nem védett" zsidók valóságos szószólójává lépve elő, Stöckler úgy ítélte meg, nagy igazságtalanság lenne az érintett házak lakóival szemben, akiket csak pár héttel korábban helyeztek oda, ha ismét átköltöztetnék őket viszonylag kisszámú, privilegizált zsidó kedvéért, akik közül sokan személyes jó viszonyban voltak a Tanács vezető tagjaival.

A Zsidó Tanács azonban Ferenczy figyelmeztetésére hallgatott, és hozzálátott az átköltöztetési tervek végrehajtásához. Augusztus 23-i határozatának megfelelően az átköltöztetés általános irányítását Bleier Jenőre bízták. Szálkái Ernő és Vasadi Vilmos összekötőként segített neki a svéd követséggel való kapcsolattartásban. A Pozsonyi úti „védett házakért" való általános adminisztratív felelősséget Bognár Györgyre ruházták. Csak a Tanács átköltözési igazolásával és a svéd követség által kibocsátott menlevéllel (Schutzpass) rendelkezőknek volt szabad belépniük a kijelölt házakba.153

Közben a budapesti zsidók tervezett deportálására vonatkozó németmagyar megbeszélések a kölcsönös gyanakvás légkörében folytatódtak. Míg a németek a Führer utasításaival összhangban ragaszkodtak ahhoz, hogy mielőtt ők kiadnák a kiutazási engedélyeket a svájci és a svéd listán szereplő néhány ezer zsidónak, a budapesti zsidók zömét deportálják (vagy legalábbis a két dolog egyszerre történjék), a magyarok mindenáron szerették volna biztosítani a fenti néhány ezer zsidó kivándorlását, hogy némi nemzetközi jóindulatot vívjanak ki, de halogatni akarták a tömeges deportálások megindítását. Az egyik ok, amiért Magyarország határozottan elutasította a deportálások terv szerinti, augusztus 25-i újrakezdését, az volt, hogy Románia két nappal korábban kilépett a tengelyhatalmak szövetségéből. Sőt Magyarország riválisa nem csupán fegyverszünetet kért, hanem ténylegesen csatlakozott is a szövetséges hatalmakhoz, és nem sokkal később hadat üzent mind Németországnak, mind Magyarországnak.

Horthy augusztus 24-én hosszas beszélgetést folytatott Veesenrnayer-ral, melynek során rámutatott: gyakran figyelmeztette a Führert a románok megbízhatatlanságára. Egy kormányátszervezés lehetőségét is megpendítette. 154 A budapesti zsidókkal kapcsolatban a kormányzó azt mondta, hogy „rövidesen" elviteti őket a fővárosból az ország belsejébe, de a lelkiismerete nem engedi, hogy hozzájáruljon Németországba való deportálásukhoz. A magyar kormány más képviselői ugyanezt az álláspontot vallották. A külügyminisztérium is úgy tájékoztatta minden külföldi képviselőjét, hogy „zsidódeportálás többet nem lesz"155. Bonczos augusztus 24-én tájékoztatta Eichmannt, hogy Horthy utasításainak megfelelően és „az ő korábbi álláspontjával ellentétben", a budapesti zsidókat öt nagy táborba telepítik át, melyeket még fel kell építeni valahol a fővároson kívül, de nem fogják Németországba deportálni őket. Eichmann nyilvánvalóan megütközött, és kérte a Birodalmi Biztonsági Főhivatalt, az RSHA-t, hogy rendelje vissza a Sonderkommandót, mivel fölöslegessé vált.156

Himmler válasza egy Ottó Winkelmann-nak, az SS és a német rendőrség magyarországi főparancsnokának küldött távirat volt - melyet augusztus 24-én hajnali 3 órakor kézbesítettek-, és melyben megtiltotta a Magyarországról való további deportálásokat.157 A román átállás után az SS birodalmi vezetője semmiképp sem akarta megsérteni a magyarokat, és Hitlernek a zsidókérdésben elfoglalt ideologikusabb álláspontja ellenére úgy döntött, még a végleges megoldás részleges kudarca árán is megőrzi Magyarországot a tengely táborában. Himmler döntése természetesen nem jelzett alapvető változást a zsidókérdésben, csak taktikai visszavonulást tükrözött, mely katonai meggondolásokon alapult, és azt célozta, hogy biztosítsa a Romániában és a Balkánon lévő német csapatok helyzetét, garantálja, hogy a „Magyarországon át vezető utánpótlási vonalakat és menekülési útjukat ne vágják el". A végleges megoldás programját a katonai helyzet remélt stabilizálódása után kívánta folytatni.

A magyar kormány döntését további zsidódeportálások megakadályozásáról augusztus 25-én közölte hivatalosan Veesenmayerral Remé-nyi-Schneller Lajos, aki egy ideje ügyvezető miniszterelnökként tevékenykedett.158 Ezzel csaknem egyidejűleg Ferenczy szinte teljhatalmat kapott a zsidókérdés kezelésében. Erről egy augusztus 28-i keltezésű üzenetében tájékoztatta a Zsidó Tanácsot, hangsúlyozva, hogy ettől a naptól fogva semmiféle más magyar vagy „szövetséges" (azaz német) szerv vagy szervezet képviselője nem tárgyalhat a Tanáccsal, nem adhat parancsokat vagy utasításokat neki. Ezeket a funkciókat ezentúl kizárólag ő gyakorolja majd a belügyminisztérium képviseletében.159 Másnap Bonczos értesítette az összes főispánt Ferenczy megbízatásáról, és kérte, hogy teljes mértékben működjenek együtt vele feladatai teljesítésében.160 Reményi-Schneller, Ferenczy és Bonczos fellépései már világosan tükrözték annak az új kormánynak a szellemét és politikáját, melynek hivatalos kinevezésére Horthy készülődött.

A Lakatos-kormány

Amikor Horthy 1944 márciusában a Sztójay-kormány létrehozásába beleegyezett, feltehetőleg azt hitte, hogy tagjai, ha ideológiailag ultrareakciósok és tengelybarátók is, olyan politikai lépéseket tesznek majd, melyek az ő felfogása szerint Magyarország nemzeti érdekeit szolgálják. A nyíltan nácibarát elemek ellenőrzése és irányítása alatt azonban a kormány igen hamar a németek engedelmes eszközévé vált, akik következésképp de facto a hatalom birtokosává váltak a megszállás első hónapjaiban. Ez nagymértékben Horthy mulasztásából is adódott, abból, hogy nem élt hatalmával, és nem érvényesítette vezetői szerepét; úgy döntött, hogy „távol tartja magát bizonyos kétes ügyektől". Júniusra világosan láthatóvá váltak tartózkodásának és a kormány szolgai politikájának tragikus következményei. Hogy Horthyban tudatosodott országának szomorú helyzete, azt kétségkívül elősegítették a szövetségesek látványos sikerei mind a nyugati, mind a keleti fronton.

Június közepe táján Horthy, aki arra a meggyőződésre jutott, hogy a tengely gyakorlatilag már elvesztette a háborút, minden korábbinál komolyabban kezdett azzal a gondolattal foglalkozni, hogy kicseréli a kormányt, és így biztosít új irányt az ország politikája számára. Elhatározásában megerősítette az a hosszú memorandum, melyet bizalmas tanácsadójától, Bethlen István gróftól kapott a hónap folyamán. Bethlen áttekintette, milyen káros politikát követett a Sztójay-kormány, gyakran Imrédy, Jaross, Reményi-Schneller, Kunder vagy Endre kezdeményezésére. Javasolta, hogy a kormányt váltsa le, és „lelkiismeretes és szüárd jellemű férfiakat" nevezzen ki, vagyis

- „becsületes és energikus embereket" helyezzen vezető pozíciókba, „pártpolitikától függetlenül";

- „becsületes módon" lépjenek ki a háborúból;

- vessenek véget „a zsidók embertelen, ostoba, kegyeden üldözésének".

A memorandum foglalkozott a hatalomátadást nehezítő körülményekkel és a leküzdésükhöz szükséges intézkedésekkel is. Bethlen odáig ment, hogy konkrét javasiátokat tett a kormány különféle posztjaira kinevezendő személyekre is.161

Horthy először július elején akarta leváltani a Sztójay-kormányt, Baky puccskísérlete után; július 17-én ismét fontolóra vette a kérdést. Hider szigorú figyelmeztetései és az ország esedeges totális megszállásától való félelme azonban visszatartotta attól, hogy elképzeléseit valóra váltsa. Bethlen realisztikus tanácsainak hatására Horthy úgy döntött, hogy óvatosan közelíti meg célját, először részlegesen szervezte át a kormány a nyíltan nácibarát elemek leváltásával - Imrédy, Jaross és Kunder (augusztus 7.) -, Rátz Jenőt már július 19-ével menesztette, aztán elküldte Sztó-jayt kéthetes „egészségügyi szabadságra". A német reagálás ezekre a bevezető lépésekre váradanul egészen visszafogott volt. Hitlert feltehetően a belpolitikai problémák foglalkoztatták az ellene július 20-án elkövetett sikertelen merénylet után, és egyre jobban aggasztotta az állandóan romló katonai helyzet is. Augusztus 29-re Horthy úgy ítélte meg, hogy az idő kedvező Lakatos Géza tábornoknak, az első magyar hadsereg korábbi parancsnokának miniszterelnöki kinevezésére.

Tekintettel Magyarország kényes helyzetére, arra, hogy a tengely tagjaként keresett volna becsületes kiutat a háborúból, a Lakatos-kormány összetétele kiegyensúlyozott volt. Hogy megnyugtassa a németeket, Horthy megtartotta Reményi-Schnellert és Jurcseket; saját céljainak előmozdítására azonban néhány új, egyértelműen náciellenes beállítottságú tagot nevezett ki, például Rakovszky Ivánt és Hennyey Gusztávot.162

Lakatos kinevezésének azonnali és messze ható következménye sok magas beosztású minisztériumi tisztviselő eltávolítása volt, akik korábban a nácik támogatói vagy ügynökei voltak. Többek között menesztették: Endrét és Kolosváry-Borcsa Mihályt. Az őket felváltó új kinevezettek közt megbízhatóbb emberek voltak, mint például Horváth Béla, Schell Péter báró és Hlatky Endre. Schell, Lakatos jó barátja, aki korábban több évig Kassán volt rendőrfőnök, belügyminisztériumi államtitkár lett.163 Hlatkyt, Bihar vármegye korábbi főispánját sajtóügyi államtitkárrá nevezték ki.164 Ugyanilyen fontos, ha nem még fontosabb volt, hogy ezzel párhuzamosan a legtöbb jobboldali polgármestert és megyei főispánt lecserélték, akik szimpatizáltak vagy nyíltan támogatták Imrédyt, vagy a nyilasokat, vagy a MEP-ben tömörülő jobboldali szélsőségeseket.

Kinevezésekor Lakatos így összegezte programját:

- a harc folytatása, derék magyarok módjára, a határok védelmében;

- a béke és a rend teljes megőrzése;

- a termelés növelése.165

Lakatos kijelentései nyilván elsősorban külföldi, különösen német fogyasztásra szolgáltak. A Horthy által valójában rábízott feladatokat nem lehetett nyilvánosságra hozni. Ezek közé tartozott:

- a magyar szuverenitás helyreállítása;

-Magyarország háborúból való kilépésének előkészítése;

- a zsidóüldözések azonnali beszüntetése.166

A Lakatos-kormány beiktatásával Budapesten a zsidóellenes nyomás enyhült. Miután Bakyt és Endrét eltávolították, a zsidóügyek a belügyminisztériumban Perlaky Gyula minisztériumi osztálytanácsos hatáskörébe kerültek. Az új kormány politikájának megfelelően Perlaky intézkedett, hogy engedjék szabadon a Horthyligeten167 fogva tartott zsidókat, valamint a Kistarcsán őrzött 220 túszt.108 Stöckler Lajos vezetésével egy delegáció kereste fel Hennyey Gusztáv új külügyminisztert, kérve, hogy a kormány találjon módot a deportált zsidók megsegítésére.1(,() Különféle vöröskeresztes szervezetekkel együttműködve, Hennyey kulcsszerepet játszott abban, hogy rávették a svéd hatóságokat, küldjenek csomagokat a különféle koncentrációs táborokba. Habár az ajándékokat megérkezésükkor a németek ellopták, a zsidók hálásak voltak: Hennyeynek tett nyilatkozatában Stöckler kijelentette, hogy „hosszú idő óta ez volt a magyar kormány első jóakaratú gesztusa a zsidók iránt, akik tudják ezt értékelni"170.

A kormány zsidópolitikájának új irányát tükröző másik döntés az volt, hogy nagyobb mozgásszabadságot engedélyeztek a zsidóknak a soron következő zsidó ünnepek alatt és a munkájukkal kapcsolatban.171

Lakatos szeptember 21-én, a magyar felső- és alsóház együttes ülésén tartott bemutatkozó beszédében összefoglalta kormánya álláspontját a zsidókérdésről:

...A zsidókérdés rendezése tekintetében folyamatban van olyan eljárás végrehajtása, amely a törvényes lehetőségek szigorú alkalmazásával a legártalmasabb elemeknek és a munkanélkülieknek hasznos munkára való beállítását fokozatosan biztosítja.172

A beszédet követő vitában Kóródy Tibor országgyűlési képviselő kért szót a zsidókérdésben. Koródy, akit eredetileg nyilas képviselőként választottak meg, a nyár folyamán megváltoztatta álláspontját, és szoros kapcsolatot tartott fenn Komoly Ottóval, könnyíteni igyekezve a budapesti zsidók sorsán.173 Azzal döbbentette meg a képviselőházat, hogy a kormány által hozott „törvénytelen intézkedések" visszavonását és az egész zsidókérdés felülvizsgálatát követelte. A parlamenti jegyzőkönyv következő része tükrözi nyilatkozata és a reagálások jelentőségét:

...Olyan rendeletek tömegét láttuk ebben az elmúlt hat hónapban, amelyekből semmiféle haszna nem volt a nemzetnek (egy hang a szélsőbaloldalon: Magának igen!), hanem az egyedüli célzatuk az volt, hogy kárt okozzanak másoknak, a zsidóságnak. (Zajos ellentmondások a szélsőbaloldalon.)

Nagyon jól tudjuk, hogy a zsidórendeletek megszámlálhatatlan sora, amelyet ez alatt a hat hónap alatt kiadtak és keresztülvittek, semmiféle javulást nem hozott, még a háború kérdéseiben sem (folytonos zaj - elnök csenget), sőt a totális kiállás szabotálását is jelenti például az, hogy ebben az országban, itt Budapesten, a legnagyobb munkáshiány idején ma is 250 000 zsidó él, akinek a munkaerejét fel lehetne használni, s aki hat hónap óta kénytelen-kel-letlen csak fogyaszt, és a mozgási szabadság hiánya miatt nem termel semmit. (Zaj a szélsőbaloldalon. -Rajniss Ferenc: Vissza bankigazgatóknak őket! Az a legokosabb! - Csoór Lajos: Azt már nem!) Szükség van a mérleg felállítása alkalmával a jog és törvényes felhatalmazás nélkül kiadott, előbb említett rendeletek azonnali visszavonására, de feltétlenül szükség van azoknak legalábbis a parlament elé terjesztésére, felülbírálás végett. (Budinszky László: Ez a destrukció! - Rajniss Ferenc: Hol a zöld ing? - Egy hang a szélsőbaloldalon: Megsárgult! — Derültség.)

Ezért tisztelettel kérem indítványom elfogadását, hogy a parlament nyilat-kozhassék, egyetért-e a kormány programjával vagy sem. (Egy hang a szélsőbaloldalon: Mit keresel a zsidókon? - Zaj.)174

Mint várható volt, az alsóház elutasította Kóródy javaslatát. A zsidókérdés új dimenziót öltött a németek és a magyarok között augusztus végén kötött egyezménnyel. A magyarok határozott fellépése nyomán, mely az eredetileg augusztus 25-re kitűzött deportálások megakadályozására irányult, a németek kelletlenül beleegyeztek abba, hogy átengedjék a zsidóügyek kezelését a magyar hatóságoknak, és beszüntették a közvetlen kapcsolatot a Sicherheitspolizei és a Zsidó Tanács között, valamint fokozatosan felszámolták az internálótáborokat. A magyarok pedig beleegyeztek a zsidók Budapestről való kitelepítésébe és hasznos foglalkoztatásukba, i75

Mozgósítás munkára

Közvetlenül a Lakatos-kormány megalakulása előtt és után néhány hétig a zsidó közösség maradéka két ellentétes érzelem közt hányódott: félt, hogy a csendőrök és Ferenczy valójában összejátszanak a németekkel, és a budapesti zsidók vidéken történő koncentrálása csak előjáték későbbi deportálásukhoz; remélte, hogy a gyorsan változó katonai helyzetre való tekintettel Horthy kitart elhatározása mellett, és megakadályozza a további deportálásokat. Miután a deportálások leállításáról július elején hozott eredeti döntés nyomán a feszültség enyhült, a zsidó vezetők növekvő figyelmet fordítottak az általuk vezetettek életkörülményeinek javítására. Alivei a közösség anyagi és pénzügyi erőforrásai majdnem teljesen kimerültek, megpróbálták felhasználni a politikai, kormányzati és egyházi vezetők közbenjárását ahhoz, hogy a zsidók nagyobb mozgásszabadságot kapjanak, és engedélyezzék a fizikailag és szellemileg munkaképes zsidók hasznos foglalkoztatását. Ilyen értelmű kérést tartalmazott a kormányhoz intézett július 24-i memorandumuk.

A szövetségesek katonai sikerei és Budapest rendszeres bombázása kedvező légkört teremtett a zsidók érdekében közbenjáró politikai és egyházi vezetők számára. Július végén a minisztertanács utasította a honvédelmi minisztériumot, hogy a főváros hatóságai útján sorozzon be 2000 sárga csillag viselésére kötelezett segédmunkást és szakmunkást romeltakarítási munkálatokra.176 A Zsidó Tanácson belül a munkaszolgálattal összefüggő sorozási és igazgatási feladatokat a Hadviseltek Bizottsága látta el. A besorozott zsidók napi egyszeri étkezést és napidíjat kaptak, és szolgálatuk általában egyenértékű volt azzal, amit a munkaszolgálatosszázadokban nyújtottak. Augusztus első hetére a Zsidó Tanács Síp utca 12. sz. alatti székháza hivatalos „munkaszolgálati sorozóközponttá" vált, mely a honvédelmi minisztérium XI. csoportfőnökségének fennhatósága alatt működött.177 A hónap vége felé a romeltakarítási munkálatokat összekötötték a zsidó munkaerő általános mozgósításával védelmi és azokhoz kapcsolódó objektumokon való esetíeges alkalmazás céljából.

A németek persze továbbra sem mondtak le a végleges megoldásról, és egyre jobban idegesítette őket, hogy nincs haladás a budapesti zsidók kitelepítésére vonatkozó egyezmény végrehajtásában. Megpróbálták felhasználni a svéd és a svájci tervek szerint történő zsidókivándorlás kérdését arra, hogy nyomást gyakoroljanak a magyarokra, és rávegyék őket a kitelepítési program beindítására. Mivel azonban augusztus végére helyzetük jelentősen meggyengült, már nem voltak abban a helyzetben, hogy keresztülvigyék akaratukat. Mindamellett taktikai okokból először Budapestről 1000 zsidó legalább jelképes kitelepítéséhez ragaszkodtak.178 Taktikájuk nyilván arra irányult, hogy magát a kitelepítés elvét megalapozzák; arra számítottak, ha próbálkozásuk sikerül, folytatják a dolgot, először a vidékre történő tömeges kitelepítéssel, majd a deportálással.

A zsidó vezetők ismerték a kitelepítésre vonatkozó egyezményt, és tisztában voltak a terv lehetséges buktatóival is. Mivel a Ferenczyvel való együttműködés során kénytelenek voltak bizonyos kockázatokat vállalni, ugyanakkor szerettek volna elővigyázatossági intézkedéseket hozni, úgy döntöttek, szavakban támogatják az egyezményt, és úgy tesznek, mintha szorgalmasan dolgoznának a végrehajtásán. Az egyezménynek azt az előírását használták ki, mely „európai követelményeknek" megfelelő táborok létesítését írta elő, (A honvédelmi minisztérium, melynek köszönhetően sok ezer zsidó menekült meg a vidéki deportálások idején, készségesen együttműködött velük.) Úgy döntöttek hát, hogy először csak néhány zsidó munkabrigád kirendelését fogják előkészíteni a koncentrációs táborok felépítésére. E munkabrigádok tagjait ugyanazon az alapon választották ki, mint a romeltakarító különítményekéit. A budapesti zsidók koncentrálását csak azután lehetett volna megkezdeni, hogy felépülnek a táborok, és a Vöröskereszt meggyőződik róla, hogy megfelelnek az „európai követelményeknek".

Az első hitelt érdemlő értesülést a zsidók munkára való mozgósításának természetéről és méreteiről szeptember 7-én tették közzé. Az újságok hangsúlyozták Magyarország nehéz helyzetét, és a tényt, hogy sok ezer Zsidó hónapok óta tűrhetetlen helyzetben, munka és jövedelem nélkül él, míg az ország akut munkaerőhiánnyal küzd. Hírt adtak róla, hogy ezentúl az összes 14 és 70 év közötti zsidót, nemre és mentességi státusra való tekintet nélkül, igénybe veszik az országon belül végzendő „védelmi munkákra", alkalmassági vizsgálat után.179

Másnap az újságok további részleteket közöltek a sorozási eljárásokról. Különleges vizsgálóbizottságoknak kellett minősíteniük a zsidókat, és beosztaniuk őket a képzettségüknek megfelelő különféle védelmi munkákra. A munkára kiválasztottak ugyanazokat az ellenszolgáltatásokat kapták, mint általában a munkaszolgálatosok. A védelmi munkákra alkalmatlanokat vidéki táborokban kellett koncentrálni a Vöröskereszt felügyelete alatt, és lehetőleg helyi vállalkozásoknál alkalmazni szakképzettséget nem igénylő munkákra. A szakmunkásokat honvédelemmel kapcsolatos ipari munkára kellett beosztani, és csillagos házakban kellett elhelyezni. A munkára nem fogható zsidók, így a gyermekek és az idősek elhelyezéséről a Vöröskereszt felügyelete mellett kellett gondoskodni.180 A zsidók munkamozgósítására vonatkozó terv kidolgozását és végrehajtását a honvédelmi minisztériumban Heinrich János ezredesre bízták. Ez a rendkívül becsületes és jó szándékú tiszt, akinek Horny Ernő vezérőrnagy volt a parancsnoka,181 szorosan együttműködött Gobbi Ede századossal. Az utóbbi dolgozta ki a mozgósítóprogram részleteit, köztük a sorozóközpontok tevékenységének előírásait. A jelöltek orvosi kivizsgálását dr. Doby József katonaorvos irányította. A Zsidó Tanácsot Schalk Ferenc képviselte a sorozásai bizottságban, aki minden tőle telhetőt megtett, hogy elnyújtsa a sorozási eljárást.

Bár a program a honvédelmi minisztérium hatáskörébe tartozott, a Zsidó Tanács tisztségviselői szervezték a megvalósítását, köztük Adorján Antal, Faludi Ferenc, Müller Rezső, Ripper Frigyes és Stöckler Lajos. A magyar közigazgatásban tevékenykedő jobboldali elemek nehezményezték Heinrich ezredes „zsidóbarát" tevékenységét, és elintézték, hogy szeptember végén frontszolgálatra vezényeljék.182

Az 1874 és 1930 között született valamennyi zsidó összeírását a légoltalmi parancsnokok feladatává tették. Az ő feladatuk volt az is, hogy a felügyeletük alá tartozó összeírt zsidókat elvigyék a sorozóállomásokra, és átadják őket a sorozótísztnek az elkészített listákkal együtt, A zsidók következő kategóriáitól nem kívánták meg a szolgálatot:

- mentesített hivatásos katonák;

- hadirokkantak (legalább 50%-ig);

- nyugdíjas hivatásos katonák;

- külföldi állampolgárságú személyek;

- a hadiiparnak dolgozó önálló kisiparosok;

- a Romeltakarító Szervezet tagjai;

- a Zsidó Tanácsnak és a Magyarországi Keresztény Zsidók Egyesületének tagjai és alkalmazottai;

- a Népmozgalmi Nyilvántartó Hivatalnál dolgozók;

- állami hivataloknál dolgozó alkalmazottak, beleértve a vasutat is;

- a németek által alkalmazott munkások, ha rendelkeztek a Todt-szervezettől, Wilhelm Neyer által kibocsátott igazolványokkal;

- a hadiiparban dolgozó munkások;

- vallási funkciókat betöltő személyek;

- mérnökök, gyógyszerészek, orvosok, állatorvosok, rabbik, tanítók és tanárok;

- a kormányzó által mentesített személyek.183

A Heinrich ezredes felügyelete alatt folyó mozgósítási tevékenységgel egyidejűleg Ferenczy intenzív kampányt folytatott a koncentrálási program sikeres teljesítése érdekében. Különleges buzgóságot tanúsított a németek előtt vállalt magyar kötelezettség teljesítésében, erőltette a 10 évesnél fiatalabbak és a 70 évesnél idősebbek koncentrálásának megkezdését Budapesten kívüli táborokban. Őket a munkaképes korú, de „munkaképtelen" zsidóknak kellett volna követniük. Egy elhagyott uradalmat javasolt Tura mellett, Budapesttől északkeletre, az első néhány ezer budapesti zsidó lehetséges koncentrálási körzetéül. Ferenczy buzgósága arra késztette a zsidó vezetőket, hogy tőlük telhetően mindent megtegyenek a zsidók koncentrálásának késleltetésére, esetleg megakadályozására, okkal tartva tőle, hogy a már egyszer összegyűjtött zsidókat könnyebben deportálhatják. Mivel a német-magyar egyezményre vonatkozó magyar nyilatkozat leszögezte, hogy a Magyar Vöröskereszt fontos szerepet játszik majd, a zsidó vezetők úgy döntöttek, kapcsolatba lépnek dr. Langmár Lajossal, a szervezet főorvosával, hogy megértessék vele a koncentrálás hátterét és lehetséges következményeit, és hogy a koncentrálás elhalasztását vagy elkerülését célzó konkrét javaslatokat tegyenek. Memorandumukban kifejtették a következőket:

A budapesti zsidóság munkába állításával kapcsolatban munkaképtelenek vidéki táborba való elhelyezésének gondolata hosszabb történeti előzményből indult ki. Eredetileg a német csapatok bevonulása után a magyar kormány oly értelmű megállapodást kötött a németekkel, hogy a zsidókérdés rendezése teljesen azokhatáskörébe tartozik. Ennek alapján eszközölték azután a magyar és német hatóságok a vidéki zsidóság deportálását. Miután már csak a

szorosan vett budapesti zsidóság maradt meg, július 10-e után az intézményes deportálás leállott, és csak szórványosan fordult elő, a magyar hatóságoktudta és engedélye nélkül, sőt azok akarata ellenére újabb deportálás. így július végén a kistarcsai táborból 1400 embert, majd augusztus elején a sárvári táborból 1500 embert vittek el oly módon a németek, hogy váratlanul megjelentek, a tábort fegyveres erővel körülvették, a telefont elvágták, és a táborparancsnok tiltakozása ellenére a készenlétbe helyezett vagonokba terelték a foglyokat, és azokat az országból azonnal kivitték.

Belföldi vezető személyiségek és az egész külföld tiltakozására és nyomására a magyar kormány augusztus legvégén olyan értelmű újabb megállapodást kötött a németekkel, hogy a zsidókérdés a magyar kormány hatáskörébe megy át. Ezzel kapcsolatban kötelezte magát, hogy a zsidóság munkaerejét az ország érdekébe állítva Budapestről a zsidóságot elszállítja, és Őket vidéki táborokban helyezi el.

Szeptember 3-án még Ferenczy csendőr alezredes úr azt közölte hivatalosan, hogy a munkába állítás meglesz, de a vidéki koncentrálás elmarad. 4-én a sorozás megkezdésére adott utasítást, és 5-én közölte, hogy az alkalmatlanokat mégis vidéki táborokba fogják szállítani, és a sorozást 7-én megkezdik. A sorozás azóta folyik. Az ismert kommüniké alapján a vidéki koncentrálás munkájába a Magyar Vöröskereszt Egyletet is bekapcsolják. A kommünikéből kiolvashatóan á Vöröskereszt fogja „gondozni, felügyelni, élelmezéssel ellátni és egészségügyileg is gondozni" a munkaképes koron alul lévő gyermekeket. Ezekből tehát arra lehet következtetni, hogy a Vöröskereszt döntő szerepet nyer majd: 1. a telepek kiválasztásánál, 2. azok berendezésénél, 3. az odatelepítettek elhelyezésére vonatkozóan, 4. élelmezés terén, 5. egészségügyi szolgálat, 6. szociális gondozás terén.

Miután az egész akció az erősbödő német nyomás hatása alatt feltehetőleg nem éppen a magyar kormány szája íze szerint és az összmagyarság érdekeinek megfelelően jött létre, a végrehajtásban nagyfokú alaposság és az ezzel együtt járó időveszteség mindenesetre kívánatosnak látszik. A Vöröskereszt tevékenysége e téren a következő lehetőségeket nyújthatja: ad 1. A telepek kiválasztásánál tekintettel kell lenni arra, hogy azok lehetőleg nagyobb vidéki centrumokban feküdjenek, hogy egy esetleges kistarcsai eset meg ne ismétlődhessen. ad 2. A berendezéseknél fontos szempont, hogy az összes emberi és higiénikus követelményeknek a tábor megfeleljen, elegendő ivóvíz, megfelelő konyha, csatornázott mosdók és WC-k álljanak rendelkezésre. Ameny-nyiben ez nincsen, úgy a kiválasztott helyen mindezek a munkálatok megin-dítandók, és igen nagyarányú és hosszabb időt igénybe vevő átalakítástól sem szabad visszariadni, ad 3. Az elhelyezésnél a zsúfoltság elkerülésére kell nagy súlyt fektetni, továbbá arra, hogy a családok együtt maradjanak, ad 4. Az élelmezés ellenőrzése a Vöröskereszt legfontosabb feladatainak egyike, és itt a beszerzés megszervezése terén, továbbá annak elérésével, hogy a kitelepítettek maguk is beszerezhessenek élelmi cikkeket, nagyban lehet majd sorsukon javítani. ad 5. Az egészségügyi szolgálatot kitelepített orvosok közül lehetne megszervezni, és a Vöröskereszt annak csupán főfelügyeletét látná el. Kórház, megfelelő egészségügyi felszerelés mindenképpen szükséges, ad 6. A szociális gondozás alatt a telepítettek foglalkoztatottságára való felügyelésre gondolunk, tehát arra, hogy mindenkit munkaerejének megfelelő munkára használjanak fel. Ide tartozik a munkaidő ellenőrzése, tehát hogy a gyerekek, betegek és öregek ne dolgozzanak testi erejükön túl egészségükre káros módon. Ugyancsak ide tartozik a látogatás, továbbá a telepek egymás közti és munkán lévő hozzátartozói közötti postaszolgálat megszervezése is.1

' tísbJ

A Vöröskereszten kívül a zsidó vezetők sok politikai, egyházi és kormányzati vezetővel is kapcsolatba léptek, Horthyt is beleértve.185 Mester Miklós és Ambrózy Gyula közvetítése révén Stern Samu - titokban -szeptember közepe táján ismét ellátogatott Horthyhoz, hogy figyelmeztesse, müyen nagy veszélyt jelentene a zsidók koncentrálása. Rámutatott, hogy ha a zsidókat már koncentrálták, a magyar kormány esedeg „minden jóindulata ellenére" sem lesz képes megakadályozni a deportálásukat. 186 Az is elképzelhető, érvelt, hogy a németek bombázni fogják a táborokat hamis felségjelű repülőgépek bevetésével, mint Kassán tették 1941 júniusában.187 A Stern által kifejtett érvek valószínűleg hatottak a kormányzóra, mert távozása előtt biztosította a Zsidó Tanács vezetőjét, hogy nem lesznek többé deportálások vagy koncentrálások.188

Közben a németeket egyre jobban bosszantotta a magyar kormány nyilvánvaló halogató taktikája, és könyörtelenül erőltették az összes budapesti zsidó evakuálására vonatkozó követelésüket. A német külügyminisztériumhoz küldött szeptember 15-i táviratában Veesenmayer nemcsak amiatt panaszkodott, hogy a kormány nem teljesíti kötelezettségeit, hanem a semleges országok képviselőinek a zsidók érdekében kifejtett ténykedése miatt is.189

A németek továbbra is támaszkodtak Ferenczy információira. Mialatt Horthyval és a zsidó vezetőkkel tárgyalt (akik előtt opportunista módon heves németellenes magatartást színlelt), Ferenczy valójában szoros kapcsolatban állt a németekkel. Szeptember 26-i memorandumában Theodor Horst Grell, a német követség zsidóügyekkel foglalkozó szakértője hangsúlyozta, Ferenczy biztosította őt arról, hogy most már maguk a zsidó vezetők is hajlandók együttműködni a budapesti zsidók kitelepítésében, mert félnek, hogy ellenkező esetben problémájukat a németek „oldják meg" az Eichmann-féle Sonderkommando visszatérése után.190 Ferenczy arról is biztosította Grellt, hogy elszánta magát a zsidók kitelepítésére, és „jelképes német támogatást" kért erőfeszítéseihez.191

Egy szeptember 28-i keltezésű másik titkos memorandumban Grell még optimistább volt a dolog végső kimenetelét illetően, miután Ferenczy közölte vele, hogy új kampányt terveznek a budapesti zsidók ellen, melynek keretében 14 ún. „repülő bizottságok" (fliegende Kommissionen), melyek naponta egyenként 400-500 zsidó elfogására képesek, módszeresen átkutatnak majd minden házat. Az első, kb. 5000 zsidóból álló transzport indulása négy-öt nap múlva várható. A memorandum függeléke felsorolta a budapesti gyűjtőközpontokat, valamint a vidéki „evakuálási központokat", azaz koncentrációs táborokat.

A memorandum szerint a budapesti zsidókat nyolc stratégiai helyen kell összegyűjteni és nem sokkal később átvinni az Alsónémedi, Gyál-puszta, Maglód, Üllő, Dunaharaszti és Tura közelében lévő táborokba.192 Grell biztosította fölötteseit, hogy a művelet aznap már meg is kezdődött meghatározatlan számú zsidó teherautón történő elszállításával. Úgy becsülte, naponta 250-350 zsidót visznek majd el.193 A Ferenczyvel tartott szeptember 30-i megbeszéléséről szóló jelentésében Grell valamivel borúlátóbbnak tűnt. Iránymutatást kért, mert az volt a benyomása, Ferenczy ürügyet keres, hogy elhalassza az ígért deportálásokat. Grell nyilván tévesen értelmezte Ferenczy szándékait, melyek alapjában véve megegyeztek az övéivel. Jóllehet Ferenczy először valóban panaszkodott, hogy képtelen megkezdeni a budapesti zsidók kitelepítését, mert a turai tábort átvette egy Wehrmacht-egység, egy héttel később, október 7-én azt javasolta, hogy a zsidókat inkább a varsóihoz hasonló gettóban helyezzék el.194

Grell különféle memorandumait Veesenmayer október 10-én juttatta el a német külügyminisztériumhoz egy kísérőlevéllel, melyben arról panaszkodott, hogy a magyar hatóságok által adott különböző biztosítékok ellenére „egyetlen kerületet sem tisztítottak meg tisztességesen a zsidóktól". Megjegyezte, hogy legalábbis el lehetett volna kezdeni a zsidók Budapestről történő evakuálását, „ha nagyobb energia és kevesebb humanitárius meggondolás... érvényesül". Veesenmayer javasolta, hogy a német magatartást változtassák meg, és kezdeményezzenek új intézkedéseket, „hogy maguknak a német csapatoknak a segítségével vagy a magyar kormányra gyakorolt nyomás révén végrehajtassék a megmaradt zsidók evakuálása Magyarországról vagy Budapestről"195. Horst Wagner, az In-land II. osztály vezetője azzal továbbította Veesenmayer üzeneteit Rib-bentropnak, hogy a magyarok azért vonakodnak végrehajtani a zsidóellenes programot, mert szeretnének „alibit biztosítani maguknak... jövőbeli eshetőségekre". Wagner úgy vélte, a zsidókérdés megoldása Magyarországon SS-csapatok bevetését igényli, és azt kérdezte, nem kellene-e Himmlerrel konzultálni ebben az ügyben.196

A németek bosszúsak és csalódottak voltak, amiért nem sikerült tökéletesen végrehajtaniuk a végleges megoldást, de legalább ugyanannyira dühösek is a magyarok szinte nyílt próbálkozásai miatt, hogy kievickéljenek a háborúból. Pontosan tájékozódtak a kormányzó elnökletével e kérdésről folytatott összes tanácskozásról197 és a minisztertanács erre vonatkozó összes döntéséről. A magyarok a nyár közepén kezdték fontolgatni, hogy mentik, ami menthető, amikor végleg meggyőződtek róla, hogy a tengely elvesztette a háborút. A törekvés nagy lendületet vett, miután a nagyobb titoktartással és határozottabban eljáró románok augusztus 23-i drámai lépésükkél megelőzték a magyarokat. Ez új és váratlan dimenzióval növelte a problémát, mert a magyaroknak most már nemcsak a háborúból való lehetséges kiugrással kellett foglalkozniuk, hanem Erdély sorsával is. Ez a két gond a Lakatos-kormány előtt tornyosuló legnehezebb problémák közé tartozott.

Német nyomásra és Saját nemzetbiztonsági érdekei védelmének óhajától vezetve (ideértve legalább Észak-Erdély megtartását, ha nem egész Erdély visszaszerzését) Magyarország szeptember elején úgy döntött, hogy benyomul Dél-Erdélybe. Kétségbeesett, kudarcra ítélt próbálkozás volt. A rosszul felszerelt magyar erők nem voltak komoly ellenfelei az egyesült szovjet-román hadaknak, melyek jól el voltak látva fegyverzettel és egyéb felszereléssel, ráadásul győzelmek hosszú sorozatának lendületét is élvezték.198

Dél-Erdély egyes részeinek rövid ideig tartó megszállása alatt egyes magyar alakulatok szélsőjobboldali tisztek vezetésével zsidóellenes túlkapásokra ragadtatták magukat, melyek a Vasgárda időszakának barbárságait idézték/ Különösen Sármáson nyilvánult meg brutalitásuk, ezt a községet a magyar csapatok szeptember 5-én foglalták el. Három nappal később a helyi zsidókat felszólították, hogy helyezzenek el sárga csillagot a kapuikon. Szeptember 9-én egy csoport helyi antiszemita gyűlést tartott Iuliu (Gyula) és Ecaterina (Katalin) Vargánál, a városi patikusházban, és elhatározta, hogy felszámolja a zsidó közösséget. A zsidók gettósítására, kifosztására és lemészárlására vonatkozó döntések aktív résztvevője volt Lancz László százados, a várost megszálló zilahi csendőregység parancsnoka; Vekárdi hadnagy, a helyettese; Bíró József hadnagy, az újonnan kinevezett megyei vezető; Szallay Sándor (Alexandru) polgármester; és Cziraly József, a helyettese. A település 126 zsidóját - 31 férfit, 52 nőt és 43 gyermeket- először Ion Pop csűrjében gyűjtötték össze, ahol kb. nyolc napig raboskodtak; ez idő alatt Szallay, a város polgármestere nem zsidóknak utalta ki az otthonaikat. A szeptember 16-áról 17-ére virradó éjszaka a zsidókat kivitték a közeli Suscut-hegyre, ahol egy csendőregység Vekárdi hadnagy közvetlen parancsnoksága alatt legyilkolta őket.199

A Vörös Hadsereg fenyegetően közeledett, Budapestet és más stratégiai fontosságú magyar városokat csaknem állandóan bombázták, így a magyar kormányzat gyakorlatilag az egész Lakatos-érát azzal töltötte, hogy „tisztességes kiutat keresett a háborúból". A németek, akik mindent tudtak az összes titkosnak vélt lépésről, megtettek minden szükséges előkészületet nemcsak „hátba döfésük" megelőzésére, hanem a Lakatos-kormánynak egy merőben nyilas kormánnyal váló felváltására is. Horthy

balsikerű október 15-i kiugrási kísérlete, mely politikailag naiv volt és katonailag nem eléggé előkészített (Horthy rosszul értelmezett becsületből közölte Veesenmayerral a szándékát anélkül, hogy bármi praktikus katonai szükségintézkedést tett volna), lezárta a magyar történelem egy fontos fejezetét. Nemcsak a Lakatos-kormány bukását200 és Magyarország hagyományos társadalmi és politikai rendszerének végét hozta, hanem egyben újabb tragikus fejezetet nyitott a magyar zsidóság történetében.201

Jegyzetek

1. Horthy Miklós titkos iratai. Szerk.: Szinai Miklós és Szűcs László. Kossuth, Bp., 1962,450. o.

2. Sztójay miniszterelnök egyúttal dejure külügyminiszter is volt. Defacto azonban Jungerth-Arnóthy működött külügyminiszterként, miután a külügyminisztérium vezetésében szabad kezet kapott.

