A TRACHOMA TÖRTÉNETE.
A TRACHOMA KÓR- S GYÓGYTANA.
TRACHOMA-POLITIKÁNK.

Különlenyomat a «Gyógyászat» 1904-5. évi számaiból.

BUDAPEST.
1905.

I.
A trachoma története.

A trachoma oly régi, mint a Nilus, mondja Dutrieux, az egyptomi kormány megbizásából készült memorandumában.

E mondat igazához szó sem fér, csakhogy a belőle levont következtetés, t. i. hogy Egyptom már az ó-korban is oly mértékben terjesztette a ragályt, mint napjainkban, túlzó.

Hirschberg védelmébe is veszi az ő kedves Egyptomát (Aegypten. Geschichtliche Studien eines Augenarztes), de ő viszont bele esik a védőügyvédek hibájába: jobb barátja Catónak, mint az igazságnak. Nem egy tényt elhallgat, vagy nem akar meglátni; az éremnek mindig csak azt az oldalát birálgatja, a melyik épen neki kedvező, a másikat figyelmére sem méltatja. Az igazság pedig, mint már az ily vitáknál lenni szokott, itt is a középen van.

Nem valószinü, hogy az ó-korban is «vakok országa» volt Egyptom, mint napjainkban, de hogy a trachoma már akkor sem volt benne ismeretlen, az kétségen felül áll.

A tények elbirálásánál számolni kell a földkerekség ezen leggazdagabb, de legszerencsétlenebb országának történeti viszonyaival.

Ókori szerzők leirásaiból tudjuk, hogy a régi Egyptom a cultura sokkal magasabb fokán állott, mint a mostani. Csatorna-rendszerük, épitkezésük büszkesége lehetne a modern technikának, egészségügyi intézményeik pedig példaszerüek voltak. A vizet csakis szürve itták, napjában többször fürödtek, járványos betegeik részére elkülönitett falvaik voltak; halottaikat nem volt szabad városok közelében eltemetni, hanem kivitték azokat a sivatag szélére.

Az orvosi tudomány, Hippokrates előtt, az ó-kor összes népei között náluk állott a legmagasabb fokon.

Hatalmas dynastiáik megdőltével azonban mindez megváltozott. A görögök s rómaiak uralma alatt a tudomány s művészet még otthonos volt ugyan az országban, de mikor Bizáncz vette át a vezető szerepet, elkezdődik a rablógazdálkodás s az arab, seldsuk, mameluk, franczia, angol kormányzás mindegyike folytatja az elődtől átvett örökség elharácsolását. Tisztaság dolgában a mostani szutykos fellah-lakósságot össze sem lehet hasonlitani Egyptom ókori népével. A trachoma csirája pedig a piszokban fogamzik meg legjobban.

Még a természet is megváltozott e szerencsétlen országban. A Nilusnak az ó-korban hét deltája volt, most csak kettő van neki. Medre némely helyen nyolcz méterrel sekélyebb, mint 3000 év előtt volt. Ha tehát a trachoma oly idős is, mint a Nilus, ezzel egyformán változott is az idők folyamán.

Ó-Egyptom viszonyairól 1500 éven át keveset tudott Európa. Az elbukott faraók országa romjai alá temette isteneit, szokásait, irásait, nyelvét. Már Galenos idejében elfeledték az egyptomi nyelvet, s műemlékeik érthetlen talányok voltak Európa előtt.

Napoleon expeditiója nemcsak a trachomát hozta be Európába, hanem megrakodott ezen ókori emlékekkel is, s a tudósok egész raja iparkodott azokat megfejteni. Végre Champollion lángeszének sikerült kibetüzni a hieroglyphákat s reconstruálódott az ó-egyptomi nyelv. A sok mende-monda helyére históriai okiratok kerültek.

Minket orvosokat ezek közül különösen érdekel az Ebers György által Thebaeben fölfedezett, s róla elnevezett papyrus.

A papyrus Ebersi keletkezési kora Kr. e. 16. évszázad (a Pallas Lexikon alighanem sajtóhibából mondja, hogy Kr. e. 3500 évvel készült). Többet köszönhetünk e papyrusnak az egyptomi orvostudomány körüli ismereteink tekintetében, mint Hippokrates óta letünt 23 évszázad összes műveinek együttvéve. Csak sajnálnunk lehet, hogy mig e kitünő egyptologusnak regényeit sorra leforditják nyelvünkre, addig papyrusának szakszerü, magyar forditását mind ez ideig nélkülözzük.

Ebers szerint a Papyrus a hat egyiptomi szentkönyv negyedike. Körülbelül 30 szembetegséget tárgyal, ezek között legtöbb a gyuladásos. Természetesen a szembajok tárgyalását nem szabad modern szemüvegen át nézni. Ebers szerint a szembajok okát a szivben keresték. Innen jön 18 járat a fejhez, melyek közül négy a halántékokhoz megy. Ezek visznek a szemekbe vért és vizet. A szemgyuladás három főtényezőjét: a vörösséget, a duzzanatot s a folyást a Papyrus mind külön betegségnek tartja.

Hetaë néven egy szembajt ir le; Ebers Triefauge-nek = csorgó szem forditja e szót, melyről maga Hirschberg is elismeri, hogy azonos a mi trachománkkal. A koptok, Ó-Egyptom népeinek korcs leszármazottjai, most is hiti-nek hivják a trachomát.

Az ókorban sem lehetett valami szelid baj ez a hetaë, mert a Papyrus nagyon erős átkok között a gyuladás Istenét fölhiva, praescribál ellene.

Itt jegyzem meg, hogy a Papyrus Ebersi csupán recepteket tartalmaz. Operatio csak egy van benne: a pillaszőrök kitépése.

700 különböző anyag szerepel a Papyrusban, a legtöbbje növényi anyagból álló, de van elég állati excrementum is: asszonytej, vizelet, meg az egész hires «Dreckapotheke».

Az ásványiak közt a legfőbb szerepet a réz játsza. Négyféle rézvegyületet emlit, köztük első sorban a rézgáliczot, ezen kivül ólomvegyületek, stibium, antimon s a lapis lazuli a használt szerek. S legtöbbje épen a szemgyuladások ellen van ordinálva, hetaënél főszer a rézgálicz.

Igen érdekesek a szemöldök s pillák gondozásáról szóló fejezetek; ebből is láthatjuk, mennyire féltek az egyptomiak a szembajoktól. Nemcsak ők maguk festették naponta szemszőreiket, hanem nagyon nagy gondot forditottak mumiáik szemkenési toilettjére is. Isteneiket festett szemöldökkel ábrázolták s e szobrokat naponta ellátták szemöldökfestő szereikkel. Bizonyára nem ok nélkül volt a sok recept s szemkenés. Sokat vesződhettek a hetaëvel.

Tudjuk, hogy egynémely pyramis épitésénél egyszerre 100 ezer ember is dolgozott, ezek bizonyára zsúfoltan laktak s a túltömött lakás egyik fő előmozditója a trachomának. Herodot s Diodor állitja is, hogy sok a szembeteg Egyptomban, mindegyikök emlit is 2-2 megvakult királyt. El volt különben a szembaj terjedve a Földközi tenger több helyein s Kis-Ázsiában is.

Herodot korában az egyptomi orvostudomány nagy hanyatlásnak indul. Egy alacsony rangu kaszt, a pastophoroké műveli ezt s kezükben specialismussá fajul az orvosi tudomány minden ága. A tulságba vitt specialismus pedig minden korban a hanyatlás jele s okozója volt.

Az egyptomiaktól a görögök vették át az orvostudományok terén a vezető szerepet, legfőbb képviselőjük Hippokrates. A boncztanban jártasabb mint elődjei s lehetőleg boncztani alapon iparkodik diagnosist csinálni. Ő alapitja meg a humoral-pathologiát, melynek még a XIX. század elején is lelkes hivői vannak. Az Opera magna Hippokratisről tudjuk, hogy óriási munka volt, teli ezernyi recepttel s összehalmozott adattal. Szemészi művei elvesztek, a Collectio Hippokratica idevonatkozó része pedig nem feltétlen hiteles. Ő is csak 30 szembajt különböztet meg. Minden bajnak oka a catarrhus. Ha a fej kimelegszik, fölolvad a humor s folyik le a szemekbe, orrba, szájba, genitaliákba. Járványokról szóló könyvében (III. könyv, III. fejezet) leir egy igen veszélyes alakú acut szemblennorrhoeát. Ezenkivül emlit egy psorophthalmia nevü chronikus alakot, melynél oly veszélyes sarjadzások jönnek létre, hogy sokszor még a látóképességet is veszélyeztetik. A psorophthalmia = szemrühesség azonos a mi trachománkkal.

E névvel jelzi még Beer, a XIX. század jeles szemorvosa, is a trachomát. Nem lehetetlen, hogy épen azért nevezte el H. rühességnek, mert ép oly ragadósnak ismerte, mint emezt.

A praealexandrinus-kor tudósai közül Aristotelesről is tudjuk, hogy a járványos bajok sorában a phthisis, rühesség és pestisen kivül az ophthalmiát is emliti. Phaedrus is oly mondást ad Plato szájába, mintha az egy emberről azt állitotta volna, hogy szembajt kapott egy másiktól. Hippokrates a psorophthalmia granulatiói ellen ophthalmoxysis néven egy olyan eljárást inaugurál, mely napjainkig fentartotta magát.

A pórsáfrány tüskéjére miletosi gyapjút csavar, ezzel addig dörzsölte a szemhéji kötőhártyát, mig vér helyett vizenyős-véres folyadék jött belőle. Azután a pillákat kimélve, a sebfelületet megcauterisálja, majd valami réztartalmu gyógyszert dörzsölt bele. Ezen eljárást pár nap mulva a galeán tett mély bevágások követték. Ektropiumnál késsel sarabolja a sarjakat le, aztán fehéren izzó vassal vagy finom rézporral edzi meg a sebet. Gyengébb esetekben megelégszik a jobb egyptomi receptekkel is.

A görög uralom megalapitja Alexandriát s az ezen városról elnevezett iskola 1000 éven át központja marad a tudománynak s bölcsészetnek. Orvostani elveik nem mondhatók szerencséseknek. Nem követik H. reális diagnosisra törekvését, hanem sokat philosophálnak és theologizálnak. A H. által megdöntött specialistaság újra lábra kap s ebben találjuk meg a tudományok e fénykorában a leendő hanyatlás csiráját. Számtalan medicus ocularius működik a görög s római birodalomban, s hogy sok dolguk lehetett, azt jó soruk bizonyitja. Számosan közülök nagy vagyonra tettek szert, mit nem is lehet csodálni, ha meggondoljuk, hogy e jó urak kitünően értettek a reklámcsináláshoz. Napilapok hiján szemorvosi bélyegzőik nyomásával terjesztették csodás hatású collyriumjaik s önmaguk dicséretét. 147 ily bélyegző maradt utánuk napjainkra. Itt jegyzem meg, hogy a collyrium korántsem jelentett - mint mostanság - szemvizet, hanem az pasta összállásu volt (ϰόλλυρον = pogácsa), sokszor pálczikaalakura is formálták. Rendesen valamely egyptomi jelzőt adtak neki, vagy pedig a készitő mester után nevezte el a hálás utókor. A medici ocularii irodalmi munkálkodása óriási volt, csakhogy csupa szalma, mag nélkül.

Ebből a korból egy laikus, Celsus Aurelius Cornelius, a kitűnő nemzetgazda, katona s szónok hagyta reánk a legjobb orvosi munkát. Ő az ophthalmiát lippitudonak nevezi s két fajtáját különbözteti meg: az aridat = xerophthalmia, s a scabrát = scabrities oculorum = psorophthalmia. Ennek egyik válfaja: az aspritudo megfelel a mi trachománknak. Leirása Celsusnál (VII. könyv, VII. fejezet, 15. §., 39. lapszám) a következő: «Némely ember szeme sohasem száraz, hanem folyton hig lé csorog belőle, ezáltal szemhéjai érdesek lesznek s a legcsekélyebb okra gyuladásba s genyfolyásba mennek át, úgy hogy az illetőnek életét elkeseritik». A VI. könyv, VI. fejezet. 26-28. §. 328. oldalán ezt mondja: «A szem gyuladásos fekélyeit s fájdalmait szemhéjérdesség követi, mely hol hevesebb, hol mérsékeltebb. Ez aztán újabb gyuladást okoz, mely viszont megint az érdességet növeli, úgy hogy a dolog sohse ér véget». Azt nem emliti, hogy e baj Egyptomból származnék, valamint Plinius sem emliti az Egyptomból behurczolt járványok: az elefantiasis s a lichen mellett az ophthalmiát.

