A HAVASOK URA


ELBESZÉLÉS II. RÁKÓCZI FERENCZ IDEJÉBŐL



FIATAL BARÁTAINAK IRTA
ABONYI ÁRPÁD





BUDAPEST
MAGYAR KÖNYVKIADÓ TÁRSASÁG 1906

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 3.0 Unported (CC BY-SA 3.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/3.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5406-97-3 (online)
MEK-12391



FEJEZETEK
I.   II.   III.   IV.   V.   VI.   VII.   VIII.   IX.   X.  






I.

Az erdélyi Czibles rengetegeiben fekvő Padura mare havas fölött, julius havának első felében, hajnali négy óra tájban, még alig dereng valami homályos világosság. Az óriási erdő, mely innen északnak egész Munkács vidékéig, keletnek a bukovinai határig huzódik, csak legmagasabban fekvő pontjain fogja föl a nyári pompája egész ragyogó csillogásában fölkelő napnak első hajnali fényét - a mélyebben fekvő erdős és sziklás völgyek, lapályok és havasi tisztások e korai órában még jócskán homályosak. Az állatvilág népes családjából csak a kőszáli sas van már ébren; messze hallható, éles vijjongása, ki tudja, mily szédületes magasságból hallszik alá a völgyek mélységébe.

Egy hatalmas fenyőkkel körülfogott kis havasi tisztáson, majdnem odaragasztva egy évezredes, mohos sziklafal oldalához, közönséges, szalmával fedett, oláh pakulár- (pásztor) kunyhót lehetett észrevenni a félhomályban. Szegényes házikó volt ez is, mint minden ilyenféle szalmás épitmény odafenn a havason, hol egy-két módosabb »margineàn«-t - állattenyésztéssel, s főleg juhturó, brinza készitéssel foglalkozó - parasztot kivéve, a legszegényebb emberek laknak - tavasztól késő őszig, a mikor is le kell huzódniok a falvakra, mert télviz idején, az óriási fagyokban és viharokban senki emberfia odafenn nem maradhat. Megvenné az isten hidege, ha még oly meleg bundába takaródznék is, s reggeltől estig fűtené az agyagból összerótt »bubos«-t. Nincs az az öreg farkas, mely a januárban és februárban bömbölő jéghideg viharokat ki tudná állni a Padura mare sziklái és fenyvesei között. Menekülnek is lefelé a völgyekbe seregestől. A hirtelen lecsapó borzalmas fagyban pisztolylövéshez hasonló durranással hasadoznak végig a fák, s a medve nyugtalanul morogva huzódik mindig beljebb és beljebb a barlangjába, hogy a mennyire lehet, megmentse bozontos bundáját a künn tomboló zivatar kegyetlen marásától.

A sziklafalhoz támaszkodó pakulár-kunyhó, mint a hasonló kunyhók általában, három részre volt osztva: az ajtón belépve, a széles, nyitott tűzhelylyel ellátott konyhába lehetett jutni, innen aztán jobbra is volt egy kis szoba, balra is. Az ablakok kicsinyek, itt ott papirral leragasztva, a hol a szél kifeszitette az olcsó, zöld üveget. Deszkapadlónak természetesen se hire, se hamva - ledöngetett agyagföldre lépett az ember, s ha termete csak valamivel is magasabb volt a közepesnél, már meg kellett hajolnia, különben beütötte volna a fejét a fehérre meszelt gerendákba.

A konyhából balra nyiló szobának két ablakocskája volt, s ezt »nagy«-szobának hivták. Nem volt biz az egy hüvelykkel sem nagyobb, mint a másik, de valamivel csinosabban volt berendezve. Volt benne ruhaszekrény, mosdó, három fonott szék, egy párnázott zsölye, egy ágy, s valami függönyféle szövet az ablakokon.

A baloldali ablak mellé tolt zsölyében most egy fiatal ember üldögélt. Fehér vászonnal átkötött fejét karjára nyugtatva, sápadt arczczal, révedező, bánatos tekintettel merengett ki a messzeterjedő hegyvidék csodás panorámájára, mely ilyenkor, nyáron, elragadóan szép látványt nyujt minden nemesebb léleknek, melynek a természet nagyszerű pompája iránt fogékonysága van. Az ifju mintegy husz éves, izmos, karcsu fiatal ember volt; ugy látszott, hogy már régebben szenvedhetett itt fejsebével, melyre állandóan vászonkötelék volt kötve, mert a szobai levegő ugyancsak megsápasztotta. Szabályos, de most nagyon szomoru kifejező arcza majdnem oly fehér volt már, mint a fejére kötött vászon.

Balassa Györgynek hivták, s a pálfalvi Balassák hires nemzetségéből származott.

Miként sebesült meg és miként került ide föl a havasi pakulár-kunyhóba - mindjárt meg fogjuk tudni.

Előbb meg kell ismerkednünk azzal a herkulesi termetü, napsütött, barnaképü oláh emberrel, ki titokban szinte elérzékenyült gyengédséggel vetett egy-egy pillantást a megsebesült ifju sápadt arczára, s midőn észrevette, hogy az magába mélyedő merengéssel tekint ki az ablakon, óvatosan letette a behozott csésze tejet az asztalra, s ép oly vigyázva, mint a hogy jött, lábujjhegyen ismét kiment a szobából a konyhába, s onnan az udvarra, a szabadba, hol vastag öklét fenyegető mozdulattal emelte az innen nyugatnak fekvő Pálfalva község felé.

- Hej, hej ba Zeu! (istenemre) mormogta indulatosan, s máskülönben jóságos, mondhatni szelid kifejezésü nagy szürke szemei villámokat szórtak: elkövetkezik még az ideje, hogy megfizethetünk, a miért csúffá tettétek a kis uramat is... Nem volt elég az én jó öreg uram vére, meg áldott nagyasszonyom vére, meg a többiek vére, s a sok drága jószág, a mit elraboltatok, tolvajok - hanem még a kis uramat is fejbe kellett vágni, nyomorult móczok...!

A körülbelül negyven éves oláh Herkules, imhol, a saját fajtáját szidta. Kemény ember volt, olyan, mint egy nehéz bronzból kiöntött oszlop; öles alakja csupa nyers erő és vastag izom, de haragja is aképen zúgott, mint az óriások haragja valaha régen.

- Nyomorultak - ismételte ujra, meg ujra, s elbusult, mély hangja ugy kongott, mint a vészharang, miközben öklével fenyegette a falut - azt hiszitek, hogy el fogjuk feledni a szomoruságot, a mit ránk hoztatok? Cine mintye! (Vigyázz magadra!) Nem fogjuk elfeledni! S adja isten, hogy összekerüljek veled Opre Simon... átkozott kutya... hogy megfizessek neked és gyilkos mokányaidnak! Ne legyen nyugodalmatok sem éjjel, sem nappal és még holtotok után is kivesse testeiteket a föld... Ha van igazságos isten az égben, a minthogy van is, hát igy lesz, nem máskép, mert ezt érdemlitek, nem mást!

A kunyhóból most kihallszott a fiatal Balassa hangja:

- Ursa!

- Jövök urfi, jövök! szólt vissza, hirtelen lecsillapodva, az oláh és belóditotta oszlop tagjait a házba.

Becsületes nevén voltaképen Juon Popunak, Pap Jánosnak hivták, de a pálfalvi Balassa-kurián, a hol született, felnőtt és mint a Balassa féle uradalom erdőmestere, immár jócskán meg is deresedett - senki sem hivta ezen a néven. Ursának nevezte mindenki. Latin nyelven az ursa azt jelenti, hogy medve. Lehet, hogy hatalmas tagjai, s rendszerint lomha, nyugodt, nehézkes mozdulatai miatt ragadt rá az Ursa név, mert csakugyan volt valami olyan lomhaság a lényében, a mi egy széleshátu, busafejü medvére emlékeztette az embert. De másfelől indulatainak kitörése is hasonlitott a felbőszült medve mindent szétzuzni akaró dühéhez, mely féktelen a maga szenvedélyes áradásában, s nem néz se gátat, sem akadályt, hanem vakon rohan előre és szétszaggatja, a mi félelmes karmai közé kerül.

Ursát ritkán öntötte el a harag, de ha egyszer elöntötte, akkor aztán még arczának vad kifejezésében is megdöbbentően hasonlitott egy feldühösitett medvéhez, a kinek szilaj erejétől nagyon ajánlatos ilyenkor óvakodni.

A mint azonban fiatal gazdája - vagy a mint ő nevezte »kis ura« - hivását meghallotta, iménti haragja egyszerre ugy elpárolgott, mint a hajnali köd. S ez rendesen igy volt: a legnagyobb mértékü indulat nála jóformán minden átmenet nélkül, egyszerre, egy szempillantás alatt változott át a leglágyabb szelidséggé. Ennek mindenben megfelelően roppant testi erejének megnyilatkozása is hasonló volt. Ha elboritotta a harag: gyors és ruganyos tudott lenni, mint egy párducz - nyugodt állapotában meg oly lassu és nehézkes volt, mint egy igazi medve. Tökéletesen illett rá az Ursa elnevezés. Nem is tiltakozott ellene; annyira hozzászokott, hogy némelykor gondolkoznia kellett, mig valódi neve nagy bajjal végre mégis csak eszébe jutott.

Levett kucsmával sietett a kunyhóba s lépett be a baloldali ajtón, hogy fiatal ura kivánságait meghallgassa.

Az ifju ekkorra már elfogyasztotta a csésze tejet s föl és lejárkált, meghajtott nyakkal a kis szobában, nehogy megsurolja fejével a gerendákat. Hát még Ursa! Neki ugyancsak meg kellett hajolnia, hogy bozontos fekete feje a padlásra ne kerüljön.

- Itt vagyok urfi, mit parancsolsz? kérdezte szeliden.

(Tudni kell, hogy a paraszti sorban levő oláh ember éppen ugy, mint például a tiroli is, mindenkit tegez.)

- Hány óra, Ursa? kérdezte az ifju.

- Négy óra, ugy hiszem, elmult.

- Még korán van... mormogta lehangoltan az ifju.

- Többet kellett volna aludnod, urfi - szólt gyöngéden az oláh - még nem vagy olyan erős, hogy hajnalban ébredj. Jó neked a sok álom. Miért nem alszol?

A fiatal Balassa fejét rázta.

- Nem tudok aludni, Ursa - mondotta elszorult hangon - még most is gyakorta fölriadok álmomból, pedig már van vagy két hónapja, hogy idehoztál. Nem tudom elfelejteni azt a szörnyü éjszakát, a melynek elbeszélésével még adósom vagy. Azt igérted, hogy ha majd jobban leszek, mindent el fogsz beszélni, a mi azon az éjszakán nálunk történt.

- El, el... de majd csak később! Most még tán korán volna...

- Elég erős vagyok már, hogy meghallgathassam.

- Azt csak ugy gondolod, urfi! Látom én, hogy még nincsen szine az orczádnak s a fejszevágás is csakhogy éppen ugy nagyjában begyógyult a fejeden - de egészen jól még az sincs. Meg aztán a lelked sem elég nyugodt, hogy azon átkozott Opre Simonnak és tolvaj mokányainak czudarságai föl ne háboritsanak és szivedet ismét meg ne tépjék. Elég, ha tudod, hogy édes apád - az én jó öreg uram - nincs többet az élők sorában és hogy meghalt ő véle együtt azon az éjszakán a nagyasszony is.

- Szegény jó édes anyám... lehelte mély sóhajjal az ifju.

- Látod, látod, kis uram - rebegte elérzékenyedve az óriás s titokban letörülte kezefejével a pilláira szivárgó könyet - látod, hogy még erősen fáj a szived... Jobb, ha még nem szólok semmit. Majd elmondom később aprójára. Várjunk. Nem kerget senki. Arról ugy sem lehet még beszélni, hogy innét a havasról egyhamar lemehessünk.

Balassa megállt s hevesen félbeszakitotta az oláhot.

- Azt hiszed, hogy itt fogok megöregedni ebben a lyukban?

- Isten őrizzen urfi! Dehogy hiszem!

- Még egy hétig várok, - azután elmegyek!

Ursa nem akarta ingerelni az ifjut; nem mondott ellent, de látszott az arczán, hogy egy hét helyett legalább is még négy hétre szabja az ittmaradást.

- A mi testi állapotomat illeti - folytatta gyorsan Balassa - az most már elég jó. Nem felejtem el Ursa, hogy gyógyulásomat neked köszönhetem... becsületes, derék ember vagy, az Isten meg fog érte áldani... Ennélfogva nincs rá ok, hogy tovább is itt maradjak. Mondom, még egy hét és elmegyek haza, Pálfalvára.

Ursa csendesen megrázta fejét.

- Haza nem mehetsz, urfi - mondotta halk hangon, dunnyogva, mint a kinek nagyon nehezére esik a beszéd s inkább hallgatni szeretne.

- Miért nem mehetek?

- Mert nincs hova...

- Nincs hova... Hát a kastély?

- Leégett, urfi... hiszen tudod...

Az ifju összerezzenve tünődött maga elé. Eszébe jutott, hogy Ursának igaza van: azon a borzalmas éjszakán, midőn a föllázadt parasztok Opre Simon vezetése alatt megrohanták a kastélyt, a vérengzés után felgyujtották az épületet s a régi XV-dik századbeli, oszlopos uri lak leégett, elpusztult - nincs. Nyilván csak a füstös falak meredeznek sötéten az égnek. A mi eléghető volt benne, a butorok és az összes egyéb berendezés, a fegyverterem, a könyvtár, a kápolna szentképei, padjai, oltárai és ékitményei - mind megsemmisült a tűzvészben, ha ugyan a móczok el nem vitték - mint a hogy elvitték az arany és ezüstnemüt, a pénzt, a fegyvereket s édes anyjának összes régi családi ékszereit.

- Igazad van Ursa, haza nem mehetek...

- Nem bizony, urfi - bólintott fejével az oláh - még pedig nemcsak azért, mert a kastély leégett, hanem főleg azért, mert az arravidéki falvak még most is meg vannak bolondulva s biztosan elveszítenének, ha körmeik közé kerülnél.

A mit Ursa a maga egyszerü eszejárásával megbolondulásnak nevezett, az voltaképen közönséges bujtogatás és lázitás volt, osztrák bérenczek segélyével - II. Rákóczi Ferencz ellen, kit az erdélyi rendek tudva levőleg 1704 julius 6-án kiáltottak ki Erdély fejedelmévé. Az akkoriban alig 28 éves Rákóczi fejedelemmé választását a bécsi udvar semmiképpen sem tudván megakadályozni, ősi szokásához hiven, sötétben bujkáló ravaszkodással akarta helyzetét megneheziteni s bérenczei utján azt hireszteltette el az Erdély északi részein fekvő vármegyék oláh lakossága között, hogy a fejedelem gyülöli a vagyonosabb magyar nemes urakat, a kik fejedelemmé való megválasztása elé akadályokat görditettek (egy szó sem volt igaz, persze, az egészből!) s nyilt parancsban ugyan nem adja ki, de egy csöppet sem fogja bánni, ha »hű oláh alattvalói« megszabaditják a kevély magyar uraktól, a kiket amugy is ki szeretne irtani a föld szinéről.

Ennek a hitvány bujtogatásnak aztán az lett az eredménye, hogy a vérszemet kapó, és különösen a földbirtokra éhes oláh parasztság magának a fejedelemnek zászlója alatt rohanta meg az uri kastélyokat, s ugyszólván II. Rákóczi Ferencz nevében pusztitott el mindent, a mi vérengző utjában hatalmába került. A bécsi udvar fekete lelkü tanácsadói teméntelen gonoszságot követtek el addig is a fejedelem ellen. Szere-száma nem volt annak a sok bűnös csalafintaságnak, melyet attól a naptól kezdve, hogy Rákóczi Ferencz daliás fővezére: Bercsényi Miklós kiséretében, lengyel csapatok élén, bejött az országba, s a mult évben - 1703 junius elején - Munkácsra bevonulva, a független magyar szabadság nyolcz évig tartó legendás küzdelmének zászlaját kibontotta - a bécsi udvar ő vele szemben magának megengedett. Ez a bujtogatás azonban, mely az ő nemes és tiszta nevét, becsületes szándékait és fejedelmi jóhirét akarta galád módon beszennyezni, s a magyarság körében ellenszenvessé, sőt gyülöletessé tenni: koronája volt az összes eddigi gazságoknak.

Ilyesmi csak egy minden emberi formából kivetkezett, ördögi lélek fekete veséjében foganhatott meg, s az ember azt képzelhette volna, hogy nem is sikerülhet.

Lám, pedig sikerült!

A könnyen megtántorodó, s erkölcseikben épen nem kifogástalan parasztok mohón fölszivták a maszlagot, elszédültek tőle, rablási vágyuk lángra lobbant - s vezetőik biztatására rablóbandákba verődve, sokfelé megtámadták az északi megyék uri kastélyait, kifosztották őket, s nemcsak a férfiakat, hanem a nőket és az ártatlan gyermekeket is könyörtelenül legyilkolták. A kastélyokat pedig fölégették.

Ez történt 1704 május 2-dikán a pálfalvi Balassa kastélylyal is.

A forrongás azóta sem szünt, hanem inkább még erősödött. Ezért mondotta Ursa az imént, hogy az ifju Balassa semmi esetre sem mehet Pálfalvára. A követség, mely e forrongás dolgában II. Rákóczi Ferenczet Gyulafehérvárott fölkereste, még nem tért vissza; mindössze annyi hallatszott, hogy a fejedelem nagy haragra gerjedve értesült a történtekről, s nyomban parancsot adott Gyárfás Kelemen huszár ezredesnek hogy induljon utnak, csináljon rendet és szigoruan büntesse meg a vétkeseket.

Merre jár mostanában Gyárfás óbester, közel van-e már, nincs-e - erről biztosat nem tudott senki. Egy héttel ezelőtt Ursa titokban lenn járt egyik nem messze fekvő faluban, de ott sem tudott meg semmi bizonyosat. Azt ugyan beszélték, hogy az óbester már elérte volna a »Királykő« havast - mely innen mintegy nyolcz mérföldnyire feküdt - az ilyen szóbeszédre azonban nem sokat lehetett adni.

Ez idő szerint Pálfalván még a garázdálkodó móczok voltak az urak.

Az ifju belátta, hogy haza nem mehet, s életveszedelem nélkül ezt a havasi menedéket sem hagyhatja el, hová a hű Ursa elrejtette, s a hol már majdnem két hónap óta őrzi.

- Mégis csak el kellene innen mennem! - mondotta hosszu szünet után, miközben ismét visszaült a zsölyébe, az ablak mellé. Ismétlem Ursa, hogy már elég erősnek érzem magamat, s elég erős vagyok arra is, hogy elbeszélésedet meghallgassam. Tudnom kell, mi történt azon az éjszakán! Borzasztó, hogy mindmaig nem tudok semmit. Egy este nyugodtan, békésen lefekszünk, mint máskor... másnap pedig itt ebben a havasi kunyhóban ébredek föl, megsebesülve, elgyengülve, árván, - ez rettenetes! Legalább azt mondd meg, hogy a fiatal Opre Simon vezette-e ellenünk a népet, vagy az öreg? Lehetetlen, hogy a fiatal tette volna! Apámék is, én is, mindnyájan jól bántunk vele, ki is házasitottuk, udvarbirónak is megtettük. Az öreg hanyag és részeges ember volt, néhányszor kikapott az édes apámtól, inkább hiszem, hogy ő volt.

Ursa tagadó mozdulattal intett.

- Nem ő volt urfi, hanem a fiatal, - mondotta haraggal, s szemeiben ismét megjelent elkeseredett lángja a gyülöletnek - az, a kivel jót tettetek... az a kutya, a kit kiházasitottatok, udvarbirónak tettetek és két szép tehenet is ajándékoztatok neki. Apja, a részeges öreg Opre, még tartóztatta, sőt botot is fogott rá, de nem birt vele. A móczok aztán elhurczolták és bezárták, hogy ne legyen utban. Igy volt! Nem az öreg a kutya, hanem a fia, a kivel - mondom - jót tettetek.

- Alig lehet elhinni...

- Hja, urfi... dunnyogta vállat vonva Ursa - eképen csalódik néha az ember... Nem kellett volna jót tenni azzal a szégyentelennel, hanem föl kellett volna akasztani a legközelebbi szilvafára! Mondtam én elégszer, hogy gonosz a mája, nem hiába volt mindig olyan sunyi és alázatos, mint egy vétségen kapott kutya, a ki veréstől fél. De nem hittétek! Istenben boldogult öreg uram csak nevetett, mikor elmondtam neki, hogy nem jó ember az Opre, ügyeljünk rá.

- Atyám nem álmodhatta, hogy ilyen gonosz.

- Nem bizony, pedig rávezérelhette volna az Opre sunyisága.

- Tehát ő vezette az embereket?

- Ő.

- A mi jobbágyaink is vele tartottak?

- Vele bizony!

- A belső cselédek is?

- Mikel anyót, a Józsi inast, meg a kulcsárt kivéve, a többi mind hozzácsatlakozott az első szóra - bólintott fejével Ursa - azok voltak a leggyalázatosabbak, kikkel legtöbb jót tettetek. Igy tegyen jót ezekkel az ember! Nem jóság való ezeknek urfi, hanem korbács, golyó, meg akasztófa! Hej, én teremtő uram Jézusom - ha én azt az Opre Simont egyszer a kezembe kaphatom: nem marad annak ép csontja egy is! Széttöröm igy, a hogy vagyok, puszta kézzel, mert megérdemli. Az uristen látja a lelkemet, hogy még egy féregnek se vétettem készakarattal soha: ezt a Simont azonban ott fogom leütni, a hol találom, mert az ilyen hálátlan és vérengző ember rosszabb a veszett kutyánál is.

Az ifju megvárta, mig Ursa dühe valamennyire lecsillapodott, azután magára parancsolt nyugalommal a következő kérdést intézte hozzá:

- Sokat szenvedett az anyám, meg az édes apám?

- Nem szenvedtek semmit - dörmögte maga elé nézve az oláh - álmukban rohanták meg őket, s néhány perczek alatt mindennek vége volt. Mire én odaérkeztem: már csak te éltél, urfi. Nem tudtam elég gyorsan betörni hozzád: egy mokány akkor már benn volt nálad a szobádban, az ágyad mellett, a kiben aludtál, s hozzád vágott a fejszéjével. Akkor vágott utoljára! Agyonütöttem a gazembert tulajdon fejszéjével! Azután kikaptalak az ágyból, fölmarkoltam ruháidat, puskádat, vadásztarisznyádat, meg a mit hamarjában előkaphattam - s a hátulsó kis ajtón elvittelek.

Balassa hallgatta az oláhot, s csak a szeme rebegése árulta el, hogy lelke mélyében mi forr.

A beszéd végén fölkelt, kezét nyujtotta a hű embernek és igy szólt:

- Nem fogom elfelejteni, Ursa, hogy mit tettél értem. Most még csak egyre felelj: eltemette-e valaki a szüleimet?

- Nem temette senki - mormogta fejét rázva az oláh - a vérengzés után a móczok felgyujtották a kastélyt és a mi ott maradt... elégett a tűzben...

Az ifju roppant erővel fojtotta vissza az ajkára felkivánkozó fájdalmas fölkiáltást.

- Még poraikban sem az enyémek - suttogta tompa hangon - még imádkozni sem tudok sirjuk mellett, hogy megenyhüljek...

Ursa hallgatott és nem merte vigasztalni.

Később megszólalt:

- Nyugodj, szegény kis uram - szólt gyöngéden, csillapitva - az Isten igy végezte, tehát igy lett. Azokkal, a kik neked ezt a nagy bánatot okozták: mi végezzük el. Mert elvégezzük! Nem fogok addig meghalni, mig Simon és mindazok a móczok, kik azon az éjszakán ott voltak és azt a gyalázatosságot elkövették - meg nem átkozzák még a születésük óráját is...

Balassa nem válaszolt, csak merőn maga elé bámult egy darabig, azután fölállt, megigazitotta fején a vászonköteléket s az ablakhoz lépve, ismét kinézett rajta a messzeterjedő havasok lassanként megvilágosodó ormaira. Nyugalmas, szelid béke honolt az egész hegyvidéken. A természet templomi csendben, mélységes nyugalomban, szenvedelmek, lárma és hivalkodás nélkül végzi a teremtés nagy munkáját és bizonyára semmit sem tud róla, hogy hatalmas műve legkontárabb teremtménye, a lelkileg elvadult »ember« - különben megjavitaná, hogy hozzá simulhasson a természethez. Azok az elvadult lelkü emberek, kik szüleit meggyilkolták s még haló poraikat is szétszóratták a tűzvész által fölkavart széllel - mily szörnyü messzire estek a természettől! Mennyi gonoszság, mily eldurvulás, az emberi méltóságnak mily hihetetlen lealacsonyitása nyilatkozott meg cselekedetükben!

S mindezen többé nem lehet segiteni.

El kell bucsuzni a halottaktól, mert az élők munkája más.

A legkedvesebb szülők emlékezete sem akaszthatja meg élete további futásában a fiut, ki előtt még hosszu a pálya, mig révbe juthat.

