1922

Távol zongora mellett

A hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gőz.
Lassan simítja arcomat a mámor
És bennem most száz élet kergetőz.

Mártának hangja jut eszembe mostan,
Oly bársonyos volt s ez nem az övé.
Szegény, talizmánt tőle nem is hoztam.
Szemem mered a zongora fölé.

A csókos ajka itt remeg előttem,
Ó jaj, hogy tőle messze elvetődtem,
Ó jaj, emléke mért olyan erős?

Hová kell mennem? Nem enyhít a Távol.
És hangok ömlenek a zongorából,
Mint illatos teából száll a gőz.

1922. ápr. 11.

Erőének

Derekamban tizenhétéves izmok ringatóznak
És szemem meg nem csorbul a horizontnak az élén.
Én vállamra veszem a Tavaszt
S a szívemnek hozom el.
Bírom vonszolni Időtlenségem igáját
És térdeim nehezebb súlyú sóhaj alatt is
Meg nem rogyadoznak.
Én magamban rejtem a tűzokádót,
De ajkaim keserű rimeknek a bánatát facsarják.
Talpam alatt gúlák világa porladozik szét
És a végtelen Nap ideszédült lelke
Égbebillenő fejem koszorúzza.
Összeszorított öklömről a sebek lecsöpögnek
S én még tudok is alázattal borulni
Anyám begyepesedett koporsójára.

1922. ápr.

Nagy ajándékok tora

Ökölnyi nagy rubinkövet adok,
Akaszd nyakadba s nézd hogyan ragyog
Szived fölött, a melled közepén,
Csudáld, hogy ízzik, mint parázs, a fény.

Szememből fődre koszorút szövök,
Mint istennőhöz, hozzád úgy jövök,
Utad selyemmel, rímekkel verem,
De rajt’ ne járj, mert ott sohaj terem.

Ha szomjazol, hát asszubort adok,
De pár sötétlő könnyet benn hagyok
S ha érzed, hogy az íze keserű –,
Azért csak idd, nincs édesebb nedű.

Ha tested fázik, lelkem Rád adom,
Két vállad bársonnyal betakarom.
És reszkető agyam, ha éhezel –,
Szükségbe nálam soha nem leszel.

S ha fáradt tested megpihenni vágy,
Nyugodj karomba, – nincs puhább faágy
S mert kell majd egyszer mégis oltalom:
Fogadd, fogadd el, kérlek, a karom.

Fogadd el, vélük bármit is tehetsz,
Azért hozzám kegyetlen nem lehetsz.
Ha nem jönnél is, mind Tiéd marad,
Nem kéri vissza gyönge pillanat.

1922. máj. 17.

Köntösök

Remegni kell a vérsötét
Gyökérző Bánat köntösét
S tisztelni kell, ki hordja Ember
És ebfoggal nem tépi szét.

Csalán s tövisből jólszövött
És nem libeg a test fölött,
Tapad, szorul, ölel, fujt és mar,
Az emberrel szint’ összenőtt.

És néha egyszerű, poros
És néha meg rózsás-piros
És néha szemszinű, meg barna,
De mindig egyformán szoros.

És néha pókhálós, avas
És néha súlyos, mint a vas
És néha meg aranyszegélyű
S csillog, mint messzi kék havas.

Rettegni kell a vérsötét
Gyökérző Bánat köntösét
S tisztelni kell, ki hordja Ember
És ebfoggal nem tépi szét.

Ki fölvette, azon marad
És benne jár és nem szabad.
Elhordja egész életén át,
Míg teljesen szét nem szakad.

1922. máj. 17.

A gyerekszemű élet-tavon

Eveztem én az élet kék taván.
(Remegtem éles alkonyatkor egyszer,
Mivelhogy nincsen semmi kabbalám

S de furcsa állat a magános ember,
Szeretne látni büszke partokat
S kilépni egyre soha-soha nem mer,

Csak messziről tár kapzsi karokat.)
A víz pihent s gondoltam nagy kevélyet
(Avar királyfi volt a gondolat):

Pihen alattam a tajtékos élet,
Egy vén öreg a parton gödröt ás:
(Gyerekszem volt, de mélye feketéllett.)

Riassza fel hát könnytelen csapás!
Az ingó lécen bátoran megálltam
S elém bukkant a vízi-óriás.

Ajkát tartotta. Remegett az állam:
Ha csókolom, a vérem nem hevül.
(A partok égtek rőtszakállú lángban.)

Aztán eltünt, otthagyva egyedül.
S én még sokáig megkövülve vártam
S úgy vert valami itt bennem, belül.

1922 első fele

Álomban enyém vagy

A boldogságunk némán meghúzódott
És mi is hallgattunk a titkolódzó csöndben.
Kályhánk lángja is örömmel lobogott
S ajkunkat a szerelem szárazra perzselte.
A komoly falióra se mormogott
S meghökkentek akkor a büszke, fehér falak…

Álomban mindig egészen enyém vagy.
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.

1922 első fele

Lélekszirteken

A lelkem életért zugó tavában
Rimek lapulnak, mint a zátonyok.
Szerelmem űz, hogy rajta csolnakázzam
És szívemen el is barangolok.

De csolnakom a habja elragadta,
Sodorja éles zátonyok között.
(A tájat erre bánat-népség lakja
S én bánatom is ide költözött.)

Fáradt nyugvással csak hagyom rohanni
S zokogva várok, hátha partot ér;
Még könnyem is van nékem; ó van annyi,

Hogy vezekeljek minden álmamér’ –
És öntöm is sürűn, bőséggel, híven,
Míg tördelődik szirteken a szívem.

1922 első fele

Nem tudunk élni

Bennem betöltetlen szomorúság tátong
S gizgazzal benőve minden istenoltár.
Hajh, vágyak anyja, de mostoha voltál.

Eltévedtem járván erdő-rengetegen.
A félelem sikong zirrenő haraszttal
S vén adós erdő nem űz, nem marasztal.

A fák sudarára szállt az Est, az álnok
És torkom szorongatja valami titok:
Ajkat én miért csak sóhajra nyitok?

Magyar vagyok én is, (rivallnak a kányák)
Ilyen vagyok én és sose leszünk mások.
Jaj, jaj, nem tudunk élni, nyavalyások.

1922 első fele

Útrakészség

Ha elmegyek, ha szólítanak,
Utánam minden ittmarad.
Össze leszek már én törve,
Csóktalanul meggyötörve.
S utánam minden ittmarad.

Mennyi lány és mennyi ajándék!
Mennyi bűn és mennyi szándék!
De a bűnös, én nem vagyok,
De a gyáva – én az vagyok.
Mennyi bűn és mennyi szándék!

Én soha, soha nem nyugodtam,
Mindig, mindig csak futottam.
De miért is? – nem is tudom;
Szilaj Bánat az én hugom,
Jaj, a hugommal futottam.

A szerelemmel leszámolok,
Az élettel elszámolok.
Nincsen semmim s kire hagyjam,
Nincs szeretőm, mit tagadjam.
Az élettel is számolok.

De csak az bánt most, ha szerettem,
Hogy balog volt minden tettem.
Néha bárgyú képpel álltam,
Hogy szavakra nem találtam,
Hogy balog volt minden tettem.