3. Lévai, Zsidősors Magyarországon, 213. o.

4. A levél teljes szövegét lásd Horthy Miklós titkos iratai, L m., 454-456. o.

5. A Hitler Sztójay-tárgyalás jegyzőkönyvét lásd: Hitler hatvannyolc tárgyalása (Vál. Ránki György, Magvető, Bp., 1983, 2:317-329. o.). Lásd még: Lévai, Zsidósors Magyarországon, 214. o.

6. Horthy Miklós titkos iratai, i. m., 444-449. o. A dokumentumot azonosító jelzet nélkül találták meg a kormányzói kabinetirodában.

7. Uo., 450-454. o.

8. RLB, 180. dok.

9. Lásd a minisztertanács 1944. június 10-i ülésének jegyzőkönyvét, AÍOL-Mt.

jkv.

10. Az ülés jegyzőkönyvét lásd uo., Jungerth-Arnóthy nyilatkozatának szövegét lásd Lévai Jenő: Fehérkönyv. Külföldi akciók zsidók megmentésére. Officina, Bp., 1946, 48-49. o. Zsidósors Magyarországon, 214. o .

11. Az Endre-BakyJaross-per. Szerk. Karsai László és Molnár Juciit (Cserépfalvi, Bp., 1994,496. o.). Lásd még: Lévai, Zsidósors Magyarországon, 214. o.

12. Ezek a statisztikai adatok tévesek. A deportáltak száma a szövegben említett hadtestek területeiről 362 000 körül volt. A Magyarországról deportált zsidók összlétszáma j úlius 9-ig, amikor a deportálásokat leállították, nem sokkal 440 000 alatt volt. A gettósításra és deportálásra vonatkozó adatokat lásd a 19.1. táblázatban.

13. Nincs bizonyíték arra, hogy partizáncsoport valaha is megpróbálta közbelépésével akadályozni a gettósítási vagy deponálási folyamatot. Endre valószínűleg eltorzította a Sátoraljaújhelyen lezajlott incidenst, ahol néhány megzavarodott zsidó nem volt hajlandó beszállni a tehervagonokba, és lefeküdt a sínekre. Valamennyit agyonlőtték a bevagonírozást irányító csendőrök. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 142. o.

14. Ez az utalás Endre nyilatkozatában valószínűleg a Magyar Vöröskereszt részéről ez ügyben kifejtett nyomásnak tulajdonítható, amely 1944. június 20-án engedélyt kért Sztójay miniszterelnöktől, hogy pihenő- és elsősegélynyújtó állomásokat létesíthessen a főbb vasúti csomópontokon a deportálási útvonalakon. A levél, melyet Simon Elemér, a Magyar Vöröskereszt országos vezetője és Horthy Istvánné, a kormányzó menye írt alá mint Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye önkéntes főápolónője, azt állította, hogy a Magyarországi Zsidók Szövetségének nincs megfelelő szervezete és felszerelése ilyen létesítmények felállítására, és hogy a Nemzetközi Vöröskereszt Bizottság egy napon kérdőre vonhatja a Magyar Vöröskeresztet, megtett-e minden lehetségest az ilyen segítségért folyamodó szenvedő emberekért. A kérvényt a magyar külügyminisztérium is támogatta, de mire a miniszterelnök irodája július 14-én továbbította a kérést a külügyminisztériumhoz, a megyékből való deportálásokat már befejezték. Vádirat, 3:186-188. o.

15. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 214-218. o.

16. Munkácsi, Hogyan történt?, 164. o. Jungerth-Arnóthy ezen állítását az eredeti minisztertanácsi jegyzőkönyvek nem tartalmazzák.

17. Faragho állítása szerint senki sem tett panaszt a csendőrség magatartására, de kénytelen volt kivizsgálni egy nagyváradi esetet, ahol „természetszerűleg" a majdnem ezer prominens keresztény körében, akik zsidó vagyont rejtegettek, „kedvezőtlen megjegyzés" hangzott el. Büszke volt csendőreinek fegyelmezettségére: „Ha tekintetbe vesszük azt, hogy munkaszolgálat és kitelepítés céljából eddig már több mint 400 000 zsidót szállítottunk ki, akkor a nullával egyenlőnek kell vennünk azt, hogy ha a 20 000 magyar csendőrből pár csendőrrel szemben panaszok merültek volna fel." MOL, 1. tekercs.

18. Mester állítólag nehezményezte, hogy sok zsidó mentesítését semmibe veszik a helyi hatóságok, mert erre vonatkozóan csakis Bakytól vagy Endrétől hajlandók utasításokat elfogadni. Mester állítólag indítványozta, hogy a zsidókérdés intézését vegyék el a belügyminisztériumtól, és bízzák más hatóságra. A minisztertanácsi ülés jegyzőkönyve nem tartalmazza ezeket az állásfoglalásokat. Bővebben Mesterről lásd terjedelmes, 1977. február 28-án adott interjúját, Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. RTV-Minerva-Kossuth, Bp., 1982, 126-181. o.

19. Lévai, Fehér könyv, i. m., 52-53. o.

20. Zöldi 1944. január 15-én megszökött Magyarországról, miután tizenegy évi börtönbüntetésre ítélték a délvidéki mészárlásokban játszott szerepe miatt. A német megszálló csapatokkal tért vissza Magyarországra mint a Waffen-SS tagja. Lásd a 6. fejezetet.

21.1946-ban lezajlott tárgyalásaikon Jaross és Sztójay egymásnak ellentmondóan adta elő a minisztertanács június 23-i döntését. Sztójay azt állította, hogy a minisztertanács elhatározta a további deportálások beszüntetését, és engedélyezte a zsidók semleges országokba történő kivándorlását, míg Jaross azt állította, hogy Sztójay ugyan kifejezésre juttatta ellenkezését a további deportálásokkal szemben ezen az ülésen, de ekkor nem született döntés a leállításukra. Munkácsi, Hogyan történt?, 166-167. o. Lásd még Lévai, Zsidósors Magyarországon, 219-221. o.

22. Az Endre-Baky-Jaross-per, i. m., 1994, 565. o.

23. Lásd a minisztertanács 1944. június 24-i ülésének jegyzőkönyvét in: MOL, 1. tekercs. A további részleteket a minisztertanács üléséről, Valamint Jaross és Jurcsek állításaival kapcsolatban lásd Lévai, Fehér könyv, i. m., 50-51. o. és Munkácsi, Hogyan történt?, 163-164. o.

24. Munkácsi, Hogyan történt?, 164. o. Lásd még Karsai Elek: ítél a nép. Bp., Kossuth, 1977, 204-208. o.

25. Pető Ernő nyilatkozata, HJS, 3:54-56. o.

26. Esterházy gróf több memorandumot készített a zsidóüldözésről, és személyesen adta át őket Horthynak. Jórészt az ő befolyására szánta rá magát a nuncius, aki Csákvár mellett élt egy birtokon, hogy mozgósítsa a semleges országok képviselőit, gyakoroljanak nyomást Horthyra és a magyar kormányra, és tájékoztassák a saját kormányukat meg a világot a magyarországi üldözésekről. Munkácsi, Hogyan történt?, 171-172. o. A nuncius, a budapesti diplomáciai kar doyenje, már 1941-től kezdve egyre kritikusabban szemlélte a magyarországi antiszemita politikát. 1944. március 19. után azonnal az élére állt a zsidómentő diplomáciai akcióknak.

27. Horthy Miklós titkos iratai, i. m., 460. 0.

28. Lásd például a következő cikkeket: Georges Rigassi: „Les Juifs persécutés." Gazette de Lausarme, 1944. július 8.; „Darfman schweigen?" Neue ZüricherNachrichten, 1944. július 5.; „Die Ritter." St. Gallener Tagblatt, 1944. július 20.

29. Az USA és a szövetségesek más tagjainak a magyar zsidóság üldözésével kapcsolatos magatartásáról lásd a 31. fejezetet.

30. Vádirat, 3:3-6. o.

31. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 221. o.

32. Lévai: Eichmann in Hungary. Bp., Pannónia Press, 1961., 119. o. Lásd még Lévaiy Fehér könyv, ű m., 54-55. o. Június 27-én, egy nappal azután, hogy Sztójay elküldte táviratát, a Magyar Távirati Iroda Rádiófigyelő Szolgálata jelentette, hogy egy csoport külföldön tartózkodó korábbi magyar követ közös nyilatkozatot adott ki, melyben elítélték a zsidók és más antifasiszták ellen folyamatban lévő intézkedéseket. Á nyilatkozatot, melyet az Amerika Hangja július 17-i magyar nyelvű adásában olvastak fel, a következők támogatták: Barcza György, báró Ba-kách-Bessenyey György, báró Apor Gábor, Ullein-Reviczky Antal, Ambró Ferenc, Szabó György, Wodianer Andor, Velics László, a megszállás előtti Magyarország berni, vatikáni, stockholmi, madridi, helsinki, lisszaboni és athéni követei. A nyilatkozatot támogatta még Bogdán Iván, az athéni magyar követség tanácsosa. A nyilatkozat szövegét lásd Vádirat, 3:270. o.

33. Jóllehet Veesenmayer mint fölöslegest elutasította Paul Kari Schmidtnek, a német külügyminisztérium sajtó- és információs osztálya vezetőjének javaslatát, hogy produkáljon „külső okokat és indokokat" a deportálásokra (19. fejezet) június elején, július közepére már ő is kész volt „megmagyarázni" a deportálásokat, hogy ellensúlyozza „a Magyarország ellen irányuló rosszindulatú propagandát". Sztójayhoz hasonlóan Veesenmayer is azzal akart magyarázkodni, hogy a magyarországi zsidóellenes intézkedések nyomán keletkező „fölösleges munkaerőt" valamiféle „egyezmény" alapján szállítják Németországba. Veesenmayer tervezett kommünikéje kifejtette volna, milyen remekül ellátják a zsidókat, és milyen emberségesen bánnak velük Németországba való szállításuk alatt. Ribbentrop azonban megvétózta mindennemű kommüniké közzétételét erről a kérdésről. RLB, 200. és 202. dok.

34. Lévai, Fehér könyv, 56-71. o. A Háborús Menekültügyi Hivatal (WRB) ajánlatával kapcsolatos negatív magatartást később megváltoztatták. A magyar külképviseleteknek küldött július 18-i üzenetében Sztójay azt állította, a magyar kormány felhatalmazta a Nemzetközi Vöröskeresztet, hogy valósítsa meg a bizottság által előterjesztett javaslatok egy részét, köztük a 10 éven aluli gyermekek Palesztinába való küldését. Bővebben lásd a továbbiakban és a 31. fejezetben.

35. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 222-224. o. Vádirat, 3:199-204. o. Veesenmayer június 29-én továbbította a közleményt a német külügyminisztériumnak. A német külügyminisztérium és a Führer reagálásáról lásd a továbbiakban. Horthynak a deportálások leállítására vonatkozó döntéséről bővebben lásd a továbbiakban; a svéd és a svájci ajánlatokról lásd a 31. fejezetet.

. 36. Lásd a minisztertanács június 28-i ülésének jegyzőkönyvét, MOL, 1. tekercs,

37. Vádirat, 3:5. o. Endre azt állította, hogy eltávolítása után a zsidókérdést Szilágyi Lászlóra, a belügyminisztérium minisztériumi osztálytanácsosára bízták. Lásd Endre 1945. december 17-i nyilatkozatát Gyapay László, Vásárhelyi László és Csóka

Endre 1945. december 17-i nyilatkozatát Gyapai László, Vásárhelyi László és Csóka László, Nagyvárad, Kolozsvár és Szatmárnémeti polgármesterei Kolozsvárott zajló tárgyalásaival kapcsolatban. Más források szerint azonban a zsidókérdés kezelését Endre eltávolítása utári Perlaky Gyulára, a belügyminisztérium egy másik osztálytanácsosára bízták. Bővebben lásd a továbbiakban.

38. A Lakatos-kormány és Horthy 1944. október 15-i megbuktatásával mindkét államtitkár visszatért a hatalom berkeibe az új Szálasi-rezsim égisze alatt. Lásd a 26. fejezetet.

39. RLB, 183. dok.

40. Uo., 187-188. dok.

41. Számos történész azt tartja, hogy a csendőri egységeket nem államcsíny végett, hanem a zsidók tervbe vett összefogdosására rendelték fel a fővárosba. Ha az államcsíny komoly eshetőség, nem csupán mendemonda lett volna, miért maradhatott a helyén Baky a belügyminisztériumban augusztus végéig, a Lakatos-kormány kinevezéséig? Lásd egyebek között Baky vallomását: Az Endre-Baky-Jaross-per, i. m., 454. o. Baky államcsínytervéről lásd Ferenczy vallomását uo., 227-228. o.

42. Ferenczy nyilatkozata a rendőrhatóságok előtt a háború után. Faragho tagadta, hogy részt vett a tanácskozáson, azt állítva, hogy sohasem tárgyalt sem Eichmann-nal, sem Endrével a zsidók deportálásáról. Az Endre-perben egyértelműen kiderült, hogy Ferenczy jelentéseinek egy példányát minden alkalommal megkapta; Endrével ő dolgozta ki a budapesti zsidók deportálásának tervét, és biztosan tudjuk, hogy a június 22-1 siófoki értekezleten is részt vett. Az Endre-Baky-Jaross-per, i.m., 541-543., 616. o. Faraghónak a puccskísérletben való tényleges részvételéről lásd C. A. Macart-ney, 2:304. o.

43. A további részletekre nézve lásd Ferenczy 1945. november 17-i, Péterffy Jenő büntetőperéhez fűzött nyilatkozatát. Ferenczy azt állította, hogy Budapest és a környező városok zsidóságának általános deportálás! tervét Endre, Eichmann és Faragho Gábor altábornagy dolgozta ki. A Politikai Rendészeti Osztálynak tett nyilatkozat megtalálható a DosarNr. 40029 2. kötetében is, a 182. oldalon.

44. Míg Munkácsi július 5-6-ra teszi ezeket az eseményeket {Hogyan történt?, 177. o.), Lévai azt állítja, hogy július 7-8-án zajlottak le (Zsidósors Magyarországon, 228. o.).

45. Azt a páncélosezredet, amelyet Lázár Károly vezérőrnagy és tábornoktársai rendeltek fel Budapestre, Koszorús Ferenc őrnagy irányította. A tervezett államcsíny meggátlásával a katonai egységek elhárították azt a közvetlen veszélyt is, amely a főváros zsidóságát a nagyszámú csendőri jelenlét miatt fenyegette.

46. Munkácsi, Hogyan történt?, 175-179. o.; Lévai, Zsidósors Magyarországon, 227-230. o.i Mementó. Magyarország 1944. Szerk.: Gáti Ödön stb., Kossuth, Bp., 1975, 63-65. o.

47. Ránki György: 1944. március 19. Kossuth, Bp., 1978, 273. o.

48. Vádirat, 3:63-64. o. Az ülés jegyzőkönyve: MOL, 1. tekercs.

49. RLB, 192. dok. Veesenmayer biztosította Jarosst, hogy nincsenek tervek újabb SS-csapatok Magyarországra való küldéséről, mivel a budapesti zsidók deportálása kizárólag a magyarok dolga.

50. Uo., 166. dok. Az időzítést Veesenmayer június 13-i távirata is megerősítette, melyben részletesen beszámolt az addig végrehajtott deportálásokról. Uo., 174. dok.

51. Uo., 168-169. dok.

52. Uo., 171. dok.

53. Uo., 172-173. dok. Bővebben lásd a 19. fejezetben.

54. Uo., 186. dok.

55. A zsidókkal való enyhébb bánásmód ezekben az országokban intenzív diplomáciai kampány tárgya lett 1944 nyarán. Uo., 194., 196-197. dok. Lásd még a 28. fejezetet.

56. Az SS és a Weiss Manfréd Művek közt kötött szerződésről bővebben szól a 16. fejezet.

57. RLB, 187. dok.

58. Winkelmann 1944. július 7-i memoranduma. Uo., 188. dok.

59. Uo., 190-191. dok.

60. Uo., 324-326. dok.

61. Jeruzsálem főmuftija 1944. június 22-én felkérte a magyar kormányt, hogy akadályozza meg a zsidók kivándorlását Palesztinába. Július 14-én a magyarok Hoff-mann Sándor berlini magyar követ útján biztosították a muftit, hogy alaposan megfontolják kérését. Vádirat, 3:159. o.

62. Uo., 158-160. o.

63. Uo., 189-190. o.

64. Uo., 197-204. o.

65. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 233-234. o.

66. A Horthynak június végén átnyújtott Bethlen-féle memorandumról részletesebben lásd a továbbiakban.

67. Horthy Miklós titkos iratai, i. m., 466-468. o.

68. RLB, 198-199. dok.

69. Hitler július 21-én fogadta Miklós Bélát, egy nappal azután, hogy megmenekült a sikertelen július 20-i merényletnél. Horthy szerint a tábornok tájékoztatta a németeket, hogy „ha Magyarország nem kapja meg a neki megígért segítséget, ki kell lépnie a háborúból". Horthy: Memoirs. Speller and Sons, New York, 1957, 222. o.

70. NA, T-120 mikrokópia, 4203. tekercs, K209133-134. sorozat.

71. RLB, 200. és 202. dok.

72. Lásd Schulenburg július 27-i táviratát. Uo., 203. dok. A Jágerstab-terv részleteiről lásd a 11. fejezetet.

73. Uo., 204. dok.

74. Július 244 memorandumukban a zsidó vezetők körvonalazták, milyen kétségbeejtő fizikai és lelki állapotban vannak a budapesti zsidók a vidéki zsidóság deportálása után. Megemlítették, kívánatos lenne, hogy a jó erőben lévő zsidóknak megengedjék, hogy a társadalom és az ország javára dolgozzanak, s rámutattak arra, hogy készek kivándorolni, ha ezzel a deportálás veszélye elhárítható. A szöveget lásd Munkácsi, Hogyan tőrtént?, 203-206. o.

75. MOL, 1. tekercs. Lásd még Vádirat, 3:329-330. o.

76. Budapesti Közlöny, 178. sz. (1944. augusztus 8.), 1. o. A németek természetesen mindent tudtak a küszöbönálló kormányváltozásokről. Veesenmayer különösen azon igyekezett, hogy Imrédyt bent tartsa a kormányban. Lásd Kaltenbrunner 1944. augusztus 4-i, Ribbentropnak címzett üzenetét. NA, T-120 mikrokópia, 4203. tekercs, K209118-120. sorozat.

77. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 236. o., Munkácsi, Hogyan történt?, 189. o.

78. Például a budapesti Szabolcs utcai zsidó kórház röntgenosztályának technikusait és orvosait azzal vádolták, hogy rádióadót rejtegettek felszereléseik közt, a Magyar Általános Kőszénbánya (MÁK) több mérnökét és tisztviselőjét pedig azzal, hogy szabotázscselekményeket követtek el. -

19. RLB, 150. dok.

80. A tábor tisztségviselői közül megértést mutattak a zsidók helyzete iránt Szemző Flórián, a tábor gondnoka, valamint a helyettese, Kenyér, továbbá a táborba kirendelt főnyomozó, Varga, aki szoros kapcsolatban állt Gál Miklóssal, a MI Pl képviselőjével, míg 1944 júniusában mindkettőjüket le nem tartóztatták. Jámborfy Béla, Vasdényei helyettese, kevésbé megértő magatartást tanúsított.

81. A MIPI képviseletét Kistarcsán elődje, Gál Miklós letartóztatása után Bródy vette át. Gált a nyár elején Sárvárról deportálták, és sose tért vissza.

82. A Kistarcsára július 14-én visszavitt 1500 zsidó közül 280-at július 17-én átszállítottak a sárvári táborba.

83. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 235-239. o.; Fekete könyv, 182-185. o.; Munkácsi, Hogyan történt?, 194-197. o.; Mementó. Magyarország 1944. 62-75. o.; Vádirat, 3:422-423. o.; Reiner Imre nyilatkozata, Israel Police, Bureau 06, Eichmann Trial 347., 23-27. dok. Freudiger Fülöpnek az incidensről följegyzett emlékeit lásd Freudiger: „Five Months." In: The Tragedy of Hungárián Jewry. Essays, Documents, Depositions. Szerk.: Randolph L. Braham. New York, Institute for Holocaust Studies ofthe City University of New York, 1986, 271-273. o.

84. Friedrich Born: Bericht an das internationale Komiteevom Rőten Kreuz in Genf. Genf, 1945. június, 28. o. Lásd még „Notiz über die Situation der Judenin Ungarn." A Nemzetközi Vöröskereszt 1944. november 14-i keltezésű dokumentuma, a Yad Vashem Levéltárban, M-20/47. alatt található.

85. Kivételt képezett természetesen a Magyarországra szökött menekültek támogatása és a Mentőbizottság tevékenysége. További részletek a magyar zsidóság magatartásáról a német megszállás előtt és után a 3. fejezetben.

86. Az 1944 tavaszán betiltott zsidó szerzők felsorolását lásd a 4. függelékben. Lásd még Vádirat, 1:276-281. o., valamint 2:102-105., 195-196. és 323-325. o.

87. A zsidóellenes rendeletek listáját lásd a 3. függelékben.

88. Vádirat, 3:380-381. o.

89. Uo447., 449-450., 501., 508-509., 561-562. és 563. o.

90. Uo., 445-447. o.

91. Magyarországi Zsidók Lapja, 6, 34. sz. (1944. augusztus 24.), 3. o.; 35. sz. (1944. augusztus 31.), 3.'o.; 36. sz. (1944. szeptember 7.), 3. o.; 39. sz. (1944. szeptember 28.), 2. o.; 40. sz. (1944. október 5.), 1. o.; 41. sz. (1944. október 12.), 2. és 3.o.

92. Lévai, Fekete könyv, 33., 37., 74-75. o. A többi nagy neológ hitközségben a kitérés aránya nagyjából hasonló volt. A kitéréseken kívül a magyar zsidóság demográfiai helyzetét rontották a születések és az elhalálozások arányában bekövetkezett negatív változások és az első világháború utáni kivándorlás. Az ide vonatkozó demográfiai adatokat lásd uo., 74-75. o., Zsidó Világkongresszus, 10. sz., 1948. 10. o., és Zeev Rotics: „Beshule hanetunim hastatistiim al hamarot hadat bekerev yehudei Hungaria beshanim 1900-1941." (A zsidók kitérése Magyarországon. Megjegyzések az 1900-1941 közötti időszakra vonatkozó statisztikai adatokhoz.) In: Dapim lecheker tekufat hashoa. (Tanulmányok a Holocaust-időszakról), Hakibbutz Hameuchad, Tel-Aviv, 1978., 1:222-228. o.

93. A Jó Pásztor Missziót gyakran Jó Pásztor Bizottságként említik. Bővebben ezekről a szervezetekről a 30. fejezetben.

94. Míg 1944 januárja és március 19. között csak 176 zsidó tért ki Budapesten, a megszállás utáni első hónapokban 788 fő hagyta el hitét. Lásd Groszmann Zsigmond főrabbi nyilatkozatát A Magyar Zsidók Lapjában, 6, 16. sz. (1944. április 20.), 5, o. Május 31-én Groszmann rabbi a náci korszakban felettébb szokatlan áttérést jegyezhetett fel: egy Szabó Teréz nevű r. kat. asszony tért át a zsidó hitre.

95. Lásd például a kitérésekkel való szegedi „visszaélésekre" vonatkozó levélváltásokat a rendőrség, a főispán és a belügyminiszter között. Csongrád Megyei Levéltár, Szeged.

96. Hivatalosan 4770 kitérést regisztráltak Budapesten; mindamellett kb. 80 000 zsidó rendelkezett különféle típusú „kitérési bizonyítványokkal", melyeklegtöbbje hamisítvány volt. Lévai, Fekete könyv, 190. o.

97. „»Tauffieber« der Budapester Juden." NA, T-l 20 mikrokópia, 4664. tekercs, KI 509/350353. sorozat. Lásd még „Miért?", vezércikk a Magyarországi Zsidók Lapjában, 6, 28. sz. (1944. július 13.), 1. o.

98. RLB, 190. dok.

99. Sztójay üzenetének szövegét lásd Lévai Jenő: Szürke könyv a magyar zsidók megmentéséről. Officina, Bp., é. n., 52-53. o.

100. Lásd például a vezércikket a Magyarországi Zsidók Lapja fent idézett számából, valamint a 32. számban közölt vezércikket (1944. augusztus 10.), 1. o.

101. Ilyesféle vádaskodásokra példák találhatók: Vádirat, 3:215-218., 257-258. o.

102. Uo., 195-196., 211-214., 459., 593-597. o. Lásd még Lévai, Fekete könyv, 190-191. o. A kitérések sokoldalú, gondosan dokumentált áttekintése megtalálható: Zeev Rotics, Conversions in Hungary Before and During the Holocaust. Doktori disszertáció a haifai egyetemen, 1987. szeptember.

103. Lásd például az 1200/1944. M. E. sz. rendelet 4. paragrafusát; az 1210/1944. M. E. sz. rendelet 9. paragrafusát; az 1220/1944. M. E. sz. rendelet 5. paragrafusát; az 1240/1944. M. E. sz. rendelet 3. paragrafusát; az 1300/1944. M. E. sz. rendelet 6. paragrafusát; az 1370/1944. M. E. sz. rendelet 9. paragrafusát; az 1450/1944. M. E. sz. rendeletet; az 1490/1944. M. E. sz. rendelet 6. paragrafusát; az 1600/1944. M. E. sz. rendelet 14. paragrafusát; az 1530/1944. M. E. sz. rendelet 6. paragrafusát; az 1540/1944. M. E. sz. rendelet 13. paragrafusát; az 1580/1944. M. E. sz. rendelet 7. paragrafusát; a 108 500/1944. K. M. sz. rendelet 7. paragrafusát. E rendeletek tárgyáról lásd a 3. függeléket.

104. Vádirat, 1:250. o.

105. 1730/1944. M. E. sz. rendelet. Budapesti Közlöny, 108. sz. (1944. május 13.); Vádirat, 1:250-253.

106. Néhány zsidó á törvényben megjelöltektől eltérő indokkal kérvényezte a mentesítését. Leggyakrabban idősebb zsidók, akik arra hivatkoztak, hogy fiaik a katonaságnál vagy a munkaszolgálati rendszerben szolgálnak. Lásd például Boskovitz Márkusz 1944 augusztusában Csatay I foshoz benyújtott kérvényét, Vádirat, 3:408-410. o.

107. A mentesítésre való jogosultság és a mentesített státus elbírálása a belügyminiszter által kinevezett bizottság feladata volt. Egy elnöke, négy állandó és négy póttagja volt. Csak egy állandó és egy póttagot neveztek ki a hadsereg által befolyásolt Országos Vitézi Szék javaslatára. Á mentesítés végérvényes megítélése előtt a belügyminiszter általában nyilatkozatot kért az illetékes megye vagy város elöljáróitól a kérvényezőnek a kitüntetések vagy érmék megszerzése óta tanúsított erkölcsi és hazafiúi magatartásáról. Lásd az 1530/1944. M. E. sz., április 26-i rendeletet, Budapesti Közlöny, 97. sz. (1944. április 30.) Lásd még Vádirat, 1:274-27 b., és 3:10-19., 42-49. o.

108. Sok városban a polgármesterek kihozatták a mentesített zsidókat a gettókból a belügyminisztérium döntéséig terjedő időre. Legtöbbször azonban a kérvényeket elutasították. Lásd például Baja polgármesterének 56 szám/res. 1944. sz., május 24-én kelt beadványát a Bács-Kiskun Megyei Levéltárban, Kecskeméten. Lásd továbbá Székesfehérvár polgármesterének a helyi rendőrséghez 259 kt. 1944. sz. alatt, június 3-án intézett értesítését a székesfehérvári Fejér Megyei Levéltárban.

109. Vádirat, 3:556-557. o. Munkácsi, Hogyan történt?, 232. o.

110. A mentesített zsidók névsorait lásd a MOL, 17. tekercsén. Lásd még Vádirat, 3:110-111.0.

111. Uo., 158-160. o.

112. A 2040/1944. sz. rendelet szövegét lásd Budapesti Közlöny, 189. sz. (1944. augusztus 22.) E rendelet hatálya nem terjedt ki külön vagy automatikusan a mentesített személyek közvetlen családtagjaira. Rájuk a 3670/1944. M. E. sz., október 11-i rendelet vonatkozott, mely négy nappal később, a Horthy-rezsim fennállásának utolsó napján lépett érvénybe. Uo., 235. sz. (1944. október 15.)

113. Vádirat, 3:426-427. o.

114. Mester leghűségesebb munkatársai közé tartoztak a mentesítési ügyek minisztériumi kezelésében Csomor Gusztáv, Molnár András, Lőrinczy Szabolcs, Giday Endre és Simon László. Lévai, Szürke könyv, i. m., 111. o.

115. Olyan akadémikusok és tudósok tartoztak közéjük, mint Goldzieher Károly, Oravecz Pál, Purjesz Béla, Riesz Frigyes és Rusznyák István. Az írók és művészek közt olyan jól ismert személyek akadtak, mint Boldizsár Iván, Heltai Jenő, Ligeti Ernő és Rózsahegyi Kálmán. Egyeseket, például Purjeszt és Rusznyákot Strasshofból hozták vissza Szegedről történt deportálásuk után. Másoknak, például Marót Károlynak és Rózsahegyinek azt is megengedték, hogy folytassák hivatásukat. További, 1944-ben mentesített művészek, írók és tudósok neveit lásd uo., 108-109. o.

116. 1944. október 15-ig, amikor a Horthy-rezsimet megbuktatta a Szála-si-puccs, 6998 mentességi bizonyítványt adtak ki. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 257. o.

117. Hannah Arendt: Eichmann in Jerusalem. Viking, New York, 1963, 117-118. o.

118. Lásd például Komoly kommentárját erről a kérdésről, HJS, 3:209., 212. o.

119. Vádirat, 3:563. o.

120. Ezeket a zsidókat emlékeztették rá, hogy a mentesítési rendszer nem hatálytalanította a harmadik zsidóellenes törvény előírásait és a vagyoni viszonyokra vonatkozó rendelkezéseket. Magyarországi Zsidók Lapja, 6, 36. sz. (1944. szeptember 7.), 2. o.

121. Vádirat, 3:490-491. o.

122. Lásd például Raffay Sándor püspök felhívását, melyet szeptember 8-án intézett Horthyhoz egy csoport kitért zsidó érdekében. Uo., 527. o.

123. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 256. o.

124. Herczeg Ferenc jobboldali nacionalista beállítottságú író közbenjárt kiadója, Farkas István, a Singer és Wolfher Kiadó tulajdonosa érdekében. Megdöbbenve hallotta, amikor a német követségen közölték vele, megpróbálják visszaszállítani, ha „Farkas úr még nem került a krematóriumba". Uo., 270-271. o.

125. Uo., 257-258. o. Lásd mé,g RLB, 207. dok. és Vádirat, 3:528. o.

126. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 258. o.

127. 3780/1944. M. E. sz., 1944. október 25-i rendelet. Budapesti Közlöny, 247. sz. (1944. október 29.), 1. o.

128. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 310., 332. o.

129. 577 600/1944. II. B. M. sz. rendelet a mentesítő okiratok megerősítése, illetőleg új mentesítések engedélyezése tárgyában. A rendelet egy másolata a szerző birtokában.

130. Ferenczy életrajzi adatait lásd a 13. fejezetben.

131. Sztójay voltaképpen kétszer fogadta Ferenczyt, egyszer Antal István társaságában, másodszor pedig Imrédy Béla, Hóman Bálint és Reményi-Schneller Lajos jelenlétében. Ferenczy mindkét alkalommái megpróbálta, hogy a deportálásokért és vélük összefüggő atrocitásokért minden felelősséget a németekre és fölőtteseire, Bakyra és Endrére hárítson, akiket akkorra már eltávolítottak a hatalomból. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 268. o.

132.1946. évi büntetőpere során Ferenczy azt állította, hogy először „1944. június 20. körül" hallott Auschwitzról egyRosenberg nevű munkaszolgálatostól, akinél „egy Auschwitzból érkezett levél" volt. Lásd Ferenczy tárgyalási jegyzőkönyvének 5-7. oldalát (XVIII.037/1946. számon a budapesti belügyminisztériumban).

133. Ez a beszámoló a háború után tartott tárgyalásán tett tanúvallomásán alapul, ahogyan azt Munkácsi Hogyan történt? c. könyvében összefoglalja, 190-191. o.

134. Uo., 191. o. Háború utáni emlékirataiban Pető azt állítja, hogy Ferenczyt egy bizottság látogatta meg, melynek ő maga, Kurzweil és Gábor János volt tagja. HJS, 3:60. o.

135. Lásd 1946. április 194 írásos vallomását, melyet közvetlenül kivégzése előtt adott, olyan időszakban, amikor a magyar hatóságok vádemelést terveztek a Zsidó Tanács és a Mentőbizottság tagjai ellen kollaboráció címén. Ferenczy azt állította, hogy ha Pető korábban érintkezésbe lépett volna a kormányzóval, a vidéki zsidókat Ugyanúgy meg lehetett volna menteni, mint a budapestieket. Megvádolta a Tanács vezetőit, hogy nem léptek kapcsolatba vele a deportálások megakadályozása vagy késleltetése végett, és hogy csak a gazdagok megmentése érdekelte őket. The Tragedy of Hungárián Jewry, 310-314. 0.

136. Komoly először augusztus 23-án találkozott Ferenczyvel Lulay közbenjárására. Komoly beszámolóját lásd HJS, 3:156. o. Komoly 1944-es szerepéről részletesebben lásd a 29. fejezetet. Stöckler is beszámolt Ferenczyvel folytatott tárgyalásairól, lásd „Gettó előtt - gettó alatt", Új Élet, Bp., 1947. január 22.-április 17.

137. Stern és Pető beszámolóit a Ferenczyvel folytatott tárgyalásairól lásd HJS, 3:33-41., 60-67. o.

138. Stöckler egy Sternhez címzett augusztus 14-i keltezésű levélben és több feljegyzésben és memorandumban, ideértve az augusztus 224 és 284 keletűeket, kifejezte csalódottságát, hangsúlyozva, hogy nem hajlandó kollektív felelősséget vállalni olyan döntésekért, amelyek meghozatalában nem vesz részt. Lásd Stöckler: „Gettó előtt - gettó alatt." Augusztus 284 memorandumának szövegét lásd Vádirat, 3:485-487. o.

139. 1944 nyarára a Magyarországon tartózkodó német haderő jelentősen csökkent, és már nem j elentett igazi fenyegetést. A nyár folyamán égy alkalommal a németek, akik szerették volna eltántorítani a magyarokat attól, hogy kilépjenek a háborúból, és szerették volna bizonyítani erejüket az egyoldalú deportálások esetére, hatásos katonai parádét rendeztek Budapesten, melyben tankok, páncélozott jármüvek és lövegek oszlopai vettek részt. A valóságban a németek blöfföltek, a parádé néhány egységből állt, melyek körbe-körbe haladtak, hogy komoly erő benyomását keltsék.

140. Munkácsi, Hogyan történt?, 180-194., 192-200., 216-218. o. Munkácsi szerint a jegyzéket a Tanácsnál hagyták. Én nem tudtam megtalálni a dokumentumot semmilyen forrásban vagy levéltárban. A kormány álláspontját a zsidókérdés kezelésével kapcsolatban valóban összegezte egy dokumentumtervezet, melyet a külügyminisztérium készített {Vádirat, 3:451-453. o.)- A Veesenmayer 1948-as tárgyalásán előterjesztett dokumentáció szerint hasonló Ötpontos követelést nyújtott be Veesenmayernak augusztus 24-én Reményi-Sehneller, akkori ügyvezető miniszterelnök. C. A. Macartney, 2:321. o.

141. Bővebben lásd a 31. fejezetben.

142. Lásd Bonczos augusztus 29-én kiadott rendeletét (6255/1944. ein.) a MOL, 46. tekercsén. '

143. A zsidótlanító szakértők minden bizonnyal a minisztertanács augusztus 2-i határozataival összhangban tevékenykedtek. A minisztertanács meghallgatta Jaross jelentését a deportálások felújítására vonatkozó terveiről, Sztójay pedig kijelentette, hogy egy-két héten belül újraindulnak. MOL, 1. tekercs.

144. Lásd Freudiger: „Five Months." In: The Tragedy of Hungárián Jezvry. 266-267., 273., 276-285. o. Lásd továbbá Kasztner Rezsőhöz írt 1944. augusztus 20-i levelét. Uo., 289-294. o. Kasztner véleményét az útlevélkérdésben lásd Der Kastner-Bericht, 166-167. o. Nem sokkal a háború vége után Freudiger B'nei B'rak-ban telepedett le, Izraelben, és ott is halt meg 1976. március 15-én.

145. A külügyminisztérium álláspontját ismertető dokumentumokat a Csopey vezette politikai osztály készítette. A minisztertanácsi döntés után a részleteket a pénzügyminiszternek és a belügyminiszternek kellett közölnie a kormányzóval. Vádirat, 3:373-375. o.

146. Az utalás itt egyértelműen Kasztnernak az SS-szel folytatott tárgyalásaira vonatkozik, lásd a 29. fejezetet.

147. Vádirat, 3:375-380. o. Egy másik, augusztus 23. körül készült tervezet szerint a kormány felajánlott volna a németeknek 55-60 000 munkaszolgálatost, „akiknek a családja már Németországban volt", illetve büntetett előéletű zsidókat és olyanokat, akik a magyar hatóságok megítélése szerint veszélyeztették a közbiztonságot. Uo., 451-453. o.

148. A legtöbb hivatalos német és magyar forrás augusztus 25-ét jelölte meg a deportálások felújítása tervezett időpontjának. RLB, 20. dok.; zsidó források augusztus 26-át emlegetik.

149. RLB, 208-210. dok.

150. Munkácsi, Hogyan történt?, 219-220. o.

151. A deportálások felújításának tervezett napján a pánik különösen erős volt. Egy híresztelés szerint, mely Bauer Jenőtől, a Tanács egyik tisztségviselőjétől származott, minden csillagos házhoz két csendőr szállt volna ki. Vádirat, 3: 485 -486. o. Stöckler azt állítja, hogy a deportálás tervét Ferenczy agyalta ki, hogy könnyebben elfogadtathassa a zsidókkal kedvenc vesszőparipáját, a budapesti zsidók külön e célra kijelölt vidéki táborokba való koncentrálását. Lásd Stöckler: „Gettó előtt - gettó alatt."

152. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 274. ö,

153. Vádirat, 3:427-431. o. Lásd még Stöckler: „Gettó előtt - gettó alatt." Bővebben lásd a 29. és a 31. fejezetben.

154. Horthy azt mondta Veesenmayernak - valószínűleg azért, hogy elterelje figyelmét arra irányuló terveiről, hogy katonai kormányt hozzon létre -, hogy a nyíltan németbarát Jurcseket szeretné kinevezni miniszterelnök-helyettesnek. Veesenmayer nyilván készpénznek vette Horthy kijelentését, mert ugyanazon a napon kapcsolatba lépett vele, hogy kidolgozzák a javasolt új kormány összetételét. RLB, 212. dok.

155. Vádirat, 3:433. o.

156. RLB, 213. dok. A dokumentumon lévő kézírásos megjegyzés szerint Rolf

Günther, Eichmanri berlini helyettese biztosította a külügyminisztériumot, hogy „a kommandó egy része megfigyelőként mindenképp [Magyarországon] marad".

157. Uo., 214. dok. Áügusztus 25-i táviratában Veesenmayer arra kérte Ribben-tropot, hogy győződjön meg róla, milyen utasításokat adott Himmler Winkelmann-nak, és adjon ki utasításokat „a Führer más parancsaira vonatkozólag". Egy, az 1970-es évek végén készült interjúban Wilhelm Höttl azt állította, hogy voltaképpen Himmler és nem Horthy mentette meg a budapesti zsidókat! Lásd Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén, i. m., 129. o. Lásd még 356. o. Állítólag Sztójay Döme is azt bizonygatta, hogy ő mentette meg Budapest zsidóit. Lásd Kelemen István, Interjúk a rács mögött. Beszélgetés a háborús főbünösökkel. Müller Károly, Bp., 1946,45- 46. o.

158. A Sztójay-kormány felváltásának megkönnyítése érdekében a kormányzó kéthetes szabadságot engedélyezett a miniszterelnöknek, „hogy felgyógyulhasson betegségéből". Reményi-Schnellert augusztus 12-én nevezték ki. Budapesti Közlöny, 183. sz. (1944. augusztus 13.), 1. o.

159 . Lévai, Zsidósors Magyarországon, 278. o.

160. Vádirat, 3:489. o.

161. Horthy Miklós titkos iratai, i. m., 457-466. o.

162. A javasolt változtatásokat megbeszélték Veesenmayerral, aki ragaszkodott Bárdossy, Endre, Ruszkay bevételéhez, valamint Sztójay megtartásához valamilyen minőségben. Nem kapta meg, amit akart. A kormány, amelynek összetételéről a ma-gyarok döntöttek, a következőkből állt: Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter, Csatay Lajos honvédelmi miniszter, Jurcsek Béla földművelésügyi és közellátásügyi miniszter, Bonczos Miklós belügyminiszter, Rakovszky Iván (a Közigazgatá&iBíróság korábbi bethlenista elnöke) vallás- és közoktatásügyi miniszter, Vladár Gábor igazságügy-miniszter, Hennyey Gusztáv vezérezredes, külügyminiszter, Markos Olivér kereskedelmi és közlekedésügyi miniszter, Gyulay Tibor (a Budapesti Kereskedelmi Kamara volt főtitkára) iparügyi miniszter. Budapesti Közlöny, 197. sz. (1944. augusztus 30.), 1 -2. o.

163. Október 12-én Schell követté Bonczost a belügyminiszteri székben.

164. Budapesti Közlöny, 206. sz. (1944. szeptember 10.), 1. o.

165. C. A. Macartney, 2:324- 327. ó.

166. Uo., 320. o.

167. Horthyligetről kiszabadítottak közt volt 11 az 55 újságíró és ügyvéd közül, akiket eredetileg Csepelen internáltak a Zsidó Tanács Önkéntelen közreműködésével. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 284. o,

168. A Zsidó Tanács július 28-án petíciót nyújtott be az Összes túsz és mindazok szabadon bocsátására, akiket a német megszállás óta „törvénytelenül" tartóztattak le és internáltak. A szöveget lásd I ,évai, Fekete könyv, 207-208. o.

169. A delegáció a következőkből állt: Balog Andor, Földes István, Geyer Albert, Groszmann Sándor, Sándor Dezső, Sebestyén József, Szegő Miklós és Vida Miklós. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 284. o.

170. Uo., Lásd még Stöckler I^jos: „Gettó előtt - gettó alatt."

171. A Ros Hasana (zsidó újév) két napja (szeptember 18. és 19.) és Jom Kippur (engesztelés napja) (szeptember 27.) alatt a budapesti zsidókat reggel 9 és este 7 óra között kiengedték otthonaikból, a szent napok előestéjén pedig du. 5-től 7 óráig. Vádirat, 3:545. o. A hasznosan foglalkoztatott zsidókat a rendőr-főkapitányság július 27. után különleges igazolványokkal látta el, melyek nagyobb mozgásszabadságot tettek lehetővé számukra. (Ugyanazon a napon bejelentették, hogy az 1944. március 20. után kibocsátott Összes személyi igazolvány augusztus-elsejével érvényét veszti.) Kul-tsár István, az Értelmiségi Munkanélküliség Ügyeinek kormánybiztosa hasonló intézkedéseket hozott a zsidó alkalmazottakra vonatkozólag a 188 358/1944. EMK. sz. rendelettel. Budapesti Közlöny, 174. sz. (1944. augusztus 3.), 15. o.

172. Vádirat, 3:563. 0. Addigra a parlamentet a rezsim engedelmes eszközévé alakították át, amennyiben a pártokat augusztus 24-én feloszlatták.

173. Koródy hivatásos újságíró, Szabolcs és Ung vármegye képviselője volt. Kó-ródy Komollyal folytatott tárgyalásainak néhány részletét lásd a 29. fejezetben.

174. Vádirat, 3:564-565. o.

175. A legtöbb forrás azt állítja, hogy az egyezményt a Lakatos-kormány írta alá röviddel beiktatása után. (Vö. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 277. o., és Munkácsi, Hogyan történt?, 224. o.) Másrészt Lakatos azt állítja, hogy az egyezményt a lelépő Sztójay-kormány írta alá (NG-1848). Eddig nem találtak német dokumentumot, amely alátámasztaná ezt az állítást. Augusztus 30-i táviratában Veesenmayer tájékoztatta Ribbentropot - valószínűleg Reményi-Schneller vagy Jurcsek közlése alapján -, hogy az új magyar kormány eldöntötte: szeptember elsején megkezdi a zsidók koncentrálását, és szeptember 2-án az elszállításukat. RLB, 215. dok. Lásd még C. A. Macartney, 2:327. o.

176. Magyarországi Zsidók Lapja, 6,31. sz. (1944. augusztus 3.), 3. o.

177. Uo., 32. sz. (1944. augusztus 10.), 3. o. Míg a zsidó munkabrigádokat eredetileg kizárólag budapesti romeltakarításokra állították be, fokozatosan más célokra és más településeken is kezdték felhasználni őket. Lásd például FÁA, 2:618-625. és 641-643. o.

178. Vádirat, 3:499. o. A következő hónapban a németek még többet követeltek. A minisztertanács 1944. szeptember 27-i ülésén a külügyminiszter egyebek között a következőket mondotta: „...a németek a budapesti zsidóság közül legalább 1500 zsidó azonnali kivitelét sürgetik. A budapesti Zsidó Tanács vállalkozott arra, hogy ezeket kikeresi." MOL, 1. tekercs.

179. Magyarországi Zsidók Lapja, 6., 36. sz. (1944. szeptember 7.), 3. o. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy a 18 és 48 év közötti férfiak többsége már a reguláris munkaszolgálatos-századokban szolgált.

180. Munkácsi, Hogyan történt?, 226. o.

181. Bővebben Hornynak a munkaszolgálati rendszerben betöltött szerepéről lásd a 10. fejezetet. Heinrich Jánosról lásd: Ember Mária: „Egy mentési kísérlet története." Magyar Nemzet, 1986. május 17., 10. o.

182. „Aki rangját és életét kockáztatta." Új Élet, Bp., 1986. május 15.

; 183. Munkácsi, Hogyan történt?, 227-229. o.

184. Uo., 230-232. o. Egy másik memorandumban a zsidó vezetők tömör infor-mációkkal látták el dr. Langmárt a gettósítási és deponálási folyamatban részt vevő magyar és német hivatalos személyiségekről, köztük Ferenczyről, Lulayról, Eich-mannról és Krumeyről. Uo.

185. A magyar politikai, kormányzati és egyházi vezetők mozgósításának alapjait Komoly Ottó rakta le. A Nemzetközi Vöröskereszt képviselőjeként tevékenykedve Komoly a „magyar vonalat" próbálta megdolgozni - az SS-vonalon működő Kaszt-nerral ellentétben -, ami sokkal eredményesebbnek bizonyult. Szoros és hatékony kapcsolatot tartott fenn Mester Miklóssal, Bereczky Albert református lelkésszel, Tildy Zoltánnéval és más vezetőkkel. Közeli munkatársai közé tartozott Török Sándor, a keresztény zsidók képviselője, továbbá a Mentőbizottság tagjai, melynek szintén elnöke volt. Stern Samu gyakran a Komoly által vezetett különféle csoportok által kidolgozott álláspontokat tárta a kormányzó elé. Lásd Komoly naplóját az 1944. augusztus 21-től szeptember 16-ig tartó időszakról, in: HJS, 3:147-250. o. Lásd még Béla Vágó: „Budapest Jewry in the Summer of 1944. Ottó Komoly's Diaries." in: YVS, 8:81-105. o. A további részleteket lásd a 29. fejezetben. Komoly Ottó naplóját lásd Ráday-évkönyv III., 1984.

186 . Sternnek a budapesti zsidók érdekében történt közbenjárása számos vitatott kérdést vet fel azzal kapcsolatban, miért nem lépett fel a vidéki zsidóság érdekében. Noha valószínű, hogy Horthy elérhetetlen volt a német megszállás első néhány hónapjában, miután kényelmesen úgy döntött, hogy távol tartja magát a kormány által hozott zsidóellenes intézkedésektől, a kérdés továbbra is fennáll, miért nem lépett vele kapcsolatba Stern június második felében, amikor Horthy már újra beleszólt a dolgokba, és a trianoni Magyarország zsidó közösségeinek egy része még az országban volt.

187. Utalás Kassa 1941. júniusi bombázására, melyet állítólag szovjet felségjelű repülőgépekkel a németek hajtottak végre, hogy ürügyet teremtsenek Magyarországnak a Szovjetunió elleni hadba lépésére. Bővebben lásd a 6. fejezetben.

188. Munkácsi, Hogyan történt?, 236. o. Lásd még Stern nyilatkozatát, HJS, 3:39—41. o.

189. RLB, 217. dok.

190. Az Eichmann-Sonderkommandót visszahívták ugyan, de csak formálisan oszlatták fel, a valóságban nem. Wislicenyt visszaküldték eredeti állomáshelyére, Pozsonyba; Dannecker azt a parancsot kapta, hogy maradjon Budapesten közelebbről meg nem határozott feladatok ellátására; még azoknak is, akiket visszarendeltek az RSHA berlini főhadiszállására, azt az utasítást adták, hogy még egy hétig maradjanak Budapesten, „várva az esetleges politikai változást az országban". Lásd Grell 1944. szeptember 29-i memorandumát. Uo., 220. dok.

191. Uo., 218. dok.

192. A nyolc gyűjtőközpont a következő volt: Csáky utca 5.; az Öntőház utcai zsinagóga; az Aréna út 55. sz. alatti zsinagóga; Jókai utca 4.; Akácfa utca 32.; a Bethlen tér 2. sz. alatti zsinagóga, a Páva utca 39. sz. alatti korábbi internálótábor; és Colum-bus utca 46. Úgy tervezték, hogy a turai tábort kiürítése után majd a honvédség használja. Uo., 219. dok.

193. Uo.

194. Uo., 221., 381. dok.

195. Uo., 224. dok.

196. Uo., 225. dok.

197. Horthy sok titkos értekezletet tartott legbizalmasabb tanácsadói társaságában. Közéjük tartozott gróf Bethlen István, gróf Esterházy Móric, gróf Károlyi Gyula, báró Perényi Zsigmond és Kánya Kálmán. A katonatisztek közül különösen a következőkben bízott: Csatay, Hennyey, Lakatos, Bakay Szilárd, valamint Rőder Vilmos, Náday István és Sónyi Hugó nyugdíjas tábornokok.

198. A magyar csapatoknak szeptember 13-án sikerült elfoglalniuk és szeptember 22-éig tartaniuk Aradot. E kilenc nap során sárga csillag viselésére kötelezték a városbán maradt 10 000 zsidó 70%-át. Az Eichmann-féle Sonderkommando vezérkara, Abromeit, Dannecker, Eichmann, Hunsche, Novak és Wisliceny a magyar csapatok nyomában ugyancsak a régióba érkezett, állítólag azért, hogy „megszervezze 10 000 német fajú személy repatriálását". Gh. Kovács (Eichner), „Eichmann §i planuita deportare a evreilor din Arad §i Timi§oara" (Eichmann és Arad és Temesvár zsidóinak tervezett deportálása), Minimum (Tel-Aviv), 1993. szeptember-október, 40. o. Lásd továbbá Franz Novak 1961. január 22-én elhangzott vallomását a bécsi tartományi bíróságon. -

199. A sármási mészárlásokról részletesebben lásd Matatias Carp: Sarmas. Una din edé maioribile crime fasciste. (Sármás. Az egyik legszörnyűbb fasiszta bűntett.) So-cec, Bukarest, 1945, 47. o. és illusztrációk. Lásd még S. A. Bacher: „The Slaughter of Sarmas." Tricolorul, Toronto, 2. köt., 1. sz., 1982. szeptember 1., 6-7. o., valamint Nicholas M. Nagy-Talavera, „The Anatomy of a Massacre: Sarmas 1944", Simon Wiesenthcd Center Annual, 7. köt., 1990,41 -62. o.

200. Lakatos 1947. június 104 nyilatkozatában számolt be az eseményekről, melyet Veesenmayernak a Nürnbergi Katonai Törvényszék előtt tartott 1948-as tárgyalásával kapcsolatban adott (NG-1848). Miniszterelnöksége és hathetes kormányzása hátteréről adott nyilatkozatát, melyet nyilas fogvatartóinak írt Tihanyban 1944. október 28-án, lásd Gosztonyi Péter: „Lakatos Géza beszámolója miniszterelnöki tevékenységéről", Új Látóhatár, München, 5. sz., 1970, 440-458. o. Lakatos Ade-laide-ben halt meg, Ausztráliában, 1967. május 21-én, 77 éves korában.

201. Lenyűgöző és részletes beszámoló a tengelyhatalmak szövetségéből való magyar kiugrási kísérlettel összefüggő tárgyalásokról C. A. Macartney, 2:319-443. o. Lásd még Zvi Erez: „The Jews ofBudapest and the Plans of Admiral Horthy, August-October 1944." In: YVS, 16. köt. 1984, 177-203. o.

t '

HUSZONHATODIK FEJEZET cx> zo

A SZÁLASI-ÉRA

A végkifejlet felé

HORTHY DÖNTÉSÉ a deportálások felfüggesztéséről, majd Sztójay Döme miniszterelnök menesztéséről, meggyőzte a németeket arról, a magyar kormányzó valóban úgy döntött, hogy Magyarország kilép a tengelyhatalmak szövetségéből. A németek természetesen a kormányzó és a magyar kormány minden lépéséről pontosan tudtak, ügynökeik, akik között sok magas beosztású kormánytisztviselő is akadt, mindenről informálták őket. Következésképp nem vesztegették az időt, hogy megtegyék a szükséges intézkedéseket a Harmadik Birodalom érdekeinek védelmére.

Edmund Veesenmayer - az ideológiailag szilárd, de politikailag pragmatikus náci diplomata - tisztában volt a kormányzó „hitszegő" tevékenységével, azonban azt hitte, hogy most is, mint márciusban, Horthy felszínen maradását kívánják meg a Birodalom érdekei. Helyesen látta, hogy a kormányzó személye nemcsak a magyar nép szuverenitását képviseli, hanem egyúttal törvényességet is kölcsönöz a kormány lépéseinek, így aztán, nehogy még jobban elidegenítse Horthyt, Veesenmayer hajlandó volt eltűrni Lakatos Géza tábornok új, katonai kormányát. Sőt augusztus végén még fogadta is Lakatost a német követségen, jóllehet ő és beosztottja, Kurt Haller már intenzív tárgyalásokat folytatott a nyilasok képviselőivel egy Szálasi vezette kormány megalakításának lehetőségéről. A báró Kemény Gáborral, a nyilasok jövendő külügyminiszterével folytatott egyik megbeszélésen Haller odáig ment, hogy felvetette: letartóztatják Lakatost, és úgy gyakorolnak nyomást Horthyra, hogy megfenyegetik annak a hamis hírnek a közzétételével, hogy a felesége állítólag zsidó származású. Veesenmayer szerette volna összeötvözni a Horthy által kínált törvényesség látszatát a Szálasitól várt szolgai hűséggel, így aztán augusztus 29-én megszervezte e két magyar vezető újabb találkozását. Csakhogy a magyar jobboldal arisztokrata-konzervatív és ultraradikális szárnyai e két képviselőjének korábbi találkozójához hasonlóan, ez az ösz-szejövetel is eredménytelen maradt.

Röviddel a Lakatos-kormány augusztus 29-i beiktatása után Horthy megkezdte a Magyarország háborúból való „tisztességes" kivezetésére irányuló terveinek végrehajtását. Legfelsőbb Hadúrként a kormány valamennyi tagjának legalábbis látszólagos támogatását élvezve, Horthy úgy döntött, hogy szeptember 8-án fegyverszünetet kér.1 A döntést végül azonban nem hajtották végre, mert Horthy a Hitlernek és Veesenmayer-nak tett korábbi fogadalmaival összhangban becsületbeli kötelességének érezte, hogy tájékoztassa a németeket a terveiről. Hogy megkerülje ezt a bizarr álláspontot, Csatay Lajos, Horthy megbízható hadügyminisztere korábban azt javasolta: figyelmeztessék a németeket, hogyha 24 órán belül nem küldenek öt páncéloshadosztályt Magyarország védelmére, a magyaroknak nem marad más választásuk, mint hogy megadják magukat.2 Ez a látszólag ügyes terv kudarcot vallott. A magyarok nagy meglepetésére (akik persze arra számítottak, hogy a németek nem hajlandók vagy nem tudják teljesíteni a kérést), a németeknek sikerült az ultimátumban megszabott határidőn belül Magyarországra küldeni bizonyos erőket. Habár ezek kisebbek voltak, mint a magyarok által kértek, elég nagyok voltak ahhoz, hogy meghiúsítsák a kormányzó szándékait, és polgárháború lehetőségével fenyegessenek. A kormány szerint a németek feltétlenül támogatták volna a jobboldali szélsőségesek harcát az egyre nyíltabban megmutatkozó antifasiszta erőkkel szemben - potenciálisan közéjük tartoztak a zsidó munkaszolgálatos-alakulatok is melyekről feltételezték, hogy segítséget kapnak az előrenyomuló Vörös Hadseregtől.

Ahogy Horthy szándékai világossá váltak, a politikai-katonai frontvonalak a szélsőséges jobboldaliak (és német támogatóik), valamint a mérsékelt konzervatív erők (és új, baloldali szövetségeseik) között világosan kirajzolódtak. Mindkét tábor buzgón hozzálátott a várt végső leszámolás előkészítéséhez.

Horthy tisztában volt a nyilas vezetők mesterkedéseivel, és szeptember 16-án elrendelte letartóztatásukat. Királyi G. ezredes azonban, a Palotánál szolgálatot teljesítő csendőrök parancsnoka, akit az akcióval megbíztak, jelentette, hogy nem lehet letartóztatni őket, mert az SS védelme alatt állnak. Keményt Haller védte; Kovarcz Emil, akit Szálasi három nappal előbb az összes nyilaskeresztes erő főparancsnokává nevezett ki, Budán, a Pasaréti úton tartózkodott egy villában SS-védelem alatt, ahol a nyilas hatalomátvétel átfogó tervén dolgozott; Ney Károlyt és Bolhóy Imrét, a szélsőjobboldali veteránszervezet - A Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetsége - KABSZ - vezetőit pártfogójuk, Ottó Winkelmann, az SS és a német rendőri erők magyarországi főparancsnoka vette oltalmába, aki nyilván hatékonyabbnak és megbízhatóbbnak tartotta őket, mint Ko-varczot; Szálasi, al$it Veesenmayer Kari Pfeffer-Wildenbruch SS-Ober-gruppenfuhrer gondjaira bízott, aki az SS-erők és a Budapest védelmére kirendelt erők parancsnoka volt, idejét egy sor dokumentum elkészítésének szentelte, várva a hungarista rezsim hatalomátvételének beköszöntét.

Szálasi grandiózus tervei, melyek az akkori katonai helyzetben nem-csak irreálisak, de egyenesen bizarrak voltak, a zsidókérdés megoldását is magukban foglalták. A zsidókat, akik közül már csak a Budapesten és a munkaszolgálatos-alakulatokban lévők maradtak életben, és akiket szigorúan faji alapon határoztak meg, belföldi közmunkákon kellett volna foglalkoztatni a háború végéig, amikor is nemzetközi egyezmény keretében át kellett volna szállítani őket egy egyelőre meghatározatlan helyre.3 Szálasi a zsidókérdés megoldására vonatkozó programját a következőképpen foglalta össze:

A zsidóknak munkaszolgálatot kelj teljesíteniük a Nemzet számára az országon belül; a vélük való bánásmód a magatartásuktól függ majd; jogi helyzetüket törvény szabályozza; semmiféle különbséget nem szabad tenni zsidó és zsidó között. Amikor a háború befejeződik, az összes zsidót el kell távolítani Magyarországról nemzetközi egyezmény által meghatározott helyre. A zsidóknak sose szabad megengedni, hogy visszatérjenek magyar földre. A vegyes házasságok megsemmisítendők, és mindenki érvényt szerezhet ennek a jognak. Akik nem élnek vele, ugyanabba a kategóriába esnek, mint a zsidó házastárs; ilyen esetekben a gyerekek is zsidóknak számítandók.4

Ezt a politikai nyilatkozatot tekintette irányadónak Budinszky László nyilas igazságügy-miniszter, akire később elsőként bízták rá a zsidóügyek kezelését.

Míg a nyilasok várakoztak, Horthy és bizalmas tanácsadói igyekeztek keresztülvinni a fegyverszünet megkötésére vonatkozó, ügyetlenül titkolt terveiket. A kormányzó most már tudta, az angolszászok nem tudják és nem is akarják megakadályozni, hogy Kelet-Európa szovjet befolyás alá kerüljön, Abban a meggyőződésben, hogy a nyugati szövetségesek nem foglalkoznak sem Európa Balkán felől történő inváziójával, sem légi úton szállított alakulatokat nem dobnak át Magyarországra, hogy „meggátolják a bolsevizmus előretörését" (ez korábban magyar ábránd volt), Horthy végül felhatalmazást adott, hogy kössenek fegyverszüneti egyezményt a Szovjetunióval.5 Szeptember 27-én megbízta Bakay Szilárd tábornokot, egyikét annak a kevés magas rangú katonatisztnek, akiben még megbízott, hogy vegye át azoknak az erőknek a parancsnokságát, melyeknek a főváros védelmét kellett ellátniuk az átállás alatt. Bakayt azonban október 8-án, miközben visszatérőben volt a Duna Palota Szállóban lévő főhadiszállására, a Gestapo elrabolta. Vele együtt a németek a Budapest védelmére vonatkozó titkos terveket is megkaparintották.6

A fegyverszünet tervét, akárcsak a katonai elővigyázatossági intézkedéseket, rosszul dolgozták ki és rosszul készítették elő.7 A németek nemcsak tudtak róluk, de hatékony ellenintézkedéseket is tettek meghiúsításukra. Szeptember 16-ra Hitier személyesen bízta meg Ottó Skorzeny őrnagyot, a Mussolinit ideiglenesen kiszabadító kommandó parancsnokát a Horthy terveinek meghiúsítását szolgáló feladatokkal. Skorzenytől azt várták, hogy Friesner tábornokkal, a Budapesten állomásozó néniét erők új parancsnokával és Winkelmann-nal együttműködve gondoskodjék a budai Várhegy elfoglalásáról, és tüntesse el a színről ifj. Horthy Miklóst, akí fontos náciellenes tevékenységet folytatott.8 Figyelmeztették a lehetséges katonai akcióra Erich von dem Bach-Zelewski Obergruppenführert is, a partizánellenes egységek parancsnokát, aki ekkor Varsóban állomásozott. Október 13-án érkezett Budapestre azzal a konkrét megbízatással, hogy vegye át az összes helyi rendőri és SS-egység parancsnokságát a Vasököl ¡Hadművelet (Operation Panzerfaust) végrehajtására, melyre abban az esetben kerül sor, ha Horthy „manőverei háborús bonyodalmakhoz" vezetnek.9 Veesenmayer erőfeszítéseihez politikai támogatást nyújtottak Rudolf Rahn, a Mussolini Olaszországában akkreditált német nagykövet Budapestre rendelésével. Rahn a Garda-tó partján fekvő Gargnanóból, ahol a Dúcéval üdült, érkezett Magyarországra.

Ezeken a Berlin kezdeményezésére hozott intézkedéseken kívül Veesenmayer és magyar szövetségesei számos további elővigyázatossági intézkedést foganatosítottak. Szeptember vége felé Veesenmayer egyezményt kötött Szálasival a hatalomátadás során követendő eljárásról,10 valamint a tervezett új, nyilas kormány összetételéről.11 A Horthy terveit ellenző jobboldali képviselők a Törvényhozók Nemzeti Szövetsége nevű külön parlamenti csoportba szerveződtek Rajniss Ferenc vezetésével. A Szövetséget, melyet azért hoztak létre, hogy „alkotmányos" alapot adjon a nyilas hatalomátvételnek, majd a fegyverszünet megakadályozásának, és amelyhez már 138 képviselő csatlakozott, október elején aktivizálták. Veesenmayer nagy reményeket fűzött a Szövetséghez és Végrehajtó Bizottságához,12 mint olyan eszközökhöz, melyek segítségével nyomást gyakorolhat mind Horthyra, mind kormányára. A Szövetség által kezdeményezett gyakori interpellációk ellenére még mindig hitt abban, hogy a Birodalom érdekeit jobban szolgálná, ha Horthy hatalmon marad. Veesenmayer még október 12-én is úgy nyilatkozott, szívesebben venné a Lakatos-kormány megtartását, feltéve, hogy az kész Horthyval együtt nyilvános proklamációban vállalni, hogy folytatja a harcot Németország oldalán; véglegesen „megoldja" a zsidókérdést; és felhagy a jobboldal „üldözésével"13.

Lakatos nyilván nem ezt a választ várta szeptember 27-én eljuttatott jegyzékére, melyben kérte, hogy a Gestapo által fogva tartott összes politikai foglyot adják át a magyar hatóságoknak; hogy a magyar vezérkari főnököt előre tájékoztassák a Magyarországon végrehajtott minden német csapatmozdulatról; és hogy magyar egységeket ne helyezzenek át a magyarvezérkari főnök jóváhagyása nélkül.14

A két oldal egyre világosabban látta egymás szándékait, s megtették az utolsó előkészületeket a döntő játszmához, mely egyre közelibbnek és elkerülhetetlenebbnek látszott.15

A fegyverszüneti kísérlet és az október 15-i puccs

Habár a fordulat terveit gondosan kimunkálták október első felében, október 15-i végrehajtásuk csupa tragikomikus vonást mutatott. A terveket eredetileg Horthy dolgozta ki közvetlen családtagjai, különösen fia, ifj. Horthy Miklós, és menye, Ilona közreműködésével; részt vett az előkészítésben Ambrózy Gyula, a kabinetiroda vezetője; Tost Gyula alezredes, a szárnysegédje; és Horthy néhány legmegbízhatóbb, tisztje, köztük Vattay Antal tábornok, a kormányzó Katonai Irodájának főnöke, és Lázár Károly tábornok, a testőrség parancsnoka.

A terv összehangolt akciót irányzott elő, melyben részt vettek volna mind a Budapesten és környékén állomásozó lojális egységek, mind pedig a fokozatosan kibontakozó ellenállási mozgalom rendelkezésére áüó állítólagos erők. Lázár tábornok több alkalommal tárgyalt Gergely Györggyel és Beér Jánossal, a Zsidó Tanács képviselőivel a zsidó munka-szolgálatos-alakulatok esetleges felfegyverzéséről és felvonulásáról. A terv néhány részletét Vattay tábornok közölte Miklós Béla vezérezredessel és Veress Lajos altábornaggyal, a fronton harcoló első, illetve második magyar hadsereg parancsnokaival, akik utasítást kaptak, hogy egy megbeszélt rejtjeles parancs kézhezvételekor álljanak át a szovjet erőkhöz.16 Megfogalmazták a fegyverszüneti proklamáció szövegét, és előkészítettek egy példányt Hlatky Endre sajtóügyi államtitkár számára, akinek gondoskodnia kellett a rádióban való közzétételéről.

A részletesen kimunkált tervek összeomlottak. Ennek egyik fontos oka az volt, hogy a végrehajtás október 18-i dátumát hirtelen és meglepetésszerűen előrehozták október 15-re. Horthy több okból döntött az időpont előrehozása mellett, ezek közül a legfontosabbak a nyilasok és náci szövetségeseik, valamint a Szovjetunió által gyakorolt nyomás volt. Meg volt győződve arról, hogy a nyilasok, akiket Veesenmayer és a Budapesten állomásozó Wehrmacht- és SS-egységek most már nyíltan támogattak, közvetlenül Berlin irányítása alatt állnak, és felkészültek puccsuk beindítására. (A nyilasok valójában azt tervezték, hogy Esztergomban robbantják ki a puccsot.) Ugyanakkor Moszkvát bosszantotta a magyarok látszatra halogató taktikája, és az előzetes fegyverszüneti feltételeknek megfelelően azonnali lépéseket sürgetett, melyeket Horthy már október 11-én elfogadott.

Jóllehet Horthy október 14-i váratlan döntése, hogy másnap végrehajtja az átállást, kétségtelenül felborította a nyilasok terveit, elkerülhetetlenül aláaknázta saját terveinek sikerét is, mert legtöbb bizalmas politikai és katonai szövetségesét - és potenciális támogatóikat is- meglepetésként érte. A kormányzóhoz hűnek tartott csapatokat nem lehetett a fővárosba vinni, a zsidó munkaszolgálatosoknak nem volt fegyverük, és az ellenállási mozgalom által ígért munkásokat sem mozgósították. Horthy nyilván a meglepetés előnyeire játszott és arra, hogy a magyar hadsereg - a sok németbarát tiszt ellenére - várhatóan hű marad hozzá. Amikor meghozta a döntését, október 15-én délelőtt 10 órára összehívta a koronatanácsot, és ugyanaznap délre magához kérette Veesenmayert, hogy tájékoztatást adjon tervezett lépéséről.

1944. október 15. kétségtelenül Magyarország egyik legsötétebb napjaként fog bevonulni a történelembe. Ezzel a nappal letűnt a Horthy-kor-szak - és vele a „történelmi" Magyarország a maga vegyes, feudálkapita-lista társadalmi-gazdasági rendjével. A nap tragikus eseménnyel kezdődött, mely talán kulcsszerepet játszott Horthy későbbi döntésében, hogy átadja a hatalmat a nyilasoknak: ifj. Horthy Miklóst kora reggel, a koronatanács tervezett ülése előtt elfogta a Gestapo. Mint az antifasiszta ellenzék egyik vezetője - ő volt az ún. Kiugrási Iroda feje -, ifj. Horthy szoros kapcsolatot tartott fenn az ellenállás vezetőivel, a Zsidó Tanács több tagjával, és egyes források szerint a Tito-féle partizánmozgalom néhány képviselőjével is. A németek pontosan tudtak ilyen irányú tevékenységeiről. A kérdéses reggelre találkozót beszélt meg jugoszláviai futárokkal Bornemissza Félixnek, a Magyar Dunai Hajózási Társaság igazgatójának irodájában.

A házat körülvették Skorzeny emberei, és Bornemisszával együtt letartóztatták az ifjabb Horthyt. Szőnyegbe csavarva, titokban csempészték ki őket Budapestről; ifj. Horthy Miklós végül a mauthauseni koncentrációs táborban kötött ki. A rajtaütés egyik sérültje Ottó Klages SS-Haupt-sturmfuhrer, a német biztonsági szolgálat (SD) budapesti parancsnoka volt, aki gyomorlövést kapott, és nem sokkal később meghalt.17

A koronatanács ülése, mely csak 10.45-kor kezdődött, végighallgatta a szemlátomást megtört Horthyt, amint bejelentette döntését, hogy elfogadja a szovjet fegyverszüneti feltételeket. Döntését alátámasztotta Vörös János vezérezredes beszámolója a tarthatatlan katonai helyzetről. A magyarvezérkari főnök hangsúlyozta, hogy a Vörös Hadsereg már a Szeged-Csongrád vonalon harcol, kierőszakolja az átkelést a Tiszán, és hogy heves tankcsata dúl Debrecentől délre, melynek kimenetele nagy biztonsággal megjósolható. Figyelmeztetett, hogy a szovjet erők két nap alatt elérhetik Budapestet. A politikai és a katonai helyzet reménytelenségét Lakatos és Hennyey Gusztáv külügyminiszter is megerősítette.

Az ülést délben félbeszakították, hogy Horthy - Lakatos és Hennyey kíséretében - megtarthassa találkozóját Veesenmayerral. A személyes csapástól felindultan Horthy először azzal vádolta a német követet, hogy elraboltatta a fiát, és azzal fenyegetőzött, hogy túszként fogva tartja őt a fia biztonságos visszatéréséig. Aztán előadta döntését, hogy elfogadja a fegyverszünetet, s a proWamációjában szereplő érvekre hivatkozott. Vee-senmayer kérte, hogy konzultáljon a Führerrel, és Horthy nagy meglepetésére bejelentette, hogy éppen megérkezett Rudolf Rahn, Hider külön-megbízottja, azzal a különleges feladattal, hogy „csökkentse a feszültséget... és kompromisszumot találjon". Habár Horthy, alighanem udvariasságból, beleegyezett abba, hogy találkozzék Rahnnal, menye sürgetésére azt is eldöntötte, hogy igyekszik végrehajtani az eredeti tervet, és felolvastatja proWamációját a rádióban. Az utóbbi lépést a megállapodás szerint sikeresen végrehajtották, hála Hlatky Endre erőfeszítéseinek.18

13 óra körül, mialatt a proklamációt a magyar rádióban felolvasták, Horthy fogadta Rahnt. Habár mély benyomást tett rá a német különmegbízott „megértése", Horthy újra megerősítette döntését, és kifejezte reményét, hogy nem kerül sor fegyveres összecsapásra a korábbi fegyverbarátok között, és hogy a németeknek lehetővé teszik a békés visszavonulást. A megbeszélés barátságos hangnemben ért véget, noha félreértés történt a jövőbeli érintkezést illetően, Rahn nem tartott több megbeszélést Horthyval, de állandó kapcsolatban maradt a magyar kormány tagjaival, különösen Lakatossal, Szálasi másnapi hatalomátvételéig, amíg a helyzet nem tisztázódott.19

Proklamációjában a kormányzó tájékoztatta a nemzetet arról, hogy a háborút, melybe Magyarország földrajzi helyzete miatt és német nyomásra kényszerült bele, elvesztették, és hogy a Harmadik Birodalomra elkerülhetetlen vereség vár. Ezután felsorolta a bűnöket, melyeket Németország követett el Magyarországgal szemben, ideértve a magyar csapatoknak az ő kívánsága ellenére történt harctérre küldését és a Gestapo meg az SS által elkövetett számtalan túlkapást a megszállás után. Hangsúlyozta a németek cinkosságát Bakay tábornok elrablásában és a nyilaspuccs előkészületeiben. A zsidókérdésről Horthy a következőket mondta: „A német megszállás védehne alatt a Gestapo az általa e téren másutt is követett módszerek alkalmazásával kezébe vette a zsidókérdésnek az emberiesség követelményeivel ellenkező, ismert módon való intézését."

A proklamáció felolvasása után az adás Horthynak a magyar fegyveres erőkhöz szóló napiparancsával folytatódott. Felszólította a katonákat, hogy maradjanak hűek esküjükhöz, és hajtsák végre utasításait, „amitől a nemzet életben maradása függ"20. A kora délután folyamán azonban a rejtjeles parancsot, melyet Vörösnek kellett volna a fronton lévő seregek parancsnokaihoz küldenie, egy másikkal helyettesítették. Vörös nevében és beleegyezésével az új parancs úgy szólt, hogy a kormányzó proklamá-ciója, ahogyan kibocsátották, nem vonatkozik a csapatokra, és rövidesen különleges utasításokat kapnak arra vonatkozólag, mit tegyenek. Addig folytassák a harcot.21 Később a délután folyamán, amikor az adóállomást német segítséggel nyilas elemek foglalták el, többször beolvasták Vörösnek a harc folytatására vonatkozó új parancsait egy felhívással együtt, mely Budapestre szólította Beregfy Károly nyilasbarát tábornokot.22

Az éter hullámait aznap délután betöltő ellentmondásos hírek és utasítások megzavarták és tanácstalanná tették a fegyveres erőket és a polgári lakosságot. Mivel a lojális hadseregparancsnokok és az ellenállás vezetői három nappal későbbre várták a „nulla órát", nem voltak felkészülve a határozott cselekvésre. A munkások, mint általában a tömegek, passzívak maradtak, és rádiókészülékeiken csüggtek abban a reményben, hogy a helyzetet majd megmagyarázzák nekik. Mint március 19-én, a megszállás idején, az embereken egyfajta kollektív tehetetlenség lett úrrá, mely keveredett a küszöbönálló változásoktól való, a sokéves kommunistaellenes és zsidóellenes propaganda által táplált félelemmel. A passzivitást elmélyítette, hogy vasárnap lévén, az üzemek zárva maradtak.

Az egyetlen látható örömnyilvánítás, akármilyen rövid életű volt is, a zsidó közösségtől és néhány hagyományosan Horthy-ellenes és nyilasellenes elemtől származott. Egyes zsidók letépték sárga csillagjukat, és mámoros örömmel hagyták el a csillagos házakat. A zsidó munkaszolgálatosalakulatok sok tagja levette sárga karszalagját, és eldobta lapátját és csákányát. Késő délutánra azonban örömüket sötét balsejtelem váltotta fel. Midőn Vörös parancsa nyomán a fegyveres erők, a csendőrség és a rendőrség túlnyomó többsége azok oldalán állt, akik „a harc folytatását" hirdették „a bolsevizmus ellen", a zsidók kezdtek rádöbbenni, hogy örömük korai volt. Nem a szabadulásuk órája ütött, hanem a háború egyik legszörnyűbb szakaszának a küszöbére értek.

Miután elvesztették az ellenőrzést a hatalmi eszközök felett és a nyilasok szilárdan tartották a rádióállomást, Horthy és a köré csoportosuló politikai-katonai személyiségek készek voltak elismerni, hogy a játszmát elvesztették, és a radikális jobboldal hatalomátvétele befejezett ténnyé vált. Ezért igyekeztek „fölösleges vérontás nélkül" átadni a hatalmat. Ami azt illeti, Szálasi és előre összeállított kormánya -az egyetlen, amely még élvezte a németek bizalmát - türelmetlenül várt az SS védelme alatt, hogy lehetőleg Horthy áldásával átvegye a hatalmat. Másnap vérontás nélkül és olyan körülmények között, melyek nélkülöztek minden drámaiságot, megkapták Horthy kénytelen-kelletlen hozzájárulását.

