Gutenberg Album



NAGYMESTERÜK GUTENBERG JÁNOS
SZÜLETÉSÉNEK 1900. JUNIUS 24. ÜNNEPELT
ÖTSZÁZADOS ÉVFORDULÓJA ALKALMÁBÓL

KIADJÁK

A BUDAPESTI NYOMDÁSZOK ÉS BETÜÖNTŐK



TÖBBEK KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL SZERKESZTI
... NOVITZKY N. LÁSZLÓ ...



1400-1900





BUDAPEST

Krausz S. és T.
Budapest, V., Zoltán-utcza 11.




Szerkesztő bizottság:

Lerner Dezső
Aigner József id.
Grossmann Miksa
Schuster Ágoston
Bieber Lajos



Kiadják:

Magyarországi Könyvnyomdászok és Betüöntők Egylete
Elnök: Czettel Gyula

Magyarországi Könyvnyomdászok Szakegyesülete
Elnök: Wagner Károly

Budapesti Könyvnyomdászok Szakköre
Elnök: Tanay József

Budapesti Hirlapszedők Köre
Elnök: Siegfried József

Budapesti Gépmesterek és Nyomók Köre
Ideigl. elnök: Spitzkopf Sándor

Budapesti Betüöntők Köre
Elnök: Novák Gusztáv

Ébredés Dalkör
Elnök: Gyöngyösi Sándor

Budapesti Typographia Dalkör
Elnök: Seprős Walther






Gutenberg

Leszállt az áldás Mainznak városára
A messze multban, ötszáz év előtt,
Egy régi házban kisded jött világra
S a jó szülők ölében nagyra nőtt.
S hogy férfi lőn, nagy eszme kezdte járni
Komoly, töprengő, tépődő agyát:
Mit addig játék volt csak leigázni,
A gondolatnak ő majd szárnyat ád!

Sok átvirasztott éjt töltött miatta
Verejtékezne, kétkedés között,
De fölviradt a diadalnak napja,
A megszülemlett eszme létrejött.
Szerényen állt a sajtó, működését
Gyanus szemekkel nézte a tömeg,
De mesterének szárnyaló reményét
A gáncsoló gúny mégsem törte meg.

Szerény faprés volt. Mosolyogva nézték
A korlátoltak és irigykedők,
Sokan meg Belzebúb nevét idézték -
Sötétség volt még ötszáz év előtt...
S a prés megindult győzedelmi útra,
Hajnal derengett mindenütt nyomán,
S hová belőle egyetlen se jutna,
Ma nincsen olyan földi tartomány.

Tömérdek áldást hinte szét - nyomában
Kimondhatatlan, mennyi jó fakadt,
Azóta él a népek birtokában
A szabad szó, a szabad gondolat.
Az emberlélek rejtelmes homálya
Azóta telt meg kinccsel gazdagon,
Azóta tört a tudomány világra
S a dal azóta szárnyal szabadon.

Ólombetük csapatja áll a sorba,
Egész világon sok-sok millió,
Áldásait egyforma kézzel osztja,
Egyformán árad szét a rossz, a jó.
Csatákat nyernek nyomtatott betükkel
S vak éjszakákat űznek szerteszét,
S a mig világ lesz hálás emberekkel,
Sohsem felejtik Gutenberg nevét.

A mit te egykor jós szemeddel láttál:
Beteljesült, a tudomány közös.
Naponta sok-sok nyomtatott ív szétszáll,
A kis betü csatája örökös;
A mi igazság szétárad belőle,
Termékenyitse meg a szíveket,
S a gép forogjon mindig csak előre,
De sohse nyomjon mást, csak nemeset.

Az emberiség jótevője voltál
Te nagyszakállu, mainzi jó öreg,
Nagy emlékedből épüljön fel oltár,
Melynél a népek megbéküljenek.
A művelődés lobogója mellett
Fogjon kezet az embersokaság -
S a zászló, mit az áldott béke lenget,
Ujjászül téged, korhadó világ!

MORÓCZ JENŐ



Gutenberg

Tudósok vitatkoznak, hogy ki volt. Életrajza töredék. A multak ködében homályos még születésének éve is. Mintha a történelem czéltudatosan hallgatna ott, a hol látszatra nincs mondani valója. Mintha az emberiség megváltóiról, prófétáiról, igazi nagyságairól azért nem jegyezné föl az apró adatokat, a hétköznapi szürkeségeket, hogy annál tisztábban ragyogja be az örökkévalóságot halhatatlan egyéniségük és alkotásuk...

Ki volt, hogyan élt, merre járt? E kérdéseket összemorzsolja az örökkévalóság. Gutenberg: a nyomtatott betü, a szárnyra kelt szellem, a megváltó világosság. Közel félezer esztendő tudományát, költészetét, politikáját alakitotta át. Az elfogultság és zsarnokság korszakában lerakta a felszabadulás alapjait. A szerény mainzi polgár, a ki legelébb a latin bibliát nyomtatta ki, a szabadsághősök és forradalmárok lelkét hordozta keblében. Az első nyomtatott bibliától az emberjogok proklamácziójáig milyen hosszu ut! Mégis a szolgaság és sötétség sorsa ki volt mondva, mihelyt megszületett az első nyomtatott betü; a betü, mely öl és megvált.

Ha sejtették volna az emberiség rabszolgatartói, hogy Mainz az ujkor Betlehemje? Összetörették volna darabokra az első «gépet», elfogták volna az első napsugarat, hogy a sötétséget veszély ne fenyegesse. De ők azt hitték, hogy a nyomtatott betü nem jelent többet az irottnál. Ők gőgjükben ugy vélekedtek, hogy a szellemet a nyomtatás daczára lenyügözhetik. Nem sejtették, hogy milyen a nyomtatott betü varázsa és mint lesz legyőzhetetlen szenvedély az igazmondás, fölvilágositás, ha az iró ezrekkel és ezrekkel közölheti egyszerre gondolatait.

Jöttek a czenzurával, világi és egyházi tilalmakkal és fenyitékekkel, hogy lerontsák Gutenberg müvét. Hiába. A szellem fölszabadult, nem vánszorgott többé, hanem röpült. A görög mithologia Pegazusa csak képzelet szüleménye volt. De a nyomtatás a szellem valódi szárnyas paripája lőn, mely átrepült a korlátokon, börtönfalakon, legyőzött minden távolságot, minden akadályt.

A bibliai csodát a nyomtatás sokszorosan és valósággal megcselekedte. Egy kenyérből ezreket és ezreket táplált. A tudást, a gondolatot, az igazságot, mely azelőtt csak a kiváltságosok tulajdona volt, szétosztotta a tömeg között. És ime a szétosztás csak növelte a tudás, a gondolat, az igazság erejét; a merre eljutott, ujabb alkotásra ösztönözte az embereket és a kik közt azelőtti csak a faj és szokások közössége volt a kapocs, azokat összefüzte most a gondolkodás, a müveltség egysége.

Sok bámulatos fölfedezés született meg Gutenberg óta. A vasut, a táviró, a telefon, a fonográf: megannyi imponáló alkotása az emberi kutató elmének. De Gutenberg egyszerü fölfedezését világhistóriai jelentőségben egyik sem közeliti meg. A nyomdászat az a kultura számára, a mi a testnek a levegő. Fuldokolt, kinlódott a müvelődés, mig Mainzban meg nem született megváltója. És milliók, a kik irástudatlanok, a kik nyomtatott betüt nem láttak soha, Gutenberg nevét áldhatják, dicsőithetik. A fölszabadult jobbágyok, a középkori társadalom romjain viruló polgári társadalom a nyomtatott betünek, a szárnyakat nyert és igy legyőzhetetlen szellemnek köszönhetik emberi sorsukat, szabadságukat. És a jelen, a mai gazdasági rend jobbágyai, ha egyszer kisüt nekik is az igazság napja, a nagy diadal napján ne feledjék el Gutenberget, a ki győzhetetlen fegyvert adott a becsületes és törhetetlen meggyőződésüek kezébe.

Megálmodta-e a mainzi mester, mily korszakot nyit meg első nyomtatott bibliája? A sok csalódás, viszontagság és vándorlás közepette meglátta-e, mint minden próféta, a jövendő negélyét?

Ötszáz esztendeje születésének és müve ma olyan dönthetetlen, hogy nem érik többé külső támadások. Az ördög a Wartburgon még a tentától is megijedt, mikor Luther oda csapta hozzá tentatartóját. Ma nem ijed meg többé a nyomtatott betütől sem. A modern reakczió belülről korrumpálja a müvelődés és népszabadság intézményeit. Nincs czenzurája, nem gátolja a nyomdászatot, de tart magának szolgálatrakész bérmunkásokat az irodalomban. A nyomtatott betüvel terjeszti a korlátoltságot, a babonát, a szolgaiságot, a szellem eszközeivel tör a szellem ellen. Az «ördög» ma maga is ir, nyomtat. A vállalkozásra lesülyedt sajtó egyrésze nem a világosság, hanem az ostobaság és hazugság terjesztője. Erről a sajtóról irta Lassalle: «Ezek a toll zsoldosai; a hazugság állandó hadserege, mely mélyebb sebeket vág a népen, mint az igazi hadsereg. Hiszen a katonaság csak külső erőszakkal tartja féken a népet, de az a másik hadsereg belső rothadást okoz, vérét megmérgezi».

Gutenberg

Mester! A megváltás nem teljes. A világosságnak és népszabadságnak tovább kell küzdenie régi ellenségével, mely uj és uj alakban jelentkezik, közeliti meg, hogy legalább megkerithesse, ha el nem tiporhatja. De a megváltás egykor megjön. Hiába ir és nyomtat a reakczió ördöge. A betü öli meg. A bibliai csoda valósággá válik. Egy kenyér, egy eszme táplálja a nyomtatott betü által fölvilágositott népet, mely a megváltást megadja önmagának.

Mester! Ez lesz igazi jubileumod!

DR. VÁZSONYI VILMOS



A magyar betük hadrendje, mióta Mátyás király alatt Karay László először állitotta őket hadi sorba, mindig együtt harczolt a magyarságért és a fölvilágosodásért, a nemzet és a polgár jogaiért. Maradjon mindenkor hű ehhez a négyszáz éves zászlajához!

Budapesten, 1900. május 24.

BEÖTHY ZSOLT DR.



A könyvnyomdászok munkájának hirdetői a nyomtatott müvek. Ezek szemlélete kétségkivül tiszteletet kelt bennünk az emberi szellem alkotásainak megörökitői iránt. Igaz s méltó becsüléssel azonban csak az foghatja körül a nyomdászokat, a ki a kódexek, a középkori szerzeteseknek ez irott müvei szemléleténél elgondolja, mennyi gond, igyekezet, fáradság s hány nemes élet füződik hozzájok; mert csak az tudja és érzi, hogy a nyomdászat a szellemi élet embereinek mily nagy seregét szabaditotta föl a másolás technikai munkája alól, a kik azóta e helyett a tudomány müvelésében és fejlesztésében tölthetik életöket. Tanulmányozzuk tehát a középkort, hogy ezt is, meg az ujkort is megértsük s igy megbeszélhessük!

BÉKEFI REMIG DR.



A gondolat a népé...

- Az uraké a gondolat,
Az irás tudománya! -
Elrejték kolostor-falak
S középkor éjszakája.

Jött Gutenberg, fény kelt nyomán,
A lánczokat letépé:
- Nem kiváltság a tudomány,
A gondolat a - népé! -

ZEMPLÉNI ÁRPÁD



Gutenberg és találmánya

A nyomdászat elterjedésével egyidejüleg a föltaláló hirneve is elterjedt és még a XV. század lefolyta előtt egész sereg dicsének keletkezett; a nyomdászatról és felfedezőjéről nem kevesebb mint 50 iró emlékezik meg a XV. század végéig, kik majdnem mindnyájan Gutenberget és Mainzot teszik a nyomdászat kiindulási pontjául. De azért találkozunk ellenkező véleményekkel is, s Harlem, Strassburg, Bamberg, Florencz s Brüggé-n kivül még egy pár város versenyzett a találmány dicsőségének pálmájáért s Gutenbergen kivül még Janszoon-Coster Lőrincz Hollandiából, Castaldi Pamphilo Olaszországból, Waldfogel Prokopius Francziaországból és Brito Jean Belgiumból kértek részt ama nagy hirnévből, mely a nyomdászat feltalálóját illette.

Ezért a dicsőségért évszázados kemény viták folytak egész a XIX. századig, és a mint egykor Homérért hét város vetekedett, Gutenberget és találmányát is két német város vindikálta magának, de végre mégis csak a régi krónikák följegyzései bizonyultak igazaknak, melyek szerint Gutenberg volt a nyomdászat föltalálója.

A legrégibb adat erre vonatkozólag a hirschaui apátságnak Tritheim apát által megirt 1462-1560-ig terjedő krónikája (Chronicon Hirschaugiense), melyben az 1450-ik évnél ez a följegyzés van: «A csodálatra méltó, hallatlan müvészet, könyveket egyes betük által nyomatni egy mainzi, Gutenberg János nevü polgár által ez időben találtatott föl és gondoltatott ki, miután ez csaknem összes vagyonát reá forditotta, s mindamellett is számos nehézségek miatt majd ebben, majd amabban szenvedett hiányt, ugy, hogy az egész üggyel már fel akart hagyni, egy másik mainzi polgár, Fust János jó tanácsai és pénzelőlegezései által végre tervét szerencsésen létrehozta. Kezdetben a betüket táblákra metszették s egy általános szótárt, Vocabularium catholicon néven nyomtattak, e táblával egyebet nem is nyomtathattak, mivel a betük abba voltak belefaragva és igy mozdulatlanok valának. Ekkor föltalálták a latin ábécze betüinek öntését s ezt elnevezték matriczoknak, mintáknak, melyek segélyével aztán ércz és czinvegyületből öntötték a betüket, annyit, a mennyire szükségük volt. Ezeket azután kézzel faragták és idomitották használhatókká. Az ily módon történt nyomás azonban oly sok bajjal járt, hogy a bibliára már 4000 frtot költöttek, mielőtt még a 12-ik folio iv kész lett volna. Schöffer Péter azonban, először csak szolga (famulus), később Fust János veje, a betüöntés könnyebb módját fedezte föl. E müvészetet egy ideig mindketten titokban tartották, mig végre az általuk nélkülözhetetlen szolga által először Strassburgba vitetett s igy azután a többi népek közé. Azonban az első fölfedezők itt laktak Mainzban, egy házban, mely az Ifjuhoz «Zum Jungen» volt czimezve, később pedig nyomtató háznak neveztetett.»[1]

Gutenberg szobra Strassburgban

Hogy a nyomdászat már Gutenberg előtt találtatott volna fel, az ép oly vitatkozásra nyujtott alkalmat, mint a föltalálás helyének, idejének és személyének megállapitása. Mert hogy már Gutenberg találmánya előtt is értettek a könyvek sokszorositásához, az történelmileg beigazolt dolog, de ép e sokszorositási mód megváltoztatásában rejlik Gutenberg müvészies találmányának világra szóló jelentősége, mely a mozgatható, öntött betüknek a sajtón való nyomásából áll.

Hogy már a régi időkben, a könyvnyomtatás föltalálása előtt is tétettek kisérletek a könyvek sokszorositására, az sejthető egyes ó-kori irók munkáiból. Plinius szerint pl. (Hist. Nat. XXXV. e. II.) M. T. Varro egy oly eljárást talált ki, melynek segélyével 700 hirneves férfiu életrajzát és arczképét reprodukálhatta. Hogy ez vésett relief, fatábla-nyomás vagy patronirozás által történt-e, azt nem emliti.

Az tény, hogy a keleti népek már ősidők óta ismerték a bélyegzőnyomást és a patronirozást s az egyiptomiak is patronok által festették elő a hieroglifeket, a görögök hypogrammoi, a rómaiak laminae interrasiles néven nevezték ezen eljárást.

Plutarch azt irja, hogy Agiselaus spártai király (338 Kr. e.), katonáit bátoritandó, mielőtt áldozatra ment volna, a NIKH (győzelem) szó betüit megforditott sorrendben tenyerébe irta, s azután áldozás közben tenyerét észrevétlenül az áldozati állat májára nyomta, melyen lenyomódva ott állt a NIKH szó, mint az istenek jövendölése. Mohamed vörös festékbe mártotta tenyerét s azt pecsétként egy pergamenre nyomta. I. Justin bizanczi császár egy fatáblára metszette nevének négy első betüjét s ezt a bélyegzőt az okmányokra nyomta.

Quintilian római retorikus elefántcsont betüket emlit, melyeket akkor a gyermekeknek adtak játszani. Hieronymus tanácsot ad Laetának, hogy leányának puszpáng és elefántcsont betüket adjon játszó tárgyul, hogy igy a játék egyuttal tanulás is legyen, egyuttal azt is ajánlja, hogy a betüket összerakás után ismét összekeverjék s ujra összerakassák, hogy ez által a betük alakja és neve el sajátittassék.

Gutenberg szobra Mainzban

Kétségkivül a pecsétnyomás volt a nyomdászat ősformája, mely a keleti népeknél veszi kezdetét s Európa tőlük sajátitotta el a karton és a kártyanyomást, a mai nyomdászat előhirnökét.

Mielőtt azonban rátérnék a kártya- és fatábla nyomásra, meg kell emlitenem a kinaiakat, kik ebben Európát sok évszázaddal megelőzték.

Kinában már a 6-10. században nyomtak és pedig először kövekről, ugy hogy az irásjegyeket mélyitve a kőbe vésték s lepacskolás által olyan lenyomatot nyertek, mely fekete alapon fehér betüket mutatott. Pi-sin kovács 1041-48. között állitólag mozgatható betükkel is tett próbát, de eredménytelenül. Ő agyagtáblába metszette a betüket s azután ezt megkeményitette és kivagdalta belőle a szójegyeket. Ezeket a kivagdalt szójegyeket azután vas formába zárta s a betük között levő ürt ezüst lemezekkel töltötte ki s mész, viasz mézgából álló vegyülékkel összeforrasztotta és felül sima deszkával lepréselte. Az igy elkészitett forma csak a mézgás vegyülék fölolvasztása után volt szétszedhető.[2] A fatábla-nyomást azonban, mely a XIV. század elején tünik fel Németországban, a kinaiak nagyon régen ismerték és kultiválták, de mégis csodálatos, hogy sohasem jöttek a nyomdászat föltalálására.

Az irott könyvek roppant drágasága is arra sarkalta az embereket, hogy ezeket valami más módon sokszorosithassák. A középkorban egy-egy festett biblia nagy vagyont képviselt és bátor Fülöp burgundi herczeg 1373-ban 600 arany koronát adott egy bibliáért. XI. Lajos pedig 1471-ben egész ezüst készletet és ráadásul még egy nemest adott tuszul egy könyvért a párisi egyetemnek. Hogy ez mennyi pénz volt abban az időben, azt megitélhetjük abból, hogy akkortájt egy csirke egy fillérbe, egy font hus 2 fillérbe, egy itcze bor 2 fillérbe került.

