AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA
ABONYI ÁRPÁD
ORVOSOK
ELBESZÉLÉSEK
BUDAPEST.
AZ ATHENAEUM
IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA.
1899.
Elektronikus változat:
Budapest :
Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2013
Készült az
Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az
Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN
978-615-5406-27-0 (online)
MEK-11995
TARTALOM
ELSŐ KÖTET
Ősziesre hajlott az idő. A fák
tüszőiből összezsugorodott levelek peregtek a földre. A Szent-György
villa tágas kertjében mindenütt a fenyők élénk, haragos zöldje
uralkodott. A többiek lassanként haldokolni kezdtek. Megfakult
galyak, beteges sárga levélmaradványok szomorkodtak az
októberi párázat csipős nedvességében, mely a szivós életü őszi
rózsán kivül valamennyi kerti virágban elakasztotta a
lélegzetet. A hold lassanként a juharok fölé
emelkedett. Sápadt fényét a villa verandájáról egy csontos angol agár
üdvözölte. A kert főbejárata előtt várakozó bérkocsis megcsóválta
erre a fülsértő kutya-üdvözletre a fejét, s ráfenyegetett az
ostor-nyéllel. - Volnék csak gazdád, fertelmes
kuvasz... S fütyölni kezdett, hogy elhallgattassa
a holdfényben kesergő derék állatot, mely erre a dühös fütyölésre
csakugyan abba hagyta a vonitást és morogva, békétlenül szegezte
finom füleit érzelmeinek megrontója felé. Benn a villa szalonjában az Istennő
czimü dalmü szerencsés szerzője évődött ezalatt nagybátyjával, a
komoly pénzügyminiszteri tanácsossal, ki azért sietett hozzá
bérkocsin, hogy együtt menjenek a müvészrajongás hirében álló
Waldersee grófné estélyére. - Siess, kérlek, - ösztökélte nagyobb
sietésre hirneves rokonát az öreg ur, - a titkos emberi érzelmekről
majd elfilozofálunk máskor. Most nincs rá idő. - Helyes! Azonnal készen leszek, -
felelte kötekedő mosolylyal a rokon, - de azért csak higyje el,
kedves onklim, kérem, higyje el, hogy minket alapjában véve ugyanazok
az indulatok vezérelnek, mint az asszonyokat. - Tudom; a hiuság... Csak siess! - Hiába nézik le önök a hiuságot; az
dönt szerencsétlenségbe millió embert s fölemel kedvező viszonyok
között ugyanannyit, föltéve természetesen, ha ez az önök által mesés
önérzettel lenézett jellemvonás megfelelő tehetségre épitheti
föl a maga számitását. - Figyelmeztetlek, hogy fél kilencz
elmult, - jegyezte meg idegesen a tanácsos, s gépiesen igazgatta
hófehér ingén a tökéletes rendben levő aranygombokat. - A grófnénál
ritka pontossággal gyül össze a társaság. Elkésünk, s az
kellemetlen. A zeneköltő, elegáns, barna fiatal
ember, lehetett harminczöt éves, leült egy törpe bársonyszékre,
felhuzta báli czipőit, majd a tükör elé állva, frakkjának egy-két
gyürödését próbálta kisimitani a tenyerével. - Mily könnyelmüség! boszankodott a
bácsi, s megcsóválta erre a müveletre szép, ősz fejét, - bizony
kivasaltathattad volna. - Valóban erről egészen megfeledkeztem. - S mégis azt akarod velem elhitetni,
hogy összes eddigi sikereidet hiuságodnak köszönheted. - Ugy van! - Gyönyörü hiuság! Ugy látszik, nem
abszolut, csak átmeneti, mint tehetségedben az »isteni
felfortyanás«. Az Istennő szerzője elnevette
magát. A bácsinak néha akkor is igaza van, ha csipős akar lenni.
Operája, melynek hatalmas, forró zenéje rövid pár hónap alatt
ünnepeltté tette nevét, valóban az »isteni felfortyanás«
eredménye volt. - Remélem, kedves bácsi, - felelte
mosolyogva, - hogy nem kételkedik szavaim őszinteségében.
Van szerencsém, igenis, tisztelettel ismételni, hogy összes eddigi
sikereimet kizárólag csak hiuságomnak köszönhetem. - Háromnegyed kilencz... - Egy fél óránk még van. - Borzasztó pontatlanság! - Önnek is megbocsátják az én
kedvemért. Kérem, figyeljen! Nemde, bebizonyithattam már nehányszor
ezt a fantastikusnak látszó tételt, s ön mégis kételkedik? Nincs
igaza, édes onklim, nincs igaza! Az önök szemében persze fölöttébb
gyanus lehet ez éppen nem komoly alapokra fektetett emberi
tulajdonság, biztosithatom azonban, hogy mint mindennek a világon,
ugy ennek az én hiuságomnak is megvolt a maga komoly oka. Ah! kedves
bátyám, ha az ön kedvencze, Katalin, megmaradt volna annak a
bájos gyermeknek, a milyennek ön nekem lefestette... A tanácsos ur tiltakozó mozdulattal
vágott közbe: - Kérlek, ne emlegessük azt a
boldogtalant, - mormogta indulatosan, - ezt az inkorrekt,... ezt a
minden tekintetben inkorrekt asszonyt, a kiben, megvallom,
szégyenletesen megcsalódtam... - Az istenért, édes bácsi! Ha én,
Katalin egykori férje, harag nélkül tudok visszagondolni reá, miért
neheztel ön, a ki házasságom siralmas komédiájának tulajdonképen
minden erkölcsi felelősség nélkül volt a főrendezője. - Nem kellett volna, hogy
rábeszéljelek... Hibáztam - - Csak jót akart! - Nem ismertem eléggé. Elhamarkodtam a
dolgot... - Nem, nem, kedves onklim, legyen
nyugodt, ön jót akart és ez mindent kiment, mindent megmagyaráz.
Elvégre szerencse, hogy igy történt. - Áh! - fakadt ki az öreg ur; -
átkozott szerencse... - Ne izgassa magát, - a valót mondom.
Ha Katalin korrekt hitves lett volna, a mint ön kivánta tőle, hiuság,
nagyravágyás - - Olyan az egész család és ezt csak
későn vettem észre! - Kényelemszeretet és feltünési hajlam
nélkül, - folytatta nyugodtan a férfi, - akkor én még ma is az
ismeretlenség homályos odujában lappanganék és lennék - hogy is
mondjam csak - boldog ember. Szerető férje egy szép szőke asszonynak,
apja talán egy-két pufók angyalkának, - szóval, az a bizonyos
boldog ember, azzal a bizonyos 1500 forint évi fizetéssel és egyéb
semmi. A szellemnek verés kell. Igaz, hogy a kiábrándulás fájdalmas
mulatság, - eleget nyafogtak róla csalódott troubadourok, - ám igaz
az is, hogy abban az emlékezetes pillanatban, midőn Katalin azon
a bizonyos napfényes májusi reggelen egy kis házi vihar után
felindultan igy szólt hozzám: »Azt hiszi barátom, hogy erre az
ön unalmas és közönséges szerelmére büszke vagyok?« - ugy
éreztem magam, mintha arczul ütöttek volna. A villámcsapás
szörnyü sebességével ébredtem föl és kimondhatatlanul ostoba voltam.
Kétségbeesés, düh, szégyen, elkeseredés, undor, bosszuvágy... mennyi
hóbort, istenem, mennyi hóbort és mennyi tökéletlenség! Az ördögbe,
édes bátyám, becsületemre mondom, komikus figurák vagyunk... A tanácsos ur kelletlenül intett. - Hja, az élet, az élet... dörmögte
kényszeredve. - És ezen át kell esni! Azt hittem,
hogy gyöngédségem, hódolatom, szerelmem Katalinnak elég. Mekkora
naivitás, bátyám, mily mesésen tökéletes ostobaság! Szinte meghatja
az embert. De hát mit is csináltam én tulajdonképen harmincz évig?
Éltem? Tanultam? Láttam? Olvastam? Tapasztaltam? Nem voltam-e vak,
mint egy két napos macskakölyök és önhitt érzelmeim
szüziességében, mint egy vizfejü barát? Szent isten, hisz nekem
fogalmam se volt róla, hogy gyöngédségem polgárias, hódolatom
unalmas, szerelmem közönséges, s hogy Ritter Max von Spuller, ez a
rövidlátó germán dalia, kit inkább mulatságos modellnek, semmint
veszélyes vetélytársnak képzelt a józan elme, meg fogja tudni
hóditani az én hitvesem szivét. A Ritter gazdag; kitünő lovas,
szereti a bálokat és az agarakat... jó fiu... nem neheztelek reá.
Szeretetreméltó udvariasság volt tőle, hogy egy igazi gavallér
lovagiasságával, óvatosan került minden botrányt, megvárta szép
nyugodtan, illedelmesen a válóper végét és csak azután ajánlotta föl
hintait, lovait, agarait és kezét Katalinnak, a kire szintén nem
tudok többé haragudni. Egy félóra mulva találkozni fogok vele az
estélyen. Tapintsa meg üteremet. Sebesebben ver? Az öreg ur hallgatva nézte öcscsét. - Ime, egészen nyugodt, - folytatta
látszólagos egykedvüséggel az ifju. - A dolog végre is ugy áll, hogy
feltünésre vágyó, hiu asszony szivének az én vonzalmam és szerény
anyagi viszonyaim nem feleltek meg. Lehet, hogy boldogtalannak
érezte magát... Az asszonyi lélek szeszélyes, finom gépezet; lehet,
hogy nem figyeltem eléggé reá. Katalin azt akarja, hogy a hol
megjelenik, ott ünnepeljék. A második vagy a harmadik hely, minden
tartalmatlan női szivnek valóságos fizikai fájdalmat okoz. Az én
oldalam mellett nem volt az ünnepeltetés kábitó édességében része.
Unatkozott. Most már értem, oh! most már értem... Aztán szemembe
mondta az igazságot. Jól tette. Még hálával is tartozom neki, hogy
nem csalt meg, hanem csak elhagyott és tisztességes, törvényes formák
között cserélte föl nevemet Ritter Max von Spuller nevével, a kihez
ma a grófnénál valószinüleg szintén szerencsénk lesz. -
Elcsapattatásom a férji méltóságból fölébresztette hiuságomat, s
ez az, a miért köszönettel tartozom egykori hitvesemnek.
Teringettét, asszonyom! gondoltam magamban, midőn agyam veleje
némileg ismét a rendes kerékvágásba zökkent, - rajta leszek, hogy
legalább sajnálja a velem eljátszott családi drámát. Le fogom győzni
az ön férjét, vissza sujtom a homályba, a honnan származott, s a hol
millió és millió hozzá hasonló emberi numerus forog a saját kicsinyke
tengelye körül, - s önnek éreznie kell, hogy köztem és e között a
nagy darab germán ficzkó között oly megmérhetetlen mélység tátong, a
melyet se hintókkal, se lovakkal, se kutyákkal nem lehet átugratni.
Igen, kedves bátyám, ez volt az én hatalmas hiuságom, mely már
megfogamzása pillanatában is ugy megrázta egész lényemet, hogy
majdnem összerogytam. A többit tudja. Megtanultam lőni,
birkózni, lovagolni, mindent, a mi kifejlesztette izmaimat, - itt
vagyok, akkora darab, mint a Ritter, csakhogy én ezzel a vastag
ököllel két olyan Rittert is leütök, mint ő, - és dolgozni kezdtem.
Korbácsolt a láz, melyet ön »isteni felfortyanásnak«
gunyol, égett, lobogott a fejem, mint egy tüzhegy. Dolgoztam és
győztem! Ah, győztem és ez jól esik! Ez jól esik... A tanácsos bámulva nézte öcscsét. Oly
szép, oly nagy volt sértett büszkeségének e diadalmas áradásában!
Kimondhatatlanul kevély gyönyör ragyogott arczának szenvedélyes
vonásaiban, megnőtt izmos, öles alakja egy fejjel, s szinte félelmes
tűz szikrázott tekintetének szilajságában: le fogom tiporni
azt az embert és össze fogom törni azt a nyomorult asszonyt, a ki nem
érezte meg, hogy vérezni fog utána a mellem és vérzik most is! - Az istenért László, mi bajod! -
kiáltotta aggódva a bácsi és az ifju mellé sietett. - Semmi, édes bátyám, - felelte nehéz,
forró ajakkal, eltorzult arczczal a férfi és megkapta a szék karját,
hogy le ne szédüljön a földre, - lássa, magam sem tudom... Néha ugy
elönti fejemet a vér, hogy majdnem megőrülök... A jó öreg tanácsos mormogott valamit a
fogai között és megsimogatta gyöngéd szeretettel az ifju vállát. - Szegény fiu! - Nem, nem, bátyám, nem! riadt fel
egyszerre a férfi és nevetni próbált. - Nincsen-e nevem? Nem vagyok-e
boldog? Nem vár-e tőlem az Istennő után még szebb, még
nagyobb, még mesteribb müvet a világ? Oh és esküszöm, hogy meg fogja
kapni... meg fogja kapni... A teremtés gyönyörén kivül minden más
dolog kicsiny és nevetséges. Nevetem magamat is! Kellemetlen, rekedt nevetés volt, nem
lehetett vele megcsalni senkit. A bácsi sietett kijelenteni, hogy nem
várhat tovább. - Jösz, vagy itt hagylak. A grófné
neheztelni fog és ezt nem akarom. - Megyek! Lementek a kertbe. A csipős esti levegő
valamennyire lehütötte az ifju lángoló vérét. Beakasztotta
karját az öreg ur karjába, s tüntető vidámsággal sietett végig a
porondozott uton. - Menjünk, kedves onklim, menjünk! a
grófné bizonyára ép oly türelmetlen már, mint én. Kérem, ne
csodálkozzék. Ez igy van. A grófné kedves, szép asszony...
Szeretem!... - László, László!... korholta
jóindulattal az öreg ur. - Kételkedik? - Csak nem akarod - - De igen! - felelte majdnem durván az
ifju; - nőül akarom venni és csak őt - értette? Senki mást, csak őt!
Majd meg fogja látni, hogy miért. De most már csakugyan siessünk,
bátyám, siessünk! Mindjárt kilencz óra és engem kerget valami. Talán
a szivem? Meglehet. Nem bizonyos... * Abban a templom-utczai főuri palotában,
mely a fiatal özvegy Waldersee grófné tulajdona volt, a pénteki
estélyeken mindenki ugy mulatott, a hogy tudott. A grófnénak, ki
iránt férje, egy darabos modoru porosz tábornok, annyira udvarias
volt, hogy alig két évre az esküvő után meghalt, republikánus
hajlamai voltak, s látszólag keveset törődött vele, hogy palotájának
vendégei jól találják-e magukat szalonja izléses pompájában, vagy
sem. Az előkelő vendégek egy része természetesen azzal adta vissza a
kölcsönt, hogy látszólag reá se figyelt, a hizelgő előzékenységnek és
bókoknak szokásos határain tul, senki. A szép, nyulánk asszony annyi
bájjal játszotta a semmivel sem törődő madonnát, mintha a női
gyöngeségnek legfinomabb suhanása se remegtetné meg soha testének
hajlékony idomait. Mivel pedig a társaság tagjai a jól nevelt emberek
fegyelmezett óvatosságával tüntettek a semmit meg nem látó
diszkréczió határtalan bőségével, a szalonélet legellentétesebb
vonásai bámulatosan tökéletes harmóniába simulhattak össze. A társaság már együtt volt. Az Istennő szerzője azonnal
átadta nagybátyját a pénzügyek májbajos államtitkárjának, s a grófné
üdvözlésére sietett. A fiatal asszony épen ebben a pillanatban
váltott nehány szivélyes szót a terem jobboldali pálmái alatt ülő
Spullernéval. - Jó estét, barátom, jó estét! -
fogadta kellemes, mély hangján a férfit, s oda nyujtotta neki a
kezét. - Nagyon szép, hogy eljött. Sokan kiváncsiak önre. - Bocsánat... - Semmi mentegetődzés! Az ilyen nagy
név, mint az öné, kötelezettségekkel jár. Engedelmem nélkül nem
szabad eltünnie. - Jól tudja, grófné, hogy az öné
vagyok. A pálmák alatt ülő asszony
összerezzenve harapta be erre a mondatra gyönyörü ajkát és mélyen
elpirult. Észrevette, hogy a grófné keze reszket a férfi kezében, s
mosolygó tekintete nem képes elpalástolni boldog zavarát... Ah!
milyen fölfedezés... A terem közepéről odasiető Ritter Max
von Spuller leejtette monokliját, s nehány banális frázis után
nevetve racscsolta: - Mennyirre örrvendekk, urram, hogy az
Istennő fenomenális sikerréhez Bécsben is tapsolhattam.
Engedje rremélnem, hogy nem neheztel, a miérrt oly szerrencsés kópé
voltam és elhóditottam öntől egy angyalt. - Menjen, dicsekvő Lauzun, menjen! -
vágta ketté a Ritter gyöngédtelen fecsegését a grófné, s ott hagyva a
rövidlátó urat, Spullernéhez fordult. A Ritter bókolt, meghajtotta
magát és nem alkalmatlankodott tovább. Besietett a kártyaszobába. - Milyen fecsegők néha a férfiak is, -
jegyezte meg mosolyogva a grófné. - Asszonyom, tartson velünk! Spullerné elhagyta helyét, s
felindulásán uralkodva csatlakozott a grófnéhoz, ki tekintetének
egy-egy gyors villanásával hol őt, hol hirneves vendégét igyekezett
tanulmányozni. Lassanként, társalgás közben, egészen
megnyugodott. A férfi arcza hideg és kemény, mint a bronz. Nem fogja
elveszteni... Kicsit elpirult ettől a gondolattól, s
azt képzelte, hogy nem veszi észre senki. Nehány perczczel
később bocsánatot kért, magára hagyta egykori férjével az elvált
hitvest, s a szalon egy jókedvüen mulató hölgycsoportjához lépve,
onnan leste ez asszonyi szivvel kieszelt kegyetlen manőver
eredményét. - Nem ajánlhatom fel önnek a karomat, -
mondotta nyugodt udvariassággal a férfi, - nem szabad, hogy
mosolyogjanak rajtunk. A grófné bizonyára azért hagyott magunkra,
hogy gyönyörködjön a zavarunkban. Kérem, ne szerezzük meg neki
ezt az örömet. Figyelnek ránk. Hogy érzi magát? - Jól... lehellte halaványan a hölgy.
Szabad szerencsét kivánom? - Köszönöm. Fölkeresem a férjét. - Hagyja! - A mint parancsolja. - Majd később... Most nem akarom. - Különös teremtés ön, édes Katalin, -
mondotta olyan mosolylyal a férfi, a mely megalázza a nőt, - engem
megunt, mert közönségesnek találta vonzalmamat, s ime most, midőn azé
lett, a ki - mint erről az imént végre magam is meggyőződtem - csupa
előkelőség, szellem és szeretetreméltóság, ugy látszik, hogy ezért a
tökéletes ideálért se rajong valami tulságosan. - Ne kinozzon, László... Ez nem szép... - Bocsásson meg, hiszen csak
találgatok! Egyszerü találgatás az egész, semmi más. - Beszéljen másról. - Magamról vagy önről? Mondja csak,
gondol ugy néha-néha reám? - Gyötörni akar? - Nem, nem! Ah, de mennyire izgatott és
ideges ön most, Katalin. Egykor nyugodtabb volt. Mi baja van? - Mi, - suttogta egész testében
összerázkódva az asszony, s könyörögve nézett elhomályosodott
tekintetével a férfi szemei közé. - Szenvedek, László, szenvedek...
rebegte alig érthetően, - ha kimélni akar, hagyjon el és ne
kérdezzen... - Hogyan, hisz ön oly szép és csupa
vidorság, csupa élet! Mindent elért, a mire vágyott. - Oh istenem, ha tudná... - S a mit nem szabad figyelem és
köszönet nélkül hagynom, okossága engem is meggyógyitott. Ön
volt az én orvosom. Megtaláltam magamat, Katalin, s ezt kizárólag
önnek köszönhetem. Benne vagyok a repülésben. Az igénytelen,
szerelmes zongoratanár eltünt és megszületett a mester.
Végtelen messzeségek, roppant arányok nyilnak meg józan tekintetem
előtt a jövő távolságában, melyet befog a lelkem és át fog szárnyalni
a fantáziám. Uj ember vagyok, mióta ön szakitott velem. Megnyilt
bennem is gazdag forrása a szépnek, lelkem mohón issza be a dicsőség
mámoros gyönyörüségét, s minél erőteljesebben forr és lázong bennem a
teremtés vágya, annál mélyebben marad el alattam mindaz, a mi
fájdalmat okozott egykor. Ugy tekintek például önre is, mint egy
álomra, melyet legelső sugarával elüz a hajnal. Nem érzek
szomoruságot, nem tartok haragot, idegen nekem ön is, mint - egy
kivételével - ennek a körülöttünk levő fényes társaságnak bármely
tagja. Spullerné nem birta tovább. - Szereti a grófnét? - kérdezte majdnem
siró hangon. - Szeretem, Katalin, - felelte öldöklő,
forró, halk hangon e férfi, s lesujtotta szemeinek vad lángjával a
szédülő asszonyt, - a grófné tudja, hogy az övé vagyok, és sohasem
fogja arczomba vágni, hogy vonzalmam untatja... Ön, kedvesem,
egy egész szentegyházat döntött romokba bennem! Ezekre a romokra
épitettem föl most azt a kis kápolnát, a melybe önnek nincs joga
belépnie. És most engedje meg, hogy elbucsuzzam! Meglehet, hogy e
perczben ugy viseltem magam, mint egy dühös majom, talán ki is fog
nevetni érte és valószinüleg igaza lesz, de meg kellett
mondanom, a mit érzek, nemde meg kellett mondanom, mert ez méltányos,
ehhez jogom volt és ön egykor minden bizonynyal meg fogja nekem
bocsátani. Meghajtotta magát és eltávozott. - Miről beszélgettek? - kérdezte
félénken a grófné. - Az Istennő-m hősnőjéről,
grófné, a ki egykori férjébe tudvalevőleg másodszor is beleszeret. A szép, fiatal asszony mélyen
megzavarodva nézett félre. - El akarja játszani az életben is? - Nem, grófné, - felelte komolyan, némi
szomorusággal a férfi és ajkaihoz emelte a delnő kezét, - a vonzalmat
megalázhatja bármely asszony, ujjá azonban nem teremtheti soha... Villogó rubinok fénylettek a kövér
Zitterbarth doktor neki vastagodott ujjain, - óralánczán már jó tiz
percz óta csilingelt egy miniature porczellán koponya (gyöngéd
jelvénye bizonyára a »hivatás«-nak), miközben tenyere
aggodalmasan simogatta vejének szürke felöltőjét. A vő kezén egyetlen vékony jegygyürü
szerénykedett. Ám annál élénkebben csillogtak bizalomra
gerjesztő szelid kék szemei, melyek az aggodalom minden látható nyoma
nélkül tapadtak a rendkivül izgatottnak látszó doktor arczára, a
ki felindulását nem is igyekezett eltitkolni. - Ne mosolyogjon, kedves fiam, ne
mosolyogjon! Ismeri természetemet: szükszavu ember vagyok, nem
kenyerem a fecsegés. A hivatás, a munka, a humanizmus embere vagyok. - De biztosithatom, uram... - Köszönöm, ne biztositson! tiltakozott
erélyesen a doktor. Megrázta széles, párnás vállait, s
belekapaszkodott az elegáns, fiatal Rápolti báró karjába, kinek igen
jó hangzásu, tiszta, ősrégi nevét nem kis fáradtsággal szerezte meg
két évvel ezelőtt a leányának. Az ismeretség a jég és hó birodalmában,
az alpesi »Jung-Horn« gleccsereinek megmászása közben
történt, a vendéglői table-d'hote-nál folytatódott, s rohamos
gyorsasággal, minden akadályon keresztül repülve, örvendetes
befejezést is nyert. A házasság megtörtént; nagy, szőke Magda leánya
- Rápolti báróné lett, tagja a nagyon szegény, de nagyon
tiszteletreméltó erdélyi Rápolti familiának, mely ezuttal eltekintett
a napoleoni háborukban elesett Rápolti Xavér Ferencz generális
feledhetetlen emlékétől és eltürte a család utolsó férfi sarjának
méltatlan vérkeveredését egy Zitterbarth leánynyal. - Az
após érezte ezt a nagy szerencsét; féltette is a vejét, mint egy
könnyen ingerelhető, gyanakvó tigris. Az esküvő napján állitólag
megcsókolta leányát és igy szólt hozzá: Méltóságos asszonynyá
tettelek, Magda, de ugy vigyázz, hogy megfojtalak... érted,
megfojtalak, mint egy hálátlan macskát; ha unokabátyádat, azt a
mamlasz Tónit, kit én ástam ki a szemétből... - Papa, édes papa! Hogy képzeled... - A kit én ástam ki a szemétből,
folytatta érdes kemény hangján a milliomos doktor, - s a ki még
mindig nem vizsgázott és nem is fog soha, mert buta és piperkőcz és
lusta és szemtelen: valaha ott kapom nálad, vagy csak a
legcsekélyebbet észreveszem. A leány nevetve bigyesztette föl
ajkait, átölelte gömbölyü, meleg karjaival az apja nyakát, s csattanó
csókot nyomott az arczára. - Ne félj, papa! Tóni sokkal őszintébb
tisztelettel van irántad, semhogy közeledni merészelne, ha tudja,
hogy nem akarod. - Nem akarjuk. - Természetes, hogy én sem akarom, ha
egyszer férjnél leszek. Hisz eddig is inkább csak mulattatott... - Hiszek neked és bizom benned.
Engedelmes, derék, jó hitvese leszel a bárónak. Megérdemli!
Becsületemre mondom, hogy megérdemli. Szorgalmas, pontos hivatalnok;
hallani se akar róla, hogy titkári állásáról leköszönjön. Ezt
tisztelem benne. S ez egy okkal több, hogy okosságot, igen nagy
okosságot követeljek tőled, különben pórul jársz. Ismersz! Nem értem
ilyen dolgokban a tréfát. És most ime, alig két év mulva a
belvárosi templomban megtartott fényes nász után, az apósnak
bizalmas természetü közlendői támadtak. A fiatal férj mosolyogva lépkedett
mellette a köruton végig s tagadólag rázta a fejét. Intelligens,
finom, férfias arczán a leghidegebb nyugalom fagyoskodott. Látszólag
semmi sem érdekelte abból a fecsegésből, melyet bőbeszédü és
kétségbeejtően jóindulatu apósa az atyai habozás és szeméremérzet
látható küzdelmével zuditott rá. A kövér doktor azonban nem tágitott.
Fejébe vette, hogy rendet csinál, tehát rendet csinál. - Ne biztositson, ne biztositson!
ismételgette, a makacs emberek elpusztithatatlan szivósságával,
és tovább beszélt: Szomoru szerencsétlenség, ugy van, szomoru és
végzetes szerencsétlenség, hogy Magdát nem az édes anyja nevelte
föl, hanem én. Meghalt a jó lélek. Elég baj! Az én vállaimra
nehezedett a felelősség. Persze, hogy nem tehettem neki eleget. A
tudomány, a hivatás, a kórház... sok betegem a város legkülönbözőbb
részeiben, üzleti kötések a börzén, a bankházakban... De hisz ön
tudja! Lélegzethez sem tudtam jutni. Mit tehettem, kérem, mit
tehettem? Beadtam a nevelőintézetbe. Jól kinevelték, nem mondom... A
mit a mai leányok tudhatnak, azt ő is tudja. És szépen öltözködik. És
mondhatni, csinos leány volt - nem? Azt gondolom... - Magda szép leány volt, uram, s ha
nincs ellenére, most még szebb asszony, - felelte mosolyogva,
látszólag minden guny nélkül a férj. - Elhiszem, kedves fiam, elhiszem...
mormogta homlokát törölgetve a doktor, - Magda szép, igaza van, de
azt mondom, hogy még se nevelték ki elég jól az intézetben. Azt
gondolom, hogy talán hiába is maradt ott négy esztendeig, mert...
hogy ugy mondjam... Ajánlok valamit, édes Oktáv, ajánlok valamit!
Lássa, én nagyon szeretem önt. - Lekötelez. - És tisztelem. - Remélem, méltónak talál reá? - Teljes szivemből, fiam, teljes
szivemből! vágott szavába becsületes, nyers hangján a doktor és
majdnem elérzékenyedve szorongatta a fiatal báró karját. - Esküszöm
önnek, hogy soha egy pillanatig se gondoltam önre máskép. De ajánlok
valamit, kedves Oktáv. Azt gondolom... igen, igen... ugy vélem és ez
szükségesnek látszik, hogy... Nézze, milyen csunya idő van most itt
Pesten... Hogy jó volna elutazni valahová külföldre, a hol kellemes
idő jár, hogy ugy mondjam, például Nápolyba, ez elég messze van,
- mi? Még pedig a leányommal. Nyolcz hétre, Nápolyba, a leányommal,
az ön hitvesével. A Vezuv kitörését mostanra várják. Gyönyörü látvány
lesz! Nem? - Minden bizonynyal, uram! Csakhogy... - Azt akarja kérdezni, hogy miért? Nos,
hát semmiért, kedves Oktáv, semmiért, csak ugy... Mulatságból, azt
gondolom, mert ez önnek is jót fog tenni. Miért fárasztja magát
annyit a munkával? Az ambiczió, tudom, - nagyon szép! Csakhogy a ki
ambiczióból vérszegénységet és aranyeret szerez, az nem okos ember!
Két-három hónapi légváltoztatásra szüksége van. S a mi fő, erre
Magdának is szüksége van, mert ön tulságosan elnéző iránta. Én
mondom, - az apja. - Magda nem szereti az utazást. - Hogyan? Nem szereti? - Beszéltünk róla, de nincs kedve, -
felelte szárazon a báró. - Nincs kedve? - Nincs. - Értem, - mormogta szakállába a
doktor, s apró szemei fenyegető szikrákat szórtak. Tökéletesen
értem... Nincs kedve. Hm! Tehát már elment a kedve, hogy az
istennyila... Bocsánat, nem fogom megsérteni az ön vallásos
érzelmeit. De azt gondolom, hogy ön a férj, a ki parancsol. Nem ugy
van? A ki kényszeritheti nejét. Rápolti furcsán nézett az apósára. - Kényszerités? Sajnálom, de ezt
nem értem. - Persze, persze... Ön sohasem tudna
goromba lenni, de ez nincs rendén, fiam, ez nincs rendén. Magdát
ismerni kell. Magdát nevelni kell. Magdát fegyelmezni kell, különben
az ördög sem bir vele. Emlékszik, midőn szemeink láttára ugrott bele,
csupa szilaj pajkosságból a hóba, s úgy kellett kihuzni? Még nevetett
hozzá! Nos hát, ilyen ő mindig. Én mondom, az apja. És önnek, Oktáv,
önnek, a ki tulságosan jó, tulságosan udvarias, tulságosan
engedékeny. Egy ilyen fiatal asszony, mint ő, ha nincs gyermeke...
Kérem, kérem! Nem szemrehányásképen mondom... De ha az anyaság le nem
foglalja érzékeit, ha fantáziáját nem korlátozza a bölcső, elvégre
kiállhatatlanná, szeszélyessé, idegessé válik. Lássa, már utazni se
akar. Nagyszerü! Ezt jó volt tudni... Majd kiverem én belőle az
idegességet. A massage, akár erkölcsi, akár fizikai, csalhatatlan
gyógymód. És én a massage hive vagyok. Gyerünk csak haza! - Most lehetetlen, uram, - felelte
arczára kövesedett sztereotip mosolyával Rápolti, és kivonta karját
apósa vastag karjából. - Előbb sürgős látogatást kell tennem az
államtitkárnál, a ki magához kéretett, de egy óra mulva szivesen. - Egy óra mulva. Jól van! De akkor
hazajön? - Igen. - Nagyon jó. Tehát a viszontlátásra,
egy óra mulva. Várakozni fogok önre. Addig megállapitom a
diagnózist. Hohó! Becsületemre mondom önnek, hogy a massage-nak
rendithetetlen hive vagyok. Majd meglátja. - Helyes! Isten önnel. Kezet szoritottak. Rápolti
bekanyarodott egy mellékutczába, a doktor folytatta utját a körut
vége felé, a hol a fiatal pár mostani lakását a legnagyobb fénynyel ő
maga rendezte be. * Egy sárga palota kapuján bement, a
lépcsőházban nyakig begombolkozott, s az első emeleten neki nyomta
bütykös hüvelykujját a villamos csengő gombjának. A szobaleány ijedt
arczczal rebbent elé. - Itthon a leányom? kérdezte nyersen, s
választ se várva, ment be az előszobából nyiló tágas, kék szalónba, a
melyben azonban nem volt senki. - A méltóságos asszony... rebegte
félénken a leány. - Menjen és küldje be ide! parancsolta
a doktor. A hires milliomos, ki nemcsak mesés
börzeszerencséje, de kitünő esze és számos szerencsés operácziója
révén is a legismertebb egyéniségek közé tartozott, ezuttal komolyan
haragudott, s ennek a maga módja szerint látható jeleit is adta. -
Nem gombolkozott ki. (Minden veszélyes műtét előtt nyakig
begombolkozva jelent meg a klinikán.) Az utjába eső bársony székek
egyikét neki taszitotta a faragott szalón-asztalnak, s a felfordult
vázát nem vette fel. Kalapját fején hagyta, és oly nehezen lélegzett,
mint egy hegynek kapaszkodó vasuti mozdony. Pár pillanatnyi eredménytelen várakozás
után bement a baloldali terembe. Az üres volt. Onnan visszatért,
benyitott a jobboldali ajtón, s ott oly vérvörös lett egyszerre,
hatalmas szőrös arcza, mint a viritó pipacs. A magas flórenczi tükör
közelében, utrakészen, czilinderrel, ezüstfogantyus sétapálczával a
soha le nem vizsgázó Tónit pillantotta meg a leánya mellett, kinek
asszonyos tagjaihoz gyönyörü nyers-selyem pongyola simult. A doktor borzasztó tekintettel döfte
keresztül a sáppadt fiatal embert, azután lihegve, elfulladva
elébe lépett. - Tehát itt vagy. Tehát jól
értesültem... - Tiszteletemet óhajtottam tenni...
mentegette magát az ifju. - Nyomorult kölyök! harsogta a doktor.
Szemétből emeltelek magamhoz és most, alávaló, és most... Ki innen!
El vagy csapva! Nem türlek, elkergetlek, megverlek, hálátlan
tökfilkó, érted? Érted? Meg foglak verni. S vastag tenyerével kétszer arczul
csapta a reszkető fiatal embert. Azután megragadta a nyakát és
kitaszitotta az ajtón. - Fuss, fuss! - orditotta dühvel, -
fuss, mert megöllek, széttaposlak... gazember! Kutya... A kidobott rokon vérző szájára
szoritotta zsebkendőjét, s az előszobán keresztül a folyosóra
menekült. Nem várta be, mig neki dühödött nagybátyja utána megy és
kikergeti az utczára, a hová ezuttal mesés gyorsasággal érkezett le.
Ettől egyébiránt nem kellett tartania. A doktor nem ment utána, hanem
megállt a leánya előtt. Egy perczig nem szólt, csak nézte. - Nézz a szemem közé... mondotta végül
rekedt, fenyegető hangon. A nagy szőke asszony remegve
teljesitette a parancsot s a kerevetig hátrált. - Hányadszor van itt? - Negyedszer... - Megengedted? - Meg, papa... - Hivtad? - Nem. - Bűnös vagy? - Nem. - Bűnös vagy? kérdezte még egyszer, s
apró szemei villámokat szórtak. Megkapta az asszony mellén a drága
selyemcsipkét és rázni kezdte. - Felelj, felelj... - Nem vagyok! kiáltotta sértődve,
daczczal az asszony, és ki akarta magát tépni az apja kezei közül. - Esküdj, esküdj... - Esküszöm! - Jól van; elhiszem. Igazat mondasz.
Nagyon jól van... sziszegte fülébe kegyetlen hangon, és leszoritotta
a hölgyet lábai elé a földre. - Papa, papa! sikoltotta kétségbeesve
az asszony. - Különben széttörtem volna a fejedet,
Magda, különben széttörtem volna a fejedet, emlékezz...
megigértem. Nem tréfáltam; széttörtem volna a fejedet. De jól van!
Becsületes maradtál és ez megment. Ez megment, de mert itt
kaptam ezt a szemtelen majmot, és hogy tudd, hogy én vagyok apád...
hallod? az apád... mondotta lihegve, szakadozott hangon a doktor, és
felrántotta a hölgyet a földről. - Atyám! - Az apád, gyermek, az apád! Jól
mondod, az atyád, a kit megbántottál, érted... a kit megbántottál
és a ki most be fogja verni emlékezetedbe, hogy büntetni is tud... S a kövér doktor tenyere odacsattant a
gömbölyü női arczra, - az apa tenyere a leánya arczára, szép piros
rózsát fakasztva a félelemtől remegő arczon. Azután elbocsátotta és
egy ideig szótlanul hallgatta a kerevethez támolygó asszony
zokogását, melyben e pillanatban jóval több volt a keserüség, semmint
a szégyen. Majd elfordult, levette fejéről kalapját, kigombolta
kabátját és megállt kimerült, fáradt mozdulattal, lomhán,
lecsillapodva, majdnem ellágyulva az asszony előtt. - Most láttad, Magda, most már tudod.
Felelj; választ akarok! - Tudom, papa... - Tudod. Nagyon jól van. Megkimélhettük
volna egymást. A hivatás embere vagyok és becsületes. Becsületes
ember és a te apád. De most már tudod. És nem felejted el. Ne is,
gyermekem, ne is! De jól van, most már tudod. És most már nincs
egyéb hátra, mint összepakolni és megkérni Oktávot, hogy vigyen el
Nápolyba. Mit mondtam? Hová? - Nápolyba... - Ugy van! Nápolyba; ez elég messze
van. Három hónapig külföldön fogsz maradni. Nézz rám! Mit mondtam?
Meddig fogsz külföldön maradni? - Három hónapig, papa... - Jól van! Három egész hónapig,
különben... De hagyjuk! Hisz most már tudod. Mától fogva olyan
leszel, mint egy angyal. Hűséges, engedelmes, jó feleség. Ide nézz!
Mi leszel mától fogva? - Hűséges, engedelmes... - És jó feleség. - És jó feleség... rebegte könyes
szemekkel az asszony. - Ugy legyen! És ugy is lesz. Különben
hisz most már tudod. Nem szólok többet. Nem fenyegetlek, nem
intelek, de vigyázni fogok reád és megparancsolom, hogy szeresd a
férjedet. A legkisebb gyanura ismét eljövök és ha még egyszer a
kezembe kerülsz... Künn e pillanatban megszólalt a
villamos csengő. A doktor begombolkozott és így szólt: - Férjed hamarabb jő haza, semmint
igérte. De most már jöhet. Megértettük egymást és ez a fődolog. A
mint belép az ajtón - hallgass ide! - a mint belép az ajtón, nyakába
fogsz ugrani, megcsókolod és megkéred, hogy vigyen Nápolyba.
Nápolyba, holnap, a gyorsvonattal, három hónapra. Megértetted? - Meg, papa... - No, végre! És most csitt! Nyakába
ugrani, megcsókolni... Látni akarom, hogy most már tudod és többé
sohasem felejted el. A »Zöld oroszlán«-hoz
czimzett füszeres boltocska Todorán Gergelyt vallotta gazdájának.
Tőle vásárolta utczánk a krajczáros apróságot. Volt ennél a szőrös
arczu, sánta örmény boltosnál minden, ami csak kellett; két év előtt
azonban beütött a veszedelem: uj boltot nyitottak az utczában, s
ettől kezdve az örmény szerencséje rohamosan fogyott. Az uj boltban
két csinos, fiatal segéd nagysádolta a cselédeket, ezek a hálátlan,
lenge teremtések elpártoltak Gergelytől és faképnél hagyták a »Zöld
oroszlán«-t. Mire aztán veszekedő sármányok ütöttek
tanyát a vágásokban, s a behavazott szántóföldeken vig károgással
igazitották a vetést nagy csapatokban a varjuk: lefeküdt ágyasházába
Gergely, a szegény boltos és nem tudott felkelni többet. Panaszkodva,
nyögve sántikált fekhelyéhez; nem akarta magát leadni a bajnak,
mindenképpen meg akart állani lábán, de csak nem ment a dolog, le
kellett feküdnie az ágyba. Ez egyszer megtagadta roppant akaratereje
testének szolgálatát; makacssága, szivóssága s a pénznek
szerelme szétmállottak a lázas baj gyötrelmei között, s imhol ugy
nyöszörgött Gergely, a szegény kis szőrös majom az ágyban, mint egy
asszony. Künn hüséges szolgája, Márton,
piszmogott a boltban. Ez a Márton erős és ostoba volt, mint egy
bivaly, de megbizható, jó és istenfélő. Barátságos, széles arczán
szivének becsületessége világitott; hatalmas izmai erejében egy
báránynak szelid jámborsága huzódott meg. Sohase történt, hogy
hamiskodáson, vagy korcsmába ballagván vasárnap délutánonkint,
erejének pimasz fitogtatásán kapódott volna rajta. Fején, mely kemény
volt, mint a szikla, diót lehetett volna törni. Becsületesen végezte dolgát,
ragaszkodott urához, ki ficzkó-gyerek korában vette házába és nem
igen pirongatta érte, ha csupa jóakaratból némelykor oly mesés
ostobaságot követett el, hogy a szegény, de eszes és fürge örmény
majdnem lefordult a pudliról, hol lábát lógatván, a gyéren
szállingózó vevőket leste. Nem szidta össze, mert Márton
megbecsülhetetlen volt. Semmiféle harapós komondor nem védte volna
ugy meg holmiját a boltban és azon kivül, mint ez a dromedár ember,
akinek tisztességes mamlaszságán még a legkaczkiásabb ujpesti
Zimmer-Mádli attentátuma is kudarczot vallott. Az örmény felesége, Ráki, is áldott
lélek volt; Gergely a maga módja szerint bizonyára szerette is a
betegeskedőnek látszó, gyenge asszonykát, a boltot azonban nem
bizhatta reá. Ráki már nem volt fiatal; harmincznégy éves talán, vagy
még ennél is több, de álmadozó, csendes, méla, kicsiny asszony, nem
oda való a boltba. Tőle ugyan akármit el lehetett volna lopni. Nem
ügyelte a vevőket. Jöttek-mentek a boltban asszonyok, leányok,
férfiak, kis gyermekek, Ráki mintha semmit sem látott volna. Legalább
nem mutatta, hogy látja Gergelyt, az urát, vagy Mártont, a szolgát. Megesett, hogy órákig elüldögélt a
petroleumos hordó mellett és csendesen kötögetett, Gergely
rá-ránézett félszemmel, leejtett egy-egy csizmakefét, egy-egy üres
pléhskatulyát, hátha fölneszel reá álmodozásából az asszony. Ráki
azonban nem hallotta a zajt, álmos tekintettel kötögetett a sarokban
és nem érezte a szomszédságában levő petroleumos hordó szagát sem.
Legalább nem mutatta, hogy érzi. Szintelen, fehér kis arczán
semmiféle asszonyi indulat nem jelent meg. Nyakig gomboló szürke
ruhájáról, mely alig észrevehető ivben simult meg szüzies mellén,
hivságos női tetszelgésre még a legbolondabb fantázia se
következtethetett volna. Hogy ott feküdt szederjes ajakkal,
dideregve Gergely az ágyban, áldotta magában a jó szerencsét, mely
neki ajándékozta Mártont, a teletalpu, hüséges szolgát. Mi lenne
belőle nála nélkül? Ráki itt piszmog hideg vizes kendővel, ijedezve,
gyámoltalanul az ágya körül, - reá nem lehet számitani, be kellett
volna csukni a boltot. Itt van azonban Márton, ügyeli a boltot, ad,
amit kérnek és nem lop el a begyülő pénzből egyetlen rongyos
krajczárkát sem. Óh be jó, hogy néki rendelte isten a hű Mártont! De csak még sem volt egészen nyugodt a
szegény boltos; hátha többet ad Márton egyik-másik portékából, hátha
rászedi valamelyik agyafurt imposztor és megrövidül a kassza? Ez a
gondolat sanyargatta Gergelyt, nem tudott megnyugodni.
Betegségének harmadik napján már föl akart kelni, hogy benézzen a
boltba. Erőlködött, próbálta, de nem boldogult. Lázban senyvedő teste
felmondta az engedelmességet; vissza kellett feküdnie megint az
ágyba. - Ráki, Ráki, - nyögte kétségbeesve, -
eredj ki fiam a boltba és intsd Mártont, hogy vigyázzon, vigyázzon,
vigyázzon! Az isten áldjon meg benneteket, ne engedjétek, hogy
megcsaljanak. Eredj, lelkem, eredj... Ráki letette a vizes borogatást a
székre és kiment. Ott maradt a boltban és intette Mártont. A beteg
legalább azt hitte, hogy inti s egy kissé megnyugodott. Fölkelni azonban nem birt többé.
Negyednapra doktorért akarta küldeni Mártont az asszony, de nem
engedte. A doktor méregdrága, a patika még drágább, nem kellenek.
Majd kiheveri ő baját ingyen. S erősitgette, biztatta magát az
örmény-boltos az ágyban: majd, majd... ingyen... * Egy reggel szélvész söpörte künn a
havat, hideg volt, farkasvesztő fagy egész éjjel, reggelre tele lett
hóval az ablak. Gergely fehér volt, mint a vászon és gyenge, szörnyen
gyenge. Alig tudott lélegzetet venni. Melle, tüdeje fájt, forróság
szikkasztotta ajkát, olthatatlan szomjuság égette, hiába itta mohón,
egész testében reszketve a vizet. Némelykor ugy érezte, mintha jeges
viz ömlenék végig tagjain s egy lassan terjedő hályog akarná elfogni
szemeitől a világosságot. - Ráki, - suttogta tikkadt hangon, s
intett az asszonynak, hogy hallgasson és jőjjön közelebb - Ráki,
végem van... - Mit beszélsz, uram! - Ne szólj, ne vigasztalj - tudom, hogy
mennem kell... suttogta levegő után kapkodva a szegény ördög s
percznyi szünetet tartott. Az asszony zokogva borult az ágy mellé
s a párnákba temette sáppadt kis arczát, - különben meghallja Márton
a boltban, bejön és otthagyja a portékát őrizetlen. - Ne sirass engem, Ráki, - nyögte
erőlködve az örmény, - egyszer Jézus szine elé kerülünk mindnyájan;
ma én, holnap te, holnapután Márton. Hallgass reám, Ráki, és ne
sirj... Gyenge és beteges teremtés vagy, - megárthat... Nézd, fiam,
ujjamon ezt a gyürüt: ez a mátkagyürüm, tőled kaptam, midőn boldogult
apád házában eljegyeztük egymást. Szerettem ezt a gyürüt is, miképpen
téged. Te tudod legjobban, hogy soha te rajtad kivül leányt nem
szerettem, pedig a borzas Fugulján Lottival tizezer pengő forintot
kaphattam volna, ha behunytam volna a félszememet. Nem tettem;
elvettelek téged, kétezer forinttal és nem bántam meg. Legyen
mindenem a tied, a bolt, a ház és minden, amim csak van, - ezt a
gyürüt azonban temesd el velem, Ráki. Hűséges, jó feleségem voltál,
magammal akarom vinni a gyürüdet... Tudod? Értesz engem? - Oh, Gergely, - zokogta az asszony -
miket beszélsz... - Pszt, pszt! Meghallja Márton és
bejön. Soha egy krajczárt magamra nem prédáltam, - ezt a gyürüt
azonban akarom, Ráki, legyen ez a földben is enyém. Hallod, fiam? Azt
mondom, átkozott leszel, ha utolsó akaratomat megszeged. De
ezt te nem teszed, Ráki... jó asszony vagy... Ráki sirt, sirt. Vigasztalta,
tartóztatta beteg urát a földön, - a fekete örmény azonban nem
maradhatott tovább a földön. Óráról-órára gyengült, a gyorsan
elhivott orvos kimondta rá a szentencziát, azután fenséges
méltósággal és öt forinttal eltávozott. Délután négy óra tájban már ugy feküdt
ott, megfakult arczczal, mint egy halott. Ráki nem mozdult mellőle. Félórával később a beteg felnyitotta a
szemét és intett. A kicsi asszony összerezzent és hozzá hajolt. - Meggondoltam, Ráki, - rebegte végső
erőfeszitéssel az örmény, - ha meghalok, huzd le ujjamról a gyürüdet,
kár volna érte a földben. Tizenkét pengőt ér... minek ennyi pénz a
földben. Ráki, a földben... hiába... Azzal felsóhajtott Gergely, a szegény
boltos, befordult a falnak s az Ur irgalmába ajánlva lelkét,
csendesen kiszenvedett. * Az asszony egy ideig mélységes
figyelemmel, lélegzetét is visszafojtva, leste, hogy mozdul-e még a
»Zöld oroszlán«, vagy nem? De biz az nagyon jól meg volt halva. Akkor hozzálépett, lehuzta majdnem
durva... ah! valóban majdnem durva mozdulattal ujjáról a mátkagyürüt,
kitörölte szemeiből a könyet - azután kinyitotta az ajtót és
beszólitotta Mártont. - Be kell zárni a boltot és be kell
jönni: meghalt a gazdád. Ma nem árulunk. Márton becsukta a boltot, keresztbe
tette az ajtón a vaspántokat és besompolygott hüledezve, megnyult,
bamba ábrázattal az ágyas-házba. Ott nagyot nyelt és hol a halott
megkeményedett, sovány arczára, hol az asszony csodálatosan
megváltozott alakjára bámult, melyen nem látszott többé a bánat.
Nyoma se volt hosszu pilláin a zokogásnak; megelevenedett, frissebb,
fiatalabb lett a kicsi asszony, - Márton kimondhatatlanul hülye
tekintettel meresztette reá jámbor szemeit, azután lecsudálkozott
maga elé a földre és igy szólt: - Hej, ténsasszony! Bizony sirhatnám
urunkért; a fene tudja, hol kapok megint ilyen jó szolgálatot... S felsóhajtott, keresztet vetve a nagy,
hű mamlasz; soha többet ilyen jó urat, mig a világ. Már-már el akart
fordulni a halottól, hogy elrejtse a szemeibe gyülemlő könyet, midőn
egyszer csak hozzálépett Ráki, a kicsi örmény asszony, megfogta a
kezét s ráhuzta középső ujjára a halott ujjáról lekerült
arany-gyürüt. - Nesze, Márton, az uram gyürüje, -
neked adom. - Emlékül, kezeit csókolom? - Ugy is, meg másképp is... Gyerünk
innet... felelte különös mosolylyal a nyakig begombolt kicsi asszony
és kihivta Mártont a boltba. Ott leültette tulajdon párnázott
székére, a petroleumos hordó mellé és simogatni kezdte keskeny
babakezével az ő nagy, koloncz kezét. Márton bámulva ült a széken és
nézte urának özvegyét, ki soha őt eddig nem látszott észrevenni s ki
imhol mit tesz vele: simogatja a kezét és oly alattomos, parancsoló,
macska szemekkel tekint reá, hogy szinte megrémül tőle. Csupa tüz a
kicsi asszony, a betegnek látszó, vézna örmény asszonyka, Ráki, az
özvegy. - Ne bámulj reám, Márton... mondotta
türelmetlenül; - nincs nekem semmi bajom, már meggyógyultam... A legény erre még gyámoltalanabb
képeket vágott. Sziklánál keményebb feje nem birta ezt a hirtelen
fordulatot megérteni. - Tiz évig lestem, mig meghal szegény
Gergely, - suttogta boldogan mosolyogva, szép, piros arczczal az
asszony, - most aztán meglett. Eredj a kerületi orvoshoz, onnan a
paphoz és jelentsd meg nekik, hogy elvitte szegény uramat az ördög.
Azután rögtön gyere vissza. - Igenis, - motyogta a hű Márton és
felállt. - Várj még... Hozz egy rongyot a
kredenczből és akaszd az üveges ajtóra. Gergely ravasz ember volt, -
hátha még nem halt meg egészen és belát ide... Az asszony magához huzta két kezével a
legény fejét és hevesen megcsókolta. - Feleséged leszek, - lehellte fülébe
az asszony - te leszel az uram és senki más... Szeretlek... - Engem, ténsasszony? - dadogta
elvörösödve Márton. - Téged, te ostoba! - szólt biztató
tekintettel a kicsi asszony és fölnevetett. - De most menj, menj!
Azután gyere vissza, Márton, gyere vissza! - Mondani akarok
valamit... A »Capitain« Tripoliszhoz
közeledett. Néhány kávészinü arab kivételével, kik
fajuk jellemző mozdulatlanságával ültek egymástól egy-egy lépésnyi
távolságban a fedélzeten, mindnyájan fellélegzettünk. A hosszu
tengeri ut tökéletesen elbágyasztott. Senkinek sem akadt ötlete,
melylyel az elakadt társalgást fölfrissitette volna. A forró
afrikai szél lankasztó hatása különösen a hajón utazó francziákon
mutatkozott legélénkebben, akik az utazás két első napján
szellemességük és barátságos, vidám kedélyük szikráit annyi
pazarsággal szórták közénk, hogy a harmadik és negyedik napra az
egész gazdag készletből alig maradt valami. Ezt a könnyelmü pazarlást
valamennyien megsinylettük. Hallgatagon, lomhán, kimerülve
bámultuk a tengert. Senki sem törődött a szomszédjával, mig
a kapitány, egy rendkivüli szeretetreméltó, udvarias, s aránylag még
fiatal ember, fel nem jött a fedélzetre, s mosolyogva tudtunkra nem
adta a kellemes hirt: - Még másfél óra, uraim és czélnál
leszünk. Egy körülbelül harmincz éves párisi
ifju emberrel utaztam együtt, ki atyjának látogatására Algir
belsejébe utazott, s kedves modorával, jó kedvével, csodálatosan
friss és szines fantáziájával mindnyájunknak a barátságát meg
tudta nyerni. A kapitány biztató szavaira felugrott,
eldobta szivarját, s melegen megszoritva a kezemet, igy szólt: - Végtelenül sajnálom, uram, hogy nem
maradhatok Tripoliszban. Megmutathattam volna önnek ezt a sajátságos,
egy kicsit piszkos, de mindig érdekes várost, ahol egy időben két
évet töltöttem és többnyire jól éreztem magam. Kalauzt egyébiránt
bőven talál a kikötőben. Angolt, francziát, olaszt, - a minőt
tetszik. Választhat mohamedánt is, vagy spanyolt, - csak arabot ne,
uram, csak arabot ne! - Gyülöli az arabokat? - Nem, nem! felelte élénken utitársam,
s hevesen tiltakozva intett, - nem gyülölöm, uram, nem gyülölöm, - de
megvetem őket. Nézze azt a négy figurát ott a kormány mellett.
Utitársaink. Előkelő arabok Fezzanból. Az öreg apja a három
fiatalnak. Nagyon vagyonos vén csontváz, nem szorulna a hazugságra és
mégis hazudik. Üzleti összeköttetései vannak az atyámmal, onnan
ismerem. Mindig hazudik és nemcsak ő, hanem az egész faj! Még a két
éves gyermek is, uram, még a két éves gyermek is! Majd meglátja.
Szemtelen hitvány, barbár nép! Tehát csak arabot ne! Akárkit, csak
arabot ne! - Köszönöm figyelmeztetését, uram, -
kerülni fogom őket. - És nem fogja megbánni! Meglehetős
pénzembe került, amig az egész fajt megvetni tanultam. De most
már nem hiszek, nem, nem! Még a szopós gyereknek sem! S kioktatott gyorsan, nagy, de éppen
nem kellemetlen bőbeszédüséggel, hogy miképpen viseljem magam, ha
ezzel a megvetésre méltó »bagage«-al Tripoliszban vagy a
tartomány többi részeiben érintkezni fogok. Erre ugyan kevés
kilátásom volt, de megigértem, s ez igéretre ujabb meleg
kézszoritásban részesültem. Perrin Felix ur, igy hivták utitársamat,
örült, hogy egy idegent ismét meg tudott menteni a gazemberek
körmeitől, amelyek hosszuak, enyvesek és mindenképpen
megvetésreméltók. Ezt a kifejezést gyakran és látható szeretettel
használta. Nyilván azt hitte, hogy sértőbb jelzővel még a »lovagias
magyarok« frazeologiája sem szolgálhat. Meghagytam kegyes
hitében, jóllehet bizonyos büszkeséggel éreztem, hogy ezen a téren a
nyugat egyetlen nemzete sem veheti föl velünk a versenyt. Hat óra után néhány perczczel a
»Capitain« behajózott a kikötőbe és horgonyt vetett. Általános bucsuzás. Kézszoritás,
üdvözletek, sajnálkozások. Visszaadtam Perrin ur ölelését, - a heves
franczia majdnem feldöntött ezzel a szivélyes öleléssel, -
megigértem, hogy az arab kalauzoktól őrizkedni fogok, s azzal
elváltunk. Soha ezt a szeretetreméltó fiatal embert nem láttam többé. A hajónkat körülrajzó apró csónakok
közül egy czinóber-sárgára festett, keskeny lélekvesztőt választottam
ki, melyet egy meggörnyedt, pergament arczu, vén török hajtott.