A szemgyuladás kisebb fokánál Celsus mérsékelt diaetát, testmozgást s könnyű adstringens szemvizet ajánl. Nagyobbfoku gyuladásnál szigorú diaetát, sötét szobát, absolut nyugalmat, hashajtót, esetleg érvágást alkalmaz. Ilyenkor a szemre meleg, fájdalomcsillapitó borogatásokat rakat. A lobosodás csökkenésével meleg fürdőket, meleg, majd langyos leöntéseket s a testnek beolajozását irja elő, helyileg pedig ólom-, réz-, vaspraeparatumokból, opiumból stb. készülő collyriumokat applikál, melyeket a gyuladás foka szerint tojásfehérjével vagy asszonytejjel higit.

A gyermekkor óta fennálló blennorrhoeás folyásokat gyógyithatlanoknak mondja, melyek ellen, ha igen nagyfokuak, a venák égetését s a galea mély bevágását gyakorolja. Módositja Hippokrates blepharoxysisét is, a mennyiben ő e czélra érdes vadfügelevelet, vagy pedig érdes sondát, esetleg szikét használ s aztán adstringens anyagokat dörzsöl be. Demosthenes Philaletes a xerophthalmián és psorophthalmián kivül megkülönbözteti még a lippitudo durat, inflatio oculorumot s a chemosist. Ez utóbbit így jellemzi: a heves gyuladástól a szemhéjak befordulnak, úgy hogy alig tudják eltakarni a szemet. Érdekes a vita, mely a chemosis szó körül Ebers és Hirschberg között támadt. Ebers a chemosist egyptomi szembetegségnek forditja, a mennyiben az egyptomiak országukat «cheme»-nek (fekete föld) hivták. Ellenben Hirschberg a görög cheme szótól származtatja, mely kagylót jelent. Ő t. i. a túlduzzadt conjunctiva által bezárásukban gátolt, félig csukható szemhéjakat kagylóhoz hasonlitja. Galenos is használja a chemosist, de ő ezzel a szóval a szemhártyagyuladás legnagyobb fokát nevezi.

Galenosban érte el az alexandriai iskola fénykorát. Óriási tudásu, nagy tapasztalatu orvos volt, ki nem csak korának többi orvosaira volt nagy hatással, hanem még további 1300 éven át minden sora oraculum maradt. Tudományunk mégis kevesebbet köszönhet neki, mint az előtte hét évszázaddal élt Hippokratesnek. Galenos szemészi munkái is elvesztek, követői leirásából tudjuk, hogy valami 60 szembajt ismert. Galenos nem törekszik a diagnosis-csinálás körül hippokratesi körültekintésre s mélységre, hanem theosophizál s systemákat keres. Miután pedig a hasonlatosságok számosabbak a felszinen, mint a mélyben, Galenos, tisztultabb boncztani ismeretei daczára felületesebb marad, mint nagy elődje. Szemgyulladásoknál csak arra volt tekintettel, mekkora a folyás; ha kevesebb, xerophthalmiának hivja, ha több, epiphorának. A folyás okára tekintettel nem volt. Kezelése akár Celsusé. A xysist, bár nem nagy kedvvel is, de gyakorolja; óva int azonban attól, hogy szaruhártyafekélyek jelenlétében izgató collyriumokat használjunk, hanem csak a szemhéjak művi tisztogatásáról gondoskodjunk.

Galenos irataiból a legtöbben azt vélik kiolvasni, hogy a római légiók között a szembaj oly otthonos volt, hogy külön medici ocularii kisérték őket. Azt hiszem, Hirschbergnek van igaza, hogy ezen állitás Galenos görög szövegének hibás értelmezéséből származik s igy téves.

Galenos-ban éri el az alexandriai iskola fénykorát, követői még egy darabig fönn is tartják a régi dicsőséget. Igen nagyérdemű orvos közülök, Severus, a xysisnek ellenzője. Barbár szokásnak mondja az eljárást. Ő egy sonda gombjával edző kenőcsöt ken a kiforditott szemhéjakba, melyet aztán tiszta vizzel megmos. Kortársai között azonban kevés hivőre talált az ő ellenzése, mert pl. Alexander vájolt sondával, érdes állatbőrrel, os sepiaevel végzi a xysist, sőt Paulus külön eszközt, blepharoxyzont készit e czélra. Severus irataiban találkozunk elsőben a trachoma szóval; így ir ... «van végre egy fajta (t. i. érdesség), a trachoma, melynek okát biztosan nem tudjuk... Ennél a szemhéjfelület apró, kölesnyi sarjakat mutat, melyek minden kezeléssel jobban daczolnak, mint a másfajta érdesség».

Még pár jeles orvost mutat e kor; de a mint a specialistaság mindnagyobb fokot ér el, úgy válik az orvostudomány közönséges kufársággá s hanyatlik rendünk tisztessége. Még mindig dat Galenos opes, de a honor 1000 éven át elveszve marad. Az orvosi működés nem érdemli meg sem a tudományos, sem a tisztességes jelzőt.

Egyedül az arab iskola tartja fenn Galenos dicsőségét, de ez sem fűz újabb babérleveleket a régi koszorúhoz.

Hirschberg téved, mikor azt állitja, hogy az arabok nem ismerték a trachomát. Kellett ismerniök. A rómaiak nem irtották ki, mert hiszen használt szereikkel ki sem irthatták; a mag tehát megvolt, a talaj pedig rá nézve mindig kedvezőbb lett.

A byzanczi hódoltsággal 395. év Kr. u. kezdődik a csatornák elhanyagolása s ezzel kapcsolatban az ország egészségügye egyre romlik. Az arabok nem rontottak ugyan tovább rajta, de nem is javitottak. Kezdik elfeledni a vizszürőket is, melyeket a Korán tana tilt.

Abdullatif mohamedán iró (1200 körül) már nyomát sem találja az ősi Egyptomban használatos vizszürőknek. Egyptom mostani lakói közül egyedül a görög kényes a vizszürésre, az igazhitű török s a fellah mindig szüretlen iszsza a Nilus vizét. A modern török szüri ugyan a vizet, de szivesebben iszik bort.

Arab irók irják le elsőben a pannust sebel néven. Iudeus emliti: sebel accidit in regionibus humidis, facientibus multam ophthalmiam. Ugyancsak ő a sarjadozások eltávolitására külön kanalas eszközt - cochlear - használ. Razes, Avicenna, Abulkasis ollóval vágják át a pannushoz vivő vénákat. Razes azt mondja erről: et est valde levis operatio. Avicenna külön munkát ir a szemrühességről, miről az ó-korból tudjuk már, hogy trachomát jelent. Igy jellemzi: «a betegség kis viszketéssel kezdődik, melyet érdesség követ; a szemhéj kivörösödik, aztán fekélyes s olyan lesz, mint a fügemag, majd durvább szemcsék keletkeznek s a viszketéssel s fekélyesedéssel metsző fájdalom jár». Hát lehet-e leirás alatt mást, mint trachomát érteni? Hogy nem állitják róla, miszerint ragályos, annak két oka is van. Első sorban is a Korán tanitása nem kedvező az epidemiák tanának. Minden egyes ember minden egyes baja Isten külön adománya. Ez az egyik ok. A másik pedig az, hogy a baj oly közönséges lett Afrikában, miszerint föl sem tünt. Hiszen a mi népünk sem tudna semmit sem róla, hogy a trachoma ragadós baj, de még azt sem tudná, hogy trachomája van, ha a hatóságok meg-meg nem büntetnék érte. A cholera vagy pestis az más! Az nem honi lakos, s ha hozzánk jön, az aztán járványszámba megy. Pedig a mi népünk intelligentiája, sőt egyes katonaviselt emberek orvosi tudása hasonlithatlanul magasabb fokon áll, mint a keresztes hadjáratok idején élt vándorló medicus oculariusoké volt. Hiszen a salernoi egyetem hires orvostanára Guilielmo nem tudja a pannust a kataraktától megkülönböztetni. Hogyan várhatjuk ettől a kortól a trachoma leirását!

A mint Egyptom 1230-ban a mamelukok garázda uralma alá kerül, az ország culturális viszonyai teljes züllésnek indulnak, s így bizonyára fokozottabb mértékben volt alkalmuk a késői keresztes hadjárat katonáinak a trachomával megismerkedniök. Igy pl. nagy szerepe van a trachomának Jókai «Minden poklokon keresztül» czimü regényében, melyben a keresztes hadjáratok nyomoruságait festi. Több helyen utal is Jókai a franczia forrásmunkák idevágó részleteire. IX. Lajosról állitja is némely franczia történetiró, hogy a hires Quinze Vingts hospitalt 300 megvakult nemes lovag részére alapitotta. Vannak, kik azt állitják, hogy egyszerű hospice volt, avagy maison de retraite, azaz menedékház. Ugyanebből a korból emlitik, hogy a genti kormányzóságban egy két évig tartó szembaj uralkodott.

Hogy tudományos leirásokat e korból hiába keresünk, fentebb emlitettem már. Sötétség és babona uralta a reáltudományok mezejét. A viszonyok pedig egyre rosszabbodnak. Arab s spanyol-zsidó orvosok képezik még mindig az orvosi világ elite-gárdáját, de ezek sem öröklik elődeik tisztességét. Borbélyok s fürdőszolgák kezeibe került Európában az orvostudomány, de különösen a sebészet, melynek a szemészet csak egyik részét képezte.

Legjobban jellemzi e kort a XV. század végén élt Benedetti paduai orvostanár följajdulása: «a sebészek rendje egészen eltávolodott az orvosokétól s a kufárokhoz, kovácsokhoz, parasztokhoz csatlakozott.» Nagyon találó a hollandiai Forest mondása: «egyes szemorvosok városról- városra kószálnak, csalnak, pénzt csikarnak a betegektől ki, sokat igérnek, olyat, mit beváltani nem tudnak». Akadtak e kóbor hályogmetszők s húgykővágók között női személyek is. Orvosirodalmi működésök mennyiség tekintetében óriási, hiszen minden hanyatló korban divat volt az eszmék szegénységét bőbeszédűséggel palástolni. De minő gyarlók e művek! Évszázadokon át nincs egy orvosi munka, mely a fönmaradást megérdemelte volna! Paracelsus nevéhez füződik a sötétség szétkergetése, s Galenos iratainak elégetése az első világosság, mi az új korszakra vetődik.

A reformatio letördeli a gondolatszabadság évezredes bilincseit, s a mi tudományunk is kezdi a sok százados salakot levetni. Páré Ambrus a világitó-torony, mely megjelöli a követendő új utat. Egyptomra azonban nem vetnek ezek világot. Egyes zsidó utazóknak köszönhetünk mindent, mit ez időből Egyptomról tudunk. Ezek közül emlitendő Meschullamben Menachem (1481) s Bertinoról Obadja, a kitünő tudós (1488), kik mindketten azt állitják, hogy Egyptomban sok a szembeteg. Igy gyakori a középkori zsidó törvénymagyarázók vitatárgyai között az a kérdés, szabad-e a szemet szombaton is gyógyitani. Samuel szerint szombaton is szabad kenyeret borban megpuhitani, s a szemre tenni, de a collyriumot már pénteken el kell késziteni, hogy szombaton alkalmazható legyen.

Rabi Muna pedig így nyilatkozik: le kellene vágni azt a kezet, mely mosatlanul nyul a szemhez, mert megvakitja azt. Mire vonatkoznék ez, ha nem a trachomára? 1563-ban Elia Cyprus szigetén talál trachomásokat.

A legrészletesebb leirás egy velenczei orvostól, Prosper Albinustól maradt reánk 1580-ból. Ez nyomát sem találja a régi szürőedényeknek, de annál több ophthalmiát lát.

Ez időtől kezdve egészen a napoleoni expeditióig a seldsuk törökök, majd a mamelukok ismételt uralma alatt elzárt ország lesz Egyptomból.

Tárgyunkra vonatkozólag ebből az időből csak pár körülmény érdemel emlitést. Egyik ezek közül a Woolhouse által rozskalászokból készitett Xystron, mi annak a bizonyitéka, hogy még mindig sok szemcsés kötőhártyalob akad; egy másik pedig St. Yves értekezése a metastaticus gonorrhoicus szemgyuladásról, melyet ugyan Ware különben kitűnő munkájában nem ismer el. Ugyancsak St. Yves ajánlja nevezett baj ellen 1730-ban az argentum nitricumot. Ez időben használja Maitre Jean a Severus óta elfelejtett trachoma szót, a nélkül azonban, hogy e kifejezés már ekkor a szakirodalomban meghonosodott volna.

Hogy Egyptomban a trachoma-ragály tovább terjed, azt Volney utleirása (1787) bizonyitja, ki azt mondja, hogy Egyptom hemzseg a vakoktól, egyszemüektől s folyósszemüektől. Volt tehát Egyptomban trachoma, csak Európában nem tudtak róla. Feuer szerint (Das Trachom in der öster.-ung. Armee) különben a napoleoni expeditiót megelőzött években Angol s Olaszországban is voltak szemgyuladásos járványok, bővebbet azonban nem mond e járványok felől.

