SZÉCHENYI ISTVÁN

VILÁG

1831

Jegyzetek és szöveggondozás:
Velkey Ferenc – Fülöp Tamás

Budapest : Neumann Kht., 2002-2003

BEVEZETÉS

A Világ keletkezési körülményei és történeti jelentősége

Széchenyi István Világ vagy is felvilágosító töredékek némi hiba ’s előitélet eligazitására című alkotása 1831-ben jelent meg Pesten, Landerer Nyomtató Intézetében. A rövid cím (Világ) szerepelt a könyv gerincén és a kötéstáblán, s ezért is természetes, hogy utóbb ez a név vált közkeletűvé. Így ez az eredetileg hosszabb című alkotás nyelvileg is beilleszkedett Széchenyi nagy programadó műveinek sorába (Hitel – Világ – Stádium). Az utókor azonban kevesebb figyelmet fordított erre a munkára, mint a reformkor „harsonájaként” méltatott Hitelre, ill. az első rendszeres programként elemzett Stádiumra. Ennek magyarázata a Világ vitairat jellegében keresendő: abban, hogy Széchenyi érvelése ellenfele (gróf Dessewffy József) kritikája körül mozogva kötöttebb volt. A polémia azonban arra is lehetőséget teremtett Széchenyi számára, hogy a Hitelben homályban hagyott elképzeléseit körüljárja. A Világ így döntően koncepciómagyarázat, és ezért gondolati összetettségét, mélységét tekintve a legjelentősebb Széchenyi alkotások közé állítható. Nem választható el a másik két alapmunkától, együtt töltötték be történeti hivatásukat, mint ahogy Arany János is megfogalmazta: „Hitel, Világ és Stádium! ti, három – / Nem kézzel írt könyv, mely bölcsel, tanít, / De a lét és nemlét közti határon / Egekbe nyúló hármas pyramid!”

A Világ keletkezési körülményei a Hitel (1830) fogadtatásával függenek össze. A szűk egy esztendőn belül három magyar és három német kiadást megért Hitel nemcsak olvasó közönséget, hanem állásfoglaló közvéleményt teremtett. Se szeri se száma az ismert megnyilatkozásoknak József főherceg nádortól Német János verpeléti birtokos volt huszárkapitányig; Metternich hercegtől Nemesapáti Kiss Sámuel szilsárkányi evangélikus lelkészig; nagy tekintélyű arisztokratáktól, hölgyektől kancelláriai és kamarai tanácsosokon át vértes kapitányokig, tanárokig, s természetesen a kortárs literátorok között Kazinczytól Berzsenyiig. A mű egyedülálló hatásának titka többrétegű. Egyrészt összefügg a könyv kiváló időzítésével: éppen akkor kezdte kifejteni hatását, amikor az 1830-as európai forradalmak és a hazai megyei operátum viták politikai, szellemi pezsgést idéztek elő, s a jövő útját megjelölő irányadásra a formálódó hazai közvéleménynek a legnagyobb szüksége volt. Az is komoly érdeklődést keltett, – hiszen szokatlan volt –, hogy egy „mágnás” lépett ki javaslataival a nyilvánosság elé, de különösen fokozta a várakozásokat, hogy az Akadémiai felajánlás nyomán nagy erkölcsi tőkével rendelkező gróf Széchenyi István fejtegette könyvben terveit. A szerző kiléte és státusza, 1830 várakozó feszültsége adták a könyv hatásának külső mozzanatait, de természetesen a Hitel jelentőségének kulcsa Széchenyi új helyzetelemzésében és a kornak szóló üzeneteiben rejlett. Ő elemzésének középpontjába a hitel kérdését állította, s ezért a gazdaság szempontjaiból kiindulva festette meg a magyar „feudalizmus” válságának teljes helyzetképét. A munka így nem egyszerűen gazdasági kézikönyv, hanem elvi alapvetés, társadalombírálat, helyzetelemzés és program. Széchenyi bebizonyította, hogy a szegénység valódi oka nem a gazdaságban, hanem a „feudális” társadalmi szerkezet, a „szisztéma”, az alkotmány elavultságában rejlik. E felismeréshez mérte a gyógymódot, és lényegében a „feudalizmus” felszámolásának hosszú távú, részletes programját ajánlotta megvalósításra. A törvények (alkotmány) átalakításnak Széchenyi által megfogalmazott terve (pl. az ősiség, robot, kilenced eltörlése) alapvetően ütközött az évszázados, „sarkalatos” jogok eszméjéhez ragaszkodó nemesi értékvilággal. Széchenyi ezt az ütközetet tudatosan vállalta, hosszasan bizonygatta, hogy a régi törvény „nem kötheti” meg az új kor kezét, sőt szinte provokatívan állította pellengérre a hibás nézeteket, megszokásokat. Vállalt célja volt a közgondolkodás átformálása, s ezért a maradiságot és annak érveit könyörtelen gúnnyal bírálta, ill. a reális ön- és körülmény-ismeretben jelölte meg a változás kiindulópontját. Azt érzékeltette, hogy a polgári átalakulást értelmi, viselkedésbeli, kulturális és morális fordulatnak kell megelőlegezni, kísérni.

A Hitel erős társadalom-és közgondolkodás-bírálatával, rendszer-átalakító üzenetével méltán osztotta meg olvasóközönségét, s a szerzőhöz érkező hírek rendre arról tanúskodtak, hogy műve vagy azonosulást váltott ki, vagy éppen ellenkezőleg egyértelmű, sőt durva elutasítást eredményezett. Az új orientálódás alapképlete jelölődött ki általa: a haladás és maradás, immár a rendszer gyökeres átalakításának szempontjából elválasztó kettőssége. A mű kritikus bírálói ill. az önmaguk világát leginkább megtámadottnak érző régimódi nemesek, azok, akik parasztlázítónak, birtokháborítónak és alkotmány-felforgatónak nevezték, a rendszer fennálló kereteit választották. Mindezért nem véletlen, hogy a „régi világ” egyik „jobbja”, a rendi kategóriákban gondolkodó óvatos reformer, gróf Dessewffy József, aki egyáltalán nem számított a merev kiváltságvédelem képviselőjének szintén nyilvános bírálat alá vette a művet. Könyvnyi állásfoglalása: A „Hitel” czímű munka Taglalatja már 1830 decemberében megjelent Kassán és Lipcsében (ott: németül). A könyv belső borítóján a tervezett kiadási dátum miatt szerepel 1831. Újabb, de az eredeti nyelvállapotot követő hozzáférhető kiadása: Gróf Széchenyi István Összes Munkái. 2. kötet. Gróf Széchenyi István Hitel. A Taglalat és a Hitellel foglalkozó kisebb iratok. Szerk. és bev.: Dr. Ifj. Iványi-Grünwald Béla. Bp., 1930. 497-648.

Dessewffy József gróf (1771-1843) a magyar politikai és kulturális közélet mértékadó személyisége volt a XIX. század első harmadában. A jómódú (de nagy adósságokkal terhelt birtokot öröklő) gróf közéleti szerepvállalása az 1790/91-es országgyűlés után, a rendi-nemzeti értékrend jegyében vette kezdetét. Mivel hivatali pályája nem mozdult előre, s mivel a katonai karrier kevéssé vonzotta (a Napóleon elleni 1795-ös hadjáratban, mint Szabolcs vármegye nemesi felkelőinek kapitánya vett részt), ezért a sok energiáját fölemésztő gazdálkodás mellett a hazai (országos és megyei) politika, ill. a nemzeti kultúra kötötte le figyelmét. 1802-től az országgyűléseken – ahol is azoknak az észak-kelet magyarországi megyéknek volt a vármegyei követe, ahol birtokai feküdtek (1802: Sáros; 1805 és 1807: Zemplén; 1811/12 és 1825/27: Szabolcs) – a rendi ellenzék tekintélyei közé emelkedett. Szemléletét a rendi értékvilág határozta meg, de állásfoglalásaiban (beszédek, értekezések, röpiratok) hangsúlyosan megjelent a nemzeti elkötelezettségű reform óvatos gondolata, az úrbéri terhek lazítása, az előleges cenzúra eltörlése, a sajtószabadság kivívása stb. Mint a régi kultúrapártoló főurak egyik tipikus képviselője egyszerre volt (dilettáns) szépíró és elkötelezett mecénás. Támogatta a magyar nyelv és irodalom fejlesztését, részt vett kulturális intézmények létrehozásában. S bár a kor majd mindegyik szépirodalmi folyóiratába és évkönyvébe küldött egy-egy művet (dalok, ódák, episztolák stb.), mégis inkább azért őrizte meg nevét az irodalomtörténet, mert pártfogója és szellemi vezére volt a Felsőmagyarországi Minerva című folyóiratnak (1825-1836), s mert a Kazinczy Ferenccel való levelezése a korszak egyik legjelentősebb kordokumentumának tekinthető. 1825 után ő is részt vett az Akadémia alapszabályait kidolgozó bizottságában, s nemzeti értékrendje abban is megmutatkozott, hogy 1825-ben dicsőítő ódát írt A szép példa: gróf Széchenyi Istvánhoz címmel az Akadémia felajánlást tevő grófhoz. Az 1830-as évek elején kialakuló nyilvános vitái azonban már egyértelművé tették, hogy mind az irodalmi közélet új jelenségei s mind a polgári reformokat célul tűző nemzeti-liberális mozgalom idegen világ volt a számára. Először a fiatal irodalom egyik vezéralakjával, Bajza Józseffel csapott össze a Conservations-lexikoni pör néven elhíresült polémiában, majd Széchenyi Hitelét taglalva (A „Hitel” czímű munka Taglalatja) határolódott el az új szellemű reformoktól. A reformok gondolata azonban nem volt idegen tőle. A rendi-nemzeti korszerűsödésen gondolkodó pályatársaihoz (pl. Felsőbüki Nagy Pálhoz) hasonlóan abban bízott, hogy óvatos reformokkal a rendi Magyarország fokozatosan erősebbé tehető. Felvetett – az adózó nép „atyai” támogatása jegyében – akár a jobbágy megváltakozását segítő szempontokat is. Politikai pályáján pedig azt a rendi-ellenzéki hagyományt követte, amelyik az ország gazdasági önállósága és rendi-alkotmányos önkormányzata érdekében állt szemben az udvarral. A Taglalat ezen összetett értékrend jegyében az elutasító kritika mellett sok megfontolandó javaslatot tartalmazott, hiszen Dessewffy elfogadta a jobbágyi megváltakozás, a szólás- és sajtószabadság, a részleges nemesi adózás (hozzájárulás a házipénztárhoz) stb. gondolatait. Részletes bírálatában azonban inkább kisszerű részletkérdések körül forgolódott, és Széchenyit, az angliai tapasztalatait ötletszerűen átültetető álmodozónak, a hazai viszonyokra alkalmazhatatlan teóriák követőjének mutatta be. A két közelítés különbözősége így egyértelműen megmutatkozott: Dessewffy terveinek csomópontjában a „sarkalatos törvények” változtathatatlanságának elve állt, és a régi típusú sérelmi ellenzékiség érveit – a hátramaradás okozója egyedül a bécsi kormány – ötvözte konzervatív célú, a rendiséget meg nem bontó, mezőgazdaság-centrikus reformterveivel.

Széchenyit azonnal vitára késztette a támadás, és már 1830 decemberében (a Taglalat megjelenésének hónapjában) hozzáfogott vitairatának megírásához. (1830. december 9-én utalt naplójában először a Taglalat megjelenésére – „Sok szúrás és epe ellenem” –, 15-én pedig már a válaszadást is elhatározta: „Majd felelek neki – kíméletesen.”) Bő hat hónapi munka után (1831. július 9-én) jelent meg a Világ 3250 példányban, azzal az egyértelmű céllal, hogy „megvilágosítva” szerzője reform-koncepcióját és cáfolja Dessewffy nézeteit.

A mű gondolatmenete ebből a két irányból építkezik. Egyrészt Dessewffy műve jelölt ki több olyan vita-témát, amelyre a Széchenyinek reagálnia kellett, másrészt pedig a Hitel logikájából is következett a folytatás, a kiegészítés szükségessége. Széchenyi nem megismételte a Hitelben leírtakat, hanem a hangsúlyokat áthelyezve egy másik nézőpontot alkalmazva – némileg az aktuális politikai és vita helyzethez igazodva – fejtette ki reformelképzeléseit. Amíg a Hitel egyszerre célozta a törvényszerkezet (alkotmány) és a nemesség átalakítását, addig a Világban az utóbbira került nagyobb hangsúly: Széchenyi a „közértelmesség” és „nemzetiség” fejlődési útját tisztázta. A munka lapjain egy lassú társadalomátalakulási folyamat modellje körvonalazódik, amely a nemesség önátalakításával indul, s amelynek a „tökéletes lelki független” emberek a jellegadói. Széchenyi olyan szűk szellemi elitet akart teremteni (a Világban körülírt kritériumainak csak kevés kortársa felelt meg), mely az Egyesületek, a Kaszinó és a Pesti lóverseny (hosszan értelmezte alkotásainak funkcióját) által összpontosulva a nemzeti és polgári fejlődés vezető erejévé válik. E folyamat felvázolása mellett azonban Széchenyi többször újra megerősítette, hogy a kiváltságokra épülő alkotmány nem megszilárdítandó, – mint ahogy Dessewffy reformjaival célozza – hanem gyökeresen átalakítandó.

Élesen elutasította időszerűtlennek tartva bírálójának közjogi sérelmi ellenzéki érveit is. Ekkor Széchenyi úgy látta (azt hangsúlyozta), bízni lehet a kormányban, mert az a helyes útra tért, vagy legalábbis nemzeti „kifejlésünket”, amit „magunk is előremozdíthatunk” hátráltatni nem akarja. Bizonyította, hogy a merev pozíciók szerint szerveződő, a rendi ellenzékiek és az aulikusok (udvarhűek) közötti politikai kötélhúzásra épülő magyar közélet terméketlen. A haladást állította mércéül, és tudatosan „kilépett” az akkori politikai játéktérből. Azt is világossá tette, hogy a régi ellenzékiség sémái nem segítik elő a fejlődést, hanem rossz beidegződésekhez (felelősségáthárítás) és az udvarral fölösleges politikai perpatvarhoz vezetnek. A már elavulóban lévő és korábban is erőtlen rendi, ill. az éppen kibontakozó, új távlatot nyitó, mozgalommá terebélyesedő liberális-nemzeti reform-értékrendek ütköztek össze ebben a polémiában. A vita egyértelművé tette, hogy a mélyen gyökerező korproblémákhoz és a valóban korszerű átalakításhoz már csak a rendiség alapjain túllépő szemlélettel lehet eljutni.

A polémia jegyében alkalma adódott Széchenyinek arra is, hogy nemzetfölfogását magyarázza. Egy olyan polgári nemzet jövőképe sejlett fel írásában, amelynek alapját az etnikai-nyelvi-kulturális összetartozás adja, s amely szétfeszíti a „nemesi natio” (kiváltságosokat magába foglaló) zárt világát, hiszen az etnikai-kulturális közösségnek természetszerűleg rendi korlátozás nélkül tagja minden magyarul beszélő, gondolkodó és érző honlakos. A „nemzetiség” akkor tölthetné be valójában világtörténeti hivatását, ha a jogok és kötelességek azonossága is eggyé forrasztaná az új közösséget, azaz, ha a magyar alkotmány „kilenc millió alapra állíttatnék”. A fokozatos jogkiterjesztés útját jelölte meg, amikor a szabadság kiterjesztése és a kiváltságrendszer lebontása mellett érvelt. Az érdekegyesítő politika a Hitelnél hangsúlyosabban jelent meg a Világban, és Dessewffy rendi-nemzeti múltszemléletével szemben rögzítette, hogy a nemzet ereje, jövője csak lényegi reformokkal érhető el: „sem magas állású sem boldog mindaddig nem leend Magyarország, míg a népet nem emeljük a nemzet sorába, azaz még Hunnia interessék [érdekek] által örökre privilegiált [kiváltságolt] tartománybul nem lesz interessék által örökre egyesülendő szabad országgá”.

A Világ történeti jelentősége és forrásértéke mindezért többrétegű: különösen jelentős abban a tekintetben, hogy Széchenyi reformkoncepciójának összetettségét, elsőszülött alkotásainak (pl. Kaszinó) funkcióját megvilágítja. Rendkívül fontosak eszmetörténeti vonatkozásai, mivel Széchenyi ekkor tudatosan törekedett a polgári nemzetfogalom és szabadságértelmezés megalapozására. A reformkor politika- és politikai gondolkodástörténetében pedig azzal töltötte be hivatását, hogy a régi ellenzéki politikai sémákat visszautasítva az érdekegyesítés elvére épülő liberális-nemzeti reformmozgalom irányát erősítette meg.

A kiadás sajátosságai

Széchenyi István Világ vagy is felvilágosító töredékek némi hiba ’s előitélet eligazitására című alkotása először 1831-es dátummal (valójában még 1830 decemberében) jelent meg Pesten, Landerer Nyomtató Intézetében. Az első és az 1832-es (németre fordított) kiadás után csak a századfordulón lett teljes egészében újra megjelentetve a Gróf Széchenyi István munkái II. sorozat I. kötetében (S.a.r.: Szily Kálmán. Bp., 1904.). Az eredeti szöveget és annak formáját pontosan követő MTA kiadást, azóta újabb, szintén az eredeti szövegállapotot híven visszaadó változatok – reprint és miniatűr reprint kiadás (Bp., 1984.) ill. cd (gróf Széchenyi István minden írása. Logod Bt, 2001.) – követték. A Világ egyes részei az utóbbi másfél évszázad alatt fel-feltűntek „korszerű kivonatokban”, válogatott szövegkiadásokban is.

A Világ itt olvasható változata teljes de modernizált kiadás: egyszerre törekszik a Széchenyi mű egészének visszaadására és a modern magyar nyelvállapothoz való igazítására. A nyelvi adaptációra azért volt szükség, mert a XIX. század első felének értekező prózája ma már (a nem történész, irodalomtörténész) olvasó számára alig-alig érthető, és az interneten hozzáférhető szövegvariánsnak széles olvasóközönséget kell megcéloznia. Az adaptáció során a következő normákat, szabályokat követtük:

1, A szöveg – lehetőségek szerint – a mai helyesírást, nyelvtani rendszert követi:

Az eredetihez képest így változhatott a betűk alakja (pl. cz – c); a magán- és mássalhangzók hosszúsága; az idegen szavak, nevek írásmódja; az összetett szavak írásképe (külön- és egybeírás); a rövidítések formája (pl. ’s a’ t. – stb.) és a központozás. Természetesen elmaradtak a betűkihagyást jelző aposztrófok (’s, a’). Széchenyi sajátos dunántúlias toldalékolását (pl. leveleibűl, Törökországbul), bár ő saját nyelvi korrektorával szemben egykor ragaszkodott hozzá, mégis elhagytuk (a címsorok esetében a jegyzet megőrzi), mert több esetben értelemzavaró. Az igeragozási rendszerből azóta „eltűnt” folyamatos múlt idő helyébe a mai változat lépett (pl. utazál – utaztál). Csak azok a régies formák szerepelnek eredeti alakjukban, amelyeket a mai köznyelv még elfogad, megért (pl. a folyamatos melléknévi igenév -ván, -vén képzője). A régies műveltető és szenvedő szerkezeteket általában (indokolt esetekben) a mai köznyelvi formára alakítottuk át. Az idegen vagy idegen eredetű szavak (elsősorban latin és görög) esetében a mai helyesírás által elfogadott változatot használtuk. A magyar toldalékokkal ellátott idegen szavaknál, lehetőség szerint, az idegen nyelvi (eredeti) szóalakot a vonatkozó hivatkozás közli.

2, A szöveg szókészletének, mondatszerkezetének szükségszerű módosításai:

A Széchenyi által használt, és általa is annak tekintett idegen szavakat, kifejezéseket a jegyzetek magyarázzák meg. A Széchenyi által még természetesen használt, de ma már idegenként ható, ismeretlen, nehezen érthető szavakat, amennyiben lehetett modern változatra cseréltük. Ahol a régi szó nem volt „lefordítható” pontosan a mai nyelvre, ott a vonatkozó jegyzetben Széchenyi eredeti verzióját is megjelöltük. A mai köznyelvben nem, vagy más értelemben szereplő szavakat a mai szóhasználatnak megfelelő szavakra cseréltük, az eredeti kifejezést pedig – a sajátos szóhasználat esetén – a vonatkozó jegyzetben jelöltük. Az utalószavak és kötőszavak esetében sok változtatásra (modernizálásra) volt szükség. A hosszabb, nehezen érthető mondatok esetében olykor a struktúra ill. a szórend megváltoztatásával, ill. több mondatba tagolással egyszerűsítettünk. Csak különösen indokolt esetben került sor a mondat jelentését világossá tevő új szó betoldására.

3, Formai változtatások

Széchenyi bőséges kiemeléseit pontosan visszaadja a kiadás. A nagybetűvel kiemelt szavak vagy megszólítások; a dőlt betűvel nyomtatott idézetek, gondolatsorok megmaradtak az eredeti formájukban; a ritkított betűs kiemelések viszont technikai okok miatt félkövér (fett) formában jelennek meg. Külön csak ebben az esetben jelöljük meg, hogy azok Széchenyitől származnak. Mivel az eredeti műben szereplő szaggatott lénia (– – –) vagy a cenzúra törlése, vagy Széchenyi továbbgondolásra késztető üzenete miatt került a szövegbe, ezért ugyanúgy megmaradt. A fejezetre tagolás az eredeti változatot követi.

4, A jegyzetek

A kiadás jegyzetanyagában nem pusztán a nevek, idegen kifejezések, idézetek műcímek, stb. feloldására törekedtünk, hanem a szöveg adaptációja miatt, – ami feltétlenül megkövetelte az értelmezést –, magyarázó, fogalom-értelmező és a történelmi háttérre vonatkozó jegyzeteket is készítettünk.

Velkey Ferenc

Gróf Széchenyi István:

VILÁG

VAGYIS FELVILÁGOSÍTÓ TÖREDÉKEK NÉMI HIBA
S ELŐÍTÉLET ELIGAZÍTÁSÁRA^[1]

JÓAKARÓIMHOZ^[4]

______

Számos példa áll előttünk, hogy milyen ellenkező benyomást tehet ugyanaz a könyv különböző olvasóra. Aki azt együttérzéssel forgatja, mindent észrevesz, mindent meglát, amit a szerző nem tudott vagy nem mert világosabban kifejteni; a kétségest, homályost lehetőleg jóra magyarázza, a hiányokat pótolja, a szakadásokat összekapcsolja – szóval: a szerzővel úgy bánik, mint barát a baráttal. És ahogyan az elfogadja társa^[5] gyengeségeit, csak jellemének fő vonásait tekinti, úgy nem néz amaz^[6] a munka egyes gyarlóságaira, hanem az Egészről hoz ítéletet. Ki ellenben a szerzőt – tán nem is sejtve – nem kedveli, s úgy szólván azon célból veszi munkáját kézbe, hogy annak csak hibáit keresgélje ki, természetesen sűrű ködben munkálódik; igen közel állva a tárgyhoz, azt – mint a nem elég távolságban lévő képet – elfogult szemmel s csak föltűnőbb és élesebb részei szerint ítéli, s így az egésznek összefüggése mindig homályban vagy ferde világosságban^[7] marad szemei előtt.

Minthogy tehát könyv-megítélésben részrehajlás nélküli tán soha még senki nem volt, olyan nyájas és együttműködő^[8] olvasókra van szüksége a szerzőnek, kiknek szemeiben minden tárgy kedvező színben tűnik fel; mert e nélkül a legnagyobb fáradozásnak sem lehet legkisebb sikere sem; s kivált ott, hol inkább csak gondolkozásra lehet késztetni, mintsem világosan szólni.

Éppen azért szentelem ez Értekezést Jóakaróimnak^[9] – igen jól tudván, hogy „együttérzésük nélkül semmiben sem boldogulhatok” –, mert tekintetbe fogják venni körülményeinket, amelyekben élnünk kell; át fogják látni, milyen súlyos, s mégis mennyire szükséges némely tárgyakról, ha csak félig érthetően is szólni már valahára. S így nem annyira igazságos, mint inkább barátságos ítéletüket várom, melyre támaszkodván remélem, azt sem veszik rossz néven, sőt megbocsátnak, ha az egész könyvön keresztül, szinte minden lapon, csekély személyemmel találkoznak. Ezt kikerülnöm azonban lehetetlen, mert a körülmények következtében oly keserves és szigorú helyzetbe vagyok állítva, melyből nem szabadulhatok ki semmiképpen anélkül, hogy vagy egészen érthetetlen ne legyek, vagy gondolataim s tetteimről igen sokszor szólván, a társasági szokásokat ne sértsem meg.

Ezeket előre bocsátván, magamat legszívesebb hajlandóságukba ajánlom, egyszersmind kimeríthetetlen béketűrésüket kérem.

TARTALOM^[10]

______

Az egész munka veleje[11] Előszó Ön- és körülményismereti töredékek[12] A Taglalatban[13] előforduló néhány állítás Szerencsétlen ideák Vallomások Ész és szív Egyesületek Kaszinó[14] Pesti lóverseny Töredékek egy Angol leveleiből[15] Végszó Magyarázatok

TUDNIVALÓ

______

Homály és tévedés elhárítása végett az Olvasót mindenekelőtt szükségesnek tartom arra figyelmeztetni: hogy mivel a lefolyt esztendőben Gróf Dessewffy József^[16] Hitel című munkám Taglalatját^[17] kiadni méltóztatott, e felvilágosító Töredékeket egyenesen hozzá intézni tartom a legcélirányosabbnak, s e tekintetben azzal a szabadsággal élek, hogy az Előszónak XXI-ik lapja után mindig a tisztelt Grófhoz szólok.

AZ EGÉSZ MUNKA VELEJE^[18]

______

A közönséggel meg akarom ismertetni, s el akarom fogadtatni, hogy Magyarország mindenben hátra van, mert amíg ezen önvallomáson túl nem esünk, mindaddig helyből nem mozdulhatunk, vagy előmenetelünk reményét palliatívákra^[19] állítjuk.

Megmutatni iparkodom, hogy a Magyar egy erőtől pezsgő fiatal nép^[20], mely csodálatos magasságra emelheti magát, s minden lehet, ha Közértelmességét^[21] s Nemzetiségét^[22]* tökéletesen kifejti.

Arról kívánom meggyőzni Olvasóimat, hogy Közértelmességünk^[23] s Nemzetiségünk^[24]*; habár tízszer annyi történne fejlődésünk érdekében az ország különböző részeiben, mint amennyi a közelebbi időkben történt; mégsem fejlődhet ki tökéletesen, s így a hon sem emelkedhet nevezetes s hozzá illő magasságra, amíg annak elkülönülő^[25] részei Buda s Pesten nem egyesülnek.

Végkövetkeztetésem az, hogy nemzeti közértelmességünk^[26] s felemelkedésünk nyomán erősebb lesz a királyi szék, csinosabb a szántóvető kalibája^[27], s a lehető legnagyobb résznek szíve megelégedéssel s körülményei szerencsével lesznek teli.^[28]

Ez a lényege az egész munkának, de korántsem kimerítő tartalma vagy rendszeres váza, amit a mindenkori figyelembe ajánlok.

Én itt sem a Hitel kimerítő apológiáját^[29] írni, sem a Taglalatban^[30] előforduló minden gondolatok – ítéletem szerinti – helyes vagy helytelen létét vizsgálat alá venni nem fogom. A Hitel hiányainak betöltését s annak hazánkra való alkalmazását idővel tán más munkámban adom elő. Gróf Dessewffy József^[31] helyes gondolatait hosszú okoskodásokkal nem fontolgatom, mert azok úgy is jó helyen állnak. Mindazokat a számtalan kisebb jelentőségű tárgyakat pedig, melyek a Taglalatban^[32] fordulnak elő, s melyeknek lényegét másképpen látom mint Ő, itt előhozni hasztalannak tartom, s azok józan eligazítását másokra s az időre bízom. S így helytelen hiedelmei s állításai közül csak a nagyobbakat veszem elő, melyek hazánk előmenetele vagy további fáradozásaim útjában állni látszanak. Ezeket is csak töredékek gyanánt, s nem merev rendszerrel adom elő, mert az első mód kevesebb időt kíván, – amiben nem igen bővelkedem – s a gondolkozóknak mégis elég világosságot^[33] nyújt; a másik ellenben tán unalmas lenne, engem pedig arra ítélne, hogy egyet többször ne mondjak. Pedig némelyeket pl. Közértelmesség^[34], nemzeti fejlődés, eldarabolt erők egyesülése, Magyarság – – – – – – – – – – – – – – – s több effélét annyiszor szándékozom ismételni, amennyiszer csak lehet; mert azon remény fejében, hogy elfogadtatom néhány gondolatomat, szívesen eltűröm a többség ítéletét, ha engem, egy magát szüntelen ismétlő szerzőnek tart is. Rendszeres vázát tehát töredék munkámnak elő nem mutathatom; sőt azt vagyok kénytelen előre jelenteni, hogy vizsgálataim haladtában sem tartok kézzelfogható rendet, mert a különböző tárgyak egybekötése, s egy tárgynak a másikba folyása miatt ez lehetetlen, vagy legalábbis tehetségemet felmúlja. Felvilágosításaim majd egyik majd másik ágára lépek, s tán csak az egész munka elolvasása után tűnik fel némi világosságban^[35] annak említett fő mondanivalója.

ELŐSZÓ

Hitel című munkám – amely csak kezdete még, egy általam talán később jobban kimeríteni szándékozott tárgynak – rövid idő leforgása alatt sok fejtegetésre, gondolatcserére és megfontolásra nyújtott alkalmat. Ez hiúságomat megnövelte, de valójában nem abból az okból, mintha igen jól át nem láttam volna, hogy mennyire telis-tele van hiányokkal, hanem mert előre látható sejtéseim pontról-pontra beteljesültek. A Hitelről szólni kötelességemnek tartottam, azért, mert világosan fénylett lelkem előtt, hogy milyen előre ki nem számítható hatalmas varázserővel emelhetné honunkat rövid időn belül boldogabb életre

a Hitel jobb állása.^[36]

Ezzel a meggyőződéssel hallgatnom, s azt, amit hazánk javára olyannyira hasznosnak tartok, eltitkolnom, lelkiismeretem szerint – mert vannak különböző lelkiismeretek – igen-igen nagy bűn lett volna. Így tehát elszántam magam erről a tárgyról okoskodni, még akkor is, ha Kasszandra^[37] sorsa várna is rám ezért.^[38] Úgy gondoltam, hogy akár csak egy szép álom, akár maga a valóság az, amit látok, hűen elmondom, mert a hitel kérdése komoly dolog, legfeljebb csak végső következményei megmosolyogtatók. Hiszen másoknak is sikerült már hazánk történetében – néhány más, hasonlóan aprónak látszó, de hatalmas mozgató rugó segítségével – a kopár vidékekből Édent varázsolnia. Azt gondoltam, megpróbálom, jóllehet sokat tűnődtem azon, hogy vajon nálam sokkal okosabb emberek miért nem próbálták már meg régóta kifejteni ezt a témát, s miért kóvályognak félénken azon forrás körül, amelyből bátran kellene bő áldást meríteni, s amely áldás hazánk minden lakosára áradna? Vajon miért nem közlik tudományaikat, ismereteiket, tapasztalataikat a közönséggel, miért csak a maguk kis körében okoskodnak olyan tárgyról, amely valóban nem szorult arra, hogy sötétségben legyen, hanem még varázslatosabban fejlődne ki a fejedelmi nap legfényesebb sugaraiban? S vajon miért várnak rám, egy olyan emberre, aki sokkal tehetségtelenebb, mint ők? Így tanakodtam, s arra gondoltam, mégiscsak jobb, ha én pendítem meg a húrt, annál, mint ha senki sem tenné, ezért munkához kezdtem. Hogy mennyit fáradtam, mennyit munkálkodtam, mennyit aggódtam ezen elhatározás nyomán, amíg a darabokból álló munkát üggyel-bajjal össze tudtam illeszteni, azt valóban szégyelleném ismertetni, mert magamat annyira tudatlannak, s felkészületlennek találtam, hogy több hónap telt el addig, amíg csak ezt az igen egyszerű kérdést képes voltam elrendezni magamban:

„Milyen formában és milyen cím alatt bocsássam vizsgálatimat világra?!”

Kisded korom óta önmagam és körülményeim megismerése volt vizsgálódásaim fő tárgya, jóllehet ebben a szép, de silány tudományban nem túl nagy előrelépéseket tettem, s ezért mindennap csalódnom kell. Úgy látszik, hogy abban mégis igazam volt, hogy a Hitelt éppen abban a formában bocsátottam közre, amelyben az olvasóközönség kezei között napjainkban is forog. A Hitelről szóló mondanivaló ugyanis – még abban az esetben is, ha minden okoskodás kizárólag csak erre a témára irányul, s maga a tárgy, Magyarország állapotára alkalmazva a lehető legtökéletesebben kimerítésre kerül – olyannyira hosszadalmas, olyannyira szigorú – s aki ezt nem hiszi el, kérem tekintse meg többek között Nebenius legújabb munkáját^[39] –, hogy annak kidolgozására több esztendő, kinyomtatására több kötet, olvasására pedig – ki kell nyíltan mondanom – szélesebb, figyelmesebb és olvasáshoz szokottabb közönség kell, mint amilyen a magyar. Úgy okoskodtam, hogyha csak kevés kéz között forog a könyv, akkor nem lesz túl nagy haszna, mert az a kevés ember, akik minden magyar könyvet megvesznek, úgyis tudják jól, hogy mennyire égető szükségünk van hitelre, a külföldi könyvekben pedig ezt a témát minden bizonnyal szépen kifejtve megtalálják, amit én talán csak igen tökéletlenül és felszínesen vagyok képes érinteni. Ezek helyett – úgy véltem –, hogy inkább azokat kell olvasásra ösztönözni, akik mulatságosabb témájú külföldi munkákon, itthoni latin (?) törvénykönyveken, vagy kalendáriumon kívül más művek olvasásához eddig nemigen szoktak hozzá. Önmagam alapján ítéltem meg a közönséget, s nem csalatkoztam. Míg ugyanis bennem az olvasás iránti kedv nem vert erősebb gyökeret, addig száraz és komoly témájú könyveket nem olvashattam. Elkezdtem ugyan többször is, de mert nem boldogultam a könyvvel, elhajítottam azt. Amíg végül néhány esztendő múlva – legnagyobb bámulatomra – ezeket a műveket nagy gyönyörűséggel kezdtem el forgatni, s az emberi képzelőerőre ható könyveket pedig, amelyek fiatal korunkban néhány pillanatra ugyan a mennyekbe ragadnak bennünket, felületesnek és üresnek találtam.

A nemzeteknek ugyanúgy vannak életszakaszai^[40], miként az embereknek. Én magyar hazámat igen fiatalnak tartom^[41], s ifjúságának több nevezetes jele közé számítom azt is, hogy aránytalanul több – a képzelet forrásából fakadó – költői sajátossággal és tehetséggel bír, mint az ítélőképességnek olyan komolyabb jellemzőivel, amelyek inkább már az idősebb nemzeteknél fejlődtek ki. Tapasztaltam ugyan, hogy néhány költői Remekművünknek meglehetősen nagy sikere volt – ámbár azok is szebb sorsra volnának érdemesek –, ám tudományos tárgyú könyveink azonban, bármennyire jók és hasznosak is (ha olyan fiatal nemzet^[42] nem volna a magyar nép, akár azt is mondhatnánk, hogy szégyenszemre) egyszerűen érdemes szerzőiken maradtak. Új módszer – vagyis nálunk még nemigen ismert, de más nemzeteknél olyan felséges következményekkel alkalmazott módszer – látszott nekem ilyen körülmények között a leghatásosabbnak és legcélirányosabbnak. Versekbe pedig egyszerűen nem fűzhettem – miként Alvari Quae maribus solum-át^[43] – a hitel költőietlen komoly tárgyát. Olyan rendszeresen felépített^[44] munkát írni pedig nem tartottam tanácsosnak, amelyet abból a sok angol, német és egyéb nyelven íródott műből, amiket ismerek, talán én is össze tudtam volna ragasztgatni – ahogyan ezt más szerzők is tették –, anélkül, hogy ezt mindjárt észre vették volna. Előre tudtam ugyanis, hogy egy ilyen művet igen sokan fognak ugyan dicsérni, de azért olvasni mégiscsak igen kevesen fogják, mint ahogy tokaji borainkat is inkább csak dicsérik, ajándékba ugyan édes örömest fogadják, de pénzért csak ritkán, s legfeljebb néhány palackot vesznek belőle. A szigorú tudományt tehát több dózisra^[45] osztottam, s arra törekedtem, hogy a lehető leginkább vidám, tarka és változatos köntösbe burkolva azt kellemesebbé tegyem. Így évenként szándékoztam Olvasóimat mind közelebb vezetni az előttem lévő, s talán erőmet felülmúló óriási munka végső határáig. Az első kötetben, amelyet azért nem neveztem a Hitel első részének – ami talán minden bírálattól megmentett volna –, hanem csak egyszerűen Hitelnek, mert ebben a dologban előre megkötni magamat nem akartam, azt érintettem röviden, ami későbbi, rendesebb és komolyabb formába öntendő értekezéseim tárgya lehet majd. Ezért szinte csak a témákat jelöltem ki, s legfőbb törekvésem arra irányult, hogy az Istenért csak unalmas könyvet – bár Európa minden tudós társasága a tökéletesség^[46] bélyegét sütné is homlokára – ne írjak, mert azokon nehéz és feloldhatatlan anatéma^[47] ül, s hasznuk nem nagyobb, mint annak az aranynak, amely talán Mátránk alatt rejtezik! Számtalan hézagot, mondhatom, készakarva hagytam, amelyeket ha élek, s Olvasóimat nem untatja, és számától el nem ijednek, talán 20-30 kis kötettel iparkodni fogok lassanként betölteni. – Ecettel, választóvízzel^[48], erősebb méreggel pedig azért írtam sok helyen, hogy néhány, a közjó elősegítésére nehezen ébredő hazánkfiát egy kissé kiragadjam aluszékonyságából,^[49] miként azt igen bölcsen említi tisztelt Taglalóm^[50] előszava első lapján. „Honunk szebblelkű Asszonyinak”^[51] azért szenteltem, mert közülük néhánynak nyilván be akartam bizonyítni az egész világ előtt, milyen valódi mély tisztelettel viseltetem én, s velem együtt az egész nemzet magát magyarnak érző része irántuk, ha néhai – szomorú mondani! – anyanyelvünket ők is ajkaikon zengetik. Miközben keserű örömmel láttam előre, hogy szegény könyvem mennyire kellemetlen vendég lesz sok magyar Dáma asztalán, akinek nemzetségi és hitvesi neve olyannyira magyar, hogy azt külföldi ki sem tudja jól mondani; átkozott könyvem, amelyet nem ért, s amely neki vázlatként szolgál, s talán ösztönül arra, hogy természet szerint nevelje utódait, és ne úgy, mint őt, ártatlant honfeledett szülei. Indirekte^[52] óhajtottam nemzetünk szebbik^[53] felére hatni, s mind magasabb, mind alacsonyabb születésűeket arra bírni, hogy ne hagyják oda szép honi nyelvünket, s hogy inkább idegent szóljanak hibásan, és sokszor legízetlenebb kiejtéssel.^[54] Felszínes^[55] tehetségem szerint mindent elkövettem az álmosak felcsiklandozására, rossz gazdáink magukba térésére, német honfiaink^[56] magyarosítására. Olyan tükröt tettem néhányuk elé, amelyben tisztán láthatták nyomorult személyüket, s amelybe talán csak halálos ágyukon fognak ismét tekinteni – – fáklyákat gyújtottam ott, ahol a gyertyavilág nem volt elég a rejtett mocskokat megvilágítani, szóval mindazt cselekedtem, amit legtisztább lelkiismeretem és legbelsőbb meggyőződésem szerint hazám, s földijeim hasznára, sőt szükségére a betűk által megvalósíthatónak ítéltem. S könyvemet megáldotta Isten, mert céljának megfelelt, és sokakat ébresztett fel. Hanem azt, hogy engem sem fog a közönséges Olvasó munkám elolvasása után jobban kedvelni, mint a kisded beteg a seb- vagy fogorvost fájdalmas munkálkodása végeztével, azt előre láttam. Mindez szándékom megvalósításában nem hátráltatott, mert nem annyira a magam, mint inkább a haza pártfogóit és barátait kívántam nagyobb számra növelni. Sőt, még az a gondolat is, amely szerint talán úgy fogják magyarázni, hogy „az egészet csak hiúságból tettem”, azon szebb remény által csendesült el, miszerint egykor talán mégis engesztelést nyer majd az a hiúság súgta elszánásom, hogy sokaktól gyűlölve, még többektől félreértve panasz nélkül fáradtam a közjóért.

Könyvem a nyomdából kijött, terjedni kezdett és néhány hónap során, ismételt kiadásokban több kézben, több ajkon fordult meg, mint legjobb magyar munkáink esztendők leforgása alatt. Miként a gyomorrontásos savanyút, az északi szomszéd borpárlatot szenvedélyesen kíván, úgy esett Hitelemnek a csípőset, nem mindennapit és külön úton járót kedvelő közönség. Sokan szerezték meg, számosan olvasták is – aminek magamban igen örültem –, de csak kevesen értették meg. Ami másokra volt mintázva – kicsapongó szerénységből, vagy pedig mert rajzaim tudtom nélkül véletlenül rájuk is illettek –, magokra vették; amit egyesekhez szóltam, azt az egész nemzetre tolták, és több efféle történt; s így olvasóközönségem^[57] nagy volt ugyan, de annál szembetűnőbben csökkent híveim és jóakaróim vélt létszáma. Igen fájt és búsított az a sok hideg visszavonulás, amelyet naponta kellett tapasztalnom, de nem annyira azért, mintha hozzám közel álló hazafiúi érzések (?) vesztét nem lettem volna mindig kész feláldozni a Közjónak, hanem abból az igen-igen szomorú okból – ahogy a régi példabeszéd mondja: „veritas odium parit”^[58] –, hogy olyan sokan árulták el magukról azt, hogy rossz gazdák, rendben nem lévők, tudatlanok, hűtlen hazafiak, akiket én – Isten legyen tanúm – ugyancsak jó gazdáknak, szép rendben díszelgőknek, tetőtől-talpig tökéletesnek, anyaföldünket imádóknak tartottam. S így pedig a hazát szegényebbnek leltem, mint gondoltam. Fájt mondom, mégpedig égetően fájt néhányuknak tőlem elfordulása, de nem magamat, hanem csak szegény hazámat gyászoltam!

Ilyen körülmények és érzések közepette léptem néhány hű bajtársammal egy hazánk fővárosában – elfeledett minta szerint épült – vízi-házra^[59], amely nem sokban különbözött azoktól, amelyeken a régi kor hősei kezdtek megvívni a habokkal, amidőn észre- és fontolóra vették, hogy a víznél könnyebb a fa. – Úsztam sokáig, szenvedtem, de sokat tapasztaltam is, s annak idején, ha majd nyájas hallgatóim lesznek, elő fogom azt adni, hogy hatalmas Dunánk – amely most csak igen csekély hasznunkra van, s hazánk nagy részének legirgalmatlanabb ellensége – ítéletem szerint miként lenne képes közös lelkesedésünk által^[60] víz helyett bő áldást magyar honunkra árasztani.

Hosszas és fárasztó utamból visszatérve, ezeket az ide mellékelt sorait kaptam kézhez tisztelt Földimnek^[61], Gr. Dessewffy Józsefnek^[62]:

„Nagyon tisztelt barátom,

Betegeskedésed a török széleken, vagy éppen Törökországban minden Magyart megszomorított, és így engem is – noha Taglalója vagyok Hitel című munkádnak. Látni fogod abból, mennyire tisztellek, és szeretlek, mindamellett hogy igen sokban ugyan, de még sem mindenben vagyok veled egy véleményen. De mindketten jót, és hasznosat akarunk, ez pedig a vélemények viszonylagos súrlódása nélkül nem őrlődhetik ki. Október végével már közkézen fog forogni munkám, amelynek egy példányával kedveskedni fog néked részemről – – – – Pozsonyban. Minél több észrevételeket fog szülni munkám, annál kedvesebben veszem majd azt. Munkádat – – nehézség gyanánt akarta az Országgyűlésére adatni a követeknek – – – – de megmagyaráztam neki, milyen nehéz egy olyan várat erősnek tartani, amely nem ágyúztatik, azonban még kérdés, hogy ostromoltad-e a régi fellegvárat? Isten tartson meg Hazánk javára, díszére, és az eljövendő lehetséges boldogulására, amit teljes szívéből kíván alázatos szolgád, és barátod Gr. Dessewffy József^[63]. m. k. Kelt: Sz. Mihályon Szept. 25-kén 1830.”

S hogy milyen jól esett olyan kellemetlen út után hazafiúi vonzódásának ezen szíves bebizonyítása, azt el nem mondhatom, kiváltképpen pedig azért, mert török földre utazásom előtt a tisztelt Gróftól nem annyira a velem szembeni elhidegülést, mint inkább a társaságom, illetve a munkámról való szólás és értekezés kerülését kellett tapasztalnom.

Örültem a Taglalatnak^[64] előre, mert azt remélhettem, hogy egyensúlyba hozhatja majd az idősebb, tanultabb Hazafi az én ingatag, eldarabolt munkámat; s a veterán Író meg fogja világítani, amit az újonc csak homályosan és zavarosan írt meg, vagy talán éppen ki sem mondott. Ő oszlatja majd talán el azokat a minden nyelvben előforduló kétértelműségeket, amelyeket a közönség többnyire a szerző kárára magyaráz; szóval Ő fogja majd azt a sok felesleget, ami munkámban talán benne van, meleg és engesztelő előadása által a közönséggel elfeledtetni; Ő fogja azt a néhány helyet, ahol hazám szeretete esetleg engem is – erre fel nem kentet – költővé varázsolt, szemléletes^[65] példái által az emlékezetre méltóvá tenni. S mindezen szép reményteli sejtések lelkemet a legédesebb nyugalomba ringatták. Hála az Egeknek – így örvendeztem magamban – józan, indulat nélküli eszmecserék^[66] majd eligazítják és elrendezik, hogy mi hasznos, mi káros honunkra; el van tehát vetve a hasznos gyümölcsök magva, s nevetőbben virul a jövendő. Új erőre gyúlt munkavágyam, s csak abban ingadoztam, hogy mit készítsek előbb el a sajtó alá, a Hitel folytatását-e, vagy pedig a dunai utazásomról szóló jelentést – mi felelne meg jobban a jelenkor számára? – midőn kétségeimből kiragadott a Taglalat^[67] megjelenése.

Ha a tisztelt Grófnak fentebb közölt levele előttem nem lebegett volna; s ha honszeretetéről, egyeneslelkűségéről és földijei iránt érzett legbuzgóbb jó szándékáról már régóta – még személyes megismerkedésünk előtt – nem lettem volna oly teljesen meggyőződve és olyannyira bizonyos, mint hazánk egykori magasabb állásáról, megvallom: Taglalatja^[68] vagy érzékenyen megbántott, vagy legkeserűbb érzéseket szült volna bennem; mert abban valóban sokáig nem ismertem rá szegény, elfacsart, ferdén boncolt, visszásan szeletelt, fonák módon magyarázott Hitelemre, s hogy mindezt Gr. Dessewffy József^[69] tehette, csodáltam.

Most kezdtem csak megérteni, hogy miért kerülgetett a tisztelt Gróf engem a Hitel megjelente után: Sokan kérték őt az említett munka bírálására,^[70] amint azt 9-dik lapján említi, s már elhatározva azt, vagy talán szavát is adva arra, hogy taglalni fogja munkámat, tőlem semminemű szóbeli felvilágosítást nem kívánt, sejtve talán azt, hogy a taglalásra minden ok megszűnne, ha velem egyről-másról, amit a Hitelben csak homályosan fejthettem ki, barátságosan értekeztünk volna.

Azt, hogy az én tisztelt Taglalóm szándékosan ellenem semmi ellenséges érzést nem táplált keblében, amikor munkámat boncolgatni kezdte, szeretném és akarom is hinni. De vajon azok, akik bírálásomra szólították fel és ösztönözték erre, mentesek voltak-e a személyes gyűlölet fullánkjaitól, s könyvem boncoltatását tisztalelkűségből, az igazság fénylőbb kimutatása céljából kívánták-e, vagy csak személyem lealacsonyítása és gyűlöletessé tétele miatt, azt tudni nem akarom, sőt inkább magam előtt is titokban óhajtom tartani. Legyen elég itt ezt a vallomást tennem: abból a vezérgondolatból kiindulva, hogy Gr. Dessewffy József^[71] nem fogta fel, nem értette meg, hanem csupán becsületes szándékkal bírálta^[72] munkámat, gyarló ember létemhez tapadt minden indulatosságom lehetőleg lecsillapodott. Mindez bennem csak azt a forró kívánságot szülte, hogy amennyire csak lehet, felvilágosítsam Hitelem azon néhány helyét, amelyek eléggé sötétek voltak úgyis, s melyek a Taglalat^[73] által még sötétebbekké váltak, és azokra a törekvéseimre, amelyek a Hitelben ugyan nincsenek említve, de amiket Gr. Dessewffy^[74] mellékesen mégiscsak érintetett, egy kis világosságot^[75] terjesszek.

Tévedéseket helyreigazítani kötelesség, mert nincs veszedelmesebb és csábítóbb olyan okoskodásoknál, amelyek csak feltevésekre és előítéletekre alapozottak, abban az esetben, ha megengedett számukra, hogy minden felvilágosítás és eligazítás nélkül szélesebb kört foglaljanak el. A balvélekedések, éretlen hiedelmek még nagyobb gyökeret vernek és ahelyett, hogy a valóság még jobban kibontakozna, még nagyobb homályba burkolózik a közönség előtt. Ez a szempont, vagy hogy jobban mondjam meggyőződés bírt arra, hogy elkezdett munkáimat félbehagyjam, és a most előadandó értekezést közzé tegyem.

______________________

Régóta sújtotta Honunkat már a megbántott Egeknek az az átka, hogy érteni, megfogni egymást nem tudtuk, vagy nem akartuk. Kisebb, tehetetlenebb nemzetek önállóságukat, saját nyelvüket, tulajdon kormányukat századokon át fenntartották, míg a Magyar Magyarral ellenségeskedve Keletnek és Nyugatnak véres prédájává^[76] vált, és végül tőle mindenben különböző nemzetekkel kapcsolódott össze. Ezt vajon csekély számunknak, sík és tenger nélküli hazánknak, szomszédaink előnyeinek tulajdoníthatjuk-e, vagy pedig Elődeink vad és kaján ellenségeskedéseinek^[77], tudják az egek! Vélekedjen a múltról ki-ki úgy, ahogy ismeri hazánk történelmének^[78] velejét^[79]. Itt hasztalan és mai körülményeink között egyébként is lehetetlen azokat az okokat mind, sorra kinyomozni és felszínre hozni, amelyeknek következtében csak ott állunk a 19-ik században, ahol állunk! – – – Elég, ha mai államunk^[80] határai között mi, egy újabb és nemesebb század fiai, elődeink példáját nem követve, vagy szerencsésebbek lévén, mint ők, kezet fogunk, vállat vetünk, és elszánt akaratunk által, amelynek előbb-utóbb semmi a világon ellent nem állhat, Hunniát^[81] a hatalmasabb Országok sorába emeljük.

Csak néhány évvel ezelőtt – melyek alig tesznek egy-két emberélet-hosszat –, a lassú, de mindennap tapasztalható elmagyartalanodás, ha szabad úgy mondani elnemzetietlenedés^[82] úgy tűnt, hogy végpontjára fogja juttatni a Magyar^[83] létét. Amiként más kisebb nemzeteket a hatalmasabbak nyeltek el, úgy látszott, hogy a magyar nemzeti sajátosság is idegen nemzetek szellemi fölénye által örökre el fog olvadni. A Nemzet mély álomba merült nagyobbik része nem is sejtette, hogy kis híján ki lesz törölve a Nemzetek sorából; idegen bölcselkedők halálát jövendölték^[84]; sokan olyan keserű aggodalommal érezték Nemzetük közeli végét, amelynek kínzó fullánkját nyelv tökéletesen még soha ki nem fejezte. És így vonaglott és haldoklott a Haza számos lassú és terhes esztendőkön át, míg végre hazafiak szeretete és egyetértése megengesztelte az Istenek régi haragját, s ők egy szebb hajnal reményére ébresztették fel a Magyart^[85].

A halál és élet között vívódott Nemzet újra lehelni kezdett, s a hazafiakat reménysugár kezdte melegíteni. Elhajították magukról az idegen nemzetiség^[86]** bélyegeit, s hosszú Önfeledés^[87] után a természet szent útjára visszatértek, s ismét Magyarok kezdtek lenni.^[88] Emlékezzünk az 1790-es esztendőre, s az az előtti időkre! Van-e olyan, aki nem értene?