Jaj, nem kisért az arany hangja,
Se fényes cím nagy harangja.
S ez a sorsunk – pici ember
Nagyot merni soha nem mer,
Csak törődik s nincs haragja.

Szerettem én is a rózsákat,
Még jobban a parti fákat.
Lesz még virág, csókos rózsa,
Sóhajt fa is le a tóra
S nem szeretem már a fákat.

Az én részem, a száz aranyom
Nem az enyém, mind itt hagyom.
Össze leszek már én törve,
Csóktalanul meggyötörve.
– Élet, Élet, Terád hagyom!

1922 első fele

Egyszerű vers

Mikor már minden sötét és felszakad köröttünk lilán az ég, akkor
szeretném látni a szemedet.
Mikor látlak, csak a szemedet nézem és szeretném megcsókolni
kezedet merészen.
Szeretném megcsókolni s mikor ott vagyok Melletted, tudom, hogy
nem fogom megcsókolni a kezedet.

1922 első fele

Lovas a temetőben

Ha jő a sápadt ifjú-Éjjel,
Kit csókkal vár a Nap leánya,
Kitárul két temetőkapu
S belovagol búsan-frissen
Az álmok kapitánya.

Bukott vezér, könnyet is hullat,
Bús daccal bolyong szerte-széjjel,
Lova már nyihog, gödröt kapar,
Riadtan várja. – Sok a sír
S fut a Holddal az Éjjel.

Uj hant előtt sóhajtva áll meg,
De kemény marka vasba szorul.
És megy és jár sok sír között
– Még a Hajnal is kacagja –
Részegedve, botorul.

Lovára borul. Visszaüget,
Búcsút int minden hulla-rögnek.
S az eliramló lovas után
Álomtemetőből vissza
A vágyak dübörögnek.

1922 első fele

Nem! Nem! Soha!

Szép kincses Kolozsvár, Mátyás büszkesége
Nem lehet, nem, soha! Oláhország éke!
Nem teremhet Bánát a rácnak kenyeret!
Magyar szél fog fúni a Kárpátok felett!

Ha eljő az idő – a sírok nyílnak fel,
Ha eljő az idő – a magyar talpra kel,
Ha eljő az idő – erős lesz a karunk,
Várjatok, Testvérek, ott leszünk, nem adunk!

Majd nemes haraggal rohanunk előre,
Vérkeresztet festünk majd a határkőre
És mindent letiprunk! – Az lesz a viadal!! –
Szembeszállunk mi a poklok kapuival!

Bömbölve rohanunk majd, mint a tengerár,
Egy csepp vérig küzdünk s áll a magyar határ
Teljes egészében, mint nem is oly régen
És csillagunk ismét tündöklik az égen.

A lobogónk lobog, villámlik a kardunk,
Fut a gaz előlünk – hisz magyarok vagyunk!
Felhatol az égig haragos szózatunk:
Hazánkat akarjuk! vagy érte meghalunk.

Nem lész kisebb Hazánk, nem, egy arasszal sem,
Úgy fogsz tündökölni, mint régen, fényesen,
Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át:
Nem engedjük soha! soha Árpád honát!

1922 első fele

Falak

Kopár szobám – kopárabb négy fala
Csupaszon, fázón mered az égnek.
Talán a kékes magasba vágynak,
Hol nem fú szél és csillagok égnek.

Őriznek engem, óvnak, szeretnek –
Kétoldalt egy-egy, hátul egy s elől.
– Ha meghalok, gondolom magamban,
E négy fal akkor rögtön összedől.

Föltámad akkor Anyjok a Szélvész,
Föltámad akkor Apjok a Vihar
S tetemem lassan betakargatják
A leomló falak poraival.

1922 első fele

A vergődő diák

Előtte sívár halom mered,
Két szemében a szíve remeg.
– Szegény diák.

Illatos és csókos az éjjel,
Piros szirmok szállanak széjjel
Rózsatövön.

Nagyon szeretne kisuhanni,
Mámoros csókban együtthalni
Valakivel.

Hanyatt feküdni uccakövön
S úgy várni, ha már nincs más öröm,
Naptalanul.

Száguldani egy örök éjen
S az éji széllel friss fehéren
Titkolózni.

Vágyva vár kint az Élet-asszony
Egy új sebet hogy fölfakasszon
Ifjú ajkon.

De hiába, ő nem csókolhat,
A diák nem megy, int a Holnap.
(Elhal a Vágy.)

S előtte sívár halom mered,
Két szeméből a bánat ered.
– Szegény diák.

1922 első fele

Nézem a lámpát

Nézem a lámpám. Villamos lámpa.
Fűti egy titkos, rejtett erő.
Tompa árnyékból csillogó élet lesz,
Ahogy belőle fény tör elő.

Nézzétek, milyen megfoghatatlan,
Csupa titok, csupa hatalom
S mégis, fényével akkor pompázhat csak,
Mikor én, az Ember, akarom!

Midőn lefekszem s oltom a lámpát,
Váratlanul azon akadok:
Mi lenne, hogyha többé föl nem gyulna
S örökre sötétbe maradok!

1922 első fele

Várakozás

Alszik a vár, elhagyatott. Kong a terem, fojt a magány.
Porbelepett ó-aranyos oszlopi közt lóg a falán
Sok fekete, ódon, öreg hősi vezér, ősi alak
Képe s a vár elhagyatott. Állnak az ősz, néma falak.

Kincs, arany és drága ezüst. Szellemeké mind e halom
(Szívem e vár.) s alvad a bor, ízzik a Vágy ravatalon.
Mennyezetes, szép nyoszolya, rajt’ a selyem csókra terül.
Őrzi merev isteni nő, friss mosolya is merevül.

Nesztelenűl dús, puha, lágy szőnyegek is fekszenek ott,
Mint a mezőn elfeledett, hóbefedett, árva halott.
Udvaron egy mélyvizü kút, rátüz a Nap, habja vakít
S alszik a vár, elhagyatott, mint a halott. Vár valakit.

1922 első fele

Csend

Riasztó, mint a fölmorajló tenger
És mint a végtelen hó épp olyan.
Álarca mélyén bús Halál rohan –
Jaj, üstökömbe kap s én gyáva Ember

Remegve ejtem lelkemet elébe.
A szívem hallgatom – kopog-e még?
És megunom ez egyhangú zenét,
Pedig de jó, ha ver és nincsen vége.

Úgy érzem, mintha ingoványon járnék
És jaj süpped alattam a talaj,
De bennem még ellentállás szaval,

De fülemet betömte. – Ó, mi vár még
Reám, ki immár néma, hangtalan.
– Fejem lehajtva megadom magam.

1922 első fele

Bús magyar éneke

Száll az ének a mezőnek, esti szellő hollószárnyán,
Valami kis kopott ember énekelget búsan, árván
Bolondságról, szerelemről, kora őszről, illó nyárról
S körülötte elterülő néma magyar pusztaságról.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,
Régi honát, testvéreit – mást se tehet – siratgatja.
Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,
Zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nincsen csak egy citerája, húrjai az égig érnek,
Rajt’ pengeti balladáit véres könnynek, könnyes vérnek.
Mámor esték elszállottak, ott fagytak a Karsztok alján
S ismeretlen menyasszonya tört liliom, olyan halvány.

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre,
Nem is tudja, feltámad-e, elpihenne mindörökre.