1798 julius 1-én vet horgonyt Napoleon expeditiója Alexandria előtt. Pár hét mulva a 32 ezer katonából álló sereg ⅔ része heves szemgyuladást kap. De nemcsak a szövetséges franczia s olasz hadsereget támadja a baj meg, hasonló módon szenvednek Nelsonnak Abukir előtt álló csapatai is. Nem is hagyta el többé az egész kalandos hadjárat alatt az ophthalmia a két sereget, s midőn az expeditio szomoru végével (1801) a győztes angolok a napoleoni sereg roncsait haza szállitják, megtelnek Toulon s Chiavari kikötői a szembeteg katonák ezreivel. Nincsenek biztos adataink róla, hogy a franczia s olasz katonák közül hányán vakultak meg a hadjáratban, a mennyiben - mint majd később szó leend róla - a francziák minden áron le akarták a szembajt tagadni; annyit tudunk, hogy Angliában 1818-ban 5000-nél több vak invalidus volt található. Amerre az egyptomi expeditio katonái vonultak, mindenütt megkapták a helyőrségek s a polgári lakosság a szembajt. A rajnai tartományok, Németalföld voltak Napoleon kedvencz táborhelyei, máig is áldhatják érte az ottani trachomások tizezrei.

Franczia fegyverek nyomán hurczolták be a betegséget Oroszországba, hol a szárazföldi s tengeri hadsereg, valamint a polgári lakosság is inficiálódott. Ma is erősen grassál a trachoma Oroszország balti és s déli tartományaiban. Keleti-Poroszország is Napoleon orosz hadjárata alatt fertőztetett. Feuer ugyan valószinüségi érveket hoz föl arra nézve, hogy a baj itt már régebben meg volt, de hogy mióta, azt nem mondja. Baltz szerint 1813-tól 1821-ig 30 ezer porosz katona szenvedett e bajban, kik közül 1100 megvakult. Erősen inficiáltatott Dánia is. Jöttek azután a rettenetes anconai s nápolyi járványok, a baj átcsapott a Balkánra, Romániába, hol máig is fönn áll. Megfertőztettek az osztrák tartományok is, legerősebben Galiczia, hol igen hálás talajra akadt a baj.

Sajnos, hazánkat sem kimélte meg a járvány. A polgári lakosságnak egyszer volt csak alkalma megismerkedni Napoleon hadseregével (1809), állitólag akkor a hazánkba vonuló olasz gárdagránátosok terjesztették is a ragályt, de biztos adatok e tekintetben hiányzanak.

Tény az, hogy úgy a magyar, mint az osztrák csapatok a napoleoni hadjáratok alatt jóformán trachoma-mentesek maradtak. Az első jelentékeny trachomajárvány a Wimpfen báró nevét viselő 13. osztrák gyalogezredben tört ki. Ezen ezredet 1814-ben négy régi olasz-franczia gyalog ezred maradványaiból szervezték, 1815-ben Brünnben, 1816-ban Klagenfurtban volt helyőrségen. Mindkét városban számos szembetege volt az ezrednek, de különösen Klagenfurtban, hol hat éven át kisebb mértékben, 1822-ben azonban erősen lépett föl a trachoma. Összesen 1300 betegedés s 76 vakulás történt. 1824-ben Bécsben volt egy kisebb endemia. Reánk nézve legfontosabb az 1833-iki klagenfurti járvány, a mikor is péterváradi s gradiskai határőrökből állott nevezett város helyőrsége. Az utóbbiakból csak 13, de a péterváradiakból 920 egyén lett beteg. Mindkét szemre nem vakult meg senki sem, egy szemükre ketten lettek vakok, látási hibák miatt ötöt kellett idő előtt szabadságolni.

Talán épen a járvány enyhe lefolyása okozta, hogy a hatóságok nem sokat törődtek vele. A trachomások legnagyobb része természetesen gyógyulatlanul távozott későbben hazájába, s a hazatért trachomás granicsárok azután sorra fertőzték háznépüket. A határőrvidék ősi patriarchalis házközössége különösen jó talajul szolgált házi járványok keletkezésére, sőt mondhatjuk, hogy a ragályozás el sem volt kerülhető. A sorozási rendszer behozatala előtt hadseregünk legnagyobb contingense a határőrvidékekről került ki, ezeknek volt legtöbb alkalmuk a különböző helyőrségeken trachomát szerezni. Trachomás is lett valamennyi, nemcsak a bácskai, hanem a bánsági, erdélyi, horvát határőrvidékek egyaránt. A hadseregben bizonyára tudtak is e tényről. Eltekintve attól, hogy pl. Arlt 1851-ben a Don Miguel magyar ezredben talált trachoma-járványt, s hogy az 1859-iki olasz hadjárat alatt a német bánáti határőrezredet trachoma miatt föl kellett oszlatni, igen erős bizonyitékul szolgál ama tény, hogy az 50-es években katonai üdülőházak voltak a trachomás katonák részére berendezve. Ezeket az üdülőházakat vagy trachoma-kaszárnyákat pormentes erdős vidékeken állitották föl s azokat a trachomásokat helyezték el bennük, kik a kórházakban nem eléggé gyógyultak meg. Itt azután kevés katonai s egyéb foglalkozás mellett eleget mozoghattak szabad levegőn, a mi bajuk gyógyulására bizonyára jó hatással volt. Csak sajnálni lehet, hogy a 60-as években ismeretlen okból beszüntették őket. Feuer ismételten - de sajnos, eredmény nélkül - ajánlott a hadügyi kormánynak hasonló szervezetű trachoma-kaszárnyákat.

Volt tehát trachoma a hadseregben, s mint a később beigazolt tények mutatták, volt a határőrvidékek népessége között is; a polgári hatóságok azonban csudálatosképen nem vettek tudomást róla. Alig hihető, hogy ne akadt volna a fertőzött vidékek orvosai között valaki, ki gyakorlatában több esetre ne bukkant volna, de szót fogadtak a régi magyar mondásnak: ne fujd, a mi nem éget, s nem csináltak casust az egyes esetekből. De mit is értek volna el vele? Legfeljebb a maguk ingyenes, hivatalos dolgát szaporitották volna.

Végre is egy törvényszéki elnöknek tünt föl a tárgyalásokon megjelenő sok folyósszemü egyén s jelentést tett róla. Igy történt, hogy 1883-ban Tisza Kálmán belügyminiszter megbizta Feuer Nathaniel, akkorában Szabadkán állomásozott honvéd ezredorvost, hogy vizsgálja meg Torontál vármegye három déli járását. Ő fedezte föl a bánsági, a bácskai trachomás fészkeket, majd pedig sorjában a többieket is, a hogy azt «Die Verbreitung des Trachom's in Ungarn» 1897-ben Stuttgartban kiadott munkájában megirta. A határőrvidékről átterjedt az Alföldre, miben a lakosság között elszállásolt trachomás lengyel lovasság is segédkezett. Kalocsa vidékéről be van bizonyitva, miszerint lengyel dzsidások fertőzték.

Az Alföldről azután hazavitte a trachomáját a szegény tót arató, s futó tüzként harapózott el a ragály az északkeleti Felföld szurdékai között. Muraközbe s Vas vármegyébe a szomszéd horvát határőrvidékről, illetőleg Stájerból jött a baj.

Somogy vármegye Dráva menti horvátsága is valószinűleg a szomszéd granicsároktól kapta a trachomát.

Akárhányszor kölcsönös hatásról is lehet szó. Igy pl. vasvármegyei vendek évek hosszú során át jártak hozzánk aratni. Trachomások ők is, a mi horvátjaink is. Bajos lenne most már eldönteni, vajjon egymástól kapták-e a bajt, s ha igen, melyik fertőzte a másikat.

Hogy mennyire elterjedt a trachoma hazánkban, következő számadatok mutatják: 1901-ben a statisztikai évkönyv 896 trachomával fertőzött községről számol be, melyekben 38 ezer trachomás s trachomára gyanus egyén állott kezelés alatt. Ha Horvátországot is hozzászámitjuk, úgy e szám felülhaladja az 50 ezeret. Pedig ez a statisztika juniusban, a kezelés lezártakor készült, s azok a községek, melyekben ötnél kevesebb trachomás van, nincsenek is benne. Nagyon is indokolt tehát, ha az állam s a hatóságok a trachoma ellen, mely hazánknak oly nagy nemzetgazdasági kárt okoz, erélyes intézkedésekkel léptek és lépnek föl.

II.
A trachoma kór- s gyógytana.

Mikor a napoleoni expeditio elején a seregben a trachoma fellépett, Larrey, Napoleon főtörzsorvosa, ophthalmia bellica-nak nevezi el, s mint az «Egyptomban honos ophthalmia»-ról beszél róla. Himly és Savaresi (1801) már egyptomi szembajnak mondják. A trachoma szót Bendz dán katonaorvos tette közkeletüvé (1858).

Némelyek a hadi élet fáradalmait, az erős meneteléseket, a nedves, mocsaras vidéken való szabad táborozást, a fehéren izzó homokról a katonák szemébe visszapattanó fényreflexeket, a gombtisztitó pasták porát okolták; mások, az ú. n. compressionisták, a nyaki ereknek a katonai gallértól való összeszorittatásában véltek a baj forrására akadni. A francziák, kik ludasnak érezték a dologban magukat, letagadták nemcsak a betegség fertőző voltát, hanem még azt is, hogy seregükben vagy országukban a kérdéses ophthalmia egyáltalán létezik, s tagadták még akkor is, mikor objectiv észlelők azt náluk csakugyan constatálták. Mikor pedig már tovább tagadniok nem lehetett, akkor ráfogták az atmosphaerikus viszonyokra, hogy ezektől ered a baj. A bécsi iskola egy része - Beer, Weinhold - Hippokrates, illetőleg Boerhave elveit vallva, a különböző psorikus, scorikus, stb. dyscrasiákat okolta, egy más rész, köztük a pécsi születésü Rosas, concedálta ugyan a baj ragályos voltát, azt azonban nem ismerte el, hogy az egyptomi expeditio hurczolta be Európába; szerintük itthon, autochthon is létre jöhetett az.

Mindezen theoriák elbirálásánál számolnunk kell ama szolgalelküséggel, mely a nagy császárral szemben még a tudósok véleményét is bilincsben tartotta a continensen. Nem így Angliában. Itt ki merik mondani az igazat. Vetch az első, ki az egyiptomi származás mellett kardoskodik. Számos követője akad. Felhozzák érvül, miszerint a XVIII. század hires hadtörténeti orvosi naplói nem tesznek emlitést hasonló ragályról, pedig a spanyol örökösödési, orosz-török s Nagy Frigyes háborui is elég nagy fáradalmakkal jártak. A classicusokból bizonyitgatják, hogy már az ó-korban is megvolt e baj Egyptomban, s hogy nevezett országban még az állatok is szenvednek e betegségben. Érveket hoznak fel arra is, hogy ezen ophthalmia emberről-emberre ragad, pár esetben sikerül is nekik kimutatni, mi uton-módon hurczolták be a ragályt egyes katonai intézetekbe s kórházakba.

Kezdenek szövettani kutatásokat tenni. Vetch a granulatiókra hivja föl a figyelmet, Burkard Eble pedig (1828) a conjuctiva szemölcsös szerkezetének specifikus megbetegedésében keresi a baj okát. Az ő «Papillarkörper»-jéről azóta bebizonyult ugyan, hogy azok érkacsok; de azért a nomenclatura megtartotta a trachoma papillare elnevezést. Később ugyancsak Eble állati s emberi szemen mesterséges inoculatióval trachomát produkál. 1841-ben megjelenik Grazban Piringer korszakalkotó munkája: Die Blennorhoe im Menschenauge, s bár ezzel a trachoma kórok tana új, modern phasisba jut, a lefolyt 60 év alatt még sem tisztázódott egészen a kérdés.

Eltekintve Arit iskolájától, mely a trachomát scrophulás bajnak tartotta, a buvárok legnagyobb része megegyezik abban, hogy a blennorrhoea s a trachoma között szoros kapcsolat van; de mig egy nagy tábor teljesen azonositja a trachomát a chronikus szemkankóval, úgy hogy a Real-Encyclopaedia nem is ismeri el a trachoma elnevezés jogosságát, addig egy más csoport, köztük Ottava, csak a granulosus alakot tartja chronikus szemblennorrhoeának, a papillaris alakot pedig acut kankós fertőzésből származtatja.

