FORGÓ BÁCSI GYERMEKSZINHÁZA
Tizenhat
vigjáték, szinmü és apró jelenet
gyermekelőadások
alkalmára
Irta
és összegyüjtötte
FORGÓ
BÁCSI
BUDAPEST.
Kiadja
az Eggenberger-féle könyvkereskedés.
(Hoffmann és Molnár.)
Elektronikus
változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület,
2013
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa
támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár
E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5406-15-7 (online)
MEK-11882
TARTALOM
ELŐBESZÉD.
AZ ÖREG VÁNDOR.
AZ ARANYOS KALITKA.
A BOSZORKÁNYMESTER.
A LEVÉL.
A FARSANG-VASÁRNAP.
A GAZDAG ROKON.
AZ ELVARÁZSOLT KIRÁLYKISASSZONY.
FERIKE ÉS TERIKE.
A GYERMEKBÁL.
DIÁK-KALAND.
SZEGET SZEGGEL.
A GARABONCZÁS NÖVENDÉKEK.
PÉTER BÁCSI.
NAGYAPA POHARA.
A MÉREGPOHÁR.
KI MINT VET, UGY ARAT.
Ime egy bokrétába gyüjtöttem, csinos kötetbe foglaltam ezt a tizenhat szindarabkát, melyek a "Kis Lap" köteteiben szórványosan jelentek meg.
Sok szüle, gyám és nevelő s kis olvasóim nagy közönsége sürgető kivánságának teszek eleget, a midőn e gyüjteményt közrebocsátom. Ami e nemben irodalmunkban megjelent, az már csak néhány példányban alussza álmát valamelyik közkönyvtárban; de különben is kevés volt s ujabb kiadásnál tetemes átdolgozásra szorulna.
A család életében számos az olyan alkalom, a midőn a gyöngéd és hálás gyermek nagyobb mértékben, tetszetősb alakban óhajtja kijelenteni azt a meleg érzést, mellyel azoknak tartozik, akik róla áldozatok árán gondoskodnak, s akiknek születése- vagy nevenapját tőle telhetőleg szeretné megünnepelni.
Irásbeli dolgozat, rajz, kézimunka, szavalat, amivel kedves kicsinyeink rólunk megemlékeznek, ha jelentőségben nem is, de hatás tekintetében jóval elmaradnak a színi előadás mögött, mert ez mindazokat a föltételeket egyesíti magában, amelyekkel külön-külön sietnek ékesszóló kifejezést adni keblök érzetének, a szép nehezebbre irányzott igyekezet által ép ugy adózva a maguk nemesebb becsvágyának, mint a színi előadással járó gazdagabb sikernek.
De tán fölösleges munkát is teszek, amidőn e kiadványom okainak magyarázata végett a fentebbi szempontokat sorolom föl; mert meg vagyok győződve róla, hogy a szónak kevésbé elnyűtt értelmében, régóta érzett hiányt pótolok ki e kötet által.
A külföldnek gyermeki-szinház irodalma aránylag csekély lévén, csak keveset vehettem át e gyüjteménybe; de igyekeztem a mi viszonyunkhoz alkalmazni s azoknak teljes magyar színt adni.
Irtam Budapesten, 1882. Sz. András havában.
Forgó bácsi.
SZINMÜ KÉT FELVONÁSBAN.
SZEMÉLYEK.
Mezei Gábor, birtokos. Berti,
Erzsike, árva leány. Ambrus, egy öreg vándor. Bumbum, strázsamester. Kardos, honvédtiszt. |
Katonák.
(Történik falun, 1849-ben, háboru idején.)
AZ ÖREG VÁNDOR.
SZINMÜ KÉT FELVONÁSBAN.
ELSŐ FELVONÁS.
(Nyilt tér Mezei háza előtt. A háttérben ódon várrom látszik.)
I. JELENET.
Berti, Lujza, Ferike, később Erzsike.
Berti
(a ház mögűl előjőve.)
Lujza! Ferike! Jertek elő! (Lujza és
Ferike megjelennek.) Mondok valamit! Már elég volt a bujósdi, most
játszunk valami egyebet. Játszunk szembekötősdit!
Lujza.
Jó
lesz. De ki engedi először bekötni a szemét?
Ferike.
Én nem! Én nem!
Lujza.
Én sem!
Berti.
No
no, valakinek csak kell elsőnek lenni. Majd kiolvassuk, tudok én egy
kiolvasó mondókát. Álljatok ide. Igy ni. Most elmondom a verset, s
akire az utolsó szó esik, annak kötjük be először a szemét.
Lujza,
Ferike.
Jó lesz, jó lesz! Mondd el szaporán!
Berti (minden szótagnál fölváltva magára, Lujzára és Ferikére mutatva, szavalja:)
Kis
kertemben az ürge,
Ráhágott a dinnyére.
Megállj ürge,
megleslek,
Holnap délre megeszlek!
Icza
czicza czibére
Csacsin megy a misére,
Fölugrik a
tüzhelyre
Onnan mondja: menj ki te.
(Ferikére
mutatva.)
Reád esett a sors, Ferike! Megállj, mindjárt bekötöm a
szemedet.
Ferike,
(duzzogva.)
Nem, nem, nem! Én nem akarom... legyen Lujza az
első... vagy pedig (megpillantja Erzsikét, ki kezében kosárkával épen
megjelen) legyen Erzsike, azután nem bánom...
Erzsike.
Mi
az? Mi baja van a kis Ferinek?
Lujza.
Szembekötősdit
akartunk játszani, reá esett a sor...
Erzsike.
És
ő nem akar első lenni... tudom már! Szeretnéd, hogy én vállaljam el
helyetted, ugy-e? Máskor szivesen, de most nem lehet, most sürgős
dolgom van.
Berti,
Lujza.
Mi az? Mi van ott a kosárkádban?
Ferike
(a kosárba pillantva.)
Ah! mily gyönyörü vadvirágok! Add
nekem, Erzsike! Kérlek, add nekem!
Erzsike.
Ohó!
Ezt nem a te számodra szedtem.
Ferike.
Hát
kinek?
Erzsike.
Bizony
kitalálhatnátok... hanem persze, a sok játék között elfeledtétek,
hogy ma van a jó öreg nagymama nevenapja... Ő, szegény, mióta oly
nagy beteg volt, ki nem mehet a szobából, pedig annyira szereti a
virágokat! Én megemlékeztem erről s gyüjtöttem egy szép bokrétára
valót. Ti is megtehetnétek!
Berti.
Meg
is tesszük... mi hárman kötünk egy nagy koszorut. De hol találunk
annyi virágot?
Erzsike.
A
várrom aljában, a domboldalon találtok eleget.
Berti.
Menjünk!
Lujza, Ferike! jertek hamar! (Megindulnak.)
Lujza
(hirtelen megállva.)
Igen... de... épen csak a romoknál
találhatunk virágot?
Ferike.
Nem...
ne menjünk a romokhoz!
Erzsike.
Hahaha!
Féltek, ugy-e! Multkor a vén Sára asszony beszélt holmi
kisértetekről, boszorkányokról s ti most féltek! Hahaha!
Lujza.
Kár
nevetni... sokan mondták, hogy már látták...
Ferike.
Igen
bizony... a Bögre Palkó mondta nekem, hogy ő maga is látta a vén
boszorkány-mestert... hosszu szakálla van, egészen ősz, mint egy száz
esztendős ember...
Erzsike
(kaczagva.)
Gyönyörü vitézek vagytok, mondhatom! És
te is félsz, Berti, te, a legnagyobb közöttünk? Hahaha!
Berti.
Nem
félek biz én! Szép is volna, ha ilyen meséket elhinnék! Menjünk!
(Kézen fogja Lujzát és Ferikét s mindhárman távoznak.)
II. JELENET.
Erzsike, később Mezei.
Erzsike.
No,
csak hogy végre elmentek... most nem háborgat senki, szépen
megköthetem a bokrétát. Az igaz, hogy ez mindössze is édes kevés...
de legalább annak jele lesz, hogy hálás vagyok a sok jóért, melyben
engemet, szegény árvát, e házban részesítenek. (Leül a ház előtti
padra és bokrétát köt.) Ki tudja, mi lett volna belőlem, ha a jó
Gábor bácsi nem könyörül rajtam... soha sem fogom eléggé
meghálálhatni. (Elmerengve kötözgeti a bokrétát.)
Mezei
(kezében hirlappal jön a házból.)
Még mindig nincs békesség,
minden nap csatákról hoznak hirt az ujságok és bizony még
megeshetik, hogy itt a mi vidékünkön is lesz csata, mert vitéz
hadseregünk közel táboroz s a legjobb ut épen a mi falunkon
vezet keresztül... Persze... csak az a kérdés, nem fog-e az ellenség
hamarább ide érkezni, mert az már közelebb van, itt a szomszéd
faluban... Teringettét! Az gonosz mulatság volna, ha egy csapat
ellenséges tiszt ütne tanyát a házamban s kényszeritenének, hogy
vendégeljük meg őket... Ezer villám!
Erzsike
(ijedten föltekint.)
Jaj, ki van itt? (Észreveszi Mezeit és
iparkodik elrejteni a virágokat.)
Mezei.
Hát
te mit csinálsz itt? Mit rejtegetsz?
Erzsike.
Én...
én... semmit, bácsikám!
Mezei
(szigoruan.)
Dehogy semmit. Láttam, hogy valamit dugdostál a
kosárba. Valami helytelen csinyen töröd a fejedet, ugy-e? Azért
rejtegeted.
Erzsike.
Oh
dehogy, kedves Gábor bácsi! Nem azért rejtegettem, mintha rosszat
akarnék... csak egy kis meglepetést akartam szerezni a jó
nagymamának... egy kis bokrétát akartam kötni nevenapjára.
(Mutatja a virágokat.)
Mezei
(még mindig szigoruságot erőltetve.)
Kell is a nagymamának
bokréta...! haszontalan időtöltés... inkább tanulnád a leczkédet.
Erzsike.
Már
megtanultam, Gábor bácsi... és tudom, a nagymama szivesen veszi, hogy
megemlékezem róla... tudom, Gábor bácsi sem mondta komolyan.
Mezei.
Bohó
beszéd! Mit tudod te, komolyan mondtam-é vagy sem?
Erzsike.
Tudom
bizony!... Oh, nem vagyok ám én olyan együgyű leányka, hogy ne
tudnám, milyen nemes szivü az én jó Gábor bácsikám. Hiába mutatja,
hogy olyan szigoru... mikor már tiz év óta elhalmoz jóságával. Épen
tiz éve, hogy egy borzasztó éjszaka az a szerencsétlenség történt,
távol innen, s én mint három éves gyermek idegenek közt, elhagyottan
maradtam és senki sem akart a szegény árván könyörülni! És ekkor a
Gondviselés odahozott egy idegen utast, ki magához fogadott, ide
hozott és fölnevelt, mint édes gyermekét... És tudom, hogy nem
haragudhatik, ha jelét akarom adni hálámnak! (Meghatottan megragadja
Mezei kezét s megcsókolja.)
Mezei.
No
no... Mire való ezt elmondani... ugy is tudjuk... csak nem
hagyhattalak ott, a hol senki sem akart magához fogadni? Elég nagy a
házam, elférsz te is köztünk. No, nem szeretem a könyeket...
Aztán... ha már belefogtál, hát csak készitsd el a nagymamának azt a
bokrétát. (El.)
Erzsike
(örömmel.)
Tudtam én, hogy nem mondta komolyan. Oh, olyan
jó, olyan nemes szivü s engemet igazán szeret, bármily szigorunak
mutatja is magát. Igy ni! Mindjárt kész a bokréta. (Kivül nagy zaj és
kiáltozás hallatszik.) Mi ez? Mi történhetett ott?
III. JELENET.
Erzsike,
Berti, Lujza, Ferike rémült kiáltozással rohannak be;
később
Ambrus, egy öreg vándor.
Erzsike.
No,
no! Mit sikoltoztok, mit ijedeztek oly nagyon?
Berti.
Jaj, Erzsike... ha láttad volna!
Erzsike.
Kit! Mit! Beszéljetek már!
Lujza.
Hát... amint a várromok felé mentünk, egyszerre elénkbe
toppant az ijesztő...
Ferike.
Igen,
az a vén boszorkánymester... egészen olyan, a milyennek a Bögre Palkó
leirta...
Erzsike.
Ejnye,
nem szégyenlitek, hogy ilyen bolondságot beszéltek? Jöjjetek velem,
mindjárt meglátjuk, mitől ijedtetek meg.
Berti,
Lujza, Ferike, (sikoltva Erzsike mögé bujnak).
Jaj már itt
van, már itt van!
Ambrus
(egy öreg, hosszu, ősz szakálu férfiu, oldalán kis táskával,
botra támaszkodva, fáradtan vánszorog be.)
Nem tudom, mért
futnak előlem oly rémülten ezek a gyermekek! Hiszen én magam inkább
félek másoktól, hogysem én bántanék valakit... örvendenék, ha magam
menekülhetnék a bajból. (A gyermekekhez.) Kedves gyermekek, mért
futtok előlem? Nem bántalak; én egy szerencsétlen öreg vándor
vagyok s még én kérem a jószivü emberek támogatását.
Erzsike
(előbbre lépve.)
Akkor itt épen jó helyen jár... csak jöjjön
közelebb, már nem félnek ezek a bohó gyermekek. (A gyermekekhez.)
Lássátok, milyen bolondság volt megijednetek. - Üljön ide le a padra,
jó öreg! látom, hogy nagyon fáradt, bizonyosan messziről jön?
Lujza.
Akkor
bizonyosan meg is éhezett... itt van még egy darabka kalács a
zsebemben... nem sok... de szivesen adom. (Odanyujtja.)
Ferike.
Nekem
meg van egy almám... tessék... (Átadja.)
Ambrus.
Köszönöm,
jó gyermekek... Valóban, nagyon fáradt vagyok... kissé majd
megpihenek... aztán majd folytatom utamat...
Erzsike.
Oh,
ilyen fáradtan akarna tovább indulni? Az nem lehet! Jöjjön be a
házba, szivesen meg fogják engedni, hogy bent kényelmesen
megpihenjen.
Ambrus
(hirtelen.)
Nem, nem! Isten mentsen!
Erzsike
(csodálkozva.)
Mért nem? Mitől fél?
Ambrus.
Kedves
jó leányka, nagyon szomoru történet volna az, ha elmondanám! Hosszu
vándorlásból vagyok most utban hazafelé... (csüggedten) s eredmény
nélkül, vigasztalás nélkül térek haza szegény beteg leányomhoz... a
félországot bejártam, mindenütt keresve a nyomot... de hasztalan!
No, de nem akarlak ezzel busitani, ez egy igen szomoru családi
történet. Elég azt tudnod, hogy vándorlásaim között erre a vidékre
tévedtem s az ellenség táborában azt hitték, hogy valami
átöltözött kém vagyok s elfogtak, vallattak, fenyegettek, hogy
agyonlőnek s ki is mondták rám a halálos itéletet, mert hiába
mondtam, hogy én csak egy szegény öreg vándor vagyok, aki megtört
szivvel csak azért igyekszem haza, csöndes falucskámba, hogy ott örök
nyugalomra hajthassam le fejemet! Nem hitték, elfogtak... de őröm
jószivü katona volt, észrevétlenül megoldotta kezemen a
bilincset és szöknöm engedett. Sietve menekültem... azonban csakhamar
észrevettem, hogy üldöznek... Az erdőkön keresztül jöttem s ha
eljuthatnék a mi hadseregünk közelébe, akkor mentve volnék... messze
már nem lehet, hallottam, hogy ama nagy erdőn tul már a mi katonáink
vannak. De most nem birok mindjárt tovább menni, nagyon ki vagyok
merülve... el kell rejtőznöm valahová... A házakba, kedves gyermekem,
nem mehetek be, mert üldözőim nemsokára itt lesznek s akkor nemcsak
nekem volna bajom, hanem szüleiteket is iszonyuan büntetné a
kegyetlen ellenség.
Erzsike.
De
akkor itt sem tanácsos sokáig maradnia. Tudok én egy jó rejteket, ott
nem fogja keresni senki... estig ott pihenhet, azután majd megmutatom
az utat, melyen leggyorsabban menekülhet tovább... jól ismerem
a járást ezen a vidéken. Jőjjön hamar!
Ambrus.
Az
ég áldjon meg, kedves jó leányka. Bizom benned, vezess tehát!
Lujza.
Mi
pedig megyünk virágot keresni a nagymamának. Most már nem félünk
magától, öreg bácsi.
Berti.
Hiszen
én nem is féltem... nem biz én... csak Ferike miatt szaladtam... nem
akartam magára hagyni. (Mindnyájan el.)
IV. JELENET.
Mezei, később Bumbum strázsamester és katonák.
Mezei
(a házból kijöve.)
Mintha idegen hangot hallottam volna
itt... már azt hittem, rátörtek a házamra. Nem hiába emlegettem
elébb a farkasokat - már itt vannak. Amint az imént az ablakból
kinézegettem, láttam ellenséges katonákat bevonulni a faluba...
jókora csapat volt s azt hiszem, majd jön még több is. Olyan
fürkészőleg, kémkedve nézegettek jobbra-balra, mintha keresnének
valamit... bizonyosan félnek, hogy már a mi magyar seregünkből
van itt egy csapat. Bár csak volna! De nini! épen jönnek!
Bumbum
(torzonborz katona, többed magával belép.)
Itt kell lennie,
okvetetlenül itt van... ahá! Egy urat látok. Hallja-e, maga e ház
gazdája?
Mezei.
Az
vagyok. Mit akarnak?
Bumbum.
Hát
csak szaporán vezesse elő azt a vén gonosztevőt.
Mezei.
Miféle
gonosztevőt?
Bumbum.
Ne
töltsük az időt hiába. Mondták a faluban, hogy ide látták jönni.
Bizonyosan itt van elrejtve, tehát csak ide vele!
Mezei.
Egy
árva szót sem értek az egészből. Valami gonosztevőt keresnek, és épen
itt az én házamban?
Bumbum.
Ugy
van, egy gonosztevőt, egy rettenetes gonosztevőt! Tegnap fogtuk el
táborunkban, s ma reggel akartuk főbe lőni. De azt hiszi, hogy
bevárta a vén gonosztevő! Dehogy várta! Mikor reggel elő akartuk
vezetni a sátorból, hol fogva volt, - hát hűlt nyoma! Megszökött!
Mezei
(nevetve.)
Ezt ugyan okosan tette.
Bumbum.
Milliom
kartács! Dehogy tette okosan! Pifpaf kapitány rettenetes dühös lett s
igy szólt hozzám: »Hallja-e, Bumbum, magára volt bizva a
fogoly őrizete, maga pedig bizonyosan részeg volt és elaludt; most
tehát keresse s ha estig vissza nem hozza, magát lövetem főbe.«
Engemet, érti-e, uram? Meg kell tehát találnom ezt a vén
gonosztevőt, habár a föld alá bujt is. Meg vagyok bizva, hogy ha
ráakadok s mások rejtegetik és nem akarják kiadni, ezeket is fogjam
el. Pedig háborus időben, ha valakit elfogunk, annak csak annyi marad
meg az életéből, hogy egy miatyánkot imádkozhatik, aztán püff! agyon
puffantjuk.
Mezei.
Ohó!
Ez már komoly dolog.
Bumbum.
Nem
is tréfa. Tehát csak adja elő a vén gonosztevőt, sietős a dolgom. Egy
kettő! Előre!
Mezei.
Menydörgettét!
Hová előre? Mondtam már, hogy nem tudok semmit a maguk
gonosztevőjéről.
V. JELENET.
Előbbiek, Berti, Lujza, Ferike, később Erzsike.
Ferike
(kezében virágokkal, a katonákat megpillantva, megijed s elejti a
virágokat.)
Jaj! idegen katonák!
Lujza.
Bizonyosan
azt a jó öreget keresik.
Bumbum.
Micsoda?
Kicsoda? Jó öreg? Miféle jó öreg, he?
Berti
(sugva.)
Az Istenért, Lujza! Elárulod szegényt!
Bumbum.
No's,
csak ki vele! Semmiféle sugdosás, hanem beszélj szaporán. Miféle öreg
embert emlegettél?
Lujza
(megzavarodva.)
Én... én... senkit... az az csak Erzsike...
nem tudom... semmit sem tudok...
Bumbum.
Ahá!
szeretnéd eltagadni? Az nem fog sikerülni! Hát az az Erzsike kicsoda?
Hol van? Ha ő jobban tudja, először őt fogjuk vallatni.
Mezei.
De
most már magam is szeretném tudni, mi van a dologban. Ah, épen jön
Erzsike!
Erzsike.
Parancsol
bácsikám?
Bumbum.
Nem
a bácsikám, hanem én! Ide közelebb, aztán feleljen, de igazat mondjon
ám, akkor nem lesz semmi baja; ne féljen!
Erzsike.
Félni?
nem is félek én.
Bumbum.
Nem?
Annál jobb. Tehát szaporán mondja meg bátor kisasszonykám, hol van az
a vén gonosztevő, akit itt rejtegetnek? Semmi tagadás, mert már
mindent tudok.
Erzsike.
Ha
mindent tud, akkor nem szükséges beszélnem.
Bumbum.
Milliom
kartács, de igen is szükséges! Tudni akarom, hol van az az öreg
ember.
Erzsike.
Oh,
az jó helyen van.
Bumbum.
Nem
az a kérdés, jó helyen van-e, hanem hogy rögtön ide vezesse őt.
Erzsike.
Azt
nem teszem...
Bumbum.
Nem?
Majd meglátjuk! (Mezeihez.) Uram, ön tudja, hogy háboruban nem sokat
czeremoniázunk. A ki szökevényt, kémet vagy más efféle
gonosztevőt rejteget, maga is börtönbe kerül. Rögtön elfogatom és
elhurczoltatom önt és mindenkit, a ki e házban lakik, ha elő nem
adják azt az embert, akit keresek. E kis leány önhöz tartozik, tehát
parancsoljon neki, különben jaj mindnyájuknak!
Mezei.
Édes
Erzsikém... ez nagyon komoly dolog, - ha tudsz valamit arról a
szökevényről, szólj!
Erzsike.
Oh,
kedves Gábor bácsi, az lehetetlen! Hiszen meg akarják ölni azt a
szegény jó öreget.
Bumbum.
Igen
is meg, mihelyt megcsiptük a vén gonosztevőt.
Erzsike.
Nem,
ő nem lehet gonosztevő! Olyan tisztes, olyan szelid jó öreg ember s
olyan szerencsétlennek látszik! Őt ártatlanul üldözik!
Mezei
(nagy zavarban.)
Kedves leányom... mi azt nem tudhatjuk... ha
ártatlan, akkor nem lesz semmi bántódása... de lásd... engemet s az
egész családot roppant veszélybe döntesz...
Erzsike
(meghatottan.)
Oh Istenem, de hát mit tegyek! Gábor bácsi,
édes Gábor bácsi, hiszen az lehetetlen, hogy egy ártatlan öreg embert
átadjunk e kegyetlen katonáknak, kik meg akarják őt ölni! Oh, mondja,
ha bácsikámat kérte volna a szegény öreg, hogy mentse meg őt üldözői
elől, kiadná most az ellenségnek? Nem, az nem lehet!
Mezei
(zavartan.)
Persze... persze... de mi lesz majd velünk!
Elhurczolnak s a felbőszült ellenség rajtunk áll boszut... mi lesz a
szegény öreg nagymamával! a gyermekekkel! Elvesztünk!
Erzsike.
Hát
biztos halálra szolgáltassunk ki egy szegény öreg embert! Oh Istenem!
mit tegyek! Ha szólok, vesztét okozom annak a szelid aggastyánnak! Ha
nem szólok, veszélybe döntöm jóltevőimet!
Bumbum.
No,
elég a fecsegésből. Megtudom-e, hol van a szökevény, vagy nem?
(Erzsikéhez.) Utoljára kérdem, hol rejtőzik az öreg ember?
Erzsike
(könyeit letörölve.)
Gábor bácsi, azt fogom tenni, amit
parancsol! Megmondjam, hol van a szegény menekült?
Mezei
(miután sokáig küzködött magával.)
Nem!
Bumbum.
Nem?
Jól van! Ha szép szóra nem hallgattak, majd máskép beszélünk.
Mindenki, aki e házhoz tartozik, fogoly! (A katonákhoz.) Egyik csapat
ezt a házat fogja őrizni, hogy senki se mehessen ki; a másik
csapattal majd megkeresem a szökevényt. Közel kell lenni s majd
előbuvik magától is, mert senki sem fogja értesithetni, hogy már itt
várjuk őt.
Erzsike
(ijedten.)
Oh Istenem!
Bumbum.
Ugy-e
erre nem gondoltunk? Dejszen, ilyen kis leány nem jár túl a Bumbum
strázsamester eszén. Mindjárt elrendezem a dolgot! (Katonáihoz megy
és halkan beszél velök.)
Berti
(gyorsan Erzsikéhez lép és sugja.)
Erzsike, ne csüggedj!
Vigyázz reám, s majd ha én szaladok, siess utánam, beszökünk a házba,
az ajtót hamar becsukjuk s a hátsó kis kertajtón menekülünk a
szabadba. Tehát vigyázz! (A háttérbe megy, kifelé néz és hirtelen
nagy ujongással kiáltja:) Éljen! Éljen! Itt jönnek a mi vitéz
honvédeink! Ide, ide, kapitány ur! Csak ide hamar!
Bumbum
(katonáival együtt ijedten kapkodva.)
Micsoda? Kicsoda? Itt
az ellenség? Hol vannak? Közel vannak? (A háttérbe mennek és
nyugtalanul fürkészgetnek.)
Berti
(Erzsikéhez.)
Most jőjj gyorsan! (Befutnak a házba.)
Bumbum
(miután sokáig nézegetett szét.)
Mit fecsegtél te semmire
való kis ficzkó, he? (Keresi Bertit.) Hová lett a fiu! Hát a kis
leány? Ezer milliom kartács és bomba! Megszöktek! Utánok!
(Mezeihez.) Uram, ön fejével lakol, ha e gonosz gyermekeket azzal a
vén gonosztevővel együtt meg nem találom. (A katonákhoz.) Ketten itt
maradtok és őrzitek ezt az urat és a házat... senkit se bocsássatok
ki. Ti többiek velem jöttök, fölkutatjuk az egész környéket, és
elfogjuk a szökevényeket. Rettenetes bosszu vár mindnyájatokra!
(Sietve elrohan, a katonák utána, csak kettő marad hátra.)
Mezei
(felfohászkodva.)
Oh kegyelmes Isten, oltalmazd meg az
ártatlanokat!
(A függöny legördül.)
MÁSODIK FELVONÁS.
(Bolthajtásos, ódon, omladványos terem a háttérben; jobbra, balra kőpad.)
I. JELENET.
Erzsike, majd Ambrus.
Erzsike
(kezében kosárkával lihegve jön be az oldalajtón.)
Jaj, alig
lihegek. Már azt hittem, soha sem jutok föl idáig... sokszor voltam
már itt, de az ut soha sem tünt fel oly hosszunak, oly meredeknek,
mint most... Persze, mert máskor kényelmesen sétálva jöttem, ma
pedig futottam, folyvást rettegtem, hogy már sarkamban vannak
üldözőim, mert az bizonyos, hogy üldöznek. Szerencsére nem látott
senki, mikor a várrom felé kanyarodtam, pedig az erdő-csősz házánál
kissé időznöm is kellett... eszembe jutott, hogy a szegény jó öreg
itt a rejtekben egész nap éhen-szomjan van; kértem a csősznétől egy
kis kenyeret, szalonnát, meg egy kis borocskát; szükségből ez is jó,
csak nyugton maradhassunk az ellenségtől... De én hiszem, hogy addig
nem találnak reánk, mig a derék Berti eljár a dolgában. Derék
fiu! oh Istenem, csak sikerülne terve! - Most azonban vigasztaljuk
meg a jó öreget. (A háttérben levő ajtóhoz lépve.) Pszt! Bácsi! Öreg
bácsi! Én vagyok itt! Kijöhet.
Ambrus
(a pinczéből előjöve.)
Te vagy, kedves gyermek? Tehát igazán
nem feledkeztél meg rólam?
Erzsike.
Oh,
hogy gondolhatott ilyet! Hiszen megigértem, hogy visszatérek.
Ambrus.
Jó
szándékodban nem kétkedtem, de féltem, hogy valami akadály jő közbe.
Erzsike
(félve, sóhajtva.)
Jó öreg, ha tudná, mennyire eltalálta!
(Fenn.) Legyen nyugodt, bácsika. Ime, hoztam egy kis ennivalót is;
tudom, megéhezett és megszomjazott a hosszu várakozásban. Nem valami
pompás csemege, amit hoztam, de hamarjában nem kaphattam
egyebet. (Kirakja a kenyeret, bort stb. a kőpadra.) Tessék!
Ambrus
(megcsókolva Erzsikét.)
Édes jó leányka! Mily nemes szivü
vagy! Mivel háláljam meg én szegény üldözött ennyi jóságodat!
Erzsike.
Oh,
soha se gondoljon arra. Ime, egy kis borocska majd megerősiti. Tudom,
megfázott itt ebben a sötét pinczében.
Ambrus
(eszik, iszik.)
Nem valami mulatságos hely, az igaz... de az
üldözöttnek az a legjobb hely, a hol rá nem találnak. De hát mondd
csak, kedves leányom, hol vagyunk mi most tulajdonképen?
Erzsike.
A
sólyomvári romok alatt. Nagy várkastély volt ez hajdanában, de már
kétszáz esztendő óta romokban hever. Mindenféle meséket beszélnek
róla, a falu népe nem is mer ide jönni, mert azt hiszi, hogy itt
kisértetek, boszorkányok tanyáznak. Nekünk gyermekeknek a nevelő ur
megmagyarázta, hogy ez csak mese s ezért sokat jártunk ide
játszani; az egész várban már csak ez a pincze van épségben s hiszem,
hogy itt senki sem fog minket keresni.
Ambrus.
De
most, kedves gyermekem, ideje már, hogy haza menj. Esteledni kezd, -
otthon aggódni fognak miattad. Még egyszer magyarázd meg nekem az
utat, a mely a nagy erdőn keresztül a magyar táborba vezet... majd
oda találok én magam is - te pedig menj haza, jó leánykám.
Erzsike
(busan és zavartan.)
Haza... oda többé nem mehetek...
Ambrus
(meghökkenve.)
Nem mehetsz többé haza? És miért?
Erzsike.
Majd
később mindent megmondok... most csak maradjunk itt csöndesen...
talán még jóra fordul minden.
Ambrus.
Még
jóra fordul? Tehát valami baj történt?... és talán épen miattam? Ah,
most már mindent sejtek! Boldog Isten! Tehát nemcsak magam szenvedek,
hanem másokat is magammal rántok a szerencsétlenségbe! Ugy-e,
üldözőim ideérkeztek s megtudták, hogy házatok előtt pihentem...
kutattak... és most üldöznek tégedet is... talán még a többi
házbelieket is? Ugy-e, ez az? (Erzsike zavartan hallgat.) De én ily
áldozatot el nem fogadhatok... én már öreg vagyok, kevés van hátra
életemből s nem engedhetem, hogy miattam mások szenvedjenek! Nem,
semmi esetre sem! Megyek és átadom magamat üldözőimnek; téged pedig,
jó gyermek, az Ég áldása fog kisérni nemes szándékodért! Isten veled!
(Indul.)
Erzsike.
Nem,
nem! Nem szabad innen távoznia... azzal rajtunk már ugy sem
segithetne... (Hirtelen elhallgat és figyel.) Lépteket hallok...
kardcsörgést... Istenem! Bizonyosan a katonák jönnek... Gyorsan,
menjünk a belső pinczébe, ott sötét van, oda talán nem fognak merni
bejönni. (A háttérben levő ajtón elsietnek. Erzsike a kosarat magával
viszi; de a boros palaczkot a kőpadon felejti.)
II. JELENET.
Bumbum
(egymaga jő s félénken körülnéz.)
Senki... épenséggel
senki... pedig az imént megesküdtem volna, hogy beszédet hallottam
innen... és bizonyos, hogy itt van a szökevény. Ráijesztettem az öreg
biróra, hogy fölgyujtatom a falut, ha elő nem teremtik a
szökevényt... ki is sült mindjárt, hogy látták ide, e romok felé
jönni... de az ostobák semmi szin alatt nem akartak ide jönni
kutatni, azt mondták, hogy már esteledik, itt pedig kisértetek és
boszorkányok járnak. Hahaha! Bolond beszéd! És az én ostoba katonáim
elhitték, ők sem akartak feljönni; azt mondták, hogy ők majd lent a
romok alatt őrködnek, menjek föl magam, ha nem félek... (Borzongva.)
Nem is félek... csakhogy itt nagyon hideg van... ugyan kitől
félnék?... van kardom, pisztolyom... ámbár... azt hallottam... hogy
kard és golyó nem fog a szellemeken. Brr! Igazán nagyon hideg van
itt... és olyan csöndes... Eh! bátorság, Bumbum! Kicsufolnának
katonáid, ha megretirálnál, mikor még semmit sem láttál. Itt még egy
ajtót látok, - hátha ott rejtőzik a szökevény? (Megpillantja a boros
palaczkot.) Nini, itt meg egy palaczk, félig tele borral! Most már
bizonyos, hogy itt van! Oh! a bort nem szokás igy elhagyogatni, azt
én tapasztalásból tudom. Elbujt a gonosztevő s borát itt
felejtette... nagyon okosan tette, ez kissé meg fog erősiteni.
(Iszik.) Igy ni! Most sokkal bátrabbnak érzem magamat. Okvetlenül itt
e másik ajtó mögött lappang... Bumbum! milyen dicsőség lesz, ha
egymagad elfogod! (Megindul az ajtó felé, de hirtelen megáll.) Hm!
talán mégis fölösleges az ilyen tulságos bátorság. Hátha az a vén
ember nem is igazi vén ember, hanem csak álarczot visel s valami
markos fiatal legény? Jobb lesz biztositani a győzelmet... előhivom
legényeimet... hadd jusson nekik is a dicsőségből. (El.)
III. JELENET.
Ambrus, Erzsike (a pinczéből előjőve.)
Erzsike
(óvatosan körülnézve.)
Elment... egyelőre nincs veszedelem,
de itt többé nem maradhatunk, kétségkivül segítségért ment...
menekülnünk kell.
Ambrus
(a kőpadra ülve.)
Most már lehetetlen, körül vagyunk véve.
Itt maradok s bevárom sorsomat; te pedig menj haza, jó gyermek... ha
egyszer engemet megtaláltak, akkor bizonyosan nem fognak bántani
tégedet és szüleidet.
Erzsike
(sóhajtva.)
Szüleimet? Ah! nekem nincsenek szüleim... csak
kegyelemből tartanak e nemesszivű emberek.
Ambrus
(részvéttel.)
Tehát árva vagy, szegény leányka!
Erzsike.
Oh,
még az árvánál is szegényebb vagyok... oly rég történt, hogy én nem
is emlékezhetem rá; csak Gábor bácsi, aki magához fogadott, beszéli,
hogy egykor távol vidéken utazott s egy faluba érkezett, hol valami
baleset történt az én szüleimmel, kik szintén utasok voltak... ott
szakadtam el tőlök, senki sem akart rólam gondoskodni s igy a jó
Gábor bácsi magához vett és idehozott.
Ambrus
(izgatottan fölkel.)
Nagy Isten!... Lehetséges volna-e! Mondd
csak kedves gyermekem, mikor történt az?
Erzsike.
Tiz
vagy tizenegy éve... én akkor alig voltam három éves.
Ambrus
(növekvő izgalommal.)
Igen, ugy van, egészen ugy van! Oh
mindenható, engedd, hogy sejtelmem teljesüljön s most, mikor már
csüggedten, minden reményt elvesztve indultam haza, most megtaláljam,
a kit annyira kerestem. (Erzsike bámulva néz.) Mondd, nincs valami
emléked szüleidtől?
Erzsike.
Nincs
egyéb, csak egy kis arany tokocska, mely selyemszalagon a nyakamon
függött... egy arczkép van benne...
Ambrus
(mohón.)
Igen... igen; hol van? Hol van?
Erzsike
(nyakáról egy kis medaillont levéve.)
Ime, ez az, mindig
magammal hordtam!
Ambrus
(lázas izgatottsággal fölnyitja a medaillont.)
Oh, hála
néked Istenem! Ő az, ő az! (Szenvedélyesen megölelve Erzsikét.) Ő az!
az én kis unokácskám, a kit elveszettnek hittünk!
Erzsike
(bámulva.)
Nem értem...
Ambrus
(könyeit törölve.)
Mindjárt... mindjárt megérted... csak
szólni tudjak az örömtől... Nézd, nézd ezt az arczképet... ez az én
leányom, a te édes anyád! Te az én unokám vagy!
Erzsike
(örömsikoltással.)
Nagy Isten! Lehetséges-e! Oh, nem merem
hinni!
Ambrus.
De
igen, édes leányom, ugy van... ime ez arczkép, melyet annyi éven át
hordtál magaddal, ez édes anyádnak fiatalkori arczképe, én magam
vettem hozzá e kis arany tokot s aztán nyakadba füztük. Nem lehet
többé kétség, te az unokám vagy!
Erzsike
(hévvel megölelve az öreget.)
Oh Istenem, mily boldog vagyok!
Tehát nem vagyok többé árva, van nagyapám, van mamám... mert ugy-e,
él még kedves jó mamám, ugy-e?
Ambrus.
Él!
és ha visszanyer tégedet, egyetlen gyermekét, a boldogság uj erőt fog
neki adni. Mert tiz év óta bánat és könyek között élt s mindig
siratott tégedet, szegény elveszett gyermekem! Tiz éve, hogy egy szép
nyári napon veled, ki akkor még kicsike baba voltál, mamád hosszabb
utra indult. A Tiszán törékeny réven kellett átkelni s épen nagy
szélvész dühöngött... a gyarló komp fölborult s a mi rajta volt,
minden a vizbe merült. Mamád nem tudott uszni, görcsösen
megkapaszkodott egy deszkába, de esése közben tégedet kiejtett
kezéből. A viz messze sodorta s már eszméletlen volt, midőn a
parton tanyázó halászok kifogták. Több napig beteg volt s midőn végre
fölkelhetett, rögtön megindult, hogy kutassa, valjon tégedet nem
mentett-é ki valaki a hullámokból. De hasztalan kérdezősködött, - a
part mentén levő falvakban semmit sem tudtak rólad s szegény mamád
kétségbeesetten tért haza. Atyád ekkor már nem élt és én vállaltam
magamra, hogy bármily agg vagyok, fölkereslek, ha még életben vagy.
Összejártam az egész Tiszavidéket s annyit végre meg is tudtam egy
faluban, hogy egy házaló ember hozott egyszer oda egy kis leányt s
mivel a gyermeket senki sem akarta magához fogadni, egy épen
keresztül utazott idegen ur magával vitte.
Erzsike.
Igen,
a jó Gábor bácsi!
Ambrus.
Igen,
de a faluban nem tudta senki, ki volt ez az idegen ur és hová való!
És azóta többször utra keltem, bejártam az ország nagy részét s
mindenféle más módokon is kutattam, de hasztalan. Most épen egy
utolsó vándorlásról voltam hazatérőben s azt hittem, megint csak a
régi szomoru hirt viszem meg mamádnak, hogy gyermekét nem
fogja soha megtalálhatni, midőn ime a Gondviselés ide hozott s
megtaláltalak, kedves jó gyermekem! (Megöleli.)
Erzsike.
Oh
nagyapácska! Siessünk, menjünk kedves mamámhoz! Oh, mennyire fogom
szeretni, mily boldog leszek!
Ambrus.
Igen!
(Indul, de hirtelen megáll.) De hogyan jutunk el innen! Körül vagyunk
fogva! Oh, mily szerencsétlen végzet, hogy az ellenséges táborba
kellett tévednem és hogy ott valami veszedelmes kémnek
nézzenek! Most, midőn annyi hányatás után czélhoz értem volna, most
egyszerre sujt ily veszedelem!
Erzsike
(figyelve.)
Jóságos ég! Lépteket hallok... jönnek...
rejtőzzünk el, ott talán nem fognak keresni! (El mindketten a
pinczébe.)
IV. JELENET.
Lujza kezében egy kis lámpással, Ferike, nagy bottal.
Ferike
(félénken lépegetve.)
De Lujza... még messzire kell
mennünk...? én nem megyek tovább...
Lujza
(a lámpást a kőpadra téve.)
Nem megyünk tovább... nem is
mehetünk. Ha itt vannak a romok közt, csak a pinczében lehetnek.
Ferike.
De
hiszen látod, hogy itt nincs senki... menjünk vissza...
Lujza
(szintén félénken nézegetve körül.)
Dehogy... ha már idáig
jöttünk... csak nem mehetünk mindjárt vissza... azt igérted, hogy nem
fogsz félni s mégis ugy látom, mintha reszketnél...
Ferike.
Oh
dehogy... én nem félek, dehogy félek! Hanem te... te reszketsz
nagyon.
Lujza.
Oh...
az csak a hidegtől van... nagyon fázom...
Ferike.
Én
is csak azért reszketek... hanem - - - hanem az bizonyos, hogy ha nem
a mi kedves Erzsikénkről volna szó, mindjárt megszökném innen.
Lujza.
Hiszen
én se mondom, hogy ide jöttem volna, ha nem Erzsikéről van szó... de
meg kell tennem, mert a mi gondatlan fecsegésünk okozta az egész
bajt. Ha akkor nem szólunk, azok a csuf katonák nem tudták volna meg,
hogy az a szegény öreg itt van s Erzsike rejtette el. Láttam, hogy
Erzsike ide vezette s bizonyosan itt vannak még, mert a várhegy alján
leskelődnek a katonák. Nekünk tehát most segítenünk kell, hogy
jóvátegyük hibáinkat.
Ferike.
Igen,
de mit tehetünk?
Lujza.
Majd
meglátjuk, csak elébb beszélhessünk Erzsikével... Én olyanformát
gondoltam, hogy mi ketten majd a romok másik oldalára lopózunk és ott
egy kis zajt ütünk; a katonák oda fognak sietni, Erzsike s az öreg
pedig a sötétben ezalatt elszökhetnek. - Bizonyosan itt a pinczében
rejtőznek. Várj meg itt, bemegyek és beszélek velök. (Az ajtó felé
indul.)
Ferike
(szepegve.)
Nem, ne menj; én nem maradok itt egymagam...
inkább kiálts, hogy jőjjenek ki.
Lujza.
Jól
van. (Az ajtóhoz lépve.) Erzsike! Erzsike! Jőjjetek ki! Mi vagyunk:
Lujza és Ferike. (Kivülről kardcsörgés hallatszik. Lujza
ijedten visszaugrik.) Jaj, a katonák jönnek! Istenem, hova bujjunk?
Hamar, ide e kőpad mögé. (Leguggolnak a kőpad mögé.)
V. JELENET.
Előbbiek, Bumbum.
Bumbum
(belépve, körülnéz.)
De már ez több a kettőnél... megint
nincs itt senki, pedig most már egészen tisztán hallottam, hogy itt
valaki beszélgetett. Ugy látszik, bolonddá tartanak engemet... de már
ezt kikérem... Bumbum strázsamesterrel nem lehet tréfálni. Nini, ott
egy kis lámpás van; azelőtt nem volt, tehát világos, hogy azóta itt
járt valaki, még pedig ember, mert a szellemeknek nincs szükségök
lámpásra. Ohó! azt hitték, hogy engemet rászednek a kisértet mesével.
Haha! Mindjárt meglátjuk. Intettem már legényeimnek, hogy jőjjenek
föl, mindjárt itt lesznek s akkor megcsipjük a gonoszokat. Addig
is kifürkészem, hova bujhattak. (Körülnézeget. Lujza, midőn Bumbum
háttal fordul feléjök, hirtelen fölemelkedik és elfujja a lámpást.)
Nono... már micsoda bolondság ez megint, hiszen igy egészen
sötét van, semmit sem látok ebben az átkozott barlangban.
(Tapogatózva megy körül; midőn a kőpadhoz jut, Ferike a bottal
megüti.) Jaj! Gyilkos! Haramiák! Segitség! (Futni akar.)
VI. JELENET.
Előbbiek, Mezei.
Mezei
(lámpással kezében.)
No no, mi baj? Mitől ijedt meg annyira,
vitéz strázsamester?
Bumbum.
Én...
én nem ijedtem meg semmitől. Ki meri mondani, hogy megijedtem?
Mezei.
Hiszen
segitségért kiabált... valakitől tehát megijedt.
Lujza,
Ferike, (előlépve.)
Mi vagyunk itt, apácska!
Mezei.
Lujza!
Ferike! Mit kerestek ti itt!
Bumbum.
Milliom
kartács! Ti mertetek engemet bolonddá tartani? No hiszen majd
mindjárt rátok kerül a sor. Hanem előbb még ön feleljen, uram! Hogy
jött ön ide, mikor én megparancsoltam katonáimnak, hogy önt a
házban fogva tartsák? Hogy mert ön megszökni? És mit keres ön e
helyen? He?
Mezei
(nyugodtan.)
Legelőször is nem szöktem meg, hanem először
nyakoncsiptem azt a legényt, aki szobám ajtajánál alkalmatlankodott,
földre gyürtem és megkötöztem, aztán épen igy tettem a másikkal a
kapunál. Azért, hogy ősz a szakállam, meg nem ijedek akármilyen
henczegő legényektől.
Bumbum.
Ezer
bomba! Ön merészkedett...
Mezei.
Legyen
nyugodt. Vitézei ott feküsznek a pinczében puha szalmán, nincs semmi
bajuk. - Most pedig megmondom, mért vagyok itt. Megtudtam, hogy itt
keresik azt a szökevényt s bizonyosan itt van az én jó Erzsikém
is. Én tehát tudni akarom végre, hányadán áll ez a dolog. Ha
csakugyan gonosztevő az a szökevény, nem engedhetem, hogy a jó kis
leány szenvedjen miatta; de ha csakugyan ártatlanul üldözik, szégyen
volna, hogy egy gyönge gyermek védelmezze, én pedig otthon
pipázzak. - Megtudom tehát, kicsoda ez az idegen s ha csak azért
üldözik, mert hazámfia s maguk ellenséges katonák, - (pisztolyt von
elő) nem fognak könnyen hozzáférni!
Bumbum
(hátrálva, fenyegetőleg.)
Uram, ön vakmerő... Tudja-e, hogy
harmincz katonával jöttem? Itt vannak mind közel s ha ön ellenállani
mer, kegyelem nélkül lekaszaboltatok mindenkit!
Mezei
(nyugodtan.)
Megteheti, de az ön lelkén szárad a kiontott
vér, mert esküszöm, hogy a hány golyóm van, annyi embert lövök le,
mielőtt ide bejutnak s ha végre meg kell is halnom, de megteszem, a
mit a becsület parancsol. Ha ön vérontást akar, ám legyen!
VII. JELENET.
Előbbiek. Ambrus. Erzsike.
Ambrus
(a pinczéből előlépve.)
Nem, nem, miattam ne folyjon vér!
Bumbum.
Aha!
Előkerült végre! (Mezeihez.) Még egyszer figyelmeztetem, hogy minden
ellenállás hasztalan, ez ember az én foglyom.
Ambrus.
Legyen
nyugodt, megadom magamat. De kimélje e jó leánykát, ki meg akart
engemet menteni; az isteni Gondviselés sugta neki, hogy a
szerencsétlen öreg vándort megszeresse és védelmezze, mert ez
adott alkalmat arra, hogy fölismerjem, megtaláljam benne elveszett
kis unokámat, egyetlen leányom gyermekét, kit tiz év óta
hasztalan keresek!
Mezei.
Mit
hallok? Lehetséges-e? Ön, uram...
Ambrus.
Én
Lenfalvi Ambrus vagyok, e jó leányka nagyatyja. Tiz év óta folyvást
keresem, kutatom unokámat, mert azt megtudtam, hogy a Tiszából
megmenekült s egy jószivü ember, ön, nemes férfiu, magához fogadta.
Most is ily járatban voltam, de már magam sem reméltem sikert. Csak
azért keltem utra, hogy megnyugtassam leányomat, a gyermek anyját,
kit a bánat emészt gyermeke miatt. Már csüggedten haza felé indultam,
midőn szerencsétlenségemre, az ellenséges tábor közelébe
jutottam. Elvették kocsimat, lovaimat, engemet pedig kémnek néztek s
agyon akartak lőni. Menekültem, ide jutottam és áldom a Gondviselést,
mert itt megtaláltam kedves unokámat.
Erzsike
(megölelve nagyatyját.)
És én nem vagyok többé árva!
Mezei.
Alig
tudok magamhoz jönni ámulatomból. De hát igazán... egészen bizonyos?
Ambrus.
Semmi
kétség! Itt van leányom arczképe a gyermek nyakán e kis arany tokban
s majd még jobban is meggyőződhetik ön. Otthon megvan a kis leány
arczképe s ön rá fog ismerni a gyermekre, kit tiz évvel ezelőtt
magához fogadott s kit most önnek kell visszavinni anyjához; ön annyi
jót tett az árvának hitt gyermekkel, hogy még ez utolsó jótettre
fölkérem. Engemet elhurczolnak - talán megölnek! Vigye ön e leánykát
Somfalvára, hol a szegény bús anya epedve várja. Én nyugodtan fogok
meghalni, mert tudom, hogy leányom és unokám boldog!
Mezei
(hevesen.)
Önt nem fogják elhurczolni s ön nem fog meghalni!
(Bumbumhoz.) Láthatja, hogy gyanujok egészen alaptalan; ez öreg ur
nem azért járt az önök táborában, hogy ott titkokat megtudjon. Menjen
tehát Isten hirével!
Bumbum.
Ohó!
Nem addig van a! Ha a szökevény nélkül térek vissza, akkor Pifpaf
kapitány engemet lövet főbe. Igaz-é vagy sem, amit ez az öreg ur
beszél, az nem tartozik reám. Az én föladatom az, hogy elfogjam.
Tehát legyen vége, - egy-kettő, előre! Önöknek nagylelküen
megkegyelmezek, de a szökevénynek velem kell jönnie.
Mezei
(pisztolyt szegezve Bumbumra.)
Nem fog menni, hanem igenis
önt rögtön lelövöm.
Ambrus
(megkapva Mezei karját.)
Nem, ne döntse magát
szerencsétlenségbe miattam!
Bumbum
(mialatt megrettenve hátrál.)
Ellenszegül? Jól van! Mindjárt
meglátjuk... már hallok lépteket, ezek az én katonáim. Ide, ide,
katonák! Gyorsan! El kell fogni, meg kell kötözni ez embereket. (Az
ajtó felé rohan.)
VIII. JELENET.
Előbbiek, Berti, Kardos honvédtiszt, kivont karddal.
Berti
(Bumbum utolsó szavait meghallván.)
Oh, csak lassan. Még mi
is itt vagyunk ám s ha valakit meg kell kötözni, az ön lesz.
Erzsike
(örömsikoltással.)
Itt van Berti! Meg vagyunk mentve! Oh
kedves jó Bertikém. (Megöleli, majd a nagyapát és Mezeit karolja át.)
Nagyapácska, kedves Gábor bácsi, most már meg vagyunk mentve.
Kardos
(katonásan üdvözölve.)
A kis leánynak igaza van, - jó öreg ur
s ön is Mezei ur, nyugodtak lehetnek. Most már mi honvédek vagyunk az
urak itt a faluban. Az ellenséges csapatot, mely itt tanyázott,
huszárjaim szétverték, jó részét elfogták, csak ez az egy jó madár
volt még hátra. (Bumbumhoz szigoru hangon.) Tegye le fegyvereit, ön
fogoly.
Bumbum.
De
hiszen az lehetetlen... én... és egész csapatom.
Kardos.
Tegye
le fegyvereit, vagy védje magát. (Kardjával támadólag indul ellene.)
Bumbum.
Oh,
ké... kérem... tessék. (Lerakja fegyvereit s keservesen sóhajt.) Ez
ugyan szépen sikerült!
Mezei
(Kardoshoz.)
Vitéz hadnagy ur, ön megmentette életünket,
örökké hálásak leszünk érette.
Kardos.
Oh,
csak kis része illet engemet; megmentésüket leginkább e derék fiunak
köszönhetik.
Mezei
(csodálkozva.)
Bertinek? Fiamnak?
Erzsike.
Igenis,
kedves Gábor bácsi; oh én tudtam, hogy beváltja szavát.
Berti.
Az
ugy volt, apácska, hogy mikor ezt a vitéz urat (Bumbumra mutat)
sikerült rászednem és Erzsikével megmenekülnöm, a várhegy aljában
levő csőszházhoz siettünk. Onnan Erzsike ide jött, én pedig felültem
a csősz lovára és elnyargaltam. Ma reggel hallottam apácskámtól, hogy
az erdőn túl már a mi vitéz honvédeink táboroznak. Elhatároztam
tehát, hogy oda megyek segítségért.
Kardos.
Én
épen az erdő szélén czirkáltam csapatommal, midőn e derék fiut
sebesen nyargalva és integetve közeledni láttam. Csakhamar hozzánk
ért, elmondta, hogy nagy szerencsétlenséget akadályozhatunk meg, - mi
tehát ime eljöttünk s örvendek, hogy még épen idejére érkeztünk.
Mezei
(megölelve Bertit.)
Kedves, derék fiam! Ember lesz belőled!
Ambrus
(szintén megöleli.)
Áldásom fog kisérni egész élteden át, jó
gyermek.
Erzsike.
Én
pedig csak azt sugom meg neked, hogy a kit megmentettünk, az nem más,
mint az én kedves, kedves nagyatyám.
Berti
(ámulva.)
Nagyatyád?
Mezei.
Igen.
De a magyarázatokat hagyjuk máskorra, most menjünk e zord helyről
házamba s ott vidám lakománál örvendezzünk a sok viszontagság
szerencsés végének. (Bumbumhoz.) Ön fogoly ugyan, de ne féljen, a
magyar ember nem áll boszut fogoly ellenségén; katonáival együtt
tisztességes bánásban fog részesülni, ha nem tesz kisérletet
megszökni.
Bumbum.
Van
eszem! Hiszen ha a foglyot nem viszem magammal, akkor engemet lövet
főbe a kapitányom; örülök, hogy nem kell visszamennem a táborba,
hanem itt magam lettem fogollyá; aztán, higyjék meg, ha nekem nem
esik bajom, örvendek annak is, hogy ez a derék leányka és az öreg ur
megtalálták egymást. Meglássák, az egészségükért én fogok legtöbbet -
inni és kiáltani, hogy: éljenek!
Mindnyájan
(vigan.)
Éljenek! Éljenek!
(A függöny legördül.)
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
SZEMÉLYEK.
Ilonka, Gábor, rokonuk. Misi, Gábor játszótársa. Lidi, szobaleány. |
Szépen butorozott szoba, a pamlag előtti asztalon könyvek, albumok, jobbról és balról ajtó.
AZ ARANYOS KALITKA.
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
I. JELENET.
Lidi, majd Ilonka és Tivadar.
Lidi,
(a butorokat rendezgeti, törülgeti.)
Végre készen vagyok...
most már jöhet az ifiur... jaj Istenem, csak már itthon volna a
nagyságos asszony, mert bizony már ki nem állom sokáig...
ha az az áldott Ilonka kisasszony nem volna, bizony meg is
szökném. Azt sem tudja az ember, hol a feje, mióta Tivadar urfi
parancsol; pedig hát csak nem nagyobb ur, mint az édes atyja...
Jaj, épen jönnek! (Indul kifelé.)
Tivadar
(Ilonkával belép.)
No's, hát maga mit csinál itt?
Lidi.
A
szobát takaritottam... már készen van...
Tivadar.
Csak
most készült el? Hát eddig mit csinált? Mi? Mindjárt tiz az óra...
Ilonka
(szeliden.)
De, kedvesem, Lidinek más dolga is van...
Tivadar.
Jól
van no, de máskor jobban igyekezzék... most menjen és félóra mulva
hozzon be gyümölcsöt és süteményt. (Lidi el.) Örökké boszantanak
ezek a cselédek. Azt hiszik, hogy mert mamáék nincsenek itthon,
szabad a vásár nekik. És az a semmirevaló postás csak ma hozza ezt a
levelet (egy levelet vesz ki zsebéből), bizonyosan a zsebében
felejtette tegnap.
Ilonka.
Azt
nem hiszem, mert az öreg János bácsi igen pontos ember; inkább a
postán késhetett.
Tivadar
(hevesen.)
Akárhol késett, nincs rendjén. Azt irja Gábor,
hogy ma már megérkezik; minden pillanatban itt lehet. Szerencse, hogy
ki nem kocsiztunk, mert különben ugyancsak szépet gondolhatott volna
rólunk. Azért jön hozzánk, hogy egyszer végre finom uriházban legyen
és előkelő modort tanuljon, ne legyen olyan faragatlan falusi
gyerkőcz, - és megtörténhetett volna, hogy itthon sem vagyunk, mikor
megérkezik, ámbár előre jelentette.
Ilonka
(nevetve.)
Nem lett volna valami nagy szerencsétlenség;
megmagyaráztuk volna neki, hogy történt.
Tivadar.
Persze,
neked minden jó, te semmit sem gondolsz azzal, hogy szüleink rangját
megőrizzük. Hozzád bizony nem is küldték volna Gábort.
Ilonka
(félre.)