Nem nézi a délibábot, túl van az már a határon
S elkerüli zárt szemét az incselkedő pajkos álom.
Holt vitézek sírtájára hullat dalt és nefelejcset
S fohászkodik: Uram, Hazám el egészen ne felejtsed:

Fáj neki a teste, lelke, szíve tája, szemegödre
S hazáján ha segíthetne, élne mégis mindörökre.

1922 első fele

Szerelmes keserű hazafiság

Engem nem hívnak Párisok, Velencék,
Hol mint szökőkút, gyöngyöz életár,
Reám Hazám tarolt mezője vár –
Ó, csak tarolt ne volna! én is mennék!

Talán, talán úgy én is ott lehetnék.
De itt aszott a tépdesett határ
S hiába hullatom könyűm le, már
Nem sercen fű és nem libegnek lepkék,

Mert Istenúr hogy szántsa, bérre vár
És semmim sincsen, amivel fizetnék,
És hitem összedől, mint kártyavár:

Jaj, Sorsunk elvesztette bús lelencét!
És szívem sincs, odadtam régen már
Egy szőke lánynak e fakult szelencét.

1922 első fele

Várlak

Egyre várlak. Harmatos a gyep,
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketeg is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.

1922 első fele

Juhász Gyulához

Bátyám, ki bortól mámoros éneket
Zengsz húrodon, Te, nézd a magyar hazát,
Csitítsd el Anna-kérő szíved
S öntsd az erőd a reménytelenbe.

Hangod legyen az őszi vihar sötét
Zúgása, melyben tompa a jajgatás,
De a harangszó messze hangzik
S tornya fehérlik az éjszakában,

Ha sujt a villám s retten a gyönge szív.
És ösztökéld a tétova honfiút:
Üzend, hogy nincsen Isten, Ember,
Csak magyarok letiport hazája.

És hogyha kell, ó, csak könyörögj nekik,
Hogy dolgozó nép karja erős marad
És vagdald föl meleg nagy szíved
S oszd ki közöttük az éheseknek.

Csak így lehet célt érni magyarral el,
Szidj, kérj, dörögj és hozd a reményt nekünk,
Mert hogyha nem remél a költő,
Más ki remélne az új hazában.

1922 első fele

Fohászkodó ének

A szívem ócska, istenes, remek
Szelence s rajta nem fogott a rozsda.
Nyitott tenyéren nyujtom a magosba
S a hajnalbíbor ércén megremeg.

Isten, ha vagy – és benned hinni kell
Kifosztott, földre vert bús jómagamnak –
Ha vagy és vélem terveid is vannak,
Ó, add, a csókját ifjan érjem el!

Akkor nem szólnék többé nagy Nevedről,
Csak öklöm ütné kétkedők hadát
S ha nem teszed meg, bárha szeretetből,

Marokkal összecíbálom haját,
Úgy hogy sikolt, mint süllyedő naszád
Bús kürtje távol barna part felé.

1922. jún. 10.

Tavaszi ének

Éneklem a tavaszt, a fényt,
Bimbózó ifjú zöld reményt,
Szerelmes szívem sóhaját
S csitítgatom szegényt,
Nekem nyilik minden berek
– A vérem játékos gyerek –
S a Nap elém hajol
És rám kacag, milyen ravasz
– Ó pompa, szín, ó dús Tavasz! –
Csak Márta nincs sehol.

Havas telekre zsenge fű,
A szellő nádi hegedű,
Rügyeznek ifjú lányszivek,
Az arcokon derű!
Csikó nyerít szerelmi vészt
S a torkom fölkiáltni készt:
– Vén Földünk hogy forog!
S a kék ég is milyen magas,
– Ó pompa, szín, ó dús Tavasz!
– Reá ha gondolok.

Itt ékes, hímes szőnyegek,
Ott északon a bús hegyek,
Hol nem gondolnék rá soha –
De arra nem megyek…
– Rikolts, dalolj szegény torok:
– Ihaj, a Földünk hogy forog!
Ihaj szerelmi láz!
Mig jő a Tél, ki béhavaz
– Ó, pompa, szín, ó dús Tavasz! –
S a halál citeráz.

1922. jún. 18.

Aratásban

A búzát vágja sok szilaj legény
– Marokszedő leány halad nyomukba –
A síma réz-orcájok kipirulva.
És villog a nap kaszájok hegyén.

A rengő búza hódoló remény.
Tikkadtan fekszik lábaikhoz hullva;
Mint fáradt gyermek, anyjára borulva.
És ihatnék a kutya is, szegény.

Egy szomjazó legény hűs fához lábol,
Jó hosszút kortyant öblös kulacsából
És visszaindul, várja a dolog.

A nap forró haragja újraéled,
A homlokokról izzadság csorog,
De gyűl a keresztekbe-rakott élet.

1922. jún. 18. körül

Munkáshalál

A gép elkapta. Messze fröccsent vére,
Fehéren hullott földre a feje.
(A férgek közt lesz immár a helye.)
S letették kinn az udvar hűs kövére.

Örök lett munkás két kezének éje.
Irígyen nézte sok bús halvány arc,
Az ő kezökben ég tovább a harc:
A sok gyerekszáj vár a kis kenyérre.

Megáll egy percre a dolog zaja,
Elszáll egy ember könnyes sóhaja,
Két éhes gyermek ágyán felriad.

A gép megindul újra zakatolva
S megy minden, mintha mi se történt volna:
A földön még elég ember marad.

1922. jún. 18. körül

(Arany kalásztól…)

Arany kalásztól duzzadt rónaságon
– Úgy véltem – visz keresztül az utam,
Madár trilláz gyümölcstől terhes ágon
S majd megpihenek egy kis faluban.

Hogy útra keltem pirkadott a hajnal,
Homály karolta félig át a tájt.
Az Ég szeméből hullt a könnyű halkkal
S fölöttem őszi varju-horda szállt.

Nincsen kalász a síró pusztaságon
S madár helyett a szárazlombu fákon
Sötét Gond rakja barna fészkeit.

A földje is oly bús, szivós, makacs,
Virágszál rajta sehol nem virít,
Csak itt-ott egy-egy vérszinű pipacs.

1922. jún. 18. körül

Nyári délután a szobában

Fuldoklik már a széternyedt szoba.
A polituros asztal és a székek
Vén arca kéksötét homályba réved.
Vár rám a lépcső villogó foga.

De lenn a fürdő-strandon, a Dunán,
Piroscsíkos, vizes trikók feszülnek. –
Jó ára van a könnyü tüllnek,
A friss szél futkos fodrai után.

Nem volna rossz az ódon Óbudába,
Ingujjba lenni, vagy nem is ruhába.
Kis korcsmában a sört isszák. – Talán

Ha én is innék, habzana a szám.
Száradt a számpadlása és a nyelvem.
Jaj, inni kell, de akkor föl kell kelnem.

1922. jún. 20. körül

Csókkérés tavasszal

Márta, hajad,
Bronz-ajakad
Kéri s lázad a vágyam
Illatozó
Vészt okozó
Csókba lehelni be lágyan.
Megremegő,
Hű szerető
Karban ölelni igézve,
Édes ölön,
Rózsatövön
Szép szemeket megidézve.