A nyilaspuccs végül is lehetővé tette, hogy a radikális jobboldal kerüljön hatalomra, és ha állandó katonai nyomás alatt is, de majdnem a háború végéig élvezze a hungarista állam dicsőségét. A nyilasok sikerüket főképp ellenfeleik hibáinak és számos váratlan, kedvező fejleménynek köszönhették. Néhány magas rangú katonatiszt árulása,23 a politikai vezetés ingadozása és tehetetlensége, a hiányos előzetes katonai intézkedések, a tömegek apátiája - mindez a nyilasok ügyét segítette, és számíthattak Veesenmayer és Rahn ügyes diplomáciájára, Skorzeny és az SS, valamint a Bach-Zelewski parancsnoksága alatt álló néhány tucat Tigris tank által rendezett erődemonstrációra.

Habár a nyilaspuccs október 15-én késő délután befejezett ténnyé vált, a diplomáciai manőverezés egész éjszaka folytatódott. A németeket és nyilas szövetségeseiket elsősorban a hatalom Szálasira való - lehetőleg békés - átruházása foglalkoztatta.24 Lakatos25 és Horthy szárnysegédjei, Vattay és Tost főképp a kormányzó és közvetlen családtagjai biztonságáért aggódtak. A helyzet másnap megoldódott, amikor Horthyt belesodorták két dokumentum aláírásába: az egyik érvénytelenítette prokla-mációját és megerősítette Vörös parancsát „a harc odaadó folytatására"; a másik megbízta nemezisét, Szálasi Ferencet a „nemzeti összefogás kormányának" megalakításával.26 Másnap Horthynak és közvetlen családtagjainak megengedték, hogy Skorzeny kíséretében németországi száműzetésbe vonuljanak. A bajorországi Waldheim melletti Hirschberg-kas-télyba vitték, ahonnan végül is az amerikaiak szabadították ki őket. Veesenmayer határozott ígérete ellenére ifj. Horthynak nem engedték meg, hogy csatlakozzék hozzájuk; az amerikaiak végül Dachauban szabadították fel, ahova Mauthausenból került át. Lakatost, miután eleget tett a hatalomátadásban ráosztott szerepnek, a nyilasok letartóztatták és Tihanyba vitték.27

A nyilasterror elszabadulása

Amint a rádióadó a szélsőjobboldaliak kezébe került, dühödt kampányt kezdett a „judeobolsevista veszély" ellen, zsidóellenes erőszakcselekményekre bujtogatva a csőcseléket. A vitriolos propagandát, mely egyúttal „a belső ellenség érdekszövetsége" ellen is irányult, csak katonazene és „hivatalos" nyüas közlemények szakították félbe. Ezek közé tartozott Szálasi napiparancsa, a Nyilaskeresztes Párt, a Hungarista Mozgalom és a KABSZ proklamációi. Az utóbbiak különösen harsány zsidóéilenes kirohanásokat tartalmaztak, továbbá az új rezsimnek tett hűségnyilatkozatokat a rendőrség, a csendőrség és a hadsereg részéről. A rádió-kampány Horthy-ellenes röpcédulák terjesztésével egészült ki, melyek „a zsidók bérencének és országa árulójának" bélyegezték a kormányzót.

A nyilaspuccs idejére a magyar zsidó közösség háború előtti létszámának egyharmadára zsugorodott. Mintegy 150 000 zsidó szolgált a különféle munkaszolgálatos-alakulatokban, és 150-160 000 fő élt Budapesten rejtekhelyen, vagy csillagos házakba koncentrálva, védett vagy mentesített státusukból adódóan viszonylag korlátozások nélkül.28

A sokéves antiszemita propagandától megrészegülve, vezetőik bujto-gatására, nyilaskeresztes fiatalokból - köztük sok esetben 10-15 évesekből - álló, szinte mámoros nyilas bandák kezdtek közvedenül a puccs után garázdálkodni; gyilkoltak és fosztogattak. Az őrjöngésüknek kitett döbbent és teheteden zsidók csülagos házaikban vagy munkaszolgálatosegységeiknél húzták meg magukat. A nyilas bandák különböző típusú fegyverekkel, köztük géppisztolyokkal és kézigránátokkal több száz zsidót mészároltak le csillagos házakban és a munkaszolgálatos-alakulatoknál az október 15-ről 16-ra virradó éjjel. Egyik ürügyük az volt, hogy néhány fegyverhez jutott munkaszolgálatos néhány órával korábban a Népszínház utca 31 .-ben és a Teleki tér 4.-ben ellenállást tanúsított. A legtöbb áldozatot a csillagos házakból hurcolták el úgy, hogy a lakókat előbb a pincékbe terelték össze a benyomuló bandák. Egy másik, viszonylag nagyobb csoport áldozat Óbudán elfogott munkaszolgálatos volt. Barbár módon terelték őket Pest felé, és a Margit hídról meg a Lánchídról legép-fegyverezték őket a Dunába.

A budapesti atrocitásokhoz hasonlókat követtek el vidéken is, ahol sok munkaszolgálatos-század állomásozott. A fővárosi zsidókhoz hasonlóan a munkaszolgálatosokat még elbódították a gyorsan pergő események. Pár órával korábban legtöbbjük „a háború végét" ünnepelte, és a kevésbé óvatosak sárga vagy fehér karszalagjukat is letépték, és eldobták lapátjukat és csákányukat.

A nyilasok gyorsan bosszút álltak. Azon a bizonyos első éjszakán például a jolsvai munkaszolgálatos-századot - az alakulat 216 munkaszolgálatosból, majdnem kizárólag orvosokból, mérnökökből és más magas képzettségű emberekből állt, és úton volt nyugat-magyarországi új állomáshelyére - legyilkolták Pusztavámnál, egy kis településnél Székesfehérvártól északra.29

A puccs és a zsidóellenes túlkapások hírei öngyilkossági hullámot váltottak ki a zsidók körében. Október 16-án a budapesti csillagos házakat kb. 10 napra lezárták. Zsidók nem hagyhatták el az épületeket a legnyomósabb indokkal sem. A szülő nők nem kaphattak segítséget; a halottakat nem lehetett eltemetni; a betegek és a rokkantak nem kaphattak kezelést, csak ha véletlenül orvos is lakott az épületben; és mindenkinek a meglévő élelemre kellett támaszkodnia, mert a bevásárlás lehetetlenné vált.

Ez alatt az idő alatt a Zsidó Tanács teljesen tehetetlen volt, hiszen tagjai osztoztak a közös bajban. Október 16-án a Tanács vezetői kivétel nélkül bujkáltak, vagy a nyilas bandák arra kényszerítették őket, hogy csillagos házukban maradjanak.

Az egyetlen, akinek október 16-án délelőtt sikerült eljutnia a Tanács székházába, Domonkos Miksa volt, a Zsidó Tanács egyik vezető tisztségviselője, a műszaki osztály vezetője. Amikor egy fegyveres nyilas egységgel került szembe, mely állítólag át akarta kutatni a Tanács irodahelyiségeit - valójában fosztogatni szerettek volna -, Domonkos felhívta Fe-renczy László alezredest. Hiába: a kétkulacsos csendőrtiszt ismét köpönyeget váltott. Miután megpróbált alibit biztosítani magának azzal, hogy a Lakatos-érában látszólag együttműködött a németellenes erőkkel, köztük néhány zsidó vezetővel, Ferenczy most ráállt a nyilasok vonalára, akik közé titokban mindvégig tartozott. Korábbi ígéreteinek teljesítése helyett Ferenczy közölte Domonkossal, hogy „a zsidók végre megkapják, amit megérdemelnek". Domonkos mindamellett megkockáztatott egy trükköt, és azt mondta az irodájában lévő nyilas huligánoknak, hogy Ferenczy megígérte, ha nem távoznak azonnal, átjön és maga állítja helyre a rendet. A csel bevált, és a székház - legalábbis átmenetileg - felszabadult.

A következő napokban több magyar és német „házkutató" csoport jelent meg a Tanács székházában, mind nagyon szerette volna megkaparintani a páncélszekrény kulcsait. Mikor Domonkos másodszor is felhívta Ferenczyt, az ugyanolyan hajlíthatatlan volt, de azt mondta, nagyon szeretne kapcsolatba lépni a Tanács három vezetőjével - Stern Samuval, Pető Ernővel és Wilhelm Károllyal -, akik tudtak a Lakatos-érában folytatott titkos tárgyalásairól.

Reiner Imrének, az ortodox iroda korábbi jogtanácsosának segítségével, akinek október 16-án délelőtt 11 óra körül sikerült eljutnia a Tanács székházába, és Gellérti Miklós titkárnak a segítségével, aki szintén megérkezett, Domonkos megpróbált intézkedni a Tanácsra zúduló sok válságos ügy közepette. Kétségbeesett zsidók telefonáltak - olyanok, akikre vadásztak, akik megsebesültek, a haldokló áldozatok vagy barátaik és rokonaik szerte Budapestről. Sok ilyen kétségbeesett hívás érkezett a mentőktől, a rendőrségtől, a város elsősegélynyújtó helyeiről, ahol tisztességes magyarok tartottak ügyeletet, akiket felháborítottak a zsidóellenes túlkapások. E nehéz napokban sokat segített Domonkosnak beosztottja, Rónai Zoltán is, aki „rendőrségi összekötőként" tevékenykedett. Ennek a vakmerő férfinak a határozott és magabiztos fellépése (nem volt hajlandó viselni a sárga csillagot sem) azt a tévhitet keltette a vele tárgyaló rendőrtisztekben és nyilas funkcionáriusokban, hogy az ő emberük.

A válságos problémák mellett Domonkosnak foglalkoznia kellett a Tanács rendes feladataival is, ideértve az internálótáborokban lévő zsidók élelmezését és a nyilvános konyhák ellátását. Ez alatt az idő alatt szinte csodákat művelt azzal, hogy törvényellenesen századosi egyenruhát viselt, és azt állította, hogy Ferenczy nevében ad ki utasításokat.30 Megjelenése olyan tekintélyes, modora olyan tiszteletet parancsoló volt, hogy a nyilasok, akik időről időre megjelentek a Tanács székházában, elhitték, valóban a magyar fegyveres erők képviselője. Vakmerő trükkje folytán és a Tanács számos keresztény küldönce segítségével néhány napon belül sikerült kiszabadítania a Tanács több tagját, köztük Földes Istvánt, Nagy Józsefet és Stöckler Lajost. Küldöncei közé tartozott több őr a Tanács székházában állomásozó 101/359. sz. munkaszolgálatos-század legénységéből. Ez volt az ún. ruhagyűjtő század, melynek Ocskay László százados, egy különösen becsületes tiszt volt a parancsnoka.

Megtorlásul a fegyveres munkaszolgálatosoknak a puccs idején tanúsított ellenállásáért, a nyilasok összeszedtek több ezer zsidót, főképp Budapest VIH. kerületéből, és a Rumbach Sebestyén utcában, illetve a Dohány utcában lévő két nagy zsinagógába terelték őket, melyeket nem sokkal korábban választottak ki erre a célra helyi nyilas vezetők, köztük Homonnay Márton. A Dohány utcai nagy zsinagógába hurcolták többek között Hevesi Ferenc főrabbit és Bródy Ernő országgyűlési képviselőt, a zsidó közösség egyik vezető személyiségét. A semleges országok képviselőinek és sok felháborodott magyarnak erélyes közbelépésére azonban a zsinagógákat kiürítették, és a zsidókat a sötétség leple alatt visszavitték otthonaikba.

Az első néhány napon a Szálasi-kormány közönyösen szemlélte a nyilas bandák gyilkos garázdálkodását.31 Talán úgy ítélte meg, hogy az atrocitások kapóra jönnek, mert elterelik a tömegek figyelmét az ország tragikus helyzetéről, és figyelmeztetésül szolgálnak mindenki számára, aki a jövőben esetleg ellenállásra vetemedne a rezsimmel szemben.32 Amikor Angelo Rótta pápai nuncius október 21 -én fölkereste, Szálasi biztosította arról, hogy a zsidókat nem fogják sem deportálni, sem kiirtani, hanem „dolgoztatni fogják őket Magyarországért"33. Nem említette, hogy Németországot nem törölték azoknak a helyeknek a sorából, ahol eseúeg „dolgoztatni fogják őket".

A kormány azonban hamarosan fölismerte, hogy a nyilas bandák fosztogatásai és gyilkosságai veszélyeztetik a nemzet biztonságát. Hogy elke-

rülje a törvény és a rend felbomlását, Vajna Gábor hírhedten antiszemita belügyminiszter szükségét érezte, hogy kiadjon egy nyilatkozatot, mely nemcsak tisztázta a Nyilaskeresztes Párt álláspontját a zsidókérdéssel kapcsolatban, de alig leplezett fenyegetést is tartalmazott az anarchiát keltő huligánokkal szemben. Vajna október 18-án kibocsátott nyilatkozata így szólt:

Lép éseket tettem annak biztosítására, hogy a közigazgatás, az állambiztonság és a közrend tisztségviselői és végrehajtói a jelenlegi követelmények ismeretében mindent megtegyenek a rend, a nyugalom és az állambiztonság megőrzésére. A plakátokon közzétett szabályrendeletek az élet parancsszavai, és szükséges intézkedéseket tartalmaznak. A zsidókérdés kapcsán, mely az elmúlt hónapokban annyi izgalmat keltett mind a zsidók, mind pedig bizonyos barátaik körében, kijelentem, hogy azt meg kell oldanunk. Ez a megoldás -ha kíméletlen is - az lesz, amit a zsidók megérdemelnek korábbi és jelenlegi magatartásuk miatt. A zsidókérdés megoldása céljából részletes rendszabályokat teszünk majd közzé és hajtunk végre. Senki se legyen a zsidók önkéntes vagy önjelölt bírája, mert ennek a kérdésnek a megoldása az állam feladata. És ezt a kérdést - efelől mindenki nyugodt lehet - meg fogjuk oldani. Haddfigyelmeztessem nyomatékosan a zsidókat és azokat, akik az ő érdekeiket szolgálják, hogy az államhatalom minden szerve éberen figyeli a tevékenységüket, és különös szigorral fogom végrehajtatni az érvényben lévő és a jövőben kibocsátandó rendszabályokat, tekintettel a háborúra. Ebben az összefüggésben nem ismerek a római katolikus* a lutheránus vagy az izraelita egyházhoz tartozó zsidókat, csak személyeket mint a zsidó faj tagjait. Nem ismerek el semmiféle oltalomlevelet, sem külföldi útlevelet, melyet magyar állampolgárságú zsidó kapott bármely forrásból vagy személytől. A Magyarországon élő zsidók jelenleg a magyar állam ellenőrzése és irányítása alatt állnak, és senki se próbáljon beavatkozni ebbe a kérdésbe se idehaza, se külföldről. A zsidó faj egyeden tagja se higgye hát, hogy idegenek segítségével kijátszhatja a magyar állam törvényes intézkedéseit. Ha valamennyi zsidó mégis megpróbálna botrányt kelteni vagy bármi más bűntettet elkövetni a magyar nemzet hadserege vagy civil lakossága vagy szövetségesei ellen, akkor kényszerintézkedéseket foganatosítunkaz itteni zsidóság ellen, mely kielégíti nemzetünket és szövetségeseinket.34

Ezzel a nyilatkozattal és az új kormánypolitikával összhangban Vajna kiadott egy rendeletet, mely kiterjesztette a fennálló zsidóellenes törvények és rendeletek érvényét minden zsidóra - azokra is, akiket korábban mentesítettek és akik külföldi védelem alatt álltak. Sőt, Szálasi egy állítólagos titkos utasítása nyomán a Nyilaskeresztes Párt tagjait mentesítették a céljaik érdekében elkövetett tettekért való mindennemű büntetőjogi felelősségtől, ideértve természetesen a zsidóellenes kampányokat.35 Vajna rendelkezését pár nappal később mégis visszavonták, miután a Vatikán, a Nemzetközi Vöröskereszt36 és a semleges államok képviselői erélyes hangú tiltakozó jegyzéket nyújtottak be Kemény Gábor külügyminiszterhez, azzal fenyegetőzve, hogy teljesen megszakítják a kapcsolatokat Magyarországgal.

Az új zsidóellenes akció német vonatkozásai

A németek felismerték, hogy az új kormány lehetőséget kínál nekik a végjeges megoldás befejezésére. A Budapesten tartózkodó Winkel-mann sürgetésére és a Kaltenbrunnertól Berlinben kapott parancsnak engedelmeskedve, Eichmann október 17-én visszatért Magyarországra. Tüstént kapcsolatba lépett korábbi magyar segítőtársaival, és követelte, hogy 50 000 egészséges zsidót gyalogmenetben hajtsanak Németországba munkára; a többi zsidót gettószerű táborokban kell koncentrálni a főváros közelében; a munkaszolgálatos-századok zsidóit helyezzék szigorúbb felügyelet alá, vidéken pedig indítsanak kampányt a bujkáló és a korábban védett zsidók kézre kerítésére.37

Október 18-án Eichmann hosszas tanácskozást folytatott Vajnával, és a feljegyzések szerint megegyeztek a következőkben:

- a magyar belügyminiszter Szálasi korábbi elvi döntésével ellentétben, miszerint nem engedik meg többé a magyar zsidóknak a Harmadik Birodalomba való áttelepítését, beleegyezett 50 000 magyar zsidó átadásába, hogy azok „felváltsák a kimerült orosz és más hadifoglyokat" a német gyárakban;

r- a zsidókat gyalogmenetbén kell útnak indítani német kommandók felügyelete alatt;

- a megmaradt egészséges zsidókat négy táborban fogják elhelyezni a főváros közelében, és különféle hazai létesítményeken fognak dolgozni;

- a munkára alkalmatlan zsidókat gettószerű táborokban fogják elhelyezni;

- az Eichmann-Sonderkommando kíséri majd a gyalogmeneteket és tanácsadóként szolgál, magát az akciót azonban a magyar csendőrség hajtja végre Ferenczy parancsnoksága alatt.38

Mint ahogy Veesenmayer Ribbentropot tájékoztatta, Eichmann szándékai túlmentek ezeken a tompított követeléseken. Az új zsidóellenes kampány első szakaszának sikeres befejeződése után Eichmann ismételten 50-50 000 zsidóból álló kontingenseket kért volna, míg egyetlen zsidó sem marad.

Másnap Theodor Grell, a budapesti német követség zsidóügyi szakértője terjedelmes memorandumot készített a zsidókérdés állásáról Magyarországon, melyet október 20-án nyújtottak be a magyar külügyminisztériumba. A részletes jegyzék értékelte az egyezményt, melynek alapján a vidéki zsidókat „németországi munkára" vitték. Hangsúlyozta Németország elégedetlenségét a zsidókérdés július eleje óta történő kezelésével, amikor is Horthy úgy döntött, hogy leállítja a deportálásokat. Emlékeztette a magyar hatóságokat arra, hogy kötelezettséget vállaltak a végleges megoldással kapcsolatban, és megismételte, hogy Németország a maga részéről kész végrehajtani kötelezettségét, és megadni a kiutazási engedélyt 8412 idegen állampolgárságú, illetve bevándorlási vízummal rendelkező zsidónak. Ezek közül 400 fő Svédországba mehet; a Palesztinába szóló bevándorlási engedéllyel rendelkező 7000 zsidót Svájcba fogják kiengedni, mivel a Harmadik Birodalom elvből ellenzi a zsidók Palesztinába történő kivándorlását. Ezenfelül kilenc fő mehet Portugáliába, három Spanyolországba, 1000 gyereknek pedig esetleg megengedik, hogy Palesztinába vagy más ellenséges területre menjenek, ha a tárgyalások sikeresen végződnek.39 A j egyzék célja természetesen az volt, hogy rávegye a Szálasi-kormányt: sürgősen járuljon hozzá az egyezmény eredetileg Hitler által javasolt másik részéhez - hogy a végleges megoldást terjesz-szék ki minden más zsidóra.40

Ugyanaznap Veesenmayer jelentette a német külügyminisztériumnak, hogy hosszasan tárgyalt az új magyar külügyminiszterrel a zsidókérdésről, és újból hangsúlyozta, hogy Németország megengedi bizonyos számú magyar zsidó kivándorlását, ha a többieket deportálják. Hangot adott annak a meggyőződésének, hogy a magyarok hamarosan intézkedéseket tesznek a fentiekérvényesítésére,41 Ribbentrop megerősítette ezt a véleményt, leszögezve, hogy a megmaradt zsidókkal szemben alkalmazott szigorú módszerek a Birodalom legfőbb érdekeit szolgálják.42

A zsidóellenes kampány

Az Eichmann-Vajna-egyezmény előírásaival összhangban október 20-án reggel 5 órakor megkezdődött a módszeres kampány a zsidók ellen. Rendőrök kíséretében nyilas elemek hatoltak be a csillagos házakba, és megparancsolták, hogy minden zsidó férfi gyülekezzék az udvaron. Ott közölték velük, hogy minden 16 és 60 év közötti férfi készüljön fel arra, hogy egy órán belül útnak indul, s vigyen magával háromnapi élelmet. Később a délelőtt folyamán a nyilasokból és rendőrökből álló vegyes rohamosztagok által kiválasztott zsidókat kivitték a Kerepesi úti ügetőver-seny-pályára vagy a KISOK sportpályára.43 A „sorozótisztek" gyakran hagyták figyelmen kívül a hatóságok által előírt egészségi és alkalmassági kritériumokat és korhatárokat: az összeszedett zsidók közt sok volt a testi fogyatékos vagy az olyan, aki jóval túlhaladta már az előírt maximális korhatárt. Akadtak, akik nyolcvan félé jártak, sőt néhány idősebb is. A külföldi menlevéllel, mentesítési vagy orvosi bizonyítvánnyal rendelkezők nem feltétlenül jártak jobban a többieknél: sokukat egyszerűen hozzácsapták a többi zsidóhoz, dokumentumaikat pedig megsemmisítették. Másrészt jó néhány „alkalmas" zsidónak sikerült megúsznia a sorozást, akik lepénzelték a nyilasokat vagy a rendőröket, a korrupció ugyanis virult.

Koncentrálásuk után a sok ezer zsidó férfit sietve munkaszázadokba szervezték. A lóversenytéren megalakított századokat először a Ferihegyi repülőtérre vezényelték; a KISOK sportpályán szervezetteket először az újpesti sportstadionba szállították át. Ezekből a gyűjtőközpontokból az újonnan alakult rabszolgamunkás-csapatokat árokásásra és védelmi erődítmények építésére vezényelték Budapest déli és délkeleti peremére.

Alivei a mozgósítást és a sorozási kampányt oly hirtelen bonyolították, sok zsidó rendkívül hiányosan felkészülve indult a megpróbáltatásokkal teli útnak. Sokan már a munkahelyre menet meghaltak; másokat halálra kínoztak a nyilasok; ismét mások néhány nap múlva a kimerültségtől és az éhezéstől haltak meg. A megmaradt zsidóknak naponta hosszú ideig szinte élelem nélkül kellett dolgozniuk nyilas kínzóik állandó zaklatása közepette. Sokan a szabad ég alatt háltak, semmi sem védte őket a késő őszi éjszakák hidegétől.

Október 22-én új hirdetmény jelent meg a főváros utcáin, felszólított minden 16 és 60 év közötti zsidó férfit, akit nem soroztak be két nappal korábban, és minden 18 és 40 év közötti zsidó nőt, hogy jelentkezzenek „sorozásra". Október 22-ig becslések szerint 25 000 zsidó férfit és 10 000 zsidó nőt vittek el. (Lásd a 26.1. képet.) A mentesítettek közé kerültek, már ahol a nyilasok belátóak voltak, a keresztények házastársai, az aktív szolgálatot teljesítő munkaszolgálatosok közvetlen hozzátartozói, a hadiüzemekben dolgozók és a sokgyermekes anyák.44

A Zsidó Tanácsot45 megostromolták a mozgósított férfiak és nők kétségbeesett hozzátartozói. Sürgető segélykérések érkeztek a könyörületesebb keresztény századparancsnokoktól is, akik ruhát és élelmet kértek. Sőt, amikor a nyilas őrök nem lábatlankodtak, néhány parancsnok megengedte számos idős és munkaképtelen zsidónak, hogy visszatérjen otthonába. Habár a Zsidó Tanács vezetői nehezen boldogultak a hivatalos személyekkel, akikkel kapcsolatba léptek, sikerült nekik - a Nemzetközi Vöröskereszt és a semleges országok képviselőivel együtt - kieszközölniük sok, munkára teljesen alkalmatlan, illetve külföldi menlevéllel rendelkező zsidó elengedését.46 A testi fogyatékos zsidók elengedésében nagy szerepet játszottak a keresztény egyházak vezetői; köztük a pápai nunci-

us, aki tiltakozások egész sorát nyújtotta be a hatóságokhoz (lásd a 30. fejezetet). Sajnos a közbenjárás több érintett idős zsidó számára késü volt. Sokan haltak meg visszatérőben Budapestre, vagy röviddel a Tanács székházába való megérkezésük után.

A zsidó árokásó századok helyzete jelentősen rosszabbodott, miután a szovjet erők november 2-án új offenzívát indítottak a magyar főváros ellen. Röviddel ezután a szovjet páncélososzlopok elérték Gyálpusztát és Kispestet, mindössze 13 km-re voltak Budapesttől, a német és a magyar csapatok pedig megkezdték pánikszerű visszavonulásukat Budapest és a Dunántúl felé. A zsidó alakulatok már két hete szenvedtek a nélkülözéstől, a gyilkosságoktól és az atrocitásoktól, miközben a védővonalakat ásták; az őket kísérő nyilasok és csendőrök az út menti árkokban terelgették őket, és kíméledenül agyonlőtték azokat, akik nem tudtak lépést tartani. Néhány századnak különösen kegyetlen bánásmódban volt része, mialatt áthaladt Budapesten vagy ideiglenesen szomszédos településeken szállásolták el. A zsidókat állandóan bántalmazták a nyilas őrök, s gyakran csekély élelmüket is ellopták. Sok zsidót, köztük zsidó „munkavezetőket" lőttek agyon puszta szeszélyből, légből kapott ürügyekkel; ez történt például Dunaharasztiban, Pécelen, Pestszentimrén és Domonyban. A zsidó halottak száma különösen magas volt, amikor az alakulatokat át-masíroztatták a budapesti Horthy Miklós hídon: mert a nyilas katonák és őrök azzal szórakoztak, hogy a lemaradó zsidókat belelőtték a Dunába. A mészárlás olyan méreteket öltött, hogy különleges rendőri egységeket kellett kirendelni, hogy megvédjék a zsidókat az őrjöngő nyilasoktól.47

A zsidó árokásó századok sorsát súlyosbította a zsidó közösség teljes elszegényedése. November 3-án a Szálasi-kormány átfogó rendeletet bocsátott ki, mely szerint a zsidó vagyont elkobozták „az állam javára". Elméletileg ez a hadikiadások finanszírozását és a zsidóellenes törvények végrehajtását szolgálta. Az elkobzás alól csak a szigorú értelemben vett személyes holmik mentesültek, mint például az imakönyvek, vallási ereklyék, továbbá gyógyszerek, meg két hétre való élelmiszer, valamint minimális készpénz.48;

Később, novemberben, miután a szovjet offenzíva rövid időre leállt, sok árokásó századot visszavittek a Duna bal partjára, hogy újabb védelmi létesítményeket építsenek. Mikor az offenzíva folytatódott, az életben maradt árokásók többségét Óbudára vitték, és az újlaki téglagyárban szállásolták el. Néhány nappal később gyalog elhajtották őket a „halál országútján" Hegyeshalom felé, ahol átadták őket a németeknek a Bécs védelmét szolgáló „Keleti fal" építésére.

Háláimenetek Hegyeshalomba

Néhány nappal az Eichmann-Vajna-egyezmény után Szálasi visz-szalépett attól az ígéretétől, hogy megtiltja a magyar zsidóknak a Harmadik Birodalomba való áttelepítését. Október 23-án Veesenmayer örömmel tájékoztatta főnökeit, sikerült rábeszélnie Szálasit, hogy engedélyezze 25 000 egészséges zsidó átadását „a Birodalomban végzendő munkára fél évig". Az egyezmény részleteit Winkelmann-nak és Ko-varcznak kellett kidolgoznia.49 Veesenmayer buzgóságát, amellyel Szálasi beleegyezését kicsikarta, több tényező motiválta, köztük igyekezete, hogy befejezze a végleges megoldás programját Magyarországon, hogy „zsidómentessé" (judenrein) tegye Budapestet (állítólag hogy védje a német erőket a kiábrándult zsidók hatásától a fővárost közvetlenül fenyegető szovjet előrenyomulás alatt), és hogy munkaerőt biztosítson a Bécs védelmét szolgáló „Keleti fal" építéséhez. Az eredeti megállapodástól eltérően a mozgósításra és a zsidók átadására vonatkozó konkrét részleteket Kovarcz és Juiy, Nyugat-Ausztria gauleitere dolgozta ki.'50

Október 26-án Beregfy kiadta a 975/M.42-1944. sz. rendeletet, mely 70 munkaszolgálatos-század átadását engedélyezte a németeknek október 27. és november 11. között.51 A századok azt a parancsot kapták, hogy Tatán és Győrön át vonuljanak Mosonmagyaróvárra; onnan Hegyeshalomba irányították őket.52 Az átadás november 2-án kezdődött.

A zsidó nők november 2-án, illetve 3-án kibocsátott két különleges behívóparancsot kaptak. Az előbbi a 16 és 50 év közötti, varrni tudó nőket mozgósította,53 a másik megismételte az október 26-i rendelkezést, és előírta a 16 és 40 év közötti összes zsidó nő összeírását „a nemzetvédelemmel összefüggő munkaszolgálatra"54.

E rendelkezések végrehajtása érdekében a honvédelmi minisztérium szorosan együttműködött a budapesti rendőrhatóságokkal. November 7-én a budapesti rendőrfőnök utasította az összes épület házfelügyelőjét és légoltalmi parancsnokát, együttesen ellenőrizzék, hogy a gondjaikra bízott épületben nem rejtőznek-e zsidók. A házfelügyelőket és a légoltalmi felelősöket utasították, kutassák át a „keresztény házakat" is, hogy kiderítsék, nem rejtőznek-e ott sárga csillagot viselő zsidók, és azonnal jelentsenek minden bujkálással gyanúsítható személyt a körzeti rendőrőrszo-bákon.55

A Budapesten letartóztatott zsidó férfiakat és nőket, valamint az árokásással foglalkoztatottakat később hivatalosan a zsidók külön kategóriájának nyilvánították - ők lettek „a németeknek Magyarország érdekében végzendő munkára kölcsönadandók". A külföldre küldésükre vonatkozó döntésnek részese volt gróf Serényi Miklós, a Nyilaskeresztes

Párt zsidótlanító osztályának vezetője. A döntést Serényi utóda, Kele-csényi István közölte Rettmann Kurttal, Budapest és környéke zsidótlanító osztályának vezetőjével, a fővárosban folyó zsidóellenes kampányokban közveüenül részt vevő pártkülönítmény vezetőjével.56

A Hegyeshalomba - a „kölcsönadott" zsidók átadásának színhelyéül szolgáló határállomásra - való meneteltetések november 8-án kezdődtek (legalábbis hivatalosan; néhány túlbuzgó nyilas két nappal korábban kezdte a meneteltetést). Mindennap 2000 zsidót indítottak útnak. A Vörös Hadsereg Budapest felé történő előnyomulása után a zsidókat először sok szörnyűség és atrocitás közepette elvitték azokról a helyekről, ahol árkokat ástak, és különféle dunántúli tranzitközpontokba helyezték el őket: például Albertfalván, Budafokon és Pünkösdfürdőn. A zsidók többségét ezekből a központokból, valamint közvetlenül Budapesttől is, először Óbudára vitték az újlaki téglagyárban létesített táborba, mely Szentandrássy András parancsnoksága alatt állt.

A zsidókat két-három napig tartották a téglagyárban, olyan körülmények között, melyek a vidéki deportálások tetőpontján uralkodó állapotokra emlékeztettek. Ezreket tartottak a téglaszárító színekben (melyeknek nincsenek falaik, csak tetejük), és így sokan kényszerültek arra, hogy esőben is az udvaron tartózkodjanak. Nem kaptak semmi ennivalót, és noha névlegesen a rendőrségre bízták a rend fenntartását, az igazi hatalmat gyakorló nyilasok gyakran elrabolták a zsidók értékeit, ruháit, takaróit és a náluk lévő mindennemű élelmiszert.57

A téglagyárban uralkodó szörnyű állapotok következtében sok zsidó megbetegedett. Vajmi kevés reményük volt arra, hogy megfelelő orvosi kezelést vagy gyógyszereket kapjanak. Miután a zsidó közösség erőforrásai majdnem teljesen kimerültek, csak a Nemzetközi Vöröskereszt tudott némi segítséget adni néhány keresztény orvos nagylelkű közreműködésével, akik önként felajánlották szolgálataikat. Ezek az orvosok, köztük Fe-renczy, Horváth Boldizsár és Verebély Tibor, naponta ellátogattak a téglagyári udvarokba, és ha lehetett, magukkal hozták az égetően szükséges gyógyszereket.

Az udvarokban érvényesülő szigorú őrizet ellenére több száz zsidót sikerült kiszabadítani innen. Sokuk „törvényesen" menekült meg a semleges államok közbenjárása révén: Raoul Wallenberg a svéd követség, Carl Lutz pedig a svájci képviselet nevében látogatott a téglagyárakba, hogy kihozza a gondjaikra bízottakat, és menleveleket osztogasson. Sok más zsidót vakmerő mentőakciók keretében csempésztek ki a haluc ellenállás SS- vagy nyilas egyenruhába öltözött tagjai. Megint másokat úgy mentettek meg, hogy keresztény igazolványokat adtak nekik, gyakran rokonszenvező rendőrtisztek együttműködésével.

Az óbudai téglagyárba vitt zsidók többsége azonban sokkal szerencsétlenebbül járt. Néhány napos ott-tartózkodás után a zsidókat korra és nemre való tekintet nélkül gyalogmenetben útnak indították Hegyeshalom felé. Az útvonal a Birodalom felé Piliscsaba, Dorog, Süttő, Szőny, Gönyű, Dunaszeg és Mosonmagyaróvár érintésével vezetett.

A zsidók kíséréséről, útközben történő táplálásáról és elszállásolásáról a honvédelmi minisztériumnak kellett gondoskodnia a belügyminisztériummal együtt, mely a rendőri és csendőri erőket felügyelte. Elméletileg a zsidókat a belügyminisztérium által kidolgozott terv szerint kellett volna útközben élelmezni és elszállásolni.58 A valóságban azonban a gyalogmenetek, melyekben férfiak, nők és gyermekek tízezrei vettek részt, oly iszonyúan kegyetlenek voltak, hogy az útvonal a halál országútjává vált.59 (Lásd a 26.2. képet.)

A szenvedésről érzékletes beszámolót adott Batizfalvy Nándor a budapesti svéd követségen november 22-én tartott tanácskozáson. A tanácskozást, melyen részt vett Raoul Wallenberg, Krausz Miklós,60 dr. Koerner és dr. Farkas (a svéd, a svájci, a portugál, illetve a spanyol követség képviselői), azért hívták össze, hogy egyeztessék a semleges országoknak az üldözött zsidók támogatására indított akcióit. Batizfalvy a KEOKH rendőrtisztje volt, 1941-ben ő teremtette meg a törvényes kereteket a „hontalan" zsidók Magyarországról való kiutasításához (lásd a 6. fejezetet). Nemrég tért vissza egy szemleútról, melynek során megtekintette a hegyeshalmi tábort és az előírt nagyobb éjszakai táborhelyeket a Budapestről kiinduló útvonal mentén. Batizfalvy komor képet festett a menetelők állapotáról, és statisztikai adatokat közölt azokról, akik már Hegyeshalomba értek, akik úton voltak, és azokról, akiket megöltek, vagy akik öngyilkosságot követtek el. Krausznak és Carl Lutznak, a svájci konzulnak sürgetésére Batizfalvy Ferenczytől négy „nyílt parancs" (offene Befehle) formulát szerzett. Mind a négy semleges követség azt tervezte, hogy két-két delegátust küld a német határra ezekkel a nyomtatványokkal, ahol menleveleket adnak annyi „külföld által védett" zsidónak, amennyinek csak lehet. A semleges országok kezdeményezését magukévá tették a Vatikán és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselői is.

Másnap reggel Leopold Breszlauer és Ladislaus Kluger, a svájci követség képviselői elindultak Hegyeshalomba. A november 23. és 27. között tett szemleútjukról szóló, november 28-i jelentésük teljes mértékben megerősítette Batizfalvy komor beszámolóját. Az áldozatokkal és jó néhány tiszttel folytatott alapos beszélgetések révén a svájci képviselők jelentésükben rekonstruálni tudták a gyalogmenetek borzalmait és a különféle megállóhelyeken uralkodó állapotokat:

922 A SZÁLASI-ÉRA

26.2. kép

Az első csoportok a fő szállítási útvonalakon (országutakon) haladtak, a későbbiek azonban a mellékutakat (alternatív útvonalak) vették igénybej 7-8 nap alatt rendszerint 200-220 km-t gyalogoltak Hegyeshalomig. Azokat, akik útközben megbetegedtek, gyakran agyonlőtte a kísérőszemélyzet, vagy hátrahagyták őket elhagyott csűrökben, ahol orvosi segítség nélkül tengődtek; csak ritkán intézkedtek az élelmezésükről, és akkor is legfeljebb egy adag híg levest kaptak naponta. A menetelő csoportok indulását mindig úgy időzítették, hogy délelőtt 11 és déli 12 óra között érkezzenek meg Hegyeshalomba. Hangsúlyozzuk, hogy a csoportok legfeljebb 3-4 adag levest kaptak a gyalogmenet egész ideje alatt, de rendszerint több napig egyáltalán semmit sem kaptak enni.

A Nemzetközi Vöröskereszt hasonló jelentést terjesztett elő. A pápai nuncius közreműködésével is létrehoztak egy delegációt, melynek tagja voltÚjváry Sándor író, Kiss Géza textilkereskedő és Bíró István erdélyi parlamenti képviselő. A jelentés megerősítette a Batizfalvy, illetve Bresz-lauer és Kluger által festett képet, és beszámolt egy Köhler nevű lazarista pap hősies tevékenységéről, aki felszólította a nyilasokat, lőjék agyon „bűnéért", hogy segítette a zsidókat.61

A gyaloglókkal szemben tanúsított embertelen bánásmód még az SS néhány sokat próbált tisztjét is megdöbbentette. Hans Jüttner SS-Ober-

1944 novemberében hivatalos körút során megszemléltem a Magyarország körzetében harcoló Waffen-SS-hadosztályokat. A körút előkészítéseként úgy rendelkeztem, hogy (Kurt) Becher Obersturmbanníuhrer Bécsben találkozzék velem... Megjelenésem estéjen Becher elmondta nekem, hogy Budapestről Bécsbe utaztában a Birodalom határa felé gyalogló zsidó menetoszlopokkal találkozott. A menet erős hatást tett rá, mert az emberek rettenetes kimerültsége első pillantásra feltűnt. Először nem akartam hinni a leírásának, mert ezek a dolgok számomra szinte hihetetlennek tűntek.