Balassa erőt vett fájdalmán s elhatározta, hogy szomoru töprengés helyett visszatér megint az élethez, a melyben nemcsak önmaga iránt vannak kötelességei, hanem szegényebb rokonai iránt is, kiket eddig édes atyja gyámolitott. Ez a kötelesség most az övé. A gyulafehérvári apáczák zárdájában két unokanővére volt elhelyezve, a kik ott nevelkedtek s az erre szükséges pénzt az ő édes atyjától kapták. Ezekről is gondoskodnia kell.

Meg kell fognia az életet és a munkát, itt nem maradhat.

Pedig ezen a csendes helyen jó volna leélni az életet. Itt nincs rossz ember, nincsenek vérengző szenvedélyek - itt csak a természet van, a mely maga a béke.

- Hol van a puskám, Ursa? - kérdezte az óriást, a ki hallgatva ült a kemencze mellett.

- Künn van nálam.

- Lőpor és golyó is van hozzá?

- Van urfi, van... de minek az neked? Csak nem akarsz vadászni menni, igy - bekötött fejjel?

- Mondd csak Ursa, semmiféle értéket nem tudtál azon az éjszakán megmenteni?

Az oláh sajnálkozó arcczal legyintett a kezével.

- Nem igen tudtam, urfi... csak a mit nagy hamarjában fölmarkolhattam. A mi ottan volt ágyad mellett, az mind itt van: köntösöd, föveged, csizmád, meg az órád, meg a gyürüd, meg az erszényed, de bizony abban nincs több 22 aranynál és 8 Máriás tallérnál. Három tallért elköltöttem, mióta ide fönt vagyunk a hegyen. Olajat, szalonnát, kenyeret s miegymást vettem.

- Jól tetted! Huszonkét arany és nyolcz tallér van mindössze -

- Annyi.

- Hát az nem sok. Pénz nélkül pedig bajosan boldogulunk... Mit gondolsz, nem lehetne valahogy eljutni Magurára? Az örmény Bulbuk Bogdán 2000 tallérral adósa az édes apámnak; ha ezt a pénzt megkapnók, elmennék előbb Vásárhelyre, onnan Kolozsvárra vagy Gyulafehérvárra, vagy bárhová, a hol a fejedelem ő nagysága ez idő szerint tartózkodik... Magam akarok a mi nemes urunk, Rákóczi Ferencz, szine elébe járulni és panaszt tenni.

Ursa készségesen bólintott, hogy biz az nagyon jó lenne, csak az a baj, hogy nem lehet bejutni Magurára.

- Ott is a móczok az urak, nemcsak a mi falunkban - mondotta mérgelődve - s még ha be is juthatnánk valami praktikával, éjjel, hogy ne vegyenek észre azok a gyilkosok: nem bizonyos, urfi, hogy az örmény megadná a pénzt, a mivel tartozik. Azt is mondhatná, hogy nem tartozik.

- Nem olyan hitvány ember az!

- Nem lehessen azt tudni, hogy milyen - válaszolta bizalmatlanul Ursa - lám, arról a kutyamáju Opre Simeonról se hittétek, hogy olyan czégéres gazember, mégis az volt! Olyan időket élünk urfi, hogy senkire se lehet hitet tenni: ez becsületes, ez nem becsületes, ez jó, ez rossz. Háborus, felfordult világ járja, megvedlik ilyenkor gyakorta még a legjobb ember is és rossz lesz belőle, ha ugy látja hasznát. Már pedig a Bulbuk örmény bizony hasznát látja, ha lehazudja az adósságot. Sok pénz 2000 tallér - megér egy hazugságot. Bizonyitani nem tudsz, könnyen megteheti. Nincs irás, nincs adóslevél, nincs semmi, a mivel bizonyithatnál. Minden elégett. S az örmény alighanem jól tudja, hogy a többivel együtt az ő adóslevele is odaégett.

Ursa e pillanatban felpattant a székről, melyen eddig csendesen ült s a külső ajtóhoz sietve, megfeszitett figyelemmel hallgatódzott.

Balassa szintén felugrott az ablak mellől s hozzásietett.

- Mi baj? - kérdezte halkan.

- Hangokat hallottam... sugta az oláh.

Azzal berohant a jobboldali kis szobába s két puskával sietett vissza. Az egyiket odaadta Balassának, a másikat ő szoritotta a markába.

- Valamelyik tolvaj alighanem kiszaglászta, hogy idefönn vagyunk a hegyen... dörmögte halk, nyugodt hangon, mintha a világ legegyszerübb dolgáról és nem mindkettőjük életéről lett volna szó - már most csak azon fordul meg, hogy csakugyan a móczok-e és ha ők azok, hányan vannak? Ha tudják, hogy én is itt vagyok, akkor sokan lesznek - mert azt is tudják, hogy Ursával nem lehet tréfálkozni...

- Nézzük meg.

- Maradjunk tán itt, urfi, mig kibujnak amonnét a sürüségből. Ugy hallom, onnét jönnek. Aztán, ha csakugyan a móczok: golyót beléjük! Bárcsak mind egy szálig kivégezhetném ezeket a vérszopó gyilkosokat...

- Pszt! Jönnek...

Ursa elhallgatott és nyugodtan várt. Hatalmas, nagy teste meg sem mocczant. Nem félt a haláltól - hite szerint, előbb vagy utóbb, elvégre, mindegy - nem is sietett semmivel, de nem is késett. Igazi romlatlan fia volt minden izében a természetnek: hűséges, szolgálatkész és ragaszkodó. A mi kis nyugtalanság férkőzött a szivében, nem magáért érezte, hanem Balassáért, a kit élete árán is kész volt utolsó lehelletéig oltalmazni. Mig a fegyvert markába szoritva ott állt lesben az ajtó mögött, félszemmel mindegyre az ifjura tekintgetett.

Balassa észrevette és sápadt ajkai szélén megjelent egy könyü mosoly. Jól esett szivének ez a hűséges ragaszkodás. Mintha a súlyos végzet kiengesztelő intézkedése lett volna, hogy az oláhok által szivén ütött sebet egy becsületes oláh ember ragaszkodása enyhitse. Intett Ursának, hogy magával törődjék, ne vele. Ő is nyugodt. Nem fél a haláltól, s el van rá szánva, hogy drágán adja életét, ha a sors ugy akarja, hogy földi vándorlását itt bevégezze.

Azután előrenézett a sürüség felé s nyugodtan, mozdulatlanul várakozott.



II.

A hegyi lapály tulsó oldalán levő bokrok közül néhány percz mulva valami kétszázötven ember lépett ki a tisztásra. Ifjabbak, öregebbek, össze-vissza. Majdnem mindegyik fel volt szerelve lőfegyverrel, tarisznyával, vadászkéssel és egy batyuval a hátán, melyben nyilván az elemózsiát czipelte. A tisztásra lépve, megütődve tekintettek a pakulár-kunyhó felé. Látszott rajtuk, hogy ez elhagyatott, csendes havasi tájon nem számitottak emberlakta helyre.

Balassa megkönnyebbülve nézett össze Ursával, a kinek széles arczán megjelent az öröm. Hisz ezek nem móczok, hanem lekenczei székelyek! Jóravaló, derék földesgazdák egy szálig. Ezektől nincs mit tartani.

Ki is lódult rögtön a házból s magasra emelt kucsmával üdvözölte őket.

- Kerüljetek errébb, atyafiak! Mink vagyunk itt! - kiáltotta harsányan.

A székelyek bizalmatlanul tekintettek rá. Látták, hogy bár csizmában és magyaros mellrevalóban jár, az arcza oláh. A csapat őszhaju vezére előrelépett s ridegen rászólt:

- Az én becsületes nevem Kaszás Mózes. Ha jóban jársz, te kerülj errébb és mondd elé, hogy ki az a »mink«?

Most Balassa is kilépett a házból s a csapat felé indult.

A mint az öreg székely megpillantotta, eleinte hitetlenül bámult rá, azután hirtelen észbekapott s gyorsan feléje sietve, meghökkenve kiáltotta:

- Szent Isten, Balassa ifju uram, mi történt kegyelmeddel!

- Én vagyok, Mózsi bátya - válaszolta komolyan az ifju s kezet fogott az öreggel, a kit régebbi lekenczei vadászatai idejéből ismert, - nehezen ismert meg ugy-e?

- Hejnye, hejnye, be nem gondoltam volna, hogy itten találjuk a hegyen! Mi történt, instálom? Ugy nézem, meg vagyon sebesülve?

- Meg, de már nincs semmi bajom. Hová igyekeznek?

Az öreg megvakarta üstökét és felsóhajtott.

- Hosszu sora vagyon ennek a mi dolgunknak, tekintetes urfi. Merthogy mi bizony bujdokolunk. Ugy igaz, instálom: el kellett bujdosnunk hazulról, mert a móczok felperzseltek és nem birtunk velük. Az asszonyféle, meg a gyereknép még csak elmenekülhetett Vásárhely felé idejében, minket azonban már elvágtak tőlük s ekképen irányt kelletvén változtatnunk: bevettük magunkat ide a havasra, hogy majd átvergődünk rajta valahogy Magura, meg Pálfalva felé, azután még tovább Deésnek, hogy onnét majd Kolozsváron, meg Tordán keresztül visszavergődjünk Isten segedelmével valahogy Vásárhelyre.

- Bajosan fog menni ez a dolog, Kaszás uram - mondotta fejét rázva Balassa, miközben szétnézett a köréje sereglő góbék között (igy hivják ősi magyar nyelven a lovas »lófő« székelyt, ki lovon teljesitett katonai szolgálatot). Ha kelmedék Magura és Pálfalva felé akarnak kijutni Deésnek, akkor akár mindjárt vissza is fordulhatnak.

- Bizony vissza - bólintott fejével Ursa.

- Miképen lehessen az, instálom? tudakolta megütközve az öreg.

- Aképen, Kaszás uram - válaszolta az ifju - hogy itt ezen a vidéken is mindenfelé a móczok az urak. Enélkül a hű Ursa nélkül, ki itt áll a hátam mögött és a legbecsületesebb emberek közül való a világon, már én sem lennék az élők sorában...

Balassa egy pillanatig elhallgatott, azután pár szóval, röviden elbeszélte a feszülten figyelő gyülekezetnek, hogy mi történt vele és családjával ezelőtt két hónappal. A góbék sorain keresztül haragos zúgás morajlott végig az elbeszélés bevégeztével. Itt-ott fenyegető öklök emelkedtek a levegőbe, s heves fölkiáltások hallatszottak. Az egyszerüségében is mélyen meginditó elbeszélés módfelett fölingerelte a máskülönben is könnyen lobbanó székelyek vérét, ugy hogy e pillanatban minden habozás nélkül készek lettek volna megrohanni a gyilkos móczokat, még ha tiz annyian lettek volna is, mint ők.

Az öreg Kaszás nehezebben gyult lángra, mint ifjabb vérei.

Balassa elbeszélése inkább lehangolta a tapasztalt székelyt. Tünődve, aggodalmasan rázogatta ősz fejét, s elgondolkozva hümmögetett.

- Hm... hát ez nagy baj - dörmögte félhangosan - főleg pedig azért igen nagy baj, mert most már vissza se mehetünk ismét a havasról. Odalenn Fiáthfalván, a hol átjöttünk, szintazonképen garázdálkodnak már eddig a móczok, mert már akkor is igen fenyegettek. Ha már most az előre vezető út is el vagyon zárva mi előlünk, - akkor benne vagyunk az egérfogóban és se be, se ki, se előre, se hátra... Nagy baj ez, tekintetes urfi; a felettünk való Uristen tudja, hogy mi lesz... én ugyan nem!

Balassa szemei megvillantak.

- Megmondom én, Kaszás uram, hogy mi lesz! - kiáltotta kemény, messzecsengő hangon, hogy a leghátulsó sorokban is meghallhassák - az életben ugy van, hogy a ki mit elvesz tőlem, a mi az én birtokom: azt visszaveszem, ha tudom, szép szóval, ha nem, hát erőszakkal, de mindenképpen visszaveszem, mert a mi az enyém, az az enyém! Igaz-e, atyafiak?

- Igaz a! - zúgták egyhangulag a székelyek.

- No már most, ha ez igaz és ha ezek a bocskoros gyilkosok el akarják tőlünk venni az életünket, a mely a mi birtokunk: nem természetes-e, hogy minden erőnket összeszedve, megvédjük életünket?

- Ugy igaz a! - kiáltotta lármás egyetértéssel a gyülekezet.

- Ennélfogva igenis, meg fogjuk védeni! - folytatta Balassa lelkes hangon, s szemeinek tüzes áradásával egészen fölvillanyozta a tömeget, mely mindegyre közelebb nyomult hozzá s nagy figyelemmel hallgatta. Vezért fogunk választani, atyámfiai, a ki jól ismeri a havast és jól ismeri a völgyekben és általában az egész vidéken fekvő összes falvakat is. Vezért fogunk választani, a kinek eszében, bátorságában, igaz magyarságában és egyéb tudományában megbizhatunk. Vezért fogunk választani, hogy megtarthassuk, a mi a miénk és megbüntethessük, a ki mit el akar tőlünk venni! Itt fenn a hegyen természetesen nem maradhatunk, mert nincs fedél, a hová ennyien megvonulhassunk és nincs élelem, melylyel testi jóvoltunkat fentarthassuk. Azt kommendálom tehát, hogy huzódjunk le mindnyájan igy, a hogy vagyunk, Pálfalvára az én kastélyomba és birtokomra, a mely elég lesz mindnyájunknak. A kastélyt ugyan leégették a móczok, de ha egyesült munkával nekivetjük a vállunkat, hamarosan rendbe hozhatjuk és fedél alá kerithetjük a többi leégett épületeket is. Az összes épületek falai erősek, azok nem pusztultak el. Magában apáim kastélyában 18 szoba van; a többi melléképületben is van összesen valami huszonnégy-huszonöt. Elférünk mindnyájan, s ha megszorongatnak a móczok: sokáig tarthatjuk magunkat a falak között, mig valahonnan segitség érkezik, ha ugyan rászorulunk a segitségre és mi magunk is nem verjük tönkre azokat a sötétben bujkáló, vérengző gyilkosokat. Legelsőbben is tehát válaszszunk vezért, a ki mindnyájunk élére állva, kezébe vegye a parancsolás jogát. Egységes akarat és engedelmesség nélkül nem lehet csinálni semmit, ezt ugy-e bizony, mindenki tudja?

- Ugy van! Ugy van! - helyeselte zajosan a tömeg.

- Sohse választgassunk külön-külön szóval, tekintetes Balassa uram! - szólalt meg az öreg Kaszás, s fölkapaszkodva egy utjában lévő csonka fatörzsre, elkiáltotta magát: azt válaszszuk meg, atyafiak, a ki fiatalságban, észben, tudományban és vagyonban - mert erre is nagyon rászorul, a ki háborus világban él, miképpen mi - mindnyájunk között első. Tekintetes Balassa György, vitézlő nemes fiatal urunk legyen a vezér! Éljen!

- Éljen! Éljen! - visszhangozták harsány egyetértéssel a székelyek, s néhányan vállukra kapva az ifjut, magasra emelték, hogy mindenki lássa.

- Éljen a gazdám! - orditotta lelkes bömböléssel Ursa is, s nagy örömében szinte lekaszált vastag karjaival néhány körülötte éljenző góbét.

Balassa leszállt a székelyek válláról, s intett, hogy beszélni akar.

- Elfogadom atyámfiai a vezérséget - mondotta komolyan - de csak ugy, ha jól meggondolták kendtek, hogy mit cselekszenek. Olyan nemzetségből való vagyok, mely már sok vitéz katonát adott a hazának, vezéri sorban is, tudom, mi az engedelmesség, de azt is tudom, hogy mi a parancsolás. Gondolják meg kelmetek tehát még egyszer jól. Ha elfoglalom a vezéri helyet, ez azt jelenti, hogy attól a percztől kezdve itt katonák vannak és nem földesgazdák. Katonai tehát attól fogva a fegyelem is, a parancs is, az engedelmesség is. Kegyelmetek fegyveres szabad csapattá válnak, a melynek én leszek a hadnagya, vezére, feje, szóval: én parancsolok és kegyelmetek szó nélkül engedelmeskednek. Ha pedig csak egy ember van is kegyelmetek között, a kinek az nem tetszik, vagy azt érzi magában, hogy nem tudna nekem vakon engedelmeskedni, vagy okosabb vezért tud, mint a milyen én lennék: mondja meg bátran most, hogy visszautasithassam a vezérséget, mert ha akkor talál szólni, a mikor már átvettem a vezérséggel járó hatalmat is: főbelövetem!

Ez kemény szó volt. Süvöltött, mint a levegőben megsuhogtatott éles aczélpenge.

A székelyek összenéztek, de aztán kitört belőlük a viharos elismerés: Kemény beszéd, az igaz, de a ki igy beszél és igy érez - az vezérnek való. Tud akarni és tud vasakarattal parancsolni, mindnyájuk jóvoltáért. A Balassák nemzetsége különben is igaz magyar vér volt időtlen idők óta, s az marad bizonynyal az idők végeiglen.

- Kegyelmed a vezér, tekintetes Balassa uram! - szólt mindnyájuk nevében az öreg Kaszás Mózes, s leemelve fejéről kucsmáját, ünnepélyesen esküre emelte kezét: esküszöm a mindenható Istenre és az ő egyszülött fiára, az Ur Jézus Krisztusra, hogy éjjel és nappal hűségesen követni fogom, mindig és mindenben engedelmeskedem és soha erről a becsületes fogadalmamról meg nem feledkezem. Isten engem ugy segéljen!

Midőn erre a többiek is rendre letették a fogadalmat, Balassa felállt a csonka fatörzsre s fövegét leemelve, szintén ünnepélyesen megesküdött, hogy a vezéri hatalmat mindnyájuk jóvoltára fogja használni és megszabadulásuk érdekében mindent elkövet, a mi eszétől, ügyességétől és képességétől csak kitelhetik.

... Igy alakult meg a Padura mare havas rengetegeiben a későbbi Rákóczi harczok viharos idején olyannyira nagy hirre emelkedő szabad székely csapat 1704 julius 8-dikán.

*

A történtek után Ursa nem féltette többé fiatal gazdáját, hogy esetleg talán még nem heverte ki egészen a sebet és a gyászt, mely fiui szivét érte; látta, hogy ugy gondolkozik és aképen cselekszik, mint egy az élet ezernyi küzdelmeiben máris megaczélosodott férfi, a ki a maga terveivel, czéljaival tisztában van s meg tudja magának jelölni az e czélok elérésére kipéczézhető utakat is.

A székelyek tábort ütöttek a tisztáson s később elfogyasztották a délebédet.

Ebéd után Balassa összeült tanakodni Ursával, hogy a Pálfalva felé vezető hegyi ösvények melyike volna a jelen körülmények közt legczélszerübb? Persze, nagyon bajos e fontos kérdésben a döntés, ha még azt sem tudja az ember, hogy a móczok hatalma körülbelül meddig terjed? Kiterjeszkedett-e már a havas magasabb pontjaira is, vagy egyelőre még csak a völgyekben fekvő falvakban garázdálkodnak - ha ugyan még van miben garázdálkodni és már el nem pusztitottak mindent, a mit sem ellopni, sem elkótyavetyélni nem lehetett.

- Azt gondolom, domnule (uram) - mondotta Ursa - hogy lenn maradtak a faluban s a hegyekre nem mentek föl. Tudják azok az istentelenek, hogy idefenn nincs semmi elvinni való, nem vesztegetik tehát haszontalan munkával az időt, hanem dőzsölnek abban, a mit összeloptak. Képzelem, micsoda vig kalamajka, dinum-dánum és nagy bolond kurjongatás járja faluról-falura, s micsoda részegeskedést tesznek a rablott borral. Tőlünk is elloptak a czudarok valami huszonkét hordóval, mert annyi volt még a külső pinczében. A házi pinczében is állt három hordó, ez öszvesen 25 hordó drága jó bor, közte tiz éves termés is valami hat hordónyi... Hej, hogy az ördög vigye el őket! Bizonyos, hogy az egészből nem maradt egy csepp se, pedig jól fogna nekünk is, ha majd egyszer hazajutunk.

- Hamar hazajutunk Ursa, csak tudnám: melyik ösvényen induljunk le.

- Ne igen sietnénk tán, urfi - szólt óvatosan az oláh, s el-elnyujtogatta a szót, mint a ki nem szivesen mondja ki, mit gondol - jobb, ha minél lassabban igyekezünk innét lefelé, semmint ha hamar hazajutunk. Az uttal nem sokat gondolok, mert mind között a »Farkasszoritó« nevü ösvény a legjobb és legbiztosabb, ismerni is azt ismerném legjobban - de gondolok a móczokkal, mert hej, kutyamáju nép az urfi... még nem ismered.

- Majd megismerem! - mormogta fenyegetve Balassa.

- Jó, jó... Majd. De addig is ügyelni kell, mert olyanok azok, kis uram, mint télen a farkas: egyenként gyávák, párjával el lehet őket verni egy szál bottal is, de ha sokan vannak és falkában csatangolnak, akkor nem gyávák és nem lehet őket elverni egy szál bottal, de még kettővel se. Ba Zeu! Ismerem a pokolravalókat, azért vagyok a fajtájukból való. Jóravaló ember is akad pedig köztük elég - lám, a gaz Opre Simeon apja is bár részeges, de azért jóravaló ember, a ki apádékat is védelmezte tulajdon fia ellen, mig el nem zárták valami ólba, - de mit ér, ha a gonoszok sokkal többen vannak és nem a jók parancsolnak, hanem a rosszak.

- Mindezt meglátjuk, Ursa! Most az a kérdés, hogy melyik uton lehet bejutni a falunkba leghamarabb.

- Mondottam, hogy a »Farkasszoritó«-n.

- Merre van az?

- Túl kezdődik a vörös fenyőkön s egész a hegyek alá viszen a nagy lunkáig.

- A nagy rétig?

- Addig. A pálfalvi nagy rétig.

- Akkor azt az utat választom - jelentette ki határozottan az ifju.

Ursa hümmögve vonogatta a vállát. Látszott az arczán, hogy nem tetszik neki a dolog. Balassa viszont sokkal többre taksálta a becsületes és hű ember értékét, semhogy meg ne kérdezte volna, hogy miért nem tartja jónak a választást?

- Azért urfi - válaszolta az oláh - mert ezen az ösvényen leggyakrabban csatangolnak a móczok s nem igen lehessen ugy lejutni rajta, hogy közeledésünket időnek előtte meg ne tudják. Ne feledd, hogy többen vannak, mint mi. Végigverni, amugy istenigazában csak ugy lehetne rajtuk, ha meglepnők őket, váratlanul, este vagy éjjel...

- Helyes! Ez igaz. De ha nem tartod jónak a »Farkasszoritót« - melyik ösvényen menjünk?

- A »Pleskán« urfi, a Pleskán! - mondotta élénken az oláh.

- Miért hivják »Kopasz«-nak azt az ösvényt?

- Azért, mert végig sincs rajta egy szál fonyóka vagy bokor - tiszta, mint a tenyerem, csak az a baja, hogy némelyik helyen annyira meredek, hogy leülepedve kell lecsuszni rajta, mint a fausztatón.

- Melyik a rövidebb út?

- Ez. Két órával rövidebb, mint a másik.

- És hol végződik?

- A szőlőhegyek mögött, a bükkösben.

- Tehát a templom irányában?

- Igenis, abban.

- Jártál vagy egyszer ezen az ösvényen?

- Jártam én kétszer is, urfi! - bólintott fejével a Herkules - erre ne legyen gondod. Elvezetlek én hiba nélkül! A hol én egyszer az életben nyomot hagytam a csizmám patkójával, én ott husz esztendők mulva is eligazodok.

- Jól van Ursa, legyen ugy, a mint tanácsolod: nem a »Farkasszoritón« fogunk lemenni, hanem ezen a »Pleskán«. Batyuzd el estig a holminkat és készülj fel az utra: a mint mindennel rendben leszünk: elindulunk Isten nevében és visszafizetjük a pálfalvi móczoknak is a sok gyászt, a mit miattuk szenvednem kellett.

- Jó lesz, urfi! Estig felkészülök. Bezárom ezt a házat s a kulcsát magammal viszem emlékül, hogy mindétig rágondoljak, ha majd a kezem ügyébe kerül. Jó volt ez a szegény kaliba két hónapig. Nem tudom, mit csinálunk, ha nem lett volna.

- Igazad van; én sem fogok megfeledkezni arról a két hónapról - mondotta Balassa meleg hangon s szeretettel tekintett körül a fehérre meszelt, kis gerendás szobácskában, melyben két hónapig menedéket talált s a hol egészségét is visszanyerte. Fejét ugyan egy darabig még bekötve kell hordania, arcza is halavány - de mindent egybevetve, nem érezte magát többé betegnek, hanem egészségesnek, jó testi erőben, mintha nem is lebegett volna két hétig élet és halál között.

Azután kiment a tisztásra, az ott táborozó székelyek közé s azokat is utasitotta, hogy készüljenek; estefelé el akar indulni Pálfalvára.

- Mondja kegyelmed, Kaszás uram - intette magához az öreg góbét - nem hallá véletlenül hirét Gyárfás Kelemen óbesternek?