Részemről nem fogadhatom el egyik theoriát sem, hanem egyedül csak a Hirschét, a ki elég bátor volt kimondani, miszerint a trachoma nem blennorrhoea, hanem sui generis trachoma. Bizonyára a blennorrhoea volt a trachoma őse, akár csak a vad disznó a szelid disznóé, az is valószinü, hogy a történelmi ó-korban nem volt a két baj között akkora különbség, mint napjainkban; a differentiálódás a középkorban kezdődött, mikor Egyptom viszonyai züllésnek indultak. Miben áll e differentiálódás? Véleményem szerint abban, hogy a trachoma kórokozója az évezredes egyptomi piszokban megedződött, virulensebb lett. Napjainkban is látjuk, hogy a trachoma a zsúfolt, piszkos lakásokban grassál legjobban, ez az ő eleme. Azokban a művelt országokban, melyek Napoleon katonáitól első kézből kapták a trachomát, nem maradt e baj otthonos, mig ezen országok piszkosabb részeiben, valamint azon államokban, hol a köztisztaság nem áll magas fokon, erősen befészkelődött.

Elhiszem Goldziehernek, miszerint zárt helyiségekben a blennorrhoea is képes járványos szembajt létrehozni, csakhogy ez nem lesz trachoma, hanem blennorrhoea-járvány, s nem is lesz száz évig virulens, mint a trachoma, hanem csak pár évig, mint már a blennorrhoea lenni szokott.

Azt hozhatná föl valaki ellenérvül, hogy nem is szükséges, miszerint 100 évig virulens legyen, időnkint közrejátszhatik egy-egy kankós egyén, ki azután pár évig megint gondoskodik róla, hogy ne veszszen ki a ragály magva. Ezzel szemben állithatom, miszerint a mi vidékünkön a pórnép között igen kevés blennorrhoeás van, minek legfőbb bizonyitéka az, hogy nálunk a bl. neonatorum majdnem teljesen ismeretlen betegség. Évek mulnak el, mig bábáim egy-egy esetről referálhatnak; de ezek közül is kevés bizonyul kankónak. A trachoma pedig virul évről-évre, egyik családtagnál papillosus, a másiknál granulosus, esetleg mixtum formában. Nem lehet tehát másképen megmagyarázni a dolgot, minthogy trachoma nemzi a trachomát.

Sokan mégis kétségbe vonják ezen állitást, hivatkozván arra, miszerint ez ideig nem sikerült megtalálni a trachoma kórokozóját, illetőleg hogy az a coccus, a melyet Sattler trachomaváladékból kitenyésztett, nagyon hasonlit a Neisser-féle gonococcushoz. Pedig az elmondottakból következik, hogy e tény mit sem bizonyit, mert a trachoma atyafitestvére lévén a blennorrhoeának, nem is lehet kórokozójuk között nagy alaki különbség, a virulentiában levő differentiát pedig górcsővel aligha lehet demonstrálni.

Egyébként Rhein szerint többféle bacterium is képes trachomát előidézni, szerinte tehát a trachoma tulajdonképen egy összfogalom, melybe minden olyas szemkötőhártya-betegség tartozik, hol folliculus-képződés van - kivéve a tuberculosist. A praxisban tényleg úgy áll a dolog, hogy még a scrophulosist sem lehet minden esetben megkülönböztetni a trachomától. Vannak ugyan köztük differentialis jelek, mint pl. a scrophulások lymphaticusan duzzadt mirigyei, orralkata, fogak, stb., de a kötőhártya szöveti elváltozásai teljesen azonosak. Némi utbaigazitást nyujt scrophulára a sok esetben pöffedt szemhéj, s ama körülmény, hogy a scrophulások szemei fény iránt sokkal érzékenyebbek, így szemhéjszéleik az erős hunyoritás folytán befelé vannak fordulva, miáltal a ritkás pillaszőrök ívszerüen fölfelé görbülnek. Mindazonáltal akárhányszor megtörténik, hogy éveken át trachomának kezeljük a scrophulát, valamint hogy arra is tudok több példát, hogy az igen előkelő szakértő által folliculitisnek nyilvánitott baj az idők folyamán trachomának bizonyult. A német «unitariusok», mint tudjuk, nem is fogadják el a «folliculitis» diagnosist, hanem csak trachomát ismernek, viszont vannak igen sokan, kik a folliculus-képződést lényegtelen valaminek tartják. A kérdés praktikus fontossága pedig igen nagy, s ha nem is helyezkedünk egészen az unitariusok álláspontjára, tanácsosnak látszik addig is, mig e vita eldől, a trachomás vidéken praktizáló orvosnak a «folliculitis» diagnosissal takarékosan bánnia.

Még azzal sem vagyunk egészen tisztában, mik a folliculusok? Némelyek azt állitják, hogy már az ép kötőhártyában is jelen vannak, ezzel szemben mások igen hathatósan azzal érvelnek, hogy ha jelen is vannak, koránt sem találhatók oly számmal, mint trachománál. Ez igaz is, mert mig a legbuzgóbb kutató sem bir ép szemnél húsznál több folliculust kimutatni, addig trachománál százával láthatók ezek. Lehet, hogy azoknak van igazuk, kik e két ellentétes véleményt összeegyeztetni óhajtják, t. i., hogy az ép emberi szem kötőhártyájában nincsenek kész, hanem csak praeformált folliculusok, s csak valamely specifikus ingerre állanak azok elő.

A mi vidékünkön a follicularis trachoma az uralkodó, a tiszta papillaris alak sokkal ritkább. Ez utóbbira nézve teljesen osztom a tankönyvek hasonlatait (vörös plüs, kakastaréj), a follicularis alakra vonatkozólag azonban némely észrevételt kell tennem. Megszoktuk már, hogy halikrához, békapetéhez hasonlitják a trachomaszemcséket; a hasonlat azonban szerintem csak annyiban találó, a mennyiben nevezett anyagok szintén kocsonyaszerüek, egyébként sem alakjuk, sem szinük, sem elrendeződésük nem hasonlit egymáshoz.

Csak a fris trachomaszemcse gömbölyded, a régi rendszerint lapos, szabálytalan, sok esetben hosszúkás sánczalaku. Egyes inveterált esetben szétszórt kupalaku képleteket találunk, melyeket sárgás szinüknél fogva Avicenna igen találóan fügemaghoz hasonlitott. Egyébként a szin attól függ, milyen mélyen van a szemcse elhelyezkedve, a szerint többé vagy kevésbbé áttetsző, szennyes, szürkésvörös kocsonyaszinü. A szemcsék rendszerint egymással s a szemhéj széllel párhuzamosan helyezkednek el, pár esetben igen nagy foku trachománál - rendszerint gyermekeknél - szőlőfürtszerü csomósodást is láttam. Nagyban befolyásolja a kórképet a trachomás kötőhártya másik főelváltozása: a kötőszövet túlburjánzása. Igen gyakori azon eset, mikor a szemcséket a közéjük hatoló kötőszövet szigetenkint úgy fogja körül, hogy a szemhéj belfelülete szederhez, jobban mondva érni kezdő málnához lesz hasonlóvá. Máskor akkora a kötőszövet túltengése, hogy hosszu szálak lógnak a szemgolyó felé be s irritálják azt. Mindennapi eset, hogy a szemhéj belfelülete egészen átváltozik kötőszövetté, porczszerüen kemény, fénylő lesz. Ha kiforditjuk, berepedezik, vérzik. Nekem úgy tűnik föl, hogy különösen öregebb egyéneknél található ezen száraz trachoma, kiknek szemét valaha sokat csiszolták sublimáttal. Egyébként valószinűnek tartom, hogy a trachoma képe vidékenkint más és más, bizonyára attól függ az esetek sulyossága, milyenek az illető vidék vagy község köztisztasági viszonyai. Én legalább nálunk csak nagy elvétve találtam olyan vad trachomát, minőket a porosz s orosz szerzők mint typust irnak le. Ectropiumot egyetlen egyet sem láttam még nálunk, pannust is csak néhány egyénnél észleltem.

A mi a trachoma gyógyitását illeti, természetesen a prophylaxisra kellene a legnagyobb sulyt helyezni, csakhogy a ragályozás módja nincs még egészen tisztázva. Így pl. Koch, Virchow, Griesinger erősen vitatták, hogy a ragályozást a házi legyek közvetitik, átoltva a trachomás szem csipáját az egészséges szembe. Bár nem lehetetlen e föltevés, sok esetben mégis nehezen magyarázható meg, a mennyiben folyós szemű beteget sokszor hónapokig nem látni, új trachomaesetek pedig mindig vannak. Hoppe német alapossággal vizsgálta át a porosz Mazuriát; de negyvenezer vizsgált egyén között csak pár folyós szemüt látott. Sőt Hirschberg azt állitja, hogy Egyptomban is csak a kórházakban lehet ilyeneket találni, utczán, úgyszólván soha sem.

De viszont ép ily nehezen magyarázhatjuk meg a másik föltevés szerint is a ragályozás módját, t. i. hogy használati tárgyak, kilincs, törülköző stb. közvetitik a trachoma-fertőzést, mert hiszen e theoriához is conditio sine qua non, a váladékos, csipás, folyós szem. Ha nincs váladék, nincs fertőzés. Nagyon valószinű tehát, hogy alig észrevehető váladék is elégséges a fertőzéshez, nem kell ahhoz csipázás vagy szemfolyás. E váladékokkal szemben természetesen leghozzáférhetőbb védekezés a szem mosása. Csakhogy itt két baj van; az egyik az, hogy nem tudhatjuk, mikor kapjuk a fertőzést s így mikor s hányszor mosdjunk, a másik pedig az, hogy a trachomás házak lakói egyáltalán nem szoktak mosakodni. Hiszen épen azért trachomásak, mert egyébként is piszkosak; háztájékukról meglátszik már, hogy hajlékukban a trachoma endemice otthon van. Csak az csudálandó, hogy e házak lakói egytől-egyig nem trachomások. Jó szerencse játszik-e itt közre, vagy tán egyik-másik családtag relativ tisztasága, vagy esetleg egyéni immunitás, bajos lenne eldönteni. Arra is sokszor van eset, hogy ugyanazon egyén egyik szeme éveken át trachomás, a másik szem pedig ép marad.

Az elmondottakból következik, miszerint a tömeges trachoma elleni prophylaxis kérdése összeesik a culturáéval. Ha a népnevelés s gazdagodás annyira előre halad, hogy a föld népe nem fog oly zsufoltan lakni hajlékában, mint most; nagyobb ablakokat vágat, rendesen szellőztet, házaira kéményt emel, hogy a füst ne facsarjon örökösen szemeiből könyet, ha megtanul s megszokik a szappannal s vizzel okosan bánni, akkor a trachoma veszélye magától megszünik. Addig a legokosabb Rabi Muna tanácsát megfogadni s önmagunkat fegyelmezni, hogy mosdatlan kézzel soha se nyuljunk szemeinkhez. Különösen fontos e szabály a trachomát kezelő orvosra, ki sokszorosan ki van a fertőzés veszélyének téve, s ki legjobban tudja, hogy a trachomát megszerezni igen könnyü, meggyógyitani igen nehéz, sok esetben lehetetlen. Pedig akárhányszor maga a természet is segit a trachomát meggyógyitani. Minden, trachomával foglalkozó orvosnak van alkalma spontán gyógyult eseteket látni, valamint hogy az is régi tapasztalat, miszerint éveken át agyonkezelt szemek önmaguktól megjavulnak, sőt meggyógyulnak, ha pár hónapig is csak nyugodni hagyjuk őket. Különösen áll ezen eset, ha az illető trachomások jobb somatikus s atmosphaerikus viszonyok közé kerülnek. Épen a napokban volt alkalmam e tétel igazságáról meggyőződni. Apa és fiú sulyos trachomában szenvednek évek óta, mely bajuk a szokott, szerény módon javult csak a kezelésre. A lefolyt télen hónapokig nem láttam őket, Slavóniában jártak fát vágni. Egész nap szabad levegőn mozogtak, jócskán kerestek, jobban is éltek, mint itthonn, mire megjöttek, trachomájuk hihetetlen módon megjavult. Hogy azután az itthoni piszokban nem-e áll be hamarosan visszaesés, arról nem kezeskedem.

A trachoma gyógymódjainak elbirálásánál mindenekelőtt meg kell különböztetni a kórházi kezelést az ambulánstól. Tagadhatlan, hogy okosak és czélirányosak azok az operatiós eljárások, melyeket jelen értekezésem megfelelő helyén fel fogok sorolni; de az ambulans tömegkezelésben ezek sehogy sem érvényesithetők. - A kórházban nem érzi a beteg maga alatt a hazai talajt, nem ura annyira akaratának, mint otthon; a kórházi fegyelem mellett sok olyan módszer alkalmazható, mihez falun nyulnunk sem szabad. A vidéki trachoma-kezelésben legfőbb szerepe a topicumoknak van, mielőtt azonban e szerek méltatására rátérnék, pár szóval megemlékezem azokról az eljárásokról, melyek a 19. század elején, a trachomának európai fellobbanása idején a continensen divatban voltak.