Gutenberg találmányának előhirnöke kétségkivül az anopistographikus (egy lapos) nyomás, vagyis az a sokszorositó eljárás volt, mely a kinai fatábla nyomással teljesen egyező. Az anopistographikus nyomás legkezdetlegesebb alakja a játszókártya nyomás volt, mely a XV. század elején tünik fel Németországban. Az előtt a kártyákat és szent képeket kézi festéssel csinálták s az ezzel foglalkozó mesterembereknek kártyafestő (Kartenmaler) volt a neve. Később patronokat használtak a konturák előnyomásához s ezeket kifestették. Ezeket a mesterembereket levélfestőknek (Briefmaler) hivták. Ugyancsak patront használtak a könyvek sokszorositásához s az igy készült betüket azután tollal utánjavitották. A patronokat, olyakat, mint a minőket a szobafestők használnak, később fára mázolták s a rajz vagy betük forditott képét éles késsel, domboruan kivágták. Ezeket a mesterembereket formavágóknak (Formschneider) nevezték. A kimetszett rajzot vagy szöveget azután földből (sépia) és enyvből vagy lámpakorom és olajból készült festékkel bekenték, a megnedvesitett papirost rátették és csont simitóval vagy lószőrrel kitömött pamaccsal lenyomkodták. Ezeknek a mesterembereknek levélnyomó (Briefdrucker) volt a neve.

Az igy készült fametszetek azonban csak a papiros egyik oldalára voltak rányomhatók, mert a nedves papiros másik oldalán a betü és a rajz erősen kidomborodott. Ez volt az ugynevezett egyleveles nyomás (Einblatt-Druck).

Kezdetben csak egyszerü képeket nyomtak igy, később már némi szöveg is jött hozzá, egy-két sor, utóbb egyre több lett a szöveg a kép alján s utoljára már egész oldalt töltött ki a képhez való szöveg, mely az illető szent életrajzát, mondásait stb. tartalmazta, ugyannyira, hogy már nem fért rá az egy oldalnyi térre s igy folytatását egy másik lapra nyomták s a két lapot háttal összeragasztották. Az igy előállt több lapot azután bekötötték s könyv lett belőle. Egy ily könyv legfölebb 40-50 lapból állott.

A fatáblás nyomás adta az eszmét a mozgatható betükkel való nyomáshoz, még pedig a patronirozás révén. A patronirozás nyomán készült formametszetek nemcsak pótolták az időt rabló munkát, mely a betük egyenkénti előrajzolásával járt, hanem a betük egyformaságát és a nyomás tisztaságát is rendkivül emelték. A legelterjedtebb ily nyomások Donatus Älius hires római grammatikus és retorikus (IV. század Kr. e.) latin grammatikájából készült rövid kivonatok voltak s jelenleg a legritkább műkincsek közé tartoznak.

Már a patronirozás által készült fatáblametszetek is rendkivül elősegitették a könyvek sokszorositását, mert pótolták a fáradságos és drága kézirást s igy könnyebben is voltak megszerezhetők. Egy oldal ily fatábláról több ezer lenyomatot is lehetett késziteni, ha a formametsző - a mai fametsző kezdetleges elődje - azt elkészitette. Csak a nyomás volt lassu és kezdetleges, mert hiányzott hozzá a főkellék, a - sajtó. De mind e mellett a XV. században már nagy tért hóditott a forma-nyomás, miről e század ily szakmákból álló czéhei tanuskodnak. A kártya- és levélfestők, illuminátorok, szépirók, levélnyomók, formametszők ipara lassanként egy mesterséggé alakult át, ámbár czéheik szervezetében minden foglalkozási ág különállóan szerepel. A brüggei (Flandria) «Szent János evangélista czéh» kötelékébe tartoztak pl. egy 1454. évből datált okmány szerint az irnokok (szépirók), könyvárusok, könyvkötők, képkészitők (szentképkészitők, Beedemaker), képfaragók, illuminátorok, formanyomók, formametszők és levélnyomók. Francziaországban a XVI. század elején tünnek fel e czéhek, s «Tailleurs et imprimeurs d'histoires et figures» név alatt szerepelnek. Az antwerpeni «Szt.-Lukács czéh» 1442-ben üvegkészitők, illuminátorok és nyomókból (levélfestők és levélnyomók) állott.[3] Ezekből később sokan nyomdászokká lettek, a mi, tekintve, hogy őket ettől csak egy lépés választotta el, nagyon természetes.

Gutenberg szobra Mainzban a kaszinó kertjében

Csak egy oly lángelmére volt szükség, mely csodás szellemi fensőbbségénél fogva világosságot tudott volna önteni a középkor sötétes elméibe, a ki föltárta volna korának a szunnyadó szellemi erők gazdag kincseit, hogy az elnémult szó, a féltve őrzött tudomány és a lebékózott fölvilágosodás szabad szárnyra kelve, örök időkön át hirdethesse az emberi elme legnagyobb vivmányának létrejöttét s szétlebbentve ama sötét kornak fátyolát, a fölvilágosodás nemtőjének fáklyájával terjeszthesse a szellemi ujjászületés korszakának ezt az igéjét, hogy: «Legyen világosság!»

Ez a lángelme Gutenberg János volt.

*

Gensfleisch, illetve Gutenberg János, a mainzi zum Gensfleisch nevü patriczius család egyik ágának ivadéka. Ez a család, mint a középkorban sok más, az általa birt birtok, illetve ház után nevezte magát. Eredetileg a Sorgenloch zum Gensfleisch nevet viselték a tulajdonukat képező «zum Gensfleisch» nevü ház után s később azután ezt a nevet vették föl. Az az akkori időkben szokásban volt Németországban, hogy egyesek megkülönböztetésül mellékesen nagy birtokaik, majorságaik stb. után nevezték magukat.[4] Igy tett Gutenberg atyja is. Gutenberg atyja, Friele Gensfleisch zur Laden, örökség révén a mainzi «Hof zum Gutenberg» nevü ház birtokába jutott s ez időtől fogva a Friele Gensfleisch zur Laden zu Gutenberg nevet használta. Innen származott azután Gutenberg neve, mely ez oknál fogva a XV. és XVI. század krónikásainak tömérdek félreértésre adott alkalmat.

Gutenberg szökőkút Hannoverben

Hogy Gutenberg a Gensfleisch-családnak mely ágától ered, azt egész bizonyossággal nem lehetett megállapitani, mert az erre vonatkozó okmányok valódiságához kétség fér. A Köhler, Schaab[5], Linde és legutóbb Faulmann által tett kutatások nem vezettek pozitiv eredményre s máig csak annyit tudunk, hogy Gutenberg körülbelül 1397.[6] táján született Mainzban,[7] hol atyja Friele Gensfleisch zur Laden városi számadó volt és 1419-ben halt meg. Anyja Elsa Wyrich Werner zum Gutenberg mainzi patriczius leánya volt s 1425-33. között halt meg. Valószinü, hogy az előbb emlitett «zum Gutenberg» ház is anyai ágon szállt a családra, s később, mivel e házban laktak, a név is rajtuk maradt. - Gutenbergnek nem maradt utódja, sőt az sem bizonyos, hogy nős volt-e. 1437-ben a strassburgi püspöki szék előtt házassági igéret megszegése miatt pöre volt «Ennel zu der iseren (eiserner) Thür» nevü leánnyal, egy elzászi nemesi család utolsó sarjával. Hogy a pört békésen intézték-e el, azt homály födi; az azonban tény, hogy Gutenberg 1443-ban már két személy után fizetett adót, s egy okmányban egy Ennel Gutenberger név is előfordul. Ez azonban még mindig nem elég bizonyiték arra nézve, hogy Gutenberg nős ember volt, s igy valószinübb, hogy nőtlen volt.

A Gensfleisch családból jelenleg még két utód van életben: Gutenberg nagybátyjának, Ortlieb Gensfleisch zur Laden-nek női ágon való leszármazói. Az egyik báró Mohlsberg Pál Langenauban, Mainz mellett, a másik báró Mohlsberg Henrik Stuttgartban él.[8]

Gutenberg ifju korából egyáltalán semmi adat sem maradt az utókorra, csak azt tudjuk, hogy 1420-ban Mainzból elköltözött, minek oka a polgárok és a nemesek közötti viszályban volt. Midőn ugyanis 1420-ban III. Konrád választófejedelem Ruprecht császár kiséretében ünnepélyes bevonulását tartotta Mainzba, a nemesség és a polgárok (czéhek), akkori szokás szerint, elébe lovagoltak, hogy őt üdvözölhessék. Az elsőbbségi jogért azután irigy versengés támadt a két párt között, mert mindegyik arra törekedett, hogy az ő polgármesterük üdvözölhesse első sorban a császárt. A nemesek jobb lovaikkal megelőzték a polgárokat s első sorban üdvözölték a császárt. Ezen a polgárok, kik már régen farkasszemet néztek a nemességgel, annyira felbőszültek, hogy a császár elutazása után a nemeseket megtámadták, megverték s oly kemény békeföltételeket szabtak, hogy ezek jobbnak látták inkább Mainzot elhagyni, mint magokat a föltételeknek alávetni. A kivándorolt nemesek között volt Gutenberg és atyja is. Hogy akkor hová ment Gutenberg, a Mainztól kétórányira fekvő Eltvillebe, hol birtoka volt, vagy Németalföldre, mint ezt különösen a pseudo feltaláló harlemi Coster Lőrinczczel kapcsolatban állitották, az bizonytalan. Strassburgi okmányokban először 1434-ben fordul elő Gutenberg neve, hol 1434-1445-ig különféle «titkos és csodálatos mesterségekkel» foglalkozott s 1436-ban Dritzehn András strassburgi aranymüves és vésnökkel szerződést kötött, hogy őt nemes kövek csiszolására, tükörkészitésre és egyéb hasznot hajtó mesterségekre tanitja, s 1438-ban egy Dritzehnből, Hans Riffe lichtenaui tanitóból és Heilmann András papirmalom-tulajdonosból álló titkos társaságot alapit, s kötelezi magát, hogy őket 250 arany forintért minden általa még tudott titkos mesterségekbe beavatja. Dritzehn azonban, miután a 250 frtból 40 frtot Gutenbergnek lefizetett, már 1438-ban meghalt s fivérei, mint jogutódjai, Gutenberg ellen pört inditottak, mert őket társul fogadni vonakodott.

Ennek a pörnek Schöpflin által 1745-ben közzétett irataiból, melyeket azonban Hessels (1882) és Faulmann (1882) nem tartanak authentikusoknak, ámbár ennek ellenkezőjét sem tudták kétséget kizárólag igazolni, kiviláglik, hogy Gutenberg Strassburgban, a mostani Grüne-Berg nevü városrészben, az Ill-szigeten levő Szt.-Arbogast nevü kolostorhoz tartozó épületben kisérletezett az első fasajtóval, melyet Sahspach Konrád esztergályos készitett. A jegyzőkönyv erre vonatkozó része magyar forditásban igy hangzik: »Sahspach Konrád beismeri, hogy Heilmann András (az egyik társ) egy időben hozzá jött a Kremer-utczába s igy szólt hozzá: «Kedves Konrád! Miután Dritzehn meghalt és a sajtót te csináltad és te tudsz róla, menj oda (Dritzehnhez), vedd ki a sajtóból az egyes darabokat (nym Die stücke uss der pressen) és szedjed szét, igy senki sem tudja meg, hogy mik azok.» De midőn oda ment, ez a dolog már nem volt ott (Do was das ding hinweg).[9] Gutenberg ezt a pört megnyerte, de további munkálkodásáról nincsen semmi adat s csak 1444-ben tünik fel ismét neve, ezuttal utoljára, mint katonáé, ki a francia armagnaták ellen harcol, s e közben, a Szt.-Arbogasti kolostor és környéke szétdulásával, müszere, sajtója is odavész.

1444-ben azonban ismét szülővárosában, Mainzban találjuk, hol nagybátyja, Gensfleisch János, bérbe veszi Gutenberg részére Orten zum Jungen mainzi patricziustól a «Hof zum Jungen» nevü házat, melyben valószinüleg még ez évben dolgozni kezd. Mint minden nagy szellemnek, Gutenbergnek sincs maradása; találmánya, melynek nagy horderejével tisztában van, ujabb kisérletekre serkenti, s ő fáradhatatlanul, bámulatos kitartással dolgozik annak tökéletesitésén. Mi sem természetesebb, mint az, hogy ez fölemészti vagyonát, de szellemét nem. Ő legyőzi az eléje gördülő akadályokat, vasakaratán hajótörést szenvednek az anyagi nehézségek s módozatokat keres és talál arra, hogy a megkezdett uton tovább haladhasson.

Pénz hiányában kölcsönökkel segit magán, s 1448-ban 150 arany forint kölcsönt vesz föl Gelthuss nevü rokonától, mely összeg már valószinüleg az uj találmány kiaknázására volt forditandó, melyet 1444-48-ig czéljának megfelelően tökéletesitett.

Sajnos, hogy arról az időpontról, melyben Gutenberg a mozgatható betüket feltalálta, nincs semmi följegyzés. Csak a dolog természetében rejlő ama féltékeny titkolódzás, hogy a találmányt valaki megtudhatná, a megmondhatója annak, hogy Gutenberg munkálkodásáról oly keveset tudunk. Hogy Gutenberg kezdetben csak fatáblákról nyomott, az több mint valószinü, mert képtelenség föltenni, hogy fából készült betükkel nyomhatott volna. Az azonban mindenesetre föltehető, hogy Gutenberg legelőször fabetükkel tett kisérletet az ólomból készült mozgatható betükkel való nyomás alkalmazására.

Gutenberg, Fust és Schöffer szobra Majna-Frankfurtban

Hogy Gutenberg 1448-ban már tökéletesen tisztában volt találmányával, az kiviláglik abból, hogy a rá következő évben Fust gazdag mainzi polgártól, ki mesterségére nézve aranymüves volt, 800 arany forintot vett kölcsön, mely összeg a nyomdára teherként betábláztatott. - Az 1450-ben megkötött szerződés értelmében:

1. A 800 frton beszerzett anyag és fölszerelés Fust nevére betáblázandó;

2. Fust tartozik Gutenbergnek évenként 300 frt előleget, mint forgótőkét rendelkezésére bocsátani;

3. A jövedelemből a költségek levonása után mindketten egyenlő részben osztoznak.

Gutenberg e lépésével megtörte eddigi titoktartását s Fustot, az aranymüvest, beavatta uj találmányának minden titkába s ezáltal kiszolgáltatta magát társa kapzsiságának. Fust 1452-ben ujabb 800 frtot adott kölcsön Gutenbergnek, miután már ekkor föltette volt magában, hogy Gutenberget egy kedvező alkalommal eltávolitja maga mellől. Ez az alkalom, mint látni fogjuk, mihamar elérkezett. 1451. táján egy szépiró és illuminátor érkezett Mainzba s Gutenberg s Fust nyomdájában mint segéd nyert alkalmazást. Gernsheimi Schöffer Péternek hivták és Párisban mint szépiró és levélfestő müködött, s a mainzi nyomdában is a kezdőbetük rajzolásával és ki festésével foglalkozott. Schöffer 1420-30 között született a Rajna melletti Gernsheimben s már korán jelét adta kiváló talentumának. Kezdetben theologiát tanult, utóbb a szépirást kultiválta. Mint szépiró a szép, egyenlő testü betükhöz volt szokva s igy Gutenberg és Fust nyomtatványainak kezdetleges alaku betüi figyelmét ki nem kerülhették. Gutenberg kezdetben valószinüleg fabetükkel próbálkozott s csak később csinált ólombetüket. Hogy ezeket mindjárt öntötte-e, az nem állapitható meg, de valószinü, hogy kezdetben minden egyes betüt külön vágott ki az előre megöntött ólomtestre, s csak fokozatosan jött rá arra, hogy az anyabetüket (Matrize) öntés által sokszorositsa. Ezek a betük azonban nem lehettek szépek már azért sem, mivel a lágy anyagba nem lehetett oly éles metszetü betüket önteni.

Schöffernek, mint szépirónak, ambiczióját mindenesetre bántotta a betük tökéletlensége, s ebben leli magyarázatát ama kisérletezés, mely a kölyü (Patrize) és a réz anyabetü (Matrize) feltalálásra vezetett. - Ez eljárás által tiszta, éles és egyenlő nagyságu betüket nyert az öntésnél, a mi az előbbeni módszernél nem volt lehetséges.