Retten a lomb,
Zöldel a domb –
Arra szaladnánk ketten,
Reppen a szél,
Csókra beszél,
Dalra kel önfeledetten,
Véle dalol
Itt valahol
Szív-körülöttem a vérem:
Csend, Kicsi, csend!
Így, ez a rend –
Most csak a csókod kérem.

1922. jún. 23.

Keserű nekifohászkodás

Gyere Úristen, nézd meg, itt vagyok –
Tudom előtted el nem sáppadok.

Azt, amit adtál – megvan épen – vedd el!
‘sz csak hitegettem magam a Neveddel.

Te oly erős vagy, gondolsz egyet s van,
De nékem kínos a bizonytalan.

Vagy nem is adtál, én véltem bolondul,
Hogy számon élet – szöllő mustja csordul.

Ne haragudj hát, Isten, nem hiszek,
De nyakamban száz kétséget viszek.

Szeress nagyon, hogyan, tudod Te jól azt,
Mint Nap havat, amit magába olvaszt.

Vagy üss agyon hát, csak törődj velem
S én nem kérdem, hogy nincs-e kegyelem.

Odaadom a vérem is, ha kéred.
– Mily furcsa az, hogy Néked nincs is véred.

Te jól tudsz engem, sorsom is tudod,
De vedd el tőlem a talentumod.

Ó szörnyű Isten, látogass meg engem!
Jóságod úgyis mindhiába lestem.

Tudom, előtted el nem sáppadok,
Gyere Úristen, nézz meg, itt vagyok.

1922. júl.

Szerelem ez?

Őrjöngök, Rád ha néznek,
Szeretne ütni két kemény ököl,
Hogy útálom ízét a sárga méznek,
Agyamban hogy csak arcod tündököl,
Hogy megvetem szelét az élet-vésznek
S haraggal bámulok az égre föl
S ha sírni kéne, könnyeim is késnek
S belőlem minden jóérzést kiöl.
Szerelem ez? vagy, haj nem is tudom csak,
Csak azt tudom, hogy megbolondulok,
Bronzajkaim, mint gyáva koldusok,
Csókmorzsáért könyörgenek – agyoncsap,
Érzem, szaladj, rohanj kezem elől!
Ihaj! ha egyszer öklöm öldököl,
Ideráncigállak, nézd kevélyen, büszkén
Hogy zúz sebet e gyáva két ököl
S csókolj bolondul holtak füstös üszkén.
Akarom kezeimbe sodorni hajad,
Akarom megizelni telér ajakad,
De mondd nekem, ki eddig nem is hittem,
Karodban él az ifju Életisten!

1922. júl.

Pogányos hitvallás magyarul

Hol vagy erős pogány sereg,
Hős Vata, bálványos berek?
Hol alszol bátor Bocskay?
Kossuth dicső csapatjai?!

A bősz magyar vér nem buzog?
Mint gyáva, hitvány koldusok
Könyörgünk már az életér’?
Hadúr öszvérként mendegél?

Ó nem, ilyet ne higgyetek –
Hadúr itt van közöttetek,
Hadúr a roppant Őspogány
Üget sötétpej vadlován.

Szegődjünk hát nyomába mi
A gyávaságot irtani,
Álljuk helyünket emberül –
Ki kűzd megél, más elmerül.

Megáll Isten meg a világ,
Gyönyörrel bámul ily csudát,
Hogy vasököllel ha akar,
Szabad s egész lesz a magyar.

1922. júl.

Névnapi dícséret

Rózsás ajkaidon mámoros élet él,
munkás két kezeden nyílik a friss tavasz,
hajlós-szál derekad – nincs fakadóbb virág!
Hűs és drága zafír szemed.

Nem dícsérhetem én termetedet sehogy.
Oly mű nincs sehol, ó, mely vele érne fel –
márványkőben a vér: kő, nem igaz, nem él.
Benned vér dübörög, piros.

Istentől ragadott bronzkoszorú hajad,
arcod lent a pokol dús tüze érlelé,
dombor kebled, ime, fénylik, akár a gyöngy.
Krisztust vesztene el bokád!

Te vagy Máriaként asszonyok asszonya!
Nem méltó tereád senki se, jól tudom.
Ám én azt akarom, hullva borulj elém,
mondván: El ne veszíts! Szeress!

1922. júl. 29./1934

Leánykérő ének

Friss, daloló szerelemmel elődbe
Vonszolom ifju szivem s kacagok –
Öltsd a karomba, hej, öltsd a karod,
S hagyd a kezed a kezemben örökre.

Érzed-e énekemet? Beköszönne
Most a szivedbe, ha úgy akarod!
Duzzad az ér meg a vér kavarog
S nem harapok ajakadba – megölne.

Jajj, ez a csókom elölne, tudom,
Ámde ha engeded én megölellek.
Zeng a szivemben a forradalom!

Nézd e kemény kezeket, meg e mellet!
Nászt dalolok Teneked szilajon.
– Jajj, ha fülednek e dal sose kellett.

1922. júl.–aug.

Csöndes estéli zsoltár

Ó, Uram, nem birom rímbe kovácsolni dicsőségedet.
Egyszerű ajakkal mondom zsoltáromat.
De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

Tudom, hogy zöldel a fű, de nem értem minek zöldel, meg
kinek zöldel.
Érzem, hogy szeretek, de nem tudom, kinek a száját fogja
megégetni a szám.
Hallom, hogy fú a szél, de nem tudom, minek fú, mikor én
szomorú vagyok.
De ne figyelmezz szavamra, ha nem tetszik Neked.

Csak egyszerűen, primitíven szeretném most Neked elmondani,
hogy én is vagyok és itt vagyok és csodállak, de nem értelek.
Mert Neked nincs szükséged a mi csudálásunkra, meg
zsoltárolásunkra.
Mert sértik füledet talán a zajos és örökös könyörgések.
Mert mást se tudunk, csak könyörögni, meg alázkodni, meg kérni.

Egyszerű rabszolgád vagyok, akit odaajándékozhatsz a Pokolnak is.
Határtalan a birodalmad és hatalmas vagy meg erős, meg örök.
Ó, Uram, ajándékozz meg csekélyke magammal engem.

De ha nem akarod, ne hallgasd meg szavam.

1922. júl.–aug.

A füst

Keményderékú gyárbörtön dús füstje
Nagy kedvvel száll a piszkos égre föl.
Szemében százszám szikra tündököl
S haját borítja sóhajok ezüstje.

Szelíden símul barna bús ökölre
S a szívből ellop könnyet, bánatot,
Kilop a szívből könnyet, bánatot,
De ha akarná, csípne, marna, ölne.

Ráomlik a gyár szürke gyászfalára,
Fátyolt terít az izzadt munkásvállra
S amíg a sok gép zúgva zakatol,

Sötéten, büszkén, lázadó imával,
Jó bátorsággal egyre följebb szárnyal –
A vaksüket Istenhez; valahol.

1922. júl.–aug.

Holttest az uccán

Már félig készen, büszkén állt a fal,
Mikor leszédült. – Orvosért hamar!
Szegény fiú, erős volt s fiatal.

Fehéren, törten ott feküdt a holt,
Beszéltek hozzá – ajka mit se szólt.
Ki volt az anyja? Jaj, ki volt, ki volt!!

Körötte rajzott bámész uccanép,
Mesélték hogy’ volt, máris szerteszét
S nem fogta senki malteros kezét.

