Varga Domokos György


Törzsi trilógia



A törzsi háború természetrajza
- a rendszerváltozás Magyarországán -



Olvasószerkesztő:
Maleczki József





TARTALOM

ELŐSZÓ a Törzsi trilógiához
BEVEZETÉS (Történelmi áttekintés)


Első könyv
A HÁBORÚ ÉS A TÖRZSEK

I. rész
A HÁBORÚ TERMÉSZETÉRŐL


Törzsek harca (Ki háborúzik kivel?)
Háborús helyzet (Valóban háború?)
Háborús vonások (Miféle háború?)
Különös hadszínterek, ütközetek
  - Két törzs, két média
  - Drogcsata
  - A miniszter és a színházigazgató
Az A-fegyver mint sikeres mém (Különös hadviselés)
A törzsi háború keresztmetszete (A kölcsönösség ténye)

II. rész
A TÖRZSEK TERMÉSZETÉRŐL


Az igazi ellenség (Törzsi ellentét a négy igen tükrében)
Zsidóság és baloldaliság (Törzsképződés a fő törésvonal mentén)
Antinacionalisták - nacionalisták (Eszmei összefoglaló)


Második könyv
"ANTISZEMITÁK" ÉS "IDEGENSZÍVŰEK"

I. rész
AZ "ANTISZEMITIZMUS" NYOMÁBAN


Az antiszemitizmus színe és visszája
"Antiszemita" példatár
Ellenpróba (Összevetés Sartre antiszemitájával)
Hogyan terem az antiszemita? (Ami a levélből kimaradt)
Zsidó siker - zsidó IQ? (A felülreprezentáltság természetéről)

II. rész
A "MAGYAR- ÉS NEMZETELLENESSÉG" NYOMÁBAN


Okok, indítékok a zsidóknál
Okok, indítékok a szocialistáknál
"Magyar- és nemzetellenes" példatár
A státustörvény: egy igazi lakmusz
Trianon: a vízválasztó
A jászladányi romaszindróma


Harmadik könyv
A MEGOLDÁS NYOMÁBAN

Két filozófia (Hogyan fékezhetjük meg a törzsi háborút?)
"Részemről szólásszabadság van" (Beszélgetés Gabor Lauferrel)
Az "ellenség" gyomrában (Látogatóban "Jáhim Károly"-nál)
"Csak mi ne kerüljünk hátrányba" (Beszélgetés Zöldi Lászlóval)
"A zsidóktól minden kitelik" (Látogatóban egy kivégzett antiszemita rokonánál)
Félig zsidó, félig magyar - vagy tán egészen az? (Beszélgetés Kozma Györggyel)
"Nem foglalkozom vele, ki a patriótább" (Beszélgetés Kuncze Gáborral)
A dacos Dávid-csillagos (Beszélgetés Fónagy Jánossal)
A feladványtól a "cenzúráig" (Felvezetés)
A feladvány (Kertész Imre Nobel-díjához)
"Nincs hatalmam emberek és helyzetek fölött" (Kozma György hozzászólása A feladványhoz)
A "cenzúra" (Az Élet és Irodalom természetrajzához)
Apám (Gabor Laufer levele A feladványhoz)
Mikulás és Hanuka (A kettős mérce természetéről)
Gyűlölettelenítés? (A politikai haszonlesés természetéről)
Magyar élet a XXI. században? (A nemzeti kiegyezés értelméről, esélyéről)
Új fogalmak, új értelmezések

Befejezés a két igen tükrében





"Vannak olyan kérdések,
amelyben az az igazi demokrata,
aki a világot csak feketének, vagy csak fehérnek látja.
Ilyen a nácizmus, a hungarizmus,
az antiszemitizmus és a rasszizmus."

M. B.
oktatási miniszter



Vannak olyan kérdések,
amely
ekben az az igazi demokrata,
aki a világot
nem csak feketének, vagy csak fehérnek látja.
Ilyen a nácizmus, a hungarizmus,
az antiszemitizmus és a rasszizmus.

VDGy


ELŐSZÓ

a Törzsi trilógiához

Amikor 2001. elején hozzáfogtam a honi törzsi háború természetének felrajzolásához, még csak egyetlen - bár terjedelmesebb - könyv lebegett szemem előtt. Mire mondandóm végére jutottam, három könyv lett belőle. Mindegyik a törzsi háborúval foglalkozik, de merőben más szempontból.

*

Az Első könyv (A háború és a törzsek) annak jár végére, mi is az, ami a rendszerváltozás során a saját orrunk előtt zajlott, amit a saját szemünkkel láttunk, a saját bőrünkön tapasztaltunk, aminek átéltük az ütközeteit, a feszültségeit, a szorongásait, a súlyos veszteségeit, és igazából mégsem értettünk belőle semmit. Nem volt világos, hogy ebben a háborúban mik vagy kik harcolnak; hogy csakugyan háború zajlik-e; ha igen, miféle háború ez? A háború természetét kutatva külön is elidőzünk az egyik különös hadszíntérnél: a törzsi szembenállást egyszerre visszatükröző és gerjesztő médiánál (médiaháborúnál). Ugyancsak megkülönböztetett figyelmet szentelünk a törzsi háború sajátos hadviselésének, az A-fegyvernek, innenső és túloldali társainak. Az Első könyv I. részét (A háború természetéről) a törzsi háború "Mengyelejev-táblázata" zárja: egy olyan táblázat, amely összefoglalja a törzsi háború természetének lényegét - felvázolja keresztmetszetét, bemutatja legfőbb elemeit -, egyszersmind bizonyítja a kölcsönösség tényét: a háborúzó felek egyaránt tevőleges szerepvállalását.

Az Első könyv II. részében (A törzsek természetéről) a hadban álló törzseket helyezzük górcső alá. Ki az igazi ellenség? Kik között húzódik a legfőbb törésvonal? Hogyan osztja meg a rendszerváltozás pártjait, a pártok híveit, de még a pártatlan civileket is? Hogyan vágja ketté az országot? Zsidóság és baloldaliság, szabad demokraták és szocialisták: hogyan és miért találtak - találhattak - egymásra? Ezt a részt is egy eszmei összefoglaló zárja: az antinacionalisták és nacionalisták szembenállásáról, ennek természetéről.

*

A Második könyv ("Antiszemiták" és "idegenszívűek") I. része (Az "antiszemitizmus" nyomában) az idézőjeles és idézőjel nélküli - vélt és valós - antiszemitizmust, ennek okait, indítékait, kísérőjelenségeit, torzulásait és torzításait, színét és visszáját boncolgatja. Az "Antiszemita" példatárban a "nacionalista" törzshöz tartozó, hús-vér emberek ("antiszemiták") és megtörtént esetek ("antiszemita" megnyilvánulások) segítségével járunk a végére: valóban antiszemita-e (zsidógyűlölő-e) az "antiszemita", antiszemitizmus-e (zsidóellenesség-e) az "antiszemitizmus", feltétlen bűn-e minden "antiszemitizmus", "zsidóellenesség"? Hogy e fontos (és nem kevésbé: érzékeny) kérdésben minél elfogulatlanabbak lehessünk, ellenpróbát állítunk a "túloldali" törzsben mai napig megbecsülésnek örvendő francia filozófus segítségével. Egy ugyancsak valóságos személy (e sorok írója) ugyancsak valóságos esetén keresztül lépésről lépésre elemezzük, hogyan terem az antiszemita. S végezetül azt is megvizsgáljuk, beszélhetünk-e a zsidóság "felülreprezentáltságáról" (azaz a zsidóságnak a társadalmi munkamegosztás némely szektorában való aránytalanul nagy jelenlétéről) mint az antiszemitizmus egyik okáról; s ha igen, minek köszönheti létét; lehet-e, kell-e tenni ellene valamit?

A Második könyv II. része (A "magyar- és nemzetellenesség" nyomában) az I. tükörképe: itt a zsidóság és a szocialisták idézőjeles vagy idézőjel nélküli (vélt és valós) magyar- és nemzetellenességét kutatjuk, ennek legfőbb okait, indítékait. A "Magyar- és nemzetellenes" példatárban az "antinacionalista" törzshöz tartozó, hús-vér emberek és valóságos esetek elemzésével járunk utána, feltétlen magyar- és nemzetellenes-e, feltétlen idegenszívűség és hazaárulás-e, amit a "nemzeti" törzsben magától értetődően annak nyilvánítanak. Végül három sarkalatos témához, a státustörvényhez, a trianoni békediktátum kérdésköréhez és a jászladányi iskolaalapításhoz való viszonyulása tükrében tanulmányozzuk az antinacionalista törzs viselkedését, természetét.

*

A Harmadik könyv (A megoldás nyomában) a törzsi háború kezelése, visszaszorítása két lehetséges útjának (filozófiájának) megfogalmazásával kezdődik, s a lehető leggyakorlatiasabb javaslattal: a törzsek közötti értelmes párbeszédhez elengedhetetlen új fogalmak, új értelmezések összefoglalójával (ajánlott gyűjteményével) végződik. A kettő között hosszú utat teszünk meg: olyan emberekkel folytatunk beszélgetéseket, eszmecseréket, akiknek - így vagy úgy - közük van a zsidósághoz, s így vagy úgy, megszenvedik a törzsi háborút. Vagy mert zsidó származásúként az "antiszemita - zsidó" párbeszéden fáradoznak ("Részemről szólásszabadság van"); vagy mert büszkén vállalják kettős (magyar és zsidó) identitásukat (Félig zsidó, félig magyar..., A dacos Dávid-csillagos); vagy mert félve vállalják zsidó gyökerüket és keresztény vallásukat (Az "ellenség" gyomrában), ha nem egyenesen - tudatosan - kerülik a származás- és magyarságfirtatást ("Nem foglalkozom vele, ki a patriótább"). De "beszédbe elegyedünk" olyan médiaszakemberrel is, aki a Senki földjén munkálkodva így fejezi ki legfőbb kívánságát: "Csak mi ne kerüljünk hátrányba". Kíváncsiságunk - a háború visszaszorítása érdekében, a megértés és a megoldás reményében folytatott nyomozásunk - egészen messzire vezet: el egészen egy kivégzett antiszemita rokonáig, akinek meggyőződése szerint "A zsidóktól minden kitelik".

Váratlanul talán, de a "nemzeti" törzs követévé fogadjuk a "magyargyűlölő" Nobel-díjas írót (A feladvány), egyúttal szemügyre vesszük a tanulmányt nagyvonalúan megjelentető balliberális hetilap természetét, idézőjeles vagy idézőjel nélküli cenzúrázó hajlamát. S végezetül esélyt latolgatunk: Kikerülhetünk-e a kettős mérce szorításából (Mikulás és Hanuka)? Megszüntethető-e a gyűlölet gyűlöletbeszéd-törvénnyel (A politikai haszonlesés természetéről)? Lesz-e - lehet-e - Magyar élet a XXI. században?

Vagy marad a törzsi háborúskodás...

*

A rendkívül szerteágazó téma gondos körüljárása nyomán csaknem ezer kéziratoldal született. Szerző úgy gondolta, hogy mai rohanós, zaklatott világunkban bizonyára csak kevesen engedik meg maguknak, hogy egyetlen eszmefuttatásra - legyen ez akármily izgalmas - ezer oldalnyi időt áldozzanak. Ezért a már elkészült műből Szerző kiválasztotta azokat a fejezeteket, amelyekről úgy véli, elolvasásuk okvetlenül szükséges a mondandója megértéséhez. Ezeket tartalmazza e trilógia nyomtatott változata. Mondandója árnyaltabb megértését, a téma egy-egy részterületének alaposabb áttekintését segítik azok a fejezetek, amelyek a nyomtatott változatban nem, csupán világhálón hozzáférhetők, méghozzá korábban a gondola nevű hírportál vezető oldalán (www.gondola.hu), mostantól pedig az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtárában, a teljes elektronikus kötetbe beleépítve.



BEVEZETÉS

Történelmi áttekintés a Törzsi trilógiához

Aki átélte a rendszerváltozás hajnalát, a Lelkesedések korát[1], az részese lehetett a legnagyobb csodának: a szovjet birodalmi katonák védte kádári diktatúra - némi habozás után - egyszer csak feltette kezét és egyetlen puskalövés nélkül megadta magát. A demokráciának: a sajtó- és szólásszabadságnak, a szabad pártválasztásnak, a szabad tulajdonnak és szabad kereskedelemnek... A hosszú évtizedek óta hol keményebb, hol puhább elnyomásban élő magyar nép felett teljesen váratlanul felragyogott a Nap.

A legerősebben - komor felhők és félelmek nélkül - egy különös esemény alkalmából tündöklött: 1989. június 16-án, a Nagy Temetés napján. Ötvenhat mártírjainak újrahantolása szinte hemzsegett az örömteli, biztató jelképektől. Már a fő szervező elnevezése is: Történelmi Igazságtétel Bizottság.

A díszes ravatalokkal és szózatokkal nem csak az egykori hősök előtt tisztelegtek, nem csupán őket temették, de magukat a gyilkosokat is. Ország-világ színe előtt, kamerák kereszttűzében elevenen elföldelték - az utolsó napjait élő - Kádár János nimbuszát, szívós rezsimjét, a Párt csalhatatlanságát, a Kommunizmus és Szocializmus felsőbbrendűségét, s nem különben a Nagy és Dicsőséges Szovjetunió legyőzhetetlenségének mítoszát.

Elhantolták a sajátos magyar gulyás-kommunizmust, a "legvidámabb barakk"-életével és hétköznapjait átszövő hazugságaival egyetemben.

A búcsúztatók között ott álltak és szónokoltak 1956 élő szimbólumai, súlyos börtönéveik és siralomház-emlékeik glóriájában. Mostantól előbújhatnak a politikai üldözöttek, a számkivetettek, a hazaszeretetükért és bátorságukban megalázottak és meggyalázottak...

Szintén ott állt, némán fejet hajtva, az ország miniszterelnöke, a Párt legfelsőbb vezetőségének tagja: a Kiegyezés - és a Folytonosság. A Békés Átmenet - és a Békés Hatalomátmentés...

Alig pár lépésre tőle a Hatalom Ellenzéke. Újdonsült pártok lelkes igehirdetői, a Nyugati Demokrácia és a Nyugati Jólét reményteli megtestesítői. Köztük egy dörgedelmes ifjú: a Jövő (a jövő miniszterelnöke). Egy egészen új, vakmerő hang, a réges-rég feledésbe merült Szókimondás. "A tegnap kórusban gyalázók ma szinte tülekednek, hogy szerencsehozó talizmánként megérinthessék ezeket a koporsókat... Olyan kormányt választunk, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonulásának azonnali megkezdéséről..."[2] - ilyesféléket hallani.

Minden tekintetben felemelő, csodálatos nap volt. "Kora reggeltől végeláthatatlan sorokban kígyózik a nép, hogy a kegyelet virágait letegye Nagy Imréék koporsójánál" - számol be a korabeli krónikás. "12 órakor megszólal a harang, s az országban egy percre megáll az élet. A Himnuszt a Hősök terén 250000 ember énekli együtt, majd pillanatnyi csend után a hangszórókból öreg magnószalag sercegése hallatszik: Nagy Imre beszél."[3]

Akinek ettől a ragyogó, fenséges naptól - s kiváltképp Nagy Imre feltámadt szellemétől - igazán rettegnivalója volt, az már nem számított. Kádár János, a Párt egykori főtitkára, ez idő tájt tiszteletbeli - valójában lefokozott s félreállított - elnöke három hét múlva meghal. Jelkép a pontos dátum is: 1989. július 6., Nagy Imre rehabilitálásának napja. Az újabb temetésen részt vevő tízezernyi ember szintén némán tüntet: a végnapjait élő Szocializmus, a Népi Demokrácia, a Munkás- és Parasztosztály Vezető Hatalma, a Középszer Uralma, az Egyenlőség és Testvériség Boldog Illúziója mellett. - "Fel, fel, ti rabjai a földnek, fel, fel, te éhes proletár!" - énekli búcsúzóul a vert sereg a maga éltető himnuszát: az Internacionálét.

A demonstrálók számaránya (százezrek a tízezrekkel szemben) jól tükrözi a kialakult erő- és politikai viszonyokat a rendszerrel örökre leszámolni és a rendszert az utolsó utáni pillanatig védelmezni igyekvők között. Az Ellenzék egységfrontba tömörült s Ellenzéki Kerekasztal néven sikeres alkuba bocsátkozott a Hatalommal - magának a hatalomnak a békés és demokratikus újraosztásáról. A Nemzeti Kerekasztal, amelynek keretében e sorsdöntő tárgyalások folytak, még a Nagy Temetés előtt három nappal megkezdte maratoni üléssorozatát; s amit még a legmerészebb álmodozók sem mertek remélni, alig több mint három hónap múlva a felek bejelentették, egyezségre jutottak. 1989. szeptember 18-án - a televízió és a rádió egyenes közvetítésének jóvoltából - az ország színe-java "élőben" várhatta az ünnepélyes eredményhirdetést. A Lelkesedések korának akár ez is lehetett volna a legtündöklőbb napja: a végeláthatatlan, izgalmas tüntetések ("Gyertek velünk! Gyertek velünk!") és a kemény alkudozások megkoronázása.

A Dicső Napra azonban váratlan, sötét árnyék vetült.

Nem a Hatalom makacsolta meg magát. A "testvéri" szovjet csapatok még javában Magyarországon állomásoztak, okkal lehetett tartani attól, hogy a bársonyszékek gazdái egyszer csak fügét mutatnak az egyre követelőzőbb Ellenzéknek. Nem tették. A tárgyaló felek megegyeztek abban, hogy Magyarországon szabad utat engednek a rendszerváltozásnak, a többpárti demokráciának. A Párt (az MSZMP) elfogadta az Ellenzéki Kerekasztalnak azt a javaslatát, hogy az alkotmánymódosítás hatályba lépésével egyidejűleg az Elnöki Tanács mondjon le, és a köztársasági elnök megválasztásáig az államfői funkciókat az Országgyűlés elnöke lássa el (Szűrös Mátyás személyében). A régi országgyűlés - önként! - fel fogja oszlatni magát. Október 23-át ünnepnek nyilvánítják, s ezen a napon -1989-ben - Szűrös Mátyás, az MSZMP Központi Bizottságának tagja, az országgyűlés elnöke kikiáltja az új államformát, a Magyar Köztársaságot. Aligha feledhető pillanat lesz: amint ott áll az Országház ablakában, alatta a Történelem friss szellőjétől megborzongó tömeg, s ő meglengeti a hatalmas, nemzeti színű lobogót...

A sötét árnyékot-felleget az Ellenzék kenyértörése vonta a Nap köré.

Az SZDSZ és a Fidesz, a két liberális párt, nem írta alá a megállapodást!

Úgy is mondhatnánk, hogy a szabad demokraták és a fiatal demokraták leváltak a magyar demokratákról (s mindenki másról, aki ott ült a Kerekasztal Hatalommal átelleni oldalán). Önállóan népszavazást kezdeményeztek (ez volt a "négy igenes" szavazás), látszólag a rendszerváltozás gyorsítására, a kommunisták mielőbbi eltakarítására. A valódi szándék azonban a referendum negyedik kérdésében rejtőzött: "Akarja-e, hogy csak az országos választások után kerüljön sor a köztársasági elnök megválasztására?"

Magyarán: akarja-e, hogy ne Pozsgay Imre legyen az új köztársaság első elnöke? Ő, ki az MSZMP renitenseként először nevezte népfelkelésnek Ötvenhatot, s aki - államminiszterként - akkortájt Magyarország legnépszerűbb politikusa; aki nagyra becsült vendége a Lakiteleki Sátornak, ahol a nemzeti erők legjelentősebb politikai tömörülése, a Magyar Demokrata Fórum bontogatja szárnyait; s aki alkatánál fogva közös szellemi kötelékbe vonhatta volna a szocialisták (a Régi Hatalom) népi szárnyát az új pártképződmények (az Ellenzék) nemzeti vonulataival.

A magukat liberálisnak nevezők semmit nem akarhattak kevésbé. Igazi céljuk éppen ennek a Nagy Egymásra Találásnak mindenáron való megakadályozása volt: gátat vetni egy veszedelmesnek tűnő szellemi-politikai áramlat - a Nacionalizmus - kibontakozásának, elszabadulásának.

Kevesen látták, hitték ezt akkoriban.

Kevesen értették meg, hogy ezennel megkezdődött - lobot vetett - a Törzsi háború. Amikor az értelem helyét átveszik az ősi félelmek és nyers indulatok. Amikor a politikai mozgások megmagyarázhatatlanná válnak a már bevált fogalmakkal és a hétköznapi logikával: a Szabadságnak többé nem a Diktátorok, Kommunisták, a Rendszerkiszolgálók, a Történelmi Igazságtalanság, a Párt- és KISZ-vagyon Átmentők és hasonlók a legfőbb ellenségei. Hanem a Magyarkodó Magyarok. A Nemzetféltők. A Nacionalisták.

Az országgyűlési választások küszöbén, 1990. január 14-én a Magyar Demokrata Fórum (MDF) alelnöke, Csurka István, a Vasárnapi Újság című rádióműsorban megkongatja a vészharangot: "Ébresztő, magyarság, megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk. Mi jöhet erre? Terror, katonák, vér és végső összeomlás."[4]

A választások előestéjén a Szabad Demokraták Szövetségéhez (SZDSZ) szellemileg és jellemileg közel álló ("tudjuk, merjük, tesszük") Nyilvánosság Klub számolni kezdi, hogy a Magyar (!) Televízióban, legnézettebb politikai műsoraiban (Híradó, A Hét) hányszor hangzik el a magyar, a nemzet, a falu szó.

A Várva Várt Napon, 1990. március 25-én, a szabad választások első fordulójában igazából már két Törzs kél hadra egymással. Ám ez sem a politikusok, sem a választók többsége számára nem világos maradéktalanul. Nem csoda. Ördögi játék folyik, s nehéz felfedni, mennyi belőle a rideg politikai (hatalmi) számítás, mennyi belőle a nemes emberi megfontolás, s mennyi az elvakult törzsi indulat. Annyi bizonyos, hogy a Magyar Demokrata Fórum csak egy paraszthajszállal nyeri meg az első fordulót a Szabad Demokraták Szövetsége előtt; a nagy állampárt (MSZMP) összezsugorodott jogutódja (MSZP) pedig alig haladja meg a tíz százalékot. A liberális pártokat a radikális antikommunista szólamaik és látványos akciózásaik kis híján győzelemre segítették egy olyan országban, ahol a nemzeti jelző nélküli (sőt, kifejezetten antinacionalista) liberalizmusnak soha nem voltak erős bázisai, ezért soha nem alakultak ki igazi hagyományai. Vajon mennyire volt őszinte ez az antikommunizmus, s mennyi benne a rájátszás? ("Szavazz az SZDSZ-re, tőlük félnek egyedül a bolsik!" - hirdette egy korabeli graffiti.) Ha azt tekintjük, hogy négy évvel később az SZDSZ-t már ott találjuk az utódpárt, az MSZP oldalán a balliberális kormánykoalícióban, hajlamosak vagyunk - sokakkal együtt - azt gondolni, hogy az egész "kommunistázás" nem volt több ügyes színjátszásnál. Csakhogy akkor a kisebbik liberális testvérről, a Fideszről is azt kellene gondolnunk, hogy színváltásai - az antinacionalista liberalizmustól a szabadelvűn át a nemzeti jobbközépig - úgyszintén nem mások, mint hűvös hatalmi megfontolások inspirálta képmutatások.

*

Semmilyen kutatási adatom, eredményem nem támasztja alá ezeket a feltételezéseket, bármennyire népszerűek is és bármennyire makacsul tartják is magukat - mondanom sem kell, mindig az átelleni táborokban. A Törzsi trilógia három könyvében - a magyar törzsi háború természetrajzát kutató-elemző terjedelmes tanulmányomban - be kívánom bizonyítani, hogy rendszerváltozásunk pártjainak ideológiájában és viselkedésében, minden látszat ellenére, összehasonlíthatatlanul nagyobb szerepet játszottak egyfelől az ösztönök[5] (félelmek, előítéletek, beidegződések, levethetetlen kulturális és etnikai önazonosságok), másfelől a végső szándékot tekintve nemes ("előremutató", "progresszív") törekvések - mint a hideg profizmus, a számító haszonlesés.

Ugyanezt gondolom a magyar médiáról és a magyar értelmiségről, legnevezetesebb harcosairól, személyiségeiről.

Ám mindez korántsem jelenti - s én véletlenül sem állítom -, hogy közéletünk eme meghatározó tényezőinek az elmúlt tízegynéhány évben ne lett volna erős késztetése a Hatalomhoz Vezető Út kifürkészésére és követésére. Csupán azt állítom, hogy eme törekvésük során soha nem tudták igazán levedleni ösztöneiket, megtagadni önmagukat és önképüket, s ezekből táplálkozó ideológiájukat.

Tendenciájában ez még arra a pártra is igaz, amely történelmi okoknál fogva a legnagyobbat volt kénytelen változtatni saját arculatán: az MSZP-re. E tekintetben különösen figyelemre méltó a szocialisták sorsa: a karakteresen ideologikus (marxista) MSZMP, a társadalmi tulajdonra és a dolgozó osztályokra épülő szocializmus vezető ereje (azaz egyetlen Pártja) miképpen tudhatott oly sikeresen átalakulni (tudhatta átalakítani magát), hogy a magántulajdonon és a valóságos, demokratikus választásokon alapuló kapitalizmusnak is meghatározó (időnként kormányzó) erejévé vált. Ez a tény éppen cáfolni látszik iménti állításomat: vagyis mégsem az ösztönök és nemes (előremutató, haladó) szándékok, hanem a hatalom iránti mérhetetlen sóvárgás az, ami - legalábbis - e párt törekvéseinek erejét és irányát leginkább meghatározta. Amennyiben és amennyire ez az állítás igaz, annyiban és annyira igaz, hogy az MSZP ideológiamentes (értsd: ideológiáját vesztett), pragmatikus (haszonelvű) politikai képződmény, amely a mindenkori legsikeresebbnek ígérkező széljárások, legvalószínűbbnek tűnő társadalmi-környezeti alakulások szerint formálja mimikrijét...[6] A Törzsi trilógiában - a magyar politikai tényezők, s ezen belül a szocialisták természetének vizsgálatával - kísérletet teszek annak bebizonyítására, hogy egyfelől a magyar parlamenti pártok közül valóban az MSZP az, amely éppen a régi identitásának elveszítése (teljes összezavarodása) miatt a leginkább hajlamos az ideológiai megfontolások sutba vágására, s a hatalom megszerzése és megtartása szempontjából legkedvezőbb utak s változatok követésére; másfelől viszont az MSZP sem mentes azoktól a "természetadta" jegyektől (úgy is mondhatnánk, hogy "politikai genetikai" vonásoktól), amelyek sorskérdésekben markánsan kijelölik a helyét. Ezért és ennyiben szereplője a Magyar Szocialista Párt is a magyar törzsi háborúnak. Megítélésem szerint ma már az egyik politikai-hatalmi főszereplője. A másik: a Fidesz Magyar Polgári Szövetség.

*

E törzsi háború kezdetén a két főszerepet minden kétséget kizáróan még más pártok, a magyar demokraták (MDF) és a szabad demokraták (SZDSZ) játszották: jellegzetes értelmiségi holdudvarukkal, kemény médiaharcosaikkal, többé-kevésbé rejtőzködő gazdasági (vállalkozói) háttérbázisukkal, lelkes, olykor vérmes tagságukkal, s inkább a szívükre (rokonszenvükre és megérzéseikre), mint eszükre (józan érdekeikre és előrelátó képességükre) hallgató szavazóikkal. A törzsi háború természetrajzában megkísérlem megragadni azokat a mélyebb mozgatórugókat, amelyek következtében a két párt és szekértábora (a két Törzs) magatartásában, viselkedésében átlépte azokat a határokat (normákat), amelyeket az eltérő politikai, gazdasági, kulturális csoportérdekek a maguk természetes módján jelölnek ki egy demokratizálódó rendszer pártjai számára. Be kívánom bizonyítani, hogy az egymással szemben kifejezésre juttatott, gyakran hisztérikus érzékenységük, ugyanakkor az egymás iránt mutatott nagy fokú értetlenségük és érzéketlenségük mély történelmi és kulturális ellentétekből (nem egyszer identitásbeli, ezen túl származásbeli különbségekből) fakadt - azaz törzsi gyökerekből táplálkozott.

*

Ebben a háborúzásban - hogy a marxista alaptétel szellemét idézzük - nem a lét (osztálylét), hanem a múlt határozta meg a tudatot. A Lelkesedések korát gyorsan követte a Félelmek kora, az első szabad választások előestéje, amikor e drámai pillanatokban (most fog eldőlni, kinek milyen szerep jut a történelmi szereposztásban) mindenki félt, szorongott valamitől. A Hatalom (a szocialisták) a múlt számonkérésétől, a leszámolástól. A magyar demokraták (a Nyugodt Erő) leginkább a régi-új radikálisoktól, a Kun Béla-féléktől és a Jászi Oszkár-féléktől - a szabad demokrata-féléktől -, akik "szemlátomást" újra kísérleti terepnek nézik Magyarországot, s megfontolatlan (vagy nagyon is megfontolt?) igyekezetükben újra idegen hatalmaknak és érdekeknek szolgáltatnák ki. A szabad demokraták, ellenkezőleg, attól tartottak, hogy Magyarország túlságosan is saját magába - magyarságába, múltjába, dicső emlékeibe - igyekszik zárkózni, s lemarad a végre Nyugat felé tartó gyorsvonatról; kimarad abból a Globalizációból, amely éppen a határok átjárhatóvá tételén (s nem mellékesen a Korlátok Nélküli Világpiac megteremtésén) fáradozik. De a szabad demokraták, ha lehet, még ennél is jobban féltek attól, hogy aki nem eléggé mélymagyar, nem eléggé nemzeti, konzervatív, keresztény, azt az új osztozkodáskor kirekesztik; s nemcsak a Hatalomból, de legrosszabb esetben az Életből: a kultúrából, az egzisztenciából, a méltó emberi létből.

*

Nem csoda, hogy a Félelmek kora sarkában közvetlenül ott járt az Akciózások kora. A gyorsan terjedő törzsi háború első négy kemény évében (1990-94) a szabad demokraták - értelmiségi és egyéb hátterükkel, önkéntes médiahadtestükkel - a demokratikus választások számukra kedvezőtlen eredményét demokrácián túli eszközök bevetésével igyekeztek semmissé tenni. Megpróbáljuk megérteni, és mindjárt magyarázatot is igyekszünk adni rá, hogy egy olyan, gyakorlati szempontból lényegtelennek tűnő kérdés, mint hogy a koronás címer vagy a Kossuth-címer legyen-e új köztársaságunk állami jelképe, hogyan tudott vérre menő vitát gerjeszteni az Új Országgyűlés jeles honatyái között (miközben nem kisebb feladat, mint egy totális rendszercsere lebonyolítása tornyosult előttük). Vagy hogyan tudott egy puszta félrehallás (a "Hordót a szónoknak" helyett: "Hordót a zsidónak!") akkora lobot vetni? Vagy akár egy nyilvánvalóan beteges hallucináció? (Egy ismert, zsidó származású történész szintén zsidó feleségét emeleti ablakon át szúrta volna meg támadója.) Vagy hogyan voltak képesek magukat értelmiséginek tekintő kultúremberek - képletesen szólva - máglyára küldeni valakit gondolatáért? Még egy olyan, köztiszteletnek örvendő, szellemi bátorságáról már Kádár alatt bizonyságot tevő költő-politikust is, mint Csoóri Sándor, esszéjébe (Nappali Hold) szőtt egyetlen, rövid passzusáért? Hogyan lehetséges, hogy ugyanazok, akik ma néhai Antall Józsefről, az Új Köztársaság első miniszterelnökéről (s bizonyos értelemben mártírjáról) mély tisztelettől rebegő hangon emlékeznek meg, azok tíz-tizenkét éve még a Demokrácia Ellenségének, a Szélsőjobb Szállásadójának, az Antiszemiták, Fasiszták (stb.) Legfőbb Támogatójának hirdették őt? (Cseppet sem mellékesen, éppen úgy, ahogy később Orbán Viktorral tették.)

*

Lehet-e azzal elintézni ezeket a különös jelenségeket, hogy semmi más nem történt (és nem történik), mint hogy - szerencsére - működni kezdett (és azóta is működik) a demokrácia? Nemhogy árnyék nem vetült a Napra, hanem ellenkezőleg: hosszú és kényszerű (kényszerzubbonyos) csend után végre szabad utat és teret kaptak az egymással vitázó, egymást megtermékenyítő gondolatok. A véres törzsi viták, elementáris csatározások sokkal inkább kikristályosították az eltérő eszmerendszereket, egyértelműbbé tették a politikai, kulturális törésvonalakat, ennek folytán - a kezdeti keveredések után - a pártpalettán is világosabbá váltak a színek, világosabbá vált, hogy mi hova tartozik, hova kötődik. S ne feledjük: minden háborúság ellenére Magyarország immár tagja az Európai Unió közösségének.

A Természetrajzban egyszerre kísérlem meg felkutatni és bemutatni a Törzsi háború valódi veszteségeit és kétségtelen hozamait. Foglalkozni fogok azokkal a jelenségekkel, amelyek a demokrácia paradigmájának talapzatáról (látószögéből) nézve csakis egyféleképpen, mégpedig veszteségként értelmezhetők. Ilyennek vélem azt az óriási mértékű szellemi gettósodást, amely a politika, a média, a közélet fő sodrát (de legalábbis legzajosabb áramlatát) jellemzi, s amelyben a gondolatok, vélemények ütközése és cseréje sokkal rosszabb hatásfokkal zajlik, mint a kádári puha diktatúrában! Ilyen értelemben szó sincs megtermékenyítésről. Szemben a rendszerváltozás kezdetének üde vitáival, amikor egy asztalhoz ültették az eltérő álláspontokat képviselő ellenfeleket, ma ugyanannak a törzsnek (szellemi gettónak) a tagjai boldogítják egymást és a közönséget. Nem magyar (vagy jelző nélküli, sima) sajtóklub létezett - amíg létezett - a Magyar ATV-n, hanem volt külön Hétfő Esti Újságíróklub, és volt külön Péntek Esti Sajtóklub, egyik az egyik törzsé, másik a másik törzsé. De nemcsak a médiaharcosok különülnek el gondosan a médiában, hanem jobbára a politikusok is. Jól megfigyelhető volt a 2002 elején zajló választási kampányban is, hogy a két oldal közös - egymással vitatkozó - szereplése, mint a fehér holló; ezzel szemben ugyanabból a politikai pártból vagy körből egyszerre hármasával-négyesével ültek szembe a nagyközönséggel, hogy az egyengondolatot erősítsék. Vajon hova vezet mindez: inkább kedvező, vagy inkább kedvezőtlen a végső eredője?

*

A rendszerváltozás óta eltelt tízegynéhány év szerencsére elég hosszúnak és változatosnak tűnik ahhoz, hogy tendenciákat tudjunk felismerni és előrevetíteni. Az Akciózások korában a törzsi háborúzásnak a média volt a legfőbb tárgya, nem kevésbé alanya és hadszíntere. E kor kezdeti szakaszában inkább a sajtó volt a kezdeményező és szolgálta ki a politikát, hamarosan azonban a politika vette át a kezdeményező szerepet, s robbantotta ki - természetesen a sajtó segítségével - a médiaháborút. Mivel a harc - törzsi jellegéből fakadóan is - gyakran jelképek szintjén zajlott, a média kiváló terepnek bizonyult a képzeletek táplálta (persze, ettől még valóságos veszteségekkel járó) csatározásra. A Médiagrund - a Mindenható Szócső - megszerzése ezért is tűnt mindkét törzs számára a legfontosabb célnak és feladatnak. Eközben a nemzeti oldal ellen elementáris erővel harcoló, értelemszerűen a balliberális tábort szolgáló médiaharcosok váltig bizonygatták függetlenségüket, s bizonygatták, hogy az újságíró született ellenzéki. Ha más lesz kormányon, azt fogják kritizálni, azzal szemben fogják védelmezni a sajtó- és szólásszabadságot, a demokráciát.

Nos, amikor 1994-ben a szocialisták abszolút többséget szereztek a választásokon, majd pedig a szabad demokratákkal az oldalukon négy éves kormányzásba fogtak, a folyamatokat érteni vágyók számára nagyon sok minden megvilágosodott. Mondhatnám, a Szerepcserék korában (1994-98) mindjárt ott, a történelem kísérleti asztalán vált megfigyelhetővé, hogyan viselkednek a legkülönfélébb hatalmi, közéleti tényezők az új szereposztásban.

*

"Ami összetartozik, az előbb-utóbb összenő!" - gúnyolódtak a Fideszes politikusok. Vajon a szocialisták és a szabad demokraták mennyire tartoznak össze - mennyire egyívásúak -, mert hogy "összenőttek", azaz kormánykoalícióra léptek egymással. Mennyire helytálló az a felfogás, hogy még az Akciózások korában a Demokratikus Charta megszervezésével, fellépésével a szabad demokraták újra szalonképessé tették a gazdasági hatalmat már sikeresen átmentő szocialistákat, s ezzel a politikai hatalomba is lényegében ők segítették vissza őket? Amikor pedig 1994-ben az abszolút többségük mellé beszálltak a kormánykoalícióba, minősített (kétharmados) többséget garantálva ezzel a baloldalnak az Országgyűlésben, vajon puszta politikai érdekek döntöttek, vagy hasonló a hasonlóhoz nőtt?

És mi döntött a Fidesznél? Hogyan kerültek a radikális fiatal demokraták a magyar demokratákkal, a nemzeti, keresztény, konzervatív erőkkel egy társaságba?

E kérdések eldöntéséhez ki fogok térni a bal- és jobboldaliság fogalmának különféle értelmezésére. Kísérletet teszek annak megállapítására, hogy e fogalmak hogyan viszonyulnak a törzsekhez, illetve hogy a törzsek hogyan viszonyulnak e fogalmakhoz. Hogyan függ össze baloldaliság, filoszemitizmus, antiszemitizmus? Magyarázatot fogok keresni rá, hogy a magyar zsidóság miért fél ösztönösen a jobboldaltól, és miért nem tart a baloldaltól; ha egyáltalán igaz ez a megállapítás.

*

A remélt megvilágosodásban - a magyar törzsi háború lényegének meglátásában - nagyon sokat segítettek azok a könyvek, tanulmányok, amelyekről majd a maguk helyén szólok. Egyet mégis megemlítenék itt, a bevezetőben is. Shlomo Avineri ragyogó műve, A cionizmus története[7] a zsidó nacionalizmus legkiválóbb elméinek gondolkodásmódját, félelmeit és törekvéseit mutatja be; rajtuk keresztül pedig, természetesen, többé-kevésbé az egész zsidóságét. Ez a könyv segített annak a felismerésében, hogy a nagy zsidó cionisták éppen olyan nemes küzdelmet folytattak a zsidó népért, mint a nagy magyar nacionalisták a magyar népért. Ennek a felismerésnek a sikeres továbbítása (elterjesztése) talán megszünteti azt az abszurd állapotot, hogy az egyik táborban eleve alávaló embereknek tekintik a cionistákat, a másikban pedig a nacionalistákat, miközben emberi értékeik teljesen ugyanazok (és csupán a népeik mások).

*

Szükségesnek ítéltem a lelki összefüggések, mechanizmusok vizsgálatát is. Úgy tűnik, hogy az Ember, minden látszat ellenére, valójában a szívével, és nem az eszével gondolkodik. Mégis úgy tűnik, a viharos idők elmúltával feléled - felébreszthető - benne az Értelem kíváncsisága.

A pszichológia kognitív disszonanciának nevezi azt a kellemetlen tünetet, mely olyankor keletkezik bennünk, amikor addigi szokásunkat, tudásunkat, véleményünket megkérdőjelező jelenséggel (szokással, ismerettel, véleménnyel) szembesülünk. Legelső reflexünk a hárítás. Több mint hihetetlen, hogy e kényelmes vonásunk miatt - amint ezt bizonyítani szándékozom - milyen hamis képeket vagyunk képesek kialakítani és őrizni a másik törzs egészéről és egyedeiről.

Többé-kevésbé érthető és az Értelmes Embertől is elfogadható, hogy a Félelmek korának bizalmatlanságában, az Akciózások korának hevében és forgatagában nem tudott időt és lelkierőt szakítani arra, hogy érdeklődéssel és kíváncsisággal forduljon ellenfelei (ellenségei) felé. A Szerepcserék kora e tekintetben némi változást hozott. Horn Gyuláék (az MSZP) győzelme, Kuncze Gáborék (az SZDSZ) kormányzati pozícióba kerülése sokakat megnyugtatott azok közül, akik odáig éber állapotban is rémeket álmodtak: fasizálódást és csurkizálódást, vagy egyszerűen tartós kirekesztődést a politikai, gazdasági, kulturális kulcspozíciókból. De akik meg éppen attól féltek, hogy Horn Gyuláékkal egy kommunista visszarendeződés indulhat meg, vagy a hatalom, a kétharmados többség birtokában egy mindenre kiterjedő támadás (boszorkányüldözés és szőnyegbombázás) a másik törzs tagjai és értékvilága ellen, azoknak is "csalatkozniuk" kellett. Visszarendeződés helyett Bokros-csomag jött (másszóval az egykori kommunisták bebizonyították, hogy tőkés érdekeket is hűen tudnak szolgálni), s a leszámolások is mértékletes keretek közé szorultak. A Magyar Televíziót ugyan nem kerülte el a tisztogatás, de a későbbiekben fontos szerepet játszó Magyar Nemzetet életben hagyta az egykor kétségkívül karhatalmista, most azonban szemlátomást konszenzusra törekvő miniszterelnök.

A törzsi háborúság (s ezen belül a médiaháborúság) ebben a négy évben némileg alábbhagyott. A vesztes, a nemzeti oldal - jobb híján - a következő megmérettetésre gyűjtötte erejét, a nyertes, a balliberális oldal pedig - győzelme és kényelmes többsége birtokában - fékezte magát. Ebben a viszonylag konszolidált helyzetben az Értelmes Ember megfigyeléseket tehetett, s megállapíthatta, hogy az ellenséges törzs és annak legtöbb tagja nem annyira elvetemült, mint amilyennek odáig látta; és a saját törzsének tagjai sem mind annyira feddhetetlenek, mint amennyire remélni szerette volna ezt.

Ez a váratlan felismerés akár véget is vethetett volna a törzsi háborúnak. Az ellentéteket beterelhette volna a szokásos politikai-hatalmi harcok medrébe, ahová már sem az értelmiség, sem az újságírók legjelesebbjei nem követték volna az egymásra rontó pártokat.

Nem így történt.

*

A Fidesz Magyar Polgári Párt választási győzelmével, a szocialisták és a szabad demokraták ellenzékbe szorulásával megbékélés (konszolidáció) helyett újra a nyílt háborúság (konfrontáció) ideje jött el. Ezért is kapta ez a négy év (1998-2002) a Déjà vu-k kora elnevezést: a törzsi háborúzás mintha ott folytatódott volna, ahol 1994-ben, a "nemzetiek" csúfos vereségével abbamaradt. A balliberális erők (beleértve az értelmiségi és médiahadtestet) újra elővették a régi - "demokrácián túli" - fegyvereket, módszereket. Legfeljebb annyi változtatással, hogy a ciklus derekán az "A-fegyver"-t egy darabig helyettesítették az "R-fegyver"-rel ("R" mint roma és mint rasszizmus). A háború ereje azonban, úgy tűnt, semmivel nem maradt el a nemzeti erők első négy évének kormányzati ciklusában tapasztaltakhoz képest; kiváltképp igaznak látszott ez az elkövetkező választási kampány legforróbb időszaka, a 2002. évi tavaszi választásokat megelőző néhány hónap tekintetében. A heves indulatokat, olykor vak dühöket részben megmagyarázza, hogy a két nagy párt, a Fidesz és az MSZP népszerűsége a közvélemény-kutatási adatok szerint fej-fej mellett haladt (csekély előnnyel az előbbi javára), vagyis kétesélyes volt a küzdelem. Bármely demokráciára igaz az, hogy kiélezett helyzetben a hatalomért küzdő felek könnyen elveszítik fejüket, vagy legalábbis hamar engednek agresszív, romboló ösztöneiknek, ártó szándékaiknak. Igazolni kívánom, hogy az egymás elleni lejárató kampányok - egy-két kivételtől eltekintve - olyan témákban folytak, amelyek általában nem a demokráciák, hanem leginkább a törzsi háború jellegzetes kísérői (ld. pl. a kedvezmény- törvény és a Terror Háza ügyét; a kokárdaviselet körüli összetűzéseket).

*

Hogyan tovább?

Merre mutat ez a tízegynéhány év, történelmi jelentőségű eseményeivel, változékony korokon átívelő tendenciáival? Mélyül vagy mérséklődik, vagy talán örök időkig változatlan marad a törzsi háborúskodás?

Rá kívánok mutatni, hogy a nacionalizmus erősödése nemcsak hogy elkerülhetetlen, de még kívánatos is a globalizmus korában. Rá kívánok mutatni, hogy a Déjà vu-k kora valójában nagyon jelentős változást hozott a rendszerváltozás történetében: ekkor szűnt meg végleg a baloldal - a balliberálisok - kulturális és médiahegemóniája (ha nem is a dominanciája). Rá kívánok mutatni, hogy miközben a politika és a média színpadán folyik a pankráció, a színfalak mögött egyre többen keresik a gettókon kívüli közös, békés élet lehetőségét.

Akármely pártok győznek az elkövetkező választásokon, a nemzeti oldal pártjaival és ezek győzelmével mostantól mindig számolni kell - még akkor is, ha ez a győzelem el-elmaradna. A balliberálisok nem folytathatnak nyíltan antinacionalista politikát, és esetleges kormányra kerülésükkor sem vállalhatják az erősödő civil, polgári, nemzeti lét és tudat nyílt és brutális visszafojtását, lerombolását.

Éppen ezért gondolom, hogy a frontálisan vívott törzsi háborúskodás hamarosan erejét és értelmét veszti. Marad még számos oka és indítéka az ellenségeskedésnek[8], ám annak az értelmiségnek és annak a médiahadtestnek, amely eddig a politika hatalmi érdekeinek feltétlen szolgálatába állt, csökkenni fog a népszerűsége; nőni fog ugyanakkor azoké - ha nem is a népszerűségük, de legalább a megbecsülésük -, akik a párbeszéd, a közös élet, az egymást termékenyítő közös gondolkodás és közös erőfeszítések lehetőségeit keresik.

Így legyen.




Első könyv
A HÁBORÚ ÉS A TÖRZSEK


I. rész
A HÁBORÚ TERMÉSZETÉRŐL


TÖRZSEK HARCA[9]

Ki háborúzik kivel?

"Mára leegyszerűsödött a kép, két ellentétes felfogás áll szemben egymással, két világ határán állunk" - hirdette-üzente országnak-világnak a vesztes helyzetből is végsőkig győzelemre elszánt ifjú kormányfő azon az emlékezetes, milliós nagygyűlésen az Országház előtt, a Kossuth Lajos téren, így fejezvén be mondandóját: "Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!" "Tényleg ennyire megosztott a magyar lakosság?" A Népszabadság által rögtön a 2002. évi országgyűlési választások után feltett kérdésre Bruck Gábor, a közvélemény-kutatásokkal, politikai elemzésekkel foglalkozó Marketing Centrum igazgatója a következő választ adta: "Igen. Erről sokszor beszéltünk, de eddig ezt senki sem vette túl komolyan, talán most a kampány alatt jöttünk rá, hogy ebben az országban kulturális háború zajlik. [...] A hosszú ideje létező balliberális kultúra mellett a gondolatok piacán megjelent egy rivális kultúra, hívhatjuk ezt jobboldali életérzésnek. Ez a jobboldali életérzés persze mindig is létezett, de csak most kapott esélyt arra, hogy hivatalos rangra emelkedjen, Orbán alatt kitört a »száműzetésből«, s ha úgy tetszik, benyújtotta igényét a hivatalos státusra." Tiszteletre méltóan tárgyilagos, egyszersmind lényeglátó szavak ezek a jobboldallal kapcsolatban, amilyenek a magyar média baloldali sodratában eddig valóban nem kaptak nyilvánosságot. Ahogy a következők sem: "A jobboldal nemcsak a legmagasabb posztra emelt vezérét látta Orbánban, hanem egyúttal a felszabadítási csapatok vezérét is. Ez a jobboldali kultúra a legitimitásáért harcol [...]."[10]

Ez a nemzeti oldal a baloldali hegemónia ellen harcol - írom 2001-ben megjelent médiakönyvemben -, s már készítheti is győzelmi jelentését: nem azért, mert legyőzte volna az antinacionalistákat, internacionalistákat, s nem is azért, mert meg fogja nyerni a választásokat, hanem azért, mert Orbán Viktorék alatt megszűnt a baloldal hegemóniája. Az itt következő fejezetben arra teszek kísérletet, hogy megtegyem az első lépést a megfejtés irányában: kik szálltak s szállnak ily engesztelhetetlenül háborúba egymás ellenében?

Léteznek-e valóban törzsek, itt nálunk, Magyarországon, a harmadik évezred kezdetén? Évszázadok óta nem beszéltünk róluk, s nem hiányzott maga a törzs, törzsi kifejezés sem mindennapjaink megértéséhez, fogalomalkotásához. Mi indokolhatja egy idejétmúlt, túlhaladott fogalom leporolását, s hétköznapi életünkbe való visszacsempészését?

Egyes egyedül az, ha minden másnál, minden újnál jobban (mert egyszerűbben és tömörebben) képes kifejezni, megragadni, meghatározni azt a bonyolult jelenséget, amelynek nevet keresünk.

Magyarországon két alaktalan embercsoport vív elkeseredett küzdelmet egymással. Orrunk előtt (talán lelkes részvételünkkel) zajlanak az ütközetek, a maguk elevenségében láthatjuk a mindenre elszánt frontharcosokat, mégsem tudjuk - mert nincsenek pontos fogalmaink arról és arra -, hogy kik állnak szemben egymással, miféle erők között húzódik ez a mély, átjárhatatlannak tűnő szakadék, mai kifejezéssel élve: törésvonal.

Bizonyos, hogy nem marxi osztályok között, mert nem kizsákmányolók és kizsákmányoltak (tőkések és munkások-parasztok) harca folyik, de nem is az értelmiség mint réteg az egyik szemben álló fél.

Nem használhatók a társadalmi rétegződés modern szociológiai fogalmai sem, mert a két alaktalan embercsoport között nem éles jövedelmi különbségek, eltérő iskolázottság vagy foglalkozás, markáns születési és lakóhelyi különbségek (város, vidék) vagy életkori (generációs) különbségek teremtenek mély szakadékot.

Szokás a népi-urbánus ellentétpárral jelölni a megragadandó jelenség érintettjeit. Ezek a megjelölések annyiban kifejezők, hogy az egyik fél vonzalma általában csakugyan erősebb a népi, vidéki élet és kultúra iránt, a másik pedig inkább a városias, világias élet és kultúra iránt mutat nagyobb érdeklődést. Ez az eltérés azonban a legkevésbé sem ragadja meg a különbség lényegét, ennél fogva inkább elfedi ezt, semmint kifejezésre juttatná. Nem tudjuk meg általa és belőle, hogy mindkét alaktalan csoport jellemzően városi életmódot folytat, sőt, a hadszíntér maga is leginkább a főváros és vonzáskörzete, illetve a fővárosból - a fővárosi média által - szerteszét (országossá) sugárzott kultúra.

Hasonlóképp elégtelen a lényeg megragadásához egy másik közkedvelt ellentétpár, a zsidó-keresztény. Noha az ellentéteknek egy fontos kiindulópontjára mutat rá, szintén inkább elfedi, semmint kifejezné a lényeget. Sőt, azáltal, hogy vallási vonatkozásokra fekteti a hangsúlyt, éppen hamis irányba tereli gondolatinkat: visszavisz oda, ahonnan az ellentétek már rég elmozdultak. Az egyik oldalon vallásos és nem vallásos zsidók, a másik oldalon vallástalanok és keresztények egyaránt beletartoznak a megragadni kívánt alaktalan csoportba. Sőt, kétségkívül, mindkét oldalon, mindkét csoportban találhatók zsidók is, keresztények is (bár valószínűleg igencsak eltérő számban).

Szintén gyakran használatosak azok a fogalompárok, amelyek szerint a konzervatív áll szemben a modern, a baloldali, a liberális vagy a demokrata megjelöléssel. E megkülönböztetés jelentőségét főképp az adja, hogy a táborokra osztódás egyik ősi motívumára utal, amennyiben a megőrzés (megóvás) és a megújulás (változtatás) vágya, törekvése ütközik egymással. Korábban bevált fogalmaink (szóhasználatunk) szerint modern az a személy (politikai irányzat), aki (amely) meghallja az idők szavát, kész a változtatásokra, a haladásra. A baloldali erők mint a forradalmak történetének főszereplői "értelemszerűen" a modernség megtestesítői; akárcsak a liberálisok és demokraták, akik a szabadságért, az emberi jogokért vívott küzdelmükben ugyancsak a régi, tekintélyelvű társadalmakat és felfogásokat igyekeznek meghaladni - a konzervatív erők ellenében.

E felosztás előnye, hogy valóságosan létező és az embereket valóságosan megosztó érzelmek, lelki beállítottságok mentén is történik, szemben azokkal a besorolásokkal, amelyekben a külső adottságok döntenek: származás, vallás, társadalmi háttér, kulturális környezet, iskolázottság, jövedelmi helyzet, foglalkozás stb. A megőrzés és megújulás vágyának, igyekezetének kettőse bizonyos fokig mindannyiunkban jelen van, csak az a kérdés, hogy ennek aránya és mértéke mennyire függ a külső adottságoktól, helyzettől. "A proletár csak a láncát veszítheti" marxi jelszó (felemás) igazsága azt valószínűsíti, hogy erős az összefüggés: azok - azok a rétegek, osztályok - lesznek modernek, baloldaliak, liberálisok, demokraták, akik vesztesei (vagy nem eléggé nyertesei) a fennálló helyzetnek (rendszernek), ezért akarják megváltoztatni (meghaladni) azt; másfelől meg konzervatívok azok, akik haszonélvezői a fennálló helyzetnek, ezért óvják annyira a változásoktól (haladástól).

A konzervatív kifejezés és ellentétpárjai értelmezésével és használatával éppen akkor kezdődnek a gondok, amikor a haladás-fejlődés és a baloldaliság bizonyos fokig szembefordul egymással. Az egyenlőség eszméjével fellépő kommunizmus (szocializmus) a magántulajdon felszámolására irányuló törekvésével bizonyosan nem nevezhető konzervatívnak; az a kommunizmus (szocializmus) viszont bajosan nevezhető haladónak, amely életképtelen rendszerét erőszakrendszerével tartotta fenn, miközben a vele versengő tőkés jóléti rendszer jóformán minden tekintetben fejlődőképesebbnek (versenyképesebbnek) bizonyult nála. Nem szólva arról, hogy amikor egy fejlődésében lelassult, megmerevedett társadalmat kell mozgásba hozni, akkor a változások szószólói azok, akik megértik az idők szavát; de manapság, amikor mindennapi életünk szinte felfoghatatlan és követhetetlen mozgásba lendült, az igazi változást és távlatos fejlődést - s talán bizonyos fokig a megmenekülést a civilizáció pusztító hatásaitól - a mozgások fékezése, a hagyományok nagyobb tisztelete, a nemzeti, kulturális, történelmi értékekhez való ragaszkodás hozhatja magával. Mint ahogy ma inkább az a modern felfogású ember, aki egészségét nem bízza kizárólag a "modern" orvostudományra, de legalább annyira a hagyományokra épülő természetgyógyászatra.

Éppen eme értelmezési nehézségek eredményezik a vizsgált fogalmak erőteljes közeledését: a politológiában már jó ideje használt kifejezés például a "konzervatív liberális", megkülönböztetendő a baloldali liberálistól; vagy a "modern baloldal", megkülönböztetendő attól a baloldaltól, amely egyszerre érdekelt a fennálló rendszer konzerválásában és saját hatalmi struktúrájának kiépítésében, megőrzésében. (Haladónak tehát nehezen nevezhető - akárcsak a hazai baloldal).

A konzervatív-haladó (stb.) fogalompárnak minden ellentmondásával együtt épp az említett érzelmi, lelki vonatkozása miatt tulajdonítok jelentőséget. Elkerülhetetlennek tűnik, hogy megvizsgáljuk annak a spekulatív felvetésnek az igazságtartalmát, hogy a megőrzés, a megóvás, a valamihez való kötődés, ragaszkodás inkább feltételezi-e a szeretetet jelenvalóságát, mint a változtatásra való erős késztetés és elszántság, amelynek elvileg mindig szembe kell néznie a régi megszüntetésének követelményével, vagyis a rombolással, pusztítással, nem szólva az ehhez szükséges agresszív lelkiállapotról (a gyűlöletről). Bizonyosan nincs egyszerű válasz: éppen mert a kötődés alapja lehet a régi kiváltságokhoz való, a társadalom többsége számára nem feltétlen hasznos ragaszkodás; illetve a rombolás irányulhat a valóban sokak (netán a többség) számára elviselhetetlen helyzet megszüntetésére, s mögötte ilyenkor ott ágálhat a szolidaritás, a másokkal való törődés - vagyis a szeretet.

Manapság a baloldal-jobboldal szópáros az, amelyikkel a mindennapi szóhasználatban az egymással szemben álló feleket illetik. E meghatározásnak ugyanaz az előnye, mint a hátránya: hétköznapi alkalmazását kényelmessé teszi, hogy olyan bevált politikai fogalmakról van szó, amelyek szinte minden demokratikus berendezkedésű országban használatosak a politikai, választói tömbök megkülönböztetésére (rendszerint különféle finomító jelzők segítségével, mint szélső, közép, ultra); ám a könnyed besorolás ára megint csak a felületesség, azaz a lényeg homályban hagyása. Noha a megragadandók köre e politikai tengely mentén nagyjából-egészében csakugyan kettéoszlik, de a kettéosztódásnak az alapja, gyökere mégsem a hagyományos politikai értelemben vett baloldali vagy jobboldali értékekhez való kötődés. Nem arról van tehát szó, hogy a valóságos különbségek lefedik a hagyományos baloldali-jobboldali értékkülönbségeket, hanem arról, hogy a baloldal-jobboldal hagyományos fogalmát ráültették az egészen másban gyökerező, egészen másutt - más síkon - jelentkező különbségekre.

Logikus-e ("ésszerű-e") például, hogy a baloldal-jobboldal fogalompár használatával a politikai mezőből eltűnnek a liberális értékeket vallók. Ha csak azt nézzük, hogy Magyarországon a kezdetben nagyobbik liberális párt, az SZDSZ, kormánytényezőként is besorolódott a szocialisták mellé, a kezdetben kisebbik liberális párt, a Fidesz pedig a jobboldal fő erejeként talált biztos helyet magának, a felvetésre azt válaszolhatjuk, hogy a két ellenséges (alaktalan) csoport lényegének megragadásához mellékesek a liberális értékekhez való viszonyulások. Annál hasznosabbnak bizonyulhat, ha azt figyeljük meg, hogy milyen értékek melletti kiállása, milyen retorika hangoztatása révén került el az egyik liberális párt a másik mellől, s jutott el az egyik markáns politikai mezőből (bal) a másikba (jobb), szembekerülve korábbi elvbarátjával, harcostársával (mint a Fidesz az SZDSZ-szel).

A szóban forgó (alaktalan) csoportok közötti háború egyik legmarkánsabb kísérőjelensége kétségkívül az antiszemitizmus, illetve az antiszemitizmus (antiszemiták) elleni küzdelem. Aki ebben látja a háborúság lényegét, a zsidóságot ez esetben nem elsősorban mint vallási csoportot tekinti, hanem mint származási és kulturális identitást (azaz etnikumot). A zsidókkal (zsidósággal) szemben pedig egy másik identitás állna, mégpedig a magyarok (magyarság).

Eltérő etnikumok (zsidók és magyarok) közötti harcként felfogni a háborúskodást megint csak jár előnnyel (igazsággal) is, de súlyos hátránnyal (igaztalansággal és igazságtalansággal) is. Eleve kizárja például az egyébként erősen érintettek közül azokat, akik egyszerre zsidók és magyarok, vagyis nem számol azzal, hogy egy zsidó származású - vagy zsidó vallású, identitású - magyar állampolgár nemcsak állampolgársága, de kultúrája, hazája (hazafisága) tekintetében is érezheti magának teljesen magyarnak. Ám - amint ezt később bizonyítani is szándékozom - a zsidó származás és identitás valóban meghatározó szerepet játszik a háborúságot gerjesztő okok és indítékok között. De még ezzel együtt sem igaz, hogy a vizsgált háborúság zsidók és (nem-zsidó) magyarok között folyna. Megszámlálhatatlan nem zsidó származású-identitású személyiség található az antiszemitázó táborban, és számtalan zsidó a leantiszemitázott táborban.

Közelebb visz a valósághoz és igazsághoz - tehát jobban, mert pontosabban megragadhatjuk a háborúság, a kibékíthetetlennek látszó ellentét lényegét -, ha mindkét alaktalan csoportot egyaránt magyarnak tekintjük. De mivel a magyarsághoz (nemzeti önazonossághoz, kultúrához, jelképekhez) való viszonyulásuk tekintetében kétségtelenül markáns különbségek fedezhetők fel a táborok között, indokolt, hogy a háború és a hadviselő felek összefoglaló elnevezése is utaljon erre a tényre.

A törzsi háború kifejezés éppen ezt teszi. Nem különféle országok, népek, nemzetek, vallások, civilizációk között zajlik a végeláthatatlan küzdelem, nem is jól behatárolható politikai-társadalmi osztályok, rétegek között, de még csak nem is a demokráciákban megszokott baloldali-jobboldali értékek mentén, hanem két magyar törzs között. Azonban két másképp magyar törzs között - és éppen ez a másság a háborúságuk legfőbb oka és magyarázata.

A másság lényegére (gyökerére, természetére) legkevésbé sem utal a polgárháború kifejezés, éppen ezért ezt - másokkal ellentétben - nem használom a vizsgált jelenségre. A kulturális háború már megfelelőbbnek tűnik, ennek használatától más okból tekintek el. Éppen hogy azt szándékozom kidomborítani: kultúrák - s benne kultúránk - évezredes fejlődése ide vagy oda, mostani háborúzásunk ősi ösztönök szintjén és mentén folyik.

Akárcsak eleink, hajdanvolt dicső magyar törzsek körében.



HÁBORÚS HELYZET[11]

Valóban háború?

Magyarországon, akárhová nézünk, mindenütt a törzsi háború nyomai: a "civil" életben, a médiában és a politikában is...


A törzsi háború jelenléte a "civil" életben

A törzsi háborúzásról szerzett személyes, hétköznapi tapasztalataim minden bizonnyal hasonlóak másokéhoz: még csak baráti társaság - a nyilvánvaló kölcsönös bizalom légköre - sem szükségeltetik ahhoz, hogy néhány, a közélet, a politika iránt fogékony ember összeverődése esetén így vagy úgy, de terítékre kerüljön a törzsi ellentét. Akár grimaszokban és gesztusokban, akár hangsúlyokban, akár kódolt vagy kódolatlan szavakban. Gyakori megnyilvánulása a rejtett vagy nyílt zsidózás (a görbe orra utaló kézmozdulattól kezdve a jött-mentség, idegenszívűség hangoztatásáig), illetve az antiszemitázás (nácizás, fasisztázás, nacionalistázás stb.). Kutatásaim alapján már itt leszögezem s előrebocsátom: egyszerre tartom igaznak, hogy Magyarországon a kommunikáció vagy a metakommunikáció szintjén - erős kommunikációjú közegekben - zsidózás folyik, de mégsincs hivatalos rangra emelt, vagy valódi - irtó szándékú - antiszemitizmus; legalábbis nem erősebb és nem jelentősebb, mint az antiszemitázás.

A teljesen az ösztönök szintjén folyó, bár a látszat szintjén annál inkább tényekkel és "észérvekkel" alátámasztott hadakozás valóságos indítékai a legritkább esetben válnak nyilvánvalóvá (ezért is oly bajos tenni ellenük). A törzsi háborúzás jelenségét és jelenvalóságát éppen ezért nemcsak azokban a minősített esetekben érzékelhetjük, melyekben valóban szélsőségesen nacionalista, és valóban szélsőségesen antinacionalista érzelmű és gondolkodású emberek, táborok ütköznek egymással; hanem akkor is, amikor az egyébként legkevésbé sem szélsőséges gondolkodású és mentalitású résztvevők olyan megnyilvánulásokra ragadtatják magukat, amelyek semmilyen tekintetben nem férnek össze az együttélés egyébként megszokott és kívánatos normáival.

Egy huszonhét éves, diplomás, két gyerekes családanya néhány héttel a legutóbbi (2002. áprilisi) választások előtt még arról mesélt, hogy milyen csodálatos gyógytornászhoz járnak - nem mellékesen: egy Budapest környéki településről a forgalmas főváros nem is túl közeli pontjára. A választások óta az anya nagyívben kerüli a találkozást. "Nem bírnám látni!" - magyarázza. Vajon miért nem? Mi történhetett? Csupán annyi, hogy a gyógytornásznő a második forduló előtt küldött egy SMS-t. Meghívta a családot, hogy jöjjenek el a Fidesz kezdeményezte szombati nagygyűlésre (ahova aztán sokszázezren, ha nem millióan el is mentek). A gyógytornásznő a kétgyerekes családanya nem mindennapi kedvességéből, udvariasságából, családja iránti kifogyhatatlan türelméből és szeretetéből arra a következtetésre jutott, hogy az efféle nemes lélek kész megmozdulni, tüntetni a hazáért, a nemzeti erőkért - a hazafiatlan, nemzetietlen erők (szocialisták, szabad demokraták) ellenében. Hasonlóképpen gondolkodott az ifjú családanya is: egy ilyen "bűbájos", szakmájához kiválóan értő gyógytornásznő nyilván nem tartozhat azok közé, akik békétlenségbe, viszálykodásba sodorják az országot, akik kokárdákkal bizonygatják magyarságukat és hazafiságukat, megbélyegezve ezzel mindazokat, akik nem így tesznek. A két, addig egymást okvetlenül szerető és tisztelő ember a másik politikai kötődését nem a demokrácia üdvözlendő és dicséretes sokszínűségeként értékelte, hanem az emberi tisztesség elemi fokmérőjeként. A kétgyermekes anya magas szintű kulturáltságával, nyelv- és szaktudásával együtt is főbenjáró bűnként fogta fel a másik elkötelezettségét, s tőle többé gyermekeinek nem szellemi, de csupán testi nevelését sem hajlandó elfogadni. Ésszel felfogja, hogy ez voltaképpen nem helyes, de érzéseit képtelen áthangolni. (Hogy milyen érzéseit - érzéseinket, lappangó indítékainkat - ezt máskor vizsgálom. Mindenesetre ha valaki azt merné gondolni, hogy egyedi esetről van szó, nézzen be az Interneten a babanet.hu címre, mekkora hévvel estek egymásnak a kampány idején az amúgy békés kismamák.)

A másik közvetett, ám szintén hiteles bizonyítékot a törzsi háborúnak a "civil" életben való jelenvalóságára egy modern tömegkommunikációs csatorna szolgáltatja. A számítógépes világháló, az Internet vitafórumain lehetőség van az álnevek mögé bújtatott kendőzetlen és büntetlen véleménynyilvánításra. Bár itt is vannak ún. moderátorok, ezek cenzúrázó és tematizáló szerepe össze sem vethető az ún. kapuőrökével, azaz a hagyományos tömegmédia szerkesztőinek szerepével, akik a maguk (illetve orgánumuk, feletteseik, tulajdonosaik, közönségük) sajátos szempontjai szerint mindig válogatják, rangsorolják és rostálják a témákat, információkat, véleményeket. Az Internet vitafórumait jobbára azok látogatják, akiknek az átlagosnál nagyobb a közélet iránti fogékonyságuk, érdeklődésük és vélemény-nyilvánítási igényünk. Ebből az is következik, hogy tipikus véleményformálókról van szó, akik informáltságuk és politikusságuk révén rendszerint nemcsak akarják, de képesek is a környezetük gondolkodását, véleményalkotását befolyásolni. Ha tehát meggyőzően bizonyítható, hogy e véleményformálók gondolkodásában állandóan és hangsúlyosan teret kap a törzsi háború, akkor meggyőződéssel állítható, hogy ez szintén igaz arra a széles, értelmiséget átfogó rétegre, amelyben e véleményformálók léteznek. [12]

Állításom alátámasztására a leglátogatottabb internetes magyar vitafórum, az Index leggyakoribb politikai témáit tekintettem át. A politikai fórum tartalomjegyzékét egyfelől néhány véletlenszerűen kiválasztott napon (helyesebben: pillanatban, hiszen a tartalomjegyzék a hozzászólások miatt folyamatosan változik) vettem górcső alá, másfelől pedig néhány olyan különleges eseményhez kapcsolódóan (pl. a World Trade Center elleni terrortámadáskor), amelyeknél arra voltam kíváncsi, hogy a véleményalkotást mennyire befolyásolja a törzsi hovatartozás. Utóbbi kérdésre egy későbbi fejezetben adok választ.

A politikai témaválasztások (ún. topicok) 2001 kezdetétől végzett áttekintése alapján egyértelműen leszögezhetem, hogy a törzsi háborúhoz kapcsoló témák száma a legnagyobb magyar vitafórumon minden alkalommal sokszorosan felülmúlja bármilyen más jellegű téma gyakoriságát. Összehasonlításképpen: noha életünket gyökeresen megváltoztatja, az EU-csatlakozás különféle vonatkozásai csupán elvétve szerepelnek az Index témái között. Mindkét állítás igazságtartalma ellenőrizhető az alábbi táblázat segítségével, amely egy olyan tetszőleges nap (egyik pillanatának) témáit tartalmazza, amelyen sem itthon, sem a nagyvilágban nem történtek különösnek mondható események. A 100 témából vastag betűvel emeltem ki azokat, amelyek már címüknél fogva egyértelműen a törzsi háborúzás fogalomkörébe tartoznak. (Ha valahol kétségem volt, ott beléptem a vitába, s ily módon ellenőriztem feltételezésemet.) Nos, ezen a semmilyen tekintetben nem különleges napon éppen ötven témában, azaz az összesnek a felében (!) jelent meg valamilyen módon a törzsi háború, magyarán: ötven témában folyt éppen a törzsi viszálykodás.

Csakhogy még ennél is megdöbbentőbb képet szerzünk a helyzetről, ha azokba a vitatémákba is belemegyünk (Interneten keresztül beleolvasunk), amelyek látszólag egészen másról szólnak. Bizony azt állapíthatjuk meg, hogy amikor nem vagy csak korlátozottan érvényesül a belső és külső kontroll, Magyarországon ma jószerivel semmilyen témában nem folyhat "normális" (értelmes, építő) vita, mely előbb vagy utóbb el ne vezetne a törzsi harc újabb fellobbanásához. Hűen és tömören fejezi ezt ki az alábbi témacímek közül a következő: "Miért lesz a topicok 90%-ából zsidózás?"


Az Index politikai fórumának témái
2001. október 17-én

Hozzászólások
száma

Modus Moderandi vita

175

Pannon Rádió 99.5

5297

SIEG ÜBER MSZP IN 2002!

159

mszp vs happy end. (röhejes)

217

Lesz-e Demszky újra polgármester ?

4

Bauer Miklós(dr.) ávós tiszt feljelentve

314

Kedves Wittinghoff Úr!

13

Miért lesz a topicok 90%-ából zsidózás?

122

Tiltakozom kis hazánk felajánlása ellen!

630

Simon Peresz látogatást tesz hazánkban!

25

Terroristák vagy szabadságharcosok?

16

Válasz, egy új hang a sajtóban

161

Mikor kezdődött ez a magyarkodás?

69

ITT IS SZAVAZZ AZ SZDSZ-re!

562

Miért nincs hivatalos magyar honlap?

10

SZDSZ eredménye: valódi antiszemitizmus

223

Honnan tudni, h. ellenzéki pol-us hazudik?

11

Horn miért nem ül Milosevics mellett?

13

Ki mit tud a magyarországi szlovákokról?

336

A vallásosak MEGESZIK az ateistákat.

413

Azonnal kapcsolj az ATV-re!

11

Dunaferr-sikerdíj

152

Szent István a globalista

31

Nemeskürty Tábornok lett!

19

Miért hallgat Orbán Viktor?

32

Pannon Rádió klub /NSZN

778

InfoRádió, mint a ballib kampányeszköze

43

Dávid Ibolya miniszterelnök jelölt?

551

Demszky orvosi eset

10

ma a spájzban felajánlottam az országot

28

Örüljünk együtt!

17565

Fórumbíróság - legyen?, ne legyen?

1088

Zsidózott a Népszabi

68

Az én véleményem a kormányról

14

Ki a soviniszta?

5

Schmuck igaza: Fiatalítást az MSZP-ben!

61

Mivel gyalázták Lovast ?

108

Kereszttűz - NAPKELTE

20

Még, még, adjatok!

4

fuci

13

Zsidók a palesztinokért, NOAM CHOMSKY is

63

Győri Keksz: Bojkottálom a Danone-t!!!

1942

Kommunistának tekinthető-e Kövér László?

92

Liberális, kozmopolita, globalizmus

1533

VIKTOR SZEMÉLYI KULTUSZA

43

-= A Közel-Kelet =-

5312

Irredenta/"náci" emléktábla a Bazilikában

84

Állam? Egyház? Újra együtt?

4

Járait az MNB elnökének

1611

sumér-magyar nyelvazonosság

1306

Mit kaptál ma Orbán Viktortól?

20432

Szereti valaki a cigányokat? (2)

236

MAGYAROZÓ kósánék

75

Gazsi sokadszor bunkó

40

KIRE SZAVAZNÁL?

4173

Index! Magyarország Szent Koronája!

293

BŰNÖS VAGYOK!!! :-(

21

Orbán Viktor mondjon le !

44

Mea Culpa

867

AUG. 15.: A SZENT KORONA ESZTERGOMBAN

540

Deutch Tamás közszereplései

317

Hazánk EU-csatlakozása napról napra

2641

Miért szavazzunk az MSZP-re ?

2148

KORRUPCIÓ A HM-BEN

53

Államegyházat vagy egyházi államot?(2)

5476

IRREDENTA(?) EMLÉKMŰ NAGYKANIZSÁN

183

jobbos sajtókör sábeszkor az ATV-n

1605

Gyűlölködő HVG

116

Vikidál a magyar-németen

23

Torgyán orosz ügynök?

54

FIDESZ hülyére vesz MINDENKIT!!

75

Már a Magyar Nemzetnek sem lehet hinni?!

17

Danone-ügyben is hazudott a kormány:-(((

50

Nem éri meg magyar rendőrnek menni, nem?

28

Felvásárolta a Tv2-t a MIÉP?

98

Közbeszerzés?

35

Magyarellenes közig. reform Szlovákiában

60

Két hír, ami szar a FIDESZ-nek...

107

JOGOSAK A FÉLELMEK A FIDESZBEN?

41

Jó film a Sacra Corona!

100

Miért közösségellenes a Pató Pál Párt?

28

MIÉP - Hány százalék?

73

TARLÓS - SZIGET: BOJKOTTFELHÍVÁS

7437

Kődobálók

21

ORBÁN APJÁNAK BÁNYÁJA

1491

MSZP országátadás 90-ben

14

Magyar Nemzet! Magyarország Szent Koronája

20

Heti Hetes

10707

Zavar, ha kiderül, loptak a kedvenceid?

46

M. Lake - Az RTL Klub megint hazudott

51

Orbán V. a Magyar Fórum emlőin ?

42

Adjunk át területeket a szomszédainknak!

209

Veszélyben a szabad szombat?????

241

A zámolyi romákkal ismét "helyzet van"

8178

Tufo-Demszky = 1:0

49

Heuréka! Megvan, miért vették meg a FTC-t

20

Várhegyi miért nem ül Szabadi mellett?

35

Lecsukják-e Konrádot?

1757

Elkeserítő a helyzet a magyar médiában.

339

Kik a Széchenyi terv nyertesei?

9

Lényeges feltenni a kérdést: e meghökkentő gyakoriságnak nem az-e a fő oka és egyszerű magyarázata, hogy ennek a törzsi vitának a többé-kevésbé kódolatlan, azaz szókimondó lefolytatására más fórumokon nincs semmi lehetőség? Akad sajtó- és rádiós fórum, ahol gyakran zsidóznak, akadnak olyanok is, ahol antiszemitáznak, de ahol a két hajlandóság nyíltan ütközhet, vitatkozhat (ritkábban eszmét cserélve, jóval gyakrabban vagdalkozva), az egyes egyedül az Internet. Ilyen értelemben az Index politikai fóruma csakugyan nem sűrítménye a valóságnak, inkább csak egy sajátos szelete. Akár azt is lehetne mondani, hogy a szalonképtelenek szalonja, ezért sem tükrözi, inkább torzítja a valóságot. Csakhogy a topicok szövegébe beleolvasva hamar nyilvánvalóvá válik, hogy a vitázók egyáltalán nem valamiféle szélsőséges szervezetek deviáns tagjai, hanem igen gyakran mindennapi civil életünk többé-kevésbé megbecsült személyiségei, ilyen-olyan szakmák képviselői (pl. újságíró, pszichológus, történész, orvos, közgazda stb.), vagy vállalkozó, menedzser...


A törzsi háború jelenléte a médiában

Példaképpen két olyan politikai hetilapból emeltem ki véletlenszerűen egy-egy számot, amelyek egyaránt a magyar média főáramához tartoznak, egyik is, másik is több-kevesebb megbecsülésnek örvend saját táborán belül, és egyik is, másik is a legnépszerűbb törzsi harcosok gyakori felvonulási terepe. Mindkét lapra jellemző a magasabb iskolai végzettségű, értelmiségi - ezáltal véleményformáló - olvasótábor. Abban is hasonlítanak egymásra - az Élet és Irodalom, valamint a Magyar Demokrata, mert róluk van szó -, hogy tőlük balra, illetve jobbra létezik még a skálán politikai hetilap, közép felé viszont legfeljebb kisebb példányszámban és kisebb befolyásoló erővel, példájuk tehát ilyen értelemben sem tekinthető extremitásnak; még akkor sem, ha a törzsi háború kísérőjelenségeként a túloldalról rendszerint szélsőségesen liberálisnak, illetve szalonképtelennek minősítik a másikat.


Élet és Irodalom

Az Élet és Irodalom a balliberális beállítottságú értelmiség hetilapja. Ugyanennek az oldalnak a másik népszerű hetilapjához, a 168 Órához viszonyítva több benne a liberalizmus, gyakrabban ad teret vitáknak, viszont csipetnyivel sem kevesebb benne a "zsigeri" nacionalizmus-, jobboldal-ellenesség.

A 2002. február 1-i, teljesen "hétköznapi" számban a lap első oldalától a közepéig haladva (ahol az újság már átvált az irodalomra), sorrendben a következő, politikai tárgyú írások találhatók. (A "semleges" jelzővel utalok azokra, amelyekről úgy vélem, nem kapcsolhatók a törzsi háború jelenségköréhez. Csupán néhány írásból emelek ki részleteket ízelítőül.)


[1. A zágrábi győző]

A főszerkesztő vezércikke a szokványos (ironikus, éles) Orbán-kormány elleni támadások egyike. Idézet az írás közepéből:

"... a kormány csakis azt a szervezetet tekinti partnerének, amelyik elfogadja a státustörvény alapjait, vagyis csak kellő nemzettudat alapozza meg a javaslattétel jogát."

[2. semleges]

[3. Általános nyavalya]

[4. Kamanyec-Podolszkról]

Dr. Újhelyi Gabriella reagálása Karsai László történész írására (illetve írásban közölt előadására: Rasszizmus a m. kir. hadseregben?). Idézet a hozzászólásból (amelynek állításait különben Karsai egy következő számban tisztességesen cáfolta):

"A hajlék, ruha és élelem nélkül maradt zsidó családok - nagyobbrészt nők, gyerekek és idős emberek, hiszen a fiatalokat már munkaszolgálatra hívták be - azonban »rendetlenséget« okoztak a magyar katonai közigazgatás alá került területen, útban voltak, ezért hívták oda a német kivégzőkommandót, hogy megszabaduljanak tőlük."

[5. A kulturális káosz szerencselovagjai]

A szerző Vásárhelyi Mária, a balliberális médiaértelmiség egyik nevezetes alakja. Két egész oldalt kitevő írásából egyetlen mondat:

"A nyíltan MIÉP-es befolyás alatt álló és részben a párt tulajdonában lévő Pannon Rádió engedélyezése nemcsak az intézményesített nyilvános kommunikáció terének szélsőjobb felé történő megnyitását és a náci ideológia intézményes legitimációját jelenti, hanem egyben - nem az egyetlen - fontos eszköz a kormánypártok kezében a MIÉP elnökének zsarolásához."

[6. ÉLET]

Részlet az -sl- szignóval jelzett, keretes cikkből:

"Még jó, hogy a MIÉP-nek nincs közvélemény-kutatója. Elképzeljük a hungarista kérdezőbiztost, amint körbejár. »Jó napot kívánok, szabad megtudnom, hogy ön kire fog szavazni? Igen? És azt tudja, hogy az az ember izraelita? Csak mondom.«"

[7. Ki a kicsit nem becsüli. Dr. Horváth Zsolt képviselő lakásügye]

[8. Státuskomisszárok kora]

[9. Nem volt középút - Petőcz György interjúja Beppe Alfredo volt újfasiszta aktivistával]

A volt újfasiszta konklúziója (amelyhez különösebb áthalló-képesség nélkül is az ország miniszterelnökét, Orbán Viktort asszociálhatják az olvasók):

"Nem véletlen, hogy a toleranciára való képesség erősen összefügg a magabiztossággal. [...] Rájöttem, hogy a mások iránti korábbi szigorom és intoleranciám valójában nem ideologikus vagy politikai eredetű volt, bár esetleg azzá fajult, hanem abból, hogy egész életem saját szuperegóm védelméről és felmutatásáról szólt."

[10. semleges]

[11. Amit ajánlunk, amit kérünk]

A vészkorszakról a Parlament előtt rendezett megemlékezésen elhangzott egyik beszéd írásos változata. A szerző: Szántó T. Gábor, a Szombat című zsidó lap főszerkesztője. Bár e pillanatban csupán azt kívánom igazolni, hogy életünknek nagyon is valóságos és terjedelmes részét tölti be a törzsi háborúzás, s egyelőre kerülök bármiféle értékelést, most kivételt teszek: viszonylag rövid írásában Szántó a zsidó - nem-zsidó (pontosabban: zsidó magyar - nem-zsidó magyar) együttélés kérdésének sarkalatos pontjait érintette, nemcsak filozófiai lényeglátással, de e tárgykörben szokatlan egyértelműséggel és tárgyilagossággal.

"Mi, a szervezett zsidó közösség vészkorszak után született tagjai úgy véljük: új társadalmi szerződés volna kívánatos. Ennek megkötésére hívjuk fel a nemzet demokratikus meggyőződésű többségét."

[12. Európa háborúja] [semleges]

Szigorúan véve ez a cikk, amely eredetileg a New York Review of Books-ban jelent meg (szerzője Timothy Garton Ash), nem a magyar törzsi háborúról szól, ezért illesztettem mellé a "semleges" jelzőt. Ámde - nagyobb összefüggésekbe ágyazva - hasonló problémákat feszeget: Európa énazonossága. Mondhatnám, témánk (a magyar törzsi háború) kellős közepébe vág az alábbi gondolat:

"Az énazonosságot nemcsak az határozza meg, hogy az ember mit akar és kivel tart, hanem elsősorban az, hogy kiben lát ellenséget. Ez lehet igazi ellenség, de egy egyszerű rivális is: például a másik csapat. Az identitáskutatások zsargonjában: a Másik."

[13. Páratlan oldal]

A nyolc glosszából hat ragadja meg az alkalmat, hogy a törzsi háború által már feldobott típustémák vagy típusütközetek valamelyikével foglalkozzon. Az Olimpiát 2004-ben az Orbán-kormány nekibuzdulásán ironizál, hogy miért nem már 2004-re akar olimpiát - hiszen "Ez sem lenne kevésbé megalapozott, mint a mostani aláírásgyűjtés". A PAX - de így? azt kifogásolja, hogy egy új televízióban, a Paxban a keresztény és a katolikus fogalmat egybemosták a következő mondatban "A Vatikán (...) innen irányítja a világot." A Kezitcsókolom című írás egy idős asszony Orbán Viktornak adott, s a szabad demokraták kampányába elrettentő példaként beemelt kézcsókjára utal, idézve a New York Times egy cikkét, amelyből a glosszaíró számára kiderül, hogy "egy szemfüles despota meg tudja akadályozni, hogy a tájékozatlan alattvalók kezet csókoljanak neki". Az Irigykedjünk? a Kossuth Rádió egyik hírét kifogásolja, mely szerint "Bolgár György több százezer forintos végkielégítéssel távozik", mondván, "Ha egy alkalmatlannak bizonyult bankár, főtisztviselő, futballedző »távozik«, ott a végkielégítések olykor húszmilliónál kezdődnek". A Történelem kereke szemléletes párhuzamot von a hajdani állig felfegyverzett római katonákra köveket hajigáló toprongyos zsidó gyerekek, és a mostani arab gyerekek között. A következő glosszának már a címe is könyvünk témájába vág: Globalizáció és nemzettudat. Az írás egy viccet idéz: Március 15-én kérdi az egyik magyar ünneplőt egy japán turista: Tudja-e, hogy mi fényesebb a láncnál? - A kard. - És a kardnál? - ??? - Hát a váku.)


Magyar Demokrata

Ahogy az Élet és Irodalomról elmondható, hogy a balliberális beállítottságú értelmiség hetilapja, és hogy ugyanennek az oldalnak a másik népszerű hetilapjához, a 168 Órához viszonyítva több benne a liberalizmus (viszont csipetnyivel sem kevesebb benne a "zsigeri" - túlfűtött, irracionális - antinacionalizmus), ugyanígy a Magyar Demokratáról is állítható: a nemzeti-jobboldali beállítottságú értelmiség hetilapja; a Magyar Fórumhoz képest több benne a liberalizmus, viszont semmivel sem kevesebb benne a nemzet iránti elkötelezettség (más szóval, a nacionalizmus; de azért valamivel halványabb a globalizmus-ellenessége).

A 2001. december 13-i, teljesen "hétköznapi" számban sorrendben a következő, politikai tárgyú írások találhatók. (Ismét a "semleges" jelzővel utalok azokra, amelyekről úgy vélem, közvetlenül nem kapcsolhatók a törzsi háború jelenségköréhez.)


[1. Címoldal]

A első borítón felhívás: Nemzeti Színház, Előfizetési akció!

[2. A három madárról]

Bencsik András főszerkesztő vezércikke arról, hogy az SZDSZ egy régi, április 4-ei plakátról vette a három madarát.

"Ha csak valami rejtélyes lelki »áthallás« következtében röppentek át a dolgozó magyar nép hős szovjet katonák által felröpített madarai az internacionalizmus egéből a polgári demokráciáéba, vajon hogyan számol el a magát polgárinak és liberálisnak nevező párt azzal, hogy a legvörösebb bolsevik propaganda forrásvizéből merített?"

[3. Nagygyűlés a Petőfi-szobornál]

[4. semleges]

[5. A terror magvai]

A cikk Közel-Kelettel foglalkozik, az alábbi idézetből látható irányultsággal.

"Az Afganisztánban zajló eseményeket meglovagolva az izraeli kormány a terrorizmust támogató szervezetnek minősítette a Jasszer Arafat vezette autonóm palesztin hatóságot, és totális háborút hirdetett a több mint fél évszázada elnyomás alatt élő palesztinok ellen."

[6. Nem létezik katonai megoldás]

[7. Egy "coming out" boy vallomása]

A Seszták Ágnes főszerkesztő-helyettes által jegyzett pillanatkép a törzsi háború egyik jellegzetes kísérőtémájával, a homoszexualitással, illetve mássággal foglalkozik. Beszédes a befejező gondolata:

"Fárasztó lehet állandóan másnak lenni, és ott lihegni, hogy milyen iszonyúan toleráns vagyok, nehogy lemaradjak a legközelebbi, pedofilek melletti kampányról. Mi, kisebbségbe szorult többség, maradunk férfiak és nők, ami miatt, tekintve, hogy merre halad a világ és benne a médiumok vezérelte nyilvánosság, lassan az extremitást fogjuk képviselni."

[8. A cérna elszakadt]

Tallós Emil cérnája szakadt el, mert "kétség sem fér hozzá":

"...Megyesi Gusztáv, az Élet és Irodalom mosdatlan szájú vezércikkírója a december 7-i lapszám címoldalán csak folytatja - mi több: erősíti azt, amit a beteg lelkű szerkesztő a 168 Óra címlapján elkövetett: gyűlöletre uszít a református egyház ellen."

[9. Gödörtől a Duna-partig. A Nemzeti Színház időben elkészül]

[10. Az éneklés menedék és oltalom - Beszélgetés Pitti Katalinnal]

Ha csakis a szakmai tudás és emberi hitelesség döntené el Magyarországon, hogy ebben vagy abban az újságban, tévé- és rádiócsatornán kit szólaltatnak meg, akkor a kiváló operaénekessel készült interjú a "semleges" kategóriába került volna. A mai médiaviszonyok között azonban mindig találni "mélyebb" okokat is. Rövid részlet a művésznő válaszából:

"Megpróbáltam a legnagyobb szeretettel és odaadással megtalálni, hogy miben tudok hasznos lenni Németországban Boeselager báró oldalán, de rá kellett döbbennem, hogy a dolgom, a tennivalók, az életem itt van Magyarországon. Nekem csak itt lehet léteznem."

[11. semleges]

[12. Százéves a Nobel-díj]

Az áttekintés befejező passzusa, amely önmagáért beszél:

"A »magyar csoda« titka a jó iskolarendszerben rejlett. Kreativitásuk alapján Leon Lederman Nobel-díjas tudós tréfásan így írt a magyarokról: »Ez a történet igazi marslakókról szól. Azokról, akik a XX. század első felében beszivárogtak a világ legjobb egyetemeire, kutatóintézeteibe... Azon buktak le, hogy - bármilyen sokáig gyakorolták is - egyetlen földi nyelvet sem tudtak idegen akcentus nélkül beszélni... köztudott, hogy a magyaroknak van ez a furcsa nyelvi sajátosságuk... A mesterdetektív munkatársa, dr. Watson a helyszínen rábukkant annak a személynek a nyomaira, aki a magyar közoktatás irányítójaként felfedezte - sőt közvetve maga szervezte - a marsiak titkos hídfőállásait: a pesti gimnáziumokat. E személyt úgy hívták, hogy báró Eötvös Loránd.

Nem árt erre emlékezni."

[13. semleges]

[14. Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk]

[15. Akiket nem rehabilitáltak - Az akadémikusok történelmi...]

Ennek a cikknek már az első mondata kifejezően tükrözi a törzsi szellemet:

"A zseniális kultúrpolitikus, Klebelsberg Kunó nem hagyta, hogy a nemzet más országok rabszolgájaként tengesse életét."

[16. Bal-jobb dimenziók]

[17. Az első maraton]

Marton György - egy amerikai magyar - beszámolója élete első maratoni futásáról egyfelől szokatlan téma a Demokratában, másfelől látszólag teljesen független a törzsi háború világától. Ám mégsem az: egyértelmű üzenete, hogy nem szabad csüggedni. Tűzzünk ki magunk elé célokat, mindent tegyünk meg az elérésükért, és akkor majd jól fogjuk érezni magunkat.

[18. Csodafegyver: a dezinformáció]

Ebből a két- és fél oldalas írásból több részlet is kínálkozik, mint a törzsi háborús szólamok ragyogó példája. Kettő ezek közül:

"A sajátságos, nevezetesen zsidó/angolszász törzsek kezében lévő sajtóügynökségek nagy többségükben csak ugyanolyan törzsi vagy ideológiai pedigréjű tagokat alkalmaznak, akik ennélfogva megelégednek a »csoport« érdekében álló információk továbbításával, miközben más híreket figyelmen kívül hagynak vagy a törzsi érdekeknek megfelelően interpretálnak."

"A véleményformálás művelői számára melegen ajánlott a szélsőbalos múlt és az »etnikailag korrekt« származás..."

[19. semleges]

[20. Egyházi szamizdat]

Egy önmagáért beszélő részlet Szalay Károly jegyzetéből:

"De azt sem hallgathatom el, hogy a mai egyházi vezetés a Károli Gáspár Egyetemet átjátszotta a kriptokommunista oktatók kezére. És az is tény, hogy a református egyház becsületes túlnyomó többsége azt várta Hegedűs Lóránt püspök úrtól, hogy a rendszerváltozáskor kitakarítja az egyházi vezetést, a kommunista kollaboráns és besúgó papokat kilökdösi az egyházból. Ezt elmulasztotta s ez az árulással fölérő keresztényi megbocsátás most őt is, fiát is romjai alá temeti. Minden egyház megbocsátása saját áruló papjaival szemben az egyház halálos ítéletének aláírása."

[21. "Tisztán állok Isten előtt"]

A Hegedűs Lóránt püspökkel készült interjú úgyszintén ragyogó sűrítménye a törzsi háborúságnak. Alább olyan részleteket emelek ki, amelyekkel két legyet üthetünk egy csapásra: az interjúalany ugyanis, miközben fia, ifjabb Hegedűs Lóránt elhíresült írását védi-magyarázza, az ellentábor sajtójából is idéz.

"Minden józanul gondolkodó ember számára világos kell legyen, hogy a XVI. kerületi MIÉP-tagszervezet negyedévenként megjelenő kis brosúrája egyetlen oldalának a - jóllehet nem kimunkált - cikkét lehet nem lehet úgy számításba venni, mint például egy parlamenti felszólalást, amellyel szemben megkövetelhető a százszázalékos kidolgozottság. Ugyanakkor egy alapjában véve még helyi jelentőségűnek sem mondható kis újságcikket szinte országos jelentőségűre emeltek, és először feljelentést fabrikáltak belőle világi szerveknél, majd pedig mindezt egyházi közegben is a legmagasabb hőfokra izzították. Azt elfogadom, hogy a cikk [...] kétségeket ébreszthet az olvasóban, illetve megválaszolatlanul hagy kérdéseket. Azonban ebből normális körülmények között egészséges vitának kellett volna kibontakoznia a felvetett gondolatok tisztázása érdekében, nem pedig egy végletesen elmérgesedő, az egyház törvényeit is felborító, politikai érdekektől sem mentes hisztériának. Különösen azért nem, mert fiam írása sem értelmezhető az előzmények ismerete nélkül, ugyanis cikke reagálás volt azokra a sajtóban megjelent szélsőséges tartalmú írásokra, amelyek alapjaiban sértik meg valamennyi magyar érzelmű, valamennyi hívő keresztény és valamennyi konzervatív értékeket valló ember érzéseit. [...] Hadd idézzek példaként Hell Istvánnak a Magyar Hírlap 2001. július 21-i számában megjelent, A kirekesztés módszertanához című írásból: »Tudom is, vagy legalább nagy meggyőződéssel tudni vélem, hogy mi a teendő a többségi magyarságunkra, kereszténységünkre és heteroszexuális mivoltunkra apelláló harciaskodókkal, másságukat levetni nem tudó kisebbségek elleni rendbontókkal. A húszezer szélsőségessel és az őket különösebb meggyőződés nélkül követő bagázzsal. Ki kell rekeszteni őket. Ki kell szavaznunk őket a hatalomból.« Ezek után egy Majsai Tamás nevű, magát »református lelkésznek és teológiai tanárnak« hazudó személy a kirekesztő szélsőségességéről közismert Magyar Narancs című, SZDSZ-közeli lap X. évfolyamának 35-36. számában egyéb nemzetgyalázó ostobaságok mellett a következőket írta: "El lehet temetni példának okáért a náci Horthyt, kísérgetni lehet István király tetemcafatját és soha nem használt tökfödőjét, kongatni lehet a vészharangot különféle nemzetszaporulati ügyekben vagy mondjuk eutanázia- (veszélyben az utolsó kenet!) és hálószobakérdésekben."

[22. Minden magyar érezze jól magát a Kárpát-medencében]

[24. Milliárdok a Dunába - Hogyan kezelte el a Bankár Kft. a Dunabank vagyonát?]

Akár semlegesnek - a törzsi viszálytól teljesen függetlennek - is ítélhetnénk az írást, ha nem ugyanaz volna a helyzet, mint az imént az Élet és Irodalom (a Fideszes képviselő lakásügye) esetében: a honi korrupcióval, mely mára egyik legnagyobb problémává növekedett, rendre akkor foglalkozik valamelyik lap, ha az aktuális ügy az ellentétes törzs érdekeltségi körébe tartozik, vagyis ha az oda kötődő személyek, intézmények lejáratására alkalmas. A szóban forgó cikk történetesen kimutatja, hogy a Bankár Kft. gyanús ügyletei mögött olyan balliberális nevezetességek állnak, mint Bokros Lajos, Surányi György, Medgyessy Péter...

[25. Európa legnagyobb hamukája]

Itt is elegendő lenne, ha a "csak úgy" rovatcímet viselő, heti rendszerességgel jelentkező, médiaelemző írásból bizonyságképpen a vastagbetűs felvezetőt (lead-et) idézném ide. Csakhogy a szerző, Székely Kecskés János, aki főképp az elektronikus médiát figyeli, a törzsi háború napi jelenvalóságáról - no és jellegzetes megnyilvánulásairól - néhány általános érvényű, idevágó észrevételt tesz...

"Múlt héten közölte az MTI online, hogy a zsidó hanuka-ünnep alkalmából az Országház előtt állítják fel Európa legnagyobb (hat méter magas) gyertyatartóját. Három nap múlva az SZDSZ tart majd sajtótájékoztatót a téren, a következő nap megérkezik a karácsonyfa is, 16-án pedig adventi gyertyagyújtás lesz. Módosulva ugyan, de lassan megvalósulhat Kis János hajdani sugallata arról, hogy minden kisebbségünk jelképe szerepeljen állami címerünkben. Most még csak egy szimbólum került a karácsonyfa mellé a térre, de talán majd jön sorban a többi is, a krisnások kocsijáig. Eközben az országon belől és kívül mást sem hallani, mint hogy a magyarok antiszemiták, nem tolerálják a másságot. Bizony, a kontinens legbefogadóbb nemzetéről ilyet állítani: Európa legnagyobb hamukája."

"Éppen idáig jutottam szokásos vasárnap éjszakai tevékenységemben (cikkírás), és azon töprengtem, szabad-e olyan szójátékot megengednem, amivel esetleg sérteném néhányak érzékenységét, amikor átkapcsoltam a tv2 Magyarország holnap című késő esti rétegműsorára, és megint az én érzékenységemet sértették. (Addig a National Geographic Channel Tibetről szóló műsorát »háttértévéztem«.) Poénra jött Iványi Gábor metodista lelkész monológja: éppen arra panaszkodott, hogy milyen antiszemiták vagyunk. Tényleg nem lehet bizonyos adókba belehallgatni, hogy ne ez legyen a vezető téma. Ráadásul néhányan olyan diadalittasan teszik ezt, mintha örülnének minden jelnek, amit így lehet értelmezni. Most éppen az egyházaknak szóló, "hívő értelmiségiek" által írt levél apropóján beszélt erről az SZDSZ-es honatya. Szerinte az egyik aláíróra karvalyként lecsaptak (az nem derült ki, hogy kik), míg az antiszemitázók (nem derült ki, hogy kikre gondol) büntetlenül maradnak. [...] Csak hát lassan megszokjuk, hogy a pártokat követve minden megítélésben kettéválik az ország. Úgy látszik, a kétpártrendszerhez a "double standard", a "kettős mérce" illik. Amit az egyik félnek szabad, a másiknak nem. Vannak, akik naponta előráncigálják a zsidó témákat, vannak, akiknek szót sem lehet szólni róla. Most én is félhetek, bekerülök-e a legközelebbi gyűlöletbeszédet összegyűjtő kötetbe."

[26. Arckép: Mihály Árpád szobrászművész]

Hogy miért éppen ez a szobrászt választotta beszélgetésre a Demokrata, és nem egy másikat? "Látok itt két gyönyörű szobortervet is. Az egyik a csodaszarvas megjelenítése. Mi izgatta ebben?" - kérdi a újságíró.

Ugyanaz, ami az újságírót. Mint a Demokratát. Mint általában a magyarsághívőket, nemzethívőket. "Ez egy világtörténet, a mi eredetmondánk." - fog bele hosszú válaszába a szobrász...


Következtetés

Tizenhárom a kettőhöz és huszonhat a négyhez: így aránylik a törzsi háborúhoz többé-kevésbé kötődő írások száma a semlegesekhez, vagyis az arány nemcsak meghökkentően magas, de meghökkentően azonos is a két törzs egy-egy jellegzetes sajtótermékét tekintve. A háború tehát korántsem egyoldalú, nem csupán az egyik törzs veri a tamtamot, hanem mindkettő megtalálja módját, hogy bármi történjék is az országban, arról vagy ne vegyen tudomást, vagy ha mégis, csakis törzsi szemüvegén keresztül lássa és értékelje azt. Tisztelet a kivételnek: a minden tizenháromból kettőnek, a minden huszonhatból négynek.


A törzsi háború jelenléte a politikában

Kovács László pártelnök és a kokárda

Április 4-én, azaz három nappal a választások első fordulója előtt a két versengő nagy párt elnöke vitázott egymással a Budapesti Közgazdasági Egyetemen. Az előzetes megállapodás szerint a vitaidő végén mindkettőjük lehetőséget kapott egy rövid zárószóra. Minden politikus (és kampányszakember) számára teljesen világos, hogy e búcsúszavaknak a többihez képest jóval nagyobb a jelentőségük, mert többnyire utolsó benyomásként maradnak meg. Egy jó búcsújelenet feledtethet számos erőtlenebb pillanatot és gondolatot, még tán a végső biztatást is megadhatja a meggyőzés határán habozóknak.

Ebben a dramaturgilag valóban rendkívül jelentős helyzetben Kovács László, az MSZP elnöke elővett egy nemzeti kokárdát és kitűzte zakója hajtókájára, efféle gondolatok kíséretében: "Mi is a nemzet részei vagyunk, nem hagyjuk, hogy kirekesszenek minket belőle, nem hagyjuk, hogy mások kisajátítsák a legfontosabb jelképeinket, hogy kettéosszák a nemzetet... Az MSZP számára mindennél fontosabb az összefogás..." (nem szó szerinti idézet). Kovács László pártelnök ezzel a Fidesz ("a polgári erők") akciójára felelt: március 15 után sem veszik le a kokárdát, a választások napjáig kívánják hordani.

Nos, a politikai erőknek az a fajta versengése - háborúsága -, amelynek döntő ütközetében a nemzeti szimbólum ilyen szerephez jut, az nem a modern demokráciák szokványos politikai harca, nem a pártok által különbözőképpen képviselt polgári értékek magától értetődő ütközése. Itt a nemzethez, a nemzet fogalmához, szólamához, jelképéhez és lényegéhez való viszonyulás jelenik meg utolsó, döntő érvként!

Pokorni Zoltán, a Fidesz elnöke ugyancsak helyénvaló és jellemző válasszal reagált. "Nagyon jó - mondta -, ezt kell csinálni! Ugye milyen egyszerű?" (szintén nem szó szerinti idézet). Aztán hozzátette a maga búcsúszavait, amellyel a választásokon való részvételre biztatott, "akármelyik pártra szavaznak is".

Nem vágok elébe annak a hosszúnak ígérkező gondolatmenetnek, amellyel a törzsi háború jelenségeit és összefüggéseit kívánom e könyvben, majd a Törzsi trilógia egészében lefesteni, ám néhány idevágó "felfedezésről" - az epizód lényegének felfogása és helyes értelmezése érdekében - célszerű már itt említést tennem.

A Fidesz 1989-ben a "nemzeti erők" elleni "négy igen"-es akció egyik résztvevője (ha nem is mint kezdeményező, de mint a szabad demokraták legfőbb társa); miközben a párt tudatosan kerülni és meghaladni igyekszik a "népi-urbánus" ellentétet, 2002-ben már ő a nacionalizmus vádjának egyik fő céltáblája (a másik a MIÉP). Pokorni ekkor adott válasza híven fejezi ki a Fidesz politikai felfogását: a nacionalizmust közösségépítésre és közérzetjavításra kívánja felhasználni, s természetes, hogy ez jól egybevág azzal a céllal, hogy eközben a saját közösségét építse, és a közérzet javítása által a saját elfogadottságát (népszerűségi szintjét, szavazóbázisát) növelje. A Fidesz nem "zsigeri" okokból kötött ki az ún. nemzeti oldalon; mint jellemzően pragmatikus, modern pártot, nem annyira kötődések vonzották, mint amennyire taszítások terelték arrafelé. A Fidesz vezéreinek és tagjainak általában nem okozott semmiféle gondot a nemzeti retorikákban és rítusokban való elmerülés; akiknek igen (Fodor Gábornak és társainak), azok egy sikertelen hatalom-átvételi kísérlet után örökre eltávoztak a pártból. Ám a Fidesz számára elfogadhatatlan volt, amit akár az SZDSZ, akár az MSZP képviselt, nem annyira programjában, mint retorikájában, stílusában és üzenetében. Ezért és ennyiben állítom azt, hogy a Fideszt valaminek a tagadása juttatta a nemzetinek nevezett erők élére; nem volt vevő sem az univerzalista, antinacionalista liberalizmusra, sem az internacionalista posztkommunizmusra (akármennyire maszkot és lényeget váltott is az utóbbi a szabadpiacos kapitalizmus hű támogatójaként). Pokorni pártelnök szavai éppen ezt fejezték ki: a Fidesz nem gondolja, hogy az MSZP ne lehetne a nemzet teljes értékű tagja; csak "nemzetellenes" ténykedések és retorikák helyett (lásd, pl.: a kedvezménytörvény - státustörvény - dolgában a magyar és román fél - Orbán Viktor és Adrian Nastase miniszterelnök - egyetértési nyilatkozatának heves megtámadását) képletesen és ténylegesen is tűzze (vegye) szívére a nemzeti szimbolikát.

A két pártelnök közötti vita előtt alig néhány nappal a Nap-Kelte Kereszttűz című műsorának volt vendége a szabad demokraták pártelnöke. Kuncze Gábor itt kifejezésre juttatta, mennyire elítéli a Fidesz kokárdás akcióját. Kuncze szerint ez elértékteleníti az olyan fontos jelképeket, mint amilyen a nemzeti kokárda is, ráadásul megosztja a nemzetet, hisz azt fejezi ki, hogy aki március 15 után, az ünnep elteltével nem viseli, az már nem is lehet rendes tagja a magyar nemzetnek. Mint egyik kérdező, felvetettem, hogy "Mi lenne, ha önök is kitűznék?". "Ön mögött bizonyára egy kokárdagyáros áll" - hangzott az egyébként szellemes felelet.

Jellemző, hogy a szabad demokraták elnöke nem tudott eljutni addig a gondolatig, ameddig az MSZP eljutott. A szocialistáktól nem eredendően és nem végletesen idegen a nemzeti retorika; a szabad demokraták lényétől és lényegétől azonban áll távol a nemzet, a nemzeti szimbólumok szerinti gondolkodásmód és retorika. (Aminthogy az sem véletlen, hanem a pártok természetének vizsgálata alapján jellemző, hogy a szocialisták legalább a státustörvényt megszavazták; a szabad demokraták viszont - egyedüliként a parlamenti pártok közül - ellenezték.)

Végezetül nem érdektelen példánk szempontjából az sem, hogy a közmegegyezés szerint is különösképpen nacionalista párt, a MIÉP, illetve elnöke hogyan reagált a Fidesz kokárdás kezdeményezésére. Politikai szempontból - mint nyilvánvalóan nemzeti párt számára - semmilyen hasznot nem hozott volna, ha csatlakozik. Mint eredendően nacionalista párt, valóságos értékvesztésként élte meg a nemzeti jelkép önállósuló politikai eszközként való használatát. Csurka István személyében azonban olyan érzékeny gondolkodó áll a párt élén, aki érzékenységénél fogva hajlamos ugyan ott is ellenséget és összeesküvést látni, ahol (meggyőződésem szerint) nincs, máskor viszont képes a lényegre tapintani: "Támogatjuk a Fidesz pragmatizmusát" - hangoztatta a MIÉP elnöke a 2002. évi választások küszöbén. Magyarán, Csurka István tisztában van vele: a Fidesz mellkasán e nemzeti kokárda most nem több, mint egy szavazatgyűjtő - de a párt lényegétől mégsem idegen, azzal mégis csak hitelesen harmonizáló - kampányfogás, amely azonban így is a MIÉP fő törekvését segíti elő: a magyarság nemzeti jellegének, nemzetvédő (megmaradó és gyarapodó) ösztöneinek erősödését.


Medgyessy végszava

Becslések szerint 3-5 milliónyian kísérték figyelemmel a választási kampány első fordulójának legnagyobb s egyben utolsó attrakcióját, az Orbán Viktor - Medgyessy Péter televíziós vitát. A Fidesz miniszterelnöke és az MSZP miniszterelnök-jelöltje ütközetének, ha lehet, még nagyobb volt a tétje, mint egy nappal korábban a pártelnökök vitájának; s ugyanez mondható el a zárszavakról.

Mintha kinek-kinek ugyanazon forgatókönyv alapján komponálták volna meg befejező mondandóját mind a két napon. Orbán - akárcsak Pokorni - a választáson való részvételre biztatott mindenkit. Medgyessy pedig - őt követően - a béke, azaz a nemzeti összefogás, a nemzeti megbékélés fontosságát hangsúlyozta.

Békéről drámai fontosságú pillanatban akkor beszélünk, ha háború zajlik. Ha olyan valóságos háború, amely a nagyközönség számára is valóság. Politikai pártok ütközetei a demokrácia szabályainak betartásával: még kívánatosak is, tehát semmiképp nem indokolnák és eredményeznék a békevágy hangoztatását. Ez a háború, amely ma, Magyarországon a béke hangos óhajtására készteti a döntő pillanatban a miniszterelnök-jelöltek egyikét, egy sokkal mélyebben húzódó ellentét kifejeződése másképp magyar embercsoportok között. Ez a háború törzsi háború.


A legfőbb ellenség

Ugyancsak a megválasztott pillanat dramaturgiai jelentőségével igazolható, hogy a 2002. évi választásokra készülődő országban némelyeknek mi a legnagyobb félelmük, mi testesíti meg számukra a jövő legnagyobb veszedelmét: az egyik politikai párt, amely a közvélemény-kutatások szerint a parlamentbe való bejutás küszöbén áll (s végül be sem került a parlamentbe).

A kampánycsend napját a hírügynökségi jelentések (MTI) szerint az egész országban egyetlen komolyabb akció zavarta meg: "Szombatra virradó éjszaka ismeretlenek politikai tartalmú szórólapokat helyeztek el a Fertődön, Kapuváron és Fertőszéplakon lakók postaládáiba. Erről az illetékes választási bizottság a nap folyamán három írásos bejelentést, valamint több telefonos jelzést is kapott." A tévéhíradók felvételén látható volt, hogy nemcsak a postaládákba jutott a szórólapból, hanem szanaszét a kertekbe is. A kampánycsend miatt nem mutathatták (volna) közelről a bűnjeleket, csakhogy az egyik csatorna nem bírt ellenállni a kísértésnek, s ha csak egyetlen pillanatra is, de bevillantotta a felhívás lényegét: "Ne szavazzatok a MIÉP-re! Fasiszták!".


Sajtó-főhadiszállás és általános mozgósítás: a nemzet megmentésére

A szocialistáknak az első fordulóban elért, váratlan győzelme olyan drámai helyzetet teremtett a másik táborban, amely minden addiginál jobban felszabadította a politikai gátlásokat. Orbán Viktor a Testnevelési Főiskolán tartott beszédében arra figyelmeztette az országot, hogy a szocialisták győzelme esetén veszélybe kerülnek a négy év vívmányai, veszélybe kerül a polgári jövő, s felszólította híveit, szombaton még többen jöjjenek el a Kossuth térre. Az épületen belül és kívül összegyűlt többszázezres tömeg lelkesen skandálta: "Ott leszünk!", s elénekelte a Kossuth Lajos azt üzente kezdetű nótát, fültanúk szerint többen némi módosítással: "Orbán Viktor azt üzente..."

A szombati "nagygyűlés" előtti nap estéjén az ATV akkoriban szokásos péntek esti műsora, a Lovas István-féle Sajtóklub futott. A "polgári" (jobboldali, nemzeti) erőket, s értelemszerűen a Fideszt és kormányát nyílt elkötelezettséggel és hazafias lelkesedéssel támogató újságírók (akiknek egyébként valóban kulcsszerep jutott a baloldali médiahegemónia felszámolásában) ezen az estén nem elégedtek meg azzal, hogy az elmúlt hét eseményeit, nyilatkozatait felidézve szembesítsék a baloldalt állításaik vélt vagy valóságos hamisságával. Ezen az estén a Klub háborús főhadiszállásként működött. Feszített tempóban sorra leleplezte a baloldal első fordulóbeli "választási csalásait", korábbi "hamis ígéreteit", a tévén keresztül folyamatosan bombázva, "gondolkodásra" bíztatva a "tisztelt szocialista szavazók"-at. Majd felszólította a nézőket, hogy pártállásra való tekintet nélkül jöjjenek el másnap a Kossuth térre (Bencsik András: "legalább egymillióan leszünk!"). Senki ne hozzon olyan transzparenseket, amelyekről tudhatjuk, hogy az RTL és a TV2 kedvencei (Lovas István), senki ne hagyja magát provokálni, a provokátorokat nem szabad bántani, csak le kell fogni és odavinni a legközelebbi rendőrhöz (Bayer Zsolt). És senki ne tűzzön ki pártjelvényt, ne hozzon pártzászlót, csak kokárda legyen és nemzeti színű zászló, mert itt a nemzet lesz jelen.

Erről a háborúról beszélek.



HÁBORÚS VONÁSOK

Miféle háború?

Ha valóban háború, ami itt folyik - s aminek természetét kutatjuk - akkor itt katonák (harcosok) is kell, hogy legyenek, sőt, hadseregek, amelyek ilyen-olyan eszméktől vagy céloktól vezérelve, esetleg közvetlen irányítás alatt a legkülönfélébb hadszíntereken harcolnak egymással, "szekértáborokat" alkotnak, támaszpontokat tartanak fenn, az ellenség legyőzésére (gyengítésére) alkalmas taktikájuk és stratégiájuk van - és ezeket támogató fegyverarzenáljuk és propagandagépezetük. De kell találnunk e háborúban akár felderítőket és titkos ügynököket is, és azt sincs okunk feltételezni, hogy a hősök és bátrak mellett ne akadnának gyávák és árulók, ne harcolnának egyszerre lelkes önkéntesek és jól megfizetett zsoldosok, amint ez lenni szokott minden "rendes", igazi háborúban. S mint minden háborúnak, a mi törzsi háborúnknak is minden bizonnyal van oka és tétje, nyertese és vesztese, értelme és értelmetlensége - kinek-kinek szemében más, természetesen.

Amilyen hasznos azonban a párhuzamokat megtalálni és felmutatni, éppen annyira fontos még itt az összevetések kezdetén leszögezni a legfőbb különbséget: bármennyire háború is a mi kiterjedt törzsi háborúnk, akárhány valóságos áldozata van is, fizikailag nem semmisítettek meg benne senkit[13], valóságos lövések nem dördültek el benne, robbantások ugyan voltak, de ezeknek sérültjei és halottai nem. Nem egy, elénk mintaként állított nyugati demokráciában fordult elő politikai gyilkosság az elmúlt bő évtizedben (e könyv írása idején éppen Hollandiában); nálunk azonban, ha öltek is, hamarabb lehetett a köztörvényes bűnözők, eszközeikben nem válogató - alvilági - vállalkozók egymás közötti leszámolásának nyomaira bukkanni, mint a törzsi viszály elfajulásának cáfolhatatlan bizonyítékára. A politikusok (Torgyán József, Szájer József) lakásánál végrehajtott robbantások sem jártak személyi sérüléssel, egyetlen karcolással sem, s ez arra enged következtetni, hogy ezeknek sem az emberi élet kioltása - az ellenség fizikai megsemmisítése - volt a céljuk, hanem a figyelemfelkeltés, a feszültség előidézése, a zűrzavar fokozása (minden bizonnyal a zavarosban való sikeres halászás reményében).


A háború oka, indítéka

Háborúhoz mindenekelőtt okok s indítékok kellenek, amelyek kiváltják és mozgatják. A mi törzsi háborúnk vonatkozásában több okot s indítékot lehet felfedezni egyszerre; mivel e könyvben bővebben foglalkozom majd ezekkel, itt csak a bizonyítás (elfogadtatás) erejéig igazolom jelenvalóságukat, fontosságukat.


Rendszerváltozás: a hatalom újraosztása

Minden nagyobb horderejű társadalmi változás "a lapok" (vagyis egyebek között a hatalom) újraosztásával jár, s ez valamennyi résztvevő számára egyszerre jelent esélyt és veszélyt. Mindenki igyekszik nyertes (vagy legalább kevésbé vesztes) pozíciókba jutni, igyekszik saját magát s a neki tetszőket (a neki hasznosakat) helyzetbe hozni, másokat pedig (a neki nem tetszőket) onnan kiszorítani - mielőtt újra megmerevedne a társadalom szerkezete, kialakulnának a különféle új erőrangsorok és presztízssorrendek, jogi és erkölcsi normák.

Az általunk vizsgált törzsi háborúnak a rendszerváltozás akkor és olyan értelemben oka (kiváltója), ha bizonyítható, hogy e változás megindulásával (hatására) különféle magyar embercsoportok között drámai erejű - kirekesztésre, megsemmisítésre törekvő, vagy ilyenként megélt - ellentétek támadtak, ám ezek az ellentétek nem a polgári demokráciákban szokásos és jellemző törésvonalak mentén jöttek létre.

Magyarországon - ezt igazolni fogom - ezek az ellentétek másféleképp magyar törzsek között jöttek létre: amennyiben az ellentétek legfőbb forrása éppen e törzseknek a magyarságukhoz, nemzetükhöz való viszonyulásának különbségeiben rejlik.


Demokrácia: nagyobb nyilvánosság

Rendszerváltozásunk egyik alapvető jelensége, a demokráciával együtt járó nagyobb nyilvánosság (szólás- és sajtószabadság) egyfelől felszínre hozta, másfelől - egyoldalúságaival, torzításaival - felerősítette az eltérő identitásokból fakadó, törzsi ellentéteket; ilyen értelemben a nyilvánosság egyszerre (volt) tükre a terjedő háborúnak, és oka a háború terjedésének.


Identitászavarok, identitáskeresés

A rendszerváltozás nem csak a társadalom egésze, de az egyes emberek számára is lehetővé, sőt, szükségessé tette az újrakezdést. Gyökeresen megváltozott az a koordináta-rendszer, amelyben kinek-kinek el kellett (el kell) helyeznie önmagát. Az uralkodó politikai elit, a véleményformáló, hangadó értelmiség addig a Párthoz, a Szovjetunióhoz való viszonyulás: hűség, közömbösség vagy ellenségesség alapján határozhatta meg a maga és mások helyét a közélet palettáján. Az új koordináta-rendszerben az immár függetlenné váló hazához, a maga sorsát kovácsolni kész magyar nemzethez (múltjához és jelképeihez, jelenéhez és jövőjéhez) való viszonyulás vált meghatározóvá, mivel az új társadalmi berendezkedés alapját: a piacgazdaságon alapuló többpárti demokrácia létjogosultságát egyetlen számottevő politikai erő vagy értelmiségi sem kérdőjelezte meg. A hazához, a magyarsághoz, a nemzethez való viszonyulásnak értelemszerűen része volt és most is az, hogy ki miért és hogyan akar "Európába menni", a világ vezető hatalmához, az Egyesült Államokhoz kötődni, illetve ki hogyan képzeli - szorgalmazza vagy fékezi - a globális folyamatokra való rácsatlakozást.