Élt megint a Nemzet és nőtt azóta, s mindinkább erősödött. Gyönyörű átgondolni, hogy közel sírvermétől miként lépett vissza az élők közé; a gyenge, a bágyadt hogyan diadalmaskodott ellenségein. Ifjúságának és belső erejének micsoda jeleit mutatta, amidőn saját magát rontani mindhiába igyekezett, s ahogy kíméletlenebbül tapodni kezdték, új életre lobbant. – Tekintsünk vissza! –

Régebben talán a Magyar veszedelmesebb ellensége volt hazájának minden szomszédjánál, s talán önmaga rombolta le örök időkre azt a szép Jövendőt, amelynek áldásai – – – – – – – – – – – most melegítenének bennünket és mieinket, s egykor még nagyobb fénnyel utódainkat. De éppen azért, mert úgy volt valaha, s már ők dúlták anyaföldüket örökös meghasonlásaik által, mi mostaniak is úgy cselekedjünk? Indulatosságunknak és hiúságunknak mi is feláldozzuk a közjót? Nem, nem! Ne kínozzuk önmagunkat azzal, hogy a régi időkhöz viszonyítjuk magunkat, mert a Múltat Isten se varázsolhatja többé vissza, hanem használjuk a Jelent úgy, miként a sors forgatja és engedi. A hajdankor élői pedig szenderegjenek és aludjanak nyugodtan, rágalmazni őket nem kívánom; mert (hála!) szívesebb, szelídebb, s remélem, tartósabb barátság szelleme köt bennünket, most élőket össze, miután velük együtt a vadság és egyéb kísérői elhunytak, s eltemettetek! Dicsérni azonban őket – miként azt sokan teszik – azért, mert előbb futották le emberi pályájukat, mint mi, nem tudom. Elég éreznem, hogy „Él Magyar, áll Buda még”^[89], s bár Jövendőnk zavarosabb is, mindinkább tisztábbra és nyájasabbra derülhet. Elég nyilvánvalóan tudnom, hogy közöttünk az új erő miként fejlődik napról-napra jobban, s hány hazafi van, aki nem kíván, nem óhajt mást, mint Hona javát és Fejedelme hatalmát.

Ezek közé a hű hazafiak közé méltán számíthatom Gr. Dessewffy Józsefet^[90] is, s nemcsak saját, de az egész Nemzet ítélete szerint is. Idősebb, mint sokan mások közülünk, akik hazánk csorbáit helyreállítani, előnyeit kifejleszteni, jobblétét Magyarságra alapítani, állását magasítani, legszentebb kötelességünk szerint – ahogy gyarló természetünktől telik – törekedünk. Ő még akkor, amikor anyanyelvünk bágyadtan zengett, amikor életünk úgyszólván inkább csak vonaglás jelei által mutatkozott, Ő akkor még, amikor a remény sugarai alig villantak, a Magyarság hű és erős Védője volt. Ő tört – kevés magához hasonlókkal – nekünk, ifjabbaknak utat, hogy sikeresebben fáradhassunk a közjóért.

Ilyen érzelmek, a megismerés és hála ilyen kötelékei kapcsoltak engem mindig a tisztelt Hazafihoz. S azért, mivel talán most az idő során elfáradt Hazafi homályosabban kezd egyet-mást látni, s csatákat veszít,^[91] soha nem fogom elfeledni, hogy hányat nyert annak idején, s lángesze egykor milyen világosságot^[92] terjesztett honfitársai körül. Ezek a fővonások határozzák meg a hozzá fűződő érzelmeim köreit. S ezért bennem a nagyra becsült Gróf – bármilyen kemény ítéletet hozna is rólam – minden időben igaz tisztelőjét találja majd, mert rendületlenül hiszem szándéka tisztaságát.

Most pedig egyenesen a tisztelt Grófhoz.

___________________________________

„Köszöntelek második támadásod alkalmából, tisztelt Honfi”, s hálámat íme, az egész Haza előtt bizonyítom be, azért, mert most is – csakúgy, mint két évvel ezelőtt – inkább szemtől-szembe, mint a hátam mögött támadtál meg.^[93] S ezzel alkalmat nyújtottál arra, hogy jobban kifejtsem, s a lehető legtisztább világosságra hozzam mindazt, amit ízléseink, szokásaink nemesítése, nemzetiségünk^[94]** és értelmi súlyunk mélyebb meggyökereztetése érdekében a sajtó által a közvélemény elé bocsátani jónak ítéltem. Élesebb soraim Minervára^[95] józanabb köntöst öltöttek^[96], s így egy kis csata után ismét megbékültünk szerencsésen. Lenne bár Hitelemnek és ennek az értekezésnek legalább annyi haszna (!), s hoznának azok is hazánkban szerencsét a már megelégedettre, s megelégedést a még szerencsétlenre! Mert hogy Te és én megint teljesen megbékélünk a Világ által, de a Világ előtt^[97] is, azon egy cseppet sem kételkedem. Mindketten jót és egyet akarunk: „Hazánk legnagyobb fejlődése, s így boldogsága által mind magasabbra növelni Urunk hatalmát.” S nem úgy van-e? Perlekedésre tehát nincsen ok, s tudom azt, hogy kebled inkább érzi – valamint enyém is, hiheted, igencsak érzi, bár hideg szívűnek hirdetsz – a szeretet igényét, mint inkább a gyűlölet szükségletét; csak a módokban különbözünk. Az az út, amelyen én járok, való igaz, hogy nem mindennapi, de vajon rosszabb-e azért annál, amelyen Te sok másokkal andalogsz? – Kérdés? Munkád 71-dik lapján ez áll: „A Gróf – sokkal sikeresebben cselekedett volna, ha így okoskodott volna” stb.; sok más helyen ismét ilyenfélét említesz: „Másképen, más módon, más formába öntve, más szavakkal stb. kellett volna ezt, vagy amazt eszközölnöm.”. Én el akarom hinni: ügyetlen vagyok, sokban csalatkozom, nincs igazságom. De Tőled azt kérdezem: miért hallgattál akkor hát ilyenekről 60 éves korodig, ha annyi felsőbbséget éreztél Magadban? Miért nem írtál és cselekedtél inkább Magad, ahelyett, hogy mondásaimat és tetteimet csendesen bevárva, azokat ítélgesd? Te szép bölcsen engedsz a nyom nélküli és eddig járatlan úton csapást törni engem, s amíg én sokszor torkig esem, bukdácsolok, s ugrásaim során nem ritkán szinte nyakamat töröm, Te csak messziről ballagva utánam, nézed tévedéseimet, botlásaimat és kárhoztatsz. Menj elől Te és törj utat ott, ahol eddig még szinte ösvény sem volt, több szerencséd lesz talán, mint nekem, s bennem hű követődre találsz. Meg fogom én ismerni becsületes szándékodat, s bizony, szavaidat nem facsarom el, s honfitársaid előtt gyanú-színűvé és gyűlöletessé nem teszlek majd.

Erre, Barátom, tudom, hogy azt feleled – – „Helyzeted egészen más, s én csak a Te helyedben cselekednék különbözően – – – összeköttetéseim sok olyat tiltanak, amit egyébként tenni óhajtanék, s Neked azt eszközölni könnyű.” De vajon ismered-e világi állásomat, s minden egyéb körülményeimet jól, vagy Te is mendemonda után ítélgetsz csak? – – – – – – – – – – – – – – –.

Ezeket baráti ítéletedre hagyva, engedd bátran kimondanom: Nem hiszem, hogy lelked előtt lett volna, amikor munkám taglalni kezdted, Montesquieu^[98] eme jeles mondása: „Quand on voit dans un auteur une bonne intention générale, on se trompera plus rarement, si, sur certains endroits qu’on croit équivoques, on juge suivant l’intention générale, que si on lui prête une mauvaise intention particuliére.”^[99] S hogy lelked előtt nem lebegtek mindezek, azért hiszem, mert Munkád 9-ik lapján Magad ezt bocsátod előre: „Szakaszról-szakaszra, Cikkelyről-cikkelyre .......... kívánom előadni észrevételeimet.” – – Minek következtében egészen világos, hogy Te, legdrágább Taglalóm, nem munkám filozófiáját, nem annak egész szellemiségét ragadtad meg, hanem csak részei szerint ítéltél, s így éppen egyazon bírálati szempontba jutottál azzal utazóval, aki a Szent Péter templom kisded angyalainak orrát magányosan, közelről, s nem az egész roppant építményhez viszonyítva tekintette, s így azokat idomtalannak^[100] és óriási nagyságúaknak ítélte.

A Kritikának ez a filozófiátlan módszere Téged, Barátom, akaratod ellenére is a legnagyobb örvénybe sodort, s minden eszed és jószívűséged sem menthetett meg attól, hogy a legigazságtalanabbul viseltess irántam. Benned a becsületes ember minden lapon megvívni látszik az indulatos íróval, s előttem – kinek természet szerint minden rám irányított apró csípős eszméid, érintéseid, példázataid szembetűnőbbek, mint a közönséges olvasónak – tisztán három részre oszlik egész Munkád. Kezdete gúnyoló és ellenséges érzésről árulkodik, közepe szánakozást hordoz, vége megint keserűbb tintával íródott. – Ugyan nem fakadtál-e – valld meg – sajnálkozásra azokon a híreken, amelyek következtében fent említett igen érzékeny leveledet írtad, s nem hallgatott-e megint később szíved, amikor úgy érezted, hogy a veszélyből kiszabadultam?

S most, midőn talán hidegebb vérrel gondolkozol Taglalatod^[101] és Hitelem felől, örülsz-e, hogy tehetségem köreit honunk javának felemelésében sikerül talán szűkebbre szorítottad?

S ezt, kedves Barátom, Te nem akartad, arra mernék esküdni, de a lapról-lapra bírálás vitt bele, hogy minden jó és szép szándékod ellenére sem bántál nagyobb irgalommal Hitelemmel, mint legelszántabb ellensége.

Némely helyeken oly kicsapongva dicsérsz, oly magasra emelsz, hogy azok, akik nem ismernek bennünket, sem a Hitelt, sem a Taglalatot^[102], nem ezen értekezést nagy figyelemmel nem olvassák – amit nem is lehet kívánni –, rólam a legkeményebb, a legigazságtalanabb ítéletet hozzák. „Ha saját földije – így fognak okoskodni –, ki egy hitű és születésű vele, ki sokat olvasott, sokat látott, ki eszessége és tudományossága által ismert, s mint számos magasztalásából látszik, a szerző nagy pártolója, nagy barátja, őt oly szűkkeblűnek és zavart eszűnek, egyoldalúnak és igazságtalannak stb. tartja, akkor milyen bizalommal lehetünk iránta mi, akik nem is láttuk? Hazafisága talán csak tettetés, s alacsony hazugság stb.” Dicséreteid, hidd el, többet ártottak, mint itt-ott sárral dobálásaid; s hogy néhány ártalmas előítélet megerősítésével, s hazánk mocskainak pártolgatása által használtál honunknak – ha most alkalmam nem lenne arra, hogy néhány felvilágosítással a dolgot ismét kissé rendbe hozzam – azon igen-igen kételkedem.

Leveledet a Taglalattal^[103] tisztán összehasonlítva, látom – s ne vedd rossz néven, drága Földim^[104]! –, hogy valóban nem tudtad, hogy mit cselekedtél. A levélben azt mondod: „Látni fogod abból, mint tisztellek és szeretlek.” Már kérlek, a részrehajlás nélküli Olvasó, ha se Téged nem ismer, sem engem, és olvasta a Hitelt és a Taglalatot^[105], vetemedhetne-e arra a gondolatra, hogy engem Te olyannyira szeretsz és tisztelsz, engem, akit könyvedben „animal rafinének^[106], stiglicnek^[107], magyar apostolnak, népszónoknak, hiúságba burkolt patriótának” stb. nevezgetsz. Eszemet nyúlfarkúnak mondod, azt állítod, hogy természetem rosszabb a farkasénál és az oroszlánénál, zsidó Shylockhoz^[108] hasonlítasz stb., vagy ha mindezeket nem céloztad is egyenesen rám, módfelett úgy látszik, mintha engem illetnének, mert mást ugyan kit szurkálhatnál a Hitel Taglalatában^[109], mint engem. Hogy pedig képmutató nem vagy, arra is meg merek esküdni. Sőt, az mutatja inkább lelked tisztaságát, hogy felőlem, saját szíved tükrébe tekintve, valóban a legnemesebb gondolatokkal viseltetsz. Oh, nagyon köszönöm Barátom, hozzám ezt a szép, bár nem sejtett vonzódásodat. Szelídségembe és nagylelkűségembe tudtod nélkül is bizalmat helyezel. Noha a legmélyebben sebesítesz meg, mégis Barátom maradsz, s nem is gyanítod, hogy miért válhatnék ellenségeddé. Oh, be nemesen gondolkozol felőlem! De fogadom is a nagy Istenre, hogy nem okozok csalódást várakozásodban, hanem mind Neked, mind a hozzád tartozóknak tehetségem szerint szolgálni kész leszek mindenütt és mindenkor. Volnék bár én is olyan szerencsés, s ne csalatkoznék hazámfiaiban, amikor azt hiszem, hogy Önhasznukra célzó szabad szólásmódom majdcsak engesztelést nyer; s bárcsak engem se tréfálna meg az a szép remény, hogy az idő helyre állítja majd közöttünk a barátságot.

Te a Munkádban engem ifjabbá akarsz tenni, mint amilyen vagyok, amiért bizony nem haragudnék (bár eszközölhetnéd!), de felejted, hogy miként minden az ég alatt, csak bizonyos magasságig hatolhat fel, s azután lefelé fordul, úgy mi is bizonyos időben elérjük legfényesebb zenitünket,^[110] s onnan megint lefelé kell gördülnünk a sír nadírjáig.^[111] Azon mindennap hallott szójárás, hogy „akkor ő még iskolába járt, midőn én már Ezredes, Ítélőmester, Alispán stb. voltam, s most ő akar tanítani bennünket és több efféle gondolat”, okos ember szájában nem jól hangzik. Mert ha való igaz lenne, hogy csak az idő fejtheti ki a legnagyobb tökéletességre az emberi agyvelőt, akkor úgy azoké a legöregebb embereké volna a bölcsesség, akik, mint tudjuk, gyarló természetünk szerint végnapjaikban megint szinte gyermekkorba térnek vissza. Minek említed tehát annyiszor, hogy „Idősebb vagy nálam, lelki és testi tehetségeimben úgy is már hanyatlónál?” Minek affektálod^[112] könyved igen sok helyén fiatal, forróvérűség okozta szelességeim, szép atyai tanácsolgatásaidat, s helyreigazításaidat? Azt hiszed, hogy a közönség esztendőidnek enged majd inkább, mint okoskodásaidnak? S ezen utolsókat olyannyira gyengéknek tartod, hogy argumentum^[113] és nyomaték gyanánt ősz hajadat is tanácsosnak, szükségesnek ítélted felhozni? Hagyjuk esztendőinket, s lássuk inkább egyenesen állításainkat, s ha sokkal ifjabb találkozna velük, mint mi – amint remélem, hogy fog is találkozni – aki generációnk tapasztalásait sajátjává téve, vizsgálatit mindjárt ott kezdi, ahol mi végeztük, s így talán mélyebbre tekinthet a dolgok velejébe^[114], mint mi, tanuljunk tőle. Ne legyen gondunk a közlő esztendeire, hanem inkább arra, hogy mit mond, s milyen célból. Ha már fáradtnak tapasztaljuk agyvelőnket, örüljünk, hogy helyünkbe szintén érdemesek lépnek; ha pedig nagyon is bízhatunk magunkban, örüljünk még jobban, ha látjuk „nagy eszünkön is túltehetnek a fiatalabbak”, mert ilyen jelek a nemzeti gazdagság valódi jelei; s mi, Barátom (úgy-e?) inkább honunkat szeretjük gazdagnak látni, mint saját magunkat?

Ezért kedves, Földim^[115], ősz hajszálaid miatt, s azért, mert öregebb vagy, mint én, egy cseppet sem becsüllek jobban annál, mintha ifjabb volnál, mert ez is: „Jobban, vagy szinte annyira becsülni az időst, mint az érdemest.”, annak a sok hiábavalóságnak az egyike, amelyiket, úgy tűnt, hogy az idő penésze nagy kárunkra felszentelt a jelenkorig. Sok olyan öreg van, akinek haszonnal élt idejét néhány percre össze lehetne szorítani, s van olyan, aki rövid életével sok évszázadon hatott keresztül. Az az elavult spártai példa – Taglalat^[116] 187-dik lap – amelyet előhoztál, véleményem szerint nem nyom semmit a latba, mert mint általában a spártai példákat inkább a költőknek javaslom, mint a 19-ik században élő törvényhozóknak és országos embereknek. Ahol több helóta^[117] jutott egy szabad emberre, ahol atyagyilkosként büntették a helótát, ha élete védelmében véletlenül szabad embert ölt meg, ott inkább feudális szennyeinket hatásosabban terjesztő példákat lehetne előhozni, mint olyanokat, amelyek szelídebb, józanabb és igazságosabb szellemiségű időnkhöz illenek, mert ahol az elv, a sarokpont természetellenes, ott minden rárakott felépítmény is gyenge, s nem példának való. Ezért, Barátom, ha állandó hazai színházunk lenne – aminthogy Istenben, Hazámfiaiban és egy kicsit magamban is bízok, előbb-utóbb lesz is majd –, bizony nem kelnék fel helyemből Miattad, amiként a spártai ifjak az athéni vén előtt, csak mert az idők hava megfehérítette már fürtjeidet. Hanem azért szöknék fel örömmel legkényelmesebb székemből is, hogy átengedjem Neked azt, mert nemesen futottad át földi pályádat, s mindnyájunk tiszteletére, szeretetére méltó vagy. S ezt a vallomásomat remélem, hogy nem veszed talán rossz néven, kiváltképp, ha Magad köré tekintesz, s annyi hiábavaló, önmaga, földijei és embertársai hasznát, s díszét elfeledő véneket látsz, amidőn hazánk számos serdülő fiai közt a Te magzataid legszebb reménnyel töltik be honszerető lelkedet. Ilyenekért – bárcsak szabad lenne „Legigazibb tiszteletem kinyilvánítása végett néhányat megneveznem” – édes örömest állnék fel én is, s ha egy század folyt volna is már el szemeim előtt, napestig állnék, lenne bár életük a virító tavasz közepén. Vén fő fiatal vállakon^[118], az kell hazánknak, az érdemel tiszteletet!

A Kritika általában nemcsak hasznos, de legszükségesebb is, s amíg szigorú, kemény és égetően gúnyoló bírálat nem hoz ítéletet itthoni könyveinkről, addig egyszerűen szólva, ízlésünk egészen kifinomult nem lesz. Lesznek, igen lesznek dicséretre méltó elmeszüleményeink általánosan véve, de nem érik majd el a fejlődésnek azt a lehető legmagasabb pontját soha, amelyre a remek lelkűeket a bírálat fékje és megtartóztató ereje vezetheti. Egy színjáték még a középszerűségig sem fejlődhet ki, amíg nem fél attól, hogy szigorú és engesztelhetetlen bírót talál a közönségben. Ahogyan arany elválasztására szered^[119], – kéneső – kell, úgy nem válhat el a jeles, a szép, a nemes a hozzá ragadt agyagtól, sártól, földtől és egyéb selejtektől sav, keserűség, zordság, sőt, sokszor méreg nélkül. Van, igaz, színarany is a bércek keblében, de kevés; a földkerekségen is fel-feltűnnek kiválasztottak, az Ég kedveltjei, de csak kevesen. S nem kell sem amannak, sem emezeknek – kiknek földön élő számából nekünk, földön csúszóknak keserű veszteségünkre csak minap ragadtatott el egy, a legjelesebbek közül^[120] – választóvíz^[121], vagy szered^[122], mert magukban is tündökölnek, de a többségnek ahhoz, hogy a homályból kiragadtassanak nemcsak hasznos, mint mondtam, de szükséges is a Kritika.

Te azonban jól tudod, Barátom, hogy milyen csekély lehet mai körülményeink között a remek lelkűek száma, akik mind azokkal a terhekkel képesek volnának repülni, amelyeket a könyvnyirbálóktól^[123] kezdve annyian függesztenek szárnyaikra. Szunnyadozó állapotunkból a szinte csak most felébredőket tehát, úgyszólván első rebegésünkkor dorgáló szemöldökkel feddő, habár legigazságosabb helyreigazítással is elijeszteni nem tanácsosabb, mint mostani, Beduin-módra^[124] tengődő szegény jó színjátszóinkat olyan magas igénnyel és bírói szorossággal ítélni, miként a londoni, párizsi stb. színházakban az igen-igen célirányos. „Il faut encourager les talens”^[125] és így íróinkat és színjátszóinkat, amilyen kisdedek vagyunk, ne feddésre hajlamos ajakkal, s elkedvetlenítő korholással, hanem érzékeny szívű oktatással bírálgassuk most még. Nálunk az Edinburg, Westminster stb. Review-k^[126] még nincsenek, még nem lennének most a maguk helyén, azoknak is fog majd ütni az óra, de fullánkjaik és nyilaik mostani literatúránkra^[127] nem szebb életet, hanem biztos halált hoznának. Ez egyébiránt vélekedés tárgya.

Már Taglalatod^[128] se nem engedékeny, se nem kemény, s nem is annyira kritikája, vagy Taglalata a Hitelnek, mint inkább egy egészen különálló^[129] munka. Mert mondhatom, hogy alig van olyan szakasz, amelyben vagy szavaimat ne ferdítenéd el, vagy a tárgyon túl ne vágnál és kalandoznál, majd ismét az általam másokra mondottakat Magadra ne vennéd, majd igen-igen sok jót és derekasat ne hoznál elő olyan állítások megcáfolására, amelyek egész könyvemben nincsenek. Többek közt említem itt Taglalatod^[130] 18-dik lapjának csak eme sorait: „Nem volt szükség hibáink javítása végett, oly vétket, sőt bűnt ránk ruházni, mely sohase fért hű lelkünkhöz, s mondhatni, hogy némelyeknél közülünk, hazafiúi Tett Urunk megbántása. Én koromra nézve talán a Szerző apja lehetnék, s mégis az egész magyar nemzet lelkére esküdhetem, hogy soha se nem láttam, se nem hallottam Magyart, aki Urunk megbántásában hazafiúi Tettet vagy keresett, vagy talált volna. Hiszen másutt a Szerző egyenesen azt mondja, hogy egész Európában ismeretesek vagyunk a Király és a Haza szeretetét szíveinkben egyesíteni tudó erényünkről.” Továbbá: „a jó Régit a jó Újjal a jelen időben kézfogásra bírni törekednék, de ezt soha sem igyekeznék úgy eszközölni, hogy akár gondolatimban, akár pedig előadásaimban, és kitételeimben, vagy egyoldalúságra, szélsőségekre, vagy pedig éppen túlságokra vetemedjek, és vagy nagyítsam nemzetem hiányait, vagy a kisebbségnek gáncsait egész nemzetemre toljam, vagy némely, bizonyos és közönséges jó tulajdonságaitól az egész világ előtt megfosztani akarni láttassam oly vétket és bűnt kenve reá, amely sohase fért, és soha sem is fog hű lelkéhez férni. Ugyan mit fognak felőlünk a külföldiek hinni, ha egy magyar Gróf munkájának fordításában azt olvassák: „olyan emberek is találkoznak köztünk, kik hazafiúi Tettnek vélik Urunk megbántását”.

„Ah! nostris istud, turpe atque ignobile crimen

Hostibus eveniat!”^[131]

Erre, az úgy gondolom, hogy nemigen barátságos lármádra a Hitel XVII. lapján szemlélhető soraim adtak okot:

„– – a meg nem romlott Magyar pedig az egyenes, bátor szót becsülni tudja, s nem az elfajult és elromlott hazafiakat választja példának, hanem azokat, akik nem kevésbé hű jobbágyai királyuknak, mint Honuk valódi polgárai. Nem azokat, kik azt vélik, hogy hazafiúi tett, Urunk megbántása^[132]; sem azokat, akik azt kiáltják, hogy hivatalban lévő nem is lehet jó hazafi, s csak az igazi patrióta, aki minden intézetet, minden rendelkezést kivétel nélkül rágalmaz, miként sokan azt tartják igazán Mesterszakácsnak, aki mindent rendkívül megpaprikáz, s csak azt ugyancsak Magyar embernek, aki azt szereti is.”^[133]

Ha más is úgy magyarázná Hitelem eme helyét, mint Te, azt hinném: homályosan, fonákul és félreérthetően fejeztem ki gondolatimat. De miután mindkét fordítóm – Paziazi^[134] úr és még Vojdisek^[135] úr is – igen jól fogták fel, s úgy tették ki állításomat, miként azt én gondoltam, ezért természetes következmény, hogy félre-magyarázásod, vagy elferdítésed oka nem a hely homályosságában rejlik; de hogy hol egyebütt, azt itt nem akarom feszegetni. Elég az, hogy Te, aki nemcsak korodra nézve – mint Magad mondod –, hanem grammatikában^[136] és hermeneutikában^[137] is apám és tanítóm lehetnél, úgyszintén olyan jól tudhattad, mint Paziazi^[138] és Vojdisek^[139] fiatal Írók, hogy igenleges^[140] – positiva^[141] –, nem nyomatékos – non-emphatica^[142] – konstrukcióban^[143] első a szubjektum^[144], s utána következik a predikátum^[145]. S eme mondás között – németül teszem ki, hogy megértsd –: „Der unverderbte Ungar – – – nimmt sich nicht jene zum Muster, die da glauben eine patriotische Handlung verletze unsern Herrn”^[146], s e között: „Es gibt Ungarn, die da glauben des Herrn Beleibigung wäre eine patriotische Handlung”^[147] – egy kis különbség van. Amazt én mondtam, s utánam P.^[148] és V.^[149] Urak, míg emezt Te akartad rám fogni. Szintén csak a Te magyarázatod szerint látszom ellenkezni magammal, amidőn másutt ezt mondom: „egész Európában ismeretesek vagyunk a Király és a Haza szeretetét szíveinkben egyesíteni tudó erényünkről”. Magyarázza Hitelem eme helyeit, nem a Te szándékod, hanem a józan Logika szabályai szerint akárki, minthogy a „potiori fit denominatio”^[150] azokból nem ellenkezést, hanem azt az örvendetes következtetést hozhatja ki, hogy nálunk még, hála Isten, több a „meg nem romlott Magyar, mint a megromlott”. Azonban mindazoknak, akiket elferdített szavaimmal megijeszteni akartál, megnyugtatásként szolgálhat, hogy a külföld nem azt olvassa a Hitelben, amit Te olvastál könnyelműségedben – mert miként mondottam, a két fordításban, amelyekhez, becsületszavamra a legkisebb közöm sem volt –, jól áll a dolog. De bezzeg, ha összehasonlítja majd a Külföld, amelynek ítéletétől annyira rettegsz, Taglalatod^[151] fordítását a Hitel fordításaival, nem fog-e inkább azon csodálkozni, hogy a tudósabb, nyájasabb, idősebb hazafi hogy tudja annyira félreérteni, elferdíteni honfitársa szavait?

Mind ezek után is azt akarom hinni, hogy epét tintádba nem akartál vegyíteni, hanem csak olykor egy-két csepp ecetet öntögetni bele^[152], amint azt Taglalatod^[153] 9-dik lapján érinted. S csak némán csodálkozom felséges eceteden, mert az valóban túltesz a francia à l’estragon, à la framboise, aux quatres voleurs^[154] stb. – – – – leghíresebb ecetein is, s úgy látszik, hogy hegyaljaiból készült; mindenesetre pedig ugyancsak jó háziasszonyra mutat, bár én első megkóstoláskor méregnek véltem.

A Hitel egy labirintushoz hasonló. De Te ahelyett, hogy a közönséges olvasónak kalauza lennél – amit egy oly tudós és nagy tapasztalatú embertől reméltem volna –, még nagyobb sűrűbe vezetted őt. Azokat a jeleket, amelyeket némi eligazodás – orientáció – végett a lehető legnagyobb fényben és számban tűztem ki, Te nem akartad észrevenni. S így munkámat egészen zavarttá, érthetetlenné taglaltad. Ha valakiben bíztam, s valakire ezt a mondást „sapienti pauca”^[155] illőnek tartottam, az bizonnyal Te voltál. Mert vajon kinek van arról több tapasztalása, mint Neked, hogy körülményeink között milyen nehéz világosan írni, s milyen egyoldalú, szárnyaszegett lesz minden munkánk a megjelenése előtt! Két helyen tettem ki, s egyszer igencsak szemet szúró betűkkel, hogy „Másokkal nem parancsolhatunk”^[156] (XV. és 78-dik lap), de Te nem vetted észre, s indulatodban egyoldalúnak hirdetsz, amidőn azt akarod elhitetni a közönséggel, hogy Én mindent írhatok, ami csak eszembe jut, de Te nem, mert a 27-dik lapon ezt találom: „Sokat mondhatnék még erről a tárgyról, de az a baj ebben a mustrálgatásban, hogy a Szerző mindent bátran kimondhatott, nekem pedig sokat csupán sejtetnem kell.” S azon pedig bámulnom kell, hogy – pont az, aki ilyen dolgokban jártas – Te voltál az Első, aki követ dobott ellenem. Mert ha csak a Te saját kézirataidra tekintettél volna, amelyek porban hevernek, ahelyett, hogy világon volnának, s világítanának, s ha csak egy pillanatra is helyembe képzelted volna Magad, bizonyos vagyok abban, hogy eszedbe jutott volna, hogy Hitelemet legjobb akarattal sem írhattam volna kétértelműen.^[157] S így azt hiszem, hogy Taglalatodat^[158] hidegebb vérrel, nagyobb megfontolással szerkesztetted volna. Most méltán ró meg Montesquieu-nek^[159] eme kemény ítélete: „Comme il est très-difficile de faire un bon ouvrage, et très-aisé de le critiquer, parce que l’auteur a eu tous les défilés à garder, et que le critique n’en a qu’un à renforcer, il ne faut point que celui-ci ait tort; et s’ il arrivoit qu’il eût continuellement tort, il seroit inexcusable.”

„D’ailleurs la critique pouvant être considérée comme une ostentation de sa supériorité sur les autres, et son effet ordinaire étant de donner des moments délicieux pour l’orgueil humain, ceux qui s’y livrent méritent bien toujours de l’équité, mais rarement de l’ indulgence.”^[160]

A kérdés itt az, hogy jobb lett volna-e talán a hitelről teljes egészében hallgatnom, merthogy kétértelműen mai körülményeink között írni lehetetlen, azt átlátja mindenki, aki csak egy kissé maga köré pillant. Mindezt csak a Jövendő döntheti el. Azt pedig, hogy minden nehézségeink ellenére a Hitelnél helyesebb munkát lehetne írni, nem tagadom. De ahhoz több adottság kell, mint amilyenekkel én bírok. Rövid idő alatt jobbat nem írhattam, s csak nevetni tudok azokon a köpönyegforgatókon és izgágáskodókon, akik – talán legjobb akaratból – de szinte minden tetteimben kifogást találnak. „Ezt másképp írták, azt másként tették, amazt meg egészen elhagyták volna” stb., de maguk semmit, sem jót, sem rosszat – talán gáncsvetésen, feltartóztatáson és hátráltatáson kívül – a közösségért semmit soha nem visznek végbe. Személyes meggyőződésem^[161] szerint annyit tettem, amennyit tehettem, s így munkám telis-tele van botlással, hibával, amelyeket nem is akarok pártolni, s mindegyik hibába talán én sem estem volna, ha Horatius^[162] tanácsa szerint kilenc esztendőig hagytam volna csekély próbálkozásaimat heverni. De fel kívántam inkább cserélni hazám hasznát az írói hírnévvel, s remélem, hogy ennek a kis áldozatnak a következtében munkám – bár lehet, hogy csekély mértékben –, de abban mégis fog egy kis részt vállalni, hogy nálunk kilenc esztendőnél sokkal hamarabb álljon lábra a hitel. S bővelkedjünk is majd áldásaiban, amidőn az akkor élők – s talán mi is – alig hisszük majd el, hogy hányan szegültek és feszültek ellene – nem is annyira rosszakaratból, mint tudatlan önfejűségből – ennek az ország számára legfontosabb javításnak.

Akkor lett volna Taglalatodnak^[163] igazi haszna, ha minden személyeskedés helyett (pl., hogy „kurta farkú, magát legyezni nem képes stb. lovam levetett, s jól megütöttem elővigyázatlanságom miatt a vállamat” – 16. lap – és a többi ilyenek) Te szorosan csak a dolog mellett maradsz, s ténylegesen csak a hibákat érintetted volna. Ezek alapján abba a gyanúba estél, mintha nagyobb gondod lett volna személyemet nevetségessé tenni, mint a közjót a hibás vélemények kigyomlálása által előmozdítani. Oh, jobban tudtam volna én a Hitelt bírálni^[164], Barátom, mert más hiányokat látok én abban, amelyek a te szemeid elől elvonultak. S fogom is bírálni és még nagyobb rendbe tenni, egy cseppet se félj, s tenném már most is, ha előre lerakott sarokpontjaimat nem gyengítetted, kisded pesti Intézeteinket sárral nem hajigáltad volna, mert hogy személyemet megtámadtad, azt fel sem venném. Olyan, mint Te, nem bánthat meg érzékeny módon, ezért karcolataid, vágásid, szurdalásaid nem is fájnak annyira, hogy azokat a közjóért nem tudnám békével eltűrni.

Taglalatodban^[165] igen sok jó és helyes fordul elő, de az csaknem jobbadán valami rám fogott igazságtalanságra – amely eszem ágában sem volt –, vagy szelességre – amit nem követtem el – van alapítva. A könyvbírálatnak igen rossz példáját adtad, mert olyan dolgokat ítéltél meg – eleve elhatározva, sőt kárhoztatva is – amik szemeid előtt nem voltak még tisztában, s javításaidat feneketlen alapokra telepítetted. De bezzeg, eme könnyelmű tetted miatt a nemezis^[166] szent törvényei szerint már most is bűnhődsz. Taglalatodról^[167] ugyanis sokan a legigazságtalanabb ítéletet hozzák, s azt unalmasnak, eszelősnek mondogatják, mielőtt még olvasták volna, s azzal az állítással vetik vissza, hogy „azért írtad, mert könyvem által találva érezted Magadat, egyébiránt pedig a világot arról akartad meggyőzni, hogy saját személyes Kreditumod^[168] fenntartásához nincsen szükséged hitelre”^[169]. Számtalan ilyen idétlen kifejezést kellett már hallanom – – – –. Te nemcsak a Nemzet, amely ellen in corpore^[170] sohasem keltem ki, ráadásul még Egyesek hiúságát is tömjénezted, amíg én minden rút helyről kíméletlenül rántottam le a leplet. – Te ott palástolásaid és dicsérgetéseid által akartál használni, ahol én célirányosabbnak véltem a vétkeseket önmagukkal megismertetni.

Bármilyen sors várjon is egyébiránt „Világomra”^[171], elfújja-e azt a nyugati szél dühe, eltiporja-e azt a tömeg vaksága, lepellel fedi-e azt le rosszakaróim homályt szerető része, vagy a hazaszeretet Istenasszonya gyámolítása alatt talán egy kis jótevő meleget terjeszt maga körül, nem tudom. Mindenesetre meggyújtom. Ha hibázni fogok, Te kényszerítettél, s csak arra az egyre kérlek, Barátom, hogy hidd el, Hazánk javán kívül semmi egyéb nincs lelkem előtt. Miként ismétlem, én is el akarom hinni azt, hogy nem személyes ellenérzés, hanem csak a felvilágosítás igénye íratta Taglalatodat^[172]. Ne vedd Magadra, amit talán keserűbben mondok, mert nincs Rád irányítva, miként én sem akarom hinni – vagy legalábbis el akarom felejteni –, hogy nekem voltak Taglalatod^[173] fullánkjai szegezve.

Ha akarnám, igen-igen rövid lehetnék, mert minden egyéb felelet helyett csak azt kellene megmutatnom – ami szerfelett könnyű, s eme értekezés által remélhetőleg ki is fog tűnni –, hogy minden jó gondolatod, gúnyos megjegyzéseid, atyai javításod mind-mind álhiedelmeken és feltevéseken alapul, s így fel lenne forgatva egész Taglalatod^[174]. Csakhogy én szántszándékkal akarok hosszabb vizsgálatba ereszkedni, mert kötelességemnek tartom azt, hogy az előítéletek seregét – amely hidraként^[175] feszül előmenetelünk ellen, s bárki bárhogy ábrándozik is, vagy más okokra kívánja tolni a hibát, honunk legkártékonyabb ellensége – ott támadjam meg állhatatos férfiassággal, ahol azokat találom. Azt pedig kénytelen vagyok megvallani, hogy Taglalatod^[176] ilyen harcra számos alkalmat nyújt.

ÖN- ÉS KÖRÜLMÉNYISMERETI TÖREDÉKEK^[177]

______

A Taglalatban^[178] ezeket mondod felőlem (11. lap): „Előfeltevéseket előfeltevésekre^[179] szeret halmozni, hellyel-közzel azonban hibásak az előfeltevései, s mégis, ezt követően olyan javaslatokat tesz, mintha nem lennének hibásak a következései. Más helyen felcseréli az okokat a következményekkel (vagy viszont).” Alább meg: „Olyan nagy feneket kerít néha gondolatainak, és olyan hegyes csúcsot állít még emeleteinek tetejébe, mintha egy egyiptomi piramist építene, olykor pedig – holott tetejére állítja gúláját –, azt akarná még is, hogy az ellensúly törvényei szerint az emlékmű fel ne forduljon.” Még tovább (12-dik lap): „A sokoldalúságot gyakrabban emlegeti, mint ahányszor követi. Nem éppen ritkán ismételgeti magát, azonban még többször tűnik úgy, hogy ellentmondásba kerül önmagával.” Majd (101-dik oldalon): „Sok-sok szökellés és ugrálás található a munkában, amelyeknek okát mi, középszerű emberek nem értjük...” és (a 195-dik lap) „Igen gyakran felcseréli a Gróf az okokat a következményekkel és megfordítva.” Mindezek elég meggyőzően bizonyítják, hogy Te, tisztelt Hazafi engem „okot és következtetést összezavarónak, a körülményeket nem kellően vizsgálónak, önmagammal ellentmondásba kerülőnek, s olyan építésznek hirdetsz, aki megfordítva rakja építményeit. S ráadásul sokszor még észre sem veszi a fedél felfordítottságát, hanem balga módon azt képzeli, hogy a piramis képes a csúcsán is állni.” Vagy azt akarod elhitetni a közönséggel, hogy magamat igen különös és ritka embernek tartom, azért mert magadat középszerűnek vallod. S bár később dicsérsz is, mint többek között a 162. lap, eme soraiban: „Valóban nagy örömmel vonom ki eme nagy hatású munkából azokat az évszázadokig ható alapos és tündöklő gondolatokat és előadásokat, amelyeket nem lehet eléggé emlékezetünkbe vésni; – – – – – – – – – – – – a sok Jót és Szépet, mely hemzseg a Szerző eme halhatatlan munkáján”; mégis úgy hiszem, hogy dicséreteidet csak balzsamként és gyógyszerként akartad az Általad ejtett sebeimre kenni, hogy azokat könnyebben eltűrhessem. Köszönöm eme jószívűségedet, de nem volt szükség arra, hogy személyemről gondoskodj. Csak az ügynek ne ártottál volna! Mert ha van hideg vérű és indulat nélküli^[180] vizsgálatot érdemlő tárgy ezen a világon, az valóban nem lehet egyéb, mint az oknyomozásra fordított figyelem. Már a régiek is szerencsésnek tartották azt, aki fel tudta ismerni a dolgok okait „felix qui potuit rerum cognoscere causas(!)”.^[181] Nagyon jól tudom én, hogy milyen nehéz feladat a dolgokat tisztázni, s mekkora szemtelenség abban határtalanul bízni, hogy önmagunk képesek vagyunk azokat belátni^[182]. Az a tárgy, amelyiknek tiszta megvilágítása^[183] szorosan a sikerhez is kapcsolódik, s ködben maradása esetén semmivé válhat a legnagyobb erő is, ítéletem szerint olyan szent, hogy ahhoz még közelíteni sem kellene belső megilletődés nélkül. Ha tehát valóban olyan volnék – mint amilyennek te is hirdetsz engem –, aki az okokat és a következményeket összezavarja, aki a dolgokat csak egyoldalúan vizsgálja, aki keveset gondolkodik, s önmagának ellentmond, akkor én magam sem bíznék többé magamban. Ezért aztán annál kevésbé várnék és várhatnék másoktól bizalmat és együttműködést azoknak az eszközöknek az előmozdításában, amelyek által a haza feljebb emelkedését gondolom egyedül elérhetőnek, és így kötelességem lenne minden további munkálkodásaimmal felhagyni. Éppen ezért nem személyem, hanem az ügy érdekében tartom szükségesnek, hogy meggyőződéseimet – mint tetteim egyedüli rugóját –, azok származását (hogy, tapasztalatom szerint milyen okokból milyen következmények indulnak ki, s mennyire vizsgáltam a körülményeket) itt egy kissé bővebben előadjam.

Taglalatodból^[184] vettem azt észre, hogy miként nem egyezik véleményünk sok egyéb közös cél felé vezető módot illetően, csakúgy nem kevéssé különböznek elképzeléseink a minden javulás és javíthatóság legsarkalatosabb^[185] alapját jelentő ön- és körülményismeret területén is.

Munkád 33-dik lapján B. G.^[186] levelét hozod elő,^[187] miután a 31-dik lapon ezt állítod rólam: „az eszközökről, amelyek önismeretre és minden körülményeink kitanulására vezetnek, egy szót se szól, pedig ez a veleje^[188] a dolognak” stb. Látom én ebből a levélből azt, amin sohasem kételkedtem, hogy Te is, mint minden becsületes ember, aki lelke halhatatlanságát hiszi, munkálkodtál saját magad javulásán. Javulásodon, mondom, mert a tökéletes önismeret mindig az erényre, míg a körülmények minden homálytól mentes kiismerése pedig a legfőbb igazságra vezet. Azt akarom hinni, hogy ebben te jó és szerencsés előmenetelt tettél, de erről könnyelműen ítélni sohasem merészkedtem. Mert ha tudnám is minden tetted, szavad, sőt legtitkosabb gondolataidat – bármennyire ellenkeznének is azok az enyéimmel –, sohasem felejthetem el azt, hogy a Te álláspontodba magamat semmi módon sem képzelhetem tökéletesen bele mindaddig, amíg szemeim, szívem, agyvelőm, lelkem a tieddé nem varázsoltatnak át. Mert addig, amíg ez meg nem történik – mivel mindent más színben, más viszonyban, más kapcsolatban látok, mint Te –, rólad mindig csak igazságtalan ítéletet tudnék hozni. S nem volnék-e akkor szánakozásra méltó – habár látszólag jókedv, öröm és vígság kísérné is minden léptemet –, ha helyzetedet, gondolkodásmódodat, céljaidat és akadályaidat csupán közönséges mendemonda alapján és hallomásból ismerném csak, s mégis minden szavadat és tettedet megítélném. S nem kellene-e magamon pirulnom, ha tisztán látnám azt, hogy a közönséges söpredék sorába vegyültem – amely senkiről nemest, dicsőt, nagyot nem feltételez, mert saját keblében csak sarat, epét, és mérget talál –, s hogy legtisztább érzelmeidet félremagyaráztam, s vak tudatlanságomban legszebb kezdeményezéseidet eltiportam.

Felőled, lásd, sokan azt mondják, hogy a legszebb javakkal rendelkezel, amelyek igazi kincsesbányák, ha józanul lennének kormányozva, s hogy az a hatalmas szentmihályi, 18.000 holdas, 200 jobbágytelkes földbirtok^[189] célszerűen működtetve Téged az egész környék legrendesebb és leggazdagabb földesurává tehetne. Ezzel szemben most, a sok elmélet és költőiség^[190] következtében egy igencsak rendezetlen házban, csaknem állandó pénzszűkében élsz, s így a legjobb és legerősebb akarat ellenére is igen pontatlanul fizető adós vagy, s csupán azért látszol megvetni a pénzt, mert nem tudsz Magadnak szerezni.^[191] Azt is mondják, hogy nagy kár, hogy azokat a talentumaidat, amelyekkel rendkívül bő mértékben áldott meg a Gondviselés, eltékozoltad, s törekvéseidet nem annyira a nemzetiség^[192]** kifejlesztésre, mint inkább puszta képzelgésekre irányítottad. Azt is mondják még, hogy kemény földesúr vagy, s amikor többnyire a legaprólékosabb részletekbe is tűzzel-vassal beavatkozol, megfelejtkezel a gazdálkodás lényegéről, s lóhátról vettetsz, hogy szaporábban jusson a föld méhébe a búza. Sőt, azt is mondják, hogy balgaság volt – bár nem olyan korán, de mégis előbb, minthogy a civilizáltabb világot bejártad volna és elegendő tapasztalást gyűjtöttél volna – megházasodnod. De hallani azt is, hogy nem jól cselekedtél, amikor számos és becses kézirataidat – ha nem is teljes egészében, de legalább úgy, mint körülményeink engedik – sajtó alá nem bocsátottad, nem jól cselekedtél, hogy életed elfecsérelve éveid jórészt falun töltötted, hogy hivatalt nem vállaltál, és így tovább reggeltől estig! De mert sokan így vélekednek felőled és ezeket mondják, azért vajon tényleg úgy vannak-e a dolgok? Én kételkedem, s inkább azt akarom hinni, hogy összeköttetéseid és körülményeid alapján, természeted és tulajdonságaid szerint senki több jót gyermekinek, több hasznot hazájának, több jeles és dicső tettet az öröklétnek nem tehetett. Sőt, a legtöbben, a te helyzetedhez hasonló körülmények között, gazdaságát rendetlenebbül működtette, még kevesebb tapasztalattal házasodott, észbeli tehetségeit még kevesebb sikerrel használta ki stb. S miért ne gondolkozhatnék engedékenyebben felőled? Mutattad-e számadásaidat, s átvett terheid súlyát nekem? Gyóntál-e szíved ösztöneiről? Közölted-e velem kézirataidat? Soha! Csak azért gondolnálak hát rossz gazdának, mert néha versekkel is édesíted üres pillanataidat? Azért tartanak rendetlen adósnak, mert a közösségi életben nem mindig tartasz rendet, s az óráról megfeledkezel, ha ebédre vagy hivatalos, s nem várnának, ha többször jönnél ebéd után, mint ebéd előtt? Azért gondolnak kemény földesúrnak, mert jobbágyaid mindig panaszban állnak ellent neked, s Te, mint rebesgetik, közöttük nem a legnagyobb bátorságban^[193] szoktál tartózkodni? Azért vélnek költői kereskedőnek, mert más módon gazdálkodsz egyben-másban, mint szomszédjaid? Azért tartanak egoistának, mert javítani törekedtél gyermekeid sorsát? Azért mondanak csekély tapasztalattal rendelkezőnek, mert sokat voltál otthon, s inkább kívántad belülről tekinteni hazádat, mint kívülről? Barátom nem! Ámbár fiad lehetnék, ha valóban igen korán kötött volna Hymen^[194] legmélyebben tisztelt Hitvesedhez, nem tudnám veled kapcsolatban elfelejteni a Szentírás azon egyszerű példáját, miszerint „Magad szemében gerendát nem, de máséban szálkát is látsz.”

S ezeket az előadott dolgokat, tudom, helyben hagyod, mert B. G.^[195] Úrral „sok éven keresztül” – 32-dik lap – folytatott levelezésedben,^[196] önismereted gyarapodása során az is bizonyára előfordult, hogy „ne kárhoztass mást, nehogy magad kárhoztassál.”

Ezek szerint miképpen mondhatod Te – mint aki ebben a szent tudományban megvénült – a 117-dik lapodon azt, hogy „a sokoldalú író – – – – – végiggondolja azt, hogy azért, mert valamelyik nőtelen ember, aki sok atyjáról rámaradt jövedelemmel kérkedhet, könnyen tehet áldozatokat, amíg más családos ember a legjobb akarattal sem.” (169-ik lap) „Kevés gyengéd érzést és figyelmes bánásmódot mutat a hatalmasabb és tehetősebb részéről az, mikor egyszerűen elegendő kárpótlás nélkül áldozatokat javasol, mert ami neki könnyű, az másnak igen nehéz, sőt, megvalósíthatatlan is lehet. Ha pedig mindezt nőtlen ember teszi, az még kisebb tapintatról tanúskodik.” (119-ik lap) „Ha nem látja a Szerző a különbséget (Gallia és Honunk közt), bizony kár volt utaznia.” Ezt én valóban nem érthetem! Mivel azonban éppen arról szóltam most, hogy „nem kell más ember tetteiről könnyelműen és hibásan ítélni”. Neked sem akarom szemedre hányni, hogy mért közölted ezeket a mindentudó feljegyzéseidet a sajtón keresztül az egész világgal, holott szavamat adhatom, hogy jószágaim értékének, s azok tiszta jövedelme mennyiségének, Atyám után maradt és könnyelmű esztendőimben magam által teremtett adósságaim kamatjainak, illetve egyéb terheimnek közlésével Téged soha nem untattalak, utazásaim során írt naplófeljegyzéseimmel, vagy külföldről folytatott levelezésemmel becses óráidat soha nem loptam, nem háborgattam. Miként nem emlékszem arra sem, hogy körülményeim valódi állapotát, vagy nőtlenségem okát Előtted felfedtem volna, s arra kértelek volna, hogy szívembe tekints.

Ne vedd rossz néven, de csodálom, hogy miért hoztad szóba szép frigyetek bizonyítására B. G.^[197] Úrnak éppen azt a levelét,^[198] amelyben a legkisebb nemzetfejlesztési szellemiség sincs, s amelyben hangját sem lelem annak a férfiúi komoly méltóságnak, amely a lelki fejlődésre törekvők keblét túlcsordulásig szokta buzogtatni. Miért nem idézted inkább későbbi leveleiteket példának okáért elő? De nagy kár! S én azt szeretném hinni, hogy Ti, fellengzősségetekben – amikor a Szépért, a Nagyért, a Jóért lángoló soraitok hamuvá égették leveleiteket, s így azok elvesztek – mind jobban felemelkedtetek ahhoz a dicső álláshoz, amely minden erények a kútfeje^[199]: a honszeretet^[200]. S mivel azokról az eszközökről, amelyek önismeretre és minden körülményeink kiismerésére vezetnek, egy szót sem szólok munkámban – amint azt te említed –, ne hidd azt, hogy egyáltalán nem is foglalatoskodtam velük.

Tudnék én is felhozni szent barátság szülte legnemesebb szívömlengéseket, de annyi salakkal van vegyítve nyomorult állati természetünk! Oh nem akarlak, Barátom, javulásunk sötét műhelyébe vezetni, amelyben a legerősebb emberi akarattal is oly nehezen készül arany, hogy azzal éppen nem dicsekedhetünk, hanem inkább mindjárt azokat a következményeket szeretném érinteni, amelyek a rokonlelkűség tiszta forrásából fakadtak.

Legyen elég megesküdnöm arra, hogy sok botlásom, sok véres bukásom után – amelynek jeleit bizonyára a másvilágra is elviszi majd lelkem – végre egy szebb ösztön nyitotta fel indulatokba merült szemeimet. S a drágán – szívem vérén – vásárolt tapasztalás teljesen meggyőzött arról, hogy a Honszeretet – a lelkünkben oly mélyen gyökerező, anyaföldünkhöz kapcsoló édes aggodalom – a Nemzet lehető legmagasabb felemelkedésének angyala, valódi erejének isteni védője, s a legszebb és leginkább halhatatlan erények kútfeje^[201].

Nézzük a régi köztársaságokat^[202], vagy tekintsük az újabb korokban azokat a népeket, amelyeknek a kormányra befolyásuk, s hazájuk sorsának alakításában úgyszólván jussuk^[203] van. Milyen dicső emberekkel találkozhatunk ott, akik, ha halandóságunkat elfelednénk, az istenektől távol eső, alacsony agyag létünkkel összebékítenek, s velünk, erényeik által földi, pályánkat megszerettetik! Tekintsük azonban a sötétségnek azokat az otthonait, ahol csak egy ember, vagy csak kevesen aggódnak, vagy sokszor egyáltalán nem is aggódnak a közjóért, s a többségnek szinte nem szabad – hivatali bilincs nélkül – a közönség sorából előre lépni, a közjót szolgálni, és földijeiért fáradni. S itt, ahol – mint veszedelmes, álságos élet – a hazaszeretet már a bölcsőben elfojtásra kerül, s a későbbiekben is sokszor gúny tárgyává minősíttetik le ez az anyaföldhöz oly édes varázzsal vonzó szent érzés. Az ilyen hazában, a lealacsonyított emberiség salakjai között – – – az erény – – a minden földi selejttől megtisztult erény oly ritka, mint a magas hegyek bércein – amelyeket a nap hideg sugara világít csak meg –, ritka az egekbe egyenesen felnőtt cserfa! Ilyen hazában a legszebb és a leginkább jutalmazott erény a keveset gondolkodni, rosszat nem tenni, s vakon engedelmeskedni elve; mikor pedig a hatalmas Isten az embert, mint halhatatlan lélek birtokosát, gondolkodásra, jó és hasznos tettek végbevitelére teremtette, s arra, hogy csak az ország vezetése által szabott törvények tisztán szembetűnő erejének engedelmeskedjen. – Volna csak fa, volna csak kő az a lény, amelyben a dicső és undok között holtáig verseng a viadal! Nem gondolkodna akkor, nem tenne rosszat, s ott állna béketűréssel évszázadokon keresztül, ahová ültették és rakták! De ég benne a jó és rossz között ingadozó élet, s inkább undokságait fejleszti ki, míg a jónak és dicsőnek legkisebb jelét is elemészti az idő, csakhogy a rossznak és az undoknak a kifejlesztése végül éppen kidolgozóját temeti a féktelenség romjai alá.