Tudnád csak, hogy kerül ide!
Tivadar.
Azt
hiszem, Gábor mamája meg lesz elégedve. Legyen csak Gábor néhány
hónapig az én kezem alatt, majd faragok én belőle embert. Szegény
fiu! Hogy bámult, mikor tavasszal náluk voltunk s elbeszéltem neki,
mi hogyan élünk. (Önelégült nevetéssel.) Persze, nekik az efféléről
fogalmuk sincs, egészen eltemetve élnek ott a hegyek közt.
Ilonka.
De
tele is beszélted a fejét ugy, hogy azóta mamájának nem volt tőle
maradása, mig végre most ide küldi.
Tivadar.
Remélem,
Ilonka, te majd segiteni fogsz; meglásd, nagyon jól fogunk mulatni e
kis vademberen... De kocsizörgést hallok... talán már itt is
van! (Az ablakhoz lépnek.) Csakugyan, Gábor!
II. JELENET.
Voltak. Lidi. Gábor.
Lidi (a
mindjárt utána jövő Gábort bejelentve.)
Berki Gábor urfi! (El.)
Gábor
(igen egyszerü, majdnem kopott ruhában, a távozó Lidi után
fordul.)
Mi tetszik? (Ilonka felé.) Bocsánat, mintha hozzám szólt
volna...
Tivadar
(halkan nevetve Ilonkához.)
Szegényke, azt sem tudja, hogy a
vendéget bejelenteni szokás! (Fenn.) Isten hozott, kedves Gáborom!
(Megöleli.) Remélem, szerencsésen utaztál. Igaz, hugomat nem is
ismered.
Ilonka
(megöleli Gábort.)
Azt hiszem, jó barátok leszünk, ugy-e?
Gábor
(zavartan és ügyetlenül.)
Azt hiszem... nem tudom... no igen,
persze, ha Ilonka kisasszony akarja...
Ilonka
(nevetve.)
Oh te bohó, csak nem fogsz engem kisasszonynak
szólitani? Hiszen rokonok vagyunk!
Gábor.
Igen...
az igaz... ha megengedi...
Tivadar.
Természetesen,
te itt most testvérünk leszesz. De most, kérlek, foglalj helyet
(nagyon ünnepélyesen a pamlaghoz vezeti) és beszéld el nekünk,
hogy vannak kedves szüleid?
Gábor.
Oh
köszönöm, nagyon jól... tegnap épen birka-nyirás volt...
Tivadar
(orrfintorgatva.)
Jól van jól, arra nem vagyok kiváncsi; itt
majd különb mulatságaink lesznek. Képzelem, már alig vártad, hogy
utnak indulhass.
Gábor.
Az
igaz... mióta te ott voltál nálunk, azóta mindig kivánkoztam
hozzátok.
Ilonka.
Nagyon
unalmas ott nálatok ugy-e?
Gábor.
Nem
épen... azaz... régebben bizony soha sem jutott eszembe. Nagyon jól
éreztem magamat, de Tivadartól aztán megtudtam, hogy itt nálatok
minden sokkal szebb, itt kellemesebb az élet, s nem tagadom, nagyon
megörültem, mikor mamácskám végre megengedte, hogy néhány hónapra
ide jöhessek.
Tivadar.
Nagyon
okosan. De most lássunk a dologhoz. Hadd nézzelek. (Körülnézegeti.)
Uram Teremtőm, hogy vagy öltözve! Ebben a ruhában nem maradhatsz
egy perczig sem.
Gábor
(ijedten.)
Mi... Miért? Hiszen ez jó ruha igy hétköznapra...
az ünneplő ruhámat nem viselhetem mindig... nagyon romlik, ha az
ember kint a fűben heverész, fára mászkál.
Tivadar
(nagyon komoly arczczal.)
Kedves Gáborom, mindenekelőtt le
kell mondanod az efféle durva mulatságokról; itt nem fogsz sem a
füben heverészni, sem fákra mászkálni, az nem illik, az csak afféle
parasztgyermeknek való. De ne aggódjál, van itt számodra való
ruha... Elek öcsénknek mamánk uj ruhát hozatott, de Elek nem jön most
haza az intézetből. Ő épen olyan nagy, mint te, a ruha egészen jó
lesz számodra.
Gábor
(zavartan.)
De... kérlek...
Tivadar
(türelmetlenül.)
Ne is beszélj. Tudod, hogy neked most itt
tanulnod kell, mindent meg kell tenned, a mit én mondok. Jőjj,
mindjárt átöltöztetlek.
Gábor
(mindig zavartan Ilonkához.)
De gondolod... szabad... kell?
Ilonka.
Csak
te hallgass Tivadarra. (Kissé gunyosan.) Ha olyan akarsz lenni, mint
ő, nem szabad többé a magad esze szerint cselekedned. De igaz! A
kocsin még valakit láttam! ki az, a ki veled jött?
Gábor
(élénken.)
Az Misi, az én legkedvesebb pajtásom... gondoltam,
hogy ő is itt lehet velem...
Tivadar
(gőgösen.)
Misi... Misi... micsoda, kicsoda az a Misi? Talán
valami parasztfiu?
Gábor
(akadozva.)
Az... vagyis... nem épen... tudod... ugyszólván
testvérem... a dajkám fia, az öreg Borisé, ki most is nálunk van.
Együtt dajkált bennünket.
Tivadar
(vállát vonogatva.)
Hát aztán? Csak nem gondolod, hogy ilyen
ficzkó köztünk lehet? No de erről majd beszélünk. Most jőjj
átöltözni; mindjárt meglesz. Ilonka azalatt itt megvár minket. (El
Gáborral.)
III. JELENET.
Ilonka, majd Misi.
Ilonka
(egyedül.)
Szegény Gábor... azt hiszem, meg fogod keserülni
nagyravágyásodat, hogy szüleid egyszerü kedves hajlékából
elkivánkoztál... Csak jól sikerüljön a tervem, azt hiszem, mamácskám
is helyeselni fogja s hasznára lesz Gábornak is, Tivadarnak is. Olyan
derék, jó fiu volt ez a Tivadar, de most már alig lehet kiállani.
Mert szüleink vagyonosak, azt hiszi, neki is mindig és mindenben csak
arra kell ügyelni, hogy nagy urfinak tartsák, majmolja a nagyokat,
mintha ez csak feszességből, büszkeségből állana. Csupa finyáskodás,
czerimónia, pedig jó szüleinktől ezt bizony nem tanulta. Gábor
meg épen az ellenkező hibában szenved s igy talán majd okulnak
egymáson. Csak bele ne süljek a számitásomba, mert Gábor mamáját én
biztattam fel. (Olvassa a levelet.) Azt irja, hogy helyesli tervemet
s reméli, szüleim nem haragusznak meg, ha majd megtudják... Oh, ettől
nem félek. (Misi kopottas, parasztos ruhában nagy sebbel-lobbal
belép, de Ilonkát megpillantva, ijedten megáll.) Ki az? Kit keressz?
Misi
(akadozva.)
Én... én... kérem alássan, senkit... izé... csak
a Gábrist.
Ilonka.
Ahá,
tudom már, te vagy a Misi...
Misi.
Az
ám... persze hogy a Misi vagyok, a Gábrissal jöttem, de már meguntam
odakint járni.
Ilonka.
Légy
nyugodt, Misi, nem sokára meglátod megint kedves pajtásodat, csak
átöltözik.
Misi.
Ahá,
tudom, most csinálnak belőle amolyan igazi finom urfit, ugy-e? No,
azért megvárom, hadd lássam igy; (szomoruan) ugy sem igen fogom aztán
többé láthatni, már vége.
Ilonka.
És
ugyan miért? Azt hiszed, hogy többé nem szeret?
Misi.
Hogy
nem szeret? Dejszen, azt el nem hiszem, akárki mondja. Tudom én, hogy
ő épen ugy szeret engem, mint én őt, az pedig nagy szó, mert édes
szüleim után Gábrist szeretem legjobban. De hát azért tudom én,
amit tudok... ha ostoba, szegény fiu vagyok is, látom én jól, hogy
most már egészen más sorja lesz, most már én nem leszek hozzája való.
No, csak ő boldog legyen belé, akkor nem bánom.
Ilonka
(félre.)
Milyen jószivü fiu!
Misi
(Körülnézegetve.)
Jajajaj, milyen szép itt minden! Hát aztán
Gábrisnak is ilyen fényes szobája lesz?
Ilonka.
Természetes,
hiszen velünk fog lakni.
Misi.
Persze...
persze... nagyon jó dolga lesz, jobb mint otthon volt. De meg is
érdemli ám, mert jó fiu, én tudom, én ismerem legjobban. Én bizony!
Csecsemő korunktól együtt éltünk, egy napig sem voltunk egymás nélkül
és a tanitó ur az iskolában a többi fiuknak minket emlegetett,
mikor arról beszélt, milyenek a jó barátok. Ugy ám! De milyen sokáig
öltözik! Megyek, segitek neki... ott szoktam én lenni mindig, mikor
öltözik! (Indul.)
Ilonka.
Nem,
Misi, ne menj oda. Vele van testvérem, Tivadar, s ő talán nem
szeretné, ha oda mennél.
Misi
(ijedten visszafordul.)
Vele van? Oh, akkor nem megyek,
dehogy megyek! Tudom már én, hogy őrizkedni kell Tivadar urfitól.
Ilonka
(meglepetve.)
Mit tudsz?
Misi.
Oh...
semmit... nem mondtam semmit, kérem alássan, csak az imént, mikor
kint vártam, hallottam, amit a cselédek beszéltek... majd csak
odakint megvárom Gábrist... akartam mondani Gábor urfit...
(sietve el.)
Ilonka
(egyedül.)
Milyen derék fiu! Egyszerü, szegény, de igazi
nemes sziv van benne s szinte megható, mennyire szereti
Gábort... Ez nagyon jól beleillik tervembe... igen szerencsés
véletlen, hogy Gábor magával hozta...
IV. JELENET.
Ilonka, Tivadar, Gábor.
Tivadar
(karonfogva vezeti Gábort, ki csinos ruhában, nagyon feszesen,
kényelmetlenül lépeget.)
Hamar elkészültünk, ugy-e? Nézd, nem
egészen más embert csináltam Gáborból?
Ilonka.
Valóban,
igen jól illik neki az a ruha.
Tivadar.
Meghiszem
azt! édes Gáborom, ne feledd, hogy nem vagy többé a régi falusi
gyerkőcz... vigyáznod kell magadra, be ne keverd a ruhádat...
Igaz, Ilonkám, át kell mennünk Emma néniékhez; izent, hogy levelet
kapott mamánktól, nekünk is van benne izenet.
Gábor.
Ki
az az Emma néni?
Ilonka.
A
szomszédunk, aki abban a nagy kastélyban lakik; gyönyörü kertje van,
pávákkal s más szép állatokkal.
Gábor.
Oh,
ez pompás! Most ezt is mindjárt megnézzük?
Tivadar.
Majd
később; te most nem jöhetsz velünk, még nem vagy bemutatva a
néniéknél.
Gábor.
De
hát minek az?... nem vagyunk mi nagy emberek!
Tivadar.
Bizd
csak reám. Majd én megkérdem a nénit, szabad-e oda menned s ha
megengedi, majd bemutatlak. Most csak mulass itt, mig
visszajövünk; nem leszünk ott sokáig... addig nézegesd a
képes-könyveket, albumokat. A viszontlátásig. (El Ilonkával.)
V. JELENET.
Gábor maga.
(Egy ideig utánok néz, aztán visszafordul s a szobában járkál, nézeget.)
Az bizonyos, hogy itt minden nagyon szép... magam is egészen más legény lettem. (Tükörben nézegeti magát.) Igazán szép ruha... s milyen jól illik! Ha mamácska látna! (Ugrál örömében, de hirtelen megáll.) Jaj! nem szabad... el talál fesleni... itt nem ugy van, mint otthon. Kissé feszes, az igaz... (unatkozva álldogál) aztán unalmas is, ha nem járhatok, tehetek benne kedvem szerint... bezzeg a régi ruhámban bujkálhattam akár az ágy alatt is. (Ásit.) Most mit tegyek? Kimegyek a kertbe. (Indul, de visszatér.) Nem, nem megyek... Tivadar azt mondta, hogy maradjak itt; talán még valami illetlen dolgot követek el, ha ilyenkor a kertbe megyek. (Az asztalhoz ül és egy könyvben lapozgat.) Szép könyv... keresek valami mesét... ahá!... itt bölcs mondások vannak... lássuk, milyen bölcsek. (Olvas.) »A madár, mely szabadban növekedett, aranyos kalitkában sem fogja jól érezni magát s csak akkor boldog, ha ismét szabad.« Hm! Furcsa...
VI. JELENET.
Gábor, Misi.
Misi
(lábujjhegyen, óvatosan lép be.)
Láttam kisétálni őket...
most talán beszélhetek Gábrissal. (Észreveszi, de meg nem ismeri
Gábort, ki háttal ül az ajtó felé.) Jaj! ott megint valami czifra ur
ül...jó lesz elillanni! (Gyorsan ki akar osonni, de az ajtó közelében
feldönt egy virágos cserepet.) Jaj!
Gábor
(a zajra felugorva.)
Mi az?
Misi.
Bocsánatot
kérek ifiur... de...
Gábor.
Te
vagy az, Misi!
Misi.
Én
ám... és... az urfi... nini csakugyan, ez a Gábris! Bizony meg sem
ismertelek, milyen szép lettél. (Ijedten.) Azaz bocsánat, majd el is
felejtettem; most már nem szabad tegezni.
Gábor.
Nem
szabad? Mi jut eszedbe? Hát már nem vagyunk a régi jó barátok?
Misi.
Oh,
én az vagyok, de te... az az...
Gábor.
Legyen
eszed, hát én is csak a régi vagyok.
Misi
(nagy örömmel.)
Igazán? No ugy hát semmi baj. Servus!
(Nyakába ugrik s megöleli.)
Gábor.
Jaj
vigyázz! A ruhámat nem szabad összeguzsolni.
Misi
(félénken visszahuzódva.)
Vagy ugy... no lám, tudtam én, hogy
nem ugy van már, mint volt régen...
Gábor
(zavartan.)
Dehogy nem... csakhogy... tudod... Tivadar azt
akarja, hogy... izé...
Misi.
Igen,
tudom, hogy te is olyan finyás urfi légy, mint ő... tudom... igy
nekem már nincs helyem melletted, jobb is lesz elmennem...
Gábor.
De
azt én nem engedem, itt kell maradnod velem, mi régi jó barátok
vagyunk.
Misi.
Igaz,
de... (hallgatózik.) Jönnek... majd később beszélünk, most jobb lesz,
ha itt nem találnak. (Indul kifelé.)
VII. JELENET.
Voltak. Tivadar. Ilonka, később Lidi.
Tivadar
(belépve, észreveszi a feldöntött virágcserepet.)
Hát ez
miféle rendetlenség? Csupa föld, homok a szoba! Ki járt itt? Ah, itt
vagy Gábor? (Észreveszi Misit, aki Gábor mögé igyekszik rejtőzni) Hát
ez kicsoda?
Gábor.
Ez...
izé...
Tivadar.
Ismered?
Gábor.
Hogyne,
hiszen ez a Misi...
Misi.
Igen
is kérem alássan, Korpás Misi, szolgálatjára.
Tivadar
(orrfintorgatva.)
Korpás Misi? Ahá! Emlékszem már...
emlitetted az imént. De hát mit keres itt a szalonban? Azt hittem,
hogy már hazautazott.
Misi
(halkan Gáborhoz.)
Látod? haza kell mennem!
Ilonka.
De
édes Tivadar, Misi itt maradhatna szintén. Én elébb beszéltem vele,
derék fiunak találtam; azt hiszem, jó kis komornyik lenne belőle, ha
kissé tanittatnók.
Misi
(csodálkozva, félre.)
Komor... komondor? Mit akarnak belőlem
csinálni?
Tivadar.
No,
nem bánom. (Lidi ezalatt belépett s egy tálczán gyümölcsöt helyezett
az asztalra.) Lidi, vezesse ezt a fiut a cselédszobába, keressen ki
számára ócska ruháimból egy öltözetet és magyarázza meg neki, mit
kell tenni egy efféle kis komornyiknak.
Lidi.
Igenis.
(Misihez.) No jőjj velem!
Misi.
Megyek.
(Gáborhoz, sugva.) Hála Istennek, csakhogy itt maradhatok!
(Menetközben félre.) Mégis kiváncsi vagyok, miféle állatot akarnak
belőlem csinálni. (El Lidivel.)
VIII. JELENET.
Tivadar, Gábor, Ilonka.
Gábor
(Ilonkához.)
Nagyon jó gondolat volt, igy legalább nem kell
elválnom Misitől.
Tivadar.
Meglehet.
De hogy jutott eszedbe azt a ficzkót bebocsátani ide!
Gábor.
Mikor
annyira szeret!...
Tivadar.
Hát
szeressen, amennyire neki tetszik, de azt beláthatod, hogy pajtásunk
nem lehet, nem szabad ide jönnie.
Gábor
(szomoruan.)
Oh, hát nem fogok többé játszhatni vele?...
Tivadar.
Majd
meglátjuk! Különben ne félj, lesznek sokkal különb mulatságaink. De
most együnk egy kis gyümölcsöt. (Leülnek.)
Gábor.
Köszönöm...
én nem eszem; mamácskám azt mondta, hogy nem jó közvetlenül az ebéd
előtt nyalánkoskodni, az ember elrontja az étvágyát.
Ilonka
(nevetve.)
Oh, attól ne félj, ebédig még megjön az étvágyad.
(Csemegéznek.)
Gábor.
De
hiszen már elmult dél...
Ilonka.
Igaz.
Rendesen mi is ilyen tájban ebédelünk, mig szüleink csak később ülnek
asztalhoz, mert apácska későn jön meg a hivatalból. De Tivadar azt
akarja, hogy most mi ugy éljünk, mint szüleink. (Nevetve.) Én nem
bánom.
Gábor
(savanyu arczczal félre.)
De én bánom, mert éhes vagyok.
(Fenn.) Akkor hát menjünk kissé a kertbe sétálni.
Tivadar.
Most
sétálni, mikor legforróbban süt a nap! Mi jut eszedbe? Majd sétálunk
este felé, akkor le nem süti a nap arczunkat.
Gábor.
Mit?
Hát ettől is félünk? Hiszen nem vagyunk mi kényes kisasszonyok...
Ilonka majd hoz magának napernyőt.
Tivadar.
Mondom,
hogy nem lehet, én ezt jobban tudom s neked azt kell tenned, amit én
mondok.
Gábor.
Istenem,
de hát akkor mit csinálunk egész nap?
Ilonka
(komolyan.)
Hja, édes Gáborom, itt egészen más életed lesz.
Otthon megszoktad, hogy ha megtanultad a leczkédet, akkor kedvedre
játszottál, szaladgáltál, kergettél lepkét s persze porosan, sokszor
tépett ruhával kerültél haza. De ez nem illik ám! Tivadar majd
megtanit, mi illik az ilyen nagy urfiaknak, akik maholnap már bajuszt
kapnak... no persze vagy tiz év mulva.
Gábor
(félre.)
Köszönöm szépen, képzelem, milyen mulatságos lesz!
Ilonka
(félre, nevetve.)
Azt hiszem, nem csalódom... milyen savanyu
arczot csinál! Haha!
Tivadar
(fölkel.)
Most megyek kissé szobánkba és megirom mamánknak,
hogy Gábor megérkezett... tudom, örülni fog ő is, hogy itt leszesz
nálunk.
Ilonka
(gyorsan fölugorva.)
Megirod? Akkor várj kissé... elébb majd
mondok neked valamit. Jőjj, majd megsugom. (El mindketten.)
IX. JELENET.
Gábor, majd Misi.
Gábor
(egyedül.)
Hát ez az, ami után én annyira vágyakoztam? (Fejét
vakarva.) Félek, bolondot tettem... Azt hittem, Tivadar él ám
igazán kellemesen... de hisz az borzasztó, amit itt látok... Ez sem
illik... az sem illik... jó pajtásommal nem játszhatom, mert szegény
fiu... éhes vagyok, de nem ebédelhetek; unatkozom, de ki
nem mehetek.
Misi
(óvatosan benéz az ajtón.)
Pszt! pszt! magad vagy?
Gábor.
Magam.
Bátran bejöhetsz.
Misi.
Nagy
bátorságom nincs ugyan, (bejön) de azért mégsem szeretnék bucsu
nélkül elmenni.
Gábor.
Elmenni?
Hová?
Misi.
Hát
haza. Tudod, a kocsis, a ki idehozott, megy haza... megabrakolta a
lovakat, mindjárt befog... és én vele megyek.
Gábor.
De
Misikém...
Misi.
Már
az ugy van, én bizony nem maradok itt. A szobaleány megmagyarázta
nekem, miféle karmost... kormost... vagy nem tudom én mit akarnak
belőlem csinálni... valami afféle mesterség, hogy mindig az ajtó
mellett álljak, kinyissam, bezárjam az emberek után, aztán nem szabad
szólanom hozzátok... no, már ezt ki nem állom, megyek haza. De azért
mégis örülök, mert legalább te boldogan fogsz élni!
Gábor
(szomoruan.)
Jaj Misi, ne is emlitsd... ha tudnád!
Misi.
Mit?
Hát nem tetszik itten neked?
Gábor.
Oh
hagyd el! Halálra fogok unatkozni... persze, sokkal szebb, sokkal
fényesebb itt minden, mint nálunk otthon, de mi legalább kedvünkre,
vigan élünk... ha mamámtól nem félnék, bizony magam is veled mennék.
Misi.
Oh,
a miatt bizony bátran jöhetnél. Hiszen magad kivánkoztál mindig
Tivadarhoz s a mama csak azért küldött, hogy kivánságod teljesüljön;
ha pedig neked nincs kedvedre, akkor...
Gábor.
Igaz,
mondasz valamit.
Misi.
No
hát! De lépteket hallok... én menekülök.
Gábor.
Várj
csak... én is megyek; kissé meggondolom a dolgaimat. (El mindketten.)
X. JELENET.
Tivadar. Ilonka.
Tivadar
(nagyon izgatottan és haragosan.)
Gyönyörü dolog, mondhatom!
Hát bolondot üztél belőlem! Összeesküdtél ellenem, hogy nevetségessé
tégy!
Ilonka
(mosolyogva.)
Az igazat megvallva, bizony körülbelül igy van
a dolog és remélem, nem fogsz megharagudni, sőt még megköszönöd,
mert hiszen te olyan jó és okos fiu voltál azelőtt...
Tivadar.
Persze!
Jó, okos voltam, de most arra való vagyok, hogy komédiát űzz velem!
Ilonka.
Oh
dehogy! Én csak azt akartam, hogy belássad, milyen fonák dolgokat
mivelsz. Mióta szüleink nincsenek itthon, te azt hiszed, hogy
elfoglalhatod apácskának helyét, hogy nem szabad jókedvű fiunak
lenned, hanem ugy kell magadat viselned, mint valami feszes
nagyurnak; csupa majmolásból elrontod a magad örömét is, a másokét
is, mintha bizony nekünk való volna az, amire az öregek kénytelenek.
Én hát irtam a Gábor mamájának, küldje ide kis rokonunkat...
Tivadar.
Ugy!
Gábor is benne van az összeesküvésben?
Ilonka
(nevetve.)
Dehogy van, ő semmit sem tud. Ő épen az ellenkező
hibában szenved, igazi kis vadócz. De őt az irigység bántotta, mert
azt hitte, hogy csak annak van jó dolga, aki ugy él, mint te. Mamája
beleegyezett, és én reméltem, hogy ha majd egymást látjátok, okultok
egymáson! te nem fogsz olyan öreguras képeket csinálni, Gábor pedig
nem fogja többé megvetni kedves szülőházát és nem fog kivánkozni
parádés élet után.
Tivadar.
No's,
kedves bölcs hugocskám, én pedig azt hiszem, hogy csalódtál s Gábor
nagyon meg lesz elégedve.
Ilonka.
Azt
hiszed? Kérdezzük meg. De hol is van?
Tivadar.
Talán
unatkozott s kiment. (Csenget.)
XI. JELENET.
Voltak. Lidi.
Tivadar.
Hová
ment Gábor urfi?
Lidi.
Az
imént láttam bemenni a számára készitett szobába.
Tivadar.
Hivja
ide...
Lidi.
Igenis...
de azt hiszem, nincs egyedül. Valami nagyon titkos sugdosásban láttam
azzal a Misi gyerekkel.
Tivadar
(boszusan.)
Már megint! No, csak hivja ide. (Lidi el.)
Mindjárt meglátod, mennyire megjártad bölcseségeddel.
Ilonka.
No
no, csak ne igyál előre a medve bőrére.
XII. JELENET.
Voltak. Gábor. Misi.
Ilonka.
Ime,
itt vannak; és Gábor a régi ruhájában van ismét.
Tivadar
(hüledezve.)
Csakugyan... Mit jelentsen ez, Gábor?
Gábor
(ugy öltözve, mint első fölléptekor.)
Ne haragudjál, édes
Tivadar, de én bizony haza megyek az én Misi barátommal.
Misi
(vigan.)
Ugy ám, haza megyünk és megint vigan fogunk élni.
Tivadar.
De
hát miért... mi a bajod?
Gábor
(az asztalhoz lépve.)
Nézd: ebben a könyvben olvastam az
imént néhány sort, az megmagyarázza. Azt mondja, hogy kalitkában, még
ha aranyos is, nem lehet boldog a madár. Te ilyen kalitkába akarnál
zárni. Én pedig a jó kedvemet, jó pajtásomat nem adom oda az aranyos
kalitkáért. Látogass el hozzánk te; de nem egy-két órára, mint a
minap, hanem hosszabb időre, akkor majd én is megtanitlak valamire:
arra, hogy kell vigan tölteni a napot.
Tivadar
(ki ezalatt elkomolyodott.)
Nos... meglehet, igazad van. A
jövő héten elmegyek hozzátok.
Gábor.
Most
hát Isten veletek!
Ilonka.
Ne
siess oly nagyon, - az ebéd kész, mindjárt tálalnak, délután majd
indulhatsz. Most vigan együtt ebédelünk s Misi pajtás is velünk lesz,
ugy-e Tivadar?
Tivadar.
Nem
bánom, ha már igy van, hát legyünk vigan.
Ilonka.
És
ne tegyük azt majmolásból, amire csak öreg kor és rang meg állás
jogosit!
(A függöny legördül.)
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
SZEMÉLYEK.
Szigetiné. Elek, Andor, rokonuk. Boriska, szolgáló. |
A szinpad
kerti lakot mutat, mely a kert felé nyitva van.
Kerti székek,
padok, asztalok, virág-állványok.
A BOSZORKÁNYMESTER.
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
I. JELENET.
Andor
(óvatosan körültekintgetve.)
Nincs itt senki... elég korán
érkeztem. Elek és Rózsika mindig ilyenkor szoktak nagy titokban ide
lopózni... valjon mit csinálhatnak itt? Igazán csunyaság, hogy
előttem titkolóznak. De kifogok rajtok... elrejtőzöm és meglesem
őket. (Megindul, de ismét megáll.) Az az... talán mégsem... nem illik
a mások dolgát kilesni... De hát mért nem mondják meg nekem is, mit
csinálnak? Hiszen ugy vagyok itt, mintha testvérök volnék, az egész
nyarat itt töltöm s meggyőződhettek, hogy soha sem rontom el a
mulatságukat... ők a hibásak s én joggal kivánhatom tudni, mit
terveznek... a néni is mindig azt mondja, hogy együtt mulassunk.
(Kifelé tekintve.) Ahá... épen jönnek... ide a virágállvány mögé
rejtőzöm és megtudok mindent, ők pedig nem fognak észrevenni.
(Elrejtőzik a virágállvány mögé, ugy, hogy a néző láthassa.)
II. JELENET.
Elek és Rózsika; Andor (elrejtőzve.)
Elek
(óvatosan körültekintgetve.)
Nincs itt senki; bejöhetsz.
Rózsika
(kosárkával a kezében.)
Hála Istennek, csakhogy ide
jutottunk. Mindig félek, hogy meglep valaki.
Elek.
Még
eddig mindig jól sikerült, nincs mitől tartanunk. Most sem látott meg
senki.
Andor
(elrejtőzve, félre.)
Azt hiszitek... látlak ám én! De valjon
mit hoztak?
Rózsika
(asztalra téve a kosarat, nézegeti.)
Azt hiszem, meg lesz
velünk elégedve... jól összeszedtem mindent.
Elek.
Tegyük
a rendes helyére. (Fölveszi a kosarat és a sarokban egy pad alá
dugja.) Igy ni, most mehetünk.
Andor
(félre.)
Valjon mit dugott oda?
Rózsika.
De
ez még sincs egészen jól, Elek... Ez a hely nem eléggé biztos, ide
sokan járnak s ha egyszer mamánk megtudja... valami más módról kell
gondoskodnunk.
Elek.
Soha
se aggódjál! Ha látjuk, hogy gyanitanak valamit, akkor majd
gondolkozunk más módról; de azt hiszem, nem lesz rá szükség. Tudod,
igy a déli órákban senki sem jár idekint. Különben, ha tudsz
valami okosat, hát szólj, mert én abba nem hagyom, amit egyszer
elkezdtem.
Rózsika.
Én
sem s épen azért szeretnék biztosabb módot találni. De most siessünk
innen... Andornak feltünhetnék, hogy sehol sem lát s utánunk jöhet.
Menjünk a kertbe s tegyünk ugy, mintha sétálgatnánk.
Elek
(kezet fogva Rózsikával.)
Igen, siessünk. (Mindketten el.)
III. JELENET.
Andor (előjőve, egyedül.)
Elmentek... (Kinéz utánok.) Mennek, vissza sem néznek, nem is gyanitják, hogy meglestem őket. Tehát csakugyan valami titkos dologban törik a fejöket; de nem tudtam megérteni, miben. Mindjárt megtudom a kosárból, melyet ide rejtettek. (Előveszi a kosarat és kiszedi tartalmát.) Mi ez? Egy nagy darab kenyér... hideg hus... sajt... pogácsa... hiszen ez egész kis lakoma! Kinek, minek dugták ezt ide? És itt... nini, ebben a kis katulyában pénz is van... három ezüst tizes! (Visszarak mindent a kosárba és odateszi az előbbi helyére, aztán egy székre ül.) Azt hiszem, egy csöppet sem tudok többet, mint az előtt... de most már csak azért is megtudom. Oh kedves Elek barátom, rajtam nem lehet olyan könnyen kifogni... majd megszégyenitlek s kényszeriteni foglak, hogy engemet se hagyjatok ki a játékból.
IV. JELENET.
Andor, Boriska.
Boriska
(kötényében apró pálczikákat tartva, bámész képpel lép be.)
Na,
talán ez az... ha nem ez, akkor visszaviszem... de nini, ott ül egy
ifiur... az talán megmondja.
Andor
(megpillantva a közeledő Boriskát.)
Ki vagy te?
Boriska.
Én...
én instállom alássan... én a Boriska vagyok...
Andor.
A
Boriska? De hát kicsoda vagy, mit keressz itt?
Boriska
(bámész nevetéssel.)
Hihihi! Kicsoda vagyok?... Hát a
Boriska, az uj szolgáló, a Dorka helyett, akit a minap elkergetett
a nagyságos asszony...
Andor.
Ah,
tudom. Nos, mit kereskedel itt?
Boriska.
A
nagyságos asszony küldött, hogy ezeket a pálczikákat hozzam ide, majd
este ő is eljön s a virágokat rendbehozza, megkötözi. De nem tudom,
csakugyan ide küldött-e... olyan nagy ez a kert, hogy még! Majd
eltévedtem, hihihi!
Andor.
Bizonyosan
ide küldte, mert ez a kerti lak. (Félre.) Hátha ez csak fogás és
ennek a leánynak is van valami része a Rózsikáék titkában. Mindjárt
kicsalom belőle.
Boriska
(ezalatt kirakta a pálczikákat az asztalra.)
Igy ni, csakhogy
jó helyre hoztam. Most pedig sietek vissza...
Andor.
Megállj
csak, valamit akarok kérdezni...
Boriska.
Oh,
nem lehet ám! A nagyságos asszony azt mondta, hogy siessek...
Andor.
Ne
félj semmit; ha kérdeznek, mondd, hogy én tartóztattalak; én Andor
vagyok...
Boriska.
Az
Andor urfi? Oh, tudom ám én, kicsoda; már beszélte a szobaleány,
aztán mutatta azt a szép kicsi kertecskét, melyet Andor urfi maga
ültetett be gyönyörü virágokkal... meg aztán láttam azt a szép
czinegét is, melyet ott a kertajtónál zsinórra kötve tart. Hihihi,
reggel bizony majd megijedtem, hogy az a madárka nem röpül el... azt
hittem, valami afféle megbabonázott jószág, amilyenekről a Jutka néni
szokott mesélni.
Andor.
Ki
az a Jutka néni?
Boriska
(csodálkozva.)
Kicsoda a Jutka néni? Hát Andor urfi nem
ismeri a Jutka nénit? Uram bocsá! Hiszen az lehetetlen!
Andor
(nevetve.)
Már ha lehetetlen is, de ugy van. Hát olyan hires
és nevezetes az a Jutka néni?
Boriska
(fontoskodó képpel.)
Meghiszem azt! Az egész faluban senki
sem tud annyit a tündérekről meg a boszorkányokról...
Andor
(nagyot kaczagva.)
Boszorkányokról mesél nektek?
Boriska
(nagyon komolyan.)
Oh, ifiuracskám, nincs ám azon mit
nevetni, mert amit Jutka néni beszél, az csupa tiszta igazság. És
milyen szép, jajjajajj! Mikor a Tündér Ilona visszakapja a
boszorkánytól az arany almát, meg aztán mikor a boszorkány parancsára
egyszerre teritett asztal terem a szoba közepén, vagy a macska
emberré változik, az ember meg macskává... oh, Jutka néni sokat tud
effélét.
Andor
(nevetve, félre.)
Jaj de ostoba kis leány! Ez nem lehet
beavatva a Rózsika titkába. (Fenn.) És ti aztán mind elhiszitek, a
mit az a Jutka néni beszél?
Boriska.
Hát
hogy ne, mikor az mind csupa igaz mese! Tudom, az ifiur is elhinné,
ha hallaná.
Andor
(komolyságot szinlelve.)
No, persze; hogy ne? Hiszen magam is
tudok affélét eleget.
Boriska.
No,
ugy-e, ugy-e? Jó, hogy tudom, majd megmondom a szobaleánynak, aki
csufol, hogy elhittem a Jutka néni meséit. Az ilyen tanult ifiur
már csak tudhatja...
V. JELENET.
Voltak. Rózsi. Elek.
Rózsika
(sugva Elekhez.)
Lásd, jól láttam, hogy van itt valaki.
Elek
(szintén ugy.)
Azért még sincs semmi baj. A kosarat nem
fedezték föl. (Fenn, Andorhoz.) Láttuk, hogy a kertbe indultál s
kerestünk mindenfelé. Mit csinálsz itt?
Andor.
Én
meg titeket kerestelek, de itt találkoztam ezzel a leánnyal...
Rózsika.
Ahá,
ez a Boriska, az uj kis szolgáló a Dorka helyett.
Boriska
(meghajtva magát.)
Szolgálatjára, kisasszonykám, én vagyok
Boriska. Oh, ne tessék hinni, hogy nem tudok annyit, mint a Dorka...
aztán én reám soha sem lesz ám olyan panasz, mint a Dorkára...
Andor.
No,
az nem is volna szép, mert a Dorkát lopás miatt kergette el a néni...
Rózsika
(élénken.)
Oh, az még épen nem bizonyos... csak gyanu volt
rá...
Elek.
Ugy
van s még nincs bebizonyitva, ő követte-é el...
Boriska.
Mért
nem kérdezték meg Jutka nénit? ő meg tudná mondani.
Elek,
Rózsika (csodálkozva.)
Jutka nénit? Ki az?
Andor
(komoly képpel.)
Oh, az egy igen nevezetes asszonyság, jó
barátságban van mindenféle boszorkányokkal. Épen most magyarázta meg
nekem Boriska.
Elek.
Ugyan
micsoda bolondság már ez?
Rózsika
(Boriskához.)
Talán csak nem vagy olyan együgyű, hogy
komolyan elhigyed az efféle bolondságokat?
Boriska
(élénken.)
Az nem bolondság, az csupa tiszta igazság. Oh,
tudom én azt, ha ostoba kis leány vagyok is. Itt van az Andor urfi, a
ki tanult ifiur, ő is mondta nekem, hogy az mind igaz.
Elek.
Ugyan
Andor, hogy bolondithatod az effélékkel? (Boriskához.) Máskor jobban
vigyázz, mit mondanak neked. Andor csak tréfált és luddá tett.
Boriska
(megütközve.)
Luddá tett? De hát miért? (Andorhoz.) Hát csak
csufot üzött belőlem, igazán luddá akart tenni?
Andor
(kissé zavartan.)
Oh... dehogy.
Boriska
(diadalmasan, Elek és Rózsika felé.)
No lássák, hogy igazán
mondta! Oh, tudtam én azt.
Elek.
De
Andor, legyen már eszed...
Rózsika
(nevetve.)
Vagy bizony talán te magad is hiszed, hahaha!
Elek
(szintén kaczagva.)
Haha! No ez gyönyörü dolog volna! Talán
már volt is dolgod valami söprűn nyargaló boszorkánynyal?
Hahaha!
Boriska
(zavartan, hol Elek, hol Rózsika felé akar beszélni.)
De
ifiur... kisasszonykám... hallgassanak hát meg... (Elek és Rózsika
roppantul kaczagnak, ugy hogy Boriska nem szólhat.)
Andor
(félre.)
Most már rajtam is nevetnek. Jól van, jól; majd
meglátjuk mindjárt, ki nevet utoljára. Ez a Boriska az ő együgyü
babonájával épen jó lesz arra, hogy vallomásra kényszeritsem őket és
kideritsem, micsoda titkot rejtegetnek előlem. (Kissé elgondolkozik.)
Boriska
(ki ezalatt mindinkább elbúsul és már-már pityereg, Elekhez és
Rózsikához.)
Bizony nem szép... igy nevetni... (szemeit
törülgeti) azért, hogy én csak szegény, ostoba kis leány vagyok...
azért nem kellene ugy kicsúfolni... (sirdogálva kifelé indul.)
Andor
(Boriskához.)
Megállj csak! Soha se búsulj azon, hogy
nevettek rajtunk. Nem akarják elhinni, hogy van titkos
boszorkány-mesterség? No jó, hát én mindjárt bebizonyitom... én is
értek ám ahhoz a mesterséghez.
Boriska
(ijedten és meglepetve.)
Igazán?
Elek
(kissé csodálkozva.)
Erre kiváncsi vagyok.
Rózsika.
De
már azt magam is szeretném látni, hogy bizonyitod be.
Andor
(igen komolyan.)
Oh, mindjárt meglátjátok.
Boriska
(félve huzódik el Andortól.)
De hát... hát Andor urfi...
boszorkánymester?
Andor.
Meglehet.
Boriska.
Jaj
Istenem! De engemet nem fog bántani, ugy-e nem? Nem változtat
macskává... se lúddá.
Andor
(nevetve.)
Fölösleges munka volna. Ne félj, neked nem lesz
semmi bajod.
Boriska.
És
kisérteteket, gonosz szellemeket sem fog fölidézni, ugy-é nem? Oh...
én azoktól is nagyon félek!
Andor.
Mondom,
ne félj! Most csak igen egyszerü dolgot mutatok. Például... szeretnél
most hamarjában egy kis harapni valót, holmi jó eleséget, meg
egy kis pénzt?
Boriska.
Hogy
szeretnék-e? Meghiszem azt!
Andor.
Nos,
hát én elmondok néhány bűvös szót és mindjárt meglesz, amit kivánsz.
Rózsika
(sugva Elekhez.)
Nem értem, mit akar ezzel?
Elek
(szintén sugva.)
Félek, hogy már nagyon is jól sejtem, hova
czéloz. De vigyázz, Rózsikám, el ne áruld magad!
Andor
(Boriskához.)
Szükségem van egy kis botocskára, hogy a
varázskört megcsinálhassam... keress egy kis pálczikát.
Boriska.
Oh,
az van itt elég... hoztam egész csomót. (Az asztalról a kis
pálczikákból odanyujt egyet.) Tessék!
Andor.
Ez
jó lesz. Most te is végy a kezedbe egyet. (Boriska megteszi.) Igy!
Most aztán mindent tégy utánam.
Boriska.
De
hát... igazán nem esik semmi bajom?
Andor.
Légy
nyugodt, nem fogsz látni semmit. Most tehát kezdjünk hozzá! Először
magasra kell tartani a pálczát... igy! (Magasra tartja a pálczikát.)
Boriska.
Igen
is! (Utánozza.)
Andor.
Most
gyorsan három nagy karikát kell irni a levegőbe. (Körben forogva
karikákat csinál pálczájával a levegőben.)
Boriska.
Igen
is... igy! (Utánozza.)
Elek
(nevetve.)
Gratulálok, kedves Andor, tanitványod pompásan
halad.
Rózsika
(szintén kaczag.)
Valóban, a tanitvány méltó a mesterhez!
Andor
(félre.)
Csúfoltok? Várjatok csak, majd utoljára nevessetek!
(Fenszóval Boriskához.) Most a bűvös szavakat fogjuk elmondani...
Boriska
(szepegve.)
Jaj Istenem... szinte reszketek... talán inkább
abbahagynók...
Andor
(nagyon komolyan.)
Oh, most már nem lehet. Csak mondd szépen
utánam. (Félre.) De mit is mondjak? Csak eszembe jutna valami...
Ahá!... már emlékszem, olvastam minap egy mesében. (Fenn.) Tehát jól
vigyázz! Pontosan mondd utánam és minden szónál csinálj kört
pálczáddal a levegőben.
Boriska
(remegve.)
I... igenis!
Andor.
Tehát.
Abrakadabra... (kört csinál.)
Boriska
(ijedten.)
Juj! Abra... apró... kapor...
Andor
(szigoruan.)
Abrakadabra!
Boriska.
Igenis,
kérem alássan... abrakdarabra! Oh... nagyon nehéz ám!
Andor.
Jól
van. Most menjünk tovább.
Boriska.
Jaj,
hát sok lesz még?
Andor.
Hallgass!
Nem szabad közben beszélni.
Elek
(ki Rózsikával oldalvást áll s nevetve nézi gúnyosan.)
Persze!
Ne fecsegj, mert különben elrontod a varázs erejét.
Rózsika
(szintén gúnyosan.)
El bizony, pedig mi kiváncsiak vagyunk a
hatásra!
Andor
(Elek felé, szintén gúnyosan.)
Oh ne féljetek, meg fogjátok
látni! (Boriskához.) Folytassuk! (Félre.) Mit is mondjak? Mindegy,
hiszen ő ugy sem érti. (Fenn.) Tehát vigyázz! Rhododendron! (Kört
csinál.)
Boriska
(utánozza.)
Rho... rhond... drondron!
Andor.
Azalea...
Boriska.
Az
a... lea...
Andor.
És
pelargonium!
Boriska.
És
pelagronium!
Andor.
Igy!
Most már készen vagyunk.
Boriska
(föllélekzik.)
Hála Istennek! Nagyon nehéz ez a
boszorkánymesterség!
Elek
(kaczagva.)
Ez roppantul hasonlit a kertész-mesterséghez...
legalább a kertészünk is sokszor mond efféle szavakat.
Andor
(Boriskához.)
Ne hallgass reájok! A varázslat megvan. Most
menj ama padhoz, (a sarok felé mutat) háromszor üss reá és
mondd:
Egyedem,
begyedem,
Teli kosár itt legyen!
Boriska.
Igenis...
ezt már jobban értem. (A padhoz lép és háromszor ráüt a pálczával.)
Egyedem,
begyedem,
Teli kosár itt legyen!
Rózsika
(ijedten súgva Elekhez.)
A mi rejtekünk!
Elek
(szintén ugy.)
Gyanitottam. De most jól vigyázzunk, el ne
áruljunk semmit, tegyünk ugy, mintha semmit sem tudnánk a kosárról.
Andor
(lassan Boriska közelébe menve.)
Most a kosárnak ott kell
lenni a pad mögött. Hajolj le és vedd ki.
Boriska.
Jaj,
de én félek... hátha valami harapós jószág lesz ott!
Andor
(türelmetlenül.)
Mondtam már, hogy ne félj semmitől. Nincs
ott semmi más, mint egy teli kosár. Vedd föl, egymásután!
Boriska.
Igenis!
(Lehajol s fölemeli a pad mögül a kosarat.) Csakugyan, egy szép
kosárka!
Andor
(gúnyosan Elek és Rózsika felé, tekintve.)
No lásd! És ami a
kosárban van, az mind a tied, Boriska. Nézd meg csak!
Boriska
(félénken leemeli a kosár födelét.)
Jaj... ha valami kiugrik
belőle! Nem... nem ugrik semmi... (Belenéz.) Uram Teremtőm! Jajajajj!
Hiszen ez valami királyi ebédről való! Fehér czipó... pogácsa!
Rózsika
(szomoruan sugva Elekhez.)
A mi nagynehezen megtakaritott
csemegéink. Ezzel ugyan megjártuk!
Elek
(szintén sugva.)
Már megesett! Csak ne áruljuk el magunkat,
ne legyen Andornak káröröme!
Boriska
(folyton a kosárban kapargatva.)
És nini! Itt még pénz is
van! És mennyi! Három ezüst tizes! Jaj jaj! Ez már az igazi csoda!
(Andorhoz.) De hát aztán... ifiur... ez csakugyan az enyém? Mind az
enyém?
Andor.
Természetesen!
Hiszen neked szereztem. Látod, hogy ez nekem nagyon könnyű.
Boriska.
Persze,
persze! Jó hogy most már én is tudom ezt a mesterséget. (Elekhez és
Rózsikához diadalmasan.) Lássák, kár volt ám nevetni... most már
elhiszik, ugy-e?
Andor
(félre, nevetve.)
Fognak most boszankodni!
Elek
(komoly képet csinálva.)
Valóban nem hittem volna... de most
már magam láttam s bármily csodálatos, most már hiszem, hogy
csakugyan mind igaz.
Andor
(félre, meglepetve.)
Mit beszél? Még csak az kellene, hogy
elhigye!
Rózsika
(szintén komolyan.)
Én is kénytelen vagyok elhinni, amit
saját szemeimmel láttam. Andor csakugyan van olyan boszorkánymester,
mint a Jutka néni.
Boriska
(élénken.)
Oh kérem, sokkal különb, sokkal különb! A Jutka
néni soha sem tudott ilyen csodát mivelni. De majd lesz is ennek
hire! Mindjárt elmondom az öreg szakácsnénak s estére már az egész
falu tudni fogja, milyen hatalmas varázsló az Andor urfi. Elmegy
annak a hire a hetedik faluba is!
Elek.
És
majd jönnek mindenfelől hozzád segitségért.
Rózsika.
Majd
hoznak ökröt, szamarat, hogy meggyógyitsad!... Oh, híres ember lesz
belőled!
Andor
(megzavarodva, félre.)
Az volna a szép dolog, ha ilyen bolond
hirbe kevernének! (Fenn, Boriskához.) Megtiltom, hogy erről valakinek
beszélj!
Boriska.
Oh,
kérem szépen, az nem lehet; tudom én, hogy nem illik háládatlannak
lenni. Majd elbeszélem...
Andor
(mérgesen.)
Megtiltom!
Boriska.
De
ifiur, hát hogy ne mondanám el... meglássa, milyen böcsülete lesz a
faluban, ha tudni fogják, hogy Andor urfi olyan nagy
boszorkánymester.
Andor
(félre dühösen.)
Megpukkadok! (Fenn.) Ha egy szót mersz erről
szólni, némává és siketté teszlek, meg sántává, púpossá...
Boriska.
Jaj
Istenem! Irgalom, kegyelem! Siket, néma, sánta és púpos legyek! Drága
ifiur, ne tegye! Jaj, csak azt ne tegye velem! Inkább nem szólok
senkinek egy árva szót sem!
Andor
(szigoruan.)
Nem is tanácslom! Most fogd a kosarat és
takarodjál innen.
Boriska
(fölkapja a kosarat.)
Igenis... megyek... csak ne bántson.
(Ijedten szalad kifelé.)
Andor
(utána megy.)
Annyit mondok, hogy ha csak egy árva szót is
szólsz, akkor jaj neked. (Andor és Boriska el.)
VI. JELENET.
Elek. Rózsika.
Rózsika
(búsan néz Elekre.)
Mi szépen megjártuk!
Elek
(boszusan.)
Ez már mégis csúnyaság! Andor bizonyosan
meglesett és hogy megboszantson, ilyen tréfát gondolt ki!
Rózsika
(kedvetlenül.)
Rosz tréfa volt, mondhatom. Egészen elrontotta
tervünket.
Elek.
Ne
busulj... csak a mai nap veszett kárba. Majd gondolkozunk s holnapra
kitalálunk valami más rejteket. Andor azért mégsem tud tulajdonképen
semmit...
Rózsika.
De
mégis... ha megmondja a mamának, hogy mi a kosárban azt a holmit ide
rejtettük.
Elek.
Nos,
hát akkor megvalljuk mamácskának az egészet. Nagyon fogom sajnálni,
hogy nem folytathatjuk, a mit elkezdtünk, de ekkor már meg kell
majd vallanunk.
Rózsika.
Oh,
soha sem bocsátom meg Andornak ezt a gonosz csinyt. Bár csak vissza
tudnám neki fizetni!
Elek.
Soha
se gondolj boszura. Meglesz az ő büntetése ugy is. Nem láttad,
mennyire megijedt, mikor az az ostoba Boriska mondogatni kezdte, hogy
majd elbeszéli a dolgot? Képzeld, milyen bolond dolog lesz az, ha a
babonás emberek majd boszorkánymesternek fogják őt tartani, hozzá
jönnek s mamánk majd megtudja... Az lesz a szép komédia! Hahaha!
Rózsika
(szintén nevetve.)
Az igaz. És tudod mit? Mi is tegyünk ugy,
mintha elhinnők az egészet... Ah, épen itt jön.
VII. JELENET.
Voltak, Andor.
Andor
(boszusan bejön.)
Alig tudtam eszére hozni azt az együgyü
leányt. No, de azt hiszem, nem fog fecsegni, mert ugy ráijesztettem,
hogy alig tudta, nem nőtt-e máris púp a hátán.
Elek.
De,
kedves Andor, igazán kár, hogy nem engeded elbeszélni. Lásd, olyan
hires és nevezetes emberré lennél...
Rózsika.
Igen,
és annyi szegény nyomorult emberen segithetnél...
Andor
(megütközve.)
Mit? Mit beszéltek ti itt össze-vissza?
Elek.
Lásd,
a te titkos varázserőd oly rendkivüli...
Rózsika.
Annyi
jót tehetnél...
Andor
(türelmetlenül.)
De hát legyen már eszetek! Csak nem
akarjátok elhitetni velem, hogy ti is komolyan vettétek...
Elek.
Oh,
amit saját szemeinkkel láttunk, azt el kell hinnünk. Tudom, hogy te
igen szerény vagy, nem akarsz varázserőddel dicsekedni...
Rózsika.
De
hát előttünk, jó rokonaid előtt nem kellene ám annyira titkolóznod.
Nekünk is hasznunkra lehetne a te csodás hatalmad.
Andor
(kézzel-lábbal hadonázva.)
De az Istenért! Elek, Rózsika, ne
bolondozzatok már, ha mondom, hogy az egész...
Elek.
Eddig
titok volt? Tudom. De lásd, most magad fölfedezted előttünk s én
mindjárt megkérlek, segits nekem is egy bajomban.
Andor
(mérgesen körüljár a szobában, Elek utána.)
Hallgass már,
kérlek! Már fogytán vagyok a türelmemnek!
Elek.
Oh
dehogy! Tudom én, hogy te jószivü vagy. Csak azt szeretném nagyon, ha
varázstudományoddal kideritenéd, hol vesztettem el a kedves
tollkésemet... tudod, mamácskától kaptam a nevem napjára, nagyon
kedves emlékem volt s ugy szeretném megtalálni. Ugy-e, előteremted?
Hiszen neked az olyan könnyü!
Rózsika.
Én
meg arra kérnélek, varázsold olyanná az én viaszbábumat, hogy magától
tudjon járni, ne kelljen kézben hordozni. Ugy-e megteszed?
Andor
(dühösen dobbantva a lábával.)
De hát csakugyan elment az
eszetek? Vagy engemet tartotok bolondnak?
Elek
(szomoruságot szinlelve.)
Oh, látom, hogy a mi javunkra nem
akarod fölhasználni tudományodat. Jer, Rózsika, ne
alkalmatlankodjunk neki, mert még nekünk is púpot növeszt.
(Kezet fogva, kifelé indulnak.)
Rózsika
(sugva Elekhez.)
Jól megboszantottuk, most már kvittek
vagyunk! (Mindketten nevetve el.)
VIII. JELENET.
Andor maga.
No, ez furcsa állapot... csak nem hitték el ők is, mint az az együgyü Boriska, hogy igazán boszorkánymester vagyok? Nem, az nem lehet... hiszen folyton gúnyoltak, mig azt a hókusz-pókuszt csináltam. Összebeszéltek, hogy megboszantanak. Elrontottam a tervöket azzal a kosárral... igy álltak rajtam boszut... Hm!... utoljára is azt kell hinnem, hogy nem valami szerencsés ötlet volt... minek is fogtam belé! Azt mégsem tudtam meg, micsoda titkos tervök van... jobb lett volna nem is kutatni... vagy legalább el nem rontani. Még csak az kellene, hogy ebből a boszorkánykomédiából valami kellemetlenségem legyen.
IX. JELENET.
Andor, Boriska.
Boriska
(lelkendezve berohan.)
Andor urfi, jaj, Andor urfi...
hamar...
Andor.
No,
no, mi a baj?
Boriska.
Nagy
baj... az az hogy... tulajdonképen talán nem épen nagy baj, mert
szerencsére Andor urfi tud az effélén segiteni a varázserejével.
Andor.
Ne
fecsegj már arról, mondd inkább, mi az a baj?
Boriska.
Hát
kérem alássan... oh, de igazán nagy szerencse, hogy Andor urfi olyan
nagy boszorkánymester... hát kérem alássan, az imént épen
kieresztettem a pulykákat a ketreczből, mikor látom, hogy a nagy
czirmos macska a kertajtónál ólálkodik, aztán egyszerre fölugrik és
hirtelen megragadja az Andor urfi kis czinege madárkáját, mely oda
volt kötve azzal a hosszu zsinórral.
Andor
(ijedten.)
Az én kedves madárkámat! De megszabaditottad,
remélem?
Boriska.
Persze,
megpróbáltam, hogyne próbáltam volna meg! Csakhogy nagyon magasan
volt, nem értem föl hozzá. Eszembe jutott, hogy azokkal a
varázsszavakkal, amiket az ifiurtól tanultam, majd kifogok a csuf
macskán. Kiáltottam feléje, de nem fogott rajta; ugy látszik, nem jól
mondtam... hogy is van? Árpa... Apra... apró kaparó...
Andor
(mérgesen.)
Oh te... te... együgyü liba! Hát nem tudtad
bottal, vagy kövekkel elkergetni! Mostanig már bizonyosan vége van,
már megette!
Boriska.
Hát
baj is az! Hiszen Andor urfi csak egyet int, meg egyet szól, és a
madár megint kiröpül a macska gyomrából.
Andor
(dühösen toporzékolva.)
Elhallgass! Oh,
megpukkadok mérgemben.
X. JELENET.
Voltak, Rózsika.
Rózsika
(sietve jön s az ajtóból bekiált.)
Andor, jőjj hamar, a
pulykák mind a te kis kertedbe törtek, mind kikaparják virágaidat,
növényeidet. Én magam nem birok velök. (Elsiet.)
Andor
(fájdalmasan fölkiált.)
A kertecském!
Boriska.
Igaz
a! A pulykákat magukra hagytam, hogy ide siessek az ifiurhoz; a
kertajtót is nyitva felejtettem, ők meg utánam szaladtak.
Andor
(nagy haraggal.)
Oh, te, semmihaszna leány! Miattad
odaveszett kedves madárkám, tönkremegy a kertecském! De nem is
maradsz a háznál, megyek a nénihez és tudom, rögtön elkerget... Csak
elébb a kertecskémet mentem meg. (Elrohan.)
XI. JELENET.
Boriska maga.
Elkergetnek a háztól! (Pityeregve.) De hát én vagyok az oka? Hiszen én mondtam a macskának, hogy árpa... apró... vagy micsoda, de ha nem fogott rajta! Oh Istenem... most mi lesz belőlem... csak legalább a pulykákon jobban fogna a szó... Oh! (Sír.) Elkergettet... elveszitem ezt a jó helyet s még talán boszuját is tölti rajtam... siketté tesz... Jaj! Már talán ott is van a púp a hátamon. (Tapogatja.) Nem... még nincs (járni próbál)... még sánta sem vagyok, de ki tudja meddig? Oh jaj, jaj! mi lesz belőlem! (Hangosan zokog és elfödi arczát.)
XII. JELENET.
Boriska. Szigetiné.
Szigetiné
(belépve, meglátja Boriskát.)
No's, mi a baj? Miért
sirsz?