Zöldi László, a magyar média kiváló ismerője szerint jellegzetesen a kilencvenes évek fejleménye az önazonosság (például a zsidó és a népi gyökerek) keresése (Magyarországon).

"Valami a felszínre került, és szerintem egy értelmiségi számára nagyon fontos az önmagával való azonosulás. Tehát mindenki identifikációs válságban van, aki nem gondolja végig az életét, nem gondolja végig a gyökereit, nem gondolja végig, hogy milyen kultúrából származik, milyen kultúrához szeretne eljutni. A hatvanas, hetvenes években nem volt annyira lehetséges egy értelmiség számára az önmagával való azonosság, a kilencvenes években viszont már minden további nélkül lehetséges."[14]

Az identitásbeli zavarok, illetve az új identitás keresésének kísérletei mindig együtt járnak az identitást (önazonosságot) meghatározó fogalmak, jelképek újraértelmezésével, illetve az újraértelmezés jogának megszerzésére irányuló törekvésekkel.

Ezért robbanhatott ki az első igazi, ádáz vita a magyar országgyűlésben, midőn súlyos rendszerváltoztató feladatok vártak rá, egy jelkép körül: A szent koronás címer vagy a Kossuth-címer legyen-e az új köztársaság hivatalos emblémája? Abban teljes volt az egyetértés, hogy a "népi demokrácia" címerétől - akárcsak magától a rendszertől - meg kell válni. Azonban a Kossuth-címerig visszamenni a magyar történelemben, vagy egészen a szent koronához visszanyúlni, két egészen más világképet és világfelfogást - és egészen más önképet (önazonosságot) jelentett. Az internacionalizmus emlőin nevelkedett ateisták számára Kossuth és címere az európai polgári forradalmakra rácsatlakozó magyar forradalom és függetlenségi harc többé-kevésbé vonzó jelképe, a Szent Korona pedig állami jelképpé emelve nekik a "keresztény kurzus" visszatérésének, állam és egyház összefonódásának, a magyar társadalom önmagába zárkózásának, a "társadalmi fejlődés" megrekedésének, a modernség feladásának fenyegető kifejeződése. A rendszerváltozás út- és önazonosság-keresései során a maguk zsidóságát felfedező és erősítő magyarok számára a Szent Koronáig visszanyúlni még ennél is nagyobb veszélyt és identitás-vesztést jelentett: a Szent Korona a zsidóság megérkezése és beolvadása előtti idők jelképe, a zsidóság nélküli magyarságé, a magyar nacionalizmusé, amely - zsidó felfogás szerint - a vészkorszakot, a holokausztot "eredményezte".


Törzsi félelmek

A törzsi félelem több, mint a rendszerváltozással magától értetődően együtt járó egyéni, egzisztenciális félelmek bármelyike. Itt a törzshöz való tartozás puszta ténye lép fel az élhető életet - vagy valósággal a létet - fenyegető veszélyforrásként. A nacionalizmustól való félelemben a Kádár-rendszer fenntartói, kiszolgálói osztoztak a demokratikus ellenzékkel: a magyar népművészet, a táncházmozgalom, a határon túli magyar kisebbségek támogatása "megszállott magyarkodásnak tetszett" - emlékezik Csoóri Sándor Nappali Hold című esszékötetében.[15] "Minden irányból tüzeltek ránk: a párthatalom figyelőállásaiból is, de nagyon sok szabadelvű »urbánus« barátunk ablakából is." Ugyanitt idézi "egy kitűnő ember" (személyes közléséből tudom: Soros György) figyelmeztetését: "Sándor, vigyázzatok ezzel az erdélykedéssel, mert anyám, szegény, azt emlegeti, ha a magyarok szájukra veszik Erdélyt, másnap viszik a zsidókat."

Csoóri 1990-ben attól félt, hogy "fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot", és hogy ehhez a szabad demokraták révén "olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig nem ácsolhatott soha"[16]. Csurka Istvánt - nevezetes dolgozata szerint - 1992-ben a kommunista, a reformkommunista, a liberális és a radikális nomenklatúrások, a párizsi, a New York-i és a Tel-Aviv-i összekötők magyarság elleni összefogása tartotta félelemben. Valósággal összeesküvést sejt a magyarság, a nemzet ellen fellépő erők között - kimondva-kimondatlanul a zsidóság összeesküvését.

"A nómenklatúra internacionalista vezető stábja rájön, hogyha az MDF-nek meghagyja a nemzeti értékek szolgálatának nehéz küzdelemben megszerzett privilégiumát, [...] akkor az MDF feltámadhat. Ezért tehát össztűz mindenre, ami nemzeti, népi és magyar. Lejáratni a hagyományt, kidobni a közös kincseket, korszerűtlennek nyilvánítani mindent, amit népi kéz teremtett és megalázni, állásából kivetni mindenkit, aki vállalni meri magyarságát. Féktelen terror kezdődik, újságban, tévében, mindenütt, ahol a magyarság megvallása a működés része lehet."[17]

"Az, hogy már Lakitelek másnapján megjelenhetett New Yorkban az MDF antiszemitizmusát taglaló írás - valójában egy fenyegető figyelmeztetés -, az nem tudható be pusztán a demokratikus ellenzék jó kapcsolatainak, gyorsaságának. Ehhez együttműködésre volt szükség az akkori, már leírt banki összeköttetéssel, a konzulátussal és sokkal korábban kiépített titkos vonalakkal."[18]

E pillanatban nem érdekes, hogy mennyire voltak ezek megalapozott vagy légből kapott (reális vagy irreális és irracionális) félelmek; most csupán erejük és mélységük, átélésük valóságossága lényeges, mint a háborúzás egyik oka, forrása. Mindkét táborra (törzsre) jellemző, hogy hajlamos természetesnek és jogosnak tekinteni a maga érzékenységét (félelmeit, aggódásait, rémlátomásait), egyszersmind arra is, hogy eltúlzottnak, alaptalannak minősítse a másikéit. Ezért fordulhatott elő egyfelől, hogy a "Kirekesztők. Antiszemita írások" címet viselő kötet szerkesztői beleválogatták a magyarság kétségbevonhatatlanul felelősségteljes képviselőjének gondolatait (Csoóri Sándoréit) könyvük idézetei közé, s ezáltal korunk legundorítóbb, legvisszataszítóbb bélyegeinek egyikét sütötték a homlokára; másfelől pedig az, hogy a zsidóság félelmei (üldözöttségének, kirekesztettségének intenzív hangoztatása) mögött az ellenoldalon gyakorta csupán üzleti fogást ("holokauszt-biznisz") vagy politikai megfontolást ("hiszen soha nem volt ilyen jó dolguk") látnak. Noha e fogások és megfontolások létezésére is vannak bizonyítékok (később szólok róluk), a már fentebb idézett médiaszakértő, Zöldi László e könyvemhez adott interjújában egy olyan személyes élményéről számol be, amely a félelem, sőt, a rettegés valóságos jelenlétét is igazolja.

"A kilencvenes évek elején a Jókai téri Bábszínház épületében Vámos Miklós kezdeményezett egy est-sorozatot, ahol a korabeli ellenzék képviselői gyűltek össze; beszédeket tartottak, tárcákat olvastak fel, humoreszkeket, s mit tudom én, még micsodát. Egyebek között az én mondataimat is, amelyeket a korabeli sajtóból gyűjtöttem. Én nyilván ezért mentem el, kíváncsi voltam a fogadtatásra. Iszonyúan nagy tömegek szorongtak a színházteremben. Akkor jöttem rá, hogy Budapesten mennyire veszélyes a számokkal dobálózni. Már terítékre került, hogy a Magyar Televízióból iksz száz embert el kell távolítani. Végül is csak nagyon keveseket távolítottak el, nem úgy, mint a Magyar Rádióból, de ezt akkor még senki sem tudta. Ha a kétmilliós Budapesten él körülbelül százezer zsidó, akkor feltételezhető, hogy a mondjuk háromezer munkatársat foglalkoztató Magyar Televízióba jutott belőlük néhányszáz. Nem tudom, hogy mennyi, de voltak. Na most, ha a kormányzat részéről bárki megpendíti azt, hogy ebből a háromezer emberből ezer embert el kell távolítani, akkor az érintettek közül természetesen senki nem arra gondol, hogy azért akarják eltávolítani, mert rossz szakember. És a színházteremben, a kivörösödő arcokból jöttem rá, hogy mennyire tévednek a konzervatív táborban, mikor azt gondolják, hogy a Magyar Televízió zsidó származású munkatársai az egzisztenciájukért küzdenek. Nem az egzisztenciájukért küzdöttek, hanem az életükért. Abban a pillanatban ezek az emberek úgy érezték, hogy most vagyunk az első zsidótörvény előtt."[19]

Az említett s érintett időszak egyébként - értelmezésem és meghatározásom szerint - az "Akciózások kora", az MDF-es, Antall József (majd Boross Péter) vezette kormány működésének ideje (1990-1994), amikor a baloldali-liberális ellenzék folyamatosan akciózott, és egyebek között sűrűn alkalmazta "az antiszemitizmus elleni harc" politikai fegyverét a másik (a "nemzeti") törzs jeles tagjainak módszeres lejáratására, politikai értelemben vett megsemmisítésére, vagyis az ellenséges haderő gyengítésére, legyőzésére. Ösztönös (irracionális, felnagyított) félelem és rideg, számító politikai megfontolás nem egymást kizáró jelenségek: az előbbi egyik fő táplálója lehet az utóbbinak.

A rendszerváltozás időszakának második felében, mely még mindig tart - az idő múlásával s a "kedvező" tapasztalatok gyarapodásával: a tavaszi nagytakarítás elmaradásával, az MDF szakadásával és vereségével, azzal, hogy 1994-ben az MSZP győzött és az SZDSZ vele szövetségben kormányra került - a félelmi motiváció jelentősége csökkent, s előtérbe kerültek a pusztán politikai, hatalmi indítékok. Az MSZP vezérkaránál, a leginkább hang- és irányadó vezető viselkedéséből, Kovács László pártelnökéből például bajos volna kimutatni az üldözésektől, a Vészkorszak visszatérésétől való ösztönös félelem jelenlétét. Az Orbán-kormány idején a Fidesz és a MIÉP összefogásával való szüntelen riogatást, a szélsőjobboldali diktatúra veszélyének gyakori hangoztatását, a rohamosztagokkal való rémisztgetést leginkább az ellenlábas politikai erő lejáratásának, legyőzésének szándéka táplálta. Az is vitathatatlan azonban, hogy a legutóbbi - a 2002. évi - választási kampányban az ellentétek ismét drámaivá éleződésében mégiscsak szerepet kapott egy olyan - egyszerre közösségi és egyéni - érzés, amely mögött nem csupán a hatalomszerzés vágya húzódott meg, mert nem csak győzni, de büntetni, megtorolni is akart: s ez a megsértett törzsi büszkeség.


Törzsi sérelmek, büszkeségek

Az ember jobbára természetesnek veszi, hogy beleszületik egy közösségbe, azt is, hogy vannak szülei, hiszen másoknak is vannak, de még azt is, hogy ezért a voltaképpen véletlen viszonyért a közösségét és szüleit nem csak szeretet és tisztelet illeti meg, de az is helyénvaló, hogy büszke rájuk.

Egészséges közösségekben ezeknek az érzéseknek a kinyilvánítása nem csak magától értetődő, de még kívánatos is. Elfogadott és gyakorolt normák szabják meg illendő formáját, tartalmát. Illik hazánkat, szülőföldünket, népünket szeretni, illik a nemzeti himnusz hangjaira felállni, s minden olyan alkalomkor - például egy sportviadal keretében -, amikor közösségünk szembekerül egy másik közösséggel, illendő a magunk közösségéért (sikeréért) szorítani.

Ezek az érzések segítik a közösség összetartását, kötelékeinek erősítését. Nem véletlen, hogy a legkülönfélébb közösségek (a családtól az államig, sőt, államokon túl is) mindig megtalálják a módját, hogy a közösségi érzés táplálására jelképeket alkossanak, ünnepeket, megemlékezéseket, kiállításokat szervezzenek (vagy akár temetéseket), kiadványokat készítsenek, szónoklatokat tartsanak. A kötelék, a kötődés egyszerre jó az egyénnek, mert - a közös eredet, történet és történelem, haza, nyelv, sors, kultúra révén - a biztonságérzetét és önbecsülését növeli, a büszkeség felemelő (jóleső) érzésével tölti el; és jó a közösség, illetve ennek irányítói számára, mert az ilyesféle érzésekkel eltöltött egyén könnyebben terelhető, mozgósítható a közösség javára, illetve vezetőinek szándéka, akarata szerint. E nemes (és hasznos) érzéseknek, mondhatni, természetes kísérője a másik (mások) iránti megbecsülés, tisztelet. (Ha én tisztelem anyámat, az a "normális", hogy másokét is tisztelem, illetve hogy másoktól is elvárom az anyám iránti tiszteletet.) A másik közösség iránti érzéseink akkor fajulnak nyílt ellenségeskedéssé, s torkollanak törzsi háborúzásba, ha a közösségünk iránti nemes (és hasznos) érzéseink vélt vagy valóságos sérelmet szenvednek: vélhetőleg vagy valóságosan semmibe veszik, lenézik, kigúnyolják őket. Vélhetőleg vagy valóságosan megsértik a közösségemet (jelképeit, értékeit, normáit), vagy valamelyik tagját a közösséghez való tartozása miatt.

Fontos hangsúlyozni, hogy a sérelemhez nem szükséges valódi sértés, illetve tudatos sértési szándék, sőt! Kutatásaim alapján meggyőződéssel állítom (később pedig bizonyítom), hogy törzsi háborúnk egyik legfőbb sajátossága éppen az, hogy bár mögötte nagyon is valóságos ellentétek hózódnak, mégis: sokkal inkább az eltorzult képzeletek (képzelődések, képzettársítások) virtuális világában fogan, semmint a tények világában; ettől még persze annál perzselőbb nyomot hagy közös életünkön, valóságunkon.

A társadalmi átalakulás rendszerváltozásnak nevezett folyamata kezdettől fogva bővelkedett e kétoldali sérelmekben. A Nagy Temetés napján, Nagy Imre és társai újrahantolásakor azonban a rendszerváltoztató elitben és követőikben még több volt a közös szándék, a közös lelkesedés (ezért is nevezem ezt az időszakot a "Lelkesedések korá"-nak), és kevesebb a kölcsönös bizalmatlanság (amely a "Félelmek korá"-ban a rendszerváltoztató ellenzéki erők nyílt szembefordulásához, ama emlékezetes, "négy igen"-es akcióhoz vezetett), s szintén kevesebb a kölcsönös lejárató, kirekesztő, megsemmisítő törekvés, melynek kevéssé szívderítő megnyilvánulásait előbb az "Akciózások korá"-ban követhettük figyelemmel - az bővelkedett a törzsi ütközetekben -, majd egy viszonylag nyugodtabb időszak - a "Szerepcserék kora", a Horn-kormányzat - után az Orbán-kormány idején. Ez utóbbi négy éve ezért is kapta a "Déjà vu-k kora" elnevezést: 1998-ban mintha mindenben ott folytatódott volna a törzsi háborúskodás, ahol az MDF vezette kormány bukásával, 1994-ben abbamaradt...

A szabad demokraták és a fiatal demokraták négy igenes akcióját a Magyar Demokrata Fórum és tábora nem csupán a radikalizmus megnyilvánulásának tekintette, de "a cél szentesíti az eszközt" bolsevista módszerének is. Sőt! Minthogy az egész akció leginkább Pozsgay Imre ellen irányult, ki akkor a népszerűsége csúcsán volt és a "nemzeti erők" összefogásán fáradozott, valósággal a magyarság, a magyar nemzet elleni támadásként értékelte. Csurka István rádiós jegyzeteiben (Csurka kifejezései: "gátlástalanok", "törpe kisebbség", "klikk", "Lenin-fiúk"), ifj. Grezsa Ferenc Apák és fiúk című röpiratában (ebben az SZDSZ prominensei mint párttitkárok, szüleik mint az izraeli és a román kommunista párt alapítói, vagy épp az ÁVH "specialistái" jellemeztetnek), valamint a két liberális párt plakátjaira firkált feliratokban (zsidó, Zsidesz, "Menj haza Izraelbe!") egyaránt kifejezésre jutott, milyen kép körvonalazódik az egyik oldalon (legalábbis egy részében) a másik oldal erőiről; másrészt a Nyilvánosság Klub szószámláló akciója az első szabad választások előtt (hányszor hangzott el A Hétben és a Híradóban a magyar, a nemzet, a falu szó), valamint az MDF-re és politikusaira külföldön és belföldön egyaránt ráaggatott antiszemita, nacionalista, fasiszta jelzők ugyancsak világossá tették, hogy hangadó liberális körökben miként vélekednek a velük szembenállókról. Félelmek, sérelmek és előítéletek: ezekből állnak össze a szinte ördögi képek.

"Ébresztő, magyarság, megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk. Mi jöhet erre? Terror, katonák, vér és végső összeomlás" - harsogja a választások küszöbén, 1990. január 14-én a Magyar Demokrata Fórum alelnöke, Csurka István, a Vasárnapi Újság című rádióműsorban. Majd így folytatja:

"A magyar társadalomnak most már fel kell ébrednie! A gátlástalan érdekérvényesítés most a legnagyobb gátja annak, hogy eljussunk az áhított demokráciába. Amíg Magyarországon lehet népnemzeti gerincű magyarokat rágalmak özönével lehetetlenné tenni, amíg a megkülönböztetés alapelve a klikkhez, szektához tartozás, amíg ami népi, az eleve gyanús, amíg egy törpe kisebbség el tudja fogadtatni az egész társadalommal, hogy csak az ő igazsága igazság, és minden, ami az ő körén kívülről jön, elvetendő, és amíg ez a magyarságnak mutatott - most radikálisan liberálisnak mondott - irányvonal ugyanazokból a marxista-lukácsista baloldali gyökerekből táplálkozik, mint a Kádár-Aczél korszakban, addig nincs kilátás arra, hogy a magyarság nagy tömegei jól érezzék magukat a saját hazájukban."

A sérelmekről aztán gyűjteményes kiadványok készülnek mindkét oldalon. A Hordót a sajtónak! (alcíme: Rendszerváltás a hírközlés tükrében)[20] előszavában többek között ezt olvashatjuk:

"A megszálló csapatok kivonulása után sem szabadult fel a magyarság. A modern társadalmi élet fontos gócait magyarellenes erők bitorolják. Jellemző rájuk, hogy már magától a nemzet fogalmától is undorodnak."

Ugyanebben az évben jelent meg a Kirekesztők című kötet (alcíme: Antiszemita írások, 1881-1992), ennek előszavában pedig Mészöly Miklós így kezdi ajánlását[21]:

"Ez a könyv és válogatás, kedves Olvasó, az irracionális gyűlöletgubancok, az önpusztításig hevített hazafiúi aggodalmak és rémlátomások, az eltorzult »igazságtevés« és jogosultság ideológiájának és gyakorlatának riasztó regesztruma."

A könyv alcímében szereplő korábbi dátum - 1881 - arról árulkodik (akárcsak Csurka Kun Bélára való hivatkozása), hogy a sérelmek egyáltalán nem új keletűek. Rendszerváltozásunk e voltaképp váratlan és különös kísérőjelenségéről, a magyarországi törzsi háborúról valóban elmondható, hogy kezdeményei a régmúltba nyúlnak vissza. Olyannyira, hogy történelmi gyökerei nélkül - az időközben magasra tornyosult és mélyen a zsigerekbe égett sérelmek ismerete, figyelembe vétele nélkül - az egész jelenség fel- és megfoghatatlan. Noha ez lehet a látszat, a törzsi háború nem a rendszerváltás következménye. "A nyilvánosság növekedésével volt minek lobot vetnie" - állapította meg Zöldi László e könyvnek adott interjújában.

A törzsi háborúskodás nyomon követésére alkalmas következő kiadvány, a Landeszmann-dosszié[22] 1993-ban jelent meg. Ez annak a politikai és sajtóviharnak hű lenyomata, mely a budapesti vezető főrabbinak a Heti Magyarországban napvilágot látott kijelentései nyomán támadt. "Nem értelmezés, hanem dokumentáció" - olvashatjuk a bevezetőben, s a könyv valóban elfogultság nélkül merít (dokumentál) minden véleményoldalról. Megjelentetésének célja ezzel együtt is nyilvánvaló: a Landeszmann-féle, magánvéleménynek titulált, de mégiscsak rangos zsidó személyiség által hangoztatott, jellegzetesen cionista álláspont létezését magasba emelni s maradandóan igazolni, mert addig csak az antiszemitizmus magyarországi létét bizonyító (de sokszor csak bizonygató, tán még inkább gerjeszteni akaró) hangok terjengtek a szélesebb nyilvánosságban, a média fősodratában. Most először fordult elő, hogy a nemzeti oldalt ért durva sérelem, s a nyomában támadt többoldali tiltakozás (köztük zsidó személyiségek elhatárolódása) az antinacionalista táborban is következménnyel járt: a főrabbi kanadai "kiküldetésbe" kényszerült a hullámok elcsitulásáig.

Az eredetileg az Igen című katolikus hetilap karácsonyi számába készült, de érthető okoknál fogva akkor ott meg nem jelent kettős interjúban (a másik alany Zoltay Gusztáv, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége ügyvezető igazgatója és más fontos tisztségek betöltője) Landeszmann főrabbi egyebek között az alábbi értelmű kijelentéseket tette:

- Ha kivonnánk a zsidó értékeket, a magyar kultúrában "nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack".

- Sem Kun Béláéktól, sem Rákosi Mátyáséktól nem kell elhatárolódnia a magyar zsidóságnak, mert ez (vagyis tőlük elhatárolódni) "egy elmebetegség". Az inkvizíciótól sem határolódott el a katolikus egyház, "Isten nevében gyilkoltak évszázadokon keresztül", "Ki vonja felelősségre őket?".

- A zsidóságnak nem kell védekeznie az antiszemitizmus ellen, mert "Az antiszemitáknak rossz az antiszemitizmus, nem nekünk".

- A zsidóság azért nem vállal sorsközösséget a magyar nép hősi halált mártírjaival, "mert a második világháborúban - ellentétben a mai történelemhamisítással - a fasizmus mellett harcoltak a bolsevizmus ellen, és akkor a fasizmus volt a nagyobb veszély".

- A karácsonyt azért "nem ülik meg" a zsidók, mert ez "nekünk egy teljesen szürke hétköznap", s Landeszmann főrabbi nagyon meri remélni, hogy még karácsonyfát sem állítanak a gyermekeiknek otthonukban.[23]

A Horn-Kuncze kormányzás idején a kormánypártoknak és értelmiségi holdudvaruknak kevésbé volt érdekük az antiszemitizmus létezésének bizonyítása, akciózások sem folytak szüntelenül, könyv sem született ekkor a sérelmek felsorolására sem ezen, sem azon az oldalon. Az Orbán-kormány idején ismét fordult a szél, s felerősödött a balliberális médiában az annak igazolására való igyekezet, hogy a nemzeti erők szalonképtelenek, antiszemiták, fasiszták, szélsőségesek. 2000-ben jelent meg az a könyv, amely az idevágó sajtótermékekből szemez. A kötet címe beszédes: Politikailag korrekt. Balliberális eszmefuttatások határok nélkül. A szemelvényeket Tóth Gy. László, Orbán Viktor egyik főtanácsadója gyűjtötte össze, s a Kairosz Kiadó adta ki, a jobboldal (nemzeti-polgári oldal) semmiből feltámadt sikerkönyvkiadója, amely Lovas István és Bayer Zsolt műveinek megjelentetésével a politikai publicisztikák terén - a sikerlisták tanúsága szerint - rendre rávert eladott példányainak számaival baloldali-liberális versenytársaira. Egyetlen jellemző idézet a megfigyelt korszakból:

"Bizony Eleknek, Csurkának egy a hangja: a másik oldal egzisztenciális megsemmisítésével fenyegető halálos hang. Persze nem elhanyagolható különbség, ha azt vesszük, hogy ez utóbbihoz rosszabb idegzetű honfitársaim joggal asszociálhatják a Dunába lövetés vészkorszakbeli képeit..." (Ludassy Mária, Élet és Irodalom, 1998. május 29.)

Az efféle dokumentatív gyűjtemények egyébként e korszak egy különös paradoxonának örökbecsű megtestesítői. Az egyik oldal harcosai fáradságot, pénzt nem kímélve összegyűjtik és terjesztik a másik oldal, tehát az ellenség gondolatait. Elrettentésképpen. Oly távol állnak ugyanis egymástól a két fél megítélései és érzései, hogy elegendőnek tűnik a másikéit csupán felmutatni ahhoz, hogy abszurditását, valótlanságát, igazságtalanságát demonstrálni lehessen. S csakugyan: a saját táborban puszta felvillantásukkal kellően erős hatást (dühöt, elképedést, sérelmet) váltanak ki a túloldal markánsabb (jobbára ugyancsak sérelmek fűtötte) megnyilvánulásai. További különösség (paradoxon) - de ez már inkább egyoldalú, mert csak az egyik törzsre jellemző jelenség -, hogy tagjaiban saját szellemi termésükkel való szembesítésük felfokozott harci idegességet okoz. Tóth Gy. László e gyűjtőszenvedélye nyomán a balliberálisok támadásainak célkeresztjébe került, s ez leginkább ennek az oldalnak a kettős lelkületével magyarázható: egyfelől nem sokat válogat eszközeiben, amikor a másik legyőzésén (szellemi, egzisztenciális megsemmisítésén) fáradozik; másfelől viszont retteg bármilyen listára kerüléstől, mert erről kegyetlen s feledhetetlen (személyes vagy történelmi) emlékei vannak.

A 2001. év - a közelgő választásokra is javában készülődvén már - meghozta a balliberális (antinacionalista) tábor újabb sérelemgyűjteményét Antiszemita közbeszéd Magyarországon 2000-ben címmel, a magyar mellett mindjárt angol nyelven is. Ez is nyilvánvalóvá teszi azt az egyébként sem titkolt szándékot (ld. pl. Tom Lantosnak az amerikai képviselőházban Csurka nevezetes - 1992-es - "dolgozatával" előadott "performance"-át), hogy a balliberális tábor külső támogatással is igyekszik kellő politikai nyomás alá helyezni (a politikailag korrekt szalonból kiszorítani) ellenfelét. (Nem kendőzendő el, hogy e törekvések és kiadványok fő szorgalmazói - a dolog természetéből fakadóan is - zsidó szervezetek, illetve ezekhez kötődő személyek; módszerességükre utal, hogy az "Antiszemita közbeszéd..."-et sorozatnak szánják; már megjelent a soron következő évek feldolgozása is.)


A harc szeretete

A törzsi háború okai, indítékai között végezetül nem elhanyagolható szerepet játszik az emberi természet meglehetősen általános vonása, amely a harcot nem szereti kevésbé a békés nyugalomnál. Erős késztetésünk van arra, hogy igaz (ha lehet, esküdt) ellenséget válasszunk magunknak, amennyire csak lehet, alázzuk meg, győzzük le, álljunk valamiféle bosszút rajta, s ha már vérét nem vehetjük, erkölcsileg vagy politikailag sebezzük meg, tegyük harcképtelenné. Sajnálatos vagy nem, de biológiailag is úgy vagyunk megalkotva, hogy harc közben megnő az adrenalinszintünk, szaporább lesz a lélegzetünk, pezsegni kezd a vérünk, megtelünk életerővel. Ha ezek elmaradnak, egy idő után hiánytünetek léphetnek fel. E tekintetben nincs semmi különbség férfiak és nők között. Sőt! Tapasztalataim alapján meggyőződéssel állíthatom, hogy a Kereszttűzben című politikai csetepaté leglelkesebb nézői: hölgyek. Szülésznőtől kezdve étteremtulajdonosig a gyengébbik nem mindenféle képviselője lelkendezett már azon, hogy ez a kedvenc tévéműsora!

A rajongó közönségnek egyébként elévülhetetlen érdemei vannak a törzsi háború szításában, fenntartásában. Mindkét oldal törzsi harcosait, akár az ókor sikeres gladiátorait, hangos és folyamatos buzdításban és ovációban részesítik. Politikai tévéműsorok nagy nézettsége, újságíró-olvasó találkozók zsúfolt termei, dedikálások hosszan kígyózó sorai: mind megannyi hitvallás és bátorítás a harcosok számára: veletek vagyunk, tartsatok ki, csak így tovább!


Háborús eszmék, célok

Háborúzáshoz nem elegendő, hogy legyenek okai s indítékai, de szükség van benne olyan lelkesítő eszmékre és világos vagy legalább derengő célokra, amelyek megfelelő irányba terelik a harcosokat és buzdító közönségüket.

A magyarországi törzsi háború egyik hadviselő felének legfőbb lelkesítő eszméje a magyarság mint nemzet (nemzetként meghatározott közösség) sikerének emelése (de legalább hangoztatása), szellemi és anyagi gyarapítása, illetve bárminemű pusztításának (pusztulásának) megakadályozása. E legfőbb lelkesítő eszmét "nacionalizmus"-ként szokás definiálni, s ez az eszmei alap (fundamentum) a kiinduló pontja minden más, rácsatlakozó részeszmének. Az "internacionalisták", a "kozmopoliták", a "globalisták", a "kommunisták", a "liberálisok", a "zsidók" azért és annyiban ellenségek, s emiatt gyengítésük, legyőzésük annyiban válik nemes céllá, amennyiben támadóik (egyébként korántsem egységes) megítélése szerint törekvéseiket fölérendelik a nemzet, a haza, a magyarság érdekeinek, s ennek kísérőjelenségeként inkább gúnyolják a hazafiság emelkedett megnyilvánulásait, nemzetvédő kísérleteit, vagy félnek tőlük, semhogy megértenék vagy lelkesednének irántuk.

A másik fél "legfőbb mozgósító eszméjé"-t (fundamentumát) jóval nehezebb egyetlen kifejezéssel definiálni. Ennek oka az, hogy az ő csoportképzésében a tagadás (ellenségkép) jelenleg nagyobb szerepet játszik, mint az állítás. A hajdani, népi demokráciának, majd népköztársaságnak nevezett, társadalmi tulajdonon alapuló (előbb kemény, aztán puha, de mindenképp) pártdiktatúra kommunistái és az új individualista, emberjogi liberálisok a rendszerváltás során azért találtak és találnak olyan könnyen hangot egymással, mert, amivel keményen szemben állnak, közös: a nacionalizmus, illetve ennek legkülönfélébb, falra festett ördögei, mint például a szélsőjobboldali diktatúra, fasizmus stb. Az olyan hajdani - baloldali - fő mozgósító eszmék, mint a társadalmi egyenlőség, fejlődés, haladás, modernség, szolidaritás (pl. a szegényekkel, kisebbségekkel) mára másodlagossá vagy részlegessé váltak. Nem véletlenül vélekedik Kis János filozófus az antinacionalista oldal két pártjáról a következőképpen (még ha már csak a - 2002. évi - választások után is):

"Az MSZP egyik legsúlyosabb gyengéje, hogy nincs eszmei arculata, nincs víziója a jövő Magyarországáról" [...] "Az SZDSZ-en a kilencvenes évek közepe táján egyre inkább úrrá lett az a tévhiedelem, hogy a politikában az eszmék nem számítanak, a siker kulcsa az, hogy anyagi előnyöket ígérünk a középen lévő szavazóknak."[24]

Éppen, mert Kis János egykor az SZDSZ egyik alapítója, elnöke és ideológusa volt, véleménye hitelességéhez, megalapozottságához nem férhet kétség. Ugyanebben az interjújában azt is megállapította, hogy a Fidesz-kormány "egy életérzést kínál a fiataloknak, a dinamikus, sikeres Magyarországhoz való tartozás büszke érzését". Mint látható, a haladás szinonimájaként értelmezhető (de legalább is érzékelhető) dinamika és siker sem a baloldal eszmeiségének privilégiuma, inkább a konzervatívnak és nacionalistának elkönyvelt, Fidesz vezette jobboldalé, azaz "nemzeti" táboré.

Mi hát akkor a nem-nemzeti (antinacionalista) oldal szellemiségének lényege, melyre céljait is felfűzhetné (kitűzhetné)? Valójában nincs ilyen. Az MSZP és holdudvara a szocializmus bukása óta egy önazonosságát vesztett, identitászavaros politikai és kulturális tömörülés, amelynek figyelmét kisebb részt a szellemi útkeresés, nagyobb részt a hatalom megszerzésének és megtartásának gyakorlati kérdései kötik le. "Az MSZP ne legyen a nagytőke pártja" - fogalmazza meg óhaját Szili Katalin elnökhelyettes, az Országgyűlés elnöke az egyik aktívaértekezletet követő sajtótájékoztatón, 2003-ban[25]. "Nem szokványos dolog hárommillió forintból négy év alatt többmilliárdos céget csinálni - de nincs titkom: egy erőszakos vidéki gyerek voltam, aki mert álmodni akkor is, amikor politikus volt, és álmodik most is" - nyilatkozza Gyurcsány Ferenc, a Medgyessy-kormány szocialista minisztere, "az ötvenedik leggazdagabb magyar".[26] "Elfogadhatatlan, hogy a gyermekek 74 százaléka nem jut el nyaralni, s a többség nem ismeri meg a Balatont" - jelenti ki a szocialisták kormányfője.[27] "Dőzsöltek a kormánytagok Söjtörön. A rózsadombi Mágnáskertből szállították az ételkülönlegességeket a kihelyezett ülés utáni ebédre"[28] - olvashatjuk a szocialista - szabad demokrata kormányról. Az MSZP többszöri választási győzelméből azonban levonható az a következtetés, hogy a választópolgárok egyik felének elfogadható ez a fajta pragmatizmus, s nem arra vevő, amit Orbán Viktor Fideszes miniszterelnök hangoztatott (s amiben "kivételesen" Kis János is egyetértett vele): "...amiért élni érdemes, az a megélhetésen túl kezdődik".

Azok a ritka eszmei megnyilvánulások, melyekkel az SZDSZ és holdudvara éppen nem tagad (tehát amikor nem valamivel szemben fogalmazza meg álláspontját, mint például az ún. kedvezménytörvény esetében), hanem állít, leginkább valamely kisebbséghez, ezek "pozitív diszkriminációjához" kötődnek. Valójában azonban ezek mögött az állítások mögött is ott rejtőzik a tagadás, a többségi akarat gyengítésére irányuló hatalmi törekvés vagy a többségi akarat érvényesülésének akadályozása mint önvédelem.


Jelszavak, jelképek, példaképek

A jelszavak, jel- és példaképek megválasztása ugyancsak megkönnyítette az SZDSZ beskatulyázását. A szabad demokraták "Tudjuk, merjük, tesszük" szlogenje nem csupán radikalizmusukat (rendszerváltoztató eltökéltségüket) fejezte ki, de - kellőképpen "nemzeti" érzülettel foncsorozott szemüvegen át figyelve - felelőtlen (egoista, individualista) rámenősségüket is, hűvös hatalmi megfontolásokra való hajlamukat, amellyel könnyedén lépnek át érzelmi, erkölcsi gátakon. Jelképük, a három szabad madár szintén jól tükrözte az individuum szabadságának vágyát, amely mögött nincs ott a földhöz, a hazához való ragaszkodás súlyos felelősség- és kötelességérzete. S végül az a tény, hogy az SZDSZ példaképei között ott díszelgett Jászi Oszkár, ugyancsak azt a benyomást - és hamarosan meggyőződést - erősítette meg, hogy a szabad demokraták a polgári átalakulás útját olyan internacionális (kozmopolita, zsidó) politikus nyomában keresik, aki életében a Kun Béla- és a Rákosi-féle kommunistákkal (szocialistákkal) ugyan szembe került, de amikor választania kellett a magyar nemzeti törekvések és a magyarellenes nemzetközi törekvések támogatása között, akkor bizony az utóbbira tette le a voksát.

Összehasonlításképpen: az MDF jelképe egy stilizált tulipán, magyar népdalok, magyar népművészetek kedvelt motívuma, a földből hajt ki, a nép, a nemzet, a magyarság virágzását fejezi ki. A vörös szegfű, a szocialisták jelképe szintén "földhözragadt", ám nem kötődik erősen a hazai földhöz, a magyar népi hagyományokhoz.

A jelképek erősen leegyszerűsített, sűrített formában fejezik ki egy-egy csoport kötődéseit, eszméit, világlátását. Ezért kiválóan alkalmasak a csoporthatárok (törzsi határok) kijelölésére, a "barát" és az "ellenség" megjelölésére, ezzel együtt toborzásra és ellenségképzésre. A rendszerváltás eddigi, háborús időszakát, mondhatnánk, magától értetődően végigkísérte a jelképek sűrű politikai "szerepvállalása", folyamatos felmutatásuk, rombolásuk, és nem kevésbé elorzásuk kísérlete. Szent koronás címer vagy Kossuth-címer; címer micisapkával és Szent Korona onanizáló angyalokkal; II. János Pál "cápalátogatása"; a vörös csillag, a sarló és kalapács mint diktatórikus jelképek betiltása (a horogkereszttel együtt); Horthy-temetés kontra holokauszt-megemlékezések; Terror Háza kontra Holokauszt Múzeum; holokauszt-óra az iskolákban; Szent Korona az Országházban (a Nemzeti Múzeum helyett); millenniumi zászlók szerte az országban; déli harangszó a Magyar Televízióban; templomról templomra vándorló harangszó a Magyar Rádióban: legyen, ne legyen; zsidó sírok meggyalázása, keresztek ledöntése; a nemzeti kokárda viselése a választásokig (Fidesz), a nemzeti kokárda viselése a Fidesz "kirekesztési törekvése" ellen (Kovács László, az MSZP elnöke); tisztelgés Károlyi Mihály szelleme (szobra) előtt, tüntetés Károlyi szelleme ellen; koccintás a román miniszterelnökkel, tüntetés a magyar miniszterelnök koccintása ellen; és így tovább.

A jelképek politikai jelentőségére leginkább a kisajátításukra és elorzásukra (átvételükre) való erős késztetés mutat rá. A fiatal demokraták által választott név (Fidesz) és jelkép (a "magyar" narancs) kezdetben megfelelt a párt - akkor még - harsány liberalizmusának; amikor azonban figyelmét egyre inkább a jobboldali, "nemzeti" felfogású tömegek (megnyerése) felé fordította, a magyarság, a nemzet iránti elkötelezettségét is egyértelműen és határozottan demonstrálnia kellett. Ezt szolgálta az idővel a Fidesz nevéhez kapcsolt "MPP", azaz Magyar Polgári Párt megjelölés; de ugyanez állt annak a politikai lépésnek a hátterében is, amidőn a Fidesz vezette kormány kellőképpen ünnepélyes keretek között átszállíttatta a Szent Koronát a Nemzeti Múzeumból az Országházba.

Minél kevésbé ideologikus egy párt vagy egy politikai személyiség, vagyis minél gyakorlatiasabb (azaz haszonelvűbb), annál könnyedébben változtatja meg a jelképekhez és jelszavakhoz való viszonyulását a politikai haszon reményében. A szabad demokraták köreiben, kiket erős antinacionalizmus jellemez, (a sajtó értesülései szerint) még az is vita tárgya volt, szabad-e jelképüket, a három madarat nemzeti színekbe öltöztetni. Nem véletlen, hogy a párt nevében a mai napig nem szerepel sem a "magyar", sem a "nemzeti". Az MSZP mint az MSZMP utódpártja elhagyta nevéből a második M-et (azaz a "munkás"-t), de megőrizte az elsőt (azaz a "magyar"-t); ám szólamaiban egészen addig kerülte a "nemzeti" kifejezés használatát, ameddig a Fidesz "agresszív" térnyerése ezen az oldalon nyelvhasználatának megváltoztatására nem kényszerítette. A 2002. évi választásokon a párt leendő kormányát már mint a "nemzeti közép" kormányát határozta meg, s különféle programjai nevéhez rendre a "nemzeti" jelzőt biggyesztette. Működésének első időszaka alapján tárgyilagosan megállapítható, hogy egyébként meglehetősen intenzív (ld. a száz napos programot) ténykedésének semmilyen értelemben nem lett kedvezményezettje valamiféle "nemzeti középréteg", vagyis a "nemzeti" retorika voltaképp nem bizonyult többnek (szó szerint véve) olcsó kampányfogásnál. Miközben tehát az MSZP tartalmilag nem lépett túl antinacionalista politikáján, a szólamok, gesztusok szintjén ez nem áll távol tőle. Hasonló okból kell fontosságot tulajdonítanunk a következő ténynek, felismerésnek: a Terror Házát, mely hadat üzen a kettős mércének, mert mindenféle tömeg- és népirtást elítél, ezért nagyon is ideologikus és szimbolikus jelentőségű, a szabad demokraták minden lehetséges eszközzel támadják (Demszky Gábor főpolgármester az ún. pengefalak lebontásáért száll síkra, Pető Iván képviselő az Országgyűlésben a múzeum költségvetésének felére csökkentését kezdeményezi), az MSZP - pragmatikus - miniszterelnöke, Medgyessy Péter azonban "magánlátogatásra" megy a Terror Házába, a vendégkönyvben dicsérő szavakkal illeti, s miután a parlament valóban megszavazza a költségvetési támogatás drasztikus csökkentését, még arra is ígéretet tesz, hogy anyagi támogatást nyújt majd a működéséhez.

Az igazi jelentőségüket az adja ezeknek a gesztusoknak, hogy a jelképek - habár egyelőre politikai megfontolású - elfogadása elvileg esélyt ad a (majdani) tartalmi elfogadásukra is. Noha a Szent Koronát a Fidesz vitte az Országházba, ma már az MSZP-s házelnök, Szili Katalin díszeleg vele; önmaga népszerűsítésének szorgalmazása azonban óhatatlanul együtt jár a Szent Korona további népszerűsítésével, még szélesebb körű elfogadtatásával. A baloldali szavazók eddig esetleg kikapcsolták a televíziót, hiszen a híradókban csak a Fideszes házelnök vagy Orbán Viktor miniszterelnök gyerekekkel való parolázását lehetett látni a koronát őrző katonák és vitrin szomszédságában; most már viszont rokonszenves politikusuk miatt ők is bekapcsolva hagyják. Mára eljutottunk odáig, hogy a Szent Korona másolata előtt avatják a tiszthelyetteseket (a Hősök terén!), a Népszabadság pedig háromhasábos címmel (Eskü a koronamásolat előtt) és képpel számol be az eseményről.[29] Hasonló történik '56 eszméjével is. 1956 októbere eddig április 4. és november 7. ellenpontozása volt, s mint ilyen, alkalmas volt arra, hogy nevében a régi-új elvtársakat és támogatóikat minden évben legalább egyszer kifütyülhessék (mint Medgyessy Péter szocialista miniszterelnököt és egykori szigorúan titkos belügyi tisztet, vagy Göncz Árpád, Kuncze Gábor és Mécs Imre szabad demokratákat). A Fidesz-kormányzás alatt Wittner Mária még azt is megtehette, hogy az Országgyűlés ünnepi ülése keretében szembesítse az "elvtársakat" régi bűneikkel. A mostani miniszterelnök, Medgyessy Péter szemlátomást megelégelte a dolgot, és többek között Boross Péter egykori MDF-es miniszterelnök (kissé rejtélyes) segítségével alkut kötött a békülékenyebb ötvenhatosokkal; különféle támogatások (no meg állami kitüntetések) fejében, kimondva-kimondatlanul azt várja tőlük, hogy ne támadják oly gyakran és leplezetlenül, ennek pedig várhatólag az lesz a hatása, hogy ötvenhat az eddiginél kevésbé lesz a "nemzeti" oldal jelképe; szimbolikus - rendszerváltoztató - jelentősége is rohamosan csökken, megünneplése nem is olyan sokára egyike lesz a kötelező s kellőképpen kiüresedett állami megemlékezéseknek (ha ugyan nem az már ma is).

A MSZP dupla sikere (2002. évi országos és helyi választások) nyomán koalíciós partnerének, az SZDSZ-nek is némileg megváltozott - "pragmatizálódott" - a jelképekhez való viszonyulása. A szabad demokraták pártja korábban egyedüliként utasította el az ún. kedvezménytörvény (státustörvény) megszavazását, a választások után - s a szocialisták kezdeményezte módosításokkal - elfogadta. A változtatás inkább technikai és jelképes, semmint tartalmi (anyagi) elemeket érintett, éppen ezért cseng hamisan Kuncze Gábor pártelnök magyarázata, mely szerint ebben a formájában már ők is támogatni tudják. Sokkal inkább arról van szó, hogy a pártban háttérbe szorultak, vagy még ki is szorultak onnan azok a befolyásos személyiségek (Bauer Tamás, Tamás Gáspár Miklós), akik elvi kérdést csináltak abból, hogy a magyar kormány semmilyen formában ne erősítse a nemzeti köteléket, különösen ne - akár szimbolikus, akár tényleges - státusteremtéssel, "magyar igazolvány"-nyal. Kis János (egykori pártelnök) és Hack Péter ("civilben" a Hit Gyülekezete oszlopos tagja) távozása is a Kuncze-féle gyakorlatias szemlélet erősödését jelzi, ez pedig - ha szerényebb mértékben is, mint a szocialistáknál - szintén esélyt teremt a törzsi szellemek valamelyes visszaszorítására.

Nem tűnik véletlennek - hanem egyazon folyamat, tendencia logikus következményének -, hogy ugyanekkor a másik (a "nemzeti") oldalon is erősödik a pragmatikus pártvezetés árfolyama, vagyis valamelyest csökken a jelképek s a mögöttük levő ideológiák szerepe. Abból a kétségbevonhatatlan tényből, hogy Medgyessy Péter titkosszolgálati érintettségének napvilágra kerülése nemhogy megcsappantotta volna, de még növelte is a miniszterelnök népszerűségét; továbbá abból a tényből, hogy az MSZP száznapos "osztogató" programjával meg tudta nyerni a szavazók java részét; ám a "nemzeti" retorika elégtelennek bizonyult a MIÉP számára, hogy a parlamentbe kerüljön, s elégtelennek a Fidesz számára, hogy szavazóbázisát maradéktalanul megőrizze; nos mindebből az MDF vezetése arra felismerésre jutott, hogy neki is a pragmatikusabb vonalvezetést kell erősítenie. Balsay István frakcióvezető lecserélése Herényi Károlyra, ki addig a párt szóvivője volt, s "ideológia-mentesség" jellemzi, már ennek jegyében történt.

A háborús tendencia csökkenését azonban csak hosszú távra és sokáig csak szerény mértékűnek kell elképzelni. A többé-kevésbé ideológiátlan, pragmatista pártvezetések térnyerését és ezzel párhuzamosan a kevésbé átpolitizált közélet kialakulását erőteljesen gátolja a jelképekhez való viszonyulás két jellegzetessége: egyfelől a nagyfokú ösztönösség, érzékenység, fogékonyság; másfelől a politikusok ezt meglovagoló kényelmessége. Hiába "szent" elhatározása a Medgyessy-kormánynak, hogy csökkenti az ideológiai ellentéteket s igyekszik betemetni az árkokat, ha egyszer az "antinacionalista" törzs tagjaiban (harcosaiban) elementáris (azaz ösztönös, zsigeri) ellenszenv (ha ugyan nem gyűlölet) támad önmagukban egyébként ártatlan szimbólumokkal szemben. Abban a pillanatban, hogy e törzs hatalomra kerül, harciasabb (ösztönösebb) egyedei, csapatai jogot formálnak arra, hogy a nekik nem tetsző jelképeket eltakarítsák útjukból, kitakarítsák a közéletből. Eközben azonban nem csupán ösztöneik, de hatalmi megfontolásaik is dolgoznak bennük: a jelképek megtámadása viszonylag egyszerű eljárás (akció) arra, hogy az információkkal, eseményekkel túlzsúfolt világban úgy vonják magukra a köz figyelmét, hogy ez ne kerüljön pénzbe vagy különösebb fáradságukba.

A Magyar Rádióban a Kádár-idők egykori cenzora feszegette: nem kellene-e felhagyni azzal az Orbán Viktorék alatt bevezetett szokással, hogy minden nap más magyar templom harangja szólal meg a Déli Krónikában.

Hódmezővásárhelyen a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége (MEASZ) Csongrád megyei ifjúsági tagozata kifogásolta, hogy a közterületen lévő négy lobogó közül kettő az újfasiszta mozgalmak által is szimbólumként használt árpádsávos zászló. Kérték a polgármesteri hivataltól, hogy távolítsák el az aktuálpolitikai tartalmakat is hordozó jelképeket. A város jegyzője (Korsós Ágnes) a Népszabadság tudósítójának kérdésére azt nyilatkozta, hogy nem kívánják eltávolítani őket, s indoklásként hozzátette: "a Szent István téren azok az Árpád-házi királyokra emlékeztetve, az Európai Unió zászlajával és a magyar nemzeti lobogóval együtt szerepelnek". Úgy tűnik azonban, hogy a nagy múltú napilap érdeklődése nem volt haszontalan, mert a polgármester (Lázár János) azonmód felülbírálta a döntést, s a következőket mondta ugyanaznap ugyanannak a tudósítónak: "az évnek ebben az időszakában 1996 óta rendszeresen tartanak történelmi megemlékezéseket, azóta senki nem kifogásolta az Árpád-házi királyok zászlaját", de azt is hozzátette, hogy "nem volt szándékukban szélsőséges szimbólumokra is emlékeztető jelképeket közterületre kifüggeszteni, ezért a két kifogásolt zászlót eltávolíttatta, és elnézést kér mindazoktól, akiknek az érzéseit megsértették a lobogók".[30]

A sikeres akción felbuzdulva a Fővárosi Közgyűlés városrendészeti bizottságának szocialista elnöke (Danielisz Béla) tiltott önkényuralmi jelképpé kívánta nyilváníttatni az árpádsávos lobogót, mondván, e jelkép kötődik a nyilas korszakhoz, így használata a különböző rendezvényeken jogszabályellenes, bár nincs megnevezve a büntető törvénykönyvben. Kérte az igazságügy-miniszter (Bárándy Péter) állásfoglalását, hozzátéve, hogy ha a minisztérium jogértelmezése szerint e jelkép nyilvános használata jelenleg nem sért jogszabályt, kezdeményezni fogja a Btk. módosítását.[31]

A teljes képhez tartozik, hogy a dobozi református lelkész pedig azt kívánta elérni, hogy a helyi szovjet katonai emlékmű fenntartását nyilvánítsák bűncselekménynek, mondván, a tetején egy tiltott önkényuralmi jelkép, az ötágú vörös csillag díszeleg. Feljelentése nyomán a békéscsabai városi rendőr-főkapitányság megtagadta az ügyben a nyomozást, amikor pedig ez ellen a lelkész panasszal élt, ezt előbb a megyei főügyészség, majd a Legfőbb Ügyészség is elutasította.

Nemcsak az "ellenséges" jelképek ösztönös elutasítása, de a megszokott jelképekhez való ösztönös - olykor nagyon is korszerűtlen - ragaszkodás is törzsi háborúnk egyik jellegzetes kísérőjelensége. Ilyen jelképként (is) értelmezhető például a "felszabadítás" vagy az "antifasizmus". Olyan érzékeny gondolkodású és tollú íróember, mint például Eörsi István, aki ('56 után) megszenvedte a kommunizmus börtönét (de aki rendszerváltozásunk kezdetén azon sajnálkozott, hogy a kommunizmus szellemileg nem irtotta ki a jobboldalt[32]), teljes meggyőződéssel vallja, hogy a szovjet megszállás Magyarország számára felszabadítás volt. Szerinte a Szovjetunió "nem véletlenül" volt a demokráciák szövetségese, hanem azért, hogy "folytatódhasson az emberi történelem". "Nehéz értelmezni ezt az állítást annak fényében - állapítja meg Ungváry Krisztián történész -, hogy 1939 augusztusában »a történelem folytatása« (valójában érdekszférái kiterjesztése) érdekében Sztálin a nácikkal fogott össze a demokráciák ellen."[33] Ugyanitt arra is figyelmeztet, hogy ha a felszabadítás szándéka vezette volna a szovjet vezetést, "akkor nem várták volna ki például Varsó előtt, hogy a nácik megsemmisítsék a felkelőket, nem hoztak volna bábkormányt akkor, amikor működött legitim lengyel kormány." Az egyéni élmény - vonja le a történész a következtetést - nem feltétlen azonos a politikai kategóriákkal. És az sem igaz, hogy akik nem felszabadulásként élték meg a történteket, azoknak többnyire meg is volt az okuk a további bujkálásra, hiszen "olyan antifasiszta politikusok, mint Kovács Imre vagy Bethlen István sem felszabadulásként élték meg 1945 változásait, és érzelmeikben százezrekkel, ha nem milliókkal osztoztak".

"Antifasiszta politikusok" - írja Ungváry Kovácsról és Bethlenről; ami azonban a negyvenötöt közvetlenül megelőző és követő évekre nézve teljesen helyénvaló, mára teljesen anakronizmus. Az "antifasiszták" és különféle szervezeteik (mindenekelőtt a Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége) múlhatatlan rögeszméjük fogságában a nacionalisták fasisztává maszkírozásával foglalatoskodnak, s ezzel óhatatlanul is a nemzet rémisztgetésén és megosztásán fáradoznak. Amikor Ungváry Krisztián kívánatosnak ítéli, hogy a történelmi megemlékezéseket (például Budapest "felszabadításáról") ne kirekesztő retorikával tartsák, és azokat az egyébként ártatlan katonákat is meg lehessen gyászolni, akik a védők oldalán pusztultak el, akkor joggal fűzi hozzá: "A MEASZ-szal történő megemlékezés azért problematikus, mert ez a szervezet 1989 előtt a polgári antifasiszta ellenállás tagjait nem vette fel soraiba, kirekesztette őket az ellenállás történetéből és az ő önkritikus megkövetésükig e szervezetnek a demokrácia melletti elkötelezettsége megkérdőjelezhető."[34]


Stratégiák, taktikák

MSZP

A jegyzőkönyv tanúsága szerint Horn Gyula egykori külügyminiszter a következőt jelentette ki a korábbi rendszer végóráiban, az MSZMP KB 1989. július 23-24-ei ülésén: "A feladat a pártvagyon minél nagyobb részét átmenteni. És úgy továbbvinni, hogy a pártjelleg eltűnjön, de a Párt rendelkezésére álljon!"[35] Ugyanez a politikus a Boross-kormány végóráiban a következőt nyilatkozza: "Ami ma a hatalom csúcsán történik, nem más, mint hatalomátmentés!"[36]

E két idézetben ott rejlik az MSZP politikai taktikájának és stratégiájának lényege: a pártjelleg (ideológia) eltűnhet, de a hatalmat át kell menteni (meg kell őrizni, meg kell szerezni); ehhez bármilyen (antidemokratikus) eszköz használatát megengedhetőnek tartják a maguk a számukra, ám ellenfeleiknek minden efféle törekvését (vagy akár csak a látszatát is) szóvá kell tenni. Ez a fajta felfogás szinte egyenes folytatása egy olyan hatalmi tömb múltjának, amely egyszer már megízlelte az egyeduralmat; amely a politikai tömörülések közül egyedül gyakorolhatta a hatalmat, s tehetett szert hatalomtechnikusi jártasságra; s amely elvesztette kommunista (szocialista) ideológiája helyénvalóságába vetett hitét.

Azonban - s ez irányultsága tekintetében nem kevésbé fontos - egy pillanatra sem veszítette el antinacionalista meggyőződését. Kissé leegyszerűsítve: kommunistából "átment kapitalistába", azaz minden gond nélkül levette, sutba vágta régi ideológiai ruháját s felöltötte egykori "esküdt" ellenségéét; eközben azonban egyetlen darabot megőrzött a régiből: antinacionalizmusát. Nem volt törvényszerű, hogy ez így legyen. Ha a rendszerváltoztató liberális pártoknak négy igenes akciójukkal nem sikerült volna Pozsgay Imrét politikailag megrendíteni (sőt, kiütni); ha az MDF-ben a szólamok szintjén is kevesebb lett volna a kommunistázásra és tavaszi nagytakarításra való hajlandóság; s végül ha a gazdasági hatalomátmentéshez az MSZP nem kapott volna felbecsülhetetlen mértékű támogatást - aktív közreműködést - Nyugat "kapitalistáitól", akkor az MSZMP utódpártjában nagyobb szerephez juthatott volna a "nemzeti" vonal (beleértve az elsősorban vidéki bázisú reformköröket).


MDF

A Törzsi vonások (A négy igen tükrében) című fejezetben bővebben, illetve részletesebben is foglalkozom többek között az MDF stratégiájával, ezért itt csak a legfontosabb elemeket és összefüggéseket ragadom ki.

Az MDF nemzetileg erősen elkötelezett ("nacionalista") vezető személyiségei kezdettől fogva arra törekedtek, hogy a rendszerváltozást, azaz a (többpárti) demokráciára való átállást használják ki egy - számukra - magasabb rendű cél elérésére: teremtessék meg végre a magyar nemzet igazi függetlensége, s pártok feletti, össznemzeti összefogással alakíttassék ki és követtessék az a (harmadik) út, amely valóban a magyarság megerősödéséhez, felemelkedéséhez vezethet. Ezért a meghatározó vezetők, Csoóri Sándor, Lezsák Sándor, Bíró Zoltán, Csurka István egyaránt azt a stratégiát szorgalmazták, hogy hosszú távon egyezségre kell jutni az MSZP Pozsgay-féle vonalával. Ezzel összhangban (azaz ennek megfelelő taktikai okokból) az MDF kerülte a kormányzó párttal szembeni drasztikus, látványos fellépéseket (tüntetéseket, akciózásokat), nehogy Pozsgayt gyengítsék velük.

Pozsgay négy igenes veresége után, úgy tűnt, nem maradt reális esélye a közös - pártok feletti, megegyezéses - "nemzeti út" kialakításának. Az addigi ügyvezető elnök (s nem mellékesen Pozsgay küzdőtársa és barátja), Bíró Zoltán helyére megválasztott pártelnök, Antall József akképp igyekezett az MDF arculatát kialakítani, hogy a másoktól való megkülönböztetésben a "modern" (nemzeten belüli) párttörésvonalak kapjanak főszerepet: így lett az MDF jobboldali (jobbközép), keresztény, konzervatív és nemzeti liberális (megkülönböztetendő a "nem nemzeti", univerzalista liberálisoktól); ez a politikai palettán végleg eltávolította s kellőképpen távol tartotta az MSZP-től; miként tartja még ma is (2004-ben), Dávid Ibolya elnöklése idején.

Antall felfogása szerint élesen ellentétes ideológiájú és érdekeltségű felek között szoros (kormányzati) együttműködés nem képzelhető el, de kölcsönösen előnyös megállapodás igen. Ezért kötötte meg az SZDSZ-szel (az első szabad választáson a győzelem esélyével ringbe szállt de csak a második helyett megszerezte párttal azt a híres-hírhedt paktumot, amely ún. kétharmados (sarkalatos) törvényekben szabad utat biztosított a kormánynak (pontosabban a törvényhozásnak). A megegyezés ára azonban két olyan, az ellenzéknek adott engedmény volt, amelyek - közvetett módon - hamarosan az MDF kettéosztódásához vezettek. A szabad demokraták embere, Göncz Árpád lehetett a köztársaság elnöke, és az MDF az (akkoriban még monopolhelyzetet élvező) közszolgálati rádió és televízió elnökének kinevezési jogáról is lemondott. E kulcspozíciók átadása az MDF népi-nemzeti (Csurka István vezette) szárnya szerint döntő mértékben hozzájárult ahhoz, hogy az MDF nem tudta érvényesíteni kormányzati akaratát (és céljait), ezzel szemben az ellenzék az első pillanattól fogva szabadon és eredményesen gátolta ezeket, azaz többé-kevésbé érvényre juttatta a maga törekvéseit. A népi-nemzeti szárny stratégiai felfogását hűen tükrözte elszánt vezetőjüknek a Magyar Fórumban (saját lapjában) megjelentetett (1992. augusztus 20. ünnepére időzített) nevezetes írása. A Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán[37] nem hagy kétséget afelől, hogy a magyar nemzet és magyar demokrácia legnagyobb ellenségének azt a nemzetközi erőt ("Budapest - New York - Tel-Aviv tengely"-t) tekinti, amely hazai támogatóival (támogatottjaival) egyetemben a magyar nép kivéreztetésén, vagyonának elkótyavetyélésén, piacainak, munkaereje olcsóságának gátlástalan kihasználásán fáradozik. Csurka meghirdette a Magyar Út Körök mozgalmát, s a párton belüli hatalom átvételére készült. Legnagyobb belső ideológiai ellenlábasai, a párt nemzeti liberálisai, nyíltan antiszemitának bélyegezték, egyikük (Debreczeni József) egy "ellenséges" lapban (a Népszabadságban) Csurka írását egyenesen náci alapvetésnek nevezte. A tagság többségének állásfoglalását (mondhatnám, törzsi lelkületét) híven tükrözi, hogy e vitában (harcban) határozottan Csurka mellé állt. De még az is kétséges volt, hogy Antall József, ki egyébként népszerű volt, többséget szerezne-e az 1992 végén esedékes pártelnök-választáson Csurkával szemben. Éppen ezért Antall indítványára a tisztújító országos gyűlést a következő év elejére halasztották; a nép-nemzetiek megnyerésére (kiengesztelésére) pedig kizárták a pártból a nemzeti liberálisok neves személyiségeit. Antall egyensúlyozó taktikája, úgy tűnt, bevált: Csurka (és nemzetstratégiája, a magyar út) a belső választáson végül is alulmaradt, sőt, a pártból is távozni kényszerült. Csurka új, nyíltan nacionalista pártot szervezett, amelynek neve ugyancsak sűrítve tartalmazza (jelképezi) alapítója felfogásának lényegét: Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP).

Az MDF tehát megszabadult törzsi harcosaitól, a nyílt háborúzás innentől kezdve többnyire a párton kívül folytatódott. 1994-ben azonban ez sem mentette meg az MDF-et a súlyos választási vereségtől.


SZDSZ

Talán már nem is olyan meglepő, hogy a Szabad Demokraták Szövetségének legnagyobb belső harcai is a nemzethez való viszonyulás stratégiai és taktikai kérdéseinek mentén zajlottak. Radikalizmusa és erősen hangoztatott kommunista- (kommunizmus-) ellenessége részben kifejezte, részben elfedte a párt lényegét: vezetői és hívei többsége a gyors és erőteljes rendszerváltozást szorgalmazta, a régi rendszer mielőbbi lebontását, az elvtársak távozását, s egyúttal a többpártrendszer és piacgazdaság mielőbbi kiépítését; ám a szélesebb nyilvánosság elől rejtve maradt, hogy a párt meghatározó személyiségei, vezető ideológusai az MSZMP megroggyanása, Kádár bukása után a legnagyobb ellenségnek már a nacionalizmust (a nemzeti ideológia s táborának feltámadását, gyors térnyerését) tekintették. Igencsak kockázatos, de annál sikeresebb akciójukkal, a négy igenes szavazással (mint már utaltam rá, s később részletesen is kifejtem) elejét vették azoknak a törekvéseknek, amelyek a nemzeti erők pártok feletti összefogására irányultak.

Szemben az MDF-fel, amely a (gyengülő) hatalommal inkább megegyezésre törekedett, nem kockáztatva az esetleg kisebb, de biztosabb eredményeket, az SZDSZ inkább az ütközésekre: konfrontációkra, tekintélyrombolásokra építette politikáját (ld. "Tudjuk, merjük, tesszük!"). Ehhez kiváló alapot és lehetőséget nyújtott számára az MSZMP legitimációs válsága, amely Pozsgay Imre bejelentésével és Nagy Imréék díszes újratemetésével tetőzött: ha ugyanis ötvenhat "népfelkelés" volt, s a felkelők hősök, forradalmárok, és nem valamiféle bűnös ellenforradalmárok, akkor a kádári rendszer - hiába is hangoztatta, állította propagandájában - nem a (dolgozó) nép, nem az igazság érdekében létezett és működött, hanem éppen ezek ellenében. A szovjet mintájú diktatúrák mindig is a demokratikus látszatokra épültek; de korábban a látszat és a valóság szembesítői ellen - szintén szigorúan a törvényesség látszatával - a rendszer azonnal retorzióval élt (élhetett), ez a lehetőség pedig a legitimációs látszat szertefoszlásával elveszett. Az SZDSZ ennélfogva a saját pályáján verhetett rá a Pártra: amit a kinyilvánított jog (a törvény betűje) engedett, illetve garantált, azt kérték keményen számon a hatalmon, illetve maradékán. Így vették elő az alkotmányban létező, de addig használaton kívül porosodó népszavazás intézményét is a négy igenes akcióhoz. Vagy pattintották ki a lehallgatási botrányt, amelynek során a hatalmat ellenzéki személyek törvénytelen megfigyelésével szembesítették. (Tegyük hozzá, a függetlenedő - pontosabban: önállósodó - média odaadó támogatásával.) Tölgyessy Péter, a kerekasztal-tárgyalások egyik szabad demokrata kulcsfigurája ekképpen értékeli jogi jártasságuk és következetességük rendszerváltozásban betöltött szerepét:

"További nehézséget jelentett, hogy a szervezetek egy része alig rendelkezett megfelelő képzettségű, tárgyalóképes személlyel; különösen a jogi, kodifikációs szaktudás hiányzott [...]. Profi politikusokkal és szakemberekkel álltunk szemben. Az ellenzéki szervezetek küldöttei intellektuálisan súlyosan alulmaradtak volna, ha nincs meg az a szakértelem, amelynek nem kis részét a szabad demokraták adták. Szövetségeseink a tárgyalások alatt nemegyszer neveztek bennünket erőszakosnak, túlzottan radikálisnak, mert bizonyos elveinkből nem voltunk hajlandók engedni. Ám hajthatatlanságunk eredményeként gyakran olyan pozícióba került az ellenzék, ami később sikert hozott."

[Az MDF hivatalos lapjában] "...a Magyar Fórumban is olvasható, hogy a Magyar Szocialista Párt legjobb úton van az igazi nemzeti reformpárttá alakuláshoz, ellenben a Szabad Demokraták Szövetsége gyökértelen párt. Mégis, azt hiszem, a méltatlan vádaskodások csak a felszínt jelentik. A lényegi különbség a politikai stratégiában van: a szabad demokraták nem elitváltást, hanem rendszerváltást akarnak. Egy igazi, jelző nélküli európai jogállamot, valódi piacgazdaságot, hathatós szociális védőhálót. Mindezt a lehető legrövidebb úton szeretnénk elérni: kompromisszumképesen, de a rossz alkukat elkerülve."[38]

A jog iránti fogékonyság, illetve a politikai stratégia és taktika részeként az általános emberi, kisebbségi, demokratikus jogokra, jogállamiságra való hivatkozás szervesen következett a párt liberális jellegéből; s minden bizonnyal alapítóinak és legkitartóbb szavazóbázisának szocializációjából. Ellenzéki szerepkörükből adódóan hiányzott az a társadalmi beágyazottságuk (és bázisuk), amelyet a marxista baloldal az előélete (tartós hatalma, kipróbált hatalomtechnikái) folytán megszerzett és valamelyest mindig is megőrzött magának. Jellemzően urbánus és antinacionalista (internacionális) beállítottságukból adódóan nem tudhattak gyökeret verni azokban a nem baloldali rétegekben sem, amelyek identitásában (értékrendjében) meghatározó szerepet kapott a magyarsághoz, nemzeti hagyományokhoz, kereszténységhez, családhoz, földhöz (vagy ezek valamelyikéhez) való kötődés. Tartós támogatást attól a viszonylag szűk rétegtől remélhettek, amely - különböző okoknál fogva, de egyöntetűen - a világra való nagyobb nyitottságtól, a nemzeti hagyományok, érdekek és értékek óvása helyett az ország modernizálásától, a nemzetközi (globális) folyamatok, multikulturális hatások akadálytalan beengedésétől várta (s várja) sorsa jobbra fordulását, kiteljesedését. Az 1990. évi országos választáson a szabad demokraták még versenyben voltak az első helyért, kis híján a legtöbb szavazatot szerezték. Felmérések szerint egyfelől a városi értelmiségből, másfelől a szakképzetlen, tanulatlan rétegekből tevődött ki támogatóik köre. Fontosabb azonban, hogy a soha meg nem ismétlődő, magas népszerűségüket rendszerlebontó radikalizmusuknak köszönhették (no és a médiának, amely ezt jobbára rokonszenvvel közvetítette), tehát valami tagadásának, és nem állításának. Ugyanez elmondható még ma is, amikor pedig társadalmi elfogadottságuk a parlamentbe jutás szintjének (5 %) közelébe esett vissza: hogy egyáltalán bejutottak, azt most Fidesz-ellenes, kemény kampányuknak köszönhették.

A szavazókra vonatkozó felmérési adatok ismeretében a párt természetesen kezdettől fogva igyekszik olyan stratégiát kialakítani és követni, amellyel tartósan kiszélesíthetné bázisát. Keresi azokat az értékeket, amelyek kevésbé nemzet felettiek, ilyen értelemben kevésbé talajtalanok, kevésbé absztraktak (mint amilyenek például az általános emberi jogok). Tölgyessy Péter, Kis János utódja az elnöki székben, felvillantott egy lehetséges stratégiát: "patriótább párt". Maga a kifejezés is hűen tükrözi a helyzet bonyolultságát, azt, hogy a feladat szinte megoldhatatlan - a szabad demokraták számára. (Mint látni fogjuk, a Fidesz számára nem bizonyult annak.) Az SZDSZ legbefolyásosabb vezetői és legelkötelezettebb támogatói a "patrióta" szót - beállítottságuknak megfelelően - a nacionalizmusnak tett engedményként fogták fel, amely egy jellemzően ideologikus és lelkében mélyen antinacionalista "csoport" számára egyszerűen elfogadhatatlan. Voltaképpen helyesen érzékelték és értékelték, hogy bázisuk számottevő növeléséhez nacionalizmus-ellenességükből túlságosan sokat kellene engedni; nemzeti ("nacionalista") szólamokat kellene hangoztatniuk, nemzeti jelképeket erősíteniük. Ennek a csoportnak a "rémképzeletében" azonban ez az út egyenesen az alantas ösztönök, indulatok elszabadulásához vezet, ne adj Isten, népirtáshoz.

Tölgyessy Pétert, ki elsősorban a vidéki tagságra és a belső polgári körökre támaszkodott, a párt urbánusai (antinacionalistái) megbuktatták, helyére egy olyan jelképes figura került (Pető Iván), aki már személyében deklarálta: az SZDSZ (többé) nem hajlandó (a feltétlenül szükségesnél és indokoltnál) jobban rejtőzködni. Tölgyessyt - kétségbevonhatatlan jogi felkészültségén és politikai elemzőkészségén túl - minden bizonnyal az is pártelnöki székbe segítette, hogy személyével mintegy cáfolni lehetett a közvélemény lappangó ítéletét, mely szerint az SZDSZ zsidó párt volna. Pető Iván kinevezése egy időre ezt a taktikát, a látszatra építést, illetve a "nemzeti" vonások erősítését szorította háttérbe. Pető irányítása alatt azonban olyan alacsonyra zuhant a szabad demokraták népszerűsége, hogy visszatáncoltak egy fél lépést, s Kuncze Gábor személyében olyasvalakit ültettek (segítettek) előbb a frakcióvezetői posztra, később az elnöki székbe, és jelöltek végül miniszterelnöknek, "akinek a szülei nem zsidók és nem is kommunisták"; és ideológiamentes pragmatizmusával képes egyfelől elkerülni a "nemzeti" politizálásnak - az SZDSZ számára nyilvánvaló - csapdáját, másfelől a pártot mégis olyan népszerűségi szinten tartani, amely legalább a parlamentbe jutáshoz elegendő, s ezen keresztül - a koalíciós alkudozások révén - néhány fontos miniszteri és egyéb poszt megszerzéséhez.

A Kuncze Gáborral a Törzsi trilógia számára készített interjú[39] alátámasztja a szabad demokraták mostani stratégiájának helyességét. Kuncze kiválóan egyensúlyozik azon a kötélen, amely kijelöli azt a keskeny ösvényt, amelyen a szabad demokraták identitásuk feladása nélkül járhatnak. A pártkirakatba csak azt és annyit hajlandó kitenni, ami és amennyi "politikailag korrekt", vagyis különösebb kockázat nélkül vállalható. Ez pedig a liberalizmus. Nem hajlandó a "nacionalizmus", "patriotizmus" felé elvinni a pártot; de nem azért nem, mert a pártvezetőség és a tagság egy része érzelmileg elfogadhatatlannak találná és ezért nem is tehetné, hanem szigorúan elvi ok miatt: mert nem fér bele liberalizmus-felfogásába. Nem hajlandó foglalkozni a párt semmiféle esetleges zsidó kötődéseivel, mert felfogása szerint nem mint zsidók, hanem mint a liberalizmus hívei kötődnek a párthoz. Az sem érdekli, van-e valamilyen összefüggés (korreláció) a zsidó származás és liberalizmus támogatása között. Ha más nem, saját személye, piarista végzettsége meggyőzi erről: nem kell ahhoz zsidónak lenni, hogy valaki a liberalizmus értékeit vallja, ennélfogva semmi értelme veszélyes, faji síkra terelni a kérdést, hol milyen származásúak vannak (ebben vagy abban a pártban). Nem hajlandó megvizsgálni azt sem, hogy van-e valamilyen ellentét liberalizmus és "nemzeti" politika között. Minden magyarországi pártot eleve nemzetinek tart, hiszen - véli - mindegyik a nemzetnek akar jobbat, mindegyik a nemzet felemelkedésén fáradozik; az ezzel ellentétes állításokat pedig alantas kirekesztési törekvésnek tekinti. Azt a fajta politikát pedig, amely a nemzeti szimbólumok kisajátításával, a nemzeti szólamok hangoztatásával igyekszik híveket szerezni, a nacionalizmussal való veszélyes játéknak tekinti.


Fidesz

Ha a "politikailag korrekt" minősítés szabályait elfogadjuk, valóban nem helyes (nem szerencsés) dolog azt figyelni, vannak-e valamelyik pártnak zsidó kötődései. Ha viszont meg akarjuk érteni, hogy az egymás mellett (mellől) indult két liberális párt, az SZDSZ és Fidesz milyen okból választhatott és választott oly látványosan más politikai stratégiát, hogy a közös akcióktól végül eljutottak a teljes szembefordulásig, egymás politikai tönkretételének törekvéséig, akkor egyszerűen megkerülhetetlen, hogy foglalkozzunk a zsidósághoz fűződő viszonyukkal, viszonyulásukkal is.

A Fidesz fiatal vezetői és követői számára a lappangó népi-urbánus, nem-zsidó - zsidó ellentét nem tartozott azok közé a társadalmi konfliktusok közé, amelyekkel nekik bármi gondjuk vagy dolguk lett volna. Az, hogy esetleg zsidók is akadnak a párt vezető posztjain, úgy vetődött fel egyáltalán, hogy az első szabad választások küszöbén a szocialista fiatalok egyik szervezetének, a Baloldali Ifjúsági Tömörülésnek (BIT) az aktivistái a Fidesz plakátjainak feliratát Zsideszre javították. Hogy valóban vannak zsidó származásúak, az pedig a balliberális sajtónak abból a különös szokásából derülhetett ki, hogy mihelyt valaki zsidó létére aktív szerepet vállal a balliberális politika ellen (s a "nemzeti", jobboldali politika mellett), rá nézvést egyszeriben megszűnnek a "politikailag korrekt" bánásmód játékszabályai, lehet a származását firtatni, sőt, díszzsidónak nevezni (ahogy ezt a HVG tette például Deutsch Tamással, a fiatal demokraták egyik frontemberével).

Úgy tűnik, a Fidesz fiataljainak a szabad demokraták köreihez viszonyított, legalább egy generációnyi időeltolódása ("késése") döntőnek bizonyult, több szempontból is. Ez a generáció már nem köti össze egymással "automatikusan" a jobboldaliság, a nacionalizmus, az antiszemitizmus és a népirtás fogalmát, s nem gondolja úgy, hogy a kommunizmussal (szemben a nacionalizmussal) önmagában nincs semmi baj, csak azokkal a klikkekkel, amelyek a bűnöket elkövették. E generáció felfogásának tükre és jelképe a Terror Háza, amelyben egyaránt helyet kapnak a jobboldali és baloldali diktatúrák (terrorok) borzalmai, áldozatai. Az ő életükben a holokauszt borzalmai már nem annyira égő és fájó emlékek, hogy ki tudnák törölni, el tudnák feledtetni mindazokat, amelyeket az ő életük kommunista rezsimjei követtek el. Az Ötvenhat utáni megtorlás akasztásai, a Kádár rendszer akár kemény, akár puha változatának folyamatos hazugságai számukra nem viszonylagosak és nem gondolják, hogy ezért megbocsáthatók lennének, hanem életük abszolútumai, s ezért éppen olyan kevéssé felejtendők és megbocsátandók, mint a holokauszt. Az ő szüleik között - sőt, soraikban - is találni volt párttagokat, pártfunkcionáriusokat, hamarabb bukkanni azonban közöttük zsarolással együttműködésre kényszerített titkosügynökre, mint hajdani ávóstisztre, körömszaggató vallatóra. Érintettségük is inkább taszítja őket a baloldaltól, semhogy a régi cégér átfestésére bátorítaná őket; annyira azért mégsem voltak érintve, hogy a felelősségen is osztozniuk kelljen (mert ez már a rózsaszínre mázolást ösztönözhetné).

Hogy e felfogásbeli különbségek a két pártban és szellemi holdudvarukban milyen markánsan léteznek, azt jól mutatja, milyen sajátságosan viszonyul néhány, ugyancsak jelképerejű politikai személyiség a Terror Házához. Demszky Gábor, Budapest főpolgármestere támogatta azokat a közgyűlési kísérleteket, amelyek mondvacsinált ügyekkel igyekeztek megakadályozni vagy megzavarni a Terror Háza működését. (Például arra hivatkozva, hogy az ún. pengefalak zavarják a gyalogos közlekedést.)[40] Pető Iván szabad demokrata országgyűlési képviselő kezdeményezte a Terror Háza állami támogatásának felére redukálását. (A kiállításon szerepel édesapja neve - és nem mint áldozaté.) S végül: Nancy Goodman Brinker, az Egyesült Államok akkori budapesti nagykövete (aki nyilatkozataiban többször utalt zsidó szármázására) tüntetőleg nem volt hajlandó meglátogatni a terror múzeumát. A National Post nevű kanadai lap cikke szerint márpedig ez nyilvánvaló üzenet: Amerika nagykövete úgy véli, hogy a posztkommunisták jelentik az antiszemitizmus és a nácizmus magyarországi újjáéledése elleni fő bástyát.[41]

A Kovács András által a magyar zsidóság bő mintáján végzett felmérés (közvélemény-kutatás) eredménye szerint a hazai zsidóság legerősebb összetartó köteléke a holokauszt emléke.[42] A holokauszthoz való viszonyulásnak ezért - "politikailag korrekt" felfogás szerint - vízválasztó szerepe van: aki bármilyen módon és mértékben relativálja (pl. úgy, hogy a kommunista népirtásokkal egy napon emlegeti - azaz például egy múzeumban emlékezik meg róluk), az emlékének elhomályosításán ügyködik, s közvetve vagy közvetlenül, akarva vagy akaratlanul esetleg megismétlődését idézi (idézheti) elő. Ha eközben jobboldali, "nemzeti" erőkkel kokettál, vagy lép bármilyen formában együttműködésre (akár csak szóban vagy gesztusokkal), az nem kerülheti el a nacionalista, "antiszemita" megbélyegzést; ez csupán idő s kedvező alkalom kérdése.

Az SZDSZ - kötődései miatt - nem választhatta, nem járhatta be ezt az utat. Mivel szemében az abszolút bűn a holokauszt; s minthogy szemében a baloldaliság bástya, mely megvéd ellene, a jobboldaliság viszont tápláló tüze, a szabad demokraták liberalizmusa sehol másutt nem köthetett ki, mint a szocialisták mellett, kik vagy megszabadultak nacionalistáiktól, vagy háttérbe szorították őket. Ámde a fiatal demokratáknak több lehetőségük is volt. A baloldalhoz fűződő kötődésük és a holokauszt-borzalmaktól való érzelmi függőségük is gyengébb volt. Az első szabad választások után, ellenzéki pártként nem tudták magukévá tenni a szabad demokraták zsigeri meggyőződését, hogy az MDF, illetve az Antall József miniszterelnök vezette kormánykoalíció nagyobb ellenség volna a régi rendszer kiszolgálóinál, a gazdasági hatalom gátlástalan átmentőinél. Szemben a szabad demokratákkal, Orbán Viktorék nem tüzelték a kormány ellen 1990-ben a taxisblokád lázadóit, s nem követelték a kormány lemondását. Orbán Viktorék elég erősnek érezték magukat arra, hogy liberális pártként külön útra lépjenek, s elég eltökéltnek ahhoz, hogy a szocializmus (kommunizmus) alatt kompromittálódott korosztályok után ők vegyék kézbe a hatalmat.

Itt lépett a színre a magyar média, amelynek szabad demokrata elkötelezettjei szívügyüknek tekintették, hogy ezt - a külön utat - megakadályozzák. Miközben Horn Gyuláék szép csendben átmentették maguknak, ami csak átmenthető volt, a sajtó heteken keresztül egyetlen átmentésgyanús ügytől zengett: az MDF-Fidesz pártházakciótól. Mint emlékezetes, az egyik balliberális újságíró nyíltan megfenyegette Orbánékat, a szemétkosárból vették ki, oda is fogják visszahajítani őket.[43] Orbánék Fideszből távozó ellenfeleit (pl. Fodor Gábort) e média hangosan dicsőítette. Le is zuhant a párt népszerűsége a töredékére.

Az 1994. évi választások küszöbén a külön út kétségtelen kockázatokat rejtett magában. A szabad demokraták a szocialistákkal való közös politikai fellépéseikkel, Demokratikus Chartás demonstrációikkal már voltaképpen megkötötték a maguk leendő szövetségét. Az SZDSZ szívesen látta volna maga mellett (maguk között) a Fideszt is, de választási szövetségük sokáig lebegtetett lehetősége végül meghiúsult. A Fidesz, mint a múlt ideológiáitól és törzsi viszályaitól (ennek emlékeitől) nem terhelt, nem sújtott, vagyis alapvetően pragmatikus párt tisztán gyakorlati okokból nem állt kötélnek. Egyfelől megtapasztalták, hogy a szabad demokratákra (és sajtójukra) csak addig lehet számítani, amíg úgy táncolnak, ahogy ők fütyülnek; ebből a kistestvér szerepből pedig mindenképp ki akartak szállni. Másfelől a Fidesz - lévén nem "született" antinacionalista párt - azt is észrevette, hogy az SZDSZ-féle szigorú antinacionalizmus, amely a nemzet fogalmát valósággal szükségtelennek, sőt, zavarónak érzi politikájában (stratégiájában), eleve csak szerény támogatást remélhet a magyarországi választók köréből. Ugyancsak felvetődött - legalább a szirénhangok szintjén - a szocialistákkal való valamilyen szintű kapcsolatfelvétel, választási együttműködés gondolata (a pragmatizmusba ez is belefér), csakhogy ettől sem lehetett remélni, hogy a választások után a Fidesz diktálhasson. A kényszerű helyzet bölcs - s a rákövetkező időben helyesnek bizonyult - döntéshez vezetett: a Pozsgay (s az általa képviselt "nemzeti" politika) megbuktatásában még aktív szerepet játszó liberális párt retorikájában (is) szembefordult az antinacionalistákkal és a "posztkommunistákkal", az SZDSZ-szel és az MSZP-vel, s egyúttal megcélozta a "nemzeti közép", a "jobbközép" helyét, mely akkor lényegében szabad volt. A kisgazdák (FKGP) a vidéket képviselték, belső harcaik s Torgyán József szélsőséges hangütése egyébként sem tette vonzóvá őket a "polgárok" számára. A kereszténydemokraták pártja (KDNP) a közfelfogás szerint mégiscsak "vallásos" és "konzervatív", azaz rétegpárt, amelynek az általa képviselt értékek tágabb körű elfogadtatására csak akkor lett volna némi esélye e posztszocialista országban, ha belső villongásai nem tették volna ugyancsak hiteltelenné. Az MDF-et az első négy év kamikázé kormányzása kivéreztette. A MIÉP-et pedig - mely vállalta nacionalista mivoltát - a szélsőséges jobboldal képviselőjének könyvelték el. Tehát a látszat - a szép számú nemzeti párt jelenléte - ellenére a túloldalon valóban létezett egy olyan választói tömeg, amelyik kereste a maga "gazdáját". A Fidesz-nek mint pragmatikus és kellőképpen lendületes, célratörő pártnak a részéről teljesen logikus volt az a gondolat, hogy ez a gazda akár ő is lehetne.

Pragmatizmusának lényege és jelentősége, hogy (liberalizmusa ellenére - vagy éppen valóságosan liberális felfogása miatt) nem alakultak ki benne azok a súlyos előítéletek, amelyek eleve eltántoríthatták volna a nemzeti, illetve jobboldalhoz való közeledéstől. Szemben a szabad demokratákkal, Orbánéknak - fiatalságuk ellenére - volt elég beleérző képességük és bölcsességük megérteni és elfogadni a nemzeti érzések, nemzeti kötelékek, sőt a kereszténység szerepének fontosságát. Orbán Viktor el tudta fogadni és hitelesen el tudta játszani azt a szerepet, hogy ő volna az, akire Antall József (halálos ágyán) ráhagyta politikai örökségét, s kívánságát, mely így hangzott: "keresztény Magyarországot akarok". Attól a pillanattól kezdve pedig, hogy Orbán Viktor a nyilvánosság előtt megkérdőjelezte a szabad demokraták nemzeti elkötelezettségét, a "fiúk" váratlanul megtapasztalhatták azt az elemi erejű lelkesedést, sőt, szeretetet is, amely nem máshonnan zúdult rájuk, mint az addig "magyarkodónak", "horthystának" mondott, nacionalistának, szélsőjobboldalinak vagy éppen "antiszemitának" bélyegzett tömegekből. E kétségtelen tény eldöntötte nem csak a Fidesz, de az egész magyar jobboldal ("nemzeti" oldal, "nemzeti törzs") jövőjét is: az előbbi, úgy tűnik, örökre s visszavonhatatlanul otthagyta a balliberális tábort; az utóbbi pedig - a fiatal demokratáknak köszönhetően - végre kiszabadulhatott a baloldali hegemónia fojtogató szorításából.

Van azonban a Fidesz "nemzeti" vonásának egy olyan táplálója (ösztönzője) is, mely mellékszálnak tűnhet, mégis több annál. Édesapja (Németh Géza) nyomdokain haladva, Németh Zsolt, a második vagy harmadik sorszámú Fidesz-tagkönyv tulajdonosa (a pártban alelnök, az Orbán-kormányban külügyi politikai államtitkár) már a rendszerváltozás kezdetén kivitte a majdani miniszterelnököt Erdélybe, aki ott olyan jól érezte magát (az őt övező figyelemtől és szeretettől), hogy ennek következményeképpen indult el hamarosan a bálványosi nyári táborok szervezése. Bálványoson évről évre, leginkább határon inneni (Fideszes) és túli ifjú politikusok és politikusreménységek cseréltek eszmét (s töltöttek kellemes napokat) egymással. Ha Németh Zsolt nem lett volna, nem biztos, hogy megszületett volna a bálványosi találkozó. Az azonban tény, hogy az antinacionalista (balliberális) pártoknak nincs Bálványosuk. S az is tény, hogy amikor Kovács László szocialista párti külügyminiszter (a "nemzeti közép" politikája jegyében) 2003. március 15-én, Marosvásárhelyen ünnepi szónoklatba fogott, olyasmi történt, ami anyaországi vendéggel, politikussal még sohasem. Kifütyülték. Nem alaptalan tehát feltételeznünk, hogy a két nagy párt vezéreinek Erdélyhez való viszonyulása, illetve Erdély hozzájuk való "viszontviszonyulása" pártjuk "nemzeti" politikáján is erős nyomot hagy, főleg, ami e politika komolyságát és hitelességét (illetve komolytalanságát és hiteltelenségét) illeti.


Törzsi harcosok

Nincs törzsi háború törzsi harcosok nélkül. Mivel valódi háborúzás zajlik (bár leginkább fizikai tettlegességek nélkül), itt is szükség van szellemi irányadókra (ideológusokra), hadvezérekre, propagandistákra, bajvívókra (vitézekre), névtelen közlegényekre, befolyásolható tömegekre, gazdasági háttérteremtőkre (pénzcsinálókra), ügynökökre és vannak persze árulók is. A törzsi jelleg rányomja bélyegét a (törzsi) harcosokra is.


Antinacionalisták

Mivel az antinacionalista törzset az jellemzi, hogy valaminek a tagadásaként (történetesen a nacionalizmus ellenében) áll össze (nem nemzeti) liberálisokból és (politikai értelemben vett) baloldaliakból, ezért e törzsnek nincs igazi szellemi vezére, eszmeadója (fundamentalistája). A törzsön belül elvileg lehetne éppen egy vezérük a liberálisoknak, egy pedig a szocialistáknak, de nincs, és ennek alapos oka van. A szabad demokraták szellemi köre és környezete viszonylag élesen kettéválik: Kis János, a párt alapítója és első elnöke meglehetősen szigorúan követné az "igazi" liberális elveket és hagyományokat, elhatárolódva az MSZP pragmatizmusától, amelybe (példának okáért) Medgyessy Péter miniszterelnök ügynökmúltjának (annak, hogy a Kádár-rendszerben a belső elhárítás szigorúan titkos tisztje volt) elhallgatása is minden további nélkül belefér. Kuncze Gábor mostani elnök ezzel szemben a "reálpolitikára", a túlélésre helyezi a hangsúlyt, és ez alig észrevehetően különbözik csak az SZDSZ koalíciós társának felfogásától.

A szocialisták velejéig pragmatista (hatalomszerző, hatalomtartó) felfogásának lényegéről ugyancsak sok mindent elmond az MSZP elnökeinek egy-egy árulkodó megnyilvánulása. Horn Gyula egy puszta "Na és?"-sel fogadta az átvilágító bírák megállapítását (az ún. ügynöktörvényben való érintettségéről) és felszólítását (mondjon le miniszterelnöki posztjáról); Kovács László pedig a 2002. évi választások megnyerése után az orbáni "Merjünk nagyok lenni!" felhívásra a "Merjünk kicsik lenni!" választ ítélte a legmegfelelőbbnek... Hogy ez a szellemiség (pontosabban: gyakorlati útmutatás) ne maradjon követők nélkül, arról - egyebek között - a balliberális törzs egyik jeles újságírócsapata (mondhatnám: gyors bevetésű médiakommandója), a hétfő esti Újságíróklub gondoskodott, amelynek tagjai visszhangozták Kovács eme óhaját. Azaz "lássuk be, még mérlegelni se szabad, mi lenne, ha nem csatlakoznánk az Európa Unióhoz, mivel Magyarország számára ez maga lenne a vég". Az Európa Unió közösségéhez való feltétlen csatlakozás ugyancsak felfogható antinacionalizmusként, vagyis az ország nemzetközi vizekre való irányításának maradéktalan végrehajtásaként. Hiszen a "feltétel nélküliség" nem jelent ugyan alkumentességet, jelenti viszont egy lehetséges, kedvező alkupozíció (a csatlakozás nem csak a csatlakozónak érdeke, de a befogadóké is) szolgai feladását. Tény, hogy a baloldal két parlamenti pártjának hangadói botrányosnak ítélték és kétszínűségnek nevezték a Fidesznek pusztán azt a törekvését, hogy Magyarország is szabja meg csatlakozása feltételeit.

De igazi szellemi vezérek nélkül is nagy összhang alakult ki balliberális oldalon a tekintetben, hogy a fő ellenség a nacionalizmus és annak "fel- és lemenői", azaz minden, ami rokonságban van vele. Kutatásaim alapján fontosnak tartom leszögezni (s többször is hangoztatni) azt a meggyőződésemet, hogy a balliberális oldal törzsi harcosainak zömét őszinte meggyőződés vezérli akkor, amikor "önként és dalolva" - tehát bármiféle összeesküvés, külső irányítás nélkül - szembeszáll a nacionalizmus (és rokonai) vélt és valós veszedelmeivel. Nagyon kevesen jutnak a tudatosság, a cinizmus, a hatalmi arrogancia olyan szintjére, amelyen jól felfogott egyéni (anyagi és presztízs-) érdekek és jól kiszámított politikai, hatalmi megfontolások döntik el, milyen álláspontokat foglalnak el és milyen harcmodort alkalmaznak. A neves és névtelen törzsi harcosok legtöbbje számára szinte megingathatatlan meggyőződéssé vált, hogy nem igazán létező, nem igazán kifejezett, de "töredékeiben" mégis őrzött ("baloldali", "liberális", "humanista") értékeik védelmében úgy tehetik a legtöbbet, hogy minden lehetséges módon szembeszállnak a jobboldalról ("szélsőjobbról") leselkedő ("náci", "fasiszta", "rasszista", "antiszemita", "horthysta") veszélyekkel, "diktatórikus", "kirekesztő" törekvésekkel. Fontos tisztában lennünk például azzal, hogy a "túloldal" egyik legnevesebb és legvérmesebb harcosa (bajvívója), Eörsi István író, aki a ZDF német televízióban éppenséggel azon sajnálkozott, hogy - némi sarkítással - a kommunizmussal együtt nem halt ki rögtön az egész magyar jobboldal is, történetesen a lehető legtisztább hittel s a lehető legnagyobb jószándékkal gondol és mond ilyeneket. Erre a megállapításra éppen ama cikkei alapján juthatunk, amelyekben nem kevésbé vérmesen lép fel némely, a saját köreiben ugyancsak általános felfogással szemben (pl. az Amerikai Egyesült Államok iraki háborús politikájának megítélésében). Eörsi István véleménye tehát nem a média és a politika által normaszintre emelt (normává merevített) "politikailag korrekt" álláspontokhoz igazodik, nem is törzsének aktuálpolitikai szükségleteihez, hanem kizárólag saját belső mércéjéhez. Az ilyesféle, minden igaztalan vagdalkozásuk ellenére bizonyos értelemben tisztességes (mert egyenességük okán tiszteletre méltó) törzsi harcosokat a "nemzetiek" részéről egy kalap alá venni azokkal, akik kizárólag a hatalom megszerzésére és megtartására összpontosítanak, több mint hiba: bűn. Tisztában vagyok vele, milyen nehéz elfogadni ezt, amikor a vagdalkozás nem egyszerűen igaztalan, de olykor durva, sőt még alpári is (ld. pl. "Cápalátogatás"); mégis azt hiszem, ha van különbség, akkor a tisztánlátást csakis az segíti, ha ezt észre is vesszük.

A névtelen törzsi harcosokról ugyanezt gondolom. Túlnyomó többségük nem azért utasítja el a "nemzeti" oldal "hazafias", "keresztényi" politikáját, mert ők "nemzetellenesek", "idegenszívűek", "hazafiatlanok" volnának; a Szent Koronát nem azért látták a múzeumba illőnek, s tiltakoztak az Országházban való elhelyezése ellen, mert eleve rosszat akartak volna a magyarságnak, a nemzetnek; ellenkezőleg. Őszintén úgy vélték, e modern korban szinte anakronisztikus dolog egy "vallási", "történelmi" ereklyének ekkora politikai fontosságot, jelentőséget tulajdonítani. Ha tehát igaz az, hogy a balliberális oldal neves és névtelen törzsi harcosai között, minden látszat ellenére, megszámlálhatatlanul többen vannak az "őszinték", a "jóhiszeműek" (csak éppen "másképp" gondolkodók), akkor a "nemzeti" törzsnek - politikája megfogalmazásakor - érdemes e tényből kiindulnia. E ("nemzeti") törzs vezéreinek s ütközésre éhes harcosainak meg kellene érteniük, hogy amikor magukat "nemzeti"-nek, pártjukat "nemzeti" pártnak deklarálják, amikor úgy döntenek, hogy március 15. után is hordani kívánják a kokárdát, akkor ezt a túloldalon nagyon sok nem valóságos (nem "ősi", nem "kiengesztelhetetlen", nem "esküdt") ellenség valódi kirekesztésként éli meg, s voltaképp csak ennél fogva válik igazi ellenséggé: valóságossá, kiengesztelhetetlenné.

Mindazonáltal kétségtelennek tűnik: a balliberális oldal "szellemi" mozgásait legmarkánsabban a "nacionalizmus"- ("antiszemitizmus"- stb.) ellenesség, ezekkel összefüggésben - értelemszerűen - a tagadás, a lejáratás, a rombolás, a pusztítás határozza meg a mai napig. Hadvezérektől (pl. Kovács László), magas rangú törzstiszteken át (pl. Lendvai Ildikó) elszánt szellemi terroristákig (pl. Haraszti Miklós) és buzgó médiakatonákig (pl. Juszt László) fáradhatatlanul azon igyekeztek és igyekeznek, hogy a nemzeti tábor életképes próbálkozásait hamvukba halasszák, próbálkozóit (Pozsgay Imrétől kezdve, Antall Józsefen át Orbán Viktorig) leszorítsák a politika porondjáról. E "munkához" felbecsülhetetlen segítséget nyújtott számukra negyvenöt év szocialista ideológiája, amely meglehetősen széles körben és tartósan beleégette a tömegekbe (azaz a közvélemény könnyen befolyásolható részébe), hogy ami "nemzeti", ami "nacionalista", ami "jobboldali", az legalábbis, gyanús, de inkább főbenjáró bűn. S ugyancsak kezükre játszott a történelem, amely a zsidóirtás (holokauszt) nyomán - egyébként nagyon helyesen - mély bűntudatot égetett a mérvadó közvéleménybe. Ennek a bűntudatnak elegendő a szélsőjobboldaliság, a fasizmus, a nácizmus, az antiszemitizmus puszta gyanúja (tehát akár az alaptalan vádaskodás), hogy elutasítsa magától mindazt, amit e gyanú körbeleng.

Az antinacionalista harc eredményes anyagi érdekszövetséget teremtett eszme, politika és tőke között. Az SZDSZ-nek, noha kérlelhetetlen antikommunistaként indult, és holdudvarának kommunistákkal szembeni kérlelhetetlensége azonmód elpárolgott, mikor az MDF (a legnagyobb "nacionalista" párt) nyerte meg az első szabad választásokat. A balra húzó médiának is köszönhetően a szocialisták háborítatlanul végrehajthatták Horn Gyula nevezetes útmutatását (az MSZMP vagyonát át kell menteni, de úgy, hogy a párt eltűnjék mögüle). Az SZDSZ hatalomban tartásában érdekelt nemzetközi bankok fenyegetőleg léptek el Antall Józsefékkel szemben: a tőkéjük kivonásával zsarolták őket, ha az MDF nem lép egyezségre a szabad demokratákkal. Soros György amerikai nagyvállalkozó (tőzsdei spekuláns) dollármilliókat fektetett be a magyar társadalom szellemi (és piaci) megnyitásába (a "nyitott társadalom" megteremtésébe). A nyugati demokratikus országok profitéhes vállalkozói közös üzletelésbe fogtak a régi elvtársakkal, akik ekképp a multinacionális vállalkozások keretei között ápolták tovább az internacionalizmus eszmeiségét. A "nacionalistákkal" az efféle üzleteket nyilván jóval nehezebben lehetett (volna) nyélbe ütni, hiszen ők gyakrabban hivatkoztak volna a nemzeti érdekekre, egyáltalán szorgalmazták volna a nemzeti vagyon védelmét, ráadásul jobbára a vagyonon kívül ültek.

A különböző (látható vagy láthatatlan) síkokon folyó harcokat és szövetkezéseket bőséges számú ügynök igyekezett eredményesebbé tenni. Horváth József, a belső elhárítás egykori csoportfőnöke az otthonában tett látogatásom során megerősítette azt a Grósz Károlytól szerzett (nem sokkal halála előtt, magnószalagra rögzített) értesülésemet, hogy az újonnan alakult politikai pártokat ("különösen a történelmi pártokat") "ellátták" titkosügynökökkel. Neveket nem volt hajlandó mondani ("addig vagyok biztonságban"), de állítása szerint egy-egy kényes témában (pl. az igazságtételében) a leghangosabb szószólók rendre a titkosügynökök voltak. Természetesen nem könnyű ezt az egyszerű tényt a maga teljességében ábrázolni. A médiában eme ügynökök mint törzsi harcosok, elszánt bajvívók tűntek fel a mit sem sejtő "nemzetiek" oldalán és szemében. Nem lehet azonban tudni, hogy ezek az ügynökök meddig maradtak meg hivatásukban, hányan, meddig maradtak és maradnak rejtve, s főleg: a rendszerváltozás óta kit szolgálnak. Esetleg már átálltak, vagy még mindig ügynökök, árulók? Létezésük (akárcsak az alvilágban nem egyszer felbukkanó társaiké) nem hanyagolható el a rendszerváltozás alakulása tekintetében, sőt, talán sorsdöntő is, ám e könyvben nem tudok e kérdéssel bővebben foglalkozni. (Ez, mondanom sem kell, külön kutatást és külön könyvet érdemelne.)[44]


Nacionalisták

A "nemzeti" oldalnak - éppen azért, mert ezt a törzset elsődlegesen nem a puszta tagadás gyűjti és tartja egybe, hanem az igenlés: a nemzeti kötődés, a nemzet sorsáért való (tehát szintén jóhiszemű, jó szándékú) aggódás -, vannak szellemi vezérei (fundamentalistái). Mivel azonban ez az oldal sem egységes, egyszerre több is akad: külön a mérsékelt nemzetieknek (Antall József), külön a radikális nemzeti-polgári liberálisoknak (Orbán Viktor), és külön a radikális népi-nemzetieknek (Csurka István). Ez korántsem jelenti azt, hogy szoros megfelelés lenne a nemzeti táboron belüli tömbök és a szellemi vezérek között. Antall József szellemi vezérként való elfogadottságán sokat rontott (feltétlen hívei körét jelentősen szűkítette) "úriembersége", "tehetetlensége", "gyámoltalansága": azaz, hogy nem tudott sikeresen (de legalább "keményen", "drasztikusan") szembeszállni politikai ellenzékével, beleértve az ellenzéki szerepet játszó értelmiséget és médiát is. Miközben elvileg felszámolták a szocializmust, miközben elvileg a jobboldal kormányzott (uralkodott), a népi-nemzeti radikálisok számára úgy tűnt, hogy változatlanul tartja magát a baloldali hegemónia, továbbra is ők, az egyszeriben "demokrata" bőrbe bújt apák és a "liberális" bőrbe bújt fiúk gyakorolják a tényleges hatalmat, ők döntik el, hogyan kell gondolkodni és minek kell történnie ebben az országban.

Csurka István e szellemi fundamentumról szállt szembe Antall Józseffel. Noha az MDF elnökségéért folytatott küzdelmüket 1993 elején végül Antall József nyerte meg, a demokrata fórum akkori sajtóirodájának vezetőjeként magam is úgy tapasztaltam, hogy a tagság többsége inkább Csurka radikális, semmint Antall megfontolt nézeteit osztja. Csakhogy Csurka érvelési fundamentumának szerves része volt a "Budapest - New York - Tel-Aviv tengely", s emiatt nem csak a baloldal, de számtalan jobboldali (nacionalista) szemében is szalonképtelennek számított. Szókimondásával, radikalizmusával Csurka sok hívet szerzett magának és új pártjának (a MIÉP-nek), de (vélt vagy valós - ezt később vizsgálom) "antiszemitizmusával", "idegengyűlöletével" sokat is veszített.

Orbán Viktor, ki pártjával az SZDSZ mellől indult, de helyét mindinkább a jobboldalon kereste, rendkívül hatékonynak bizonyuló szellemi-politikai fundamentumot alakított ki: eszmeiségében Antallhoz, radikalizmusában Csurkához hasonult, eközben azonban nem hagyta veszni azokat a "liberális" híveiket sem, akik, ha csak csekély mértékben is, de fogékonynak mutatkoztak a nemzeti retorikák, kötődések iránt. Mindennek lett közös szüleménye az új név is (Fidesz Magyar Polgári Párt), amely az eredeti névhez hozzákapcsolta a nemzetieknek kedves "magyar", és a liberálisoknak, szabadelvűeknek kedves "polgári" szót.

Orbán Viktor és pártja ügyesen kihasználta liberális gyökerét; azt a tényt, hogy emiatt kevésbé volt sebezhető a szokásos "nacionalista", "antiszemita", "fasiszta", "szélsőséges" stb. vádaskodásokkal. A "magyar nemzetnek" tett olyasféle gesztusaikkal, mint hogy az ország házában kerestek méltó helyet a magyar Szent Koronának, vagy hogy (a kedvezménytörvénnyel) kitüntetett (magyar) státust igyekeztek biztosítani a határon túli magyarságnak, vagy az olyasféle üzenetekkel, mint hogy "Merjünk nagyok lenni", "Merjünk nagyot álmodni", úgy tudtak rokonszenvezők milliós táborára szert tenni, hogy egyszerre szippantották fel a mérsékelteket és a radikálisok java részét. Eltekintve attól a legszélen elhelyezkedő néhány (pár ezer?) törzsi harcostól, akik úgy vélték, hogy Orbánék nemzeti retorikája nem több, mint színjáték (amelynek keretében szépen meg lehet mindazt csinálni a magyarokkal, ami csak kívánatos a nemzetközi tőkének), gyakorlatilag az egész jobboldal valóban úgy tekintett az ifjú miniszterelnökre, mint a nemzet (a nemzeti oldal) felszabadítójára; olyan szabadságharcosra, hősre, aki nem csak szellemi vezetője, de egyszersmind ügyes hadvezére is.

A törzsi háború hagyományos mezején, a nacionalista és antinacionalista ideológiák síkján 2002-ben valószínűleg nem is lehetett volna megverni Orbánékat. Noha a választási eredmények végső elszámolásánál minden bizonnyal nyomott valamennyit a latban azoknak a szavazóknak az elvesztése, akik komolyan vették Kovács Lászlóéknak a szélsőjobboldali veszéllyel való szüntelen riogatását (mely szerint a Fidesz és a MIÉP "összejátszott" volna), nem ez döntött; hanem az Orbán-kormány sikereinek, hitelességének, illetve az ezekről - nem kevés propagandával - alkotott általános képnek az intenzív, módszeres kikezdése, lejáratása.

A baloldal törzsi harcosainak e munkálkodásába két olyan külföldi is hathatós segítséget nyújtott, akik e törzsi háborús könyv számára nem tűnnek érdektelennek. Az egyik a szocialisták izraeli tanácsadója, aki lapértesülések szerint kezdeményezője volt a kampány negatívba, kormány-lejáratásba fordításának. Törzsi háborús világunkban bizonyára sokan vonnák le ebből szívesen azt a következtetést, hogy nyilván (zsidó) származása miatt vállalt ilyen, a "nemzeti" kormány ellenében kifejtett szerepet; de akkor hogyan magyarázzuk azt a - többé-kevésbé szintén köztudott - tényt, hogy a Fidesz-kormány egyik fő tanácsadója és propagandistája szintén zsidó származású? (Az élet különös játéka, hogy vezetéknevük egyetlen betűcskével tér el.)

A másik külföldi ("külföldre szakadt hazánkfia") Soros György, aki - magyarországi alapítványán keresztül - mélyen a zsebébe nyúlt, és óriásplakátokat és tévéműsorokat finanszírozott a balliberálisok megsegítésére. Ugyancsak sokan lehetnek, akik összefüggést vélnek felfedezni aközött, hogy ez a multimilliomos üzletember zsidó származású, ezt öntudatosan vállalja is, s aközött, hogy az "antinacionalista" törzs mellett, a "nacionalista" törzs ellenében lépett fel. Nyilván van is ilyen összefüggés, de mint másutt kifejtem, csak az egyik irányban; semmiféle visszafelé ható érvényű következtetés nem vonható le belőle: nem jelenthetjük ki, hogy minden üzletember, aki zsidó, eleve a baloldal megsegítésére sietett volna; de azt sem, hogy aki a baloldalt segítette, feltétlenül zsidó volt.

A törzsi háború - ezt több ízben is hangsúlyoztam és hangsúlyozom - akkor is kitört volna, akkor is zajlott volna, ha a törzsi harcosok között egyetlen zsidó sem lett volna; nem véletlen, hogy a törzsi háború zsidó vonatkozásai a rendszerváltozás előrehaladtával jelentősen háttérbe szorultak, s újra inkább a régi rendszer gazdáinak ("nemzetellenes" kommunistáinak) és az új rendszer aspiránsainak (antikommunista "nacionalistáinak") ütközetévé vált. Ezzel együtt vagy ennek ellenére: mivel a törzsi háború néhány jellegzetes vonása (hevessége, kíméletlensége), s nem kevésbé mindent átitató hiedelmei szoros összefüggésben állnak a zsidósággal és az antiszemitizmussal, a későbbiekben - a maga helyén - nem fogjuk megkerülni a kérdést: Milyen szerepet játszott a törzsi harcosok viselkedésében a zsidósághoz való - mások által vélelmezett vagy valóságos - viszonyulás?

Egy bizonyos: a nemzeti oldallal szembeni hevesség és kíméletlenség, a nemzeti oldal számára a háború óriási tétje (kiszabadul-e végre-valahára a baloldali hegemónia szorításából?), s végezetül az, hogy a nemzetieket csakugyan jól megtűzdelték ügynökökkel, egyaránt afelé terelte törzsi harcosainak hiedelmét, hogy mindenki mindenkiben árulót lásson. Az antinacionalista törzs berkeiben ritkaságszámba megy, hogy a nyilvánosság előtt egymás lejáratásával, hitelrontásával, politikai, erkölcsi megsemmisítésével foglalatoskodjanak. (Annál különösebb, hogy azokat viszont rendre kikezdik, akik zsidó létükre nem hajlandók eleve ellenségnek - ellenséges közegnek - tekinteni a jobboldalt. Így lettek ők - pl. Baló György újságíró, Pelle János történész - a jobboldal "díszzsidói") Orbán Viktorék "átállásáig" - mely megnyugtatóan hatott a nemzetiekre - a nemzeti oldalon jóformán nem akadt már egyetlen meghatározó személyiség vagy politikai csoport, aki vagy amely ne lett volna a nemzet árulója valakik szemében. A radikális és a mérsékelt magatartás egyaránt alkalmasnak bizonyult erre. A nemzeti oldalon vissza-visszatérő szóbeszéd, hogy Csurka István nem más, mint a baloldal ügynöke, provokátor, akinek az a feladata, hogy "meggondolatlan" megnyilatkozásaival - no és a MIÉP létrehozásával, az egység megtörésével - az egész nemzeti oldalnak ártson. Azt is gyakorta hallani, hogy Lovas István, a jobboldal legnagyobb hatású újságírója is biztosan provokátor (ezért mer megtenni mindent), s voltaképp a másik oldalnak dolgozik. De nem kerülték el az árulás vádját a jobboldal mérsékeltjei, az ún. nemzeti liberálisok sem (pl. Elek István és Debreczeni József), akikről az MDF "népi-nemzeti" ("csurkista") erői meggyőződéssel hitték, hogy a szabad demokraták ügynökei, ezért - Csurkához hasonlóan - nekik is távozniuk kellett az első szabad választások győztes pártjából.

Bár Orbán Viktor sem mentesült maradéktalanul az efféle gyanakvásoktól, az ő határozott irányú politikai pályafutása (az ellenséges törzsnek teljesen hátat fordítva, a "nemzetiek" élére állt), nem kevésbé személyiségének formátuma, sikeresen és hitelesen fogta össze a jobboldalt, mely addig darabokban tehetetlenkedett. Mára már az is kiderült azonban, hogy a Fidesz integráló törekvésétől nem idegen a hatalomösszpontosító szándék sem. Az MDF-et, a békejobb-program meghirdetőjét, amely az együttműködésen túl szeretne saját (különutas, mérsékelt) politizálást folytatni, egy-egy "Fidesz-ellenes" manővere után szívesen állítják be a "nemzeti oldal" árulójaként. Ez történt az után például, hogy a tévés kurátorok megválasztása ügyében az MDF szigorúan ragaszkodott a saját közvetlen érdekeihez; miután nem tudott megegyezni a Fidesszel, maga állított jelölteket, s hagyta, hogy az Országgyűlés úgy szavazzon róluk (no és a kormánypártok jelöltjeiről), hogy közben a Fidesz képviselői kivonultak. Erősen úgy tűnik, hogy a nemzeti oldal politikai kultúrája (vagy inkább: bölcsessége) - egyébként érthető okokból - még nem tart ott, hogy akár nevesebb harcosai, akár közlegényei el tudnák fogadni a táboron belüli, eltérő érdekek létjogosultságát. (Ahogy mellesleg a baloldalé sem tart még ott, hogy el tudná fogadni az övétől eltérő "nemzeti" érdekek létezésének természetességét.) A jobboldal olyan kiváló bajvívói, mint például a Sajtóklub médiakatonái (mondhatnám: kommandósai), vagy a nemzeti oldal egyetlen országos napilapja (a Magyar Nemzet) és jeles tollforgatói (kardcsörtetői) egytől-egyig a Fidesz mögött sorakoztak fel, ugyancsak azt sugallva, hogy az MDF összejátszik az MSZP-vel, az MDF a nemzeti egység megbontója, a nemzeti oldal sírásója; s még arra is bizonyítékot találtak, hogy a párt elnökének (Dávid Ibolyának) egyik hozzátartozója üzlethez jutott Kertész Imre Sorstalanságának megfilmesítésében, tehát ez magyarázna mindent. Kár volna azt gondolni, hogy e bajvívók bérfeladatot teljesítenének. Az a néhány "mezei" MDF-es, akik egy író-olvasó találkozón elmondták nekem, hogy felháborodásukban azonnal kiléptek a pártból, ugyanazt érezték, mint jó néhány Fideszes politikus, mint a bajvívók - és mint egy neves, közkedvelt zenész, Szörényi Levente, ki a magyar nemzet sorsáért őszinte felelősséget tanúsít. Ő ugyancsak teljes meggyőződéssel hiszi, hogy árulás történt, ezért is szólította fel az MDF-et, hogy többé ne használja a maga készítette és ajándékozta jelképet, a stilizált tulipánt. Pedig ha nem a törzsi háború túlfűtött hangulatában élnénk, nem volna nehéz szembenézni néhány cáfolhatatlan ténnyel. Hogy csak az egyik legfajsúlyosabbat említsük: a kívánatos médiaegyensúlyt Orbánék úgy igyekeztek megteremteni, hogy sok gesztussal és még több pénzzel kiépítették, megteremtették a maguk médiáját. Eközben a nemzeti tábor többi pártjának esélyei nemhogy javultak volna, hanem még romlottak is. Lakatos Pál távozása a Vasárnapi Újság éléről a MIÉP-et gyengítette; a Magyar Nemzet és a Magyar Demokrata fideszesítése pedig egyértelműen az MDF-et. A legkevésbé sem kell tehát a nemzet árulójának lenni ahhoz, elegendő józan (hogy mennyire távlatos, ez külön kérdés) politikai megfontolásokat követni, hogy e barátságtalan helyzeten a kisebb "nemzeti" pártok változtatni akarjanak. Hát még ha egyikük (az MDF) frissen újraválasztott elnöke (Dávid Ibolya) vezeti a politikusok népszerűségi listáját, vagyis a közvélemény többé-kevésbé igazolja is mértéktartó (és a Fidesztől távolságot tartó) politikáját.


Hadszínterek

A Háborús helyzet című fejezetben adatokkal és esetek leírásával igazoltam, hogy a törzsi háború átszövi nemcsak köz-, de magánéletünket is. A nevesebb harcosok a közfigyelem homlokterében, a politika, a kultúra, a gazdaság, legfőképpen pedig a média látványos hadszínterein vívják küzdelmeiket; a névtelenje pedig hír-, illetve propagandaértékű tömegmegmozdulások formájában, no meg helyi és napi kis ütközetek során, elrejtve a nagyközönség figyelme elől (de ettől még akár élet-halál harcként élve meg őket).

A harcok színteréről másutt is szólok: a Különös hadszínterek, ütközetek című fejezetben a média törzsek szerinti megosztódásáról, egy drogcsatáról, valamint egy miniszter és egy színházigazgató közötti, modellértékű összecsapásról.


A múlt mint hadszíntér

Voltaképp az lenne az igazán nehéz feladat, hogy rendszerváltozós életünknek olyan területét találjuk meg, amelyet elkerült a törzsi csatározás. Hiába hagyjuk el a jelent, s nézünk a múltba vagy próbálunk a jövőbe tekinteni.

Az antinacionalisták (balliberálisok) számára a magyar ősmúlttal foglalkozni: nacionalizmus; Horthy Miklóst újratemetni, vagy Horthy-kiállítást rendezni: fasizmus; Szálasi-emlékeket felidézni: a vészkorszakot előidézni; a Terror Házát felépíteni, a kommunista rémtetteket bemutatni: Holokauszt-relativizálás.

"Sajnos a mai Magyarországon a második világháború nem történelem, hanem sokaknak egyben legitimációs hivatkozási alap is", nyilatkozza a Magyar Nemzetnek Keresztes Lajos történész, s hozzáteszi: A magyarországi baloldalnak, a kommunista pártnak az volt a fő gondja, hogy mindössze 300 fős tagságot tudott felmutatni. Így aztán 1945 után külön ideológiát kellett gyártaniuk saját sikertelenségük kompenzálására, annak bizonyítására, miért nem tudtak a térség kommunista pártjaihoz hasonlóan sikeressé válni. Nyilvánvalóan megoldásként kínálkozott a Horthy-korszak és általában a történelmi jobboldal démonizálása, amibe belemosódott a Szálasi-rémuralom is. Ezt a Rákosi-rendszer alatt mesterségesen kifejlesztett »bűnös nemzet« képet nyögjük ma is, sokszor úgy, hogy a történelmi torzképek kovácsolói maguk sincsenek tisztában ennek az imázsnak a históriai gyökereivel"

Nyilvánvaló, hogy az efféle torzítás kapóra jön az antinaconalista törzs másik (liberális) felének is, noha egészen más okból. Vagy eleve antinacionalizmusukból eredően, vagy a zsidósághoz való kötődésük miatt. Egykori hatalmas veszteségeik és szenvedéseik a mai napig múlhatatlan és kitörölhetetlen rémülettel töltik el a zsidókat (kellően felkorbácsolt - hiszterizált - helyzetekben és pillanatokban inkább nagyobb, mint kisebb részüket); nem kevésbé afféle "bosszúvággyal", hogy elégtételt vegyenek a "népirtókon": látványos megbélyegzéssel, bűntudatra, belső önvizsgálatra bíztatással. Így vagy úgy, a démon legtöbbjük számára ma is valóságosan létezik.

Nem állítható azonban, hogy ne léteznének a nacionalisták számára is balliberális démonok. Ezek száma csupán azért lényegesen csekélyebb, mert a hosszú baloldali uralom alatt maguk az érintettek voltak kénytelenek - saját legitimitásuk megteremtése, megerősítése érdekében - egykori eszmetársaiktól megszabadulni. Előbb Sztálintól, majd Rákosiéktól, aztán már Kun Béláéktól és Lukács Györgyéktől, végül Kádáréktól is. Azt a kevés politikai személyiséget, akit - időben történt elfordulásukra hivatkozva - becsben megőriztek, annál harcosabban igyekeznek védeni - nacionalista oldalról meg támadni. Noha "nemzeti" szellemi körökben az első magyar köztársaság első elnökét, Károlyi Mihályt a proletárdiktatúra előkészítőjének, a trianoni magyar veszteségek egyik fő okozójának tekintik és hirdetik (azaz kimondva-kimondatlanul hazaárulónak és szovjetbérencnek), szocialista és szabad demokrata körök a modern Magyarország nagy történelmi alakját tisztelik benne.