Ijedt-kerek nagy szeme kimeredt,
Lehetett látni benn a kék eget,
Amint a Nap sütött a holt felett.

Eszébe tán csak kedvese jutott,
Vagy édes apja s tán az is halott,
Vagy akiről soha nem is tudott.

Leszédült vagy leugrott – jaj szegény,
Erős vidám – és most halott legény
És senki nem sikolt: Fiam, enyém!

És majd a hullát fel is boncolják.
Nem ide való. Részeg volt? – Nohát.
S ha huga van, azt eltoloncolják.

1922. júl.–aug.

Hajnali vers kedvesemnek

A csöndes hajnali égről szelíden száll szét a Holdsugára; mintha valami
eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen útja felé.

A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre csak feltűnik
csudálatos nagyszerűsége, daloló kedvvel a madarak köszöntik.

Ám Holdsugára a színek e fönséges fakadásában is némán, halványan
ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott éjszaka után otthona felé
ügyekezik, szerettei körébe.

Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal üdvözli Holdsugára
szőke fürteit; éppen most lépett ki hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját
még fátyol födi. – Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei
pázsiton meg Földanyánk életre-ébredt virágos kertjében.

Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük boldogsága
itt motoz nyugtalan szívem körül – mily furcsa, hogy e két égi vándor az élet
ébredésén így egymásra talált!

De nézd csak – Holdsugára ajka még vértelenebb lett, Napfény meg felölti
kápráztató öltözékét, még egyszer megcsókolják egymást és búcsút intenek,
mert útaik elválnak:

Sorsuk akarta így.

Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a diadalmas élet hozsan-
náját szűri, Holdsugára pedig sápadt homlokkal keresi útját, mely néki ren-
deltetett.

Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert ösvényük elágazik.

De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.

1922. júl.–aug.

Fiatal életek indulója

Apáink mindig robotoltak,
Hogy lenne enni kevés kenyerünk,
Bús kedvvel, daccal, de dologban voltak,
Az isten se törődött velünk.

De fölnőttünk már valahára,
Kik nem tudjuk, mi az vígan élni,
És mostan vashittel, jó bátorsággal
Sorsunk akarjuk fölcserélni.

Tudjuk, apánkkal gyávák voltunk,
Nem volt jogunk se, csak igazságunk.
Most nincs, ki megállat az élet-úton,
De, ha akad, nyakára hágunk.

Mi vagyunk az Élet fiai,
A küzdelemre fölkent daliák,
Megmozdulunk, hejh, összeroppan akkor
Alattunk ez a régi világ!

1922. júl.–aug.

Éhség

A gép megállt. Elfáradt por kering
fölötte, mint az őszi köd meg pára,
s rászáll az emberek hajlott nyakára,
kik esznek most. Átizzadt szennyes ing

hűl a vállukra. Fal, fal egyre mind.
Kenyér s uborka az ebédjük mára
s mind úgy eszik, ne vesszen csöpp se kárba
s hogy jót harap s hozzáharap megint.

Már nem törődnek semmit az idővel.
A harapások majdnem összeesnek,
de jól megrágnak minden falatot.

Egészséges, még jó paraszttüdővel
szívják, rágják a port, szénaszagot
s csak esznek, esznek, nem beszélnek, esznek.

1922. júl.–aug./1934

Prédikáció

Nagy hitvallás a nem-akarás –
Tán próféta vagyok én.
De jöhet azért akárki más.

Ha akarnánk, hát ne akarjunk
(Tán próféta vagyok én)
Minden gőgöt földbe takarjunk.

A férget el miért tapossam –
(Tán próféta vagyok én)
Úgyis elpusztul hamarossan.

Legyen már ez a hitvallásunk
(Tán próféta vagyok én)
S a szeretet lesz áldomásunk.

Az Isten szava most újra szól
(Tán próféta vagyok én)
Minket hí, emberek, valahol.

A szív jól van csinálva itt benn
(Tán próféta vagyok én)
Éljünk! éljünk ebben a hitben.

Gőg, akarás sokakat vitt el
(Tán próféta vagyok én)
S minek a fegyver, küzdjünk hittel.

A hit a lélek állomása
(Tán próféta vagyok én)
S ez a szeretet hitvallása.

A háború s minden borzalom
(Tán próféta vagyok én)
Feküdjék végre ravatalon.

Majd így fogunk nagy nyugtot lelni
(Tán próféta vagyok én)
S egymást boldogan megölelni.

Ápoljuk hát a szeretetet
(Tán próféta vagyok én)
E dús növényt, mit Isten vetett.

A szeretet az örök élet
(Tán próféta vagyok én)
Az akarás mar, kínoz, éget.

Sorsok voltak az akarások
(Tán próféta vagyok én)
De elpusztultak, jöttek mások.

S károg fölöttünk Sorsunk, varjunk
(Tán próféta vagyok én)
Éljünk, csak éljünk. Ne akarjunk.

1922. júl.–aug.

Perc

Dalol a madársereg,
Hogy az erdő zeng belé,
Maszatos parasztgyerek
Inal a folyó felé.

A Nap is süt melegen,
Tüzesíti a leget,
Nem is látni az egen,
Pici keskeny felleget.

A parasztgyerek hevül,
A folyóparton ledül,
Homokon gurul tovább,

Kavicsot fog, jó lapost,
A folyóba dobja most
S fütyörészve áll odább.

1922. júl.–aug.

Szeged alatt

Fogadja Espersit János dr. szeretettel

Tiszánk, ifjú folyónk, e nyári estén
Halkan susogja régi bánatunk.
A Nap bucsúzik. Tört örömre festvén
A messzit; és az Éjfa rám borul.

Reám borul s arcom simítja lágyan
Hűs lombja, rajta nem terem virág,
De béborítja csöndbe síri ágyam,
Ha majd lefekszem, én is – bús diák.

Öreg, borús vers kél borongva bennem,
Rokon hang zendül vissza rá szivemben.
– Mért is kell búmat rímbe önteni?

Lelkemen most halk remegés fut át:
Szeretném szépen felköszönteni
Magányos, árva, bús Juhász Gyulát.

1922. aug. 14.

Rövid óda a kelő Naphoz

Ó örökszép Nap, te erős, hatalmas
Antik istenség, örökifjú Élet!
Fellobog most dús ereimben orcád,
Zendül a vérem.

Fölkelő Nap, nem borulok elődbe,
Rég-pogányossan dalolok Neked most,
Égfelé tartott tenyerekkel, arccal
Állok előtted.

Őseink, ó ládd, Neked áldozának,
Mért hagyod hát el megesett Hazámat?
Adj erőt e bús magyarokba, Élet!
Élni meg élni!

Ősapámnak bús fia lettem én is.
Rám örökségnek csak a Név maradt már,
S én köszöntlek: ím kiiszom Nevedre
Friss-vizü kancsóm.

1922. aug.

Gyöngysor

Szonett, te drágakő, te antik
Gyöngysor, Reá akasztlak im,
Hüsen pihenj le vállain,
De fujtsd nyakát, ha dús brigantik

Orzó szavára hangja hallik
S nagy átkot mondj, ha bántja kín,
Őrködj okossan álmain
S tüzelj, ha könnyü könnye zajlik.