A bécsi humoral-pathologikus iskola antidyskrasikus purgantiákat, izzasztókat, s diaetetikus rendszabályokat használt. Scarpa követői ellenben a vérbocsátásoknak fogták pártját, egyes esetekben 1½ liter vért is eresztettek. Baltz pályakoszorus munkája a kisebb vérbocsátásokat ajánlja, különösen pedig a pióczázást, némely betegre 100 darab pióczát is rá raktak. Emellett sokan Autenrieth hólyaghuzó tapaszát alkalmazzák, továbbá apró moxákat stb. A borogatásokra nézve Celsus tanitását követik; leginkább a meleg, pépes fomentatiókat kedvelik.

Mindezekkel szemben az angolok, köztük első sorban Vetch, a topicumoknak fogják pártját. Bámulatra méltó éleslátással mindjárt el is találja alkalmaztatásuk helyes módját. Vetch mondja ki elsőben azon aranyszabályt, miszerint a topicumokkal nem edző, hanem csak resorptionalis adstringens hatást szabad kifejteni. «Sokat lehet elérni» «úgymond, kevés szerrel is, csak érteni kell hozzá, hogyan bánjunk velük». Igen szereti a cuprum sulfuricumot, de különösen az argentum nitricumot. Ez utóbbit ugyan kortársa P. Mc. Gregor elébb használta, mint ő, de az erősebb propagandát Vetchnek köszönheti e szer. 20 évnek kellett mégis eltelnie, mig Hollandiában Kerst, Belgiumban Hairion ajánlatára a lapiskezelés általános lett. De minő barbár kezelés! 20-50%-os oldatok és tömény lapis járja. Végre az ötvenes években Gräfe Albrecht tekintélye véget vet a lapissal történő kegyetlenkedéseknek. Ő a 20%-os oldatot szereti legjobban, a gyengébbeket, mint czélra nem vezetőket, elveti. Módositja a tömény lapist is. Állitólag ugyan már ő előtte a francziák, valamint Dittrich is Prágában kalisalétrommal mitigálják a lapist, de ezen módositott pálczikák mégis csak Gräfenek köszönhetik elterjedésüket. Gräfe hozza be a sósvizzel való neutralizálást is, előtte a hollandusok tejbe mártott ecsetet használtak e czélra.

A réznek Vetchen kivül különösen Eble nagy pártfogója. Az angol egészségügyi tanács is 1832-ben e szert találja legjobbnak trachoma ellen. Némelyek ecset segélyével cuprum sulf. porát szórták a conj.-ra, ezen eljárás azonban corneafekélyek jelenlétében fölötte veszélyes lehet.

Bendz a plumbum aceticumot hozza divatba.

Egyesek, mint Wotypka, az emlitett három szerrel összehasonlitó kisérleteket tesznek s a cuprumot találják legjobbnak. Ezen az állásponton van Raehlmann dorpati hires trachomatudós is (1898). Miben van a nevezett fémsók hatása? Raehlmann igen behatóan foglalkozik e kérdéssel s hivatkozik Schmiedeberg gyógyszertani kisérleteire. Ő elméletileg igazolja be, a mit Vetch s utána Gräfe az ezüstnitrátról, Eble pedig a rézre vonatkozólag gyakorlatilag már régen megállapitottak, t. i. hogy mig a lapis a succulens, bő folyású esetekben indicált, addig a réz a szárazabb sarjaknál hat jobban. A réz összehúzó hatással lévén a kehelysejtekre, megakadályozza a túlságos nyákképződést. A topicumok lekoptatják a vékony fedő felhámot, így a folliculusok tartalma jobban hozzáférhető a kezelésnek. Néhány tüsző egészen fel is reped, kocsonyája kiürül, ezáltal a vér circulatiója a conjunctivában megjavul.

Az edző hatás onnan van, hogy a fejérnyével való vegyi egyesüléskor a fémalbuminatból szabad sav képződik. Ezen edzés a mélybe is lehat, s élénkebb resorptiót eredményez. Nem szabad azonban kemény pörknek létrejönni, mert ezáltal a szövetekben stasis keletkeznék, mi csak az elhalást fokozná. Hogy miért hat a kénsavas fémsók közül épen a réz specifice, annak magyarázatát Schmiedeberg a réznek a fejérnyéhez való vegyi rokonságában keresi.

Egyesek combinálják nevezett fémsókat más fémekkel. Így pl. Basso Arnoux elsőben rézjegeczet használ, utána simára csiszolt horganyhengerrel simitja végig a trachomás granulatiót. Sédan pedig az ezüstnitráthoz glycerinben oldott jódkaliumot vesz, mi által jódezüst keletkezik. Grasseli szerint is hatékonyabb ez az eljárás.

Az idők folyamán divatba jött, majd pedig megint elfelejtett topicumok közül felemlitem a következőket: aqua chlori (Gräfe), bórsavpor (Minor és James), bórglycerin (Bull), jodol (Kazaurow), jodoform (Selitzky), jód-jódkalioldat (Waschijewsky), carbol-nak subconjunctival befecskendése (Schtschepkin), resorcin (Ficano), továbbá (β-naphtol-kenőcs, pyoktanin, chromsav, csersav, mely utóbbi a legenyhébb topicum, ellenben legerélyesebb a Wecker által ajánlott cantharidin s a pannus kezelésnél ugyancsak Wecker által 1883-ban ajánlott jequirity- infusum, mely szernek hivői s ellenzői egész könyvtárt irtak össze.

A topicumok sorában utoljára hagytam a magyar trachoma-kezelésben hosszu időn át vezér szerepet játszott szert: a sublimatot.

E szert már a XVIII. század végén a hires Conradi-collyrium is tartalmazta, valamint Buzzi is használja 3 % ecsetelésre 1825-ben, de általános elterjedést Guiata ajánlására 1886-ban nyert e szer. Az olaszok igen dicsérik, majd a Keining-testvérek beviszik a németek közé, kiktől Feuer veszi át.

A mindenki előtt ismeretes csiszolási mód, a hogy Keiningék s Feuer használják a sublimatot, már a hippokratesi opthalmoxysis methodushoz tartozik. Feuer eleinte igen el van a szertől ragadtatva. A Gyógyászat 1893. 52. számában azt állitja e kezelésről, hogy «mig a mérsékelt trachoma 5-6 hét alatt, a súlyos pedig legkésőbben ugyanannyi hónap alatt gyógyul meg». De már a Gyógyászat 1898. évi 52. számában így ír róla: «A sublimat alkalmazásánál a gyógyszer hatása mellékszerepet játszik, és a manualis eljárás képezi a fő dolgot.» Majd odább: «A sublimat-ledörzsölések is csak azért járnak oly jó eredménynyel, mivel ezekben a mechanikus (massage, a felső hámréteg eltávolitása, a szétbomlott csomók megnyitása) eljárás nagy szerepet játszik. De ép oly fontos, sőt még fontosabb, mint a sublimat-ledörzsölés, a kötőhártyában kocsonyásan meglágyult, illetőleg szétbomlott beszürődés vagy csomók kinyomása.» Nos, hát ha tényleg ezek a fontosabb momentumok a trachoma kezelésében, akkor kár segitségül a sublimatot venni, a mely szerről igen előkelő tudósok a legnagyobb ellenzés hangján beszélnek.

Raehlmann így ir a sublimatról: «oly kellemetlen eredményeket láttam e gyógymódtól, hogy hamarosan abbahagytam. Tapasztalataim szerint nemcsak haszontalan és nélkülözhető az eljárás, hanem a szemre directe veszélyes is». Gyakran lát utána hegesedést föllépni, még oly szembajnál is, hol ez nem szokásos, így pl. folliculitisnél. Szerinte, ha csak heteken át tart is a sublimat-ledörzsölés, úgy nemcsak a conjuctiva hámrétegében, hanem az adenoid-szövetben is gyuladásos hypertrophia indul meg.

Magamnak kevés személyes tapasztalatom van e kérdésben, csak annyit látok, hogy elődeim sublimat-kezelését a trachomások szemein kiterjedt fehér hegek hirdetik.

A hippokratesi Xysis modern kinövései közül e helyütt még néhányat felemlitek. Leghiresebb a Borelli-féle fémkefe (Scardasso), a Fadda-féle reszelő (spianator), Peters lándzsaalaku kése. Ezenkivül föltámad a Rhazes cochlearja is külömböző curettek képében. Nálunk Imre szerkesztett ilyennemü eszközt. Érdekes Fischer eljárása, ki fogkefével végzi a csiszolást. Keyser horzsakőt használ e czélra. Rhaelmann többször idézett munkájában erősen kikel ezen gyógymódok ellen s igen helyesen jegyzi meg, hogy minden olyan eljárás, mely szövetroncsolással kapcsolatban lacunákat és ezekben stasist okoz, mint ártalmas elvetendő.

Csakis az érett folliculusokat szabad megnyitni.

E czélra Joan Costaeus már a középkorban izzó vasat használt, az újabb korban Samelsohn s Reich a galvanokautert ajánlják. Nálunk Hoor s Goldzieher lelkes pártfogói az eljárásnak, Imre is sok esetben dicséri, ellenben Feuer kárhoztatja, csak pannusnál használja.

Az egyes szemcsék kiüritésére külömböző csipeszek vannak használatban, legismertebb a Herrnheiser-féle. Nagyobb, fürtökben levő folliculusok kisajtolására sokan a Knapp-féle mángorlót használják.

Costomyris a kiforditott szemhéjakat bórsavporral hinti be s ujjhegygyel massirozza, Feuer e czélra az ujjkörmöket használta. Egyes kiálló szemcséket ollóval vágnak le.

E momentumnál eljutottunk azután a trachoma-gyógyitás modern formájához, az operatiókhoz. Hirsch szerint már a XVIII. században késsel vágták le az egyes csomókat, ugyanezt teszik sokan a XIX. század elején Sanders ajánlatára.

Vetch is próbát tesz e módszerrel, de hamarosan elveti. Majd Eble karolja föl ez eljárást s egész az ötvenes évekig divatban is marad az operatiós kezelés, ekkor azonban Hairion, Bendz, Wotypka erősen kikelnek ellene s az 1851-iki brüsseli szemész-congressus el is veti. 1874-ben Galezowskky ujitja meg a módszert, majd a nyolczvanas években Jacobson s követői, az ú. n. königsbergi iskola karolják föl azt. Szerintük az operatio az egyedüli helyes trachoma-gyógymód.

Eleinte csak a beteg csomókat vágták ki, majd az egész fornixot, végre a tarsust is kikezdték. S mi történik? Hoppe leirja, hogy látott oly szerencsétlen trachomásat, kinél többszörös operatio után csak kis tarsuscsonk maradt vissza, s ez is teli volt szemcsével. Ad infinitum pedig talán még sem lehet a kiirtást vinni!

Feuer eleinte elitéli az eljárást. A Gyógyászat 1892. évi 51. sz.-ban úgy jellemzi: Das Kind mit dem Bade ausgiessen. Később ő is pártul fogja a königsbergieket, s maga is az operatióhoz fordul. Az operatio nyomában járó sok deformatióról s xerosisról azt állitja, hogy ezek, ügyetlenkedésből eredő műhibák. A Gyógyászat 1899, 44. sz.-ban föl is állitja a műtét indicatióit. Nincs azonban oly vérmes reménységgel eltelve, mint Sattler. Az ő szemeit nem kerüli el, hogy Kuhnt 40-50 % recidivát emlit műtét után. Igen helyesen jegyzi meg erre, hogy nálunk még a spontán gyógyulások eseteiben is kisebb a recidiválási percent.

A falusi ambulans praxisban szerintem soha sem használható az operatiós eljárás. Én pl. nagyon helyeslem Imre gyógymódját, melyet 1893-ban kiadott «A trachomások meggyógyitása» czimü munkájában ő maga, a Gyógyászat egyik két év előtti számában pedig egy volt segédje ismertet; de hát hogyan alkalmazzunk mi, falusi orvosok, kiakasztó horgokat, kaparólándzsát, izzó tűt, Knapp-hengert? Ez utóbbit magam is alkalmaztam pár esetben; de kegyetlenül nyuzza az ép szövetet is, nagyon fájdalmas ezáltal s a betegek erősen remonstráltak ellene. Nagy elvétve akad olyan patiens, kinél görbe ollóval egyes kiálló szemcséket lecsipni vagy horgas csipeszszel felszurni lehet. Igen jó hasznát veszem pannusnál az Ottava-féle csontlapocznak. Alámegyek vele a kiforditott szemhéjnak, s egy-kétszer megreszelem ennek háti felszinét. Rendszerint sok kocsonya ürül ez eljárásra, valamint erős vérzés támad. Ez eljárás igen nagy fájdalommal jár ugyan; de a pannusos betegek szivesen tűrnek mindenféle gyógyitást, különösen pedig akkor, ha ez bajukon enyhit. Leirt módszerrel nem egyszer tapasztaltam, hogy a kezdődő pannus egy csapásra visszafejlődött. Az eljárás különben nem új, az arabok már hét évszázaddal ezelőtt használtak hasonlót.