Tény, hogy különös fejlődéstörténete miatt a hazai baloldalnak kiváltképp érdeke, hogy a múltat a saját felfogásában (torzításában) tálalja, sulykolja. Nem kevésbé nyaktörő mutatványokat kell sorra végrehajtania, mint például azt, hogy egy volt 56-os karhatalmistából lett miniszterelnökkel a nyakában kell áldását adnia 1956. október 23. nemzeti ünnepé nyilvánításához, s az elődei által (ha ugyan nem a maga közvetett segédkezésével) felakasztott hősöket dicsőíteni; vagy például egy volt titkosszolgálati tisztből lett miniszterelnökkel a nyakában azt, hogy áldozatos küzdelemben védte hazája függetlenségét a KGB-ellen. Mindehhez rajta kell tartania a kezét s figyelmét a történelmi műhelyeken (pl. az 56-os Intézeten), a levéltárakon (megszüntetve, illetve átalakítva a Történeti Hivatalt, elbocsátva annak vezetőjét). Ez a múltat vigyázó nagy igyekezet elérte egyébként a szabad demokratákat és elődjüket, a demokratikus ellenzéket is; nem feltétlen kívánatos a számukra, hogy például napvilágot lássanak azok a Demszky Gáborról szóló dokumentumok, melyekből kiderül, hogy március 21-ét fontosabb ünnepnek tartotta március 15-énél. Nem tekinthetjük véletlennek azt sem, hogy a Szabad Európa Rádió magyar részlegének dokumentumait Soros György, illetve egy tőle pénzelt szervezet vette át "megőrzésre", s csak az átnézésükre és szelektálásukra (kiegyelésükre) elegendő idő (azaz évek múltán) után adta ki a kezéből, s bocsátotta szabad kutathatásra.

Az is bizonyosnak látszik, hogy a Fidesz gyors "fejlődésének": megerősödésének, politikai-hatalmi sikerének egyik titka abban rejlik, hogy felfogta a múltnak mint törzsi hadszíntérnek a jelentőségét. A múlt és régmúlt olyan hatalmas, mozgósító erejű jelképét, mint a Szent Korona, beemelte napi politikájába. A közelmúlt torzításai ellen történelemmel és társadalomtudományokkal foglalkozó műhelyeket hozott létre (a XX. és a XXI. Század Intézetet, valamint a Hamvas-intézetet[45]); ezek szívesen készítenek és gondoznak olyan tanulmányokat, amelyek a baloldal eddig elhallgatott vagy elnagyolt bűneiről, áldozatairól, károkozásairól, hazugságairól szólnak.

Csak sajnálni lehet, hogy mivel az egész rendszerváltás bizonyos értelemben hazugságban fogant, a múlt mint hadszíntér, mindenféle ádáz ütközetek ellenére sem hozta meg a várva várt megvilágosodást. Noha - ki tudja, kinek, minek köszönhetően - annyi kiderült, hogy ötödik választott miniszterelnökünk egykoron a D-209-es volt, ám az ennek nyomán támadt nagy ígérgetések ellenére sem került napvilágra sem a volt titkos ügynökök, sem a megbízóik névsora. Sőt, személyes (baráti) közlésekből és (újra) a sorok között olvasva arra a egyértelmű következtetésre juthatunk, hogy a kíméletlen harcot folytató törzsek legfőbb vezetői "a nép" feje fölött megalkudtak egymással. Mindkettejüknél akadtak olyan - olykor miniszteri szintű - érintettek, akiket futni hagytak (pl. lehagyták őket a nevezetes és nevetséges Mécs-listáról).


A jövő mint hadszíntér

A jövőt, akárcsak a múltat, a Fidesz ugyancsak beemelte napi politikájába, ez sikerének szintén egyik fontos eleme. A "Merjünk nagyok lenni!", "Merjünk nagyot álmodni!", "Amiért érdemes élni, a megélhetésen túl van" (Orbán Viktor), s a többi efféle jelmondat, az "Álmok álmodói" kiállítás (a Millenáris Parkban), az olimpia megrendezésének ötlete, de még "az Európai Unión kívül is van élet" kurucos ihletésű felfogás is, mind-mind a nemzeti büszkeség, önérzet húrjait voltak hivatva megpendítetni, nem is eredménytelenül. Okkal állapította meg Kis János, az SZDSZ alapítója és első elnöke, hogy "A Fidesz-kormány egy életérzést kínál a fiataloknak, a dinamikus, sikeres Magyarországhoz való tartozás büszke érzését"; s állította szembe vele az MSZP-t ("nincs eszmei arculata, nincs víziója a jövő Magyarországáról"), valamint saját pártját, az SZDSZ-t ("úrrá lett az a tévhiedelem, hogy a politikában az eszmék nem számítanak"). Különös (vagy tán nem is olyan különös), hogy a Kádár-rendszerben még éppen a baloldal, a Párt tartotta fontosnak (tegyük hozzá, a legitim jobboldal teljes hiányában), hogy állandóan a jövőről beszéljen. Mivel a "létező szocializmus" mindig is fényévnyi messzeségben állt a beharangozott ideától, az óriási távolságot valamiképp át kellett hidalni. Másfelől viszont nyilvánvaló, hogy a baloldal, mely egy huszárvágással abbahagyta a szocializmus építését (s vele a kapitalizmus szidalmazását), és ugyanazzal a lendülettel a kapitalizmus szorgalmas (sőt, lelkes) építésébe fogott, nem volt abban a helyzetben, hogy túl sok szót fordíthasson "a biztos" jövőre. Voltaképpen legújabb győzelmük után érzik csak magukat elég erősnek arra, hogy megszabaduljanak múltjuk kényelmetlen és elrejthetetlen elemeitől (mint amilyen pl. a Köztársaság téri székház), s "nemzeti közép"-ről, még inkább "baloldali polgárokról"-ról szóljanak, "akik" majd sikeresen állják a versenyt az Európai Unió nagy családjának tagjaiként. Főleg, ha nem álmodnak és kergetnek álmokat (délibábokat), s "mernek kicsik lenni", ahogy ez a kívánság elhangzott szocialista politikustól, illetve a politikust idéző baloldali ("Újságíróklub"-os) médiaharcosok szájából (a Magyar ATV műsorában).

Mindezek ellenére a jövő megítélésében egy fokkal nagyobb az egyetértés a két törzs között, mint a múltéban; sőt, itt - legalábbis a cselekvések és nem a retorika szintjén - voltaképp közelebb áll egymáshoz a két nagy párt álláspontja, mint a "nemzeti" táboron belüli pártoké, civil intézményeké. Ami a szemünk előtt zajlott az Európai Unióhoz való csatlakozás, illetve ennek kampánya során, azt a tézisünket erősíti meg, hogy a magyar szocialistáknak, kik most a hatalmat gyakorolják, nem a baloldaliságuk (a baloldali értékek vállalása, a másokkal való szolidaritás stb.) a lényegi vonásuk, hanem - a hatalomgyakorláson, az ezzel járó előnyök praktikus kiaknázásán túl - az antinacionalizmusuk (azaz a nemzet bezárkózó vagy elzárkózó önvédelme helyett a nemzetközi "fejlődési" folyamatokra való feltétlen rácsatlakozás). Ugyanez vonatkozik a baloldali liberálisokra is, akik szintén feltétlen hívei a globalizációnak, olyannyira, hogy a szabad demokraták szavazótáborának 95 százaléka (az összes pártot tekintve a legnagyobb arány) voksolt igennel az uniós csatlakozásra. Ha félretesszük minden ellen- és rokonszenvünket, s szárazon egymás mellé illesztjük a kulcsszavakat, a következő furcsa logikai képlet adódik: van egyfelől egy Európai Uniónak nevezett összetett intézmény a maga közös és a tagok egyéni elképzeléseivel, törekvéseivel, érdekeivel; van másfelől a magyar nemzet szintén egyéni törekvéseivel, érdekeivel. A kettő, bár vannak átfedési pontjaik, semmiképp nem esik egybe. Ezért kell szerződéskötés előtt alkudozni, kinek-kinek a maga céljait és érdekeit hangoztatni, ezeknek megfelelően feltételeket fogalmazni és támasztani. Formális logikai (nem kevésbé emberi és politikai) szempontból nem az a különös tehát, ha valaki saját érdekeit és feltételeit hangoztatja (ezt tette a Fidesz), hanem az, ha e feltételek kinyilvánítása az egyébként szintén a nemzet részének számító politikai táborból (törzsből - az MSZP-ből és az SZDSZ-ből) vak dühöt vált ki. Másutt (a Mikulás és a Hanuka tárgyalásakor) rámutatok ennek okára, itt most számunkra elegendő arra felfigyelni, hogy ezt a dühöt kétségtelenül táplálta valami, amit nehezen lehetne a demokratikus gondolkodás és érzület természetes velejárójának tekinteni. Ez a düh valóban vak volt, hiszen akikből kitört, képtelenek voltak átlátni (észrevenni), hogy a megtámadott (a Fidesz) szándékai, törekvései lényegüket tekintve nem különböznek a támadókéitól (az MSZP-étől, SZDSZ-étől): a fiatal demokraták ugyanúgy az Európai Unió tagjaként képzelik Magyarország és a maguk jövőjét.

Hogy ez mennyire igaz, nagyon jól lemérhető volt a Fidesz egyik meghatározó emberének "letapadásán". Amikor az egyik Kereszttűzben Varga Mihály (alelnök, volt pénzügyminiszter) azt a kérdést kapta, nem okozhat-e később gondot, hogy az Unióból való kilépéshez két éves felmondási idő, s a tagok kétharmadának jóváhagyása kell, azt felelte, hogy előbb legyünk benn, addig nem érdemes ilyesmin gondolkodni. (Talán nyilvánvaló az olvasó számára is, hogy csak addig érdemes; utána már elfogadott és nehezen megkerülhető adottság lesz.)

A jövőt illetően stratégiai jelentőségű különvéleményt csupán a MIÉP, e valóban nacionalista s nacionalizmusát nyíltan vállaló párt hangoztatott és néhány jelentéktelen vagy némileg tudatosan (tegyük hozzá: a Fidesz által) eljelentéktelenített szervezet (a Magyarok Világszövetsége). Álláspontjuk a NEM volt, ennek igazságelemei (pl. Magyarország kiszolgáltatottságának növekedése elsősorban a földpiac liberalizálása miatt) semmiképp nem tekinthetők annyira a valóságtól elrugaszkodottnak, mint amennyire szélsőségesnek, szalonképtelennek állították őket a média és politika hadszínterein a közvélemény számára, s ekképpen a közfigyelem homlokteréből - mint szellemi pestissel fertőzötteket - eltakarították őket.

Mindenesetre akár a múltról, akár a jövőről, de akár a jelenről, napi időszerűségekről van üzennivalója egy politikai-törzsi tömörülésnek, elkerülhetetlen, hogy ezek célba juttatásához megfelelő pozíciókat szerezzen magának a tömegmédia hadszínterén. Antall Józsefnek és az MDF-nek ez nem sikerült, és bizonyos értelemben nem is sikerülhetett; az akkor kirobbant médiaháborút Harasztiékkal szemben formailag ugyan megnyerték, de valódi veszteségük (népszerűségvesztésük) sokkal súlyosabbnak bizonyult. A Fidesz látványos felfutásának másik titka itt keresendő: részben liberális indíttatása, részben koncepciózus médiapolitikája révén hatékonyabban, hatásosabban kezelte a tömegtájékoztatást és a propagandát. A médiaegyensúly megteremtésének jelszavával olyan médiahadállásokat épített ki, amelyek bőségesen elegendőnek bizonyultak a jobboldal minél teljesebb lefedését célzó politikai hadművelet üzeneteinek kihangosításához, artikulálásához. (Minderről bővebben szóltam már az Elsőkből lesznek az elsők című könyvemben, de lesz még róla szó e könyv CD-ről olvasható részében, a Két törzs, két média című fejezetben is.)


A sport mint hadszíntér

"Azzal, hogy Schmitt Pál elvállalja a Fidesz alelnökségét, hosszú sorba áll be: Balczó Andrástól Gyarmati Dezsőn át Kovács Istvánig mind a politikai jobboldalra álltak. A túlsó térfél ebből a szempontból szinte üres."

A felismerés a Népszabadság újságíróját dicséri.[46] Világbajnokok, olimpiai bajnokok sora: vajon miért a politikai jobboldalon kötnek ki? Miért nem a baloldalon? Vajon meg tudja-e fejteni a talányt egy balliberális lap balliberális szerzője? Miért ült ott vajon sokszoros világelső úszónk, Egerszegi Krisztina és világbajnok öklözőnk, Kovács István "a nemzet megmentésére" rendezett Fidesz-nagygyűlés pulpitusán, a 2002. évi országgyűlési választások két fordulója között? S vajon miért a többi, nyíltan vállalt kötődés és szereplés? Az első választási fordulós vereség után Orbán Viktor miért épp a Testnevelési Egyetemre hívta híveit? Vegyük sorra az újságíró tippjeit, s mindjárt adjunk hangot kétségeinknek:


- A Fidesz (s Orbán Viktor, kinek a labdarúgás iránti rajongása köztudomású) számolatlanul öntötte a pénzt stadionba, sportolóba, álomba.

És az MDF? A MIÉP? Ők nem tudtak számolatlanul önteni pénzt sem ide, sem oda (mert nem volt, s nem is tudtak annyit szerezni). Mivel magyarázzuk akkor, hogy előbbihez csatlakozott Gyarmati Dezső és Grosics Gyula, az utóbbihoz pedig Balczó András? Ők még jóval a Fidesz-kormányzás előtt megtalálták a maguk pártját, a maguk helyét.


- A sportolók ("szakemberek" megállapítása szerint) a lemaradók, leszakadók, vesztesek iránt inkább közömbösek - ez eleve megnehezíti számukra a baloldali értékrend iránti kötődést.

A mostani politikai baloldalról sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy a lemaradók, leszakadók, vesztesek sorsára különösebben érzékeny lett volna. A Bokros-csomagot nem a Fidesz kézbesítette (akkor sem, ha végeredményben jót, akkor sem, ha végeredményben rosszat tett a magyar gazdaságnak). A szóban forgó bajnokok éppenséggel nem sorolhatók a szellemileg elmaradottak (a hátrányos helyzetűek) közé, akik ne látnák át, hogy az MSZP a rendszerváltás idején minden megtett a gazdaság liberalizációjának végrehajtásáért, s ennek során a saját gazdasági és politikai hatalmának kiépítéséért. Nagyon sokan kötöttek ki - híres és névtelen emberek - a baloldalon, akikben nyoma sincs az elesettek iránti szolidaritásnak, viszont felhőtlenül sütögethették a maguk pecsenyéjét. Hogy miért nincsenek ott közöttük a bajnokok, ahhoz, úgy tűnik, más magyarázat után kell nézni.


- A Orbán, csakúgy mint Kádár, önmagát legitimálta neves közéleti személyiségekkel (művészekkel, sportolókkal). Orbán a sportolókat "kiválasztotta", meghívta, s ők örültek, hogy újra kiélhetik szereplései vágyukat; azaz nem maguktól sorakoztak fel mellé.

Szemérmetlenül gyenge érv. Mind a szocialisták, mind a szabad demokraták neves személyiségek seregét mozgósították a rendszerváltozás első pillanataitól. Írók és színészek bőségesen hadba szálltak mellettük - a kérdés emiatt ugyanolyan megválaszolatlan maradt: neves sportolók miért csak elvétve?


- A sport a fiatalság, a siker, az állami támogatás és a nemzeti dicsőség értékrendszerében mozog. Ez közelebb áll a jobboldali gondolkodáshoz.

Egy politikai napilap negyedik oldalas cikkétől valójában nem illik sokat várni, ezért bármiféle (butaságra, csőlátásra és hasonlókra utaló) megjegyzés nélkül vonom kétségbe, hogy a fiatalság, a siker, különösen pedig az állami támogatás alkotta értékrendszer közelebb állna a jobboldalhoz. Inkább örüljünk, hogy e nem is túl rövid írásban legalább egy helyen mégis csak rábukkanhattunk a keresett elemre, amely elvezethet bennünket a helyes magyarázathoz.

"Nemzeti dicsőség".

Nos, efféléről van szó. Arról, hogy Magyarországon a sport is a törzsi háború hadszínteréhez tartozik. Nemcsak oly módon, hogy a fradi B-közép egy időben szívesen skandált Auschwitzba induló vonatokról, cserébe a (lila-fehér csapathoz húzó) rendőrök buzgón verték félholtra a fradi-szurkolókat. Hanem úgy is, hogy az MSZP és SZDSZ antinacionalizmusa miatt igazából nem tud mit kezdeni a nemzeti dicsőséggel. Azzal a fenséges érzéssel (közösségi élménnyel: közös örömmel és közös büszkeséggel), mely a legnagyobb sportolóink (bajnokaink) lelkében feszül. Tőlünk északra, délre és keletre olyan országok találhatók, melyekben a baloldalt átszőtte az államilag élénkített nacionalizmus; nyugatra meg olyan országok, ahol a nemzeti büszkeség nem számít elítélendő nacionalizmusnak. (Arrafelé például elképzelhetetlen, hogy a rendőrök letépjék a nemzetiszínű zászlót egy tüntető autójáról.) A magyar balliberális politika e tekintetben kényelmetlenebb helyzetben van. Úgy kell gesztusokat tennie a nemzeti törzs felé húzóknak, hogy eközben nem szabad sem saját magát, sem a célba vetteket túlságosan belelkesítenie, nehogy a nacionalizmusnak vagy terjesztésének gyanújába keveredjék.


A kultúra mint hadszíntér

Szokás a most zajló törzsi háborút kulturális harcnak is hívni. A Törzsek harca című fejezetben e meghatározást azzal az érvvel utasítottam el, melyet könyvemmel ki szeretnék domborítani: az a harc, mely itt a rendszerváltozás Magyarországán folyik, nem csupán kulturális különbségekből ered, hanem a mélyebb kötődések, ösztönök, indulatok szintjén is zajlik, helyesebb tehát rá a törzsi kifejezés. És sajnos a legkevésbé sem nevezhető kulturált küzdelemnek.

Ha kulturális harcnak nevezném, ráadásul meg kellene neveznem az egymással szemben álló kultúrákat. Ezt kísérelte meg kifejezni a népi-urbánus ellentét fogalma. Ám a fogalom szó szerinti értelmezése csak csekély mértékben felelt meg a valóságnak; csakúgy, mint áttételesebb értelmezése, amelyben a két szó voltaképp a nem-zsidó - zsidó szembenállást jelöli. Egyfelől nem (volt) igaz, hogy minden "nem népi" alkotó (kultúrateremtő, kultúrahordozó) eleve tagja (lett volna) annak a városias, világias és világpolgárias szellemű kultúrakörnek, amely mindenben és minden mögé, ami valamiképp magában hordozta vagy magán viselte a "népiség" motívumait, nacionalizmust (ráadásul maradiságot, avittságot) sejtett. Másfelől nem igaz, hogy a városias kultúrát csak a zsidók képviselnék, tehát aki szemben állna (szemben állt volna) a népi kultúrával, az eleve csak zsidó lehet(ett), vagy hogy aki zsidó, az eleve elutasítja (elutasította volna) a népi kultúrát.[47]

Ezzel együtt is igaz és bizonyítható, hogy a magukat zsidónak tekintő, vagy éppen zsidó voltukat, identitásukat nyilvánvalóvá tevő írók, költők, művészek bizonyos szellemi műhelyekhez, irányzatokhoz, médiumokhoz erősebben kötődnek; mégpedig mindazokhoz, amelyeknek egyetlen közös nevezőjük az antinacionalizmus - legyen az akár liberális, akár baloldali, akár modernista, akár pragmatikus globalista alapon kélt antinacionalizmus. Ami így vagy úgy a nacionalizmus (a hangsúlyos nemzet-, magyarság-féltés) tartományába esik, azt valószínűleg elutasítják, ha lehet, a felszámolására, gyengítésére törekszenek. Ez egyébként fordítva is igaz: a népi gyökerüket hangoztatók is megválogatják a maguk szellemi műhelyeit, irányzatait, médiumait, s eközben ugyancsak törekszenek a másik törzs fennhatósága alá tartozók gyengítésére, lejáratására. Fontos figyelnünk és ügyelnünk azonban arra, hogy a valószínűségeknek és az egyoldalú logikáknak a általánosítás rangjára való emelése hamis és káros következtetésekre vezet bennünket. Egyrészt egyáltalán nem minden zsidó liberális, baloldali, modernista vagy globalista - azaz antinacionalista -, de még ennél is lényegesebb, hogy nem kell ahhoz zsidónak lenni, hogy a felsorolt felfogások bármelyike vagy mindegyike valakit jellemezzen. A nacionalisták sikeres érvelésének és térnyerésének esélyeit hatványozottan rontja, ha a nemzet mint szerves közösségi lét előnyeinek ecsetelése, bizonyítása, no meg az általános ellenmotivációk felkutatása helyett különféle faji, származási indítékok fellelésén fáradozik.

Tipikusan ilyen hiba - mondhatni, szarvashiba - volt Csurka István részéről, amikor a Frankfurti Könyvvásár magyar részvevőit listába szedte, s ebben kurzívval jelölte meg azokat, akik szerinte nem igazi magyarok (hanem - ha Csurka nem mondta is ezt ki - zsidók). Azért, mert valaki zsidó, szerepelhetett érdemtelenül, de akár megérdemelten is a rendezvényen. Nyilvánvaló, hogy semmilyen eredményre, semmilyen tekintetben nem lehet a Csurka-féle okoskodással eljutni. Nemcsak azért nem, mert feltételezi a zsidó származás vagy identitás korrekt nyilvántartását (azon pedig már túl van a világtörténelem, Izraelt kivéve), de azért sem, mert csak zsidó volta miatt senkit nem lehet eleve kirekeszteni. Ha tehát valaki szükségét érzi annak, hogy legyen a hazánkat Frankfurtban képviselő írók "összetétele" más, az - akármennyire nehéz útnak látszik is ez -, csakis a művekből (és nem a szerzőjükből), a művek tárgyából, felfogásából, szemléletéből, esztétikai értékéből indulhat ki, ezeket kell górcső alá vennie, és ennek eredményeképpen kívánhatja azt, hogy legyen a művek összetétele más - de nem a szerzőké. A másik lehetőség, hogy ha már törzsi alapon műhelyek szerveződtek, akkor követeljük meg a műhelyek jelenlétét, arányos képviseletét. Az egyetlen járhatatlan út éppen az, amelyikre Csurka tévedt.

Természetesen nem csak az irodalom, de a kultúra minden területe is így vagy úgy a törzsi háború hadszínteréül szolgál. Az MDF az első szabad választás megnyerése után a kormányzás legelső pillanatától kezdve szembesülni kényszerült azzal, hogy hiába ígért "tavaszi nagytakarítást", azt nem tudja elvégezni. Amikor a Hungaroton igazgatóját, a szocialista kultúrapolitika egyik jelképértékű megtestesítőjét (a magyar könnyűzene nagy hatalmú diktátorát) leváltotta, az ellenzék és a média ellentűzbe fogott, azonnal előkapva az antiszemitizmus vádját. Hasonló történt a komolyzene területén, amikor a kulturális tárca a Fisher Iván-féle Fesztiválzenekar helyett másokat óhajtott támogatásokban részesíteni. Nem maradtak ki a sorból a színházak sem. Jóformán minden egyes igazgatóváltás kisebb (helyi), de inkább nagyobb (országos) indulatokat kavart, és ezeknek soha nem valamiféle szakmai (színházi) vagy vezetői felfogásbeli különbség állt a hátterükben, hanem az a meggyőződés, hogy az új személlyel a kinevező "törzs" a saját kulturális befolyását akarta növelni. Nehéz is persze más következtetésekre jutni, amikor ezúttal (az MSZP-SZDSZ koalíciós kormányzása alatt) a szegedi színház élére olyan színészt neveztek ki, aki a rendszerváltás első pillanatától fogva kiveszi a részét a szabad demokraták hangos népszerűsítéséből (pl. a kampányok idején), sőt e párt képviselőjelöltjeként országos választásokon indult. A legerősebb színházi jelkép, az új Nemzeti Színház több cikluson keresztül (a Horn-, az Orbán-, s részben a Medgyessy-kormány idején) is a törzsi harcok kereszttüzébe került. Helyszínét, tervezőjének személyét többször is váltogatták, igazgatóját is. De nem járt jobban a filmszakma sem: hogy éppen melyik filmrendező, milyen filmre, mennyi pénzt kapott, erősen függött az éppen uralkodó kormány törzsi felfogásától. Orbánék alatt például Széchenyi Istvánról készült film (a Hídember), ennek főszereplője a fiatal demokratákkal rokonszenvező, politikai szerepet (képviselői jelöltséget vállaló) színész, kiről köztudomású, hogy hívő keresztény, no meg bőséges állami támogatást is kapott a film, s mindez elegendő ok volt, hogy a magyar média balliberális fele, azaz csaknem a kilenctizede - ugyancsak országra szóló vihart kavarjon. Később (más fejezetekben) részletezendő okok miatt nem fog ekkora vihart kavarni, de mégis igaz, hogy a Görgey Gáborral indult (szocialista - szabad demokrata) kulturális ciklusnak pedig (ugyancsak nem véletlenül) egy holokausztos film lett a legfőbb (több milliárd forintos) támogatottja: Kertész Imre Nobel-díjas regényének, a Sorstalanságnak filmváltozata.

Természetesen nem kerülte el a kulturális harc a könyvkiadást és könyvterjesztést sem. Igaz, a sajtószabadságnak - és nem kevésbé a "kultúrharcos" szellemi káosznak - köszönhetően számos igazi, ostoba antiszemita kiadvány is napvilágot látott, s ez érthetővé teszi az indulatokat. Ez sem feledtetheti azonban azt az óriási eredményt, hogy szinte a semmiből megszületett a "nemzeti" (jobboldali, konzervatív) könyvkiadás, s e téren is búcsút kényszerült mondani a balliberális (antinacionalista) hegemónia. (Hogy ennek mekkora jelentősége van, egy személyes élménnyel tudnám talán leginkább érzékeltetni: egyik könyvem - mellesleg a budapesti aluljárókban való - terjesztését az egyik cég látatlanul visszautasította, mivelhogy én írtam. (Ld. még ehhez: Hogyan terem az antiszemita?[48]) Ezúttal voltaképp nagy szerencséje a nemzeti törzsnek, hogy a kultúra, a könyvkiadás is szabadversenyes üzlet lett; már amennyire, persze: az állami költségvetésből származó, alapítványokon keresztül szétosztott pénzek segítségével a kormányok igencsak befolyásolni tudják a piaci mozgásokat, kiválasztódásokat. Ezzel együtt is igaz, hogy a jobboldali könyvkiadók egyike-másika annak köszönheti nemcsak puszta létét, de gyors felfutását, sőt, virágzását is, hogy "jobboldali", "nemzeti" szerzőkre, "antikommunista" könyvekre specializálta magát. (A Kairosz által kiadott Lovas István-könyvek például egyre-másra vezették - a megfelelő kategóriában - az eladási listákat.) A "nemzeti" oldal eljutott arra a felismerésre is, hogyan lehet könyvkiadásból fedezetet teremteni a lapkiadáshoz. A Magyar Demokrata feje felett akkor kezdtek oszladozni a létbizonytalanság sötét felhői, amikor a saját érdekeltségű alapítványa (Magyar Ház) által kiadott könyveket a saját maga kialakította könyvesbolt (a Szkítia - ma már országos bolthálózat) kezdte árulni.

A Fidesz politizálásának tudatosságát és körültekintő voltát dicséri, hogy nemcsak a sajtó, de a könyvkiadás terén is hadállások módszeres megnyerésébe és kialakításába fogott. A "nemzeti" oldal esküdt hívei és ellenségei számára egyaránt emlékezetes marad amaz irdatlan embertömeg, amely délelőttől éjszakáig türelmesen kivárta a maga sorát, mígnem Orbán Viktorhoz járulhatott. A miniszterelnök az Ünnepi Könyvhét alkalmából dedikálta a vele készített interjúkat tartalmazó könyvet, annak a könyvkiadónak a sátránál, amely az egész "nemzeti" oldal s az egész rendszerváltozás szempontjából jelképes jelentőségű: a Püskinél. Bő költségvetési forrásokból - félig-meddig a Heti Válasz szellemi és üzleti kapcsolódásaként - a Fidesz útjára indította a Válasz Kiadót, amely viszonylag rövid időn belül számos könyvvel jelent meg a piacon, egy "olcsó és népszerű" sorozattól kezdve, Fideszes politikai hitvalláson át (Kövér László), reprezentatív, drága kiadványokig.

Nem szóltunk még az oktatásügyről, a törzsi háború szikrázó ütközeteinek egyik jellegzetes terepéről. Mondhatnánk, magától értetődő, hogy a Nemzeti Alaptanterv (NAT), ennek tartalma, kötelező vagy irányadó volta (szabályozó, befolyásoló szerepe) az első pillanattól fogva heves viták tárgya a "nemzeti" jelleget kidomborítani és normatív módon közvetíteni szándékozók, valamint az oktatás szabadságát (liberalizmusát, világnézeti semlegességét, csupán gyakorlati hasznosságát) hangsúlyozók között. Az is nyilvánvaló, hogy akárhányszor újabb kormány jön, újabb lendületet kap a harc, s újabb változásokon esik keresztül a NAT. Az viszont már sokkal kevésbé magától értetődő, hogy az oktatási tárcát, mely minden nemzet életében döntő fontosságúnak tekinthető, a szocialisták eddig mindkét esetben a szabad demokratáknak, ennek az alig párszázalékos súlyú pártnak engedték át. Ezt a "nemzeti" oldalon ugyancsak annak bizonyítékaként értelmezték (természetesen nem a nyilvánosság előtt), hogy lám, "a zsidók" már az ifjúság oktatásánál, nevelésénél el akarják kezdeni a nemzetietlenítést, a hazafiatlanságra, kozmopolitizmusra való nevelést, s ezt a szocialisták szívesen engedik nekik. Kétségkívül bajosan lehet a Magyar Bálint vezette tárcát olyannak látni, amelyiknek fontos lenne a nemzeti (magyar) vonások, hagyományok őrzése, erősítése. Az még a kisebbik baj, hogy a tárca rendre a magyar pedagógustársadalom ellenében igyekszik nagy horderejű újításokat átverni a hazai oktatáson (pl. a tíz osztályos iskolarendszert, az egyszintű érettségi-felvételi vizsgát); nagyobb baj, hogy a szabad demokraták által értelmezett és szorgalmazott korszerűsítés nem egyszerűen "nemzetietlenítéssel" jár, hanem az igénytelenség, az olcsó szellemi tömegtermelés megjelenésének és elburjánzásának veszélyével.[49]

A Heti Válasz egyik száma[50] jellemző címmel (Nincs új a NAT alatt) számol be a legújabb alaptanterv-változat (NAT 2002) néhány jellegzetes részletéről, és a készítők, támogatók nem kevésbé jellegzetes szellemi garnitúrájáról. A szocialisták érintett politikai államtitkára (Hiller István, később kulturális miniszter) "érzékeltetése" szerint a NAT 2002 nem a tárca hivatalos dokumentuma, csak afféle "civil liberális remekmű", ez sem feledtetheti azonban azt a tényt: ha csak kísérleti jelleggel is, de az a szemlélet, s a szemlélet mögött az a személyiség (s mint látni fogjuk, a személyiség mögött a miniszter) teljes valójában ott van, amelyik "A kompetenciaközpontú, egyszintű érettségi-felvételi vizsga koncepciója" című tanulmányba beleszőtte e valóságshow-s mintafeladatot: vajon igaz-e, hogy "Zsanett nyitott, a fiúkkal flörtölő magatartása a műsorkészítők számára szórakoztatónak tűnt, s ezért intézték úgy, hogy a nézők az első körben ne őt szavazzák ki"? Ez a szemlélet, ez a világlátás, ez a fogékonyság egy végleges anyagba is lényegét tekintve csak ugyanezt tudja betenni, legfeljebb másképp pántlikázva. Kádár önjellemzésének, Kiss Elemér (egyébként kisvártatva megbukott) kancelláriaminiszter parlamenti beszédeinek és a kormányzat (kiváltképp az SZDSZ), viszonyulásának (Jászladány és a szabad iskolaalapítás) elemzése aligha fog kicserélődni egy nem baloldali pártfővezér, egy nem baloldali kancelláriaminiszter, egy nem baloldali párt szellemi és ideológiai megnyilvánulásainak elemzésére, mint ahogy a valóságshowból sem lesz soha valódi magyar kultúra, valódi magyar világ, csupán virtuális (azaz kellőképpen elvont, manipulált és uniformizált) "való világ".

A Heti Válaszból ugyancsak megtudhatjuk, hogy a figyelemre méltó tematika "komoly emberektől származik - az Eötvös József Szabadelvű Pedagógiai Társaságnál »fusizó« szakmabeliektől", s a "valóságshow-érettségi a Soros Alapítvány bukszáiból finanszírozott NAT 2002 elnevezésű vitaanyag téziseire, követelményrendszerére épül." Innen már csak egy kurta lépés az Oktatási Minisztériummal való kapcsolat, ugyanis a NAT 2002 egyik szerkesztője Vass Vilmos, akinek nevét csak a bizonyítás kedvéért tesszük emlékezetessé, ugyanis ő koordinálja azt az alaptanterv-átírást szervező csoportot, amelyet Magyar Bálint miniszter hozatott létre minisztériuma egyik intézeténél.

A magyar "kultúrharc" (pontosabban: törzsi háború) talán legfőbb sajátossága, hogy minden ízében áthatja a politika. Errefelé a költők, írók, színészek mindig szívesen vették vállukra a haza sorsának terhét, s ez a szokás legújabb rendszerváltozásunk időszakára sem kopott meg. Mostanság zajló törzsi háborúnk kezdete két olyan párthoz kötődik (MDF és SZDSZ), melynek alapítói és hangadói között ugyancsak bőséggel találhatunk elszánt kultúrharcosokat (hogy csak kapásból néhány nevet említsek: Csurka István, Csoóri Sándor, Csengey Dénes, Lezsák Sándor, Bánffy György az egyik oldalon, Konrád György, Eörsi István, Darvas Iván, Székhelyi József a másikon.) Sokat elmond az antinacionalista-nacionalista szembenállásról, ennek gyökereiről s mélységeiről, hogy a hatalommal, diktatúrával szemben rendszerint ellenséges (mert valóban liberális, azaz mindenekfelett szabadságszerető; vagy valóban baloldali érzelmű, mert az elnyomottakkal, a kisemmizettekkel szolidáris) értelmiség rendszerváltásunk következő fázisában (az MDF bukása után) inkább állt az egykori elnyomók (no meg rajtuk keresztül a saját hatalmuk) szolgálatába, semhogy a nacionalista erők bármiféle uralmát még egyszer el kelljen viselniük. Hogy ez a szolgalelkűségnek látszó, de valójában zsigeri félelem és gyűlölet milyen irracionális méreteket ölthet, legjobban azon mérhető le, hogy egy olyan, valóban nagyszerű író, mint amilyen Nádas Péter is, elveszítette erkölcsi irány- és arányérzékét. Ugyanis tudott találni és hangoztatni azt igazolandó érveket (nem mellékesen Kis Jánossal, az SZDSZ alapítójával szemben), hogy Medgyessy Péternek, a titkosszolgálati múltjáról hallgató és a választókat ily módon becsapó miniszterelnöknek (amúgy a leváltott rendszer miniszterelnök-helyettesének) miért nem erkölcsi kötelessége lemondani.


A gazdaság mint hadszíntér

A hadszínterek közül talán egyik sem teszi annyira nyilvánvalóvá a törzsi háború hazai jelenlétét, mint a gazdaság. Amikor a pénz, melynek egyébként nincs szaga, nincs világnézete, nincs erkölcse, s csupán az érdekli, hogy megfialjon, inkább hátat fordít a haszonszerzés lehetőségének, semhogy nacionalista környezetben mutatkozzon, akkor ezt a törzsi háború súlyos jelenvalóságának és tántoríthatatlan irracionalizmusának számlájára kell írnunk. Nos, éppen ez a helyzet a magyar hirdetési piacon. Kiáltóan nagy a különbség a "nemzeti" oldal egyetlen napilapja, a Magyar Nemzet példányszámához arányított hirdetési állománya és a Magyar Hírlap azonos mutatója között. A balliberális lapból mintegy feleannyit adnak el, mint a Magyar Nemzetből, ám a benne megjelentett hirdetések száma többszöröse a másikéinak.[51] Mindkét lap erősen elkötelezettnek és ideologikusnak mondható, tehát nem állja meg a helyét az a gyakran hangoztatott érv, hogy a pénz (a hirdető, a reklámügynökség) nem szereti a politikát, a pártos, elfogult újságokat és orgánumokat. Ha így volna, miért hemzseg a hirdetés a 168 Óra nevű erősen balliberális lapban, s miért lézeng csak a Magyar Demokratában, mely nacionalista? Van olyan vállalkozó (bár nem ettől híres), aki inkább "ingyen" adott egy millió forintot a Demokratának, csak "ne kelljen" a lapban hirdetnie, mert az rontaná üzleti esélyeit.

Talán néhányan még emlékeznek rá, hogy egész rendszerváltásunknak az volt a legfőbb ideológiai indoka, hogy a szocializmusban nem érvényesülhetnek a jobbak, ezért a szocialista gazdaság versenyképtelen. Vissza kell hát térni a piacgazdaságra, a magántulajdonra, a legfeljebb csak szociális hálóval alábiztosítandó szabad versenyre, amelyben azonos feltételek között majd mindig győzhet a jobbik. Abban a cáfolhatatlannak tűnő tényben, hogy ez pont ellenkezőleg alakult, a közvetlen felelősség azokat a régi elvtársakat terheli, akik gondoskodtak az olyan gazdaságszerkezeti, jogszabályi és politikai lépésekről és változtatásokról, amelyek segítségével politikai hatalmukat gazdaságivá konvertálhatták; ezzel pedig (egyúttal) sokkal kevésbé a minőségek tiszta küzdelmét indították be, mint inkább a szabad rablás féktelen versenyét. Tudomásul kell venni, hogy ebben a helyzetben az új politikai erők (pártok) is arra kényszerültek, hogy túlélésük érdekében, ki-ki a maga gátlástalansága mértéke szerint - szintén a különféle javak versenyen kívüli megszerzésén fáradozzanak; vagy legalábbis szemet hunyjanak az efféle törekvések fölött, főképp, ha ebből maguk is (nem feltétlen személyre, inkább pártra szóló) anyagi támogatást remélhettek. Kiválóan megvilágítja a helyzet lényegét két ismert név, két neves személy egymáshoz való különös viszonyulása: Lezsák Sándoré és Princz Gáboré. Az előbbi - leginkább a lakiteleki sátor révén - a rendszerváltozás egyik jelképe, halk szava és mértékletes magatartása révén pedig a modern puritanizmus megtestesítője. Az utóbbi - múltja és Postabank-vezérigazgatói rangja miatt, valamint atyja révén, ki egykor ávós volt - a rendszerváltozás viszonylagosságának, felemásságának (azaz "az ellopott rendszerváltozásnak" a) jelképe, egyszersmind a köz pénzén degeszre gazdagodott, ugyanebből a pénzből kétfelé (sokfelé) játszó, rongyrázó mecénás megtestesítője. Amidőn a Postabank hirtelen megrendült (s ennek okai ma sem teljesen világosak), betétesek hada rohanta meg, hogy kimentse a pénzét, egyszeriben téma lett az intézmény és vezetője működése, sajátos hitelezési gyakorlata. E banktól nagyon fontos személyek ("VIP"-ek) kaptak nagyon kedvezményes személyes kölcsönöket, másrészt nagyon fontos személyek hatókörébe tartozó szervezetek jutottak ugyancsak nagyon kedvezményes hitelekhez, olykor nagyon is kétes, a visszafizetést nem biztosító fedezetre. Nos, amikor a Magyar Demokrata foglalkozni kezdett mindeme jelenségekkel, mindenki legnagyobb meglepetésére maga Lezsák Sándor üzent neki, hogy a lap "szálljon le" Princz Gáborról. Az újságírók, a tájékozódásból és tájékoztatásból hivatásszerűen élők számára is csak ekkor kezdett halványan derengeni, hogy a jobboldal (a "nemzeti" oldal) rendszerváltoztató pártja (az MDF), annak legpuritánabb politikusa milyen mértékig foglya annak az pénznek, amely az "ellopott rendszerváltozás" révén olyan személyek és gazdasági csoportok birtokába került, akiknek és amelyeknek a nemzetért, a nemzet jobbulásáért érzett felelősségét aligha lehetne alábecsülni. Ebben a helyzetben Lezsák álmát, a nemzeti szellemiségű Lakiteleki Népfőiskolát csak kétes pénzekből lehetett felépíteni és fenntartani; vagyis a jó szándékú politika is piszkos alkut kötött a pénzzel. 1990 óta a jobboldali és a baloldali kormányok is rendre "konszolidálták" a bankokat, vagyis az adófizetők pénzéből újra és újra pótolták veszteségeiket. Cserébe a bankok és bankárok pénzelték a politikusokat és a politikusok érdekeltségébe tartozó intézményeket; no meg, természetesen, a maguk érdekeltségébe tartozókat. Az sem aggasztott senkit, ha a nyakló nélküli, ellenőrizetlen hitelezések (nem ritkán lopások) miatt egy-egy bank csődbe jutott, hiszen egy-két kivételtől eltekintve a politika és az igazságszolgáltatás soha nem igyekezett a felelősöket megtalálni, megnevezni, és főleg nem megbüntetni.

A helyzet kialakulásáért, még egyszer hangsúlyozom, a közvetlen felelősség az "elvtársakat" illeti, akik a gazdasági hatalom átmentésével voltaképp gúzsba kötötték az egész rendszerváltoztatást, s leginkább is a "nemzeti" oldalt. A törzsi háború fellángolásának egyik okát abban kell látnunk, hogy a "nemzeti" oldal a gazdasági béklyói miatt sem tudott úgy táncolni ("nagytakarítani"), ahogy akart, s az elégedetlen "nemzeti" tömegek tehetetlenségükben gyorsan radikalizálódtak, ilyen irányba nyomva-terelgetve választott politikusaikat is. Csakhogy e politikusok, ugyancsak tehetetlenségükben (s ritkábban kapzsiságból) kétes gazdasági üzelmekbe fogtak (ld. pl. a Fidesz kayaibrahimos vállalkozásait). Emiatt hitelességüket könnyen ki lehetett kezdeni, könnyűszerrel el lehetett orozni azt a politikai-erkölcsi előnyt, amely közvetlenül abból eredt, hogy a múlt rendszernek ők még nem voltak politikai tényezői és felelősei. A "nemzeti" oldal tehát lényegében sodródott, s nemcsak gazdasági üzelmekbe és csapdákba, de egyre gyakrabban hazugságokba is. Egy idő után nem tudott következetesen harcolni hangoztatott értékeiért, sőt, e szólamok egyre-másra szembekerültek ténykedéseikkel. Nem csak oly módon, hogy a "nemzeti" oldal politikusai gyakran maguk is akadályként léptek fel a nemzeti érdekeket valóságosan érvényesíteni akaró, radikálisabb törekvések ellen (pl. a kétes privatizálások támogatásával, ezek ellenőrzésének megakadályozásával), hanem úgy is, hogy a szabad rablást elfedték: jobb esetben hallgatásukkal, rosszabb esetben hazugságaikkal. Ha nem éppen a törzsi háború tudatos gerjesztésével.

Több éves kutatómunka alapján itt, a gazdasági hadszíntér elemzésénél kell kijelentenem (mondhatnám: bevallanom), hogy szinte lehetetlen kibogozni és elválasztani egymástól az indítékokat. Arra nézvést akadnak kétségtelen bizonyítékok, hogy a balliberális (antinacionalista) törzs a politikai haszonszerzés reményében, azaz jól megfontolt szándékkal, ám alaptalanul vádolta meg antiszemitizmussal, rasszizmussal, (kirekesztő) nacionalizmussal a "nemzeti" (nacionalista) törzset. Azt viszont jóval nehezebb megállapítani, hogy voltak-e, vannak-e, akik ezen az oldalon éppen azért "antiszemitáztak", hogy a törzsi ellenségeskedés szításával eltereljék a figyelmet a szabad rablásról; ehhez hasonlóan azt is bajos kihámozni, volt-e, van-e a baloldalról a jobboldalra átdobott temérdek ügynök között olyan, aki hasonló célból (okból) "zsidózott".

Körösi Imre volt MDF-es országgyűlési képviselő szerint Csurka István például nem másért írta meg hírhedt dolgozatát (a Néhány gondolat...-ot). Körösi állítja, hogy Csurka az írásában felhasznált adatokat "a Neumann Alapítványon keresztül kapta New Yorkból". Okfejtését így folytatja:

"A néhány gondolat szörnyűséges vihart kavart hazánk ellen. Itt is igazolódott a tétel, hogy a privatizátorok, a baloldali kommunista tolvajok érdekében kell mindig az antiszemitizmust gerjeszteni, tudniillik abban az iszonyatos zűrzavarban, amikor a Csurka-dolgozat miatt vitatkoztak a képviselők, az újságírók, a nemzeti vagyonunk jelentős része átkerült idegen kézbe. Ingyen! Tudatosan íratták meg vele a cikket."[52]

Noha az interjú készítője (Lakatos Pál) és alanya (Kőrösi Imre) a könyvük elején található felhívás szerint felelősséget vállalnak a közölt információ hitelességéért[53], mégsem lehetetlen, hogy tévednek, vagyis lehetséges, hogy Csurka őszinte szándékkal írta, amit írt; több ízben nyilatkozta évekkel később, hogy cikkének igazságtartalma semmit nem évült. Az a kényszer, mellyel őt '56 után rávették a beszervezési nyilatkozata aláírására, az a súlyos lelki teher, amelyet ezáltal egy életre ráraktak, az a drámaírói mellőzöttség, melyet a rendszerváltozás óta át kell élnie (sehol nem játsszák egykor népszerű drámáit), bőségesen elegendő ahhoz, hogy valakinek afféle üldözési mániája alakuljon ki, amely az igazságmagvakból és -morzsákból kerek összeesküvés-elméletté áll össze.

Csurka ráadásul olyan kétségbevonhatatlan tények ismeretének is birtokában volt, amelyeket egyébként gondosan elhallgattak a nagyközönség elől; márpedig ha egy fontos tényről hallgatni kell, nehéz más következtetésre jutni, mint hogy alapos (titokra, valódi összeesküvésre utaló) oka lehet ennek. Például az arról való hallgatásnak, hogy Antall József újdonsült miniszterelnököt, mielőtt még kormányát megalakította volna, külföldi bankok megzsarolták: ha nem köt egyezséget a szabad demokratákkal, kivonják valutájukat a magyar pénzpiacról (ez a gazdaság összeomlásával fenyegetett volna). Az SZDSZ-nek a zsidósághoz való kétségtelen kötődései miatt minden további nélkül lehetett ezt a fenyegetést a zsidó bankárok akciójaként (összeesküvéseként) értékelni. Egy politikailag kultúráltabb környezetben viszont, ahol a másik oldalra ugyancsak jellemző lenne az árnyalt gondolkodásmód, az is hangsúlyt kaphatna, hogy a "nacionalista" MDF-et nem általában a zsidó, hanem a nemzetközi (antinacionalista, internacionalista) tőke igyekezett (igyekszik) kordában tartani; másrészt a bankárok akciója nem tekinthető általában a magyarországi zsidóság törekvésének és akaratának. Egyébként ezt "józanabb" pillanataiban Csurka maga is belátta, s elnézést is kért azoktól a "kis" zsidóktól, akiket akaratlanul megbántott. Ám a maga sértettsége, megbántottsága azt már nem engedte és nem engedi neki belátni, hogy a holokauszt kiváltotta iszonyat máig tartó hatása miatt általánosító, elnagyolt megfogalmazásait nem tudhatja (nem tudhatta) semmisé tenni utólagos bocsánatkérésekkel. Már csak azért sem, mert a túloldal minden alkalommal jó érzékkel csapott rá nehezen védhető megnyilvánulásaira, felkorbácsolva a zsidóság félelmét, és alaposan besározva (Csurkával, antiszemitizmusával) az egész nemzeti oldalt.

Az a tény, hogy Csurka állításait bajosan lehetett volna igazolni, egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezek a nyilvánosság mögött, a közvélemény látens felében ne vertek volna gyökeret, illetve hogy maga a dolgozat ne az ott lappangó véleményeknek lett volna valamiféle összefoglalása, visszhangzása. 1992-93-ban az MDF sajtóirodájának (mellesleg nem párttagos) vezetőjeként gyakran találkoztam azzal a bizalmas, baráti közléssel, hogy "Csurkának tulajdonképpen sok mindenben igaza van" (legfőképp abban, hogy elmaradt az igazi rendszerváltozás), "de nem szabadna ilyen nyíltan zsidóznia". Ebben az esetben nem kell tehát a Szolgálat megbízására, ügynöki ügyeskedésre gyanakodnunk, a törzsi feszültségek (a háborús indítékok) e nélkül is kifejtették hatásukat: az egyik oldalon leginkább a "nyílt" nacionalizmus, antiszemitizmus, a másik oldalon leginkább a "nyílt" nemzetellenesség miatt támadt félelmek. S noha a tekintetben sem lehet kétségünk, hogy a régi elvtársak által a politikába (pártokba) telepített ügynököknek (akárcsak a külföldi titkosszolgálatok által telepítetteknek) ugyancsak megvolt (és megvan) a maguk szerepe, a politika a maga természetéből és érdekéből fakadóan nélkülük is elvégezte - és a mai napig elvégzi - dolgát: minden lehetséges (és a szavazóközönség számára hihető) módon megvádolja (besározza, lejáratja) ellenfelét. Ahogy Török Gábor politológus is megállapítja a Medgyessy-kormány első évét értékelő elemzésében (a Népszabadságban!): "leginkább az MSZP érdekelt a bal- és jobboldal közötti, oly sokat emlegetett árkok fenntartásában - hogy szavazóik ne vándorolhassanak át a másik oldalra". A kormány azonban - Török szerint - "a kommunikációban szinte mindent megtanult a Fidesztől, sőt bizonyos értelemben még túl is lépett rajta". Ezzel volna magyarázható, hogy a Medgyessy-kormány "miközben megbékélésről beszél, és teszi ezt a jelek szerint nagy népszerűségnek örvendően, valójában foglalni akar. Ehhez szüksége van a Fideszre mint ősgonoszra, legalább annyira, amennyire a Fidesznek az antikommunizmus összetartó ereje miatt szüksége volt az MSZP-re mint - minden cselekvést megmagyarázó elemként - örök ellenfélre."[54] "Könnyű Katát táncba vinni" - vonhatjuk le tehát a következtetést; a politika annak rendje és módja szerint meglovagolta a törzsi ellentéteket, s egyúttal tudatosan tovább mélyítette és szélesítette az árkot.

A gazdaság mint hadszíntér szempontjából ennek a felismerésnek az a jelentősége, hogy a saját identitás erősítése, a saját csoportképzés törvényszerűen vezetett el a pártklientúrák kiépítéséig, ezek előnyben részesítéséig, nem csak a közigazgatás, nem csak a kultúra, de a gazdaság szférájában is. És innen csak egy apró lépésre volt az a szint, melyen már nem csupán a pártos kötődés döntötte el, ki juthat állami megbízásokhoz (fittyet hányva a szabad, tiszta versenynek, no meg a közbeszerzési törvény szellemének), hanem a korrupció is. Ennek ma látható "eredménye" több mint lesújtó: a megvesztegetések száma, mértéke többszöröse annak, mint amennyit a Kádár-rendszerben tapasztalhattunk. A gazdasági élet, a verseny szereplőinek az esélyegyenlősége nemhogy javult volna, hanem katasztrofálisan romlott. A pártok törvényfelettisége, az, hogy a pártklientúrák szinte büntethetetlenek, az igazságszolgáltatás feltűnő tesze-toszasága, az ügyek végtelen elnyújtása mintegy a szokásjog szintjére emelte a gazdasági törvénytelenségeket, törvénysértéseket. Kedvező változásnak csupán az tekinthető, hogy noha kezdetben a parlamenti pártok - a maguk érdekében - többé-kevésbé fedezték egymás üzelmeit, a törzsi háború gerjedése, kiterjedése (az ördögfestés, ördögűzés) a 2002. évi választásokra eljutott arra a szintre és addig a pontig, ahol a másik fél gazdasági visszaéléseinek felmutatása napi törekvéssé, rendszeres gyakorlattá vált. A Medgyessy-kormányban külön államtitkárságot létesítettek Keller László országgyűlési képviselőnek az Orbán-kormányhoz köthető gazdasági visszaélések felkutatására, büntetőjogi lépések kezdeményezésére. Természetesen sem a törvényekkel, sem az alkotmánnyal nem áll összhangban egy olyan intézmény működtetése, amely - kimondva, kimondatlanul - pártszínek alapján válogat a gyanús esetek között; ez is a törzsi háború különös vadhajtásainak egyike. A viszonzástól (visszacsapástól) való félelem azonban mégiscsak abba az irányba tereli a politika és gazdaság szereplőit, hogy ha nem is feltétlenül mértékletesebben, de legalább óvatosabban bánjanak a közpénzekkel. (Ld. például erre az ún. üvegzseb-törvényt.) A szigorítás előbb-utóbb csak kifejti jótékony hatását az esélyegyenlőségre - feltéve, hogy az igazságszolgáltatásra is kiterjed a változás. Egyelőre azonban inkább az tűnik igaznak, hogy az igazságszolgáltatásra is kiterjed a törzsi háborúság sújtotta pártpolitika hatalma.

Erről az egész jelenségről bőségesen írtam egy másik könyvemben: Baksisvilág. A korrupció természetrajza a rendszerváltozás Magyarországán.[55] A törzsi viszálykodásnak a magyar gazdaságra kifejtett romboló hatását valószínűleg nem lehet túlbecsülni. Kis ország, nagy pénz. Szlovák gazdasági csodáról ír a BBC - tudjuk meg a HVG internetes változatából 2005 májusában. "Északi szomszédunk gazdasági élete fejlődött a legdinamikusabban az elmúlt év során, az európai pénzek pedig valósággal elárasztják az országot. A BBC elemzése szerint Szlovákia hamarosan vezető pozícióra tehet szert a térségben."

Vajon nincs-e összefüggés a szlovák nacionalizmus és a szlovák gazdasági hatékonyság mögött? Az EU-tagsága miatt Szlovákia valamelyest korlátok közé szorítja nemzetállami - állami szintre emelt nacionalista - hajlamait, törekvéseit, ily módon a szélsőségekből rendszerint származó ilyen-olyan veszteségeknek elejét veszi. Ám ezek a korlátok, határok mégis meglehetősen tágak, sokkal inkább garantálják az államon kívüliekkel szembeni egységes fellépést, egészséges önvédelmet, sokkal inkább lehetővé teszik az országon, nemzeten belüli egységes akarat érvényesülését, mint Magyarország esetében a két törzs mindenütt jelenlévő, éles szembenállása. Az egészséges nemzeti önvédelem hiányára utalnak a következő adatok is. Szintén épp 2005 májusában, a Magyar Magántulajdonú Vállalatok Klubjának fórumán a Transelektro-csoport elnöke (Székely Péter) előadta, hogy a hazai közbeszerzésekből a külföldiek Írországban 25, a spanyoloknál 15, a németeknél és a franciáknál 5-5 %-ot tudnak megszerezni. "Hazánkban ez az arány jóval 50 százalék felett van".[56] Több mint figyelemre méltó, mint válaszolt erre - s a többi hasonló felvetésre - Szanyi Tibor, a szocialista-szabad demokrata kormány gazdasági tárcájának államtitkára, ugyanezen a fórumon: "Az EU-csatlakozással lezárult a vadkapitalizmus időszaka, át kell térni a hazafias gazdaságpolitikára".

Vajh', miért csak most? Miért nem ezzel kezdték?

A zsigerükbe oltott antinacionalizmus miatt.


Fegyverarzenál és propagandagépezet

Miként a valódi, fizikai megsemmisítéssel járó, véres háborúkhoz, úgy a voltaképp békeidőben s leginkább a szellemi dimenzióban vívott, ezért általában vértelen törzsi háborúhoz is elengedhetetlenek a legkülönfélébb harci eszközök, fegyverek bevetése, nem szólva az ezek hatékonyságát is garantáló propagandagépezetről.

Mivel a háború kénytelen-kelletlen a demokráciának nevezett politikai rendszer keretei között folyik, a propagandának nem kevesebbet kell biztosítania, mint hogy a legkevésbé sem demokratikus szándékok és törekvések is demokratikusnak tűnjenek. Akármekkora szuperhatalom is az Amerikai Egyesült Államok, különleges fegyverarzenáljával akármilyen gyorsan el tudja is foglalni Irakot, ha a háborút indító elnök propagandával nem győzi bizonyítani nemes szándékát, nincs az az olajmennyiség, amely ellensúlyozhatná a bel- és külpolitikai veszteségeket. Ezért volt fontos az amerikai, e függetlenségéről nevezetes sajtó megzabolázása, a háborús propaganda segítségével olyan hangulat teremtése, amelyben valósággal hazaárulásként értékelődött, ha bármely ottani tévé- vagy rádiócsatorna, bármely újság, bármely újságíró a kétségeit hangoztatta (volna) az iraki háború jogosságát, helyénvalóságát illetően.

Kiválóan rávilágít a hazai (balliberális) propaganda előtt álló feladat nagyságára Orbán Viktor miniszterelnök egyik nevezetes választási beszédének alábbi részlete, amely a folytonosságra emlékeztet: vagyis arra, hogy a túloldaliak (antinacionalisták) bizonyos tekintetben ugyanazt igyekeznek "eladni", sulykolni, elhitetni a jó néppel most, a demokráciában, mint egykor, a szocialista diktatúrában.

"Engedjék meg, hogy néhány őszinte szót szóljak a fiatalokhoz. Látom, ma is szép számmal vagyunk. Köszönjük a fiataloknak a friss erőt, a jókedvet és a jövőbe vetett hitet. Ám van itt valami, ami talán nehéznek tűnik, de mégis el kell mondanom. Nektek, önöknek, igazuk, igazatok van, a jövő a ti oldalatokon áll. Azonban tudnotok kell, hogy Magyarországon van egy szomorú hagyomány. Akik a nyilvánosság előtt vállalják meggyőződésüket, hiába fiatalok, joggal tarthatnak attól, hogy velük szemben a kigúnyoltatás, a nyilvános megszégyenítés eszközével fognak élni azok, akik 1947 óta mindig is ezt teszik. Akik minden tőlük különbözőt megsemmisítendőnek tartanak, akik nacionalistának, antiszemitának, fasisztának bélyegzik mindazokat, akik a nem az általuk szabott szellemi vágányon haladnak. Akik a Kossuth téren megjelent másfél millió ember láttán maoista nagygyűlést emlegetnek, és a fiatalok arcáról a Hitlerjugend újjászületése jutott az eszükbe. Kedves fiatal barátaim, tudniuk kell, tudnotok kell, hogy készen állnak, akik bélyeget sütnek rátok éppen a tolerancia jegyében."[57]

Éppen azért, mert a törzsi háború lényegében a demokrácián túli dimenzióban folyik, s kirekesztő (megsemmisítő) szándékai, törekvései a demokrácia szellemiségével pontosan ellentétesek, a törzsi propagandának mindenekelőtt ezt a tényt kell elkendőznie. Leginkább kétféle módon: részint az antidemokratikus megnyilvánulások demokratikussá, illetve a másik oldali demokratikus megnyilvánulások antidemokratikussá maszkírozásával; részint pedig a demokrácián túli fogalmak bevetésével. A demokrácia tiszta alapvetése, mely szerint mindegy, hogy kinek van igaza, a többség dönt, ezáltal teljesen összekuszálódott. Ha a kisebbségnek pozitív diszkrimináció jár, akkor már nem érvényes az alapelv. A demokratikus alapelv mellé kétségkívül felvétetett az utóbbi elv is (a kisebbségnek előnyös megkülönböztetés jár), csakhogy egyes egyedül a magas szintű politikai (ezen belül pedig "erkölcsi") kultúra képes garantálni, hogy ez az elv ne sértse, ne károsítsa az alapvetést. Ha ez a kulturáltság jóformán teljesen hiányzik (miként a rendszerváltozás Magyarországán), akkor a propaganda erején (hatékonyságán, leleményességén) múlik, hogy a közvéleménnyel mit hitet el kisebbség és többség harcából: az előbbi erőszakos, erkölcstelen, összeférhetetlen, antidemokratikus (mert nem veszi figyelembe a többség akaratát), vagy ez utóbbi (a többség) kirekesztő, fasiszta, antiszemita, rasszista, diktatórikus, antidemokratikus (mert nem veszi figyelembe a kisebbség akaratát).

A demokrácia alapvetéséből például egyenesen következik, hogy ha egy ország többsége valamely választáson történetesen a jobboldalra szavaz, akkor a jobboldali kormánynak nem csak joga, de kötelessége is, hogy az ígéreteinek teljesítéséhez elengedhetetlenül szükséges propagandát (tájékoztatást és meggyőzést) végrehajtsa. Ha ehhez nincsenek biztosítva számára a megfelelő médiaszemélyiségek és médiaeszközök, akkor leváltásokkal, kinevezésekkel, támogatásokkal, vásárlásokkal és alapításokkal meg kell teremtenie a maga médiáját. Magyarországon a balliberális média egyik legfontosabb feladata volt a rendszerváltás kezdetétől fogva, hogy a jobboldal (a nacionalista törzs) ez irányú törekvéseit minden egyes alkalommal antidemokratikusnak, diktatórikusnak, antiszemitának, hasonlónak tüntesse fel. Csupán néhány idevágó, botrányként tálalt ügy: az Antall- és a Boross-kormány idején a közszolgálati tévé és rádió elnökeinek és alelnökeinek kinevezése (ld. médiaháború), ugyanekkor és ugyanitt (Magyar Rádió, Magyar Televízió) kék szalagos tüntetésekkel kísért elbocsátások (a tévé esetében csak próbálkozások); az Orbán-kormány idején a médiaegyensúly megteremtésének kísérlete (a médiaháború "folytatódása", a média "lenyúlása", "elfoglalása"), a Vasárnapi Újság és a Magyar Demokrata anyagi és erkölcsi támogatása ("nyílt lepaktálás" az "antiszemitázó", "rasszista" szélsőjobbal), a Heti Válasz létrehozása ("közpénzekből!"), és így tovább.

A demokrácián túli fogalmak rendszerint a politikai nyelv erőterében használatosak: ezek olyan kifejezések, amelyeknek kellőképpen erős érzelmi töltetük van, ezért kiválóan alkalmasak címkézésre (megbélyegzésre, "ráolvasásra"), de bevetésük idején még nincsenek annyira elkoptatva, hogy bumerángként üssenek vissza. A nacionalista törzs leginkább a nemzetietlen, nemzetellenes, nemzetáruló, hazaáruló, hazafiatlan, magyarellenes, kommunista, bolsevista kifejezést kedveli; az antinacionalisták pedig a már sokszor emlegetett jelzősorozatot kedvelik leginkább:kirekesztő, antiszemita, rasszista, fasiszta, szélsőjobboldali, gyűlölködő. A törzsi háború mai állása szerint e harci kifejezések szerepéről, hatásáról leginkább az mondható el, hogy a törzsi tagság zömében változatlan élvezettel fogadja, amikor (az övéi részéről) a túloldaliakra rásüttetnek a bélyegek; ám a törzsek békülékenyebb része, különösen pedig a törzsön kívüliek számára e jelzők értéke erősen megcsappant, hiteltelenné váltak, s már az is előfordul, hogy ezt a nagy nyilvánosság előtt is hangoztatják.

Nos, ez az eset fordult elő az után, hogy György Péter az Élet és Irodalomban azt állította e sorok írójáról: "mindössze ahhoz ért, hogy jól megéljen antiszemitizmusából"[58]. A következő lapszámban Fáy László, a Modern Magyarok Mozgalma egyik alapítója (egyebek mellett) így reagált[59]:

"A választások után, a békés párbeszédre törekedve, jó néhányszor találkoztunk a hazai jobboldal számos ismert alakjával. Vendégünk volt több alkalommal is Varga Domokos György úr is (...) Az az ember, akit beszélgetéseink során megismertünk, a leghalványabb mértékben sem volt antiszemita. Ezt a sorainkban helyet foglaló két egykori auschwitzi fogoly is megerősítheti. György Péter igaztalan vádja nemcsak Vargát mint a hazai jobboldal mi térfelünkre áttévedt képviselőjét (tudatosan átjött parlamenterét?) sértette meg, hanem mindazokat, akik kinyújtott kezét elfogadták."

Mindez a változások lassú, de biztos jelét mutatja. Igazából azonban még nem jutottunk túl azon a szakaszon, amelyben a címkékkel, bélyegekkel emberi, politikusi sorsokat lehet megpecsételni. Különösen, ha ebbe a törvényhozás és igazságszolgáltatás is besegít. Valóban demokratikus - mondhatnánk, ideáltipikus: a véleményszabadságot maradéktalanul tisztelő - társadalomban senkit nem lehetne kirekeszteni a közéletből, kiváltképp nem lehetne bíróság elé állítani és általa elítélni egy olyan kifakadásért, amilyent ifj. Hegedűs Loránt követett el egy újságcikkre reagálva. "Galíciai jöttmentek"-nek nevezte azokat, akik az őfélékről (azaz a Hegedűs-félékről) úgy vélik, hogy ki kell őket rekeszteni a demokráciából. Átérezvén a tényt, hogy demokratikus alapállásból az ilyen vélemények kirekesztő, büntető célzatú üldözése gyenge lábakon (érveken) áll (leginkább a meglehetősen kétes - kétszínű, kétmércés - "politikailag korrektre" támaszkodik), a balliberálisok arra törekszenek, hogy a politikai nyelvben használt, számukra kellemetlen kifejezéseket a demokrácia "részévé" tegyék - pontosabban a demokrácia (a "demokratikus jogok") által büntethetővé. Ezért igyekeznek törvényt alkotni rájuk: pl. a szólásszabadsággal szemben megalkotni az ún. gyűlöletbeszéd-törvényt, jogilag büntethetővé tenni az ún. gyűlöletbeszédet, benne a holokauszt tagadását.

Hogy az ideáltipikus demokráciafelfogás talaján állva milyen abszurd (mert kétmércés) ifj. Hegedűs elítélése, az leginkább egy különös gyilkosság igazságszolgáltatási hókuszpókuszán mérhető le. Simon Tibornak, egykori ferencvárosi és válogatott futballistának agyonveréséről, azt ezt övező hazugságokról és agyonhallgatásokról beszélek. No meg a kokárdáról... Szem- és fültanúk mi magunk nem lévén, nem lehetünk biztosak abban, hogy minden úgy zajlott, ahogy Lakatos Pál és Kőrösi Imre alábbi beszélgetéséből kikerekedik. De ebben az esetben nem csak a cáfolhatatlan tények, de az esetleges képzelődések is sokat elárulnak a rendszerváltozás törzsi háborújáról, indulatairól és indítékairól.

- (...) Azt mondták, Simon arabokkal szólalkozott össze. Aztán később egészen másról volt szó, nevezetesen, hogy Simon Tiboron volt egy nemzeti színű kokárda. A rendőrség tagadja, azt mondják, nem volt rajta.

- Volt rajta.

- És valaki, nem arab, kifogásolta, hogy miért van rajta ez a kokárda. Simon visszaválaszolt, ha nem tetszik, vissza is mehetsz hazádba. És akkor kezdődött minden.

- Sajnos a szóbeszédnek sok igazságtartalma van. Feszített hangulat volt a választások környékén. Simon Tibiről tudni kell, hogy külsőségekben is erősen magyarnak mutatta magát. Egyik beszélgetésünkön mondta, mindig elsírja magát a Himnusznál, amikor a válogatottban játszik. Megint azt mondom, az eltelt időszakban [a rendszerváltozás első 12 évéről van szó - VDGy] semmi nem szivárgott ki, csak a szóbeszéd járja. Milyen rendszer jellemzője ez? A diktatúráké. Szétrúgják valakinek a fejét, és nincs motívum, nincs kiváltó ok [...][60]

A törzsi propaganda említett két feladata (az antidemokratikus megnyilvánulások demokratikussá, illetve a másik oldali demokratikus megnyilvánulások antidemokratikussá maszkírozása, valamint a demokrácián túli fogalmak bevetése) maga után vonta egyfelől a végrehajtáshoz szükséges harci eszközök (média) megszerzését-megteremtését (vagy csupán megtartását), másfelől a legmegfelelőbb harci módszerek (virtuális fegyverek) kimunkálását és alkalmazását. Ez utóbbiak közé tartozik az A-fegyver (röviden: "a" mint antiszemita; bővebben: az "antiszemitizmus elleni harc" mint a politika fegyvere), s a Gy-fegyver ("gy" mint gyűlölet), az R-fegyver ("r" mint roma vagy rasszista), s hasonló társaik a balliberálisok fegyverarzenáljából; de voltaképp ugyanerre a mintára készült a nacionalisták által a túloldaliak ellen használatos N-fegyver is ("n" mint nemzetietlen, nemzetellenes), vagy K-fegyver ("k" mint kommunista). Mindezekről a fegyverekről másutt írok. Gyakori bevetésüket annak köszönhették, hogy egyfelől nehezen kivédhető vádakat tartalmaznak; azt bizonygatni, hogy valaki nem antiszemita, hogy nem gyűlölködő, vagy azt, hogy valaki kellőképpen nemzeti vagy magyar, egyszerre kínos és reménytelen. Másfelől a bélyegek segítségével világosan meg lehetett jelölni az ellenséget (az ősgonoszt), s ez kiváló törzsképző (identitásépítő, -erősítő) módszernek bizonyult. A zajos törzsi propagandáknak azonban volt egy olyan rejtett hatásuk is, amellyel legtöbbször maguk a törzsi harcosok, azaz a pusztító fegyverek jobbára lelkes és naiv bevetői sem számoltak: a háborús harsonák zajában, a látványos törzsi ütközetek csöndes árnyékában a rendszerváltozás oly mértékű törvénytelenségek (átmentések, átjátszások, vesztegetések, lopások) által és mentén zajlott, amely a kialakított demokratikus intézményrendszert sok tekintetben ezek díszletévé alacsonyította. Ez azonban már a következő rész témája.


A háború tétje és vesztesége

A törzsi háború jelenségének, valóságának átfogó megítéléséhez elengedhetetlen, hogy végiggondoljuk, egyáltalán mi a tétje, értelme, haszna; másfelől pedig, milyen hátrányok (károk, veszteségek) származnak belőle.

A háború egyik tétje nem kisebb, mint hogy fog-e másoktól markánsan különbözni a magyar nemzet és országa. Magába olvasztja-e a nemzetet és az országot az európai egységesülés vagy a nyugati világ globalizációs kohója, vagy meg tudja őrizni a ma még többé-kevésbé meglévő sajátosságait, értékeit - amelyek által képes hozzájárulni az emberiség gazdagodásához, sikeres evolúciójához? Az antinacionalizmus a természeténél fogva az univerzalizmust táplálja, s egyúttal a nemzeti vonások megőrzését gátolja, sőt, gáncsolja. A nemzeti vonások indokolatlan mértékű őrzése pedig azzal a veszéllyel fenyeget, hogy az ország hátat fordít a modernizációnak ("fejlődésnek"), magába zárkózik, magára marad, s annak ellenére, hogy semmitől nem óvakodott jobban, mint hogy mások globális érdekeinek kiszolgálója legyen, egyenesen ezeknek válik - védtelenségében - kiszolgáltatottjává. A mindennél nagyobb, fontosabb kérdés, hogy hol van az arany középút, vagyis a helyes arány a globalista és a nemzeti (antinacionalista és nacionalista) törekvések között. Természetesen bajosan lehet "objektív" választ adni a kérdésre, mert mindenkinek másutt van a keresett aránypont, spekulatív úton-módon azonban több, nehezen cáfolható érv is arra utal, hogy rendszerváltozásunk során internacionalizmusból volt a kelleténél több, és nacionalizmusból a szükségesnél kevesebb. Negyvenöt év antinacionalista hegemóniája kezdetektől fogva erősebbnek bizonyult, mint a nemzeti érdekek valóságos, körültekintő, felelős védelme. Olyan jeles antinacionalista harcosok, mint például Vásárhelyi Mária, csak mostanság kezdik belátni és hangoztatni, hogy a jogos, méltányolható nemzeti érzéseknek teret kell engedni. A szocialista párt (MSZP) csak újabb kormányzati ciklusára készülődvén "fedezte fel", hogy létezik "nemzeti közép", amelyet nemzeti retorikával meg lehet (és lehetőleg meg kell) nyerni. Ugyancsak a felelős nemzeti gondolkodás hiánya mutatkozik meg abban, ahogy a - nemzeti pártnak tekintett - MDF országlása alatt is stratégiai ágazatok sorát szerezték meg külföldi befektetők, ráadásul szemérmetlenül alacsony áron. A nemzeti vagyon elkótyavetyélése javarészt nem szólam, hanem szomorú valóság. Ha legalább az államadóság törlesztésére vagy felszámolására fordíttatott volna a privatizációból származó bevétel, nem folytatódna az ország (az ország polgárainak) folyamatos (ön)kizsákmányolása...

Úgy vélem azonban, hogy a "nemzetietlen" felfogás, s az erre építő politika veszedelmére és lehetséges veszteségére az eddigieknél is jobban, világosabban rámutat egy sajátos közvélemény-kutatás beszédes eredménye. Egy olasz szaklap arra kérte olvasóit (tudjuk meg a Népszabadságból![61]), hogy idegenforgalmi szempontból ne osztályozzon, inkább színekkel jelöljön meg egy-egy fővárost. Nos, Prágát sárgával, Budapestet szürkével jelölték! Demszky Gábor budapesti főpolgármester kampányainak egyik fő szólama ez volt: "világvárost Budapestből!". A Magyar Televízió egyik híradásában egy holland házaspár azzal indokolta, hogy nem látogat el a Balatonról a fővárosba, mert "Budapest olyan, mint a többi világváros". Demszky tehát "megcsinálta". Már csak azért is, mert Budapest népének nagyobbik fele vevő volt erre. Budapest népének zömét csábítja a kozmopolitizmus csillogó kirakata. Még nem tudja, hogy neki nem arra kell büszkének lennie, nem annak kell örülnie, hogy olyan, mint a többi; hanem annak, hogy más. Hogy mindenki másétól különböző, saját színe van; csak ezt kell (kellett volna) tudni megfejteni, megtalálni, megőrizni. Ettől és csakis ettől lehet (lehetett volna) más, mint egyhangú tucatszürke.

A törzsi háború másik - járulékos - tétje, hogy lesz-e az ország népének ereje és büszkesége szembeszállni a globalizációs trend nem kívánatos hatásaival. Lesz-e tartása legalább részben kivonni magát az alól a szemlélet alól, amely az óvatlanabb, védtelenebb országok sorsát szinte teljesen alárendeli a multinacionális tőke kívánalmainak, törekvéseinek; amely szinte mindent a pénzügyi vonatkozások (azaz a várható anyagi hozamok) alapján rangsorol, feláldozva nemzeti kultúrát, nemzeti boldogulást.[62]

A törzsi háború kárai, veszteségei változatos képet mutatnak.

Az egyik legnagyobb kárnak a szellemi-kulturális gettók kialakulása tekintendő: a törzsek megelégszenek azzal, hogy "saját" harcosaik szellemi-ideológiai, sőt, művészeti munkásságát kövessék figyelemmel, a másik oldalbeliek - de akár a törzsön kívüliek - megnyilvánulásait csukott szemmel-füllel, ha nem eleve gyanakvással, ellenségesen fogadják.

"[...] minden irányzatnak megvan a maga lapja, és ebben »természetesen« mindenkinek igaza van, egyébként pedig tombol az intolerancia a »másik« nézeteivel szemben. Nemhogy vita nincs, nem is olvassák egymás írásait" - állapítja meg a jobboldallal és a neoliberalizmussal egyaránt szemben álló "kritikai baloldal" jeles képviselője, Szalai Erzsébet.[63]

Nyugodtan kijelenthetjük, hogy e tekintetben rosszabb a helyzet, mint a kádári diktatúrában volt, amikor az államhatalommal többé-kevésbé szembenállók érdeklődéssel fogadták egymás (igaz, jobbára gondosan becsomagolt) véleményét, megtermékenyítették egymás gondolatát. Ma elegendő egy felvetés elutasításához, ha rossz helyen (rossz oldalon, a másik törzsben) mondják. Ma a tisztesség fokmérője a saját törzs melletti kiállás erőssége, a másik törzs szapulásának hevessége. A két szemmel nézők, vagyis azok a kevesek, akik (szándékuk szerint) egyszerre látják és követik mindkét törzs indítékait, elfogadják jogos érdekeit és elnézik érthető indulatait, de egyiknek sem nézik el a nyilvánvaló hazugságokat, manipulációkat, nos, azok ma többnyire árulók. "Átálltál?" - érdeklődtek kezdetben ismerőseim, amikor rendszeres szereplője lettem a Kereszttűzben című tévéműsornak, s Fideszes politikusokat is szívesen szembesítettem szavaikkal és tetteikkel. Horn Gyula pedig ezt a kérdést szegezte nekem a műsor vendégeként az egyik reklám alatt: "Maga MIÉP-es?"

Nyilvánvaló, hogy most teljesen elmarad mindama előny, mely az országnak, a nemzetnek abból származhatna, hogy legalább az értelmisége a másképp gondolkodók érveit alaposan végiggondolja, beépíti a maga elképzeléseibe, tanácsaiba. Csakhogy még ennél is sokkal súlyosabb a helyzet. A kölcsönös megértés híján minden egyes kormányváltáskor (azaz a másik törzs kormányhatalmi pozícióba kerülésekor) beindul a boszorkányüldözés, az "ellenséges" törzs támogatóinak mellőzése és támadása, egyúttal megkezdődik a saját törzs harcosainak és hátországának (azaz a saját klientúrának) a nemtelen dicsőítése, címekkel, rangokkal, kitüntetésekkel, nem utolsósorban megrendelésekkel, üzletekkel való elhalmozása. Aligha lehet kétséges, hogy ennek a szemléletnek az eluralkodása igen távol esik attól az ideális állapottól, amelyről a rendszerváltozás kezdetekor képzelődtünk: hogy az igazi piacon, az igazi versenyben mindig a jobbik (a nagyobb tudású, a szorgalmasabb, a tisztességesebb) fog győzni.

Ezzel szemben közelebb áll az igazsághoz, hogy újra a talpnyalók, újra a hitványak, újra a középszer korát éljük. A hatalom - legyen ez politikai, gazdasági - inkább az ilyesféléket szereti. A közvélemény látens részének óriásira duzzadása miatt elitünk gyakran ugyanabban a tévedésben leledzik, mint egykor a kádári elit: a saját véleményét érzi többséginek és igaznak. Medgyessy Péter miniszterelnökünk szerint kormányzása első évének egyik fő eredménye, hogy mindennapi, civil életünkben csökkent a politikai viszálykodás, betemettettek az árkok. Ámde egészen más, sokkal kiábrándítóbb a rendszerváltozás magyar valósága.

Egyfelől valóban kevesebb családi békesség és baráti kötelék megy rá mostanság a politikai nézeteltérésekre. Erről azonban a politika csak olyan értelemben tehet, hogy az elmúlt tizenhárom évben mindent elkövetett - mármint politikusaink elkövettek - azért, hogy kiábránduljanak belőle. Ahhoz, hogy politikai nézetkülönbségek miatt emberek egymásnak essenek, először is az szükséges, hogy még beszéljenek egymással; másrészt kellőképpen erős legyen a hitük az általuk választott vagy választandó politikusok becsületességében, elkötelezettségében, egyszersmind a nem választottak alantasságában, tehetetlenségében, hozzá-nemértésében. A kölcsönös lejáratásoknak, illetve az eddig folyamatos "váltógazdálkodásnak" annyi haszna mindenképpen lett, hogy az illúziók rohamosan csökkentek, még ha - szerencsére - nem tűntek is még el.

Másfelől az a szomorú magyar helyzet, hogy rendszerváltozás és demokrácia ide vagy oda, a kisemberek éppen úgy - ha nem jobban - félnek hangot adni véleményüknek, mint a puha diktatúra idején. Pontosan látják, hogyan gazdagodnak (ne szépítsünk: csalnak, lopnak, hazudnak) a fejük felett, de azt is, hogy ha ezt szóvá tennék, ha saját érdekeik, politikai nézetükért hangosan kiállnának, ez akár az állásukba, előmenetelükbe kerülne. Nem kis mértékben a törzsi viszálykodás számlájára írható, hogy a törzsi érdekvédelem úgy-ahogy kialakult, s a törzsi harcosokat kormányváltás idején is többé-kevésbé megóvja, helyzetbe hozza a hatalom, ám a civil érdekvédelem sok tekintetben gyengébb lábakon áll, mint a kádári időkben. Több mint elképesztő, hogy az országnak körülbelül kétharmada vesztese az egész átalakulásnak, ez a tömeg azonban semmilyen tekintetben nem volt képes szembeszállni e részint elképesztő mértékben meggazdagodott elit lényegében nemzet- és demokráciaellenes törekvéseinek, gazdasági és politikai manővereinek. Tudatlanságuk folytán és valódi képviseletük hiányában e nyilvánvaló vesztesek habozás nélkül visszaszavazták a hatalomba azokat a szocialistákat, akiknek nem csak az egykori "létező" és megbukott szocializmus varrható a nyakukba, de az is, hogy a társadalmi tulajdon jelentős részét átmentették a saját célukra. A retorikáknak a nacionalizmusra, antiszemitizmusra, illetve a nemzetellenességre, hazafiatlanságra, kommunizmusra való kihegyezése, az érzelmek szikrázó összecsapása, a túlélési, illetve megélhetési politika eluralkodása megakadályozta, hogy a két törzs igazi demokráciában érdekelt, felelős értelmisége egymásét erősítve - és ne egymásét kioltva - hallassa hangját. E közös, erőteljes, felelős hang nélkül, amely a felszíni, meddő csaták helyett a fontosabb folyamatokra és mélyebb összefüggésekre fókuszálhatta volna a figyelmet, igencsak latin-amerikásra, felemásra, emberi értékek és anyagiak tekintetében rendkívül pazarlóra sikeredett szép reményű rendszerváltásunk. Az oly sokára megszerzett szabadság, a diktátoroktól való megszabadulás feletti felhőtlen öröm helyett inkább állandósuló félelmek s rossz közérzet ütöttek bennünk, közöttünk tanyát.

Mi marad ez után? - kérdezi Végh Alpár Sándor, ilyen múlt és ilyen jelen után. "A lemondás. Mert bizony [az ország lakói] lemondtak arról, hogy az élet Magyarországon valaha jobb lehet, arról, hogy végre maguk irányítsák sorsukat, és arról, hogy vezetőik mégiscsak lehetnek tisztességesek. Ez a lemondás a mai, milliomosokkal teletűzdel »szocialista elit« fennmaradásának alapja, ezért érdeke, hogy a prolivircsaft s vele a majálison osztogatott virsli, a langyos sör és a b... meg anyád stílus fennmaradjon."[64]

Ez az örök viszálykodásba, némelykor közömbösségbe forduló rossz közérzet alkalmatlannak tűnik arra, hogy a küszöbön álló óriási változásokra méltó és felelős választ tudjunk adni. Ismét csak igazat kell adnunk (az egyébként igen ritka) "két szemmel nézők" kiváló baloldali képviselőjének, Szalai Erzsébetnek, aki szerint - érdemes megint szó szerint idézni - "A globalizáció egyik legfontosabb jellegzetessége, hogy a nemzetközi nagytőke a politikai pártoktól kezdve a családig bezárólag igyekszik - Marx gondolatmenetével élve - minden társadalmi képződményt szétrobbantani vagy a saját képére formálni. Ennek a folyamatnak az egyik része, hogy súlytalanná teszi a nemzetállamot annak alapján, hogy sok multinacionális cég nagyobb vagyonnal és így hatalommal bír, mint egy-egy ország. És ezzel súlytalanná, az alternatívák felmutatására alkalmatlanná teszi a politikai pártokat is, hiszen azok a nemzetállamokhoz kötődnek."[65]

Szalai, mint látható, nem jobb- vagy baloldali pártokról beszél, hanem: az összesről. Ebben a törzsi háborúban valójában minden szereplő súlytalanná válik. Sajnos velük együtt maga a nemzet is.

"A külföldi tőke 60-80 százalékos jelenléte a feldolgozóiparban, a pénzügyi szektorban és más szolgáltatásokban a világon egyedülálló jelenség. Az unió régi tagországaiban ez az arány 10-30 százalék között változik, és a többi rendszerváltó országban sem közelíti meg a magyarországi arányt" - állapítja meg 2004-ben Lóránt Károly közgazdász.

Ez tehát a nacionalizmus ellen folytatott honi hadjárat egyik számszerű, igencsak mellbevágó "eredménye". "Lényegében ugyanaz a gárda, amelyik negyed százada a hitelfelvétel mellett érvelt, most könnyedén odadobta a magyar vállalatokat és magyar piacaikat a multinacionális vállalatoknak. Erre sem a Nemzetközi Valutaalap, sem a Világbank nem kényszerítette, sőt, a Világbanknál módfelett csodálkoztak azon a könnyedségen, ahogyan Magyarország felszámolta saját iparát" - határozza meg a fő okot a jeles szakember. Pedig a törzsi háború legnagyobb kára és veszedelme éppen abban rejlik, hogy lényegét tekintve sem csak ugyanaz a gárda követte el, amit elkövetett. A sajátos magyar valóságközegben az antinacionalista törzs sikeresen állította be szélsőséges (elvetemült, alantas) magatartásnak a nemzeti érdekek igazi védelmét. A kiterjedt ideológiai háború szorításában a "nemzeti" pártok is sokkal hamarabb adták fel nemzeti érdekeink közvetlen, hatásos védelmét, mint számtalan más európai ország akár bal-, akár jobboldali pártjai, kormányai.

Az egyik finn lap (Helsingin Sanomat) azt elemzi, mi lehet az oka annak, hogy az utóbbi időben több finn nagyvállalat kudarcot vallott, amikor Norvégiában próbált meg ottani, nemzeti vállalatoknál részvénycsomagokat szerezni. Az egyik vállalat (Finprom) elemzője szerint "a norvégok azon nyomban megijednek, mihelyst arról hallanak, hogy egy külföldi vállalkozás Norvégia infrastruktúrájából akar magának részt szakítani. A szállítási, a postai, a banki és energiaszektorok adják a társadalom gerincét, és ezekhez a szférákhoz Norvégiában sajátosan nagy érzelmek és lelki beállítottságok kötődnek".[66]

Adódik a nagy kérdés: amíg Magyarország törzsi háborús övezet marad, képes lesz-e valaha is valódi versenytársa lenni akár uniós társainak, akár a világ más, fejlett országainak?



KÜLÖNÖS HADSZÍNTEREK, ÜTKÖZETEK

A törzsi háború média-hadszínterének jelentőségét az adja, hogy tömegdemokráciában a hatalom megszerzésének és megtartásának legfőbb módja a választók megnyerése (meggyőzése, befolyásolása, manipulálása); a választók "birtokában" a hatalom akár még antidemokratikus (népellenes, diktatórikus) lépéseket (akciókat) is megengedhet magának. A média megszerzésének erős vágya és kísérlete elegendő ok az elhúzódó, nyílt csatározásra: a törzsi háborúzás legfontosabbnak vélt, de mindenképp legjobban szem előtt lévő és legzajosabb hadszíntere a média; nem véletlen, hogy rendszerváltásunk során a háborúra utaló kifejezéseket (pl. "hadállások elfoglalása") is először ezzel összefüggésben használták.

Amint médiakönyvemben beszámolok róla, 1990. február 28-án a szabad demokraták megütközéssel fogadták azokat a terveket, amelyek a március 15-i ünnep "semlegesítésére és a tájékoztatás csorbítására irányulnak". A Pozsgay Imre felügyelte Magyar Rádió és Televízió kuratóriuma úgy döntött, hogy a két intézmény fizetett politikai hirdetéseket - meghatározott ideig - nem sugározhat. A Magyar Televízió elnöksége (élén Nemeskürty Istvánnal) pedig felmentette Aczél Endrét a Híradó és A Hét főszerkesztői beosztásából, és Pálfy G. Istvánt, az MTV elnökségének tagját bízza meg a főszerkesztői teendők ellátásával.

Voltaképp innen datálható a magyar médiaháború kezdete. Ez az a sajtótörténeti esemény, amikor az újságíró szakma is beszáll a politika médiaküzdelmébe. Ez az az esemény, amely - a politikai ellenzék után - az újságírók jelentős részét is nyíltan eltéríti a "történelmileg logikus" pályáról: a fő csapásirány a kádári rendszer és kiszolgálói bírálatáról áthelyeződik a rendszerváltoztatók jelentékeny erőinek bírálatára. Pozsgay Imre és az MDF a fő ellenség, és Aczél Endre a fő védelmi pont, aki minden kétségtelen kvalitásával együtt a régi rendszer katonája.

"Aczél Endre kirúgásával az MDF-nek és a kormánynak - a korabeli szóhasználattal élve - sikerül jelentős hadállásokat elfoglalni a televízió egyes csatornáján. Emiatt az ellenzék és a szakma jelentős része folyamatosan támadja (az én kiemelésem - VDGy) Pálfy G. Istvánt, még hosszú hónapok után sem fogadják el kinevezését, annak körülményeit. Az ellenzéki kifogás szerint a televízió nem lehet a pártcsatározások eszköze, az újságírói ellenállás amolyan önvédelmi akció - írja Farkas Zoltán, a 16 Óra című közéleti rádióműsor majdani főszerkesztője.

Így kezdődött tehát rendszerváltásunk médiaháborúja, s tart a mai napig, amikor újra a balliberális törzs áll az ország kormánykerekénél. Túlfeszítené e könyv kereteit, ha csak a leglényegesebb eseményről, fordulatokról, összefüggésekről kívánnék is számot adni, amik ez alatt az idő alatt a médiahadszínteret jellemezték (két kötetes médiakönyvem ezeket amúgy is tartalmazza). A média mint különleges hadszíntér természetének, a törzsi háborúban betöltött szerepének bemutatásához elegendőnek ítélem a legutolsó szakasz vizsgálatát: milyen megfontolásokból, milyen médiapolitikával készült a nacionalista törzs vezető pártja a 2002. évi választásokra; mi jellemezte a média és a törzsek viszonyát; milyen szerepet játszott a (két) média abban, hogy a választási kampány minden eddiginél határozottabban és világosabban kettévágta a nemzetet (miközben a törésvonal nem a polgári demokráciákban megszokott értékek és érdekek mentén keletkezett, hanem a saját magyarságunkhoz, saját nemzetünkhöz való különböző viszonyulásunk kifejeződéseként).


KÉT TÖRZS, KÉT MÉDIA[67]

Kormányzása második évében Orbán Viktor miniszterelnök bejelentette a médiaegyensúly megteremtésének igényét. Ezzel (rendszerváltozásunk időszakát tekintve) új sajtókorszak kezdődött Magyarországon. Egészen odáig tartotta még magát az az antinacionalista erők által sulykolt "politikailag korrekt" álláspont, amely szerint a sajtó a természeténél fogva ellenzéki, a mindenkori hatalom nem szólhat bele a működésébe, nem fordíthat közpénzeket saját sajtó létrehozására, állami hirdetéseket a rokonszenvező sajtó támogatására, ellenben garantálnia kell a sajtópiac szabad működését, a média maradéktalan függetlenségét. "Ha vannak is problémák", már ami a tájékoztatás tárgyilagosságát, hitelességét illeti, majd "kiforrja magát": a szabad verseny áldásos hatására a média egészén és az egyes médiumokon belül előbb-utóbb létrejön a kiegyensúlyozott tájékoztatás, hiszen a közönség azokat az újságokat, csatornákat, műsorokat fogja választani a pénzéért, amelyek a legtárgyilagosabbak, leghitelesebbek, legszínvonalasabbak, legszórakoztatóbbak; s a hirdetők, értelemszerűen, ugyancsak itt fognak kikötni.[68]

Nos, Orbán Viktor és a Fidesz egyenesen a saját bőrén tapasztalhatta meg, hogy a média valóságának nem sok köze van ehhez az ideához. Amint ezt médiakönyvemben részletesen bemutatom, a sajtó függetlensége kezdetben kimerült abban, hogy igyekezett leválasztani magát a hivatásos hatalomról, önállósodni, saját szakállára politizálni; aztán az első szabad választások után - vonzódásainak megfelelően - sietősen "befeküdt a politika ágyába"[69]. E vonzódás lényegét pedig úgy lehet a legtömörebben megfogalmazni, hogy "a média balra húz". Orbánék tudták, hogy a király meztelen. Megtapasztalták, hogy attól a pillanattól, midőn politikai pályájukat távolítani igyekeztek a szabad demokratáktól - akik nemcsak a törvénytelen taxisblokádot üdvözölték, de a Demokratikus Chartában vállalt szerepükkel a MSZP politikai karanténból való kiszabadulását is elősegítették -, az addig hozzájuk oly szívélyes média egyszeriben a szemétkosárba való visszahajítással fenyegette őket. A balra húzó médiának nem volt háborognivalója az antinacionalista exkommunisták közt lehorgonyzó liberálisokon (pontosabban: szabad demokratákon), ezzel szemben egyik napról a másikra az MDF-Fidesz pártszékház-ügylet leleplezésével, no meg Orbán belső ellenzékének dicséretével lett tele, aminek következtében a kegyvesztett párt népszerűsége 1992-93-ban a toronymagas első helyről a töredékére zuhant vissza.

Tartozom annak igazolásával, hogy a magyar média valóban balra húz. A bizonyítást azért kell elvégezni, mert bár egyes médiatípusoknál a vállalt hovatartozás és a statisztika segítségével cáfolhatatlan adatokhoz (arányokhoz) jutunk (ld. például az országos napilapokat: Népszabadság, Magyar Hírlap, Népszava - s velük szemben egyedüliként a Magyar Nemzet), az elektronikus médiában (mind a közszolgálatiban, mind a kereskedelmiben) kevésbé nyilvánvalóak a személyes és intézményes kötődések. Ahol viszont ugyancsak számokkal igazolható a közvetlen piaci megfontolások háttérbe szorulása, a szabad verseny korlátozása, az a hirdetési piac: az eredendően internacionalista (terjeszkedő) hajlamú nemzetközi tőke (akárcsak a hazai antinacionalista tőke) látványosan elkerüli a nemzeti - vagyis az ő fogalmai szerint nacionalista - beütésű sajtóorgánumokat, sutba vágva közvetlen piaci érdekeit (viszont kétségkívül szem előtt tartva a közép- és hosszú távúakat). A Magyar Nemzet eladott példányszáma ma már több mint kétszerese a Magyar Hírlapénak; a Magyar Hírlap hirdetési bevétele ezzel szemben többszöröse a Magyar Nemzetének.

A balra húzásra, a liberális elfogultságra - a számszerűsíthető közvetleneken túl - két közvetett, habár igen alapos bizonyítékunk is van. Mindkettő forrása ugyanaz a könyv: Médiahazugságok[70]. Ennek szerzője, Bernard Goldberg minden kétséget kizárólag (tételesen) igazolja, hogy még a sajtószabadság sokat dicsért hazájában, az Amerikai Egyesült Államokban is a legnagyobb médiumok hírműsorainak (!) munkatársai önként és dalolva (tehát nem valamiféle összeesküvés részeként, csupán a "politikailag korrekt" felfogáshoz "magától értetődően" igazodva) előnyben részesítik a balos (demokrata) eszméket és személyeket a jobbos (republikánus) eszmék és személyek ellenében, értelemszerűen az igazság (valóság) kárára. Erről a tényről a jobboldal eddig is bőségesen írt és nyilatkozott, de ellenlábas lévén, kevés hitelességgel és meggyőző erővel. Goldberg viszont maga is a legnagyobb balra húzók egyikének, a CBS televíziónak a veterán riportere, s megfigyelései közzétételekor kellőképpen népszerű és megbecsült ahhoz, hogy hozzájárulhasson a valóság kiderítéséhez és széles körben való elfogadtatásához; no meg saját kirúgásához.

"Nézd, Bernai - mondta a CBS News elnöke -, persze, hogy van liberális elfogultság a hírekben. Minden tévécsatorna balfelé húz" - emlékszik vissza a könyv szerzője. S hozzáteszi: "Olyan hangsúllyal mondta ezt, mintha azt akarná ezzel kifejezni: »Ne hülyéskedj, mindannyian tudjuk ezt - az egész átkozott világ tudja ezt.«"

Ez azonban egyelőre még csak az amerikai média magatartásáról (alapvető vonzódásáról) állít ki hiteles képet, nem a hazairól. Nagy szerencsénk, hogy nálunk, a mi balliberális táborunkban is akadnak olyan bátor újságírók, akiknek a táborukhoz való idomulásuknál fontosabb az igazság kimondása. A szóban forgó könyv előszavában Seres László, a Népszabadság és az Élet és Irodalom jeles szerzője a következőt veti fel: "...miért van az, hogy bizonyos hazai sajtómunkások is kizárólag a saját ballib világnézetüket tartják »normálisnak«, a tőlük eltérő nézőpontokat vagy (jobb esetben) lenézik, vagy (rosszabb esetben) nem is vesznek róluk tudomást. Miért van az, hogy a balliberális értékvilág csak jó és morális, a jobbliberális, horribile dictu: jobboldali értékvilág csak és kizárólag rossz, immorális lehet?"

Nincs itt a helye, hogy választ keressünk Seres kíváncsi - és valóban érdekes - kérdésére; számunkra, továbblépésünkhöz elegendő a tény rögzítése: a magyar média tendenciózusan balra húz, akkor is, ha éppen jobboldali koalíció van kormányhatalmon, akkor is, ha éppen baloldali. Az elvileg politikailag független, mert "csak" a pénzre utazó kereskedelmi tévék többségére ez ugyanúgy igaz, mint a közszolgálati médiumok legtöbb munkatársára.

Példa gyanánt érdemes megfigyelni az egyik kereskedelmi csatorna Heti Hetes című, közkedvelt tévéműsora hangvételének változását. Orbán Viktorral (pártjával, kormányával, és általában a nemzeti - "nacionalista" - szellemiséggel-retorikával) szemben rendre olyan ellenségesnek, helyenként közönségesnek (mondhatnám: alpárinak) bizonyult, hogy az RTL Klub vezetői - a várható újabb Fidesz-győzelem fenyegetésében - jobbnak látták, ha szüneteltetik a műsort. A törzsi háborúskodás - ez esetben az Orbán elleni utálkozás és gyűlölködés - ízére rákapott nagyközönség, akárcsak a balra húzó sajtó, hallani sem akart azonban a felfüggesztésről, egyenesen a sajtó- és szólásszabadság eltiprását látta benne (miközben szorgalmasan követelte a jobboldali, Lovas-féle Sajtóklub ATV-n látható műsorának azonnali betiltását). A Heti Hetes tehát maradt, s maradt a kormányváltás után is; így derülhetett ki, hogy az új - antinacionalista - hatalommal szemben ennek a csapatnak nincs igazán mondanivalója. Nem csoda. Hiszen ugyanahhoz a nacionalizmustól, szélsőjobboldaliságtól rettegő, vagy a fennhéjázónak, hamisnak ítélt nemzeti eszméket egyszerűen csak megvető, észből vagy szívből utáló nagy törzshöz tartoznak.

Ami itt számunkra - a két média létrejötte-létrehozása szempontjából - igazán fontos és lényeges, hogy Orbán Viktoréknak kormányra kerülésük pillanatában fel volt adva a lecke: mit kezdjenek ezzel a balra húzó médiával, ha el akarják kerülni, hogy egy nem választott hatalmi ág döntse el a majd 2002-ben esedékes választásokat. Hogy világos legyen: nem (volt) magától értetődő, hogy melyik út mellett határoznak. Hiszen a balra húzás, mint rámutattam, véletlenül sem azt jelenti, hogy a teljes - ez esetben - magyar média összes munkatársa, vagy akár csak a többsége, egy nagy összeesküvés részeként tudatosan és örökre elkötelezetten besorolódik (beépül) a balliberálisok (antinacionalisták) táborába. Újra csak elkerülve, hogy az okok elemzésébe belemélyedjünk, oszthatnánk azt a kényelmes álláspontot, hogy a magyar balra húzás legfőbb oka és magyarázata a negyvenöt évig uralkodó kommunista-szocialista rezsim, s az a tény, hogy újságíróink zöme abban a korban kezdte pályáját és felemelkedését. Csakhogy javarészt ugyanilyen újságírók közreműködésével alakult ki ez eddig nem létező jobboldali, nemzeti újságírás is; másfelől ott van Amerika példája, ahol egyetlen évig sem uralkodott a kommunizmus. Csupán a liberalizmus. A másik antinacionalizmus. A liberalizmus-antinacionalizmus ma a globális (egyvilágú) világ meghatározó eszméje, ezért tudja nagy mértékben befolyásolni a nyilvános közgondolkodást, tudja megszabni a "politikailag korrekt" normatívákat, a szalonképesség fő kritériumait. Balra húzó hazai újságíróink zöme e "haladó", "korszerű", "felvilágosult" eszmevilághoz csatlakozik (kötődik), s csupán egy kis hányada az, amely a korábbi uralkodó elit részeként voltaképp régi hatalmához, tekintélyéhez, befolyásához - norma meghatározó kiváltságához - ragaszkodik az amúgy jócskán megváltozott körülmények között is. Éppen e "menthetetlenek" viszonylag kis száma, s a zöm alapvető jóhiszeműsége folytán következhetett be az a kisebb csoda, hogy balra húzás ide vagy oda, a határozottan jobbra tartó Fidesz győzött az 1998. évi választásokon. Bár szavazói megnyerésében kétségkívül szerepet játszott az értelmiségi véleményformálókra erőteljesen ható, jobbára óvatos Magyar Nemzet, valamint az összeomlani készülő Új Magyarország újságíróiból összeverbuvált, sebtében összetákolt, radikálisabb hangvételű Napi Magyarország, a "kisebb csoda" nem emiatt, hanem a jóhiszeműek jóvoltából következett be. Akik a szélsőségességgel, antiszemitizmussal, horthyzmussal, nacionalizmussal, csurkizmussal megvádolt MDF ellen az első kormányzati ciklusban teljes erőbedobással küzdöttek, ugyanakkor nem igazán lelkesítette őket a Horn-vezényelte régi társaság második ciklusbeli tündöklése, pontosabban bukdácsolása sem - szívesen szavaztak hát magukban a mégiscsak liberális gyökerű, ifjú generációra, s ezt a vonzalmukat a médiában, az akkor esedékes választási kampányban sem rejtették véka alá (ami ezúttal nem jelentett sem többet, sem kevesebbet, mint hogy nem fogtak a Fidesz módszeres, igaztalan lejáratásába). Ezt látva és tudva, teljesen jogosan merül fel a kérdés, miért félt a Fidesz attól, amitől; miért nem bízott továbbra is a jóhiszeműekben; miért nem megnyerni akarta továbbra is a médiát, ahelyett, hogy az egyensúlyteremtés jegyében nekiáll újságokat, csatornákat, műsorokat, felügyeleti pozíciókat gyűjtögetni magának, innen-onnan (mindenekelőtt a közszolgálati rádióból, televízióból) kiszorítva azokat, akik nem az ő kedvére táncolnak?

A szemétkosárba való visszahajítás szorító emléke csak az egyik ok volt. A másik: a sajtóban ellenük újra feltámadt zsigeri (mert voltaképp indokolatlan, alaptalan, irracionális) gyűlölet, kormányzásuk szinte legelső pillanatától. A közélet akkori megfigyelőjének az az érzése támadt, hogy ezt már átélte egyszer: igen, szegény megboldogult Antall József miniszterelnöksége idején, amikor a médiában megszólalók időnként jobban hasonlítottak felelőtlenül robbantgató szellemi terroristákra, semmint a tárgyilagos tájékoztatást felelősséggel űző újságírókra vagy a szavukért felelősséggel tartozó értelmiségiekre. Nem véletlen, hogy említett médiakönyvemben az első kormányzati ciklus időszakát (pontosabban az erre eső médiakorszakot) az "Akciózások kora", az Orbánékkal kezdődő időszakot pedig a "Déjà vu-k kora" megnevezéssel jelöltem. Utóbbinál bemutattam egy csokorra valót Tóth Gy. Lászlónak, Orbán Viktor miniszterelnök főtanácsadójának igen beszédes címmel megjelent gyűjteményéből: Politikailag korrekt. Balliberális eszmefuttatások határok nélkül[71]. Tekintettel bizonyító erejükre, itt is feltétlen idéznem kell őket:

"Bizony Eleknek, Csurkának egy a hangja: a másik oldal egzisztenciális megsemmisítésével fenyegető halálos hang. Persze nem elhanyagolható különbség, ha azt vesszük, hogy ez utóbbihoz rosszabb idegzetű honfitársaim joggal asszociálhatják a Dunába lövetés vészkorszakbeli képeit..." (Ludassy Mária, Élet és Irodalom, 1998. május 29.)

"...a honi jobboldal történetének a nacionalizmus és a rasszizmus szerves része, és különösen bravúros sebészi teljesítmény szükséges a rút burjánzások kimetszéséhez, hiszen lehet, hogy a beteg egylényegű a daganatával. Vele és általa él." (Gerő András, Népszava, 1998. május 26.)

"Tudom, hogy valamennyiünknek van egy becsomagolt bőröndje, minden eshetőségre. Nem mondom, hogy csomagoljanak ki, hogyan is merném. De talán annyit mondhatok, hogy az ajtó mellől tegyék fel a szekrény tetejére." (Lengyel László, Népszava, 1998. június 6.)

"...igenis lényegi a különbség a MIÉP-et is befogadó jobboldali egység és a Munkáspártot is befogadó baloldali egység hirdetése között. Az előbbi népellenes politika uralmát vezetheti be, az utóbbi egy markáns szociáldemokrata politikai előfeltétele." (Gadó György, Népszava, 1998. szeptember 21.)

"Valami középút kell az elnyomás és a között a már-már mazochista mamlaszság között, amelyet a Horn-kormány - sajnos vesztére - ezzel a bandával szemben tanúsított." (Szalai Pál, Magyar Narancs, 1998. október 8.)

"... egy igen fiatal, összeforrott, célratörő csapat, megszerezte a kormányalakítás lehetőségét. A fordulatos magyar történelemben egyszer került sor valami hasonlóra - igaz, nem demokratikus választás útján -, éspedig 1919 tavaszán, amikor a magyar kommunisták frissen alakult, ugyancsak összeforrott, igencsak célratörő, s éppen ilyen fiatal csapata (Kun Béla 33 éves volt, Lukács György 34, társaik hasonló korúak)... hatalomra kerültek." (Litván György, Élet és Irodalom, 1998. június 5.)

"... az ember megalapozhassa egy nép jövőjét, nota bene egy olyan népét, amelynek ízlése, a közszereplőket illetően, valahol a horthysta megyeházák meg a KISZ KB folyosói között formálódik ki félúton." (R. Székely Julianna, Magyar Hírlap, 1998. május 27.)

"Szóhasználatukban a polgár szó már jó egy éve ugyanolyan tartalmatlan töltelékszó, mint volt korábban a magyar. Ugyanazt jelenti mindkettő: semmit." (Szabó Miklós, Népszava, 1998. június 6.)

"A Fidesznek nincs kulturális háttere, nincs egy írója, nincsenek markáns történészei." (Bojtár B. Endre, Kovács Kristóf, Magyar Narancs, 1998. május 14.)

A kellőképpen tárgyilagosságra törekvő, elfogulatlan elemző számára világossá válik, miben is állt a döntési helyzet lényege. A balliberális sajtónak ez a támadása nem a demokráciákban szokványos érdekkülönbségeknek, hanem a sokkal mélyebben húzódó törzsi (nacionalista-antinacionalista) ellentétnek a tükröződése. Pedig - mint korábban kifejtettem[72] - a Fidesz nem "zsigeri" okokból kötött ki az ún. nemzeti oldalon; mint jellemzően pragmatikus, modern pártot, nem annyira kötődések vonzották, mint amennyire taszítások terelték arrafelé: nem volt vevő sem az univerzalista, antinacionalista liberalizmusra, sem az internacionalista posztkommunizmusra (utóbbi akármennyire is maszkot és lényeget váltott a szabadpiacos kapitalizmus hű támogatójaként).

A valódi demokratikus, liberális eszmeiségét továbbra is egyértelműen őrző Fidesz semmilyen tekintetben nem szolgált rá az antiszemitizmus, rasszizmus, nacionalizmus vádjára. Sándor György "humoralista", aki nyíltan vállalja, sőt - vágyott hídszerepe folytán - egyenesen demonstrálja zsidó származását és katolikusságát, még 1991-ben ezt mondotta A Hét műsorában: "Az antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike, ennél nagyobb csak az, ha ártatlanokat vádolnak meg ezzel." A Fideszt a balliberális média ártatlanul vádolta meg. Az antiszemitizmussal (és "társaival") való nyilvános megbélyegzés (megszégyenítés) a legsúlyosabb, egyben legkivédhetetlenebb támadási formula a politikai küzdőtéren. A Fidesz megértette, hogy nem remélhet kegyelmet: a balliberális sajtó törzsi harcosai fogják megszabni a média nagyobbik felének hangvételét; a jóhiszeműek jobbik esetben csodálkozva, értetlenül hallgatnak, rosszabbik esetben rácsatlakoznak a "politikailag korrekt"-ként eladott, valójában durva, szélsőséges hangütésre.

S ez itt a lényeg: az ártatlanul (legalábbis saját vélekedése szerint minden alap nélkül[73]) megtámadott Fidesz szemszögéből a magát mértékadónak beállító balliberális média semmivel nem tűnt kevésbé szélsőségesnek, mint a szélsőségesség vádjával folyamatosan illetett "nemzeti" ("nacionalista") sajtó.[74]

A mértékadó balliberális sajtón belül is az egyik legkiegyensúlyozottabb és legtekintélyesebb HVG például 1993. novemberében a következő kérdést tette fel Szájer Józsefnek, abból az alkalomból, hogy a Fidesz országos választmányának elnökévé választották: "Egy cseppnyi lelkiismeretfurdalása sincs, hogy Fodor Gábor testén - még drasztikusabban a »hulláján« keresztül jutott ebbe a pozícióba?"[75]

Fidesznek a nemzeti tábor felé való nyitását, e nagy, de voltaképp alaktalan, szervezetlen, s legalább ilyen mértékben csalódott és kiábrándult törzsnek tett gesztusait (üzeneteit) érzékeny fülek és lelkek figyelték és fogadták. E törzs (hazafias) lelkesedésre hajló tagjait mélyen sértette, hogy a mérvadónak, szakszerűnek, korszerűnek hangoztatott balliberális média és politika az ő magyarságuk és nemzetük iránt érzett erősebb kötődésüket bűnként tálalta mind a hazai nagyközönség, mind a külvilág elé. Ez a sérelem fogalmazódott meg abban a gyakran hangoztatott panaszban, hogy saját hazánkban (Magyarországon!) szégyellnünk kell, hogy magyarok vagyunk; lepleznünk kell magyar érzelmeinket, magyar kötődéseinket. Mint ahogy vérig sértette ugyanezt a tábort (törzset) a pápalátogatás "cápalátogatás"-nak nevezése, a Szent Koronához biggyesztett két maszturbáló angyal (egy folyóirat címlapján), vagy épp a korona helyett javasolt micisapka (a nemzeti címeren); s főleg az, hogy a mérvadónak kikiáltott média ezeket a bántó megnyilvánulásokat sose kezelte szélsőségesként. Nem csoda, hogy amikor - az 1998. évi választásokhoz közeledvén - Orbán Viktor a túloldaliak közül először nyilvánította ki kétségeit a tekintetben, hogy az SZDSZ politizálása kellőképpen nemzeti-e, s valóban a haza érdekeit szolgálja-e; vagy amikor erős tárgyalási, sőt, együttműködési hajlandóságot mutatott nemcsak az Magyar Demokrata Fórummal, de a történelmi egyházakkal, különösen a katolikussal, a széteső Kereszténydemokrata Néppárt mérsékeltjeit pedig befogadta soraiba; vagy amikor intenzív kapcsolatépítésbe kezdett a határon túli magyarság képviselőivel; nos, a nemzeti tábor nem egyszerűen figyelemben, érdeklődésben részesítette, hanem kifejezetten hálát mutatott iránta, ráadásul egyre több szeretetettel, egyre nagyobb rajongással. Akik korábban szívesen kiabáltak kígyót-békát a Fideszre, előbb nemes ellenfélként, később barátként, egy idő után pedig a nemzeti becsület megmentőjeként tisztelték. Amikor tehát Orbán Viktorék ott álltak a döntés előtt, hogy továbbra is bízzanak-e a baloldali sajtóban, támaszkodjanak-e az ottani jószándékúakra, vagy ehelyett (a médiaegyensúly megteremtése címén) a másik (nemzeti) oldal sajtóját erősítsék, akkor a kérdésnek egyáltalán nem volt olyan optikája, hogy egy mérsékelt és mértékadó sajtó helyett kellene egy szélsőségeset választani. Próbálja ki a kedves olvasó: tudja-e mértékadónak gondolni és érezni azt, aki folyamatosan becsületébe gázol, és tudja-e szélsőségesnek azt, aki magasztalja. Orbánék persze tisztában voltak azzal, hogy ettől még a teljes baloldal attól fog visszhangzani, az ország miniszterelnöke "köztudottan szélsőjobboldali, antiszemita" sajtóorgánumokat (Vasárnapi Újság, Magyar Demokrata) támogat, tisztel meg és hitelesít szerkesztőségi látogatásaival, interjúival. Miközben a túloldal neves kereskedelmi csatornáinak éveken át egyetlen nyilatkozatot sem volt hajlandó adni. Nyilvánvaló volt gesztus és szándék: Orbán Viktor és a Fidesz teljesen tudatos politizálással egyfelől eleve lemondott az antinacionalista baloldal megszerezhetetlennek tűnő szavazatairól, ennek volt folyománya a baloldali hadállások ellen indított "egészpályás letámadás"; másfelől minden jobboldali szavazatot igyekezett magának beseperni, ennek (is) volt köszönhető az egyre radikálisabb nemzeti retorika (amelynek révén végül még a MIÉP-nek álló szavazatok nagy részét is sikeresen magához terelte). A középen álló, meglehetősen ingadozó tömeg szavazatainak begyűjtésére pedig az erőteljes kormánypropaganda szolgált volna: az elmúlt négy év eredményeinek - és "helyes" választás esetén további négy évek kilátásba helyezett sikereinek - hangoztatása a közszolgálati csatornákon (és nem kevésbé a különféle, közvetlenül a választópolgárokhoz eljuttatott reklámkiadványokban).

A Fidesz markáns politikájának eredményeként markánsan kettévált a magyar média. Az egyik (kisebbik) fele többé-kevésbé nyíltan a Fideszt támogatta. A Napi Magyarország és a régi Magyar Nemzet összevonásával létrehozott, állami hirdetésekkel megtámogatott új Magyar Nemzet többé-kevésbé betöltötte feladatát: világos elkötelezettségével egybegyűjtötte, összetartotta s a Fideszre hangolta a nemzeti érzelmű értelmiség sem nem túl radikális, sem nem túl liberális véleményformálóit. Ugyanezt a ráhangolást a radikálisabb ("szélsőségesebb") körben elvégezte a Magyar Demokrata, a mérsékeltebb ("liberális") körben elvégezte a Heti Válasz. Sokat elárul a Fidesz eltökéltségéről - s bizonyos értelemben lelki állapotáról: kérlelhetetlen ellenségei boldog megfricskázásáról - az a tény, hogy a két hetilap nemcsak hogy jelentős pénzeket kapott működéséhez és fennmaradásához, de a nemzeti örökség részét képező budapesti Andrássy úton jutott - szinte egymással szemben - irigylésre méltóan szép villához.

A kereskedelmi tévékkel és rádiókkal szemben a Fidesz a Magyar Televíziónál és a Magyar Rádiónál építette ki hadállásait. Ebben kezére játszott a MIÉP is, amely - ellenzékiségére hivatkozva - ugyanannyi helyet követelt magának a közszolgálatot felügyelő kuratóriumban, mint az MSZP; ha ez teljesül, a döntnöki szervezetben többségbe kerültek volna a Fidesszel szavazók, ezért az MSZP és SZDSZ inkább bojkottálta az ellenzéki közös jelöltállítást; a bíróság döntése alapján azonban a csonkakuratórium léte és működése ugyancsak törvényesnek bizonyult.

A Magyar Televízió és a Magyar Rádió fontosabb vezető posztjait a Fidesszel rokonszenvezők töltötték be. A választások küszöbén Orbánék elérték, hogy az egyik leghallgatottabb, a Fidesszel viszont nem éppen rokonszenvező rádióműsor, a Beszéljük meg - műsorvezetőjével, Bolgár Györggyel együtt - távozzék. A miniszterelnök ugyanakkor a kormányzás második két évében két ízben is meglátogatta a Vasárnapi Újságot. Ezzel, és nyilvános - ugyancsak balra fricskázó - dicséretével ("kedvenc rádióműsorom"), nem kevésbé pedig Lakatos Pál eltávolíttatásával elérte, hogy a leghallgatottabb magyar rádióműsor a MIÉP helyett vagy mellett leginkább a Fidesz híveinek (potenciális szavazóinak) számát szaporítsa. A szokásos szerda reggeli interjúk a közszolgálati rádióban pedig elsősorban a habozókat voltak hivatottak megnyerni a kormány és politikája - rajtuk keresztül pedig a Fidesz számára. Ugyanezt szolgálták a Magyar Televízióban kevésbé rendszeresen sugárzott beszélgetések, s az annál rendszeresebb híradások a kormány népszerű (illetve népszerűsítésre alkalmas) határozatairól, programjairól, tetteiről.

A számottevő rádió és tévécsatornák többsége tehát vagy az egyik, vagy a másik oldalra került, akárcsak az országos sajtó különféle reprezentánsai, a napilapoktól kezdve a hetilapokig. A két választás között általában mértékletességre, tárgyilagosságra és sokszínűségre törekvő kevéske sajtóorgánum, mint amilyen például a Népszabadság, a választásokhoz közeledvén ugyancsak propagandalappá lényegültek, s ezzel a Magyar Nemzethez váltak hasonlatossá. A kérdés nem úgy tevődött fel, hogy melyik párt, hanem melyik oldal fog, illetve melyiknek kellene nyerni. A baloldali médiatúlsúly mellett a "legkedveltebb napilap" az utolsó pillanatokig megengedhette magának, hogy önállóságát őrizze: kevésbé a balliberális tábortól (törzstől), jobban a pártoktól. Mint az egyetlen olyan országos, minőségi (értsd: nem bulvár) politikai napilap, amely valóban csak a (bár kétségtelen, torz) piacról él (azaz magas példányszámának és a bőséges hirdetéseknek köszönhetően), általában minden más versenytársánál többet ad a tárgyilagosságra, legalábbis az elfogulatlanság látszatára. Szemben vele a Magyar Nemzet a nacionalista tábor egyetlen országos napilapja, amelyik a rá nehezedő felelősség és ideológiai nyomás alatt inkább csak a formai korszerűsödésig tudott eljutni, szellemiségében megújulása pillanatától végig meglehetősen zárt (egysíkú) maradt: Fidesz- vagy kormánykritikát a véleményoldalakon még nyomokban sem lehetett felfedezni. Nos, a választási küzdelem oly mértékig kiéleződött, oly mértékig törzsi háborúság jellegét öltötte, hogy a két tábor médiájának efféle finom különbségei a hajrára teljesen eltünedeztek.