De meg ne mondd, hogy érte sírok,
– Szavadnak akkor úgyse hisz, –
Hogy verseket csak néki írok

S utam az őrülésbe visz.
Csak éjfelen, ha fénye csillog,
Csókold haját helyettem is.

1922. aug.

A Szent Jobb ünnepén

Keresztények, ti hajtsatok fejet –
A mai nap az örökéltü Szent Jobb
Malasztja száll s a hívő lelkeket
Megedzi. Zengjen zsoltárunk – ott fent jobb

Lesz élni majd, ha bús fejünk felett
Az Úr hatalmával vigyáz a Szent Jobb –
Oh áldjuk, áldjuk százszor e kezet
S emelkedjünk fel Krisztushoz, ki lent volt.

De ti, pogány ősöknek vérei
Nagy daccal mégse szálljatok Neki –
E kéz apáinkat halomra ölte

S Hadúr e népet akkortól veri,
Mikor hitének gyáva lett örökre,
Mikor e kéz erős hitünk kiölte.

1922. aug. 18.

Ugy-e pajtás!

Ugy-e pajtás mulatunk ma,
Pár litert a holnapunkra!
Üsse kő, a bor ha drága –
Diák mulat itt magába!

Igyunk azért, igyunk pajtás,
Itt a kancsó – egy jó hajtás!

Volna nékem bánatom is,
Csicsitgatom, altatom is.
Nincs rendbe a szíve tája –
Legény felejt itt bujába.

Igyunk azért, igyunk pajtás,
Itt a kancsó – egy jó hajtás!

Ne gondoljunk bánatunkra,
Azért jöttünk, vigadjunk ma!
Hej! az a lány, az se bánja,
Ki iszik itt bánatába.

Igyunk azért, igyunk pajtás,
Itt a kancsó – egy jó hajtás!

Korcsmárosné! szóljon szép szót,
Hadd feledjem, ami rég volt!
Nincs anyám, ki szedjen ráncba –
Árva búsul itt magába.

Csak még egyet igyunk pajtás!
Üres kancsó – csak sohajtás.

1922. aug.–szept.

Ének magamhoz

Szeretni kell a csalfa köd-eget,
Szeretni kell száz csillag enyhe képét,
Fölnézvén a szív könnyebben feled
És föltalálja tán az örök békét

Csókolni kell az élet-mart sebet,
Csudálni kell a lányszem tiszta kékét,
Dalolni kell a bánatok felett
S nem kérdni, hogy vén Földünk meddig ég még.

Tisztelni kell az öregek kezét,
Símogatni az ifjúság fejét
És bátor hittel élni, ölni, csalni.

Halotti torban folyjon drága bor,
Nem szabad sírni soha, semmikor
S ha halni kell, hát vígan menjünk halni.

1922. aug.–szept.

Ősapám

Sz. Szigethy Vilmosnak

Fakó köntösben, hószin ménlován,
Álomban, éjjel, itt jár Ősapám,
Ruhája egyszerű, diszt nem visel,
De nagy szemében őserő tüzel.

Dús hosszu fürtje barna mint a föld,
Vasmarka kérges, nagy tusákra tört,
Süvegje mellett karvalyszárnya száll,
Előtte messze száz vitéz halál.

Rézarca, mint a gondos est, nyugodt,
– Kacagni tán soha nem is tudott –
Nyakán feszűlnek holló-vérerek,
Tömbmelle vulkán tengerek felett.

Leszáll lovárul – tán Hadúr maga! –
Bronzajka mozdul s nem hallik szava,
Rám néz, szemembe, kezet fog velem,
Bús apa bús fiával, csendesen.

1922. aug.–szept.

Hymnus a borhoz

Bor, te dús örömelixír,
Bor, te táltos rőt pogány,
Csók az Élet ajakán,
Kedveseknek várva vitt hír.

Vérem forrjon véled össze,
Bor, te férfikor teje,
Mindeneknek elseje,
Torkom érced hadd fürössze.

Bor, te ünnep ékes gyolcsa,
Május hímes köntöse,
Víg tüzek víg kürtöse,
Őserők tüz-istenkorcsa.

Bor, ma téged megrabollak,
Mellem érted döng s tüzel,
Bor, téged vasárnapollak.

Bor, ó égjünk, égjünk együtt el!

1922. aug.–szept.

Hymnus az Élethez

Pharaó, Élet, örök Nagyúr!
Egy rabszolgád fohászkodik hozzád –
Bocsáss, ha szava átokba fúl.

Örök piramis-bábelt rakunk,
Csókokkal tapasztjuk, aggyal vakoljuk,
S italod vérünk, mámorunk.

Jaj, érte csak én káromollak,
Bús proletárod – ó nyomorult Élet!
Mások vigan vasárnapolnak.

De nem bánom, víg vígan fusson,
Én erős karral kicsikarom tőled
Csakazértis az ősi jussom.

Élet, Élet, nyögve kivánlak
És öblös mellel hymnusodat zengem,
Futottam már, de most kivárlak.

Jöttem hozzád – most még bilinccsel:
Ó, hogyha néha riadok is tőled –
Nagyuram, Élet ne taszíts el!

1922. aug.–szept.

Baál

Vén Baál, te kapzsi, gyáva, rút gyászisten,
Fösvény aranykorcs, véres dalbakó!
Nem látsz elődbe csúszni szolgahitben,
Könnypocsolyában – még szűztiszta hó
A lelkem – hát imádjon béres-hadja
Pénzedre szomjas embereknek,
Én nem leszek soha vértrónod rabja,
Legyen bár torlasz álomfellegeknek!
Nagy a hatalmad? hát én megvetem,
Nem áldozom föl néked életem,
Hiába görnyedsz ott bután, henyén,
Papod soha nem leszek, nem én!
Tömjénezzen neked a nyomorúság,
Énbennem ég a bátor háborúság,
Daloló uri gőggel elöllek,
Te arany, buta Baál, be gyülöllek!
Dübörögve ha zúg az erő a szivemben,
Akkor sunyi két szemed észrevesz engem,
Fölemelt fejemet, korbács a kezemben,
Akkor, akkor, végnapodat, nyomorult, buta Baál,
Nagy-erős örömökkel, ihajjal zengem!
Száz éhes kis papod papolhat –
Tőled s tőlük – soha én nem félek,
Vén Baál, de akkor megrabollak!

(Aludj, aludj, nagy álmot aludj,
Koldúsból szökkent árva lélek!)

1922. aug.–szept.

A jámbor tehén

A csorda megjött. Vén, rokkant kapukba
piros leányzók állnak illeteg.
Várják az egyetlenke tehenet.
Friss széna barnul már a jászolukba.

Hozza adóját, sok zsíros tejet.
Dús tőgye duzzadt, nagy szemére zúgva
bögölyhad-köd telepszik. Lába durva.
Fődísze rossz kolomp korcs szarv helyett.

Bőgve megáll szokott-kopott helyén.
Most megfejik – a gyér fűből bő tej lett
s tejét nyugodtan adja le szegény.

Lustán csámcsog jó-régi jászla mellett.
Öreg jámbor bolond, de jó tehén –
tavaly is, most is drága borjat ellett.

1922. aug.–szept./1934

Kukoricaföld

Osvát Ernőnek

A kukoricaföldön űlök, várok,
Tán arra, hogy a varju mikor károg
És mikor kell zengő cínnel tovaűzni.