- Nem biz én, hadnagy uram! - rázogatta fejét az öreg - ki légyen ő kegyelme?

- A fejedelem ő nagyságának huszár óbestere, a csikszéki Gyárfás nemzetségből.

- Azokat ugy szakmányában esmérem... de nem igen erősen. Tehát az óbester urat sem esmérem.

- Azért kérdezem, mert ezt a Gyárfás óbestert küldte ki a nagyságos fejedelem, hogy megregulázza huszárjaival a móczokat. Azt gondoltam, hogy tán hallott kegyelmed róluk valamit utközben.

- Nem én, semmit. Kendtek sem - ugy-e atyafiak?

- Nem bizony, semmit! - hangzott egyszerre tiz helyről is a tagadó válasz.

- Pedig jön valahol, az bizonyos!

- De már vitéz hadnagy uram - csóválta fejét az öreg, ki a vezérválasztás óta hűségesen meg »hadnagy uram«-ozta Balassát, a mint dukált - ha azon Gyárfás óbester ur nem tudja ugy a járást, hogy bekötött szemmel is eligazodjék a hegyek között - akkor ugyan tévelyeghet, a mig bele nem gabalyodik, hetekig, mig odatalál, a hová jutni akar! Addig ugyan százszor is lehuzhatja és kizsigerelheti bőrünket a mócz.

- Szóval, nem tudnak róla?

- Nem biz a semmit!

Balassa belátta, hogy a fejedelem által kiküldött huszárságra sem ő, sem más magyar ur ezen a lázongó havasi vidéken nem számithat. Nem is foglalkozott tovább a dologgal. Könnyelmüség lett volna olyan segitségre számitani, mely egyelőre a legnagyobb mértékben bizonytalan.

Estefelé hat óra tájban a székelyek fölkerekedtek s jelentették, hogy készen állanak az indulásra.

Balassa komoly szavakkal kötötte szivükre az óvatosságot és a legszigorubb rendet, azután még egy futólagos tekintetet vetett a kis pásztorkunyhóra s a fölkerekedő kétszázötvenkét főnyi csapat élére állva, elindult - Ursa vezetése mellett - észak felé.

Ursa lépkedett legelől.

Jól fel volt pakolva; más emberfia ugyancsak megérezte volna a terhet, az ő hatalmas, széles hátán azonban kétakkora podgyász is elfért volna. Lomhán lépkedett előre, de ez a látszólag lomha járás annyira csalékony volt, hogy Balassának is, az utána nyomuló székelyeknek is ugyancsak fürgén kellett szedegetniök a lábukat, hogy el ne maradjanak a Herkulestől. Igyekeztek is szaporán előre, mig a fokozatosan lefelé kanyargó keskeny hegyi ösvény terepviszonyai csak megengedték. Később már nem ment ily simán a dolog: vigyázni kellett. Az esti homálylyal a nehézségek is nőttek. A kavicsos, vizmosásokkal meg-megszaggatott uton könnyen felbukott, a ki nem ügyelt elég óvatossággal lába alá - hiába mondotta volt Ursa, hogy olyan sima az út, mint a tenyere. Ha ugyan egy kis szelid csalafintaság nem lappangott ebben a hasonlatban, mert az Ursa izmokkal átfont, vastag, kemény tenyere ugyancsak nem volt sima.

A menet hossza meghaladta a négyszáz lépést.

Egymás mellett legfölebb ketten mehettek; de oly keskenynyé is vált gyakorta a lefelé vezető ösvény, hogy csak egy ember fért el rajta, s ez módfelett meglassitotta a haladást.

Este nyolcz órakor - napnyugta után - lassanként sötétség borult a hegyvidékre.

Ursa eddig lankadatlanul haladt előre és kitünő utmutatónak bizonyult, most azonban még inkább meggyorsitotta lépteit, s csakhamar azzal a tanácscsal fordult Balassához, hogy jó lenne, ha a székelyek aképen szedegetnék lábaikat, hogy éjfélután két órára okvetlen elérjék a pálfalvi szőlőhegyeket, honnan a falu már csak egy futamodás.

Balassa elértette, hogy mire czéloz az óriás. Éjjel akar bevonulni a faluba, vagy legalább is a kora hajnali órákban, midőn jórészt - valószinüleg - még mindenki alszik. Az ugyan éppen nem volt olyan nagyon bizonyos, hogy a móczok minden elővigyázatról megfeledkeztek volna.

- Csak egyszer ottan legyünk - mondotta Ursa, s szemei fenyegető tűzzel villantak meg.

Balassa hátraszólt az embereknek, hogy oly gyorsan iparkodjanak előre, a mint csak lehet. A fáradságot majd kipihenik a falu közelében levő bükkerdő fái alatt. Addig azonban haladni kell.

A székelyek bólintottak, hogy igenis, értik.

Mennének gyorsabban is, de a sok bagázsia és czókmók nem engedi.

- Azt majd le kell rakni, ha elérjük a bükköst. Szekereket fogunk szerezni a szállitásra, ha szükség lesz rá. Nehéz bagázsiával bajos a hadi munka.

Ettől kezdve azután nem igen esett több szó: szakadatlanul mentek órák hosszat, megfeszitett kitartással egészen éjfél után egy óráig.

Ekkorra értek le a havasról és vonultak be a hegység tövében levő bükkös fái alá, honnan Pálfalva körülbelül fél mérföldnyi távolságra lehetett.

Balassa itt megállitotta a csapatot és pihenőt rendelt.

Rászorultak a góbék - egy órával hamarabb tették meg a fárasztó utat, semmint Ursa számitotta. Sikföldön élő embereknél, mint a milyenek ők is voltak, nagy dolog az ilyen hegyi út, s még nagyobb, ha egy teljes órával gyorsabban járják meg, mint a hogy a hegyjárásban gyakorlott oláh Herkules előre kiszámitotta.

Ursa módfelett örült ennek az egy órai előnynek.

- Éjfélután kettőig kifujjuk magunkat, urfi - mondotta örvendve - azután fölkerekedünk és bemegyünk haza, a faluba. Lássuk, micsoda gonoszságokat tettek birtokunkkal azok az alávalók.

- Opre Simont kézre kell keriteni, - jegyezte meg röviden az ifju.

- Én is azt akarom - esett szavába mohón az oláh, miközben a többiek példájára szintén leheveredett a fűbe, s fegyverét gondosan maga mellé fektette, hogy szükség esetén azonnal kéznél legyen, - de ehhez a dologhoz módjával kell hozzáfogni, különben megsegiti az ördög és nem kerül kézre.

- Okvetlen el kell fogni!

- Hogyne urfi, hogyne, ha lehet! Csakhogy róka esze vagyon annak az istentelennek és zerge lába. Ha nem ugy csapunk rá, hogy rögtön a mienk legyen: kibujik és elszalad.

- Teszünk róla, hogy ne szaladhasson... mormogta haraggal az ifju.

A pihenésre kiszabott egy órai idő letelvén, Balassa éjfélután két órakor elinditotta a csapatot. Teljes sötétségben vonultak a falu felé. A hold, mely a felhők között való bujkálása közben eddig legalább időnként világitott, most végleg eltünt a beborult ég sötét felhőtömegei mögött. Tiz lépésnyire sem igen lehetett látni.

Félórai botorkálás után Balassa végre ráakadt a mezei utra, mely a templom felé kanyarodott.

Nem volt valami hires út, de legalább botlani nem kellett rajta.

A falu nyugoti szélén álló templomig egy lélekkel sem találkoztak. A faluból sem hallszott az életnek semmi jele. Sem kutyaugatás, sem borjubőgés, sem malaczvisitás, mint a hogy az faluhelyen e kora hajnali időben mindenütt hallható. Egy árva hang sem zavarta meg a csendességet.

- Nem értem... dörmögte Ursa.

- Megsejtették talán, hogy jövünk?

- Nem hiszem urfi - rázta fejét az oláh - valami egyéb oka lehet...

A közvetlenül utánuk lépkedő Kaszás Mózesnek is feltünt ez a nagy csend.

- Megkövetem a hadnagy urat - mondotta az öreg - azt gondolom, hogy ismét elszeleltek valamerre a móczok.

- Megválik, Kaszás uram!

- Még egy rongyos kakas sem kukurikol...

Pár percz mulva azonban mégis csak hallszott kakaskukurikolás, s nyomban utána egy tehén is elbőgte magát valamelyik közeli istállóban.

- Tán mégis csak van itt valaki...

Egy negyedóra mulva annyira megvirradt, hogy jól ki lehetett venni az egész falut. Akkor aztán hamar kitünt, hogy néhány töpörödött vén asszonyon, tehetetlen aggon, s egy pár maszatos kis gyermeken kivül senki sincs a faluban. A házak üresen álltak. Mivel azonban itt-ott majorság csipogott az udvarokon, s egyik-másik istállóban egy egy szarvasmarha is akadt, nemkülönben konyhaedények, kocsiszerszámok, s más effélék bőven, minden portán - ebből kitetszett az is, hogy a móczok nemrég hagyhatták el a falut - lehet, hogy csak tegnap este vagy az éjjel, még pedig a legnagyobb sietséggel. Egy csomó elhullatott holmi minden udvaron és minden utczában akadt. Nagy sietségükben ezeket föl sem szedték, hanem ott hagyták és futottak tovább.

A Balassa-kastély kormos falakkal meredezett az égnek. A hatalmas épület, nemkülönben a közelében álló cselédházak és gazdasági téglapajták a legszomorubb pusztulás képét mutatták. Az udvar is föl volt túrva és tele mindenféle giz-gazzal, paréjjal, törmelékkel, az egykoriban gyönyörü park is valóságos vadon. Mintha pusztitó orkán vagy tatárjárás zúgott volna végig az egész hajdanta kedves és jól gondozott területen.

Balassa elkomorodva tekintett ősei elpusztult hajlékára, s ugy érezte, mintha szivébe nyilallott volna a gyász. Megindulása azonban csak egy pillanatig tartott. Nincs idő most a gyászra, az élők munkája más... Gyorsan megfordult, s a köréje sereglő emberekhez fordulva, kiadta a parancsot, hogy az elpusztult kastélyhoz legközelebb eső parasztházakat foglalják le kvártélynak. Helyezkedjenek el és készitsenek maguknak valami meleg ételt. Ő maga a szintén üresen álló paplakba veszi magát. A pópa (oláh lelkész) elmenekült a többiekkel: háza lakatlanul állott, de benne volt az összes butor és fölszerelés. A szent ember - rablásban különben méltó társa a többinek - sietségében, ugy látszik, még arra sem ért rá, hogy a legszükségesebb holmit magával vigye. Itt hagyott mindent és elmenekült ő is a többiekkel.

Ursa mord arczczal tekintgetett körül, miközben Balassát bekisérte a paplakba, s ledobta hátáról a podgyászt.

- Valamelyik tolvaj mégis csak utánunk lesett odafenn a hegyen - mormogta mérgelődve - s lehozta hirét, hogy jövünk.

Balassa vállat vont.

- Majd visszajönnek - szólt hidegen - ha nem jönnek, én keresem föl őket. Nem mehetnek olyan messze, hogy utánuk ne menjek és nem bujhatnak oly mélyen a föld alá, hogy meg ne találjam őket.

Ursa meghökkenve tekintett fiatal urára. Balassa hidegen, nyugodtan, szinte egykedvüen beszélt, de minden egyes szó akkora súlylyal koppant, mint a kő. Az oláh megérezte, hogy itt vasakarat szövetkezett a legridegebb elhatározással. Balassa szive kemény lett, akarata szilárd és nyers, elhatározása megmásithatatlan. Jaj a gyilkosoknak! Az égben lehet számukra kegyelem - ennek a mélységes gyászba boritott fiatal embernek sajgó szivében nincs. Sápadt, barna arcza rideg és kemény volt, mint az aczél. Semmi jót sem lehetett róla leolvasni.

Künn gyorsan beborult az ég.

Ideje volt, hogy fedél alá kerültek, - alig egy negyedóra mulva megeredt a zápor, s égrengő mennydörgések kiséretében zuhogni kezdett. Villám villámot ért. A leghevesebb nyári viharok egyike süvöltött végig a falu fölött.



III.

Félóra mulva a vihar elvonult ugyan, az ég azonban borus maradt, s az eső - több-kevesebb megszakitással - egész nap áztatta a nyári szárazságban kiszikkadt földet. Balassa nem mozdult ki a szobából. Végig feküdt a pópa kopott bőrdivánán, s terveken törte fejét, hogy miként keritse kézre az elmenekült móczokat, a kik - számban és merészségben bizonynyal alaposan megnövekedve - majd csak akkorra várhatók vissza, ha biztosra veszik, hogy összeütközés esetén győzni fognak.

Utánuk menjen és keresse őket?

Merre?

Ki tudja hol járhatnak? Másfél napi térelőnyt nyertek; ez sokkal több, semhogy utól lehetne őket érni egy olyan vidéken, a hol mindenütt ellenségre bukkanna, s élelmet se szerezhetne annyit, hogy a 252 főnyi »szabad székely csapat« részére elég legyen. Az élelmezés kérdése nehéz és fontos ügye minden hadviselésnek. Éhes ember nem szivesen harczol, de nem is alkalmas, elgyengült testi erővel, a harczra.

- Ursa! kiáltott ki Balassa a másik szobába, hová hű óriása beszállásolta magát. Azt akarta neki megrendelni, hogy tekintsen körül, miféle lábas jószágot, baromfit vagy más egyéb élelmiszert hagytak itt az elmenekült móczok - az oláh azonban nem volt sehol.

Balassa fölkelt a kerevetről, hogy utána nézzen, az ablakon keresztül azonban meglátta, hogy éppen abban jár, a mit meg akart neki rendelni: szemlét tart az itt hagyott holmi fölött. Nemcsak ő, hanem a székelyek is. Az emelkedettebb helyen álló paplakból jól be lehetett látni a faluba. Balassa hol itt látott az esőben egy-egy székely atyafit, hol ott. Helyenkint négyen-öten is összeálltak az utczán, s mérlegelték, hogy mit érdemes biztos helyre vinni, mit nem. A lábas jószágot mind összegyüjtötték. Kevés volt, de akadt néhány tehén is, s egy Munteán Vazul nevü vagyonos gazda istállójában négy füstös fejü, izmos ökör. Bab, lencse, borsó, száritott gyümölcs, s más efféle minden házban akadt. Buzaliszt nem volt, - kukoricza és kukoriczaliszt azonban annál több. Egy ólban valami hét darab disznóra is rábukkantak.

Az eső daczára mindezt azokba a házakba czipelték a góbék, melyekben bekvártélyozták magukat. Bölcsen tudták, hogy mit jelent ellenséges vidéken a kenyér-kérdés.

Balassa megnyugodva foglalta el iménti helyét a bőrdivánon. Nem kell a székelyt félteni: nem hal az éhen a jég hátán sem.

Tovább szövögette a legközelebbi jövő tervét, s elhatározta, hogy a gyilkos móczok kézrekeritésére s a többiek erejének megtörésére egy régi, kipróbált hadi taktikához folyamodik. El fogja magát sánczolni itt a faluban, s azt a hitet ébreszti az ellenségben, hogy azért sánczolta el magát, mert nem mer megütközni. Hadd kapjanak vérszemre és jőjjenek minél többen, annál jobb, legalább bővebb lesz aratása a halálnak, s a gyilkosok közül sem fogja kikerülni a büntetést egyetlen egy sem. Csak egyszer legyenek itt! Fegyverekkel és lőszerrel, szerencsére bőven el vannak látva.

Számitott rá, hogy vissza fognak jönni. Rosszul ismerné a lelkileg eldurvult ember gondolkozásmódjának alávalóságát, ha csalódnék. Vissza fognak jönni, hogy kielégitsék vad ösztöneiket és végleg megvethessék lábukat az elfoglalt földön, s a Balassák uradalmában, melyet már föl is osztottak egymás között. Némelyek már föl is szántották tavaszi vetés alá a nekik kiosztott földet.

Első végezni való a kastély helyreállitása lesz, bár annyira, hogy ugy a hogy, de lakni lehessen benne. Azután a melléképületek következnek sorra. Azután a köröskörül emelendő sánczok munkája következik. Mindez időbe kerül, de meg kell lenni, különben okvetlen ők huzzák a túlerő ellen a rövidebbet. Megerősitett helyen, a kastély vastag falai között, s a sánczok védelme alatt - túlnyomó számbeli erő ellen is föl lehet venni a küzdelmet és sikerre is lehet számitani. A kastélynak és melléképületeinek helyreállitása ez okon sürgősen és okvetlen végrehajtandó; ezt parancsolja sürgősen és komolyan az önfentartás természetes ösztöne is.

Ursa csuron vizesen az esőtől, este hét óra tájban került haza.

- Elég zsákmány akadt, domnule - mondotta elégedetten - az emberek is meg vannak elégedve. Beérjük az ennivalóval jó darabig.

- Mondd csak Ursa - kérdezte Balassa az elégedett óriást, - mit szólnál hozzá, ha azt mondanám, hogy tiz nap mulva a kastélyban akarok lakni?

- Hm... A kastélyban?

- Abban.

- Bajos lesz... Nincs azon egy falatka fedél, sem ablak, sem ajtó, se a szobákban padimentom... A boltozat ép, nem hullik be a szobákba az eső, de minden egyéb - nincs. Elégett... Hogy laknál benne, urfi?

- Helyre fogjuk állitani.

- Értem... De nem tiz nap alatt.

- De tiz nap alatt - ismételte nyomatékosan az ifju.

- Hm... Lehet, ha a jó Isten segit, de ha nem segit... bajosan megy.

- Tudom, de mennie kell!

- Hát hiszen, ha muszáj - dörmögte kedélyesen az oláh, - akkor meg lesz. De hogy miképpen lesz, a mi meg lesz - az más dolog, urfi. Mert ha csak lakni akarsz a kastélyban, el lehet abban lakni, egynémely takaritás és rendezkedő munka után, két nap alatt is, de hogy miképpen - az megint más dolog. Jól nem, az bizonyos.

- Tiz nap hosszu idő, s a székelyek ügyes emberek. Akad azok között mindenféle mesterséghez értő ember, csak szerszám legyen.

- Hiszen éppen csak az nincs! felelte tréfásan Ursa.

- Keriteni kell.

- Honnan, urfi?

- A pokolból! - felelte nyugodtan az ifju.

Ursa félszemmel pislantott rá. Érti. Szerszámot, fát, szeget és minden más egyebet a pokolból kell előteremteni. Helyes. Elő lészen teremtve, de hogy miképpen - az megint csak a »más dolog« bizonytalan kérdései közé tartozik, melyeknek titka egyelőre megfejthetetlen. A székelyek egyébiránt tán meg fogják találni a módját. Furfangos, eszes, ötletes nép - megpróbálja a lehetetlent is, ha muszáj. Ő ugyan kötve hiszi, hogy tiz nap alatt lakhatóvá lehessen tenni a kastélyt, de ha fiatal ura ugy akarja, hogy meg legyen a munka tiz nap alatt - ám próbálják meg. Ha sikerül - annál jobb. Ha nem sikerül, legfölebb hiába fáradoztak, mert veszteni ugyan akkor sem vesztenek semmit.

Balassa aznap nem diskurált többet a dologról, hanem lefeküdt s ugy esti tiz óra tájban szerencsésen el is aludt. Ursa csakhamar szintén követte példáját. Megszokásból egy darabig még hallgatódzott, hogy bátorságos-e vajon körül a vidék, de aztán eszébe jutott, hogy voltaképpen nagyon fölösleges fáradtság itt ez az ő óvatossága: nincsenek többé a havason, hol minden legkisebb neszre gondosan figyelni kell, mert sohasem lehet tudni, hogy jóbarát léptei alatt roppan-e meg a száraz avar, vagy nem? Végig dőlt tehát ő is egy ágyon, melyben a menekülő pópa ott felejtette a szalmazsákot s nemsokára mélyen aludt.

Éjfélkor ismét heves zápor zúdult le a fellegekből s szakadatlanul zuhogott egész éjjel.

*

Az idő másnapra is borus maradt.

Midőn Balassa reggel hat órakor fölkelt és gyorsan felöltözött, hogy a családja ősi kuriáján esett pusztulást közelebbről is megtekintse, az eső még mindig szemzett, de már nem annyira, hogy kellemetlenné válhatott volna. Jobban szerette egyébiránt, hogy borus az idő, semmint ha az eddigi nagy forróság állandó maradt volna. A kánikulát odafenn a havason is meg lehetett érezni - itt lenn a völgyben annál inkább meg lehetett volna. Hüvösebb időben majd a munka is könnyebben megy. Nagyon jó tehát, hogy a hőség ideig-óráig engedett a maga perzselő és lankasztó erejéből.

Ursa már ébren, fölkészülve várta urát a reggelivel, mely tejből, vajból és kenyérből állott.

- Itt az étel, urfi - mondotta önérzettel, mint a ki tisztában van vele, hogy az elemózsia előteremtésében ő a fontosabb és élelmesebb személyiség - előbb azonban jó lesz friss kötést tenni a homlokára.

- Fölösleges Ursa - felelte az ifju, miközben levette fejéről a köteléket s az asztalra dobta - nincs már rá szükségem.

- Dehogy is nincs! A mig vörös a seb, mindétig kell rá a vászon. Majd ha enged a tüzéből s fehérbe megyen a szine: le lehet venni. Addig azonban okos dolog, ha ügyel rá az ember, nehogy elpiszkolódjék. Tegyük csak rá!

Balassa nem vitatkozott a Herkulessel - nyilván igaza van. A természet szabad gyermekeit a tapasztalat oktatta ki, hogy miképpen kell kezelni a sebeket, hogy biztosan gyógyuljanak. Hiba volna, ha az ilyen tapasztalatban gyökerező tanácsot könnyelmü hősködésből, vagy makacskodásból nem követné. Beleegyezett tehát, hogy Ursa friss kötést csináljon és átkösse vele homlokán a kissé még mindig érzékeny sebet.

- Igy ni! - bólintott elégedetten az oláh, midőn a kötést elvégezte - még nyolcz napokig kötözgetjük, azután már le lehet venni, főleg mint látom, milyen nehezen tűröd.

- Nem is valami kellemes!

- Nem bizony, de ha muszáj - felelte Ursa - gondold meg urfi, hogy én egyszer majdnem egy egész álló esztendeig be voltam eképpen kötve - mert hogy megcsufolt egy ronda farkas - még sem okoskodtam, hogy igy, meg ugy - ledobom időnap előtt.

- Jó, jó, nem dobom le! Mit csinálnak az emberek?

- Nem tudom. Még nem voltam a faluban.

Balassa leült, hirtelen megreggelizett, azután övébe dugta hűséges kisérőjét: egy finom művü török pisztolyt s Ursa kiséretében kilépett a házból.

A merre elhaladt, a székelyek tiszteletteljesen ráköszöntötték a jó reggelt s mindenfelől gyülekezni kezdtek, hogy a legközelebbi napok teendőit meghallgassák.

Balassa keresztülment a falun s csak a leégett kastélynál állt meg.

Mozdulatlanul, külsőleg egészen nyugodtan szemlélte a pusztulást. Arczán egy ideg sem rebbent, szemei hidegen nézték a füstös falakat, főleg a mikor észrevette, hogy a mellette álló Ursa titokban aggodalmasan tekintget rá...

Kitünt azonban, hogy szilárd akaraterő lakozott ebben a fiatal emberben; le tudta győzni megindultságát, megfékezte érzelmeit és meg tudta magának parancsolni, hogy a sors kegyetlen rendelését megnyugvással kell fogadnia. A mi elmult, azon semmiféle emberi hatalom többé nem változtathat. Béke tehát a szivének kedves halottakkal... az élő munkája más.

Ursa hümmögve nézdelődött s hogy ura figyelmét másfelé terelje, igy szólt:

- Egybegyülekeztek, urfi, a góbék, alighanem azt szeretnék tudni, hogy mi lesz?

A székelyek rendre gyülekeztek s ott álltak egy tömegben a kastély udvarán, mely tele volt mindenféle polyva- és szalmahulladékkal. Nézegették a pusztulást s halkan tanakodtak. Egynémely keményebb mondás is hangzott. Ekkor ugyanis már tudták, hogy a pálfalvi móczok nemcsak a kastélyt gyujtották föl és fosztották ki, hanem fiatal vezérük szüleit is meggyilkolták. Részvéttel tekintettek rá. Milyen keserves fájdalom, mekkora gyász... Csoda, hogy a fiatal vezér ily bámulatos nyugalommal türi.

Rövid hallgatás után a góbék ismét összedugták a fejüket és suttogva tanakodni kezdtek. Nyilván azt vetették föl, hogy megzavarják-e néma mozdulatlanságában a romok közelében álló Balassát, vagy várjanak, mig ő szólitja meg őket. Végre azonban előlépett az öreg Kaszás Mózes s tisztességtudón süveget emelve, megszólitotta az ifjut.

- Megkövetem alássan, hadnagy uram - mondotta kissé nyugtalan hangon - minekutána mindnyájan tudói vagyunk, hogy voltaképpen ide vagyunk szorulva ebbe a faluba, tehát az éjszaka már istrázsát állitottunk.

- Bölcsen, Kaszás uram - bólintott fejével Balassa.