A Honszeretet hiányát tökéletesen semmi sem töltheti be. Ebben a létben – ahol számos szükségletünk kielégítése végett szüntelenül fáradoznunk kell, s ahol éppen a sikerrel koronázott fáradozásaink mentnek meg bennünket leginkább a halálos unalom kínjaitól – csak a lelkünkben fejlődő munkavágy teheti kedvessé sorsunkat. Miként a dologtalanság, a munka előtti pihenés és a restség mindinkább félrevezetnek attól a boldog állástól, ahol megelégedésünk és szerencsének érhető el. Mindez pedig nem annyira testi vágyaink kielégítésében, mint inkább abban az öntudatban rejtőzik, hogy keblünkben több a felfelé vonzó vágy a lefelé húzó, visszatartó indulatnál; s hogy inkább élünk nekünk rendelt lételemünkben, amikor lelkünk elrugaszkodik a talajtól, mint amikor térden csúszunk, s hason mászunk a föld állati gyönyörei után.

Munkálkodnunk és fáradoznunk kell, ha elviselhetetlen unalomra, s talán az élet gyűlöletére kárhoztatni nem akarjuk saját magunkat. S ekkor belső megilletődéssel fogjuk látni, hogy éppen a legsürgetőbb életszükségleteink kielégítésére ösztönző természetünkből – amely egészen az állatok sorába helyez bennünket – fakadnak (amennyiben lelkünk röptét nem gátoljuk) az emberiség legszebb, legdicsőbb tettei. Az evés-ivás kínzó szüksége, amely talán egymás ellen uszította a vízözön előtt élt elődeinket, a földművelés csodálatos áldásait hozta el közénk. Lakás és ruha-szükségletünk legszebb találmányokra nyújtott alkalmat. Nemünk fenntartására irányuló égető vágyakozásunk a szerelem mennyei érzelmeit – annyi halhatatlan tett valódi kútfejét^[204] – öntötte szívünkbe, s a szerencsés otthon, boldogító szelídebb melegével e legkínzóbb láng szülötte! S amíg emberlét sorsunk, mindaddig számtalan szükségletünk kielégítésére sarkalló természetünk a kegyelmes Egek legszebb ajándéka. Ez az ösztön varázsolja a természet szülte állati ösztönökkel rendelkező embert lassanként a haza kiművelt polgárává. Úgy látszik, hogy az Isteneknek, akik a Mindenséget szoros összhangban tartják, úgy tetszett, hogy éppen, miként az imént említettem, állati szükségleteink pótlására irányuló szüntelen törekvéseinkből eredjenek a legszebb, s minden állati szagtól mentes költői emelkedettségeink, művészeti és mesterségbeli találmányaink.

A henyélés minden hiba, vétek és bűn eredete, s ha nem is az közvetlenül, mindenesetre azok fészke, amelyben a rossz indulatok magva felmelegszik és életre virul. Mennél több az olyan ember, aki fáradozik, aki munkás és törekvő, annál több az erény is. De miben fáradjon, miért munkálkodjon, törekedjen a közösség minden tagja az ifjútól a vénig, a gazdagtól a szegényig olyan állhatatos buzgósággal, olyan elszánt önfeláldozással, hogy keblében soha ürességet ne leljen, s mindennapi foglalatossága egészen fiatal tavasz életétől az öregség teléig tökéletesen betöltse lelkét? Nézzük az emberiség általános foglalatosságait, nézzük közelről azokat a népeket, amelyek egyedül maguk és a mindennapi élet nyomora körül és között kérődznek, pirulást gerjesztő szűk forgásban, ahol a közjó, hazaszeretet semmi egyéb, mint szép hang és fényes kitétel. Meg leszünk győződve arról, hogy a nagyobbik rész csak annak a hatáskörnek a hű és buzgó folytatásában lelhet minduntalan szívének és lelkének táplálékot, amelynek végső iránya az anyaföld.

Minden rendszabálynál van kivétel, így lehetnek a legelnyomottabb és leginkább sínylődő népek közt is emberi alakba öntött dicsőségesebb és hatalmasabb lények, akik szelíden fénylő csillagzatként a felhőkbe burkolózott sötét ég hasadékain előtűnnek néha az igazságkeresők felvilágosítására. De csak az a föld marad a szépnek és a dicsőnek valódi otthona, ahol az ott élők lehető legnagyobb száma hazája felemelkedésében és gazdagságában remél és kíván önmagára és övéire áldást meríteni, s így inkább felejtkezik el önmagáról, mint őt szülő hazájáról.

S minél többet és minél mélyebbre tekintettem az elmúlt idők krónikáiba – amely leghűségesebb tükre a Jövendőnek –, s minél tisztább világosságban^[205] kezdtem látni a jelenkor eseményeit, annál erősebb hitté vált keblemben, hogy a munkálkodásnak a legnagyobb mozgatórugója a hazaszeretet, a munkálkodásnak pedig legbiztosabb követője a gazdagság, az erő és az erény. Ezért aztán a közgyarapodás, a nemzet valódi súlya, s a lakosok tiszta erkölcse leginkább a hazaszeretetből fakad.

Kerestem én is a szerencsét, mint minden halandó aki – többnyire sejtés nélkül is –, szinte egyetlen lépést sem tesz más okból, mint szerencsevágytól vezérelve. De amidőn azt a számtalan utat, amelyek ennek az isteni magzatnak a templomához látszanak vezetni (részint magam taposva, részint azt szemlélve, hogy mások miként kíséreltek meg azon járni) magam is megpróbáltam bejárni, számos sikeretlen tapasztalat után arra a következtetésre jutottam, hogy a szerencse – csakúgy, mint talán szinte minden a Világegyetemben^[206] – nem függ egyes személyek, sőt egész nemzetek képzeletétől, bevett ízléseitől és szokásaitól, hanem bizonyos matézisi^[207] törvények alá van vetve, amelyeket bizonyos rendszerbe foglalni igen érdekfeszítő és könnyen eszközölhető is lenne. Az elborult elméjű – mert királynak, vagy, mert isten fiának véli magát – nem szerencsés. S így, lefelé haladva mindazok, akiknek boldogságok csupa képzeleten, kicsapongáson és álmaikon alapul, szintén nem szerencsések. Mert a képzelet oly sebesen, s biztosan pukkan széjjel, mint a szappanbuborék, a kicsapongás úgy oszlik el, mint a szürkületi köd, s az álomból történő felébredés egyszer úgyis biztosan bekövetkezik. Vizsgálataim folyamata bizonyossá tett arról, hogy a szerencse megszerzése, elsajátítása felülmúlja gyarló emberi hatalmunkat, mert az csak a kegyes Istenek ajándéka lehet, s tőlünk, halandóktól semmi egyéb nem függ, minthogy létünket tűrhetővé tegyük.

Ezért felhagytam vágyaim elérhetetlen céljával, s a belső csendet^[208], a megelégedés^[209] szűzi ivadékát iparkodtam összekapcsolni életemmel. De csakhamar kibomlott előttem, hogy hiába keresem mindezt sokszor önmagukkal is ellenkező indulataim útján, merthogy a megelégedés lehető legtökéletesebb elnyerésének valószínűsége is bizonyos megdönthetetlen sarkalatokon^[210] nyugszik.

A MEGELÉGEDÉS ALAPJAI^[211]

Nincs a természetben két egymáshoz tökéletesen hasonló falevél, s így bizonyosan két ember sem lehet teljesen egyenlő. Mégis felébred azért a növény szendergő ékessége téli álmából, zöldell a tavaszi lágy szellőkben, örvendezik a harmatnak, s mohón szívja be a nyári eső cseppjeit, összezsugorodik az ősz hidegétől, s végül szárazon hull a földre. Bár olyannyira különböző alakban, a természet mégis csak egyetlen törvényét követi. S ehhez hasonlóan mi, emberek is, bolygónk benépesülése óta a fehértől a szerecsenig, s ettől az albínóig,^[212] annyi milliárdan mind különbözők vagyunk, s bár különbözünk, mégis egyetlen törvény hatalma alatt állunk. Mindegyikünk egyféle módon születik, a kín mindegyikünknek fáj, a szív – egyikünkben csakúgy, mint másikunkban –, néha tágul, és örömet érez, néha szorong és szenved, a fej csakúgy az egyikben, miként a másikban a lélek valódi székhelye, s a halál mindegyikünk vágyainak, reményeinek, munkásságának határt szab. A természetnek ezeket a szent törvényeit – bár csekély időre és egykor vérengző következményekkel el lehetett ugyan nyomni – egészen azonban lehetetlen eltörölni. Így a Megelégedés Alapjait a királyfitól a legalacsonyabb születésű nyomorultig a lehető legnagyobb lelki függetlenségre^[213] állítom. S ha van férfihoz illő és méltó foglalatosság, az minden bizonnyal nem mindennapi kisded örömeink vadászata, s nem azoknak a felszínességeknek a hajhászása, amelyek köntöseinkre paszomántot,^[214] hozzánk írott leveleinkre hosszabb címet tűznek, hanem lelkünk függetlenítésére irányuló törekvésünk.

Senki sincs remény, vágy és cél nélkül, mindenki űz valami mesterséget, vagy fáradozik valamiért. Az egyik a szerencse minden kísérőjével könnyen halad az életben és szinte minden léptét siker koronázza, a másik a roppant hatalmas égboltozat alatt teljesen egyedül áll, s már bölcsőjétől kezdve nehéz bilincsek között izzad és vergődik. De ez a hatalmas Istenek végzete, akik azt rendelték, hogy bolygónk 365 nap alatt forduljon meg a nap körül, amelynek jótevő sugarai minket boldogítnak, míg a Szaturnusz vastag homály között és örök télben 10.759 nap alatt végzi nap körüli pályáját, ugyanígy közülünk is egyikünket magasabb, másikunkat alacsonyabb helyre állította a sors. Ám az Istenek szinte mindenkinek érző keblet, befolyást és módot adtak arra, hogy örüljön életének, s vidám öntudattal élhesse napjait. A király hatalmasabb, vagyonosabb, a tudós nagyobb tanultságú, ám jóllehet szolgája talán szebb színekben látja a világot. A pénzes ember talán minden lehetőséggel rendelkezik ahhoz, hogy kielégítse legkisebb vágyait is, de béreseinek keble talán tágabb az öröm érzésének befogadásra. Az egyiknek lehet, hogy telik arra is – ha úgy tetszik neki –, hogy Champagne-ban^[215] fürödjön, a másiknak a sör, sőt a víz is jobb ízű, mint amannak a pezsgő, a bor, vagy valami más. S ha mérlegbe tehetnénk az egymás legbelső énjében rejlő megelégedési súlyt – amely soha nem tűnik elő egészen –, talán a halandók azon részében lelnénk minden máshoz képest határtalanul több megelégedettséget, amelyről Lord Byron^[216] így szól:

S eme boldogabb réteg – amely csak néhány szerencsésebb hazában él – fejtette ki, anélkül, hogy sejtené, s hozta a valóságos élet körébe azt a lehető legnagyobb lelki függetlenséget^[218], amelyet én az elméletben négy fősarkalatra^[219] állítok.

Ezek pedig a következők:

A tiszta lelkiismeret, az élettudomány^[220], az egészség és a vagyoni rend^[221].

A tiszta Lelkiismeret^[222] olyan mennyei érzés, amely a boldog napokban kimondhatatlan bájt vonz minden köré, viszontagságokban pedig – ha sötétre borul az idő, s létünk minden kellemességé és híveknek vélt jóakaróink sora az utolsó szálig elpártol mellőlünk – oly édes meleget önt lelkünkbe, amely az élet minden viszontagsága ellen férfiúi önérzettel és elszánással vértez fel bennünket. Nélküle a királyi trón rideg pusztaság, vele még a kínpad és a vesztőhely sem ijesztő, s az elsőtől az utolsóig, mindenkinek eme világ roppant felszínén saját lelki tulajdona lehet, aki becsületesen teljesíti kötelességeit.

A kötelességek azonban – annyi különféle hitvallásunk, világi hivatásunk és egyéb körülményeink között – természetesen igen különbözőek lehetnek, s az ember kötelességeiről tökéletes igazságra jutott képzelet, vagy inkább meggyőződés alkotja a keresztény vallás legmélyebb talpkövét.

Az Isten igen nagy! Számtalan út vezet el hozzá, s csak egyedül Ő láthatja át belsőnk tiszta, vagy tisztátalan létét. Mi, olyannyira gyarlók, oly nagyon homályosan látók és homályban botorkálók, egymás iránti türelmességnél józanabb cselekedetet nem gyakorolhatunk, mert csak később válik az el, hogy kinek volt több igaza. S ha van kárhozatra méltó bűn, ítéletem szerint az nem lehet nagyobb a türelmetlenségnél, s ha felhevült vakhitünk és visszás indulatunk, még keresztények között is fellobbanthatja az Ármánynak ezt a vad tüzét, akkor az, valóban megbocsáthatatlan. Intézze lelke dolgait a Mindenhatóval ki-ki úgy, miként legbelsőbb meggyőződése súgja, mert annál, hogy önmagunkkal tisztában legyünk, emberileg tisztább világ alig van, alig lehet. S tekintse ezért inkább mindenki azt a közösséget, amelybe helyezte őt a Végzet, mert ott van mindenki munkálkodásának és kötelességeinek azon köre, amely nem csupán a szelíd áhítattal elfohászkodott imádságban, hanem inkább a hasznos cselekvés és a nemes tettek véghezvitelében áll. S ím, eme pályatéren – odahagyva a Metafizika^[223] parttalan és örvényes tengerét – forgolódjon ki-ki kölcsönös szeretettel, s legyen jó polgár, jó rokon és jó felebarát. Végül pedig tökéletességünk felkutatásában és kinyomozásában mindig ezekre a már Szókratész^[224] által felállított igen egyszerű törvényekre térünk vissza, s csak azok szent teljesítéséből árad a közösségre mennyei áldás és fakad az egyénekre a tiszta lelkiismeret jutalma.

Felebarátainkat szolgálni, a természet ajándékait bölcsen használni annyi tesz, mint Istent tisztelni, és szavát elfogadni. Az, aki ezeket hűen teljesíti, becsületesen járja földi pályáját. Csak az a kérdés, hogy a különböző pozíciók magasabb- vagy alacsonyabb volta szerint kinek-kinek milyen típusú szolgálatot kell tennie, s melyik élet-javaknak szabad örvendenie? Eme tárgy, ítéletem szerint még mindig parlagon hever, s tisztázása a jövendőre hárul. Azonban ha egy dicső fejedelem^[225] – akinek csak az a két hibája volt, hogy vetni akart szántás nélkül, és az egyszerűség kedvéért el akarta tiporni a Nemzetiséget^[226]** – egyértelműen kimondta, hogy a király az ország legelső szolgája, azonképpen én sem akarom százszor, s ha nem hallják, ezerszer ismételni, azt, hogy az ország tehetősebb birtokosai tartoznak a közösségnek^[227] a legnagyobb szolgálattal. S ezért egy birtok nélküli embernek a semmirevalósága megbocsáthatóbb, mint a tehetősebbek középszerűsége, hiszen az egyes közkatonának bátor, vagy félénk viselkedése is csak ritkán nyer, vagy veszít el egy egész csatát, amikor a tábornok és a hadak parancsnokainak tulajdonságaitól függ rendszerint az ütközet napjának sikere.

Minél magasabb a születés^[228], s minél több a vagyon, annál nagyobb a felelősség és a kötelesség. S mindazok a számtalan élet-javak, amely, úgyszólván csak a magasabb születéshez^[229] és a nagyobb vagyonhoz vannak csatolva, csak úgy nem válnak keserűvé, s néha szinte méreggé, ha nemes és közhasznú tettek által lesznek megérdemeltté. S csak a kellemesebb élethez szorosan tartozó kötelességek teljesítése állítja a boldogabban születetteket a köztisztelet – s talán az önbecsülés – azon magas polcára, amelyen a mostani időkben a gyáva, az érdemtelen és a csupán örömökben úszó egyedül csak ingadozva és bajjal tarthatja fenn magát.

S hogy se kevesebb, se több terhet ne vegyünk vállainkra, mint mennyit a közösség és hazánk hasznára viselnünk kell, tekintsük szigorúan azokat a javakat és áldásokat, amelyek közé a sors helyezett bennünket. S ekkor nem fogunk hibázni, mert azok kisebb, vagy nagyobb mértéke irányozza elő kötelességeink könnyebb, vagy fontosabb voltát, amelyeknek különböző helyzetünkhöz igazított, mindenkor pontos teljesítése szüli bennünk – akár magas, akár alacsony helyen állunk – a tiszta lelkiismeret érzését, ami a legnagyobb vigasztaló ebben az életben, s a leghatásosabb lélekerősítő a halál pillanatában.

Az Élettudomány^[230], a tiszta lelkiismeret fenntartására irányuló aggodalommal szorosan összekapcsolódva, az a lelki és testi képesség, amely minden lehetséges helyzetünkben olyan tettekre tesz képessé bennünket, amelyek pillanatnyi körülményeinkhez a leginkább illőek, és nem adnak okot utólag soha megbánásra, vagy talán éppen megsiratásra. Így az Élettudomány^[231] egész létünk lehető legtökéletesebb kifejlődésében fekszik. Nem egyoldalú nevelés következménye az, mert kizárólagos módon sem a lelki tudós, sem a testi ügyes nem mestere az élettudománynak^[232]. Sem pusztán az elméletben, sem pusztán a gyakorlatban nem áll lényege, hanem mindenekfelett önmagunk és mások ügyesen használt tapasztalásainak szerkezetéből ered.

Azonban kinek lehetne olyannyira tág lelke, mint egy Istennek, aki képes minden tudomány lényegét egyesíteni önmagában? Senkinek! Ennélfogva, miként a sorstól nyert javaink mennyisége határozza meg kötelességeink könnyebb, vagy súlyosabb voltát, úgy szabja ki mindenkinek személyes helyzete saját élettudományát^[233]. A magas és gazdag születésűt kedvezőbb helyzete szélesebb körű értelmességre ítéli, míg a tehetetlent alacsony sorsa szinte minden tudomány megszerzésének kötelezettsége alól felszabadítja. S bár hosszabb idő tapasztalata bizonyítja azt, hogy a közepes születési raggal bírók között szinte minden tudomány mélyebben fejlődik ki, mint a magasabb és gazdagabb sorsúak köreiben, az mindazonáltal nem ezen utóbb említett rétegek csekélyebb élettudományát^[234] mutatja, hanem azt, hogy az egy területen dolgozók jobban fejthetik ki az előttük fekvő tárgyakat, mint azok, akiknek élettudományuk^[235] nem annyira önmaguk munkásságában, mint inkább mások dolgoztatásban és munkára serkentésében áll.

A legnagyobb élettudománnyal bíró fejdelem maga szinte semmit sem eszközöl, de mindent eszközöltet. Ő idézi azt elő, hogy hadserege győzelemmel szálljon szembe az ellenséggel, utak, csatornák létrehozását, várak, hidak építését ő rendeli el, ő az, aki a haza csendjét és rendjét fenntartatja. S amidőn, mint életet árasztó erő fényesen világít, uralkodása alatt minden mozog és pezseg, az idő által elhozott jövendő pedig munkásságának okozatait saját tetteiként említi majd, amelyek szorosan véve lényegében azok is lesznek. Így építette meg Minerva^[236] templomát Periklész^[237], így vont hidat Dunánkon keresztül Trajánusz^[238], így készített utat Simplonon^[239] át Napóleon^[240]. S minden hozzájárulásuk nem volt egyéb, mint egy élettudományukból^[241] eredő indítóok adása, mivelhogy valójában a szobrászok, művészek stb. élettudománya^[242] építette fel az Istenasszony házát, a hidat és az utat, saját tervrajzaik, méréseik, munkájuk és verítékük által.

S így az egyik élettudománya^[243] főképp abban áll, hogy dolgozik, a másiknak pedig abban, hogy dolgoztat, az egyik a részleteket tökéletesen kimeríti, másik sok részt egy egészbe kapcsol.

Ha pedig azt akarjuk világosan tudni, hogy a részletek fejtegetéséhez és a munkálkodáshoz, vagy pedig a részletek összekapcsolásához és a munkáltatáshoz^[244] kell-e inkább élettudományunkat^[245] idomítani, akkor tekintsük ismét földi állapotunk magas, vagy alacsony létét, s nem fogunk csalatkozni. Mert helyzetünk és körülményeink állapota a legvilágosabban kijelöli – mégpedig úgy, hogy csak szemeinket kell felnyitnunk, ha látni akarjuk –, hogy kinek mi az, amit szükségszerűen kell, amit érdemes és hasznos, és mi az, amit kedvtelésből illik tudnia.

Az Élettudomány^[246] – vagyis a lelki függetlenséget^[247] magában hordozó második sarkallatja a Megelégedés Alapjainak – és annak megszerzése már nincs ugyanakkora mértékben mindenki hatalmában, miként a tiszta lelkiismeret elnyerése, ugyanis az a szerencsésebb alkatú főtől is függ. Mégis, alig van ember, aki bizonyos fokig ne tehetné azt sajátjává, amit tudnia kell, mégpedig legfőképp azon többször ismételt okból, mert ahogy a szerencsésebb születésűnek több kötelessége van, s kiterjedtebb élettudománnyal^[248] kell felruházva lennie, úgy a legalacsonyabbnak a kötelességei is arányosan csekélyebbek, munkássági köre pedig igen parányi, így azok teljesítése is sokkalta könnyebb.

Az Egészség^[249] azt jelenti, ha állati részeink önmagukkal és a lélekkel tökéletes összhangban vannak. Jóllehet, egészségünk nagyban függ attól is, hogy milyen volt szüleink testalkata, egészsége és hogyan bántak velünk első éveinkben, mégis igen nagymértékben múlik saját magunkon is.

Alig tudjuk elképzelni, hogy mekkora befolyással bírhat lelki erőnk testi állapotunkra, s mennyi viszontagságot, az idő mennyi sanyargatását és életfáradságot bírhat el a leggyengébb test is akkor, ha mértékletes, józan életmódot élünk és folyton vigyázunk és óvjuk egészségünket.

Nincs olyan különleges erejű és olyan egészségű ember, akin a gyengébb, de egészségére ügyelő, s erejét okos mérséklettel használó végül ki ne foghatna. Bizonyságul szolgálhatnak erre az egykori római Légiók^[250], amelyek a szüntelen gimnasztikázás következtében Alemánia^[251] legvadabb és leginasabb testű népein – nem csak eszük, de még testi erejük miatt is – képesek voltak győzelmet aratni. De példának okáért említhetjük az újabb kor franciáit is, akiknél – bár sokkal erősebbek talán akadtak, de – jobb gyaloglókat egy hadseregnél sem találhatunk. Hát még akkor, ha az egyénekre tekintünk, tagadhatjuk-e, hogy általában nem a legerősebb, hanem a leginkább mértékletes életű éli napjait minden súlyosabb nyavalyától mentesen a leghosszabb időkig. S ha a legfőbb egészség a hidegnek, a melegnek, a rossz eledelnek és italnak állati módra és sínylődés nélkül való elviselésében áll is, nem találunk-e inkább a silány alkatúak között több olyat, akik bizonyos elővigyázattal az élet minden súlyát, hasznosan munkálkodva, emberül kiállják? Aki erejében, vagy egészségében módfelett bízik, az többnyire mindent elmellőz, ami azok fenntartására természet szerint szükséges. Tapasztalhatjuk ezt ifjú korunkban magunk is, amidőn a gyengébb, életmódja és ügyessége által, mindig arra törekszik, hogy egészsége összhangját fenntartsa. Egyébiránt pedig van annyi módszer és fortély, amelyeket ismerve a kisebb egészségű is megkettőzheti testi tehetségeit. Amiként bizonyos az, hogy az erős akarat sokszor még a halálnak is ellenáll, a nyúlszív pedig szinte még a halál beállta előtt megszűnik dobogni.

Eme harmadik sarkalatja^[252] az általam felállított Megelégedési Alapnak még kevesebbé van hatalmunkban, mint a második. Nincs azonban oly szomorú testi állapot, amelyen a tiszta lelkiismeret és az élettudomány^[253] ne enyhíthetne valamennyire. S így hátra van még:

A Vagyoni rend^[254], amely annyit tesz, mint pénzbeli és vagyoni lehetőségeink szerint élni, s mindenben, ami a miénk a legnagyobb rendet tartani. S hogy lelki függetlenségünk^[255] eléréséhez mennyire szükséges eme most említett tulajdon, az szinte alig hihető el. Jóllehet ezt a kitételt Alapjaim negyedik sarkalatává^[256] tettem, mégis meg vagyok győződve arról, hogy a rendetlenség végül a legbecsületesebb embert is sokszor olyan tettekbe hajszolja, amelyek a lelkiismeret körül vastag fátylat vonnak, míg a megfelelő rendben élő ember csekély vagyonnal is számtalan jót tehet magának és övéinek stb.

S íme, ebből a négy sarkalatból^[257] ered a lehető legnagyobb lelki függetlenség^[258], amely a megelégedettség^[259] és a belső csend^[260] talpköve.

Ha valaki nem követte volna el azt a legkisebb dolgot sem, amit inkább meg sem történtnek kívánna, és soha senkinek tanácsára, segítségére nem szorulna, teste pedig semmilyen munkálkodásában nem hátráltatná, s akinek szükségletei mindig kisebbek volnának, mint lehetőségei, az lenne a legfüggetlenebb ember.

Az ellenben, aki nem tekinthet szívszorongás nélkül a múltba, semmit nem tud, alig képes mozdulni, s akinek szükségletei a lehetőségeit túlhaladják, az a legfüggőbb.

Ezek a végső határok, s közöttük könnyen kibomlik, hogy miért elégedett sokszor az alacsony, s elégedetlen a magas sorsú? Az első ártatlan életében szánt, vet és tudja mindazt, amit egy szántóvetőnek tudnia kell, jóízűen eszik, iszik, alszik és kicsiny szükségletei után még egy pár garas marad is zsebeiben. A másik pedig a Lété^[261] vizéből szeretne inni, ha ilyen forrással találkozhatna, s amit tudnia kellene, azt nem tudja, ámbár féltudós, egészségét mégis elrontotta, és szükségletei után szekrényeiben semmi, ezzel ellentétben számadó könyveiben ott a szörnyű nagy deficit!

S bármilyen szerencsés helyzetű legyen is valaki, addig nem lesz belsőjében csend^[262], amíg ezen a némileg épségben lévő négy sarkalaton^[263] nem alapszik léte. Hiszen még egy közkatona is – kiről nem lehet azt mondani, hogy független volna, vagy oly nagyon irigylésre méltó fokon állna – elérheti a lehető legnagyobb lelki függetlenséget^[264] és gyönyörködhet a legédesebb belső nyugalomban akkor, ha nem bűnös és minden vétektől tiszta, bátran tekinthet maga elé, egyszerű foglalatosságait az elsőtől az utolsóig derekasan el tudja végezni, ébrenléte erős és kellemes, álma nyugodt, zsoldja pedig életmódjához elégséges.

A tökéletesség azonban – s ezt nem kellene soha elfelejtenünk – mindenütt elkerüli az embert. Tökéletes uralkodás és kormány, tökéletes társasági- és házirend, tökéletes gazdasági- és kereskedelmi rendszer olyanok, mint megannyi kimérák.^[265] S így embersorsunk – melyet annyi előrelátható, s előre nem látható esemény zavarhat meg – sem lehet a sokszor igen-igen keserűtől mentes. Ennélfogva megelégedésre törekvő vágyaink sem érhetik el a tökéletes, hanem csupán a lehető legnagyobb lelki függetlenséget^[266]. Ezért irigylésre méltónak mondhatjuk azt, aki az emberiség eme legdicsőségesebb hatáskörében némi sikerrel fáradozott, miként boldognak mondjuk azt a hazát, amelyben a nagyobbik rész méltán örülhet létének.

E néhány sarkalatra^[267] állított egész tudomány összességében tehát oda jut el, hogy mindenkinek hatalmában áll, holnaptól, vagy talán még ettől a pillanattól kezdve, hogy – bármilyen ferde is volt ezelőtt élete – lelki függetlenségén^[268] munkálkodjon, s így lassan, de biztosan egyre nagyobb belső csendben^[269] gyönyörködhessen. Mert a legnagyobb bűnös is jó útra térhet, a legvénebb tudatlan is tanulhat még valamit, a legbetegebb is hátat fordíthat a koporsónak, a legtékozlóbb is észhez térhet végül^[270]. Azonban ilyen azonnali, úgy szólván Szent Pál apostolhoz hasonló, a rosszról a jóra történő minden átmenet nélküli fordulatok^[271] napjainkban igen ritkán szoktak megtörténni, mert a csodák olyan arányban tűnnek el, ahogy a tudományok világítani kezdenek. S így a csodák csak halkan mennek végbe, csöndben valósulnak meg, azoknak az eszközöknek a segítségével, amelyek önismeretre és valamennyi körülményünk kiismerésére vezetnek bennünket, ahogy Taglalatod^[272] 31-dik lapján említed, s „amelyekről” – így vitatod tovább – „egy szót se szólok a Hitelemben, jóllehet ez a dolog lényege”. Egy szót sem szóltam volna Hitelemben – ahogy azt te állítod – azokról a dolgokról, amelyek önismeretre és valamennyi körülményünk kiismerésére vezetne?! A közönség ítéletére hagyom, hogy tényleg így van-e, amidőn el akarom azt hinni, hogy csupán eleget^[273] nem mondtam, s most ezt a hiányt igyekszem betölteni valamennyire.

A szorosabb kapcsolat és a nagyobb érthetőség kedvéért célirányos lenne itt részletesen előadnom azt is, hogy rendszerezett, s osztályozott Megelégedési Alapjaim saját magamra vonatkoztatva milyen változást idéztek elő, s milyen következményeket szültek egész létemben. De hosszú gyónásaim, ha Téged nem is, de másokat minden bizonnyal igencsak untatnának, főleg azokat, akiknek több és kellőbb dolguk van, mint csekély személyemmel annyit foglalatoskodni. Ezért legyen elég itt azt a vallomást tennem, hogy pirulással tekintek a múltba, mert élettudományom^[274] súlyát ellegyintette volna egy tavaszi szellő, testi erőmet elbizakodottságomban kótyavetyéltem, s pénzemet oktalanul tékozoltam.

Többet pedig arról szólni sem akarok, hogy milyen szegénynek és szánakozásra méltónak leltem magamat önismeretre vágyó buzgó kívánatomban, hanem azonnal arra térek át, hogy tűrhető tehetségű, fiatal, egészséges és jó birtokokkal született magyar mágnás^[275] létemre kötelességeim milyen formában bomlottak ki lassanként lelkem előtt, s a körülményeink kiismerésére irányuló eszközök erőm szerinti alkalmazásával, sok-sok utazásom, fáradozásaim, összehasonlításaim után milyen színben tűnt fel nekem

MAGYARORSZÁG ÁLLAPOTA^[276]

S itt, Barátom, Téged, mielőtt e tárgyba belefognék, még egyszer tisztelettel arra kérlek, hogy ne vedd rossz néven, ha nem leszek elég világos, vagy arra kényszerülök, hogy túlzott egyoldalúságba^[277] essem. Lásd, ki akarom adni ezt az értekezést, mert úgy gondolom, hogy hazánknak talán valami kis hasznot hajthat, s így körülményeinket tekintve, úgy kell összevonnom, s imitt-amott csonkítanom, hogy valami módon mégis napvilágra léphessen, és ne járjon úgy – miként hazánkban igen sokakkal megesett, hogy vagy kősziklán pattant el, vagy örvénybe süllyedt –, hogy Scylla meg Charybdis^[278] között teljesen elveszik.

Gondolj csak velem arra vissza, és tekintsd, hogy vagy 10-15 évvel ezelőtt milyen is volt hazánk akkori állapota, s kövess most onnan a mai időkig ismét. Amit véletlenül vagy kényszerből kihagyok, azt képzeld hozzá!

Hazánk rútul meg van oszva^[279] különböző pártfelekezetek, hitvallások,^[280] különféle nemzetek^[281]*** és municipális^[282] alkotmányunk által. A pártfelekezetek vagy 5 részre, a hitvallások talán 6-ra^[283], a különféle nemzetek^[284]*** vagy 10-re, a municipális^[285] alkotmány 52-re^[286], s így mindösszesen 73 különböző részre szaggatják honunkat, ide nem számolva a Jászok, Kunok stb. kerületeit, a királyi városokat és a többit. S mi, gyengeségünk valódi okát nem látjuk át, sőt sokan közülünk nem is sejtik azt, hogy milyen gyengék vagyunk, pedig éppen ez a szétszakítottság teszi hazánkat egy beteg, haldokló testhez hasonlóvá, amelyben a vér már nem is kering. Ha valóban tisztán kívánunk látni, akkor ebben a szomorú heterogenitásban^[287] kell, hogy keressük a múlt idők viszontagságait, amelyek annyiszor gyászba borították anyaföldünket, de ebben a természetellenes állapotban kell keresnünk a jelenkor szégyenit is, amelyek mindeddig a nem is ismert, meg sem nevezett kisded Nemzetek^[288] sorába alacsonyított bennünket.

A római Klérusról, a görög és a protestáns Papokról^[289] egy szót sem szólok, s mindenki saját ítéletére bízom, hogy eldöntse azt, hogy a sok részre szakított hazában vajon szolgálnak-e boltozatot összetartó ékkövekként, vagy sem?

A főrendű Birtokosok^[290] általában – s nem mondom, hogy nincs sok kivétel, mert az mindenhol van – keveset aggódnak a hazáért. Vagy külföldön költik pénzüket, s élik napjaikat, vagy, ha idehaza tengődnek is, jóllehet volna nekik ahhoz szükséges tudományuk, tehetségük – sem tisztségek viselésével, sem egyes emberekként –, semmilyen módon nem szolgálják hazájukat. Vagy járatlanok minden hazai dologban és úgy töltik idejüket, mintha a Magyarföld legkisebb javaiban sem részesülnének, s nekik nem is volna szabad semmilyen módon beavatkozniuk a kormányzásba. Holott a természet szent törvényeiből az következnék, hogy birtokosainknak a hazától bő mértékben nyert áldásokért azonos arányban feloldhatatlan kötelességeik is vannak, helyzetükhöz pedig, amelyekbe az isteni végzet úgy iktatta őket, mint a fejedelmet a királyi székbe, a legitimitás^[291] megdönthetetlen törvénye szerint bizonyos jussok^[292] is tartoznak. Hiszen csupán hányan használják és gyakorolják közülük józanul, lelkes és állhatatos pártatlansággal azt a felséges jusst^[293], hogy lehetőségük van a vármegye- és országgyűléseken minden tisztség nélkül is szabadon szólniuk, s módjuk van a közönséggel^[294] a derekasan és alaposan átvizsgált gondolatokat elfogadtatniuk, s képesek lehetnek a kormányra tudomány és értelmi súly által befolyást kifejteni? S hányan tudják közülük becsülni a sors számtalan ajándéka között csak eme most említett elsőséget, amelyet más hazákban sokan szívük vérének jelentős részéért készek volnának megvásárolni, ott, ahol sokszor hosszú esztendőig, sőt, gyakran emberöltőkön át hallgatni kell, s a leghasznosabb ideákat el kell fojtani, a legéletrevalóbb tudományokat agyban, kebelben hervasztva el kell rejteni, és szinte tudatlannak kell látszani addig, amíg egyáltalán szólni szabad. S még akkor is, jobbára csak úgy lehet szólni – nem úgy, ahogy a szólásra emelkedett szívén érzi és lelkében arról meggyőződött, hanem akként – ahogy mások gondolkodnak, s ahogy azt elvárják, vagy parancsolják.

Legnagyobb palotáinkban a magyar nyelv idegen, ritkán fogadják szívesen, s ha megjelenik is néha, különleges alkalmakkor, s úgyszólván kivétel gyanánt, csak úgy nyilall a számos külföldi szózaton keresztül, mint a villámlás a borult ég hasadékain. A szegény számkivetett magyar szó csak előszobákban, istállókban és cselédek között tartózkodik inkább, s a ház ékessége, az asszony, aki mindent elevenné tesz és a legszárazabb dolgokra is képes bájt hinteni, azt nem érti, s ha érti is, hátat fordít neki!

A Nemesség^[295] rendszerint – s persze itt is van számtalan módosítás és kivétel –, amelynek a jó szerencsén kívül egyedül köszönhetjük polgári létünk fennmaradását, de egyszersmind azt is, hogy szinte minden keresztény nemzetek közt leghátrább vagyunk, csaknem minden tehetségét kizárólag a hazai tudományokra fordítja. S mert a külföldet nem ismeri eléggé, hazáját értékén túl becsüli, újabb találmányokról, amelyeknek más országok oly sok áldást köszönhetnek, fogalma sincs, s így számtalan javítás ellen vak hévvel kel ki. Sokuk a korlátlanságot tartja szabadságnak, s abban véli fölfedezni elsőbbségét, hogy zabolázatlanságáért csak később sújthatja őt a törvény, amelyet ráadásul még sokszor ki is játszhat, amiért aztán – nem tagadhatjuk – néhány valódi, kivételes helyzetben lévő rendbontó betyárkodik is közöttünk! Csakhogy annál keményebben bűnhődik az ártatlan nagyobbik rész, amelyik néhány féktelen miatt valóban igen rossz színben tűnik fel azon külföldi előtt, amelyik a magyar nemesembert saját hazájában csak önkény által vezéreltnek képzeli. Sok közülük, habár nem hiszi is a féktelenséget szabadságnak, belsőjében még nem fejlesztette ki tökéletesen a társasági szabadság filozófiáját, s azt gondolja ténylegesen szabadnak, aki nem adózik! Igen sok közülük pedig – s itt a kivétel talán ritkább – Börne Lajosra^[296] emlékeztet, aki német földijeiről nem azért, hogy ócsárolja, hanem inkább azért, hogy felébressze őket, azt mondja: „Ich theile die Deutschen in zwei Klassen: in Hofräthe und in solche, die es sein möchten.”.^[297] A legtöbbjüknél pedig egyszerűen hiányzik az élettudománynak^[298] az az ága, amelyik feltétlenül szükséges ahhoz, hogy más nemzeteket megismerhessünk és szép társaságban élhessünk.

A minden önzőségtől megtisztult hazaszeretet a Mágnásban^[299], a Nemesben – ahhoz képest, hogy szinte kizárólag rájuk halmozódott a haza legszebb áldása, a szabad birtok^[300] – koránt sincs elegendő még, ám annál több bennük az egymás közti ellenségeskedés!

Nem egyszer, nagyobb alkalmak során – s eme tárgyról, érzem, tudnék néhány úgynevezett „Vígjátékot” írni, ha tartalma nem volna inkább szomorú – ily módon játszódik le, nagy méltósággal a köztanácskozás. Az Elnök^[301] igen mély gondolkodó hírére tesz szert, mert egyet sem szól, ha pedig szól, latin nyelven konyhaszagot áraszt, anyanyelvén ezzel szemben – nem ritkán – bakot lő, vagy más gondolataira és feltevéseire alapozott érdekfeszítő beszédet olvas fel, s úgy néz ki, mint aki alaptermészetével ellentétes állapotba került volna, midőn honfitársaival a közjóért fáradozik, s ez szinte szánakozást kelt az emberben. S a tökéletesen végzett munka után, számtalan Vivát^[302] kiáltás közepette lezajlik az ebéd, és elköltik a kávét, majd néhány szép szóváltás után tisztán elválik a két párt. Könnyebben kezd lélegzeni a társaság, midőn a lassan múló nap különböző eseteire visszaemlékeznek, az egyik rész méltán neveti elkeseredett gúnnyal pipázgatás közepette a Mágnások^[303] járatlanságát és botlásait az itthoni dolgok körül. Ezen idő alatt a másik rész a háziasszonnyal és leányaival a Nemesember faragatlanságán, a viaszolt padlón olykor megeső elcsuszamlásain kacag jóízűen, s végül mind a két rész örül a barátságosan^[304] eltöltött nap elmúltának. Ilyen scena^[305] a való életben is számtalan akad, s valóban annak keserű bizonyítéka, hogy mennyire gyenge lábon áll hazánk, ahol, úgy szólván, annak az egyetlen satusnak^[306] a tagjai – amelynek jussai^[307] szinte egyenlők, s amely a haza legtöbb áldását kapta, ezért a legnagyobb lehetőségekkel is bír – ilyen mértékű ellenlábasai egymásnak. A hazai dolgokban tudatlan Mágnás^[308] sokkal vétkesebb, mint a szebb szokásokban járatlan Nemesember, azonban egy részrehajlás nélküli bíró talán azt mondaná, hogy „becsesebb a csiszolatlan gyémánt a simított kovánál, jóllehet a gyémánt is csak köszörülés által kap igazi értéket”.

Azon kevesek pedig, akik valóban szeretik honukat, vagy ha nem is szeretik annyira, legalább becsületes meggyőződésből készek tehetségük szerint érte áldozni, összezavarják a régi, rozsdás, megrögzött szokásokkal a nemzeti szellem valódi lelkét, s nem abba helyezik a nemzetiség^[309]** későbbi kifejlődését, amit az előítéletektől mentes ész javasol, hanem abba, amit az idő lassanként életmódunkká szentelt fel. Jóllehet az is néhány évvel ezelőtt éppen olyan kevéssé volt magyar, miként az sem minden magyar, ami századunkban igencsak illenék honunkra. Másfelől, ha ezen kevesek képesek is voltak arra, hogy előítéleteik néhány légióján már diadalmaskodjanak, s ideáikat valamilyen szinten rectificálták^[310], nem törekednek közös akarattal arra, hogy hazánk javát és felemelkedését koncentráltan^[311], egy pontból eszközöljék, hanem excentrice^[312], hazánk különböző, s egymást is alig ismerő részeiben és saját maguk szétforgácsolt erejében bíznak.

A Polgárság^[313] pedig, amely úgyszólván egyedüli képviselője az ország művészeti és mesterségbeli értelmességének, nagyobb részében nem magyar, s nem is vágyik azzá lenni, holott a magyar haza levegőjét szívja, a magyar haza kenyerét eszi és borát issza, s nincs is egyéb hazája széles e világon a magyar földön kívül. Ezzel ellentétben persze az is igaz, hogy a felsőbb Rendek nemigen édesgetik magukhoz, s nem túl nagy támogatásra méltatják azt a statust^[314], amelyik praktikus értelmessége, kereskedelmi tudománya és ügyessége által oly sok jót tehetne hazánknak. Úgyhogy a szó valódi és szoros értelmében derék művészi, kézműves és kereskedői Rend nincs is még hazánkban, s mindaddig nem is lesz, amíg a törvény eme réteg személyeit és vagyonát a legerősebb védelme alá nem veszi, s őket a közösség jobban, mint eddig, meg nem becsüli!

A Parasztság^[315] sok különböző nemzetbelire^[316]*** van tagolva, s a Sváb^[317] értelmes munkássága, a Tót^[318] kiirthatatlan termékenysége, az Oláh^[319] szokásaihoz makacs ragaszkodása, a Rácz^[320] kereskedelmi ügyessége mindinkább szűkebb és szűkebb határok közé szorítja a törzsökös^[321] Magyart, aki talán – ha a független férfiúi önbecsülés az ízlés legvalódibb értékmérője – minden kivétel nélkül az ország legszebb lakosa. A magyar parasztság, akiknek létszáma a többi és összesítve vett paraszti rétegekhez viszonyítva nem sokkal nagyobb, a Magyarságnak az utolsó oltalmazói. Csakhogy a Magyar még az oroszlánnál is csekélyebb számú utódot nemz, míg a Tót, a Német és az Oláh úgy szaporodik, mint a gomba az erdőn. A Magyar független önérzetében kerüli a munkát, s napkeleti komolyságában büszke vadsággal teszi félre a lelki előmenetel és szépülés legszükségesebb eszközit.

Az külön Hitvallás^[322] pedig ezeket a felekezeti elkülönüléseket egyes ágaiban még tovább darabolja. Legalább annyi minden bizonnyal, de talán még annál is több keserű versengés van a Pápista^[323] és a Református között, mint a Gallok^[324] és az Angolok között. Van sok olyan derék magyar helység, amelynek lakosai oly egyenesen és karcsún nőttek fel, mint egy fiatal fenyőliget, s arcvonásukban, kiállásukban és mozgásukban szinte rokoni módon hasonlók, de még azok sem alkotnak viszonylag kicsiny körükben vallási szempontból egy szívet, egy testet. S így a kereszt – a türelemnek és a felebaráti szeretetnek a dicső jele – sokszor csak egy, a mennyországból kirekesztő vázzá alacsonyíttatik le, s a kakas, a lelki éberség megtestesítője az ellenséges bizalmatlanság cégérévé minősítettik le. Alig van Társaság, Egyesület, Intézet, amelyik mentes volna a hitvallási irigykedés ördögétől, s már kezdetekor ne rejtené keblében saját halálának okát. Nem véletlen, hogy itt-ott sokszor csak romjai látszanak a mégoly tiszta szándékból létesített hazai Intézetek alapjainak. Legyen csak kihagyva véletlenül egyetlen felekezet – s lehet akár a tárgy, nem születés és hitvallás, hanem tudomány és észbeli tehetség szerint szerkesztetve – és a Siker, úgy vélem, már eleve lehetetlen! A hazaszeretet parányi súlya, a Szépnek, a Nagynak és a Dicsőnek forrón olyannyira kevés kebelben érzett hatalma nem olvaszthatják egy egységes, szép nemzeti összhanggá mindannak a nyomorult önzőség, haszonlesés, szűkkeblűség, félénkség és hiúság súgta előítéleteknek az üres kongását, amely az Egybehangzás, az Egyezség, az Egyetértés, az Erő és az Erény minden varázsát kettétöri, és szinte valamikor elkövetkező létének sejdítését is túlharsogja.

A hazánkba látogató, közöttünk hosszabb ideig mulatózó külföldi nem is tudja, nem is gyanítja, amikor nyelvünket tekinti, hogy Magyarországon való tartózkodása során, ha a lakosokkal anyanyelvükön szeretne beszélni, sok helyen még akkor is, ha csak három-négy mérföldet tesz meg egyenesen, legalább három-négy nyelv tudására lenne kárhoztatva.

Így aztán természetszerűleg és az idők folyama által fel van boncolva a magyar Nemzet – vagy inkább „Nép” – huszonegy igen különböző részre, amelyeket megint 52 külön darabra – azaz éppen annyifelé, ahány vármegye van – szakít mesterségesen a municipális^[325] alkotmány.

Hogy vajon a képviseleti kormányzás^[326] – ha egy Nemzet elérte már az Értelmesség magasabb fokát – a municipális^[327] felosztás által tarthatja-e fenn a legnagyobb hihetőséggel függetlenségét, azt itt nem akarom fejtegetni, mert egészen tévútra vezetne. Arról viszont, hogy mai állapotunkhoz igazítva municipális^[328] Alkotmányunknak köszönhetjük mi, Nemesek és az Ország egyéb privilegizált felekezetei mai államunk^[329] létét és valamikori előmenetelünknek a lehetőségét, sok éves feszített gondolkodás után olyan tökéletesen meg vagyok győződve, hogy ebben a meggyőződésemben akár élni és halni is kész lennék. A külön Megyék egymástól tisztán elvált ítélő- és szabad tanácskozású székei alkotják egyoldalú szabadságunk talpkövét. Azok, vagy inkább azoknak a szónokai mentették meg a magyar hont a felolvadástól, s a biztos megsemmisítéstől, ahhoz hasonlóan, ahogy az elválasztott, több részből álló boglyákban is nagyobb a bátorság^[330], mert ha mennykő üt is némelyikükbe, megtartja az Isten a különálló többit.

Ellenben eme függetlenségi palladiumnak,^[331] úgy, mint mindennek, még a legszebbnek is a világon, egy igen rút oldala van, amely a vér lehető leglassúbb keringését okozza, és mindenben halálos hátramaradást szül! Ennek a hátramaradásnak pedig az az oka, hogy Vas megye nem gondol Abaújra, Kecskemétnek a legkisebb gondja is nagyobb, minthogy érdekelné, ha Lőcse akár a föld közepéig süllyedne is, s mit bánja Csallóköz Mosonyt, habár ez utóbbi a Dunába fulladna is, senkit sem érdekel, ha Tolna vizeit Pestre torlaszolja, vagy ha Győr a Hanságnak vet gátat. Sok efféle, öröklődő és országos méretű sérelmeinkben jól látható, hogy miként oszlik fel az úgy sem igen nagy Magyar Királyság 52 piciny Királyságra^[332], s így a világtörténelem nagy színpadán csak igen lassan, s végül talán olyan út felé halad, mint a kínai gálya a fergetegben. Mert ahogy azt beszélik, a kínai hajósok a gályát, mivelhogy valamennyi tengerész a maga esze szerint akar cselekedni, végül a sziklák közé zavarják, s ha már összetörik, egyenként kezdik merítgetni, lapátolgatni a beömlő vizet, míg végül a sós habok örökre egyesítik őket.

A legszomorúbb pedig az, hogy éppen az, ami független állásunk valódi oka, s bennünket, úgy szólván, a gyulladástól ment meg, más szempontból egészen elgyengít, marazmus^[333] által veszni enged, s így szinte egyazon serleggel életet és halált is nyújt.

A felvilágosodás menetében progresszíven előrehaladó nemzetek sorából kiszorítva, a réginél maradni lehetetlen, mert a külföldi értelmesség súlya idővel még a nyomát és emlékezetét is kitörli a valaha élt Magyarnak. Előrelépés, változtatás ellenben egy egészen szétdarabolt országban, ahol annyi az egymással viszálykodó felekezet, a kormány pedig egy, veszély nélkül szinte alig eszközölhető.

Palliatív^[334] javítások nem érnek semmit, mert a gyógyszer élénkítő vagy altató erejének kigőzölögtével, még nagyobb bágyadtságba vagy fájdalmak közé esik a test. A gyökeres javításoknak pedig, habár a leginkább célirányosak, sőt a legsürgetőbbek is – miként azt a közvélekedés tartja, de én nem hiszem –, homlokegyenest állnak ellen legsarkalatosabb^[335] törvényeink. A régi rozsdából, s abból a kettős dilemmából, amelybe a sors helyezett bennünket, kilábalni tehát szinte lehetetlen. Mert vagy megcáfolhatatlanul igaz az, hogy „arra van kárhoztatva a Magyar, hogy hátramaradás, vagy felbomlás által elvesszen” – ha tudniillik alkotmányával a perfektibilitás^[336] összeegyeztethetetlen, illetve, ha a különböző részek egyesítése lehetetlen –, s így minden fáradozás hasztalan, vagy ha ez mégsem igaz, akkor oly felettébb nagy az előítéletek nyomasztó terhe, oly könnyű a rectificált^[337] ismeretek súlya, hogy minden előre és a világosságra irányuló törekvés hihetőleg sikeretlen.

Azoknak a szavai, akik világosan látják a haza pirulást okozó alacsony mibenlétét, s azt, hogy ahhoz képest, ami van, mi lehetne, elvesznek a sok-sok felekezet egymást üldöző vad ordításai, vagy csak az önmaguk hasznát lesők nyomorult rimánkodásai között. A közintelligencia súlya – az egyetlen valóságos fékje az önkénynek – más nemzetekéhez hasonlítva nálunk szerfelett csekély. A hatalmasabb résznek szinte minden valódi tudománya csak latin klasszikusokra^[338], rabulisztikai^[339] törvényekre, merő szőrszálhasogatásra és költői tárgyakra szorítkozik. Életrevaló ismeretek oly ritkán vannak elszórva a képzelet határtalan mezőin, mint a hajók a tágas Óceán habjain. – Szorgalom, gazdasági, művészeti és kereskedelmi intelligencia alig van, olyannyira, hogy ha gazdasági ismereteinket talán nem is, de művészeti, kereskedelmi szellemiségünkön minden bizonnyal kifog még a Török is. Hány tökéletes magyar mesterember van a közös országban, s vajon hány magyar kereskedő?! A Török – bizony mondom pedig, hogy nem szeretem idézni példának – a selyem, a gyapjú, a pamut, a bőr feldolgozásában olyan ügyes kézműves, mint akár a Francia, vagy akár az Angol, s emellett még kereskedelmi ügyessége is tűrhető. De ráadásul még milyen nagy számban vannak mesterembereik és kereskedőik! Mert nem gondolom azt, hogy nagyot hibázom, ha csak az Európában élő kifogástalan török – s nem úgy, mint azt sokan gondolják, hogy görög, vagy örmény – mesteremberek és kereskedők számát 300.000 főre teszem. A kormány pedig, amely uralma alatt ez a szorgalom kifejlődött, teljes egészében török! Ezt pedig ne felejtsük el.

A kisebb Nemesség száma nőttön-nő, s előre látható, hogy lassanként tíz nemesember jut majdhogynem egy sovány hold földre. Hogy művészetet, kereskedelmet űzzön, azt nem engedi éretlen büszkesége, s méltóságellenesnek tartja, hogy becsületesen, ügyességgel és tudománnyal fáradozzon a vagyon után. Ehelyett inkább dologtalan henyél otthon, s nemesemberhez illőbb foglalatosságnak tartja, ha nyúlkölyköket lövöldözhet az anyjuk hasában, vagy ha semmit sem tesz.

Gazdasági mibenlétünk a hiányzó princípiumok^[340] következtében – amelyek minden fényesebb előmenetel ellen szegülnek – nem ép. Nemzeti jellegű, eredeti szokásaink pedig egyszerűen nincsenek, s amik vagyunk, és amit tudunk, csak az utánzás következtében vagyunk és tudjuk. Ami lehet, hogy éppen így van más nemzeteknél is, csak azzal különbséggel, hogy mi, még utánzásainkban is makacsul ragaszkodva a régihez, s úgyszólván csak kényszerrel alkalmazkodva a többséghez, nem a lényegét és ésszerű, racionális okát tekintettük az átvett javításoknak, illetve az új szokásoknak, hanem csak felszínességeiket ruháztuk magunkra.