Egészen hátul maradt a szegény öreg, a többiek fürge tolakodása
visszaszoritotta. Rákiáltottam, bemásztam lélekvesztőjébe
s a partra vitettem magam. Ott ujabb lárma és ujabb tolakodás. Egy
tulságosan orditozó kamaszt kénytelen voltam arczul csapni. A ficzkó
meghökkenve ugrott hátra, elvigyorogta magát és felém köpött. A
többiek harsány kaczajban törtek ki. Bennem lobbot vetett a magyar
becsület: hatalmas vasbotom már-már belegázolni készült az afrikai
vérbe, midőn a röhögő csoporton egy magas, Herkules-termetü férfi
törtetett keresztül, szétvágott vastag karjaival a jobbra-balra
bukfenczező ficzkók között, s valóságos stentori hangon parancsolta
az utána kullogó óriási négernek: - Vizbe a kutyákkal, Ali! Ez a parancs elkésett. Egy pillanat
alatt senki se volt a közelben. A minden irányban szétrebbenő
arabok meztelen, sovány lábaikkal, porfelhőt kavarva tünedeztek el a
vámhivatal irányában. Megmentőm, akit vitorlavászon zubbonyában,
széles, panama-kalapjában, vörös derék-övében nem birtam megismerni,
erre felém fordult, megragadta a kezemet és nyakamba borulva, majdnem
elérzékenyedve csókolt meg. - Milyen véletlen, milyen véletlen! -
kiáltotta örvendve és távolabb tartott magától, hogy jobban lásson.
Te vagy, csakugyan te vagy! Most már magam is ráismertem. - Miklós! Lehetséges-e? Te volnál? - Testestől-lelkestől én! - felelte
egykori kedves iskolatársam ragyogó, boldog tekintettel, s meghatóan,
gyermekes örömmel simogatott. - Ugy-e, mily nehéz rám ismerni? Ebben
az öltözetben, igy elváltozva... annyi év után... Szent isten!
Tizenöt év! Egész örökkévalóság! - De hát hogy kerültél te Afrikába? - Majd elbeszélem otthon. Hozzám kell
jönnöd, ez természetes. Ali! Vidd haza az ur podgyászát. A néger felragadta utazó-táskáimat és
eltávozott. - Hosszu történet az enyém, hanem majd
elbeszélem. Most hadd nézzelek! Oh, azonnal megismertelek és hidd el,
hogy nagy szamár létemre majdnem sirva fakadtam örömömben. Végre
valaki azok közül, akik ismertek és szerettek engem! Egy régi pajtás!
Ifjuságom egy bizalmas, hű társa! Milyen szerencse! Milyen szerencse. Karonfogva vezetett a városon végig,
mintegy abbeli aggodalmában, hogy el találok tőle repülni. Eszem
ágában sem volt. Őszintén, igazán örültem, hogy viszont láthattam az
egykori sáppadt fiut, aki ugy eltünt egyszerre tőlünk, hogy azóta se
tudtuk, merre jár, mit csinál, él-e vagy meghalt? Ime, él és
valóságos akrobatává izmosodott. - Bocsánat, Miklós, hogy nem ismertem
rád azonnal, - mentegettem magam, midőn bevezetett ama fehérre
meszelt, egyemeletes, széles terraszszal ellátott házak egyikébe,
melyek Tripoliszt oly jellegzetessé teszik, - de annyira
megváltoztál, hogy valóságos bámulattal tekintek rád. - Nemde? válaszolta mosolyogva s
betuszkolt egy tág és elég hüvös terembe, ahol már teritett asztal,
kávé és pompás dohány várakozott reánk. Ali, az óriási néger, - egy
jóindulatu, fekete ficzkó és egy korosabb georgiai nő járkáltak
nesztelen léptekkel az asztal körül. Inkább kiváncsi voltam bár, semmint
éhes, a legjobb étvágygyal igyekeztem elfogyasztani az elém rakott
izletes ételeket, s törekvésem kitünő eredménynyel járt. Válogatás
nélkül mindenből ettem, s hősiességemmel ugy a georgiai
szakácsné, valamint barátom teljes megelégedését sikerült
kiérdemelnem. Étkezés után kiültünk a nyitott
terraszra; Ali fekete kávét hozott, szivarra gyujtottam és kedvemre
kigyönyörködtem magam abban a fényes panorámában, melyet az öböl,
kikötő és a távolság roppant arányaiba merülő tenger nyujtott. Az
erős, balzsamos afrikai levegő, mely annyira átlátszó, hogy a házak,
fák és lenn az öbölben a hajók finomabb körvonalai is a legtisztább
élezettséggel voltak kivehetők, épp oly sajátszerüen nyugtalanitó
hatással volt reám is, mint mindenkire, aki a Nyugat unalmas,
kiléniázott utczáiról váratlanul egy homlokegyenest mindenben
ellenkező világ előcsarnokába - Afrika partjaira pottyan. Barátom elkészitette a kávét, közelebb
tolta székét s egész csomó kérdéssel ostromolt, melyekre épp oly
gyorsasággal meg is kapta a választ. - És most, kedves Miklós, - vettem át a
kérdezősködés tisztét, - váltsd be igéretedet, és mondd el, hogyan
jutottál ide, ezernyi mértföldre mindnyájunktól, ez alá a vakitó
égbolt alá? Mivel foglalkozol? Meddig akarsz itt maradni? Szóval,
felelj mindenre, a mire akarsz. - Foglalkozásom a semmittevés, -
felelte mosolyogva, a világ legtermészetesebb hangján, - s hogy haza
fogok-e még valaha kerülni innen, arra e pillanatban csakugyan nem
tudok választ adni. Megszerettem, megszoktam ezt a világot, a mely
visszaadta nyugalmamat, megmentett a fizikai és morális elzülléstől s
kedvessé tette az életet, amelyet megutáltam. - Tehát a hála? - Ugy van, a hála! Ez a helyes
kifejezés. Afrika kigyógyitott egy sulyos bajból, s ezért örökös,
mély hálát érzek földje: az én orvosom iránt. Hallgasd meg
történetemet; elmondom, ha nem unod. - Ellenkezőleg! Minden érdekel. - Köszönöm. Mire lehanyatlik a nap,
készen leszek s akkor lemegyünk a városba és a tengerpartra.
Megmutatom neked a látnivalókat és bevezetlek azokhoz a fehér és
fekete üzletemberekhez is, a kiknek pénzt szoktam kölcsönözni. -
Korán jutottam árvaságra, azt te is tudod. Arra is emlékezhetel, hogy
nagynénéim, a kiknek gyámsága alá kerültem, a keserü lemondás tövises
utján vándorló vén leányok valamennyi ismeretes tulajdonságával meg
voltak áldva. A jó Hortenz néni és a jó Mathild néni!
Kiengesztelődve, szelid emlékezettel gondolok rájuk, ám nem volnék
gyarló fia az emberiségnek, ha le tudnám magamban győzni azt a gyenge
kárörömet, a mely mindig kisért, valahányszor visszaröppen
emlékezetem abba a háromemeletes, barnára festett házba, a hol
annyira szerencsétlennek éreztem magam. Vékony csontu, vézna, sáppadt
fiatal emberré nőttem fel a két néni rettenetes gondoskodása alatt.
Nyáron csak akkor eresztettek fürödni, ha oly forróság volt, hogy még
a legszárazabb agglegény testét is elboritotta az izzadtság,
télen a legmelegebb barchet-inget kényszeritették rám s ha meghültem
és természetesen lépten-nyomon meghültem, - életem szörnyü patikai
pokollá változott. Két orvos, egy csomó gyógyszertári üveg, meleg
borogatás, izzasztók, hajtatók, kenések, bedörzsölések,
hánytatók, s hozzá nénéim, akiket egy-egy nyomorult lázam is
valósággal kétségbeejtett. Kisirt szemekkel járkáltak ágyam
körül, szalmát hintettek az utczára, hogy eltompitsák a kocsirobajt,
s később még ez sem volt elég. Midőn egy alkalommal makacs
hideglelésbe estem, saját költségükön faburkolattal láttatták el
házuk előtt az utczát s egy második emeleti bérlőjüknek csak azért
mondtak fel, mert a gyerekek játék közben feldöntötték a székeket s a
lárma az én betegszobámba is lehallatszott. Elárasztottak a gyöngéd
majomszeretet minden áldásával, s ez áldás határtalanságában
fokozatosan hanyatlott, sorvadt, ellankadt testem-lelkem. - Pótolnunk kell szegény árvának az
édes anyját... sóhajtotta könybelábbadt szemekkel Hortenz néném. - Irma (igy nevezték anyámat) lát
minket - suttogta komolyan Matild néném - és számon fogja tőlünk
kérni a fiát. Tehetetlen, gyenge, kedvetlen bábbá
szerettek agyon, akinek semmi sem volt jó, semmi se tetszett, semmi
se juttatta eszébe ifjuságát. Ha egy napon igy szóltam volna
hozzájuk: Mathild tante, kérem, adják el ezt a háromemeletes palotát,
mert szükségem van pénzre, sok pénzre, nagyon sok pénzre - egy fél
millióra! Hitemre, megtették volna, s a jó tante legfölebb annyit
mondott volna: »Itt van Miklós, édesem, a pénz, - ha kimész, ne
feledd a gyapot-strimflit és az utifü-czukorkákat.« Óh, mily kimondhatatlan irigységgel
sóvárogtam utánatok s kedvteléseitek után, amelyekben nem vehettem
részt, hisz oly erőtlen voltam, hogy vézna, fehér karjaimmal még egy
könnyebb nádszéket se tudtam fölemelni. Kávéház, bálterem,
korcsolyapálya, lovaglás, vadászat, vagy bármely más neme a férfias,
edző sportnak és mulatságnak, elérhetetlen messzeségben volt tőlem!
Néha megesett, hogy lázadást terveztem nénéim ellen, - elhatározásom
azonban rögtön elpárolgott, midőn jóságos tekintetük szeretetteljes
melegét megéreztem. Lenyügöztek, rabszolgává sülyesztettek a
szeretetökkel és én kétségbeesve gondoltam a jövőre, amely elég
rettenetesebbnek igérkezett. Nem voltam még barbár, hogy meg tudtam
volna busitani őket. Hallgattam, türtem, szenvedtem és némán,
megadással, elpuhulva, a lelki és testi végelgyengülés biztos
tünetei között léptem arra a szomoru utra, mely a társadalmak
heréinek gyülöletes osztályához vezet. Huszonkét éves voltam, midőn egy nap
egyszerre, váratlanul, a villám erejével csapta meg egész testemet a
visszahatás. Oly hirtelen ébredtem föl, elpuhult, lomha
idegrendszeremet oly hatalmas erővel rázta meg egy megváltó érzés,
hogy majdnem összeroskadtam! Élni akarok, élni akarok, élni akarok!
kiáltottam reszketve, emelt fővel, bizakodó tekintettel, s a szégyen
és harag kimondhatatlan fájdalmával néztem végig magamat a tükörben,
mely véznaságomat és arczom ijesztő halványságát kegyetlen hűséggel
sugározta vissza. Zokogni szerettem volna szégyenemben, de nem jött
szemembe köny: Mi vagyok én, teremtő isten, mi vagyok én? És mivé
kell lennem, ha egész eddigi életmódommal nem szakitok? Folyton ez a
gondolat perzselt. Nem volt egy nyugodt pillanatom. Szakadatlanul
arra az olaszra gondoltam, a kit megelőző este a czirkuszban láttam s
a ki a bennem megnyilatkozó szörnyü visszahatásnak okozója volt.
Milyen férfi, rebegtem határtalan irigységgel, - milyen nyak, milyen
vállak, milyen karok! Szinte dagad, pattog és bizonyára fáj is ebben
az athléta testben minden vastag izom. Mily kevély lehet ez az ember
testének férfias szépségére, s mily gyönyörrel odaadnám neki egész
vagyonomat, ha egy varázsoló hatalom ki tudna cserélni vele! Volt egy szobaleányunk. Terkának
hivták. Fitos orru, csinos, szőke leány, budapesti tetőtől-talpig, s
ezzel, azt hiszem, elég van mondva. Egy reggel, midőn behozta
ruháimat, átöleltem a derekát és megcsókoltam. A leány rám bámult,
azután szeliden eltolt: »Miklós urfi, csak nem gondolja...«
mondotta fejét rázva, jóindulatu részvéttel és magamra hagyott. Azt
hittem, hogy rögtön a föld alá sülyedek szégyenemben! Mintha szeges
korbácscsal vertek volna... Majd dühvel vetettem magam a kerevetre s
fogaimmal téptem a nehéz bársony párnát, hogy előtörő zokogásomat
elfojthassam. Különös, ugy-e? Nem untatlak? - Nem, nem! - feleltem érdeklődéssel, -
folytasd csak. Barátom mosolyogva mutatott a tenger
habjai közé merülő napra, mely afrikai ragyogása vörhenyes pompájában
tündökölt a zöldszinü, roppant viztükör fölött. - Kevés időm van, sietni fogok, -
folytatta uj szivarra gyujtva, s teletöltötte kávéval az én kiürült
csészémet is. Azután lemegyünk a tengerpartra. - Midőn jól
kitomboltam magam ott a kereveten, éreztem, hogy a döntő percz
beállt. El kell felednem egész eddigi életemet, hogy megmenthessem
magamat a jövendőnek. Mit ér a vagyon, a kényelem, a fény, mely
körülvett, ha még egy egyszerü szobaleány is... Óh, ez nagyon fájt;
el sem tudom mondani, hogy mennyire és milyen sokáig. De
hasznomra vált, mert megkeményitette szivemet, energiát, makacsságot
kölcsönzött, a mire igen nagy szükségem volt. Még aznap bejelentettem
nénéimnek, hogy az esti gyorsvonattal elutazom. Egyelőre Bécsbe,
onnan az Alpesekre, s végül Párisba, vagy még tovább, még messzebb,
majd meglátom utközben, hogy hova. Szegény jó tantejaim elképedve
bámultak rám. Nem értettek meg. Midőn megértették, hogy miről van
szó, sirva fakadtak és aznap semmire se mentem velök. Egy hétig, egy
egész hosszu hétig tartott, mig valamennyire meg tudtam nyugtatni
őket és bánatos sóhajok, könyek, beczézgetések között végre ki
tudták mondani a nagy szót: »Menj hát, Miklóska, menj... rosz
gyermek vagy.« Egy kicsit az én szivem is nehéz volt,
midőn elutazásom estéjén megöleltem és megcsókoltam őket. Nagyon
szerettek, - áldja meg őket nyugalmuk örökös, szent csendjében az
isten. Hortenz néni túlélte nővérét, három évvel ezelőtt azonban ő is
meghalt. Ott voltam az ő betegágyánál is, messze tőletek és
Budapesttől, a honnan falusi birtokukra költöztek ki. Én fogtam le a
szemeiket és tiszta szivemből, meghatottan, a gyermeki hála
érzelmeivel imádkoztam, ravataluk fekete lépcsőire borulva, hisz
ők kimondhatatlanul szerették lázadó, rosz gyermeküket, a ki el tudta
őket hagyni. Fogalmuk se volt róla szegényeknek, hogy ez a nagy
szeretet idő előtt a családi sirbolt mélyébe vezérelt volna. Elutaztam. Nem szóltam senkinek semmit,
még nektek sem, - még neked, legbizalmasabb, régi, jó pajtásomnak
sem, annyira irtóztam attól a gondolattól, hogy egyitek-másikátok
csupa szánakozó részvétből esetleg arra talál ajánlkozni, hogy
elkisér és törékeny testemre gondot visel. Eltüntem bucsu nélkül, de
még a robogó vonaton se voltam nyugodt. Hátha találkozom valakivel,
ismerősökkel, a kik gondomat akarják majd viselni? Szegény, vézna
fiu, mennyire fehér, mennyire gyönge... s be nagyon rászorul a
gyámkodásra. Féltem, valósággal féltem! S ez a
félelem arra birt, hogy megváltoztassam utam irányát és kikerüljek
minden olyan helyet, a hol egyik vagy másik ismerősömmel a véletlen
esetleg összehozhatott volna. Triesztbe mentem. Megérkezésem után
rögtön a kikötőt kerestem föl, s midőn megtudtam, hogy egy franczia
gőzös egy óra mulva Tripoliszba indul, örömömben tánczolni szerettem
volna. Tripolisz! ujongtam elragadtatva, a vad, a távoli, a kopár
Afrika! Milyen boldogság! Egyedül leszek. Ott nincs ismerős. Nem
fogja tudni senki, hogy mit csinálok. Föl hát Tripoliszba! Az lesz az
én számomra az igéret földje és minden isteni szabadságával a
paradicsom. - Nos hát, kedves barátom, nem tuloztam és nem csalódtam,
mert az is lett. Egy örmény kereskedőtől megvettem ezt a házat, a
melyben most vagyunk, felfogadtam szolgálatomra Alit, ugyanazt a
kemény szerecsen ficzkót, a ki most is nálam van és hozzáfogtam
nyomorult testem átgyurásához. Soha se felejtem, milyen szemekkel
nézegette ez a szerecsen sovány tagjaimat, midőn a fürdőszobában
először megpillantott. Tisztelettel engedélyt kért, hogy
megtapinthasson, azután biztatva mormogta, hogy csont van, izom
azonban nincs. - Mister nem szerette a napot, dörmögte
rosszaló fejcsóválással. - Hogy érted ezt, Ali? - Mister nem szerette a vizet,
folytatta a meggyőződés hangján. Megparancsoltam neki, hogy dörzsöljön
meg jól és legyen rajta, hogy nőies puhaságomat, bőrömnek beteges
fehérségét elveszitsem. - Yes, Mister! S attól a naptól kezdve szörnyü
dolgokat követtem el. Finom, meleg ingeimet, pokróczaimat,
harisnyáimat, ruháimat, czipőimet mind, mind számüzetésbe küldtem!
Mezitláb jártam, vasdorongokat kezdtem emelgetni, fürödtem, s
minden fürdés után nedvesen kifeküdtem ide a terraszra, hadd égesse
össze bőrömet az afrikai nap s tágitsa ki tüdőmet a füszeres, meleg
levegő. Kitünő munka volt; négy napi erőlködés után ágyba kerültem
tőle és majdnem elrepültem. Ali hűségesen gondozott. Becsületes,
jószivü fiura akadtam benne, a ki örülni tudott annak, hogy nem
hagytam itt. Felépültem. Afrika ujjá akart teremteni és nem engedte,
hogy csalfasággal vádolhassam a másvilágon. Én pedig igy
gondolkoztam: a fizikai fordulat beállt, el is mult, most már ember
lesz belőlem. És az is lett. Enni kezdtem, mint két
ember. Nem holmi inycsiklandó, drága ételeket, óh, nem! Rizst, kedves
barátom, főtt rizst, egy kis hussal, zsir nélkül; azután halat
hagymával, kukoriczalisztből gyurt lepényt, főzeléket, -
mindent, a mit Tripolisz szegény arabjai esznek, s ezen a
nyomoruságos koszton lassankint csodálatos változáson mentem
keresztül. Megerősödtem, testben, lélekben egyaránt és beleszerettem
ebbe az egyszerü életbe, mely egykori lényegemből egészen
kiforgatott. Szeretem az életet magáért és van erőm, hogy
szerethessem. Jókedvü, elégedett, boldog vagyok; ambiczió nem bánt,
csalódás nem keserit. Olvasok, halászok, vadászni járok,
átengedem magam fantáziáim szeszélyes, de mindig szelid játékának,
bámulom a tengert, élvezem édes melegét a napnak, jótékony kegyét a
viznek, hisz elvégre oly kevés ez a mi parányi időnk itt a földön, s
azok a csonka piramisok amott túl Egyptom sárga homokján, oly ékesen
beszélnek az ő fenséges némaságukban, hogy a ki nem igy él, mint én,
az sajnálatraméltó és szerencsétlen, a kit önhittségéért
csak szánni tudok. Lásd, ezért mondottam az imént, hogy
nem tudom, vissza fogok-e térni közétek valaha még? Nem vagyok
elvadulva, nem, nem! Ez helytelen kifejezés lenne. Afrika azonban
szivembe vette magát és én hálát érzek földje iránt. Ne is kérdezd,
hogy el fogom-e hagyni, vagy nem. Lehet, hogy igen, lehet, hogy
nem... E pillanatban, a te társaságodban, ugy érzem, igen, - de ha
majd ismét egyedül leszek, ha végigszárnyal tekintetem e soha meg nem
szokható félbarbár keleti város lapos háztetői fölött s látom a
hold bűbájos fehérségében hajóival a tengert, halászbárkáival az
öblöt, ha megérzem a hasis izgató, édes illatát és lehajtom fejemet
hölgyem ölébe, a ki velem van, szeret és a kinek lelkét - ha van
lelke - még máig sem tudtam megismerni, akkor, kedves barátom...
akkor ugy érzem, hogy el vagyok veszve a Nyugat számára és nem
tenne velem jót az, a ki vissza akarna hóditani a kulturának. Barátom elhallgatott. - Én leszek, Miklós, a legutolsó, -
mondottam, kezet nyujtva, - a ki nyugalmadat veszélyeztetni
akarja. Fődolog az, hogy boldog vagy és ez elég. - Az vagyok, barátom, az vagyok! De
ime, nézd, itt jő a hölgyem. Kiváncsian fordultam vissza. Magas, nyulánk, fiatal nő állt a
terrasz szőnyegén. Leányos, szép melléről, a melyből semmit sem
leplezett el, finom selyemszövet simult le derekára, fedetlenül
hagyva a csipőit és a parányi lábat. Az arab jelleg szemének
álmadozó, lomha fényében tükröződött vissza csupán, teste és
különösen gömbölyü karjai kifogástalan fehérek voltak. - Jőjj közelebb, Sulamit, vendégünk
van. A leány közönyös tekintettel nézett
reám, leült közénk s kéjelmes lustasággal nyujtóztatta ki tagjait a
szőnyegeken. Érthető zavarba jöttem, barátom azonban nevetve
igyekezett aggodalmamat eloszlatni. - A látvány szokatlan, nem szabad
azonban elfeledned, hogy Afrikában vagy s ez a leány arab. Két éve,
hogy nálam van és még most sem ismerem. Néha itt hagy, de megint
visszajön és én nem vagyok féltékeny rá. Nem szeretem, pedig szép, -
nézd meg csak jól... - Köszönöm, igazad van... - Hja! felelte még vidámabb nevetéssel
barátom, Afrikát meg kell szokni. No de most nem gyakorollak ebben a
tudományban. Sulamit, parancsolta a leánynak, kelj föl és menj! A leány felállt, megigazitotta karjain
az arany karpereczet, czombjain a selyemszövetet és épp oly
közönyösen, nyugodtan, álmatag arczczal távozott, mint a milyennel
jött. Sok minden megjárta agyamat azalatt a
néhány percz alatt is, mig barátom jelt adott az indulásra
és karonfogva a városba mentünk. A boldogság elvégre oly különös,
érzékeny, szeszélyes virága az emberi szivnek, hogy csak a
legritkább esetben lehet eltalálni azokat a viszonyokat,
melyeknek szerencsés összetalálkozása nagyra neveli és kifakasztja. Ő
eltalálta és nincs-e igaza, ha félti? Ha ragaszkodik ahhoz a földhöz,
mely ezzel a ritka virággal megajándékozta? * Nyolcz nap mulva ismét a »Capitain«
fedélzetén voltam, s megvallom, némi elfogultsággal integettem bucsut
barátomnak, a ki el nem mozdult a partról, a mig csak hajónk ki nem
futott a nyilt tengerre. Félóra mulva elnyelte hatalmas, nagy alakját
a távolság, - s egy óra mulva eltüntek a város körvonalai is a
párázatban. A boldogság, a boldogság... zsongott
valahol a lelkem mélységében egy kedves akkord, - ritka és érzékeny
virág, a mit rejtegetni kell... Ő elrejtette és minden bizonynyal igaza
volt. Kedves doktorkám! Te tudod legjobban,
hogy soha életemben nem szenvedhettem a meglepetéseket, s én
magam soha senkinek meglepetést nem csináltam. Ez természetesen nem
azt jelenti, mintha istenben megboldogult nagynénémre, a ki
legnagyobb meglepetésemre általános örökösévé tett, tulságosan
megnehezteltem volna; - nem szeretem azonban, ha valami készületlenül
talál és zavarba hoz. Ez az oka ime annak is, hogy ezzel a
jelentéssel kissé megkéstem, jóllehet megigértem, hogy az eredményről
azonnal értesiteni foglak. Mentségemre fölhozhatom, hogy bár sem az
itteni hegyes tájék nem ringatta el fantáziámat az álmodozás
tartományai felé, sem a téli kuráját megkezdő fürdőközönség nem
érdekelt annyira, hogy kezem ne birta volna a tollat, - sőt még a
friss kecsketej se tudta lebilincselni budapesti kávéhoz szokott
szerencsétlen gyomromat, ámbár az első héten tökéletesen elbájolva
vallottam meg, hogy soha a frissen fejt kecsketej ivásánál
zavartalanabb élvezetben nem részesültem, - az a meglepetés azonban,
melyről értesiteni akarlak, oly váratlanul ért s hatása annyira
megbénitotta érzékeimet, hogy még most sem vagyok tökéletesen
felocsudva. Érzem ajkadon a kicsinylő mosolyt. Az
orvos kiágaskodik belőled s készen áll a gúnyra. Pedig nincs igazad,
doktor, nincs igazad! Tévedsz, ha azt hiszed, hogy állapotomnak
furcsaságát nem látom be. Dehogy nem látom! Ki kell azonban
jelentenem, hogy a képzelhető legbanálisabb őszinteségre
határoztam magam. Elvégre oly ritkán engedhetjük meg magunknak ezt a
fényüzést, - hadd dőzsöljek tehát benne legalább addig, mig ezt a
levelet fogalmazva, mondatainak ördögi rendetlenségében magam is
elgyönyörködöm. Meg kell ragadni a kivételes szerencsét, midőn
kedvére garázdálkodhat isteni pongyolában az ember és semmi sem
kényszeríti reá, hogy igazi lényét hétrétü társadalmi §§-ok
okos pánczélja mögé rejtve, óvatosan, jól megválogatva használja a
szavakban rejlő fegyvereket. Eleresztem tehát képzelő tehetségemet
husz percznyi szabad futásra. Semmit sem gondolok meg, semmit sem
vonok vissza és semmit se javitok ki, - vesződj velem te is egy
kicsit, mig ebből a szeretetreméltó rendetlenségből a használható
anyagot kihámozod. Lehet, hogy szorgalmas kutatásaid eredménye
fel fog érni a fáradtsággal, - megeshet azonban az is, hogy te is meg
fogod erősiteni azt a halhatatlan rágalmat, mely a férfiaktól a
levélirásra való képességet feltétlenül megtagadja. A beszámolásra váró eredményben s a
meglepetésben, mely engem ért, nincs természetesen semmi különös, -
még csak nem is eléggé érdekes arra, hogy az utókor táblájára való
fölvésésre vakmerően igényt formálhatna, - engem azonban
készületlenül talált s igy inkább meglepő volta, semmint lényege
által hatott. Meglehet, hogy éppen ezért tartotta hatalmában két
teljes napig egész idegrendszeremet. Két teljes napig, doktor, - megmondtam,
hogy semmit sem vonok vissza. Majd meglátod alább azt is, hogy mi az
a brutális őszinteség, csak várj, amig belemelegszem s a népiesebben
hangzó kifejezésekkel is labdázni kezdek. Boldog isten, hiszen dehogy
merném kinyitni számat, ha például a Darnainé kiállhatatlanul sárga
szalonjában ülnénk s körül volnánk rakva az illemnek, az
udvariasságnak s főleg az imádandó hazugságoknak ezernyi apró
bástyájával, ugy, hogy csak orrunk hegye látszanék ki a társalgás
kegyes szalmájából, - neked azonban nyiltan meg akarom mondani, hogy
egykori közös ideálunkról, a fekete csipkés tanácsosné leányáról,
Mária Lujzáról van szó, a ki most, öt év után, szörnyen meglepett
engem. Öt esztendő, kedves doktorkám! Mekkora
távolság, mily rémitő mély és szomoru temető ez... Ki hinné el ma, hogy öt évvel ezelőtt
én például majdnem a csendes emberek közé kerültem érte. Elég furcsa
komédia volt... megérdemli, hogy eltagadjam, pedig megtörtént s
akkoriban még sajnáltam is, hogy azt a vastagorru tüzér-főhadnagyot
egy kicsit át nem lyukasztottam. Hittem, hogy reászolgált. Kételkedni
Mária Lujzánk álmatag, gyöngéd és finom lényében! Mesés vakmerőség. S
én meg voltam róla győződve, hogy igazam van. Mit is gondolhattam
volna, ha szép Máriánk közelében akkor - öt év előtt - semmiféle
virágot, a fehér liliomon kivül, nem tudtam volna meglátni és inkább
elpereltem volna magamtól a beszélő képességet, semhogy az ő
jelenlétében bár egyetlen gyanusabb természetü szót merészeltem volna
kiejteni. Ah, fiam, doktor, mennyire el voltunk ragadtatva! Egy
ideális gyermek, a ki meghalna egy hangosan kiejtett szilaj szótól s
a kit biztosan, gyorsan, egyszerre megölne az erős rózsa-illat.
Mennyi csillogó frázist használtunk fel, - mily vészes pusztitást
okozott bennünk az a bizonyos égi gyönyörüség, melyet az ihlet
ritka perczeiben állitólag a poéta érez, vagy merev álmai közben a
hasis-evő. Te még csak vitézkedtél valahogy, - én
azonban tökéletesen el voltam veszve. Mária Lujza szentimentálisnak látszó
lénye, szomorkodásra hajló kedélye, lágy indulatai, szép, nagy
szemeinek ábrándos fénye annyira összesimult akkori éretlen
hangulatommal, hogy kizárólag csak vele foglalkoztam, s esős őszi
délutánokon valóságos keserüséggel gondoltam szegény jó tántikám
változatlan egészségi állapotára. Magánvagyonom nem volt, hivatali
fizetésem kész bohózat... világos tehát, hogy házasságra még csak nem
is gondolhattam. Elkeseredett rezignácziómban téged szerettelek
volna beugratni. Orvosnak könnyebb. Ma nincs, holnap van, holnapután
megint nincs, a véletlen szerencse, ügyességed, kitünő tehetségeid
stb. stb. Ragadd meg a gyönyört, doktor és kérd meg Mária Lujza
kezét. - Nem tehetem, felelted utálatos
nyugodtsággal, - mert nincsen vagyona. A pénz, a pénz! Mily sivár, mennyire
közönséges okosság ez a tied, - ágaskodott bennem az elveszett
troubadour, s a legnagyobb elkeseredéssel kezdtem latolgatni, hogy
visszautasitana-e valjon a tanácsosné, ha akkori szerény viszonyaim
között megkérem leánya kezét, vagy nem. Fontolgatásom eredménye
egyenlő volt a semmivel. Nem volt bátorságom. Összetörtem tehát a
tervemet és visszavonultam én is, mint te... a sövény mellé... Isten
veled idilli élet, isten veletek, mosolygó tündérkéi a házasságnak! A
szegény troubadour szétzuzza lantját, nyakába veszi az igát és huz a
barázdában tovább, mig utána veti magát az ördög és kioltja élete
lángocskáját... Ugy van, barátom, ez volt az az emlékezetes idő,
midőn a szinházban csak verses tragédiákat néztem, s éjjelenként
mindig eszembe jutott a mohácsi vész. Darnainé szalonjában voltak igen jól
szituált lányok is. A piros Kappel Stephaniet például megkaphattam
volna, - de ha összehasonlitottam fesztelen mozdulatait, egészséges
nevetését, telt, puha idomait, bátor tekintetét Mária Lujzánk
eszményi soványságával, bánatos mosolyával, merengő szemeivel, -
megfoghatatlan módon mindjárt elidegenedtem tőle. A két leány
csókja... tünődtem, eszeveszettül zöld szinü álmaimban. Az ideális
Mária Lujza csókja olyan lehetett, mint rózsalevelen a hajnali
szellő, - fantasztikus, könnyü, finom, költői vallomás, mely után nem
következik semmi, - a nagy, meleg Stefi csókjától ellenben biztosan
megrázott volna a bünben találtatott szentek őrjöngése, s a házasság
közeli jövendőjében ott mosolygott volna pufók arczocskájával az első
gyermek... Tudja a manó, miből van megformálva az
ember, hogy gyakorta egy minden izében jóravaló indulat lesz agya
velejének legnagyobb ellensége. Nem kértem meg a Stefi kezét és
egyáltalában nem lepett meg, midőn ahhoz az impertinens
orru tüzérfőhadnagyhoz nőül ment. Rendben volt; alig gondoltam
reá. Mily más volt azonban a helyzet, midőn
- éppen te általad, doktor - Mária Lujzánk eljegyzéséről kellett
értesülnöm. Egykedvüen, hidegen, vállat vonva közölted velem a hirt
és én csodáltalak. Óriássá dagadtál szemeimben s elnyomtál rengeteg
nagyságoddal! Mekkora önuralom, milyen keménysége a lelki bronznak,
mily kegyetlen szilárdsága a férfi-szivnek! - Petrovics Tamás megkérte Mária Lujza
kezét. - Az lehetetlen! kiáltottam dühvel. - S a kisasszony hozzá fog menni, -
folytattad gúnynyal és sok, roppant sok okossággal. Ah! valóban nagy
voltál, doktor, abban a perczben. Borzasztó vágyat éreztem reá, hogy
torkon ragadjalak és kidobjalak az ajtón. Pedig ugy történt szórul-szóra.
Petrovics Tamás földbirtokos és megyebizottsági tag hazavitte Mária
Lujzánkat a falujába. Másnap igy szóltam hozzád: leveszett a mi
fejünknek koronája, doktor, - meglásd, hogy halála hirét hozzák
nemsokára ennek az eszményi teremtésnek, a kit egy hangosan kiejtett
szó is meg tudna ölni. - Meglátjuk, - felelted szárazon. - Érzem, hogy igazat mondtam! - Lehet, de nem hiszem, - üvöltött
ajkadon az orvos s én kénytelen-kelletlen kapituláltam. Hah!
lelkemre, megborzadtál volna, ha akkoriban belém tudtál volna látni.
Háborgott és égett én bennem minden. Agyam velejében egymáson
bukfenczezett keresztül százféle szamár terv, izmaim nekifeszültek,
mintha vitorla-kötelek lettek volna, s csak kegyes védszentem tartott
vissza attól, hogy kimondhatatlanul nevetséges dühömben szép, férfias
orrodat öklöm megkimélte. Ha akkoriban tót-legények lettünk
volna, doktor! Pokoli gondolat, - mi? Dicséretünkre legyen egyébiránt
megjegyezve az is, hogy a lefolyt öt esztendő alatt alig beszéltünk
Mária Lujzáról ötször. Mindent meg lehet szokni, még a lemondást is.
Ha pedig ugy fordul a sors, hogy időközben meghal az ember nagynénje
s váratlanul tekintélyes örökséghez juttat, csodás könnyüséggel
eresztjük szélnek az ideál emlékezetét, s valóságos büvészi
gyorsasággal, egyszerre, minden átmenet nélkül, konstatáljuk,
hogy okos emberek vagyunk. Az lettem én is. A régi troubadourból
nem maradt semmi. S ez helyesen van igy, különben már rég megjelentem
volna a Petrovics Tamás falujában. Ott kétségkivül azzal a bizonyos
meghatott bárgyusággal kellettem volna magam, mint a többi
gitáros csavargó, s végül lekapattam volna magamat
nehány borjufejü szelindek által. Menekülvén pedig sebes talpalással
a férj portájáról, utóbb valószinüleg a végtelen ürbe is belerohantam
volna, a hol hangos ujjongással fogadja udvarába halhatatlan
hivei sokaságát a kos-jegyü csillag. Nem igy történt. Igen közönséges
hangulatban, tisztán szórakozás czéljából, ültem kocsira, hogy
meglátogassam Petrovics urat és lássam egykori ideálunkat a falusi
hitves szerepében. Bizony nem jutott eszembe se Lauzun, se Buckingham
herczeg, se Richelieu... Patvar vigye e kalandra vágyó szép
legényeket, - elvégre, nem okvetlenül szükséges, hogy minden fiatal
asszonyban házinyulat sejtsen az illetlenül elkalandozó képzelődés. Kocsim egyszerü falusi udvarház
tornácza előtt állapodott meg. Mindenütt rend, tisztaság és bőség;
két szalmaszál nem sok, ugy vettem azonban észre, hogy a Petrovics
udvarban még ennyit se szokott keresztbe rakni senki. Tudja a manó,
inkább szerettem volna, ha egy kis nyomoruságot látok...
Megnyilatkozott bennem is az ős-ember önzése és mohó készsége a
kárörömre. Egyformák vagyunk! Te is elégülten mosolyogtál, doktor,
midőn évről-évre arról értesültél, hogy elveszett ideálunknak
nincsenek gyermekei. Most pedig figyelj, mert rohanni
fogok... Leszálltam a kocsiról. Megsimogattam
egy gyönyörü agár fejét. Kopogtattam. Petrovicsné, a mi eszményi soványságu,
szép Mária Lujzánk nagy szivélyességgel fogadott s egy pillanat alatt
eloszlatta hirtelen támadó elfogultságomat is. Majd bevezetett egy
igen csinos elfogadószobába, amelyben levendula- vagy
bazsilikom-szagnak nyoma sem volt, s annyi kedves természetességgel
örült a nem remélt viszontlátásnak, hogy magam is egészen
belemelegedtem. Nini! gondoltam csodálkozva, egy ideál, a ki kedves
és sovány maradt... - Tamás künn van a réteken, de egy óra
mulva haza fog jönni. Vagy várjon csak! Mindjárt utánna küldök! - Óh, asszonyom... miattam... - Nos, mondja, mondja, mi ujság otthon?
Emlékeznek még reám? - Erre a kérdésre - - Kérem, ne feleljen! Igaza van, egy
ilyen kérdés mindig megérdemli a mosolyt... Természetesen azonnal mentegetődzni
akartam, erre azonban már nem volt idő. Az ajtó gyorsan kinyilt,
beszaladt rajta egy piros-pozsgás cseléd-leány, s nagy hangon, ügyet
sem vetve reám, örvendő izgatottsággal ujságolta: - Nagyságos asszony, nagyságos asszony!
Megborjazott, kezeit csókolom, a Riska. Tessék kijönni az istállóba! - Siess, Trézsi, korpáért, sóért, -
azonnal megyek! felelte Mária Lujzánk, s a világ legtermészetesebb
hangján kért tőlem bocsánatot, hogy pár perczig magamra kénytelen
hagyni. - Legjobb tehenem valamennyi között, -
magyarázta szende mosolylyal. - Egy jó tehén bizonyára megérdemli... - Siementhali faj. - Ah! siemen... Igen, igen! Hallottam
ezekről a tehenekről... - S ez az én Riskám éppen a
legkitünőbb, Marsalko-féle csordából való. Megengedi tehát?...
Azonnal visszajövök. - Kérem, kérem! feleltem szörnyü
ügyetlenséggel, mialatt a sápadt, kicsi asszony kisietett a teremből
- az istálló felé. Utánna néztem és vigyen el engem az ördög, ha
abban a pillanatban nem éreztem magamat nehezebbnek egy mázsa sónál.
A tehén, a tehén... mormogtam hüledezve, s nem birtam levenni
szemeimet Mária Lujzánk eszményi alakjáról. Még akkor is, midőn
keresztül sietett az udvaron s az istállóba lépett, ez az egy szó
vibrált, tánczolt és vetette ajkamon a bukfenczeket. S azóta sem tudok magamhoz térni,
doktor! Röstellem a dolgot, s megvallom, nyugtalan vagyok, ha Mária
Lujzánk eszembe jut, mert abban a pillanatban rögtön eszembe jut,
vele egyszerre, a tehén is és valahogy ugy hiszem... valahogy
azt képzelem... mintha oly pórias sértést követnék el, ellene,
- a melyre nincsen mentség... Szalad a fürj a vetésben, s megszólal
estefelé a haris. Minden dagad és nő a tavaszi feltámadásban,
mely fölveri álmából a növényzetet, s rügyfakadásra csalja a fákat.
Minden megrázkódik, lélegzetet vesz és nedvessé, elevenné
válik. Füvekben, fákban roppant erővel válik ki az élet. Buggyos
levelü, apró növénykék az avar mesgyéiben, szegényes moh a
szikla-hasadékok nyirkos rovátkáiban, karcsu kankalinok az
ér mellett és minden, mit nem ölt meg a téli fagy, kifelé sovárog a
levegőre s szomjazza frissen fakadó, gyenge hajtásaival a napnak
szerelmes csókját. Künn már erős, szálas vetés hajladozott
a langyos tavaszi szélben, benn a falusi kertek sövénykeritése
mögött javában folyt mindenfelé a munka. Sietni kell; két hét alatt
nagyon átmelegszik a föld, nem lesz alkalmatos gyenge palántoknak.
Czellernek, babnak, káposztának kevesebb meleg, ám jó bő tavaszi
eső szükséges, különben kiég az istenadta, hiába töri magát vele az
asszony. S fölcsendült itt is, ott is a nóta. Jókedvü leányok, mulatós fiatal
asszonyok, énekeltek a kerti dolog közben, igy szaporábban fogy kezök
alatt a munka. Még a plébános ur parochiáján is nótába kapott az
udvarbéres s szemével csippentve, biztatta gömbölyü »unokahugát«
a tisztelendő urnak, hogy fujja ő is a Róka Ferke, meg a Viski Erzsók
históriáját, kik ugy elvesztek innen tavaly a kukoricza-fosztás után,
hogy soha többé a falu hiröket nem hallotta. A vén Minya bá rebesgeti
csak, hogy látta őket. Fenn élnek valahol a Vág körül s már van is
egy aranyos, pufók angyalkájuk, - akár tetszik a kevély Viski
Balázsnak, akár nem. S lesz, ha isten akarja, még több is. - Ne locsogj, édes fiam! intette
cselédjét szelid mosolylyal a plébános s kapálgatta nagy igyekezettel
a drága dohánypalántákat. Nőjjetek, nőjjetek, szép palánták, hátha
nem szagol meg a kukoriczában a fináncz. - Nem locsogok, tisztelendő atyám, -
felelte sunyi alázattal a legény, - Minya bá sohse kapódott
hazugságon, igaz tehát, mit az Erzsókról regéle. - Igaz, igaz, de fogd be, gyermekem, a
szádat, különben becsapom. A plébános ur unokahuga fölneszelt erre
a durva hangra s intett a legénynek, hogy kerüljön a konyha felé. Ott
elébe állt, ráemelte haragos, fekete szemeit és sanyargatni kezdte: - Bizony nem hittem volna, Marczi, hogy
ilyen kitanult betyár vagy. - Én, ifiasszony? - Nem is az öreg apád! De most már ki
vele gyorsan: mit tudsz arról a leányról? - A mit a Minya bá. - Mielőtt eltünt a Ferkével és én még
nem voltam itt, igaz-e, hogy a tisztelendő urat rajta kapták, a
mint... tréfálkozni akart Erzsókkal? - Már hogy a piczébe ne! Mit képzel
urunkról az ifiasszony! - S hogy Ferke ezért egy este rálesett. - Dehogy is lesett! - És megütötte. - A tisztelendő urat? Nem igaz ebből,
megkövetem alássan, semmi, - szólt konokul a legény s nagy
immel-ámmal magyarázni kezdte a »szegény rokon«-nak a
dolgot: tetszik tudni, ez ugy volt, Erzsók egyszer megbetegedvén,
apja elhivatta a zsidó doktort. Azt a kis, borzas urat, instálom, kit
féléve tisztelünk a községben s ki azzal az örökké szomoru, ifju
asszonynyal, a feleségével jött ide. - Tudom, tudom! Csak tovább. - Hát elhivatta a doktort. A doktor el
is ment, de nem rendelt semmi orvosságot, mert, ugymond, más baj
vagyon az Erzsókkal. Mert hogy férjhez kell adni a Ferkéhez. No,
szent Jézusom, volt ott csata! Viski Balázs ugy orditott dühében,
hogy csupa lilaszint váltott. Micsoda! Már hogy ő Ferkéhez, ehhez a
koldus béreslegényhez vesse a gyermekét, - inkább megöli tulajdon
kezeivel. Ezt a bolond fenyegetést, éppen arra menvén, meghallá a
tisztelendő ur, bement a házba, lecsillapitá a kiabáló Viski Balázst
s megvigasztalá a halálra ijedező Erzsókot is, ki attul fogva ugy
bizakodott benne, mint az Ur Istenben. Eljött szegényke ide is, a
parochiára; a tisztelendő ur biztatta, hogy ne keseregjen, majd jóra
fordul a dolog, s hát a mint egyszer igy szépen biztatta, az az
örökké szomoru doktorné lépett be hozzánk. Látta azonban, hogy urunk
nincs egyedül, tehát megfordult és elment. - Miért ment el? - Tudja a kő! felelte vállait vonogatva
a legény. - Bizonyosan szégyelte, Marczi!
Megcsalsz! - Nem csalom, ifiasszony! Tessen
elhinni, nem hiába félünk mi itten a doktorné babonás szemeitől.
Vigyen el engem az ördög, ha nem ő keverte pogány hirbe a tisztelendő
urat. A szegény rokon látta, hogy ezzel a
makacs ficzkóval nem boldogul. Megfenyegette tehát kövér, kis öklével
és rászólt: - Egy húron pendülsz a gazdáddal! No,
de majd megtudom én az igazat a doktornétól, s ha kisül, hogy
hazudtál... A legény mosolyogva simult közelebb az
asszonyhoz. - Megver, instálom? - kérdezte
unszolva, halkan. - Megérdemelnéd, te majom, felelte
elpirulva az asszony s becsapta maga után a konyhaajtót. * Régi, tornáczos kőfészek vagy százötven
esztendő óta a parochiával szemben levő park közepén busuló Petlendi
kastély. Tizennégy boltozott ablaka ásit a falura, magas tornya
ellátszik mértföldnyire, - széles, bogáncsos, dudvás parkja
messze földön hires arról, hogy se ásó, se kapa nem éri soha.
Pusztul, rothad, rozsdásodik ott kedvére, a mi akar. A megboldogult
öreg Petlendi Kázmér méltóságos ur halála óta soha sem törődött ezzel
a kopott dominiummal senki. Fák ugy nőnek szétágazó karokkal
összevissza, a hogy nekik tetszik, - elvadult diszbokrok
terpeszkednek czudar rendetlenségben, a mint a természet duzzadó
ereje széthajtja őket, nem fenyit meg itt semmit a kertész-olló. A
parkon átfolyó patakra épitett fehér hidakból sincsen már jóformán
semmi; lenn hevernek korhadva a patak iszapjában; békák kuruttyolnak
kiálló karfáikon, nem háborgatja mulatságukat senki. Tönkrement a
hidakkal együtt a szökőkut is. Medenczéje tele giz-gazzal, a márvány
Neptun-isten szigony és lovak nélkül mered csonkán, piszkosan a
medencze közepén, - olyan esténként a holdfényben, mint egy groteszk
rém. Csak egy fehéres csik fénylik rajta homlokától a derekáig, - ott
nyilván csiga mászta meg valamikor, annak a rászáradt nyála
csillog. Petlendi Guido, a kastély mostani
fiatal remetéje, nem bánja ezt a romlást. Hadd vesszen minden, ha
neki is menekülnie kellett a városból s eltemetkeznie pénz híjján
ide, ebbe a rongyos faluba, apái fészkébe, melyet harmincz esztendő
óta egy sereg bagoly és néhány kivénült cseléd birtokolt. Hja! szép
volt eddig az élet. Szép, bár semmit sem dolgozott, csak pompásan
»létezett«. Volt pénze, jókedve, mindene. Bekalandozta a
kontinenst széltében, hosszában. A moszkvai rum-szagu orfeumoktól
kezdve föl egészen a párisi »Paradou« külön tündér
rejtekéig, minden gyönyörüségből kivette részét, s csak még
egészségesebb, még szebb, még izmosabb lett tőle. Azután hazajött és
nagyon szivélyes fogadtatásra talált. Kegyesen látták
nagytekintélyü asszonyságok s kedves, mosolygó virágszálai a
parketteknek: elegáns kisasszonyok. Egyetlen fiu volt, utolsó sarja a
Petlendi uraknak, apa, anya, testvérek nélkül, - minden az övé.
Valóságos eszményi férj! A kisasszonyok keze nem csinált oktalan
dolgot, ha ott maradt kissé a fiatal ember erős, barna kezében, -
hátha ott fogják. Másképp lett. Guido barátunknak egy szép napon
nemcsak a pénze fogyott el, hanem az értéke is rohamosan leszállt,
megcsappant, nem keresték. Nagytekintélyü asszonyságok kedvetlen
hangon beszéltek róla, eladó kisasszonyok másfelé ragyogtatták
szemeik sokat igérő fényét. Vele egy-két komolyan, éretten
gondolkozó, harminczöt éves hölgyön kivül többé egyik sem
foglalkozott. Lemondtak róla; elveszett parthie, repüljön daliás
alakja, emléke szélnek. A pénz csak hagyján, - ez kisebb baj
lett volna. Fiatal ember el szokta verni pénzét, ha van. Majd adott
volna az após. Hárman-négyen is akadtak, kik szivesen adtak volna
leányuk kezével bőséges hozományt is, - a hatszáz éves
Petlendi-czimer mindig megér egy pár mázsa ezüstöt, ha ily szép szál
barna fiatal ember a gazdája, mint Petlendi Guido, - de egyéb,
sulyosabb baj volt. Egy képtelen nevü, igénytelen senki, -
egy nyomorult, vékony leány a IX. negyedből: Trommel Judith. Miféle
ivadék, miféle leány, a patvarba! Eleinte nem hitte senki. Egy
zsidó-leányka, a kinek közönséges krájzler-boltos az apja, csunya,
szeplős, agyondolgozott asszony az anyja, s testvére egy csomó, -
nagyocskák, kicsikék, kóczosak, utczakölykek. Mezitláb szaladgálnak
az utczán, Judith nem tudta még a czipőiket is megfoltozni. A méltóságos tanácsosné, Petlendi Guido
tanteja, magánkivül volt, midőn meghallotta a dolgot. - Ilyen botrány, ilyen botrány! -
fakadt ki ajkain a keserüség, s ki akarta vallatni férjét, hogy mit
tud. A galambfehér öreg ur persze mentegetődzött: mit tudhatna ő?
Azok a tisztességes, szamár fiatal emberek, kik töredelmesen
bevallják az effélét, fájdalom, ma már fölöttébb ritkák, s Guido nem
tartozik közéjük, - gondolta titokban, magának. - Az istenért, de hát hol
ismerkedhetett meg azzal a személylyel! - Kedves Auguszta, - felelte szerényen
a bácsi, - én ugy vélem, ugy gondolom, azaz, ha körülményesen
vizsgálom a dolgot, azt hiszem, hogy Guido nem veszi komolyan. - Nem veszi komolyan? Értse meg,
édesem, hogy már az utczán is látták őket. Világos nappal, az utczán! - De hiszen, én ugy vélem, hogy éjjel - - Kiméljen meg, barátom, kiméljen meg!
- tiltakozott haraggal a delnő s »der Johann« még abban
az órában szigoru parancsot kapott: Petlendi urnak - s ugy
megroppintotta ő méltósága az ur-at, hogy recscsent - mától
kezdve nem vagyok itthon. Igy! Meg kell büntetni azt a szerencsétlen
vakot. A kaszinóban némelyek sajnálkozva
huzogatták a vállukat, akadt azonban olyan is, ki uri passzióból
megleste Guidot homályos járásaiban a IX-ik negyed házai között, s
meglátta Judithot is, a Ferenczvárosi »Ghetto« virágját.
Ez aztán elgondolkozva, tünődve, mélán babrált a szakállában. Végre
is, csupa komédia az egész világ. Guido, ugy látszik, okos ember és
azzal punktum. Ez a lehetetlen nevü zsidó leányka, hét kóczos
utcza-kölyök testvérnénje, egyszerü karton-ruhácskájában, kék
szalagos, olcsócska kalappal gyönyörü, fényes haján, - szép volt,
mint a földi szinek királyi hordozója, a szüzies rózsa. S az marad
bizony, rózsa, a szeméten is. Érdekesebb részletek hiányzottak. A kis Pepi főhadnagy fecsegte mindössze
pár héttel később, hogy a nyomorult zsidó boltost a börtönbe vitték.
Valami váltót igazitott ki, vagy mi a tatár. A »Ghetto«
rózsája pedig eltünt. Mélységes, szomoru szemei megteltek könnyel, a
mint egy sáppadt, borzas kis emberrel kilépett a házból, elbucsuzott
az édes anyjától s a borzassal kocsiba ülve, elhajtatott a
pályaudvar felé. Ebből az egész hiányos fecsegésből bizonyos
egyébiránt csak az volt, hogy Petlendi Guidot ebben az időben senki
sem látta és hogy egész nap esett az eső. * Volt egy rozzant kerti ház a kastély
parkjának végén, a cserjék és bokrok homályában, - kivülről alig
látszott. Kopott fedele megbujt a lombok sürüjében, ajtaja, ablaka
nem volt. Ezeket régen kitörték és felfütötték. Egy-két, valamikor
zöldre festett, rongyos salukáter czégéreskedett a hiányzó
ablakok helyén, - kényre hagyott játékszere gyanánt a szélnek. Nem is
lehetett volna kitalálni, hogy itt egy pavillon romja gubbaszt a
lombok között, ha ezeket a rongyos salukátereket be nem csapdosta
volna olykor a szél. Egy délután, ugy öt óra körül, vendége
akadt a kerti háznak. Dr. Salamon Lipót községi orvos, a
borzas kis zsidó doktor felesége, Judith, az egyik, Petlendi Guido a
másik. Nem látta őket ott senki. Rigó fütyült nagy lármával valahol
közel, - dolgozó falusi asszonyok éneke siránkozott a messzeségben.
Rigó nem lehet árulója a szomoru Judithnak, ki ugy lopódzott ide
titokban, az isten tudja. Ostoba falusi asszonyok nem lehetnek árulói
Petlendi Guidónak, a kit nem látott ide jöttében még a plébános sok
mindent meglátó »unokahuga« sem. A doktor esti hétig el
szokott veszekedni a parasztokkal, - attól tehetett a fiatal asszony,
amit akart. Nem férje, inkább engedelmes kutyája volt szép hitvesének
ez a mesés szorgalmu, borzas emberke, - kész volt elmenni egy szerény
tiz forintos honorárium kedvéért éjjel a harmadik faluba, csakhogy ne
érezze a szegénységet az asszony. De adta a tudományát ötven
krajczárért is, adta élelemért is, - egy fél zsák krumpliért,
tojásért, csirkéért. És nem látta búsulni senki. Az asszony összekulcsolt kezekkel ült
egy kerti padon. Nyulánk, finom alakja szinte meggörnyedt valami
benső kintól. Előre hajolva ült helyén; hosszu, bársonyos pilláiról
arczára gördült a köny és égette, vénitette bőrét. Guidó maga elé nézett a földre. Ott
hangyák mászkáltak a levelek között, s pettyes Katicza-bogárkák
örültek egy-egy füszálra lapulva a napsugárnak. - Miért ment ehhez az emberhez nőül? -
kérdezte komor tekintettel, a nélkül, hogy felnézett volna. - Midőn nyomoruságba jutottunk, ön
miért nem jött? suttogta felelet helyett az asszony. - Ott voltam... - Óh, igen! Hallottam... Két hétre
azután, hogy elhurczolták az édes apámat, mert rávitte nyomorunk
- a mi nyomorunk - a bünre... Lipót csak unokabátyám volt;
szegény vidéki orvos, addig rám se mert nézni, - de a mint megtudta
szerencsétlenségünket, azonnal eljött, vigasztalt, felajánlotta
kezét, enni adott a testvéreimnek és nekem... - Judith. - Nem volt kenyerünk. - rebegte
összerázkódva, félelemmel az asszony, - a boltot bezárták és mindent
elvittek, mindent... Két éjszaka a földön háltunk. - Anyám, mint a
tébolyodott, csak járt-kelt az üres szobában, folyton azt hajtogatta,
hogy elmenne mosónénak, de már gyengék a szemei... Óh Guido, Guido!
Miért hagyott el? - Pénzért jártam egy rokonomnál, -
felelte a férfi, - nem szóltam önnek semmit, mert meg akartam lepni.
Mire visszatértem, már eltünt, pedig tudta, tudnia kellett volna,
hogy ön miatt számüztem magam a társaságból, mely szerelmemet se
megérteni, se megbocsátani nem volt képes. Hogy merte azt hinni, hogy
elhagyom önt? Miért nem várt meg? Miért vetette magát annak az
embernek a karjai közé? Nem voltam léha, nem csábitottam, - nőmmé és
nem szeretőmmé akartam tenni! Becsületes férfi közeledett a
becsületes leányhoz! Miért nem mondta, hogy atyja veszélyben forog?
Nem tudta? Nem tudta, hogy azt az átkozott váltót - - Apa nekünk semmit sem mondott. - Óh, mennyire gyülölöm az ön atyját! - Hagyjuk abba, Guido, - szólt pár
pillanatnyi hallgatás után az asszony; - azt, a mi történt, meg nem
történtté többé nem tehetjük. Látja, csak azért jöttem el ide, hogy
ezt tudtára adjam. Nem vádolom, de ön se vádoljon. - Váljunk el ugy,
mint jó barátok. Akarja? - Maradjon, Judith, - mormogta halkan a
férfi, - nem azért találtam fel önt, hogy ismét elveszitsem. - Azt hiszi talán - - Ne szóljon! Sorsom össze van forrva
az ön sorsával. A társaság visszafogadna, ha fölkeresném, de nem
teszem. Megértette? Itt maradok, a hol ön van. Nem törődöm senkivel
és semmivel, meg vagyok halva mindenkinek, csak önnek nem.