- Mert hogy bár esett az eső, de nem lehet vala tudni, hogy az innét elmenekedett oláh himpellérek nem vetemednek-é vissza, ha megtudják, hogy kevesebben vagyunk, mint ők. Ennek okáért - mondom - istrázsát állitottunk. Balázs Ferke öcsénk volt az istrázsa éjfélig, onnét egész hajnali négy óráig legény atyámfia, Kaszás András. Hív legények és ügyes fiuk mind a ketten - jól istrázsáltak. Már most kerüljetek errébb fiaim és jelentsétek meg a hadnagy urnak, hogy mit láttatok.

A legények kiléptek a gyülekezetből, s levett kucsmával közeledtek Balassa felé.

- Első kakasszó-tájban - mondotta Balázs, az öregebbik - bár, miképpen urambátyám mondja, esett az eső, amott é kelet felé, az erdő irányában tüzet láték. Eleintén azt gondoltam, hogy tán nem jól nézdelődöm, de aztán megest kigyult a tűz, afféle jeladó tűz lehetett, sok szalmával, s égett valami fertály óráig egyvégtiben, a mig kialudt.

- Jól láttál öcsém? - kérdezte hidegen Balassa.

- Jól én, hadnagy uram! - felelte meghökkenve a legény, a kit egy pillanatra megzavart ez az átható, hideg tekintet. (»Tyü, be veséig járó tekintete vagyon a hadnagy urnak«... gondolta nyugtalanul.)

- Hát te mit láttál, Andris?

A legény bátran szembe nézett Balassával. Karcsu, izmos gyerek volt, meglátszott minden mozdulatán, hogy nem szokott megijedni az árnyékától.

- Én is azt láttam, a mit a Ferke - felelte határozottan - de én hajnali két óra tájban láttam.

- Szintén az erdőben?

- Ott.

- Ursa! fordult Balassa a közvetlenül mellette álló és nagy figyelemmel hallgatódzó óriáshoz - ezek a legények azt állitják, hogy a Padura Sinto erdőn tüzet láttak az éjjel. Van ott valami tanya vagy más ilyesmi, már nem emlékszem. Ház vagy kunyhó?

- Igenis, vagyon, kettő is. Egyik a pópáé.

- Eszerint nem lehetetlen, hogy oda menekültek?

- Messzebb mentek azok, domnule - vélte az oláh - de lehet, hogy néhányan ott maradtak a pópa viskójánál, s tán felgyujtották, hogy jelt adjanak a hegyekre a többi tolvajoknak.

Balassa intett, hogy ez igaz lehet.

- Köszönöm fiuk - fordult a legényekhez - hogy gondosan őrködtetek és észrevettétek a tüzet. Máskor is ilyen éberek legyetek. Olyan időket élünk, atyámfiai, hogy egymás éberségére, gondosságára és vitézségére mindnyájan rászorulunk, különben a legnagyobb veszélybe sodródhatunk. Most pedig hallgassanak ide kendtek, beszélni fogok! Arról, hogy ebből a faluból hamarosan kimehessünk és keresztülvágjuk magunkat a havason Vásárhely vagy Deés felé, egyelőre szó sem lehet. Egy darabig tehát itt kell maradnunk és itt kell elfogadnunk az ellenséget, ha megtámadnak. Mivel pedig előbb vagy utóbb okvetlen meg fognak támadni, gondoskodnunk kell róla, hogy a harczot lehetőleg jól megerősitett helyen vegyük föl, mert kevesen vagyunk.

- Bizony kevesen - bólintott helyeslőleg az öreg Kaszás.

- Ez okon tehát ugy határoztam - folytatta Balassa - hogy ezt az én fölégetett családi kastélyomat és a hozzá tartozó melléképületeket, melyek mind kőből vannak, a mennyire lehet, helyre fogjuk állitani. Azután sánczokat ásunk, a megrongált hátulsó kertfalat rendbehozzuk, szóval, olyan állapotba hozzuk az egészet, hogy szükség esetén huzamosabb ideig is tarthassuk magunkat benne. A munka nem lesz oly nehéz, mint a hogy első tekintetre látszik, mert a mi legnehezebb volna: az épületnek fedél alá való hozása, itt elmarad. Nem szabad fedeleket épitenünk, mert azokat föl lehet gyujtani; e helyett kemény, agyagos és meszes földdel jól leverjük az összes épületek tetejét, nem hagyva szabadon, csak a kéményeket. Igy biztositva leszünk a tűz ellen és nem kell félnünk, hogy az ellenség ránk pörköli a kastélyt. Mihelyt nincs semmi, a mi tűzveszélyt hozhatna ránk, erőnk és bátorságunk megkétszereződik. Szükségünk is lesz rá, atyafiak! Azzal mindnyájan tisztában lehetünk, hogy mig a havasok a móczok birtokában vannak, addig életünk az Isten kezében van. De tőlünk függ, hogy az isteni kegyelem segedelmét magunknak megszerezzük!

A beszéd tetszett a székelyeknek. Helyeslőleg integettek: ugy van! Mindenki végezze kötelességét becsülettel, s az isteni kegyelem bizonyára nem fog elmaradni.

- Ennélfogva tehát megértették-e kendtek, hogy mit akarok?

- Ennélfogva tehát megértettük! - válaszolta az öreg Kaszás Mózes a többiek nevében is.

- Mit gondol kegyelmed, Kaszás uram, hány nap alatt lehet elvégezni ezt a munkát, a melyre itt szükség van?

- Ha jól nekigyürkőzünk, tekintetes hadnagy uram, 8-10 napok alatt lebirjuk az egészet.

- Jó volna, ha igy lenne.

- Tessen csak megnyugodni: igy lesz.

- Szerszám hijján bajosan lesz...

- Akad, instálom, az is! Andris öcsém!

A megnevezett legény fürgén előre sietett.

- Tessen parancsolni!

- Hány ásót meg egyéb szerszámot találtunk az este abban a rongyos pinczében ott-e, a kis hid mellett kuporgó házban?

- Vagyon ott vagy ötven, ha nem több - válaszolá a legény - azonban egyebet is találtunk, tekintetes hadnagy uram - fordult Balassához - mert hogy egynéhányan itt a kastély pinczéiben is botorkálánk az este, hogy hátha berejtelmeztek oda valamit a móczok, de biz azok nem rejtelmezének bé semmit. A leghátulsó pinczében azonban találtunk két ménkő nagy kerekes álgyut.

Ursa nagyot pattintott ujjaival.

- Az ám, urfi! - kiáltotta észbe kapva - a két ágyu! Ezekről meg is feledkeztem! Tetszik tán emlékezni, hogy boldogult öreg uram, most néhány esztendeje, levitette a pinczébe ezt a két ágyut, mert - ugymond - ugy sem lesz rájuk szükség. A hozzájuk való municzió is oda van berakva a falba, már mint egy üregbe, a ki belé vagyon vájva a falba.

- Ugy igaz, hadnagy uram, ott az üreg is! - folytatta a legény, s benyulva bekecse zsebébe, kihuzott onnan egy kis csomagot és kibontotta. A csomagban egy marék durva, szürke lőpor volt becsavarva. Megtaláltuk az üregben lévő ágyugolyóbicsokat is, meg a puskaport is... ehol van e mutatóba belőle! Összesen kilencz rendes hordó rejtelmez az üregben a puskaporból és valami egynéhány száz a golyóbicsból. Tizenöt fontos golyóbicsok. Elegendő nagyok faltörésre is.

Balassa érthető izgalommal hallgatta a legényt.

Két ágyu a védelem sulyos gondjai között! Hisz ez oly megmérhetetlen kincs, a melynek fontossága egyelőre kiszámithatatlan!

Sajátságos, hogy erre a két ágyura egyáltalában nem emlékezett. Azt sem tudta, hogy léteznek. Sohasem látta őket; az atyja életében soha szóba nem kerültek, - fogalma sem volt tehát róla, hogy a pinczék valamelyikében ágyuk is vannak a többi házi lim-lom között.

- Látni akarom őket! mondotta izgatottan.

- Erre tekintetes hadnagy uram! sietett előre a legény, s levezette Balassát a pinczékbe.

A székelyek nyomon követték az ifjut. Mindnyájan lementek a tágas, boltives pinczékbe, melyekben egy csomó üres hordó, összezuzott házi eszköz és egyébfajta hasznavehetetlen lim-lom hevert össze-vissza a földön, hogy alig lehetett mozdulni tőle. Csunya gazdálkodást műveltek itt a móczok. Az agyagos föld sok helyütt még most is nyirkos volt a haszontalanul kifolyasztott drága boroktól, s csupa zöld eres penész a falnak széle. A hatalmas, 70-80 akós hordók jórésze összeomolva, széttörve hevert a földön. Látszott, hogy fejszékkel szakitották szét őket, - aképpen viselték itt magukat a nekivadult móczok, mint egy farkascsorda, mely szintén sokkal több pusztitást okoz a megrohant nyájban, mint a mennyit el képes fogyasztani.

Az ágyuk az utolsó pinczében voltak.

Megfoghatatlan, hogy ezeket is nem tették tönkre.

A karcsu, öblös bronz csövek, a kerekek, az ágyutalpak sértetlenek voltak, - semmiféle külerőszak nyomait nem lehetett rajtuk felfedezni. Az akkori idők szokása szerint az ágyuk neve bele volt öntve a csőbe: az egyiket Vitéz-nek, a másikat Erős-nek hivták. Tizenöt fontos nehéz tábori ágyu volt mind a kettő, keményen levasalt, rövid ágyutalppal, széles nyomu, magas kerekekkel.

- Hejnye, be szerencse, hogy bé nem szegezték őket! vélte az öreg Kaszás.

- Bizony ez nagy szerencse! intett Balassa, midőn alapos vizsgálat után meggyőződött róla, hogy az ágyuk csakugyan sértetlenek.

Ezt másképp nem lehetett megmagyarázni, mint ugy, hogy az oláhok valószinüleg hasznát akarták venni az ágyuknak, s ez okon nem tettek kárt bennük. A menekülés riadalma között pedig megfeledkeztek róluk. Állt legyen azonban a dolog bármiképen - az isteni gondviselést e nagy ajándékért áldani kellett.

- No atyámfiai! fordult most Balassa a székelyekhez, - tud é valaki kendtek közül az ágyuhoz?

- Ifjabb koromban tudtam hozzá, tekintetes hadnagy uram - mondotta az öreg Kaszás Mózes - de hát annak már jó husz egynéhány esztendeje.

- Más senki sincs?

A felhivásra nem érkezett válasz. Balassa leintett a kezével.

- Nem tesz semmit! Nincs az egészben semmi boszorkányság. Ha elkészülnek az erőditéssel, kiválasztok kendtek közül husz ügyes legényt, s néhány nap alatt ugy bégyakoroljuk az egész ágyuszolgálatot, mint annak a rendje. Nem kell hozzá, csak egy kis ügyesség, nyugalom és hidegvér. A többi a szerencse dolga.

Erre a biztatásra aztán nem husz, de vagy nyolczvan legény is ajánlkozott az ágyuszolgálatra. Tessen ő velök próbálkozni, - meg fogják állni a sarat becsülettel.

- Elhiszem fiaim - csillapitotta Balassa a hirtelen felbuzdulást, - de - mondom - ez későbbi dolog. Először a védelmi munkák jönnek és csak azután az ágyuk. Az erőditési művekhez minden épkézláb ember szorgalmas munkájára szükség lesz, - addig nem érünk rá egyébbel foglalkozni. A buzgóság becses és dicsérendő - de mindent a maga idejében! Igaz-e, Kaszás uram?

- Nagyon igaz, hadnagy ur, - intett komolyan az öreg góbé - mindent a maga idejében.

Balassa ezzel megfordult, kiment a pinczékből a kastély udvarára, s ott röviden még egyszer összefoglalta, hogy miképen akarja a kastélyt és környékét megerősiteni és rendbehozni. A székelyek figyelmesen hallgatták, s biztositották, hogy értik. Rajta lesznek, hogy egymás kezére járjanak az elvégzendő munkában, s oly gyorsan igazitsák el, a milyen gyorsan csak lehet. Ha valaki emberfiának sietős a dolog, nekik bizonynyal az.

Aztán nem sokat teketóriáztak, hanem hirtelenében kiosztották egymásközt a munkát, s félóra mulva már minden ponton hozzá is fogtak.

Egy része sánczot ásott, a másik a kőfalat vette gondjaiba, egy harmadik csoport a kastély szobáinak kitakaritásával foglalkozott, egy negyedik csapat a melléképületek és az udvar rendbehozását vette munkába. Nem álldogált senki, - szorgalmasan üstökön ragadta a dolgot minden ember, mert mindnyája át volt hatva attól a meggyőződéstől, hogy nemcsak másért fárad, hanem és főleg - önmagáért. A saját biztosságáért és a saját életéért. Természetes, hogy a hol ily hatalmas rugója van a cselekvő akaratnak, ott - a mint mondani szokták - ég a munka.

Ursa is fáradhatatlanul dolgozott a többiekkel. Maga Balassa is.

Reggeltől délig, - aztán egy órai pihenővel, déltől estig folyt szakadatlanul a munka.

Senki sem akart hátramaradni.

S időközben ugy nagyjában minden került, a mire szükség volt, - csak üveg és szeg nem akadt a falu egyetlen házában sem. A székelyek azonban ezen is segitettek, még pedig aképpen, hogy a házakból mindenhonnan kihuzgálták a szegeket és felhasználták a maguk munkájához - az üveget pedig léczrácscsal iparkodtak pótolni az ablakokon.

Hát biz az nem volt valami diszes alkotás; a sárgára meszelt, léczrácsos kastély aképpen festett távolról, mint valami megrácsozott fegyház, de végre is nem a szépség volt itt a fődolog, hanem a használhatóság. Ennek pedig egészen jól megfelelt ez a durva munka. Finomabbra sem idő nem volt, sem alkalmas szerszám.

Ez igy ment nyolcz teljes napig.

Azután még eltelt négy nap az utólagos javitás és elrendezkedés aprólékos munkájával, ugy hogy az egész munkálat 12 napig tartott. Igy is rendkivül rövid idő. Igaz, hogy 252 ember szakadatlanul és a legnagyobb szorgalommal dolgozott arcza verejtékével ez aránylag rövid idő alatt, hogy a vár (igy kezdték nevezgetni a kastélyt) elkészüljön, de el is készült, s el lehetett mondani, hogy a körülményekhez képest jól készült el. A sánczművek gyakorlott katonaságnak is becsületére váltak volna. Pontosságban, szilárdságban és ügyes beosztásban semmi kivetni való nem volt rajtuk. Szélességük viszont nemcsak puskagolyók, de ágyulövegek ellen is tökéletesen elegendő biztosságot nyujtott.

Balassa elégedetten tekintett körül.

Ime, a férfias akarat ereje tizenkét nap alatt megteremtette ez aránylag nagy és nehéz művet. Ime, a vár elkészült, s alkalmas rá, hogy szükség esetén mindnyájuknak oltalmat nyujtson. Semmi kétsége sem volt az iránt, hogy ez a szükség hovahamarabb be fog következni, de most már abban sem volt kétsége, hogy ezekből a sánczművekből a vezérlete alatt álló szabad székelycsapat vissza fogja tudni verni a támadást, a mennyire a hadi eshetőségek emberileg előre kiszámithatók. Véletlen esetek, szerencsétlen alakulatok vagy más egyéb előre nem látható katasztrófák természetesen itt is kiesnek a számitás rendes keretein.

A falusi házakból való beköltözés hamar ment. Reggel nyolcz óra tájban kezdték, s délig be is volt fejezve az egész »dislocatio«. A mi élő állat akadt, az is bekerült a »vár«-ba. Bár több lett volna, de bizony csak egy néhány volt, s azokat is módfelett kimélni kellett, mig más nem akad.

Az ágyukat Balassa egy hevenyében összerótt fedélszék alá huzatta, s naponként gyakorlatokat tartott a pattantyusi rangra emelt 20 kiválasztott legénynyel, kik aránylag elég gyorsan tanultak bele a tüzérmesterség sokféle fogásába. Ez a kedvező eredmény arra inditotta az ifjut, hogy ujabb 20 legényt állitson be az ágyuk mellé, s midőn ezek is be voltak gyakorolva, megint huszat. Ekképen összesen 60 ember tanulta meg az ágyukkal való bánásmódot; meg volt tehát szükség esetére a fölhasználható tartalék is. Az elővigyázat elvégre sohasem árt. Inkább legyenek negyvennel többen, semmint csak egygyel is kevesebben.

Szeptember tizenötödikén este a kiállitott őrszemek már a »vár« északi és déli pontjáról figyelték a vidéket; s Balassa első izben aludt ősei kastélyában.

Szeptember 11-dikén éjjel két órakor aztán ismét megvillant Padura Sinto erdőn a jeladó tűz, ezuttal sokkal hosszasabban, mint a multkor, s egy óra mulva válasz is érkezett rá a havasnak Padura mare nevü részéből, hol Ursa kunyhója állott. A hegyeken kóválygó móczok alighanem ezt a kunyhót gyujtották föl, hogy lángjával jelt adhassanak vezéreiknek a túlsó hegyre.



IV.

Balassának ezen az éjszakán szokatlanul nyugtalan álma volt. Minduntalan fölébredt, s csak nehezen tudott ismét elaludni. Éjféltájban ugy tetszett neki, mintha a szomszéd teremben, melyben hű óriása Ursa aludt, zajt hallott volna. Majd ismét, mintha valaki kinyitotta volna a kastély hátulsó verandáján át a parkba vezető ajtót és kiment volna. Ilyenkor felült ágyában és figyelmesen hallgatódzott, de se zaj, sem az ajtónyilás nem ismétlődött.

Reggelre kelve szokása szerint kikiáltott az ajtón, hogy az oláh behozza neki a mosdóvizet, de Ursa ezuttal nem volt kéznél. Ágya érintetlenül állott a sarokban. Puskája, kése és rövidnyelü fejszéje azonban nem volt szokott helyén a falon. Ennélfogva bizonyos, hogy éjnek-idején elhagyta a kastélyt.

Ugyan hová ment? tünődött Balassa, miközben felöltözött.

Negyedóra mulva az őrszemek jelentkeztek kihallgatásra, hogy tapasztalataikról számot adjanak. A jeladó tüzek dolga nem lepte meg Balassát. Inkább azt találta feltünőnek, hogy a móczok csak ily későn határozták el magukat valamely komolyabb cselekvésre. Ez egyébiránt igen nagy szerencse volt rájuk nézve; keserves zavart okozhattak volna, ha munkaközben találják megtámadni őket, s rákényszeritik a félig kész sánczok védelmére.

- Jól van fiam, ez rendben volna - fordult a legényekhez, kik jelentésük leadása után parancsra várakoztak - még csak egyet! Az én derék Ursám az éjjel kiment a »vár«-ból. Melyikőtök eresztette ki?

- Én bocsátottam ki őtet, tekintetes hadnagy uram! válaszolta az egyik őrszem.

- Mit mondott: hová megy?

- Azt mondta, hogy körülnéz egy cseppet a hegyen; lássa, hol kódorognak azok a bocskorban szégyenkező gonoszok. Miszerint az atyafiai...

- Ursa hűséges, derék ember, édes fiam - utasitotta rendre Balassa a legényt - méltó rá, hogy a ki megemlékezik róla, emberséggel tegye.

- Nem bántám én őtet, hadnagy uram! - mentegetődzött zavart meghökkenéssel a legény.

- Ne is, fiam, mert azt nem türöm!

- Igenis, értem...

- Most sem a maga mulatságára kémkedik, hanem a mi jólétünkért. S nem kell elfeledni, hogy ha ezt a derék embert atyafiai kézrekerithetik, menthetetlenül felkötik a legelső fára. Ennélfogva nem szabad vele gunyolódni. Ismétlem - nem is türöm! Elmehettek!

A legények kisompolyogtak az ajtón, s titokban restelték a dolgot. Igaza van a vezérnek, mennydörgettét... kár volt ezt a becsületes oláhot egy kalap alá fogni a többiekkel. No, hanem majd jóvátesszük valahogy, ha lehet emberséggel.

Ursa csak késő délután vetődött haza. Fölöttébb siralmas állapotban, kiéhezve, tüskétől megtépett ruházatban állitott be a kastélyba; mogorva arczáról semmi jót sem lehetett leolvasni. Utközben többen is megkérdezték, hogy miért csinál olyan elkényszeredett ábrázatot, mintha erősen paprikás szalonnát evett volna, aztán egy korty bor helyett öt korty vizet kényszerül vala rá inni, »mint az komondor nyáron«, - az oláh ember csak valami affélét dunnyogott nekik, hogy nem tréfára való ez a mostani állapot, hanem arra, hogy kiki marokra fogja a kapanyelet és biztassa: hátha elsül... Ezt a czikornyás választ persze hogy nem értették az atyafiak, holott pedig csak azt jelentette, hogy rövidesen még a kapanyelekre is sor kerülhet a mindenfelől összegyülekező móczok ellen.

Azzal bement a szobájába, ott felhörpintett egy fazék tejet, megevett egy nagy karéj kenyeret, azután neki állt mosdani, tiszta ruhát váltott, s vagy két óra hosszat aludt. Csak azután szedelőzködött össze, hogy ura elé lépve, megtegye neki tapasztalatairól a jelentést.

Balassa türelmesen várt, mig magától járul eléje, - nem sürgette.

Ugy nagyjában különben is kitalálta már, hogy jót nem fog jelenteni, csak rosszat. Helyesebben: nem is rosszat, hanem csak azt, a mire amugy is elkészült és a mit kikerülhetetlennek tartott. Egy perczig sem remélte, hogy az összeesküvést kikerülheti. Most, hogy a védelmi munkák elkészültek, szinte türelmetlenséget érzett, hogy a bizonytalan helyzetet jobbra vagy balra eldönthesse, mert e nélkül nem volt rá kilátás, hogy a »vár«-ból kimozdulhasson. Ez főleg az élelmiszerek beszerzése szempontjából volt rendkivül komoly dolog. Volt ugyan élelem egy darab időre, sokáig azonban is a készlet nem tarthatott; könnyü volt kiszámitani, hogy tizennégy-tizenöt nap alatt fölélik a rendelkezésre álló ennivalót, s akkor okvetlen el kell hagyniok a fáradságosan emelt erőditményeket, hogy életüket valamely uton-módon föntarthassák.

Ursa előbb tisztességtudón megkopogtatta az ajtót, azután belépett a szobába, s minden hosszadalmas bevezetés nélkül egyenesen a dolog velejére tért.

- Fenn jártam, urfi, a Padurán, mert hogy tudni akartam, ott vannak-e csakugyan Opre Simonék és hányan lehetnek, meg mit akarnak? Megtudtam, hogy igenis ottan vannak, - s számuk fölmegyen ötszázra, s alighanem ma este, vagy holnap reggel már lejönnek a »Padurá«-ról, hogy visszavegyék tőlünk a falut.

- Opre vezeti őket?

Ursa bólintott, hogy igen.

- Ő jár-kel a falka élén - mondta haraggal, s meglódult vastag ökle, mintha le akarta volna ütni a gyülölt név gazdáját - ő tesz mindeneket, ő biztatja, ő uszitja, ő paprikázza őket. Hej, csak közelebb tudtam volna férkőzni ehhez a maszlagos nadragulya természetü zsiványhoz - be ránehezedtem volna! Csakhogy nem tudtam. Észrevettek volna. Be kellett érnem annyival, hogy lenézegessek hozzájuk egy szikla tetejéről, mely mögé, ugy a hogy megbujhattam, hogy ki tudja, főleg - hányan vannak? Mert ez a fő. Most aztán gondolom, még örülni is kell, hogy nincsenek többen ötszáznál, bár ez is elég. Azonban hiszen majd lesz még több is.

- Valószinü, hogy lesz - felelte Balassa, - ezek itt el vannak látva lőfegyverrel?

- Bár ne volnának!

- Valamennyien?

- Nem épen valamennyien, de a legtöbbje, ugy láttam, el van látva.

- Bánni is tudnak vele?

- No!

- Ez tán még sem annyira bizonyos?

- Lehet, hogy nem, de a hogy én esmérem ezt a lókötő Opre Simont, az volt bizonyosan első dolga, hogy betanitsa őket. Ő maga jól érti a dolgot - vetné föl a ragya, bár ne értené! Ideje is elég volt hozzá, majdnem tizenöt nap. Ennyi idő alatt a legfülesebb szamár is beletanulhatott. Meg aztán a pópa is ösztökéli őket. Velük csatangol a szent ember, s miképen a kovász a kenyeret - aképen dagasztja bennük a virtust. Egyébképen pedig fölégették az istentelenek a házat, kiben két hónapig laktunk. Jelt adtak lángjával a tulsó hegyre.

- Ez az, a mi aggaszt, Ursa - válaszolta elgondolkozva az ifju - ha ott is összegyülekeztek annyian, mint a Padurán, ez már ezer ember, ha nem több...

- Annyi az urfi, ha nem több, - bólintott fejével az oláh.

- Nehéz munkánk lesz.