Alig, hogy a Schöffer által föltalált uj módszer kipróbáltatott, Fust már azon gondolkodott, hogy Gutenberget, a föltalálót, a közösen birt nyomdából kiszorithassa. Az uj módszert ennélfogva Gutenberg előtt gondosan eltitkolták s eskü alatt kötelezték egymást, hogy a titkot senkinek el nem árulják. Mert a ravasz Fust jól tudta azt, hogy Gutenberg a régi módszer szerint készült betükkel nem tud vele versenyezni, sőt pénzzel sem rendelkezik egy uj nyomda berendezésére, s igy annál inkább érdekében állott eltávolitása. Erre csakhamar alkalmat vett magának s Gutenbergtől az évi 300 forintos előlegek után, melyeket szóval kamat nélkül adott Gutenbergnek, hatszázalékos kamatokat kért, melyek kifizetését Gutenberg, hivatkozva Fust igéretére, megtagadta. Fust ép csak erre várt, s Gutenberget 1455-ben bepörölte a neki meghatározatlan időre kölcsönzött 1600 frt és a kamatok, összesen 2026 frt erejéig. A pört Fust megnyerte s Gutenberg nyomdája a már kinyomott ivekkel együtt Fust tulajdonába ment át. Gutenberg tehát ismét elölről kezdhette; megfosztva vagyonától és találmánya titkától, fáradhatatlan munkája gyümölcsét másoknak volt kénytelen átengedni. Gutenberg azonban az őt folyton üldöző balsors daczára sem veszitette el reményét, s a nagy szellemek sajátságát képező szivós eréllyel ismét arra törekedett, hogy uj nyomdát alapithasson. Tervének sikerült megnyerni dr. Humery Mainz városi ügyészt, ki az uj találmány iránti lelkesedésből pénzt kölcsönzött neki terve végrehajtásához. Második nyomdáját 1455-1457-ben a «Hof zum Humbrecht» nevü házban rendezte be s innen kerültek ki azok a nyomtatványok, melyek ezidőszerint Európa legtekintélyesebb könyvtárainak legnagyobb kincsei közé tartoznak. Itt nyomta többek között az «Eyn manug d'cristeheit widd' die durke» (Eine Mahnung der Christenheit wider der Türken). Ezt tartják Gutenberg első nyomtatványának, mely mozgatható betükkel készült. Kilencz 4° oldalnyi szöveget tartalmaz. Ugyancsak innen került ki a 42 soros biblia, mely 2° 641 kéthasábos oldalból áll, s jelenleg 31 példány van belőle szétszóródva az egyes könyvtárakban. Hogy mily nagy értéket képviselnek ezek, az kitetszik abból, hogy a londoni Ashburnham-könyvtár 1897. évi elárvereztetése alkalmával egy ily biblia 4000 font sterlingen kelt el, mely ár 50,000 forintnak felel meg. Gutenberg idejében egy példány Párisban csak 2000 frankba került. A 36 soros bibliából 9 példány ismeretes. A biblia 881 kéthasábos lapból áll. Gutenberg utolsó nagy munkája, Balbus 1460-ban készült latin szótára és grammatikája: a Katholikon. A mű 373, 66 soros, kéthasábos lapból áll. 25 példány ismeretes belőle. Nekünk Gutenberg-féle inkunabulánk nincsen, csak a bécsi udvari könyvtár bir 2-3 példányt. A mi a Katholikonnak még rendkivüli értéket ad, az a mű végén levő colophon, melyben Gutenberg, a nélkül, hogy magát megnevezné, először nyilatkozik nyilvánosan lángeszü találmányáról azzal a szerénységgel, mellyel csak igazán nagy szellemeknél találkozunk. A latin colophon magyarul igy hangzik: «A Legnagyobb Ur segélyével, kinek egy kézmozdulatára a néma nyelvek megerednek, és ki a kicsinyek előtt sokszor kinyilatkoztatja azt, mit a bölcsektől megtagad, ez a jeles Katholikon könyv, az Úr születésének 1460-ik esztendejében, az áldott Mainzban, a hires német nemzet egy városában, melyet az Isteni kegy a föld többi nemzetei közül elsőbb sorban egy oly nagy szellemi világossággal és szabad kegyajándékkal kitüntetni érdemesitett, nyomattatott és elkészült, nem az iróvessző, irónád vagy toll, hanem formák és betük csodálatos összhangzása, aránya és egyenmértéke folytán. (Következik egy rhitmikus fohász). Deo Gratias.»[10] Hogy mily rengeteg anyagra volt szükség egy pergamenre nyomott könyvhöz, az kitünik abból, hogy egy Gutenberg-féle biblia minden folio ivéhez egy egész borjubőr kellett s igy egy-egy bibliára 320 iv pergamen ment fel. A jelenleg meglevő 10 pergamenpéldányban tehát nem kevesebb, mint 3200 borjubőr van, vagyis egy egész csorda. Igy nem is csodálható, hogy Schöffer Psalteriumjának már 12 ivénél (folio) 4000 forintra ment a kiadások összege. A Catholikonon kivül, az 1460. év után, egyéb nyomtatványt Gutenbergtől nem ismerünk. A mű megjelenése után egészben még csak másfél évig dolgozhatott, s az 1462. évi október 28-iki esemény folytán a mainzi nyomdáknak is nyoma vész. 1459-ben a mainzi káptalan Diether v. Isenburg grófot mainzi érsekké választotta. Mivel azonban Isenburg gr. vonakodott a pallium pénzt, mely 20,650 frtra ment, a római kuriának lefizetni, ezáltal II. Pius pápa neheztelését vonta magára. III. Frigyes császár sem rokonszenvezett az uj érsekkel s igy nem csoda, hogy a pápa 1461. évi augusztus 21-én kelt bullájával őt állásától elmozditotta. A káptalan többsége is alávetette magát a pápa akaratának s nassaui Adolf gróf kanonokot választotta meg érsekké, ki 1461. október 2-án ünnepélyesen beigtattatott. Isenburg azonban nem azok közé az emberek közé tartozott, kik magukat megtántorittatni engedik, s a polgárok többségére támaszkodva, nem akarta az érseki széket elhagyni. Nassaui Adolf tehát, hogy czélját elérhesse, cselhez folyamodott. 1462. október 28-án, egyetértve 200 polgárral, pirkadatkor több ezer zsoldos élén meglepte a mainzi ellenfeleket s véres utczai harczban megverte. A várost felgyujtatta, s az ellenséges polgárok javait elkoboztatta. Ez alkalommal Fust és Schöffer nyomdájának egy része is elégett. Hogy Gutenberg is Nassaui Adolffal tartott, az abból következtethető, hogy őt az érsek a Rajna melletti, Mainztól két órányira fekvő Eltwyll vagy Ellfeld nevü városban levő rezidencziájába vitte, hol a mainzi események után állandóan lakott.

Gernsheimi Schöffer Péter

Az érsek erre vonatkozó okmánya igy hangzik: «Mi Adolf, választott és megerősitett mainzi érsek, elismerve ama odaadó és készséges szolgálatokat, melyeket a mi kedvelt és hű Gutenberg Jánosunk nekünk és rendünknek tett, különös kegyelmünk jeléül őt szolgálatunkba fogadtuk és udvarunk szolgái közé fölvettük. Mi őt ebből a szolgálatából, a meddig él, el nem bocsátjuk, és hogy szolgálatát annál jobban teljesithesse, őt évenként többi nemeseinkkel egyenlően felruházzuk s neki udvari ruházatunkat adni parancsoljuk. Ezenkivül háztartása részére évenként husz malter gabonát és két mércze bort, azzal a kikötéssel adunk, hogy ezeket sem eladnia, sem kimérnie nem szabad; egyuttal kegyesen fölmentjük őt a Mainz városunkra kivetett mindennemü fölpénz, helypénz és borital-adó fizetése, valamint mindaddig, mig él és szolgánk lesz és marad, mainzi alattvalóinkra kirótt és ezután kirovandó mindennemü adórobot és más szolgálmányok alól. És az emlitett Gutenberg János nekünk fogadalmat és személyes szent esküt tett arra, hogy hozzánk hű lesz és irántunk jó hajlandósággal fog viseltetni, károsodásunkat megakadályozza, javunkat előmozditja, és mindazt megteszi, a mit mint urának hű szolgája mindenkor megtenni tartozik és kötelezve van. Kötelezzük magunkat, hogy a fönnemlitett összes pontokat ez okmány jó, igaz és hű erejénél fogva állhatatosan és szentül betartjuk, és semmit ezzel ellentétben állót nem teszünk és tenni nem engedünk stb. Melyeknek bizonyságául erre az okmányunkra saját pecsétünket függesztettük, mely okmány kiállittatott Eltvilben Szent Antal utáni szerdán, az Urnak ezernégyszáz és ötvenötödik esztendejében.»

Igy tehát Gutenbergnek, ki az emberiséget egy oly nagyszerü, kihatásában megmérhetetlen kincseket érő találmánnyal gazdagitotta, öreg napjaira a szolgai kegyelemkenyér jutott osztályrészül. De a sokat hányódott, csalódott és nélkülözött ember végre legalább nyugodtan tölthette el végnapjait, s a hitelezők békében hagyták.

Hogy Gutenberg Eltvilleben halt-e meg, azt homály födi; állitólag a mainzi ferenczrendiek kolostorának templomában temettetett el. Csak annyit tudunk ez időből felőle, hogy Bechtermünze nevü rokonait ott beavatta a nyomdászat titkába s nyomdája maradványait is ezek használták egész 1468-ig, midőn a fölszerelés a régi tartozás fejében dr. Humery tulajdonába ment át.

Gutenberg 1467-68 között fejezte be tövises pályáját. Ő egy világraszóló páratlan találmány lángeszü fölfedezője, a megszámlálhatatlan kincset érő titok birtokosa, szegényen, elhagyatva, kegyelemkenyéren élte át életének végső napjait. Ő, a ki villámkarddal verte szét a középkor tudatlanságának sürü ködfellegét, éltető világosságot árasztva az emberiségre, szemevilágától megfosztva halt meg. De nevének, nagy szellemének maradandóbb emléket állitott az emberi müvelődés történetében bármely érczszobornál, mert minden nyomott betü és szó az ő halhatatlan, nagy dicsőségét hirdeti.

*

Igazságtalan volnék, ha Gutenberg társáról, Gernsheimi Schöffer Péterről, közleményem végén meg nem emlékezném. Gutenberg után, azok között, kik az uj találmányt tökéletesitve, az egész világon elterjesztették, őt illeti meg az első hely. Ő volt az, ki a betük öntését tökéletesitette és ritka szépségü betüket vésett. A nyomó festéket, mely azelőtt lámpakorom, viz és enyvből állott, sem fénnyel, sem tartóssággal, sem kellő sürüséggel nem birt, s igy a nedvesség folytán feloldódott és lehullott, ő lenolaj hozzákeverésével javitotta. Az élelmes Fust e kiváló tulajdonságoknál fogva őt társul fogadta és hogy még jobban magához láncolja, Krisztina leányát is hozzá adta. Hogy Schöffer mennyiben müködött közre Gutenberg első nyomdatermékeinek előállitásánál, az ismeretlen. Páratlan és máig is mindenki által megcsodált első terméke az 1457. aug. 14-én megjelent »Psalterium Maguntium« (Mainzi Zsoltárkönyv), melynek latin nyelvü colophonja igy szól: Ez a zsoltár a főbetük (inicziálok) szépsége által diszitve és elkülönitő rubrikák által elegendően ellátva, ama müvészies találmány segélyével, mellyel nyomtatni és betüket lehet képezni, anélkül, hogy ehez bármily irótollra volna szükség, az Isten tiszteletére szorgalom által elkészittetett Fust János mainzi polgár és gernsheimi Schöffer Péter által az Urnak 1457-ik esztendejében, Mária menybemenetelének előestéjén.«

Utolsó nagyobb müve a nyomdának az 1462-ik évig a mainzi biblia (Biblia sacra latina), mely 1462 aug. 14-én került ki a sajtó alól, két 242-239 oldalos, kéthasábos kötetben, papir és pergamentre nyomva. A pergament példányok remek miniatürfestésü széldiszitésekkel és inicziálokkal vannak ellátva. A biblia első oldalának hű hasonmását képben közöljük.

Mainz elfoglalása után (1462.) Schöffer és Fust nyomdája, mivel a pápai brevé ellen kiadott iratokat nyomta, szintén megsemmisittetett, de 1465-ben már ismét müködött s a »Cicero de officiis« czimü munka volt az első nyomtatványa. Fust 1466-ban Párisba ment, hogy a Mainzban nyomott bibliákat ott kézzel irott könyvek gyanánt eladja; de az ép akkor uralkodó pestis-járvány következtében ugyanebben az évben ott meghalt s igy Schöffer ezután maga vezette a nyomdát egész haláláig.

Hogy mily óriási tevékenységet fejtett ki Schöffer, mutatja az, hogy a londoni British Muzeum egymaga 92 müvének van birtokában. Schöffer nagy tiszteletnek és tekintélynek örvendett, ugy annyira, hogy 1489-ben világi birónak neveztetett ki, mely állásra már akkortájt is csak jogtudósok vagy nemesek számithattak. Ezenkivül nagy vagyonra tett szert. Halála napja ismeretlen, de valószinüleg 1500 táján halt meg, két utódot hagyva maga után.

*

Nassaui Adolf 1462-iki mainzi szereplésének káros hatása mellett nagy horderejü előnyei is voltak. A Fust és Schöffer-féle nyomda elégése után az ott foglalkoztatott segédek, titoktartó esküjök alól feloldva érezvén magokat, elszéledtek a szélrózsa minden irányában s az uj találmányt mindenüvé elterjesztették. Az esemény utáni első ötven évben Európában 212 városban 910 nyomda keletkezett s 1472-ben, - megelőzve Angol-, Spanyol-, Cseh- és Lengyelországot, Németalföldet és Ausztriát - Magyarországban, Buda városában Hess András német nyomdász is fölállitotta sajtóját. Mátyás király gyönyörü irott könyveit, a világhirü Korvinákat a kezdetleges nyomdászat azonban még nem tudta pótolni, s igy a budai nyomda mihamar megszünt. Két termékét ismerjük, melyek közül a »Chronicon Budense« 1473-ban látott napvilágot, s az egyetemi könyvtár és a Nemzeti Muzeum is bir belőle egy-egy szép példányt. Összesen csak 10 példány ismeretes s utolsó lapjának hasonmását hű reprudukczióban mutatjuk be.

*

Ezzel befejeztem Gutenbergnek és müvészies találmányának méltatását. Négy és egy fél század tünt le azóta s a nyomdászat ez idő alatt óriási haladást tett. Az egykori faprést óriási vaskolosszusok helyettesitik s a nyomdászat technikája elérte fejlettségének tetőpontját.

A huszadik század nyomdászati szenzácziója, a szedőgép is megkezdte hóditását, s igy már rátértünk arra az utra, melyen haladva a Mester müvészies találmányát egészen ki fogjuk forgatni a maga mivoltából. De azért Gutenberg neve örökké ott fog ragyogni az emberi müvelődéstörténet lapjain s hirdetni fogja az ő dicsőségét és szellemi nagyságát.

NOVITZKY N. LÁSZLÓ



A betü

A legnagyobb hatalom: a betü!
S hatalma terjed... Örökéletü!

Ma kormányt buktat, lázadásra szit,
S megrázza közben a föld sarkait.

És holnap? - Trónról zsarnokot ledönt:
Ne légyen már rabszolga idefönt!

Kiszabadul a halál angyala...
És vészharangként kong legott szava:

«Ember! vigyázz, ha kedves életed;
Megölhet mostan gyönge lehelet.»

Csatára kelnek im az elemek,
Falut, sok várost romba döntenek...

S a betü részvét-hangja sirva szól:
«Mentsük meg őket a romok alól.»

A nép javáért küzdött a derék, -
Ilyen jelesünk nem volt soh'se még!

S a betü hirét szárnyra veszi...
Dicsőség igy jut mindenütt neki.

Áldás, dicsőség a kicsiny betü!
Hatalma égi s örökéletü!

KÓSA REZSŐ



Az egész czivilizált világ mély hálával tartozik Gutenberg János nagy szellemének, a könyvnyomtatás megteremtőjének, mert ez gyujtotta lángra a kultura fáklyáját, mely azóta a társadalom minden rétegének világit és a mely által ugy a müveltség, mint a tudomány az egész emberiség közkincsévé lett.

CZETTEL GYULA



«Minden szónál szebben beszél a tett!» Mutassuk meg hát mi is a gyakorlatban, hogy magunk képzése által minél magasabbra akarjuk és tudjuk emelni Gutenberg apánk találmányát. Igy leszünk aztán méltók az ő nagy szelleméhez.

TANAY JÓZSEF



Ma, midőn az egész müvelt világ Gutenberg János 500 éves születésnapját ünnepli, önkéntelenül szembeötlik, hogy hazánkban, hol pedig a szellemóriásokat a hálás utókor érczben örökiti meg, a világot átalakitó találmány feltalálójának, Gutenbergnek még nincs szobra, mely szobor tanuságot tenne ama háláról, mellyel nagymesterünk szelleme iránt eltelve vagyunk. Azért szobrot Gutenbergnek!

GYÖNGYÖSI SÁNDOR

Nyomda a XVII-XVIII. században


Az elsikkasztott Gutenberg

Történt pedig az Urnak 1900-ik esztendejében, hogy Magyarország nagy urai elsikkasztották a világtörténelemből Gutenberget, a kinek 500-ik születésnapját ünnepük most a világon mindenütt, a hová a kulturának egy-egy sugara belopódzott. Nálunk tehát nem vesznek tudomást a kultura egyik legnagyobb héroszáról, - ha lehetne, letagadnák még létezését is és problémául hagynák fenn, hogy kinek köszönhetjük a könyvnyomtatást. Egy ideig elrágódnánk a problémán, s aztán megállapodnánk abban, hogy mint mindent e világon, a könyvnyomtatást is valamelyik miniszternek, vagy talán valamelyik régi-régi uralkodónak köszönhetjük. S utóvégre nem lehetetlen, hogy valamelyik miniszter vagy koronás fő fölfedezze a könyvnyomtatás technikáját. Sőt bizonyos, hogy föl is fedezték volna, ha nem oly szerencsétlenek, hogy Gutenberg megcselekszi már előttük a fölfedezést. Lakoljon hát a tolvaj, a miért ellopta előlük a dicsőséget. Lakoljon meg azzal, hogy elsikkasztják nevét, a mi külön készült világtörténetünkből.

A sikkasztáson nincs csodálkozni való. Ha a törpe, gyönge elméjü nagyságokat belopják a világtörténelembe, logikus dolog, hogy az igazi nagyságokat kilopják onnan. A hol a nagyságoknak az a kritériuma, hogy valamelyik gyönge elméjü hatalmasság azon töprengett, hogy az összes órák miért nem ütik egyszerre a delet és az éjfelet, ott az ilyen alakok szánalmas karikaturákká nyomorodnának, ha olyan férfi kerülne a társaságukba, mint Gutenberg. Az összehasonlitások végzetesekké válhatnának, mert a népek elvesztenék azokat a gyönyörü illuziókat, melyeket a hatalmasságokról minden iskolás gyermeknek a fejébe diktáltak. Hogy hogyan tudtak és tudnak a világon némely hatalmasságról még csak illuziót is ébreszteni az emberekben? Édes istenem, hiszen a hatalmasságok karakterével, tudásával és szellemével ugy vagyunk, mint az asszonyok alsó szoknyájával. Nincs asszony, kinek ne volna egy alul csipkézett szép alsó szoknyája. Ebből azonban csak annyit láttatnak az óvatos asszonyok, a mennyi tiszta. S ez a tiszta, csipkés rész elég az illuzióhoz...

Igy készül a világtörténelem. S a mi igy készül, abból el kell sikkasztani Gutenberget.

VELSZI BÁRD



A tudomány és müvészet, mely az ó-korban oly csodás fejlettséget ért el, a középkorban teljesen békóba volt szoritva, s csak Gutenberg lángesze tette szabaddá. A tudomány csarnokai azonban még ma sincsenek mindenki előtt nyitva. Rajtunk áll, hogy a Gutenberg által szabaddá tett tudomány végre az összemberiség javára váljék.

LIPP KÁROLY



A dal nemcsak nemesbiti az embert, nemcsak eloszlatja a bút és fölviditja a kedélyt, hanem egészségi szempontból is hasznos, mert a tüdőt is tágitja és egészségesebbé teszi az embert; a nyomdászokra nagyon is ráfér, azért ajánlanám, hogy minden nyomdász, kinek csak tehetségében áll, nehány órát szentelne ennek az üdvös czélnak. Mily magasztos volna, kivált e napon, ily nagy karban dicsőiteni Gutenberg mesterünket.

SEPRŐS WALTHER



Azt mondják a tett beszél, s a nyomdászok mégis csak beszélnek.

SCHWARZ J. ISTVÁN



Magyarok a nyomdászat terén

(Töredék)

Az az eszme, melynek Gutenberg lángesze kicsiny mühelyében testet adott, csakhamar elterjedt Németország határain túl is. Első volt Olaszország, a hol gyökeret vert. Sveiczban 1470-ben állittatott fel a nyomda, s más országok is követték a példát.

Hazánk sem maradt távol. Karai László Rómában időzésekor meglátogatta a Massimo-palotában müködő Schweinheim és Pannarz nyomdáját, csakhamar fölismerte a nyomda fontosságát. Felszólitotta tehát a Schweinheim nyomdájában müködő Hess Andrást, jönne Budára, hogy ott az ő költségén nyomdát állitson. Hess 1471-ben eleget tett a meghivásnak, s nagy buzgalommal látott a nyomda fölállitásához s 1473-ban már meg is jelent a budai nyomda első terméke a «Chronika» alakjában s ezzel sok országot megelőztünk a nyomdászat meghonositásával.

De a dicsőség muló volt, mert a nyomda rövid idő mulva megszünt. Az eszme nem tudott erős gyökeret verni.

Mátyás idejében a mügonddal s nagy fénnyel kiállitott drága hártya-kéziratok inkább gyönyörködtették az embereket, mint a gépies betük. Még ötven évnek kellett elmulni, hogy a nyomdászat biztosabb talajon életre keljen s terjedhessen.

De ha az első kisérletet nem is koronázta siker, találkozunk magyarországi férfiakkal, a kik a müvelődés terjesztésének eme fontos tényezőjével már a nyomdászat első éveiben is sikerrel müködtek.