Boriska
(folyton sirva és az egész jelenet alatt szemeit
törülgetve.)
Oh, én olyan boldogtalan vagyok!
Szigetiné.
No
ne sirj, hanem mondd el, mi a bajod? Csak nem ért valami
szerencsétlenség?
Boriska.
Oh,
hogyne ért volna, mikor az Andor urfi azt mondta, hogy elkergetnek a
háztól!
Szigetiné.
Azt
mondta? Én még nem tudok róla semmit, pedig talán tőlem függ a dolog.
De hát lássuk, mit követtél el?
Boriska.
Én
nem követtem el semmit... én nem vagyok oka semminek... az a
boszorkánymesterség oka mindennek...!
Szigetiné.
Boszorkánymesterség!
Boriska.
Az
hát! És most az ifiur rajtam fogja tölteni a boszuját, pedig az a
haszontalan macska oka a bajnak...
Szigetiné.
Most
meg már a macska! Ugy látom, nincs egészen helyén az eszed.
Boriska.
Oh,
nem is csoda, mikor az ember siket lesz, meg néma, sánta, púpos!
Szigetiné
(kissé szigoruan.)
Most már elég a bolondságból. Csakugyan
elcsaplak, ha rögtön szépen el nem beszélsz mindent.
Boriska
(elfojtani igyekszik a sirást.)
Hát... hiszen elmondom.
Hát... idehoztam a virágokhoz való pálczikákat, amint nagyságos
asszonyom parancsolta. Itt találtam Andor urfit, aki nagyon szives
volt hozzám s mint afféle boszorkánymester...
Szigetiné
(csodálkozva.)
Boszorkánymester!
Boriska.
De
még milyen! Hát, mondom, megajándékozott. Csinált karikákat a
levegőben, mondott hozzá titkos szavakat s rögtön előtermett egy
kosárban mindenféle jó étel, meg pénz is.
Szigetiné.
Eszeden
vagy leány? Ezt te láttad?
Boriska.
De
még ettem is belőle, a pénz meg itt van ni (zsebébe nyul s mutatja.)
De ha nekem nem hiszi a nagyságos asszony, tessék megkérdezni Elek
urfitól és Rózsika kisasszonytól, ők is ott voltak, látták az
egészet.
Szigetiné.
Valóban
nem értem, micsoda furcsa dolog ez? De épen itt jönnek a gyermekek.
(Kifelé kiált.) Rózsika, Elek! Jertek csak! Meg kell tudnom, miféle
rosz csinyt követtek el ezzel a szegény leánynyal?
XIII. JELENET.
Voltak. Elek. Rózsika.
Szigetiné.
Jertek
csak közelebb és őszintén feleljetek; tudjátok, hogy a hazugságot
szigoruan büntetem. Itt valami titkos kosárról van szó... mit tudtok
ti felőle?
Elek.
Kedves
mamácska, ne haragudjál, megvallunk mindent, ami részünk nekünk volt
a dologban.
Rózsika
(megfogva a mama kezét.)
Ne haragudjál, édes mamácska, mi nem
akartunk roszat.
Szigetiné.
Majd
meglátjuk; tehát csak ki vele.
Elek.
Hát...
hát... a minap, mikor a kis Dorka szolgálót elkergetted, mert lopás
gyanujába került, mi nagyon sajnáltuk, mert mi nagyon szerettük
Dorkát... ő olyan jó volt hozzánk! És mikor elment a házunktól, sirva
esküdött, hogy nem ő volt a tolvaj, hogy ő ártatlan és mi... mi
elhittük...
Rózsika.
Igen...
és aztán megtudtuk, hogy szegény Dorka nagyon szerencsétlen, mert
öreg özvegy anyja betegen fekszik, hogy szükséget szenvednek. Mi
tehát elhatároztuk, hogy a mivel tudjuk, segitjük őket. Hozzájuk nem
mehettünk, mert az feltünt volna, tehát kosárba raktunk holmi
apróságot, meg néhány tizeskét és ide rejtettük, Dorkának pedig
megmondtuk, hogy este a hátsó ajtón jőjjön ide, itt megtalálja.
Szigetiné.
Nem
egészen helyes ugyan, hogy tudtomon kivül ilyenbe fogtatok; de ezért
még nem haragszom, mert azt látom belőle, hogy jó szivetek van.
De hát ebből még nem tudok semmit arról a boszorkányságról, amiről
Boriska fecseg.
Elek.
Kedves
mamácska, azt mi nem tudjuk megmagyarázni. Mi csak annyit tettünk,
hogy ide hoztuk a kosarat. A többit Andor tette, tőle kell
megtudnunk, miért tette.
Rózsika.
Épen
jő!
Boriska
(rémülten.)
Jaj, ha megtudja, hogy elárultam, végem lesz...
Én futok! (Indul.)
Szigetiné
(szigoruan.)
Maradj!
XIV. JELENET.
Voltak. Andor.
Andor
(egészen leverten jő.)
Vége mindennek! A madárkámat megette a
macska, a kertecskémben minden virágot kikapartak a pulykák.
(Megpillantva Szigetinét.) Oh, kedves nénike, képzelje, milyen kárt
okozott nekem ez a Boriska...
Szigetiné
(szigoruan.)
Majd rákerül arra is a sor. De előbb én kérdezek
valamit. Már félórája hallok itt mindenféle beszédet valami
boszorkányságról s nem tudja senki megmagyarázni. Azt mondják, te
tudod. No's, mi volt az?
Andor
(zavartan.)
Oh, nénikém... az... semmi... épen semmi...
Szigetiné.
Semmi
himezés-hámozás! Tudod, hogy engemet itt ugy kell tekintened, mint
anyádat. Kivánom, hogy őszintén vallj meg mindent.
Andor.
Hiszen...
hiszen megvallom. Hát... az ugy volt, hogy észrevettem, hogy Elek és
Rózsika itt valami titkos járatban vannak, meglestem őket s aztán meg
akartam őket kissé boszantani azért, hogy előttem titkolóztak.
Láttam, hová rejtették a kosarat s mert Boriska épen holmi
boszorkányságról beszélt, hát előtte meg Elek és Rózsika előtt egy
kis hókusz-pókuszt csináltam, elhitettem Boriskával, hogy a kosár
magától termett ott a pad alatt s neki adtam... ő pedig azzal
köszönte meg, hogy engedte fölfalni kis madárkámat és tönkretenni
kertecskémet!
Boriska.
De
mikor azt hittem, hogy az ifiur a boszorkánymesterséggel könnyen
segithet a bajon!
Andor.
Oh,
hát gondoltam is én, hogy elhiszed azt a bolondságot!
Boriska
(szomoruan.)
Hát csakugyan nem volt igaz. Igy hát nem is
lehet az enyém, ami a kosárban volt! Pedig a pogácsát már megettem!
De a pénz még itt van! (Előmutatja.)
Szigetiné.
Tartsd
meg a pénzt is kárpótlásul, hogy olyan rosz tréfát üztek veled. Te
pedig, Andor, remélem, okultál s belátod, hogy helytelen dolog a
mások titka után leskelődni s elrontani a mások örömét; büntetésül
most elég lesz, hogy elvesztetted madárkádat s kertecskédet s ez jól
történt, mert azt is tudnod kellett volna, hogy az ilyen
tudatlan gyermeket, mint Boriska, föl kell világositani, nem pedig
még megerősiteni a babonaságban. És annál hibásabb vagy, mert igazi
jótettet akartál meghiusitani. Elek és Rózsika szegény Dorkát
segitették és jó szivök helyesen súgta nekik, hogy Dorka ártatlan.
Épen ma győződtem meg róla s már vissza is fogadtam.
Elek
(örömmel.)
Oh be derék! Mennyire örvendek!
Rózsika.
Oh
kedves mamácska, milyen jó vagy! (Megöleli.)
Boriska
(búsan.)
Igy hát mégis én vagyok a vesztes, mert ha Dorka
visszajön, nekem mennem kell!
Szigetiné.
Nem,
téged is megtartalak, legalább emlékeztetni fogod mindig Andort erre
a helytelen tettére.
Andor
(megcsókolva Szigetiné kezét.)
Nem fogom soha sem feledni,
csak most bocsásson meg, kedves nénikém. (Kezet fog Elekkel és
Rózsikával.) Ti is bocsássatok meg, és te is, Boriska! Meglássátok,
többé nem fogok senkinek kellemetlenséget okozni s ma voltam
először, de utoljára is boszorkánymester!
(A függöny legördül.)
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
SZEMÉLYEK.
Bérczi, gazdag öreg tudós. Aranka, Kardos, kiszolgált kapitány. Anna kisasszony, nevelőnő. Klára, gazdasszony. Imre, vargainas. |
(Szinhely:
csinosan butorozott szoba; jobbra-balra ajtók,
a háttérben eső
falon ablakok az utczára.)
A LEVÉL.
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
I. JELENET.
Bérczi, majd Aranka.
Bérczi
(pápaszemmel, hálóköntösben, karszékben ül, olvas és
jegyezget.)
Ugy van... nagyon jól mondja... (tovább olvas.)
nagyon helyes... csakhogy nem egészen tisztán magyarázza meg. Majd én
az uj könyvemben irok erről is... jobban megmagyarázom. (Elmerül az
olvasásba.)
Aranka
(óvatosan lép be, félre.)
Épen jó, hogy találom, most talán
beszélhetek vele. (Fenn.) Bácsikám... (Bérczi nem figyel.) Kedves
bácsikám!...
Bérczi
(föl sem tekintve.)
Te vagy az, gyermekem? Jó reggelt!
(Tovább olvas.)
Aranka.
Én
vagyok... és ha kedves bácsikámnak egy kis érkezése volna...
Bérczi.
Most
nincsen, gyermekem. Majd ebédnél mondd el, mire van szükséged.
Aranka.
Oh,
nekem magamnak nincs szükségem semmire... hanem egy szegény
szerencsétlen...
Bérczi
(kissé türelmetlenül.)
Mondd meg Anna kisasszonynak, adjon
neki valamit.
Aranka.
De
bácsikám... ez nem olyan... csak bácsikám segithetne...
Bérczi
(türelmetlenül fölkel.)
Mondtam már, hogy most nem érkezem
effélékre gondolni, mikor nagy munkán dolgozom. Te pedig láss a
leczkéid után! az efféle szegény emberek dolga nem gyerekek gondja.
Azt pedig már mondtam, hogy most néhány napig ne háborgassatok.
(Indul. Félre.) Meg kell kérnem Anna kisasszonyt, ügyeljen jobban
ezekre a gyermekekre, ne zavarjanak minduntalan. (El.)
II. JELENET.
Aranka egyedül.
Már megint nem sikerült! Jaj, de ki nem állhatom azt a sok tudós könyvet! Beszélni sem lehet miattuk a bácsival. Már most mit tegyek? Meg kell várnom, mig egyszer jobb kedvében találom a bácsit... csakhogy szegény Imre és édes anyja nem várhatnak sokáig. Oh, csak már ki tudnék gondolni valamit, hogy segitsek rajtok! Borzasztó, milyen szükséggel küzdenek! No, hamarjában legalább arról gondoskodom, hogy ne éhezzenek. (Óvatosan körülnéz.) Adna nekem Klára asszony, ha megtudná! Szerencsére nyitva találtam a pohárszéket és szereztem valamit. (Nevetve.) Az igazat megvallva, biz én... loptam! Majd egyszer meggyónom Klára asszonynak, addig már csak lelkemen viselem a bűnt. (A sarokban levő papiroskosárhoz lép.) Ide rejtettem tegnap ezt a... haha! itt a bácsi papiros-kosarában senki sem gyanit lopott portékát. (Egy nagy darab kenyeret és fél sonkát vesz elő.) Még van elég hus rajta... a kenyér is elég lesz nekik mára, csak ki kell lesnem az alkalmat, hogy észrevétlenül betehessem az Imréék konyhájába. Szépen betakarom, (papirba göngyöli) igy ni! Most már csak azt szeretném, ha Imre nem volna otthon, különben megtudná, hogy én hordom nekik titkon az eleséget. No, ezen könnyen segitek. (Az egyik ajtón beszól.) Dezső, kedves Dezsőm, jőjj csak egy perczre!
III. JELENET.
Aranka, Dezső.
Dezső
(ujjai közt egy fényes aranyat nézegetve, jókedvüen lép
be.)
Nos, itt vagyok, mit parancsol hugomasszony?
Aranka.
Kérlek,
Dezsőcském, szaladj át ide a szomszédba Imréékhez... tudod, ott az
udvarban hátul lakik az a szegény asszony, aki betegen fekszik... meg
a fia.
Dezső.
Ismerem.
És aztán mit tegyek?
Aranka.
Hivd
ide Imrét.
Dezső.
Mindjárt?
Aranka.
De
mindjárt ám, rögtön!
Dezső.
Jól
van no, megteszem, csak a szép fényes aranyomat teszem vissza a
fiókba.
Aranka.
Soh'
se vidd, add nekem, (zsebébe nyul és szintén egy aranyat vesz elő.)
legyen együtt az enyémmel. Egyszerre kaptuk a jó bácsitól, majd
egyszerre költjük is el. (Elveszi Dezsőtől az aranyát.)
Dezső.
Ohó!
ohó! elköltjük? Csakhogy én nem akarok ám bábut vásárolni. Micsoda
terveken töröd ismét a fejedet?
Aranka.
Majd
megtudod, csak siess most Imréhez. (Dezső balra el.) Sietnem kell a
sonka elcsempészésével, mert utoljára még rajta kapnak.
Jaj! Az Anna kisasszony hangját hallom! Bizonyosan a leczkére
fog sürgetni, pedig én most nem érek rá, meg kell lesnem, mikor Imre
kilép a lakásából, hogy azután belopózhassam. (El jobbra.)
IV. JELENET.
Anna kisasszony, (balfelől belép, épen mikor Aranka jobbra elszalad.)
Aranka! Hová szaladsz? Tüstént jőjj vissza! (Hallgatózik.) Elment. Ugyan mi lelte ma ezt a leányt? Jár-kél, minduntalan kisiklik a kezemből, nem birok vele. Jó félórája várom a zongoránál, de hiába, s helyette jön Bérczi ur panasszal, hogy Aranka őt zavarja tanulmányaiban. Büntetésül félórával tovább fog skálát gyakorolni a zongorán s el nem engedem neki, akárhogy hizelkedik... nem én!
V. JELENET.
Előbbi. Dezső, majd Aranka.
Dezső
(gyorsan berontva.)
Na, eljártam a követségben, mindjárt itt
lesz, csak a háziurához ment föl elébb. (Észreveszi Anna kisasszonyt
és elhallgat.)
Anna k.
a.
Micsoda? A háziurhoz? Mi dolga van ott Arankának?
Dezső.
Arankának?..
Semmi... nem róla beszéltem...
Anna k.
a.
Hát kiről? És hol van az a szeleburdi leány?
Dezső.
Én
az imént itt hagytam s azt hittem, itt találom... de épen jő.
Aranka
(belép, félre.)
Szerencsésen becsempésztem a sonkát és
kenyeret, senki se látott. (Fenn.) Jó reggelt, kedves Anna
kisasszony!
Anna k.
a.
Előkerültél végre! Hol jártál, mit csináltál? Illik az,
engemet várakoztatni a zongoránál?
Aranka
(jókedvüen hizelkedve.)
Ne haragudjék, kedves Anna
kisasszony! (Megöleli.) Ugy-e nem haragszik, aranyos jó nénike?
Dehogy haragszik, nem hiszem én azt!
Anna k.
a. (mosolyogva.)
Menj, menj, te kis hizelkedő czicza! Jól van
no, hát nem haragszom, de most menjünk szaporán zongorázni.
Aranka.
Jaj,
az nem lehet... most nem mehetek.
Anna k.
a. (ismét kissé szigorubban.)
Nem lehet? Ugyan miért?
Aranka.
Hiszen
csak az a baj, hogy meg nem mondhatom, miért. Egy más munkába fogtam,
egy igen nagy munkába, (hizelkedve) engedje befejeznem... ugy-e
megengedi, kedves, czukros jó Anna kisasszony? Majd holnap két órát,
három órát zongorázom.
Anna k.
a.
De hát legalább tudnom kell, miféle munka az?
Aranka.
Oh,
nagyon szép... nagyon fontos, (titkon intve Dezsőnek.) ugy-e, Dezső?
Dezső.
Oh,
rendkivül szép és fontos. (Félre.) Remélem, nem hazudtam, mert én
ugyan nem tudom, miről beszél.
Anna k.
a.
Nem szeretem a titkolózást. Mondjátok meg, miben töritek a
fejeteket, akkor talán megengedem.
Dezső
(vállát vonogatva.)
Én el nem árulhatom... igazán lehetetlen.
(Félre.) Ez szent igaz, mert magam sem tudom.
Aranka.
Később...
holnap... talán már ma mindent megmondok, csak most engedjen
hallgatnom. Csak ma engedje el a zongoraleczkét, kedves jó
kisasszony! (Ölelgeti, simogatja.) Oh, majd zongorázom aztán
annyit, de annyit, hogy szétreped a zongora.
Anna k.
a. (kibontakozva Aranka karjaiból.)
Jól van no, már látom,
hogy ugy sem volna köszönet a mai leczkében. De annyit mondok, hogy
számolni fogsz mindenről... te... te kis gonosz. (El.)
VI. JELENET.
Aranka, Dezső, majd Imre.
Aranka
(nagyot fujva leül.)
Fhű, ez nagy munka volt, de szerencsére
sikerült. Már féltem, hogy belevesztek.
Dezső.
De
most már én is szeretném tudni, mi az a fontos terv, a melyet el nem
árultam. És... igaz... add vissza az aranyomat...
Aranka.
Oh,
azt nem adhatom vissza.
Dezső
(ijedten.)
Mi... micsoda?...
Aranka.
No
no, csak ne ijedj meg, nem vesztettem el, nem is adtam oda senkinek,
de van valami tervem és te olyan jó fiu vagy, hogy bizonyosan
beleegyezel.
Dezső
(türelmetlenül.)
De hát azt a tervet szeretném már tudni.
Aranka.
Mindjárt
megtudod... Ah, épen itt jön Imre.
Imre
(szegényesen, de tisztán öltözve, ingujjban, bőrköténynyel,
kalapját kezében tartva, szomoruan.)
Jó reggelt, Aranka
kisasszony! Parancsol valamit?
Aranka.
Dehogy
parancsolok. Csak azt szeretném tudni, hogy vagytok? Tegnap szegény
beteg anyádnál voltam s tudod, megigérte, hogy majd megizeni,
mit felelt a házi ur. No's, voltál nála?
Imre
(könyeit törölve.)
Igen is, voltam... épen most jövök tőle...
Aranka.
Nagyon
szomoruan mondod ezt... talán hiába jártál?
Imre
(szomoruan igent int.)
Hiába... hiába! Elmondtam neki, hogy
szegény édes anyám betegen fekszik, jó atyám halála óta én csak
annyit tudok megkeresni, hogy orvosságot vehetek számára, hogy éhen
halnánk, ha valami jó angyal titkon nem gondoskodnék rólunk... aztán
elmondtam neki, hogy ha anyám meggyógyul, majd dolgozik és idővel
megfizetjük a házbért, a mivel tartozunk.
Dezső
(hevesen.)
De hiszen ez természetes... azt csak belátta, hogy
addig várnia kell?
Imre
(fejét rázva.)
Nem... nem látta be! Azt felelte, hogy már
eddig is eleget várt, ha holnapig meg nem fizetjük a husz forintot,
kiüzet a házból s lefoglalja csekély butorunkat. (Eltakarja arczát.)
Oh Istenem, mi lesz szegény anyámból! Hogy mondjam ezt meg neki!
(Sir.)
Dezső.
De
hiszen az szivtelen ember! Oh, ha én segithetnék!
Aranka
(meghatottan.)
Lásd, Dezsőcském, ez az a nagy titok. Én is
segiteni szeretnék rajtok, csakhogy nem tudom tisztán, mikép? De
legalább azon mindjárt tudok segiteni, hogy ha az a szivtelen ember
kiüzi a szegény beteget, ez ne maradjon az utczán, a hol meghalna,
hanem legyen egy kis pénze... Nekem van egy aranyom... (Előveszi a
zsebéből a két aranyat.)
Dezső.
Oh,
most már értem, jó Arankám... igen, én is odaadom az enyémet,
szivesen.
Aranka
(megöleli.)
Tudtam előre. (Imréhez.) No, ne sirj, Imre! Addig
is, mig valami más segitség eszünkbe jut, fogd ezt a pénzt...
Imre
(hátra lép.)
Oh, kedves jó kisasszony... köszönöm, de nem
fogadhatom el.
Dezső.
Nem
fogadhatod el? De mikor neked adjuk.
Imre.
Az
nem lehet... pénzt csak az fogadhat el, a ki dolgozott is érte.
Aranka.
Jól
van, hát majd varrsz nekem egy pár czipőt e két arany fejében.
Imre
(még mindig habozva.)
Azt... talán... de nem... nem lehet, én
még nem sokat tudok a mesterségemből. (Saját nagy durva csizmáira
mutat.) Efféle durva munkát már csak csinálgatok, de olyan finom
czipőt, a milyen a kisasszonynak való, olyat még én nem tudok
késziteni.
Dezső.
Nem
baj, Aranka megvárja, mig megtanulod, van elég czipője. (Elveszi
Arankától az aranyokat és az Imre mellény-zsebébe dugja.) Igy
ni! Szó se legyen róla. Hiszen ez nem valami nagy dolog.
Aranka.
Nem
bizony s ezzel még nem lehet segiteni azon a nagy bajon, hogy a
háziur holnap kiüzi őket. Ezen kellene segiteni!
Dezső.
Hm,
az már nehéz... ha csak a bácsi nem segit. Őt kell megkérnünk, ő
megteszi, hiszen olyan jó ember. Minket szegény árvákat gyermekeinek
fogadott; Kardos bácsit, tanulótársát szintén itt tartja... azt a
husz forintot meg sem érzi, hiszen gazdag ember.
Aranka.
Azt
hiszed, nem erre gondoltam én is rögtön? Igen ám, de tudod, milyen
nehéz a bácsihoz férni, mikor mindig valami tudós munkán töri a
fejét... kezdtem neki beszélni erről a dologról, de nem hallgatott,
sőt kereken kijelentette, hogy az afféle komoly dolgok nem tartoznak
reánk. Én már tisztában vagyok azzal, hogy a bácsival nem boldogulunk
máskép, mint ha valami rendkivüli körülmény Imrére terelné figyelmét.
Dezső.
Igazad
van. Minap is azt a siketnéma embert mindjárt megszánta.
Aranka.
Ugy
van. Most hát találjunk ki valamit, mi által válhatnék Imre érdekessé
a bácsi előtt?
Dezső
(elgondolkozva.)
Hm... hm... ez nehéz. (Tüzesen.) Szinlelje
Imre azt, hogy siketnéma!
Imre
(sértődve.)
Hová gondol, Dezső urfi! Megcsaljam, hogy jót
tegyen velem!
Dezső.
Persze...
persze... az nem járja. De tudok egy más módot is.
Aranka.
Halljuk!
Dezső.
Ha
Imre kiszurná a félszemét s a bácsi látná, bizonyosan megsajnálná.
Imre
(ijedten.)
Oh, köszönöm szépen!
Aranka.
Ugyan
hova gondolsz, Dezső! Egész életére tönkre tegye magát!
Dezső.
Igaz,
igaz, ez sem jó, a szemet nem lehet ujjá csinálni. No, mondok hát
mást: törje el Imre a lábát.
Aranka
(nevetve.)
Ugyan ne beszélj már olyan bolondokat!
Dezső.
Ez
nem olyan bolondság, mint hiszed. Az eltört lábát szépen össze lehet
forrasztani s aztán ujra akár tánczolhat is, ha kedve tartja. Egy
kicsit fájna, meghiszem, de hát ez épen szükséges, hogy legyen oka
sirni és a bácsi megsajnálhassa.
Imre
(busan mosolyogva.)
Oh, kedves Dezső urfi, sirásra van nekem
igy is elég okom, csak szegény anyámra kell gondolnom. Nem szükséges
ezért a lábamat eltörnöm.
Dezső.
Pedig
az jó volna... hanem persze bajos jó tanácsot adni, ha mindentől
megijedtek. No de sebaj, találok én még más módot is, akár százat...
Aranka.
Nekem
csak egy kell, de jó legyen s azt hiszem, már tudom is. Mondd csak,
Imre, tudsz irni, ugy-e?
Imre.
Hogyne
tudnék! A tanitó ur sokszor meg is dicsérte irásomat, mikor még
iskolába jártam.
Aranka.
Annál
jobb! Most tehát menj haza és várj reám, mindjárt ott leszek én is.
(Imre meghajtja magát és el.)
Dezső.
Hát
én tudhatom, mi az a te terved?
Aranka.
Majd
megtudod, (nevetve) de biztositlak, hogy szegény Imrének nem kivánom
sem a lábát, sem a szemét, haha! (El.)
VII. JELENET.
Dezső, majd Klára asszony, később Kardos.
Dezső
(vállvonogatva Aranka után néz.)
Nevet... utoljára még is
igaz, hogy bolondot mondtam. No, sebaj, ha ő tud okosabbat, annál
jobb, én nem értek az effélékhez, inkább megyek lapdázni. (Indul.)
Klára
(fején nagy főkötővel, konyhaköténynyel, nagy mérgesen ront
be.)
Ohó, ne szaladjon, urficskám! Még egy kis számadásunk lesz.
Dezső
(csodálkozva.)
Számadásunk? Valjon miért?
Klára.
Oh,
hiába csinál olyan ártatlan arczot, én nem hagyom magamat elámitani.
Hol a fél sonka?
Dezső
(nevetve.)
A fél sonka? Miféle sonka? És mit tudhatnék én a
maga sonkájáról?
Klára.
Hiába
tagadja, elvitte, vagy ha az urfi nem vitte el, hát elvitte Aranka
kisasszony. Ez borzasztó! Ezt nem lehet tovább kiállani!
Uram fia! még alig hogy meg volt szelve, a java hus még rajta volt s
előre örültem, milyen gyönyörü szeleteket fogok ma belőle vágni s
ime, egyszerre csak eltünt!
Dezső.
De
komolyan mondom, nem tudok róla semmit.
Kardos
(ki ezalatt már belépett.)
Mi az? Mi a baj, Klára asszony?
Dezső.
Jőjjön,
jőjjön kedves Kardos bácsi, segitsen. Képzelje, Klára asszony rám
fogja, hogy sonkát loptam.
Klára.
Ráfogtam?
De az nem ráfogás ám, mert a sonka valósággal hiányzik a
pohárszékből, és hozzá még egy fél kenyér is. Már pedig azt tőlem
kérik számon.
Kardos.
Hogy
hiányzik, azt elhiszem, de hogy Dezső öcsém csente volna el,
teringettét! azt nem akarom hinni. Nézz a szemembe, fiam. (Dezső
bátran a szemébe néz.) Nem, te nem loptad el a sonkát. Ne is tégy
effélét soha, ha derék katona akarsz lenni, mert az ily csuf bűnért
kurtavasra vernek ám és degradálnak. Nem is tanitanálak tovább
egy perczig sem, ha effélét megtudnék rólad.
Dezső.
Soha
sem fog rólam olyat hallani, bácsikám.
Kardos.
Hiszem;
azért tehát, Klára asszony, azt mondom, az én kis regrutámat ne
gyanusitsa többé, mert különben velem gyül meg a baja, milliom
kartács!
Klára.
Jól
van no, vitéz kapitány uram, hát ha Dezső urfi nem vitte el, akkor
elvitte Aranka kisasszony.
Kardos
(felpattanva.)
Micsoda? Thjü, milliom kartács! Arra az én
aranyos hugomra mer ilyet mondani! Tudja-e, ha azt nem tekinteném,
hogy maga csak afféle szoknyás öreg asszony, aki holtra ijed, ha csak
látja is a pisztolyt, hát most mindjárt párbaj lenne a dologból.
Klára.
Párbaj?
Hát az micsoda? Elég bajom van már nekem, nem kell még a párja is.
De hát akárhogy pattog a vitéz kapitány uram, az már bizonyos,
hogy Aranka kisasszony lopta el a sonkát. Azért ólálkodott mindig ott
a pohárszék körül! Csakhogy én nem hagyom ám annyiban és tudom,
később majd megköszönik, mert rosz vége szokott ám annak lenni, mikor
valaki gyermekkorában efféléken kezdi.
Kardos.
De
már ez mégis sok!
Klára.
Majd
lesz még több is. Oh, mindjárt gondoltam én, hogy rossz lakik abban a
kis lányban. Hiszen mennyit össze nem beszél, amiből egy szó sem
igaz! Tegnap este is miféle történetet beszélt el arról a
tündérkastélyról!...
Dezső
(kaczagva.)
Hiszen az mese volt!
Klára.
Azért
még sem igaz. Tündérek soha sem járnak itt a földön, mert soha sem is
voltak. Még ha valami boszorkányokról beszélt volna, az más, az még
lehetséges.
Kardos.
Milliom
kartács! Talán bizony látott már Klára asszony boszorkányt?
Klára.
Én
nem láttam... de hallottam hirét egynek és ha máskép nem lehet, hozzá
megyek, hogy kutassa ki, hova lett a fél sonka; ha csak Aranka
kisasszony szépszerivel meg nem vallja.
Dezső.
Épen
itt jön, kérdezze meg.
VIII. JELENET.
Voltak. Aranka.
Aranka
(belépve, félre.)
Mindent elrendeztem, most már csak jól
süljön el.
Kardos.
Jöszte
csak kicsikém, Klára asszonynak nagy panasza van.
Aranka
(szinlelt csodálkozással.)
Reám? (Félre nevetve.) Tudom.
Klára.
Ugy
van! És higye meg Aranka kisasszony, legjobb lesz, ha mindjárt
megmondja, mi történt a sonkával.
Aranka
(nagyon komolyan, gondolkozva.)
A sonkával? Hát... tegnap
este ettünk sonkát és nagyon jó volt, mondhatom.
Klára.
Persze
hogy jó volt, de még sem fogyott el az egész. Hová lett a többi? Csak
nem vitte el a macska a zárt fiókból?
Aranka.
De
biz' az meglehet. Oh, a macska szörnyen ravasz jószág... De im
Anna kisasszony jő s milyen komoly! (Félre örömmel.) Már jól van...
kezébe jutott!
IX. JELENET.
Voltak. Anna kisasszony, majd Bérczi.
Anna k.
a. (kezében levelet tartva.)
Ez valóban rendkivüli, ezt meg
kell mutatnom Bérczi urnak.
Aranka.
Mi
az, Anna kisasszony? Mi van abban a levélben?
Anna k.
a.
Amit ha fel fogok olvasni, lesz okod szégyenkezni.
Klára
(félre.)
Ahá! Bizonyosan a sonkára vonatkozik. Meglesem.
Kardos.
Kedves
kisasszony, szabad tudnom, mért kellene hugocskámnak szégyenkezni e
levél miatt? Mi roszat irnak róla?
Anna k.
a.
Oh, nem róla... csak azért kell szégyenkeznie, mert annyi
tanulás után, annyi gond és fáradság után, melyet oktatására
forditok, ő nem tudna ilyet megirni.
Bérczi
(könyvbe merülve jön, föltekint s boszusan félre.)
Ez már
mégis borzasztó! Most meg már az egész háznép idegyült a szobámba!
Anna k.
a.
Bocsánat, Bérczi ur, tudom, hogy nem szereti, ha zavarják,
de most egy rendkivüli dolgot szeretnék bemutatni.
Bérczi
(kissé érdeklődve.)
Rendkivüli? No's, halljuk!
Anna k.
a.
Bizonyosan ismeri, legalább látásból, azt a szegény
szomszédfiut, Imrét.
Bérczi
(gondolkozva.)
Imre...? ah... igen, emlékszem.
Anna k.
a.
No's, ez a fiu rendkivüli tehetség. Tudom róla, hogy
alig egy-két évig járt iskolába, aztán a műhelyben kellett dolgoznia.
Alig tanult valamit, de ime e levél azt bizonyitja, hogy oly jeles
fiu, aki megérdemli Bérczi ur figyelmét.
Bérczi.
Lássuk,
lássuk, miféle levél ez?
Anna k.
a.
Az imént szobámba lépve, asztalomon ezt a levelet találtam
s mellette még egy pár sornyi irást, melyben Imre kér, olvasnám el a
levelet s a hol hiba van benne, igazitanám ki, mert e levél ránézve
nagyon fontos, baj volna, ha csufot vallana vele. Elolvastam és
bámultam. Nemcsak hiba nincs benne, hanem az a szegény fiu olyan
levelet irt, hogy boldog volnék, ha az én tanitványom (Arankára
mutat), ez a szeleburdi gyermek, annyi oktatás után, csak felényire
ily szépet tudna irni. És a mi a levélben irva van, azt is érdemes
meghallgatni.
Bérczi
(karszékbe ülve.)
Kérem, olvassa fel!
Klára
(a háttérben meghuzódva, félre.)
Végre megtudom, hova lett a
sonka.
Aranka
(ki Anna k. a. előbbi beszéde alatt félrefordult, sugva
Dezsőnek.)
Most figyelj!
Anna k.
a. (ki ezalatt leült és a levelet felbontotta.)
A levél ime
igy szól: (olvassa.)
»Kedves nagybátyám! Tudom, boszankodni fog merészségemen, hogy alkalmatlankodom; de mit tegyek? Édes atyámat eltemettük s jó anyám most a szomoruságtól, szükségtől megtörve, szintén oly súlyos betegen fekszik, hogy ha gyors segitséget nem kap, attól kell rettegnem, hogy őt is elvesztem. Oh, kedves bácsikám, érti-e, elveszitem édes jó anyámat! Senkim sincs, a kihez forduljak, csak bácsikám. Oh kérem, ne vesse meg könyörgésemet. Fájdalom, én nem tudok olyan szépeket irni, mint itt a szomszédban Dezső urfi vagy Aranka kisasszony, kik iskolába járnak, nevelőnőjük van; én csak egyszerü szegény, tudatlan fiu vagyok és csak ugy irok, amint szerencsétlenségem, szomoruságom sugallja. Ha meghallgatja kérésemet, imádkozni fogok Istenhez, hogy áldja meg százszorosan.
Ha tudná, kedves bácsikám, mennyit szenvedünk, szegény jó anyám és én! Egy éve mult, hogy édes atyám megbetegedett. Eleinte reménykedtünk, hogy felgyógyul, de a baj mindinkább növekedett, s mindinkább eltünt a jólét kedves kis hajlékunkból. Anyám s én dolgoztunk; de, hogy pótolhattuk volna a jó apa munkásságát! Csak keveset tudtunk megkeresni és nem sokára beköszönt a szükség, a mi kevés pénzünk volt, orvosságra adtuk s mi éltünk száraz kenyéren. Nem panaszkodtunk, örömest nélkülöztünk, remélve, hogy nélkülözéseink árán megmenthetjük drága atyámat; eladtuk butorainkat, ruháinkat, mindent, amit csak lehetett, s biztattuk magunkat, hogy ha atyám fölgyógyul, majd ismét jobb sorsra vergődünk. Ah, hasztalan volt reményünk, - atyám két héttel ezelőtt meghalt! És szegény jó anyám most megtörve, kétségbeesetten, betegen fekszik, én pedig nem tudom, mi tevő legyek.
Csak a jó Istennek köszönhetem, hogy egy hét óta szegény beteg anyám éhen nem halt. De holnap! Holnap vége mindennek! Lakásunkért nem tudtuk megfizetni a bért, husz forintot, és holnap a háziur kiűz, holnap az utczán leszünk, hajléktalanul! Ha csak magam volnék, nem búsulnék; hiszen én alhatom a puszta földön, Isten szabad ege alatt is; de anyám! mi lesz szegény beteg anyámból! Ő érette kérem, édes bácsikám, jőjjön és segitsen rajtunk.
Tudom, azt fogja mondani, hogy dolgozzam. Oh, hiszen én egyebet sem szeretnék, csak hogy munkámmal megkereshessem kenyerünket. Dolgozom is, de nem tehetek róla, ha még kicsiny vagyok, mesterségemet sem tudom még jól. Ha kedves bácsikám módot nyujtana, hogy saját munkámmal eltarthassam kedves jó anyámat, örökre hálás lennék értte.
Megirtam mindent, amit tudtam s most csak azt kivánom, hogy kedves bácsikám szive érezzen részvétet irántunk és mentsen meg minket a végső kétségbeeséstől. Isten megáldja érette, miként ezt szivből kivánja szerető unokaöcscse: Imre.«
Kardos
(elérzékenyülve.)
Milliom kartács! Vén katona vagyok, de ez a
levél majdnem pityergésre fakasztott. Szegény fiu!
Klára
(szemeit törülgetve.)
Szegény fiu! Igazán még jobban
sajnálom, mint a fél sonkát.
Bérczi
(élénken fölkelve a székről.)
Valóban, ez a levél meglepő egy
olyan egyszerü, tanulatlan fiutól. Szeretnék beszélni vele. Klára
asszony, kérem, hivja ide Imrét.
Klára.
Igenis.
(El.)
Anna k.
a. (Bérczihez.)
Csak az kár, hogy a szegény fiunak oly későn
jutott eszébe levelet irni a nagybátyjának. Holnapig már nem
lehet rajta segiteni s holnap szegény beteg anyjával együtt
földönfutóvá lesz!
Bérczi
(hevesen.)
Az nem lehet, azt én nem engedem meg. (Előveszi
tárczáját és pénzt ad Kardosnak.) Kedves barátom, menj át a szomszéd
háziurhoz és fizesd ki az Imre anyja adósságát. És mondd meg annak a
szivtelen embernek, hogy ne bántsa e szerencsétleneket, én állok jót
érettök.
Kardos.
Ezt
már szivesen megteszem. (El.)
Aranka
(félre.)
Hála Istennek! Meg vannak mentve!
Anna k.
a. (Arankához.)
Nos, most már érted ugy-e, mért mondtam, hogy
szégyenkezni fogsz, ha megtudod, mi van e levélben. Ugy-e, nem tudnál
olyan szép levelet irni, mint az a szegény, tanulatlan fiu?
Aranka
(élénken.)
Oh kérem, hiszen... (hirtelen lecsillapodva.) Az
az... én nem tudom... aligha.
X. JELENET.
Voltak. Klára asszony, Imre, Kardos.
Klára
(maga előtt tolva Imrét.)
Csak menj előre bátran, ne félj,
hiszen nem bántanak. (Imre az ajtónál megáll és zavartan forgatja a
kalapját.)
Bérczi
(nyájasan.)
Jőjj közelebb, fiam. (Imre két-három lépéssel
előbbre megy.) Tehát csakugyan olyan szomoru helyzetben vagytok, hogy
holnap már hajlék nélkül maradnátok?
Imre
(szomoruan.)
Valóban ugy van!
Bérczi.
És
mit szándékozol tenni?
Imre
(csüggedten.)
Isten tudja! Most már csak a jó Istenben
bizhatom.
Bérczi.
És
azt jól teszed, mert Isten nem hagyja el azokat, kik benne biznak.
Imre.
Oh,
ezt én tudom legjobban, hiszen már egy hét óta éheznénk, ha valami jó
angyal mindennap nem gondoskodnék rólunk.
Dezső
(nevetve.)
Micsoda? Angyal hord nektek ennivalót? Ezt már
szeretném kóstolni. Jó az angyalok kosztja?
Imre.
Oh,
nagyon jó.
Dezső.
És
miből áll?
Imre.
Sokféléből.
Egy nap sült csirkét hozott, máskor borjusültet, ma sonkát.
Klára
(félre.)
Uram Teremtőm! Hátha ez az én sonkám? Megyek és
felkutatom, (Eloson.)
Kardos
(épen akkor belépve.)
No, rendben van minden, kifizettem azt
a pénzsovár háziurat, itt a nyugtatvány. (Átadja Bérczinek, aztán
Imréhez fordul.) Most már nyugodt lehetsz, fiam; nem lesz holnap
semmi bajotok.
Imre
(bámulva.)
Hogyan? Mi tetszik?
Bérczi
(jószivüen.)
Ugy van, kedves fiam, megtudtam mindent s már
kifizettem adósságtokat.
Imre
(meghatottan leborul Bérczi előtt és kezeit csókolja.)
Oh
uram, Isten is megáldja!
Bérczi.
Jól
van, jól, fiam, hiszen nem olyan nagy dolog. De lásd, máskor
idejekorán kell ám segitség után látnod, mert most nagybátyád a
legjobb akarattal sem segithetett volna rajtad, holnapig aligha
megkapta volna leveledet.
Imre
(bámulva.)
Nagybátyám? Levelemet? Hiszem nekem nincs
semmiféle nagybátyám.
Bérczi,
Kardos, Anna k. a. (megütközve.)
Micsoda? Hogyan?
Aranka
(félre, ijedten.)
Jaj, most mindjárt nagy baj lesz! Az
ügyetlen! Elfelejtettem figyelmeztetni, mit mondjon, ha ilyesmi szóba
kerül; és maga nem éri föl észszel! Szépen vagyok!
Anna k.
a. (Imréhez.)
Hát ezt a levelet nem te irtad?
Aranka
(titkon integet Imrének, hogy igent mondjon, de Imre nem veszi
észre. Félre.)
Oh, a szerencsétlen!
Imre (a
levelet nézegetve.)
Igenis, ezt én irtam... de azért nem az én
levelem. Az imént Aranka kisasszony hozta, hogy másoljam le.
Szivesen megtettem s mikor irtam, láttam, hogy ez nagyon hasonlit az
én szomoru helyzetem leirásához, de kérdezősködnöm nem illett
volna, mit akar vele. Nekem nincs rokonom, kinek irhattam volna.
Anna k.
a.
Aranka! Hát te irtad tulajdonképen e levelet?
Aranka
(kissé zavartan.)
Én... igen, én irtam, de higyék meg, hogy
minden szó igaz benne, kivéve a nagybácsit, aki csakugyan nem
létezik. Imre és szegény beteg anyja megérdemlik a bácsi pártfogását.
Bérczi
(kissé elkomolyodva és homlokát ránczolva.)
Hm! Most nem
tudom, hányadán vagyok: haragudjam-e, megcsaltak-e?
Anna k.
a. (Bérczit félrevonva.)
Azt hiszem, én már értem az egészet.
Emlékszem, magam is hallottam, mikor Aranka emlegetni kezdte
Bérczi ur előtt azt a szerencsétlen családot, de hasztalanul; az
ármányos kis leány tehát ezt a kis fortélyt eszelte ki, hogy a
különben oly jó bácsi érdeklődését fölkeltse. És az a levél igazán
szépen volt megirva, büszkék lehetünk Arankára, méltó kis huga a
hires tudós Bérczinek.
Bérczi
(még kissé habozva.)
Hiszen szép, az igaz és jót is tett...
de mégis csak rászedett kissé.
Klára
(kezében sonkacsonttal berohan.)
Ime, itt van! Ez volt az a
szép, az a pompás sonka! Ráismerek a csontjáról. Imréék konyhájában
találtam, - hogy került oda?
Dezső
(nevetve.)
Én már tudom... Aranka volt az a titkos angyal, ő
táplálta a szegényeket. Kár, hogy nekem is eszembe nem jutott,
legalább nem gyanusitott volna Klára asszony hiába.
Imre
(meghatottan.)
Oh jó kisasszony, hogy háláljam meg jóságát!
Aranka
(kissé zavartan.)
No bizony... érdemes is a szóra... egy
sonkacsont...
Klára.
Igen
ám, de mikor elvitte, még hus volt rajta!
Bérczi
(vidáman.)
Hagyjuk a csontot... én most már mindent tudok.
(Tréfásan megfenyegeti Arankát.) Te kis gonosz, rászedtél, de
megbocsátok, mert magam is hibás voltam. Igérem, hogy jövőre, ha
valami szegény szerencsétlen számára kérsz tőlem segélyt, mindig
meg foglak hallgatni, nem kell többé cselhez folyamodnod.
Aranka
(megöleli.)
Oh, kedves jó bácsikám! És Imrét meg szegény
beteg anyját nem fogjuk elhagyni, ugy-e nem?
Bérczi.
Persze
hogy nem! Jutalomul a szép levélért, melyet irtál, reád bizom, hogy
gondoskodjál mindenről, amire szükségök van, legyenek a te
védenczeid, mint jó szived óhajtotta. A költséget persze én viselem.
Imre
(könyezve örömében.)
Oh uram, az Ég megáldja ezért.
Aranka,
Dezső, (Bérczi nyakába borulva.)
Éljen a mi jó bácsikánk!
(A függöny legördül.)
SZINMŰ KÉT FELVONÁSBAN.
SZEMÉLYEK.
Váriné, özvegy. Mariska, Palika, gyermekei. Mezei, gazdag birtokos. Mezeiné, neje. Ilonka, leányuk. Klára néni, rokonuk. |
A FARSANG-VASÁRNAP.
SZINMÜ KÉT FELVONÁSBAN.
ELSŐ FELVONÁS.
I. JELENET.
Váriné az
asztal mellett karosszékben ül, fejét félig egy párnába támasztva,
mely a szék hátához van igazitva. Mariska az asztal tulsó végén,
fejét karjára támasztva, alszik. Palika zsámolyon ül a mama mellett
és egy törött fa-lóval játszik. Este van. Az asztalon lámpás
ég.
Néhány pillanatnyi csönd.
Váriné
(himzésen dolgozik, koronként bágyadtan megpihen és hátradől;
aztán halkan szól.)
Palikám... állj föl fiacskám és told közelebb
hozzám a lámpást... de halkan... föl ne ébreszd Mariskát... (Palika
megteszi) igy ni... most jobban látok... (szemeit törli) ah! olyan
gyöngék a szemeim is!
Palika.
Sok
van még hátra abból a munkából...?
Váriné.
Nem,
nem sok, talán be fogom fejezhetni.
Palika.
Oh,
mamácskám, de hiszen neked most nem szabad dolgoznod, mikor olyan
beteg vagy! Inkább felköltöm Mariskát, hadd végezze be ő.
Váriné.
Azt
ne tedd! Hadd aludjék szegény jó Mariska! A mult éjjel egészen éjfél
utánig dolgozott ezen a himzésen, ma korán hajnalban már ismét a
munkánál volt, egész nap pihenés nélkül dolgozott, nem csoda, hogy
kimerült s most elnyomta az álom. Csak szenderegjen, majd én bevégzem
a munkát.
Palika.
Jól
van, de akkor te is pihenj kissé mamácska, mert te beteg vagy.
Váriné.
Nem...
nem... ennek a himzésnek még mára késznek kell lenni, már nem sok van
hátra.
Palika.
Igen,
de a doktor bácsi megtiltotta, hogy valami munkával megerőltesd
magadat... én jól hallottam, mikor mondta...
Váriné
(sóhajtva.)
Igaz... azt mondta... de a szükség nagy mester,
még szigorubban parancsol, mint az orvos ur... mert lásd, kis fiam,
ha ez a himzés el nem készül, akkor ma nem lesz mit vacsorálnod;
pedig tudom, hogy már most is volna étvágyad.
Palika.
Oh,
van bizony... sőt éhes is vagyok... igazán éhes vagyok! Kedves
mamácska, adj legalább egy kis kenyeret, hiszen ma ugy is
farsang-vasárnapja van... Károly beszélte ma délután, hogy náluk ma
pompás fánk volt, meg sült pulyka... oh, milyen jó lehetett az!
Váriné
(könyeit törölve félre.)
És én még kenyeret sem tudok adni
szegény gyermekemnek! (Fenn.) Csak még egy kis ideig légy türelemmel,
fiacskám... már nem sok van hátra, mindjárt elkészülök. Mariskának
nem kell többé rajta dolgozni; ha felébred, rögtön elviszi s hoz
pénzt; aztán minden jó lesz. (Nagy erőfeszitéssel dolgozik, majd
fölsóhajt.) Oh Istenem... már alig látok... szemeim
elhomályosodnak!... Csak még egy-két másodperczig birjam,
(tovább dolgozik) igy ni! Készen van. (A himzést leteszi az asztalra
s kimerülten hátradől.)
Palika.
Hála
Istennek, csakhogy végre készen van! Mariska! Mariska! ébredj föl,
készen van a himzésed.
Mariska
(fölébredve.)
Istenem, elaludtam! Oh, mért engedtetek
elaludnom! Hány az óra?
Palika.
Még
nincs késő, csak most gyujtottunk világot... de a himzésed készen
van... mamácska bevégezte.
Mariska
(a karszékben elterült anyjához sietve.)
Oh, mamám, mért
tetted ezt? Engem aludni hagytál s magad fáradtál! Ime, hogy ki vagy
merülve!
Váriné.
Nincs
semmi baj, édes gyermekem. Tégedet elnyomott az álom annyi munka és
virrasztás után... ezzel a himzéssel pedig mára kellett elkészülnöd;
én tehát befejeztem.
Mariska.
Igen,
de az erőlködés bizonyosan megártott neked, kedves jó anyám... milyen
sápadt vagy... óh... soha sem fogom ezt magamnak megbocsátani!
Váriné.
Nyugodjál
meg, leányom! Megtettél mindent, a mit birtál, sőt még többet...
éjjel-nappal dolgoztál, hogy elkészülj a munkával, melyért egy
kis pénzt kaphatunk; végre egészen kidőltél, elnyomott az álom,
kezedből kiesett a munka és én folytattam. Nem vádolhatod magadat, jó
gyermekem.
Mariska.
Oh,
azért még sem lett volna szabad elaludnom!
Váriné
(átadva neki a himzést.)
Ne aggódjál ezen többé... most
siess, vidd el a himzést Mezeiné ő nagyságának... az árán pedig
vásárold be, amire szükségünk van... te legjobban tudod, mi kell
minden.
Mariska
(a himzést vizsgálva, félre.)
Istenem, szegény anyácskám egy
helyen egészen elrontotta... ő, aki olyan ügyes! Milyen beteg
lehet... szédült az erőltetett munkától... nem vette észre a hibát.
Mit fog mondani Mezeiné asszony, aki olyan finnyás, ugy
megvizsgál mindent!
Váriné.
Mi
az, Mariskám, mi baj?
Miska.
Semmi,
anyácskám, semmi, csak összerakom a himzést.
Palika.
Siess,
Mariska! Azt mondtad, hogy öt órára kell átadnod a munkát, most pedig
már fél hat. Aztán ha sok pénzt kapsz, hozz nekem is valami jót.
(Nagyot sóhajtva.) Ma farsang-vasárnapja van... emlékszel,
tavaly milyen vigan voltunk e napon?
Váriné.
Szegény
gyermek! (Mariskát magához intve.) Mennyit kapsz ezért a himzésért?
Mariska.
Öt
forintot. Mondtam a nagyságos asszonynak, hogy ez nehéz és nagy
munka... de semmikép sem akart többet igérni!
Váriné.
Öt
forint ennyi fáradságért! No, bele kell nyugodnunk... de most még
valamit (fülébe sugdos.) Mit gondolsz... megtehetjük?
Mariska.
Azt
hiszem, meg. Én már gondoltam is erre... azért jártam ma délelőtt
Mezeiné asszony jó barátnőjénél, annál a Klára néninél, aki még nem
fizette meg a minapi himzést... már kétszer kerestem, de nem találtam
otthon. Légy nyugodt, mamácskám, majd gondoskodom én mindenről.
Váriné.
Reád
bizom, kedvesem! Csak járj gyorsan!
Mariska.
Oh,
tiz percz mulva itt leszek, hiszen Mezeiék tőszomszédságunkban
laknak. Isten veled mamám! (Megöleli.) Jól viseld magadat, Palika!
Mindjárt visszatérek és aztán vidám esténk lesz... meglásd, épen
olyan, mint tavaly. (El.)
II. JELENET.
Váriné. Palika.
Palika
(jókedvüen.)
Azt hiszed, mama, hogy nem hallottam, mit
sugdostatok Mariskával? Oh, jó fülem van ám nekem... mindent
hallottam... azt mondtad Mariskának, hogy ha jut a pénzből, amit
kapni fog, hát vegyen a péknél süteményt, fánkot. (Ugrálva.) Haha! Ez
pompás lesz! Farsangi fánkot fogunk kapni vacsorára! Fánkot, fánkot!
Váriné.
Ne
ugrálj Palikám... nagyon fáj a fejem... rosszul vagyok... igen bánt a
zaj.
Palika
(odaszalad és megöleli.)
Oh, kedves jó mamácskám, már csöndes
vagyok, nem foglak háborgatni... bár csak én is tehetnék valamit
éretted, mint Mariska, a mi kedves Mariskánk!
Váriné.
Mariska
jó gyermek, ő tart fenn minket, mióta beteg vagyok; szeresd is őt
igazán.
Palika.
Szeretem
is, oh nagyon, nagyon szeretem! De lásd, kedves mama, az nem igazság,
hogy Mariska annyit dolgozik, én pedig semmit sem csinálok. Pedig én
nagy fiu vagyok, ugy-e? Én már hét éves vagyok, ugy-e mamácska?
Váriné.
Annyi
bizony. És aztán?
Palika.
Aztán?
Hát én is szeretnék valamit dolgozni, hogy én is keressek egy kis
pénzt... ugy-e, az jó volna?
Váriné.
I...
igen... nagyon jó... (hátradőlve és fejét kezeibe hajtva.) Oh jaj, a
fejem! Meghasad a fejem!
Palika
(ijedten.)
Mamám, kedves mamám, mi bajod?
Váriné.
Semmi...
majd elmulik... adj egy kanállal az orvosságomból, hamar!
Palika
(egy másik asztalhoz szalad.)
Már nincs... az orvosságos üveg
üres.
Váriné.
Orvosság
sincs! Ah!... (kezei bágyadtan lehanyatlanak, ájultan dől hátra a
párnára.)
Palika
(nagy ijedelemmel hozzáfut.)
Mama!... kedves mama... mi lelt?
oh szólj... én vagyok... a Palika... Istenem! nem szól... nem hall
többé... Segitség! Segitség! Mariska, a mama meghal! Segitség!
(Kétségbeesett kiáltással kirohan az ajtón.)
III. JELENET.
Váriné. Palika. Mezei.
Mezei
(nagy sietséggel berohan, kézen fogva Palikát.)
No, mi baj?
Hol a baj? Mi történt?
Palika
(anyjára mutatva.)
Ott... a mama (zokogja) meghalt!
Mezei
(Várinéhoz lép s kezét, homlokát tapogatja.)
Dehogy halt meg!
Nem kell mindjárt annyira megijedni. Csak egy kis gyöngeség fogta el,
elájult; bizonyosan már régen beteg. Hozz ide vizet! (Palika egy
pohár vizet hoz, Mezei a beteg arczát fecskendezi.) Igy ni, mindjárt
magához fog térni... aztán le kell fektetni, orvosságot adni
neki. Látom, ott az orvosságos üveg.
Palika.
Igen...
de már üres... elfogyott... még nem hozott Mariska pénzt, hogy ujat
vehessünk.
Mezei.
Hm,
ez baj! No addig is be kell füteni, itt nagyon hideg van.
Palika.
Fa
sincs itthon... elfogyott.
Mezei.
Hm,
hm! Ez is baj. Most hát mit csináljunk? Csak itt volna feleségem...
az tudná... (Jobbra-balra jár, kél, kapkod.) Én igazán... igazán nem
tudom, mit kell ilyenkor tenni... Csak volna itt valaki, hogy
orvosért küldhetném... hogy is lehet beteget ilyen kis fiuval magára
hagyni!
Palika.
Oh,
én nem vagyok egymagam a mamácskával, itt van Mariska is, a
testvérnéném, az már nagy leány, igen nagyon nagy leány... aztán
Mariska tud szépen himezni, varrni... a mult éjjel sokáig dolgozott,
még ma is egész nap, hogy elkészitsen egy himzést ma délutánra...
nagyon belefáradt, elaludt fölötte s ekkor mamám dolgozott tovább a
himzésen... de mamácska beteg... nem birja a megerőltetést...
egyszerre rosszul lett! Oh, mamám, kedves mamám! (Hozzá siet s
ébresztgeti.)
Mezei.
Baj,
nagy baj! Ugy látom, nem is annyira orvos kell ide... hanem másféle
segitség. Csak hamarább tudtam volna! Pedig szomszédok vagyunk.
- Kisfiam, mondd csak, - ugy-e, nincs pénzetek, hogy megvehessétek,
amire szükségtek van?
Palika.
Most
nincs, de mindjárt lesz... igen, lesz, hoz Mariska, kap sokat, azért
a himzésért, mely miatt mamácskám elájult. (Váriné megmozdul.) Ah,
hála Istennek! Mamám jobban van már.
Váriné
(bágyadtan széttekint s meglepetve látja Mezeit.)
Ki van
itt...?
Palika.
Én
hivtam segitséget... ez a jó bácsi bejött...
Mezei.
Nagyon
örülnék, asszonyom, ha valamiben segitségére lehetnék.
Váriné.
Köszönöm,
uram... már jobban vagyok s nagyon sajnálom, hogy ez a gyermek
alkalmatlanságot okozott kegyednek... Mindjárt itthon lesz a
leányom és gondoskodik mindenről. (Félre.) Oh, csak már itt volna!
Mezei
(barátságos köszönéssel kifelé indul.)
Hm, hm! Ez itt sehogy
sincs jól, azt látom; de nem akar alamizsnát elfogadni... mit
csináljak vele? Nem tudom (vállát vonogatva) igazán nem tudom...
beszélek a feleségemmel, neki tudnia kell, igen, fogja is tudni
bizonyosan; csak nem lehetünk mind a ketten olyan ügyetlenek! (El.)