Lehet, hogy őrültség, a mit beszélek és tenni fogok, de istenemre! az
ön férje meglopott engem. - Mit akar, Guido? - Visszaveszem azt, a mi az enyém. - Szeretem a férjemet. - Hazudik! - S ön nincs eszénél, ha fölteszi
rólam, hogy férjemet, ezt a jó embert... Petlendi megragadta az asszony kezét s
beleakasztotta lángoló tekintetét a szemeibe. - Szereti férjét? - kérdezte
elfulladva, daczczal. - Szeretem, szeretem... dadogta
reszketve az asszony s majdnem eszméletlenül rogyott vissza a padra. - Ma este, ha megszólal Ave-Máriára a
harang, suttogott fülébe egy kedves, könyörgő hang s ajkát csókolta
önfeledt lázzal egy forró ajak, - itt foglak várni. Magammal viszlek.
El kell válnod attól az embertől. Elmegyünk és többé nem jövünk
vissza. Judith, eljösz? - Nem, nem! Nem jövök... felelte
kétségbeesve az asszony és ellökte magától az ifju kezét. Azután
felállt és elfutott onnan. S ah! nőnek az árnyak. Mire lélegzet
nélkül, szédülő fejjel hazaért, megeredt a langyos tavaszi eső, madár
csippent megbujva fészkén és beállt az est. * A doktor ma hamarabb végzett a
parasztokkal. Hazajöttében a parochia előtt csak a plébános viruló
»rokona« tartóztatta föl, hogy valami igen nagy női
titkot bizzon a lelkiismeretére, - azután jöhetett haza. Bement a
szobájába, tudomásul vette, hogy felesége még nincs itthon (odaát van
a kasznárnénál, jelentette a cseléd) azután kiállt a tornáczra,
meggyujtott egy olcsó kabánoszt és mélázni kezdett. Ez volt az
egyetlen fényüzés, a mit magának megengedett és ez is ingyenbe ment.
Ezuttal, kivételesen, még mosolygott is, mintha egy kicsit megszépült
volna. Végre mégis csak akadt egy kis nehezen megkuporgatott pénzmag;
holnap bemegy az állomásra, onnan átszökik a városba, s ajándékot
vesz a drága rózsának, igen bizony... egy arany karpereczet. Talán
örülni fog neki az asszony, ugy sincs szegénynek valami sok öröme az
ő házában. S magában dörmögte nagy lemondással a borzas kis orvos:
mit is szeressen rajtam, mit is? Nemsokára megjött az asszony. A doktor összerezzent. Mily szép, mily
ragyogó mellette a fiatal asszony. Ha igy hirtelen megpillantja,
valóságos ijedelemmel gondol a maga vakmerőségére, hogy ezt a
herczegi palotába illő ékességet az ő izetlen ripsz-butorai közé
merte hozni. - Jó estét, Judith, - mondotta
félénken, alázattal és gyorsan félretette a szivart. - Jó estét! - felelte az asszony.
Fölment a tornáczra s egy pillanatig szótlanul nézte. Beszivott,
ellágyult ajakkal, nedves tekintettel nézte urát az asszony. S
egyszer csak megragadta a szegény ördög kezét, ajkához emelte és
megcsókolta. - Óh, uram... férjem - - Judith! - kiáltotta elszörnyedve a
kis ember, s ugy állt ott mélyen megzavarodva helyén, mintha villám
bénitotta volna meg. Azt akarta kérdezni, hogy mi történt, de csak
hallgatott és várt, a nélkül, hogy szólani tudott volna. - Jó ember vagy, Poldi, - folytatta az
asszony s intett, hogy hagyja magára, - egyedül akar maradni. - Benn
van az asztalon a kávéd, eredj és idd meg. Mindjárt bejövök én is. A doktor szó nélkül engedelmeskedett.
Nem értett az egészből semmit, de ment lehorgasztott fejjel,
tépelődve, ködben, sötétben: Judith megcsókolta a kezét... Ur isten,
Judith! Királyi rózsa az ő foltos kezét... A fiatal asszony utána
nézett. Ime, a férje; ez az egyszerü, becsületes, jó ember, ki
megosztotta vele kenyere felét és védelmezte, szerette, óvta a
bajban. Egy szóval sem kérdezi, hol járt. A boldogságos Szüzben sem
bizik jobban, mint benne. Meleg könycsepp szivárgott az asszony
pilláira, szive megtelt fájdalommal és bünbánattal. Az eső ezalatt megállt. A falusi
templom tornyában pedig megkondult Ave-Máriára a harang. Az asszonyt elboritotta egy tüzes
kivánság erősebb, hatalmasabb, rombolóbb, semhogy fegyvere lehetne
ellene az értelemnek. Otthagyta a tornáczot, összefogta mellén a
kendőt és keresztül haladt, mint egy álomjáró, a kerten. A hátulsó
kertajtót kinyitotta, a félhomályban még egyszer visszanézett, azután
előrelépett... A küszöb előtt zavaros pocsolyában
gyült össze az esőviz, - az asszony vékony brünelczipőcskéi
bokáig merültek bele. - Még egyet lépett; de ott még mélyebb volt a
pocsolya, elboritotta harisnyáit is, melyek átázva simultak formás
lábaihoz s megborzongatták egész testét. S egyszerre felriadt, kijózanodott
beteges kábultságából az asszony. Kikapta lábait a vizből, felállt a
küszöbre s ott hangosan, őszintén, lelke legmélyéből nevetni kezdett. - Poldi, Poldi! kiáltotta, egészen
belepirulva a nevetésbe. A doktor kiszaladt a hivásra a házból
és hozzá futott. - Itt vagyok, Judith! - Nézd, beléptem ebbe a pocsolyába s
most csupa viz a czipőm. - Az istenért, meghülsz! - aggódott a
kis ember; - gyorsan a szobába, dobj le czipőt, harisnyát, csak
gyorsan, gyorsan! Majd rögtön theát főzök... Az asszony besietett a házba, leült a
ripszdiványra s odanyujtotta lábait a férjnek. - Huzd le a czipőimet, Poldi, én nem
birom, - mondotta mosolyogva. A doktor lehuzta az átázott sáros
czipőcskéket, s mind a kettőt a sarokba dobta. Az asszony megrezzenve
tekintett rá s többé nem szólt egy szót sem. De mialatt a férj
kisietett a konyhába, hogy ő maga főzze meg a theát, - leugrott
meztelen lábaival a diványról s a sarokba dobott nedves czipőket
odatette szépen, kimélve, gyöngéd mozdulattal, a kályha mellé. Midőn Bulbukán Bagdi megnyitotta
szerény kis boltocskáját, s kiakasztotta üzlete fölé azt a
gyönyörüséges czinóbersárga Szent-Flóriánt, a melynek csecsemő korára
még azok a bizonyos legöregebb emberek sem tudtak
visszaemlékezni többé, - még csak Szolnokig járt a vasut. Szekérrel kellett elhozatni a
selymeket, vásznakat, galandokat, czérnákat, szines pántlikákat és
minden egyebeket Nagyváradról, a hová gyorskocsi is járt, de az
sokkal drágább volt, semhogy a »Szent-Flórián« szorgalmas
tulajdonosa eleinte megbirhatta volna. Közönséges hektikás szekéren
utazgatott föl Nagyváradra, Kolozsvárra, s hozta a sok drágaságot,
fölvirágoztatván néhány keserves munkában lerobotolt esztendő
multán a »Szent-Flórián«-t. A kis rőfös-boltocska,
Bulbukán nagy lelki gyönyörüségére, lassanként annyira föllendült,
hogy néhány év mulva már egy alázatos legény és egy borzasztóan
szeplős inaska is forgolódott a pudli körül. A szerencse mindazonáltal nem tevé
dölyfössé a szorgalmas kereskedőt. Az időközben megnagyobbitott
üzletben is csak oly fürgén, mosolyogva, bókolva járult a
»kuncsaftok« elé, mint egykor, a kezdet nyomoruságos
napjaiban, midőn némelykor még egy falat disznóhus se telt a
csütörtöki káposztába, különben veszélyes bukfenczeket vetett volna a
garaskákkal szigorgó üzleti mérleg. Akár a városkapitány peczkes
felesége jött a boltba, hogy harsogó hangu és örökké náthás férje
számára egy-két tuczat uj zsebkendőt vásároljon, akár a Kati szolgáló
két krajczár ára finom bécsi czérnáért, akár a katrinczás, tele mellű
oláh leányok közül három-négy (csapatosan járnak, mint a birkák)
szines pántlikát, galandot, olcsó de száz évig tartó kendőt, vagy
szoknyaszövetet kérve, Bulbukán egyformán udvarias, türelmes és
szeretetreméltó volt mindenkihez. A ki ócsárolta a portékát,
annak oly nyájassággal mosolygott a szeme közé, mintha a
legkellemesebb dicséretekben részesült volna. Mosolygott, ha szidták,
mosolygott, ha svindlernek nevezték, mosolygott, ha
összeturkálták egész boltját és nem vettek semmit. Tizenhárom próbás, nyugtalan örmény
vérét annyi ügyességgel tudta féken tartani, hogy sohasem sértett meg
senkit, s ezáltal nem riasztotta el boltjából egyetlen vevőjét sem. A
»Szent-Flórián« érdeke volt a fő. A többi mind mellékes.
Dicséret, szidalom, fitymálás, - mit ér? Semmit sem ér. Szidják, csak
vásároljanak. Mondják, ha tetszik: »az a semmirevaló örmény«
-, de vásároljanak valamit bár egy forintért, bár ötven krajczárért,
bár öt krajczárért, mert ez is többet ér neki egy szekér illatos
dicséretnél. Mire a vasut kiépült, Bulbukán boltja a
czinóber-sárga Szt.-Flórián védelme alatt már a kis városka piaczán
pompázott, őt magát Bagdi urfinak nevezték, s még a tekintetes
városkapitány ur ő lármás rettenetessége se átallotta kezet
fogni a most már feltünően gyors tempóban »tekintélyesedő«
kereskedővel, a ki külső formáinak több rendbeli tökéletlensége
daczára is igen kitünő férjnek kinálkozott. A mamák szemet vetettek
rá és elkezdték mentegetni. A járásbiróné kijelentette, hogy
Bagdi urfiról a legszemtelenebb hizelgés sem mondhatja ugyan, hogy
szép ember, de tessék csak megnézni, mennyire kellemessé válik az a
szőrös, fekete arcz, ha mosolyog, s mily elragadóan villog vastag,
bogos ujján az a pompás gyémántgyürü, ha mély bókkal dörzsöli kezét,
s azzal az ő utánozhatlan udvariasságával muzsikálja inkább, semmint
mondja: - Alázatos szolgája, nagyságos asszony,
legyen szerencsém máskor is. Vagy: - Kisztihand, Euer Gnaden, es hat mich
ausserordentlich gefreut. A birósági végrehajtó felesége, a ki
egy szebeni hentes félparaszt leánya volt, már-már odáig ment, hogy
pofonveréssel fenyegette férjét, ha a kedves Bagdi urfit hunczut
örménynek meri nevezni. Azt a derék embert... um Gottes Willen! - a
ki őt, Drothleff Kathrint, Euer Gnaden-nek szólitja, s még meg is
csókolja a kezét. Kevés kivétellel ép ily magasan álltak akcziái a
többi asszonyságok előtt is, s buzgalommal jegyezték nevét a
mamabörzén, mely hol a járásbirónénál, hol a sétatéri kioszkban
tartotta rendes és rendkivüli üléseit. Ahhoz, hogy a róla szállingozó
jó hireket megtudja, Bagdi urfinak természetesen semmiféle titkos
rendőrségre nem volt szüksége. A kis városkában majdnem mindenki
borzasztó őszinte volt. Ki a mit gondolt, azt a szemébe mondta, s igy
a legkényesebb kérdéseken is oly csodás könnyüséggel ugratott át,
mintha soha a tartózkodás gavallér erényét a társadalmi érintkezés
számára komoly agyvelők ki nem találták volna. Bagdi urfi azonban nem azért született
a minden örmények és mézes dalauzik metropolisában, Szamos-Ujvárott,
hogy a hizelgés meg tudta volna venni. Saját bizalmas vallomása
szerint, nem azért kapott az okos Todorán üzletében, inas korában,
annyi fricskát és nyaklevest, hogy a kétszerkettőt egész életére jól
be ne biflázta volna. Ohó! tünődött magában a tükre előtt, beszélnek
a mit beszélnek, - tudják, hogy például csak boltbér fejében hétszáz
pengő forintot fizet a katholikus káptalannak, - az igazságot tehát
nem lehet ugy megmaszlagozni, hogy ő szédüljön el tőle, mint egy
ostoba csuka. A tükör megmondja az igazat; visszaadja fekete arczát,
törpe homlokát, apró, görény szemeit, és tagbaszakadt, igénytelen
alakját, mely még a sorozó bizottság morózus ezredesét is meg tudta
annak idején nevettetni. - »Himmelsacrament az ilyen patkányba,
- dörögte szellemesen az óbester ur, s végigbotozta tekintetével a
minden izében reszkető emberkét, - hinaus mit dem lumpigen
Zivilisten!« Az orvos erre igy szólt: untauglich; az őrmester
pedig megfogta a meztelenül szégyenkező hadkötelest és egy pompás
lökéssel kitaszitotta az ajtón. A kellemes hirek szállingózása közben
Bagdi urfi bozontos fejét mindez megjárta, s meg is tartotta lábán.
Hiába kisértették, nem botlott meg. Még arra se tudták rávenni, hogy
egyszerü legényszobájából, mely a klastrom-utcza 10. szám alatt, özv.
Perl Wenczelné házában »létezett«, kiköltözzön a
piacztérre, vagy más, szebb utczába, például a patikárusékhoz, a hol
három gömbölyü leány is volt, s még hozzá vérbeli örmény angyalka
mind a három. - Nagyan meg vagyak már szakva ahhaz a
szabáhaz, - felelte mosolyogva a patikáriusnénak, s szabódott erősen,
hogy semmi se köti oda egyéb, csak a szokás. Ha valaki talán másféle,
talán gyöngédebb okot is keres, az helytelen nyomon jár. Özv.
Perlnének van ugyan egy Rozin nevü leánya, de ha tizenöt év alatt nem
vette el, akkor bizonyos, hogy ezután sem lehet szándékában. - Még csak az kellene, - pattant fel
méltatlankodva a gyógyszerészné, hogy az a hosszu, sovány Perl
Rozin... ez a harminczhat éves Rozinante... majd mit mondok - - Nem vagyak bele balandulva, -
nevetett Bagdi urfi megnyugtatva, s ép oly mozdulatot tett a kezével,
mint egykor a sorozó óbester. Bizonyos egyébiránt, hogy ezt a
kicsinylő, gúnyos mozdulatot rögtön meg is bánta. »Mit vétett
nekem az a szegény? kérdezte magától némi szégyenkezéssel, s
gondolatban bocsánatot kért a magas Perl Rozintól, a ki tizenöt év
óta gondoskodik róla, hogy friss vize és tiszta fehérnemüje legyen.
Csendes, szelid, jószivü teremtés, bizony nem érdemli, hogy fitymálva
beszéljen róla. S elvégre a mi igaz, az igaz: Bagdi urfi már sokszor
megvallotta magának, hogy ez a csontos, magas Rozin, azzal az ő
halavány, álmodozó arczával, kék szemével, vértelen ajakával és
szép fehér nyakával épen nem olyan csunya, mint a milyennek az
asszonyságok tartják. Mily nagy karcsuság és mekkora csontok!
Bőven van rajta minden, a mi nála hiányzik. Tökéletes ellentéte, s ez
az épen, a mi titokban tetszett neki. Szegény leány, az igaz s az
rettenetes nagy baj, de ha jobban meggondolja a dolgot, s
elképzelheti, mily óriási változás támadna az ő megszokott csendes,
sohase változó életmódjában, ha ez a jó lélek véletlenül férjhez
találna menni és nem intézné többé az ő egyszerü legény-háztartását,
- fölöttébb kellemetlenül érzé magát. Pedig nem is annyira képtelen
dolog ez, mint a milyennek látszik. Valami Balajthi nevü adótiszt, a
kit kötekedő természete miatt már rég elcsaptak volna, ha nem lenne
rokonságban az alispán uri családjával, bejáratos volt Perlékhez, s
állitólag már ki is jelentette volna, hogy a mint öreg
nagybátyja, Balajthi Kázmér cs. és kir. kamarás ő méltósága
előléptetését kieszközli, nyomban nőül fogja venni, s lemond arról a
dicsőségről is, hogy a »Fekete biká«-ból csak Johann
Slezák, a bivalynyaku bajor csaposlegény tudja kidobni, - más
senki. Mi volt igaz ezekből a hirekből, mi
nem, azt Bagdi urfi röstelte megkérdezni. A dolog mindazonáltal
kellemetlenül érintette, s ettől kezdve sohasem tudott a szálas
Balajthira bizonyos fanyar bosszankodás nélkül tekinteni. Az
özvegynek se igen lehetett inyére a kilátásban levő jövő, mert
néhányszor ő maga tette szóvá a dolgot, s ilyenkor rendesen könyezni
kezdett. - Mit várhatunk, mit, édes Bulbukán ur,
- motyogta szomoruan, - gyermekem szegény leány, nem válogathat. - Baj, baj... dunnyogta roszkedvüen
Bagdi urfi és megjelent fekete arczán a részvét. Egy izben a leány is elárulta, hogy
miért fogadja el Balajthi udvarlását. - Nem akarok vén leány maradni,
Bulbukán ur, - mondotta egykedvü, száraz hangon, de Bagdi urfinak e
pillanatban ugy rémlett, mintha a fölgerjedt vér egyszerre
kitüzesitette volna a fehér arczot. A leány szemeiben lappangó baljós
ragyogást azonban már nem vehette észre, mert ösztönszerüen félre
forditotta a fejét. Mire fölnézett, ismét a megszokott, régi leány
állt előtte. Nyugodt, szelid, bánatos tekintet, halavány arcz,
vértelen száj és egy nagy, magas női test, melyen a gömbölyübb
vonalak puhaságát a ruhaszövetnek sehol se kellett eltitkolnia. Nem
voltak ilyen diszkrét előnyök, s Rozin kisasszonynak ez okból
bizonyára igen sok keserüséget okozhatott az öltözködés... * Az októberi országos vásár előtt
történt, hogy Bagdi urfi se tiszta inget nem talált az asztalán, sem
kávéját, kiflijét nem hozta be senki. - Nagyszerü! bámult egészen
megzavarodva, s hirtelen el se tudta képzelni, hogy ez csakugyan
lehetséges. Tizenöt év óta soha efféle dolog még nem történt a
Perl-házban. Vajjon mi baja Rozin kisasszonynak, hogy nem gondoskodik
róla? »Nini, talán - meghalt« - gondolta, tökéletesen
kiesve élete rendes kerékvágásából a »Szent-Flórián«
tulajdonosa, s kiszólt az ajtón a kis cselédre: - Zsuzska fiam, beteg a kisasszony? - Nem a. - Hát hol van? - A piaczra ment. - Hát a ténsasszony? Erre a kérdésre nem kellett válasz.
Özv. Perlné asszony törődött alakja megjelent az ajtóban, s csakhamar
bement a lakójához is, hogy személyesen adja meg a szükséges
felvilágositásokat. Legelőször is bocsánatot kért, hogy leülhessen.
Bagdi urfi erre ujabb csodálkozásba esett. Az öreg asszony eddig soha
se csinált hókuszpókuszt az ilyesmivel, hanem oda ült, a hová akart.
Mi történhetett... találgatta magában Bagdi urfi, s oly rosszul
érezte magát, mintha összes vásznaiba beleesett volna a moly. - Ne nehezteljen, igen tisztelt
Bulbukán ur... kezdte halk, reszketeg hangon az özvegy. Nagyszerü! Már nem is »édes
Bulkukán« többé... - Rozin nem jöhet be többé az ön
szobájába. - Nem az ördögöt!... Hát aztán miért? Az öreg zavartan vonogatta vállait, s
bocsánatkérő, szomoru hangon kérte lakóját, hogy ne vegye rossz néven
ezt a fordulatot, ők is sajnálják, hogy egy ily régi jó barátot, mint
ő, el kell hanyagolniok, a kényszerüség azonban parancsol és nekik
engedelmeskedniök kell. Balajthi megkérte Rozint, hogy ne lépje át
többé a lakó szobájának küszöbét... - Ugy? fortyant föl hirtelen Bagdi
urfi, hát az az ur... - Az az, édes Bulbukán - - Csak nem féltékeny az az ur? Mi?
Reám... isten nyila... - A jó ég tudja... felelte az özvegy és
elbucsuzott. Holnaptól kezdve a cselédleányka fog behozni mindent, a
mire szüksége lesz. - Szépen vagyak... dörmögte Bagdi urfi,
midőn egyedül maradt a szobában, s a szekrényhez lépett, hogy
kikeressen egy tiszta inget, - az a krakéler felforgatja az egész
házat. S ő az első! Nem én, ki tizenöt éve lakok itten, hanem egy
jött-ment. Nem a becsületesen fizető, régi lakó, hanem ez a fináncz,
ez a Balajthi, ez a korcsmabetyár! Nagyszerü! S ez még nem volt minden; két nap mulva
megjött a folytatás is. Üzlete felé tartva, összetalálkozott
Rozin kisasszonynyal, s egy darabig elkisérte. Mondani szeretett
volna neki valamit, de nem birta megtalálni a formát. Hol igen sok,
hol igen kevés jutott az eszébe. Azt tudta csak, hogy egész eddigi
életrendje föl van forgatva, s ezt nem lehet szó nélkül türni.
Haragszik-e érte, vagy csak a sajnálkozás és az agglegény ősi
keserüsége végzi el rajta is a maga kegyetlen munkáját, arra nem
tudott volna egyhamarjában kielégitő választ adni. - Roszkedvünek látszik, Bulbukán ur -
jegyezte meg a leány. - Igaza vagyan, - felelte gyorsan Bagdi
urfi, - nem szeretem, hogy igy fordult a dalag. - Ő nem akarja... - Talántán csak bizony nem féltékeny
reám? - Ki tudja! - Ne mondja! - Bulbukán ur még nem öreg, azt pedig
mindenki tudja, hogy én szegény vagyok. - Hát aztán? kérdezte egy kicsit
elvörösödve az örmény. - Istenem, hát azt is tudják, hogy
Bulbukán ur szereti a pénzt és sohasem merne engem nőül venni. Bagdi urfi nem adhatott erre az
érezhetőleg gunyos megjegyzésre választ, mert a czukrászdából
kilépett Balajthi is, a leányhoz csatlakozott, s oly sértő tekintetet
vetett reá, hogy egyszerre elfutotta szőrös, fekete arczát a vér. S
rögtön rá meg is szólalt. Ezt mondta: - Adja tudtára, kisasszony, ennek az
urnak, hogy kettőnk közül az egyik fölösleges. Bulbukán Bagdival egyszerre megfordult
a világ. Mit feleljen, mit feleljen? Igy megsérteni őt és épen
előtte... a leány előtt... egy oly régi barátot, mint ő... a ki
pontosan fizet... A választ megadta a leány. Fölemelte büszkén a
fejét, végigmérte Balajthit, s oly élességgel, a mely vágott, mint a
borotva, igy szólt: - Nem tartóztatom, Balajthi ur, isten
vele. - Nekem tetszett ezt mondani? kérdezte
Balajthi és megállt. - Kegyednek, - felelte a leány; menjünk
édes Bulbukán ur... Balajthi ide-oda forgatta fejét, de nem
jött dühbe. Bagdi urfi azt várta, hogy inzultálni fogja a leányt s
akkor ő nyomban rendőrért ordit, de nem történt semmi. Balajthi még
egyszer megkérdezte: - Nekem tetszett ezt mondani? A válasz még metszőbb volt: - Jó napot, tisztelt ur! S Rozin kisasszony hirtelen Bagdi urfi
karjába öltve karját, a faképnél hagyta kegyvesztett udvarlóját, a ki
azonban megint csak nem jött dühbe, hanem csendesen sarkon fordult és
visszalóditotta bivaly termetét a czukrászdába. Bagdi urfi a
zavar és hála első indulatrohamában végtelenül boldognak érezte
magát. Meg volt boszulva! Ah! ez jól esett... ez nagyon jól esett...
S még meg is szorongatta gyöngéden a leány karját, nemhogy
elbocsátotta volna. - Miattam, Rozin kisasszony, miattam...
rebegte érzelmes, elfogult hangon. - Óh, édes Bulbukán ur, ha tudná... - Mit, mit? kérdezte mohón az örmény. - Nem mondhatom meg... lehelte
elpirulva Rozin kisasszony s gyorsan kifejtve karját Bagdi urfi
karjából, szó nélkül elsietett. * Világits fényes szövétnekeddel
Szent-Gergely, de ennek most már fele se tréfa... Mi történt,
kérdezte magától, alig tudva felocsudni meglepetéséből, a szerencsés
Bulbukán s érezte, mint válik szinessé arcza, mint a pipacs. Rozin kisasszony... Nem, nem! Ezt nem
lehet félreérteni, ez oly nyilt, oly szűzi, oly önkéntelen
vallomás, a mely nem tür magyarázatot, nem főleg az ő részéről, a
kiért a leány még egyetlen udvarlóját is elkergette. Mert elkergette,
az bizonyos és ez többé meg nem változtatható. S mily kedves,
mily szép volt abban a pillanatban ez a magas, fehér leány, mily nagy
volt büszkesége kevély fönségében - áradozott magában nekiszabadult
fantáziával az örmény, midőn lesujtotta tekintetének villámával azt a
hetyke ficzkót: »Jó napot, tisztelt ur!« Hah! igen,
igen... ez jól esett megsértett szivének és kimondhatatlanul boldoggá
tette. Ezen jártatta fejét késő estig. Most
történt meg vele életében először, hogy se a tükör nem jutott eszébe,
se a »Szent-Flórián« üzleti érdekeivel nem törődött, se a
J. et P. Coats Paisley Nro. 30. czérnáért boltjába lépő Drotleff
Kathrinnak nem mondta: Kisztihand, Euer Gnaden. Az asszonyság sértődve távozott. Az estefelé belátogató városkapitány
szemével csippentve rázta meg a kezét. - Láttam! harsogta a szeme közé.
Karonfogva láttam önt a Perl Rozinante kisasszonynyal... Bagdi urfi azonban már rájött, hogy ő
férfi is, nemcsak kereskedő. - Legyen szives, kapitány ur és ha a
kisasszonyról beszél, válogassa meg jobban a kifejezéseket, -
felelte majdnem nyersen. - Terringettét! Mi akar ez lenni? - Vegye ugy, a mint tetszik. Nagyszerü volt! A kapitány elkaczagta
magát, azután erélyesen lenézte »Szent-Flórián« urát és
otthagyta az üzletet. Az örmény önérzettel tekintett bámuló
segédeire: mi? Ugy viselte magát, mint egy gentleman; mint egy hős, a
ki nem engedi hölgyét megsérteni. No, hát ezután mindig igy lesz! És
kimondta vakmerően a döntő szót: - Megházasadak! Kimondta és nem vonta vissza. Másnap
már tudta az egész város, hogy Bulbukán Bogdán eljegyezte Perl Rozin
kisasszonyt, özv. Perl Wenczelné »bájos és művelt«
leányát. S az események e nevezetes naptól kezdve oly
eszeveszett sebességgel szaladtak, mint az istennyila. Bagdi urfi maga siettette az esküvőt.
Megtörtént. Három hét mulva Rozin kisasszonynyal oltár elé lépett,
hat hét mulva pedig már a városkapitányi hivatalba rohant, s ott ugy
orditott, mint egy oroszlán. - Megszökött a nyamarult asszony, azzal
a czégéres Balajthival, a szeretőjivel; jaj, jaj nekem... S lerogyott összetörve egy székbe, ugy
tördelte tovább: - Előre ki valt csinálva...
összebeszéltek... Rájöttem, mindent megtadtam, - nyögte lilaszinre
vált arczczal s reszketve törölgette homlokáról a veritéket. De ez
még nem minden, mert meglaptak. Az a gazas asszony ellapta
takarékpénztári könyvemet s nyolczezer forintom, kapitány ur,
nyolczezer forintom... ada van, elvitték... elvitték... A kapitány megveregette a vállát: - Legyen nyugodt, Bulbukán ur, majd
kézrekeritjük az asszonyt. - Fene egye meg az asszanyt! orditotta
dühösen az örmény és megragadta a kapitány kezét... pénzemet keritse
vissza a policzia, zokogta magánkivül, kétségbeesve... a pénzemet, a
pénzemet, a pénzemet... És elfakadt sirva, mint a gyermek. A kapitány viszont nem tudta megállani,
hogy az egész kisvárosi mama-börze nevében ugy ne kaczagjon rajta,
mint egy bolond. Tizennyolcz éves, karcsu, nyulánk fiu
volt a kis cousin; olyan az arcza, mint a rózsa, nagy meleg őz szeme
csupa kiváncsiság. Tralalla, lalla! Nagy meleg szeme csupa
kiváncsiság... * Romeo és Julia szerelmének fenséges
tirádáit hallgatta a Nemzeti szinház közönsége. Künn ólmos hideg
feküdt az utczákra, a járdákon visszhangzott a lépés, - az emberek
fülig felhuzott kabátokban tévedeztek elé a mozdulatlan párázat
homályából. Kegyetlen hideg busitotta a jótékony nőegylet hölgyeit
napok óta. Anyátlan árvák, kicsi koldusok, istentől-embertől megvert
gyenge madárkák zokogása keveredett össze a téli köddel, - tánczolni
kell a javukra megint, bizony tánczolni kell a Redoute összes
termeiben, különben megfagynak szegény cseppek ebben a nagy hidegben. Benn a szinházban mindebből nem érzett
semmi. Ott illatok ölelkeztek a levegővel, kellemes zsongás áradt a
közönség fényes soraiból, s csupa viruló szin és élet nyujtott
gyönyörüséget a szemnek. Ott öreg urak ültek a páholyokban, de mintha
mind ifjak és egészségesek lettek volna. Ott tekintélyes fehér
asszonyságok is hallgatták Julia szerelméről a nagy éneket, de mintha
rajtuk se látszanék az idő, - frissebbek voltak a gázlángok
világosságában, arczuk simább, lágyabb, gömbölyübb, s megtévesztő a
figyelő szemnek ő rajtuk minden. Egyik igen nagy tekintélyü asszonyság
lenézett olykor a parterre is, hol csupa szépen kivasalt fekete urak
és polgári hölgyek ültek egymás mellett a szék-sorokban s meglepetve
sugta hátra a férjnek: - Ugyan,
chère Philip, nézzen le, kérem, - azt hiszem, nem látok
jól. S átnyujtotta százhúsz frankos
látcsövét a férjnek. A férj átvette százhusz frankos
látcsövét az igen nagy tekintélyü asszonyságnak, s lenézett a
kijelölt helyre, hol szerényen meghuzódva székén ült fekete nevelője
társaságában a Victor cousins s hallgatta mohón, kiragyogó lelkes
tekintettel Julia szerelméről a nagy éneket. Nem hallott ezenkivül
semmit. Oda veszett szive egészen. Kimondhatatlan gyönyör égette
mellét, ki akart csattanni ajkán az életnek lángja, s a vágyak
hatalmas lázadása, melyekkel be tudott volna tölteni e perczben
félvilágot. A jobb oldali széksorból két uri asszony nézte önfeledt
lelkesedéssel a kis cousint. Örültek neki, megszerették. Be szép
fiu... S hozzá lehellte kicsit belepirulva az egyik asszony: csinos
vagy, gyermekem, csinos vagy... A férj visszavonult a páholy
mélységébe, átadta igen nagy tekintélyü nejének a drága látcsövet
s igenlőleg intett. - Nem
tévedett, chère Blanche, az ott lenn csakugyan Victor. - Bizonyos ez? - Azt hiszem, kedvesem... dunnyogta a
báró. - Nagyon sajátságos. - Igen, ez nagyon sajátságos. A báróné méltatlankodva ingatta
érdekes, szőke fejét s nagy nehezteléssel gondolt a rabiátus galgóczi
grófra, ki ily nevetséges polgári nevelésben részelteti egyetlen
fiát. Az öreg Guidó gróf egyébiránt mindig bolond ember volt. A
galgóczi uradalom tele van polgárokkal. A kastélyba gyürött
keztyüs vidéki birtokosok járnak, - quelle decapitation! - nem csoda,
ha ezt a szegény Viktor cousint is tönkre akarja tenni. S a szép
fehér báróné sajnálkozva, érdeklődéssel nézett le ettől fogva a
parterre. Tenni kellene valamit ezért a szegény fiuért. Ugy ül ott,
mintha nem is tartoznék a társasághoz. - Szegény cousin... - Mondott
valamit, chère Blanche? - Igen, kedvesem, azt akarom... S a
fehér báróné férjére nézett. Mit is akarok én? Eszébe jutott, hogy az
öreg Guidó gróf szigoruan eltiltotta fiát a társaságtól. Tanuljon,
legyen szorgalmas, egyszerü, közönséges polgár, - majd ha
tanulmányai bevégzése után nagykoru lesz, - beléphet a társaságba és
élheti világát kedve szerint. Addig azonban tilos. S visszaemlékezett
arra is a báróné, hogy az öreg ur őt is megkérte valamire...
Bolondság az egész, de ha jól meggondolja... Ah! nem. - Azért
sem. Az öreg Galgóczi gróf mindenfelé hires arról, hogy nem hisz a
nők szivének erejében s hamarabb jut eszébe a rossz a jónál. - Azt akarom, Philip, hogy hivja fel
Viktor cousint ide, - folytatta a delnő, és félre nézett. Különös
érzés... Nincs ebben az egészben semmi és mégis melegebb lesz tőle az
arcza. - Kivánja, Blanche? Nagyon szivesen. - Kérem! Philip báró felállt a székről, hol
másfél óra óta bóbiskolt s elhagyta a páholyt. Künn megsimogatta
deresedő haját s ásitozva, petyhüdt ajakkal, roppant mértékével az
őszinte unalomnak, lóbálta le a lépcsőkön elegans, száraz testét. Par
la mott! mily más minden a klubban... Niki ezóta bizonyosan
sajnálkozik rajta, s osztja a baccarat - nála nélkül. Macska vigye el
az egészet, nem kellett volna megigérnie Blanche-nak, hogy szinházba
kiséri. Ott van a Madame, - az eljött volna. Furcsa kivánságai vannak
némelykor a bárónénak, - ha igy tart - morogta magában bosszankodva,
- nemsokára majd azt fogja követelni, hogy mindenben helyettesitse a
társalkodónőt. Nagyon szép lesz. Lenn a parterre bejáratánál
elmosolyodott a báró. Zseniális ötlete támadt: meg fog szökni. S olyan fáradtan, rosszkedvüen állt meg
a kis cousin előtt, mint a kit kegyetlen főfájás kinoz. - Jó estét, Viktor! A cousin felpattant, s meglepetve,
örömmel ragadta meg a báró feléje nyujtott jobbját. - Mily szerencse, édes onklim! Engedd
meg, hogy bemutassam nevelőmet, doktor... - Köszönöm, - nagyon örülök, vágott
szavába a báró s rá se nézett a fekete professzorra, - téged
kerestelek cousin, igen kellemetlen dolog - - Parancsolj, Philip. A báró halkan sugta: - Itt vagyunk a páholyban. Rosszul
érzem magamat, a fejem - tudod - sapperlot... Blanka szeszélyét
azonban nem akarom elrontani. Kérlek, édes Viktor, menj fel hozzá a
páholyba, add tudtára, hogy rosszul érzem magamat s kisérd haza.
Csitt! Megteszed... - Szivesen, de - atyám - - Tudom, - nem tesz semmit. Kivételes
eset. Nem is arra kérlek, hogy látogass meg, hanem csak arra, hogy
kisérd haza helyettem Blanche-t. Köszönöm; rendben vagyunk. Isten
veled! Rosszul érzem magamat... menj föl, kérlek, azonnal és ments
ki... Adieu, kedvesem, adieu! S a báró nem várt választ.
Megszoritotta a cousin kezét és elsietett. Megmutatja, hogy Niki ma
sem fogja a baccarat nélküle kiosztani. Hohó! Tegnap beadott száz
Napoleont, ma visszanyeri. Viktor cousin habozott egy perczig, két
perczig - azután bocsánatot kért a fekete professzortól, hogy
rövid ideig magára hagyja, s a báróné páholya felé tartott.
Meredeknek és nagyon magasnak tetszett az emeletre vezető szőnyeges
lépcső. Egészen belepirult, mig fölért. S forrók a gázlángok is.
Lehet, hogy ma forróbbak ezek a nyugtalanul lebbenő lángok, mint
máskor. Ma különösebb és melegebb minden. Lehet egyébiránt, hogy
tegnap is igy volt. Fenn megkopogtatta halkan az ajtót, s a
páholyba lépett. A báróné asszony nyájas mosolylyal
nyujtá kezét. - Végre, édes cousin, végre! Eszedbe jutottunk, -
nagyon kedves... Viktor cousin reszketve ült le. Szép,
rózsás arcza csupa vörösség lett ebben a perczben. Akadozva, suttogva
beszélte, hogy Philip rosszul lett, elhagyta a szinházat és őt kérte
meg, hogy helyettesitse... - Tudom, barátom, hagyjuk, - felelte
gonosz részvéttel a delnő, s megvonta fehér, kerek vállát, ugy nézett
a cousin szemei közé, - meg vagyok elégedve a cserével, édes Viktor,
- menjünk. - Az előadás, Blanka, - még nincsen
vége... - Haza akarok menni. Ez parancs volt. A cousin felállt,
karjára vette a prémes köpenykét, s udvariasan segédkezett. Itt van a
keztyü, itt a csipke-kendő... Minden illatos és puha. Az asszony
pedig csupa bájos vonal és fiatalság. Nagy, nedves kék szemei vannak,
gömbölyü, meleg nyaka vetekedik fehérségében a hattyuéval. A
cousin nagyon ügyetlen volt. - Menjünk Viktor, szólt halkan a delnő,
s összébb fogta mellén a köpenyke prémjét, - fázom... S a cousin érezte, mint fázik karján az
ő szép királyi nénje. Minden homályos és drága volt abban a
nagy szürke palotában, hová a báróné hintaja tiz percz mulva gyors
dübörgéssel robogott be, s oda kanyarodott egyenesen a lépcsőház elé.
Ah! a lépcsőház, - csupa fény és elegánczia minden; észre se lehet
venni a kapus ostoba orrát. Milyen orr - piha! - s a cousin karját
nyujtotta a bárónénak. Hogy lehet valakinek ilyen formátlan,
vastag orra! Az emeleten fürge komorna rebbent elé. Meghajtotta magát csinosan, ügyesen, s
bámulva felejtette szemeit a kis cousinon, miközben kinyitotta a
szalonba nyiló ajtót. Milyen aranyos fiu, Jézuskám, akár egy leány... A delnő rákiáltott. - Elmehet, Klára; majd hivni fogom. Viktor cousin nyugtalanul állt. A terem
levegője hasonlatos a szinházéhoz. Megvesztegető, homályos, meleg. A
sárga selyem butor - ugy tetszik - reá mosolyog pajzánul és léhán -
meglehet - nem tud megkülönböztetni semmit. - Milyen meleg van itt nálatok édes,
nénikém... Az asszony nevetni kezdett erre a naiv
megjegyzésre, - azután ledobta válláról a köpenykét, megigazitotta
szép büszke fején a diadémot, s a kerevet szélére ült. Onnan nézte
átható, mély figyelemmel a cousint, ki ugy állt ott előtte egy
székhez támaszkodva szerényen, összerezzenve ok nélkül minden
perczben, mint egy királynéja előtt vezeklő bünös apród. - Ritkán jársz szinházba barátom; nem
látunk sehol. - Óh, ritkán, édes nénikém, - felelte
gyorsan a cousin, s tovább hadarta dallamos, félénk hangon, - tudod,
Blanka, csak a komoly darabokat szabad... atyám megtiltotta... - Romeo és Julia komoly darab? - Komoly és szép, - szép! csakhogy
szomoru... - És érthetetlen. Nem voltak Rómeók,
kedves cousin. - De voltak! Oh, én érzem, én tudom,
hogy voltak és vannak ma is. Ti nem hiszitek, de vannak! Gúnyt üztök,
nénikém, a szerelemből, kinevetitek mindent átfogó bűbáját az emberi
szivnek, mely egyedül ad szárnyat a repülésre és elfeledteti velem;
hogy földön járok. Oh, vannak Rómeók, nénikém, - folytatta hévvel a
kis cousin, s összekulcsolta sebesen dagadó mellén a kezét, ugy áradt
le szenvedélyes erővel ajkán a szó, - olyanok ma is, mint régen,
tiszták és hivek mindörökké ahhoz, kinek odaadják lelkök kincseivel
együtt az életüket! Ne nevess rajtam, nénikém... elfelejtettem... S a kis cousin könyörgött, mint a
gyermek. - Elfelejtettem, hogy sokszor nevettél
rajtam... A báróné kezét nyujtotta a fiunak, - az
meg letérdelt eléje, s lehajtotta mélyen a fejét. Az asszony meg
akarta simogatni a haját, de abba hagyta. - Viktor... mormogta elakadva, s
rettenve nézett körül. Valahol becsaptak egy ajtót... - Parancsolj, nénikém, - suttogta a
fiu. Két könycsepp reszketett a szemeiben.
Áhitattal, félelemmel emelte föl a fejét, s olyan sáppadt volt, mint
az asszony. - Viktor, - lehelte összerázkódva a
delnő. Azután felugrott a kerevetről, megragadta a cousin vállát és
hangosan, nyersen nevetni kezdett. - Holnap este nyolcz órakor itthon
leszek, cousin, - isten veled! * Rómeo és Julia szerelmének fenséges
tirádái másnap is ott zsongtak a nemzeti szinház közönségének
fülében, a kis cousin azonban kivétel volt. Nem emlékezett semmire,
otthon ült, s kinézett az ablakon a ködbe. Oda ment hozzá a fekete
professzor és tudakolta szelid unszolással a baját: fáj valamije,
édes Viktor, orvosért küldök. - Köszönöm; talán az orvos... felelte
maga elé bámulva, s reszketve simitotta végig homlokán a kezét.
Nyolcz óra este... A kis cousin nyakára huzta téli kabátja
prémjét, s az ajtóhoz lépett, hogy fölkeresse - az orvost. Tizennyolcz éves, karcsu, nyulánk fiu
volt egyébiránt a kis cousin: olyan az arcza, mint a rózsa, nagy,
meleg őz szeme csupa kiváncsiság. Tralalla, lalla! Nagy meleg őz szeme
csupa kiváncsiság... Midőn az inakházi Martel-kastély egyik
elsötétitett hálótermében utolsó perczeit élte a jóságos nagyasszony,
ágya mellett csak Ferencz fia térdelt. Másik fiát, a szép szőke
Ádámot, reggel óta hiába várta az állomáson a hintó. A szobában ott volt az orvos, régi, hű
barátja a családnak, a haldokló urasszony vén komornyikja és a
falusi plébános. Október vége felé járt, sápadt napsugár játszott
künn a park fáin. Lenn az udvaron cselédek álltak. Pusmogó, halk
beszéd hallatszott itt-ott; azután szétváltak, s lábujjhegyen, könyes
szemekkel tartottak az ispánlak felé. - Hol van Ádám? kérdezte a haldokló s
nyugtalanul tekintett az ajtó felé. - El fog jönni, anyám, el fog jönni, -
felelte a férfi, de most már maga sem bizott többé abban, a mit mond. - Nem fogom látni, - lehellte szomoruan
a beteg. Majd odafordult a fiához és igy szólt: Vigyázz öcsédre,
Ferencz, rád bizom... Támogasd, ha veszélyben lesz, óvd a
szerencsétlenségben, mérsékeld az örömben, te vagy az erősebb,
te vagy az öregebb, légy védője, tanácsadója, apja, mindene...
Igéred? - Igérem, felelte a férfi. - Sokszor rá fog szorulni a bocsánatra.
Ismered a természetét... meg fogsz-e neki bocsátani? - Mindig, mindig... - Akármiben vét, fiam; az én
kedvemért... - Igérem, anyám! A nagyasszony megsimogatta Ferencz fia
arczát, rányugtatta izmos vállaira kezét és nézte boldogan,
megnyugodva, átszellemülve. Később oda jött az ágyhoz a plébános,
feladta a haldoklók szentségét, a beteg utánasuttogta az ima szavait,
s néhány percz mulva az Ur irgalmába ajánlva lelkét, csendesen
kiszenvedett. Egy óra mulva fekete lobogót lengetett
a kastély kupoláján a szél s megszólalt a kis falusi templom
tornyában a lélekharang. Parasztasszonyok letették künn a mezőn a
kapát és összenéztek. - Meghalt a nagyasszony... - Isten óvjon minket, - gondolták hozzá
elszorult szivvel, s egyszerre megnehezedett szemeik előtt a gyorsan
közeledő tél. A kihez eddig panaszra mentek, az imhol visszaadta
angyali lelkét a jó istennek. Holnap fölteszik méltóságos, magas
ravatalra a nagyteremben, a tisztelendő ur imádkozni fog és
kigyulnak harmincz ezüstkaru tartóban a viaszgyertyák. * A temetés után Ferencz elutazott és
csak másfél év után érkezett vissza. Nem egyedül jött: magával hozta
a feleségét is. Szép, nyulánk, fiatal nő volt az uj asszony, a falusi
plébános mély tisztelettel köszöntötte, de alig tudott meglepetésétől
magához térni, midőn a hölgy erősen, férfiasan megszoritotta a kezét
és mosolyogva igy szólt: - Remélem, kedves plébános ur, hogy jó
barátok leszünk. Azzal ott hagyta s a többiekhez
fordult. Komornája, egy sovány bécsi leány, a ki egy pillanatig
se tágitott mellőle, olyan tekintettel nézett végig rajta, mely
szegény öregnek arczába kergette a vért. Kegyelmes szentek, miféle
nők kerültek a nagyasszony örökébe, ki maga volt a szelidség és a
vallásosság... A kastély ura észrevette a plébános
zavarát. Hozzá sietett, melegen megszorongatta a kezét és
biztositotta, hogy parochiája jóvoltát ép annyi szeretettel fogja
szivén viselni, mint megboldogult édes anyja. - Nőm katonás szellemben növekedett, -
folytatta rövid habozás után, mentegetve - ha azonban jobban
megismeri, meg fogja szokni. Nemes szivü, minden jó iránt fogékony
nő, de még csak tizenkilencz éves. Most kezd élni. Eddig valóságos
rab volt a szülei házban, - atyja nyugalmazott ezredes; szigoru,
mogorva, nyers öreg ur, nem csoda, ha leánya kissé mámoros lett a
szabadságtól, melyben eddig még nem volt része... - Értem, értem, - integetett a plébános
és hajlongva visszavonult. Nem értett biz ő az egészből semmit és
nem is fogja megérteni soha. Fogalmait a nőről hatvannyolcz esztendő
véste agyának velejébe s ebből a nagy időből negyvenet a
megboldogult asszony közelében töltött el, a ki igazi szent
volt. De nem értették a kastély uj urnőjét a többi falusi urak sem, a
kiket megkötött itéletükben a hagyományos, elavult, de mindig
becsületes konvenczió. Udvariasak, de tartózkodók voltak.
Nejeik, leányaik már jóval kevésbbé törekedtek a látszat
megőrzésére. A Zentelki-házban a sugárnövésü, büszke Zentelkiné
például, a kinek királynői alakját és gyönyörü barna szemeit mind a
négy szomszédos vármegyében jól ismerték, kereken kijelentette a
férjnek, hogy okosabban tette volna, ha az asszony-választással
itthon marad. Martel hidegen meghajtotta magát. - Köszönöm. Zentelkiné fölbiggyesztette ajakát, s
kezét nyujtotta; meg szabad neheztelni az igazságért, de nem szabad
mutatni. - Ne találja csodálatosnak, édes
Ferencz, - folytatta szelidebb hangon, engesztelve, - ha komolyan
haragszunk önre. Tudja, mennyi őszinte rajongás van itt mindenütt
édes anyja emléke iránt. A legöregebb férfi, a legfiatalabb leány,
ur, vagy paraszt, én vagy a cselédem, egyformák vagyunk benne, s
bizony rosszul esik, hogy abban a kastélyban, melyben minden az ő
örökké áldott emlékét őrzi, most egy idegen, német asszony... egy
osztrák katona leánya foglalja el a helyét... A férfi, ajkait harapdálva, elborult
arczczal hallgatta a vádat. Egyszer-kétszer felelni akart, de aztán
abbahagyta. Zentelkiné észrevette ezt a különös habozást. - Mondja csak, - kérdezte óvatosan -
hiszi ön, hogy boldog lesz? - Asszonyom... - Bocsánat, igaza van...
gyöngédtelenség, hogy ilyesmit kérdezek... Mi ketten azonban régóta
és jól ismerjük egymást s nekem az a benyomásom támadt, hogy
házasságát nemcsak a vonzalom hozta létre. - Akar felelni? - Ha megengedi, nem! - felelte Martel
és elnevette magát. Zentelkiné megelégedett a nevetéssel és
ettől a pillanattól kezdve sokkal szivélyesebb lett. - Mikor jő haza Ádám? - A jövő héten. - Hozza el, ha megérkezik. Nem hagyta
még ott a hadsereget? - Azt nem tette, de sok adósságot
csinál. - Majd okosabb lesz, ha kicsit
megöregszik. Isten önnel, Ferencz! Nem tartóztatom, ha menni akar.
Mikor látjuk? - El fogunk jönni asszonyom. - Ádámmal? - kérdezte nyomatékkal
Zentelkiné. Martel magas, barna homlokán ismét
megjelent az iménti felhő. - Ádám boldog lesz, - felelt sértődött
hangon, - ha tiszteletének, hazaérkezése után, azonnal kifejezést
adhat. S ezt minden bizonynyal meg fogja tenni egyedül is. * Október elején az egész park tele volt
sárga levéllel. Az őszi rózsa még viritott, finom
zöldje azonban már itt-ott fonnyadni kezdett s szirmain délelőtt
kilencz órakor is ott csillogott az éjjeli harmat, a mely éltette
előbb s most meg fogja ölni. Hegyi legelőkről hazakerültek a gulyák,
réteken nem szaladgál a fürj, bokrokban nem csippen a madár. Hangos
szavu rigó helyett veréb csiripol a cseresznyefákon s a ködös
magasságból varjuk károgása jósolja uj temetkezését a természetnek. A
föld hatalmas lélekzetvétele tünőfélben. Bogárnak, fának
kegyelmes éltetője: a napsugár ereje gyengül. Közeledik a halál... Martel kinézett az ablakon. Felesége a kerevet sarkából leste.
Sárgás, nyers selyem-pongyola simult végig testének hajlékony,
asszonyos vonalain. Ujjai izgatottan babráltak a divány-párna
csipkéin, ingerült, szép, kicsi arczán minden átmenet nélkül
változott a vér a halványsággal. - Miért kinoz? - fakadt ki hevesen,
panaszkodva. - Kinzásról szó sem lehet, - mondotta a
férj és visszafordult, - be kell azonban látnia Berta, hogy az ön
modora nem idevaló. Felforgatta az egész házat, kigunyolta családom
régi barátait, vadászatokat rendez, melyeken, Ádám nehány
tiszttársán kivül, senki sem vesz részt. Alkalmazkodnia kell a
környék szokásaihoz és a társasághoz - - A társasághoz! Ezekhez az urakhoz, a
kiknek jó modorról fogalmuk sincs, vagy tán ezekhez az unalmas
asszonyokhoz, a kik egy szük angol lovagló-toilette megpillantásakor
olyan pirosak lesznek, mint a főtt rákok? S a fiatal asszony hangos, ideges
nevetésben tört ki. - Ostobák... lehelte megvetéssel. - Nem a lovagló-toilettről van szó, -
mormogta, fejét rázva a férfi, - hanem arról a társalgásról, mely itt
nincs helyén. - Ah! nem tudtam, hogy ezen a vidéken
minden ház egy-egy apáczakolostor, a hol libákat nevelnek. Nem akarom
őket látni! S ők mégis törődnek velem. Ők és - ön! Ön, barátom, ön, a
ki ugy látszik, már megfeledkezett róla, hogy mennyire szerettem...
Megesküdött, hogy gyöngeségemért mindig szeretni fog, most pedig
ime, ugy bánik velem, mint egy rabnővel. A mit teszek, rosszul van
téve, kritizálja szavaimat, modoromat, ellenőrzi cselédeimet...
Valóban, folytatta lángoló arczczal, elkeseredve az asszony, - még
csak az van hátra, hogy leánykori tévedésemet is szememre vesse... - Berta! Kérem, ezt ne emlegesse... - Ki kényszerit reá? Szerettem önt és
ön szeretett engem. Atyám elüzött, ön megtartotta igéretét, nőül
vett... Köszönöm... Ez kötelessége volt. De ha nőül vett, Ferencz, ne
kivánja, hogy lemondjak a hitves jogairól ezeknek a falusi libáknak a
kedvéért, a kik gyülölnek, mert irigyelnek, rágalmaznak és bántanak,
mert tudják, érzik, érezniök kell, hogy én nem szorultam védelemre,
mint ők, mert én meg tudom védeni magamat mindenkor, mindenki ellen! - Nem erről van szó... - Erről sem? Hát akkor miről? - Öcsémről, - felelte nyugodtan a férj. Az asszony összerezzent és mosolygott. - Hallgatom. - Elégedjék meg ennyivel; meg vagyok
róla győződve, hogy egyelőre nincs bővebb magyarázatra szükség. - Fenyegetés? - Nem az. - De az! Csalódik, ha érzéketlenségemre
számit. Engem nem szoktak fenyegetni, Ferencz... Vigyázzon! - Vigyázok, asszonyom, - felelte
fagyosan a férj. Meghajtotta magát, kiment - egyszer sem fordult
vissza. Benn a boudoirban, a honnan kilépett, egy virágváza
szétzúzott darabjai pengtek szét a padlón... Hallotta, vállat
vont reá. Nem az első és nyilván nem is az utolsó. Dolgozó-szobájába lépett s egy ideig
hallgatva sétált fel és alá a szőnyegeken. Azután becsengette
inasát és megparancsolta neki, hogy kérje át öcscsét; beszélni óhajt
vele. Az öccs félóráig váratott magára. Ezt
az időt azzal töltötte ki, hogy elnézte a napsugarak tánczát az
ablaküvegen s egy kimondhatatlanul szomoru sejtelem ellen igyekezett
a szivét megvédeni. A levegő megtelt torzalakokkal, s valamennyi
szörny az ő mellét akarta megvérezni; a szegletekből
vigyorgó ördögi pofák meredtek reá, és őt gunyolta, vihogta mind...
Oh, be jó volna megszabadulni tőlük, ha másképp nem lehet:
erőszakkal. Ki merné elitélni érte? Ha megragadná, borzasztó
önuralmának kimerülése után, az erőszak fegyvereit és lesujtana
velök? Ha megölné azt a boldogtalan fiatal asszonyt és utána sujtaná
saját vérét is: az öccsét... Oh, jaj!... Felüvölt szédülő feje körül
a levegő valamennyi szörnye ettől a rémitő gondolattól, mely minden
ólomnál nehezebb sulylyal csapja meg halántékait és összeszoritja,
megsajogtatja agyát, az ő fáradt, megkinzott agyát... Az öccs feltünően csinos fiatal ember
volt. Szőke, magas. A tüzértiszti dolmányt akárcsak ráöntötték volna. - Hivattál, Ferencz? Vannak szivarjaid? Martel szó nélkül odanyujtotta neki a
szivardobozt. - Rapport gestellt, - folytatá
jókedvüen az ifju s belevágta magát egy karosszék bársonyos
mélységébe. - Azon kell kezdenem, Ádám, - mondotta
halk, komoly szóval a bátya, - hogy ma két éve délelőtt
féltizenkettőkor halt meg az édes anyánk... A fiatal katona arcza egyszerre
elkomorodott. - Ferencz... mormogta szemrehányó
hangon. - Nagyon szeretett téged... - Tüzes villám! Gyötörni akarsz? - Nem, Ádám, - felelte szárazon a férfi
s izmos, Herkules alakja megnőtt egy fejjel; tekintete megvető
hidegséggel függött a fiatal emberen, ki térdeire csapva, hirtelen
elhagyta helyét s az ablakhoz lépett. - Nem akarlak gyötörni.
Megfogadtam az édes anyánknak, hogy mindent meg fogok neked
bocsátani, - jól megérts, mindent, neked... - Elégtételt kivánsz? A kérdés heves, merész, szemtelen volt.
Martel fejét rázta és némi szánalommal nézte öccsét. - Anyánk nem hiába féltett, - mondotta
rövid hallgatás után, - részvéttel tekintem erkölcsi sülyedésedet,
melyet ezzel a vakmerő ajánlattal megpecsételtél és nem felelek reá.