Az első magyarországi nyomdász Erdélyi Tamás (Thomas Septemcastrensis), ki 1472-ben Mantuában Burster Jánossal együtt kinyomatta Abanus Péter egy munkáját, kerek (római) betükkel. Ugyancsak Erdélyinek 1481-ben Modenában volt nyomdája, melyből Aesopus meséi láttak napvilágot. 1476-ban Velenczében találkozunk magyar nyomdásszal, ez Brassai Raab András, a ki Rotwil Ádámmal kinyomatta Albertus de Padua Expositio Evangeliorum czimü munkáját. Ő már gót betüket használt. Nyomdájának egyik müve az 1484-ben megjelent olmützi Breviarium. A mű colophonjában neve igy van nyomtatva: «Andreas Corvus Burciensis de Czeidino.» 1477-ben Petrus de Bartua dolgozik Velenczében. Nevezetes volt Petrus Ungarus, kinek 1482-1501-ig volt nyomdája Lyonban.

Megemlitem még Basaynus Ungarorum-ot, ki Cremonában 1494-ben Parmai Caesarral Cornalus epigrammáit nyomatta ki. Irodalomtörténeti munkákban még Simon de Gara és Bernardus de Dacia nevével találkozunk, mint a kik magyarországiak lettek volna. De ezeknek magyar nemzetisége nem bizonyos. Különösen az utóbbié, mert ez időben Dániát Daciának is irták.

E nehány adat tanusága annak, hogy hazánk fiai ez időben is iparkodtak, ha mindjárt szerény viszonyok között is, a müvelődés terjesztésében részt venni.

HELLEBRANT ÁRPÁD



A betü ünnepe

Ötszáz esztendővel a te földi életed után, elmerengve gondolok rád világot átformáló Gutenberg János.

Ki voltál? Mi voltál? Isten erejü müvész, vagy szorgalmas mesterember? Lobogó lángész, vagy kenyeret kereső talentum? Az ihlet pillanatja pattantotta-e ki agyadból a szikrát, vagy az érett számitás? Volt-e más czélod, mint a polgári jövedelem? Tudtad-e, mit csinálsz?

Tudtad-e, mikor az első formátlan nyomtatott papirlapot kivetted otromba préselő masinádból, hogy a mit a kezedben lobogtatsz: hatalmasabb minden földi hatalomnál?! Ledönti trónjáról a királyokat és császárokat, megostromolja magát az eget? Tudtad-e, hogy kezdetleges fabetüid rettentő hadsereggé fognak sorakozni, a mely ellen a világ minden fegyvere, ágyuja, pokolgépe haszontalan gyermekszerszám, gyönge játékszer? Poéta voltál-e? Gondolkoztál-e?

Ha láttad volna, hogy a mit te világitó anyagnak szántál, a sötétség terjesztésére használják a bünös utódok: talán kétségbe estél volna. Elborzadtál volna, hogy sötét lelkü emberek mérget kevernek abból, a mit te orvosságnak készitettél. És összetörted volna gépedet, forgácsokra hasogattad volna betüidet és életedet vetted volna, hogy soha többé föl ne támadjon szerencsétlen eszméd az emberiség megrontására.

De ha láttad volna, hogy a te világosságod mégis elöli a sötétséget, hogy egy sugárnyi belőle beragyogja a bünök legsötétebb barlangját és hogy minden poklok fölött is diadalmaskodik a te kezdetleges masinádból kiáradó fényözön: akkor mégsem törted volna össze gépedet és betüidet. Nem törted össze! Talán semmit sem láttál a jövőből? Talán mindent láttál?

Szerény könyves polczom teles-tele könyvekkel. Mindegyike egy-egy hatalmas katona, segitőm, tanitóm, tanácsadóm, védelmezőm, vigasztalóm az élet ezer-millió ügyében-bajában. Hallgatag soraikban csupa értelem, csupa sziv, lélek, bölcseség és bátorság. Fölöttük mintha ott lebegne a te ismeretlen alakod, emberiség jóltevője, Gutenberg János. Egytől-egyig a te katonáid e könyvek, a te teremtő nagy lángeszednek a gyermekei. Általuk diszes és pompás a szegény kis tanya, nélkülök rideg és kietlen, üres volna akkor is, ha mind a négy fala arannyal volna boritva és gyémánttal kiverve.

Te adtál szárnyat a gondolatnak és szabad röpülést az eszmének. Soha nem látott nagy gondolkozó fejek gyöngyszemei a te kegyelmedből peregnek itt az én gyönyörüségemre. Kiket mértföldek és esztendők százai választanak el tőlem, tudósok, bölcsek, irók, költők legelevenebb hangjukon beszélgetnek vélem, mesélgetnek és dalolgatnak nékem a te jóvoltodból. Kezdetleges, hitvány és üres volna az élet, ha te nem gondolkoztál volna magányos éjszakáidon isteni eszméd valóra váltásán.

Ha föltámadhatnál és beléphetnél valamely nagy könyvtárba! Ha látnád a rotácziós gépet, ha tudnád, mit adtál az emberiségnek! Közkinccsé tetted a gondolatot, egyforma tulajdonává gazdagnak, koldusnak, boldognak, boldogtalannak, mint a hogy a nap mindenkire egyenlő fénnyel sugározza melegét, mint a hogy a termékenyitő eső egyenlően öntözi meg a hatalmasok százezernyi holdját és a szegény emberek kicsi kertecskéjét.

A te alkotásod törte össze a rabigákat, te vetted le a szellem bilincseit. A te géped fogja megteremteni azt is, a miért a te betüid erejével harczol most az emberiség: az igazi szabadságot, az igazi egyenlőséget és az igazi testvériességet. Ha valaha igazán béke és boldogság lesz a földön, a boldog emberiség legnagyobb hálája téged illet, szerény munkás-elődünk: Gutenberg János.

KADOSA MARCZEL



A napi sajtó, melynek az volna a rendeltetése és czélja, hogy nappali világosságot terjesszen a szellemi sötétség közepette, sokszor annyira ellenkezőleg cselekszik, hogy szinte kár volt vele Gutenberg müvészetét megismertetni.

*

Ötszáz év! A vértanuk egész serege vonul el szemeink előtt ezen küzdelemteljes időn át! És az ezen időn keresztül vonuló pirosló vértenger és feltörő máglyaláng - a melyek nem tudták megtörni Gutenberg követőiben a hitet, lelket és eszmét, - nem-e arra szolgálnak nekünk is példakép, miként a költő is mondja, hogy: küzdve küzdj, és bizva bizzál.

RADNAI MIHÁLY

Mainz látképe a XIX. század közepéről


Mese a jövőből

Volt egyszer egy apa: az Ólom, annak volt két gyermeke: a Puskagolyó és a Betü. Azt mondotta az apa fiainak:

- Meglátom, melyik hoz nagyobb dicsőséget a családra.

És elindult a két gyerek, nyakukba vették a világot. Mind a kettő égett a vágytól, hogy ő érjen el nagyobb sikereket. Egynéhány évszázad mult el, mire visszatértek a szülői házba. Kérdi az apa:

- Mit tettél, fiam, Puskagolyó?

Keményen felelt a gyerek:

- Én hatalommá lettem. Halomra gyilkoltam, a kik nem engedelmeskedtek...

Az öreg Ólom elhalványodott.

- Hát te mit tettél, fiam, Betü?

- Én haldoklóknak uj életet adtam és milliókat, nemzeteket, melyeknek holt hirét költötték, föltámasztottam...

Az öregnek örömköny csillogott a szemében, de nem merte mutatni. Félt, hogy a másik fiu megöli. Azért hát igy szólt:

- Mind a kettő nagy dolgot végzett, de azért még hátra van az igazi nagy cselekedet.

A két testvér ismét világgá ment s néhány száz év mulva az apa irt nekik, jönnének haza.

Csak a Betü jött.

- Nem láttad a testvéredet? - kérdezte az Ólom.

A fiu hallgatott.

- Nem láttad a testvéredet? - kérdezte ujra az öreg.

A fiu megint hallgatott.

Az apa rosszat sejtett:

- Hát mit tettél, fiu?...

A Betü válaszolt:

- Azt mondottad mindig, hogy jót tenni dicsőség. Hát én a legnagyobb jót tettem az emberiséggel...

- Mit tettél?

- Megöltem a testvéremet...

Az öreg egy kicsit elszomorodott, de aztán boldogan megsimogatta a fiu fejét:

- Te vagy az én kedves fiam...

PALOTAI HUGÓ



Mi a betü? Egy kis óndarab, mely egész világot rejt magában. E világot a nyomdász tartja müködésben, mert ő önt a holt betübe életet, uj világot tár föl általa s a régit megsemmisiti. A betükön és a sajtón fekszik a világ kulturája. Virágzásuk a szellem szabadsága, hanyatlásuk a szabadság haldoklása.

*

Egy betü semmi, de ha többet egymás mellé állitunk, mondatok lesznek belőlök. - Vegyünk példát a betüktől, melyek ha értelmesen vannak egyberakva, hatalmas erőt képviselnek.

Egy ember semmi, de ha az összes nyomdászok egymás mellé állanak, rendkivül nagy erőt képviselnek!

KIRSTEIER JÁNOS



Mikor én Mainzban jártam...

Bizony nagy ideje annak!

Harmincznégy rovást csináltam azóta életfám lajstromán, hogy mint vándorlegény a Rajna mellékén jártam gond nélkül, fiatal lélekkel ábrándozva az öreg Rajna mondáiról és a szebb jövőről, feledve a köznapi keserveket!

No, de kezdjük a dolgot előlről!

Félesztendővel fölszabadulásom után, 1865. tavaszán, a Hornyánszky és Hummel nyomdában voltam kondiczióban, hol egy szerb biblia szedéséhez voltam beosztva; az idegen fajta betükkel való babrálás nem volt inyemre és szivesebben hallgattam Aranyossy kollegánknak regéit az ő uti kalandjairól. Ezek meg is tették hatásukat. Ellenállhatatlan vágy fogott el idegen népeket és országokat láthatni.

Hamarosan elhatároztam magamat az utrakelésre. Kimondhatatlan rossz viszonyok közt tengett abban az időben a nyomdászság nemcsak Magyarországon, hanem Ausztriában is. A politikai helyzet ingadozása közben pangott minden üzleti vállalkozás, a bécsi czentralisztikus kormányrendszer bukását szinte mindenki előre látta. Ezt a bukást azonban csak a következő évi háboru rossz kimenetele hozta magával.

A rossz üzleti viszonyok azonban nem riasztottak vissza tervemtől. Első megállóhelyem, Pozsony érintésével, Bécs volt. Itten rokonoknál szálltam meg és a viátikum fölvétele alkalmával megtudtam, hogy bizony kondiczió-nyerésre nincsen semmi kilátás, mert Bécsben is több volt a sétáló nyomdászsegédek száma, mint a munkában állóké. Három hétig élveztem rokonaim vendégszeretetét és megismerkedtem nagyjában a császárváros minden rendü és rangu kellemetességeivel. Azután összeszedtem holmimat és egy csalódással gazdagabban Linz felé tartottam. Innét tovább ment az ut a kies Salzkammerguton végig a gyönyörü fekvésü Salzburgba, mindenütt föl véve az utassegélyt. Kondiczió azonban nem kinálkozott. Salzburgon tul, az osztrák határszélen, aztán gondoltam egy merészet és nem mentem Innsbruckba (mert Ausztriában elkutyagolhattam volna a munkapangás miatt még annyi heteken keresztül), hanem a külföldre, München felé irányitva lépteimet, habár a külföldre menésre nem volt engedélyem. Münchenben sem kaptam kondicziót, pedig czipőim és pénztárczám már ijesztő fogyatkozásokat mutattak. (Mégis jobb lett volna otthon maradni s szerb bibliát szedni.) No de az úton, Augsburg felé, fordult a koczka. Az országuton e város felől jőve találkoztam egy vándorló nyomósegéddel, ki tudtomra adta, hogy Augsburgban több nyomdába keresnek szedőt. Én erre megkettőztettem lépteimet és Augsburgba érve, csakugyan utasitott engem a viátikumot kifizető kollega egy szedőt kereső nyomdába. Itt a faktor azzal fogadott, hogy tudok-e görögül szedni, mire én csakhogy keresethez jussak - elég vakmérően, habozás nélkül igennel feleltem, pedig görög betü alig került még ujjaim közé. Kaptam tehát egy Demosthenesről szóló professzori disszertácziót szedni, dúsan spékelve görög czitátumokkal. Kényszerhelyzetem nagyon hamar megtanitott a görög szedésre, úgy, hogy mind saját magam, mind faktorom meg voltunk elégedve munkámmal.

Augsburg, a római korbeli Augusta Vindelicorum, roppant érdekes város; az ó kor és a legujabb kor ölelkeznek falai között. Utóbbit a kifejlett gyáripar képviseli, mig a klasszikus római világot és a romantikus középkort számtalan beszédes maradvány juttatja eszébe a figyelő idegennek. A városi muzeumban sok magyarhoni emlékre akad a szemlélő, amennyiben a közeli Lech mezőn 955-ben vereséget szenvedett magyaroktól mindenféle fegyverzet van e muzeumban elhelyezve. A világtörténet borus és derüs napjaival végigvonult e városon; az uj kor egyik legmesszebb kiható eseménye, a vallásujitás, innét vette kiinduló pontjait. Augsburg mindig ipari czentrum volt; ma is Németország egyik első rangu gyárvárosa. Pár heti ott tartózkodás után egész uj világ tárult föl szemeim előtt.

A dalártársaságok, tornászok egyesületei a munkásság körében nálunk Magyarországon abban az időben (1865-ben) még teljesen ismeretlen intézmények voltak. Mindezeket megfigyelve, látóköröm mód fölött kiszélesbült. Szintekkor történt, hogy egy vasárnap délután egyik kollégám meghivására résztvettem Lassalle F. gyászos kimulásának első évi emlékünnepélyén. Egy Teuscher nevü betüszedő vázolta nagy szónoki tehetséggel az egy évvel azelőtt párbajban történt megsebesülés következtében elhalt nagy munkás-agitátor életét és tanait. Mondanom sem kell, hogy fiatal lelkületemre és eszményi világomra mily mély benyomással voltak a szónok által elmondottak. Attól a naptól vizsgálni kezdtem a dolgok menetét és az augsburgi gyári népélet körében igen sok oly tüneményt talált fürkésző szemem, mely a Lassalle által inditott mozgalom helyességéről és nagy horderejéről győzött meg.

Gutenberg fasajtója. 1856-ban Mainzban, a «Hof zum Jungen» nevü ház pinczéjében
talált töredékekből összeállitva. A drezdai bibliográfiái muzeum tulajdona

1866. január végével megszakadt a munka és én is, többedmagammal, kénytelen voltam a megkedvelt Augsburgot odahagyni. Stuttgart felé vettem utamat s innét a Rajnának tartottam. Karlsruheban, a badeni nagyherczegség székes városában, sikerült ujra kondicziót kapnom; hozzá elég jövedelmezőt és kellemeset, az esténkint megjelenő Badischer Beobachter cimü napilapnál.- A lapszemélyzet rendesen esti 6 órakor hagyta el a nyomdát, a lapot nappal kellett késziteni.

Karlsruhe társasélete merő ellentéte volt az augsburginak.

Utóbbi város zajos munkáséletének nyoma sem volt Karlsruheben; itt mindenki a kisfejedelmi udvari rend szabályai szerint szép csendben, szinházak látogatásában és más müélvezetekben morzsolta le a napjait, legfölebb néha napján megtörtént, hogy a politechnikumot látogató fiatalság egy kis zenebonával felkavarta a város nyárspolgári nyugalmát, a mi aztán valóságos eseményszámba ment.

Én is majd mindennapos látogatója lettem a szinháznak. Igy eltelt az idő, mignem a háboru réme felforgatta a csendéletet. Egy csapással megszünt minden üzleti élet és nekem is kiadták az utilaput, s helyemet egy foglalkozásnélküli benszülöttel töltötték be. Május hó végével, két-három héttel a politikai fergeteg kitörése előtt, bucsut vettem a csendes Karlsruhetól.

S most engedjék meg, hogy áttérjek egy oly esemény megemlitésére, mely édes mindnyájunkat érdekel és kollégiális szervezkedésünk egyik fénypontját képezi. Értem az 1866. évi május hó 20-22-ki napjain Lipcsében a hatalmas német nyomdász-szövetségnek (Verband) történt megalapitását. Igenis, azonközben, hogy a német nép egyes törzsei az egyik oldalon az ifjonti erőtől duzzadó poroszok, a másikon a korhadt Ausztria mellé sorakozott szászok, bajorok, hannoverek, württembergiek, badeniek, hesseniek, állig fölfegyverkezve, a lelketlen politika által elvakittatva, egymásra rontani készültek, azalatt 85 németországi nyomdászvárosnak 34 küldötte egymással kezet fogva, ünnepélyesen lerakja annak a nagyszerü épületnek alapját, melynek kebelében ma is oltalmat találnak a német nyomdászok és melynek szentélyében - minden politikai gyülölködés kizárásával - csakis a munkásosztály érdekeinek szolidaritása képezi a testvéri összefoglaló kapcsot. Véssék e lélekemelő momentumot szaktársaim emlékezetükbe!

Fölveszem ezek után ujra az elejtett fonalat. Karlsruheból távozva, két napra ellátogattam az akkor még franczia birtokban levő Strassburgba; ennek nevezetességeit megtekintve, a viátikum fölvétele után Svájczba szándékoztam menni, de csakhamar felhagytam a tervvel, miután megtudtam, hogy ott temérdek a puskapor szagától irtózó menekülő német nyomdászok száma. Igy tehát visszafordultam és Mannheim felé vettem utamat. E városban kedves emlékü iskolapajtásommal, Izerffy Károllyal találkoztam, ki ott mint betüszedő dolgozott. Izerffy barátom három napig marasztalt Mannheimban, miközben átrándultunk a közeli Heidelbergre, annak nevezetes kastélyromjait megtekinteni. (Izerffy kollega 1867-ben, midőn Budapesten szintén kezdett a szoczialisztikus mozgalom lábrakapni, egyik lelkes hirdetője lőn az uj eszméknek; fájdalom azonban, a nyomdászok specziális betegsége, a tüdővész, már 1869-ben kioltotta fiatal életét.)

Mannheimból a Rajnán lementem Wormsba, hol valamikor (1521. évben) Luther Márton védte a német birodalmi tanács előtt reformeszméit.

Innét Mainzba siettem, hogy a nyomdászat szülővárosa iránt érzett áhitattal vegyes kiváncsiságomat mielőbb kielégitsem. Wormsban hajóra szálltam és estefelé Mainzba érkeztem. Mainz azidőben még a megboldogult német Bundnak erős vára volt, hol osztrák katonaság is «feküdt», épp ugy, mint Rastattban és Ulmban. Igy történt, hogy a vendéglőben, hol éjjelre megszálltam, osztrák katonákat, még pedig pozsonyi fiukat találtam vigan sörözve. Szegények, szörnyen hősködtek, hogy már alig tudják várni, hogy a gonosz burkusokkal megverekedhessenek, a mi néhány héttel rá meg is történt velök Aschaffenburg és Kissingennél, csakhogy ekkor alaposan hazaküldték őket és délnémet szövetségeseiket az odáig fitymálva emlegetett porosz «testvérek».