Palika
(búsan utána néz, mialatt Váriné bágyadtan hátradől.)
Elment!
És Mariska nem jön! Már milyen régen elment és mégsem tért vissza!
Oh, inkább farsangi fánkot se hozna, csak jönne vissza, hogy mamánkon
segitene!
MÁSODIK FELVONÁS.
Terem Mezei lakásán.
I. JELENET.
Mezeiné, Mariska, később Ilonka.
Mezeiné
(öltözetét rendezgetve.)
A vendégek már érkeznek s én még nem
vagyok készen az öltözékemmel... jó, hogy a házat el tudtam rendezni!
Remélem, szépen fog sikerülni a tánczestély, jól fognak mulatni a
gyermekek s Ilonkának lesz öröme; meg is érdemli, mert jó
leányka. (Az órára néz.) Mindjárt hat óra s az a varróleány még sem
hozza a himzett nyakkendőmet... Szörnyüség, milyen hanyagok ezek az
emberek! Férjem is késik valahol, nincs, aki a vendégeket fogadja...
legalább Klára néni jönne, hogy addig ő lenne az elfogadó teremben!
Istenem, mennyi boszuság! (A tükör előtt haját igazitja.)
Mariska
(felénken lép be, kezében kis csomaggal.)
Már félórája várok
odakint, de senki sem ügyel reám, jönnek, mennek, készülnek a nagy
mulatságra. (Megpillantja Mezeinét.) Nagyságos asszonyom...
Mezeiné
(megfordulva.)
No, valahára! Csakhogy megérkezett! Mondhatom,
már nagyon kezdtem sajnálni, hogy megbiztam ezzel a munkával.
Mariska.
Igyekeztem,
a mennyire csak birtam...
Mezeiné.
Tudom,
tudom, ismerjük már az efféle mentegetőzéseket.
Mariska
(könyezve.)
Oh, nagyságos asszonyom, ha tudná...
Mezeiné.
Jól
van jól, nem érek most rá a sok beszédre. Adja ide azt a
szerencsétlen kendőt, elég sokáig vártam.
Mariska
(átadja félénken.)
Tessék!
Mezeiné
(vizsgálja a himzést.)
Hm... csinos... szép munka... De hát
ez micsoda? Hiszen itt egészen hibás... mért nem ügyel jobban,
kisasszony? Ha ily hanyag munkát végez, nem fogom többé használhatni.
Mariska.
Oh,
bocsássa meg, nagyságos asszonyom... magam is nagyon sajnálom, de
szegény édes anyám...
Mezeiné
(boszusan.)
Ne feledje, hogy én nem édes anyjára biztam a
munkát, Ah, ez valóban nagyon bosszantó.
Ilonka
(sietve bejön.)
Mamácska, kedves mamácska, vendégek jöttek,
reád várnak a teremben.
Mezeiné.
Ah,
igaz, már nagyon is sokáig várakoztatom őket. (Mariskához.) Máskor
jobban vigyázzon a munkájára, mert különben nem kap több megbizást.
Jó éjt! (Indul.)
Mariska
(félénken.)
Asszonyom... kérem...
Mezeiné (hátrafordulva.) Kiván valamit?
Mariska.
Igen...
Ha oly kegyes volna... nagy szükségem lenne...
Mezeiné.
Pénzre?
(Zsebébe nyul.) Sajnálom, nincs nálam a tárczám s vendégeim várnak,
nem érek rá! Jőjjön holnap, de ne korán reggel, mert későn fogok
fölkelni; legjobb, ha ebéd után jön, akkor megkapja a pénzét. (El.)
Mariska
(nagy szomorusággal utána néz, aztán kifelé indulva.)
Holnap
jőjjek... délután! És otthon szegény édes anyám hideg szobában ül
betegen s kis öcsém éhezik! Szegény Palika, még farsangi-fánkot vár!
Oh Istenem, most mit tegyek? Üres kézzel térjek haza! Lehetetlen!
Bármikép, de szereznem kell legalább orvosságra valót kedves
mamámnak. Még egyszer próbálok szerencsét, elmegyek Klára nagyságos
asszonyhoz, talán otthon találom végre és megkapom pénzemet! (El.)
Ilonka
(Mariska után bámulva.)
Valjon mért szomorkodik annyira ez a
szegény leány? Én meg nem foghatom, hogy lehet farsang-vasárnapján
busulni; én olyan jókedvü vagyok, hogy már alig várom a tánczot. Csak
jönne már apácska meg Klára néni a fiaival, hogy megkezdhessük!
II. JELENET.
Ilonka, Klára néni, majd Mezeiné.
Klára
néni (belép.)
Itt vagyok már, kedves Ilonkám!
Ilonka
(megöleli.)
Ah, kedves nénike, már olyan régen várjuk! Hanem
tegye le itt a bundát, kalapot. (Segit neki.) Pompás hideg van
odakint, ugy-e kedves Klára néni?
Klára
néni.
Bizony jobb idebent a fütött szobában.
Ilonka.
Hát
Jenő meg Béla eljöttek?
Klára
néni.
El bizony; bent vannak a nagyteremben...
Ilonka.
Akkor
hát sietek oda és jelentem mamácskának, hogy már itt van Klára néni.
(El.)
Klára
néni (a tükör előtt rendezgeti öltönyét.)
Boldog gyermekek...
milyen örömük van... de vigyáznunk kell majd, hogy csupa nagy
mulatságból valamikép meg ne betegedjenek.
Mezeiné
(belép.)
Isten hozott, kedves Klárám! Már azt hittem, el sem
jösz. Nem találkoztál utközben a férjemmel? Az imént az ablakból
már láttam hazafelé jönni, de nem jött meg; vendégeink pedig már mind
együtt vannak.
Klára
néni.
Bizonyosan dolga akadt még valahol... Ah, milyen szép
uj nyakkendőd van... mily gyönyörü himzés... a szinek mily izléssel
vannak összeválogatva! Most vetted?
Mezeiné.
Igen
- egy kis leány készitette itt a szomszédban.
Klára
néni.
Ah, Mariska? Ismerem, nagyon ügyes leányka. És
mennyiért készitette?
Mezeiné.
Öt
forintért.
Klára
néni.
Oh, hiszen az roppant olcsó! Én is dolgoztattam vele,
két zsebkendőt himzett, de sokkal drágábban. No lám, majd máskor
jobban vigyázok, jobban kialkuszom az árát. (Indulnak a terem fele.)
III. JELENET.
Klára néni, Mezeiné, Mezei, később Ilonka.
Mezei
(sietve belép.)
Kérem - egy perczre...!
Mezeiné.
Ah,
megjöttél végre! Mondhatom, már ideje, hogy vendégeink üdvözlésére
siess. Várnak...
Mezei.
Bele
nem halnak, ha még kissé várnak... elébb még segiteni kell a bajon...
Klári
néni, Mezeiné, (ijedten.)
Miféle bajon? Mi történt?
Mezei.
No
no, nem kell megijedni, nincs semmi nagy baj... azaz, hogy baj van,
még pedig ugy látszik, nagy baj, de hát nem a mi bajunk, csak olyan
baj, amelyen segitnünk kell.
Klári
néni.
Beszéljen hát szaporán, kedves sógor, mi az a baj?
Mezei.
Az
a baj? Hát röviden az, hogy egy szegény beteg asszony ott ül egy
fütetlen, csikorgó hideg szobában, orvosság nélkül, minden segitség
nélkül, egy siró kis fiucskával oldalán. Én pedig ott voltam,
kapkodtam jobbra-balra, szerettem volna segiteni, de nem tudtam
voltaképen, hogy mihez fogjak s haza siettem, azt gondolva, hogy ti
asszonyok jobban értitek az effélét és majd csináltok valamit.
Mezeiné.
Oh,
bizonynyal segitünk. Nem volna örömem házi mulatságunkban, ha tudnám,
hogy itt közel valaki szenved s én nem segitek rajta. Klárikám, ugy-e
addig majd leszesz itt helyettem háziasszony? (Az ajtón kiszólva.)
Ilonka! Ilonka!
Ilonka
(belépve.)
Parancsolsz, mamácskám?
Mezeiné.
Mondd
meg a szobaleánynak, hogy egy kosarat rakjon tele eleséggel... tegyen
bele egy sült csirkét, egy kenyeret, gyümölcsöt, egy üveg bort...
velem fogja hozni rögtön.
Ilonka.
Oh,
kedves mama, el akarsz menni? Hát a mi vacsoránk?
Mezeiné.
Várni
fog, mig visszatérek. Csak siess! (Ilonka el.)
Klára
néni (erszényét előveszi és pénzt ad át Mezeinének.)
Vedd
ezt, kedvesem és valahogy szép szerivel találj módot, hogy az a
szegény asszony elfogadja.
Mezeiné.
Mindenesetre!
Köszönöm az ő nevében, jó Klárám! (Mezeihez.) No's, kedvesem,
hát hol lakik az a szegény család?
Mezei.
Oh,
nagyon közel... itt a tőszomszédunkban, abban a kis házban.
Mezeiné.
Mi...
micsoda... itt...?
Mezei.
Igen,
igen, itt a tőszomszédunkban. Nagyon sajnálom, hogy eddig nem tudtam,
de hát én egész nap dolgaim után járok, nem igen tudom, ki lakik a mi
szomszédunkban. Most sem tudnám, de amint az imént hazafelé jöttem,
abból a házikóból egy kis fiucska rohant ki kétségbeesett
segélykiáltozással, tehát bementem megnézni, mi a baj. Olyanformán
láttam, hogy nagyon szegények, de nem igen fogadnak el alamizsnát,
mert ugy látszik, jobb sorsban voltak hajdan s valami
szerencsétlenség sujtotta őket. Van egy nagyobbacska leány is, aki
varr, himez és épen oda volt valami munkával, melyért pénzt kell
kapnia. De én megvallom, nem igen vagyok megnyugodva. Az emberek
sokszor olyan pontatlanok, olyan szivtelenek, azt hiszik, hogy az
ilyen szegény ember várhat a munkája dijával!
Mezeiné
(zavartan félre.)
Oh Istenem... hiszen én épen igy tettem.
Klára
néni (Mezeihez.)
Akiről beszél, nem lehet más, mint szegény
Váriné s az a kis munkás leányka Mariska.
Mezei.
Hogyan?
hát ismerik?
Klári
néni.
Oh, igen! Ez egy szegény özvegy asszony... férje
hivatalnok volt s hirtelen meghalt, nagy szegénységben
hagyva családját. Az özvegynek nyugdijat kellene kapnia, de már
hónapok óta huzzák-halasztják a hivatalban s a szegény asszony
azalatt a legnagyobb szükséget szenvedi.
Mezei.
Oh,
ezen talán segithetünk. Épen itt van vendégeink között az én jó
barátom, Erdei tanácsos; ez a dolog egészen tőle függ, rögtön
beszélek vele, hogy intézze el mielőbb. Legalább ezzel jóváteszem
ügyetlenségemet, hogy azon a szegény családon nem segitettem azonnal.
(El.)
IV. JELENET.
Mezeiné. Klári néni, majd Ilonka.
Mezeiné.
Oh,
alig tudok magamhoz térni!
Klára
néni.
Mi lelt, kedvesem? Látom, hogy néhány percz óta nagyon
zavart vagy. Mi történt?
Mezeiné.
Oh,
sohasem fogom magamnak megbocsátani! Szerettem volna elbujni
szégyenemben, mikor férjem azt a jó Mariskát emlegette; mert én épen
ugy bántam vele, mint férjem említé: azt mondtam neki, hogy ma nem
érek rá, jőjjön holnap a munkája dijáért... sőt még kemény szavakkal
is illettem egy csekély hiba miatt. Mily szivtelen voltam!
Klára
néni (elkomolyodva.)
Én talán magam sem voltam jobb... nálam
már kétszer járt az a jó kis leány hiába, nem igen törődtem
tartozásommal! És most még valami roppant nagylelkünek képzeltem
magamat, hogy alamizsnát küldök annak, akinek joga van követelni
tőlem, hogy tartozásomat megfizessem. Igazán rosszat tettünk...
Ilonka
(belép.)
Mamácskám! Minden készen van... a szobaleány vár...
Mezeiné.
Már
nem szükséges, mást gondoltam; csak magam megyek... De nem! Te is
velem jösz, Ilonkám!
Ilonka
(ijedten.)
Én is? De kedves mama, engem vár a tánczosom...
Most menjünk valahová! Istenem! Elkésem a keringőről!
Mezeiné.
Az
kisebb baj lesz, mintha elmulasztjuk kötelességünk teljesitését!
Menjünk. (El.)
(A függöny legördül.)
Változás.
(Váriné szobája, mint az első felvonásban.)
V. JELENET.
Váriné, Palika, majd Mariska.
Palika
(az ablaknál állva és ki-kinézegetve.)
Mégsem jön... Oh, hol
késik Mariska oly sokáig! Bár csak itt volna már!
Váriné
(az asztal mellett ülve, fejét kezére hajtva.)
Légy nyugodt,
fiacskám, mindjárt itt lesz Mariska... bizonyosan azért van kissé
hosszabb ideig távol, mert vásárol valamit, épen a te számodra.
Palika.
Oh,
én már nem kivánok semmit, csak neked hozzon Mariska orvosságot,
kedves mamám!
Váriné
(fölkelve.)
Már nem oly sürgős... már kissé jobban vagyok!
Palika.
De
azért jó volna, ha volna! Oh, milyen gonosz asszony lehet az a
Mezeiné, hogy ugy elutasitotta szegény Mariskát!
Váriné.
Kedves
fiam, nem szabad igy beszélned arról a jó asszonyról. Bizonyosan
nagyon sürgős dolga volt s nem gondolta, hogy mi oly nagy szükségben
vagyunk. Tudod, hogy ő mindig adott munkát Mariskának.
Palika.
Oh,
gyönyörü munka, mikor meg nem fizeti! (Mariska könyezve szomoruan
belép.)
Váriné
(Mariskához.)
Mi baj, kedves leányom? Mért jösz oly
szomoruan?
Mariska
(elcsüggedve.)
Hiába jártam... nem találtam otthon... Klára
néni is ott van a mulatságon!
Váriné
(legyőzve szomoruságát.)
Se baj no... majd csak megélünk
holnap reggelig.
Mariska.
Oh,
holnap reggel nem szabad őket háborgatnom. Mulatni fognak... sokáig
fenn lesznek, holnap majd délig alusznak; megmondták előre!
Palika.
Oh,
és te, szegény Mariska, mennyit virasztottál végettük! Oh, ez
csunyaság!
Mariska
(zokogva egy székre dől.)
Szegény jó anyám, szegény Palikám!
És most már nem tudok rajtatok segiteni! Oh szeretnék meghalni!
Váriné.
Édes
gyermekem, ne vétkezzél Isten ellen! Türnünk kell s a jó Isten majd
megsegit. (Kopogás hallatszik.) Ki az? Ki jöhet hozzánk ily későn?
Szabad!
VI. JELENET.
Előbbiek. Mezeiné, Ilonka, később Mezei.
Mezeiné
(köszön Várinénak s egyenesen Mariskához siet.)
Kedves
gyermekem, lelkiösmeretem nem engedte, hogy holnapra halasszam a
hibám helyrehozását. A szerencsés véletlen ide vezérelte
férjemet s tőle megtudtam, milyen gonoszul viseltem magamat
irántad! De mért is nem álltál elém, kedves leányom, mért nem mondtad
el...
Mariska
(kissé zavartan.)
Oh, asszonyom... soha sem mertem volna.
Ilonka
(Mariskához lép s megöleli)
Igen, de én is ott voltam, nekem
megmondhattad volna s én aztán siettem volna a mamához.
Mezeiné
(Ilonkát bemutatva Várinénak.)
Asszonyom, ez az én kis
leányom. Ma épen egy kis mulatságot rendeztünk és most arra kérem,
engedje meg, hogy Mariska és kis testvére is részt vegyenek a
vigalomban.
Mariska
(hirtelen.)
Oh, nagyon szépen köszönjük, de...
Mezeiné.
Tudom,
mit akarsz mondani. Mamácskád beteges, nem akarod itt magára hagyni.
Én sem akarom ezt. (Várinéhoz.) Kegyedet is kérem, jőjjön át
házamba és legyen vendégem, még pedig nemcsak ma, hanem mindaddig,
mig dolgai egészen rendbe nem jöttek.
Váriné
(meghatottan.)
Oh, kegyed nagyon is jó s én valóban nem
mernék ennyire terhére lenni...
Mezei
(ki ezalatt belépett s hallotta.)
De igen, ennek meg kell
történni! Mondtam én, hogy a feleségem tudni fogja, mit kell tenni.
Különben nem is lesz sokáig vendégünk. Beszéltem Erdei tanácsossal s
szavát adta, hogy még holnap elintézi a kegyed dolgát, asszonyom,
három nap mulva megkapja a nyugdijt és aztán nem lesz többé semmi
baj.
Váriné
(hálásan megragadva Mezei karját.)
Oh, uram, ön az én
megmentőm!
Mezei.
Semmi,
semmi, csak helyrehoztam előbbi ügyetlenségemet. És most menjünk,
mert a zene már javában szól.
Ilonka.
Menjünk!
Most igazán még sokkal jobban fogok mulatni! (Mariskát átölelve
indul.) Neked is tánczolnod kell ám! Aztán eszünk farsangi fánkot.
Mariska
(mosolyogva.)
Oh, oly boldog vagyok, hogy igazán kedvem is
van tánczolni.
Palika.
Én...
én nem tudok még tánczolni... de a farsangi fánkot, azt megeszem!
Éljen a farsangi fánk!
(A függöny legördül.)
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
SZEMÉLYEK.
Béla, Évike, testvérek, egy szegény özvegy gyermekei. Gusztáv, Juliska, testvérek, az előbbiek rokonai. Aladár, egy gazdag rokon fia. Egy szerecsen fiu, Aladár inasa. Egy zsidó fiu. |
Történik egy vidéki városban, Béláék lakásán.
A GAZDAG ROKON.
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
I. JELENET.
Évike, majd Béla.
Évike
(varróasztalnál ül s megelégedéssel nézeget egy himzett
gallérkát.)
Igy ni, ismét kész egy tuczat! Tudom, meg lesz velem
elégedve a divatárusnő, hamarább elkészültem, mint igértem.
Mindjárt el is viszem, hogy hazatérhessek, mire mamácska fölébred.
Szegény jó mamám, ha tudná! De nem, neki nem szabad megtudni, hogy
mig ő betegen feküdt, én titkon pénzért dolgoztam. Ez nagyon
bántaná, - pedig én igazán örömmel teszem és van is látszatja, már
sok szép pénzt kerestem. Azon, amit ma kapok, veszek egy üveg java
ó-bort, a doktor ur ajánlotta mamácskának, hogy kissé megerősödjék a
hosszu betegség után. (Papirba göngyöli a himzést s kalapot és kendőt
ölt.) Sietnem kell... mert mára jó ebédet akarok főzni, haza érkezik
Béla is. Oh, mennyire örülök! Mily rég nem láttam kedves jó bátyámat!
(Indul, de ekkor az ajtónál megjelen:)
Béla,
(kezében bottal és kis utitáskával.)
Adjon Isten jó reggelt!
Ime Évikém, itt vagyok!
Évike
(nagy örömmel megöleli.)
Béla! Kedves Bélám, Isten, hozott!
Mily meglepetés! Én csak ebédre vártalak.
Béla.
Hja,
nagyon siettem, kedves hugocskám, jegyet váltottam a telegráfdrótra s
hipp-hopp! itt termettem.
Évike
(nevetve.)
Ugyan menj, te bolondos! Látom, még mindig a régi
jókedvü Béla vagy; szükségünk is lesz reá, mert szegény mamánk bizony
most sokszor még búsabb, mint azelőtt volt.
Béla.
Oh,
kedves jó anyácskám! De hát hol van? Azt irtad minap, hogy már
meggyógyult! Alig vártam a szünidők végét, hogy visszajöhessek;
nagyon jó dolgom volt keresztmamáéknál, marasztaltak is még, de én
látni akarom már kedves mamánkat. Hol van?
Évike.
Pszt,
csöndesen! Mamácska már tul van ugyan a nagy bajon, de még igen
gyönge, még feküdnie kell. Épen most alszik.
Béla.
Akkor
ne háborgassuk. De hoztam ám én valamit, ami jó lesz kedves
mamácskánknak a gyöngeség ellen... keresztapa gondolt erre és
adott egy üveg pompás ó tokaji bort (kiveszi a táskáját.) Itt van ni!
Olyan mint a szinarany! Egy pohárka ebből egészen uj életet fog belé
önteni, meglásd!
Évike.
Oh,
hiszen ez pompás! Épen azért akartam kimenni, hogy mamácskának valami
zamatos ó-bort vegyek, mert az orvos ur már rég rendelte; de nem volt
pénzünk, mama nem akar kölcsön venni s beletelt néhány nap, mig
annyit tudtam keresni, amennyi ilyen drága borra kell.
Béla.
Micsoda?
Te pénzt kerestél? És hol találtál? Mondd szaporán és siessünk arra a
jó helyre, még ránk fér egy pár ezres bankó.
Évike.
Ejnye
te gonosz, még szegénységünk fölött is tréfálkozol.
Béla.
Miért
ne? Sirással ugy sem segitünk a bajon. Különben, kedves jó Évikém,
most már vége a te fáradozásodnak, most én rajtam a sor.
Keresztapámtól kaptam tiz forintot mulatságra... ezt mamácskának
adom; a jövő héten pedig megkezdődnek az iskolák, adok megint leczkét
gazdag, de rosz diákoknak s lesz pénzünk annyi, hogy! Lásd, Évikém,
jó az Isten, mindig ad elég rosz diákot az iskolába s a szülők
szivesen fizetnek, csak hogy egy kis tudományt verjek be a buksi
fejőkbe! - No, de most már mondd el, mi az a nagy ujság, amit minapi
leveledben emlitettél, de meg nem irtál?
Évike.
Oh,
az nagy ujság, még pedig jó ujság, én legalább remélem, hogy a mi
javunkra fog válni.
Béla.
Annál
jobb; hát csak hamar ki vele!
Évike.
Hát
a nagy ujság az, hogy levelet kaptunk Károly bácsitól, mamánk
testvérétől, aki, tudod, Bécsben lakik és igen nagy ur, valami nagy
hivatalban van a király mellett.
Béla.
Tudom,
tudom; és mit akar Károly bácsi?
Évike.
Károly
bácsi azt akarja, hogy fia Aladár itthon, magyar iskolában végezze
tanulmányait, mert ott abban a nagy német városban bizony utoljára
még magyarul is elfelejtene. Azt határozta tehát, ide küldi
városunkba, és szeretné, ha Aladár nálunk laknék az egész idő alatt.
Tudod, Károly bácsi mindig nagyon szerette mamánkat s most azt irja,
hogy gazdagon megfizeti, ha Aladár nálunk lesz.
Béla.
Oh,
hiszen ez pompás!
Évike.
Igen,
csakhogy egy kis bökkenő van a dologban. Nemcsak mi lakunk ám itt,
hanem Anna néniék is... Károly bácsi pedig, ugy látszik, nem akarta
Anna néniéket megsérteni azzal, hogy őket mellőzi, irt tehát nekik is
és most ugy áll a dolog, hogy majd Aladár, ha megérkezik, maga
válaszszon, melyik nénjénél akar lenni.
Béla
(vállát vonogatva.)
Ugy vagyunk? No akkor, kedves Évikém,
nekem nem sok reményem van, hogy Aladár hozzánk jőjjön. Képzelem,
hogy Anna néniék mindent el fognak követni, csakhogy magukhoz
csábitsák a gazdag rokont, akivel aztán majd parádét csaphatnak.
Évike.
Magam
is azt hiszem. És ha valamiképen Aladár mégis hozzánk jönne, - no azt
soha sem bocsátanák meg a néniék.
Béla.
Halálosan
meggyülölnének, pedig a nagy szeretet bizony most sem bántja őket. De
mondd csak, hogy vannak, mit csinálnak Guszti meg Juliska? Még mindig
olyan kiállhatatlanok?
Évike.
Oh,
most még inkább, mint azelőtt! Képzeld, Guszti már szemüveget hord a
fél szemén, mint valami nagyvárosi gavallér; de persze nem tudja jól
megtartani s mindig fintorgatja az orrát, ugy hogy mindenki a szemébe
nevet. Juliska pedig kikaparná a szemed, ha Juliskának szólítanád; ő
többé nem Juliska.
Béla.
Ugyan
hát micsoda?
Évike
(tréfásan
affektálva.)
Most már franczia lett, Julie[1].
No de ne törődjünk többé velök. Inkább beszéld el, mit csináltál a
falun, két hosszu hónapon át; gondoltál- e néha reánk is?
Béla.
Hogy
gondoltam-e? Ezt mindjárt bebizonyitom. (Előveszi az utitáskát.)
Nézd, itt van ám valami... egy csomó pompás kétszersült, a
keresztmama adta, hogy hozzam el neked. (Kiszedi.) Lásd, el is
hoztam, pedig utközben megehettem volna.
Évike
(jókedvüen.)
Ohó! De a kétszersült nekem volt szánva, nem
volt szabad megenned. Kötelességed volt elhozni.
Béla
(tréfás komolysággal.)
Igen, de ez nagyon szomoru és nehéz
kötelesség volt, táskámban tudni a jó kétszersültet és hozzá nem
nyulni. Ismerd el.
Évike.
Elismerem,
el, csak add ide; (elveszi) mert különben megint veszedelembe jutnak.
Pedig ez épen nagyon jó lesz mamácskának a borhoz.
Béla.
Igazad
van. Mindjárt fölnyitom az üveget is, ha mamácska fölébred, azonnal
meg kell kóstolnia. (Fölnyitja az üveget és a kétszersült mellé
teszi az asztalra.)
Évike.
Alig
várom, hogy fölébredjen kedves mamánk. Hogy fog örülni
megérkezéseden! (Véletlenül kitekintve az ablakon, kellemetlen
meglepetéssel.) Jaj, mit látok!
Béla.
No
no! Ugyan mit? Csak nem járnak kisértetek az utczán fényes nappal? Ez
egészen uj divat volna.
Évike.
Ne
tréfálj mindig! Nézd... amott jön Guszti meg Juliska... azaz monsieur
Gustave[2]
és mademoiselle Julie egyenesen a mi házunk felé.
Béla
(kitekintve.)
Az ám! Valjon mit akarhatnak nálunk? Milyen
hegyesen lépkednek! Mintha nyársot nyeltek volna!
Évike.
Már
beléptek a kapun.
Béla.
Menekülök
a szomszéd szobába. Ilyen poros uti ruhában nem fogadhatom a finnyás
rokonokat s az igazat megvallva, nem nagyon vágyódom utánok.
(Fölkapja az utitáskát, a botot s a középső ajtón el.)
II. JELENET.
Évike. Juliska és Gusztáv (belépnek, mindketten nevetséges módon fölpiperézve.)
Juliska.
Bonjour,
kedves cousine! Ugy-e csodálkozol, hogy itt látsz?
Évike.
Valóban
ugy van; már rég nem láttalak. És most minek köszönhetjük a
szerencsét?
Gusztáv.
Hallottuk,
hogy mamád beteg volt, vagy talán még most is beteg. Ezért tehát
kedves mamánk ide küldött, hogy tudakoljuk meg, miképen érzi magát a
nénike?
Évike.
Oh,
köszönöm, már túl van a veszélyen és épen most is csöndeskén
szendereg. Többször emlitette mamátokat és őszintén megvallva, nagyon
rosszul esett neki, hogy egyszer sem jött el, pedig hiszen édes
testvérek.
Juliska.
Oh,
ma chère,
mamám bizonyosan eljött volna, de olyan gyöngék az idegei... nem
birná elviselni, ha ilyen halottas házban járna.
Évike.
Istenem,
hiszen az én jó anyácskám nem halt meg.
Gusztáv.
Jó
jó, de meghalhatott volna s ha a mi mamánk véletlenül épen akkor itt
lett volna, az nagyon megártott volna az egészségének.
Évike
(boszusan.)
De kérlek...
Juliska
(nagyon affektálva.)
Ah, cher Gustave, mily szörnyü, amit
emlitsz; rosszul vagyok, ha csak rá is gondolok. (Bágyadtan
székre hanyatlik.) Lábaim reszketnek... nem is tudom, hogy fogok
hazamenni.
Évike (gúnyosan utánozva Juliskát.) Oh, bizony szörnyü... nem lesz más hátra, mint bérkocsit hozatni.
Gusztáv (ki ezalatt az asztalon levő boros üveget nézegette.) Ah, ah! igazi tokaji bor! ez épen jó lesz neked, ma chère Julie! Igyál egy kortyot, ez majd megerősit. (Poharat hoz az állványról és tölt.)
Juliska
(kiiszsza és visszaadja a poharat.)
Valóban, ez nagyon jó
volt! De most igyál te is, mon cher!
Évike
(kissé zavartan.)
De kérlek... én szivesen... de... izé... ez
a bor anyácskám számára való. Ha Juliska roszul van, hivok rögtön egy
bérkocsit. (El akar menni.)
Gusztáv.
Oh,
fölösleges. Csak még néhány csöppet igyék és mindjárt jobban lesz.
Ugy-e, kedves Julie?
Juliska.
Oh,
igen; te nagyon jó és gyöngéd vagy, kedves Gustave, de magadról
egészen megfeledkezel. Igyál te is... és ebből a kétszersültből
is harapjunk hozzá.
Gusztáv.
Igen,
ezt nagyon szeretem. (Mindketten esznek és isznak.) De nem is hittem
volna, hogy ti ilyen csemegéket tartotok a háznál.
Évike.
Ez
csak beteg anyácskám számára való... és különben is ajándékba kaptuk.
Juliska.
Ajándékba?
No persze, mindjárt gondolhattam volna: nektek bizony nem telik
effélére. Nálunk otthon sok van ilyen csemege... édes Gustave, ne
engedd elfelednem... ha megkérjük kedves mamánkat, talán küld a
néninek holmi jó csemegét...
Gusztáv.
Oh,
a kedves jó mama bizonnyal küldene... de gondold meg, hogy nem sokára
magunknak is sok effélére lesz szükségünk, ha gazdag rokonunk Aladár
nálunk fog lakni.
Évike
(kissé hevesen.)
Nálatok fog lakni? No no, az még nem olyan
bizonyos. Mi is tudunk arról valamit, a bácsi nekünk is irt és
kérdezte mamácskát, kész volna-e magához fogadni Aladárt. Mamácskám
szivesen ráállott és épen ma reggel mondta nekem, hogy irjam meg a
bácsinak.
Juliska
(megvetőleg.)
Igen... tudjuk... a bácsi irt nektek is, mert
nem tudja, milyen állapotban vagytok. De majd megjön Aladár,
tetszésére van bizva, hol lakjék s azt hiszem, nem képzelitek, hogy
ha Aladár meglátja a ti házatokat és a mienket, hogy akkor ide
hozzátok akarjon jönni!
Gusztáv.
Haha!
Nevetséges csak rágondolni is! Én a ti helyetekben inkább
visszalépnék mindjárt és megirnám a bácsinak, hogy nem is számitok
Aladárra. Sokkal jobb előre lemondani, mint olyan reményt táplálni,
mely semmi esetre sem valósulhat.
Évike.
Ezt
már csak mamámra bizom, ő jobban tudja, mint én, és jobban, mint ti.
Gusztáv.
Jobban?
Majd meglátjuk! A bácsi gazdagon megfizet fiáért, igen ám, de meg is
kivánja, hogy az ő kedves Aladárja uri módon legyen ellátva; mert a
bácsi nagy ur ám, sokat tart a fényre és pompára. Nálunk mindent meg
is talál, nem ugy, mint itt a ti kicsiny lakásotokban.
Évike
(kissé komolyan.)
Igaz, szegény jó atyám halála óta
bérbeadtuk házunk nagyobb részét; de azért lakásunk elég tisztességes
és van ám hozzá szép kertünk, gyönyörü virágokkal, lugasokkal; ezt
pedig Aladár, tudom, jobban fogja szeretni, mint a ti czifra
szobáitokat.
Juliska.
A
kert? No, hiszen az ér valamit, de bizony nem sokat... sétálni
másfelé is lehet. Az olyan nagyvárosi fiunak nem a kert a
fődolog, hanem az, hogy mivelt, előkelő uri társaságban legyen; ezt
nálunk megtalálja, de nálatok bizony soha sem.
Évike
(félig gunyosan.)
Ah, ah! Igazán? Talán az is a miveltséghez
tartozik, hogy valaki ilyen gorombaságokat mondjon, mint ti
most?
Gusztáv.
Oh,
ez nem gorombaság, csak őszinteség... rokonok közt pedig az
őszinteség nemcsak szabad, hanem kötelesség; tudod?
Évike.
Most,
hogy megmondtad, már tudom (gunyolódva), sőt azonnal magam is a
szerint fogok cselekedni. Oh, én is tudok őszinte lenni és
egészen őszintén megmondom, hogy sokkal okosabban is föl tudom
az időt használni, mint hogy itt veletek pörölgessek. Meg kell irnom
a levelet a bácsinak, hogy szivesen látjuk Aladárt házunknál; mivel
pedig szépen meg akarom irni a levelet, tehát, őszintén szólva, nem
bánnám, ha nem kellene itt veletek haszontalanul töltenem az időt;
már rég megirhattam volna a levelet.
Juliska
(sértett büszkeséggel.)
Azt akarod mondani, hogy menjünk már
el?
Évike.
Oh,
másnak a világért sem mondanám, de rokonok közt, tudjátok, az
őszinteség nemcsak szabad, hanem kötelesség. Hahaha! No, különben, ha
meg akarjátok várni, mig megirom a levelet, hát várjatok. A másik
szobában van az iróeszközöm, mindjárt kihozom. (Nevetve el.)
III. JELENET.
Gusztáv, Juliska, majd Évike.
Gusztáv
(megdöbbenve összenéz Juliskával.)
Kedves Julie, én ugy
látom, hogy Éviék nem lépnek vissza, mint hittük.
Juliska.
Oh,
majd megpukkadok mérgemben! Hiszen ez szörnyü! Egészen ugy beszélt,
mintha komolyan hinné, hogy Aladár ide, hozzájuk fog költözni.
Hah, csak meg tudnám valahogy akadályozni! Kedves Gustave,
segits valamit kigondolni, hogy elijesszük őket Aladártól, hogy ők
maguk mondjanak le róla s megirják a bácsinak, hogy ne is küldje
hozzájuk a fiát.
Gusztáv.
Hm!
Ezt könnyü mondani... de hogy tegyük meg?
Juliska.
Hja
persze... valami furfangos cselt kellene kigondolni, mert különben
megeshetik, hogy Aladár csakugyan nem mihozzánk jön. Képzeld például,
ha a bácsi maga is olyanformát gondol, hogy ilyen módon nyujtson
segitséget elszegényedett testvérének? Akkor nem segit semmi más,
csak ha Éviék maguk utasitják vissza az ajánlatot.
Gusztáv.
Igazad
van... de pszt! Évike jön vissza. Távozzunk!
Évike
(tollal, tintával és papirossal.)
Ime, már itt vagyok.
(Gunyosan.) Kedves Gusztáv, te nagyon ismered a nagyuri világot, nem
volnál oly szives nekem tollba mondani a levelet a jó bácsinak?
Gusztáv
(nehezen legyőzve
boszuságát.)
Oh, csak te fáradj magad, mi most már távozunk.
Jőjj, ma chère
Julie! (Büszke főhajtással indul.)
Juliska.
Legközelebb,
ha eljövünk, majd elhozzuk Aladárt is. Megmutatjuk, hogy nagylelküek
vagyunk. Irta a bácsi, hogy
Aladárnak van egy kis néger inasa, - majd azt is elhozzuk nektek
megmutatni, (Gusztávhoz sugva) hogy megpukkadjanak mérgökben.
Évike.
Igen,
nekünk is irt a bácsi a néger inasról, azután meg két majomról is...
de épen meg akarom neki irni, hogy a majmokat ne küldje, mert majom
van itt is a családnál! Hahaha!
(Gusztáv és Juliska mérges pillantásokkal el.)
IV. JELENET.
Évike, Béla.
Évike
(nagy kaczagással egy székre dől.)
Hahaha! Vitézül
megfutamitottam az ellenséget! Meghátráltak csufosan, felelni sem
tudtak már többé, hahaha!
Béla
(előjön azon ajtón, a melyen elébb távozott.)
Ideje, hogy
távoztak. Mindent hallottam s már alig birtam magamat fékezni. Ha még
folytatják gőgös sértegetéseiket, bizony nem tudom, mit teszek!
Évike.
No
no, Bélácskám! Nem érdemes haragra az ilyen nevetséges pöffeszkedés,
inkább kaczagjunk rajta.
Béla.
De
bizony ennek már fele sem tréfa! Hiszen közel rokonok vagyunk s ők
jól tudják, hogy még nem igen régen mi is csak olyan jó módban
éltünk, mint ők! Nem a mi hibánk, hogy szegény jó atyánk halála után
annyi szerencsétlenség ért. Azért mégis megélünk szerényen, de
tisztességesen, nem esünk terhére senkinek.
Évike.
Ne
gondolj velök többé és inkább ne is szólj az egészről. Szegény jó
mamánkat nagyon bántaná, ha megtudná ezt a dolgot. (Kopogás
hallatszik.) Mi ez? Csak nem tértek vissza? - Szabad!
V. JELENET.
Előbbiek. Zsidó fiu.
Zsidó
fiu (nyakában mindenféle aprósággal telerakott nyitott
szekrénykével.)
Legalázathosabb szolghája tekinthetes és
nagysághos ifioraság, ne thessen megharagodni, hogy belépthem...
hallotham, hogy itt finom uri oraság lakja, talánthán vásárolnak az
én fáin portékháimból... thessen megnézni, nagysághos ifioraság,
sopa fáin portéka, echte Pariser Waare, odkolon és eszbuké, épen
ilyen khedves kisasszonykáknak való, ez meg finom szappan, fogkhefe,
a mitül a szép ifioraság foga olyan fényes lesz, mint a sopa tiszta
gyöngy!
Béla.
Meghiszem,
kedves barátom, hogy csupa jó portéka, de mi nem vásárlunk, nincs
szükségünk semmire.
Zsidó
fiu.
Ah, kedves thekinthetes ifioraság, tegyen meg nekem
oztat a kegyelmetességet, vásároljon valamit, csak valami kicsikét!
Ma egész nap hiábo járthom, senkhi sem vette semmit... pedig olyan
betheg is vagyok, alig is birom folytatni a khereskhedést. (Bágyadtan
megtámaszkodik egy székhez.)
Évike.
Szegény
fiu! Bizony szivesen vásárolnék tőled, csak egy kissé több pénzem
volna. De legalább ülj le és pihenj kissé... sokat kell
fáradnod, ugy-e?
Zsidó
fiu (leül.)
Száz esztendeig éljen, drága jó kisasszonykám.
Hajh, bizony, hojd sokat khel fáradni! de ez nem volna baj, csak
egészséges legyek, akkor megélek a geseft után.
Béla
(bort tölt a pohárba.)
Ha beteg voltál, és gyönge vagy, akkor
ez a jó tokaji bor kissé megerősit. Igyál... és itt van sütemény is,
egyél!
Zsidó
fiu.
Khétszáz esztendeig éljen, kedves jó ifioracskám! Alig
bátorkodhatom magamat...
Évike.
No
csak egyél, szivesen adjuk, amink van. (Zsidó fiu eszik, de ezalatt
figyelmesen hallgat Béla és Évike beszédére, bár látszólag ugy tesz,
mintha nem ügyelne reájuk.)
Béla
(Évikéhez.)
Bizony szivesebben is adom ennek a szegény
fiunak, mint annak a kényeskedő Gusztávnak...
Évike.
Magam
is! Oh, akkor már bizony majd megharagudtam... mondtam nekik, hogy ez
beteg mamánknak való, de azért ők csak tovább lakomáztak. De
tulajdonképen mit is akartak nálunk? Mert azt nem hiszem, hogy
mamácskánk egészsége után jöttek tudakozódni; soha sem tették!
Béla.
Oh,
én gyanitom, miért jöttek. Azt akarták kifürkészni, nem igérte-e meg
nekünk a bácsi határozottan, hogy Aladárt mi hozzánk küldi. Nagyon
sokáig emlegették.
Évike.
Igazad
lehet. És ha azért jöttek, akkor megelégedve távozhattak, mert
megtudták, hogy a bácsi nekünk is csak azt irta, a mit nekik, Aladár
majd maga választ, ha megérkezett.
Béla
(fejét vakarva.)
Ez bizony elég hiba, hogy a bácsi igy
rendelkezett. Az igazat megvallva, én nagyon szeretném, ha
Aladár hozzánk jönne. Milyen pompásan volnánk akkor! Fogadom, még azt
a néger kis inast is ugy megtanitanám magyarul, mintha a hortobágyi
pusztán született volna. Aladár pedig igazi testvérem volna... épen
egy osztályba is járunk s ha jóravaló fiu, szeretném épen ugy, mint
mamácskát és tégedet. (Megöleli Évikét.)
Évike.
Persze,
persze, nagyon szép volna, ha mi hozzánk jönne. De hát ki tudja: nem
fog-e minket választani? Ha megtudja, hogy bár szegény emberek
vagyunk, de tiszta szivből fogjuk őt szeretni, mintha édes testvérünk
volna, - talán végre is inkább hozzánk jő.
Béla.
Oh,
hugocskám, csakhogy mi nem fogunk ám eléje szaladni, nem fogunk
előtte dicsekedni s ő nem tudhatja, hogy mi igazán jó szivvel várjuk.
Azután meg a bácsi nagy ur, igen gazdag s képzelem, hogy Aladár nagy
fényhez és kényelemhez van szokva; ha megérkezik s látja a mi szerény
házunkat és Juliskáék pompás lakását, félek, inkább ő hozzájuk fog
hajolni, ott inkább fogja magát otthon érezni. Ha pedig talán még
büszke is és hivalkodó, akkor bizony nem is fog reánk nézni, hanem
szégyelni fog mint afféle szegény rokonokat.
Évike.
Ne
itéljünk előre, kedves Bélám! Hátha nem ugy lesz? Meglehet, hogy
Aladár épen azokat fogja választani, akikről hiheti, hogy igazán
szeretni fogják s nemcsak a gazdag rokont nézik benne.
Béla.
No,
meglehet. Nálunk bizony jó dolga lenne... én segitenék neki a
latinban és a számtanban, mert tudod... ebben én vagyok a legerősebb
az egész iskolában... ő pedig megtanitana engemet francziául s
én aztán más fiuknak adnék franczia-leczkéket; ezzel ismét szépecskén
szereznék pénzt kedves mamánknak.
Évike.
Oh,
akkor talán magadnak is megtarthatnál valamit, mert a bácsi
bizonyosan adna annyit, hogy kedves mamánknak többé nem kellene
mindig aggódnia. Oh, én leginkább csak azért óhajtanám!
Béla.
Azért
mégis jobb lesz, ha nem számitunk reá. Igaza volt Gusztávnak, sokkal
jobb előre lemondani, mint hiu reményeket táplálni. Én azt
hiszem, hogy Gusztávék már irtak a bácsinak s irtak rólunk olyat,
hogy Aladárnak nem lesz kedve hozzánk jönni.
Évike
(félig bús lemondással.)
Igaz, igaz! Ugy hát Isten veled,
szép remény, maradunk a régiben!
Zsidó
fiu, (ki eddig a meghatottság jeleivel hallgatta a beszédet,
fölkel.)
Most már jól kipihenthem, thovább mehetek. Khöszönöm a
nagyságos ifioraság jóságát!
Évike.
Ni,
bizony egészen megfeledkeztünk a mi szegény nagykereskedőnkről. No,
Isten veled!
Zsidó
fiu.
Csakogyan nem vásárol semmit a thekintetes ifiór? Olcsón
adom, fele áron adom, so wahr ich lebe, csakhogy egy kis gseftet
csináljak. Thessék megnézni ezt a szappant... igazi párisi purtéka...
magamnak thiz khrajczárba kherölte, thizenkhettűért odaadom a khedves
kisasszonynak. Fain purtéka, olyan lesz tűle a bűre, mint a
legfinomabb selyembársony.
Évike.
Nincs
szükségem rá!
Zsidó
fiu.
Hát odaadom thiz khrajczárért... odaadom nyolcz
krajczárért... meg nem bánja...
Béla.
De
hallottad, hogy nincs szükségünk reá.
Zsidó
fiu.
No hát odaadom hat krajczárért... veszithek rajta, de
nem sajnálum ilyen ifioraságtul... nagyon jó a szemre is... meg a
szakhál is mindjárt megnű tűle (ráerőszakolja Bélára) vegye meg
khedves ifior és csináljon prezentet a nagysághos kisasszonykának.
Béla
(átveszi és Évikének adja.)
Jól van no, hát már csak
megveszem. Legyen ilyen ritka párisi portékád, Évike.
Évike
(vigan.)
Én majd kölcsön adom neked, hogy szakálod nőjjön
tőle. Hahaha!
Béla
(fizet.)
Itt a hat krajczár. De valld meg, hogy elébb
fillentettél, mikor azt mondtad, hogy magadnak is tizbe kerül. Hiszen
tönkremennél, ha igy folytatnád a gseftedet.
Zsidó
fiu.
No, egy kis profit még igy is marad, thübb, mint
gondolják... hogy megüsmerthem a khedves ifioraságot, milyen szivesek
még hozzám zsidó fiuhoz is, már az is nekhem sokat ér. - De itt van
még finum parfümé, valúdi párisi otkolón... épen ilyen khedves
kisasszonykhának való...
Évike.
Oh,
az már igazán nem kell; kár hogy elébb nem jöttél, mikor itt voltak
gazdag rokonaink, azok talán megvették volna.
Zsidó
fiu (élénken.)
Gazdag? Hol vannakh? Hol lakhnak? Oh,
fölkheresem, thalánthán ott nagy gseftet csinálok.
Béla.
Kisértsd
meg, ott csakugyan jobb szerencséd lehet, mert rokonaink szeretnek
mindenféle csecsebecsét összevásárolni, mert van rá pénzük.
Zsidó
fiu.
Oh, thülem csopa hasznos parthékát khapnak; nagyon
szépen megkhüszönöm, ha khedves ifior megmondja a gazdag oraság
lokását.
Béla.
A
főutczán laknak, a negyedik számu házban.
Zsidó
fiu.
Ah váj! Ott nincs gseft, oztat már ismerek.
Évike.
No
no, mért ijedsz meg annyira? Voltál már ott?
Zsidó
fiu.
Száz eszthendűig éljen, drága jó kisasszonyka! Hogy
voltham-e? Voltham, de nem jól voltham! Jaj, jaj! Az ifju oraság
nagyon jő khedvőnek tetszett lenni és molatságbul khét nagy khotyát
ószitotta rám és igen nevette, mikhur szalattham és a khotyák a
khabátumbul egy darabot lethéptek. Jó tréfa volt, ugy-e khedves
khisasszonka?
Évike.
Oh,
hiszen ez csunyaság! Nem, ezt Gusztáv és Juliska nem tehették.
Béla.
Ez
már igazán sok!
Zsidó
fiu.
Oh, nekhik nagy molatság volt; de majd megbhánják még űk
ezt a molatság!
Béla.
Ugyan,
soha se gondolj rá többet! Mit csinálsz velök? Bepanaszolhatod ugyan
őket, de lásd, sokkal nemesebb, ha megbocsátod. Ugy sincs semmi
hasznod belőle, ha megbüntetik őket.
Zsidó
fiu.
Oh, nem megyek phanaszra. De azért űkh megbánják oztat a
molatság, hogy oly böszkék és rosz szivőek voltnak. Majd fogják
sajnálni, hogy le nem öltettek, szépen nem szólthak hozzám. Igen,
igen, majd meglátjok, khi nevet otóljára.
Évike
(nevetve.)
No no, micsoda rejtélyes beszéd ez, mintha valami
nagy hatalmad volna? Min töröd a fejedet? (Kocsizörgés hallatszik.)
Béla
(az ablakhoz lépve.)
Kocsi állt meg házunk előtt... ki jöhet
hozzánk? Nini, egy szőke urfi ugrik ki a kocsiból... a bakon meg egy
koromfekete kis néger inas ül... Ez nem lehet más, mint Aladár!
Évike.
Aladár!
Lehetséges-e! Igy hát sokkal hamarabb érkezett meg, mint vártuk.
Zsidó
fiu (félre, tiszta kiejtéssel.)
Micsoda? Aladár? No ezt már
csakugyan szeretném látni! Meglapulok itt a zugban, hadd lássam, mi
történik itt!
Évike
(az ablaktól visszajőve.)
Már bejöttek a kapun.
Béla.
Sietek
elébe!
(Gyorsan fölnyitja az ajtót s amint ki akar menni, beleütközik a belépő rokonba, ki hosszu szőke hajat, szemüveget visel s nevetséges cziczomával van öltözve; utána jön a néger fiu, tarka-barka, bő ruhában, fején turbánnal.)
VI. JELENET.
Előbbiek. A rokon és a néger fiu.
A
rokon.
Na, was ist das? nem látol, du ox? (Öklével
visszataszitja Bélát.) Mért nem nézni a tied orrod elé? He?
Béla
(ijedten.)
Oh... bo... bocsánat... véletlen...
A rokon
(durván.)
Nix véletlen! Senki nem szabad enyém utba állni,
tudod?
Évike.
Ez
volna Aladár? Lehetetlen! Ilyen volna a mi rokonunk?
A
rokon.
Was sagt sie? Én magáé rokon? Oh nein, maga kleine
Person, maga itt olyan... olyan Stubenmädchen... szobaleány,
ugy-e? Talán az enyém kis Négersklave magának rokon, Bedienter und
Stubenmädchen, inas és szobaleány, das passt zusammen. Hehe!
Zsidó
fiu (a zúgban, félre.)
De már ez igazán csodálatos!
Évike
(ámultan sugva Bélának.)
No ez gyönyörü vendég!
Béla (a
rokonhoz.)
Mindenekelőtt szabad nevét kérdenem?
A
rokon.
Nem szabad; nichs fragen, hanem menni és ide hivni a
nénit, die liebe Tante, vele akar én beszélni.
Évike.
Tehát
csakugyan Aladár?
A
rokon.
Was sagt sie? Tom! kérdezd ennek a két cselédnek a
neve.
Béla
(Évikéhez )
Ez már mégis arczátlanság! (A néger fiu Béla felé
megy, de ez megvetőleg hátat fordit neki; a rokon a pamlagra veti
magát és lábait szétterpeszti, a néger egy-egy széket tol alájok.)
Évike
(Bélához.)
Valóban, ilyesmit álmodni sem mertem volna. Mi
ugyan hiába örültünk.
Béla.
Ugy
látszik! Nem hiszem, hogy ezt a hetyke uracsot eltürhessük a házban,
még ha nálunk akarna is lakni.
Évike.
Ezt
bizony legfeljebb mamácska kedveért lehetne elviselni, ha segitené a
bácsi Aladár eltartása fejében.
A néger
fiu (Bélához.)
Mért maga elfordulni; nagyságos urfi kérdezni,
wer seid Ihr? Kik vagytok? A ki nem gazdag, nem ur, azzal ő nem
beszélni, az csak armer Teufel, wie ich. Beszélni velem, én jól
érteni magyarul.
Béla.
De
már ez mégis sok! Komolyan kell beszélnem vele. (Félrelökve a néger
fiut, a rokon elébe lép.) Kedves Aladár, most már megelégeltem a
hetvenkedést. Ne gondold, hogy mert te a gazdag bécsi nagybátyánk fia
vagy, eltürjük még az inasod arczátlanságát is. Mi a te nénéd
gyermekei vagyunk, a kikhez tégedet atyád küldött; örültünk is
jövetelednek, mert nem tudtuk, hogy ott a nagyvárosban a ti
előkelő házatoknál ilyen illedelmet tanultok.
A
rokon.
Ah, ah! Also bist du der Péla? Tik vagytok meglenni a
kis rokonok nekem? Sehr schön! Nem tudtam. No hát eins, zwei, siess
és hivd a liebe Tante, látni akarok őt. Azt a rongyos zsidó fiu pedig
kikergetni... was will er da? Csak nem a tietek pajtás?
Zsidó
fiu (félre.)
Ahá! most már megismertelek, kedves rokon, tudom
már, kik vagytok? No, majd rendezek én nektek mindjárt egy kis
meglepetést. (Fenn zsidósan.) Oh, must nem fhélek, drághaláthos
nagyságos ifior, itt nincs kotya, akit a szegény zsidó fióra
oszítsanak. De elmegyek és csak azt mondok: a viszontlátásig! (El.)
A rokon
(sugva a néger fiuhoz.)
Talán csak nem ismert ránk?
A néger
fiu.
Oh, dehogy! Nincs annak annyi esze.
VII. JELENET.
Előbbiek, a zsidó fiu nélkül.
A rokon
(Évikéhez.)
Also, liebes Cousinechen, szaladni a mamáért, én
itt várni reá.
Béla.
Kedves
mamánk sulyos beteg volt s most épen alszik, nem szabad felkölteni.
A
rokon.
Ah warum nicht gar, nem szabad! Muszáj, én akarni vele
beszéllni. Vorwärts! No, nem? Tom, dörömbölj az ajtón!
Évike.
Ez
már mégis szörnyűség!
A néger
fiu.
Melyik a mama ajtó? Nix schlafen, majd én klopfen, hogy
mindjárt fölkelni. (Indul az egyik ajtó felé.)
Béla
(visszatartja.)
Meg ne próbáld, mert torkodra forr.
Évike
(halkan Bélához.)
Istenem, mi lesz ebből! Talán jobb volna,
ha szépen megkérnők... kisértsük meg szép szerivel...
Béla.
Nem
bánom. Kináld meg kétszersülttel.
Évike.
Te
pedig egy pohárka borral. (A rokonhoz.) Kedves Aladár, ha talán kissé
várni akarnál... mamánk bizonynyal nem sokára fölébred, addig kóstold
meg ezt a kétszersültet.
A
rokon.
Bisquit? Schon recht, adni ide. (Beleharap.) Miserabel
schlecht... de megeszem...
Béla.
És
egy pohárka tokajit is igyál hozzá. (Tölt neki.)
A rokon
(eszik-iszik.)
Schon recht, tehát várni egy kicsit, Tom!
setz' dich, pihenni! (A néger fiu a pamlagról egy vánkost a
földre tesz ura lábaihoz, ráül és horkolva alszik.) Oh weh! szorít a
czipőm... verdammt! He, kis lány, Cousinechen! Komm her, huzd le a
czipőmet.
Évike.
Mit?
Én huzzam le a czipődet? Megbocsáss, ez nálunk nem szokás és ha már
épen nagyon szorit, huzasd le az inasoddal.
A
rokon.
Az inas? Oh, der arme Tom, nagyon álmos... látol, hogy
aluszsza.
Béla.
Itt
nincs helye az alvásnak.
A
rokon.
Schon gut, de én megengedem. Alles eins, ő szolgál,
vagy tik szolgáltok. Én lenni ur, parancsolni, tik megcsinálni
mindent.
Béla.
Abból
semmi sem lesz. Mi rokonaid vagyunk, nem pedig cselédeid.
Évike.
Ha
szivességet tehetek, azt örömest megteszem; de az ilyen izetlen
tréfát nem türöm el.
A
rokon.
Tréfa? Nix tréfa! Akinek van pénz, sok pénz, az
parancsol, az az ur, akinek nincs, az csak armer Teufel, szolgáló.
Ja, ja, Freundchen, ha tik az akarni, hogy én itt lakik, akkor tik
engedelmeskedni.
Béla
(félrevonva Évikét.)
Hagyjuk abba, már látom, hogy nem
boldogulunk vele. Vagy hóbortos, vagy nevetségesen elbizakodott
ficzkó, nem hozzánk való.
Évike.
Talán
megváltozik, ha mamánk beszél vele.
Béla.
Nem
hiszem! Rosszul van nevelve s ezt bizony csodálom a bácsitól, akit
olyan derék embernek mondanak.
A rokon
(sugva a néger fiuhoz, ki Béla és Évike beszédét lesi.)
No,
mit beszélnek? Meg vannak rémülve?
A néger
fiu (szintén sugva.)
Még nem eléggé. Még remélik, hogy meg
fogsz változni.
Béla
(Évikéhez.)
Én valóban nem tudom, el birnám-e viselni ezt a
dölyfös viseletet.
Évike.
Oh,
valóban csak mamánk kedveért lehetne megkisérteni.
Béla.
De
gondold meg, mamánknak is mennyi boszuságot okozna, mennyire gyötörné
kiállhatatlan szeszélyeivel. Ez borzasztó lenne.
Évike.
Igazad
van... és szegény mamánk különben is oly gyönge és beteges. Bizony
jobb volna, ha soha sem is jönne a házunkhoz. Csak hadd menjen
Gusztávékhoz.
A rokon
(halkan a négerhez.)
Mit suttognak?
A néger
fiu (szintén sugva.)
Ugy látszik, nagyon megelégelték a
mulatságot. Csak még egy-két vastag tréfa és győztünk! Soha sem
fognak kivánkozni a gazdag rokon után. (Ismét alvást szinlel.)
A rokon
(fennhangon.)
