1124 A KERESZTÉNY EGYHÁZAK ÁLLÁSPONTJA ÉS LÉPÉSEI

lomátvétel s főképp az Anschluss után elfoglalt álláspontjukkal ártottak a legtöbbet. S noha tisztában voltak azzal, milyen veszélyeket tartogat a nácizmus a keresztény egyházak számára, mégis mindenestül támogatták azt a politikát - sőt alkalmanként élére is álltak -, amely a Harmadik Birodalom segítségével remélte visszaszerezni az elcsatolt területeket. Azzal, hogy elnézték a zsidóknak a bolsevizmussal való azonosítását, akaratlanul is tápot adtak az antiszemita propagandának. E vezetők közül ugyan a német megszállás idején sokan megbánták az 1930-as évek végén elfoglalt álláspontjukat, ennek ellenére jó néhányat törvényesítettek a jobboldali képviselők által követelt szélsőséges politikai intézkedésekből. Czapik Gyula egri érsek, a magyar katolikus egyház harmadik méltósága „fatális hiba"-ként kárhoztatta, hogy a német katolikus egyház nem azonosult a nemzetiszocializmussal. A református (kálvinista) egyház vezető személyisége, Ravasz László püspök véleménye szerint a német hatalmi törekvések etikai és vallási elvekből eredtek.

Ez a vélekedés összhangban állt Ravasz püspök antiszemita nézeteivel, amelyek- első megfogalmazásuk, 1917 óta - a zsidókérdésben tett lépéseit vezérelték.4 Grősz József kalocsai érsek a nyilaskeresztet össze-férhetőnek tekintette Krisztus keresztjével. Az evangélikus (lutheránus) egyház egyik főpapja, Turóczy Zoltán amellett érvelt, hogy „az igazi kereszténység nem pacifista, hanem hódító, a világhódító totalitárius erők szellemében". Hász István, a fegyveres erők tábori püspöke szerint „a zsidók az ország bomlasztói, ezért ellenük igazolt minden harc"5. A vezetők közéleti pozíciójának égisze alatt sok pap aggály nélkül terjesztette a zsi-dóellenesség mákonyát a magyar tömegekben, pedig azok az első világháborúig általában toleránsak voltak a zsidósággal.

A közvélemény hosszú évek óta tartó, veszedelmes antiszemita propagandával váló megdolgozása (amit a hazai szélsőjobboldaliak beígért szocialista reformja és a Harmadik Birodalom külföldi sikerei csak tovább segítettek) logikussá és dicséretessé tette a keresztény egyházak részéről a fő zsidóellenes törvények támogatását. A keresztény egyházak vezetői, igaz, csökkenő lelkesedéssel, de támogatták az első két zsidótörvény elfogadását. Jórészt úgy tekintettek ezekre a törvényekre, mint amelyek egybeesnek a felfogásuk szerinti magyar érdekekkel, és úgy érveltek, hogy e törvények igazából „útját állják a zsidókérdés elmérgesedésének, és le fogak szerelni az antiszemitizmust". Az 1938-as első zsidótörvény támogatása még nem keltett az egyházakban semmi lelkiismeret-furdalást — sőt e törvényt állítólag még néhány magyar zsidó vezető is azzal mentegette, hogy „kifogja a szelet a nyilasok vitorlájából" -; az 1939-es második zsidótörvény néhány rendelkezése ellen viszont egyes egyházi méltóságok tiltakoztak. Nevezetesen: ellenvetésük volt a törvénytervezet nyíltan faji,

A KERESZTÉNY EGYHÁZAK ÁL! ÁS PONTJA ÉS LÉPÉSEI 1125

potenciálisan némely magyart is érintő vonatkozásával szemben, s az áttértek jogait és érdekeit védő, valamint az áttérést és az asszimilációt elősegítő módosítást kívántak. E javaslatokkal szembeszállva, az egyházak felsőházi képviselői, így az evangélikus egyházat képviselő Raffay Sándor6 és Serédi Jusztinián bíboros, Magyarország hercegprímása azt a „veszélyt" hangsúlyozta a törvények elfogadásakor, amelyet a zsidók kulturális, politikai és gazdasági befolyása jelent a keresztény Magyarország nemzeti érdekeire.7