Talán meg fogsz javulni egykor... Figyelj reám! A mit most hallasz,
az nem óhajtás, hanem parancs. Parancsolom, hogy egy óra mulva
elhagyd házamat és mindaddig, a mig én meg nem engedem, vissza ne
merészelj térni. Nem bucsuzol el senkitől. Tőlem sem. Menj! - Bocsánat, Ferencz... Ferencz...
rebegte égő arczczal, megszégyenülten az ifju... Haszontalan ember
vagyok... - Adja isten, hogy megjavulj! - felelte
hidegen a férfi és elutasitó mozdulattal intett az ajtó felé. * Egy hét mulva kihordták a toronyszoba
régi butorait; nehéz érczasztal került a középre, megrakva
csillagászati műszerekkel s egy csomó könyvvel, melyekből Martel
órákhosszáig olvasgatott. A csillagos ég keringő világainak
megfigyelésén kivül látszólag nem érdekelte semmi. Tanulmányozta
Kopernikust, Galileit, Newtont. A telescopot, az emberiség e
hatalmas, uj szemét, szétszedte és ismét összeállitotta, hogy
legkisebb részletével is megismerkedjék. Az éjszaka csendes
óráiban ott ült az üveg előtt, figyelemmel kisérte az állatkörökön
nyugodt méltósággal áthaladó Jupiter roppant világát, mely közel
kétszáz millió mértföld távolságban kering a központi tűzhelytől, s a
földhöz viszonyitott ezerszeres nagyságával méltán követeli magának a
naprendszer királya nevét. Ilyenkor ugy tetszett, mintha a saját
földi dolgai iránt kiveszett volna agya velejéből minden érzék. Beszélni kezdtek róla. A
»csillagász«... Miért az? Érdekes emberré vált, a kivel
foglalkozni kellett. A megyegyülésen megjelent urak először jó adag
gunynyal, majd részvéttel ujságoltak hireket az inakházi
»csillagász«-ról, a ki, mióta itt hagyta a földet,
látszólag sokkal jobban érdeklődik a Hold vulkanikus kráterei,
semmint a felesége iránt. A fiatal asszony persze egy csöpp
hajlandóságot sem mutatott a bolygók pályakörének kiszámitása s
a tengely-elhajlások törvényei iránt. Ugy élt, mint eddig. Lovagolt,
zongorázott, énekelt, megkorbácsolta kutyáit, elüzte cselédeit s
gyakorta minden érthető ok nélkül heves sirásra fakadt. Miért? Ezt
mód felett szerették volna tudni, - a »csillagász« háza
tájáról azonban semmi sem szivárgott a megye urai közé, hogy fokozódó
kiváncsiságukat némileg kielégitse. Rejtélyes, szokatlan, meglepő
fejleményeket vártak. Képtelenségnek tetszett, hogy egy ember, a
kiről bizonyosan tudták, hogy kastélyának toronyszobájába se
kedvtelés, se tudás-szomj, se hivatottság nem vezérelte, komolyan
foglalkozzék egy oly tudománynyal, mely hosszu évekig tartó
előtanulmány nélkül érthetetlen zürzavarnál egyéb alig lehet. Megvan
tehát ennek a dilettáns csillagászkodásnak is a maga egyszerü földi
oka, s nem volna a dolgok kifejlődésében törvény, ha éppen ez az
egy eset szaporitaná a megfejthetetlen rejtélyek számát. Óh, csak
várni kell! Nincs örök enyészet, nem vész el semmi. Megváltozhat, de
megmarad, és előbb vagy utóbb a kegyes kiváncsiság nyilvános
szégyenpadjára kerül. Egy reggel, deczember elején, igy szólt
férjéhez az asszony: - Véget akarok vetni ennek a borzasztó
életnek, Ferencz. A »csillagász« hallgatva
nézte egy pillanatig a kastély első emeletéről jól belátható völgyet
és a közeli hegyek sziklás csucsait, melyek ragyogtak a téli nap
ezüstös világosságában, azután nejéhez fordult és egykedvü
nyugalommal, - egyetlen vonás sem mozdult ezen a megfagyott, bronznál
is keményebb arczon, - beleegyezőleg intett. - Akarja? kérdezte ingerülten az
asszony. - Nincs kifogásom ellene. - Nem fog megváltozni? Azt kivánja,
hogy megőrüljek ebben a szörnyü elhagyatottságban? - Ha azt hiszi, Berta - - Azt hiszem, - vágott szavába a hölgy,
- hogy ön elvesztette az eszét, különben nem képzelné, hogy
nyomoruságos életemet el fogom türni? Milyen élet ez, a melyre
kárhoztatott! Egyedül, mindig egyedül! Beteltem vele, nem türöm
tovább! Azt még csak elszenvedném, hogy ugy tekint, mint egy idegent,
a kivel minden közösséget megszakitott, de azt soha, érti, soha...
soha! hogy utolsó cselédem is sajnálkozással tekintsen rám. - Válást akar? A férj hangja koppant, mint a kő.
Megütötte és megsebezte az asszonyt. - Azt akarom, hogy ne kinozzon tovább. - Nem vagyok terhére. Ez minden, a mit
tehetek. Remélem, nem mer egyebet kivánni tőlem? - Oh, istenem, Ferencz... könyörgök,
bocsásson meg... Nem élhetek igy - Odacsuszott, zokogó ajakkal, a férje
lábaihoz. Martel fölemelte s kényszeritette, hogy visszaüljön a
kerevetre. - Ha neheztelnék önre, - felelte
megtörhetetlen hidegvérrel és távolabb ment, - akkor megöltem,
vagy elkergettem volna. Nem tettem egyiket sem. Ebből láthatja, hogy
nem gyülölöm, inkább szánom. Elvégre nem tehet róla, hogy ilyen. Az
ember bünei javarészt abból a vérből fakadnak, a melyet öröklünk. Ön
szerencsétlen örökséget kapott; bebizonyitotta rajtam... - Ferencz! kiáltotta elvörösödve az
asszony. - Jól van, ne beszéljünk róla. - Nem bocsát meg... - Miért? Érdemes figyelni arra, a mit a
föld és az emberek - ez a mi hangyabolyunk, jót vagy rosszat nyujtani
képes? Végtelen kicsiny dolgok történnek velünk; nem méltók rá, hogy
a gondolkodó elmét komolyan foglalkoztassák. Ezer méternyi
magasságból már csak egy zöldes-sárgás, kopár terület látszik ebből
az egész »nagy« világból s a legélesebb szem sem képes
kivenni, hogy itt érző emberek vannak, a kik lenézik, félreértik, nem
szeretik egymást. Férfiak, a kik kegyetlen szivvel teszik egymást
tönkre és nők, a kik a legaljasabb módon megcsalják férjeiket... - Mit tesz velem... rebegte félelemmel. - Nincs mitől tartania, - mondotta
vállat vonva a férj. Kalapja után nyult: elmegy. Az ajtó előtt
megállt s anélkül, hogy hitvesére nézett volna, még ezeket mondta: - Határozzon és cselekedjék belátása
szerint. Arra a névre, melyet önnek ajándékoztam, nagyobb
szégyent, mint ön, nem lehet hozni. Több szégyent azonban,
bármennyire is megvetem önt, nem fogok eltürni. Mindkettőnk
érdekében kivánatos tehát, ha a karácsonyi ünnepekig közös
megállapodásra jutunk. Megigértem, hogy oly összeget bocsátok
rendelkezésére, melyből tisztességesen megélhet. Számithat reá.
Nem vetheti a szememre, hogy megröviditettem. Ki fogom fizetni! - Gyáva! szisszent föl vérig sértve a
hölgy és talpra szökött. Előre hajolva, lángoló szemmel, félelem
nélkül kapcsolta bele tekintetét a férj szemébe. - Nem akartam
elhagyni önt, mig meg nem bocsát. Most elhagyom! Bocsánatot kértem?
Ostobaság! Megaláztam magamat. Kiért? Egy ilyen nyomorultért, mint
ön, - egy ilyen gyáva poltronért! Ah!... Hisz ön még arra sem képes,
hogy ugy álljon bosszut, mint egy férfi! Szegény barátom, hisz ön
pulya! Martel szó nélkül betette maga után az
ajtót. Távozása közben neje kétségbeesett kaczagását még meghallotta;
azt a tompa zuhanást azonban, mely e fuldokló kaczaj után
következett, már nem. * S lőn, hogy a megye urai hiába vártak. Tavasz következett a télre; bogárnak,
fának uj élete, virágnak nyilása réten, madárnak öröme fészkén
évről-évre, változás nélkül. Az inakházi kastély évek óta csendes.
Urnője, a magas, karcsu asszony, a falu öreg plébánosán kivül
jóformán senkivel sem érintkezik. Finom, szép arcza, mely fehér és
hideg, mint a hó, nem ismeri a mosolyt, ajka a tréfát, szive nem érzi
a fiatalságot. Zárkózott, megközelithetetlen, szomoru. Négy
éves, kis, kékszemü, szőkehaju fiát maga tanitja és csak akkor rezzen
össze, ha a gyermek hangos lármával követeli, hogy vigyék apjához.
Föl akar menni a csillagdába. Martel nagy, fekete szeme egy
pillanatig ilyenkor meg szokott nyugodni a gyermeken. Megsimogatta
haját, azután játszani küldte. Maga visszaült kedvencz olvasmányai,
számjegyei és műszerei közé. Arra a néma kérdésre, mely neje könyörgő
tekintetében feléje szállt, eddig még nem adott választ. Beteg lelke, mely a gondolat
sebességével járta be a világegyetem felséges mélységeit, azt a nemes
csillagot, melyen az emberi bocsánat lakik, esztendők óta nem birja
megtalálni és nem tud meggyógyulni... - Ne bolondozz, Kálmán! Ha
menyasszonyod észre találja venni a dolgot, el vagy veszve. - Meg kell lenni, barátom, meg kell
lenni! - Gondold meg jól... - Bizonyosságot akarok! - Ah! - Ugy van! Próbára akarom tenni. - Már? - Még ma! Az istenre kérlek, ne gunyolj
engem, doktor, mert nincs igazad, - folytatta indulatosan a
férfi s egy pillanatig hallgatva, bosszankodott azon a hideg, félig
sajnálkozó mosolyon, mely a fiatal doktor ajkán már társalgásuk
kezdetén ott lebegett, - képzeld magad az én helyzetembe s azonnal be
fogod látni, hogy nincs. Ismered édes anyámat. Mit mondana az ő
jóságos szive, ha egyszer majd azt is észrevenné, hogy Katalin
nemcsak szép, - nekem legszebb az egész világon! - hanem kaczér
is, érted... kaczér! - Gyerekség! - Óh, az! Nem vagyok képes kitalálni a
valót. Néha ugy tetszik, hogy félreismerem egész lényét s ilyenkor
már-már azon a ponton állok, hogy bevallom neki a gyanusitást és
könyörögni fogok, hogy büntessen meg, mert megérdemlem. Máskor
meg azt hiszem, hogy nem tévedek s egy-egy ily boldogtalan
pillanatban elkeserit minden szó, minden lehellet, minden pajzán
tekintet, mely azokból az imádott szemekből másra sugározza fényét. - Megállj csak, szegény hősöm! Hiszen
te féltékeny vagy. - Az is! Mit tudom én... - Szép fölfedezés... Hát igy vagyunk és
- már? De hisz akkor tulajdonképpen nagyon okosan cselekedtem, hogy
meglátogattalak. Hohó! Itt orvosra van szükség, még pedig gyorsan,
mert a baj, ugylátszik, komoly és veszélyes komplikáczióktól is
tartani lehet. - Hagyjuk kérlek a tréfát. - Valaki tréfál kettőnk között,
csakhogy az nem én vagyok. Teringettét, ez a felindulás, ez a
szenvedélyes hang, ezek a heves mozdulatok... Nem, nem! A diagnózis
ily hatalmasan kifejlődött jelenségekre támaszkodva, nem tévedhet.
Féltékeny vagy, szegény barátom, féltékeny vagy, de bizzál bennem.
Meg foglak menteni az utókornak. Nem fogom nyugodtan nézni, mint
emészti a láz a miniszterium legdélczegebb titkárját, a kegyelmes ur
»papa kedvenczé«-t, valamennyi hosszu ujju adópénztárnok
rémét és szerencsés vőlegényét egy kedves, fiatal gyermeknek, aki nem
érdemelte meg, hogy gyanusitsák. Tudd meg, szörnyeteg ember, hogy e
percztől kezdve hatalmamban vagy. Ha elárullak a feleségemnek s az én
szép Helénem bevádol Katalinnál, véged van! - Azt nem fogod tenni. - Ki tudja! Mi orvosok többnyire
gyökeres gyógyitást hajtunk végre s a mennyiben a beteg nem tudja
kiállani, az az ő baja. Elvégre egyszer ugyis csak meg kell halni.
Mielőtt ezt a kellemetlen tüneményt azonban rajtad is
észlelhetném, elégitsd ki gyötrő kiváncsiságomat, különben
elsorvadok... Miből találtad ki, hogy Katalin kaczér? - Mindenből, mindenből! - Ez elég. Tökéletesen elég! A minden
körülbelül fele a semminek, de azért értelek, drága mórom... s érteni
foglak akkor is, ha semmi, de éppen semmi értelme sem lesz annak, a
mit veszélyes lázad előrehaladottabb stádiumában később mondani
fogsz. A doktor félretette szivarját, s
mosolyogva intett. - A gyógyitást mindazonáltal
megkisértjük, - folytatta ingerkedve s megsimogatta barátja vállát, -
megkivánom azonban, hogy őszinte légy. Az »eset« nem
tulságosan érdekes s ha véletlenül nem a feleségem legbizalmasabb
barátnőjéről volna szó, sokkal kevesebb kiváncsisággal
foglalkoznám vele. Igy azonban, megvallom, nagyon érdekel, s ez
nyilván mély nyomokat vés arczomra is. Lássuk hát nagyjában a
részleteket. Tessék nyilatkozni. Figyelek és analizálni fogok. Hol,
miképpen, mikor és főleg miért történt az első kaczérkodási
kisérlet? - Esküszöm, doktor, hogy nem tréfálok! - Az égre, hisz én komoly és ünnepélyes
vagyok, mint egy tanfelügyelő! Mint egy tanfelügyelő, fiam, a ki
e mellett még királyi tanácsos is. Ne nézz igy reám... ez fáj...
Esküszöm! Nem elég? Egy orvos esküje, édes Kálmán, gondold meg, hogy
ez sulyos és veszélyes dolog... Kezdjük a részleteket. Fogadni
mernék, hogy arról a nádszál karcsuságu Galambos Albertről van szó.
Eltaláltam? - El. - Nono! Csak ne ilyen gyülölködéssel.
Arra még rá érsz azután is, ha belátod, hogy gyanud szeretetreméltóan
mulatságos. - Nagy okom van rá, hogy gyülöljem ezt
az embert... Tegnap már másodszor »tette hódolatteljes
tiszteletét« a menyasszonyomnál, olyankor, mikor én nem voltam
ott. - Borzasztó! S ennek természetesen
Katalin az oka. - Ő és az egész család. - Helyes! Ki kellett volna dobni. - Azt nem mondtam... - De gondolod, s mint minden szerelmes
hős, nyomban végre is tudnád hajtani, ha észrevennéd - - Már észrevettem! - Ah? Ugyan mit? - Azt, hogy Katalin szivesen látja ezt
az embert és rámosolyog. - Hallatlan! Kedves Kálmánom,
lassanként csakugyan magam is be kezdem látni, hogy igazad van. Egy
menyasszony, a ki mosolyogva fogadja a vendéget, a helyett, hogy
fogait vicsorgatná reá... S a doktor szörnyüködve csapta össze
kezét. »Egy mosolygó menyasszony! Botrány! Igazad van. Az én
Helénem nyolcz hétig volt menyasszonyom s e nyolcz hét alatt csak
gyilkossággal és lövésekkel végződő verses tragédiákba járt,
folytonos keserü sirással és valamennyi férfilátogató erélyes
kidobatásával foglalkozott. Képzeld, még szegény nagyapára is
revolvert fogott, midőn a jó öreg meg akarta csókolni. Milyen
energia! Mily roppant tömeg erény! Ah, kedves barátom, nekem óriási
szerencsém volt.« - Könnyü neked... dörmögte akaratlanul
elmosolyodva a vőlegény s járkálni kezdett a szőnyeges padlón. - Bizony könnyü! - intett
helybenhagyólag a doktor s kalapja után nyult. - Nincs is annál
könnyebb, mint kaczérsággal vádolni azt a nőt, a kit szeretünk. Sőt
természetellenes dolog volna, ha nem igy lenne. Ne sápadj el! Nem
tartok sem erkölcsi, sem fiziológiai fejtegetést. Meg kell azonban
jegyeznem, hogy meg ne próbáld azt a próbát, melyet az imént
emlitettél, mert rossz vége lesz. A próbával még bölcs urunk, az
Isten is pórul járt, midőn bájos ősanyánk állhatatosságát a
paradicsomi almatilalommal próbára akarta tenni, - hát még egy ember,
egy tökéletlen, szerelmes fiatal ember, a ki ágyudörgést hall minden
neki nem tetsző kapszlipukkanásban s repülő elefántokat lát ott is, a
hol egy illetlenül karcsu Galambos Albertről van szó. Ugyan mi is
jutott az eszedbe? Kálmán, Kálmán! Kitagadlak a tarokk-kompániából,
ha meg nem javulsz. Galambos Alberttől félteni Katalint! Hallod-e,
mór, ez kissé erős. Meggondoltad-e, hogy ennek a kitünő fiatal
embernek még a neve is oly lágy, mint a leglágyabb czukros kása s az
a vékony nőies arcz, az az átlátszó orr, azok az álmos, unalmas,
szürke szemek, az a nevetséges fehér kéz... Az ördögbe, hát több
kell-e ennél, hogy egy olyan leány, mint Katalin - mosolyogjon rajta?
Csak nem vehet komolyan egy csirkét? Eredj, eredj! Két-három gramm
itélőképességet még egy szerelmes vőlegénytől is meg szabad
követelnünk, különben tulságos közelségbe találunk kerülni ahhoz a
bizonyos angyalföldi hajlékhoz s az nem kellemes. - Maradj még, Pista. - Köszönöm, mára már részesültem
belőled. Hazamegyek. Isten veled! Megigérem egyébiránt, hogy
hallgatni fogok, de csak ugy, ha felhagysz azzal a bolond tervvel és
nem igyekszel próbára tenni menyasszonyodat. Igéred, vagy nem igéred? - Meggondolom. - Ezt ajánlom is, még pedig a
legmelegebben. Jegyezd meg magadnak, hogy valahányszor itt fenn egy
ily ostoba... bocsánat... egy ilyen zseniálisan ostoba próba jól
sikerül, lenn a pokolban a sátán mindig akkorát nevet a markába,
hogy majdnem megpukkad tőle. És most azt teszed, a mit jónak látsz.
Viszontlátásra, holnap! - Isten veled! * Egy köruti palota második emeletén a
tanácsosék kis szalonjában másnap délután két fiatal hölgy
beszélgetett azalatt, mig a tanácsosné künn az ebédlőben eléggé
népies kifejezésekkel adta ki a nyelves szobaleány utját. A házivihar
ez élénk változataiból azonban sem a látogatóba érkezett
doktorné, sem Katalin, a menyasszony, nem hallott jóformán semmit. Az
alatt a husz percznyi idő alatt, mióta a feltünően csinos doktorné,
kinek kissé telt ajkán minden pillanatban megjelent a dacznak és a
könnyen hevülő asszonyi vérnek egy-egy könnyü villanása, a terembe
lépett, egész csomó kényes kérdés és feladat keresztezte itt egymást
s majdnem valamennyi a boldog vőlegényre vonatkozott. - Aggodalmaim vannak édes Helén, -
mondotta halk sóhajjal a leány s lehajtotta fejét, - hiába titkolnám,
leolvasnád arczomról is a valót... - Tulozol, szivem, felelte gyöngéden a
fiatal asszony; ismétlem, hogy tulozol. Kálmánt én is ismerem és
biztosithatlak - - Te is, a papa is... mindenki! Óh, de
ha nem tudok nektek hinni. - Kálmán nem adott gyanura okot. - Bár ne adott volna... - Észrevettél valamit? - Igen. - Nem, nem! Ez lehetetlen! Higyj nekem
Katalin, én - fájdalom - már jól ismerem a férfiakat. - Szeretnék hinni... Neked, Helén,
neked, a ki már az intézetben is legjobb, legkedvesebb barátném
voltál, - de nem lehet, nem lehet... - Milyen hangon mondod... - Nagyon fáj - - Édes Katinkám! Ne légy gyermek.
Hihető-e, hogy megnyugtatni igyekeznélek, ha érezném, ha csak
sejteném is, ha elképzelhetőnek tartanám, hogy vőlegényed nem méltó
arra a bizalomra, melylyel megajándékoztad? Ugy-e, hogy nem?
Lásd, lásd, és még sem akarsz nekem hinni. Kálmán jóravaló, derék,
becsületes ember. Nem csillag, de nem is közönséges kavics.
Ragaszkodó, őszinte, hű szive van. - Ugy? Honnan tudod? kérdezte
tartózkodva, lassu, remegő hangon a leány. A doktorné hangosan elnevette magát. - Ejnye, kedvesem, csak nem gondolod,
hogy én - - Helén! - Jól van, jól, hiszen csak tréfa...
Csak tréfáltam te kis féltékeny galamb... Apropos! Jó hogy eszembe
jutott! Tudod, hogy az a Galambos Berczi egészen kétségbe van esve. - Ugyan hagyd el... - Ma délelőtt panaszkodott nekem s oly
tragikus pose-al sóhajtozott, hogy majdnem a szeme közé nevettem.
Szegény fiu! Tökéletesen oda van. A keserüség okvetlenül meg fogja
rontani étvágyát s legalább három hétig nem fogja pontosan kialudni
orvosilag megrendelt nyolcz óráját. Férjem szigoruan meghagyta neki,
hogy nyolcz óráig ringattassa magát az álom karjaiban, különben
ugy elfogy, mint a gyertya s egyszer csak azt fogjuk látni, hogy
Galambos barátunk egyáltalában nem látható. - Nem törődöm vele. - Hiszen azért! A reménytelen szerelem
áldozata... Ah! ez oly szép, annyira megható! Brrr! Ki nem állhatom a
siránkozó fiatal embereket... Ha Pistám sóhajtozott volna... Vége!
Reá se tudtam volna nézni. De ő neki vágott bátran, emelt fővel, mint
egy harczias lovag, s midőn azokkal az ő átkozottul gonosz szemeivel
- óh, ezek a szemek, Katalin! Mennyire szeretem azt a csunya
embert!... szóval egyszerre meghóditott. Nem volt ám olyan félénk,
mint a te Kálmánod. - Az se mindenütt ilyen... - Nini! Ez vád, még pedig nem is az
ártatlanabb fajtából való. - Sajnos, hogy igy van. - Észrevettél valamit? - Igen. - Mit? Szabad megkérdezni? Csak
gyorsan, gyorsan, gyorsan... Nem tehetek róla, de a mint érdekes
titokról van szó, egyszerre sebesebben kezd dobogni a szivem s nem
tudok uralkodni magamon többé. Majd megtanulod te is, ha asszony
leszel... Nos, hát mondd, mondd... Mit vettél észre, hol, mikor,
kivel?... Istenem, hallgatsz! Lesütöd a szemedet... Katalin? az égre,
kedves gyermekem, csak nem komoly dolog? - Bár ne volna az... rebegte
elkeseredve a leány. A doktorné szeme megvillámlott. - Megcsalt? - Nem, nem! Ezt nem hiszem... nem
mondtam... - Szerencséje - a férjemnek, folytatta
csillapodva az asszony, ő hozta házatokba, ő is felelős érte. Majd
megéreztettem volna vele, hogy mit tesz az, visszaélni két ily nő
bizalmával, mint én és te. De hát mégis... valamit csak látnod
kellett. Ha azt mondod, hogy állhatatlan, kényes, lobbanó lepke
természete van - - Az, az! - Miből vetted észre? - Óh! Mindenből, Helén, mindenből! - Csak - mindenből? - Multkor este a szinházban, midőn
páholyunkban meglátogatott, oly feltünően meleg mosolylyal üdvözölte
a szomszédos páholyban ülő, kiállhatatlan Nadányinét... tudod azt...
azt a borzasztó asszonyt - óh, mennyire gyülölöm, mennyire
meggyülöltem! - Csillapodj, édesem! Nadányiné nem
adott okot a gyülöletre. - Ő az oka! Ő egyedül, hogy...
Kálmán... - Mosolygott. - Nemcsak az... - Hanem még üdvözölte is. Igazad van,
ez nem volt szép tőle, főleg ha meggondolja az ember, hogy Nadányiné
cousineja a vőlegényednek. - Gúnyolsz, Helén? - Isten ments! felelte mosolyogva a
doktorné és össze-vissza csókolta a felindult, szép arczot, melyen
minden átmenet nélkül váltakozott a bánat az ingerültséggel. - Nem
gúnyolódom, édes szivem, de - bocsáss meg - egy csöpp igazad sincs. - Van. - Nincs, nincs! - Meg fogod látni, hogy van. Be fogom
neked bizonyitani, hogy Kálmán állhatatlan, változékony és -
istenem, nem tudom megtalálni a helyes kifejezést... hogy is mondjam
csak? És ha teheti, szivesen... Nem tudom! Nem merem megmondani... - Azt akarod mondani, hogy ha teheti,
szivesen csókolódzik? Eltaláltam? Kérlek, ne pirulj... nincs ebben
semmi különös. Nos, hát igazad van ebben is; nagy bün! - Ah! - Láttad? - Nem. De próbára fogom tenni! Igen,
igen! Még ma, itt, ebben a szobában, mert el fog jönni. Meg fogom
látni és ha arról kell meggyőződnöm, hogy előérzetem nem csalt,
akkor... - Megölöd! - Visszautasitom. - Egy csókért? - Az a csóktól függ... Nem érted? Nem
érted, Helén, nem érted és én képtelen vagyok reá, hogy
megmagyarázzam. - Ah! Most már értem! - kiáltotta
élénken a hölgy s pajzánul tapsolni kezdett. Ki gondolta volna, hogy
ebben a szőke fejecskében ennyi finom ravaszság lappang! Pompás! Hisz
ez valódi tőr! No, uracskám, ha ebbe a gyönyörüen kieszelt tőrbe nem
fog beleesni, akkor hiszek a lehetetlenségben! Katalin, drágám, édes
kis mókusom, gyere, hadd csókoljalak meg! Még egyszer! Igy! És most
engedd meg, hogy csodáljalak! Mennyi lelemény, mennyi ügyesség,
mennyi tehetség! Sohase jutott volna eszembe, hogy egy próbacsókból
azonnal meg lehet ismerni azt a férfi-jellemet, melyre az önhitt
zsarnokok annyira kényesek és oly rettenetesen büszkék. Csak rajta
kedvesem, csak rajta! Hány órakor jön Kálmán? - Hétkor. - Helyes! Tedd próbára. Ugy kell a
nyomorultnak!... - De Helén... - Istenem... bocsáss meg; elragad a hév
és a keserüség, hogy én ezt a próbát - nem mulasztottam
ugyan el, de fogalmam se volt róla, hogy próbáról van szó. Holnap
eljövök és megkérdezem az eredményt. Isten veled!
Viszontlátásra, holnap! * Midőn a jövendőbeli uj pár a kis
szalonban egyedül maradt, a férfi alig tudta izgatottságát
elleplezni. Azt észrevette, hogy a magas porczellánkályhában vidáman
pattog a tüz, arról azonban nem tudott semmit, hogy menyasszonya is
épp oly zavarral, félénkséggel és forrósággal küzd, mint ő.
Nem jutott eszébe semmi. Valahogy el kellett volna kezdeni a dolgot,
de nem tudta hogyan? Hátha észreveszi tervét a leány s a doktornak
igaza lesz? Szabad igy koczkára tenni a boldogságot? Semmiért! Nem,
nem! Őrültség... a jó barátnak igaza van... Abbahagyja az egészet,
hisz egy kis ártatlan, bájos kaczérság még jól is áll a nőnek. Bolond
volt, hogy efféle gyerekes ostobaságra csak egy pillanatig is
gondolni tudott. - Nem veszi észre Katalin, - folytatta
az elakadt társalgást s közelebb huzta székét a menyasszonyához,
- hogy már vagy öt percz óta hallgatunk és én - valóban - - De igen... Mire gondol? - Arra, hogy szeretem, - suttogta
halkan a férfi. Szeretem Katalin, szeretem és ezt önnek éreznie
kell... - Kálmán! Vigyázzon... - Életem, szerelmem, egyetlenem! -
kiáltotta elragadtatva az ifju és a következő perczben itt is
elcsattant az a hosszu, önfeledt csók, a mely halhatatlan. - Megcsókolt... Ah! - gondolta mély
lélegzettel, elpirulva, összerezzenve a leány s többé nem mert a
vőlegényére nézni, - mennyi mohósággal tette... Nem csalódtam... No
hiszen várj! Majd vigyázni fogok reád... - Visszaadta a csókomat... röppent át
az ifju fején a gyanu, - csakugyan kaczér volna? Azonnal visszaadta
és mennyi hévvel... Igy vagyunk? Hohó, szép gyermek! Önre ugy látszik
vigyázni kell. Egyik közös barátunk uj nyári
Tusculánumának zajos fölszentelésére Visegrád felé laviroztunk,
egy fölöttébb higgadt járásu dunai hajón. Természetes, hogy
jóindulatu hajlandósága az alkotónak társaságunkat a legpompásabb
juliusi forrósággal ajándékozta meg - árnyékban is, mely után, a
protestáns legendák szarvasát helyesen megértvén, mindnyájan ádáz
lelkesedéssel kivánkoztunk. Higgadt járművünk kapitánya apró
történetkékkel vigasztalt a márcziusi csipős szelekről és az októberi
hideg párákról, barátságos törekvéseit azonban senki sem méltányolta.
Sörös üvegek, szódafröccsök, fekete-kávék keringtek gyors
egymásutánban a födélzeten. A hölgyek kedves panaszkodással, az urak
panasz nélkül ittak. A szokásos kalabriászról szó sem volt. Még a
leghősiesebb kalabriász-gourmand-nak sem volt oly mesés vakmerősége,
hogy a rendes kompániát levezényelje a hajófenék szalonjába, hol a
forróságtól nyilván még a kerevetek lomha bársonya is szikrákat
szórt. Szenvedtünk, csunyán szenvedtünk. A tikkadt levegőt egyetlen
kegyelmes szellőcske se mozgatta meg. A fedélzet legvégén szenvedvén,
tekintetem a legkiállhatatlanabb tunyasággal látogatott el egyik
társaságtól a másikhoz. Milyen szerencse, hogy mindenki panaszkodik!
A tündöklő nap ime még az iránt a nyulánk fiatal hölgy iránt sem
udvarias, a ki a lemondás bájos megadásával ül férje mellett s csak
néha-néha ad a hozzá intézett kérdésekre választ. A férj, - kissé
halavány arczu, szép, magas, barna ember, kevésbbé látszik
türelmesnek. Néha mosolyog, de ez a mosoly is fáradt, majdnem
bosszus. Észre kellett egyébiránt vennem, hogy ez az elegáns házaspár
senkit sem ismer a fedélzeten levő társaságból, őket ellenben
valószinüleg jól ismerik, mert itt-ott halk megjegyzés suhant el
róluk a fülem mellett. A fiatal asszony férje természetesen
egy csöppet sem érdekelt, ő maga azonban igen. Más, okosabb
foglalkozás hiányában elvégre még a találgatásra is ráadja
verejtékező homlokát a magyar, hátha ezzel is megrövidül valamelyest
az idő. Fogalmam sem volt különben róla, láttam-e már vajjon valahol
ezt a baba-arczu, fiatal asszonyt, ki még a kánikulai hőséget is ily
szeretetreméltó kellemmel tudja kiállani, annyi azonban bizonyosnak
látszott, hogy tizennyolcz-husz évvel ezelőtt nem a római
katholikusok templomában tartották keresztvizre. Jó félórai hasztalan találgatás után
épp abban a pillanatban fordultam társaságunk seniorja, az öreg Stein
professzor felé, midőn a fiatal hölgy férje könnyed, hideg
mozdulattal üdvözölve a tanárt, ismét nejéhez fordult. - Kedves professzor ur, kérdeztem
később az öreg urat, ismeri ezt a... hogy is hivják - - Radowitz Ottó báró. - Teringettét, nem jutott eszembe a
neve! (Persze, hogy nem.) Ugy vettem észre, hogy üdvözölték egymást. - Igen. Valamikor tanitványom volt. - Érdekes ember... - Az. Érdekes talány. - S az a csinos, fiatal asszony? - Felesége a bárónak. No, az még
érdekesebb talány, mint ő maga, - felelte olyforma mozdulattal a
professzor, mint a ki fölösleges fáradtságnak tartja, hogy
kedvezőtlen véleményének élőszóval is kifejezést adjon. Más
körülmények között aligha kérdezősködik hasonló bevezetés után az
ember, - 22 R. fokos nyári hőségben azonban tulteszi magát a diszkrét
formaságokon és szándékosan igyekszik izgatni a kiváncsiságát, hátha
a lankasztó forróságot valamiképpen mégis csak kijátszhatja.
Kérdezősködni kezdtem s az öreg ur lassanként közlékeny lett. Mindent
elmondott, a mit tudott. Elbeszélése végén szigoru tekintettel nézte
végig a felénk háttal ülő Radowitz báró alakját, s hozzám fordulva
igy szólt: - És most, uram, itéljen ön: a nevelés
oka-e egy ily szégyenletes betegségnek, vagy a század, mely állitólag
mindig maga teremti meg a saját erkölcseit? Mielőtt választ adtam volna, még
egyszer hűen magam elé idéztem a hallottakat s körülbelül ily formán
foglaltam össze Radowitz báró betegségének történetét: Az urak kártyáztak. Potoczki gróf a kilenczedik csésze
theát fogyasztotta, erősen szivarozott és veszedelmesen nyert. A
muszka álmosan dobolt az asztalon. A gróf egykedvü biztossággal
keverte a kártyát, s csak néha pillantott a szomszédjára, ki ugy ült
megdermedve, beszivott ajakkal helyén, mint egy darab fa. Mint egy
nagy darab izmos, szintelen fa ült helyén Radowitz báró és folyton
vesztett. Lassanként az ezredes is figyelni
kezdett reá. Összenézett Potoczkival és megkérdezte a szemével:
abbahagyjuk? A gróf vállat vont: Nem vonulhatok vissza, kezdjétek
ti... Az ezredes erre nagy csomó szivarfüstöt
fútt a levegőbe, beadta a grófnak a vesztes coeur-dámát s ügyesen
kipattintva az utolsó treff-nyolczast, hirtelen felállt. - Reggel van, uraim, hagyjuk abba, -
dörmögte öblös, kimerült hangon. Bah! szinte beleszédül a folytonos
ülésbe az ember, főleg ha veszt. A muszka összerezzent s mint a kit édes
hajnali álomból riasztanak föl, bámult zavart tekintettel a gróf
előtt heverő bankjegyekre. »Azt hiszem, hogy veszteségben
vagyok« - dunnyogta pittyedt szájjal, ásitva és szintén
felállt. Potoczki Radowitzhoz fordult. - Folytassuk, Ottó? A fiatal ember egy pillanatig habozva
nézett maga elé, azután magára parancsolt nyugalommal
mondá: - Köszönöm. Hagyjuk abba. - Négy óra! kiáltotta harsányan az
ezredes; ma lóverseny van, mikor alszunk? Radowitz ezalatt halk hangon sugta a
grófnak: - Holnap délig rendben lesz... - Ah, la! Kedvesem, - mosolygott
vidáman a megszólitott, - szót sem érdemel... Délben egyébiránt
biztosan otthon leszek. Radowitz kezet nyujtott az uraknak s
elhagyta őket. Künn maga huzta fel kabátját, - az inas mély álomban
gunyasztott a kereveten, - nem ébresztette fel. Azután lement az
utczára s föllélegzett hosszasan, nehezen, eltompulva, a
veszendőbe menő ember mélységes rezignácziójával, melyben
elhomályosodó szeme nem képes megtalálni többé biztató csillámát a
reménységnek. Hatezer forintot vesztett. Ebből ötezer forint hitel, -
holnap délig. Kártyaadósság holnap délig. Potoczki, a kitünő
gentleman, otthon lesz holnap délben... Valahogy haza került. Miféle utczákon
ment keresztül s találkozott-e valakivel, arról fogalma sem volt.
Tagjai megnehezedve omlottak volna össze, ha nem égette volna
eszméletét a gróf ajkain játszodozó vidám mosoly. Csak nem gondolja
róla az a babonás szenvedélyü kártya-király, hogy adós marad? Radowitz hitte, hogy vagyoni
viszonyainak ziláltsága titok a társaságban s e kellemes hiedelemről
- jóllehet sejtette föltevéseinek bukását, - következetesen nem
mondott le. Makacs tévedése volt ez egy máskülönben értelmes fejnek.
Az anyagi zavar gyorsan, finoman és bizonyosan szétterjedt a
társaságban; megtud pontosan mindent az is, a kit nem érdekel.
(Különös, hogy még nem akadt hosszu haju, germán tudós, a ki a férfi
pletyka bámulatosan gyors terjedéséről Studien-t nem irt.)
Ismerték szegről-végre a jövedelmét, multját, kalandjait, utazásait,
mindent, a mi egy »munkára nem szoruló« gavallér életében
csak följegyzésre méltó. Az emberek - gondolta magában Radowitz -
tudják, hogy milliomos tante-ja van, a kitől örökölni fog s ez
egyelőre elég a bourgeois-nak is, a melytől ösztönszerü
idegenkedéssel fordult félre. Meg kellett róla győződnie, hogy ebben
a hatalmas társadalmi körben a kenyérszerzés nehéz háboruja
jobban kiélesitette az emberek szemét s figyelmüket se szórakoztatja
annyira a pénznek boldog birtoklása, hogy csak futólag figyeljék meg
egymást, - nem szentelhetvén egy-egy eleven emberi sakk-figura
számára többet három percznél. A gróf ajkain játszadozó mosoly folyton
ott tánczolt szemei előtt a levegőben, s hegyezte, ingerelte vérét.
Érezni kezdte a vagyontalanság félelmét, jóllehet azt, hogy
kártyázott, nem bánta meg. Eszébe se jutott, hogy efölött
szégyenkeznie illenék. Társaságának milieu-je oltotta bele mindazokat
a szórakozásokat, melyekről nemcsak hogy nem mondott le, de eszébe se
jutott, hogy egyelőre talán mégis vigyáznia kellene magára, mert igy
követeli az eszélyesség. Az ezredes megkinálta egy játszmával. - Velünk tartasz, Ottó? - Természetesen! felelte gondolkodás
nélkül és leült. Lépést tud-e tartani e kitünően szituált urakkal,
nem-e; mi lesz belőle, ha veszteni talál és adós marad? mindezen
egyszerü kérdések helyett az villant keresztül agyán, hogy ma minden
bizonynyal nyernie kell, tehát okvetlenül nyerni is fog. Nem ugy
történt. Potoczki biztosan otthon lesz holnap délben... Elhatározta, hogy meg fogja látogatni
tanteját. Összes pénze ötven egynehány forint (ez is csak véletlenül
maradt a tárczájában). Tehát meg kell lenni! Inkább a szigoru matróna
korholó megjegyzései, semmint a szégyen, vagy a - - Az ördögbe is, mormogta beszivott
ajkai között, - harmincznégy évvel egy kissé korán volna... S ugy
érezte, mintha megborzongatta volna tagjait egy formátlan sejtés,
hidegebb és utálatosabb, mint nedves érintése egy rut hüllőnek. Gyorsan felhuzta felsőjét, föltette
kalapját és eltávozott a lakásáról. Nem mert az előszoba falára
akasztott fegyverekre nézni. Ostobaság, hadd várjanak! Erőszakkal
terelte nyugtalan figyelmét az emberekre. Lássa őket az utczán;
nőket, férfiakat. A hétköznapi élet roppant hullámzása zajlott
az utczák sürü emberi golfjaiban, - büszke öröme a nyugodtan élvező
tekintetnek. Hatalmas, szines, szép látvány, mely még egy soha
egy helyben nem nyugvó globe-trotter kifáradt figyelmét is meg tudja
kapni. Radowitz keveset látott belőle. Lelkének összes szálai a gróf
ajkain futottak össze. Látta a mosolygó embert, s képzelődésének izzó
műhelyében kötéllé dagadt az az alig észrevehető, gyönge mosoly, mely
az ő nyakára csavarodva akarja torkába fojtani a lélegzetet. Szinte megkönnyebbült, midőn végre az
elé a köruti palota elé ért, melyben a milliomos matróna lakott. Az előszobában hajlongva fogadta az
inas. - Jelentsen be! parancsolta szárazon. - A méltóságos asszony elutazott, -
felelte szolgálatkészen az inas. Radowitz elfehéredve bámult reá. - Elutazott... ismételte megkeményedett
szájjal, - szinte bután. - Ma reggel a gyorsvonattal, Bécsbe. - Mikor jön vissza? - Azt parancsolta, hogy ne küldjük
utána a leveleit, mert Bécsből ő méltósága nehány napra előbb a
grófné látogatására Linzbe utazik és csak azután kegyeskedik
visszatérni Budapestre. Parancsolja talán méltóságod - - Köszönöm. Semmit! felelte Radowitz és
szó nélkül ment. Borzasztó gyengeség ragadta hatalmába testét, melyet
remekbe formált jóságos kegye a természetnek. Szép és egészséges
volt, mint egy fiatal királyfenyő; megcsorbul rajta fejsze, nem tudja
lesujtani villám, s ime most össze akar roskadni, mint egy nyomorult,
madárkergető váz, ha kirothad alóla a karó. * ...Délután két órakor szakadatlan
kocsisor robogott a városligeti verseny-pálya felé. Magánfogatok,
bérkocsik nagy sokasága, - nyomukban a lóvasuti kocsik zsufolt bárkái
s a gyalogos közönség ezernyi népvándorlása. Radovitz beült egy bérkocsiba s egy
szál viritó szegfüvel a gomblyukában, kihajtatott a versenytérre.
Nem maradhatott el. Homályos gyanu ébredezett a fejében: hátha
kitalálják, hogy miért kellett elmaradnia? Megérezte, hogy imhol
megmozdult lábai alatt a föld. Végigrepült gondolatban előkelő
barátainak hosszu során. Kihez fordulhatna, hogy ne lássa többé a
gróf ajkain azt a mosolyt? Ám senki sincs köztük, senki... egyetlen
egy sem, a kiben meg merne bizni. Annak, a kiről biztosan tudják,
hogy vagyonos ember, csak játék az ilyesmi, neki Golgotha lenne, mely
bevérezné. A nagy tribünre vezető lépcsők alján
valaki udvariasan köszöntötte, Radowitz ránézett s egy perczig
megállt. A jó szerencse küldte most utjába ezt a felpiperézett,
dusgazdag zsidó szenzált... - Jó napot, Felbermann ur, - mondotta
némi habozással s közelebb hajolt a bizalmaskodva hajlongó, nyájas
emberkéhez, - pénzre volna szükségem, kedves Felberman, teremtsen, ha
tud... ön ügyes ember. - Ezer örömmel, kegyelmes báró ur, ezer
örömmel, - mosolygott édesdeden a turf e régi, finom szaglásu rókája
s megsimogatta gyémántos ujjaival az orrát, - de e pillanatban...
igazán sajnálom, hogy e pillanatban... Radowitz szó nélkül hátat forditott
neki s a közönség közé vegyülve, vidámságot parancsolt arczára. Elég
jól fegyelmezett arcza volt, nem sirt le róla semmi. A jól nevelt
társaság nem türi soraiban a rossz komédiást és ezt okosan cselekszi.
Nincs kellemetlenebb figura a világon, mint az őszinte ember, -
megöli becsületes nyiltságával a kitünő komédiást s okvetlen nyomot
hagy maga után, mint a báli ruha fehérségén a férfi-keztyü. Versenyek után gyalog indult haza. Egy eleven hulla, a melyik jár, - tán
annyi sem. Mámoros szerelme az asszonyoknak: romlás és veszedelem; a
szerencse ledér istennőjének mohó szerelme: bomlása léleknek,
testnek. Mindent megragadni és nem fogni semmit, puha ágyból dobatni
ki egyszerre nyirkos földre, - ez az őrült játékban tönkrement ember
nyomoruságos bünhődése, az akaraterő hiánya, s gyakorta születésének
szokásai miatt. A turf rókája, a mindig kézügyben levő Felbermann
támogatta figyelmes gyöngédséggel a »kegyelmes« bárót,
hogy össze ne tapossák a kocsik. S szemrehányásokat tett neki atyai
hangon, sóhajtozva, kenetteljesen, ezer bocsánatot kérve
vakmerőségeért minden pillanatban. Óh, lieber Gott, nagy
szerencsétlenség az, ha egy ily kitünő, szép ember pillanatnyi
pénzzavarokkal kénytelen vesződni, holott pedig... Mily másképp
lehetne minden, ha nőül venne egy gazdag és művelt fiatal leányt, a
ki Bécs legelső nevelőintézetében, a leghiresebb mesterek... - Leányom méltó volna önre, a kedves
gyermek... mondotta végül nekibátorodva. Tizenkilencz éves, szép
leány... kitünő nevelés... - Felbermann, szólt elrekedt hangon,
heves mozdulattal a férfi és megszoritotta a szenzál karját, - adjon
ötezer forintot. Értette? Ötezer forintot most, mindjárt... azután
tegyenek velem, a mit akarnak... - Nem fogja megbánni, ugy éljek, nem
fogja megbánni! lelkendezett felcsillanó tekintettel az okos ember s
el nem eresztette volna zsákmányát félvilágért. Vitte, babusgatta
haza, - jobban vigyázott reá, mint a szeme világára. Milyen
boldogság, milyen szerencse, - ujjongott magában büszkén, - a hatszáz
esztendős Radowitz-sarjadék törvényes vérkeveredésben egy Felbermann
kisasszonynyal, a kinek létezéséről eddig fogalma sem volt... A
porszemet is szivesen lesimogatta volna jövendőbeli veje kabátjáról,
csakhogy a kedvében járjon. Félóra mulva elváltak. - Holnap önökhöz megyek, mondotta
Radowitz és félrenézett. - Óh, óh! Stefanie boldog lesz, uram... - Az ön leánya szőke? - A legszebb szőke, báró ur, a legszebb
szőke! - Tizenkilencz éves. - Tizenkilencz és - - Magas? - Csak a mennyire kell, báró ur! Karcsu
gusztiőz dereka... vállai, nyaka... lábai... Ohó! Meg fogja látni,
báró ur, meg fogja látni! - S ön megigéri, hogy fölhagy eddigi
üzleteivel? - Mindent megigérek, a mit csak kivánni
fog, - felelte szemhunyoritás nélkül a kis ember s szorongatta a
nemes ur kezét. - Meg lesz velem elégedve. Elég gazdag vagyok. Ha
akarom, akár egy milliót adok önnek a leányommal! - mondotta gőggel,
de rögtön lekapta mosolygó alázattal a fejét. - Csak ennyit, báró ur,
csak ennyit... Elváltak. Radowitz fölment a lakására. Meggyujtotta a gyertyát, kalapját,
felöltőjét félredobta, azután bezárta az ajtót, megivott egy nagy
pohár erős sört s negyedóra mulva ugy aludt, mint a halott. Még nem
volt annyira megromolva, hogy a végsőig feszült lelki szorongás
tönkre ne tette volna. Ónsulylyal nyomta le testét a kimerültség; ott
bukott volna el az uton, ha a mindenütt jelen való Felbermann haza
nem hozza. Csak délelőtt tiz óra körül ébredt föl.
Felöltözött, becsengette inasát, - azután boritékba tette az öt darab
ezrest, ráirta Potoczki gróf nevét (a ki ma délben »biztosan«
otthon lesz) s átadta az inasnak: - Járj gyorsan, - s hozzátette egy
utánozhatatlan mozdulattal - és kérj a gróf urtól nyugtát... Hat hét mulva nőül vette Felbermann
Stefanie kisasszonyt, s az esküvő után fiatal nejével együtt
elutazott. * Az öreg professzor türelmesen várt, mig
ezt a kórtünetet, véleményadás előtt, előbb a logika törvényei
szerint meghányom-vetem, s csak azután kérdezte nézetemet. A
megfejtendő talány ez lett volna: Radowitz »bukása«
szégyenletesebb-e, vagy a hitves »emelkedése«, a kinek
erkölcsi értékét a puritán természetü professzor szigoru mértékkel
jelölte meg. A fiatal asszony keblén e pillanatban
egy nyitva felejtett gomblyuk ragadta meg a figyelmemet és én,
megfeledkezve a logika összes törvényeiről, a választ minden habozás
nélkül nemcsak hogy megtagadtam, de csöpp hijján majdnem magam
is beleestem ebbe a betegségbe, melyben ez az
irigylésreméltó s boldog Radowitz szenved. A szellemes ember hirében álló Hans
Pukk életét némi jóindulatu tulzással egy meglehetősen pontos
négyszöghöz lehetett volna hasonlitani. E négyszög egyik sarkában a
városliget tizennyolcz mizerábilis fácskával hivalkodó
»fenyvese« huzódott meg, másik sarkában legényi szállása
szerénykedett, harmadik sarkában a »Wallenstein halálá«-hoz
cimzett kávéház, negyedik sarkában a földmüvelésügyek álmatag
miniszteriumának 25. sz. hivatal kalitkája, hol sok esztendőn
keresztül a hosszu Wolkonszky Ubal és egy Podlupka nevü vén irnok
valának társai a sokféle formáju hivatalos akta megkérődzésének méla
munkájában. A trifólium békéjét viharok nem
zavarták. Kormányok jöttek, kormányok mentek, ők megmaradtak
rendületlenül. Legfölebb azt a tobzódást engedték meg maguknak, hogy
miniszterválság esetén két egész kemény órával későbben
nyitottak be a Nr. 25-be. Podlupka, az irnok, öreg volt és zord,
mint egy borzas szelindek, de mindenre vissza tudott emlékezni, a mi
a miniszterium padlásától a pinczéig 1867 junius 8-ika óta történt. A
mit ő állitott, az bármely közhitelü okmány tekintélyével kiállotta a
versenyt; három dologra nézve azonban még az ő emlékező tehetsége se
mutatkozott eléggé határtalannak. Egyik az volt, hogy ki, hol és
mikor hivta - ha ugyan hivta - a szellemes ember hirében álló Hans
Pukkot - Pukk János urnak s a másik, hogy mikor volt a nagy élczelő
Hans Pukk egészen zöld fiatal ember, ha ugyan volt valaha ily
csodálatos korszaka életének, mely alig »létezett« végig
egyébiránt negyvennyolcz esztendőt, a harmadik, hogy volt-e és ha
igen, kicsoda, mikor és hol, a ki gróf Andrássy Gyulától kezdve, le
egészen a valuta-kabinet bukásáig, Pukk János urat rosszkedvünek
észlelte volna. Az önérzetes és vagyonilag jól szituált
Wolkonszky Ubal f. ü. m. fogalmazó ur »Wallenstein
halálá«-ban maga is ugy nyilatkozott, hogy véleménye
szerint Hans Pukk az ős forrásokból bugyogó eredeti szellem
legkiválóbb letéteményesei közé sorolható és eléggé meg sem
becsülhető. Nem, különösen a hivatalban, hol az ily páratlan
jókedvvel megáldott férfiut a tisztelt államnak okvetlen részeltetnie
kellene abból a bizonyos két-három métermázsa érdemkeresztből, mely
évenként felprédálásra kerül. El is keresztelte »kaczagó
galamb«-nak a kitünő embert, s pótlólag, igen erőteljes
nyomatékkal, még ezt is hozzátette: - Szerencsésnek érzem magam, kedves
Hans, hogy a közpálya rögös ösvényein önnel törhetek a nemes végczél
felé. Ezt a kijelentést ne méltóztassék
kicsinyelni. Ugyanaz a kissé illetlenül hosszu Wolkonszky mondta, ki
egyike volt mindenkor ama legkimértebb és legkorrektebb
tisztviselőknek, kik a közpálya rögös ösvényein állandóan a nemes
végczél felé törnek. Fogalmazványai mintaképei a tisztaságnak. Anyai
nagynénjéről, a kire mindig büszke volt, most már senki se meri
pletykázni, hogy szivének jótékonysága nem ismert határt, mert
egy ily rosszul nevelt fecsegőt 1884 augusztus 3-án sajátkezűleg
pofozott fel. Finom kabátja, elegáns topánkája, tündöklő czilindere,
csodaszép, hegyes Napoleon-szakálla egész legendakör anyagát bőven
kiadta volna. Ő volt az, a ki 1887 julius 2-án lesujtó gúnynyal
fintorgatta orrát, midőn a méltóságos tanácsos ur egyik hivatalos
átiratában hallatlan szórakozottságból arra utasitotta a mezőhegyesi
állami birtokok intézőségét, hogy a másfél éves kancza-borjukból a
fölös létszámot el kell adni. - Ez a Wolkonszky Ubal az, ki csak
akkor nevet, ha a nagy élczelő: Hans Pukk csillogtatja szellemi
röppentyüit, s nevet lelkéből, hangosan, mondhatni tele szájjal,
mintha merész női ujjak játszadoznának csodaszép Napóleonja körül. A »kaczagó galamb« fényes
szellemét azonban talán a vén Podlupka tudná még erélyesebben
bizonyitani. Ez a kiszáradt, öreg irnok, az ő hallatlan
emlékezőtehetségével, Hans Pukk érdemeinek leghivatottabb szakértője
gyanánt tekinthető. Wolkonszky csak komoly és előkelően
száraz, - Podlupka rideg és szomoru, mint egy örökös ködbe borult
téli tájék, melyen hóba temetett hullák fölött nagy csapat fekete
varju kering. Hans Pukk vadul durranó vicczeire azonban mindig
félrehuzza szintelen ajaka szélét és megdörzsöli fáradt mosolylyal
állát. Ennél teljesebb sikerre a földgömb egyetlen szellemi
kitünősége se tarthat igényt. A ki a zordon Podlupkát mosolyra tudja
birni, ezt az elmeszesedett szivü, asszonygyülölő »két
szarvu« öreg embert, ki csinos felesége eltünése óta még a
Wallenstein halála kaszir-trónusán uralkodó Kamilla
kisasszonyra is csak a legádázabb gyülölet kifejezésével képes
tekinteni, - az nagy tehetség, s épp oly tökéletes sikert nevezhet
magáénak, mint a minőt a pillanatnyi sikerek legismertebb hősnője,
Mdme Stael is csak tizennyolcz éves korában érhetett el. * Wolkonszky Ubal pontban nyolcz órakor
jelent meg a Nr. 25-ben, Podlupka néhány perczczel később, a nagy
élczelő nyolcz óra tizenöt perczkor. Ezt a tizenöt percznyi
különbséget Kamilla kisasszony okozta a Wallenstein-ban, a hol
Hans Pukk reggelizni, uzsonnázni és három hónap óta ábrándozni
szokott. Kamilla kisasszony fehér volt, tiszta
volt, pisze volt és szivesen elcsicsergett trónusa lovagjaival,
kik közül valamelyes sikerrel állitólag senki sem dicsekedhetett. A
kisasszony határozottan erényes volt és meginditó egyszerüséggel
tudta elmondani élete történetét, a nélkül, hogy a bánatos események
személyeit tévedésből összecserélte volna. Az ő édes mamája is
tüdővészben, élete virágjában halt meg, mint a többi kasziros
kisasszony édes mamája általában, - az ő édes papája is nyugalmazott
őrnagy volt s szintugy tönkrement, mint a többi kasziros-kisasszony
édes papája tönkre szokott menni, fatális véletlenségből rendszerint
éppen akkor, midőn a gyászba borult árva a nőképző-intézetbe akart
átlépni, hogy elnyerje a tanitónői oklevelet. Mindezek daczára
azonban megközelithetetlennek látszott s Hans Pukk urnak is mindössze
annyit engedett meg, hogy ajkaival gyöngéden illethesse ujjacskáinak
hegyét és igy szólhasson: - Kamilla kisasszony, ha tudná... Mindez kevés volt, ugyszólván semmi, a
nagy élczelőt azonban ez a sovány koszt is felette igaz boldogsággal
töltötte el. Bekalandozta gondolatban egész multját. Mikor volt
boldog? Husz éves koráig élete az iskola és egy retek-utczai bérház
negyedik emeletén levő szük lakás között oszlott meg, melyben még
vizvezeték sem volt. Azután kikerült az egyetemre s négy évig
ebédkoszt és némi könyöradomány fejében óriási erőfeszitéseket
fejtett ki, hogy a kezére bizott apró tökfilkók agyveleje a tizedes
törtek befogadására némileg megpuhuljon. Egy év mulva bekerült a
minisztériumba s azóta folyton csak huzott, nem hajtott soha; örökös
nyul volt, a vadászszá emelkedés minden reménye nélkül. Az első
különös gerjedezést, mely valahol a szive körül támadt - Kamilla
kisasszony pajzán szemei idézték elő. E végtelenül kellemes érzés
hatása alatt kollegáit a Nr. 25-ben mesés ostobaságok elmondásával
igyekezett meggyőzni tehetségének kiapadhatatlan forrásáról s
akkorákat harsogott hozzá, mint egy kövér rizsföldre bukkanó
szerencsés viziló. Wolkonszky egy rakás akta emésztése
közben meg is kérdezte szertelen jókedve okát. - Boldog vagyok, punktum! kiáltotta
vidám kaczajjal s megesküdött Pomerániában elhunyt ősei hamvaira,
hogy ha a kis Kamillának bár annyi esze lesz, mint egy csíz-madárnak,
akkor okvetlen őt fogja választani és nem mást. Wolkonszky felnézett az aktákról. - Nincs esze? - Nagyon erényes a kedves gyermek,
nagyon erényes... felelte mentegetve, hévvel. - Tehát buta, - mi? mondá nyomatékkal
Wolkonszky. Hans Pukk arczáról erre a brutális
megjegyzésre még az a sovány vérszin is eltünt, mely a felhevülés
ritka pillanataiban gyöngén kivirult rajta, de beharapta az ajakát s
elbujt iróasztalának aktakazlai mögé, hogy ne kelljen felelnie.
Wolkonszky haragos arczczal kotorászott a marhalevelek között.