A hűs Alkony beborít csöndes kékkel,
Én Rád gondolok nagy gyönyörüséggel
S szeretném a karom derekadra fűzni.

A Nap lement. Oly egyedűl maradtam,
A Föld is kezd kihűlni már alattam.
A néma út fölött már a bagoly huhog.

A Nap lement. És én még várok, várok.
Terád várok. Nem jössz? És sírdogálok:
Szivemre a bánat halk csöppekben csurog.

1922. aug.–szept.

Parasztanyóka

Vén, ráncos arca majdnem fekete,
Kiszítta régen már a nap heve,
Fogatlan szája bús sóhajüreg,
Oly csöndes néni és olyan öreg.
Fonnyadt karjával multakat ölel,
Halálra vár s az tán sosem jön el.
Egyformán csöndes, zajt sosem okoz,
Sovány kezével lassan elmotoz,
Szentképet s egy fényképet nézeget –
Öreg korát dús bánat ülte meg.
Sokszor kibámul a kis ablakon.
Elrévedez egy álomalakon.
Gyér ősz haj szárad csontos csöpp fején,
Öreg királynő bú-trón tetején.
S úgy elfárad míg a templomba ér,
De elmegy, hogyha nyár van, hogyha tél,
Letérdel ott a bús hideg kövön
S ha van öröm, úgy néki ez öröm.
Lakán is ott borong ez a ború,
Falán sok szentkép, néma koszorú.
Macskája vén, már régen nem dorombol.
S az öreg anyó olyan szomorú.

1922. aug.–szept.

Részeg a síneken

Egy részeg ember fekszik a síneken,
A bal kezében tartja a butykosát
És hortyog. Alszik hajnali hívesen.
Az Éj az úton most üget el tovább.

Kuszált haját már ékesitette sok
Giz-gaz-szeméttel lágyan az éji szél,
Most hint az ég rá isteni harmatot
S meg nem mozog, csak melle zihál, hisz él.

Jobb ökle mint a talpfa olyan kemény,
Úgy alszik mint rég, anyja meleg ölén.
Ruhája rongyos. Még fiatal; legény.

A Nap se kél, az ég hamuszínre tört.
Egy részeg ember fekszik a síneken
És messziről lassan dübörög a föld.

1922. aug.–szept.

A bánat

A bánat szürke, néma postás,
Sovány az arca, szeme kék,
Keskeny válláról táska lóg le,
Köntöse ócska, meg setét.

Mellében olcsó tik-tak lüktet,
Az utcán félénken suhan,
Odasimúl a házfalakhoz
És eltünik a kapuban.

Aztán kopogtat. Levelet hoz.

1922. aug.–szept.

Kép a tükörben

Hogyan volt, azt már nem tudom.
De mégis csak megláttam egyszer,
Bámultam rája nagy szemekkel.
Már régen volt, csak ezt tudom.

Néztem égve.
Arca, alakja tűztükörbe,
Szemembe rögződött örökre
S szivemre hajlott tündökölve.

Már régen volt. Nem is tudom.

1922. aug.–szept.

Boros keserűség

Öblös mellel szeptemberbe
Vad dalokra fenekedve,
Nekikeserülve most,
Rajt’ igyunk egy huzamost!
Égjen a bor fene kedve
S forrjon át a dús erekbe,
Hát igyunk egy huzamost!

Egyik kortyra jő a másik,
Ifju fogam úgyse vásik
S fejem úgyis szürke lesz,
A bánattól szürke lesz.
Hejh, én láttam a bokáit!
Hajh, de bor a bátorság itt
S nagy-sanyaru ünnep ez.

Bor, cselédem így veszünk el,
Egymást égetjük tüzünkkel,
Hajh! de virul az a lány!
Hejh! de szép is az a lány!
S élni úgyis keserűn kell,
Ha veszni kell, hadd vesszünk el,
Csak viruljon az a lány!

1922. szept.

Aratás előtt

A bús biborkirályfi, naplemente
Búcsúcsókjától ég a dús kalász.
Néhány vidám tücsök már dúdorász
S ugy ing a földön csendes este enyhe,

Mint vén öreg huszáron lóg a mente,
Kit nem ölel a nyárestéli láz.
De itt a búza s rozs méhébe száz
Apróság vár a fényre, napra, csendbe.

És várnak egyre mind a virradatra,
Mikor az égből napsugár pereg.
A duzzadt tábla jó, acélos fajta

S hajnalba jönnek barna emberek,
A válluk széles, nagy kasza van rajta…
…Szellő fuvall, a tábla megremeg.

1922. okt.

Spleen

Halál, terítsd rám köntösöd, hisz fázom,
Gonosz szélvész s vihar dúl bennem és süvölt,
A vágy-sakálsereg az égre fölüvölt
S bus esten meztelen bőrig megázom.

Sáros hideg föld húzza, szíjja lábom,
A bátorságom is bizony inakba tört.
S rekedt torkom ha még keserves dalra hörg,
Ne hidd, hogy élet-ének zeng a számon.

Mert jaj, bizony kék minden tagom s reszket,
Szemem homályos, célt, utat tévesztek
És fázom – nézd Halál, hí mostoha fiad.

Szeretne köpenyedbe burkolózni,
Már úgyse tudna vígan lobogózni,
Szegény, a lelke fázik s az élettől riad.

1922. okt.

Pap a templomban

Fejem forró, de büszke templom,
Nagy orgonája búgva zeng,
Sötét vér hull a kőre lent
Sötét oltárról, régi tempón.

Tömjének kába füstje leng
És nyöszörögve és sohajtón
Egy lélek sír a templomajtón
Bus éneket, istentelent.

Egy őrült festő rég-időbe
Arcképet festett – haja szőke –
Oltárképül a csonttemplomnak.

Előtte ott áll a Halál.
Nagy csönd lesz. És a vén, komor pap
Halkan, csudásan prédikál.

1922. okt.

Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.

Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új meg ép,
Gyerekjátékot, – ó, boldog fogócska! –
S rászórni szórva mindent, ami szép.
Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földiét.

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek…
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

1922. okt.

Koldus

Örökre látlak szépség-verte szemmel
– Ó bús szemem, ki szépeket szeretsz! –
Rád bámul hű szemem vak értelemmel,
Mindig Reád és bárhová mehetsz,
Mindig találkozol bolond szememmel,
A kapzsi koldus új nyomort szerez:
Szegényház óvná olcsó irgalomtul,
Mégis kiáll az útra s újra koldul.

1922. okt.

Napszonett

A vén diványon hentereg a Nap,
Magával hozta erdők illatát
S kinek örömből semmi sem maradt,
Vidultan nézem én kopott diák.

Hogy nyújtózik, milyen kacér, hamis!
Aranyhajával elborítja arcom,
Lágy csókja éri rezgő ajkam is,
Ölébe békén árva főmet hajtom.

– Ó Nap, a csókod új életre kelt,
Ha símogat selyem hajad, még élek;
Rossz idegem új ösztönökre lelt.

Maradj örökre – éjszaka lesz, félek,
Az éjnek oly riasztó árnya van
S ó jaj, nem gyújthatom föl önmagam!

1922. okt.

Proletárok!