No hát, kis leány, was ist denn? Már mondtam,
lehuzni a czipőt nekem... eins, zwei! Kreuzdonnerwetter! te
nekem Stubenmädchen, én parancsolni!
Béla.
No
de most már elég volt! (Elébe áll.) Hallod-e, te szemtelen ficzkó,
most rögtön lódulj ki a házunkból és ide be ne tedd a lábadat. Majd
megirjuk apádnak, hogy semmi szükségünk ily lakótársra. Most én
mondom: eins, zwei! Pusztulj innen!
A rokon
(nyugodtan szétterpeszkedve a pamlagon és nagyot ásitva.)
Na,
ruhig sein! Én nem szeretni a lármát. Én itt bevárni a liebe Tante;
(ásit) fogom aludni. Gute Nacht! Ha a liebe Tante fölkel, akkor du,
mein lieber Péla, engemet is felgelteni.
Béla
(nagy haraggal.)
Itt nem fogsz aludni! Türelmemnek vége s ha
jó szántodból nem távozol, kidoblak! (Meg akarja ragadni, de hirtelen
megáll, mert kopogás hallatszik az ajtón.)
VIII. JELENET.
Előbbiek. Aladár. Néger fiu (néma személy.)
Évike
(ámultan néz a belépőkre.)
Uram bocsá! még egy ilyen bolond
pár!
(A pamlagon fekvő rokon (Gusztáv) és a földön guggoló néger fiu (Juliska) fölugranak és rémülten bámulnak a belépőkre.)
Béla
(szintén meglepetve.)
Valóban, ez furcsa!
Aladár.
Nagy
meglepetést keltek köztetek? Pedig tudtátok, hogy jövök, ha nem is
épen ma. Én Aladár vagyok, rokonotok Bécsből.
Béla,
Évike.
Aladár!
Béla.
De
hát akkor ezek kicsodák? Ez is Aladár és inasa! (Gusztávra és
Juliskára mutat.) Melyik az igazi?
Aladár.
Hogyan?
Itt merészkedett valaki az én nevemben föllépni? Mindjárt meglátjuk,
kik e gyönyörüséges mákvirágok! (Gusztávhoz ugrik s lerántja
álhaját, Juliskának is turbánját s fekete álarczát.) Nos, ismeritek,
kik ezek?
Béla.
Hiszen
ez Gusztáv! Hahaha!
Évike.
Ez
meg Juliska! Hahaha!
Aladár.
Kedves
rokonaink, kik a messziről várt Aladárt mint valami szenvedhetetlen
ficzkót akartak bemutatni, hogy ne is kivánjátok őt a házatoknál
látni. De a gyönyörü terv fölsült s most szeretnétek itt sem lenni,
ugy-e? Hahaha! (Aladár, Évike, Béla kaczagva körülállják a nagy
zavarban szemlesütve ott álló Gusztávot és Juliskát.) Siettem, hogy
rajtakapjam őket.
Béla.
Most
már kétségem nem levén, megölelhetlek. Kedves Aladárom! Isten hozott!
(Aladár megöleli Bélát és Évikét.)
Évike.
De
hát hogy tudtad meg ezt a gonosz tréfát, kedves Aladár?
Aladár.
Oh,
nagyon könnyen. (Gusztávhoz és Juliskához fordulva.) Nézzetek meg
jól, nem emlékeztek reám? Nem emlékeztek a szegény zsidó fiura?
Gusztáv
(ámultan.)
Te voltál az a zsidó fiu?!
Juliska
(szintén.)
Nem sejthettük... ha tudtuk volna...!
Aladár.
Persze,
akkor nem uszitottátok volna rám a kutyákat. De én épen azért jöttem
váratlanul és álöltözetben, hogy igazán megismerjelek titeket
is, Béláékat is, hogy tudjam, hol várnak igazi rokoni szeretettel.
Oh, megismertelek jól és midőn az imént e maskarában ide jöttetek,
szintén rátok ismertem. Ti irigykedve féltetek, hogy a gazdag rokon
ide a szerény, de kedves házba költözhetnék, meg akartátok
rontani tulajdon rokonaitokat...
Gusztáv
(nagy zavarban és félénken.)
Oh... kedves Aladár... hiszen
csak tréfa volt.
Aladár.
De
nagyon gonosz tréfa, mely azt mutatta, hogy nincs jó szivetek.
(Bélához és Évikéhez.) De titeket, kedves Bélám, és édes jó kis
Évikém, ezer örömmel üdvözöllek. Ti még mint szegény zsidófiut is
szivesen láttatok s mikor azt hittétek, hogy Aladár egy
szenvedhetetlen ficzkó, még azt is el akartátok viselni jó mamátok
kedveért. De ne higyétek, én nem vagyok valami gőgös, kiállhatatlan
fiu, én nem fényt és pompát keresek, hanem szerető rokonokat, kik
némileg pótolhassák távollevő kedves szüleimet. Én hát itt maradok
nálatok, - ha befogadtok!
Béla
(kezet szoritva vele.)
Ezer örömmel! Testvérünk leszesz!
Évike
(megöleli.)
Én már is szeretlek, mint testvéremet!
Aladár
(átölelve tartja őket.)
Igen, mint édes jó testvérek fogunk
élni, boldogul. (Gusztávhoz és Juliskához.) Boszuálló, haragtartó nem
vagyok; ha látni fogom, hogy őszintén megbántátok csinyeteket és
megjavultatok, akkor veletek is megkötjük a barátságot.
Ugy-e, Béla, Évike, akkor ti is megbocsáttok?
Béla,
Évike.
Oh, tiszta szivből!
Aladár.
De most
menjünk mamátokhoz, az én kedves nénikémhez. Neszt hallok szobájából,
hadd legyek én az első, ki vidám, boldog jó reggelt kiván neki!
(Vigan az ajtó felé indulnak.)
(A függöny legördül.)
AZ ELVARÁZSOLT KIRÁLYKISASSZONY.
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
SZEMÉLYEK.
Fannika, Juliska, kis szobaleány. Katicza, parasztleány. |
A szinhely
csinosan butorozott szoba, egy ablakkal és egy ajtóval.
Jobbra
szekrény, székek. Balra kerevet, előtte asztal és székek.
A kályha
mellett spanyolfal vagy egy nagyobb kályha-ellenző.
AZ ELVARÁZSOLT KIRÁLYKISASSZONY.
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
I. JELENET.
Fannika, Ödön a kereveten ülnek, Juliska zsámolyon ül mellettök.
Juliska.
Ugy
bizony... Boriska aztán haza került Tündérországból és nem is kivánta
többé soha, hogy királykisasszony legyen, hanem boldogan és
elégedetten élt szegény szüleinél és még ma is él, ha ugyan már meg
nem halt. - Eddig volt, ugy-e szép volt?
Fannika.
Nagyon
szép volt!
Ödön.
Az
ám! Csak az kár, hogy most már nem válik a libapásztor-leány olyan
elvarázsolt királykisasszonynyá. Szeretnék egyszer ilyesmit
látni. Furcsa volna, ugy-e? Haha!
Fannika.
Oh
te bolondos Ödön! Hiszen ez csak mese... most már több eszök van a
libapásztor-leányoknak. De majd el is felejtettem, hogy a hajam
még nincs rendben... Juliska, fésülj meg és kösd a hajamba a kék
szalagot. Mamácskáék nem sokára hazaérkeznek a városból.
Juliska
(megsimitva Fannika haját és szép kék szalaggal megkötve.)
Oh,
még az jó ideig tart... még talán meg sem érkezett a vasuti vonat,
melyen az uj nevelőnőt várják... a várostól ide pedig szintén eltart
egy óráig.
Ödön.
Jaj,
a nevelőnő! Be kár, hogy már megérkezik. Vége a jó vakácziónak s lesz
megint sok keserves leczke. (Kopogás.) Szabad!
II. JELENET.
Voltak. Katicza.
Katicza
(kezében egy kis bögrével.)
'Csés jó napot kivánok,
nasságos kisasszony... tessen venni szép epret! Egészen friss, most
hoztam az erdőbül.
Fannika.
Hadd
lássuk, jőjj közelebb, mutasd azt a szép epret.
Katicza
(félénken közeledik és átnyujtja.)
Tessen!
Ödön.
Aztán
hogy adod?
Katicza.
Hát...
hát... azt hiszem, az öt krajczárt megéri... igazán megéri kérem
ássan... messze jártam érte a nagy erdőben.
Fannika.
Az
bizony messze van. No, itt egy ezüst tizeske. Juliska, töltsd ki ezt
az epret és hozd vissza a bögrét. (Juliska kimegy a bögrével.)
Katicza
(nagy örömmel átveszi a tizest.)
Egy ezüst tizes! Jajajaj!
Fog majd örülni az öreg szülém! Ma már aztán nem fog porolni, hogy
hiába kószálok egész nap.
Fannika.
Oh,
hát olyan nagyon szegények vagytok?
Katicza.
Bizony
szegények. Édes apám meg édes anyám meghaltak, az öreg anyám pedig
már nem igen tud dógozni, mer nagyon öreg; igy hát én is járok az
erdőbe, szedek gombát, epret, amiért aztán kapok egy pár krajczárt.
Juliska
(visszatér és átadja Katiczának az üres bögrét.)
Itt a
bögréd!
Ödön.
De
hiszen akkor nagyon rosszul éltek, ugy-e? No megállj, legyen egyszer
jó napod! Juliska, hozd be azt a maradék süteményt, meg az édes bort.
Juliska.
Igen
is! (El.)
Fannika.
És
hogy hivnak?
Katicza.
Már
hogy mi a nevem? Hát Katicza.
Ödön.
És
jársz-e iskolába?
Katicza.
Iskolába?
Na bizony, van jó dolgom! Azalatt inkább járok kint az erdőben.
Rektr'am minap is aszondta ugyan, hogy iskolába kellene járnom,
de nekem nincs hozzá kedvem.
Juliska
(visszatér, egy tányéron süteményt hoz, egy palaczkot és
poharat.)
Itt a sütemény és a bor.
Fannika.
No,
Katicza, ülj ide mellém a pamlagra és egyél.
Katicza
(félénken le akar ülni, ijedten visszaugrik.)
Jaj, leszakad.
Fannika
(nevetve.)
Ne félj semmit... ez csak ruganyos, de le nem
szakad. Ülj le bátran és egyél. Meglásd, milyen jó.
Katicza.
Köszönöm.
(Leül s jóizüen eszik, iszik.)
Ödön.
No,
jó-e?
Katicza
(nagyokat nyelve.)
Meghiszem azt! De jó ám! Ez aztán nem
olyan, mint a mi száraz kenyerünk! Hej, csak én egyszer
találkozhatnám az erdőben azzal a tündér-királynővel, hogy belőlem is
afféle királykisasszonyt csinálna.
Fannika.
És
ugyan mért kivánod azt?
Katicza.
Oh,
tudom én mért! Mesélte nekem a nagyanyám, milyen jó dolguk van
azoknak, akik ilyen kastélyokban laknak; azoknak nem kell ám dógozni.
Ödön.
Hát
nem szeretsz dolgozni.
Katicza.
Nem
én. Kivált fonni mán épen nem.
Fannika.
De
lásd, ha dolgozni sem szeretsz, tanulni sem szeretsz, akkor rosz
dolgod volna mint királykisasszonynak is. Mert annak is kell ám
tanulni.
Katicza.
Oh
persze! Aztán ha kell is, mégis jobb dolga van... ilyen jó kalácsot
eszik, mint ez ni... aztán ilyen pompás édes bort iszik.
Ödön.
No
hát csak egyél-igyál, ha jól esik.
Katicza.
Köszönöm,
bizony jó, (iszik) nagyon jó... az ám... nagyon jó... csakhogy olyan
furcsa... hihihi... olyan nehéz lett a fejem... aztán... nini... hogy
forog a szoba... (hátradől.) Ah!
Fannika,
Juliska, (ijedten.)
Az Istenért! Roszul lett!
Ödön.
Nem
kell félni, nincs semmi baja. (Nevetve.) Csak egy kicsit becsipett,
nincs szokva a borhoz. (Hirtelen nagyot kaczag.)
Fannika.
Nos,
mit nevetsz?
Ödön.
Haha!
Pompás gondolat! Nagyszerü! Haha! Hogy fog majd bámulni!
Fannika.
De
hát mi az?
Ödön.
Hát
tudjátok mit? Katicza elaludt... mire fölébred, elhitetjük vele, hogy
ő nem Katicza, hanem valami herczegkisasszony.
Juliska.
Oh,
ifiur, de Katicza nem hiszi ám el.
Ödön.
Dehogy
nem, csak bizzátok reám és tegyétek meg, amit mondok. Itt vannak a
szekrényben mindenféle ruhák, kalapok Irma néninktől, a mamától,
apácskától; olyan maskarába bujhatunk, hogy bizonyosan meg nem
ismer... Én fölteszem apácska szemüvegét, csinálok
czukorpapirosból hegyes kalapot s tudom, rám nem
ismer. Ti is tegyetek fel mindenféle tarka kendőt, fejkötőt,
tollas-kalapot, köpenyeget, - amit épen találtok.
Fannika.
Igen
ám, de ha Katicza végignéz magán: látni fogja, hogy ő csak a régi.
Ödön.
Hát
őt is öltöztessétek fel! Adjátok reá a mama hosszu reggeli ruháját,
abból ki sem fog látszani, aztán valami magas sarku czipőt,
hadd érezze, hogy nem olyan papucsban jár, mint eddig. Ezt a
spanyolfalat ide huzzuk, mintha gondoskodva volna, hogy senki se
háborgassa álmában. (Odahuzza ugy, hogy Katiczát eltakarja
a nézők elől.) Csak gyorsan, mig föl nem ébred.
Fannika.
No
jó. (A szekrényből kiszed mindenféle ruhát.) Fogd, Juliska, ezt öltsd
rá Katiczára. (Hosszu női ruhát és keztyüt, czipőt ad neki; Juliska a
spanyol fal mögé megy.) Ámbár nem tudom... hátha nem szabad... hátha
nem jól cselekszünk?...
Ödön.
Oh,
dehogy, csak ártatlan tréfa. Aztán Katicza javára fog szolgálni. Hát
csak szaporán készüljetek. Én majd az ajtó mögött
leskelődöm és a kellő pillanatban belépek. Te, Fannika, a herczegnő
udvarhölgye lész, (Juliska kijön a spanyol fal mögül) te pedig,
Juliska, a komorna. Ozsonnánk épen kész, majd meg is traktálhatjuk;
no's hát gyorsan készüljetek! (El.)
III. JELENET.
Fannika, Juliska, Katicza.
Fannika.
Hamar,
Juliska... add reám ezt a köpenyeget... a fejemre meg ezt a
kalapot... a fátyolt félig leeresztem... igy ni... még legyezőt a
kezembe... te pedig kösd fel ezt a nagy fejkötőt és öltsd fel ezt a
tarka zekét... igy ni. Nem hiszem, hogy ránk ismerjen.
Juliska
(nevetve.)
De még saját magát sem fogja megismerni. Épen reá
illik az Irén kisasszony ruhája, - csak a hosszu uszálylyal majd nem
tudom, hogy fog boldogulni.
Katicza
(a spanyol fal mögött ásit.)
A-a-áh! Nini... hol vagyok?
Fannika
(halkan.)
Már fölébredt, - toljuk félre a spanyolfalat!
(Megteszik és alázatosan hajlongva közelednek Katiczához.)
Katicza.
Ejnye,
hogy elaludtam. (Felül.) De hát hol is vagyok? (Bámulva és ijedten
nézi magát.) Nini... hát ez miféle boszorkányság? Ki adta reám ezt a
szép ruhát... meg a kezemre ezt a keztyüt... Na, ez már csak furcsa!
(Föl akar állni.) Jaj... mi van a lábamon... hogy szorit... a sarkam
alá meg diót raktak! (Visszaesik a pamlagra.) Uram Teremtőm, mi
történt velem! Álmodom-e vagy el vagyok varázsolva?
Fannika
(közelebb lép.)
Parancsol valamit, kegyelmes herczegnőm?
Katicza.
Micsoda?
Már hogy én? Én herczegnő? Már ugyan miféle herczegnő volnék én?
Fannika.
De
hát mi volna más egyéb, ha nem a mi kegyes herczegnőnk?
Katicza.
Ne
izéljen már no! Hát'szen én a Parajos Katicza vagyok amonnan a
faluból... vagy mi... (magát nézegetve.) Talán nem az vagyok többé?
Fannika.
Kegyelmes
herczegnőm nagyon élénken álmodott... sokat méltóztatott sétálni,
nagyon elfáradt, onnan van e furcsa álom.
Katicza.
Sétáltam?
Hm... Nem emlékszem. (Fölugrik.) És mégis ugy van, amint
mondtam, én az árva Katicza vagyok!
Fannika.
Csak
csöndesüljön le, herczegnő. Julia!
Juliska.
Parancsol,
grófnő?
Fannika.
Hozza
be a herczegnő ozsonnáját. (Juliska el.) Mindjárt jobban lesz,
herczegnőm, ha megitta kávéját. Ebédre keveset evett, nem volt
étvágya.
Katicza
(folyton szemét dörzsölve.)
Keveset ettem? No, az igaz... de
hogy apétitusom ne lett volna, arról semmit sem tudok... De ez mégis
nagyon furcsa... ez nem lehet...
Juliska
(belép, tálczán kávésedénynyel, melyet Katicza elé az asztalra
tesz.)
Parancsoljon, kegyelmes herczegnő! (Eléje teszi a teli
csészét.)
Fannika.
Kóstolja
csak meg, herczegnő, bizonyára izleni fog.
Katicza
(nagyokat hörpint.)
Az ám, ez nagyon jó.
Fannika.
Nos
ugy-e, most már elhiszi, hogy nem valami árva Katicza?
Katicza
(kétkedve rázza fejét.)
Nem tudom én... akármi legyek is, ha
tudom, ki vagyok... de hát maga kicsoda?
Fannika.
Én?
Én Teréz grófnő vagyok, a herczegnő szolgálattevő udvarhölgye...
Katicza.
Micsoda?
Grófnő? És szolgál az én udvaromban? Soha bizony! Utoljára még
csakugyan igaz lesz, hogy herczegnő vagyok. (Juliskához.) Hát maga
kicsoda? Mit akar?
Juliska.
Én
Julia vagyok, kegyelmes herczegnőm első komornája. Itt vagyok, hogy
kegyelmes herczegnőm haját rendezzem.
Katicza.
Az
én hajamat? Az bizony nem szükséges, megfésülködtem már a mult
vasárnap.
Fannika.
A
herczegnő ma nagyon tréfás... de valóban ideje elkészülni, mert nem
sokára vendégek jőnek.
Katicza.
No
jó, ha már épen herczegnő vagyok, hát nem bánom. Tegyenek velem, amit
akarnak. (Juliska szétbontja, fésüli Katicza haját, tarka
szalagokat köt belé, csokrokat tüz feje tetejére s koronként
erősen megmozgatja.) Jaj! No ne tépje a hajamat! Jaj! (Odakap
kezeivel.) Inkább nem vagyok herczegnő! Mindjárt megkarmolom!
Fannika.
Csak
türelem... talán parancsol időtöltésül egy darab süteményt? (Ad
neki.)
Katicza.
Nem
bánom. (Eszik.) De azért ne czibáljon, aszondom!... vagy ha
czibálnak, akkor adjanak még valamit harapni. Igy nem bánom ha örökre
herczegnő maradok is... nem rosz mesterség.
Juliska.
Igy
ni, már készen van.
Fannika.
Ott
a tükör, nézze meg magát, herczegnőm, jól van-e?
Katicza
(bukdácsolva a tükör elé lép.)
Jaj a lábam... ugy szorit! (A
tükörbe néz és nagyot kaczag.) Hihihi! Az én vagyok? Jaj, milyen
figura! Hihihi! Nagyon szép! (Huzogatózik ruhájában.) De nagyon
alkalmatlan!
IV. JELENET.
Voltak. Ödön.
Ödön
(belép, hosszu haju parókával, háromszögü hegyes kalappal, orrán
pápaszemmel.)
Legalázatosabb szolgája, kegyelmes herczegnő. Van
szerencsém jelenteni, hogy ma van a leczke-órája.
Katicza.
Hát
ez miféle furcsa szent?
Ödön.
Kegyelmességed
nagyon tréfás. Én nem vagyok szent, hanem a tánczmester, kitől a
herczegnő tánczolni tanul.
Katicza.
Tánczolni
tanuljak? Kell is nekem tanitó, - csak czigány legyen. Látná csak,
mikor a félszemű Fütyü a kocsmában játszik, hogy eljárom az ablak
alatt...
Fannika.
De
herczegnő, mit beszél?
Katicza.
No
mit? Hát az sem igaz? Azt is álmodtam? No jól van, nem bánom, de
akkor adjanak még ennem... meg abból a jó édes borból. (Iszik.)...
Igy ni, most hát tánczoljunk.
Ödön.
Előbb
csak a lépéseket tanuljuk. Teréz grófnő majd kézen fogja a herczegnőt
és együtt teszik a lépéseket, amint mutatom. (Katicza fölkel s
Fannika kezét fogja.) Tessék reám figyelni. (Tánczlépéseket tesz.)
Egy-kettő, egy-kettő... közben szépen meghajolni... igy ni...
Katicza
(utánozza, de hosszu uszályába bonyolódik.)
Jaj... ez
nehéz... no no... mindjárt elesem... jaj! (Elesik.)
Fannika.
Oh,
oh... sebaj!
Katicza
(mérgesen a pamlagra veti magát.)
Én nem tánczolok...
takarodjanak... nekem nem kell az ilyen ostobaság!...
Ödön.
Oh,
az nem járja. Minden jól nevelt hölgynek tudni kell illedelmesen
lépegetni, meghajolni, sőt még ülni is. Oh Istenem, épen most is hogy
ül, herczegnőm! Nem szabad ám igy dülöngőzni! Szépen, egyenesen
kell ülni... igy ni... (erővel fölegyenesiti.)
Katicza.
De
én ugy akarok ülni, ahogy nekem tetszik. (Toporzékolva.) Hagyjanak
nekem békét, ne kinozzanak!
Fannika
(könyvet vesz elő.)
Jól van, tehát hagyjuk a tánczleczkét;
inkább tanuljuk az olvasást.
Katicza
(ijedten.)
Hiszen maga talán csak nem rektor? Én nem akarok
tanulni... nem, nem!
Fannika.
Ennek
meg kell lenni.
Katicza.
Hát
akkor minek vagyok herczegnő, ha egy perczig sincs pihenésem? Én nem
akarok kinlódni, inkább megeszem még ezt a maradék süteményt... még
egy kis bor is van. Maguk pedig mehetnek Isten hirével.
(Eszik-iszik.)
Fannika
(Ödönhöz és Juliskához.)
Ez aztán nem afféle ostoba
libapásztor-leány! Már szinte szeretnék tőle szabadulni.
Ödön.
Igen
ám, de hogyan?
Juliska.
Ki
kell gondolnunk valamit. Várjanak csak, ifiur, mindjárt visszatérek.
(El.)
V. JELENET.
Voltak, Juliska nélkül.
Katicza
(miután egy ideig evett-ivott, hirtelen hátradől.)
Jaj,
Istenem, milyen roszul vagyok! Jaj a fejem! a gyomrom!
Fannika
(ijedten.)
No még csak ez kellene! Még meg is betegszik a
nyakunkon!
Ödön.
Könnyen
megeshetik. Sokat evett és bort is ivott, amihez nincs szokva. Hogy
szabaduljunk meg tőle?
Fannika.
Igazán
nem tudom... utoljára még el sem hiszi, hogy ő mégis csak a szegény
árva Katicza...
Ödön.
Kisértsük
meg. (Katiczához.) Emlékszik még, mit álmodott az elébb, mikor itt
elaludt? Azt álmodta, hogy szegény árvaleány...
Katicza.
Oh,
hiszen azt csak álmodtam, azt mondták... sokkal jobb dolgom volna
itt, csak békén hagyjanak.
VI. JELENET.
Voltak, Juliska.
Juliska
(belép.)
Kérem alássan... egy szegény öreg asszony van
odakint, nem tudom, mit akar... azt mondja, hogy egy kis unokája van,
Katicza, aki epret hozott ide a kastélyba és aztán nem tért többé
vissza...
Katicza
(hevesen fölugorva.)
Az én vagyok... és az a szegény öreg
asszony az én öreg szülém! Oh... csak bolonddá tettek engemet... én
nem vagyok semmiféle herczegnő, én a szegény árva Parajos Katicza
vagyok és inkább maradok szegény, inkább dolgozom, hogysem ilyen
fényes szobákban kinoztassam magamat. (Ödön, Fannika és Juliska
ezalatt levetik álruháikat.)
Fannika.
Ez
már okos beszéd, Katicza.
Katicza
(bámulva.)
Mi... micsoda... hisz... hisz ez az a kisasszony,
aki tőlem az epret megvette! Oh, hát mért üztek velem olyan bolondot?
Ödön.
Ne
sirj, Katicza, csak a javadra tettük. Azt mondtad, hogy nem szeretsz
sem tanulni, sem dolgozni. Lásd, ha valamit tanultál volna,
nem hitted volna el, hogy át lehet téged varázsolni
királykisasszonynak; és azt is tapasztalhattad, hogy ha itt
kellene élned, olyan dolgokat kellene csinálnod, ami neked
kellemetlenebb, mint ha dolgoznod kell.
Juliska.
Ugy
bizony, mindenki azt tegye, ami a kötelessége és ne irigyeljen
másokat.
Katicza
(lassan levetve álöltönyét.)
Igaz... igazuk van... adják
vissza kis bögrémet... visszamegyek nagyanyámhoz és majd igyekszem,
hogy jobb legyek!
Ödön.
Mi
pedig ezt megkönnyitjük neked. Van havi zsebpénzünk, megvesszük neked
az iskolai könyveket; és ha szorgalmas maradsz, megkérjük szüleinket
is, hogy segitsenek és akkor majd derék leányka válik belőled.
Katicza.
Oh,
hogy köszönjem meg jóságukat!
Fannika
(vigan.)
Ugy, hogy többé ne kivánkozzál a tündér után, aki
átvarázsoljon királykisasszonynyá!
(A függöny legördül.)
HÁROM JELENET.
SZEMÉLYEK.
A mama. - Ferike. - Terike.
Csinosan butorozott szoba, pamlag, székek, asztalok.
FERIKE ÉS TERIKE.
HÁROM JELENET.
I. JELENET.
Ferike, egyedül, a pamlagon hever.
Jaj de unalmas ez a szobaáristom... hiába akarok aludni, nem vagyok álmos. Milyen jó volna most odakint járkálni! Azt hiszem, mégis kár volt makranczoskodnom, hogy engem is vigyen magával a mama... mit is csináltam volna én ott a boltban? Terikének szükséges megtanulni, hogy mérik a czukrot, kávét, riskását... persze, kap is talán holmi jó czukrocskát. Megigérte, hogy ha kap, nekem is hoz. Vajjon nem felejti-e el? (Fölkel és járkál.) Csak már hazajönnének! A mama büntetésül ide csukott és hiába kiabálok, az a gonosz Betti szobaleány nem akarja kinyitni. Még azt mondja, hogy legalább addig nyugodalma van, csak mulassak itt. (Ásit.) De hát mivel mulassak? Ha legalább itt volna a lapdám... vagy a katonáim... de ez a Terike szobája s azoknak a leányoknak nincs semmi becsületes játékuk. (Ismét ásit és nyujtózkodik.) Ugyan mit csináljak? (Ugrál a székeken föl és le.) Nem, ez unalmas, igy egyedül ugrándozni. Inkább keresek valamit, a mivel eltölthetem az időt. (Az asztalokon, fiókokban keresgél.) Nincs biz' itt semmi nekem való... hiába kutatgatok... (A sarokban egy széken megpillant egy bábut.) Nini, a Terike bábuja! (Kezébe fogja.) Milyen ostobán bámul! Meg nem foghatom, hogy tudnak a leányok effélével játszani? (A levegőben lógatja.) Tánczolj hát no! Vagy még jobb lesz, ha lapdázok vele. (Föl-földobálja s elkapja, mig végre a bábu a földre esik.) Annyit sem ér, mint egy lapda. (Fölveszi.) Hm... letört az orra hegye a nagy esésben... az ám... milyen haszontalan jószág! Én hányszor estem el, be is törtem az orromat, de nem tört le a hegye. (Leül s nézi a bábut.) Most még csunyább, mint volt. Vajjon mit fog majd Terike mondani, ha meglátja? Sebaj, majd oda ragasztjuk... Szerencse, hogy csak a feje van porczellánból, igy legalább keze-lába nem törhetik össze. De vajjon miből van csinálva? Ugy látom, valami bőrféléből... és ki van tömve... de mivel? Szeretném tudni, mi van benne? Hm! Akár meg is nézhetem. Egy kis lyukat vágok itt az oldalán s megvizsgálom. (Zsebéből tollkést vesz elő és felvágja a bábu oldalát.) Ni, csepűvel van megtömve. (Belenyúl a lyukba s huzza ki a csepűt.) Haha... csepű kisasszony! És mennyi van benne! (Folyvást huzogatja ki és szórja a földre a csepűt.) No, most már üres, hahaha! Egészen összelapul, mint valami ócska keztyű. Jaj be csuf! (Nevet.) De most megint tele kell tömnöm, mert Terike igy aligha megörülne neki. (Fölkap egy marok csepüt s próbálja visszatömni.) Ejnye... nem igen könnyü visszatömni... pedig igy nem hagyhatom, mert Terike majd sirna ám... Haszontalan bábuja! (Mérgesen a földhöz csapja.) Minek is fogtam a kezembe. (Kint hangok hallatszanak.) Jaj! A mama már megjött Terikével. (Az ajtó kulcsának nyikorgása hallatszik.) És épen ide jönnek... Hova dugjam ezt a szemetet? (Fölkapja a bábut és a pamlaghoz siet, lefekszik s maga alá rejti a bábut.) Igy ni... nem fogják látni a tönkrejutott bábut.
II. JELENET.
Ferike. Terike.
Terike
(belép.)
No Ferike, már szabad vagy, mamácska megengedte,
hogy kinyissam az ajtót. Nem voltunk oda sokáig, ugy-e?
Ferike
(zavartan.)
Dehogy nem... azaz... nem... oh épen nem!
Terike.
Nem
kaptam ám czukrocskát... a mama azt mondta, hogy nem jó mindig
nyalánkoskodni, igy hát neked sem hozhattam. És te mit csináltál az
egész idő alatt? Unalmas volt, ugy-e?
Ferike.
Persze...
azaz nem épen... gondolkoztam.
Terike.
És
ugy-e beláttad, hogy hibás voltál, most majd bocsánatot kérsz a
mamától?
Ferike.
Természetesen.
Menj csak, Terikém, nézd meg, hol van a mamácska.
Terike.
Itt
van a szomszéd szobában. Jőjj, majd én is veled megyek.
Ferike.
Nem,
most még nem megyek... csak menj te előre. (Félre.) Valahová el kell
dugnom ezt a szerencsétlen bábut.
Terike.
Én
azt hiszem, jobb volna, ha most mindjárt mennél. Aztán miért is
fekszel?
Ferike.
Oh,
nagyon elfáradtam.
Terike.
Mibe?
Ferike.
Hát...
izé... sokat jártam, ugráltam unalmamban.
Terike.
Hiszen
most mondtad, hogy gondolkoztál.
Ferike.
No
igen... persze, ugrálva gondolkoztam.
Terike.
Furcsa!
De most jőjj, játszunk valamit.
Ferike
(maga alatt a bábut tapogatva, nem látszik-e.)
Nem, most
nincs kedvem játszani... nagyon jól esik a fekvés.
Terike.
Ha
ugy tetszik, nem bánom. (Elfordul és megpillantja a csepüt.) Hát ez
itt miféle szemét? Hogy került ez ide? Hisz ez csepű.
Ferike
(meglepetést szinlelve néz oda.)
Csepü? Az ám... csakugyan
csepű.
Terike.
De
hát ki szemetelte be a szobámat?
Ferike.
Nem
tudom. De mondd csak, sok szépet láttál ott a boltban?
Terike
(mialatt a csepűt összeszedi és egy székre teszi.)
Nem épen,
nincs ott holmi látni való. No... majd megmosom Bettinek a fejét,
hogy igy beszemetelte a szobámat... itt hagyom a csepűt,
nem fogja eltagadhatni. Most pedig kissé tanulok. (Elővesz egy
könyvet.)
Ferike
(boszusan félre.)
Ejnye, semmikép sem akar kimenni.
Terike.
Nos,
kelj föl már.
Ferike.
Dehogy
kelek! Nagyon jól fekszem itt.
Terike
(odamenve.)
De én mindig itt szoktam tanulni...
Ferike.
Tanulhatsz
az asztal mellett is.
Terike.
Nem,
ez az én helyem. Nem bánom, ha te is itt ülsz... csak adj nekem is
egy kis helyet.
Ferike.
Oh
persze! Kettőnknek nincs elég hely.
Terike.
Már
hogy ne volna? Hányszor ültünk itt együtt!
Ferike.
Igen...
de te azóta nagyon meghiztál... Oh, roppantul meghiztál...
Terike.
Ugyan
mit fecsegsz már olyan bohóságokat! (Kissé hevesebben.) Kelj föl!
Nem? No várj! (Átkarolja és fölemeli.) Lásd, birok veled.
Ferike
(félre.)
No, most végem van!
Terike
(meglátja a bábut.)
Nini, mi ez? Bábu? (fölveszi.)
Csakugyan... (Ijedten.) De hiszen ez... ez az én kedves Viczám...! Mi
történt vele? (Sirva.) Hiszen egészen tönkre van téve!
Ferike
(zavarodottan.)
Kedves Terikém... én... izé...
Terike
(indulatosan.)
Te tetted tönkre! Igen, te gonosz! Oh, most
már értem, miért voltál olyan fáradt, miért nem akartál fölkelni...
(Sirva.) Megölted az én kedves Viczámat! Oh, ez már mégis borzasztó!
Ferike
(nagyon akadozva.)
Hiszen én... az igaz, hogy én... de lásd,
nem akartam... itt találtam, aztán nagyon unatkoztam és
kiváncsiságból megvizsgáltam, mivel van a bábu kitömve... és... és...
aztán mind kijött a csepű... én nem akartam elrontani.
Terike
(mind hevesebben.)
Persze, nem akartad! Azt hiszed, ezzel
vége van! Mintha csak ugy véletlenül össze lehetne a bábut metélni...
az én legkedvesebb játékomat! Ez már csakugyan nagy gonoszság... meg
is mutatom a mamának. (Indul.)
Ferike.
Ne
mondd meg, kedves Terikém!
Terike.
De
igen, megyek.
Ferike
(megkapja a bábu egyik lábát.)
Nem eresztelek!
Terike.
Ereszd
el a bábumat! (Hevesen rángatja.) Bocsáss!
Ferike.
Nem,
nem bocsátlak. (Erősen huzogatják a bábut s ez végre kettészakad,
egy-egy darab marad mindegyikök kezében.) Jaj, vége!
Terike
(kétségbeesetten fölsikolt.)
Jaj Istenem! Egészen vége van!
Most már össze sem lehet ragasztani! Oh, te rosz, te pogány! No várj,
majd kikapsz! Most már megyek a mamához!
Ferike
(ijedten.)
Kedves Terikém... kérlek... bocsáss meg! Ne mondd
meg a mamának, mert akkor megbüntet.
Terike
(hevesen.)
Igenis,
megbüntet és megérdemled. Azt akarom, hogy keményen megbüntessen.
(Indul.)
Ferike
(az ajtó elé áll és könyörög.)
Kedves jó Terikém... lásd,
hiszen én magam is nagyon sajnálom... igazán sajnálom... és kérlek,
bocsáss meg!
Terike.
No
persze! Nem bocsátok meg! Nem, csak azért sem! Lakolnod kell, igenis,
és annak majd örülni fogok.
Ferike.
De
lásd... ha nem árulnál el... ha megbocsátanál, akkor én vennék neked
uj bábut.
Terike,
(habozva.)
Vennél? És miből? Nincs pénzed.
Ferike.
Majd
lesz. Tudod, mamácska egy szép ezüstforintost igért nekem, ha jó
bizonyitványt hozok haza az iskolából. Ezt pedig már holnap megkapom,
bizonyosan megkapom, mert tegnap a tanár maga mondta és nagyon
megdicsért.
Terike
(kétkedve.)
De aztán igazán nekem adod?
Ferike.
Igérem,
szavamat adom. Majd együtt megyünk a boltba és veszünk uj bábut.
Terike.
No,
akkor hát nem bánom, megbocsátok.
Ferike.
És
nem szólsz a mamának?
Terike.
Nem.
De csak ha holnap megkapom az uj bábut. Ha nem váltod be a szavadat,
akkor megmondom.
Ferike.
Oh
ne félj... odaadom a pénzemet, csak a mama ne tudjon semmit.
III. JELENET.
Voltak. A mama.
A mama
(hirtelen belépve az ajtón és Ferike szavaira felelve.)
Csakhogy
a mama mindent tud már.
Ferike
(ijedten.)
Mindent hallott!
A
mama.
Igenis, hallottam és nagyon elszomorodtam.
Ferike.
Oh
kedves mamácska, bocsáss meg... én igazán sajnálom, amit tettem...
kérlek, bocsáss meg.
A mama
(komolyan.)
Majd meglátjuk. Nagyot hibáztál, de nem az
szomorit, amit a bábuval tettél, hanem az a csuf dolog, a mit most
Terikével együtt határoztatok.
Terike
(ijedten és csodálkozva.)
Én? kedves mamácska... hiszen én
nem tettem semmit...
A
mama.
De igen, te még bünösebb vagy. Ferike meggondolatlanul
elrontotta bábudat s kétségkivül hibázott vele. De aztán bocsánatot
kért tőled, meg akart kérlelni és te mit feleltél.
Terike
(megzavarodva.)
Én... igen... nem tudtam...
A
mama.
Ugy van, testvéri szeretetből nem tudtál megbocsátani,
hanem megalkudtál vele. Ez csunya dolog, ez szomoritott el, mert
igaz testvérek tiszta szivből megbocsátanak; szeretik egymást. És
aztán egyetértőleg titkolózni akartatok előttem. Most már Ferike nem
kapja meg az ezüst forintot, te pedig nem kapsz uj bábut, mig
meggyőződöm, hogy e rut hibákból egészen kivetkőztetek.
Terike
(szelid megadással megcsókolja a mama kezét.)
Igaz, édes
mamácskám, csuf dolgot követtem el... de igérem, többé nem teszek
ilyet s bármit tegyen testvérem, nem felejtem el a testvéri
szeretetet.
Ferike
(szintén a mamához simulva.)
Én pedig igérem, hogy soha többé
igy meg nem szomoritalak.
A mama
(megölelve őket.)
Igy, kedves gyermekeim! Ha beváltjátok
szavatokat, boldogok lesztek s boldoggá tesztek engemet is.
(A függöny legördül.)
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
SZEMÉLYEK.
Blanka, Mariska, Károly, |
Kivilágitott
terem, jobbra, balra ajtók nyilnak.
A háttérben teritett asztal,
csemegékkel.
A GYERMEKBÁL.
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
I. JELENET.
Blanka. Évike.
Blanka
(hosszu uszályos czifra ruhában, hajában csillogó
aranyfüstös-koronával, a tükörben nézegeti magát.)
Nos, valld
meg, az én ruhám lesz a legszebb. Nem fognak ám nevetni, ha azt
mondom, hogy királynénak öltöztem.
Évike
(markotányos-leánynak öltözve.)
Nagyon szép, de én jobb
szeretem a magamét.
Blanka
(megvetőleg.)
Látszik, hogy nem tudod, mi a szép.
Évike
(nevetve.)
No bizony, mindegy az, csak jól mulassunk. De te
mindig csak arra gondolsz, hogy feltünj és bámuljanak.
Blanka.
Igen
is, azt akarom, eltaláltad. Ilyen mulatság, mint a mienk lesz,
egyetlen ismerősünknél sem volt az egész farsangon. Ha rendeztek is
gyermekbált, mindenki csak rendes ruhájában jelent meg. A mi
bálunkról majd fognak ám beszélni. Mindnyájan jelmezben leszünk.
Évike
(vigan.)
Az igazat megvallva, én azzal nem sokat törődöm...
sőt szerettem volna, ha szüleink csak olyan rendes kis
tánczmulatságot rendeztek volna.
Blanka.
Oh!
És ugyan miért?
Évike.
Mert
akkor valamennyi ismerősünk eljött volna, igy pedig többen
elmaradnak, mert szüleik nem akarnak költeni olyan ruhára, melynek
aztán nem veszik hasznát.
Blanka.
Ne
félj, leszünk azért elegen.
Évike.
Reménylem.
Mariska és Ilonka bizonyosan eljönnek, aztán Károly, Béla, Elek,
Lajos, - lesz tánczos elég. Fogok is ám tánczolni!
Blanka.
Csak
az kár, hogy nem lesz zenekar; zongora mellett kell majd tánczolni...
Évike.
Elég
az nekünk, eltánczolok én akár zene nélkül is. (Megfogja Blankát és
tánczolni akar vele.)
Blanka
(ijedten.)
Jaj, mit csinálsz! Ne nyulj hozzám! Egészen
összeguzsolod a ruhámat!
Évike
(nevetve.)
De hát hogy akarsz tánczolni, ha annyira félted a
ruhádat? Vagy egész este afféle nenyuljhozzám-virág akarsz
lenni? Akkor jobb, ha mindjárt üveg alá téteted magadat. (Nevet.)
Blanka.
Csak
nevess! Tudom, irigyled a ruhámat.
Évike.
Irigylem?
Mi jut eszedbe! Hiszen mamácska nekem is csináltatott volna effélét,
de nekem nem kellett; magam választottam a magam jelmezét s nagyon
meg vagyok elégedve. Csak már jönnének vendégeink!
Blanka.
Nem
illik nagyon korán jönni.
Évike.
Inkább,
mint hogy várassanak magukra. (Türelmetlenül jár ide-oda s
ki-kitekint az ajtón.) Szeretném tudni, ki hogyan lesz öltözve?
Blanka.
Oh,
én nem vagyok kiváncsi, előre tudom, hogy borzasztóan lesznek
öltözve, kivált Mariska, meg Ilonka.
Évike.
Miért?
Blanka.
Mert
Ilonka szeret mindenféle tarkabarkaságot magára akasztani. Mariska
pedig megforditva, akár hétköznapi ruhájában is képes eljönni.
Évike.
Nem
bánom én, csak már jőjjenek. Ah, valaki jön!
II. JELENET.
Voltak. Lajos, aztán Ilonka, Károly, Béla, Elek, Mariska.
Lajos
(huszárnak öltözve.)
Jó estét! Még talán korán is jöttem...
Évike
(kezet fog vele.)
Oh dehogy, már alig vártam, hogy együtt
legyünk.
Blanka.
Csinosan
vagy öltözve...
Lajos.
Hát
még te! Milyen czifra vagy! Miféle ruha ez?
Blanka
(büszkén.)
Királynőnek öltöztem, láthatod.
Ilonka
(belép Károlylyal, mindketten mult századbeli divat szerint
öltözve, hajporos parókával.)
Ha te királynő vagy, én leszek
az udvarhölgy, bátyám meg a lovagunk.
Évike
(megöleli őket.)
Jaj de csinosak vagytok...
Lajos.
Már
én csak mégis jobb szeretem a huszárruhámat.
Károly.
Izlés
dolga. (Feszesen lépked.)
Blanka.
Ugy
van s Lajosnak, ugy látszik, nincs jó izlése.
Elek
(belép tarka-barka ruhában, csörgővel, Paprika Jancsinak
öltözve.)
No's, hát még nem kezdődik a táncz! Már féltem,
hogy elkésem. (Meglátja a teritett asztalt.) Ah, ti már talán
csemegéztek?
Évike.
Oh
nem, még nincs ideje, majd csak táncz közben.
Elek.
Annál
jobb. Lesz-e csokoládé, fagylalt, sütemény?
Blanka.
Lesz
minden bőven. De hogy tudtál ilyen csuf maskarába öltözni?
Elek.
Annál
jobb, minél furcsább maskara. (Ugrál és rázza a csörgőt.) Különben
jó, hogy igy öltöztem, legalább lesz méltó társad. (Elfordul.)
Blanka
(sértődve.)
Hogyan?
Lajos
(nevetve.)
Gondolom, azt érti, hogy te is maskara vagy és
valóban körülbelől igaza van. Szinte azt hinné az ember, hogy
valóságos királynőnek képzeled magadat papirkoronáddal.
Károly
(hetykén.)
Már pedig nincs igazad és Eleknek sincs igaza.
Mert annyi bizonyos, hogy Blanka van legszebben öltözve.
Még Ilonka sem mérkőzhetik vele, pedig otthon azt hittük, ő lesz a
legcsinosabb.
Blanka
(hizelegve.)
Oh, Ilonka csinos is, neked pedig különösen
illik ez az öltözet. (Karon fogva begyesen sétálnak.) Tudod, ők
nem értik az effélét, vagy pedig irigykednek reánk.
Mariska
(parasztleánykának öltözve, belép Bélával, ki meg
parasztlegénynek van öltözve)
No, mi is itt vagyunk! Reménylem,
még nem késtünk el.
Évike.
Még
nem, de már mindjárt kezdjük a tánczot. Csak reátok vártunk.
Károly
(gúnyosan.)
No bizony, volt is miért. Mikor bejöttek, nem is
hittem, hogy ők is vendégek; azt gondoltam, valami csárdából kerültek
ide.
Lajos.
Már
pedig abban nincs igazad, mert Mariska nagyon kedves ebben a
ruhácskában, Béla pedig derék kis magyar legény.
Károly.
Az
ám, akár el is lehet hinni, hogy igazi ostoba paraszt fiu.
Mariska
(hevesen.)
Még akkor is különb volna, mint te, a ki olyan
madárijesztőnek öltöztél.
Károly
(boszusan.)
Micsoda? Hogy mersz velem igy beszélni? No
megállj! (Lekapja Mariska válláról a kendőt.)
Mariska
(sikoltva.)
Jaj, a kendőm! Add ide!
Béla.
Add
vissza a kendőt Mariskának!
Károly.
Oh,
te csöpp legény, talán bizony tőled ijedjek meg? (Dobálja a kendőt a
levegőbe.)
Lajos.
De
már ez mégsem illik, Károly. Add vissza a kendőjét.
Károly.
Majd
ha nekem tetszik. (Ismét feldobja a kendőt s a földre engedi esni.)
No, most fölveheti. (Mariska le akar hajolni.)
Lajos.
Ne
vedd föl, Mariska. Károly tartozik fölvenni és szépen átadni.
Károly.
No
persze, majd ha fagy.
Lajos.
Nem
teszed?
Károly.
Nem.
Lajos.
Majd
meglátjuk. (Elkapja a Károly czifra kalapját és leteszi a földre.)
Nézd, ha meg nem teszed, mig hármat olvasok, összetaposom a
kalapodat.
Elek,
Évike, Béla.
Helyes! igazad van!
Károly
(mérgesen.)
Csak azt próbáld!
Lajos.
Meg
is teszem, jól tudod, hogy én nem félek tőled. No's tehát...
egy!... kettő!... (emeli a lábát)...
Károly
(hirtelen fölveszi a kendőt és átadja Mariskának.)
Jól van
no... (gőgösen) nem akarok idegen házban kellemetlenséget okozni. De
majd megfizetek ezért neked.
Lajos
(nevetve.)
Dehogy fizetsz! Tudod, minap is belém kötöttél és
én vertelek meg. Már hiába, ha én vagyok az erősebbik.
Károly
(öklével fenyegetve.)
Majd meglátjuk.
Ilonka
(békitőleg.)
Ugyan legyen eszed, Károly! Mit mondana mamánk,
ha megtudná... (A szomszéd szobából zongoraszó hallatszik.)
Évike
(tapsolva.)
Kezdődik a táncz, rajta, menjünk!
Béla
(Blankához.)
Tánczolsz velem?
Blanka
(lenézőleg elfordul.)
Nem tánczolok parasztlegénynyel.
(Károlyhoz.) Ugy-e, mi majd együtt tánczolunk? Összeillünk.
Károly
(haragosan.)
Én nem tánczolok... elmult a kedvem. (Odább
megy.)
Blanka
(Lajoshoz.)
Velem tánczolsz, ugy-e?
Lajos.
Nem,
már nekem van párom. (Évikével karon fogva el.)
Blanka
(Elekhez.)
Tánczolsz velem, ugy-e?
Elek.
Nem
biz én, Mariska az én párom. (Mariskával karon fogva el.)
Blanka
(boszusan, félre.)
Utoljára mégis Bélára szorulok. (Fenn.)
Hát, ha akarod Béla...
Béla
(épen karját nyujtva Ilonkának, nevetve.)
Köszönöm, már nem
akarok veled tánczolni, akadt már nekem is párom. (El Ilonkával.)
III. JELENET.
Blanka. Károly.
Blanka
(mérgesen föl s alá jár, mialatt a szomszéd szobából zene,
nevetés, táncz-zaj hallatszik.)
Ez már mégis szégyen...
borzasztó... oh bár csak ne is volna ez az egész mulatság!
Károly
(szintén mérgesen hadonázva.)
Ugy-e? Én is azt mondom...
sajnálom is, hogy eljöttem... ha tudtam volna, hogy Lajos itt lesz...
Blanka.
Ugyan
hagyd el... hiszen magad vagy az oka, hogy bajod volt Lajossal...
Majd kibékültök... de hát az én mamám azért rendezte a mulatságot,
hogy én itt busuljak? Ez már mégis szörnyüség!
Károly
(közönyösen.)
No bizony, hát minek kevélykedtél?... Hanem
tudod mit? Legalább csemegézzünk addig.
Blanka.
No
persze! Hiszen csak nem fogunk egész este torkoskodni; ráérünk még
csemegézni. (Durczásan leül.)
Károly
(félre.)
Mint vendég, nem nyulhatok először a csemegéhez,
pedig ez legalább megvigasztalna. (A másik sarokban leül.)
Blanka
(az ajtó felé nézve.)
Már befejezték a tánczot, jönnek
vissza.
Károly.
Azért
se mutassuk, hogy boszankodunk... nevetnének rajtunk. (Blankához
megy.) Ide ülök melléd s ugy teszünk, mintha vigan beszélgetnénk.
Blanka.
Igen,
és hátat forditunk nekik... csak azért is.
IV. JELENET.
Voltak. Lajos és Évike, Elek és Mariska, Béla és Ilonka (karonfogva, tánczolva jönnek be.)
Ilonka.
Jaj,
de pompás volt!
Mariska.
Csak
az kár, hogy tovább nem tartott.
Lajos.
Majd
ujra kezdjük, most pihenünk.
Évike.
Igen,
azalatt egy kis csemegét és frissitőt veszünk. Tessék, tessék! (Az
asztalhoz vezeti őket a háttérbe.)
Elek.
Nagyon
kedves házikisasszony vagy, Évikém.
Mind.
Az
már igaz. (Körülállják az asztalt és csemegéznek.)
Károly
(siralmas arczczal.)
De nézd, elszedik a legjobb falatokat...
Lajos épen a mandulás süteményt eszi... pedig én mennyire
szeretem. Ez borzasztó!
Lajos
(hátul az asztalnál titokban Elekhez.)
Nézd csak! Blanka és
Károly hogy unatkoznak ott csupa duzzogásból.
Elek.
Az
ám! Ugyancsak elrontották a mulatságukat, az egyik hiuságával, a
másik gorombaságával. Meg kellene őket tréfálni.
Lajos.
Nagyon
jó volna. Én már tudom is, mit teszünk. Menj csak hozzájok és
foglalkoztasd őket, én pedig csinálok valamit, de iparkodnod kell,
hogy ők észre ne vegyék. Rögtön itt leszek. (El.)
Elek
(előveszi csörgőjét, melyet az asztalon hagyott a táncz alatt;
aztán Blanka elé lép és bohókásan ugrál, csörget.)
Szabad
kérdeznem, hogy mulat a királyné és a büszke lovag?
Blanka,
(boszusan.)
Mi közöd hozzá? Jól mulatunk.
Elek
(kaczagva.)
Jól? No ennek örvendek. Az arczotokon nem az
látszik ugyan, de ha akarjátok, hát elhiszem, hahaha! (Lajos ezalatt
visszatért, kezében papirosdarabokkal, óvatosan Blanka és Károly mögé
lopózik és gombostüvel hátul ruhájokra tüzi a papirost.)
Károly
(Eleknek felelve, mérgesen.)
Hiába nevetsz, igen is, mi
ketten itt jól mulatunk.
Elek.
Hiszen
mondom, hogy hiszem. Azért öltöztem bolondnak, hogy elhigyem a
bolondságot. Hahaha! De azt hiszem, mégis csak ti ketten vagytok az
igazi bolondok.
Károly
(haragosan fölugrik.)
Menj innen! Nem türöm, hogy
gunyolódjál.
Blanka
(szintén boszusan fölkelve.)
Illetlen dolog, menj!
Évike
(a háttérben az asztalnál.)
Ugyan mi bajuk van már megint?
(Az asztaltól mindnyájan előjönnek.)
Béla
(Blanka mögött állva, nagyot nevet.)
Hahaha! Most értem már,
mért nem kellettem én neked tánczosnak. Persze, nem tudtam, ki vagy.
(Blanka hátára mutatva, olvassa:) »Blanka, a hiuság
királynője!« (Mind nevetnek.)
Mariska
(Károly mögött állva.)
Én is értem már Károly viseletét.
(Károly hátára mutatva, olvassa:) »Károly, a hires gorombarend
lovagja!«
Károly
(öklével fenyegetőzve.)
Csak próbáld ismételni!
Blanka
(hevesen.)
Csak merjetek csufolódni! (Erre-arra fordulnak s
mindenki látja a hátukra tűzött papirost. Nagy nevetés.)
Ilonka.
Csakugyan!
»Blanka, a hiuság királynője!«
Évike.
»Károly,
a hires gorombarend vitéze!«
Károly.
Ilonka,
te is? Mindjárt megverlek!
Lajos
(elébe áll.)
Ohó!
Blanka
(haragosan Évikéhez.)
És te is a csufolódók közé állsz!
Gyönyörü testvér!
Évike.
De
hiszen én nem tehetek róla, ha magatok hirdetitek, mik vagytok.
Károly.
Magunk
hirdetjük?
Ilonka.
Persze!
(Leveszi a hátukról a papirost.) Itt van ni!
Blanka.
Ezt
ti tettétek, Lajos meg Elek! Oh, ez csunyaság! (Sirva fakad és leül,
eltakarva az arczát.)
Károly.
Oh,
ezért meglakoltok. (Támadásra készül Lajos ellen.) Ezért őgyelegtetek
hát itt körültünk? No megálljatok! (Feléjük indul.)
Elek
(nevetve.)
Legyen eszed! csak nem hiszed, hogy kettőnkkel is
birnál? Lásd, okosabb lesz, ha mindketten belátjátok, hogy igaz, ami
e papirosra irva volt. És mert igaz, meg kell köszönnetek.
Többiek.
Ugy
van! Igaz!
Károly
(durczásan elfordul.)
Nem állok szóba veletek.
Évike.
Annál
rosszabb reád nézve. Gyerekek, most addig, mig ujra kezdődik a táncz,
játszunk valamit. Például farkas és bárányt. Én leszek a bárány...
Lajos.
Én
a farkas.
Többiek.
Nagyon
jó lesz! (Körbe állanak s vigan játszanak.)
Blanka
(letörölve könyeit, nézi a vigadókat, aztán Károlyhoz.)
Károly,
az mégis borzasztó lesz, ha az egész estét igy töltjük!
Károly.
Az
igaz. De hát mit tegyünk?
Blanka.
Valljuk
meg, magunk vagyunk a hibások. Tegyük jóvá.
Károly
(rövid habozás után.)
Igazad van. Nagyon esztelenek voltunk.
(A többiekhez lépnek.) Fiuk, leányok, igazatok volt, mi ketten
helytelenül viseltük magunkat. Bocsássatok meg s legyünk ismét jó
barátok. Én nem leszek többé goromba.
Blanka.
Én
pedig nem fogok kevélykedni és hivalkodni.
Lajos.
Ez
már derék beszéd, igy mindnyájan szeretünk. Most leszünk csak vigan!
(A zongora megszólal.) Kezdődik a táncz! Menjünk!
Blanka
(Bélához.)
Most én kérlek tánczra. Jösz velem?
Béla.
Hogyne!
(Kezét nyujtja.)
Károly.
Te
pedig Mariska, ha igazán nem haragszol, velem tánczolsz.
Mariska.
Szivesen.
(Karon fogja, mig Lajos Ilonkának nyujtja karját.)
Évike
(Elekkel karon fogja.)
Igy már minden jól van, szivből vigan
lehetünk. Éljenek a megtértek!
Mind.
Éljenek!
(Tánczolva indulnak kifelé.)
(A függöny legördül.)
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
SZEMÉLYEK.
Andor, Mariska, szegény leányka. Öreg szénégető. Gyurka, |
Történik az
erdőben. Jobbra-balra nagy sziklák, fák;
a háttérben rozzant
szalmakunyhó.
DIÁK-KALAND.
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
I. JELENET.
Szénégető, majd Gyurka és Jankó.
Szénégető
(kormosan, fejszével, lapáttal a vállán, jön.)