Észrevette, hogy a derék Hans szerelmi kalandba készül bonyolódni, s
tartott tőle, hogy a szóban forgó Kamilla kisasszony megfosztja őket
attól az élvezettől, melyet a »kaczagó galamb«
eszeveszett vicczeivel a Nr. 25-ben előidézni szokott. Ez az
aggodalom ujabb nyomatékos megjegyzésre ösztönözte. - Buta és csapodár, - hogy? kérdezte
emelt hangon. - Nem igaz! rikoltotta bosszankodva
Hans Pukk és akkorát csapott tenyerével a papiroskazlakra, hogy
egész alakja eltünt a porfellegben. Podlupka mosolygott és irásai fölé
görnyedt. Valamennyien buták és csapodárok, mormogta elégedetten, -
Wolkonszky Ubal bölcsen beszél. Mily alázatos rabszolgája volt
például egykor ő is a maga Rozálkájának, mennyire imádta, mily
lelkesedéssel költötte reá egész keresményét, hogy majdnem
kicsattant a telivér egészségtől az asszony, s hát nem megszökött
mégis a szemtelen, egy rézöntővel... Egy közönséges, vörös pofáju,
mafla rézöntő-legénynyel, a kinek piaczi kofa az anyja. Kell-e
rémületesebb hálátlanság és sülyedés ennél? S mit érdemelt volna
poltron viselkedéseért a rendőrség maga is, a melytől kérte? Midőn a
ragyavert felügyelő a megszökött hölgy személyleirását tudakolta
s ő a bevallás folyamán mellesleg azt is megjegyezte, hogy Rozálka
sulya megüti a százötven kilót, az az impertinens ember galádul
vigyorgott és ezt kérdezte: »És ön, Podlupka ur, mennyit nyom
ön?« »Hetvenöt kilót, uram.« - »Értem,
tökéletesen értem...« szisszent ki a ragyásból egy halk
nevetés. Ez aztán oly zavarba hozta, hogy alig tudott a sértett
méltóság fenséges megvetésével eltávozni. A rendőrség nem
keritette kézre a hütelent, az ő sulya ellenben igen gyorsan elérte a
kilenczven kilót, s szivének keserüsége is mogorva asszonygyülöletté
izmosodott. Wolkonszky szavai bölcsek, - Hans Pukk nem tudja mit
tesz, midőn ugyanabba a vészes alagutba akar bebumlizni, melyben
ő nyakát szegte. Vissza kell tehát tartani a szerencsétlent. Hans Pukk félkettőkor fölkelt az
iróasztal mellől, vette kalapját, botját s köszönés nélkül, komolyan
eltávozott. Wolkonszky bámulva nézett össze a vén
irnokkal. - Látta, Podlupka? kérdezte
meghökkenve. - Hm, ugy... morogta vállat vonva az
öreg. - Hát ezt mi lelte? - Hja, mi? Wolkonszky Ubalt egészen kihozta
előkelő nyugalmából ez a páratlanul ritka esemény. Tünődve
dobolt az asztalon, megsimogatta Napoleonját s lassanként kisütötte,
hogy nemsokára mégis csak utoléri a Nr. 25 eddigi derült egét a
vihar; az a pisze kasziros kisasszony meg fogja őket fosztani a nagy
humoristától, ha idejében ártalmatlanná nem tehetik. - A mi tisztelt barátunk, Hans, - szólt
Wolkonszky, miközben vakitó fehérségü kézelőit felgombolta, -
ugy látszik, belezavarodott abba a... izé, hogy? Mit gondol? Azt
hiszem, szereti azt a leányt. - Kigyót... igazitotta ki nyersen az
öreg. - Szereti a leányt, ismételte
Wolkonszky elgondolkozva, s oly semmitmondó tekintettel bámult fel a
hivatalos szekrények tetejére, mintha ott keresné azt a bizonyos
nemes végczélt, mely felé a közpálya rögös ösvényein előre tört. -
Mit gondol, hátha rá lehetne birni Kamillát, hogy utasitsa vissza?
Hátha ajánlani lehetne neki valamit? - Kést... mondá Podlupka s cserben
hagyva egy gyönyörü domborodásnak induló nagy Q-t, felemelkedett
tintapecsétes iróasztala mellől. Künn elütötte a kettőt. Wolkonszky válasz nélkül hagyta a
vérszomjas inditványt és erélyesen gondolkozott. Világos mindössze
annyi volt, hogy a szegény, tévelygő Pukk Jánost ki kell gyógyitani
veszélyes bajából, különben a milyen kitünő humorista, még azt a
kapitális esztelenséget is megcselekszi, hogy nőül veszi a
piszét s ezzel a lépéssel szelleme gazdagon bugyogó forrását
okvetlenül tönkreteszi. Jókedvnek, vidám kaczajnak vége szakad; a
tágas miniszteri granárium 25-ik számu hivatal kalitkájából ki fog
repülni a »kaczagó galamb«... Wolkonszky Ubal tehát elhatározta, hogy
a cselekvés mezejére lép. A kaczagó galambot meg kell menteni, ki
kell gyógyitani, meg kell tartani, mert ezt követeli bizonyos fokig
maga az önfentartás ösztöne is. Mert ki az ördög állaná ki pusztulás
nélkül ezt az álmos miniszteriumot, ha az az egyetlen ember is
tisztességes családapává rogy benne össze, a kinek minden
összehasonlitást kizáró hallatlan vicczei, ezek a vigan pukkanó
szamárságok, a hivatal-szellem jótékony felvillanyozásának
leghatalmasabb eszközei voltak. * Hogy mily fortélyokkal lépett
Wolkonszky Wallenstein halálá-ban a cselekvés mezejére, arra
nézve csak igen homályos természetü adalékokkal szolgál az oknyomozó
történelem. Podlupka négy napig semmi feltünőt sem
észlelt. A helyzet makacsul egyforma maradt. Wolkonszky hallgatott,
Hans Pukk nemkülönben. A nagy élczelő szemmellátható mohósággal
fogyasztotta a hivatalos akta-szalmát, mintha a bensejében dúló
nyugtalanságot akarta volna a munka segedelmével elfojtani s négy
napig egyetlen egy szójátékot, vérszegény anekdótát és saját
gyártmányu »eklatáns röpke eszmét« se pukkantott el.
Kegyetlen némaságba merült, s ez az ő ártatlan, vajpuha lelkének
természetrajzában a rohamosan közeledő krizis legbiztosabb jele
gyanánt tekinthető. Néha-néha mélyen lehorgasztotta fejét; majd
óvatosan előrehajolt s lassan, álmodozva, öntudatlanul, a szokás
kényszerének hódolva, a megrubrikázott hivatalos aktákon sétáló
legyek összefogdosására szentelte idejét egészen délután két óráig.
Akkor gyorsan felkészült s valami köszöntésfélét mormogva, fürgén
kiperdült az ajtón. Wolkonszky utánanézett, beszivta ajaka
szélét, s ugyanazzal a nagystilü mosolylyal vont vállat, mint 1887
julius 2-án. A hatodik nap reggelén Pukk János
nyolcz óra negyven perczkor lépte át a Nr. 25 küszöbét.
Megereszkedett testtel, szomoruan, csüggedt arczczal lépett a
ruhafogashoz; levetette kabátját, a nélkül, hogy
bársonygallérját tenyerével lesimitotta volna és felakasztotta
kalapját, a nélkül, hogy a gyárkéményekből rátévedt korompihéket
lefujta volna. Wolkonszky föl sem pillantott a
marhalevelekről; a vén szelindek Podlupka azonban a megilletődés
igaz megdöbbenésével meresztette rá a szemeit. Negyven percznyi
késés! Negyven egész percznyi késedelem a f. ü. m. 25-ik számu
kalitkája trifoliumának történetében! Nem, nem, ez álom... S a keserü
öreg erősen pislogatott. Azután megvárta, mig Hans Pukk leül
iróasztala mellé, fölkapcsolja jobb karjára a pecsétes tinta-mentőt
és ide-oda kutat czeruza, tollnyél, radir-gummi után. Akkor
megszólalt halkan, részvéttel: - Meghalt tán valakije, Pukk ur? - Mi baja vele? - Csak ugy... - Hát ugy! felelte gorombán a »kaczagó
galamb«. Wolkonszky egy, közkivánatra
többszörösen jubilált, drámai szende ártatlanságával tekintett rá a
saját akta-kazlai mögül. - Mi lelt, Hans? kérdezte óvatosan. - Semmi. - Bajod van? - Az. - Talán Kamilla? - Nyomorult nő... sziszegte Hans Pukk. - Nohát! mosolygott kéjjel Podlupka. Wolkonszky nem elégedett meg a
mosolylyal. Felállt, megsimogatta csodaszép Napóleonját és hangosan
kaczagni kezdett. - Hallod-e, Hans, szólt végül, mondd
el, hogy történt? A kitünő humoristát Wolkonszky
kiméletlen kaczagása mélyen megbántotta. - Boldogtalan vagyok, Ubal! kiáltotta
sértődve, remegő hangon. - Jó viccz! felelte Wolkonszky. - Izé... az... motyogta Podlupka. - Ne kaczagj! dühöngött felháborodva a
szegény ördög és ide-oda hányta-vetette magát a széken. - Szerettem
azt a haszontalan leányt! panaszolta elbusult, siránkozó hangon, -
azt reméltem, hogy meg fogja érteni vonzalmam becsületességét, - azt
hittem, hogy ha nem is valami szép leány, de tisztességes nő, kit
csak a családi szerencsétlenség - atyja őrnagy volt - fosztott meg
attól a lehetőségtől, hogy a tanitónői oklevelet elnyerhesse, - azt
hittem, hogy csak a sors kényszeritette Wallenstein halálá-ba,
- azt hittem... mit hittem? Óh bolond én, óh bolond én... hogy az ily
könnyen hivő szamarat a legutolsó asszonyi vipera is szembe meri
nevetni - - Viperák... kaffantott Podlupka, -
mind, mind... - Hát aztán? firtatta Wolkonszky. - Mit aztán? Megtudtam, hogy becsületes
vonzalmammal méltatlan teremtést tiszteltem meg, - folytatta
felháborodva a »kaczagó galamb«, - ma reggel konfidens
nyiltsággal meg is mondta, hogy hiába nyafogok előtte - - Nyafogsz? - Hah! méltatlankodott Podlupka. - Nyafogok, igy mondta... Hogy hiába
nyafogok, mert ki nem állhat és alig hiszi, hogy a pofámat valaha
megcsókolhassa. Ubal! folytatta nagyot kiáltva, - ez ma reggel
történt... most, alig husz percz előtt... éppen abban a pillanatban,
midőn meg akartam fogni a kezét, hogy igy szóljak hozzá: Kamilla
kisasszony, meg akarom önt váltani - legyen a feleségem. A már-már
kimondott szó természetesen lefagyott a szájamról, midőn nyafogásomat
emlegetni kezdte és minden reményem összeomlott. Visszamentem a
kávémhoz. Megittam. Fizettem. A fizető-pinczér, Károly, jóindulattal
van irántam. Vallatni kezdtem. - Nos, nos? kérdezte gyorsan Wolkonszky
s feszülten figyelt. - A jó Károly azonban csak annyit tud,
hogy Kamilláról eddig senki se tudott semmit, néhány nap óta azonban
egy czilinderes urral pusmog, a ki három nap óta haza is kiséri
szállására. - De hisz ez természetes! - Természetes, hogy engem kinevet és
azt a másik átkozott majmot... azt a czilinderest - - Nono! csillapitotta némi zavarral
Wolkonszky. - Azt mondom... hallod, Ubal... azt
mondom, hogy azt a czilinderes majmot meg tudnám ölni! Wolkonszky elérkezettnek látta a döntő
pillanatot. A krizis elérte tetőpontját: elő a fordulattal! S
kiegyenesedve, összevont szemöldökkel, büszkén rácsapott tenyerével a
marhalevelekre és igy szólt: - Az a czilinderes majom én vagyok.
Tetszik valami? - Ubal! S Hans Pukk rémülten, megsemmisülve,
kimeresztett szemekkel bámult az előtte álló elegáns, magas férfiura. - Ki akartalak gyógyitani egy érzelgős
betegségből, - szólt rövid hallgatás után Wolkonszky és ismét
elfoglalta helyét az asztal mellett. - Láttam, hogy szörnyü
ostobaságot fogsz elkövetni, ha meg nem mentelek. Légy hálás,
Hans, ez a te megmentésed már eddig is ötven forintomba került és
ez... kidobott pénz... Legyen szabad azonban remélnem, hogy eljárásom
bizalmas bevallása s a tényleges helyzet megismerése teljesen
kigyógyitott abból a vakságból, mely megakadályozott abban, hogy azt
a kis pisze boszorkányt, a ki a koronát még a legbőszebb
sötétségben sem téveszti össze a forinttal, logice és analitice a
maga értéke szerint becsülhesd meg. Nos, Hans? Mit felelsz? - Köszönöm, igazad van... felelte
lesütött tekintettel Hans Pukk és ő is visszaült a hivatalos kazlak
mögé. Pár perczig az önök által már jól ismert kinos csend uralkodott
a kalitkában. Wolkonszky lefricskázta mellényéről a
szivar-hamut, kissé fölemelkedett és hallgatódzott. A »kaczagó
galamb« kazlai mögül gyanus szipogás ütötte meg a fülét. - Mit csinál? kérdezte a vén irnoktól
halkan, inkább a szemeivel. - Hogy ugy mondjam... bőg... felelte
nyersen Podlupka s egy pillanatra valami szomoru öröm villant meg
fénytelen, öreg szemeiben. Jelentéktelen dolog volt az egész, a
vén szolgálónak azonban mégis feltünt, hogy fiatal urnője sétálni
ment a gyermekével, az orvos ur pedig nem kisérte el, mint máskor,
hanem őt szólitotta be. A cseléd látta, hogy urnője nagyon
halavány. A mikor pedig bement, akkor azt is megfigyelte, hogy
az ur fehér, hideg arczczal sétált a szobában. A hangja is más, az
ajkai is nehezebbek. A szeme mozdulatlan, tekintete künn jár valahol
az utczán, a hol fák hajladoznak a novemberi szélben s valahonnan
egyhangu, koppadt bugással verődik be az ablakon a lóvasuti
kocsisok tülkölése. Azt parancsolta neki az orvos ur,
hagyja abba a dolgát s menjen át a Komjátszegi házba. - Ha otthon
találja az atyámat, mondja meg neki, hogy legyen szives, jőjjön el
még ma. - Egyebet ne mondjak? - Nem. Csak annyit, hogy itthon vagyok
és várom. Mondja különben még azt is, hogy nem mehetek ki hazulról,
rosszul érzem magamat, s hogy vele még ma okvetlen beszélnem kell.
Siessen, kérem; tizenöt percz alatt megjárhatja, - azzal elfordult és
visszament az ablakhoz, hogy az utczát nézze, a melyen nyilván semmit
sem lát. A cseléd nem is kérdezett többet.
Kendőt tett a fejére, bezárta a konyha-ajtót, valamit pusmogott
a fogai között s elindult a Komjátszegi házba. A körutról felnézett a
lakás ablakaira. Ott áll-e még vajjon az orvos ur, vagy már elment.
Látta, hogy még mindig ott áll, fehéren és mozdulatlanul, mint tiz
perczczel ezelőtt és mint egy órával ezelőtt, pontban délután négy
órakor, a mikor sétálni ment kicsi fiával az urnő, s olyan fehér volt
éppen, mint most az ur. Ugy lesz az bizonyosan, hogy valami
történt a családi fészek bensejében, a minek ő csak a szürke szineit
látja s a meghidegedett levegőjét érzi. Okot nem tud. Nem vett észre
semmit, pedig ez ma már a negyedik napja, hogy az ur hallgat, s a
mikor ölébe veszi öt éves fiacskáját, akkor még szótlanabb és még
szomorubb. Csak a szeme hideg világossága enyhül egy tovarebbenő
pillanatra, a mig be nem lép a fiatal asszony s könybe borult, kisirt
szemekkel, esdekelve kér valamit az orvos urtól, a ki ebben a
szempillantásban azonban már megint meg van fagyva. - Uram irgalmazz nekünk, sóhajtotta
fejét csóválgatva a jó asszony. S oly bus dolgokat szövögetett magának
tovább össze-vissza, hogy elérzékenyedett tőlük s a szemeit
törölgetve, haladott végig a járdán. A tulsó oldalon fák voltak s egy
kis sétány, melyen senki sem járt ebben a fázós novemberi párázatban,
csak az ő asszonya. Kezében a fiacskája keze. A gyermek élénk, mint
egy eleven borsszem. Folyton mutogat és kérdez. Innen a messzeségből
tudja, hogy a villamos kocsira szeretne felülni a csöpp legény
inkább, semmint ott tipegjen a mamája oldala mellett, a ki csak
néha-néha ad neki rövid, szórakozott választ. Az öreg Komjátszegi otthon volt.
Végighallgatta a cselédet, azután fölvette kabátját, előkereste
botját, lenn az utczán kocsiba ült s a fia lakására hajtatott. Neki
is feltünt, hogy fia három nap óta nem látogatta meg, holott azelőtt
mindennap felnézett hozzá egy pár perczre s este a kaszinóban is
együtt voltak. - Mi bajod, István; beteg vagy? - Foglaljon helyet atyám, felelte a
férfi s elvette az öreg ur botját, kalapját, - nem vagyok beteg. - Mi történt? - Semmi különös. - Semmi? S az öreg ur odaült szembe a
doktor fiával a kerevetre. Megsimogatta szép, fehér bajuszát,
belenézett nyugodt, tiszta tekintetével a fia szemeibe s ismét csak
azt kérdezte: semmi? Hol van a feleséged és a kis fiad? Nem látom
őket. - Sétálni mentek. - Ebben az időben? Tréfálsz? - Nem tréfa, atyám. Nőm künn sétál
valahol s magával vitte a fiamat is. Majd visszajön. - Ugy-e? Hátha meghül ebben a nedves
időben, - mormogta fürkésző tekintettel az öreg ur, - és
megbetegszik? A férfi megvonta csendesen a vállát,
leverte szivarjáról a hamut s nyugodtan, hidegen, semmitmondó
hangon felelte: - Sajnálni fogom, ha meghal. - Az ördögbe is... Ne tarts engem
bolonddá, hanem beszélj! Mi történt itt? - Semmi különös. - Összevesztél a feleségeddel? - Nem biz én. - Hát akkor mi lelt? Tudod, hogy nem
szenvedhetem ezt a gunyolódó tónust. Azt akarod, hogy itt hagyjalak? - Nem, atyám, felelte lassu, tagadó
mozdulattal az orvos - azt akarom, hogy meghallgasson és ön is azt
mondja a szemem közé, a mit én. Azt akarom, hogy ostoba embernek
nevezzen. Az voltam! Férfiatlan, lovagiatlan és mindenekfölött
szamár, szamár... Az öreg ur most már megdöbbenve nézett
a fia szeme közé. Megőrült ez?... Olyan nyugodtan és annyi öntudatos,
sértő czinizmussal itélt önmaga fölött, mintha nem róla, hanem egy
másik, talpig silány emberről volna szó. - Bolondságokat mondasz; nem azért
jöttem ide, hogy ilyeneket halljak. Mondd el röviden, hogy mi bajod,
aztán itt hagylak. Igazitsd el magad. Tudom, hogy ismét háboruban
állasz a feleségeddel, ez a bajod... Igen, vagy nem? - Nem találta el. - Hanem? - Mondtam már, hogy semmi sem történt,
felelte nyugodt mosolylyal a férfi, - annyi az egész, hogy a
feleségem hitvány asszony... Az öreg ur arczát elfutotta a vér.
Felállt a kerevetről s szigoru, kilobbanó hangon kiáltotta: - István, őrült vagy! Ilyen bolondot
mondani nekem... a hitvesedről... Hazudsz... - Nem hazudtam még soha. - Most hazudsz! Ne szólj! - s az öreg
ur önkénytelenül ismételte: hazudsz, hazudsz... A doktor megvárta, mig lecsendesedik
valamennyire az édes apja és ismét visszaül a helyére, hogy
meghallgassa azt, a mit mondani fog. S csend lett a szobában megint.
Nem mozdult semmi. Az ablakot megrázta néha a szél s a fa égett
pattogva a kemenczében, a mint megcsapta a kéményen bevágódó
széláramlat. Komjátszegi visszaült a helyére, ölébe nyugasztotta a
kezeit és hallgatta a fiát, a kinek hidegen és szenvedély nélkül
váltak le ajkairól a szavak, de mintha nehezen és tompán koppantak
volna, mint a kövek. * - Nem történt semmi, atyám, csak ostoba
voltam... A doktor vállat vont, uj szivarra
gyujtott s azután csendes, mesemondó hangon beszélt tovább ugyanazzal
a szintelen mosolylyal, mint azelőtt. - Nőm szeretett engem. Nem kételkedtem
benne soha s tudom, hogy most is szeret; ez az, a mitől borzadok s a
mi kétségbeejtene, ha nem tudnám magamnak megmagyarázni, hogy az a
vonás, mely ennek az én haszontalan tragédiámnak az előidézője volt -
közös vonása minden nőnek, - mert minden nő előtt több pikantériával
és nagyobb érdekességgel bir egy idegen férfi, mint az, a ki ismerős,
a ki megszokott, a ki pongyolában is mutatkozik: - a férj. Bocsánat,
atyám, ez nem azt jelenti, hogy ebből az általános vonásból mindig
tragédia és szerencsétlenség fejlődik ki. Ez csak azt jelenti,
hogy az az ember, a ki tudja, hogy neje szép és alapjában véve
becsületes is, de gyengébb annál, semhogy azonnal itélni tudjon, és
mégis kisérletet csinál, hogy erről a gyengeségről meggyőződjék,
- éppen oly szamár, mint én. Az öreg ur nem értette, hogy miről van
szó. - Az ördög és lelkem gonoszabbik fele
sugta nekem, - folytatta a doktor, hogy feleségemet próbára tegyem.
Borzasztó vágyat éreztem egy megmarkolható tény után, a mely foltot
ejtsen reám is, ő reá is, ha teljesedésbe találna menni. Éreztem
szeme ragyogásában az őszinte női szenvedély lángját, tudtam, hogy az
enyém, hogy szeret, anyja a gyermekemnek és mégis az járt a fejemben,
hogy ha egy csinosabb, gazdagabb és kellemesebb ember közeledik
hozzá, a ki szép szavakkal és hizelgő édességekkel halmozza el, hát
akkor hazudni kezd elébb, azután kijátsza figyelmemet és végül
megcsal. Kérem, ne itéljen el érte. Tudtam akkor is, hogy a mit
gondolok, az gyalázatos dolog, - de nem tehettem másként. A gyanu
belém ásta magát, elkergettem, kivertem az agyamból, visszajött
megint és olyan rettenetes méreggel ömlesztette el a lelkemet, hogy
becsületes szándékom, lovagiasságom, gyöngédségem, minden, minden
odaveszett és elrothadt, elpusztult nyomtalanul... Tennem kellett valamit, de miként? Nem
szabad sejtenie, hogy próbára akarom tenni. S ezzel a gondolattal az
agyamban simogattam fejét, csókoltam az ajakát és nevettem,
hizelegtem, tréfálkoztam. Három nappal ezelőtt, - óh! ezt az átkozott
dátumot tüzes vassal se perzseli ki lelkem mélységéből az idő...
Korán reggel eszembe jutott, hogy egy alkalommal a szinházban valami
Fränckl Oszkár nevü katonatiszt bámulta makacs kitartással egész
estén keresztül a nőmet. Magam biztattam tréfásan akkor, hogy
ajándékozza meg egy nyájas pillantással szegényt, hiszen eleped
a szeme s az ilyen tüntető hódolat némi jutalmat érdemel a nő
részéről, a ki egy csinosan kifent gavallért ennyire elragadott.
Elhatároztam tehát, hogy hitvány tervemhez ennek az embernek a
nevét fogom felhasználni. Megtettem. - Rosszul tetted, mormogta haraggal az
öreg ur. - Tudom. Tudtam akkor is, de meg
kellett tennem. Szörnyü hatalom kényszeritett reá! Vergődtem,
meg akart pattanni a fejem, gazembernek tartottam magamat és mégis
megtettem!... Levelet irtam annak a tisztnek a nevében a
feleségemnek. Szerelmes levél volt, elváltoztatott irással,
esküdözéssel... Minta-levél! Azt irtam a végére, hogy délben egy
órakor lenn lesz imádója a körut fás oldalán, tegye boldoggá,
jőjjön arrafelé sétálni a kitüzött időben és engedje meg, hogy
bemutassa magát. S aláirtam finom vonásokkal a szegény ártatlan
katonatiszt nevét: Fränckl Oszkár. Délelőtt tiz órakor megszólitottam
egy hordárt az utczán s a nőm nevére czimzett levelet
elküldöttem. Azután megkerültem a szomszéd utczát. Gondoltam valamit.
Nem emlékszem egyébre, csak arra, hogy minden izem reszketett, a
mikor félóra mulva végre hazajöttem. Hitvesem mosolyogva fogadott és
megcsókolt. Tudtam, hogy már elolvasta a levelet, a melyben
találkát kér tőle egy idegen férfi... De nem szólt s a levelet nem
mutatta meg... Mosolygott és beszélt hozzám, mint tegnap... Atyám! Én
nem ütöttem arczul; bejöttem ide, ebbe a szobába, leültem erre a
székre, a melyen most ülök és hangosan dudoltam, hogy jókedvemet
hallja és ne gyanakodjon reám - - Déli tizenkét órakor elmentem hazulról.
Hivtam őt is. Azt felelte, hogy nem jön, nagyon fáradt; ki se mozdul
a szobából. Azután megcsókolt és lelkemre kötötte, hogy két órára
okvetlen jőjjek haza. Megigértem. Mit éreztem én akkor, ur Isten...
mit éreztem! Mentem előre, mint egy elpusztult, beteg ember, a ki
vészes nyavalyának a terhét czipeli mellén és bizonyosan tudja, hogy
nemsokára el kell pusztulnia. Pedig nincsen semmi ebben a dologban;
ez a tudás akkor is ott járt az agyamban, a mikor lesbe álltam a
körut tulsó oldalán és vártam a feleségemet. - Hiába vártál... - Nem; pontban egy órakor megjelent a
feleségem; mondta a doktor. S nyugodt maradt és csendes, mint egy
fehér halott. A homlokára verődött ki mindössze egy kevés haszontalan
nedvesség s a szeme lett egy cseppet homályosabb. - Szürke esőköpeny volt rajta, fekete
prémsipka és fekete fátyol. Máskor fehéret használt. Eszembe jutott
azonban, hogy pár nap előtt valami apró pattanást kapott az ajaka
szélére. Azért tett fekete fátyolt. Nem akarja, hogy az az ember
lássa... Most pedig nem untatom tovább, édes atyám, - folytatta az
orvos és felállt, - azt akarom csak még mondani, hogy a mint ott ment
a nőm a járdán és körülnézett néha nyugtalanul, - én elhagytam a
helyemet és hazajöttem kerülő uton ide a lakásunkra. Itt aztán volt
egy kis komédia. Egy negyedóra mulva hazajött a feleségem, s olyan
rémült tekintettel bámult reám, a mikor megpillantott, mintha halálát
érezte volna. Nevetséges. Udvarias voltam. »Jó napot, édesem,
nem sikerült a rendez-vouz«... Elsikoltotta magát, azután sirt,
azután hazudott... Meggyülöltem, meggyülöltem, - ennyi az egész, édes
atyám, nem történt sem több, sem kevesebb. - Védte magát... rebegte az öreg ur. - Igen. Azzal, hogy engem
féltett. Nem akarta megmutatni a levelet, mert azt hitte, hogy arczul
fogom ütni azt az embert. Elhatározta tehát, hogy elmegy ő és
megmondja neki, hogy takarodjon, ne irjon neki többet. Hozzátette azt
is, hogy szeret engem. Beismerte, hogy nem gondolkozott, a mikor
elment, de féltett... Meghalna, ha keresztüllőtt mellel hoznának
haza. Egy egész litánia volt ez a gyengeségből s egy egész sereg
megdöbbentő fotografia a nőről, kit vonz az ismeretlen után való
ingere s a vére kiváncsisága unszol... Tudtam, hogy alapjában véve nem bünös,
- csak gyenge. Tudom, hogy akkor is szeretett, a mikor megjelent a
találkán, - most is szeret. Nem tagadtam akkor sem, nem tagadom most
sem. Lehet az is, hogy féltett. Valószinübb azonban, hogy igy
gondolkozott: elmegyek és megnézem, hogy ott van-e valjon az a
majom és miképpen néz ki. Egy kis női hunczutság, semmi egyéb. Ő ezt
természetesen nem ismeri be; megmarad a mellett, hogy visszatiltani
ment azt az embert, a ki azzal a levéllel megsértette. Az öreg ur félbeszakitotta s heves
mozdulattal nyult a kalapja és botja után. - Lári-fári! mondotta haraggal, - nőd
nem bünös. Ostobaság az egész. Jobb lesz, ha kibékülsz vele. Csak nem
képzeled, hogy egy olyan emberért, mint az a tiszt, megcsaljon
téged... - Azt nem. De, ha egy fiatalabb,
csinosabb, kellemesebb férfi unszolja majd, mint én, - talán egy hét,
egy hónap, egy esztendő mulva... akkor?... Bizhatok-e én egy olyan
hitvesben, a ki egyszer már hazudott? Feleljen, atyám! Azt fogom
cselekedni, a mit ön tanácsol. - Hagyjatok nekem békét... mormogta
fejét rázva, habozó, ideges hangon az öreg ur és mutatta, hogy megy.
Nem adhat választ. A felfogás sokféle. Igazitsátok el ti a bajotokat.
Ő csak annyit mondhat, hogy az az ember, a ki nem bocsát meg egy
ilyen jelentéktelen hibát a hitvesének, rossz ember. - Ostoba voltál, a mikor azt a
hamisitott levelet irtad. Isten veled. - Az voltam, atyám, - felelte hideg
mosolylyal a doktor; Isten önnel! * S nem is történt itt semmi különös,
csak a családi fészekből repült ki mindörökre egy fehér galamb.
Szubtilis, finom veszteség; talán meg sem lehetne érezni, ha
felejteni tudna az ember... Egy óra mulva hazajött gyermekével az
asszony, köszöntötte férjét, beszélgettek egy ideig, - azután
szobájába vonult vissza a nő, pongyolával cserélte fel az utczai
ruhát, elővette a kézi munkáját s odaült szomoru, sáppadt arczával az
ablak mellé. Csendesen dolgozgatott. S egyszer csak megjelent kisirt
szemeiben egy csepp... azután megint egy... Sir megint, hogy igy
egyedül van és még sokszor fog sirni. Túlnan a másik szobában fiacskájával
játszik a férj. Simogatja fejét, lovagoltatja térdén; papirhajókat
és furcsa sárkányokat vág neki a nagy ollóval. S ez igy megy estig. Este aztán kezet csókol nejének a férfi
és elmegy nyugodt arczczal, kétségbeesve, hogy szereti a nejét és
ezután is szeretni fogja. Az asszony szemeiből kiszáradt
lassankint a köny, csak a feje nehéz még s a gondolatai utálatosak...
Valami lobog benne a megtorlásról, a mi nagyon fájjon ennek az
embernek. Valami nagy feketeséget lát maga előtt, a hová jó volna
beugrani. Talán holnap, vagy holnapután... Ez most már nem tőle függ. Néhány hónapra a háboru után barátságos
uzsonnára való meghivót kaptam dr. Joannovicstól, a sarajevói kórház
igazgatójától, a kit az elfoglalt tartomány fővárosába szolgálati
uton rendeltek be. Régi ismerősöm meghivásának természetesen
siettem eleget tenni. Minden érdekelt, a mit abban a hegyes,
erdős, gyönyörü tájakkal bővelkedő országban láttam, mely fölött,
századokon keresztül az izlam uralkodott. A kulturától majdnem
légmentesen elzárt nép kétségbeesett, szivós önvédelmi harczát az
izlam uralmából teljes lehetetlenség volna kimagyarázni, ha
figyelembe nem vennők azt a mély faji különbséget, mely a bosnyákot
a vele együtt élő mozlimtól, a százados érintkezés daczára is, mindig
elválasztotta s melyet az egyéni szabadság elvesztésének félelme a
háboru első hirére azonnal a legnagyobb szenvedélyességgel váltott
ki. A személyes szabadságot felette tág határok közé magyarázó török
faj életrevalósága éppen ezen jelentős különbség miatt nem
versenyezhet e maroknyi nép életrevalóságával s nem lehet abban
kétség, hogy a későbbi történelmi kiválás századaiban, midőn az
izlam már csak mint egy kiválóan érdekes, ám lényegében, tanaiban,
filozófiájában merőben érthetetlen valláshistóriai relikvia
fogja lekötni az akadémiák tudósait, a »fekete hegyek«
szomszédságában élő bosnyák még mindig helyet fog magának szoritani a
népek családjában. Parányi hely lesz talán az egész, de lesz. Dr. Joannovics lakása a kórház tágas
kertjében emelt villaszerü épületben volt. Ennek a verandáján
gyült össze az uzsonnázó társaság. Megjelenésemkor már együtt voltak. A
doktor karon fogott, bemutatott vendégeinek, köztük egy franczia
fregatt-orvosnak, Grimaux urnak és egy vidám asszonykának, a bécsi
származásu Stopper őrnagy fiatal feleségének, a ki sebesült férje
ápolására érkezett Sarajevóba s valóságos meleg napsugár gyanánt
beczézte életre »szegény kis mókuskáját«, a bikamellü,
izmos katonatisztet. Kezet szoritottam az őrnagygyal. Mosolygott, és
szorosan bevattázott lábára mutatott. - Négy hónapig hevertem vele, -
mondotta érdes, mély hangján. A doktor ugyan biztat, hogy nem leszek
sánta, de én ugy érzem... - Ön ugy érzi, - vágott szavába az
orvos, - hogy a gipsz és a lekötés nem kellemes: egyebet nem érezhet.
Ahhoz a lábhoz egyébiránt még néhány hétig semmi köze. Az még az
enyém. Legyen tehát szives és ne foglalkozzon oly dologgal, a mi az
én tulajdonom. Teringettét, kedves barátom, legyen hálás, hogy
sikerült megnősülnie, mert ha agglegény lett volna, hitemre! már ott
Maglájnál birtokba vettem volna az ön lábát. Az őrnagyné vidám szörnyüködéssel
hagyta abba a thea kiosztását. - Orvos ur, orvos ur, az istenért! Ön
képes lett volna szerencsétlenné tenni a férjemet! - Azt nem, asszonyom, - tiltakozott
tréfás komolysággal a doktor, - ha azonban nem tudom, hogy ehhez az
összelőtt lábhoz kegyednek is jogai vannak, minden bizonynyal
levágtam volna. Mennydörgettét, asszonyom! az nem volt tréfa. Az
őrnagy urat csak este nyolcz óra körül egy árokban - - Egy pocsolyában, igazitotta ki
nevetve az őrnagy. - Majdnem a pocsolyában találták meg s
akkor már egészen oda volt. Borzasztóan nyögött, fogait csikorgatta;
tészta tapintatu, puha ágyék, véres izom-czafatok, merev tekintet... - Vilmos, Vilmos, szegény barátom!
röppent férjéhez a kis bécsi asszony s mindnyájunk szemeláttára
megcsókolta. Azután elpirulva, zavartan tekintett körül. - Bocsánat,
uraim... - Semmi bocsánat! kiáltotta harsányan,
nyers szókimondással a doktor; örüljön, hogy őt csókolhatja meg és
nem a keresztfáját. Hogy? Az ördögbe, asszonyom, esküszöm önnek, hogy
a halál rossz vicczeit éppen nem könnyü dolog kikerülni! A manó
tudja, hol kalandozna most a mi derék őrnagyunk lelke, ha Argyelán,
ez a szerencsétlen martir reá nem akad a pocsolya szélén és meg nem
jelenti nekem a fölfedezést. A kórház felől, melynek tömör, barna
falait a bucsuzó napfény vörhenyes őszi sugarai világitották
meg, e pillanatban kétségbeesett üvöltés hangzott. Hosszan
elnyujtott, el-elfulladó, szilaj üvöltés a kórház földszinti
helyiségei felől, melynek ablakait erős vasrács zárta el a
külvilágtól. Az őrnagyné összerezzent »Szegény fiu« -
rebegte szánalommal. Grimaux ur élénk figyelemmel forditotta
tekintetét a kórház felé. - Ez az az Argyelán? kérdezte
érdeklődve. - Ez, válaszolta sajnálkozó hangon a
doktor. Szolgám, Rufil Argyelán, huszonkét éves, a gazdag Rufil
Sevastije egyetlen fia... Hallgassák csak! - Óh, a szegény, a szegény, -
sóhajtotta elérzékenyedve a bécsi asszony, - mennyi hálával tartozunk
neki; mennyire szeretnék rajta segiteni... Az üvöltés időnként orditássá
fokozódott. Az Argyelánnak nevezett szerencsétlen mintha tátott
torokkal bőgött volna. »Jaj, jaj, bitang apám, jaj, jaj!«...
S több más hasonló, ki-kitörő, átható szitok és piszkos szó hangzott
a hirtelen támadt csendben, melyet e szörnyü üvöltözés perczei alatt
a társaság egy tagja sem próbált megbontani. Grimaux ur fölkérésére Joannovics
doktor a következő felvilágositással szolgált: - Argyelán apjával, a gazdag Rufil
Sevastijeval akkor ismerkedtem meg, midőn a tartomány belsejében
utazgatva, véletlenül éppen az ő Pliva tómenti falujában kerestem
éjjeli szállást s fuvarosom tanácsára egyenesen házához hajtattam.
Háza, az itteni viszonyokhoz képest valóságos palotának volt
mondható. Kertjei, földei, barmai miatt méltán kapta neve mellé a
»gazdag« jelzőt. Előadtam neki óhajtásomat. Szivesen és
azonnal beleegyezett; használjam házát, a meddig tetszik; nem bánja,
ha hetekig vendége leszek. Meglehetősen ismervén a nép tartózkodó s
még a legegyszerübb érintkezésben is jellegzetesen gyanakvó
természetét, a szálas öreg ember gyors beleegyezése azonnal feltünt
ugyan, okát egyelőre azonban nem kutattam. Örültem, hogy hosszu,
fárasztó utamat egy pompás kerevet párnáin végre kedvemre
kipihenhetem. Rufil a házat, szolgái társaságában, a
kiknek feltünő lomposságát szintén észre kellett vennem, egyetlen
fiával, Argyelánnal lakta. A fiu sápadt, gyönge testalkatu, karcsu
legényke volt. Ő vezetett be a házba s jelölte ki a szobát is, melyet
addig használhatok, a meddig kedvem tartja. Rokonszenves, szenvedő
vonásai nagyfoku melancholia jelenlétét mutatták, még pedig
határozottan beteges jelleggel, a mi ennél a népnél a legritkábban
előforduló jelenségek sorából való. Nem lennék orvos, ha e
speczifikus »eset« nem érdekelt volna. Kérdezősködni
kezdtem. A fiatal ember szerényen, halk hangon, maga elé nézve,
lehajtott fejjel felelgetett. Nagyon jól láttam, hogy vallatásnak is
beillő kiváncsiságom terhére van. Használtam azonban hivatásom
brutális előjogait s a kérdezősködéssel nem hagytam fel. Körülbelül
egy negyedórai vallatás után, mely alatt megfoghatatlan rokonszenv
keritett hatalmába e szemmelláthatólag sulyos beteg ifju iránt,
a kit azelőtt soha sem láttam, értésére adtam, hogy orvos vagyok.
Erre a kijelentésre valósággal megdöbbent. Nyilván tudta már, hogy az
orvos és a halál egyszerre emlitendők. - Mit akarsz velem, uram? kérdezte
hátrálva, mélyen megzavarodott arczczal. - Nem bántalak, Argyelán, - igyekeztem
megnyugtatni a félelmében egészen nekifehéredett fiut s intettem,
hogy jőjjön közelebb. - Meg akarom azonban köszönni, hogy apád házába
fogadott... - Ingyen van, uram. - Annál inkább, fiam, annál inkább!
Fogadd meg tehát tanácsomat és ne igyál többet, mert beteg vagy. - Nem vagyok, uram, - mormogta nedves
tekintettel, fejét rázva. - Elhiszem, Argyelán, de azért ne igyál
többet. - Egészséges vagyok... - Látom. - Nem voltam beteg... folytatta most
már ijedt, bizonytalan hangon s gyorsan a kilincs után nyult. - Ha megbetegszel, keress fel és én
szivesen segitek rajtad. Szivesen és ingyen, miképpen apád is ingyen
fogadott házának fedele alá. Légy hosszu életü, Argyelán! - Légy hosszu életü, uram! felelte
habozva, félelemmel az ifju s oly gyorsan tünt el, mintha máris egy
csomó rémet zuditottam volna reá, hogy kiszivják vézna testének
ütereiből a vért. - Mai napig sincsen fogalmam róla, hogy miért
éreztem oly eminens rokonszenvet eziránt a fiatal ember iránt. A
kölcsönös szimpathiák fogamzása és kifejlődése, sajnos, épp oly
kifürkészhetetlen titka a természetnek, mint minden, a mi a
testi élet megnyilatkozásának határán kivül esik. Bizonyos csak
annyi, hogy Argyelán iránt ellenállhatatlan rokonszenvet éreztem, és
bizonyos az is, hogy midőn megérkezésem után ugy körülbelül egy óra
mulva leszállt az este s a hold pompájának egész keleti szépségében
lassu méltósággal szállt mindig feljebb a hegyormokkal, erdőkkel és
merészen kiemelkedő sziklatarajokkal megtépett látóhatár fölé, -
néhány hangos szó és egy ingerkedő női kaczaj tökéletesen elegendő
volt, hogy figyelmemet a legnagyobb mértékben fölébreszsze és
állandóan ébren is tartsa. Hallgatódzni kezdtem, majd óvatosan,
nehogy léptem zaja eláruljon, tapogatódzva baktattam a sötétben egy
szük, tornáczszerü helyiségen keresztül a »star« szobáig.
Igy hivják erre felé a ház legtágasabb, kerevetekkel, szőnyegekkel
diszitett főhelyét, melyben a család férfi-tagjai szoktak
összegyülni, s melyből, hasonlóan a török selamlikhoz, a nők ki
vannak zárva. A szobában, melyet, legnagyobb
bámulatomra, nem olaj-mécses, hanem egy igen diszes petroleumlámpa
világitott meg, hárman voltak: az öreg Rufil, Argyelán és egy nem
tulságosan szép, de erősen fejlett, vörhenyes haju, dévaj, élénk
szemü fiatal leány. Ez volt, mint másnap megtudtam, Argyelán
menyasszonya. - Egy nő a »star«-ban, gondoltam ujabb
csodálkozással s érthető kiváncsisággal néztem a törpe sarokablakon
keresztül a szemeim elé táruló látványt, mely eleinte csak bizarr
volt, később azonban a lehető legundoritóbbá vált. Az öreg Rufil, a
kiben az alkoholistát már akkor fölismertem, midőn házát minden
ellentállás nélkül bocsátotta rendelkezésemre, a szőnyegen ült,
halkan dudorászott és ivott. Nem mézes bort, hanem pálinkát.
Argyelán a leggyöngédebb szeretettel simogatta, ölelgette apját, a ki
fiának kedveskedéseit hasonló módon viszonozta. A leány
tenyerére támasztott fejjel hevert mellettük a földön, időnkint
hangosan fölnevetett s szertelen jó kedvében balkezével nagyokat
csapott a czombjaira. Társalgásukból alig értettem valamit. Az öreg
ivásra unszolta fiát. - Igyál, én szerelmes sólymom; szivd
ereidbe a tüzet, hogy kedve legyen te benned az asszonyoknak. - Izleld meg, Argyelán, poharamat!
kiáltotta éles, kellemetlen hangon a leány és megcsipkedte a fiu
arczát, a kin erre a szemtelen érintésre egyszerre kiütött a láng.
Csillogó szemmel kapta kezeibe a poharat s hirtelen, sietve, egész
testében reszketve itta ki egy hajtásra az egészet, oly állati
mohósággal, hogy a pálinka egy része szájszögletei mellett folyt le a
szőnyegekre. Rufil szeretettel nézte, s örömében a
könyeit törülgette. - Teheted, Argyelán, teheted, -
biztatta, fejével integetve, - mindenem tied leszen, pénzemből,
marháimból, földemből telni fog. - Óh, apám! áradozott a mámor ellágyult
öntudatlanságában az ifju. Megcsókolta apjának száraz, barna kezét,
azután énekelni kezdett, a pohár után nyult, de még mielőtt elérhette
volna, szédülve rogyott a leány lábai elé, a ki finom papucskáival
tolta odább. - Nem látsz, Argyelán, szerelmem? -
kérdezte föléje hajolva s csókot nyomott a fiu elfehéredett,
remegő ajkaira. - Látlak, látlak... motyogta tompa,
hörgő erőlködéssel a szerencsétlen, a nélkül, hogy megmozdult
volna. A leány elnevette magát, azután
durczásan vállat vont s félig gúnyos, félig szemrehányó hangon csapta
Rufil szeme közé a vádat: - Nádszál a fiad, atyám; nézd, alszik. - Fölébred. - Ennek legyek asszonya? - Mondám. - Apám, anyám, testvérem a temetőben, -
nádszálhoz támaszszam testemet? A te gyenge fiadhoz, atyám? - Fiam erős lesz, mint a bérczek
fenyője. - S addig várjak? Rufil csendesen, bambán mosolygott.
Fakó arcza egy pillanatra mintha megvilágosodott volna. Többé nem
szólt egy szót sem, csak kinyujtotta kezét, magához huzta az
ittasságával küzdő, kivörösödött arczu leányt s egy keselyü
vérszomjával marta meg száját egy csókkal. - A harag és utálat
tusájában, mely abban a perczben roppant erővel korbácsolta
idegeimet, végre is az okosság győzött. Hatalmas kedvem támadt ugyan,
hogy belépjek a szobába s néhány protestáns ökölcsapással tanitsam a
nyugoti erkölcs tiszteletére a vén gazembert, feslett kegyencznőjével
együtt, - de hát elvégre, igyekeztem felháborodásomon erőt venni, mi
közöm nekem az egészhez? Elég szép volt ettől a gazembertől, hogy
szállást adott. Várjunk csak, füztem tovább, szobámba
térve, ingerült gondolataimat; hátha talán nem is akkora »gazember«
ez a fakó bosnyák, mint a milyennek látszik? Hátha azt a leányt, a
kit talán éppen egészséges testalkatáért szemelt ki fiának
élettársul, minden áron meg akarja tartani, s ez akarata elérésében
semmitől sem riad vissza? A keleti morál és a keresztény erkölcsi
felfogás között megmérhetetlen mélységek vannak. E nagy mélységek
áthidalását senki se bizta rám, s ha ingerültségemnek szabad utat
engedve, esetleg meg is próbáltam volna a lehetetlent, egészen
bizonyos, hogy esztelenségemnek főbenjáró uzsorakamatokkal kellett
volna megfizetnem az árát. Bölcsen lemondtam tehát róla, hogy a
nyugati és keleti erkölcsök között a kiegyenlitő pontokat
fölfedezzem. A »star«-ban látott ocsmány jelenet azonban
mégis annyira erőt vett rajtam, hogy másnap látni se kivántam Rufilt.
Gyorsan előrendeltem kocsimat, bucsut intettem az udvaron lézengő
Argyelánnak, s a szomszédos Grada nevü faluba hajtattam, hol az ott
állomásozó zászlóalj tábori kórházában szintén dolgom akadt. - Mintegy két hét mulva, folytatta
elbeszélését a doktor, zimankós, csunya, esős időben, egyszer csak
azt jelentik nekem, hogy egy fiu keres. Argyelán volt. Megparancsoltam a mellém kirendelt
káplárnak, hogy bocsássa be és legyen rá gondja, hogy senki ne
háborgasson. Még mindig érdekelt ez a boldogtalan fiu, akinek gyors
romlását a legbiztosabb pontossággal előre megjósoltam. - Isten hozott, fiam, mi hir otthon? -
kérdeztem tőle, midőn belépett és kezem után nyult, hogy megcsókolja. - Apám meghalt, felelte könyes
tekintettel. - Ilyen hirtelen? - Igen, uram; öt nap előtt halva
találtuk a mezőn. Halála előtt nagyon félt. Sok patkányt és bogarat
látott, s ezek mind őt ették. Panaszkodott, segitségért kiáltott, de
mi semmit sem láttunk. Akkor kifutott a mezőre, összeharapta kinjában
a karjait, aztán belehasitott egy késsel a torkába. Mire megtaláltuk,
már hideg volt. S a fiu elkezdett sirni. Hangtalan,
megcsukló sirása, érzékenysége, reszkető szája, kitágult pupillái
szomoru diagnozisát mutatták a lappangó tébolynak, mely a mértéktelen
pálinkaivástól nyilván alkohol-deliriumba esett apát már
elpusztitotta. Még egyszer ismétlem, nem tudom, hogy miért
rokonszenveztem annyira ezzel az ifjuval és miért akartam rettenetes
végétől sokáig, a legmakacsabb szivóssággal, orvosi tapasztalatom és
brutalitásom egész fegyverzetével megmenteni. Szerettem volna,
ha megmarad. Épp ily megmagyarázhatatlan jelenség az is, hogy egy
anya, látszólag minden ok nélkül, jobban szereti egyik gyermekét,
mint a másikat. Körülbelül ilyenforma különös előszeretet volt az,
mely engem ehhez a boldogtalanhoz füzött, a ki azért keresett
föl, hogy fogadjam szolgálatomba, mert se otthon, se a faluban nem
maradhat. - Miért? - Félek... mormogta összerázkódva. Egy
darabig nem lehet hazamennem... - Elvetted menyasszonyodat? - Igen, uram. - Otthon hagytad? - Otthon. Majd hazamegyek egyszer... Megengedtem, hogy lakásomon maradjon, s
ez láthatólag boldoggá tette. Az első nap ki sem mozdult a szobából.
Másnap azonban már korán reggel eltünt s csak estefelé került vissza.
Átázva, falfehér arczczal, dideregve huzódott a kályha mellé.
Kérdezősködésemre nem adott választ. Később maga állt elé vele, hogy
otthon járt. - Azért mentem haza, - sziszegte
dühösen, ökölbe szoritott kézzel, - hogy leköpjem apámnak sirját... - Argyelán, megőrültél! - kiáltottam
reá szigoruan. (Bizonyosan megtudta, hogy ki volt apjának a
szeretője.) - Józan vagyok, uram! - felelte még
lángolóbb dühvel és verni kezdte öklével a térdét. - Apám rosszat
tett velem... apám rosszat tett velem... - Bántottad a feleségedet? - Nem ő tett velem rosszat, hanem az
apám. Az apám, uram, az apám! Feleségem szolgált leánykorában
apámnak. Övé volt, a mig leány volt, - jobb, mintha másé lett volna,
mielőtt hozzám került. De nem ő rontott meg az itallal, hanem az
apám! Miatta nem maradhatok otthon, ő az oka, hogy néha már én is
látom a patkányokat és megbolondulok pálinka nélkül. Ki fogom kaparni
testét a földből és azt is le fogom... le fogom köpni... A fiu nyögött és zokogva zsugorodott
össze a kályha mellé. Sokkal több intelligencziát árult el, semhogy
még fokozottabb erélylyel ne igyekeztem volna szörnyü betegségét
valami uton-módon leküzdeni. Pálinkát természetesen többé nem kapott.
A felesége kicsapongásáról adott mesésen keleti izü magyarázatot
lassankint elfelejtettem, apja iránt megnyilatkozó határtalan dühe
azonban még most is élénken foglalkoztatja emlékezetemet. Egy
pillanatig sem kételkedtem benne, hogy képes lett volna kiásni a
földből a hullát és durván meggyalázni azt, a kihez, mig élt, a
leggyöngédebb szeretettel ragaszkodott. Szemem láttára csókolgatták
egymást és ime most? Állapota néhány hét alatt örvendetesen
javult. Rémképei eltüntek, kedélye nyugodtabb, tekintete
tisztább lett. Mindig a sarkamban volt. Nem mert egyedül maradni,
mert tudta - kemény hangon igértem meg neki, - hogy akkor rögtön
elkergetem. Hűségesen, alázattal szolgált. Ennek az ebhűségnek
köszönheti, kedves őrnagyom, hogy még életben van. Maglajnál ő
találta meg önt a pocsolya szélén. - Óh, istenem, a szegény fiu, -
sóhajtotta megint a kis bécsi asszony. Joannovics doktor maga is alig tudta
elérzékenyedését egy nyers kaczajjal elpalástolni. - S egyszer mégis csak megszökött tőlem
a semmirekellő! Eltünt, elveszett egy szép reggelen; hiába vártam
reá. Mennydörgettét, az ember elvégre még a kedvencz kutyáját is
keresteti... Lesürgönyöztem tehát én is Plevljébe, hogy nyomozzák ki
és ha megtalálják, hozzák vissza. Pár nap mulva megkaptam a választ,
hogy az őrjárat éppen akkor talált reá, midőn egy kapával a vállán a
temető felé tántorgott. Meg akarta magát boszulni az apján és
holtrészeg volt. Összekötözve hozták fel ide a kórházba, a hol még
aznap kitört rajta a téboly, s azóta, fájdalom, a legcsekélyebb
javulás sem mutatkozik. Az őrnagyné félénken nézegetett a
kórház hatalmas, szürke épületére, a honnan időnkint még mindig
hallható volt Argyelán orditozása. - Hátha mégis csak a neje miatt
veszitette el eszét, - jegyezte meg kérdező hangon, de
meggyőződéssel a hölgy. A doktor fejét rázta. - Nem, asszonyom, - felelte rövid
hallgatás után s ez idő alatt hasztalan kereste a megfelelő helyes
kifejezést, - a hitves itt, az apával szemben, egy pillanatig
sem jöhet tekintetbe. Szeretném ezt egészen világosan megmagyarázni,
de, sajnos, én is csak látom, hogy igy van, a nélkül, hogy meg birnám
érteni: miért? Meggyőződtem róla, hogy ha még oly jól véljük is
ismerni sajátságos morális életével e népet, mégis mindent csak a mi
homályosan fogó nyugoti szemünkkel vehetünk észre, ez pedig Keleten
nagyon kevés. A bécsi asszonykát természetesen nem
lehetett más meggyőződésre birni s mi szivesen csatlakoztunk hozzá,
mert ez a magyarázat nekünk legalább érthető és eléggé banális
volt. Igy hivta mifelénk dr. Bencze János
urat az egész utcza. Haragudott-e érte, nem-e, arról nem tudott
senki. Midőn kora reggeli sétája után kissé előrehajló, lomha, nagy
alakja ismét feltünt az utczasarkon, nyomában hatalmas »Herkules«
nevü kutyájával, mely épp oly nekiereszkedő léptekkel czammogott
lustán előre, mint ura, a doktor, - az utczagyerekek egyszerre
elcsitultak, kitértek félénk pofácskákkal az utjából s halkan,
aggodalmasan sugták egymásnak a jelszót: »megjött a kutyás
doktor.« Ettől kezdve nem volt többé zsandárosdi
az utczában. Még a vásott Czibulka-gyerekek sem merték elsikitani
magukat a doktor lakása közelében, nehogy megegye őket a Herkules
kutya, ez a villogó szürkeszemü óriás, a melytől jobban féltek, mint
a szomszéd házmester nádpálczájától. Kivonultak tehát inkább a
népszinház- és aggteleki-utcza sarkára s ott kergették egymást délig,
a mig Herkules dörgő, mély ugatása tudtokra adta, hogy most már
megint szabad a vásár: ő és ura imhol elmennek ebédelni s nem
méltóztatnak hazakerülni estig. A doktor a szegletház első emeletén
özv. Mayerné »saját tulajdon«-ában lakott. Kisebb fajta
garçonlakás volt ez a Nro. 5., egy utczai szoba s egy
hosszukás előszoba az egész, de külön bejárattal s az özvegy
háziasszony közvetlen szomszédságában, a mi igen nevezetes és sokat
jelentő körülmény volt a kétemeletes bérház valamennyi lakója előtt.
Be volt itt avatva abba a diszkrét titokba még a másodemeleti száztiz
forintos Nro. 26. is, egy szegény gyékényfonó mesterember, hogy az
elsőemeleti Nro. 5. akármiféle »partáj«-nak nem adódik
ki. A javakorában levő, viruló egészségü háziasszony
felejthetetlen férjének halála óta ebbe a lakásba csak fölöttébb
kitünő lakót fogadott be. Nős embert, iparost, öreg urat,
özvegységének hat éve óta soha egyet sem, még a gyász legelső
hónapjaiban sem. Nőket meg egyáltalában nem. A házi krónika hiteles
lapjain meg van irva, hogy egy alkalommal valami Sulowszky
Archibaldné nevü, koromfeketébe öltözött tisztes matronát is
elutasitott, holott ez a bánatos asszonyság vértanu özvegye volt;
dicső férjét a kápolnai ütközetben egy egész szotnya kozáknak kellett
állitólag megtámadnia, mig ki tudták vagdalni belőle a lelket.
Mindeme megható, hősi részletek nem használtak semmit. Mayerné
nem adta ki a lakást. Kiadta ellenben pár nappal később egy szőke
fiatalembernek, a ki egész nap fütyölt, csinosan öltözött s a
legszeretetreméltóbb konfidencziával azonnal kijelentette, hogy
végtelenül el van ragadtatva. Az özvegy mosolygott s másnap
reggel már egy csomó rózsa virult a fiatal ur asztalán. - Fogadni
mernék, susogta egy hét mulva a Nro. 26. a házmesternek, hogy a
háziasszony férjhez megy a Nro. 5-höz. - Zu fürchten, zu fürchten...
integetett a házi czerberus s csippentett hozzá a szemével, - jó
volna, ha ugy volna, kevesebbet veszekedne a Gnä Fra... Ez a reménység azonban nem vált be. A
füttyös urfi egyszerre kipottyant a gráciából, a rá következő
házbérnegyedkor el is hurczolkodott. Kisült, hogy menyasszonya van, a
kit imád. Helyét az őszi fertálykor egy indián szinü tüzérkapitány
foglalta el, de ez is hamarosan kicsöppent a kiváltságos lakásból.