- Nehezebbet is lebirtak már a világon - felelte Ursa, s széles kört legyintett maga körül a kezével - annyit, a mennyi körülbém fér, egymagam lekaszálok. Meg aztán a székelyek is virtuskodjanak; ha mindenki megteszi a magáét, nem gondolnám, hogy tulontúl nehéz leszen a munka. Mindent egybevetve, hiszen főleg arról van szó, hogy azon gonoszok minél közelebb vetemedjenek a puskáinkhoz, meg az két álgyunkhoz, kiket beléjük igazitandunk.

Balassa megveregette az oláh vállát.

- Derék ember vagy, Ursa, igazad van! Nem félünk senkitől, csak az Istentől, a ki velünk lesz.

- Nem is azokkal a gyilkosokkal, hiszem! válaszolta az oláh.

Balassa ezzel elhagyta a kastélyt, s az udvarra lépve, parancsot adott, hogy az emberek gyülekezzenek össze és hallgassák meg, a mit mondani fog. Midőn aztán mindnyájan együtt voltak, a következő rövid beszédet intézte hozzájuk:

- Hű emberem, Ursa segedelmével tudomást szereztem róla, hogy az ellenség, mely ez idő szerint körülbelül 500 főre tehető, talán már ma este meg fogja támadni a falut. Ennek folytán akképen igazitsák kendtek a dolgaikat, hogy a mint beesteledik, azonnal fegyver alá vonulnak és megszállják a védműveket. Este hét órakor az összes őrszemek elfoglalják helyeiket és ugy vigyáznak, hogy engedelem nélkül még egy denevér se szállhasson el a fejünk fölött. Az ágyukat az északi sánczokra kell vontatni, mindenik mellé odaáll tizenöt pattantyus, nyugodtan, okosan, elhamarkodás nélkül bevárja, mig a tüzelést elrendelem, de ha ugy fordul a sor, hogy mindenki a saját becsületes eszének javallatára kell, hogy helyt álljon: akkor az ágyuk is parancs nélkül állanak munkába és azon iparkodnak, hogy a székely virtusnak tisztességet és becsületet szerezzenek. Értik kendtek?

- Igenis, értjük, - bólintottak az atyafiak.

- Ha kinek mi mondani valója lenne, most lépjen elő és most mondja elé, a mit a többiek javára jónak gondol, mert később nem lesz rá idő. Tehát van-e valakinek valami mondani valója, vagy nincs?

Egy fiatal legény kilépett a sorból, s kucsmáját tisztességtudón megemelve, igy szólt:

- Megkövetem a tekintetes hadnagy urat, tessen minékünk tizünknek megengedni, hogy alkalmatosan béesteledvén, kimehessünk a sánczokon túlra és föllopakodjunk amott a külféli kis erdőn keresztül a Padurá-ra.

- Minek az, öcsém?

- Igy gondoltuk ezt ki a Varga Estókkal, meg a Kovács Ferenczczel, meg a többiekkel, kiknek neviben ihol, én beszélek.

- Mit gondoltatok ki, halljam?

- Jót gondolánk ki, instálom.

- Jót, jót... de mi az a jó?

- Muszáj vagyok elmondani? Mert hogy titoknak gondoltuk ki a dolgot a fiukkal...

Balassa látta, hogy a legény nem szivesen rukkol ki a titokkal; meg volt róla győződve, hogy valami góbé-furfangon jár az eszük, mely esetleg az egész »vár«-nak hasznára válik, megfontolandónak találta azonban, hogy lemondjon-e a védelem tiz erős, izmos fiatal emberről, vagy ne mondjon le? És hátha csak merész a terv, a mit kifőztek, de csak nehezen, életveszélylyel vagy éppen sehogy sem hajtható végre? Ki szabad tenni tiz derék fiatal embert a biztos pusztulásnak?

- Hogy hivnak öcsém? intette magához a legényt.

- Györgypál Domokos az én nevem, tekintetes Balassa uram! válaszolta a legény.

- Jőjj közelebb... igy... egészen közel. És most nem hallja rajtam kivül senki, hogy mit fogsz mondani; nekem azonban tudnom kell, hogy mit akartok, mert igaz-e öcsém, Györgypál Domokos, hogy a mit a lábak vagy kezek végezni akarnak, erről a fejnek is tudnia kell?

- E mán igaz - bólintott fejével a legény.

- Hát látod-e, hogy igaz! Mondd elé tehát röviden, hogy mit akartok és én igérem, hogy ha arravaló a dolog: elengedlek és minden köztünk marad.

- Igenis értem! Tehát elé is mondom - folytatta készségesen a legény, midőn észrevette, hogy Balassán kivül senki sem hallja - mert hogy igaz a, hogy vitézlő hadnagy uramnak tudnia kell, miben sántikálunk. Tehát, követem alássan, abban sántikálunk Varga Estókkal, meg Kovács Ferenczczel, meg a többiekkel - mondom, összesen tizen volnánk - hogy föllopakodunk ügyesen a Padurára azon bocskoros gonoszokhoz, kik ottan a pópával, meg azon Istentől elrugaszkodott Opre Simon-nal mi ellenünk kotyvasztják ártó plánumaikat és éjfélnek idején kivágjuk ezt a két kolompost a csordábul... élve vagy halva...

- Komolyan szólasz, öcsém?

- Ugy én, tekintetes hadnagy uram.

- Föl akartok lopódzni az ellenséghez?

- Oda mi!

- Tizen?

- Igenis tizen.

- Ejnye, ejnye öcsém Györgypál Domokos, hát azt hiszitek ti jámbor emberek, hogy az a két főkolompos nem ügyel magára jobban, mint ti a tulajdon szemetek világára? Meg az oláhok - néhány száz - alusznak tán, hogy ne lássák jövésteket?

- Mind igaz, hadnagy uram! De már csak megpróbálnók.

- Derék, hogy ilyen bátrak vagytok... de ha csakugyan ilyen derekasan bátrak vagytok, hát menjen tiz helyett három. Menjen a legbátrabbja és tegyen próbát. Mert ugy-e bizony, ha vesziteni kell, három kevesebb, mint tiz? Három elvész - hét megmarad a »vár«-nak és segit a védelemben a többinek. Ha pedig nem vész el és sikerül a plánum - két oláhnak három bátor fiatal székely ember - ugy hiszem - sok is.

A legény ismét bólintott a fejével.

- Sok - mondotta komolyan.

- Tehát miképen lészen a dolog?

- Tehát instálom, aképen lészen, hogy ennekutána nem is hárman megyünk dologra, hanem csak ketten; én, meg a kenyerespajtásom: Varga Estók. Ketten is lebirjuk... azt gondolom, ha a jó Isten megsegit és az oláh táborba lopakodhatunk észrevétlen. Ha pedig minden ügyelésünk mellett is aképen talál fordulni ellenünk a rossz fátum, hogy észrevesznek és elnyomnak - tessen fizetni ő nékik mi helyettünk is, Balassa uram!

- Meglesz, öcsém.

- Köszönjük alássan a szivességit. Ennek folytán ugy kilenczedfél óra tájban kimehetünk, ugy-e bizony, az erősségbül?

- Kimehettek.

- Istennek ajánlom vitézlő hadnagy uramat, ez el vagyon igazitva.

- El. Az Uristen kegyelme legyen véletek és tartson meg egészségben!

Balassa kezet fogott a bátor legénynyel és utnak bocsátotta. Lehet, hogy sikerül a vakmerő terv, lehet, hogy nem sikerül... minden a jó szerencse és a véletlen kezében van. Ha sikerül, a várható összeütközés sorsa félig-meddig körülbelől már el is lenne döntve. Az egész oláh tábor feje kétségkivül Opre. Mellette a pópa csak másodrangu személy, de mert ő a gyülekezet papja, a kinek lelki hatalma igen nagy a vallásos és babonás móczok fölött: vele is komolyan számolni kell. Ha ezek ketten kézrekerülnek, vagy ártalmatlanná lehet őket tenni, fegyverrel, mindörökre - a vezetők nélkül maradt táborral sokkal könnyebben el lehetne bánni.

Ebéd után, mely a közeli veszedelem daczára szokatlanul vidám hangulatban fogyasztódott el, Balassa még egyszer pontosan sorba járta a »vár« összes védelmi pontjait, hogy az ott uralkodó állapotokról személyesen győződjék meg.

Nagyon inyére volt, hogy az atyafiak vigan vannak.

Vidám embernek még a bátorsága is nagyobb.

Sehol sem lehetett komorabb hangulatot észrevenni.

Az öregebbek kedélyesen évődtek a fiatalokkal, ezek meg egész rakás mindenféle uj, meg uj tervet főztek ki, hogy miképen lehetne a fenyegető veszedelmet legügyesebben lebirni, hogy szétvervén valamely uton-módon az oláh tábort, megnyissák maguknak a Padura Sinto fenyves rengetegein keresztül az utat Besztercze vagy Deés felé, ha már egyelőre nem lehet rá számitani, hogy az ez idők szerint Giwla-Fejerwar (Gyulafehérvár) falai között tartózkodó Rákóczi fejedelem által kiküldött Gyárfás Kelemen huszár óbester idejében megérkezik. Erre különben nem is igen számitottak a székelyek. Ha közelget is valahol Gyárfás óbester a huszárjaival, nyilván sokkal több dolga akadt az utjába kerülő apróbb, de számos, oláh portyázó guerilla-csapatokkal, semhogy harag iránt vághatna neki az északi havas alj-vidék magyar falvainak és kastélyainak, melyeknek fölmentésére és megboszulására a fejedelem kiküldötte.

Az eszes »lófők« ezt be tudták látni, s ez okon épen nem zugolódtak, hogy a segitség késik. Sőt az sem ejti vala őket kétségbe, ha végkép el is marad.

Senki sem lógatta busulásra a fejét, - vigan voltak az egész »vár«-ban.

Az öreg Kaszás Mózes körül, ki az ágyuk strázsamesterének rangját töltötte be és erre a fontos méltóságára nagyon sokat tartott - egész udvar képződött ifjabb legényekből, kiket az öreg góbé bőven ellátott szóval, hogy amugy istenigazában fölpaprikázza őket az ellenség ellen.

- Nem kell azoktól félni, komék - mondotta oly széles gesztussal és olyan kicsinylő arczczal, mintha nem is fegyveres ellenségről, hanem valami szedett-vetett libatolvajokról, vagy vásári lókötőkről lett volna szó, mert hogy módfelett kicsi ész szorult azoknak a czinkefogójába... én mondom, elhigyjétek! Minthogy láttam én már ezekkel a tulajdon látó szemeimmel, miképen nyomkodának vala bé jó sok puskaport egy gorombán levasalt fa-álgyuba... abba, teremtucscse, fábul volt az istenadta szerelékje, s ahajt bizony még a gyujtó likja is fábul tétetődött bele, vetné fel őket a gécsi csuda, ha rájuk is csudálkoztam, mikor észrevettem, hogy micsoda bolondériát tesznek!... és mikorra aztán elsüték az álgyut, akkorát szóllott, mint a haragos mennydörgés, de szét is pukkada és agyon is üte mindenkit, a ki ott körülbé állingált, szám szerint valami kilencz frátyilét. Egyben a paradicsomba repültek! Persze nem egészben, hanem ki fej nélkül, ki láb nélkül... már a hogy. Nohát, atyámfiai, igy tudnak ezek az álgyuhoz és hiszem, hogy igy tudnak a többi lövőszerszámhoz is. Ennek folytán oda se hederitsenek kendtek, hanem egy kettő... teremtsék közibéjük a puskák magját, hadd rogyadozzanak le tőlük féluton. A ki lábon marad, azzal majd elbánunk mink a Vitéz-zel, meg az Erős-sel hamar. Mertha ezek a mi rangos hosszu álgyuink egyszer elkezdenek bőgni, nincs az a mokány ivadék ezen a fránya világon, a ki orditásukat kiállja kaczagás nélkül.

Az egyik fiatal pattantyus hangosan elnevette magát.

- Tudi-é, Mózsi bácsi, hogy mivel kéne beléjük lőni?

- Mivel?

- Máléval.

A fiatalság jókedvü nevetéssel fogadta a tréfás inditványt, az öreg Kaszás azonban leintette őket.

- A málét mink eszszük meg, fiaim, mert kevés az étel... spórolni kell vele, hogy jusson is, maradjon is. De ha a bátorságotokkal akartok beléjük lőni, azt nem bánom. Van-é elég ebből a municzióbul?

- De van ám! - harsogták a legények.

- No, akkor jól van, - bólintott elégedetten az öreg, s fölszedelődzködve az ágyutalpról, a melyen ült, a közeledő Balassa elé lépett, hogy ő is megtegye jelentését.



V.

A délutáni órák folytonos, szorgos készülődés között teltek el és igen lassan fogytak egymásután.

Mindenki érezte, hogy »lesz valami«.

Miképen, hogyan lesz, arról természetesen senkinek sem lehetett még csak megközelitőleg biztos fogalma sem, az elkövetkező nehéz idő sejtelme azonban benne volt a levegőben is, a szivekben is. Vihar előtt a villamos feszültség érzése ilyen. Hatása emberre, állatra egyaránt rendkivüli; Balassa azonban mindenütt jelen volt, mindenütt jó példával járt elől, s fütyörészve osztogatta utasitásait, mintegy ezzel is kimutatva, hogy nem tart a veszélytől, mert bizik a »Szabad székely csapat« erejében, hadi virtusában és bizakodik magában a »vár«-ban is, melylyel állani, vagy bukni fognak.

Esti fél nyolcz óra tájban az a két legény, kik Opre Simon kézrekeritését tüzték ki maguknak czélul, jelentkezett Balassánál, hogy immár elindulnak. Egy órával hamarabb kelnek utra, mert időközben kifundálták, hogy kerülőt tesznek a hegyre a sziklák mentén; ott bizonyosan nem fogja utjokat állani senki, mert a móczok föl sem teszik anyaszülte emberről, hogy a sziklák között kapaszkodjék föl a hegyre, oly uton, mely legfölebb a zergének bátorságos, de annak is csak száraz időben, ha könnyü lábait meg tudja vetni az egymásra nehezedő sziklakövek nyaktörő hajlásain.

- Tehát megyünk, vitézlő hadnagy uram, - jelentette Balassának az idősebbik, ugyanaz, a ki délelőtt a koczkázatos tervet fölvetette.

- Isten veletek, fiaim - válaszolt jóindulattal a fiatal vezér, s a másik legényhez fordulva, megkérdezte: Kend Varga Estók?

- Igenis, az volnék!

- Járjatok szerencsével és ügyeljetek magatokra.

- Meglesz, Balassa uram! vette át a szót az idősebbik, - s hiszem, hogy ha csak egy kicsi szerencsénk lészen is ebben a dologban: lehuzzuk onnét a hegyrül azt a gonoszt.

- Helyes, de - mondom - ügyeljetek!

- Nem lódulunk fejjel a falnak... Estók testvérrel akkép ókumláljuk, hogy mivel azért a gonoszért nem kár... és mivel a harapós hörcsögöt akármiképpen meg szabad fogni, ha se kifüstölni, sem kiölni nem lehet az ő lyukából, a kibe belevette magát... tehát ugy fogjuk lebirni, a hogy lehet.

- Mit értsek ez alatt, hogy a hogy lehet?

- Azt tessen érteni Balassa uram, hogy az Estók testvérrel késsel is dolgozni fogunk.

- Késsel!

- Igenis, azzal.

- Miképen?

- Már ugy, a hogy lehet...

- Világosabban, fiam!

- Azt mondom, instálom, hogy nem fogjuk nézni az Estókkal, hogy képpel fordul-é felénk a gonosz, vagy a hátával...

- Hátulról akarjátok megtámadni?

- Hátulról is.

- Ejnye, fiam - csóválta a fejét Balassa, s tekintete rosszalló szigorral nyugodott a legény elszánt vonásaira - ez nem magyar becsület. Orozva támadni - nem magyar virtus. Tudod-e, hogy ez szégyen!

- Tudom én - bólintott készségesen a legény - nem is tennők mink ezt az Estókkal senki jóravaló ellenséggel ezen a világon - de ezért a lóháton bujkáló himpellérért, a ki is olyan czudar volt, hogy még Balassa uram öreg édes szüléjét sem kimélte... bizony nem kár. Mert a ki kutya meg vagyon veszve, azt előlről-hátulról ugyan szabad verni, különben az bánja, a ki nem cselekszi.

- Nekem fiaim, különb okom van, hogy halálát kivánjam annak a gazembernek, mint nektek, de bizonyomra mondom, hogy rákiáltanék, ha háttal állana felém, hogy forduljon meg és védje nyomorult életét, ha tudja. Ti is eképen cselekedjetek!

- Jó lesz, hadnagy uram! intett fejével a legény s titokban összesanditott pajtásával, ki vállait vonogatta, s éppen nem látszott nagyrabecsülni ebben az esetben a magyar virtust. - Majdan tehát aképen cselekszünk... ha lehet.

- Ugy is legyen, fiaim, ugy is legyen!

- Istennek ajánljuk, Balassa uramat!

- Az isten vezéreljen!

A legények megemelték fövegeiket, s az északi sánczok irányában eltávoztak. Midőn a kapuőrség kibocsátotta őket a szabadba, az idősebbik odafordult pajtásához, s csendes, de határozott hangon igy szólt:

- Ugy keritjük kézre a czégérest, a hogy lehet. Ugy-é, komé?

- De ugy ám! hagyta rá a »komé«, s vastag, barna ökle hevesen összeszorult. - Se pardon annak, se gráczia... Megragadom, ha lehet, puszta kézzel is ott, a hol kapom, de bizony nem nézem én - hogy háttal vagyon-é felém, vagy a képivel... Balassa uram vitéz egy urfi, az bizonyos, de nem tudja, hogy az ilyen istentől elrugaszkodott mócz még a hörcsögnél is jobban harap, ha ideje vagyon rá és nem kap egyet a fejire rögvest, a mint csak lehet.

A két legény néhány percz mulva eltünt a közeli erdő sürüségében. Nem fogott rajtuk a fiatal Balassa nemes nagylelküsége és bizony nem is igen lehetett hirtelenében eldönteni, hogy a legények felfogása volt-e helyes az adott esetben, vagy az övé. A leggyönyörübb emberi erény sincs mindig a maga helyén, ha szerencsétlenség származhatik belőle arra, a ki gyakorolja.

Esti nyolcz óra után sötétedni kezdett.

A nyugati égen lebukott a nap, a homály mindinkább terjedőben volt a völgyek mélységében, - röviddel később azonban feltünt a keleti égen a hold, s halavány ezüstös fénye annyira-mennyire eloszlatta a sötétséget. A »vár« védői ekkor már minden ponton rég a maguk helyén voltak. A kiállitott őrszemek kettőzött éberséggel tartották szemmel az erdőségből kivezető valamennyi ösvényt és vizárkot, nehogy valami kellemetlen meglepetés érhesse őket.

Főleg a helyenként igen mély vizárkokat és vizmosásokat (vagy a mint népiesen hivják: »sárkánytorkokat«) figyelték erősen a földsánczok tetejéről, s ez a nagy vigyázat föltétlenül helyén is volt. A vizárkok egy része elég mély volt arra, hogy a bennök előrelopódzó ellenséget ne lehessen egykönnyen észrevenni. A móczokról pedig föl lehetett tenni annyi hadi-taktikát, hogy ki fogják használni az árkok természetes védelmét és nem riadoznak fedezet nélkül, bolondjába a sánczok ellen. Az oláh különben is szereti a meglepetéseket. Faji sajátsága, hogy nyilt ütközetbe csak végső kényszer esetén menjen bele - a titokban való támadásnak azonban annál nagyobb és ügyesebb mestere. Róka-virtusnak hivják az ilyent. Hadjáratokban nem szégyen az ilyesmi. Ha jó - jó minden eszköz, mely sikert biztosit és rossz mindaz, a mi kudarczczal jár, s ha még oly nemes hadi erényből fakadt légyen is: nem ér semmit, sőt határozottan hiba. Elég szomoru, hogy az emberiség önmaga állitja feje tetejére mindazt, a mit békében helyesnek, jónak és követendő példának hirdet, ezen azonban mindaddig, mig a felvilágosodott századok örökre meg nem semmisitik a háboru rémeit, nem lehet változtatni. Alkalmazkodni kell a viszonyokhoz, különben elpusztul maga a legnemesebb »Pax«-ot hirdető próféta is a szenvedélyeiben fölkavart emberiség fegyveres haragja által.

Háromnegyed kilencz órakor Balassa éppen az északi sánczok erőditvényeire lépett föl, hogy a székelyek elhelyezkedését - ezen a leginkább veszélyeztetett ponton - még egyszer szemügyre vegye, midőn az erdőség felől lehuzódó vizárkok valamelyikéből magányos puskalövés dörgött bele az estéli nyugalmas csendességbe.

A golyó éles fütytyel csapott át a fiatal vezér válla fölött.

Az öreg Kaszás, ki ágyui közelében ült egy lőporos hordón, elszörnyedve kiáltott fel:

- Csepp hijján ellövi vala kegyelmedet az a pernahájder, ha jobban czéloz! Tessen lejönni onnét, hadnagy uram!

Balassa mosolyogva intett.

- Ne bánja, Kaszás uram! Az a golyó, mely csak egy hajszállal is eltéveszti a czélját, épen annyit ér, mint az, a mely a fegyver csövében maradt.

Azután odafordult a legényekhez.

- Ugy czélozzanak kendtek, atyámfiai, hogy fél hajszál hijja se legyen a czélnak. Az ellenség ugy látszik, végre rászánta magát a támadásra - vigyázat! Nyugalom és bátorság! Aképen fogadjuk, a mint megérdemli. Jó lesz azonban nem elfelejteni, hogy odatúl kétszer annyian vannak, mint mi és időközben még meg is szaporodhatnak.

- Igaz a! helyeselte az öreg Kaszás, - a hol egy csikasz elvonitja magát, oda vetemednek mindenünnen a többi csikaszok is.

- Hányan vannak itt kendtek, Kaszás?

- Puskások hetvennyolczan, meg a két álgyu, kiket én komendérozok.

- Kevés.

- A déli sánczokon többen vannak.

- Azokat ide küldöm.

- Jó lesz, hadnagy uram!

Balassa nyomban magához rendelt egy fürgelábu legényt és megparancsolta neki, hogy szaladjon le a déli várművekhez, s az oda beosztott száztiz emberből százat azonnal szólitson ide az északi sánczokra. A táncz - ha a jelek nem csalnak - itt indul meg.

A legény elsietett, hogy a kapott parancsot rendeltetési helyére juttassa.

Néhány percz mulva futva érkeztek meg a székelyek a déli várművekről az északi sánczokra, a hol eképen - az ágyukhoz beosztott tüzéreken kivül - mintegy száznyolczvan ember helyezkedett el, hogy a kilátásban levő ellenséges támadást visszaverje.

Ez nem is késett sokáig.

A mintegy háromszáz lépésnyi távolságban levő vizárkokból hol itt, hol ott villant meg a lőpor sárga fénye, s dördültek el a lövések eleinte hosszabb időközökben, később azonban már sűrübben - de még mindig csak próbaképen. A móczok nyilván a hatást akarták kipróbálni, melyet puskáik elérhetnek, mert még azzal sem látszottak tisztában lenni, hogy megjárják-e golyóik a sánczokig levő távolságot vagy nem. Félórai szakadozott tempóju tüzelés után belátták, hogy a távolság fegyvereiknek túlságosan nagy.

Fegyvereik egyszerre elhallgattak.

Balassa erre az időpontra várakozott.

Midőn észrevette, hogy a tüzelés a vizárkok mentén hirtelen - mintegy adott jelre - megszünt, ajkaihoz emelte jelző sipját, s gyors egymásutánban két rövid füttyöt hallatva, igy szólt a rátekintő székelyekhez:

- Most ügyeljenek kendtek! Az ellenség belátta, hogy közelebb kell jönnie, ha azt akarja, hogy golyói sánczainkat elérjék. Mindenki ügyelje az árkokat, s ha az ellenség kibujik, hogy közelebb nyomuljon - tüzeljenek kendtek félhajszál hijján, pontosan, nyugodtan, hidegvérrel!

- Ugy leszen, - bólintottak az atyafiak.

Az előrenyomulás sokáig váratott magára. Miért késtek vele az oláhok, miért nem, azt lehetetlenség volt kitalálni, - bizonyos csak annyi volt, hogy már elmult tiz óra, midőn a legszélről álló vizárkok táján egy csapat kibukkant és futólépésben igyekezett a kastélyt övező park törpe kőfala felé. Balassa éles sipjelet adott.

- Tüzelj! kiáltotta messze csengő hangon.

Abban a pillanatban száznyolczvan fegyver dörgése rázta meg a levegőt, s az esti homály megtelt jajgatással és átkozódással. A sánczokról látni lehetett, mint rogynak össze egymásután az előre szaladó báránybőr-kucsmás alakok, s mint bomlik fel az imént még egységes csapat, hogy a bokrok és kövek mögött védelmet találjon a székelyek fegyvere ellen. Mennyi esett el belőlük, pontosan látni nem lehetett, a szerterebbenő emberek száma azonban harmincznál nem volt nagyobb.

Balassa sipja most megint végighasitotta a levegőt.

- Vigyázz!