A nap már
delelőre jár, itt az ebéd ideje. (Leül egy nagy kőre s szerszámait
leteszi.) Az ám... csak ebéd volna!
Gyurka
(szintén kormosan, szerszámokkal.)
No megjöttem én is, édes
apám, éhes is vagyok, mint a farkas.
Szénégető.
Vidd
be a szerszámot és hozd elő az enni valót. Hát Jankó hol van? Az a
lusta kis ficzkó talán még most is alszik. (Gyurka összeszedi a
szerszámot és bemegy a kunyhóba.) Maholnap ideje lesz, hogy Jankót is
befogjam a munkába, valamit már ő is segithet... vagy beküldöm a
faluba Jutka komámasszonyhoz, hogy tanuljon meg főzni. Persze, ha
megtanulná! De a fiu nem való effélére. Csak kicserélhetném valami jó
leányzóval... mert vászoncseléd nélkül sehogy sem boldogulok. (Gyurka
egy nagy fekete kenyérrel, Jankó sajttal kezében kijönnek a
kunyhóból.) No, adjátok ide, hadd szelek nektek. (A fiuk leülnek a
földre, az öreg ad nekik kenyeret és sajtot.)
Jankó
(kelletlenűl rágva a kenyeret.)
De éd's apám, én már
nagyon meguntam ezt a sajtot... reggel, délben, este mindig csak ezt
rágjuk... adjon már valami egyebet.
Szénégető.
Egyebet?
Ejnye te válogatós urfi, hát ugyan mi kellene?
Jankó.
Hát...
hát valami jó főtt étel...
Gyurka
(sóhajtva.)
Hajh! de jó is volna, ha volna! Már nem is
emlékszem, mikor ettünk egy kis meleget.
Szénégető
(boszusan.)
Elhallgattok mindjárt? Mit beszéltek a világba,
mikor tudjátok, hogy nem lehet? Hát én nem szeretném, azt hiszitek?
Minap csak azért hagytam abba a munkát, hogy a faluba mehessek és
keressek valami jóra való leányt, a ki itt nekünk főzzön, mosson,
varrjon; huszonöt garast igértem egy hónapra, de hát azt hiszitek,
akart velem jönni valaki? Az ám! Mind azt mondta, még száz forintért
sem jön ide az erdőbe a farkasok közé. No, nem is csodálom.
Jankó
(rongyos ködmönét mutatva.)
Pedig az én ködmönkém már egészen
szétfeslett, meg kellene varrni.
Szénégető.
Varrd
meg magad! Különben vagy hat hét mulva megint bemegyünk a faluba,
akkor majd próbálunk valamit. Most pedig bemegyek kissé pihenni,
aztán ujra munkára! (Bemegy a kunyhóba, a fiuk a kenyérrel és
sajttal utána.)
II. JELENET.
Andor, Béla (fáradtan jönnek, kezökben nagy bottal, oldalukon szíjjra erősitett tarisznyával.)
Andor.
Mondtam
ugy-e, hogy ez a gyalogut sem vezet ki sehová. Tessék, itt vége a
világnak. Ezek a sziklák végkép elzárják az utat.
Béla
(jókedvüen.)
Annál jobb, ha tovább nem mehetünk; legalább
megpihenünk, mert én legalább ugyancsak elfáradtam a bolyongásban,
sőt meg is éheztem.
Andor.
De
magam is. Legokosabb lesz, ha itt leheveredünk és falatozunk.
Béla.
Bölcsen
beszélsz! Elő a jó elemózsiával. (Leveszik tarisznyáikat s a földre
heveredve, hideg sültet, fehér czipót és gyümölcsöt szednek elő.)
Andor
(mialatt eszik.)
Addig kivántunk valami érdekes kalandot, mig
végre megkaptuk. De hogy is tudtunk eltévedni ebben az erdőben,
mikor már annyiszor jártunk benne!
Béla.
Hahaha!
Csakhogy ezen a tájon még nem jártunk ám soha. Te vagy az oka, te
mondogattad, hogy itt bizonyosan találunk ritka növényeket és
rovarokat. De nini! Ott valami kunyhófélét látok. Itt hát lakik
valaki.
Andor.
Ah,
bizonyosan valami erdőcsősz, vagy szénégető. Annál jobb, igy már
kitalálunk, majd utba igazitanak.
Béla.
Ejnye,
szinte sajnálom! Milyen érdekes kaland lett volna, ha eltévedünk!
Bolyongunk az erdőben, aztán leszáll az éj s a holdvilágnál
bagoly-huhogás, farkas-üvöltés ijesztgetett volna! Hahaha!
Andor.
No
no, nem hiszem, hogy akkor is ilyen tréfás kedved lenne.
Béla.
Micsoda?
Talán azt hiszed, hogy megijednék? Olyan nincs! Akár ha valami éhes
medve jönne is, bátran szembe szállnék vele, igy ni!... (Zsebkésével
vitéz állásba helyezkedik.) Megvárnám, mig közel ér, aztán
beledöfném a kést... igy ni! (Nagyot szur a czipóba.)
III. JELENET.
Voltak. Szénégető, majd Gyurka, Jankó.
Szénégető
(a kunyhó ajtajában észrevétlenül megjelen, félre.)
Hát ezek
miféle vándorlegények? Milyen pompás pecsenyéjök van!
Andor
(Bélához, nem látva a szénégetőt.)
No, tudod, egy zsebkéssel
mégis csak bajos lenne agyon szurni a medvét. Ha puskánk volna!
Béla
(botját kapva fel.)
Oh, ha puskám volna, akkor nem félnék én
akár a tigristől sem!
Andor
(szintén fölkelve és botját fölkapva.)
De ha én például
haramia volnék és szintén volna puskám, meglepnélek, rád fognám a
puskát. (Czéloz a bottal.)
Béla.
Oh,
csakhogy nem várnám be, hanem én is elővenném a puskámat... (szintén
czéloz) s nem ijednék meg.
Andor.
De
én sem ám.
Szénégető
(kezében fejszét villogtatva, nagy orditással hirtelen
kitör.)
No most jaj nektek, meghaltok!
Andor,
Béla, (nagy rémülettel.)
Rablók! Segitség! Jaj! (Elfutnak.)
Szénégető
(nevetve.)
No, ezek ugyan gyönyörü vitézek! Tudom, meg sem
állanak hazáig, a sok jó falatot pedig mind itt hagyták. Hé, fiuk,
jertek elő!
Gyurka,
Jankó (előjönnek a kunyhóból.)
Mi történt? Mi baj?
Szénégető.
Semmi
baj, sőt nagyon jó zsákmányt szereztem. Nézzétek, itt a jó sült
csirke, fehér czipó, gyümölcs... akár egy kis király is beérheti
vele. (örömükben ugrálva.) Ez már jó szerencse! No most lesz jó
lakoma! (Összeszedik az eleséget és bemennek a kunyhóba.)
IV. JELENET.
Mariska, majd Andor, Béla.
Mariska
(kezén kosárkával, fáradtan jön.)
Jaj Istenem, utoljára mégis
csak eltévedtem. Pedig már ideje volna hazamennem. Szegény anyácskám
majd aggódni fog miattam... az uraság is várja az epret... szedtem is
szépet, tudom, meg lesznek elégedve s kapok talán két ezüst tizeskét
is, mint a minap... akkor vehetek szegény beteg anyácskámnak holnapra
valami jót. Olyan ebédet főzök neki, hogy mindjárt jobban lesz. De
most pihennem kell kissé... nagyon elfáradtam. (Leül.) Csak egy-két
perczig nyugszom, aztán szaporán neki indulok... szinte álmos
vagyok... igen, gyorsan fogok menni... nem sokára... otthon leszek.
(A sziklának támasztja fejét és elalszik.)
Andor
(az egyik oldalról óvatosan belép.)
Minden csöndes... talán
mégis csalódás volt az egész.
Béla
(hasonlókép a másik oldalról.)
A veszedelem, ugy látszik,
elmult. (Egymást megpillantva, megrettennek, de aztán fölismerik
egymást.) Te vagy, Andor?
Andor.
Én
hát! De téged nem is reméltelek többé itt látni. Ugyancsak
elfutottál!
Béla.
Én?
Eszem ágában sem volt. De te, te ugyancsak hanyatt-homlok menekültél!
Andor.
Micsoda?
Volt is eszemben! Én nem egykönnyen ijedek meg. De valami dörmögést,
orditást hallottam, aztán láttam, hogy futsz, hát futottam utánad.
Béla.
No,
valljuk csak meg, hogy vitézül megfutottunk mindketten s azt sem
tudtuk, miért. De most már folytassuk ebédünket.
Andor.
Folytassuk!
De ni ni... hiszen itt nincs semmi!... Hová lett?
Béla
(szintén bámulva.)
No ez furcsa; nincs itt egyéb az üres
tarisznyánál... Az én jó sült csibém!
Andor.
Hát
az én pompás sonkám!
Béla.
Igy
jár, a ki mindjárt megijed és elfut.
Andor.
Igy
ám, a ki akkor vitézkedik, mikor nincs veszedelem.
Béla.
De
az mégis bizonyos, hogy volt valaki, a ki megijesztett... az a kunyhó
talán végre is zsiványtanya...
Andor
(meglátja az alvó Mariskát.)
Nézd csak... egy kis leány!
Hátha ő ette meg az ebédünket!
Béla.
Az
nem lehet... hiszen oly rövid idő alatt meg nem ehette volna. (A
kunyhó felől zaj hallatszik.) Hallod? Ez megint az a dörmögő
hang...
Andor.
Vonuljunk
félre és lessük meg... ott a szikla mögött nem lát senki...
Béla
(botjával hadonázva.)
És ha lát is... most már nem ijedünk
meg.
Andor.
Ugy
van, nem ijedünk meg... csak óvatosak leszünk. (Elosonnak.)
V. JELENET.
Szénégető, Mariska.
Szénégető
(még rágódva.)
No, ez aztán jó lakoma volt!... Mióta
szénégető vagyok, pedig annak Isten segitségével huszonöt
esztendeje, ilyen finom ebédet nem ettem... a gyerekek pedig, tudom,
megemlegetik még vén korukban is. Hi hi! Azok az ifiuracskák ugyan
könnyen ideadták az ebédjöket. (Megpillantja Mariskát.) Ni,
hát már ez megint kicsoda? Egy kis leányka! (Megrázza.) Hé! ki vagy,
mit keressz itt?
Mariska
(fölugrik s szemeit dörzsöli.)
Jaj, bizony elaludtam.
Szénégető.
El
bizony. De hát ki vagy?
Mariska.
Mariska
a nevem... a szomszéd faluból vagyok és eprészni jártam itt, de
eltévedtem...
Szénégető.
Hm,
eltévedtél? És talán ki sem találnál innen?
Mariska.
Bizony
nehezen. Kérem szépen, merre jutok ki leghamarabb? Nagyon sietős az
utam.
Szénégető.
Sietős?
Ugyan miért lenne olyan nagyon sietős. Ilyen kis leánynak mi dolga
lehet?
Mariska.
Oh,
nekem nagyon sok dolgom van... anyácskám beteg, nekem kell mindent
végezni a háznál.
Szénégető.
Hm!
Hát tudsz már valamit?
Mariska.
Hogyne
tudnék! Sütök, főzök, mosok, varrok, mindent végzek a ház körül. Nagy
leány vagyok én már!
Szénégető
(félre.)
Ez épen nekem való kis gazdasszony volna. (Fenn.)
Hát tudd meg, kis leány, hogy aki e helyre téved, az többé ki nem
szabadul, annak itt kell maradni.
Mariska
(meglepetve néz.)
Itt maradni? (Nevet.) Reám akar ijeszteni,
bácsi, ugy-e? De kérem, magyarázza meg nekem az utat, anyácskám már
bizonyosan vár reám.
Szénégető.
Már
pedig hiába vár, mert itt maradsz nálam. Épen szükségem van egy ilyen
ügyes leányra, aki főzzön, mosson, varrjon nekem és két fiamnak.
Mariska
(hevesen.)
De én nem akarok itt maradni, haza akarok menni!
Szénégető.
Csak
csöndesen! Már mondtam, hogy itt maradsz; nem is találhattam, volna
jobb szerencsét. Ne félj, jó dolgod lesz ám, még bért is fizetek.
Mariska.
Nekem
nem kell semmiféle bér, én nem akarok itt szolgálni, nekem anyám
mellett kell lennem. (Indul, de a szénégető utját állja.) Eresszen!
(Sír.)
Szénégető.
Hiába
minden sirás-rivás, itt maradsz és az én gazdasszonyom léssz.
Mariska
(szabadulni igyekszik.)
Nem, nem! Ereszszen!
Szénégető.
Oh
persze! Esztendeje keresek valakit, a ki szép szerivel idejöjjön, s
nem találtam senkit. Most te utamba akadtál és itt maradsz. Előre, a
konyhába! És ha nem lesz jó vacsora, akkor jaj neked! (Megragadja és
vonszolja a kunyhó felé.)
Mariska.
Segitség!
Oh Istenem! Szegény anyácskám! (El a szénégetővel a kunyhóba.)
VI. JELENET.
Andor, Béla.
Andor
(óvatosan előlép.)
Láttad?
Béla
(szintén.)
Hallottad?
Andor.
Tulajdonképen
segitségére kellett volna sietnünk annak a szegény leánykának.
Béla.
Én
akartam is... de egymagam nem birtam volna vele s nem tudtam, te majd
segitsz-e?
Andor.
Hogy
ne segitettelek volna! Kivált ha meggondolom, hogy ez a semmirevaló
ette meg a mi jó ebédünket!
Béla.
Ő
és két fia. Hárman vannak; az még nem épen valami sok.
Andor.
Nem
ám... és mi megfutottunk... s szemünk láttára engedtük azt a szegény
leánykát elrabolni. Gyönyörü diákok vagyunk! Ha ezt megtudják
barátaink, szép hirünk lesz!
Béla.
Persze,
persze... csakhogy az a szénégető nagyon erős kamasznak látszik...
Andor.
Erős...
Erős! Nekünk is van öklünk. Egy szó mint száz, ki kell köszörülnünk a
csorbát. (A kunyhóból Mariska segélykiáltása hallatszik.) Hallod?
Utoljára még megölik azt a szegény gyermeket. (Rohan a kunyhó felé.)
Béla
(megfogja.)
Ne hirtelenkedjünk. Ha bemegyünk, valami
fejszével még ketté hasitja a koponyánkat. Fegyverünk nincs,
erővel nem birunk velök.
Andor.
De
hát mit tegyünk? Valamit kell tennünk.
Béla.
Hát
nem vagyunk-e diákok? Nem tudnánk valami ügyes fortélyt kigondolni?
Legelőször is ki kell csalnunk azt a vén gonosztevőt. Ugy láttam,
eléggé együgyü, hogy ravasz csellel kifoghassunk rajta.
Várj csak, mindjárt kicsalom. (A kunyhó közelébe megy és sebesen
hadarva szavalja:)
Caulis,
collis, fustis, follis.
Fascis, axis, piscis, orbis,
Postis,
ensis, torquis, unguis,
Vermis, lapis, vomis, anguis,
Pulvis,
sanguis et cucumis,
Masculini sunt generis.
Andor
(nevetve.)
Ezért a latin tanártól okvetlenül kitünőt kaptál
volna.
VII. JELENET.
Voltak, Szénégető.
Szénégető
(a kunyhóból előlépve.)
Miféle szélkelep kelepel itt? Kik
ezek? Hé, kik vagytok, mit ólálkodtok itt?
Béla.
Hát...
hát csak szerencsés jó napot akartunk kivánni és megkérdezni, hogy
jónak találta-e az ebédünket?
Szénégető.
Miféle
ebédet? Mi közöm a ti ebédetekhez?
Andor.
Oh!
Singularis, pluralis, nomen, pronomen, punctum!
Szénégető
(bámészan.)
Micsoda? Hát ez miféle madár nyelven beszél?
Béla.
Az
a titkos büvös nyelv... barátom csak azt mondta, hogy szegény
embereknek mindig szivesen szolgálunk afféle kis csemegével s ha
tetszik, hát barátságot köthetünk.
Szénégető.
Eh
mit! Menjetek Isten hirével! Nem való nekem az efféle barátság.
Andor.
Oh,
oh! Imperfectum! (Fenyegetőleg.) Plusquam perfectum!
Szénégető
(meghökkenve.)
No no, mi az már megint?
Béla.
Oh,
barátom csak boszankodik, csodálkozik, hogy kend visszautasitja
ajánlatunkat. Pedig csak javát akarjuk; mindennap ehetnék olyan
ebédet, mint ma.
Szénégető.
Igazán?
No, a már valami. Hát aztán, hogy lehetne ahhoz hozzájutni?
Béla.
Meg
kell szerezni azt a titkos tudományt, melylyel mi birunk. (Fölveszi
az egyik tarisznyát.) Látja ezt a tarisznyát?
Szénégető.
Látom
hát, - üres.
Béla.
Ohó,
az csak látszik. Ez nem tarisznya igazán, hanem büvész süveg, a ki a
fejére huzza, minden kincset meglát, ami a föld alatt el van
rejtve.
Szénégető
(hitetlenül.)
Az ám... igaz is az!
Andor.
Talán
bizony nem hiszi? Pedig csupa igazság. Mi ketten már félesztendeje
járunk szerte a világban, vigan élünk s tarisznyánk annyi kincset
szerez, a mennyi csak kell.
Béla.
És
jó emberekkel szivesen megosztjuk titkos tudományunkat.
Szénégető.
És
én is találnék kincset?
Béla.
Hogyne!
Ha nem hiszi, próbálja meg, hiszen a próba nem árthat. Huzza a fejére
ezt a tarisznyát.
Szénégető
(kétkedve.)
Hm... ha igaz volna... ha tudnám, mi van ebben a
csodatarisznyában...
Andor.
Hát
nézzen bele.
Szénégető.
És
nem jár vele semmi veszedelem?
Béla.
Isten
mentsen!
Szénégető.
No
jó, hát megpróbálom... de tegyétek félre azokat a botokat.
Andor.
Oh,
talán bizony fél tőlünk? No de legyen, botjainkat félreteszszük, igy
ni. (Félreteszik a botokat.)
Szénégető.
Most
hát adjátok ide azt a csodatarisznyát.
Béla.
Jaj,
azt már mégsem tehetjük... ki nem adhatjuk a kezünkből... Kend szépen
beszaladhatna vele a kunyhóba s mi aztán üthetnők bottal a nyomát.
Majd én magam teszem fel.
Szénégető.
Jól
van no, hát próbáljuk meg. (Leül egy köre.)
Béla
(ráhuzza a szénégető fejére a tarisznyát.)
Igy ni, csak
várjon egy-két perczig türelemmel. (Halkan Andorhoz.) Gyorsan a
szijjat, kösd meg a kezét, mig én a tarisznyaszijját a nyakára kötöm.
Szénégető.
Még
mindig nem látok semmit... nincs ebben a bolond tarisznyában semmi.
Béla.
Dehogy
nincs! (Andor hirtelen megkötözi a szénégető kezét, Béla pedig a
tarisznya szijját erősen odaköti a szénégető nyakára.)
Szénégető.
Hohó!
Mi az, mit csináltok? Eresszetek szabadon! Hej, Gyurka, Jankó!
Andor.
Egy
szót se, mert különben rögtön keresztül metszem a torkodat, vén
gonosz! (Odaérinti a kés nyelét.) Érzed? Csak egy szót, és meghaltál!
Szénégető.
Jaj!
Oh, a semmire valók! Megálljatok, megfojtalak!
Béla.
Ha
nem maradsz nyugodtan, megkóstolod a botjainkat, elverünk, mint a
kétfenekü dobot. Akarod?
Szénégető.
Jaj,
ne bántsatok! Inkább mondjátok, mit akartok hát tőlem?
Andor.
Azt
mindjárt megtudod.
Béla.
Most
okosan járjunk el. Várj csak! (Kissé gondolkozik.) Igen, igy jó lesz.
(A szénégetőhöz.) Kiálts nagyobbik fiadnak, hogy jőjjön elő, de csak
ő maga!
Szénégető.
Mit
akartok vele?
Andor.
Szót
fogadj, különben levágom a füledet. (Fülön fogja.)
Szénégető.
Jaj,
jaj! Hivom már! Gyurka! Gyurka!
VIII. JELENET.
Voltak. Gyurka, később Jankó, Mariska.
Gyurka
(előjön a kunyhóból.)
Itt vagyok, édes apám! (Andor és Béla,
kik a kunyhó ajtajánál lesben állottak, Gyurkára rohannak, Andor
megkötözi kezeit, Béla a másik tarisznyát ráhuzza a fejére.) No, mi
ez? Mit csinálnak velem! Segitség!
Béla.
Csitt!
Egy szót se, különben meghalsz. Ülj ide a földre és maradj csöndesen
(Leültetik.) Nem lesz semmi bajod.
Gyurka.
Jól
van no... hiszen én nem bánom... De hát miért?
Andor.
Hallgass!
(Bélához.) Most már mi vagyunk az urak, attól a harmadiktól nincs mit
tartanunk. (A szénégetőhöz.) És most, vén gonosz, megvallod-e, hogy
szándékosan riasztottál meg minket az imént, hogy ebédünket
elkaparitsad?
Szénégető.
Megvallom,
meg; csak vegyétek már le a fejemről ezt a tarisznyát.
Béla.
Ohó,
nem oda Buda! Hogy ebédünket megettétek, az még hagyján; de egy
szegény kis leányt is elraboltál, - hol az a leányka?
Szénégető.
Miféle
leány? Nem tudok róla semmit.
Béla.
Nem?
No, hát a fél füledet levágjuk, aztán a másikat, azután az orrodat,
majd lassacskán talán eszedbe jut. (A kés nyelével érinti a szénégető
fülét.)
Szénégető.
Jaj,
kegyelem, ne bántsatok! Nekem szükségem van itt efféle kis
gazdasszonyra.
Andor.
Igazán?
De az anyjának is szüksége van reá s mi jogod van őt kényszeriteni,
hogy itt neked szolgáljon? Hol van?
Szénégető.
A
kunyhóban van... megkötöztem, mert szökni akart.
Béla.
Ugy,
most tehát hivd kisebbik fiadat és parancsold meg neki, hogy vezesse
elő a leányt.
Szénégető.
Nem,
a leányt nem adom.
Andor.
Nem?
No hát akkor vágjuk, szurjuk. (Kezdik szurkálni.)
Szénégető.
Jaj
jaj jaj! Hivom már! Jankó!
Jankó
(előjön a kunyhóból.)
Itt vagyok édes apám... Nini! Hát ez
mi? Édes apám is, Gyurka is, tarisznyába bujtak!
Szénégető.
Oh
ezek a gézenguzok! Jankó fiam, oldozd fel azt a kis leányt és vezesd
ide.
Jankó.
Igenis.
(El a kunyhóba.)
Szénégető.
De
most már ti is oldozzatok fel.
Andor.
Csak
türelem! Attól még messze vagyunk!
Mariska
(Jankóval előjön a kunyhóból.)
Oh Istenem, mit akarnak már
velem! (Sir.)
Béla.
Légy
nyugodt, jó leányka, épen abban fáradoztunk, hogy tégedet
megszabaditsunk és szépen sikerült is.
Mariska
(örömmel.)
Igazán? Szabad vagyok?
Andor.
Szabad
bizony. S mi magunk fogunk haza kisérni. Hej, te Jankó! Te bizonyosan
tudod innen a legrövidebb utat a faluhoz; elvezetsz s ha fél óra
alatt kiérünk az erdőből, kapsz egy tizest.
Jankó.
Oh,
csak bizzák reám, egy pár percz alatt kivezetem.
Béla (a
szénégetőhöz.)
Titeket pedig, hogy eszetekbe ne juthasson utánunk
jönni, egyelőre igy hagyunk itt. Jankó, majd ha visszatért,
megszabadit, holnap pedig a csodatarisznyáinkat behozd a faluba,
különben följelentjük a birónak, hogy támadtál reánk fejszével s
raboltál el egy kis leányt!
Szénégető.
Meglesz,
meglesz, csak ne bántsanak!
Andor
(kézen fogva Mariskát.)
Most hát menjünk vigan haza! Előre,
Jankó! Előre mind!
(A függöny legördül.)
VIGJÁTÉK KÉT FELVONÁSBAN.
SZEMÉLYEK.
Mariska, Annácska, barátnéjok. Pali, |
SZEGET SZEGGEL.
VIGJÁTÉK KÉT FELVONÁSBAN.
ELSŐ
FELVONÁS.
Csinosan,
de egyszerüen butorozott szoba; jobbra pamlag, előtte asztal,
balra
asztal könyvekkel, körülte székek.
I. JELENET.
Annácska, majd Mariska és Olga.
Annácska
(könyves-táskával belép.)
Jó reggelt, leányok, készen
vagytok-e? Mindjárt elkésünk az iskolából. (Körülnéz.) Ohó, hiszen
itt nincs senki... talán már el is mentek. Ez nem szép! Tegnap este
megigérték, hogy megvárnak. (Az asztalhoz lép.) De nem, még nem
mehettek el, könyveik és irásaik itt vannak. Valjon hol lehetnek?
Mariska,
Olga (nagy csomó fiu-ruhát czipelve belépnek s
kaczagnak.)
Hahaha! Ez pompásan sikerült! Hahaha!
Annácska
(csodálkozva.)
Mi ez? Mi történt?
Mariska
(a ruhát a pamlagra dobva.)
Pompás! Nagyszerü! Hahaha!
Olga
(szintén.)
Kitünő, hahaha! Majd megpukkadok. (Kaczagva a
pamlagra dől.)
Annácska.
De
legyen már eszetek! Mondjátok hát, mi történt, hogy olyan nagyon jó
kedvetek van?
Mariska.
Hogy
mi történt? Hahaha! Csak hallanád azt a tombolást ott a másik
szobában!...
Olga.
Majd
kibujnak a bőrükből mérgükben! Hahaha!
Annácska.
De
hát kicsoda, hol és miért? Beszéljetek hát... mert mindjárt elkésünk
az iskolából.
Mariska
(még mindig nevetve s nagy nehezen erőt véve magán.)
Mindjárt...
csak hadd nevessük ki magunkat. Oh, mily gyönyörü volt, mikor Pali
kidugta a fejét az ajtón, vállán az én tarka kendőmmel... hogy
dühöngött és toporzékolt... hahaha!
Olga.
Most
legalább okulni fognak s békét hagynak nekünk, mert látják, hogy mi
is tudunk boszut állani. Hahaha!
Annácska
(türelmetlenül.)
De hát beszéljetek már! Hiszen egy okos szót
nem lehet belőletek kicsikarni!
Mariska.
Mindjárt
megmondom s meglátod, milyen nagyszerü tréfánk van. Hát tudod,
Annácska, hiszen neked is sokszor elpanaszoltuk: testvéreink Pali meg
Béla örökké ingerkedtek velünk, boszantottak, százféle gonosz csinyt
követtek el ellenünk, ugy, hogy egy pillanatig sem voltunk
biztonságban...
Olga.
Igen,
- minap is, amint az iskolába mentem, észrevettem, hogy az emberek
utánam bámulnak és nevetnek. Csodálkozva nézegettem körül, de minél
inkább forgolódtam, annál inkább nevettek s végre egészen
megzavarodva értem az iskolába. Hát amint belépek, ott is nagy
kaczagás fogad. Már alig tudtam, sirjak-e vagy boszankodjam, midőn
végre hozzám jön Lujzácska s nevetve mondja, hogy egy förtelmes
Paprika Jancsi lóg a hátamon. Képzeld, kedvesem, és én ezzel mentem
végig az utczán! Csak akkor jutott eszembe, hogy épen mikor iskolába
indultam, bejött ide hozzánk Pali s roppantul hizelkedve megölelt és
összecsókolt. Csodálkoztam, mert bizony nem szokása az ilyen tulságos
gyöngédség, - de nem vettem észre, hogy ezalatt már Béla is ott
termett a hátam mögött és odatüzte a ruhámra azt a förtelmes
Paprika Jancsit. Hát nem boszantó ez?
Annácska
(nevetve.)
Ez már csakugyan erős tréfa volt.
Mariska.
Azt
már nem is számitjuk, hogy minduntalan eldugják könyveinket, sót
hintenek a kávénkba, padlásra-pinczébe küldenek oly ürügy alatt, hogy
a mama hivott. Efféle már mindennapi dolog, szinte megszoktuk.
Olga.
E
mellett pedig azt kivánják, hogy mi mégis szolgálatukra álljunk. Ha a
fákon mászkáltak vagy a mezőn kergetőztek és tépett ruhával térnek
haza, ugy hogy nem mernek mamácska elé lépni, akkor bezzeg hizelkedve
és könyörögve jönnek. (Utánozva.) »Kedves Olgácskám, varrd be
csak ezt a lyukat, tisztitsd ki ezt a pecsétet, hiszen tudod, én
mindig szerettelek, te olyan jó leányka vagy!« És én, jó
bolond, megtettem s másnap már megint valami gonosz csiny volt érette
a köszönet.
Mariska.
Igen,
épen igy hálálta meg nekem Pali is a mult héten, hogy rendbe hoztam a
tépett kabátját. Képzeld, amint az iskolában a tanár ur kezébe veszi
irásbeli dolgozatomat, látom, hogy egyszerre szinte
nekivörösödik haragjában s aztán igy szól hozzám: »Kisasszony,
mit jelentsen ez?« Oda lépek és irásomra nézek, - hát majd kővé
dermedtem rémületemben. Egy ember volt odapingálva nagy
szamárfülekkel s aláirva a tanár ur neve! Szerencsémre a tanár ur
megismerte, hogy nem az én irásom s Pali aztán nevetve vallotta
meg, hogy ő követte el rajtam ezt a gonosz tréfát.
Olga.
Igen,
és hogy az ilyen csinyeknek véget vessünk, elhatároztuk, hogy boszut
állunk.
Mariska.
És
ma reggel szerencsésen meg is tettük.
Annácska.
És
valjon mit főztetek ki?
Olga.
Oh,
nagyon pompás csinyt! Tudod, a fiuknak a ház tulsó végén van a
szobájuk, a hosszu tornácz legvégén. Az a szép szokásuk van, hogy
reggel mindig költögetni kell őket, mert különben elalusznak, mint a
bunda. Mi tehát azt mondtuk az öreg Boris asszonynak, hogy ma reggel
majd mi költjük fel a fiukat, ne menjen be hozzájuk. Be is mentünk,
de nem költöttük fel őket, hanem mind elszedtük a ruháikat s e
helyett a mi ruháinkból hagytunk ott kurta szoknyákat, tarka kendőket
és effélét, hahaha! Itt a ruhájuk ni, a pamlagon.
Mariska.
A
vánkosokat pedig és fejüket behintettük jó vastagon liszttel, ugy
hogy ha szokásuk szerint csak ugy hamarosan, sietve mosdanak kissé,
csupa pép lesz az arczuk és a hajuk, hahaha!
Annácska
(nevetve.)
Képzelem, milyen dühösek most, ha már fölébredtek,
hahaha! De ugy kell nekik.
Olga.
És
hogy szepegnek! Bizonyosan azt hiszik, hogy már elkéstek az iskolából
és bajuk lesz és bizony azt hiszem ugy is történik, mert nem tudnak
felöltözni és kijönni.
Mariska.
Aztán
a szégyen, hogy a leányok kifogtak rajtok! Mindig csak ugy félvállról
beszéltek rólunk. Már most tapasztalhatják, hogy nem lehet velünk
paczkázni. Képzelem, mennyire tanakodnak most, mit tegyenek!
Olga.
Bizonyosan
várják, hogy Boris asszony bemenjen hozzájok; de ezt ugyan várhatják!
Megmondtam neki, hogy közel se menjen a fiuk szobájához. Nem
fognak kibujni délig sem.
Annácska
(ki az utolsó szavak alatt figyelmesen hallgatózott az ajtó
felé.)
Dehogy nem bujnak elő... figyeljetek csak, miféle zaj
közeledik?
Mariska
(figyel.)
Jaj... a fiuk jönnek... egyenesen ide jönnek! Jaj,
gyorsan meneküljünk a szomszéd szobába! Hamar, hogy az ajtót
becsukhassuk, mielőtt ránk törnek. (Mind el az oldalajtón.)
II. JELENET.
Pali,
Béla (hevesen berontanak; Palin kurta szoknya van;
Béla tarka
női kendőbe van burkolózva; arczuk, hajuk csupa liszt.)
Pali
(fenyegetőn körülnéz.)
Hol vagytok, ti álnok leányok! Jertek
elő no! Majd megtanitlak én! Igy csuffá tenni minket!
Béla
(szintén.)
Elbujtatok, ugy-e? De'jszen, ha a föld
közepébe bujtok is, ezt megkeserülitek! Hallott-e ember valaha ilyet?
Igy kifogni rajtunk! Mi rajtunk a lányok! Hiszen ez borzasztó!
Pali.
És
képzelem, hogy elbeszélik most a többi leányoknak s valamennyien
csufolni fognak!
Béla
(kissé nyugodtabban körülnéz.)
Ugy látszik, már elmentek...
Ez tulajdonképen szerencse, mert ha látnának téged, Pali, akkor
nevetnének csak nagyot. (Végignézegeti és nagyot nevet.) Az igaz,
hogy szép maskara vagy, hahaha!
Pali.
Hát
még te! (A tükör elé állva, nézegetik magokat.)
Béla.
Annyi
bizonyos, hogy lányok igy még csuffá nem tettek fiukat soha!
Pali.
De
nem is viszik el szárazon. Ez iszonyu boszut kiván s amily igazán
Pali a nevem, meg fogják emlegetni ezt a napot!
Béla.
Meg
bizony! Valami különöset, valami borzasztót kell kigondolnunk, hogy
méltán megbüntethessük őket. De mit?
Pali.
Majd
eszünkbe jut valami. Itt vannak a ruháink, ni. (Fölkapják a ruhákat.)
Most siessünk mosakodni, hogy iskolába mehessünk. Majd utközben
eszünkbe jut valami. Hogy valami borzasztó lesz, az bizonyos!
Béla.
Jaj
nekik, jaj! (Mindketten fenyegetőzve el.)
III. JELENET.
Annácska, Mariska, Olga.
Annácska
(a mellékajtóból óvatosan előbujva, körülnéz.)
Már
elmentek... jöhettek.
Mariska.
Mily
dühösek voltak! Hahaha!
Olga.
Ugyancsak
kifogtunk rajtuk ez egyszer!
Annácska.
Az
igaz. De azért mégis azt hiszem, hogy korán örültök... nem szeretnék
a helyetekben lenni, mert bizonyos, hogy a fiuk beváltják szavukat és
boszut állanak.
Mariska.
Nagyon
fenyegetőztek, az igaz.
Annácska.
Én
azt hiszem, hogy csak most fog még az igazi háboru megindulni
köztetek.
Olga
(kissé aggódva.)
Persze... mondták, hogy valami borzasztót
fognak kigondolni... kitelik tőlük.
Mariska.
Dehogy
teszik! Belátják majd, hogy ők kezdték, ők a hibásak s hogy mi nem
türjük tovább boszantásaikat. Most siessünk iskolába. (Összeszedik
könyveiket.)
Olga
(Annácskához.)
Majd el is felejtettem, kedves Annácskám... Ma
az én születésem napja van; délután egy kis mulatságot rendezünk.
Mamácska megengedte, hogy barátnéimat meghivjam ozsonnára. Te is
eljösz, úgy-e?
Annácska.
Szivesen.
Kik lesznek itt?
Olga.
Oh,
sokan... meghivtam Irmát, Klárikát, Emmát, - csupa jó pajtások
leszünk s pompásan fogunk mulatni.
Mariska.
A
fiukat pedig kirekesztjük s a jó tortának csak a szaga jut nekik.
Majd meglátják, hogy a mi barátságunk is ér valamit.
Annácska
(kifelé figyelve.)
Pszt! Lépteket hallok... talán a fiuk már
felöltöztek... hátha megint benéznek ide?
Olga.
Meneküljünk
a hátsó ajtón. Hamar! (El mindhárman a mellékajtón.)
(A függöny legördül.)
MÁSODIK FELVONÁS.
(Ugyanaz a
szoba. A pamlag előtti asztal megteritve hét vagy nyolcz
személyre,
rajta sütemények, torta, gyümölcs, kávés csészék.)
I. JELENET.
Mariska, majd Olga.
Mariska
(az asztalon egyet-mást rendezget.)
Igy ni... az asztal meg
van teritve... minden helyén van, most már jöhetnek... remélem, Olga
is elkészült már a konyhában.
Olga
(tiszta fehér köténynyel lép be.)
Minden készen van. (Leveti
és félreteszi kötényét.) Még nem jött senki a leányok közül?
Mariska.
Mint
látod, még nincs itt senki.
Olga.
Pedig
már ideje volna... azok a lusta leányok! Hol késnek olyan sokáig!
Mariska.
Talán
nem mondtad meg nekik világosan...
Olga.
Dehogy
nem! Mindegyiknek háromszor is megmondtam, hogy lehetőleg korán
jőjjenek, akár mindjárt ebéd után. Most pedig már itt az ozsonna
ideje s még se jönnek.
Mariska.
Igaz!
majd el is felejtettem... az imént levelet hoztak számodra; ott van
az iróasztalon.
Olga
(élénken.)
Levelet? Valjon kitől? (Az asztalhoz siet és
fölveszi a levelet.) Klárika irása. Lássuk, mit ir. (Felbontja a
levelet és nagy csodálkozás jeleivel olvassa.) Nem érteni... meg nem
foghatom, mit jelent ez?
Mariska.
Mi
az? Mit ir Klárika?
Olga.
Én
nem értem, olvasd! (Átadja a levelet.)
Mariska (olvassa.)
»Kedves Olgám! Képzelheted, mennyire megszomoritott a titeket ért csapás hire! Ugy örültem a mai délutánnak, - de beláthatod, hogy nem volna tanácsos házatokba mennem, mamácskám meg sem engedné. Fogadd őszinte részvétemet. Igaz barátnőd Klárika«
Olga.
Nos,
hát érted?
Mariska
(vállát vonogatva.)
Nincs ennek semmi értelme. Valami
csapásról beszél, ami bennünket ért s ami miatt ő nem jöhet;
részvétéről biztosit, - de hát miért? Hiszen nem történt semmi
bajunk!
Olga.
Csodálatos!
Én azt hiszem, szegény Klárika megzavarodott.
Mariska.
Talán
jó volna, ha izennénk neki, hogy magyarázza meg, micsoda furcsaságot
irt nekünk?
Olga.
Az
jó lesz! Mindjárt irok néhány sort. (Leül az iróasztalhoz és irni
készül.)
III. JELENET.
Voltak. Annácska.
Annácska
(óvatosan belép s az ajtó mellett megáll.)
Pszt! Pszt!
Magatok vagytok?
Mariska.
Magunk
hát. Csak jőjj bátran; mitől félsz?
Olga
(fölugrik az asztaltól.)
Végre megérkezik legalább az egyik.
(Feléje megy.) Isten hozott! (Meg akarja ölelni.)
Annácska
(ijedten hátrál s félig kimegy az ajtón.)
Az Istenért, hozzám
ne nyulj! Tudod, hogy az veszedelmes!
Olga
(bámulva.)
Veszedelmes? Micsoda?
Mariska
(szintén.)
Hát téged mi lelt? (Nevetve.) Csak nem vagy
üvegből, hogy összetörnél, ha valaki megölel?
Annácska
(folyton huzódva, nagyon komolyan.)
Csodálom, hogy olyan
könnyedén veszitek az ilyen nagy bajt. Én titkon megszöktem hazulról,
mert mamácskám bizonyosan nem eresztett volna el... csak egy perczre
akartam benézni, hogy megmondjam nektek, mennyire sajnálom, hogy
mulatságunk elmaradt.
Olga
(türelmetlenül.)
De hát mit hadarsz össze-vissza? Miféle baj
van, miért sajnálsz minket s miért kellene mulatságunknak
elmaradni? Egy szót sem értek az egészből!
Mariska.
Az
imént Klárika épen ilyenformát irt egy kis levélkében. Beszélj hát,
miféle bohóságot üztök velünk?
Annácska
(neheztelve.)
Bohóságot? Ti ugyan gyönyörü testvérek vagytok!
Bohóságnak nevezitek, mikor testvéreitek oly veszélyesen betegek.
Olga.
Testvéreink?
Betegek? Hahaha!
Mariska.
Hát
ezt ki mondta nektek? Hahaha!
Annácska
(meglepetve.)
Hát nem betegek?
Olga.
Van
eszökben! Kint lapdáznak a mezőn!
Annácska.
De
igazán? (Beljebb lép.)
Mariska.
Igazán
hát! Ha nem hiszed, kisétálhatsz oda és meggyőződhetel.
Annácska
(egészen előre jőve.)
De hát akkor mért izentétek, hogy a két
fiu hirtelen nagyon roszul lett s az orvos azt mondta, hogy
alkalmasint himlő lesz belőle; nem tanácsos tehát, hogy idegen
gyermekek a házba jőjjenek?
Olga.
Micsoda?
Hiszen ebből egy szó sem igaz! Mi nem izentünk senkinek semmit.
Annácska.
Csodálatos!
De hát akkor ki tette ezt és miért?
Mariska
(élénken.)
Én már tudom! Ezt a fiuk tették, boszuból a
reggeli tréfáért! Tudták, kiket hivunk meg s ilyen ijesztő izenetet
küldtek mindenfelé! Ezért nem jöttek meg vendégeink!
Olga.
Most
már értem Klárika levelét! (Félig sirva.) De hiszen ez már
csunyaság... igy elrontani az örömemet... épen születésem napján...
ez már sok!
Annácska.
Ne
sirj, kedvesem! szerencsére tervök nem sikerült. Nem számitottak
arra, hogy én annyira szeretlek titeket s minden veszedelem daczára
eljövök egy perczre, hogy megvigasztaljalak. Most én és Mariska
gyorsan fölkerekedünk és egy negyedóra alatt mind összedoboljuk a
vendégeket.
Mariska.
Ugy
van! Ez nagyon jó lesz. Milyen jó és okos vagy te, kedves Annácskám!
(Ezalatt föltette kalapját és Annácskával elindul; de az ajtónál
hirtelen visszahökkennek, mert kivülről roppant zsivaj, fütyölés,
sivitás - egyszóval nagy macskazene hallatszik.)
Olga
(ijedten.)
Istenem, mi ez már megint!
Annácska.
Miféle
pokoli lárma ez!
Mariska.
Oh,
bizonyosan ismét a mi kedves testvéreink! Kétségkivül valami ujabb
meglepetést készitettek számunkra! Ujabb boszu a reggeli
tréfáért.
Annácska.
És
közelednek! Csukjuk be az ajtót!
Olga.
Oh,
az nem használ semmit, bemásznak az ablakon.
Annácska.
Akkor
hát menjünk eléjök és kérjünk tőlük bocsánatot!
Mariska.
Nem,
azt nem teszszük. Soha!
Annácska.
Hát
akkor védjük magunkat erővel!
Olga.
Oh,
akkor kegyetlenül elvernek!
Annácska.
De
hát mit tegyünk? Nincs más hátra, mint elbujni. Ha nem látnak itt
senkit, talán eltávoznak. Már jönnek.
Mariska,
Olga, Annácska.
Igen! Bujjunk el! Gyorsan! (Ruhaszekrénybe,
függöny mögé stb. bujnak, ugy hogy nem látni őket.)
III. JELENET.
Voltak, Pali, Béla és még több fiu.
Pali (a
fiuk élén nagy sebbel-lobbal belépve.)
Hah! Az ellenség
megfutamodott!
Béla.
Nem
lehetnek messze! Emberhust érzek!
Egy
fiu.
Kutassuk át a várat! (A fiuk a szobában mindenfelé
kutatgatnak.)
Pali
(rátalál Mariskára.)
Ahá! Az egyik bünös már itt van.
Mariska
(tréfás kétségbeeséssel.)
Jaj, kegyelem!
Pali
(erővel elővonszolja.)
Nincs kegyelem! (Egyik fiuhoz.) Zsiga,
őrizd a foglyot, mig én a többit keresem s ha szökni akar... jaj
neki!
Béla
(rátalál Olgára.)
Itt a másik bünös. (Elővonszolja.) De még
egy harmadiknak is itt kell valahol lappangani. Jól láttam, mikor
Anna bejött.
Pali
(rátalál Annácskára.)
Itt van a harmadik bünös!
(Elővonszolja.)
Annácska.
Én
bünös? És ugyan miért, derék vitézek, ha szabad kérdeznem?
Mariska.
Ugy
van, Annácskának hagyjatok békét.
Olga.
Ő
az én vendégem...
Béla.
Csitt,
hadi foglyok! Ő most egyik főbünös! Ő rontotta meg tervünket.
Ijesztgetésünk daczára ide mert jönni s elárulta, mit tettünk. Most
bizonyosan már készültetek, hogy hamar összehivjátok
vendégeiteket.
Pali.
Ez
pedig szörnyü boszut kiván. Most tehát hadi törvényszéket tartunk.
Mit gondoltok fiuk, mit tegyünk velök?
Egyik
fiu.
Hát jól elverjük őket.
Másik
fiu.
Az nem ér semmit. Vezessük le őket a pinczébe s oda
csukjuk be estig.
Mariska
(hevesen.)
De már azt szeretném látni! Kikaparjuk a
szemeteket...
Béla.
Csitt,
hadifoglyok! Fiuk, mondok én okosabbat. A leányok minket ki akartak
zárni a lakomából. Én tehát azt mondom, hogy térdeltessük le s
igy nézzék, hogy esszük meg mi a csemegéiket.
Fiuk
(mind.)
Ez nagyon jó lesz! Elfogadjuk!
Olga.
De
hiszen ez borzasztó!
Mariska.
Ezt
nem türjük el!
Annácska.
Ez
nem lovagias! Ez rablás!
Pali.
Csitt!
Ha szép szerivel nem engedelmeskedtek, még borzasztóbb büntetés
következik. Térdeljetek le! (A fiuk erővel kényszeritik a három
leányt a letérdelésre, aztán az asztalhoz mennek és a tortát egymás
közt felosztva, esznek.)
Olga
(busan Mariskához és Annácskához.)
Istenem! Az én szép jó
tortám!
Mariska.
A
melyből nem akartunk adni a fiuknak! És most mi magunk nem kapunk
belőle.
Annácska.
Lám,
mondtam én, hogy baj lesz!
Olga.
Szerencse,
hogy a csokoládé meg a rántott csirke még kint van a konyhában,
legalább ahhoz hozzá nem juthatnak.
Annácska
(fölugorva.)
No de már elég volt! Most beszéljünk okosan.
Pali.
Micsoda?
Lázadás? (A fiuk eljönnek az asztaltól.)
Annácska.
Én
békealkudozást akarok kezdeni. Megettétek orrunk elől a tortát,
érjétek be ennyi boszuval.
Béla
(még mindig a tortát falva.)
A torta jó, az igaz; de ez nem
elég oly nagy sértés lerovására. Ti ma reggel csuffá tettetek minket
s a leányok mind nevetnek rajtunk.
Olga
(fölállva.)
Igen, de hát ti hányszor megkinoztatok minket?
Mariska
(szintén fölállva.)
Mi csak visszafizettük a kölcsönt.
Annácska.
Aztán,
lássátok, ma Olgának születése napja van, ilyenkor már csak illik,
hogy nagylelküek legyetek.
Egyik
fiu.
Ebben van egy kis igazság.
Pali.
Jól
van, tehát alkudjunk. Mit ajánltok?
Olga.
Hát...
hát azt ajánlom, hogy a többi leányokat már nem hivom ide, hanem
legyetek ti az én vendégeim, kaptok pompás csokoládét, rántott
csirkét, gyümölcsöt.
Fiuk
(mind.)
Elfogadjuk a föltételeket! Elfogadjuk!
Mariska.
De
aztán igérnetek kell, hogy ezentul béke lesz közöttünk, szent és örök
béke.
Béla.
Örök
béke fiuk és leányok közt? az nem lehet. Legföljebb hosszabb
fegyverszünet, - három hétre.
Fiuk.
Igen,
három hétig legyen békesség.
Olga.
Isten neki, ez is valami! Most tehát üljünk asztalhoz,
behozom az ozsonnát s megüljük az áldomást.
Mind
(az asztalhoz ülnek.)
Éljen a fegyverszünet - három hétig!
(A függöny legördül.)
NÉGY JELENET.
SZEMÉLYEK.
A mama. A kisasszony. Ferike. Nellike. |
A GARABONCZÁS NÖVENDÉKEK.
NÉGY JELENET.
I. JELENET.
A kisasszony (asztal mellett mélyen gondolkozva ül.)
Ugy van, meg kell lennie! Nem járhatok örökké panaszra mamájukhoz, hiszen csodálom, hogy már eddig is bele nem unt... olyan áldott jó asszony! Tudatnom kell vele, hogy elmegyek, keressen gyermekei mellé más nevelőnőt. (Fölkel és leverten jár föl s alá.) Mindent megtettem, a mi csak kitelt tőlem, de nem boldogulok s már belefáradtam, türelmem is kifogyott. Pedig eleinte ugy látszott, hogy nem rosz gyermekek, szerettek is, szót fogadtak s szépen tanultak... és most sem hiszem még, hogy gonosz indulatuak. Meg nem foghatom, mi lelte őket, hogy oly rakonczátlanok lettek... pedig én mindig szeretettel, szeliden bántam velök; de egy pár hét óta nem használ sem a jó szó, sem a szigoruság. Ugy látszik, nem tudtam megnyerni szeretetüket... igy aztán nem is fogok velük soha boldogulni, jobb ha elmegyek. Ha tovább is igy folynának a dolgok, rest és gonosz gyermekekké válnának, de most még nem késő, más nevelőnő talán jobban ránczba szedi őket. Még ma megmondom, hogy elmegyek.
(Sóhajt.) Az igaz, hogy nehezemre fog esni s szegény öreg anyám busulni fog, hogy elhagyom e jó helyet... mióta itt vagyok, segithettem szegény jó anyámat s ki tudja, mikor találok megint ilyen jó állást! Oh, azok a gyermekek nem tudják, milyen bánatot okoznak nekem! De mindegy! Elhatároztam s megteszem, ma tartom velök az utolsó leczkét. (Kivülről zaj hallatszik.) Milyen zenebonát csapnak! Pedig épen ma reggel intettem őket illedelmes viseletre. (Kinyitja az ajtót.) Nellike, Ferike! Jőjjetek be, itt a leczke ideje!
II. JELENET.
A kisasszony. Nellike (abroncsot hajtva), Ferike (lapdázva.)
A
kisasszony.
Tegyétek félre a játékszert, ideje tanulni.
Nellike
(körülhajtva az abroncsot a szobán s nem figyelve az
intésre).
Látod Feri, látod, nem esik el!
A
kisasszony (szigorubban.)
Nem hallottátok? Fogjatok hozzá a
leczkéhez.
Ferike
(folyton lapdázva.)
Oh, hiszen még ráérünk.
A
kisasszony (elveszi tőlök a lapdát és abroncsot s
félreteszi.)
Mondtam, hogy itt a leczke ideje. Nellike, ülj oda
az ablakhoz, és folytasd az irást... még reggel be kellett volna
végezned. Ferike, te meg ide ülj mellém, olvasni fogunk. Itt a könyv.
(Kezébe adja.)
Ferike
(a könyvvel lapdázva.)
Oh... ez nagyon unalmas.
A
kisasszony.
De hasznos és szükséges. Csak nem akarsz tudatlan
maradni?
Ferike.
De
hiszen olvastam ma reggel.
A
kisasszony.
Csakhogy nem volt benne köszönet, olyan roszul
olvastál. Reménylem, most jobban fogsz figyelni. (Leülteti maga mellé
s felnyitja a könyvet.) Kezdjed itt, ennél a sornál.
Nellike
(ki az asztalhoz ült volt.)
Ni, mekkora légy!
Ferike
(a légy után kap.)
Megvan, megvan! Megfogtam!
A
kisasszony.
Most nem azért vagyunk itt, hogy legyekre
vadászgassunk. Egymásután, olvass! Te pedig irj, Nelli!
Ferike
(arczát fintorgatva.)
Jaj, ez az unalmas olvasás! Hol
kezdjem?
A kisasszony (nyugodtan mutatja.)
Itt!
Ferike
(betüzgetve.)
A... ba... ba...
Nellike
(kaczagva.)
Baba? Kis baba van ott? Hogy hivják?
A
kisasszony.
Ne zavard Ferikét, végezd saját dolgodat.
Ferike
(olvas.)
A ba... rát... ságot nem... csak... szó... szó...
Nellike
(ismét kaczagva.)
Szósz! Oh az jó, kivált a paradicsom szósz.
A
kisasszony.
Már megint! Ha még egyszer közbeszólsz, büntetést
kapsz. (Ferikéhez.) Folytasd.
Ferike
(olvas.)
Nem... csak... szó... val... hanem... (Ásit.) Oh, de
nehéz! Meddig olvassak, kisasszony?
A
kisasszony.
A lap aljáig. Még alig néhány szót olvastál s már
azt kérded, meddig olvass! Két oldalt fogsz olvasni!
Ferike.
Jaj,
az nagyon sok lesz! Megfájul bele a szemem... nem tudok tovább
olvasni.
A
kisasszony.
Semmi kifogás! Olvass tovább.
Ferike.
De
mikor már reggel is olvastam! (Nellikéhez fordul.) Ni ni! Mit
pingálsz?
Nellike.
Egy
nagy házat... nézd, milyen szép lesz.
A
kisasszony (szigoruan.)
Hát az irás? Rögtön hagyd abba a
játékot és irj!
Nellike.
Nem
tudok irni, nagyon rosz a tollam.
A
kisasszony (fölkel s ad neki másik tollat.)
Itt van egészen
uj toll... Mit látok! Egészen tele tintáztad a papirost, melyre a
feladványt kellett volna irnod.
Ferike
(odamegy és nevet.)
Haha! Nemcsak házat rajzoltál, hanem
egész csapat disznócskát is.
A
kisasszony.
Végy más papirt és irj szépen.
Nellike.
Nem,
én nem akarok irni, nem tudok... fájnak az ujjaim.
A
kisasszony.
Gyermekek, minő gonosz viselet már ez ismét? Az
egyik nem akar olvasni, a másik nem akar irni; valóban
szégyelhetnétek lustaságtokat.
Nellike.
Oh,
a kisasszony soha sincs velünk megelégedve... (Durczásan.) No jó, ha
már ugy is pirongat, hát nem csinálunk többé semmit.
Ferike.
Ugy
van, nem csinálunk semmit. Nem bánom, ha megbüntet is, vagy akár ha a
mamának megmondja is.
A
kisasszony (komolyan, de nem haraggal.)
Nem foglak büntetni,
attól ne féljetek. Türelmem kifogyott s ha nem akartok tanulni,
magatok fogjátok leginkább megbánni.
Nellike
(kissé szégyenkezve.)
Hiszen én nem mondom... csak irni nincs
kedvem... felmondom inkább a verset, a mit tanultam...
Ferike.
No
nem bánom, én is felmondok egy verset.
A
kisasszony.
Nem! Azt kell tennetek, a mit én kivánok. Te
Nellike, irni fogsz, te pedig, Feri, jőjj és folytasd az olvasást.
Nellike
(az asztalba döfi a tollat, ugy hogy összetörik.)
Nem, nem
akarok irni!
Ferike.
Én
meg nem akarok olvasni. (Eldobja a könyvet.)
A
kisasszony (szomoruan.)
Jól van, akkor hát vége a leczkének!
(El.)
III. JELENET.
Nellike. Ferike.
Nellike.
No,
hála Istennek, megszabadultam ettől az unalmas irástól!
Ferike.
Én
meg az olvasástól. Haha! Mondtam ugy-e, hogy igy lesz legjobb?
Nellike.
Igaz.
De... izé... vetted észre, milyen furcsa komoly képpel távozott? Nem
is pirongatott, mint máskor...
Ferike.
Az
ám... bizonyosan a mamához ment panaszra...
Nellike.
Az
baj... mert a mama mindig neki ad igazat.
Ferike.
Pedig
nekünk van igazunk, ugy-e? Hiszen az szörnyen unalmas, a mit a
kisasszony velünk tesz... Ha kisétálunk, nem engedi, hogy a patakban
játszogassunk; ha melegünk van, nem enged még csak vizet sem inni...
ha csak kissé tintás az ujjunk, mindjárt mosakodni küld... soha sem
tehetünk semmit a magunk kedvére.
Nellike.
Ugy
van... és mindig csak tanulni, örökké tanulni!
Ferike.
No
de kifogtunk rajta, mióta Lajossal beszéltünk. Most már soha sem
tanulunk. Haha! Okos fiu az a Lajos! Mondta, hogy ő is addig
boszantja tanitóját, mig ez végre beleun és engedi tenni, a mit akar.
Ez a derék fogás, ugy-e?
Nellike.
Az
az, tudod Feri, én mégis azt hiszem, hogy... hogy...
Ferike.
No's,
mit?
Nellike.
Tudod,
mamánk mindig azt mondja, hogy az a Lajos igen vásott rossz
gyermek... hátha majd reánk is azt mondják?
Ferike.
Hm!
Erre nem gondoltunk eddig.
Nellike.
És
nekem nem tetszik, hogy a kisasszony olyan nyugodtan ment el...
Máskor pirongatott s előre megmondta, hogy büntetést fog kérni a
mamától. Meglásd, töri a fejét valamiben.