Hogy a trachoma gyógymódjainak elsorolása teljes legyen, még két gyógytényezőt kell fölemlitenem. Az egyik a modern radiotherapia, melyet Stephenson és Wals Londonban állitólag nagy sikerrel alkalmaznak; a másik pedig azon sok szavahihető észlelő (Cocci, Koltschewsky stb.) által beigazolt tény, hogy a trachoma gyorsan javult sőt gyógyul, ha a beteg erysipelast kap. Azt hiszem azonban, hogy e gyógymódot aligha fogja valaki alkalmazni.

Ezek után pár szóval elmondom azt az eljárást, melyet én a trachoma gyógyitásánál évek óta használok.

Acut, folyásos trachomát ritkán látok; ez esetekben gyakori, bő öblitést gyenge bóroldattal, langyos borogatást s a többi sablonos gyógyeljárást applicálom. Mihelyt a beteg a kezelésre eljárhat, azonnal hozzálátok a mindenekfölött kedvelt szeremhez, a protargol-hoz, s ennek 5 %-os oldatából kap a beteg becseppentést, mit azután naponta egy-kétszer otthon folytat. Ugyancsak e szert használom a chronikus trachoma kezelésére és ecsetelés alakjában. Évek előtt sorjában megpróbálkoztam sublimattal, rézsulfáttal, lapissal, sem a betegek, sem magam nem szerettük egyiket sem. Ekkor történt - azt hiszem 1897 elején - hogy az elberfeldi gyár forgalomba hozta a protargolt, a melyet Neisser blennorrhoeás váladékok kezelésénél igen jónak talált. Én azonnal próbát tettem vele trachománál, s jobbnak találtam, mint régi szereinket. Majd olvasva Cipriani és Darier ajánlásait, még több bizalommal voltam az új szer iránt és nem is hagytam el mai napig egy perczre sem. Nem téritett el Feuernek a Gyógyászat 1899. évi 1. számában e szerről közzétett kicsinyitő véleménye sem.

A protargol mélyre hatása nagyobb, mint az argentum nitricumé, a mennyiben fehérnyét tartalmazó folyadékok, a minő a conjunctiva váladéka is, nem csapják ki. 3 % oldatának hatása teljesen fájdalmatlan, ugyanigy az 5 %-osé is. A 10 %-os pár pillanatig csipi a szemet.

Mindhárom oldatot használom; de leginkább az 5 %-osat. Argyrosist nem tapasztaltam, valamint idiosyncrasiát sem.

Természetesen e szer sem művel csudákat, valamint hogy csudákat trachománál csak papiron lehet művelni. Hiszen ha csak századrésze vált volna be azoknak a csalhatatlan szereknek, melyeket az utóbbi évtizedekben különböző autoritások ajánlottak, ma már magva sem lenne a trachomának.

Hátránya a protalgolnak, hogy világosság behatására megbarnul, s így hatékonyságából veszit; a ruhákon foltokat hagy vissza, továbbá hogy igen drága, s az államkincstár terhére nem rendelhető. Ez utóbbi bajon csere-reczeptekkel segitek.

Kezelésnél főelvem a lehető enyhe eljárás. Csak azoknak a betegeknek trachoma-csomóit nyomkodom ki, kik nem nagyon ellenkeznek, ellenesetben megelégszem az egyszerű ecseteléssel. A legtöbb esetben ez utóbbiaknál is sikerül a jól kitárt s kissé előrebuktatott szemhéjak alá csusztatni az ecset csöves végét, a mikor is enyhe nyomással sokszor egész csomó kocsonya távolitható el. Erős nyomást egyáltalán soha sem gyakorlok; az érett csomók tartalma kiürül kis nyomásra is, a szöveteket zúzni pedig úgyis ártalmas dolog.

Végül pár szót az ecsetelés technikájáról. Legjobb a középnagy ecset, a melyet ha laposan végig fektetek a szemhéjon, épen födi azt. Kezelés előtt megnyomkodom az ecset szőrös végét, hogy ne legyen kemény. Minden egyes szemet külön ecsettel kenek be, sőt nagyobb váladék esetén mindegyik szemhéjhoz is külön ecsetet használok; mintegy kétszáz darab ecsetre van tehát szükségem, melyeket a protargolos üveggel és a használandó műszerekkel együtt összehúzós vászonzacskóban viszek a kezeléshez.

Legnagyobb gondot forditok arra, hogy önmagam és a betegek fertőzését kikerüljem. Sublimatos s meleg viz négy edényben áll az asztalon. Minden egyes ecsetelés után belemártom ujjhegyeimet e tálak egyikébe, s minden beteg után megmosom kezem sublimatba mártott gyapotpamattal s utána meleg vizzel. Az ecseteket sorban bedobálom ecsetelés után azonnal egy tál sublimatos vizbe, hol azok a kezelés végéig áznak, azután marokra fogva azokat, szőrös végeiket jól odadörzsölöm a tál fenekéhez, majd az egyik meleg vizes táléhoz is (a másik tál vizét kizárólag kézmosásra használom), azután föld felé sujtva az ecsetek mindkét végével, hogy a viz kicsurogjon belőlük, végül száraz kendőben jól összenyomkodom azokat, hogy mire a másik községbe érek, az ecsetek szárazak legyenek. E tisztogatási műveletet soha sem bizom másra. Azért irom pedig oly részletesen e manipulatiót le, mert láttam már collegákat, kik évek óta hivatásos trachoma-orvosok voltak, egy szál ecsettel végig kezelni 50-60 trachomásat és csak annyira mártották közben az ecsetet a vizbe, a mennyit a szemhéjra kent lapisoldat közömbösitésére elégségesnek gondoltak. Az pedig alfája az orvosi humanismusnak, hogy a hol sokat nem használhatunk, ott legalább ne ártsunk.

Épen ezért nem is hagyom el a protargolt mindaddig, mig jobb és veszélytelenebb kezelési eljárást nem látok. Annyit elértem a lefolyt hét év alatt vele, hogy egyetlen egy megvakulás sem történt; sokan meg is gyógyultak ez idő alatt, kiknek helyére természetesen ujak jöttek; de a járvány jellege szemmel láthatólag megenyhült.

III.
Trachoma-politikánk.

E czikk legnagyobb részét évekkel ezelőtt irtam, olvasták azt kéziratban Feuer tnr. is, Grósz Emil tnr. is, különböző okok késleltették azonban megjelenését. Másfél év előtt be is küldtem közlés végett a «Gyógyászat»-nak, közben azonban megjelent az új trachoma-rendelet, s mig abban több, általam is felpanaszolt hiányt orvosolva, s nem egy eszmémet megvalósitva találtam, addig viszont a régi trachoma-politika egynémely fogyatkozását még erősebben kiélezve láttam. Nem akartam az időtájt e lap hasábain megindult, s pro et contra egyaránt éles vitában részt venni, visszakértem czikkemet, hogy most, másfél évig figyelve az események járását, sine ira et studio, a dolog érdemében egész tárgyilagosan elmondhassam tapasztalataimat, megtehessem észrevételeimet.

Immár 20 éve, hogy Feuertől meginditott, s általa mind haláláig nagy rátermettséggel s lelkes buzgalommal vezetett hivatalos trachomaügyi szervezet működik hazánkban, mégis csak rózsás szemüvegen át láthatjuk eredményesnek e négy lustrum munkálkodását.

Bizonyára mélyreható okok szerepelnek ezen eredménytelenség létrehozásánál. Ezen okok egy részét, nevezetesen trachoma-gyógymódjaink, különösen pedig tömegkezelésünk fogyatékosságát, valamint a trachomás vidékek culturájának hátramaradottságát elég bőven letárgyaltam már e lap mult évi folyamán, ezekre tehát ezuttal nem terjeszkedem ki; jelen alkalommal csakis az administratio hiányosságaival s a szorosan vett trachoma-politikával óhajtok foglalkozni.

Nézetem szerint az eddigi eredménytelenségnek egyik főoka az, hogy a trachomások kötelező gyógyitása nincs a kellő módon végrehajtva. A minduntalan megjelent trachoma-rendeletekben, utasitásban s törvényben ugyan több helyen is szó esik a kényszerkezelésről, így pl. az 1884. évi 51066. sz. utasitás két helyen is megemliti, hogy «a trachomások a legnagyobb szigorral kényszeritendők» arra, hogy magukat meggyógyulásukig kezeltessék; az 1886. törvényczikk 3. §-a, valamint az 1888. évi 1923. sz. belügyminiszteri rendelet még azt is megengedik, hogy renitens trachomást kórházban lehessen elhelyezni, sőt az 1890. évben Bars vármegye közönségéhez intézett 58,975. számú belügyminiszteri rendelet még a follicularis szemgyuladásra nézve is elrendeli, hogy «addig, mig váladékkal s köthártyaduzzadással jár, kényszer gyógykezelés alá esik»; a közigazgatási hatóságok azonban mindezen intézkedéseket csak nagyon kedvtelenül s lanyhán hajtották végre.

Általánosan tudva van, hogy a közegészségügy hazai közigazgatásunk mostoha gyermeke, a trachomaügy pedig valósággal fattyuhajtása; legtöbb esetben kedvetlenül, sőt ellenszenvvel intézik a hatóságok trachoma-aktáikat el.

Hogy mi okozta ezt? Röviden felelhetünk rá: a hibás trachoma-politika. Nem lett volna szabad az 1884-iki trachoma-utasitásban hangadó helyről olyasmit állitani, hogy «a gyógykezelés ugyan kissé hosszadalmas és több hónapra terjed, de az eredmény biztos». A hatóságok bizonyára ebben a reménységben nagy buzgalommal neki is láttak a trachoma kiirtásának; de mikor évek, évtizedek mulnak s kézzelfogható eredmény nem mutatkozik, megcsalatva érzik magukat, s erélyük, kedvük csökken. De csökken magáé a trachoma-ügyosztályé is. Nem biznak már a gyors sikerben, s ennélfogva nem is látják czélszerünek a többször hangoztatott kényszergyógyitást nagyon erőltetni.

Abban a memorandumban, melyet Feuer 1897-ben a magyar belügyminisztérium felhivására a porosz kormány számára készitett, igen diplomatikusan van e kérdés tárgyalva: «A kötelező gyógykezelés elve megóvandó... Azon betegeknek, kik magukat gyógykezeltetni óhajtják, erre az alkalom ingyen nyujtandó». Ez fából vaskarika. Vagy van helye és szüksége a kényszergyógyitásnak, vagy nincs. Ha van, akkor nemcsak azon trachomásokra mondandó ez ki, kik magukat gyógykezeltetni óhajtják, hanem első sorban és főképen kimondandó azokra, kik magukat kezeltetni nem akarják, s a kik - sajnos - hazánk trachomásai között túlsulyban vannak. Ezekkel szemben kellene igazán megóvni a kényszerkezelés elvét. De hát nem óvták meg, nem is akarták komolyan megóvni.

A 110,000/1903. számú trachoma-körrendelet egyedül csak az 1876: XVI. t.-cz. 82. §-ára hivatkozik. Mit mond ez a szerencsétlen paragraphus? Első bekezdésében azt, hogy a családfő stb. ragály esetén tartozik azonnal nyujtandó orvosi segélyről gondoskodni. Jól distinguáljunk: segélyről, de nem ám kezelésről! Igy is van a gyakorlatban. A föld népe ragályos gyermekét, feltéve, hogy az hét éven aluli, egyszer megmutatja az orvosnak, de kezeltetni csak a legritkább esetben szokta. Kérdem, volt-e rá eset széles e hazában, hogy valakit azért megbüntettek volna, hogy járványos bajban levő betegét csak egyszer mutatta az orvosnak meg? Igen kevés igenlő választ kapok e kérdésemre.

Idézett §. második bekezdése a következő: «ragályos járványoknál a szükséghez képest a kényszergyógyitás is elrendelhető.» A törvény rendelkezése tehát semmi esetre sem imperativ, még csak nem is facultativ, egyszerűen possibilis, concedáló jellegű. Miután pedig a 110,000/1903. sz. körrendelet expressis verbis nem rendelte azt el, jelenleg úgy áll a dolog, hogy de facto nincs is kényszerkezelés, s csak az a trachomás jár a kezelésre el, a ki épen akar. Ellenszegülésért vagy hanyagságért pedig senkit sem lehet megbüntetni, már csak azért sem, mert idézett rendelet nincs is ellátva büntető záradékkal.

Eltörölte továbbá az 1886:V. törvényczikk azon intézkedését is, hogy a renitens trachomást kórházba lehessen küldeni. Hogyan akar tehát ezeknek az új rendelet parancsolni? «Méltányos és tapintatos eljárással, szép szóval jobban sikerül a betegek meggyőzése a gyógyitás fontosságáról stb.» Ezt tanácsolja s irja elő nekünk, trachomát kezelő orvosoknak. Mintha bizony eleddig korbácscsal kergettük volna a betegeket a kezeléshez. Hiszen úgy bántunk velük, mint a himes tojással, mert különben a járási központtól, csendőrségtől távol eső tömegkezeléseken a kezelő orvos élete sem lett volna biztos.