A fölszálló sürü lőporfüst, melynek sajátságosan izgató hatása minden katonaviselt ember előtt régóta ismeretes, mód felett fölizgatta a székelyeket is. Főleg az ifjabbakat. Az öreg Kaszás alig győzte őket csittitani. Hol ide sietett az öreg, hol oda és mindenütt csillapitgatta a fölizgatott székelyeket szép szóval is, gorombasággal is, a hol mi hirtelenében eszébe jutott. Midőn látta, hogy a leginkább nekitüzesedett ifjakkal élőszóval nem boldogul, fölmarkolt egy puskavesszőt és bizony odasózott vele a tüzeskedő fiatalság forditott felire, hogy csak ugy csattant.

- Hogy az ördög vigyen el, öcsém az Urban... előveszed a jobbik eszedet, vagy nem veszed elé? Miféle ugri-bugri rongy munka légyen ez azzal a puskával... hé! Lelohadj, azt mondom, különben ugy végig dirigálok még rajtad ezzel a puskavesszővel, hogy csupa fájn debreczeni kóbász lészen tőle az böcstelen feled... ebugatta az ilyen rongy munkába, - ezt fogadtátok?

S haragudott, perelt, korholt és ütött is az öreg, mig valamelyes nyugalmat tudott a nekihevült fiatal emberek között teremteni.

Balassa nem vette észre ezt a lohasztási műveletet a puskavesszővel. Minden figyelme a vizárkokra összpontosult. A »Vigyázz!« sipjel abban a pillanatban hangzott el, midőn a vizárkok egész vonala megelevenedett, s a támadásra készülő móczok messzehangzó, viharos hurrá! orditása egyszerre harsant föl valami négyszáz torokból oly erővel, hogy a közeli erdő kétszeres visszhanggal verte vissza.

Az öreg Kaszás hirtelen abbahagyta a regulázást és visszarohant ágyuihoz.

- Ide mellém komék, a ki lelke van! kiáltotta kissé elhalványodva a benső izgalomtól, - ma kell kivágni az emberséget, nem holnap!

A pattantyusok odaugrottak az ágyuk mellé.



VI.

Midőn a puskatűz mindkét részen elkezdődött, Balassa magához szólitotta hű emberét.

- Ursa!

- Itt vagyok, urfi!

- Maradj a közelemben és ne igen mutasd magad a sánczokon; az ilyen nagy darab embert, mint a milyen te vagy, könnyen eltalálják a golyók. Hallgass ide! Mindnyájan isten kezében vagyunk... ha az ütközet folyamán el találnék esni, gyujtsd föl amott lenn a marhaistállót és testemet dobd a tűzbe. Nem akarom, hogy azok a nekivadult emberek megcsonkitsanak és csúfot üzzenek belőlem holtom után.

Ursa előbb fejét rázogatta, de azután komolyan bólintott.

- Értem.

- Számithatok rád?

- Mint mindenben a világon - válaszolt elbusult hangon a Herkules - ugy ebben is kivánságod szerint cselekszem, urfi... Csakhogy ebből persze nem lesz semmi.

- Lehet, hogy nem lesz...

- Bizonyosan tudom, hogy nem lesz, - ismételte meggyőződéssel az oláh, s lehasalva a sáncz fölhányása mögé, biztos, gyors kézzel ő is megkezdte a tüzelést.

Fél tizenegy óra tájban az ütközet mindegyre hevesebb lett. Összevissza körülbelül ötszázötven fegyver ropogása rázta meg a levegőt, mely megtelt savanyu lőporfüsttel, s a sebesültek kétségbeesett jajgatásával. A heves puskatűz mindazonáltal nem sok eredménynyel járt. A hold gyakorta eltünt az égen tovauszó fellegek mögött, s lehetetlenné tette, hogy a harczban álló felek egymást megláthassák. A tüzelés ennélfogva jórészt találomra folyt egészen éjjeli fél tizenkettőig, a nélkül, hogy a sánczokat védő székelyekben bármi kárt okozott volna. Néhány jelentéktelen sebesülést leszámitva, a másfél órája folyó ütközet - mondhatni - teljesen eredménytelennek bizonyult. A móczok részén sem lehetett több halott 7-8-nál és a sebesültek száma sem haladhatta meg a harminczat. Ennek a harmincz embernek az orditása azonban fölért százzal. Megtelt vele az egész vidék, s több ponton zavarba hozta a máskülönben ritka makacssággal helyt álló oláhokat.

Ursa egész hosszában kinyujtózkodva feküdt a földsáncz mögött, s mig szomszédjai a hold minden kibukkanása alkalmával rálőttek a szemhatáron mutatkozó ellenségre, ő a maga részéről hamar beszüntette a tüzelést. Egyéb járt vastag, becsületes fejében: a móczok vezérét szerette volna valahol megpillantani, hogy bár egyetlenegyszer czélba vegye... Tudta, hogy a székelyek nem ismerik Opre Simont - sohasem látták - ennélfogva nem is vadászhatnak rá - ugy érezte tehát, hogy ez az ő külön feladata, a melynek sikeres megoldása fölérne legalább kétszáz bocskoros móczczal.

- Csak látnám a nyomorultat... mormogta békétlenül.

Bármint erőltette is azonban szemeit, melyeknek élessége bármely hiuzzal fölvehette volna a versenyt, a martalóczvezér nyulánk, fiatal alakját, fekete kucsmáját, rézcsillagokkal kivert derék-övét és halavány, hideg, kegyetlen arczát sehol sem tudta megpillantani.

- Jól ügyel magára... dörmögte boszankodva, midőn látta, hogy erőlködése hiábavaló.

Balassa ezalatt végigjárta az egész földsánczot és mindenütt nyugalomra intette az embereket. Ebben egyébiránt ekkor már nem igen volt hiány, - a több mint félórája tartó tüzelés lecsendesitette az előbbi nagy izgalmat. Itt-ott már csak a legfiatalabbak voltak lázban, s jócskán békétlenek is: sokalták a huzavonát, s egyik-másik hangosan is kifejezést adott abbeli kivánságának, hogy vigye őket a rohamra a vezér - odalenn is nyilt terepen majd elbánnak a móczokkal a puskaagygyal. Nincs az az oláh a világon, a ki kézi tusában, szemtől-szembe, kar kar ellen: meg tudna állani a székelyek előtt, ha kilobban szivükben őseik harczias vére.

Balassa csendesitette őket.

- Nyugalom fiaim, mindent a maga idejében! Meglesz esetleg az is, a mit ti akartok, de csak akkor, ha én akarom.

Ez világos beszéd volt, az egyik türelmetlen fiatal »lófő« (nem lehetett idősebb tizennyolcz esztendősnél a gyerek) azonban még sem akarta elérteni.

- Azt gondolom, vitézlő hadnagy uram - mondotta daczosan, hogy immár nagyon is itt ugyan az ideje, mert hogy igy csak prédáljuk az drága municziót, kárt pedig nem tészünk ő bennek semmit.

- Nyughass, öcsém, a hevedtől és hallgass.

- Tessen megengedni, hogy kirontsunk innét a testvérekkel...

- Nem engedem.

- Nem-e? Aztán megkövetem, miért?

Balassa ránézett a renitens góbéra, azután csendesen övébe nyult, kivette belőle hosszucsövü, török pisztolyát és oly nyugalommal, mintha a világ legnagyobb dolgáról lenne szó, igy szólt:

- A többiekkel együtt te is emberségedre fogadtad, hogy engedelmeskedni fogsz. Ti akartátok, hogy elvállaljam a vezérséget - igaz-e?

- Igaz, bólintott meghökkenve a góbé.

- Akkoriban megigértem, hogy a ki nem engedelmeskedik: főbelövetem. Hát ez igaz-e?

- Igaz...

- Látod, édes fiam, hát ha most öreg legény volnál: ugy lőnélek fejbe ezzel a pisztolylyal, hogy menten szörnyet halnál, mert én mindig végrehajtom, a mit igérek, ezt jól jegyezd meg! De mert még igen ifju legény vagy, kivételesen, most az egyszer még pardont adok és nem végezlek ki. A szádat azonban befogd!

Ez a parancs már ugy csattant, mint a pisztolylövés: keményen, határozottan, kiméletlenül. A legényke behuzta fejét válla közé, lehuzódott társai mellé a sánczmélyedésbe és egy kukkot se szólt. Befogta a száját. Bizonyos, hogy engedelem nélkül nem is fogja kinyitni jó darabig.

Az öregebb székelyek helyeslőleg bólintottak. Jól teszi a vezér, ha nem türi, hogy neki bolondult gyerekek beleszóljanak komoly dolgokba, melyek mindnyájuk jóvoltát fenyegetik.

Balassa távozása után néhány rendreutasitó hátbaütés persze, hiány nélkül kijárt a leforrázott legénykének. Le is szidták az öregebbek, mint a bokrot. Azt se tudta az árva, hogy hová bujjon.

Éjjeli féltizenkettő után súlyosabb fordulat történt.

Az ellenség felől hangzó szórványos puskatűz élénkülni kezdett, s egyszerre három trombita is szólani kezdett. Szózatos hangjuk tulharsogta a tüzelést is.

Balassa figyelemmel várta, hogy mi lesz.

Ursa hozzácsuszott a védművek alatt és megszólalt:

- Azt gondolom, hogy baj van... mondotta figyelmeztetve.

- Mi baj, Ursa?

- Azt gondolom, urfi, hogy a gonosz Opre riadót fuvat támadásra, meg azt is gondolom, hogy nem az egész csorda fog itt támadni, hanem csak a fele. A másik fele le fog lopódzni a déli sánczokhoz és betörvén, azon lesz, hogy az istállókat, meg a cselédházakat felgyujtsa. Igy szokták.

Balassa fejét rázta.

- Nem jól gondolod Ursa; az ellenség nagyon jól tudja - föl kell legalább tennem, hogy tudja, különben a támadást sem itt kezdte volna, hanem a déli sánczoknál - hogy »vár«-unk ezen az északi oldalon a leggyengébb: tehát ezt fogja ostromolni és itt fog akarni betörni, nem a déli oldalon. A déli sánczok védelmére bőven elég az a negyven atyafi, a ki ott őrködik. Mind meglett férfiak, fölérnek tiz annyi móczczal.

- A hogy gondolod, urfi...

Ursa visszacsuszott helyére és tovább leskelődött Opre után. Okvetlen megszerette volna pillantani, hogy a fegyverében levő golyót átküldje neki. Vastag mutatóujját egy perczre sem vette le a ravaszról, nehogy a kedvező szempillantást elszalaszsza, s a veszedelmes haramiavezér ép bőrrel meneküljön.

A trombitajelek után megint fölharsant az általános hurrá!-zás, s az előbukkanó hold sápadt fényében látni lehetett, hogy az oláh tábor minden oldalon gyors mozgásban van a sánczok felé. Horgos csáklyákat és létrákat is hoztak; az árkok betemetésére giz-gazzal és földdel megtöltött zsákokat, a kapu bezuzására fejszéket és feszitő vasrúdakat. A lárma pedig, melyet mozgásuk közben csaptak, egyszerüen pokoli volt. Mintha ugyanannyi ezren lettek volna, mint a hány százan.

Balassa éles sipjeleket hallatott.

- Tüzelni fiaim! - kiáltotta messze csengő hangon, - meg kell őket tizedelni, mielőtt a sánczokat és a kaput elérhetnék!

A székelyek lelkes kiáltással fogadták a parancsot.

- Éljen a haza!

S nyomban utána kettőzött erővel láttak a tüzeléshez. Husz, harmincz fegyver egyszerre ropogott, egy csomóban, majdnem pontosan ugyanarra a pillanatra. Sűrü lőporfüst terjengett a sánczokon, alig lehetett tőle látni.

A móczok azonban keményen állták és föltartóztathatatlanul, orditozva, egymást lelkesitve rohantak a sánczok felé, most már jóformán egyetlen puskalövés nélkül. Világos volt, hogy túlerejükre támaszkodva egyetlen hatalmas rohammal akarták megmászni a földsánczokat, hogy betörhessenek a »vár« belsejébe és mindent ellepjenek, mindent elpusztitsanak felbőszült sokaságukkal, mint a sáskák.

Balassa azonnal fölismerte a válságos helyzetet.

De nem hamarkodott el semmit.

Roppant akaraterővel és bármely idősebb férfiunak is becsületére váló önuralommal nyomta el magában hevülékeny fiatalságát, nehogy heve valamely meggondolatlanságra ragadhassa. A legszebb példányképe volt az érett ifjunak, a ki többre emelkedik és többet produkál, mint a mennyit korától joggal meg lehetne követelni. Nagy önuralommal, észszel, meggondolással hasonló érettségnek adhatja tiszteletreméltó jeleit bármely ifju ember, a ki folytonos kitartó gyakorlattal annyira tudja érzéseit fegyelmezni, hogy ne az indulatok kormányozzák, hanem a nyugalom, mely az élet válságos perczeiben mindenkinek a legjobb barátja és a leghatalmasabb segitő társa. Nem volt rá példa soha, hogy valaha valaki a helyesen alkalmazott nyugalomnak kárát vallotta volna. Olvassátok a históriát! A népek e nagy tanitómestere lépten-nyomon igazat ad ennek a bölcs megfigyelésnek. S számtalan elriasztó példával szolgál az ellenkezőjéről is. Magyarország két nagy nemzeti szerencsétlenséget köszönhet a nyugalom hiányának: az első a várnai, a másik a mohácsi gyásznap. Amott Ulászló, emitt az ifju II. Lajos heveskedése sodorta szörnyü katasztrófába a magyar hadakat, Mohács után pedig egész Magyarországot, mely százötven szomoru esztendeig sinylette a fiatal Lajos király meggondolatlanságát és sinyli egyben és másban mind e mai napig. A szerencsétlen mohácsi gyásznap nélkül az osztrákok sohasem vethették volna meg lábukat Magyarországon és nem zudithattak volna annyi nyomoruságot a nemzetre, mint a mennyit tényleg zuditottak.

Ezért szükséges, hogy az ifju ember fegyelmezze indulatait és igyekezzék például ehhez a fiatal Balassához hasonlitani az önfegyelem és önmegtartóztatás nyugalma dolgában hasonlitani, mert csak igy férfi a férfi és csak igy méltó az elsőségre, melyet a természet számára kijelölt, de kortársai és a történelem itéletében csak annak biztosit, aki valóban méltó is reá.

- Kaszás! kiáltotta most Balassa.

- Jelen vagyok, hadnagy uram!

Az öreg székely fölemelte karját, hogy hallja és érti a beszédet.

- Jól látja kegyelmed az ellenséget?

- Igenis, látom.

- A kaput is látja?

- Látom.

- Oda tud fordulni az ágyukkal?

- Már oda is fordulék, - felelt csendes mosolylyal a hidegvérü székely, kinek ősz feje oly kemény agyvelőt birtokolt, mint a vas.

- Ezt nagyon helyesen cselekedte, Kaszás uram! kiáltotta át elismeréssel Balassa. - Tehát ha az ellenséget is látja, meg a kaput is, ügyelje ki kegyelmed az alkalmatos perczet és kezdje meg a munkát.

- Meg én!

- Lőpor van-e elég?

- Bőven vagyon!

- Akkor hát Isten nevében!

- Ámen, - fejezte be a mondatot az öreg, s visszafordulva ágyuihoz, megsodorgatta ősz bajuszát, - ihol, édes fiaim, pattantyusok... ide ügyeljenek kendtek, a ki rézangyala vagyon ennek a sánta kakas lábon forgó világnak: ma kezdődik a mi munkánk nem holnap! Pislantsanak be oda é kendtek az kapura, mit látnak?

A tüzérek közül három-négy felelt egyszerre.

- Vágják a kaput, bátya!

- Vágják hát, hogy a csuda vesse fel őket - nevetett halkan, édesdeden az öreg - hát már most találja ki kendtek, hogy ebből pedig mi következik?

- Dolgoznánk tán, Mózsi bácsi!

- Láti, kölykek - szerelmes atyámfiai - éppen az következik! Hát persze, hogy rögvest dolgozni fogunk, hogy az ördög vigye el őket... Vigyázz! Forditsd kissé hojszra azt az ágyut... Meg van?

- Meg van!

- Jól van! No már most aztán egy mukkanás se legyék, atyámfiai, a mig dologban vagyunk. Aképen dolgozzék kendtek, mintha az öreg apátok lelkinek üdvössége függene tőle. Készen vagyunk-é?

- Készen.

- Tehát vigyázz!... kiáltotta magasra emelt kézzel az öreg... tűz!

Abban a pillanatban mély bőgés reszkettette meg a levegőt - a két ágyu ugyanegy időben dördült el s majdnem ölnyi széles és vastag füstkarikát lökött bele a levegőbe. A pattantyusok szó nélkül belekapaszkodtak a lövés ereje folytán visszaugró ágyukba, helyökre tolták őket, gyorsan, ügyesen töltöttek s pár perc mulva megint kibődült két lövés az ércztorkokból, azután megint kettő...

Nem beszélt senki. Kaszás Mózes némán, jelekkel vezette a munkát s csakhamar ő is, emberei is oly feketék lettek a lőporfüsttől, mint az ördögök. A sürü lőporfüstben csak fürgén ide-oda hajló fekete árnyképeiket lehetett látni - a munka azonban, a mit végeztek, gyilkos volt.

Az ostromolt kapu előtt véres halom emelkedett az elesettek holttesteiből. Orditás, sikoltozás, jajgatás szörnyü kavarodása elegyedett össze az ágyudörgés bömbölő zenéjével.

Az oláhok nem számitottak ágyukra.

Dühük kétségbeeséssé változott, meglepetésük rendetlen hátrálássá, mely csakhamar a legvadabb szaladássá fajult s egész csomó agyontaposott ember életébe került. Egymást gázolták halálra. A rémület majdnem ugyanannyi veszteséget okozott táboruknak, mint az ágyuk, melyek szakadatlanul bömböltek a sánczokon egészen éjfélután félegyig, hogy a menekülő ellenséget a vizárkok védett vonalán is túl kergessék.



VII.

Aztán egyszerre minden elcsendesedett.

Rövid félóra mulva oly sajátságosan súlyos csend foglalta el az iménti lármás zürzavar helyét, mintha semmi sem történt volna s az egész heves ütközet, mely közel három óra hosszat dühöngött mindkét részen: nehéz álomnál nem lett volna egyéb. A vihar előtti nagy szélcsend - itt vihar után következett be s szinte kellemetlenül gyanusnak tetszett...

Balassa mindazonáltal nem élt gyanupörrel.

A móczok visszavonulása valóságos csatavesztés volt, nem ravasz furfang, a melytől tartani kellett volna.

Meg lévén erről győződve, a »vár« összes sánczain beszüntette a hadi állapotot és leszereltetett. Néhány őrszemet kivéve, az atyafiak hamarosan el is hagyták a sánczokat és nyugalomra tértek. Halott nem volt egyetlenegy sem; sulyos sebesülés három történt az ütközet folyamán, könnyebb természetü sérülés harminczkilencz. Oly csekély szám, mely komolyan szóba sem jöhetett.

Hogy mennyi a veszteség az ellenfél részén, arról Balassa nem tudhatott. Az ágyuk tüzelésének eredménye csekély nem lehetett - meggyőződni azonban nem tudott róla, de nem is akart. Az őrszemeknek parancsba adta, hogy a mennyiben a móczok halottjaiknak és sebesültjeiknek eltakaritása és elszállitása végett - esetleg - visszatérnének, hagyják őket békében, végezzék el a dolgukat; zavarni a munkát, vagy rájuk lőni nem szabad.

Erre az emberséges intézkedésre szükség is volt, mert a móczok ugy hajnali három óra tájban - mintegy hatvanan-hetvenen - csakugyan visszajöttek s magasan lobogtatva egy rudra kötött fehér kendőt, jelekkel is iparkodtak a sánczokon álló őrszemekkel megértetni, hogy békességes szándékkal közelednek. Az őrök szintén jelekkel feleltek, hogy értik, nem lesz bántódásuk, végezzék csak el a dolgukat békességgel.

Igy történt, hogy reggelre kelve, az északi kapu előtt és a vizárkokig terjedő bokros mezőn egyetlen halottat vagy sebesültet nem lehetett látni: az oláhok elczipelték valamennyit a mintegy három kilométernyi távolságban levő nagy erdőbe, hol valószinüleg táboruk állott.

*

Az általános nagy nyugalmat délután öt óráig semmi sem zavarta meg. Az erdőség fölött szintén mozdulatlan csend honolt - semmi jel sem mutatott arra, mintha az ellenség a mai nap folyamán uj ostromot tervezett volna a sánczok ellen a tegnapi sulyos kudarcz után. A székelyek kialudták magukat, azután egy részük ebédfőzéshez látott, másrészük a fegyvereket tisztogatta. Aránylag elég vidáman voltak. Sok helyen fütyürészés és nótázás járta. Az alsó cselédház kórházzá átalakitott szobáiban a sebesültek feküdtek vagy jártak, a mint állapotuk megengedte.

Délután öt órakor egyszer csak óriási riadalom támadt a déli sáncz-kapu közelében. Balassa éppen szerény ebédjének elfogyasztásához fogott, midőn a riadalomra figyelmessé lett és fölemelkedve az asztal mellől, kitekintett a kastély ablakán a déli sánczok felé.

Ott legalább száz atyafi tolongott egy csomóban.

Balassa látta, hogy kegyetlen szitkok hangzanak és öklök emelkednek a levegőbe - a kavarodás okát azonban nem volt képes önmagától kitalálni. Már épen el akarta hagyni a kastélyt, hogy az udvarra lépve, megtudja a lárma okát, midőn hirtelen kinyilt - inkább kipattant - az ajtó s azon Ursa öles alakja nyomult a terembe.

- A Jézus szent kegyelme megsegitett, urfi! kiáltotta lázban égve s fekete szemei szinte ragyogtak a belső gyönyörüségtől, midőn mohó szájjal tovább ujságolta urának a hirt, hogy az oláh tábor vezérét, a gyilkos Opre Simont megkötözve hozza az a két derék góbé - kik tegnap este félkilencz óra tájban e dicséretes czélból távoztak a »vár«-ból s lám, megsegitette őket a Jézus. Hozzák a gyilkos mócz-vezért! Kötél szorul a kezére és szinehagyottan fehér a pofája, mint a vászon. Őt fenyegetik ököllel az atyafiak - majdhogy agyon nem verték, midőn megtudták, hogy ki légyen a megkötözött gonosz.

Balassa összevont szemöldökkel, szinte komoran hallgatta az ujjongó előadást, melyben hű emberének egész szilaj lelki vadsága megnyilatkozott a hirtelen örömben, mely hangjából és felindulástól ragyogó szemeiből kirítt. Egy pillanatig sem volt kétsége az iránt, hogy ha a foglyot most az ő hatalmába lökné: széttépné ez a vad örömben égő óriás puszta kézzel.

- Bizonyos, hogy a fogoly Opre? kérdezte hidegen.

- Bizonyos, urfi, bizonyos! felelte bámulva és meghökkenve az oláh. Nem birta hirtelenében fölérni észszel, hogy fiatal urát ez az örvendetes hir ennyire hidegen hagyja. Azt képzelte, hogy örömében ő is tombolni fog. Az isteni kegyelem kezére játszsza szülei gyilkosát, de imhol, még csak nyoma sincs arczán az örömnek. Ez megzavarta az óriást. Ki is mondta, a mit gondolt: »ugy látom, kis uram, hogy nem is örülsz?«

Balassa ránézett.

- Csak nem hitted, Ursa, hogy ez nekem öröm?

- De bizony azt hittem én! Mert nékem igenis öröm.

- Ez a gazember?

- Ez.

- Ha a sors ugy akarta - folytatta majdnem szomoru nyugalommal az ifju - hogy Opre, a ki meggyilkolta szerencsétlen szüleimet, feldúlta embereivel őseim portáját és mindent elpusztitott, a mi szivemnek kedves és drága volt, ez az ő halálos veszedelme, mert ez az ember meg fog halni.

- Meg bizony... sziszszent közbe gyülölettel az oláh.

- Egyetlenegy esetben azonban legyőzöm lelkemben a gyászt, visszaajándékozom életét és rábizom a büntetést az igazságos Istenre.

- Ilyen eset nincs, urfi és ne is legyen!

- De van!

- Azt mondtam, hogy ne is legyen...

- Nyugodj Ursa - intette le hű emberét az ifju - nem szabad elfeledni, hogy most nemcsak rólam és az én boszuló haragomról, hanem 250 becsületes székely jóvoltáról is szó van, kik azért ruháztak föl egyakarattal a vezérséggel, mert megbiznak bennem és azt hiszik, hogy életük az én kezemben jó helyen van. A vezér dolga legelőször az ész dolga és csak azután az indulaté. A hasznosság megelőzi a boszut. A ki nem igy gondolkozik, az lehet derék ember, jó katona, de nem vezérnek való.

Ursa nyugtalanul hallgatta s egyre csak a fejét rázta. Nem tetszett neki a higgadt beszéd.