Ferike.
Oh,
ne félj semmit... hiszen épen azt mondta, hogy nem fog büntetni.
Nellike.
Épen
azért félek, hogy még valami roszabbat gondol ki. Kár is volt szót
nem fogadnunk...
Ferike.
No
bizony! Ugyan miért?
Nellike.
Hát...
mindenki tud irni, olvasni... még Lajos is tud... csufolni fog, ha
egyszer rajta kap, hogy mi nem tudunk semmit.
Ferike
(fejét vakarva.)
Ejnye, ez igaz. No, majd holnap olvasok egy
egész lapot.
Nellike.
Én
pedig megirom a feladványomat... akkor a kisasszony, talán nem lesz
olyan komoly és szigoru...
Ferike.
Emlékszel,
eleinte, mikor idejött, olyan nyájas és jókedvü volt? Akkor szerettük
is...
Nellike.
Lám...
én most is szeretném, csak ne kényszeritene minduntalan tanulásra.
Ferike.
És
mamánk mindig neki ad igazat. Fogadni mernék, hogy most megint valami
borzasztó dolgot főznek ki ellenünk. De akkor majd megbánja...
akkor holnap még durczásabb leszek, egy betüt sem olvasok, nem én!
Csak azért is daczolni fogok.
Nellike.
Ugy
van. (Kivül hangok hallatszanak.) Jaj! Hallod? Már jönnek! Bujjunk
el! Ide a ruhafogas mögé. (Elrejtőznek.)
IV. JELENET.
Voltak. A mama. A kisasszony.
A mama
(körülnézve.)
Már nincsenek itt... bizonyosan kiszöktek a
kertbe. Mindjárt előhivatom őket.
A
kisasszony.
Nem, asszonyom, ne tegye; ugy is hiába volna,
mert én szilárdul el vagyok tökélve, hogy távozom.
A
mama.
De kedves kisasszony, hátha mégis maradhatna? Nekem
teljes bizalmam van kegyedhez, tudom, hogy jó kezekre biztam
gyermekeimet, nagyon sajnálnám, ha elhagyná házamat.
Nellike
(sugva Ferinek.)
Hallod? Mit jelenthet ez?
Ferike
(szintén sugva.)
Rosszat sejtek... el akar menni végkép!
A
kisasszony (meghatottan a mamához.)
Ön nagyon jó, asszonyom s
higye meg, nekem is fájdalmas a válás, de meg kell lennie. Meg nem
foghatom, mi az oka, hogy a gyermekek egy idő óta ugy megváltoztak?
Nem birok velök. Az még kisebb baj volna, hogy nekem
kellemetlenségeket okoznak, de az már igazán nagy baj lenne, ha a
rossz uton tovább haladnának.
A
mama.
Istenem! Hát azt hiszi a kisasszony, hogy a gyermekeim
gonoszak!
A
kisasszony.
Nem, azt nem hiszem, sőt inkább jó szivüeknek
tartom őket. De ugy látszik, én nem tudok eléggé szigoru lenni, pedig
arra van szükségök.
A
mama.
Akkor hát vissza kell hivatnom a régi nevelőnőt. Pedig
azt hittem, hogy az tulságosan szigoru és komor volt, szinte
kegyetlen, nem szerette tanitványait. De hát ugy látszik, mégis csak
ő reá van szükség.
Nellike
(sugva.)
Hallod, Feri? Ez borzasztó! Visszajön a régi
nevelőnő!
Ferike
(szintén sugva.)
Végünk van! Kellett ez nekünk?
A mama
(a kisasszonyhoz.)
Higye meg kedves kisasszony, nagyon
nehezemre esik ez a dolog... még pedig nemcsak gyermekeim miatt. A
kegyed édes anyja...
A
kisasszony (sóhajtva.)
Igen, ő szegény busulni fog és
szükséget fog szenvedni; most nem fogom gyámolithatni, mig ujra ilyen
jó állást nem kapok. De már ezen a bajon nem segithetünk... majd
segit a jó Isten. (Könyeit törli.)
A mama
(hevesen.)
Oh, ezek a gyermekek igazán bünösök,
szerencsétlenné teszik magukat is, mást is!
Nellike
(könyezve sug Ferinek.)
Én nem állhatom tovább. (Előugrik s a
mama kezét megragadja.) Oh bocsáss meg, jó mamácska, nem
teszszük többé soha, soha!
Ferike
(követi.)
Nem... soha többé. Oh, az a gonosz Lajos csábitott
el... ő biztatott fel, hogy ne tanuljunk. (A kisasszonyhoz.) Kedves
jó kisasszony, ne hagyjon el minket, nem fogunk többé
makranczoskodni.
Nellike
(megölelve a kisasszonyt.)
Engedelmeskedni fogunk...
meglássa... oh, maradjon! Ugy fogjuk szeretni!
A
kisasszony (meghatottan.)
Tudom, hogy jó szivetek van... de
már elhatároztam, hogy elmegyek. Jobb, ha más jő helyemre.
Nellike.
Az
a régi borzasztó nevelőnő... (Sirva a mamába kapaszkodik.) Mamácskám,
kedves mamácskám, oh kérd a kisasszonyt, hogy ne menjen el!
Ferike
(szintén.)
Megfogadjuk, hogy ezentul jók leszünk... soha,
soha nem hallgatunk többé a gonosz Lajosra és igyekezni fogunk, hogy
megérdemeljük a kedves jó kisasszony szeretetét. Oh, ugy fogunk
iparkodni, hogy jóvá tegyük hibánkat!
A
mama.
Kedves kisasszony, én azt hiszem, megtérésük őszinte.
Engedjen kérésöknek!
A
kisasszony (rövid habozás után.)
Ám legyen! Tehát maradok
addig, mig igéretöket megtartják.
Ferike.
Akkor
hát sokáig marad, mert ezt a leczkét többé nem felejtjük el.
Nellike.
Nem
bizony, soha sem, kedves, jó kisasszony! (Megölelik.)
(A függöny legördül.)
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
IRTA
SOUVESTRE
EMIL.
SZEMÉLYEK.
Leclercné, özvegy. Péter bácsi, tengerész. Lajos, Leclercné unokaöcscse. Manon, cseléd. |
A darab Havre tengerparti városban játszik. A szinpad csinos salont mutat több ajtóval. Jobbra asztal áll, melyen minden van, a mi a fölteritéshez szükséges; balra fali asztalka munkakosárral és hirlapokkal; háttérben a bejáráshoz közel asztalka palaczkokkal, gyufatartóval. Székek és karszékek. Óra a falon. Papagáj (festett is lehet, kemény papirosból.)
PÉTER BÁCSI.
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
IRTA
SOUVESTRE
EMIL.
I. JELENET.
Manon, tányérokat tesz az asztalra s az egyik ajtóhoz megy hallgatózni, majd Péter.
Manon
(kopog.)
Nos? - Péter ur... ott van? - Péter ur? - feleljen,
ha nincs benn.
Péter
(hátulról jön.)
Mit kiván, jó Manon?
Manon.
Már
a kertben volt? Nem csoda, hisz a tengerész korán szokott kelni.
Péter.
Fölkeltem
virradat előtt.
Manon.
Lám,
lám! Mert olyan forró országból jön, hol a nap még napkölte előtt
kél, hát ez most megcsalja itt Havreben.
Péter
(mosolyogva.)
Nem épen azért, jó Manon, hanem egész éjjel
szememet se hunytam be.
Manon
(élénken.)
Uram teremtőm! Bizonyosan roszul volt megvetve az
ágy! Ön talán tollun szokott aludni.
Péter.
Nem
én, hanem - -
Manon.
Talán
keveslette a takarókat?
Péter.
Dehogy!
Csak a sok emlék bántott. Hiszen csak az este szálltam partra.
Manon.
Még
pedig igen későn, mert mi hat óra óta várakoztunk önre; nem is az én
hibám, hogy a makaróni elromlott.
Péter
(mosolyogva.)
Kitünő volt, édesem. Minden jól izlik, ha az
ember tiz évi távollét után Indiából visszatér hazájába.
Manon.
Az
ugyan különös egy ország lehet, legalább amint a szomszédék kapusa
mondja.
Péter.
Talán
ő már járt ott?
Manon.
Nem
épen, hanem olvasott egy leirást, amelyben az áll, hogy az
elefántokat ott fiaker lovakul használják s a czetet ugy fogják, mint
nálunk a czigányhalat, aztán a kigyók csöngetyűket viselnek a
nyakukon és vannak még legyek, meg tevék és sok másféle férgek, akik
megkeseritik az ember életét. Hiszen nyugtalankodott is ám
Leclerc asszonyság, ha az ön levelei kimaradtak.
Péter.
Kedves
jó rokon! annyira szeret! Az igaz, hogy ugy nevelkedtünk egymás
oldalán, mint két testvér.
Manon.
Mindig
félt az oroszlánoktól, tengeri rablóktól és czápáktól. Hiába mondtam:
»sohse féltse őt, hiszen Péter urnak sok pártfogója van«,
mégis csak akkor nyugodott meg, mikor ismét viszont látta.
Péter.
Azért
is keltem föl ma oly korán, hogy vele beszélgethessek. Most hagytam
el. Elutazásom óta sok nagy és szomoru változáson ment át ez a ház.
Manon
(halkan.)
Ön Leclerc asszonyság nővéréről akar szólani?
Szegény jó asszony! karjainkban halt meg, fiát Lajost gondjainkba
ajánlva!
Péter.
Láttam
tegnap a fiut.
Manon.
Igen,
ide jött, hogy a szünidőket nénjénél töltse és Leclerc asszonyság ugy
örült, hogy látni fogja, de mióta megérkezett... (fejét rázva
elhallgat.)
Péter.
No's?
Manon.
Tudja
jól, mit jelentsen ez. Ilyen fiatal korban sajátságos gondolatai
szoktak lenni az embernek... aztán az ember olyan dolgokat
müvel... Egyébiránt ez rendesen igy szokott történni különösen a
fiuknál... Ön érti...
Péter.
Nem
nagyon jól, édesem.
Manon.
Pedig
hát ez igen világos. (Az órára néz.) Jóságos isten! Már kilencz óra
és a hust még sem tettem a tüzre! Bocsánat, uram, távoznom
kell... (Indul s észreveszi a pálczát, melyen a papagáj ül.) Ejnye!
ezt a szegény Jacquot-t elfelejtettem kitenni a kertbe a napra...
Lajos urfi édes anyjáé volt, azért gondozzuk ugy... (a papagájhoz.)
Reggeliztél már, Jacquot? Jer, Jacquot! (kimegy a madárral a háttéri
ajtón.)
II. JELENET.
Péter (egyedül.)
Ez a jó öreg Manon most is csak olyan, mint hajdanában. Összekeveri Lajost, a hust, a papagájt. Sohse végzi azon, a min kezdte. Mindamellett, azt hiszem, kitalálom, mit akart a kis öcsémuramról mondani. Mindjárt első tekintetre ugy láttam, hogy azon engedetlen gyermekek fajához tartozik, a kik saját tetszésükön kivül más kötelességet nem ismernek, a jó hajlamot addig szivesen fogadják, mig visszaélhetnek vele, de mihelyt tanácscsal vagy feddéssel szolgál, föllázadnak ellene... tizenkét éves korukban szeleverdik, husz évvel önzők szoktak lenni... Ha igy áll a dolog, majd teszünk róla... (a baloldali ajtón kinéz.) Épen itt jön... Megfigyelem és látatlanul kihallgatom... (a jobboldali ajtóra mutat.) Szobám ajtaja mögött nem lesz nehéz... (el jobbra.)
III. JELENET.
Lajos, majd Manon.
Lajos
(gyorsan belép; kabátja rongyos, a gombok hiányzanak, nadrágja
térdén lyukas, kalapjának feneke hiányzik. Kezében fekete selyem
nyakkendőjét tartja, melyben valami van.)
Nem látott senki...
Végre is nem az én hibám, én a diófára dobáltam a köveket s azok
néném melegházának ablakaira hullottak... Mind összetört... Annál
rosszabb... Minek tartanak a kertben üveget? (nyakkendőjéből diót
vesz elő s eszik.)
Manon
(hátulról.)
No Lajos ifiur, rajt'értem! Időn kivül
eszik. S még hozzá diót!
Lajos
(folytatva evését.)
Jobb volna tán kavicsot ennem?
Manon.
De
ön, gonosz csont, fogával töri a diót!
Lajos
(mint fenn.)
Nem arra való-e a fog, hogy hasznát vegyük?
Manon.
De
nem ám, az ön korában arra való, hogy kiméljük... De mi ez? (a
nyakkendőre néz.) Ön körtét, mandulát vert le... tönkretette a
nagyságos asszony gyümölcsét!
Lajos.
Sőt
ellenkezőleg (ruhájára mutatva) a gyümölcsös tett tönkre engem.
Nézzen csak ide!
Manon.
Istenem!
milyen állapotban van - kalapjának nincsen feneke...
Lajos
(mindig eszik.)
A nadrág pedig épen olyan állapotban van,
mint a kalap.
Manon.
De
boldogtalan! Nem fog ön megváltozni!
Lajos.
Mivé
változzam át?
Manon
(tüzzel.)
Éretlen gyümölcsöt enni... Nyakkendő nélkül... Nem
engedelmeskedni a nagyságos asszonynak... Elrontani egészségét,
tépett ruhával, ész és nadrágtartó nélkül... (erővel.) Megjegyezze
ám, Lajos ifiur, a mit én mondok - ön még roszul fog járni!
Lajos.
Manon,
maga ugy beszél, mint istenben boldogult Demosthenes s nem is
mulatságosabb nálánál. Tegye meg nekem azt a szivességet,
hogy philippikáit - ludjai és libái számára tartja fenn.
Manon
(sértődve.)
Philippikáimat! - Vigyázzon magára, azt nem
türöm, hogy valaki megfeledkezzék irányomban a tiszteletről!
Tudja meg, hogy én sohasem készitettem philippikákat.
Lajos
(nevetve.)
Tudja hát, hogy az mit jelent?
Manon.
Gyanitom,
bizonyosan valami rossz tészta, amit ott az idegen kosztos házban
esznek, hanem én kiálltam a próbát. (Lajos hangosan kaczag.) No
várjon, panaszt teszek a nagyságos asszonynál.
Lajos.
Bánom
is én!
Manon.
Látszik
is abból, hogy engedelmeskedik a néninek. Eltiltotta a halászattól s
én láttam a bokorban egy horgot.
Lajos
(kissé meglepetve.)
Csitt, elhallgat mindjárt? A nagy Ferencz
adta kölcsön, a reggeli után együtt megyünk halászni.
Manon.
De
a nagyságos asszony azt mondta, hogy nem akarja -
Lajos
(lábával toppantva.)
Manon, az az én dolgom.
Manon.
Értesiteni
fogom ám!
Lajos.
Hallja!
eszébe ne jusson!
Manon.
Mihelyt
visszajön, megmondom...
Lajos.
Ugy?
- no hát akkor jól vigyázzon magára.
Manon
(hátrálva.)
S vajjon mit tehet ellenem?
Lajos.
Mit?
Elpusztitom petrezselyemültetvényét, megtöltőm konyháját hernyókkal
és bogarakkal, aztán rántottat csinálok kedves rigómadarának a
tojásaiból!
Manon
(két kezét égnek emelve.)
Uram istenem, hisz ez az egyptomi
hét csapás!
Lajos.
Macskájának
farkához egy ócska tepsit fogok kötni...
Manon
(megdöbbenve.)
Az én fehér cziczám farkához! (kezét
összekulcsolva.) Lajos urfi ne tegye! Vigasztalhatatlan volnék...
Lajos.
Hallgasson
hát a néni előtt.
Manon.
Jó,
jó, hallgatni fogok. (Félre.) Várj, te zsarnok! (Fenn.) Hanem aztán
engem ne okoljon, ha valaki más fog a nagyságos asszonynak szólani...
Mint akkor, mikor a néni akarata ellenére vadászni ment... No ugyan
rá is ijesztett!
Lajos
(hevesen.)
Jól van, jól!
Manon.
Dehogy
van jól, urfi. A nagyságos asszony nagyon ideges... főleg az ön
mamájának halála óta... ha megboszantja, mindjárt beteg lesz.
Lajos
(érdeklődéssel közeledve.)
Beteg?
Manon.
Az
ám, csakhogy nem akarja mutatni és visszavonul szobájába; de én
tudom. Mihelyt látom, hogy ön ellenkezik, rögtön készitek
hársfavirág-theát. Csak az isten tudja, mennyit pazarlok el ön miatt
egy hónap óta. Mert az ifiur mellett szükséges volna ám, hogy a fazék
örökké a tüzön álljon.
Lajos
(neheztelő felindulással.)
Ugyan hagyja. A néni tudja, hogy
szeretem s hogy nem akarom boldogtalanná tenni. Bizonyos vagyok
benne, hogy ön csak képzelősködik, Manon...
Manon
(sértődve.)
Képzelősködöm! Ez nem szokásom s ha valamit
mondok, az tiszta igazság. Hiszen a minap is, mikor vele feleselt,
könybe lábbadva találtam.
Lajos
(eldobja a körtét, melyet megenni készült, fölindultan.)
Néni
sirt? bizonyos benne, hogy sirt?
Manon.
Akkora
könyeket ejtett, mint egy-egy borsószem.
Lajos
(mint fenn.)
S azt mondja, hogy én okoztam?
Manon.
Mindenesetre.
Ön engedetlen volt. Ez eszébe juttatá meghalt édes anyját, elolvasta
leveleit s ez mindig elszomoritja.
Lajos
(hevesen, felindulását leküzdve.)
Ugy hát a levelek rikatják
meg, nem én. Sohse lehet tudni igazán, Manon, mit akar mondani.
Mindent összezagyvál.
Manon
(sértődve.)
Meglehet. Én nem részesültem uri nevelésben. Sem
hegedülni, sem angolul nem tudok, de azért látom, amit látok.
Lajos.
Csakhogy
nem tudja, mit lát.
Manon
(ingerülten.)
Bocsásson meg, de annyit látok, hogy ön igen
boldogtalanná teszi szegény jó nénjét.
Lajos
(kiabál, hogy Manon szavait túl kiáltsa.)
Az nem igaz.
Manon
(emelt hangon.)
Látom, hogy beteggé teszi.
Lajos
(még hangosabban.)
El fog hallgatni, Manon?
Manon
(még fennebb hangon.)
Nem hallgatok el, sőt kényszeriteni
fogom, hogy az igazságot meghallgassa.
Lajos
(énekel.)
La lalala!
Manon
(folyvást hangosan.)
Ön egy elbizakodott, rendetlen, lomha,
feleselő gyerek.
Lajos
(ezalatt dalol.)
Lalala!
IV. JELENET.
Lajos. Leclerc asszonyság belép hátulról, Manon.
Leclercné.
No's,
mit jelent e zaj?
Lajos
(félre.)
A néni! (Elfordul, hogy rongyos ruháját ne lássák.)
Leclercné.
Jó,
hogy talállak, Lajos. Szobádból jövök, hol a csizmákat az
iróasztalon, a szótárakat az ágyban és az iróeszközt a hegedün
találtam.
Lajos
(hátat fordit Leclercnének.)
Bocsánat, kedves néni,
reggelenként sok a dolgom.
Leclercné.
Vajjon
mért?
Lajos
(zavarral.)
Hát - hát semmiért.
Leclercné.
És
miért forditasz hátat?
Lajos.
Én?
Leclercné.
Mért
nem nézesz ide?
Manon
(ki az asztalteritést végzi, gunyosan.)
Tán a napvilág bántja
szemecskéjét.
Leclercné
(Lajoshoz lép s megforditja.)
Lássuk, mit jelentsen ez?
(Észreveszi ruháját s kalapját.) Értem! ruházatod épen oly rendben
van, mint szobád.
Lajos.
Néni...
tudja... ha játék közben is vigyázni kellene... mulatni sem lehetne
már igazán.
Leclercné.
Azt
hiszed, hogy a mulatságért mindent feledni kell? Először a mulatság,
aztán a kötelesség?
Lajos.
Hiszen
nem nagy baj, a szabó majd rendbe hozza.
Leclercné.
De
megadja-e neked a kimélés szellemét, melyre szükséged volna, az
uralmat magad fölött, a rend iránti szeretetet, mely nélkül az élet
hiábavaló erőlködéssé lesz?
Lajos
(félre.)
No, kezdődik már a prédikáczió!
Leclercné.
A
ki mint gyerek ruhára, könyvre nem vigyáz, mint férfi ép ugy
elhanyagolja vagyonát, becsületét.
Manon
(Lajos fülébe sug.)
Ne felejtse ezt, ifiur!
Lajos
(türelmetlenül.)
Maradjon veszteg, Manon!
Leclercné.
Nem
maradhatsz tovább e ruhában, ölts tisztességesebbet.
Manon.
Bocsánat
nagyságos asszony, Lajos urfi ruháját kiakasztottam a kertbe
szellőzni. Majd behozom, mihelyt munkámat befejeztem.
Leclercné
(egy könyvet véve föl az asztalkáról.)
Ezt a könyvet, Lajos,
majd átviszed Gallois asszonyságnak.
Lajos
(élénken.)
Még ma, néni?
Leclercné
(betakarja papirba a könyvet.)
Azonnal a reggeli után.
Lajos
(félre.)
Épen a reggeli után.
Manon
(Lajoshoz sugva.)
Eszerint nem fogunk a nagy Ferenczczel
halászgatni. (Lajos kedvetlen mozdulatot tesz.)
Leclercné.
Mond
Gallois asszonyságnak, hogy csak ma kaptam meg e könyvet s azonnal
küldöm.
Lajos.
De
néni - nem várhatnánk holnapig?
Leclercné.
Ugyan
miért?
Lajos.
Mert
- ma - egy sétát terveztem.
Leclercné.
Halaszd
el a sétát holnapra.
Lajos
(félre.)
Máskor nem lesz ideje Ferencznek és magam nem tudok
tengeri rákot találni.
Manon
(gúnyosan.)
Lajos urfi bizonyára szivesen áldoz fel egy kis
kedvtelést ennek a jó Gallois asszonyságnak.
Lajos
(mogorván.)
Magához nem szóltam, Manon.
Manon.
De
mikor én ugy lelkemen hordom e derék nőt, a ki nekem annyi
szivességet tett.
Lajos
(hevesen.)
Akkor hát viszonozza maga, nem pedig én. (Manon
nevetve el.)
Leclercné
(Lajoshoz.)
Feleded Lajos, hogy nekem is oly szivességet
tett, melyet sohasem fogok eléggé meghálálhatni.
Lajos
(mogorván.)
Meglehet... Én nem ártom magamat néném ügyeibe.
Leclercné
(szigoruan.)
Azt rosszul teszed, mert én meg beleavatkozom a
tiedbe, ha hasznodra lehetek. Kényszeritesz, hogy eszedbe juttassam,
hogy igen gyakran sokkal sulyosb terhet is vállaltam értted, mint
amennyit egy könyvnek átvitele okoz.
Lajos.
Néni
tehát szememre hányja, amit érettem tett...
Leclercné
(türelmetlenül.)
Lajos, hagyjuk abba. Már nem tudod, mit
beszélsz. Reggeli után azonnal átviszed a könyvet Gallois
asszonyságnak, - akarom. (Kezébe adja a könyvet.)
Lajos
(félre haraggal.)
Én meg nem akarom. Azt hiszik, hogy könnyü
szerrel fogok lemondani a halászatról; Gallois asszonyság várhat
holnapig - vagy tovább is.
Manon
(ki hátulról jön ruhával.)
Jó isten! Ez borzasztó!
Leclercné.
Mi
baj?
Manon.
Mi
baj? Hát az, hogy itt hozom az urfi ruháját, melyért a kertbe
mentem...
Lajos
(haragosan.)
Adja ide!
Manon.
Visszajövet
elmentem a kisebbik üvegház mellett s láttam, hogy az üvegtáblák mind
be vannak törve.
Lajos
(félre.)
Fecsegő!
Leclercné.
Mit
mondasz? (Lajoshoz.) Ugy látszik, ez is szórakozásaid közé tartozik?
Lajos.
Dehogy
- csak véletlenül történt, mikor diót dobáltam.
Manon
(a kendőre mutatva, mely egy széken van.)
Meg körtét és
mandulát... mert az urfi nagysád egész kertjét kipusztitja. Akár ha
tatárjárás volna! S ha csak ebből állna! De nagysád emlékszik arra a
legszebb virágra az üvegházban?
Leclercné.
Cactusomra?
Manon.
Tönkre
van téve.
Leclercné.
Lehetetlen!
Manon
(Lajoshoz.)
Nem sülyed el szégyenében? - Ily szép virág,
melyet a nagyságos asszony szemevilágánál is jobban szeretett, hiszen
Gallois asszonyságtól kapta.
Lajos
(türelmetlenül.)
Vigye el az ördög Galloisnét.
Leclercné
(szigoruan.)
Mit jelentsen ez?
Lajos
(még türelmetlenebbül.)
Ez azt jelenti, hogy nem türöm tovább
Manon kisasszony izetlenkedéseit.
Leclercné.
S
én eltüröm a tieidet!
Lajos.
Egyébiránt
kár egy cactusért olyan lármát csapni, a virágárus a szomszédban
százával szolgálhat; majd hozok a törött helyébe mást.
Leclercné
(élénken.)
De fogod-e az emléket is mással pótolhatni? (Lajos
gúnyosan a vállát vonogatja.) Látom, a jó szóra nem hajlasz,
tilalmaimmal nem törődöl; ezért tehát pusztitásaid ellenében védelmi
állapotba helyezve magamat, ezentul becsukom előtted a kert ajtaját.
Lajos
(haraggal leül.)
Az nekem ugyan mindegy.
Leclercné.
Azonkivül
szobádban fogsz maradni.
Lajos.
Annál
jobb, legalább Galloisné nem kapja meg a könyvét.
Leclercné.
Oh,
nem ugy lesz, nem akarom, hogy hibáid miatt mások szenvedjenek,
különben kellemes volna neked a büntetés, mely megment egy nem tetsző
kötelességtől. Mielőtt fogságodat megkezdenéd, menj Gallois
asszonysághoz.
Lajos
(hevesen fölugorva.)
Nem megyek!
Leclercné.
Hogyan?
Lajos.
Ha
ugy bánnak velem, mint fogolylyal, hát fogságban maradok. Vigye el a
könyvet, akinek tetszik. (Az asztalra dobja.) Én ugyan nem viszem.
Leclercné
(nagyon felindúlva.)
Lajos!
Lajos
(lábával toppantva.)
Nem megyek - nem megyek!
Manon.
Hallgasson
legalább Péter bácsi előtt - itt jön!
Leclercné
(félre.)
Mikép rejtsem el zavaromat? (Az asztalkához megy és
keresgél munkakosarában. Lajos, ki ismét leült, dühösen egy székben
himbálózik. Manon égfelé emeli kezét és hátul elmegy.)
V. JELENET.
Lajos hátul ülve. Leclerc asszony. Péter bácsi.
Péter
(egy pillanatig hol Lajosra, hol Leclercnére nézve, félre:)
Ami
kis öcsémet illeti, nem csalódtam. Meg kell leczkéztetni. Hadd
lássuk, fog-e rajta. (Fenn a teritékre nézve.) Ugy látszik,
reggelizni készülünk.
Leclercné
(hátrafordulva s még mindig zavartan.)
Csakugyan, reád
várakoztunk.
Péter
(heves hangon, melyet mindvégig megtart.)
Kár volt; én soha
sem szoktam várakozni. (Lajost észrevéve.) Oh, ez a kis fiu jó
szinben van.
Leclercné
(Lajoshoz.)
Hozzád szólnak, hallod-e?
Lajos
(a nélkül hogy fölkelne, tovább olvas az ujságban.)
Hallom,
néni.
Péter.
No,
ez legalább azt bizonyitja, hogy nem süket. (Megpillantva Manont, a
ki sülttel és egy omelettel belép.) Rajta! Asztalhoz! Éljen a jókedv!
Leclercné
(Péternek egy széket tolva az asztal elé.)
Ez az ön helye,
uram.
Péter
(leül és Lajosra tekint.)
Hát a te növendéked nem eszik?
Lajos
(szárazon.)
Nem vagyok éhes.
Péter
(vesz a tálból.)
Ugy látszik, csak ujsággal szokott élni.
Leclercné
(boszuságát nagy nehezen titkolva el.)
Annyit mindenesetre
tudhatnál, hogy az ebédlő nem olvasószoba.
Lajos
(visszadobva az ujságot az asztalkára.)
Azt hittem, az ujság
arra van itt, hogy az ember olvassa.
Leclercné
(mint fönebb.)
Hanem mi is itt vagyunk ám, urfi, s azt
hiszem, társaságunk ér annyit, mint az ujságolvasás.
Lajos.
Bocsánat,
azt hittem, hogy szabad a választás.
Leclercné
(kitörve.)
Te megfeledkezel a tiszteletről nagybátyád iránt!
Péter.
Irántam?
Ugyan dehogy, dehogy, dehogy! Vigyen el az ördög, ha csak rá is
nézek. Hadd olvasson, aludjék, énekeljen, sirjon, - gondolok is én
vele! Szabadság! szabadság! (tányérját kinálva.) Kérek még egy kis
omelettet.
Lajos
(fölkelve, félre.)
Hál' Istennek!
Leclercné
(zavartan.)
De bátyám, gondold meg...
Péter
(közbevág)
Oh, nem gondolok én másra, csak arra, hogy egyszer
él az ember, vegye tehát hasznát. Kérek abból a sonkából. Aztán lásd,
elvem az, hogy nem kell senkit se genirozni.
Lajos
(félre.)
No ennek legalább van esze.
Leclercné
(zavartan.)
Te tréfálsz!
Péter.
Nem
én. Éljen mindenki kedve szerint s ne tegyen mást, mint a mi neki
tetszik. Ebből áll életbölcseségem. (Nevet.) He he he!
(Lajoshoz.) S azt hiszem, kis barátom, te is igy gondolkozol.
Lajos.
Tökéletesen,
bácsi. Nem látom át, miért okozzunk magunknak kellemetlenséget
másokért. Miért vállaljunk magunkra terhet olyankor is, mikor nem
kényszerithetnek reá.
Leclercné
(élénken.)
Lajos, ha nem reggelizel, végezd megbizásomat.
Lajos.
Ugyan
néni...
Péter.
Csak
egy pillanatig! Hadd ismerkedjünk meg egymással. Kedves kis öcsémnek
olyan mihaszna képe van ám, he he he! (nevetve Lajos vállára
csap.) Annál jobb. Az ő korában én is valóságos futóbolond
voltam.
Leclercné
(megdöbbenve.)
Sőt ellenkezőleg! Emlékszem, hogy mindig igen
figyelmes, engedelmes és gyöngéd voltál.
Péter.
Ugyan
hagyd el. Az elmult sok esztendő szépiti a dolgokat, de én még nem
felejtettem el, hányszor ültettem föl szegény jó anyámat.
Lajos.
S
ő ugy-e bár nem haragudott meg?
Péter.
Meg
biz' ő néha, de törődtem is vele! Akármit csinált, azért én a
magam utján jártam. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, mit
beszélnek. Bocsánat, kedvesem, nincs egy kis cognac vagy más jóféle
kis papramorgó?
Leclercné
(Lajoshoz.)
Lajos, eredj hozz cognacot.
Péter
(visszatartja.)
No bizony! Maradj fiam, hisz itt van a
cseléd. Manon!
VI. JELENET.
Voltak. Manon belép.
Manon.
Tessék!
Leclercné.
Hozz
pálinkát.
Manon
(keresi a pohárszékben.)
Itt van. (Az asztalra teszi a
palaczkot.) Bocsánat asszonyom, de a jegyző részéről valaki a
konyhában van.
Leclercné.
Mindjárt
kimegyek.
Manon.
Azt
mondja, hogy sietős a dolga.
Péter.
Siess
hát, édesem.
Leclercné
(Lajosra néz.)
Az az...
Péter.
Kérlek,
miattam bátran mehetsz, én itthon érzem magamat.
Leclercné.
Akkor
egyedül hagylak. Jőjj Lajos. Szükségem van rád. (jobbra el Manonnal.)
VII. JELENET.
Lajos. Péter.
Péter
(megállitva Lajost, aki Leclercné után indul.)
Nos, el akarsz
hagyni!
Lajos.
Néni
azt parancsolta, hogy kövessem!
Péter
(az asztalhoz ülteti.)
Ezer ördög! Hagyd a nénédet és
csevegjünk egy kicsit. (Pálinkát akar neki tölteni.) No, egy
kupiczával...
Lajos
(jobbra néz.)
De ha meglátnak.
Péter
(tölt.)
Rajta! Igyál ficzkó! A pálinka növeszti szakáladat.
(Lajos iszik.) Hiszen abban a korban vagy, mikor az ember már nem
szorul vezetőre.
Lajos
(szembe ül Péterrel.)
Mindenesetre!
Péter.
Hát
ne éljen mindenki a maga módja szerint.
Lajos.
Világos!
Péter.
Az
uristen különböző gusztusokat adott nekünk. Miért? azért hogy
kövessük.
Lajos.
Ejnye,
a bácsi igazán nagyon okos ember.
Péter.
Gyakorlati
filozófus vagyok, fiam. Soh' se törődöm azzal, mi tetszik, vagy
mi nem tetszik az embereknek; azt keresem, ami engemet mulattat, s
teszem, ami tetszik. Mit szólsz hozzá?
Lajos.
Nagyon
helyesen teszi Péter bácsi.
Péter
(fejére üt.)
Örvendek, hogy megértettük egymást. Annál
inkább, mert itt akarok letelepedni.
Lajos.
Csakugyan?
Péter.
Igen.
Nénéd lakása tetszik nekem. Majd megegyezünk. Mindenekelőtt szobám
mellett van egy nagyobb helyiség...
Lajos.
Igen,
az én asztalosmühelyem...
Péter.
Melyben
több gyalupad van...
Lajos.
És
egy eszterga...
Péter.
Ma
este ezt mind kidobatom.
Lajos
(megdöbbenve.)
S miért?
Péter.
Mert
azt a helyiséget dohányzószobának akarom átalakitani.
Lajos.
De
hát, bácsi, akkor mit csinálok én?
Péter.
Te
fiam, csinálhatsz, ami neked tetszik. Azután a kert végében van egy
kis fás hely, mely nagyon alkalmas volna tekézőnek, ha nem
akasztottak volna a fákra létrákat meg köteleket!
Lajos.
Ott
van az én gimnasztikám!
Péter.
Biz
azt a csalitot ott körül mind föl kell gyujtani.
Lajos.
Jaj
bácsi, de hisz akkor nekem nem marad ám semmi!
Péter
(szivarkát készitve.)
Sajnálom, kedves fiacskám, de hát minek
áll mindez utamban? (Nyomatékkal.) Ha az ember nem akarja, hogy
üvegeit eltörjék, hát ne legyenek ablakai. Fiam, adj csak egy gyufát.
Lajos
(boszusan.)
Itt a cseléd, amint ön maga mondta volt.
Péter
(poharát veregetve.)
Igazság. Jó emlékező tehetséged van.
Majd hasznodra fog válni a nyelvtanulásban, (még erősebben ütögetve a
poharat.) Hát süket az a cseléd? Manon! Manon! Csakugyan süket!
(egyszerre két poharat ütöget.) Manon, ördöngős teremtés! Manon!
VIII. JELENET.
Voltak, Manon sebbel-lobbal befut, később Leclercné.
Manon.
Uram
teremtőm! Mi tetszik? Itt vagyok!
Péter.
Hogyan?
Itt vagy, hiszen, átkozott teknősbéka, már egy órája hivlak!
Manon
(sértődve.)
Mi? Teknősbéka!
Péter.
Gyufát,
de gyorsan, ördög és pokol!
Manon
(ijedten hátrál.)
Ott van, ott van, ott van a pohárszéken.
Péter
(fölkel, hogy a gyufáért menjen.)
Hát az ilyet nem tudod
mindjárt megmondani, vén rák te!
Manon
(két kezét összekulcsolva.)
Mit! én rák!
Leclercné
(hátulról.)
Mit jelentsen ez a zaj?
Péter.
Patvarba!
Azt, hogy olyan cseléded van, aki semmihez sem ért s lomha, mint egy
valóságos osztriga.
Manon.
Most
meg osztriga! (Kétségbeesve Péterhez közeledve.) Uram, azért hogy ön
tengerész, ne gondolja, hogy összevissza nevezhet engemet mindenféle
tengeri szörnyetegnek...!
Leclercné.
Hagyj
magunkra, Manon.
Manon
(dühösen.)
Nem, asszonyom. Én nem fogom türni...
Péter
(fenyegető kézmozdulattal közeledve.)
Takarodol? (Az ajtóra
mutatva.) Mars ki!
Manon
(megfélemledve.)
De uram...
Péter.
Vége
lesz már vagy sem? Ezer evezős lapát!
Manon
(ijedten.)
Megyek már, uram... (Félre.) Jaj, hisz ez
valóságos sátán! (Látva, hogy Péter mozdulatot tesz feléje.) Megyek
már! (El jobbra.)
IX. JELENET.
Voltak, Manon nélkül. Később ismét Manon.
Leclercné.
Meg
kell jegyeznem, kedves rokon, hogy Manon nincs oly durva bánásmódhoz
szokva.
Péter
(szivarozva.)
Hát minek olyan ügyetlen!
Leclercné.
Mi
mindig igen meg vagyunk elégedve azzal, amit végez.
Péter.
Ez
csak azt bizonyitja, hogy titeket igen könnyü kielégiteni.
Leclercné.
Épen
nem, csakhogy mi nem feledjük buzgalmát, becsületességét.
Lajos
(tüzesen Péter ellen.)
Igen, a szolgálatokat, melyeket még
fiatal korában teljesitett.
Péter.
Mi
közöm hozzá? Törődöm is én hajdani jó tulajdonságaival, ha már most
kikopott belőlük. A leggyorsabb tengerihajót is tüzre hányják, ha
megvénül. Cseléd arra való, hogy szolgáljon, nem pedig, hogy hálánkat
gyakoroljuk rajta.
Leclercné.
Azt
csak nem fogod akarni, hogy egy derék személyt, ki fölnevelt,
kitegyünk az utczára!
Péter
(szivarozva.)
Küldjétek hát az ispotályba.
Lajos,
Leclercné.
Oh!
Péter
(türelmetlenül.)
Küldjétek hát a pokolba, de ne lebzseljen
itt.
Lajos
(méltatlankodással.)
Ez már mégis sok!
Péter
(észreveszi a pohárszék fölött lógó puskát.)
Hisz ez
vadászpuska. (Leveszi.)
Leclercné
(élénken.)
Vigyázzon; meg van töltve.
Péter.
Csakugyan?
Aztán jól hord? No persze, asszony ezt nem tudhatja. Tudnod kell,
kedvesem, hogy én hajdan jó vadász voltam ám. Lássuk csak, elég
éles-e még a szemem? (hátramegy az ablakhoz.)
Leclercné.
Az
Istenért! Ne lőjj!
Péter.
Miért
ne?
Leclercné.
A
puska durranásától mindig megijedek.
Péter
(fölhuzva a puska kakasát.)
Dugd he a füledet, ha félsz.
Lajos
(hevesen.)
De nekem ugy tetszik, egyszerübb volna, ha nem
sütné el a fegyvert.
Péter.
Vajjon?
De mikor kedvem telik benne. (Nyomatékkal.) Miféle élet volna az, ha
másokért erőszakot tennénk magunkon? Csak egy macska vagy egy madár
legyen a kertben, meglásd, hogyan lekapom! (Kifelé néz.) Ahá, ott
van, amit kerestem.
Lajos
(meg akarja akadályozni.)
Kérem bácsi...!
Péter.
Ne
alkalmatlankodjál! (Lő.)
Leclercné
(sikoltva.)
Ah! (Karszékhez támaszkodva.)
Lajos
(a néni felé futva.)
No lássa, hogy megijesztette a nénit.
(Széket tol a néninek.) Hogy lehet az ember olyan figyelmetlen,
ily kiméletlen!
Péter
(a kertbe néz.)
Haha! Lepottyant!
Leclercné.
Mi?
mi esett le?
Manon
(kivül.)
Jaj istenem, ez borzasztó.
Leclercné.
Manon
hangja...
Manon
(kivül.)
Meghalt! Vége!
Leclercné
(élénken fölkel.)
Ki halt meg?
Manon
(megjelen az ajtóban.)
Hát kérem ez itt - la! (Mutatja a
papagájt.)
Lajos
(elképedve.)
A néni papagája!
Leclercné.
Lehetséges-e?
(Péterhez.) Ez már mindent fölül mul.
Péter.
Csak
meg akartam próbálni, hogy biztos-e még a kezem.
Lajos
(boszusan.)
Igy hálálni meg a néni vendégszeretetét!
Manon
(kétségbeesve.)
De hisz ön egy szivtelen, vad ember!
Péter.
Mi tetszik?
Manon
(magánkivül.)
Azt mondom, hogy ön valóságos Heródes, mert
ártatlanokat mészárolgat.
Péter.
Sose
busulj, majd kitömetem.
Manon.
Kitömeti!
S azt hiszi, hogy ezzel aztán minden jól lesz ismét? Volna önnek
kedve magát kitömetni, uram? Visszaadja-e az életét Jacquotnak?
Milyen állat volt! Okosabban beszélt, mint akár jó magam! Mindenből
evett, ugy szólván a családhoz tartozott, s a nagyságos asszony maga
viselte gondját.
Leclercné.
Testvéremről
maradt rám.
Lajos
(Péterhez dühösen.)
Igen, anyámról, s ön ezt tudta, mert
tegnap megmondtam...
Péter
(nyomatékkal.)
Csak nem fogtok nagy dolgot csinálni egy
papagájból?
Manon.
S
miért ne, ha az elhunytat juttatja eszünkbe?
Péter.
Tán
mert szintén oly fecsegő volt.
Leclercné
(kitörve.)
Hallatlan!
Lajos
(Péterhez közeledve, nagy indulattal.)
Ön feledi, hogy
anyámról van szó.
Leclercné
(méltósággal.)
Eltürtem mindeddig sajátságos szavaidat,
udvariatlanságaidat, eltürhettem mindent ez utolsó durvaságig, mert
csak engem illettek. Hanem azt, aki már nem védheti magát, s a kit
örökké fogok gyászolni, kedves testvéremet, Lajosnak édes anyját, azt
nem fogod előttem meggyalázni, mert azt megtiltom.
Lajos
(meghatva megöleli Leclercné asszonyt.)
Én pedig nem akarom,
hogy néninek továbbra szenvednie kelljen az ön arczátlanságai miatt!
Péter.
Hohó!
Mit jelentsen ez?
Lajos
(határozottan és érzéssel.)
Ez azt jelenti, hogy ön ugy
viseli magát, mintha egy kalózhajó födélzetén volna, hogy egy óra
alatt már az egész világnak szenvedni kell részint szavai, részint
tettei miatt, s hogy ön sem eszénél, sem jelleménél, sem szivénél
fogva nem méltó jó nénim közelében élni.
Leclercné
(megállitja s magához vonja.)
Elég Lajos... Hagyj magunkra,
majd én fogok szóba állani ez urasággal.
Péter
(hangot változtatva, régi komoly modorában.)
Bocsánat, kedves
rokon, mindjárt meghallgatlak, de engedd meg, hogy először Lajos
urfinak feleljek... Mivel már elkezdtünk egymásnak igazságokat
mondani, mindenekelőtt én végzek vele egy kis számadást.
Lajos.
Tessék!
Péter
(komolyan.)
Légy hát szives megmondani, miben bánthatott
viseletem téged, aki ujságolvasva fogadtál és helyeselted azt az
elvet, hogy mindenki cselekedjék a saját kedve szerint s ne törődjék
senki mással?
Lajos
(akadozva.)
Én... izé...
Péter
(még komolyabban.)
Önzőnek és arczátlannak találtál, de hát
mit tettem ma reggel óta olyast, a mit te nem téssz minden nap? Nem
figyelted-e meg, hogy minden tettemet egy-egy oly mondás igazolta,
minőt te szoktál mondani? Nem tettem mást, mint bemutattalak téged
tenmagadnak.
Lajos
(zavarral.)
Hiszen nem akartam...
Péter
(mind szigorubban.)
Hallgass végig. Viseletem Manon iránt
fellázitott tégedet; de te hogy viselted magadat nénid iránt? Azt
mondtad, hogy nem tiszteltem anyádban egy meghalt rokont, vajjon te
megbecsülted-e Leclerc néniben az élőt? Ma reggel óta szavaim és
tetteim méltatlankodást idéznek elő benned - mit gondoljak hát én a
tieidről? Én illetlenül bántam hasonlóimmal, akik velem egykoruak, te
arczátlanul azokkal, akik fölötted állnak, akiket tisztelni
kötelességed.
Lajos
(nagy zavarral.)
De kedves bácsi... azt hiszem - vagyis
inkább... (Az őszinteség s igaz érzelem hirtelen fordulatával.)
Nem! Nem keresek ürügyet, nincs semmi mentségem! Megvallom, hogy
hibáztam! - hibáztam!
Péter
(kezét megfogva.)
Jól van, barátom, jól van Lajos! Belátod
hibádat. - Felejtsük a multat és iparkodjunk hasznát venni jövőre.
Mindebben a valóságos áldozat kedves nénéd és a jó öreg Manon volt,
kiktől majd bocsánatot kérek, de nem tudom, hogyan szerzem vissza jó
hiremet.
Leclercné
(örömmel.)
Már visszaszerezted, kedvesem, mert most már
mindent értek. Meg akartad mutatni Lajosnak, hová visz az, ha valaki
megfeledkezik kötelességeiről.
Lajos
(Péter kezét megfogva.)
Köszönöm! Tiszta szivemből igérem,
hogy nem veszett kárba a leczke.
Péter.
Köszönd
inkább egy ókori bölcsnek, Lykurgusnak, mert ő találta ki eszközömet.
Hogy népe gyerekeit az ivástól elijessze, mutogatott nekik részeg
rabszolgákat.
Manon.
Ez
azt mutatja, hogy Lykurgus uramnak volt ám sütnivalója és tudta, amit
az én nagyanyám mondani szokott: kopasz ember nem szereti, ha hajról
beszélnek.
(A függöny legördül.)
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
SZEMÉLYEK.
Nagyapa. Andor, Az aranymüves. Julcsa, szobaleány. |
Csinosan butorozott szoba, asztallal, pamlaggal, karszékekkel.
NAGYAPA POHARA.
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
I. JELENET.
Andor.
Milike.
Andor
(vigan ugrándozva jön be az ajtón s egy levelet
mutogat.)
Milike, Milike! Levél a mamától! Holnap haza jönnek
faluról, jaj de örülök. (Meglepetve.) De nini! Hát téged mi lelt?
Miért sirsz, mi a baj?
Milike
(az asztal mellett szomoruan ül és könnyeit törülgeti.)
Oh,
Andor, nagyon nagy a baj... nem is tudom, mit csináljak... eltörtem a
nagyapa poharát!
Andor.
Csak
nem azt a kedvencz poharát, melyet mamánk adott neki nevenapjára?
Milike
(sóhajtva.)
De épen azt! Oh, minek is vettem a kezembe! Mit
fog majd nagyapácska mondani!
Andor.
Bizony
haragudni fog. Mióta ez a pohara van, nem akar másból inni. És
szomorkodni is fog, mert nagyon kedves emléke volt.
Milike.
Épen
ezért busolok... a jó nagyapácska nagyon fogja sajnálni kedves
poharát. Ha mamácska itthon volna, mindjárt venne másikat, nagyapa
nem tudna meg semmit.
Andor.
Igen
ám, ha találna épen olyat. Csakhogy az nem volt afféle közönséges
pohár.
Milike.
Julcsa
azt mondja, hogy látta a párját az üveges boltban.
Andor.
Akkor
hát el kell hamar küldeni értte.
Milike.
Már
el is küldtem. Zsebpénzemből volt még hatvan krajczárom, de nem
tudom, elég lesz-e?
Andor.
Nekem
is van még ötven krajczárom, odaadom szivesen. Itt van. (Átadja.)
Milike.
Te
jó fiu vagy, kedves Andorkám. Most már van összesen... várj csak...
van egy forint és tiz krajczárunk. Oh, ez már bizonyosan elég lesz,
megvehetjük a poharat.
II. JELENET.
Voltak. Julcsa.
Milike
(élénken Julcsa elébe sietve.)
No's, meg van a pohár?
Julcsa.
A
pohár megvan, csakhogy nem vehettem meg. Öt forint az ára.
Andor
(elámulva.)
Öt forint!
Milike
(kétségbeesve.)
Öt forint! De hiszen ez rettenetes! Mit
tegyünk?
Julcsa.
Nem
tehetünk semmit, kedves kisasszonykám. A jó nagyapa majd csak
megbocsátja, ámbár attól tartok, hogy nagyon meg fog ijedni. Azt
mondják, hogy ha öreg embernek pohara törik, ez rosszat jelent.
Andor
(hevesen.)
Ah, az csak afféle babona.
Julcsa.
Ha
babona is, elég baj lesz, ha a nagyapa megijed és talán bele is
betegszik.
Milike.
Belebetegszik!
Istenem! De hát mit tegyünk? Okvetetlenül elő kell valahonnan
teremteni azt az öt forintot.
Julcsa.
Én
szivesen kölcsönöznék a kisasszonynak, de nincs több pénzem két
tizeskénél. Nincs más hátra, mint megvallani mindent a nagyapának.
Milike.
Nem,
az nem lehet! Már tudom is, mit teszünk. Van egy arany karpereczem,
azt eladjuk.
Andor.
Nagyon
jó gondolat. Ennek az árán megvehetjük a poharat.
Julcsa.
No
persze! Majd adna a mama!
Milike.
De
a karperecz az enyém, Józsi bácsitól kaptam karácsonykor ajándékba.
Andor.
Ugy
van, a, tied, tehetsz vele a mit akarsz. És azt hiszem, meg is ér öt
forintot.
Milike
(a szekrényhez megy és előveszi a karpereczet.)
Meg bizony...
nézzétek, tiszta arany... és nehéz ám. (Papirosba göngyöli.) Fogd
Julcsa, és szaladj az aranymüveshez, add el neki, aztán vedd meg
mindjárt a poharat.
Julcsa.
Nem,
azt nem tehetem. Mit mondana a nagyságos asszony, ha megtudná, hogy
effélében segitettem a kisasszonyt?
Milike
(türelmetlenül.)
Ne gondolj semmivel, neked nem lesz semmi
bajod, én mindent megvallok mamámnak.
Andor.
Igen,
mama előtt nem fogjuk titkolni s ő bizonyosan helyeselni fogja, hogy
megkiméltük nagyapácskát a szomoruságtól. Menj siess, mert
nagyon sürgetős... nemsokára itt az ozsonna ideje... nagyapa keresni
fogja a poharát. Tedd meg Julcsa!
Milike
(kérve.)
Tedd meg, kedves Julcsa... tedd meg!
Julcsa.
Isten
neki, hát legyen. (Átveszi a karpereczet.) De én aztán nem leszek oka
semminek, ha a mama haragudni fog. (El.)
Milike
(utána kiáltva.)
Ne félj semmitől, én mindent magamra
vállalok, hiszen én vagyok a hibás. Csak siess, hogy ozsonna idejére
meg legyen a pohár.
Andor.
Csak
találjon épen olyat.
Milike.
Oh
igen, mondta, hogy épen a párját látta. Jaj, most vigyázzunk, jön
nagyapácska; el ne áruljuk magunkat.
III. JELENET.
Andor, Milike. A nagyapa.
A
nagyapa (belépve.)
No's, kicsinyeim, hát mit csináltok?
Nem tanultok, he? Ugy-e, nincs itthon a mama, szabad a vásár, az öreg
nagyapától meg nem féltek.
Andor.
Már
megtanultuk a leczkénket, nagyapácska.
A
nagyapa.
Az már más, akkor játszhattok. Hát mit játszottatok?
Milike.
Semmit...
nem játszottunk.
A
nagyapa.
Hát mit csináltatok?
Andor.
Hát...
csak ugy pihentünk.
A
nagyapa.
A sok játszás után, ugy-e? (Leül egy karszékbe.)
Milikém! Menj csak kedves leányom és mondd Julcsának, hogy egy pohár
vizet hozzon nekem. Nagyot sétáltam, megszomjaztam...
Andor
(félre.)
No már itt a baj, már kellene a pohár.
Milike
(a nagyapához lépve, homlokát törülgeti.)
Jaj, hogy
megizzadtál, nagyapácska! Most nem szabad vizet innod.
A
nagyapa.
De mikor szomjas vagyok.
Andor.
Milikének
igaza van... nem szabad vizet inni, mikor az ember föl van hevülve; a
tanár ur is mondta. Belebetegednél, nagyapácska; nem hozatunk vizet.
Milike.
Nem,
nem hozatunk vizet!
A
nagyapa (jókedvüen.)
Ejnye ti kis zsarnokok, hát szomjan
akartok veszteni? Mondom, hogy nagyon szomjas vagyok.
Milike.
No
jól van, hát hozok magam egy kis vizet; de csak kevéskét, hogy meg ne
ártson. (El.)
A
nagyapa (nevetve.)
Bizony szép dolog, hogy igy ránczban
tartjátok nagyapát. Hát illik ez, ti kis gézengúzok?
Andor.
Jaj,
nagyapácska, ez kötelességünk... a mama meghagyta, hogy jól
vigyázzunk reád, aztán magunk is nagyon szeretünk ám, nem akarjuk,
hogy megbetegedjél.
A
nagyapa (félre.)
Kedves jó gyermekek! Hát mért ne tegyek
kedvökre?
Milike
(visszatér, kezében kicsike pohárkával.)
Tessék,
nagyapácska... ez most egyelőre elég lesz.
A
nagyapa.
Ha több nincs, Isten neki, beérem ennyivel is, ámbár
jobb szerettem volna a saját poharamból inni.
Milike
(sugva Andorhoz.)
El kellene valamikép távolitani
nagyapácskát... Julcsa mindjárt itt lehet.
Andor
(szintén ugy.)
Bizd csak reám, mindjárt kigondolok valamit.
A
nagyapa.
Mit sugtok-búgtok olyan titkosan?
Andor.
Oh,
semmi titok, nagyapácska... Csak azon tanakodtunk, hogy kérni
akarnánk tőled valamit... szükségünk volna olyan finom irópapirosra,
amilyen a te fiókodban van. Szabad bemennem a szobába és hozni vagy
két ivet?
A
nagyapa.
Oh persze! Az én fiókom épen arra való, hogy ti
turkáljatok benne.
Andor
(szinlelt szomorusággal.)
Oh nagyapácska! De mikor szükségünk
van a papirosra! Azt hittem, adsz belőle.
A
nagyapa (fölállva.)
Jól van no, ti nyughatatlan kis kópék,
adok; de ti nem fogtok a fiókomban kotorászni. Jőjj velem, adok
magam. (El Andorral.)
Milike.
Csak
már jönne az a Julcsa! Milyen sokáig jár oda! Egyszer sikerült
elütnöm a dolgot, de az ozsonnánál nagyapácska követelni fogja a
poharat... akkor csak nem foghatom rá megint, hogy nem szabad vizet
innia.
Andor
(visszatér egy ív papirossal.)
No, ugy-e hogy ügyesen
eltávolitottam nagyapácskát? Most hamarosan nem is tér vissza, mert
rábeszéltem, hogy ozsonnáig olvassa el a hirlapját, később velünk fog
játszani. Csak hozná már Julcsa a poharat!
IV. JELENET.
Milike, Andor, Julcsa.
Milike
(a belépő Julcsa elé siet.)
No, csakhogy végre elhoztad!
Julcsa
(boszusan.)
Elhoztam? Semmit sem hoztam! Ugyan szép
históriába keveredtem!
Andor.
Mi
történt?
Julcsa.
Az,
hogy most már nincs se pohár, se karperecz.
Milike
(rémülten.)
Se pohár, se karperecz! De hát mit csináltál?
Elvesztetted a karpereczet?
Julcsa.
Dehogy
vesztettem! Még sokkal roszabb történt. Utoljára még tömlöczbe
kerülök! Hát kellett ez nekem! Mindjárt tudtam, hogy nem jó vége
lesz.
Andor,
Milike.
Beszélj! Mi történt?
Julcsa.
Hát
bementem az aranymüveshez és odaadtam neki a karpereczet. Mondom
neki: »Vegye meg ezt a karpereczet, tiszta arany, de öt
forinton alól nem adom.« Elveszi, nézegeti, forgatja
jobbra-balra, méregeti, ugy hogy alig győztem végig várni. De hát
azután meg hozzám fordul és kezd vallatni, ki vagyok, mi vagyok, mi a
nevem, hol lakom, utoljára pedig, hogy enyém-e ez a karperecz?
Hamarjában nem tudtam mit felelni, mert ha azt mondom, hogy nem az
enyém, akkor meg azt kutatta volna, hogy hát kié? Végre is hát azt
mondtam, hogy az enyém, hogy el akarom adni, de legalább is öt
forintot adjon értte. Erre ő rám nézett és igy szólt: »Öt
forintot? Oh, akár ötvenet is megér.«
Milike.
Ötven
forintot ér! Hiszen akkor nagyon kifutotta volna a pohárra!
Julcsa.