Egyetlen jelentősebb tévécsatornáról mondható el, hogy igyekezett egyszerre két vasat tartani a tűzben[76]. Ezt pedig a Magyar ATV. Reggeli műsora, a Nap-Kelte - amely azokon a területeken, ahol az adás egyáltalán fogható volt, magasan a legnagyobb nézettséggel dicsekedhetett -, eddigi kalandos élete során (több csatornát is megjárt) mindig erőteljesen törekedett a legkülönfélébb vélemények bemutatására, ütköztetésére. Még ha korlátozott számban is, de olyan (jobboldali) újságírók juthattak szerephez (képernyőre), akik másutt "szélsőségességük", "szalonképtelenségük", netán "antiszemitizmusuk" miatt a legkevésbé sem voltak kívánatosak. A Magyar ATV tulajdonosa ugyanezt a műsorpolitikát igyekezett kiterjeszteni az egész csatornára. A demokrácia tizenkettedik évében azonban - különösen a választások árnyékában - lehetetlen volt elérni, hogy olyan sajtófórumot szervezzenek, amelyben kiegyenlített szerephez jut bal- és jobboldal: az előbbi antiszemitázó (olykor nyilasozó) médiakatonái az utóbbi előszeretettel kommunistázó toll- (pontosabban: fegyver-)forgatóit egyszerűen szalonképtelennek - azaz vitára is alkalmatlannak - minősítették. Éppen ezért bekövetkezett az, ami még a kádári időkben sem: a véleményformálásban döntő szerepet játszó médiaelit - csatlakozva a politikai, közéleti megoszláshoz - két különálló részre oszlott, amelyek teljesen elzárkóztak a párbeszédtől, eszmecserétől. Ugyanazon a csatornán egyik nap (hétfőn) az éppen ellenzéki, antinacionalista médiaharcosok Újságíróklubja futott, másik nap (pénteken) pedig az éppen kormánypárti nacionalisták Sajtóklubja. Más napokon pedig jobbára ugyancsak az antinacionalisták villoghattak; nem véletlenül hívta-hívja a népnyelv Juszt-tévének a Magyar ATV-t. (A választási kampány során a balra billenést még jobban elősegítették a Soros György finanszírozta, kormányellenes fizetett műsorok.) Demokráciánk kezdetlegességét bizonyítja, hogy a baloldali hegemóniához szokott politikusaink, hangos véleményformálóink képtelenek voltak elviselni az egyetlen - annál hatásosabb - jobboldali tévés sajtófórum, a Lovas István vezette Sajtóklub létezését, és főleg, rendkívüli népszerűségét. Olyan nyomást gyakoroltak a csatorna tulajdonosára a műsor megszüntetése érdekében, hogy az különböző ürügyekkel (pl. Bayer Zsolt szereplésének felfüggesztetésével, illetve ennek követelésével) többszöri kísérletet is tett erre (amely törekvése azonban, tán nem véletlenül, csak a Fidesz választási veresége, a szocialisták győzelme után vált eredményessé). Egyáltalán nem állítható, hogy a Sajtóklub önmagában megfelelt volna a kiegyensúlyozott, tárgyilagos tájékoztatás követelményének; az viszont annál inkább, hogy a balra húzó médiával szemben az egész nyilvánosság kiegyensúlyozottabbá válása szempontjából fontos szerepet töltött be. A demokráciától, sajtószabadságtól várt termékeny nyilvánosság, amelyben az egymással feleselgető-vitatkozó eszmék és igazságok jótékonyan serkentik, gazdagítják egymást, egyelőre az ideák birodalmában maradt.


Első választás: háború

Másutt (ld. a Háborús helyzet című fejezetet) példák segítségével igyekszem igazolni, hogy a 2002. évi országgyűlési választás valóban törzsi háború jellegét öltötte. A háborús jelenetek javarészt - értelemszerűen - a nagyközönség szeme láttára és füle hallatára, a médiában zajlottak. A két média (médiahadtest) ugyanakkor valamelyest más-más szerepet töltött be.

A baloldali média szerepe teljesen a szokásos volt: szolgálatkészen besegített a balliberális mondandó artikulálásába, a jobboldali mondandó (üzenetek) egyoldalú (lehetőleg taszító) megjelenítésébe. Ugyanezt elvégezte a jobboldali média is, értelemszerűen fordított alapállásban (a jobboldalit artikulálta, a baloldalit torzította); de ezen túl valami mást, többet is tett. Mielőtt erre kitérnénk, leszögezem: a 2002. évi országgyűlési választások eredményeinek alakulásában, a szocialisták győzelmében nem a baloldali média, hanem a politika játszotta a főszerepet. Ugyanakkor a jobboldali médiának kulcsszerep jutott abban, hogy a Fidesz kis híján újra megnyerte a választásokat; amit úgy is értelmezhetünk, hogy ha Orbán Viktorék nem tesznek határozott lépéseket a médiaegyensúly megteremtésének irányában (ha nem foglalnak el és nem teremtenek maguknak média-hadállásokat), akkor esélyük sem lett volna saját biztos szavazóbázisuk megerősítésére, s végső pillanatban a teljes mozgósítására.

Minden kettéosztottsága ellenére a hírek szintjén a magyar média többé-kevésbé betölti tájékoztató funkcióját - a bár felemás, mégis létező versenyhelyzetnek köszönhetően. A szocialisták győztesnek bizonyuló kártyája, a sikeres kormány (kormányteljesítmény) képét romboló erős negatív kampány (pl. az ún. kedvezménytörvénnyel összefüggésben a huszonhárom millió román munkavállaló beözönlésével való fenyegetés) a média teljes keresztmetszetében (ha úgy tetszik, mind a két médiában) teret kapott. Akárcsak a szabad demokraták Lop Stop-féle, intenzív, lejárató kampányakciói. Vagy a szélsőjobb előretöréséről, az antiszemitizmus fellángolásáról szóló fenyegetések: "A MIÉP a Fidesz rohamosztaga" -, hangoztatta az MSZP egyik frontembere, s hangja eljutott mindkét médiába. Ahogy a "pozitív üzenetek" is, azaz a gondosan egymásra licitáló - összességében teljesíthetetlen - ígérethalmazok. Miközben, kétségkívül, mindkét média vonakodott attól, hogy a saját táborbeliekről kiderült "disznóságokat" "ragozza" (egyik oldalon pl. Orbán Viktor édesapjának bányaügyét, a másik oldalon Medgyessy Péter lobbizását a Gresham-palota dolgában); a tények, illetve megnyilvánulások teljes elhallgatására azonban többé se itt, se ott nem nyílt mód.

Mi volt az a többlet, amit az országgyűlési választáskor a "nemzeti" média nyújtott? Amin kis híján megfordult a választás eredménye?

Az első fordulóban - az egészen mást jósoló közvélemény-kutatási adatok ismeretében - váratlan vereséget szenvedett a Fidesz MPP, illetve a "nemzeti" oldal. Orbán Viktorék mindent egy lapra tettek fel: demonstrációkkal megmozgatni a jobboldal tartalékait. Nos, hogy ez valóban sikerült, s csaknem győzelemre vezetett, abban két, egymástól gyökeresen különböző kommunikációs közeg játszott meghatározó szerepet. Az egyik a kormány által - áttételesen - ellenőrzött közszolgálati szféra, ezen belül különösen a Magyar Televízió, amely teljes egészében közvetítette a lelkes és lelkesítő (az ellenfeleket annál jobban rémisztő) felszólalásokat, demonstrációkat, mozgósításokat. A másik a magánszféra, ezen belül pedig az internetes és mobiltelefonos elektronikus levelezés, amelyek révén olcsón és gyorsan lehetett értesíteni ismerősöket és ismerősök ismerőseit.


Második választás: ígéretes csend

Az önkormányzati választásokra az ország túl volt az első száznapos, osztogató kormányprogramon, túl a közszolgálati televízió kormány általi elfoglalásán, túl a Lovas-féle Sajtóklub megszüntetésén, s olyannyira megemésztette a Medgyessy Péter miniszterelnök titkosszolgálati múltját is, hogy többszörösen érintett kormányfőnk a politikusok népszerűségi listáján az élbolyba ugrott. A balra húzó média ismét felvette régi jó szokását, a kormányhatalom helyett az ellenzéket, kiváltképp Orbánt és a Fideszt támadta, de az októberi választások eredménye szempontjából ennek már nem volt különösebb jelentősége. Főszerepet csak akkor és úgy játszhatott volna a politikával szemben, ha egyöntetűen s kérlelhetetlenül kiáll a miniszterelnöki múlt (elhallgatása) ellenében; tudomásul kell azonban venni, hogy ez a média ugyanabban a múltban gyökerezik. Így a döntő szót a politika, s a száz napokra fogékony választók mondták ki. A nemzeti jelképek mentén vívott törzsi háború elcsendesülni látszott. Tán azért, mert jóléti ígéretekre a nemzeti retorika nem tud mit mondani? Vagy mert saját média hiányában nem volt mivel mondani?


DROGCSATA[77]

A drogfogyasztás általában rendkívül súlyos (mert életeket és közbiztonságot veszélyeztető) problémáit sehol a világon nem tudják megnyugtatóan kezelni. Ahol a drogkereskedőkre és drogfogyasztókra egyaránt szigorúan (akár az életvesztés - azaz kivégzés - fenyegetésével, lehetőségével) sújt le a törvény, ott csakugyan nem burjánzik sem a fogyasztás, sem mögötte a bűnözés (ld. pl. Szingapúr), csakhogy ezek a társadalmak diktatúrák, és nem liberális demokráciák, amely formációban mi, magyarok élni szándékozunk.

Demokráciában, felelős ("gondolkodó") emberként, ha tetszik, ha nem, felelnünk kell arra a kérdésre, amelyet Konrád György, a hazai liberálisok egyik (egyik oldalon) köztiszteletben álló ideológusa is feltett a "Májusi Marihuána Nap"-on, és amelyből minden egyéb kérdés és válasz is következik: "Aki másnak nem árt, az bűnös-e?" A kérdés jelentőségét sejteni engedi, hogy az időközben a marihuána-ünneplőkkel szembeszálló (megütköző) ellentüntetők nem hagyták szóhoz jutni Konrádot, nem engedték elmondani (felolvasni) a beszédét, ezért az író a lényeg egymondatos megragadására, egyetlen kérdésbe való belesűrítésére kényszerült, hogy így szembesíthesse vele a közönséget. A helyzet (és az egész törzsi háború természetének megértése szempontjából) roppant fontosnak kell ítélnünk a televízió által tudósított esemény egy apró mozzanatát: a neves író - a képernyőn jól láthatóan - valóban őszintén elcsodálkozott azon, hogy kérdése a legkevésbé sem fogant meg az ellentüntető tömegben (amely egyébként néhány perccel korábban Jancsó Miklós filmrendezőt tojással és paradicsommal hajigálta meg). "Önök nem akarnak gondolkodni!" - szólalt meg az író teljes elképedéssel.

Nos, ugyanez a teljes elképedés jellemezte az ellentüntetőket is. Ha a drogfogyasztás - mögötte a drogkereskedelem, az alvilági és fiatalkori bűnözés - bizonyíthatóan megbolygatja egy ország vagy kisebb közösségének mindennapi életét; ha a közösségnek semmi haszna, annál több kára származik belőle; akkor egészséges, normális, haza- és nemzetszerető (stb.) emberek hogyan juthatnának el odáig, hogy a marihuána-fogyasztást népszerűsítsék, a drogfogyasztásért demonstráljanak? "A Vörösmarty térre hív vasárnapra »minden józan gondolkodású embert« a Tiszta Levegőért polgári kör, hogy tiltakozzanak a marihuána legalizálásáért szervezett tüntetésen" - számol be a Népszabadság[78] az egyik ellentüntető szervezet felhívásáról és egyben indítékáról. Ugyanitt olvashatjuk: "Korábban jelezte tiltakozását az Orbán Viktor által alapított Szövetség a Nemzetért Polgári Kör is, elutasítva a drogozás népszerűsítését, a gyermekek drogra szoktatását, különösen ízléstelennek és otrombának" tartva, hogy a demonstrációt anyák napján tartják." Azt is megtudjuk az újságokból, hogy közleményben ítélte el a rendezvényt a Nagycsaládosok Egyesülete is (ugyancsak a gyerekeket féltve a drogozástól).

Mindeközben a Májusi Marihuána Nap szervezője, a Kendermag Egyesület a sajtónak adott temérdek nyilatkozatában egyetlen egyszer sem felejtette el kinyilvánítani, hogy "nem a kenderfogyasztás mellett kardoskodnak majd, hanem azt szeretnék világosság tenni, hogy a kenderszármazékok használói nem bűnözők". Az is világossá vált, hogy - anyák napja ide vagy oda - nemzetközi demonstrációról van szó, világszerte több mint kétszáz városban tartanak hasonló tiltakozásokat ugyanazon a napon. A kilátásba helyezett ellentüntetések kapcsán pedig az említett (Kendermag) egyesület elnöke kijelentette, hogy "szeretettel várnak mindenkit a rendezvényre, csak arra kérik a jelenlevőket, hogy civilizáltan fejtsék ki véleményüket"[79].

Hogyan lehetséges, hogy ilyen nyilatkozatok és ilyen tények birtokában sem lehetett elkerülni, hogy a Szabad Magyarországért Mozgalom és különféle polgári körök tagjai, szimpatizánsai ne menjenek neki a kendermagosoknak? E talány a drog hadszínterét a kutatás kiváló terepévé teszi a törzsi háború természetének megértéséhez.

A nemzet- és magyarságféltő nacionalisták egyetlen szavukat sem hiszik el a liberális antinacionalistáknak, s erre, úgy vélik, jó okuk van. A balliberális (szabad demokratás) kormány a lehető leggyorsabban enyhítette ("liberalizálta") a drogkereskedelem és drogfogyasztás büntethetőségét, beleértve az iskolai drogozást is; miközben az Európai Unióban általában a büntetések szigorításán fáradoznak. Horn Gábor SZDSZ-es politikus szerint az ellenzéki vádak ellenére pártjának semmi köze a rendezvényhez; miközben ezt nyilatkozza, ő ott áll a színpad mögött, odafent Konrád György szeretne megszólalni, kicsit odébb pedig Gusztus Péter, a szabad demokraták ügyvivője, országgyűlési képviselője vegyül el. A nacionalistáknak szent meggyőződésük, hogy a balliberálisok tudatosan az ország tönkretételén, megbetegítésén, ellenálló képessége megtörésén fáradoznak, ezért harcolnak a drog legalizálásáért. Minden más csak képmutatás volna, amivel igazi szándékaikat akarnák csak leplezni. Azt a szándékukat, hogy a magyar népet kiszolgáltatnák a nemzetközi tőke hatalmának, netán a zsidók terjeszkedési törekvéseinek[80]. Ráadásul kezükre játszik a legfrissebb hír Soros Györgyről, a haza balliberálisok nagy barátjáról és mecénásáról: mint az Independentből (pontosabban a Magyar Nemzetből, Lovas István lapszemléjéből) megtudhatják, "George Soros új lobbicsoportot hozott létre, amelynek célja az, hogy a kábítószer-fogyasztókat ne ítéljék börtönre, hanem kezeljék őket. Az Egyesült Nemzetek viszont épp most kívánja jelentősen csökkenteni a kábítószerek elérhetőségét és az az iránt jelentkező keresletet."

A törzsi háború irracionalizmusa nem engedi meg annak észrevételét, hogy ha másik 199 országban is tüntetnek a marihuána mellett (pontosabban: a büntethetőség ellen), akkor nem túl logikus pusztán magyarellenességet látni az egész akció mögött. Ha az igazi indítékokat keressük, értelmeznünk kell Konrád két mondatát, s még inkább az arcjátékát.

Akármilyen nehéz, be kellene látni: egyszerre liberális és individualista szempontból (azaz az individualista liberalizmus nézőpontjából) lehet teljesen őszintén, mindenféle hátsó szándék nélkül agitálni a "másoknak nem ártó", könnyű drogok fogyasztásának büntethetősége ellen, sőt, még e drogok fogyasztása mellett is. Ehhez csak annak a személyiségnek a lelkivilágába kell beleillesztenünk magunkat (ami voltaképp nem is esik annyira nehezünkre), aki úgy gondolja, hogy azért, mert mások hatalmat nyertek fölötte, egyáltalán nem biztos, hogy ezek a mások egyúttal okosabbak vagy tisztességesebbek is volnának nála. Felnőtt emberként ez a fajta ember úgy gondolja, hogy joga van ártani magának, joga van cigarettázni, joga van magát merev részegre inni, joga van akár a fejét a falba verni - de mindezt persze csak akkor, ha nem árt vele senkinek. Másoknak ugyanakkor a legcsekélyebb joguk sincs arra, hogy ezért őt - hatalmuknál fogva - bármi módon büntessék. Hiszen - ez a kiinduló tétel (a kályha, a lényeg, amihez mindig visszatérünk) - nem ártott senkinek; legfeljebb magának, de ez meg más lapra tartozik.

Ha valóban más lapra tartozik.

Mert ha nem az individuum, hanem a közösség szemszögéből tekintjük a dolgot, akkor minden olyan történés zavaró, ami a közösség életét megbolygathatja. A keresztény vallás is elítéli az öngyilkosságot, hiába fordul a leendő áldozat egyes egyedül önmaga ellen. Lehet, hogy a drogozó közvetlen kárt nem okoz másnak, de közvetve mindenképp okoz annak a közösségnek, amelyiknek tagja; egyel kevesebb a saját magával együtt a közösséget is boldogító, erősítő egyed. A részeges ember is kárt okoz, de az alkoholizmus - sajnos vagy nem sajnos - elég mélyen benne gyökerezik a magyar társadalomban (ha úgy tetszik, a magyar kultúrában) ahhoz, hogy a mértéktelen ivás elleni harcot a teljes kudarc veszélye nélkül a politika (vagy akár a törzsi háború) témái és teendői közé lehessen emelni. Már csak azért se menne a dolog, mert van köztudottan nagyivó, miniszterelnöki rangú politikusunk, akinek nagyobb bűneit is megbocsátotta már a fél ország, miért pont ezt ne nézné el; ugyanakkor nincsen köztudottan füvet szívó vagy másképp drogozó, neves politikusunk. A közösség szemszögéből tekintve tehát mindenki, aki drogozik, és mindenki, aki a drogozókkal valamilyen módon rokonszenvezik, az a közösségnek okoz kárt, illetve akar kárt okozni. És ehhez még azt sem szükséges hozzátenni, ami nem csak igaznak tűnik, de az igazi kárnak és veszedelemnek a közösség egészére nézve: a kenderszármazékok szívása is szenvedéllyé válhat, függőséget alakíthat ki, drága mulatsággá nőheti ki magát, amit valamiből csak fedezni kell; a fogyasztás rabja már semmiképp nem az a felelős és független személyiség, aki kellőképp hasznos ellenpontja lehet a hatalomnak, hanem egy kiszolgáltatott személyiség, akit könnyebben lehet a közösséggel szemben, a közösség kárára mozgósítani. Nos, pontosan ez az, amitől a nemzet-, a közösségféltők aggódnak.

Hiába hangoztatják tehát a kendermagosok, hogy nem a fűszívás mellett tüntetnek, hanem a büntethetőség ellen (s ugyanilyen fölöslegesen jelenti ki Jancsó Miklós, hogy ő nem szív, csak az ember önrendelkezési jogáért tüntet), a "közösségi" ("nemzeti") táborból ezt sem hiszi el nekik senki; már csak azért sem, mert a liberálisok nem általában a kiszolgáltatott embereket, hanem ezúttal kifejezetten a drognak, és az amúgy is már liberalizált (enyhített) drogtörvénynek kiszolgáltatottakat védik.

A drog mint hadszíntér váratlanul azt is megmutatja, hogy a balliberális törzsön belül is húzódik (törzsi) törésvonal. A baloldaltól nem általában a közösségi felfogás idegen, csak a nacionalista (hangsúlyosan nemzeti, magyar) felfogás. Éppen ezért még ettől az eszmehiányos, pragmatikus baloldali politikától is (ami a szocialistákat jellemzi) távol áll az individualista liberalizmusnak az a fajta egyoldalúsága, amely megfeledkezik a másik (közösségi) nézőpontról (legalábbis ennek hangoztatásáról). "Az MSZP-frakció sem most, sem a jövőben nem támogatja a drogliberalizációt" - szögezi le a képviselőcsoport a botrány után megfogalmazott közleményében. A frakció szerint a Kendermag-tüntetés csupán arra volt jó, hogy a nemrégiben elfogadott, szakmailag megalapozott Btk.-módosítás után a már megnyugodni látszó kedélyeket újra felborzolja.[81]

Egyenes beszéd. Azt is mondhatnánk, hogy a nacionalisták váratlanul a baloldalról kaptak erősítést, ami elegendő lehet a hazai liberálisok legyőzéséhez. Hogy mégsem így áll ez, akkor derül ki majd minden egyes alkalommal, amikor a gyakorlatban leszünk kénytelenek felelni Konrád kérdésére: hogyan lehetne, miképpen kellene üldözni és büntetni, elítélni azt a kenderszármazékot fogyasztó fiatalt, aki amúgy is elég szerencsétlen, ráadásul (eddig) a légynek sem ártott, legfeljebb saját magának. Ha mégsem büntetjük őket, azt tesszük, amit a kendermagosok kértek. Ha meg mégis, lehet, hogy jobb lesz a közösségnek, de mi lesz az egyénnel? Az önrendelkezésével? A szabadságával?

Legyen ez a liberálisok gondja?

A drog-hadszíntéren akkor ugyancsak hosszú háborúra kell berendezkedni.


A MINISZTER ÉS A SZÍNHÁZIGAZGATÓ

Ahogy az már lenni szokott, minden hatalom udvarában megjelennek azok a szellemi udvaroncok is, akik kevésbé meggyőződésből vagy érzelmi vakságból, mint inkább személyes ambíciókból s kilátásba helyezett előnyökért támogatják a hatalmat - és táplálják, szítják a törzsi háborút. Valóban figyelemre méltó (mondhatnánk, modell értékű) a balliberális törzs kétszínűsége (kétmércés magatartása) szempontjából történetesen Görgey Gábor kultuszminiszter felfogása és eljárása. Az ugyancsak neves író szükségesnek ítélte, hogy a Népszabadságon keresztül üzenje meg Kerényi Imrének, a Madách Színház igazgatójának, hogy vegye ki drámáját az elkövetkező évad repertoárjából. Kerényi bűne nem több és nem kevesebb, mint hogy a rendszerváltozás kezdete óta a maga eszközeivel mindig azt az oldalt segíti, amelyikről úgy ítéli meg, hogy igazságtalan támadások tüzében áll. Csurka Néhány gondolatának... felszínre törése idején például a Demokratikus Charta mozgolódásait (tüntetéseit) segítette, valóságosnak érzékelve az antiszemita, szélsőjobboldali jelenségek erősödését. Orbán Viktorék uralkodás idején és után pedig a nemzeti tábor támogatását tartotta helyénvalónak, akár tollal, akár demonstrációk szervezésével: úgy látta ugyanis, hogy mindenekelőtt a túlsúlyos balliberális médiának - no meg politikai, szellemi és anyagi támogatóinak - "köszönhetően" a nemzeti oldal az, amelyik a médiaegyensúly-hiányos helyzetben folyamatos és igazságtalan hátrányt szenved a politikai küzdőtéren. Véleményét Kerényi bosszantó szókimondással és még bosszantóbb (mert kellőképpen csípős, de nem kevésbé elegáns és fölényes) szarkazmussal fejtette ki a Magyar Nemzet-beli "lektori jelentéseiben" (Lectori salutem), amelyek elmaradhatatlan végkövetkeztetése: "Magyarországon a választási eredményeknek megfelelő médiaegyensúly törvényes megteremtése elodázhatatlan politikai feladat."[82]

A modellértékűség bizonyítása szükségessé teszi, hogy Görgey Gábor kultuszminiszter "egykori színházi játszótársának" szóló hosszú üzenetéből (Levélféle Kerényi Imréhez[83]) legalább egy - nagyobb, összefüggő - részt idézzek.

Ugyancsak valamikor az elmúlt télen mi ketten találkoztunk az Annában. Te azt kérdezted, hogyan írhatok sorra olyan tárcákat - egy ilyen régi történelmi család sarjaként -, amelyek a jobboldalt támadják. Elmagyaráztam, hogy a magyar jobboldal sosem volt európai, és ma sem az (elég baj, pedig kellene egy szolid, konzervatív jobboldal nekünk), a polgári baloldal és a szociáldemokrácia viszont a huszadik század első felében politikai otthona volt az írók, művészek, értelmiségiek legjavának. Most végre már nem sajátítják ki a baloldalt a kommunisták. Végre odaállhatnak azok, akik az európai norma szerint oda valók. Te pedig kifejtetted, hogy a magad részéről mindig is jobboldali voltál. Ügyesen titkoltad, mondtam én, belépésedkor a Pártba vajon jelezted-e ezt? Hamarosan írni fogsz, mondtad te, most ez érdekel téged igazán. Akkor még nem sejtettem, miféle hangszerelésben, milyen acsarkodó indulattal, milyen alpári stílust feltámasztva (az 1944-es és az 1951-es sajtó hangját). Akkor még csak annak örültem, hogy bejelentetted: a következő évadban színre viszed "Rokokó háború" című darabomat. Amire az 1967-es, izzó sikerű kaposvári ősbemutató óta vágyom, nevezetesen, hogy Budapesten is színre kerüljön, 2003 februárjában a Madách Színházban végre megvalósulhat. Mi több, engem bízol meg a rendezésével. Hatalmas öröm volt, harmincöt éve várok erre. Tudom, hogy a darab legalább olyan aktuális, mint a Stukker. Tudom, mit akarok csinálni belőle. Már látom magam előtt az előadást. Annyira örültem ennek a megállapodásnak, hogy amikor pár hónappal később felkértek a miniszterségre, ez volt az egyik legnagyobb problémám, ez a rendezés. Végül a miniszterelnök azt mondta, csak rendezzem meg nyugodtan.

Itt tartunk, egykori játszótársam a színházban, Kerényi Imre. És te azóta fékevesztetten vágtatsz valamiféle ismeretlen, homályos cél felé. Beváltottad a fenyegetést: írsz! És szörnyű, amit írsz. A huszadik század legiszonyúbb korszakainak sajtóhangját feltámasztva uszítasz a permanens békétlenségre egy békességre vágyó társadalomban. Polgárinak mondott, de abszolút antipolgár Vezéretek kétségbeesett ötleteinek engedelmeskedsz, hozzád méltatlan pártkatonaként, naponta megkérdőjelezve az 1989-ben végre-valahára kiharcolt parlamentáris demokráciát. És egy demokratikus választás eredményét. Holott a szoros eredmény is eredmény! (Akárcsak 1998-ban, amikor a Fidesz is csak szorosan győzött. Illetve nem győzött. Csupán egy hatalmas hazugság árán. A Vezér megfogadta, hogy Torgyánnal együtt soha! Majd megalakította Torgyánnal a gyászos koalíciót.)

Egy szó, mint száz, egykori játszótársam a színházban! Majdnem belehalok, de nem tehetek mást, mint hogy lemondjak a "Rokokó háború" Madách-beli bemutatójáról és rendezéséről. Pedig valóban 35 éve várok erre az eseményre. Egyik kezeddel odaadtad, a másikkal visszavetted. Nem vállalhatok szellemi közösséget azzal a békebontó, színházművészhez méltatlan szerepet játszó Kerényi Imrével, aki most vagy. Pár napja felhívtál telefonon. Elmondtad, hogy a "Rokokó háború" nem politikai kérdés, be kell mutatni, függetlenül attól, hogy - téged idézlek - "a Kerényi netán megőrült". Keményen vitatkoztunk. Amikor letettem a kagylót, már-már kezdtem újragondolni fájdalmas elhatározásomat. Aztán jöttek a hírek. Például a körmenetről a Bazilika előtt. Negyven éven át ide jártam szentmisére minden vasárnap, minden ünnepen, nekem szent ez a hely. Kevésbé szent annak a különítménynek, amely Szent István ünnepén politikailag makulátlan, ráadásul hívő minisztertársaimat (dr. Bárándy Péter, Németh Imre, Kovács Kálmán) üvöltözve pocskondiázta, nem törődve sem a Szent Jobbal, sem a pápai himnusszal, sem a "Boldogasszony anyánk"-kal. Előbb persze a színtiszta politikával átszőtt, paphoz méltatlan püspöki prédikáció jól megalapozta e csúf blaszfémiát. Mint ahogy a körmenetben lépdelő Vezéretek - "Viktor király! Éljen Viktor király!" - üvöltözésben fürödve - üdvözült mosollyal tűrte a tűrhetetlent. Ahelyett, hogy férfi és államférfi módjára hátrafordult volna, álljt intve a csőcseléknek.

A kulturális tárca vezetőjének eme megnyilvánulásából figyelmes olvasó a következő, az antinacionalista törzs szellemi környezetében megszokottnak és beváltnak mondható gondolatsémákra (doktrínákra) és szófordulatokra (szómágiákra) figyelhet fel; s mindjárt arra is, hol rejlik bennük (némi jóhiszeműséggel nézve) a logikai tévesztés, (némi rosszhiszeműséggel nézve) a kétmércés (kétszínű) képmutatás.


Első doktrína: A magyar jobboldal sosem volt európai, és ma sem az.

Ellenvetés: 1. Európa attól Európa-e, hogy minden országa ugyanolyan, vagy attól, hogy minden országa más? 2. Magyarország nemzeti vonásainak, hagyományinak, érdekeinek hangsúlyozása, védelme kevésbé európai-e, mint az európai nagyhatalmi (politikai és gazdasági) érdekekhez és övezetekhez való csatlakozás feltétlen szorgalmazása?


Második doktrína: Most végre már nem sajátítják ki a baloldalt a kommunisták. Végre odaállhatnak azok, akik az európai norma szerint oda valók.

Ellenvetés: 1. Ha a jobboldalról Görgey kultuszminiszter felfogása szerint senki nem felel meg az európai normáknak, a baloldalt ugyanakkor olyan régi kommunisták vezetik, akik a maguk idején egytől-egyig a Kádár-rendszer sziklaszilárd hívei (Medgyessy Péter, Kovács László, Horn Gyula), akkor nem arról van-e inkább szó, mint hogy a hajdan elnyomó baloldali politika és az általa elnyomott (legalábbis féken tartott, szolgálatra kényszerített) baloldali értelmiség az új álarcosbálban szépen ("önként és dalolva") összefogott egymással a közös nagy ellenség, a "jobboldal" (azaz a "nacionalisták") ellenében? A normát közösen szabják, együtt felelnek meg s egymást feleltetik meg neki, ügyesen távol tartva (kirekesztve) a nacionalistákat, amikor csak hatalmuk s erejük engedi. 2. Akik ma engedik az odaállást, azok vajon meggyőződésből voltak kommunisták, és most meggyőződésből demokraták; vagy kényszerből voltak kommunisták, és most kényszerből demokraták; vagy egyszerűen csak megélhetési kommunisták voltak, és ma megélhetési demokraták? Van-e köze bármelyiknek is egy ideális (idealizált) európai normához?


Harmadik doktrína: A jobboldal stílusa ("hangszerelése") acsarkodó, alpári, az 1944-es és az 1951-es sajtó hangját idézi, azaz a diktatúrák legsötétebb éveit.

Ellenvetés: Görgey miniszter egyetlen Kerényi-idézettel sem támasztja alá állítását; mivel e sorok írója viszont Kerényi csaknem minden médiába vágó eszmefuttatását olvasta, és számos "nemzeti" olvasmányélményével összevetve éppen az a fajta kultúrált hangnem ütötte meg a fülét, amelyet egyszerre jellemez a kendőzetlen szókimondás és az elegáns, arisztokratikus, vagdalkozás- és izzadságszag-mentes bajvívás, nos ennélfogva az látszik helyénvalónak, ha Görgey ítéletalkotását besoroljuk irdatlan számú baloldali elődje közé. Ezek legfőbb közös ismertetőjele, hogy a kérlelhetetlen ítélet alapját nem a valóság és igazság teremti meg, hanem a cél: a kellemetlen és kényelmetlen ellenfél (jobb esetben) erkölcsi, (rosszabb esetben) egzisztenciális megsemmisítése.


Negyedik doktrína: A jobboldal a huszadik század legiszonyúbb korszakainak sajtóhangját feltámasztva uszít a permanens békétlenségre egy békességre vágyó társadalomban.

Ellenvetés: A érvek és idézetek nélkül megismételt szörnyülködés a jobboldal (Kerényi) hangnemén nem szolgálhat mást, mint a Harmadik doktrína megsegítését (beteljesítését), és a Negyedik doktrína előkészítését. Eme ördögi tétel azon a megfigyelésen alapszik, hogy az emberiség egyszerre áhítja a változásokat, és fél a változásoktól; ezért a jobboldal (a "nacionalisták") minden olyan törekvése könnyűszerrel eladható uszításként, állandó békétlenségként, amely nincsen ínyére a baloldalnak (történetesen ilyen a médiaegyensúly is). Nem zárható ki ugyanakkor, hogy a baloldali magabiztosságban szerepet játszik egy olyan (média)szociológiai és (tömeg)lélektani összefüggés, ami egyébként jellemzően a diktatórikus rendszerek (és nem a demokráciák) sajátja: a kisebbségben lévők kisebbségi véleménye többségivé torzul a médiában, ezért ők úgy is gondolják, hogy többségben vannak. A többségben lévők véleménye ugyanakkor kisebbségivé zsugorodik a médiában, ezért ők úgy is gondolják, hogy kisebbségben vannak. Az eredmény: a balra húzó média birtokában a görgeygáborok nem csak alaposan megfontolt célból, de igazukban szentül meggyőződve is mondhatják a magukét.


Ötödik doktrína: A jobboldali polgárinak mondja magát, miközben "abszolút antipolgár". Demokráciában is "vezére" van, az ő "kétségbeesett ötleteinek" engedelmeskedik, "méltatlan pártkatonaként", "naponta megkérdőjelezve az 1989-ben végre-valahára kiharcolt parlamentáris demokráciát.

Ellenvetés: A Harmadik doktrína minősített esete. Itt az erőteljes szómágia segítségével már el kell jutni odáig, hogy a szöveg befogadója olyannak lássa a jobboldalt (nemzeti oldalt), mint amilyen a baloldal (no meg a szélsőjobb) volt a legsötétebb napjaiban; ugyanakkor a baloldalt meg olyannak lássa, amely - voltaképp eszményi jobboldalként - épp a sötétség ellen küzd. A valójában a baloldali hegemónia felszámolásán fáradozó demokratikus politikai tömörülés vezetője ezért lesz "vezér" (mint Hitler, Sztálin és Rákosi), akinek csak "engedelmeskedni" lehet (ami ugyan azt feltételezi, hogy a hívó szavára összegyűlő milliónyi ember megfélemlítés, azaz kilátásba helyezett retorzió áldozata); ráadásul ez a vezér őrült ("kétségbeesett ötletekkel"), ezért aztán mindenki, aki a törekvéseit támogatja, ugyancsak enyhén elmebeteg, de legalábbis pártkatona (ellentétben a görgeykkel, akik eszmét és emberiséget szolgálnak); tetejében olyan antipolgár és antidemokrata pártkatona, aki igazából (szemben a mostani baloldaliakkal) visszasírja a rendszerváltozás előtti egypártrendszeres diktatúrát.


Hatodik doktrína: A jobboldal (a Fidesz) ha egyáltalán győzött, akkor is "csupán egy hatalmas hazugság árán". Vezére nemcsak hazudik, de politikai szempontból kriminális elemekkel lép koalícióra.

Ellenvetés: 1. Ha temérdek egyedi eset, és hébe-hóba utólagos bírósági elmarasztalások (pl. a Lendvai Ildikó-féle, 19 ezer forintos "Kormányváltó" esetében, vagy a Kovács László-féle rémkép - a Fidesz által "gyártott" szocialista röplapok - ügyében) azt igazolják, hogy a mai szocialistákban (kommunistákban) ugyancsak dolgoznak a régi, kékcédulás reflexek, vagyis nem idegen tőlük a különféle rendű és rangú választási csalás; ráadásul ha maga az élet azt is látványosan igazolja, hogy a kampány alatt sűrűn hangoztatott fenyegetés, azaz a 23 millió román munkavállaló állítólagos ideözönlése nem egyéb volt, mint rémhírterjesztés (tehát a hazugság minősített, legsúlyosabb esete), akkor Görgey Gáboron minimum a kettős mérce alkalmazását kell számon kérnünk. 2. Torgyán ügynököt ('56-os vérbírák fogalmazóját) a baloldalon találták ki (mondhatnánk, a baloldalról küldték), s nagyon kevés beleérző készség elegendő ahhoz, hogy megértsük: a Fidesz (a "Vezér") sem politikai, sem emberi okokból nem érzett erős vágyódást (az előbb az MDF, majd a Kisgazdapárt szétverésén buzgólkodó) Torgyán Józseffel való együttműködésre; mivel viszont ez volt az ára a kormányzásnak, politikai szempontból az egyetlen helyes döntést hozta. Erkölcsileg ugyanakkor kétségkívül megkérdőjelezhető a döntés, az erkölcs szót használni viszont egyszerűen idétlenségként hat egy olyan kulturális miniszter vonatkozásában, aki soha nem emelte fel szavát az ellen, hogy az ún. ügynöktörvényben (no és még sereg másban) érintett Horn Gyula, Csehák Judit, Gál Zoltán, Medgyessy Péter a törvény szelleme ellenére sem mondott le demokráciában szerzett, összeférhetetlenné vált pozíciójáról; mint ahogy nem tiltakozott az ellen sem, hogy az ilyen MSZP és SZDSZ ilyen "gyászos" koalíciót kötött; azt pedig, hogy egy D 209-es kóddal jelölt egykori kádári titkosszolgálati tiszt nevezte ki miniszternek, egyenesen megtiszteltetésnek vette.


Hetedik doktrína: A baloldali személyiség inkább feladja ambícióit (lemond ezúttal a "Rokokó háború" Madách-beli bemutatójáról és rendezéséről), inkább belehal személyes veszteségébe (35 éve dédelgetett álma feladásába), de akkor sem alkuszik az ilyen - nem európai, békétlen, kirekesztő - jobboldallal, nem enged gesztusának, szirénhangja pokoli csábításának.

Ellenvetés: 1. Helytálló jelzők-e egy jobboldali személyiségre az olyasfélék, mint a "nem európai", "kirekesztő", "békétlen", "árok ásó", ha egyszer ez a személyiség keményen vitatja, hogy szabad politikai kérdést csinálni a kultúrából, szabad egy bemutatóról és rendezésről lemondania egy baloldali kormány politikusának, csak azért, mert ő (Kerényi) mint magánember másképp gondolkodik, és éppen a másik oldalért aggódik és cselekszik? 2. Ha még csak nem is helytállóak Kerényi Imrére nézve a felsorolt jelzők, akkor nem arról van-e inkább szó, hogy Görgey Gábor (a baloldal) ismét csak a célt, a feladatot látja maga előtt, s valós érvek híján (a célt szentesíti az eszközt alapon) magával a drámai erejű lemondással igyekszik bizonyítani ("nyilvánvaló"-vá tenni), hogy a szemben álló fél nem is lehet más, mint maga az ördög.


Nyolcadik doktrína: A hívő baloldal. Negyven éve, minden vasárnap, minden szentmisén ott van, nem csak (régen, nem kevesen) ügynöki megbízatásból, nem csak (ma) a szavazatszerző látszat kedvéért ("hívő tagozat"), hanem mert neki "szent ez a hely".

Ellenvetés: Vajon mennyire lehet mély hite annak a miniszteri magasságosnak, aki az emberi gyarlóság iránti krisztusi szeretetből és megértésből a sok áldozás ("ostyaevés") dacára annyicska morzsát se vett magához, hogy általa és vele többnek lássa elégedetlen (mert D 209-esekkel és egyéb ügynökökkel és hazugságokkal terhelt) hívőtársait, mintsem (fasiszta, mi más) különítményeseknek (ott a körmenet környékén, a Szent István Bazilikánál)? Megszülethet-e és kimondathat-e Krisztus igaz követője fejében és száján a "csőcselék szó"? Méltó-e Krisztus hívéhez az ismét bizonyítatlan vádolás: valóban színtiszta politikával átszőtt-e, valóban paphoz méltatlan-e, valóban csúf blaszfémiát alapozott-e meg a püspöki prédikáció? (Melyik szó? Melyik gondolat?)


Kilencedik doktrína: Politikailag makulátlan baloldali miniszterek.

Ellenvetés: Lehet-e politikailag makulátlan, aki politikailag és erkölcsileg (egyszer már) megbukottak szolgálatába áll, segítséget nyújtva múlhatatlan és fékezhetetlen hatalmi ambícióik prolongálásához? (Zárójeles ellenvetés: Lehet-e ma bármilyen szempontból makulátlan egy olyan sztárügyvéd Magyarországon, akinek hivatalból is bőséges tudomása van a rendszerváltoztató baloldal hatalomátmentő, vagyondézsmáló ügyleteiről és módszereiről?)


Tizedik doktrína: A jobboldal Vezére nemcsak hogy asszisztál a politikai szélsőségnek ("tűri a tűrhetetlent", a makulátlanok "pocskondiázását"), de beteges hiúságában még fürdik is a királlyá koronázó "üvöltözésben", üdvözült mosollyal arcán.

Ellenvetés: 1. Aki emberfia valóban haladt már a felvonulókkal a Szent István-i ünnep alkalmából, legalább fél utcaszélességben és több utca hosszban, két oldalt a jókorára hízott tömeggel, annak elfogulatlan elmeállapotban nem juthat ilyen bugyutaság eszébe, hogy ott bárki is csitíthatna bárkit. Ha csak nem képmutatásból, amikor nem az számít, hogy csitít-e, hanem az, hogy úgy csinál, mintha csitítana. 2. Vajon akad-e egyetlen olyan polgári (de akár kommunista) politikus az egész világon, akinek arcára ne ülne ki az üdvözült mosoly, ha hódolói királynak kiáltják (hacsak nem számíthat miatta pártfegyelmire). 3. Akad-e vajon a világon olyan ember (tehát esendő), aki egy elveszített választást követően ne élvezné ki magában (netán üdvözült mosolyával még kifelé is), hogy a őt legyőzőket a nép pfujolja, őt meg dicsőíti? 4. Ha a bálványozottból egyszer bálvány lesz, vajon mennyire felelősek ezért azok, akik hosszú évtizedeken át - önbecsülés és gondolkodás helyett - bálványozásra szoktatták a jó népet? 5. Van-e összefüggés vajon a bálványozott elleni (ellenoldali) méltatlan támadások súlya és ereje, valamint a méltatlan dicsőítések mennyisége és nagysága között?



AZ A-FEGYVER MINT SIKERES MÉM[84]

Különös hadviselés

Vajon minek köszönheti az "antiszemitizmus elleni harc mint a politika fegyvere" (továbbiakban: A-fegyver) a meglepően hosszú, kitartó életét? Azt gondolnánk, hogy a sajtó- és szólásszabadság korában elég gyorsan rájöhet a tisztelt nagyérdemű, hogy politikai hókuszpókusznak lett áldozata; és e felismerésének gyorsan és eredményesen hangot adhat. Onnantól kezdve pedig, ugye, nem akadhatna ember, aki azonnal át ne látna a szitán - pontosabban az A-fegyverrel való mesterkedésen. Nos, ez az elmélet. A gyakorlat más képet mutat.

Nem állítom, hogy a korábbiakhoz (ld. Antall-korszak) mérhető eredményességgel, de az A-fegyver bevetése a mai napig, az új évezred kezdetén is háborítatlanul folyik. 2001. november 7-én a legkedveltebb (balliberális) napilap indított útnak egy rakétát, igaz, a véleményrovatában. A szabadság ellenségeinek szabadsága című cikk szerzője a jobboldal jeles médiavitézeit előbb maradéktalanul lecsurkistázza, aztán kijelenti, hogy elmarasztalás illeti azt a kereskedelmi tévécsatornát (Magyar ATV), ahol ezek a "csurkisták" nem csupán mint kérdezettek szerepelhetnek, hanem a műsor vezetéséből, irányításából is kivehetik részüket; de ugyanígy feddés illeti a tévécsatorna tulajdonosát azért, mert egy "csurkista" hetilapban (történetesen a Magyar Demokratában) hirdet.

Mindez az új, demokratikus rendszer tizenegyedik évében! Fontos megjegyezni, hogy a csurkisták (értsd: antiszemiták, nacionalisták, fasiszták) közé a jobboldali média legkedveltebb harcosai soroltattak, mint pl. Lovas István, Seszták Ágnes, Bencsik András. (De köztük találtam jómagamat is.)

A számunkra izgalmas kérdés, hogy vajh miért gondolhatta a cikk szerzője (s a rovat szerkesztője), hogy még mindig hatásosan lehet az A-fegyverrel s különféle kiegészítő eszközeivel (ld. "harc a gyűlölet ellen") operálni? Ennek megmagyarázására teszek kísérletet előbb a "sikeres mém", majd a "kognitív disszonancia" fogalmának segítségével.


A sikeres mémek

A mém kifejezés először 1976-ban bukkant fel Richard Dawkins sikerkönyvében, Az önző génben. Ahogy a gének a testi evolúciónak, a mémek a kulturális evolúciónak volnának az átörökítői. (Az Oxford English Dictionary meghatározása szerint a mém: A kultúra eleme, amely feltehetően nem genetikai eszközök révén - elsősorban utánzással - adódik át.) A gének közül azok tekinthetők sikeresnek, amelyek az evolúciós versenyben a többihez képest nagyobb valószínűséggel másolják át magukat az új szervezetetekbe. A mémek (gondolatok, eszmék, szokások) közül pedig azok, amelyek a többihez képest nagyobb valószínűséggel másolják át magukat mások fejébe (elméjébe).

A témát eleddig talán legalaposabban feldolgozó Susan Blackmore szerint (magyarul megjelent könyve: A mémgépezet. Kulturális gének - a mémek, Magyar Könyvklub, 2001) legkönnyebben (legnagyobb valószínűséggel) azok a mémek terjeszkednek (azaz másolódnak tovább), amelyek az ennivalókhoz, a szexhez - és a harchoz kötődnek. A másolódás nem jelent feltétel és módosulás nélküli átvételt, csupán azt, hogy a sikeres mém - akár a befogadó akarata ellenére - helyet talál magának mások elméjében.

Az egész törzsi viszály, úgy ahogy van, szakadatlan harcok sorozata. Ennélfogva minden egyes eleme mint terjedni vágyó gondolat, eleve sikerre van ítélve. Egy-egy új epizódja azonnal felkelti élénk érdeklődésünk, de a régieket is magunkban őrizzük. Előszeretettel lapozunk az újságokban oda, ahol a vitákat olvashatjuk, vagy kapcsolunk arra a csatornára, ahol a "mieinket" (vagy akár az "ellenségeinket") találjuk. Az ATV hétfő esti Újságíró-, illetve péntek esti Sajtóklubja, vagy a Nap-kelte Kereszttűze a legnézettebb politikai műsorok közé tartoznak. Egy-egy izgalmas csörte után felhívjuk egymást és kitárgyaljuk a finom részleteket... Vadidegen ember állít meg az utcán és lelkendezik: "Imádom a kérdéseit". (A Kereszttűzre utal.) Egy másik pedig - szintén vadidegen, meglehetősen jól szituáltnak tűnő, hatvanas forma asszony - azzal esik nekem, hogy micsoda ocsmányságok hangzottak el a péntek esti Sajtóklubban ("Biztos nem maga volt az?!"), s ha nem volna ilyen idős, itt hagyná ezt az országot, nem lehet ezt a szemét Orbán-kormányt elviselni. ("Kádár alatt nem akart kivándorolni? - kérdezem tőle kíváncsian. "Nem. De akkor sokkal jobb volt.")


(fegyvertársak)

S. Blackmore azt is kimutatja, hogy egy-egy mém sikeres másolódását (terjedését) ugyancsak elősegítheti, ha egy egyébként sikeres mémcsoportba illeszkedik. Az emberi elme belefárad a monoton ingerekbe (egyhangú mémekbe), szüksége van pihentető változásokra-változatokra (csakúgy egyébként, mint a pihentető kis szünetekre). Az A-fegyver alkalmazása (vagy szigorúan mémes megfogalmazásban: "alkalmazódása") esetén jó példáit láthatjuk ennek. Ez a fegyver egy nagyobb arzenálnak bár a fő egységét képezi, fegyvertársai (mémtársai) nélkül sokkal kisebb hatásfokra (sikerre) számíthatna. E fegyvertársak egyike az R-fegyver. Tágabb értelemben R mint rasszizmus, szűkebb értelemben R mint roma (azaz "a romakérdés - cigánykérdés - mint a politikai harc fegyvere"). A sort folytathatjuk a Gy-fegyverrel ("gy" mint gyűlölet), az M-fegyverrel ("m" mint másság)[85], a K-fegyverrel ("k" mint kisebbség), végül az E-fegyverrel ("e" mint emberi jogok, azaz "az emberi szabadságjogokért folytatott harc mint a politikai harc fegyvere").


(lövedékek, robbanótöltetek)

És ezek még csak a fegyvertársak - megannyi modern harcászati eszköz -, márpedig a sikeres mémegyüttesbe (mémplexbe) az igen változatos képet nyújtó lövedék- és robbanótöltet-típusok is beletartoznak. Ezek közül a legkedveltebbek és legáltalánosabban használtak: antiszemita, zsidóellenes, zsidógyűlölő, fajgyűlölő, kirekesztő, fasiszta, náci, szélsőjobboldali; hagyományos magyar specialitás a nyilas és a horthysta, legújabb kori magyar specialitás pedig a csurkista, illetve a miépes.

A mémplex sikerét csak tovább fokozzák a főbb típusokon belüli ritka változatok, azok, amelyeknél fellelhetők bizonyos nyelvi lelemények. Az emberi elme mintha úgy volna genetikailag kódolva, hogy békés (gyanútlan) állapotban nagyobb érdeklődést tanúsítson a különleges és szellemes megoldások (tálalások), mint az igazságok iránt. "Nem baj, ha nem igaz, elég, ha jól hangzik." Sőt! "Jól hangzik, tehát igaz." Ezért jaj annak, akit ilyesféle találó kifejezések (mémlövedékek) trafálnak el: "mini duce", "gyűlöletkufár" stb. Legyengült szervezetű (lelkületű) ember végzetes sérüléseket szenvedhet ilyenkor.


(a fegyverkészítés fogásai)

Fegyver gyanánt minden olyan szó, kifejezés alkalmas, amelynek erős érzelmi töltete van. Ez kultúránként és történelmi koronként változhat. A töltetek idővel lemerülhetnek, ezért bevetés előtt gondoskodni kell az újratöltésről.

Az emberiség különféle fájó tragédiái - éppen sűrű drámai töltetük miatt - mindig kiváló alapanyagai a fegyvergyártásnak. A zsidó származásúak-kötődésűek ellen a mai napig a siker esélyével vethető be a "ti öltétek meg Jézust, Isten fiát" gondolat. Nem kevésbé az "idegenszívű", a "hazaáruló" vagy a "nemzetellenes" kifejezés. A nem-zsidó származásúak-kötődésűek ellen viszont sikerre számíthat a "hatszázezer zsidó halála szárad a lelkeden" bedobása. Vagy tágabb horizonton: a hatmillió zsidóé.

A megfelelő hatás eléréséhez mindig szükség van a közvélemény támogató nyomására is. Ennek híján az egyén esetleg sikeresen háríthatna: "Hiszen még nem is éltem akkor!" A módszeresen megdolgozott közvélemény szentesítheti (legitimálhatja) azokat az értékítéleteket is, amelyek egyébként ellentmondásban vannak más igazságokkal. Ha a zsidók elleni népirtás a közvélemény formálóinál (politikusok, újságírók, művészek, tudósok) megkülönböztetett figyelmet kap más népirtásokhoz képest, akkor akár az is elérhető, hogy a holocaust tényének - vagy akár csak számszerű adatainak - kétségbevonása bűntettnek számítson, ugyanakkor ne számítson ugyanennek bármilyen más népirtás tagadása. Normák - követendő felfogások - rangjára emelhető, hogy a zsidóságot mint a II. világháború egyetlen igazi áldozatát "pozitív diszkrimináció" illeti meg, azaz szalonképtelenségként és politikai inkorrektségként értékelendő minden olyan megnyilvánulás, amely azonos mérce használatát követeli meg a zsidósággal és a nem-zsidósággal szemben. Nem dicsérő felhanggal utalni bárkinek a zsidósághoz fűződő bárminemű kapcsolatára, vagy bárminemű előnytelen cselekedet összefüggésbe hozni bárki zsidó kötődésével-származásával, antiszemitizmusnak (zsidóellenességnek, zsidógyűlöletnek) tekintendő. De ugyanígy antiszemitizmusként értékelendő, ha valaki olyasvalakivel vagy olyasféle helyen mutatkozik (egy pártban, egy szellemi műhelyben-médiumban), akire már kimondatott az "antiszemita". Így lett zsidóellenes Antall József miniszterelnök azért, mert az MDF-ben ott volt Csurka; Orbán Viktor miniszterelnök azért, mert ellátogatott a Vasárnapi Újság és a Magyar Demokrata szerkesztőségébe; s így lehet maradéktalanul, válogatás nélkül mindenki antiszemita, aki a Vasárnapi Újságnak dolgozik vagy a Magyar Demokratában publikál. Amikor 2002. márciusában Csurka István bejelentette, hogy a közelgő választás második fordulójában visszaléptetik jelöltjeiket a Fidesz javára, a szocialista párt elnöke (Kovács László) "kirekesztő szélsőjobboldali diktatúra" fenyegetéséről kezdett beszélni, alelnöke (Lendvai Ildikó) pedig a Fidesz rohamosztagának nevezte a MIÉP-et.[86]

Az efféle normaalkotás természetesen a túloldalon (a "nemzeti" névvel illetett törzsben) is hasonlóképp folyik, legfeljebb elegendő tapasztalat híján (mégiscsak kiesett hosszú negyvenöt év) szerényebb hatásfokkal. A rendszerváltozás hajnalán a mindennapos tüntetések egyik kedvenc jelszava volt az "Aki magyar, velünk tart!" Kitalálói, skandálói ügyesen megüzenték a köznek, hogy csak az számít magyarnak, aki szembefordul a kádári rendszerrel, annak híveivel; de burkoltan még ennél is többet állítottak: csak az fordul szembe a hatalommal, a diktatúrával, aki igaz magyar.

Az, hogy például a magyar és a nemzeti érdekek közvetlen, nyilvános védelme és támogatása meddig tekintendő a magyarságért és a nemzetért vívott nemes és felelősségteljes küzdelemnek, és mikortól inkább magyarkodásnak, netán veszedelmes (kirekesztő) nacionalizmusnak, nem annyira magától a történéstől, mint annak köz általi megítélésétől (azaz a közvéleménytől, közmegítéléstől) függ. A szembenálló törzsek éppen ezért elszánt küzdelmet folytatnak a jelenségek értelmezésének, szavakkal való illetésének jogáért (így válnak a nyelvpolitikai csatározások a törzsi háborúzás szerves részeivé). A harc a közvélemény megdolgozásáért és megkaparintásáért, illetve a "közép" (a "szalon") elfoglalásáért folyik: ennek érdekében minél több népszerű embert kell megnyerni az éppen népszerűsítendő felfogásnak. Ehhez egyáltalán nem szükséges, hogy az erre a célra kiválasztott személy tudatában is legyen küldetésének. A Stephen Koch könyvében (Kettős szerepben, Az értelmiség elcsábítása, Kairosz Kiadó, 2000) sorakozó neves írók, művészek jobbára emberbaráti megfontolásból támogatták a nagy Szovjetuniót, s fogalmuk sem volt arról, hogy sugárzó dicsfényükkel milyen embertelen diktatúra köré vontak hatásos védőburkot.

A fegyverkészítés során nagyon lényeges felismerés, hogy a gondolatok és megítélések (azaz mémek) sikeres terjedésének egyáltalán nem feltétele az igazságtartalom. Daniel Goleman az ember érzelmi intelligenciáját vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy az agyban található kis szerv, az amygdala mint érzelmiemlék-lerakat jóvoltából elegendő a mégoly halvány hasonlóság két élmény között, hogy elménk számára azonosnak tűnjék. Ha valamikor a zsidó és nem-zsidó megkülönböztetés az előbbiek számára a kiirtás borzalmába torkollott, akkor onnantól kezdve minden ilyen megkülönböztetésnek óriási esélye van arra, hogy a kiirtás rémét elevenítse fel. Lehet, hogy értelmi intelligenciánk (józan eszünk) utána még korrigálni fogja érzelmeink eme rémlátomását, de korántsem biztos, hogy azonnal vagy hogy maradéktalanul. Mindenesetre, ami a törzsi háborúnk kilátásait, ezen belül a fegyverkezési verseny várható alakulását illeti, a vizsgált összefüggésből meglehetősen baljóslatú következtetésekre juthatunk.

Az összefüggés fontossága miatt - akárcsak Elsőkből lesznek az elsők... című médiakönyvemben - itt is érdemes szó szerint idézni Daniel Goleman idevágó gondolatát (Érzelmi intelligencia, Háttér kiadó, 1977, 41-42 o.):

Az emberi agyban "az amygdala mint érzelmiemlék-lerakat aszerint világítja át az élményt, hogy ami épp történik, mennyiben hasonlít a múltra. Az egybevetés módszere az asszociáció: ha a jelen helyzetnek egy kulcseleme olyan, mint a múltbelié, már megfelelésnek számíthat, innen a reakció elnagyoltsága; teljes megerősítés híján is cselekvés jön létre. Az amygdala eszelősen követeli, hogy a jelenre késedelem nélkül választ adjunk rég bevésődött módokon, rég múlt helyzetekben elsajátított gondolatokkal, tettekkel, reakciókkal: a hasonlóság lehet mégoly halovány, de elegendő ahhoz, hogy az amygdalát izgassa."

A politikusok és a politikacsináló újságírók önkéntelenül (ha úgy tetszik, merő jóhiszeműségből) is ki fogják használni, hogy nem szükséges fáradozniuk rejtett állításaik (valóságos üzeneteik) igazolásával, nem kell törődniük ezek igazságtartamával, hiszen elegendő, ha olyan szavakat és kifejezéseket használnak, amelyek kiváltják a megfelelő érzelmeket. Ha például a péntek esti Sajtóklubban kommunistáknak nevezik a politikai jobboldal ellenfeleit (ami gyakran előfordul), akkor nem egyéb történik, mint hogy a neves jobboldali médiakatonák a Szovjetunió és a Kádár-rendszer összes bűnét egyetlen lendülettel rápakolják a baloldal egyébként igen különböző felelősségű tagjaira (s ugyanezzel a mozdulattal természetesen maradéktalanul leveszik az összes felelősséget a jobboldalról - a jobboldal volt MSZMP-tagjairól, rendszerszolgáiról). Hasonló történik akkor, amikor a baloldaliak viszont a jobboldal jeles képviselőit - vagy akár a jobboldal egészét - nevezik antiszemitának, s pakolják rá ezzel akarva-akaratlan a holocaust (sőt, az egész világháború) összes bűnét.

A politikai fegyverkészítés során egyébként hasznos (ráadásul könnyen elsajátítható) fogás, hogy olyan idegen szavakat vessünk be, amelyeknek egyfelől erős érzelmi töltetük, másfelől kellőképpen homályos - vagy homályban hagyható - értelmük van. Az "antiszemita" szó (azaz mém) kitartó sikere épp e kettősségének köszönhető. A "zsidógyűlölő" kifejezés két világos magyar szóösszetevője például kevésbé képes elfeledtetni, hogy az ezzel a lövedékkel - a siker reményében - megcélzott személynek valamiképpen és valamikor mégiscsak a zsidókkal szemben kellett valamiféle ellenszenvet kinyilvánítania, de legalább kritikus hangot megütnie. Az "antiszemitá"-nál már erre sincs szükség. Az "Antiszemita közbeszéd Magyarországon 2000" című kiadványban (B'nai B'rith Első Budapesti Közösség) számos olyan példa található, amikor a pellengérre állított újságíró véletlenül sem a zsidóságról beszél, hanem, mondjuk, a bolsevikokról.

Mint azt Rozgics Mária tette például "Kik is az igazi kirekesztők?" című cikkében (Magyar Fórum, 2000. május 25.), amelyből a szóban forgó könyv a következő "antiszemita" részt idézi: "Vajon a magyar nép meddig tűri még, hogy a magyar parlamentben mindenféle szedett-vedett bolsevikok üljenek? [Pető, Bauer, Eörsi - »egykori ávósok fiai«- Vancsik, Horn]. Hiszen még arra sem voltak hajlandók, hogy bocsánatot kérjenek... habzik a szájuk a gyűlölettől, s mást sem tesznek, csak ott ártanak, ahol tudnak."

A fegyvergyártók érzelmi (és észbeli) mechanizmusának ördögi vonását ragadhatjuk itt meg. Magyarországon sokan gondolják úgy, hogy a kommunizmus-bolsevizmus erőszakos terjesztéséből zsidó származásúak-kötődésűek bőségesen kivették a részüket (ld. például a közkeletű "judeo - bolsevik - plutokrata" kifejezést). A szigorúan érzelmi alapú képzettársítások révén könnyen előfordulhat, hogy egy zsidó származású-kötődésű személy a jobbról elhangzó "kommunista" vagy "bolsevik" kifejezést saját zsidósága elleni támadásként éli meg, ami természetesen ellenérzést (gyűlöletet) vált ki belőle; s mivel benne mint zsidóban támadt ez az érzés, az érzés kiváltóját most már "értelemszerűen" antiszemitának fogja érezni, tekinteni. Így fordulhat elő az a képtelenség, hogy a legsúlyosabb vádak akár őszintének érzett kimondásához igazából a legcsekélyebb valóságalap sem szükségeltetik. S így fordulhatott elő a rendszerváltozás kezdetén, hogy a Nyilvánosság Klub az olyasféle szavak televízióbeli elhangzásának gyakoriságát kezdte számolgatni, mint a magyar, falu és nemzet. A sok tekintetben urbánus és többek révén valószínűleg zsidó kötődésű klubtagok létük elleni fenyegetésként élhették meg azoknak a szavaknak a terjedését, amelyek hagyományosan inkább a jobboldal számára értékhordozók; amelynek nyilas szélsőségesei, tudjuk, milyen szerepet játszottak a magyarországi zsidók elhurcolásában...

Ugyanez a - voltaképp rendkívül primitív - érzelmi és értelmi mechanizmus játszik szerepet legújabb korunk két magyar specialitásának, a csurkista és a miépes fényes sikerében. Mind a fegyverkészítők, mind pedig a háborút figyelemmel kísérő nagyközönség számára roppant egyszerű és kényelmes, ha nem finoman árnyalt, nehezen követhető gondolatlövedékek, hanem érzelmi egységcsomagok röpködnek a levegőben. "Maga nem miépes?" - szegezte nekem a kérdést Horn Gyula, a szocialisták exminiszterelnöke az egyik "Kereszttűz"-beli mérkőzésünk után. Amíg nem tudjuk belegyömöszölni a másikat valamely kész skatulyánkba, rosszul érezzük magunkat. Nem egyéb, mint a kognitív disszonancia miatt.


A kognitív disszonancia

E fogalom megalkotatása minden bizonnyal a pszichológia tudományának érdeme, ám ma már a kommunikáció, sőt, a politológia tudományában is meglehetős közismertségnek örvend. Arra a jelenségre utal, amikor a friss információ (ismeret) ellentmondásba kerül a már feldolgozott, elraktározott információinkkal, azaz a tapasztalatainkkal, s ez rossz érzést (feszültséget, idegességet, szorongást) kelt bennünk. Elménk (szervezetünk) nehezen viseli tartósan ezt a feszültséget (disszonanciát), ezért, ahogy csak tud, védekezik ellene. Például úgy, hogy attól, aki nem rokonszenves nekünk, nem fogadjuk el a véleményét; de nem csak a véleményét nem, hanem semmiféle, esetleg mérhető vagy szakmailag igazolható teljesítményét sem. Így következhet be az a képtelenségnek látszó helyzet, hogy például egy-egy író vagy építész megítélése egyes egyedül azon múlik, hogy mi, az értékelők (ítészek) hol állunk. Esterházy Péter írói teljesítményét például a balliberális tábor az egekig magasztalja, a jobboldal meg legjobb esetben is csak fanyalog rajta; Makovecz Imre építészeti teljesítményével viszont pont fordított a helyzet: azt ott szidják, és itt dicsőítik. Nyilván itt is, ott is lehetne mindkét alkotó művészi nagyságára bizonyítékokat találni, ha akarnánk. De nem akarunk. Politikai szerepvállalásuk eldöntötte, melyik táborba tartoznak, ez pedig azt döntötte el, hogyan fogjuk mi a nem politikai szerepvállalásukat értékelni: ugyanúgy, mint a politikait. Általában a homo politicusba gyömöszöljük bele a művészt, vagyis ha mi a nemzetiek közé tartozunk, akkor Makovecz építészeti munkássága is tetszeni fog, ha a másik táborba, akkor építészeti munkássága sem. Ritkán fordul elő, hogy a disszonanciát fordítva oldjuk fel: amikor annyira meggyőző a művészi teljesítmény, hogy engedményt adunk saját politikai felfogásunkkal szemben, s ettől kezdve nem gondoljuk, hogy aki a másik táborba tartozik, az szellem és tehetség dolgában csakis enyhén visszamaradott lehet; vagy ha így nem, legalább erkölcsileg.

Ebből a pszichológiai jelenségből egy további érdekes és talán meglepő következtetés is levonható: amikor a szellemi táborok az ellenfeleiket előszeretettel támadják le látszólag alacsony szakmai színvonaluk, valójában sikeres politikai teljesítményük miatt, nem a hitelesség kikezdésének teljesen tudatos (megtervezett) törekvésével állunk szemben, hanem sokkal inkább a kognitív disszonancia érvényesülésével. Tudatunk nagyon makacsul tiltakozik az ellen, hogy amikor valakit nem szeretünk, bármi jót is meglássunk, megleljünk benne. Nem a szándék az elsődleges - hogy most akkor a másiknak "jól aláfűtünk" -; hanem az utálat és gyűlölet az elsődleges, amiből a lejáratás, rombolás szándéka serken.

Nos, úgy tűnik, ezért (az ugrásra kész indulat, gyűlölet miatt) van még mindig - ennyi hamiskodás és igaztalanság lelepleződése után is - viszonylag könnyű dolga az A-fegyver legújabb bevetőinek. S mivel a gyűlölet valóságosan létező (természetesen mindkét oldalon), ezért látszólag azoknak van igazuk, akik módszeresen a gyűlölet rémével riogatnak, s akik az indulatok, a kirekesztési szándékok megfékezésére egyenesen a gyűlölet (a rasszizmus, az antiszemitizmus) ellen bontanak zászlót (a "tolerancia", a "te is más vagy, te sem vagy más", a "tégy a gyűlölet ellen" s hasonlók jegyében).

Csakhogy. A gyűlöletet - a másik maradéktalan elutasítását - valójában nem a gonoszság táplálja! Nem a gonoszság, hanem a kényelmes butaság, a végtelen szellemi restség az, amelyben a mémek csodálatosan termékeny talajra lelnek; az a fajta szellemi kényelem, amely a valóság látszólagos és valóságos ellentmondásait nem engedi a maga árnyalt bonyolultságában megfoganni és kisarjadni, ehelyett fekete-fehér kórókkal pótolja az egyébként roppant színes és változatos világot.

A gonoszság megfékezésével sokkal könnyebb dolgunk lenne, hiszen vele szemben itt van a kifogyhatatlan emberi jóság és szeretet. A butaságot azonban akár még táplálja is ez - a tengernyi jóság és szeretet. Ahányszor ismeretlen emberek állítanak meg az utcán, és hosszú, boldog életért fohászkodnak - nem maguknak, hanem nekem, az újságírónak! Eközben némelyiknek még a szeme is megtelik könnyel! És ez a meghatódó lelkesedés csupán abból a valójában semmiségből fakad, hogy időnként egy reggeli televíziós műsorban baloldali és liberális politikusoknak "jól odakérdezek". "Meghalnék, ha újra a kommunisták győznének! - törölgeti a szemét egy ötvenes forma asszony. - Úgy gyűlölöm őket!".

A végtelen szellemi restség természetes ott burjánzik-terpeszkedik a gyűlölet ellen harcot indítókban (s harcra indulókban) is. Nem csak annyiban s olyan értelemben, hogy a saját magukban ébredő gyűlöletet automatikusan kivetítik gyűlöletük okozójára, s ezért nemegyszer áll elő az az idétlen helyzet, hogy a bagoly mondja a verébnek, nagyfejű. Ennél sokkal nagyobb és veszedelmesebb tévesztés, hogy valójában egyáltalán nem tudják, mi ellen harcolnak. Ha egyszer megértenék, hogy a legtöbb antiszemita érzésnek és megnyilvánulásnak a valódi forrása egyenest maga a jóság, a hűség, a szeretet, a felelősségérzet, s ennek megfelelően vennék fel a harcot az indulatok és gyűlöletek ellen, akkor egyszer még akár csodára is ébredhetnének: volt egyszer egy törzsi háború...



A TÖRZSI HÁBORÚ KERESZTMETSZETE

A kölcsönösség ténye

A Törzsi trilógia (A törzsi háború természetrajza...), s ennek Első könyve bővebben, helyenként részletesen foglalkozik a hadviselés különféle elemeivel, alkalmazásuk törzsi jellegzetességeivel, vonásaival. Az alábbi táblázat a magyarországi törzsi háború "Mengyelejev-táblázata". Hovatovább teljes összefoglalása, rendszerezése a törzsi hadviselés legfőbb elemeinek, ezáltal jól áttekinthető keresztmetszetét nyújtja az egész háborúzásnak. A táblázat nagy előnye, hogy tárgyilagosságra, elfogulatlanságra kényszerít: akárcsak Mengyelejevé, előre kijelöli az esetleg még nem (köz)ismert, de szükségképpen létező elemek helyét. Kutatómunkám előrehaladtával egyre szilárdabbá vált a meggyőződésem: a törzsi háborúzásért nem tehetjük feltétlenül azonos mértékben felelőssé a két törzset, de annyi bizonyos, hogy a harc teljes mértékben kölcsönös. Vagyis hamis mindenféle olyan illúzió, amely csupán az egyik oldal "elítélendő" magatartásával magyarázza (magyarázná) a hadiállapot kialakulását és fennmaradását. A hadviselés bármely elemét tekintve igaz, hogy ha az valamiféleképpen létezik az egyik törzsnél, akkor bizonyosra vehetjük, hogy a megfelelőjét a másik törzsnél is felleljük, ha nem előbb, akkor utóbb. Egy, a jobboldalhoz inkább kötődő újságíró (mint történetesen én) azonnal felfigyel például arra a jelenségre, hogy a "túloldalon" nagy kedvvel "antiszemitáznak", s elfogadja Schmidt Mária történész megállapítását, mely szerint a baloldal az antiszemitizmust mint a politikai harc fegyverét használja vetélytársa ellenében. Az "antiszemitázás" (rövidítésemben az A-fegyver) így gyorsan bekerült a háború keresztmetszetét bemutató táblázatba, ezáltal azonban rögtön keletkezett egy üres, kitöltendő hely: Mi lehet az a nagyhatású nyelvi fegyver, amelyet viszont a "nemzeti" oldal vet be szívesen a másik törzs, illetve ennek harcosai (jelképei) ellenében? A hosszan tartó háború szükségszerű velejárója, hogy a felek a csapásokra ellencsapásokkal válaszoljanak; a hadviselésnek a másiknál bevált elemeit ugyancsak hasznosítsák. A hadviselési elemek (törzsre jellemző) változatai ilyen értelemben megfelelnek egymásnak. Az "A-fegyver" abban különbözik más (szokásos) politikai fegyverektől, hogy "atomtöltete" miatt nem csupán az ellenfél érvét, de magát az ellenfelet semmisíti meg, amennyiben a közvélemény "politikailag korrekt" részének szemében maradéktalanul szalonképtelenné, azaz erkölcsi és politikai hullává teszi. Hasonlóan romboló erejű fegyverként a másik oldal kezében csak olyan jöhet szóba, amely az ellenfelet ugyancsak a maga egészében (tehát nem csupán érvelésében) lehetetleníti el a közvélemény erre fogékony köreiben. Nos, pontosan erre képes az "N-fegyver", vagyis az ellenfél "nemzetellenes"-nek minősítése (s a nagyobb hatás - biztosabb találat - kedvéért idegenszívűnek, hazaárulónak stb. bélyegzése).


A hadviselés
elemei

Törzsi vonások

Balliberális

Nemzeti

A törzs által az önmeghatározásra használt leggyakoribb fogalmak

Baloldali, liberális, balliberális, egyetemes, modern

Jobboldali, nemzeti, nemzeti-liberális, konzervatív, keresztény, polgári, magyar

A másik törzs által a törzsre használt bélyegek, skatulyák

Idegenszívű, hazaáruló, nemzetáruló, nemzetietlen, nem nemzeti, nemzetellenes, kommunista, kozmopolita, labanc, zsidó

Nacionalista, magyarkodó, antiszemita, fasiszta, náci, nyilas, rohamosztagos, különítményes, rasszista, horthysta, szélsőjobboldali, kirekesztő, miépes, csurkista

A másik törzs ellen a törzs által bevetett legfőbb nyelvhasználati fegyver

A-fegyver
("antiszemita")

N-fegyver
("nemzetellenes")

A másik törzs által a törzs lejáratására használt, fölényérzetet kifejező becsületsértések


"Galíciai jöttmentek"


"Mucsai"

A törzs által használt meg-jelölés a másik törzshöz pártolt "áruló"-ra


Díszzsidó


Díszgoj

A törzs által a saját és a másik törzs "helyének" kijelölésére használt jelmondatok

Demokráciát!
Elnök = Demokrácia
Tégy a gyűlölet ellen!
Te is más vagy, te sem vagy más

Aki magyar, velünk tart!
Magyarország a magyaroké!

A törzs által demonstratív célból tisztelt/viselt jelképek

Kék szalag,
Károlyi Mihály,
holokauszt

Nemzeti kokárda,
Szent Korona,
1956

A törzs által a közvélemény megdolgozására használt szólamok

Megbékélés a múlttal;
baráti viszony a szomszéd országokkal;
a múlt sérelmeinek az elfelejtése;
árkok betemetése

Keresztény Magyarországot;
polgári Magyarországot;
múlt nélkül nincs jövő;
Európának nemzeti identitásukat megőrző államokra van szüksége

A két törzs közötti törésvonal ideológiai szubsztanciája

Antinacionalizmus
(elsősorban kifelé fordulás, egyetemesség, internacionalizmus, globalizmus, multikultúra)

Nacionalizmus
(elsősorban befelé fordulás, nemzeti kötődés, nemzeti hagyományok, nemzeti kultúra)

A törzsi háború keresztmetszete



II. rész
A TÖRZSEK TERMÉSZETÉRŐL


AZ IGAZI ELLENSÉG

Törzsi vonások a négy igen tükrében

Hogyan lehet másképp magyarnak lenni? Milyen markáns különbségek fedezhetők fel az egyelőre alaktalan és névtelen - mert valójában definiálatlan - törzsek között, a hadviselő felek gondolkodásmódjában, viselkedésében?[87] Mit tudhatunk gyökereikről, önképükről, önazonosságukról? Ideológiájukról, törekvéseikről? Mit állíthatunk rokon- és ellenszenveikről, kötődéseikről és ellenségeikről? Miről árulkodnak félelmeik és harci módszereik? Ebben a fejezetben ezek megragadására, első feltérképezésére teszek kísérletet a törzsi háborúzás drámai kezdetének (a Nap árnyékba borulásának) megidézésével, a "négy igen"-es akciónak és történelmi környezetének, szimbolikus jelentőségű mozzanatainak, szereplőinek elemzésével.


A félelem tárgya: Pozsgay Imre

Emberi természetünk egyik sajátossága, hogy félelmeinket, szorongásainkat, akárhogy igyekszünk, nem tudjuk maradéktalanul legyőzni, mások vagy magunk elől teljesen elrejteni. Ahogy a munkahelyi kudarcaink feszültségeit hajlamosak vagyunk - anélkül, hogy tudatában lennénk ennek - otthon levezetni, ugyanennyire igaz, hogy félelmeink is a legkülönfélébb megnyilvánulási formákat ölthetik, amelyekből első látásra gyakran még az sem derül ki (sem a magunk, sem mások számára), hogy maga a félelem, a megfoghatatlan szorongás bújik meg mögöttük. Csak annyit érzünk vagy sejtünk, hogy valamiképpen (azaz a magunk megszokott normáihoz képest) logikátlan, értelmetlen, indokolatlan (azaz irracionális) a kiváltott viselkedés, s ennek révén feltételezzük, hogy a megnyilvánulás valódi (mélyebb) okai rejtve maradtak.

A nagy társadalmi átalakulások időszaka - mint amilyen az úgynevezett rendszerváltozás is - mindig termékeny táptalajának bizonyul a félelemnek. Nem tudjuk, nem fognak-e elszabadulni az indulatok, s nem fenyegeti-e veszély akár az életünket is (vagy családunk életét, épségét). Nem tudjuk, hogy az újraosztásnál nem fognak-e elnyomni, háttérbe szorítani minket, s a győztesek helyett a vesztesek oldalára sodorni bennünket. De azt sem tudjuk, hogy vesztesként esetleg mennyire leszünk kiszolgáltatva a győztesek akaratának, nemtelen (kirekesztő, kisemmiző) szándékának.

Abból, hogy a félelmei kit merre (kihez) terelnek, kit milyen tettekre sarkallnak, sokat megtudhatunk az igazi jellemvonásokról (törzsi jegyekről). Ám nem egyszerű dolog kettéválasztani, mikor mozgat valakit a félelem, mikor a hatalomvágy, mikor mindkettő. Nem zárható ki ugyanis, hogy a félelem a hatalomszerzés egyik fő indítéka: a hatalom nem csak a másik feletti uralomra ad lehetőséget, de egyúttal meg is véd a másiktól.

Figyeljük meg a Lelkesedések korát búcsúztató, s a Félelmek korát elindító, "négy igen"-es akció természetét! Felfedezhetők-e az igazi félelem jelei, vagy teljesen egyértelmű, hogy a szabad demokraták és a fiatal demokraták "csupán" nem akartak kimaradni a hatalom felosztásából. Első pillantásra a tények ez utóbbit látszanak igazolni.[88]

A Magyar Közvéleménykutató Intézet 1989 szeptemberében nyilvánosságra hozott adatai szerint az MSZMP népszerűségi indexe májusban 27% volt, júliusban 37%-ra emelkedett! Eltekintve attól, hogy a szocialista gyökerek - elfogultságok - torzíthattak a számokon, a tendenciára találhatunk magyarázatot: egyfelől az MSZMP készséges tárgyalási hajlandósága; másfelől a vitáktól és önálló gondolkodástól elszokott közvélemény erősödő irritáltsága a szabadsággal együtt járó "rendetlenségtől", bizonytalanságtól. Alig néhány hónap múlva a nyilvánosság elé kerülés esélyével bont zászlót az antipárt, a Magyarországi Pártonkívüliek Egyesülete. "Mi a NÉP-ben és a NÉP-pel együtt gondolkodunk és kívánunk cselekedni annak tudatában, hogy a nép nem pártvezérekből áll. Elítéljük a pártokat, akik a nép meghallgatása nélkül kerekasztal tárgyalásokat folytatnak és folytattak." (Mai Nap, december 9.)

Az MDF-nek (amely elkötelezett híve az állampárttal való tárgyalásos alkudozásnak, s a kommunistázásban is visszafogottabbnak bizonyul) szintén erőteljesen nőtt a népszerűsége; annál drasztikusabban csökkent "a demokratikus ellenzék" szerepében szívesen tetszelgő SZDSZ-é, s a radikális ifjú demokratáké. Az előbbi szavazóbázisa 6%-ról júliusra a felére zuhant vissza, így hozzá képest a Demokrata Fórum már ötször annyi szavazatra számíthatott egy esetleges választáskor; a Fidesz pedig 16%-ról esett vissza 7%-ra, ez felér egy földcsuszamlással.

Mondhatnánk, teljesen logikus és magától értetődő, hogy ettől a pillanattól kezdve az SZDSZ és a FIDESZ attól fél leginkább, hogy még meg sem szerezte a hatalmat, s máris kicsúszik a kezéből. Félelmükben, kétségkívül, mindketten óriásit kockáztatnak, ráadásul nemcsak a maguk bőrét viszik a vásárra: a tárgyalásos, békés átmenetet veszélyeztetik.[89]

A két párt félelmének közvetlen oka tehát a népszerűségvesztés; e mögött pedig a hatalomról való lemaradás, az újrafelosztásból való kimaradás növekvő veszélye. De vajon mi félelmük tárgya, megtestesítője? Nos, amint majd bizonyítani kívánom, nem más, mint Pozsgay Imre, ki ekkor a népszerűsége csúcsán áll. Mögötte pedig - a félelem mélyebb okaként - a nacionalizmus.

A politikai alku során az MSZMP - cserébe az alkotmányos rendszerváltás lehetőségéért, a sarkalatos törvények megszavazásáért, még előtte a munkahelyi pártszervezetek felszámolásáért, a munkásőrség megszüntetéséért, a pártvagyon elszámoltatásáért, és így tovább - azt kérte, hogy még az országos választások előtt népszavazás döntsön a köztársasági elnök személyéről. Az akkori politikai helyzetet figyelembe véve, senkinek nem lehetett kétsége afelől, hogy ez a személy csakis Pozsgay Imre lehet. Márpedig ő, ki egyébiránt az állampárt békés lebontásáért oly sokat tevékenykedett, óriási szálka volt a liberálisok, különösen a szabad demokraták szemében. Ezek Pozsgayt - kimondva-kimondatlanul - veszedelmes nacionalistának tekintik, aki személye népszerűségét és hatalmi befolyását egyaránt a különféle nemzeti erők helyzetbehozására hasznosítja, legyen ez akár az MSZMP - később MSZP - népi szárnya, akár a Magyar Demokrata Fórum. Ha a két liberális párt akarata és törekvése szerint csupán az országgyűlési választások után kerülne sor a köztársasági elnök megválasztására, ez egyenértékű lenne azzal, hogy Pozsgay sosem lesz államfő. És nem is lett. Utólag még ennél többet is megállapíthatunk: e sikeresnek bizonyuló, "négy igen"-es kampánynak "köszönhetően" politikai értelemben ő lett a rendszerváltozás egyik legnagyobb vesztese.[90]

A két párt népszavazási kezdeményezése nyilvánvalóan ellentétes volt a háromoldalú tárgyalások - 1989. június 10-ei - alapokmányával, amely szerint a vitás kérdéseket tárgyalóasztalnál kell rendezni. A népszavazásról szóló egykori elemzésében Babus Endre, a HVG újságírója (és nem mellesleg a Nyilvánosság Klub, tehát egy SZDSZ-közeli szervezet tagja) is megállapítja, a tárgyalásos rendezés kötelezettsége "a referendumot kezdeményezőkre is kétségkívül fennállt, hiszen egyikük sem szakította meg egyoldalúan a tárgyalásokat, sőt a sarkalatos törvények parlamenti vitáiban aktívan részt is vettek". Még azt is hozzáfűzi, hogy "a népszavazási kampány legnagyobb politikai kockázata alighanem éppen abban rejlett, hogy az MSZP a megállapodás megszegésére hivatkozva felmondja a szeptember 18-i egyezményt".

Vajon miért vállalt a két liberális párt ekkora kockázatot? Miért ért meg nekik ilyen sokat Pozsgay megbuktatásának lehetősége?

Három, egymással összefüggő tényezőre mutatok rá. Ezek:


A baloldaliság és nacionalizmus sajátos viszonya Magyarországon

A későbbiekben, a maga helyén részletesebben is foglalkozni kívánok ezzel a kérdéssel (Simon János politológus kutatási eredményeire építve). Itt csak utalok arra, hogy a volt szocialista országokat összehasonlítva, Magyarország vízválasztónak bizonyul: a tőlünk nyugatra eső országokra - és Magyarországra - az a jellemző, hogy a baloldal távol tartja magát a nacionalizmustól; ezzel szemben a többi (környező, ill. keletre eső) volt szocialista országban a baloldali pártok egyszerre hordozói a baloldali internacionalizmusnak és a nemzeti (nacionalista) retorikának, törekvéseknek.

A magyarországi rendszerváltozás során megvolt annak a veszélye, hogy a baloldalon (az MSZMP-n belül) mindig is jelen volt népi ("nacionalista") szárny megerősödik. Mind az addig uralkodó helyzetben lévő másik ("antinacionalista") szárnynak (helyesebben: törzsnek), mind pedig a nacionalizmustól, nacionalistáktól - történelmi okoknál fogva - ösztönösen tartó (olykor félő, netán rettegő) ún. liberálisoknak (illetve támogatóiknak) elemi érdekük volt, hogy ennek a megerősödésnek elejét vegyék.


Pozsgay helye és szerepe a Magyar Szocialista Munkáspártban

Sokat elárul erről Eötvös Pál, a Népszabadság egykori (és 2004 tavaszáig szakadatlanul!) főszerkesztője a médiakönyvemhez adott interjújában, amelyből kiderül, miért inkább Pozsgay Imrétől, az MSZMP-MSZP jeles tagjától és a népi szocialistáktól (tehát saját párttársaitól!) féltette lapját, mintsem az új, "ellenséges" politikai erőktől, például az MDF-től.

Ez a lap elsüllyedhetett volna sok minden miatt. A legnagyobb szívóerő '89-ben a reformmozgalmak részéről jelentkezett. Mi volt ez a reformmozgalom? Nem a valamikori gazdasági reformok ideája körül jött létre, hanem ez a népi baloldal mozgalma volt, amely a tradicionális magyar politikai törésvonal (! - VDGy) tekintetében kétszáz éves tradícióra tekintett vissza, s amely az MSZMP-n belül is az egyik szárnyat adta. Legjelentősebb képviselője akkor Pozsgay Imre volt... [...] Na most, a szerkesztőség egészét tekintve, szintén voltak ilyen értelemben, és voltak más értelemben elkötelezett emberek. Így ha megingás keletkezik, erős külső hatások érik az újságot, a lap viszonylag könnyen kilendíthető lett volna stabilnak tűnő helyzetéből. Mondjuk egy pozsgaysta próbálkozással. Bár Pozsgay közvetlenül sosem gyakorolt nyomást, de az ő keze volt, ugye, a dologban.

A magyar politikatudomány különös módon kevés figyelmet szentel annak a roppant fontosnak tűnő megállapításnak, amely itt és most Eötvöstől hangzott el: az a reformmozgalom, amely - nyilván más, külső erőkkel együtt, s nem a nemzetközi hatáshullámok ellenében, hanem azokat meglovagolva, de - végül is elseperte Kádárt, s amely belülről segített be a többszázezres állampárt, az MSZMP szétrobbantásába (és nem mellékesen egy pár tízezres utódpártba, az MSZP-be való átmentésébe), szóval ez a baloldali reformmozgalom népi gyökerű volt. Pozsgay Imre tehát nem egyszerűen a legnépszerűbb magyar politikus ekkoriban - külföldön és belföldön egyaránt -, hanem komoly hatalmi bázisa is van saját pártján belül. A párton kívüli népi erőkkel jó kapcsolata volt, ennek révén valódi esélye lett volna arra, hogy eltolja az addigi, szocialisták és nem szocialisták között húzódó törésvonalat a népiek (nacionalisták) és az (antinacionalista) internacionalisták közé.


Pozsgay szerepe a rendszerváltozásban

A Nagy Temetés után hamar (1989. június 23-án) összeül az MSZMP KB, és az előremenekülés jegyében kitűzi történelmi jelentőségűnek bizonyuló kongresszusának időpontját (október 7., az MSZMP önfelszámolásának - az MSZP megalakulásának - napja), egyszersmind megválasztja új vezetőségét. A négytagú kollektív irányító testületben - a pártelnök Nyers Rezső, a főtitkár Grósz Károly, a miniszterelnök Németh Miklós mellett - a negyedik személy Pozsgay Imre.

Népi politikus a magyar baloldalon ilyen magasra még nem emelkedett a ranglétrán. A nem népi politikai erőkben ez két szempontból is erős nyugtalanságot kelthetett. Egyfelől a múlt miatt: ez a rang rendkívül népszerű, hatásos politizálás kikerülhetetlen következménye volt. Másfelől a jövő miatt: ez a rang a még nagyobb hatás és népszerűség komoly esélyét vetítette előre.

Az "MDF időszámítása voltaképpen nem az 1987-es lakiteleki első értekezlettel kezdődik, hanem az ugyancsak 87-es novemberi nyilvánosság elé lépéssel" - állította 1988-ban Csurka István.[91] Ekkor jelent meg ugyanis - két hónap késéssel - a Magyar Nemzetben Pozsgay Imre A közmegegyezés hajszálerei című, egész oldalt betöltő interjúja, beszámolója a lakiteleki találkozóról és maga a lakiteleki nyilatkozat teljes terjedelmében. Az 1985 nyarán tartott monori tanácskozás "Valódi szenzáció volt, de titkos, föld alatti szenzáció." "Lakitelek a Pozsgay-nyilatkozattal vált igazi konfliktussá. Más az időszámítás azóta, amióta néhány értelmiségi nyilvánossá tette, hogy a nemzet sorskérdéseiben nemcsak a hatalom illetékes. A lakiteleki nyilatkozat megjelenése óta letagadhatatlan, hogy a nemzet legfontosabb kérdéseit mindenkinek jogában áll megvitatni." - lelkesedik Csurka István. "S ez esemény? Ez mérföldkő?" - kérdi saját magától. "Igen, az. Sőt, csillagrobbanás."

Pozsgay besegített egy másik "csillagrobbanás"-ba is. 1989. január 28-án KB-tagként, államminiszterként népfelkelésnek nevezte 1956-ot a rádió 168 óra műsorában. Kevés dologra ügyelt annyira Kádár János és rendszere, minthogy ez soha ne következhessen be. Semmilyen nyilvános és nem nyilvános fórumon nem volt ajánlatos "az eseményt" másnak nevezni, mint ellenforradalomnak, hiszen semmilyen más módon nem lehetett "indokolni", legitimálni az ötvenhat utáni megtorlásokat. Sokat elmond a korról, az - akármennyire is "puha" - diktatúra totális természetéről, hogy egyetlen szó, egyetlen kifejezés nyilvános (sokszorozó hatású) használata milyen súlyos legitimációs válságot tudott előidézni. "Ha nem ellenforradalom, hanem népfelkelés, akkor a felakasztott miniszterelnök, Nagy Imre és társai nem ellenforradalmárok, hanem hősök, a rendszer vezetője és névadója, Kádár János pedig gyilkos." Nem más és nem kevesebb volt a bejelentés bár ki nem mondott, de világos üzenete. Halálos tőrdöfés.

Ezt a tőrdöfést saját, magas rangú párttársa adta Kádárnak, ezért bizonyult végzetes erejűnek. Az ún. demokratikus ellenzék által - a népiek kizárásával - megalkotott "Társadalmi szerződés" mindenféle köntörfalazás nélkül kimondott híres jelmondata, a "Kádárnak mennie kell!", a Kádárral és pártjával szembenálló fél bátor megnyilvánulása volt, amely azonban csak kívülről, politikai hatalomként, ellenerőként rombolt. Pozsgay kijelentése ezzel szemben a legkényesebb pontokon, az Erkölcs és az Igazság tekintetében, azaz a lelkekben ásta alá Kádár hatalmi gépezetét. "Az 1956-os »ellenforradalom« újraértékelésével kapcsolatos bejelentésem alapjaiban rázta meg a párt identitástudatát" - emlékszik vissza Pozsgay Imre tíz évvel később, 1998-ban.[92]

Népszerűségének köszönhetően - a Minisztertanács döntése folytán - Pozsgay jelentős befolyást szerzett a Magyar Televízió és a Magyar Rádió irányításában. A választások küszöbén, monopolhelyzeténél fogva főképp az állami televízió játszott meghatározó szerepet a tömegtájékoztatásban (kampányban, propagandában), s abban a tényben, hogy (szemben a nyomtatott sajtóval) az elektronikus médiában nem engedélyezték a privatizációt (pontosabban frekvenciamoratóriumot hirdettek), ugyancsak szerepe lehetett Pozsgay Imrének.

Nehéz lenne megítélni, hogy az elkövetkező eseményekre Pozsgay mekkora és milyen befolyással volt, azt pedig még kevésbé lehet, hogy tevékenységére volt-e bárminő hatása hosszú idők óta első (annál végzetesebb) vereségének, amelyet a "négy igen"-es kampánnyal volt kénytelen elviselni a liberális pártoktól. Annyi azonban bizonyosnak látszik, hogy Pozsgay Imrének mint népi politikusnak két dologgal tisztában kellett lennie:

Ennek alapján pedig nemcsak logikus, de alapos is az feltételezésünk, hogy Pozsgay - noha ennek többször is az ellenkezőjét állította - igencsak tevékenyen kivette részét abból a néhány fontos döntésből (ha mással nem, azzal, hogy szemet hunyt), amelyek a választások előtt a Magyar Rádió és a Magyar Televízió irányultságát a "nemzeti erők" előnyére módosították.

A Magyar Rádió és a Magyar Televízió közvetlen vezetése a Párt által kinevezett elnökökről áttestálódott egy határidő nélkül kinevezett elnökségre. Ennek vezetője (Nemeskürty István) és tagjai (Chrudinák Alajos, Czigány György, Dömölky János, Gombár János, Horváth Ádám, Kővári Péter, Pálfy G. István és Vitray Tamás) összességében sikeresen közvetítették a Pozsgay által hangoztatott politikai filozófiát: a választásokig garantálni kell a békés, nyugodt átmenetet. Ez esetünkben nem jelent mást és kevesebbet, mint hogy a két vezető tömegtájékoztatási eszköz tudatosan csökkenteni, tompítani igyekezett a két liberális pártnak a médián keresztül megsokszorozni szánt tömeghatását.

Az 1990. január 4-én kinevezett kuratórium már néhány nap múltán úgy döntött, hogy a nyilvánosság szabályozása rendjének kidolgozásáig és életbe lépéséig (január 23-ig) a rádió és a televízió fizetett politikai hirdetéseket nem sugározhat. A Magyar Televízió elnöksége pedig felmentette Aczél Endrét a Híradó és A Hét főszerkesztői beosztásából, és Pálfy G. Istvánt, az MTV elnökségének tagját bízta meg a főszerkesztői teendők ellátásával.

Mint látni fogjuk, a "békés átmenet jegyében" elindított médiapolitika következményeként

A támadások hatására Pozsgay felettébb hamar (január 16-án) lemondott tisztségéről, az alábbi nyilatkozatot juttatva el a Magyar Távirati Irodának:

A Minisztertanács legutóbbi ülésén rám bízta a rádió és a televízió kormányzati felügyeletével kapcsolatos feladatok egy részét. A magyar ellenzéki élet egyes képviselői és különböző szervezetek bírálták ezt a döntést, mondván, hogy olyan személy nem lehet a nemzeti médiák felügyelője, aki a Szocialista Párt választási munkájának politikai irányítója. A bírálókat az az ellenőrizhető tény sem zavarta, hogy a felügyeletről szóló rendelet az államminiszterre egyetlen olyan feladatot sem bíz, amely politikai vagy személyi ügyekben számára hatáskört, döntései lehetőséget adna. [...]

Szomorúan veszem tudomásul, hogy a bontakozó magyar demokráciában megjelentek olyan politikai erők és szervezetek, amelyek a múlóban lévő régi hazugságok helyét nem az igazsággal, hanem új hazugságokkal kívánják betölteni. [...] Valóságos parlamentáris viszonyok között és tisztességes nyilvánosság mellett erre megvan az intézményes megoldás, a normális politikai kultúrában pedig a szükséges tolerancia. Mivel ez ma még hiányzik, így csak személyes döntést hozhattam."

A meglehetősen kódolt (rejtett, rejtjelezett) szövegből kívülálló nem tudhatja meg, hogy most voltaképp kik is támadták meg Pozsgayt, azaz kik az ellenségei - és kik a barátai. Mások megnyilvánulásából és a soron következő eseményekből ez világosabbá válik; s az is, hogy Pozsgay lemondása - miután a segédletével kialakított változások önjáróan "működni", hatni kezdtek - inkább taktikai jelentőségű volt, a dolgok menetét, irányát már nem érintette.

Az első nyilatkozó, akit meg kell említenünk, maga Csurka István. Itt válik jelentőségteljessé, hogy már idézett baljós mondatai ("Ébresztő, magyarság, megint félrevezetnek! Elmúlt az őszirózsás forradalom, ez már a Kun Bélák időszaka, még akkor is, ha Lenint szidják az új Lenin-fiúk.") minek hatására születtek s mikor hangzottak el. A szöveget (amelyet később részletesebben is idézek) dekódolva (megfejtve) arra a következtetésre juthatunk, hogy ellenségként ugyanazokról van szó, mint Pozsgay támadói esetében. Az időpontot (1990. január 14.) megfigyelve pedig egyfelől azt állapíthatjuk meg, hogy a jegyzet nyilvánvalóan Pozsgay védelmében (is) íródott; másfelől pedig azt, hogy miközben a politikai hirdetések korlátozásával fékezték az ezen a téren kiváló liberális pártok hatását[93], semmilyen korlátot nem állítottak Csurka István, az MDF egyik alapítója, frontembere elé: rendszeres szerzője (jegyzetírója) lett a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című, népszerű műsorának. Ennek jelentőségét jól mutatja, hogy az akkori - később leváltott - főszerkesztő, Győri Béla máig (2004) Csurka pártjának, a Magyar Igazság és Élet Pártjának (MIÉP) sajtószóvivője.

1990. február 28-án - tájékoztat a korabeli Magyar Nemzet - a szabad demokraták megütközéssel fogadják azokat a terveket, amelyek a március 15-i ünnep "semlegesítésére és a tájékoztatás csorbítására irányulnak". A liberálisok a Magyar Televíziót és a Magyar Rádiót nemcsak hogy nem tudták a saját szájuk íze szerint mozgatni és kihasználni (seregnyi belső, önkéntes támogatójuk ellenére), de még e médiumok nyilvánvalóan barátságtalan lépéseit is el kellett viselniük. Mi másért állította volna be úgy a Magyar Televízió, mintha Tamás Gáspár Miklós a koronás címert fitymálta volna? Ez az addig oly népszerű filozófus miért bukott óriásit az országos választáson - s maradt el pártja biztosnak vélt győzelme is?

ÜNNEPEINK A VÁLASZTÁSOK ÁRNYÉKÁBAN. Március 15. - ismét főszerepben a Magyar Televízió - olvashatjuk Rockenbauer Zoltán[94] visszaemlékezésének beszédes alcímeit. A Kossuth téren - írja - Csoóri Sándor (MDF) higgadtabb és Torgyán József (FKgP) kevésbé higgadt beszéde után szóló Mikola Istvánt, a Hazafias Választási Koalíció szónokát ugyancsak kifütyülték, sőt, a jelenlévő fideszesek [...] kivonultak a térről. A Bem térről, a KDNP, az Agrárszövetség és a DEMISZ[95] színhelyéről viszont az SZDSZ vonult ki kora délután, mondván, nem asszisztálnak a DEMISZ "díszleteihez". Tamás Gáspár Miklós kivonulási jelenetét később a televízióban a kereszténydemokraták "egy megvágott felvételen úgy állították be, mintha a politikus a koronás címer miatt szólította volna fel távozásra híveit, és ezzel sikeresen csökkentették TGM és az SZDSZ választási esélyeit".

Rockenbauer Zoltán néhány sorral odébb ugyan némileg más következtetést von le ("A rosszízű kampányfogásoktól megtépázott ünnep vesztesei a legvehemensebben viselkedő pártok, az SZDSZ és az MSZDP[96] lettek, indirekt módon növelve a választásokon megfontoltabban szereplő MDF, FIDESZ és KDNP[97] szavazóbázisát"), az azonban aligha vonható kétségbe, hogy Pozsgay döntő hatással volt a (hosszú idők után) első szabad választások kimenetelére. Mondhatni, visszafizetett a "négy igen"-ért; beavatkozásával voltaképpen megakadályozta, hogy a senki által nem választott, ám markáns kötődésű és elfogultságú sajtó mondja ki a végső szót, milyen irányba tegye meg első lépéseit a magyar rendszerváltozás.

A választások után az MSZP vert hadában Pozsgay Imre már nem jutott meghatározó szerephez, ahogy a nemzeti baloldal többi képviselője sem (Szűrös Mátyás, Kósa Ferenc például). De Antall József színrelépésével az új és legnagyobb nemzeti pártban, az MDF-ben maguknak helyet talált baloldaliak - élükön Bíró Zoltánnal, az MDF első (ügyvezető) elnökével, Pozsgay barátjával és harcostársával - szintén kiszorultak a vezetésből és hatalomból. Ez végképp eldöntötte, hogy Magyarországon a "nemzeti" és a "baloldali" értékek képviselete továbbra is elválik egymástól, s noha a baloldal legnagyobb pártja (MSZP) időnként megpróbálkozott a "nemzeti" politizálással és retorikával, ezt soha nem volt képes annyira hitelesen képviselni, hogy maradandóan beépülhetett volna programjába és magatartásába.


Akcionisták: a stílus maga a párt?

A rendszerváltozás előkészítése során a hatalommal szemben folytatott küzdelem két politikai - Haraszti Miklós SZDSZ-es közíró és politikus szerint két geopolitikai[98] - megfontolás mentén folyt: az egyik inkább a lassú, kitartó alkudozást választotta (MDF), a másik inkább a radikális ütközéseket, erődemonstrációkat kedvelte (liberális pártok). Ez korántsem jelenti azt, hogy az MDF ne vette volna ki a részét a tüntetésekből, vagy hogy maga is ne kezdeményezett volna erődemonstrációkat; de azt sem jelenti, hogy az SZDSZ (és a Fidesz) ne akart volna tárgyalni. A politikai stílusbeli különbségek azonban mégiscsak határozottan megmutatkoztak, a törzsi vonások kutatásakor ennélfogva figyelmet érdemelnek. "A stílus maga az ember" - tartja a szólás. A stílus maga a párt?

Miután Babus Endre HVG-s újságíró (a Nyilvánosság Klub tagja) említett írásában tárgyilagosan megállapította, hogy a tárgyalásos rendezés kötelezettsége "a referendumot kezdeményezőkre is kétségkívül fennállt, hiszen egyikük sem szakította meg egyoldalúan a tárgyalásokat, sőt a sarkalatos törvények parlamenti vitáiban aktívan részt is vettek", a következőt fűzi ehhez a gondolathoz:

"Egy társadalmi rendszerváltás napjaiban, kivált, ha egy diktatúra felszámolásáról van szó, az előzetesen elfogadott »illemkódex« precíz betartása kétségkívül dicséretes, ám a lényeg mégiscsak az, hogy mielőbb, s lehetőleg komoly megrázkódtatás nélkül bekövetkezzen a történelmi aktus." (kiemelés tőlem - VDGy)

Az "illemkódexet" semmibe vevőkhöz a nagyközönség - és sajtója - egy részében a "bolsevik"[99], még rosszabb esetben a "zsidó" képzet társult. Csurka István a Pozsgay "védelmére" született rádiós jegyzet eddig még nem idézett részében a következőképpen vélekedik ugyanerről a körről:

"A magyar társadalomnak most már fel kell ébrednie! A gátlástalan érdekérvényesítés most a legnagyobb gátja annak, hogy eljussunk az áhított demokráciába. Amíg Magyarországon lehet népnemzeti gerincű magyarokat rágalmak özönével lehetetlenné tenni, amíg a megkülönböztetés alapelve a klikkhez, szektához tartozás, amíg ami népi, az eleve gyanús, amíg egy törpe kisebbség el tudja fogadtatni az egész társadalommal, hogy csak az ő igazsága igazság, és minden, ami az ő körén kívülről jön, elvetendő, és amíg ez a magyarságnak mutatott - most radikálisan liberálisnak mondott - irányvonal ugyanazokból a marxista-lukácsista baloldali gyökerekből táplálkozik, mint a Kádár-Aczél korszakban, addig nincs kilátás arra, hogy a magyarság nagy tömegei jól érezzék magukat a saját hazájukban."

Csurka felfogása szerint tehát egy gátlástalan, radikális csoportosulás nemzet- és magyarellenes rágalmaival, módszereivel kell szembenéznünk. Beszédének többé-kevésbé kódolt kifejezései természetszerűleg riasztottak mindenkit, aki bármilyen áthallással egyfelől Lenin-fiúnak (kommunistának?), törpe kisebbségnek, klikktagnak, szektatagnak (zsidónak?) érezhette magát, másfelől nem gondolta úgy, hogy - akár baloldaliként, akár liberálisként - belefér a "népnemzeti gerincű" kategóriába.

Grezsa Ferenc Apák és fiúk című, nagy port kavart pamfletje ugyancsak azt sugallta, hogy az SZDSZ radikális liberalizmusa szerves folytatódása a kommunisták bolsevizmusának.[100] A nemzeti oldal szellemi képviselői láthatólag egyetlen nézőpontból ítélkeztek: mennyiben hordozza magában a vizsgált megnyilvánulás a nemzetért, a közösségért, a hazáért való demonstratív felelősségérzetet, aggódást. Ennek hiányában egyenlőségjelet tettek apák és fiúk, azaz a bolsevik baloldal és a radikális liberálisok között.

Kiss József szerint, kit már korábban idéztem, az utólagos sajtóelemzésekből is megállapítható, hogy március 15-én - "az SZDSZ akcionista álláspontjának megfelelően" - nem ünneplés, hanem kampány folyt. Ebbe a "vitába" robban be az SZDSZ egyik legismertebb vezetője, Tamás Gáspár Miklós "intoleráns magatartása", hozzájárulván a szabad demokraták említett - 3-4 százalékpontos - szavazatvesztéséhez.

Ezt erősíti meg - írja Kiss József - Tamás Gáspár Miklós sokakat meglepő választási veresége: ő, aki az 1989. decemberi - 1990. januári "első szabad budapesti" (elő)választáson nagy fölénnyel győzött, két hónap múlva ugyanott, a politikai centrumnak számító Belvárosban veszített. Március 15-ről, a republikánusokról és a demokratákról, végsősoron a nemzeti szabadságszimbólumról lévén szó, az ilyen magatartás több mint bűn, politikai hiba. A hiba újabb bűnt eredményezett: a házfalakon, Tamás Gáspár Miklóson és mások plakátjain megjelent a Dávid-csillag, a politikai graffitikon Izraelbe, "haza" küldték, megfenyegették a korábban oly népszerű pártvezér-képviselőt.[101]

Akcionista, intoleráns - ezek Kiss jelzői a szóban forgó politikai csoportosulásra, amely az SZDSZ nevével jellemezhető. Véleménye szerint e csoport magatartása, viselkedése váltotta ki a másik bűnt, az antiszemita megnyilvánulást.


Harasztiék "geopolitikája": út a négy igenhez

Haraszti Miklós - mint már médiakönyvemben igazoltam - egyik kulcsfigurája a magyarországi médiaháborúnak, mögötte pedig a törzsi háborúnak (akárcsak Csurka István a túloldalon). Ez indokolja, hogy a szabad demokraták korabeli politikájának egy-egy aspektusára való hivatkozásomkor ne a pártelnök (ekkoriban Kis János) nevét említsem, hanem azét a személyét, akinek az akciózásokkal dúsított harc valósággal lételeme volt; s akinek harci képességeit, különösen ami az ötletességet, elszántságot és rámenősséget illeti, kétségkívül elismerés illeti.

Mint saját visszaemlékezéséből megtudhatjuk, Haraszti volt kezdetben az SZDSZ legnagyobb jelszógyártója is. A Kis János, Kőszeg Ferenc és Solt Ottilia által kimunkált Társadalmi Szerződéshez ő illesztette a nevezetes felhívást. "Politikai korszakhatárt hirdetett a jelszó: »Kádárnak mennie kell!« Volt szerencsém e messze hangzó három szó szerzőjének lenni."[102] Ugyanebben a visszaemlékezésben néhány oldallal odább: "Húsz év alatt kötetnyi jelszót írtam a demokratikus politikának."

Elmondása szerint a négy igenes akció is bizonyos értelemben a jelszavak iránti fogékonyságának volt köszönhető. "»Döntsön a nép!« Szokásom szerint az akció ötlete nem is annyira a jelszóval együtt született meg bennem, hanem szinte a jelszóból jött."[103]

A párt-jellemvonások után kutatva érdemes kideríteni, hogy vajon mi váltotta ki Harasztiékból a "döntsön a nép!" óhaját: a demokrácia - a nép akaratának - mély tisztelete, vagy ellenkezőleg: a demokrácia látszatának, a nép tudatlanságának kiaknázása a saját politikai, hatalmi elképzelések és ambíciók érvényesítésére.


Korábbi állításom szerint az egész akció a Párton (az MSZMP-n, illetve az MSZP-n) belüli és a Párton kívüli (tehát ellenzéki) nemzeti erők összefogását és megerősödését volt hivatva megakadályozni, mégpedig oly módon, hogy Pozsgay Imrét elüsse a köztársasági elnökké való megválasztásának lehetőségétől. Visszaemlékezésében voltaképp Haraszti Miklós sem mond mást, csak egészen máshová teszi a hangsúlyokat, s ezzel elkerüli, hogy nevén nevezze a gyereket, vagyis hogy kimondja a nemzeti erők fogalmát.

Haraszti szerint az MDF az MSZMP-vel, illetve az MSZP-vel való hatalmi kiegyezés taktikáját választotta, az SZDSZ vezetői pedig közjogi kiegyezéssel kívánták demokratizálni az országot. A hatalmi kiegyezés része volt, hogy a felek a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások egyik kiinduló feltételének tekintik: a szabad választások előtt köztársasági elnök-választást tartanak. Ezzel szemben az SZDSZ azt szorgalmazta, hogy előbb a szabad választás vessen véget a (szocialista) rendszernek, s majd utána jöhet szóba a köztársasági elnök-választás.

Az SZDSZ a hatalmi kiegyezés részének tekintette Pozsgay lakitelki szerepvállalását, azt, hogy bábáskodott az MDF megszületésénél, tevékenyen hozzájárult az MDF megerősödéséhez, s ugyanezzel az aktussal az SZDSZ gyengítéséhez, háttérbe szorításához. Ebben a helyzetben - még a "négy igen" előtt vagyunk - az a veszély fenyegetett, hogy az MSZMP szalámitaktikája szembefordítja egymással az ellenzék erőit. Ahogy Haraszti írja:

"Fejti György nyilvánvaló megosztási céllal egyenkénti megbeszélése hívta az új politikai szervezeteket. De a tüntetések érzelmileg egybeterelték az ellenzék bázisát, s világossá vált, hogy az egységes ellenzék létrehozásával lehet ellenállni Fejti taktikájának."[104]

Fejti nem ugyanaz volt, mint Pozsgay: szemben ez utóbbival, a Párt bürokratikus, ortodox vonalát képviselte, azt a szemléletet, amelytől távol állt a nemzet, a magyarság fogalmában való gondolkodás éppen úgy, mint a radikális liberalizmus. Sokat elmond, hogy az MSZMP ellenében - a Kónya Imre képviselte Független Jogászfórum kezdeményezését elfogadva - létrejött az Ellenzéki Kerekasztal, az ellenzéki pártok és szervezetek közös fóruma; a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások során - egészen a már ismert, négy igenes végkifejletig - egységesen lépett fel az MSZMP-vel szemben.

"Az MDF Csurkáék lakiteleki kezdeményezése óta most először tért vissza a Kis János által mindig is kívánt egységes ellenzéki fellépéshez, s a tárgyaló szervezetek ügyében már zavar nélkül kooperált az SZDSZ-szel" - állítja Haraszti Miklós. (Az én kiemelésem - VDGy)

Mindezek máris két dolgot látszanak megerősíteni. Egyfelől: az MDF nem az MSZMP-vel igyekezett kiegyezni s liberális felfogás szerint "elvtelen" alkukba bocsátkozni, hanem ennek nemzeti szárnyával. Tehát nem tekinthetők alaposnak és igaznak azok a vádak, amelyekkel az SZDSZ azt igyekezett bizonyítani és a média útján terjeszteni, hogy az MDF összejátszik az állampárttal. Másfelől: ugyanígy nem tűnik megalapozottnak az a vád, mely szerint - a rendszerváltás küszöbén - az SZDSZ csak taktikailag fordult volna el az apáktól, vagyis az MSZMP-től. Az ugyan történelmi tény, hogy a demokratikus ellenzék képviselői - Demszkytől Harasztiig - szabadon utazhattak Nyugatra; mint ahogy az is, hogy a Szabad Európa Rádió otthoni befolyásos politikusokkal való megbeszélés alapján előnyben részesítette ennek az ellenzéknek a képviselőit a "népi" ellenzék szószólóival szemben. S végül az is bizonyosnak látszik, hogy a demokratikus ellenzék egyik legbefolyásosabb hazai támasza éppen Aczél György volt, aki pedig - másik énjével - Kádárnak is egyik legfőbb bizalmasa volt. De mindezekkel együtt is tényként szögezhető le, hogy a radikális liberálisok valódi harcot, kemény és éles küzdelmet vívtak a hatalmát óvni és átmenteni igyekvő pártbürokráciával szemben.

A két legnagyobb ellenzéki párt tehát minden kétséget kizárólag készen állt arra, hogy egymással összefogva érvényesítse rendszerváltoztató akaratát az állampárttal szemben. És mégis: "Amint a tárgyalások elindultak, a két taktika ismét elvált egymástól" - emlékszik vissza Haraszti. Fordítsuk figyelmünket a részletek felé: mivel magyarázza és indokolja Haraszti a kibékíthetetlen ellentétet?

"Pozsgay Imre Csoóri Sándor lakásán rendszeresen egyeztetett az MDF-fel és személyesen Antall Józseffel, aki mind szuverénebb alakítójává vált az MDF közjogi vonalának. Pontosabban Antall József megjelenése tette az MDF-et egyáltalán képessé a közjogi gondolkodásra, addig az egész rendszerváltozásról valahogy úgy gondolkodtak az MDF-et alapító írók, ahogyan korábban a folyóirat-alapításról: az MSZMP-től most az országból kérték a részüket.

Antall József az MSZMP-MDF különalkut olyan közjogi formába öntötte, amelytől azt remélte, hogy a nyugati demokrácia fogalmaiban gondolkodó liberális ellenzékiek számára sem utasítható el. Ezért a háromoldalú tárgyalások indításakor Antall az SZDSZ vonalát erősítette [...] Az egységnek azonnal vége szakadt, amikor világossá vált, hogy Pozsgay és az MDF nemhogy lemásolná, hanem túl is teljesítené a lengyel modellt. Mint közismert, Jaruzelski tábornok, elsőként a kommunizmus történetében, részlegesen szabad választásokról állapodott meg az újraengedélyezett Szolidaritással. »Cserébe« később elnökké választotta Jaruzelskit a szolidaritás, holott immár többséget szerzett a parlamentben. [...] De hogyan egyeztethető össze a hoci-nesze a tiszta közjogi megoldással, a teljesen szabad választással? Az SZDSZ válasza az volt, hogy sehogy."[105]

Kinek volt igaza ebben a vitában?

Haraszti visszaemlékezése szerint Antall József - korábbi álláspontjához képest - új indokul az MSZMP közelgő kongresszusát hozta fel: "Pozsgay szét fogja robbantani az állampártot, meg kell adni neki azt az esélyt, hogy ellenfelei ne lázíthassák fel ellene a kongresszust, mondván, mindent »eladott« az ellenzéknek; persze igaz, hogy egy előrehozott elnökválasztás Pozsgay elnökségét hozná, azonban éppen az általunk kidolgozott és rájuk kényszerített hatalommegosztási közjogi rendszer a garancia arra, hogy Pozsgay nem válhat a demokrácia sírásójává; az új közjogi rendszerért cserébe odaadhatunk némely, ma még valóságosnak tűnő hatalmi pozíciót az MSZMP-nek, később ezeket lemorzsolja a demokrácia. [...] Elégedjünk meg a választás tisztaságának biztosítékaival, mondta Antall, és csillapítsuk az MSZMP és az ő parlamentjének ellenállását ezekkel a hatalmi koncokkal."[106]

Mi nem tetszett ebben az okfejtésben az SZDSZ-nek, hiszen Haraszti szerint is "Logikus és abban a pillanatban geopolitikailag is realistának hitt érvelés volt ez"[107]? Mint kiderül, a tiszta közjogi megoldásért való elvszerű kiálláson túl az SZDSZ "sima" hatalmi: bel- és geopolitikai szempontokat is mérlegelt.

"A választás előtt átengedni az elnöki hatalmat az állampártnak azonos azzal a döntéssel, hogy megengedjük: a csinos európai tíz százalék helyett 30-40 százalékos pártként végez az MSZMP a szabad választásokon. Hiszen lehetővé tesszük, hogy ne utódpártként lépjenek fel, hanem a szabadon választott elnök pártjaként. A többi »konc« sem merő formalitás. Ugyan nem hisszük, hogy a munkásőrséget bevetnék, vagy hogy a munkahelyi pártszervezeteket expanzióra tudnák használni, de ezeknek komoly szavazatnövelő jelentőségük van, mert legitimálják az MSZMP-t és félelmet keltenek. A vagyon sem jogi nüansz. Hiszen miközben Hankiss Elemér már népszerű tanulmányban mondta ki, hogy a megegyezéses átmenet a nómenklatúrából alakítja ki majd az új tőkés osztályt, legalább ennek a folyamatnak a delegitimálását el kellene végezni a politikai megállapodásban azzal, hogy a pártvagyont illegálisnak minősítjük.

A legfontosabb ellenvetésünk geopolitikai volt. Nyárra világossá vált, hogy Gorbacsov nem vethet be erőszakot a kommunista rezsimek újabb restaurációja érdekében [...], hiszen Lengyelország és Magyarország tárgyalásos folyamatának kibontakozásával összeállt a kelet-európai láncreakció kritikus tömege."[108]

Alaposak voltak-e ezek az érvek is? Feltétlenül.

Bajosan lehet cáfolni, hogy a párthatalom lebontása (a demokrácia kialakulása, megerősödése) szempontjából inkább használt, semmint ártott volna a (köz)jogi szempontok előtérbe helyezése. A jogban rejlő lehetőségek kiaknázására nyújtott kiváló példákat a Lelkesedések - tüntetések, ünneplések - kora.[109] Az ébredező ellenzéki erők kedvelt fogásává vált, hogy a hatalmat a saját térfelére, a képmutatás mocsaras mezejére terelve szorongatja meg. Miután a tekintélyét egyre nyilvánvalóbban elveszítő hatalom mind kevésbé élhetett a nyers erőszak meg a teljes elhallgatás és elhallgattatás eszközeivel, visszaütött a régi kényelem vagy figyelmetlenség: a hajdan ki nem irtott demokratikus jogszabályokkal az ellenzéki erők most viszonylag könnyen és sikeresen léptek fel a pártállammal szemben, amely a törvénytelenségeit mindig is szerette a törvényesség látszatával elfedni.