Ugyan hány olyan lelki független^[341] ember van, összesítve minden rendbelit, aki valamilyen hathatós fordulatot tehetne életünkben? Hány mer jobbágyi, hű és alázatos, de egyszersmind férfiúi önérzettel a királyi szék elébe lépni, s a fejdelem atyai keblébe a haza kívánatit bátran kiönteni? S ki mer tiszta lelkiismereti bátorsággal^[342] az itthoni előítéletek seregével szembeszállni, s a haza fiait ki meri éppen ott megtámadni, ahol – miként a nyavalyának a gyökerénél – a vágás a legkínzóbb – – – – –? S ha lennének is ilyen hazafiak, kiknek szándéka lenne oly tiszta, mint a kristály, s vajon lenne-e elég lelki tehetségük és élettudományuk^[343] arra, hogy jó szándékaikat ne csak az egekbe fohászkodják, hanem azok gyümölcseit is az élők számára előteremtsék? S ha tudományuk van, van-e még várható élet is előttük? Van-e bennük elég erő ahhoz, hogy a felbőszült rágalom, a megsértett hiúság és önszeretet marcangolásait férfiasan kiállják? Vajon nincsenek-e a hitelezők kezeiben, s vagyoni lehetőségük van-e arra, hogy nemes és józan szándékaikat sikeresen előre is mozdíthassák?

Nagyon elszomorodtam, amikor ezeket a lelki függetleneket^[344] kerestem, mivel csak néhányat találtam közülük. Az a kevés pedig – úgy gondoltam akkor –, hogy a sok hazáját elfelejtő külföldieskedőn, az itthoni előítéletek tárnokain, az elpuhult, születésük révén katonákká válók – akik lóháton még sohasem ültek – nagy seregén, s a zsidók markában lévő számtalan különböző színű emberen – bár a legtisztább szándékkal, s kerubi^[345] tanácsadóval rendelkezzen is, illetve fél évszázad során minden testi és lelki erővel, a legjobb vagyonbeli rendben éljen is – sohasem fog diadalmaskodni.

Nem tudom, hogy vajon a felhevült és rendetlen képzeletnek, vagy a fiatal tavaszi életkornak szavakkal ki nem fejezhető édes vágya-e ez csupán, de az az álom, hogy „egy nagy és dicső nemzethez tartozzam”, szívem legtitkosabb húrjait édeni harmóniába ringatta mindenkor. Ilyenekkel kérkedni nem mertem, sőt titokban tartottam inkább, mert nagyobb kín alig van – s forróságban a jeges vízbe ugráshoz hasonló –, mint az, ha hideg visszavonulással és zárt kebellel kell találkoznia a hazaszeretettől lángoló tárt szívnek. Maratón mezein, Phile hasadékai^[346] között én is – – – – – a legédesebbeket álmodtam – – –, s milyen kicsinynek, milyen szűknek leltem hazámat! – – – – – A rothadás szaga ébresztett fel, s összezsugorodott mellembe temettem el szívem kínjait. Lelkem oly bágyadt volt!

S midőn a hon minden elemét mély halálnak látszó, önkívületre emlékeztető süllyedésben találtam, s oly néma volt körülöttem minden, vérzett keblem egy darabig, majd így fohászkodtam fel: „Haj! Boldogabb és nemesebb létre lenne talán méltó a Magyar!” Majd én, a halottá vált nemzet szerencsétlen tagja a haza sírboltjától könnyező szemekkel szakadtam el, s miként a halandók gondolkodó és hazátlan része, én is egy álmetafizika^[347] gátak nélküli térségein kerestem az én általam felállított lelki függetlenség^[348] alapját.

Szótlan és panasz nélkül mutatnak rá Athén, Ephesos emlékei, egy valaha volt fényesebb létre, s hadd forogjon le néhány évezred – a mi féreg éltünkhöz képest örök, de a valóságban csak oly csekély idő, hogy az örökséget nem is lehet mérni vele –, s még bolygónk is ki lesz törölve a Világmindenségből, vagy olyan változások alá lesz vetve, amelyeket a gyarló emberi természet nem állhat ki. S így haza, hazaszeretet, hazafiság, vagy a jövendő áldása, a halhatatlan név mind-mind megannyi horog, amelyekbe az emberi hiúság mohón kap, hogy lelki ürességét betöltse.

Ilyen áltermészet, melynek ragálya hazátlanok között oly veszedelmes – – – engem is egészen elragadott, s lelkem minden rugalmasságát, minden erejét lebilincselte. – – – – Munkásságom köre olyan szűk – ízlésem szerint olyan ízetlen – – – volt, s bár mindig sejtettem, de magamban tisztán ki nem mondtam (s miként is, hiszen útmutatóm vajon ki lehetett volna?), „hogy végül, ha az örömök minden iskolája már tárva áll előttünk, férfikorunkban szívünk ösztöneit semmi sem töltheti be jobban, mint a hazánk, vagy, ha ez nincs, az emberiség hasznára, s boldogságára irányuló munkálkodásaink”.^[350]

Azonban azt, amit az ifjúnak heves képzeletében a nagyobb és önálló nemzetek szerencséjéről, illetve a hátramaradt, másokkal összeolvadt kisebb nemzetek tűrhetetlen szerencsétlenségéről igen éles színekkel kerül megfestésre, a tapasztaltabb férfi egy szelídebb világra deríti. Mert tökéletesség és szerencse kizárólagosan sehol sincs, ellenben mindenütt van váltig tenni- és használni való, csak akarjon az ember, s valóban ne a közönség tapsa és dicsérete, hanem valami magasabb cél elérése legyen fáradásainak köre. Bármennyire igaz is az, hogy a városoknak, a nemzeteknek, sőt még a planétáknak^[351] is vissza kell térniük, s össze kell olvadniuk egykor majd ősanyánk, a nagy Világmindenség kebelében. Mégsem veszik el sohasem az az angyalok által súgott emberi vágy, hogy a Mindenség szebb és tökéletesebb egybehangzása végett tehetség szerint fáradozzunk, amelynek következtében – a földi gyarlóságokon túlemelkedő fejdelem bölcsessége által – egész vidékekre virágokat hímez, ha a szántóvető egyetlen fát elültet!

A lehetségest – – – – s nem a képzelet ábrándozásait akartam életre kelteni. Ezért hidegebb vérrel kezdtem születésemhez csatolt kötelességeimet – s egyszersmind azokat a tulajdonságokat, illetve erőt is, amelyek bennem megvannak kötelességeim teljesítéséhez – fontolóra venni. De visszaijedtem akkor, amikor a sorstól nyert magas és független állásomat önmagam oly csekély és mindentől igencsak függő személyemmel hasonlítottam össze. Tisztán láttam, hogy milyen nagy szolgálatokkal tartozom hazámnak, amelytől oly bő javakat nyertem, s keserűen éreztem gyarló, tehetetlen mivoltomat, amely még egy ennél sokkal alacsonyabb hatáskörhöz tartozó kötelességek teljesítésére sem lenne elegendő. Tiszta szándékon és jóakaraton kívül – nem csaphattam be saját magamat – semmi egyebet nem találtam keblemben, aminek hasznát vehette volna a haza. Tiszta szándék és jóakarat azonban velem, üresfejűvel, akiben a nyílt szemekkel való látáson kívül józan ítélő tehetség éppen olyan kevés volt, mint előítélet, igencsak szaporán megismertetett ilyen és ehhez hasonló igazságokkal: „egyetlen ember gyenge, még akkor is, ha oly hatalmas volna”, „divergens lineák^[352] soha nem érnek össze”, „mindennek van közepe, magva, vagy lelke”, stb. Az látszott a legjózanabbnak, ha másokhoz csatolom magamat, s szaporán összehozott a barátság angyala olyan rokonlelkű hazafiakkal, akikben a király és a haza iránti hűség éppen olyan tisztán égett, mint bennem, s akiknek tehetségei az enyéimet messze meghaladták. Hazánk darabokra szaggatott voltát, s így olyan mély álomba dermedt, gyenge létét ugyanúgy látták, ugyanolyan keserűen érezték, hasonlóan nehezen tudták tűrni, mint én. S így a haza halál-, vagy élet-szimptómáit^[353], illetve azokat a módokat kezdtük el vizsgálgatni, amelyek által a közösséget képesek lennénk szolgálni. S felmerült bennünk az a nagy gondolat – amely az alacsony születésű ajkait gúnyos ráncokba vonná, a félénket pedig megsemmisítné –, hogy honunkat az ájultságból az életre visszahozzuk^[354]. Büszke önérzettel mondhatom, hogy elfért szívünkben ez a hatalmas eszme. S valóban nem elbizakodottságból, mintha csak mi lennénk képesek az élet nélkülinek tűnő testet feléleszteni, hanem mivel azok, akiket még jobban illetne ez a dicső tiszt, fájdalom, de önmaguk bálványait és inkább másokat szolgálnak, mint a hazát, vagy oly vakságba merültek, hogy a hazát ilyen körülmények között is igen egészségesnek, ébernek és erősnek tartják.

Sok olyan halaszthatatlan teendő van, amit a haza javáért sem a Kormány nem tehet – s jó, hogy nem teszi, mert ez az önkény ellenzáloga –, sem a Nép maga nem eszközölhet – s őrangyalunk mentsen meg attól, hogy eszközölje –, mert abból anarchia támadna. Így mindezek véghezvitele egyenesen azokat az egyes hazafiakat illeti, akik súlyosabb hivatali terhektől mentesen, független létben büszkélkedhetnek a haza javaival.

A múltban nemzeti Nagyságot, legalábbis olyat, amelyen a Magyar túl ne emelkedhetne, ítéletünk szerint nem találtunk, mert az elmúlt Nagyságnak csak a kőemlékek és a roppant épületek romjai az egyedüli tanúi, hiszen minden egyéb, mint a könyvek, a mesterművek, a közhasznú találmányok az idő által elenyésznek. Nevezetes építmények híján pedig, amelyek évszázadokon keresztül hatással bírnak, egy nagy nemzet, vagy fejdelem sem volt még, ám hazánkban ilyeneket nem lelhet senki sem. Az a néhány felleg-, vagy mocsárvár, sőt még az annyiszor magasztalt Visegrád maradvány-falai is, költői képzelet nélkül – amely ugyan még a debreceni pusztákra is varázsolhat spanyol kastélyt – nem utalnak egyébre, mint kicsiny Urakra és szegény Királyokra.

Csakhogy ez a tisztára hozott meggyőződés ahelyett, hogy elszomorított volna, inkább felvidított, s így vigasztaltuk magunkat: „Hála az Egeknek, úgy látszik, még fiatal Nemzet^[355] vagyunk, nekünk nem fénylik még a múlt, ellenben más nemzeteknek már nincsen jövendőjük, ugyan kik a szerencsésebbek?”.

Ezt az állítást, amely már a Hitelben is előfordult más szavakkal, Te, kedves Barátom, Taglalatod^[356] 16-dik lapján egy „szerencse-veder” által előidézett történet segítségével nevetségessé akartad tenni, azt állítva, hogy „megfeledkeztem még kereskedelmi szempontból is nemzetünk állásáról az akkori időkhöz képest, pl. I. Mátyás és Nagy Lajos király alatt.” Erre csak azt felelem, hogy a Nagyságról kialakított elmélet igen különböző, s én arról nem tehetek, ha igen nagynak nem látom azt, amin mások csodálkoznak, s arról sem, ha valamelyik magasságot nem az akkori időhöz képest, miként azt te mondod, hanem önmagában tekintem. Általánosan pedig az a különböző ítéletekben számtalanszor ismételt eszméltetésed, hogy „az időhöz, a körülményekhez képest”^[357], józan ítélet meghozására igen veszedelmes. Jóllehet egy 5 esztendős gyerkőc 3 és 1/2 láb magasságú, s bármilyen jól hegedüljön is – mint van erre példa – mégiscsak kicsiny ember azért és gyenge hegedűs. Rövid időn belül igen sokat tágult és szépült Pest városa, azonban nevezetes szépségű nagyvárosnak még sem mondható. A Tiszántúlon sok gazdasági javítás jött divatba a körülményekhez képest, hanem azért a tiszántúli gazdaságokat általános példa gyanánt nem hozhatjuk fel. S éppen így nem hiszem, hogy a Mátyás és Lajos király alatti időket, amelyeket legalább úgy ismerek én is, mint Te, ha az „akkori időkhöz képest”-et^[358] kitöröljük, mint a nemzeti Nagyság idejét lehessen példaként józanul idézni. Más nemzetek legalábbis – mint valaha volt magasságunk egyedül igazságos bírái – ilyen magunkat tömjénező nagyságról semmit sem tudnak. Hogy sok elkeseredett hazafi a háta mögött keresgél valami fényt, mert maga előtt minden beborult, s csak sötétet gyanít, azt igencsak jól értem és megbocsáthatónak tartom. Hanem Benned, aki igen jól tudod, hogy elszánt hazafiság a legfeketébb éjt is milyen szép reggelre virraszthatja, Benned mondom, nem érthetem azt, hogy szebb reményeimet a magyar haza egykor megvalósuló magasabb állásáról egy lotteriával^[359] miképpen hasonlíthatod össze? Aki már tízszer nyert, az tizenegyedszer is nyerhet még, aki pedig már egyszer élt, az nem élhet másodszor is. S ha én – talán csalódásomban – szegény szülőhazánk életét azon okoskodás szerint, hogy élhet, mivelhogy nem élt még – – – – meg kívántam hosszabbítani, s magam és kevés jóakaróm jövendőbe tekintését egy kis reménysugárral fel kívántam eleveníteni – – – pont Teneked kellett az édes báj kettétörése érdekében hideg gúnnyal megfagyasztani meleg érzéseimet?

De térjünk vissza ismét az eredeti tárgyhoz, s ne felejtkezzünk meg a több esztendővel ezelőtti állapotokra visszaemlékezni, amikor ezeket a sorokat olvassuk.

A múltban olyan nagyságot, amelyet siratni lehetne, ítéletünk szerint nem találva, elfojtottuk magunkban azt a sajnálatos gyengeséget, amelyre az emberi nem oly könnyen hajlandó, miszerint „szorgalmas munkásság helyett henyélve az elmúlt időkbe merülni kényelmesebb”, s így inkább az eljövendőt tartottuk szemeink előtt.

A sötét jövendő pedig kizárólag csak azzal a feltétellel mutatkozott bíbor színben a távolban, ha a Magyarság a közértelmesség^[360] által fejlődik ki tökéletesen.^[361] S minél mélyebben vizsgáltuk a haza lakosait, a szomszéd népek közötti állását, geográfiai helyzetét, vagy természeti kincseit, s több effélét, s minél jobban törekedtünk arra, hogy kitanuljuk azokat az okokat, amelyekből áldott következményeknek kellene áradnia a hazára, annál tisztábban látszott előttünk – ami végül is tökéletes meggyőződéssé vált –, hogy minden lehetséges előmenetelünk kizárólag értelmességi súlyunk nagyobbításában és megújuló csinosodóbb nemzetiségünkben^[362]** verhet tartós gyökeret. Be kellett látnunk, hogy minden, ami nem áll valódi nemzetiségen^[363]** és valóságos – minden előítélettől és szemfényvesztésektől megtisztult – értelmességen, az alaptalan, s előbb-utóbb minden bizonnyal elbomlik.

1822-ben az idők folyama, s bizonyos esetek felébresztették „az ébren szunnyadozó”, vagyis inkább az aludni igen szerető Magyart. Valódi hazaszeretet és önbizalommal teli erő jelei mutatkoztak itt is, ott is, s bennünk mind erősebb hitté vált, hogy ha valami felemelheti még a hazát saját maga boldogságára és Ura örök dicsőségére, s önmagához illő magasságra, az, semmi egyéb nem lehet, mint a Nemzetiség^[364]* és a Közértelmesség^[365] [366].

A sarkalatos^[367] nagy ok tisztán feküdt előttünk, hanem a „Miként és hogyan nyithatjuk meg a gazdag kútfőt^[368]?” kérdése homályban maradt előttünk.

Magyarosítani!^[369] De miként és milyen eszközökkel? A világon minden csak szuperioritásnak^[370] enged, ez szigorú tudományos törvény, s a Magyar, szinte mindenben csak tanuló lehet, s tanító csak igen kevésben. Ki kell tehát tisztítani előbb a Magyarságot minden szennyéből, hogy elfogadható és idővel követésre méltó is lehessen. Hanem a kérdés megint csak az, hogy ez milyen módon valósítható meg egy olyan hazában, ahol annyi az előítélet és oly kevés a valódi élettudomány^[371]? Előítéleteket kiirtani, s valódi élettudományt^[372] terjeszteni pedig milyen eszközökkel lehet ebben a szerencsétlen geográfiai helyzetünkben, amely minket szinte minden egységesüléstől elszigetel, s a nemzeti versengés – amelynek más nemzetek leginkább köszönhetik csodálatos kifejlődésüket – hasznos gyümölcseit velünk nem is sejteti? A külföldet köztünk kevesen járják, s ha járták is, nem ismerik eléggé. Vagy, ha annak előnyei tisztán ismeretesek is előttük, hátramaradt szegény hazájukat nem merik bátor egyenességgel olyan színekkel lefesteni, mint az őnekik megjelent. Ezért, kellőképpen nem ismerve és túlbecsülve hazáját és önmaga a jámbor itthon üldögélő Földi, ítéleteihez és tudományához makacsul ragaszkodik, mert azokat a legjózanabbaknak és a leginkább életre valónak tartja. Olyan széles tükör készítését pedig, amelyben mindegyik tisztán felismerhetné magát, elsőtől az utolsóig, aki a hazát szándékosan, vagy tudatlanul tapodja, a közjón vak hévvel nekiront, vagy azt hideg gúnnyal önti le, vagy ami a legközönségesebb, henyélve, here gyanánt teng, nem tartottuk könnyen kivitelezhetőnek. Mert egy ilyen – remek, fontos és szükséges munkát jelentő – roppant nagy tükör készítése, amelyben mindazok jelentős számban találnák magukat hűen ábrázolva, akik igazságos és nemes lelkük súgtában azt hiszik és hirdetik, hogy „honunk minden lakosának áldott a sorsa, mert saját maguknak, a sok birtokkal születetteknek, hála Isten, jó dolguk van” nekünk, keveseknek csaknem kétségbeejtőnek tűnt.

Azonban az az Ízlés^[373] – nem akarom egyébnek nevezni –, hogy inkább sikertelenül fáradjunk a közösség és a haza javáért, felemelkedéséért, mint sikerrel küzdjünk saját hasznunk és személyes magasabb helyzetünk érdekében, nem engedte, hogy tiszta szándékunk elolvadjon férfiúi kebleinkben. Mélyen átéreztük, hogy rajtunk a sor jeget törni és megkezdeni a nehéz munkát. Nem toltuk mi a kormányra a felelősséget azért, hogy elpuhultunk, elnémetesedtük, mert miért engedtük azokat a méltatlanságokat végbevitetni magunkon. Nem vetettük mi a szántóvetők, a polgárság és a tehetetlenebb nemesség szemére hazánk alacsony állását, közértelmességünk^[374] csekély létét. Nem kárhoztattuk mi elődeinket, hogy jó tengerpartig nem vittek minket, ha vihettek volna, midőn

s nem panaszkodtunk mi az Ég rendeltetése ellen, hogy szerteszéjjel forgácsolt hazánkat egy testbe szorította más különböző nemzetekkel. Nem kerestük mi sem a sors döntéseiben a hibát, sem más felekezetűek szemében a szálkát, hanem egyenesen magunkat és a velünk azonos rendhez tartozókat vádoltuk hátramaradásunk és hazánk alacsony állása miatt. Rémisztő csontvázként^[376] szolgálták a Véletlentől nyert számtalan áldásaink – amelyek úgyszólván szemünkre hányták oktalanul elpazarolt legszebb esztendőinket – természeti idomaink fejletlen parányiságát, már a bölcsőben megszerzett nevezetes vagyonaink ész nélküli eltékozlását. S midőn már szinte gyűlöletre méltóknak kezdtük ítélni magunkat, semmi egyéb, mint a még hihetőleg előttünk fekvő élet, s mindazon jó, amelyet még véghezvinni reméltünk, s erős akaratra támaszkodó tiszta szándékunk mentett meg az önvád tűrhetetlen fullánkjaitól. De amidőn azt kellett tapasztalnunk, hogy a velünk egy rendbe tartozók nagyobbik része, illetve azok, akiket az Isten összehasonlíthatatlanul szebb tehetségekkel áldott meg, mint minket, még hasztalanabbul élték napjaikat, s munkátlanság, ízetlen örömök, tudatlanság, rendetlenség és unalom között vénültek meg, akkor, megvallom, hiúságunk nemhogy valami belső megelégedettséget^[377] nem éreztetett velünk, hanem egy szebb ösztön tüstént egy hozzánk méltóbb elhatározásra bírt bennünket. Úgy éreztük, hogy kötelességeinket, merthogy eddig nem jól teljesítettük azokat, s éppen azért, mert oly kevesen vagyunk, a jövendőben kettőztetett erővel és állhatatossággal kell véghezvinni. Őrajtuk, magasabb állásúakon, sokkal több vagyonúakon, hosszabb életűeken lett volna a sor – ahelyett, hogy minket, kisebbeket, tehetetlenebbeket, ifjabbakat állati életek, vagy életbeli álmok által, úgyszólván inficiáltak^[378] – példával előttünk járni, a királyi szék támaszaivá és a haza oszlopaivá lenni, amikké ők nem tudtak válni. Közöttük csak kevesen töltötték be valódi becsük révén az idegenek által irigyelt helyeket, s akkor is inkább az egyesítés és minden erő egy fő célra irányítása helyett inkább egyedül, s így sikertelenül fáradoztak tisztségeikben, amidőn a nagyobbik rész bágyadt kábultságában alig mutatott egyéb életerőt, mint lábbal tiprását legszebb jussainak^[379]. Ezért mi, szent kötelességeink teljesítése alól még nem hittük felszabadítva magunkat, s nem mérve gyenge erőnket, gyarló tehetségünket, hanem bízva szándékunk tisztaságában és Isten segítségében, olyan érzéssel fogtunk a nagy munkához, mint amikor egy magányos ember, orvostudomány és gyógyszer nélkül kint a rideg pusztán halálos álomkórságban fekvő felebarátját leli, s azt addig ápolgatja és iparkodik visszahozni az életbe, amíg a tudósabbak és tapasztaltabbak megérkeznek.

A haza vizei korlátlan dühükben mindig öntsék el az ország legtermékenyebb vidékeit, s az örök posványok mérget lehelő önkénye mindig kínt és halált szüljenek? Severin bércei és a Duna kőszirtjei^[380] mindig gátolják a világ egyéb lakosaival történő érintkezésünket^[381]? A szabadságról szóló idétlen felfogásunk, illetve törvényeink fals magyarázata századokon át eltiltsa tőlünk továbbra is az egységesülés kellemeit? Egyetlen egy sovány esztendő gyászba borítsa az eljövendőben is – mint már annyiszor – a fél hazát? A népre kivetett aránylag oly csekély adó mind terhesebb legyen az idő előrehaladásával? A haza szívét, Budát és Pestet állóhíd soha ne kösse egybe? S elbomolhatatlan színház^[382] örökre meg legyen tagadva attól a nemzettől, amelynek nyelvén kívül, úgyszólván semmi sajátja nincs? – – – – – – – – – – – – – – Hát annyi fundátióink^[383] – –? – A földművelés jobb ismerete soha ne ruházzon zöld színt naptól aszott csupasz pusztáinkra, s gizgazos fenyéreinkre^[384]? Manufaktúra^[385], fabrika^[386], kereskedés hazánk gazdagságát soha ne emelje magasabbra? A külföld előtt mindig ismeretlen maradjon a Magyar?

Nem, nem! Szebb létre méltó hazánknak ki kell vetkőznie ebből a szánakozást, vagy megvetést érdemlő szennyből, s mi ezeket az arcpirító, a 19-dik századra és a keresztények közé többé nem illő szégyeneinket henyélve, s karba tett kézzel tekinteni nem tudtuk tovább. Semmi eskütétel, csak a honszeretet és a kötelességérzet által egyesülve, megállapodtunk néhányan abban, hogy mindent elkövetünk – vigasztaljon bár reménysugár, bár nem – ami tőlünk csak telik, hogy mindazt, amit fentebb említettem, s talán még tízszer annyit, amikről ugyan egy szót sem szóltam, jóllehet honunknak nagy szüksége van rá, mozgásba hozzuk, és életre keltsük.

Te most, Barátom, valószínűleg nevetsz – – eszelősnek gondolsz, és emígy szólsz Magadban, s később talán még ki is fogod nyomtatni: „ilyen óriási munkákat egy-két ember akar véghezvinni – –, s ilyenekkel még kérkedni is mer a szemtelen – – – – –”.

Amire én azt felelem, hogy miként az Elkorcsosodás és a Tudatlanság az az ok, amelyből mindenféle kiszámíthatatlan rossznak szükségképen következni kell, akként a Nemzetiség^[387]* és a Közértelmesség^[388] az a nagy ok, amelyből előbb-utóbb mindaz, amit említettem, s még tízszer, sőt százszor annyi, minden bizonnyal következni fog.

Az a sok újabb remek munka, amelyek a külföldet, s főképp Britanniát dicsőítik, szigorúan véve nem kizárólag a mostani élők, vagy csak rövid idővel ezelőtt elhunytak szerzeményei, hanem létük már a múlt századokban gyökerezik. Milyen sok előítéleten kellett diadalmaskodni, hány hamis ismeretet kellett eligazítani és kijózanítani, mennyi egyéni szerencse próbálót kellett egy nagy cél elérése végett egyesítni előbb, hogy egy tökéletes linea-^[389], vagy gőzhajó készülhetett volna, roppant vashidak és utak egy testté forraszthatták az országot, a szántóvető kicsiny kertté változtathatta a természet kezeiből kopáran átvett szomorú vidékeket!

Mennyi temérdek gondolatnak kellett a valóságba és az életbe lépnie előbb, hogy ilyenek véghezviteléről némi hihetőséggel csak álmodni is lehessen! A bámulásra méltó szigetnek mind azon csodái, amelyek előtt az igazságos ember megilletődéssel emeli meg süvegét, egy Bacon^[390], egy Gibbon^[391], egy Young^[392], egy Watt^[393], vagy egy Smith^[394] lelkéből vették valódi eredetüket, s nem annyira azok munkássága az, akik a józanon rakott alapokra állították csak remekműveiket^[395]. Olyan mélyen fekszenek azonban az igazi nagyság fenékkövei, hogy azok nem tűnnek mindenki szemébe egykönnyen, amidőn a superaedificatumokon^[396] bámul a sokaság.

Te is, tisztelt Barátom, tudom, csakúgy, mint sok más, keserű szívvel nézitek a civilizált nemzetek sorában honunk oly alacsony állását. Ti is szeretnétek látni rakoncátlan vizeink megfékezését, mocsaraink kiszárítását, hazánk vasút általi közvetlen összeköttetését az Adriai-, s Dunánk megtisztítandó medrével a Fekete-tengerrel. Nektek is jól esne kemény utakon repülni, amidőn most annyiszor helyből sem tudtok mozdulni, vagy halálos unalommal lézengve, zúzott testetekből szinte kirázódik a lélek. A Ti szívetek is reszketne az örömtől, ha a legelső palotától a legutolsó kalyibáig mindenünnen a bőség mosolygó képe tűnne elétek. Ti is szeretnétek, ha a népet sújtó adó könnyű lenne, s az kétannyit tudna elbírni nevetve. S mennyire tágulna kebletek, tagadhatod-e Barátom, ha egy álló híd Budát és Pestet, a haza feldarabolt szívét örökre egybekapcsolná – – – s a nemzeti színházban Tália^[397] és Melpomené^[398] magyar nyelven üdvözölné a nemzetiség^[399]**, a honszeretet és a jobbágyi hűség halhatatlan tetteit! Micsoda megelégedést szülne Bennetek a haza oltárára tett áldozataink valamikori haszna, mennyire felvidítaná lelketeket, ha mérhetetlen pusztáitokon árnyék alatt legelnének nyájaitok, gulyáitok, s a művészet és a kereskedés gyarapítaná mind a szegényt, mind a gazdagot! S mennyire különböző érzéssel élnétek napjaitokat, ha Nyugattól Keletig nagy és kicsiny ismerné a Magyart, s mély tisztelettel említené nevét. Tudom Barátom, Te mindezeket, nemkülönben, mint én, óhajtod, hogy valóra váljon, azonban nem értesz velem egyet azokban az okokban, amelyekből ítéletem szerint egyedül bekövetkezhet Magyarország valószínűsíthető előmenetele.

TOVÁBBI VIZSGÁLAT

Hogy pedig azon módokban, amelyek által mi többen a most említett hazai díszek magvát elvetni kívánjuk, Te, tisztelt Barátom, velem nem értesz egyet, és másutt keresed az okokat, mint én, azt onnan tudom csalhatatlanul, hogy Te éppen azokat az okokat törekedsz Taglalatodban^[400] gúny, vagy gyűlölet tárgyává tenni, amelyeket én, mint annyi reményem alapját, a legmélyebbek közé számlálok. De hogy ez tényleg úgy van-e, amint mondom, vagy sem, az csak egész munkám tartalmából tűnhet elő.

Abban állapodtunk meg néhányan – amint azt a fentebbi bekezdésben^[401] mondtam –, hogy saját hasznunkat hátratéve, mindent el fogunk követni azért, ami honunk javát valamilyen módon előmozdíthatja. De nehogy kútjainkat olyan helyen kezdjük ásogatni, ahol nincs víz, s így minden siker nélkül fáradozzunk, szükségesnek tartottuk, hogy az ország valódi mibenlétét még jobban és tisztábban megismerjük. Ezt pedig úgy véltük a legbátorságosabban^[402] kivitelezni, ha lehetőleg elnyomva minden vakító hazaszeretetet keblünkben, s elfojtva az anyatejjel szívott számtalan előítéleteket, egyenesen azt tekintjük először, hogy milyen javakkal ruházza fel a Magyar Haza lakosait? Majd csak ennek tisztába tétele után keressük fel azokat a kútfőket^[403], vagy ok-gátakat, amelyeknél fogva oly sok, vagy kevés jó áradt a közösségre.

Így cselekszik a jó gazda: megvizsgálja előbb terméseit, s ha hiba van bennük, akkor kinyomozza annak okát, eredetét, és segít, ha lehet. Így cselekszik az ügyes orvos: igyekszik átnézni mindenekelőtt a beteg test állapotát, s csak aztán keresi a nyavalya okát, majd gyógyít, ha lehet. S így cselekszik szinte minden okos ember, aki javítani, vagy gyógyítani akar: előbb megtekinti az állam pillanatnyi helyzetét, s aztán arra törekszik, hogy kifejtse az állam mibenlétének valódi okát, s javít, ha lehet.

Ilyen morális Diagnózis^[404], vagy Patológia^[405] – ha szabad így neveznem – úgy látszott, hogy képes lesz előttünk olyan kalauzzá válni, amelynek útmutatása szerint a legbiztosabban reméltük elérni azt a pontot, ahonnan tisztán látható az ország valódi mibenlétét. S bár mindenki ez utat tartaná és követné, mert akkor valóban tíz esztendő alatt több vitethetnék véghez, mint ami most, évszázadok lassú leforgása után csak életre kaphat is. Mert ahelyett, hogy mindjárt javításhoz kezdenénk, most azt szükséges megmutatni előbb, hogy javítás kell. S íme, létünk meg nem ismerése az a legeslegmélyebb alapok, vagy ha még jobban akarjuk kifejezni, inkább az a „Semmi”, amelyből semmi sem következik, s mocsárból mocsárár, rossz útból rossz út, kereskedésre alkalmatlan borból kereskedésre alkalmatlan bor, s számtalan efféle marad meg, miként az korábban is volt, vagy helyéből csak csigaként mozdul.

Az előre gondolkodáshoz és számításhoz, a józan ítélet meghozatalához és annak a kívánságnak a kifejtéshez, hogy valamit javítani akarni, elég a dolgot megfelelő ideig fektében tisztán látni. S nincs veszedelmesebb, s minden nagyobb előmenetelt és javítást megsemmisítő^[406] tevékenység, mint a körülményeket és az összeköttetéseket a dolog valódi mibenlétének ismerete előtt áttekinteni, mert az az örök összehasonlítgatások által végül minden józan ítéletet eltipor. „A pesti pornál még nagyobb a berlini, képtelen pusztáinknál még képtelenebbek Arábia homokdűnéi, szántóvetőink sokkal szerencsésebbek, mint számos más nemzet szántóvetői, s igenis messze haladott már földművelésbeli tudományunk, ha fekvésünket tekintjük, satöbbi, satöbbi.” Mire jók mindezek, az Istenért! Talán hogy mocskaink és előítéleteink között még mélyebben aludjunk el, vagy magunkat már igen fényes állapotban higgyük, mert mások még nagyobb homályban vannak?! Elég azt tudni, hogy el van vesztve valamelyik csata ahhoz, hogy az, akinek semmi köze hozzá, lóduljon az útból, elég azt tudni, hogy Konstantinápolyból Bécsbe Magyarországon átutazni bajos, hogy az utazó inkább más utat válasszon, elég azt tudni, hogy a magyar bor igen sokszor megromlik, ha idegen földre viszik, ahhoz, hogy Európa inkább francia borokat igyon. S elég tudni azt is, hogy mágnásaink^[407] nemigen törik magukat a közjóért, s az országgyűlésre sem járnak ahhoz, hogy a külföld ne nagyon becsülje őket, elég azt tudni, hogy hitel Magyarországon nincs, ahhoz hogy a pénzes külföldi inkább a Töröknek adja pénzét, mint nekünk stb. Józan ítélethozatalhoz elég azt tudni, hogy milyen formájú és állapotú (jó, középszerű, vagy tűrhető-e) a tisztán előttünk fekvő tárgy, aki lop, az tolvaj, s az ok, amely őt lopásra bírta, akármilyen legyen is, a tolvaj nevet nem törli le róla, aki szántszándékkal öl, az gyilkos, s a közvélemény^[408] őt nem az indítóok, hanem csak tette után ítéli majd. Aki hat láb magas, az hosszú; aki öt lábnyi, az rövid, a negyvenedik grádus^[409] feletti országok hidegek, a harmincadik alattiak pedig melegek, a tengervíz sós, a folyóvíz édes satöbbi, satöbbi. S az, hogy miért nőtt egyik hosszabbra, a másik rövidebbre, miért hideg a pólushoz közelebbi vidék és meleg a távolabbi, hogy miért sós a tenger és miért édes a folyam, mindez sem a formán, sem a mibenléten a legkisebb változtatást sem teszi. Az ütés fáj, ámbár az égetés még jobban fáj, Olaszországban sok narancs terem, ámbár Portugáliában még több, aki máról holnapra keresi kenyerét, az szegény, ámbár az, aki mindennapi élelmét sem tudja pótolni, még szegényebb, Csehországnak művészeti értelmessége nagy, ámbár Britanniáé még nagyobb, stb.

Ezen itt előrebocsátottak velejét^[410] átgondolva, mi is a jó gazda és ügyes orvos példáját tartottuk a legtanácsosabbnak követni, s ennélfogva, nem tekintve a jót és rosszat szülő okokat, hanem a Magyar hon valódi mibenlétét minden körülményei és összeköttetései nélkül, egyenesen csak faktumokra^[411] állítottuk vizsgálati okoskodásainkat.

A magyar alkotmány, úgyszólván minden áldását egy épvelejű^[412], fiatal, egészséges és gazdag mágnásra^[413] összehalmozza. Ő a hon kedveltje. Képzeljünk magunknak el egy ilyen mágnást^[414] – de nehogy azonban a hazaszeretet, az anyatej, az első benyomások, a gyermekkor vágyai, vagy mivel jobbat nem látott és nem képzelhet, a hatalmas szokás diszkvalifikálják^[415] az ő józan és igazságos ítéletét – és hagyjuk őt húsz esztendős korában ép ítélettel és minden homályosító szerektől^[416] mentesen, a vizekből feltűnni. Járja be elég tehetséggel, de hazátlanul a Föld, vagy csak Európa néhány vidékét, s tudja meg végre, hogy van egy ország, amelyről azt fecsegik, hogy extra Hungariam stb.^[417], s hogy ő azon boldog ország kedveltje, akit pazarolva rakott meg a sors a legszebb ajándékaival. Sietni fog nyakra-főre minél hamarabb a haza szívét, a fővárost látni. Nem tudom, hogy a hon melyik kapuján lép majd hazájába, de tapasztalni fogja, hogy ha Ausztriából jön, hogy egy szebb országot hagyott el, ha tengeren érkezik, hogy igen hiányos és a hazával összeköttetésben alig lévő révpartokba ért, ha a Török birodalomból, akkor meg azt, hogy egy a természettől rendkívüli módon megajándékozott magas tartományból egy egészségtelen, korlátlan vizek által rútul tagolt^[418] posványságba lépett le. Ha pedig Erdélyből érkezik – mely bár magyar, mégsem Magyarország, s talán nem is akar az lenni, habár mi akarjuk és óhajtjuk is –, akkor meg azt tapasztalhatja, hogy egy kertből a sivatag homokjára jutott, ha Galíciából jön, akkor meg azt, hogy elhagyta a jó utat és a nagyobb szorgalmat. Télen utazva – a téli időszakot vesszük érkezése idejének, mert a nyár olyan, mint a fiatalság, amelyben minden jól megy – azt veheti észre, hogy úgy, mint valaha talán a paradicsomban, szinte minden a természetre van bízva, ha fagy és az idő száraz: halad, halad, de ha enged, s havaz: rab. Érkezik most Buda és Pest felé, s ha Nyugatról jön, egy szomorú, meg nem szűnő hosszúságú és rossz kövezetű utcán^[419] ballag lépegetve, míg a Duna dísztelen, s undorodást keltő^[420] partjaihoz jut, ahová mindenféle szemét rakódik le. A vendégfogadók igen rosszak, így Pestre igyekszik, de nincs híd, a legotrombább készítésű^[421] hajókra ül, ha a nép salakjával birkózva el tudja érni azokat. Ha pedig Észak, Kelet, vagy Dél felől jön, s az idő megenged, sártengert kell átúsznia. Pesten néhány szép épületet lel, de kár, hogy sárban, vagy porban állnak, a fogadók igen alávalók, külön szállást bajosan kap. Keresi most az ország, a honi kincsek tárházait, s egyéb fő, de még a kisebb városokban is általánosan fellelhető^[422] és megszemlélésre méltó dolgokat. Keresi sokáig, de amit talál, azt az Olvasó ítéletére hagyom. Megéhezve, a legalávalóbb vendéglők étvágyat visszaijesztő mocskos barlangjaiban csak jó bort és valódi sült zsemlyét is alig kap. Megy hát most a teátrumba^[423], de magyar nincs! Megy hát a németbe, s a világ legkevésbé célirányos színházába lép. Megy tovább a közösségi bálba, s ott, ha talán kordovány^[424], vagy bagaria^[425] helyett cipőben jár, s mindent nem dicsér, megbántásnak teszi ki magát, amelyet ha bajnoki mód eligazítani kész, nem egy, de sok ököllel kell végeznie. Keresi most az olvasó társaságokat stb., de hiába keresi. Az utcákat esőn, napon, szélen kívül nem mossa, nem szárítja senki. Érkezik a tavasz, s a természet csodáiba merülve tiszta levegőt szívhatna, de kívül-belül nincs egy fa. A nevető zöld szín számkivetve, minden hamuszínű, s ha végre népes, szoros, zsidó lakta utcán – ahol könnyen fel is szedhet valamit – tör keresztül, vagy homokbuckákon és ronda sikátorokon túl, a nap majd minden órájában halottas szekérrel találkozik, keskeny allék,^[426] s gyenge csemeték közt leli végre magát stb. Ez a főváros! Birtokaira^[427] megy, s oly roppant kiterjedésű birtokból nagy kincseket remél, de sokszor azon kérdéssel fogadják gazdatisztjei, hogy „Nem hozott-e a folyó költségekre pénzt?”, vagy rossz árok, kevés jövedelmek, vízáradások, métely, döghalál és a többi ilyen kellemes híreivel töltik be füleit. Ahol utazik, ha magyar a fogadós, bizony nem fogadják jól, s csak azt tudja elfogyasztani, amit magával hozott, mindenütt rövid és szűk ágyakat talál, s – hogy ezen leírásomban végtelen hosszú ne legyek – a haza kedveltje a rá halmozott fizikai^[428] életkellemek foglalatját igen csekélynek fogja tapasztalni, midőn morális állásáról, ha azt hideg vérrel gondolja át, így lesz kénytelen ítélni: „sem a nemzetnél, sem a kormánynál nagy fényben nem vagyok, ami természetes, mert a velem azonos rendűek nagyobb száma hosszas semmirevalósága által mind a nemzetet, mind a kormányt megvetésünkre kényszerítette, vagy szoktatta”.

S ilyen színűek voltak csak kevés esztendővel ezelőtt az első benyomások, amelyek a néhány hónapig honunkban tartózkodó, vízből előbukkanó^[429] Magyarra hatottak volna. Ha pedig tovább maradt volna köztünk, s az országos erőmű^[430] lassú forgását, a legdúsabbak és legvagyonosabbak szegénységét, s a javítások ellen vívó előítéletek kiszámíthatatlan seregét tökéletesen kiismerte volna, akkor bizonyosan így kiáltott volna fel: „Hát ez az a csodálatra méltó, felhőkig magasztalt ország?!”, s bámulta volna, hogy egy fiatal és annyi erővel bíró nép^[431], amely valóban magasabb állásra lenne méltó, oly szívesen^[432] vesztegel alacsony államában^[433].

Ha pedig nem is a jobblét az, amiért mindenki fáradozik, s nem a jólét azon cél, amelynek elérésére egy józan országlásnak^[434] mindenek felett törekednie kell, vajon milyen lelki táplálékokat lelt volna fel köztünk az említett mágnás^[435]! Miképp becsüljük elhunyt hazánkfiait? Van-e a hazában csak egy nevezetes emlék, amely a századok viharaival megvívhatna, s valamelyik megdicsőült, de emlékezetünkből számkivetetté vált hős hamvain méltán emelkedne fel, s az élőket arra serkentené, hogy nemes pályát járjanak be. – Pedig „voltak nekünk számos nagy embereink, akik ha nem is arany-, de rézoszlopokra ugyan méltókká tették magukat, de mindeddig (kilencszáz esztendő után is!) semmilyen országos jelentőségű, dicsőségre emlékeztető és gerjesztő jelek nem látszanak, ellenben láthatunk megannyi bitófát” –. S hát miképpen becsüljük a még köztünk lévőket, ha hosszú címzetük^[436] és több efféle nincs? Mindezeket átgondolva, talán így okoskodott volna: „az az ember, aki a legmegbecsültebb és aki a legtöbb élet-javakkal^[437] bír, az a nemzet kedveltje, az a nemzet, amelyben a lehetséges legtöbb lakost megbecsülik, és sok élet-javakkal^[438] bír, az az Istenek kedveltje. Bennem koncentrálódik a Magyar hon java, de ha valaki Más, hivatalt, vagy címet nem ruház rám, nem vagyok nagyon megbecsülve, s minden vagyonommal az élet csak igen kevés javait bírom, én, a magyar nemzet kedveltje! S így milyen csekély módon lehetnek megbecsülve, s mily igen kevés élet-javakat^[439] bírhatnak még mindazok, akikre a haza kevesebb áldásai jutottak, vagy akiktől a haza áldásai úgyszólván megtagadtattak! Magyarország tehát nem kedveltje az Isteneknek, s nem is lesz az soha, amíg fiai a haza tagjai iránt érzett rokon szeretet és egyesített erejű fáradozásaik által nem emelik azt a szabad országok sorába.”.

A siker után lehet a legjobban ítélni a kútfő^[440] ép, egészséges, elég és tartós létéről. Ha a sikerek hibásak, hiányosak, vagy szinte egészen elmaradnak, oly bizonyos, mint 2×2=4, hogy a kútfőkben^[441] hiba van. Már ha szorosan a sikerek után ítélnénk Magyarországról, még ebben az órában is – habár mai állásunk a néhány évvel ezelőttihez alig hasonlítható – a kútfőket^[442] módfelett^[443] hibás, igen elégtelen, s némely esetben szinte kiszáradtaknak vagyunk kénytelenek^[444] tartani, mert sem a fizikai, sem a morális jólét tartalmát nem találnánk oly szerfelett csekély mennyiségűnek egy civilizált, vagy a civilizáció pretenzióival^[445] magát tömjénezgető^[446] nemzet közt is, mint éppen Magyarországon.

Így látja a dolgot a minden előítélettől tiszta szem, ha értelmességi súlyuk által világszerte ismeretes országokkal hasonlítja össze a Magyar hont. Már ha olyan vidékekkel hasonlíttatik össze, amelyeken csupán és olyan önkény uralkodik, amely még a közvélekedés^[447] által sincs néminemű módon zablázva, akkor természetesen valami fényben mégiscsak feltűnik, de milyen szegény fény ez! Én legalább – s ez is ízléstől függ – jobban szeretném, ha „borítaná hazámat inkább örök sötétség, mint ilyen nyomorult fény!”

Hagyjuk azonban visszamerülni mágnásunkat^[448] a habok közé. Elég kellemetlen volt megjelenése, s főképp, mivel oly számtalanul sok mágnáshoz^[449] hasonlított – s bár mondhatnám, hogy csak képzeletben!^[450] –, akik nem a tengerből emelkedtek ki, de nagy birtokok örököseivé szép névvel a magyar hazában születtek. Kellemetlen volt jelenése, ám igen sokat használhat, s mi is – hogy felvegyem^[451] megint beszédem fonalát – azt hittük, hogy igen-igen használ majd. Mert arra fog emlékeztetni minden vizsgálataink során, hogy mi is olyan hideg vérrel ítéljünk honunk állásáról, mintha vízből bukkantunk volna ki^[452], s vérünk – a haza javáért oly melegen égő vérünk – csak akkor forrjon a haza magasodását szomjazó szívünkben erős és állhatatos végrehajtó akarattal egybe, amidőn már a csendes és hideg fő kijelölte a kútfők^[453] hibáit és azon módokat, amelyek által a kútfőket^[454] tágítani, és gazdag áldásokkal buzogtatni^[455] lehetne.

Így fohászkodtunk az egekbe: „Adj Úristen a tanácskozáshoz hideg vért, s önts állhatatos tüzet ereinkbe a végrehajtáshoz^[456]!”

S itt, közbevetőleg, mindenkinek azt tanácslom, hogy fohászkodjék fel így némelykor, mert valóban a legtöbb azért nem díszlik^[457] és virágzik a világon, s kivált hazánkban, „mert forró vérrel kerül megfontolásra, szalmalángra lobban, s csiga vérrel kerül végrehajtásra!”

Lehetőség szerint hideg vérrel kezdtük a sikereket vizsgálni. Nemzetiségünket^[458]**, szokásainkat fejletlen állapotban találtuk. Tudományban, mesterségben, művészetben iszonyú hátramaradásunkat tapasztaltuk. S hogy végképp hosszas ne legyek, s a mondottakat és a még mondandókat más szavakkal még egyszer, vagy inkább annyiszor ne ismételgessem, az ország szegénységén megijedtünk, s azt voltunk kénytelenek megvallani, hogy akármit tekintsünk is – a lelki és testi műveltség egész körében A-tól Z-ig – mindenben nagyon hátra vagyunk. Ámbár egyszersmind annyi fiatalságnak, erőnek, idomnak és fogékonyságnak vettük észre csalhatatlan jeleit, hogy nagy előmeneteleink közelségét világosan láttuk magunk előtt.

Csalatkoztunk-e így látásunkban, azt csak a fényesebb „Világ” és az idő döntheti el, de hogy teljességgel így láttunk, arról szavamat adhatom, miként arról is, hogy hátramaradásunk ismerete úgy sértette lelkünket, mint a szálka a szemet, a szebb remény pedig úgy melegítette keblünket, mint mennyei sugár a kétségbeesőt.

Következett pedig most – miután arra lettünk kényszerítve, hogy átlássuk^[459], hogy összességében^[460] csak kevés jó folyt a magyar közönségre^[461] ahhoz képest ami folyhatna, s így a haza beteg – az a vizsgálat, hogy vajon miért beteg a haza, s ugyan miképp lehetne rajta segíteni?

A betegség gyökér-okát – mint fentebb már egyenesen kimondtam – kizárólag nemzetiségünk^[462]* fejletlenségében és közértelmességünk^[463] csekély létében találtuk. A nemzetiség^[464]*, magyarság kifejléséhez pedig – amelyet az idő szelleme visz magával – kötelességeink hű teljesítése által reméltünk a leghathatósabban hozzájárulni, miként a közértelmesség^[465] tágítását az egységesülés^[466] és az elmetehetségek súrlódása^[467] által gondoltuk a legsikeresebben eszközölhetőnek. S így a haza beteg létén a diadalmaskodást nem egy, nem kevés, hanem mindnyájunk egyesült összhatása^[468] és együttes munkája^[469] által hittük megvalósíthatónak. A nemzetiség^[470]* felemelése végett mindig elménk előtt lebegett, hogy Magyarok^[471] vagyunk, s azok emlékezetében, akik azt elfelejtették már, megújítottuk több-kevesebb sikerrel magyar születésük tudatát, s hogy nemzetiségünk^[472]* mind nemesebbre fejlődjék, s ne alapuljon semmi egyében, mint minden homálytól kitisztult igazságokon, azt sem akartuk sohasem feledni, hogy egyszersmind Emberek^[473] is vagyunk.

Központba egyesítés,^[474] ami, mint mondtam, a leghihetőbben adhat gyakori elmesúrlódásokra^[475] alkalmat, s a legbizonyosabban nagyobbítja a közértelmesség^[476] súlyát.

Példák által magyarosítani, mesterséges intézetek segítségével egyesíteni^[477], ez volt vezérszándékunk és foglalatosságunk. Az pedig, hogy a Magyarsághoz csak keveset tudtunk édesgetni, sőt a leghosszabb bajszúak elfordultak tőlünk – ki kell egyenesen mondanom – azért esett meg, mert nem tárogatóval és dudával, s nem penészes szokások szerint, káposzta-, vagy pipa szagával jártuk a verbunkost^[478]. Mert mi hazafiságunkat valódi áldozatokkal párosuló hazaszeretetre, magyar nyelvre – amelytől megint a bajusztalan magyarok ijedtek vissza, azt gondolván, hogy a Magyar revoltál^[479], mert magyarul beszél –, arra az alapra, amely egy nemzetnek, úgyszólván a lelke, s hiányosságaink velős megismerésére, illetve azok férfias orvoslására alapítottuk! Hanem ezt az utat meggondolással választottuk, előre tudván, hogy habár eleinte lassan haladunk is, s csak néhányan maradunk, idővel mégis minden hang és szag elmúlik majd, s az igazság pártfogó hívei napról napra szaporodni fognak. S hogy elérjük-e vajon azon időt – – – – arról nem gondolkoztunk. – – –

Mesterséges intézetek által egyesíteni, ez volt az, amin megakadtunk. S gondolnád-e Barátom, hogy sok fejtörés és vizsgálat után, ezelőtt már vagy tíz évvel, éppen azon balgatagságnak látszó Lóversenyezést^[480] – amelyet Te a Taglalatodban^[481] rövidlátással tehetséged szerint piszkolsz és mocskolsz – tartottuk egy olyan ártatlan oknak, amely minket minden esztendőben legalább egyszer hazánk közepén egyesítvén, magunkat egymással és erőnkkel megismertethetne. S idővel pedig, a nagy nyilvánosság által az elnyomatott érdemet, vagy az uzurpált^[482] reputációkat^[483] emberben csakúgy, mint lóban eligazítaná. Nem titok – s azt soha nem kerestük –, de talán Te sem tudod, hogy miként azt érintettem, vagy tíz évvel ezelőtt sokan és sokszor gyülekeztünk nálam, Bécsben össze – ahol szabadsággal^[484] Szüleimet voltam látogatni – egy Pesten megszervezendő Lóverseny végett. Magyarország közepén egyesíteni a hazafiakat, s ez által a lótenyésztést és a többi hasonló dolgot előmozdítani volt a cél. A tanácskozás pedig magyar nyelven folyt. – – – Akkor, amikor még mindent rózsaszínűbben látott ifjabb lelkem, s Téged csak jó hírednél fogva ismertelek – Veled találkozni óhajtván – nem hittem volna soha, hogy majd egykor, midőn a haza szívében engem összehoz majd Veled egy általam más kevesekkel együtt felállított intézet, Te leszel az, aki a legindulatosabban kelsz majd ki azon ok ellen, amelynek következtében – miként a tapasztalás később megmutatta – már sok, azelőtt egymást alig ismerő hazafi barátságosan kezet fogott. A dolog azonban akkor egészen még nem érhetett meg, s csak az idő fejtette ki. S ha visszaemlékezem, hogy akkor is magyarországi szülöttek voltak előrehaladásunk legnagyobb gátjai, valóban szinte megakad a vér ereimben. Vonjunk azonban ilyenekre vastag fátyolt, mert a nemesebb lelkű kétségbeesve könnyen kárhoztathatná születése óráját. – – –

De már hallom is most rosszakaróim gúnykongásait: „Lóversenyre alapították a mélyen gondolkozók a nemzetiség^[485]* nagyobb kifejlését és a közértelmesség^[486] tágítását – furcsa metódus^[487], meg kell vallani.”