- Már én csak azt mondom, urfi, - kiáltotta, majdnem elkeseredve - hogy rettentő hibát teszel, ha ezt a gyilkost bármiféle okból, életben hagyod és nem kötteted föl a legelső szilvafára! Én már ki is néztem ő néki egyet itt a gyümölcsös végiben... jó száraz... éppen néki való. Három »Kalugyert«* fogok eljárni örömömben egymásután, ha ezt az akasztófára rég megért gyilkost fityegni látom. Mert vétek ezt megkimélni attól, hogy bocskora alatt elfujjon a szél, s a szemeibe ne pislogassanak hollók...

Balassa intett, hogy elég, - erről a dologról nem akar többet hallani.

Ursa egyébiránt nem is beszélhetett tovább, mert a lárma időközben felgomolygott egész a kastélyig, s a tömeg ellepte a veranda lépcsőit is.

A két góbé közrefogta foglyát és bevitték a kastélyba.

Az ajtón illedelmesen kopogtattak.

Balassa rászólt Ursára, hogy nyisson nekik ajtót és bocsássa be őket.

A góbék bejárultak a fogolylyal és az ajtó közelében megállottak. Jobbról-balról kemény marokkal fogták a megkötözött foglyot, nehogy kirepüljön a hatalmukból, mert a lábán ugyan el nem tudott volna futni a mindenfelől összesereglő székelység szenvedelmesen felizgatott tömege között.

- Meggyüttünk, vitézlő hadnagy uram - kezdte mondókáját az idősebbik góbé - s ahajt elhoztuk az Estók atyámfiával Opre Simeont, miképen tegnap megigértük, hogy élve vagy holtan el fogjuk hozni. Elhoztuk ő kemét élve, mert azt gondoltuk, hogy igy jobb lészen.

Balassa, ki eddig összefont karokkal, nyugodt, hideg arczczal tekintett ki az ablakon a lenn háborgó tömegre, mely a haramiavezér láttán perczről perczre indulatosabbá vált és zúgott, mint a felkavart tenger - most lassan visszafordult, s hideg tekintetét a fogolyra függesztette.

Mintegy huszonnégy-huszonöt éves fiatal ember volt a fogoly, inkább nyulánk, vékony, semmint férfias alak. Simára borotvált arczán és éles, kék szemeiben azonban annyi elszántság, gőg és büszke megvetés égett, mely nem közönséges észtehetségre és szilárd férfiasságra vallott. Rögtön észre lehetett rajta venni, hogy tekintélyének és veszélyességének nagyon is tudatában van, s egy csöppet sem töri meg a balvégzet, melynek áldozatául esett.

Balassa nyomban tisztában volt vele, hogy ettől az embertől nem várhat semmi jót. Ez nemzeti vértanunak tartja magát, s aligha lesz valamire rábirható.

- Opre Simeon, te vagy az?

- Én vagyok, - válaszolt magyar nyelven a fogoly, s kék szemeit daczos kicsinyléssel jártatta végig az ifju nyugodt alakján.

- Ugyanaz az Opre Simeon, ki ebben a kastélyban nőtt fel, cselédje volt az édes apámnak és jóságát a legrutabb hálátlansággal fizette meg?

- Semmi közöd hozzá, hogy mit tettem! A mi volt - jól volt téve, eb bánja, nem én... Neked csak ahhoz van közöd, hogy ha tetszik, felakasztass.

- Lassan a hanggal oláh, erre még ráérünk! szólt rá fagyosan Balassa, s a góbékhoz fordulva, felszólitotta őket, hogy adják elő röviden, mi módon sikerült a haramiát hatalmukba ejteniök. De csak röviden, mert az idő drága, s az egész Opre Simeon nem méltó többre tiz szónál.

Opre beharapta az ajkát, s gyülölettel tekintett az ifjura, a ki azzal, hogy igy semmibe vette, sokkal érzékenyebb sebet ejtett felfuvalkodott önérzetén, mintha nyomban felakasztatta volna. Szinte lángolt eleddig halavány arcza a vérig sértett hiuság dühétől.

Az idősebbik góbé tisztességtudón bólintott és mutatta, hogy hamarosan készen lesz az egész jelentéssel.

- Bémentünk, vitéz hadnagy uram, sötét esti időben az erdőbe és ottan meglapultunk. Az Estók atyámfia is báránybőr oláh kucsmát nyomott a fejibe, én is, hogy azonvást izibe ránk ne esmérjenek az ottan szemetelő oláhok, s aztán leskődtünk, hogy immár mi lesz? Hát a lett, hogy ez az Opre Simeon ütközetre vitte az embereket. Később meg a lett, hogy a mikor is a mi álgyuink beléjük ontották az isten haragját, eszement szaladásra vették a dolgot mindenfelé és egymást lökték fel ezen felette eszement szaladás közben, csakhogy minél hamarább kerülhessenek vissza az erdőbe, a honnét kikevélykedtek.

- Csak a dologra, fiam!

- Igenis, a dologra... Tehát egy-két rettentőképen eszement oláh az erdő szélén levő boróka bokrok között aképen rugta fel szaladás közben a tulajdon vezérét... ezt az Opre Simeont... hogy belebukott ő keme az bokrok közé, éppedes-éppeg elibénk, kik ottan leskődtünk, hogy mi lesz? Perszé, a lett, hogy rögvest rátérbetyültünk a lábaink elé heveredező vezérre... erre az Opre Simeonra... bédirigálánk szájába egy csomó kóczot, osztán iziben megkötöztük és akármiképen rugdalódzott: hoztuk ő kemét tüskén-bokron keresztül, szaladvást, nehogy a mokányai észrevegyék. Igy volt, vitézlő hadnagy uram, nem másképpen!

Balassa elismeréssel intett a góbék felé.

- Derék fiuk vagytok és nagy szolgálatot tettetek mindnyájunknak. Gondom lesz rá, hogy hasznát lássátok és megkapjátok ügyességetek illendő jutalmát is. - Most pedig hozzád van néhány szóm, Opre Simeon!

- Nekem nincs - válaszolá elutasitó mozdulattal az oláh - fogjátok be a szátokat, különben azt kell hinnem, hogy nem mertek kivégezni.

- Mondtam már, hogy lassan a hanggal... Egyelőre másról van szó. E megerősitett várkastély becsületes védői között nem lenne bizonynyal senki, a ki csak egy pillanatig is megütköznék rajta, ha most minden szó nélkül rád emelném a pisztolyomat és ugy lőnélek főbe, mint egy kutyát...

- Tedd meg és ne fenyegess! Kutya pedig magad vagy, nem én -

- Opre Simeon! A te paraszt lelked gonoszságánál csak hiuságod nagyobb, a mely valamennyi emberi indulat között a legutolsó... Hallgass ide! Elfelejtem, hogy ki voltál és csak azt nézem, ki vagy? Tudom, hogy a felbujtogatott oláh parasztok hallgatnak rád és végrehajtják, a mit tőlük kivánsz, vagy kivánni fogsz. Én tehát elhatároztam, hogy abban az esetben, ha fejeddel állasz jót érte, hogy innen embereimmel együtt háboritlanul elvonulhatok Besztercze felé - szabadon bocsátlak és igérem, hogy egy hajad szála sem fog meggörbülni.

- Elvégezted?

- El. Mit felelsz rá?

- Azt, hogy nem alkuszom - válaszolt megfoghatatlanul ostoba gőggel a fogoly, s fejét büszkén hátravetette, mintha ő diktálna és ő lenne itt életnek-halálnak korlátlan ura, - nem alkuszom, mert tudom, hogy ha ki mertek végezni: népem kiirt valamennyiteket és a kinok-kinjával küld pokolba utolsó emberig. Ne feledjétek, hogy sokan vagyunk! A szomszéd falvak mind a mi részünkön vannak, föl egészen a nagy havasig. A kiket én vezettem, azoknak száma csak ötszáz és harmincz; a tulsó hegyen azonban még hatszáz és hetven ember áll készen, a vidék falvai pedig összevéve többet kitesznek kétezernél. Jobb lesz tehát, ha felgondoljátok a dolgot és megadjátok magatokat, semhogy itt nagy hangon föltételeket diktáltok nekem.



VIII.

Szerencse, hogy a künn morajló székelyek nem hallották ezt a pöffeszkedő beszédet, különben még Balassa tekintélye sem tudta volna megóvni Opre Simeont a rögtönös haláltól, mely ezekért a szavakért okvetlen - azonnal - kijárt volna neki.

Igy csak a két góbénak - a kik jobbról és balról tartották - kezdett pirosodni az arcza a méregtől, s az Ursa óriási ökle szorult össze sulyos vaskalapácscsá, melylyel nyomban agyonütötte volna a haramiát, ha lesujt vele.

Balassa nem vesztette el hidegvérét.

Válasz nélkül hagyta a pöffeszkedést, s nyugodt hangon, rábeszélve igyekezett Opre eszére hatni, hogy gondolkozóba ejtse, habozóvá tegye és megszerettesse vele az életet, melyet a haramia könnyü szerrel akart magától eldobni. Meg aztán sok igazság is volt abban, a mit mondott: nem lehetett benne kétség, hogy kivégeztetését nem fogják boszulatlanul hagyni a móczok, s körülbelül az is megfelelt az igazságnak, hogy a vidék falvaiból összeverődhető martalóczok száma felüljárhat a 2000 emberen. Oly nagy szám, mely a »Sinto«-hegyen táborozó móczokkal együtt tizszeresen felülhaladja a várvédők számát. Balassa érezte, hogy ezt mind komoly figyelembe kell vennie, mielőtt Opre sorsát jobbra vagy balra eldönti.

A szándék minden bizonynyal helyes volt, az eredmény azonban vetekedett a semmivel. Opre nem esett gondolkozóba, nem mutatott habozást és nem »alkudott«. Konokul megmaradt a legelőbb kimondott szónál; s attól egy hajszálnyira sem tért el. Annyira bizott benne, hogy Balassa inkább hadifogolynak - kezesnek - fogja ott tartani, semhogy kárt tegyen benne, hogy már felelni sem tartotta érdemesnek az ajánlatra.

- Ne fáraszd a szádat, domnule (uram) - mondotta félvállról, odavetve, - ha tetszik, akasztass föl, ezt megteheted, de ne kerepelj többet.

- Ez az utolsó szavad?

- Ez.

- Abban bizakodol, hogy megszabadulsz?

- Nem.

- Hát akkor miben bizol?

- Népemben.

- Néped nem mentheti meg életedet.

- Nem is kell!

- Igy csak egy bolond beszél.

- Az vagy magad! vágta vissza hetykén az ember.

Az idősebbik góbé engedelmet kért, hogy beleszóljon.

- Parancsolja kegyelmed, vitézlő hadnagy uram, hogy csavarjunk egyet a nyakán? kérdezte fölingerelve.

- Hagyjátok, fiaim! Tán megjön az esze.

- El sem ment! - felelte kevélyen a haramia, s szemei megvetéssel kapcsolódtak a Balassa nyugodt tekintetébe - annak az esze ment el, a ki vén tyuk gyanánt - szokásból kotkodácsol, hiába intem, hogy hallgasson és cselekedjen, ha mer.

- De tán instálom - szólalt meg ismét a góbé - mégis csak csavarintanánk egyet a nyakán?

Balassa leintette a felbőszült atyafiakat, s a haramiához fordult.

- Utoljára kérdezlek, Opre, nem hajlasz a békességre?

- Nem.

- Kevés, a mit tőled kivánok. Gondold meg, hogy sulyos vétek terheli lelkedet és nagyot vétettél ellenem - de én nem akarok rajtad édes apám és édes anyám szörnyü haláláért boszut állani, ha innen szabadon elvonulhatok.

Opre kaczagott.

- Nem fogsz elvonulni domnule, hanem itt maradsz... és itt maradtok valamennyien! Nem vetek bele három rövid napot és olyan csendes emberek lesztek mindnyájan, mint azok ott künn a temető ákáczai alatt, kik vitéz népem fejszecsapásai alatt kiadták párájukat, s részint a tűzbe kerültek, részint a földbe. Odakerülsz te is... ne félj semmit... apád urad példájára a tűzbe, mely hamuvá éget, s poraidat épen ugy bele fogja szórni a szél a sárba, meg a pocsolyába, mint az övét.

Erre a gyilkos beszédre Balassának minden vér a fejébe tódult. Fölháborodva lépett hátra és nyult pisztolya után, hogy a rabló csufondáros száját örökre elnémitsa - arra azonban már nem volt ideje, hogy az egzekucziót végre is hajtsa. Ursa, mint a tigris ugrott a fogoly mellé s rettentő öklének egyetlen szörnyü csapásával ugy sujtotta főbe a haramiát, hogy az szétzuzott halántékkal hanyatlott hátra és szörnyet halt abban a pillanatban...

- Ez a tied, gyilkos! orditotta stentori hangon az óriás.

A góbék ledobták a halottat a földre s talán széttépték volna dühük első vad áradásában, ha Balassa rájuk nem kiált és vissza nem tartja őket.

- Keresztények vagyunk, atyámfiai, nem pogányok! utasitotta rendre a nekivadult embereket.

Midőn meggyőződött róla, hogy Opre csakugyan kiszenvedett, megparancsolta a góbéknak, hogy vigyék ki és temessék el valahol hátul a kert végiben.

Az atyafiak fölkapták a hullát és vitték.

Künn harsány riadal fogadta őket. A székelyek ingerültségét csak nehezen tudta lelohasztani a hir, hogy a haramiavezér többé nem az övék, hanem az anyaföldé, melyet oly rútul elárult és meggyalázott. Tömegesen kisérték a hullát a kert hátulja felé, ott azonban meggondolták a dolgot, fölszaladtak vele a sánczokra és szó nélkül ledobták a mélységbe a kövek és giz-gaz közé. Ne nyugodjék abban a földben, melyet elárult.

Balassa nem tudta, hogy igy temették el és nem is tudta meg soha. A góbék hallgattak. Lehet, hogy később röstelték is a dolgot. Azt mindenesetre tudták, hogy a fiatal vezér leszidta volna őket a nem keresztényi cselekedetért, mely nem méltó bátor férfiakhoz. Nem szóltak tehát az egész dologról egy szót sem.

*

Az északi sánczon álló őrszemek esti kilencz óra tájban pillantottak meg néhány óvatosan közeledő móczot, de nem lőttek rájuk. Sejtették, hogy eltünt vezérüket keresik s ebben a sejtelmükben nem is csalódtak. A móczok csakugyan Opre holttestét keresték a sánczok aljában, mintegy ösztönszerüleg érezve, hogy alighanem ott fogják megtalálni. Ennek az ösztönnek nyilván az volt természetes magyarázata, hogy a saját lelkükből indultak ki, mert hasonló esetben ők is azt tették volna, a mit a feldühödött székelyek tettek a kivégzett Opre hullájával.

Midőn a bozótban rábukkantak, nem tudtak visszafojtani egy heves és fenyegető felkiáltást. Ketten-hárman még arra a meggondolatlanságra is vetemedtek, hogy ököllel fenyegettek föl a sánczokra, s ezzel az ostobasággal maguk ellen ingerelték az eladdig békésen figyelő őrszemeket. Természetes, hogy az őrszemek rájuk lőttek s a fenyegetődző móczok közül kettő átlőtt koponyával bukott bele a beléndek, vérfű és keserülapuból álló bozót közé. A többi négy sietve hurczolta magával a hullát s kucsmás alakjaik csakhamar eltüntek az esti félhomályban.

A lövések zajára összefutottak a székelyek s Balassa is kisietett a kastélyból.

- Mi történt?

- Kémeket látánk, azokra lőttünk... magyarázták félre az igazat az őrszemek.

Balassa elfogadta a magyarázatot, de egyben parancsot is adott, hogy félóra alatt minden ember talpon legyen, mert ez az éjszaka sem lesz nyugodtabb, mint a tegnapi volt. És ezután - mig az Isten akarja - minden éjszaka olyan lesz. Az oláhok nem szeretik a nappali csatározást. Éjjel szeretnek támadni, a sötétség védelme alatt, mint a ragadozók.

- Itt van kend, Kaszás Mózes uram?

- Itten vagyok, tekintetes Balassa uram! jelentkezett szolgálatkészen az öreg.

- Hallá-e, a mit most mondtam?

- Hallám én! bólintott ősz fejével az ágyuk strázsa mestere és szokása szerint édesdeden elnevette magát.

- Min nevet, Kaszás? kérdezte komolyan a fiatal vezér.

- Azon én, Balassa hadnagy uram - válaszolta derült mosolylyal az öreg - hogy te kegyelmed se esméri - látom - forditva ezt az éjszaka csatangoló fajzatot, holott pedig azt hinné a magamszőrü öreg ember, hogy nem is esméri - mert ugyan hol is esmérhette volna meg őket eddig?

- A könyvekből ismerem őket.

- Könyvekből?

- Igen, a könyvekből. Azokban hűen le vannak irva.

- Ugy-e?

- Ugy én, Kaszás uram! Ha te kegyelmed olvasni tudna, nem kellene a maga, meg a mások tapasztalatából leszürnie a tudnivalókat: megtanulhatná egyszerre, egy csomóban a könyvekből is. Ezért jó az irás, meg az olvasás. És ezért lenne jó, ha egyetlen magyar ember sem találkoznék széles e hazában, kinek az olvasás, meg a betüvetés... görögül van. Most azonban nem erről van szó, Kaszás uram, hanem arról, hogy lásson iziben kend is az ágyui után, vezényelje ki embereit a sánczokra, mert - mondom - ma is melegünk lesz.

- Én is azt gondolom.

- Nem is csalódik!

- Nem én, hogy a csuda vesse fel őket... azt hiszem, abban sem, hogy ma tán még többen lésznek, mint tegnap voltak. A puskaszó, meg az álgyumorgás alighanem eljutott a »Sinto« hegyen ólálkodó tolvajokhoz is, s rosszul esmérném őket, ha nem venném szinte holt igazra, hogy azóta immár azok is leliflangoltak a többihez, s mostan mind egy nyájban vannak amott e, az erdőben.

Balassa ráhagyta, hogy ez nagyon valószinü.

- Épen ezért kell talpon lennünk. Mennyi lőpor fogyott el az este?

- Két fontot számitva egy lövésre, valami egyszáz és huszonnégy font.

- Sok.

- Elég sok, de tetszik tudni, éppeg 62 lövést tettünk.

Balassa fejét rázta.

- Sok. Nagyon sok, - mondotta ismételve.

- Vállalom, tekintetes Balassa hadnagy uram, hogy-e bizony sok egy kicsinyt, de tessen felgondolni, hogy az atyafiak először voltak az este tűzben. Minden kezdet ilyen: inkább a vér dolgozik, semmint a fej. Ma már inkább a fej fog dolgozni és nem mégyen kárba annyi municzió.

- Helyes, Kaszás uram, elismerem, hogy igaza van, - de mától kezdve ugy ügyeljünk a municzióra, mintha drága sáfrány lenne.

- Meglészen!

- Ne feledjük, hogy a lőszert kiegésziteni lehetetlen és csak addig maradhatunk életben, a mig puskaporunk van.

Az öreg Kaszás ajkai szélén megint megjelent az iménti derült mosoly.

- De már, követem alássan, e tán nem éppen igy lesz... Mert hogy az atyafiak ökle nem málé, hanem jóféle magyar csont... az bizony... fene kutyacsont, ha ütni kell. Kivágjuk mink magunkat három regiment mokányból is, ha muszáj!

- Elhiszem, Kaszás uram - válaszolta hidegen az ifju - de semmiféle ököl nem elég erős, hogy csak egyetlen golyót is elfogjon, ha az a »mokányok« fegyvereiből felénk röpül. Igaz-e?

- Igaznak igaz... dunnyogta kissé megzavarodva az öreg, de azért az ököl is valami... Egyébként pedig igen fogok rá ügyelni, hogy egy szem por se menjék többé kárba. Azt is megpróbálom, hogy másfél fonttal lőjjek kettő helyett. Csakhogy evvel meg az a baj, hogy nincs könnyebb golyónk 15 fontosnál, ezt pedig csak két font porral lehet annyira kivetni, hogy nyolczszáztól ezeregyszáz lépésig is letörje derekát, a kibe béüt.

- Lövessen kend csak két fonttal, - nem ebben látom a takarékosságot, hanem a lövések számában.

- Igenis, Balassa uram, majd ügyelni fogunk, tessen csak rám bizni a dolgot - nyugtatta meg fiatal vezérét az öreg s nyomban le is szalasztott két tüzért a szállásokra, hogy »sirüljön« (pattanjon) talpra minden kanonir és gyülekezzék az ágyuk mellé, mert megkezdődik a táncz, ahhoz pedig ők szolgáltatják a nagybőgőt.

Balassa lement az udvarra és összesipolta a székelyeket.

Jöttek az atyafiak sebesen talpalva mindenhonnan. Egyiknek-másiknak még akkor is ott volt foga között a vacsora kenyér. Fölragadta fegyverét, a kenyeret szájába kapta és futott.

Buzgalomban és gyorsaságban nem volt hiány.

Ez egyik legfőbb hadi erénye volt minden időkben a magyar katonának: ha jó ügyért harczolt. Ha azonban nem olyan ügyért kényszerült fegyvert fogni, a mely lelkesitette volna: rosszabb katona nem volt sehol az egész világon, mint ő. Ősi, derék sajátsága mi magyar fajunknak, hogy mindig tudnia kellett: miért harczol? Ha aztán ugy találta, hogy neki idegen ügyért viszik hadba: jaj volt a hadvezérnek, ha még oly lángeszü katona volt is! Mert nem boldogult a magyar csapatokkal, hiába ügyeskedett... a csatát okvetlen elvesztette.

A »vár« védői tudták, hogy saját ügyükért harczolnak; nem is kellett tehát ott sarkantyuzni senkit.

A tizennyolcz éves tűzvérü siheder éppen oly gyorslábu és gyorseszü buzgósággal végezte dolgát, mint a szakállas, meghiggadt férfi. Nem telt bele öt-hat percz és künn volt az udvaron valamennyi. Még a könnyebben sebesültek is kisiettek a spitály-szobákból.

A fiatal vezér elégedetten, megnyugodva tekintett szét.

Nem félt az ütközettől s nem tartott a bizonytalan jövő viharaitól sem, mely csak a gyönge plántának veszedelmes - az erős dereku fának nem árt.



IX.

A számítás természetesen bevált.

A móczok nem tagadták meg eredendő fajbeli sajátságukat, s este tiz órakor csakugyan megujitották az ostromot az északi sánczok ellen. Balassa fölment a sánczokra s a hold fényében csakhamar meggyőződött róla, hogy a mai támadás jóval veszedelmesebb természetü, mint a tegnapi volt. Az erdőség szélétől, végig a vizárkok egész széles területén, mindenütt látni lehetett őket. Semmi kétsége nem lehetett abban, hogy a »Sinto«-hegyen táborozó oláhok a tegnapi ágyuzás hallatára azonnal fölkerekedtek és átváltva a pálfalvi völgyön, egyesültek a »Padura mare« felől operáló fajrokonaikkal, kiknek vezére a gyászos véget ért Opre Simeon volt.

Abban sem lehetett kétség, hogy ez az ujon érkezett oláh tábor nyilván a legszenvedelmesebb dühvel és boszuvágygyal értesült Opre haláláról s bizonyára mindent el fog követni, hogy a »vár«-at és védőit hatalmába keritve, a martalócz-vezér siralmas halálát véres megtorlással boszulja meg.

Balassa homloka egy pillanatra elborult. Föltétlenül bizott székelyei vitézségében, a túlerő nagy törvényét a természet azonban senki kedvéért sem szokta megváltoztatni, valamint nem változik a nagyobb test vonzásának túlsúlya a kisebbre sem. A hadi szerencsét persze szintén nem szabad figyelmen kivül hagyni, okos vezér erre azonban sohasem számit. Véletlenek csak igen ritkán fordithatnak a valóságon, már pedig ezúttal az volt az aggodalmas valóság, hogy az ellenség száma négyszer akkora volt, mint a »vár« elszánt védőié.

Látták-e, nem-e a sánczokon várakozó székelyek is, hogy az ellenséges tábor tegnap óta aránytalanul megnőtt, Balassa nem tudhatta, ő maga nem szólt a dologról senkinek semmit. Változtatni a veszedelmes helyzeten amugy sem lehetett volna: még veszedelmesebbnek feltüntetni pedig azzal, hogy magyarázatokba bocsátkozik róla, nem látszott tanácsosnak. Akadhattak volna esetleg egyesek, a kiknek önbizalmát az ilyen rossz hir meglohasztja s harczi kedvüket kedvezőtlenül befolyásolja. Bölcsebbnek látta tehát, ha hallgat.

Végigjárva minden ponton a sánczokat, megállt az ágyuk mellett s ezuttal már csak addig várakozott, mig az ellenség első csapatai lőtávolba értek.

A mint ez bekövetkezett, háromszoros éles sipjellel nyomban parancsot adott a tüzelés megkezdésére, mely egyszerre indult meg minden ponton és mindkét részről, mert a móczok szintén ugyanakkor kezdték meg az orditó hurrá-zást és a tüzelést.

Kaszás Mózes szokásos csendes mosolyával dirigálta ágyuit tüzelésre s néhány percz mulva már a két ércztorok is bőgni kezdett. A pattantyusok ma jóval nyugodtabban szolgálták ki az ágyukat, mint tegnap. A láz nagyban csökkent, az első tűzkeresztségen tul voltak s ezt azonnal észre lehetett venni a »munka« eredményein is.