1988. május 27-én hosszú évtizedek után először fordult elő, hogy egy viszonylag nagy létszámú tömeg békésen tüntethetett Magyarországon. "Nem véletlen - írja Szekeres László, a tüntetések egykori szervezője, hiteles krónikása -, hogy az 1956 óta első, valóban tüntető demonstrációt a környezetvédők szervezték Magyarországon. A politikai irányvonalak ekkor még nem körvonalazódtak igazán, illetve nem volt meg az a robbanás, amikor a különböző ellenzéki szervezetek igazán eljutottak a tömegekhez. [...] Utánanéztünk a jogszabályokban: egy 1945-ös BM-rendelet szerint nem kellett engedélyt kérnünk, csupán bejelentési (idő, útvonal) kötelezettség terhelt."[110]

Hasonlóan sikeresen használja új - jogi - fegyverét az ellenzék akkor, amikor a hatalomhoz leghűségesebb országgyűlési képviselők egyikét-másikát a visszahívás intézményével lövi ki a parlamentből. 1988 őszétől 1989 júniusáig tizennyolc képviselő kényszerült lemondani, köztük Vida Miklós, az országgyűlés elnökhelyettese, Korom Mihály, Apró Antal és Losonczy Pál, a volt államfő.

Az éremnek van azonban egy másik, meglehetősen árnyékos oldala is. A jog mindjárt a joghézagokban járókat, az erkölcs ellenében a jog nevében fellépőket is megvédte: a "jogállamiság" miatt bizonyult lehetetlennek hozzányúlni utóbb azokhoz, akik az átmenet zűrzavarában, "spontán privatizáció" fedőnév alatt a közös (állami és párt-) tulajdont magántulajdonukba mentették. A jegyzőkönyvek tanúsága szerint Horn Gyula egykori külügyminiszter az MSZMP KB 1989. július 23-24-ei ülésén a következőt jelentette ki: "A feladat a pártvagyon minél nagyobb részét átmenteni. És úgy továbbvinni, hogy a pártjelleg eltűnjön, de a Párt rendelkezésére álljon!" A jog nevében és eszközével - csűrésével-csavarásával - azonban nemcsak gazdasági, de jókora politikai hasznot is lehetett húzni: s ebben akkortájt (a "négy igen"-nel) az SZDSZ - és Haraszti Miklós - bizonyult verhetetlennek. Ügyesen megkomponált (manipulált) kérdéseikkel felnőtt állampolgárok (lakosok) millióit sikerült rávenniük arra, hogy népszavazással mondjanak le legfőbb népszavazási jogukról (jussukról), a köztársasági elnök közvetlen megválasztásáról.

A törzsek, illetve a törzsi harcosok jellemvonásainak megismerése szempontjából ugyancsak nem érdektelenek azok a részletek, amelyen keresztül Haraszti, illetve az SZDSZ eljutott a "duplacsavaros" népszavazás gondolatáig ("Döntsön a nép!" - hogy nem akar dönteni). Haraszti Miklós emlékezete szerint a kétféle taktika között folyó vita során "Antall nyílt hatalmi érvelésre tért át": "Ha tovább kukacoskodtok, ki fogunk állni a nyilvánosság elé, rátok mutatunk, és azt mondjuk, íme ezek az állítólagos radikális demokraták nem akarják, hogy a szabad választásról a történelmi megegyezés létrejöjjön, nem vetik alá magukat az ellenzék többségének. S mindezt miért? Mert ellenzik, hogy a nép maga dönthessen a köztársaság elnökéről. Mire elérünk a választáshoz, a népharag lesöpör bennetek a színről." Haraszti elpanaszolta ezt a hangvételt az éppen hazalátogató szociológus barátjának, Szelényi Ivánnak - és Roszik Gábor MDF-tagnak, ki mellesleg szintén ott volt. Szelényi - írja Haraszti - bonmot-val reagált: "A népet arról sem kérdezték meg, akar-e egyáltalán szabad választást. Mondjátok azt Antallnak: ha következetesen érvelne, előbb népszavazást kellene kiíratnia arról is, akar-e dönteni a nép."

Figyeljük meg Haraszti reagálását!

"Hoppá, mondtam magamnak, s azt a szívdobogást éreztem, amit a nagy politikai sanszok okoznak. Ránéztem Roszik Gáborra, vajon ő is többet hall-e Iván szavaiból, mint politikai bonmot-t. (Nem hallott többet.) Mert én bizony abban a másodpercben ezt gondoltam: fordítva van ez. A népszavazás épp akkor jó ötlet, ha nem csupán vitaérvként pazaroljuk el a rendíthetetlen Antallra, hanem meg is csináljuk. [...]

Kis Jánoshoz mentem el az ötlettel, aki apró, ám annál lényegesebb fordulatot vitt bele. »Ez nagyon jó. De ha előre megmondjuk, hogy a csonka megegyezést népszavazással fogjuk korrigálni, akkor Pozsgayval kitalálnak valamit, hogy ezt az eszközt is kicsavarják a kezünkből. A népszavazást meg kell hirdetni, de csak akkor, ha tényleg megkötik a csonka megállapodást.«

Így is történt."[111]

A megállapodás ünnepélyes aláírását egyenesben közvetítette a televízió, így nézők milliói értesülhettek első kézből, hogy e két párt mégsem hajlandó alkut kötni a hatalommal; a népre kívánja bízni, hogy szavazatával maga döntsön a munkásőrség feloszlatásáról, a munkahelyi pártszervezetek megszüntetéséről, a pártvagyon elszámoltatásáról (tehát mindarról, amiről valójában már megállapodás született); de ha már három igent kimondott, mondja ki a negyediket is - igen, csak az országos választások után legyen köztársasági elnökválasztás -, még akkor is, ha valójában fogalma sincs, mire mondja ki: Pozsgay ellenében, saját döntési (választási) lehetősége ellenében.

Egy kisebbség - ha csak egy paraszthajszállal is (alig egy ezrelék szavazatkülönbséggel) - keresztülvitte akaratát a többségen. Ami siker az egyik oldalon, félelem és bizalmatlanság a másikon: "Úristen, ilyenek jönnek a kommunisták helyett?! Mitől lenne ez jobb?! Hiszen ezek még azoknál is jobban értenek a nyilvánossághoz, a propagandához, a manipulációhoz!"

Másoknak viszont tetszett a szabadon akciózó radikalizmus: vagy azért, mert érzelmileg inkább az "európai értékeket erősebben hangoztató pártokhoz" kötődtek, mint a "nemzeti középhez"[112]; vagy azért, mert elhitték és elfogadták a szabad demokraták kérlelhetetlen kommunistaellenességét.[113]


Pozsgay (geo)politikája: a Párt mint fedőszerv

Kutatásunk tárgyának, a törzsi háborúnak Pozsgay Imre éppen olyan jelképes (jelképerejű és -értékű) figurája, mint a másik oldalon Haraszti Miklós. Politikai és erkölcsi felfogásának, törekvéseinek és jellemvonásainak, sőt, gyökereinek és egyéni fejlődésének vizsgálatát éppen az teszi indokolttá, hogy a törzsi háború kitörésének kezdetén (rendszerváltásunk küszöbén) ő testesíti meg az Ellenséget, a Haraszti nevével jellemezhető (bár még mindig alaktalan, megfoghatatlan) törzs ellenpólusát.

Miért pont Pozsgay?

Miben különbözik Pozsgay Imre - például - Aczél Györgytől, aki őt Kádár János figyelmébe ajánlotta, s aki az oszd meg és uralkodj elvének maradéktalan követésével kezében tartotta a magyar értelmiséget? Miben különbözik Kádár Jánostól, aki egyebek közt kulturális miniszterré emelte (nem sokkal korábban azonban még ötvenhatos forradalmárokat akasztatott)? Miben különbözik az úgynevezett moszkovitáktól, a szovjeteket hűen kiszolgáló apparatcsikoktól, akik mégiscsak ugyanannak a pártnak (az MSZMP-nek), ugyanannak a Központi Bizottságnak voltak a tagjai, mint Pozsgay Imre?

Nem volt kötelező párttagnak lenni. Nem volt kötelező párt- és állami tisztségeket vállalni. Aki ebből indul ki, az nem láthat lényeges különbségeket kommunista és kommunista között; de az a lényeget sem láthatja meg. Aki a kommunizmus bukása utáni kényelmes békeidőkben a letűnt korszakot csak rémtettei és abszurditásai alapján hajlandó látni és megítélni, az elzárja magát attól a lehetőségtől, hogy kommunisták egykoron valóságosan meglévő emberi (emberbaráti) vonásait, törekvéseit észrevegye. S attól is, hogy eljusson addig a feltételezésig és felfedezésig: magas rangú kommunista is lehetett páratlanul tisztességes ember.

Nos, ha Pozsgay - mint bizonyítani igyekszem - ilyen kommunista volt, annál érdekesebb újra felvetni a kérdést: miért ő vált a radikális liberálisok első számú közellenségévé, holott a nyolcvanas évek közepén még e radikális liberálisok szemében is jóformán ő volt az akkori politikai vezetés egyetlen olyan embere, akinek segítségére számítani lehetett kulturális és politikai reformtörekvéseik megvalósításában?[114] Jellemének és politikájának mely vonásai révén kerülhetett egyenesen a célkeresztjük közepébe?

E vizsgálatnak azonban csak akkor van értelme és jogosultsága, ha feltételezzük, hogy segítségével általános érvényű megállapításokra juthatunk témánk - a törzsi háború természetrajza, a törzsi vonások - tekintetében. Ezzel az előfeltevéssel, amelyet vagy bizonyítani vagy cáfolni fogok, élni kívánok. Az ugyanis vitathatatlan, hogy a szemben álló törzsek gyakran törnek pálcát egymás felett jellembeli vonások, megítélések alapján, ez pedig eleve szükségessé teszi vizsgálódásunkat ezen a téren. Azt is előrebocsátom azonban, hogy ha a magatartási jegyekben - törzsi szinten - valóban kimutathatók különbségek, ezek forrását, illetve magyarázatát is meg kell tudnunk adni. Ennek híján a negatív és pozitív vonások eleve elrendelésként hatnak, esetleg a Jó és a Gonosz bibliai harcát, örök ellentét fejezik ki, amellyel voltaképpen nincs, mert nem is lehet mit kezdenünk.

Ha végigtekintünk Pozsgay Imre rendszerváltozás előtti politikai-közéleti pályafutásának alakulásán önéletrajzának segítségével, melynek címe "1989 - Politikus-pálya a pártállamban és a rendszerváltásban" (és 1993-ban jelent meg), akkor e hajdan népszerű politikusnak két jellemvonása ötlik leginkább szemünkbe: egyfelől nagyfokú felelősségtudata, amely szüntelenül arra sarkallja, hogy a "rábízott" kisebb-nagyobb közösség (párt, nép, nemzet) javát szolgálja; másfelől a tisztelettudat, s a hozzá keveredő igazság- és hálaérzet, amely még legkeményebb ellenfeleivel szemben sem szűnik meg "működni". Mindkét jellemvonás meglétének feltétele egy másik: a becsületesség, a tisztesség.

Itt van a helye és ideje, hogy egy tudományos igényű munkában szokatlan kijelentést tegyek: Pozsgay Imre nem rokonom, nem is ismerősöm (azon kívül, hogy több interjút készítettem vele; Haraszti Miklóssal viszont - gyermekeink körében - párszor együtt kakaóztam). A kedvezőnek (máskor, másoknál kedvezőtlennek) tűnő jelzőket és jellemzéseket mindenféle lelkesedés vagy lelkendezés (ellenérzés vagy rosszindulat) nélkül, a kutatás megkívánta tárgyilagossággal igyekeztem vizsgálatom alanyához rendelni; leginkább az érintettek saját, feltétlenül őszintének ható beszámolói, olykor mások, úgyszintén hitelesnek tűnő visszaemlékezései alapján.


(jogtalan előnyök elutasítása)

Önéletrajzi könyvében írja Pozsgay:

"A protekciót nem tűrtem el, s ebben családom is támogatott. Soha nem fogadtak volna el semmiféle jogtalan előnyt vagy kedvezményt. Eszembe jut, hogy a fiam érettségi után egyetemre jelentkezett, de közben megkapta a katonai behívót is. Egyik - ilyen ügyekben kevésbé kényes - kollegám megkérdezte, nem akarom-e a gyereket kihúzni a katonai szolgálatból. Természetesen elutasító volt a válaszom. De ugyanez volt a fiamé és az anyjáé is. Hálát adok a sorsnak és feleségem nevelési következetességének, hogy mind a fiam, mind a lányom tehetsége és jelleme megóvott bennünket attól, hogy érvényesülésükhöz görbe utakat válasszunk."[115]


(az ellenfél árnyalt megítélése)

Kádár Jánosról írja egyebek között: "profi politikus és önmagán is uralkodni tudó, nagyképességű, hatalomtechnikus volt, aki indulatainak, személyes bosszúnak semmiféle jelét nem mutatta cselekedeteiben"[116] Ám Pozsgay felidézi azt a pillanatot is, amely Kádár 1956-hoz fűződő szerepével kapcsolatban - 1988 végén - utolsó illúzióitól is megfosztotta.

A legmegdöbbentőbb olvasmányélményem az a politikai bizottsági jegyzőkönyv volt, amely a megtorlásokról szóló jelentést megtoldja azzal a megjegyzéssel, hogy túlzsúfoltak a börtönök, hovatovább lehetetlen lesz az elítélteket elhelyezni. S erre volt Kádárnak egy cinikus megjegyzése, hogy "a továbbiakban minőségi munkát kell végezni, kevesebb börtönbüntetést kiosztani, és több halálos büntetést kiszabni".[117]

Pozsgay Aczél Györgyről állítja: "az akkori politikusok között intellektuálisan a legmagasabb fokon álló személyiség"[118] "Szereplései eredetiek, szellemesek voltak. Az apparátus nagyobbik része és a párt szektás csoportjai mindig dühöngve fogadták beszédeit."[119]

Kettejük koncepcionális vitáját felidézve utólagosan ellenfelének ad igazat:

"Aczél a maga koncepcióját az ún. három "T" kategóriájában helyezte el: támogatás, tűrés, tiltás. [...] Nem állítom, hogy én akkor már a korlátozás és irányítás nélküli kulturális és alkotói szabadság híve lettem volna. De gyűlöltem az önkényt, a különböző művészeti és irodalmi irányzatok személyes elfogultságok szerinti megítélését, kedveltség szerinti előnyszerzését. Úgy voltam vele, hogy ha már a korlátozás elkerülhetetlen, akkor azt garanciális szabályokkal intézményesíteni kell. Aki betartja a szabályt, annak nem lehet bántódása akkor sem, ha nekünk nem tetsző dolgokat művel. Ma már jól tudom, a rendszer logikája szerint Aczélnak volt igaza. Valójában az ő módszere bizonyult eredményesnek. Végül is neki sikerült a legvidámabb barakkot berendeznie a kádári politika kiterjesztésével a kulturális területre. A Szovjetunió és a kelet-európai országok számára ez is túl sok volt. Aczél szálka volt a szemükben. Ezért nem kaphatott soha, legnevezetesebb születésnapjain sem szovjet kitüntetést [...]." (44. o.)


(a népért, nemzetért)

A törzsi háború természetrajza szempontjából különösen érdekes, hogy egyazon hatalmon belül, ám mégis két ellentétes póluson álló, magas rangú politikus (Pozsgay és Aczél) gondolkodás- és magatartásbeli különbségének lényegét miben látja az egyik érintett fél, azaz Pozsgay Imre:

"Sok megcsalt, csalódott, kiábrándult értelmiséggel, művésszel szemben, akik többnyire korábbi rajongói és későbbi árulói közül kerültek ki, én nem tartottam őt soha diabolikus figurának, a kultúra és a nép megrontójának. Azt tartottam, hogy ő az idők küldöttje. A baj kettőnk kapcsolatában abból származott, hogy én egy másik generációból, más idő küldöttének éreztem magam."[120]

"Kétségtelen megtett mindent, amit megtehetett. De szerepe inkább a kegyosztó mecénásé volt, semmint a nemzeti feladatokat teljesítő tervezőé. Ez így volt működőképes a szocializmusnak nevezett feudális rendszer személyi kötelékekre, egzisztenciális függésekre alapozott viszonyaiban"[121] (az én kiemelésem - VDGy).

"Nem haragudtam és senkire. Aczéllal kifejezetten baráti kapcsolatban voltam. Itt másról szólt a vita. Uralmukat, módszereiket alkalmatlannak tartottam arra, hogy a néppel folytatódjék a békés együttműködés"[122] (az én kiemelésem - VDGy).

Pozsgay tehát elismeri, hogy Aczél az adott körülmények között a legjobbat akarta; azt is, hogy e közben kemény küzdelmet kellett vívnia a moszkovitákkal, a rendpártiakkal. De Aczél (akárcsak Kádár) meg is rekedt itt, azon a gondolatszinten, amely a kommunisták, a Párt kiváltságának tekinti a nép boldogítását.


(népi gyökerek, pártos illúziók)

Pozsgay gondolkodásában központi helyet foglal el a nép, a nemzet, a közösség szolgálata. Egészen fiatalon belép a Pártba és különféle tisztségeket is vállal, azt sem lehet mondani, hogy ne táplált volna illúziókat; népi gyökere, innen merítkező neveltetése (családja, környezete tartós hatása) végül azonban megakadályozza, hogy a népet kísérleti nyúlnak tekintse és feláldozza különféle pártos eszmék oltárán.

Kóny egyik jóföldű, jómódú faluja a Kisalföldnek, P. (1933. november 26-án) ott látta meg a napvilágot. Akkoriban színmagyar, katolikus község volt - tudjuk meg önéletrajzából. - Mivel úri nagybirtok, földesúr nem volt a faluban, így a társadalmi tagolódás, kasztszerű elkülönülés is szelídebb volt, mint máshol. A helyi katolikus egyház pedig elég bölcs volt ahhoz, hogy legény- és leányegyletben, dalárdában és iskolában, templomban önbecsülésre és ne szolgalelkűségre tanítsa a népet. A Pozsgayak nem tartoztak a nagyhírű famíliák közé. De az bizonyos, hogy tisztelték őket a faluban. Nem voltak nagygazdák, de becsületes, dolgos, paraszti életet éltek. P. édesapja kilenc testvér (kilenc fiú) egyike. Édesanyjáék tizenketten voltak, de csak öten érték meg a felnőtt kort.

A fiú mindössze négy éves, amikor az apja meghal, s ekkor családja elköltözik az anyja szülőfalujába, Balatonbozsokra, özvegy nagyapjához. A kisfiút itt is nádtetős és földpadlós ház fogadja, nagy udvarral, istállóval, ólakkal, pincével, pajtával. A család, nagyapja környezete és ott élő rokonai nagyon emberséges tagjai a közösségnek. Dolgos és nem panaszkodó fajtájú emberek, kisparasztok, akik a világ ismétlődését a maga természetességében fogták fel. Ez is katolikus falu, de protestáló szellemiségű. Ami másutt nem történhetett meg, az nálunk megtörtént. Ha nem tetszett a misén a pap szentbeszéde, akkor hozzászóltak, sőt, rendreutasították.

A nagyapja a falu legnagyobb tiszteletnek örvendő és legtekintélyesebb embere volt. Erős szándék munkált benne, hogy mozdítson valamit a falu kultúráján, oktatásügyén. Küldöttséget vezetett a kultuszminiszterhez, hogy engedélyezze polgári iskola alapítását a szomszédos nagyközségben. Kisparaszt létére, mint világlátott embert, megválasztották a falu bírójának. Amikor az I. világháború idején a csősz krumplilopáson fogott egy asszonyt, nem büntette meg, hanem elengedte, mert tudta, hogy hadiözvegy, aki rá van szorulva arra a kis élelemre. "Olyan embernek mondhatom tehát, aki hivatalát hatalmi eszközökkel nem gyakorolta" - állapítja meg Pozsgay.

Hogyan gondolkodott az édesanyja? "Nyíltan, mondhatnám, felvilágosultan. Gondolkodásában a cselekvés és az erkölcs együtt jelentek meg. A tisztességet gyakorolta és a tisztességet megkövetelte. Az általa követett tisztességnek a tartalma megfogható, körülhatárolható volt. Tehát kibúvót nem adott." A megcsalatás nem volt benne soha az ígérgetésekben. "Ezért aztán az etikai tartást megadó környezet egyúttal derűs környezet is volt."

Pozsgay gyermekkorában négy éven át járt a szomszédos nagyközség, Enying polgári iskolájába, gyalog, napi tíz kilométert legyűrve. Odahaza kemény munka folyt a háznál, melyben a gyerekeknek aprócska koruktól kezdve részt kellett venni. Pozsgay Imre már hat éves korában kötelet terített aratáskor, tehát hajnali négykor neki is talpon kellett lenni.

Nem volt mintatanuló, de - ahogy magáról állítja - becsületes, rendes, rendszerető ember az első elemitől az egyetem befejezéséig. Ám csak a kedvére való tárgyakból ért el figyelemre méltó teljesítményt. Nyaranta, de később egyetemi évei alatt is egy faiskolában igyekszik kenyérkeresethez jutni. "A kertészkedésben, és különösen a faiskolai munkában az volt a megkapó számomra, hogy ezen a területen elkerülhetetlen és számonkérhető a felelősség, a mérhető teljesítmény. Mert ott minden fáról, facsemetéről lehetett tudni, hogy ki oltotta, ki szemezte..." - emlékszik vissza Pozsgay. A polgári után kertészeti szakközépiskolában folytatja tanulmányait. Ám a kertészetnél is jobban érdekli a politika.

Hamar belekeveredtem a diákközéletbe, ifjúsági szövetségek életébe. Már első éves korom végén a diákszövetség titkára lettem, aztán elég hamar elragadott a felnőtt közélet is. Tizenhét éves koromban a Magyar Dolgozók Pártjának - akkor így hívták a kommunista pártot - tagja lettem, alig tizennyolc éves koromban községi párttitkárnak választottak, és a járási pártbizottság tagjának.[123]

"Petróleumlámpás falusi házból megérkezni herceg Eszterházy káprázatos barokk kastélyába, ez a társadalmi felemelkedés szédítő érzésével járt" - tudjuk meg tőle. S miközben ő szellemi kalandként, s egy új világnézet, egy új társadalom harcosaként élte meg a negyvenes évek végét, az ötvenes évek elejét, a faluja élte a szocializmus első esztendeinek gyötrelmes életét. "Nem állíthatom, hogy ezekről a gyötrelmekről nem tudtam. Igyekeztem ezeket a tapasztalatokat megmagyarázni magamnak, feltüntetni úgy, mint egy nagy horderejű átalakulás szükségszerű túlkapásait." Egyelőre édesanyja szavai sem tántorítják el, aki - a kötelező termék-beszolgáltatások, padlásleseprések nyomán - csak annyit mondott, "úgy gondolkozz, fiam, ahogy a meggyőződésed diktálja", s "az is lehet, hogy a te pártod a világ megváltására alkalmas, de ebben a faluban megbukott." Pozsgay Imre összeszorult szívvel, könnyeivel küszködve ("hiszen valójában még gyerek voltam") úgy élte meg az egészet, "mintha itt a világméretű progresszió és a falusi maradiság drámája zajlana".[124]


(az eszme fogságában)

Rákosi Mátyás első titkár háttérbe szorulását, Nagy Imre miniszterelnökké választását (akit amolyan paraszt-szabadítóként ünnepeltek) Pozsgay is örömmel fogadja. Csakhogy "amit Nagy Imre villával felrakott a szekérre, azt most Rákosi gereblyével lehúzta" - fogalmazta meg a hatalmi harc lényegét a falubeli szomszéd. "Zavart és kiábrándult lettem." "Visszahúzódtam, belevetettem magam a tudományokba." "Már-már az eszme megbízhatósága is kérdésessé vált bennem." - emlékezik vissza erre az időszakra Pozsgay Imre. Roppant érdekes, ahogy ez a - jelekből ítélhetően - velejéig tisztességes ember, aki váltig tartja kapcsolatát gyökereivel (tehát nincs alkalma végletesen és végzetesen belesüppedni egy életidegen eszmevilágba), mivel magyarázza, hogy ha visszahúzódik is, mégis a Párt szolgálatában marad. Sőt, nem csak hogy marad, de (ötödéves hallgatóként!) elvállalja a Kecskeméten (a forradalom küszöbén, 1956 októberében) induló Marxista-Leninista Esti Egyetem vezetését, s ott igazgató lesz tizenkét éven át; '57 végén pedig ő is ír két cikket az ellenforradalomról.

"Magamnak nem találok mentséget fatális tévedésemre, de magyarázatot igen. Túl azon a látványos május elsején, számomra nagyon meggyőző volt az, hogy a magyar értelmiség színe-java, köztük a szememben legnagyobbra tartott alkotók, művészek, írók, újságírók, a legszuverénebbnek ismert emberek az ENSZ-hez küldött beadványukban, amelyben tiltakoztak a nemzetközi szervezet magyarországi beavatkozása miatt, szintén ellenforradalomnak nevezik az 1956. októberi eseményeket."[125]

"Huszonhárom éves voltam. Személyiségem akkorára bizonyára kialakult már, de nem volt kellő tudásom s tájékozottságom ehhez a személyiséghez. Szuverén embernek tartottam mindig magam, így hát szuverén módon mentem bele egy olyan ostobaságba, amelybe mások karrierizmusból, vagy konformizmusból mentek bele. Én félni is csak egy valamitől féltem, meggyőződés nélkül hirdetni valamit. A meggyőződést viszont erősíteni akartam magamban. [...] Ezzel magyarázom ma is, hogy csaknem a Kádár által kiadott iszonyatos fehér könyvek színvonalára süllyedve publicisztikai indulatból 1957 végén én is írtam két cikket az ellenforradalomról. Ez az én bűnöm, s ezt a bűnt ma is szégyellem. Késői felismerése nem kis szerepet játszott abban, hogy 1989-ben mindent megtettem a tisztázás, a jóvátétel érdekében."[126]

"Életem első nagy, kötelező fordulata 1948 és 1952 között zajlott le. Ezt akkor nagymértékben meghatározta származásom, a szegénységből való kilábalás vágya, a falutól való elszakadás kezdete, a családtól való távolság és az új vonzások szédítő hatása. Végül is, ekkor tettem magam szabaddá a vallástól, és estem bele egy vakhit csapdájába. Amikor ebből kitörni akartam, s önnön szuverenitásomra apellálva eredeti megoldásokat gondoltam, akkor is inkább belegabalyodtam a béklyóba. Ezért történhetett meg, hogy az 1953 és 1957 között lezajlott óriási válság, s benne az 1956-os forradalom, számomra nem a tisztázást, hanem a vakhitben és buzgóságban való elmélyülést hozta. Ezt akkor is be kell vallanom, ha semmi becstelenséget nem követtem el. Neveltetésemnél fogva amíg hittem valamiben, igyekeztem azt a legnagyobb tisztességgel csinálni. Így tudtam ezt az egész obskurantizmust a felvilágosodás köntösével felruházni. Emellett mégis mindig emberséges voltam, és semmi olyan cselekedetet nem követtem el, amelyik alkatommal és türelmes szemléletemmel ellentétes lett volna."[127]


(kitörési szándék: geopolitika és taktika)

"Kitörési szándékkal" Pozsgay Imre 1965-ben elkezd foglalkozni a gazdasági reformmal. Disszertációja (A szocialista demokrácia és a politikai rendszer fejlesztése) feltűnést keltett. A védést és a tudományos fokozat odaítélését engedélyezték, de a dolgozat nyilvánosságra hozatalát megakadályozták. "Hiszen olyan felismerések és megállapodások fogalmazódtak meg ebben a munkámban, amilyeneket Kelet-Európában Prága eltiprása után egyedül és elsőként én mondtam ki a hatalom képviselői közül" - állapítja meg Pozsgay. - Határozottan állítottam, hogy a politikai intézményrendszer reformja és a demokratikus intézmények garanciái nélkül nem lehet eredményes a gazdasági reform sem."[128]

A prágai tavasz sorsa Magyarországon hosszú időre lelohasztotta a progresszió reményeit - vélekedik Pozsgay Imre. Miként számol ő ettől fogva a geopolitikai helyzettel, s milyen taktikát tart követendőnek? Mi jellemzi politikai törekvéseit, gondolkodását, magatartását - felfedezhetünk-e majd e tekintetben határozott és lényeges különbségeket a két ellenlábas (példa- és modellértékű személy), Pozsgay és Haraszti között?

"Ettől kezdve magam is túlzottan nagy jelentőséget tulajdonítottam a geopolitikai tényezőknek, s az ahhoz való taktikai alkalmazkodásnak. [...] Úgy gondoltam, hogy a kis népek taktikáját kell választani. Milliméterenként kitágítani a kimondhatóság határait, a változások kis patakjának medrét, hogy élni és reménykedni lehessen. Mindezt annak tudatában, hogy [...] a birodalmak előbb-utóbb a perifériákon kezdenek összeomlani. Miért ne lehetne ilyen bomló, bomlasztó periféria Magyarország?

Kádár egész taktikája arra irányult, hogy elaltassa a szovjetek éberségét. [...] És miközben szinte rituálisan ismételgette a szovjeteknek szóló hűségnyilatkozatot, hitt abban, hogy ezáltal a magyar gazdasági reform egérutat nyerhet. Erre a reformra neki nem világnézeti okokból volt szüksége. Sőt, azt hiszem, teljes mértékben ellenkezett természetével. De jól tudta, hogy hatékony gazdaságra van szükség, ha fenn akarja tartani azt az életszínvonal-politikát, amellyel sikerült a nép ellenállását legyőznie, a magyar civiltársadalmat leszerelnie, az országot depolitizált, egymástól elszigetelt egyének konglomerátumává tenni. [...] Nem hittem a politikai reform nélküli gazdasági reformban, s nem hittem az ezzel kapcsolatos kádári taktikában. Ám Kádárt mégis fedőszervként használtam, messzebb menő politikai célok eléréséhez. A politikai intézményrendszer megváltoztatásának hatvankilencben megfogalmazott stratégiájához nálam a gazdasági reform és a kádárizmus látszólagos elfogadásának taktikája társult. Ez szabta meg későbbi pályafutásomat is. Amíg Kádár az oroszok éberségét igyekezett elaltatni, addig én Kádárét."[129]


(politikai ravaszság, személyes bátorság)

Ha a kádári - igaz, puhuló diktatúrában - valaki saját politikai taktikáját akarta Kádár és a rendszer ellenében érvényre juttatni, ehhez egyszerre volt szüksége ravaszságra és bátorságra. Pozsgay egy helyütt elmondja, hogy különös nagy hatással volt rá Bethlen Gábor példája, aki szinte önmagát megcsúfoló, lealacsonyító tetteket is vállalt, csakhogy Erdélyt megőrizze, és a későbbi időkben naggyá tegye. Bethlen - Pozsgay megfogalmazásával élve - nem átallotta saját csapataival magyar várkapitányoktól, saját embereitől visszavívni Lippa és Jenő várát azért, hogy azokat tálcán átnyújtsa a töröknek, biztosítva ezzel Erdély békéjét, konszolidációját, megmaradását.[130] Másutt arról értekezik Pozsgay, hogyan aknázta ki a Párt szervesült lényegét, képmutatását: a közhatalom valódi birtokosa a párt volt, de éppen ezt a tényt kellett a legmélyebbre rejteni. Azt a hiedelmet akarták kelteni, hogy ez a párt valójában csupán egy kezdeményezéseivel irányt mutató társadalmi szervezet, az igazi közhatalom az állam választott és törvényes területeiben, szervezeteiben van. "Azt játszottam, mintha a látszat a valóság lenne" - írja Pozsgay Imre.


Összehasonlítás: törzsi vonások?

(azonosságok)

Mindenekelőtt meglepően sok azonosság van az első pillantásra maradéktalanul különbözőnek látszó két személyiség, Pozsgay Imre és Haraszti Miklós között.

Mindkettejüket jellemzi az elhivatottság; az a fajta ügyszeretet, sőt, ügybuzgóság, amely mögül hiányzik a könyöklés, a kisszerű karrierizmus. Szuverén egyéniségek, saját, önálló elképzelésekkel és elhatározásokkal; vállalják az ezzel járó ütközéseket, szókimondást, őszinteséget. "Én egy tökös zsidó gyerek vagyok" - mondotta Haraszti Miklós egy fülét sértő megjegyzésre a rendszerváltozásunk során.[131] A Kádár-korszakban írt, Darabbér című munkája, amelyért a bíróság elítélte, épp úgy bizonyíték Haraszti bátorságára, mint a "népfelkelés" kimondása Pozsgayéra.

A szókimondó őszinteség, egyenesség, bátorság egyikük egyéniségében sem jelent politikai naivitást, ellenkezőleg. Mindketten nagyon tudatos és nagyon taktikus politikusok, akik céljaik elérése érdekében ügyesen manipulálnak a látszatokkal; vagyis a "ravasz" kifejezés is egyformán illik rájuk.

Mindketten javítani, jobbítani akarnak; mivel ez nem saját, egyéni helyzetükre irányul, sőt: emennek rovására még kockázatot is hajlamosak vállalni, helyénvaló mindkettejüket "tisztességes"-nek nevezni.

Ezek a legfontosabb azonosságok.

Jelképekről lévén szó, az azonosságok alapján máris fontos következtetésekre juthatunk a törzsi vonások tekintetében; megállapíthatjuk, hogy milyen előfeltevések, előítéletek - általánosítások - bizonyosan nem igazak a két táborra és képviselőikre nézve.

Nem helytálló egyetlen olyan vélekedés sem, amely a két törzs bármelyikét bármilyen erkölcsi értelemben magasabbra helyezi (értékeli) a másikhoz képest. Nem fogadható el egyik törzs tagjaitól sem az a fajta gondolkodás és viselkedés, amely a másik törzs tagjainak értékrendszere mögött erkölcsi torzulásokat (alacsonyabb rendűséget) feltételez, s ennek megfelelő fölénnyel, megvetéssel illeti őket (mármint az ellenlábas törzs tagjait). Nem lehet kijelenteni - noha történelmi példák sora látszik bizonyítani -, hogy az antinacionalisták eleve szolgalelkűek, lakájok, labancok volnának, akik a gyönge nemzet mellett való bátor kiállás helyett az erősek érdekeit (és a maguk hasznát) szolgálják, a nagyhatalmakhoz dörgölőznek; és az sem állítható, hogy a nacionalisták eleve tisztességtelen emberek, akik alantas ösztöneiknek (irigység, agresszió) engednének teret a "mássággal", a kisebbségekkel szemben, s ebből fakadóan "eredendően" kirekesztők, rasszisták, antiszemiták volnának.

Elfogadhatatlan tehát, mert zsákutca, minden olyan kísérlet, amely erkölcsi síkon keres és talál különbséget a két törzs egyedei között; noha ezek az egyedek rendszerint éppen erkölcsi okokra hivatkozva támadják ellenfeleiket. Pozsgayt mint a diktatórikus pártállam képviselőjét, a kommunista hatalom (lehetséges) átmentőjét, ilyen értelemben mint a nép ellenségét mutatták be; Harasztiékat pedig (a másik oldalról) mint gátlástalan szószegőket, akiknek semmi sem drága, ha (kisebbségi helyzetükből) a többség (vagyis szintén a nép) feletti uralom megszerzéséről van szó, akár idegen hatalmak segítségével. Ha van is különbség történetesen a néphez való viszonyulásukban, akkor is ellent kell állni a tisztánlátást zavaró kísértésnek, hogy ezt erkölcsi alapra helyezzük. Annál indokoltabb megtalálni a valóságos okokat s indítékokat.

Ezt megelőzően azonban nem hagyható említés nélkül, hogy erkölcsi kérdéssé ott és akkor válik a különféle értékekhez (értékrendszerekhez) való viszonyulás, ahol és amikor retorika és cselekedet ellentmondásba kerülnek. Kiváló példáját nyújtotta ennek a szocialista párti magyar kormányfő és a szocialista párt elnöke, akik a 2002. évi választási kampány során többször hangoztatták, hogy az új kormány - mármint az övék - a nemzeti közép kormánya kíván lenni; ám 2002. december 1-én a román miniszterelnökkel együtt ülték meg Budapesten a románságnak azt a nemzeti ünnepét, amely a magyarság szempontjából a lehető legnagyobb történelmi veszteségre emlékeztet, Erdély Romániához való csatolására, s az erdélyi magyarok kisemmizésére. Az a politikus, aki a legcsekélyebb mértékben is helyénvalónak tartja a nemzeti retorika hangoztatását, ennek értelmében a saját nemzetének mint lelki, kulturális, gazdasági közösségnek az erősítését, az hitelesen (szavahihetően, becsületét, tisztességét megőrizve) nem ünnepelhet együtt egy olyan ország képviselőivel, amely elfogadta és elfogadja egy nemzetközi döntés (a Trianonban megkötött béke) rá nézve kedvező részét, a kötelességeiből (a Gyulafehérvári Kiáltvány - önként vállalt - pontjaiból) azonban annyit sem volt hajlandó teljesíteni (autonómia, önálló iskolarendszer a magyarság számára), amennyivel legalább enyhíteni lehetett volna a magyarság igazolhatatlanul súlyos - mert csakis nagyhatalmi érdekekkel magyarázható - büntetését, veszteségét.


(különbségek)

Mit és kit szolgál Pozsgay, mit és kit Haraszti?

Pozsgay a népet. Szocializmusban is, demokráciában is. Haraszti a jogállamiságot. A demokráciát. Csakhogy az emberi jogok, a demokrácia szolgálata a nép, a társadalom, az állampolgárok szolgálata, ilyen értelemben nem tűnik lényegesnek a kettejük közötti különbség.

Pozsgay benne él a népben; Pozsgayban ott él a - bármennyire is idealizált vagy nem idealizált - nép. Akár a szocializmusban, akár a demokráciában az eszménél fontosabb számára népe, nemzete; népéért s nemzetéért, ennek jobb boldogulásáért érez mindenek előtt s felett felelősséget. Pozsgay ilyen értelemben kifejezetten nemzeti (nacionalista) politikus; figyelme horizontja azonban messze túl nyúlik a magyar határokon, ismereteinek és érdeklődésének köre sokkal inkább egyetemesnek (univerzálisnak) mondható, semmint beszűkültnek, provinciálisnak (mucsainak). Világlátása attól is megóvja, hogy nacionalizmusa kirekesztő hajlamú s jellegű legyen, tehát eleve előítéletekkel forduljon más népek kultúrája és törekvései felé. Törzsi háborúnk természetének megértése szempontjából határozottan jelentősége van, ezért külön is megemlítem, hogy Pozsgay nem egyszer kifejezésre juttatta a zsidó nép és a zsidó kultúra iránti tiszteletét. Ez is megerősíti - amit egyébként majd alaposabban igazolni kívánok -, hogy semmiképpen nem helytálló a "nacionalista" és "antinacionalista" erők közötti ellentét (törzsi háború) legfőbb okát az előbbiek - akár vélt vagy valós, lappangó vagy nyílt - zsidóellenességére visszavezetni; a "nemzeti" erők olyan jelképerejű figurájánál, mint amilyen Pozsgay, nem az dönti el, ki ellen harcol, hogy származását, identitását tekintve kicsoda-micsoda az illető, hanem kizárólag az, hogy ténykedésével csorbítja-e vagy sem a magyar nemzet érdekeit, rontja-e boldogulásának esélyeit.

Pozsgay minden fontos politikai gondolata a magyar nemzetből gyökerezik, és oda is tér vissza. Nem emeli ki, s nem különíti el magát, mint ahogy ezt gyakran tapasztalhattuk az eszméjükbe merevedő élcsapat tagjainál. Karrierjét, politikáját az önkéntesen vállalt nemzeti feladat alá rendelte, s ellenállt annak, hogy bármiféle nemzeten túli (feletti) eszméhez akarja igazítani népét, nemzetét. Ideológiája ilyen értelemben helyhez, röghöz kötött.

Haraszti Miklósé ezzel szemben inkább egyetemleges (univerzális), amennyiben fontosabb számára maga az eszme, vagyis az elvont értelemben felfogott ember boldogulása, semmint a valóságosé. Ifjú maoistaként balról kritizálta a kádári politikát kompromisszumokra (azaz ideológiai "elhajlásokra", "elvtelenségekre" való) hajlamosságáért. Jeruzsálemben született, ennek jelképes ereje éppen úgy segített eltéríteni érzelmi kötődését és aggódó figyelmét a hús-vér magyaroktól, hétköznapi gondjaiktól, örömeiktől, vágyaiktól, mint a szülei, a kommunista pártalapítók formálta családi és politikai közeg, nem kevésbé a belterjes budapesti (belvárosi) értelmiségi környezet. Az a személyiség, mely mindebből kikeveredett - még egyszer hangsúlyozom - nem rosszabb, csak más, mint Pozsgayé a maga erős népi kötődésével. A helyhez, kultúrához, hagyományokhoz - azaz nemzethez - szorosabban kötődő emberekkel való napi kapcsolat hiánya mindenképpen megkönnyíti az elvont társadalmi modellekben való gondolkodást, s hamarabb juttat gyökeres változtatásokat, átalakításokat kezdeményező döntésekre. Azokban a történelmi helyzetekben, amikor valamely nemzet jövőbeni boldogulása éppen azon múlik, milyen gyorsan és milyen erőteljesen képes követni az egyébként elkerülhetetlen világtendenciákat, nagyon is hasznosnak bizonyulhat az a fajta gondolkodás és mentalitás, amely kellőképpen el tud vonatkoztatni a "forradalmi" átalakulás alanyaitól (bizonyos értelemben tárgyaitól), ezek valóságos szenvedéseitől, veszteségeitől. Ma még nehéz lenne megítélni, hogy mostani rendszerváltoztatásunk kezdetén a liberálisok (liberális antinacionalisták) javallta és szorgalmazta sokkterápia, azaz gyors és erőteljes átalakulás - amely az elmúlt bő évtizedünket hovatovább valóban jellemezte - a magyarságnak mint nemzetnek inkább előnyére, vagy inkább hátrányára szolgált. Azt bizonyosan állíthatjuk, hogy a Pozsgayékat jobban aggasztották a lehetséges veszteségek, Harasztiékat pedig jobban foglalkoztatta, hogyan lehetne mielőbb - "bármi áron" - célt érni. "Tudjuk, merjük, tesszük!" - szólt beszédes jelszavuk. "Felforgatjuk az egész világot!" - szólt a kommunistáké. A hasonlóság lényegi, s egy tőről fakad: az antinacionalista felfogásból; amelynek hajszálgyökerei azonban sokfelől eredezhetnek; akár egy másik nemzetet előnyben részesítő nacionalista felfogásból. A törzsi vonások felfedhetősége érdekében a jelenség szintjéről el kell tehát mozdulni a gyökerek felé. Ez azonban már az elkövetkezendő fejezetekre vár.



ZSIDÓSÁG ÉS BALOLDALISÁG

(Törzsképződés a fő törésvonal mentén)

Kik csoportosulnak az árok egyik, kik a másik oldalán? Hol, kik között húzódott és húzódik a legmélyebb törésvonal? Milyen markáns vonások jellemzik az egyik, milyen a másik oldalon formálódó törzset? Miért az SZDSZ és az MDF volt a törzsi háborúzás kezdetének megtestesítője? Miért és hogyan csúszott át a törésvonal az MSZP és a Fidesz közé? Hogyan, mitől (milyen közös ideológia vagy érdekek miatt) találhatott egymásra a szabad demokraták és a szocialisták pártja és tábora? Történelmi véletlen volt ez, vagy logikus következmény? Milyen összefüggés van a magyar zsidóság és a szabad demokraták pártja között? A zsidó önazonosság, a baloldal és az antinacionalizmus között? Ezekre a kérdésekre keresek választ ebben a fejezetben.


Törésvonal a többpártrendszer kialakulásakor
(1989-90)

1989-90-ben az SZDSZ radikális rendszerváltoztató párt szerepét töltötte be, erőteljes liberális jelszavakkal és arculattal (pl. "tudjuk, merjük, tesszük"), hajthatatlanságát és antikommunizmusát "igazoló" különféle akciókkal (pl. a "négy igenes választás" kikényszerítésével), de ezek egyszersmind olyan akaratlan (metakommunikatív) megnyilvánulások is voltak ("forradalmi", "rámenős", "elitista" megnyilatkozások s némely vezetőinek külsődleges jegyei is ide sorolhatók), amelyek miatt a választók (s előttük-mögöttük a politikusok) egy része a szervezetet "a zsidó párt"-ként azonosította. Lényegesen nem változtatott ezen a képen az sem, hogy a Fidesz hasonlóan liberális és radikális volt; annak ellenére sem, hogy plakátjaira az első szabad választások kampánya idején a szocialisták ifjúsági csapata (BIT, azaz Baloldali Ifjúsági Tömörülés, élén Kiss Péter jelenlegi kancelláriaminiszterrel) gondosan ráhelyezte a "Zsidesz" feliratot. Fiatalságuk okán, felnagyítható demokratikus ellenzéki múltjuk híján, de leginkább liberális pártszövetségesük, az SZDSZ egyre ügyesebb, eredményesebb s értelemszerűen saját érdekében végzett akciózása-kampányolása következtében a fiatal demokraták mindinkább mellékszereplővé "zsugorodtak", s egyre kevésbé számítottak a "nemzeti" oldal igazi vetélytársainak.

A szocialisták az egyeduralkodás után egyelőre ugyancsak kénytelenek voltak beérni a másodhegedűsi szereppel. A nyilvánosság számára az önfeladás és puszta fennmaradás lélektani fázisában léteztek, átmentési kísérleteikről, melyek jobbára sikeresek voltak, keveset lehetett tudni. Az már nagyjából eldőlt, hogy rendszerváltoztatás lesz, hogy vége az egypártrendszernek, a szocializmusnak; az igazi kérdés az volt, hogy apróbb vagy nagyobb lépésekben, lassabban (megfontoltabban) vagy gyorsabban ("sokkterápiával") épüljön-e a demokrácia. Ennek megfelelően a választók figyelmének homlokterébe inkább az új ("rendszerváltoztató") pártok kerültek, ezek valamelyikét igyekeztek szavazatukkal helyzetbe hozni.

A pártok közül erre a szerepre elvileg esélyesek voltak az ún. történelmi pártok. Több hiteles forrás bizonyítja (egyebek között az a magnón rögzített - a Demokratában részben megjelent - interjú, amelyet Grósz Károllyal nem sokkal halála előtt készítettem), hogy az MSZMP legfőbb vezetői (az MDF-en és az SZDSZ-en túl) elsősorban a kisgazdák, a kereszténydemokraták és szociáldemokraták feléledésétől és megerősödésétől tartottak, éppen ezért számos ügynököt telepítettek soraikba. (Nem véletlen, hogy kezdetben Antall József is a Kisgazdapárt felé orientálódott, mint a jobboldal leginkább győzelemre esélyes pártja felé.) Nem kis mértékben az ügynökök intenzív romboló tevékenységének, a belső viszályok sikeres szításának következtében ezek a pártok végül kisebb (kisgazdák) vagy nagyobb mértékben (szociáldemokraták) eljelentéktelenedtek, de legalábbis kiszorultak az elsőségért folytatott küzdelemből.

Az SZDSZ-nek egyetlen igazi vetélytársa maradt: a Magyar Demokrata Fórum, mely a kezdettől nyugodt, mérsékelt erő képét sugározta magáról. Egyszersmind egy olyan politikai tömörülését, amelynek neve (Magyar), jelképei (tulipán, koronás címer, '56), kötődései (Lakitelek, vidék, határon túli magyarság), tematikái (család, kereszténység), kapcsolatai (Pozsgay Imre) révén sikeresen (hitelesen) "igazolta" a magyarság és a nemzet iránti felelősségét, elkötelezettségét, másfelől a régi rendszer kiszolgálói iránti legalábbis felemás megértést tanúsított (ld. egyfelől a tárgyalásos rendezés, a megegyezés fontosságának hangsúlyozását, az MSZMP-vel való nyílt ütközések kerülését, másfelől a "tavaszi nagytakarítás" beígérését).

Mindezek a körülmények e két pártnak és hátországuknak vetélkedését, egyre kiélezettebb és egyre irracionálisabb harcát vonta maga után. Az SZDSZ és médiabeli, illetve médiaközeli támogatói (pl. a Nyilvánosság Klub) főleg azt igyekezett a közvéleménybe sulykolni, hogy az MDF "nacionalista", "antiszemita", valamint összejátszik a régi rendszer gazdáival; az MDF viszont leginkább azt sugallta legfőbb ellenfeléről (főleg Csurka kifejezései révén: "törpe kisebbség", "Kun Bélák", "Lenin-fiúk"), hogy éppen olyan nemzet- és magyarellenes társaság, mint a '19-es proletárdiktatúra (vagy mint a '45 utáni kommunista párt) vezetői. Mivel a magyar közéletben köztudomású, hogy ezek zsidó származásúak voltak, teljesen mindegy, hogy Csurka és mások a gondolatuk megfogalmazásakor csupán a kommunisták élcsapatára gondoltak-e, a közvélemény az említett megjelöléseket akkor is a "zsidó" szinonimájaként értelmezte.

Akárcsak az SZDSZ és holdudvara. Amely - egyre nyilvánvalóbbá váló - érintettsége és túlérzékenysége folytán ott is antiszemitizmust gyanított, ahol erre nem volt elég alapos oka. Grezsa Ferenc Apák és fiúk című pamfletje nem állított sem többet, sem kevesebbet (ezt bizonyítani lehet, és a bíróság is így ítélte meg), mint hogy az SZDSZ néhány prominensének felmenői között régi kommunista, sőt, ávós vezetők találhatók. A szabad demokraták azt állították, hogy a szövegben antiszemitizmus van, ezzel (s azáltal, hogy mindez széles nyilvánosságot kapott), akaratlanul is hozzájárultak az "SZDSZ = zsidó párt" képzetének általános elterjedéséhez és megerősödéséhez.

A zsidóságról kialakult különféle előítéletek, és az, hogy az SZDSZ magatartása ezekkel többnyire egybe is vágott, szintén ezt a képzetet erősítették. A "Kun Bélák", a "jöttmentek", a "nem igazi magyarok", akiknek "nem igazi hazájuk Magyarország", azok képesek arra, hogy "felelőtlenül" megállapodásokat rúgjanak fel, "kétes" akciókba fogjanak, sőt, "szürkeállományukat" a nép "becsapására" fordítsák (ld. "négy igen"); vagy arra, hogy "sokkterápiának" tegyék ki az amúgy is "sokat szenvedett" magyar népet. A médiának az SZDSZ iránti általános rokonszenvét és az MDF-fel szembeni ellenszenvét is könnyűszerrel össze lehetett kapcsolni azzal a "meggyőződéssel", hogy "a sajtót a zsidók uralják", s azért segítik olyan erősen az SZDSZ-t, mert "zsidó párt", és azért gyengítik az MDF-et, mert "magyar", "nemzeti" párt.

A mindezek eredményeképpen kialakult pártarculatok lassan eldöntötték, hogy milyen társadalmi bázist vonzzanak és kössenek magukhoz. A biztos pártválasztók, ezen belül a magasabb iskolai végzettségűek körében azok a viszonylag kevesek, akik elkötelezték magukat a régi rendszernek és hűségesek akartak hozzá maradni, régi-új pártjukra, az MSZP-re adták voksukat. Ugyancsak közülük azok, akik számára fontos volt (helyesebben: fontos lett) a magyarsághoz, a nemzethez való kötődés, az iránta érzett felelősség, inkább az MDF mellett állt ki; végül a maradék zömében a liberális pártok valamelyike mellett döntött: kisebb része a Fidesz, nagyobb része az SZDSZ mellett. Ez utóbbiak között - még mindig a magasabb iskolai végzettségűek köréről beszélünk - voltak olyanok, akikben az MDF nemzeti retorikája a maradiság érzetét, az SZDSZ liberális retorikája a modernség érzetét támasztotta. Voltak olyanok, akik elfogadták (elhitték) az SZDSZ radikális kommunistaellenességét, s legfőképp ezért szavaztak rá. Végül logikai úton-módon bizonyítható, hogy kellett legyenek közöttük olyan (tehát magasabb iskolai végzettségű) szavazók, akik számára az elsődleges szempont az volt, hogy az MDF "nacionalista", s mint ilyen, legalábbis potenciálisan "antiszemita" párt; az SZDSZ pedig deklaráltan "antinacionalista", "bizonyos" értelemben s mértékig "zsidó párt". Annak ellenére, hogy statisztikai adatokkal - ez irányú felmérés hiányában - nem tudjuk alátámasztani, nincs okunk eltekinteni annak a feltételezésnek a helyességétől, hogy a magyar zsidóságnak az a része, amely - a választók többségéhez hasonlóan - nem akart a régi-új szocialistákra szavazni, elsősorban, zömében az SZDSZ-t választotta. Ettől még ez a párt természetesen nem lett zsidó párt olyan értelemben, hogy szavazóinak többsége zsidó lett volna; már csak azért sem, mert akkori társadalmi bázisának jelentős részét az az alacsony iskolázottságú réteg tette ki, amelyhez eljutott a radikális kommunistaellenesség üzenete, de nem jutott el a radikális antinacionalizmusé vagy filoszemitizmusé.

A háromoldalú Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások lezárásáig az SZDSZ még nem tudott kitörni az értelmiségi karanténból: a közvélemény-kutatók által megkérdezettek alig 4-5 százaléka támogatta - túlnyomó többségük magasan iskolázott fővárosi lakos volt.[132] A háromoldalú tárgyalások lezárásával párhuzamosan indult meg az SZDSZ "hosszú menetelése", a nagy párttá válásért, az értelmiségi "karanténból" való kitörésért. Ennek a folyamatnak főbb állomásai a következők voltak - tudhatjuk meg a Fidesz Tiszta lappal című kiadványából[133] -: a (szocialistákhoz közel álló) Next 2000. Kft ügyének kipattintása; a háromoldalú tárgyalások záróokmányának alá nem írása; népszavazás kezdeményezése ("négy igen") és a szükséges százezer aláírás sikeres összegyűjtése; sikeres és jól szervezet népszavazási kampány; a népszavazás megnyerése; a BM III/III-as ügyosztály botrányának kipattintása ("Duna-gate") és a belügyminiszter lemondatásának kikényszerítése.

A "kemény" munka - ahogy ezt az iménti felsoroláshoz fűzött megjegyzésből (Jegyzetekből) megtudhatjuk - meg is hozta az eredményét: a "kire szavazna?" kérdésre válaszolók között az SZDSZ szavazók aránya szeptember végén 4%, október közepén 7%, november elején 9%, november végén 11%, december közepén 14%, január végén 19%, március közepén 21% volt. Fél év alatt az SZDSZ szavazótábora megötszöröződött (!!!!!)[134] (Az őszinte elismerésre vagy elképedésre utaló öt felkiáltójelet ugyancsak az eredeti szövegből vettem át - VDGy).

A "kemény" munka (amely így, az iménti jegyzetíró által idézőjelbe rakva nyilván félig-meddig ironikusan értendő) önmagában azonban kevés lett volna. "Ahhoz, hogy 1990 márciusában és áprilisában az SZDSZ egyáltalán veszíthessen, azaz a második legnagyobb párttá válhasson, erre a permanens kampány-menetre és a sajtó feltétlen támogatására volt szüksége" - állapítja meg Kiss József "A többpártrendszer kialakulása Magyarországon és Kelet-Közép-Európában" című kutatási program keretében.[135]

Kiss szerint az SZDSZ "amerikai stílusú", radikális és drága kampányával hirtelen magához rántott egy nagyszámú, de alacsony képzettségű, kevésbé jómódú vagy valósággal szegényebb réteget. "A párt szociológiai értelemben kettős karakterűvé vált: a magasan képzett budapesti és vidéki értelmiség mellett, különösebb átmenetek nélkül, megjelentek a leszakadt társadalmi rétegek képviselői."[136] Tegyük hozzá, ebbe azért besegített a SZETA (Szegényeket Támogató Alap) működése is, a szervezet és az SZDSZ közötti személyi átfedések (Solt Ottilia, Kőszeg Ferenc) révén. Ennek ellenére (ezzel együtt) is igaz, hogy a szabad demokraták vezetőgárdájának személyi összetétele - szociológiai merítése - lényegesen nem változott, eközben, mint láttuk, a hívek száma ötszörösére gyarapodott, s a párt a korábbihoz még egy gyökeresen más társadalmi réteget is magához ragadott. Ez a tény, megtetézve a "drága" kampány "amerikai" stílusával, a párt vezetőinek, hangadóinak rámenősségével ("agresszivitásával", "erőszakosságával"), a sajtó "feltétlen támogatásával", a nemzeti érzelműek körében azt a csurkai képet támasztották és erősítették, hogy itt egy "törpe kisebbséggel" állnak szemben, amely az akaratát valójában "demokrácián túli" eszközök segítségével ("idegen" - azaz külföldi - rejtett kapcsolatok, politikai és anyagi - sőt, titkosszolgálati - támogatások révén, s hasonlóképp belföldi sajtó- és szintén titkosszolgálati összefonódások segítségével) igyekszik rákényszeríteni a többségre, az országra, a nemzetre. Márpedig mi más lehetne ez az "idegen", "összeesküvő", "rámenős", "rejtőzködő" embercsoport - amelyet még néven sem ildomos nevezni -, mint a zsidóság, de legalábbis egy része.

Eme hirtelen felerősödött "közfelfogás" (valójában korlátozott, rejtett, mégis nagyon markáns, ezért az említett körben erős kisugárzású vélemény) fényében (vagy inkább árnyékában) már nem is annyira meglepő, hogy az imént idézett kutató (Kiss József) egyenesen arra a következtetésre jut: "Természetesnek kell tartanunk, hogy az elfojtás évtizedei után a politikai antiszemitizmus a pártharcok középpontjába került"[137] (az én kiemelésem - VDGy). Ugyanitt előzőleg megállapítja:

"Az antiszemitizmus, a szemitizmus, a nacionalizmus jelenségei, fogalmai 1947-48-tól a közelmúltig (azaz vélhetően a rendszerváltozás kezdetéig - VDGy) tiltott és lefojtott témák, történelmileg fel nem dolgozott tapasztalatok voltak. A magyarországi pártosodás és pártoskodás társadalomtörténetileg érthető, magyarázható, ám politikai-ideológiai értelemben szerencsétlen jegye a népi-urbánus vita egyfajta időbeli és szervezeti reprodukálása, az MDF-SZDSZ szembenállás megjelenése. A leegyszerűsített (és meghamisított) ideológiai konstrukcióban a két autentikus párt, a magyar identitást képviselő MDF és a szabadságjogokat, a demokráciát választó SZDSZ, a bármikor tudomásul vehető természetes különbségeken túl, mindig szembeállítható."[138]

Kiss József a két párt körül kikristályosodó ideológia szembenállásának jelentőségét (súlyát, "középpontiságát") jól érzékeli, azonban az SZDSZ megítélését - pontosabban kategorizálását - illetőleg itt meglehetősen pontatlan, s e pontatlanság éppen elegendő ahhoz, hogy elfedje az akkoriban kibontakozott törzsi háború lényegét. Még az arculatok, a kifelé sugárzott és sugározni kívánt képek szintjén sem fogadható el, hogy az SZDSZ-t - a "magyar identitást képviselő" MDF-fel szemben - mint "a szabadságjogokat, a demokráciát választó" politikai tömörülést jellemezzük. Az kétségtelen, hogy az "egyetemes emberi jogok", és általában a jogi megoldások keresése, hangoztatása inkább az SZDSZ-re volt jellemző; de ugyanez már nem igaz a magyarságnak mint nemzetnek a szabadságára; s nem igaz általában a demokráciára. A formálódó "törzsek" (és a terebélyesedő "törzsi" háború) szempontjából nem volt - nem látszott - lényeges különbség a demokráciához való viszonyulásukban; annál inkább - a demokrácián belül vagy túl - a magyarsághoz, illetve az egyetemességhez való viszonyulásukban. Ennek még az sem mond ellent, hogy az MDF "nacionalizmusát", "antiszemitizmusát" az SZDSZ-hez kötődők egy része olyan súlyosnak ítélte, hogy mindjárt a diktatúra képzetét is hozzá társította.

Az eddigiek alapján tehát leszögezhetjük: az itt felvázolt, valóságos vagy sugallt jellemvonások és kötődések azt erősítik meg, hogy az akkor létrejött két nagy párt közötti rivalizálás több (vagy legalábbis más) volt, mint két demokratikus tömörülésnek a szokásos érdekek és értékek körül zajló, természetes politikai vetélkedése. Nyilvánvaló, hogy mindkét párt és mindkettejük hátországa egyaránt a régi rendszer felszámolását akarta, nyugati típusú demokratikus rendszert, magántulajdont, szociális védőhálóval biztosított piacgazdaságot. A közöttük e téren megmutatkozó különbségek nem voltak elegendőek ahhoz (még a sokkterápia kérdésében sem), hogy a választókat élesen megosszák, egyértelműen valamelyik párthoz kössék. Viszont a nemzethez, a magyarsághoz és múltjához való viszonyulásuk feltűnő eltérése alkalmasnak bizonyult erre, leginkább azáltal, hogy erőteljesen érzelmi, irracionális síkra terelte az ellentéteket, különösen ami a párteliteket és értelmiségi (véleményformáló) holdudvarukat illeti. Ekkor és itt indult el az a folyamat, melyben már nem a megnyilvánulás tartalma, hanem a megnyilvánuló személy pártkötődése döntötte el a közvélemény egyedei számára, hogy ki-ki a maga pártállása szerint igazságnak vagy hazugságnak ítéli-e meg a hallottakat.

A nacionalista-antinacionalista törésvonalon kívül nem akadt még egy olyan, amelyik a magyar választók "biztosan szavazó" részét ilyen élesen és ilyen "végérvényesen" (több választási ciklusra) megosztotta volna. Ez még akkor is igaz, ha a választók meglepően nagy hányadát egyelőre nem érintette meg a törzsi háborúzás felkavarodó szele, nem késztette semmilyen választásra, legfeljebb a választásoktól való távolmaradásra: a (hosszú idők óta) első szabad választások első fordulójában (1990. március 25.) meglepően (65,77%), második fordulójában (április 8.) megdöbbentően (45,44%) alacsony volt a részvételi arány. A voksolók többségének pártpreferenciáira leginkább a bizonytalanság, a zavarodottság és a szeszélyesség volt a jellemző (ezt a következő - önkormányzati, majd országos - választások eredményei is igazolták).

Látnunk kell, hogy még az egyértelműen a "nacionalista" ("nemzeti") törzs felé vonzódók (orientálódók) indítékai sem egyértelműek. A Kádár-rendszer tudatosan antinacionalista (magyarán: nemzetellenes) politikája következtében a magyar "lakosság" döntő többségének gondolkodásából, érzésvilágából teljesen eltűnt az a valóban "nemzeti" felfogás, amely hajlandó túltekinteni az ország határain, s meglátni az ott élő magyarságot; a magyarságnak azt a részét, amelytől nem várható pénzbeli vagy egyéb támogatás, hanem amelynek éppen pénzre, egyéb támogatásra, de legalábbis odafigyelésre, együttérzésre van szüksége kisebbségi sorsa megkönnyítéséhez, identitása sikeres megőrzéséhez. Az MDF-hez csatlakozók vagy a vele rokonszenvezők többsége kezdetben inkább csak valaminek az ellenhatásaként fedezte fel magában a magyart: mindenekelőtt ösztönösen idegenkedett attól, amit az SZDSZ harsánysága, rámenőssége, "idegensége", "magyartalansága" sugallt. Vagyis az ezen az oldalon formálódó törzsnél az önvédelem (önvédelmi reflex) mint törzsképző erő éppen úgy nem hanyagolható el, mint a másik oldalon, az SZDSZ és tábora esetében.

Habár a formálódó két törzs egyelőre viszonylag kicsi, politikai-közéleti súlya, szerepe azonban annál jelentősebb és meghatározóbb volt: az 1990. évi tavaszi, országos választások eredményeképpen az egyik törzs kormányzati pozícióba jutott, a másik törzs pedig a legfőbb ellenzékébe. Csakhogy a helyzet ennél jóval bonyolultabb volt. Az erős média- és értelmiségi háttér jóvoltából, a külföldi támogatásoknak köszönhetően, no meg a 45 évi agymosás eredményeképpen a legnagyobb parlamenti ellenzéki párt (mint kisebbség) olyan közvélemény-nyomás alá tudta helyezni közvetlenül a megalakulása után az Antall-kormányt és pártjait (a többséget), hogy emennek tagjai, szimpatizánsai úgy érezhették, voltaképpen az ellenzék kormányoz (rájuk kényszeríti akaratát), s ők (a "papírforma" szerint győztes pártok) kényszerülnek kisebbségi (hátrányos) helyzetbe. Ezért és ennyiben állítható, hogy az MDF választási győzelme (más nézőpontból az SZDSZ váratlan veresége) tendenciájában nem, intenzitását tekintve azonban mindenképp új helyzetet teremtett a legfőbb törésvonal alakulása szempontjából.


Törésvonal az első kormányzati ciklus idején
(1990-94)

Az "Akciózások korá"-ban (1990-1994) a Szabad Demokraták Szövetsége és a többé-kevésbé neki tulajdonított hátország folyamatosan "gondoskodott" a kormány és a kormánypártok lejáratásáról. A rendszerváltásból következően teljesen logikus és helyénvaló személycseréket boszorkányüldözésnek nyilvánították; ha történetesen zsidó származású volt az érintett, akkor antiszemitizmusnak; a kormány ugyancsak teljesen logikus és helyénvaló médiabefolyásolási próbálkozását a média elfoglalásának, a sajtószabadság megszüntetésének, illetve erre irányuló diktatórikus kísérletnek (no meg szintén antiszemitizmusnak). Ugyancsak a diktatúra tobzódásaként értékelték egy törvénytelen akció, a taxis blokád kormány általi "erőszakos" felszámolásának - nem a kísérletét, pusztán - a gondolatát; a Göncz Árpád államelnök elleni "politikai támadásokat" (Göncz megvétózta a médiavezetők kormány által kezdeményezett leváltását) ("Elnök = Demokrácia"); s akként értékelték a jegybank elnökének (Surányi Györgynek) a "leváltását" is (valójában: lejárt megbízatása meg nem hosszabbítását).

Ezek a kormányellenes sajtó-, illetve politikai hadjáratok (ide értve magát a tomboló médiaháborút is, amely végigkísérte az első négy évet, s azokat az akciókat is, amelyekről később szólok) sikeresen hiszterizálták a közhangulatot, de még magukat a kormánypártokat is. Az átalakulással óhatatlanul együtt járó nehézségek - megtetézve a kormányzati ügyetlenségből fakadókkal - eleve rontották e pártok amúgy is halvány esélyeit a népszerűségi verseny, illetve a leendő választások tekintetében (ld. Antall értékelését: "ez egy kamikázé kormány"). A hadjáratok folytán már csak azok tartottak ki a kormánypártok mellett, akiket a szívük: nemzeti érzelmeik kötöttek ide. Mindenki más szinte "menekült"; a hisztérikus hangulatot ugyanis a választók többsége egyáltalán nem kedveli - egy idő után már az sem érdekli, igaza van-e vagy sem a megtámadottnak, mindenképp igyekszik távol tartani magát a "botrányaitól", "kapkodásaitól".

Nehezen lehet megállapítani, hogy a hisztériakeltésben mennyi volt a tudatosság (hatalmi kalkuláció), és mennyi az ösztönösség, két dologhoz azonban kétség sem férhet. Egyfelől dokumentálható tény, hogy a zsidóellenesség elszabadulásától való félelem jelen volt; másfelől dokumentálható tény, hogy a közhangulat hiszterizálására leginkább alkalmas "antiszemitázás" rendkívüli módon összesűrűsödött a politikailag sorsdöntő események, azaz a választások körül. Médiakönyvemben, az "Akciózások kora" című fejezetben mindkét állítást példák sorával igazolom. E könyv olvasóinak meggyőzésére legalább egyet-egyet szó szerint idézek közülük.

A harmadik eset, amelyet most segítségül hívok az Akciózások korából, hogy végére járhassunk a lélektani motivációknak, a nevezetes Hanák Katalin-ügy. Amely egyébként ugyancsak egy nevezetes ügyhöz kapcsolódik - Csoóri Sándor Nappali holdja és a közel kétszáz, olykor indulattól sistergő sajtóreagálás; ezek egyike volt Hanák Péter történészé (Hanák Katalin férjéé), aki a Népszabadságban 1990. szeptember 29-én megjelent cikkében támadta a népszerű költőt s MDF-es politikust. Ezt követően Hanák Katalint állítólag telefonhívásokkal fenyegették meg, majd tettleg - bőrszíjjal? korbáccsal? - bántalmazták. A rémtörténet hamarosan újabb irracionális elemekkel gazdagodik. Október 18-án a vizsgálódó rendőrtiszt alighogy elhagyja Hanákék lakását, egy állítólagos támadó az ablakon keresztül megszúrja az asszonyt. "A világháború óta az első hazai pogrom" - írja meg rögtön a Magyar Narancs, és állítását később sem vonja vissza.[139] A Beszélő szerint vannak, "akik azt akarják, hogy rettegjen minden zsidó és minden liberális, rettegjen mindenki, aki nem a Nemzeti Többség".[140] Az országban aláírásgyűjtés indult, értelmiségiek tiltakoztak az antiszemita brutalitás feltámadása ellen. Az ügy mellé odaállt a Nyilvánosság Klub. Valóságos hisztéria támadt. A puszta képzeletből.

Kiderült ugyanis, hogy az asszony hallucinált. Idegbeteg. A rendőrségi vizsgálat bebizonyította, fizikai képtelenséget állított: az öt méter magasan lévő ablakon keresztül emberfia nem szúrhatta meg. Arcát se ütötték meg se bőrszíjjal, se korbáccsal.

Aligha lehet józan ésszel azt állítani, hogy ez az asszony azért találta ki az egészet, mert kedve támadt játszani a veszedelmes A-fegyverrel, azaz antiszemita-fegyverrel. Aligha lehet ésszerű vagy célszerű reagálásnak nevezni akár a Magyar Narancsét, akár a Beszélőjét, vagy akár az aláírásgyűjtőkét: ilyen erős reakciót akkor enged meg magának az ember, ha bombabiztos a hír, az információ. Ellenkező esetben súlyosan lejárathatom magam, hitelemet veszíthetem.

Mindezek az esetek azt bizonyítják - legalábbis számomra -, hogy az A-akciózásoknak (vagyis "az antiszemitizmus elleni harc" fedőnevű akciózásoknak) van egy erősen irracionális tartománya, ahol nem a hideg tervszerűség dominál, sokkal inkább a felfokozott idegállapot: az egyedi és tömeghisztéria indít el túlhevített, ellenőrizetlen reakciókat.[141]

A sorsdöntő politikai események sorába tartozott az 1990. évi, őszi, önkormányzati választás, amely eldönthette, hogy sikerül-e az MDF-et legalább ezen a fronton megverni, s az SZDSZ-nek győzedelmeskedni. Az alábbi táblázatba foglaltak közül[142] külön is felhívom olvasóm figyelmét a választásokat megelőző hetekre-napokra, kiváltképp pedig a Magyar Rádió néhány idevágó megnyilvánulására[143]: az akkor Gombár Csaba elnökölte "nemzeti" médium hű tükörképe ugyanis a sajtó főáramának (például a "zsidókérdés" állandó napirenden tartása tekintetében).


1990. augusztus 27.: kopogtatócédulák kézbesítése.
Szeptember 30. és október 14.: az önkormányzati választások I. és II. fordulója

Szept. 10.

Az állampolgári bejelentés nyomán vizsgálódó Legfőbb Ügyészség szerint a Szent Korona című hetilap több írása a közösség elleni izgatás gyanúját kelti.
"Magyarország megsínylené, ha a zsidók elhagynák", "Mi baja van (Csurkának) a zsidókkal?" (MR)

Szept. 11.

Bossányi Katalin interpellációja Jeszenszky Géza levele ügyében. Válaszában a külügyminiszter megerősíti: a kormánykoalíció tagjai szerinte jóval hitelesebben képviselik a nyugati civilizáció, a polgárinak nevezett demokrácia, a szabadelvű politika és a magyarság nemzeti érdekeit... E szavak hallatán az SZDSZ, a Fidesz, valamint számos szocialista és független képviselő kivonul az ülésteremből. Az esemény a teljes sajtót napokon keresztül foglalkoztatja. A Magyar Hírlap 14-i számában nyílt levél jelenik meg Kis János, az SZDSZ elnöke, és Tölgyessy Péter frakcióvezető aláírásával, amelyben egyebek között ezt írják: "... egy felelős miniszter nem engedheti meg magának, hogy pártvitákat kezdeményezzen".

szept. 14.

"Megölnek egy kisfiút és a zsidókra fogják" (MR)

szept. 20.

"Tegnap volt zsidó óév" (zsidó hét a MR-ban)

szept. 20-26.

Országos diáktüntetések. Széttépik Andrásfalvy Bertalan kultuszminiszter rendeletét (csökkent a diákok fejkvótája), kifütyülik Antall Józsefet (megjegyzése: "15-20 rendbontó", olaj a tűzre); a kormány rutintalan reakcióit a sajtó felerősíti - nem csillapítani igyekszik az indulatokat, hanem felkorbácsolni.

szept. 21.

Az MDF a televízió elnökénél írásban tiltakozik az ellen, hogy ismét Baló György vezesse a választási műsort, mivel az ő és stábja "elfogultságát, a tavaszi választási műsor részrehajló vezetését valamennyi néző tapasztalhatta". "Nem kívánjuk csorbítani egyetlen hivatás, így a televíziózás függetlenségét sem, de kívánjuk, hogy a sajtó szabadságát végre a szabadság sajtója, képe és hangja kövesse."

szept. 24.

A Kurír szerint az országgyűlés 18-i plenáris ülésén az a közbekiabálás hangzott el, hogy "Hordót a zsidónak!"

szept. 28.

"Hordót követelt a zsidóknak" (MR, 11 órás hírek); "Valaki közbekiáltott, hordót a zsidóknak" (Déli Krónika); "A zsidózás ténye bebizonyosodott" (16 órás hírek) A Népszabadságban Zoltai Gusztáv, a Magyar Izraeliták Országos Képviseletének igazgatója reagál.

szept. 29.

Hanák Péter történész írása Csoóri Sándorról (Hagyomány és jövőkép, Népszabadság)
"Jézust igenis a zsidók feszítették meg" (MR)

szept. 30

Az önkormányzati választások első fordulója előtt Hankiss Elemér nem engedi képernyőre a miniszterelnököt.
"Az SZDSZ nem zsidó" (MR)

okt. 1.:

Hanák Katalin állítólagos bántalmazása
"Mit tud a rendőrség a Hanák Péter feleségét ért támadásról?" (MR)
"A világháború óta az első hazai pogrom" (Magyar Narancs)

okt. 3.:

A Kurír faji megkülönböztetés elleni aláírásokat közöl
"Az ország népe megvetését fejezi ki" (MR - Csoóriról); "Már megint zsidóznak" (műsorvezető); "Mindenki azt mondja, nekem zsidószemem van" (zsidó kislány)

okt. 4.

"A parlamentben elhangzott, hordót a zsidóknak" (MR)

okt. 10.

"Ki a zsidó?" (vitaműsor a MR-ban)

okt. 13.

"9-től 10-ig zsidóztak" (MR)

Október 14: a nemzeti erők elveszítik az önkormányzati választásokat.


1990 őszén a "nemzeti" pártok minden tekintetben elveszítették, a nagyobb városokban - köztük a fővárosban - a szabad demokraták (a Fidesszel szövetségben) összességében megnyerték a választásokat. A kisebb településeken az ún. függetlenek "arattak", akik ugyan nem pártszínekben indultak, többnyire azonban a régi - szocialista - nómenklatúrához tartoztak. E választásokon folytatódott a korábbi tendencia: a első fordulóban a szavazásra jogosultak alig több, mint 40, a második fordulóban kevesebb, mint 30 százaléka vett részt. A régi "elvtársak" visszaszavazása s a meghökkentően alacsony részvételi arány akár intő jel is lehetett volna: a média segítségével óriásira nagyított (torzított) törzsi viszálykodásra (háborúskodásra) a "lakosság" (a választópolgárok) zöme egyáltalán nem volt vevő; s mivel a nyugati életmód csábító ígéretei egyelőre beteljesíthetetlenül szertefoszlani látszottak, a kisebb közösségek többnyire bizalmat szavaztak azoknak, akiket személyesen ismertek, és ezért nem démonizált kommunistának, hanem hús-vér embernek látták őket, s nem utolsósorban úgy gondoltak rájuk, hogy az ő idejükben "legalább létbiztonság és nyugalom" volt.

Az intő jelre az MDF-nek nem volt - nem lehetett - szeme s füle, mert egyfelől a kormányzás kínja és felelőssége, másfelől az egyre elmélyülő törzsi háborúskodás teljesen lekötötte minden energiáját és figyelmét.

Az SZDSZ-t elbódította saját sikere, el az MDF veresége, s lekötötték végeláthatatlan akciói: a kisebbségi létből, nagyobb társadalmi bázis (beágyazottság, háttér) nélkül, egyszersmind a kétes hitelű média segítségével folytatott hatalomszerzési praktikái.

Ez a két párt utoljára játszott főszerepet választásokon az átalakulás (rendszerváltozás) idején. Két másik párt fog a helyükbe lépni. Két pragmatikus párt, melyeknek egyike (az MSZP) "megszüntetve megőrizni" akarja régi baloldali (szocialista) ideológiáját, másikuk (a Fidesz) meg liberális alapállásához keres olyan ideológiát, amellyel megfelelő - nem csupán a média segítségével ideig-óráig megszerzett, ideiglenes, hanem állandó - társadalmi bázist szerezhetne és építhetne magának. Ez az ideológia a "nemzeti liberalizmus" lesz, a megszerzett bázis pedig a "nemzeti" tábor, a magyarországi politikai paletta jobb oldalán.

Az SZDSZ 1994-ben majd nyíltan és végleg a baloldalhoz kötődik, "örök" szövetséget kötve a régi állampárt utódjával, az MSZP-vel. De ez már a betetőzése az éppen vizsgált folyamatnak.

Most, az 1990. évi, őszi választások után tartunk: a vereségnél, az akciókkal felkavart hisztérikus közhangulatnál, az ezzel együtt meg ettől függetlenül rohamosan elveszített népszerűségnél (nem szólva a titkosügynökök "áldásos", bomlasztó tevékenységéről), mely kikezdte a kormánypártok belső nyugalmát, szilárdságát. A "kisebbségi" helyzetbe szorulás kényszerét, tehetetlenségét (vagyis a "tehetetlenkedést") nehezebben tűrő, a demokratikus jogállamiságnak (bizonyos értelemben a látszatának) a nemzet érdekei fölé helyezését többé-kevésbé elutasító radikálisok (népi-nemzetiek) szembefordultak a gondosan mérlegelő, egyensúlyozó (Antall-i) mérsékeltekkel, illetve a jogállamiság elsődlegességét, a kisebbségi jogok fontosságát hangsúlyozó, a pártbeli "antiszemitizmust" látványosan elutasító nemzeti liberálisokkal. A szembefordulás tényét Csurka István az 1992 augusztusában, saját lapjában (Magyar Fórum) megjelent, azonmód hírhedtté vált dolgozatával (Néhány gondolat...) félreérthetetlenül kinyilvánította.

A dolgozat tartalma és következményei egyszerre két oldalról szélesítették (mélyítették) a törésvonal amúgy is széles (mély) árkát. Csurka "nyílt zsidózása" (ld. pl. "Budapest - New York - Tel-Aviv-tengely") a magyar zsidóságot, illetve a vele (különböző okokból) szolidárisakat azzal a meggyőződéssel töltötte el, hogy Magyarországon immár hivatalos politikai, ill. kormányrangra emelkedett az antiszemitizmus. Az "antiszemitizmus", "nacionalizmus" vádja ezáltal elérte magát Antall Józsefet is, az MDF elnökét és az ország miniszterelnökét - mondván, "megtűri" pártjában a szélsőséges ("szélsőjobboldali", "fasiszta", "náci" stb.) nézeteket, hangokat -; Antallon keresztül pedig értelemszerűen elérte és "lefedte" az ország - jelképesen szólva - egyik felét, a teljes jobboldalt. Innentől kezdve gyakorlatilag az egész politikai közéletről s az egész rendszerváltoztatási folyamatunkról elmondható, hogy a felszínen e kinyilvánított (jobboldali) "szélsőségességhez", mögötte pedig a nemzethez és a magyarsághoz való viszonyulás vált a legvalóságosabb, legmeghatározóbb rendezőelvvé. Az SZDSZ, amely mint rendszerváltoztató párt - mindenféle "apa-fiú" kapcsolat ellenére - a baloldali, szocialista rendszer tagadásaként (tagadására) jött létre, s választási győzelmének nem kis részét éppen "kérlelhetetlen" kommunistaellenességének köszönhette, nos, a "szélsőjobboldali fenyegetés" hatására egyre közelebb került a szocialistákhoz. Előbb mint "civilek" kezdtek látványos közös demonstrációkba (a - mindmáig emlékezetes - Demokratikus Charta keretében) az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a diktatúra stb. elleni fellépés jegyében; majd az 1994. évi választások után a két párt már közös kormányzásba fogott, azaz szövetséget kötött.

Mivel addig a szocialisták (mint egykori "kommunisták", s mint az egykori "kommunista" párt jogutódjának tagjai) voltak a szélsőségesség (a diktatúra) megtestesítői, az MSZP kapva-kapott a felkínált politikai együttműködés lehetőségén. Ennek sikerét - legalábbis rájuk nézve - mi sem bizonyítja jobban, mint hogy négy évvel a rendszerváltozás kezdete (pontosabban az első szabad választások) után az MSZP nemcsak hogy többé-kevésbé kiszabadult múltja fogságából (a politikai karanténból), de "teljesen" (legalábbis az ország - ugyancsak jelképesen szólva - baloldali fele számára) szalonképessé vált, s fölényesen (az Országgyűlésben abszolút többséget szerezve!) megnyerte a választásokat. Eközben pedig a jobboldal az után, hogy még éppen csak hogy kikerült 45 évnyi elnyomatása alól, máris nem csak súlyos vereséget szenvedett, de mind többet kellett "szenvednie" - hadakoznia ellene, magyarázkodni miatta - a szélsőségesség, a "szalonképtelenség" bélyegétől, melyet most már a szocialisták is "vígan" osztogattak.

Az egyik oldalon tehát - "baloldal" címszó alatt - létrejött az antinacionalisták szervezett, együttműködő, az aktív választók mintegy felét lefedő tábora (törzse). Vele szemben a "nemzetiek" ("nacionalisták") tábora (törzse), amely a "jobboldal" névre hallgat, de korántsem annyira egységes, mint ellentábora. Nem csak a pártok között, de a pártokon belül is mély és széles szakadékok képződnek; különösen igaz ez MDF-re, mely később több darabra hullott. Ráadásul - s voltaképp ez benne a meglepő - itt is ugyanazok az ideológiák, ugyanazok a viszonyulások állnak az osztódás hátterében, mint amelyek a jobboldal és a baloldal (a nacionalisták és antinacionalisták) szembenállását meghatározzák. A párt alapítójának és egyik alelnökének, Csurka Istvánnak, s vele a radikális nemzetiek (az ún. népi-nemzetiek) kiválása, a Magyar Út Körök létrehozása, majd a Magyar Igazság és Élet Pártjának megalakulása végképp megpecsételte a legnagyobb rendszerváltoztató párt sorsát: az MDF - az SZDSZ nagy riválisa - soha többé nem tudta régi fényét és szerepét (súlyát) visszanyerni. (Viszont - mint látni fogjuk - a következő négy évben még tovább tudott szakadni.)

Az "örök akciózók" dörzsölhették a tenyerüket. Akárcsak a helyzet roppant ügyes meglovaglói, a szocialisták. Ketten együtt nem csupán abszolút többséget szereztek az elkövetkező választásokon, de 72%-ukkal az ún. sarkalatos törvények megváltoztatását is lehetővé tevő kétharmados többséget is jócskán meghaladták. A baloldali győzelemnek azonban magára az SZDSZ-re nézve meglett a súlyos fizetsége. A rendszerváltozás bonyodalmaitól megzavarodott, a rengeteg esemény és ellentmondó nyilatkozat keltette sűrű homályban szinte vakon tapogatózó közvélemény kezdetben még pontosan úgy reagált, ahogy az akciózók szerették volna: a hívek zöme az 1990-es őszi választásokkor elfordult a kormánypártoktól, legalább a nagyvárosokban lehetővé téve az SZDSZ győzelmét. Idővel azonban a politikai hisztéria nemcsak a botrány alanyát, de a botrány kiváltóját is elérte. A szabad demokraták népszerűsége, híveinek tábora az őszi választások után fokról fokra csökkent (eközben a Fideszé rohamosan nőtt). Az SZDSZ-ben ugyancsak kemény belső harcok alakultak ki, most már talán nem is olyan meglepő módon, szintén a "nemzeti - nem nemzeti" törésvonal mentén. "Patriótább pártot szeretnék" - jelentette ki Tölgyessy Péter, amikor Kis János elnök helyére lépett (1991 novemberében). Az SZDSZ "kemény" magja (keményen antinacionalista, "belvárosi" illetőségű - a zsidósághoz erősebben kötődő - csapata) azonban nyíltan összefogott az efféle "nacionalista" gondolatok-törekvések ellen, s egy év múltán megbuktatta Tölgyessyt. Helyére Pető Iván került, aki az előző vezetés alatt ügyvivő testületi tagságáról (pontosabban jelöltetéséről) is lemondott. A "vájt fülű", többé-kevésbé véleményformáló közönség számára e csere ténye nem csak azt az üzenetet hordozta, hogy az SZDSZ képtelen túllépni zsidó önmagán, hanem azt is, hogy túl tud viszont lépni vezetőinek akár ávós, kommunista szülői örökségén is.

A "zsidó" képet ennek az időszaknak egy másik kulcsszereplője is határozottan erősítette, mégpedig a médiaháború szabad demokratás vezetője és egyben szívós gerjesztője[144], Haraszti Miklós, akiről a "vájt fülű" társaságokban (így pl. a "nacionalista" törzsben) köztudomású volt, hogy Jeruzsálemben született. Ugyanígy az is, hogy ő volt az, aki a nevezetes lakitelki találkozóról (amelyen egyébként Konrád György is jelen volt) már másnap olyan cikket jelentetett meg egy amerikai lapban (a New York Timesban), amely azt sugallta, hogy az összejövetelt nacionalista és antiszemita hangok uralták.[145]

Végül pedig az a tény, hogy Csurka dolgozatának megjelenése után a nemzetközi zsidó szervezetek és tekintélyek is belpolitikai életünk mindennapi szereplőivé váltak, áttételesen szintén "az SZDSZ zsidó párt"-képzetet erősítették. Azzal például, hogy Tom Lantos bevitte a dolgozatot az amerikai képviselőházba (afféle politikai performance-t körítve köréje, ez viszont itthon lett az országgyűlés és a közvélemény témája, minthogy a hazai média az első perctől az utolsóig közvetítette Lantos alakítását), egyfelől teljes sikeresen ki lehetett terjeszteni az antiszemitizmus bűnét a fő kormánypártra, sikeresen lehetett fokozni a lejáratásukat és belső ellentéteiket, megosztottságukat, másfelől azonban sikerrel lehetett "erősíteni" azt a képet, hogy amiről Csurka beszél, az lám, sok tekintetben igaz, hisz' itt van például a Budapest - New York - Tel-Aviv tengely "élő" bizonyítéka. Mivel az MSZP-nek még csak ekkortájt kezdett megjönni a hangja, a Tom Lantos-i, és a többi hasonló, Magyarországot lejárató akcióban a nemzeti törzs tagjai az SZDSZ kezét, törekvését - és "hazaárulását", "nemzet- és magyarellenességét" látták. (Már csak azért is, mert köztudomású volt, hogy a szereplők gyakran szintén zsidó származásúak, kötődésűek voltak.)

Mindez (s természetesen még sok más, amiről most nem szóltam) az SZDSZ népszerűségvesztéséhez vezetett, miközben az MSZP-é látványosan, rohamosan nőtt. Igaz, hogy a következő, az 1994. évi országos választásokon az MDF országgyűlési képviselőinek száma a 165-ről 38 főre zsugorodott, de az ezért a legtöbbet tevő párt, az SZDSZ is kénytelen volt beérni kereken 70-nel, noha addig 94 képviselője volt. "Cserébe" nem kis részben a saját sikereként könyvelhette el, hogy a szocialisták 33-ról - a 386 tagú parlamentben - most 209-re növelhették képviselőik számát. Nem csak az MDF-ben, de a szocialistákat (a volt nómenklatúrát) a hatalomba visszasegítőkben, az SZDSZ-ben is sokan csalódtak, és sokan is távoztak a "köpönyegforgató" pártból. Egyikük - Somogyi János ügyvéd, aki már a demokratikus ellenzéknek is oszlopos tagja volt - mesélte el nekem, hogy az egyik szabad demokrata képviselő megkérdezte tőle: "Mondd, miért van az, hogy az SZDSZ-t senki nem szereti?" "Miért - kérdezett vissza Somogyi -, az SZDSZ kit szeret?"

Amilyen tömör, olyan tanulságos, a lényeget megragadó párbeszéd a legfőbb törésvonal akkori természetéről. A széthulló, darabokra eső "nemzeti" törzs leginkább meghatározó - törzsképző - közös élménye az SZDSZ-ellenesség, amely - nem mindenkiben, de saját tapasztalataim, emlékeim szerint sokakban - több-kevesebb zsidóellenességgel is párosult. A "több-kevesebb" itt feltétlen kifejtésre, értelmezésre szorul, amennyiben a zsidóellenesség meghatározó gyökere és alapja itt nem valamiféle faji megkülönböztetés, mert általában nem az egész zsidóság ellen irányul, sokkal inkább ennek egy harcias, "magyar- és nemzetellenesnek" tekintett csoportja: az SZDSZ "kemény magja", s ennek értelmiségi és médiaholdudvara ellen.

Témánk szempontjából különös epizódja ennek a négy évnek a szabad demokraták miniszterelnök-jelölése. A törésvonal mögött mélyen megbújó, mégis messzire ható érzések (ösztönök) és mozgatók (indítékok) természetéről kiváló látleletet nyújt Kuncze Gábor kiválasztásának háttere. Az SZDSZ egyik ügyvivőjének nyilatkozatából tudhatjuk - amire egyébként a "nemzeti" sajtó maga is rájött és ennek hangot is adott már korábban -, hogy a kiválasztásában a fő szempont az volt, hogy Kuncze szülei nem voltak "sem zsidók, sem kommunisták". Miközben tehát az SZDSZ - egy individualista liberális párthoz egyébként feltétlenül illően - mindent elkövetett, hogy a magyar politikából és közéletből kiiktassa (kiiktattassa) a faji megkülönböztetést, saját maga egyik nagy horderejű döntését éppen erre a megkülönböztetésre alapozta: a "zsidó párt" képzetet akarta mindenáron gyengíteni, s ezzel (a nem-zsidó választók előtt) a saját népszerűségét növelni.

Az SZDSZ-ellenesség hevességének ez idő tájt tapasztalható szintjét az MSZP-ellenesség csak évek múltán érte el. Szükség volt hozzá a szocialisták akkor következett négy éves "uralkodására", de még inkább arra a harsányságra és erőfitogtatásra, amely a szocialistákat csak később, az 2002. évi választásokat közvetlenül megelőző és követő időszakban jellemezte. Akkora teljesedett ki az a folyamat, amelyben a nacionalista-antinacionalista törésvonal "teljesen" kettéosztotta a nemzetet (ld. Orbán Viktor kijelentését: "Két világ határán állunk"), s amikor e törés indítékai mögött a zsidó - nem-zsidó ellentét már nem játszik akkora szerepet, mint egyfelől a magyar baloldal (vélt vagy valódi) "nemzetellenessége", másfelől a magyar jobboldal (vélt vagy valódi) "nacionalizmusa".


Törésvonal a második kormányzati ciklus idején
(1994-98)

Egyetlen egy jelentősebb parlamenti párt akadt, a Fidesz, amely az első kormányzati ciklus idején (minthogy hátországa egyelőre bizonytalan volt) még nem foglalta el helyét egyik oldalon (táborban, törzsben) sem. A kivétel azonban, úgy tűnik, valóban erősíti a "szabályt", vagyis a szóban forgó törésvonalra, illetve rendezőelvre vonatkozó tételünket. A Fidesznek - a jelentős részben fiatalok alkotta tagságának és szavazóbázisának - már generációs okokból is vállalhatatlan volt apáik-nagyapáig "kommunista" öröksége; mereven ("zsigerből") elutasította a szocialistákkal való együttműködés lehetőségét. Ám ennek a generációnak - liberalizmusa ellenére, de akár valódi liberalizmusa miatt is - jóval kisebb volt a fogékonysága a hagyományos "népi-urbánus", "nem-zsidó - zsidó", "nacionalista - antinacionalista" szembenállás befogadására, gerjesztésére. Nem állítom, hogy a Fideszben ne akadtak volna olyanok, akikre ugyancsak jellemző volt a szóban forgó hajlandóság. (Dávid Ibolya, az MDF elnöke mesélte el bizalmas beszélgetésen, hogy az Antall-kormány működésének kezdetén némelyik Fideszes még azt sem átallotta, hogy az Országházban a függöny mögül sziszegje oda neki, hogy "fasiszta".) Viszont állítom, hogy ez a fogékonyság és hajlandóság a párt egészére nem volt jellemző, az SZDSZ-re pedig igen. A Fidesz esetében ezért merülhetett fel egyáltalán, s ezért volt egyáltalán lehetséges (a Fodor Gábor-féle, a szabad demokratákhoz húzó csoport kiszorításával együtt) a nemzeti vizekre való áthajózás, úgyszólván a még mozgásban lévő törésvonalon való átkelés.

A túloldalra való megérkezés, lehorgonyzás, habár valójában meghökkentően gyorsan zajlott le, mégis évekig tartott. Voltaképp az 1998. évi országos választások küszöbéig. A felzaklatott, megbolydult, csúfos vereséggel megalázott "nemzeti" törzs csak ekkor hitte el, hogy a Fidesz nem csak politikai kalandra indult feléje, s vélhetően nem árulóként s puszta haszonlesőként érkezett, hanem azzal a küldetéssel (küldetés-érzettel), hogy e törzs élére állva, a rendszerváltásnál kevesebbet, az egyszerű kormányváltásnál viszont többet fog végrehajtani: a baloldal ellenében győzelemre viszi a jobboldalt, s vele együtt új, magasba emelkedő pályára állítja Magyarországot, a magyarság sorsát, jövőjét.

A Fidesz s vele (és általa) immár a nemzeti törzs 1998. évi választási győzelmét az tette lehetővé egyáltalán, hogy a fiatal demokratákkal szemben akkor nem lehetett a korábbiakhoz hasonló, lejárató akciókat indítani, különösen nem kormányzati pozícióból. Mivel a Fidesz az SZDSZ szoros szövetségeseként (sokak szemében ifjúsági pártjaként, "kisöccseként") indult el politikai pályáján, semmiképp nem lehetett (egyelőre legalábbis) az antiszemitizmus (vagy akár a nacionalizmus) vádjával kikezdeni. Ugyancsak elvette ennek lehetőségét az az ügyes Fideszes politika, amely egyelőre kerülte a nyílt nemzeti retorikát, s inkább polgárokról beszélt, akik viszont mint "a nemzet felelős egyedei", ha rejtve is, mégiscsak magukban hordozták a "nemzeti" ideológiát. Ugyanezt a lényegi, de óvatosan adagolt változást volt hivatott kifejezni a párt új neve, a "Fidesz - Magyar Polgári Párt", amely a narancsból hitelesen "magyar", egyúttal a nemzeti liberalizmushoz méltó "polgári" terméket csinált (éppen ellentétesen haladva a Fideszhez egykor közel volt, később vele annál ellenségesebb hetilappal, amely a Magyar Narancs névből a Mancs jelzőtlen elnevezés felé igyekezett hátrálni.)


Miközben a Fidesz a "nemzeti" törzs élére iparkodott, a "nemzeti" pártok továbbra is nagy átalakulásokon mentek keresztül. Az MDF továbbosztódott a már ismert törésvonal mentén: a pártelnöki székért folytatott harcban Lezsák Sándor "nép-nemzeti"és Szabó Iván "nemzeti liberális" irányzata közül az országos gyűlés az előbbinek szavazott bizalmat. Témánk szempontjából ekkor egy roppant érdekes mozzanat következik a párt életében: a vesztesek egy része (köztük olyan meghatározó személyiségek is, mint pl. Kónya Imre, Pusztai Erzsébet) nem hajlandó alávetni magát a lezsáki ("csurkás") vonalnak, s inkább megpróbálkozik a pártalapítás (Magyar Demokrata Néppárt, MDNP) sokkal kockázatosabb útjával. Ezek a politikusok - mint utóbb kiderült, tévesen - azt remélték, hogy népszerűségük visszaszerzéséhez elegendő lesz megszabadulni az MDF-et, s vele a saját személyüket terhelő súlyos bélyegektől (az "antiszemitizmusétól" és a "nacionalizmusétól"), mégpedig oly módon, hogy szervezetileg is kiválnak a régi képletből, így is elkülönülnek a "menthetetlenül", "örökre" besározottaktól. Csakhogy a táborok (törzsi harcosok) már a legfőbb törésvonal két oldalán gyülekeztek. Aki innen távol tartotta magát, az a közvélemény számára mintha jóformán nem is létezett volna.

A törésvonal, illetve mögötte a rendezőelv jelentőségét látszik bizonyítani, hogy a Kereszténydemokrata Néppártban (KDNP) ugyanekkor ugyanilyen törzsi harcok dúltak: ekkoriban a pártot éppen egy markánsan, radikálisan népi-nemzeti, antiglobalista elnök, Giczy György vezette, és elhagyták a "mérsékeltek", a "liberálisok", és megalakították a Magyar Kereszténydemokrata Szövetséget (MKDSZ). (A 2002. évi választások előtt Giczy György mindenki meglepetésére a szocialisták felé keresett együttműködési lehetőséget. Azon túlmenően, hogy ez a lépés minden maradék hitelességét szétfoszlatta, óhatatlanul eszünkbe juttatja Grósz Károly szavait a történelmi pártokról és az ügynökökről...) Az MKDSZ sem tudott eléggé megerősödni az 1998. évi választásokra, a Fidesszel kötött szövetsége révén azonban néhány képviselői helyhez, sőt, egy miniszteri székhez is jutott (Harrach Péter személyében).


Az úgynevezett nemzeti pártok közül - az MDF-en kívül - a Torgyán József vezette Kisgazdapárt (FKGP), és Csurka Istváné, a Magyar Igazság és Élet Pártja (MIÉP) küzdhetett a parlamentbe kerülés esélyével a következő országgyűlési választásokon. Torgyán a magyar vidék vezéreként s (biztos) megmentőjeként tüntette fel magát és kimódoltan erőteljes stílusú, túlzó hangú, keményen antikommunista és antiliberális politikát - pontosabban szólamokat - hangoztatott. Ám tudatosan és módszeres elkerülte, hogy bármiféle okot adjon a zsidóellenesség vádjára, ennek érdekében még kapcsolatokat is keresett, meglátogatta a magyar zsidó szervezeteket. A választásokra a Kisgazdapárt - leginkább a vidék, a kisgazdák voksaival - a nemzeti pártok közül a legtöbb szavazatban reménykedhetett. A törésvonal helyének megszilárdulása, a Fidesz "nemzetivé" válása, illetve a két törzs (két világ) "kikristályosodása" szempontjából óriási jelentősége lett annak, hogy Torgyán, az "antiliberális" és Orbán, a "liberális" a választások második fordulójában hangot és utat talált egymáshoz. Ha ez nem történt volna meg, ha a kisgazdák "tömegesen" nem léptek volna vissza a Fidesz javára, akkor az MSZP-SZDSZ koalíció folytathatta volna a kormányzást. Ez utóbbi két párt politikusai, médiabeli, hátországi véleményformálói egymással versengve riogatták a közvéleményt, milyen veszéllyel járna, ha a Fidesz politikai üzletet kötne a "demagóg", "szalonképtelen" Torgyánnal, ha az "összeférhetetlen" kisgazdákat bevenné kormányába. Annak folytán viszont, hogy az üzletet e rémisztgetések ellenére mégis nyélbe ütötték, s a Fidesz a szövetségeseivel megnyerte a választásokat, az egykori liberális párt "véglegesen" és "visszavonhatatlanul" elfoglalhatta helyét a nemzeti táborban, annak is mindjárt az élén, elismert vezetőjeként. (Az idézőjel itt azt jelzi, hogy a politikában hosszú távon valóban bármi előfordulhat.)

Két aprónak látszó, mégis jelentős mozzanatról szükséges még itt megemlékezni. Az egyik: a visszaléptetés még nem garancia arra, hogy a választók is követni fogják a pártok - pártvezetők - akaratát, s az általuk javasolt személyre, vagyis a másik párt jelöltjére adják voksukat. Az a tény, hogy a kisgazda szavazók mégis ezt tették, a korábbi, liberális Fidesszel szembeni "leküzdhetetlen" ellenszenvük elmúlását mutatta, s hajlandóságukat, hogy befogadják a Fideszt a "nemzeti" táborba. A másik jelentős mozzanat: a kisgazdákkal kötött választási szövetséget megelőzte az MDF-fel létrejött szövetség, a választókerületek számottevő részében a közös (MDF - Fidesz MPP) képviselőjelöltek indítása. Az MDF-nek a Fidesszel közös jelöltjei rendre be is kerültek az országgyűlésbe, a csak MDF-esként indulók azonban nem. (Az MDF mint párt csupán 2,8 százalékát nyerte el a szavazatoknak, vagyis választási szövetség nélkül - elvileg - nem is került volna be a parlamentbe. Azt nem tudhatjuk, hogy ha önállóan indul, hányan óvták volna szavazataikkal a kieséstől; de nincs különösebb okunk feltételezni, hogy elérte volna az 5 százalékot.) Az eredmény mindenesetre azt tükrözte, hogy a nemzeti oldal választói kimagaslóan értékelték és voksaikkal kifejezetten jutalmazták az együttműködési hajlandóságot a (törzshöz tartozó) "nemzetségek" között. A 2002. évi választások (azaz a nemzeti oldal veresége) után a Fidesz újra megpróbálkozott a "teljes" nemzeti oldal összefogásával, ezt a próbálkozását azonban már korántsem nézi majd olyan jó szemmel a "nemzeti" közvélemény egésze. Az új helyzetben ugyanis a párt igyekezete már nem feltétlen arra utal, hogy itt valaki elég bátor ahhoz, hogy a szétszórt nemzeti erők élére álljon, hanem arra, hogy az eddiginél is dominánsabb vezetői szerepre tör.


Az 1994-98 közötti időszak egyik nagy törzsi fejleménye a MIÉP látványos erősödése, százezres demonstrációi, az országgyűlésbe való kerülésének reális lehetősége volt. Mivel az antinacionalista tábornak a Fideszt bajosan lehetett volna közvetlenül antiszemitának, szélsőjobboldalinak nyilvánítani, ezért maradt a közvetett veszély sűrű hangoztatása: ha a jobboldal nyerne, abban nem csak a "szalonképtelen" Torgyán és kisgazdái, de a "még szalonképtelenebb" ("antiszemita", "fasiszta" stb.) Csurka és Miépesei is szerephez, hatalomhoz jutnának. Szavazz tehát (megint) a baloldalra, az MSZP-SZDSZ koalícióra!

A MIÉP bekerülését ekkoriban még az a gondosan a közvéleménybe adagolt üzenet (felhívás) sem veszélyeztette, hogy "ne szavazz a kis pártokra, mert a rájuk adott szavazat elvész" (mármint a "törzs" számára). A radikálisan nacionalista és antiliberális párt tagsága ugyanis - mellesleg hasonlóan, mint az SZDSZ-é - a Fidesz "színeváltozásai" mögött nem a pártvezetők (és párttagok) meggyőződésének megváltozását sejtette, hanem erős hatalmi ambíciókat és ügyes politikai manipulációkat. 2002-re ez a helyzet lényegesen megváltozott. Egyebek között a millennium folyamatos megünneplésével (zászlóátadások, avatások), a szent koronának az Országházba költöztetésével, a Mária Valéria-híd, a Nemzeti Színház, a Terror Háza megépítésével vagy a Benes-dekrétumok elítélésével a Fidesz 1998 és 2002 között olyan radikális nemzeti vonásokat öltött, hogy a MIÉP-hívők tekintélyes része most már nem attól félt, hogy pártja esetleg ne kerülne be az országgyűlésbe, hanem attól, hogy a Fidesz nem lesz elég erős a kormányalakításhoz. Azt ugyanis a parlamentben közösen eltöltött négy év során (tehát 1998 és 2002 között) megtapasztalhatták, hogy a Fidesz részéről a közös "törzsi" (nemzeti) kötődésből csak a hallgatólagos együttműködésre futja, a MIÉP nyílt elfogadására még véletlenül sem. Az "átszavazásban" azonban Csurka hibás politizálása is kétségkívül meghatározó szerepet játszott: azzal, hogy "akár 12-20 %-os" MIÉP-eredményt jósolt, nem a szavazói lelkesedését (a pártra való szavazási hajlandóságukat) erősítette, mint inkább az éberségüket altatta el: hogy bizony az átszavazások veszélyeztethetik a párt bekerülését...


Végül a szabad demokratákról kell még itt szót ejtenünk ebből az időből. Az SZDSZ mint a kisebbik kormánypárt, lényegében két út, két politika között választhatott, s mindkettővel meg is próbálkozott. Tisztában lévén azzal, hogy az MSZP-vel való lepaktálása jelentős népszerűségvesztéssel járt számára, igyekezett félig-meddig ellenzéki szerepet betölteni a kormányon belül; nem véletlen, hogy ennek a kormányciklusnak (1994 és '98 között) állandó kísérőjelensége a két kormánypárt "veszekedése". Másfelől viszont igyekezett minél nagyobb hasznot húzni sajátos helyzetéből; mégpedig abból, hogy a kormányban való jelenléte a szocialistáknak két okból is nagyon fontos volt. Az egyik: lehetővé vált az ún. kétharmados (sarkalatos) törvények megváltoztatása. A másik - s talán ez volt a fontosabb -: az SZDSZ mint rendszerváltoztató párt áttételesen "törvényesítette", "szalonképessé tette" a "kommunisták" visszatérését, rendszerváltoztató, demokráciaépítő tevékenységét. A "veszekedés" választása a szocialista, általában pedig a baloldali szavazók SZDSZ iránti rokonszenvét nyilván nem erősítette (ugyanúgy, ahogy '90 és '94 között sem), ennek következtében innen az SZDSZ nem tudta fogyatkozó szavazóbázisát pótolni-erősíteni; sőt, még az is kérdéssé vált, hogy 1998-ban egyáltalán be tud-e majd újra kerülni az Országházba. Ám a következetes és látványos stílusváltás jó alkalmat, "vissza nem térő lehetőséget" nyújthatott volna az SZDSZ-nek arra, hogy bebizonyítsa a gyanakvó "nemzeti" oldalnak: habár koalícióra lépett a szocialistákkal, mégis mindennél fontosabb számára a tisztességes rendszerváltozás elősegítése, végrehajtása. Ezt az új arcot (arculatot) azonban számos okból nem sikerült produkálnia. Mindenekelőtt a miniszteri tárcák szétosztása keltett ellenérzéseket a koalíció kisebbik pártja iránt, kétségkívül az előítéletes sztereotípiáknak is köszönhetően: egyfelől elkerülték a gazdasági tárcákat ("nyilván azért, hogy a rossz gazdasági helyzetért ne kelljen felelősséget viselniük"); igényt tartottak azonban az oktatási-kulturális tárcára ("nyilván azért, hogy - a zsidók (?!) - kisebbségi helyzetükből kedvükre alakítsák a fiatalság gondolkodását, befolyásolják az egész kultúrát - a kultúrharc kimenetelét"); de megszereztek egy roppant fontos tárcát, a belügyit is ("nyilván azért, hogy politikai céljaiknak megfelelően adatokat gyűjtsenek ellenségeikről, s adatokat tüntessenek el az övéikről"). Ráadásul négy éve alatt elegendő tápot is adtak az előítéletekhez. Fodor Gábor miniszteri ténykedését botrányok kísérték végig, mígnem Magyar Bálint, egy sokkal ügyesebb (körmönfont észjárású) politikus került a helyére. Kuncze Gábor belügyminisztersége alatt a rendszerváltozás kezdete óta először lépett fel a rendőrség (történetesen "nemzeti") tüntetők ellen brutális erőszakkal. Ráadásul az a tény is napvilágra került, hogy - a Kuncze vezette - Belügyminisztériumban olyan igazolást állítottak ki egy volt ávós számára, amely szerint az ÁVH-n nem alkalmaztak fizikai erőszakot...

Szintén nem vetett jó fényt a szabad demokratákra, hogy miközben a párt (Hack Péter) meghirdette a tiszta kezek politikáját, a négy éves ciklus legnagyobb port kavart korrupciós botrányából (a Tocsik-ügyből) ők is kivették a részüket a szocialistákkal. Elmondhatjuk tehát, hogy a ciklus végére (1998-ra) híveik nem lettek többen (sőt, sokkal kevesebben), de az SZDSZ-nek többé nem kellett egyedül viselnie a "mumus" - a nacionalista indulatok céltáblájának - akaratlan és hálátlan szerepét. Mérvadó (nem "szélsőséges") körökben is terjedt - ekkortájt még óvatosabban, a következő négy évben (a Fidesz "uralkodása" alatt) erőteljesebben - a nyílt "kommunistázás", s ez a törésvonal természetének megértése szempontjából - mint látni fogjuk - fontos mozzanat.


Törésvonal a harmadik kormányzati ciklus idején
(1998-2002)

Médiakönyvemben bővebben, e könyv egy másik fejezetében (Háborús vonások) elégséges mértékben igazolom, hogy a most következő négy év úgy indul, mintha az 1990-94 közötti évek folytatódnának: ezért is adtam neki a "Déjà vu-k kora" elnevezést.

"Az ellenzék és hátországa - főképp a szabad demokratáké - újra előveszi az A-fegyvert, és úgy tűnik, akár a kisgyerek, önfeledten játszik vele. Lehet pedig, hogy fél, az is lehet, hogy készül valamire. Kívülről nem látszik, mi zajlik a fejben, csak a kisebb-nagyobb robbanások hangját hallani az újra ellenzéki médiából. Ha megvizsgáljuk az érzelmi töltetet, kísértetiesen a régi, ismerős motívumok: egyfelől a rettegés, az üldözöttség unos-untalan hangoztatása, az ellenfél lefasisztázása, leantiszemitázása, hozzákeverve egy keveset a kunbélás, kádárista, rákosista diktatórikus rémképekből, de nem feledkezve meg az új rémképről, Csurka Istvánról sem; másfelől az ellenfél mérhetetlen lenézése, ideológiájának, kultúrájának lelkes ócsárolása.

Déjà vu."[146]

A Fidesz mindebből megérthette: liberális gyökerek ide vagy oda, nem remélhet kegyelmet. Ez a média, ennek a médiának a becses szószólói (törzsi harcosai) mindent el fognak követni, hogy kikezdjék, tönkretegyék a "nemzetieskedő", "kuruckodó" fiatal demokratákat. Az e mögött megbújó gyűlölködés, megsemmisítő, kirekesztő indulat, mérhetetlen egyoldalúság, elfogultság és igazságtalanság Orbán Viktorék számára semmilyen tekintetben nem tűnt helyénvalóbbnak, elfogadhatóbbnak, mint például a Vasárnapi Újság vagy a Magyar Demokrata "antiszemitizmusa", "szélsőjobboldalisága"; ráadásul a "nemzeti" törzs eme nagy hatású, véleményformáló orgánumai egyre nagyobb tisztelettel, sőt, szeretettel szóltak a fiatal, ambiciózus kormányfőről, ténykedéseiről, nagy ívű elképzeléseiről.

Orbán Viktorék csaknem egy hosszú éven át haboztak: átlépjék-e a Rubicont? Hozzáfogjanak-e a médiaegyensúly megteremtéséhez? A maguk képére és hasznára alakítsák-e ki és formálják át legalább a kisebbik részét? Nyíltan "elfoglalják-e" (amennyire egyáltalán elfoglalhatók) a közszolgálati rádiót és a televíziót; kevésbé nyíltan, de igénybe vegyék-e ehhez a MIÉP segítségét (a médiafelügyeletet ellátó kuratóriumi pártdelegáltak dolgában)? Alapítsanak-e lapot és finanszírozzák-e végső soron közpénzekből? Elfogadják-e nyíltan a "szalonképtelenek" támogatását, és tegyenek-e nekik ugyanilyen nyíltan gesztusokat, ha kell, százmilliós ingatlanhoz segítve őket infrastruktúrájuk létrehozásában? Világos volt a tét is, a kockázat is: ha minden marad a régiben, 2002-ben ezért bukhatnak. Ha elindítják a kiegyensúlyozó manővert, semmi nem menti meg őket a tömény szélsőjobboldalizástól, antiszemitázástól, fasisztázástól, rasszistázástól - s akkor meg ezért. Orbán Viktor végül a második változat mellett döntött. Úgy ítélte meg, a balliberálisok viselkedése sokkal rosszabb már úgysem lehet. A nemzeti oldalhoz való immár teljesen nyílt és visszavonhatatlan csatlakozással biztosan megnyerték maguknak - a "külső" elismerésre kiéhezett, s ezért minden jó szóért rendkívül hálás - nemzeti törzs szinte teljes egészét a nemzeti média csaknem teljes keresztmetszetének támogatásával, a Heti Válasz című mérsékelt hetilaptól a Magyar Demokrata című radikálisabbig és a Vasárnapi Újságig. Még a MIÉP sok tagjának, sőt, személyesen Csurka Istvánnak a rokonszenvét is kivívták; ez a rokonszenv csak a 2002. évi országos választások után párolgott el hirtelen, amikor kiderült, hogy a Fidesz markánsan megerősödött nemzeti radikalizmusa (s vele a nagy számú Miépes átszavazás) váratlanul elütötte Csurka pártját az Országházba kerüléstől.

Végül is: jó döntött-e a Fidesz?

Előbb néhány tény, majd néhány alapos feltételezés.

Az Orbán kormány elsőnek a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségével (a Mazsihisz-szel) kötött megállapodást a szövetség [???] államosított ingatlanjai utáni teljes kárpótlásról, jelentősen megemelve azt az összeget, melyet a Horn-kormány erre a célra tervezett. Több olyan törvénymódosítást hajtott végre, amely a hitközségek által fenntartott intézmények pénzügyi támogatását szolgálta. Orbán Viktor és kormányának tagjai soha nem tettek antiszemita kijelentéseket. A baloldali (antinacionalista) sajtó és értelmiség mégis az első pillanattól fogva elementáris támadásokat intézett ellene, amelyekből nem hiányzott a antiszemitizmussal, fasizmussal, rasszizmussal való vádaskodás sem. Ezt figyelembe véve a Fidesz az egyetlen járható utat választotta. Ennek fényében kell értékelni a Mazsihisz elnökének véleményét is: Heisler András a Magyar Nemzet riportereinek kérdésére, hogy antiszemitának tartja-e Orbán Viktort, azt felelte, hogy "Orbán Viktort nem tartom antiszemitának, de közösségünket rendkívül sértette, hogy miniszterelnökként olyan médiaműhelyeket preferált, melyek antiszemitizmusa közismert".[147] A "preferálás" bekövetkezése előtt a Mazsihisz soha nem emelte fel szavát Orbánék igazságtalan megtámadása ellen, nem valószínű tehát, hogy a Fidesz sokat veszített volna az említett médiaműhelyek preferálásával.

A Fidesz - pontosabban a jobboldal - 2002-ben a választásokat éppen csak hogy elveszítette; vagyis az MSZP - az SZDSZ-szel - nagyon ügyes (helyenként csalásgyanús) szervezéssel éppen csak hogy megnyerte. Ilyen értelemben a Fidesz jó stratégiát ("nemzetit") és jó taktikát ("radikálisat") követett. A Miépes szavazatok nélkül számottevőbb lett volna a veresége. De kevesebb nemzeti radikalizmussal sem nyert volna szavazatokat a balliberális táborból.

És az ingadozóktól?

Bizonyos adatokból arra a következtetésre kell jutnunk, hogy a Fidesz túlságosan nagy figyelmet szentelt annak a törésvonalnak, mely ennek a fejezetnek is a témája; sok mindent meglátott és felismert ennek a törésvonalnak a természetéből, mégis hibás következtetésre (lépésre) jutott. Jól látta például, hogy radikalizálódó "nemzeti" gesztusaival (ld. kokárda-kampány) és radikalizálódó "antikommunista" retorikájával (ld. pl. Kövér László esetét a kötéllel) csaknem az egész egyszerre "nemzeti" és "antikommunista" jobboldal szavazatait megszerezheti magának. Ám nem vette észre, hogy bár a törzsi háború képletesen valóban kettévágta Magyarországot, tehát alapos okkal lehetett "két világ"-ról (két világ határáról) szólni, az ország választóinak tekintélyes része mégsem tudott vagy mégsem akart a törzsi értékek szerint orientálódni. Erre a felismerésre még párt is szerveződött (a Centrum), ám kívülállóságát nem tudta hitelt érdemlően igazolni, már csak ezért sem játszhatott meghatározó szerepet a választásokon.

Egy korábbi írásomban (Fidesz-vereség: mi történt?!) a 2002. évi országos választások két fordulója között elemzem az első forduló - igen meglepő - eredményét s egy igen különös kísérőjelenségét. A Magyar Demokratában megjelent írásból három, a "mérleg nyelve"-szavazókról szóló részt itt is felidézek; úgy vélem ugyanis, hogy az ő létük és viselkedésük figyelmeztetés: a törzsi háborúba belefeledkezve hajlamosak vagyunk megfeledkezni mindazokról, akik egészen más képlet szerint gondolkodnak és léteznek; s észre sem vesszük, mikor idegenítjük el őket egész rendszerváltozásunktól, demokráciánktól.

Az összes kis párt elnöke - ha bekerült pártja az Országgyűlésbe, ha nem - egyöntetűen azzal magyarázta a vártnál gyengébb szereplésüket, hogy a kimagasló választói részvétel (71 %) nem kedvezett számukra. Minden jel szerint igazuk van. A mérleg nyelvét azok a voksolók billentették a szocialisták felé - a Fidesz és a kis pártok ellenében -, akik, mondhatni, mindenki számára váratlanul rászánták arra a fáradságot, hogy elvonuljanak az urnákhoz. Összehasonlításképpen: négy évvel ezelőtt a választóknak csak 56,25 százaléka ment el. Minek köszönhető a voksolási hajlandóságnak ilyen - legalábbis hatására nézvést - óriási változása? S miért pont a szocialistáknak kedvezett ez?

Körültekintő kutatás nélkül biztosat állítani természetesen nehéz. Szintén a közvélemény-kutatók jóvoltából annyi azonban tudható, hogy a több mint 500 ezer váratlan voksoló 80 %-a (kb. 400 ezer) a szocialistákra szavazott. S azt is tudni, hogy soha ilyen magas még nem volt - nem csak a részvétel, de - a választ megtagadók aránya: 16 százalék! Néhány logikus felvetés, gondolat ennek ismeretében már adódik.

Olyan választói rétegről lehet szó, amely nem abban volt bizonytalan, hogy kire szavazzon, hanem hogy egyáltalán elmenjen-e szavazni. Minden bizonnyal olyan emberek ezek, akik vesztesei a rendszerváltozásnak. Olyanok, akik sikertelenek, s talán még szerencsétlenek is. Vagy ha sikeresek, úgy érzik, ehhez semmi közük az új politikusoknak, de nincs köze még a demokráciának sem, mert ők már Kádár alatt is meg tudták szerezni a magukét, ráadásul akkor kevesebb volt hozzá a hűhó, a képmutatás, kisebbek a pártklientúrák. Mindezek miatt nem gondolták úgy, hogy nekik demokráciát kellene játszaniuk; egyik párt sem tudta lelkesedésbe hozni őket, a harsány, pénzpazarlós kampányolás még talán dühítette is őket. A közvélemény-kutatók is ezért nem tudták szóra bírni őket, mennek-e, és kire akarnak szavazni. E kudarcos (vagy közömbös) emberekben, lassan ébredt a hajlandóság, hogy "na jó, beszállok"; de erre az ő indítékuk más volt, mint a többségé. (...)