Hiába voltak lojális állampolgárok a zsidók, és hiába tettek oly sokat Magyarország modernizációjáért és kultúrájáért (az utódállamokban ma-gyár ajkúak maradtak az új hatóságok és az ottani többségi nemzet bosszúságára), a magyar egyházi vezetők legtöbbje a legreakciósabb erőkkel egyetemben azt hangoztatta, hogy van zsidókérdés, és sürgős megoldást kíván. Az ország társadalmi-gazdasági realitásainak, illetve a zsidóság többsége valós helyzetének teljes figyelmen kívül hagyásával az a vélemény járta, hogy a zsidók oly sok „szellemi, erkölcsi és anyagi hatalomra" tettek szert, hogy az már a keresztény magyarság fennmaradását veszélyezteti.

Az egyházi vezetők éppily érzéketlenséget mutattak az 1939. évi II. törvénycikk elfogadásakor is, és megszavazták összes kiegészítő rendeleteivel egyetemben. Ez a törvény vezetett el a kirívóan diszkriminatív munkaszolgálati rendszer létrehozásához és fokozatos kiterjesztéséhez. A csekély számú bátor tiltakozó között ott volt Slachta Margit, a Szociális Testvérek Társaságának főnöknője, aki megpróbálta felrázni a közvéleményt és rávenni a katonai hatóságokat az észak-erdélyi, főleg csíkszeredai zsidókkal, valamint a munkaszolgálatosokkal való kegyetlenkedések beszüntetésére.8

A harmadik zsidótörvényt a keresztény egyházak nem szavazták meg; szembenállásuk fő oka az volt, hogy a törvény, amely az 1935-ös nürnbergi törvények fajvédő intézkedéseit foglalta magába, közvetlenül érintette jó néhány hívüket, az áttérteket éppúgy, mint a már születésüktől fogva keresztényeket. Felsőházi befolyásuk és az általuk gyakorolt nyomás eredményeképpen a törvény annyiban módosult, hogy felhatalmazta az igazságügy-minisztert: kivételes feltételek mellett eltérhet az előírásoktól. E kompromisszumos megoldás folytán sok potenciálisan érintett magyarmenekült meg a zsidónak nyilvánítástól, köztük az arisztokrácia több tagja, valamint kormányzati és politikai kiválóságok.9

A zsidó származású áttértek és keresztények sajátos érdekeivel való törődés a legtöbb egyházi vezető magatartására jellemző volt a háborús időszakban, a megszállás idején is. A végleges megoldással kapcsolatos állásfoglalásuk mindent összevéve is legfeljebb vegyesnek

1126 A KERESZTÉNY EGYHÁZAK ÁLLÁSPONTJA ÉS LÉPÉSEI

mondható. Elborzadtak ugyan a náci módszerektől, és együttéreztek a szenvedő zsidókkal, de nem tettek hathatós lépéseket, hogy megakadályozzák a zsidótlanító különítményeket céljaik elérésében. Kezdeményezéseiket a legjobb indulattal is csak erődennek és elkésettnek minősíthetjük. A keresztény felekezetek tisztségviselői általában egyedül, saját elhatározásukból cselekedtek, amikor a zsidókérdés „megoldásakor" a végrehajtás módjait igyekeztek enyhíteni, és e célból érintkezést kerestek a kormány tagjaival. A figyelmük azonban a zsidók összegyűjtése és deportálása közepette is elsősorban az áttértek és a nem zsidók sorsa felé fordult.