Ma nektek tornyozó akaratból ekhózok öblös meg forró szivemmel,
Mert valaki belém kovácsolta a végtelen
Szeretet meg el-nem-csüggedés zengő acélját
És a neki-fohászkodások és a neki-keserülések
Tajtos csöppjeit is belém injekciózta,
Valaki, aki Krisztus üreges sebére nem rettegéssel gondolt –
Szent hallelujával lelkezte csókját
Az Emberisten fonnyadt ajakára,
Valaki, aki most
Pásztorok istenes kurjantásával
Közétek lendül belőlem,

Testvéreim!

1922. nov.

Ó zordon Szépség…

Versemmel hogyha megelégszel
– Kínáltam úgyis már elégszer –
Fogadd el: véres, könnyes ékszer.

Ó zordon Szépség, trónusodhoz jöttem,
Bús koldusod, ki elfáradt szegény.
Vér-rózsák nyíltak lábom vak helyén,
De trónusodhoz mégis elvetődtem.

Ó zordon Szépség, mosolyogsz fölöttem
S hallgatva ülsz a dús Élet hegyén.
Egy ájult lelket hoztam. Az enyém
És fölajánlom Néked összetörten.

Örökkön verte mákonyos varázsod,
Most oly hideg, mint néma mosolygásod.
S várna reá száz büszke viadal.

Ó hívd életre ápoló szavakkal,
Illesd meg homlokát meleg ajakkal!
Ó Szépség, nézz rá: olyan fiatal.

1922. nov.

Üdvözlés

Ma újfent üdvözöl szivem
A szomorúság enyhiben.

Ma száll szerelmem bronzhajadra,
Mint holdsugár pajkos patakra.

Ma bús torokbul hull a szó,
Mint holt fölött a puskaszó.

Ma nem fogynék ki én a csókbul:
Galamb szemelne friss kacsókbul.

Ma ím elődbe térdelek,
Szerelmesen köszöntelek.

De férfiságom harcra int,
Csitítom, fölpattan megint.

S oly bús szivem, hogy még megöllek.
Nem ma, ne félj, ma üdvözöllek.

1922. nov. 9.

Őszi alkonyat

Kedves tanáromnak, Tettamanti Bélának

Az őszutói barna alkonyat
Halkan piheg a pelyhező havon.

Vállamra érzem szép, meleg nyakad
És messzi csókod itt az ajkamon.

Hideg vonyít, agyonmart arcomat
Forró öledre mégse hajthatom.

Be messze vagy még! Bús az alkonyat,
Lágy hópihékbe hull a bánatom.

1922. nov.

Bús énekhívás

Lelkem, részeg szavak örök-mogorva csősze,
A pince ajtaját nyisd fel komor legény!
Ma bús vagyok nagyon – és, jaj, felejteném
Kegyetlen bánatom, mely ifjuságom ősze.

Lelkem, komor legény, ma ölni kell a bornak –
Pogány erős legyen: a súlyos alkohol
Csókolja szét agyam, ki verseket kohol
A szőke lány felől, mig sejtjei bomolnak.

S eredj a lányhoz el – ó, csókold meg helyettem
Szép ajkát, szép nyakát, durúzsolj önfeledten
Bódító dalokat: s amíg te énekelsz,

Alkoholos szavak ködös pincéje torkán
Vad orgiát csapunk, dalolva mint az orkán,
Bús szívem, én s a víg delírium tremens.

1922. nov.

Versek végére

Ó jajgató, bús hangok, a könyvetek megírtam
És most, hogy már reátok hajtom a fedelet,
Nem is tudom elhinni, hogy annyit összesírtam,
Hogy bennem annyi édes, részeg bú erjedett.

Ritka mosolyom dalba kiönteni nem bírtam,
Csak könny zuhant szememből, ó sírtam eleget!
Egy csúfos hang belülről űzött, hogy így megírjam
S higyjem, a víg Öröm hogy egész elfeledett.

De íme, bánatom már rímekbe van megölve
És sajnálom, hogy nincsen, ki szívemmel pörölne;
Ó gyertek vissza régi, enyhítő bánatok!

Én gyönge legény verset vérrel nem áztatok.
De kotorász mellemben Magányom éles körme
S már sírok, mert egy szőke fejet nem láthatok.

1922. nov.

Tanulmányfej

Mély szürkeségbe szédült át a reggel.
A kocsma terme sápadt, búskomor.
Dús polcain a sűrű alkohol
fondorkodik nagy, tarka üvegekkel.

Benn férfi ül s nehéz, vörös kezekkel
flaskót dédelget s dünnyög, vagy danol;
földszín bajszán leperg a drága bor;
tört száraz tófenék az arc, de ember.

Zsíros haján rossz bőrsüvegje roggyan,
nyakán csúf ér dagad meg egyre jobban,
agyán pihennek elfáradt borok.

Ködlepte, síkos szemsikátorában,
véres kövön a mámor tántorog.
Csak ül. S alakján bárgyú lomhaság van.

1922. nov. vége/1924

Istenjárás

Az Úristen minket nagyon szeret,
Minket mindennap látogat.
Nehéz, kegyetlen-nehéz a lába
S egy-két magyar szív néha megszakad.

Istenjárás van, csöndesek legyünk.
Valaki bús dalokat dalol.
Tudom kicsoda – Ő az, énekel,
Csak énekelget bennünk valahol.

Hangja úgy búg, mint a nagy harangé,
Szeme vak, mindent eltipor.
– Úristen szeress, de eredj innen,
Vendégre nem vár víg halotti tor.

Az Úristen minket nagyon szeret,
Minket mindennap látogat.
Nehéz, kegyetlen-nehéz a lába
S egy-két magyar szív néha megszakad.

1922 vége

(Téged siratlak…)

Téged siratlak, büszke sirató.
Az Isten sem néz többé immár hátra
És hull a rokkant, tömzsi kis tanyákra,
Ó Ady, a magyar Ugarra hull a hó.

Az Isten sem néz többé immár hátra
S én nem tudok kiáltni: hejh! hahó!
Pedig kiáltnék s jaj, csak elfuló
Keserves hörgés – az torkomra hágna.

Én nem tudok kiáltni: hejh! hahó!
Pedig nagy vétket én sosem vétettem:
Fekszem hanyatt a Pusztán megdermedten
S fagyott, fehér szivemre hull a hó.

1922 vége

Szerelmes kiszólás

Kegyetlen bánat marja meg szivét,
Mosolygó, mély szemét apassza, törje,
Dús bronzhaját a vágy cibálja szét,
Lelkét sorvasztó forróság gyötörje,
Ajkát a kín harapja össze, még
Imás, kulcsolt kezét is ejtse ölbe!
Magányos éj gázolja át eszét
És jajgató szerelmi őrületben
Az én nevem sikítsa vad beszéd:
Ó, hívjon akkor, hívjon engem, engem!

1922 vége

A szemed

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S lelkemben halkal fuvoláz a vágy.
Mint ifju pásztor künn a messzi réten
Subáján fekve méláz fényes égen
S kezében búsan sírdogál a nád.

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S már fenyves szívem zöldje nem örök.
Galambok álma, minek jössz elébem?
Forró csöppekben gurulnak az égen
S arcomba hullnak a csillagkörök.

Nagy, mély szemed reámragyog sötéten
S a vér agyamban zúgva dübörög.

1922. dec. 28.