E csalódott emberekből (akik szerencsétlenségükkel magukra maradtak vagy a maguk felemás - összeügyeskedett, de olykor talán meg is dolgozott - sikerével inkább a maguk útját szeretik járni), a kampány kezdetben csak mérsékelt érdeklődést váltott ki. Az egyre intenzívebb országos kampánycirkusznak azonban előbb-utóbb beérik a "vetése", egyre nehezebb bárkinek is kivonnia magát alóla. Két hónappal a választások előtt megkérdeztem elsőszavazós diákjaimat (harminc újságíró-, illetve kommunikátorpalántát), hogy ki készül élni állampolgári jogával. Kevesebb, mint fele. Az első forduló másnapján ugyancsak megkérdeztem: ki volt választani? Egyetlenegy kéz maradt lent. Nem biztos azonban, hogy a szóban forgó, "mérleg nyelve"- réteg a kampánycirkusz hatására azt érezte át, hogy neki mint állampolgárnak felelőssége és kötelessége elmenni szavazni, mert ettől demokrácia a demokrácia. A választási eredmények és az iménti közvélemény-kutatási adatok ismeretében sokkal valószínűbbnek tűnik az, hogy minél inkább azt próbálták bebizonyítani neki, hogy milyen ragyogóan megy minden, hogy itt már a jövő építése javában elkezdődött, hogy itt a polgárok közérzete (jókedve) fellegekbe emelkedett, hogy itt a Terror Házától a Magyar Nemzeti Színházig, a Hídembertől az Uránia Filmszínházig csupa csoda minden, a Széchenyi-terv beláthatatlan távlatokat nyit minden magyar polgár számára - nos ezek az egyébként valóban fontos dolgok ezt a szkeptikus, kiábrándult réteget annál jobban irritálhatták. (...)

A "mérleg nyelve"-réteg bár a szocialistákra szavazott, de egyáltalán nem a szocialistákkal rokonszenvezik, hanem a mindenkori fennálló kormányzattal, a demokráciát éppen megtestesítő hatalommal ellenszenvezik. Nem valakire megy szavazni, hanem valaki ellen. Ugyanez a réteg ugyanabból fakadó csalódottságában már aktívan közreműködött az Antall-, illetve Boross-kormány leváltásában is. A változó részvételi arányokból láthatóan ez a réteg fontosabbnak ítélte, hogy 1994-ben megbüntesse az MDF-et, a "rendszerváltoztató" pártot, mint hogy 1990-ben - a hosszú-hosszú idő után első szabad választásokon - éljen állampolgári jogával: ennek első fordulójában a választók mintegy 65 százaléka járult az urnákhoz, négy évvel később 68 százalék!

Ugyanez a réteg azonban meg sem mozdult 1998-ban, a választások első fordulójában. Addig nem tapasztalt alacsony részvétel: 56,26 százalék. Vagyis a választásra jogosultak jóval több, mint negyven százaléka nem akart élni azzal a jogával, hogy beleszóljon az ország sorsának alakulásába! Mert annyira jól mentek volna a dolgok? Nem. Azért mert nem hitt a választás értelmében, nem hitt a demokráciában. S mert számára most nem volt tétje a választásnak!

Ez a réteg ugyanis jellemzően az új rendszert, azaz a demokráciát megtestesítő pártokat, az új - és számára többé-kevésbé idegen, sőt idegesítő - fogalmakkal élő politikai erőket szereti-akarja büntetni. Ő, aki nem hisz felelősségében, választása értelmében, nem polgár. Aki polgárokról beszél, az nem róla beszél, sőt, kihagyja a kedvezményezettek, a felmagasztaltak közül. Aki nemzetről beszél, az szintén kirekeszti őt a láthatóan boldogan együtt építők, együtt tapsolók táborából, mert ő egy egyszerű lakos, születése jogán állampolgár, akinek nincs szüksége sem a nemzeti hókuszpókuszokra, sem a határon túli magyarokra, s ő csupán azt szeretné, hogy itt és most garantálják számára a megélhetést, a boldogulást. Ne beszéljenek neki állandóan a holnapról, a jövőről, mert azt már a szocializmusban is unta, ne traktálják mosolyokkal és bizakodásokkal, amikor a politika köreiben már most sem tud kihez segítségért fordulni. Egyáltalán: ne beszéljenek neki demokráciáról! Miközben az új politikai és a hozzá többé-kevésbé kötődő gazdasági elit soha nem látott jólétben, soha nem látott hatalmi befolyással él, neki rosszabbul megy, mint Kádár idején; vagy jól megy most is, de éppen nem a demokrácia vívmányainak köszönhetően, hanem lappangó antidemokratikus burjánzásokba, a demokrácia torzulásaiba belekényszerítve. A jobb életért, megélhetésért, sikerért folytatott verseny terepe egyre kevésbé valamiféle ideális szabad piac, ahol ki-ki tisztességgel megmérettetik és győz a jobbik; ellenben az győz, aki jobban visszaél a hatalmával, aki többet fizet vagy szolgál azoknak, akik visszaélnek a hatalmukkal, vagy aki egyszerűen csak többet lop vagy nagyobbakat csal.

Nem azt állítom, hogy ma ez volna Magyarország; de azt igen, hogy ez is Magyarország, s nem rémképeket álmodik, hanem a valóságot - a valóság egy-egy igaz szeletét - éli meg az, aki így érez, így gondolkodik. Az az ember, aki ez ellen szavaz, a létező demokrácia ellen protestál. A demokratát játszókat bünteti. Minél inkább "játsszák", annál inkább. Ez az ember nem félelmében hallgat; nem arról hallgat, hogy a szocialistákra óhajt szavazni; hanem amiatt hallgat, mert lelkileg kívül helyezte magát a demokrácián; amiatt hallgat, mert igazából nem választani, hanem büntetni készül.[148]

Ennek a kudarcos rétegnek az irritálásába-hiszterizálásába váratlan taktikaváltással, hirtelen előkapott "okos" - ráadásul nyerőnek bizonyult - kampánypolitikával besegített, már-már vesztét érezvén, a szocialista párt is. Érdekes színfoltja törzsi háborúzásunknak, hogy ehhez a tippet és löketet egy izraeli kampányspecialista, Ron Werber adta meg; a választások után közvetve-közvetlenül gyakori témája volt ez a "nemzeti" orgánumoknak. Még érdekesebbnek tűnik azonban az, hogy a hírek szerint Ron Werber nem olyasféle útmutatást adott, hogyan kellene a kampány során a nacionalista - antinacionalista (azaz törzsi) ellentéteket kezelni, kiaknázni (ez amúgy is ment a kampányrésztvevőknek), hanem kifejezetten arra biztatott, hogy a kormányzati sikereket, eredményeket kell a lehető legdurvábban "negatívba forgatni"; akár a "nemzeti" sikereket is. Ha például a Fidesz sikert ért el a nemzeti propagandában, akkor folyamatosan a korrupció és tékozlás árnyékát kell rávetíteni mindarra, ami ide kapcsolódik (pl. az Országimázs Központ, az Ezüsthajó, a Happy End, a Millenáris Park, a Hídember stb.). Vagy ha például Orbán Viktor alig pár hónappal a választás nagy napja előtt büszkeségtől dagadó mellel írja alá a státustörvényről szóló megállapodást román partnerével, s eközben kissé pimasz és fölényes mosolyt küld a kamerák erdején át ellenfeleinek, akkor ezt az erőt, sikert demonstráló, sőt, a leendő győzelmet sugalló aktust minimum 23 millió román munkavállaló "várható" beáramlásával való riogatással kell ellensúlyozni.

Így történt.

A helyzetben rejlő furcsa paradoxon, hogy a román "sáskajárással" való riogatás voltaképp egy valóban alantas - mert gyűlölködő - nacionalista érzést lovagolt meg; olyasfélét, amely fényévnyi távolságra áll a Fidesz által is táplált közösségmegtartó - közös múltat ápoló és közös jövőt építő - nemzeti eszmeiségtől. A 23 millió román veszedelmétől azok rémüldöztek, akiknek magyarsága (magyar önazonossága, identitásérzete) nem a közös nemzet közösségi élményéből - közös sorsból, közös felelősségekből és kötelezettségekből, közös örömökből - táplálkozik, hanem az egyéni kiváltságokból; azokból, amelyek abból származnak (adódnak), hogy valaki magyar; ám nem abból, hogy magyar nemzetiségű, hanem abból, hogy magyar állampolgárságú. Az ilyesfajta mentalitás (értsd: az ilyen mentalitású személy) szélsőséges helyzetekben mint "kisnyilas" vagy "kiskommunista" egyaránt megtalálja a helyét, hiszen bárkit és bármit (bármilyen személyt, csoportot, etnikumot) képes gyűlölni, akiről/amelyikről azt állítják, hogy felelős az ország szorult helyzetéért vagy amiért helyzetének rosszabbra fordulása várható, és benne az ő helyzetének tényleges vagy lehetséges megromlásáért.

A paradoxon felfedezésének számunkra azért van jelentősége, mert hozzájárul a törésvonal természetének megértéséhez. Az Orbán-féle (vagy akár az Antall-féle "15 milliós") nacionalizmus, minden ellenkező híresztelés és vádaskodás ellenére, nem kirekesztő, hanem védekező. Természetesnek veszi és magáénak tekinti a Szent István-i örökséget, vagyis egyáltalán nem idegenkedik az idegenektől, létezésüket nem veszteségként, hanem gazdagodásként éli meg - egészen addig a határig (pontig), amíg saját közösségi (és nem egyéni!) létében nem érzi fenyegetve magát. Ámde a Kovács Lászlóék által - a 23 millió román beözönlésének rémképével - meglovagolt "nacionalizmusnak" valójában semmi köze a "nemzeti" felfogáshoz, annál inkább a "magyar állampolgári" tudathoz, azaz a vele járó jogokhoz és kiváltságokhoz. Hogy ez mennyire így van, fényesen bizonyítja az a tény, hogy a 23 millió "románon" rémüldözőnek eszébe sem jut, hogy ezek között akár erdélyiek (bánátiak stb.), azaz ottani magyarok is lehetnek. Ezek a magyarok ugyanis számukra valójában románok.

Nem véletlen, hogy miközben a hazai szocialisták és szabad demokraták nap mint nap számos jelét adják annak, mennyire idegen tőlük az afféle felfogás, hogy "a magyarság egységes nemzetet alkot", s olyan főideológusuk például, mint Kovács László pártelnök (s egyben külügyminiszter), habozás nélkül levenné a Szent Koronát a magyar igazolványról (mondván, hogy Nagy Magyarországra emlékeztet, s ez egyaránt zavarja az Európai Unió bürokratáit és a szomszédainkat), eközben súlyos támadásként és sérelemként élik meg, ha valaki kétségbe vonja magyarságuk igaziságát. Különösen beszédes e tekintetben a szabad demokratáknak a státustörvényhez való viszonyulása, amelynek elemzését másik fejezetben végzem el. Itt csupán annyit mondok, hogy a liberálisok, kik különben a kisebbségi jogok csorbulására, illetve a kisebbségi lét nehézségeire oly fogékonyak, a határon túli magyaroknak mint közösségnek a gondjaival egész egyszerűen nem tudnak mit kezdeni, még a látszatok (a propaganda) szintjét sem. A Bauer Tamások szemében ugyanis a "nemzet" mint valóságosan ható tényező erősíti a magyarsághoz mint nemzethez (történelmi, kulturális közösséghez) kötődők boldogulásának esélyét, ám gyengíti azokét, akik a magyarsághoz (Magyarországhoz) inkább csak jogalanyként: állampolgárként, lakosként kötődnek és tartoznak.

A kettő közti határvonal azonban nem feltétlen egyértelmű és világos. Minden országnak vannak ugyanis nemzeti jelképei, tehát a kétféle kötődést nem lehet élesen elkülöníteni egymástól. Azon túl, hogy magyar liberális körökben időnként divattá válik a nemzeti jelképek gúnyolása, nincs okunk kételkedni abban, hogy ugyanebben a tágabb liberális szférában bőségesen vannak olyanok is, akik szintén megkönnyezik, ha egy magyar lép az olimpiai dobogó legfelső fokára, felcsendül a magyar himnusz hangja, s felvonják a nemzetiszín lobogót.

Egyikük például, aki ezt a könnyezést bizalmasan elárulta, egy balliberális lap és egy balliberális tévéműhely munkatársa, zsidó származású, ráadásul - nem ritkaság ez a magyar médiában - egykor titkosügynök volt. Sablonos "nemzeti" felfogás szerint eme meghatározások - sablonok - mindegyike önmagában elegendő, hogy valaki ne hatódhasson meg magyar sikeren magyar büszkeségében. Az élet, úgy tűnik, mindig bonyolultabb, árnyaltabb, mint ahogy előítéleteink alapján tudjuk elképzelni.

Mindezek fényében már az is érthető, hogy miért váltott ki súlyos ellenérzést - sőt, valósággal dühöt - a baloldalon a Fidesznek, illetve a "nemzeti" tábornak az az elhatározása, hogy 2002. március 15. után nem veszi le a kokárdát, hanem a választásokig "minden igaz magyar" magán viseli. Nem lenne helyes arra fogni, hogy az ügyes kampányfogás bosszantotta volna a "nemzetietleneket". Hanem valóban úgy érezhették, hogy a Fidesz túllépett egy olyan határt (az elemző szempontjából: ugyancsak a Rubicont), amely minden tekintetben elfogadhatatlan, visszautasítandó: hiszen akárhogy is, de azt üzeni, azt sugallja, hogy aki baloldali, az valójában nem a nemzet, nem a magyarság valódi tagja, hanem idegenszívű, hazafiatlan, vagy tán még hazaáruló is.

Nos, bizonyos, hogy ezen a kampányhúzáson többet veszített a Fidesz, mint amennyit nyerhetett rajta; ha nem is közvetlenül, de közvetve. Lehet, hogy elcsábított vele pár ezer embert Csurka táborából, talán még az MDF-ből is, az viszont egészen biztos, hogy élesen maga ellen fordította a baloldal mérsékeltjeit. A kokárdázás hatására - erre való feleletként - alakult meg például a Modern Magyarok Mozgalma, amely az ország ily módon való megosztása (kettéosztása) ellen lépett fel. A Fidesz ellen mint az országot megosztó, ároképítő párt elleni harc aztán egyik jól bevált eleme is lett a szocialisták és a szabad demokraták választási kampányának. A Medgyessy Péter 40 milliós (Gresham palota-féle) "lobbiügyét" átvészelve az ellenzék innentől kezdve lépésről-lépésre legyűrhette a még meglévő távolságot maga és a Fidesz között. Ha netán nem lenne igaz, a helyzet kiélezett, elmérgesedett voltát akkor is jól tükrözi az a hír, amelyet Wittner Mária a nevezetes, Erzsébet-hídi "csata" egy éves évfordulóján - ugyancsak a hídon elmondott szónoklatában - osztott meg a közvéleménnyel: Izraelből charterjáratok hozták a kettős állampolgárságúakat szavazni. A baloldalra - pontosabban a "leselkedő nacionalista veszély" ellen - szavazni, ha nem is hazafiúi, de "erkölcsi" kötelességgé vált; mint ahogy "erkölcsi" kötelességgé vált a bizonytalanokat, habozókat, a rejtőzködő "mérleg-nyelve"-szavazókat a "nacionalisták" ellen hangolni (s ezzel indirekt módon a baloldal mellé állítani). Az előbb említett évforduló előestéjén az újonnan felépült (szekszárdi) Szent László hídon tartott ünneplésen (a polgári körök összejövetelén) Orbán Viktor elnök nem véletlenül nyilvánította ki félreérthetetlenül, hogy a Fidesz - Magyar Polgári Szövetség ezentúl a baloldalt is a nemzet részének tekinti.

"Eljött az ideje, hogy szóba elegyedjünk azokkal is, akik másképp szavaztak. [...] Ha hiszünk abban, hogy lesz teljes nemzeti összefogás, akkor eljött az idő, hogy polgári összefogás után elkezdjük építeni az ennél szélesebb nemzeti összefogást is a problémák megoldása érdekében."[149]

"Miért kellene a közös gondoktól gyötört, a nehezedő megélhetés, a munkahelyek elvesztése, a gyermekeink jövője miatt egyformán aggódó embereknek egymással szemben állniuk, ahelyett, hogy együtt próbálnánk megállítani hazánk süllyedését [...]" - erősíti meg az új politikai irányt a Fidesz első embere három hónappal később.[150]

Ez azonban már a következő kormányciklus ideje, az utolsóé, amelyet a törésvonal tanulmányozásáért vizsgálunk. Előbb még, az 1998-2002 közötti időszakot elemezve, feltétlenül figyelmet érdemel három, témánk szempontjából fontos körülmény, illetve esemény. Az első kettőről rövidebben-hosszabban másutt is szólok, ezért csak megemlítem őket. Ezek egyike a baloldal szívós igyekezete, hogy, úgymond, a "szélsőjobb rohamosztagát", a MIÉP-et összemossa a Fidesszel. Másika: az a valószínű tény, hogy az Egyesült Államok elnöke azért nem fogadta a választások előtt Orbán Viktort, mert a magyar kormány Grippen típusú, svéd vadászgépek megvásárlását határozta el (vagy más vélemények szerint: nem mutatott elég lelkesedést a NATO támogatására a prágai konferencia idejének közeledtén). A választások után a még szomorúbb tény: az ügy folytatásaként az USA legbefolyásosabb külügyi folyóiratában, a Foreign Affairs-ben Orbán Viktort és kormányát nacionalizmussal és antiszemitizmussal vádolták. Hogy mennyire helytállóan - pontosabban: nem helytállóan -, azt közvetve a magyar bíróság eldöntötte, amikor Juhász Ferencet ugyanezért a tettéért elmarasztalta Orbán ellenében. Azt pedig, hogy az USA számára mennyire fontos kérdésről van (volt) szó, jól mutatja, hogy Tom Lantos nyíltan lobbizott az amerikai gépek vásárlása érdekében. Az eset mindenesetre bebizonyította, hogy az üzlet érdekében az amerikai szuperbirodalom minden gátlás nélkül beveti akár az A-fegyvert is NATO-szövetségese ellenében.

A harmadik, témánk szempontjából lényeges esemény látszólag az SZDSZ belső hatalmi harcához, valójában pedig a törésvonalhoz való viszonyulásának - azaz identitásának - kérdéséhez, problémájához kapcsolódik. Az 1998. évi választási vereség után Kuncze Gábor lemondott pártelnöki posztjáról, a küldöttgyűlés Magyar Bálintot, a Horn kormány kultuszminiszterét választotta meg helyette. Sem a kifelé sugárzott kép, sem a népszerűség nem változott számottevően; a közvélemény-kutatási adatok folyamatosan a parlamentbe kerüléshez szükséges bűvös 5 százalék alatt, nagy ritkán egy-két százalékkal fölötte jegyezték a szabad demokraták támogatottságát.[151] Ez a tény újra előhívta a párt berkeiben annak gondolatát, nem kellene-e más logika szerint politizálni. Miután Magyar Bálint 2000 őszén bejelentette lemondását, ketten vállalkoztak a megmérettetésre, az elnöki szék megszerzésére: Fodor Gábor és Demszky Gábor. Az előbbi jelöltnek nem volt elegendő népszerűsége és támogatottsága, sem merőben új elképzelése a párt vezetéséhez, felemeléséhez. Az utóbbi jelölt viszont (Budapest többszörös főpolgármestereként) nem csupán a legsikeresebb szabad demokrata politikus, de még látványos változásokat is ígért mind a párt politizálását, mind népszerűségét illetően. Rövid belső választási kampányt követően az SZDSZ küldöttgyűlése - december elején - Demszky Gábornak szavazott bizalmat. 2001. nyarán - kevesebb mint egy évvel a választások előtt! - Demszky beismerte kudarcát, és ő is lemondott. Újra Kuncze Gábor lett az elnök. Az előbbi bukásának, az utóbbi győzelmének okai ragyogóan rávilágítanak, miért ott van az SZDSZ a magyar politikai palettán - miért ott van beágyazódva, sőt, "bebetonozódva" -, ahol van: individualista-liberális párt létére a baloldalon, vezetőinek egykori üldözői, az állampárt-utód mellett - a "nemzeti", "polgári" pártokkal szemben.

Demszky az "egyenlő távolság politikáját" hirdette meg. Azt már Magyar Bálint is hangoztatta, hogy az SZDSZ bármelyik nem szélsőséges párttal hajlandó együttműködni: ez azonban csak az MSZP-től való gyengéd távolodásnak számított, s a Fideszhez való ugyanilyen gyengéd közeledésnek. Demszky már pontosan középen jelölte ki a maguk helyét, oda képzelte el egy önálló liberális pólus kiépítését, ahonnan egyforma erővel támadhatnák és dicsérhetnék bal- és jobboldali vetélytársaikat. S most adjuk át a szót Tóth Csaba és Török Gábor politológusnak, ők a következőt szögezik le idevágó tanulmányukban[152]:

"A pártelnöknek azonban nem sikerült elfogadtatnia azt a koncepciót, hogy az SZDSZ bármely demokratikus párttal hajlandó együttműködni, hogy nincsenek állandó, természetes szövetségesei; sem a politikai vetélytársak, sem a szavazók nem fogadták ezt el. A szavazók a 2001 tavaszán a dabasi időközi választások második fordulójában például egyértelműen demonstrálták, hogy ha még állva is marad az SZDSZ-es jelölt, akkor is hajlandók a szocialistákra szavazni a kormánypárti jelölt győzelmének megakadályozása érdekében. De a különböző közvélemény-kutatások is azt mutatták, hogy az SZDSZ-es szavazók a másodlagos pártpreferenciákat illetően sokkal közelebb állnak az MSZP-hez, mint a Fideszhez. Hasonlóképpen az MSZP-s szavazók között az SZDSZ másodlagos támogatottsága lényegesen felülmúlta a Fideszt választók körében tapasztalt mértéket."

A szerzőpáros azt is megállapítja, hogy az "egyenlő távolság" politikájának érvényesülését "leginkább az akadályozta, hogy a Fidesz egyszerűen nem vett tudomást az SZDSZ új pozicionálási törekvéseiről". Csakhogy ez a "tudomásul nem vétel" már ugyanúgy okozat, mint akár a dabasi "demonstráció", akár a másodlagos preferenciák különös alakulása. A Nagy Magyar Törésvonal a nacionalisták és antinacionalisták között húzódik; a Fidesz "végérvényesen" ennek alapján pozícionálta (és ebből következően: definiálta) magát. Demszky és pártja azonban erről a viszonyulásáról nem mondott semmit. Habár kijelentette, hogy a Fidesz sincs messzebb tőle, mint az MSZP, semmi jelét nem adta annak, hogy ez egyúttal az antinacionalista felfogásának felülbírálását is eredményezné. A Fidesz mint a nemzeti oldal főereje - bizonyos értelemben felszabadítója - egyszerűen nem volt abban a helyzetben, hogy saját pozíciója gyengítésének veszélye nélkül bármiféle viszontgesztusokat tehessen az itteni ("nemzeti") felfogás szerint kimondottan "magyar- és nemzetellenes" pártnak.

De fordítsuk meg a kérdést: lett volna-e esélye, lehetősége Demszkynek (az SZDSZ-nek), hogy a Fideszhez hasonlóan "nemzetibbé" tegye politikáját? Némileg paradox módon az "egyenlő távolság" politikájának bukása megadja a választ: a szabad demokrata-hívek pontosan tudták, hogy a Fideszhez való közeledés, ha kimondva nem is, de kimondatlanul magában rejti a következetes antinacionalista politika feladását. Amint Dabason is látható volt, inkább szavaztak az MSZP-s jelöltre, semhogy még a "nacionalista" kormánypártok jelöltje legyen a befutó. Tehát mindenképp közelebb áll hozzájuk - természetükhöz - az MSZP; s mivel a Fidesz - ekkor egyébként még kevésbé jellemző - kommunistázása ezeket a liberális híveket olyan nagyon nem bánthatta és nem sérthette, nyilvánvalónak tűnik, hogy leginkább a Fidesz és társai "nacionalizmusa" sértette, riasztotta őket. (Szóba jöhetne még, hogy nem a fiatal demokraták ideológiájával volt bajuk, hanem a korrupció és a pazarlás tapasztalható mértékével; csakhogy ha valaki a szocialisták gazdasági hatalomátmentését, meglehetősen gátlástalan vagyonszerzését kisebb veszedelemnek látta, mint a Fidesz ügyeskedéseit, "klientúrájának" anyagi gyarapodását, abban már ott kellett lennie - "dolgoznia" - egy látástorzító szűrőnek: a "zsigeri" ellenszenvnek.)

Tény, hogy az SZDSZ 2001. július elején tartott küldöttgyűlésén Kuncze Gábor kijelentette: le kívánja zárni az "önállósággal" kapcsolatos "álvitát". Miként az imént idézett politológus szerzőpárostól megtudjuk, e gyűlésen "nem jelent meg az MSZP támadása - sőt, egyáltalán az MSZP emlegetése - és ezzel együtt legfontosabb céllá az Orbán-kormány leváltása vált." Kuncze Gábor "két nagy kérdésben kritizálta a kormányt és - kisebb mértékben - próbálta vázolni az SZDSZ álláspontját: ezek a korrupció és a demokratikus intézmények kérdései voltak."[153]

Mindebből ismét szépen kiviláglanak múlt, jelen és jövő valóságos mozgatói: miért inkább az MSZP; miért "az Orbán-kormány leváltása"; miért épp a korrupció; miért épp a demokratikus intézmények?

Magyarországon - s általában a világon - liberális párt liberális programmal nem tud nagy párt lenni. A liberalizmus jellemzően nem önmagában érték; a szabadsággal, szabadelvűséggel kezdeni akarunk, illenék kezdenünk valamit. Jogállamot, demokráciát építeni, s versengő piacgazdaságot. Az SZDSZ gyökere, a demokratikus ellenzék politikai gondolkodásának középpontjába az 1970-es évek végétől a liberális emberi jogi felfogás, majd az 1980-as években a demokratikus jogintézmények kerültek. Célja ekkor sem a nemzet függetlensége volt (szemben az népi-nemzeti értelmiségi körével), hanem a (civil) társadalom állami uralom alól történő "felszabadítása".[154] De amikor már mindenki - minden rendszerváltoztató párt, beleértve az állampárt jogutódját - javában demokráciát épít, a liberális elvek hangoztatása nem tűnik elégségesnek. A Fidesz is liberálisként indult, de akkor és attól lehetett nagy párt, hogy szélesebb társadalmi bázist keresett magának valóságos létező törésvonal mentén (mondhatni, valóságosan létező frontvonal mögött). A "nemzeti" erők élére állva volt mit mondania (állítania) választóinak. Ezen az úton az SZDSZ nem akarta (s mint választóinak döntéséből - "demonstrálásából" - láthattuk, nem is tudta volna) elkísérni. A baloldal nagy részét azonban gyakorlatilag lefedték a szocialisták. Amit népszerűségük jellemzőiről és okairól 1997-re vonatkozóan ír Körössényi András politológus, lényegét tekintve 2001-ben is érvényes:

A kormánypolitika cikcakkjai, a kormányt és a kormánypártokat övező korrupciós botrányok sora, a választási ígéretek "szögre akasztása" ellenére az MSZP népszerűsége - a kisebbik koalíciós partnerrel, az SZDSZ-szel ellentétben - a kormányzás éveiben alig kopott meg: 1997-ben is a legnépszerűbb párt. Az MSZP "osztályok feletti" karakterrel bír ideológia-pragmatikus értelemben és bázisát tekintve is. A magas státusú vezetők és a munkások, a magukat a felső osztályban és a munkásosztályba sorolók között egyaránt a legnépszerűbb párt, és az osztálytagoltság ezen két ellentétes pólusán helyet foglaló rétegekben nagyobb támogatottsággal bír, mint a középrétegek körében. [...]

Az MSZP sikerének egy másik eleme, hogy a Kádár-rendszerből ismert politikai nyelvezet, stílus, a kisemberközpontú politizálás, a depolitizáló modernizációs ideológia az 1950-1970-es évek között szocializálódott választók körében tartósan vonzóak maradtak.

A siker harmadik fontos eleme a szocialista párt politikai egységének megőrzése. Míg 1990-1994 között a kormányzati pozíció és a politikai ellenfelek törekvései az MDF-ben bomlási folyamatokat indítottak el, addig az ellentétes érdekű társadalmi csoportok támogatását élvező MSZP egysége kormányzati pozícióban sem csökkent semmit. [...]

Mindez arra utal, hogy a kommunista rendszer nómenklatúra-rétegéhez való tartozás, az egykori MSZMP-ben való közös politikai szocializáció és a szoros pártegység kommunista hagyománya fontos, a párt belső kohézióját is növelő erőforrásokká váltak."

Ezek után mi marad az SZDSZ-nek? Amely a 80-as évek végén, a 90-es évek elején - miként ugyancsak Körössényi megállapítja - radikálisan individualista; példaképe a kortárs amerikai emberjogi, multikulturális társadalom. Elvei azóta sem változtak (szemben például a szocialistákkal, akik lelkes szocializmus-építőből lelkes kapitalizmus-építőkké váltak; vagy a Fidesszel, amely jogelvek helyett inkább a nemzetépítő elvekre összpontosítja figyelmét); de ha elvei nem változtak is, elvszerűsége, politikája annál inkább. Mint láthattuk, az első szabad választásokat követő egy évben - a sajtó támogatásával - az SZDSZ rendkívül támadó politikát folytatott a "nemzeti" kormánnyal, illetve pártokkal szemben. Ennek ellenhatásaként felerősödött a belső ellenzék, a "jobbszárny", amely Tölgyessy Péter vezérletével igyekezett az MDF felé nyitottabb (némileg megértőbb, valamelyest mérsékeltebb) politikát folytatni. Ennek vetett véget az 1991-92-es évek irányváltása: Tölgyessy megbuktatása, az alapító atyák ismételt vezető pozícióba kerülése, a párton kívül pedig a Demokratikus Charta nevű politikai mozgalom révén az "antifasiszta" baloldali blokk megszervezése. Egyúttal bekövetkezett a "végérvényes" jobbra zárás, balra nyitás; ez nem csupán az 1994-es koalíció megalapozását jelentette, hanem a törésvonal elmélyülését, kiszélesedését. A lényegében az SZDSZ és az MSZP által lefedett Charta-koalíció (jellemző, hogy a Fidesz távol tartotta magát tőle!) stratégiája: "a jobbközép kormány és a jobboldali pártok - az MDF-FKGP-KDNP - szélsőségesként való megbélyegzése, a kormánynak, illetve a kormánykoalíció egészének az MDF-en belüli, majd onnan kivált, Csurka vezette nemzeti radikálisokkal való azonosítása, s reakciósként, szélsőjobboldaliként vagy egyenesen fasisztaként való beállítása"[155].

E stratégia legfontosabb erőforrása a párt holdudvarát alkotó széles értelmiségi kör volt, amely komoly szerepre tett szert a sajtóban és más elektronikus közvélemény-formáló eszközökben. Az SZDSZ komoly értelmiségi hátterét, a baloldali-liberális értelmiségiek SZDSZ-t támogató tevékenységét szimbolizálta a párt 1994-es jelölőlistája, amelynek végén mintegy kéttucat országosan ismert értelmiségi szerepelt.[156]

1994-ben, amikor a párt ellenzékiből kormánypozícióba került, újabb irányváltás következett: egyfelől (már csak hajdani harsány antikommunizmusa miatt is) az SZDSZ szükségét érezte, hogy kormányon belül is félig-meddig megőrizze-demonstrálja "tagadó" ("ellenzéki") jellegét; másfelől viszont egyre inkább felhagyott az elvi politizálással: az elkövetkező években sokat veszített korábbi, emberjogi, liberális, "kisebbségvédő" karakteréből[157] és áttért a gyakorlatias (hatalomszerző, hatalomérvényesítő) politikára. Ehhez kiváló lehetőséget nyújtott az MSZP, amely parlamenti abszolút többsége ellenére komoly miniszteri posztokat juttatott az SZDSZ-nek; koalíciós partnerének miniszterelnök-jelöltje, Kuncze Gábor nemcsak a rangos belügyminiszteri bársonyszéket foglalhatta el, hanem a miniszterelnök-helyettesi posztot is megkapta.

Hogy a pragmatikus politika súlya megnövekedett az SZDSZ-en belül, azt jelzi, hogy Kis János lemondott a párt emberi jogi bizottsága éléről, a "kultúrharc" kedvelője, Fodor Gábor távozott a kulturális tárca éléről, egyik pártalapítója, Pető Iván lemondott a pártelnökségről - és hogy Kuncze Gábort megválasztották Pető helyére.

Kuncze belügyminiszterként inkább a férfias rendőrség híve; a rendőrségnek az állampolgárokkal szembeni jogai erősödtek, a gyanúsítottakkal szemben esetenként előforduló rendőri túlkapások megmaradtak. A SZDSZ emberi jogi bizottsága által ezzel kapcsolatban készített, bíráló belső vitaanyagot a pártvezetés elfektette, ez ellen tiltakozott lemondásával Kis János, a párt első elnöke, egyik alapítója és befolyásos ideológusa.[158]

Az 1998. évi választások elvesztése után logikus lépésnek látszott Kuncze lemondása. De logikus lépésnek látszott később Demszky "egyenlő távolság" koncepciója is. Kuncze újbóli megválasztása azonban világossá tette, valójában milyen szűk mozgástere van a szabad demokraták pártjának, mire érdemes, s mire nem érdemes törekednie. Mindenekelőtt: nem fordíthatja energiáit a feloldhatatlan ellentmondásra, azaz nem célszerű azzal kísérleteznie, hogy kisebbségi helyzetből és szemléletből széles társadalmi bázist verbuváljon magának. Mint azt az élet (az elmúlt tízegynéhány év) több ízben is bebizonyította, ennek belátásához és az ennek megfelelő taktika levezényléséhez leginkább Kuncze Gábor egykori piarista diáknak vannak kellő adottságai és képességei.

Kuncze született pragmatista. Tudja, hogy egy ilyen pártnak, mint az SZDSZ, választási kampánya során viszonylag keveset kell tennie a már megnyert, talán mélyebb érzelmi okokból is kötődő saját hívek megtartásához; azaz kevesebbet kell állítania (ígérnie), többet kell tagadnia (rombolnia). Az ennek megfelelő kampányprogram kidolgozásában (mint pragmatikus politikusnak) érdemes a közvélemény-kutatási adatokra támaszkodni, amelyekből kiderül, hogy "a korrupció elleni harc területén a kormánynak viszonylag sok elmaradása van az emberek szerint"[159]. Ebből lesz aztán az emlékezetes "LopStop", Kuncze pártelnök díszelgése a kamerák előtt, kezében egy KRESZ-táblával. Igaz ugyan, hogy ugyanezek a kutatások azt is igazolják, az emberek "a demokratikus intézmények elleni, az ellenzék által kifogásolt támadásokat már jóval kevésbé sérelmezik", csakhogy Kuncze azt is pontosan tudja, hogy az SZDSZ leghűségesebb hívei és támogatói semmit nem hallanak meg hamarabb és szívesebben, mint az egykori liberális társ diktatórikus hajlamáról és módszereiről szóló feltételezéseket, "bizonyságokat".

Kuncze azt is tudja, hogy az olyan és hozzájuk hasonló szólamokkal, mint az "Orbán-kormány leváltása", a "LopStop" inkább csak a Fideszt rombolja, de ettől még - népszerű saját programok és főleg bőséges ígéretek híján - nem igazán szaporodik az SZDSZ szavazó tábora; legfeljebb a szocialistáké. Ám azt is tudja, hogy igazából csak az öt százalék küszöb elérése a fontos; ha már bent vannak az országgyűlésben, a szabad demokraták a többszörösét tudják kiszakítani a hatalomból, mint amennyi a számarányukból következne.

Mint pragmatikus politikus, Kuncze a "nemzeti - nem nemzeti" ideológiai ellentéttel sem tud (akar) mit kezdeni. Felfogása szerint minden magyar állampolgár és minden magyar párt értelemszerűen a magyar nemzet része, és nincs értelme azt taglalni, hogy valaki kevésbé vagy jobban nemzeti volna. A Törzsi trilógia számára adott interjújában (Harmadik könyv: A megoldás nyomában) szó szerint a következőket mondja:

Hogy lehet az, hogy bármelyik demokratikusnak tekinthető párt kétségbe vonhatja a másiknak a törekvéseit arra vonatkozóan, hogy ő is szeretné, hogy ez az ország, ez a nemzet lépne előre. Valójában itt a vitának a megoldásokon kellene zajlania, és nem azon, hogy ki az, aki nemzeti, ki az, aki nemzetellenes, ki az, aki a hazáért ténykedik, és ki az, aki hazaáruló. Ha az ember különböző demokratikus országok életét figyeli, akkor ilyen típusú vita ott nem szokott lenni, ez speciálisan minket jellemez.

Természetesen az SZDSZ-t nem tartja kevésbé nemzetinek, mint a többi pártot; szerinte a párt tiszteletben tartja a hagyományokat, de azokon a helyeken kezeli őket, ahol most - megítélése szerint - lenniük kell. Úgy látja, hogy a Fidesz "nemzeti" politikája jól kiszámított politikai kalkuláció szerinti szerepjátszás.

Emlékezete szerint a "kisiklás" a kilencvenes évek elején történt - de nem az SZDSZ radikálisan nemzetellenes politikája folytán:

"Az biztos, hogy akkoriban megfigyelhető volt, hogy a viták közepette - most nem tudom megragadni azt a pillanatot, mikor történt először - egyszer csak kisiklottak a dolgok. A vitatkozó felek álláspontja elkezdett kihúzni a szélső pontok felé. Jeszenszky Géza például azt mondta, kizárólag azok képviselik a nemzetet, akik most éppen kormányon vannak. Aminek ugye az lett a következménye, hogy a Fidesz és az SZDSZ kivonult a parlamenti ülésről. [...] Jellemzi a helyzetet, hogy ez után a rosszul sikerült parlamenti felszólalás után nem mondta senki, hogy na jó-jó, ez egy kicsit valóban túlzás volt, bocsánat, hanem kiálltak Jeszenszky mellett, és ezzel még jobban elmérgesedett a helyzet. A másik oldal meg felhívta az ezek szerint valóban létező nacionalizmusra, a valóban kibontakozó veszélyekre a figyelmet. Tulajdonképpen itt kezdődött az ilyen típusú szembenállás, ami 1998 után mintha még erőteljesebbé vált volna, mintha még keményebb lenne, s kettéosztja a magyar társadalmat. Mert ma már erről van szó."

Kuncze arra a kérdésemre, hogy az SZDSZ milyen módon kötődik a hazai és nemzetközi zsidósághoz, megint csak velejéig pragmatikus választ ad. Mint mondja, pártja liberális párt, s eltévedhetünk a különböző csapdák között, ha ezt megpróbáljuk feldúsítani vagy lebutítani származási vagy etnikai alapon. "Ezért nem megyek bele ebbe a kérdésbe."


Zsidóság, szabad demokraták

Mint elnöknek, Kuncze Gábornak a maga és pártja szempontjából teljesen igaza van, amikor vonakodik pártja és a zsidóság esetleges kötődéseit elemezni. Mi azonban, akik a törzsi háború természetének megértéséhez a fő törésvonal természetét, zsidóság és baloldaliság kapcsolatát, közös vonásait, összefüggéseit kutatjuk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy kényelmesen (pragmatikusan) kikerüljük a csapdákat.

Különösen úgy nem, miként azt a fentebb idézett politológus-páros tette. A következő, igencsak banálisnak tűnő evidenciát állítják (2001-ben): "Az SZDSZ-re szavazás ma megítélésünk szerint elsősorban a párttal való identifikációra vezethető vissza. Azok szavaznak az SZDSZ-re, akik számára az SZDSZ »értékei« fontosabbak, mint bármilyen más kérdés."[160] Akik ennek a nem túl bonyolult összefüggésnek a megfogalmazásában több tartalmat szeretnének felfedezni, azok dolgát némileg segítheti a felvetéshez fűzött lábjegyzet:

"Mivel az SZDSZ-szavazók bármilyen közvélemény-kutatás mintájának elenyésző részét alkotják, a fenti megállapítások nem empirikus adatokra épülnek. Ugyanakkor meg kell említeni, hogy az adatok - pl. az SZDSZ-szavazók kimagasló részvételi hajlandósága, vagy ideológiai preferenciái - nem cáfolják a kifejtett tézist."

Vajon mit kell értenünk "a párttal való identifikáció"-n? Mire utalhat az idézőjel az "értékei" kifejezésnél? S mik lehetnek azok az "értékek", amelyek a szóban forgó szavazók számára fontosabban minden másnál? Amelyek miatt kimagasló a részvételi hajlandóságuk? Nyilván olyasmiről lehet szó, ami nemcsak a nemzeti oldalt, de a szocialistákat sem jellemzi.[161]

Ha pusztán az (individualista) liberalizmusról s értékeiről volna szó, a szerzőpáros aligha rejtette volna ezt véka alá, s aligha fogalmazott volna olyan körülményesen, ahogy. Sokkal valószínűbb, hogy az SZDSZ zsidó identitású szavazóira gondoltak; hiszen a pártot - mint korábban utaltam rá - "a zsidó párt"-ként azonosították a közéletben. Akár "ellenségkép"-ként is, miként az MDF népi-nemzeti köreiben:

"Ellenségképük középpontjában a »kozmopolita«, »liberálbolsevik«, »zsidó« SZDSZ állt, amelyet zsidó származású vezetői és a nemzeti kérdésben elfoglalt álláspontja, valamint radikális liberalizmusa miatt a magyartól idegen szellemiségű pártnak tekintettek."[162]

Előrebocsátom, hogy a tisztázás kísérletének "leple" alatt nem szándékozom olyan következtetésekre jutni, amelyeket egyébként sem vélek igaznak (sőt, inkább hamisnak, a lényeget eltakarónak). Így például egyáltalán nem gondolom, hogy a magyar zsidóság szinte kizárólag az SZDSZ-re szavazott volna; statisztikai adatok híján, de közvetlen ismereteim alapján úgy vélem, hogy számottevő részük voksolhatott az évek során az MSZP-re; a többi pártra viszont már elenyészően kis hányaduk. Ám úgy vélem, hogy a törzsi háború kirobbanása, elsöprő ereje nem érthető meg annak tisztázása nélkül, milyen szerepet játszott a háború gerjesztésében egyfelől az SZDSZ-t (s részben az MSZP-t) támogató zsidóság, másfelől a zsidóság érdekeit és érzéseit kifejezésre juttatván az SZDSZ (s kevésbé az MSZP); a törésvonal "sorsának" alakulása pedig nem érthető meg annak vizsgálata nélkül, hogy melyek a fő hasonlóságok és különbségek az SZDSZ-nek és hátországának, valamint az MSZP-nek és hátországának eszmeisége és törekvése között.

Három tétel kimondása és igazolása áll előttünk. Először: a zsidóság, s a zsidóság révén az SZDSZ liberalizmusa történelmi okokból élesen szemben áll a nacionalizmussal (a "nemzeti" politikával). Másodszor: az MSZP-féle internacionalista baloldal, ugyancsak történelmi okokból, szintén szemben áll a nacionalizmussal; ez a szembenállás szintúgy markáns, mégsem annyira éles (szélsőséges); nem annyira félelmek, sértettségek és gyűlöletek táplálják, mint eszmei és ideológiai reminiszcenciák ("egyetemesség", "haladás", az "üldözöttekkel való szolidaritás", "antifasizmus"), no meg a hatalmi ambíció és a nagyhatalmi politikához való feltétlen igazodás kényszerével párosuló szolgalelkűség ("merjünk kicsik lenni" - s akár a Szovjetunióhoz, akár az Európai Unióhoz, akár az USÁ-hoz feltétlen hűségesek lenni). Harmadszor: az országgyűlési képviselők által a bal-, illetve jobboldalhoz kötött értékek alapján állítható, hogy a két oldal közötti különbségekben valóban a nemzeti értékekhez (és az ezekből származtatható, valamint ezekhez köthető értékekhez) való viszonyulás játssza a döntő szerepet. Ebből azonban majd az is következik, hogy a hazai zsidóság "természetes" szövetségese a hazai baloldalnak.

E tételekből végső következtetésként viszont mindjárt az is levonható majd, hogy a napi politikában és közgondolkodásban értelmét veszti annak firtatása, vajon az "antinacionalista" ("nemzetellenes") megnyilvánulás mögött esetleg zsidó származás-kötődés rejlik-e? Nyilvánvalóvá válik, hogy nem kell ahhoz zsidónak - elég baloldalinak - lenni, hogy valaki antinacionalista legyen. Mint ahogy - másfelől - az is következik, hogy ugyancsak értelmét veszti a baloldallal szembeni nacionalizmus mögött eleve zsidógyűlöletet feltételezni; lehet valaki jobboldali, nemzeti (nacionalista) úgy is, hogy nem antiszemita, fasiszta, rasszista stb.


A magyar zsidóság antinacionalizmusa

E kérdés történelmi vetületével bővebben foglalkozom egy másik fejezetben (Zsidó IQ - zsidó siker?), ezért itt csak a legfontosabb megállapításokat összegzem, illetve rendszerezem e fejezet tárgyának megfelelően. A mai magyar zsidóság önazonosságának elemeiről, súlypontjairól kiváló áttekintést nyújt egy viszonylag nagy mintán végzett szociológiai felmérés, amelyre másutt ugyancsak hivatkozom; ezúttal csakis a zsidóság (feltételezett) antinacionalizmusa szempontjából tekintjük át a számunkra legfontosabb adatokat.

Az előbbi tényező, azaz a holokauszt súlyos tapasztalata (az erős érzelmi töltet s az érzelmek uralta-vezérelte képzettársítások folytán) a zsidóságot érthető - és immár, ha közvetve is - mérhető módon mindenféle "magyarkodó" - "nemzetieskedő", azaz "nacionalista", "hungarista", "fasiszta", "antiszemita", "rasszista" - gondolattól, szólamtól, illetve ezek hordozóitól taszítja. Az utóbbi tényező pedig (azaz a szocializmus, kommunizmus bukása) a nemzetek felettiség internacionalista pályájáról a világpolgári (kozmopolita, globalista) pályára állítja át a hazai zsidóság eszmeiségét, törekvését; ettől (és ennél) fogva a "befogadó" nemzetet a liberális demokrácia, az általános emberi jogok és egyéni szabadságjogok érvényesítésén keresztül igyekszik nemzeten túlivá, univerzálissá tenni; s ugyanezt szolgálja az a valóban feltétlen, lázas törekvése, hogy "befogadó" nemzete tagságot nyerjen a nyugati demokráciák különféle nemzetközi (nemzetek feletti) szervezeteiben, akár a NATO-ban, akár az Európai Unióban.


Adatok a magyar zsidóság önazonosságáról

Feltételezésem szerint a mai magyar zsidóság önazonosságának (identitástudatának) jellege és mértéke kihatással lehet nacionalizmus-ellenességének jellegére és mértékére. A hazai zsidóság körében - Kovács András szociológus irányításával - végzett legutóbbi felmérés több szempontból is vizsgálja a zsidó identitást.[164] Mivel e kérdéssel kapcsolatban (mindkét törzsben) számtalan a pontatlan ismeret (azaz előítélet, hamis feltételezés), indokolt, hogy az idevágó adatok, táblázatok legfontosabbjait idézzem, bemutassam; előbb a felmérési eredményeket közlöm, s csak a legvégén fűzöm hozzá a magam következtetéseit.


Személyes azonosságtudat (1)

A személyes hovatartozás, azonosság kifejezése

1. helyen

2. helyen

Zsidó vallású (származású) magyar vagyok

Magyar is, meg zsidó is vagyok

Magyarországon élő zsidó vagyok

Európai polgár vagyok

Magyar vagyok

30

24

23

12

13

25

24

16

22

10



Személyes azonosságtudat (2)

A zsidósághoz fűződő viszony kifejezése

Teljes minta

Rendkívül erős a zsidó tudatom, és ez nagyon fontos számomra

Elég erősek a zsidó érzéseim, de más dolgok is fontosak számomra

Tudom, hogy zsidó vagyok, de ezzel nem foglalkozom sokat

Zsidónak születtem ugyan, de ez szinte semmit nem jelent számomra

15

52

28

5

Összesen

100



Személyes azonosságtudat (3)

Mennyire fontos a kérdezett számára a zsidósághoz tartozás szempontjából...
(5 = nagyon fontos, 1 = egyáltalán nem fontos)


Teljes minta

A zsidóságot ért üldözések tudata, a holokauszt emléke

A felmenők, a zsidó múlt emlékének ébrentartása

A zsidósághoz tartozás szubjektív érzése

A zsidó kultúra iránti érdeklődés, az abban való otthonosság

A zsidóság nagy alakjai, teljesítményei felett érzett büszkeség

A zsidókkal való baráti kapcsolat bensőségessége

Az Izraelhez való közelség érzése

Zsidó házastárs választása

A zsidó vallás gyakorlása

A felekezeti, hitközségi életben való részvétel

4,47

4,09

4,00

3,98

3,68

3,45

3,24

2,73

2,26

2,01



Izrael iránti attitűdök


Teljes minta

A zsidóságnak biztonságot ad, hogy Izrael létezik

A zsidók büszkék lehetnek Izraelre

Izrael a zsidóság szellemi központja

Izrael a zsidóság igazi hazája

A cionisták sokszor eltúlozzák Izrael jelentőségét

4,52

4,40

3.62

3,34

3,22


Következtetések


  1. Az első táblázatból megállapítható, hogy a hazai zsidóságon belül viszonylag kevesen vannak (13%), akik elsősorban (első helyen) úgy gondolják - mindenféle árnyalás nélkül -, hogy ők magyarok. A legnagyobb arányt (30%) azok száma teszi ki, akik bár zsidó vallásúak vagy származásúak, ezzel együtt inkább magyarságukat hangsúlyozzák ("zsidó vallású/származású magyar vagyok"). Végül pedig azoknak az aránya, akiknek magyar és zsidó önazonosságuk egyformán fontos, szintén jelentős, csaknem az egynegyedét (24%) teszi ki a hazai zsidóságnak (pontosabban a megkérdezetteknek). A maradék rész magyarságtudatát vagy a zsidó önazonosság ("Magyarországon élő zsidó vagyok", 23%), vagy az európaiság (egyetemesség) öntudata (12%) szorítja háttérbe. A kettő együtt (35%) alig haladja meg a magyar zsidóság egyharmadát. A zsidóságnak tehát ekkora részére - bő harmadára - nézve valószínűsíthető, hogy olyan helyzetekben, melyekben a nemzet egészét (15 millió magyar), vagy a magyar nemzet jelképeit érintő kérdésekben véleményét hangoztathatja vagy döntést hozhat, akkor a magyar nemzeti hagyományok ellenében, a magyar nemzeti identitás gyengítésére fogja ezt tenni.


  1. A második táblázatból megállapítható, hogy a hazai zsidóságnak csekély, de nem elenyésző hányada (15%) az, amelyiknek rendkívül erős a zsidó tudata, s ez annyira fontos számára, hogy vélhetően kiszorítja a magyarsággal mint nemzettel való azonosulást. Korábban említett és később még részletezendő okok miatt (ld. pl. a bűntudat, a "politikailag korrekt" szerepét) ez a hányad elég jelentős ahhoz, hogy antinacionalizmusának - különböző formákban (pl. fasizmussal, antiszemitizmussal összecsúsztatva) - kellően erősen (akár politikai erőviszonyokat megváltoztatva) hangot adjon. A közvéleményben e hangos álláspontok értelemszerűen azt az érzéki csalódást keltik, hogy a zsidóság egésze ugyanilyen álláspontot képvisel. Pedig, mint látható, a zsidóság 52%-nak elég erősek ugyan a zsidó érzései, s közöttük sokan lehetnek, akik antinacionalista alapállásúak, de abból ítélve, hogy "más dolgok is fontosak" számukra, ugyanígy az is valószínűsíthető, hogy kedvező körülmények között meggyőzhetők: nem szükségszerű, hogy a magyar nemzeti önazonosság csak a zsidó önazonosság kárára erősíthető. Magától értetődik, hogy ez még inkább igaz lehet a maradékra; arra a 28%-ra, amely "tudja, hogy zsidó, de ezzel nem foglalkozik sokat", vagy arra az 5%-ra, amely "zsidónak született ugyan, de ez szinte semmit nem jelent számára".


  1. A harmadik táblázat az, amelyik talán a legvilágosabban és legegyértelműbben ad magyarázatot arra, hogy a zsidó önazonosság miért lehetett a törzsi háborúzás legfőbb kiváltója, és táplálója hosszú időn keresztül. Arra a kérdésre, hogy a felsorolt tényezők közül melyik mennyire fontos a zsidósághoz tartozás szempontjából a megkérdezett számára, "A zsidóságot ért üldöztetések tudata, a holokauszt emléke" került az első helyre, kimagasló átlaggal 4,47-tel, az 1-től 5-ig tartó skálán. Ez is azt valószínűsíti: a magyar nemzeti jelképek, szólamok hirtelen felbukkanása, előtörése mindenekelőtt múltbéli félelmeket váltott ki, múltban elszenvedett sérelmeket ébresztett fel a jövőbeni megismétlődés veszélyével, veszélyérzetével. Ezért is tűnik helyénvalónak, hogy Granasztói György történész a "megkérdőjelezett" zsidókérdéssel (Zsidókérdés?) foglalkozó tanulmányában[165] éles különbséget tesz a kommunistázás és a zsidózás kiváltotta hatás között. Az előbbiről úgy véli, az antikommunizmusban olyan vád fejeződik ki, amely a múlt végleges lezárásával függ össze: a múlt feltárására törekszik, s a felelősségek megállapítását, bűnösök megbüntetését igényli azzal a céllal, hogy távolság, sőt szakadék szülessen a múlt és a jelen között. Ezzel szemben ma az antiszemitizmus (zsidózás) vádja "a jövőbeni veszélyt jelzi, miközben a múltra, különösen pedig a zsidóság vészkorszakára utal." Ennek értelmében "A vádlottak padjára az kerül, akiről feltehető, hogy cselekedetei a zsidóság múltjában bekövetkezett tragédiák megismétlődését segíthetik elő". Noha tanulmányában Granasztói maga is árnyalja ez utóbbi képet (erre az alcím is utal: "A lelkiismeret fájdalma, vagy a harc eszköze?"), ez sem fedheti el a lényeget: a zsidóság egy részének hisztérikus reagálása, az A-fegyver kezdetben mindennapos bevetése mögött mindenekelőtt védekezést: félelmi reflexet, önvédelmi reakciót kell látnunk. S csak másodsorban helyénvaló arra gondolnunk, hogy a könnyen, gyorsan bevethető, hatásos fegyverre természetesen rákaptak az elvakult törzsi harcosok, s nem kevésbé a tűzzel játszó, felelőtlen politikai kalandorok.

Mint több helyütt rámutatok, a holokauszt abban is szerepet játszott, hogy a magyar zsidóság zöme a politikai baloldalon találta meg a maga helyét. Heisler András, a Mazsihisz frissen megválasztott elnöke nyilatkozta (2003-ban) a Magyar Nemzetnek: "A holokauszt után a zsidó értelmiség nagy része a baloldal mellé sodródott. Ez történelmileg érthető, és indokolt is volt."[166] A baloldalon való kikötésnek egyéb - történelmi és zsidó "néplélektani" - okait is meglelhetjük Tordai Zádor filozófus egyik, lebilincselő tanulmányában: Hogyan lehet valaki Európában Zsidó, Walter Benjamin?[167] Felfogásának ismertetése túlfeszítené e könyv kereteit, ezért csupán említést teszek a zsidók forradalmi aktivitásának - messianizmusának - két fontos eleméről. Egyfelől a zsidóság a tőkés világ által kirekesztett és megtagadott osztályéhoz hasonlónak érezhette saját helyzetét. Másfelől a zsidók között mindig is erős volt a szolidaritás érzése; a szegények segítése sem csak jótékonyság volt, hanem a közösség tagjainak támogatása. "Ez a szolidaritás mint elv újul meg - és válik sokak számára egyetemes alapelvvé - a marxizmusban."- írja Tordai, s később hozzáteszi: "A zsidó vallástól elszakadó ember a marxizmusban olyan formát talált, amellyel úgy tagadhatta meg vallását, »egyházát«, hogy ugyanakkor közvetlenül és élesen elhatárolta magát a kereszténységtől is. Sőt, akár keresztényellenes is lehetett. Ennek pedig igen nagy a lélektani jelentősége. Mert aki így fordul szembe a saját hitével, annak a hitehagyás nem a keresztény világba való áttérést jelentette, hanem a keresztény világtól való elhatárolódást. Így pedig elhárult a zsidók számára legsúlyosabb bűn; az áttérés ódiuma."

  1. A negyedik táblázat adatai arról győzhetnek meg bennünket, hogy a zsidóság döntő többsége számára nagyon sokat jelent Izrael. Ez a többség úgy véli, a zsidóságnak biztonságot ad a létezése (tegyük hozzá zárójelben: holott a zsidó állam ma egy puskaporos hordó!), és a zsidók büszkék lehetnek Izraelre.[168] A biztonságérzet ugyancsak összefügghet a történelmi múlttal, leginkább a vészkorszakkal. A büszkeségnek viszont a zsidó önazonosság erőssége a feltétele.[169] Az ezzel kapcsolatos pontszám nagysága (4,40), összevetve a zsidóság nagyobb hányada magyarságtudatának jelenlétével, arra utal, hogy a hazai zsidók mintegy kétharmadában magyar és zsidó öntudat egyszerre és egyaránt hangsúlyosan van jelen. Adatok híján csak feltételezhető, hogy a kétféle önazonosság ellenben nem ugyanolyan tartalommal töltődik meg; lehetséges például, hogy a magyarság és Magyarország a hazát, a szülőhelyet, a közös életteret testesíti meg, Izrael pedig a gyökereket, a népet, a sorsot és a közös vallási és nemzeti mítoszokat. Számunkra itt az fontos igazán, hogy a kétféle identitás egy-egy személyen belül jól megférhet egymással; akkor viszont az sem szükségszerű, hogy kívül - tehát személyek között - ádáz küzdelmet vívjanak egymással.

Ugyancsak logikus feltételezés, hogy ha e zsidók magyarságát, magyar nemzet iránti elkötelezettségét megkérdőjelezik, akkor ezt ők kirekesztésként élik meg; ennek folytán valószínűleg sérül a magyar önazonosságuk, erősödik viszont a zsidó identitásuk; ennek egyenes következménye pedig, hogy növekszik bennük az antinacionalizmus, vagyis a nyílt vagy burkolt ellenszenv minden olyan törekvéssel szemben, amely a magyar nemzeti identitást kívánja erősíteni.


  1. Végezetül - összegzésképpen - két fontos következtetés vonható le a mai magyar zsidóság körében végzett felmérés fenti adataiból. Egyfelől: a magyar zsidóság többségének ma mind érzései (félelem, büszkeség, sértettség), mind törekvései (egyenlőség, egyetemesség, nemzetek felettiség) folytán érdekei ellen való az, hogy Magyarországon a nemzeti identitás erősödjék. Másfelől viszont: mivel a magyar zsidóság többségének van magyar identitása, ezáltal van alap és fedezet arra, hogy az érzései megváltozhassanak, törekvései módosulhassanak, ellenérdekeltsége gyengülhessen. Hogy hogyan, egyelőre elégedjünk meg itt is ezzel az egyszerre logikus és spekulatív válasszal: csakis úgy, hogy megbizonyosodik róla: a nemzeti identitás erősítésének szándéka és törekvése semmiképpen sem jár a hazai zsidóság (s személy szerint az ő) kirekesztésének, üldözésének (vagy akár erőszakos asszimilálásának) veszélyével; ezzel szemben együtt jár az egész magyar nemzet, s benne a hazai zsidóság más nemzetekkel, más országokkal, más állampolgárokkal való versenyképességének javulásával.


A magyar baloldal antinacionalizmusa

Az imént idézett hosszú tanulmányában Granasztói György történész röviden és tömören ragadja meg a Rákosi- és a Kádár-korszak antinacionalizmusának lényegét, a mögötte meghúzódó és mind a mai napig érvényesülő érzelmi és logikai láncot. Bővebb történelmi áttekintés és hosszabb okfejtések helyett elegendőnek tűnik itt őt idézni:

A konzervatív irányzat [...] előszeretettel fordul a nemzeti jelképek és a nemzeti múlt öröksége felé. Az ilyesmi az ötvenes évek kezdetétől veszélyesnek minősülhetett Magyarországon. 1956 után a hatalom huzamosabb ideig tudatosan és módszeresen lépett fel a nemzeti ideológia ellen. Erőteljes és teljesen egyoldalú támogatásban részesült tehát a nemzeti ideológia elleni fellépés, amely természetes, melegházi klímája lett az akkor felnőtt, mérvadó magyar értelmiség számottevő részének.

Így kapott létjogosultságot a hazai közgondolkodásban az a logikai lánc, amelynek egyik végpontján a Szent István-i Magyarország, a másik végpontján pedig a pogromokkal terhes náci-fasiszta vérzivatar áll, s amelyben a fő mozgatóerő az antiszemita izgatás.[170]

Megállapításai nyomán számos, törzsi háborúnkat kísérő jelenség válik világossá, érthetővé. Az, hogy a holokausztot elszenvedte zsidóságban minden magyar szimbólum, így akár első királyunk is, egy rémült asszociációsorozattal a nacionalizmus-antiszemitizmus veszélyérzetét válthatja ki, az átélt borzalmakkal alaposan magyarázható. Az azonban, hogy a magyar közgondolkodás is "vevő" volt a bár érzelmileg érthető, de történelmileg és tényszerűen elfogadhatatlan képzettársításokra - azaz csúsztatásokra -, ahhoz egy alaposan megdolgozott szellemi környezetre volt szükség. Másutt (Az antiszemitizmus színe és visszája c. fejezetben) foglalkozom vele, ezért itt csak megemlítem, hogy a zsidósággal kapcsolatos közgondolkodást az egészséges bűntudat is táplálta; a nyugati demokráciákban diktatórikus nyomás nélkül is kialakult a "politikailag korrekt" szemlélete, amely szintén hajlamos eltűrni, hogy a zsidósággal kapcsolatos mindenféle kritikai észrevételt antiszemitizmusként értékeljenek. A "politikailag korrekt" nyugati közgondolkodás azonban mégsem jutott el odáig, ahová a magyar rendszerváltozásé: itt a mérvadónak számító liberális-baloldali értelmiség és a média mérvadónak számító fősodra - főleg kezdetben - sikeren ültette el a közvéleménybe azt a hamis képet, hogy a vele szemben álló (nemzeti, konzervatív, keresztény, jobboldali) pártok és követőik egytől egyig a szélsőséges indulatok és törekvések (nacionalizmus, fasizmus, nácizmus, antiszemitizmus) potenciális hordozói vagy támogatói. Hogy e szemlélet milyen mélységesen mély rétegeit érte el a közgondolkodásnak, jól példázza egy kiváló filmrendező politikai felfogása, szerepvállalása. Kósa Ferenc egyike annak a csekély számú neves politikusnak, aki erős nemzeti érzelmei-kötődései ellenére országgyűlési képviselőséget (sőt, kulturális bizottsági tisztséget) vállalt az MSZP-ben. Noha a legtöbb "nemzeti" szemléletű neves politikus viszonylag hamar kivált a pártból (így Pozsgay Imre is, és Bíró Zoltánnal, másokkal egy - nem túl sikeres - nemzeti baloldali pártot is alapított), Kósa Ferencet odakötötte erős "antifasizmusa", azaz a fasizmus rémisztő víziója, amelyet lényegében a nemzeti (!) pártok jobboldalisága (illetve az évtizedek során hozzá "programozott" képzettársítás) váltott ki belőle.

Nyilvánvaló, hogy az efféle közgondolkodás kiváló terep az A-fegyver (röviden: "antiszemita"-fegyver; bővebben: "az antiszemitizmus elleni harc mint a politika fegyvere") bevetésére. "Az 1990-es évek kezdetétől hirtelen felizzott az ellentét, amelyben a fő fegyverek egyike a zsidózás vádja lett" - állapítja meg Granasztói György is a tanulmányában.[171] Nem kétséges, hogy a valódi rémületeket, veszélyeket átélő-vizionáló zsidók (pontosabban a képviseletükre elhivatottságot érző szellemi bajvívók) állandó ösztönzői és kezdeményezői voltak az A-fegyver bevetésének; de az elmondottak alapján az is leszögezhető, hogy ebben a szellemi közegben a baloldalnak is erős késztetése és hajlandósága volt az A-fegyverrel való lövöldözésre. Tehát többszörösen sincs értelme önmagában a zsidóságot tenni felelőssé a törzsi háború kirobbanásáért és gerjesztéséért: sem a történelmi előzmények (a zsidóság drámai áldozatai, illetve a holokauszt kényszerű következményei) miatt; sem a baloldal múltbéli és jelenbéli szerepvállalása miatt. S ekkor még nem szóltunk a jobboldal valóságos felelőségéről, amely igazából nem is történelmi szerepvállalásából adódik (a személyes felelősséggel tartozók vagy kihaltak, vagy semmiféle politikai szerepük nincs már), hanem abból, hogy a zsidók jogos érzékenysége iránti érzéketlenségével, a zsidók szerepének árnyalatlan értékelésével - "nemzetietlenségük", "idegenszívűségük", "hazafiatlanságuk" hangoztatásával - a jelenben sikerült a maga oldalán (jobboldalon) meglehetősen általános zsidóellenességet (antiszemitizmust) kelteni. A nemzet szűkebb értelmezésére - magyarán a kirekesztésre - adott válaszul a beilleszkedéssel próbálkozó zsidók (ha akarják, ha nem) jobban megőrzik zsidó identitásukat, beolvadásuk érzelmileg (zsigerileg) részleges marad. Egyszerre érzik magukénak a befogadó hazát, s magukat a nemzet alkotó részének, másfelől pedig potenciális ellenségnek mindazokat, akik "ellenükben" a saját hazafiságukat, nemzetszeretetüket hangoztatják. Mélyen beléjük van égetve az őket ért félelem és sérelem, és nagyon kevés kell hozzá, hogy előtörjön.

Azt mondhatjuk tehát, hogy a háborús helyzet kialakulásában minden érintettnek megvan a felelőssége. A háborús feszültségek visszaszorítása is csak ennek belátásával, nyomában pedig a "béketárgyalások" (azaz megegyezésre törekvő párbeszéd) megkezdésével képzelhető el. Ehhez egyébként kiváló alapot és helyzetet teremt az a tény, hogy a rendszerváltozás (a demokrácia-építés) előrehaladtával mára - legalább fele részében - gyökeresen megváltozott a közgondolkodás: a magyar társadalomnak ebben a tekintélyes részében a "nemzeti" eszmét vagy a "jobboldaliság" fogalmát egyáltalán nem terhelik azok a rémképek, amelyeket hosszú időn át egy hamis érzelmi-logikai láncolat aggatott rájuk.


A magyar bal és magyar jobb legfőbb különbségéről

A bal-jobb fogalompár tartalmával, ennek előtörténetével, értelmezésének és használatának hazai módosulásaival, mai jellemzőivel Simon János szociológus-politológus foglalkozott kimerítően kutatásaiban és felméréseiben. Eredményei fontos következtetések levonására adnak alkalmat a magyar törzsi háborúra vonatkozólag is.[172]

Mindenekelőtt: a bal- és jobboldal nem eredendően antinacionalista, illetve nacionalista. Magyarországon a kiegyezést követően a bal-jobb megoszlás tengelyében elsősorban a nemzeti kérdések álltak, s az osztrákoktól való elszakadásért és az 1848-as eszmékért küzdő magyar nemzeti vonal vallotta magát baloldalinak. A szociális kérdések kezelése ekkor még nem játszott lényeges szerepet a két pólusra tagolódásban, sokkal inkább a nemzeti kérdésekhez való kuruc-labanc viszony.

A századforduló új eszmeáramlatai és politikai erőviszonyai lényegesen megváltoztatták a bal-jobb értelmezést. A nemzeti érdekek hangsúlyozása fokozatosan átcsúszott a jobboldalra, a jobboldal pedig ekkoriban szívott magába egy új értelmezési réteget, mégpedig a keresztény vallásosságot. A szociáldemokrata párt a baloldalon jelent meg, határozott materializmus és szociális eszméi jellemezték.

Mint már látható, Simon megállapításai felhívják figyelmünket azokra a fontos értékkapcsolatokra is, amelyek a magyarsághoz, a nemzethez való viszonyuláson túl jellemzik a két politikai oldalt. Jelentőségüket számunkra az adja, hogy mindegyikük egy-egy lehetséges törésvonal alkotója a két tábor (illetve szembenálló tagjai) között, amely ellentétek ennélfogva alkalmasak arra, hogy a ma legfőbb törzsképző tényező (antinacionalizmus - nacionalizmus) szerepét tompítsák (vagy akár átvegyék egyszer). Fontosságuk ellenére e kapcsolódó értékekkel e könyvben (s a Törzsi trilógiában) keveset foglalkozom: ám ennek az oka éppen az, hogy a figyelmet a legfőbb törésvonalra fókuszáljam; arra, amely voltaképp váratlan irányba, s egyszersmind drámai helyzetbe (törzsi háborúba) terelte rendszerváltásunkat. E fejezetben azonban szükségesnek vélem - Simon segítségével - legalább futólag felvillantani a szóban forgó értékek szerepének-kötődésének alakulását. Annál is inkább, mert mint látható lesz, nem gyengíteni, hanem erősíteni fogják a legfőbb törésvonalra, ennek szerepére vonatkozó tézisemet.

A századelő polgári radikális irányzata vallás-ellenességével, tradicionalizmus-ellenességével, internacionalizmusával, polgári jellegével és az egyéni szabadságjogok hangsúlyozásával a baloldali erőkhöz állt közelebb. A Horthy-korszak kormánypártjai határozottan vállalták a jobboldaliságot, eszméjükhöz a nemzet és a kereszténység fogalmát kapcsolták, s ezek hangsúlyozásának erőssége egyben e pártok jobboldaliságának mértékét is jelezte. A két háború közötti és a második világháború utáni szociáldemokrácia elsősorban a szociális jogokért harcolt, az 1945 utáni kommunista párt pedig a gazdasági egyenlőséget emelte ki programjában. A magát szélsőjobboldalinak valló nyilas-keresztes párt tevékenységét és néhány hónapos dunántúli országlását a demokrácia-ellenesség, az antiszemitizmus, az antikommunizmus jellemezte és népirtás kísérte, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy a jobboldali demokrácia sokak számára hosszú időre hitelképtelenné vált Magyarországon. (Ekkor - jegyzi meg Simon - kétségtelenül az erősödő nacionalizmus volt a legrövidebb út a humanizmustól a barbarizmusig.)

A második világháborút követően a jobboldali pártok programjában valamelyest háttérbe szorult a nemzeti ideológia, de a keresztény hitéletre való hivatkozásnak továbbra is kiemelkedő szerep jutott, s mind nagyobb jelentőséget kapott a parlamenti demokrácia intézményeinek és szereplőinek védelme is. A kommunisták azonban, politikai pozícióik erősödvén, minden jobboldaliságot reakciósnak minősítettek, képviselőiket pedig gyakran úgy próbálták hitelképtelenné tenni, hogy "lefasisztázták". A jobboldal a háború utáni rövid pártpluralizmus korszakában sem tudta demokratikus értékeit igazán kiteljesíteni. A kommunista hatalmi rendszer kiépülésével a jobboldalról alkotott hivatalos kép is feketedett, hiszen vele szemben a hatalom az ötvenes években már a legsötétebb jelzőket használva riogatta a tömegeket. Rövid idő alatt a hivatalos szóhasználatban a jobboldal a "reakció" (azaz a kommunista "forradalom" mint "akció" ellenségének) szinonimája lett, s így került be a következő generációk fogalomtárába.

Elérkeztünk a rendszerváltozás időszakához. Mint Simon megállapítja, a politikai erőtér változásai sokkal gyorsabban zajlottak le, mint ahogy az ezek megjelölésére szolgáló kifejezések. Ráadásul gyakran a régi szavak kaptak új értelmet, s a hosszabb folyamat során gyakran magukkal vitték a régi tartalom egy részét is, ez pedig értelmezési nehézségeket idézett elő, s megnehezítette a politikai kommunikációt mind a polgárok, mind a pártok számára.

Simon arra keresett választ, hogy működik-e a bal-jobb rendezőelv a posztkommunista régió országaiban, melyik régióban érvényesül és miképpen. Az eddigi kutatások tapasztalatai alapján arra a következtetésre jutott, hogy a bal-jobb kategóriapár működése a volt államszocialista országokat három nagy régióba osztja: a közép-európai, a kelet-közép-európai és a kelet-európai régióba. (A közép-európai régiót azok az országok alkotják, ahol a skála lényegében nyugat-európai értelemben érvényes. Ennek alapján közép-európai országnak számít Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia és Horvátország. A kelet-közép-európai országok közé sorolják Romániát, Moldáviát, Bulgáriát, Szerbiát, Boszniát, Macedóniát, Albániát és Koszovót. A kelet-európai régió országai leginkább az egykori Orosz Birodalom területét fedik le.) Közép-Európában és így Magyarországon is (szemben a másik két régióval) a bal-jobb tagozódás fokozódó erősséggel osztja meg a társadalmat, a politikai elitet és a politikai pártokat. A kutatások tanúsága szerint a törésvonalak elsősorban négy fő dimenzióban jelennek meg: a valláshoz való viszonyban, a múlthoz való viszonyban, a pártkontinuitás kérdésében és a nemzeti identitás erősségében. Számunkra itt most a negyedik tényező szerepének eltérései érdekesek.

Nyugat-Európában - állapítja meg Simon - az erős vagy felfokozott nemzeti identitás egyértelműen a jobboldalra tolja az embereket (Eijk-Niemöller 1980, Heath-Taylor et al. 1999, Bobbio, 1995). Ezzel szemben a nemzethez való viszony a közép-európai régióban ellentmondásosabb képet mutat, mert az erős nacionalizmus hol a jobboldalhoz, hol a baloldalhoz kötődik. Azokban a közép-európai országokban, amelyekben az autokrata (önkényuralmi) rendszer kommunista pártja határozottan küzdött a nacionalista megnyilvánulások ellen (Magyarország, Lengyelország, Csehország), ott a nacionalista érzelműek a jobboldal köré csoportosultak, mert az vállalta leghatározottabban az erős nemzeti érzelmek képviseletét. Ez a tendencia megfelel a nyugat-európai trendeknek. Azokban az országokban azonban, ahol a régi rendszer uralkodó pártja nacionalista jellegű volt, ott az egykori kommunista pártból kinőtt baloldal a rendszerváltozás után is megőrizte, sőt fölerősítette a nacionalista törekvések képviseletét (Románia, Bulgária, Szerbia, Albánia). A jobboldal pedig antinacionalista integratív társadalmi erőként lépett föl velük szemben (Heath-Evans-Marginean 1994). Ismét arra a következtetésre juthatunk, hogy a jobboldaliság-nacionalizmus, illetve a baloldaliság-antinacionalizmus nem magától értetődő - természettől fogva létező és ezért megváltoztathatatlan - kötődés. Magának a baloldal-jobboldal fogalompárnak a "működése" sem magától értetődő. Mint Simontól megtudjuk, számtalan tanulmány foglalkozik a hetvenes évektől napjainkig azzal, hogy a bal-jobb megoszlás elvesztette érvényességét, s helyette más faktorok váltak magyarázó elvvé, pl. a posztmaterializmus vagy a liberalizmus-konzervativizmus. A nyolcvanas években francia közvélemény-kutatók évente kérdezték meg a polgárokat arról, hogy mennyire tartják érvényesnek és használhatónak a baloldal és a jobboldal kifejezést a politikában. A vizsgálat szerint egyre több francia állította, hogy e két fogalom elvesztette politikai magyarázó értelmét. A tendencia felerősödött a baloldali kormány hatalomra jutása után, s a nyolcvanas évek közepén már a franciák többsége szerint őket a kétpólusú megoszlás nem orientálta a politikában.

Az 1996-os és az 1998-as parlamenti kutatásukban Simonék is feltették a képviselőknek a franciák kérdéseit: "Az alábbi két vélemény közül Ön melyikkel ért inkább egyet: 1. A baloldalra és jobboldalra vonatkozó koncepciók használhatatlanok, ma már alkalmatlanok a pártok és a politikai irányzatok megjelölésére. 2. A bal-jobb megjelölés minden változás ellenére továbbra is segít minket, hogy megértsük a pártokat és a különböző politikai irányzatokat."

1996-ban, a második parlamenti ciklus idején a képviselőknek még csak 66 százaléka tartotta érvényesnek a bal-jobb megoszlást, a harmadik ciklusban azonban már 73 százalékuk mondta ugyanezt. Tehát a politikai elit kétharmada érvényesnek tartja ezt a felosztást, és a korábbihoz képest valamelyest még nőtt is azok aránya, akik szerint a bal-jobb kategóriája segít a politikai folyamatok megértésében. Figyelemre méltó számunkra - a törzsek összetétele, a pártok olykor meglepő szövetségének háttere szempontjából -, hogy legnagyobb arányban a klasszikus pártok képviselői (a szocialisták, az agrárpárt) fogadják el az érvényességét, a legkevésbé pedig a liberális töltetű pártok. 1998-ban az MSZP-sek 81 százaléka, a kisgazdák 77 százaléka, az MDF-esek 75 százaléka, a FIDESZ-esek 68 százaléka, az SZDSZ-eseknek pedig csak 50 százaléka tartotta használhatónak a kétpólusú skálát. Simonék vizsgálatai szerint a szabad demokraták sokkal inkább hajlandók a liberális-konzervatív dichotóm skálán elhelyezni önmagukat, mint a bal-jobbon. Hogy gondolkodásuk a többiekétől markánsan elüt, ennek abban látom a jelentőségét, hogy a hazai zsidóságnak a baloldalhoz való általános kötődése nem a baloldali értékekhez való általános vonzalmából fakad, hanem abból a taszításból, amelyet a jobboldal nacionalizmusa vált ki belőle. Ebből pedig ugyancsak következik, hogy ha a magyar jobboldali politika hitelesen tudja bizonyítani, hogy nacionalizmusa nem kirekesztő, hanem a teljes közösséget gazdagító, akkor a zsidóság bal- és jobboldalhoz való vonzódásában-taszításában valószínűleg nem lesz lényeges különbség. A történelem is azt igazolja, hogy a helyét kereső, s a nemzetállami nacionalizmusokban helyét nem lelő zsidóság egységes volt a nemzetállamok kereteinek szétfeszítésében (az erre való szívós törekvésben), abban viszont már nem, hogy ez alapvetően jobboldali-kapitalista, baloldali-internacionalista, vagy liberális eszmeiséggel (no meg pragmatizmussal) történjék-e.

A Simon-féle vizsgálat számára a fő kérdés az volt, hogy a hazai politikai elit gondolkodásában milyen társadalmi értékek tapadnak a baloldal és a jobboldal fogalmához. Parlamenti képviselőket kértek meg arra, hogy helyezzék el magukat egy 10-es osztású bal-jobb skálán, majd eléjük tettek egy 29 társadalmi értéket tartalmazó listát azzal, hogy osztályozzák őket (egytől négyig) aszerint, hogy mennyire tartoznak a bal- és mennyire a jobboldal fogalmába.

Megnézték, hogy a baloldali képviselők mely értékeket minősítettek határozottan a baloldal fogalmába tartozónak és melyeket a jobboldaléba. Ugyanezt elvégezték a magukat jobbra soroltakkal. Végül összevetették a két különböző optikát mind a bal-, mind a jobboldalra vonatkozóan. Így megtalálták az eltérő és a közös elemeket.

Azokat a minősítéseket, amelyeket csak az egyik fél fogalmaz meg a másikra nézve, a másik viszont nem is említi, általában előítéleteknek minősülnek, melyek vélt vagy valódi tapasztalatokból erednek. Az az oldal, amelyre ezek az egyoldalú értékelések vonatkoznak, a hétköznapi szóhasználatában vádaskodásoknak és rágalmaknak minősíti őket. Azokat az értékeléseket viszont, amelyeket mind a két fél használ ugyanarra az oldalra, vagyis amelyekben a legnagyobb az egyetértés, Simon konszenzusos elemeknek nevezte el.

Nos, a felmérés eredményét a következő táblázat foglalja össze:


A baloldal és a jobboldal tartalma
a baloldalhoz és a jobboldalhoz kapcsolt értékek alapján

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

a BALOLDAL jelentése                                                             a JOBBOLDAL jelentése

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

a  b a l o l d a l i a k  s z e r i n t

1. Mo. EU integrációjának támogatása

1. tekintély tisztelet

2. társadalmi igazságosság

2. határontúli magyar kisebbség véd.

3. egyenlőség

3. hagyománytisztelet

4. szociális háló

4. autokratizmus

5. haladás

5. vallásosság

6. jogvédelem

6. hazaszeretet

7. rasszizmusellenesség

7. nemzeti érdekek védelme

a  j o b b o l d a l i a k  s z e r i n t

1. államosítás

1. nemzeti érdekek védelme

2. autokratizmus

2. hazaszeretet

3. kozmopolitizmus

3. szomszédos országok magyarjainak védelme

4. Mo. EU integrációja

4. Mo. Eu. integrációja

5. kisebbségek védelme

5. szabadság

6. egyenlőség

6. jogvédelem

7. szociális háló

7. hagyomány tisztelete

8. radikális

8. vallásosság


"v á d a s k o d á s o k"

a jobb részéről

a bal részéről

1. államosítás

1. tekintélytisztelet

2. autokratizmus

2. autokratizmus

3. kozmopolitizmus

3. radikalizmus

k a r a k t e r v o n á s o k  k o n s z e n z u s s a l

a baloldal jelentése

a jobboldal jelentése

1. hazánk európai integrációja

1. határon túli magyarok védelme

2. egyenlőség

2. hazaszeretet

3. szociális háló

3. nemzeti érdekek védelme

4. kisebbségek védelme

4. hagyomány tisztelete

5. szociális jogok

5. vallásosság

---------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Témánk - a legfőbb törésvonal - szempontjából a konszenzusos karaktereknek van a legnagyobb jelentőségük, hiszen ezekből (feltételezés szerint) kiszűrődtek már a vádaskodások, rágalmazások, előítéletek. Összevetve a magyar politikai osztály kétféle bal-jobb szemléletét, Simon a következőket állapítja meg: "Eszerint a baloldal jelentéséhez leginkább Magyarország európai integrációjának támogatása, az egyenlőség és a szociális háló kapcsolódik. A jobboldal kifejezéshez pedig a határon túli magyarok érdekeinek védelme, a hazaszeretet és a nemzeti érdekek védelme társul." A két oldal értelmezésében "világosan elkülönül egymástól két nagy dimenzió: egyfelől a baloldalon a szociális dimenzió (egyenlőség, szociális háló, társadalmi igazságosság), másfelől a jobboldalon pedig a nemzeti dimenzió (határon túli magyarok védelme, hazaszeretet, nemzeti érdekek védelme)."

A konszenzusos értelmezés alapján ismét láthatóvá válik, hogy bár a hazai politikusok és politológusok sokáig különösebb figyelmet nem szenteltek neki, a két egymásnak feszülő csoportosulás (kezdetektől fogva egészen máig) valóban mindenekelőtt a nemzethez, a magyarsághoz való viszonyulás különbözősége miatt áll harcban egymással. Attól a jobboldaltól, amely az iménti "nacionalista" értékeket testesíti meg, a holokauszt emlékével megterhelvén a magyar zsidóság "természetesen" tartja távol magát; s keres ugyancsak "természetes módon" szövetségest az antinacionalista baloldalon.

A konszenzusos értelmezésben azonban mindjárt egy óriási paradoxon is rejlik. A mai magyar jobboldalról egyáltalán nem lehet azt állítani, hogy különösebben távol állna tőle a szociális háló vagy a társadalmi igazságosság gondolata (az egyenlőség eszméje már inkább); a tény csupán annyi, hogy ezek inkább a baloldal szívügyei. A baloldal ellenben számtalan jelét adta erőteljes antinacionalizmusának. Ebből következően a törzsi háború elsődleges forrásaként sokkal inkább a "szalonképes", "politikailag korrekt" baloldal, semmint a "szélsőséges" jobboldal jelölhető meg. Ez az állítás még akkor is helyénvaló, ha némileg árnyalja az a tény, hogy a táborok közötti ellentét nem csak a értékek rangsorának különbözősége miatt alakult ki, hanem a régi ("kommunisták") és az új ("antikommunisták") hatalmi harcaként.

A kommunista pártok jogutód pártjai "Lengyelországtól Magyarországon át Romániáig új szociáldemokrata pártként kívánják identifikálni magukat, ám politikai ellenfeleik nem mint modern balközép pártokat, hanem a régmúltat idéző, személyeikben is kontinuitást mutató posztkommunista pártként kezelik őket és így viszonyulnak hozzájuk. Ez tehát nem bal-jobb ellentét, hanem kommunizmus-antikommunizmus törésvonal.[173]

A paradoxon másik oldala, hogy a baloldal, ha nem köti is saját magához, mégiscsak értékként fogadja el (ismeri el) a határon túli magyarok védelmét, a hazaszeretetet, a nemzeti érdekek védelmét. Ez (is) lehet a magyarázata annak, hogy miközben szívügyüknek nem szívügyük, baloldali elkötelezettek mégis rendszeresen sérelmezik, ha kétségbe vonják az iménti, nemzeti értékek iránti elkötelezettségüket. A paradoxonnak ez az oldala voltaképp út és lehetőség a közeledés felé. Más fejezetben foglalkozom majd vele, ezért itt csak megemlítem, hogy az ún. kedvezménytörvény sorsa jelzi az utat, a lehetőségekkel és korlátokkal együtt: a magyar baloldal hajlandó például anyagi támogatást nyújtani a határon túli magyaroknak, arra viszont már nem, hogy ehhez még bármilyen "felesleges", (szomszédjainkat vagy az EU-bürokratákat "irritáló") nemzeti jelkép, egységképzet, egységtudat (azaz "nacionalizmus") társuljon.

A két törzs közötti legfőbb törésvonal tehát nem (nem feltétlen) abszolút akadálya a nemzeti értékek és érdekek közös érvényesítésnek. Az elmúlt tízegynéhány év, úgy tűnik, szükséges volt ahhoz, hogy a korábbi baloldal és ezen belül vagy ezen túl a zsidóság által részben tudatosan, részben ösztönösen háttérbe szorított nemzeti értékek és érdekek artikuláltassanak. Minél erőteljesebb, látványosabb volt háttérbe szorításuk, annál hangsúlyosabbá vált megnyilvánulásuk. Miután azonban a nemzeti ideológia és s vele a nemzeti tábor magára talált, egyenrangúvá erősödött, nem szükségszerű, hogy fontos kérdésekben ("nemzeti minimum") ne találjon hangot a baloldallal. Mint ahogy talál más országokban - nyugatiakban, közép-európaiakban egyaránt.

"Régiónk egyik sajátossága, hogy a szociális integráció és a nemzeti integráció nem egymást kizáró, hanem egymást kölcsönösen feltételező tényezők. Jelenlétük egyidejű, funkciójukban pedig kiegészítik és erősítik egymást. A közép-európai - és valószínűleg az európai - pártstruktúrákban e két tényező csak együttesen képes garantálni a demokratikus fejlődést." - véli Simon János is tanulmánya összegzésében.


A törésvonal jövőjéről

Van tehát út, elvi lehetőség az ellenségesség csökkentésére. De van-e reális esély is? Vajon mit mutatnak a jelek, a jelekből összeálló tendenciák?

A két nagy törzs között húzódó törésvonal három legfőbb forrása: 1) Zsidó -nem-zsidó ellentét. A magyar zsidóság ösztönös ("zsigeri") félelme, idegenkedése a "nem eléggé" antinacionalistáktól; ezzel összefüggésben az A-fegyver és más harci eszközök akár ösztönös, akár tudatos, a legtöbbször azonban egyaránt indokolatlan alkalmazása (bevetése) a "nemzeti" harcosok és törekvések ellen. A másik oldalon ugyanakkor: a zsidóság erejének, befolyásának, magyar és nemzetellenességének démonizálása (mint valóságos antiszemitizmus). 2) A magyar baloldal antinacionalizmusa 3) "Régi" és "új" hatalmi harca ("kommunisták" és "antikommunisták" között).


  1. Az A-fegyver politikai eszközként való büntetlen forgatása csak azáltal lehetséges, hogy a zsidóságnak (legalábbis egy tekintélyes részének) valóságos félelemérzete vagy sértettsége rejlik mögötte. Az idő múlásával e félelem és sértettség, ha egyébként nem táplálják, folyamatosan csökken. A "politikailag korrekt" és a holokausztüzlet egyelőre azonban ezzel ellentétes hatást fejt ki, azaz a zsidóság hangadói részéről egyelőre nem csökken, inkább nő a nyomás a tekintetben, hogy a zsidóság áldozatai előtt minél gyakoribb és minél hangsúlyosabb legyen a bűnbánó főhajtás. A gyászt s a bűntudatot azonban nem lehet sokáig mesterségesen táplálni, fenntartani, ezért e hatás mindenképp gyengülni fog. Ráadásul e gyengülés rendkívül felgyorsítható oly módon, ha a kollektív félelmekhez és sértettségekhez nem adnak tápot a "nemzeti" oldalon, magyarán abbamarad "a zsidók" démonizálása.

Abbamarad-e?

Annak folytán, hogy az ellentét kiszélesedett bal- és jobboldal törzsi harcává, a zsidóság mint legfőbb ellenség elveszítette központi szerepét, jelentőségét. Az a körülmény azonban, hogy az SZDSZ (amely a nemzeti törzs számára a mai napig "a zsidó párt"-ot testesíti meg) mérleg-szerepénél fogva 2002-ben ismét komoly politikai hatalomhoz s befolyáshoz jutott, nem járul az ellenséges érzületek háttérbe szorulásához. Igaz, Kuncze Gábor eddigieknél is pragmatikusabb pártirányítása nem engedi a markánsan individualista liberális elvek jegyében való politizálást (mely az "áthallások" révén esetleg az antiszemitizmust gerjeszthetné); sőt, ez a szigorúan gyakorlatias ("elvtelen") politika olyan jelentős politikus, alapító és ideológus pártból való távozását eredményezte (Medgyessy Péter titkosszolgálati múltjának eltitkolása s az SZDSZ lojalitása miatt), mint Kis Jánosét, amely eseményt - ha valaki feltétlenül így szerette volna - akár a zsidósághoz való kötődés gyengülésének nyilvánvaló jeleként és bizonyítékaként is lehetett volna értelmezni. S itt egy újabb paradoxon segít ismét bepillantást nyerni az SZDSZ-ellenesség, illetve a hazai zsidóellenesség ("antiszemitizmus") természetébe. Kis János tisztességes kiállása a nyilvánosság elé ("Medgyessynek mennie kell"), majd ugyancsak tisztességes döntése, hogy az ezzel ellentétes álláspontra helyezkedő (ráadásul ebben korábban vele egyetértett) pártból kiválik, a másik táborban elismerést és rokonszenvet ébresztett. Viszont az a tény, hogy a D 209-es ügynökből lett miniszterelnök múltja miatt támadt válságos helyzetben az SZDSZ alig elért öt százaléka mentette meg a szocialista kormányt ("a kommunistákat") a bukástól (mondván, "még mindig jobb, mintha újra a Fidesz jönne"), újra felélénkítette "a zsidó párt"-tal szembeni ellenérzéseket. Ez arra utal, hogy nem a zsidósághoz való tényleges kötődés, hanem a "zsidóként", illetve az ezt lefedő sztereotípiáknak megfelelő ("zsidós") viselkedés, magatartás váltja ki az antiszemitizmust. (Ez pedig egyszerre jelenti azt, hogy az antiszemitizmusnak egyáltalán nem az önmagáért való fajgyűlölet a legfőbb oka, hanem valóságos helyzetek, viselkedések, magatartások, jelenségek váltják ki; de azt is, hogy valóban nem kell zsidó az antiszemitizmushoz, elég, ha az előítéletek nyomán az adott helyzetet, viselkedést stb. valaki a zsidókhoz rendeli, "képzettársítja"). E másutt még elemezendő jelenség miatt a zsidósághoz voltaképp egyre kevésbé erősen kötődvén az SZDSZ léte, amíg ebben a mérleg-szerepben marad, az előítéletek és beidegződések révén mintha inkább kerékkötője volna - semmint elősegítője - a zsidóellenesség (démonizálás) további mérséklődésének. Ez ellen a párt csak úgy tudna "tenni", ha a parlamenti küszöbérték alá esne maradék népszerűsége (ezt pedig nyilván nem lehet megkívánni tőle, de persze még előfordulhat vele), vagy úgy, hogy demonstratív lépéseket tenne a nemzeti tábor irányában (ennek viszont rá nézve egyéb kockázatai lennének).


  1. A magyar baloldal antinacionalizmusának csökkenése csaknem biztosra vehető. A Fidesz áttéréséig még többé-kevésbé hitelesen, de legalábbis kétségtelenül rombolóan lehetett a jobboldal egészét antiszemitizmussal, fasizmussal, szélsőségességgel besározni. A Fidesz áttérése óta már csak bumeránghatás kockázatával lehet a régi antiszemitázó politikát folytatni: kétségtelen, hogy a saját biztos szavazók törzshöz tartozását (ennek érzetét) erősíteni lehet vele, de a "nyilvánvaló igazságtalanság" ugyanúgy erősíti az ellentétes tábor tagjainak kötődését, sőt, harci kedvét. S hasonló a helyzet a bizonytalan szavazókkal: egy részüket el lehet riasztani, tántorítani az ellenséges törzstől, de más bizonytalanok körében visszatetszést kelt a nyilvánvaló hamisság és csúsztatás, az pedig a "nemzeti" táborhoz fogja terelni őket.

Az antinacionalista-antiszemitázó politika tarthatatlanságát bizonyítja, hogy a Medgyessy-kormány működése óta egyre erőteljesebb a baloldal "nemzeti" retorikája (ld. például a "nemzeti közép", "nemzeti megegyezés" frázisát). Ennél is jelentősebbnek ítélem, hogy a zsidóság köreiből hosszú évek óta most először jöttek elő olyan hangok, amelyek különbséget kívánnak tenni a nemzeti és a nacionalista felfogás között. (Legelsősorban Vásárhelyi Máriát említem.) De még e kései felismerések fontos hatásánál is jóval jelentősebbnek tűnik az a tény, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozással európai normákhoz, mintákhoz csatlakozunk; márpedig ott elképzelhetetlen, hogy a baloldal, ha szalonképes akar maradni, különösebb botrányok nélkül állíthassa egy Orbán Viktor-féle nemzeti-liberális politikusról, hogy nacionalista és antiszemita.

Fricz Tamás politológus valósággal úgy véli, hogy az EU-hoz való csatlakozással "megszűnik a bal és a jobb élethalálharca". A Mi lesz a bal- és jobboldallal a XXI. században? című tanulmányában (előadásában)[174] a következőket állapítja meg:

"[...] megítélésem szerint a XXI. századra látványosan megszűnik a bal és a jobb élethalálharca: megszűnik a két tábor közötti küzdelem a "ki a progresszív, ki a regresszív", "ki a haladó, ki az elmaradott" kérdéskörökben; bal- és jobboldal egyre inkább kölcsönösen elfogadja egymást, hiszen már tudják, hogy létük kölcsönösen feltételezi egymást. A "ki kit győz le"-versengés helyett, mint a modernitás fennmaradó, kölcsönös tradíciói, együttesen kerülnek szembe a XXI. század kihívásaival, s az igazán nagy kérdés az, hogy meg tudnak-e felelni ezeknek a kihívásoknak. A változás lényege tehát éppen az, hogy mint stabilizálódott és intézményesedett XIX-XX. századi nyugati tradícióknak, együtt és együttesen kell szembenézniük a posztmodernitás, illetve a globalizáció új folyamataival."

Bizonyítékképpen Fricz egyebek között a kibontakozó globalizációs folyamatokra hívja fel a figyelmet.

"A nemzetgazdaságokon túllépő, világgazdasági keretek kialakulására, az ezzel összefüggésben létrejövő nemzetközi gazdasági szervezetek és azok országbefolyásoló intézkedései, a gazdasági trendek minden országot érintő hatásai következtében a nemzeti kormányok mozgástere jelentősen beszűkült. Különösen az EU-tag vagy az EU-hoz csatlakozni kívánó országok kormányai döntéseik igen jelentős százalékát már nem saját mérlegeléseik, ideológia programjuk, hanem külső elvárásrendszerek mentén kénytelenek meghozni. Ezért tapasztalható az, hogy egyre kevésbé lehet különbséget tenni bal- és jobboldali színezetű kormányok között. Egyre gyakrabban előfordul, hogy az adott világgazdasági illetve európai trendekhez alkalmazkodva baloldali, szociáldemokrata kormányok emelnek adókat, szűkítik a szociális kiadásokat, növelik a fegyverkezési kiadásokat, avagy a menekültügyben hoznak kevéssé liberális intézkedéseket; de a fordítottja is igaz, szerencsés világgazdasági folyamatokat kihasználva jobboldali kormányok építik ki és gazdagítják a szociális államot, csökkentik az adókat és növelik a jóléti kiadásokat.

Simon ugyancsak rámutat arra a szakadékra, amely a globalizáció előnyeit élvező "nemzetközi" elit és a belőle teljesen kimaradó rétegek közötti alakul ki. Az utóbbi azért is különösen izgalmas, "mert ma már mind a bal-, mind a jobboldali kormányokhoz kötődő kormányzati alkalmazottak, menedzserek, szakemberek stb. abban érdekeltek, hogy ezen előnyös helyzetüket fenntartsák, miáltal kialakul egy új törésvonal, melyet szerte Európában láthatóan radikális, populista, jobboldali pártok használnak ki."

A tekintetben most még fölösleges jóslásokba bocsátkozni, hogy mi történik akkor, ha a globalizációs folyamat elakad, s ezáltal az egyes országokban megerősödik az integrációellenesség, vele együtt a nacionalizmus. Amíg ez nem következik be, az egyes országok "nemzeti" erői többé-kevésbé idomulni igyekeznek a globális trendekhez, s az antinacionalista erők is igyekezni fognak a csatlakozással együtt járó kétségeket (kételyeket) némi nemzeti retorikával enyhíteni...


  1. A "régi" - "új" harca is szükségképpen kopni fog egyrészt az idők, másrészt az integráció előrehaladtával. Amikor a magyar miniszterelnök ügynökmúltja akár Bushnak, akár Blair-nek kisebb problémát jelent, mint Orbán Viktor nemzeti liberális politikája, akkor azzal is számot kell vetni, hogy a kommunistázás (ld. pl. Kövér László és a kötél vagy a strigák) bumeránghatása nem haladja-e meg a másik oldalnak okozott veszteségeket. Ráadásul a baloldal módszeresen igyekszik szabadulni múltjától. Medgyessy Péter (Boross Péter segítségével) látványos gesztusokat tett az ötvenhatosoknak; az MSZP eldöntötte, hogy megszabadul rossz emlékű (Köztársaság téri) székházától; azt is eldöntötte, hogy szociáldemokrata arcot ölt magára, akár úgy is, hogy Kéthly Annának, az elődjeik elűzte szociáldemokrata vezetőnek - jól csengő - nevét elorozza, hasznosítja[175]; s végezetül: eldöntötte, hogy friss arcokkal cseréli le a régieket. A világ baloldala által Londonban tartott konferenciára Medgyessy Péter Gyurcsány Ferencet - a jövőt, talán éppen utódját - vitte magával.


A legfőbb törésvonal megosztó szerepe tehát minden bizonnyal gyengülni fog Magyarországon. Ha a törésvonal eddigi "fejlődéstörténetét" nézzük, láthatjuk, hogy a zsidó - nem-zsidó ellentét (az individualista liberálisok és az internacionalisták egymásra találásával) előbb kiszélesedett és átlényegült antinacionalista - nacionalista ellentétté, majd (a Fidesz áttérésével) bal és jobb ("két világ") szembenállásává. Habár a zsidóság szerepe fokról fokra csökkent, egészen a legutóbbi fázisig a nemzeti tábornak a zsidósággal (no meg a "zsidó párt"-tal) szembeni gyanakvása, ellenérzése (ellenségképe) viszonylag keveset kopott. Míg aztán a 2002. évi kampány élessége, a két nagy párt (az MSZP és a Fidesz) szikrázó ütközése, a "két világ" állapot (vagy inkább érzet) létrejötte, majd a "kommunisták" "csalásgyanús" győzelme s a "nemzeti tábor" veresége - nos, mindez már erőteljesebben terelte el a figyelmet a zsidóságról, s ezzel együtt sokat gyengült a zsidóság démonizálása.

Minden bizonnyal ennek tudható be, amit a Magyar Gallup Intézet 2003 szeptemberében közzétett közvélemény-kutatási eredménye mutat[176]. A felmérés szerint a magyar népességen belül 1997-től folyamatosan csökkent azok aránya, akik nyíltan vállalták zsidóellenességüket. Ez az arány 1997-ben 13 százalék volt, 2001-ben 10, vagyis három év alatt összesen 3 százalékos volt a mérséklődés, 2002-ben pedig a megkérdezetteknek már csak a 7, a következő évben pedig már csupán a 6 százaléka felelte, hogy "nem kedveli a zsidókat", vagyis egyetlen év alatt 3, illetve két év alatt 4 százalékos a csökkenés![177] Egy másik adat ugyanezt a tendenciát támasztja alá: a zsidóság elleni előítéletekkel és bűncselekményekkel foglalkozó nemzetközi szervezet, a Rágalmazásellenes Liga 2002. évi jelentése szerint Magyarországon az előző évben nem történt említésre méltó antiszemita megnyilvánulás.[178]

Ez azonban még korántsem a megérkezés, sokkal inkább az elindulás. Kertész Imre Nobel-díjának (s vele együtt az író "magyarellenes" megnyilvánulásainak) fogadtatása, a kétoldali reagálások kétoldali ideges, hisztérikus kezelése kétségtelenné teszi, hogy az antinacionalista - nacionalista, s benne a nem-zsidó - zsidó ellentét gyógyulatlan tályogként még mindig ott éktelenkedik a nemzet testén. Ez sem térítheti el azonban az immár kétségtelen tendenciát egyik oldalon sem: az új felismerések itt is, ott is, ha lassan is, de kétségtelen, hogy terjednek.

Az antinacionalista törzsben történetesen két fontos felismerés.

Mindenekelőtt: a globalizáció (nyitás, változás, hasonulás) és a nemzeti identitás (befelé fordulás, magunk megőrzése, védelme) életünknek ma két olyan pillére, melyek közül egyik sem nélkülözhető komoly kockázatok (tragikus, jóvátehetetlen veszteségek) nélkül. Amikor 2003. áprilisában az MSZP országos választmányának ülésén éles vita bontakozott ki arról a nyilatkozattervezettről, amely a jubiláló szociáldemokrata programot kívánta volna méltatni, akkor az álláspontok ütközésének legfőbb oka az volt, hogy "többek szerint a száz évvel ezelőtti program nem talált megoldást a globalizáció és a nemzeti identitás kérdéseire".[179]

Továbbá: az antinacionalista törzsben terjed az a felismerés, hogy nem minden zsidóellenes, nem minden kirekesztő, ami nemzeti (nacionalista); s nem mindenki antiszemita (fajgyűlölő), aki zsidó-, Izrael- vagy baloldalellenes kritikát fogalmaz meg. Mindenképp az idő (a politikai és szellemi élet) kedvező változását jelzi, hogy Fricz Tamásra már fentebb idézett előadása következő részének elmondása után senki sem sütötte rá az antiszemitizmus bélyegét:

A [2001.] szeptember 11-ei terrortámadás egyik fontos okát egyértelműen az izraeli-palesztin konfliktusban kell keresni, s az ezzel való szembenézés nehezen kerülhető el. [...] Külön probléma, hogy a holokauszt után Izraelt, a zsidó államot a Nyugat egyfajta "szent tehénnek" kezelte, amelynek esetleges túlkapásait, agresszióit és nacionalizmusát a történelem, a nácizmus miatt elnézőbben, sőt elnézően kezelte. Vélhetően 50-55 évvel az akkori tragédia után eljöhet egy olyan pillanat, amikor az érthető szilencium után Izrael állampolitikáját is szabadon és kritikusan kell megítélni. E tekintetben nyilvánvaló, hogy a baloldalnak jóval nagyobbak a gátlásai, mint a jobboldalnak, hiszen eleddig minden, a zsidóságot vagy a zsidó államot ért kritikát az antiszemitizmus megnyilvánulásának állított be és ezen az alapon utasított el. 2001. szeptember 11-e után azonban új helyzet állt elő, s a jobboldal mellett a baloldal is képessé válhat a történelmi görcsök okozta zárt gondolkodás feloldására.

E törzsi trilógiában számtalan példával igazolom, hogy a nemzetközi baloldal már többé-kevésbé képessé vált "e zárt gondolkodás feloldására". Elkerülhetetlen, hogy a hazai baloldal, lévén a kifelé igazodásban mindig is lelkes (szolgálatkész), ne kövesse a tendenciát; csakhogy ez a követés bizonyára nagyon lassú lesz - a belpolitikai érdekek ugyanis egyelőre merőben mást diktálnak. A balliberális politikai szövetségnek (antinacionalista törzsnek) túlságosan erős - de mindenképp erősnek vélt - támasza a hazai és a nemzetközi zsidóság. A kádári rendszert nem csupán túlélt, de újra politikai és gazdasági hatalmat szerzett szocialistáinak szemlátomást a zsidó - nem-zsidó ellentétek fenntartása, gerjesztése az érdekük. A magyar baloldal legújabb kormányzati ciklusának megkezdője, Medgyessy Péter soha egyetlen egy alkalmat sem szalasztott el, hogy gesztust tegyen a zsidóságnak.[180] Az amerikai elnöknél, Bushnál tett bemutatkozó látogatása (és feltűnően szívélyes fogadtatása) alkalmából nemcsak hogy elsőként látogatta meg a magyar miniszterelnökök közül a Holokauszt Múzeumot, de egyszersmind ígéretet tett a Zsidó Világkongresszus vezetőinek, hogy mielőbb beillesztik a magyar jogrendbe a gyűlöletbeszéd, a holokauszttagadás és a rasszizmus különböző formáinak elítélését, sőt, a büntető törvénykönyv olyan értelmű módosítását, hogy ne csak általánosságban ítélje el a rasszizmust, de tartalmazza az antiszemitizmusnak - mint a szélsőséges fajgyűlölet egyik formájának - elítélését is. Ígéretének, úgy tűnik, tűzön-vízen keresztül érvényt kíván szerezni: nyíltan kifejezésre juttatta nem-tetszését ifj. Hegedűs Loránt másodfokú bírósági felmentése miatt, és szükségesnek látta, hogy kormányfői közleményt bocsásson ki Grespik László ügyvéd "antiszemita" megnyilvánulásáról is.[181]

Feltűnő igyekezete, hogy magas közjogi méltóságként személyesen beleavatkozzék a törzsi háború egy-egy eseményébe, semmi mással nem magyarázható, mint saját magának és pártjának fokozatos népszerűségvesztésével, gyengülő pozíciójával - az pedig egyértelműen a romló gazdasági helyzet következménye. Ennek a legutóbb a "jóléti" rendszerváltozás szólamával nyert baloldalnak a legitimitása eleve féloldalas: karhatalmista, titkosszolgálati, központi és politikai bizottságos múltja (azaz posztkommunizmusa) miatt; mihelyt materiális (jóléti) síkon is megrendül, minimálisra csökken az esélye az ország irányítására. E minimális esély két ponton ragadható meg: egyfelől a demonstratív külső támogatások révén; másfelől az intenzív ellenségképzés révén, amellyel a politikai ellenfél esélyeit igyekeznek ugyancsak csökkenteni.

Medgyessy és külügyminisztere minden lehetséges irányban szívélyes és engedékeny kapcsolatokat igyekszik ápolni a világ hatalmaival: az USA-tól kezdve, az EU-n és Oroszországon át egészen Kínáig. Amikor a német kancellár csupán néhány órára Budapestre látogatott, egyebek között azért, hogy kinyilváníthassa rosszallását a magyarok ama törekvéséről, hogy a nemzeti és etnikai kisebbségek védelme vétessék fel az EU alkotmánytervezetébe[182] - nos, Schröder és Medgyessy találkozása olyan barátságosra sikeredett, hogy a magyar sajtóban megjelent ölelkezős-mosolygós kép láttán a kormányfő egyik minisztere e sorok írójának bizalmasan így fogalmazott: olyan, mint egy esküvői fotó, és Brezsnyev és Honecker (az egykori szovjet és a keletnémet pártfőtitkár) forró csókját juttatja eszébe...

Az ellenfél lejáratásának és meggyengítésének manőverei közül kiváltképp figyelemre méltók azok, amelyek közvetve vagy közvetlenül az A-fegyver bevetésével igyekeznek a jobboldal kevéske, megmaradt közszolgálati médiapozícióját megszerezni. A Magyar Rádió elnöke (Kondor Katalin) ellen indított baloldali támadást azzal indokolták, hogy az irányítása alatt lévő médiumban, mindenekelőtt ennek Vasárnapi Újság című műsorában szélsőséges, antiszemita hangot kapnak teret. Ettől függetlenül csapásiránynak kézzelfoghatóbb állítást választottak: hogy bebizonyítják az elnöknőről, hogy titkosszolgálati ügynök volt. Csupán a (szocialisták által egyébként anyagilag támogatott) Népszava két hónap alatt (szeptember végétől november végéig) nyolcvanöt cikket szentelt az ügy főszereplőjének.[183] A baloldal politikusainak és sajtójának zömét az sem tudta ettől a lejárató igyekezetétől eltéríteni, hogy tettük erkölcsileg súlyos kétségeket támasztott: azok szorgoskodtak most a titkos információk nyilvánosságra hozásán, demokratikusan megválasztott ellenfelük lényegében demokrácián túli (átörökített) eszközökkel való megbélyegzésén és lebuktatásán, akik nemrég még ugyanilyen fáradhatatlanul a beszervezéseken szorgoskodtak.

A Magyar Televízió vezetői ugyancsak az antiszemitizmus vádját vetették be, hogy megszabaduljanak a baloldal által elfoglalt televízió utolsó markánsan jobboldali műsorától, az Éjjeli Menedéktől. Az MTI-nek adott közlemény szerint "a műsor készítői [...] egy MIÉP-es rendezvényen készült felvételben teret adtak a hazánkba látogató, radikálisan szélsőjobboldali nézeteiről ismert angol történész, David Irving 1956-os magyar forradalommal kapcsolatban vallott nézeteinek. Ennek során többek közt az hangzott el, hogy »a felkelés első két napja antiszemita pogrom volt«, illetve hogy a forradalmat az általuk »zsidókormánynak« tekintett magyar kormány ellen a munkásság robbantotta ki, amíg az értelmiség csak később kapcsolódott a folyamatba."[184]

Jól rávilágít a balliberális szélsőségképző, lejárató taktika módszerességére és tudatosságára a Deák Ferenc szülőfalujában, Söjtörön tartott kormányülés egyik botrányos mellékkörülményének médiabeli megjelenítése. A baloldali sajtó - beleértve a közszolgálati televíziót - minden cáfolat nélkül közvetítette azt a szocialista és szabad demokrata álláspontot, mely szerint kormányülés után a felújított Deák-ház avatására vonultak a miniszterek, ahol Csurka hívei "tojással, krumplival dobálták őket", és még "a Himnusz alatt is fütyültek és kiabáltak", Medgyessy Péter miniszterelnök így nem mondhatta el beszédét. Kovács László, az MSZP elnöke, és Kuncze Gábor, az SZDSZ elnöke egyaránt azt hangoztatta, hogy milyen hazafi az (hogyan "kérkedhet" a magyarságával), aki a Himnusz alatt fütyül és kiabál. Hiller István kulturális miniszter kijelentette, hogy miközben az ország méltósággal emlékezik a haza bölcsére, a jobboldal radikálisai a szülőháza előtt, a Himnusz alatt keltettek zavart.[185] A soron következő parlamenti ülésen a kormánypárti képviselők felszólították a Fideszt, határolódjék el a szélsőséges megnyilvánulástól. A tettért "nemcsak azok elkövetői a felelősek, hanem azok is, akik kétértelmű nyilatkozataikkal bátorítják őket"[186] A Népszabadság egy jogászt idéz, aki csoportosan elkövetett garázdaság bűntette miatt kért nyomozást Polt Péter legfőbb ügyésztől. Ezt azzal indokolta, hogy az egyebek mellett MIÉP-zászlót is lengető "garázda csoportosulás" tagjai kihívóan közönségellenesen, megbotránkozást keltően viselkedtek a Deák Ferenc-emlékünnepen. A rendzavarók szerinte nemcsak a rendezvényen jelen lévőket sértették meg, hanem - mivel az eseményt a médiumok is bemutatták - sok százezer magyar állampolgárt is megbotránkoztattak, "bizonyos régi emlékképek felidézésével". Ugyanez a lapszám Medgyessy Péter leveléről is beszámol, amelyet a kormányfő Söjtör polgármester asszonyának címzett. Mint a levélből kiderül, a történtek csak "még eltökéltebbé" teszik a miniszterelnököt, "s már semmi nem tántoríthatja el attól a politikától, ami a sárdobálás és acsarkodás helyett a közmegegyezésre való törekvéssel igyekszik megvalósítani céljait. Ami Söjtörön történt, felháborította az országot. A másikkal türelmes, együtt dolgozni és együtt ünnepelni képes polgárok mindig többen lesznek."[187]

Nos, a tény: a Hír Tv által bemutatott vágatlan felvétel, valamint a Magyar Nemzet helyszíni tudósítója minden kétséget kizáróan bizonyította (napokkal Medgyessy levele előtt!), hogy "a jelenlévők együtt énekelték el a Himnuszt és megtapsolták a helyi Deák Ferenc Általános Iskola diákjainak műsorát. A sípolás és dobolás a kormány érkeztekor, a miniszterelnök nevének megemlítésekor, a beszédekor, illetve a koszorúzáskor tört ki" - olvashatjuk a Magyar Nemzetben, amely hozzáteszi: "A Hír Tv Kommentár nélkül című műsorszámában sugárzott helyszíni amatőr felvétel a lapunk tudósítását támasztja alá: a Himnusz kezdetekor az addig hangoskodó tömeg elcsendesült és annak végéig nem hangzott el füttyszó."[188]

Egyértelmű, hogy a balliberális (antinacionalista) törzs rájátszott a botrányra, finoman szólva is manipulált a tényekkel, hogy a jobboldalt veszedelmes szélsőségként, saját magát a békés együttélés elhivatottjaként mutassa be.[189]

A baloldal akcióját a maga szempontjából sikeresnek kell ítélnünk, hiszen a lényegről ismét senki nem beszélt: a fütty, a kiabálás, a dobálás mindig a kétszínűségnek[190] szól. Akik most történetesen Deákot méltatták, azok - vagy azoknak a jogelődjei - tevőlegesen részt vettek a kádári diktatúra felépítésében és fenntartásában; akik máskor ötvenhatot méltatják, tevőlegesen részt vettek ötvenhat leverésében; és mindennek tetejében: hallgatásukkal legalábbis cinkosságot vállaltak az ártatlanok százait lemészároló sortüzek elrendelőivel és végrehajtóival - nem csak a rendszerváltás előtt, de utána is! "A történész szakértők hetven-nyolcvan '56-os sortűzről tudnak" - tudjuk meg a Népszabadság 2003. november 4-ei (!) számából. "Néha a vakszerencsén, néha a fegyvert kezelők lelkiismeretén múlott, hogy az erőszakos fellépés nem minden esetben vezetett vérfürdőhöz. A rendszerváltozást követően több mint harminc esetben rendeltek el nyomozást, bíróság elé alig tíz ügy jutott, végrehajtható szabadságvesztést pedig két alkalommal szabtak ki."

A hatalmát féltő s a bűne feledtetését szorgalmazó baloldali politikai elit egyelőre tehát ellene dolgozik a nemzetközi tendenciának. Ugyanez kevésbé mondható el a "civil" társadalom baloldaláról: a magyarországi balliberális értelmiség kevésbé pártos része várhatóan többet fogja majd kritizálni Izraelt és gyakrabban fogja felhívni a figyelmet a különféle zsidó szervezetek, lobbik befolyásának nem kívánatos hatásaira.

Eközben a nacionalista törzsben várhatóan az a felismerés fog kiterebélyesedni, hogy a törésvonal létezésének ma már semmilyen tekintetben nem okai - mert már nem is feltétlen szükséges kellékei - a zsidók. A modernizációval, felzárkózással, az európai és világszintű integrálódással összefüggő koncepcionális vitákhoz elegendő lesz egyfelől a nagyhatalmakhoz, világtrendekhez szívesen csatlakozó hazai baloldal, másfelől a nemzeti szempontokat, érdekeket inkább szem előtt tartó hazai jobboldal létezése. Kuncze Gábornak azzal a felfogásával például, hogy "történelmünkben mindig akkor voltunk a legsikeresebbek, amikor nyitottunk Európa felé"[191], csakis történelmi tények ütköztetésével van és lesz értelme vitatkozni, és semmi értelme azt kutatni, álláspontjának nincs-e valamiféle köze a származásához vagy a pártjabeliek származásához.

Nyilvánvaló, hogy amíg a hazai zsidóság inkább a baloldalhoz húz, ha nem is oka, de táplálója és befolyásolója a fő törésvonal mentén zajló törzsi háborúzásnak. Meghatározó szerepet azonban csak akkor fog megint játszani, ha újra létében érzi fenyegetve magát. Ez pedig, akárhogy is, de leginkább a nemzeti törzs viselkedésének függvénye. Minél hamarabb és minél inkább adja át magát ez a törzs annak a felismerésnek, hogy a zsidóság démonizálásával a lényeg látásától - a valóság mélyebb összefüggéseinek megértésétől - fosztja meg magát; s minél hamarabb veti el a "zsidó tényező" szerepét, s határozza meg egyszersmind minél pontosabban a "baloldali" tényezők szerepét; s ezzel párhuzamosan sem gondolatban, sem valóságosan nem a zsidókkal szemben száll harcba, hanem az akár általuk, akár mások (vagyis mindegy, hogy ki által) hordozott jelenségekkel; nos, annál hamarabb és biztosabban éri el, hogy a zsidóság kirívó baloldalisága elmúljék, s ha vonzalma bal és jobb között (egyetemesség és nemzet között) nem is fog maradéktalanul kiegyensúlyozódni, legalább a nacionalista törzzsel szemben érzett félelmei-gyűlöletei egyszer s mindenkorra alábbhagynak.