Herr Rittmeister Stiblicsek nőtlen volt ugyan s mutatós, férfias cseh
Holubár is, de két felnőtt leánya volt a jeles vitéznek, egyik
soványabb mint a másik. Két nagy leány! Ha még kicsik lettek volna,
isten neki... Igy azonban egy szempillantás alatt vége szakadt a
barátságnak s a cseh Holubár dühösen elhurczolkodott. A házmester
nekidőlt ámulatában a falnak s pisszenni sem mert. Ah, oly borzasztó
volt a jeles kanonir... oly szörnyü szavak tévedtek le az ajakáról,
mintha egy csomó remonda lovat rájcsuloztatott volna szakadó esőben a
kaszárnyában... Mi jó, hogy elvitte az ördög. Ez lett
volna csak háziur a javából, kegyetlen zsarnoka az egész háznak.
Bizonyosan ágyuval lőtt volna bele a partájokba, ha kedve ellenére
tesznek. Több sikertelen próbálkozás után, melyek között legtovább
egy kimondhatatlanul tisztességes professzor állta meg a sarat, a kit
azonban egy ködös októberi estén előbb a klinikára, onnan a
halottas-házba s végre a tökéletesen csendes emberek birodalmába
lökött ki a gyilkos tüdősorvadás (Mayerné őszintén megsiratta
szegényt), dr. Bencze János ur következett, - a kutyás doktor. A
házbeliek feltétlenül biztosra vették a dolgot. Az uj lakó immár
több, mint félesztendeje birtokolja a kiváltságos, elsőemeleti
lakást s az első bemutatástól kezdve mindvégig állandó
kegyelemben vagyon. Az özvegy, ugy látták, teljesen meg van vele
elégedve. A többi lakók is, s ez nagyszó. A doktor valószinüleg csak
külső formájában olyan rosszkedvü, nehéz és tréfátlan, mint egy
májbajban szenvedő nagy ur, alapjában véve bizonyosan jó szive van.
Goromba egy kicsit, az igaz, de jó szive van. Midőn az egyik
pinczelakásban nyomorgó asszony vézna leánykája megbetegedett, a
doktor éjfél után kikelt az ágyból, lement hozzá, falhoz csapta a
gyermek mellére rakott hideg borogatást s kiparancsolta a siránkozó
asszonyt a patikába: hozzon orvosságot. Annak a megrendelt
gyógyszernek azonban két forint volt az ára. Teméntelen pénz egy
nyomorult asszonynak, honnan vegye? Elfakadt sirva. - Mit pityereg itt? Menjen... mordult
rá indulatosan a doktor. - Honnan vegyem, nagyságos ur, ha
nincs, zokogta az asszony. - Miért nem beszél! Ki ért a
pityergésből? Itt van! S kikergette az asszonyt. Egy hét mulva
felment hozzá az asszony, hogy megköszönje a jóságát és a gyermeke
visszatérő egészségét. A doktor némán, kutyája fejét simogatva
hallgatta, azután futólag végignézett az ünneplőbe öltözött
remegő asszonyon, benyult a tárczájába és kezébe nyomott tiz
forintot. - Fogja. És most menjen ki. Azzal hátat forditott neki és vissza
sem nézett addig, mig a hálálkodó, szegény teremtés, ki nem
sompolygott az ajtón. Persze, hogy végigrepült hire az egész házban.
Be jó egy ur, - mondták bámulva, - ugy is lesz az bizonyosan, hogy
nem is orvos, hanem - ember, még pedig a nemesebb fajtából való. A
pinczelakásokban ugy tudják, hogy az orvos nem fárad le nehéz
levegőjü odukba ingyen, arról meg szó sincs, hogy a magáéból adjon.
Honnan az istennyilából vennének házat a nagyságos Dr. urak
ebben a bolond nagy városban, ha elprédálnák pénzüket a koldusokra?
Szent igaz egyébiránt az is, hogy ha csakugyan lelát felséges mennyei
trónusáról a földre mi Urunk Jézus, akkor okvetlenül utoléri az áldás
a kutyás doktor fejét, mivelhogy érzelmes szive megkönyörül a
betegséggel sujtott, rongyos koldusokon, nem tekintvén ő rajtuk a
siralmas szegénységet. Az özvegy is meghallotta a dolgot s
lakója e percztől kezdve még inkább megszépült a szemeiben.
Eléhozakodni nem mert vele, - visszariasztotta a doktor hideg
tekintete, mely olyan hatást tett némelykor reá, mintha meleg bőrü,
kerek asszonyi tagjain egy csomó kellemetlenül friss viz ömlött volna
végig. Magában azonban kimondotta, hogy az uj lakó derék ember és
azzal punktum. El is tünődött valamin, mig a doktor vállas, lomha
alakját titokban maga elé idézte. Való igaz, hogy semmi sem volt az
egészben, csak a lélegzete lett egy kicsit gyorsabb s a szemeit
boritotta el egy sebesen elvesző, forró árnyék... Bizonyos csak
annyi, hogy özv. Mayerné csodálatosan egészséges, harmincznyolcz éves
asszonyság volt s a doktor uron sincs semmi kivetni való. Egyedül
élő, független, nemeslelkü férfi, - tán negyven esztendős sincs még s
valószinüleg erős, római orráról is eltünne idővel az a bizonyos
Bachus-réz, melyet a szesz varázsolt oda. Az orvos ur szereti a
szeszes italokat, ebben nem lehet kétség, de hátha... hátha, ki
tudja... lehet, hogy nagy oka van rá, mely megmagyarázná ezt a
gyöngeséget. Az is bizonyos, hogy betege mentől
kevesebb lehet. Félesztendő óta csak egyszer járt a Nro. 5. alatt egy
előkelő, magas ur, - valami egyetemi tanár, a kivel tegezték egymást,
s a ki módfelett idegesnek látszott. A mikor együtt elhagyták a
lakást, a vendég elbotlott a kutyába s meg is rugta. Az özvegy
elszörnyedt. Szent isten, az az óriás állat most mindjárt szét fogja
tépni... De nem ugy történt. »Herkules« elvonitotta magát
a rugásra s félrehuzódott. Nem bántotta a tanár urat. Nyilván régóta
ismerik egymást. - Beszélgetésükből mindössze egy-két mondatot tudott
kilesni a titkokért halálig rajongó asszony. - Feleségemet operálni kell, - mondá a
vendég. - S te nem mered, nagy ember, -
hangzott a gunyos válasz. - Ne kinozz, Bencze, - felelte félig
bosszankodva, félig könyörögve a vendég, - beismerjük, hogy itt nem
vetekedhetünk veled. - Óh, óh, ti hires tekintélyek, csak
semmi szerénység. Mondhatom, rosszul áll, különösen a te szájadban,
édes László. Elmentek. Többet nem hallott az özvegy.
A vendég fogata lenn állt a kapu előtt. A doktor beszállt s a tanár
urral együtt elhajtatott. Mayerné pedig nekiesett egy naptárnak s a
czimtárban az egyetem valamennyi orvosprofesszorának nevét
végignézte. Négy László akadt köztük, a nyomozás tehát nem vezetett
eredményre. Ebből a futólagos, rövid szóváltásból azonban azt a
kellemes meggyőződést érlelte meg, hogy lakója szerény viszonyai
daczára is feltétlenül kitünő ember lehet, különben nem jönne hozzá
egy nagytekintélyü egyetemi orvos-tanár, hogy tudományát és
ügyességét kikönyörögje. Mert könyörgött az az ur, ebben semmi
kétség. Volt egy kis harag is hangjának elfojtott tompaságában, -
talán a megalázkodás keserüsége, talán egyéb - de benne volt a
visszautasitástól való félelem is. Hiszen egy pillanatig sem
bocsátotta el a doktor karját. S lenn valósággal megkönnyebbülve
parancsolta a kocsisnak: »Menjünk, - csak gyorsan!«
- El is ragadták a jóvérü lovak a hintót, mint két megvadult sárkány. A doktor csak este érkezett haza,
szokása szerint, ezuttal is gyalog. Az özvegy az ablakfüggöny
mellől nézte. Milyen fáradtnak látszott! A dunai zsákhordó sem lép
nehezebben sulyos teherrel a vállán, mint ő. Meg volt változva a
szeme, a tekintete. Csupa kimerültség és csupa szomoru lemondás az
egész ember. Kimerithette az elvégzett operáczió nagyon. Midőn néhány percz mulva észrevette,
hogy az orvos a lakása ajtaja mellett levő székre ül s szokása
szerint a kutyája fejét simogatja, - kilépett ő is a virágokkal
diszitett folyosóra s szivélyesen üdvözölte. - Jó estét doktor ur, - ily későn? - Jó estét, asszonyom; ma valamivel
későbben. - Egész nap nem volt itthon. - Munkában voltam, - felelte udvarias,
de száraz mosolylyal a doktor. - S kétségkivül jó eredménynyel? - Köszönöm. Az ördög velem volt... Az özvegy tréfás komolysággal
megfenyegette ezt a czinikus választ s szintén helyet foglalt egy
széken. Beszélgetni fog vele egy kicsit, hátha föl tudja viditani.
Nagyon oda van. Ráfér egy kis női vigasztalás s az özvegyi kaczérság
szemérmes ártatlansága, mely igen hatásos szer a férfiszomoruság
ellen, - a mint ezt Hyacintus pápa Pál apostol egy hátrahagyott
leveléből elszörnyüködve betüzvén ki, igazságáról a bűbájos római
özvegy, Demetria oldala mellett személyesen is meggyőződött és
vétkezésben találtatván, Otho néven a Tiberisbe fullasztatott.
Mayerné nem volt Demetria, de a doktor sem volt Hyacintus pápa s igy
jóformán alig történt valami, pedig az ördögön kezdték. - Mondja inkább, - szólt az özvegy, -
hogy az angyalok segitették önt. - Az ördög, asszonyom, az ördög, -
felelte epésen az orvos, - az angyalokhoz nagy sajnálatomra,
sohasem volt szerencsém. - S ennek valószinüleg ön volt az oka? - Azt kell hinnem, hogy én. Ez a théma nem ment. Az özvegy jónak
látta abbahagyni s átcsapni másra. - Láttam, mily előkelő vendége
volt, - folytatta fürkésző tekintettel s piros, telt arczán megjelent
az asszonyi kiváncsiság, - ha nem csalódom, már láttam is valamikor
ezt az urat. Igen, igen! Emlékszem... boldogult férjem kórágya
mellett. Négyen voltak. Orvosi konziliumot tartottak fölötte... - Fejenként száz forintért, - szólt
közbe a doktor. - Eltalálta! felelte élénken az
asszonyság. Sokba került és - - És az ön férje huszonnégy óra mulva
meghalt. - Ha még ugy lett volna! A professzor
urak azonban még tanácskoztak, midőn szegény jó öregem - isten
nyugasztalja - már kilehelte lelkét. Képzelje, arról biztositottak,
hogy öregem a javulás utján van... pedig akkor már meg volt halva...
Eleinte meg voltak ütközve, később azonban vállukat vonogatták. - De ezt legalább elegancziával tették? - Óh, igen! A doktor fejével intett s gunyolódó,
komoly, mély hangon mondta: - Lássa, asszonyom, ez az életnek és a
szerencsének legelső titka. A ki ezt nem ér rá megtanulni, ugy jár,
mint én. Tekintsen rám; biztositom önt, hogy ha boldogult nagynéném
végrendeletének elkészitésénél történetesen megfeledkezett volna
rólam, fölötébb furcsa helyzetbe kerültem volna, jóllehet nem
tartoztam az utolsók közé. Elkövettem például azt a bolondságot is,
hogy egy boncztani dolgozatommal egyszerre pályáztam Berlinben is,
itthon is. A németek fejemhez verték egy rakás epitheton ornans
kiséretében a háromezer márkás pályadijat, itthon azonban pórul
jártam. Leszidtak értelmes magyar nyelven. A berlini eredmény
kihirdetése után kitünően mulattam a derék hazai szakembereken, kik
oly végtelenül kedvesek voltak az ő hüledezésükben s annyira
nevetségesek otromba mentegetődzéseikben. Hja, persze, ha eltanultam
volna az elegancziát, a modort, a simaság művészetét. De nem értem
rá. Tanultam és dolgoztam. Szamárság! Most már ha próbálnám, se
menne. Negyven éves vagyok. A régi hajlékony ág kemény tuskóvá
változott. Eltörnék derékban, s még sem lenne belőlem semmi. Az özvegy gyöngéd erélylyel tiltakozott
s megmutogatá csillogó, ép fogait a doktor urnak. Idenézz, medve, itt
az élet s bővérü ajándéka a boldogságnak... - Nagyon szigoru önmaga iránt, orvos
ur, - mondá meleg hangon, előrehajolva. - Igazság, asszonyom, semmi egyéb.
Szurós is, fekete is, mérges is, mint a galagonya, de igazság s abban
hinni kell, mert az én hátamon bizonyitotta be, hogy nem lehet az ő
felettem való jussát elperelni. - Rossz kedve van ma, édes Bencze ur... - Dehogy, kérem, ellenkezőleg, ma
különös elégtételt szerzett nekem az ördög. Valóságos caesári gőggel
fogom magamat megnézni a tükörbe lefekvés előtt kétszer, fölkelés
után háromszor. Megmentettem egy fiatal hölgyet a férjének, a ki
gyülöl. Lássa, kérem, ez tetszik nekem. Egy kis bors, egy
csipetnyi... pezsgő, a mely a fejembe is mehetne, ha nem volna kérge
vastagabb a kőnél. A könyvregények nem érnek semmit. Velünk történnek
az igazi komédiák, mi vagyunk a valódi regényhősök annak az alapjában
véve kimondhatatlanul buta szerzőnek a kezében, a kinek a neve: élet. Mayerné a világért sem szakitotta volna
félbe a hirtelen bőbeszédüvé vált doktort, a ki e pillanatban nyilván
nemcsak neki, hanem egy kitömött libának is elmondotta volna azt, a
mi egy benső forrongás kitörése gyanánt nyersen, erőszakkal tolult
ajkaira. Ugyan mi lelhette? kérdezte magától az asszonyság, mialatt
lakója felindult arczára nézett. - Vajjon akadna-e oly jámbor hazafi, -
folytatta, magát szabdalva darabokra, megvetéssel a doktor, - a ki
elhinné, hogy valamikor egy cseppet sem találtam volna bele mai
bőrömbe, a mely egy muzeumba való mastodoné. Ah, asszonyom, mennyi
ostobaság... mennyi ostobaság! Volt egy iskolapajtásom, - csinos
gyerek, okos fiatal ember, - hitemre, jól tudott élni. Sokkal jobban,
mint én, - pedig ha nekem ajándékozta volna lágyhajzatu, szép, szőke
fejét, ugyancsak szegény ember maradtam volna. Orvosok lettünk
mindaketten s sorsom egyik humoros ördöge ugy akarta, hogy egy szép
napon akkora kosárral tértem vissza imádottamtól, hogy majdnem a
bonczasztalra kerültem vele. Fuj! milyen érzékeny majom az ember, ha
esik az eső s köhögésre ingerli a rossz szagu novemberi pára...
Nagyszerü csimpanz voltam; főbe akartam magamat lőni... - Az istenért, orvos ur! A doktor elnevette magát, s rágyujtott
egy szivarra. - Másképp történt; szép, szőke barátom
rám törte az ajtót, s az érzékeny tragédiát másnap magam is
kifütyültem. Kérem, még meg is dorgált. Elnyeltem és nem
konfundálódtam bele. Félév mulva ő kérte meg a kisasszonyt és nem
kapott kosarat. Mayerné lázasan érdeklődött. Nini, ki
hitte volna! A kutyás doktor fecseg... és neki... Ez sokat jelent. - De hisz ön azt mondta, hogy ez az ur
barátja volt. - Mit tesz az? A barát természetrajza
ritkán változik s véget ér ott, a hol az »érdek« utját a
»kenyér« jelöli meg. A kisasszony egy egyetemi tanárnak
volt a leánya. Apja befolyásos ember, fülön ragadta barátomat s addig
hurczolta magával azokra a helyekre, hol a földi javak
szétosztogatásának kegyes munkája foly, a mig beülhetett egy
kathédrába. Ez igy megy s jól is van igy. Az élhetetlen, modortalan
ember nem érdemli meg, hogy előkelő helyet foglaljon el. Hogy az
istennyila pusztitsa el a fejét, miképpen meri hinni, hogy a tudás ér
annyit, mint a modor? Mekkora hóbort! Rendén van egészen, ha az ily
kellemetlen ficzkókat a kinevezéseknél kikerülik fenn és
megmosolyogják lenn: ime, egy földresujtott titán, a ki dögvészt fog
orditani megalázói fejére mindaddig, mig a jótékony delirium tremens
végez vele. Történnek azonban csodák is némelykor; például velem. A
lényemben lakozó önhittség segélyével egy évi habozás után kineveztem
magam filozóffá s ettől a pillanattól kezdve tőlem akár a feje
tetején is tánczolhatott az egész jól nevelt társadalom. Félbenmaradt
csonka torony lettem, de bölcs, a ki veséje mélyéig meg van győződve
róla, hogy a földnél egy millió kétszáznyolczvanezerszer
nagyobb lángsugaru nap, boldogabb emberre már nem is süthet, mint én. Mayerné ösztönszerü tartózkodással
koczkáztatta meg rövid hallgatás után a kérdést; - Ennek az urnak neje volt tehát... - Ugy van, asszonyom, - felelte
egyszerüen a doktor s még a szempillája se rebbent, - ennek az urnak
a neje kosarazott ki nyolcz év előtt, hogy felesége legyen a
barátomnak. - S ön operálta... - Megtettem. - És visszaadta az életnek... - Azt hiszem, igen. - Milyen jó ön, suttogta csodálkozva az
asszony s felnézett lopva a doktorra, - az ember azt hinné, hogy
nagyon tud gyülölni, mert ugy látszik, nagyon szerette ezt a hölgyet. - Elég, ha a férje gyülöl, - felelete
halk, durva kaczajjal a doktor s ölébe vette kutyája rengeteg fejét. - Csalódik, - az lehetetlen! - Értse meg, asszonyom, hogy ez a nagy
ember, ez a kitünő hirnévnek örvendő tekintély reám szorult, s ezt
nem fogja nekem megbocsátani soha. Az igaz, - folytatta hevesebb
hangon a doktor s szeme megvillámlott, - hogy én sem tudtam legyürni
magamban az utálatos fenevadat. Megaláztam... tapostam rajta...
szétzuztam, szétmorzsoltam, megettem a nyomorultat, mert silány barát
volt, azután visszaadtam neki a nejét. Itt van, megölhettem volna, de
nem tettem, mert megvetem őt is, mint téged, szerencsés rabló... Nem
kelletek nekem! Hiába, ez jól esik. Nagyon utolsó erkölcsi mocsár az,
a melybe beleveti magát egy-egy ily beszámithatatlan rohamában
az ember, de lelkemre, jól esik! Mintha egy napra kiépitette volna
bennem életem csonka tornyát egy irgalmas kéz, a melyet holnap
reggel, ha visszaparancsolom agyamba a filozófot, én magam fogok
eltaszitani megint, mert ki találna zökkenteni egyenes utamról a
pokol felé s azt nem szeretném. - Szörnyüségeket beszél, orvos ur! S az özvegy szendén mosolyogva
nyujtotta puha, kövér kezét a doktornak, a ki erősen megszoritotta
s szó nélkül besietett a Nro. 5-be. - Enyém lesz... suttogta biztos hangon
az asszonyság, mialatt leeresztette éjjeli tükre előtt tömött, fekete
haját s rózsás karjait simogatta. - Bánom is én... mormogta benn a doktor
s megveregette kutyája hátát. - Itt maradunk, »Herkules«,
mi? Pár pohár rummal több, - s néhány év mulva kiköltözünk a külső
kerepesi-utra... Addig megleszünk itt is. * A kutyás doktor két hétig mindennap
reggel hat órakor ment el hazulról s csak este tért vissza. Még
lomhábban, még nehezebben lépett. Tekintetét ritkán emelte fel a
földről. Az utolsó estén kinyitotta szobái ablakait s fáradtan,
sáppadt, levert arczczal mormogta maga elé: - Meggyógyult. Ma láttam utoljára... Másnap megjelent lakásán a férj.
Köszönetet kellett mondania a győzelmes kollégának, a ki letaposta
nejének kórágya mellett a halált. Borzasztó munka volt, a szép, magas
ember homlokát kiverte a forró viz, midőn a hála szavait ismételve,
meg kellett köszönnie nejének és ujszülött első gyermekének életét
is. - Ne bántsd, László, - mondotta hidegen
a doktor s kiegyenesedett, megnőtt egy fejjel, mialatt mélységes
zavarral küzdő ellenfelét végig nézte, - nehezen megy, hát hagyjuk
abba. Nézd a kutyámat; jó barátom. Egyszer megrugtad. Simogasd
meg most egy kicsit a fejét és azzal isten nevében kvittek leszünk... A miniszteri titkár ur azon a bizonyos
hivatalos hangon referált a kegyelmes urnak, mely félig társalgáshoz,
félig leczkefelmondáshoz hasonlit. Azután odatette tiszteletteljes
meghajlással az elreferált irományt a miniszter elé: méltóztassék
aláirni. A kegyelmes ur, ez a máskor annyira figyelmes, mindent
élesen megrostáló, hatalmas ember, a kiről leghevesebb politikai
ellenfelei is a legnagyobb elismeréssel emlékeznek meg s akit fényes
szellemi tehetségei alig negyven éves korában emeltek erre a magas
polczra, ezuttal fáradtan, kedvetlenül hallgatta a titkár urat s alig
tett egy-két megjegyzést az egész audienczia alatt. Félóráig beszélt a titkár ur, azután
összeszedte a nagy halmaz iromány-csomót és mély meghajlással
távozni készült. - Kérem, Balázs ur... - Parancsoljon, kegyelmes uram. - Legyen szives, kérem, - mondotta
barátságosan a miniszter s kezét nyujtotta a fiatal tisztviselőnek
- üljön kocsimba, keresse fel nőmet és mondja meg neki, hogy nagy
sajnálatomra nem kisérhetem föl a bálba. Menjenek nálam nélkül; ugy
kilencz óra felé majd utánuk megyek. Lesz oly szives... - A legnagyobb örömmel, kegyelmes uram! - Kocsim lenn vár a miniszterium kapuja
előtt. Isten önnel! Feljön a bálba? - Minden bizonynyal, kegyelmes uram. A titkár ur ujabb tiszteletteljes
meghajlással tette be maga után a magas, szárnyas ajtót s
tulboldogan repült le a lépcsőkön, hogy a hatalmas miniszter
kivánságának rögtön eleget tegyen. Ah, önök, kik kivül állanak a
bureaukratikus rendszerek csodálatosan tökéletes korlátain, nem
tudják méltányolni e vérbeli miniszteriális hivatalnok szivének
örömét, a kit im feleségéhez, a szép grófnéhoz küldött mentegetődző
üzenettel a kegyelmes ur. Lassanként esteledett. A dunaparti
korzón rendre kigyultak a gázlángok. Fényük nyugtalanul libbent a
szélben, mely fehér felhőgarmadákban hajtotta maga előtt ezernyi
sokaságát a hópelyheknek. A Dunán havas jégdarabok usztak.
Egy-egy sirály megült a széles, zöldes-fehér jégtáblán s rásikoltott
a levegőben károgó varjukra, melyek lomha szárnynyal tünedeztek elő a
téli párázat homályából. Minden hideg és homályos volt. Deczemberi
este; az emberek fülükre huzott kabátokkal lépték a koppanó
kövezetet. A miniszter szórakozottan sétált egy
ideig a terem pillangós szőnyegein, azután kinézett az ablakon s
mozdulatlanul, tünődő arczczal bámult bele a ködbe, melyből fényes
pályafutásának fel-felvillanó emlékei csillantak szemei elé. Tiz év
előtt még jelentéktelen titkár; szegény és szerény kereke a nagy
állami gépezetnek, ma hatalmas ember, férje egy szép asszonynak, ki
grófi koronát visel gyönyörü fején, és büszke az ő egyszerü polgári
nevére, hirben és tekintélyben nagyobb nevére. Mennyi történt ez
alatt a tiz év alatt; mennyi emlék pusztult bele a sirba, mennyi
gyönyör, mennyi keserüség rázta meg izmos testét s vágott finom
nyomokat arczába, mely olyan volt a maga fegyelmezett keménységében,
mintha az ércznek mestere formálta volna. Tegnap hallotta valahol, hogy ezen a
mai bálon Steinitz Oszkárné is megjelenik. Látni fogják egymást s megelevenedik
szemeik előtt a tiz év előtti mult. Ugy van ezzel minden asszony,
mint egy iskolás leányka - s a férfi, mint egy gimnazista fiu.
Megmarad friss emlékezetben az édes birsalma-sajt ize is, - megmarad
az első szerelem édessége is, hiába robogott keresztül rajta a
második szerelem nehéz diadalszekere, eltaposván ideig-óráig mindent,
a mi ráemlékezteti a férfi szivét. Maga elé idézte Steinitzné
nyulánk, kedves alakját abból az időből, midőn még nem volt a gazdag
csongrádi földesur neje, s kivillant egyszerre a multból a tornáczos,
falusi udvarház, a vén fákkal való tágas kert és ebben a kertben egy
szines japáni napernyő, mely alatt fonott nádasztal állott. Ebben a
pillanatban a legkisebb részlet is eszébe jut. Látja a leányt az
asztal mellett egy hintaszékben, fehér ruháján a finom zöld
szalagocskát, szép, fényes hajában a szegfübimbót; szemeiben önhitt
ragyogását a leányi büszkeségnek s látja duzzadt kis ajkán a mosolyt.
Mennyi fájdalmat okozott neki akkor az a mosoly; mily szegénynek,
mennyire igénytelennek érezte magát, hogy szeretett volna hirtelen
eltünni onnan, mintha nem vivódott volna lelke órákon keresztül, mig
arra a döntő lépésre szánta magát. Négy évi ismeretség után, mely
alatt ő, az egyszerü, puritán református pap fia, hűséges lovagja
volt a leánynak, másféle választ remélt. Azzal biztatta magát, hogy a
család számot vet tehetségével, méltányolni fogja benne a
vasszorgalmat és előkelő szellemi tulajdonainak jövőjét, mely
legszebb sikerekkel biztatta a közpályán s számitott a kisasszony
szivének hajlamaira is. Szeptember másodikán megkérte a kezét és
visszautasitották. Fülében cseng a leány bizalmaskodó
hangja ma is: - Egy kérő, barátom és egy kitünő
tánczos, némi különbséget jelent. Bocsásson meg... - Nem reméltem, kisasszony, hogy többi
tánczosaival téveszt össze. Szeretem önt. - Szerelem... lehellte kicsinylő
mosolylyal a leány, - nagyon szép fogalom, de kevés az életre. Lássa,
engem azzal gúnyolnak, hogy tulságosan okos vagyok. Lehet, hogy van
valami igaz ebben a vádban. Mindenesetre jobb, mintha a pásztorleány
és pásztorfiu meséjébe szeretnék bele, akiknek megható történetét oly
szépen mondotta el nekem minap, hogy már-már beleképzeltem magam
a naiv pásztorleányka idilli helyzetébe, - föltéve természetesen,
hogy ön lett volna kunyhóm boldog szegénységének párja: a
pásztorfiu... Nem, nem, barátom! A pásztor-idillek gyönyörü dolgok,
ha nyomtatva vannak és egy fényes boudoir kerevetén olvasgathatja
őket az ember... A gyakorlatban bus szine lenne - - Rajta leszek, hogy igényeit
kielégitsem. - Meg vagyok róla győződve, de mikor?
kérdezte mosolyogva a leány. - Csalódik, ha azt hiszi, hogy mi
gazdagok vagyunk. Atyámnak adósságai vannak s jól tudom, kedves
barátom, önnek sem hozzák tiszttartói a pénzt. E nélkül pedig aligha
tetszik tulságos kellemesnek a főváros, a hol ön lakik. A miniszter visszaemlékszik, hogy erre
a fanyar megjegyzésre a következő obskurus választ adta: - Ne feledje, kisasszony, hogy van
jövőm. - Tudom, hogy van jövője, - felelte
félig komolyan a leány, - de ki biztositja róla, hogy a miről
álmodik, az nem marad örökre álom? Valamit hozzá akart még toldani,
de hirtelen elhallgatott, felugrott a hintaszékből s türelmetlenül,
majdnem hevesen mondta: - Ne bántsuk ezt a dolgot... érzem,
bevallom, nem félek öntől, hogy vonzódom önhöz... istenem, hát
igen!.. de nem lehetek a neje... A szegénység szerencsétlenség,
megöli száraz bizonyosságával a szerelmet is... Elégedjék meg ezzel a
vallomással és nyujtsa a kezét. Isten önnel! Kérem... ne nehezteljen
reám... Nem érzem magamat elég erősnek arra, hogy meghallgassam
az ön szép meséjét és pásztorleánya legyek... - Isten önnel, Tilda, - talán lesz még
oly idő, - felelte sértődve, midőn meg fogja bánni, hogy elüzte
közeléből meséjével együtt a pásztorfiut... - Fenyegetés? Barátom, ön nevetséges... - Jobb, mintha szivtelen volnék, mint
ön. Igy volt; nem veszett ki emlékezetéből
egyetlen szó sem. A nagy ur belebámult a hideg, szomoru ködbe s
érezte arczán csipős gúnyját annak a kicsinylő tekintetnek, melyet a
bucsu pillanatában a leány reá vetett. Tiz esztendő roppant ideje nem
tudta behegeszteni rajta azt a fájdalmas sebzést. Forralta, égette
vérét a kicsinylés, - ez hajtotta előre utján, ez volt fényes
pályafutásának egyik leghatalmasabb emeltyüje. Meg akarta mutatni,
hogy szerelmes szivének kedves meséjét a pásztorfiuról nem lett volna
szabad kinevetni. Komolyan értette s amit utána gondolt, azt is
végrehajtotta; itt van a hegy, honnan, ha emberre akar nézni, - csak
lefelé nézhet. * Esti kilencz óra után szakadatlan
sorban robogtak a fogatok a Vigadó felé. Megteltek gyönyörü báli
toilette-ekkel a termek, gyémántra, selyemre sugározta fényét ezernyi
gázláng. Örökös egyformasága a maga közönséges, kellemes, tündöklő
szineivel: előzékenyen mosolygó mamák, keményre kivasalt urak, piruló
fiatal hölgyek s nagy raktára a szövetek, virágok és ékszerek
százféle sokaságának, beleértve az átmelegedett báli levegőbe vegyülő
illatszereket is. Ugyanaz a kép nagymamáink ideje óta, örökségül
hagyjuk összes örömeivel és csalódásaival együtt mi is az
unokáknak. Hosszu sora az izgatott bálrendezőknek
fogadta a miniszter nejét. A kegyelmes asszony magas, szépen formált
alak volt; büszkén, fehéren, asszonyi szépségének egész vakitó, érett
pompájában jelent meg a bálon, mintha vetélkedni akart volna egy
ellenséggel, kinek létezését csodálatosan érzékeny női ösztöne sugta.
Gyönyörü fekete szemei fürkészve simultak bele a csillogó báli
sokaságba; tekintete majd ezt, majd azt a gömbölyü női arczot
csalánozta végig s röppent ismét nyugtalanul tovább. Steinitzné egy széles levelü pálma
alatt ült és látszólag vidáman beszélgetett. Nyulánk, gyenge
asszonyka volt, finom kis arczán leplezetlen izgatottsággal nézett
koronként a szárnyas ajtók felé s egy-két gyorsan hadaró urnak néha
tulságosan szórakozottan felelgetett. Steinitz Oszkár ur, a férj,
gömbölyü, vaskos falusi ur volt, sötétbarna arczán viritó
bizonyságával az egészségnek. Jogászkori élményeit beszélte meg két
elegáns urral s minden öt perczben benyult gyémántgyürüs kezével a
mellényzsebébe, hogy megnézze drága óráján az időt. Szemmelláthatólag
rosszul érezte magát sima frakkjában a derék ember s ebből nem is
csinált titkot. Mennyivel többet ér, magyarázta őszinte lelkesedéssel
az uraknak, - s szinte megtelt szája a magasztalások bőségével - ha
jó, kényelmes vadászzekébe bujhat az ember s eléfüttyentheti
agarait. - Miért nem hoztad el, Oszi, az
agaraidat is? kérdezte mosolygó malicziával régi jogászpajtása. - Nagyon jó, hohó!... nagyon jó...
vélte Steinitz s az egészséges emberek jóféle öblös hangján kaczagott
hozzá. Neje bosszankodva nézett reá; azután
elfordult s idegesen, gyorsan kérdezősködni kezdett. - Az a hölgy a miniszter neje? - Igen, nagysád, - felelte egy halavány
arczu, öreg miniszteri tanácsos - született Waldon Henriette grófnő. - Gazdag? - Nagyon gazdag; azt mondják, hogy
körülbelül három millióval ajándékozta meg férjét. - Szép asszony... sóhajtotta
Steinitzné. - Szép és kevély, - suttogta az öreg
úr. Beszélik egyébiránt, hogy most is csak olyan halálosan szerelmes
a férjébe, mint öt év előtt. Két angyalkája van, két páratlanul szép
gyermek - egy fiu és egy leány. - Szeretik önök a minisztert? Az öreg ur mosolyogva integetett. - Titok, titok... Annyi bizonyos, hogy
a legfényesebb tehetségek közül való, a kik valaha hatalomra
kerültek. Sokszor nagyon jó szive van... - Nem mindig? - Néha érthetetlenül nyers és
kiméletlen... az isten tudja... - Szereti a nejét? - Azt mondják... - Mondja, mondja... sürgette hevesen a
hölgy. - Azt mondják, hogy szereti, a mennyire
tőle telik. A grófné azonban féltékeny és szenvedélyes asszony,
aligha nincsenek néha ugynevezett viharos jelenetek is. A magas szárnyas ajtók körül megmozdult
a báli közönség. Rendezők siettek előre, kiváncsi tekintetek függtek
minden oldalról az ajtón. Az öreg ur felhuzta keztyüjét s
figyelmeztette szép szomszédnőjét, hogy a miniszter megérkezett,
most, ha belép az ajtón, igen jól megnézheti. A hölgy kissé
elpirult, majd legyezőjét emelte ajka elé s izgatottan mosolyogva
felelte: »nagyon kiváncsi vagyok«... Steinitz Oszkár ur nyugtalanul hajolt
le hozzá s a legnagyobb zavarban dörmögte: - Jön a miniszter; mit tegyünk? A hölgynek elszorult e gyámoltalan
megjegyzésre a melle. Ime, a férj, aki megijed, ha egykori
vetélytársa közeledik. Egy szerencsés nábob, a kinek ő a neje. - Keresd fel a buffet-t, - felelte
szárazon. - Nem szeretek a nagyurakkal
találkozni, - mormogta a férj és elsietett a buffet felé. Ebben a pillanatban belépett a
miniszter. Steinitzné elhalványodva, lázas tekintettel bámult reá.
Szép, kicsi arcza fehér volt, mint a hó; nagy, nedves, kék szemei
elhomályosodva tapadtak arra a nyugodt arczra, melyen most
enyhe, barátságos fény derengett. A fiatal emberből hatalmas, izmos
férfi lett, csupa erő testének minden mozdulata, csupa nyugodt
biztosság, szépség és férfiasság. Talán nem is igy volt ez egészen,
de annak látta sirásra pittyedt ajakkal a hölgy s reszketve,
megalázva bámulta tovább. A miniszter először nejéhez sietett,
néhány szivélyes szót váltott vele, majd a hódolatteljes
semmitmondással hajlongó urakhoz fordult s pár perczig azokkal
beszélgetett, azután egy rendjeles tábornok karjába öltötte karját s
elvegyült a bál ragyogó tömegében, mely lassanként az első négyesre
gyülekezett. Steinitzné helyén maradt az öreg miniszteri tanácsossal,
ki tréfás kötekedéssel unszolta tánczra. Mi lesz a bálból,
ismételgette vidáman, ha a legszebb asszonyok ülve maradnak? Alig fejezte be szavait az öreg ur, egy
kéz nehezedett vállaira, a melynek érintésére meglepetve fordult
hátra. - Ah bocsánat, kegyelmes uram, -
dadogta megzavarodva. - Nem vett észre? jó estét! S a
miniszter barátságosan szoritotta meg az öreg ur kezét. Azután
meghajtotta magát Steinitzné előtt és a közelben levő báli társaság
legnagyobb irigységére, helyet foglalt előtte egy bársonyos széken. - Rég láttuk egymást, asszonyom, -
mondta udvarias mosolylyal - engedje meg, hogy néhány pillanatig
udvarában legyek. - Nagyon lekötelez... rebegte félénken
a hölgy, s piros lett egyszerre finom kis arcza mint a rózsa. - Egyedül van itt? - Férjemmel. - Szeretném megismerni; mutasson be
neki, kérem. - Nem is tudom, hogy hová tünt... A miniszter nem bolygatta tovább ezt a
kérdést. Egyszerü, szivélyes hangon beszélgetett a hölgygyel, tréfák,
élczek röppentek le az ajkáról, csak a szemében leskelődött büszke
fénye a kielégitett győzelemnek. Steinitzné megérezte ezt a néma
beszédet s egyszerre eltünt szivéből a félelem. Daczczal,
keserüséggel telt meg a lelke, melle hevesen emelkedett a csipke
alatt, alig tudta féken tartani ajakára toluló tüzét a testében
tomboló láznak. - Hol vannak szállva, asszonyom? - Az ön számára, kegyelmes uram, -
felelte remegő ajakkal az asszony - sehol... A miniszter hideg mosolylyal intett s
egy pillanatig hallgatva nézte a hölgyet. Olyan tekintettel,
amely megsebzi az embert - - Ez azt jelenti, asszonyom, - felelte
egykedvüen - hogy ön férjhez ment és boldogtalan. - Csalódik... nem... - A ki védelemre szorul, az önmagát
árulja el. Ne haragudjék asszonyom, - de oly szép ön... Steinitzné majdnem sirva fakadt. - Ne gúnyoljon... ez csunyaság...
lehelte vergődve, de nem volt annyi ereje, hogy megmozduljon.
Ugy ült ott gyámoltalanul, mint egy megvert gyermek. A miniszter
könyörtelenül tért rá minden átmenet nélkül a multra. Ime, csupa
bolondság az élet. Némelyik vakot vet a nagy koczkajátékban (ez te
vagy), a másik feljut a hegyre. Ez én vagyok, ragyogott szemeiben a
férfierőnek önbizalma, a mely fájdalmat és szenvedést okoz a nő
szivének. Tudta, hogy mindez neki szól. - Lássa asszonyom, jó volna, ha önök
hitelt adnának a mesének is. Az enyémnek például hitelt adhatott
volna. Ha ön lett volna a pásztorleány, most nem volnék beteg... - Várjon, - fakadt ki a hölgy ajkán a
mohó kérdés - mondja meg őszintén... nem boldog... A miniszter mosolyogva vállat vont s
nagyon halkan kérdezte: - Hol van szállva, asszonyom? - Nem felel? - Megmondom holnap... önnél... - Igéri? - A pásztorfiu mindig a régi, ha önnel
lehet, - mormogta csendesen a nagy ur. Steinitzné fehér kis arczán megjelent
rózsás tüze a rosszaságnak. Nevetve dőlt hátra a kerevet bársonyos
puhaságában, mig halántékait majdnem kiszakitotta a sebesen repülő
vér. Tekintete diadalmasan villámlott a hódolóktól körülvett grófné
felé, s majdnem nyersen, parancsolva sugta: - Holnap délelőtt a »Hungária«
hotelben várni fogom... Abba a rengeteg palotába, melyben az
államvasutak komplikált üzleti forgalmát kormányozza száz meg száz
hivatalos szem, toll, pecsétnyomó és táviró-gép, minden reggel
pontban nyolcz órakor egy halovány arczu, kékszemü fiatal ember
lopódzott be. Szerényen köszönt a kapu hatalmas őrének, megemelte
puha, kávészin kalapját valamennyi szembejövő hivatalnok előtt s
szinte félénken rezzent össze, midőn egyik-másik tisztviselő vállára
veregetve, harsány jóindulattal kiáltotta rá: - Jó reggelt, kedves Panti, jó reggelt! - Jó reggelt, uram. - Hát hogy vagyunk, hogy? - Köszönöm, jól. - Helyes! Isten vele! Nini, hát
Sebestyén mama? És Veron? - Köszönöm, uram, jól. - Ők is? No, szép, nagyon szép, kedves
Panti! Jó napot! - Ajánlom magamat, felelte szerényen az
ifju s inkább felfutott, semmint fölment a harmadik emeletre, a
melynek legszélső három szobájában hivatali főnöke, a kaján
szigoruságáról ismert műszaki tanácsos parancsnokolt. A hivatalnok urak nesztelen belépését
többnyire észre sem vették. Lábujjhegyen lépett a terembe, zajtalan
mozdulattal huzta le kissé megviselt, szürke felöltőjét s akasztotta
fövegével együtt a fogas leghátuljára, tiszteletteljes távolságban a
többi urak selyembélésü, finom felső kabátjaitól. Azután meghuzódott
iróasztala mögött, fölvette dolgozó-kabátját s egy valóságos dijtalan
gyakornok szomoru buzgalmával simitotta el maga előtt a hivatalos kék
papir-iveket, melyeket délután két óráig minden bizonynyal tele fog
irni. A teremben csend volt. A fogalmazó urak szorgalmasan
dolgoztak. Künn meleg napsugár simogatta az Andrássy-ut rügyező fáit;
a széles kocsiuton végigrobogó fogatok lakkján meg-megcsillant, az
aszfalton itt-ott feltünő szines női napernyőket meg-megvilágitotta
egy pillanatra, sőt besurrant fénye a hivatali helyiség komoly falai
közé is, - de mit ért? Az urak makacs erélylyel engedték át magukat a
munka gyönyörének. Még a robusztus vállu, vidám Szentpáli Náczi, a
42. számu műszaki osztály büszkesége, Lauzunja és nélkülözhetetlen
tréfa nagymestere se igen emelte fel fejét arról a fogalmazványról,
melyet a pusztacsány-laborcz-mihályperdányi vasut uj viaduktjáról
a hallatlanul szigoru tanácsos déli tizenkét óráig mulhatatlanul
bekövetelt. Annál kevésbbé merte felemelni kék
szemeit Sacripanti Frigyes, a gyakornok, Szentpáli Náczinak ez a
formában és lényegben tökéletesen elütő ellentéte, árnyéka, holdja,
vagy minek kellene legtalálóbban elnevezni, a kinek származásáról és
viszonyairól a 42. számu hivatal tisztviselőinek csak fölöttébb
homályos fogalmuk volt. A titkár ur nem igen törődött vele. A
fogalmazók sem tudtak többet, mint hogy egy szép napon bekerült a
létszámba, azóta itt van s már a legelső héten megnyerte valamennyiök
rokonszenvét. Olasz, vagy osztrák származásu-e, kik voltak a
szülői, mielőtt teljes árvaságra jutott, ki nevelte föl addig, mig az
esztergomi primási konviktusba került, a honnan a műegyetem
nyomorgó diákjainak sorába lépett, - eleinte kérdezgették, később
azonban, nyilván szánalomból, abbahagyták a kérdezősködést és nem
igyekeztek a leányosan félénk ifju embert ujabb meg ujabb zavarba
hozni. Szentpálinak, a ki Sacripanti Frigyes helyett rögtön Panti
Friczinek szólitotta (ez a megröviditett név rajta is maradt), ugyan
feltünt, hogy még eléggé diskrét kérdéseire is csak fölöttébb hiányos
válaszokat sikerült ebből a bosszantásig szégyenlős fiatal
emberből kicsalnia. Egy-két eredménytelen kisérlet után azonban ő is
abbahagyta a dolgot s megelégedett annyival, hogy a szőke legény özv.
Sebestyén Dénesné házának egyik hónapos szobáját bérli, huszonhat
éves, róm. katholikus és kétségbeejtően szegény. Minden hónap elején
egy Prágában élő, állitólagos nagybácsitól kap negyven forintnyi
segélyt, abból él. Tiz óra körül a hivatalszolga lépett a
terembe. - A nagyságos tanácsos ur kéreti a
gyakornok urat. A fiatal ember összerezzent és nem
látszott érteni a felszólitást. - Engem? - Igen a gyakornok urat. - Engem... rebegte még halványabb
arczczal az ifju. A szolga vállat vont és kiment. Szentpáli
fölemelkedett iróasztala mellől s bátoritva lépett védencze mellé. - Menjen, kedves Panti, menjen!
biztatta mosolyogva s megsimogatta a fiatal ember vállát. - Ne
tartson semmitől, nem kap orrot. Az »öreg« bizonyára
megelégelte, hogy ön már több mint egy éve ingyen dolgozik s
valószinüleg ki fogja neveztetni fizetéses gyakornoknak. - Azt hiszi, uram? - Az ördögbe, hisz megérdemli. A tisztviselők helyeslőleg bólintottak.
Persze, hogy meg. Elég szégyen, hogy az állam elfogadja az ingyen
munkát... - Menjen csak be az »öreg«-hez
bátran, folytatta Szentpáli atyáskodó hangon s karonfogva haladt az
ifjuval a félelmes ajtó felé. Nem lesz semmi baja. Ha azonban mégis
ugy fordul, hogy az »öreg« le akarja harapni az orrát,
kiáltson egyet és mi hajtóvadászatot fogunk tartani bozontos vén
medvénkre, a ki egyébiránt - köztünk maradjon - nem rossz ember. A fiatal gyakornok hálás tekintetet
vetett protektorára s kopogtatás nélkül lépett be a sárgára festett,
magas ajtón, mely a tanácsos hivatalos helyiségébe nyilt. A 42. számu
osztály parancsnoka őszülni kezdő, zömök, erős férfi volt,
pedáns és pontos, mint egy chronometer. A mint az ifju belépett,
felállt iróasztala mellől, egy pillanatig hallgatva nézte okos, hideg
tekintetével a mélyen meghajló fiatal embert, azután igy szólt: - Hivatalos értesitést kaptam róla,
hogy az ön természetes atyja - - Tanácsos ur! szisszent el az ifju
ajkairól egy heves kiáltás s egyszerre kitüzesitette halavány arczát
a vér. - Könyörüljön, kérem... suttogta mély szégyennel, majdnem siró
hangon. A tanácsos némi szánalommal intett. - Legyen nyugodt, folytatta
gyöngédebben, ezért önt nem itéli el senki. Hallgassa meg. A tábornok
ur, a kit ön nagybátyjának hivott, meghalt és végrendeletében tizezer
forintot hagyott önre. Az örökség átvételére s a szükséges okmányok
aláirására azonnal Prágába kell utaznia. Ezennel négy heti
szabadságot adok önnek. Induljon el még ma. Négy hét mulva tudtomra
fogja adni, hogy megmarad-e hivatalában, vagy nem. - Óh, tanácsos ur... - Tudom! Ön szorgalmas, derék fiatal
tisztviselő. Meg lehet győződve róla, hogy szivesen fogom látni!
Isten önnel, Sacripanti ur, isten önnel! S a kaján szigoruságu főnök jóságos
mosolylyal szoritotta meg a remegő fiatal ember kezét. - Nos? kérdezte künn Szentpáli. - Négy heti szabadságot kaptam. - Ah! Szerencsés ember. - Meghalt... a gyámom...
mondotta lesütött tekintettel az ifju. Tizezer forintot örököltem... - Gratulálok, kedves Panti, gratulálok!
Tehát a gyám és nem a nagybácsi? - Igen... a gyám... - És meghalt? Nagyon helyesen; isten
éltesse a derék embert! No, és tizezer forint, teringettét, hisz ez
pompás! kiáltotta vidáman a gavallér s miközben ő is elbucsuzott az
ifjutól, halkabban, nehogy a kolléga urak is meghallják, igy
szólt hozzá: Vigyáznia kell, édes barátom, arra a pénzre... Furcsa,
nemde, hogy éppen én figyelmeztetem erre. Fődolog, hogy özv.
Sebestyénnét és szeretetreméltó leányát, a vadgalambszin Veron
kisasszonyt, otthagyja a faképnél. - Mit gondol? - Oly jók hozzám, felelte elpirulva az
ifju. - Lehet, lehet... de fődolog, fiatal
barátom, az összhang, az összhang, kedves Panti, az összhang! Ön is
szőke, Veron is szőke. Hogy? Nem találja, hogy egy szőke fiu és egy
szőke leány, különösen egy olyan szőke leány, mint ez az
örökké kaczagó és örökké piros Veron kisasszony, a ki egyidős önnel - - Ismeri, Szentpáli ur? - Ismerem, válaszolta jóval komolyabban
Szentpáli. Megelégszik ennyivel? A fiatal ember kimondhatatlan zavarral
küzdött. - Nem értem önt... - Ez baj, dörmögte a gavallér
sajnálkozva. Egyelőre azonban legyen nyugodt. Foglalkozni fogok
önnel, mert nem engedhetem, hogy a kitünő Sebestyénné, jobban mondva,
hogy ez a gyógyithatatlan piros Veron kisasszony, a ki egyidős önnel,
kölcsön kérje az örökséget s oly kamatokkal fizessen, melyek még az
örökségnél is többe fognának kerülni önnek. Mindez egy kicsit
homályos, de majd meg fogja érteni később. Addig is, isten önnel!
Adjon hirt magáról, ha visszajön. Ez javára fog válni. - Köszönöm, uram, az érdeklődést... a
szivességet... - Majd később, Panti ur! Okvetlen
értesitsen, ha visszajön. A 42. számu műszaki osztály barátságára
számot tarthat. * A Bajazzók után bemutatott
balletnek is vége volt. A pillangós tánczkar féltérdre ereszkedett, a
szinpadon rózsaszinü fény ömlött végig, kecses lábacskák emelkedtek a
levegőbe s az Opera hatalmas függönye lassan leereszkedett. A
közönség elhagyta helyét s a kijáratok felé tódult. Egy másodemeleti páholyból özv.
Sebestyén Dénesné lépett ki a leányával. A jeles asszonyság
rohamosan közeledett az ötvenhez. Husos, kövér arcza, az egykori
szépség némi nyomaival, most csupa megelégedettségtől és
büszkeségtől fénylett. Erőteljes, gömbölyü idomait finom japán selyem
födte, rizsporos karjain gyémántos karpereczek ragyogtak, legyőzve a
villamos lángok vakitó fehérségét, sőt még a leánya szemeinek
diadalmas tüzét is, melylyel a körülötte forgolódó fiatal gentlemant
igyekezett még jobban leigázni. Ez a fiatal gentleman természetesen egy
csöppet sem hasonlitott többé ahhoz a dühbehozásig alázatos
gyakornokhoz, a ki két héttel ezelőtt, puha kávészin kalapjával még a
portást is félénk szerénységgel üdvözölte. Ez a gentleman nem volt a
»kedves Panti« - hanem tetőtől talpig: Fridrich Kuno, Ritter von Sacripanti. Gyönyörü, elefántcsont simaságu
névjegyein ez a sokat mondó név ragyogott, tetejében egy csodaszép öt
águ koronával. Valóban ugy: tetőtől-talpig, tündöklő cylinderétől
kezdve végig piperkőcz öltözékén, le egészen fenomenális lakkczipője
utolsó gombjáig, Fridrich Kuno, Ritter v. Sacripanti. Ah! hisz nincs
benne kétség, egy ily fordulat immár annyira banális, hogy még a
legmegátalkodottabb nyájas olvasó érdeklődését sem lehet vele többé
okszerüen megmételyezni, de azért állitólag mindig akadni fognak
tisztességes férfiak, a kik egy veszni induló szegény fiatal lelket
meg szeretnének menteni a mennyországnak. Itt van például mindjárt Szentpáli. A 42. számu hivatal ez elegáns, fekete
Lauzunja valóságos epés bosszankodással állt meg a fényes előcsarnok
egyik oszlopa mellett, hogy egykori védenczét és a hozzá simuló Veron
kisasszonyt jobban szemügyre vegye. Nem volt meglepetve, csak
bosszankodott és sajnálkozott. Sebestyén mama azonnal
megpillantotta, de nem akarta észrevenni. - Siessünk gyermekek, nem kapunk
kocsit, szólt hátra kissé idegesen és előre sietett. A »gyermekek« nem siettek.
Ritter v. Sacripanti karjába füzte Veron kisasszony karját s kissé
bizonytalan tartással lépegetett a selyemtől ragyogó hölgy mellett, a
ki asszonyos, kerek tagjaival, mosolygó arczával, csillogó,
kaczér szemeivel éppen egy fővel volt magasabb, mint ő. - Tartsa magát egyenesen, szivem, -
sugta az ifju fülébe, - csunyaság, hogy már megint ivott... - Bocsánat, Veron... - Jól van jól, csak ne vegyék észre. Szentpáli megfordult és hangosan
köszönt: »Jó estét, Sacripanti ur!« A fiatal ember összerezzent, ráemelte
megzavarodott, mámoros tekintetét egykori mentorára s leemelte
fejéről a kalapot. - Jó estét... uram... - Jó estét és jó mulatást, Veron
kisasszony, jó mulatást! mondotta Szentpáli csipős hangsulylyal
s nyomban hátat forditott a kedves mamának, a ki örvendező
meglepetéssel akart szerencsét kivánni magának ehhez a ritka
véletlenhez, mely házának hűtlenné vált barátját ismét elébe hozta.
Szentpáli - a goromba - azonban lesietett a lépcsőkön s a hullámzó
sokaságban eltünt. - Ah! A poltron... a poltron...
sziszegte elvörösödve a kitünő asszony. - Mama, kérlek! szólt rá hevesen a
leány s nevetve simult a még mindig zavarban levő fiatal emberhez. -
Szentpáli udvarolt nekem, magyarázta bizalmasan suttogó hangon s most
már el van keseredve, hogy többé hallani sem akarok róla. Nagyon
nyers, nagyon durva ember... sohasem rokonszenveztem vele... Mire
gondol? - Magam sem tudom, édes Veron, felelte
révedezve az ifju. - Szeret? - Szeretem. - Mindig szeretni fog? Egészen a miénk! - Egészen, Veron, egészen... De ön, ön!
Istenem... - Szegény barátom, nem tud várni... Sebestyén mama ezalatt előparancsolta a
kocsit és betuszkolta a »gyermekek«-et. Haza mentek.
A negyed óráig tartó kocsizás jótékonyan hatott a derék mama
fellázadt idegeire. Mosolyogni kezdett s egész pazar
szeretetreméltóságát kifejtette, hogy a még mindig melancholikus
tünődésre hajló ifjut felvillanyozza. Apró történetkék lármás
előadásába fogott s midőn ezzel sem látszott czélt érni, térdével
erősen megtaszitotta leánya gömbölyü térdét. Hatásosabb manövrirozásra azonban nem
volt szükség. A leány halkan azt kérdezte az ifjutól: »Fél ön
Szentpálitól?« S ez a gyors kérdés éppen elég volt. Az egykori
szerény gyakornok egyszerre kipirult a roppant bátorságtól s a
testileg gyönge szerelmes őrültek egész forró szenvedélyességével
kiáltotta: - Azt akarja, hogy megöljem? - Nem, nem! nevetett tiltakozva a
leány. Isten ments! - Csak akarnia kell... - De nem akarom! - Szereti? Veron feleljen... szerette? - Mi baja, Fritz? - Nem tudom, sóhajtotta most már minden
átmenet nélkül kétségbeesve az ifju, azt hiszem, hogy nagyon
szenvedek... - Bolondság! Jőjjön; itthon vagyunk. Kiszálltak. A kocsis hajlongva
segédkezett, nehogy a »méltóságos ur« lakkczipője
besározódjék. A méltóságos ur gazdagon fizet. Sacripanti
kifizette a kocsist s bekisérte a hölgyeket a házba, a hol félóra
mulva vacsorához ültek. Sebestyénné gyöngyszin pongyolában jelent meg
az asztalnál, leánya halavány rózsaszinben. Panti Friczi - Ritter von
Sacripanti jelmezében, a középkor Rittereinek legendaszerü
vakmerőségével, a kik igen nagy zsiványok voltak légyen bár, de
inni... ah! inni rettenthetetlenül tudtak. Az első üveg pezsgő
meghozta az ő jókedvét is. Panti Friczi eltünt az ürben, hogy
átengedje helyét egy fiatal gentlemannek, egy hősnek, egy valóságos
hősnek, a ki őszinte, mint assisi Szt. Ferencz, bátor, mint egy
Bayard, henczegő, mint egy Falstaff és ostoba, mint egy huszonhat
éves, becsületes, éretlen fiu. Szédülni kezdő feje előtt tánczolni
kezd az egész világ. - Egész életemben nyomorogtam!
kiáltotta harsányan, és miért és miért? Azért, mert cseléd volt az
anyám. Egy cseléd, hahaha! Nemde, furcsa? Egy szobaleány s az a
legfurcsább, hogy éppen abban az órában halt meg a kórházban, a mikor
én születtem. Becsületemre mondom, nem emlékszem reá. Már az apám...
az apám... hohó! Az apám nagy ur volt. Tá... tá... bornok. Az ő nevét
viselem. Megengedte. Mert engem az anyám után Potocskának kellett
volna hivni. Szép név! Po... potocska... Sebestyén mama összenézett a leányával
és kitünőnek találta a Potocska nevet. S teletöltötte pezsgővel az
ifju poharát. - Az ön egészségére, Potocska ur!
nevetett biztatva, vigan. - Potocska, hahaha... Potocska... Po...
po... potocska! kiabálta bolond jókedvvel, szédelegve az ifju s a
kiüritett pezsgős poharat földhöz csapta. Mulassunk, mama! Csak
egyszer élünk. Nem? Van még pénzem! Tudod mit, mama, nemsokára ugy is
nőül veszem a leányodat, tegeződjünk. Jó? - Nagy gyerek maga, édes fiam. - Az! Hát nem bánom. Van még pénzem. - Bizony elveszti. - Te nem veszted el, mama. Igazad van.