Másnap Becher és a segédtisztem kíséretében kocsival Budapestre indultam. Kb. félúton Budapest felé vagy valamivel később találkoztunk az első oszlopokkal. Amennyire emlékszem, főképp nőkből álltak. Ha nem csal az emlékezetem, minden korosztály képviselve volt őO-ig. Az oszlopokat honvédek kísérték. Az első oszlopok, melyek már több napja meneteltek, szörnyű benyomást keltettek, és megerősítették Becher előző napi állításait. A csoportok között rábukkantunk a lemarad ottakra, akik nem tudtak tovább gyalogolni, és az út menti árokban hevertek. Tüstént látszott, hogy sose fognak tudni elgyalogolni a határig. Ezek a jelenetek annyira felizgattak, hogy rögtön azt mondtam Bechernek, Budapestre való megérkezésünk után azonnal elmegyek az SS és a rendőrség főparancsnokához (Ottó Winkelmannhoz), hogy élesen tiltakozzam az ellen, amit az úton láttam...62

Hegyeshalomba való megérkezésükkor a zsidók szedett-vedett oszlopainak életben lévő maradékát Péterfy százados vette át, akinek legközelebbi munkatársai Kalotay és Csepelka századosok voltak. Breszlauer és Kluger így írták le a Hegyeshalomban uralkodó állapotokat:

Hegyeshalomnál a deportáltakat az elképzelhető legrosszabb állapotban találtuk. A végteleijiül kimerítő gyalogmenet, a táplálék majdnem teljes hiánya, megtetézve az állandóan kínzó félelemmel, hogy a németországi megsemmisítőkamrákba viszik őket, olyan állapotba juttatta ezeket a szánalmas deportáltakat, hogy minden emberi külsőségüket és minden emberi méltóságukat tökéletesen elveszítették. Állapotukat nem is lehet összehasonlítani másokéval, akiket szintén tönkretett a fizikai nélkülözés és szenvedés. A legelemibb emberi jogok megtagadása, a tény, hogy rendszerint teljesen ki voltak szolgáltatva a brutálisan viselkedő kísérőknek, akik gyakorlatilag azt tehettek velük, amit akartak - az arcukba köpéstől kezdve a pofozáson és verésen át az agyonlövésig -, rajtahagyta e borzalmak nyomait a szerencsétlen áldozatokon. Az emberi méltóság megőrizhető a nyomorgók és a szenvedők körében mindaddig, amíg vannak törvényes jogaik; de ez a méltóság elvész, ha valakit teljesen megfosztanak jogaitól, és kiszolgáltatnak más kényére-kedvére. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert érezhető, hogy ilyen körülmények között az emberek irtózni kezdenek a szerencsétlen áldozatoktól, még az egyébként jóindulatú személyek is. Ezek között az emberek között tökéletesen megszűnik minden társadalmi konvenció, a civilizáció és a haladás minden eredménye. Az emberek - a nők éppúgy, mint a férfiak - egymás és az idegenek szeme láttára elégítik ki testi szükségleteiket, a szégyenérzet teljesen kiveszett belőlük. A deportáltak élelmezése Hegyeshalomban kielégítőbb volt. Naponta kétszer kaptak enni, és látogatásunk és közbenjárásunk eredményeképpen az ellátásuk nyilván még javult. Elhelyezésük viszont Hegyeshalomban is nagyon rossz volt, mert az embereket még itt is pajtákban szállásolják el, szalmán. A szalmát azonban már annyira letaposták a korábbi transzportok, hogy mocskos volt és kétségkívül fertőzött.6

A zsidókat rendszerint Hegyeshalomba való megérkezésük után egy nappal kivitték a német határra, és átadták egy német bizottságnak, melyet Dieter Wislíceny vezetett, az az ember, aki korábban a vidéki gettósítási és deportálási kampányt irányította. Az átadásért felelős magyar bizottságot Bartha László alezredes vezette. Az átadások rendszerint reggel 7 és 9 óra között zajlottak le. A jegyzőkönyvek csak az átadott zsidók számát rögzítették; akárcsak a tömeges deportálások idején, meg sem kísérelték név szerint azonosítani a zsidókat, vagy megadni nemük vagy koruk szerinti összetételüket. A német bizottság valamennyire igényes volt, mert elsősorban az volt az érdeke, hogy viszonylag épkézláb zsidókat kapjon; néha elutasította a teljesen megnyomorodott embereket vagy az előrehaladott terhes nőket.64 A magyar hivatalos személyek viszont rendszerint nagyon szerették volna megtisztítani Magyarországot minden zsidótól, fizikai állapotra való tekintet nélkül.65

A magyarok buzgósága tükröződött annak a rendeletnek a hangnemében és tartalmában, amelyet a belügyminisztérium november 13-án, 18 016/1944. res. sz. alatt bocsátott ki. Ez arra utasított minden karhatalmi szervet, de különösen a rendőrséget és a csendőrséget, hogy éberen keresse az erőltetett menetekből esetleg megszökő zsidókat.66

A semleges országok képviselőinek sikerült elintézniük, hogy Hegyeshalomból és az útvonal menti szálláshelyekről visszatérjen több száz zsidó, akik eredeti vagy nemrég kibocsátott menlevéllel rendelkeztek.

A munkaszolgálatosok sorsa a hadseregnél

A zsidó férfiak és nők október második felében elrendelt „mozgósításán" kívül a magyar hatóságok úgy döntöttek, hogy a megmaradt munkaszolgálatos-századokat nyugat-magyarországi erődítmények építésére vezénylik a Hegyeshalom-Sopron-Kőszeg vonalra.67 Ezek közt sok frissen alakult „védett" század volt - melyek a semleges országok védelmét élvezték. (Azután alakították meg őket, hogy a semleges országok erélyesen tiltakoztak, amiért a nyilas hatóságok nem vették figyelembe a menleveleket, amikor az árokásási műveletekre mozgósították a zsidókat.) Szálasi nagyon szerette volna, ha ezek az országok elismerik kormányát, így november 2-án ismét beleegyezett a menlevelek tiszteletben tartásába és abba, hogy területen kívüli státust kapjanak azok az épületek, ahol a menlevelek birtokosai laknak. Ennek az egyezménynek eredményeként a katonai hatóságok visszahozták Budapestre a menlevéllel rendelkező mozgósított zsidókat, és egy külön „idegengyűjtő" századba helyezték őket, amely a Benczúr utcában állomásozott. Ez a század nemsokára több ezer „újoncot" számlált, és alegységekre kellett bontani. Azokban az egységekben, melyeket nem adtak át a németeknek, az embereknek tűrhető soruk volt, mert Stella Adorján írónak, a magas kitüntetésekkel rendelkező tartalékos tisztnek, aki összekötőként tevékenykedett a Zsidó Tanács és a katonai hatóságok között, sikerült szoros kooperatív kapcsolatokat kiépítenie Herbeck József ezredes, a honvédelmi minisztérium illetékese és a Zsidó Tanács akkori két vezető tagja, Földes és Stöckler között.68

Néhány munkaszolgálatos-század, különösen a védettek, kaptak némi segítséget Gobbi Ede századostól is, aki ekkor a Budapesten állomásozó összes munkaszolgálatos-század parancsnokaként tevékenykedett. Gobbi figyelmeztette például a semleges országok képviselőit a védett századokat fenyegető közvetlen veszélyre. A svédek által védett századok valamivel kedvezőbb helyzetben voltak, mint a többiek, Wallenberg nagyobb erőfeszítéseinek köszönhetően.

Sok munkaszolgálatost gyalogmenetben hajtottak a határ felé, többségüket azonban Budapesten, a Józsefvárosi pályaudvaron vagonírozták be, a vidéki deportálásokra emlékeztető körülmények között. A németeknek végül átadott zsidó munkaszolgálatosok létszámát 50 000főre becsülik.69 Sorsuk alig különbözött a leghírhedtebb koncentrációs táborokba zárt zsidókétól.70

A Vörös Hadsereg közeledtével a nyilasok és SS-beli szövetségeseik garázdálkodni kezdtek, és a munkaszolgálatosok százait gyilkolták meg hidegvérrel.71 Az életben maradtakat elhajtották a Harmadik Birodalom felé. Sokan közülük végül a mauthauseni és később a günskircheni táborban kötöttek ki.

A munkaszolgálatosok sorsában osztozott az a sok ezer zsidó férfi és nő is, akiket erőltetett gyalogmenetben hajtottak el az óbudai téglagyárból. Sokan elpusztultak a „Keleti fal" építése közben; sokukat különféle koncentrációs táborokba szállították át 1945 tavaszán, mikor a szovjet csapatok az osztrák határhoz közeledtek.72 A szerencsésebbeket, főképp azokat, akik igazi vagy hamisított menlevéllel rendelkeztek, visszavitték Budapestre, és az ún. nemzetközi gettóban helyezték el.

A nemzetközi gettó

Az életben maradt zsidókkal szemben tanúsított barbár bánásmód nagyszámú, egyre élesebb hangú tiltakozó jegyzékre késztette a semleges országok és a Vatikán képviselőit. A Hegyeshalomban és az odáig vezető úton elkövetett atrocitások, melyekhez az az aggodalom társult, hogy a magyar kormány voltaképpen elszánta magát az összes megmaradt zsidó deportálására, arra ösztönözte ezeknek az országoknak a képviselőit, hogy erélyes közös tiltakozó jegyzéket adjanak át november 17-én. Ebben szemére vetették a kormánynak, hogy nem teljesítette a további deportálások elkerülésére vállalt kötelezettségeit, és értésére adták, hogy tisztában vannak a végleges megoldás programjának realitásaival. Felszólították a magyar kormányt, hogy vonja vissza ) a deportálásokra vonatkozó döntését.7^

Válaszul a magyar keresztény egyházak hasonló, korábbi nyomására és kéréseire, november 17-én Szálasi egy új], „végleges tervet" bocsátott ki a magyarországi zsidókérdés megoldására. Röviddel később Kemény Gábor tájékoztatta a tervről az összes érdekélt felet, a németeket is beleértve. Szálasi Magyarország megmaradt zsidóit hat csoportra osztotta:

1. Külföldi menlevéllel rendelkező zsidók. jEzeket a zsidókat az ún. Palatínus-épületekbe kellett átköltöztetni a budapesti Szent István park környékén november 20-án délután 4 óráig. Reggelenként egy órára, 8 és 9 óra között kimehettek a házukból. Magyarországról való távozásuk attól függött, hogyan alakulnak a diplomáciai kapjcsolatok Magyarország és az érintett semleges államok között, és hogyan oldják meg a szállítási problémákat ezen országok és Németország között.

2. A német kormánynak kölcsönadandó zsidók. Ezeket a „kölcsönzsidó-kat" „a német kormány foglalkoztatja majd a közös háborús erőfeszítés előmozdítására". Külföldön kellett dolgozniuk a magyar nemzetért, a belügyminisztérium által kinevezendő magyar bizottság felügyelete alatt. A bizottságnak, melybe a Nemzetközi Vöröskereszt és az érdekelt külföldi követségek képviselőjének is részt kellett venfriie, feladatául szabták, hogy kísérje figyelemmel a Németországnak október 16-a után átadott összes zsidó sorsát. Úgy volt, hogy ezeknek a zsidóknak a sorsáról majd az összes többi európai zsidóéval együtt döntenek; addig a velük szemben alkalmazott bánásmód magatartásuktól függ.

3. A Magyarországról való távozásukra váró zsidók. Ezeket a zsidókat gettókban kellett elhelyezni. A következők tartoztak ide:

(a) németeknek kölcsönadott zsidók, akiknek indulását elhalasztották;

(b) gyermekek, idős korúak, terhes nők, betegek és mások, akik nem tudtak gyalogolni vagy nem szállíthatók;

(c) a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt álló gyerekek;

(d) keresztény zsidók, akiket külön épületekben kellett elhelyezni a keresztekkel megjelölt gettóban.

4.ilMentességi bizonyítványokkal rendelkező zsidók. Ezek három kategóriába tartoztak:

(a) Horthy által kiadott, a belügyminisztérium által felülbírált és elfogadott mentességi bizonyítvánnyal rendelkező zsidók;

(b) azok a zsidók, akiknek mentességi bizonyítványa a korábbi belügyminisztertől származik, de a jelenlegi belügyminiszter jóváhagyását bírja;

(c) néhány magas kitüntetéssel rendelkező vagy hadirokkant zsidó, akit a belügyminisztérium méltónak tartott a különleges elbánásra.

Ezeket a zsidókat továbbra is sok korlátozó jellegű faji törvény sújtotta.

5. Egyházi személyek. Ez a pont zsidó származású papokra és apácákra vonatkozott, akiket különleges épületekben kellett elhelyezni és végül külföldre telepíteni.

6. Idegen állampolgárságú zsidók. Ezektől a zsidóktól, valamint az érvényes kiutazási engedéllyel rendelkező magyar állampolgárságú zsidóktól, akik november 17-ig regisztráltatták az útlevelüket a KEOKH hatóságainál, elvárták, hogy 1944. december 1-jéig elhagyják az országot.74

Grell november 20-án továbbította a memorandumot a német külügyminisztériumnak, kísérőlevelében hangsúlyozva, hogy a dokumentumot elsősorban külföldi használatra szánták.75

Szálasi rendelete kétségkívül azt a célt szolgálta, hogy ellensúlyozza a semleges államok tiltakozó jegyzékeit; igyekezett megteremteni a politikai kereteket a Budapesten maradt zsidók ellen tervezett vagy már beindított olyan akciókhoz, mint például a kivándorlásra váró „védett zsidók" átköltöztetése a Szent István park környéki „nemzetközi gettóba".

A kormánynak a „védett" zsidókra vonatkozó döntését Ferenczy november 7-én közölte hivatalosan a Zsidó Tanáccsal. Hangsúlyozta, hogy az érvényes külföldi menlevéllel rendelkező zsidókat, akik november 15-ig nem költöznek át a védett épületekbe, letartóztatják, és munkatáborba viszik. A semleges államok, a Vatikán és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselőit Kemény Gábor egy november 10-i tanácskozáson tájékoztatta erről a döntésről. A magyar külügyminiszter felhasználta az alkalmat, hogy ismertesse kormányának és a német hatóságoknak az álláspontját azokkal a zsidókkal kapcsolatban, akiknek megengedték, hogy különböző idegen államok égisze alatt elhagyhassák az országot.

A „védett" zsidók áthelyezésére vonatkozó hivatalos utasításokat 1944. november 12-én adták ki Solymossy János rendőrfőparancsnokhelyettes aláírásával. A sárga csillagos házak felügyelőinek és légoltalmi felelőseinek szóltak:

A m. kir. kormány és a semleges államok követségei között létrej ött megállapodás értelmében mindazok a zsidó személyek, akik valamely semleges állam követségének védelme alatt állanak és ezt a követség körbélyegzőjével ellátott ideiglenes útlevéllel, oltalomlevéllel vagy védőútlevéllel igazolják, 1944. évi november hó 15-éig a részükre az V. kerület, Pozsonyi út és Szent István park környékén kijelölt sárga csillagos házakba költözhetnek be. Az egyes követségek védelme, illetőleg oltalma alatt álló zsidó személyek a részükre kijelölt új lakások felől közvetlenül a Zsidó Tanácsnál, VII., Síp utca 12. sz., telefon: 423-930, nyerhetnek tájékoztatást.

A m. kir. kormány rendelkezései alapján felhívom a házak légoltalmi parancsnokait és házfelügyelőit, hogy a különböző semleges államok ideiglenes útlevelével, oltalomlevelével vagy védőútlevelével rendelkező zsidó személyeket abból a célból, hogy a részükre kijelölt lakásukat elfoglalhassák, házaikból bocsássák kL Ezen zsidó személyek részére az átköltözködés idejére, 1944. november hó 13., 14. és 15-én a Főkapitány úr a főváros utcáin a mozgásszabadság-korlátozásokat visszavonta. Ezek a személyek tehát a fent említett napokon reggel 8 órától délután 4 óráig az utcán szabadon közlekedhetnek/6

Augusztus végén Ferenczy hasonló tervet dolgozott ki (lásd a 25. fejezetet), de azt a Lakatos-éra liberálisabb körülményei között a Zsidó Tanács vezetőinek, különösen Stöcklernek, sikerült meghiúsítaniuk. Ezek a vezetők a „kis zsidók" ügyét pártolták, akiknek ki kellett üríteniük a Szent István park környékén lévő épületeket a „kivételezett", védett zsidók javára. Ezúttal azonban nem volt más választás. A nem védett zsidókat egyszerűen kilakoltatták a védett házakká nyilvánított épületekből. A 16 és 60 év közötti férfiakat, valamint a 18 és 40 év közötti nőket az óbudai téglagyárba vitték, ahonnan legtöbbjüket rövidesen elhajtották Hegyeshalomba; a többieket más csillagos épületekbe költöztették át, túlnyomórészt abba a körzetbe, ahol később a budapesti gettót alakították ki.

A magyar kormány, illetve a semleges államok követségei és a pápai nuncius közötti egyezmény alapján valamivel több mint 15 000 zsidónak engedélyezték hivatalosan az átköltözést a védett házakba. Ezek közül 7800 fő Svájc, 4500 Svédország, 2500 a Vatikán, 698 Portugália és 100 Spanyolország védelme alatt állt.77

Habár az átköltöztetés határidejét 48 órával meghosszabbították, a „kilakoltatott" és a „védett" zsidók ellentétes irányú tömeges mozgása -mindnyájan cipelték még megmaradt kevés holmijukat - a júniusi jeleneteket idézte fel, amikor a budapesti zsidók tízezrei költöztek a csillagos házakba. Sőt ha lehet, a körülmények most még rosszabbak voltak, tekintettel a nyilasok garázdálkodására, fosztogatására, a tehetetlen zsidók öldöklésére. A „védett" zsidókat sok esetben inkább bántalmazták, mint a „védteleneket", mert a nyilas bandák gazdagabbnak tartották őket. Sok védett zsidót letartóztattak és az Andrássy út 41. vagy a Szent István körút 2. sz. alatti nyilas pártházba vittek, ahol a nyilas vallatok kirabolták őket, és gyakran menlevelüket is összetépték, amikor „védett" státusukra hivatkoztak.78

A Zsidó Tanács képtelen volt úrrá lenni a helyzeten. November 31 -én táviratozott Szálasinak és összes miniszterének, alkalmat kérve tőlük a zsidó közösség szomorú helyzetének megtárgyalására. Azok a miniszterek, akik egyáltalán válaszra méltatták a Tanácsot, cinikusan és elítélően nyilatkoztak. Például Budinszky László igazságügy-miniszter azt állította, hogy a zsidók tervezett eltávolítása Budapestről maguknak a zsidóknak az érdekeit szolgálja, megkíméli őket a főváros csatatérré alakulásával járó esetleges veszélyektől. Figyelmeztette őket, hogy a velük való bánásmód magatartásuktól függ, mert a magyar nemzet érdekeit feltétlenül meg kell védeni a zsidók áruló tevékenységétől. Követelte, hogy a zsidók használják fel befolyásukat barátaiknál - a semleges és ellenséges államoknál -annak érdekében, hogy szűnjenek meg a magyar nemzet elleni támadások. Kemény Gábor báró elítélte a zsidó vezetőket, amiért állítólag nem készítették el a megmaradt budapesti zsidók névsorát „a belügyminiszter kérése szerint" — a belügyminiszter ezt sose kérte -, de megígérte, hogy kivizsgálja a táviratban fölvetett kérdéseket. A zsidók helyzete azonban egyre romlott.79

Habár a „védett" zsidók talán személyesen nagyobb fizikai biztonságban érezték magukat, mint a „nem védettek", a két csoport helyzete alapjában véve azonos volt. Ez visszatükröződött a „nemzetközi gettó" életkörülményeiben, ahol valódi menlevelekkel rendelkező, csaknem 15 600 zsidót irányítottak annyi lakásba, ahányban azelőtt csak 3969 személy lakott. Még ezeket a lakásokat sem lehetett mind igénybe venni, mert sokukban hamisított menlevelekkel rendelkező zsidók laktak. A svájci menlevéllel rendelkező 7800 zsidót például először mindössze 60 épületbe irányították. A svájci követség közbelépésére még 12 épületet kaptak. Mivel jó néhány már teljesen vagy részben foglalt volt, az újonnan jötteknek sok esetben a nekik szánt lakások helyett más épületrészekben kellett szállást keresniük (padláson, pincében, lépcsőházban). Nemritkán egy kétszobás lakásban 50-60 személy lakott.80

Miután az átköltöztetéseket befejezték, a „kis" vagy nemzetközi gettó sok épületében különféle ürügyekkel rendszeresen tartottak razziákat a nyilasok, figyelmen kívül hagyva Tarpataky Zoltánnak, a törvény és a rend védelméért felelős körzeti rendőrtisztnek a hatáskörét.81 A leggyakrabban felhozott ok a menlevelek ellenőrzése volt.82 Az Abonyi utca 8.-ban a nyilasok november 16-án kifosztottak 260 zsidót, akiket Carl Lutz svájci konzul nemrég mentett ki az óbudai téglagyárból. Tíz nappal később a Pozsonyi út 35.-ben tartottak razziát, állítólag mert lövéseket adtak le onnan. Akiket csak kiraboltak, viszonylag szerencsésnek mondhatták magukat; sok zsidót kivittek a Duna-partra, és belelőttek a Dunába. Azok többségét, akiket hamis papírokkal tartóztattak le az egyik ellenőrző razzia során, csillagos házakba parancsolták, abba a körzetbe, amely később a „nagy gettó" lett.83

A nemzetközi gettó csak rövid ideig állt fenn. December elején, amikor a Vörös Hadsereg közeledett Budapest felé, és a Szálasi-kor-mány feladott minden reményt, hogy normális kapcsolatokat építsen ki a semleges államokkal, a gettó lakossága különösen nagy nyomásnak volt kitéve. A nyilasok „védett" zsidók százait önkényesen elvitték túlzsúfolt szállásaikról, és erőszakkal a Duna-partra hurcolták, ahol szétválogatták őket. A fizikailag alkalmasnak ítélteket - és erről teljesen szeszélyesen döntöttek - menetoszlopokba állították, és útnak indították a Reich felé; a gyerekek és az idősebb zsidók többségét beparancsolták az éppen létrehozott nagy gettóba. Ezek közül a szerencsésebbeknek megengedték, hogy a semleges országok tulajdonában lévő vagy igazgatása alatt álló épületekben keressenek menedéket. Különösen a Vadász utca 29. sz. alatti svájci ház, az ún. „üvegház", amely de facto a cionisták ellenőrzése alatt állt, nyújtott menedéket sok ezer üldözött zsidónak. Szőllősi szerint kb. 18 000 zsidót vittek át a nemzetközi gettóból a budapesti gettóba (a „nagy gettóba").84

A védett zsidók sorsa, mint a gettólakóké általában, különösen nehézzé vált a felszabadulás előtti utolsó hetekben. A helyzet 1945 január elején olyan kritikussá vált, hogy Raoul Wallenberg úgy döntött, a svédek által védett zsidókat átköltözteti a nagy gettóba, ahol - úgy gondolta - több esélyük volt az életben maradásra. Január 4-én ilyen értelmű utasítást kaptak az e zsidóknak otthont adó épületek parancsnokai.85 Másnap a svédek által védett zsidók a Pozsonyi út páros számú házaiból átköltöztek a nagy gettóba. A mintegy 5000 zsidót, aki részt vett ebben a költözésben, a rákövetkező napon megközelítőleg ugyanennyi zsidó követte, akik Portugália, Svájc és a Vatikán védelme alatt álltak.

A nyilasok azt tervezték, hogy felszámolják a nemzetközi gettót, mert állítólag a semleges államok megszegték a Szálasi-kormány elismerésére vonatkozó ígéretüket. Wallenberg ügyes diplomáciája azonban elhárította ezt a veszélyt. A január 5-6-i átköltöztetések idején Wallenberg üzletet kötött a nyilasokkal, miszerint az utóbbiak megkapták a védett zsidóknak szánt élelem egy részét. Ennek eredményeképpen a Pozsonyi út páratlan oldalán lakó, svédek által védett zsidók megmaradhattak a lakásaikban.

Azoktól, akiket átvezényeltek a nagy gettóba, minden holmijukat elvették útközben vagy benn a gettóban, a Klauzál téren.86

A budapesti gettó

November 18-án, egy nappal a „védett" zsidók átköltöztetésének befejezése előtt, a kormány tájékoztatta a Zsidó Tanácsot arról a döntéséről, hogy gettót létesít a megmaradt budapesti zsidók számára. A zsidó vezetőket beidézték a Mosonyi utca 5. sz. alatti rendőr-főkapitányságra, ahol a Vajna Gábor által a zsidók összeköltöztetésére kirendelt, miniszteri biztossá kinevezett Solymossy János rendőrfőparancs-nok-helyettes fogadta őket. A miniszteri biztos, aki korábban az óbudai téglagyárban tanúsított kemény magatartásával szerzett hímevet, tájékoztatta őket, hogy a gettót a főváros VII. („zsidó") kerületében alakítják ki. Megbeszélte velük a zsidók tervezett koncentrálásával összefüggő főbb problémákat is.87

A következő néhány nap folyamán a Tanács vezetői, különösen Stöckler, Földes, Nagy és Szegő, szinte naponta tárgyaltak Soly-mossyval a tervezett gettóval kapcsolatos különféle kérdésekről. A zsidóknak juttatandó épületekről és az átköltöztetések által érintett zsidók és keresztények számáról november 23-án tárgyaltak. Solymossy szerint a gettónak kijelölt körzetben 162 csillagos ház volt, közülük 18-ban kizárólag zsidók laktak, a többiben zsidók és keresztények vegyesen. Ezekben 2393 zsidó lakás volt 4725 szobával, melyekben 3556 ember lakott; 974 keresztény lakás 1997 szobával, melyben 4019 ember lakott; a 133 keresztény házban 2346 lakás volt 3162 szobával, melyben 7916 ember lakott. A központi terv 11 935 keresztény átköltöztetését irányozta elő a gettónak kijelölt körzetből másutt lévő csillagos házakba. Ezeket a zsidóknak ki kellett üríteniük, hogy áttelepítsék őket a gettóba. Kb. 63 000 zsidót kellett a gettóban elhelyezni—átlagosan 14 zsidó jutott egy szobára.88

A zsidóknak azonnal ki kellett üríteniük 6000 lakást a gettó körzetén kívül, hogy lakóhelyet nyújtsanak az átköltöztetések által érintett keresztényeknek. Solymossy tervei szerint engedélyt kaptak rá, hogy minden mozgatható holmijukat magukkal vigyék, a bútorokon kívül. A Klauzál téren kellett gyülekezniük, a tervezett gettó közepén. Onnan csak annyi holmit vihettek magukkal kijelölt gettóbeli lakásaikba, amennyit maguk elbírtak. (Lásd a 26.3. képet.)

A gettó létrehozása előtti néhány napon a zsidó vezetők igyekeztek megoldást találni a gettó lakosságának táplálásával és elhelyezésével összefüggő számos! problémára, valamint a megfelelő higiéniai feltételek és az egészségügyi ellátás biztosítására. Legfontosabb tárgyalópartnerük természetesen Solymossy volt, akihez gyakran intéztek különféle petíciókat. Solymossy távollétében gyakran tárgyaltak helyettesével, Szinyei-Mersével. Rutinszerűen tárgyaltak továbbá Rosta Jánossal, Kállai Alberttel és Hegedűssel, a]Z élelmiszer-ellátásért, a tüzelőanyag-ellátásért, illetve a közegészségügyéig felelős városi tisztségviselőkkel. A külföldi képviselők, akiket ilyen ügyekben a leggyakrabban megkerestek, a semleges államok és a Nemzetközi Vöröskereszt képviselői voltak.89 A Tanács mozgósította a zsidó orvosokat az egészségügyi problémák megoldására, egyebek között tábori kórházakat állítottak fel. A legaktívabban az alábbi orvosok tevékenykedtek: dr. Acél Dezső, dr. Benedek László, dr. Grosz-mann Ferenc és dr. Tauber László. November 27-én a Tanács hivatalosan felkérte Solymossyt, hogy biztosítsa a megfelelő villany-, gáz- és vízellátást, valamint szállítóeszközöket, fürdőket, fertőtlenítőberendezéseket és gyógyszerekejt.

A gettó létrehozásáról szóló rendeletet (8935/1944. BM) Vajna aláírásával november 29-én tették közzé. A gettó térképét (26.1. térkép) is tartalmazó rendeleti legfontosabb szakaszai a következők voltak:

A m. kir. kormány a Budapesten élő, sárga csillag viselésére kötelezett zsidóknak a VII., Dohány, Nagyatádi Szabó István, Király, Csányi (3-6. sz.) és Rumbach Sebestyén (17-19. sz.) utcák, a Madách Imre út, Madách Imre tér, Károly király út által határolt területre való összeköltöztetését és a zsidók részére kijelölt területnek (gettónak) a nem zsidók által lakott területtől való elkülönítését elrendeli. A határként felsorolt utakra és utcákra néző házak nem tartoznak a zsidók részére kijelölt területhez.

A zsidók részére kijelölt területen nem zsidók nem lakhatnak. Foglalkozásukat ott nem gyakorolhatják, hatóságok és közintézmények e területen nem székelhetnek.

A magyarság sorsát évszázadokra eldöntő élethalálharcban mindannyiunknak áldozatot kell hozni. A kormány tudatában van azoknak a rendkívüli nehézségeknek, amelyek a kérdés megoldásával kapcsolatban a kitelepítendő nem zsidó lakosságra hárulnak, de a jobb jövőbe vetett szilárd hittel a győzelem zálogaként vállalniuk kell ezt az áldozatot is.

Gondoskodom arról, hogy a kitelepített nem zsidó lakáshasználók (tulajdonos, haszonélvező, pérlő, keresztény házfelügyelő stb.), a székesfőváros pes-

A SZÁLASI-ÉRA

26.3. kép

Zsidók beterelése a budapesti gettóba

934

26.1. térkép A budapesti gettó alaprajza

ti oldalán legalább olyan lakáshoz jussanak, mint amilyeneket elhagyni kényszerülnek.

A kitelepített lakáshasználók nem zsidó albérlői lehetőleg azokkal együtt egy lakásba költözzenek. A kiköltöző zsidók lakásaiban lakó albérlők egyelőre albérletükben megmaradhatnak, de a fennálló jogszabályok értelmében az új bérlővel új megállapodást tartoznak kötni. Joga van azonban az új bérlőnek 15 napos határidővel felmondani. A bérletekre jogosult albérlők bérleti lakásba helyezésére a kitelepítés végrehajtása után kerül sor...

A nem zsidók folyó évi december hó 2-től folyó évi december hó 7-ig tartoznak a zsidók részére kijelölt területről kiköltözni...

Az előírások többsége a gettó körzetéből kiköltöztetendő keresztény lakosság jogaival és kedvezményeivel foglalkozott. A keresztények átköltöztetése azután kezdődött, hogy a zsidók többségét már behozták a gettóba. Az átköltöztetett zsidók által hátrahagyott vagyontárgyakat elméletileg leltárba vették és elraktározták a keresztény bérlők beköltözése előtt. A valóságban azonban alig tettek rá kísérletet, hogy betartsák a rendeletnek ezt az előírását. Hat napig, mialatt a keresztényeknek el kellett hagyniuk a gettó körzetét, a zsidókat csak naponta két órára engedték ki a sza-

badba, délelőtt 9-től 11 óráig.91 A Zsidó Tanács tagjai reggel 8-tól este 6-ig korlátozás [nélkül mozoghattak. A Zsidó Tanáccsal kapcsolatban álló vagy annak dolgozó mentesített zsidók minden időben teljes mozgásszabadságot élveztek. Ezenkívül a Tanács jó néhány tisztségviselője különleges „közlekedési engedélyeket" kapott, melyek lehetővé tették, hogy kapcsolatot tartsanak a hatóságokkal, a semleges államok és a Nemzetközi Vöröskereszti képviselőivel, valamint a nemzetközi gettóban lévő „védett" zsidókkali92

A zsidók átköltöztetése november vége felé kezdődött, és gyakorlatilag december 2t-ig befejeződött. A keresztény zsidókat, ideértve a pápai védelem alatt sjíllókat - összesen mintegy 3000 főt -, eredetileg külön épületekben akarták elhelyezni a Csányi, a Dob és a Nagyatádi Szabó utcák által határojt körzetben.93 Az átköltöztetési időszak utolsó napjaiban érkező sok száz j zsidót ideiglenesen a Tanács székházában szállásolták el. Sok egyedülálló idős vagy beteg, családtalan zsidót ideiglenes menedékhelyeken és zsinagógákban szállásoltak el a Rumbach Sebestyén és a Wesselényi utcában.

Az Önkéntes Mentőegyesület keresztény hivatásos és kisegítő személyzete nagyon sokat segített az idősek és a betegek áthelyezésében, gyakran a nyilajsok beavatkozása vagy támadásai ellenére is teljesítették humanitárius kötelezettségüket. A szervezet egyik vezetője, dr. Bisits László különösen sokat segített a zsidókon. Szorosan együttműködve Raoul Wallenberggel, dr. Bisits számos deportált „védett" zsidót visszahozott Budapestre Hegyeshalomból és Balfról.94

Akárcsak a 1,védett" zsidók átköltöztetésekor, a gettó felé keservesen igyekvő zsidókat is fosztogatták a nyilasok. Sokukat megtámadták, kirabolták és legyilkolták, például a Feld Színház közelében, a Városligetben. Mint a nyilasok által október 15-e után elkövetett sok más bűntényt, ezeket is az a szélsőjobboldali banda követte el, melynek Zuglóban, a város XIV. kerületében, a Thököly út 80.-ban volt a főhadiszállása.95 December 3-án például megtámadták a Columbus utcai különleges tábort (Son-derlager), ahol nagyszámú zsidó várt „emigrálásra". A tábor a Nemzetközi Vöröskereszt fennhatósága alatt állt, a nyilasok ennek ellenére behatoltak, és több zsidót megöltek, köztük a tábor orvosát, dr. Rafaelt, és Moskovits táborparancsnokot és családtagjait.96 Az egyik beszámoló szerint az idős zsidókat elhurcolták a táborból a gettóba, a többieket végül bevagonírozták a Józsefvárosi pályaudvaron, és Bergen-Belsenbe deportálták.97

A budapesti gettó 0,3 km2-es területen feküdt (a 207 km2 kiterjedésű főváros töredékén). Mint a varsói gettót, magas fakerítés vette körül, melyben minden irányban kapuk nyíltak, ezeken át kellett - Szálasi

szavaival — behozni a zsidókat és többé ki nem engedni őket. A kerítés felállítását az Auguszt József vezette építkezési vállalatra bízták; akárcsak Varsóban, a kerítést a zsidók költségén és zsidó munkaerővel építették meg.98

Miután a gettót december 10-én hivatalosan lezárták, a négy főbejárat a Wesselényi és a Nagyatádi Szabó utca kereszteződésénél, valamint a Nagydiófa utca végén, a Dohány utca közelében és a Kisdiófa utcában a Király utca közelében volt (lásd a 26.1. térképet). Minden kaput állig felfegyverzett nyilas káderek és egyenruhás rendőrök őriztek.

A gettó lakossága egész december hónap folyamán gyorsan növekedett. A hónap elején, az átköltöztetések határidejének lejárta előtt, a körzetben kb. 33 000 zsidó volt. A hónap végére a gettó lakossága 55 000-re nőtt, és amikor 1945 januárjában elérte a csúcsot, csaknem 70 000 zsidó tartózkodott itt. Többségük 16 éven aluli gyermek, beteg, illetve 50 éven felüli férfi és nő volt. (Lásd a 26.4. képet.)

A gettó lakosságának gyors növekedését több tényező okozta. Nagyszámú zsidót telepítettek át a nemzetközi gettóból, sok gyermeket a különféle vallási és jótékonysági szervezetek, valamint a Nemzetközi Vöröskereszt által védett otthonokból.

26.4. kép Utcai jelenet a budapesti gettóban

Szálasinak a zsidók kategorizálására vonatkozó, november 17-i döntésével összhangban azt a 6000 gyermeket, akit szüleik a Vöröskereszt gondoskodására és védelmére bíztak, december 6-tól kezdődően szintén a gettóban kellett elhelyezni. A Zsidó Tanács konzultált Friedrich Born-nal és Hans Weyermann-nal, és kijelentette, hajlandó befogadni a gyermekeket, ha a kormány a rendelkezésére bocsátja a város tulajdonában lévő oktatási intézményeket a gettóban. A Tanács halogató taktikához folyamodott, először az épületek átadását kérte, aztán rámutatott, hogy kívánatos lenne kitakarítani, fertőtleníteni és berendezni azokat. A cél természetesen az időnyerés volt, a Tanács tagjai ugyanis meg voltak győződve róla, hogy a gyerekeknek jobb dolguk van a Vöröskereszt védelme alatt, a gettón kívül. A Vöröskereszt gyermekvédelmi részlegét ebben az időben a cionista Komoly Ottó irányította, aki mentesített státust élvezett. Decemberben hat gyermekotthon tartozott a Vöröskereszt fennhatósága alá, mindegyikben kb. 500 gyermekkel. Az ostrom alatt és a nyilas túlkapások miatt némelyik otthonból elmenekült a felügyelő és a személyzet, a gyerekeket sorsukra hagyva. A Teleki Pál, a Perczel Mór és a Nagyfuvaros utcában lévő gyermekotthonok helyzete különösen nyomasztó volt.

A Tanács időhúzásra irányuló törekvései ellenére egy rendőri egység, melyet Szinyei-Merse és Koppány rendőrparancsnokok vezettek, december 12-én behozta az első, 500 gyermekből álló kontingenst a gettóba. A Klauzál téri, nem működő vásárcsarnokban helyezték el őket. Egy másik gyermekcsoportot a Síp utca 23.-ban szállásoltak el, miután a ház lakóit - a belföldi illetékhivatal helyi kirendeltségét - a Zsidó Tanács költségén máshová költöztették át. A gyermekeknek a gettóba való áthelyezése folytatódott az egész hónapban, a Vöröskereszt nagy megdöbbenésére. December 24-ig a 6000 gyermek zömét elvitték az otthonokból és menedékhelyekről a Vöröskereszttel együttműködő evangélikus lelkész, dr. Sztehló Gábor bátor erőfeszítései ellenére, aki különösen aktívan védte a gyermekek érdekeit;99 Ezen a napon a semleges országok képviselői CarI Lutz és Raoul Wallenberg ösztönzésére éles hangú tiltakozó jegyzéket nyújtottak át, melyben a gyermekek gettóba hurcolásának felfüggesztését követelték, és annak engedélyezését kérték, hogy hagyják meg a gyermekeket otthonaikban édesanyjukkal együtt.100 Ekkorra azonban már 6000 gyermeket áthelyeztek, és a magyar hatóságok semmi hajlandóságot nem mutattak az iránt, hogy megmásítsák döntésüket.

A gyermekek áthelyezésén kívül a gettó lakosságának növekedéséhez az is hozzájárult, hogy a nyilasok a letartóztatott, bujkáló zsidókat is a gettóba vitték. Néhány zsidó önként vonult be a gettóba, mert már nem bírták a bujkálást, és mert mindenük elfogyott. Sokuk számára a gettó utolsó menedéknek látszott. Akármilyen nyomorúságos állapotok uralkodtak is odabenn, legalább volt kivel megosztani aggodalmaikat és félelmeiket, néha ingyenes étkezéshez lehetett jutni, ha szegényeshez is. Azonkívül sok zsidó remélte, hogy az oroszok majd a főváros többi részén töltik ki dühüket, és biztosítják a gettó sértetlenségét.