A majdan mindkét oldalon beinduló változás egyenes következménye kell legyen, hogy megindul a szellemi gettók leépülése, felszámolása; vagyis megszűnik az a jelenség és állapot, amely viszonylagossá tette demokráciánkat, szólás- és sajtószabadságunkat. Azáltal, hogy nemcsak a politikában, de jószerivel az egész médiában és az egész civil szférában normává vált, hogy egy állítás vagy történés igazságtartalmát és helyénvalóságát kinek-kinek számára az döntötte el, hogy az állítás vagy történés saját vagy ellenséges törzshöz (törzsi harcoshoz) kötődött, nyilvánvalóan a demokrácia, benne a nyilvánosság eredeti értelmétől idegen állapot jött létre: az ellentétes vélemények valójában nem találkozhattak egymással, nem termékenyíthették meg egymást. Ráadásul kialakult az érzéki csalódásnak az az állapota, amely olajat öntött a hazai antiszemitizmusra: mivel az igazságtalan antiszemitázásokat zsidónak, liberálisnak, baloldalinak gondolt vagy mondott körökből jóformán soha senki nem cáfolta vagy gátolta, az egyszerű "nacionalista", jobboldali halandóknak úgy tűnt, hogy nem csak a zsidók gondolkodása jár egy srófra, de a zsidók befolyásoló ereje révén az egész szemben álló oldalé. Nos, következtetéseim és reményeim szerint a két oldalon beindult kedvező változások azt fogják eredményezni, hogy a média és a civil szféra szép lassan leválik a politikáról, több önállóságra tesz szert, s többé-kevésbé lerombolja a szellemi gettók ma még vaskos falát.

Ma már több - igaz, nem túl sok - jelentősebb példával tudok szolgálni, amelyek következtetésemet és reményemet igazolják. Kis János egykori pártelnök és alapító teljes leszakadása az SZDSZ-ről nem kevesebbet jelképez, mint a civil erkölcs demonstratív leválását a hatalomvezérelt politikáról.[192] A Modern Magyarok Mozgalma (MMM) mérsékelt baloldali civil képződmény létére folyamatosan keresi és ápolja a kapcsolatot jobboldali személyiségekkel és szervezetekkel a párbeszéd, az eszmecsere, a kölcsönös megértés érdekében és reményében. A harmadik megemlíthető bizonyíték egy nyilatkozat. A rendszerváltozás kezdete óta a két szellemi tábor jeles képviselői először léptek fel egy fontos, politikai ügyben a nyilvánosság előtt, közös álláspontot hangoztatva. A nyilatkozatban[193] aláírói szolidaritásukat fejezték ki "a rendőrségi erődemonstráció áldozatául esett Greenpeace-aktivistákkal". A mintegy száz aláíró között találunk "névtelen civileket", de olyan nevesebbeket is, akik politikai vagy pártkötődésüket egyébként nem rejtik véka alá. Itt azonban civilként került egy platformra például Elek István ellenzéki, nemzeti liberális közíró, a Heti Válasz (akkori) főszerkesztője, valamint Halmai Gábor, az SZDSZ-hez közel álló liberális alkotmányjogász, aki egyszersmind a Soros Alapítvány hazai főkurátora. A közös és azonos hangú megszólalás jelentősége talán még inkább világossá válik, ha megemlítem, hogy Kuncze Gábor, az SZDSZ pártelnöke a Kereszttűzben feltett kérdésem nyomán nem talált kivetni valót a paksi atomerőmű ügyében tüntető aktivisták elleni rendőri fellépésben. Végezetül a negyedik említésre méltó példa: az ország talán legnevesebb vállalkozójának - a Magyar Nemzet kifejezésével élve - "korszakteremtő" magándíja. Demján Sándor, a TriGránit elnöke, magánvagyonából alapította a Prima Primissima-díjat a tudomány és kultúra hazai legjobbjainak kitüntetésére. A tíz kategóriában nyújtott (a tizenegyedikről a közönség szavazata dönt) komoly (50 ezer eurós) elismerés első díjazottjainak névsora a rendszerváltozás megszokott törzsi szellemiségétől gyökeresen eltérő felfogást tükröz: nem érdekes, ki hova tartozik, nem érdekes, ki melyik törzsbe soroltatik (okkal vagy ok nélkül), egyedül a kétségbevonhatatlan tehetség és teljesítmény számít. Így kerülhetnek ugyanabba a tiszteletteljes névsorba Darvas Iván, Gömöri Endre, Makovecz Imre, Nemeskürty István, Rost Andrea, Sebestyén Márta, Szabó Magda, Varga Imre, Vitray Tamás, Vizy E. Szilveszter - és a Hír Tv.

Nem kevesebb indult meg a szemünk előtt, mint az értelmes és élhető demokrácia épülése: amikor a hatalmi gondolkodás és a civil gondolkodás elválik egymástól, s többé nem egymást felülmúlva igyekeznek kivenni részüket a - törzsi, politikai - csatározásból.



ANTINACIONALISTÁK - NACIONALISTÁK

(Eszmei összefoglaló)

Ebben a fejezetben röviden összefoglalom a két törzsre és szembenállásukra vonatkozó álláspontomat.[194]


1) A szemben álló felek egyike a "nacionalista" vagy "nemzeti" törzs.

A nacionalista kifejezéshez illesztett idézőjel arra utal, hogy a fogalomhoz nem társítom eleve a baloldalon általános, negatív értelmezést. A nemzeti kifejezés idézőjele pedig arra utal, hogy bár helyénvalónak tartom e jelzővel megkülönböztetni a törzsek egyikét, a vele szemben álló törzset is teljes egészében a magyar nemzet részének tekintem.


2) A szemben álló felek másika az "antinacionalista" törzs.

E csoportosulás legfőbb törzsképző (összekapcsoló és összetartó) tényezője a "nacionalizmus"-ellenesség. A nacionalizmus idézőjelbe téve itt értelemszerűen a baloldal negatív értelmezésére utal, vagyis arra, hogy e szerint ez az ideológia eleve csakis kirekesztő szándékú és törekvésű ("nemzeti") ideológia lehetne.

Az antinacionalizmusnak három lényeges megjelenítési formáját különböztetem meg.

  1. Nemzetek felettiség - mint egyetemesség (univerzalizmus), kozmopolitizmus, multikulturalizmus.

  2. Individualista liberalizmus

  3. Nemzetköziség (internacionalizmus)

E többé-kevésbé közismert fogalmak meghatározásától eltekintek. A magyar törzsi háború vonatkozásában azonban rámutatok néhány fontos mozzanatra.

Az SZDSZ liberalizmusát (főleg kezdeti, elvi szakaszában) egyszerre jellemzi a nemzetek felettiség és az individualista liberalizmus: az általános emberi és polgári jogok, illetve az egyén jogainak elsődlegessége mindkét eszmeiségnek alapja. A nemzetek felettiség ideája az emberiség egészét tekinti olyan közösségnek, amelynek általános jobbítása maga után vonja (vonhatja) a kisebb közösségek és a bennük élő emberek jogainak biztosítását és lehetőségeinek jobbítását. Az individualista liberalizmus ideája viszont az egyetemes emberiség, illetve a nemzet mint közösség boldogulása helyett az egyén boldogulására teszi a hangsúlyt, ezen belül is az egyén jogaira; s nem szentel különösebb figyelmet a közösség iránti kötelezettségeknek. E világos különbség ellenére sem választható el élesen a két idea és képviselőik sem különülnek el. A globalista, multinacionalista törekvések egyik legfőbb hajtóereje a profit, vagyis az egyéni haszonszerzés nemzetek feletti akadálytalansága. Az egyetemesség ideája maga után vonja a szabad világkereskedelmet, a multinacionalizmus és globalizmus legfontosabb lételemét.

Az individualista liberalizmus önmagában, a nemzetek feletti, egyetemes liberalizmus következményeiben ellentétes azzal a társadalmi-közösségi ideával (pl. a szegényebb rétegekkel való szolidaritással), mely a valódi baloldalt, illetve a baloldaliságot jellemzi. A magyar (két arcú) liberalizmus és a magyar baloldal egymásra találásához éppen ezért nem elégséges az utóbbi - nemzetek felettiségként (egyetemességként) is értelmezhető - nemzetközisége (internacionalizmusa). Ehhez a két ideának egy közös "legfőbb" ellenségre van szüksége: ez volna a nacionalizmus.

Az antinacionalista politika gyűjtőhelye minden olyan politikai és egyéb tényezőnek, amelyeket a nemzeti érdekek (értékek, szokások, hagyományok stb.) hangsúlyos védelme és ápolása gátol céljai elérésében. Az SZDSZ alakuló ülésén a jelenlévők többsége a HIT gyülekezetének, annak a szektának a tagjai közül való volt, amely számos kérdésben gyökeresen más felfogást vall, mint a liberális szabad demokraták. Abban azonban közös az ideájuk és törekvésük, hogy saját érdekeiket a nemzetet alkotó közösség hagyományos érdekeivel (értékeivel, normáival) szemben vélik megvalósíthatónak.[195] Ugyancsak az antinacionalista (ezen belül az individualista liberális) tábort erősítik mindazok, akik identitásuk és helyzetük erősítését, védelmét az egyéni vagy kisebbségi jogok hangoztatásától, a többségi (akár nemzeti, akár társadalmi normák, hagyományok, előítéletek) felszámolásától, megtörésétől remélik. (Feltevésem szerint ide számíthatók az etnikai kisebbségek - pl. a cigányság - egy része, továbbá a valamilyen tekintetben a többségi normákkal ütközők - pl. a homoszexuálisok, drogosok - zöme.)


3) Sem a nacionalizmust, sem az antinacionalizmust nem tekintem pontosan definiálható, egynemű fogalomnak.[196]

Az antinacionalisták és a nacionalisták gondolkodásmódjában olykor csak aránybeli különbségek, hangsúlybeli eltolódások vannak, amelyek csak sarkalatos kérdésekben ütköznek ki, válnak láthatóvá, nyilvánvalóvá.

A csoporthoz tartozás látszólag racionális érveken alapul, többnyire azonban teljesen érzelmi indíttatású: (hagyományokhoz, nemzethez való) kötődések, (kulturális, egzisztenciális) félelmek, (vallásban, fejlődésben, korszerűségben való) hitek döntenek.

A csoportképződésben nagy szerep jut a jelképeknek, az ezekhez való - szintén irracionális, ezért gyakran változó - viszonyulásnak.


4) A csoportok (törzsek) nem foglalják magukba a teljes népességet.

Akiknek látóköre nem terjed túl a családjukon és napi megélhetésükön (saját érvényesülésükön), azoknak zöme egyik csoporthoz sem kötődik. Éppen időszerű viszonyulásukat valamely csoporthoz (kire szavazzunk?) az dönti el, kitől remélik saját sorsuk (anyagi létük) jobbulását.


5) A csoporthoz tartozást önmagában nem tekintem (nem tekinthetjük) értéknek.

Mind a nemzetek feletti-közötti (antinacionalista), mind a nemzeti (nacionalista) törekvések és történések hathatnak előnyösen vagy hátrányosan a nemzet tagjainak sorsára.


6) Az eddigiek alapján a két törzs meghatározása:

Nacionalistának, nemzetinek tekintem mindazokat, akik a nemzet fogalmát valóságosnak tekintik; akik a nemzethez való kötődést - politikai, kulturális értelemben egyaránt - fontosnak és hasznosnak (tehát előremutatónak, progresszívnek) tartják; akik úgy képzelik el a nemzetnek a nemzetközivé válás (integráció, globalizáció) elkerülhetetlen folyamatába való beilleszkedését, hogy eközben megőrizheti a saját (nemzeti) jellemzőit, értékeit és érdekeit; akik inkább féltik a nemzetet a nemzetközi tőkének való kiszolgáltatottságtól, mint a "nacionalizmustól"; és inkább féltik a jövőjét, mint félnek múltjának megismétlődésétől.

Antinacionalistának (de nem eredendően nemzetellenesnek) tekintem mindazokat, akiknek a nemzet fogalma, létezése másodlagos; e fogalom "túlságos", "indokolatlan" hangoztatása annyi mint: magyarkodás, nacionalizmus, irredentizmus, fasizmus, nácizmus, rasszizmus, szélsőjobboldali megnyilvánulás. Jobban félnek a múlt megismétlődésének veszélyétől, mint amennyire féltik a nemzet jövőjét. Az emberiséget "fejleszteni" akarják, a progresszió fontosabb, mint a nemzet ("megforgatjuk az egész világot"), az elv fontosabb, mint a hagyomány.


7) Az antinacionalista - nacionalista ellentétet (szembenállást) történelmi körülmények, tapasztalatok, emlékek, s a jövőre vetített félelmek mélyítették (torzították) irracionálissá, hisztérikussá, szélesítették két törzs háborújává.

A félelem egyik forrása kezdetben maga a rendszerváltozás, amikor egyfelől mindenki keresi az új identitását s az új helyét a formálódó társadalomban, másfelől attól tart, hogy a másféle identitásúak - a szabadság örve alatt - elfoglalják a jobb pozíciókat, őt (s a hozzá hasonló identitásúakat) hátrányos helyzetbe hozva.

A zsidóság félelmeit felnagyítják az egykori üldözések, főleg a holokauszt emlékei. A félelmi logika hamis láncolata folytán a zsidóság a létét fenyegető szélsőséges, kirekesztő törekvésnek tekint, és nacionalistának, antiszemitának, fasisztának, nácinak, rasszistának stb. bélyegez minden olyan megnyilvánulást, amely magyar és nemzeti szólamokat hangoztat, illetve amely a magyar társadalom magyar, illetve nemzeti vonásait kívánja óvni vagy erősíteni.

A "nemzeti" törzs tagjainak félelmeit felnagyítják a '19-es proletárdiktatúra és a Rákosi-korszak emlékei, amikor - felfogásuk szerint - egy "törpe kisebbség" uralma alá hajtotta a többséget; valamint a Kádár-korszak emlékei, amikor a nemzeti önazonosság hangoztatása - a Szovjet Birodalom berkeiben - politikai főbűnnek számított. A félelmi logika torzítása folytán a "népi-nemzetiek" idegenszívűségnek, hazafiatlanságnak, magyar- és nemzetellenesnek stb. tekintenek minden olyan megnyilvánulást, amelyek (vagy valóságosan, vagy vélhetőleg) előbbre sorolják az egyetemes (univerzális-globalista, integrációs és individualista liberális) szempontokat a nemzetieknél; vagy amelyek (valóságosan vagy vélhetőleg) a magyar nemzeti jelképek, hagyományok, érdekek elleni támadásként és a magyarságtól idegen viselkedésként, magatartásként értelmezhetők.

A nemzeti szárnyuktól megszabadult, az elkötelezett szocializmusépítésről elkötelezett kapitalizmusépítésre váltott volt "kommunisták" (szocialisták, MSZP) legfőbb ellenségévé azok válnak, akik a pártharcokat (a hatalomért folyó harcot) következetesen kiemelik anyagi (materiális, pragmatikus, jóléti) dimenziójából. Közéjük tartoznak azok, akik "társadalom", "lakosság" helyett inkább nép és nemzet fogalmával gondolkodnak; s azok, akik az igazságszolgáltatást, a felelősségre vonást szorgalmazzák akár jogi, akár erkölcsi értelemben, akár közvetlenül, akár közvetve, akár szólamok, akár valóságos hatalmi törekvések szintjén (ld. pl. "kommunistázás"). A nacionalisták mint belső ellenség legyőzése nem annyira következetes ideológiai, mint amennyire következetes hatalmi törekvés: minden további nélkül megengedi a példás (mondhatnánk: baráti) együttműködést a szomszédos országok magyarellenes nacionalistáival.


8) Az antinacionalista - nacionalista törzsi háború jellegzetes terepévé válik a nemzetközi és nemzetek feletti szervezetekhez, szövetségekhez való csatlakozás ügye. A gyors, feltétlen nyitás és a megfontolt, óvatos nyitás hívei közötti szembenállást két tényező élezte ki a két törzs közötti háborúzásig.

Az egyik: a magyar zsidóság ama - tekintélyes - részének, amely tart a magyar nacionalizmustól, amely többé-kevésbé találkozott a zsidóság nyílt vagy burkolt háttérbe szorításának, kirekesztésének (hamis vagy valós) élményével, erőteljesen érdeke minden olyan csatlakozás, amely a nemzeti jelleg és a nemzeti mozgástér csökkenésével, másfelől a nemzetközi, egyetemes vonások és hatások erősödésével jár.[197]

A másik: a magyar szocialisták ama részének, amely tevőleges részese volt a kádári diktatúra működtetésének, ugyancsak feltétlenül érdeke minden olyan csatlakozás (pl. a NATO-hoz, az Európai Unióhoz), szövetség (pl. az Iraki ellen háborúzóké), külpolitikai lépés (a státustörvény feladása, kedvezménytörvénnyé, sőt, segélyezéssé degradálása), amely segíti az egykori kádári nómenklatúra mostani nemzetközi elismerését, elfogadását, s ezáltal a bűntudattól, felelősségtől, múlttól való megszabadulását (pl. a D-209-esét).


9) Az antinacionalista - nacionalista törzsek háborújában a rendszerváltozás során változott a szereposztás: kik között húzódik a legmélyebb árok, kik harcolnak - akár "vérre menően": demokrácián túli eszközökkel - kikkel.

A háború első szakaszában a zsidóság, illetve az SZDSZ mint a zsidóságot leginkább képviselő-jelképező párt és (nem csak zsidó) individualista-liberális értelmiségi holdudvara játszotta egyik oldalon a főszerepet; vele szemben a magyar értelmiség nemzeti (nacionalista) érzelmű fele és az - őt képviselő-jelképező - MDF és holdudvara.

A háború második szakaszában egymásra talált az SZDSZ és az MSZP, kialakult az antinacionalista front. E két párttal és holdudvarukkal szemben két széttöredező, szétzilálódó párt, az MDF és a KDNP és értelmiségi holdudvaruk próbálta felvenni a harcot.

A háború harmadik szakaszában a Fidesz új, nemzeti liberális politikájával átkelt a törésvonal túloldalára, a "nemzeti" erők élére állt. A választásokra egyezségre jutott a "nemzeti" pártokkal, beleértve a kisgazdákat. Ezáltal - a már közösen kormányzó antinacionalistákkal szemben - létrejött egy erős "nacionalista" ("nemzeti") front, s vele a "két világ" - "jobb- és baloldal" - szembenállása, amelyben az értelmiség szerepe változatlanul meghatározó, de már egyik oldalon sem "kizárólagos".

A háború negyedik (ma is tartó) szakaszában az antinacionalista fronton belül az SZDSZ és holdudvarának szerepe mérleg-szereppé zsugorodott; a zsidóság mint ellenség központi szerepe eltűnt, a individualista-liberális zsidók egy része kilépett az SZDSZ-ből; a nemzeti erők fő ellenségévé az egykori "kommunisták" válnak, illetve pártjuk, az MSZP, mely igyekszik szociáldemokratává átvedleni.


10) A törzsi háború kísérőjelensége a nem demokratikus eszközök alkalmazása; éppen emiatt és ennyiben tekinthető a rendszerváltozást végigkísérő ellenségesség többnek, mint demokratikus erők (pártok) puszta küzdelmének.

A baloldal részéről a politikai ellenfél leantiszemitázása, lefasisztázása stb. történelmi okoknál fogva több, mint vélemény: olyan erkölcsi ítélet (bélyeg), amely szalonképtelenné, törvényen (demokrácián) kívülivé tesz; s mivel ténybeli megalapozottság nélkül is hat, a bélyeg érvek segítségével bajosan távolítható el. A megbélyegzés negatív hatását és kivédhetetlenségét erősíti, hogy gyakran olyanok követik el (olyanok antiszemitáznak, fasisztáznak), akik köztiszteletben állnak, erkölcsi, politikai vagy közéleti súlyuknál fogva a közvélemény számára kellőképpen hitelesek.

Ugyancsak a vádaskodás kivédhetetlenségét erősíti a politikai fegyverként használt fogalmak tisztázatlansága, az erős érzelmi töltetük miatt a tisztázásuk elmaradása, s mindama csúsztatás és torzítás, amely a hamis képzettársításokra és a félelmi logikákra (előítéletekre, gondolatsémákra) épít. A mai fogalomhasználat szerint antiszemita (zsidóellenes) az is, aki faji alapon gyűlöli a zsidókat, az is, aki a zsidóságot bármiféleképpen - akár jogosan - elmarasztalja, de az is, aki ilyesféle kritikáról tájékoztatja a közvéleményt.

A magyar jobboldaltól sem idegen az ellenség nem demokratikus módszerekkel, igazolhatatlan véleményekkel való lejáratása, megbélyegzése, hiteltelenítése. Tény, hogy a "baráti" körökben folyó erőteljes zsidózás, az SZDSZ (a "zsidó párt") és a zsidók nyílt vagy kódolt démonizálása, illetve a baloldal és képviselőinek "nemzetietlenné", "magyarellenessé", "hazafiatlanná" nyilvánítása hasonló irányú, a jobboldal "szalonképessé" válásával hasonló erejű (romboló, hiteltelenítő) hatást vált ki, mint az antiszemitázás, fasisztázás, stb. Az sincsen kellőképpen tisztázva, hogy a "nemzeti" szempontok háttérbe szorítása nem feltétlenül jár együtt a nemzeti érdekek sérülésével, mint ahogy az sem, hogy a "nemzeti" értékek (szempontok) előtérbe helyezése nem feltétlenül rontja a nemzetközi vagy nemzetek feletti szervezetekhez való csatlakozás és kötődés hatásfokát, hozamát.

Habár a törzsi háború kirobbanásában nagyobb az antinacionalisták szerepe és felelőssége, mint a nacionalistáké, a háború egészét tekintve megállapítható a kölcsönösség ténye.


11) Az antinacionalista - nacionalista harc természetének megértéséhez (tehát elemzési szempontból) van értelme a (magyar) zsidóságnak mint egésznek a szerepét kutatni, és indokolt jellegzetes zsidó álláspontról, felfogásról beszélni, amennyiben ez a felfogás - s ez tényekkel, érvekkel alátámasztható - a magyar zsidóság többségét jellemzi. Ilyen értelemben helyénvaló pl. a magyar zsidóság egyetemes, liberális elkötelezettségéről, baloldali kötődéséről, erős antinacionalizmusáról beszélni, vagy pl. utóbbiról szólva - s a zsidósághoz való kötődésében - a holokauszt szerepét hangsúlyozni.

Ámde a tétel nem fordítható meg: nem indokolt - mert politikailag, erkölcsileg és logikailag egyaránt helytelen és elfogadhatatlan - egy zsidó származású-kötődésű személyről, de akár a zsidóság egy tetszőleges részéről eleve liberalizmust, baloldaliságot, antinacionalizmust feltételezni.

Hasonló okból ugyancsak helytelen és indokolatlan egy jellegzetesnek gondolt álláspont mögött eleve egy zsidó személyt vagy általában a zsidóságot sejteni és feltételezni. Vagyis nem kell ahhoz zsidónak lenni, hogy valaki individualista-liberális vagy baloldali elveket valljon, hogy elítélje a holokausztot, szembeszálljon a nacionalizmussal, stb. Nincs egyetlen egy olyan jellegzetes törekvés vagy magatartásjegy, amely, miközben a magyar nép (társadalom) életére jelentős befolyással van, kizárólag a zsidó származásúakat-kötődésűeket jellemezné.


12) A törzsi háború megfékezéséhez nem látom járható útnak az érintettek (kiváltképp a zsidóság) érzékenységének olyasféle tiszteletben tartását, mely megakadályozza a fogalmak tisztázását s a törzsek párbeszédét. A mai történelmi helyzet alkalmas a fenyegetettség érzésének felkeltésére, de nem látszik alkalmasnak a zsidóság valódi fenyegetésére.

E háború megfékezésének esélyét leginkább abban látom, ha a felek kölcsönösen felhagynak egymás démonizálásával. A zsidóság nagyobb része által képviselt antinacionalizmus - a számarányokból következően - méreteiben még mindig kisebb, mint a mások által képviselt. Eme felismerés birtokában a nemzeti törzs harcosainak, képviselőinek - elkerülve a valóságosan antiszemita gondolkodást - soha nem szabad a zsidókkal, a zsidósággal szemben felvenni a harcot, hanem kizárólag azokkal a jelenségekkel, törekvésekkel, elvekkel szemben, amely a törzs álláspontja szerint veszélyezteti a közös nemzeti érdekeket és értékeket. A közös nemzeti érdekekben, értékekben osztozó zsidóknak, zsidóságnak pedig soha nem szabad a saját érdekeivel, értékeivel eleve szembenállónak, eleve kirekesztőnek tekinteni a nacionalista felfogást és képviselőit; soha nem szabad mérlegelés és valóságtartalom nélkül eleve fajgyűlölőnek, rasszistának beállítania azt, aki a demokrácia eredendő értelmezése szerint a többség érdekei, normái szerint gondolkodik és cselekszik, akinek gondolkodása és törekvése emiatt esetleg sérti a magyar zsidóság (mint valóságos önazonosságú közösség) többségének érdekeit.




Második könyv
"ANTISZEMITÁK" ÉS "IDEGENSZÍVŰEK"


I. rész
AZ "ANTISZEMITIZMUS" NYOMÁBAN


AZ "ANTISZEMITIZMUS" SZÍNE ÉS VISSZÁJA

Miért nem hallatja a hangját a Fidesz a gyűlöletbeszéd-törvény dolgában? - kérdeztem a Fidesz egyik alapítóját és kulcsemberét a Nap-keltében, 2003. novemberében. Deutsch Tamásnak, kit a balliberális oldalról "ledíszgojoztak", egy vicc jutott eszébe, melyet menten megosztott nem csak az őt kérdező újságírókkal, de a Magyar Televízió 1-es csatornájának nézőiével is: "Ki az antiszemita? Régen az volt, aki nem szerette a zsidókat. Ma az, akit a zsidók nem szeretnek."

Ebben a fejezetben arra teszek kísérletet, hogy bemutassam az "antiszemitizmus", s ehhez kötődően az "antiszemita" kifejezés hazai használatának színét és visszáját. Visszatérek a nulla ponthoz, az alapvetéshez, a szavak eredeti értelméhez és használatuk eredeti okához, indokához. Felteszem ezt a már régóta fel nem tett kérdést: független-e a gondolat a származástól? Vizsgálom, hogy mit veszítünk (veszíthetünk) és mit nyerünk (nyerhetünk) a származás ismeretével; milyen két út közül választhatunk; mi a hallgatás ára; és mi a veszedelme az általánosításnak. Rámutatok arra, hogy a fogalmak újragondolására jó lehetőséget nyújt a "politikailag korrekt" hatásának gyengülése; de arra is felhívom olvasóm figyelmét, hogy a fogalmak szabad használatának akadályozása, a véleménydiktatúra - megtámogatva az elhallgatási spirál jelenségével - kérdésessé teszi a demokrácia létezését. Külön is vizsgálom, hogy milyen szerepet játszik az elhallgatásban a bűntudat, az együttérzés, az önvédelem, a félelem, az üzleti érdek politikai és törzsi fegyverként való felhasználása, és milyent az antiszemitizmus vádjáé.

Ennek áttekintése után rátérek a fogalomtisztázás kérdéskörére: mérlegelem a közös érdekek és belátások létét és lehetőségét, a jelentéstorzulások és -torzítások legfőbb okát és forrását. Részletesen vizsgálom, hogy mi az "antiszemitizmus" oka "a zsidók", és mi az "antiszemiták" szerint, egyúttal rámutatok, milyen sokféle értelemben (jelentésben) használatos az "antiszemitizmus" és az "antiszemita" szó.

Mindez elmaradhatatlan előkészítése annak, ami egy következő fejezetre vár: kísérlet új fogalmak - vagy régi fogalmak új - használatára.


Alapvetés: a származásfirtatás tilalma

A politikailag korrekt felfogás[198] szerint bármiféle elmarasztaló utalás bárkire vagy bármire, aki vagy ami zsidó, az antiszemitizmusnak (zsidóellenességnek, zsidógyűlöletnek, fajgyűlöletnek) tekintendő. Minden ilyen elmarasztalásban ugyanis kimondva-kimondatlanul benne rejlik az az elítélendő és üldözendő szemlélet, mely szerint valamely ember vagy csoport elmarasztalandó cselekedete annak származásából, etnikai hovatartozásából fakadhatna. Márpedig a felvilágosult gondolkodás nem engedi és nem engedheti meg, hogy ilyesféle különbségeket tegyünk népek, emberfajták között. Mindenféle népek és mindenféle fajták (arabok, zsidók, cigányok, feketék, fehérek, sárgák, magyarok, németek, franciák, stb., stb.) azonos értékűnek tekintendők, egyik sem való alább vagy följebb a másiknál. Eme világfelfogás, nagyon helyesen, elejét veszi (vagy legalábbis igyekszik elejét venni) minden olyan irtási szándéknak és törekvésnek, amelyet a másokkal szemben érzett felsőbbrendűség táplálna; de féket vet azoknak a mindennapi, hátrányos megkülönböztetéseknek is, amelyek némely emberek és embercsoportok versenyhelyzetét (boldogulási esélyét) származásuk okán rontanák.

Tiszta ügy. Azaz tiszteletre méltó felfogás, valóban felvilágosult s valóban követésre érdemes. Akik nem fogadnák el (s ilyenek volnának az antiszemiták is), azok a felvilágosodás, a humanizmus, az emberi jogok, a társadalmi béke nevében legalább is kirekesztendők a közéletből (kiűzendők a "szalonokból"), súlyosabb esetekben pedig büntetőjogilag is felelősségre vonandók, azaz például szabadságvesztésre (börtönre) ítélendők (amint ez - első fokon - ifj. Hegedűs Loránttal, a MIÉP alelnökével történt).

Eme filozófia és gyakorlat igazságosságát (helyénvalóságát) leginkább az kérdőjelezheti meg, ha maga az alapfeltevés (kiinduló tételünk, alapvetésünk) hibás.

Alapvetésünk lényege, hogy valamely ember és embercsoport gondolkodásmódját és magatartását nem a származása határozza meg, tehát nem is szabad, nem is illik bármiféle kifogásolható gondolatát vagy cselekedetét a származására visszavezetni, majd a következő "logikus" (logikailag hibátlannak tűnő) lépésben e kifogásolható szemléletet és magatartást az egész etnikumra kivetíteni.

A kérdés tehát, amelyre a helyes választ keressük, így szól (látszólag legalábbis): Igaz-e az a feltevés, hogy valamely ember és embercsoport gondolkodásmódját és magatartását nem a származása határozza meg? Ha arra gondolunk, hogy nem létezik olyan nép vagy népcsoport, amelynek egyedei között ne találnánk kicsiket és nagyokat, okosakat és butákat, jókat és rosszakat, gyengédeket és rámenőseket, barátságosakat és barátságtalanokat, szűkkeblűeket és nagyvonalúakat, tisztességeseket és csalókat, közösségszeretőket és individualistákat, moderneket és maradiakat, kozmopolitákat és lokálpatriótákat, szabadságszeretőket és tekintélypártiakat, szegényebbeket és gazdagabbakat, szorgalmasabbakat és lustábbakat, nyerteseket és veszteseket, haszonlesőket és kisemmizetteket, művelteket és műveletleneket, tehetségeseket és tehetségteleneket, és így tovább - szóval ha erre a cáfolhatatlan tényre gondolunk, akkor maradéktalanul el kell fogadnunk az alapvetés logikai helytállóságát és messze ható igazságát: egyetlen (elmarasztalható) gondolkodásmódhoz, tulajdonsághoz vagy magatartáshoz sem köthető hozzá csakis valamely emberfajta vagy etnikum; és fordítva: egyetlen emberfajtához vagy etnikumhoz sem köthető hozzá csakis valamely (elmarasztalható) gondolkodásmód, tulajdonság vagy magatartás. Ebből következően antiszemitizmusnak tekinthető mindenféle olyan megnyilvánulás, amely valakit (hát még egy egész közösséget) zsidó származása miatt gondol és ítél eleve idegenszívűnek, hazafiatlannak, nemzetárulónak, stb.; de az is, amikor a fogalmaink szerint idegenszívűnek, hazafiatlannak, nemzetárulónak tűnő személyről (csoportról) azt gondoljuk és állítjuk, hogy "biztos azért ilyen, mert..." zsidó.


A fel nem tett kérdés: független-e a gondolat a származástól?

Az iménti, alapvetésre vonatkozó kérdés azonban feltehető némileg másképp is: Igaz-e, hogy valamely ember és embercsoport gondolkodásmódját és magatartását nem határozza meg a származása? Vagy még félreérthetetlenebbül: Igaz-e, hogy az emberek vagy embercsoportok gondolkodása és magatartása független a származásuktól? Ha ugyanis nem független a származásuktól, vagyis ha például népük történelme, kultúrája, vallása ugyan nem dönti el, de mégis hat arra, hogy egy adott élethelyzetben mit gondolnak s mit cselekszenek, akkor szinte az emberi ész és értelem elleni merénylet lenne, ha erről nem vehetnénk tudomást.

A világos beszéd kedvéért nézzünk egy valóságos példát. Kovács Zoltánnak, az Élet és Irodalom főszerkesztőjének küldtem egy igencsak terjedelmes írást (egyébként meg is jelent "A feladvány" címmel). Kevés dolgot tartott szükségesnek kihúzni a szövegből, azt is leginkább "terjedelmi okokból", s velem szigorúan egyeztetve. E kevés dolog között volt két, voltaképp ugyanarra a dologra vonatkozó utalás (sőt, megállapítás): Kertész Imre és Nádas Péter származásának zsidó mivoltára. Származása felől egyikük sem hagy kétséget, sem irodalmon belüli, sem ezen kívüli megnyilatkozásában. Akkor miért nyesett itt olyan lenyűgöző pontossággal és magabiztossággal az amúgy kellőképp nagyvonalú, s írásom közlésével valóságos kockázatot vállaló "cenzor" szikéje? Azt gondolhatnánk, hogy azért, mert elmarasztalóan írtam e két íróról, s valamiféle negatív cselekedetnek zsidó mivoltukhoz való illesztésével kimerítettem az antiszemitizmus "tényálladékát". Nádasnak csakugyan kifogásoltam egy megjegyzését, szó szerint ezt írva róla: "Az efféle rettentően súlyos (és ugyanennyire bántó) kijelentések, valóban úgy tetszik, mozdíthatatlan kősziklaként fekszenek azon a keskeny ösvényen, amely a két oldalt egyáltalán még összeköti." Hogy mi volt ez a rettentően súlyos kijelentése, arra mindjárt visszatérek. Kertészt azonban dicsértem és méltattam, sőt, magasztaltam. Akkor pedig miért kellett távoznia e rövid, jelzőtlen, tárgyilagos megállapításnak: "Kertész Imre zsidó."? Miközben a Népszabadságban néhány nap eltéréssel ezt olvashatjuk: A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége "a magyarországi zsidóság nevében gratulál az írónak, aki mindig vállalta zsidóságát". Vagy ezt: "Izraelben szinte a sajátjuknak tekintik a magyar-zsidó író kitüntetését."

Kovács szemlátomást a szigorúnál is szigorúbban ragaszkodik az alapvetéshez: ne csak elmarasztalás, de dicséret esetén se írjuk le, jelentsük ki senkiről, hogy zsidó. Még ha köztudomású is, még ha saját maga állítja is. Még ha egyéb gondolatainkból, utalásainkból nyilvánvaló is, hogy akiről szólunk, azt zsidónak gondoljuk. De elvi kérdésnek tekinti, hogy hacsak közlendőnk megértetése végett nem elengedhetetlenül szükséges, akkor ne emlegessük, ne hangoztassuk senki származását.

Igaza van-e Kovácsnak?

Annyi bizonyos, hogy méltánylandó álláspont. Feltehetően segíti megvalósulni az alapvetés célját: nehogy egyetlen név is újra bevésődjék valamiféle - akár csak egy gondolatbeli, képzeletbeli - listára. Célja elérésében pedig egészen bizonyosan megtámogatja következetessége, vagyis hogy nem hajlandó kettős mércével élni (ha méltatunk, "zsidózhatunk", ha bírálunk, nem "zsidózhatunk"). A kérdés azonban (ismét) úgy merül fel, hogy a hozadékkal szemben mit veszítünk.

Veszítünk-e bármit is azzal, hogy nem foglalkozhatunk senki származásával? Való igaz, ha tudjuk, hogy valaki hogyan gondolkodik, miképpen cselekszik, akkor ez már bőségesen elegendő ahhoz, hogy ítéletet alkossunk róla, és ítéletünket egy igazi demokráciában minden bizonnyal akadálytalanul hangoztathatjuk is. Milyen többletet adhatna még, ha azt is hozzátehetnénk, hogy zsidó, sváb, cigány vagy éppen hottentotta az illető?


Származásismeret: mit veszítünk, mit nyerünk?

Tehát milyen többletet jelentett, hogy népszerű írónkról, Nádas Péterről leszögeztem, hogy zsidó? Van-e jelentősége ennek az ő véleményalkotása szempontjából? Azért mondta-e, amit mondott - s amit én súlyosnak, sőt, rettentőnek és bántónak ítéltem -, mert zsidó? Vagy mondhatta volna ettől függetlenül is? Vagy mondhatta volna-e olyasvalaki is, aki nem zsidó? S végül, ami nem kevésbé fontos: abból, mert valaki zsidó, következik-e, hogy ugyanezt gondolja? Már hogy: minden zsidó ugyanígy gondolkodik?

Népszerű írónk a Kertész Imrét ünneplő Élet és Irodalomban a következőt jelentette ki: "Auschwitz realitása az elmúlt ötvennyolc évben az etikai szemlélet, a politikai gondolkodás és a jogalkotás univerzális mértéke lett. Azok sem tudják megkerülni, akiknek leginkább érdekükben áll, a nacionalisták és fasiszták. Attól kell kényszerűen magukat elhatárolniuk, amit szeretnének ismét csak megtenni. Az etnikai tisztogatás, a tömeggyilkosság és a népirtás nem tartozik többé a legitim nemzeti ábrándok közé."[199] - a mondat értelméből fakad, hogy a nem legitim nemzeti ábrándok közé viszont továbbra is odatartozik. Nádas Péter szerint tehát akik fontosságot tulajdonítanak Magyarországon a nemzethez (magyarsághoz) való kötődésnek, a nemzet (a magyarság) fogalmával való gondolkodásnak, a nemzeti hagyományoknak és jelképeknek - mert hisz nekik vannak nemzeti ábrándjaik, ők a nacionalisták -, azok egyszersmind etnikai tisztogatásról, tömeggyilkosságról és népirtásról is álmodoznak éber óráikban.

Lám, Nádas Péter itt elkövetheti azt az általánosítást, mely szigorúan tilos a zsidóság vonatkozásában; csupán mert ő nem származási, hanem eszmei alapon teszi - ez pedig mind a politikai korrektbe, mind a törvénybe belefér. Mivel nem csak a származás (vagy például sajátos nemi beállítottság: homoszexualitás) lehet csoportképző tényező, hanem sereg más dolog is (mint például az eszme vagy az osztály), megint a kettős mérce problémájával találkozunk: ha valakit azért irtanak (irtottak) ki, mert kulák, vagy azért rekesztenek ki értelmiségi-szellemi szalonokból, vádolnak rémületes agyrémekkel, mert "nacionalista", az rendjén való?

Figyeljük meg, minek nagyobb a valószínűsége. Annak-e, hogy aki "nemzeti" érzelmű, aki (magyar) nacionalista, az tömeggyilkolni és népirtani vágyik, vagy annak, hogy aki ilyet állít, az zsidó származású? Személyes tapasztalataim és kutatásaim (no és - mint rámutatok - mások kutatási eredményei) alapján egyértelműnek tűnik a válasz: a zsidó származásúak körében a holokauszt olyan mély, gyógyíthatatlan sebeket ejtett, hogy emiatt nem tudnak, nem akarnak szabadulni félelmeiktől, rémképeiktől. A Kovács András által a magyar zsidóság bő mintáján végzett felmérés (közvélemény-kutatás) eredménye szerint a hazai zsidóság legerősebb összetartó köteléke a zsidóságot ért üldözések tudata, a holokauszt emléke.[200] Amikor tehát a valóságot, ennek összefüggéseit igyekszünk megérteni és megértetni, szükségesnek és hangoztatandónak tűnő felismerés, hogy azért állít s hirdet széltében-hosszában egy képtelen véleményt valaki, mert származása, érintettsége miatt képtelen elfogulatlanul viszonyulni a témájához. Könnyen lehet, hogy e felismerés közzététele nem csupán a szélesebb közvélemény tárgyilagos és igazságos véleményalkotását segíti elő, de még az övét (az "érintett"-jét) is. Akkor pedig csak a szókimondásból (származás-firtatásból) származó nyereség látszik. Hol a veszteség?

Az alapvetés logikája szerint ott, hogy bár odafelé lehet igaz a kapcsolat vélemény és származás között, visszafelé már nem. Ha valaki nem zsidó, akkor, valóban, szinte a nullával egyenlő annak az esélye, hogy a Nádaséhoz hasonló következtetésre jusson. De csak azért, mert valaki zsidó, még ugyancsak (viszonylag) kicsi a valószínűsége, hogy ilyen végletes rémképek gyötörjék. Szintén a Kovács András-féle felmérésből tudhatjuk meg, hogy a hazai zsidóság csaknem 40 (egészen pontosan 38) százaléka szerint Magyarországon nincs vagy alig van ellenszenv a zsidókkal szemben. Alig több, mint negyedük (egészen pontosan 28 százalékuk) véli úgy, hogy legalább minden harmadik ember ellenszenvvel tekint rájuk; de minden bizonnyal még e válaszadóknak is csupán szerény töredékéről gondolhatjuk, hogy a "nacionalistákról" mindjárt zsidóirtási ábrándokat is feltételeznek.

A származásfirtatás - s rajta túl lehetséges veszedelmeinek és hozamainak - kérdését mellbevágó erővel tette fel maga az élet, 2003. november 25-én, Grespik László ügyvéd személyében. Az általa védett bőrfejűek perében azzal a kérdéssel fordult a tárgyalást vezető bírónőhöz, hogy nem zsidó származású vagy vallású-e, vagy nem kötődik-e a zsidósághoz, mert ha igen, akkor elfogultságot jelent be. A kormányfőtől a Legfelsőbb Bíróság elnökéig, pártelnököktől országgyűlési képviselőkig mindenki sietett ország-világ előtt kinyilvánítani, hogy megengedhetetlen a származás iránti érdeklődés, elfogadhatatlan a bírák - faj, felekezet vagy akár nem - szerinti megkülönböztetése. Valóban beláthatatlan következményekkel járna, ha eljutnánk (visszatérnénk) oda, hogy az élet bármely területén - az igazságszolgáltatásban, a politikában, a gazdaságban, a művészetben - az egyének várható (s feltételezésünk szerint számunkra eleve hátrányos) viselkedése mögött zsidó származást gyanítsunk. Ez azonban az éremnek csak az egyik oldala. A másik oldala, hogy legalább egyetlen egyszer merészeljük végiggondolni, nincs-e Grespik felvetésének igazságmagva vagy részigazsága, s ha lenne, nincs-e mód arra, hogy érvényt szereztessen neki.

Lehet-e valóban elfogult a bíró?

Az elfogultság intézményét nem arra találták ki, hogy ha egy bíró forma szerint érdekelt és érintett egy bűnügyben (akár a tárgya, akár a szereplői miatt), akkor ebből egyenesen következne, hogy elfogult ítéletet is hozna; hanem arra, hogy ennek ilyenkor nagyobb a valószínűsége. A kérdésünket tehát így helyes feltennünk: Valószínű-e, hogy az a bíró, aki érzelmileg kötődik a zsidósághoz, nagyobb ellenszenvvel viseltetik a szkinhedekkel (bőrfejűekkel) szemben, mint az, akinek nincsenek ilyen kötődései? Ha a válaszunk igen, akkor a törvény előtti egyenlőség egyáltalán csak úgy garantálható, hogy a zsidó származású bírót egy nem zsidó származású váltja fel - vagyis ebben az esetben Grespik László ügyvéd messzemenőkig a hivatása követelményeinek megfelelően, mondhatnánk, dicséretesen járt el. És ebben az esetben nem volna helyénvaló az olyasféle vélemény, mint például Fodor Gáboré, aki szerint "nyilvánvalóan egy antiszemita kijelentéssel állunk szemben, amellyel kapcsolatban minden politikai erőnek világossá kell tennie, hogy az ilyen nézeteket vallónak nincs helye a honi közéletben"[201].

A helyes válasz, úgy vélem, ezúttal is csak az árnyalt válasz lehet. Igen, valószínű, hogy a zsidókhoz érzelmileg kötődő bíró ellenszenve nagyobb a bőrfejűekkel szemben, mint a nem kötődőé; elvileg (elméletileg) helyénvaló a származás és az elfogultság firtatása; gyakorlatilag azonban nagyobb veszedelmekkel, károkkal járhat, mint amekkora előnyökkel, ezért a származás dolgában nem helyes az elfogultság kérdését előre és ilyen formában felvetni; nem helyes tehát megkérdezni a bírót, hogy zsidó-e, de ugyanígy nem helyes az ügyvédet rögtön antiszemitizmussal vádolni, nem helyes a miniszterelnöknek és más politikai szereplőknek azonmód pálcát törni felette, és nem helyes az ügyvédi kamarából való kizárását szorgalmazni. Csak az tűnik helyénvalónak, hogy az ügyvéd utólag tegyen lépéseket a bíró ellen, ha valóban elfogultan vezette a tárgyalást, és ez bizonyítható is. Ekkor sincs értelme azonban a származására utalni - ugyanis óriási tévedés azt hinni, hogy csak a zsidó származása, kötődése okán lehet valaki elfogult! A származásfirtatás ebben az esetben éppen a lényegről tereli el a figyelmet: annak a megragadásáról és hiteles kimutatásáról, hogy miben sértett a bíró törvényt, vagy miben nem nyújtotta azt, ami tőle - származásától teljesen függetlenül - megkövetelhető. A bíró, ha hibázik, ha jellemtelenül viselkedik, vétkes; de azért soha nem lehet vétkes, mert zsidó származású.

A származás figyelembevételének (az erről való elmélkedésnek) tehát két síkját kell élesen megkülönböztetnünk. Az egyik sík: amikor meg akarunk érteni és meg akarunk magyarázni egy jelenséget. Pl. azt, hogy kik és miért kezdték el számolgatni, hányszor hangzik el a magyar, a falu szó a magyar televízióban. Vagy mi az oka annak, hogy a magyar zsidóság balra húz? Mi az oka annak, hogy Nádas Péter úgy látja, a magyar jobboldalban irtási szándék fedezhető fel? Mi az oka annak, hogy az SZDSZ szavazótáborában a legmagasabb azoknak az aránya, akik feltétlen hívei az uniónak, a globalizmusnak. Ezen a síkon van értelme azt kutatni, hogy van-e összefüggés zsidó sors és zsidó gondolkodás, zsidó törekvés között. Mert jobban megérthetem közös valóságunkat. Árnyaltabban, ügyesebben, a lehető legtöbbünk megelégedésére alakíthatom közös jövőnket.

A származás figyelembevételének másik síkja: amikor az egyes ember áll velem szemben. Ebben az esetben helytelenül és elfogadhatatlanul járok el, ha magatartása megmagyarázásakor és elutasításakor abból indulok ki, hogy "biztos zsidó". Egészen bizonyos ugyanis, hogy kizárólagos értelemben nincs zsidó gondolkodás vagy nem-zsidó gondolkodás. Nem csak zsidók gondolkodhatnak "zsidó" módra, és akárhány zsidót jellemez, hogy nem "zsidó" módra gondolkodik. Kiváló, magukat zsidónak tartó szerzők vannak, akiknek nem tetszik pl. a holokauszt-ipar jelensége. És számtalan, nem zsidó származású ember van, aki úgy gondolkodik, mint a közvélekedés szerint "a zsidók".

Ha nem azzal foglalkozom, hogy zsidó-e, hanem azzal, hogy milyen tekintetben rossz az, amit mond vagy amit csinál, van esélyem, hogy a másik is meghallgasson, s esetleg változtatni akarjon. Ha a zsidóságával foglalkozom, akkor a másik számára én született antiszemita vagyok, és többé nem érthetünk nem csak egyet, de szót sem egymással.

Nos, ez a fajta gondolatmenet, akármennyire logikus és helytálló is, csak tanulással - mondhatnám, kondicionálással - sajátítható el; hiszen természetünkön, meglehetősen ösztönös és általános emberi késztetéseinken kell úrrá lennünk: nem tulajdoníthatunk jelentőséget annak, aminek egyébként lényeges jelentéstartalma van, ráadásul még el kell viselnünk mások megbélyegző fenyegetését is pusztán azért, mert nem vagyunk hajlandók nem látni, amit látunk. Ha például egy Stefan J. Bos nevű, Magyarországon működő újságíróról kiderül, hogy csaknem egy tucat külföldi sajtóorgánumot[202] tudósít lényegében azonos tartalmú híranyagokkal, amelyek módszeresen csak az itthoni (vélt vagy valós) antiszemitizmusról, és ezen belül módszeresen csak a "jobboldal" antiszemitizmusáról (no meg "szélsőségességéről", "rasszizmusáról") számolnak be, akkor a lehető legtisztességesebb magyar emberben (állampolgárban) is a lehető legtermészetesebb módon vetődik fel a kérdés, hogy a nyilvánvaló (rögeszmés) egyoldalúság mögött nem lelhető-e fel a zsidósághoz való valamiféle kötődés. Na most, ha "kiderül", hogy az illető nem egyszerűen zsidó származású, hanem még - fiatal kora ellenére - "holokauszttúlélő" is, akkor ugyancsak a lehető legtermészetesebb (legemberibb) dolog, hogy mindazok, akiket ezek a tudósítások rossz fényben tüntetnek fel, a bizonyítékok bizonyítékaként fogják felmutatni ezt az információt: az illető - zsidó, lelkileg sérült, torzult, ezért csinálja, amit csinál, vagyis ezért torzít, hamisít. Ahogy tette ezt (mármint a felmutatást) Boss esetében például Lovas István újságíró és a Magyar Nemzet: "[..] az 1967-ben született Stefan J. Bos azt írja magáról, hogy holokauszttúlélő"[203]. Hosszú folyamat (önszoktatás, trenírozás) vezethet csak el addig a reflex-szerű belátásig, hogy a kevesebb itt is többre vezet. Azzal, hogy a zsidó származást (a lelki rugót) behozzuk a képbe, éppen nem a tisztánlátást erősítjük, hanem a tisztázás és tisztánlátás esélyét veszélyeztetjük. A dolog lényegét tekintve ugyanis valójában teljesen mindegy, hogy Bos kicsoda-micsoda. Ha zsidó, ha nem, ha lelki sérült, ha nem, bárki tudósítótól megkívánható, hogy csakis az igazat írja és mondja; s ha nem ezt tenné, ha zsidó, ha nem, tökéletesen mindegy, ugyanúgy kárt okoz a rossz fényben feltüntetetteknek. Csakis ez vethető a szemére és ez kérhető számon rajta s az őt foglalkoztatókon egyaránt. Ha ezen túl a származását feszegetem, azonmód más dimenzióba terelem a figyelmet, a gondolatokat. Nemcsak ő, de a vele lojális (balliberális) szellemi-politikai környezet is szent meggyőződéssel fogja gondolni és hirdetni, hogy az illetővel szemben az igazi kifogás voltaképp az, hogy zsidó.

A Magyar Nemzet még azt is felveti, hogy Bos tudósítói működése valójában nemzetbiztonsági kockázatot jelent.[204] Ugyancsak logikus gondolat: egy olyan tudósítónak a működése, akinek elfogultságában származása, népének sorsa "bizonyíthatóan" szerepet játszik, veszedelmet jelent Magyarország külföldi megítélése, jó hírneve tekintetében. "Hívőként remélem, hogy végezetül Krisztus evangéliuma és igazsága kerekedik felül Magyarországon, amely egyértelműen megzavarodott nemzet, jelentette ki Bos az ANS-nek. Magyarországon mintegy százezer zsidó él. Magyarország a második világháború idején a náci Németország szoros szövetségese volt, amikor hatszázezer zsidó halt meg. Ellentétben Németországgal, Magyarország még nem számolt el megfelelően múltjával. Több évtizedes kommunizmusa után ez jelenti az ország mai kihívását, mondta Bos a holland Business Nieuws Radionak, amely a vitáról tudósít."[205] Még az is igaznak tűnik, hogy a zsidó származású tudósítók működésekor összességében nagyobb a kockázata az elfogult, egyoldalú - a "nemzeti" oldallal szemben eleve ellenszenvvel viseltető - híradásoknak, mint egyébként. Hiszen nagyobb a valószínűsége, hogy az illető mindent egyetlen szemüvegen keresztül lát és ítél, s efféle hajmeresztő következtetésekre jut, mint Bos: a holokauszttal való elszámolás elmaradása volna az ország igazi gondja, egyetlen kihívása... Ebből még akár azt a szerencsétlen következtetést is levonhatnánk, hogy a nemzetbiztonságiaknak titokban figyelniük kellene a tudósítók származását, s fékezniük a "kockázatos elemek" beáramlását. A fentiek alapján talán már teljesen egyértelmű és teljesen világos, milyen vakvágányra vezethetne ez.


Két út: óvatos beszéd vagy mély hallgatás

Voltaképpen két lehetséges út áll előttünk: 1) Vagy lemondunk egy valóságos felismerés hangoztatásáról ("Nádas Péter zsidó, ezért állítja, amit állít"), azért, hogy ne adhassunk alkalmat se listakészítésre, se - az általánosítás révén - listabővítésre (ha azért mondja, mert zsidó, akkor "nyilván minden zsidó ugyanezt gondolja, listára velük!"). 2) Vagy pedig minden egyes alkalommal világossá tesszük (a köztudat számára) állításunk érvényességének irányát és határait ("Nádas azért mondja, amit mond, mert zsidó; de egyáltalán nem gondoljuk, hogy mindenki, aki zsidó, ugyanúgy vélekedne, mint Nádas").

Kétségtelen, hogy itt egy "közös" közösségnek (zsidó és nem-zsidó magyarnak) kellene egyetértésre (közös álláspontra) jutnia; nem felszólításra, hanem józan belátásból. Az ugyanis színtisztán látható már, hogy mindkét álláspontnak megvan a maga előnye és hátránya. A rendszerváltással kitört (voltaképp: újra felszínre tört) és azóta tartó törzsi háború azonban azt is kétségtelenné teszi, hogy az eddig uralkodó, "szemérmes" álláspontnak túlságosan is bőséges a nemkívánatos hozadéka (pl. maga a törzsi háború, hogy mindjárt a legfontosabbat említsük). Nem születtek ugyan halállisták, de születtek mindenféle mások mind a két oldalon, elrettentésképpen: ők a mi esküdt ellenségeink, akiket nem illik meghallgatni, nem illik elfogadni, sőt, valósággal kötelező gyűlölni. (Aki nem tenné, nem tartozik közénk.)

Vagyis ugyancsak megérné legalább a közös, hangos töprengést, vajon mekkora kockázatot jelentene a második álláspont szorgalmazása. Ilyen európai, világpolitikai környezetben van-e reális esélye, hogy a szókimondás (s egyúttal a kettős mérce felszámolása) lenne az a tényező, amely elindítana egy akkora gyűlölethullámot a zsidósággal szemben, amely egzisztenciális hátrányba sodorná, ne adj' Isten, még az életét is fenyegetné?

Nem érzem magam sem eléggé elhívatottnak, sem eléggé felkészültnek egy ilyen távlatos, bonyolult kérdés megválaszolására. Megérzéseim, érveim azonban mégis vannak, s ezeknél fogva meggyőződésem is, s miért ne járulnék hozzá ezekkel a - reményeim szerint - közös tépelődéshez.

Tény, hogy a világtörténelem, különösen a huszadik század története túlságosan nem nyugtathat meg senkit azzal, hogy boldog békeidők ne torkolhatnának "szempillantás alatt" háborúságba. Az ember mindig kész arra, hogy némi tüzelésre elszabadítsa indulatait, különösen, ha sokan teszik ugyanezt körülötte. Az is tény azonban, hogy az Európai Unió létrejötte, kibővülése, a Szovjetunió széthullása, Oroszország és Amerika "antiterrorista" (hatalmi, birodalmi) érdekszövetsége töredékére csökkentette térségünk belső és külső háborús veszélyét. Az Európai Unió és Amerika talán semmire sem ügyel jobban, mint éppen arra, hogy a leginkább fenyegető konfliktusveszélyeket kiszűrje a maga szférájából; ezért szorgalmazzák az uniós tagjelölt, egymással szomszédos országok közötti alapszerződéseket, s ezért vetnek féket minden olyan törekvésnek (ld. státustörvény), amely nemzeti, érzelmi (s nem jogi vagy piaci) alapon igyekszik erősíteni a kötelékeket. Ausztria példáján azt is láthattuk, hogy egy nacionalistának, sőt, antiszemitának ítélt párt (a Haider-féle Szabadságpárt) megerősödése és kormányra kerülésének puszta lehetősége miatt Európa és Amerika milyen lejárató kampányt (büntetőhadjáratot) képes egy egész ország és népe ellen indítani. Mindebből következően: bár teljesen soha nem zárhatjuk ki egy zsidóellenes gyűlölethullám feltámadásának valószínűségét, életünket, jövőnket nincs okunk ennek a félelemnek alávetni.

Már csak azért sincs, mert a félelmi logika öntörvényű: a félelem nem ismer határokat, önmagát gerjeszti; a félelmi logika gyors sikerre, látszateredményre (hamis biztonságérzetre) törekszik: megelégszik a jelenség elpusztításával, s nincs ereje, türelme (voltaképp alázata és bölcsessége) az összefüggésekkel, a jelenségek hátterével, tápláló forrásaival foglalkozni. Amerika is a félelmi logika mentén próbál véget vetni a terrorizmusnak, noha különösebb előrelátó képesség nélkül is megjósolható, hogy amíg nem igyekszik a terrorizmus okait is felszámolni, addig magát a terrorizmust sem sikerülhet neki; hacsak nem a civilizációval, a világszabadsággal együtt.

Aligha lehet kétségünk - ez is hasonlóképpen megjósolható -, hogy a magyarországi antiszemitizmus sem mérséklődik majd a félelmi logika mostanság tapasztalható, határozott megerősödése folytán. Az ún. gyűlölettörvény (vagy gyűlöletbeszéd-törvény: a gyűlöletbeszédet és - a törvényalkotó eredeti szándéka szerint - a holokauszt tagadását büntető jogszabály) megalkotásának újbóli napirendre tűzése (nem mellékesen: a Zsidó Világkongresszus vezetőjének nyílt közbenjárására) azt mutatja, hogy a zsidóság képviselői és balliberális támogatói elégedetlenek az eddigi törvényi szabályozás hatékonyságával (noha ennek alapján, mint említettem, például ifjabb Hegedűs Lorántot, a MIÉP alelnökét egy cikkéért - első fokon, másfél évnyi - szabadságvesztésre lehetett ítélni). De még ennél is jobban igazolja a félelmi logika térnyerését, hogy a magyarországi szólásszabadság egyik jelképértékű fórumán (az Indexen), ahol eddig még viszonylag szabadon lehetett a politikailag kevésbé korrekt véleményeknek is hangot adni, más véleményekkel ütközni, a 2004. év karácsonyi meglepetéseként törölték az összes olyan vitatémát és hozzászólást, amely valamiképp a zsidó-antiszemita kérdéskörhöz kapcsolódott. Pórul járt Gabor Laufer (Mr. Spock) is, aki Antiszemita - zsidó eszmecsere című topikját sajátkezűleg moderálta, s ebben olyan szembeötlő kulturáltságról tanúskodott, hogy e-mailben felkerestem és megnyertem egy beszélgetésre a Törzsi trilógia (A törzsi háború természetrajza...) számára.[206] Mikor kérdőre vonta az Index gazdáit, az egyik "bennfentestől" a következő választ kapta:

"Valamennyi zsidózós és antiszemita topikot (kb. 150-et) töröltük a Politikából - képtelenség volt a normális hangnemet tartani (a te topikodat is beleértve). A kísérletezés nem jött be, az antiszemitákkal Magyarországon lehetetlen a párbeszéd."

Ha tehát nem megy szép szóval, meggyőzéssel, tisztázó vitával, majd megy cenzúrával és törvénnyel...? Hátborzongató következtetés.


A hallgatás ára: fulladás és érzéki csalódás

Az igazságtalanságot, a kettős mércét, a mások felfogásának ránk erőltetését egy darabig el lehet tűrni, de belenyugodni soha nem lehet. Ideig-óráig vissza lehet fogni a nyomukban támadó indulatokat, el lehet rejteni, "szőnyeg alá" lehet seperni, idővel azonban a fulladás, fojtogatás - a szabadság hiányának - tünetei vészesen és kínosan megszaporodnak. Minél kisebb az esély, minél kevesebb a lehetőség, hogy a magunk hangján a társadalom nyilvános fórumain megszólalhassunk, annál több a feszítő tehetetlenség, a düh, a gyűlölet, annál erősebb az eltökéltség: ezen a helyzeten - akár a legdrasztikusabb eszközökkel is - változtatni kell.

Már most is akadt (ifj. Hegedűs Loránt lelkész), aki azt mondta (még ha visszavágásként is): "Rekeszd ki őket!"

Kiket?

Ha nincs párbeszéd, mindennél veszedelmesebben hatnak az "érzéki csalódások". Ha nincs párbeszéd, ha nincsenek látókörömben Gabor Lauferek (más véleményűek, másképp gondolkodók a "másik" oldalról), akkor hajlamos vagyok a maga teljességében elutasítani az alapvetést. Kik mások volnának, mint zsidók, azok a bennfentesek, akik Magyarország legnagyobb internetes fórumát is, lám, kezükben tartják? Kik mások volnának, mint zsidók, akik veszik a bátorságot, és kísérleteznek velünk; akik aztán kijelentik, hogy "az antiszemitákkal Magyarországon lehetetlen a párbeszéd"? Kik mások volnának, akik kezükben tartva a legfontosabb (legnagyobb hatású) magyar médiumokat, meg akarják szabni, hogyan kell gondolkodnom, mit szabad mondanom - mint a zsidók? Kik ellen kell fellépnem, ha ezt az áldatlan helyzetet nem akarom ennyiben hagyni? Néven nevezve őket, kíméletlenül. "A zsidók" ellen.

Megismétlem: ennek a buta és veszélyes érzéki csalódásnak egyes egyedül az vethet gátat, ha tapasztalataink - személyes és nyilvános párbeszédeink, kétoldali szókimondó megnyilatkozásaink - folytán meggyőződhetünk ösztönös feltételezésünk hamisságáról. Ha tetszik, ha nem, az ember természete már csak ilyen: ha megharapja egy kutya, onnantól kezdve minden kutyát harapósnak gondol, hiába tudja józanabbik eszével, hogy ez nem igaz; s hiába győzködik a következő kutya gazdája. (- Ne féljen, ez a kutya nem harap! - Én ezt tudom, de vajon ő is tudja-e? - szól a klasszikus vicc.) Ha mindkét törzsnél, vagy akár a Senki Földjén - fontos, hogy a nyilvánosság számára is láthatóan - megszaporodnak azok a másképp gondolkodók, akik nem hajlandók érzéseiket és ítéleteiket törzsi sablonokba gyömöszölni, hajlandók viszont ellenfeleiknek gesztusokat tenni, elismerni és méltatni őket az elismerésre és méltatásra méltó vonásokért - nos, ebben az esetben az érzéki csalódások, a hamis beidegződések előbb-utóbb felszívódásnak indulnak majd.[207]


Az általánosítás veszedelme: a fordulat kerékkötője

Természetesen ezek a másképp gondolkodók (nagylelkű gesztustevők) nem kis személyes kockázatot vállalnak, amikor mindenki szeme láttára és füle hallatára szembeszegülnek a törzsképző sablonokkal, a törzsfők iránymutatásával. Mióta a világ, világ, minden törzsben több az önálló gondolat és akarat nélküli, igazodásra hajlamos, mint aki a maga igazáért (igazával) a törzsfővel s a többséggel (a lelkes alattvalókkal) nyíltan szembeszállna; s mióta a világ, világ, az előbbiek mindig a törzs elárulásával, meggyengítésével, megosztásával vádolják az utóbbiakat. Érdemes megfigyelni Kis János esetét: még a törzsi köztisztelet piedesztálja sem elég biztos hely ahhoz, hogy az önálló (önállósuló) szellemiség a túlbuzgó igazodók ellen védelmet nyerhetne. Amióta kijelentette, hogy Medgyessy Péter miniszterelnöknek - titkosszolgálati múltja miatt - mennie kell; mióta kifejezésre juttatta - szemben pl. Nádas Péter következtetésével -, hogy erkölcs és politika szférája nem választandó szét; mióta eszme- és jövőkép-nélküliségéért elmarasztalta saját pártját és koalíciós partnerét, s képes volt e téren Orbán Viktorral, ha csak egyetlen dologban is, eszme és jövőkép szükségességében, egyetérteni, azóta - az SZDSZ egykori alapítójának és első elnökének - hirtelen megszaporodtak törzsi ellenlábasai.[208] (Egyszersmind megszaporodtak átelleni tisztelői.)

A véleménykülönbség voltaképp attól óriási, hogy egy ki nem mondott (rejtett, s nem is feltétlen tudatosult) motiváció téríti el a természetesnek vélhető álláspontokat. Egy Nádas Péter érzékenységű szépírótól az ember legutoljára várná, hogy "politikusi" érvekkel védje, ahelyett, hogy erkölcsi megfontolásokból támadná voltaképp a hálózat (a Medgyessyk és Salgók[209]) titkos átmentését. A szabad demokrata képviselőknek legalább volt egy huszonnégy órás megingásuk (egy napig tartott, amíg a hirtelen bizalommegvonástól eljutottak a teljes bizalom kinyilvánításáig), Nádas azonban egyetlen pillanatra sem ingott meg.[210] A legvalószínűbb magyarázatot abban leljük, hogy Nádas része lehet annak a "halmaznak", amelyről a Szombatban (a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Lapjában) az országos választások után a következő jelent meg: "A magyar zsidóság, mely — történelmi okok folytán — a baloldal természetes rezervoárjának tekinthető, eleve irtózott a »jobboldali« Fidesztől" (vagyis a választásokon ezért szavazott ellene). Nádas viselkedésében tehát mindennél többet nyomhat a latban, hogy történelmi okokból mitől irtózik és mihez vonzódik. Akárcsak, úgy tűnik, Bojtár Endréében, aki szerint Tamás Gáspár Miklósnak sikerült a rendszerváltás utáni politikai gondolkodás mélypontját jelentő mondatot leírnia azzal a felvetésével, hogy "Meggondolandó ugyanakkor, hogy kudarcai ellenére vajon nem mégis Orbán Viktor-e a leginkább messze tekintő magyar politikus."[211] Számtalan helytálló érvet lehet felhozni a mellett, hogy Tamás Gáspár eme meggondolása ezúttal miért nagyon is megalapozott. Ettől, az időközben a szabad demokratáktól elköszönt filozófusra csakugyan jellemző a meglepő - olykor ellentétes - felismerések közötti könnyed ugrálás; ugyanez aligha mondható el Kis Jánosról, ki a megfontoltságáról, higgadtságáról nevezetes (és történetesen szintén filozófus), és igen hasonló következtetésre jut:

"A Fidesz-kormány egy életérzést kínál a fiataloknak, a dinamikus, sikeres Magyarországhoz való tartozás büszke érzését. [...] Az MSZP egyik legsúlyosabb gyengéje, hogy nincs eszmei arculata, nincs víziója a jövő Magyarországáról. [...] Az SZDSZ-en a kilencvenes évek közepe táján egyre inkább úrrá lett az a tévhiedelem, hogy a politikában az eszmék nem számítanak, a siker kulcsa az, hogy anyagi előnyöket ígérünk a középen lévő szavazóknak."[212]

Egészen biztosan nem túlzás tehát levonni azt a következtetést, hogy Tamás Gáspár gondolatát egy hosszú és változatos korszak mélypontjának nevezni csakis "zsigerből" lehet: elvakult törzsi irtózásokból és vonzódásokból; és nem valóban liberális (szabad, független) szellemi és erkölcsi magaslatokból; amilyenek ezúttal Kis Jánoséi; s amelyekről, már nem is olyan furcsamód, a Bojtár Endrék azt gondolják, hogy nem elég valóságosak, csupán "kiagyalt elrugaszkodási pontok".[213]

Számunkra azonban itt mindennél fontosabb, hogy íme, elérkezett az idő, amikor többé már nincs okunk hallgatni saját ösztöneinkre, de még a zsidó kulturális egyesület általánosító megállapítására sem. Kis János megszólalásainak ismeretében teljes meggyőződéssel kijelenthetjük, hogy a Nádasék vagy az említett szavazók álláspontja egyáltalán nem azonos a "magyar zsidóság" egészének álláspontjával. Kis János például, a magyar liberalizmus jelképértékű figurája, láthatólag nem zsidóként, nem SZDSZ- vagy MSZP-tagként, hanem liberálisként gondolkodik. Innentől kezdve aki egy kalap alá veszi mondjuk Kis Jánost és Nádas Pétert, akár származási alapon is, az minden részigazsága ellenére óriásit vét a teljes igazság ellenében. Ráadásul akarva-akaratlanul kerékkötőjévé válik egy régóta várt, kedvező fordulatnak: amikor a gondolkodó, civil értelmiség igyekszik újra kellő távolságot tartani a pártpolitikától, sőt, a törzsi politikától és háborúságtól, hogy ne ez a rövidlátó hatalmi (túlélési) harc hasson őrá, inkább ő hasson a politikai (törzsek és pártok feletti, egyetemes) gondolkodásra. Nyilván kár lenne egy ilyen folyamatot megakasztani.


A "politikailag korrekt" gyengülése: lehetőség az újragondolásra

Valóban igazi fordulat észlelhető. Újra lehet gombolni a dolmányt, azaz új értelemmel lehet feltölteni a szavakat, meg lehet keresni a helyénvaló meghatározásokat, ki lehet alakítani a hamisítatlan- és torzítatlan normákat. Szép lassan fel lehet számolni a "politikailag korrekt" idejüketmúlta, mára létjogosultságukat vesztette elveit, le kell döntögetni a maradék "balos tabukat"; ha tetszik, ha nem, el kell végezni az antiszemitizmus kifejezés aprólékos újraértelmezését és az antiszemita új, pontos meghatározását.

Határozott külső (határon túli) és belső (határon inneni) tendenciák vannak, melyek ezt nem teszik reménytelenné.

A határon kívüliek: se szeri, se száma most már a dolgokat nevükön nevező publicisztikáknak. E trilógiában bőségesen idézek - főképpen is Lovas István Magyar Nemzet-beli sajtószemléi nyomán - nyugati példákat, zömmel közmegbecsülésnek örvendő, baloldali lapokból. Tételem bizonyítására itt most az egyik legismertebb amerikai újságírónak (Alexander Cockburn) egy amerikai internetes honlapon (Counterpunch) megjelent írását mutatom be (Lovas segítségével[214]). Választásom azért esett éppen az ő írására, mert az itt befejezésként idézett mondata feketén-fehéren bizonyítja, hogy a törzsi háború (nyilván más hangsúlyokkal, más jelentőséggel, de azért) a Nagy Amerika mindennapi életét is megterheli; erről azonban ott is csak azután kezdtek szélesebb körben beszélni, amikor ráeszméltek: a további hallgatás az iraki háborút kirobbantó ideológia térnyerésével járhat, és ennek esetleg súlyos veszedelmei is lehetnek.

Cockburn "kipakol", és nekitámad azoknak, akik őt és a baloldali újságírókat folyamatosan antiszemitának állítják be. A támadók soha nem tartják szükségesnek azt elismerni, hogy "Izrael rasszista állam, amelynek nyilvánvaló és bizonyítható szándéka a palesztin föld folyamatos ellopása, a palesztinok elnyomása, mind kisebb gettókba tömörítése [...] A valódi probléma azonban az, hogy a zsidók nem szeretnek rossz dolgokat hallani Izraelről, ahogyan azt sem szeretik, ha zsidó lobbiról írnak cikkeket. Ha csak megpendítem a témát, valaki azonnal azt írja, hogy »Cockburn azzal a régi antiszemita kacsával kísérletezik, amely szerint a zsidók kezében van a sajtó«. Láthatóan rendkívüli idegességet vált ki a politikai és kulturális életben, ha valaki meg akarja vitatni azt, hogy a cionistáknak milyen befolyásuk van a médiára. Ha pedig valaki egyetlen szót is kiejt arról, hogy igazságot akar a palesztinoknak, akkor úgy elveszíti kongresszusi székét, mint Georgiában Cynthia McKinney vagy Alabamában Hilliard."[215]

Egyelőre még Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke siet kijelenteni, hogy "Tovább élnek az előítéletek", az EU vezetőiből olyasféle szavak törnek elő, mint "aggasztó", "meglepő", "felháborító", s az erről tudósító magyar napilap beszámolója szerint "Vihart kavart az európaiak Izraelről alkotott véleménye" - ez sem változtat azonban semmit a tényen: az Európai Unió tizenöt tagországában végzett felmérés szerint a polgárok legtöbbje (59 százaléka) úgy véli, hogy Izrael veszélyezteti leginkább a világbékét.[216] Csak utána következik Irán, Észak-Korea és az USA. Az EU-hoz akkreditált izraeli képviselet nyilatkozatában kifejtette, hogy "az európaiak vakok az izraeliek szenvedésével és áldozataikkal szemben", Ariel Saron izraeli miniszterelnök szerint pedig "az európai antiszemitizmus nyomta rá a bélyegét" a felmérés eredményeire. Az 59 százalék ismeretében teljes biztonsággal kijelenthetjük: elképzelhetetlen, hogy ekkora európai tömegben valóságos - faji alapú, kirekesztő szándékú - zsidóellenesség támadjon. Elkerülhetetlen, hogy Európában teljes gőzzel meginduljon a jelenség- és fogalomtisztázás, a mai világnak (életnek) megfelelő fogalomalkotás.[217] Az afféle eltitkolási kísérletek, amilyenről például Werner Bergman számol be, nem lehetnek hosszú életűek. A Ha'aretz izraeli lap cikke szerint, a német szociológus, "aki csoportja vezetőjeként egy addig pártját ritkító tanulmányt készített az európai antiszemitizmus okairól, azzal a váddal lépett elő, hogy a tanulmányt megrendelő EU »eltemette« a jelentést, mert annak nyomán polgárháború kirobbanásától tartott."[218]

A határon innen - az itteni törzsi háborúskodást, antinacionalisták és nacionalisták, jobb és bal ellentétét illetően - arról az örömteli tényről lehet beszámolni, hogy balliberális oldalon is szépen szaporodik a változtatást óhajtók száma. Civil szerveződések keresik a meggyőződésükkel szemben állók társaságát kiadós politikai eszmecserére. Neves építészünket, Makovecz Imrét például a "nemzeti" oldal elkötelezett hívét és szószólóját a legutóbbi (2002. évi) választások után néhány hónap alatt több, magát baloldaliként definiáló szervezet is felkérte előadásra, beszélgetésre (például a Modern Magyarok Mozgalma[219]). Nem véletlenül. Makovecz félreérthetetlenül kinyilvánította, hogy "nem lehet és nem is szabad azt mondani, még a köznapi beszéd szintjén sem, hogy a baloldal nem magyar és a jobboldal a kizárólagos magyar. Ebből a manipulált, sötét betegségből, a címkézésből ki kell tudnunk mászni, és meggyőződésem, hogy a polgári köröknek mind a jobb, mind pedig a valódi baloldali értékeket magukba kell fogadniuk. Úgy vélem, egyszerűen tilos egy ilyen mozgalom esetében a bármilyen megbélyegzés."[220] Másik példa: miközben a balliberális kormány nem győzött felajánlásokat tenni az USÁ-nak, hogyan szeretné segíteni háborús ("terrorizmusellenes") törekvéseiben, ez idő tájt olyan nagy példányszámú balliberális újságban, mint a Népszabadság, és jellegzetesen értelmiségieknek írt lapunkban, az Élet és Irodalomban tekintélyes írások jelentek meg, amelyek megkérdőjelezték az Egyesült Államok háborús politikájának ésszerűségét és jogosságát.

Különösen az ÉS-ben egyre-másra helyet kapnak már olyan cikkek is, amelyek az idejétmúlt "politikailag korrekt"-ek felszámolásából, a "balos tabuk" döntögetéséből veszik ki részüket. "A politikailag korrekt határmezsgyéjén" című írás (És, 2003. jan. 3.) szerzője (Ian Buruma) beszámol egy "igazi '68-as: balos provokátor", Jörg Friedrich nemrég megjelent könyvéről, illetve fogadtatásáról. A mű a második világháború utolsó éveiben az angol bombázók által lerombolt német városokról szól, s a Daily Mail-ben Corelli Barnett azzal ment neki a szerzőnek (Friedrichnek), hogy "történetírói pálfordulásával" Hitler bűneit relativizálja és igazolja. Figyeljük meg, mit ír erre Ian Buruma (s voltaképp az És): "De ez a vád teljes képtelenség. Friedrich semmit nem igazol. Egyszerűen elérkezettnek látta az időt arra, hogy a figyelmet a németek bűneiről a németek szenvedéseire irányítsa."

Buruma azt is megjegyzi, hogy a német áldozatok témája korántsem új, csak "éveken át a revansisták és önsajnáló nacionalisták sajátították ki maguknak. A National-Zeitunghoz hasonló ócska kis lapok írogattak a szövetségesek állítólagos bűneiről. Friedrich nem tett mást, mint megtört egy balos tabut." Voltaképp mulatságos látni a szerző akrobatamutatványát: miközben hallgatva az idők szavára, kritikája rejtekében maga is igyekszik régi sablonjait sutba vágni, eközben képtelen megszabadulni egy sereg másiktól. Nem okoz neki gondot állítólagosságról meg önsajnálatról meg kisajátításáról beszélni, holott a baloldali értelmiség nem ok nélkül kerülte nagy ívben a kényes témákat, s ezzel Buruma is teljesen tisztában van.

"Természetesen megvolt az oka annak - írja -, hogy a baloldal eddig miért tartózkodott a témától. Túl sok olyan apologéta volt, mint amilyennek Corelli Barnett most Friedrichet is láttatni akarja. Egyetlen normálisan gondolkodó ember sem szerette volna, ha ezekkel azonosítják. Bizonyos szempontból könnyebb volt leragadni a holokauszt miatti bocsánatkérés mellett." (Az én kiemelésem - VDGy)

Megismétlem: "Egyetlen normálisan gondolkodó ember sem szerette volna..." Nos, itt vagyunk az egyik legfontosabb kérdésnél, melyet a színe után meg kell néznünk a visszájáról is: valóságos demokrácia-e az, ha az emberek gondolkodását és megnyilvánulását félelmek igazgatják?


Véleménydiktatúra és elhallgatási spirál: a demokrácia korlátja

Az "antiszemitizmus" elleni harc alapvetése, ennek a közvéleménnyel való elfogadtatása kétségkívül elejét vette a rosszízű, nyílt "zsidózásoknak"; vagyis annak, hogy bárki is faji, származási alapokra vezessen vissza bármiféle egyéni vagy társadalmi rendellenességet. De vajon milyen hátrányos hozadékkal (egyéni, társadalmi veszteségekkel) járt együtt az alapvetés feltételek és megszorítások nélküli betartatása, a "politikailag korrekt" (privilegizált, egyeduralmi) rangjára emelése?

Német kutatók (mint Burumától megtudjuk) úgy írtak a szóban forgó történelmi korszakról, hogy szóvá sem tették a német polgári lakosság tömeges (milliós) elpusztítását; nehogy Hitler bűneinek relativizálásával és igazolásával lehessen vádolni őket, amint ezt több mint ötven év múltán is megtették még (Friedrichhel); "egyetlen normális ember" sem akarhatta ezt.

A demokráciát nem csak a politikai és gazdasági diktatúra - vagy akár az "erénydiktatúra" - eszközeivel lehet esetlegessé és korlátozottá tenni, de a véleménydiktatúráéival is. A tömegkommunikációból ismert jelenség, az ún. elhallgatási spirál talán sehol nem érvényesül(t) olyan tökéletesen, mint az "antiszemitizmus" kérdésében. A jelenség lényege, hogy azokat a véleményeket, amelyek a médiában kisebbségben maradnak, az emberek nem szívesen hangoztatják; ennél fogva a médiában még kisebb lesz a súlyuk, e miatt pedig még kevesebben fogják hangoztatni... és így tovább. Esetünkben a spirál hatásmechanizmusát többszörös felerősítette, hogy az egyik oldalon bőségesen adatott ok a mély hallgatásra, a másik oldalon pedig érdek a hangos beszédre.

Melyek voltak (volnának) ezek?


A nem-zsidók bűntudata és együttérzése

Szerencsére minden tisztességes ember mélyen fájlalta és fájlalja azt, ami a zsidósággal történt, együtt éreznek a túlélőkkel, osztoznak gyászukban. Ám bűntudatot éreztek és éreznek nem csak maguk vagy közvetlen felmenőik, de nemzetük miatt is, hogy nem tett(ek) meg mindent a népirtás megakadályozására. Ez a bűntudatos és együtt érző állampolgár semmilyen körülmények között nem fog hangosan "zsidózni", vagyis nem száll be semmilyen vitába, amelynek a zsidóság bármilyen módon érintettje; vagy ha mégis beszáll, csakis "politikailag korrekt" módon.


Önvédelem

Azok után, ami a zsidósággal történt, a bűntudat nem csak helyénvaló, de kötelező is. Elmaradhatatlan része a "normális" emberektől megkövetelt erkölcsi normának. Aki viselkedésével, megnyilvánulásaival nem teszi nyilvánvalóvá e bűntudatát, azt kirekesztik a közéletből. Aki egy ilyen népirtás után kritikusan mer viszonyulni a zsidósághoz vagy bármely egyedéhez; vagy bárkihez és bármihez, akiben és amiben a zsidóság támogatásra lelt üldözése során; vagy megengedőleg mer szólni bárkiről, aki részt vállalt vagy részt kapott üldözésében; nos e norma szerint abban nem elég mély a gyász, nem elég őszinte a bűntudat, az nem elég kritikus a népirtással szemben, az voltaképp rokonszenvezik a népirtókkal, az tehát fajüldöző, náci, fasiszta, antiszemita. "Egyetlen normális ember sem akarhatta, hogy ezekkel azonosítsák...". A normális emberek (kutatók és nem kutatók) ezért: önvédelemből hallgattak ott is (pl. Nyugat-Németországban), akkor is (pl. a rendszerváltozás Magyarországán), ahol és amikor nem politikai diktatúrák diktálták a kívánatos véleményeket.

Jól tükrözi a jelenség képtelenségét (visszásságát, sőt, abnormitását), hogy az antiszemitizmus (zsidógyűlölet, fajgyűlölet) vádja ellen maguk a tabudöntögető zsidók is védekezésre kényszerültek és kényszerülnek! Amint ezt másutt[221] bővebben kifejtem, Pelle János, a magyar történelem kutatója, a jobboldal díszzsidója lett, voltaképp amiatt, mert a baloldali sémákat sutba vágva, tárgyilagosan és árnyaltan ír zsidókról, zsidóságról. Amikor Jászi Oszkárról, Révai Józsefről és Lukács Györgyről megállapítja, hogy mindhármukat a "baloldali internacionális" elmélet híveinek tarthatjuk, és közös bennük, hogy tudni sem akartak a holokauszt képében jelentkező "zsidóproblémáról"[222], ezt Radnóti Sándor esztéta, kritikus és egyetemi tanár úgy értékeli, hogy összeállt "a reprezentatív magyar zsidók hevenyészett, de bízvást fajelméleti alapon álló listája"; Litván György történész "érvelése" szerint pedig "Már a három névnek ez az egymás mellé állítása is kimeríti a pimasz rágalmazás tényálladékát", s Pelle János "az utóbbi időben Jászi Oszkár emlékének bemocskolására specializálta magát"...


A zsidók félelme, bűntudata, együttérzése

Amint Kovács András kutatási eredményeire hivatkozva említettem, a hazai zsidóságot összetartó legnagyobb erő a holokauszt. Az "égő áldozat" izzó emléke, a mély együttérzés, a megismétlődéstől való félelem, a túlélés bűntudata arra készteti a túlélőket, hogy érzékenyen és keményen ügyeljenek a "helyes" közgondolkodásra és közbeszédre, elejét véve a zsidók mindenféle (s főképp negatív töltetű vagy szándékú) megjelölésének, megítélésének. A bűntudat és az együttérzés azonban itt nem a hallgatásra és védekezésre sarkall(t) - ellenkezőleg: a hangos, vádló beszédre, sőt, bosszúra (ÁVH); eközben kitörölni, feledtetni (gyengíteni, elhomályosítani) igyekszik mindenki más szenvedéseit, méltányolható igényeit, érdekeit.


Politikai fegyver a baloldal kezében

A bűntudat, az együttérzés és az önvédelem hármasa szülte hallgatás kapóra jött (jön) mindazoknak, akik ettől politikai céljaik akadálytalan elérését, saját bűneik vagy korántsem tiszta szándékaik elfedését remélhették (remélhetik). Történelmi okoknál fogva mindenekelőtt a baloldalnak. A tizenkilencedik század végére a zsidóság számára világossá vált: a nemzetállamok kialakulása - a polgári, illetve szabadságjogok erősödése ellenére - végül is nem könnyíti meg, ellenkezőleg, a nacionalizmus megerősödése folytán megnehezíti beilleszkedésüket. A "hazátlan" nép számára egyedül a nemzetek feletti, egyetemes világ létrejötte (létrehozása) kecsegtetett az emancipáció (a teljes egyenjogúság) reményével, nem véletlen (mondhatnánk: természetes), hogy annyi zsidó állt az internacionalista (baloldali) mozgalmak, forradalmak élére. Ez az egyetemességben, antinacionalizmusban rejlő sors- és érdekazonosság az egyik oka annak, hogy a zsidóság erősebben kötődik a bal-, mint a jobboldalhoz. Ezt a köteléket aztán tovább erősítette (talán örökre elszakíthatatlanná tette) a második világháború szereposztása, amelyben a Szovjetunió a (megmaradt) zsidóság megmentőjének színében tűnhetett fel. Mindezek következménye, hogy a zsidóság elnézőbb a baloldali antiszemitizmussal, s általában a baloldali bűnökkel (akár népirtásokkal) szemben; a baloldal pedig "hitelesen" tudja antiszemitizmussal, nacionalizmussal, nácizmussal, s egyéb szélsőségekkel vádolni a jobboldalt. No és még valami.

Azzal, hogy baloldali, "humanista" segédlettel a holokausztot teszik minden bűnök legfőbb bűnévé; azzal, hogy törvényi szigorral és erkölcsi pallossal fenyegetnek minden földi halandót, aki e bűn egyediségét vitatja; azzal tehát, hogy abszolutizálják a holokausztot, relativizálnak minden más, szörnyűséges, ember- és emberiségellenes bűnt. A modern emberiségnek a holokauszt-dramaturgia szerint építkező közgondolkodása éppen emiatt van hosszú sikerre ítélve. A holokauszt-tragédia mesterséges, szüntelen hízlalása, az ebben való jeleskedés valósággal kívánatos minden hamiskodó hatalom számára. "A világ különböző szintű és rangú - akár csupán helyi szintű és huszadrangú - befolyásosai azt vették észre, hogy a Wallenbergek sűrű megkoszorúzásával, az antiszemiták, a fasiszták és tsaik szapora szidalmazásával simán és egyszerűen levethetik magukról saját bűneiket. Legyenek ezek akármily szörnyűségesek is."[223]

Az A-fegyver mint sikeres mém című tanulmányomban[224] részletesebben kifejtem, hogy "az antiszemitizmus elleni harc mint politikai fegyver" miként tud(ott) olyan hosszú és fényes pályát befutni. Az ottani okfejtéshez - az iméntieken túlmenően - egyetlen tényezővel járulok most hozzá, mégpedig egy különös pszichológia vizsgálat eredményével.

Nem sokkal a világháborút követően Solomon Ash azt próbálta kideríteni, mitől függ az, hogy milyen benyomásunk keletkezik valakiről. Feltételezte, hogy a benyomás kialakítása nem egyszerűen az illető különböző vonásainak átlagolásával történik, hanem bizonyos "központi" vonásoknak aránytalanul nagy hatásuk van. Néhány kísérleti alany számára a célszemélyt az "intelligens, ügyes, szorgalmas, melegszívű, határozott, gyakorlatias és óvatos" jelzőkkel jellemezte. Más kísérleti személyek ugyanezt a leírás kapták, de a "melegszívű"-t a "hideg" váltotta fel. Ash azt találta, hogy egyetlen középponti vonás felváltása, vagyis a melegszívű felcserélés hidegre, jelentősen módosította a benyomásokat; ugyanezt nem tapasztalta akkor, amikor periférikus vonásokat cserélt fel. (Az első esetben pl. a "melegszívű" célszemélyre 91 pont jutott nagyvonalúságért, ugyanezért a "hideg"-re mindössze 8 pont; a második esetben, amikor az udvariast cserélte udvariatlanra, 56 és 58 volt pontszám.)[225]

Nos, a holokauszt, s nyomában a - különben helyesen - kötelező normaként megjelenő bűntudat és együttérzés miatt az második világháború óta egyszerűen nem létezett még egy olyan szó, amelynek akárcsak megközelítőleg is annyira erős negatív töltete, kisugárzása lett volna mérvadó körökben, mint az "antiszemitá"-nak. Ebből - illetve a pszichológiai vizsgálat eredményéből - következően ez a szó azért képes akkora rombolást végrehajtani a megcélzott személy vagy szervezet hitelességén, népszerűségén, elfogadottságán (pontosabban a róla alkotott benyomáson), mert egyszerűen kisepri a látókörből (de legalább is elhomályosítja) az összes többi, akármily pozitív töltetű, kisugárzású jelzőt, illetve jellemvonást. Nem véletlen, hogy Sándor György "humoralista", aki nyíltan vállalja, sőt - vágyott hídszerepe folytán - valósággal demonstrálja zsidó származását és katolikusságát, 1991-ben ezt mondotta A Hét műsorában: "Az antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike, ennél nagyobb csak az, ha ártatlanokat vádolnak meg ezzel."[226]


Törzsi fegyver a zsidók számára

Magyarországon a zsidóság nem alkot nemzetet, de még egységes kultúrájú, egységes vallású (egységesen vallásos) közösséget sem. A zsidóság számára - mint több ízben utaltam rá Kovács András felmérésére hivatkozva - a legerősebb összekötő kapocs a múltban elszenvedett, s máig ható üldözések, legfőképp a holokauszt. Ebből egyenesen következik, hogy az antiszemitizmus és különféle "származékai" (fasizmus, nácizmus, horthyzmus, nacionalizmus, szélsőjobb, holokauszt-relativizmus stb.) elleni folyamatos, erőteljes, demonstratív védekezés (mondhatni, önvédelmi támadás), beleértve a holokauszt-múzeumokat, holokauszt-emlékműveket és holokauszt-megemlékezéseket - nos, mindez ma a legfontosabb identitásképző a zsidóság számára. Fónagy János, az Orbán-kormány egyik minisztere a Törzsi trilógiához adott interjújában (ld. Harmadik könyv: A megoldás nyomában) elmondta, hogy ő nem a származása miatt érzi magát zsidónak, hanem csupán dacból: akkor, ha bántják a zsidókat. Egybecseng ezzel, amit Heller Ágnes állapított meg a Magyar Televízió Aktuális című műsorában: nem baj, hogy antiszemitizmus van Magyarországon, mert ez fékezi a zsidók asszimilálódását. Kovács András felmérése pedig azt is igazolja, hogy a rendszerváltozáskor természetszerűleg felfokozódott identitáskeresés a zsidóságot is elérte: többeknek lett fontos a maguk zsidósága, mint az azt megelőző években.[227]

Mindezzel teljesülni látszik egy feltétel, amely elengedhetetlen állításom helyénvalóságához: ahhoz ugyanis, hogy az antiszemitizmus elleni harc törzsi fegyver lehessen a zsidóság kezében, az kell, hogy a zsidóságot valamiképpen törzsként (pontosabban egy törzs részeként) értelmezhessük.

Amint erre korábban rámutattam, a törzsi háború két másképp magyar törzs között folyik, amelyek eltérően viszonyulnak önmaguk magyarságához, másképp kötődnek (magyar) nemzetükhöz. Az egyik törzsnek mintegy "létszükséglete" a magyarság, a nemzet fogalma szerinti felelős gondolkodás, figyelme ezért inkább erre (nemzeti sorskérdésekre, nemzeti hagyományok és esélyek megőrzésére) fókuszál; a másik törzsé meg inkább a külvilágra, a nyitásra, a "haladásra", az egyéni jogokra, a globális folyamatokba való eredményes csatlakozásra összpontosul. Az előbbi törzs magát nemzetinek nevezi, ellenfelét pedig hajlamos nemzetellenességgel (hazafiatlansággal, idegenszívűséggel) vádolni, továbbá nemzetköziséggel és nemzetfelettiséggel (azaz internacionalizmussal és kozmopolitizmussal). Az utóbbi törzs viszont voltaképp nem nevezi meg magát egyetlen jelzővel, és ez azzal magyarázható, hogy a legfontosabb összetartó (törzsképző) ereje nem az állítás, hanem a tagadás; tehát például nem a baloldaliság vagy liberalizmus, hanem az antinacionalizmus, vagyis a "nemzeti" erők általuk nacionalizmusként értékelt felfogásával, politikájával való szembenállás. Ezért tudott rendszerváltozásunk kezdetekor a korábbi diktatúra utódpártja, az MSZP, és a diktatúra megszüntetésében jeleskedő, liberális rendszerváltó párt, az SZDSZ olyan hamar és könnyen - az antiszemitizmus, a nacionalizmus, a szélsőjobboldal elleni harc jegyében - egymásra találni.

A törzs egésze és ezen belül a zsidóság felfogása és törekvése között voltaképp nem mutatkozik lényeges eltérés; amennyi különbség mégis van, az a törzsi háború későbbi szakaszaiban (a háború alakulása, kimenetele szempontjából) esetleg döntővé válhat. A nem zsidó, de antinacionalista baloldal számára az A-fegyver nem annyira identitásképző eszköz, és sokkal inkább politikai, semmint önvédelmi fegyver. Szélsőjobboldali veszéllyel, rohamosztagokkal nem zsigeri félelemből riogat, hanem nagyon is nyilvánvaló hatalmi haszonért: ellenfeleit olcsón és hatékonyan lejáratja, s ezzel megnyeri a - "történelmi okokból" rendkívül érzékeny, örökké biztonságot (pontosabban biztonságérzetet) kereső - zsidóság tekintélyes (ráadásul hangadó, erős befolyású) részét.

Igen valószínű azonban, hogy ez a politikai haszon erőteljesen megcsappan, épp az érzékelhető tendencia miatt: kimutatható és érzékelhető, hogy a pártokon kívüli (mögötti), civil hátországban erősödik az igény a nemzetet megosztó árok betemetésére. Az imént részletezett feltevésem szerint e betemetésben részt vesz általában a "civil" baloldal, de nem vesz részt a zsidóságnak az a - hangadó, befolyásos - része, amely a holokauszt óta úgy gondolja, hogy az asszimiláció (a magyar nemzetbe való maradéktalan beilleszkedés-beolvadás az emancipáció jegyében) többé nem elfogadható alternatíva (merthogy a nacionalista kirekesztési törekvések miatt valójában nem járható út) a zsidók számára.

Nos, amikor néhány ezer szavazaton múlik, hogy a "nemzeti" vagy "balliberális" politikai csoportosulás győz ma Magyarországon az országos választásokon, nem alaptalan azt állítani, hogy a hazai zsidóság kívülről is (pl. Soros Györgytől) megtámogatva döntő szerephez jut abban, merre billen a mérleg nyelve. Óhatatlanul feltörnek ilyenkor a régi, "bevált" sztereotípiák: egy összetartó kisebbség hatalmánál, befolyásánál fogva eldönti a többség sorsát. Engedve az érzéki csalódásnak, arra a "következtetésre" jutunk, hogy a legfőbb törésvonal voltaképp származási különbségek mentén húzódik; az egyik oldalon vannak a zsidók és barátaik; a másik oldalon a nem-zsidók és barátaik.

E torz szemlélet egyáltalán nem ritka a nemzeti tábor és sajtója berkeiben. Hogy mennyire nem, leginkább azon mérhető le, hogy az SZDSZ, népszerűségét tekintve ma már a parlamenti részvételi küszöb, azaz öt százalékos támogatottság környékén (de inkább alatta) ingadozván is éppen annyira sűrű támadások tárgya, mint a nagy testvér: az MSZP. Pedig ennek a torz szemléletnek megvan a maga "kézzelfogható" kára: azáltal ugyanis, hogy a zsidóságot démonizálja, s azáltal, hogy a zsidóságot, felfogását és szándékát illetőleg, monolit tömbnek tekinti ("idegenszívű", "a magyarság ellensége"), törzsi fegyvert nyom igazi ellenségei kezébe; azoknak a hangadókéba, akik pedig a nem-zsidókat - a zsidók "ellenségeit", a magyarokat - szeretnék felfogás és szándék dolgában monolit tömbnek láttatni ("bűnös nép", "kirekesztő", "antiszemita"). A magyar nemzet sorsáért aggódók nem is okozhatnak nagyobb kárt nemzetüknek, mint ha kényelmes általánosításaikkal (megfontolatlanságaikkal és igazságtalanságaikkal) kérlelhetetlen ellenségei számát szaporítják.

Jean-Paul Sartre, egyébként sok tekintetben vitatható francia egzisztencialista nem teljesen alaptalanul állapította meg (1944-ben), hogy a zsidó közösség az idő során elveszítette nemzeti, vallási jellegzetességeit, s "Ha mégis van közöttük kapocs, ha mindannyiukat mégis egyképpen zsidóknak nevezhetjük, ennek oka, hogy mindnyájuknak közös a helyzete, vagyis olyan közösség keretében élnek, amely őket zsidónak tartja."[228] Magyarán egy sok tekintetben valóban zsidóellenes, a zsidóság (pontosabban a zsidók egy része) bármilyen negatív szerepét indokolatlanul felnagyító közegben a zsidó önvédelem törzsi fegyverként fog visszahatni.

A "sok tekintetben valóban zsidóellenesek" számára azonban, lehet, egyáltalán nem látszik indokolatlanul felnagyítottnak a zsidók magyar- és nemzetellenessége. A következő, évezredes példát ajánlanám megfontolásra: a Szent István (Vajk) és a Koppány között vívott, szó szerint életre-halálra menő harc két olyan magyar törzs között folyt, amelyekről fel sem vetődhetett az, hogy idegen származásúak lennének; a magyarok - identitásuk szempontjából - talán legfontosabb kulturális örökségét, ősi írásukat, a rovásírást olyan uralkodók idején számolták fel (ugyancsak Szent Istvántól kezdődően), akiket ma a magyarság jelképeiként (akár megmentőiként) tisztelünk. Tehát minden látszat ellenére, az elvakult törzsi háború valójában nem elvakult nemzeti és elvakult nemzetellenes erők között folyik, hanem - mint már többször hangsúlyoztam - két olyan felfogás között, melyeknek egyaránt megvan a maguk igazsága, létjogosultsága. Mindebből az következik, hogy ha Magyarországon nem létezne zsidóság, minden bizonnyal akkor is létezne a két törzs, és létezne az őket elválasztó, ősi törésvonal.

"Szent István óta a magyar nép zöme mindig többé-kevésbé idegen fennhatóság alatt érezhette magát. Volt alkalom bőven annak a néha egymással szemben álló két típusnak a kialakulására, amely azután végigvonul az egész magyar történelmen" - írja 1925-ben a Pesti Naplóban Schöpflin Aladár, s így folytatja: "Az egyik típus a kényszerűségekkel megalkuvó, megfontolás és ésszerűség szerinti magyar ember típusa. A másik ennek ellentéte: szilaj temperamentum szerint élő, ősi karakteréhez és ideáljaihoz makacsul ragaszkodó, ellenállásra és protestálásra mindig kész, kényszerek jármába betörni nem tudó." Az irodalomtörténész és író szerint "Válságos időkben a nemzet mindig az első típus embereire bízta magát, de a szívéhez mindig a második állott közelebb", s "Itt a meghasonlás magva." Később hozzáteszi: "A két nagy típus, a kuruc és a labanc néha harcban egymással, néha megbékélve, de mindig külön egymástól élt, tovább, évszázadokig. Egész a mi napjainkig. Kiegyenlíteni a két típust lehetetlen volt; ehhez az kellett volna, hogy a magyarság élhesse szabadon a maga temperamentuma szerinti életét, vagy pedig lelkileg teljesen feloldódjék az idegenségben. Az első lehetetlenség volt a történelmi helyzet miatt, a másikhoz túlságosan virulens volt az örökölt lelki alkat. Nem maradt más hátra, mint hogy a nemzet két arccal élje tovább az életét. Ez a kétarcúság, két őstípusra szakadtság a magyar faji karakternek legjellemzőbb, sehol máshol fel nem található megkülönböztető jegye."[229]


Üzlet a zsidók számára

Végezetül ugyancsak a véleménydiktatúra működése, az elhallgatási spirál erős érvényesülése irányába hat a zsidóságnak az a jól felfogott érdeke, hogy a vele szemben elkövetett szörnyűségekért minél nagyobb kárpótlásban részesüljön. Az emberi természet általános ismeretében teljesen logikus feltevés, hogy a zsidóságnak az a - jobbára különféle nemzetközi és nemzeti szervezetekkel lefedett - része, amelynek ez leginkább szívügye, érdeke, hogy a bűntudatot fenntartsa, akár úgy is, hogy felnagyítja az áldozatok, veszteségek számát, nagyságát, s nemcsak hangsúlyozza, de törvénybe foglaltatja és garantáltatja, hogy az ellene elkövetett bűnök és a maga szenvedései egyediek voltak (lettek volna), és hogy ez megkérdőjelezhetetlen. Erkölcsi normák politikai sulykolásával (azaz "politikailag korrekt"-ek kialakításával), a "gyűlöletbeszéd" törvényi tiltásával igyekszik elejét venni, hogy a "szélsőségeseken" kívül bárki hangot merjen adni érzéseinek, véleményének, ha ezek esetleg a zsidóságot támadó vagy akár csak bíráló jellegűek

A balliberális (antinacionalista) törzshöz tartozók számára ilyen szélsőséges "elem" például Kéri Edit. Megszállott igazságkeresésével gyakran olyan területre téved, amelyet minden "szalonképességre" adó közéleti ember nagy ívben elkerül. Nem átallott utánajárni, mennyi a holokauszt magyar áldozatainak valós száma. Ennek feszegetése "szalonképes" körökben éppen olyan főbenjáró bűn, mint a holokauszt tagadása, sőt, afféle holokauszttagadásnak tekintendő. Kéri Editnek nem is tanácsos Izraelbe mennie, mert az ott nemrég meghozott törvény szerint "a zsidó állam a jövőben külföldi holokauszttagadók kiadását követelheti"[230]. A döntés a gyakorlatban azt jelenti, hogy izraeli részről nincs törvényi akadálya annak, hogy ilyesféle vétségekért Izraelben bíróság elé állítsanak külföldi állampolgárokat. Sőt, még ennél is többet jelent: miként a Jerusalem Post a döntésről beszámolván megjegyezte, az intézkedéssel az izraeli törvényhozás kiterjeszti a holokauszttagadás elleni izraeli törvény területi hatályát az ország határain túl.[231] Magyarán Kéri Edit még Magyarország határain belül is fenyegetve érezheti magát.

A "politikailag korrekt" szalonjának lakói nem óhajtják észrevenni, hogy amikor Kéri Edit az áldozatok számát firtatja, ugyanaz az igazságérzet, ugyanaz a tisztesség dolgozik benne, mint egykor édesapjában, a zsidómentőben. Csupán az egyik internetes levelezőlistáról lehetett hírt kapni arról, hogy Kéri Edit sajtótájékoztatót szervezett a holokauszt magyar vonatkozásainak meghamisításáról. Ugyaninnen - tőle magától - lehetett megtudni, hogy édesapja budapesti klinikai portás volt, s hogy "egy fát érdemelne Jeruzsálemben, az igazak kertjében", mert 1944 novemberében az Üllői úti sebészeti klinika tetején rejtett el egy zsidó vaskereskedőt, amikor a németek és a nyilasok el akarták vinni. "Tehát nem nyilas családból származom - teszi hozzá Kéri - de a történelemkutatás megköveteli a teljes igazság felderítését az eseményekkel és az adatokkal kapcsolatban."

Kéri 27 éve foglalkozik, ahogy ő fogalmazza, mint amatőr történész-kutató a magyar történelem egyes korszakainak levéltári, helyszíni, könyvtári, egyes személyekkel való riportkészítői és levelezői kutatásával. Egyebek közt megállapítja, hogy a háború befejezése után a budapesti sajtó a bécsi döntések értelmében, tehát az 1938 -1939-ben visszacsatolt területekkel, a Felvidékkel és Kárpátaljával, majd 1940-ben Észak-Erdéllyel és 1941-ben a Délvidékkel megnövelt magyar terület zsidó áldozatainak számát 200 ezerben jelöli meg. Erre a számra, 200 ezerre jutott az ország 1944-es határokkal övezett területéről származó áldozatok számával kapcsolatban John Keegan angol hadtörténész is. Ő szerkesztette 1989-ben, Londonban, a Times kiadónál A II. Világháború atlaszát (The Atlas of the Second World War). E nagyalakú, színes képekkel, térképekkel illusztrált könyv 93. oldalán található az a térkép, amely a bécsi döntések által megnagyobbított Magyarország zsidó áldozatainak számaként - 1939 szeptemberétől 1945 márciusáig - 200 ezret jelöl meg. Az Akadémiai Kiadó 1995-ben kiadta magyarul ezt a könyvet. Itt is a 93. oldalra került a holokauszt-térkép. "Minden szám, minden ország rajza ugyanaz, egyetlen egy szám van megmásítva: a magyar adat. Itt a 200 ezerből 600 ezer lett. Ez hamisítás!" - szögezi le az amatőr, ámde körültekintő kutató. Azt is megállapította, hogy 1995-ben a Corvina Kiadó szintén hamisította ugyanezt az adatot a Guide to The Peoples of Europe c. könyv magyar kiadásában, melynek címe Európa népei. Ennek eredetije 1994-ben Londonban, szintén a Times Kiadónál jelent meg. "Az angol eredeti 386. oldalán található John Keegan holocaust térképe, a 200 ezres magyar áldozat számmal. A Corvinánál ez 1995-ben szintén 600 ezer lett. Tehát a hamisításban a két magyar kiadó közt kooperáció volt."

Kéri Edit "nagy nehezen" megszerezte John Keegan címét és írt neki. Válaszából idézi a következőket: "Fogalmam sem volt, hogy lefordították magyarra a The Times-nál megjelent Atlas of the Second World War-t. Mostanáig nem hallottam a Guide to The Peoples of Europe-ról. Egyik könyv kiadásához sem járultam hozzá. Elképzelni nem tudom, miért változtatták meg a számokat." Kéri, e fáradhatatlannak tűnő, amatőr kutató írt Jeruzsálembe is, a Yad Vashem Múzeumba, mivel a birtokában van egy fotó, amelyen a magyar áldozatok márványtábláján 334 ezer szerepel: "Hungary including Nord-Transylvania", azaz beleértve Észak-Erdélyt is (valamint az összes visszacsatolt területet). "A múzeum munkatársának, Rénveri Sárinak válaszában az áll, hogy ez csak Csonka-Magyarország áldozatainak száma volt (?) és ki fogják javítani 600 ezerre. (Az én levelem hatására!) Mivel most fog megnyílni a Budapesti Holocaust Múzeum és remélem, hogy a múlt kutatását objektíven akarják végezni a múzeum munkatársai, szeretnék hozzájárulni saját kutatásommal a valódi számok és az igazság kiderítéséhez. Dokumentumaimat bemutatva, erről fogok beszámolni a sajtótájékoztatón" - fejezi be 2004. március 26-án kelt közleményét Kéri Edit, az aláírásnál azt is megjelölve, hogy a Magyarok Világszövetsége budapesti tagozatának tagja.

"Elképzelni nem tudom, miért változtatták meg a számokat" - írja John Keegan. Márpedig a tragédiával való üzletelés tényét mindennapi tapasztalatok alapozzák és erősítik meg. Alább egy olyan példát mutatok be, amely több szempontból is modellértékű. 1) Az esetet boncolgató interjú alanya (számunkra az információk megerősítője vagy forrása) a szlovák Zsidó Hitközségek Központi Szövetségének elnökségi tagja; tehát ki van zárva bármiféle, előítéletből (antiszemitizmusból) fakadó torzítás. 2) Jól látható az érintett zsidó szervezet erős érdekérvényesítő törekvése és képessége. Az a tény, hogy egy elnökségi tag nyíltan, a legkisebb mentegetőzés nélkül vállalja a helyzettel való visszaélésüket, arra utal, hogy önképükben nem egy "üldözött", "kirekesztett" kisebbség jelenik meg, hanem egy olyan, amelynek a "politikailag korrekt" közfelfogás kellően erős "hátországot" (alkupozíciót) teremt. 3) Jól látható, hogy az anyagi érdekérvényesítéshez nemzetközi zsidó kapcsolatok (zsidó szervezetek) is rendelkezésre állnak. 4) Jól látható, hogy az anyagi érdekérvényesítéshez a legnagyobb (világ)hatalom (az USA) nyomását is fel tudják használni. 5) Jól látható, hogy közvélemény élesen reagál erre a helyzetre, ám a köz által választott (szlovákiai) országgyűlési képviselők (a politikai elit, a demokrácia egyszerre valóságos és szimbolikus tagjai) végeredményben nem a választóik akarata szerint döntenek, hanem a "politikailag korrekt" hazai és nemzetközi nyomására, az általa keltett bűntudat, igazodási vágy és politikai számítás hatására, végeredményben a zsidóság anyagi érdekei (kárpótlási igényei) szerint. 6) Jól látható, hogy az interjúalany a zsidókat (pontosabban meghatározott körüket) minden további nélkül felruházza egy általános magatartásvonással (pl.: "a zsidók Szlovákiának ezen a területén mindig a magyarok felé közeledtek leginkább"), ezáltal megengedhetővé teszi, hogy a zsidókat mint jellemző magatartású és érdekű közösséget tekintsük, s ne csupán - egymástól független - egyedek véletlenszerű halmazaként 7) Jól érzékelhető, hogy a kisebbségi lét minden kisebbség esetében sajátos túlélési technikák gyakorlásához vezet: esetünkben a szlovák többségi akarattal és érdekkel szemben a szlovákiai zsidó és magyar kisebbség képviselői fogtak össze (utóbbiak elfogadva előbbiek üzleti ajánlatát). Köztudomású, hogy Erdélyben zsidók és magyarok nem küzdöttek egymás ellen (ott nem bontakozott ki közöttük általános törzsi háború), hanem összefogtak a mindkettejüket sújtó állami-nacionalista elnyomással szemben. Kovács András felméréséből azonban látható, hogy a hazai zsidóság, mely az elnyomott kisebbségekkel általában szolidaritást vállal, a határon túli magyarok hátrányos helyzetét nem veszi annyira a szívére (számára ugyanis ők a legnagyobb ellenség, a magyarországi nacionalizmus tápláló forrását jelképezik). Ebből (ismét) levonható majd az a következtetés, hogy a zsidóság viselkedése nem a származásának függvénye, hanem a történelmi előzményeké és az aktuális politikai környezeté; megfordítva: viselkedéséről (magatartásáról, jellemvonásáról) történelmi előzményektől és az aktuális politikai környezettől függetlenül szólni, nem más, mint esetleges részigazságok általános rangra emelése, azaz hamisítás. 8) Végezetül modellértékűnek tekinthető példánk abban az értelemben is, hogy sokrétűsége és "kényessége" révén kiválóan alkalmas a "Mi az antiszemitizmus?", "Ki az antiszemita?" kérdés boncolgatására.


Pontokba szedett állításaim bizonyítására idézem a szlovákiai Szabad Újságban megjelent[232] beszélgetés idevágó részleteit. Külön (vastag betűvel) kiemelem a kulcsinformációkat, illetve kulcsgondolatokat.

Beszélgetés Pavol Sitár ügyvéddel, a Zsidó Hitközségek Központi Szövetségének elnökségi tagjával. "Két kisebbség az országnak is hasznos megoldást talált"

- Hogyan értékeli a kormány döntését a holokauszt áldozatainak kárpótlásáról?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon elégedettek vagyunk ezzel a megoldással. De a szlovákiai viszonyokat tekintve ebben a pillanatban ez optimális megoldás. A közvélemény élesen reagált, mert nem tudatosítja, hogy a 850 millió koronát csak tíz év múlva kaphatjuk meg, így a zsidó közösség részére nyújtott kompenzáció az állami költségvetést csak 2012-ben fogja terhelni. [...]

- Gondolja, hogy a kárpótlásokat tekintve csak a zsidóság lehet elégedetlen? Másoknak is voltak hatalmas veszteségeik a háború utáni időkben...

- Az én számításaim szerint amennyiben mindent szeretnénk visszakapni kb. 12 milliárd korona kárpótlást kellene kapnunk. Persze nincs olyan megoldás, amellyel mindenki elégedett lehetne. Egy gesztusról van szó, s ezt úgy kell értelmezni, hogy Szlovákiának meg kell békélnie a múltjával, ezért történt, ami történt. Úgy, ahogy a magyar állam is szembenézett a múlttal. Ott is kárpótolták a zsidó közösséget, de azt kell mondanom, ők sem elégedettek a számukra nyújtott megoldással. Ott kb. tíz évvel ezelőtt hétmilliárd forintot kaptak. Létrehozták a zsidók kárpótlási alapját, annak fizették ki az összeget. Nem úgy, ahogy nálunk, hogy elhelyezték a nemzeti bankban, és majd tíz év múlva rendelkezhetünk vele.

- Úgy tudom, kamatait minden évben felhasználhatják...

- Igen, de senki nem tudja, hogy a kamat mennyi. Mi úgy gondoljuk, hogy évente 40 és 50 millió korona közötti összeg lesz.

- Még ebben az esetben sem elégedettek a kárpótlás összegével és formájával?

- Képzelje el, mennyi pénzt emészt majd fel a kárpótlások körüli hivatali intézkedés. Ki kell dolgozni és a kormánnyal jóvá kell hagyatni a kárpótlás kifizetésének szabályait és feltételeit. Az adminisztrációs dolgok intézésére létre kell hozni egy hivatalt. Fizetni kell a szakértőket, az összes költséget. S mindezt az említett kamatokból. [...]

- Hogyan jött létre a kormány döntése a zsidók kárpótlásáról?

- A kormány először a cseh modellt szerette volna alkalmazni. Háromszázmillió koronát adott volna kárpótlásként, százmilliót készpénzben, kétszázmilliót pedig egy, a kárpótlás céljára létrehozott alapítványnak. Ha a kormány így határozott volna, a Zsidó Hitközségek Központi Szövetsége valószínűleg nem írta volna alá a kárpótlási szerződést. Ezzel egy nagyon kellemetlen helyzet jött volna létre, hiszen Bush elnök világosan kifejtette, hogy Szlovákiának ezt a kérdést még a NATO-ba való meghívás és belépés előtt tisztáznia kell. Az illetékeseknek gondot okozott, hogy a zsidó hitközség elégedetlensége miatt problémák lehetnek a belépésnél. Ebben a helyzetben jelentkeztek a könyvesbolttal kapcsolatos események. Amikor a Madách Posonium képviselői megkerestek, én a történtek terhe alatt voltam. Nekem is viselnem kellett a felelősséget az események alakulásáért. Tagja voltam Csáky Pál vegyes bizottságának és a Zsidó Hitközségek Központi Szövetsége elnökségének, s nagyon szoros kapcsolatban állok a legnagyobb nemzetközi zsidó szervezetekkel. A Madách képviselőivel a magyar kultúráról beszélgettünk ugyan, de a tárgyalás során meg kellett említenem a mi dolgunkat is. Számomra természetesnek tűnt, hogy a két dolgot összekössük. Azt mondtam a Madách képviselőinek, ha segítenek abban, hogy a kormány elé kerülő javaslatban ne 300, hanem 850 millió szerepeljen, akkor én is segítek a könyvesbolt ügyében. Itt két, egy országban élő kisebbség képviselői segítettek egymásnak, s mindkét félnek érdeke volt az is, hogy Szlovákia bekerüljön a NATO-ba. Ami történt, egyben Szlovákia érdekében is történt. Meg kell jegyeznem, nagyon bánt engem mindaz, ami kassai szlovák lapokban ebben a témakörben megjelent...

- A Kassai Estben azt írták, hogy a Madách tartozott önnek 300 ezer koronával...

- A leírtakat úgy kell érteni, hogy a bérlőnek hátraléka volt a bérletfizetésben. Az évi bérlet nem egészen 300 ezer korona, azonban nem ennyivel tartoztak. Amikor mi megvettük azt az épületet, amelyben a bolt is van, értesítettük őket, hogy a bérletet nekünk kell kifizetniük, de továbbra is a házkezelőségnek fizették. Hibát követtek el, két hónapi bérlettel tartoztak nekem.

- Én úgy tudom, csak egy hónap elmaradásuk volt, és a következő hónapban mindkét havi bérletet egyszerre térítették. Önnek egyhavi késés miatt nem kellett volna felmondania a bérleti szerződést.

- Természetesen nem kellett volna, de mi azt az épületet nyolc és fél millió koronáért vettük meg, és érdekünk volt, hogy ebből a pénzből valamit vissza is kapjunk. A bolt a város exkluzív pontján található, nagy alapterületű, hatalmas kirakata van. Tehát a felmondás igazi oka nem az volt, hogy késtek egy-két hónapot a bérlet fizetésével. Számunkra a bérleti összeg volt nagyon alacsony, s mivel hibát követtek el, megvolt az ok a felmondásra. De közben adódott ez a lehetőség a kárpótlás kérdése körül, így meg tudtunk egyezni. Mi a Madáchnak hét évre hosszabbítottuk meg a szerződését, ugyanazért az alacsony összegért, amelyben még a várossal egyeztek meg.

- A meghosszabbításról szóló szerződésbe miért írta bele az eset körülményeit?

- Egyszerűen, azért, mert biztonságot szerettem volna, hogy mindenben a megegyezés szerint járunk el. Visszatérve még ahhoz a kassai cikkhez. Az újságíró elhozta hozzám az írást, amelyben már szerepelt Duray Miklós neve. Én akkor a saját kezemmel húztam ki a nevét a cikkből, s kijelentettem, hogy Duray Miklósnak ehhez az egészhez semmi köze nincs. Azt is megtiltottam az újságírónak, hogy bármilyen nevet említsen a cikkben. Erre a cikk nem is jelent meg egy ideig. A kárpótlás intézése kapcsán nem volt egyezség arról, hogy a lobbit titkosan kell kezelni. Nekem az a véleményem, hogy becsületes emberek jutottak olyan megoldásra, amellyel az egész országnak segítettek. Ebben nincsen semmi titkolnivaló. A cikk írója adott negatív felhangot ennek a dolognak azzal a címmel, hogy "Duray kilobbizott félmilliárdot...". Ez nem igaz. Valóban lobbiról volt szó, de semmi olyan nem volt benne, amit a közvélemény ne tudhatna. A végeredményt kell nézni. A javaslat bekerült a parlamentbe, s egyetlen koalíciós képviselő sem szavazott ellene.

- Mi lesz, ha letelik a hét év, meghosszabbítják a könyvesbolt bérleti szerződését ?

- Én úgy gondolom, a kiadónak hét év alatt sikerül olyan anyagi helyzetbe kerülnie, hogy ki fogja tudni fizetni a magasabb bérleti díjat is. Hét év alatt még sok minden történhet. El tudom képzelni, olyan lesz a helyzet, hogy igent mondunk majd a meghosszabbításra, hisz a zsidók Szlovákiának ezen a területén mindig a magyarok felé közeledtek leginkább.