Az
ám, épen az volt a baj. Mert az aranymüves egyszerre borzasztóan
nézett reám... láttam, hogy tolvajnak gondol, azt hiszi, hogy loptam
azt a karpereczet. Persze, nem is hihette, hogy ilyen magamforma
szegény cselédnek olyan drága jószága lehet. Azután igy szólt: »Most
menj szépen haza, majd én mindjárt oda megyek.« Kértem vissza a
karpereczet, de nem adta; azt mondta, hogy majd elhozza ő maga.
Kiparancsolt a boltból és most talán már a kapitányságnál jár,
hogy rendőrökkel jőjjön ide és engemet mint tolvajt fogjon el. Jaj,
jaj! Minek is keveredtem bele!
Andor.
Ne
félj, nem lesz semmi bajod, hiszen megmondjuk, mi küldtünk a
karpereczczel...
Milike.
Igen,
de ha ide jönnek, nagyapával fognak beszélni és akkor mindent meg fog
tudni. (Csöngetés hallatszik.)
Julcsa.
Már
itt is van!
Milike.
Ne
bocsássuk be őket!
Andor.
Az
nem jó volna, mert addig csöngetnének, zörgetnének, mig a nagyapa is
meghallaná.
Julcsa.
Legjobb
lesz, ha ide vezetem az aranymüvest s Milike kisasszony beszél vele.
Csak aztán megmondja ám neki, hogy én nem loptam azt a
karpereczet. (El.)
Milike.
Oh
Istenem, mi lesz most ebből! Csak legalább nagyapácska elő ne
kerülne.
Andor.
Talán
nem hallotta a csöngetést... olvas és néha el szokott aludni az
olvasás fölött.
Milike.
Oh,
bár csak most egy nagyot aludnék!
V. JELENET.
Voltak. Az aranymüves.
Az
aranymüves (Julcsával belépve, illedelmesen köszön.)
Alázatos
szolgája... (Körülnéz.) Bocsánat, néhány szavam volna...
Milike.
Én
velem, bizonyosan velem, a karperecz miatt, ugy-e? Én küldtem
Julcsát, hogy adja el.
Az
aranymüves.
Igen? De én ilyen módon nem vehetem meg.
Gyermekektől nem szoktunk drága ékszereket megvásárolni, még ha
csakugyan övék is. Ezért szeretnék beszélni kedves szüleivel.
Andor.
Ők
falun vannak, csak nagyapácska van itthon.
Az
aranymüves.
Jól van, tehát vele...
Milike.
Az
nem lehet, épen csak vele nem szabad erről beszélni. Ha mamám itthon
volna, azt nem bánnám, ha neki elmondaná.
Az
aranymüves.
De én kénytelen vagyok...
Julcsa.
Lássa
kisasszonykám, legokosabb volna, ha mindent elbeszélne ennek az
urnak, akkor talán nem tenne ellenünk semmit.
Milike.
Hiszen
én szivesen elmondom, csak nagyapácska ne tudja meg. (Az
aranymüveshez.) Kérem, nagyon szépen kérem, ne áruljon el... Nagy
hibát követtem el, eltörtem a jó nagyapácska kedvencz poharát. Drága
kristálypohár volt s a nagyapa igen szomoru lesz, ha megtudja. Egyik
üveges boltban van épen a párja, azt akarom megvenni, de öt forint az
ára s mindnyájunknak sincs annyi pénzünk, azért adom el a
karpereczet. Oh kérem, vegye meg, adjon értte csak öt forintot és ne
áruljon el a nagyapának!
Az
aranymüves.
De hát ha ez a karperecz a mamáé?
Milike.
Nem,
nem, az enyém! Józsi bácsitól kaptam.
Andor.
Igen,
karácsonykor kapta, mikor én ezt az órát kaptam.
Az
aranymüves.
No meghiszem, kedves gyermekem, de azért nekem
mégsem szabad efféle portékát megvásárolnom. Nagyon nemes
szivre mutat, hogy kész volna megválni ilyen szép ékszertől, csak
hogy a nagyapát megkimélje a szomoruságtól; de, nagy sajnálatomra én
ilyenformán nem segithetek. Itt a karperecz. (Átadja.)
Milike.
De
hát akkor mit tegyek? Máskép nem tudom előteremteni a pénzt. Szegény
jó nagyapácska! (Sir.)
Az
aranymüves (félre.)
Kedves, jó gyermekek!
Julcsa
(hevesen.)
No már bizony csak nincs szive az urnak, hogy nem
sajnálja meg ezt a kedves jó kisasszonyt. Láthatja, hogy nem
hiábavalóságra kell a pénz s még a mamájok is megköszönné, mert ő is
mindent megtesz a jó öreg nagyapáért. Hanem persze, akinek nincs
szive!
Az
aranymüves (vállát vonogatva.)
Hja, már az ugy van, a
kereskedő jól meggondolja, mit tesz. (Milikéhez.) Csak azt
tanácsolhatom, hogy a nagyapának ne mondják meg, mi történt.
(Julcsához.) Maga pedig jőjjön velem és csukja be utánam az ajtót.
(El Julcsával.)
Milike
(zokogva.)
Vége mindennek, most már nincs segitség!
VI. JELENET.
Milike. Andor. A nagyapa.
A
nagyapa (hirlappal kezében belép.)
Mintha idegen hangot
hallottam volna... ki volt itt?
Andor.
Itt?
Oh, nincs itt senki, nagyapácska.
A
nagyapa (Milikéhez.)
Hát a te szemeid mért olyan vörösek?
Miért sirtál?
Milike.
Dehogy
sirtam! Csak beleesett valami.
A
nagyapa.
No mindjárt kiveszszük... mutasd csak. (Leül a
karszékbe.)
Milike.
Oh,
már kivettem.
A
nagyapa.
Igen? De furcsák vagytok ma! Andor is olyan siralmas
arczot vág, mintha az orra vére folyna.
Andor.
Oh
dehogy, kedves nagyapácska, én nagyon víg vagyok.
A
nagyapa.
Nem igen látom. Talán már éhesek vagytok. (Óráját
nézi.) Csakugyan, itt is az ozsonna ideje.
Milike
(sugva Andorhoz.)
Most már nem fogjuk tovább titkolhatni. Mit
tegyünk!
Andor
(szintén sugva.)
Igazán magam sem tudom.
A
nagyapa.
Már megint sugdostok? Fogadni mernék, hogy valamit
forraltok. No csak ki vele, mi kellene?
Andor.
Semmi,
kedves nagyapácska, igazán épenséggel semmi sem kell.
Milike
(ölébe ül a nagyapának és megöleli.)
Nem, nem kell semmi,
kedves jó nagyapácska.
A
nagyapa (jókedvüen.)
De most már nem hiszem; nagyon
hizelkedtek, ez rossz jel.
Andor (szintén megöleli.) Oh dehogy! Csak azért ölelgetünk, mert szeretünk; te olyan kedves, jó nagyapácska vagy!
A
nagyapa.
Ismerem már én ezt a nótát. A végén mégis csak
kibukkan valami, a mit a nagyapának kell megvenni vagy megtenni.
No, hát csak mondjátok meg szépen, kedves kicsinyeim; hiszen
tudjátok, hogy én mindent megteszek a kedvetekért, amit csak tehetek.
Talán ozsonnára kellene valami jó csemege?
Milike.
Dehogy
kell! Én most éppenséggel nem is vagyok éhes, nem is akarok
ozsonnálni.
Andor.
Én
sem... azt hiszem, jobb is lesz, ha ma nem ozsonnálunk. Te sem vagy
éhes, ugy-e nagyapácska? Hiszen délben nagyon jóizüen ettünk.
A
nagyapa (csodálkozva.)
No már ezt csakugyan nem értem. Nem
kell ozsonna? Ugyan mi lelt?
Andor.
Oh,
a tanár ur mondta, hogy az a sok evés csak olyan rossz szokás... hát
mi le akarunk róla szokni.
Milike.
Igen,
az ozsonna egészen fölösleges. Nem fogunk ma ozsonnálni, ugy-e
nagyapácska?
A
nagyapa (nevetve.)
Bohók vagytok. Majd meglátom, ha itt
párolog a jó kávé, megálljátok-e szép szándékotokat. Különben,
kedveseim, nem foglak kényszeriteni, hogy ozsonnáljatok, de én már
nagyon öreg vagyok arra, hogy uj életmódra szoktassam magamat. Én már
csak megozsonnálok. (Fölkel és az ajtón kiszól.) Julcsa! Terits és
hozd az ozsonnát!
VII. JELENET.
Voltak. Julcsa.
Julcsa
(a szinfal mögül.)
Igen is, megyek már!
Milike
(Andorhoz sugva.)
Most már vége mindennek!
Andor.
Már
vége! (Nagyon busan egy sarokba huzódnak.)
Julcsa
(belép, nagy tálczát hozva edénynyel, közepén szép üvegserleg
látható.)
Itt vagyok már, mindjárt meglesz teritve... (a
gyermekek felé kacsintva) csak a nagyságos ur poharát kellett
kimosni. (Terit.)
Milike,
Andor.
(a poharat megpillantva, örömükben ugrálnak és
összevissza kiáltoznak.)
Megvan! Jaj de jó! Hála Istennek! Jaj de
örülök!
A
nagyapa.
Mi ez? Mi történt?
Milike.
Semmi,
kedves nagyapa...
Andor.
Csak
annak örülünk, hogy már kész az ozsonna.
A
nagyapa (asztalhoz ülve.)
Tudtam, hogy csak itt legyen az
ozsonna, mindjárt máskép beszéltek, ti kis bohók. (Julcsa a nagyapa
elé teszi a poharat.) Vigyázz a poharamra, Julcsa!
Julcsa.
Oh,
vigyázok is! Nincs több ilyen a városban. (A gyermekek mellett
elhaladva, halkan.) És az aranymüves sem adna másodszor pénzt
kölcsön. Nagyon derék ember ám az.
Milike
(halkan.)
Majd megköszönjük neki... és megmondjuk a mamának
is.
Andor
(asztalhoz ülve.)
No, most szaporán ide az ozsonnával,
Julcsa, nagyon megjött az étvágyam. Nagyapa meg bizonyosan szomjas
még.
Milike
(vizet tölt a nagyapa poharába.)
Itt a kedves poharad,
nagyapácska. Most már nem fog megártani. Ebből a szép pohárból nem is
árthat meg, azért majd gondját viseljük.
(A függöny legördül.)
NÉGY JELENET.
SZEMÉLYEK.
Juliska, Berta, |
Történik teremben; középen nagy teritett asztal, jobbra is, balra is ajtó.
A MÉREGPOHÁR.
NÉGY JELENET.
I. JELENET.
Juliska, Mariska, Pali.
Juliska
(az asztalon tányérokat, poharakat rendezgetve.)
Igy ni!
Tányér, pohár rendben van. Mariska, most már rakd fel a gyümölcsöt és
süteményt.
Pali.
Hát
én nem segithetek?
Mariska
(egy mellékasztalról gyümölcsös és süteményes tálakat hordva a
teritett asztalra.)
Te rakj székeket az asztalhoz.
Pali
(megteszi.)
Lám, mégis csak hasznomat veszitek.
Juliska
(nevetve.)
Oh igen, kivált majd ha a csemegére kerül a sor.
Pali.
No,
no, csak nem akartok Dinihez hasonlitani?
Juliska.
Isten
mentsen! Jó szerencse, hogy Dini ma estére eligérkezett valami
pajtásához.
Mariska.
Az
igaz. Már fele sem volna meg a sok jó csemegének, vagy pedig folyton
őriznünk kellett volna, hogy el ne csenje a legjobb falatokat még a
vendégek megérkezése előtt.
Pali.
Pedig
hányszor megjárta már nyalánkságával!
Juliska
(az asztalt nézegetve.)
Az ám. De most nézzünk jól körül,
rendben van-e minden? Nem szeretnék csufot vallani... mamácska rám
bizta, hogy magam rendezzem a lakomát...
Mariska.
Oh,
nem maradunk szégyenben vendégeink előtt, meg fogják emlegetni
születésnapodat. Lesz hideg sült, sütemény, gyümölcs...
Pali.
Utoljára
pedig puncs! Azt majd én csinálom, jól megtanultam Zsiga bácsitól.
Igaz! Van-e rhum?
Juliska
(az asztalra mutatva.)
Itt van, egész pohárral hoztam.
Pali.
Az
elég lesz. De még egyéb is kell hozzá. Megyek a szakácsnéhoz és
összeszerzem. (El.)
Juliska.
Én
meg kissé rendbehozom az öltözékemet, hogy készen legyek, mire a
vendégek érkeznek. (El.)
Mariska.
Én
pedig keresek virágot az asztalra, hogy annál szebb legyen. (El.)
II. JELENET.
Dini (ki az előbbi jelenet végén már az ajtóban leskelődött, belép.)
Mindnyájan elmentek, most kissé körülnézhetek. Lám, lám! Pompás teritett asztal. (Az asztal mellé lép.) Hogy tele van rakva mindenféle jó csemegével! Mégis csak jó orrom volt, hogy visszatértem. Lajosékhoz igérkeztem, de utközben eszembe jutott, hogy Juliska vendégeket hivott születésnapjára... No az már csak bizonyos, hogy itt jobb lakomának kell lenni, mint a milyet Lajoséknál kaptam volna. Van ám nekem eszem. (Elvesz egy pogácsát és eszi.) Pompás pogácsa, mondhatom. Akár kettőt is meg lehet enni belőle. (Még egyet elvesz.) Nagyon jó! De az már csunyaság, hogy engemet nem hivtak... azaz... Juliska mondta, hogy ne menjek ma el, de azt nem mondta, hogy csemegét kap a mamától. Persze, félt, hogy előre megeszem... mintha én valami nyalánk ficzkó volnék. (A gyümölcsös tálba nyul.) Ezt a jó gyümölcsöt mégis megkóstolom... nagyon szeretem a datolyát (eszik), a fige is jó (eszik.) Torta is van... igazi nagy lakoma... valjon jó-e a torta? Megkóstolom. (Letör egy darabot.) Csakugyan jó. Hát ebben a pohárban ugyan mi lehet? (Fölveszi a rhumos poharat.) Talán valami jó bor... okvetlenül jónak kell lennie, különben nem volna itt az asztalon. Meg kell kóstolnom. (Nagyot iszik belőle.) Brrr! Hiszen ez rhum... jaj de erős! (Az asztal szélére teszi a poharat, nem oda, a hol volt.) Szinte égeti a torkomat és a gyomromat. (Kivülről zaj hallatszik.) Jön valaki! Elfutok, mert még rám fognák, hogy torkoskodtam. Pedig soha sem szoktam! (El jobbra.)
III. JELENET.
Juliska, majd Mariska és Pali.
Juliska
(belépve, megpillantja a menekülő Dinit.)
Dini! Elment...
futott, bizonyosan valami csinyt követett el; fogadni mernék, hogy
kárt tett az asztalunkon. (Odalép.) Csakugyan! Oh, ez már mégis csúf
nyalánkság!
Mariska
(virággal belép.)
Itt a virág, ez szép lesz az asztalon. De
mi a baj? Olyan boszus vagy!
Juliska.
Hogyne,
mikor itt járt Dini és belemarkolt a csemegéinkbe.
Pali
(ki ezalatt belépett.)
Mindjárt gondoltam, mert épen most
láttam, amint sebesen kifutott az udvarra. De lássuk csak, nagy kárt
tett-e?
Juliska
(az asztalon vizsgálódva.)
Pogácsát vitt el... meg gyümölcsöt
is...
Mariska.
Ni,
a tortából is le van törve egy darab! Szinte szégyen igy tenni a
vendégek elé! Ez igazán nagy torkosság.
Pali (a
rhumos poharat fölkapva.)
Sőt még a rhumból is hörpentett. A
pohár nem itt állt... és hiányzik is belőle. Csak meg ne ártson neki.
Mariska.
Megérdemelne
egy kis büntetést.
Juliska.
Azzal
büntetjük, hogy ha itthon van is, nem hivjuk meg a lakomához.
Pali.
Azzal
ő már nem sokat törődik, mikor előre kivette a részét. Valami egyebet
kellene kigondolni.
Mariska.
De
valami okosat ám! Olyasmit, hogy megszenvedjen és mégse legyen igazi
baja.
Pali.
Igen...
várjatok csak... hadd gondoljak ki valamit... Tudom már!
Juliska.
No's,
mi az?
Pali.
Majd
meglátjátok. Fogadni mernék, hogy Dini visszajön ide s olyan ártatlan
arczot fog csinálni, mintha épen semmi csinyt sem követett volna
el.
Mariska.
Oh,
az bizonyos. De hát aztán?
Pali.
Ti
is tegyetek ugy, mintha semmi sem történt volna. A többit majd
meglátjátok. Érteni fogjátok, mihelyt belekezdek. De aztán
ne nevessetek.
Juliska.
Ne
félj, nem fogunk nevetni. Ah, jönnek vendégeink.
IV. JELENET.
Voltak. Berta, Linka, Laczi, Pista majd Dini.
Berta.
Ime,
kedves Juliskám, berukkoltunk mindnyájan, hogy e szép napon
megöleljünk. (Megöleli.)
Linka
(szintén megöleli.)
És sok boldog születésnapot kivánjunk.
Laczi
(egy kis bokrétát nyujt át udvarias meghajtással.)
Mi is
jöttünk gratulálni, minden szépet, jót kivánni.
Pista
(szintén virágot nyujtva át.)
S kérünk, légy továbbra is jó
barátnőnk.
Juliska
(örvendezve kezet szorit a fiukkal.)
Oh, ti igazán
nagyon kedvesek vagytok. Ugy örülök, hogy eljöttetek! Tegyétek le a
kendőket, felső kabátokat. (Megteszik.)
Mariska.
Igen,
még pedig szaporán, mert a lakoma már készen vár. Mindjárt
hozzáfogunk.
Pali
(ki a fiukkal szintén kezet fogott.)
Ugy van. Előbb ezen
essünk túl, aztán hozzáfogunk a játékhoz.
Dini
(ki ezalatt belépett.)
Lám, lám, és reám nem is gondoltok!
Csakhogy én is részt akarok ám a sok jóból.
Juliska.
Oh,
szivesen. Üljünk asztalhoz!
Pali
(az asztalhoz közeledve, fölkapja a rhumos poharat és nagy
ijedtséget szinlel.)
Az Istenért, hogy került ez ide!
Mind.
Mi
az? Mi az? Mi baj?
Pali.
Hála
istennek, még eddig semmi baj, mert reménylem, senki sem nyult hozzá
a pohárhoz.
Juliska.
Hát
miféle veszedelem van benne? (Félre.) Értem már!!
Pali.
Még
kérdheted? Hiszen ez méreg!
Mind
(ijedten.)
Méreg!
Dini
(hitetlenül.)
No persze! A méregre nagyon vigyáznak... az nem
hányódik csak ugy akárhol.
Pali.
Természetesen.
Ezt én hoztam, a doktor bácsitól.
Többen.
De
hát minek? Mit csinálsz méreggel?
Pali.
Tudjátok,
van mindenféle szép gyüjteményem, de patkányok, egerek nagyon
rongálják. Ezért hát készitek számukra olyan csemegét, hogy
kipusztuljanak tőle. A doktor bácsi nagyon a lelkemre kötötte, hogy
vigyázzak rá... meg sem foghatom, hogy került ide.
Juliska
(szinlelt zavarral.)
Bocsáss meg, kedves Pali, én hoztam ide.
A szobádban találtam az asztalon, azt hittem, ez az a rhum, a mi majd
a puncshoz kell.
Pali.
Igaz,
könnyü volt tévedned, mert csakugyan rhumban van a méreg
felolvasztva. (A mellékasztalra teszi le a poharat.)
Dini
(ki ezalatt nagy nyugtalanságot árul el.)
De hiszen ez
képtelenség... méreg... rhumban...
Pali.
Már
ezt ugy kell késziteni. No elég szerencse, hogy senki sem
torkoskodott itt az asztalnál, mielőtt bejöttünk.
Juliska.
Én
bizony nem.
Mariska.
Én
sem.
Dini.
Én...
én... sem... nem... De hát... hiszen a méreg nagyon rosz... azt nem
is lehet meginni, és a ki megitta, mindjárt megérzi.
Pali.
Oh
dehogy! Ennek még jó is az ize. Ha valaki iszik belőle, eleinte csak
egy kis égetést érez a torkában és a gyomrában.
Dini
(torkához és gyomrához kap, ijedten.)
A torkában...
gyomrában...? jaj...
Pali.
Igen,
azután egy kis szédülés következik...
Dini
(mindinkább ijedezve.)
Szédülés!? Igen... igen...
Pali.
De
ez elmulik s egy kis ideig nem érezni semmit. Hanem vagy egy óra
mulva következik a borzasztó hatás, és a ki ivott e méregből, az
veszve van.
Dini
(tántorog és egy székbe fogózik.)
Vesz... ve... van! Jajajaj!
Mind
(körülfogják.)
No, mi a bajod? Mi történt?
Dini
(kétségbeesetten.)
Végem van... veszve vagyok... meg vagyok
mérgezve! (A földre veti magát és hentereg.)
Pali.
Oh
te szerencsétlen! Tehát itt jártál, torkoskodtál ugy-e és a méregből
is ittál!
Dini.
Ittam...
ettem-ittam! Jaj, hogy éget, csikar! Jaj jaj! Mentsetek meg, hivjatok
orvost!
Pali.
Késő
volna, mire megjönne. Szerencsére tudom, mit kell csinálni.
Dini
(fölugrik.)
Hamar, kedves Pali, hamar! Mindjárt meghalok!
Jaj, mit csináljak?
Pali.
Legelőször
is sok sós vizet kell inni...
Juliska.
Az
van kéznél... Itt a viz... (tölt pohárba.) Itt van só is!
Mariska.
Csak
jó bőven tegyünk bele... (az egész sótartót kiüriti a pohárba.) Igy
ni!
Pali
(átveszi, keveri és Dininek nyujtja.)
No, most igyál.
Dini
(iszik.)
Brr! Ez rettenetesen rosz! De ha segit... hiába.
(Iszik.) Elég lesz?
Pali.
Talán
elég.
Juliska
(titkon, nevetve Mariskához.)
No, ezt a sós vizet lenyelni,
ez kemény büntetés.
Mariska
(szintén ugy.)
Nagy kópé az a Pali.
Dini
(még mindig félve.)
És most... már nem lesz bajom?
Pali.
Oh,
még csak a kezdetén vagyunk. Most az a fő, hogy jól megizzadj.
Feküdjél le, majd jól betakarunk. (Dini a pamlagra
fekszik.) Fiuk, leányok, adjatok ide mindent, a mi csak kezetekbe
akad. (Mind nagy sietséggel előhordoznak kendőket, takarókat, téli
kabátokat stb. s Pali mind Dinire rakja.)
Dini.
Jaj!
Elég már! Megfulok!
Pali.
Nagyon
jól van... ne félj semmit... most igy jó meleged lesz. De ne mozdulj
ám... különben véged van. Nyugodtan kell feküdnöd, azért itt hagyunk,
de közel leszünk, itt ozsonnálunk.
Juliska.
Igen,
kedveseim, üljünk asztalhoz. (Leülnek.) Tessék... vegyen kiki, amit
szeret. (Esznek.)
Dini
(siránkozva, az asztal felé néz.)
Oh, ez már mégis
borzasztó... hogy lakmároznak... és én itt fekszem!
Laczi
(falatozva.)
Ez a sonka kitünő!
Berta.
Hát
még ez a torta! Nagyszerü!
Pista.
Soha
sem ettem jobbat. Beh kár, hogy Dinike nem vehet részt a lakomában.
Dini.
Oh,
hagyjatok nekem is majd ha meggyógyultam...
Pali.
Ha
nem fekszel csöndesen, nem állok jót semmiről... belehalsz és akkor
soha sem eszel több tortát.
Linka.
No
de attól nem igen lakik jól, a mi itt marad. Olyan jó minden, hogy
kár volna meghagyni valamit.
Juliska.
Nagyon
örvendek, ha izlik. Csak egyetek. Itt a gyümölcs!
Mariska.
Azt
nem is kell mindjárt megenni. A kinek tetszik, rakja zsebre, majd
később játékközben is jó lesz.
Mind.
Az
igaz! Ez jó gondolat. (Mind telerakják zsebeiket.)
Dini
(kétségbeesetten.)
Csakugyan... nem hagynak nekem semmit!
Juliska.
No,
most már minden tál és tányér üres. Rakjuk félre.
Mariska.
Majd
én segitek. (Elhordják a tálakat és tányérokat a mellékasztalra. A
többiek fölkelni készülnek.)
Pali.
Ohó,
még nincs vége a lakomának, most jön a java. Megtanultam a bácsitól
puncsot csinálni s megigértem Juliskának, hogy születésnapjára
csinálok. Meglássátok, milyen jó lesz.
Mind.
Meghiszszük!
Ez pompás gondolat! Hamar, csináld!
Pali.
Mindjárt
meglesz. Hova is tettem a rhumot? (Fölkel az asztaltól.) Ahá, itt
van. Azt hiszem, elég lesz.
Dini.
Jaj,
Pali, mit csinálsz! Hisz az a méreg!
Pali.
Ez?
Dehogy méreg. Te, Dinikém, szokásod szerint torkoskodtál s büntetésül
kissé rád ijesztettem, hogy a lakomát csak messziről
szagold.
Mind
(kaczagva.)
Hahaha! No Dini, megjártad! Hahaha! Hogy
szepegett! Hogy itta a sós vizet! Hahaha!
Dini
(lehányva magáról a takarókat, mérgesen fölugrik.)
Mit, hát
nem mérget ittam?
Juliska.
Nem
bizony, csak egy kis tiszta rhumot.
Dini
(nagy haraggal.)
De hisz ez csalás! Hát rászedtetek,
kijátszottatok, hogy ne ülhessek az asztalhoz, hogy magatok
lakomázzatok.
Pali.
Szóról-szóra
ugy van.
Dini
(félig sirva.)
Jó, megmondom a mamának, hogy bántatok
velem...
Mariska.
És
mamácska alkalmasint téged büntet meg, hogy olyan nyalánk és
neveletlen voltál, a vendégeink számára készitett csemegéből
torkoskodtál.
Pali.
Igen,
és mig meg nem ijedtél, tagadtad. Nyalánk és hazug voltál. Lásd,
jobban tennéd, ha leszoknál e hibákról, akkor jövőre mindig
vigan lehetnél velünk.
Dini
(letörölve könyeit.)
Igazatok van. Ez volt utolsó ilyen
csinyem.
Mind.
Ez
derék! Igy már szeretünk!
Pali.
És
bufelejtésül puncsot neked is adunk.
Dini.
Köszönöm...
de most semmi sem kell. Ha nem vagyok is megmérgezve, de az a sok sós
viz... brrr! Megyek friss vizet inni, aztán sétálok egy nagyot, és
korán lefekszem. Holnaptól fogva pedig meglássátok, nem leszek a régi
Dini.
Juliska
(megöleli.)
Akkor hát az én születésem napja egyuttal a te
ujjászületésednek is napja lesz. És meglásd, mindnyájan szeretni
fogunk.
Mind
(körülfogják.)
Igen, ugy van! Csak tartsd szavadat és
mindnyájan szeretni fogunk.
(A függöny legördül.)
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
SZEMÉLYEK.
A mama. Lujza, Gyurka. |
Szinhely:
csinosan butorozott szoba, melynek nyitott ablakán át kert
látszik.
Az ablakkal szemközt pamlag, a háttérben ajtó, asztal,
szekrény.
KI MINT VET, UGY ARAT.
VIGJÁTÉK EGY FELVONÁSBAN.
I. JELENET.
Lujza egyedül, az ablakon kinéz.
Mondtam Berczinek, hogy ne maradjon oda sokáig... de fogadni mernék, hogy megint Gyurkával játszik. A mama pedig most már minden pillanatban előjöhet, azt mondta, hogy csak egy pár levelet ir, eddig már talán el is készült... Berczit meg reám bizta, hogy vigyázzak rá, ne eresszem ki addig, mig a franczia leczkéjét meg nem tanulta. Szegény Berczi pedig bizony nem szereti azt az unalmas nyelvtant és megvallom, magam sem szerettem, mikor tanulni kezdtem... no de majd csak megtanulja valamikor; most olyan szép az idő, hogy nem csodálom, ha kedve kerekedett a kertben sétálni. De már szeretném, ha visszajönne, mert ha a mama betoppan, mit mondjak neki? Mamácska mindig azt mondogatja, hogy nekem, mint idősebb testvérnek, jóra kell oktatnom Berczit... meg is teszem szivesen, de azt már csak nem tilthatom meg a szegény fiunak, hogy egy kicsit ne sétáljon. (A mama az ajtóban megjelen.) Mégis csak jó lett volna, ha előbb megtanulja a leczkéjét... Jaj, a mama!
II. JELENET.
A mama. Lujza.
A
mama.
Én vagyok... miért ijedtél meg annyira?
Lujza
(erőltetett vidámsággal.)
Megijedtem? Oh dehogy! Hogy is
ijedhettem volna meg! Csak azt hittem, hogy mamácska még leveleket
ir.
A
mama.
Már megirtam. De Berczi hol van?
Lujza
(mintha nem hallotta volna.)
Most sétálunk kissé, ugy-e
mamácskám?
A
mama.
Nem sétálunk, nem érek rá. Berczit kérdeztem...
Lujza.
De
olyan szép az idő... menjünk a kertbe!
A mama
(kissé határozottabban.)
Mondtam már, hogy nincs időm sétára.
Hol van Berczi, arra felelj.
Lujza.
Berczi?
Hát nincs itt? (Körülnéz.) Csakugyan nincs itt... pedig csak az imént
volt itt. Én olvasgattam s kissé elmerültem.
A
mama.
És nem törődtél vele, hogy Berczi mit csinál. Pedig rád
biztam, hogy vigyázz reá s ne engedd játszani, mig meg nem tanulta
leczkéjét.
Lujza.
Oh,
Berczi tanult, szörnyen tanult...
A
mama.
Felmondta neked a franczia verset?
Lujza
(kissé akadozva.)
Nem... még nem tudta egészen...
A mama
(szigoruan.)
És mégis kiment játszani? Tehát igy bizhatom
benned?
Lujza.
Oh,
mamácskám, Berczi tanul, most is tanul, már emlékszem, azt mondta,
hogy zavarja őt, ha mellette van valaki, a maga szobájába zárkózott,
hogy nyugodtan tanulhasson.
A
mama.
Az már más. (Kifelé indul, de épen ekkor a kertből
kiáltás hallatszik: Lujza! Lujza!)
Lujza
(ijedten félre.)
Jaj a szerencsétlen, épen most kiabál
odakint!
A mama
(visszafordul.)
Ez Berczi hangja... tehát mégis a kertben
van.
Lujza
(zavartan)
A Berczi hangja volt?... nem... igen... azt
hiszem, csalódol mamácskám...
A
mama.
Oh nem, nagyon jól hallottam. De hiszen már jön is.
III. JELENET.
Voltak. Berczi. Gyurka.
Berczi
(sietve ront be s nem látja meg rögtön a mamát, az ajtóban
kiáltja:)
No itt vagyunk, Lujza, ne félj, a mama nem fogja
tudni...
A mama
(szigoruan.)
Mit nem fog tudni a mama?
Berczi
(megakadva.)
Izé... semmi... csak azt akartam... izé...
Lujza.
Bizonyosan
a folyosóra mentél tanulni s nem a szobádba, ugy-e? (Titkon int neki,
hogy igent mondjon.)
Berczi.
Igen...
oda kint jobban tudok tanulni... aztán jött a Gyurka, hát bevezettem.
A
mama.
Ah, a Gyurka... no, jőjj be fiam.
Gyurka
(egyszerüen, parasztosan öltözve, egyik kezében a pörge kalapját,
a másikban kosárkát tartva, előjön az ajtóból, hol eddig állt s
ügyetlenkedve kezet csókol a mamának.)
Szerencsés jó napot
kivánok nagyságos keresztanyácskám... hát eljöttem... igen... az apám
uram...
A
mama.
Hogy van édes apád? Remélem, nincs baj nálatok?
Gyurka.
Dehogy
van, olyan egészségesek vagyunk mindnyájan, hogy édes apám azt
mondja, már nem győz kenyérrel... csak az egyik kis malaczunk fult
bele tegnap a nagy tócsába, meg két csirkénk pípet kapott,
különben semmi bajunk.
Berczi.
És
egy kosárka epret is hozott Gyurka...
A
mama.
Ah, ez nagyon szép. És épen jókor, mert ma délután
vendégeim lesznek. Köszönöm, kis fiam.
Gyurka.
Oh
kérem, nincs mit. Annyi epret szedünk itt a közeli erdőben, hogy már
torkig vagyunk vele... hát gondoltuk, hogy hozok belőle
keresztanyámnak.
A mama
(nevetve.)
Nagyon szép... de mindegy, mégis jól tetted, hogy
elhoztad. Épen itt van a gyümölcsös tálcza, jőjj, töltsük ki. (A
háttérben levő asztalhoz mennek s ott egy tálba töltik az epret.)
Lujza
(mialatt a mama és Gyurka a háttérben vannak, sugva
Berczihez.)
Most majd bajba jutottunk mind a ketten. Mondtam
ugy-e, ne maradj oda sokáig.
Berczi.
Oh,
a mama nem fogja kérdezni... kivált ha vendégek jönnek.
Lujza.
Igen,
de nem tudod a leczkédet...
Berczi.
Találtam
kifogást...
Lujza.
Mit?
Berczi.
Azt,
hogy a könyv beleesett a kutba.
A mama
(előjön az epres tállal.)
Kedves leányom, add ezt át a
szobaleánynak, hogy tegye a többi csemegéhez. (Lujza el.) Te pedig
Gyuriczám, ugy-e itt maradsz nálunk ozsonnára?
Gyurka.
Persze,
hogy itt maradok. Mondták otthon is, hogy keresztanyám bizonyosan ad
jó ozsonnát.
A mama
(mosolyogva.)
No's, remélem, meg leszesz elégedve.
Ozsonnáig játszhattok Berczivel. Csak előbb fel kell Berczinek
mondani a franczia leczkéjét. Hol a könyv fiam?
Berczi
(zavartan.)
A könyv?... a könyv?
A
mama.
Persze, hogy a könyv, az, a melyből a franczia verset
kellett megtanulnod.
Berczi.
Istenem,
most jut eszembe... annak vége!
Gyurka.
Talán
azt a könyvet keresik, a melyik Berczi urfinál volt kint a mezőn?
A mama
(elkomolyodva.)
Kint a mezőn?
Berczi
(élénken.)
No igen... itt a ház előtti kis pázsiton... Gyurka
persze ezt is mezőnek hiszi.
Gyurka.
No
már csak tudom, hogy mi a mező... elég libát őriztem...
A
mama.
Jól van jól, - de hát hová lett a könyv?
Berczi.
A
könyv? Igen... hát a könyv... izé... az ugy volt, hogy a mint Gyurkát
megláttam, hát eléje siettem, épen a kerti kutnál találkoztunk,
én megnéztem, mi van a kosárban... Gyurka meg a könyvet nézte, aztán
a kut párkányára tette és épen akkor nagy szél jött... igazán, nem a
Gyurka hibája... inkább az enyém... de mégis a szél fujta le a kutba.
Ugy-e Gyurka... (titkon integetett Gyurkának, hogy igent mondjon.)
Gyurka
(bámészan néz.)
Micsoda? Közel sem jártam a kuthoz... de csak
furcsa história...
Berczi.
No,
soha se félj, Gyurka, jobb őszintén megvallani, mamácskám
megbocsát... aztán nem épen a te hibád, inkább mindkettőnkké... majd
a zsebpénzemből veszek uj könyvet.
A mama
(ki figyelmesen nézett hol Berczire, hol Gyurkára.)
Ugy!
Tehát a könyv elveszett, beleesett a kutba. No, majd veszünk másikat.
Hanem azért mondd fel azt a verset, a melyet mára adtam fel. Én tudom
az egészet.
Berczi
(ismét megzavarodva.)
Igen... kedves mama... de még nem
tudom... mikor a könyv a kutba esett, még nem tanultam meg...
A
mama.
Más szóval, ma ismét előbb kezdted a játékot s utoljára
hagytad a tanulást.
Berczi.
Oh
dehogy!... de nincs könyvem, nem tanulhatok...
A
mama.
Találunk más hasonló könyvet. (Egy szekrényhez lép.) Az
elmulasztott vers helyett megtanulod ezt a két lapnyi
történetkét.
Berczi
(hüledezve.)
De mamácskám!...
A mama
(komolyan.)
Semmi kifogás! Csak nem gondolod, hogy mert a
szél, az a gonosz szél olyan ügyetlen volt és a kutba sodorta azt a
könyvet, tehát abba fogod hagyni a tanulást. Ma vendégeink lesznek,
azok előtt szavalni fogsz. Tehát szépen tanuld meg a történetkét, s
jól jegyezd meg, hogy mig tökéletesen nem tudod, addig nem szabad
kilépned e szobából. Gyurka fiam, jőjj, ne zavarjuk a tanulásban.
(Megy az ajtó felé.)
Gyurka,
(indul utána, töprenkedve, félre.)
No de már ez csak furcsa
dolog... csipjen meg a kakas, ha értem... hogy én a kutnál voltam
Berczi urfival és a könyv beesett a kutba... az már bizonyos, hogy a
szegény Berczi urfi egészen megzavarodott, nyilván mert nem
tudja, hol vesztette el a könyvet. De én tudom, láttam, mikor a mezőn
egy bokor alá tette s ott felejtette... Elő kell keritenem...
A mama
(az ajtóban állva.)
No Gyurka, min töröd a fejedet? Jőjj!
Gyurka.
Igenis,
keresztanyám, megyek már, csak a kosárkámat viszem ki. (Fölkapja a
kosarat s mindketten el.)
IV. JELENET.
Berczi kétségbeesett, duzzogó arczczal áll a szoba közepén, kezében a könyvvel.
De hiszen ez borzasztó. (A könyvbe néz.) Két oldal... két egész oldal... egy egész hosszu történet! Hiszen az a vers sokkal kisebb volt... fele sem ennek... és könnyebb is verset megtanulni... ez nem igazság... nem... ez már kegyetlenség! Oh, a mama igazán kegyetlen! Fogadni mernék, hogy büntetésül adta ezt föl, mert gyanakszik, hogy nem igaz, a mit a könyvről mondtam. Pedig nagyon szépen kigondoltam... és bizonyosan el is hitte volna, ha Gyurka egy kicsit segit... De hiába integettem neki, nem értette meg... olyan együgyü... csak bámult, mint a birka... Persze, ezek a parasztfiuk olyan neveletlenek, csak azt tudják elbeszélni, a mi igazán történt. De hát most már mit csináljak? Ezt a két oldalt meg nem tanulhatom... az lehetetlenség... inkább három verset... ugyan érdemes volt eldugni a könyvet... és most már nem is segithetek a dolgon, mert azt mondtam, hogy a könyv a kut fenekén van, onnan csak elő nem hozhatom. Igazán, egy idő óta semmiben sincs szerencsém. Csak legalább a jó Lujza jönne... ő mindig megsegit... (Leül a pamlagra és lecsapja a könyvet az asztalra.) Én bizony bele sem kezdek... ugy sem birnám megtanulni.
V. JELENET.
Berczi, Lujza.
Lujza.
Berczi,
jőjj hamar! siess!
Berczi.
Hová?
Mi történt?
Lujza.
Janka
néniék jönnek... már látni a kocsit... Dezső a bakon... eléjök
megyünk a kerten keresztül... És mamácska mondta, hogy mindjárt
itt lesznek Lajos bácsiék is, a fiuk, leányok mind, aztán a kertben
fogunk játszani.
Berczi
(fölugrik, és indul.)
Szaladjunk eléjök! (Megáll.) Jaj!
Hiszen nekem nem szabad kimennem... a mama azt mondta, hogy addig ki
nem mozdulhatok ebből a szobából, mig ezt a hosszu történetet meg nem
tanultam.
Lujza.
No
hát tanuld meg hamar.
Berczi
(boszusan leül s mindinkább elpityeredve.)
Nem, most már
hiába is próbálnám... nem is próbálom... csak azért sem... ez
kegyetlenség... én ezt meg nem birhatom... vendégek lesznek itt...
mulatni fog mindenki... és én itt fogok ülni. (Kézzel-lábbal
toporzékol.) Oh, ez borzasztó! Ez rettenetes. (Sir.)
Lujza.
No,
no, Berczikém... ne sirj hát no... majd meglátszik rajtad... vörös
lesz a szemed.
Berczi
(még indulatosabban.)
Bánom is én... hadd legyen vörös, vagy
zöld, vagy fekete, nem bánom, ha mindjárt meghalok is...
Lujza
(simogatja.)
Jaj, Berczikém ne beszélj már ilyen borzasztó
dolgokat! Még utoljára belebetegszel... talán már most is lázad
van...
Berczi
(zokogva.)
Meglehet... magam is azt hiszem, hogy beteg
vagyok.
Lujza.
De
hiszen akkor nem szabad tanulással kinozni magadat... azt a mamácska
bizonyosan maga sem akarná... mindjárt meg is kérdezem. (Az ajtóhoz
lépve, kiszól:) Mamácska... kedves mamácska, Berczi rosszul
van...
VI. JELENET.
Voltak. A mama.
A mama
(belépve, Berczihez siet.)
Csakugyan? Beteg vagy, édes fiam?
Berczi
(siránkozva.)
Oh nagyon... nagyon...
Lujza.
És
mégis tanulni akar... megerőlteti magát!..
A mama
(Berczi mellé ülve, fejét, kezét tapogatva.)
És mid fáj
fiacskám?
Berczi.
Oh...
mindenem... különösen a fejem szörnyen fáj...
Lujza.
Mondtam,
mondtam, hogy megerőltette magát a tanulással...
A
mama.
Egyéb fájdalmat nem érzesz?
Berczi.
De
igen... nagy görcs fojtogat a mellemben... meg a gyomromban... alig
tudok lélekzeni.
Lujza.
Szabad
levegőre volna szüksége.
A mama
(figyelmesen nézve Lujzára.)
Ahá! bizonyosan megmondtad neki,
hogy már jönnek...
Lujza
(gyorsan.)
Oh dehogy, kedves mama... dehogy! Hirtelen rosszul
lett...
A
mama.
Értem.
Berczi.
Oh
kedves mama, ne hidd, hogy én...
A
mama.
Mit? Nem hiszek egyebet, mint a mit magad mondtál;
bizonyosan nagyon beteg vagy. Hiszen csak nem ijesztgetnéd mamádat,
ha nem volna igaz. És arczodon csakugyan meg is látszik... egészen ki
vagy kelve a képedből.
Berczi.
Oh...
nem épen... nem oly nagy baj...
A
mama.
De igen, az efféle görcs és fejfájás veszedelmes dolog.
Természetes, a tanulásról szó sem lehet, el is csukom a könyvet.
(Fölkel és a könyvet visszateszi a szekrénybe, a honnan vette.)
Lujza
(mialatt a mama a szekrény felé megy, halkan Berczihez.)
De
ugy-e, nem vagy igazán beteg?
Berczi.
Nincs
nekem semmi bajom. Csakhogy megszabadultam a könyvtől, mehetünk
játszani.
Lujza.
Olyan
vigan leszünk!
A mama
(a szekrénytől visszatérve, Lujzához.)
Kedves leányom, zárd
be az ablakot és ereszd le a függönyt.
Lujza.
Leereszszem
a függönyt? Minek?
A
mama.
A hol beteg fekszik, ott csöndnek kell lenni s a vakitó
napfény sem jó.
Berczi
(ijedten.)
De mamácskám, én nem akarok lefeküdni.
A
mama.
De igen, le kell feküdnöd, elejét kell venni a nagyobb
bajnak. Mindjárt főzetek herbatheát...
Berczi
(mindinkább ijedezve.)
Herbatheát! Hiszen az nagyon rossz! Én
igazán... kedves mamácskám... nem vagyok olyan nagyon beteg...
Lujza
(zavartan.)
Talán jobb volna friss levegőre mennie...
A
mama.
Bizzátok csak reám, azt én jobban tudom. A betegnek
mindenekelőtt nyugalomra van szüksége. Menj leányom, mondd
meg a szakácsnénak, hogy azonnal forraljon vizet a herbatheának.
Lujza
(félre.)
No, szegény Berczi ugyan jó ozsonnát kap! (El.)
VII. JELENET.
A mama. Berczi, majd Gyurka.
A
mama.
Most hamar feküdjél le, hogy a láz ereje megtörjön.
Berczi
(siránkozva.)
De édes mama... nem szükséges feküdnöm... talán
ugyis elmulik...
A
mama.
De igen, le kell feküdnöd... legalább ide a pamlagra...
majd betakarlak jól a nagykendőmmel. (A pamlaghoz vezeti Berczit és
lefekteti, aztán a háttérbe megy, hol egy széken nagykendő van.
Ezalatt)
Gyurka
(belép és sietve Berczihez megy, sugva.)
Nincs már semmi
baj... megtaláltam a könyvet.
Berczi
(szintén sugva.)
Pszt! Hallgass!
Gyurka.
Ne
féljen, Berczi urfi... nem látta senki. Én tudtam, hol hagyta a
mezőn... elhoztam és a kosárkámba dugtam... odakint van a
tornáczon.
A mama
(a nagykendővel visszatérve a pamlaghoz, meglátja
Gyurkát.)
Nagyon jó, hogy bejöttél, Gyuriczám. Vendégeim már
megjöttek s nekem is, Lujzának is ott kell lennünk velök. Te majd
azalatt itt maradsz Berczi mellett és ha valamire szüksége lenne,
eljösz hozzám... (gondosan betakargatja Berczit) mert lásd, nagyon
beteg!
Gyurka.
Beteg?
Hát mi a baja? Hiszen az imént olyan vigan szaladgáltunk kint a
mezőn. (Berczihez guggol.) Ugy-e?
Berczi
(boszusan sugva.)
Ugyan hallgass már! Te oktondi!
A
mama.
Hja, látod Gyuriczám, a betegség gyakran igen hirtelen
jön és sokszor nagyon rosz időben is.
Gyurka.
Az
már igaz! De hogy is tudott ilyen roszkor megbetegedni? Épen láttam
odakint az urfiakat meg a kisasszonyokat, a mint kiszálltak a
kocsiból. Jaj de csak jókedvök is volt! A Lajos urfi mindjárt hátba
is dobott a nagy lapdával, hihihi! Nagyon jól eltalált, de nem
fájt... olyan puha az a lapda, mint a friss czipó. Ejnye, már az csak
örökös kár, hogy a Berczi urfi nem lehet velök.
Berczi
(félre.)
Megpukkadok mérgemben!
A
mama.
Igy ni! Most csak maradj szépen fekve, ki ne
takarózzál, s ha valamire szükséged lenne, küldd utánam Gyurkát. Majd
később egy kis időre jőjj ki te is, Gyurka, kapsz jó ozsonnát. (El.)
Gyurka.
Alázatosan
köszönöm. Nem fogom elmulasztani.
VIII. JELENET.
Berczi, Gyurka.
Gyurka
(vigan.)
De nem ám, nem fogom elmulasztani. Láttam a teritett
asztalt... jujuj! mennyi mindenféle van ott! Tudom, a királynak sincs
különb ozsonnája. (Bizalmasan Berczihez.) Láttam az asztalon
különösen egy nagy, igen nagy pogácsa-formát, nem tudom, mi lehet...
fehér, meg vörös, meg sárga czukorból mindenféle figurák vannak rajta
kirakva... aztán mintha gyümölcs-féle is volna reá szórva.
Berczi.
Oh,
az torta.
Gyurka.
És
az nagyon jó, ugy-e?
Berczi
(sóhajtva.)
Oh, nagyon!
Gyurka
(nevetve.)
És édes anyám még féltett, hogy talán nem is kapok
ozsonnát keresztanyámnál. Adott egy darab kenyeret. (Előveszi
zsebéből s nézi.) De'iszen, ma nem eszünk kenyeret... ezt
odaadom a legelső koldusnak, a kit látok.
Berczi
(búsan.)
Nézd meg csak Gyurka, leültek-e már az ozsonnához?
Gyurka
(az asztalra dobja a kenyeret, az ablakhoz megy és kinéz.)
Igen,
már ott ülnek... nagyon vigan vannak... most iszszák a kávét... ni,
ott van az én eprem.
Berczi
(felül a pamlagon.)
Hát a torta?
Gyurka.
Még
ott van... épen most veszik elő... most vágják föl... (visszajön
Berczihez.) De csak nagy kár, Berczi urfi, hogy épen most nincs
étvágya!
Berczi
(kétségbeesett hangon.)
Dehogy nincs! Hogyne volna! Éhes
vagyok, mint a farkas! És a tortát megeszik! (Sirva visszadől.) Ez
rettenetes!
Gyurka
(megint az ablakhoz lép.)
Az ám, már nem sok van a tortából,
de mégis van. Ahá, intenek nekem, hogy menjek. Tudja mit, Berczi
urfi? Legokosabb lesz, ha most a falhoz fordul és alszik. Az öreg
anyámtól hallottam, hogy álmában senki sem éhes... majd a mig alszik,
én hamar megozsonnálok, aztán visszajövök és megmondom, milyen volt a
torta. (El.)
IX. JELENET.
Berczi, (egyedül, mérgesen hánykódva és hadonázva a pamlagon.)
Megeszik a tortát... a befőttet... csokoládét, kávét... még ez a haszontalan Gyurka is lakmározik... és én... sirhatok kedvemre... nem gondol reám senki... vagy ha gondolnak is, betegnek hisznek s épen azért nem adnak semmit. De hiszen igy meghalok éhen... meg én! (Fölugrik a pamlagról.) Minek feküdjem, mikor nem vagyok beteg? legalább járkálok... és nézem, hogy ozsonnálnak. (A függöny mögül lopva néz ki.) Oh... csak még éhesebb leszek, ha látom hogy lakomáznak. (Visszajön az ablaktól.) És nekem nem fognak küldeni semmit, ozsonna nélkül maradok. Jaj, de éhes vagyok! (Meglátja a kenyeret, melyet Gyurka az asztalon hagyott.) Itt van a Gyurka kenyere... milyen száraz... milyen fekete! Koldusnak szánta... nagyon rossz lehet... Megkóstolom. (Beleharap.) Nagyon furcsa ize van, az bizonyos. (Eszi tovább.) De ha nincs egyéb... mégis jobb a semminél. És Gyurka eszi a tortát... a jó kalácsot, csemegét! Jaj, épen jön! (Eldugja a kenyeret.)
X. JELENET.
Berczi, Gyurka.
Gyurka
(tele szájjal eszik, kezében nagy darab torta.)
Jaj de jó...
ilyet a király sem eszik, de még a szolgabiró sem... Jaj Berczi urfi,
ha ott lett volna... de nini... hát fölkelt?
Berczi
(boszusan.)
Föl hát!
Gyurka.
Igen,
de a ki beteg, annak nem szabad fölkelni.
Berczi.
Ugyan
legyen már eszed, nem vagyok én beteg.
Gyurka.
No
persze! Épen azért küldtek vissza, hogy megnézzem, nem alszik-e.
Mindjárt hozzák a herbatheát... kiváncsiságból megkóstoltam...
juj (összeborzad) rettentő rosz... szerencsére volt még nagy darab
tortám, megédesitettem a szám izét. No de most már szépen feküdjék
le, mert hallom, hogy jönnek.
Berczi
(zavartan, habozva.)
Csakugyan... és talán a herbatheát
hozzák, kényszeriteni fognak, hogy megigyam! Nem, nem iszom!
(Lefekszik.) Mondd, Gyurka, hogy alszom.
XI. JELENET.
Voltak. A mama, Lujza.
A mama
(egyik kezében könyvet, a másikban csészét tartva,
Lujzához.)
Tehát bizonyos, a mit mondtál?
Lujza.
Hogyne,
mamácskám, mikor magam találtam meg.
A mama
(Gyurkához.)
Alszik Berczi?
Gyurka
(kissé zavarban.)
Dehogy! Az az, persze hogy alszik, mondta,
hogy alszik.
A mama
(leteszi a csészét.)
Mondta? No hát akkor ne háborgassuk.
Addig veled lesz komoly számadásom.
Gyurka
(bámulva.)
Velem?
A
mama.
Igen. Mikor ide jöttél az eperrel, találkoztál
Berczivel s ő egy könyvet mutatott neked, ugy-e?
Gyurka.
Igen...
azaz nem mutatta épen, de láttam nála.
A
mama.
Mindegy. Berczi aztán nézte az epret s te azt hitetted
el vele, hogy a könyvet te véletlenül ledobtad a kutba.
Gyurka
(zavartan.)
Azaz... én azt az egész historiát... én nem
tudom.
A mama
(szigoruan.)
No's, Berczi igy mondta el... talán azt
akarod mondani, hogy fiam hazudott?
Gyurka
(ijedten.)
Jaj, dehogy merném mondani...
A
mama.
Meghiszem, hogy nem mered. Hogy hazudhatna Berczi én
előttem, saját édes anyja előtt? De ha ő nem hazudott, akkor hát te
hazudtál ő neki és nemcsak hazudtál, hanem megloptad.
Gyurka
(nagyon megrettenve.)
Megloptam!
Lujza.
Igen,
nem tagadhatod! Én magam találtam meg a könyvet, még pedig a te
kosárkádban, legalól, zöld levelek alá rejtve. Ezért nem tudta
megtanulni szegény Berczi a leczkéjét.
Gyurka
(akadozva.)
A könyv... ott volt... de nem loptam...
A
mama.
Hiába tagadod, most már mindent tudok. Mialatt Berczi
az epret nézegette, te elloptad a könyvet, vele elhitetted, hogy a
kutba esett; később pedig a kosárba dugtad, igazi ravasz tolvaj
módjára.
Gyurka
(zokogva, hevesen.)
Az nem igaz, én nem vagyok tolvaj, én nem
loptam soha... oh! én szegény fiu vagyok, de még soha sem mondta
senki, hogy loptam! Édes apám is szegény ember, de mindenki tudja,
hogy becsületes ember! Oh, azt nem hihetik, ugy-e nem hiszik, hogy én
elloptam a könyvet, hogy tolvajnak jöttem ide... keresztanyám nem
hiheti... hiszen mindig olyan jó volt hozzám...
A mama
(meghatottan, félre.)
Szegény jó fiu! (Fenn.) A sirás és
tagadás nem használ. Azt nem tagadhatod, hogy a könyv a kosaradban
volt.
Gyurka
(még mindig zokogva.)
Igen, ott volt... mert az erdő szélén
találkoztam Berczi urfival s láttam, hová tette a könyvét, mikor
pedig itt hallottam, hogy baj van a könyv miatt, hát odamentem és
elhoztam.
A
mama.
Az erdő szélén találkoztál Berczivel? Hiszen ő nem volt
ott. (Szigoruan Lujzához.) Hiszen te azt mondtad, hogy Berczi itt
tanult, hogy sehová sem ment, legfeljebb ki a tornáczra. Nem azt
mondtad?
Lujza
(megzavarodva.)
I... igen... azt mondtam... de...
A mama
(Gyurkához.)
Tehát látod, hiába hazudozol. Most rögtön térdre
borulva bocsánatot kérsz, vagy mint tolvajt becsukatlak. (Félre.) Ha
ez sem tériti észre Berczit, akkor szigoru eszközhöz kell nyulnom.
(Fenn.) No's, megteszed-e vagy nem?
Berczi
(hirtelen fölugrik a pamlagról s a mama elé borul.)
Oh
bocsáss meg, jó mamám! Gyurka ártatlan, igazat beszél... én hazudtam!
A mama
(komolyan.)
Állj fel. Tehát jól kitaláltam mindent.
Engedetlen voltál, nem tanultál, aztán ravaszkodtál, végre betegnek
szinlelted magadat, Lujza pedig segitett neked mindezekben, azt
hitte, hogy ezzel jót tesz veled. De most talán már mindketten
beláttátok, hová vezet az ilyen viselet. Te meglakoltál, Lujza pedig
láthatja, hogy a hibák palástolásával épen nem használ s nem igazi
testvéri szolgálatot tesz. És még ezt a becsületes jó fiucskát is
könnyen bekeverhettétek volna a gyanuba, ha mindjárt kezdettől át nem
látok az egészen.
Gyurka
(jókedvüen.)
Oh, ha már nem tartanak tolvajnak, akkor semmi
baj.
Lujza
(megölelve a mamát.)
Bocsáss meg, jó mamácskám, soha sem
fogom többé Berczit rosszra bátoritani.
Berczi
(szintén.)
És én nem teszek többé soha ilyet.
Gyurka
(vigan.)
Értem már az egészet. De már most mehetünk
mindnyájan játszani a vendégekkel, ugy-e keresztanyám?
A
mama.
Az nem lehet. Én azt mondtam nekik, hogy Berczi beteg.
Legfeljebb akkor mehetne ki, ha ő maga őszintén elbeszélné
mindenkinek, milyen betegsége volt.
Berczi, Lujza. Igen, elmondjuk, mert őszintén megbántuk.
A
mama.
Akkor hát mehetünk és ujra vigan leszünk. S remélem,
nem fogjátok ez esetet egyhamar elfelejteni, hanem eszetekben
tartjátok a régi bölcs mondást, hogy: ki mint vet, ugy arat.
(A függöny legördül.)
JEGYZETEK
1 Francziásan ejtendő: Zsüli.
2 Francziásan ejtendő: Gusztáv.