A gettó igazgatása

Habár a budapesti gettó csak kb. hét hétig állt fenn, fejlett közigazgatási apparátust és közszolgáltatási hálózatot épített ki. Igazgatásának általános kötelezettsége a Zsidó Tanács kezében összpontosult, mely természetesen felelősséggel tartozott a hatóságoknak minden lépéséért. A belügyminiszter 800 fős hivatali személyzetet engedélyezett a Tanácsnak, de a Tanács különféle tevékenységeibe hivatalosan vagy nem hivatalosan bekapcsolódó személyek száma sokkal magasabb volt.101

26.1. Táblázat A Budapesti Gettó Körzetei és Elöljáróik

Körzet

Körzeti

Az elöljáró

szórna

központ

Körzeti elöljáró

helyettesei

I,

Wesselényi u. 6.

Gárdony Tivadar

Schiffer Ferenc

Horváth Miklós

n.

Kazinczy u. 8.

Balássa Zoltán

Brauer Gyula

Stern Manó

III.

Nyár u. 11.

BergmannÁrmin

Mangold Jenő

Vásárhelyi Lajos

IV.

Akácfa u. 27.

Berger Gyula

Faludi István

Rejtő Ármin

V.

Wesselényi u. 18.

Ungár Sándor

Grünwald Ferenc

Hermann Jenő

VI

Wesselényi u. 26.

Havas István

Engel Ignác

Szőke Lajos

VII.

Akácfa u. 37-39.

Kolos Lajos

Weiner Jenő

vin.

Dob u. 16.

Stein László

Glück Albert

Kohn Vilmos

rx.

Holló u. 1.

Hausner Dezső

Földes Sándor

Márton József

x.

Dob u. 46/b.

Brüll Dániel

Weisz Endre

Gorodi Vilmos

A gettót tíz körzetre osztották, mindegyik élén körzeti elöljáró állt, akit két helyettese segített; minden körzethez számos épület tartozott.

A körzeti elöljárókat a Tanács nevezte ki, és közvetlenül a Tanácsnak voltak felelősek. A Tanács végrehajtó szerveiként működtek, feladatuk a hatóságok összes, a Tanács által közvetített utasításának teljesítése volt. A körzeti elöljárók szoros kapcsolatot tartottak fenn a Tanáccsal, melynek direktívái általános irányelvekként szolgáltak számukra. Mindamellett bizonyos autonómiát élveztek (mely különösen hasznosnak bizonyult az ostrom alatt, amikor a Tanács vezetőivel való kapcsolattartás lehetetlenné vált.) Autonómiájukat gyakorolva a körzeti vezetők valamelyest megkönnyíthették a Tanács tagjainak dolgát, akiket tömegesen ostromoltak a sürgős segítségre szoruló zsidók.

A körzeti elöljárók feladatai és kötelességei sokfélék és életbevágóan fontosak voltak. Ok gondoskodtak a közművek működéséről, az élelmiszer-ellátásról, a tűzoltószolgálatról, nyilvántartást kellett vezetniük a felügyeletük alá tartozó összes lakosról, kiterjedt bíráskodási jogkört gyakoroltak körzetükben, és felelősek voltak a gyermekekért. Egy ideig a magyar hatóságok megengedték, hogy a körzeti elöljárók hivatalából belső gettóposta-szolgáltatást működtessenek. Ezt a postai szolgáltatást azonban nem sikerült jól megszervezni, és ezért a gettó egész fennállása alatt csak néhány postazsáknyi levelet kézbesítettek ki.

A gettó tíz körzetét úgy határozták meg, hogy a lehető legjobb szolgáltatást nyújthassák a lakosoknak, és a leghatékonyabb kapcsolattartást és érintkezést biztosítsák a Tanács székházával (26.1. táblázat). A körzeteken belül minden épületnek házparancsnoka volt, akiket szintén a Tanács nevezett ki. A házparancsnokok feleltek az épületek rendjéért, listát vezettek az épület összes lakásparancsnokáról, és nekik kellett továbbítaniuk a hatóságoktól vagy a Tanácstól kapott összes utasítást.

A lakók minden lakásban a lakásparancsnoknak tartoztak engedelmeskedni. Habár az utóbbiakat a házparancsnokok nevezték ki, a körzeti elöljáróknak tartoztak felelősséggel, akik a házparancsnokok javaslatára leválthatták őket. Közvetlenül feleltek a lakások tisztaságáért, a gyermekek és az idős korúak gondozásáért, s jelenteniük kellett minden lakó változást mind a körzeti elöljárónak, mind a Tanácsnak.

A Tanács közvetlenül is felhívást intézett a gettó minden lakójához.

1. A lakás, a ház és a ház előtti járda tisztaságára ügyeljünk! Ne szemeteljünk! A lakás tisztaságáért a lakásparancsnok, a ház és a járda tisztaságáért a házparancsnok felelős. Ezek utasítását mindenki követni tartozik.

2. A gyermekek tisztán tartásáról fokozottan gondoskodjunk. Minden fertőző betegség a házparancsnoknak jelentendő.

3. A házban, lakásban csendesen és szerényen viselkedjünk Fogadjuk engedelmesen a közegek utasításait.

4. Az utcán csoportosulni szigorúan tilos. Feltétlenül kerüljük a hatósági beavatkozást. A rendészeti közegek utasításait vita nélkül tartsuk be.

5. Az elsötétítési rendelkezéseket pontosan kövessük a ház légoltalmi parancsnokának utasítása szerint, a lakás parancsnokának ellenőrzése mellett.

6. Tűzre, vízvezetékre, gázra stb. fokozottan ügyeljünk, mert a túlsűrítettség folytán ezek tömegbaleseteket idézhetnek elő.

7. A legnagyobb megértéssel viseltessünk lakótársaink iránt, kerüljünk minden civakodást, mert abból mindannyiunkra nézve hátrány származik.

8. Az élelmezés egyik legnagyobb problémánk. Segítsük fegyelmezett viselkedésünkkel, igényeink leszállításával a közösséget.

9. Ügyes-bajos dolgainkkal a körzeti megbízottnál jelentkezzünk, ahol ügyünket a lehetőség korlátai között orvosolják és elintézik.

10. Segítsük és támogassuk az öregeket, betegeket és gyermekeket, valamint a terhes anyákat. Segítsünk mindenkin, aki rászorul, ez emberi kötelességünk.103

A közbiztonsági rendszer

A lakásparancsnokok, házparancsnokok és körzeti elöljárók szorosan együttműködtek a zsidó „gettórendészettel". Ez a rendfenntartó szervezet - melynek persze semmi köze sem volt a budapesti rendőrséghez -Domonkos Miksa általános parancsnoksága alatt állt. A rendőrök (átlagéletkoruk 60 év volt) közvetlen irányítását kezdetben Szirt Miklós, később Szalkay Ernő gyakorolta. Minden gettókörzetnek saját rendőrőrse volt.104

A rendőrök saját polgári ruhájukat viselték a sárga csillaggal. Egyenruhájuk a Tanács által kiadott fekete sapka volt, és valamennyien gumibottal jártak. A gumibotokat azonban sokszor elkobozták a nyilasok vagy az SS emberei, akik gyakran „látogatták" a gettót.

A gettónak majdnem minden utcasarkán egy-egy zsidó rendőr teljesített szolgálatot. Tömeges lázadások vagy zavargások a gettó fennállásának ideje alatt nem törtek ki - ami ékesen bizonyítja a zsidók fegyelmezettségét történelmük talán legmostohább időszakában -, sor került azonban szórványos fosztogatásokra, különösen a Vörös Hadsereg tüzérségi támadásai után, melyek decemberben egyre gyakoribbak lettek. Akárcsak a náci koncentrációs táborokban, a zsidók által zsidók ellen elkövetett bűnök többsége élelmiszerlopás volt; a gettóban töltött kemény téli hetekben a csonttá-bőrré fogyott és fagyoskodó zsidók ezenkívül igyekeztek megszerezni bármit, amit fel lehetett használni fűtésre (szenet, fát, épületfát, bútorokat) . Külön problémát jelentettek a budapesti börtönök zsidó foglyai, akiket behoztak a gettóba, ahol nem volt külön létesítmény a fogva tartásukra.

A gettórendészetet egyre gyakrabban kellett bevetni annak érdekében, hogy rábírja a zsidókat az elemi szociális és közösségi szolgáltatásokban való közreműködésre. Az éhezés és az utcai harcok körülményei közepette egyre kevesebb zsidó vállalta önként, hogy segít a közösségi szerveknek, vizet és fát hord a konyhákra, gondoskodik a gyerekekről vagy a betegekről, és eltemeti a halottakat.105

Az ostrom rendkívüli körülményei között a gettó gyakran ki vok téve különféle egyenruhás csoportok látogatásainak - Wehrmacht, SS, nyilasok, honvédség -, melyek elrejtett értékeket reméltek találni a gettóban vagy a zsidóknál, vagy egyszerűen ki akarták élni gyilkos ösztöneiket a védteleneken.

A budapesti és a többi magyar gettó rendőrségének - a nácik által megszállt Európa számos gettójától eltérő módon - sohasem kellett szembenéznie azzal a feladattal, hogy hittestvéreik közül kiválassza a deportálásra és megsemmisítésre szántakat. Alivei a magyarországi gettók rövid ideig álltak fenn, és a nácik nagy sietve cselekedtek (a magyar hatóságok teljes és gyakran odaadó együttműködésével), a zsidó tanácsok megmenekültek ettől a gyötrelemtől.

A gettórendészet elsődleges célja - és azt igen sikeresen látta el - a törvény es a rend fenntartása, valamint a létfontosságú szolgáltatások folyamatosságának biztosítása volt a gettóban. Természetesen a fegyveres kívülállókkal szemben tehetetlenek voltak, és kénytelenek voltak a Zsidó Tanácsra támaszkodni a fosztogató bandák leszerelésében.106 A Tanács vezetői persze maguk sem rendelkeztek hatalommal, de legalább hivatalosan kapcsolatba léphettek a hatóságokkal. A gettóbetörések miatt gyakran tettek panaszt a megfelelő hatóságoknál, illetve kértek segítséget tőlük. December 15-e után, miután Mohay (Mohaupt) Gyula, Budapest új polgármestere (elődje, Forgács ¡Vogel] József elmenekült) Solymossyt rendőrfőnökké nevezte ki, legfontosabb partnerük Lőcsey István rendőr őrnagy, a zsidóügyekért felelős, újonnan kinevezett miniszteri tanácsos lett. Lőcsey számos intézkedést tett annak érdekében, hogy megakadályozza illetéktelen személyek belépését a gettó területére. Egyebek között új, kék színű engedélyeket adott ki a gettóba való belépésre jogosult keresztényeknek. Rendelkezését azonban figyelmen kívül hagyták a zsidóknak mindenáron ártani akaró nyilasok.

A gettón belüli rend fenntartása egyúttal a rendes városi rendőrség Nyár utcai őrsének feladata is volt. Hogy a nyilas túlkapásokat megakadályozza, de legalábbis csökkentse, Lőcsey december 17-én úgy döntött, hogy a gettó körzetét rendőrökből és nyilasokból álló vegyes járőrök ellenőrizzék.107 1945 januárjának közepére 15 nyilas őrszem és/vagy 100 egyenruhás rendőr volt a gettóban. És bár a rend fenntartását többé-kevésbé biztosították, gondokat is okoztak, mert a zsidó közösségnek kellett élelmeznie őket. Nagy kenyér- és húsadagokat kaptak, így kevesebb élelem maradt a zsidóknak.

Élelmezés és ellátás

A gettó lakosságának élelmezése különösen nehéz problémát jelentett a zsidó vezetők számára. November vége felé hozta létre a Zsidó Tanács a népélelmezési osztályt Stöckler Lajos vezetése alatt. A közvetlen irányítás Feldman Szidóniára és helyettesére, Halpern Józsefre hárult. Feladataik közé tartozott a nyilvános konyhák létrehozása, a tüzelő és élelem beszerzése, a vízellátás biztosítása. A gettó lakosságának bővülésével a problémák természetesen növekedtek.

A legnagyobb közkonyhát eredetileg az Ortodox Zsidó Hitközség létesítette, hogy segítse a főváros szegényeinek élelmezését. A második világháború első szakaszában az ún. Ortodox Népasztal kiterjesztette szolgáltatásait sok osztrák, lengyel, szlovák menekültre, valamint a Kistar-csán, Garanyban és Csepelen internált zsidókra. A gettó létrehozása után a népkonyha berendezését tovább bővítették öt darab 700 literes üsttel.108

Kapacitását tekintve a második az ún. Stern-konyha volt, amely a korábbi Stern-étterem berendezéseit használta a Rumbach Sebestyén utca 10.-ben. Ezután a Skreck-konyha következett és több kisebb szegénykonyha a Síp utca 5., 12. és 22. sz. alatt. Elméletileg a gettó lakosainak fejenként napi 100-150 g kenyeret kellett kapniuk. A kenyeret először a Községi Élelmiszerüzem szállította; később kisebb pékségekben sütötték a gettón belül (Holló utca 1., Síp utca 9., Nagydiófa u. 25.), már amikor a Nemzetközi Vöröskereszt a szükséges lisztet biztosítani tudta.

Mivel kokszhoz és szénhez szinte lehetetlen volt hozzájutni, a tüzelőproblémát jórészt a szovjet bombázások „oldották meg"109: a támadások során elpusztult épületek faanyagát elhordták. A konyhai alkalmazottaknak természetesen versenyezniük kellett a gettó más lakosaival, akik ugyanolyan buzgón keresték a tűzifát.

Az ostrom alatt a közművek jó része megsérült vagy teljesen elpusztult. A főzéshez és a mosogatáshoz a vizet abból a viszonylag kevés házból hordták, ahol még működött a vízvezeték, vagy a gettóban lévő, rituális fürdőket tápláló természetes kutakból (Kazinczy utca 16.). Ismét üzembe helyeztek több artézi kutat, melyet a budapesti vízvezetékrendszer kiépítése után lezártak. Ezek sok házat láttak el, így azokat is, ahol közkonyhák működtek.

Messze a legnagyobb problémát az élelmiszerhiány okozta. Az élelem beszerzését a városi tanács és a Nemzetközi Vöröskereszt fedezte, valamint a közösség a maga belső erőforrásaiból.

December 2-án Rosta tájékoztatta a zsidó vezetőket, hogy a zsidók számára előírt napi fejadag 150 g kenyér, 40 g liszt, 10 g olaj és 30 g zöldségféle. A zsidóknak havonta 600 g sót is kellett kapniuk, továbbá hetenként 100 g húst, „amennyiben beszerezhető" volt. A zsidóknak juttatott ennivaló 690-790 kalóriát tartalmazott - a börtönök foglyai 1500 kalóriát kaptak. (Ezt a kalóriaszintet állítólag Vajna szabta meg.) Ám még ez a korlátozott mennyiségű élelem sem állt mindig a gettólakók rendelkezésére, akik éhen haltak volna a semleges országok képviselői által megszervezett élelmiszer-adományok nélkül.110 A Nemzetközi Vöröskeresztet különösen azoknak a gyermekeknek az élelmezése foglalkoztatta, akiket a védett gyermekotthonokból költöztettek át a gettóba. A Vöröskereszt legfontosabb raktárai is gyakran nyilas támadások célpontjaivá váltak.

A készletek egy részét mentesített zsidók vagy olyan zsidók szerezték be, akiknek különleges engedélyük volt a gettó területének elhagyására. A Vöröskereszt együttműködésével december 8-án különleges bizottság alakult, hogy felügyelje a beszerzéseket és a Vöröskereszt raktárából való elosztást. Tagjai közé tartozott Komoly Ottó (aki ekkor a Vöröskereszt vezető tisztségviselőjeként tevékenykedett), Joel Brand felesége, Hansi, Wilhelm, továbbá Bauer, Vas, Stöckler és Faragó. Aktív szerepet játszott ezeknek a feladatoknak az ellátásában Graber Pál, Kurzweil István, Pásztor József, Váradi Jenő és Vida Miklós. December 18-án a Vöröskereszt úgy döntött, hogy irodát nyit a gettóban (a Wesselényi utca 17. sz. alatt) vagy 50 alkalmazottal.

Az élelmiszer-szállításokat gyakran megakadályozták a gettó főkapuinál szolgálatot teljesítő nyilasok. Amikor Lőcsey felszólította őket, hogy hagyjanak fel ezzel a beavatkozással, Bata János, a helyi nyilas vezető felháborodottan ostorozta a zsidók „lázító" magatartását. Batát különösen bosszantotta, hogy a Vöröskereszt sajtot és tojást szállított a gettóbeli gyermekeknek, pedig ezeket a cikkeket már egész Budapesten nem lehetett kapni. Olykor az élelmiszer egy része eljutott a feketepiaara, mind a gettón belül, mind azon kívül, de az ár a zsidók túlnyomó többsége számára megfizethetetlen volt. A kenyér hivatalos ára például kilónként 1,5 pengő volt. A feketepiacon a gettón kívül 10-12 pengő, míg a gettóban 500.

Miután a szovjetek december 27-én bekerítették Budapestet, a gettó ellátása, akárcsak az egész fővárosé, lehetetlenné vált. A helyi tartalékok csökkentek, az étkezések száma ritkult, az adagok kisebbek, a levesek hígabbak lettek. A táplálkozási problémákat súlyosbította a tény, hogy sok gettólakó diétát igénylő, idősebb ember volt. Ráadásul csaknem 6000 gyermek és kb. ugyanannyi beteg zsidó volt ideiglenes szeretetotthonokban vagy kórházakban, akik szintén különleges figyelmet és sokszor különleges étrendet igényeltek.111 Az ételt rendszerint a házakban osztották szét nagy kondérokból, melyekben elvileg mindig annyi adag volt, ahány zsidó lakott a megfelelő házban.112 Az elosztás azonban nem volt mindig igazságos, mert a konyhai alkalmazottakat néha megtámadták más éhes gettólakók, akik szerettek volna többet kapni, mint ami nekik jogosan kijárt. A közkonyháknak persze nem voltak erőforrásaik a veszteségek pótlására, következésképp sok zsidó néha hosszabb időszakokra ennivaló nélkül maradt.

A felszabadulás előtti néhány héten a gettón belül egyre kritikusabbá vált a helyzet. Az éhen halt zsidók száma napról napra nőtt.

Egészségügyi problémák

Az éhség csak egyike volt a gettó lakosságára nehezedő számos súlyos problémának. A túlzsúfoltság a rossz higiéniás feltételekkel együtt komoly egészségügyi gondokhoz vezetett, melyekkel a zsidó vezetők nemigen tudtak megbirkózni. Mindezt súlyosbították a nyilasok atrocitásai, akik egyre jobban nekivadultak, ahogy a város körül szorosabbá vált a szovjet gyíyrű és egyre hevesebbé váltak a gettót sem kímélő rakéta- és aknavető-támadások.

A gettó számos egészségügyi gonddal küszködött, melyek közül a legfontosabbak a szappan és a fertőtlenítőszerek hiánya, a nem megfelelő kórházi ellátás volt, és az, hogy nem tudták hol eltemetni a halottakat.

Fürödni gyakorlatilag nem lehetett. A fürdőszobás lakással rendelkező szerencsések nem álltak jobban, mint a fürdőszobával nem rendelkezők: nem volt elég víz és tüzelő. Amellett a fürdőkádakat rendszerint víztárolásra használták. Solymossy közbenjárására a Zsidó Tanács megszerzett egy nagy mosodát a Kazinczy utca 9.-ben és a Hungária tisztasági fürdő használatát heti két napra. Mire azonban ezeket a létesítményeket működtetni kezdték, a gettó felszabadítása küszöbön állt.

Hatalmas szeméthegyek halmozódtak fel a gettó fennállásának egész ideje alatt; a Tanács gyakran megismételt felhívásai ellenére a köztisztasági hivatal nem szállította el a hulladékot. (Az igazsághoz tartozik: az ostrom alatt a hivatalnál ahhoz sem volt felszerelés és munkaerő, hogy elszállítsa a szemetet magából a városból, nemhogy a gettóból.) A felszabadulás idejére a gettó életének hét hete alatt összegyűlt szemét hegyekben éktelenkedett tereken, utcasarkokon és a gettó házainak kapui és kerítései mögött. A szemét felhalmozódása csak a kemény tél miatt nem vezetett járványveszélyhez.

A gettólakók egészségügyi és kórházi ellátása kétségbeejtő volt. A Szabolcs utcai jól felszerelt, modern zsidó kórházat röviddel a megszállás után elvették a németek; ezután a Zsidó Tanács az elbocsátott orvosok és ápolónők együttműködésével két szükségkórházat létesített - az egyiket a Wesselényi utca 44. sz. alatti zsidó hitközségi iskolában, a másikat a Bethlen tér 2.-ben (az OMZSA-székház egy részében). Mivel mindkét intézmény kívül esett a gettó határain, különleges engedélyt kellett beszerezni, hogy a gettó lakossága igénybe vehesse ezeket. Hogy a kórházakat a nyilasoktól megvédjék, a Nemzetközi Vöröskereszt Központi Szükség-kórházának nevezték őket. A gettón belül működő kisebb kisegítő egységeket is Vöröskeresztes kórháznak nevezték. Am ez sem tartotta vissza a nyilas támadókat.

A központi kórházak kapacitását, akárcsak a gettóban működő kisegítő egységekét, a végsőkig megterhelték. Nemcsak azért voltak túlzsúfoltak, mert nagyon sok valóban rászoruló pácienst kellett befogadniuk, hanem azért is, mert sok más zsidó is itt keresett menedéket. A probléma fennmaradt azután is, hogy az „illetéktelen" zsidókat Szegő határozott intézkedései eredményeképpen december 21-én a gettóba toloncolták. Sőt, a következő időszakban még súlyosabbá vált a helyzet az egyre hevesebb szovjet támadások és a nyilasok fokozódó brutalitása miatt.

A szükségkórházak nyújtotta kép Dante Infernójának jeleneteit idézte. A súlyos esetek száma napról napra nőtt, és a kórházi ágyak csakhamar megteltek. A pácienseket már a padlón kellett elhelyezni mindenütt. Hamarosan az ápolónők és az orvosok szobái is megteltek betegekkel. Gyógyszer, mosdóhelyiség és vécé alig volt. Akadozott a víz- és az élelmiszer-ellátás. És az ostrom utolsó heteiben nem lehetett eltemetni a halottakat.

A betegek többsége kritikus állapotban került be. Több száz öngyü-kosság történt, főképp a kitért és erősen asszimilálódott zsidók körében, akik egyszerre úgy találták, hogy világuk összeomlott; másokat súlyos sebesülésekkel hoztak be a nyilasok fegyveres támadásai után; néhányukat azután, hogy belelőtték őket a Dunába, vagy szovjet tüzérségi támadások nyomán; megint mások az öregséggel, hiányos táplálkozással vagy fertőzésekkel összefüggő krónikus betegségben szenvedtek; sürgős műtéteket gyakran lepedőkkel letakart konyhaasztalon végeztek el, sokszor érzéstelenítés nélkül. A sebészcsoport, mely dr. Frank György, dr. Róth József és dr. Tauber László orvosokból állt, szinte csodákat művelt. Karácsony napja után megszűnt az áramszolgáltatás; sok sürgős operációt házi készítésű gyertyák fényében vagy zseblámpák mellett kellett elvégezni. A kórházaknak volt szülészeti részlegük, valamint más specializált szolgáltatásuk számos önfeláldozó orvos és asszisztens szakavatott közreműködésével és felügyelete mellett.113

A közösség számára komoly egészségügyi problémát jelentett, hogy nemigen tudtak mit kezdeni az egyre több halottal. A Zsidó Tanács feladata volt a gettóban elpusztult és a gettón kívül megölt zsidók eltemettetése. Eredetileg a Zsidó Tanács megegyezett a Budapesti Temetkezési Vállalattal, hogy a zsidó halottakat továbbra is a közösség nagy temetőiben temetik el. Am bonyodalmak támadtak, mikor mindkét nagy temető zsidó alkalmazottait hirtelen letartóztatták, és még a nyilaspuccs előtt deportálták Auschwitzba. A puccs után a pesti hitközség Chevra Kadisha (Szent Egylet) vezetőit és legtöbb alkalmazottját szintén letartóztatták, ami nehezítette a problémát. A válságot figyelemre méltó hatékonysággal oldották meg, hála Trebitsch Márkus, a Chevra főtitkára odaadó fáradozásainak. 114 Solymossy és az illetékes városi hatóságok segítsége révén a Chevra engedélyt kapott, hogy a Községi Temetkezési Egylet létesítményeinek igénybevételével folytathassa működését. Trebitsch erőfeszítései eredményeképpen mindkét gettóban nyilvántartó iroda létesült, bár munkájukat gyakran lehetetlenné tette, hogy a nyilasok az áldozatok személyi papírjait is megsemmisítették.

Mielőtt a szovjet csapatok december 27-én bekerítették Budapestet, a temetkezés viszonylag rendezetten folyt. A rituális szertartásokat a gettóban tartották meg a Kazinczy utca 44. sz. alatti szükségravatalozóban. A koporsókat a gettó kapujáig kísérték, ott átadták a keresztény sofőröknek, akik elszállították azokat a nagy Rákoskeresztúri temetőbe. A szertartásokat rendszerint dr. Berend Béla, a gettó rabbija, a Tanács tagja vezette. A nemzetközi gettóban elhunytak számára a szertartásokat rendszerint a Pozsonyi út 32.-ben tartották.

A gettókon kívül meghalt zsidók tetemeit a Bonctani Intézet épületében gyűjtötték össze. Dr. Juhász József rendőrtanácsos együttműködésének köszönhetően a holttesteken nem végeztek boncolást, mivel ezt a zsidó törvények tiltják.

A temetőbe szállított összes holttestet nem letetett rögtön eltemetni az állandó munkaerőhiány miatt. A zsidó sírásók elhurcolása után csak 10-12 keresztény sírásó maradt a napi 80-120 holttest eltemetéséhez. A temetést Nyiri János, a temető keresztény főkertésze irányította, aki nemcsak továbbra is ellátta hagyományos feladatkörét, de átvette a hagyományos Chevra Kadisha-képviselő legtöbb kötelességét is. Pontos nyilvántartást vezetett a sírokról, feltüntetve a mintegy 100 kettős sír esetében az alulra, illetve fölülre eltemetettek neveit.

December 24-e után a heves harcok miatt a holttesteket már nem lehetett kiszállítani a Rákoskeresztúri temetőbe. Egy ideig a holttesteket a

Kerepesi úti régi temetőben gyűjtötték, ezeket ott is temették el végül a felszabadulás után. 1945. január 3. után a holttesteket már nem lehetett kivinni a gettóból. Néhányat a Klauzál téren és a gettó más részein temettek el, de a holttestek többségét a hitközség a Kazinczy utca 40. sz. alatti rituális fürdőépületébe gyűjtötték. Miután a kádak és a csarnokok megteltek, a holttesteket az épületek udvarain tárolták, továbbá a kórházak és a Zsidó Tanács székházának udvarain. A holttesteket fahasábokhoz hasonló rakásba halmozták több kiürített üzlethelyiségben, a Klauzál téren és a Dohány utcai zsinagóga udvarán.

Mikor a gettó január 18-án felszabadult, kb. 3000 temetetlen holttest volt az elkülönített területen. Mivel nem voltak szállítóeszközök, amelyekkel a holttesteket a zsidó temetőkbe lehetett volna vinni rituális temetésre, 2218 holttest több tömegsírba került a Dohány utcai nagy zsinagógával szomszédos Hősök Temploma körüli kertben. A Budapesten 1944-ben és 1945-ben a nyilasok túlkapásai következtében meghalt zsidók száma elérte a 17 000-et.115

Oktatás és vallási élet

Ezekben a sötét napokban a vallás némi vigaszt nyújtott az üldözött budapesti zsidóknak. A vallási élet viszonylag normális maradt a fővárosban 1944 júniusáig, amikor a zsidókat a csillagos házakba parancsolták. Később a vallási szertartásokat a szomszédos zsinagógákban és a csillagos házak óvóhelyein rendezték meg. A nem hívők is részt vettek a szertartásokon, hogy minél népesebb legyen a gyülekezet. Önkéntes rabbik és tanítók vallásoktatásban részesítették a gyerekeket, különösen a Bar Micvó-korúakat. Azonkívül előadásokat tartottak a Bibliából vagy a zsidó történelemből merített különféle témákról.

A gettó létrehozása nyomán a vallásos élet még intenzívebbé vált, részben a zsidók nagyobb lelki szükségletei, részben összezártságuk miatt. December 4-én a Zsidó Tanács néhány vezetője és néhány érdeklődő rabbi és tanár, köztük Kálmán Ödön rabbi, tanácskozást tartott, amelynek eredményeképpen rendszeressé tették a vallásos szertartásokat és oktatást. A gettóban lévő három zsinagóga közül az egyiket - a Kazinczy utcai ortodox zsinagógát - a németek bezárták. A másik kettőt - a Dohány utcai nagy zsinagógát és a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógát - a nyilasok letartóztatott zsidók internáló táboraként használták. Ezeket fokozatosan kitakarították, és megnyitották az istentiszteletek számára, melyeket azokra az órákra tűztek ki, amikor a zsidók elhagyhatták otthonaikat. A részvétel természetesen péntek estéken és szombat reggelenként volt a legnagyobb. Máskor a zsidók többsége háza óvóhelyein tartotta meg közös imáját. ,

A különböző felekezetekhez tartozó kitért zsidóknak különleges szertartásokat és segélyprogramokat szerveztek. E téren különösen aktív volt Raüe Jakab a katolikus egyháztól, Nagy Gyula116 és Borsos Sándor a református egyháztól, valamint Sréter Ferenc a lutheránus egyháztól. Sok misszionárius és pap üdvözülést kínált azoknak, akik áttérnek. Sokan mások, köztük Raile atya, részt vettek a mentési és segélyezési munkában is.117

A gettólakók lelki szükségleteivel való törődés mellett sok rabbi vigasztalta a betegeket és a nyomorékokat.

A gyerekek vallásos nevelése azoknak a tanítóknak és rabbiknak a feladata volt, akik hallgattak a Zsidó Tanács felhívására. A foglalkozásokat általában légópincék közelében, kiürített kereskedelmi létesítményekben tartották, a gyerekek ott is étkeztek. Akárcsak a csillagos épületekben korábban az év folyamán, a hangsúly a gyerekek Bar Micvóra való felkészítésére helyeződött.118 A hitközség vezetői különösen igyekeztek megünnepelni Hanuka ünnepét. A templom i. e. 165-ben történt újrafelszente-lése emlékére történt gyertyagyújtás üdvös, bár múlékony fölemelő hatást gyakorolt a gettó csüggedt lakosságára.

A kormány vagdalkozása és a féktelen terror

A Vörös Hadsereg 1944. december 9-én, miután áttörte a „Friesner-vonalat", erőteljes offenzívába lendült, mely Vácnál, Budapesttől északra elérte a Dunát. December 22-én a Fjodor I. Tolbuhin marsall vezette erők nagy támadást indítottak a Balaton és a Duna között; két nappal később elérték Budát. A Budáról kivezető két utolsó utat - Esztergom, illetve Szentendre felé - december 26-án elvágták.119 December 27-én a szovjetek bekerítették Budapestet.120 A Szálasi-rezsim összeomlása és az ország náci iga alóli, rég várt felszabadulása immár elkerülhetetlenné vált. A nyilas kormány, a nyilas parlamenti képviselők és pártvezetők azonban, akik már korábban a nyugat-magyarországi Sopronba (és részben Kőszegre) menekültek, továbbra is úgy tevékenykedtek, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna. Fittyet hányva a szovjet ostrom realitásainak, a kormány tovább ontotta a rendeleteket és tartotta az értelmetlen parlamenti üléseket; ez így ment egészen az ország 1945. április 4-én bekövetkezettfelszabadulásáig. 121 A szemfényvesztés részeként Szálasi, Kemény és Beregfy december 4-én látogatást tett Hitlernél. Magyar kérésre Budapest lehetséges feladásáról tárgyaltak. A németek sziklaszilárdan ragaszkodtak döntésükhöz, hogy mindenáron védik a magyar fővárost.122

Budapestről való elmenekülése előtt néhány nappal Vajna Gábor még talált időt arra, hogy elrendelje: minden magyar utcát, utat és teret, melyet zsidókról neveztek el, vagy bármiről, ami zsidókkal kapcsolatos, haladéktalanul át kell keresztelni.123 December 23-án Vajna tetézte törvényhozási mániáját azzal, hogy kiadott egy rendeletet, mely felszólított minden bujkáló zsidót, hogy 24 órán belül jelentkezzék a Zsidó Tanácsnál a gettóba való toloncoltatása végett. A rendelet szövege a következő volt:

I

A Budapest székesfőváros területén élő, sárga csillag viselésére kötelezett zsidókat f. évi december hó 2-án falragaszok útján közzétett rendeletemben utasítottam, hogy a részükre kijelölt térületté (gettóba) záros határidőn belül költözzenek be.

Tudomásom van arról, hogy a gettóba való beköltözésre kötelezett zsidók közül nagy számban vannak olyanok, akik bujkálnak a főváros területén, és a beköltözési kötelezettség alól - sok esetben hamis személyi okmányokkal -kivonják magukat a vonatkozó rendelkezések alól.

Tekintettel a fontos közrendészeti és közbiztonsági okokra, felhívom azokat a zsidó személyeket, akik a kiadott rendelkezéseknek eleget nem tettek és a gettóba mind ez ideig nem költöztek be, e rendeletem közzétételétől számított 24 órán belül jelentkezzenek a Síp utca 12. sz. alatt működő Zsidó Tanácsnál elhelyezésük céljából.

A jelentkezési kötelezettség kiterjed azokra a zsidó személyekre is, akik eddig mint hadiüzemi alkalmazottak vagy munkaszolgálatosok mentességet élveztek.

A Síp utca 12. sz. alá magukkal vihetik:

(a) rajtuk lévő öltözéket,

(b) két rend fehérneműt,

(c) egy rend ágyneműt,

(d) teljes élelmiszerkészletüket,

e) összes pénzüket és más kisebb értéktárgyaikat (gyűrűk, ékszerek síb.). A megszabott 24 órás határidő alól mentesítve vannak:

1. Bármely kórházban menetképtelen, súlyos beteg állapotban ápolás alatt álló zsidók, tekintet nélkül arra, hogy a kórház élvez-e valamiféle mentességet vagy sem.

2. A gyermekotthonokban élő zsidó gyermekek (12 éves korig).

3. Az előbbi pontban meghatározott zsidó személyek ápolására vagy gon-. dozására hivatott zsidó személyzet (orvosok, ápolónők, gondozónők, kiszolgálók, takarítók stb.). Ezek létszáma azonban nem lehet több, mint az ápolásukra, gondozásukra bízottak számának 10%-a. A most felsorolt ki-

vételezettek is kötelesek legkésőbb folyó évi december hó 31-én déli 12

óráig a gettóba bevonulni.

n

Minden zsidó beteget, ápoltat, bár akár keresztény, akár zsidó (zsidók által fenntartott) kórházban, a gettóban felállított ideiglenes, illetőleg a gettón kívül zsidó betegek ellátására ideiglenesen meghagyott Wesselényi utca 44. és Bethlen tér 2. sz. kórházba kell szállítani. A beszállításról annak a kórháznak igazgató főorvosa köteles gondoskodni, amelyben a beteg e rendelet közzétételének időpontjában feküdt. Az ún. Nemzetközi Gettó zsidó házainak házfelügyelői kötelesek az eddig bennlakott védettekről pontos jegyzéket felfektetni, s internálás terhe mellett megakadályozni azt, hogy a házban oda nem tartozó zsidó személyek megbú jhassanak.

A házfelügyelők és légóházparancsnokok, a hadiüzemek, a vállalatok, üzemek és intézmények (kórházak, szanatóriumok, jóléti intézmények, iskolák stb.) vezetői tartoznak a házban lakó, illetőleg az üzemben, vállalatban stb. foglalkoztatott, sárga csillag viselésére kötelezett zsidókat a gettóba való haladéktalan beköltözésre utasítani, s amennyiben felszólításuk eredménytelen maradna, az illető zsidót e rendelet közzétételétől számított 48 órán belül az illetékes kerületi rendőrkapitányságnál beadott és elismcrvénnyel nyugtázott írásbeli feljelentéssel bejelenteni.

Minden zsidóbújtatóra, valamint az előbbi bekezdésben felsoroltakra, ha fent megszabott kötelezettségüknek nem tesznek eleget, sőt azokra is, akik hivatásuk, beosztásuk vagy körülményeik folytán (pl. üzemvezető, személyzeti főnök, háztartási vagy üzemi takarító alkalmazott, szomszédos lakó stb.) tudtak vagy tudhattak zsidóbujkálásról, vagy zsidóbújtatásról, s jelentést tenni elmulasztottak, folyó évi december hó 2-án közzétett 8935/1944. BM eln. sz. rendeletem 18. pontjában megszabott büntetés (családfő munkatáborba szállítása, az összes közvetlen családtagok internálása) vár.

A rendelet ellen vétő katonai személyek a statáriális rendelkezések értele mében mint katonaszökevények lesznek elbírálva, és megbüntetésük végett a m. kir. honvédségnek átadva.124

A bujkáló zsidók elleni embervadászat, mely lázasan folyt a gettó létrehozása óta, még hevesebbé vált Vajna rendeletének kibocsátása után. Buzgalmukban, hogy teljesítsék vélt hazafias kötelességüket, a nyilasok a gettóba hurcolták nemcsak a rejtekhelyeken elfogott vagy a szomszédijaik által följelentett zsidókat, hanem a külföldi állampolgárságú zsidókat, a „védett" zsidókat, sőt néhány nem zsidót is. A rendelet kibocsátása utáni napon például a nyilasok behoztak 19 svéd állampolgárságú személyt. Köztük volt Asta Nielson, Gusztáv király unokatestvére, valamint Bauer kisasszony, a svéd nagykövet titkárnője.125

1945 elején a nyilas parlament felhatalmazta a zsidókkal összeházasodott keresztényeket, hogy elválhatnak házastársuktól mindennemű kötelezettséggel járó következmények nélkül. A törvény azt is előírta, hogy a vegyes házasságokban élő keresztények, akik nem hajlandók elválni hitvesüktől, gyakorlatilag a zsidóellenes rendelkezések hatálya alá esnek.126

A háború utolsó néhány hónapjában, amikor Magyarország felszabadított részében aZ élet fokozatosan visszatért a rendes kerékvágásba a Debrecenben székelő, szovjetek által támogatott új magyar kormány vezetése alatt,127 a nyilasok kihasználták a még ellenőrzésük alatt álló területeken uralkodó zűrzavart és anarchikus viszonyokat arra, hogy zsidóellenes túlkapásaikat folytassák. Fosztogatásaik és gyilkosságaik pusztító hatást gyakoroltak a zsidókra, sőt negatívan befolyásolták Magyarország hozzájárulását a háborús erőfeszítéshez. Míg a németeket az előbbi természetesen nem érdekelte, az utóbbi komolyan bosszantotta. Minden magyarországi német szervezet, az SS-t is beleértve, állandóan igyekezett nyomást gyakorolni a nyilasokra a Birodalom érdekeinek védelmében.128 A nyilasok többsége azonban fütyült erre, és továbbra is saját gyilkos ösztöneit követte, így aztán kialakult a féktelen terror légköre.

Az október 15-én, Szálasi hatalomra jutásával kezdődött rémuralom majdnem teljesen féktelenné vált a szovjet ostrom kezdete után. Fegyveres nyilas bandák kóboroltak Budapesten és az ellenőrzésük alatt álló más területeken, védtelen áldozatokat fosztogatva és gyilkolva, mindenekelőtt zsidókat. A helyzetet találóan jellemezte Fiala Ferenc, az ismert antiszemita újságíró és Szálasi sajtófőnöke, a háború után készült emlékirataiban: „A rend felbomlott a fővárosban, és bárki, akinek géppisztolya volt,... bíróként és hóhérként léphetett fel."129

A túlnyomórészt tizenéves suhancokból álló bandák találomra kóboroltak a városban, bujkáló zsidókra vadászva. Megtámadták az óvóhelyeiken, pincéikben, a gettón kívüli otthonaikban, a nemzetközi gettóban és a nagy gettóban meghúzódó zsidókat. Támadásaik egyre vakmerőbbek és egyre nagyobb szabásúak lettek.