Kölcsönös fogalomtisztázás: érdekek, belátások mentén

"Az antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike..." - állapíthattuk meg Sándor Györggyel, aki még hozzátette, hogy - "...ennél nagyobb csak az, ha ártatlanokat vádolnak meg ezzel." Ehhez képest a háborúzó magyar törzsek egyike a rendszerváltozás kezdete óta úgy használja nyakra-főre az "antiszemitizmus" vádját, az "antiszemita" fogalmát, hogy eddig sose vette magának a fáradságot annak módszeres meghatározására, kidolgozására, mit kell értenünk e súlyos kifejezéseken. E törzsnek azonban nem is fűződött különösebb érdeke a fogalmi tisztázáshoz. Sőt! Minél inkább s minél észrevétlenebbül kiterjesztette az alapvetés (a származásfirtatás tilalmának) normáját a zsidósággal közvetlenül vagy közvetve összefüggő, legkülönfélébb jelenségekre, voltaképp annál több hadszínteret aknásított el ellenfele lehetséges felvonulási (támadási) útjában.

Annál különösebb, hogy a "kárvallott" fél, azaz a szembenálló (s rövidebbet húzó), "nemzeti" törzs sem végezte el a tisztázás munkáját, pedig ez neki igen fontos lett volna. Valószínűleg összefügg ez azzal, hogy az A-fegyvernek (az "antiszemitizmus", "antiszemita" vádnak) van egy sajátos, bénító hatása, amelyet nem csupán a közvetlenül megcélzott személyre vagy személyekre fejt ki, hanem egész környezetükre. Eredményeképpen a témával való puszta foglalkozás - szándéktól, tartalomtól függetlenül - illetlenné, bizonyos értelemben önveszélyessé válik: az egyszerre (belülről) bűntudatos és (kívülről) megdolgozott közvélemény "zsidózás"-nak (azaz antiszemitizmusnak) tekinti, s a közéleti szalonokból való kirekesztéssel büntet érte.

További oka lehet a tisztázás elmaradásának az, hogy a téma (az egész jelenségkör) valóban rendkívüli bonyolult. Egyáltalán nem véletlen (mint ezt majd látni fogjuk), hogy sűrű viták folynak egy-egy megítélés igazságtartalmáról: hát antiszemita vagy nem antiszemita a megcélzott személy? A vita, minden látszat ellenére, ritkábban fakad az érdekkülönbségből (értsd: a baloldalnak érdeke antiszemitázni, a jobboldalnak érdeke az antiszemitázást visszautasítani), mint inkább a fogalmak - és érzelmek (!) - teljes zűrzavarából, nehezen feloldható ellentmondásaiból. Hogy mindjárt az egyik legfajsúlyosabbat említsem: a manapság közkeletű (politikailag korrekt) felfogás szerint mindazok, akik a második világháború előtt támogatták a numerus clausus életbe léptetését, majd a zsidótörvények meghozatalát és bevezetését, azokat egyértelműen megilleti egyfelől a "magyar fajvédő", másfelől a "zsidógyűlölő", "rasszista", "antiszemita" vádja. A következtetés s a vád első látásra teljesen logikusnak és helyénvalónak tűnik; pedig kellő történelmi ismeret birtokában az is megállapítható, hogy a zsidótörvények megalkotásának egyik szándéka éppen a nagyobb baj elkerülése, a zsidók fizikai megóvása volt; nem véletlen, hogy zsidó szervezetek is ott bábáskodhattak a megalkotásuknál. Az sem véletlen, hogy zsidó szervezetek is biztatták arra Horthy Miklós kormányzót, kerülje zsidóügyben a nyílt ütközést Hitlerrel, hiszen errefelé - a német érdekszférában - akkoriban Magyarország volt az egyetlen ország, ahol a zsidóság egyáltalán menedékre lelhetett. Jól megvilágítja a helyzet szinte megoldhatatlan dilemmáit a II. zsidótörvény előterjesztőjének, Makkai János országgyűlési képviselőnek a sorsa[233], akit néhány év múltán - a német megszálláskor - a Gestapó az elsők között tartóztatott le, s akit annyira megrendített a nem várt végkifejlett (a zsidók elhurcolása), hogy hátralevő - s igencsak hosszúnak bizonyult - életében vezekelt: szilenciumra kárhoztatta önmagát, nem foglalkozott többé politikával.

Az sem tekinthető véletlennek, hogy éppen mostanság és éppen Csizmadia Ervin politológus tollából jelent meg a szóban forgó könyv. A szerző azok közé a baloldaliként számon tartott, de nem tipikus (sőt, a törzsi háború folytán nagyon ritka) politológiai elemzők közé tartozik, akik munkásságuk alapelvének tekintik a megszokott sémákat kerülő, árnyalt, vagyis többrétegű és többoldalú vizsgálódást. Eme alapelvvel összhangban Csizmadiának nem csak a baloldal, de a jobboldal iránt is erős az empátiája, ennek köszönhetően meg tudja állapítani, hogy az igazság ezúttal sem fekete vagy fehér, vagyis a jobboldalnak a zsidósághoz való viszonyulása egyáltalán nem szorítható egyszerű - s annál visszataszítóbb - skatulyákba. Az egykori történelmi helyzet pontosabb ábrázolása és megértése nem csupán a mai jobboldal alaposabb megértésében segíthetne, de a törzsi háború mérséklésében is; nem véletlen tehát, hogy e könyv iránt mind ez ideig (e sorok írásáig) feltűnően nagy érdektelenség tapasztalható. A két szándék és két politika ma egyszerre jellemzi a baloldalt: a valóban liberálisabb és idealistább része (ld. például Élet és Irodalom, Csizmadia Ervin, Modern Magyarok Mozgalma), úgy tűnik, csakugyan megelégelte a közemberek (hivatásos politikusok, értelmiségiek) egymás melletti elbeszélését ("süketelését"), a törzsek és hátországuk terméketlen háborúzását, a hivatásos politika rövidlátóságát; ám a kevésbé liberális (tudatosan asszimiláció-ellenes) és kevésbé idealista (mert ideológiát és jelszavakat pragmatikus hatalomtechnikus-módra váltogató) részének a törzsi háború fenntartása az érdeke. Nyilvánvaló azonban, hogy a balliberális törzsnek ez az érdekeltsége - mint fentebb utaltam rá - csak addig áll fenn, amíg el tudja hitetni a közvélemény elégséges részével, hogy ellenfele kellőképpen elvetemült (antiszemita, fasiszta, rasszista, szélsőjobboldali, diktatórikus, legújabban: Európa-ellenes stb.), az ellene folytatott háború ezért nem csak igazságos, de még kívánatos is. A fogalmak átható tisztázása éppen ez alól a hamis sugallat - s vele az egész háborúzás - alól húzhatná ki a szőnyeget.

Nehezen lehetne pontosan megállapítani, hogy ma éppen mekkora a baloldalnak az a része, amelyik hajlik a törzsi háború berekesztésére, a jobboldal iránti megértésre. Kutatói tapasztalatok és felismerések birtokában annyit lehet kockázat nélkül állítani, hogy számaránya és szerepe, ha lassan is, de folyamatosan nő (eltekintve a választási kampányok hisztérikus időszakaitól, amikor hangja szinte teljesen elvész). Éppen ezért a jobboldal ama - szintén számszerűleg gyarapodó - részének, amely szintén hajlamos (és hajlandó) az empátiára és árnyalt ítéletalkotásra, jó esélye van arra, hogy a közös haszon reményében és mértékében oly mérvű támogatást nyerjen balról, amellyel keresztülvihető (mondhatnám: verhető) a közéleten a teljes fogalmi tisztázás, s vele a törzsi küzdelem új alapokra helyezése. Több lehetne a nyílt és tisztességes versengés, s kevesebb az alantas, öldöklő háborúzás.


Jelentéstorzulások és -torzítások: legfőbb okok, források

Akármennyire kimutatható és bizonyítható is, hogy az "A-fegyvernek" a politikai küzdelmekbe való bevetése a baloldal bevált harci módszere ellenfele meggyengítésére (erkölcsi, politikai ellehetetlenítésére), a szóban forgó kifejezések tartalmi torzulásának legfőbb oka az emberi gondolkodás egyik fontos sajátosságában keresendő, melyet a legegyszerűbben úgy lehet megragadni, hogy az ember nem csak az eszével (a fejével), de az érzelmeivel ("a szívével") is gondolkodik. Másutt bővebben kifejtem, ezért itt csak utalok rá, hogy az érzelmi gondolkodás eredményeképp elménk (képzeletünk) könnyűszerrel összetársít olyan fogalmakat (jelenségeket, eseményeket), amelyek akár egyetlen elemükben s mégoly haloványan hasonlítanak csak egymásra. E szabad és könnyű asszociációk egyik forrása az emberi kényelem: életünk során kategóriák (skatulyák, sémák, modellek) kisebb-nagyobb tömegét vesszük át másoktól vagy hozzuk létre mi magunk, azért, hogy ne kelljen - merthogy lehetetlen - minden új információt, új jelenséget a maga eredetiségében és végtelen változatosságában befogadni, értelmezni, feldolgozni; ehelyett általában megelégszünk a benyomásokkal, az információk leginkább szembeötlő jellemzőinek felszínes és gyors befogadásával, pontatlan kategorizálásával. Mivel pedig azt fogjuk tapasztalni, hogy e nyilvánvaló felületességek és gyakori tévedések ellenére az Élet voltaképp így is egész tűrhetően (de legalábbis kényelmesen) "működik", meglehetősen ritkán (kevesekben) támad az az olthatatlan vágy, hogy a maguk - és nem kevésbé mások - kategóriáinak helyénvalóságát folyamatos ellenőrzésnek és korrekciónak vessék alá.

Az asszociációk másik - iméntitől nem független - forrása agyunk egy mandulányi szerve, az ún. amygdala, az érzelmiemlék-lerakat, amely korábban támadt, erős érzelmi benyomásainkat őrzi, s amely a legkisebb hasonlóság esetén azonnal mozgósít - azaz felidézi a korábbi emléket (érzést, hangulatot, lelki állapotot), s ennek megfelelő reagálásra (gondolatra, cselekvésre) késztet. Nos, témánk (a törzsi háború) kitartó figyelése és kutatása alapján meggyőződéssel állíthatom, hogy a szóban forgó súlyos fogalmak jelentéstorzulásainak (értelmezési homályainak) legfőbb oka itt lelhető fel. A zsidósággal szemben elkövetett népirtás, a holokauszt, s nem kevésbé ennek különböző formákban történő feldolgozása és demonstrálása olyan erősségű (töltetű) érzelmiemlék-lerakatot hozott létre az emberek többségében (nyilvánosságban, közvéleményben), amely más érzésekhez (élményekhez) képest könnyebben és gyakrabban köt (azaz mos, illetve csúsztat) össze valójukban - jellemzőik szerint - össze nem tartozó dolgokat. Ilyen értelemben nem a baloldal törzsi vezetői, harcosai voltak az igazi kitalálói és kezdeményezői az A-fegyvernek (s különböző fegyvertársainak, speciális tölteteinek és lövedékeinek), hanem a nagyközönség eltérő mértékben érintett egyedei és csoportjai, akikben a valódi félelmek nyomán hamis képzettársítások születtek, s ennek kisebb-nagyobb nyilvánosság előtt hangot is adtak. A törzs vezetői, harcosai "csak" visszaéltek a valóságos félelmekkel és rémképekkel. A közös kiutat kereső jobboldalnak azért fontos ezzel tisztában lennie, mert törekvése sikerességének ez a legfőbb záloga: megérti-e, felfogja-e, hogy az ellene több mint tizenöt éve folytatott méltatlan támadások mögött sokkal inkább a hétköznapi - mondhatnánk, jó szándékú - emberek félelmei és bajsejtelmei húzódtak, semmint a törzsi vezetők hataloméhsége, céltudatos alávalósága. Ha e kiútkereső jobboldal valódi változást akar, akkor nem annyira a hivatásos politikát, az ellenoldali törzsfőt és harcosait kell legyőznie, hanem a közönséges embereket kell megnyugtatnia; meg kell őket győznie arról, hogy félelmeik és bajsejtelmeik tévképzetekből: elnagyolt, hamis értelmezésekből táplálkoznak. A dolog természetéből fakadóan e meggyőzés és megnyugtatás nem végezhető el puszta ésszel - logikusnak tűnő érvelésekkel. A hamis érzelmi benyomásokat (bevésődéseket) leginkább igazi empátiával, félreérthetetlen gesztusokkal, a másik fél rendszeres megszólításával, a vele való párbeszéd kezdeményezésével és nagyvonalúsággal lehet elhomályosítani, kitörölni, kedvezőbb benyomásokkal helyettesíteni.

Ugyanez a gondolatsor végigvezethető a másik irányból is. A jobboldalra (de még a szélsőjobboldalra is igaz), hogy nem a törzs vezetői, harcosai voltak az igazi kitalálói és kezdeményezői az N-fegyvernek, vagyis a nemzeti szólamok mások ellen fordításának, annak, hogy az ellenfelet nemzetietlennek, idegenszívűnek, hazafiatlannak, talán még hazátlannak is nevezzék. A nagyközönség eltérő mértékben érintett egyedeiben és csoportjaiban valódi félelmek nyomán születtek a hamis képzettársítások a kommunistákra, liberálisokra, zsidókra vonatkozóan, s ennek így-úgy (képzeletbeli szalonokban, szalonokon kívül) hangot is adtak. A törzs vezetői, harcosai legfeljebb "csak" visszaéltek a valóságos félelmekkel és sérelmekkel. A közös kiutat kereső baloldalnak szintén azért lenne fontos ezzel tisztában lennie, mert törekvése sikerességének ugyancsak ez a legfőbb záloga: megérti-e, felfogja-e, hogy a ellene folytatott támadások mögött sokkal inkább a hétköznapi - mondhatnánk, jó szándékú - emberek félelmei, sérelmei és bajsejtelmei húzódnak, semmint törzsi vezetőik hataloméhsége, céltudatos alávalósága. Ha tehát e kiútkereső baloldal valódi változást akar, akkor nem annyira a hivatásos politikát, az ellenoldali törzsfőt és harcosait kell legyőznie, hanem a közönséges embereket meggyőznie, hogy félelmei és bajsejtelmei tévképzetekből: elnagyolt, hamis értelmezésekből táplálkoznak. A meggyőzés és a megnyugtatás itt sem végezhető el a puszta ésszel - logikusnak tűnő érveléssel. A hamis érzelmi benyomásokat (bevésődéseket) leginkább itt is igazi empátiával, félreérthetetlen gesztusokkal és nagyvonalúsággal lehet elhomályosítani, feledtetni. Annak, aki a baloldalról például azt szeretné, hogy ellenoldali embertársa őszintén osztozzon vele a holokauszt okozta fájdalomban, annak ugyancsak osztoznia kell eme embertársa fájdalmában, Trianon tragédiájában. Aki igazi változást akar, Trianon fájdalmát nem azonosíthatja semmiféle valóságos revíziós törekvésekkel, sem a Horthy-korszakkal, sem a vészkorszakkal. Nem követheti el azt az érzelmi és értelmi hibát, melyet az igazi antiszemiták: az egészet nem jellemző egyediből következtet az általánosra, az esetlegesből támaszt megingathatatlan meggyőződéseket.


Az antiszemitizmus okai: a "zsidók"[234] szerint

A kölcsönös fogalomtisztázások elmaradásának, a jelentéstorzulások- és torzítások markáns jelenvalóságának egyenes következménye, hogy az antiszemitizmus okát gyökeresen másban látják az egyik és a másik oldalon. Az eltérő értékelésben kétségkívül meghatározó szerepet játszik az eltérő (fordított) érintettség is: az "antiszemitizmusnak", "antiszemita megnyilvánulásoknak" a zsidók mint megtámadott "célszemélyek" jellemzően a "vádlottjai", "áldozatai", a velük szemben megnyilvánulók pedig a "vádaskodók", "gyűlölködők", "kirekesztők". Azt feltételezem azonban, hogy az eltérő érintettségből fakadó nézetkülönbség nem valamiféle kiengesztelhetetlen érdekkülönbségen alapul; vannak ugyanis olyan erősségű és mélységű közös érdekek, amelyek indítékai lehetnek a kölcsönös fogalomtisztázásoknak, s általuk - legalább megközelítőleg - a közös magyarázatok megtalálhatók.

Egyelőre azonban a felfogásbeli különbség az antiszemitizmus legfőbb okait illetően olyan mértékű, amelynek nagyságrendjét híven tükrözi az antinacionalista tábor szívesen hangoztatott álláspontja: "nincs zsidókérdés, csak antiszemita-kérdés van"[235]. E megállapítás értelme szerint a zsidóság (magatartása, viselkedése, törekvése) semmilyen értelemben nem oka az antiszemita jelenségeknek; az okok kizárólag az antiszemitázóknál, illetve az antiszemitizmust gerjesztőknél keresendők. Sőt, valójában még zsidók sem kellenek az antiszemitizmushoz; ezt fejezné ki a - különféle változatokban - közismert, sűrűn hangoztatott vicc is: Városi ember ellátogat egy eldugott kis faluba. "Van itt antiszemitizmus?" - kérdi a helybélieket. - "Nincs. De van rá igény."

Rendszerváltozásunk időszakát elemezve az antiszemitizmus okaként "zsidó" oldalról (szemszögből) leggyakrabban a következő - egymással akár összefüggő - tényezők bukkannak fel[236]:



Állításom igazolásul szükségesnek látom, hogy legalább néhány bizonyító erejű példát bemutassak.

A Kirekesztők című, 1992-ben megjelent (s több ízben említett) kötet (alcíme: Antiszemita írások, 1881-1992) előszavában Mészöly Miklós így kezdi ajánlását[237]:

"Ez a könyv és válogatás, kedves Olvasó, az irracionális gyűlöletgubancok, az önpusztításig hevített hazafiúi aggodalmak és rémlátomások, az eltorzult »igazságtevés« és jogosultság ideológiájának és gyakorlatának riasztó regesztruma."

Ez az írói igényességgel és kifejező erővel megfogalmazott bevezető gondolat szinte az összes, imént felsorolt tényezőt tartalmazza, egyetlen mondatba sűrítve. Az irracionálisban benne rejlik az esztelenség, butaság, a gyűlöletben és az eltorzultban a lelki sérültség, a gubancban, az önpusztításban és a rémlátomásokban a mániákusság. A önpusztító hazafiúi aggodalom maga a túlhajtott nemzetféltés, vagyis a nacionalizmus, a hevített aggodalom pedig a külső beavatkozásra, a politika által gerjesztett nacionalizmus jelenvalóságára utal. Mészöly Miklós, illetve az általa felvezetett dokumentumkönyv szemlélete számunkra azért különösen jelentős, mert a könyvben - kirekesztőként, antiszemitaként, nacionalistaként - olyan személyek is idéztetnek, akik a "nemzeti" oldalon nem csak a köz (a tömeg) megbecsülésének örvendenek, de mint felelős, áldozatos közéleti személyiségek a leginkább mértékadó és mérvadó (értelmiségi, politikai) körök tiszteletét is magukénak mondhatják. (Pl. Csoóri Sándor - hogy csak a legfontosabb nevet említsem.) Könnyen belátható, hogy a két értékelő rendszer (az "antinacionalista" és a "nacionalista") köszönő viszonyban sincs egymással; ez is arra mutat rá, hogy a (hangoztatott) okok mindkét oldali áttekintése után feltétlen kívánatos a szintézis elvégzése, ezt követőleg pedig a fogalmak (annak, hogy ki antiszemita, mi az antiszemitizmus?) újragondolása.

Egy másik író, Kozma György (talán nem mellékes: a Hócipő karikaturistája) a Törzsi trilógiához adott interjújában (ld. Harmadik könyv: A megoldás nyomában) így vélekedett:

"[...] akár a nemi szerepében sértett ember, akár az ambíciójában sértett ember, de lehet az ember akár gazdaságilag is sérült negyvenéves diktatúra után, szóval az biztos, hogy nagyon nagy sérüléseknek kell találkozniuk ahhoz, hogy utána ne tudja megállni, hogy ezt rá ne vetítse a külcsoportra, a tőle eltérő csoportra. És ezek közül a leglátványosabb és legkézenfekvőbb a zsidóra való vetítése az én bajaimnak."[238]

Kozma György, mint látható, a különféle lelki sérülések és sikertelenségek egymást felerősítő hatását tekinti az antiszemitizmus legfőbb forrásának; ebből táplálkozna a bűnbakképző igyekezet: különféle (lelki, gazdasági) bajok másokra - "a zsidóra"- való kivetítése. Az interjúalany véleményének (szemléletének) jelentőségét az adja, hogy mindkét oldalról ("törzsből") nevezetes ősökkel, erdélyi fejedelmekkel és zsidó rabbikkal büszkélkedhet. "Kettős látása" szépen nyomon követhető az interjú során, mindkét oldal iránt nagy empátiáról (megértésről és kritikusságról) tesz tanúbizonyságot. Annál különösebb - figyelemre és elemzésre méltó -, hogy az okokat még ő is mennyire egy alaptényezőre (a vádlók sérültségre) vezeti vissza.

Az a balliberális vád (meggyőződés), hogy a jobboldal politikai, hatalmi érdekből tudatosan gerjeszti a nacionalizmust és az antiszemitizmust, végigkísérte a Fidesz vezette kormánykoalíció, illetve a Fidesz - Orbán Viktor vezette - kormányzati működésének 1998 és 2002 közötti négy évét. Irányadónak és jellemzőnek ítélhetjük Kuncze Gábor sommás véleményét, aki arra a felvetésre, hogy "A Fidesz talán annak köszönheti sikerét, hogy egyszerre veszi komolyan a szent koronát és a gazdasági növekedést", egy hosszabb interjú keretében[239] így nyilatkozott egykori politikai útitársairól a Törzsi trilógia számára (ld. Harmadik könyv: A megoldás nyomában):

"Most nincsenek itt a fideszesek, ezért csak egy mondattal intézném el őket: szerintem ők egy jól kiszámított politikai kalkuláció mentén szerepeket játszanak."

A jók kiszámított, a politikai kalkuláció, a szerep kifejezés egytől egyig azt a vádat fogalmazza meg, hogy a Fidesz mint liberális gyökerű párt csakis hatalmi érdekből (politikai haszonból élt) fordult a nemzeti retorika, a nemzeti jelképek felé; "nemzeti" politizálása ilyen értelemben a nacionalizmus tudatos szítása, táplálása; de nem csak a nacionalizmusé. Azáltal, hogy e politikája során a Fidesz és kormánya - még ha félig-meddig hallgatólagosan is - alkukat kötött a MIÉP-pel, e szélsőjobboldalinak és antiszemitának tekintett párttal, s azáltal, hogy Orbán Viktor miniszterelnök személyes figyelmével és erkölcsi (részben és áttételesen pedig anyagi) támogatásával tüntette ki a Vasárnapi Újságot és Magyar Demokratát, melyet ugyancsak szélsőségesként, antiszemitaként könyvelnek el, általános balliberális felfogás szerint "megvalósult" az antiszemitizmus gerjesztése. Különösen a 2002. évi választások negatív kampányában jutott kulcsszerephez e vád, a legkülönbözőbb formákban: a szélsőjobboldali veszéllyel való "sima" riogatástól az olyasféle megveszekedett kijelentésekig, mint hogy "a MIÉP a Fidesz rohamosztaga".


Az antiszemitizmus okai: az "antiszemiták" szerint

Éppen amiatt, hogy még előttünk áll a fogalomtisztázás nehéz feladata, az "antiszemita" vélekedések számbavételekor figyelembe kell vennünk mindama típusokat, amelyek balliberális felfogás szerint ide (az "antiszemita" kategóriába) tartoznak. Már itt jeleznem kell azonban a magam - később kifejtendő és bizonyítandó - felfogásának lényegét: a balliberálisok által az "antiszemita" kategóriába sorolt személyek és nézetek számottevő része inkább tekinthető pozitívnak, mint negatívnak, s ez nyilván ütközik az antiszemita szó egyértelműen negatív töltetével. A kölcsönös fogalomtisztázás - az ellentmondás feloldása - két irányú lehet; mindkét út járható, de csakis akkor, ha mindkét törzs (közös egyetértéssel) ugyanazt választja. Az egyik út: lényegesen szűkítjük a kört, sokkal nagyobb gonddal és körültekintéssel járunk el (járnak el balliberális oldalon) a címkézés (kategorizálás, skatulyázás) során. Az "antiszemita" jelző csak arra a személyre és nézetre lenne ráilleszthető, aki/amely tudatosan ártó szándékú, a kisebbik közösséget egyértelműen hátrányos helyzetbe akarja juttatni a közösség többi (nagyobbik) részével szemben és javára.

A másik út: az antiszemita szó értelmének, s főképp érzelmi töltetének árnyalása, módosítása, áthangolása. Antiszemitának lenni innentől fogva nem feltétetlen lenne eredendő bűn. Ennél a felfogásnál mindkét törzs tudomásul veszi, hogy igenis vannak történelmi okokból adódó érdekellentéteik, igenis lényeges különbség van általában a zsidóság és általában a jobboldal magyarsághoz, nemzethez való viszonyulásában. Mindkét törzs tisztelettel tudomásul veszi, hogy a másiknak számos tekintetben mások a kulturális, gazdasági és politikai preferenciái, ezekkel szemben a maga kultúrált és civilizált eszközeivel versenyre kell, de semmiképpen nem törekszik megbélyegzésükre, szalonképtelenné nyilvánításukra, erőszakos elnyomásukra, megsemmisítésükre.

E fontos és elkerülhetetlen kitérő - tisztázás - után kísérletet teszek az antiszemitizmus okának "antiszemiták" szerinti kategorizálására, mégpedig oly módon, hogy a védhetetlenül antiszemita nézetektől haladok a valójában nem feltétlenül antiszemita felfogások felé.


A "testi degeneráltság" mint faji jellemző

Valódi zsidógyűlöletből, valódi rasszizmusból, valódi náci alapvetésű (Übermensch ideológiájú) fajvédelemből táplálkozó "nézet", amely szerint a zsidóságot - elkülönültsége (belterjessége) folytán - visszataszító testi jegyek jellemeznék. (Egy leendő kategorizálás során eme felfogás a "primitív antiszemita" vagy "primitív zsidógyűlölő" kifejezéssel meghatározandó csoportban kaphatna helyet.) Nyilvánvalóan rosszindulatú, ártó (sőt, irtó) szándékú zsidóellenesség, amely a közélet (nyilvánosság) nagyobbik részében visszatetszést kelt, ezért jellemzően nem is szokott hangot, fórumot kapni. A ritka kivétel azonban arról árulkodik, hogy a nyilvánosság mögött, szűkebb társaságokban az efféle gyűlölködés és utálkozás ugyancsak megtalálja a maga gazdáit.

A Budapest Rádióban Fiala János szerkesztésében több ízben elhangzott egy műsor, amelyben színészek olvasták fel Franka Tibor újságíró egyik nyilvános előadásának súlyos mondatait. Az eredeti kép- és hangfelvétel tanúsága szerint a Budakalászi Esték elnevezésű, a Magyar Demokrata Fórum egyik helyi szervezete által rendezett találkozón Franka mint meghívott előadó - egyebek mellett - a következőket mondta:

"Maxwell úrra elég volt ránézni és az ember zsebében összegyűrődött a zsebkendő, ezeknek csepeg az orruk, a fülük lejjebb van, mint az orrcimpájuk, és csámpásak"[240]


"Súlyos jellemhibák" mint faji sajátosság

Ugyanezen az estén Franka ezt is megállapította: "Izrael páratlan pimaszsággal létrejött ország. Balga és alattomos nép." Az efféle durva általánosítások is egyértelműen - védhetetlenül és vitathatatlanul - előítéletekből, gyűlöletből, fajgyűlöletből: primitív antiszemitizmusból táplálkoznak. Nem önmagában elítélő jellegük miatt: nem tartom eleve helytelennek, elutasítandónak, hogy valamely népet akár elmarasztaló jellemvonásokkal ruházzunk fel; személyekkel ugyanezt nap mint nap megtesszük, és nem is biztos, hogy nagyobb pontossággal vagy jobb találati aránnyal.[241] Ha valaki például általánosítva úgy vélekedik a német népről, hogy unalmas, vitatkozni éppen vitatkozhatunk vele, de elmarasztalni és kiközösíteni őt ezért nem volna szerencsés. A lényeges különbséget a két előítélet között a következő elemekben látom: az elsőben egyértelmű a gyűlölet jelenléte, akárcsak az ártó szándéké; az általánosítást "alátámasztó" konkrétumokat meghatározott céllal keresik, meghatározott céllal értékelik. Az "alattomos"-ság mögött ezúttal egy ősi nép (a zsidóság) egy részének (a "cionistáknak") az a valójában teljesen nyilvánvaló, leleplezetlen törekvése húzódik, hogy több évezredes szétszóratás után saját hazát, országot építsen - akár az ott élők ellenében, fegyveres legyűrésükkel. E törekvést lehet bármiféle előítélet vagy gyűlölködés (antiszemitizmus) nélkül kegyetlennek, erőszakosnak, akár igazságtalannak is nevezni, pusztán a benyomásunknak adva hangot; de alattomosnak már sokkal kevésbé, s főleg nem egy nép egészét, akkor, amikor egy behatárolható részének konkrét viselkedését is egyértelműen egy konkrét történelmi, politikai helyzet váltja ki.

Az antiszemitizmusra okot adó "jellemhibák" között - az alattomosságot is megelőzve - leggyakrabban a következők fogalmazódnak meg: a zsidók (ki)választottsági (felsőbbrendűségi) tudata; a - szintén a mózesi vallásra visszavezetett -, másokkal szemben megnyilvánuló kirekesztő és pusztító szándék, az ezt tápláló gyűlölet; valamint a zsidók üzleties (anyagias) szelleme. Az utóbbi jobbára csak zártabb társaságokban, vagy a társadalom perifériáin (pl. kocsmákban, szűk körben terjesztett kiadványokban) kap hangot. Az előbbiek viszont már olyan párt vezetőjének publicisztikájában is, amely a rendszerváltozás során megjárta a magyar országgyűlést.

Csurka Istvánnak, a MIÉP elnökének egyik Magyar Fórum-beli, szokásos heti jegyzetéből (Magyar Szemmel) idézek.[242]

"Ha nem volna bennem, mögöttem a szeretet örökké ható napenergiája, félnék. De nem félek.

Holott félhetnék, mert gyűlölet övez. [...] Ahhoz, hogy ne féljek tőle, meg kell neveznem. Ez a hatalmas, a történelem legmélyéről előtörő, vadállati voltunkból is származó gyűlölet az ószövetségi gyűlölet." [...] "Az ószövetségi gyűlölet megfogalmazása, sőt parancsba adása Mózes könyveiben kezdődik, aztán a hadvezér, Józsué rendelkezéseiben folytatódik, de a zsoltárköltő is felcsillantja az engesztelhetetlen bosszú verseit. A 137. zsoltár 8. és 9. verse így szól: »Babilon pusztulásra méltó népe! / Boldog lesz, aki megfizet neked / azért, amit velünk elkövettél. / Boldog lesz, aki megragadja, és a sziklához csapja csecsemőidet!«

Mózes pedig ezt a törvényt hozta:

»Ha egy város ostromára készülsz, szólítsd fel azt békés megadásra. Ha békés megadással válaszol, és megnyitja kapuit, akkor legyen az egész benne lakó nép adófizető szolgáddá. De ha nem fogadja el a békét, hanem harcra kel veled, akkor zárd körül. És ha kezedbe adja az Istened, az Úr, akkor hányd kardélre a benne lévő férfiakat mind. [...] De az itt lakó népek városaiban [...] ne hagyj életben egyetlen lelket sem. Irtsd ki őket mindenestől [...].

Ez a törvényhozó Mózes rendelkezése a hadviselésben tanúsítandó magatartásról. [...] Az ószövetségi jellegű gyűlölet, amelyet én egész írói életem során, majd fokozott mértékben politikai pályafutásom esztendeiben magam ellen irányulónak vélek, voltaképpen népem ellen irányul, s ez ad erőt a kitartásra.«"

Mint jeleztem, a későbbiekben részletesebben is foglalkozom a kérdéssel, hogy valóban antiszemita-e az "antiszemita". Már itt sem hagyható azonban említés nélkül, hogy Csurka szerint fenti sorai nem a zsidók ellen szólnak, hiszen:

"Egy század múlt el mögöttünk iszonyatos nemzeti és etnikai sérelmek megtorlásának szándékából keletkezett világégéseivel és megismételt gyűlölet-békeszerződéseivel, Jaltáival és Casablancáival. [...] Az ószövetségi gyűlölet gyakorlói tehát nemcsak zsidók, mint azt majd gyűlölőim kihallják szavaimból, hanem mások is. Ez azonban lényegtelen körülmény ahhoz képest, hogy ennek a gyűlöletnek a ránk áradását ma is érezhetjük."

Csurka azonban egyértelműen és cáfolhatatlanul állítja: a nem-zsidókban is az "ószövetségi gyűlölet" dolgozik. Azaz a zsidók gyűlölete; tehát akárhogy is, ezt vetíti ki a földkerekségre: mintha zsidó rontás volna az egész világon.

A keresztényi szeretet és a zsidó gyűlölet szembeállítása az antiszemitizmus (pontosabban: zsidóellenesség) egy korábbi történelmi időszakának, az antijudaizmusnak a legújabb kori (XX-XXI. századi) továbbélése. Annyiban igazságtalanabb (és mint a történelem brutálisan igazolta, életveszélyesebb) felfogás elődjénél, hogy amott egy zárt, magába forduló közösséget többé-kevésbé (bár nem kizárólagosan) az elkülönülést (egyúttal az önvédelmet) segítő, szigorú vallása alapján ruháztak fel a mózesi "felsőbbrendűségi" (kiválasztottsági) tudat, valamint a gyűlölködés jellemvonásával, sőt, vérváddal vádolták (ez arra a hiedelemre alapul, hogy titkos vallási szertartásokhoz a zsidók keresztények vérét veszik), itt azonban a megbélyegzéshez már a származás is "elegendő".

Grespik László, a Budapesti Közigazgatási Hivatal egykori vezetője, később a MIÉP országgyűlési képviselőjelöltje különös módját választotta a krisztusi (keresztényi) szeretetet felmutatásának (demonstrálásának), kimondva-kimondatlanul is szembeállítva nemcsak a zsidóságra, de az egész balliberális törzsre, benne a médiára rávetített - gyűlölködő - magatartással. A Nap-Kelte Kereszttűz című műsorában, ahol - a szokásokhoz híven - egyszerre három kérdező támadott rá mint meghívott vendégre, elővett egy darab kenyeret, három galacsint formált, majd a következő bibliai intelemmel odahajította őket a vele szemben állókra: "Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel!".

Hangsúlyozom, hogy Grespik itt közvetlenül semmilyen módon nem utalt a kérdezők származására; példája azonban igazolja a gyűlölet és a szeretet szimbolikus jelentőségét a most zajló törzsi háborúban. Mindkét szó fontos elemévé vált a nyelvhasználat síkján is zajló küzdelemnek, s figyelemre méltó, hogyan változik a szereposztásuk. A rendszerváltozás kezdetét az jellemezte, hogy az "antiszemitázók" vádolták gyűlölettel a (keresztény) jobboldalt; Antall kormányzása idején indult el (s Hornék alatt szűnt meg) a "Tégy a gyűlölet ellen!" jelmondattal vezetett hadjárat. A jobboldalt váratlanul érte a támadás, hiszen nem annyira gyűlölködéssel, mint csodálkozással és tehetetlenséggel volt eltelve: a demokratikusan megszerzett hatalmat a demokráciát féltő jelszavak (Elnök = Demokrácia, stb.) mögé sorakozók - lejárató kampányaik segítségével - alaposan kikezdték. Csak lassan ocsúdott, hogy a megnyitott új hadszíntéren neki is fel kell sorakoztatni arzenálját. Ebben segítségére volt ez a Kornis Mihálynak tulajdonított, gyorsan elhíresült mondat: "Mi jobban gyűlölünk titeket, mint ti minket"; innentől kezdték a jobboldalon sűrűn hangoztatni a balliberálisok magyar- és nemzetgyűlöletét. A gyűlölködéssel, gyűlöletkeltéssel való kölcsönös vádaskodás azóta is tart, noha voltaképpen - a balliberális médiahegemónia megingása óta - már egyik félnek sem annyira kifizetődő. Ennek oka túlmutat a politikai nyelvi megfontolásokon: pszichológiai törvényszerűségen alapszik. Ha a másik viselkedése indokolatlan, megfoghatatlan gyűlöletet vált ki bennünk (belőlünk), ezt az érzést - jobb híján - "visszaküldjük a feladónak", azaz a kiváltóhoz fogjuk hozzákötni, mintha maga a gyűlölet is tőle eredne, belőle sugározna. Kiváló példáit láthattuk e lelki jelenségnek a 2002. évi országgyűlési választási kampányban. A budapesti Testnevelési Egyetemen és környékén, pár nappal később a Kossuth téren Orbán Viktor hívó szavára összegyűlt óriási tömeg komoly ijedelmet váltott ki nemcsak azokból, akik pusztán a Fidesz-kormányzás esetleges folytatódását látták benne, hanem azokból is, akik a nacionalizmus diadalát. Ez a magyarázata annak, hogy a balliberális média a valójában jókedvűen, bizakodóan, de mindenképpen méltósággal ünneplő és tüntető tömegből még "fasiszta csürhét" is "tudott" csinálni.[243]

Kossuth téri szónoklatában Orbán Viktor a szeretet fontosságának is szentelt néhány szót. Ugyancsak jellemző, hogy a balliberális médiában e szavait hiteltelennek ítélték, kigúnyolták; nemcsak a gyűlöletérzet említett lelki sajátossága miatt, hanem mert a szeretet a kereszténység szava, egyelőre ezt a vele szemben álló törzs birtokolja. Megjósolható azonban, hogy a világ globalizálódásának folytatódásával, a pénz szerepének korlátlannak tűnő elhatalmasodásával, s mindezek mentén a gyakorlatias (haszonleső) politika további térnyerésével a szeretet szimbolikájára a baloldal is rá fog fanyalodni: hamarosan átveszi napi használatra. (Hasonló eset már megtörtént egy nemzeti jelképpel és nemzeti retorikával, amikor a választások küszöbén Kovács László kitűzte magára a nemzeti kokárdát, Medgyessy Péter pedig a "nemzeti közép" leendő kormányáról kezdett beszélni.) Ezzel együtt sem várható, hogy az "antiszemiták" érvei (érzései) közül eltűnne az a "meggyőződés", hogy a baloldalon belül a zsidóság eleve hordozója a gyűlöletnek; és megint csak a szóban forgó lelki mechanizmus miatt nem. A zsidóság - e pillanatban mindegy, hogy mennyire vélt vagy valós - "túlreprezentáltsága" (számarányánál erősebb képviselete) és "összeesküvése" első lépésben kiváltja a nemzetféltő aggódást, sőt, félelmet; ez előbb (tehetetlen) gyűlöletté alakul, majd eme formájában az érzés visszavetül a zsidókra, s aztán - a képzelet síkján - a "magyargyűlölet", "nemzetgyűlölet" képzetévé válik. E lelki mechanizmus egyértelmű kára (a közös sors közös vesztesége), hogy mindkét oldalon megakadályozza az igazi okok, igazi érzések, igazi összefüggések feltárását (s nyomában akár a háború felszámolását).


Ugyancsak a primitív antiszemitizmus kategóriájába sorolandó az a "meggyőződés", hogy a zsidókat erőteljes kalmárszellem, anyagiasság jellemzi. Mint minden előítéletnek, ennek is van racionális (tényszerű) magva: a gettóba zárt (zárkózott) zsidóság középkori történelme során olyan foglalkozásokat végzett, amilyeneket egyáltalán űzhetett: kereskedést, pénzkölcsönzést. (Ez lényegét tekintve még akkor is igaz, ha Sólem Áléhem novelláiból és regényeiből kiderül, a kelet-európai zsidóság tömegesen művelt földet, folytatott paraszti gazdálkodást. A monarchia idején hozzánk beáramlott zsidóság java része életmódot is változtatott: kihasználva a dualizmus korának hatalmas társadalmi mobilitását, tömegesen indultak felfelé a társadalmi hierarchiában - értelemszerűen a hatalom gyakorlásához közelebb eső szintekre.) Az is kétségtelen, hogy a kereskedés és pénzkölcsönzés terén szerzett tapasztalatai és így felhalmozott tőkéi különleges előnyöket biztosítottak számára a világtermelés és világkereskedelem kialakulásának és rohamos fejlődésének elkövetkező korszakaiban; sőt az is, hogy a zsidóság egy része e fejlődés egyik motorjává vált. E történelmi tények és felismerések sem engedik meg azonban azt az általánosítást, hogy a kalmárszellem vagy anyagiasság jellegzetes zsidó vonás volna. Hogy miért nem, talán egy példával lehetne legjobban igazolni. A késő kádári, liberálisabb (puha) diktatúra egyik sajátos kísérőjelensége volt az ún. "lengyelpiac": Magyarországot - és általában a szovjet tömb országait - lengyel turisták lepték el, akik azonban nem annyira a látványosságok környékén bukkantak fel, mint inkább diszkréten félreeső, piacolásra alkalmas tereken, és ott csoportokba verődve kínálgatták sokféle, főképp "KGST-viszonylatból" beszerzett portékájukat. Nos, nehezen lehetne azt állítani, hogy a lengyeleket erősebb kalmárszellem vagy nagyobb anyagiasság jellemezné, mint mondjuk a magyarokat. Azt már inkább, hogy akkortájt a lengyelek rosszabb életszínvonalon éltek, mint mi, de az üzemanyag és nagyon sokféle áru jóval olcsóbb volt náluk. Pontosan elegendő magyarázat, mely egyébként arra is figyelmeztet, hogy a másokra (más népekre, másik törzsre) rávetített (negatív) tulajdonságok nem kevésbé a magunkéi is. Ha úgy véljük, hogy a magyar közszellem is túlságosan anyagiassá vált, elüzletiesedett, mindenkinek a maga felelősségét kell mindenekelőtt számba venni: Nem álltam-e be én is a "jóléti" társadalom építői és haszonélvezői sorába?


"Összeesküvés"

A képzeletbeli listán, amelyen az antiszemitizmusnak az "antiszemiták" által megítélt okait vesszük sorra (mégpedig a védhetetlen antiszemitizmustól a vitathatók felé haladva), egy olyan elem következik, amely vízválasztónak tekinthető. Aki a világ zsidóiról azt feltételezi, hogy egy hatalmas, a földkerekséget átfogó összeesküvés résztvevői, akik valamiféle világuralomra törekednének, vagy tán "isteni kiválasztottságuk" beteljesítésén fáradoznak, szóval, aki így gondolkodik, az talált egy olyan végső okot és magyarázatot a zsidóság "magatartására", "viselkedésére", mely lehetetlenné teszi, hogy a zsidókat egyéni vonásaik és tetteik - és ne származásuk - alapján ítélje meg.

Fontos itt megkülönböztetnünk azokat, akik - hangsúlyozom - a zsidóságot általában gondolják egy világméretű, tudatos összefogás részeseinek, azoktól, akik úgy ítélik meg, hogy a világban tapasztalható jelenségek egy része mögött egy vagy több erős zsidó lobbi, nemzeti és nemzetközi zsidó szervezet(ek) ténykedése fedezhető fel, amelyek azonban korántsem fogják át (nem irányítják, nem szervezik) általában a zsidók cselekedeteit, törekvéseit. Ilyen zsidó lobbik és szervezetek létezése ugyanis vitathatatlan tény; vitathatatlan, hogy az Amerikai Egyesült Államok Izraelhez fűződő viszonyát, egész közel-keleti politikáját, ezen belül az iraki háborúval kapcsolatos magatartását, ezen kívül pedig az (arab) terrorizmus elleni harcát ezek a zsidó lobbik és szervezetetek jelentősen (ám nem csakis ők) befolyásolják; ugyanígy vitathatatlan tény, hogy a zsidó kárpótlás ügyében a zsidóság (pontosabban egy része) szervezetetten lép fel országok, kormányok, parlamentek, bankok ellenében; s végül az is vitathatatlan, hogy zsidó szervezetek figyelemmel kísérik némely országoknak (kormányoknak, pártoknak, más intézményeknek, személyeknek) a helybéli zsidósággal szembeni magatartását, s akár nemzetközi fórumokon, akár közvetlen fellépésekkel, tárgyalásokkal igyekeznek e magatartást a nekik kedvező irányba terelni.[244]

Az efféle "összeesküvések" létét látszik igazolni a Washington Times magyar származású publicistájának, Vázsonyi Bálintnak Orbán Viktor védelmében közölt írása. Ebben a szerző a Washington Postban megjelent - antiszemitázó, nacionalistázó - támadásra válaszul rámutat, hogy Amerikában egy "láthatatlan kéz" működik, amely minden lehetséges alkalmat felhasználva támadja Magyarországot. Egyszersmind felszólítja Tom Lantos képviselőt, hogy valljon színt: a "láthatatlan kéz"-zel tart, vagy hajlandó az "amerikai utat" járni.[245]

A fenyegető "összeesküvést" felidéző lobbizásra kiváló példa, amit a magyar származású amerikai képviselő, Tom Lantos mutat be folyamatosan a magyar belpolitika befolyásolására. Nincs itt elegendő hely minden megnyilvánulását felsorolni, azért csak a talán négy legnevezetesebbet említem meg. Csurka Istvánnak még MDF-alelnök korában, 1992-ben megjelent, elhíresült dolgozatáról (a Néhány gondolat...-ról) Tom Lantos az amerikai képviselőházban elítélő demonstrációt szervezett, amelynek hazai visszhangja igen sokat rombolt a kormánykoalíciót vezető párt, az MDF tekintélyén és legközelebbi választási esélyein. 1998-ban Tom Lantos kinyilvánította, hogy az országnak inkább érdeke volna az (antinacionalista) Horn-kormány továbbélése, mert ez, úgymond, jobban garantálja a stabilizációt. 2002-ben viszont azt nyilvánította ki, hogy a demokráciának jót tenne a váltógazdálkodás, magyarán a (nacionalista) Fidesz távozása. Miután pedig óhaja beteljesült, azt tudhattuk meg a Magyar Nemzetből, hogy Tom Lantost, ki a Medgyessy-kormány (Busht támogató) külpolitikáját magasztalta, annyira felbőszítette, hogy a magyar közvélemény túlnyomó többsége elutasítja Amerika iraki háborúját, hogy nyilvánosan súlyosan becsmérlő megjegyzéseket tett a magyar népre. ("A magyarok sose voltak híresek az éleslátásukról" - jelentette ki egyebek között.)

Egy másik nevezetes lobbista Soros György, aki nem kisebb célt tűzött ki maga elé, mint hogy "kinyitja" (nyitottá teszi) a volt szocialista országok társadalmait. A Soros Alapítvány mérhetetlenül sok pénzt és energiát fordított Magyarországon (is) a "liberális" értékek támogatására, amelyek a nemzeti, megőrző, konzerváló vagy csak fékező törekvésekkel szemben mindig inkább a nemzeti értékek gyorsabb fel- és eladását, e nemzeteknek a világgazdaságba való mielőbbi betagolódást szorgalmazták.

Azonban nem csak "idegenbe szakadt" (Magyarországról elszármazott, zsidó származásukat nem titkoló, már-már intézményesült) személyek folytatnak ilyen irányú (antinacionalista) tevékenységet, hanem a hazai közélet különféle rendű és rangú szereplői is megkeresik a módját, hogy a külföldet mozgósítsák a hazai nemzetféltők ellenében. Rendszerváltásunk törzsi háborújának egyik első, nagy meghökkenést kiváltó akciója, amely hosszú időre előre kiásatta a csatabárdokat, az a New York Timesban megjelent cikk volt, amely a lakiteleki találkozóról - erről az azóta történelminek bizonyult eseményről -frissiben azt állította, hogy ott a nacionalizmus és antiszemitizmus kapott hangot. Az 1993-ban az Antall József Miniszterelnöki Hivatalán belül megalakult Nemzeti Tájékoztatási Iroda egyik fő feladatának tekintette, hogy a magyar sajtónak erre alkalmas (az akkori kormánnyal rokonszenvező, igen szerény méretű) részében beszámoltasson azokról a külföldi média-megnyilvánulásokról, amelyek esetében nem csak az volt egyértelmű, hogy itthonról indították a dezinformációt, de az is, hogy a szándék a "nacionalista", "antiszemita" kormány (pártok) lejáratása volt.

Megjegyzem, a világméretű összeesküvés felkínálkozó gondolatának olyan esetekben, mint az iménti - New York-i, ráadásul liberális - lapé, földi halandó viszonylag könnyen ellene tud állni. Lehet az ilyesféle dolog - még ha meg-megismétlődik is - elszigetelt jelenség, egy vagy néhány ember partizánakciója. Nehezebb a dolgunk olyankor, amikor a vezető finn napilap, a Helsingin Sanomat vasárnapi száma két teljes oldalt szentel országunknak mint leendő EU-tagnak, s az ott szereplő írások fő témája a magyarországi zsidóság és cigányság sorsának viszontagságai.[246] E nyilvánvalóan súlyos aránytévesztés mögött (talán mégsem ez az igazi Magyarország) nem elégséges fatális véletleneket látni, hiszen ez semmivel nem kevésbé irracionális felfogás, mint a világméretű összeesküvésé.

Ha a valóság összefüggései helyett nem akarjuk rögeszmékkel (összeesküvés-elméletekkel) körbehálózni magunkat, arra a találós kérdésre is elfogadható választ kell keresnünk és találnunk, amelyet Lovas István tett fel egyik Jobbszemléjében:

"Mi az: holland, Budapesten állomásozik, az Antall- és Orbán-kormány idején dolgozott, a Horn- és Medgyessy-kormány idején tétlen? Megfejtés: holland tudósító. Akikből kilenc volt az Orbán-kormány idején. [...] De miből élhetnek e ciklikus szorgalmú tudósítók? Csak nem kapnak valakiktől valami plusszjutalmat azért, hogy csupán a jobbközép kormányok idején írnak? Méghozzá rossz, nagyon rossz dolgokról. Ebből lett elege a diákokból összeverődött Kontroll Csoportnak, amely tavaly [2002] januárban e lapban [a Magyar Nemzetben] igazi »terrorcselekményt« hajtott végre. Megjelentette értékelését a külföldi tudósítók munkájáról. A hatás leírhatatlan volt. Amerikától Franciaországon és Németországon át Ausztriáig ettől zengett a sajtó: a német Handelsblatt, a Welt, a Frankfurter Allgemeine Zeitung, a Tagesspigel, a ZDF közszolgálati tévé, a közszolgálati rádió, a Deutschlandflunk, az osztrák Presse, a Standard, és a Profil, a lengyel Gazeta Wyborcza, a holland NRC Handelsblad, a Volkskrant, a Financial Times tudósítójának a 168 Órának adott nyilatkozata, hogy helyhiány miatt csak néhányat említsünk. E cikkek közül a legenyhébbek arra utalnak, hogy e diákok listázzák a külföldi tudósítókat (nyilván emiatt nem írnak ma [2003-ban], és ezzel Magyarország veszélyezteti EU-s csatlakozását (nyilván eltűntük miatt csatlakoztunk). Csupán a svájci Neue Zürcher Zeitungban jelent meg egy józan hang Andreas Oplatkától, aki arról ír, hogy nem egészen érthető, miért e nagy riadalom néhány diák miatt."[247]

A nemzetünk életére befolyást gyakorolni igyekvő nemzetközi zsidó szervezetek közül említhetjük a Zsidó Világkongresszust, amelynek vezetője a Medgyessy-kormánynál járt el annak érdekében, hogy a magyar parlament mielőbb alkossa meg az ún. gyűlölettörvényt. Egy másik jelentős (és a legnagyobb tagságú) nemzetközi zsidó szervezet, a B'nai B'rith pedig folyamatosan figyelteti (egyebek között) a magyar médiát, milyen "antiszemita" megnyilvánulásai vannak, s ezekről évről évre két nyelvű (magyar és angol) kiadványt (Antiszemita közbeszéd Magyarországon...) készíttet.

Nos - igen tömören - ezek a tények, pontosabban a valóság hirtelenjében összeválogatott kis töredékei. Ki mennyire átfogó képet rak össze ezekből magának, ettől fog függeni, milyen (elő)ítéletei lesznek a zsidóságról. Akiben a "Cion bölcsei" összeesküvéséhez, világuralmi törekvéséhez hasonlatos kép (benyomás) áll össze, az itt fogja meglelni zsidóellenessége ("antiszemitizmusa") okát, magyarázatát.

A Magyar Fórum fentebb idézett számában jelent meg a Magyar Igazság és Élet Pártjának nyilatkozata arról, hogy "A MIÉP szétbomlasztására irányuló Grespik-Metes-Rozgonyi-Bognár-Deák-féle akció kudarcba fulladt". Csurka István elnök mint a dokumentum aláírója az országos választmány 2003. január 18-án hozott határozatával befejezettnek minősíti "a párton belül, de külső hatásokra, ösztönzésekre felgerjedt bomlasztókkal szembeni" küzdelmét. A nyilatkozat visszautal arra a korábban többször hangoztatott állításra, hogy a bomlasztás célja az volt, hogy a MIÉP az Európai Unióba való belépésről szóló népszavazás előtt ne tudja széles körben kifejteni és érvényre juttatni álláspontját: "Így nem!". "Mutassuk meg Brüsszelnek, a globalizmus zsoldjába szegődött bürokratáknak, hogy »mit kíván a magyar nemzet«". A mostani nyilatkozat arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy miközben egyedül a MIÉP hangoztat határozott nemet a csatlakozással szemben, a szocialisták a Fidesz és az MDF fanyalgó igenjének számlájára írják a nemeknek a közvélemény-kutatási adatok szerinti hirtelen és váratlan megszaporodását. A mi témánk (az antiszemitizmus okai) szempontjából igazán fontos megállapítás ekkor következik, s szó szerint így hangzik:

"Az akár hozsannázva, akár fanyalogva igent ajánlók azonban egy csónakban eveznek, s ezt a csónakot valahol a Közel-Keleten barkácsolták össze."

Ez a megfogalmazás nem kevesebbet állít, mint hogy Csurka elhíresült "Budapest - New York - Tel-Aviv tengelyéből igazából a legutóbbi, azaz a zsidóság játssza a meghatározó szerepet; ő mozgatná nem csak Amerikát (sokan állítják ezt az Irak elleni háború okaként), hanem, lám, az Európai Uniót, s Magyarország legnagyobb pártjait is. A Magyar Fórumban - s a nyilvánosság mögött - gyakran felbukkanó álláspont szerint a zsidóság volna a globalizmus lelke, motorja; a Nemzetközi Valutaalapot és a Világbankot is ők irányítanák, az ő tudatos törekvéseiknek volna köszönhető jó néhány ország adósságcsapdába sétáltatása, gazdaságuk uzsorakamatokkal való legyengítése, kivéreztetése.

Így képzelik tehát az "összeesküvés-elmélet" hívei.[248] Szent meggyőződésükhöz mindig találnak igazoló ("cáfolhatatlan") részelemeket; például annak a bankárnak a személyében (Fekete Jánoséban), aki döntő szerepet játszott a kádári időszak nemzetközi kölcsöneinek felvételében; vagy azoknak a bankoknak a viselkedésében, akik a pénzük kivonásával fenyegették (zsarolták) még a megalakulása előtt a leendő kormány fejét, a szabad választások első miniszterelnökét, Antall Józsefet, hogy lépjen egyezségre a szabad demokratákkal. Ezek is olyan tények, amelyek alapján valósággal cáfolhatatlannak, de legalábbis logikusnak tűnik a zsidó összeesküvés létezése.

Pontosan ezért vízválasztó az összeesküvés feltételezése, illetve elutasítása. Kellő tárgyilagossággal, az előítéletektől való tudatos tartózkodással ugyanis épp ilyen logikusan belátható, hogy az említett tények (jelenségek) létezéséhez nem szükséges összeesküvésnek is lennie. Medgyessy Péter francia becsületrendet kapott azért, mert francia cégek érdekében lobbizott (minden bizonnyal Magyarországon). Nyilvánvaló, hogy eközben számos olyan tárgyalást folytatott, amely örökre rejtve marad a nyilvánosság előtt; s még az sem biztos, hogy a magyar érdekeket is éppen olyan "becsületesen" képviselte, mint az idegen vállalkozókét, politikáét. De lenne-e értelme emiatt összeesküvésnek nevezni azt, amit csinált? S főképp: szabad-e arra gondolnunk, hogy a franciák összeesküdtek a magyarok ellen?! S mától fogva ellenségeinknek tekinteni a franciákat?

Arra is érdemes felfigyelnünk, hogy sem Soros György, sem Tom Lantos nem rejti véka alá származását, zsidóságát; teljesen nyílt kártyákkal játszanak, nyílt adományok és támogatások, illetve leplezetlen véleménynyilvánítások formájában igyekeznek érvényt szerezni politikai (gazdasági?) akaratuknak (szigorúbban nézve: beavatkozni Magyarország belügyeibe). Nem kell tehát ahhoz a világ zsidóságának összefognia (összeesküdnie), hogy néhány (de akár jó néhány) olyan ember, akinek elegendő politikai befolyása vagy pénze van, ráadásul fontos számára a zsidósága, olyan irányba próbálja terelni Magyarország politikáját, gazdaságát, kultúráját, hogy ez (megítélése szerint) minél kedvezőbb legyen a maga és az itteni zsidóság számára. Akár természetesnek is tekinthető, hogy minden olyan nép, amelynek kisebbségei vannak hazánkban, és elég tehetős is (mint pl. a német), alapítványokat fog működtetni, iskolákat (egyetemet) hoz létre, gazdasági előnyökért lobbizik, vagy akár olyan politikai gesztusokat tesz, amelyektől nyilvánvalóan az itteni (belpolitikai) erőviszonyok számára kedvező befolyásolását reméli (ld. pl. Kohl kancellár idelátogatását, találkozását Orbán Viktorral a választások küszöbén).

Ugyanígy: egyáltalán nem kell zsidónak lenni ahhoz, hogy valaki ma a globalizmus pártjára álljon; nem kellett zsidónak lenni ahhoz, hogy az amerikai, és általában a nemzetközi tőke érdekében - Világbank és Valutalap módra - a bezárkózó országok mint újabb potenciális piacok megnyitásán fáradozzon. Ha pedig nem kellett és nem kell zsidónak lenni hozzá, akkor azt hangoztatni, hogy ebben a zsidóságnak kizárólagos vagy kitüntetett szerepe van, nem azért veszedelmes igazán, mert mögötte a zsidók elleni gyűlölködés (antiszemitizmus) lapulna meg, hanem azért, mert "butaság". A rövidlátó, szemellenzős "butaság", amely elvakultságában képtelen az igazi mozgatórugók, igazi összefüggések felfedezésére, ennélfogva pedig nyilvánvaló, hogy képtelen a helyes válaszokra.[249]

A magyar média "természete" sem azért olyan, amilyen, mert az egész sajtót - de legalábbis a balliberális részét - egy nagy összeesküvés tartaná hálójában. Aki ebből indul ki, soha nem fogja megpróbálni és soha nem fogja tudni a médiát - a média munkatársait - sem megérteni, sem a "nemzeti érdekek" felé terelni. Inkább Lukács Csabával, a "nemzeti" oldal kiváló újságírójával tudok egyetérteni, amikor azt írja, hogy "a balliberális oldalon dolgozó kollégák nem egy nagy összeesküvés okán teszik a dolgukat, hanem egész egyszerűen azért, mert ilyenek. Nekik nincs liberális vagy baloldali vélemény: ami a szájuk íze szerint van, az a közép, a hiteles, a mérvadó. Ami tőlük jobbra van, az fasiszta." Ehhez csupán annyit szükséges hozzátenni, hogy ez a - Lukácstól némileg sarkosan jellemzett - állapot nem egy örökre elkerülhetetlen végzet, inkább csak egy olyasféle kövület, amely azért kellő kitartással-szívóssággal minden bizonnyal megváltoztatható.

Jó okom volt az imént idézőjelbe tenni a butaságot. Fontos tisztában lennünk vele, hogy ez a "szemellenzős butaság" egyáltalán nem csak a buta emberek sajátja. A világ kellőképpen bonyolult s átláthatatlan ahhoz, hogy akár még okos emberek is hamis képet rakjanak össze a valóságtöredékekből. Hát még ha ehhez valóságos tisztázatlanságok, kibeszéletlenségek, kényszerű (el)hallgatások is hozzájárulnak. Márpedig az "antiszemitizmus" kérdésében bővelkedünk ilyenekben.

Miért kellene butaság vagy alantasság például ahhoz, hogy Soros György szerepéből és általában "a zsidók" hozzá való viszonyulásból (vagyis kritikátlan elfogadásából) azt a következtetést vonjuk le, hogy igenis létezik egy titkos és gonosz zsidó akarat (összeesküvés), amely kizárólag a maga hasznára rombolja a nemzeteket, kiszolgáltatva őket a nemzetközi spekulációknak, a Mértéktelen és Gátlástalan Haszonlesésnek? Hiszen nehezen cáfolható például, hogy "A nemzetek ostora [...] Soros György, a rejtélyes ember, akinek korlátlan erőforrásai és szoros kapcsolata van a Moszaddal, az izraeli titkosszolgálattal, aki megrogyasztotta a Bank of Englandet, tönkretette Tajvant, Dél-Koreát és Thaiföldet, Malajziát is megtámadta", és hogy "Pénzügyi offenzívája a malájziai fejlődés tíz évét tette tönkre és 20 millió ember tízévi munkáját: vagyis egy csinos, 30 milliárdos kárt okozott." És minden bizonnyal az is igaz, hogy Malajzia ma romokban heverne, ha sorsa nem dr. Mahathir Mohamed miniszterelnökön múlt volna, aki bevezette a devizagazdálkodást korlátozó rendszabályokat. "A Soros-pestist követően Malajzia a valutaalaptól és a Világbanktól kért pénzt és közölték vele, hogy a segély feltétele a valutaalap szabályainak elfogadása, beleértve a devizakorlátozást. Láthatóan ugyanis ez volt Soros célja: megtörni az országot, elszalasztani a valutaalaphoz, hogy az az Új Világrend vazallusává tegye. Mint történt ez mindazon országgal, amely elfogadta az alap szabályait, Argentínától Bulgárián és Oroszországon át Dél-Afrikáig [...]. Dr. Mahathir Mohamed, a makacs, idős ember elutasította a valutaalap diktátumát és Malajzia fenntartotta virágzó függetlenségét."

Igazi butaság és alantasság akkor volna elhinni e szavakat és elfogadni mindazt, ami ezekből következik, ha egy megrögzött antiszemita puszta kitalációival, sületlenségeivel állnánk szemben. Csakhogy e gondolatok Israel Shamir, nemzetközileg ismert izraeli újságíróéi, aki a zsidó állam demokratikus átalakításának, az etnikai megkülönböztetés megszüntetésének híve.[250] Ráadásul Soros György zsidó alapítványi vezetők előtt tartott beszédében - egyébként óriási felháborodást keltve - maga is azt mondta: az antiszemitizmusnak a zsidók és Izrael az okai. "Sőt, saját magát is okolta, amiért Mahathir Mohamed malajziai miniszterelnök joggal mondhatta, hogy a zsidók uralják a világot" - tudósít a különös eseményről a zsidó távirati iroda.[251] És a következő - messzemenő következtetésre alkalmas - sorokat sem valamely jobboldali, urambocsá' szélsőjobboldali lapból idézem, hanem a Népszabadságból, annak is washingtoni tudósítójától:

"Eduard Sevardnadzét az istenadta nép buktatta meg, miután Moszkva és Washington ebben megállapodott. De honnan tudta a nép, hogyan kell megbuktatni az örök túlélőt [...]? Hát onnan, hogy Soros György megszervezte a tapasztalatcserét."[252]

"Lehet, hogy a pénz nem boldogít, de sok mindenre jó" - olvashatjuk a tudósítás alcímében. Miért volna butaság arra gondolni, hogy ha Moszkvának és Washingtonnak érdeke volt, amire Soros készült, nemcsak az utóbbi nyúlt a zsebébe, hogy Grúziát célirányosan felforgassa, hanem az előbbiek is támogatták őt. Innentől fogva pedig csupán ízlés és akarat kérdése, hogy világméretű összeesküvésnek tekintsük-e az esetet, vagy valami másnak.

Csakhogy vigyázat! Paradoxon, de éppen eme döntőnek látszó, hiteles tények és körülmények mondatják ki a végső szót a "zsidó világ-összeesküvés" létezése ellenében. Israel Shamir írása azt teszi (ismét) nyilvánvalóvá, hogy a zsidóságnak vannak olyan neves (és ebből nyugodtan lehet következtetni: megszámlálhatatlan tömegű névtelen) egyedei, akik még ellene is dolgoznak a vélt tendenciáknak és összefüggéseknek (az "összeesküvéseknek"). Soros György váratlan (botrányos) megnyilvánulása azt teszi világossá, hogy nem létezik valamiféle titkos megállapodás, hiszen ha létezne, mélyen hallgatott és nem meaculpázott volna, nem haragította volna magára a zsidó alapítványi vezetőket - és főleg nem adott volna hírt minderről a zsidó távirati iroda. S végül Moszkva és Washington szerepe azt teszi nyilvánvalóvá, hogy itt olyan nagyhatalmi érdekek (olajérdekek?) játszhattak szerepet, amelyek messze túlmutatnak a zsidóságon. Aki a zsidóságból kiindulva próbál megfejtést és magyarázatot találni a különös együttműködésre, az valószínűleg sosem ér révbe.

Ugyancsak paradoxon, de mégis van jelentősége Soros - talán mégis alapos okkal hangoztatott - származásának. Soros felforgató - a belügyekbe mélyen beavatkozó - tevékenységét immáron meglehetősen sok ország megtapasztalhatta. Abból a szempontból ugyan mellékes Soros származása, hogy e tény a zsidóság egészére semmilyen következtetés levonására nem alkalmas; s abból a szempontból is, hogy nagyhatalmi érdekek kiszolgálására - hát ha még meg is fizetik - mindig akad elegendő jelentkező, származástól függetlenül. Ám egy okból mégis csak jól jön ezúttal ez a származás: a közgondolkodás megformálván a bűntudatoktól, illendőségektől, hatalmi logikáktól, s talán törzsi elhivatottságoktól és elvakultságoktól, a legtöbb országban eleve kétoldali védelmet nyújtott minden támadással - és józan kritikával szemben. Az egyik oldal hol harsányan lelkendezett, hol csendben szemlélte, de - Magyarországra nézve legalábbis ez bizonyosan állítható - soha egyetlen egy rossz szóval nem illette Soros és alapítványa ténykedését, soha nem nézett és nem látott túl a valóban dicséretes támogatásokon, a balliberális oldalnak - és olykor nem csak ennek - nyújtott kétségtelen anyagi és politikai hasznokon. A másik (a "nacionalista") oldal kezét pedig eleve megkötötte (pontosabban: a száját bekötötte) az a hamar megtapasztalt tény, hogy a legenyhébb kritikájára is azonnal ugrott a politika és média fősodra, és antiszemitizmussal, szélsőségességgel vádolta. Ennélfogva az innen ugyancsak módjával érkező "vádak", "támadások" is inkább csak eltakarították az akadályokat Soros útjából, semhogy odagördítették volna.


"Rejtőzködés" és "túlreprezentáltság"

Az a kényszerűség, hogy nem illik valakinek a származását firtatni; hogy nem illik jelenségek, összefüggések mögött a származást, a származás által többé-kevésbé (rendszerint igen kevéssé) meghatározott identitás elemeit felfedezni; hogy nem illik egyszerű tényekről és számokról sem beszélni; nos, mindez szinte magától, természetszerűleg felerősíti a sejtéseket, gyanakvásokat, megerősíti a rögeszméket.

A zsidóságra háramló ellenszenv egyik bőséges forrása (az antiszemitizmusnak az "antiszemiták" szerinti egyik fő oka) az a kettőség (kettős látás, kettős mérce), mely a "zsidókérdés" (vagyis másfelől nézve, "antiszemita-kérdés") kezelését jellemzi, kíséri. Egyfelől nem illik (nem szabad) firtatni (tudni), hogy ki zsidó, ezért a zsidóság (a többé-kevésbé zsidó identitásúak megfoghatatlan halmaza) mintegy "rejtőzködve", a társadalom szeme elől "elbújva" létezik. Másfelől viszont számtalan "kirakatszakmában" (olyan szakmákban, amelyek a társadalmi figyelem homlokterében állnak) határozottan "túlreprezentáltak" (számarányuknál erősebben vannak jelen); nem annyival azonban, mint amennyire a "rejtőzködés" miatt az "antiszemiták" gondolják. Nyugodt kibeszélés és okos párbeszéd híján nehezen feloldható ellentmondás keletkezik például a negyedik hatalmi ágban (médiában) jelenlévő (s még inkább képzelt) erősebb képviselet ("túlreprezentáltság"), az itt tapasztalható erős és harsány antinacionalizmus ("nemzetellenesség"), valamint az ugyanitt hangoztatott zsidóüldözés, zsidóellenesség ("antiszemitizmus") között. (Az ellentmondás feloldására más fejezetben teszek kísérletet, legfőképp is a Zsidó IQ - zsidó siker? cím alatt.) Refrénszerűen visszatérő megállapítás "antiszemiták" részéről, hogy "Ezek panaszkodnak, noha sehol sincs ilyen jó dolguk?!". A "nacionalisták" számára sértő (ellenérzést, sőt, ellenszenvet gerjeszt bennük), hogy "nekünk tekintettel kell lenni a zsidók érzékenységére, ők viszont nyugodtan gyalázhatják a jelképeinket, gúnyolódhatnak magyarságunkon és nemzeti érzéseinken". E szóban forgó kettősség fejeződött ki egykor (1990-ben) nagy port kavart dolgozatom címében is: A kisebbség és a zsarnokság. Úgy ítéltem meg, hogy az átélt népirtás miatti félelem a zsidóságot arra készteti, hogy (vissza)éljen médiabeli hatalmával, s eltorzítsa a demokratikus folyamatokat. A Népszabadságban megjelent írásomra adott válaszok - a származásfirtatás tilossága alapján - vagy fensőbbséges gúnnyal, vagy színlelt rémüldözéssel tiltakoztak a túlrepzentáltság felvetése ellen (az egyetlen kivétel ez alól Szabó Miklós történész, az SZDSZ egyik alapítója volt). Mivel más országokban nem feltétlen számít tilosnak a származás ismerete, a zsidó arányfelettiségről mégiscsak vannak tényszerű adataink. Némileg vitás ugyan (s éppen erről szólok az imént említett - Zsidó IQ... stb. - fejezetben), hogy mi a magyarázata a jelenségnek, az viszont vitathatatlan, hogy vannak olyan történelmi okok, amelyek elegendő magyarázattal szolgálnak, s amelyek ismeretében a nem-zsidók számára is minden további nélkül elfogadhatóvá válik a kialakult helyzet; legalábbis semmiképpen nem sarkall adminisztratív (erőszakos) változtatásra, legfeljebb nemes versengésre (amikor már a származásnak voltaképp el is tűnik a jelentősége).

A probléma rendkívüli bonyolultságára utal a történelem teremtette "rejtőzködés", és a "rejtőzködés" teremtette helyzet visszássága azokban az esetekben, amikor onnan derül ki a környezet vagy a nyilvánosság számára valaki származásának zsidó mivolta, hogy az ellene ettől teljesen függetlenül megejtett intézkedés vagy kritika kiváltja belőle az "antiszemitázó" vádat. Magyarán: megkívántatik, hogy senki a származása miatt ne üldöztessék, csakhogy a hátrányba kerülő minden további nélkül állíthatja, hogy őt (antiszemita, rasszista) diszkrimináció érte. A Zöldi László újságíróval, médiaszakértővel készült beszélgetés most idézendő részét másutt (a Háborús vonások c. fejezetben) is kiemeltem már, úgy vélem azonban, oly erősen világít rá törzsi háborúnk egyik meghatározó elemére, hogy nem haszontalan az ismétlés: a tervezett (és a Magyar Rádiónál megvalósított) elbocsátásokkor hiába nem volt a legkevésbé sem szempont a származás, legfeljebb az Antall- (Boross-) kormánnyal, illetve a "nemzeti" pártokkal szemben tanúsított ellenségesség mértéke, egyetlen zsidó származású sem hitt el semmi más magyarázatot, mint azt, hogy a zsidósága miatt üldözik - sőt, valósággal az életére törnek.

"Ha a kétmilliós Budapesten él körülbelül százezer zsidó, akkor feltételezhető, hogy a mondjuk háromezer munkatársat foglalkoztató Magyar Televízióba jutott belőlük néhány száz. Nem tudom, hogy mennyi, de voltak. Na most, ha a kormányzat részéről bárki megpendíti azt, hogy ebből a háromezer emberből ezer embert el kell távolítani, akkor az érintettek közül természetesen senki nem arra gondol, hogy azért akarják eltávolítani, mert rossz szakember. És a színházteremben, a kivörösödő arcokból jöttem rá, hogy mennyire tévednek a konzervatív táborban, mikor azt gondolják, hogy a Magyar Televízió zsidó származású munkatársai az egzisztenciájukért küzdenek. Nem az egzisztenciájukért küzdöttek, hanem az életükért. Abban a pillanatban ezek az emberek úgy érezték, hogy most vagyunk az első zsidótörvény előtt. Tehát valamikor 1938 táján. '38 után jött '39, '40, '44 március 19-e, '44 nyara - a deportálások -, és '44 október 15-e, a nyilas hatalomátvétel. Valószínűleg ez volt az egyik oka az általam említett zsidó túlérzékenységnek. Tehát bármilyen kormányintézkedés kiválthat ilyen érzületet, mint ahogy akkoriban ki is váltott."

Amikor Csurka Istvánnak, ki a "zsidókérdésben" egyébként meglehetősen jártas - ráadásul kétségtelen, hogy szépírói érzékenységgel és fogékonysággal meg van áldva - az egyik Kereszttűzben felvetettem, hogy megnyilvánulásai a zsidóságban bizonyára félelmet keltenek, szemmel látható őszinteséggel fakadt ki: "Ugyan, dehogy félnek!" Ez arra vall, hogy a törzsek szembenállása oly éles, s az átjárás oly csekély, hogy alapvető információk nem jutnak el az egyik helyről a másikra. Világos, hogy a sablonok (előítéletek) táplálta ellenszenvnek (esetünkben az antiszemitizmusnak, a "túlreprezentáltsággal", a "rejtőzködő túlerővel" szembeni félelemérzetnek) így nem is lehet kedvező alkalma az elbizonytalanodásra.

Talán a legtöbb ellentmondást felvető, legerősebb ellenérzést tápláló terepe a "zsidó rejtőzködésnek és túlreprezentáltságnak" maga a történelem. Ráadásul összekuszálódnak itt a szálak és érzések az "összeesküvéssel" s a "magyar- és nemzetellenességgel" is. Egyszerű földi halandók számára úgy tűnhet, a magyar történelmet - történelmi emlékezetet - láthatatlan "kezek" (agyak) úgy (de)formálják, hogy az kedvező legyen a zsidóság, de ne legyen kedvező a "nacionalisták" számára. Nehezen látható be például annak a történelmi személetnek a helyénvalósága (igazságossága), amely a "magyarság", jobbik esetben a "jobboldal" kollektív bűnösségét hangoztatja, a mai napig rendre számon kéri, ám a Tanácsköztársaság (vagyis az 1919-es proletárdiktatúra) dolgában nem hajlandó arról szólni, hogy Kun Béláék (a vörös terror vezérei) zsidó eredetűek voltak, s e származás jelentőségével nem akar szembenézni.

"Először is a jobboldali uraktól szeretném megkérdezni, hogy mikor fog a jobboldal bocsánatot kérni zsidó honfitársainktól, akiket bizony a Dunába is belelőttek, meg Auschwitzba segítették deportálni a magyar csendőrök segítségével. Ezt a jobboldalnak fel kell vállalnia, ha önök azt mondják, a baloldal vállalja fel '56 leverését" - jelentette ki Juszt László, a balliberális újságírók egyik reprezentánsa az ATV adásában.[253]

Az idézett újságíró - az általa képviselt balliberális felfogás - mindenekelőtt "megfeledkezik" arról, hogy bizony Horn Gyula személyében egy '56-os karhatalmista nem átallotta az ország miniszterelnöki szerepkörét vállalni ennek a baloldalnak az élén, viszont a mostani (a Fideszes) jobboldal és a háború előtti között semmiféle személyi vagy jogi folytonosság sincs. Másodjára megfeledkezik arról, hogy a bűnt nem a magyarság, de még csak nem is a jobboldal többsége, csupán ennek ördögi egyedei követték el. S ez így volt Kun Béláék esetében is. De ha netán a kollektív bűnösség tettét kimeríti, hogy a (nem-zsidó) magyarok "hagyták" a zsidók összeterelését, elhurcolását, asszisztáltak hozzá, akkor hogyan lehet Károlyi Mihály a balliberálisok emblematikus (évről évre ünnepélyesen megkoszorúzott) figurája, aki az első népköztársaság elnökeként védnökséget vállalt Kunék felett, kiket a "köztársasági államforma elleni bűntettel" vádoltak. Amint ezt egy kiváló történész, Tamáska Péter jóvoltából megtudhatjuk, a "vörös gróf" rendelkezésére "zárkaajtajukat egész nap nyitva tarthatták, vendéget fogadhattak. A fogvatartottak levelezését nem cenzúrázták, s a Vörös Újságnak innen küldték az antant nyomása miatt amúgy is gyenge lábakon álló kormányzat megdöntésére uszító cikkeiket."[254] Eme elképesztő támogatásnak is köszönhetően[255], "hamarosan kikiálthatták a proletárdiktatúrát, a kommünt. »Minden a miénk!« jelszóval elkommunizálták a magán- és az egyházi vagyont, az Országház és a Teréz körúti Batthyány-palota pincéiben pedig berendezték kínzókamráikat, amelyeket a pesti nyelv gajdesznek nevezett el." A nemzet nagyjainak szobrait pedig "vörösre festett deszkákkal, drapériákkal takarták el, s Marx, Trockij, Liebknecht és Rosa Luxemburg mellszobrai díszelegtek előttük".[256]

Erkölcsi kérdésekben valószínűleg nem lehet abszolút, támadhatatlan normákat alkotni és követni. Talán egyetlen egy kivételével: a kettős mércézést (a nyilvánvaló igazságtalanságot, hamiskodást), a méltánytalanságot jó érzésű ember képtelen elfogadni, feldolgozni. Elfogadja, hogy voltak "gonosz" (nem-zsidó) magyarok, ha ugyanilyen természetesen hallhat és szólhat arról, hogy voltak "gonosz" (magyar) zsidók. Világosan meg tudja érteni és el tudja fogadni, hogy a zsidóság egy része attól remélte választott hazájában, egyáltalán a nagyvilágban egyenjogúsága megszerzését, a maga érvényesülését, ha a saját vágya szerint formálhatja hazáját s a világot egyaránt. Meg fogja érteni - és másoknak is el fogja tudni magyarázni, másokkal is el fogja tudni fogadtatni -, hogy a "gonoszság" nem fajspecifikus; hogy a magyarok nem bűnösebbek más népeknél, és a zsidók sem bűnösebbek más népcsoportoknál. És annak a kinyilvánítását, hogy a "magyarok" felelősek a zsidók pusztulásáért, bár általánosítás, mégis helyénvalónak ítélhetjük, ha: ha ez a felelősségvállalás nincs kényszerűen, mesterségesen elkülönítve a nemzet többi áldozatáért érzett felelősségtől, és azért vállaljuk, hogy e nemes felelősségvállalással is hangsúlyozzuk együttérzésünket az áldozatok iránt, zsidókért és nem zsidókért egyaránt. Másfelől mondassék ki ugyanilyen magától értetődően, hogy mindkét vörös terror vezérei zsidók voltak, s ez nem tekinthető merő véletlennek (noha ez nem faji, hanem csakis szociológiai okokkal magyarázható), s e zsidók tevékenységét a történelem ítélőszéke ma már egyértelműen nemzetellenesnek minősíti. Mindezt azért kell kimondani, hogy lehetőleg megelőzzünk minden efféle, a magyar nemzet és a magyar zsidóság ellen elkövethető, szörnyű tragédiát. És az antinacionalista törzsbeliek - ha ebben a felelősségben nem akarnának is osztozni velünk - legalább ne nevezzék se hazugnak, se antiszemitának (nácinak, fasisztának stb.) azt, ki csupán a valódi összefüggések feltárásán, megértésén és megértetésén fáradozik.


"Magyar- és nemzetellenesség"

A zsidókat magyarellenességgel, nemzetellenességgel (s az ezekből következő egyéb, "antiszemitizmus"-ra "okokat" szolgáltató tulajdonságokkal és bűnökkel, mint pl. idegenszívűséggel, hazafiatlansággal, hazaárulással, kozmopolitizmussal, világpolgársággal) illető vádakat természetesen a korábbi kategóriák képviselői is hangoztatják: a testi degeneráltságot, jellemhibákat felrovó, védhetetlen antiszemitáktól kezdve, az összeesküvés feltételezőin át, egészen azokig, akikben a rejtőzködés és az arányfelettiség, illetve e kettősségben megmutatkozó ellentmondás ébreszt feloldhatatlan ellenszenvet. Azért "természetesen", mert mindenféle negatív megítélés önkéntelenül is a különbségeket keresi: ha az önazonosságunknak fontos eleme a magyarsághoz való tartozásunk, a hazához, nemzethez való kötődésünk, akkor a nekünk ellenszenveseket rögtön vizsgálatnak vetjük alá, vajon ugyanúgy, vajon eléggé magyarok-e. Hogy ez mennyire így van, mennyire általános szokás, jól lemérhető azon, hogy az "antiszemiták" körében milyen gyakori a mellényúlás: minden további nélkül lezsidózzák azt, aki valamiképpen - akár megjelenésre, akár megnyilvánulására - "furcsának" tűnik.

Fordítva azonban - mint ezt már kiinduláskor is hangoztattam - nem igaz az összefüggés. Azok közül az "antiszemiták" közül, akik úgy vélik, a zsidóság (vagy egy része) magyar- és nemzetellenes, nagyon sokan egyáltalán nem sérelmezik a zsidók valamely "fajtajegyét", nem gyanakszanak összeesküvésre; ám úgy gondolják, hogy a zsidóságra, pontosabban egy részére, történelmi okoknál fogva jellemző - és ez megragadható, leírható -, hogy máshogyan képzeli el a magyarság boldogulását, mint általában a magyarok (azaz, mint a többi, nem zsidó származású magyar). E másság pedig leginkább abban mutatkozik meg, hogy kevésbé fontos számukra a magyar jelképek tisztelete, a magyar nemzeti hagyományok őrzése, a magyar népi-nemzeti kultúra ápolása, megelevenítése, a magyar nemzetrészek összefogása, az anyanemzet és a határon túli magyarság összekapcsolása, egyszóval és általában véve: a magyar nép sorsa. (A "kevésbé fontos" igen gyakran persze nem egyszerűen közömbösségben vagy érdektelenségben mutatkozik meg, hanem heves elutasításban, akár egy-egy jelkép vagy jelképerejű történelmi személyiség esetén.[257]) E felfogás szerint a zsidóság a nemzeti értékek ellenében, ezek kárára az egyetemes értékeket részesíti előnyben, minél gyorsabban nyitna a világra, minél gyorsabban épülne bele a világra kiterjedő politikai és kereskedelmi szövetségekbe. E felfogás hívei cáfolhatatlan bizonyítékokat látnak azokban a történelmi tényekben, amelyek szerint Magyarország két internacionalista (magyar- és nemzetellenes), totális diktatúrájának is túlnyomó részt zsidók voltak a szellemi vezérei és levezénylői (1919-ben és 1945 után). Nem azért (félreértés ne essék), mert a szóban forgó "antiszemiták" úgy gondolnák, hogy nemzeti kérdésekben, a magyarsághoz fűződő viszonyulásuk tekintetében minden zsidó szükségképpen ugyanúgy gondolkodik, ugyanúgy érez; de úgy vélik, hogy a zsidóság egy részére valóban jellemző és meghatározó a magyar- és nemzetellenes gondolkodás, s az ezt tápláló érzület. Ezt nemcsak személyes élmények (tapasztalatok) támasztják alá, hanem statisztikai adatok is.

A Simon János politológus irányításával a magyar parlamenti képviselők körében (2003 februárja és májusa között) végzett felmérés egyik adatsora azt mutatja, hogy az országgal való azonosulás tekintetében óriási különbség van az MDF-esek és az SZDSZ-esek között: az előbbieknek 100 százaléka, az utóbbiaknak kevesebb mint 2/3-a, mindössze 63 százaléka érez erős identitást (1-2. hely) az országgal.[258] A holokauszt szerepéről elmondottak (ld. Kovács Andrásék felmérése), valamint a Zsidóság, baloldaliság című fejezetben kifejtettek alapján (ld. az SZDSZ mint "zsidó párt") nincs okunk feltételezni, hogy a liberális zsidóság egészét ne jellemezné hasonló identitás, és azt sincs okunk feltételezni, hogy az erős identitás hiánya mögött olykor nem húzódik meg valódi magyar- és nemzetellenesség; vagy hogy a hiány nem vált ki olykor valódi magyar- és nemzetellenes cselekedetet.

Amint erről a Háborús vonások című fejezetben már említést tettem, Csoóri Sándor 1990-ben attól félt, hogy "fordított asszimilációs törekvések mutatkoznak az országban: a szabadelvű magyar zsidóság kívánja stílusban és gondolatilag »asszimilálni« a magyarságot", és hogy ehhez a szabad demokraták révén "olyan parlamenti dobbantót ácsolhatott magának, amilyet eddig nem ácsolhatott soha"[259]. Csak később (az "Antiszemita" példatár című fejezetben) foglalkozom azzal az ide kívánkozó kérdéssel, hogy ez az elementáris dühöt és botrányt kiváltó kijelentés (benne a szabad demokraták pártjának zsidó voltára való utalás) valóban antiszemitának tekinthető-e, vagy nem. De már itt jelzem, hogy a kérdést voltaképp az dönti el, valóban létezik-e bármilyen mértékben egységes, összetartó, a magyarság többi részének gondolkodás- és érzésvilágától statisztikailag szignifikánsan különböző zsidó gondolkodás és érzület. Ám ugyancsak fontosnak ítélem már itt utalni arra is, hogy annak eldöntése, antiszemita-e valaki vagy nem, önmagában nem dönti el egyúttal azt is, hogy elítélendő-e (bűnös-e), vagy sem. Mert ha eleve bűnösnek tekintjük a szóban forgó felfogást, akkor a zsidóság köreiben megfogalmazott (deklarált) zsidó különállást hasonlóképp eleve bűnösnek kellene ítélnünk. Ez pedig sem olyan hétköznapi esetekben nem tűnik helyénvalónak, amikor - mondjuk - a szabad demokraták rendezte fórumon (1990-ben) néhányan úgy tiltakoznak e szónoki szóhasználat ellen: "mi, magyarok", hogy a közönség soraiból visszakiabálnak: neem!; majd a pontosításra, hogy politikai értelemben valamennyien magyarok vagyunk, még hevesebben: neeem![260]; sem pedig olyankor, amikor egy Nobel-díjas író, Kertész Imre ad hangot abbeli kétségének, hogy mennyire tekinthető ő magyarnak, s nem rejti véka alá a magyarsággal szemben érzett gyűlöletét, sőt még azt a nyilvánvalóan származásbeli különbségtevést (firtatást) is megengedi magának, hogy bizonyos küzdelmek mögött zsidók és nem-zsidók összecsapását lássa. (A neves író e megnyilvánulásait A feladvány című fejezetben elemzem bővebben.)

Mindenesetre e két példa egyúttal arra is felhívja a figyelmet, hogy hasonlóan az "antiszemita" és "antiszemitizmus" fogalmához, a "magyar- és nemzetellenesség" is tartalmi vizsgálatra, elemzésre szorul. Ezt utóbb (A "magyar- és nemzetellenesség" nyomában című részben) el fogjuk végezni, itt, az "antiszemitizmus" okainak kutatásakor is elengedhetetlen azonban egy vázlatos áttekintés: miből táplálkoznak s milyen formákban nyilvánulnak meg a (vélt vagy valós) magyar- és nemzetellenességek.



Nos, ha létezik zsidó rasszizmus, amely felsőbbrendűségi érzésből (hitből és meggyőződésből); és létezik cionizmus, amely zsidó nemzeti érzésből fakadóan előbbre sorolja a zsidó kultúrát, a zsidó hagyományokat, a zsidó identitásúak egyéni törekvéseit a magyarnál (a magyarokénál); vagy ha létezik zsidó emancipációs törekvés, amely - történelmi felismerések alapján, racionális megfontolásokból - a nemzeti vonások megőrzésével, erősítésével szemben a nemzetek felettit támogatja; s végül ha létezik zsidó sértettség (fájdalom), mely ellenszenvből, és zsidó félelem, mely önvédelemből törekszik a jellegzetesen magyar nemzeti vonások, kötődések, érzések (egyszóval: identitás) rombolására; tehát ha mindez valóságosan létezik, vagy akár csak létezését alapos okkal lehet vélni, akkor az ezekkel szemben a magyar nemzeti érzésűekben-tudatúakban (önazonosságúakban) ébredő védekezés (önvédelem) nem tekinthető eleve támadásnak, kirekesztési próbálkozásnak, fajgyűlöletnek, fasizmusnak, hasonlónak. Ellenkezőleg: egy közösségért való nemes, felelősségteljes aggódásnak. Vagyis újra előttünk a megkerülhetetlen következtetés: a magyar törzsi háború megfékezésének elengedhetetlen feltétele - mindenek előtt és felett - a fogalomtisztázás. A hamis, tarthatatlan érvek elválasztása a valódiaktól. A gyilkos (pusztító, romboló) ösztönű vitázók megkülönböztetése a nemes érzésűektől. Amíg ez a különbségtétel nem történik meg, sűrű, átláthatatlan ködben kaszaboljuk egymást - úgy, hogy valójában nem is tudjuk, ki velünk, ki ellenünk.

Különös, hogy fél évszázaddal ezelőtt Bibó István már megkülönböztette egymástól "a rosszhiszemű németbérenc fajvédelmet" és a "kétségen kívül őszintébb magyar fajvédelmet"[261] (mely a zsidó és a német térfoglalástól egyaránt menteni akarta az országot), mára pedig az efféle különbségtétel szinte teljesen kiveszett. Felelős ezért persze nem csak az antinacionalista törzs (amelynek az összemosás rövid távú politikai haszonként mindenképp kapóra jön), de a nacionalista törzs is, amely nem vette hozzá a szellemi fáradságot (talán mert a gyors csapásokhoz-ellencsapásokhoz ugyancsak jól jött a fogalmi homály). Mindenesetre mint a fehér holló, olyan ritka a Csizmadia Ervin-féle politológus, aki egy hosszú tanulmányt (mondhatnám, politológusi életrajzot) szentel az idevágó tisztázásnak. Makkai Jánosról, egykori országgyűlési képviselőről, számos könyv egykor ünnepelt szerzőjéről, egyben a II. zsidótörvény egyik előkészítőjéről szóló könyve nemcsak amiatt a fordulat miatt érdekes számunkra, hogy "főhőse" az előre nem sejtett tragédia láttán egész életében önkéntes szilenciumnak vetette alá magát, hanem mert a könyv befejező soraiban megnyilvánuló szemlélet akár útmutató (követendő példa) is lehetne mostani közgondolkodásunk számára:

"A ma olvasója számára nem az az érdekes ebben az életműben, hogy Makkai személyében egy újabb antiszemitát mutassunk fel, akinek gondolkodásából és működéséből közvetlenül levezethető mindaz a tragédia, ami a magyar zsidósággal történt. Makkai életműve szerencsére lehetőséget ad arra, hogy ebben a kérdésben nagyon lényeges árnyalatokat is érzékeltessünk. Egész elemzésemben arra törekedtem, hogy a lehető legpontosabban rekonstruáljam mindazokat az elemeket, amelyek a magyar jobboldalt a szélsőjobbtól elválasztják. [...] Nem elítélni, hanem értelmezni akartam."[262]

Mi sem elítélni akarunk, hanem értelmezni, tisztázni: vannak-e hát akkor hazánkban olyan rasszista, cionista, világpolgári vágyású, vérig alázott-sértett, jövőtől aggódó-rettegő zsidók, akik úgy érzik vagy úgy vélik, helyénvaló dolog a magyar nemzeti érzéseknek, kötődéseknek határt szabni? És ennek érdekében vagy gúnyolódni rajtuk, vagy vészharangot kongatni miattuk, s nacionalizmussal, antiszemitizmussal, fasizmussal, szélsőjobboldalisággal, hasonlókkal támadni ellenfeleiket és riogatni a közvéleményt itthon és külföldön egyaránt? Akik aztán felébresztik (felkavarják) a jogos, de legalábbis méltányolandó, magyar nemzetvédő érzéseket-ösztönöket? A Törzsi trilógiában, de még ebben a könyvben és ebben a fejezetben is számos olyan személlyel és esettel találkozhat a tisztelt olvasó, akit és amelyet ide sorolhat. A gondolatmenetem egyértelműségének és helyénvalóságának bizonyítása kedvéért azonban ezúttal részletesen is kifejtek egy példaértékű esetet. Mégpedig Landeszmann főrabbiét.

A Háborús vonások című fejezetben már megemlékeztem arról a nevezetes interjúról, a főrabbi szókimondó kijelentéseiről, amelynek vihara nyomán megszületett a Landeszmann-dosszié, maga az interjúalany pedig külföldi száműzetésbe kényszerült. Ha kivonnánk a zsidó értékeket belőle, a magyar kultúrában "nem maradna más, csak a bőgatya és a fütyülős barack" - mondotta egyebek között a magas rangú zsidó személyiség, aki közösségének mindenképp hivatott tanítója és útmutatója, tehát nem egy a jelentéktelenek és hatástalanok közül. Kijelentéseiből arra a következtetésre kell jutnunk, hogy Landeszmann főrabbi semmiféle tiszteletet nem tanúsít a magyar nemzeti kultúra, ünnepek, szokások, vagy akár a (sors)csapásokat elszenvedett nem-zsidók iránt; olyannyira nem, hogy a magyarságnak nyilvánvalóan súlyos veszteségeket és fájdalmakat okozó zsidóktól (Kun Béláék, Rákosi Mátyásék) sem hajlandó elhatárolódni.

A karácsonyt azért "nem ülik meg" a zsidók, mert ez "nekünk egy teljesen szürke hétköznap" - állítja Landeszmann főrabbi, aki nagyon meri remélni, hogy még karácsonyfát sem állítanak a gyermekeiknek otthonukban. A zsidóság azért nem vállal sorsközösséget a magyar nép hősi halált mártírjaival, "mert a második világháborúban - ellentétben a mai történelemhamisítással - a fasizmus mellett harcoltak a bolsevizmus ellen, és akkor a fasizmus volt a nagyobb veszély". Sem Kun Béláéktól, sem Rákosi Mátyáséktól nem kell elhatárolódnia a magyar zsidóságnak, mert ez (vagyis tőlük elhatárolódni) "egy elmebetegség". Az inkvizíciótól sem határolódott el a katolikus egyház, "Isten nevében gyilkoltak évszázadokon keresztül", "Ki vonja felelősségre őket?".

Felfogását Landeszmann főrabbi - mint vallási közösségének egyik vezetője - bizonyára legalább valamelyes sikerrel terjesztette hitsorsosai között. Azok a nemzetféltők tehát, akik a leghétköznapibb kulturális, oktatási vagy egyéb kérdésekben úgy vélik, hogy a zsidóság szembe helyezkedik a nemzet érdekeivel, nem minden alap nélkül vélekednek így. Ennél is figyelemre méltóbb, hogy az egyik legkényesebb kérdésben a főrabbi határozottan ugyanazt a felfogást képviseli, mint Heller Ágnes "világi" filozófus. E szerint a zsidóságnak nem kell védekeznie az antiszemitizmus ellen, mert - mint mondja - "Az antiszemitáknak rossz az antiszemitizmus, nem nekünk". Magyarán: sokkal kevésbé fontos és zavaró a zsidó-magyar törzsi háborúzás (viszálykodás) annál, mint hogy a zsidóság ne őrizze meg a maga ("választott", "fajtiszta") közösségét, elkerülve a magyarság többi részével való keveredést, a nagyobb közösségben való feloldódást, a beolvadást (asszimilációt). Ebből minden kockáztatás nélkül egy még súlyosabb következtetés is levonható: az ideológiai megfontolás és gyakorlati viselkedés rendkívül széles palettáján egészen bizonyosan megtalálhatók azok, amelyek a törzsi ellentétek tudatos szításán fáradoznak. Médiakönyvemben[263] utalok egy külföldi titkosszolgálatra, amely rendszerváltásunk kezdetén tevékeny részt vállalt az egyik vidéki város zsidó temetőjének meggyalázásában.[264]

Landeszmann főrabbi e nevezetes (1992. karácsonyi) megnyilatkozása egy csapásra szemétbe hajította az addig közkeletű, médiaszerte hangoztatott álláspontot, mely szerint a magyarországi zsidóság - úgy, ahogy van, a maga teljes egészében - éppen olyan elkötelezett, éppen olyan haza- és nemzetszerető része a magyarságnak, mint bárki más, s aki ezt kétségbe merné vonni, az kirekesztő, antiszemita, rasszista. Tárgyilagosan meg kell állapítanunk, hogy vannak olyan magyar zsidók, akik bizonyosan nem kevésbé rasszisták és nacionalisták (zsidóérzelműek és magyarellenesek), mint azok, akiket rasszizmussal és nacionalizmussal (zsidóellenességgel és magyarkodással) vádolnak.

Rögtön három dologról azonban nem szabad megfeledkezni. Először: bár aligha tekinthető egyedinek a Landeszmann-féle "rasszista" felfogás, semmiképpen sem tekinthető általánosnak (a Kovács András-féle felmérés eredményei ezt támasztják alá). Másodszor: a Landeszmann-féle zsidó gőg lehet következmény is, pontosabban visszahatás: válasz arra a magyarkodó nacionalizmusra és antiszemitizmusra, amely a nemzet sorsát egy holokauszt után még mindig hajlamos leginkább a zsidóktól félteni. Végül: Landeszmann főrabbinak sokba került a szókimondás - a zsidó közösségek nyomására el kellett hagynia Magyarországot. S noha aligha lehetett ez a szándéka, őszintesége közvetve jelentős mértékben segítette és segítheti a zsidó - nem-zsidó viszony és valóság jobb megismerését, s növelheti ennek nyomán a közös megoldás megtalálásának, kimunkálásának, a kölcsönösen előnyös együttélés megteremtésének esélyét. Amelynek legfőbb alapja, nem biztos, hogy a szemérmes, kíméletes hallgatás, vagy az egyformaság hangoztatása lenne, mint inkább az eltérő identitások kölcsönös tiszteletben tartása. Ebbe pedig akár az is belefér, hogy egyik fél sem veszi zokon, ha az önazonossághoz tartozó ügyekben a másik más álláspontot és törekvést hangoztat; s nem csak zokon nem veszi, de természetesnek tekinti. Az afféle megállapítások, mint "nemzetellenes", "zsidóellenes", a kölcsönös tisztázások és megértések ideális szintjén esetleg már nem vádak és bélyegek lesznek, hanem tényszerű ("korrekt") megállapítások. Nem felháborodás, hanem tudomásul vétel fogja követni Landeszmann főrabbi kijelentéseit: számára és hívei számára elsősorban a zsidó kultúra, a zsidó önazonosság a fontos, és ami magyar és nemzeti, minden olyan esetben csak másodlagos, amikor a zsidó kultúrát vagy zsidó önazonosságot gyengíti. Ilyen - de csak ilyen - értelemben és viszonylatban érzései tényszerűen nevezhetők magyar- és nemzetellenesnek. A másik oldalról nézve: minden olyan magyar-, illetve nemzeti törekvés, amely a zsidóság kisebb-nagyobb részének (zsidó) identitástudatával, ebből fakadó érzésekkel és érdekekkel ütközik, tényszerűen - az "antiszemita" vád és megbélyegzés mai bűnös szándéka és töltete nélkül - nevezhető majd "zsidóellenesnek".

Talán mondani sem kell, ideális esetben az is mindenki (vagyis mindkét fél) számára világossá válik, hogy egy elsősorban zsidó vagy elsősorban magyar önazonosságúnak semmivel nem lesz több vagy kevesebb joga és kötelezettsége a másikhoz képest. Még a tekintetben sem, hogy a magyar magyarabbnak hirdethesse magát az elsősorban zsidónál, vagy elvitassa ennek abbéli jogát, hogy Magyarországot ugyanannyira a hazájának vélhesse. Nem szükségszerű, hogy ha valaki idegen nyelvet tanul, ez kárára legyen anyanyelvének. Sőt! Ugyanígy nem szükségszerű, hogy ha valakinek erős zsidó vagy magyar (ön)tudata van, az kárára legyen a másikéval közös magyar hazájának, nemzetének. Sőt! A kétségkívül létező és kétségkívül eltérő két identitás nyílt és tisztességes harcából akár a lehetséges legtöbb közös jó is kikeveredhet. Elméletileg. De semmi akadályát nem látom, hogy ne történhessen ugyanez gyakorlatilag is. Még akkor sem, ha az antiszemitizmus gerjesztése, a törzsi háborúzás fenntartása, mint láttuk, sokaknak lehet érdekük. Maga a holokauszt pedig még akár üzlet is.


Kivételezés és Holokauszt-üzlet

Az "antiszemitizmus"-nak az "antiszemiták" szerinti okainak sorában a legutolsó (s mint ilyen, úgy vélem, a legtávolabb áll a valódi - rasszista - antiszemitizmustól): a zsidóság indokolatlan mértékűnek ítélt kivételezettsége, illetve e kivételezés súlyos, a nagyobb ("közös") közösség számára elfogadhatatlan következményei. A kivételezés (privilegizálás) különleges elbírálásban, kettős mérce alkalmazásában, túlzott pozitív diszkriminációban ölt testet, az elfogadhatatlan következmény pedig egyik oldalon a kényszerű hallgatásban, öncenzúrában, felettébb kockázatos véleménynyilvánításban mutatkozik meg, a másik oldalon pedig a Holokauszt-üzlet virágzásában.

Részlet a Magyar Nemzet kölni tudósítójának[265] 2003. június 19-i jelentéséből (Dagad a botrány Friedman körül. A Német Zsidók Központi tanácsának alelnökét kábítószer-fogyasztással gyanúsítják):

"A Friedman-affér óriási hullámokat kavart. A német médiavilág frontharcosai közül senki nem helyezte olyan magasra az erkölcsi mércét, mint ő. Nagyképűsége, tévedhetetlensége, udvariatlansága alig ismert határokat. Eközben élvezte azt a származásából levezetett kiváltságot, amely megvédte a kritikától. Jürgen Möllemann volt az egyetlen politikus, aki vette magának a bátorságot és kijelentette: senki nem növeli úgy az antiszemiták táborát, mint egy bizonyos Friedman úr, a maga intoleráns, gyűlölködő és nagyképű modorával. A liberális Möllemann ezzel elfűrészelte maga alatt a fát, az FDP nem volt hajlandó vállalni a rizikót, hogy antiszemita váddal illessék, és kizárta soraiból a párt elnökhelyettesét, a volt szövetségi minisztert, sőt, alkancellárt. (Möllemann nem sokkal később - vélhetőleg[266] - öngyilkosságot követett el - VDGy.)

A zsidók üldözése - pontosabban a zsidóirtás miatt érzett lelkiismeret-furdalás, illetve a "politikailag korrekt" normaszabályozó ereje folytán - olyan közéleti felfogás alakult ki, amely általában bünteti "a zsidók" bármilyen elmarasztalását, sőt, a "zsidókérdés" bármilyen felvetését. Magyarországon az antinacionalista törzs ugyancsak gyakran él vissza ezzel a helyzettel, s végez az antiszemitizmus elleni harc címén-ürügyén lejárató hadjáratot politikai ellenfeleivel szemben (ld. ehhez mindenekelőtt Az A-fegyver mint sikeres mém című fejezetet - az Első könyv I. részében). A balliberális oldalra billenő ("balra húzó") média készséges támogatást nyújt ehhez; mondhatnánk, még nem tette magáévá Sándor György (fentebb idézett) intelmét ("Az antiszemitizmus a legnagyobb bűnök egyike, ennél nagyobb csak az, ha ártatlanokat vádolnak meg ezzel."). Ama nevezetes Foreign Affairs-es ügyben, amikor az Egyesült Államok legbefolyásosabb külpolitikai folyóiratában Orbán Viktor kormányát minden kendőzés nélkül antiszemitának és nacionalistának nevezték, a magyar baloldali sajtó nemhogy elutasította volna, nemhogy a helyi értékén (politikai taktikaként, céltudatos nyomásgyakorlásként) értékelte volna a képtelen vádat, hanem inkább a maga "igazsága" hangoztatásaként, álláspontjának megerősítéseként mutatta fel. Vélhetnénk azt - s van is ebben csekély igazság -, hogy a balliberális média valóban (bizonyíthatóan) ilyennek (antiszemitának és nacionalistának) gondolta a kormányfőt és kormányát, ezért nem tiltakozott és tiltakozhatott; s ezért nem bírálta Juhász Ferenc honvédelmi minisztert sem, aki a Foreign Affairs nyomán nem annyira leplezetlenül, ám ugyancsak félreérthetetlenül antiszemitának és nacionalistának nevezte Orbán Viktort.[267] De hogy mégsem valódi, tényeken alapuló meggyőződésekről, sokkal inkább politikai játszmákról van itt szó, semmi nem bizonyítja jobban, mint hogy sem Juhász Ferenc, sem az éppen (2003-ban) ugyancsak balra billenő parlament nem vállalta a bírósági megmérettetést; a volt miniszterelnök hiába kívánt jogorvoslattal élni, a parlamenti többség nem volt hajlandó felfüggeszteni a honvédelmi miniszter mentelmi jogát. Óhatatlan, hogy minden ilyen esetben, amikor az antiszemitizmus (és nacionalizmus) elleni harc jelszavával ilyesféle politika üzletelés, haszonszerzés folyik, az ellenkező oldali közvéleményben a tehetetlenség, kiszolgáltatottság és gyűlölet érzései erősödnek. Ennél is sajnálatosabb (s ebben rejlik az "antiszemitázók", az A-fegyver bevetőinek legnagyobb felelőssége), hogy ez a gyűlölet valószínűleg nem azokra fog irányulni, akiket valóban illet, azaz olyan baloldali politikusokra, akiknek esetleg semmi közük a zsidósághoz, viszont politikai haszonszerzésért sokat tesznek az antiszemitizmus gerjesztéséért; hanem a képzelt "rejtőzködőkre", "összeesküvőkre", vagyis a zsidóságra.

Nyilvánvaló, hogy minél nagyobb a távolság a mesterséges és valóságos kép között (pontosabban a kívánatos és a valóságos érzület között), és minél bajosabb erről beszélni (kimondani, hogy "a király meztelen!"), annál könnyebben támaszt tehetetlenséget, kiszolgáltatottságot, s bizonyára gyűlöletet is. Minél kiáltóbb az ellentét egyfelől a zsidóság érvényesülési lehetőségei, sikerei, másfelől az üldözöttség iparszerű hangoztatása, demonstrálása, valamint a politika eszközeivel megkövetelt, sőt, kikényszerített kivételes elbánás (tehát színe és visszája) között, annál több ellenlábasuk támad jobb esetben csak az üzletelőknek, rosszabb esetben általában a zsidóságnak. Az a nem sikertelen törekvés, hogy a "civilizált" világ közvéleményével elfogadtassék a holokauszt egyedisége, hogy több országban is törvénybe iktattassék a holokauszt-tagadás bűne, s kirekesztessenek a "szalonokból" mindazok, aki "relativizálni" akarnák a zsidók elleni népirtás jelentőségét (magyarán más népirtásokkal egyáltalán összehasonlítanák), tehát mindeme törekvés az ellentmondások és ellenérzések természetes táplálója. Aki tisztában van például azzal, hogy Sztálin tizenöt népet irtott ki[268] teljes egészében, csak mert arra készült, hogy majdan a harmadik világháborúban Törökországot elfoglalja, s ezért hasznosnak látta az ottani, határ menti mohamedán népek eltüntetését, nos, az nehezen tudhat másra gondolni, mint hogy a "kivételezés" fő oka éppen nem a szerencsétlenekkel való és "kötelező" ("politikailag korrekt") szolidaritás, hanem egy jól kitervelt üzlet; melynek már nem is csak kellőképpen magas politikai hozamai, hanem bőséges anyagi nyeresége is van.

Antiszemitizmus-e, elvetemültség-e vajon ilyet, ilyesféléket gondolni?

Vagy: feltétlen antiszemitizmus-e az, ha pofátlanságnak ítéljük azt a kétmércés magatartást, amelyet nyilvánvalóan csak kivételezett (védett) helyzete miatt enged meg valaki magának? 2004 nyarán jutott el hozzám a világhálóról az a levél, amelynek első mondata így hangzik: "Az alábbi pofátlanságokban mi a közös?". A levél négy "pofátlanságot" tesz szóvá, négy olyan esetet, amelyben alapos okkal feltételezhetjük, hogy az arrogáns hang használói csak azért engedik meg maguknak a normától való könnyed eltérést, mert a velük nyíltan szembeszállókra hamar rásülhet a zsidóellenesség vádja. Az első eset előzménye, hogy Efraim Zuroff, a - jeruzsálemi székhelyű - Simon Wiesenthal központ igazgatója július közepén Budapesten hivatalosan bejelentette, hogy az intézmény Magyarországon is elindítja akcióját a még élő náci háborús bűnösök felkutatására. Ennek keretében tízezer euró "kompenzáció" fejében adatokat vár a még élő náci háborús bűnösökről. Ezt követően Péterfalvi Attila adatvédelmi biztos egy televíziós nyilatkozatban kifejtette: az ilyen adatokat csak akkor lehet jogszerűen Izraelbe továbbítani, ha "ahhoz az érintett hozzájárul, törvény elrendeli vagy nemzetközi szerződés lehetővé teszi, feltéve, hogy a harmadik ország biztosítja azt a megfelelő védelmet, amit az Európai Unió meghatároz". Zuroff közleményben válaszolt az adatvédelmi biztos észrevételére. A Jeruzsálemben kiadott és az MTI-hez is eljuttatott dokumentumban az Utolsó esély elnevezésű akció irányítója leszögezte: az a kísérlet, hogy jogi alapot találjanak az akció leállítására, nem más, mint "fellengzős erőfeszítés arra, hogy egy látszólag az emberi jogokhoz kapcsolódó kérdést azoknak a védelmére használják, akik soha nem törődtek áldozataik emberi jogaival". "A Wiesenthal Központ akciója már nyolc különböző országban elindult, és sehol nem vonták kétségbe jogszerűségét. Nyilvánvalóan vannak Magyarországon olyanok, akik kétségbeesetten védeni próbálják a helyi náci háborús bűnösöket és kollaboránsokat, akiket még nem vontak felelősségre bűneikért. Egy ilyen kísérlet csak azt mutatja, mennyire fontos az Utolsó esély akció sikere a magyar társadalom számára annak érdekében, hogy képes legyen szembe nézni a magyarok bűnrészességével a holokausztban" - fogalmaztak a közleményben.

A második esetnek is van előzménye: Répássy Róbert, a Fidesz országgyűlési képviselője bejelentést tett, hogy Ron Werber úr, az MSZP izraeli kampánytanácsadója munkavállalási engedély nélkül dolgozik Magyarországon. Az Országos Munkabiztonsági és Munkaügyi Főfelügyelőség 2004. július 14-én kelt levelében arról tájékoztatta a Fidesz politikusát, hogy Ron Werber urat "nem találta munkavégzés közben" (Ezek után Répássy - jobb híján - nyílt levélben fordult Tóbiás Józsefhez, az MSZP igazgatójához és a lakossághoz: ha tudnak róla, hogy Ron Werber külföldi állampolgár hazánkban munkát végez, értesítsék őt, vagy a hatóságot.)

A harmadik eset forrása a Die Presse internetes változata (diepresse.com). A konzervatív bécsi napilap Az EU viselkedése szégyenletes címmel tudósít az Izraelt elítélő ENSZ határozat jeruzsálemi visszhangjáról. Figyelmen kívül hagyva az ENSZ-határozatot, Izrael be kívánja fejezni a Jordán nyugati partján az elválasztó falat. "Jogunk van megvédeni magunkat, és eltökéltük, hogy befejezzük a létesítmény építését" - nyilatkozta Saron külpolitikai tanácsadója és korábbi izraeli ENSZ nagykövet, Dore Gold. 150 ország támogatta a palesztinok által kidolgozott és Jordánia által beterjesztett határozatot, köztük az EU összes tagországa. Hat állam - Izrael és az USA, továbbá Ausztrália és még három csendes-óceáni sziget - szavazott ellene. A határozat elfogadása őt nem lepte meg, mivel az ENSZ-ben a "többség zsarnoksága" az úr, és ott gyakran keltenek hangulatot a zsidó állam ellen - nyilatkozta éles hangon Saron tanácsadója, Raanan Gissin. Az izraeli ENSZ nagykövet, Dan Gillerman mindenekelőtt az EU tagállamokat bírálta, azt vetette a szemükre, hogy "szégyenletesen viselkednek". Megrázta, hogy az unió 25 tagállama a "szörnyen egyoldalú" határozatot támogatta. Különösen Franciaországot bírálta, mondván, Párizs "palesztin barátaik szándékainak megfelelően" befolyásolt más államokat. Az EU soros elnökséget adó ország, Hollandia viselkedése csak növeli Izraelben a kételyt, hogy az európaiak képesek lennének a közel-keleti rendezéshez hozzájárulni - vélekedett Gillerman.

Végül a negyedik eset egy régi, ám annál inkább idevágó történet felidézése: a zsidó államot ENSZ-határozatra hozták létre 1947-ben, azóta azonban, mint a kronológiából is kiderül, sok a feszültség Izrael és az ENSZ kapcsolatában. 1972: Kurt Waldheimet megválasztják az ENSZ főtitkárának. Izrael ezt a világszervezet szégyenének nevezi, mondván, hogy Waldheim a második világháború idején a náci párt tagja volt, és részt vett a zsidók haláltáborokba hurcolásában (később kiderült, hogy az egész vád hamis dokumentumokra épített koholmány). 1975: a közgyűlés határozata rasszizmusnak minősíti a cionizmust. Az ország akkori ENSZ-nagykövete, Hájim Herzog a pódiumon szaggatja szét a dokumentumot.

Nos, óhatatlan, hogy az efféle "pofátlanságokból" előbb-utóbb mindenkinek elege lesz, kivéve azokat, akiknek valamiféle hasznuk származik belőle. Bár különös, mégsem meglepő, hogy legelőször a leghűségesebb szövetséges, a baloldal fordít nyíltan hátat. Az utóbbi néhány év fejleménye - s leginkább Amerika iraki háborújának következménye -, hogy Nyugat-Európa "baloldalán" felütötte fejét a "nyílt zsidó-, illetve Izrael-ellenesség", legalábbis a különféle zsidó szervezetek és izraeli politikai tényezők megítélése szerint. Voltaképp nem történt más, mint hogy ott telt be, mert ott telhetett be a pohár, ahol ez lelkifurdalás (önvád és bűntudat) nélkül megtörténhetett: Nyugat baloldali értelmisége ugyanis soha nem volt antiszemita (mint ahogy ma sem az a szó valódi, "fajüldöző" értelmében), és nem is tartozik politikai felelősséggel a holokauszt bekövetkezéséért. Nem nehéz megjósolni, hogy a kettős mérce alkalmazása előbb-utóbb felemészti Izrael erkölcsi tőkéjét, s egyre több politikai tényező fogja megengedni magának, hogy valós súlyának - a közösségi normáktól való eltérés mértékének - megfelelően reagáljon Izrael és a különféle zsidó szervezetek "barátságtalan" lépéseire. Az a szigorúság, ahogyan Új-Zéland válaszolt két izraeli titkosügynök "pofátlan" akciójára, ma még párját ritkítja, ám akár már a közeljövőben is bevált gyakorlattá válhat. Az ügynökök egy mozgássérült állampolgár útlevelét lopták el, emiatt a szigetország - többek között - elhárította Izrael államfőjének esedékes látogatását.

Számunkra - a dolgok színét és visszáját vizsgálók számára - azonban még fontosabb, hogy mindazok, akiknek a kölcsönös tisztázás és a közös jó érdekük, elmondhatatlanul sokat köszönhetnek azoknak, akiknek igazságkereső szavait zsidó önazonosságuk (származásuk, sorsuk) hitelesíti. Természetesen lehet egy zsidó is elvileg antiszemita és elvetemült, mint ahogy egy kutyabőrös magyar nemesi sarjadék is lehet a magyarság árulója; mégis, számos nagyon hiteles sorsú és nagyon felelős tollú zsidó személyiség van a világban, aki kitéve magát az árulás és megvetés kockázatának, rámutat a zsidósággal kapcsolatos torz és hamis felfogásokra, törekvésekre, ezek veszedelmeire. Képviseltessük most őket egyetlen amerikai zsidóval, egy nagy vihart kavart könyv, A Holokauszt-ipar (Gondolatok a zsidó szenvedés tőkésítéséről) szerzőjével.

Norman G. Finkelstein szülei a varsói gettó és a náci koncentrációs táborok túlélői voltak. Rajtuk kívül az összes rokonát megölték. Nem emlékszik arra, hogy a barátai, vagy az ő szüleik közül bárki valaha is érdeklődött volna az után, amin a szülei keresztülmentek. "Ez nem tiszteletteljes csend volt, hanem érdektelenség. Ennek fényében az ember nem lehet nem szkeptikus, ha látja azokat az értelem-kitöréseket, amelyek a Holokauszt-ipar felfutása után kezdődtek" - jelenti ki művében, majd így folytatja:

"Időnként azt gondolom: az, hogy az amerikai zsidóság felfedezte a náci holokausztot, rosszabb, mintha elfelejtették volna. Igaz, a szüleim magányosan őrlődtek, a nyilvánosságot nem érdekelte a szenvedésük. De nem volt-e ez jobb, mint a zsidó mártíromság közönséges kiárusítása? [...] A szüleim gyakran csodálkoztak, hogy miért háborított fel annyira a náci népirtás eltorzítása, kihasználása. A legkézenfekvőbb válasz az, hogy a Holokausztot arra használják fel, hogy Izrael bűnös politikáját, és az e politikához nyújtott amerikai támogatást igazolják. De van egy személyes oka is. Nekem fontos a családom üldözésének emléke. A Holokauszt-ipar jelenlegi kampánya, amellyel pénzt zsarolnak ki európai országokból a »nélkülöző Holokauszt-áldozatok« nevében, a családom mártíromságát a Monte Carlo-i kaszinó erkölcsi színvonalára süllyesztette. [...] Túl sok köz- és magánpénzt áldoztak a náci népirtás emlékének megörökítésére. Az eredmény jó része értéktelen, és nem a zsidó szenvedésnek, hanem a zsidó nagyzási mániának állít emléke. Már régóta itt lenne az ideje, hogy kitárjuk szívünket mások szenvedései előtt. Ez volt a legfontosabb lecke, amit anyámtól tanultam. [...] Nem vitás, hogy a történelmi különbségeket észre kell vennünk. De hogy erkölcsi különbséget tegyünk a »mi« és az »ő« szenvedésük között, ez maga az erkölcs megcsúfolása."[269]

Természetesen nem állítom, hogy ez az egyetlen helyénvaló ítélet a világszerte gombamód szaporodó holokauszt-megemlékezésekről, emlékművekről, kárpótlásokról. Meg tudom érteni, át tudom érezni egyik - szava szerint félzsidó - családi barátunk viselkedését is, akinek "angyalian ártatlan" nagymamáját pusztították el csupán zsidó származása miatt. Élete sarkalatos kérdésének