El is járt a kezelésre a trachomásoknak nagy százaléka, egy csekély töredék azonban daczból, butaságból, lustaságból, rendbontási hajlamból, akárhány esetben pedig a katonáskodás alól kibuvandó távol maradt. Ezek ellen nem volt más remedium, mint a törvény szigora. Futni nem lehetett őket hagyni, mert akkor az egész vonalon megbomlott volna a rend, ezeket példaadás végett időről-időre meg kellett büntettetni. Ezek ellen nem használ a jó tanács, de még az égi malaszt sem, egyedül a törvény képes őket némileg megzabolázni.

Méltóztassék elhinni, nem üldöz az a szegény trachoma-orvos sem passióból, sem haszonlesésből senkit sem, de hogy valakit, kit meg kell a rend kedveért fenyittetni, ne tudjon megbüntetni, az olyan absurdum, a mihez fogható egész állami rendtartásunkban nincs.

Szoktak már ilyen europäer absurdumok a miniszteri szobákból máskor is kikerülni, mindig a humanismusra való hivatkozással. Adja Isten, hogy trachoma-ügyünk jelenlegi, igazán lelkes munkát kifejtő vezetőjét ne érje nemes humanismusában csalódás, én azonban attól tartok, hogy rendelete elhibázott, mert a kényszerkezelés eltörlésével ütött résen mihamar a trachomások ezrei fognak megszökni s pár év alatt üresen fognak a trachoma-orvosok rendelő helyiségei állani.

Második s legfőbb oka a trachoma-kezelés eredménytelenségének a reá forditott költség csekély volta.

120,000 korona bizonyára igen szép összeg, de 30-40,000 trachomás kezeléséhez nem elégséges. Legutolsó pontos adataim 1900-ból vannak, ezeket vehetem tehát csak számitásaim alapjául. Ezen évben kilencz trachoma-kórház működött. Ha ezeknek kiadásait, gyógyszert összesen csak 30,000 koronába számitom, maradott volna abban az évben 90,000 korona a személyzet fizetésére. Működött pedig az 1900-iki kimutatás szerint 42 állami trachoma-orvos, kik, úgy tudom, 2400 korona minimalis évi fizetést kaptak; ha ezt levonom a 90,000 koronából, maradna 18,000 korona. - Ugyanakkor 26 körorvos kezelt trachomát, kik egyenkint 600 koronát, összesen 15,600 koronát kellett, hogy kapjanak. Volt ezenkivül 18 olyan orvos is, kiknek jutalom volt igérve. Én is voltam két évig ilyen igérvényes trachoma-orvos, nem kaptam egy krajczárt sem, arról azonban van tudomásom, hogy a hirlapok évente referáltak ezekről a jutalmazásokról, mely czélra a trachoma-budget 10,000 koronát szán évente.

Nem értem a számitásukat; valószinüleg az adatok nincsenek egészen úgy, mint a hogy az évkönyv mondja, vagy pedig valami önmagától teritkező asztala van a trachoma-ügyosztálynak.

Nem is azt kifogásolom én, hogy az a 2400, vagy akár 600 korona évi dijazás kevés, hanem azt, hogy a kezelő orvosoknak óriási munkát kell, helyesebben kellene ezért a pénzért teljesiteniük. Calculáljunk kissé! 1900-ban 41,000 trachomás s gyanus volt összeirva májusban, mikor a gyógyultak ki lesznek a lajstromból törölve. E szám az év elején 50,000 körül lehetett. De legyünk optimistikusak, számitsunk csak 32,000-et. Ez a contingens így oszolhatott meg:

42 állami trachoma-orvos kezelt egyenkint 500, összesen 21,000 egyént, 26 körorvos kezelt egyenkint 250, összesen 6500 egyént, 18 magánorvos stb. kezelt egyenkint 100, összesen 1800 egyént, 9 trachoma-kórház s a többi kórházak kezeltek összesen 2700 egyént.

Szabály szerint télen hetenkint legalább kétszer kell kezelni. Az állami trachoma-orvosok tehát hetenkint átlag 1000 esetet kezeltek. Még akkor is physikai lehetetlenség volna ez, ha trachomásaink mind bárányszelidségüek, téli kátyuink pedig aszphaltburkolatok volnának. A ki a mi falusi körülményeink között ilyen munkát ró rá alkalmazottjaira, az lehetetlent kiván s feltétlenül kudarczot vall.

Lássuk most röviden a trachoma-kezelés egységárait. Az állami trachoma-orvos átlag 1000 kezelést végez 30 héten, s 500 kezelést 22 héten keresztül, a mi évi 41,000 kezelési egységet jelent. Jut tehát a 2400 korona fizetéséből egy kezelésre hat fillér, a körorvosra 250 beteget s 600 koronát számitva három fillér. Bizony igen silány dijazás ez!

Trachoma-politikánk harmadik cardinalis hibája, hogy kellő számú erők hiján gyenge a központi vezetés. Ennek folytán lassú az ügykezelés, nem lehet a kellő módon elég szemvizsgálatot tartani, sem a kezelést ellenőrizni. Már pedig az első alapfeltétele trachoma-politikánk sikerülésének az, hogy minden trachomás nyilvántartassák s kezeltessék s a ki ebben a sorsban részesül, az mind igazán trachomás legyen.

Hosszadalmas lenne itt leirni a régi módi, általános vizsgálatokat, azoknak közismert, számtalan hiányait; csak néhányat emlitek meg. A vizsgálattal a kezelő orvost bizták meg, a mi alapjában helytelen dolog, mert személyes torzsalkodásokra s gyanusitásokra ad okot. Segitségül, illetőleg ellenőrző orvosul kirendelték a járásorvost, ki ha egyéb dolgai engedték, rendszerint ki is jött, de hogy mily nehezükre esett a rendszerint korosabb collegáknak az őszi lics-pocsban történő hercze-hurcza, arról csak az beszélhet, a ki azt végig csinálta.

Ugyancsak a járásorvosokra volt bizva az ellenőrzés is, még pedig havonta egyszer. Hogy ez minő absurdum, arról beszélni sem érdemes. Egyáltalán ráillett a régi rendszerre a magyar példaszó: sokat markol, keveset fog. Ez a rendelet is ebbe a kategóriába tartozott.

A mostani rendszer egészen más; most az egyszerüsités járja, legegyszerűbb volt pedig az, hogy az új trachoma-szabályrendelet meg sem emlékezik a tiszti orvosok által eszközlendő ellenőrzésről. Az elv igen helyes, csak hogy nagyobb létszámú állami felügyelői intézmény kell hozzá, mint a mostani.

Még csak pár példát hozok fel a központi vezetés gyengeségére. Előirás volt régebben, hogy a sorozásra kerülő trachomásokról kimutatást kellett tavaszszal beküldeni. Sohasem kérte senki, be sem küldötte senki.

Rendelet volt, hogy minden tartósan szabadságolt katona szemét meg kell itthon vizsgálni. Voltak is e vizsgálathoz való jegyzőkönyvek minden községi előljáróságnál. Sohasem állitottak elő egy ilyen megvizsgálandót sem, soha sem érdeklődött a központ ezen jegyzőkönyvek után. Hasonló elbánásban részesültek az iskolavizsgálatokról szóló jegyzőkönyvek, valamint a betegekről vezetett törzskönyvek is.

Kötelességünk volt a havi kimutatásokon kivül félévenkint külön jelentést is küldeni a központba. Éveken át be is küldtem pontosan, egyszer azonban véletlenségből elmaradt, nem kérte senki sem. Természetesen nem is küldtem több jelentést. Igy is jó volt.

De hát ezek mind csak apró dolgok, ezek miatt még nagyon eredményes lehetne a mi trachoma-politikánk, a fődolog az elősorolt három nagy fogyatkozás.

Lássuk most már a teendőket!

I. Legfontosabb a culturának, s ezzel kapcsolatban a nép tisztálkodási hajlamának növelése. A tisztálkodást, különösen pedig a mosdást tanitani, s a gyermekek utján az öregeknek ad oculos demonstrálni a tanitó s orvos együttes nemes működésére vár.

Sokat, sokkal többet kell e téren tenni, mint a mennyit ez ideig tettünk. Első sorban is a tanitókat magukat kell megnyerni a tisztaság propagálására. E czélból meg kell változtatni a tanitóképzők mostani tantervét is, mert nem helyes, hogy a közegészségtant csak az alsó évfolyamon tanitják. Ha épen nem lenne lehetséges mind a négy éven keresztül tanitani e tárgyat, úgy legalább tanitsák azt a felső évfolyamon.

Az iskolák vizsgálatánál különös gondot forditsunk ne csak a falak, fűtés stb. állapotára, hanem különösen és első sorban minden egyes tanuló tisztaságára. Korholás, buzditás, pár krajczárnyi apró jutalmazás nagyon czélravezetők.

A tisztaság tanitása jóformán fontosabb dolog mint maga a szemvizsgálat.

A trachomások s gyanusak természetesen külön ültetendők, s az iskolai szemvizsgálatoknál utolsóknak hagyandók, hogy az egészséges szemüek fertőzésének esélye ez által is kisebbittessék.

Régebben az volt a szabály, hogy a folyós szemü gyermeket az iskolából kitiltották. Ez határozottan helytelen eljárás volt. Németországban is ilyen a rendelet. Hoppe emliti, hogy akárhány gyereket 2-3-4 esztendőre kizárnak ily czimen az iskolából. S mi történik? Mig az iskolába járó gyerekek vigyázójuk vezetése mellett a legrendesebb látogatói a trachoma-kezelésnek, addig a kószálásra kárhoztatott tanulók csak igen ritkán kaphatók a kezelésre. Igy vallja kárát a visszás rendeletnek a tanuló is, trachomája is.

Sokat tehetne a köztisztaság tanitása terén a papság is; be kellene vonni e themát nálunk is, mint a hogy a művelt nyugaton teszik, szónoklataik keretében. Igen jó példával ment pár évvel ezelőtt elől a zágrábi érsek, a mikor a trachomás Muraköz templomaiban betiltotta a szenteltviz-tartókból való szemmosást.

II. Szigoruan át kellene dolgozni az épitési szabályrendeleteket, betiltani a füstös konyhákat, s az egész vonalon elrendelni a kötelező kéményépitést; ha máskép nem menne a dolog, államsegélylyel kellene azt rendezni.

Itt jegyzem meg, miszerint helyén való lenne, a mint az a többi járványos betegségnél elő is van irva, a trachomás házakat valami feltünő jellel, pl. egy pléhtáblára festett vörös szemmel megjelölni. Mig egy részről figyelmeztetés lenne ez az épszemü lakosságnak s idegeneknek, egyszersmind igen megkönnyitené az általános szemvizsgálatot, s az esetleges időszaki ellenőrzést is. Azt hiszem, hogy ezenkivül magára a kezelésre is lenne e jelnek némi befolyása, mert az érdekeltek szorgalmasabban járnának a kezelésre el, hogy a jeltől szabaduljanak.

III. A kényszerkezelés elvét pracis törvényben kell biztositani, s a büntetésbeli szavatosságot - a mint azt a himlőoltásra vonatkozólag az 1887:XXII. törvényczikk 11. §-a; a hét éven aluli gyermekek kötelező gyógyittatására nézve az 1876:XIV. törvényczikk 20. §-a teszi - a szülőkre, gyámra stb. is ki kell terjeszteni.

A büntetés alapfokának egy-két koronánál nem szabad magasabbnak lenni, mert különben az orvos csupa sajnálatból sem jelentené a trachomást föl.

Vissza kell állitani a renitens vagy hanyag trachomásoknak kórházban való elhelyeztetését.

IV. Több trachomaorvost kell alkalmazni. Hogy mennyit, az a helyi körülményektől függ. Rá lehet esetleg 200-250 beteget is egy orvosra bizni, ha ez a beteglétszám 1-2 községből recrutálódik, de viszont be kell érni sokkal kisebb számmal is, ha a községek terjedelme s egymástól való távolsága így kivánja. A kezelést lehetőleg állami trachoma-orvosokra kell bizni, mert nem igaz az, hogy a körorvos inkább kezelheti a trachomát, mint az állami trachoma-orvos. Ez csak afféle kényelmi okoskodás. Tessék arra való trachomaorvosi kart nevelni, a mely hivatásának, s csak hivatásának él. S mi a trachoma-orvos hivatása? Hogy kiirtsa a trachomát, nem pedig az, hogy állásában meggyökeresedjék, s azt mellékfoglalkozásnak tekintve privát praxis után törekedjék.