Vigyázzon a pénzemre ön, ott van a szekrényben... künn a szobámban.
Tessék a kulcsa. A jó Sebestyén mama páratlanul gyors
mozdulattal vette át a kulcsot és azonnal kisietett. Az ittas fiatal ember felállt és a
leányhoz közeledett. - Veron, dadogta hosszu pauza után s
belefogódzott a szék karjába, hogy le ne zuhanjon, - nőül fogom
venni. - Ezt már hallottam, kedvesem.
Beszéljen másról! felelte kaczagva a leány és szintén felállt. - Van még pénzem... - Ezt is hallottam, kis csacsi, de hogy
lehet ennyit inni? Az istenért, hisz már annyira részeg, hogy állani
se tud. - Dehogy! Veron... angyalom, adjon egy
csókot... - No, persze! - Veron, egy csókot... esengett a
gyámoltalan Ritter v. Sacripanti és mohó gyönyörrel ölelte át a
kaczagva védekező hölgyet. A küzdelem alig tartott két
másodperczig. Mire Sebestyén mama később a szobába lépett, Panti
Friczi meg se mozdult arról a szőnyegről, hová a leány ledobta s a
hol a mámor teljes öntudatlanságában, halotthalovány arczczal,
horkolva aludt. * Világos, hogy ha minden kötél szakad,
egy jónevelésü fiatal ember már csak a nyájas olvasó iránt való
gyöngéd figyelemből is meg szokta tenni azt az udvarias szivességet,
hogy néhány méla akkord után főbe lövi magát és nem alkalmatlankodik
tovább. A jámbor Sacripanti, fájdalom, nem tarthat számot mindnyájunk
jóakaró rokonszenvére, mert még akkor sem lőtte magát főbe, midőn
özv. Sebestyén Dénesné egy óriási skandalum után forma szerint
kidobta az ajtón. A szegény, rosszul nevelt fiatal ember
erre elkövette azt a hallatlan bölcsességet, hogy a fiatal özvegyet
és leányát zsarolás és sikkasztásért bepörölte a járásbiróságnál.
Azután visszaváltozott Panti Friczivé, pénze bus romjaival
áthurczolkodott a Józsefvárosba, s a negyedik hét végén az
államvasutak rengeteg palotájának kapuján ismét csak az a sáppadt,
igénytelen, puha kalapos fiatal ember lopódzott be, a kihez e csöppet
sem megható történet elején szerencsénk volt. A 42. számu műszaki osztály hallgatag
kimélettel fogadta a visszatérő örököst. Lovag úrnak mindössze
a hivatalszolga, ez a parafadugónál szárazabb vén legény szólitotta,
de ez is csak akkor, ha nagyon megkinozta roskatag térdeit a
köszvény. Az urak között egyetlen egy pogány sem akadt. Szentpáli kegyelmesen vigasztalta. - Ne busuljon, kedves Panti, ne
busuljon! Gondolja meg, szerencsétlen fiatal ember, mi történt volna
önnel, ha százezer forintot örököl és nőül vette volna Veront, a ki
orvosi honorárium fejében az ön kigyógyitásáért igy is tizezer
forintot számitott föl. De legalább meggyógyult... Hogy? Ön
gondolkozik? - Óh, nem, nem! felelte szégyenlősen,
ajkait harapdálva a szegény Ritter, - csak azt akarom... ugy vélem...
hogy mégis erényes nő volt... Szentpáli elfintoritotta e klasszikus
ártatlanságra az orrát és rettenetesen semmitmondó szemekkel
tekintett rá. A »dologi tényálladék« részletes
tárgyalását azonban emberbaráti kötelességének tartotta örökre
elhallgatni. A mi tisztelendőnk csodálatosképpen
elütött az egyházi rendtől. Semmi katholikus gömbölyüség ő
rajta, semmi vérszin. Sovány és száraz volt a derék lelkipásztor, s
olyan szintazonképpen a parochiája is, melyben a Nadányi bárói
kastély szentéletü fiatal urnője tartotta a lelket, különben még
vasárnaponként se került volna tyuk a szegény tisztelendő
cserépfazekába. Ám jött némi jó a bárói kastélyból. Egy kis
gabona, nehány lábas jószág, egy kis pénz, meg más egyéb világi
kellemetesség és ez mind igen ráfért jámbor papunkra, a ki olyan
csudálatos egyházi férfiu volt, hogy se »unokahuga«, se
szakácsnéja nem volt, holott pedig még nem volt ötven éves, s bátran
bejárt télviz idején is egy szál vékony reverendában a templomba, nem
ártott meg szivós természetü testének semmi. Jakab apostol napján nagy dologban főtt
árva feje. Sokáig kefélte tükör előtt a sok használatban
kifényesedett, itt-ott már gyanus zöldbe játszó ünnepi reverendáját,
s a legszebb frázisokat iparkodott összegyüjteni, hadd hassák
meg a báróné szivét. A kastélyba készült. Kora reggel óta. Hat órakor
már künn járkált a kertben és készült. Millió harmatcsepp rezgése a
bágyadt oktoberi napfényben, ezerféle szine a sárguló avarnak ezen a
napon nem fért a lelkéhez; nem gyönyörködött benne és nem vette
meg szivét a csendes, szomoru melancholia, mint máskor. Az a fő, hogy
helyesen és röviden adja elő alázatos istancziáját. A báróné jóságos,
mint egy angyal. Bizony olyan fehér is, szép is, mint azok a bájos
angyalkák az oltárképen; igazi rejtély, s eléggé értelmetlen, -
gondolta magában - hogy épen Henrik báró hitvese lett, a ki már rég
elvesztegette az ifjuság kincseit. A szegény tisztelendő ijedten rezzent
össze. Uram irgalmazz, mit tud ő nagy urak dolgaihoz, s nem
csunyaság-e, hogy illedelmetlenül épen akkor merészel kritizálni, a
midőn kérni megy a kastélyba. Ki is verte nyomban agyvelejéből azokat
az istentelen gondolatokat, s felkészülvén, megindult a bárói kastély
felé. Magas, tornyos épület volt a kastély. -
Az asszonykirály idejében épült, vitézlő és tekintetes Nadányi
Ferencz uram akaratából; a főkupola formája - adták meg a falusiak a
felvilágositást - imhol azért kontyos. A földszinti erkélyre lépcsők
vezettek. Becsületes, széles, faragott kőlépcsők, jól
kireczézve, nehogy hanyatt vágódjon rajtuk az ember. A tisztelendő ur habozva, sok
szorongással lépegetett föl rajtuk. Hátha rossz kedvü a méltóságos
asszony? Fiatal hölgyek kedélye megbizhatatlan; hátha épen ma járul
elébe rosszkor? Az erkélyről nyiló teremben, mely tele
volt gyönyörü déli növényekkel, egy inast pillantott meg. - Jó reggelt, fiatal ember; a
méltóságos bárónéval óhajtanék beszélni, jelentsen be. - Ő méltósága látta tisztelendőségedet,
a mint a parkon feljött és megparancsolta, hogy a báró ur távozása
után azonnal vezessem be, - felelte az inas. - Jó lesz, amice. - Most a báró ur van ő méltóságánál, de
ő nem szokott sokáig benn maradni, - magyarázta szemével hunyoritva
az inas. - Tehát várok, - szólt zavartan a
lelkész, s leült, majdnem elpirulva, egy székre. Borzasztó nép ezek a
cselédek, gondolta tisztes megbotránkozással; ecce! épen azt illetik
durva bántalommal, kitől a mindennapi kenyeret kapják. Biztos,
hogy valamennyi a pokolba jutand. Benn, egy aránylag eléggé egyszerüen
berendezett tágas szalonban, a báró urnak körülbelől épen kapóra jött
a tisztelendő, mert azonnal felállt, megigazitott kabátja
gomblyukában egy apró őszi rózsát, s engedelmet kért, hogy
távozhasson. A báróné lassu, tagadó mozdulattal
intett. - Maradjon, Henrik, - mondotta
zengzetes, mély hangon, s parancsoló tekintetét annyi szigorral
szegezte férjére, hogy a jó ur valósággal fázott. Kényszeredett, fanyar mosolylyal ült
vissza helyére. Nem mert ellenkezni. Finom, keskeny kezével
megsimogatta gondosan fésült, gyér haját, majd lebabrált vele
halálsápadt arczán is, melyen vészes nyomokat hagyott a kártya és az
absinth. Szemeiben álmos puhaság derengett. Erőről, akaratról,
energiáról nyilván szó sem lehetett többé. - Ön, kedves Czeczil, - szólt
mosolyogva, teljesen figyelmen kivül hagyja nyugalmamat - - Most nem az ön nyugalmáról, hanem
arról van szó, - felelte szárazon az asszony, - hogy nincs pénze, s
ön képtelen reá, hogy szerezzen. Erről van szó. - Tudom, tudom, de hát elvégre - - Nem elég komoly dolog? - Azt nem mondom. - Kár. Mert erre is el voltam készülve.
Az ön csodálatraméltó nyugalma kitünő villámháritó minden veszély
ellen, - ez a veszély ezuttal azonban sokkal nagyobb, semmint
képzeli. Kérem, nézzen ide! A hölgy leemelt az asztalról egy
faragott ékszerdobozt, kinyitotta, s kivett belőle három darab százas
bankjegyet. - Ez az egész pénzünk, - mondotta
gúnynyal. A férj nyugtalanul feszengett székén és
nem mert abba a ragyogó, sötét szempárba nézni, a melyből
félreérthetetlenül kiolvashatta a maga itéletét. Lenézett a földre és
vállait vonogatta. - Meglátogatom Mayert, - szólt
összeránczolt homlokkal maga elé. - Az többé nem hitelez, - felelte a
hitves, s nyulánk, asszonyos tagjain végigszáguldott e pillanatban
egy zavaros, forró indulat: több a megvetésből, semmint a
szánalomból, melylyel e boldogtalan roncs iránt viseltetett. Ajkain
mégis elhalt a metsző válasz. Nem birta kimondani. A báró azonban megérezte. Feje még
mélyebbre hajolt, s sápadt vonásain valami gyámoltalan bánat ömlött
végig. - Beismerem, Czeczil, - mondotta halk
hangon, - hogy méltatlan vagyok önre. Ön egy szent, - én haszontalan
ember vagyok. Nem érdemeltem meg, hogy kezét nekem nyujtsa... - Ej, barátom! Most arról van szó, hogy
hol vegyünk pénzt. - Nem leszek unalmas, - folytatta még
halkabban a báró, - tudom, hogy ön gyülöli az érzelgősséget...
De tisztáznunk kell a helyzetet. Mindkettőnk nyugalma igy kivánja.
Nekem ezen a kastélyon kivül nincs vagyonom. Elköltöttem mindenemet
és elköltöttem az ön vagyonát is. Az ön megboldogult tanteja azonban
közel egy millió forintot hagyott végrendeletileg önre, az esetre, ha
gyermeke születik... - Henrik! Kérem - - Bocsásson meg... már rég készülék
arra, a mit most mondani akarok. Az asszony fehér arczát elöntötte meleg
áradása a vérnek. Hevesen fölkelt s ideges türelmetlenséggel
fordult a báró felé. - Hagyjuk abba! Nem akarom önt
meghallgatni. - Meg kell hallgatnia, - felelte fejét
rázva a férj és nem mozdult helyéről, - holnap talán már nem volna
bátorságom... Azt akarom ajánlani önnek, hogy inditsa meg ellenem a
válópört és menjen másodszor férjhez. A báró elhallgatott. Nyomasztó
csendesség támadt. Akkor az asszony, kit mély vallásosságáért
jó tisztelendőnk Cecilia Piának hivott, előrehajolva, remegő,
felindult hangon ezt kérdezte. - Komolyan beszél, Henrik? - A legkomolyabban... intett fejével a
báró s gyorsan elfordult, hogy a sápadt arczára szivárgó könycseppet
elrejthesse. Erre hozzálépett az asszony. Rátette
kezét gyöngéden a vállára és mosolyogva, hangjának egész bájos
kedvességével igy szólt: - Bátorság, barátom, bátorság! Majd
meglátjuk, mit hoz a jövő. Megkövetelem azonban, hogy a válópört soha
többé előttem ne emlitse. Katholikus nő vagyok, Henrik és kivánom,
hogy ön ezt egy pillanatig se feledje el. * Félóra mulva három darab százast
szorongatott markában a mi tisztelendőnk. A báróné be sem várta az
instanczia végét, benyult a kazettába és odaadta a pénzt. A szegény
kopott lelkipásztor azt hitte, hogy tévedés történt. Háromszáz
forint. Ennyi az ő egész esztendei fizetése. A püspöki széles
aranyfazékból nem futja több... A delnő azonban kegyesen
biztositotta, hogy az egész összeg az övé. Száz forint a parochia
tatarozására, kétszáz forint pedig arra, hogy bünös lelkéért imákat
mondjon. - Óh, méltóságos asszonyom, -
tiltakozott hévvel a lelkész, - ha mindenki oly jámbor, annyira
szentéletü és istenfélő volna, mint méltóságod... - Bünös vagyok, tisztelendő atyám, -
felelte halk, de szilárd, daczos hangon a hölgy. Azután fölrezzent, s
mig ajkain ujra megjelent a mosoly, kezét nyujtotta bucsuzásra a
papnak. - Imádkozzon értem, tisztelendő ur. Isten itélőszéke előtt
talán enyhitni fogja bünhődésemet az, hogy másként nem tehettem... A lelkész távozása után a báróné az
ablakhoz lépett. A kép, mely ott szemei elé tárult, elég
lehangoló volt. A természet lélegzetvétele megszünt. - Bogárnak,
növénynek, fának megdermesztője: virághervasztó ősz temetett odakünn
mindenfelé. A nap valahol a gyorsan száguldó fellegek mögött
bujkált, szerelmes fénye, tüze, ragyogása nem termékenyit meg
többé egy gyönge füszálat sem, mert nincs tüz és nincs ragyogás. Csak
egy óriási temetés októberi gyászpompáját emeli fénye még kirivóbbá. Válóper... gondolta tünődve az asszony.
Valóban alig marad más hátra. A teljes vagyoni bukás itt van a küszöb
előtt. A hitelezők kérni fogják a csődöt és elárvereznek mindent. Azt
a néhány száz forintot, melyet pár nap előtt jó öreg onklijától kért,
Victor cousin ma el fogja hozni, de ez épen csak egy csöpp. S
másodszor azt sem kérné. De válni... Felbontani a házasságot,
melyről gyermekkora óta azt a vallásos hitet oltották szivébe, hogy
az sacramentum, örökös és feloldhatatlan. Ime visszaborzad tőle. Ugy
érzi, hogy nincs elég ereje hozzá. Nem a botrány miatt, mely a
családban és a társaságban okvetlen szárnyára venné nevét, hanem
lelkének benső, erkölcsi tiltakozása miatt, a melynek fenyegető
hangja máris fülében cseng: elhagyod férjedet a nyomoruságban... - Nem, nem... rebegte összerázkódva s
visszautasitotta magától ezt a gondolatot. Inkább meg fogja vele
osztani a bukást, a mint megosztotta előbb a fényt. Mert ő sem
ártatlan; vádolta magát és mentegette férjét. A budapesti palota
estélyeit ő rendezte, a társaságban ő ragyogott s a ki nem törődött
férjével, az ő volt. Lenézte, a helyett, hogy vezérelte volna. Ha ő
tartja erős kézzel a kormányt, férjéből, ebből az engedelmes,
viaszlágy emberből azt formálhat vala, a mit akar, de nem tette. A
lóversenyek és clubbok után a kártya és az absinth ragadta hatalmába
a gyönge embert. Miért nem mentette meg? S midőn ide falura kellett
pénz hiányában visszavonulniok, miért nem kényszeritette komoly
munkára? Miért nem keresett gyógyszert a bajra? Az asszony elfordult az ablaktól s
leült a kerevetre. Szép fejében millió ötlet czikázott. Azzal már
tisztában volt, hogy férjét nem fogja elhagyni, de itt még nincsen
vége. Mit tegyen - holnap? S most ismét átvillant forró fején a
megboldogult tante milliója. Az volna a szabadulás és a
megváltás, mely megmentené lelkét egy szörnyü önvádtól. Mert ha ez a
gyönge ember megrémül a reá váró szegénységtől, s ha ez
elviselhetetlen gondolat hatása alatt egy pisztolylövéssel véget vet
életének... Talán csak azért, hogy őt megszabaditsa... A delnő kezeibe temette arczát. Fekete
rémképek rajzolódtak megrémült tekintete elé s őt vádolták a
gyilkossággal. A védelem hangja erőtlen. Nem bizik és nem hisz benne.
A világ keresni fogja az okot, s csak a jó emberek fogják azt
mondani, hogy azért ölte meg magát, mert gyáva volt. - A többség
keresni fogja az asszonyt. A komorna belépése véget vetett ennek
az önkinzásnak. - A fiatal báró ur kér bebocsáttatást;
jelentette a leány. - Bocsásd be! A komorna visszavonult, bebocsátotta a
fiatal embert, azután betette maga után az ajtót. »Be szép
fiu...« sóhajtotta távozó félben. - Kezedet csókolom, nénikém, jó
reggelt! mondotta gyors lélegzettel a cousin. Atyám parancsából
megjöttem és ezt a levelet hoztam. Azt hiszem, pénz van benne. - Tudom, Victor: tedd csak le ide az
asztalra. Nos, hogy vagy? Rég láttalak. - Négy hónapja, - felelte helyet
foglalva, félénk szemrehányással a rokon. Azóta nem voltál nálunk és
nekem sem engedted meg, hogy ide jőjjek, pedig én - - Jó, jó, szép tőled... Rossz kedvem
volt. Ma is nagyon ideges vagyok. De most először is tedd be az
ablakot, - intett türelmetlenül a hölgy s nagy, sötét szemeit
elgondolkozva, komolyan emelte a gyorsan fölpattanó, tacskó ifjura, -
azután jőjj vissza és hallgasd meg azt, a mit mondani fogok...
fejezte be halk hangon, mialatt hol elhalványodott, hol kipirult.
Tekintetében nehány pillanat mulva az a hősies elhatározás lángolt,
mely szentekké avatta a martirokat. - Igen, nénikém! hangzott gyors válasza
a rózsás arczu, végtelen zavarral küzdő rokonnak, miközben az
ablakhoz sietett és azt az ügyetlenség szeretetreméltó tökélyével
bezárta. - Igy, barátom, igy! és most foglalj
helyet. Találkoztál a férjemmel? - A lépcsőházban. - Beszélgettetek? - Mindössze néhány szót váltottunk.
Nagyon levertnek látszott. - Borzasztó ember! Ő az, a ki
makacskodásával kinoz s még ő van leverve. Egy ily követelő, zsarnok
férj, kedves Victor, egy ily kiállhatatlan zsarnok... Kétségbeejti a
hitvest. Az imént is hiába könyörögtem neki, hogy szabaditson már meg
ebből a gyalázatos kastélyból, a hol megöl az unalom és az örökös
magány - - Óh, drága nénikém! fakadt ki lelkes
hangon a cousin, - ha én engedelmeskedhetnék... - Lásd, ez szép és tetszik nekem! Ez a
nagy készség hizelgő, ha őszinte, s a tied bizonyára az. Tudsz
engedelmeskedni. - Tudok! felelte majdnem merészen a
fiu, s belebámult ragyogó tekintettel a kereveten nyugvó asszony
szemei közé. - Nem akarlak próbára tenni, mert most
nem is erről van szó, hanem arról... De miről! lehelte nyugtalanul,
minden izében reszketve a hölgy. Ajkain villámgyorsan váltakozott a
mosoly és a félelem. - Arról akarok beszélni, - folytatta majdnem
elfulladva, - hogy kimondhatatlanul boldogtalannak érzem magamat...
annyira... hogy néha valóságos irigységgel gondolok a komornámra.
Neki megvan... a maga öröme, van a ki félti, van a ki szereti... A cousin most váratlanul határtalan
vakmerőségre szánta el magát. Csinos, friss arczát elöntötte
a vér, szive megtelt esztelen gyönyörüséggel: megragadta az asszony
kezét és megcsókolta. - Büntess meg... suttogta alázattal. A báróné visszarántotta kezét;
szemeiben kigyult majd ismét kihamvadt a megsértett büszkeség
lángja. - Victor... mormogta fázódva, - ez
csunyaság - - Bocsáss meg, bocsáss meg...
könyörgött hevesen az ifju, - nem tehetek róla, nagyon szeretlek és
inkább megölöm magamat - - Nem akarom! Menj... menj... - Nem megyek, nem mehetek... felelte
lázas ajakkal a cousin, s az asszony könnyü pongyolájába
kapaszkodva, csókolta a kezét, a térdét... - Parancsolom, hagyj el azonnal! -
kiáltotta a szemérem kétségbeesett föllázadásával a hölgy, miközben
minden erejét megfeszitve, eltaszitotta magától az ifjut és lángoló
arczczal talpra szökött. - Takarodj, takarodj... lihegte undorodva...
különben becsengetem a komornámat. A csengetésre nem volt szükség. A
szomszéd terem ajtaja megnyilt s a komorna lépett be. - Méltóságos asszonyom - kezdte
mondókáját, de a következő hang már torkán akadt. A báróné rábámult, megdörzsölte kezével
izzó homlokát, azután rákiáltott: - Ki engedte meg, hogy belépj? - Ne tessék haragudni asszonyom, de - - Hagyj magamra! - intett parancsolva
az asszony, s mig kezét gyenge védekezéssel igyekezett
kiszabaditani a cousin forró kezei közül, elhomályosodott szemei
szorongva tekintettek a gyorsan visszavonuló leány után, ki szobájába
menekülve, hasztalan várakozott a csengetésre, hogy beléphessen... * Derék tisztelendőnkről azt hittük, hogy
becsületes falusi szivét a kevélység ördöge szállotta meg. Más esztendőben, ha levágódtak a Gialu
Sinto rengetegeiről a fagyhozó szelek, aggodalmas arczczal tartott
szemlét a templom és a parochia fölött: kibirják-e, nem-e komisz
dühöngését a téli viharozásnak és rengeteg fehér tömegét a hónak, -
most oda se hederitett a rohamosan beálló télnek. Emelt fővel járt, s
ha elégedettsége okát kérdezték, titokzatosan mosolygott. - Majd megválik! - felelte oly naiv
örömmel, hogy szinte meghatotta vele az embert. S a következő nyár meg is hozta a
meglepetést. Egy szép napon vagy harmincz mesterember jelent meg a
parochia udvarán. - Bontani, épiteni, meszelni, festeni kezdtek. Egy
hosszu talián vezényelte őket. Rikácsoló, éles hangja fölhallatszott
koronként a kastélyba is, hol a szalon kerevetén a báróné pihent.
Előtte egy széken a tulboldog tisztelendő áldotta magában a jóságos
végzetet, mely ezt az uri házat ismét gazdagsággal látogatta meg s
módot adott Cecilia Piának, hogy katholikus szive hűségét az egyház
iránt fejedelmi bőkezüséggel mutassa ki. S imhol mi bölcs és
véghetetlen kegyelmességü az isten: megajándékozta Cecilia Piát egy
kis leánynyal. A báróné észrevehetőleg megsoványodott;
arcza halaványabb, tekintete szenvedő, fáradt és szomoru volt. - Méltóságodat jóságáért örvendeztette
meg az égi kegyelem, mondotta szive őszinte áhitatával a lelkész - és
nincs szüksége az én imáimra. - Azért csak imádkozzon értem,
tisztelendő atyám, felelte halkan az asszony. Szent vallásunk azt
rendeli, hogy férjünket soha se hagyjuk el, mer a házasság
szentség... - Ugy van; sacramentum... szólt bámulva
a lelkész. - Óh, mondja, bünös-e az, - kérdezte
lesütött tekintettel, megalázkodva, mint egy kegyelem után áhitozó
vezeklő, az asszony, - bünös-e az, a ki inkább áldozatul dobja magát,
semhogy az egyház sacramentumát meg kelljen sértenie, főleg ha ezzel
nemcsak önmagát, hanem férjét is megmentheti. - Nem bünös, méltóságos asszonyom, -
felelte megzavarodva, még nagyobb bámulattal a lelkész. Jámborságban megszikkadt agyveleje az
egész dologból egy szót sem értett s valósággal megrémült, midőn a
szenvedő, fiatal asszony szemében könyeket pillantott meg. - Az istenért, méltóságos asszonyom!
ijedezett szegény. - Egy kis gyöngeség, tisztelendő ur, -
felelte a hölgy és megjelent vértelen ajkain egy bágyadt mosoly. - És
most nyujtsa, kérem, a karját, vezessen ki az erkélyre. Mindjárt
behozzák a gyermeket... folytatta könnyedén megborzongva, s
ámuló tisztelendőnk karjára nyugtatva finom, keskeny kezét, megindult
lassu léptekkel az erkély felé. Tulontul eleget beszéllenek eleink
Apaffy Mihály fejedelem, erdélyi nagyságos fejedelem ő kegyelminek
viselt dolgairul, ügyeskedésirül, s főleg bizony praktikáirul
legfőképpen, de alig találkozék még irástudó diákurfi a sokból, ki
világos értelmességgel bizonyitani is tudta, hogy a fejedelem ő
kegyelminek csakugyan voltanak praktikái. Egyvelesleg össze olvasánk
mindeneket, de a sok levendulaszagu krónikás ének között egyszer
sem tisztelhetjük vala szembe az igazságot. Itten erősen fellaudálják
ő nagyságát, okos eszit és erejit néki magasztalván, túlnan viszont
belekapaszkodnak vastag üstökibe és meg-megránczigálják őtet,
restségben és gyönge elméjüségben őt terpeszkedőnek mondván. Mi igaz
ebbül, mi nem, annak csak az Ur Jézus mindeneket meglátó szeme a
tudója; bizonyos mindössze annyi, hogy a fejedelem praktikáinak
csak hirüket halljuk, nyomukat azonban nem látjuk az ő életiben.
Lehet, hogy tisztára azért kerül vala praktikás hirbe, mert se jobbra
nem csinála jót, se balra nem csinála rosszat, mivel tehát summa
summárum semmit sem csinála, az erdéli tekintetes és vitézlő rendek
keserüségire felérezhetőbb jót, avagy rosszat sem csinála, s ezzel
szent volt a béke. Hogy pedig ő nagyságának bőven meghánytorgatott
praktikái körülbelül csakugyan a semmittevésben találják vala
gyökerüket, annak szép egy példája vagyon az alább következő udvari
históriában is, a melyért a mesélő krónikás sem tüzes vasra a maga
igazáért nem ülepedik, sem istenfélő lelkit az ördögnek el nem adgya. * Irva áll azonban, hogy minekutána egy
szép májusi napon a kolozsvári palotásház nagy szálájának egyik
órája elüti vala a kilenczet, meghajlongák esmég szolgálattevő nemes
urfiak a nagyságos fejedelmet és egymás lába nyomába lépegetének
kimenvén az ajtón udvari kamráik felé. Ottan megmaradának Teleki és
Horváth uraimék, ketten nagy tisztességben lévő férfiak, hogy az
agendákat a fejedelem elibe terjesztenék. Apaffy Mihál ő nagysága figyelmeze is,
nem is Teleki uram savanyu beszédgyire, melyben halommal vala a
szivbeli keserüség ama gyalázatos causák mián, miket az Meszes
hegységen betörő Radowitz német generális elkövetni az örökös
szorongatásban levő igaz magyarokkal nem átalla. Lopakodik és
gyujtogat az német, hogy rontaná szét testit a géczei fene,
holdujulás óta kedvire megint, - kipióczázza a zilahiak arany- és
ezüst-marháit, turbálja fehér cselédgyeiket, s üszköt vet
hajlékaikba, ha kétségbeesésükben az uristen drága nevit kapkodgyák
ajkaikra. Tenne, ergo, valamit a fejedelem, hogy eltakarodnék
nyakukrul a német, különben nagy nehéz siralmakkal ők maguk találnak
a fényes ábrázatu padisah szine elejbe járulni, hogy bé-panaszolnák
nyomoruságukat, süketnek az nagyságos fejedelmet lenni mondván. - Teleki uram imhol kiadta, mi benne
vala, - dörmögé rosszkedvüen a fejedelem, - most te kegyelmeden
vagyon az epéskedés sora, Francisce... Horváth Ferencz kemény, csontos vállait
vonogatván, inkább a szakállába mormogta: - Ennyi. A fejedelem megbökdösé vastag mutató
ujjával a levegőt s felele ekképen: - Azt gondoltam kegyelmed is fundál
valamit gyér nyugodalmamnak rontására, nyelné el kendteket már
egyszer előlem a pokol... Minek strázsálnak reám? Hol iródiákom, had'
diktáljak neki egy kemény ijesztést az német fejire, üssön bele az
isten nyila, hogy sohase lehetek miatta békességben. Te kegyelmed a
kanczellárius Teleki uram, hát igazitsa nyélbe ezt a miserábilis
causát. Ott a banderiális sereg, ott kegyes patrónusunknak, felséges
török szultánnak tizezer ispahija Giwla-Fejervár alatt, ötezer
kontyos janicsárja a nyárádi völgyben, instálja kend ide azokat is és
döngesse el vélek azt a pendely után szaladozó Radowitzot, a kinek, -
ha szinünk elé bolonditja valaha rossz csillaga - én magam kezivel
rontom beleibe buzogányomat, hogy rögvest elheveredezik tőle az
istentelen. - Nincs pénz, uram... - Ugyan mikor volt? - kérdezte epésen a
fejedelem és végig méregeti vala szigoru szemmel az ő
kanczelláriusát. Aranyszállal varrott topánkádon, kardod drágaságain,
mentéd rubintjain és föveged gyémántos forgóján csufolkodik rám
országunk szegénysége, - rogo, fogd be a szádat és pironkodjál... Teleki Mihál ő kegyelminek kicsit félre
rándult ettül a gyilkos beszédtül az ajaka széle, de régi udvari róka
vala bizony már, nem tágitott. Tudhattya jól a fejedelem: volt pénz;
négyezer csillogó arany azonban csak minapában vándorla Istambul felé
a selyem szakállu, hatalmas padisah-nak, ki czifra fermánt külde tele
nagy jó akarattal az ő engedelmes fiának, erdéli fejedelemnek, minden
jót ő benne igérvén, s némi arany jószágokat is ő benne tudakolván.
Elinditák tehát Thoroczkay Ádám főembert, hogy liferálja az császár
kincsesházába a pénzt és ne hadgya belekotorászni enyves kezivel a
nagyvezirt, hogy esmég hijja legyen. Oda mene a pénz, s másat nem
lehessék frissiben előteremteni, mig a szebeni szászok be nem
lódulnak az adóval. Mindez azonban még csak kétfertál része a bajnak.
Egyébb szomoruságok is vannak itt elegen, csak győzzük lenyelni őket. A fejedelem türelmetlenül szorongatta
vastag ujjaival az asztal faragott czifraságait, igyekezvén,
hátha letörhetne belőlek vagy egyet. - Keseritsen tehát iziben kegyelmed,
hogy mindeneknek egyszerre legyek tudója, különben papolhat kend.
Hajszál se termett annyi te kegyelmed üstökibe, mint a mennyi
fertelmes rossz hir a száján, valamikor csak itt nyomhat, hogy belém
károgja a sok bajt. Mi van még, lássam! - Szólljon kend, Horváth Ferencz uram,
- biztatta szomszédját a kanczellárius. - Az oláhokra vagyon panaszkodásom,
nagyságos fejedelem, - mondotta öblös hangján a nagy, szálfa főur, s
szinte csikorgatá mérgiben az ő fogait. Tegnap vetemedék haza két
fullajtárom Fogarasrúl, kettő Verespatakrul. Hoztak gyönyörüséges
hireket, kifut örömiben a szeme, a ki hallja. Fogarason fölprédálták
még az isten házát is, dühükben, hogy Apagyi János uramat menesztők
közibek rendet tenni. No, ugyan szép rendet teszen... enné meg...
Verespatakon rabolnak, mint a tüz lángja; kipusztitották adta
fattyai, hallom, még a regiális aranymagazinumokat is, agyonvervén
husz drabantunkat, kik ellenök harczolának hiába, kevesen lévén. -
Elhullottak egy lábig, uram, kiomló vitéz vérük tőlünk pretendálja a
bosszut. Forrongásban vagyon az egész vidék, s félős, hogy vérszemet
kapván Moldvából hoznak segitséget. Javallanám tehát te nagyságodnak,
hogy vernők szét őket idejiben, különben kikel az aspis-tojás, s
attul mi szopjuk majd be az ujjunk hegyit. Elsőben is ordinálja haza
nagyságod Apagyi Jánost. - Bomoljon haza Apagyi még e héten...
dunnyogta a kanczellárius is, helyeselvén. - Ugy? Hát mitől jó az? - tudakolta
immel-ámmal a fejedelem. Levilágita orczáirul, hogy nem igen
kellemezteti magát előtte ez a plánum. - Attul, instállak, uram, - felelte a
főember, - hogy különbet küldhess Fogarasra. Apagyi János
szintülhegyre jámbor, böcsületes, istenes ember, de nem vezérségre
való. Kifut minden a keze alul; lyukas tenyere vagyon,
tapasztalhattuk elégszer... Hadverő, vitézi virtusokkal ékeskedő
férfiu kell oda, ki óvatos legyen, mint a róka, gyors, mint a villám,
és szilárd, mint a sziklakő tar-feje, hogy még a mennydörgős mennykő
se tudja egyszerre agyonütni. Efféle embert küldj oda, uram, ne
Apagyi Jánost. Had' kapja ő kigyelmét vissza asszonyfelesége a
szép Apagyi Zsófi, turbékoljon rokolyája mellett, s végezze az ő
dolgát más. Igy nem megyen tovább. Beszélnek egyes-mást már a rendek
is, s furcsálják, mérgelődvén és gyanakodván, hogy Apagyit erőnek
erejivel Fogarasban tartjuk, holott pedig nádszál ő ott a nehéz idő
ellen, semmiféle hadi bölcsességre nem bizonyulván fejbéli ereje
alkalmasnak. Belebeszéle esmég Teleki Mihál is,
mondván: - Hivassék haza Apagyi, nagyságos
fejedelem... - Megértettem; de hát kit küldjek oda? - Elmegyen Horváth Ferencz. Radowitz
ellen elmegyek én a banderiális haddal, felelte a kanczellárius és
megérinté sovány, csontos kezivel kardjának rubintos fejit. A fejedelem ő nagysága felnéz vala
elébb a sárgára pingált udvari szála tetejibe, hol félmeztelen
asszonyi személyek teste vetélkedék szinek pompasága dolgában a
természettel, azután lenézegetődzék maga elibe, hol drága török
pokróczok simultak szét a koczkákba faragott padimentum sikamlós
tükrén, s meghuzogatá végre szokása szerint az ő vastag orrát. - Apagyi hagyassék ott, a hol van,
szólt nyersen főemberihez s megmutogatá nékik zömök testinek
forditott felit, az ablakhoz menvén, - kegyelmed Teleki uram holnap
elindul a német ellen és kiveti a Tisza mellé, kend pedig itt marad
vélem Francisce és nem erőlteti elokvencziáját addig, mig nem
kérdezem. Dixi; mehetnek! Teleki Mihál ráfigyelmeze szomszédgyára
és vállat vont. Horváth Ferencz lehorgasztott fővel lépkede kifelé a
kanczellárius után s csak künn a boltives folyosón dörmögé maga elibe
félhangon, elkeseredve: - Megint egy esze nélkül való
praktikája a fejedelemnek, kutya ért belőle, nem én. Admodum domine
illustrissimme - szamárság - azt gondolom... - Asszonyi köntösre gondol látom, te
kegyelmed is... - Arra hát! felelte ingerülten a
főember s akkorát csapott izmos öklivel a levegőbe, hogy suhogott,
suhogott... Avagy nem restelli feje örökké ezeket az ordináré
praktikákat? Szent ugyse, besugom a dolgot a fejedelemné asszonynak,
s ahajt ám lássa, mi lesz. - Pszt! nem ugy... Egyebet mondok. - Tud kend valamit? - Tudok hát. A kanczellárius erre béakasztá karját a
kemény főember karjába és levitte magával az alant lévő palotás
kertbe, hol ebben az órában a szép Apagyi Zsófi is sétálgat vala,
hűtőzvén formás testinek melegségit a fejedelmi kert fáinak
árnyékában. Ottan félre vezérelé egy filagoria mellé és mondá neki
halk szóval, kerülgetés nélkül, hogy jól bévegye: - Te kegyelmed szereti a hazát, Horváth
Ferencz uram, be kell tehát kerülnie Fogarasra, bármi áron, hogy azt
a kupczihér, gyujtogató oláh szerdéket széllyel verje és egyebekben
is rendet tegyen. Tudok egy módot, hogy a fejedelem enmaga
akarattyából kergesse kegyelmedet Fogarasra. - Akkor annyi, mintha már ottan volnék!
- heveskedék a főember és kiragyogott tüzes, fekete szeme, mint a
parázs. - Pszt! lassan... csititgatá a
kanczellárius és beszéle ekképen tovább: Urunk a fejedelem szereti
Apagyinét... - Ördög vigye! - Lassan, ha mondom... Füle vagyon
némelykor a levegőégnek is, tudhassuk... Hallgasson végig kegyelmed
békességgel. - Addig, mig a szép Apagyi Zsófi is czirógatja
valamelyest gyémántos kösöntyűi fejiben a fejedelmet, a jámbor Apagyi
nem fog visszakerülni Fogarasról, ez olyan maga kinálós igazság, mint
a halál. A fejedelem ezt igy praktikázta ki magának, tehát igy lesz.
Azt mondom tehát, hogy üsse el kegyelmed urunk kezirűl szép szerén
valahogy ezt az édes száju asszont és rend lészen egy karikacsapásra
itten is, Fogarasban is, hová rohanvást kergeti le majd te
kegyelmedet urunk, szégyelvén, hogy igy csuffá tevék. Mi kendnek egy
asszon? Megpróbálja őtet, annyi. Ha kudarczot vallunk, attul se
szakad be alattunk a föld. Meg kell rángatni a hazáért még a sátánnak
szőrös füleit is, különben beleragadozunk a sárba és ottan veszünk.
Bizakodó szivvel mondom ezeket kendnek, mert te kegyelmed szereti a
hazát. Horváth Ferencz megcsóválta a fejit és
ugy vélte, hogy bajos lészen az plánum. A csiklandós felitül nem
hökken vissza, de nagyobb baj, hogy Apagyi Zsófi pávás természet
ugyan, azonban kényes a szépségire. A fejedelem boldogulhata
gyémántos kösöntyükkel, miképen történhetnék tehát, hogy egy akkora
ur helyett őt szeresse? - Mit becsül te kegyelmed jobban -
kérdezte száraz mosolygással a kanczellárius - a szamarat-e, vagy a
lovat? - Tréfál velem? - Óh, nagyon mulatós kedvben vagyok...
dunnyogta hirtelen forduló bosszusággal Teleki Mihál s megint
előhozakodék a kérdéssel. Feleljen reá a főember. - A lovat, felelte a főember. - No hát igy vannak ezzel a dologgal
világ teremtése óta az fehérszemélek is, - suttogta a kanczellárius s
megsimogatá vala az oszlop embert, biztatván. Majd meg közel hajola
az ő fülihez és ugy zummogta be halkan: Te kegyelmed a ló,
Horváth Ferencz uram; Jézus velünk... Megértette tehát, avagy
mégegyszer mondjam? A szép, szálfa főember elgondolkozva
nézdegéle maga elé egynehány perczig s hosszas hallgatás után végre
megbicczentette üstökös fejit. - Tehát megértettem. * Teleki Mihál facsaros elméjü, bölcs
kanczellárius ettül a naptul fogvást szorgalmatosan leskelődék
arra az időre, hogy maga elibe orditaná szégyenlős haragjában a
fejedelem és elkergetné Fogaras felé a szerelmetes kalkulusait rontó
belső embert. Látta, hogy Horváth Ferencz közel-közel járdogál
némelykor a szép asszony ágyas-házához, meghányta-vetette, ergo,
ravasz fejiben a dolgot s ugy itéle, hogy mire ujból felkerül
háromnegyedre a hold, a fejedelem kiókumlálja Apagyiné asszony
szivbéli hajlandóságinak elfogyatkozását és elzavarja maga elől a
szerencsés főembert ugy, hogy meg sem fog ülepedni szaladásában
Fogarasig. Meg-megszólongatá titokban Horváth
Ferenczet. - Billegeti magát, kinálkozván
szeretkezésre, te kegyelmed látom, de mit szól hozzá az asszon? - Még semmit se szól, felelte
bosszankodva a főember s megvonogatá nagy lustán vállát, félre
nézdegelvén, nehogy egyenest szemibe szurjon a kanczellárius
tekintete. Akkor jöve épen Apagyinétul, a ki kedvire valónak találta
a szép, erős főembert s hamar összesimula véle. Még orczáit perzselte
a karcsu, puhaságban az macskával vetekedő asszony szájának
lehellete, még ott égett, lobogott ajkán szerelmes csókja, midőn
fülibe csapódott a kanczellárius unszoló vallatása, épen jókor. - Csókban se részesüle kend? - Nem részesülék, felelte és nevetett
enmagában szivibül egyet: jaj, be kurtát látsz bölcs Teleki Mihál, be
kurtát látsz... - Siessen tehát. A ki szereti a hazát,
az buzogjon és iparkodgyék. Tizenkettednapon a fejedelmi auditórium
előtt fogá el a hosszu léptekkel tovaigyekező főembert. - Jó napot, Francisce... - Adgyon isten! mordult vissza amaz s
meg sem is akart jóformán állni. Sietős dolga vagyon, mit állitják
meg épen ilyenkor az embert. A kanczellárius azonban nem ereszti vala
tovább, hanem fogyatkozó türelemmel esett reá: - Szóllott-e már valamit az asszony? - Bajosan megyen az efféle... mormogta
fejit rázogatva Horváth Ferencz, s esmég alig tudá elnyomkodni ajkán
a felkivánkozó, gunyos kaczajt. - Nem igen ügyeskedik kend, pirongatá
hirtelen összefutó szemöldökkel a kanczellárius, s már-már gyanakodva
tekintett rá. Kegyelmed szereti a hazát, tudója tehát már annak is,
hogy az nyul pofáju szebeni szászok fittyet se vetnek Apagyi uramnak
és nem lódulnak be az adóval; gondolván, minek? Apagyi János nem
tudgya megszorongatni őket. Tánczolnak az fejin, canis mater... igy
semmire se megyünk. Rettentőképpen szükséges tehát, hogy Apagyi
breviter visszahivassék, s kend menjen Fogarasra, megütögetvén lenn a
szászokat is. Siessen hát te kegyelmed az ügyeskedéssel... - Láthassa, hogy abban járok. - Abban, abban, de lassan... holott
pedig te kegyelmed szereti a hazát... - Szeretem hát, sziszegte vissza fogai
között a főember, s gyorsan kiméne az udvarbeli dámák palotás háza
felé vezető ajtón. Vissza se nézett, perzselé vala száját a sátáni
jókedv, kapkodta is sarkait, nagy sebesen, csakhogy vinnék. A
kanczellárius beharapott ajakkal őgyelgete utána egy kicsinydég,
aztán megfordult tünődve, fontolgatva, s bement az iródiákjához.
Alázatos fiui levelet kell meneszteni Istambulba a padisah-nak,
nehogy azt hidgye a gazos török, hogy elfogyott iránta a nagy
szeretet. Utközben észrevette a fejedelmet. - Megállt, hátha
kitudhatna valamit... Ő nagysága heves diskurálásba elegyedék épen
udvari csillagvizsgálójával, s nem figyelmeze ezenközben se jobbra se
balra, hanem csúf szájjal diflamálja vala az égnek minden rendbéli
szentyeit, mondván: - Megcsalt az az asszony, hallod! - Hallom. - S avagy elnyeljem tán, hogy utamban
legyen ez a czudar ember? A vén asztronómus hidegvérrel
csititgatá a kivörösödött orczákkal fortyogó fejedelmet, s szóla: - Mit nyer véle nagyságod, ha Apagyi
uram kerül haza Horváth Ferencz helyibe? - Ördög szántson hátukon, persze hogy
semmit... Többet nem leshetett ki diskurálásukból
a kanczellárius, elég vala azonban ő néki ennyi. Megfigyelmezé a
fejedelem kiderült képit, s hallá nemsokára kedélyes, mélyhangu
kaczagását is. Ebbül kitalálta mindjárt, hogy imhol a plánumot
megette a kutya. A fejedelem elővette rendes praktikáját: nem teszen
semmit. Apagyi János lenn marad továbbat is Fogarasban, a fejedelem ő
nagysága pedig el-kicseréli helyit Horváth urammal, szép, nagy vitéz
urammal és turbékol felibe ő is. Harmadnapra megszoritá Horváth
Ferenczet a palota előtt. - Nem igen siet kend a dologgal, holott
szereti ugy-e bizony te kegyelmed a hazát? - Szeretem hát... felelte némi
haraggal, sok türelmetlenséggel a nemes ur, elszabadulni
igyekezvén. - Várjon kend, Francisce... csalánozta
végig metsző tekintetivel a kanczellárius az Apagyi Zsófi gömbölyü,
meleg karjaiban elbolonduló urat, - azt mondogatá vala kend, hogy
inkább az lovat kedveli, semmint a szamarat. No hát az én szememben
ezentul te kegyelmed a szamár, Horváth Ferencz uram; Jézus
velünk... Horváth Ferencz félig visszafordula
feléje, s ugy szisszentette vissza gúnynyal, csúfolkodva: - Hát akkor kicsoda ezentul a ló...
kanczellárius uram? Egy nagytekintélyü professzor ur
gondolataiba mélyedve tartott hazafelé az obszervatoriumból,
hogy legujabb tudományos megfigyeléseit rendszerbe szedje. Oly dolgok
foglalkoztatták a jeles tudóst, melyek egész figyelmét igénybe
vették. A föld hűséges kisérőjén, a holdon, geologiai változás
történt. Messzekiható, fontos fölfedezés volt ez! A professzor ur
leküzdhetetlen izgatottságot érzett. Az Álmok tavának délkeleti oldalán egy
élesen kidomborodó kráter látható, a Sulpicius Gallus. Ettől keletre
egy másik kráterről emlékezett meg a sélénographia, a melynek neve
»Linné«. A távcsőben a legkisebb szabálytalanság is
azonnal kivehető. A déli oldalon levők körszerü kráterek: Plinius,
Menelaus, Sulpicius, Bessel tisztán megmutogatták kráterszerü
kidudorodásaikat és mélységüket. Délkeletre az Apennin hegylánczolat
elejét világitották be a napsugarak; északkeletre a Kaukazus
szabálytalan hegyei világosodtak meg Taggete, Eudoxia és Callippus
ormaikkal s a fény Cassini, Arigtullus, Antolycus árnyékos részeinél
tünt el. Gondos és alapos megfigyelés bizonyitotta be a professzor
urnak, hogy »Linné« nem kráter többé, - a holdbeli
geologiai változás tökéletesen eltüntette. Van tehát bizonyos élet a
holdon is s igy körülbelül meg van döntve a tudomány abbeli
kijelentése, hogy mellék bolygónk évezredek óta halott. Ah! ez nagy
dolog... A tiszta emberi észt semmi e kitünő obszerválásnál jobban
nem dicséri. A Calvin-tér sarkán egy bérkocsi
robogott el mellette, melyből egy kedves női arcz mosolygott
reá. A tanárnak éppen csak annyi ideje volt, hogy kalapját udvariasan
megemelje. - Terringettét, mormogta kedvetlenül,
erről az asszonyról egészen megfeledkeztem. Különben... persze - A professzor ur nem mondta ki, hogy mi
lesz különben, valami jóra és kellemesre azonban aligha gondolt.
Megboldogult nővérének egyetlen fia, Pisti, a ki nagyon derék fiu
ugyan, de ugylátszik jó későre lesz csak belőle megkomolyodott István
és ez a fiatal özvegy Gorszkiné, a ki az imént mellette elkocsizott
és szintén a családhoz tartozik, - már is sok aggodalmat szereztek
neki. Tenni kell valamit, tenni kell... Ez igy nem jól van. A fiunak
ő a gyámja. Kötelességei vannak. Felelős érte az árvaszéknek is,
lelkiismeretének is. A követendő »eljárás« semmi kétséget
nem tür, a végrehajtásnak utja azonban mód felett nehéz. A professzor ur egy pillanatig sem
kételkedett, hogy tiszta esze ezuttal is diadalt fog aratni, a dolog
azonban épp most jött legrosszabbkor. Egy nagy horderejü tudományos
felfedezés és egy szerelmi epizód... Agyrendszerének egész
fegyverzetét arra kellene forditania, hogy az eltünt »Linné«
megsemmisülésének magyarázatát megtalálja s ime egyelőre nem foghat
hozzá. Kicsinyes földi dolgokkal kell foglalkoznia. Egy szerelmes
ifju emberrel és egy meggondolatlan fiatal asszonynyal, a kinek
bizonyos kényes szituáczióról nyilván igen homályos fogalmai vannak,
különben nem engedte volna idáig fejlődni a dolgot. Mig lakásáig ért, határozott. - Beszélni fogok mind a kettővel még
ma. S holnaptól kezdve, gondolta ismét
elmélyedve, minden idejét arra a fontos fölfedezésre forditja,
melylyel a római kollégium csillagdájának igazgatója, Secchi ur már
1872-ben foglalkozott ugyan, elfogadható magyarázatát azonban nem
tudta adni. * Délután négy és öt óra között könnyü,
világos tavaszi felöltőben, fényesre vasalt czilinderrel állt
dolgozó-szobája szőnyeges földjén, s éppen abban fáradozott, hogy
fölkényszeritse a keztyüit, midőn alaposabban meggondolva ezt a
bizalmas családi ügyet, megfordult s parancsot adott az ajtónál
várakozó inasnak, hogy rögtön siessen át unokaöcscse szobájába és
szólitsa át. - Előbb a fiu, azután az asszony. Iróasztalára tette czilinderét, lehuzta
kezeiről a feszesen simuló keztyüt s szivarra gyujtva, várakozott a
fiatal emberre, a kivel, ha logikával és rábeszéléssel, magyarázattal
és tiszta észszel nem boldogul, a törvényes gyám jogait is éreztetni
fogja. Nem reméli azonban, hogy komolyabb ellentállásra találjon.
Pisti mindenesetre könnyelmü fiu, a huszonkét éves kornak
mindazonáltal megvannak a maga természetes mentségei is. - Nem szabad többet követelnünk, mint a
mennyit a fiatalság megadhat, - dörmögte engedékenyen. A morál-prédikátorokat nem imádta
valami tulságosan. Volt egy s más tapasztalata ezekről a derék
emberekről, a kik nagyon ékesen tudnak beszélni és
engesztelhetetlenek, ha - másokról van szó. A fiu mindenesetre
engedni fog s meg fog hajolni egyszerü érveinek sulya alatt Gorszkiné
is, a kit e kényes ügyben - addig, a meddig - szintén csak fiatalsága
menthet. Maig például még igen, - a holnapról azonban nem állhat jót
senki. Lehet, hogy teljes maradna az ártatlanság s az »ügy«
rózsaszinü poézise megtartaná a maga mostani báját, - lehet azonban,
hogy a költői szerelem angyalkáit egy rosz órában megtámadná és
elkergetné a csatatérről Luczifer, az ördög. Félni kell bizonyára az
emberektől is. Nagyon szomoru volna, ha valami ki találna szivárogni
a társaságba s megindulna a szokásos, csipős gyanusitás. Pár percz mulva belépett az unokaöccs.
Szép, barna fiu volt, karcsu és egészséges, mint egy fiatal párducz.
A professzor ur szigoru szemekkel tekintett rá s fejének alig
észrevehető mozdulatával üdvözölte. - Hivattál, bácsikám? - Ugy van, kedves öcsém, - felelte
szárazon a tanár s helyet mutatott az ifjunak egy törpe
dohányzó-asztal mellett. - Azonnal siettem... - Nagyon derék. Örülni fogok, ha minden
nehézség nélkül gyorsan megértjük egymást s nem igyekszel esetleg
arra kényszeriteni engem, hogy komoly óhajtásomat necsak óhajtás
alakjában ajánljam figyelmedbe. - Ennyire komoly a dolog? - Az. A fiatal ember kicsit megzavarodva
mosolygott erre a nyomatékos, száraz válaszra s kelletlenül
feszengve székén, vizsgálta titokban gyámját, a kinek nyugodt,
kifogástalanul fegyelmezett, halavány arczán e pillanatban a
tréfa legcsekélyebb nyomát sem leshette ki. Beletörődött tehát, nem
minden lehangoltság nélkül abba, hogy csakugyan komoly dologról lesz
szó. - Parancsolj velem, bácsi. A professzor ur ránézett. - Nem akarok messziről kanyarodni
czélom felé, - mondotta hidegen, - jobb, ha azonnal megtudod, hogy mi
az, a miért erre a most még csak bizalmas jellegü konferencziára
magamhoz hivattalak. A tegnapi páholy-jelenet arra inditott,
hogy magaviseleted miatt rosszalásomat fejezzem ki. - Nem értem... felelte elfogultan az
ifju s piros lett szép, hamvas arcza, mint a rózsa. - Gyujts szivarra. - Köszönöm, bácsikám. - Igy és most figyelj reám. Tiz perczem
van mindössze a te számodra, ez alatt végeznünk kell. Időm drága... - Akkor talán, - kapta meg a szót mohón
az ifju s felugrott a székről, - máskor fogok eljönni, édes bácsi. - Maradj csak itt. - Nem akarom, hogy miattam...
Vigasztalhatlan lennék... - Vigasztalódj, - szólt parancsoló
mozdulattal a tanár - és ülj vissza a helyedre. Öt percz alatt
végezni fogunk. Sajnálom, hogy a szóban forgó komoly ügyet nem
tárgyalhatom egészen nyiltan, elégedj meg tehát annyival, hogy
figyelemmel kisérlek és magaviseleteddel egyáltalában nem vagyok
megelégedve. Korod nem engedi, hogy veled, a jóformán gyermek
ifjuval, leplezetlenül beszélhessek, különben pontról pontra
elsősorolnám, hogy elégedetlenségem mily nyugtalanitó jelenségek
által van indokolva. De nyilván reá jöttél már magadtól is -
fölteszek rólad ennyi találékonyságot - hogy a megboldogult
Gorszki őrnagy ifju özvegyéről, Lujzáról van szó. - Óh, bácsikám... valóban... - Nem kivánom védelmedet, - szakitotta
félbe elutasitó kézmozdulattal a tanár. Nem azért kérettelek ide,
hogy mentegetődzéseidet meghallgassam, hanem azért, hogy
rosszalásomat és kifogásaimat te hallgasd meg. Ugy van, kedves
barátom, sok szemrehányást tettem már magamnak azért, hogy
Gorszkinénak bemutattalak, szolgáljon azonban mentségemül, hogy az
ily érzelmi kérdések fejlődésének kiszámitása nem állott hatalmamban.
Jegyezd meg magadnak, hogy Gorszkiné özvegy, helyzete tehát kétszeres
gyöngédséget, figyelmet és tartózkodást igényel azonkivül, hogy
rendkivül kényes is. S a mit előre kellett volna bocsátanom, rokonod
is, megkövetelheti tehát, hogy jó hirnevét tiszteletben tartsd s
óvakodj a legcsekélyebb vigyázatlanságtól is, mely e sok tekintetben
sajnálatraméltó hölgyet a társaság gyanusitásának tehetné ki. - Gorszkiné nem adott reá okot... - Köszönöm, - felelte ridegen a tanár,
- fölöslegesnek tartom, hogy valaki ellenem védelmezze. - Nem ugy értettem... rebegte
elvörösödve az ifju. - Remélem is, hogy nem. Nagyon csalódol
egyébiránt, ha azt hiszed, hogy magaviseletedről nem vagyok a
legalaposabban értesülve. Figyelemmel kisértelek s a legnagyobb
megütközésemre észrevettem, hogy atyai intelmeimről
megfeledkezve, oly veszélyes utra tévedtél, melynek rendszerint
botrány és helyrehozhatatlan szerencsétlenség a vége. Nehezemre esik,
hogy ily határozott formában kell magamat kifejeznem, de azt akarom,
hogy egy perczig se áltasd magad az én tájékozatlanságommal, a melyre
eddig valószinüleg számitottál. Tegnap a páholyban megcsókoltad
Gorszkiné vállát. - Ah, bácsi, kérem! Engedje meg - - Ismétlem, hogy nem kivánom
védelmedet. - Megmagyarázom. - Ilyesmit nem szokás magyarázni.
Mindent észrevettem s utólagos magyarázatokra nincs szükségem, -
felelte a professzor ur s leverte térdéről az oda hullott
szivarhamut. - Szükséges, hogy intéseimet meghallgatva, visszatérj
arról a veszedelmes utról, melyért csak ifjukorod és megbocsátható
tapasztalatlanságod miatt nem teszek ezuttal szigorubb
megjegyzéseket, jóllehet megérdemelnéd. Vannak dolgok, melyeket
már a te korodban is meg kell tudni mérni. A jó és rossz között levő
különbség sokkal élesebb, semhogy össze lehetne téveszteni. Felelj
nekem nyiltan, őszintén, tartózkodás nélkül: szereted Gorszkinét? - Nem tudom, bácsikám... - Sajátságos válasz. De hát mit akarsz?