A nyilasok, akik gyakran megkínozták áldozataikat, rendszerint 50-60 zsidót lőttek agyon éjszakánként. Az áldozatok közt volt számos mentesített zsidó, akinek kivételezett státusát a nyilasok figyelmen kívül hagyták. A gettón kívül meggyilkolt zsidók holttesteit rendszerint a Törvényszéki Orvostani Intézet halottasházába vitték.

A gettóban elhalálozott vagy meggyilkolt zsidók közül nagyon sokat a Dohány utcai zsinagóga kertjében ásott tömegsírokba temettek (26.5.-26.7. képek).

A felszabadulás előtti utolsó néhány héten a nyilas bandák betörtek egy sor zsidók lakta épületbe, így például a Pozsonyi út 30.-ba, a Légrády Károly utca 39.-be és 48/b.-be, az Eötvös utca 30.-ba, a Sziget utca 45.-be, a Damjanich utca 49.-be, a Visegrádi utca 36.-ba, a Jókai utca 1 .-be, a Katona József utca 21.-be és a Wesselényi utca 27.-be.130 A zsidókat

26.5. kép

Tömegsír a Dohány utcai zsinagóga udvarában

általában először megfosztották utolsó megmaradt értékeiktől. Sokat a helyszínen agyonlőttek; másokat kivittek a Duna-partra, és belelőtték őket a Dunába. A kivégzés módszere abból állt, hogy három embert egymáshoz kötöztek, kiállították őket a rakpart szélére, és a középsőt közvetlen közelről tarkón lőtték, hogy testének súlya berántsa a két másik élő áldozatot a folyóba. A legszörnyűbb atrocitásokat a Kun András - antiszemita katolikus pap - által vezetett banda követte el. A szerencsésebb zsidókat, főképp a nőket és a gyerekeket, életben hagyták, és átszállították a nagy gettóba.

December 28-án egy nyilasokból és sváb SS-legényekből álló vegyes banda megtámadta a Bethlen téri zsidó kórházat. A pácienseket és a kórházi személyzetet 24 órán át terrorizálták, és kirabolták. Távozásuk előtt a behatolók kiválogattak 28 fiatalabb külsejű férfit, akiket elhurcoltak a Wesselényi utcai kereskedelmi iskola épületébe, ahol két nappal később legyilkolták őket. December 31-én késő délután egy 40-50 nyilasból álló másik banda behatolt a Vadász utca 29. sz. alatti ún. üvegházba, amely a svájciak védelme alatt állt. Kézigránáttal robbantották be a kaput, és géppisztolyaikkal lövöldözve törtek be, azonnal megöltek három zsidót, köztük Scheiber Lajos rabbi feleségét, és 20 üldözöttet megsebesítettek. Eredeti céljuk nyilván az volt, hogy kifosszák az épületet, melyben svájci rak-

954 A SZÁLASI-ÉRA

tárakat gyanítottak, ehelyett több ezer védett és nem védett zsidó búvóhelyére bukkantak. Krausz Miklós, a svájci mentőakció egyik vezetője kétségbeesetten kért segítséget a hatóságoktól. A Szabadság téri svájci követség útján Szalai Páltól,131 a nyilas párt rendőrségi összekötőjétől, Csipkés ezredestől, a város katonai parancsnokától és Kubissy Béla rendőrfőnöktől próbált segítséget kapni. Weisz Arthur, az épület korábbi tulajdonosa és parancsnoka megpróbált időt nyerni azzal, hogy figyelemelterelő tárgyalásokba bocsátkozott a nyilas banda vezetőivel. Közben a nyilasok vagy 800 zsidót kihajtottak az utcára „átköltöztetés" céljából. Ezek a zsidók elkerülték sok szerencsétlenül járt társuk sorsát, hála két rendőrségi riadóautó és egy katonai egység határozott közbelépésének, melyeket Fábry Pál főhadnagy és Horváth Attila zászlós vezetett. Szalay rendelte ki őket a helyszínre. Másnap azonban egy csapat nyilas visszajött, és csapdába csalta Weisz Arthurt. Elhívták, hogy tárgyaljon a kerületi

956 A SZÁLASI-ÉRA

nyilas vezetővel „közös érdekű kérdésekről", s erről a tárgyalási fordulóról sose tért vissza.

Ugyanezen a napon egy másik nyilas banda betört a Ritz Szállodába, és ott találta Komoly Ottót, az ismert cionista vezetőt, a Zsidó Tanács tagját, aki nem sokkal korábban biztonsági okokból költözött oda otthonából. A Városház utca 14. sz. alatti Nyilas Házba vitték, ahol a hírhedten vad nyilas vezetők, Rettmann Kurt, Balog Mihály és Nidossy Imre vezetése alatt álló csoport meggyilkolta. Január 5-én a Zsidó Tanács másik tagját, Szegő Miklóst, a székesfehérvári hitközség korábbi vezetőjét fogták el a nyilasok a Pannónia utca közelében, őt is megölték. így ő lett a Tanács harmadik tagja (Gábor János volt az első), aki erőszakos halállal halt meg a nyilasok kezei között. A Tanács elnöke, Stöckler Lajos szerencsésebb volt. Január 8-án őt és családtagjait 154 más zsidóval együtt a nyilasok elhurcolták az Üllői út 4.-ben lévő óvóhelyükről. Először a Mária Terézia laktanyába vitték őket, majd röviddel később a Ferenc körút 41. sz. alatti Nyilas Házba. Szalai és Gyulai réndőr százados mentette meg őket Lőcsey parancsára, akinek figyelmét dr. Nagy József tanácstag hívta fel letartóztatásukra.

A pesti oldalon elkövetett atrocitásokhoz hasonlókra került sor Budán is. Itt is sok volt az egyéni akció.132 Am messze a legmegdöbbentőbb bűnöket a Maros és a Városmajor utcai zsidó kórházak ápoltjai és személyzete ellen követték el.

A Maros utcai kórházat a Budai Szent Egylet alapította. A német megszállás alatt a Nemzetközi Vöröskereszt felügyelete és védelme alatt működött. A kórházat 1945. január 11-én egy csapat nyüas vette körül, akik a főváros XII. és XIH. kerületének pártszervezeteihez tartoztak. Lezárták a kórházhoz vezető utcákat, majd behatoltak az épületbe, és megkezdték a beren<jlezés értelmetlen pusztítását és az ott tartózkodó 92 páciens, orvos és ápolónő kínzását és legyilkolását. Kirángatták a betegeket az ágyaikból, a földön taposták őket, és agyonlőtték azokat, akik nem tudtak járni. A járóképeseknek megparancsolták, hogy vigyék ki a holttesteket, és temessek el egy nagy gödörben, melyet előbb megásattak velük. Amikor ezt a feladatot végrehajtották, őket is belelőtték a tömegsírba. Egyetlen ápolónőnek, Jolinak sikerült megmenekülnie; ő túlélte a kivégzést, és az éjszaka leple alatt kimászott a tömegsírból.133

Január 14-én a Városmajor utcai Ortodox Kórházat támadták meg. A támadás idején csaknem 150 ápolt, orvos és ápolónő tartózkodott itt, köztük sok olyan zsidó beteg, akiket hat nappal korábban a János Szanatóriumból hoztak át ide a szanatórium gondnoka, Rady Dénes által készített névsor alapján. Január 19-én egy másik nyilas csoport megtámadta

a Budai Szent Egylet Alma utca 2.-ben lévő szeretetházát. A 90 bennlakót elhurcolták és röviddel később lemészárolták a Városmajorban.134

Az embervadászatok, razziák, kivégzések, gyilkosságok és mészárlások megszakítás nélkül folytatódtak a főváros felszabadulásáig.135

Tervek a gettó elpusztítására

A nyilasok és az SS dühe nem kerülte el a nagy gettóba szorult zsidókat sem. Naponta sor került fosztogatásokra és tömeggyilkosságokra. Ezek egy részét Stöckler és Domonkos felsorolta a nyilas hatóságokhoz, különösen Lőcseyhez intézett segélykéréseiben. 1945. január 8-i folyamodványukra reagálva, melyben részletezték, hogy törnek be a gettóba különféle egyenruhás és fegyveres egységek tagjai, Lőcsey rábeszélte Vájná Ernőt, a Budapest védelmére rendelt nyilas pártmegbízottat, adjon ki egy parancsot, mely megtiltja illetéktelen személyek behatolását a gettóba.136 A január 10-i keltezésű parancs leszögezte, hogy a gettóba csak a Wesselényi utca két végében felállított kapukon szabad belépni, és kizárólag olyan engedélyekkel rendelkező személyeknek, melyeket Rettmann Kürt, a Nyilaskeresztes Párt, Hungarista Mozgalom körzeti vezetője, vagy Nidossy Imre alezredes, december végétől a budapesti fegyveres nyilas pártszolgálatosok parancsnoka, vagy Lőcsey, Solymossy utóda adott ki.

A parancs ellenére a nyilasok még legalább néhány napig be-betörtek a gettóba, és a legvisszataszítóbb rémtetteket követték el, köztük a Wesselényi utca 43.-bán és 27.-ben végrehajtott mészárlást. E bűntény nyomán Szalai január 12-én 100 rendőrt vezényelt a gettóba, két tiszt parancsnoksága alatt. A Zsidó Tanács székházának légópincéiben szállásolták el őket. Egy külön e célból válogatott 15 fős nyilas egységet is a gettóba vezényeltek, mely együttműködött a rendőrökkel a gettó utcáin való járőrszolgálatban és a kapuk őrzésében. Szalai személyesen vállalta ezeknek a rendőri és nyilas erőknek a felügyeletét, és megbízta helyettesét, Perjésit, akit a nyilasok is tiszteltek, hogy szorosan működjön együtt a Tanáccsal. Ettől az időtől kezdve az erőszakos incidensek száma látványosan csökkent.

A gettóra boruló nyugalom azonban vihar előtti csend volt. Hírek kezdtek terjengeni arról, hogy az SS és a nyilasok állítólag el akarják pusztítani a gettót egy közös villámakció keretében a szovjet csapatok bevonulása előtt. Néhány ilyen hír szerint a németek azt tervezték, hogy repülőgépekről szétbombázzák a gettót. Egy másik forrás szerint a Royal Szállodában lévő németek és nyilasok azt tervezték, hogy a gettót megszállja egy 500 fős SS-különítmény Mummi százados vezetésével, egy nyilas kü-

lönítmény Lucska Vilmos vezetésével és 200 rendőr Kubissy rendőrfőnök vezetésével. A híreszteléseket megerősítette, hogy a Királyi Palotában - az erődben - huzamosabb ideje ott tartózkodott Hitschler SS-rend-őrtábornok és Go^tstein SS-őrnagy, a politikai szekció vezetője.

Stöckler és Domonkos minderről részletesen tájékoztatta Szalait. Szalay megpróbálta rábeszélni Vajna Ernőt, hogy vesse el a sötét tervet, de eredménytelenül. Ekkor kapcsolatba lépett Schmidthuber tábornokkal, az SS-Feldheerenhalle páncéloshadosztály parancsnokával, akinek politikai nézetei a jelek szerint különböztek a Magyarországon állomásozó német tábornokok nézeteitől. Szalai így írta le a budapesti gettó megmentésére irányuló erőfeszítéseit a háború után a népbíróság előtt tett vallomásában:

Két nappal a gettó felszabadulása előtt, a késő délutáni órákban az egyik rendőrtiszt a Városháza óvóhelyén lévő hivatali helyiségembe sietett, és közölte, hogy a Royal Szálló épületében készen áll kb. 500 német katona, 22 pártszolgálatos, és be akarnak vonni 200 rendőrt még aznap éjjel elkövetendő géppisztolyos tömeggyilkosságra. Egyben azt is közölte, hogy ha perceken belül nem intézkedem, úgy az akciót a szállodában felsorakozott alakulatok elkezdik.

Ugyancsak a Városháza óvóhelyén tartózkodott Szabó Károly, aki Wallenberg svéd követségi titkár és énközöttem összekötő volt. Vele is megtárgyaltam a tervezett aljas tömeggyilkosság megakadályozásának tervét. Elmentem dr. Vajna Ernőhöz, aki közölte velem, hogy tudomással bír az akcióról - de nem akadályozza meg.

A Városháza óvóhelyén tartózkodott Schmidthuber német tábornok, az SS-Feldheerenhalle nevű hadosztálynak a parancsnoka, aki az én benyomásom szerint távol tartotta magát az itt lévő német politikai tábornokoktól.

Fritz nevű német főhadnagy útján, aki a tolmácsa volt, azonnal kihallgatást kértem tőle. Megkérdeztem, hogy van-e tudomása a gettóban készülő akcióról, és egyben azt is közöltem vele, hogy az ő alakulatainak tagjai is fel vannak sorakozva a Royal Szállóban. Figyelmeztettem, hogy Wallenberg közlése szerint, amennyiben ezt a gonosztettet nem akadályozza meg, rajta a felelősség, és nem mint katonát, hanem mint gyilkost vonják felelősségre. Erre magához rendelte Lucska Vilmos borbélysegéd pártszolgálatost, aki mint a VII. kerület nyilas irányítója vezette volna az egész akciót. Úgyszintén magához rendelt egy Mummi nevezetű német századost, aki a Royal Szállóban székelt, és a németeket irányította volna. Ugyancsak behívatta dr. Vajna Ernőt és Kubissy rendőrfelügyelőt, akiket az én személyes tiltakozásom következtében kényszerített e gonosztett megakadályozására.

Mummi helyett Lucska Vilmossal egy német őrmester jelent meg. Schmidthuber a német őrmestert azonnal letartóztatta, ellenben dr. Vajna Ernő Lucska Vilmost futni hagyta. Életem legboldogabb pillanata következett be, amikor sikerült ezt a rettenetes gonosztettet megakadályoznom. Úgy gondolom, a történelmi igazság kedvéért el kell mondanom, hogy kb. 120 000 ember, akik a budapesti izraelita hitfelekezetnek tagjai, életben maradásukat kö-

szönhetik azoknak, akik vissza nem riadva az aknatűztől, állandóan a saját

életüket kockáztatva harcoltak társaik életéért.137

Végső soron a szovjet erők gyors előnyomulása volt a döntő tényező a gettó és a főváros többi részében bujkáló zsidók felszabadításában. Az utolsó percben harcba vetett erősítések ellenére a Pfeffer-Wildenbruch tábornok főparancsnoksága alatt álló német és SS-csapatok, valamint a magyar hadseregnek a Hindy Iván tábornok közvetlen parancsnoksága alatt álló maradványai nem tudtak ellenállni a győzelmes Vörös Hadseregnek.138 A szovjet erők 1945. január 17-18-án felszabadították Pestet, és elkeseredett harcok után, február 13-án Budát is.139

A budapesti zsidók felszabadulása nem vetett véget a náci és nyilas kezekben lévő zsidók szenvedéseinek. Még mindig sok ezer árokásó és munkaszolgálatos zsidó dolgozott Nyugat-Magyarországon, és építette a Bécs védelmét szolgáló Keleti falat.

A menekülésben lévő Szálasi-kormány még mindig a zsidókérdés „megoldásával" volt elfoglalva. A belügyminisztériumban, amely Szombathelyre való átköltözése után, 1945 januárjában átszerveződött, még mindig fenntartották a zsidóügyi osztályt, amelynek élén Toldi Árpád Fejér megyei főispán működött, helyettese pedig az addigi zentai polgármester, Avar László lett.140

Közülük sokan menekültek meg április 4-én, amikor végre egész Magyarország megszabadult a náci és nyilas csapatoktól. Másokat különféle német koncentrációs táborokba vittek, ahol osztoztak a nácizmus többi áldozatának sorsában, egészen május 9-ig, a háború végéig.'

Jegyzetek

1. Még Reményi-Schneller Lajos és Jurcsek Béla, a kormány két, legharsányabban németbarát tagja is megszavazta a megadást a szeptember 7-i koronatanácsi ülésen. C. A. Macartney, 2:338. o. Az egyöntetűséget nyilván azzal sikerült elérni, hogy a következő irreális fegyverszüneti feltételekben egyeztek meg: a szövetségesek csak a stratégiailag legfontosabb pontokat szállják meg; román vagy jugoszláv csapatok nem vesznek részt a megszállásban; a magyar rendőrség és köztisztviselők helyükön maradnak, és a szövetségesek megengedik a német erők visszavonulását Magyarországról. Rozsnyói Ágnes: A Szcdasi-puccs. Kossuth, Bp., 1962, 29. o.

2. A németek tájékozódtak erről a döntésről mind polgári, mind katonai szinten. Lakatos Veesenmayert tájékoztatta; Vörös János vezérkari főnök pedig Hans Greif-fenberget, a budapesti német katonai attasét. C. A. Macartney, 2:338. o.

3. Uo., 367. p.

4. Ekkmann in Hungary. Documents. Szerk.: Lévai Jenő. Pannónia, Bp., $#61, 146. o.

5. A magyar fegyverszüneti delegációt Faragho Gábor tábornok vezette, aki a csendőrség felügyelője volt, és mint ilyen közvetlenül, de legalábbis közvetve felelős volt a deportálásokért. Feltehetőleg azért esett rá a választás, mert „jó kapcsolatai" voltak Moszkvában, ahol katonai attaséként szolgált 1940-4l-ben.

E tárgyalások részleteit lásd C. A. Macartney, 2:319-443. o. Lásd még Cvi Erez:„The Jews of Budapest and the Plans of Admiral Horthy, August-October 1944." In: YVS, 16. köt., 177-203. o. Erez hangsúlyozza Horthynak és különösen Fa-ragho Gábor tábornoknak a zsidókérdésben kifejtett meggondolásait, aki állítólag nagyonszerette volna jóvátenni a vidéki zsidók elpusztításában játszott szerepét. Érdekes részletek találhatók Bokor Péternek a balsikerű kiugrási kísérlet több szereplőjével készített interjúiban - például Vita Sándor, gróf Zichy Ladomér, Simó Gyula, Hardy Kálmán altábornagy, Utassy Lóránd, Lengyel Béla altábornagy és Aggteleky Béla tábornok. Lásd Bokor Péter: Végjáték a Duna mentén. RTV-Minerva-Kossuth, Bp., 1982, 202-271 ., 296-311., 334-350. o.

6. C. A. Macartney, 2:363., 376. o.

7. A főváros védelmére kijelölt egységek felsorolását és értékelését lásd uo., 362.

skk.

8. Skorzeny szeptember 21-én érkezett Magyarországra, fölszerelkezve a Királyi Palota negyede alatt húzódó alagutak labirintusának térképével. Skorzeny beszámolóját lásd könyvében. Skorzeny's Secret Mission. Dutton, New York, 1950, 193-218. o. A beszámoló kissé más verzióban jelent meg a brit kiadásban: Skorzeny's Special Mission. Róbert Hale, 1957, 126-146. o.

Egy izraeli forrás szerint Skorzenyt a háború után a Mossad, Izrael titkosszolgálata vette alkalmazásába. Catherine Gerson: „Nazi Said to Have Aided Israeli Spy Unit." Thejewish Week, New York, 1989. szeptember 29.

9. Bővebben Skorzeny és Bach-Zelewski szerepéről lásd Gnminals az Large. Szerk.: Pintér László és Szabó László. Pannónia, Bp., 1961, 242-270. o.

10. Horthyval való augusztus 29-i sikertelen találkozója ellenére Szálasi továbbra is törekedett a hatalom megszerzésére, lehetőleg Horthy áldásával és a németek jóváhagyásával. Ezt a mozzanatot hangsúlyozta például Gottlob Berger SS-Obergruppen-führer 1944. szeptember 11 -i, Kari Brandt útján Himmlerhez eljuttatott üzenete. NA, T-175 mikrofilm, 59. tekercs. (Az SS birodalmi vezetőjének levéltára.)

11. Az egyezség előírta, hogy a Szálasi-kormány nyolc nyilaskeresztes és három MEP-képviselőből álljon, egy nemzetiszocialistából, egy volt imrédystából és két tábornokból. A nyilasokat a következőknek kellett képviselniük: Szálasi (miniszterelnök és ügyvezető államfő), Szőllőssi Jenő (miniszterelnök-helyettes), Kemény Gábor (külügy), Vajna Gábor (belügy), Budinszky László (igazságügy), Szakváry Emil (ipar), Kassai Ferenc (nemzetvédelem és propaganda), valamint Kovarcz Emil (a nemzet totális mozgósítása és harcba állítása); a MÉP-et Reményi-Schneller Lajos (pénzügy), Jurcsek Béla (közellátás) és Szász Lajos (kereskedelem és közlekedés) képviselte; Pálőy Fidélt a nemzetiszocialistáktól mezőgazdasági miniszternek jelölték, Rajniss Ferencet pedig, Imrédy korábbi munkatársát a Magyar Megújulás Pártjából, kultusz- és közoktatási miniszternek. A két tábornok, mindkettő a magyar tábornoki kar tagja, Beregfy Károly volt, akit honvédelmi miniszternek szemeltek ki, és Helleb-ronth Vilmos, aki „a termelés folyamatos vezetéséért" lett felelős. G. A. Macartney, 2:370. o. Mikor a Szálasi-kormányt október 16-án beiktatták, összetétele pontosan megfelelt az egyezségnek. Az egyetlen kiegészítés Csia Sándor volt, Szálasi régi barátja és nyilas pártvezető, akit tárca nélküli miniszterré neveztek ki. Budapesti Közlöny, 236. sz., 1944. október 17., 1. o.

12. A Végrehajtó Bizottság a következőkből állt: Szász Lajos elnök, Rajniss és Szőllősi Jenő alelnökök, Andréka Ödön, Baky László, Bárdossy László, Bocsáry Kálmán, Hamm Ferenc, Hóman Bálint, Huszovszky Lajos, Jaross Andor, Kolosváry-Borcsa Mihály, Marton Béla, Milotay István, Nyírő József, Rátz Jenő, gróf Teleki Mihály és Vajna Gábor tagok. Nagy Iván délvidéki képviselőt később vették be. C. A. Macartney, 2:386. o.

13. Uo.

14. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 288. o.

15. A nyilasok hatalmi harcának jól dokumentált összefoglalását lásd Teleki: Nyilas uralom Magyarországon. Kossuth, Bp., 1974, 9-27. o.

16. Heszlényi József vezérezredest, a harmadik hadsereg németbarát parancsnokát nem tájékoztatták a tervről. A Vörös Hadsereghez való átállásra a jelszó a következő volt: „Az 1920. március elsejei parancs végrehajtandó." Bővebben Heszlényiről lásd a 9. fejezetet.

17. A „Miki egér-hadművelet" részleteit, ahogyan az ifjabb Horthy elleni akcióra gyakran utalnak, lásd C. A. Macartney, 2:355., 399-401. o. Az akció hátterének német verzióját lásd Wilhelm Hoettl: The Secret Front. Praeger, New York, 1954, 211-214.0. Cvi Erez azt állítja - mindennemű bizonyíték nélkül -, hogy Skorzeny emberei „zsidóknak álcázták magukat, és sárga Dávid-csillagot viseltek". Lásd „The Jews of Budapest and the Plans of Admiral Horthy," 202. o.

18. Hlatkyt visszacsalták a Királyi Palotába, mialatt a proklamációt beolvasták, és letartóztatták. Később deportálták.

19. Rahn beszámolóját a magyarokkal való találkozásáról lásd könyvében: Ruhe-loses Leben. Aufzeichnungen und Erinnerungen. Düsseldorf, Diederichs Verlag, 1949, 262-274. o. Lásd még C. A. Macartney, 2:406-407. o.

20. A proklamáció és a napiparancs teljes szövegét lásd Lévai, Zsidósors Magyarországon, 295-296. o. Az angol nyelvű változatot lásd The New York Times, 1944. október 17.

21. A Macartney által összegyűjtött bizonyítékok szerint Vörös beleegyezett a megváltoztatott parancs továbbításába. Az eredeti egy szélsőségesen németbarát főtiszt, László Dezső tábornok Rezébe került. Lászlónak Kapitánffy Albin százados mutatta meg az eredetit, Vörös segédtisztje, aki Vattaytól kapta, hogy továbbítsa a fronton lévő parancsnokoknak. Egy rövid megbeszélésen, melyen László, Kapitánffy, Major Jenő tábornok, Nádas Lajos ezredes (a honvédelmi minisztérium hadműveleti osztályának vezetője) és Veesenmayer vett részt, Vörös - akit Macartney „megvetendő alaknak", „gyávának és kétkulacsosnak" jellemez - elvesztette a fejét, és beleegyezett a parancsok kicserélésébe. C. A. Macartney, 2í413-418. o. Két nappal később Vörös átszökött a szovjetekhez, miután rövid ideig fogva tartotta őt a Gestapo. Váltig állította, hogy az eredeti parancsot hűtlen beosztottai hamisították meg, mielőtt hozzá eljutott.

22. Himmlernek szóló, 1944. október 25-én kelt memorandumában Winkel-mann részletesen leírta, milyen szerepük volt az SS tagjainak és a nyilas vezetőknek, köztük Szálasinak, Bakynak és Beregfynek a Horthy-rendszer megbuktatásában. Win-kelmann váltig állította, hogy Horthy „kapitulációját saját személye miatti, alantas félelme motiválta". Szövetségi Archívum, Koblenz.

23. Nagy Vilmos korábbi honvédelmi miniszter azt állítja, hogy a nyilasok győzelménekbiztosításában fontos szerepet játszó főtisztek közül sokan német-sváb származásúak voltak. A következő tiszteket sorolja ebbe a kategóriába (eredeti német nevük zárójelben): Abonyi (Nareddi) őrnagy; Bán (Friebert) Mihály ezredes; Darnóy (Danzinger) Pál százados; Demjén (Kirchlechner) Károly őrnagy, Dénes (Dotzauer) Jenő százados; Dienes (Turcsin) őrnagy; Hajdú (Rösler) Lajos százados; Henkey (Hering) János ezredes; Ijjas (Freiler) József százados; Kapitánffy (Kratzner) Albin őrnagy; Nádas (Nadler) ezredes, Németh (Popovics) Jenő alezredes; Porzezsinszky Valér alezredes; Radnóczy (Riedl) Antal százados; Rády-Péntek (Freitag) Artúr százados; Szávay (Szlávits) Sándor vezérőrnagy és Szörényi (Reischl) Emil százados. Majdnem az Összes felsorolt tiszt a vezérkarnál szolgált. Nagy Vilmos: Végzetes esztendők 1938-1945. Körmendy, Bp., é. n., 258. o.

24. A puccsnak és előzményeinek német verzióját részletezi Winkelmann Himm-lerhez intézett 1944. október 25—i memoranduma. Ebben az SS és a német rendőri erők magyarországi főparancsnoka fölfedi nemcsak az SS-tisztek által játszott konkrét szerepeket, ideértve Skorzeny és Ottó Klages SS-Hauptsturmführer szerepét ifj. Horthy elrablásában, Kernmayr SS-Untersturmführer szerepét a rádióállomás elfoglalásában, Bach-Zelewski és Zehender SS-Standartenführer szerepét az erőd megrohamozásában, hanem a külügyminisztériummal és képviselőjével, Veesenmayerral való rivalizálást is. A memorandumra, melyet Kurt Becher személyesen adott át, Himmler október 30-án azt írta, „köszönettel a jól végzett munkáért". NA, T-175 mikrokópia, 59. tekercs.

25. Lakatos verzióját a puccshoz vezető eseményekről lásd NG-1848.

26. Horthy beszámolója a puccsról: Horthy: Memoirs. Róbert Speller and Sons, New York, 1957, 227-241. o.

27. Bővebben a puccsról lásd C. A. Macartney, 2:391-443. o.; Teleki, Nyüas uralom Magyarországon, i. m., 28-51. o.; Nagyy Végzetes esztendők, L m., 229-272. o. Lásd még Rozsnyói, A Szálasi-puccs, i. m., 105. o.

28. Teleki, i. m., 134—135. o. A német külügyminisztériumnak küldött 1944. Október 28-i táviratában Veesenmayer a következő statisztikai adatokat sorolta fel: 1944. március 19-én 800 000 zsidó volt. Közülük 430 000 főt átszállítottak a Reich területére; 150 000 fő a munkaszolgálatos-századokban szolgált, és 200 000 zsidó maradt Budapesten. A Wühelmstrasse és Magyarország. Német diplomáciai iratok Magyarországról 1933-1944. Szerk.: Ránki György stb., Kossuth, Bp., 1968, 907. o. Lásd még RLB, 236. dok.

29. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 301. o. és Zsadányi Oszkár: „Kiskunhalas-Pusztavám," Menóra, Torontó, 1983. október 21.

30. Ilyen, október 17-én kiadott utasítás tette például lehetővé, hogy Boros Sándor folytassa munkálkodását a Kistarcsán és másutt lévő zsidó foglyok érdekében. Az utasítások szövegét lásd Lévai: A pesti gettó. Officina, Bp., é. n., 21. o.

31. Az október 16-án hivatalba lépő kormány összetétele megfelelt a korábbi Veesenmayer-Szálasi-egyezségnek (lásd feljebb). A belügyminisztérium vezető tisztségviselői közé tartozott Láday István csendőr ezredes, akit kineveztek a politikai rendőrségért felelős államtitkárrá; Hain Péter, a magyar titkosrendőrség hírhedt főnöke, akit újra kineveztek az Államvédelmi Központ vezetőjévé. A nyilas párt-és kormányzati intézmények szervezeti felépítéséről, struktúrájáról, kádereiről jól dokumentált, részletes áttekintést ad Teleki, i. m., 112-123., 221-248. o.

32. 1945-^6-ban lezajlott tárgyalásán Szálasi megpróbálta az atrocitásokért való összes felelősséget a KABSZ-tagokra és a németekre hárítani. Uo., 136-137. o.

33. A Szálasi-Rotta-tárgyalásról részletesen lásd: Karsai László: „A pápai nun-cius és Szálasi Ferenc." Európai Utas, 1991/2. sz. 72-76. o. Lásd még: Lévai, Zsidósors Magyarországon, 319. o.

34. Lévai, Eichmann in Hungary, i. m., 145-146. o. Vajna véleményének összegezését a zsidókérdés magyarországi kezelésére vonatkozó memorandummal együtt, melyet a budapesti német követség 1944. október 19-én küldött el a svájci követségnek, november 29-én eljuttatták Nagy-Britannia berni követségéhez. PRO, Fo. 371/42824,87-92.0.

35. Ezt à részletet Ferenczy tárta fel Vajna 1946-os tárgyalásán tett vallomásában. Karsai Elek: hél a nép. Kossuth, Bp., 1977, 263-265. o.

36. Bővebben a Nemzetközi Vöröskeresztnek a Szálasi-éra első hónapjában kifejtett tevékenységéről és a zsidóüldözésekről szóló beszámolókat lásd Notiz über die Situation derjuden in Ungam... Genf, 1944. november 20.8. o. Komor részleteket tartalmaz a zsidók ellen elkövetett túlkapásokról F. Born jelentése: Bericht über die Lage derjuden seit Machtübemahme seitens der Szálasi Regierung, 1944. no vember 2 6. Mindkét dokumentum megtalálható a jeruzsálemi Yad Vashem Levéltárban, M-20/47. o.

37. RLB, 226. dok.

38. Uo., 227. dok.

39. Uo., 234. dok. A feljegyzés egy példányát október 24-én juttatták el Ribben-trophoz.

40. Lásd a 25. fejezetet. Tekintettel a megváltozott magyarországi politikai légkörre, Horst Wagner, az InlandlI. főnöke azt javasolta Veesenmayernak, hogy ne tegyen további „engedményeket" azokon túl, melyeket a Führer jóváhagyott. RLB, 238. dok.

41. Uo., 231. dok.

42. Uo., 230. dok.

43. Az erre vonatkozó parancsokat csak másnap, október 21-én adták ki. A szöveget lásd FÁA, 2:643-644. o.

44. RLB, 235. dok.

45. A Tanácsot röviddel a nyilaspuccs után átszervezték. Habár Ferenczy ellenezte Stern, Pető és Wilhelm bevonását - azét à három emberét, aki részletesen ismerte a Lakatos-érában viselt dolgait-, végül hozzájárult, hogy Stern maradjon az elnök. Az átszervezett Tanácsnak tagja lett Berend, Földes, Komoly Ottó, dr. Nagy, Stöckler, Szegő Miklós és Vas Lajos. Az átszervezett Tanács tényleges vezetését Stöckler gyakorolta anélkül, hogy ezt törvényesen valaha is megerősítették volna. A Tanács október 28-i ülése után megszűnt hatékony szervezetként működni, mert ekkor váratlanul megjelent az SS, és Sternt és Stöcklert az Apostol utca 13. sz. alatti Aschner-villába vitték, melyet az Eichmann-Sonderkommando tartott megszállva. Habár Sternt másfél óra múlva szabadon engedték, meg volt győződve róla, hogy Ferenczy az életére tör, s úgy döntött, hogy bujkálni fog. A többi tag is jobbnak látta, ha attól kezdve elkerüli a Tanács székházát. Félelmeik megalapozottak voltak: a zsidó közösség és a Tanács több vezető tisztségviselőjét, köztük Kohn Zoltánt, Csergő Hugót (Stern titkárát) és Müller Rezsőt letartóztatták, és sokukat később meggyilkolták.

46. Amikor például Stöckler Gömbös Ernő főhadnagy, Szálasi segédtisztje útján megpróbált kapcsolatba lépni Szálasival, tájékoztatták, hogy „a nemzetvezető nem fogad senkit zsidóügyekben". Amikor megpróbálta felkeresni Vajnát, az utóbbi titkára, Kutassy közölte vele, hogy a belügyminiszter csak Ferenczy, „a zsidó ügyekben illetékes személy" javaslatára hajlandó fogadni őt. Lévai, Zsidósors Magyarországon* 309. ö. Lásd még Stöckler vallomását Vajna és Ferenczy 1946-os tárgyalásán. In: Karsai, ítél a nép, i. m., 265-268. o.

47. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 318. o. További részletek a zsidók ellen elkövetett atrocitásokról in: Bericht über die Lage derjuden seit der Machtübemahme seitens der Szálasi Regierung.

48. 3840/1944. M. E. sz. rendelet. Budapesti Közlöny, 250. sz., 1944. november 3., 2-4. o.

49. Veesenmayer rámutatott, hogy Winkelmann-nal szemben, aki azonnal 50 000 zsidót követelt, ő „csak 25 000-et" kért. A mérsékelt kérés célja az volt, hogy azonnali jóváhagyáshoz vezessen, és további 25 000 fős kontingensekre irányuló kérések kövessék, míg a zsidókérdés végleges megoldását meg nem valósítják. Ribbentrop nevében Brenner október 29-én ösztönözte Veesen-mayert, hogy ezt az utat kövesse. A taktika sikeresnek bizonyult: Veesenmayer november l-jén azt jelenthette, hogy Szálasi jóváhagyta további 25 000 zsidó „kölcsönadását". Később a hónap folyamán alacsonyabb rangú tisztségviselők között nem hivatalos megegyezések jöttek létre további zsidók átadásáról. Például a budapesti Belvedere Szállóban Hans Geschke SS-Brigadeführer, helyi Gestapo-főnök megegyezett a honvédelmi minisztérium képviselőjével (Herbeck József ezredessel) és a belügyminisztérium képviselőivel (Láday István ezredessel és Ferenczy László alezredessel) további 17 000 munkaszolgálatos átadásáról. RLB, 232., 233., 237. és 239. dok. Lásd még Lévai, Zsidó sors Magyarországon, 358. o. és Lévai, A pesti gettó, i. m., 59. o.

50. A Hitler által jóváhagyott „Keleti falat" a Vág völgyétől Stájerországig a magyar-osztrák határ mentén kellett felépíteni. Szálasi kezdeti ellenkezését az igényelt zsidóknak az építkezés céljára történő „kölcsönadásával" kapcsolatban nyilván leküzdötték Hitler és Martin Bormann személyes közbenjárásával, Jury sürgetésére. C. A. Macartney, 2:450. o.

51. A parancs szövegét és az érintett munkaszolgálatos-századok listáját a századok számával, szolgálati helyével és átadásuk időpontjával lásd FAA, 2:651-657. o. Lásd még a 2. függeléket.

52. Uo.

53.171 005 Eln. 45. sz. parancs. Uo., 658. o.

54. Uo., 659. o.

55. 10 690/Fk. Eln. 1944. sz. rendőrségi parancs. Uo., 662-663. o.

56. Kelecsényi szintén a Nyilaskeresztes Párt Gaál Csaba/által vezetett antropológiai szekciójához tartozott. A nyilas párt „embertani szakértője", a „fajnemesítő osztály vezetője". Lévai, Zsidósors Magyarországon, 331-332. o.

57. Protokoll einer Sitzung der Schwedischen Gesandschaft Budapest (Jegyzőkönyv a budapesti svéd követségen tartott tanácskozásról), Jeruzsálem, Israel Police, Bureau 06, Eichmann Trial dok.)

58. A belügyminisztérium 17 874/1944.VII. res. sz. rendelete, melyet Hajnács-kőy László, a BM VII. osztály vezetője írt alá. FAA, 2:660-661. o.

59. November 13-i táviratában, csak öt nappal a gyalogmenetek indulása után, Veesenmayer jelentette, hogy Eichmann szerint 27 000 zsidó már útban van Németország felé, és további 40 000 átadása várható napi 2000-4000 fős kontingensekben. RLB, 240. dok. A halálménetek jól dokumentált, részletes leírása megtalálható Szita Szabolcs Halálerőd (Kossuth, Bp., 1989) c. munkájának 59. skk. oldalán.

60. Krauszt, a budapesti Palesztina Hivatal képviselőjét 1944 nyarán kooptálták a svájci követség munkatársává. Bővebben tevékenységéről lásd a 29. és a 31. fejezetet.

61. Ujváry beszámolóját lásd Újváry Sándor: „Szabálytalan önéletrajz." Menóra, Torontó, 1979. február 17. A jelentés megtalálható in: Protokoll einer Sitzung in der Schwedischen Gesandschaft Budapest. A Breszlauer-Kluger-jelentés megtalálható a jeruzsálemi Yad Vashem Levéltárban, M-20/47. Nők személyes beszámolói, akik túlélték a gyalogmeneteket és a későbbi deportálásokat: FÁA, 2:647-651. o.

62. NG-5216.

63. Protokoll einer Sitzung der Schwedischen Gesandschaft Budapest.

64. Rudolf Franz Ferdinánd Hoss SS-Sturrabannführer, Auschwitz korábbi pa-• rancsnoka, aki ekkortájt az árokásási munkákkal foglalkoztatott zsidók parancsnoka volt az Alsó-Duna régióban, ragaszkodott hozzá, hogy csak jó erőben lévő zsidó férfiakat kapjon, lehetőleg 40 évesnél fiatalabbakat. RLB, 242. dok. (Veesenmayer 3353. sz., 1944. november 20-i távirata.)