Másnap reggel fölkerestem a legközelebb eső nyomdát, kérdést téve, hogy hol, melyik üzletben kapom a viátikumot. Itt aztán arról értesültem, hogy bizony a jó mainzi kollegák még nem tudtak annyira sem szervezkedni, hogy utazó szaktársaikat viátikumban részesitsék, hanem kénytelen a keresztülutazó Mainz nyolcz vagy tiz nyomdáját sorra bejárni, a mikor aztán apránként való gyüjtéssel elégitik ki azt, mint valami alamizsnát kéregető koldust. Mondanom sem kell, hogy engem ez az állapot végtelenül bántott és csakhamar keserü módon megfosztott ama szép illuzióktól, melyekkel eltelve átléptem Mainz városa falait. Mindenütt részesültem idáig rendszeres utisegélyben és éppen itten, e szentnek képzelt helyen, ragadott ki engem ily kegyetlenül a szaktársak közönye szép álmaimból. Midőn aztán odaléptem Mainz főpiaczán Gutenberg érczszobra elé, megfogadtam magamban, hogy haza kerülve, csekély erőmtől telhetőleg azon leszek, hogy a nyomdászok testülete mindjobban szervezkedjék, hogy ne legyen kénytelen egy kolléga sem, ki becsületesen hozzájárul filléreivel a közös érdek megóvásához, a könyörületességhez folyamodni, mint én itt Mainzban. Emlékezetemben is maradt mai napig ez a könyörtelen kiábrándulás. Persze, azóta már a mainzi kollegák is jó támaszai lettek a nagy nyomdász-szövetségnek.

Otthagyva Mainzot, tovább akartam menni a porosz Rajna-provincziába, de biz a porosz határszélen át nem bocsátottak, mint osztrák alattvalót, mert a háboru kitörése már napok kérdése lett. Igy tehát visszafordultam és Wiesbadenen meg Frankfurton át Bajorországnak vettem utamat. Aschaffenburgban ujra ismerőssel találkoztam, a fiatal Strammer Ferencz kollegával († 1888-ban Budapesten, mint a Pester Lloyd szedője), ki aztán pár héttel rá (1866. julius 14-én), - mikor a poroszok az osztrákoktól és bajoroktól megszállott Aschaffenburgot házról-házra történt utczai harczban elvették - szintén kénytelen volt tovább állani.

Utba ejtettem azután Würzburgot, Nürnberget, Regensburgot, Passaut, s onnan Linzen és Bécsen át hazakerültem. Ez 1866. őszén történt.

Ezzel a fordulattal véget ért utazási kedvem is és itthonmaradásra késztettek életkörülményeim.

Itthon már lényegesen megváltozott viszonyokkal találkoztam. 1866. nyarán ugyanis szentesitést nyertek a budapesti könyvnyomdászok önképző-egyletének alapszabályai, mely egylet révén aztán tudvalevőleg megindult a fővárosi nyomdászok modern társasélete. Az ifju egylet müködését hathatósan támogatta az Egerben Tóth István által alapitott Gutenberg czimü első magyar nyelvü szaklap. A legnagyobb lökést kapta azonban az üzleti élet az 1867-ben létrejött politikai fordulat, az alkotmányos élet visszanyerése által, mely a magyar nyomdászatot is hatalmasan fejlesztette.

*

Mindezek a távolban el-elmosódó ködképek alakjában vonulnak el lelki szemeim előtt ma, midőn az egész czivilizált világ tekintete Mainzra, az öreg Rajnának e büszke gyöngyére és a falaiban lejátszódó emlékezetes ünnepélyre van irányitva.

FIRTINGER KÁROLY



Gutenberg

Ötszáz éve, hogy született
Betü-ország nagy királya:
Köszönti ma hódolattal
Minden ólom-katonája.

Király, ki a sirjában is
Uralkodik a világon,
Halott király, a ki Úr az
Uralkodó koronákon.

Katonái, ha akarnak,
Mint a madár, ugy dalolnak
S ha akarnak, mint a vihar
Törve, zúzva hadakoznak.

Katonái voltak fehér
Nászmenetnek kisérői,
S hogyha kellett voltak immár
Koronáknak tördelői.

Király, a ki örök Urnak
Született meg e világra:
Hódolattal köszönti ma
Minden ólom-katonája.

RÉVÉSZ TIVADAR



Gutenberg albumába

Majd ha kifárad az éj s' hazug álmok napjai szünnek
    S a kitörő napfény nem terem áltudományt;
Majd ha kihull a kard az erőszak durva kezéből
    S a boldog békét nem czudaritja gyilok;
Majd ha baromból s ördögből a népzsaroló dús,
    S a nyomoru pórnép emberiségre javul;
Majd ha világosság terjed ki keletre nyugatról
    És áldozni tudó szív nemesiti az észt;
Majd ha tanácsot tart a föld népsége magával
    És eget ostromló hangokon össze kiált,
S a zajból egy szó válik ki dörögve: igazság!
    S e rég várt követét végre leküldi az ég;
Az lesz csak méltó diadal számodra, nevedhez
    Méltó emlékjelt akkoron ád a világ.

    1840.

VÖRÖSMARTY



Az első magyar szedőgép

- Adatok a szedőgép történetéhez -

Nem vagyok még ötven éves, de azért én is ismertem még több olyan idős kollégát, a ki látta, sovány ujjaival megtapintotta azt a részben fából, részben vasból készült «masinát», mely a XIX. század negyedik tizedének első évében állitólag Pozsonyban, ebben a virágzó nyomdász-városban született, Pesten kiállittatott és - mint a hű krónikás följegyzé - megszámlálhatlan sokaság által megbámultatott, végre pedig ahhoz értő technikusoktól olyan nagyszerü találmánynak találtatott, mely idővel a kézzel való «betürakást» teljesen fölöslegessé teheti...

Ergo: ez a negyvenes évekből való, a mai szedőgép elődjét képező, máskülönben szép magyar találmány is, ép ugy, mint a modern szedőgép, nem a mi könnyebbségünkre törekedett, hanem irtó háborut akart üzenni azoknak a derék magyar betüszedőknek, a kiknek lelkes és ma már hatalmas szervezet fölött rendelkező utódai anno 1900-ban szintén megünneplik dicső, halhatatlan nagymesterük: Gutenberg János születésének ötszázados évfordulóját.

*

A nyolczvanas évek végén Angermayer Károly, azelőtt Schreiber Alajos jóhirnevü pozsonyi könyvnyomdájában dolgoztam. Abban az időben még én is szerettem, mint Firtinger Károly kollégám, a könyvekben buvárkodni. Különös előszeretettel lapozgattam az immár 136-ik évfolyamában levő «Pressburger Zeitung»-nak forradalom előtti vaskos köteteiben.

És ilyen böngészések alkalmával sokszor igen érdekes dolgokra bukkantam. Különösen minket nyomdászokat közelebbről érdeklő dolgokra.

Egyszer fölötte lekötötte figyelmemet egy rövid közlemény, amelynek - ha jól emlékszem - «Eine ungarische Setzmaschine» volt a czime.

Ebből a rövid közleményből a jámbor olvasók megtudták, hogy Pesten 1848-ban egy szedőgép volt kiállitva, melynek feltalálója bizonyos Joseph v. Kliegel nevü bajai születésü pozsonyi uriember, a ki mesterségére nézve mérnök volt.

Az is el volt mondva, hogy Pesten a legtekintélyesebb férfiak nézték meg a gépet és egyszersmind nagy jövőt jósoltak annak.

A közleményből jegyzeteket csináltam. Az érdekes anyagot németül is, magyarul is feldolgoztam és a kéziratot beküldtem a «Typographiá»-nak, meg a bécsi «Vorwärts»-nek.

Dolgozatom azonban egyik szaklapban sem jelent meg. A kézirat minden bizonyára elkallódott, mivel ezek az orgánumok időközben szerkesztőt cseréltek.

Öt-hat évvel később, egész váratlanul, ismét szemeim elé került a pozsonyi szedőmasina leirása.

A «Vorwärts» ugyanis 1895 junius hó 7-én megjelent számában «Eine Vorläuferin der modernen Setzmaschinen» czimmel tárczát közölt, mely nem a «Pressburger Zeitung», hanem a «Vaterlandischer Pilger» - illetőleg a «Pester Tageblatt» - nyomán, Kliegel József mérnöknek a találmányát ismerteti.

Ez az ismertetés igen érdekes és megérdemli a nyomdafestéket.

A «Vorwärts» által czitált »Pester Tageblatt« mindenekelőtt elmondja, hogy «Herr Joseph v. Kliegel mérnök találmányának mintáit, megtekintés czéljából, Pestre hozta és hogy a gépminták általános érdeklődést keltettek a müvelt világban.»

«Kliegel József, a szellemes feltaláló - a «Pester Tageblatt» czikkirójának a nézete szerint - a szépen haladó és virágzó nyomdászatot teljesen halomra fogja dönteni, ugy hogy Gutenberg János nagymesterünk világosságot terjesztő mestermüvét, a könyvnyomtatást, csakis az ő elmés, időt-, helyet- és pénzt meggazdálkodó mechanizmusa lesz hivatva ismét helyrepótolni... Sőt mi több, találmánya a stereotipiát is fölöslegessé teszi!»

«Ennek a honi találmánynak az előmozditására alakult pesti bizottság nagy érdemeit és müvének még nagyobb előnyeit egyhangulag elismerte és megbizta, hogy legelső sorban a gyors-osztó-gépet készitse el. Ez a gép másfél óra alatt egy ivre való ciceró betüt lesz képes elosztani, amihez most tizszer annyi idő kell. A gép - a melyhez emberi erő nem kell és éjjel-nappal, mint az óramü, magától tovább dolgozik - nyolczszorosan épitendő. Kliegel ur azt állitja, hogy gépe naponkint legkevesebb 36 ivet fog elosztani. Milyen meggazdagodás, már a puszta betü-anyagnál is! Ez az osztógép azonban hallatlan gyorsasága következtében minden bizonyára használhatatlanná válnék, ha nem állana összeköttetésben egy gyors-szedő-géppel. A betüszekrények onnan elvétetnek és itt legott felhasználtatnak. Az osztógép fogantyuval hozatik mozgásba; a szedőgép, mint a piano, klaviaturával van ellátva. Ezen a szedő csak játszik. Fölötte elmés és valóban csudálatraméltó a szerkezete, a minek következtében a szedés ugy halad, mint a beszéd. Ez nem tulzás. Ez valóság. De a szerény feltaláló pontosan számit és mindig csak a minimumot veszi. Szerinte a gyakorlatlan, lassu szedő is képes lesz másfél óra leforgása alatt egy ciceró-ivet teljesen kiszedni. Ehhez csak egy gyermek kell, a ki a kész szedést a gépből folyton kiemeli. Kliegel, a föltaláló, abban a biztos reményben él, hogy a legrövidebb idő alatt mind a két gépet teljesen elkészitheti. Legelőször a magyar nyelv számára valót épiti. Ezután jön a német. Minden nyelv ugyanis csekély szerkezetváltoztatást kiván a gépen. A feltalálót egy orosz nyelvhez használandó gép épitésére is fölkérték már. - Meg is énekelte egy akkori iró:

Hej, te rátarti, nyakas szedőnép:
Nyakadon van immár a szedőgép!
Mely masina, ha praktikus lészen:
Sok szedőt peregrinussá tészen...

Kliegl találmányát az 1840-ben egybegyült Rendek is felkarolták, s Beöthy Zsigmond lelkes beszédben ajánlotta Kliegl pártfogását: «Nem kell bevárni a találmánynak tökéletes kivitelét, hanem magát az eszmét kell jutalmazni» - mondá. Kliegl ezalatt szorgalmasan dolgozott Pozsonyban a gép előállitásán s az általános érdeklődés következtében a dolog anyagi oldala is mihamar kedvező megoldást nyert. Dessewffy Aurél, Perczel, Batthyány s többen gyüjtést inditottak, mely 1400 forintot eredményezett. 1842-ben Zsoldos Ignácz, Pulszky Ferencz, Császár Fer. stb. «Kliegl-könyv»-et adtak ki, melyet a jelesebb irók közremüködésével Garay János szerkesztett. Ennek jövedelme szintén Kliegelnek adatott át.

Utóbb József nádor, V. Ferdinánd hozzájárulásával, 6000 forintot utalványoztatott ki Kliegelnek a kincstárból, havi 200 forintos részletekben.

E közben Kliegl a szedőgép mintájával annyira elkészült, hogy azt 1848-ban Pestre hozhatta s itt nyilvánosan bemutatta. Hogy a gép milyen volt, arról sem rajz, sem leirás nincsen.

A jelenlegi «Hof zum Jungen» Mainzban, a hol Gutenberg nyomdája volt

Az 1848-49-iki események Kliegl találmányát is teljesen háttérbe szoritották; az anyagi segitség megszünt s igy Kliegl is abbahagyta a további munkálkodást s 1849-ben Aradra költözött.

Gépe ez idő alatt Pesten egy lövész-utczai házban volt beraktározva s 1851-ben a háztulajdonos házbér fejében lefoglaltatta. - Dr. Barta Károly orvos közbenjárására Bohus Lászlóné 90 forintot adott az adósság törlesztésére, de mivel időközben a törlesztendő tartozás 130 forintra növekedett, Barta a tanácshoz fordult, hol sikerült neki az árverés letiltását kieszközölni. Ilyformán a gép megmentetett attól, hogy ócskavas módjára elárvereztessék, de ezzel a magyar szedőgépnek végkép letünt a dicsősége. A gép 1857-ig a vakok intézetének egy szobájában volt beraktározva, s 1860-ban ládákba csomagolva a Nemzeti Muzeumba vitetett. Hogy onnét hová lett, az bizonytalan, de valószinüleg a technologiai muzeumban van elrejtve s ott hirdeti Kliegl fáradságos munkájának dicsőségét.

Kliegl Bazinba költözött s ott nagy nyomorban, mindenkitől elhagyatva, gyermekei kegyelemkenyerén élt egész haláláig.

*

Az első magyar szedő- és osztó-gép tehát nem vált be, sőt még a rajzai is eltüntek a géppel együtt. De azért Kliegl neve okvetlen részt kér abból a dicsőségből, a melyért a szedőgép problémájának megoldásáért az angol, francia, német és amerikai feltalálók versenyeznek.

Tőlünk, magyaroktól, megkapta az elismerést, más nemzetek azonban alig tudnak valamit róla.

LEITNER PÁL



A sajtónak az lenne a legszebb feladata, hogy az emberiség fölvilágosodására irányuló törekvéseket támogassa. Ennek a feladatnak azonban csak a munkások sajtója tesz eleget. A munkáslapok helyzete hasonló a tengeren közlekedő hajóhoz, melyet a vihar által felkorbácsolt hullámok egyik örvényből a másikba dobnak s megsemmisüléssel fenyegetik a kormányosokat. De ezek, az utasok segélyével, rendesen még jókor elháritják a veszedelmet. Az olvasók és a szerkesztők összetartásán áll tehát a munkáslapok alapja, az olvasók e pártfogása azonban oly szeszélyes, mint a tenger hullámverése: hol fölemeli s hihetetlen erővel védi a társadalmi viharok ellen; hol elvonja tőle segitő támaszát, odadobja a megsemmisülés szikláinak. De meg kell szünni e szeszélyes hullámzásnak, mert a lappal az összességet fenyegeti a katasztrófa. Az olvasóknak áthatva kell lenniök attól a tudattól, hogy mily magasztos föladata van a nyomtatott betünek. Közös erővel kell igyekezniük a tengeren himbálódó hajót czélhoz segiteni; ha aztán e közös segitség meg lesz, majd kiveszi részét abból a hajó gépésze és fütője is, mert a nélkül ugy sem lehet remény a menekülésre. - Gutenberg fölvilágositó találmánya hatalmas hadihajójának gépészei és fütői is vagyunk, de közönyösségünk miatt nem birunk élni a hatalommal, mely birtokunkban van, mert ha kissé meglazitanók azt a csavart, mely az emberiség sötétségben tartásának kormányrudját mozgatja, akkor a sajtó, az a hatalmas nagy hajó, kénytelen volna Gutenberg találmányával azon az uton evezni, mely az emberiség fölvilágosulásához és boldogulásához vezet. Akkor nem volnánk kénytelenek ma, Gutenberg névnapjának 500-ik évfordulóján, még mindig azt hangoztatni: «Legyen világosság!»

SIEGFRIED JÓZSEF



Müvészet, mesterség és ipar

Gutenberg találmánya ebben a sorrendben haladva érte el mai fejlettségét és ez a három definiczió három határkő annál az átalakulási proczesszusnál, a mely a könyvnyomtatás müvészetét előbb mesterséggé, azután iparrá alakitotta át.

A halhatatlan emlékü Mester az istenáldotta zsenik minden Golgotáját végig szenvedte. A pátriczius családból származó és jó módban nevelkedett gyermek ifju korában anyagi gondoktól gyötörve és irigy ellenségektől körülvéve találja fel a világot átalakitó könyvnyomtatást. Először a szétszedhető és összerakható, tehát többször használható mozgó betüket csinálja meg, azután megkonstruálja a fasajtót, majd elkésziti a nyomtatófestéket és mindazt, a mi a könyvek előállitásához szükséges. Minden tökéletlen, minden kezdetleges, olyan, mint a frissen sajtolt must, a melyre még a kiforrás, megülepedés és megtisztulás proczesszusa várakozik. Ilyen kezdetleges eszközökkel fog a Mester a gótbetüs nyomtatott biblia készitéséhez.

És ő, a primitiv eszközökkel dolgozó nagy elme, müvész volt, alkotó zseni, a ki széppé, nemessé, ideálissá teszi a tudományt. Alkotásával bevilágit a késő századokba s korát meghaladó elméje maga előtt látja a jövendő világát. Ő maga azonban osztakozik a nagy elmék végzetében: szegényen, koldusan tengeti utolsó napjait, kegyelemkenyér jut osztályrészül annak, a ki találmányával százezreknek ad kenyeret és a ki fölvilágositja az elméket.

A nagy müvész, az istenáldotta zseni találmányát azután mesteremberek öröklik, a kik kézügyességük és olykor-olykor intelligencziájuk segélyével tökéletesebb alakuvá formálják a betüket, jobb anyagból készitik a festéket és praktikusabb konstrukczióju sajtókat gyártanak a kezdetleges faprés helyett.

Azután jön a harmadik korszak. Külön iparrá lesz a betüöntés, külön a festékkészités és külön maga a könyvnyomtatás, mikor a könyvnyomtatás már csak a kész anyagból állitja elő a sajtótermékeket.

E három korszak után beütött a szeczesszió és ma nem tudjuk, mi is tulajdonképpen a könyvnyomtatás: müvészet, mesterség vagy ipar?

De hát nemcsak mi nem vagyunk ezzel tisztában, - nem tudják azt magok a müvészek sem. A kiválóbbakat ők is a kisebb fokozatu mester névvel tüntetik ki, mert mikor az ember kifogy a szuperlativuszokból, akkor rendesen visszafelé haladva keresi a hatványokat. Igy áll elő azután az a furcsa helyzet, hogy az olyan mesterembert, a ki kiválót alkot szakmájában, müvésznek nevezzük. Ellenben annak a müvésznek, a ki nagyon kimagaslik társai közül, mester a neve. Igy jött létre azután a müvész-mester és mester-müvész fogalom mint - szuperlativusz.

Pedig müvészeknél a mester fogalom nem szuperlativusz, hanem beczéző szó, olyan, mint mikor valaki a gyermekét «kis baglyom»-nak vagy más ilyes valaminek nevezi. A fogalom tehát nem annyira kérkedés, mint inkább kedveskedés.