Erre én azt válaszolom: „A tiszta szándékúak nem Lóversenyzésre, de arra, amit az eszközöl, tudniillik Egyesülésre^[488] alapították szétforgácsolódott^[489], s így erőtlen hazájuk lehetséges előmenetelét.”. A gyenge eszköz sokszor a leghathatósabb sikerű, s nem ritkán egy szikra fél várost semmisít meg. Nem kell mély gondolkozó, csak meg nem savanyodott és romlatlan emberi ész azt átlátni, hogy minden, bár a legcsekélyebb is, ami koncentrálhatná excentrica^[490] hazánkat, kiszámíthatatlan hasznot hajtani kénytelen. Efelett a sokévi tapasztalás azt mondatja, hogy legyen az emberi előmenetelek hosszú láncolatában csak néhány tökéletesen kitisztult karika, a többiről is minden bizonnyal – pedig szinte magától – elvész a rozsda, mert a tudatlanság és az előítélet egymásra halmozása olyan, mint egy boltozat, amely a legnagyobb erőnek is ellenáll, de legyen kivéve csak egy-két köve, s külső erő odajárulta nélkül^[491] is összeomlik magában.

Elhozta végre a hatalmas idő, amely a kisded Makkból, ha nem romlott és senki nem gázolja el, egy termő tölgyfát, sőt tölgyerdőt varázsol^[492] az élők közé, az 1825-diki Országgyűlést. A pillanati nyomásnak visszahatása nyilvánvalóan bebizonyította a világnak, hogy Magyarország Fejedelme nagy hatalmú Úr, mert élő és fiatal, nem vén és megholt nemzeten^[493] uralkodik. Mibennünk pedig hogy milyen édes remények tűntek fel, azt betűkkel, mint érzéseinknek oly tökéletlen tolmácsjegyeivel^[494] nem írhatom le. Mennyi erőnek voltunk tanúi – csakhogy eldarabolt erőnek! –, mennyi függetlenségnek – csakhogy tökéletlen irányzatú függetlenségnek! –, mennyi szabadságszomjnak – csakhogy tisztán el nem igazított szabadságszeretetnek! – stb. Egy kis egyeztetés,^[495] úgy látszott előttünk, hogy elég lenne az eldarabolt gyenge hazából erős egészet alkotni! S mind világosabban meggyőzött a napok folyama arról, hogy nem csalatkoztunk, amidőn a közértelmesség^[496] és a nemzetiség^[497]* kifejtését állítottuk a haza lehetséges előmenetele legmélyebb sarkalatának^[498]. Magyarosítani és egyesítni!^[499] Ím, ez volt mindig szemünk előtt, mert ez, vagy semmi más nem fogja, semmi más nem lesz képes emelni Urunk hatalmát és Hazánk állapotát egy magyar Fejdelemhez és egy magyar Nemzethez illő és méltó magasságra. Irtózva hallotta sok Magyar a közönséges helyen kívül és a szokás ellenére tőlünk, tapasztalatlanoktól, alig érthetően kizokogott beszédeinket^[500], de hangja magyar volt, és számos rokon kebelre hatott. Voltak olyanok, akik mesterségesen beleszőve egy hosszú ál-élet képzeletébe, veszedelmes újításnak vették a természet legrégibb törvényét, „az anyanyelven szólást!” Jó gondolatokra, kacajra nógatott másokat, megint mások komédiának hirdették. De eljön majd az az idő, amikor a nevető részt el fogja felejteni, vagy emlékezetét meg fogja vetni a közvélemény^[501], amikor a jövendő a szónokok ügyetlenségének megbocsát majd, akik ahelyett, hogy magukat a közítélet bírálata alá vetették, szívesebben hallgattak volna, ha mások, ékesszólók hozták volna néminemű módon a tanácskozás nyelvét a természet útjára vissza. S egy-két tiszta szándékú ember, habár nem oly tudós is, e tárgyban micsoda fordulatot tett, tagadható-e?

Jött most a tudós Társasági^[502] javaslat, s néhányan sem többet, sem kevesebbet, mint hazánknak tartozó szent kötelességünket teljesítettük. Egekbe emeltek – Te magad illusztráltál^[503] verseiddel^[504] –, s a kötelesség tetteit, mert – keserű ezt kimondani – olyan ritkák, nagylelkű halhatatlan tetteknek hirdették, amelyeken a sokaság, mint különös jelenségeken^[505] bámult. S lesz valaha egy kor, remélem, amely jobban fog csodálkozni azokon, akik magas állásaikhoz képest egy olyan tárgytól vonták segítő kezeiket vissza, amely a közértelmesség^[506] és a nemzetiség^[507]* kifejtését oly hathatósan gyámolítja, mint azokon, akik a nagy hasznot – amelyet hajtanak – átlátva ahhoz erejük szerint járultak!

Javaslatba jött egy más intézet is, amely szintúgy, mint a Lóverseny, központosulásra vezet, s az, egy a haza közepén felállítandó Kaszinó^[508] volt, melyben a hazafiak összegyűlhettek. Más javaslatok is születtek, s idővel, remélem, életbe is fognak lépni. Mindenünnen élet és erő sarjadt^[509], a legnehezebb dolog kivitelezése is könnyűnek látszott, s egy új reggel kezdett virradni a Magyarra.

Leforgott azóta a mai napig az idő, s ki-ki tudja, ha mindenben nem is haladt honunk nevezetes módon, sokban mégis igen előre hatott, s mennyi hasznos mag van elhintve, amely kis gonddal, kis öntözgetéssel előbb-utóbb bizonyosan^[510] csirázni, virágozni fog. Engem legalábbis, ha öt, tíz, húsz évvel ezelőttre tekintek vissza, s akkori álladalmunkat^[511] a maihoz hasonlítom, ámbár vesém jó állapotban nincs, a mai nap sugara mégis oly édesen melegít, hogy a Jövendő is vígan és bíbor színben mosolyog elém.

Most már, miután honunk állását, s az imént múlt idők némely esetit egy-két főbb vonással lefestettem, arra emlékeztetlek, midőn engem „könnyelműnek, szelesnek, ok- és következmény összezavarójának”^[512] stb. hirdetsz Taglalatodban^[513], most mit felelhetsz mindezekre? Talán semmi egyebet, minthogy szándékaim tisztaságát félremagyaráztad, s azt rontani iparkodtál, amit én és mások szent kötelességeink szerint csak a hon díszéért, s mondhatom, oly nehezen tudtunk életbe hozni. Mert ha igazságos lélek lakik Benned, munkámnak csak eddigi olvasása után sem fogod tudni azt mondani, hogy honunk állásáról és körülményeinkről nem gondolkodtam, s azokról csak könnyelműen és szelesen ítéltem és tettem, s hogy vajon én akarom-e következményekből következtetni az okokat, s csúcsára állítani a piramist, vagy talán Te drága Barátom? De mindezt sem Te, sem én nem határozhatjuk meg, mert arról csak a közvélemény^[514] hozhat majd ítéletet.

Nem mondom, hogy semmiben nem csalatkozom, és szeplőtelenül látom a következmények alapvető okait, mert tudom, hogy én is ember, s csak igen gyarló ember vagyok. Hanem hogy könnyelműen és szelesen anyaföldem mibenlétét soha nem fontolgattam, s csekély lelki tehetségeimet egész feleszmélt életem folytában^[515] csak azon egyetlenegy gondolatra koncentráltam és feszítettem, hogy miképp lehetne alacsony állású hazánkat magasabbra emelni, arra tiszta lelkiismerettel esküdhetek.

De térjünk vissza a tárgyhoz:

Magyarország egy régi vár, s éppen azért, mivel régi, sok nagy javításra és igazításra van szüksége. Ez a fő falakat illeti. Már azon kisebb javítások és változtatások – melyek mostani általános ízlés után, mert a nagyobbik rész csakugyan több kellemmel akar élni most, mint ezelőtt, feltétlenül^[516] szükségesek – oly rendkívüli módon számosak, hogy azokat rendben kijelölni túltesz minden elmetehetségen. Tekintsünk, ahová akarunk, mindenütt szükséges a javítás, s ki határozhatja el, hogy Péter-e, Pál-e, mi hogyan áll, s min hogyan lehet javítani? Egyik sem, mert az igazság életre hívásához sok elmének sok ideig tartó súrlódása^[517] kívántatik mellőzhetetlen feltételként – – – – – – – –. Én teljesen meg vagyok győződve arról, hogy Magyarország szinte mindenben szerfelett hátrébb van^[518], s így nemigen boldog, míg mások azt hiszik erősen, hogy „nincs a világon józanabb előmenetelű és boldogabb hon”, köztünk pedig ezernyiek a különféle vélemények árnyékozásai^[519]. Már ezek közt kinek van igazsága? Én szerényen visszavonulok, mert rész vagyok, s nem lévén az úriszékek^[520] barátja, másokra hagyom az ítéletet. De kik lehetnek akkor ezek az igazságos mások? Külföldiek? Azok vagy nem ismerik a hazát, vagy ha ismerik, hátunk mögött kicsapongva, keményen ítélnek felőle, midőn képünkbe mindent dicsérnek, jól tudva, hogy ily módon lehet boldogulni köztünk a legjobban! Hazaiak^[521]? Azok vagy felém, vagy tőlem hajlanak, s így bíró e részben más nem lehet mint az idő, amely sok elmesúrlódás^[522] által némely igazságokat végre axiómai^[523] világosságba állít az emberek közé, amin aztán csak a lágyeszűek, vagy igen az kemény fejűek tudnak kételkedni.

Volt nekem sok esztendővel ezelőtt Pesten átutazásom során egy különös álmom, ha szabad, elmondom. „Messze távolban számos nagy tekintélyű^[524], vénnél is vénebb Urak, akiken hószínű szakáll lengett, az akkor élőknek egy vasládát látszottak kijelölni, s őket kérően és fenyegetően arra bírni, hogy az abban rejtező kincset egész elszánással és férfiúi állhatatossággal védjék. Állottak a hű szó- és tanácsfogadók hosszú időkig a láda mellett, s bajnoki módon védelmezték – sok oda is veszett miatta – míg azonban a rozsda rágni kezdte a ládát, s ők éheztek, fáztak, sokat szenvedtek, fanyalogtak^[525] mellette, s csak kevesen használhatták a vén láda oldalát garádként^[526]. Szívszorongva szántam szegényeket, s amennyire álomba merülten okoskodhattam, úgy emlékszem, megszólítani kívántam őket: „Vennék ki a ládában hiába heverő kincset, s adnák oda kamatra, mert – – – – – –”, midőn egy mennyei fény minden szót elolvasztott számban, és az idők Szelleme, szent rettegést ragyogó méltósággal – s képzeld csak: magyar ruhában – a kincset őrző számtalan ember közé lépett, s felnyitotta a vasládát, melyben semmi sem volt – – egy kis kéziraton kívül. Így szólt az idők Szelleme: „Akik Benneteket annyi sanyarúság tűrésére kárhoztattak, azok nem voltak mások, mint a régi tudatlanságnak és a megőszült előítéleteknek az Atyái, Nagyatyái, Szépapái, s harmad, negyed Ősapái. Tekintsetek most valódi kincseitekre!”, s olvasni kezdett: „A magyar egy gyermek nép, most semmi, de minden lehet, mert lelki és testi erő rejtezik fiatal keblében. Minden lehet, ha át akarja látni, hogy most semmi. Csak két ellensége van, az Előítélet és Elbizakodottság. Szép jövendő várja, ha – – – –”^[527] Csakhogy itt egy, a magyar fővárosban ablakom előtt sárban elakadt német furmán^[528] tüdeit fárasztó lovára-kiáltozásával felébresztett – – – – s akaratom ellenére is napestig feudális alkotmányunk jutott eszembe.

Én ezt álmodtam, mások tudom megint mást álmodtak, s talán most is álmodoznak arról, hogy fényes palotákban aranyon, ezüstön fekszenek, ambróziát^[529] esznek, nektárt isznak^[530], s több effélét. De amidőn felébredéskor én azt tapasztaltam, hogy a fényesebb világ előtt rendre visszaijednek a tudatlanság és előítélet fehér szakállú hősei, a többi álmodozó nagy része pedig azt fogja talán észre venni, ha felébred, hogy szalmafedél alatt lakik, földön fekszik, korompélyt^[531] eszik, vizet iszik stb. S ilyen ébredések, ha kellemetlenek is eleinte bár, kis időforgás után igen hasznosak, mert minden ijesztő és kecsegtető álomnak határt vonnak, s az ébredők^[532] létét egy kis munka és fáradozás után képzelet helyett valódi élet-javakkal ruházzák fel. A való^[533] pedig, akárki akármit mond, többet ér a képzeletnél.^[534]

Már az ezernyi álmodozó közt ki álmodik józanul, ki balgatagon, ki lát ébredéskor tisztábban, azt én, Te, vagy ki határozza el, kérdem. Te azt gondolod, hogy belső és külső kereskedés^[535] javítaná sorsunkat, én pedig azt hiszem, hogy csak birtokaink józanabb felosztása, javított törvények, gazdasági szisztémáink^[536] jobb elrendelése és jó hitel után következhet a belső és külső kereskedés. Te azt gondolod, hogy előmenetelünk csak részint függ tőlünk, én pedig azt hiszem, hogy csupán tőlünk függ. Némelyek a különböző nemzetek haladását tekintve, az országok fekvését tartják a legnagyobb befolyásúnak, sokan csak a kormánytól várják a haza minden boldogulását, én pedig azt gondolom, hogy szinte mindennek virágzása a lakosoktól és a nemzettől függ. S számtalan ilyen álmot, képzeletet ki igazít el? Véleményem szerint – ahogy ezt már érintettem^[537] – senki más, és semmi egyéb nem, mint elmesúrlódások^[538], csakhogy ehhez idő és hely^[539] kell.

S most, Barátom, tekints velem még egyszer vissza az idők folyamatába. Nem volt-e már nemzetiségünk^[540]** szinte eltörölve, s csak kevés ével ezelőtt nem volt-e fővárosunk a legnagyobb rondaságban? S hazánk több részei nem voltak-e sivatagi pusztaságok! Ezek nem tagadhatók. Hanem hogy mennyi minden történt azóta fővárosunkban, s mennyi az ország különböző részeiben, és milyen különféle benyomást kezdett tenni Magyarország a külföldre, ezek is bizonyosak. Azonban mennyi erő veszett hiába el, és miért? Mert sem nemzetiségen^[541]**, sem tökéletes értelmességen nem alapult és excentrice^[542] vitetett. Több év óta gyűjtök azoknak a számtalan intézeteknek a romjaiból, amelyek Magyarországon úgyszólván, csak fellobbantak, majd kevés idő alatt megint elbomlottak^[543]. Ha volna időm – amiből mi Magyarok, ha a hazát kívánjuk szolgálni, szinte előbb fogyunk ki mint a pénzből, ámbár az sincs sok – rendre és szárazon előadnám „elbomlásuk minden okát”. Azonban addig is, amíg ezt megtehetem, azt mondhatom, hogy teljes meggyőződésem szerint semmi egyéb, mint alaptalan és excentrica^[544] vitelük volt oka enyészetüknek és haláluknak.

Idő és hely kell az igazságok kifejtésére. Az időn nem diadalmaskodhatunk, s csendesen kell bevárni, hogy mit hoz. A megfelelő helyre lépni ellenben hatalmunkban áll. S ezen hely a Magyarnak nem lehet egyéb, mint a természettől kijelölt Buda és Pest, mert ez a haza szíve – – s legyen az rendben és dobogjon teljes életerővel, majd kilövelli a haza minden ereibe az életet adó vért.

Pestre és Budára kell a nap legvilágosabb sugarai alatt – mert csak a bűn keresi a sötétet – összesíteni a Magyart, s hívni be a dús idegent, ez a célunk. Mert meg vagyunk győződve arról, hogy nemzeti egylelkűségünk és egytestűségünk^[545] által már rövid idő alatt megháromszorozni fogjuk vagyonunkat és erőnket. Ám azt hallom néhány megijedt embertől – mert hála az Égnek, sok ilyen nincs –, hogy vajon mit fog erre mondani

A KORMÁNY?

Koncentrációból fejlődik legszaporábban a nemzeti közértelmesség^[546], s ez egyedül az ország gazdagságának és erejének valódi nemző gyökere. „Union est force; division est foiblesse!”^[547] – régi megdönthetetlen igazság, amelyet a kormány jobban átlát, mint mi. S ha régi időkben a hiperstheniától^[548] tartván, gyengítő gyógyszereket vegyített a haza ereibe, nem volt-e talán igazsága, mert gyulladás szimptómái^[549] mutatkoztak-e a valóságban, vagy sem, azt ma ki ítélheti meg a dologról felelős elhatározottsággal? Ne is bajlódjunk azért a múlttal, borítsunk arra fátylat, s tekintsük inkább a jelen időt, s annak szellemét átgondolva, nem fogjuk tudni tagadni, hogy miként mi jobbá változtunk, úgy a kormány is egész szisztémáját^[550] bölcsen megváltoztatta, s azt a természet örök törvényei szerint a jelenkor eseteihez jobban illő formára szabta!

A legegyszerűbb erőmű a legtökéletesebb.^[551] Az országlás^[552] szintén egy erőmű, s annak lehető legtökéletesebb kifejtése a kormány filozófiája. S így, a Fejdelem és az egyesült Rendek legszentebb kötelessége az országlást^[553] a lehető legegyszerűbb elvekre állítani. Ez axióma^[554]. Látni fogunk ennek következtében sok erőművet derekasan forogni, mert egyszerűek, másokat meg rendetlenül mozogni és végleg megakadni, mert komplikáltak. Tapasztalni fogjuk nemkülönben, ha a jelent és a múltat tekintjük némely nemzetek ép és életteli önálló virágzását, másoknak ellenben a lassú vérfolyás által okozta elhervadását, amint tudniillik egyszerű, vagy összetett^[555] elvekre vannak állítva.

Ennélfogva igen jól átlátom, hogy az Ausztriai közbirodalom^[556] számos Fejedelme a ki nem fejlődött, vagy általunk hibás elvekre állított Magyarságot a többi heterogén^[557] résszel egy egészbe olvasztani, s az ebből természetesen következő nagyobb egyszerűség által az országlást^[558] tökéletesebb létre bírni kívánták. S vádolhatók-e ők ezért igazságosan? Vagy, hogy alaposabban mondjam: Szabad-e nekünk amiatt kárhoztatnunk őket, hogy Magyarságunkat eltörölni akarták, nekünk, kiknek oly sok Nagyjai maguk vetkeztek ki önkényesen és édes örömest minden sajátságukból?! Nekünk, kiknek oly nagy része a legkevésbé célirányos maskarákba bújt azért, hogy a latin nyelven szóló Királynénak jobbágyi hűségét bemutassa?! Nekünk, kiknek legelső képviselői azt állították, hogy a magyar nyelv közdolgok vitelére elégtelen, midőn az országlás^[559] egyszerűsítéséről volt szó, nekünk, kiknek szebbik része szégyellte a magyar szót ajkain hordani – – –?! Erre is húzzunk vastag fátylat, s megvallva azt, hogy „magunkban volt a legnagyobb hiba”, ne hagyjuk ezután megsemmisíteni Nemzetiségünket^[560]*, mert miképp kívánhatjuk azt, hogy másnak legyen gondja sajátunkra, amelyen mi magunk tapodunk.

Azonban egy erőmű, mert egyszerű, azért még nem jó, vagy, mert számos részből van szerkesztetve, még nem rossz, erre példa lehet egy lágy vasú balta és egy jól járó ütő-óra^[561]. S így egy országlás^[562] sem tökéletes azért, mert egyszerű, s egy sem tökéletlen azon egy okból, mert bonyolult összetételű^[563]. Az egész feladat csak a lehető^[564] körül forog, s bizonyosan az azonos erejű és hatású^[565] gőzerőművek közt az lesz a jobb, amelyik egyszerűbb, szintúgy, mint az országlások^[566] közt is. A jó mechanikus azt tekinti, hogy félre lehet-e vetni emez, vagy amaz rugót, karikát stb. az egész megromlása és tökéletlenné tétele nélkül – – –, s a matézis^[567] törvényeit kifejteni igyekezve – –, félreteszi, vagy meghagyja azokat. Így cselekszik a bölcs kormány is. Már hogy a lefolyt időkben szükséges, vagy hasztalan karikának látszott-e a Magyarság az Ausztriai birodalom nagy erőművében – –, azt itt vizsgálni nem akarom. Elég azt tudni, hogy nemzetiségünk^[568]** jobb kifejlődése ma bizonyosan minden gondolkodó és részrehajlás nélküli ember ítélete szerint egy olyan karika és rugó, amely nélkül az említett közerőmű nem mozoghatna jól.

S ezt a kormány igen jól átlátja, amiről nem is kételkedhetünk, ha a közelebbi esztendők folyását hideg vérrel fontolóra vesszük, mert magyarosításunknak talán nagyobb gátjai találkoztak magunk közt, mint a kormányban, amely azon nagy célt, tudniillik a közbirodalomban^[569] lévő minden nemzetnek egy testbe olvasztását, most már egy megvalósíthatatlan^[570] pium desideriumnak^[571] tartja, s azzal fel is hagyott.

Más a Gallok, vagy az Angolok körüli eset. Tudjuk, hogy azok is valaha számos és igen sokban különböző kisebb nemzetből voltak egymásra halmozva, aminek ideig-óráig fenn is maradtak csalhatatlan jelei – ha csak igen szembetűnő nyelvi különbözőségeiket tekintjük –, s csak később forrtak erős és kompakt^[572] nemzetekké össze, de soha olyannyira heterogén^[573] részt nem hordoztak keblükben, amilyen Magyarország az Ausztriai birodalomban. A kérdés az marad: „össze lehet-e olvasztani más nemzetekkel az ázsiai sarjadékot^[574], önbecse lealacsonyítása^[575], hogy ne mondjam, megsemmisítése nélkül?”. Ha a világ történetének velejét^[576] vizsgáljuk, azt leszünk kénytelenek megvallani, hogy homogén^[577] és egy nyelvű nemzetek, habár elszakadtak is egymástól, legnagyobb hasznukra megint egyesülhetnek. De a törzsök nemzetek^[578], olyan, mint a Magyar, amelynek nyelve semmilyen más európai nyelvvel, főképp pedig szomszédjaiéival a legkisebb atyafiságban, vagy hasonlatosságban nincs, vagy maguk által és önállóan fejlődnek individuális^[579] magasságokra ki, vagy sarkalatukból^[580] dőlnek ki, s csak századok lassú lefolyása után emelkednek hamvaikból új nemzetek, de soha egybe nem olvadnak. S ez a magam fentebb tett kérdésére a felelet.

S ha szabad mondani – – – az Udvar^[581] és a Nemzet közti bizalmatlankodás valódi oka nem rejtőzött-e legfőképpen és mindig abban, hogy a Nemzet saját maga elolvadásától mindig rettegett, s meghalni irtózott, az Udvar ellenben szerencsétlen látásában azt képzelte, hogy „az erős és a maga sajátságában kifejlett Magyar veszedelmes.” De hála az egeknek, lefolyt azon szomorú idő, s remélem nem is tér vissza soha többé. Nyilvánvaló már, hogy a kitisztult magyar szellemiség és sajátság a közerőmű egészséges forgásához szükséges – –, s napról-napra világosabbra derül, hogy a fejedelmi nagy Erőművész^[582] dicsőségére, azon rugót és karikát minden rozsdától mentesen és ép erőben fenntartani hű jobbágyainak legnagyobb büszkesége. Eljött azon idő, amelyben – midőn más nemzetek öntisztulásuk krízisében^[583] fertelmes konvulziók^[584] közt ingadoznak – egy olyan hű néphez, mint a Magyar igen illik férfiúi egyenességgel és leplezetlen őszinteséggel szólni atyai Urához. Mert tisztába van hozva azon igazság, hogy a Fejdelem és a Nemzet jóléte és bátorsága^*[585] elválaszthatatlan és csak egy, s néhány gyáván kívül senki, tudom, nem kételkedik abban többé, hogy a Király hatalma és dicsősége nincs egy erőtlen, elboncolt és elkorcsosult népkormányzásba helyezve, hanem csak egy virágzó, erős és egyesült Nemzet hű szívében verhet valódi és örök gyökeret.

S miként is doboghatna egy nemzet szíve mindent megelevenítő fiatalság és egészség erejével, ha fejedelme azt minden sajátságából – amihez a meg nem romlott ember oly legyőzhetetlen erővel ragaszkodik – kivetkeztetni, s vére eleven és természetes forgását gátolni iparkodnék? Csak olyan gyengén dobogna az, mint a haldoklóé! S ez nem puszta vélekedési tárgy, hanem talpigazság, amely változni mindaddig bizonyosan nem fog, amíg a most fennálló természet törvényei nem dőlnek ki örök sarkaikból.

Ennél fogva nem gátolja majd a bölcs kormány a nemzetiség^[586]** és a közerő kifejlését, hanem azt jó irányba fogja hozni, nem nyomja majd el az élet forrásait, hanem azoknak áradozásától fogja óvni a nemzetet, nem oltja majd el az értelmesség világát, hanem őrizni fogja a hazát, hogy lángba ne lobbanjon.

Igaz, hogy minél több heterogén^[587] részből van alkotva egy ország, annál bizonyosabb, hogy a nép nem fogja magához ragadni a fejedelmi gyeplőt, de annál bizonyosabb a közjó lassú forgása és végül megakadása is. Már a fejedelmekre nézve vajon mi hasznosabb és dicsőbb? Az erőt bölcsen megzabolázni-e, s az egész nemzettel gyorsan haladni a jólét, a szerencse és a halhatatlan hír magas polcára, vagy az elragadtatástól félve bilincsek közé szorítani az erőt, s egy idő-ette és molyrágta korcs nemzettel helyből nem mozdulni, ismeretlenül sorvadni, s az emlékezet könyvéből kitöröltetni?

A gyenge se nem hű, se nem hűtlen magában, mert ő semmi egyéb, mint csak az, amivé reménye, vagy félelme teszi: szerencsés urához hű, szerencsétlen fejedelméhez hűtlen. Nem úgy az erős, aki csak saját keblében hordja tettei rugóját, amelyre az idők esetinek hatalma nincs. S használja is bár az elsőket a fejedelmi Úr, őket bizonyosan nem becsüli, s csak úgy veti félre, mint a nedvetlen citromhéjat, ha térden csúszásaiknak hasznát többé nem veheti. Míg a hűséges erőseket csak zivatarban ismerheti meg tökéletesen, amikor a haszon- és királyi fény bérlői, akik békenapokban mindenütt és mindenkor hajlongó fővel álltak, rendre eltűnnek, s csak azok tartják fenn minden megtámadás ellen a királyi hatalmat és fényt valódi bátorságban^[588], akik midőn a nemzet és a király jussairól^[589] van szó, szemközt és egyenesen állnak a fejedelmi szék átellenében. Nagy és dicső csak erőből eredhet, gyengből – gyengeségből^[590] – semmi egyéb ocsmánynál és undoknál.

S most, midőn mélyen tisztelt Fejedelmünk, kinek székét a magyar hazát ismerő, s azt meleg szívükben hordó férfiak veszik körül^[591], annyi újabb bizonyságát adta, hogy újraszületésünket hátráltatni nem kívánja, s nemzetiségünk^[592]** jobb kifejlését önerőnkre bízza. Ennél több nem kell, s bocsátkozzunk azon eddig oly kevéssé ismert édes öröm érzésébe, hogy valamikor megvalósuló^[593] nemzeti nagyságunk képét az eljövendőben tekintsük. Ez nem csalfa kép, valóban nem az. Mert egy vérbő^[594] és erőtől pezsgő nép, ha egyesül és akar, nemzeti és értelmességi súlya által annyira kifejtheti és olyan magasságra emelheti saját magát, hogy valamikori szerencséjének és valódi fényének legkicsapongóbb képe sem lenne hiperbola^[595]. Midőn ellenben az is bizonyos, hogy a nép tudatlansága és országos képviselőinek elégtelensége még a legrepublikánusabb^[596] fejedelmet is végül önkényes úrrá válni kényszeríti, minthogy gyermekeket sem lehet tűzbe, vagy vízbe ugrani engedni, s ha máskép nem lehet, hajuknál fogva kell őket visszarántani a veszedelemből.

Eltiporni minket többé nem akar senki, s nem tiporhatna el tán senki, még ha akarna is, mert nagyon erősekre nőttünk már. De hála az egeknek, bilincs nélkül nőhetünk, és Fejedelmünk sem kívánja korcs és gyenge létünket, hanem azt, hogy Erősek és Magyarok legyünk, amik mi magunk is lenni akarunk, hogy annál erősebb, hívebb jobbágyai lehessünk, mert ezt tanácsolja eszünk, erre késztet szívünk.

Nem fogja a külföld – ha eme sorokat tán valaha olvassa – megvetni azon népet, amelynek legmélyebb érzelmeit én itt, úgy gondolom, világosan kinyilatkoztattam, s amelyekről kezeskedni fejemmel is merek. Hanem emlékezve arra, hogy milyen meleg hűséget fejtett ki a Magyar 1741-ben^[597], még akkor is, amikor egy áltermészetbe volt burkolva^[598], abban lesz bizonyos, hogy azon törvényes Fejedelem ellen, aki népét az örök végzéstől rendelt helyzetébe visszaiktatja, csak az véthet, aki előbb az egyesült nemzet sírjára tud hágni.

Én pedig egyenesen megvallom – s titkot ilyesmiből sohasem csináltam, hanem mindenkinek elmondtam, aki csak hallani akarta –, hogy sem lovakhoz, vagy első emeletre helyezett kávéházakhoz kicsapongó vonzódás nem bírt engem, miként más kevesekkel együtt azon kisded intézetek alapítására sem, amelyek, mint köztudott, itt, Pest-Budán, hazánk közepén, csekély gyökereket vertek már néhány esztendő óta. Hanem azt kívántuk, hogy hidegvérrel átgondolt rendszerrel, municipális^[599] alkotmányunk által 52 részre oszlott hazánk erejét mesterségesen egyesítsük, s a külön felekezetek, hitvallások és kisebb nemzetek^[600]*** divergenciáit^[601] a honszeretet érzésében összeolvasztani reméltük, amely érzés minden becsületes ember mellében hangosabban szól, mintsem hogy azon számtalan, az agyag sorsához^[602] kötött kis hiúság, türelmetlenség, álsajátság^[603] és több efféle gyengeségein előbb utóbb ne diadalmaskodnék.

Mindez azonban eddig sem az okos ember, sem a kormány előtt titok nem volt, mert azok igen jól átlátták, hogy az olyan szerencsés helyzetben születettek, mint amilyenek mi vagyunk, annyi állhatatossággal csak nem fogjuk feláldozni rövid életünk legszebb esztendeit, s annyi sárral, amennyit eddig kellett eltűrnünk, megdobáltatni magunkat nem fogjuk engedni egy pár sovány gebe pályáztatása, vagy pipafüstben üldögélés végett. S az, hogy ennél bizonyosan valami magasabb és nemesebb cél melegíti keblünket – amely oly könnyen, egyesek visszavonásai, mások rágalmazásai és annyi ember útban állása miatt mégsem hűlt ki – – –, s ami eddig titok nem volt, mint mondom – most ezen fentebb említettek által tökéletes világosságra jött. S ez abban az atyai állásban, amelybe szeretett Fejedelmünk helyezte magát átellenünkben^[604], csak igen hasznos lehet. S minderre pedig Te adtál alkalmat, Barátom, amit igen-igen köszönök neked.

Természetesnek találtuk, hogy jelenésünk^[605] annyi elaludt, kötelességét felejtett és állati sorban lévő Mágnás^[606] közt eleinte figyelmet gerjesztett, s méltán. Azonban tudtuk azt is, hogy nem szúr szemet sokáig, mert éreztük belsőnk tiszta szándékát, s egyetlen egy lépésünkre sem tartottuk szükségesnek a sötétséget keresni. Voltak, akik eszelőseknek, dühöseknek tartottak bennünket, miként az egyhelyben álló palánták^[607], ha gondolkoznának, még a hideg vérű csiga mozgásától is rettegnének. Hanem csakhamar kitűnt, s idővel még jobban ki fog tűnni – amiről tökéletesen bizonyos vagyok –, hogy a sokak által eleinte nyavalyának vélt düh nem volt egyéb, mint élet, amely talán azért mutatkozott gyulladást gyaníttató bíborszínben, mert a képnek hátsórésze olyan halovány volt, mint a halál, s így elevenebbnek látszott, minthogy minden szín világosabb az árnyék mellett.

Ne higgyük, hogy a kormány az otrombát, a tudatlant kedvelné, mert senki sem kedveli a szegénységet, s épvelejű^[608] embereknél nagyobb kincse a kormánynak nincs, hanem legyünk inkább meggyőződve arról, hogy az a hiedelem, hogy „a kormány nem kíván tudatlanságnál és otrombaságnál egyebet”, annak a számtalan bújósdi ajtócskáknak^[609] – amelyeket rendre előadni már a Hitelben is ígértem, de nem volt időm – tán a legnagyobbika. Hányat ismerek – s kérlek, ne kételkedjél és higgy szavamnak, mert bizony megnevezem őket – akik mindenben, amit tudni kellene, járatlanok, s hosszú éltük folytán nem tettek magas állásukhoz a legkevésbé illőt sem. S miért? „Mert nálunk a kormány mindent elnyom, vagy hátráltat, s így mindennek el kell bomlania!” Így fecsegnek, s azt akarják elhitetni velünk, hogy a kormány az oka szűk eszüknek, bárdolatlan viselkedésüknek, vagy tán éppen vagyonuk eltékozlásának és állati életüknek is. Pedig midőn nincs olyan erő az Istenén kívül, amely egy egészséges és szabad embernek elmebeli- és testi tehetségeit kifejteni gátolhatná, ha akarja. A dolog veleje^[610] inkább az, hogy sokszor is nem akar^[611], s inkább másra keni a hibát.

Mi pedig, úgy hiszem, akik néhány esztendő óta kisded intézeteinknek mind nagyobb kiterjedést adtunk, s azokat szinte naponként egy-egy téglával magasabbra emeltük, valamekkora hihetőséggel tudhatjuk azt, hogy a kormány mennyire szegezi magát előmeneteleink és közjóra irányuló fáradozásaink ellen. Nekünk is számos próféta jövendölte nagy bölcsen intézeteink szapora elbomlását, nekünk is számos lágyvelejű^[612] és nyúlszívű tanácsolta életünk és erőnk valami egyébre fordítását, mert „nálunk – így okoskodtak – minden fáradozás hasztalan, minden munkálkodás sikeretlen, mivel a kormány, a szegénység és a tudatlanság bilincsei közt kíván bennünket tartani” stb. Ilyen mélyeszűek és ilyen keménykeblűek azonban nem ijesztettek vissza minket, mert tapasztaltuk, hogy a háborúban is hány jövendöli a legrosszabbat és a csata vesztét, mert elhűlt párájuk melege, s így előre látható volt, hogy itt is sok lesz a Mindentől félő és a Semmitől rettegő, mert szándékuk nem tiszta, s mer erős, állhatatos akaratuk nincs. Nem ijeszthetett vissza – mondom – mind azon hiábavaló mendemonda, amelyek vázként rakattak előmeneteleink útjába, s mindez nem gyengítette szándékunkat, mert tudtuk, hogy nem ismerheti a kormány sokáig félre azokat, akik minden tettükről és gondolatiakról maguk vonják le a fátylat, s a legvilágosabb napra állítják magukat. Olyan rövidlátást pedig nem tudtunk feltételezni egy bölcs kormányról, hogy olyan földesurak egyesült munkálkodásaitól tarthatna, akik fejenként 20-30 ezer birkát teleltetnek, s a közrend és csend fenntartása végett jobban vannak fizetve, mint akármelyik minisztere, s egyébként is vagyonukkal, ha fejükkel elillannának^[613] is, kezesek. Nem tételezhettünk fel mi egy régi kormányban olyan inkonzekvenciát^[614], hogy a jó következéseket várton várva, az okokat, amelyekből azoknak folyni kellene, tiporhatná el, vagyis azt, hogy a Magyarhon, adózó és védő tehetségét^[615] érzékenyen óhajtva nagyobbítva látni, a legtehetősebb földesurak iparkodásai ellen, akiknek az ország mibenlétére a legnagyobb befolyásuk van, elháríthatatlan gátakat szegezhetne. Nem tudtuk mi azt hinni, hogy egy olyan igazságos Fejedelem, mint koronás Urunk, aki éjjel-nappal dolgozik, olyan hazafiakat veszedelmeseknek tarthasson, ha egyszer jól megismeri őket, akik semmi egyebet nem tesznek, mint az Ő példáját követik, s Istentől szabott köreikben a közjó nagyobbítása végett, mint magyar Mágnások^[616] munkálkodnak azon idő alatt, amíg Ő fejedelmi székében királyi kötelességeit lelkiismeretesen folytatja. Nem gondoltuk azt az anomáliát^[617] lehetségesnek, hogy egy bölcs Fejedelem hígvelejű^[618] alattvalóit, akiknek nincs semmi konzekvencia^[619] életükben, jobban kedvelhetné, mint azokat a jobbágyait, akik velejüknek^[620] valamilyen konzisztenciát^[621] iparkodnak adni, s napjaikat nem fecsérlik el, hanem tetteiket józan plánum^[622] szerint rendelik és folytatják. S igazunk volt, hogy így gondolkodtunk, mert legalább az újabb időkben, midőn szinte minden oldalról nehézségekkel kellett küzdenünk, a kormány részéről a legkisebb akadályt sem tapasztaltuk, s ezt háládatos jobbágyi érzéssel itt kijelenteni kötelességemnek tartom.

Kicsinosult^[623] és okos emberek felett könnyebb uralkodni, mint buta és oktalanok felett, ezen ne kétkedjünk. S valóban, Fejedelmünk, aki egy oly igen komplikált erőműnek az élesztője és forgatója, nem kívánja tisztkörének^[624] ok nélküli megnehezítését, hanem azokat jobbágyait kedveli és becsüli a legjobban, akiknek eszükben és szívükben egyformán bízhat. Teljesen igazsága van, ha névtelenek, hontalanok és értéktelenek sötétben zajló csoportosulásait elzúzza, s tapasztalatnélküli ábrándozóknak és teóriában^[625] megvénült képzelgőknek a kormány zabláiba kapni nem enged.

Hogy pedig a kormány, fáradozásainkat sem előre nem segítette, sem azokat nem gátolta, hanem éppen nem avatkozott beléjük, azért legnagyobb köszönettel tartozunk. Vannak, igaz, sokan, akik az igen jól ismert és sokszor említett párizsi kereskedők mondását „laissez nous faire”^[626], egyszer igen bölcsnek hirdetik, midőn tudniillik nekik mindazt tenni, amit képzeletük fest, nem engedtetik meg, máskor pedig azt egészen elfelejtik, midőn szeretnék, ha a kormány fáradozna helyettük. Mi azonban nem látjuk a dolgot egyik nap fekete, másik nap fehér színben, senkitől segítséget sem nem kívánunk, sem nem várunk, hanem minden előmenetelünket és hazánk egykori magasabb állását az egyesült nemzeti erő józan fejlődésétől reméljük.

Egyoldalúnak fogsz tán megint hirdetni, de hagyján, mert mindenkinek saját ideái vannak, s az egyoldalúságról, íme, ezek az enyémek: Végül is minden csak szuperioritásnak^[627] enged, s nincs valóban más juss^[628], mint a jus fortioris,^[629] nem mondom, hogy az inak és az izmok ereje, mert így még az ökör is parancsolna az embernek, hanem a lelki erő! S míg elég lelki erő nincs egy nemzetben, mindaddig rab – akárhogy fuvalkodjék is fel –, s csak akkor lesz valóban szabaddá, s nem állhat többé semmi ellene, midőn lelki ereje egész tökélyre^[630] fejlődik. Tökéletes kifejlődésünket pedig senki gátolni nem akarja, és semmi sem is gátolhatja, s így minden, a legkisebb kivétel nélkül a Nemzettől függ. Ennek kifejlődését pedig senki jobban és hathatósabban nem eszközölheti, mint a haza nagyobb birtokosai, azaz az olyan születésűek, mint Te, vagy én és a hozzánk hasonlók.

Nem mondom – mert a hazai dolgok felvilágosításában vagyok már – hogy a kormány, ítéletem szerint, némely esetben el ne vétené az utat, vagy itt-ott rövidebb úton szaporábban ne haladhatna. Hanem ez csak saját ítéletem, s annak józanságáról jótállni nem merek, de arról tökéletesen bizonyos vagyok, hogy Te, drága Barátom, igen sokban egészen megváltoztatnád gondolatidat, ha közel a királyi székhez az Ausztriai közbirodalom^[631] szövevényes^[632] állapotát tisztán és minden részleteivel Elődbe terjesztenék. Hibát találni könnyű, jobbat és jobban eszközölni^[633] nehéz. Egyébiránt, ha minden keresztül-kasul menne is, s csak igen kicsi függne tőlünk, vajon feloldana-e bennünket mindez attól, hogy kötelességünk által vezérelve józanul cselekedjünk, s hogy legalább azt a kicsit véghezvigyük, ami hatalmunkban áll? Ezen kérdés eligazítására a „Hitel” 119-dki lapjának eme sorait hozom emlékezetedbe: „Mert az ezredes futásnak eredt, hát én, ki csak százados vagyok, miért állnék meg”. Már azt kérdezem tőled, hogy fog-e becsületes ember így okoskodni?

S most, kedves Barátom, midőn Téged az előbbi szakasz végére térítelek vissza, s az ott tett kérdésre figyelmeztetlek, ilyen felelettel zárom be ezt a cikkelyt^[634]: a kormány, amely ezen munkám által teljes bizonyosságba helyeztetik arról, hogy a sötétséget nem keressük, mert céljainkat, s az azokhoz vezető módokat nemcsak nem titkoljuk el, hanem még nyomtatva is néhány száz példányban közvilágra bocsátjuk. Így a bölcs kormány állhatatos fáradozásainkat mindaddig nem fogja gátolni, amíg azok valóban emberséges és tiszta szándékból fakadnak, s meg fogja semmisíteni, remélem azonnal, ha nem Hazánkhoz és Fejedelmünkhöz hű vonzódás lenne tetteink egyedüli rugója. S bátorságunkra^*[635] nézve egyebet nem kívánunk ezen túl.

A TAGLALATBAN^[636] ELŐFORDULÓ NÉHÁNY ÁLLÍTÁS

______

AZ ORSZÁG TERHEI ÉS A KÉPVISELŐI JUS

Munkád 21-dik lapján azt mondod, hogy „a nemesség is részt vehet törvény szerint a belső igazgatási költségek vitelében, valamint az utak, a hidak és a csatornák ez, vagy amaz módon megvalósítandó készítésében és fenntartásában” stb. A 228-dik lapon pedig ezt azt, „hogy az arányok helyreállítására önkéntesen több terhet kellene neki (a nemességnek) venni magára, pl., a vámfizetést, a dietális követek^[637] fizetését felébe, a vármegyei tisztek fizetését felébe” stb. A 238-dik és 239-dik lapon pedig ezt: „nem ellenezném a Gróf által említett kihallgatás végett, ha minden kerületnek, de még most a jobban elrendelendő köznevelés következései előtt csak egy-egy szónoka lenne a diétán” stb. Míg a 253-dik lapon pedig: „nem irtóztam sem azon ideától, hogy a nemesség úgy fizessen vámot, mint a taksás^[638], sem pedig attól, hogy a taksás a vármegye tisztjeinek, és az országgyűlési követek fizetése terhét, melyet eddig csak maga vitt, egészen a nemességgel megossza, és így ebbéli adózásának felét megnyerje, sem attól, hogy minden kerületnek taksássága^[639], szintúgy felében a taksásság, felében a nemesség költségén, az országgyűlésére egy-egy követet küldjön” stb. S így számos helyen egyenesen, vagy indirekt módon^[640] kimondod, hogy a Nemességnek is kellene az országlási^[641] terhek egy részét vinni – – –, a néptől ellenben nem tagadhatni meg az, hogy a képviselői jussokban^[642] részt vegyen^[643].

Nincs igazságosabb, mint mindenki hozzájárulása az ország terheinek viseléséhez, s amíg csak egy rész visz terhet, a másik nem, vagy egyik sokkal többet visz a másiknál, vagy egy rész azon terhet, amelyet valaha jobbadán maga vitt, idővel^[644] segítséggel, vagy kényszerrel másra tolta át, mindaddig nincs valódi összhangzásban^[645], s így beteg, gyenge a haza. Édes örömest kezet fogok tehát Veled abban, hogy fizessünk vámot, vigyük a házitárt^[646], vigyük az országgyűlési terheket felében a taksással, de Te bírd a nemesi közönséget^[647] ilyen engedményekre,^[648] s én mélyen hajtom meg magamat Előtted! Lásd, az ilyen javításokat úgy szeretem, mint Te, azonban következményeknek hiszem, s ezért nem egyenesen velük kezdem javaslataimat, hanem inkább azon okokat törekedem felállítni, amelyekből azoknak múlhatatlanul folyni kell. Rajtad csodálkozom, hiszen – – – sok esztendő lefolytában hányszor szóltál Te és több más is publice, s private^[649] ezen tárgyról, mennyire nem fárasztottátok tüdeiteket, s ugyan milyen szerencsével? Mondhatni: „rák előmenettel”^[650], mert jóllehet most több szót hallani is a koncessziókról^[651] privatim^[652], mint azelőtt, azért in publico^[653] mégsem haladt a tárgy egy tapodtatnyit sem, s vagy nincs idő – és nincs helyén –, vagy másutt kell segítni az adófizetőn, s majd ha ex professo^[654] vétetik pertraktációba^[655], akkor – – – – – stb.” így hangzik örökön örökké a szántóvető sorsáról hozott ítélet. Nem is lett könnyebb az állapota egy mákszemmel is, sőt, érezhetően terhesebb lett, mert ki az, aki nem tudja, hogy hány jobbágy marhája – az ő legnagyobb kincse – veszett oda jobb út készítése miatt, a házi terhek mennyire növekedtek, s hányszor olvadtak el – hogy ne mondjam ellopattak – azok kezei közt, akikről valami homályosat feltételezni, Isten mentsen, nem is szabad. S ki az, aki nem érzi, hogy az országgyűlési teher^[656] mind tűrhetetlenebbül nyomja és fogja nyomni az adófizető vállait? S nem természetes, hogy ilyen, az igazsággal tökéletesen összekötött lépésekre a sokaságot mai értelmességéhez és vagyonához képest rábírni általánosan lehetetlen?

Nekem, egy másokhoz képest igen felvilágosodott Úriember, csak újabb időkben azt mondta: „Inkább várok három napig Pesten, vagy jeget törve csónakozom Budára, hogysem én vámot fizessek a hídon, habár fényes acélból lenne is az!”.

Itt közbevetőleg szavamat adom, hogy ezen állítást szóról szóra – s efféle állításokat szám nélkül – hallottam, s mindezt azért hiszem tanácsosnak előhoznom, mert Taglalatod^[657] több helyén nyilván teszed ki állításaim hitelességével szembeni kétségedet, ami valóban olyan embertől, ki nekem munkáját bejelentve azt írja, hogy „Látni fogod abból mint tisztellek, és szeretlek”, igen furcsának látszott. Főleg midőn többek közt a 196-dik lapon ezt olvastam: „Azt se mondta soha senki is nálunk, hogy Brunel” stb., a 255-diken pedig ezt: „Senki se mondja azt, hogy egy rettentő krízistől rettegünk”, stb. Meg kell vallani, ez aztán ugyan originális metódusa^[658] a kritikának! Egyenesen azt állítani, hogy „soha senki nem mondta”! Józanabb és korodhoz^[659] illőbb lett volna talán így kifejezni Magad: „én soha nem hallottam, nekem soha nem mondták.” Pedig nem hiszem, hogy ez könnyelműségből történt, mert munkád 253-dik lapján megint így szólsz Olvasóidhoz: „figyelemért pedig nagyon esedezem, mert aki nagy meggondolással ír valamit” stb. – S így nekem csak bámulnom lehet eme nagy meggondolásod furcsa ivadékán, tudniillik, hogy azt állítod, hogy „ezt, vagy amazt senki nem mondta”, mert Magad nem hallottad. S engedj azon ajánlással visszatérnem a tárgyhoz, hogy mindent, amit a Hitelben állítottam, vagy itt állítok, kész vagyok a legkörülállásosabban^[660] be is bizonyítni, ha kívántatik, a tárgyat pedig a lap más oldalán megint felveheted.

Nem akart a hídon való átkelésért vámot fizetni a honfi, ami azon időben – mert egy Buda és Pest közti híd volt akkori álmom, „álmom” mondom, mert ezen munka végével majd ki fog derülni^[661], hogy ilyenekről nekünk még most csak álmodni szabad – igen-igen elszomorított. Semmiből semmi, kevésből alig, vagy csak felettébb lassan lehet valami, a nagy pedig kizárólag sokaknak egy tárgyhoz járulása és egyezség szülöttje lehet csak – így keseregtem magamban –, s úgy véltem, hogy nevetséges, vagy szánakozásra méltó oly roppant tárgy létesítéséről^[662] figyelemmel tanácskozni, amíg a nagyobb részben a vámfizetésről szóló képzelet nincs tisztázva.

Annak a számtalan embernek, akik honunkban a vámfizetés ellen vannak, egy része – s gondolom kisebb része – azért nem akar vámot fizetni, mert kellemesebbnek tartja ingyen élni azzal, amiért másoknak fizetni kell. A nagyobb rész ellenben azért retteg a fizetéstől, mert a vámot a szabadsággal összeegyeztetni semmi mód nem tudja. Már, kérdezlek, ilyen közönséget, amelynek ismeretei ilyen alacsony lépcsőn állnak még, valami nevezetesebb tárgy eszközlésére egyesítni akarni, nem filius ante patrem^[663]-e, s nem hasztalan és hiábavaló-e minden gondolat és a legjózanabb javaslat is? Nekem úgy látszik, hogy mindenekelőtt az értelmességet tágítani és igazítani, s a nemzetiséget^[664]** terjeszteni kell, mert Nagyot, Dicsőt és Halhatatlant csak aztán lehet végbe vinni. Azonban nem felejthetem el, hogy nagy ok- és következés-zavarónak^[665] tartasz engem, s így meglehet, hogy csalatkozom, ha azt hiszem – de hogy hiszem, az bizonyos –, hogy kizárólag a valódi nemzetiségből^[666]* fejlődött honszeretetünk és minden oldalról kicsinosított^[667] értelmességünk vonhat csak valaha – teszem azt például – Dunánkon hidat, és semmi egyéb. Mert hála az égnek, eltemette a keresztény vallás az egyiptomi és római önkényt, amely a Piramisokat, a Colosseumokat stb. rakott, amelyeken mi, oly sokszor ábrándozók, nem bámulnánk annyira, ha mindig eszünkbe jutna, hogy az azokat építő ezernyi-ezer rabszolgának mennyi temérdek könnyárjaival vannak azok alkotva és cementezve!

Ámbár félremagyarázásodtól igen tartok, mégsem akarom elmulasztani ez alkalommal néhány sorban a vám körülötti ideáimat^[668] előadni. Ha, teszem azt, a kormány az országgyűlésen kívül így szólna Komisszáriusai^[669] által hozzánk: „Fiaim, közlekedési módotok a mostani időkhöz többé nem illik, mert társzekereitek elakadnak, sőt könnyű hintóitokon sokszor Ti magatok sem mozdulhattok helyetekből, ami a kereskedést szinte lehetetlenné teszi, élet-kellemeiteken^[670] pedig nagy csorbát ejt, ezért szisztémátokban^[671] javítás kell. A szántóvető azonban a jobb utak terhét egyedül viselni nem képes, s így Nektek is, hű fiaim, hozzá kell járulnotok az út költségeihez!” stb. Ha így szólna, mondom, a kormány, jóllehet tökéletesen átlátnám kívánata helyességét, és semmit sem szívelek kevésbé, mint a rossz utat, mégis én volnék az, aki inkább kocsim alatt feküdnék az árokban, mintsem vámot fizetnék, mert idegen kéz által megköttetni, még csak cérnával is, kettévágja a szabadságot, s legyen egyszer megkezdve valami, eltűnik örökre a szüzesség bája. Az önmegkötés^[672] ellenben – bár a legerősebb láncokkal történjen is – soha sem hoz legkisebb szeplőt, vagy homályt a szabadság fényes szellemére, mert az abban áll, hogy mindenki, mások sérelme nélkül mindazt eszközölhesse, amit önakarata javasol, s az lenne inkább szabadságától megfosztott, aki önmagát megkötni nem bátorkodnék. S ez, ítéletem szerint a szabadság fő vonása az egyének^[673] közt. Országlásban^[674], azaz olyan társasági létben, amelybe sokan bátorság^*[675] és jólét miatt léptek össze^[676], már a többség határoz el mindent, s áldanám a Végzést^[677], ha még életemben tapasztalnom engedné, hogy megkötve saját magunkat, annak helyén és annak módja szerint, törvényesen határoznánk el azt, hogy az útépítési költségekhez valamilyen módon hozzájárulunk. S így – bármilyen paradoxnak^[678] látszódjon is, hogy megkötés által növelni lehet a szabadságot – összehasonlíthatatlanul nagyobbítanánk igazi szabadságunkat.