65. A Hegyeshalomban szolgálatot teljesítő tisztek álláspontját gyakorlatilag a Szálasi-kormány minden tagja osztotta. Az egyetlen említésre méltó kivétel Kemény Gábor külügyminiszter volt, aki azt szerette volna, hogy a zsidók Magyarországon dolgozzanak a magyar nemzet érdekében álló munkákon. A kormány többi tagjának álláspontját jól tükrözte a magyarországi Wehrmacht-parancsnokság november 23-i jelentése, melynek egy példányát két nappal később küldték meg Himmlernek. E jelentés szerint a magyar kormány által október 30-án a zsidókérdés „megoldására" kinevezett csendőrtiszt (valószínűleg Ferenczy) felhatalmazást kapott, hogy a megmaradt összes zsidót adja át a németeknek. Hogy Magyarországot véglegesen zsidómentessé tegyék, a magyarok állítólag követelték, hogy a határra masíroztatott zsidókat kizárólag a Birodalom határain belül foglalkoztassák. E cél érdekében hajlandók voltak keresztény polgári személyeket alkalmazni a Magyarországon belül folyó erősítési munkálatokra. Áz Országos Munkaerő Bizottság el is fogadott egy ilyen értelmű határozatot, amikor egy német egység zsidókat akart kivezényelni néhány védelmi vonal építésére magyar területen. RLB, 245. dok. Lásd még Teleki: Nyilas uralom Magyarországon, i. m., 147-148. o.

66. MOL, 12. tekercs. Lásd még Szita Szabolcs: Utak a pokolból. Metalon Manager Iroda, Bp., 1991134. skk. o. és Szita: „Die Todesmársche der Budapester Ju-den in November 1994 nach Hegyeshalom-Nickelsdorf." Zeitgeschichte (Bécs), 1995. március-április, 124-137. o.

67. Jól dokumentálja a magyar-német határvonal mentén épített erődítményeknél dolgoztatott munkásszázadok sorsát Szita Halálerőd c. könyvének 90. skk. oldala. Lásd még Szita Szabolcs: „The Forced Labor of Hungárián Jews at the Fortification of the Western Bordér Regions of Hungary" in: Studies on the Holocaust in Hungary. Szerk.: Randolph L. Braham. Institute for Holocaust Studies of the City University of New York, New York, 1990, 175-193. o.

68. Lévai, A pesti gettó, i. m., 31-32. o.

69. Lévai, Fekete könyv, 275. o.

70. Harsányi László: ^ kőszegi zsidók. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1974, 211-217. o. Bővebben lásd a 10. fejezetben.

71 . Statisztikai adatokkal szolgál az osztrák határnál dolgoztatott munkaszolgálatosok elleni atrocitásokról Lévai, Fekete könyv, 275-276. o.; Harsányi: A kőszegi zsidók, i. m. Lásd még a 10. fejezetet.

72. Részletesebben lásd Hiller István: „Adatok a magyar zsidók ausztriai mártí-riumához, 1944-1945." In: Évkönyv 1981182. Szerk.: Scheiber Sándor. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1982, 211-226. o. •

73. A közös memorandum szövegét lásd Lévai, Zsidósors Magyarországon, 327-328. o. További részleteket lásd a 31. fejezetben.

74. RLB, 241. dok.

75. Uo. A kísérőlevelet és a memorandumot Eberhand vonThadden továbbította Rolf Günthernek, Eichmann berlini helyettesének, azzal a kéréssel, hogy foglaljanak állást „a zsidók második kategóriájára vonatkozólag". NA, T-l 20. mikrokópia, 4664. tekercs. A Zsidó Tanácsot Szőllősi Jenő miniszterelnök-helyettes tájékoztatta hivatalosan a zsidók új kategorizálásáról és a gettó küszöbönálló létrehozásáról. Lévai, A pesti gettó, i. m., 35-37. 0.

76. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 322-323. o.

77. Uo. A védlevelekkel rendelkező zsidókat a következő házakban helyezték el: spanyol védlevelekkel: Szent István park 35.; vatikáni védlevelekkel: Pozsonyi út 20., 24., 30.,Wahrmannu. 32.; a Nemzetközi Vöröskereszt védleveleivel: Pozsonyi út 16. és 23.; svéd védlevelekkel: Pozsonyi út l.,3.,4., 5., 7., 10., 12., 14., 15-17., 22., Katona József u. 24.; portugál védlevelekkel: Újpesti rakpart 5.; svájci védlevelekkel: Pozsonyi út 32., 33/a, 33/b, 35., 36., 39., 40., 42., 49., 54., Katona József u. 26., 28., 39., 41., Máhr Jenő u. 6., Hollán u. 47., 49., Wahrmann u. 32., Szent István park 2., 3., 4., 6., 10., 14., 22., 23., 25., 33., Újpesti rakpart 7., Sziget u. 40., 43., 45. A kormányzó és a belügyminisztérium védleveleivel rendelkezőket a Pozsonyi út 28.-ban és a Sziget u. 41 .-ben helyezték el. Új Magyar Központi Levéltár, XXXIII-5-c.

78. A „védett" zsidókkal különösen kegyetlenül bántak a nyilasok a Szent István körút 2. sz. alatti székházában, ahol Győri Dénes, az V. kerület nyilas vezetője és Stra-ub Sándor nyilas bíró tevékenykedett. Lévai: „A pesti gettó végnapjai és felszabadulása." Új Élet, Bp., 1975. január 15.

79. Budinszky szövegét és Kemény válaszait lásd Lévai, A pesti gettó, i. m., A0-A\. o.

80. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 323-324. o.

81. Lévai, A pesti gettó, i.m., 42. o.

82. A razziák egyre gyakoribbá és szigorúbbá váltak november 27-e után, amikor Vajna kijelentette, hogy kb. 27 000 hamisított védlevél van forgalomban. Számos razziát szerveztek egy SS-egységgel együtt, melyet Theódor Dannecker Hauptsturmfüh-rer vezetett. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 333. o.

83. Uo., 332-334., 357. o. A hamisított svájci menlevéllel rendelkezők különösen könnyen lebukhattak; sok menlevél pecsétjén a „Suisse" szó helyett „Süsse" állt. Részletesebben a nyilasok által a nemzetközi gettóban elkövetett atrocitásokról lásd Bericht über die Lage der Juden seit der Machtübernahme seitens der Szálasi Regierung. Bp., 1944. november 26., Yad Vashem Levéltár, M-2Q/47.

84. Teleki, Nyilasuralom Magyarországon, i. m., 143. o.

85. Amikor megkapta ezt a hírt, Milkó Endre, a svédek képviselője a Tátra utcában öngyilkosságot kísérelt meg családtagjaival együtt. Ő maga meghalt, feleségét és két gyermekét azonban megmentették.

86. Lévai, A pesti gettó, i. m., 115-117.0.

87. Solymossy feljegyzésének szövegét lásd uo., 43. o.

88. Statisztikai adatokat közöl a gettó épületeiről, lakásairól és lakóiról, mielőtt még népessége elérte volna a csúcsot, az Új Magyar Központi Levéltár, XXXIII-5-c. sz. irata.

89. A Nemzetközi Vöröskereszt budapesti irodájának vezetője ekkor Eriedrich Born volt; 1944. december 9-én Hans Weyermannt küldték Budapestre segítőtársának. Bővebben Magyarországon játszott szerepükről lásd a 31. fejezetet.

90. A teljes szöveget lásd Lévai, A pesti gettó, i. m., 53-57. o.

91. A tömeges átköltöztetések december 2-i befejeződése után a kimenőidőt a gettón belül négy órára meghosszabbították. A zsidók du. 2 és 4 óra között is elhagyhatták lakásaikat.

92. A zsidók engedélyei zöld színűek voltak. Elméletileg keresztények csak a zsidóügyekkel megbízott minisztériumi kormánybiztos által kibocsátott különleges kék engedélyekkel léphettek be a gettóba.

93. Lévai, A pesti gettó, i. m., 68. o.

94. Lévai, Zsidósors Magyarországon, 364. o.

95. A „zuglói nyilasok" által elkövetett bűnöket részletesen feltárták az 1967 júniusában Budapesten tartott tárgyaláson. A tárgyalásról a részleteket lásd Sólyom József és Szabó László: A zuglói nyilasper. Kossuth, Bp., 1967,384. o. Lásd még Lévai: „The War Crimes Trials Relating to Hungary: A Follow-up" . In: HJS, 3:251-290. o. és a 32. fejezet.

96. A Pesti Izraelita Hitközség Siketnéma Intézetében lévő Sonderlager (különleges tábor) tranzittáborként szolgált az év folyamán korábban megkötött Kasztner-Eichmann-egyezmény értelmében emigrálásra váró zsidók számára. Eichmann-nak a Lakatos-érában bekövetkezett távozása előtt a tábor az SS védelme alatt állt. Menedékhely híre miatt sok zsidó itt keresett védelmet a Szálasi-puccs után; egy időben 3600 zsidónak adott otthont, köztük több száz szökött munkaszolgálatosnak. Bővebben az Eichmann-Kasztner-egyezményről és a táborról lásd a 29. fejezetben.

97. Lévai, A pesti gettó, i. m., 69 . o., Lévai, Zsidósors Magyarországon, 364. o.

98. Amikor a Vörös Hadsereg néhány nappal később megkezdte Budapest elleni támadását, Auguszt az elsők közt menekült el a fővárosból. Helyettesét, Novakot hagyta hátra a kerítés építésének befejezésére.

A gettó földrajzi sajátságairól lásd Tim Cole-Graham Smith: „Ghettoization and the Holocaust. Budapest 1944", Journal of Historical Geography, London, 21. köt., 3. sz. 1995. július, 300-316. o.

99. Dr. Sztehló hősiességét és emberiességét elismerte a jeruzsálemi Yad Vashem Különleges Jelölőbizottsága, amely a legmagasabb megtiszteltetésben részesítette: kitüntetést, díszoklevelet kapott, továbbá jogot, hogy fát ültethessen az Igazak Fasorában Yad Vashemben. Sztehló tevékenységéről részletesebben lásd A Jó Pásztor Bizottság c. részt a 30. fejezetben.

100. A jegyzéket a Vatikán nevében Angelo Rótta írta alá, a svéd, a svájci, a spanyol és a portugál kormány nevében pedig Carl Ivan Danielsson, Harald Feller, Jorge Perlasca és Pongrácz gróf. A szöveget lásd Lévai, Zsidósors Magyarországon, 374-375. o. Lásd még 372-373. o.

101. Ezt Solymossy közölte a Tanács vezetőivel november 22-én. Lévai, A pesti gettó, i. m., 44. o.

102. Uo., 143-145. o. A forrás felsorolja az egyes körzetekbe tartozó épületeket is.

103. Uo., 142-143. o.

104. A körzeti rendőrőrsök címét lásd uo., 147-148. o.

105. 1945 januárjában, a szovjet ostrom csúcspontján a helyzet annyira ellenőrizhetetlenné vált, hogy a Zsidó Tanács kénytelen volt utasítást kibocsátani, mely előírta a gettórendőrség minden parancsának teljesítését. Az utasítás szövegét lásd uo., 110. o.

106. December 16-án például fegyveres nyilas bandák hatoltak be a Rumbach Sebestyén utca 10., a Klauzál tér 5. és a Klauzál utca 30. sz. alatti épületekbe. A razziákat azzal „indokolták", hogy a zsidók állítólag fegyvereket rejtegettek. Uo., 84-85. o.

107. Uo., 85., 155-156.0.

108. A megszállás idején a Népasztalt Weisz Mór vezette. Az, hogy a különféle táborok foglyait eredményesen tudták ellátni, nagyrészt Boros Sándor tevékenységénekvolt köszönhető. A nyilasérában a Népasztal továbbra is működött, hála olyan férfiak és nők hősies erőfeszítéseinek, mint Löwinger Mór és Sámuel, Friedmann József és Katz Aranka, a konyha vezetője. Boros, aki a háború után valamikor az izraeli Givat Mordechayban telepedett le, egy Domonkos Miksához küldött memorandumban körvonalazta a háború alatt kifejtett tevékenységét. A memorandum másolata a szerző birtokában van.

109. A Zsidó Tanács székházát december 10-én délután aknatalálat érte. December 20-án és 21-én több más épületet is lőttek, és jóval többet azután, hogy december 25-én a szovjet erők bekerítették Budapestet. A december 10-i halottak közt volt Sze-bényi Endréné, Ormai Klári és Müller Lici- valamennyien a Tanács alkalmazottai.

110. Stöcklernek az ügyben Vajna ellen tett 1946-os vallomása. Karsai, ítél a nép, i m., 267. o.

111. 1944. december 30-án, amikor a gettó lakossága kb. 50 000 fő volt, 5644 gyermeknek, 5957 betegnek és több mint 10 000 idős embernek volt szüksége különleges étrendre.

112. A nyilvános konyhák létfontosságú szerepet játszottak a gettó életében. Hatékony működésük a rendkívül nehéz körülmények között nemcsak a vezetők, szakácsok és a konyhai személyzet odaadásának és kötelességérzetének tulajdonítható, hanem a Zsidó Tanács vezetői és tisztségviselői hősies erőfeszítéseinek is. A konyha kapacitása az idő múlásával nőtt. 1945. január 10-én például a közkonyhák 58 845 adagot osztottak ki. Ebből az Ortodox Népasztalra jutott 23 000, a Stern-konyhára 15 131, a Skreck-konyhára 12 757, a Síp utca 5. és 22. sz. alatti konyhákra pedig 2836, illetve 5121.

113. A gettóban tevékenykedő legkiválóbb orvosok közé tartoztak - az említett sebészcsoport tagjain kívül - a következők: dr. Acél Dezső, a gettó főorvosa, dr. Bársony Jenő, dr. Barta Zoltán, dr. Benedek László, dr. Glancz, dr. Groszmann Ferenc, dr. Lévy Lajos, dr. Német, valamint dr. Richter Hugó. Acél és Barta doktorok nem sokkal a felszabadulás után egy, a kórházat ért gránáttámadás során meghaltak. Az ápolónők és az adminisztratív személyzet köréből külön említést érdemel Clausius Magda, Gál Ibi, Grüngold Ilonka, Kolchner Vera, Löwenstein Samuné és ReinerTi-borné. Lévy Lajosról bővebben lásd Tószeghi Antal: Lévy Lajos arcképe. In: Évkönyv 1983/84. Szerk.: Scheiber Sándor. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1984,369-384.0.

114. A Budapesti Chevra Kadisa elnöke Lunzer Pál volt, akit röviddel a német megszállás után letartóztattak és Kistarcsán őriztek túszként. Innen 1944. július 19-én deportálták Auschwitzba, azzal a transzporttal, melyet Eichmann kicsempészett Magyarországról. Bővebben Lunzer letartóztatásának és deportálásának körülményeiről: Az Ember. New York, 1961. július 1. A Kistarcsáról való rendkívüli deportálásokról lásd a 25. fejezetet.

115. Lévai, A pesti gettó, i. m., 139., 164-167. o.

116. Az 1970-es években Nagy tiszteletes a New York-i Első Magyar Református Egyház pásztoraként dolgozott. A gettó időszakára vonatkozó visszaemlékezéseit lásd Nagy: „Képek a szomorú emlékű budapesti gettóból." Megújhodás, Bp., 1947. február 15., 4. o.

117. Bővebben Raile Jakabról a 29. fejezetben.

118. Lévai, A pesti gettó i. m., 168-174. o.

119. A magyar hivatalnokok pánikszerűen menekültek a Birodalom irányában, intézményük vagyonának minél nagyobb részét magukkal hurcolva. Á németek közt is fejetlenség uralkodott. „A Birodalom érdekeinek védelmében" Winkelmann titkos memorandumot küldött Himmlernek, felvetve, hogy Himmler őt, Winkelmannt bízza meg teljes jogú képviseletével „minden magyar érdekű birodalmi ügyben". Tgb. Nr. 2312/44g. sz. irat a koblenzi Szövetségi Archívumban.

120. C. A. Macartney, 2:463. o. Lásd még Teleki, i.m., 200-217. o.

121. A nyilasok Sopronban ülésező parlamentje Törvényhozók Nemzeti Szövetsége néven aprólékosan jegyzőkönyvezte valamennyi hajmeresztő vitáját. Ízelítőt közöl a jegyzőkönyvekből a MOL, K18,1944. december 1. és 1945. február 6. sz. irata.

122. A tanácskozáson részt vett Mecsér András, november 2. óta berlini magyar követ, továbbá Keitel, Guderian és Veesenmayer. C. A. Macartney, 2:461. o. Lásd még Teleki, £ m., 172-180. o. és Gosztonyi Péter: „Szálasi látogatása Hitlernél." Me-nóra, Torontó, 1974. december 14., 3. o. A Hitler-Szálasi-tárgyalás jegyzőkönyvét lásd: Hitler hatvannyolc tárgyalása. VáL: Ránki György, Magvető, Bp., 1983, II. k. 392^12.0.

123. 960/1944. BMsz., 1944. december 5-i rendelet. Budapesti Közlöny,279. sz., 1944. december 6., 5. o.

124. Lévai, A pesti gettó, i. m., 94-95. o.

125. Ezt a két svéd nőt még aznap szabadon bocsátották Born erélyes közbenjárására. A többieket a gettóban lévő svéd kórházban helyezték el. Uo., 97. o. Lévai azt állítja {Fehér könyv. Külföldi akciók zsidók megmentésére. Officina, Bp., 1946,172—174. o.), hogy Nielsont (akinek a nevét Nilssonnak írja) és Bauert Raoul Wallenberg közbenjárására bocsátották szabadon.

126. A törvénytervezet mellett az alsóházban Haála Róbert nyilas képviselő kardoskodott. Lásd a nyilas parlament 1945. január 3-i, 10-i, 1 ó-i, 25-i és 30-i ülésének jegyzőkönyvét a MOL, K7. sz. iratában. A keresztény egyházak képviselői ellenezték a törvényt, mert egyebek közt az egyházi hatóságok jogait is sértette. C. A. Macartney, 2:468. o. Teleki, L m., 141-142. o.

127. 1944. december 23-án a szovjet kormány bejelentette, hogy Debrecenben megalakult Magyarország Ideiglenes Nemzeti Kormánya, élén Miklós Béla tábornokkal, valamint a 230 tagú Magyar Ideiglenes Nemzetgyűlés, mely 72 kommunista, 57 független kisgazda, 35 szociáldemokrata, 12 nemzeti parasztpárti, 1 parasztszövetségi, 19 szakszervezeti képviselőből állt, további 8 tagja polgári pártokat, 26 küldött pedig különféle kisebb pártokat és szervezeteket képviselt. Másnap kiadott politikai nyilatkozatában Miklós tábornok az összes antidemokratikus törvény - köztük a zsidótörvények - visszavonását, az árulók és a háborús bűnösök megbüntetését ígérte. C. A. Macartney, 2:464. o.

128. Ottó Winkelmannt, az SS és a német rendőri erők magyarországi főparancsnokát szintén foglalkoztatta a Birodalom hosszú távú gazdasági érdekeinek védelme. Himmlerhez december 26-án eljuttatott hosszú memorandumában kérte, hogy a magyarokkal bármilyen ügyben tárgyaló összes szervezetet - ideértve a magyar cégek és ipari létesítmények esetleges Németországba telepítésének kérdését- rendeljék alá neki. NA, T-l 75 mikrokópia, 59. tekercs.

129. Fiala Ferenc: Zavaros évek. Arányi Mária, London, 1965, 92. o.

130. A Wesselényi utca 27.-ben elkövetett mészárlás pontos részleteit Berend Béla rabbi, a Tanács tagja egy memorandumban foglalta össze. Január 11-én délelőtt 10 óra 40 perc körül egy hat-nyolc főből álló banda - német, nyilas és honvéd egyenruhákban - benyomult a pincébe, ahol kirabolt, majd meggyilkolt 26 nőt, 15 férfit és egy gyereket. Egy házaspárt is megöltek az egyik lakásban. Berend memorandumát lásd Lévai, A pesti gettó, i. m., 129-130. o. A Wesselényi utcai gyilkosságról több nyilatkozat, ideértve Szalkay Ernőét, aki a gettórendőrség korábbi vezetője volt, megtalálható Berend háború utáni tárgyalásának dossziéiban. Fővárosi Bíróság, Bp., NB. 2600/1946,42-81.0.

131. Szalait, a nyilas párt régi tagját a zsidó vezetőség megnyerte a háború vége felé. Számos értékes szolgálatot tett a zsidóknak, ideértve alighanem a gettó megmentését. A háború után vádat emeltek ellene háborús bűnök elkövetése címén, de a budapesti Népbíróság, Nb. XVII.255/1945. sz. alatt, 1945 októberében felmentette. A zsidó közösség vezetői is a védelmére keltek, elismerve segítségnyújtását a budapesti gettó fennállása idején. A bírósági ítélet és több idevágó dokumentum a szerző birtokában. Szalai 1994-ben, Los Angelesben hunyt el, ahol a háború után Paul Sterling néven élt.

13 2. A különféle budai razziák során letartóztatott zsidókat általában a Kapás utca 46. sz. alatti nyilas házba vagy a Pálffy téri Radetzky-fegyverraktárba vitték. Á velük való bánásmód nem különbözött attól, amiben a zsidók a pesti nyilas házakban részesültek. A Kapás utcában halálra kínzottak között volt Steinhardt Géza neves komikus és Elek Béla, a svéd követség alkalmazottja, aki több száz zsidót mentett ki a hegyeshalmi halálmenetekből.

133. További részleteket tár fel a Maros utcai kórházban elkövetett nyilas öldöklésről Tamás Lászlóné, született Barrő Jolán 1947. december 21 -i vallomása, amelyet két nyilas gyanúsított, Czigány Ferenc és Szabó Jenő büntetőpere során tett meg. A vallomás kitér egy Pokornyik nevű nyilas feltehető bűnösségére is. A vallomás egyik másolata a szerző birtokában.

134. A Városmajor utcai Biró Dániel Szanatórium, az ortodox hitközség Alma utcai szanatóriuma és több más budapesti helyszín zsidó betegeinek legyilkolására nézve lásd a Náci és Nyilas Rémtettek Kivizsgálására Alakult Bizottság által, röviddel a felszabadulás után gyűjtött, nagyszámú személyes beszámolót. A Magyarországi Deportáltak Országos Szövetsége is igen sok hasonló beszámolót gyűjtött össze. Mindezek megtalálhatók a MOL, 13. tekercsén. Balog Ödön nyilatkozata, amelyet 1946. február 23-án tett a nyilas Fehérhegyi József büntetőperével kapcsolatban (Fehérhegyit három tömeggyilkosságban való részvétellel vádolták), a szerző birtokában.

135. A nyilasok és a náci elemek által Magyarországon a Szálasi-érában elkövetett bűnökről részletesebben lásd 'Lévai, A pesti gettó, i. m., 102-105., 112—113., 117-121. és 129. o.j Lévai, Zsidósors Magyarországon, 384-399. o.

136. A teljes szöveget lásd Lévai, Apesti gettó, i. m., 117-199. o.

137. Uo., 133-134. o.

138. A Budapesten harcoló német és magyar erők felsorolását lásd C. A. Macart-ney, 2:463. o. A Budapestért folyó csata leírását lásd uo., 465-470. o.

139. Részletesebben a gettó felszabadításáról lásd Lévai, A pesti gettó, i. m., 123-125., 132-135. o.; Lévai, Zsidósors Magyarországon, 394-399. o. Lásd még Bramer Frigyes: „A budapesti gettó utolsó két hete." In: Évkönyv 1975/76. Szerk.: Scheiber Sándor. Magyar Izraeliták Országos Képviselete, Bp., 1976, 9-17. o.

140. A belügyminisztérium 1945. január 25-i szervezeti felépítését a MOL 135. tekercse tartalmazza.

HUSZONHETEDIK FEJEZET

OC DQ

A KÜLFÖLDI ZSIDÓK HELYZETE MAGYARORSZÁGON

Külföldi állampolgárságú zsidók Magyarországon a német megszállás előtt

MAGYARORSZÁGON az 1944. március 19-én bekövetkezett német megszállásig az országban élő külföldi állampolgárságú zsidók - lettek légyen menekültek, látogatók vagy letelepedettek - egyetlen tragikus kivételtől eltekintve folyamatosan élvezték azt a védelmet, amelyet a magyar állam hatékonyan, bár gyakorta kelletlenül nyújtott számukra, és élvezték a magyarországi zsidó közösség gondoskodását is. A külföldi zsidók egy része sikeresen bekapcsolódott az ország gazdasági életébe és a zsidó közösség társadalmi és hitéletébe.

A kivétel az „idegen" zsidók ellen 1941 nyarán foganatosított akció volt. Németbarát politikusok és katonatisztek indítványára a Bárdossy-kormány jóváhagyta a „lengyel és orosz zsidók", valamint a bizonytalan állampolgárságnak Kelet-Galíciába való kitelepítését. Az érintettek begyűjtésének és kitelepítésének végrehajtásával a Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóságot (KEOKH) bízták meg. E kampány eredményeként 16-18 000 „idegen" zsidót deportáltak Galícia akkor magyar megszállás alatt álló területeire. Akadt az áldozatok között számos magyar zsidó is, akik vagy útjukban álltak a helyi hatóságoknak, vagy nem tudták mindjárt igazolni állampolgárságukat. 1941 augusztusának végén Kame-nyec-Podolszkij közelében a deportáltak nagy részét lemészárolták: ez volt az első öt számjegyű tömeggyilkosság a végleges megoldás náci programjának keretében (lásd a 6. fejezetet).

A német megszállás időpontjában Magyarországon tartózkodott külföldi zsidók számát különböző források 15 000 és 35 000 közé teszik1 -legnagyobb részük a Harmadik Birodalomból, Lengyelországból és Szlovákiából menekült. Közülük egyeseknek sikerült hamis papírokhoz jutniuk és így „árjákként" élni Magyarországon, mások hivatalos tartózkodási engedélyt kaptak, ismét másokat a budapesti Palesztina Hivatal erőfeszítései jóvoltából Palesztinába tartó átutazónak minősítettek.2 Tekintélyes számú menekültet táborokba internáltak, ahol a magyarországi zsidó jóléti szervezetek gondoskodtak róluk.

A menekülteken kívül látogatóként és állandó lakosként is tartózkodott Magyarországon néhány száz külföldi zsidó a német megszállás idején. 1944 nyarán és őszén több semleges állam, mindenekelőtt Svédország és Svájc néhány ezer budapesti zsidót helyezett védelme alá, illetve fogadott állampolgárává (lásd a 31. fejezetet).

A zsidóellenes intézkedések és a külföldi állampolgárságú zsidók

A röviddel a német megszállás után bevezetett drákói zsidóellenes intézkedések a külföldi zsidókkal szembeni bánásmódot illetően dilemma elé állították a német és magyar hatóságokat. Elsősorban az okozott gondot, hogy mi történjék az ellenséges és a semleges országok zsidó állampolgáraival. A hatóságok tartottak attól, hogy amennyiben a gettóba gyűjtésről és deportálásról szóló rendelkezéseket ezekre a zsidókra is kiterjesztenék, ez az ellenséges országok részéről megtorláshoz, a semleges országokkal való viszonyban pedig súlyos politikai bonyodalmaihoz vezetne. A probléma megoldását a németek kezdeményezték, rábírván a magyarokat a Harmadik Birodalomban követett eljárás átvételére. E szerint az ellenséges és a semleges országoknak tudomásukra kell hozni, hogy ha meghatározott időn belül nem telepítik haza zsidó állampolgáraikat, úgy azokat külön táborokba internálják.

A Harmadik Birodalom és a hatalmi övezetébe tartozó országok (Szerbia, Görögország, Norvégia^ Dánia, Hollandia, Belgium, a Cseh-Morva Protektorátus, a balti államok és a lengyelországi Főkormányzó-ság) zsidó állampolgárait a belföldi zsidókkal szembeni intézkedések hatálya alá vonták. A tengelybarát államok (így Horvátország, Szlovákia, Románia, Olaszország, Bulgária és Franciaország) zsidó állampolgárainak helyzete országonként különbözött (lásd a továbbiakban).

1944 áprilisának elején, amikor végleges megoldás foganatosítására került sor, a külföldi zsidókkal szembeni bánásmód kérdése akuttá vált. Eberhard von Thadden, a német külügyminisztérium Inland II. osztályának zsidóügyi szakértője különösen aggódott a gettóba gyűjtésnek és deportálásnak az ellenséges és semleges országok zsidóira való kiterjesztése esetén várható politikai és gazdasági következmények miatt. Hogy segítse Veesenmayert a probléma megoldásában, felajánlotta, hogy munkatársát, Adolf Hezingert3, valamint von Sauckent, a külügyminisztérium személyzeti osztályának tisztviselőjét 6-8 hétre Budapestre küldi.4

Veesenmayer kedvezően fogadta von Thadden ajánlatát, és április 12-én kérte, küldjék Hezingert négy hétre Budapestre azzal a feladattal, hogy közvetítsen közte és a zsidókérdés megoldásával megbízott német és magyar szervek között.5 Két nappal később von Thadden Ribbentrop hozzájárulását kérte a kiküldetéshez.6 Hezinger április vége felé érkezett meg, amikor a zsidók „illegális" gettóba gyűjtése Kárpátalján és Északkelet-Magyarországon már javában folyt.7

A Sztójay-kormány Sebestyén Pált, a külügyminisztérium nemzetközi jogi és szerződési osztályának főnökét bízta meg azzal, hogy foglalkozzék a külföldi zsidó állampolgárokat és az ellenséges országok állampolgárait érintő kérdésekkel. A belügyminisztériumban Halász Károly - Ja-ross Andor megbízottja - és Király Gyula csendőr alezredes, a VII., közbiztonsági osztály vezetője látta el ugyanazt a feladatot.8

Veesenmayer és Sebestyén első találkozójára április 27-én került sor. Sebestyén rámutatott, hogy a Sztójay-kormány álláspontja a szóban forgó kérdésekben megfelel Ottó Hunsche SS-Sturmbannfuhrer, az Eich-mann-Sonderkommando egyik irányítója ajánlásainak.9 Sztójay tehát egyetértett azzal, hogy a semleges országok képviselőit kérjék fel zsidó állampolgáraik záros határidőn belüli hazatelepítésére, valamint azzal, hogy az ellenséges országok zsidó állampolgárait internálják, ugyanakkor a nem zsidókat a kölcsönösség elve szerinti elbánásban részesítsék.10

Veesenmayer a maga részéről kihasználta az alkalmat, hogy emlékeztesse Sebestyént az ellenségtől lefoglalt vagyon kezelésével kapcsolatos német álláspontra, továbbá arra, hogy a Birodalom rosszallással szemléli a zsidók szakadatlanul folyó kivándorlását Palesztinába - mint mondta, minden kivándorló zsidó a „rémhírterjesztők" számát szaporítja.11

Két nappal később újabb találkozó jött létre Veesenmayer és a kíséretében lévő Hezinger, valamint Sebestyén között, melynek során a magyar kormány álláspontja még jobban kikristályosodott. Sebestyén közölte, hogy a magyarok készek:

— egy héten belül felszólítani a semleges országok (Portugália, Spanyolország, Svédország, Svájc és Törökország) képviselőit zsidó állampolgáraik 4-6 héten belüli hazatelepítésére. A határidő lejárta után ezeknek az országoknak a zsidó állampolgáraira is kiterjesztenék a hatályos magyarországi zsidóellenes rendelkezéseket (Veesenmayer azt javasolta, hogy csak azoknak a zsidóknak a hazatelepítését engedélyezzék, akik már 1944. március 19. vagy 22. előtt valamelyik semleges ország állampolgárai voltak),

- ugyanezt az eljárást alkalmazni a francia zsidókkal szemben, tekintve, hogy Franciaország és Magyarország között sohasem szakadtak meg a diplomáciai kapcsolatok;

- felkérni a románokat zsidó állampolgáraik hazatelepítésére;

- Bulgária hozzájárulását kérni ahhoz, hogy zsidó állampolgárait a Harmadik Birodaloméhoz hasonló eljárásnak vessék alá;

- felkérni a szlovák hatóságokat, állítsák össze azoknak a legálisan Magyarországon tartózkodó zsidó állampolgároknak a listáját, akiknek hazatelepítése szándékukban áll;

- a jugoszláviai zsidókat hazájuknak - a korábbi jugoszláv királyság egyes tagállamainak - pillanatnyi státusától függő elbánásban részesíteni (ekkoriban Horvátország a németek szövetségese volt, Szerbia viszont megszállás alatt állt);

- bizonyos ellenséges államok zsidó és nem zsidó polgárait erre a célra kijelölt budapesti épületekbe internálni (az argentin állampolgárokat - zsidókat és nem zsidókat egyaránt - Veesenmayer tanácsára egyelőre minden zaklatástól meg akarták kímélni);12

- a semleges országokba hazatelepítendő zsidók vagyonának kezelésével az illető államok képviselőit vagy meghatalmazottait megbízni, az ellenséges országok zsidó állampolgárainak vagyonát pedig az általánosan elfogadott irányelveknek megfelelően kezelni.

Veesenmayer és Hezinger ismételten felhívták Sebestyén figyelmét arra, hogy országuk helyteleníti a zsidók Palesztinába való kivándorlását. Utaltak a németek arabokról vallott felfogására, és kérték a zsidók palesztinai kivándorlásának késleltetését, végső soron pedig teljes leállítását. Arra is felkérték Sebestyént, hasson oda, hogy a magyarok szüntessenek be mindenfajta közbenjárást a német befolyási övezetben élő magyar zsidókérdekében. 13 Ezzel nyüvánvalóan azt kívánták elérni, hogy a németek ellenőrizte különböző országokban is bevonhassák a náci hatóságok a magyar zsidókat a végleges megoldás akciójába.

A kormányhatározatok

A minisztertanács május 3-án - azon a napon, amikor Magyarország számos vidékén hivatalosan is megkezdődött a zsidók gettóba gyűjtése -külön ülésen foglalkozott az országban tartózkodó külföldi állampolgárok ügyével. A probléma megoldása sürgőssé vált, mivel a zsidótlanító osztagokbuzgalmukban sok külföldi állampolgárt is elhurcoltak, és ez azonnali élénk tiltakozást váltott ki az érintett országok részéről. Sztójay miniszterelnöki és külügyminiszteri minőségben előterjesztette azokat a megoldási javaslatokat, amelyeket Hunsche adott elő április eleji belügyminisztériumi látogatásakor, és amelyeket Sebestyén a már ismert módon összegzett Veesenmayerral folytatott tárgyalásain. Emellett további részleteket közölt a vagyonügyekben követendő eljárásról. Előterjesztése értelmében a külföldiek tulajdonában lévő földeket magyar kezelésbe kell venni, minden más vagyontárgyat pedig a kölcsönösség alapján kell kezelni, aszerint tehát, hogy a megfelelő országok milyen elbánásban részesítik a zsidó és nem zsidó magyar állampolgárokat.14

A minisztertanács felhatalmazása alapján Jaross Andor még ezen a napon bizalmas rendeletben utasította Budapest rendőrfőnökét a határozat végrehajtására. A Magyarországon tartózkodó külföldi zsidókat Jaross öt csoportba sorolta:

1. az ellenséges államok polgárai;

2. a semleges államok (Portugália, Spanyolország, Svédország, Svájc és Törökország) polgárai; v

3. a tengelyhatalmak befolyási övezetébe tartozó államok (Szlovákia, Horvátország, Szerbia, Görögország, Bulgária, a fasiszta Olaszország, Franciaország, Belgium, Hollandia, Dánia, Norvégia, Lengyelország, Lettország, Észtország és Litvánia) polgárai;

4. a semleges országokéihoz hasonlóan kezelendő finn és román állampolgárok;

5. hontalan és kétes állampolgárságú zsidók.

Az 1. kategóriába sorolt zsidóknak ugyanolyan bánásmód járt, mint az ellenséges országok nem zsidó állampolgárainak. Erre a célra kijelölt budapesti épületekbe kívánták internálni őket, meghagyva bizonyos személyes javaikat, így ruhaneműiket és ágyneműiket. Azok, akik nagy szolgálatot tettek Magyarországnak, vagy súlyosan rokkantak voltak, mentesülhettek az internálás alól. A semleges országok, valamint Finnország és Románia zsidó állampolgáraira a hazatelepítésükről való intézkedésig szintén budapesti internálás várt. A tengelyhatalmak befolyási övezetébe tartozó államok zsidó polgárait a magyar zsidókhoz hasonlóan kellett kezelni, a magyaroktól elkülönítve, a rendőrség által ellenőrzött börtönökben elhelyezve. A hontalan zsidók a magyar zsidókéval megegyező elbírálás alá estek.15

Május 5-én a magyar külügyminisztérium - a belügyminisztériummal karöltve - felkérte a semleges államok budapesti diplomáciai képviseleteit zsidó állampolgáraik 4-6 héten belüli hazatelepítésére.16 A Jaross titkos parancsában körvonalazott intézkedéseket azonban több külügyminisztériumi tisztviselő, így a defacto külügyminiszter, Jungerth-Arnóthy Mihály is túlzottaknak ítélte. Elképzeléseiket a következő javaslatokban foglalták össze:

- a semleges országok zsidó állampolgárait ne internálják, és munkaszolgálatra se kényszerítsék;

- az ellenséges országok zsidó állampolgárai közül csak azokat internálják, akik veszélyt jelentenek a nemzet biztonságára;

- a semleges és ellenséges országok zsidó állampolgárainak vagyonára ne terjesszék ki a magyar zsidótörvényeket;

- a Magyarországon működő külföldi követségek és képviseletek magyar zsidó alkalmazottait vonják ki az érvényben lévő általános zsidótörvények hatálya alól.17

A külügyminisztérium nyomására Jaross kénytelen volt visszavonni május 3-án kiadott parancsát. Május 31-én újabb szigorúan titkos parancsot adott ki, követve a külügyminisztérium által vázolt általános irányelveket. E parancs értelmében az ellenséges országok nemzetbiztonsági szempontból veszélyesnek ítélt zsidó állampolgárait — a nem zsidókkal együtt - internálni kell. Ezen országok nem zsidó állampolgárai otthonukban maradhatnak, azzal a megkötéssel, hogy minden héten jelentkezniük kell a hatóságoknál. A semleges országok zsidó állampolgárai otthonukban maradhatnak, míg le nem jár a hazatelepítésükre kiszabott határidő. (Kivételt képeznek ez alól a nemzetbiztonsági szempontból veszélyesnek minősített személyek.)18 Addig minden héten jelentkezniük kell a hatóságoknál, és tilos pénzszerző tevékenységet folytatniuk. A határidő lejárta után internálják őket.

A tengelyhatalmak befolyási övezetébe tartozó országok zsidóira ugyanaz vonatkozik, mint a semleges országokéira. A korábbi miniszteri utasításnak a hontalan, illetve bizonytalan állampolgárságú zsidókat érintő rendelkezései változatlanok maradtak.19 Jaross módosított parancsának kézhezvételekor a zsidók gettóba gyűjtése Budapest kivételével már mindenütt lezajlott, és a deportálások is javában folytak. A külföldi állampolgárságú zsidók közül is nem kevesen gettóban találták magukat. Röviddel május 15-e, a tömeges deportálások beindítása után Hezinger néhány nagyobb gettót keresett fel, és mintegy 50 külföldi állampolgárságú zsidót talált gettókba zárva.20 Erről május 26-án adott tájékoztatást, amikor Franz Adamovicnak, a budapesti német követség zsidóügyi szakértőjének társaságában fölkereste Sebestyént.21 A gettókban fellelt külföldi állampolgárságú zsidókat Budapestre szállították, és a Süketnémák Intézetében helyezték el.22 Sebestyén beszámolt a semleges és szövetséges országoktól a külügyminisztériumnak a zsidó állampolgáraik hazatelepítésével kapcsolatos felhívására beérkezett reagálásokról.

Hezinger, Adamovic és Sebestyén megbeszélésére röviddel Eber-hard von Thadden budapesti látogatása után került sor. A látogatás célja a folyamatban lévő zsidóellenes akciók hatékonyságának felülvizsgálása volt, valamint hogy „a német és magyar: zsidók vagyonának kezelését összeurópai keretek között rendezze"23.

A semleges és ellenséges államok, ha árnyalatnyi eltérésekkel is, de következetesen szembehelyezkedtek a zsidóellenes intézkedésekkel, különösen a külföldi