Közöttünk, nyomdászok között, sincsenek már mesterek, csak iparosok és munkások. A mestert megölte a szabad ipar, a mit sokan a sajtószabadság rovására akarnak irni.

De ha a szoros értelemben vett könyvnyomtató iparos lett csupán, magához a mai könyvnyomtatáshoz mégis mind a három tényező szükséges. Kellenek hozzá müvészek, mesterek és iparosok, csakhogy ezek mindegyike külön kategóriát képez. Ez a három tényező együttvéve képezi a mai sokszorositó ipart, vagy ha ugy tetszik: a grafikai müvészeteket.

És ezeknek mindegyike külön-külön jogot formál ahhoz a primitiv fapréshez, a melyen ötödfélszáz esztendővel ezelőtt nyomta a mester a legelső könyvet, a mai modern diszmüvek és sajtótermékek ősét. Ezért ünnepli velünk együtt az egész világ. Azt, a ki éppen ötszáz esztendővel ezelőtt látta meg a mindent éltető nap világát, a minden világosságok éltetőjét.

TICHY ÁKOS



Gutenberg

Te vagy a legnagyobb vezére
E nyughatatlan földkeréknek,
Ólomkatonák milliói
Szavadra mind fegyverbe lépnek.

Ha a szabadság napsugárit
Megtámadják felhők s a vészek,
Vezényszavadra harczba állnak
E bátor, szürke, kis vitézek.

Szabadság az, miért harczolnak
És üldözik a szolgaságot,
Hányszor menték meg, tudja isten,
A rablánczon sinlő világot.

Nem vért s halált, de áldást hoznak
Minden porszemre, minden rögre.
Te, a szabadság nagy vezére:
Gutenberg, áldva légy örökre!

FELEKI SÁNDOR DR.

Nyomdászok a XV-XVI. században

A találmányok közül egyik sem birt oly nagy kulturális föladattal, egyik sem támasztott az emberek között annyi ellentétes nézetet s egyik sem tett oly sok kis embert naggyá, mint Gutenberg találmánya, a nyomdászat.

WAGNER KÁROLY



Gutenberg müvész volt, utódaiból munkások lettek. Gutenberg és utódai között mégis van egy közös vonás. Ő is nélkülözésnek volt kitéve, mint ma utódai. De Gutenberg könnyebben elviselhette a nélkülözést, mert kárpótolta őt mindezért az a tudat, hogy feladatának eleget tett: az emberiség boldogulását óriási lépéssel előbbre vitte; s ha még sem méltányolták eléggé, - ez kortársai lelki szegénységére vall. Utódai azonban nem hivatkozhatnak a kötelességteljesités boldogitó tudatára, mert nem támogatják eléggé a minden bajban segitő-társukat: a szervezkedést.

PEIDL GYULA



Emlékezzünk régiekről

«... Tudós könyvnyomtató, ki a latin nyelvtant előbb átdolgozza és ugy adja ki, a ki mielőtt a bibliát kinyomtatná, előbb az eredeti szöveggel hasonlitja össze s a hibákat kijavitja és javitásait ügyesen megvédi; költő, kinek verseit a nép széltére énekelte; theologus, ki egyházi beszédet is ir; nyelvész, kinek tiszta gondolkodásra s éles megfigyelésre valló orthographiai elvei vannak, melyeket kiadványaiban következetesen alkalmaz; kritikus, ki átvizsgálja a kiadás végett hozzá vitt müveket s a szerzőket figyelmezteti tévedéseikre; jó hazafi, ki ingyen nyomatja ki a magyar ábécét, mert azt akarja, hogy a paraszt is tanuljon meg olvasni; a ki lelkesen izgat a latintól hátraszoritott nemzeti nyelv érdekében; a ki élénken érzi nemzete minden téren való elmaradását s figyelmezteti rá honfitársait; a ki maga költségén, maga által öntött betükkel, maga nyomtatja ki «aranyos» bibliáját, hogy azt oly olcsóvá tegye nálunk, mint a milyen volt az angoloknál; ügyes és szakképzett betümetsző, betüöntő és könyvnyomtató, a ki föltünt Amsterdam világhirü könyvnyomtatói között is «szemnek kedves» betüivel, sőt egy hollandi egyetemi tanár szerint minden belgát fölülmult a betüöntésben és metszésben; kinek müvészi munkájáért vetekedett Angol-, Svéd-, Lengyel- és Németország, Toscana nagyherczege és a római pápa; a ki örmény és georgiai betüivel a magyar nevet messze keleten is ismertté tette, úgy hogy a kiket Amsterdam könyvnyomtatói hirneve édesgetett magához Ázsiából, a magyar név dicsőségét vitték onnan vissza hazájukba.

Egy régi iró őt «Erdély phoenixének» nevezte el s a monda phönixmadarával hasonlitotta össze, mely tüzben emészti el magát s hamvaiból ötszáz év mulva uj életre támad; valóban, a magyar nyomdászat történetében ilyen eseményszerü jelenség volt; megjelenése a magyar nyomdászat ujjászületését jelentette s ő is tüzben, a folytonos munka tüzében emésztődött el...»[11]

Ott nyugszik a kolozsvári temetőben, a balra vezető mellékút közepe tájától mintegy 30-40 lépést egyenes irányban fölfelé haladva, egy elsülyedt, koporsó alaku sirkő alatt.

1702. márczius 20-án borult rá e sirkő, tehát két év hijján két évszázad viharzott el felette. Ki tudja, megéri-e még rendeltetése helyén azt a két évet, mely a két évszázadból hiányzik? Nem jut-e eszébe addig egy kérges szivü temető-csősznek hogy félrelökje?...

Lehet, hogy eszébe jut; de az is lehet, hogy nagymesterünk születésének 500 éves fordulóján eszébe jut a magyar nyomdászoknak, hogy azt a korhadt sirkövet, mely a magyar nyomdászat dicsőségének egy nagy tényezőjét, Tótfalusi Kiss Miklós hamvait takarja, hozzá méltó piedestálra emelje.

Nem lesz nehéz munka; a nagyja már el van végezve. Készen van a rekonstrukczió terve, a költségvetés és meg van a költségek egy nagy része is; csak mintegy 250 korona hiányzik még.

Gondolkozzunk rajta, vajon áldozhatnánk-e méltóbban az emlékezet oltárán e nevezetes évfordulón, mint azzal, ha összeadjuk e csekély összeget?

RUZICSKA GYULA

Tótfalusi Kiss Miklós sirja a kolozsvári temetőben

A sajtó megteremtőjének, Gutenbergnek, ötszázados születése ünnepén, visszapillantva a multra, sok tanulságot merithetünk a jövőre. A történelem igazolja, hogy nemcsak föltaláló atyamesterünknek s annak követőinek kellett saját hazájukban, saját szülővárosukban küzdelmes életet, ugyszólván mártiromságot végig szenvedni, hanem a népek milliói szálltak sikra, hősök vérzettek el az emberiség legnagyobb kincseért: a szabadságért! Szabadság és sajtó, e kettőt elválasztani nem lehet! Az emberiség és a nemzetek akkor ünneplik meg legméltóbban a könyvnyomdászat föltalálását, ha világszerte megteremtik a valódi sajtószabadságot!

STALLA MÁRTON



Gutenberg találmányának technikája a mult század óta rohamosan fejlődött. Sajnos, hogy a magyarországi nyomdászok társadalmi életében ennek ép ellenkezőjét tapasztalhatjuk. Sokan azt hiszik, hogy egy pár népszerü szólam betanulásával és alkalomszerü elhadarásával elérték a tudás és az elv non plus ultráját. Mennyivel többet használhatnának ezek az összeségnek, ha feltünési viszketegségüket leküzdve, kissé több szerénységgel, de mindenelőtt alaposabb tudással indulnának a kitüzött czél felé.

SCHUSTER ÁGOSTON



A jövő társadalmát a nyomdászat fogja megalkotni a müveltség teljes kiterjesztésével, a fölvilágosultsággal. Ebben rejlik az emberiség megváltása és teljes jogegyenlősége s az elnyomatás és rabszolgaságból való fölszabadulás.

Szaktársam! Becsüld meg jól Gutenberg emlékét. Gondolj mindig arra, hogy a mikor megmozgatod és sorokba állitod azt az igénytelen kis betüt, a jövő társadalmának leghatalmasabb katonáit állitod hadrendbe, mert minden szó, mit alkotnak, egy-egy lépés a biztos győzelem felé! Győzni kell az igazságnak! Lesz világosság!

És midőn a te kezeiden keresztül buzog a müvelődés forrása, lehetetlen, hogy meg ne értsd e szavakat: müvelt egyén nem lehet rabszolga. Ne várj másnak segedelmére, hanem az önmagadban rejlő erővel segits magadon, müvelődjél, mert tudásban rejlik a hatalom.

Csak akkor becsülöd meg érdeme szerint Gutenberg mestered emlékét, ha betüidből tudást meritve, hü katonája leszesz annak a fölvilágositó igazi megváltásnak, a melyet a betü szolgál!

SCHWARTZ AMBRUS



A könyvnyomtatás és a betüöntés édes testvérek. Mindkettőt Gutenberg találta fel. A könyvnyomtatás terjeszti a világosságot és a müvelődést s a betüöntés adta és adja neki a segédeszközt e czélok eléréséhez.

NOVÁK GUSZTÁV



A sajtószabadságról

A költő azt mondja, hogy a szem a tükre, a beszéd zenéje, a sajtó pedig festménye a léleknek. Ha a két utóbbit összehasonlitjuk, az általuk elérni kivánt czélokra nézve vajmi kevés különbséget tapasztalunk.

A beszéd mint közvetlen, s az irás mint közvetett módja gondolataink kifejezésének, lényegében, a czélt tekintve, egyenlő tényező, hatásában azonban a kettő között óriási különbség áll fenn.

A beszéd rögtönösen hat a lélek kedélyvilágára s ép oly gyorsan elenyészik. Tere szük korlátok közé van szoritva s közvetlen hatását csak jelenlétünk által élvezhetjük.

A sajtónak közvetett hatása azonban végtelen. A sajtó által terjesztjük eszméinket, tudásunkat és meggyőződésünket; általa terjesztjük a müvészetet s a tudományt, s általa mentjük meg hagyományainkat és eszméinket a mulandóság enyészete elől, mert a halhatatlanság eszköze a sajtó.

A sajtószabadság a sajtó szülötte, s az egyéni vélemény és a gondolat korlátlan terjeszthetésében áll. A sajtószabadság tehát egyuttal teljes egyéni szabadságot is föltételez. De teljes egyéni szabadság sehol és sohasem volt Európában s a sajtó-embrió nyomában már ott settenkedett a czenzura sötét réme, hogy a szabad gondolat röptének szárnyát szegje.

Már a nyomdászat bölcsőkorában ott találjuk a szigoru rendeleteket, melyek eskü alatt kötelezik a nyomdászokat, hogy semmiképpen vallásellenes könyvet nem nyomnak, utóbb pedig rendeletekkel megtiltják nekik, hogy engedelem nélkül könyveket nyomjanak s nyomdát nyissanak. A reformáczió századában pedig a nyomdászatot, mely hatalmas terjesztőjévé lett az uj vallástanoknak, valóságos istencsapásnak nézik, melytől rettegve irtóznak ép ugy, mint a fölvilágosodás másik faktorától: a szabad iskolázástól. Legeklatánsabb példa erre nézve lord Berkeley virginiai kormányzó 1671-iki levele az angol felsőházhoz, melyben többek között igy ir: «Én részemről hálát adok az Istennek, hogy nekünk sem szabad iskoláink, sem nyomdáink nincsenek és remélem, hogy még száz évig sem lesznek. Isten mentsen meg bennünket mindkettőtől».

A középkorban a vallás szabott korlátokat a sajtónak s X. Leó pápa már 1515-ben kibocsátott bullájában meghagyta, hogy a püspökök és inquisitorok minden kéziratot még nyomás előtt nézzenek át, hogy nincsenek-e benne vallástalan dolgok. De egyes városok az ily rendeletekkel a pápákat, a királyokat és az országgyüléseket rég megelőzték s Strassburg tanácsa már 1504-ben megtiltotta minden oly kézirat kinyomását, mely a pápa, a császár, a herczegek, városok és a «jó erkölcsök» ellen szólt. Augsburg s más városok ugyanigy jártak el. E rendszabályok főkép a reformáczió terjedése ellen irányultak, s a pápaság akkori hatalma következtében mindenütt érvényre emelkedtek.

Francziaországban már 1521-ben törvény volt arra, hogy minden kéziratot kinyomatás előtt az egyetemi hittudományi kar előleges vizsgálata alá kell bocsátani és csak ennek jóváhagyásával és engedelmével kezdhették meg a mű nyomását és terjesztését.

1533-ban Francziaország leghiresebb egyeteme, a Sorbonne, oly kérvényt intézett I. Ferencz királyhoz, hogy a minden oldalról megtámadott vallás megmentésére alkottassék szigoru törvény, mely szerint Francziaország területéről számüzessenek az összes nyomdák. A király a párisi érsek, Bellay tanácsára a kérelmet visszautasitotta; midőn azonban később Páris utczáin vallást gyalázó falragaszok voltak olvashatók, 1534-ben február 21-én kiadott rendeletében kimondta, hogy Francziaország valamennyi nyomdája bezárassék, s kik e parancsának nem engedelmeskednek, kötél által való halállal bünhődjenek. A parlament azonban visszautasitotta a rendeletet és a király február 26-án egy ujabbat bocsátott ki, mely szerint 24 czenzor neveztetik ki a nyomdák ellenőrzésére. De azért még ötven esztendővel ezután is megtörtént, hogy az inkriminált münek nyomdászait nyilvánosan megkorbácsolták, többeket pedig megégettek.

De igy volt ez akkor minden országban.

Angolország királynője 1585-ben törvényben kimondotta, hogy London városán kivül az egész országban csak két városban: Cambridgeben és Oxfordban szabad nyomdát nyitni, s minden nyomandó könyv előzetes birálat végett a canterburi vagy londoni érsek elé volt terjesztendő.

Mindezek daczára azonban a szabadsajtóra rakott sulyos bilincsek mellett is jelentek meg nyomtatott müvek még ott is, a hol a legéberebben ügyeltek a sajtó termékeire, bárhogy kárhoztatták és üldözték is azok iróit és nyomdászait.

Svájczban, hol a czenzura még valami ismeretlen fogalom volt, a nyomdászok a XVI. században ép ugy üldöztettek Kálvin által, mint egyebütt a katholikus papok által, sok nyomdász azonban még is Svájczba menekült s onnét terjesztette a tiltott könyveket.

Később, midőn lecsillapultak a vallási villongások, az állam s az uralkodók más czimen vették czenzura alá a nyomdatermékeket.

XIV. Lajos franczia király 1694-ben egy, az ő személye ellen irányuló és Maintenon asszonnyal folytatott erkölcstelen életét tárgyaló röpirat készitésében résztvett Rambault betüszedőt és Larcher könyvkötőinast felakasztatta. Cailloué nyomdász özvegye azonban, kinek nyomdájában az emlitett röpiratot nyomták, élete fogytáig a Bastilleben sinylődött.

Angliában Cromwell ideje alatt is fennállott a czenzura, bár enyhébb formában, mint az abszolut uralomra törekvő Stuartok idejében, de még Milton lánglelkü buzgólkodásának sem sikerült a szabadsajtónak pártot szerezni, a czenzura minden nyomoruságaival egyetemben egész 1694-ig tartotta magát, mikor aztán törvényileg beszüntették. A sajtó üldözése azonban továbbra is fennmaradt.

Németországban még a mult században is igen szigoru czenzura uralkodott és csak II. József idejében kezdtek enyhébben bánni a sajtóval, bár ekkor még szó sem lehetett a czenzura megszüntetéséről.

A franczia sajtót az 1789-iki forradalom megszabaditotta sulyos bilincseitől s mindenki szabadon terjeszthette gondolatait.

Azonban nem sokáig tartott a franczia szabadsajtó munkásainak öröme, mert I. Napoleon már 1806-ban, a szinházzal egyetemben a sajtót is ujból czenzura alá helyezte s egyben, parancsa folytán, a párisi nyomdák számát, könnyebb ellenőrizhetés czéljából, 400-ról 60-ra redukálták, valamennyinek ellenőrzését egy nyomda-igazgatóságra bizták, mely a belügyminiszternek volt alárendelve.

Később, midőn Napoleon csillaga már letünőfélben volt, szivesen visszaadta volna a sajtó szabadságát, de a franczia nép haragja elsöpörte őt czenzurájával egyetemben.

Magyarországon ép ugy, mint Ausztriában, már régóta csak előleges engedelemmel lehetett nyomdát nyitni s II. Rudolf 1584-ben rendeletet bocsátott ki, mely szerint minden engedelem nélkül müködő nyomdát (a nagyszombati kivételével) megsemmisittetni rendelt.

Ez a rendelet kizárólag a reformáczió szolgálatában álló nyomdákat sujtotta.

Sokat szenvedett a sajtó a szabadelvüség esküdt ellensége, I. Ferencz király idejében, kinek szigorusága mellett épen nem csodálható, hogy ez időben oly nehezen tudtak irodalmi termékek létrejönni. Hogy a czenzura mily rengeteg módon hátráltatta az irodalom fejlődését, azt itt nem vázolhatjuk; a sajtó felszabaditása után azonban annál vehemensebb erővel terjedt az irodalmi müvek és a nyomdák száma.

Magyarországon első izben Felsőbüki Nagy Pál, Sopronmegye követe és hires szónoka emelt szót az 1830-iki pozsonyi országgyülésen a szabadsajtó érdekében. Sokat vitatkoztak abban az időben egy meginditandó országgyülési napló fölött, minek vége az lőn, hogy Wesselényi Miklós egy kőnyomdát vásárolt és ezt az országgyülésnek ajándékozta. Ezzel sokszorositották aztán az országgyülési naplót. A kormány később lefoglalta a sajtót, s a rendeket kemény megrovásban részesitette.

Ezután Kossuth Lajos adott ki «Országgyülési Tudósitások» czimén egy irott hirlapot, melynek szelleme olyannyira szabad irányu volt, hogy az egész ország és a kormány is lelkesedéssel fogadta.

Kossuth ezt a lapját az országgyülés bezárása után «Törvényhatósági Tudósitások» czimén szerkesztette tovább és néhány joghallgatóval sokszorosittatá. Épp lapja megnagyobbitásával foglalkozott, midőn 1837 május 7-én a hatalom reá tette kezét és börtönbe vetette.

Részlet Gutenberg 42 soros bibliájának első lapjáról (kisebbitve).
Eredetije bécsi csász. udvari könyvtárban

A folytonos üldöztetések következtében kifejtett állhatatos agitáczió, valamint az 1848-iki párisi februári forradalom hatása alatt szunnyadásából fölébredt szabadságérzet Magyarországban is diadalra vitte a szabadsajtó lobogóját és 1848 márczius 15-én megszületett a magyar szabadsajtó első terméke, Petőfi Sándornak, a szabad eszmék eme lánglelkü dalnokának, «Nemzeti dala», mely leirhatatlan lelkesedést keltett az egész országban.