A közlekedési^[679] terhek fele részben történő viselése ellen – ami eleinte tetemes áldozat volna, s csak később jutalmazná meg az áldozatot hozókat – a szabadságról alkotott hibás képzeteken kívül még egy igen hatalmas gát emelkedik, tudniillik „Szegénységünk”. S ha minden egyéb, ítéletem szerint szükségképp előrebocsátandó karika előtt – ha szabad így magyaráznom magamat – a közjó láncolatát mindjárt fizetéssel akarnánk kezdeni, előbb, hogysem pénzünk lenne, s bizonyosan hinnénk és tudnánk is már, milyen szép kamatokat hajt a közösségi tárgyakra rendszeresen fordított adomány, bizony födélnél kezdenénk el építményünket. Mert ha valaki szorosan véve fizethetne is, nem az következik belőle, hogy őt fizetésre is lehessen bírni, hanem úgy áll – legalábbis vélekedésem szerint – a dolog, hogy azon közönséget, amely eddig nem fizetett vámot, vagy az útcsinálásban rendszerint nem vett részt, a teher ráeső részének felvállalására csak azon feltételek mellett lehet bírni, ha a nagyobbik rész – mert a törvényhozásban csak mindig arról van szó – tisztán átlátja, hogy az önmegkötés tökéletesen összeférhet a szabadsággal^[680]. S így látja át az ideig-óráig tartó józan áldozatok valamikori roppant nagy és bizonyos hasznát, ha továbbá tehetsége is van sikerre vezető áldozatokat tenni, s egyszersmind bizonyos is lehet abban, hogy a végrehajtó hatalom későbbi befolyása sem dönti ki sarkából a terhek elhatározását és elosztását. S íme ez a három „ha”^[681] bástya gyanánt áll az útépítési terhek közös viselése ellen.

Ki kell előbb vetkezni a nagyobb résznek káros balvélekedéseiből, s oly állapotban kell lennie a közönségnek^[682], hogy magára valami terhet szívesen vehessen is – és ceteris paribus^[683] szívesebben fog terhet elfogadni a tehetősebb, mint a tehetetlen – s azt nem csak egy darabig, s aztán ímmel-ámmal, vagy félrevetve, de mindig viselhesse is. Végül lehetőleg tökéletesen bizonyosakká kell lenniük a tehervállalóknak, hogy azon eleinte önkényesen elfogadott terheknek idő- és körülállásokhoz képest bekövetkező módosításuk soha és semmi szín alatt kezeikből ne csikartathassanak ki, s önkény által az egykori könnyű teher – mert ki-ki szabadon vette vállaira – idővel erőszakos szakmányoztatás^[684] által tűrhetetlen súllyá ne váljék. Egy-két nyomtatott lap, egy-két olykor elmondott ékes beszéd azonban nem fogja világra és rendbe hozni a szabadság és a zablátlanság közti iszonyú különbséget. Vastag könyveket ellenben a közönség nem olvas, hosszú tárgymerítő beszédek^[685] elaltatják, s így csak az az inger, amely valamilyen középpontban mindennapi vizsgálatra és diszkusszióra^[686] bírhatja a többséget, diadalmaskodhat gyökeresen a meg nem szűnő gondolatok súrlódása és az idő segítsége által a megrögzött hibás véleményeken. A szegénységből kilábalás nem az utak és egyéb közlekedési formák jobb lábra-tételének származéka, mert ezek már a jobb-lét következményei, hanem sokkal mélyebb kútfőkből^[687] ered, amelyeket részint alább mutatok majd be, részint valami más munkámba foglalva jobb időkben fedezek majd fel. Azon bátorság^*[688] végre – hogy az eleinte önkényesen átvett terhet öregbedő idomzatban^[689] ne rakják szédülésig az egykori szabad vivők vállaira egy olyan országban, amelyben egy nagy rész, ha pillanatnyi haszna javasolja, inkább kész a mindenkori „Igenre”, mint a néhai „Nemre”, s ahol a zsebek nagyobb számában, ha vizsgálnánk, esedező-leveleket lelnénk – kis tekintetű személyes ítéletem szerint oly felette csekély, hogy valóban a némelykor bekövetkező feldőlés, vagy megakadás, stantibus rerum adjunctis, józanabbnak látszik, mint a teherviselés.

S végre, ha mindezen fent említett „ha”^[690] megszűnnék is, s minden feltételnek tökéletes biztossággal meg is felelve, ki állna jót az utak, a hidak stb. józan és célirányos elkészítéséről és fenntartásáról? Vajon a Megye tisztviselői, vagy a szolgabíró, aki az iskolában tanultakon, s a hazában itt-ott szemébe ötlötteken kívül egyebet alig tud és alig látott, s rendszerint még utánajárás által sem pótolja ki ismereteinek ezen részben tapasztalható hiányait. Hanem ezért a felettébb fontos, de az ő ítélete szerint igen könnyű munka elintézésére a vármegyei hajdút küldi, ez pedig a bírákra parancsol keményen, azok továbbá az esküdteket jártatják^[691], ezek megint a gazdákat riasztják. Míg végül, minden utánalátás^[692] nélkül a’ szántóvető cselédje visz néhány sajtár, véka, kosár, vagy taliga földet, vagy akármit,^[693] olyan közel helyről, amennyire csak lehet az országútra. S valóban bolond volna, ha célnak megfelelőbb szert távolabb keresne marhája rongálásával, vagy éppen vesztével is, olyan út építésére, amelyet csak a maga erejével készít, s amelyen szinte semmi egyéb prerogatívája^[694], mint sokszor vele egy-rendűek^[695] számos, és jól megterhelt szekereikkel egy könnyű hintó előtt, amelyben egy olyan valaki ül, aki az úthoz egy fillért sem adott, nyakra-főre kitérni – s ha útban áll – – – – –, stb. nem akarom kimondani mit, mert remélem, ki-ki elbocsátja efféle cselédeit, mint Te, tiszteletre méltó Barátom, ebbéli nagylelkű végzésedet tudtunkra adod a 140-dik lapon. Jóllehet igen átlátom, hogy az, aki egy ideig ütésnek volt kitéve, magasabb helyre kapván^[696], francia példabeszéd szerint „chacun à son tour”^[697], ütni, s így elfojtott bosszúját az emberiségen kitölteni igen hajlandó. Bolond volna ellenben az is, aki ilyen manipulációk^[698] hathatósságában bízva, a legkisebb terhet is magára venné, mert a józanon gondolkozó egy garast sem dob szívesen a Dunába, hogy az ottvesszen minden jel nélkül, midőn kész – ha világosan látja adománya valamikori bizonyos és tartós hasznát – ideig-óráig tartó legérzékenyebb áldozatokra is. Ha pedig néhány vármegyében mindezt a nehézséget le is lehetne győzni, milyen felette nagy haszna lenne annak? Nem nagyobb, mint mikor egy paralizált^[699] testben a kar- vagy a láb ereiben lévő vér helybeli dörzsöléssel mozgásba hozzák, midőn a szív azonban dobogás nélküli^[700] és olyan merev, mint a jég.

Soknak kell, igen sok olyannak kell még, ami meggyőződésem szerint valódi ok, előre hatni^[701], amíg ilyen következések rendesen és tartósan^[702] folyhatnak. Szintígy áll a dolog a házipénztár és országgyűlési terhek részének a nemesség által történő viselésében. Nagylelkűek, helyesek és csak kis idő leforgása után felettébb hasznosak ilyen áldozatok, de éppen úgy, mint a személyes, nagylelkű, helyes és hasznos gondolat, illetve tett kizárólag csak emberi főből és szívből ered, csakúgy a terhek igazságosabb elintézése is valóságosan^[703] csak a haza szívében kiforrott elmeharcok^[704] által megvalósíthatók.

Az országgyűlési terhek vitelében továbbá még az az igen fontos észrevétel is helyet foglal, amely, ítéletem szerint, a legnagyobb veszedelem nélkül nem tehető félre. Ez pedig az a szempont, hogy tudniillik ki áll azért jót, hogy nem fog-e az országgyűlés in infinitum^[705] húzódni, s ezáltal a tanácskozó testület arra a dilemmára jutni, hogy „saját személyes dolgaik el nem látása és az országgyűlés hosszas ideig tartó terhei révén talán nagyobb kárt lehet vallani, mint amennyi haszon folyhatna tanácskozásaiból, vagy idő, unalom és változékonyság által elpuhulva, vége mindenre ráállni, ami kívántatik”.

Meglehet, sokan azt fogják állítani, hogy „magammal ellenkezem, mert majd kívánom a teherről szóló vizsgálatot, majd nem, s majd akarok terhet venni nemesemberi vállaimra, majd nem”. Hanem ettől a vádtól bizonyosan felmentésre kerülök tökéletesen, ha idővel fenékig merítve adhatom majd elő ebbéli javaslataimat. Addig is mindazáltal két sort akarok itt felhozni, gondolkozzék felőle ki-ki belátó ereje szerint, mert ennél világosabb nem lehetek.

Divergens lineák^[706] egy pontban soha nem egyesülhetnek, szintúgy divergens vizsgálatok egy központot soha nem alkotnak, s aminek pedig középpontja, úgyszólván, szíve, vagy magva nincs, nem erősebb és tartósabb, mint egy ékkő nélküli bolt stb.

Ha a magyar nemesség az ország legkisebb terhét veszi is csak magára, már akkor is a szántóvetőhöz egy jó lépéssel közelít, s ez dicső, helyes és hasznos, de mindaddig csak úgy fog forogni ennek következésében az ország nagy erőműve, miként a kétkerekű kocsi, amelynek csak egyik kerekét vették magasabbra. Ha leereszkedik a parasztsághoz a nemesség, az még nem elég, hanem magához néminemű módon fel is kell azt emelnie, s csak így lesz a haza erős és boldog – – így lesznek egyes lakosai tehetségesek, s a királyi szék olyan sziklára építve, amelyet sem külföldi erő, sem az idő viszontagságai nem rendíthetnek meg.

Ami ezt a két rendbeli okoskodásaim fentebbikét illeti, arról még ebben az értekezésben is lesz szó, ha nem is egyenesen bár. Ellenben az alább lévőt csak annyira érintem majd, amennyire némi összhangzásban áll azzal a javaslatoddal „hogy minden kerületnek – – – egy-egy szónoka lenne”.

Már ebben a módban – ha magában a dologban tökéletesen is –, mélyen tisztelt Taglalóm, ha jól értem okoskodásaid velejét^[707], Veled egy véleményű nem vagyok, és szóról-szóra azt tartom javaslatodról, amit Te hánysz szememre, midőn a 218-dik lapon azt mondod: „de mindennek menni kell, nem szökni” stb. Én másutt, s nem az országgyűlésen kezdeném az adófizető képviselői jussainak^[708] talpkövét stb. De erről is majd máskor, lehetőség szerint kimerítve.

NEMESI FELKELÉS

A Taglalat^[709] 22-dik lapján ezeket olvasom: „ha pedig behozatnék az évbeli szolgálat a rendes katonaságnál,^[710], akkor az egyenlítésre nem kívántatnék meg egyéb, mint az, hogy a nemesség és taksásság számának aránya szerint, a nemesség is a rendes katonaságnál bizonyos ideig szolgálni tartozzék”, stb. 233-ik lap: „Azért hogy ellágyultak, elpuhultak némelyek, azt sohasem fogja megismerni, és azt a szégyent, gyalázatot magára venni a magyar nemesség, hogy vagy nem kész, vagy nem alkalmas akár békében, akár háborúkor fegyverfogásra és forgatásra, így hát a rendes katonaság behozása teljességgel semmit sem nyom a Gróf okoskodásában, és ki mondja mindezeket? Az, aki négy katonai érdemkeresztet visel, és mágnás^[711], s magyar mágnás.” 254-dik lap: „Sem pedig attól, hogy mind a birtokos, mind a birtoktalan nemesség igazságosan kialakítandó rendszer szerint békekor, csupán nemesi költséggel, gyakorlatozzék, háborúkor pedig Királyát és Hazáját védelmezze, nem idegenkedtem” stb.

Mindezek arra szolgálnak bizonyságul, hogy az ország-védelem súlyának jobb elrendeléséről és nagyobbításáról sokat gondolkoztál, főképp, midőn az Inszurrekció^[712] tárgyáról hosszas okoskodás után munkád 237-dik lapján ezt olvasom: „Miképpen kellene és lehetne ezt az ideát hordozható ruhába öltöztetni, hogy rend legyen, és legkisebb veszedelem se következhessék belőle, az most nem ide való.”. Amely utolsó sor azt hiteti és remélteti velem, hogy valamilyen plánumod^[713] már készen is van, s azt a világgal meg is fogod ismertetni.

Elmellőzve a 236-dik lapon lévő kevély képtelenséget, illetve szűklátókörűséget és rövideszűséget tartalmazó, valóban igen szép és barátságos kitételeidet – amelyek számos effélékkel minden kétségen túl mutatják, hogy Taglalatod^[714] által minden indulatot emberi kebledben elnyomva nem személyemet sérteni, hanem az igazságot fényesebben előtüntetni akartad –, azt bocsátom itt elő: hogy most sem, időm sem akaratom a Magyarhon véderejét itt, ex asse^[715] felvenni. S hogyha én a Hitelben és mindenütt másutt is minden időben egyenesen kimondtam, hogy „nem tartom az Inszurrekciót a mostani időkhöz sikerrel alkalmazhatónak”, azt azért tettem, mert 17 esztendei katonáskodás alatt ebben a részben egy kevéssé több tapasztalásomnak kellene legalább lenni – nem mondom, hogy van –, mint azoknak, akik messze a puskapor szagától, csak gyakorló mustráknál^[716] vitézkedtek, vagy odahaza irkáltak-firkáltak, s a dolog velejéről^[717] csak úgy tanácskoznak és tanácskozhatnak, mint a teoretikusok^[718].

Kicsinosított, vagy csinosodásnak^[719] induló keresztény országokban, ha a dolog legmélyebb velejét^[720] fejtjük ki, de jure^[721] az egyesült Nemzet – a Fejedelemtől lefelé – az Úr, aki hadakat tart és fizet, a katona pedig a Nemzet szolgája, aki éjjel-nappal, télen-nyáron, vízen és szárazon védi Urát, a Nemzetet. De Magyarországon, amely ország bár tagadhatatlanul hathatósan indul a csinosodásnak, de facto^[722] a Nemzet még semmi és szolga, a Nemesség ellenben szinten minden és Úr. S így perszonális inszurrekció^[723] mindaddig, amíg a Nemzet nem lesz Valami és a Nemesség meg nem szűnik szinte Minden lenni, egy olyan anomália^[724], amelyből hideg vérű, sőt, matézisi^[725] számítás szerint semmi egyéb nem következhetik, mint ha az ország minden más felekezeti közt is az úr szolgává és a szolga úrrá válna.

Lenne csak alkotmányunk a természettel és az igazsággal egybehangzóbb sarkalatú^[726]! (Aminthogy teljesen meg vagyok győződve arról, hogy idővel, ha szívünk sugallásait és eszünk tanácsait követjük, fel is fog lépni az egyesült nemzet egy fényesebb állásra, vagy a privilegizált^[727] rend levonatni a nép sorába, mert ha makacsul akarunk homlokkal ellent állni az idők szellemének, amely – nemkülönben, mint a víz, vagy egyéb megmozdult test – a természetnek csak egyetlen törvényét követi, s mindaddig ellenállhatatlanul ledönt maga előtt mindent, amíg tökéletesebb egyensúlyba helyezkedik.) Lenne már alkotmányunk ott, ahová azt bölcsességünk emeli, vagy esztelenségünk dőlni hagyja, akkor a személyes felkelés rendkívüli esetekben igencsak a maga helyén lenne, mert a törvény egyenlően kedvezne, s egyformán sújtaná a Nagyot és a Kicsit, s a nemzeti Nagyságban minden oligarchiai fenség^[728] elolvadna.

Napóleon^[729] a puskapor feltalálása óta a legelső, aki egészen új háborúi metódust^[730] hozott divatba, amelyet ítéletem szerint szisztémának^[731] nem lehet nevezni, mert a szabadság és a halhatatlanság felhevült részegségére – ami egykor mégis csak kipárolog –, s úgyszólván a nemzet és frigyesek^[732] vérére – ami előbb utóbb kifogy – volt állítva. Ez a metódus azonban a nemzetek védő és megtámadó terheik súlyát oly nehézzé tette, hogy az, a meg nem szűnő kótyavetye következtében („kinek van több ágyúja, kinek van nagyobb hada” stb.), végképp tűrhetetlenné vált, s komolyabb vizsgálatokra nyújtott alkalmat. Ezek a vizsgálatok azon igazságokat hozták felszínre, hogy „a nagy szám, habár tudatlan is, csak ügyesen vezettessék, csatákat nyer, de egyszersmind megemészti a haza minden áldását is, s így a hazának talán több kárt okoz, mint amennyinek gátat vet”. „Midőn azonban a maga helyét tökéletesen betöltő, megfelelő számú bajnok még bizonyosabban vív ki diadalmakat, s a hazát arányos mennyiségével nem gázolja el.” – A nemzetek a hon védelmét előbb-utóbb ilyen seregekre bízzák majd, hanem ezeknek valódi ereje a taktika és a háborúi erőművek^[733] legnagyobb kiműveltségében gyökerezhet csak. Erre pedig mély tudomány kell, ehhez állandó együttlét és szinte egész élet szükséges. – Nem vádolom én a nemességet általánosan, s ha szavaimat nem facsarod el, nem is mutathatod meg sehol sem, hogy azt valaha általánosan vádoltam volna. Csupán azt mondtam, hogy a mostani idők szelleméhez a nemesi felkelés már nem ér semmit, s azt mindig is mondani fogom, amíg valaki, ahelyett hogy „kevély képtelenséget és rövideszűséget” hány szememre, okoskodási súly által^[734] meg nem győz az ellenkezőjéről. Jó volt a balta, a fokos, a buzogány, amíg a szomszédnak is csak az volt fegyvere, s talán most is jó lenne, ha valami megközelíthetetlen szigeten laknánk. De hazánk nemcsak nem megszállhatatlan sziget, hanem nagyrészt olyan térség, amelyen, úgyszólván a megszalasztott^[735] ellenfélnek nincs oka arra, hogy addig ne fusson, amíg a lelke győzi. Ilyen hazában még sürgetőbb, mint hegyek közt – amelyek a vad függetlenség valódi hazái – a szomszédok támadó- és védelemmódjával nemcsak egyenlő fokon állni, hanem azokat mindenben meg is előzni. Ilyen készültséghez pedig nem esztendők, hanem élethosszak kívántatnak, mert a valódi katonai hivatal nem alapul szemfényvesztéseken, amelyek egy-egy parádéra, gyakorlásra és mustrára talán elégségesek, hanem azon tudományokon, amelyek egy háború szerencsés elintézésére szükségesek, s nem kevésbé szövevényes, mint minden egyéb mesterség, s abban is szintúgy, mint mindenütt, messze marad a dilettáns^[736] azok mögött, akik mesterségüket professzió gyanánt^[737] űzik.

Ezek felett – én legalábbis – nem képzelhetek magamnak egy olyan hadat, amely nem az országot rontó létszáma, hanem taktikai értelmessége által lenne sérelmes^[738], állandó együttlét és a legnagyobb fenyíték nélkül. A nemességet pedig mindig együtt, s kemény fenyíték alatt^[739] gondolni, ha szegénységünket és antiliberális alkotmányunkat^[740] tekintjük, egyenesen kimondva, képtelenségnek tartom.

S most az Inszurrekcióról csak ennyit! Ami bár igen csekély – mert, mint mondtam, „a honvédelem erejét itt, ex asse^[741] felvenni nem akarom” – mégis elég, úgy hiszem megmutatni azt, hogy erről a tárgyról, ha nem helyesen is – amit csak az idő határoz majd meg –, de minden esetre egy keveset gondolkoztam. S így azon atyai dorgálásodat talán nem érdemeltem meg, amelyet nagy meggondolással^[742] írt munkád 236-dik lapján így fejeztél ki: „Ahelyett hát, hogy a Gróf hipokrízissel^[743] vádolja hazafiait, sokkal jobban cselekednék, ha mélyebb bölcsességgel, országunk körülállásaihoz szabott Hazája konstitúciója fundamentumainak^[744] megvizsgálását gondolkozásainak tárgyává tenné.”. S talán józanabb lett volna szememre nem hányni azt: „hogy mágnás^[745], magyar mágnás létemre tudtam ilyeneket mondani, mert bizony lesznek sokan – kivált, ha a tintásokat kivesszük – akik viszont azt fogják kiáltani: „Miként írhat egy mágnás^[746], egy magyar mágnás oly nagy önhittséggel és elbizakodottsággal olyasmiről, amiről saját tapasztalata, s így tökéletes ismerete nincsen és nem is lehet, s miért iparkodik elégséges tudomány nélkül megerősíteni az ebben a részben uralkodó balhiedelmeket, ahelyett, hogy kötelessége szerint, mint mágnás^[747] és magyar mágnás, inkább törekednie kellene a vak sokaság éretlen képzeleteit felvilágosítani, s a dolog valódi fekvését kimutatni stb.”.

ROBOT ÉS TIZED stb.^[748]

Munkád 106-dik lapján ez van: „Meglévén egyszer minden megtörténhető devalvációk^[749] ellen a kezesség és a bátorság^[750], ahol megválthatja tartozásait a taksás, váltsa meg ezután egyezség szerint, és a földesúr ezen felváltásnak ne szegezhesse magát ellene” stb. S mert ilyenféle sor több is van könyvedben, azt kell hinnem, hogy Te sem vagy magasztalója a Robotnak, a Dézsmának és a Hosszúfuvarnak^[751], sem kedvelője a Dézsma-vajnak, tojásnak, csibének, kappannak stb. Fentebbi állításod vélekedésemmel azon két észrevételen kívül, amelyet mindjárt előadok, tökéletesen egybehangzó. – 1-ször^[752]: Ha addig várunk, amíg minden megtörténhető devalvációk ellen a kezesség és a bátorság^[753] tökéletes lesz, akkor soha semmi egyezésre lépni nem fogunk, mert a pénz, úgy, mint minden tágas e világon a legőszebb tapasztalás szerint is iszonyú és előre nem látható fázisok alá van vetve. – 2-szor: Szinte minden határban más és más körülállások^[754] fordulnak elő, egy kaptára nem lehet húzni a külön-külön eseteket, s így a természet törvénye elleni lenne a földesurat akármi által arra kényszeríteni, hogy a robot és a tized megváltásának ne szegezhesse magát ellene.

Taglalatodban^[755] semmi többször nem fordul elő, és nem foglal annyi lapot, mint ilyetén okoskodásaid „hogy kárpótlás nélkül a Dézsmát, Robotot stb., eltörölni a legnagyobb igazságtalanság lenne”^[756], úgyannyira, hogy ezen két szó: kárpótlás^[757] – mert mulatságból más által megszámoltattam – 26-nál is többször fordul elő munkádban. Én erre csak azt mondom, hogy tökéletesen egyetértek Veled, hogy kárpótlás nélkül a Dézsmát, a Robotot és a többit eltörölni a legnagyobb – s hozzáteszem –, szinte mennyekbe kiáltó igaztalanság lenne. Mert mindenkinek, a királytól a koldusig, a Végzet által nyert saját tulajdonát szentnek tartom, s úgyszólván rablásnak ítélném, ha egy szabad magyar birtokos, akinek – mint sokat tudok – szinte semmi egyebe nincs a Dézsmán, a Roboton stb., kívül, mindenéből kivetkeztetnék.

Hanem azon kell bámulnom, hogy Te, kedves Földim^[758], esztendeid, hideg véred, mint mondod, s nagy meggondolásod mellett, megcáfolásomra miképp fáraszthattad eszedet annyira, s ellenem miképp forralhattál annyi „ecetet”, ellenem, ki sehol nem mondta, hogy kárpótlás nélkül el kell engedni a dézsmát, a robotot stb. – Montesquieu^[759] ezt állítja: „La maniére ordinaire est de critiquer sur ce que l’on écrit, ici le critique ’s évapore sur ce que l’on n’écrit pas.”^[760] –, s valóban mindig előttem volt ez a néhány sor, midőn mindazon ellenem irányuló^[761] keserűségeidet olvasni voltam kénytelen, amelyeket hibás hiedelmekre állítva rám halmoztál.

S így szoktad Te keresni az igazságot? Éppen Neked kellett szupponálni^[762] azt, amit kimondani szükségtelennek ítéltem! – Mert valóban nem hittem valakinek olyan nagy vakságában, hogy a Hitelt olvasva, amelyben mindenféle szavakkal annyiszor mondom, hogy „inkább többet munkálkodjon a szántóvető, mint eddig, de sorsa is szebb és bátorságosabb^[763] legyen” stb., valaki azt tehetné fel, hogy én, csak a gyanú szintjén is, a sors által a szántóvető vállaira rótt terheket mások olyan nagy kárával önkényesen le akarnám venni!

Nem hiszem, hogy lehet valaki olyan esztelen, hogy éppen azon időben mást írjon és mást műveljen,^[764] s így remélem, hogy felőlem sem fog senki gyanítani olyan esztelenséget. Arra pedig szavamat adhatom, s ilyenek a velük járó nagy nyilvánosság miatt titokban úgy sem maradhatnak, hogy jóval még a Hitel megjelente előtt, Nagycenk nevű, Sopron vármegyei mezővárosom lakosaival a dézsma, a robot stb. megváltásáról tanácskoztam, de még eddig sem végeztem semmit, mert – ámbár én is, ők is tisztán átlátják a megváltás nagy hasznát, s így igen közelítünk az elhatározáshoz – mégsem tudtunk eddig a princípium^[765] alkalmazásában megegyezni, ami csekély idő alatt olyan megkötésben, amely örökre kötelez, hirtelen, s mint előbb mondtam, általános rendszabások szerint nem is mehet végbe. S így, midőn szelességgel vádolsz, az sül ki végül, hogy Te mentél tovább, mint én, mert Te a birtokost robot és tizedváltásra még kényszeríteni is akarod, midőn én tanácsosabbnak tartom a megegyezést szabadon hagyni a feleknek.

Egyébiránt úgy látszik, hogy mindazon szurdalások és bökdösések, amelyekkel sértegetsz, soha világra nem jöttek volna, s valóban a közönségnek hasznosabb értekezéseket készíthettünk volna – melyekben több okoskodás és kevesebb személyeskedés fordulna elő –, ha az az egyszerű gondolat jutott volna eszedbe – mert Magad is így szólsz a 118-dik lapon – „a Szerző pedig sehol sem mondja, hogy helyt kell adni a kárpótlásnak” stb. –, mondom azon 4 hónap alatt, amelyet a Hitel megjelente után Te is és én is Pesten töltöttünk, csak egyszer ötlött volna eszedbe azon egyszerű gondolat – mert azt mondod: „csupán a világosságot akartad keresni”^[766] – így szólni hozzám: „A Hitelben nem említesz semmi kárpótlást a dézsmáért, a robotért stb., Te is földesúr vagy, mint én, hogy érted ezt?” S elszéledtek volna minden kétségeid. Te azonban, talán sejdítetlen – mert nincs olyan kor, amely tökéletesen mentes volna a valamikori balgatagságtól – a jobb világ feltalálása végett engem kerültél, a sötétet kerested és hazafi-társadat, aki Veled egy értelemben volt, legázoltad. De hagyján, azért jó barátok maradunk, remélem. – – –

HITEL

„Igyekeznél megmutatni – mondod a 93-dik lapon –, hogy mostani helyzetünkben elég lenne, a codex cambio-mercantilis-t^[767] csupán csak a városokra és azoknak fundusaikra^[768] alkalmaztatni.” Erre csak azt mondhatom, hogy igyekezzél, törekedjél tehát, és mutasd meg. Én más vélekedésben vagyok – – – de arról hogy, miképp kellene a hitelt Magyarországon lábra állítani, amely, bárki bármit ábrándoz is, nem áll jó helyen, azt sem Hitel című munkámban nem adtam, sem e mostaniban nem adom majd elő. De szükségesnek tartom mindenki előtt azt megmutatni, hogy általánosan a jobb hitelbeli rendelkezés a legsürgetőbb tennivalóinkhoz tartozik. Pedig még azon igen egyszerű és világos igazságnak a megismerésétől is igen távol vagyunk, amiről nem lehet kételkedni, midőn azt kell tapasztalnunk, hogy még egy olyan tudós emberek is, mint Te, drága Barátom, ebben a részben olyan nagyon elfacsart képzeletekkel bírnak, s azokkal antifinanciai talentumú^[769] honfitársainkat meg nem szűnő szorgalommal a józan útból félrevezetni iparkodnak.

„A Gróf tekintetei^[770] ugyan nagyobb szabásúak és vitézebb lelkűek a hitelre nézve, de sem nem olyan sokoldalúak, sem pedig nem olyan bátorságosok^[771], mint az én sokkal szegényebb, és vigyázósággal^[772] teljesebb, s amellett még is, bár valamivel lassabban is a nemzeti szorgalmat előmozdító pénzhitelbeli javallataim”, ezt olvasom a 144-dik lapon. De én, mint mondom, egy szót se szóltam sem princípiumaim^[773] kifejtéséről, sem azok alkalmaztatásáról a Hitelben, amit a legfelszínesebb Olvasó is észrevehetett, s így Te is, mint Taglalóm, észrevehettél volna. S ennek következésében talán nem hasonlítottad volna össze állításaidat nem-állításaimmal^[774]. Ami pedig nagy szerénységű öndicséreteidet illeti, hogy javaslataid sokoldalúak, igen bátorságosak^[775] és vigyázósággal teljesek, arról ítéljen az illető bíróság, tudniillik a kereskedőség és a külföld, amelyeket az egész Taglalatra^[776] és legfőképp a 14-dik és 66-dik lapokra utasítok, ahol ezek állnak: „Úgy megbír Nagy-Britannia egy olyan pénz-hitelbeli rendszert, amely amint a sok bankrottok^[777] elárulják, inkább hipotézisen, mint hipotékán^[778] alapul” – és: „Mármost azt kérdem, hol alapul inkább hipotézisen a hitel? Ott-e, ahol százezer font sterlingnyi fundus^[779] után, milliomokkal lehet kereskedni, bukni, buktatni, és így megcsalattatni^[780] is, csalni is, és ahol annyi adósok csalnak, és annyi hitelezők csalattatnak meg?! Vagy nálunk, ahol a hitel a Szerző szerint Mongoltfier repke-golyójához^[781] hasonló?” Ezek szerint – midőn közbevetőleg, viszont Tőled azt tudakozom, hogy vajon hol mondtam azt, hogy Britanniának hitele jó, s annál nem lehet jobb? – Te, drága Barátom, a mi hitelbeli állapotunkat jobbnak hirdeted mint az Angolokét. Ami által, nem hiszem hogy, nagyot használtál hazánknak, mert a kompetens^[782] bírák külföldön szánakozó mosolygással olvassák majd ennek a pénzügyek-körüli tudatlanságnak a nevetséges ivadékát, s még kevésbé kívánnak majd velünk valami pénzbeli szerződésbe, vagy összeköttetésbe jönni, mint eddig. A honi foglyok^[783] ellenben még jobban felfuvalkodnak régi rendetlenségükben, midőn mások, akik talán nem írnak olyan jó verseket, mint Te, de mindenesetre jobb és rendesebb gazdák, mint Te, így fohászkodnak fel: „Mi fogja megismertetni végre a Magyarhon nagylelkű lakosait azon tudományokkal, amelyek őket minden bizonnyal csodálatos magasságú lépcsőkre emelhetnék? Mi? Eszük-e – vagy a kényszerűség^[784]?”.

Minek hozod elő a 49-dik laptól az 54-ig pénzbeli dolgaink régtől máig tartó kifejlését olyan körülményesen, olyan hosszasan? Nem ügyel arra senki, aki pénzt kölcsönadni akar, hanem azt fontolja meg, hogy milyen lábon áll a hitel most! – S hogy az, jó lábon nem áll^[785], vagy pedig rossz hírben van^[786], arról nem kételkedhetünk, ha nem a corpus jurist^[787], de a faktumokat^[788] tekintjük.

Külföldön sokszor annyira felhalmozódik a pénz – mert a legnagyobb negociációkat^[789] levelek által viszik – hogy jó hipotékára^[790] 3-4-ért 100-tól^[791] a legnagyobb sommákat ajánlanak. Már ha nálunk jó hitelrend volna – midőn mi sokszor 5-öt, 6-ot is adnánk szívesen 100-tól – azt hiszed, hogy az éjjel-nappal szorgalmasan fáradozó külföldi nem adná inkább nekünk nagyobb nyereségre pénzét, mint másnak kisebbre? Nézd Barátom, magam ismerek sok pénzes idegent, ki édes örömest hozná ide millióit, csak hitelünk volna, de tenni nem meri, s inkább kevesebb nyereséggel mások kezére bízza.

Hallom erre számtalan ember egyszerre kiáltását: „Mert nem ismeri törvényeinket, és azokat neki explikálni^[792] kellett volna – – – stb.” Explikáltam^[793] eleget, adhatom szavamat, s fel is nyitottam és citáltam^[794] unalomig, amennyire tudtam, vastag könyvünket, de kész volt erre a felelet, amelyet én legalábbis megcáfolni nem tudtam, s az igen kellemetlenül ily módon hangzott: „Ne fárassza, drága Uram, becses tüdejét, nem nézek én latin^[795] törvényeire, s arra ami nagy könyvében foglaltatik. Becsület, tisztelet annak, hanem én az effektust^[796] tekintem csak, az effektusok pedig az Úr hazájában lassúak és bizonytalanok, s így inkább olyan helyre adom a pénzemet – ámbár sajnálattal, mert igen szeretnék szolgálni az Úrnak, ha volna hitele –, ahol sok éves tapasztalás után az effektusok szaporábbak és bizonyosabbak. Lássa Uram, annyi becsületes hitelezőt játszottak már ki Magyarországon, hogy mi nem szeretünk vele pénzbeli összeköttetésben lenni.”. Még tovább akartam kapacitálni^[797]: „És azért, mert néhány csalárd ember és rossz fizető, aki mindenütt van, szavát szegte és fortélyoskodott, azért az Úr szinte az egész ország hitelét rossznak véli? Gondolja meg, hány becsületes fizető van?”. De megint kész volt a válasz: „Hiszek az Úr becsületes lelkében, s kivált azért, mert annyira bízik az emberekben. Hanem annál kevesebb bátorságot^[798] lelek törvényeiben, amelyek, úgy látszik – a siker tanúsága szerint – nincsenek csalárd és rossz emberek zablázására alkotva, hanem inkább azok legyezésére. Holott a törvények általánosan nem szentek, hanem igaztalanságra hajlandó bűnösök miatt vannak alkotva.”. Ezután hallgatnom kellett, mert világosan láttam, hogy a pénzes nemcsak hitelbeli állapotunk, de még a törvény filozófiáját is egy pár szóval tökéletesen kimerítette. Milyen szomorú érzelmekre kellett azonban fakadnom, midőn nem voltam többé képes tagadni azt, hogy a nagyközönséghez viszonyítva a csalárdoknak és a rendetleneknek csak igen kis száma, amelyet a törvény sem olyan szaporán, sem olyan keményen nem sújt, mint kellene, egész országunkat a legrosszabb szagba hozza, s a legrútabb színekkel festi. – – – S így néhány büntetést érdemlő csalfának azonnali és kemény meg-nembüntetése miatt, a valóban jobb hitelt érdemlő ártatlan közönségnek kell bűnhődnie.

Alig van Magyarországon olyan vidék – kiveszem az igen hegyeseket –, hol mostani álladalmunkban, tudniillik csekély belső konzumciónk^[799], megszorított kereskedésünk stb. közt, ne hozna mégis 100 esztendei 6, 8, sőt 10-et, ha józanon lenne instruálva^[800]. Csekély summa nem tűnik szembe, s magában kevés erő sem, azért ezt még világosabban így mondom: „nem hiszem, hogy volna, mint folyó esztendőnk áll, olyan vidék Magyarországon, ahol 100 ezer pengő forint józanon fordítva gazdasági javításokra, 6, 8, sőt 10 ezer pengő forint tiszta esztendei kamatot ne gyümölcsözne, ha már egyszer – s ezt nem kell feledni – a felállított, vagy javított tárgy valódi forgásban lenne”. Bizonyos vagyok abban, továbbá, hogy gazdaságunk jobb elintézésére, vagy pénzbeli állapotunk bátorságosabbá^[801] és könnyebbé tételére szükséges milliók, amelyeknek legnagyobb híjával vagyunk, 3, 4 legfeljebb 5-tel 100-tól, hazánkba gördülnének az utolsó fillérig, ha jó rendelkezésű hitelünk lenne. S ebből a két előzményből azt vonom ki, hogy azon író, vagy szónok, aki egyrészről szegénységünk okát másokra, mint magunkra tolni akarja, másrészről ellenben mai pénzbeli rendszerünket palástolja és jónak hirdeti, vagy azt hibás elvekre állítani törekedik, ha sikeresen fáradna, az országnak ki nem számítható kárt okozna, amelyet kipótolni, vagy helyrehozni halandó nem volna képes. Mert ő a közönséget, amely mindig hajlandóbb másban keresni a hibát, mint magában, még jobban elaltatná régi apátiájában^[802], s arra ösztönözné, hogy elégtelen régi rendszeréhez még makacsabbul ragaszkodjon, minél fogva ő mind azon nagy summákat, amelyeket jó rendelkezés okvetetlenül varázsolna közénk, honából kirekesztené, s így annak előmenetelét és virágzását olyan hatalommal gátolná, amennyi jó-elleni gát emberi agyvelőből csak forrhat. Ezeket lelkedre kötvén kérdezlek, hogy miképp felelsz Te majd egykor mindazon antipraktikai okoskodásaidért^[803], amelyeknek burján-magvait hazafijaid közé hintegetted? Hidd el, hogy „nincs nagyobb vétek, mint másokat oktatni akarni ahhoz megkívánható tudomány nélkül”. Azonban nemcsak remélem, hanem pozitíve^[804] tudom, nem fogsz sikerrel fáradni pénzbeli hiányos szisztémáid^[805] elfogadtatása végett, mert minden tiszteletünk és egyéb mély tudományaid mellett – s ne vedd rossz néven, de egyenesen ki kell mondanom – senki e tágas hazában jó és rendes financiernek^[806] Téged nem tart. S valóban rendetlenül vitt aránylag kis körű saját dolgaidnál fogva ítélve, nem is hihető, hogy az ország legszövevényesebb tárgyát, tudniillik a pénzbelit, praktice^[807] jól tudnád elintézni. Prozelitád^[808] tehát csak kevés lett, amin, ha hideg vérrel meggondolod, Magad is örvendeni fogsz, mert jószívű és emberséges ember létedre ebbéli kis hiúságodat tudom, azon nemesebb ok miatt könnyen elnyomhatod majd, „hogyha nem is használtál, legalább nem ártottál”.

Taglalatodban^[809] nekem több igen jó tanácsot adsz tudniillik, hogy alkotmányunkat jobban tanuljam ki, deák klasszikusokat^[810] olvassak, s több efféle, amelyekért szíves köszönetemet jelentem, noha nem tudom ezen atyai tanácsokhoz hitel dolgában miképpen jutok, mert valóban úgy hiszem – legalább csekély individuális^[811] ítéletem szerint azon latin Klasszikusok^[812] munkájában, melyeket citálgatsz, s egyesült törvénykönyveinkben nincs egy javallat sem, amelyet pénz- és hitelbeli dolgaink jobb elrendelésére mai időben valódi sikerrel használhatnánk. Hanem tanácsaidat azért köszönöm, mert jó szándékból fakadtak. Legyen azonban szabad nekem is, szinte 40 esztendős koromra, Neked, mint Földimnek^[813], egy kis viszont-tanácsot adnom, amely nem egyéből áll, mint a következő: „Hagyd oda egy pillanatig, ha lehet, fényes képzeleteid bájhazáját^[814], s tekintsd gazdaságbeli fáradozásaid csekély sikerét, pénzbeli helyzeted napról napra szűkebbé válását, saját tulajdonod rendetlenségét, üres ládáidat és három nagy reményű fiadat, akik, mivel emberek, nem élhetnek levegőből.”. S ím, ez minden tanácsom, amelyet, ha jószívűséggel elfogadsz, mind Magadnak és Tieidnek, mind nekünk igen nagy hasznot szerzel majd. Mert Múzsák közt, igazi elemedben maradván, még olyan költői remek munkákkal fogod tudni megajándékozni a hazát, amelyek arra díszt és fényt hoznak majd. Földi dolgaid vitelét pedig alacsonyabb röptűekre hagyván, azokban jobban boldogulhatsz, míg mi, inkább a földhöz bilincseltek, a gyarló emberi szükségleteket jobban érezve, s így jobban ismerve, mint Te, nagyobb hitelen és honunk abból folyó virágzásán fogunk iparkodni, s mindezekkel hazánkat felruházni. Maradjon ki-ki abban, amihez a legtöbb tulajdona^[815]! Te nyújts nekünk lelki eledelt, mert nyilvánvaló, hogy Te erre vagy meghívva, míg én, velem hasonlókkal, törekedni fogunk arra, hogy „honunk lehető legtöbb lakosainak tele legyen gyomra, zsebe”, mert úgy látszik, ez a mi kötelességünk. Szíveink táplálékát pedig várjuk hazánk felemelkedését nemes lelkükben hordozó azon Hölgyeinktől, akiknek Hitelemet szenteltem, s akik olyan mélyen érzik honunk hátramaradását, mint szenvedelemmel óhajtják annak előmentét! Már hogy ilyenek sokan vannak-e, nem tudom, de remélem.

Nem akarlak sokkal dicsőbb pályádon hátráltatni, de Te se állj gát gyanánt enyémen. Szívesen^[816] megvallom, hogy verset írni nem tudok, s így másokra hagyom, mert inkább pénz, vagyon és több efféle körül forgott eszem, ami nem olyan nagy dicsőség, hogy azzal kérkedni lehetne, s így csak megvallom,^[817] s azt hiszem is, abbéli kis tudományaimat és tapasztalásaimat irigyelni Te, Minerva^[818] felkentje, nem fogod. S éppen olyan gyenge, mint Richelieu^[819], nem leszel, ki mindig annak akart tartatni^[820], ami nem volt, s így jó poéta névért^[821], amelyet nem érdemelt, szívesen elállott volna jobban megérdemelt, vagy legalább rá halmozott financiai^[822] ügyessége hírétől.

S ha nem ismernélek személyed és ahhoz kapcsolt anekdotáid^[823] után, mennyire van igazam Rólad, tisztelt Barátom, csak igen felszínes hitelbeli és pénzbeli ismereteket feltételezni, azt természet szerint a kompetens Olvasóra bízom, aki, tudom, jóízűen elneveti majd magát Taglalatod^[824] néhány helyén, de kivált a 192-dik lapján, ahol ez van: „Emez vagy amaz nagy és gazdag úrnak felmond a hitelező 100000 forintot. Ahelyett, hogy maga a nagyúr írjon neki egy becsületes levelet, és mondja, hogy a mostani körülállásokban^[825] a legtehetősebb úrnak is nehéz egyszerre annyit lefizetni, hanem hogy küld neki vagy 20 ezret, megígérve, egy, vagy másfél esztendő alatt a többit részenként^[826] – nem felel neki semmit, vagy csak igen hidegen, és azt is csupán fiskálisa^[827], vagy direktora^[828] által.” stb. Már az, ki hitelünk alapnélküliségét^[829] többek közt ilyen procedúrára^[830] állítja, kérdem, jól teszi-e, ha a hitel-pályát tapodja, s azt illusztrálni^[831] akarja?

Nem mondom egyébiránt, hogy Taglalatodban^[832] sok jó és kivált mulatságos ne volna a hitel tárgyáról, de azt bátorkodom kijelenteni, hogy azon sok jó nem egyéb, mint hibás elvekre rakott állítmány^[833].

Te arról vagy meggyőződve, hogy a szorosabb^[834] hitelt eleinte csak a kereskedőkre stb., kellene terjesztetni, s ezt hívod „sokoldalúságnak, bátorságnak, elővigyázatosságnak”,^[835] mert előmenetelünk és gyarapodásunk legelső lépcsőjét a bel- és külkereskedésre helyezed. Így olvasom legalábbis a 20-dik lapon: „Ha a belső és külső kereskedés javaival élhetne mindenütt az országban a taksás, árendát^[836] fizethetne a bírt földért, és könnyen győzné mindenütt a közadót.” 24-dik lap: „Ott pedig nincs, és nem lehet nagy szorgalom, ahol a belső és külső kereskedés olyan állapotban van, mint Magyarországon.” S a 43-dik lap: „Már mi ad ismét rugót ennek az igyekezetnek, amely a munkás emberrel szükségeinél fogva többet termesztet, mint szükségei, és ami megint új szükségeket ébreszt benne, tehetőségét azoknak megszerezhetésére nevelvén? A kereskedés.” S íme, ezen hiedelmed annak oka, hogy egyik szép okoskodást halmozol a másikra, anélkül, hogy alapjuk és fenekük lenne.

Kereskedésre akarod állítani a nagyobb szorgalmat? De felejted, vagy, hogy határozottabban mondjam nem tudod, hogy szinte semmink sincs kereskedésre.^[837]

Látom most, hogy milyen nagyon mereszted rám szemeid! Te engem rossz számlálónak hirdetsz, s a Taglalatban^[838] két vagy három helyen, hamisan is citálsz^[839] – amit egyébiránt csak tollcsúszásnak, vagy biccenésnek^[840] veszek –, de én viszont Téged tartalak rossz számlálónak – – –, mert amint látszik, minden arányon túl becsülöd honunk javait, ami néhány könnyen felfuvalkodó honfoglyainkra^[841] nézve a legveszedelmesebb méreg, mert őket a kettépattanás^[842] veszedelmébe hozza. A 209-dik lapodon azt mondod: „De nem az az oka, hogy kevesebb, vagy rosszabb a magyar gabona az orosznál, amiért nem vitetik ki annyi gabona országunkból, amennyi kivitethetnék. A mi ép borunk, jobb és olcsóbb is, mint a franciáé, és így nem a termesztés csekélysége oka a ki nem vihetésnek.”.

Ezen állításodnál károsabbat egész Taglalatodban^[843] nem mondtál, mivel megint a régi rozsdás helyzetekbe fogsz néhányat visszarántani, akik már kételkedni kezdtek, s a tárgyon józan változást tenni képesek is lennének. S így, a soha meg nem ismerés és az örök illúzió^[844] következésében, amelyet úgyszólván inokulálsz^[845], a gabona- és borkereskedésnek többet ártottál, mint amennyit a legnagyobb és a legmagasabb vámok árthatnának.

Hogy boraink jók lehetnének arról nincs szó, hanem hogy jobbak lehetnének-e a Franciákénál, az más kérdés, amelyet most senki a világon nem dönthet el. A bor jóságát annak tartóssága, egyik helyről a másra kárnélküli szállíthatósága és a nagy és fizető szám^[846] ízlése határozza meg. De még efelett is vannak bizonyos törvények, amelyeket némi tekintetbe venni érdemes: tudniillik „a szőlőhegy, vagy kert éghajlata és fekvése, a föld vegyülete és mibenléte, tudniillik, amelyen a szőlő áll, a tőke fajtája és neme, a tőkével való bánás- és szüretelési mód, a kádárság, a pincemesterség”.^[847] Már hogy ez milyen állapotban van Franciaországban és nálunk? A helyzet, a föld nemigen különböző: Hegyaljai, Budai, Somlai, Badacsonyi fekvés helyes, de ne gondoljuk, hogy a bordeaux-i, a burgundi, a côte-roti-i stb. fekvés és éghajlat kevesebbé helyes volna. Jön most a tőke faja és neme, ám már ebben a részben úgy áll a francia szőlő a miénkhez, mint tíz az egyhez. Midőn ők a legnemesebb szőlőfajokat, amelyek csak a földkerekségen vannak, hazájukba viszik és megnemesítik, az alávalókat pedig elhányják, mi a legnemesebb fajtájukat szinte még név szerint sem ismerjük, azon jobb féléket pedig, amelyeket bírunk, nem olyan gonddal szaporítjuk, mint kellene, sőt, sok helyen alábbvalókért, mert ezek több nedvet adnak, kiküszöböljük. A szőlőkerti, vagy hegyi munka – az egész bortárgy^[848] hosszú láncolatában – azon egyedüli ág, amelyben noha korántsem olyan tökéletesen, mint Franciaországban, mégis tűrhető lépcsőn áll a honi értelem. De mi haszna ebből? A szüretelés hiányos módja, a kádárság és a pincemesterség körülötti szívreható^[849] tudatlanság mindent elront, amit a kevert és nem a legnemesebb szőlőtőkéken a napestig tartó gond, fáradság és úgyszólván a véres veríték valamennyire javítani képes volt!

S ha ezek után, amelyek úgy állnak, mint mondom – ami éppen nem sajnos, mert csak tőlünk függ a javítás –, sokkal jobbak a francia borok, azaz tartósabbak, szállíthatóbbak, s a világnak jobban tetszenek, mint a mieink, ugyan nagy csoda-e? Én igen-igen természetesnek tartom, sőt ama nagy csodán bámulok inkább, hogy magyar boraink, minekutána, úgy szólván, mindent elkövettünk és követünk elrontásuk érdekében, mégis olyan jók, mint amilyenek. Ami arra szolgál legnagyobb bizonyságul, hogy milyen rendkívül jó boraink lehetnének, ha megismerni akarnánk rossz bánásmódunkat, és magunkon erőt véve, a tárgyon fordulást tennénk, s mindezekre gyökeres javítást hoznánk divatba.

De mit ér minden fáradozás, ha a nemzeti hiúságokat kecsegtetni^[850] olyan nagyérdemű férfiak állnak elő, mint Te, s azt mondják: „A mi ép borunk jobb és olcsóbb, mint a’ franciáé.” Ilyeneknek milyen sikere van? Az elbízott falusi gazda, ahelyett, hogy jobbat tanulna, Gróf Dessewffy József^[851] egészségére iszik, s így harsog az egekbe: „Igaza van a nagy hazafinak, jobb a mi borunk a franciánál, de a vám miatt kivinni lehetetlen.”, s a szorgalom fél évszázadra visszahökken! – Valóban nem ilyen szolgálatokat vár a haza egy utazott és tudós magyar Mágnástól^[852] – – – nemhogy magának egy kis hírt és nevet szerezni akarva, tömjénezze a tudatlanságot és restséget, hanem, hogy a dolgokat valódi mibenlétükben világosítsa fel, vagy ha azt nem teheti, hallgasson.

Nem akarok bortárgyi és kereskedési fejtegetéseket itt még mélyebb fontolatra vetni^[853], ámbár minden datumokkal^[854] megerősített, sajnálatos elbeszélésekkel fóliánsokat^[855] tudnék tölteni, azonban néhány nem túl régi török utamban e tárgy felől nyert tapasztalásaimat most röviden előadni nem tartom hasztalannak. Fel fogja talán becsületes és egyenes szólásmódom – még ha keserűen hangzik is – nagyobb szorgalomra és tudományra ébreszteni azokat, akiket Te, jól meg nem gondolt tömjénezgetéseid által, régi előítéleteik közt altattál el, s a hibát, amely csak ő magukban van, általuk másutt kerestetted.

Konstantinápolyban vagy 10 évvel ezelőtt egy pénzes idegen Úr telepedett le, s fényes háztartásához szükséges borokat részint Francia-, részint Magyarországból rendelte. Megérkezett 3-4 hónap alatt Franciaországból a szállítmány. Nagy ládákba voltak rakva a palackok. Egy sem törött, mind egyenlő, jól levonva, jól bedugva – – –, s egy sem romlott, mind tiszta és kellemes. Az úrra csakúgy, mint háznépére ez jó benyomást tett – – –, s az első örült, mert jóra fordította pénzét, s vendégeit jó borral tarthatta, de örültek cselédei is, mert a házigazdát olcsó és jó bora víg kedvben tartotta, csinosabb lett a pince, s a borokkal semmi fáradság nem volt – – –. Elérkezett végre egy hosszú év leforgása után a magyar bor – és a ládák azonnal kinyittattak, sok széna és szalma közt csak itt-ott rejtezett egy-egy keskeny nyakú, rosszul bedugott palackocska, egy része összetörött, egy része kifolyt, egy része elromlott. A benyomás kellemetlen volt! Még többször kipróbálta a hozzám igen szíves Úr a magyar borokkal szerencséjét, de hasztalan.

A mostani Szultán Mahmud^[856] hallotta, vagy 4 évvel ezelőtt a Tokajinak hírét. Történetből^[857] volt valakinek hat palackja – egész Konstantinápolyban hat palack! –, s neki hármat átengedett. Igen megtetszett a török Úrnak a magyar serbet^[858], s lángolva megkívánta. Többen iparkodtak neki nagyobb mennyiséget szerezni, a bor végül unalomig hosszú idő után végre meg is jött, de romlottan, s a Szultán, azóta a tokajiról többé hallani sem akart. S pedig, tudom, a legjobbféléből küldtek neki, legalább kóstolóba, mert világosnál világosabb volt, hogy az lenne egy valódi debouché^[859] és consumo^[860], ha a török Császár sok millió jobbágyával kezdené meg – több évszázadnyi vízivás után^[861] – a magyar borivást! S ez kezünkben volt, hanem elhibáztuk!

Vagy 12 évvel ezelőtt, midőn legelőször voltam Konstantinápolyban, egy ismerősöm kétszáz palack Champagneit^[862], melyet adósságban vett át, maga nem élvén vele, nem adhatott el, s Muszkaországba^[863] küldte. Tavaly ottlétemkor pedig talán 200 ezer palackot is el lehetett volna adni, annyira megváltozott e részben a dolog Törökországban, s nemcsak az egész roppant város van elöntve francia borokkal, hanem a körülötti vidék is. Sőt, már maga a Török is termeszt józan princípiumok^[864] szerint igen jó bort, s így e kezünkben lévő kereskedésből ki vagyunk szorítva, amit azonban elhibáztunk, s miért? Mert olyanok, mint Te, drága Barátom, azt prédikálták szünet nélkül, hogy „a magyar bor a legjobb a világon, de nem lehet keletje a vám miatt – – stb.”. S így elaludt a Magyar, holott ha Pesten ezer palackot a Dunába vetnénk, magában érne tán el ötszáz Konstantinápolyba, olyan erős még a Fekete-tengeren is a víz sodrása Dél felé. Midőn azonban a Francia a mappára^[865] nézve és Dunánkat a közeli török birodalomba folyni látva, még jobban felébredt, s tudom, félt, hogy mi fogjuk elragadni előle a pályadíjat, s nem tömjénezte magát, nem dicsérte borait a siker előtt, hanem minden figyelmét, szorgalmát arra fordította, hogy borait mind kellemesebbre készítse, s egészen a közízléshez illessze. S most hazájából vagy 50 millió frank értékű bort visznek ki esztendőnként külföldre!