A mennyire a sürü felhőkben szerte gomolygó lőporfüstben ugyanis kivehették, a lecsapó ágyulövegek sulyos pusztitást okoztak a móczok soraiban, makacsságukat azonban csak éjfélután tudták annyira megtörni, hogy soraik meginogtak s egyes pontokon a szenvedett nagy veszteségek következtében hátrálni kezdtek.

Ekkor egyszerre valami olyan történt, a mire Balassa nem számitott.

A heves küzdelem végsőig izgatta a sánczokon harczoló székelyeket; a kivivott siker pedig, a mint mondani szokás, kiforditotta őket a bőrükből, annyira, hogy még a legidősebb férfiak is elvesztették önuralmukat s helyet engedtek sziveikben a legvadabb szenvedélynek.

Előbb csak itt-ott harsant föl a felkiáltás, hogy vezesse őket nyilt ütközetbe a vezér, mert döntő csapást akarnak mérni az ellenségre, néhány percz mulva azonban már mindenütt föllángolt a vad szenvedély s oly óriási láz hömpölygött végig az összes sánczokon, hogy azt emberi tiltó szóval visszafojtani többé nem lehetett.

Maga az ősz Kaszás Mózes is lángoló szemekkel, vérvörös, lőporfüstös, kormos arczczal erősitgette, hogy igenis itt az ideje: döntő csapást kell mérni a móczokra és nem szabad megengedni, hogy - mint tegnap - uj erőgyüjtés végett ma is visszahuzódhassanak a »Padura mare« erdő védelme alá.

- Éljen a haza! orditotta szilaj hangon az öreg.

Az éljent az összes sánczokon átvették, s itt is, ott is kucsmák repültek a levegőbe, s a legszenvedélyesebb fölkiáltások harsogása vegyült össze a fegyverek ropogásával és a szakadatlanul dolgozó ágyuk mély dörgésével.

Balassa érezte, hogy talán legsulyosabb és legválságosabb perczeit éli.

Határoznia kellett, még pedig azonnal.

Gondolkozásra nem volt idő.

Jobbra vagy balra, de határoznia kellett. Arcza sápadt és komoly volt; szive hangosan vert: 250 derék székely élete vagy megsemmisülése függött ettől a végtelenül nehéz pillanattól, mely minden ólomnál nagyobb súlylyal nehezedett érzékeire.

De csak egy pillanatig habozott. A következő perczben már kardot huzott - első izben az ostrom kezdete óta - s messzehangzó éles, parancsoló hangon utasitotta a székelyeket, hogy ki fognak vonulni a kapun.

- Isten nevében, előre!

- Előre! hangzott végig a sorokon a szilaj fölkiáltás.

Az öreg Kaszás hirtelen beszüntette a tüzelést, kiadta parancsait, a kormos képü pattantyusok belekapaszkodtak az ágyukba; mások fölragadták a municziót és lerohantak a sánczokról, mint az ördögök. Három percz alatt künn voltak a kapun, s ők kezdték meg elsőkül a tüzelést egy lankás magaslaton, jobbra a kaputól, alig négyszáz öl távolságból.

Utánuk fölfejlődtek a puskás székelyek is, s fegyvereik csakhamar szintén beleszóltak az ágyuk dörgésébe.

Gyilkos ütközet fejlődött ki.

A móczok makacs elszántsággal, csapatonként, vitézül vetették magukat a székelyekre... sok helyen a legvadabb kézi tusa keletkezett a tűzharcz között, melyben az ágyuk játszák természetesen a legnagyobb szerepet. Az öreg Kaszás legénysége bizvást vetekedett gyorsaság dolgában az ördögökkel; olyanok is voltak végig kormos pofáikkal, vállig nekigyürkőzve, többnyire fedetlen fejjel, izmos barna tagjaik heves munkájában, mintha épen akkor lökte volna ki őket magából a feketének képzelt alvilág... Ijesztőbben rútak bizonyára akkor sem lehettek volna. Dőlt valamennyiről a forró verejték, s végigszántotta az arczukra tapadt lőporfüstöt, hogy ugy néztek ki egy lábig, mintha mesterségesen tetoválták volna őket ily visszariasztó maskurákká.

Az ütközet riadalmas lármája között természetesen Balassát is elkapta a fiatalság. Az óriás termetü Ursa rövid negyedóra alatt kétszer is kivágta a móczok soraiból, szálfa karjainak bikaerejével valósággal lekaszálva a rárohanó oláh harczosokat, kik puskájának ütése alatt jobbra-balra buktak szét előtte, mintha villám sujtotta volna őket.

Háromnegyed egyre az embertelen ütközet sorsa eldőlt: a móczok minden ponton hátrálni, majd menekülni kezdtek. A székelyek mindenütt utánuk egészen éjfélután két óráig. Az ágyuzást ekkor fokozatosan beszüntették, majd véglegesen elhallgattatták. Lassanként visszaszállingóztak az üldözésben kimerült székely csapatok is, s a hazavonulás és a sebesültek elszállitása megkezdődött.

Ez a munka egészen a reggeli órákig tartott.

Balassa összeszámitotta a veszteséget, mely megdöbbentően nagynak mutatkozott: negyvenkilencz halott maradt a csatamezőn és több mint százötven sebesült jelentkezett az összeirásnál - köztük tizennyolcz nehezen gyógyitható, veszedelmes sebbel. Ursa öt sérülést számitott össze testén, maga Balassa hármat. Az egyetlen, ki a székelyek jelentősebb férfiai közül sértetlen maradt, az ágyuk strázsamestere, az öreg Kaszás Mózes volt.

Az ellenség veszteségét nem számitották. Futólagos szemmel felmérve a csatamezőt, hozzávetőleg háromszáz-háromszázötven lehetett a halottak száma; javarésze az ágyutűzben pusztult el, a mint ezt a borzalmasan összeroncsolt hullákon látni lehetett. Mennyi sebesült mócz mentette be életét az erdőbe - arról senkinek sem lehetett még csak hozzávetőleges fogalma sem. Bizonyos csak annyi volt, hogy ha sulyos áldozatok árán is - a martalócz tábor ezen a vidéken hosszu időre megsemmisitettnek látszott.

*

A halottak eltemetése másnapra maradt.

A kimerült székelység képtelen volt aznap eleget tenni ennek a keresztényi kötelességnek. A kinek sebe volt, bekötözte, azután lefeküdt és étlen-szomjan aludt, mintha agyonütötték volna. A végsőig kihasznált testi erő pihenést és megujhodást követelt; - ezt okvetlen meg kellett neki adni, különben beállt volna a csőd.

Ez volt az első eset, hogy egyetlen őrszem sem posztolt a sánczokon, s a kapura sem vigyázott senki. Be sem volt zárva.

*

A következő borus és eléggé érezhetően hűvös szeptemberi napot a halottak eltemetése és a sebesültek gondosabb bekötözése foglalta le. A kastély parkjában egyazon sirba földelték el az elesett székelyeket. Balassa mondott rövid beszédet kihült tetemeik fölött, s küldött mély érzéstől áthatott gyönyörü imát az egek urához, kegyelmébe ajánlva a halottakkal együtt a további földi küzdelmekre idelenn maradott élőket is.

Aztán felhantolták a sirt, beleszurtak egy durván ácsolt keresztet, s a szertartásnak vége volt. Béke és örökös csendes nyugodalom a holtakkal, az élők munkája más...

*

A ki a szabad székely csapat harczosait mostani állapotukban megpillantotta volna, aligha tudott volna elfojtani egy önkénytelenül felkivánkozó mosolyt. Mert furcsa látvány volt biz az: több mint százötven bekötött fejü, bepólyált karu és lábu »maródi«, kiknek némelyikén öt-hat féle vászon és vattakötelék is volt, hogy akárhánynak csak a szeme, meg az orra kandikált ki a pólya közül. Ám itt is bebizonyult, mint a forgandó élet más egyéb jelenségeiben is lépten-nyomon, hogy a közös nyomoruságot elviselni - aránylag - könnyü. Az atyafiak sem sokáig maradtak komolyak és nem sokáig törődtek sebeikkel: a látvány, melyet kölcsönösen egymásnak nyujtottak, annyira fura volt, hogy rövidesen kivirult sziveikben a magyar ember ismeretes istenadta nagy talentuma: a humor.

Tréfát üztek formáik nevetséges furcsaságából, s harmadnapra már egynémely fütyörészést és kaczagást is bőven lehetett hallani, nemcsak panaszt és - adassék bocsánat az emberi gyarlóságnak - zamatos székely káromkodást. Mert bizony az is kopogott, mint a jégeső, ha egyik másik atyafi túlontúl fölmérgesedett a sebe sajgása miatt, vagy elunta a piszmogást a kötözéssel.

Balassa fején is volt egy jókora kötés (a régi jóformán még le sem került róla, s már ujat kellett rá »alkalmazni«) a fiatal vezér azonban nagyon keveset gondolt a kapott vágásokkal - különben sem voltak valami jelentékenyek - mert sokkal fontosabb dolgok foglalkoztatták.

Számot vetett a helyzettel és ugy találta, hogy bár a lázadó móczok egy jókora részétől megszabadult, a szomszédos falvak közelsége állandó veszélylyel fenyegeti a »vár«-at; - a boldogtalan véget ért Opre Simeonnak nagy igaza volt, midőn kevély fenyegetéssel a környék oláhságának számbeli erejére hivatkozott.

Hosszu ideig a »vár« földsánczai között megmaradni nem lehetett. Nem főleg az élelem szűkös volta miatt, melyet e kiélt és kifosztott völgyben pótolni egyáltalában nem volt lehetséges. Már pedig kenyér nélkül a leghősiesebb férfi sem állja ki tovább 3 napnál, - az éhség roppant nagy ur. Hatalmasabb és kegyetlenebb a világ valamennyi zsarnokánál. Az éhséget kikerülni, vagy megfutni előle - nem gyávaság, de a legelső katonai erény, a mi egy vezéri szerepre hivatott férfit ékesithet. A ki mindig jól el tudja látni embereit - a legkiválóbb hadvezéri talentumok közül való, mert el tudja háritani a legsulyosabb akadályt, mely a hadvezetés sikerét biztosan és minden körülmények között megrontaná.

Balassa tehát hamar eldöntötte, hogy kihasználja a móczokon nyert ütközet előnyeit és a »vár«-at oly gyorsan fogja elhagyni, a mily gyorsan csak lehet, mielőtt a szomszédos oláh községek népe táborba verődhetnék, s megnehezitené az elvonulást Besztercze felé, a nagy havasokon át.

Ez okon maga köré gyüjtötte a székelyeket, s röviden tudtukra adta, hogy három nap mulva ki fognak vonulni a pálfalvi sánczokból, elhagyják a »vár«-at, s nekivágnak a havasoknak, összeköttetést fognak keresni a fejedelem reguláris és banderiális csapataival, hogy a zivataros idők további folyamán ők is szolgálják a Szüz Máriás Rákóczi lobogót, dicsőséggel és becsülettel.

Beszéde, melyet az udvaron összegyülekezett emberekhez intézett, nem mindenben találkozott helyesléssel. A Rákóczi-zászló dicsőséges győzelmét egy szivvel óhajtotta valamennyi, a hitük szerint biztos védelmet nyujtó »vár« elhagyásának parancsoló szükségessége azonban nem ment be egy könnyen a kemény góbé koponyákba. A szerencsésen kivivott ütközet diadalmámora nagy mértékben a fejükbe szállt. Hangok emelkedtek itt is ott is, hogy készek az összes rumuny-ok ellen fölvenni a harczot és vagy elesnek utolsó emberig, vagy lebirják őket, de inkább az utóbbit hajlandók megcselekedni és meg is cselekszik bizton, ha itt maradnak a sánczok között.

Látnivaló, hogy ez nagyon magabizó, de nagyon helytelen dicsekvés volt.

A fiatal vezérnek eszébe se jutott, hogy letorkolja érte a vitéz lófőket: a kimondott határozathoz azonban ragaszkodott. Három nap mulva kiüritik a »vár«-at, punktum, igy akarja, tartsa tehát magát mindenki ehhez, különben visszaadja nekik a vezérséget, s aztán ám lássák, miképpen boldogulnak.

Ezt nem akarták a góbék.

Az öreg Kaszás kivált soraikból, s leemelve szép, öreg fejéről a föveget, beszédet mondott a többiek nevében is. Előadta, hogy bátorság dolgában nincs köztük különbség, a legifjabb atyafi is csak oly emberségesen megállja helyét, mint a legidősebb - tudás dolgában azonban igenis van. Készségesen elismerik, hogy Balassa többet tanult, ennélfogva többet is tud, mint ők - a vezéri dignitás tehát ő nála van a legjobb helyen.

- Ne tessen tehát zokon venni, tekintetes Balassa uram - fejezte be beszédét az öreg - ha egynémelyik ebben a gyülekezetben gyorsabban jár a nyelvivel, mint a fejivel és elkuruttyolja magát akkor is, ha a prücsök sem kérdezi, - mink, korban öregebbek és észben tehetősebbek tudjuk, hogy vitézlő hadnagy uramnak igazsága vagyon - kenyér nélkül nem lehessen megélni - és aképen fogunk cselekedni, a mint az imént kommendálni tetszett. A ki okvetetlenkedik és erőnek-erejivel itt akar maradni: Jézus vele, maradjék itt és egyék füvet, ha akar. Leveszszük róla a kezünket!

- Nem kényszeritek senkit - válaszolta nyugodtan az ifju - de azt komolyan kijelentem, hogy ha még egy kifogást vagy ellentmondást hallok: azonnal itt hagyom kendteket és elindulok egymagam a magam utján, a merre a józan ész parancsolja.

- Mink is azon az uton megyünk, Balassa uram!

Erre fölharsant egyhangulag a lelkes fölkiáltás:

- Éljen a vezér!

Többé egy szó sem hangzott. Az ifjabbak engedelmesen követték az öregebbeket, s a »vár« kiüritésére az előkészület még aznap délután megkezdődött.



X.

Harmadnapra, a meghatározott időben, a »szabad székely csapat« Balassa vezérlete alatt kivonult a pálfalvi kastély földsánczai közül és áthaladva a falun, elindult nyugati irányban a nagy havas felé 1704 szeptember tizennyolczadikán. Ezzel a mindnyájukra emlékezetes dátummal aztán meg is kezdődött hosszu sora a küzdelmes hónapoknak és éveknek, melyeknek ragyogó története Rákóczi-korszak elnevezés alatt van megörökitve Magyarország históriájában az idők végeiglen...

A legközelebbi község, melyet a csapat ki nem kerülhetett, Magura volt.

Jövetelök hirére a magurai oláh pópa, valami Popszavin Arkadián, félreverette a templom harangját, s ő maga szólitotta fegyverbe hiveit, hogy állják utját a »menekülő« magyaroknak és pusztitsák ki őket a föld szinéről, mely a császár kegyelmes jóvoltából immár sehol sem a magyaroké, hanem mindenütt az övék. Azt hitte csakugyan szegény feje, hogy a székelyek menekülőben vannak Pálfalváról, s az ő faluján keresztül akarnak felbujdosni a havasra, hogy a bizonynyal sarkukban levő Opre Simeon fegyveres móczaitól megszabaduljanak.

A lázitó szózat nagyon termékeny talajra hullott: a magurai oláhság fejszével, kaszával, kovás puskával, s más egyéb ártó szerszámmal fölfegyverkezve gyülekezett össze a templom előtt levő tágas térségen, s lármás zajjal biztositotta a szakállas pópát, ki egyik kezében templomi zászlóval, másik kezében karddal lépett ki közéjük parochiájából, hogy a menekülő »ungár«-okat egy lábig fölkonczolja. Az volt a legsajátszerübb, hogy a férfiakat ebben a községben az asszonyok buzditották leghevesebben a harczra. Mértéktelen kapzsiságukban ezek a rumuny asszonyok valósággal felbőszültek arra az eshetőségre, hogy az erőszakkal elfoglalt földeket - melyek az elüzött magyar lakosság birtokai voltak - ismét vissza kell adni, ha a magyarság visszatér és elharácsolt birtokát visszaköveteli.

Olyan is akadt köztük nem egy, a ki derekára kapcsolta szoknyáját, s maga is odaállt kiegyenesitett kaszával a férfiak közé, hogy részt vegyen a »menekülő« magyarok kiirtásának munkájában. Heves rikácsolásuk betöltötte az egész falut. Borzas hajukkal, vérpiros, gyülölködő, bestiális arczukkal igazi furiák voltak ezek az oláh asszonyok - gonoszabbak fölgerjedt szenvedélyeik tüzes áradásában egyenkint tiz férfinál.

A pópa magasra emelte a templomi zászlót, s ugy lázitotta a harczias lármával összegyülekező oláhokat. Következetesen a császár óhajtására hivatkozott, a ki Erdély egész magyarságát - választott hősies fejedelmével, II. Rákóczi Ferenczczel együtt - kiszolgáltatni rendelte a »hű és atyai szivének mindenkor kedves« oláhságnak, a mely azt tehet a kezei közé adott rebellisekkel, a mit akar. Megkegyelmezhet nekik, vagy kivégezheti szabadon, tetszése szerint, birtokát elveheti - a Bécsben trónoló »imperátorului« nem gondol többé a magyarokkal.

A magurai móczok tele torokból harsogtatták lelkes »szetreászká«-ikat (éljen) a hosszu szakállu pópa felé, ki a magyarság ellen való harczot szent harcznak hirdette ki és eleve megadta nekik az egyházi abszolucziót a vérontásért. Dicsőség annak, a ki vért ont - ellenben pokolbeli kárhozat éri kései ivadékait is, a ki a szent harczból visszamarad. Persze, hogy nem maradt vissza egy sem. Ha a pópa nem is, tulajdon felesége átkozta volna ki a világból az ilyen gyáva móczot.

A falu felé közeledő székelyeknek természetesen azonnal gyanusak lettek a félrevert harangok.

- Rosszban törik fejüket amott azok a maguraiak, vitézlő hadnagy uram! vélte az öreg Kaszás.

- Magam is azt hiszem, - hagyta rá Balassa. Meg kellene tudni...

Nem folytathatta tovább.

A parasztok - közel háromszázan - pópájuk vezérlete alatt előtörtek és rálőttek az uton megállapodó székelyekre.

Balassa erre nyomban megadta a szokásos háromszoros sipjelet a tüzelésre.

Az öreg Kaszás azonban megelőzte a puskásokat: egy-kettőre künn volt ágyuival a front előtt, a pattantyusok munkához láttak, s alig két percz mulva már eldördült mind a két ágyu, hogy beleokádja lövegeit az egy csomóban álló parasztokba. A hatás pusztitó volt... Szétroncsolt emberi tetemek hevertek a földön s kétségbeesett jajgatás vegyült össze az ágyuk dörgésével.

Pár percz alatt vége is volt az egész dolognak - a maguraiak nem vetekedhettek bátorság dolgában az Opre táborával: rémült orditozással dobálták el kaszáikat és szétfutottak a pópa mellől, ki halálos sebből vérezve szintén az elesettek között nyöszörgött, mig az egyik székely atyafi meg nem könyörült szenvedésein és irgalomból főbe nem lőtte.

Balassa elborult homlokkal vonult be a faluba. A halottak között kilencz asszonyt számoltak össze... Mekkora gyülölet lakozhatik ezekben az emberekben, hogy még az asszonya is fegyvert ragad a magyarság ellen! Mi lesz ennek a vége?

*

Másnap ugyanily rövid ideig tartó véres összeütközés történt a következő oláh falu határában Busicselen is. Ott is föl akarták tartóztatni a tovavonuló székelyeket, s ott is a pópa lázitotta föl a népet.

Negyednapra, szeptember 22-én végre elérték a nagy havas első lankás nyulványait és felvonultak a hegyi uton az erdőségbe. Busicselen az öreg Kaszás hat-hat darab izmos mokány lovacskát fogott kedves ágyui elé s ugy vonult fel az erdőbe a csapat után. Balassa hiába csóválta fejét: az öreg góbé semmi szin alatt nem akart megválni ágyuitól és nem is vált meg. Mesébe való, mekkora szivós makacssággal hajtotta végre ez az öreg székely a maga akaratát, s mily verejtékes küzdelmet folytatott a hepe-hupás, kimosott hegyi utakon, hogy ágyuit tovább vigye.

Balassa nem is igyekezett, hogy lebeszélje a vállalkozás emberfölötti nehézségeiről. Tisztelettel tekintett rá és büszkeséget érzett, mert ebből is láthatta, a ki nem vak, hogy a mely népben a hatvanöt esztendős öreg ember is ily rendithetetlen akaraterővel tud ragaszkodni a maga súlyos elhatározásához, az a nép örök időkre biztositja jövőjét a nemzetek világhistóriájában és ki fogja állani a legnagyobb zivatarokat, a legkegyetlenebb megrázkódtatásokat is bátran és dicsőséggel.

Ezzel az emelkedett érzéssel folytatta utját valami másfél hétig a nagy havason keresztül a »Királykőig«, hol szabad székely csapata az ott összegyülekezett gyergyó-vidéki székelyekkel egyszerre annyira megnövekedett, hogy immár számbelileg is jelentékeny banderiumnak volt tekinthető. A gyergyóiakkal együtt, kik a felső Maros völgyéből is magukba fogadták az onnan északnyugatnak menekülő magyarságot - 1500 főnyi tábor került a fiatal Balassa vezérlete alá. Parancsnokságát a gyergyóiak is készségesen elismerték, s a két hét mulva bekövetkező cornilor-i ütközet után, melyben Balassa bámulatos ügyességgel és hidegvérrel tudta kicsikarni az oláh tribun: Pintye Alexej vezérlete alatt álló közel négyezer főnyi oláhság kezéből a győzelmet: valósággal bálványozták.

Ezt a bálványozást titokban egy kis babona is hevitette. Az ütközet folyamán ugyanis Balassa közel négy óra hosszat ült egy fehér ló hátán s csendesen, nyugodtan poroszkált egyik csapattól a másikig, hogy az ütközet menetét közvetlen közelből figyelhesse. Körülötte fütyültek a golyók - őt és lovát azonban nem találta el egyetlen egy sem. A tűzvonalban harczoló atyafiak nagy bámulattal, szinte hüledezve figyelték a csodát.

- Könnyü ezt megérteni atyámfiai - magyarázta félig tréfásan, félig komolyan az öreg Kaszás - merthogy ugy-é havasi mokányok lőnek vitézlő Balassa uramra, meg az ő fehér lovára?

- Azok bizony, hogy az ördög vigye el őket...

- Majd elviszi... De most csak azt akarom mondani, hogy minekutána északnak és keletnek, az egész havason immár Balassa uram parancsol, - azon havasi mokányok soha e világi életben a havasok urát le nem lőhetik, mert ezt a nagy havasnak titokban ő néki szolgáló manói nem engedik.

- Nem-é?

- De nem ám! Ihol százan is lőnek rá, még sem trafálja őt, sem a fehér lovát... mert ott röpködnek a ló füle fölött a manók.

Az atyafiak tovább adták a tréfás magyarázatot s bár mosolyogtak a dolgon - a felét elhitték. A havasok ura elnevezést pedig ugy odaragasztották a Balassa neve mellé, hogy azt onnan elválasztani többé nem lehetett. Nem is kellett, mert azzá vált hamarosan: ura lett a havasnak délen is, északon is.

A cornilori ütközet után a mártonvásári, a rehicseli, majd a gura-sadai ütközet következett, mindmegannyi uj babér a szabad székelyek homlokára, kik magasan lobogtatták a diadalmas Rákóczi-zászlót és szerénytelenség nélkül, önérzetesen hivatkozhattak rá, hogy hadi sikereiket senkinek másnak, csak a mindenható Istennek és önmaguk vitézségének köszönhetik. A fejedelem reguláris hadaiból senki sem segitette őket, - mindent a maguk emberségéből, saját fiatal vezérük haditervei szerint hajtottak végre.

Hirük természetesen hamar eljutott a fejedelem udvarába. A fiatal Balassáról és bátor, eszes székelyeiről mindenki a legnagyobb dicséret hangján beszélt. Nemsokára megjött az akkoriban már Kassán tartózkodó fejedelem elismerő levele is, melyben Balassát az erdélyi északi havasok kapitányává nevezte ki, a székelyeknek pedig egy selyemzászlót ajándékozott. A zászlót két fejedelmi kurir hozta. Nagy ünnepségek között, fényes egyházi és tábori szertartással szentelték föl ezt a zászlót a vadregényes beszterczei völgy egy gyönyörü tisztásán és mélyen meginditó jelenet volt, midőn az ezerötszáz székely harczos fedetlen fejjel esküdött föl a nagy fejedelem zászlója alá, melyet attól kezdve még hét örömmel és szomorusággal vegyes esztendőn keresztül lobogtattak egészen a gyászos emlékezetü szatmári békekötésig, melylyel a bécsi udvarhoz átpártolt Károlyi Sándor 1711 április 11-én a magyar nemzet e legdicsőbb szabadságharczát gonoszul megbuktatta.


- Vége. -





JEGYZET


* Egy igen nehéz oláh nemzeti táncznak a neve, melyet kizárólag csak férfiak szoktak tánczolni.