Márczius 20-án törvénybe igtatták a most is érvényben levő, a sajtószabadságáról szóló törvényt, melynek alapelve: «Az előzőleges vizsgálat örökre eltöröltetvén, a sajtó-szabadság visszaállittatik s igy gondolatait a sajtó utján mindenki szabadon közölheti és terjesztheti.» Ez a törvény az akkoron divó szigoru czenzurához képest óriási haladást jelentett. A szabadságharcz leveretéseig nagy mértékben emelkedett nálunk a sajtó-termékek száma, több nagyobb politikai és időszaki lap keletkezett, melyek azonban a világosi fegyverletétel után megszüntek, mert a szabadsajtóról szóló törvény az akkoron uralkodó abszolut kormány által felfüggesztetett; igy tehát a forradalom alatt szépen virult időszaki sajtó, - két szakfolyóirat: a «Gazdasági Lapok» és a «Religio» kivételével, melyekre igazán nem lehetett ráfogni semmi néven nevezendő renitens törekvést, - teljesen szünetelt a nyomdászattal együtt.

A forradalom után egyetlen politikai lap maradt fenn: a Vida István «Figyelmezője» s noha konzervativ tendencziáju lévén, s egyáltalán semmiféle forradalmi törekvésekkel sem volt vádolható, az 1850. év elején a rendőrség által lefoglaltatván, beszüntettetett.

Csak hosszu esztendők multával enyhült némileg az abszolut hatalom által ujra behozott czenzura, mig végre a szabad eszmék ujbóli életre keltével, a 67-iki kiegyezés révén, ujra érvényre emelték az 1848-iki sajtótörvényt is.

Az 1848-iki sajtótörvény azonban az utóbbi időben, minden különös törvényhozási intézkedés nélkül kiforgattatott eredeti mivoltából. «Mindenki szabadon terjesztheti gondolatait a sajtó utján», de a munkás-ügyek ez alól kivételt képeznek. A munkások sajtótermékei megjelenésük előtt ügyészi czenzurának vannak alávetve. És igy egész nyiltan és jogosan állithatjuk, hogy a munkások sajtószabadsága Magyarországon csak ott kezdődik, a hol nem áll ellentétben az uralkodó társadalmi nézetekkel és érdekekkel.

És mig más müveltebb államokban a munkás ép oly fontos tényezője az államnak és a társadalomnak, mint bárki más, s mig pl. Francziaországban egy szocziálista ül a miniszteri székben s másutt a parlamentben, addig Magyarországban még annyi joga sincsen, hogy a kivételes szabadságból legalább csak annyit élvezhessen, amennyire egy alkotmányos államban minden szabad embernek joga van. De majd eljön egyszer az ideje a valódi szabadsajtónak is, mely egyenlően részesiti áldásaiban az állam minden polgárát. A mig ez be nem következik, addig a sajtószabadság nem egyéb szépen csengő frázisnál.

LERNER DEZSŐ



Üdv neked Caesar, a haldoklók köszöntnek!

Te vagy Gutenberg János, kit ez az üdvözlet illet. Téged, ki egy egész világot meghóditottál.

Hóditásod nem a zsarnok hóditása - hódolásunk nem a rabszolga hódolása.

Hatalmadba hajtottad a gondolatot: rögziteni tudtad az utókor számára; szárnyat adtál neki, hogy röpüljön; fényt kölcsönöztél neki, hogy világitson; tüzzé tetted, hogy gyujtson; - termékeny maggá tetted, melynek nyomában terebélyes fává nőtt az eszme, testet öltött az ige.

Nem félelmes gyilok volt a fegyvered, de ennél erősebb: a betü.

A betü, mely öl, a betü, mely életet ad. A betü, mely megöli a tudatlanságot, életre kelti a tudást. A betü, mely irtja a zsarnokot, irtja a szolgaságot egyaránt, hogy helyettük életre keltse a jogérzetet, az önérzetet.

A te érdemed Gutenberg János, hogy sok nincs, a mi volt s sok van, a mi nem volt - és sok olyan nem lesz, a mi van, s sok olyan lesz, a mi nincs.

Fél ezer év áll mögötted, a te nevedhez füződik mindaz, a mi az utolsó félezer évben áldás.

Most ünnepelni kellene téged. De hol vannak azok, kik bőven részesei annak, a mit te juttattál? Hol vannak az uralkodók, a kormányok, kiknek számára te tetted lehetővé, hogy hirük mindenhová eljusson? Hol vannak azok, kiknek a te eszközöd szerzett hirt és nevet? Nincsenek sehol.

De azért vannak, kik üdvözölnek. A haldoklók azok, kik köszöntnek! A haldoklók, a te martyraid, a betüszedők. A betüszedők, kiknek a te betüid lassan, apránkint, de biztosan megőrlik tüdejét, megőrlik életét.

Mindenkinek használtál, csak nekik ártottál.

Mindenki megfeledkezett, csak ők emlékeznek rólad.

Dicsőség neked, Gutenberg János, köszönet nekik: a te martyraidnak!

DR. GOLDNER ADOLF



Mi nyomdászok végtelen sokat használhatnánk az emberiségnek s a müvelődésnek, ha kizárólag a tudomány és a fölvilágosultság szolgálatában állanánk. De miként a kis ólom betük nem kérdik tőlünk, hogy mi mily czélokra használjuk fel őket, épugy mi sem kérdjük a czikkek czélját s szótlanul fogadjuk el a szedendő kéziratokat. Sorokat szedünk, lehetőleg sok sort, hogy önmagunkat és főnök urainkat kielégitsük. A kéziratok tartalma nem érdekel bennünket. Ha valótlanság, önámitás és igazságtalanság van bennök, nem a mi vétkünk. Mi csak eszközei vagyunk a mai romlott társadalom irodalmának. De el jön majd az az idő is, midőn a kis ólom betük uraivá leszünk, midőn csak az igazság és fölvilágosultság terjesztésére használjuk őket. Addig is követeljük: legyen világosság!

JÁSZAI SAMU



Gutenberg kora és találmánya

- Müvelődési korrajz -

Senki sem tagadhatja, hogy az ipar munkásai között mi nyomdászok állunk legközelebb a tudomány kincseihez. Mi reprodukáljuk a szellemi munka termékeit, előttünk csergedez az a gazdag éltető forrás, melyből szellemünk táplálkozik s a mi munkánk révén indul világhóditó utjára a müvelődés és ép mi ne vennénk tudomást róla?

A nyomdászat és a müvelődés Gutenberg nagymesterünk óta mindig mint testvérfogalmak szerepelnek az emberiség történetében.

Tekintsünk csak kissé vissza Gutenberg nagymesterünknek szentelt ezen ünnepély alkalmából az ő korába!

Midőn a renaissance vagy az ujjászületés korában az emberiség felébredt hosszu szellemi álmából, látta, hogy a vallásbölcseleti irodalom kultusza alatt sem a szellemi vivmányok, sem a müvészetek terén nem volt képes oly müvészi alkotásokra, mint a minőkkel Róma és Görögország már több, mint egy kerek ezer évvel azelőtt dicsekedhetett.

Széjjel néztek a renaissance emberei - a müvelődni kezdő olaszok, németek, francziák - s látták, hogy egész irodalmuk mily silánynak nevezhető a régi gazdag latin és görög irodalommal szemben. Bámulva olvasták a nagy Homér és Virgilius hires époszait, a régi hősök nagy tetteinek zengő szép versekbe foglalt előadását; bámulva olvasták a nagy lyrikus Pindarosz és Anakreon szerelmi dalait s Horátius magas röptü ódáit, s valami titkos benső erőtől ösztönözve, végre is föleszméltek.

A hátramaradt kor tehát megujult erővel indult e gazdagon ömlő szellemi forrás felé, hogy önmagától fedezze föl azt a szunnyadó szellemi erőt, mely a régi népeket oly csodálatos szellemi magaslatra emelte!

A régi görög és latin irodalom tanulmányozása annyira áthatotta a szellemeket, hogy a helyett, hogy a régi irók nyomán saját nemzeti nyelvüket kezdték volna müvelni, s ennek révén az általános müveltséget a népre is kiterjesztették volna, megmaradtak a latin nyelv büvös légkörében, ujra azt téve uralkodóvá a tudományban, a politikában, a vallásban s a müveltebb társalgás terén.

Sok század tünt le ezután, s e századok tudományának, müveltségének nagy része holt kincs gyanánt - a latin nyelvbe ölve - a könyvtárak rengeteg polczain fekszik ma is, a nélkül, hogy a mai kor gyermeke azokhoz hozzáférhetne.

Gutenberg Catholiconjának colophonja

De mindezek daczára is óriási hatása volt e szellemi forradalomnak. Mert bármely nyelven szólalt is meg a haladó korszellem, bármily módon nyilvánult az emberi müvelődés (hiszen Gutenberg majdnem összes sajtókiadványai is latin nyelvüek voltak), csakhogy végre megszólalt, s ezt a megszólalt, föléledt korszellemet nem lehetett többé elnémitani.

Ez a megifjodott, föléledt korszellem hatotta át Gutenberg korát.

Ennek a forrongó korszellemnek Olaszország akkori virágzó városai, Flórencz, Róma, Milánó, Velencze és Nápoly voltak kiinduló pontjai s a föllendült irodalom és müvészet itt csakhamar oly nagy szellemeket hozott fölszinre, mint Dante és Petrarca. Csodálatos, lankadatlan müvelődési vágy vett erőt e korban az embereken, mely itt-ott a nép tömegeibe is behatolt, s mint egy egykoru olasz irónál olvassuk: 1300 körül Flórenczben mindenki tudott olvasni, s még az öszvérhajcsárok is Dante chansonettjeit énekelték.

Az ugynevezett humanisták kiásták a feledés homályából az ókori müvelődés eszközeit és az európai tudomány és müvészet számára uj életre keltették.

Medicsi Kozimó, a hires velenczei doge 22 hó alatt 42 másolóval 200 kötet könyvet iratott össze, hogy egy megfelelő könyvtár alapját megvethesse. X. Leó pápa szintén a legnagyobb humanista pártolók közé tartozott.

Csalódnánk, ha azt hinnők, hogy a feltámadt korszellem e nagy mozgalmai a kis Magyarországot és annak jelesebbjeit érintetlenül hagyták.

A renaissance-kor Mátyás király idejébe esik, kinek uralkodása Magyarország müvelődésének fénykorát képezi.

Ki ne tudná, hogy ő évenként 50 ezer aranyat költött a részére dolgozó budai és olaszországi másolókra és ritka müvek megszerzésére, - hogy gyakran oly müvek lemásolását kérték tőle idegen fejedelmek, melyek az olasz könyvtárakban nem voltak feltalálhatók; és ki ne tudná, hogy a 10000 kötetet bizton meghaladó Corvina-könyvtára már ebben a korban egész Európában párját ritkitotta?

Mátyás idejében hozta Budára Karay László Hess András német nyomdászt s ott Magyarország legelső nyomdáját állitotta fel.

Az ébredező korszellem mindenfelé felrázta a kedélyeket s az ó-kor nagy iróinak fölidézése megteremtette az ösztönt, ezeket utánozni, elérni és esetleg fölülmulni!

A szellemi föléledés e nagyszerü mozgalmának, a tudásvágynak, a teremtő alkotó igyekvésnek azonban egy nagy hibája volt: nem terjedhetett el a nép közé.

A tudomány e korban az előkelőbb, a módosabb osztály kiváltsága volt; csak azok engedhették meg maguknak azt a nagy fényüzést, hogy a drága, vagyont érő könyveket beszerezve, a régi irók fényes szellemkörében szórakozhassanak.

Nem csak a tudományra volt ez hátrányos, mely ujabb, jelesebb erőket csak lassan gyüjthetett, hanem az általános müvelődésre is, mert a nép a régi irók ujra fölszinre hozott müveiben nem gyönyörködhetett.

Ekkor lépett fel találmányával az emberi müvelődés és haladás lángeszü apostola Gutenberg János.

Gutenberg találmánya nélkül a renaissance kor általános müvelődési mozgalma okvetlenül megakadt volna, mert a békók közé szoritott szellemi élet elsatnyulását vonta volna maga után.

Gutenberg szabad szárnyra eresztette a lelánczolt tudományt, mely elragyogva, mint a nap sugarai a sötét felhők mögül, bevilágitá a világegyetemet.

Gutenberg találmánya tehát a tudomány és a müveltség népszerüsitésének és demokratizálásának leghathatósabb előmozditója volt.

A sajtó utján eszközölt könyvterjesztésnek természetes következménye lőn, hogy a számtalan példányban nyomott és az irott kódexekhez képest rendkivül olcsó könyvek gyorsan terjedtek a nép között, előmozditva a fölvilágosodást.

E fölvilágosodás terjedésének kifolyása volt a renaissance-kort követő másik nagy szellemi áramlat és eszmeharcz: a vallási reformküzdelem.

A sajtó feltalálása és alkalmazásának hordereje tehát abban áll, hogy a szellemi emelkedést, haladást a nagy tömegekre, az igazi nép számára hozzáférhetővé s elérhetővé tette.

*

A mióta a magyarországi nyomdászoknál szokásba kezd jönni, hogy Gutenberg nagymesterünk emlékének évente egy-egy napot szentelünk - ugy látszik, azon meggyőződés is gyökeret vert közöttünk, hogy ennek az ünnepnek reánk és közvetve másokra nézve is nagy társadalmi jelentősége és erkölcsi haszna van.

A Gutenberg-ünnepélyek, ugy látszik, csakhamar oda fognak fejlődni, hogy szellemi haladásunknak, testvéries összetartásunknak és lankadatlan előre törekvésünknek kétségbevonhatatlan bizonyitékát képezzék, s minden egyes ily ünnepély mindegyikünknek alkalmat fog adni arra, hogy magát a nagy nyomdász-család egyik törekvő tagjának tekintve, mindazon czélokért lelkesedjék, melyekért testületünk kiválóbb férfiai előrehaladásunk és anyagi létünk biztositásának érdekében sikra szállanak.

A Gutenberg-ünnepélynek ez lenne legszebb eredménye, s ekkor annál szivélyesebben üdvözölnők e napot és várnók minden évfordulóját, mint törekvéseink, összetartásunk és haladásunk legeklatánsabb kifejezőjét.

*

Ötszáz éve, hogy Gutenberg született, négy és egy fél század éve már annak, hogy páratlan találmánya által az emberiség kezébe adta a felvilágosodásnak, a tudomány kincseinek kulcsát, hogy általuk sikerrel és kitartással harczolhassunk. A szellemi erők gyarapitásával kell tehát az anyagi érdekeink megóvását czélzó törekvéseinket előmozditanunk. Legyünk Gutenberg méltó epigonjai, s kövessük az ő, a felvilágosodás és müvelődés általánositását czélzó törekvéseinek nyomdokait.

Ez volna legméltóbb tettünk az ő nagy nevének emlékezetére!

LUBIK ZOLTÁN



Huszonhét év: 1873-1900

- Reminiszczencziák -

Most, midőn Gutenberg születésének ötszáz éves évfordulóját ünnepeljük, nem lesz talán érdektelen, ha visszatérek a huszonhét évvel előbb elmult esztendőre, 1873-ra, a midőn a nyomdászat Magyarországba való behozatalának négyszáz éves évfordulóját ünnepelték a budapesti nyomdász-segédek.

Azért mondom, hogy nyomdász-segédek, mert ezzel a müvelődés-történeti eseménnyel szemben az irodalmi és tudományos társulatok, mint az akadémia, a Kisfaludy-társaság s az irodalmi kapaczitások nagyon hidegen viselték magokat, épugy, mint most is, s a hatóságok közül is csak az egy Buda városa (akkor még külön város) emlékezett meg arról, hogy Gutenberg születése után hetvenhárom évvel, 1473-ban, már volt Gutenberg találmányának mühelye Magyarországban.

Az igaz, hogy ez a megemlékezés első sorban Buda város kötelessége volt, mert hisz az első könyvnyomda, I. Mátyás király uralkodása alatt, Budán állott fönn; meg is ünnepelte Buda város tanácsa e nagyfontosságu eseményt, ha nem is külső fénnyel, de szép alapitvánnyal, a mennyiben egyik tanácsülésén ennek az eseménynek emlékére kétezer forintos alapitványt tett egy munkaképtelen budai nyomdász vagy egy ilyennek özvegye javára, a ki az alapitvány hat százalékos kamatát (évi 120 frt) élvezheti. Élvezi is még ma is egy özvegy.

Részlet Schöffer 1457. évi zsoltárkönyvéből (kisebbitve).
Eredetije a bécsi csász. udv. könyvtárban

Alig halt meg Gutenberg, már volt Magyarországon könyvnyomda; megelőzte tehát Magyarország ebben a tekintetben a ma müveltebb és előre haladottabb államokat, sőt megelőzte a császárváros Bécset is, a hol csak kilencz év mulva nyitották meg az első könyvnyomdát.

Ez, tekintetbe véve az akkori müvelődési viszonyokat, nem is valami feltünő, mert hisz Magyarország I. Mátyás király idejében mintegy elől járt a tudományosság terén. De az erre következett két században is, a vallás reformálása korában, aránytalanul sokkal több volt a könyvnyomda Magyarországban, mint más államokban: a vallás-ujitók és a valláshoz hüek vitái egyre teremtették a könyvnyomdákat.

Czélom azonban nem általános müvelődési czikk irása, hanem egyszerüen csak az, hogy rövid visszapillantást vessek az 1873-ik évre, a midőn a nyomdászat Magyarországba való behozatalának négyszáz éves évfordulóját ünnepeltük, továbbá röviden arra a huszonhét esztendőre, a mely azóta elmult. És ezt, az általános érdek mellőzésével, csupán mint nyomdászsegéd teszem.

Leirom először az 1878-iki ünnepély lefolyását, azután az egyesületi és társadalmi életünkben az ebben az évben és a későbbi években történteket; leirom azért, mert fiatal szaktársaim, a kiknek nagy része 1873-ban még a világon sem volt, nem tudják, hogy milyen volt a mi egyesületi és társadalmi életünk ezelőtt huszonhét évvel, és hogyan fejlődött olyanná, a minő ma.

1873! Fényes év ez a magyarországi nyomdász-segédek történetében. Fényes, mert a nyomdászat Magyarországba való behozatalának négyszáz éves emlékére oly ünnepélyt tartottak a budapesti szaktársak, minden idegen behatás és támogatás nélkül, a minő oly szerény testülettől, a melynek akkor csak hétszáz tagja volt, igazán ritkaságszámba vehető.

Hogy kiknek volt főérdeme a rendezésben, azokat is megemlitem, hogy boldog emléket idézzek föl bennök a mult idők iránt: Mika János betüöntő már meghalt, de él még Galateo Béla és Ligeti József az államnyomdában, Firtinger Károly és Gawel Gyula a részvény-nyomdában, Szőke Mihály Szegeden és sok más, a kik ha öregen is, de bizonnyal fiatal hévvel gondolnak vissza a huszonhét év előtt történtekre.

Nézzük csak, hogyan is folyt le ez az ünnepély, 1873. szeptember 7-én és 8-án?

Már szeptember 6-án megérkezett a vidéki küldöttek zöme; megjöttek a pécsiek, debreczeniek, szegediek, kolozsváriak és pozsonyiak, továbbá a bécsi Gutenberg-Bund tagjai és az egri szaktársak, Tóth Istvánnak, az egri érseki nyomda ma is élő nyugalmazott igazgatójának vezetése alatt. Számos vidéki vendég azonban csak másnap érkezett, a midőn a tulajdonképeni komoly ünnepély volt.