Azt akarod, hogy rágalmazzák s megszégyenitsék boldogult férje
emlékét is? - Nem, nem! - kiáltotta hevesen a fiu. Érzelmeinek e fellobbanása oly gyors,
oly őszinte volt, hogy a professzor ur szigora önkénytelenül
fölengedett. »Szerencsét kell kivánnom magamnak - gondolta
elégedetten, - hogy gyámfiam erkölcsi érzéke tiszta és becsületes.«
- Hangosan ezeket mondta: - Lásd, kedves barátom, nem akarsz
fájdalmat okozni Gorszkinénak és mégis oly utra tévedtél, a melynek
sulyos lelki katasztrófa lehet a vége. Mély részvéttel tekintem e
fiatal asszony sorsát. Hidd el, nem arra való ő, hogy jó hirnevét a
meggondolatlanság tönkretegye, hanem arra, hogy nemes szánalommal
legyünk iránta és ne tegyük még boldogtalanabbá, mint a milyen férje
életében volt. Az őrnagy eleget gyötörte. Lovagias, derék fiunak
tartalak, édes öcsém, remélem, hogy ezt a jó véleményt meg fogod
őrizni ezután is. Ne feledd, hogy házasságról közted és
Gorszkiné között szó sem lehet. Tizenkét évvel idősebb, mint te vagy
s ez dönt. Igérd meg, hogy ezután kerülni fogod. Igy követeli az ő és
a mi becsületünk, - ennek tehát meg kell lenni. - Igérem, - suttogta megindultan az
ifju. - Vártam ezt a választ és örülök, hogy
nem csalódtam. Támogatni akarlak, István. Elhatároztam tehát,
hogy a ma esti gyorsvonattal Bécsen keresztül Párisba utazol és ott
maradsz nehány hónapig - ez a legegyszerübb és szükséges, nagyon
szükséges... Korom följogosit, hogy tapasztalatokra hivatkozzam. Hat
és hétóra között meglátogatod Gorszkinét, elbucsuzol tőle és azzal
vége. Minden rendben lesz. Nem szeretem az életben az operetteket.
Női rokonainkkal éppen nem. Remélem tehát, belátod, hogy javadat
akarom és igazam van. - Belátom, bácsi, - felelte lehajtott
fővel halkan az ifju - és ugy fogok cselekedni, a mint te akarod. - Köszönöm. Rendben vagyunk. Midőn egyedül maradt, ismét felhuzta
keztyüjét, kocsiért küldte az inast s némi büszkeséggel tekintett a
tükörbe, mely elegáns, magas alakját sugározta vissza. - Első a nyugalom és a tiszta ész, -
dörmögte maga elé. - Most pedig lássuk az asszonyt... Félórai hajtás után bérkocsija egy
háromemeletes köruti palota kapuja előtt állott meg. A kapus
kinyitotta az ajtót s hajlongva segitette ki a hirneves egyetemi
tanárt, a kinek ősz fejét s halvány, hideg vonásait jól ismerte a
klinikáról. A professzor ur szótlanul haladt föl az első emeletre, a
hol Gorszkiné lakott. - Itthon van urnőd? kérdezte az
elősiető szolgától. Az igenlő válaszra bejelentette magát. Gorszkiné egy kis női szalonban fogadta
vendégét. Kissé sápadt volt. Finom, nyilt arczán élesebb figyelemmel
nehány, - bár még csak alig észrevehető - nyomot lehetett sejteni
korai csipése gyanánt az ősznek, melyet a szép, meleg asszonyi
szemekből kiszivárgó könyek véshettek oda. Harmincznégy éves lehetett
mindössze az özvegy, - a szenvedés azonban hervaszt és kimerültté
tesz. Itt nem csal többé a látszat. A toilette-asztal művészete
segit, de csak keveset pótol. - Mennyire örülök, hogy meglátogatott,
sietett vendége elé s mosolyogva nyujtotta kezét, - azt hiszem, hogy
valami nagy-nagy dologban keresett föl, kedves öreg bácsikám,
különben nem volna ennyire ünnepélyes, ennyire kimért és ennyire -
mondjuk - jelentősen feszes, mint egy diplomata, a kinek nincsenek
ötletei. A tanár udvarias meghajlással fogadta
el a kinált széket. - Egy hónap óta nem volt nálam, -
folytatta az asszony. - Azt hiszem... - S ha a szinházban nem üdvözölnők
egymást, annyi, mintha már nem is volnék. Nos, mondja, talál a
hasonlatom? Nem neheztel érte? - Valóban, gyermekem, - mondá a tanár,
a nélkül, hogy felnézett volna, - meg kell vallanom, hogy eltalálta a
valót; nincsenek ötleteim. S meg kell jegyeznem azt is, hogy ha ön
nem jő segélyemre, eredmény nélkül leszek kénytelen eltávozni. Mi
tagadás benne, nekem ezen a téren nincs meg a kellő gyakorlatom.
Engedje meg tehát, hogy számitsak jóságára, találékonyságára
és főleg elnézésére, melyre jelenlegi nehéz helyzetemben szükségem
van. - Megijeszt az istenért! - Mi történt? - A tulzás nincs ugyan helyén, de - - Kérem, beszéljen! S az asszony előrehajolva, majdnem
félénken leste a professzor ur ajkáról a szót. - A kötelesség, édes Lujza, a
kötelesség... Ön azonban rokonunk, helyzetem tehát némileg meg van
könnyitve s ez egyelőre elég. Korom följogosit, hogy elnézésére
tarthassak igényt, ha esetleg fájdalmat találnék okozni önnek. - Ne kinozzon! - szakitotta félbe
türelmetlenül a hölgy s megelevenedett, megszépült fehér arczocskája
a benső láztól. Mindent kitalált ösztönszerü sejtelme az első
perczben. Elég egy nyomocska erre, egy intés... Egy semmi, a mely
körül a női lélek csodálatosan finom rendszere forog. - Meg lehet róla győződve, kedves Lujza
- - Miről? Az égre, miről! - Azonnal megtudja. Engedjen időt, hogy
kifejezéseimet megválogassam. Öcsémről van szó, a kinek gyámja
vagyok. - Ah!... lehelte elpirulva az asszony. - Beláthatja tehát, hogy a kötelesség
némely esetben rendkivüli sulyos teher. A fiu szülei meghaltak,
egyedül áll, vagyona alig van, én vagyok gyámja a vérség jogán is,
mely e kedves ficzkót hozzám köti. Nem tagadom, hogy épp ugy vonzódom
hozzá, mintha az én gyermekem volna. A többit kitalálhatja, asszonyom
s ezzel valóban nagyon nagy hálára kötelez. Ismerem az ön sorsát.
Tudom, hogy sokat szenvedett; - a megboldogult sohasem tudott
kivetkőzni a katonából; nem értette meg az ön fogékony, érzékeny
szivét s ön hiába vágyódott a boldogság után, a melyre mindenkinek
joga van. Meg tudom magyarázni magamnak, hogy öcsém vonzalma,
lelkesedése, rajongása - nevezzük szerelemnek - - meghatotta önt. A
fiu szép, lovagias, eszes, de még egészen zöld. Huszonkét éves az
egész ember. Ön volt a királyné, ő az apród; boldognak tartotta
magát, ha lábainál térdelhetett és csodálhatta. - Még nincsen vége? - Kimondhatatlanul nehezemre esik ez a
már is tulságos őszinteség, - folytatta a tanár, - ne kivánja tehát,
hogy szavakba foglaljam azt is, a mire e pillanatban körülbelül nem
csak én gondolok. - Hagyjuk abba, bácsi... szólt remegő
hangon a hölgy és félrenézett. - Fogadja köszönetemet édes rokon; ön
méltányolni tudja ferde helyzetemet és nem fog neheztelni reám. Meg
kellett tennem ezt a lépést, különben örökös szemrehányás várt volna
reám abban a jövendőben, a melyre ön valószinüleg még nem is gondolt.
Azért vagyok itt, hogy megóvjam önt a jövőtől, melyben önre csak
fájdalmas kiábrándulás várhat. A fiu még nagyon fiatal... nos, igen,
- ez fontos, ez fölöttébb fontos... Egy rajongó Phaon, a ki ha
megtalálja Melittáját, el fogja feledni Sapphót... - Ah, - igaza van... rebegte szomoruan
az asszony, a rákövetkező perczben azonban már mosolygott s majdnem
csintalan jókedvvel ugrott föl a kerevetről, hol sebesen lélegző
ajakkal, nedves, elhomályosodott szemekkel ült. Igaza van, bácsi! -
kiáltotta nevetve, - tökéletesen igaza van. Legyen nyugodt; nem fogok
reá alkalmat adni, hogy Phaon valaha elhagyhassa Sapphót. - Köszönöm, asszonyom; hiszek önnek.
Nem neheztel reám? - Nem, nem! Ön meggyőzött engem. - Öcsém egy óra mulva el fog jönni
önhöz, hogy bucsut vegyen. Nagyon kérem, Lujza, fogadja - rosszul... - Szivesen. Mit mondjak neki? - A mit jónak lát. Akármit, csak
reményt ne adjon neki. Visszaélne vele... - Gondolja? kérdezte fürkészve,
izgatottan az asszony s szeme megvillámlott. - Azt hiszem... valóban azt hiszem, -
erősitette fejével intve a professzor ur, - hogy visszaélne vele. Még
nagyon fiatal, - rabja a szenvedélynek. Az ő korában minden fiatal
ember rabja a szenvedélynek. Félni kell tehát tőle, hogy
elragadtatásában kompromittálni fogja. Asszonyom, ön ért engem...
Fogadja rosszul, ez minden, a mit kérek és tanácsolhatok. - Ugy lesz, uram, - felelte gyorsan a
hölgy. A tanár öt percz mulva lenn volt az
utczán s kocsijába ülve, elhajtatott. A sikerrel tökéletesen meg volt
elégedve. Hitte, hogy nem rontott el semmit. »Első a nyugalom«,
- mormogta maga elé s önelégülten hozzátette: »a tiszta ész
hatalma le tudja győzni a nőt is. Minden rendben van.« * Esti hat és hét óra között a fiatal
embert jelentette be a szolga. Már sötétedett; künn megeredt az eső s
heves szél lobogtatta a gázlángokat. Az asszony gyorsan kitörölte
szemeiből az odalopódzó könyet, körülnézett szórakozottan,
kétségbeesett, elszorult tekintettel a szalonban, hol illatos levegő
simult össze a szürkülettel s ugy állt ott egy bársonyos szék karjára
támaszkodva, mint egy lázbeteg, a ki nem képes magán segiteni.
Majdnem rémülten nézett a besiető fiu szeme közé, a ki lábai elé
vetette magát s átkulcsolta magánkivül a térdét... - Nem tudok megválni öntől... dadogta
vérbe borult arczczal, elfulladva, - inkább megölöm magamat... Ah, mily szép, mily diadalmas, mily
kevély lett erre a vallomásra szerelmes győzelmében az asszony. Egész
teste égett. Korbácsolta, megverte, fölmagasztalta a szenvedély;
szikrák a szemeiben, ujjhegyeiben, szikrák kiáradt szivének minden
vércseppjében. Megvesztegette fejét mindent átfogó édessége az emberi
láznak; nem eszmélt tőle. Lehajolt a fiuhoz és megcsókolta. - Ne komédiázzunk, gyermek, rebegte oly
mély gyönyörüséggel, hogy majdnem összeroskadt; el fog utazni
Párisba, hová a bácsi küldi... - Soha! - Megigértem... - Óh, ön meg akar ölni! - Istenem, édes, édes kis bolondom,
legyen esze! Gondolkozzék egy kicsikét. Páris nincs olyan messze,
hogy örökre bucsut kellene egymástól vennünk. Óh, ma okvetlen el fog
utazni. Akarom! Meg kell lenni. Bécsben azonban kiszállhat s ha
holnap délben ott véletlenül... igen, igen, - egészen véletlenül
találkozni fogunk... Például a Ringen, vagy máshol... - Lujza! Szerelmem... - Vigyázzon! Ha a jó bácsika megsejti,
mindennek vége. Igy, édesem; most pedig menjen, menjen! Készüljön az
utra, legyen engedelmes és - ne ölje meg magát, mert az ostobaság. A fiu engedelmeskedett. Kocsin rohant
haza, hogy felkészüljön az utra. »Szeretem, szeretem...«
suttogta forró ajakkal s szivére nyomta kezét. Csitt, csitt, drága
szolgám, el ne árulj... - Miért volnék millió asszony között én
legszegényebb? - kérdezte magában ezalatt kegyetlen daczczal az
asszony. * A professzor ur kikisérte öcscsét az
indóházba s nyugodtan tekintett a tovarobogó gyorsvonat után.
Sikerült: a fiu meg van mentve. Holnaptól kezdve az egész figyelmét a
»Linné« pusztulásának kinyomozására fordithatja. - Hidegvér és tiszta ész, - mondá
önérzettel s kocsijába szállva, elhagyta a pályaudvart. - E két
hatalom ereje ime a legkényesebb ügyet is a legszebb rendbe hozza. A Brindisi felé haladó karcsu
Albatros-on estefelé igen meglankadt az élet. Az utasok
egyrésze eltünt a szürke ponyvák alól, másrésze unatkozó, fáradt
arczczal merengett maga elé. Jellemző, hogy a természet valamennyi
alkotása között az ember tudja a legegyügyübb arczot csinálni. Ah,
mily tökélye az enervált petyhüdtségnek! Mily zseniális változatosság
az ásitozásban! Mennyi semmitmondó üresség a szemek bágyadt
tekintetében. Egy kis forróság, egy kis szélcsend, s imhol kialszik a
természet kevély koronájából a lélek. Mondom: vigyen el engem az
ördög, ha pan Pallik birkái le nem győznék ilyenkor könnyen puhuló
koronáját a Nyugatnak, aki 35 R. foktól fölfelé merőben
hasznavehetetlen természeti tüneménynyé lágyul. A magyar ember lelki feloszlása
egyébiránt akkor éri el tetőpontját, midőn már az isteni »blatt«
sem érdekli többé. Külön vámterület, nemzeti hadsereg, önálló bank,
1867: XII. t.-cz., állami közigazgatás, gr. Apponyi és a jövő zenéje
s más hasonlatos lirai költemények csak hagyján, - elvégre nemcsak
kenyérrel él az ember - de a ferbli, a ferbli! Ha már ezt a nemzeti
bálványt is ledönti trónusáról a 35 R. fokos hőség, akkor mindennek
vége: nem boldog a magyar. Hiába a napsugár játéka a tenger csillogó
sikján; hasztalanul kaczérkodnak az ezerféle formában
kifogazott, regényes dalmát partok az álmos tekintettel; a fürge
talián piccolo merőben hiába biztositja az urakat, hogy öt percz
mulva remek sörök és felséges borok lesznek kikelendők a jégszekrény
mélységéből - a leomlott bálvány előtt érzéketlenül ülnek a merengő
hazafiak. Volt egy szürke doktor is a
társaságban, - az állta leghősiesebben. Gondolom, közelebb járt a
hatvanhoz, mint az ötvenhez, de soha magyar hazafiban ennyi
élénkséget! Tagbaszakadt, zömök, erőteljes bácsi volt egyébképen,
fiatal lányok gardirozására - bál után, - még sértés lett
volna fölkérni, a közegészségügyi orvosi tanácsban azonban már
bizvást helyet foglalhatott volna. A milyen szeretetreméltó,
kedvesen felületes, udvarias, nagy prakszissal rendelkező,
gazdag bácsi - aligha kerüli ki ezt a keserü dicst. Holt bizonyosság
egyébiránt, hogy isten különös kegye vezérelte a hajóra. Nélküle
teljes feloszlás dult volna ama három szál magyarok között, kik a
hatalmas tengerjáró kolosszus nyolczszáz utasa között a nemzeti
hadsereg konok álmát és a halhatatlan ferblit képviselték. Triesztben
azonban ő is megjelent a hajón. Kellemes derüt és fényt árasztott az
eladdig csak három szál magyarokra - s megalakitotta az indulás
első napján egyikét ama hires négyes fogatoknak, melyek a harminczkét
kártyalap bálványának tovaröpitésére és ezzel kapcsolatosan a magyar
társadalmi művelődés terjesztésére kaptak pecsétes levelet az
istenektől. Délelőttönkint csak repült a vidám
négyes. A doktor élénk kaczagására még azon két előkelő arab ur is
fölpillantott, kik senkivel, még egymással sem váltva egy árva igét,
ülének egy filigrán asztalka előtt, miképpen két jó, régi, barnára
patinázott, bronz szobadisz valamely antikvárius boltjában. Jókedve
elragadt saját külön plébánosunkra is, a ki a székelyek birodalmából
»vetemedék ki« az idegenségbe, hogy - ugymond - »egy
kicsinydég körüllássa az külféli világot es.« Igen derék bácsi volt ez is. Nyomban
összebarátkoztak a doktorral, a ki bár kunsági fi volt, nem nézte le
tulontul a székely származásu tisztelendőt. Ez viszont egyszer sem
példálódzott a »felcser«-ekkel. Megfértek atyafiságos
békességben s versenyeztek a kitartásban is, a társadalmi művelődés
hathatós terjesztésében is, a hol többnyire a tisztelendő ur volt
szerfelett »disznóban«, nyervén galád szerencsével
frankot, lirát, forintot össze-vissza. Ebéd után azonban vége volt a
kitartásnak: a tisztelendő ur lankadni kezdett, holott sovány és
száraz volt, csupa izom és csont, a klerus azon fajából, melynél a
potentialis energia, a lelki frissesség, a hithűség és a
hitelvek tisztelete a legerősebben van kifejlődve, - borzasztó jó
gyomráról, a melynek emésztő képessége egyszerüen mesés volt, nem is
emlékezvén. S a mint egyre hosszabb és hosszabb
lett az Albatros árnyéka a vizen, a plébános ur potentiális energiája
annál inkább gyengült. Tekintete szelid megadással nyugodott a doktor
eleven vonásain, keskeny ajkairól bár nem vált le a banális mosoly,
de mintha oda lett volna rögzitve erőszakkal. Magas, sápadt homloka
fénylett a veritéktől. - Legyen nyugodt, tisztelendő ur, -
vigasztalta kötekedve a doktor, - lesz még melegebb is. - Nekem éppen elég, - felelte
lemondással a plébános, - kerüljek csak egyszer haza... - Máris haza vágyik, illustrissime
reverende - kiáltotta hangosan a doktor s oly sikerült durranással
csapta össze kövér tenyereit, hogy a két barnára patinázott szobadisz
összerezzenve bámult reá: ihol, egy illedelmetlen idegen, a kinek
fogalma sincsen a méltóságról. A doktor ingerkedett a méltóságos
arabokkal. Egy középfaju pisztoly durranás (pl. a Komjáthy-féle
életmentőkből) nem sokban különbözött a tapsaitól. Juszt is! Hadd
botránkozzanak ezek az unalmas bronz-emberek. - Bizonyosan várja valaki otthon! -
folytatta rövid vártatva s nagyobb érthetőség kedvéért még
csippentett is a szemeivel. - Rosszul tetszik gondolni, doktor ur,
- felelte szeliden a tisztelendő, - nem vár otthon senki és ez igy
van rendén. Kevésbbé vagyon azonban rendén, hogy önt sem várja senki.
Egy ily módos, derék férfi, mint ön... Nem jó, ugymond az Irás... - Olvastam, páterkám! szakitotta félbe
a doktor. Mindent olvastam, a mit ön mondani akar s ha nem unja, pár
perczig fecsegni fogok erről a thémáról. Nem a legérdekesebb, de nem
is a legszürkébb kérdés. S annyi mindenesetre kétségtelen, hogyha
agglegénységem története nem lenne annyira különös... mondhatnám
szokatlan, sőt, - hogy ugy mondjam - bolond... egy pillanatig sem
rabolnám vele időnket, a mely mindkettőnknek drága. A plébános akarva-akaratlan is
elnevette magát erre az óriási frázisra. Az idő drágasága! Egy napja
mindössze, hogy a tengeren van, de már is ugy érzi, hogy a holnapi
napnak negyvennyolcz szabad órája lesz. - Szivesen hallgatom, doktor ur! -
mondotta mosolyogva, - bár magától értetődik, hogy a házassági
sacramentum ellen felhozandó összes érvei - - Szó sincs róla, tisztelendő atyám,
szó sincs róla! Egyetlenegy érvvel sincs szándékomban vizet hordani a
kutba... ennél különb izlésem van... Ez komoly vita volna s a mitől
isten őrizzen: cséplő munka a legunalmasabb egyházi és világi fajból.
Esetem egyszerüen bolond, vagy ha ugy tetszik, nevezzük
sajátszerünek... sajátszerü problemának, tisztelendő atyám, mindjárt
meg fogja látni. Szeretem ezt a kifejezést: problema. Rengeteg
átmérője van! A mit nem értünk az mind problema. Mózes még igy szólt
a bölcs Gamlielhez: szamár vagy, Gamliel. Sajátszerü »problema«
foglalkoztat... beszéljük mi, ha fülek dolgában hasonlatosak vagyunk
Gamlielhez. Nos, kedves plébánosom, - folytatta
élénk gesztusokkal a doktor - sajátszerü problemám engem mindig
foglalkoztat, pedig idestova husz éves a dolog. Harmincznyolczéves
vén szamár voltam, a midőn komolyan, mondhatom, hogy a
legkomolyabban, hányivetiség és frivolitás nélkül kezdtem elmélkedni
a házasságról. Rettentő hazugság lenne, ha el akarnám önnel hitetni,
hogy valami különösebben vonzott a dolog. Nem, nem, - éppen nem! Nem
voltam sem rajongó, sem szerelmes. Minden csinos leányka egyformán
tetszett s a mint az egy igazi filozófushoz illik: a hajadon és a
férjes asszony között nem láttam különbséget. Ugynevezett komoly
szándékom azonban nem volt. Természetes, hogy orvosi prakszisom révén
igen sok családnál megfordultam s még természetesebb, hogy a mit a
férfi előtt minden bizonynyal elhallgattak volna, az orvos előtt nem
tartották szükségesnek eltitkolni. Igy minden irányban jól voltam
informálva: választhattam volna biztos kézzel, nyilt elmével, ha
akartam volna... helyesebben, ha az esetleg kiválasztott tündér is
kimondta volna azt a bizonyos boldogitó igent. Azt sem állitom, hogy imádtam az
agglegényi állapotot. Éppen nem! A vendéglői koszt... borzalom!
Az az egyforma örökös zsirszag! A jól ismert műsor... a pinczérek, a
terem, a csaposlegény kürtje friss csapolásra, brrr! páterkám... az
még az önök konviktusainál is szörnyübb. - Miért nem méltóztatott otthon
főzetni, - jegyezte meg jóindulattal a tisztelendő ur. - Ohó, - nevetett vidáman a doktor, -
de már ennél több eszem volt! Nem minden ember születik
tökéletesnek... hiába! ugy éreztem, hogy ez a koszt egy kissé sokba
került volna. Óhajtja, hogy ezt a látszólag homályos mondatot
bővebben fejtegessem? - Köszönöm... gondolom, nem
szükséges... felelte kissé megzavarodva a plébános, s a tengerre
nézett. Szent ember volt, nincs benne kétség. Puritán az erkölcsben,
erős a hitben és diadalmas a természet leigázásában, a mely a
doktoron - igy vallá - zordon fenséggel uralkodott. De csak polgári
általánosságban, mert ime, nőtlen maradt. - Szóval, bár éppen nem rajongtam az
agglegényi állapotért és sem butoraimba, sem papagályomba, sem
szőnyegeimbe, sem az egész lakásomat betöltő szivarfüstbe - az
agglegény e szomoruan jellemző parfumejébe nem voltam belebolondulva,
mégis árván maradtam, mert áldozata lettem egy sajátszerü
problemának, egy kifürkészhetetlen titokzatos lelki furcsaságnak,
a melyet képtelen vagyok megérteni. Lehet, hogy a dolog sokkal
egyszerübb, semmint én gondolom; lehet, hogy közönséges naivitás,
afféle Kolumbus tojása az egész, de én, fájdalom nem vagyok Kolumbus
és éppen semmi kilátásom sincsen reá, hagy valaha azzá váljak. Hallgassák, uraim, (magyarázta most már
nekünk is) hátha sikerül bebizonyitanom, hogy sohasem válhatok
Kolumbussá. ...Valamelyik este - folytatta
elbeszélését a doktor - egy pénzügyminiszteri hivatalnokhoz hivtak,
aki velem egy házban a negyedik emeleten lakott. Mintegy negyven
éves, magas, előkelő, perfect megjelenésü férfi volt. Potoczki
Kázmérnak hivták. Szerényen honorált hivatalocskája volt a pénzügyek
miniszteriumában, modora és megjelenésének elegáncziája után itélve
azonban bizvást beillett volna lengyel herczegnek is. A rengeteg
bérházban, a melyben laktunk, senkisem ismerte. Nem beszélt, nem
érintkezett senkivel. Ilyen magába huzódó, bizalmatlan, hallgatag
teremtés volt a felesége is, egy hirtelen szőke molett, fiatal
asszony, aki a lengyel herczeget - ez a kitüntető czim, tudja a
patvar, hogy miért, de nagyon illett reá - a legodaadóbb
gyöngédséggel vette körül. Legendákat hallottam arról a példás
egyetértésről, megelégedésről és boldogságról, mely e szerencsés
házaspár egyszerü, két szobás otthonában uralkodott, - mi sem
természetesebb tehát, mint hogy a megbetegedett lengyel princz
lakását magam is bizonyos várakozó kiváncsisággal kerestem föl.
Ritkán láthatjuk közvetlen közelből a boldogságot, nem csoda, ha egy
neme az ördögi kételynek ragadja hatalmába az emberi lelket. Meg kellett azonban magamnak vallanom,
hogy a rosszindulatu pessimismus ezuttal csufosan felültetett.
Tisztelendő atyám olvasta a szende Hero és a szabad uszó Leander
legendáját. Pál és Virginia szüzies históriájának olvasását sem
tiltja, ugy tudom, a kánon. Tehát, tisztelendő atyám, ezen legendák
és históriák mind sáppadt csillagocskák ahhoz a naphoz képest, mely a
lengyel princz negyedik emeleti lakásának minden zegzugát betöltötte.
Hadd mondjak egy pórias hasonlatot: két csirke egy tojásban; ez volt
Potoczki Kázmér és a felesége. Nyomorult poltron, - mondogattam
magamnak, midőn a fiatal asszony határtalan gyöngédsége kilobbantott
szivemből minden csunya pessimismust, - hogy mertél kételkedni a
boldogságban, a mely nem álom, hanem valóság - javithatatlan bűnös,
lásd és csodáld és térj meg alázkodó bűnbánattal a te Uradhoz,
Istenedhez és házasodj meg - szerencsétlen, hogy a földi kegyelemben
neked is részed legyen és elmuljon skeptikus lelkedről a gyásznak
halotti fátyla. S elismételtem magamban még egynehányszor:
nyomorult, nyomorult... ecce, igy jár, aki hitetlen és komisz, mint
te. Mint én, uraim - ismételte vállat vonva
a doktor, - mert mi tagadás benne: igen komisznak éreztem magam.
Potoczki Kázmér lengyel princz lakása maga volt a testté vált
paradicsom. Egy lélek, egy test, egy akarat, egy óhajtás, egy czél,
egy gondolat: férfi és asszony. Tisztára őrültség volna, ha
benyomásaim mélységét és meghatottságom őszinteségét le akarnám
festeni önöknek, sőt hozzá kell tennem azt is, hogy meghatottságom
még inkább fokozódott, midőn a lengyel princz szenvedő, halk hangon
kijelentette, hogy közel halálát érzi, de nem akar addig meghalni, a
mig egy régi mulasztást jóvá nem tesz. - Tiz éve, hogy együtt vagyunk, -
suttogta hófehér, csipkézett párnái között halni készülő princzem, a
kin három gramm calium jodatum egyébiránt csodákat művelt, mert semmi
komolyabb baja nem volt, - s e tiz év alatt - folytatta
ellágyult ajakkal - Veronka mindig angyalom volt... Törvényes nőmmé
óhajtom tenni, nagy hálára kötelezne tehát, uram, ha ez ünnepélyes
aktusnál az egyik tanu szerepét elfogadná. Nagyon szivesen, kedves barátom,
mondottam szentimentális hangulatba keveredve. Hogyne, az ördögbe!
gondolám lelkesen, ez a páratlanul gyöngéd nő méltó reá, hogy
törvényes jogai legyenek ebben a házban, a melynek tiz évig angyala
volt. Igy történt, hogy Potoczki Kázmér ur
két hét mulva törvényes hitvesi rangra emelte a hirtelen szőke fiatal
asszonyt s utánna olyan egészséges lett - ujabb tiz gramm jodcali
elfogyasztása segedelmével, mint a makk. Elegáns, szép, magas alakja,
látszólag, virult, ő maga - gondoltam - boldog, sőt boldogabb,
mint a milyen valaha volt. Pedig lássák, uraim - és most
méltóztassanak figyelni, mert itt kezdődik az én sajátszerü problemám
és egyuttal véget ér elbeszélésem is - a valóság megczáfolta a
látszatot. Lengyel princzem nem volt boldog. Ellenkezőleg, igen
furcsa hirek szállingóztak róla is, törvényes hitvesi rangra emelt
feleségéről is a házban. Jól megértendő uraim: semmi sem
változott ezen házasság által. Ugyanaz a lakás, ugyanaz a gázsi,
ugyanaz a férj, ugyanazok a viszonyok, ugyanaz a levegő, ugyanazok a
kilátások, szükségek, körülmények, szóval ugyanaz maradt minden, csak
az asszony változott meg. Hallottam: gorombáskodott a szegény
lengyel princzczel. Miért? Értelmes választ kérek. Önök azt mondhatnának, hogy nyilván
azért, mert most már biztosságban érezte magát. A házasság törvényes
jogokat biztosit a nőnek, nem kell tehát félnie az elüzetéstől, a
melynek a maitresse könnyen ki lehet téve. Ez kétségkivül értelmes
beszéd lenne - erre az esetre azonban nem alkalmazható, mert -
ismétlem - ez a hirtelen szőkeség valóságos jó angyala volt a
háznak, - mig törvényes urnője nem lett, - nem is beszélve róla,
hogy a mint később megtudtam, a szegény princznek 850 forintnyi
gázsiján kivül semmije sem volt az ég alatt, az asszonynak ellenben
több mint huszezer forint készpénze kamatozott valamelyik banknál s a
lakás egész szemre való berendezését, még a csipkés dunyhákat és a
fehérnemüt is, ő vásárolta. Meg akarta talán »szerezni«
a lengyelt? Teringettét uraim, az asszony csinos és fiatal volt,
szivesen elvette volna bármely szerelmes kamasz, erőben, ifjuságban,
szépségben különb, mint a lengyel s kedvesebb bizonynyal az
asszonynak is. Nem magyarázat tehát ez sem. És nincs értelmes válasz
erre a bolond históriára, mert az a hirtelen szőkeség még csak ideges
sem volt! Nem marad, szóval, egyéb, mint a házassági sacramentum
sajátszerü hatásának tulajdonitani a dolgot, mely oroszlánból macskát
- macskából oroszlánt csinál, ha kedve tartja... A magamforma józan frátert mindenesetre
meghökkenti az ilyesmi és morfondirozásra ingerli: ha ime, olyan
dolgok is történhetnek, melyek zavarba hozzák különös furcsaságukkal
az embert s arra ösztönzik, hogy akaratlanul is ama szelid házi
állathoz tartsa önmagát hasonlóvá, nincsen-e indokolva, ha ehhez a
nem tulságosan diszes szerephez semmi kedvet sem érez és addig
elmélkedik a »problemán«, amig megközeliti, mint én, - a
hatvan évet. Röviden, uraim, ez nagyjában az én agglegénységem
históriája. Az apróbb epizódokat, melyek nem tartoznak lényegileg a
tárgyhoz, elhallgattam. Nem festettem le önöknek a boldogtalan
lengyel herczeg szomoruságát, mely később kocsmázássá módosult,
annyira, hogy gyakorta hordárok czipelték haza, - s elhallgatom az
asszony kalandját is. Ez a szelid, szőke angyal uraim, ez az
angyal... becsületemre mondom, láttam, a mint maga is ittasan hevert
holtrészeg férje mellett a szőnyeges padlón, mig félig feltakart
mellén egy pelyhesállu tacskó feje nyugodott. Aludtak rémségesen
mély, állati álomban mind a hárman. Gyönyörü trio! De mindaz már
kivül esik a lényegen. Többre becsülöm problemámat, semhogy a
mocsárba is követném, a hol már nyulós szeny és undoritó nyál boritja
el, - nem is itt van a szeg feje, hanem a házasságnál, a mely ezt a
csodálatosan értelmetlen állapotot - gondolom - ha nem is hozta
létre, de mindenesetre kiváltotta, mint az aczélgomb a villamos
palaczk szikráját. Ön, kedves páterkám, bizonyára azt fogja mondani,
hogy egy furcsa esetből nem szabad kaptafát csinálni az összességre
és ebben igaza van. Nem is teszem. De nagyon lekötelezne, - fejezte
be elbeszélését mosolyogva a doktor - ha kisegitene valamely okos
magyarázattal ebből a homályból, mely tévelygő lelkemet még mindig
fogva tartja. A tisztelendő nem adott választ.
Elnyomta jámbor szivét a buzgóság, megnehezedett szempilláit a
hőség: csendesen szendergett az Urban. A doktor elnevette magát és
vidáman intett. - Ez is válasz, uraim s aligha
nem ez a legokosabb. S rákiáltott harsányan a teljes gőzzel
repülő kolosszus legkisebb piccolojára: - Egy üveg sört! Jakab mester még csak röviddel ezelőtt
is a legkeresettebb gipszöntők közé tartozott. Az épitészek
legszivesebben nála rendelték meg az épületek külső diszitéséhez
szükséges gipsz-figurákat, mert tapasztalásból tudták, hogy pontosan
a kivánt rajz szerint dolgozza ki a különböző mintákat s hibátlan,
tetszetős, edzett anyagot szállit. Oly jól is ment akkoriban a dolga, hogy
nemcsak a város végéhez közel eső műhelyét nagyobbitotta meg, hanem
még azt is fejébe vette, hogy most már tulajdonképpen egészen bátran
szeme közé nézhetne a királyi muzeum portásának, a kinél ridegebb és
tekintélyesebb férfiut nem ismert és igy szólhatna hozzá: nem vagyok
valami szép ember, de jó keresetem van; ha nekem adja Rozál
kisasszonyt, nem bánja meg, - sokkal jobb dolga lesz az én házamban,
semmint ha egy szegény hivatalnokocskának adná, a ki a hónap vége
felé esetleg még a köntösét is kénytelen volna zálogházba vinni. -
Közben belenézett a tükörbe, a hol egy vállas, fekete arczu,
szakállas alakot látott s magában ezt gondolta: »Közelebb
vagyok ugyan a negyvenhez, mint a harminczhoz, de ha jól kihuzom
magam s szorgalmasan látogatom a borbélyt és fölveszem ünneplő fekete
ruhámat, meg a hatpengős kalapomat, gombos czipőmet és kezembe veszem
pálczámat, az ezüst kutyafejjel«... Szóval, ugy találta, hogy az a fakó
szinü, szemüveges muzeumi irnok tekintetes ur, a ki mostanában
legtöbbet forgolódik Rozál kisasszony hajlékony alakja körül, nem
állaná ki vele a versenyt, ha komolyan elhatározná, hogy szivét meg
fogja nyerni. Ettől kezdve aztán ugy intézte a
dolgot, hogy bármerre kellett is a gipsz-öntvényeket szállitania
kocsijával, melyet két jól gondozott, simára kefélt szamár huzott,
mindig a Rozál kisasszony ablakai alatt hajtatott el. Ha a csinos,
halvány arczu, vékony leányka nem volt az ablakban, rossz kedvvel
haladt tovább s nehányszor szamarain is végig huzott az ostorral,
hadd érezzék bosszankodását az állatok is. Ha azonban megpillanthatta
s széles karimáju kalapjával nagyot köszönhetett a fehér kartonruhás
hajadonnak, akkor elégedetten hajtotta szamarait s fütyörészve, bár
némi félénk szorongással, gondolt arra a döntő pillanatra, midőn majd
oda fog járulni a nagytekintélyü, egyenruhás apa elé és ünnepélyesen
meg fogja kérni a leány kezét. Jakab mester őszintén csodálta a
leányt. Mennyivel más, mint azok a piros pozsgás, egészséges,
barna bőrü szüzek, kik az ő utczájában laknak s éppen nem ideáljai a
finomságnak. Tagjaik csupa gömbölyü, határozott vonalból vannak
megformálva; vállukon, derekukon, kerek mellükön majdnem megfeszül az
olcsócska szövet; - semmi rajtuk a könnyü, gyöngéd lengeségből, mely
gipsz-figurái fantasztikus czirádáinak alkotásakor az ő legfőbb
büszkesége. Rozál kisasszony arcza fehér, mint a legtisztább
karinthiai gipsz, alakja finom, mint a legkecsesebb folyondár
cziráda, melyet lehelletszerü könnyedséggel alkot formába az ő
avatott keze, a nélkül, hogy a hajlások és guirlandeok kellemes
harmóniáját egy nyersebb vonal bárhol is megzavarná. Hátha még
márványba képzeli a hajadont! Fénytelen, hófehér márványba, mely
egyelőre utólérhetetlen ideálja becsvágyának. Szive titkos
reménysége, ambicziójának homályos messze czélja, gyönyörüsége,
óhajtása: márvány! Egy szobor, márványból, - nem gipszből. Egy
művészi szobor, tejfehér olasz márványból, az ő kezéből. Ha igy
szólhatna egykor jövendőbeli apósához: mától kezdve a gipszmunkás
leteszi a kavaró kanalat, kiönti a silány kotyvalékot, széttöri
mintáit és vésőt ragad a kezébe, hogy művész legyen a
mesteremberből, mert megihlette lelkét fenséges tüze az
alkotásnak! Volt egy mamlasz német munkása, Tronnel
Johan, a kit rövidség kedvéért csak Tron-nak szólitott. Szorgalmas,
jóindulatu, izmos legény volt ez a nagy Tron, - akár diót lehetett
volna törni a fején. Ezt avatta be egy alkalommal a márványnyal való
titkos tervbe s midőn a vastagfejü Tron bámulattal emelte reá
szintelen, szürke szemeit, oly fensőséggel tekintett rá, mintha a
muzeum hatalmas előcsarnokában trónoló Jupiter tonans márvány alakját
az ő mesteri keze formálta volna. Hányszor lopódzott a szobor
közelébe, hogy alázattal megcsodálja s megérintse hódoló
tisztelettel a gyönyörü, hófehér márványt, melynek hideg
keménységéről mintha szeme közé sugárzott volna a gőg: vissza
Jakab mester, vissza... Méltóságos, büszke anyagom nem alkalmatos
zsákmánya egy gipszöntőnek. Ilyenkor mindig megszégyenülten
sompolygott el, az ajtóból azonban visszanézett. Várj csak, kevély
márvány főisten, várj... Eljön az idő, hogy nem fogsz visszatiltani a
közeledből, mert méltó leszek reád - gondolta titokban, nyugtalanul s
szeme megvillámlott. Egy pompás juniusi napon határozott:
elmegy és megkéri Rozál kisasszony kezét. Föl is készült csinosan,
ügyesen; megjelent a nagytekintélyü portás lakásában s minden
fölösleges kerülgetés nélkül röviden elmondta, hogy azért jött, mert
szereti a leányt és feleségül akarja venni. Rozál kisasszony oly nyugodtan, majdnem
egykedvüen hallgatta, mintha ez nem is lehetne másképp. Még csak el
sem pirult. S a szempillája sem rebbent, midőn apja előbb kérőjét
hallgatta végig, azután hozzá fordult s rekedtes, mély hangján,
melyet durvára keményitett a sok szeszes ital, igy szólt: - Jómódu ember, nem bánom, neki adlak. - Igen, apám, - felelte engedelmesen a
leány. - Aztán csak semmi komédia, mert nem
szeretem a teketóriát. Három hét mulva megüljük a lakodalmat. - Értettem, apám. - Csókoljátok meg egymást. Megtörtént. Jakab mester dobogó
szivvel, boldogan távozott s midőn hazaért, akkorát rikkantott, hogy
a nagy mamlasz Tron ijedten loholt ki az öntőkamrából, a hol könyökig
gipszes kezei között éppen egy nyelvöltögető gnóm fejét szorongatta. - Ide hozzám, Tron! - biztatta a
legényt s belenyomott gipszes markába egy ötforintost, - itt ez a
pénz, Tron, neked adom, idd be az egészségemre és menyasszonyom
egészségére, a ki három hét mulva asszonyod lesz. Tron megköszönte a pénzt, s hunyorgatva
biztositotta a gazdát, hogy nagyon örül a dolognak, - érzett is már
erősen, hogy asszony kell a házhoz, különben sohasem kerülnek ki az
örökös rendetlenségből. No meg a prédaságból, a melynek szintén véget
fog vetni az asszony. - Eredj, te piszkos zsugori! - szólt
jókedvüen a gazda s vállon legyintette a legényt. Tron vigyorogva czammogott vissza az
öntőkamrába s nem haragudott a titulusért. Igaz volt: szerette a
pénzt, jobban mint bármely sváb paraszt. Azért törte magát, arról
álmodott éjjel-nappal. Mig künn csavargott az utczákon, mint egy
gazdátlan kutya, annyit koplalt, hogy még évek mulva is, midőn Jakab
mester műhelyében keverte a párolgó gipszet, valóságos rémülettel
gondolt reá s szinte babonás tisztelettel tekintett minden birtokába
kerülő pénzdarabra, melyet krétával fényesre csiszolt s nagy gonddal
bezárt a ládájába. A mészáros ezért adja a hust, a pék a kenyeret, -
s a szegény nagy Tron, a kinek senkije ezen a világon, nem fog
éhezni többé. Gazdája esküvőjére, melyet pontosan a
kitüzött napon tartottak meg, ő is felvette ünneplőköntösét, ám
oly esetlenül, annyi vigyázattal lépegetett benne, hogy még a sáppadt
menyasszony ajkain is megjelent egy gyönge mosoly. Tánczra
gondolni sem mert, pedig vigan voltak, - a nagytekintélyü örömapa is
fordult néhányat egy tüzről pattant, kaczkiás menyecskével, -
örömét azonban iparkodott kimutatni s a boros üvegek mellé ülvén,
csakhamar ugy elérzékenyedett, hogy éjfél körül tompa zuhanással
gurult ellágyult teste az asztal alá. A násznép harsány nevetéssel
mulatott a pompás epizódon, a menyasszony azonban összevont
szemöldökkel fordult félre. Nem tetszett neki a dolog s még azután is
sokáig éreztette Tronnal, hogy rossz néven veszi, a miért az ő
esküvőjén oly gyalázatosan le merte magát inni, holott gazdája, - az
ujdonsült férj - alig bátorkodott hozzányulni a boros pohárhoz, pedig
eleget kiabált rá a tekintélyét ekkor már bepocskondiázó, holtrészeg
örömapa. * November közepe felé beköszöntött az
esőzés; hűvös párák huzódtak le az erdős hegyekről a völgybe s
összezsugorodva peregtek alá kiszáradt, bolyhos tüszőikből a
falevelek. Az épitkezés megcsappant; Jakab mesternek azonban
elég munkája lett volna, ha régi erejével állott volna a formák
mellé. Csakhogy nem ugy volt. Az épitészek elhalmozták
megrendelésekkel, márcziusra annyi szállitani valója volt, hogy
ugyancsak szorgalmasan kellett volna dolgoznia egész télen, ha az
elvállalt munkának embere akar vala lenni - ám a rajzok, minták,
főzetek, vésők és formák között csak a nagy Tron, ez a fáradhatatlan
elefánt foglalatoskodott kora reggeltől, késő estig. Ura egy-két
szórakozott megjegyzéssel megadta neki az utasitásokat, azután
otthagyta, bevonult a szomszéd, rajzoló-műhelybe és magára zárta az
ajtót. A jámbor Tron sóhajtott egyet,
megtörölte vastag tenyerével a homlokát s neki esett a gipsznek.
Gyurta, formálta, préselte a konok anyagot, mely a mily sunyi
alázattal engedett a mester legszeszélyesebb akaratának, épp oly
makacs ellentállással gunyolta ki az ő legegyszerübb óhajtását.
Igen primitiv dolgok kerültek ki bizony a Tron tenyere alól, - igen
elrajzolt, igen durva minták. Közönségesebb polgári épület frontján
sok jóakarattal tán még csak megállhattak volna, - költségesebb,
diszesebb épitkezéshez azonban nyilvánvalóan nem lehetett
használni őket s ezt a szorgalmas Tron is nagyon jól tudta. Eleget
szomorkodott a dolgon, de hát elvégre ki tehet róla, ha ne volt
kegyencze az alkotónak, midőn a kézügyesség kiosztásra került. Jakab mester hétről-hétre kevesebbet
törődött az üzlettel. Bezárkózott a rajzoló-szobába, ott órákig
egyedül maradt s ha elkészült, oly kimerült, bágyadt s rendesen
rosszkedvü volt, hogy Tron nem merte neki az elkészitésre váró
munkákat emliteni. - Rozálkám, lelkem, - mondotta néha,
minden bevezetés nélkül, meglásd, hogy büszke leszel reám is, arra a
vagyonra is, a mit számodra szerezni fogok! Emelt fővel, komoly, szilárd hangon
beszélt, a benső meggyőződés akkora melegségével, hogy egy pillanatra
még a hallgatag fiatal asszony is bizakodva emelte reá tekintetét.
Tron csodálkozó arczot vágott, titokban azonban megcsóválta a fejét.
Nem hitt az egészből egy szót sem. Az ur nem dolgozik. Semmiből pedig
mi lesz? Jakab mester sürün látogatta a
muzeumot, majd elrejtette a jegyzőkönyvét, fölkereste apósát, elhivta
magával a Három tulipán-ba, ott egyszerre két kupát rendelt a
nyolczvan krajczárosból s rokoni unszolással kinálta neki az italt. A
tekintélyes férfiu ivott. Tultett egy egyiptomi szent gödényen
rengeteg torkának öble. - Beszélj, fiam, - mordult vejére,
midőn félig már elkészült, mi az ördögöt csatangolsz annyit itt
nálunk? - Tanulmányozom a szobrokat. - Minek az te? - Majd meglátja! felelte csillogó
szemekkel nagyratermett mestere a gipsznek, s lecsapta a borospoharat
az asztalra. - Majd megmutatom! folytatta nekitüzesedett, forró
hangon, - azt hiszik maguk, hogy mindig azokat a szamárságokat fogom
kotyvasztani? Tanultam négy iskolát, apám mérnök volt, jól tudok
rajzolni, értek a vésőhöz... Hogy? Nem hiszi? No hát, majd meg fogják
látni! - Mit? kérdezte gyanakvó arczczal az
após. - Nem kötöm az orrára. Csak annyit
mondok, hogy a gipsz-minta félig már kész, a márványt pedig már
meghozattam. Nyolczvanöt forintba került, de megéri. Fehér, mint a
tej, - mint a tej... És szép, szép... mint a tej... ismételgette
megnehezedett nyelvvel, mialatt reszkető kezéből kicsuszott a
pohár s a bor egyenesen az após zsinóros egyenruhájára ömlött. A vén korhely nem bánta. Viaskodott a
mámorral, amely a negyedik kupánál végre is erőt vett rajta. - Jól van, - motyogta rekedt hangon s
megcsókolta elérzékenyedve Jakab mestert, a ki a borszagu apai csókot
meghatottan adta vissza, - szobrász leszel, fiam, szobrász és ur,
mint akár izé... hogy is hivják... Jakab mester hazaczipelte apósát,
azután maga is hazaindult. Zavaros fejjel, tántorogva ment, - kinn az
udvaron azonban megállt, megdörzsölte arczát, homlokát hóval s csak
azután lépett szép csendesen a házba. - A sáppadt, kicsi asszony
nyugodt tekintetétől jobban tartott, mintha a legviharosabb
kifakadásokkal fogadta volna. Ez egyébiránt sohasem történt. A fiatal
asszony álmatag, egykedvü teremtés volt. Ha pénzre volt szüksége,
közönyös, száraz hangon fordult férjéhez: - Jakab, nincs pénzem. - Lesz, kincsem, lesz! felelte sietve a
mester és lett. Az épitészek szivesen hiteleztek neki. Kissé
különösnek tartották ugyan, hogy kölcsönre szorul, - később azonban
már természetesnek találták. Asszony van a háznál; fiatal,
csinos; szereti bizonyosan a szép ruhákat s Jakab mester nem valami
deli legény, - rászorul, hogy ajándékokkal tartsa meg magának a
hitves hajlandóságát, erre hát pénz kell. Lőn azonban, hogy lassanként kibujt a
tavaszi földből a primula vörös fejecskéje s kinyilt az ibolya is, -
a megrendelt munkák pedig még mindig nem voltak készen. Épitészek,
pallérok egymásnak adták a műhely kilincsét. Némelyek türelmesen,
mások azonban dühösen távoztak s fenyegették a mestert, a kit csak
ritkán találtak otthon. A szegény, nagy Tronnak főtt a feje. Az ő
széles háta czipelte a gazdájának szánt szitkok változatos tömegét.
De mit tehetett? Az ő munkáját nem fogadták el. Egy ripacsos képü,
dusgazdag pallér még hozzá is rugott mérgében az egyik formához s
bőszült hangon rivalt rá, hogy ne ingerelje efféle rongy-munkával,
különben igy, meg amugy... S bevágta maga után az ajtót, hogy
majdnem kifordultak eresztékeikből a pántok. Tronnak fájt a »rongy«
jelző, de olyan becsületes szamár volt ez a nagy Tron, hogy magában
igazat adott a ripacsosnak. Hát biz ez tökéletlen egy munka, - de
csak olyan, a milyen telik. Jobban csinálná, ha tudná. Ki verébnek
született, az nem énekelhet ugy, mint a fülemile, ezt tudhatná az a
dühöngő ripacsos is. Később természetesen már a
legtürelmesebb megrendelők is haraggal távoztak a műhelyből: a
hitelezők pedig egyik árverést a másik után kérték Jakab mester
ellen, a kit álmodozásaiból még apósának hallatlan gorombasága sem
tudott hosszabb időre kizavarni. A jeles férfiu egy muzeumra való
parasztságot zuditott a nyaka közé, de csak azt érte vele, hogy Jakab
mester a faképnél hagyta, bezárkózott és estig nem bujt elő.
Hallották, hogy ott benn kalapácsol, vésővel dolgozik, - de mit ér,
ha itt künn ezalatt rohamosan megy tönkre az üzlet s gyakran még egy
nyomorult forint sincs a háznál, hogy husért, kenyérért mehessen az
asszony. - Megőrült, tisztára megőrült!
orditotta képéből kikelve az após. - Majd észre tér, - felelte szokásos
halk, egykedvü hangján a fiatal asszony és vállat vont. Lesz ez
egyébiránt még rosszabbul is... A nagy Tron elkezdett félni. Midőn az
asszony először kért tőle kölcsön két forintot, egész oszlop-testén
végigfutott a láz; vastag tagjait hideg borzongás lepte el, homloka
megnedvesedett... Eszébe jutott a szükség. Mi lesz, ha nem lesz
pénze? Ha ismét ki talál kerülni az utczára, mint egykor... S ez a gondolat annyira erőt vett
rajta, hogy már-már gyülölettel tekintett a műhely hátulsó, bezárt
része felé, a honnan szapora kalapácsütés zaja hangzott a fülébe; a
gipszöntő Jakab mester aczél vésőjének koppanása egy hófehér
márványtuskón. * Tron ezután hetekig csak egymaga
dolgozott a műhelyben. Olcsó gipszet vásárolt, olcsó munkát készitett
szegény palléroknak. Csupa verejték és szorgalom volt az egész ember.
Jóformán egészen belebutult abbeli félelmében a munkába, hogy kifogy
a házból a pénz s az asszony majd ismét tőle kér kölcsön. Jakab mesterre többé nem számitottak.
Nem is látták megsoványodott, szőrös arczát, lázas, zavart szemeit
csak az ebédnél. Nem kérdezte, miből vásárolták az ételt, - gyorsan,
mohón evett, azután köszönt és otthagyta őket. Visszament oda, a
honnan jött s rövid vártatva ismét hallhatók voltak a vésőhangok. Estefelé, midőn a nap vörhenyes fényt
árasztott szét a műhelyben, megnehezedett Jakab mester kezében a
véső... Leszállt az emelvényről, félretette a vésőt, leoldozta a
kötényt s mig tekintete büszke gyönyörrel nyugodott Jupiter
gipsz-mintáján, mely remekbe alkotva előkelő, finom formáival a
legkényesebb műizlést is kielégitette volna, - a munkában levő fehér
márványtuskótól megrémült. Tágra nyilt szemekkel, mélységes
felindulással bámult reá. A hófehér, kevély kő a szemébe vigyorgott:
»Vissza Jakab mester, vissza!...« Érezte, hallotta ezt a
csufondáros intést; a fülében dörömbölt, kihegyezte a vércseppjeit s
fájt és perzselte szivét szomoru sejtelme a valóságnak: hiába minden,
hiányzik belőled, szegény ostoba gipszöntő mesterember, a művész
szárnya, a tudás és az erő a - teremtésre. Egyéb minden megvolna, ám
ez egynek - a mindennek - hijjával mit ér a többi? Ez a kevély kő nem
orvosa lesz a te nyomorult szivednek, hanem hóhérja, mérge és
koporsója... Öklére hajtotta bozontos, fáradt fejét,
azután fölrezzent s jóformán ijedten tekintett körül. Majd
lecsillapodva, kiemelt egy rumos üveget a szekrényből s néhány bő
kortyot nyelt belőle. Azután megint nehányat, mig piros pontok
kezdtek tánczolni a szeme előtt s mámorral küzködő fantáziája
benépesitette képtelen, torz-alakokkal az egész szobát. A szomszéd műhelyben ezalatt hangokat
hallott. Eltántorgott a deszka-falig és
hallgatódzott. Tron, a szegény, a jó Tron beszélgetett a
feleségével. Tegnap reggel óta az asszony is dolgozik. Finom,
fehér karjai tele vannak ragadós gipszszel; köténye, szoknyája csupa
rászáradt gipsz. Arcza halavány, vékony, sugár alakja nehezen birja a
munkát. A jó Tron tudja, de mit tegyen? Pénzre van szükség, enni
mindennap kell, inast nem lehet fogadni, - inas hát maga az asszony.
S engedelmes, szorgalmas inas az asszony. Mámoros agya még azt is föl
tudja fogni, hogy az asszony egyre közelebb simul a nagy Tronhoz s
remegő, félénk hangon suttog valamit a fülébe, a mire Tron zavartan
felel... Azután nem hall semmit s elsötétedik az ő szemei előtt is az
egész világ. Mintha egy gyönge szisszenést, egy sóhajt is hallana
még... Jakab mester felállt s szemei előtt egy
pillanatra rémséges világosság támadt. Fölragadott egy sulyos
kalapácsot, megcsóválta feje fölött s ki akart rohanni a szomszéd
műhelybe, hogy agyonüsse az asszonyt, - a kalapács azonban kirepült a
kezéből, szétzuzta Jupiter gyönyörü gipszmintáját s maga a
boldogtalan mester végigzuhant a padlón. Bozontos feje belevágódott a
fehér márvány-tuskóba s lassan, szivárogva vérzett... Reggelre kelve, eszméletlenül találták
a padlón. - A nagy Tron költögette, a kicsi asszony hideg vizes
ruhával borogatta a fejét, - a gipsznek nyomorult mestere azonban nem
tért magához többé, hanem ott lehellte ki lelkét a félig
tönkretett, jéghideg, fényes tuskó alatt, mely szegény becsvágyó
szivét megölte s a mely e szomoru komédia pillanatában mintha
kevesebb gőggel, semmint részvéttel tekintett volna reá...
AZ ISTENNŐ.
MASSAGE GYÓGYMÓD.
RÁKI MEGGYÓGYULT.
A BOLDOGSÁG.
JELENTÉS EGY TEHÉNRŐL.
AZ ÁTÁZOTT CZIPŐCSKÉK.
ÉRVÁGÁS.
A KIS COUSIN BETEGSÉGE.
A CSILLAGÁSZ.
A PRÓBACSÓK.
TALÁNYFEJTÉS.
A KACZAGÓ GALAMB.
MÁSODIK KÖTET
EGY ORVOS, A KI TANULMÁNYOZ.
ARGYELÁN ŐRÜLTSÉGE.
A KUTYÁS DOKTOR.
PÁSZTORFIU ÉS PÁSZTORLEÁNY.
TIZEZER FORINTOS HONORÁRIUM.
CECILIA PIA.
A FEJEDELEM PRAKTIKÁI.
A TISZTA ÉSZ DICSÉRETE.
A DOKTOR PROBLEMÁJA.
JAKAB MESTER.
Körülbelül két évvel ezelőtt még
négyen voltak együtt a kaszinó egyik homályos fülkéjében. A mindig
jókedvü, tréfás Potoczki gróf, egy krétafehér muszka vendég, ki
bóbiskolva rezzent össze, ha valamelyik álmos inas ki találta nyitni
az ajtót, egy nyugalmazott huszár-ezredes és Radowitz Ottó báró. Künn
hüvös hajnali pára lengett finom párákban a levegőben, benn a
bizalmas férfi-kabinetben dohányfüst szállongott a lámpa körül, mely
alig tudta áttörni fényével a homályt.