Nem hiszed, Barátom, külföldön milyen rossz híre van a magyar bornak, s azt gondolod talán, hogy én ezen örvendek, s lelkemnek jólesik, midőn ilyen sajnálatos igazságokkal megrakva kell honomba visszatérnem, hol jobban szeretnének talán, ha ilyeneket elhallgatnék?! S volna bár egyedül borunk rossz hírben!

Azonban csak tőlünk függ ebből a létből kilábalni^[866], s mindenben jobb hírre kapni – – –, amihez remélem, hathatósan fogok hozzájárulni, mert elég lelki erőt adott a sors, s így kész vagyok hazámfiai gyűlöletét szenvedni inkább, mint gyáva dicséreteim, vagy gyenge palástolásaim által rejtegetni előttük azt, amire a legnagyobb szükségük van, s ami nem egyéb, mint a Való^[867]!

A Török birodalomból visszatérve, még mielőtt azt egészen elhagytam volna, egy nagy Úrnál ebédeltem. A borok ezek voltak: semendriai, champagnei és ausztriai! Az első török, a másik mindenütt bevett^[868], s így ezen nem csodálkoztam. Hanem azon kellett bámulnom, hogy miképp jöhetett Magyarországon keresztül az ausztriai bor egy olyan országba, amely honunkkal határos, s egy olyan asztalra, amelyen magyar bor nem állott. Kérdeztem: „magyar borral látom, itt nem élnek, ugyan mi lehet az oka, mert hiszen annak elsőségéről kérdés sincs”. „Sokszor hozattunk, de közönségesen romlottan, vagy várakozásainknak nem megfelelő mineműségben^[869] került kezeinkbe, s így felhagytunk vele – – –, kevés esztendő múlva pedig magunknak is lesz elegendő.” Ez volt a felelet.

Én nem nyughattam, s azon gondolat, hogy miképp jöhetett ausztriai bor Belgrádba, mert onnét vette az említett Úr, fejemből ki nem mehetett, így nyomozni kezdtem, s képzeld csak, mi sült ki belőle! Az, hogy az ausztriai bort közel Pesthez, Kőbányán szűrték – – –, s engem a liferáns^[870] mindenekre kért, hogy ne áruljam el, és ne beszéljem ki titkát, mert ő azt csak azon okból tette, mivel a magyar bor hírén anatéma^[871] fekszik, s így, hogy ő azt eladhassa, ausztriainak keresztelte!

Nevetségesebb, károsabb-e ezeknél fogva, midőn majd-majd kénytelenek leszünk a Tokajit, ha el akarjuk adni, Grintzinginek, vagy tudja Isten, minek bérmálni^[872], idehaza az embereket nagy prozopopeiával^[873] arról meggyőzni, „hogy a külföld nagyon csodálja a magyar bort, inni szeretné édes örömest – –, de a vám miatt kivinni lehetetlen.”

Ki tiltotta, és ki tiltja ma meg, hogy rendbe hozzuk Dunánkat^[874], s borainkkal arra, amerre a természet és a vizek folyása elég világosan kijelölik, az egész világot elárasszuk? Semmi egyéb, mint eldarabolt létünk^[875] –, s egymás-elleniségünkből szükségképen következő „lelki és testi gyengeségünk.”

Egyébiránt jóllehet, hogy Törökország felé borkereskedésünk szinte egészen el van hibázva, mivel éppen azok, akik e részben nagy változást tehetnek, mert regis ad exemplum^[876] stb., mivel, mondom, éppen azok tették félre a magyar bort, s kedvelték meg a franciát, azért e szorgalmatlanságon mégis némileg lehet segíteni. Egy ember azonban, ilyen nagy és szövevényes tárgyban hathatós fordulatot nem tehet, az kizárólag egy józan módon felállított és minden önkecsegtetést^[877] elnyomó Egyesület gyámola alatt^[878] boldogulhat csak.

Mindenekelőtt meg kell saját magunknak világosan vallani, hogy derék borkereskedésünk, azaz olyan bor adás és vevés, amely kereskedési nevet érdemelne, ma, vagy, hogy jobban mondjam, mai időkben nem lehet, habár minden vám megszűnnék is, sőt, ha kivitelre jutalom tétetnék is^[879]. Mert a kádárság és a pincemesterség az értelem legalacsonyabb lépcsőjén áll,^[880] s íme ez – amint Te igen szereted magyarázni Magad –, a dolog Bibéje^[881].

A legvitézebb embernek is a csatára előbb készülni kell, mert másképp győri ütközet^[882] lesz belőle. Az íróknak előbb mindenről jól értesülniük kell, mert másképp nevetség lesz belőle. A bornak jól kell előbb elkészülnie, mert másképp, ha a jó pincéből kiviszik, ecet lesz belőle.

Vegyük a dolgot praktice^[883]. Ha Neked valaki Philadelphiából, vagy ne is menjünk annyira messze, ha Konstantinápolyból ilyeneket írna – s látod az ekvátorról^[884] egy szót sem szólok –: „Az Úr, mint becsületes ember világszerte ismeretes, kérem, küldjön 50, vagy csak 10 ezer palack Tokajit, 50, vagy csak 10 ezer palack Ménesit, 5, vagy csak 1 ezer akó^[885] Budait, meg annyi Somlait, meg annyi Szerednyeit stb.”. Magadra mernéd-e vállalni ennek az aránylag kis mennyiségnek a küldését? Kérlek, Istenért Barátom, ne csald meg saját magad, s ne csábíts el másokat, mert valóban még keserű könnyekkel sirathatnád meg azon nagy kárt, melyet minden jószívű szándékaid mellett, a dologhoz nem értve, hazádra hozhatnál. Lásd, nekem ebben a részben nagy tapasztalásom van, amit datumokkal^[886] és olyan okoskodásokkal bizonyíthatok be, amelyekre az ellenvetés lehetetlen, mert cáfolhatatlanul megmutatható számokra vannak alapítva. Az egész országban négy-öt helyen kívül, nincs egy pince sem olyan rendben, hogy abból messzebb földre, s kivált tengeren keresztül, borokat bátorsággal^[887] küldeni lehetne. Embereket pedig, néhányat kivéve, éppen nem ismerek, akik a bor dolgát A-tól Z-ig ex asse^[888] értenék, s tudnák, hogy miképpen kell a borokkal a szürettől kezdve a dugasz-benyomásig és az elpakolásig^[889] bánni. Sokat foglalatoskodtam külföldön és belföldön is ezzel a tárggyal, és szőlőtőkék, szüretelők, hordók, palackok közt napokat, heteket töltöttem. A hazában pedig kevés mennyiségben, elsősorban a mineműséget és a különbözőséget tekintve, úgy hiszem, csak kevésnek van jobb pincéje, mint magamnak. Külföldre is küldtem, s mások által küldettem hazai borokat, de minél nagyobb tapasztalást nyerek ebben a részben, annál erősebb meggyőződéssé válik bennem, hogy „legelőbb is bordolgaink belső organizációját^[890] – a szőlőtő nemesítéstől fogva egészen a palackfúvásig – kell tökéletes rendbe hoznunk, s csak aztán beszélhetünk kereskedésről.” S hogy miképpen hiszem ezt a jobb organizációt a legsikeresebben életbe hozni, azt a pesti Kaszinóról szóló cikkben adom majd elő.

Boraink híre és kelete minden esztendőben csekélyebb. Ítéletem szerint e kellemetlen valóságot, amely axiómai^[891] fénnyel szúrja szemeinket és így azt legpalástolóbb^[892] patriotizmussal^[893] sem lehet tagadni, közelebbről ezeknek az okoknak tulajdonítom: elhagytuk régi, egyszerű metódusunkat^[894], amely meglehetős volt, a külföldi jó metódust pedig tökéletesen megtanulni hiúságunk – mert az gondoltuk, hogy a bor körülötti tárgy igen könnyű – eddig nem engedte, s így bor dolgában olyanforma állásba tettük magunkat, amilyenbe egy olyan ember helyezné magát, aki baltáját, amellyel ügyesen tud hajítani, félretenné, s puskát ragadna, amelyet sem tölteni, sem célnak irányítani nem ért, vagy amilyenbe valóban belé is civilizálta^[895] magát a mostani török lovas katona, aki bástya-nyergét, amelyből ki nem esik senki olyan könnyen, elhagyta, s csuszamlós angol nyeregre ült, azon lavintani^[896] nem tanult még meg, s olyanokat zuhan a földre, hogy szinte csakúgy porzik”. Abban az arányban, amelyben mi a bor körülötti értelmünkben veszteg álltunk meg^[897], hátramentünk, vagy éppen köz-példabeszédként „két szék közt a pad alá estünk^[898], abban az arányban haladt a Francia, a Rajnai, a Portugáliai, a Szicíliai stb., ebben az igen szövevényes tudományban, amely kémiai vizsgálatok alá vétetvén, napról-napra nagyobb tökélyre fejlődik, s csak az elmúlt 30 év leforgása alatt olyan nevezetes előrelépéseket tett, hogy a most készült francia bor – jósága, tartóssága, egészséges léte, olcsósága és egyéb mineműségei szempontjából – nem is hasonlítható a régi időkben készültekhez. Már, minekutána – s mindez általánosan mondva, mert kivétel mindenütt van – a külföldinek a bor körülötti értelmessége mind magasabbra emelkedett, és szünet nélkül magasabbra emelkedik, a mi hazai bor-körülötti értelmességünk pedig mind alább szállott, s napról-napra alább száll, olyan divergencia^[899] támadt a külföldi és a mi boraink valódi becsében, hogy az egyik igen tetszik és drágán, a másik pedig éppen nem tetszik és még olcsón sem kel el. Ezen állításomat, ha kételkedni akarsz, Európa számos borivója erősíti meg. Ez tehát egyik oka, hogy „miért csekélyebb boraink híre és kelete minden esztendőben”.

Jön most a másik ok. Ahelyett, hogy nemes szőlőtőkéket ültetnénk, ügyes kádárokat, tanult pincemestereket édesgetnénk magunkhoz, szóval, hogy a bor körülötti értelmünket nagyobbítanánk, tágítanánk, s borainkat a nagy és pénzes borivó közönség ízléséhez alkalmaznánk, mit teszünk? „A magyar bort nagy bölcsen a legjobbnak hirdetjük a föld kerekén, s azt pretendáljuk^[900], hogy ízlését a Nagyvilág a kis Hunnia^[901] ízléséhez szabja”. Mire nézve a külföldi, soknak rodomontádai^[902] után ítélvén az egész országról, a legkisebb javítási kívánatot sem feltételezi rólunk, mindnyájunkra anatémát^[903] kiált, s így még azokat is kerüli, akik a bor körülötti tudományaikat nem írásaik, vagy szép beszédeik, hanem rezultátumok^[904] által bizonyítják be, mint teszem G. B. I., akinek pincéje például szolgálhat, s amely csak talán azért nincs külföldön olyan hírben és becsben, amilyet érdemelne, mert Magyarországon van, amelynek borait a külföld nem becsüli.

Jön most a harmadik ok. Megcsaltuk^[905] a külföldit számtalanszor, s vigyázzunk erre: többször akaratunk ellenére, mint akarattal, ami azonban a vevőt tekintve majd egyre megy, mert romlott borát helyre nem állíthatja azon megnyugtatás, hogy valóban nem akartak neki rossz bort küldeni, hanem, tudja Isten miért, az úton bizony elromlott. Emiatt a külföldi a bor körülötti tudatlanságunktól nem kevésbé tartva, mint néhány rosszlelkű csalfaságaitól, lassanként elkerült bennünket, midőn azon kevés számú bortermesztő, aki hazánkban él és tudományt emberséggel kapcsol össze, aránylag hiába fárad, hiába izzad, mert őt is a sokaság közé keverik, s neki sem hisznek. A mesében sem hitték a farkas jelenlétét, mikor valóban a nyáj közt volt, mert sokszor hiába fáradtak^[906], s így nekünk sem hisznek, ha végre jó borunk van is, mert annyiszor és olyan kicsapongó módon magasztaltuk az alávalót, s ők számtalanszor, nolle, vagy velle^[907], csalattak meg – – –, azon különbséggel mindazáltal, hogy a mesében a hazug pásztor bűnhődik a legjobban, midőn nálunk a legbecsületesebb és a fáradozóbb borgazdák károsodnak a legkeményebben. Mivel sokszor a rendes gazdáknál több rend és csinosság lévén, őket borzagyválók gyanánt kerülik, vagy ha jobban adják is valamivel boraikat, korántsem nyerik el megérdemlett jutalmaikat, hanem csak szinte azok kategóriájába esnek vissza, akik gondatlan szorgalmatlanságokért nem jutalmat, hanem dorgálást érdemelnének. A Francia, a Rajnai, stb. ellenben miképpen munkálkodik? Nem hiszem, hogy természete szerint becsületesebb lenne a Magyarnál – s mindez, kérlek ne felejtsd, a legáltalánosabban van mondva, mert kivétel nélkül szinte semmi sincs a világon – nem hiszem, mondom, hogy becsületesebb lenne a Magyarnál. De sokkal nagyobb bor körülötti ismerete miatt, véletlenül^[908] és akarata ellenére annyiszor nem csal, mint a kádárságot, pincemesterséget nemigen értő Magyar, s így a becsületes Francia, Rajnai, stb., nem szed rá annyi vevőt romlékony borokkal, mint a becsületes Magyar. A csalásra hajlandó Francia, Rajnai, stb. pedig hosszabb időre számlál, mivel tudja, hogy az, akit már megcsalt egyszer, és aki minden esztendőben jön,^[909] mert hazájában sikere van a borkereskedésnek, másodszor nem fog jönni, s így ő maga veszt a legtöbbet, ha csal. Míg Magyarországon, mert a kereskedésnek sikere nincs, s így a vevő ritkán is fordul meg, a csaláshoz hajlandó úgy nyúzza bőrét annak, aki egyszer kezei közé került, amint csak lehet. Ez a bor dolgában úgy áll, mint a vendégfogadókkal. Olyan helyen, ahol több van, s több vendég fordul meg és nagy a nyilvánosság, ott a kicsapongó számolás ritka, olyan helyen pedig, ahol kevés, vagy csak egy korcsma^[910] van, ritka a vendég és nyilvánosság sincs, ott a dupla kréta^[911] és huzavona mindennapos.

Ez pedig a negyedik ok: Jól készült boraink mennyisége igen csekély, úgyhogy azzal rendes, félbe nem szakadó kereskedést űzni nem vagyunk képesek. Voltam sokszor olyan asztaloknál, ahol így szólítottak fel: „Már ez a bor nem jobb-e a Madeiránál, a Sherrynél^[912]?”. Amire így feleltem: „Ítéletem szerint, nem”. De hagyján, tegyük fel, hogy jobb, s valamelyik külkereskedőnek igen megtetszenék, s ez így szólna: „Egy aranyat adok egy palackért, hanem vagy 10 ezer palackra van szükségem.”, s akkor rendszerint az sült ki, hogy csak néhány akó^[913] van a pincében és raritás^[914]!! Ez pedig kereskedésre nem való. Találsz itt-ott egy jó hordó Neszmélyit, Somlait, stb., nem tagadom, de kereskedésre ezer meg ezer hordó kell, mind jó és egy forma, s minden esztendőben rendszeresen. Már a részrehajlás nélküli, magát és hazáját túl nem becsülő Olvasót kérdem: Ezt ma ki tudjuk-e állítani? Én azt felelem rá, hogy nem. Midőn azt nyilatkoztatom itt ki, hogy csalfa, vagy nagyított datumokkal^[915] magát és honfitársait tömjénezni és elcsábítani nem hazaszeretet, hanem gyenge főből eredő és majom-nőre^[916] emlékeztető szívömlengés, amely, mint mondják, fiát, hozzá vonzó nagy szeretetből sokszor karjai közt agyon nyomja. Én azt tartom józan patriotizmusnak, ha ahelyett, hogy resten és büszkén azt mondjuk „mindenünk van”^[917], inkább ésszel és üggyel fáradozzunk, hogy „mindenünk legyen”^[918]. A Francia, a Rajnai stb., olyan mennyiségben termeszt jó és valódi kereskedésre készült bort, hogy nincs azon kicsapongónak látszó kérdés és vevő-szándék, amelynek megfelelni ne tudnának, s ennek bebizonyítása végett, ajánlom magam néhány százezer palacknak, legyen az Champagnei – Medoc, Madeira, Rajnai, stb. – esztendőnként talán legfeljebb 5-6 percent^[919] kárral – ami romlik, ami törik – oda állítására, ahova Te, kedves Barátom, rendeled.

Íme az ötödik, s legfontosabb ok: tudniillik a gazdagabb rész természetes gondatlansága és a hatalmas szokás. Az emberek és kivált a dúsabbak igen kívánják a jót, de keresni restek, s nem mindig akarják, vagy ha akarják is, nem tudják rendszerint, hogy hol keressék. S így nem elég a jót elkészíteni, hanem azt ajánlani, s az ahhoz való hozzáférést könnyíteni is kell. Már e részben mit tettünk? Valóban mondhatni, hogy „semmit”, mert mint szokásom mondani: „a kevés a semminek tőszomszédja”, s ha nem keres minket a vevő, bizony soha nem találkozunk vele, s így sem adás, sem vevés nem lesz belőle, mert mi őt nem keressük. Mit művel e tekintetben a rajnai, a francia, stb. Termesztő? Ő sem keresi a vevőt, de azokat megbízottai által keresteti.^[920] S egy ilyen köztes személy, aki a Termesztő és a Fogyasztó közt áll, az aminek a legnagyobb híjával vagyunk. Ez a személy az, amelyiknek a Termesztő azon nagy hasznot köszöni, hogy az mindig mozogva és hasonlítva, s a vevők ízlését nyomozva, őt a tett javításokra figyelmeztetheti, s eszközléseit az uralkodó ízléshez történő alkalmazkodásra irányozhatja, midőn a Fogyasztót minden gondtól és kereséstől felmenti, s kívánsága szerint a világ minden borát a pincéjébe állítja. Ilyen köztes személyeknek, akik szorosan sem a termesztők, sem a fogyasztók sorában nem állnak, köszönhetik a francia, az angol stb. Termesztők és Kézművesek elkészített javaiknak oly nagy mértékű eladhatóságát. A gazda szeme szükséges a mezőn és a ház körül, a művészé pedig a fonó-orsóra, a takácsszékre ügyel, stb., míg a nagykereskedő számláló-asztalánál csendesen ül, nagy hajókat mozgat a világ körül, s milliókat forgat. Ilyen köztes személyek pedig, akik ezen egymástól, fontos foglalatosságaik szerint, különálló felekezeteket érdekkapcsolatba^[921] – kontaktusba^[922] – hozzák, mint mondtam, egyik helyről a másikra mozognak, mindent kifürkésznek, összehasonlítanak, a termesztőt és a fabrikánst^[923] emulációra^[924] gerjesztik, a kereskedőt arra ösztönzik, hogy milyen javakkal kereskedjék, a nagyközönséget végül különleges, vagy életkellem-nagyobbító^[925] és a lehetőségekig olcsó javakkal ismertetik meg, s azt azokkal csábítgatják. S ez, Barátom, az adás-vevés láncolata. Már nálunk sem kereskedő, sem olyan középső személy, akiről szóltam – s akit addig is, amíg jobb szót találunk erre, Ágensnek^[926] hívni akarok – nem boldogulhat, vagy, ha boldogulhat is, hogy a szóban meg ne akadjunk, korántsem emelkedhet olyan gazdag és egyszersmind bátorságos^[927] létre, mint Európának szinte minden egyéb nemzeténél. S így inkább azoknál tartózkodik, mint itt, közöttünk, minélfogva más országok nagymértékben élnek azon haszonnal, amelyet a kereskedő és az ágens okvetetlenül hajt, mi Magyarok pedig azzal csak igen-igen csekély mértékben gyönyörködünk. S vajon, miért nem boldogulhat tökéletes és tartós virágzásig köztünk a kereskedő és az ágens? „Mert azt a P. 1-ae T. 9-nns^[928] és a termesztői hitelnek hiánya apodiktice^[929] lehetetlenné teszi.” Ez merész állítás, úgy e? Azonban talán meg fogom mutatni, s e tárgyat később megint felveheted, mert most még egy pár szót akarok említni a hatalmas szokásról^[930].

Ki nem érzi saját keblében, hogy milyen erősen ragaszkodik ahhoz, amihez már egyszer hozzászokott? S ki tagadhatja, hogy mennyi idő kell, még a legkevésbé célirányos, sőt, több kellemetlent, mint kellemeset szülő szokások kiirtására is? Hát még olyan szokásból történő kivetkezésre, amelyek ép ítéleten, s józan ízlésen alapulnak? Sok idő kellett ennél fogva a Franciának, a Rajnainak, stb., míg a mi meglehetős borainktól elszoktathatták a Sziléziait és kivált a Lengyelt, de végre meg nem szűnő szorgalmuk és a borok ügyesebb készítésmódja által többnyire csakugyan elszoktatták, s ők most a francia, német, stb. borokat viszont úgy megszokták, hogy éjjel-nappal tartó gond és fáradság nélkül rövid idő alatt azoknál még sokkal jobb borokat sem fogadnának el, hát még azoknál sokkal alábbvalókat és ráadásul tüstént?! Hazánk valódi javára kérlek, ne misztifikáljuk^[931] saját magunkat, mert ennél nagyobb esztelenség nincs. Midőn francia bort iszol, ha több palackot is, tágul a jókedved, s talán egy kissé hóbortos leszel, a magyar bortól pedig, ha mélyen tekintesz a pohárba^[932], fejed fáj, vagy megrészegülsz, s temperamentumod szerint vagy ujjat húzni^[933] akarsz, és vért szomjazol, vagy mindent feketénél feketébbnek látsz körülötted, s a legsötétebb melankóliába^[934] süllyedsz. Ez a tulajdonság pedig a hibás lefejtésnek és a fermentációnak^[935] a hiányos procedúrájából^[936] következik, ami számos kémiai vizsgálat által tökéletes világosságra jött.

Ezt az öt fő-okot összevonva azt következtetem végül, hogy boraink híre és keletje évről-évre azért csökkentebb^[937], mert kereskedni akarunk bor körülötti ismereteink józanítása és tökéletesebb belső elrendelése előtt, ami más szóval nem egyéb, mint: „aratni akarunk szántás előtt, vagy – – – – –”.

Kérlek mindezek után, hogy félre ne érts, mert igen érzem, mennyire felzúdítottalak sok másokkal együtt magam ellen. „Mit mond e Töredékek szerzője – tisztán hallom ezeket a szavakat – kereskedésünk és kivált borkereskedésünk nem lehet, s felejti, még szorító vámjaink^[938] mellett is mennyi megy ki Ausztriába, Lengyelországba, stb.” Tudom én mind ezeket igen jól, s csak arra kívánok figyelmet, hogy a kereskedés^[939] szó alatt ki-ki mit ért. Ha kevés becsű boroknak jó és szerencsés szüret után a közeli szomszédhoz való vitelét tartjuk kereskedésnek, akkor igaz, a vám minden lehető^[940] nyereséget, s így minden kereskedést megsemmisít, mert a kis becsű bornak árát túlhaladja a szállítás és a vám. S Veled tökéletesen kezet fogok abban, hogy ugyanazon egy monarchiában a külön országok közti vám^[941] egy természetellenes és így káros megkötés, amely úgyszólván az ország egészséges vérfolyását akadályozza. Hanem ebben a részben a Hitelre utasítalak vissza, ahol világosan megmondtam, hogy a monarchia belsejében fennálló vám tárgyáról szólni bajos. Mert minden financiai datumot^[942] tudni kellene, tudniillik, hogy mennyit hoz be a közkormánynak^[943] a vám, s a kormány azon summát a közös bevételekből csorbulás nélkül elengedhetné-e, mert azt akarom feltételezni, hogy Ausztriának, Morva- és Csehországnak, stb., Termesztői nyernének, ha minden magyar vám eltöröltetnék, miként azt igen sok jeles férfi állítja, ami azonban mégis igen nagy kérdés, amelyet én itt vizsgálat alá venni nem akarok.

Tudom, jobbágyaink igen csodálják sokszor, olyan csekély kívánataikra és kéréseikre miért nem hajlunk, s miért nem teljesítjük azokat. Pedig igen természetes, hogy nem mindig teljesíthetjük, s nem azért, mivel örömest nem tennénk, hanem mivel azon minden oldalról jövő, magukban igen csekély kívánataik, egy olyan nagy kívánságot tesznek ki, amelynek megfelelni a legszívesebb akarattal sem tudunk jobban, mint az sem fizethet, teszem ezer forintot, akinek vagyonában csak ötszáz van. Hanem erre jobbágyaink nem figyelmeznek, s tetteinkről nem is ítélhetnek, mert datumok^[944] kezeikben nincsenek, s bizonyosat sem állásunkról,^[945] sem tehetségünk valódi mibenlétéről nem tudnak. Már ők így okoskodnak: „Ezt másképp művelném, mint Földesuram, az idén elengedném a dézsmát, mert silány volt a termés, borvámot pedig éppen nem vennék, mert hitvány volt a szüret, s mit tenne az egy olyan Úrnak, minket pedig ezzel felsegítne stb.”. Nem úgy van-e, Barátom, hogy így beszélnek jobbágyaink? Hanem ezt nem szabad minekünk rossz néven venni, mert sokan köztünk minden elmebeli kifejlésük^[946] mellett is, szóról-szóra ilyen hangon okoskodnak, midőn a kormány eszközléséről és azokról a terhekről van szó, amelyeket a kormányért vinni kell, ámbár ők sem tudnak valami bizonyosat, sem a kormány állásáról, sem annak tehetségei valódi mibenlétérül.

Mindkettőnknek, Neked, tudom, ugyanúgy, mint nekem igen jól esne, ha jobbágyainknak minden adózását elengedhetnénk. De hogy vinnénk a magunk terheit, miből élnénk?! S így itt az észnek meg kell győzni a szívet, s mindenkinek a sorsához kötött terhet kell vinnie. Mindkettőnkben, továbbá, bizonyosan ébren van azon érzés, hogy „másokról éppen annyi jószívűséget tételezünk fel, mint magunkról, s így bizonyosak lehetünk abban”, hogy atyai Fejedelmünk is édes örömest eltörölné a vámot, elhagyná az adót, a sót ingyen adná, a katonaságot saját költségein tartaná, s mindegyik szűkölködőnek egy-egy aranyat nyomna markába, stb., de mi tartaná fenn a kormányzást, az egészet? Soha nem kell hát elfelejtenünk, hogy mi Fejedelmünkhöz úgy állunk, mint a jobbágyaink átellenünkben, s igazságosabban fogunk egyről-másról ítélni. Dolgait a kormány talán nem viszi olyan rendben, mint azt kellene, meglehet, de ki tudja azt, és szabad-e ezt szemére vetnünk, nekünk, kiknek dolgai általánosan véve olyan zavarosak, hogy szinte a fél ország szekvesztrum^[947] alatt van, vagy ahhoz igen közel?

Lehet, s van is köztünk sok, aki a kormánynak egyben-másban igen jó tanácsot adhatna, arról tökéletesen meg vagyok győződve, úgymint más részről egy cseppet sem kételkedem abban, hogy „parasztgazdáink közt is vannak számosan, kik megint mi dolgainkat vinnék jobban, mint mi magunk”!

Jobbágynak az urasági terheket kell vinni, úgy minekünk néminemű módon megint a kormányzás terhét. Már hogy az urasági teher, ha nem kisebb is, de könnyebb legyen, arról tanácskozni kötelesség, s új, szabad egyezkedéstől függ^[948]. Nemkülönben kötelesség a kormányi terheket, ha nem kisebbekre is, legalább könnyebbekre változtatni, s ez is józan tanácskozástól és egyezségtől függ.

A kormány tehetségeinek valódi mibenlétéről biztos ismeretem nincs, mert a financiai datumokat^[949] velem nem közölték. Azonban gyanítom hogy, azon summa, amely magyar vám alatt a kormányzási közpénztárba befolyik, csorba nélkül nem engedtethetik el, s így józanul arról nem lehet szó, hogy a vám eltöröltessék általánosan, hanem csak arról, hogy vagy a kormány költségei tökéletesebb szisztémák^[950] által kisebbedjenek, s így a magyar vámból származó jövedelem elmaradhasson, vagy új kútfők^[951] nyittassanak, amelyek a magyar vámjövedelem^[952] kimaradását helyreütik. Én legalábbis úgy gondolom, hogy ebben fekszik a dolog veleje^[953]. Következik ezekből azon kérdés, hogy tudsz-e, Barátom, arra módot adni, hogy miképp lehet praktice^[954], azaz kivitelezhető formában a kormány kiadásait kisebbíteni, vagy új kútfőket^[955] nyitni? S ha tudsz inspiráció^[956] által valami helyes módot, add elő, kérlek. Inspiráció által mondom, mert nem hiszem, bármint botránkozzál is ezen, hogy az Ausztriai ház^[957] financiai állásáról^[958] – mert bizony Neked sem mutatták meg a szükséges felvilágosító datumokat^[959] – egy cseppel is jobb ismereted lenne, mint megint jobbágyaidnak a Te állásodról, akik, mint mondják, instanciákkal^[960] szinte mindig ott állnak udvarodban, s olyan indiszkrét pretenziókat^[961] tesznek, hogy azokon szinte kacagni lehet.

Én azonban, mert inspiráció nem világít, s tisztán fekvő datumok^[962] nélkül okoskodni nem szeretek, a tárgyakat úgy tekintem, amint előttem fekszenek, s ennél fogva a bor körülötti helyzetünk mibenlétéről így ítélek: nagy vám nyomja borainkat, amely kivált azért olyan terhes, mert boraink csekély becsűek, azok szállítása, mivel útjaink rosszak és marhagyilkolóak, igen drága, s így szinte a vám, bár nem olyan nagy is magában, elnyeli azon kis nyereséget, amely, ha nem volna vám, kezeink közt maradna”.

Hogy a dolog így áll, nem tagadhatjuk, s mivel így áll, mit kell tenni? Mindenekelőtt a borkörüli ismeretet lehetőség szerint ki kell fejteni és tágítani kell, a közlekedési^[963] módokat pedig könnyíteni kell. Mert ezek által okvetetlen emelkedni fog a bor becse és így ára is, szállítása ellenben olcsóbbá válik, ami által a vám terhe mindenesetre, ha megmarad is, könnyebbé válik, mert az alkusummából kevesebbet kell leróni.

Minden félrefacsarás és balra-magyarázás elkerülése végett szükségesnek tartom itt közbevetőleg egyenesen kimondanom, hogy én a Fejedelemnek hozzánk, s minekünk a jobbágyainkhoz való állását és korrelációját^[964] nem diplomáciai, hanem csak emberi és filozófiai szempontból tekintve tartom egyirányúnak. Mert igenis tudom, hogy a most fennálló alkotmányunknál^[965] fogva a kormányba némi befolyásunk van, vagy lenni kellene, midőn jobbágyainknak ránk semmi befolyásuk nincs. – – – – – Ennek következésében a poena talionis^[966] kárában bűnhődünk is – – –, ami egyes embereket, valamint egész nemzeteket előbb-utóbb bizonyosan utolér – amit e részben a vámhoz nem, vagy alig járulásunk bizonyít –, s azért addig is, míg e részben nagyobb és sikeresebb befolyásunk lesz, a most említett két tárgy eszközlését tudniillik boraink és útjaink jobbakká tételét tanácsolom minden termesztőnek. Mert a vám vagy megmarad, sőt még talán magasabbra emeltetik, vagy leszállíttatik, sőt tán egészen eltörültetik. Ha az első következik be, kizárólag csak borunk nagyobb becse és olcsóbb szállítása fogja elbírhatóvá tenni a vám súlyát. Ha pedig a másik, úgy hiszem, lesz a hazában néhány termesztő, aki ezt a tanácsomat követve nekem egykor még egy kis hálával fog tartozni, mert a valóban jó és nagybecsű, még bilincsek közt is megjutalmazásra kerül, midőn ha a bilincsek tágulnak, vagy szinte egészen megszűnnek, a legnagyobb kamattal fizeti meg a valamikori fejtörést, szorgalmat és fáradozást. S így a bor körülötti nagyobb intelligencia és jobb út, vagy kisebb, vagy nagyobb, de mindenesetre hasznot^[967] fog hozni.

Hihetőleg a vám le fog szállíttatni, vagy ami még hihetőbb, egészen meg fog szűnni, mert a közmonarchia tartományaival mostani egybekapcsoltatásunk természetellenes, s ekképp nem is állhat fenn már sokáig. Mivel azonban a jövendőt bizonyosan nem tudjuk, ne várjuk resten és kart nyugtatva azon időt, hanem munkálkodjunk és fáradjunk úgy, mintha a vámbilincs soha nem tágulna, mert így cselekedve, egy kicsit mindenesetre segíteni fogunk magunkon, habár körülményeink kedvetlenek is, állapotunkat pedig nagyon emelhetjük, ha a világ eseményei kedveznek, amit remélek és hinni szeretek!

Ezekhez pedig az járul még, hogy boraink és közlekedésünk^[968] javítására senkit sem szükséges megkérnünk, mert azoknak lehető legnagyobb tökéletesítése csak magunktól függ, s tüstént kezdhetünk azok javításához, ha balhiedelmeinket le tudjuk tenni és fáradozni akarunk. Midőn a vám körülötti kérdés mások hatalmában áll, s kár volna mindazon időt, amely még előttünk lehet, a vám megszűnéséig, ismerettágítás és józan munkálkodás helyett azon reménynek feláldozni, hogy majd a Véletlen tesz valamit ládáinkba, holott miként unos-untalan mondom, csak tőlünk függ értelmi súlyunk nagyobbítása és mindnyájunk egy célra törekedése által bizonyosan kettépattanásig meg lehet tölteni pénztárainkat.

Egyébiránt azt, ami semmi esetre sem ártalmas, de igen könnyen nagyon hasznos is lehet, mindenesetre eszközölni tanácsos is, kell is. Már a bor körüli nagyobb intelligencia semmi esetre sem káros, hanem minden bizonnyal és minden körülmények közt nagyon hasznos, s így még azoknak is, akik régi szokások szerint mindig olyanok körül fárasztják eszüket, ami hatalmukban nincs, azt javaslom, hogy „panaszkodjanak, reméljenek ezután is, de egyszersmind jobb borokat készítsenek”. S erre, mint fentebb mondottam a Kaszinóról szóló cikkben addig is, míg majd több időm lesz, egy kis útmutatást adok majd.

Hanem, hogy megint a kereskedés szóra térjünk vissza, melyet a 161-dik lapon szedhetsz fel, tudniillik, hogy azt mindenki milyen értelemben veszi. Én nem tartom azt a terményt valódi kereskedés-tárgynak, mint teszem azt, olyan kis becsű és romlékony magyar boraink legnagyobb részét, s így e javakat inkább belső fogyasztási cikkeknek tartom. Hanem azt tartom kereskedési tárgynak, aminek becse olyan nagy és ismert, hogy annak ára minden lerovás után megjutalmazza a termesztőt. Ilyen borunk igen kevés van, s azért mai boraink mibenléténél fogva derék borkereskedésünk nem lehet, még akkor sem, ha vám se volna, vagy boraink kivitelére még jutalom tétetnék is, mint azt fentebb említettem, s itt újra ismétlem.

Szinte hallom erre ezen ellenvetést: „Meg is jutalmazná a magyar termesztőt bora, ha a lerovások^[969] olyan nagyok nem volnának, de a vám ragad el minden nyereséget.”, stb.

Én is azt mondom, hogy jó volna, ha vám nem volna, de még az is jó volna, ha a szőlőt kapálni szükséges nem volna, jó volna, ha jégeső nem volna, jó volna – – – –!!!, s így szám nélkül a volna.^[970] Azonban szerfelett kár a jobblét reményét, amely leginkább jó főből, s két ép tenyér után ered, volnák-ra^[971] építeni. – Van-e olyan boldog vidék, ahol a természet, vagy a körülmények, s igen sokszor maguk az emberek valami megszorításokat ne tennének? Francia- és Angol-országot^[972] idézem. Mennyi tilalom és nehézség van ott? S mennyivel nagyobbak voltak még ezelőtt, midőn a kereskedelmi viszont-torlás^[973] – représailles^[974] – nagy kárai^[975] még annyira sem voltak felvilágosítva, mint ma – ámbár e tárgy ma is ködben borong sokak előtt –, s mégis minden nehézségek és akadályok közt mennyi hasznos és óriási módon megjutalmazott munka fejlett ki ott értelem, egyezség és állhatatosság által? Az embersors arra kényszerít, hogy mindenért fáradjunk. E végzés, kevés kiválasztottan kívül, a köz-emberiséget nyomja. Van sok a világ hátán, akinek szántóföldje és rétje kőszikla, vagy jég, de még az sem panaszkodhat Teremtője ellen, mert habár az elemekkel véresen megvívni kénytelen, mégis tehetségében áll a legsürgetősebb szükségleteit kipótolni.

Hunniánál^[976] vannak szerencsésebb fekvésű és összeköttetésű országok, azonban olyan igaz, mint a mai nap, hogy nincs – úgy, miként e most folyó esztendő áll minden szomorúbb, vagy nevetőbb virányaival^[977] – az egész hazában egyetlenegy lehelő ember sem, aki a legsürgetőbb szükségét nem szerezhetné meg magának, vagy akire, ha nyomorult és elégedetlen, a legsürgetőbb szükségleteinek kielégítésére a többiek egy kis feleslegéből ne folyhatna elegendő. Sőt, hogy mai államunkban, amely azon magassághoz viszonyítva, amelyre oly könnyen juthatnánk, igen alacsony szinten van, a legnagyobb résznek nemcsak a legsürgetőbb szükségleteinek pótlási módja van saját kezében, hanem számos élet-javak és kellemek megszerzése is. S ezen nem kételkedhet senki, aki a hazát ismeri. De még tovább megyek, s azt állítom, hogy minden idegen segedelem^[978] nélkül egyedül magunktól függ miránk, mieinkre és hazánk legtöbb lakosaira nemcsak élet-javakat és életkellemeket, hanem annyi lelki és testi táplálékot és boldogságot is hozni, hogy Hunnia^[979] valóban egy kis paradicsom lehetne, amelynek párját ugyancsak keresni kellene!

De nézzük azon állítást is, amely a 146-dik lapon áll: „szinte semmink sincs kereskedésre”, s vizsgáljuk ezt is röviden.^[980]

Sok balhiedelmeink közt az is elfoglal egy igen nagy helyet, amelyről már a Hitelben is tettem említést, hogy sokan teljes meggyőződéssel azt hiszik, hogy gabonáinkkal^[981] az egész világot elboríthatnánk, a magyar búzának párja nincs, egyéb termékeinkkel pedig, tudniillik marhával, gyapjúval, ásványainkkal, fánkkal, stb. fényes kereskedést űzhetnénk, csak volna derekas tengerpart –. Ezen okoskodás azonban, mert csak képzeleten és jó szándékú óhajtásokon alapul, tüstént tönkredől, ha datumok^[982] és számok állíttatnak ellene, amelyek a józan megfontolót arra kényszerítik, hogy a dolgokról ekképp ítélni: „Ha Magyarországnak legderekabb tengerpartja volna is, azaz olyan révpartja, amely hegyek által nem lenne a hazától elszakítva, sőt, folyókkal volna szorosan a hazával összecsatolva, még akkor sem lenne Hunniának^[983] nevezetes kereskedése, amíg szabadságbeli, birtokbeli, gazdasági és pénzügyi rendelkezései^[984] azon lépcsőn állnak, amilyenen ma állnak. Ellenben ha szabadságbeli, birtokbeli, gazdasági és pénzügyi rendszere a természet törvényei szerint lennének kifejtve, még mai geográfiai állásában is, azaz hegyek által megszaggatott, vagy a Duna-torkolatnál más hatalom kezében lévő tengerpartja mellett is, a legnevezetesebb kereskedése lehetne.” Erről most világosabban nem szólhatok, gondoljon felőle ki-ki úgy, ahogy érti, vagy értheti.

Gabonánk – olyan termékeny országra nézve, mint Hunnia^[985], amelyet hegyes vidékekkel, hol tízszer több szorgalommal még tízszer kevesebb terem, nem hasonlíthatjuk össze – igen-igen kevés marad kivitelre. Legjobb és termékenyebb esztendőben, ha összesen minden gabonafajból 2-3 millió pozsonyi mérőt^[986] vihetünk ki, többet nem, s mi ez az olyan nagy terjedelmű, s olyan zsíros telkekhez képest, amilyenekkel talán egy haza sem kérkedhetik Európában annyira, mint a Magyar? Szinte semmi^[987], mint mondtam. Hanem most azt kérdem, hogy mit viszünk akkor ki, midőn az esztendő rossz és terméketlen? Éppen semmit!^[988] Vagy ha a haza egy részéből viszünk is ki valamit, hihetőleg éhhalál kocogat a másikban, a szegény szántóvető ajtaján! S ilyet minek tagadni, hiszen a dolog úgy-léte nem egyéb, mint játékszíni titok^[989], amely az egész világ előtt tárva-nyitva áll. Egyik esztendőben van egy kicsi kivinni való, a másikban nincs, sőt behozni kellene, s így a gabona nálunk nem rendes kereskedési cikkely, mert a szükséges kereskedelmi összeköttetés nem szakadhat félbe, hanem annak lehetőleg mindig szorosan kell fennállni, s ez hogyan volna lehetséges, ha egyszer van, másszor meg nincs gabona?

A bánáti búza, azt hiszem vagy 20 évvel ezelőtt nagy mennyiségben a legjobb volt a világon, hanem most az odesszai nemcsak a mennyiséget, hanem a jóságot is tekintve, elébe kapott. Már erről ki tud igazabbat mondani, az-e, aki mindig, vagy sok esztendő óta odahaza ült, vagy az, akinek Európa nagy részét csak közelebbről bejárni volt alkalma, kérdelek Barátom? S állításomat pecsétes oklevelekkel bebizonyítni kész vagyok, ha szavamnak nem hiszel. Szavamnak, mondom, amelynek ilyen tárgyak körül bizony nem azért eresztek egy kis féket, s valóban nem azon okból hangoztatom azt egy kissé erősebben, hogy gazdáink borát, gabonáját, stb. ócsároljam, hanem hogy őket nagyobb szorgalomra és kettőztetett munkálkodásra gerjesszem és ösztönözzem.

A kereskedelmi konkurencia^[990] úgy szólván háború. Már ha kém gyanánt küldenének az ellenséges had mibenlétét megvizsgálni, s készakarva hunynám be szemeimet, s az ellenség egy és más előnyeit, például több ágyúit, jobb fegyverit, erősebb lovait, nagyobb létszámát látni sem akarnám, s az ellenséges had állapotát megvetően jelenteném, vajon használnék-e? S ha életemnek nagy részét külső országokban töltöttem, s amennyire lelki és testi tehetségeim engedik, mindent kikémlelek^[991], ami elém nevetett, s szemeim előtt szerencsésen felvirult, s amit valaha honunk javára fordítani remélek, s ha most azon magvakat, amelyek más hazák valaha kopár és rideg voltát tündérkertté varázsolták, anyaföldünkön is törekedem elvetni, teszek-e vajon, midőn a külföldi dolgok valódi mibenlétét igazi fényükben rajzolom meg, egyebet kötelességemnél? Ki ilyenekben önmagát csalja, valóban a hazát csalja, hazámat, földijeimet pedig, Isten látja lelkemet, csalni nem akarom! Kedvesebb vendég az, aki jó híreket hoz, tudom. Azonban használ-e annyit, mint az, aki a balhiedelmekről és vakító képzelgésekről erős lélekkel rántja le a leplet, kérdem?!

Gabona-körülötti ismereteinkkel éppen úgy állunk, mint bortermesztési ismereteinkkel, s mivel ez utolsót hosszasabban fejtegettem, habár nem kimerítően is, Téged Barátom gabona dolgában arra utasítlak vissza, mivel szinte minden szó egy kis módosítással – amit Te magad eszközölhetsz – úgy illik gabonánk termesztésére, mint borunk készítésére.

Jön a „marha-kereskedés”^[992]. Ami Gr. St. ebbéli sikeretlen fáradozásait illeti, amelyről munkád 102-dik lapján teszel említést, arról semmi egyéb mondandóm nincs, mert a legkisebb datummal^[993] nem birok, mint a Hitel 144-dik lapját itt újra idéznem: „közönségesen nem boldogul a kereskedő-gazda, mint csaknem mindig tönkre megy a gazda-kereskedő”. Ezt pedig ugyan igaznak találjuk, ha csak magunk körül tekinteni kívánunk. Mindenkinek a maga mesterségében kell maradni, mert általánosan ki-ki csak úgy boldogulhat. Hanem vizsgáljuk egy pillanatig a marha-kereskedést.

Ezen tárgy, hazánkra nézve, ítéletem szerint, a legnevezetesebb, mert a legközelebb eső bor- és gabonakereskedésre sok évi és több rendű előmunkálkodás szükséges, például nemesebb szőlőtők ültetése, jobb közlekedési módok, stb., . A marhakereskedésre ellenben hathatós kezdetnek^[994] – mert ökör-fajtánk meglehetősen jó, s élő jószágnak jó út nem múlhatatlan szükség – nem kell egyéb, mint földeink természetesebb elosztása. S hogy azok a természet változhatatlan törvényei szerint elosztva nincsenek, az abból látszik tagadhatatlanul, mert, mint köztudott, száraz esztendőben sok helyen szinte egy négyszög magyar mérföld^[995] sem tarthat el legelővel egy hitvány gulyát. Midőn pedig igen jól tudjuk, hogy más, velünk egy éghajlatú országokban, ahol a föld még szikesebb, vagy rosszabb, mint hazánk némely helyein, a földeknek a természet törvényeihez közelítőbb elosztásánál fogva egy négyszög mérföldön számos ember és számtalan marha a legszárazabb esztendőben is kertben és virágok közt lakik.

S hogy csak tőlünk függ – mert kizárólag hatalmunkban van földjeink természetesebb elosztása – két-, de háromszor annyi marhát előállítani, mint amennyit ma állíthatunk ki, azt úgy hiszem, apodiktice^[996] meg tudom mutatni, s így ahhoz képest legalább – hogy szavakon ne akadjunk meg – olyan marhakereskedésünk ma nincs, amilyen könnyen lehetne.

Ennek megmutatása azonban, s vajon, hogy mit értek „a földek természetesebb elosztása és elrendelése által”,^[997] most igen-igen félrevezetne, így még egy-két szót szólok inkább a fentebb megpendített gyapjú-, ásvány- és fakereskedésről.

Gyapjúnk^[998] – s tudom, hogy sokan, akik gáncsot keresnek e darabos töredékekben, aminthogy abban bizonyosan sokat találhatnak is, így ítéltek már: „Elfelejtette a gyapjút!”, de én nem felejtettem el –, amelyet kivisznek, azon számosabb szimptómákhoz^[999] tartozik, amelyeknél fogva a legbiztosabban ki lehet mutatni hazánk valódi szegény és tehetetlen létét. Mert ha a gyapjú-jövedelemből lerovásra kerül azon pénz, amely posztóra kimegy – amit elegendő mennyiségben magunknak is kellene már készíteni – a fennmaradt summa valóban nagy tekintetet nem érdemel. De bezzeg annál nagyobbat érdemel belső fogyasztásunk^[1000] kicsiny léte, amely, ha volna – aminthogy e mostani századhoz illenék is, hogy legyen, s Hunnia^[1001] számos lakosai ne rongyban és vászonban, hanem posztó köntösben járjanak – minden, oly nagynak látszó gyapjúmennyiségünk sem volna elég, még csak saját magunk szükségleteire sem. S íme ez azon kútfő^[1002], amelyet meg kellene nyitnunk minél hamarabb, s amely a bor-, a gabona- és a gyapjú-termesztőre is több hasznot hozna, mint minden képzeletbeli, sőt valódi kereskedés is, mert sem vám, sem út, sem külföldi tilalmak, sem kármentés, stb., terhei nem nyomnák a terméket, amely úgyszólván mindenkinek mezején, vagy udvarán kelne el.

A belső fogyasztás^[1003] azon tárgy, amelynek hasznáról könyveket lehetne írni, és számtalan beszédeket lehetne tartani anélkül, hogy kimerítve volna, s ennek köszönik a gazdagabb országok valódi virágzásukat és erejüket. A belső fogyasztás pedig azon közkívánaton és akaraton alapul, amelyre nézve a lehető legnagyobb rész nemcsak sürgető szükségleteit kielégíteni, hanem számos élet-javakkal és kellemmel gyönyörködni is óhajtozik, számos élet-jót és kellemet továbbá a közönség csak kétszerezett munka és fáradozás által szerezhet. S így a belső fogyasztásnak a legmélyebb talpköve a saját tulajdonú birtok, és a törvények^[1004] nem csak papíroson lévő, de valódi oltalma, mert ezek alkotják azon mágusi ingert^[1005], amely által, miként a tapasztalás oly nyilvánvalóan mutatja, a legrestebb is munkássá, s a legbaromiabb életű is végre csinosodott^[1006] polgárrá lesz.

Vannak még ásványaink^[1007] és van fánk^[1008] is. Hanem az elsők inkább a föld gyomrában vannak, mert az, ami napvilágra jön, szinte belső fogyasztásunkra, amely egyébként olyan kicsi, sem elég. Fánk pedig építésre kevés, mert szinte minden deszkát a szomszédtól veszünk, s erdőink mindinkább pusztulnak és bitoroltatnak.

Sok kivinnivalónk tehát minden esetre nincs, s hiedelmemben nem igen hibázok, ha azt mondom, hogy „kereskedésre szinte semmink sincs”, midőn teljességgel meg vagyok győződve arról, hogy mindenünk lehet. S miképp lehessen mindenünk? Többek közt pénzre van a legsürgetőbb szükségünk, mert miképp javíthatjuk jószágainkat, miképp várhatjuk be fáradozásainknak csak később származó jutalmait – mivel, mint tudjuk, azon jószág, amely a legrosszabb lábról a legjobbra tétetik át, egy darabig szinte semmit sem jövedelmez – ha pénzünk nincs? De ki ad megint pénzt, ha biztos hitelt^[1009] viszont adni^[1010] nem tudunk?

S mindezen okoskodásokat összevonván, azt következtetem belőlük, hogy a jobb és nagyobb belső szorgalomnak, s több és jobb termények előállításának meg kell előznie a kereskedést, s így nálunk ma a hitel^[1011] nem annyira szükséges a kereskedőnek, mint inkább a termesztőnek.

Már a termesztő miképp adjon hitelt^[1012], s ingó, vagy ingatlan vagyona szolgáljon-e hipotékának,^[1013] arról a Hitelben egy szót sem mondtam, mert munkámnak nem az volt célja, hogy valamilyen hitelmódot javasoljon, mivel azt apaelőtti fiúnak^[1014] ítéltem, hanem az, hogy legelőbb megmutassam, hogy hitelre szükségünk van. Most pedig e hitelről szóló cikkben sem adhatom elő, hogy miképp kellene ítéletem szerint a termesztő hitelét praktice^[1015] lábra állítani – amelyről teoretice^[1016] okoskodni nem nehéz –, s azért nem adhatom elő most, mert azon időt, amelyet e tárgy felvilágosítására jelöltem ki, Taglalatod^[1017] által Te foglaltad el. S így most ezt más időre halasztani vagyok kénytelen, mivel két dolgot egyszerre, tudniillik Taglalatodat^[1018] felvilágosítani és Hitel című munkámat folytatni, sok egyéb foglalatosságaim mellett, nem vagyok képes.

Míg azonban ebben a részben tökéletesen lerajzolhatom gondolataimat, előrebocsátani nem tartom hasztalannak, hogy a termesztő hitelét ingatlan-jószágára állítom, mert ingó vagyona hipotékául nem szolgálhat. Amiből mindenoldalú vizsgálatok után mindenesetre ki fog tűnni, hogy nemesi privilégiumainkkal^[1019] és törvényeinkkel^[1020] vagy nem ütközik össze a hitelnek ingatlanvagyonunkra állítása, s így azt bátran alapíthatjuk arra, vagy összeütközik, s így kisebb privilégiumainkat sokkal nagyobb privilégiummal, s hibás törvényeinket józan törvényekkel fel kell cserélnünk, ha nem akarunk saját magunk és hazánknak legnagyobb ellenségi lenni.

Tegyük fel egyébiránt a dolog jobb kifejlődési lehetősége^[1021] végett, hogy mindaz, amit kereskedésünk nemlétéről mondottam, alaptalan, és sok kivinnivalónk van. Mit fog mindaz azokon az okoskodásaimon gyengíteni, hogy tudniillik bor- és gabona-körülötti ismereteinket tágítsuk, földjeinket természetesebben osszuk fel, gyapjúnkat magunk fogyasszuk el, ásványainkkal ügyesebben bánjunk, erdeinket rendeljük el, dohányunkkal, kenderünkkel célirányosabbakat tegyünk?! Én azt hiszem, a legkisebbet sem gyengít, mert ha hazánk minden részeit tekintjük, nem fogunk tudni kételkedni abban, hogy jobb szisztémák^[1022] után józan szorgalommal és hathatósabb szorgalmi tőkékkel kétszer, háromszor, sőt, tízszer annyi jót tudnánk lassanként előteremteni, mint amennyit ma állítunk ki. Olyan haza pedig, amely irány nélkül többet tudna termeszteni, mint amennyit kiállít, nincs jobb rendben és a műveltség magasabb lépcsőjén sem áll, mint azon birtok, amely teszem azt minden egyéb gazdaságbeli ágai mellett 10 ezer birka helyett csak 1 ezer darabot tart, jóllehet 10 ezret is eltarthatna.