Amikor a zsidóknak kötelezővé tették a sárga csillag viselését, az egyházi vezetők eljártak az áttértek felmentése érdekében. De sohasem kívánták sok dánnak a példáját követni, vagy Takaró Géza tiszteletesét, a New York-i Első Magyar Református Egyház lelkipásztoráét, aki híveivel együtt a Dávid-csillag dacos kitűzésével fejezte ki a zsidók iránt érzett rokonszenvét.10 Az sem fordult meg a fejükben, hogy Sztepan metropolitá-nak, a Bulgáriai Ortodox Egyház Szent Szinódusa fejének vagy más met-ropolitáknak, például Kirill plovdivi és Neofit vidini metropolitának az álláspontjára helyezkedjenek, akik nyilvánosan prédikáltak kormányuk antiszemita politikája ellen.11 Serédi bíborosnak tudomása volt a bulgáriai zsidókkal szemben tanúsított enyhébb bánásmódról is, valamint a szlovák és román zsidók átmenetileg kedvezőbb helyzetéről. Tudta például, hogy a románok a kezdet kezdetén leállították a deportálásokat, és a romániai zsidóknak nem kellett megkülönböztető jelzést viselniök.12

A keresztény egyházak vezetői ugyan alkalmanként megfontolás tárgyává tették a nyilvános állásfoglalás kérdését, de végül nem világosították fel a közvéleményt a zsidókkal szemben elkövetett jogtalanságról. A keresztény egyházak vezetői, akik 1941 óta tisztában voltak a Szovjetunió elfoglalt területein elkövetett zsidó tömeggyilkosságokkal, és 1944 májusának elejétől birtokukban volt az auschwitzi jegyzőkönyv (lásd a 23. fejezetet) is, prédikációikban és a kormányszervekkel folytatott tárgyalásaikban mit sem említettek ebből. Ismereteiket az alsópapsággal sem osztották meg. Kis György esperes szerint „1944 nyarán a paptestvérek... 99,9 százaléka... nem tudott a haláltáborokról"13.

Néhány egyházi vezető, köztük Apor Vilmos győri püspök kérte, hogy Serédi bíboros nyíltan emeljen szót a legsarkalatosabb emberi jogok megsértése ellen; a bíboros elmulasztotta ezt megtenni (bár egyszer fenyegetőzött vele). A nyilvános állásfoglalás elmulasztása negatív hatással volt a magyarországi katolikus és protestáns egyházak többi vezetőjére, az egyházak közös hallgatása felbátorította a zsidóság ellenfeleit, elbátortalanította potenciális segítőit.14 Az a kevés püspök, akinek volt mersze

A fenti szöveg egy háromoldalas részlet az alábbi műből:

Braham, Randolph L. : A népirtás politikája : a holocaust Magyarországon - 2. bőv. és átd. kiad. - Budapest : Belvárosi Kvk., 1997. - ill. megjelent "A magyar holocaust" címmel is. - Ford. Zala Tamás et al. - Az előszót Berend T. Iván írta.   Az itt olvasható változat forrása: Nagy Péter Tibor-Troján Anna: Randolph Braham Holocaust monográfiájához készült adatbázis. (Szociológiai adatbázisok No. 3., sorozatszerkesztő Nagy Péter Tibor, WJLF-CEU, Budapest, 2013).

A htm file nevében látható 1-4 jegyű arab szám azt mutatja, hogy e szövegdarab hányadik oldal környezetét mutatja. Ha tehát a file nevében azt látja, hogy Braham22.htm, akkor ez a szövegdarab a 21-22-23. oldal anyagát tartalmazza!   A további oldalak megtekintéséhez csak ezt a számot kell módosítania! Tehát, ha a számot Braham25-re javítja, akkor a következő három oldalt látja majd.

A htm file OCR-rel készült, s nem korrektúráztuk. Nevek és számok ellenőrzéséhez javasoljuk az alábbi pdf file megtekintését! A pdf file nem három, csak egy oldalt tartalmaz. Az előző és következő oldal megtekintéséhez csak ezt a számot kell módosítania!

 

 

 

http://mek.oszk.hu/11500/11506/html/oldalankent1/Braham1125.pdf

Az egész kiadványt lásd:

http://mek.oszk.hu/11500/11506/html/