A trachomaorvosi állás a legnehezebbek közül való, csak fiatal, ambitiosus, s anyagiakban megszorult kezdő orvos lépjen reá. Valóságos missionariusi hivatást kell éreznie, mert pályája igen tövises. Az ő működésére igazán ráillik Horácz mondása: Multa tulit fecitque puer, sudavit et alsit. Nős embernek egyáltalán nem való.

Miért van az, hogy mi körorvosok mégis elfogadjuk a trachomaorvosi állást? Első sorban is a trachomás vidékek igen szegények, s a lakosság nem nagyon doctoros (hiszen épen ezért is trachomásak), így hát az orvos rá is ér némi mellékfoglalkozásra, de rá is van utalva. Annál inkább rá van pedig utalva, mert ha ő nem fogadja el a trachoma-kezelést, nyakára jön az állami trachoma-orvos, az sem dolgozik többet, mint ő s 5-600 forint körorvosi fizetés helyett 1200-1500 forintot húz s ép úgy praktizál e mellett, mint ő. De akárhány esetben még könnyebben is praktizál, mert őt nem köti a községekkel kötött dijegyezség. A falusi nép pedig, ha önmagát, s nem hét éven aluli gyermekét gyógyittatja, szivesebben fordul ahhoz az orvoshoz, ki - bizonyos határok között - drágábban méri tudását. Hátha még jól is tudja azt árulni! Becsukhatja akkor a körorvos a maga boltját.

Egészen másképen alakulna a helyzet, ha a trachoma-orvosnak csak a szoros értelemben vett életmentő, vagy consiliarius praxis lenne megengedve, egyebekben pedig csak a körorvos megbizásából működhetnék, mint annak helyettese. Ez esetben akárhány körorvos maga kérné, hogy távolabb eső községeibe küldjön az állam trachoma-orvost. Jót tennének a körorvossal és az egész lakossággal, de kiváltképen a trachomásokkal.

Csakhogy az állami trachoma-orvos urak is szeretik a kényelmesebb s nagyobb praxisu helyeket, s addig döngetik instantiákkal a hatóság kapuit, mig beeresztik oda őket. Probatum est!

Egyes félreeső helyeken lakó, kevés számu trachomás kezelését rá lehetne bizni esetleg arra alkalmas laikus emberre is, elsősorban pedig a tanitóra. Ha Németországban rá merték azt bizni a diaconissákra, mi is rá bizhatjuk azt érdemes tanitóinkra. Ha semmi mást nem tenne az a tanitó, mint reggelenkint vagy este bórvizzel lemosná a trachomás csipáját, úgy százszor több haszna volna ebből a trachoma-ügynek, mint most, mikor 5-10 beteg kedveért 20 kilométert kocsizik, vagy akárhányszor gyalogol a trachoma-orvos s nem találja otthon a trachomások egyharmad részét sem. Pagenstecher-kenőcs, bór-oldat, protargol-collyrium untig elég lenne az ilyen kezelési czélra, az orvos pedig 1-1 ünnepnapon, 2-3 hetenkint egyszer nézne utána a dolognak.

Nem zavarnók a trachomást munkájában, ellenben megadnók neki a módot, hogy minden alkalommal, a mikor csak ráér, szemeit kezelhesse. Méltóztassék arra való helyen s egyénekkel próbát tenni, én garantálni merem, hogy az eredmény felülmulná a mostanit.

A mi munkát pedig az orvos így megtakaritana a peripheriákon, azt a nagyobb contingensü helyek alaposabb kezelésére fordithatná.

Legfőbb ellenvetést természetesen a kuruzslás állami protegálásának szempontjából lehetne tenni. Ezzel szemben csak azt jegyzem meg, hogy kuruzslók minden időben, minden helyen, s minden foglalkozásu egyének között találkoztak, még - sajnos - az orvosok között is. Másrészt pedig embere válogatja; az a tanitó, a ki kuruzsolni akart, kuruzsolt eddig is, a becsületes szemkenő tanitó pedig nem élne vissza helyzetével.

V. Jutalmat kellene kitüzni olyan orvosoknak, kik körükből a trachomát kiirtották. Természetesen a jutalomnak olyannak kellene lenni, hogy az orvost megfeszitett munkálkodásra serkentse.

VI. A trachoma-központot is reorganisálni s decentralisálni kell. A központban legalább három orvosfelügyelő kell, kik a központi teendők ellátásán kivül elláthatnák a Dunántul s Pestmegye ellenőrzését. Egy felügyelő kell a Felföldnek, egy a Bácskának s Bánátnak, egy Szegednek s az Alföldnek, s egy Erdélynek s az északkeleti vármegyéknek. A beosztást különben nálamnál arra hivatottabbak jobban is megcsinálhatják.

Ezeknek a felügyelőknek kiváló szakembereknek kell lenniök, hogy a kerületükben levő trachoma-kórházakban szükséges nagyobb operatiókat is elvégezhessék. A trachoma-kórházak vezetését kiválóbb trachoma-orvosokra is rá lehet bizni. Elengedhetlen feltételnek kötném ki a felügyelőknél a teljesen dijtalan működést, sőt eltiltanám őket a privatpraxistól egyáltalán.

Munkakörüket olyatén képen kellene beosztani, hogy mindegyikükre 4-5000 trachomás, 70-80 nagyobb község essék, úgy hogy ezek mindegyikében legalább is háromévenkint általános szemvizsgálatot tarthasson, a kezelést pedig évente kétszer ellenőrizhesse.

Az általános szemvizsgálatnál szakitani kellene a régi módszerrel, tudniillik a házról-házra járással, mert ez a mellett, hogy őszi lucskos időben felette fáradságos, egyszersmind kevésbé is pontos, mint a zárt helyiségben vagy udvaron vizsgálás, a mennyiben akárhányszor az erősebb hidegben, vagy esőben jegyezni sem lehetett jól. A pontos vizsgálatnak elengedhetlen főkelléke egy tökéletes, pontos nominál lajstrom.

A tájékoztató szemvizsgálat, úgy a hogy azt régebben csinálták, semmit sem ér. Csak nem bolond az a trachomás, hogy épen ő csődüljön az utczán össze. Nem ez a módja ennek. Ki kell válogatni a faluban a legpiszkosabb házakat, azokat kell alaposan átvizsgálni, valamint az iskolában esetleg nyert nyomon kell kutatni.

VII. Szaporitani kell a trachoma-kórházakat is. Itt volna helyén bemutatni azokat a 3-6 hó alatt gyógyitó methodusokat. Tavasztól őszig csak a legsürgősebb esetekben szabadna azonban a kórházi kezelést igénybe venni. Ott, a hol nincs periculum in mora, vagy a hol a sorozó-bizottság utal kórházba trachomásat, lehetőleg a téli időszak lenne felhasználandó a gyógyitásra. Hasonlóképen e hanyag trachomások is télre lennének beutalandók a kórházba.

Indokolt szegénység esetén a családfentartó kórházba bevonása folytán államsegélylyel kellene biztositani az otthonmaradottak megélhetését. Erre ugyan ritkán lesz szükség, mert a trachomás vidékek sürü lakosságuak, egy családban több kereső egyén is van, a kik téli időben otthon is alig keresik meg a mindennapi betevő falatjukat. Rendszerint nem is ezek a trachomásak, hanem a nők, kik örökösen a füstös konyhán vannak, vagy éjjeli füstölgő mécses mellett fonva-szőve rontják szemeiket.

A folyós szemű vén asszonyok, kik mindmegannyi trachoma terjesztők, e czélra szolgáló aggápoldákban helyezendők el.

VIII. Vissza kell állitani a régi trachomás zászlóaljakat s Reconvalescentenheim-okat, s nem szabad megengedni, hogy trachoma jogczimén oly sok, különben alkalmas fiatal ember szabaduljon a katonaságtól meg. Eltekintve attól, hogy ez gyengiti a véderőt, demoralisálóan is hat egyszersmind a többi lakosságra is.

Boldog emlékezetü Feuerünk propagálása e téren eredménytelen maradt, tán mások most czélt érnének ez irányban.

IX. Ipari s mezőgazdasági munkástelepek létesitendők trachomások részére. Van az államnak, kincstárnak, közalapitványnak, holt kéznek sok százezer hold földje, erdeje, bányája stb. Magyarországon, ezekben kellene a trachomásokat könnyű ipari, mezei vagy kerti munkával foglalkoztatni. Akármelyik trachomás is elmenne tisztességes napszámért ily helyre dolgozni, ha pedig nem menne, vinni kellene. Még attól sem kellene visszariadni, hogy egész trachomás családokat telepitsünk ki, a mint ezt Bethlen András - azt hiszem Mezőhegyesen - meg is próbálta.

Persze mindjárt akadna sok hamis jogvédő, ki álhumanistikus bunkóval csapna fejbe bennünket az erőszakos telepités miatt. Hát a katonaság kérdi, miből él meg a család, ha az igazi családfentartót behuzza a nyolczheti fegyvergyakorlatra, vagy elviszi háboruba! Pedig hát csak lényeges különbség van a között, ha valakit katonának huznak be, vagy pedig ragályozása miatt távolitanak el lakóhelyéről, s gyógyitásán kivül még productiv munkára is alkalmazzák.

A földmivelésügyi minisztérium egy másik helyes eszmét is proponált a gazdáknak, tudniillik hogy fogadjanak trachomás arató-csoportokat. Eredményt azonban aligha ért el vele; legalább nálunk, Somogyban, csak egy gazda vállalkozott rá, az is hamar abbanhagyta. Valószinűleg sokat zaklatják a hatóságok a gazdákat a trachomakezeléssel, azért ment el a kedvük. Úgy lehetne tán előmozditni a dolgot, hogy a vasut jelentékeny kedvezményt nyujtana az ilyen trachomás munkáscsoportok szállitásánál, a hatóságok pedig nem vennék olyan stricte a kezelést. Bőséges mosdás, valamilyen szemviz elégséges lenne hétköznapra, egy-egy vasárnapi órán pedig esetleg lehetne kezelni is őket.

X. A trachomások kezelésénél általában a következő eljárás a helyes: télen át 18-20 héten át hetenkint kétszeri kezelés, a melyről csak előzetes engedélylyel, vagy az előljáróság igazolása mellett hiányozhatik valaki.

Márczius elejétől májusig a falusi nép kicsije-nagyja a mezőn foglalatoskodik; hétköznap már alig járhat a kezelésre el, igy tehát az egyik kezelési napot át kell tenni vasárnapra. A hétköznapi kezelésen is szigoruan meg kell ugyan még a betegektől a megjelenést kivánni, de a mentségek elfogadásában már nem szabad nagyon rigorosusnak lennünk.

Májustól október végeig csak vasárnap lehet kezelni, vigyázni kell azonban arra, hogy a népet ne zavarjuk a templombamenésben.

A betegek kezeibe nyárra kiosztott szemviznek semmi haszna sincs, sőt határozottan káros, a mennyiben a betegek nem is használják, a kezelésről azonban azon a jogczimen, hogy ők magukat otthon gyógyitják, távol maradnak.

A kezelő orvosnak a kezelésnél első kötelessége a néppel humanusan bánni, drasticus gyógymódoktól s szerektől tartózkodni, trachoma gyógyitásáért körletében senkitől semmi körülmények között dijazást, vagy egyéb holmit el nem fogadni, s a kezelésen pontosan megjelenni.

Még arra a kérdésre tartozom felelettel, mekkora összeg kellene az általam előadott eszmék sikeres keresztülviteléhez?

Ha tekintetbe vesszük, hogy kétszer akkora munkaerőről kellene gondoskodni, mint a mostani, valamint hogy ezek dijazását is fel kellene munkájuk mértékéhez képest emelni; továbbá új trachoma-kórházakat, illetőleg osztályokat kellene szervezni, de meg az egyes helyeken még esetleg a községeket terhelő fuvarokat, kezelő helyiség bérét stb. is meg kellene váltani, körülbelül 400,000 korona évi kiadás lenne szükséges.

A trachomaorvosi status növelését, illetőleg arra való orvosok képzését össze lehetne kapcsolni az új szigorlati rend folytán elrendelt egyéves orvosi gyakorlat kérdésével, azt hiszem pár év alatt akadna a szegényebb sorsu, ambitiosus kartársak között elég, ki megfelelne azoknak a kivánalmaknak, miket a trachomaorvosi álláshoz füzött postulatumok között elősoroltam.

Kellő számu s arra alkalmas személyzet, s megfelelő pénz hiján igazi eredményt ezután sem lehet elérni, legfeljebb csak műleges papiros-eredményt.

Pénz kell ide, mentül több!

S mi történik akkor, ha a szükséges összeg nem teremthető elő? Semmi. Marad minden a régiben. Felette czélszerütlen ugyan és egy kissé szégyenteljes is ez a mostani állapot, de azért látjuk, hogy a világ eddig sem dőlt össze tőle.

Hogyan is mondja Tóth Béla: Ne bolondozzunk tekintetes Haza!