Jobb rendszerekre állított józan szorgalmunk pedig közvetlenül csak tőlünk függ, mert ki gátolhatja azt meg, hogy előítéleteinket letegyük, ismereteinket igazítsuk, tapasztalásainkat tágítsuk, stb.? Senki! S ekképp pusztáink valamikori bizonyos felvirágoztatása a mi saját kezeinkben van, mert a mostani gazdasági tevékenységünkben annyira elfecsérlett, sőt ki sem fejlett erő a józan rendelések által okvetetlenül kifejlődik majd, s valódi haszonra fordíttatik. Az elégséges szorgalmi tőkepénzek ellenben, amelyek jobb hitel után minden kétségen kívül mindenünnen honunkba tolonganak majd, a nagy és kicsiny földesurat azon helyzetbe helyezik, hogy elegendő pénzhez olcsó kamatért jutva, s azt ok nélküli felmondástól mentesen, s ekképp a legnagyobb bátorságban^[1023] bírva, vagyonaikat a lehető legnagyobb jövedelmezőségre hozzák. Jó hitelt adni végre, bizonyosan égetően fogunk óhajtani, ha ebbéli előítéleteinket letesszük, ismereteinket józanítjuk, tapasztalásainkat öregbítjük, mert megdönthetetlen igazságként tűnik előttünk fel, hogy előbb sok, jó és rendesen kiállított termény kell, s csak aztán lehet kereskedés. S így, ha arról lehetne szó, kinek van e pillanatban több szüksége hitelre, a kereskedőnek-e vagy a termesztőnek, s hitelbeli állapota kinek rendeltessék előbb el, a termesztőnek e részben meg kellene előznie a kereskedőt. Minthogy azonban természettel ellenkeznék egyik státust^[1024] a hitel megszerezhetőségében részesítni, a másikat pedig abból kirekeszteni, minden józan fontolgatás után úgy látszik, hogy mind a kereskedő, mind a termesztő hitelszerzési lehetősége kerüljön javításra, s ugyan az elsőnek hitelbeli állapota a leggyorsabb és a bátorságosabb^[1025] lábra tétessék, a másiké pedig egy korántsem olyan gyors, azonban hasonlóan bátorságos^[1026] alapra rakassék.

Hanem ennek eszközlése, félek, még további időkre van halasztva, mert oly sok még a – – –

SZERENCSÉTLEN IDEÁK^[1027]

______

Munkád 134-dik lapján azt állítod: „Egy szerencsétlen idea uralkodik még, amely abban áll, hogy a közkeletű dolgokra fogyasztói adót (Consumtions Steuer^[1028]) kell vetni.”. Már ez szerencsés, szerencsétlen gondolat-e, azt vitatni nem akarom itt, hanem hogy nem egy,^[1029] de ezer igen szerencsétlen idea uralkodik köztünk, amelyek, míg rendre és józan formára nem igazíttatnak, minden nevezetesebb előmenetelünket legyőzhetetlenül gátolni fogják, abban tökéletesen kezet fogok Veled.

Így például a hitellel természetesen járó megkötést^[1030] a legnagyobb rész szabadság-szorongatásnak^[1031], s ennél fogva büntetésnek tartja. S ezen okból retteg tőle, s azt vagy másra tolni, vagy halasztatni kívánja, holott a hitelből származó bilincs – ez bármilyen paradoxnak^[1032] látszódjék is – nem kisebbíti^[1033] a szabadságot, s így nem büntetés, hanem eléggé meg nem becsülhető áldás, mint az országlás^[1034] egyéb szoros^[1035] és józan törvényei, s azok pontos végrehajtása.

A lehető legnagyobb rész jóléte^[1036] az országlás^[1037] tökéletessége, a törvények tökéletessége pedig a jónak kedvezni, és a rosszat sújtani. A már felvilágosodott keresztény népek közt a legnagyobb rész ha nem is hajlik természetileg jóra – amit én vizsgálat alá venni nem akarok itt – legalább elég eszes átlátni azt, hogy a fennálló törvényeket kijátszani előbb-utóbb káros, s így a legjózanabb minden tettét azok szerint elhatározni. A szoros hitel a legnagyobb résznek hasznos, mert mindenkinek, aki azzal bír, tehetségeit szerfelett gyarapítja, továbbá csak a csalárdot, a törvény-kijátszót, a gondatlant, s ekképp a kisebb részt sújtja, midőn az emberségesnek, a szorgalmasnak és a törvény szerint élőnek, s így a nagyobb résznek kedvez, mire nézve a szoros hitel, mint valódi áldás, a legtökéletesebb országlással^[1038] egybehangzó.

S ezen igazságot az emberek általányosan miért nem látják a legfényesebb világosságban^[1039]? Azért, mert a szerencsétlen ideák^[1040] vastag köde nem engedi!

Valóban szomor-víg^[1041] – tragikomikus – eset azt tapasztalni, ha egy tetőtől-talpig becsületes embert, aki senkit a világon nem csalhatna meg, a szoros hitel előtt úgy retteg, mintha éjjel nappal azon törné fejét, hogy „miképp játszhatja ki a törvényt, s mi módon csalhatja meg felebarátját”. Hány ilyen becsületes embert ismerek pedig honunkban, akikről ámbár – – – – – – – – – azt lehetne mondani Pope-pal^[1042]: „An honest man is the noblest work of God”^[1043], mégis pénzkörüli csekély, vagy zavart ismereteik miatt, ha másokat nem is, legalább önmagokat, s így indirekt módon^[1044] a hazát csalják meg a legérzékenyebben. Mert ahelyett, hogy jó pénzbeli rendelkezés által birtokaikat jó karba tennék, gyarapodnának, s a haza elősegítéséhez hathatósan hozzájárulnának, a közjóért alig tehetnek többet égbe-fohászkodásnál^[1045], óhajtásnál és imádkozásnál, amely hazafiúi és keresztény tevékenységeket a nemzetek legfőbb Ura, az Isten, általánosan csak úgy, s akkor szokta megjutalmazni sikerrel, ha nem csak jámbor módon végeztetnek el, hanem egyszersmind munkálkodásra gerjesztenek és férfiúi nemes tetteket szülnek is.

Igen természetesnek tartom, ha a csalárd, törvényt kijátszó és gondatlan retteg a szorosabb hiteltől, s mindent elkövet hátráltatása végett. Ellenben méltán nevetséges szorgalmas és törvényt betartó embert olyantól félni látni, ami rá nézve sohasem káros, de csak hasznos lehet, s heves állhatatossággal kikelni azok ellen, akik jobb hitelbeli rendszert javasolnak, s végül a legrozsdásabb törvényeket és a legesleghibásabb szokásokat segédül hívni, hogy a régi rendetlenség, amely által senki nem károsodik annyira mint ő maga, továbbá is fennálljon. Szomorú azonban az ilyen nevetséges látványnak bizonyos következménye, tudniillik a népetlen, műveletlen és virágzás nélküli haza!

Tegyünk fel egy példát, hanem most Gyors Pál helyett^[1046] hozzuk Lassú Pétert színpadra – scénára^[1047] –, ő talán több prozelitát^[1048] szerez majd, mert úgy látszik, hogy a Lassúak nemzetsége nagyobb, mint a Gyorsaké, habár mindenütt is, de legfőképp nálunk. Lassú Péter tetőtől-talpig becsületes ember. Birtoka 100 ezer hold, s Magyarország közepe táján. Nagy része puszta, s nép szűke miatt^[1049] az erő a vagyonhoz csekély. Általános jövedelme 60 ezer pengő forint, terhei és el nem kerülhető, vagy elkerülni nem akart kiadásai 50 ezer forint. Fennmarad 10 ezer, s ezeket Lassú nem fogja adósságfizetésre fordítani, hanem jószágjavításra^[1050], mert hitelezői pénzét 6-tal tartja 100-tól^[1051], józan gazdasági fáradozásai után pedig 100-tól 10-et^[1052] vár. Folyjon ez így néhány esztendőig rendesen, kérdem, fog-e haladni nevezetesen a birtok? Igen nevezetesen valóban, csak sokaknak felettébb szűkkeblű mértéke szerint, mert annak, vagy ezer év leforgása előtt nemigen lesz látszatja. S Lassú Péter ezt a csiga előmenetelt^[1053], mert tapasztalta más hazákban az invesztált^[1054] pénzek varázslatos következményeit, nem tűrheti. Jószágainak nagy része mocsár, nagy része sovány legelő, és szinte az egész jövedelem csak a gabona és a korcsma után van. Tetemes, hathatós javításokra tetemes és hathatós tőkepénz kell, s minekutána Péter úrnak becsületbeli és pénzbeli híre pontosan megegyezik valódi tulajdonbeli és jószágbeli mibenlétével, mindenünnen felajánlanak tőkepénzeket. S így Lassú, akinek feje nem kisded, hanem férfiúi vonásokkal teljes, vagy 400 ezer forintot vesz fel és a legcélirányosabban ver jószágába, amely lassanként zöldülni kezd, mocsarai száradnak, repülő futóhomokjai fák, szőlők által megállapodást nyernek, eleven sövények a szelek düheit szelídíteni, a nap sugarait enyhíteni kezdik. Birkaaklok nevető lóherések közt, pálinkaházak alig mozdítható göbölyöktől^[1055] körülvéve, selymészházak^[1056] viruló szedresek felett, s több efféle a halálból feltámadó ridegséget a fiatalság bájos korába állítják. S midőn a vándor dicséri Istent, aki a becsületes ember jó szándékú állhatatos fáradozásait előbb-utóbb minden bizonnyal megjutalmazza, felkiált örömében a nagylelkű hazafi, s egész Hunnia^[1057] egykori hasonló virágzását hordja óhajtó szívében. Hanem annál fájdalmasabban szorul össze annak keble, aki a dolgok okaiba és eseteibe mélyebbre tekintve, kénytelen előre látni, hogy az emberi szorgalomtól nevető környék egész léte csak Véletlenen alapul, s hogy az is – mint sok fiatal, aki a legszebb reménye a hazának, igazi férfiúságra soha sem jut, idő előtt hervad és férgek étke lesz – csak szép reményt nyújt, de jövedelmet még nem. S így soha tökéletesen nem fejlődhet ki, ha sokáig fáradozó, karakterében^[1058] nem változott becsületes Lassú barátunkat, akinek valódi tehetsége még nagyobbodott is, sovány esztendő, vagy egyéb veszély éri, s pillanatnyi szűkebb állapotba jön, tüstént fizetni nem tud, s ezáltal jó híre lehanyatlik. Mert a felriasztott hitelezők serege részint banditaszerű, előre kiszámított kegyetlenséggel, részint lágyvelejű^[1059] és előre semmit nem látó otrombasággal, lassanként mindenéből kivetkeztetik, s őt minden bizonnyal tönkreteszik. A 100 ezer holdnyi birtok régi halálos álmába visszadől, a becsületes Lassú Péter pediglen, aki megérdemelné, hogy hazája emléket emeljen neki, ha elkerülheti a csalárd hírét, legalábbis eszelősnek fogják tartani és nevetség, vagy szánakozás tárgya lesz.

Én Lassúban egy ritka példát hoztam elő, mert ugyancsak kevés van köztünk ki 60 ezer forint jövedelemmel, terhek és élet-költség^[1060] után minden esztendőben rendesen 10 ezer forintot fordíthatna jószág-javításra. Felettébb kevés, aki több esztendeig mentes lenne a jövedelem néha bekövetkező csorbáitól, s a kiadások előre nem látható szaporításától, s végre igen kevés, aki 400 ezer pengő forint tőkét kaphatna törvényes kamatra, s azt több esztendeig bátran bírhatná is. De éppen ilyen rendes helyzetű ember kell, mint Lassú Péter annak bemutatására, hogy pénzbeli állapotunk, ellenünk irányuló volta^[1061] ránk nézve milyen nagy kár, s vajon mi tette semmivé Lassú fáradozásait? Semmi más, mint a jó hitelnek nemléte, mert először is ingatlan hipotékára^[1062] szoros hitelrend mellett 3, de legfeljebb 4-gyel 100-tól^[1063] megkapta volna Lassú a 400 ezer forintot, s így csak ennek a summának a kamatját fel véve – mert régi adósságait nem is számítom ide – 8 ezer kevesebb teher lett volna rajta esztendőnként, a mi ugyancsak figyelmet érdemel. Néhány sovány esztendő pedig, vagy egyéb veszély, feltéve, hogy a jószág igazi becse valóban nőtt, nem lázította volna hitelezőit úgyannyira fel, hogy tönkretegyék őt. Mert ahol szoros hitel van, ott a hipotékákról szóló nyilvánosság olyan nagy, hogy mindenki, még a leglágyabb velejű^[1064] is tudja, hogy pénze veszélyben van-e, vagy nincs, s így pénzeiket minden ok nélkül a hitelezők nem is mondják fel.

Hibája pedig Péter Úrnak vajon mi volt? Semmi egyéb, mint hogy hazája abderitai^[1065] pénzbeli összeköttetésit nem ismerve, 100 ezer holdját nem hagyta szinte porban és mocsárban, miként az volt. Mert így talán ahelyett, hogy most nevetik, szánják vagy éppen gyűlölik, jó és okos gazda névvel büszkélkedhetnék, ki nem hagyja magát olyan teoretikus bolondok^[1066] által, mint Young^[1067], Thaer^[1068], stb., elcsábíttatni, hanem a régi jó rendnél marad meg! Oh, tudatlanság, mikor virrad felvilágosodásod!

Volna bár időm azoknak a gondolkozó és próbáló^[1069] gazdáink biográfiáit,^[1070] akiket a hitel híja rontott meg, miként a számos szekvesztrum-alatt^[1071] álló birtokosaink napról-napra mélyebbre süllyedését, s azoknak végül a tehetetlenség fenekén csendes nyugvását itt rendre körülállásosan leírnom! Akkor világosan tűnnék szembe, hogy midőn a szoros hitel ellen kelünk ki, nem cselekszünk másképp, mint ha egy ellenünk fordított kard markolatával csapdosnánk ellenségeinket, míg annak hegyével saját beleinket hasogatjuk. Azonban szükséges-e mindezen, honunkban oly igen ismeretes eseteket itt vizsgálat alá bocsátani? Nem gondolom, mert számos Olvasóm – minden sértés nélkül legyen mondva – tudom vagy szekvesztrum alatt van már^[1072], vagy ahhoz közelít, s így nem tagadhatja, ha hideg vérrel át akarja gondolni, minő lépcsőkön szállott mindig alább, s hogy semmi egyéb, mint szoros hitel híja juttatta őt szomorú állapotába. Mert – s mernék fogadni – minden szekvesztrumaink közt talán kevés van, ahol az elbukott tulajdonos annak a summának, amellyel adós, csak feléhez nyúlt volna is, s így akármint fordítsuk is a dolgot, valóságosan 100-tól 100-at^[1073] adott, a mi vége egy Krőzust^[1074] is megrontana. S e szisztémához^[1075] – irgalmazz kegyes Isten! – makacsul ragaszkodik a Magyar, s azt nemesi privilégiumnak tartja! Számos józan Olvasóm pedig, aki nincs rendetlenségben és zavarban, igen jól tudja, hogy milyen igazam van azt állítani, hogy pénzrendszerünk mellett jószágainkat^[1076] hathatósan javítani, s nevezetesen szebbé és kellemesebbé tenni a legnagyobb megbukási veszély nélkül általánosan véve szinte lehetetlen. Aminek következésében – s erre, kérlek Barátom, vigyázz – számos nagyobb földesuraink jószágaikat kerülik és külföldön laknak, mert egészségtelen posvány, dísztelen bozót, árnyéktalan homok-lapályok közt, amelyek úgyszólván a civilizált világtól elszigetelődtek, életüket feláldozni nem akarják, s kivált olyan országban, ahol a legnagyobb elszánást, a legtisztább szándékú tettet sokszor annyira félreértik, hogy hasznuknak végül alig marad a legkisebb nyoma is!

Az emberekről úgy kell ítélni, amint vannak, s nem úgy, miként lenniük kellene, mert másképp mindig a teóriai régiókban^[1077] ragad fenn képzeletünk, s valódi emberismeretünk sohasem lesz. Nem kell azért az emberektől olyat kívánni, ami szerfelett nagy áldozatba kerülne, vagy éppen homlokkal állna gyengeségeik, ízlésük, szenvedelmeik^[1078] ellen. Nem fogja ezek szerint a józan gondolkozó pretendálni^[1079] – én legalábbis úgy hiszem –, hogy egy fiatal, öröm befogadására tárt keblű, s az élet bájforrásai után szomjazó földesúr, akinek tehetsége nagy, oly rövid életet, mint az emberi, kevés ok^[1080] miatt feláldozza, s ezt feleségestől, gyermekestől, ki megint tanítók, orvosok és több ilyenek által oly nagy függésben van, még kevesebbé kívánja majd, az elvénülttől pedig, aki lefutotta már életpályáját, éppen nem. De talán azon fog törekedni, hogy mind a fiatal, mind a feleséges, mind a vén ízlése, szenvedelme, szükséglete, stb. szerint ne kívánkozzék a hazából ki, hanem szívesen maradjon benn.

Az okos ember semmiért, vagy olcsón^[1081] sem pénzét, sem idejét, sem életét nem áldozza fel. Hogy pedig általánosan, nem mondom semmiért, hanem igen olcsón áldozza fel az a pénzét, idejét és életét, aki a Magyarhon nagyrészt sivatag, egészségtelen és szomorú tájékain lakik élte fogytáig, azt bizony nem tagadhatni. Mi következik ebből? Hogy le kell tenni azon szerencsétlen ideát^[1082], amelynél fogva a honszeretettől mámoros hazafi Hunniát^[1083] földi édennek hirdeti^[1084], s nagy bölcsességében azt állítja: „laknának csak nagy birtokosaink jószágaikon^[1085], minden jó lenne akkor”! Azzal a kijózanító ideával pedig lassanként meg kell barátkoznunk, hogy sokkal inkább férfiasabb és nemesebb józan rendszerek és számos összevetett vállak állhatatos ereje által a hazát dísztelenségéből kivetkeztetni, azt szebbé tenni és virágokkal felruházni, mintsem mindig csak dicsérni, s örökön-örökké mocsarak, népetlen puszták, stb. közt megmaradni.

Földesuraink pedig nem fognak azért itthon lakni – amit én úgy kívánok, s az egészre olyan hasznosnak tartok, mint akárki más a világon –, mert Te, kedves Barátom, sok mással együtt azt prédikálod, hogy „milyen nemes, dicső, halhatatlan lenne az”. Hanem talán úgy lehetne lassanként a hazába csábítani őket, ha az élet legtöbb kellemeit köztünk meg is találhatnák, s így azok kifejtésén kellene iparkodnunk. Hanem azt pénz nélkül hogyan tehetjük? Elegendő szorgalmi tőkepénzeket pedig miképp szerezhetünk, ha nincs hitelünk? Hitelünk végül pedig miért nem lehet? Mert az a szerencsétlen idea^[1086] uralkodik, vagyis inkább tirannizál^[1087] a nagyobbik részen, hogy a szoros hitel csorbát üt a magyar nemesi szabadságon^[1088]! Midőn olyan igaz, mint a fényes nap, hogy csak az szabad, akinek hitele van, az ellenben, akinek nincs, rab.

Ha bizonyos volna, hogy valaki köztünk egész vagyonát feláldozva, hazájának és az emberiségnek a legnagyobb hasznot hajthatja, tökéletesen meg vagyok győződve és szeretem hinni, hogy lenne sok, aki nemes elszánással még ma lépne a koldulók sorába, ellenben azt is hiszem, hogy józan eszű ember egy garast sem hajít el haszon nélkül. Nem kételkedem továbbá abban, hogy van számos hazánkfia, aki a külföld minden kellemeit ismerve, azokat szeretve, azokhoz szokva, kész lenne ebben az órában is Nádudvaron letelepedni, s onnan nem mozdulni, amíg élte órája lepereg, ha tudniillik bizonyos lenne abban, hogy ottlétével igen nagy jót tenne hazájának. Miként viszont azt is tudom, hogy sokan azért kerülik honunkat és vigadnak kinn, mert ittlétük nevezetes^[1089] hasznot nem hajt. Akarom hinni végül azt is, hogy vannak köztünk olyan nagylelkűek is, akik a közjóért életüket lennének készek feláldozni, miként azt valóban eszelősnek tartom, aki minden ok nélkül, a legcsekélyebb sebet, a legkisebb fájdalmat is okozza magának.

Mindent a világon józan áron és becsben kell venni, már pedig aki egész vagyonát sárba és sáncba verte és a legkisebb haszon nyomát sem hagyta maga után, az a pénzfecsérlés mestere. Aki pedig életének egész idejét hiába töltötte, s létének semmi jele nem mutatkozik, az az időfecsérlés mestere. Aki végül pedig minden ok nélkül nyakát töri, az a bolondok mestere. Ezek a véghatárok, s köztük tűnik elő, hogy mindegyik miképp gazdálkodik pénzével, idejével, éltével. S valóban szomorú – de nekem igaznak látszó –, hogy az, aki Magyarország sok helyén sivatag, néptelen, műveletlen és egészségtelen vidékeit lakja, ha tehetsége lenne Olasz-, Német-, Francia- és Angol-országban^[1090] is lakni, valóban sem pénzével, sem idejével, sem életével józan módon nem gazdálkodnék. S így – mondjuk ki egyenesen, mert mit ér honfiak közt az állandó hímezés – vajon ki marad a hazában, ha tehetsége van másutt is tartózkodni? Szinte senki más, mint akinek bent dolga van, jobbat nem ismer, s körülállásai^[1091] a hazához kötik. Ezt pedig nem tagadhatni, mert világszerte ismert faktum^[1092].

Szinte hallom néhánynak kiáltozását, akik közé Téged is számlállak: „S hát a nemesebb érzések, a honszeretet, az anyaföldhöz vonzó aggodalom, stb. hol maradnak?!”. Amire minden szerénységet félretéve így felelek: Én is ismerem azokat az érzéseket egy kissé, s midőn ezeket írom, nem vigadok odakinn, hanem idebenn fáradok, egyszersmind igen jól meg tudom különböztetni a költői patriotizmusnak^[1093] régi mesékbe illő ideálját a józan honszeretettől, amely bármily tiszta angyali vágy is, csak a halandó kebelnek érzése, s így bizonyos határai vannak, quos ultra citraque nequit consistere rectum^[1094].

Egy hazafitól sem várok azért felette nagy áldozatot, hanem mindegyiktől csak egy kicsinyt, s tovább fogok haladni remélem, mert magam gyarló ember lévén, mások gyengeségei, ízlései és szenvedelmei iránt is kímélettel viseltetem. Soha sem fogom ezek következtében, mint számos hazánkfia – aki azt gondolja, milyen nagy jót eszközöl! – földijeimet felszólítani arra, hogy lakjanak és költsék pénzüket köztünk, nyáron a jószágokon, télen Buda és Pesten. Soha nem fogok annak megmutatásával bajlódni, hogy mennyivel kellemesebb, jobb, stb. az itthoni lakás, mint az odakinti, mert azt megmutatni apodiktice^[1095] lehetetlen. Szóval: soha nem fogom sem időmet, sem erőmet az által elfecsérelni, hogy az embert agyaglétéhez kötött természetéből kivetkeztetni törekedjek, hanem inkább azon fogok munkálkodni – ha egészen magam maradok is –, hogy földesuraink szeressenek jószágikon és Buda-Pesten^[1096] lakni.

„Ez lehetetlen, mert igen is elszoktak és elkülföldiesedtek már, s hazájukat semmi annyira nem emelheti, hogy a külföldről lemondjanak.” – ilyen hangú lehetne tán néhány ellenvetése azoknak, akikhez Téged is csatollak Barátom. S ha ez igaz, tudniillik, hogy ellenvetésetek helyes, hidd el Barátom, akkor e részben rajtunk nem segít többé semmi. Mert nemcsak azok fogják kerülni továbbra is a hazát, akik most odakint laknak, hanem még azok is azon arányban fognak szegény honunkból takarodni, amelyben a külföld kellemeivel és elsőségeivel jobban megismerkednek, akik most talán csak azért olyan állhatatos Magyarországbon-ülők, mert a határszéleken túl még nem voltak, s azokon egy kis tapasztalás végett túltörni nem határozhatták még el magukat. S így, hidd el, e részben minden fáradozásunk hasztalan.

Naturam furca etc.^[1097]

Hanem én a dolgot másképp látom – s majd kisül, hogy kinek van igaza –, s azt hiszem, hogy korántsem olyan nehéz nagybirtokosaink számosabb részét a hazába édesgetni, mint azt sokan gondolják, s hogy a legnagyobb kárára lenne honnak, ha tehetősebbjeink lemondanának a külföldről, sőt, inkább azt kell óhajtanunk, hogy bárcsak mindenki ismerné azt, s nemcsak könyvek, hanem ottlét által is. Vizsgáljuk ezt egy kissé.

Ezen töredékek 75-dik lapján azt állítottam, hogy Végül, ha az örömök minden iskolái tárva állnak is előttünk már, férfikorunkban szívösztöneinket semmi egyéb nem töltheti be, mint hazánk – vagy ha ez nincs – az emberiség hasznára és boldogságára irányuló munkálkodásunk!. A Hitel című és a Lovakrul^[1098] írt munkácskáimban pedig több helyen azt törekedtem megmutatni, hogy az ember azon állapotban, amelybe őt egy magasabb hatalom erre a planétára iktatta, egyenlően megkívánja a lelki, a szívnek járó és a testi eledelt. Ezekre visszaemlékeztetve, azt bátorkodom állítani, hogy az ember amíg ember, olyan kevéssé bírhatja minden testi és szívnek járó eledel nélkül lelke röptét, s ezzel ellenben olyan kevéssé zárhatja ki természetéből a szív- és lélek-eledel utáni esengést, mint sejdítésünknél fogva hihető az, hogy vannak olyan dicsőségesebb lények, akik csak lelki eledellel élnek, s mint viszont úgy látszik, hogy vannak olyan állatok is, amelyek lelki eledelt nem ismernek, s természetük szerint azt el sem bírhatják. S ha ez áll, csak azon kérdés marad hátra, hogy a három különféle eledelnek milyen aránya bírhatja az ember komplikált^[1099] létét a lehető legnagyobb tökéletességre? Amire a világ legjelesebb, legjózanabb és legszerencsésebb agyú férfijai ezt fogják felelni: „A halandót a legnagyobb tökélyre a neki rendelt eledelnek azon aránya emeli, amelyben a lélek a legtöbb, a szív sok, s a test elég táplálást nyer.”. Már a különböző emberi részek tagjait és annak elhatározását, hogy mi a legtöbb, a sok és az elég, kinek-kinek saját ész-élére^[1100] bízom, s egyenesen az egész emberre térek át, akiről azt állítom, hogy ő, mint Istenség szikrája, csak abban talál minduntalan tartó eledelt, ha – teremthet!^[1101] Nézzünk a leghatalmasabbtól lefelé az egész emberi nemre, s mindegyik, kevés kivétellel, sejtve, vagy sejdítetlen teremt, vagy teremteni törekedik. S valóban a rossz princípiumnak^[1102] kevés bálványozója van az emberek közt, mert készakarva rontani csak kevés akar, s ha nem teremt, annak oka nem egyéb, mint a tudatlanság és a gyengeség. De a teremtési vágy az ember kebléből csak a sírparton szakad ki, s tán csak aztán fejlődik valódi erőre és díszre.

S kérdem mindegyikét azoknak, akik az emberiség javára teremtettek már valamit, nagy gazdákon, atyákon, tudósokon, művészeken, mesterség-űzőkön^[1103], stb. keresztül a legszegényebb napszámosig, hogy nem érzett-e mindegyik valami könnyen ki nem fejezhető kellemes érzést – amely a halhatatlanok országából látszik venni eredetét – azon időszakban, vagy pillanatban, midőn valami felállításán, vagy eszközlésén jó sikerrel munkálkodott, problémákat oldogatott, verset, értekezést írt, képest festett, házat épített, fát ültetett, s több efféle?!

S tagadhatja-e valaki, kiváltképp, ha élete tavaszát átélte már, s ingadozó vágyai valamelyest határozottságot nyertek már, hogy semmi olyan kellemes malaszttal egész létét nem tölti el, semmi őt annyi varázzsal szinte saját magán túl nem ragadja, mint midőn hatáskörében, bármi legyen is az, Correggióval így kiálthat fel: „anche io sono pittore!”^[1104], legyen érdeme egyébiránt valóság, vagy képzelet!

S Te, Barátom, ki lelked erejét annyiszor érezted, mert annyiszor adtad az elmúlt időkben lelki erőd jeleit, nem érted-e tökéletesen, mit akarok a fent mondottakkal kimagyarázni? S nem fogsz-e kezet velem, hogy azon correggiói pillanatok – ha szabad úgy mondani – amelyekben tán valamikori hatalmasabb, s most az agyag által összeszorított létünk, úgyszólván felrázódik, földi ragadékain^[1105] túltör és mennyeket ér, a halandó számára azon egyedüli Világnak a sugarai, amelyek élete borúira reményt és örömbájt^[1106] derítgetnek!

Rád hivatkozom pedig, éppen Rád, hogy vajon e néhány fő vonással rajzolt emberi miségünknek talán a legrejtettebb és mégis a leghatalmasabb titkát, s annak a kérdésben lévő tárggyal szoros összekapcsoltatását felfogod-e tökéletesen? Mert ha az annyi eszű Olvasó, mint Te, nem látja át, hogy olyan tágas feneket miért kerítek néha gondolataimnak, akkor valóban nem remélhetem, hogy a közönség ilyen előzményeket egyébnek tarthasson, mint elmefuttatásnak, vagy a tárgytól egészen félrecsapó okoskodásnak!

Hiedelmem szerint azonban éppen azért dől és bomlik szerte annyi kezdet és állítmány a világon, mivel feneke nem elég tágas, s ekképp, midőn javaslatokról forog az okoskodás, csak két cselekvésmódot tartok józannak, tudniillik vagy a dolgok egész mélyére bocsátkozni le, s azokat egész tágasságukban világosítani fel, vagy – – – – hallgatni. Az első bizonyos sikert vonhat maga után, a másik legalább minden hiábavaló fáradozástól megment.

Már itt arról van szó, hogy miképp lehetne nagybirtokosaink számosabb részét a hazához édesgetni, amelyben sok életkellem nincsen. S én igen átlátom, hogy azon Olvasók száma, akiknek elég világosan nem lehet írni, s akik az okoskodás fonalát mindjárt elvesztik, ha az kötél-vastagságban nem tapogatható ki mindenben, nem értheti, miképp vághatok a metafizika^[1107] legtávolabbi birodalmába, midőn szinte csak az van fontolgatás alatt, hogy milyen jó volna, ha nagybirtokosaink számosabb része hazánkban laknék.

Így csak azokhoz fordulok, akik a dolgok filozófiáját szokták tekinteni, s ekképp szólok: „A kérdésben lévő két tárgyat én nemcsak a legszorosabb kapocsban találom, sőt azt merem állítani, hogy minden e tárgyról szóló okoskodás alaptalan, s így csak hiábavaló munkálkodásokra ösztönözhet, s ekképp hasztalan, sőt néha káros is, ha nem ereszkedik le a természetnek, vagy inkább az egész világegyetemnek azon legmélyebb törvényeire, amelyekből minden következik, s amelyekben ekként az emberi tettek legvalódibb okai is gyökereznek.”. Az ember tettei pedig, általánosan és legfőképp, a most említett teremtési ösztöntől és haszonvágytól^[1108] nyerik valódi irányzatukat. A teremtés ösztöne továbbá vagy szinte állati és csak pillanatnyi, vagy földi salaktól jobbára mentes, s még a síron is túlra hat. A haszonvágy ellenben vagy nemtelen, vagy nemes, s ezek szerint magyar nagybirtokosaink számosabb része mindaddig kint fog lakni és nem bent, amíg neki a hazai törvények által nemcsak mód – mert az tán most is van –, hanem könnyítés is adatik arra, hogy minden veszély nélkül, sőt haszonnal^[1109], a legszomorúbb pusztákból is a legmosolygóbb vidékeket teremthessenek.

Erről pedig álmodni sem szabad, amíg hitelünk olyan erős lábon nem áll majd, hogy egy egymillió forintot érő jószágra 3, legfeljebb 4-gyel 100-tól legalább 600 ezernyi tőkét^[1110] ne kaphassunk, s azt a legnagyobb bátorságban^[1111] ne is bírhassuk. S addig, amíg a szabadságról szóló számos szerencsétlen ideák^[1112] józan vágásba nem helyeztetnek, mint például, hogy egy alább fekvő birtokos, vagy megye vétója^[1113] egy feljebb fekvő birtokos, vagy megye legszebb határait büntetlenül víz alatt ne tarthassa, és számtalan több efféle.

Birtokosaink legnagyobb része nem is gyanítja legbelsőbbje, vagyis inkább „léte” ürességének okát, ami egyedül abból származik, hogy csak parányi körben forgódik, keveset teremt, még kevesebb hasznot arat, s amit kiállít, az is csak mulandó, s amit nyer, az jobbára csak nemtelen! S mindennek megint mi az oka? Semmi egyéb, mint azon szerencsétlen^[1114] és sok életkoron keresztül, mintegy átokként ránk hagyott, s még tán ágról ágra gyarapodó idea, „hogy magunk által önmagunkban nem boldogulhatunk, hanem idegen kéztől kell várnunk és remélnünk segítséget”,^[1115] aminek természetes következésében ma éppen annyi a kéregető és az esengő, mint a jobb rendszerek után az önállóak és a függetlenek száma lenne.

Szeretném tudni, hogy jobb belső organizációnk^[1116] ellen ki lehetne? A kormány? Ne toljuk arra, mert annak, mint mondtam, eszes, gazdag, erős és hű jobbágy kell. A törvények tehát? Azokra se fogjuk, mert azokat szükség szerint és szabad, új egyezések által javítani, változtatni, sőt eltörölni is lehet, mint egészen újakat is alkotni^[1117]. – Mi egyéb tehát? Semmi más, mint a szerencsétlen ideák mindent elnyomó hatalma.^[1118]

Kérlek Barátom, hogy tekints azon időre vissza, midőn a Magad ura lettél, s vagyonod mibenléte tisztán feküdt Előtted. Nem jól esett volna-e akkor, ha 3, 4-gyel 100-tól néhány 100 ezer forintot kaphattál volna, s azokat máig éppen azon feltételek alatt minden háborgatás nélkül tarthatnád? Sem akkori, sem mostani állapotodról a legkisebb bizonyosat nem tudok, de mindenesetre vagy feküdtek jószágaidon adósságok, vagy nem. Ha feküdtek, jobb lett volna 3, 4-gyel fizetni 100-át, mint 5-tel, 6-tal, s tán többel is, kivált, ha terhesek voltak az adósságok, ha pedig nem feküdtek, bizonyos vagyok, hogy néhány 100 ezer, célirányos tudománnyal jószágaidra fordítva, azok valódi becsét minden körülményeink, helyzeteink, szorításaink, bilincseink, stb. közt is növekvő arányban^[1119] növelték volna. S ezt, Barátom, nem tagadhatod, ha előre nem tetted fel Magadban, hogy okoskodásaimnak semmi esetre sem fogsz engedni, s így már előre be nem dugtad füleid, s ha szívedre akarod tenni jobbodat! Hipotékául^[1120] adni ingó, ingatlan jószágodat, sőt Magadat miért irtóztál volna? Több pénzt felvenni, mint amennyit vissza lehet fizetni: csalás. S így bizonyosan csak annyit vettél volna fel, amennyinek értéked mindig meg is felelt volna, s ekképp hipotéka-adásodból,^[1121] akár ingó, akár ingatlan jószágaidat, akár Magadat kötelezted volna el, se Rád, se Tieidre soha a legkisebb kár sem hárulhatott volna. Hanem bezzeg annál több haszon, tudniillik a nagy, bátorságos^[1122] és olcsó szorgalomteremtő tőkepénzek – feltéve, hogy célirányos és praktikus tudománnyal lettek volna forgatva és gyümölcsöztetve – el nem maradható következményei, azaz: a virágzó határ, a csinos ház, a teli láda, a mindenben való bőség és több efféle.

Jó hipotékának a legbizonyosabb sikere a tőkepénzek olcsósága, tudniillik a kamatok lejjebb szállása, úgy, hogy van olyan példa – mert a kamatok azon arányban kisebbednek, amilyenben a hipotéka tökéletesebb –, hogy némely országban, ahol a hitel jó lábon áll és a pénz igen fel van halmozva már^[1123], 100-tól ingatlan jószágra esztendőnként csak kettőt adnak^[1124]. Sehol sincs pedig olyan tökéletes formába hozva a hitel még, hogy javításra képes ne lenne. S így megdönthetetlen igazság, hogy csak tőlünk függ igen olcsó tőkepénzekhez jutni, s azokat a legnagyobb bátorságban^[1125] bírni, mert hatalmunkban áll hipotékát adni, s nemkülönben a hitel dolgát is a legtökéletesebb rendbe hozni, ha tudniillik szerencsétlen ideáinkat^[1126] szerencsésebbekkel váltjuk fel. S így ahelyett, hogy az elégtelen, eddig létezőnél maradnánk meg, vagy számos teóriáinkat experimentálgatnánk^[1127], vagy lyukas zsebeinkre egy-egy palliatív^[1128] foltot varrogatnánk, inkább a régebbi nemzetek tapasztalásait vesszük tanácsul^[1129], a jót elfogadjuk, a rosszat visszavetjük, s a tárgyon gyökeresen segítünk.

Ha az új rendnek – amelynél fogva pénzt kölcsön kapni, vagy jószág után szerezni könnyebb lesz, de egyszersmind a tőkepénzek becse le is száll, mert azok akkor keveset kamatoznak – a nagy tőkepénzesek szegeznék ellen magokat, azt még meg is érteném. Hanem azt, hogy miért gátolják annak felállítását tehetségük szerint a termesztők, akik vagy bírói zár alatt nyögnek, vagy elégséges szorgalomteremtő tőkéjük híja miatt csak igen keveset termeszthetnek, s mocsár, vagy homokbuckák közt ülnek, azt én nem vagyok képes felfogni, s világunk azon történetinek a sorába állítom, amelyek azt bizonyítják sajnos, hogy „az embernek nincs nagyobb ellensége, mint önmaga”. Midőn kérdem azt is, hogy „ugyan mi bírhatja a szabad magyar Nemesembert arra, hogy saját magát olyan kegyetlenül büntesse, s hevült képzeletű remeteként önmagát sanyargassa?

Remélem azonban, hogy nincs messze már azon időszak, amelyben a haza valódi hasznát, s így tulajdonképp csak mi magunkét tisztán átlátjuk majd, s hitelünket olyan lábra helyezzük, hogy mind a nagy-, mind a kisbirtokos elégséges és olcsó szorgalmi tőkékhez nyúlhasson, s azokat minden háborgatás nélkül bírhassa is. S vajon ennek mi lenne a legtermészetesebb következése? A kisebb birtokos, aki esztendőről esztendőre tehetetlenebbé lesz, erőre kapna, jószágait javíthatná, s néha-néha külföldre is rándulhatna, és saját szeme szerint bírálhatná azt, amiről most csak elbeszélések, vagy nyomtatványok s ekképp más szemei után kénytelen ítélni. A nagybirtokosok ellenben új, eddig annyitól nem is sejdített életrugót tapasztalnának saját keblükben, s szebb reggel virradna előttük! Ahelyett, hogy most odakinn idegen fény haszonbérlői, s úgyszólván, csak mások által lehetnek „Valamik”, idebenn maguk terjeszthetnének fényt, s maguk által lehetnének igazán Nagyok. Az Egész, a haza pedig, amely csak úgy lehet gazdag, ha lakosai előítéletektől mentesek, tisztán látók, józanok, szorgalmasak, jó birtokúak és erősek, napról-napra jobban fejlődne ki homályosító ködeiből, s oly tiszta fényben állna előttünk, hogy örömében még a 100 esztendős hazafi vére is úgy buzogna, mint a legfiatalabbé.

A haza olyan, mint a szív, amelyből a vér eredetét veszi, hanem ha nem tér abba vissza megint, akkor megáll. Úgy a hon sem haladhat, ha a belőle származók mind csak benne maradnak, vagy az abból egyszer kirándultak abba soha vissza nem térnek. Előmenetel végett összehasonlítani szükséges, mert csak az által ébred fel a vetélkedés, amely nélkül – az ősz tapasztalás szerint – előmenetel nincs, vagy ha van is, csak csigalassúságú. Önmisztifikáció^[1130] nélkül összehasonlítani pedig hogyan lehet, utazás, idebenti és odakinti tapasztalás nélkül? A Magyar hátra akar-e nyomatni, vagy a világ végnapjáig csak egy helyt akar állni?! Nem, ez lehetetlen! Azon eredeti törzsöknép,^[1131] amely annyi évszázad viharain keresztül szinte csak belső életereje által tartotta fenn létét, s örök árnyékba állítva nap- és reménysugár nélkül, csak saját melegétől nyert eledelt, s mindinkább nőtt és erősödött, azon nép nem eshetik hátra többé, annak csak egy kilátása lehet, a Magasság^[1132]! S ki köztünk az a szerencsétlen, elfajult és természetelleni korcs, aki szívének legtitkosabb húrjait megrezdülve ne érezné és azok édeni összhangzásait saját keblében ne sejdítené, midőn anyaföldét egy lépéssel haladni és emelkedni tapasztalja? Van hibánk tetemes, számos, amelyeket én gyengeelméjűen, mint tudott, palástolni nem szoktam, hanem ha más nemzetek nálunk annyival régebbiek, s talán szerencsésebb helyzetűek, s minket mindenben megelőztek is – – – egyben talán mégis mindnyájan mögöttünk állnak: „a tiszta lelkű hazaszeretetben”. Ezen érzés pedig, amelyet az állati nem ismer, s csak a lélekkel bíró foghat fel, oly ki nem mondható mágusi erő, amely a leghátsóbbakat is egykor mindannyijuk elébe teheti. Hanem itt fekszik a titok, tudniillik, hogy csak teheti^[1133], s nem minden bizonnyal teszi^[1134]! Miként azon had, amelynek embere, lova, fegyvere, stb. tökéletes, de rendszerezve, diszciplínázva^[1135], a taktika törvényei szerint idomítva és egybehangzással vezetve nincs, csak kis erő, úgy a hazaszeretet, bármilyen tiszta és erős legyen is, s bármennyi rokon kebelben lángoljon is, csak vajmi kis hatalom, ha egyesítve, józanul kifejtve és egy célra irányítva nincs. S ezt semmi egyéb nem eszközölheti, mint a nemzetiségre^[1136]** alapított közértelmesség^[1137], mert az okos hazafi átlátja, hogy ő egyedül nem vihet véghez szinte semmit, mindent egyszerre nem kezdhet el, hanem egyiket kell a másik után közös erővel létesítni, s végül, hogy rá a legbiztosabb és a legnagyobb haszon csak a közösség gyarapodásából folyhat tartósan és huzamosan.

A nemzetiségre^[1138]** állított közértelmesség^[1139] pedig – amely, mint már többször említettem, s még ezerszer mondani szeretném – az önkénynek az egyedüli zablája. És semmi által nem fejlődhet ki olyan hathatósan, mint amidőn a lehető legnagyobb rész olyan állásba helyeztetik, amelyben végzett munkája után, még olvasásra és gondolat súrlódásra^[1140] is fennmarad egy kis idő, s az élet legelső szükségleteinek kipótlása után marad egy kis tehetség könyveket vásárolni, s az idő és az értelmesség józan lelkével előrehaladni. Igen sok pedig olyan tehetőssé lesz, hogy nemcsak a hazát, de még a külföldet is beutazhatja, ahol a Magyar, ha éppen akar, annyit tanulhat, mint amennyit a fiatal és tapasztalatlan gazda tanulhat az idősebb és tapasztaltabb gazdák, részint jól elsült, részint szétbomlott próbálgatásaiból, utánzás, vagy kerülés által.

A lehető legnagyobb részt, s még tovább igen sokakat ilyen helyzetbe állítani semmi egyéb nem képes, mint az örök természet megdönthetetlen törvényei, amelyekről, remélem nemsokára tökéletesen minden homály nélkül ki fogom tudni mondani gondolatimat, s amelyeknek egyike, a szoros hitelt érintő, így hangzik: „Add vissza azt, ami nem a tiéd, s teljesítsd, amire saját magadat kötelezted, ítélted!”.

Ha addig is, amíg az egyéb szerfelett fontos eszközlések napját felvirrasztja nálunk az idő, az örök természetnek csak eme néhány szóból álló törvényeit állítanánk fel, amelyeken minden Hitel, Codex Cambio-mercantilis^[1141] és több efféle alapul, meglátnánk, hogy miképp vagyonosodna a lehető legnagyobb rész, s miként gyarapodna a számosabb rész.

Hidd el, Barátom, nem lép addig hazánk, hozzá illő magasságra, amíg lakosaiban némely tökéletes fordulatok nem esnek, amelyek közül itt csak azon elmulaszthatatlanul szükségeset érintem, hogy „mindazoknak, akik eddig a honhatáron túl nem voltak még, külföldre kell sietniük, s ott tovább maradniuk is, akik pedig eddig csak a külföldet lakták, végre haza térni, s köztünk telepedniük le”. Mert így a legtehetősebb felekezet nem fog tovább a javításoktól rettegni, kicsinységekért ujjat húzni^[1142], hanem Hunniát^[1143] magasabbra emelni, s nemcsak azért, mert más nemzetek fentebb állnak, hanem mivel az alacsony magában is törpe és alacsony, ha nincs is magasabb körülte.

„Hiszen én is éppen azt kívánnám!” – talán ilyen jegyzést fogsz a mondottakra tenni. Hanem nézzük, milyen módokkal akarja mindegyikünk ezt a célt elérni, s vizsgáljuk, ki köztünk az ok- és következészavaró?

Én a lehető legnagyobb résznek több kellemet és több pénzt akarok szerezni, mert azt gondolom, hogy igen számos nagybirtokosunk szívesen laknék a hazában, ha abban több életkellemet lehetne találni, mint amennyivel dicsekedhetünk, sok pedig, ha elég pénze volna, kertté varázsolná jószágát.^[1144] S ezek nagyobb örömet éreznének, mert a teremtés nagyobb körében élnének, mint ma, midőn a természet ösztöne, amely az embert a jobbnak keresésére szüntelen izgatja, s a haza törvényei, amelyek pénzben szűkölködésre ítélik, őt, úgyszólván, mintegy számkivetik hazájából. Azt gondolom továbbá, hogy számos szép eszű és jó tanultságú hazafi még ma ülne kocsira, s a fél világot figyelemmel járná be, s tapasztalással gazdagon térne vissza honunkba, ha – – – – – pénze volna. Pénzt pedig sem Selmec-, sem Körmöcbánya nem ad, hanem az csak szoros hitel által nyerhető, szorgalmi tőkékből folyó ész és munka utáni nyereség.

Te ellenben szinte 4-dik lapján a Magyar Ifjúsághoz irányított^[1145] Taglalatodnak^[1146] ezt mondod: „Éreznetek kell, minő egészen más, és főképp a pénz becsével ellenkező felszámolások, s mértékek fontossága szerint ragadtatnak, és ragadják egekbe a’ port, s emelnek halhatatlanságra halandót, a mindent elbájoló stb.”. 190-ik lapján: „Hogy éppen azon javak, amelyeket a Gróf legfőbbeknek állít az emberi társaságban, tudniillik a jobb-lét, és az élet örömei stb.” 46-ik lapján: „A régiség^[1147] nagy írói főképp azzal különböztetik meg magukat az újabb idők nagy írói többségétől, hogy amazok a haszoncélzást^[1148] sohase vették summum bonumnak,^[1149] sem a privátusoknál,^[1150] sem a Hazára nézve. Stb.”. – 56-ik lapján: „A nevelőknek és neveltetőknek mindazonáltal a pénzes tehetségen felül még valami mással is kell bírniuk, annyi ésszel és erénnyel tudniillik amennyi megkívántatik azt tanítani, hogy a pénzt nem kell nagyra becsülni, stb.”.

Amiket előrebocsátva nem hiszem, hogy ezen mondottaknál, kevés szavakkal, plauzibilisebb^[1151] formákba öntve, s józanoknak látszóbb színekkel festve több hibás és alaptalan hiedelmeket lehetne kitenni, akár a Hitel című munka megcáfolására, akár a pénz- és életkellemek körülötti zavart eszmék megigazítására, amelyek, mint szinte a kereskedési tárgyak, nálunk, úgyszólván, a tudatlanságnak a legalsóbb lépcsőjén állnak. Ami az elsőt illeti, tudniillik a Hitel című munkának metódusod szerint^[1152] történő megcáfolására szolgáló észrevételeket és jó gondolatokat^[1153] – mint teszem azt, a Magyar Ifjúsághoz egyenesen irányított szavaidat, s hogy én az emberi társaságban legfőbbnek állítom be a jobblétet és az életörömeket, stb. –, amelyek miatt az, aki nem ismer engem, úgy gondolom, egy undorodásig örömekben úszó szibaritának^[1154] lesz kénytelen tartani. Minderre semmi egyebet nem felelek, hanem hogy azon szép reputációt^[1155], amelyet talán némelyek előtt szereztél nekem, békén tűröm el, azt ellenben, amit állítasz, a Hitel című munkában előmutatni nem tudod, s ezen állításod éppen azon képzeleteden alapul, amelytől annyira megijedtél azt véltedben, hogy kárpótlás nélkül ki akarlak vetkeztetni dézsmáidból, robotodból^[1156]. – Lásd 134-dik lap. Robot, és Dézsma.^[1157]

Ami azonban a 46-dik lapodon áll, az által – és sajnálom, hogy annyi helyrehozhatatlan kárt tettél saját hírednek – világosan és nyomtatva, vagy 1500 példányban bizonyítod be az egész világ előtt, hogy sem a Lovakrul^[1158], sem a Hitelről irt munkáimat, sem az újabb idők nagy íróinak^[1159] többségét nem értetted és azok szellemét nem fogtad fel! Ami az én csekély munkáimat illeti – amelyek még a középszerűségen alul is messze vannak –, hogy azok velejét^[1160] nem láttad át, azt szemedre nem hányom, mert talán kevés velő van bennük, ámbár meg vagyok győződve, hogy a nyereség lehetőségét^[1161] első munkácskámban, a pénzt és az életkellemeket^[1162] a másikban egy principista^[1163] is eszköznek, s nem célnak^[1164] venné. De hogy az újabb idők nagy íróit – nem tudom egyébiránt, kiket tartasz azoknak, mert egyet sem nevezel – nem értetted, azon méltán lehet és kell bámulnom, mivel én legalább egyet sem tudok, s ha Te tudsz, mutass, kérlek csak egyet is, aki a haszoncélzást, pénzt és életkellemeket állította okoskodásaiban a legfőbb jónak.

S miután csak annyi belátási erőd sem volt, hogy az eszközöket megkülönböztesd a céloktól – – – még bírói, taglalói, helyreállítói és dorgálói tisztet mersz bitorolni!

Forogna ez a tárgy egyedül köztünk, s az egész kérdés csak személyem körül, biz’ egy pillanatig sem bajlódnék vele! Hanem midőn egy író, egy olyan országban, mint a miénk – hol annyi a pénzkörüli rendetlenség, s olyan számosak a rendetlenség legszomorúbb, de legtermészetesebb következményei – arra iparkodik gerjeszteni a sokaságot, hogy a pénzt ne becsülje nagyra, s így a fecsérlők számát, ha még lehet, nagyobbítani törekedik, akkor úgy hiszem hallgatni nem szabad!

Térj vissza Te becsületes, jóllehet akaratod ellenére rossz magokat hintegető hazafi a fentebb előadott megelégedés négy alapjára^[1165], amelyek éppen annyira sarkalatai^[1166] az emberi erénynek is. Tiszta lelkiismeret, élettudomány^[1167], egészség, vagyoni rend^[1168]. Nemzetek kifejtésére ezek szintoly szükségesek, mint az ember tökéletesedéséhez^[1169]. A Magyar egyenesen nézhet maga elébe, mert hű hazafi, hű jobbágy, s öntudat melegíti belsőjét. Élettudománya^[1170], igaz, nem a legnagyobb, hanem mi gátolhatja egy fiatal, jól organizált^[1171] fő legtökéletesebb kifejlődését? Egészsége, életereje pedig nagyobb, mint maga is gondolja, csak ébredjen fel, s halálos álom ne zsibbassza mindig vére folyását. Jön most a vagyoni rend^[1172] – – – ebben valóban 3-dik osztály^[1173] a’ helyünk, ez a rút és gyenge oldalunk! Ezen kell segítnünk, s hála az égnek, hogy mindenek vagyunk inkább, mint számlálók – hanem ez is szükséges, s bármilyen nagyon irtózzunk is tőle – amit igen-igen átlátok, mert legszebb életidőmnek vagy 10 évén át én sem néztem számadásaim után^[1174], s alighogy el nem buktam – szükséges mégis némelykor gondolkodnunk vagyonainkról.