Az ünnepély délelőtt 10 órakor a pesti polgári lövöldében vette kezdetét, a hol a dalárdák által előadott Kölcsey Hymnus után Vizsay Imre (jelenleg szinigazgató Halmai névvel) szaktárs tartotta a magyar ünnepi beszédet, majd utána Nitsch Alajos (most szedő Rózsánál) a németet, és erre rá Szabó Elek (az egyetemi nyomda mostani faktora) elszavalta Benedek Aladárnak, akkor még fiatal költőnek, erre az alkalomra irt Paramythe czimü költeményét.[12] Az ünnepélyt a két dalárdának, a pestinek és budainak, német záró éneke fejezte be.

A diszebéden, az akkori Zsiska-féle vendéglőben, a mai Vasváry Pál utczában, egymást érték a kollegiális és humoros felköszöntések, mig délután, a nem komoly ünnepélyen, hanem mulatságon, az Uj Világban (a mai Lipót-köruton), a két fővárosi nyomdász-dalárda és a bécsi Gutenberg-Bund, továbbá az Uj Világ müvészei mulattatták a közönséget.

Ezzel az alkalommal meg kell emlitenem egy oly jelenetet is, a mely az igaz, nem volt összhangban az ünnepély komolyságával, de legalább nagyban hozzájárult az Uj Világban mulató közönség vig kedély hangulatának emeléséhez. Megemlitem ezt azért, mert sem az akkori Typographiában, sem későbbi, reánk vonatkozó nyomtatványokban nem olvastam sehol.

Furman Lajos debreczeni szaktárs ugyanis (ma is dolgozik a város nyomdájában), midőn egyik német müvész javában énekelt a pódiumon, egyszerre csak fölugrott hozzá és: «igyál nímet, ne kornyikálj!» kiáltással tele kulacsot nyujtott feléje. Első perczben ez meglepetésszámba ment, de csakhamar nevetésbe tört ki a közönség, mert a «nímetnek» volt annyi esze, hogy nem botránkozott meg, hanem nevetve fogadta a kulacsot és jót huzott belőle.

Másnap, szeptember 8-án, mi természetesebb, mint hogy a vidéki vendégek a fővárosi szaktársak kalauzolása mellett megtekintették a főváros akkor még kevés nevezetességét. Akkor még kevés volt a nevezetesség; csak egy hid volt a Dunán és nem volt sem Andrássy-ut, sem körutak, a hiányosan világitott széles utak nem voltak még sem aszfaltozva, sem befásitva, sőt az első rotácziós gépet is csak ebben az évben hozatta a Pester Lloyd, a Bécsben tartott nemzetközi világkiállitásról. - No de akkor még mások voltak az igények, mint ma, és a min ma szánakozunk, akkor nagyszerü számba ment.

Igy folyt le a nyomdászat Magyarországba való behozatalának négyszáz éves évforduló ünnepe, a melyre minden oly szaktárs, a ki akkor már szerepelt, minden bizonnyal örömmel emlékezik vissza.

Mostani ünnepünk nagyobbszerü, mert hisz ma már közel hatszor annyian vagyunk és fokozott mértékben rendelkezünk anyagi erővel és intelligencziával is.

ZAKA LAJOS



Én is magasztalnám Gutenberg müvészetét, ha - nyomdász nem volnék.

SAMMLER ZSIGMOND



A nyomdászat jövőjéről

Két óra volt éjfél után, haza indultunk a kávéházból. A fehér ivlámpák alatt nyüzsgött az éjjeli lepkék és apró legyek raja a hálókban. Sötét volt az ut és csendes, a villanyos vasut csatornáját hosszu kampóval tisztitotta egy egyenruhás ember. Szótlanul ballagtunk egy darabig, mindenikünk saját gondolataiba elmélyedve. Társam csak akkor szólalt meg, mikor egy hatalmas épülethez értünk, melynek pincze-ablakaiból még villanyos fény szürődött kifelé. Ugy rémlett, a falak rengnek attól a tompa zugástól, zakatolástól, melyet odabenn valami titokteljes szörny hallat, mintha perczenként 180-szor lélekzetet venne óriási tüdeje. «Ujságház» volt, a reggeli lap készült a rotáczióson.

Ép eszembe jut; a nyomdászok fölkértek, czikket muszáj irni a Gutenberg emléklapjuk részére «A nyomdászat jövőjéről». Édes istenem, mit irjak erről? Ha még a multjáról, vagy a jelentőségéről kellene? Akkor lehetne a szokásos közhelyeket felczifrázva, ujra feltálalni, képzeltetni. De a jövőről! Mit mondjon az ember arról, a nélkül, hogy Vernet, vagy Bellamyt, vagy olyasfélét ne plagizáljon?

Elhallgatott pár pillanatig, aztán azt tapasztalva, hogy nem adok neki tanácsot, folytatta:

- Igaz, ott van a szedőgép, a nagy revoluczió a nyomdászat terén! Sokszor olvastam róla: szerencsére egy könyv is akadt a kezembe, mely most jelent meg s valami kétszáznál több gépet - szedő, öntő, osztó s tudja jó ég, miféle csodagépet - ir le; ebből sokat lehetne kiirni, de nem akarok holmi technikai száraz dolgot megirni - nem is szólva arról, hogy nem is értek hozzá - s hogy bizonyára e tárgyról szakemberek irnak.

Schöffer kézirása, melyben kijelenti, hogy
az előbbi bibliát is ő másolta le. Páris 1449.

Megint hallgatott s mentünk egy darabig; még mindig nem voltam hajlandó nyilatkozni. Azután folytatta:

- Azért megirom, hogy milyennek látom a nyomdászat jövőjét, hiszen gondolkodtam a kérdés felett. Hiszen a szedőgép tért hódit; nem rohamosan, szép lassacskán, de annál kitartóbban. Tökélyesbitik, ugy, hogy még pár száz szabadalmat vesznek ezen a téren; s egy pár közülök be is válik. De azért az igazi jövőjét a nyomdászatnak, jobban mondva az átalakulást egész másfajtáju mesterséggé, nem a szedőgépben látom, hanem másban. Meg vagyok arról győződve, fel fognak találni - nem is feltalálni, csak most már létező eljárást átalakitani, melynél fogva a nyomtatványokat photochemiai uton fogják előállitani, ujságot, könyvet egyaránt!

- No, hogyan? Ez már engem is érdekel!

- Hogyan? Egész pontossággal bizony nem mondhatom meg, mert ha tudnám, akkor már elmentem volna ma, jobban mondva tegnap, a szabadalmi hivatalba s kivettem volna a pátenst az én találmányomra, s nem is csak a magyart s osztrákot, de a világnak mind az öt földrészén létező országokéit is, s több lenne a pénzem, mint... mint... Tehát egész pontosan nem, de az eszmét, azt föltétlenül megmondhatom.

A szedőteremben - mely persze már nem « szedő»-terem többé, amint azonnal fogja látni - hat-nyolcz-tiz szedő ül - a ki persze már nem «szedő» - mindenike a maga irógépe előtt, - körülbelül olyan irógép, mint a mai, persze megfelelő javitásokkal, - s perczenként kényelmesen ir 150-200 betüt; ha egy oldallal elkészült s azt a korrektor átnézte, beviszik a fényképészeti terembe; itt van az uj találmány, melynek alapja igenis a fotográfia; a kellően egymás mellé rakott géppel irt oldalakat lefényképezik; azt a nagy lemezt, mellyel a fölvétel készült, viszik a gépterembe, itt megerősitik a sajtóba s a gépmester meginditja a gépet, ha a holnapi reggeli lap összes oldalainak megfelelő lemezek a gépen vannak; a rendszer ugyanolyan, mint a mai rotácziós gépeken; minden másodperczben kihull a gépből bizonyos számu kész ujságpéldány; festékhengerek vannak, melyek a lemeznek festéket adnak, mint ma; de mivel ott nincs domboru betü, vegyi uton minden érintésnél csak oda tapad festék, a hol a lemezen betü képe, vagyis sötétség van. Igy megspórolnak nem tudom hány szedőt; megtakaritják a betüket; a stereotypiát; munkát, időt, bért s tudja a szedő, mi mindent; a lap ugy néz ki, mint a mai, csakhogy sokkal tisztább; fényképezett hirlap! Nincsen a rotácziós nyomást jellemző domboruság, nincs félig bemázolt rész stb.

- És mifélék a betük?

- A minők ma, vagy akármilyenek lesznek; talán szeczessziósak. Ha nyolcz irógépen dolgoznak, lehet mindeniken más-más betüfaj, az egyiken garmond, a másikon borgis, harmadikon petit s igy tovább; sőt van már most olyan irógép is, a hol öt másodpercz alatt ki lehet cserélni a betüket tartó hengert s akármilyen, pl. héber, czyrill betü-garniturát betenni! Mindezt hiven reprodukálja a fényképi, a photochemiai lemez, ép ugy, mint a rajzokat, melyeket a képes lapok hoznak! S ha a korrektor valamely hibát nem vesz észre, hát lesz a lapban sajtóhiba, akár mint ma van! Csakhogy ezt a helytelen betüt nem szedték, hanem irták! Ez lesz tehát a nagy átalakulás szerintem: hogy a könyveket s lapokat nyomják ezentul is, de nem szedik őket! S ma mégis ez a legfontosabb része a dolognak; ha nyomdászról beszélnek, mindig szedőre gondolnak!

Hát ezt megirom a nyomdászok részére a lapjukba: hogy tulajdonképen Gutenberg nagy találmánya, az egyes mozgatható betükkel való szedés, el fog enyészni. Mit mond hozzá?

- Igen érdekes, föltétlenül; megkritizálni természetesen nem birom; hiszen ahhoz részletekbe kellene bele mennünk.

- Csak tessék! Majd adok részletes fölvilágositást! Mondottam ugyan, hogy nem találtam föl a dolgot, de azért meggondoltam az egész eljárást; ez nem ötlet, ennek igy muszáj lennie a technikai fejlődésnél fogva, melyet a photochemiai reprodukczióban, az iró- és szedőgépeknél tapasztalunk.

- És a technikai átalakulások következtében mi lesz a nyomdászokkal?

- Erre nem adhatok pozitiv választ, az azonban föltétlenül be fog következni, hogy a szedőgép lassan-lassan kiszoritja a szedőt a nyomdából s Gutenberg találmánya a maga eredeti mivoltában csak ama kis emberek által fog praktizáltatni, kik nem rendelkeznek annyi tőkével, hogy a rengeteg pénzbe kerülő gépeket beszerezzék. Ama szedőket, kik annak idején nem gondoltak a jövő eshetőségeire, s nem törekedtek megfelelő általános ismeretek elsajátitására s nem akartak tudomást venni ama megbecsülhetetlen előnyökről, melyeket a szakszervezet nyujt, keserves csalódás fogja érni.

- De mégis mily preventiv intézkedésekkel véli ön a nyomdászat technikai átalakulásának káros kihatását ellensulyozni?

- Mindenekelőtt föltétlenül szükségesnek és időszerünek tartom, hogy a nyomdászok tömörülve és szervezkedve, mint hatalmas testület álljanak szembe az uj versenytárssal. Tanulják meg, hogy a mai társadalomban nem a széthuzódás és az erők szétforgácsolása, hanem csak erős összetartás és egyetértés által lehet valamely kitüzött czélt elérni. Soha se tekintsenek a mellékérdekekre, hanem tartsák mindig szem előtt ama előnyöket, melyek az összeség javára szolgálnak. Követeljék a munkaidő megröviditését s azt, hogy a szedőgépen más, mint tanult betüszedő, ne dolgozhassék; tanuljanak, olvassanak, müvelődjenek, tegyenek szert általános ismeretekre, legyenek mindenekelőtt müvelt, önérzetes és öntudatos munkások s akkor majd emelt fővel nézhetnek a nyomdászat jövője elé.

DR. L-T. R.



Ötszáz év!

Immár ötszáz év mult el azóta, hogy Gutenberg Gensfleisch János megszületett. 1400. nyarán látta meg azt a világot, melyet ő találmányával teljesen átalakitott.

*

Mily átalakulást okozott ez a parányi ólom! Elcsendesitette a harczi riadókat, ellensulyozta ezt a másik ólomdarabot, melyet a hires szerzetes - Schwartz Berthold - találmánya adott az emberiségnek öldöklésre, rombolásra.

Az emberiség őstörténetében, a bibliában vagyon irva: «Legyen világosság!» De hol volt a világosság?! A te parányi ónbetüd - oh mester - változtatta az igét testté. A te elméd szülötte meghozta a várva várt világosságot.

*

Sötét korszak volt a XV. század, melynek második felére esik a nyomdászat bölcsőkora. Irás, olvasás, az általános müveltség eme alapföltétele, teljesen ismeretlen fogalom volt a nép közt. A szerzetesek által kézzel irott könyvek csak drága áron voltak megszerezhetők.

Óriási haladás volt Gutenberg találmánya, mely tekintve ama kor nehézkes közlekedési eszközeit, aránylag rövid idő alatt terjedt el. Félszázaddal később már majdnem minden haladottabb nemzetnél ott találjuk.

De e találmánynak nagy horderejét csakhamar fölismerték a haladás ellenei is. Látták, hogy a világosság fényét terjesztő betü halomra dönti az eddigi elveket, a rendszeresen ápolt fanatizmust és ősbutaságot, s ezáltal beláthatatlan következményekkel lesz a társadalmi rend alakulására.

Gutenberg találmányának alapja ma is az, mint azt a mester megalkotta. De minő változás történt segédeszközeiben!

A fasajtó évszázadokon át uralkodott, mig helyét elfoglalta a vas kézi sajtó, ezt ismét kiszoritotta a gyorssajtó, mely a betü által gyorsaságra tanitott embernek még mindig lassu volt és megteremtette a százkaru, bámulatos gyorsaságu körforgó sajtót.

Ódon drezdai fasajtó - közben ötszáz év - és itt a körforgó sajtó!

«Eyn manug d'cristeheit widd' die Durke.»
Gutenberg által 1454-ben Mainzban nyomott füzet czimlapja

A betü szolgálatába lépett később minden találmány, hogy azzal karöltve terjessze a tudást, szolgálja az embernek anyagi és erkölcsi javát. James Watt találmánya, a gőz hajtja gépeinket; Stephenson György vasutja és hajója sietve hordja szét a betü kész termékeit, a villanyosságot szolgálatunkba vettük. Daguerre fényfelfogó «camera obscura»-ja hasznos eszközünkké vált.

És ama sok-sok, még félig kész találmány, melynek befejezése a XX. századra vár.

Ez csak a betü öt évszázados technikai haladása, hát még annak szellemi előmenetele!

A betü eljutott mindenüvé! Beférkőzött a szegény kunyhójába, akadálytalanul jutott be a gazdag palotájába és megtanitotta az emberiséget arra, hogy a tudás és müveltség közös tulajdon, mely egyenlően illeti a szegényt és gazdagot. És széthordta az emberek közt a magasztos eszmét, a «szabadság, testvériség, egyenlőség» eszméjét, melyért ma már milliók küzdenek.

De még sok tennivalód van, te ónparány! Hisz az emberek még mindig különbséget tesznek egymás közt faj, nemzet és vallás szerint. A fehér ember még mindig üldözi a rézbőrüt, a franczia gyülöli a németet, a keresztény megveti a zsidót.

Dicső ősapánk! Azt hiszem, mire születésed még 1-2 évszázaddal elmulik, megtanit bennünket a te betüd arra, hogy mindnyájan emberek, testvérek vagyunk, hogy még a siron innen is egyenlőek vagyunk!

És győzni fog a fennen lobogtatott zászlóra irt hármas jelmondat és leszen köztünk «szabadság, testvériség, egyenlőség!»

AUGENFELD M. MIKSA



A XIX. század uralkodó eszméi a XX. század kezdetével lejártak; Eötvös József kiváló bölcseleti munkájában fejtegeti ezeket az eszméket, a melyeknek egyike, másika diadalt is ül ma. Eötvös, a legmélyebben gondolkozó, az elnyomott parasztság sorsa iránt a legérzőbb szivü magyar iró, megérte azt, hogy ha nem is gazdaságilag, de legalább az életben a parasztból is ember lett. Nem érte meg azonban azt, hogy a paraszt és a későbben képződött ipari munkás gazdaságilag is ember legyen. Ha még élne, érző szive megnyilatkoznék e tekintetben is, a mint megnyilatkozott korábban a polgári elnyomatás ellen. A XIX. század uralkodó eszméje volt a polgári fölszabaditás, a XX. századé pedig a közgazdasági fölszabaditás lesz. Az előbbi győzött a sajtó erejével (A falu jegyzője, Magyarország 1514-ben stb.), az utóbbi is győz ezzel. - Erős e tekintetben hitünk, de legyen olyan érző a szivünk is, mint a minő Eötvös Józsefé volt, a ki a XIX. század derekán emelte föl szavát az elnyomatás ellen. Eötvös József használta a sajtót, mi is használjuk ezt, s lépjünk be bátran a XX. századba.

ZAKA LAJOS



Elmélkedések

Nem titok senki előtt, annyiszor s olyan sokféleképpen hangoztatták hivatottak és hivatlanok egyaránt, hogy Gutenberg János és társai: Schöffer Péter és Fust János dicső találmánya milyen óriási, következményeiben szinte beláthatatlan forradalmat idézett elő az értelem birodalmában világszerte. Az ó- és ujabb kor remekmüvei, miket a másoló barátok lassan és fáradságosan - és a mi fő: szegény embernek megközelithetlen áron - reprodukáltak hártyán és papiron századokon át, azokat a sajtó mechanikus uton tömegesen szórta a közönség közé. A könyvek és «röp»-lapok hihetetlen módon elszaporodtak s a ki tanulni, müvelődni akart, azontul nem panaszkodhatott arról - lett légyen bármilyen szerény is az erszénye - hogy nem fér hozzá a tudomány, a poézis forrásaihoz. Más megitélés alá esik az, hogy minők voltak azok a szellemi termékek, miket a rövid időre megfoghatatlan gyorsasággal világszerte elterjedő könyvnyomtató officinák világgá röpitettek. E tekintetben kétségtelen, hogy az örökszép és magasztos remekmüvek mellett rengeteg a száma a selejtes, badar és haszontalan termékeknek is. Igy az első századokban nyomtatott müvek tulnyomó száma theologikus irányu, miket rég megszüntek olvasni még a czéhbeliek is - ha ugyan valaha forgatták; - hogy pedig az ujabb időben sajtó alól kikerülő munkák és folyóiratok sem «fenékig tejfölös» remekek, azt rosszakaratu gáncsoskodás nélkül is bátran lehet állitani. Azt mi nyomdászok tudjuk különben legjobban.

De ne recrimináljunk s nyugodjunk meg abban a megváltozhatatlan fátumban, hogy a legdicsőbb, legnemesebb dolgoknak is az a sorsuk, hogy visszaélnek velük s elterelődnek rendeltetésöktől. Annyi kétségtelen, hogy a nyomdászat a dicső és nemes találmányok egyik legkiválóbb typusa. Hogy a kellő időpontban - à propos - érkezett e találmány, mutatja az, hogy - a kezdetben elkerülhetlen tapogatódzás után - rövid pár év alatt olyan tökélyt ért el a velenczei Manutiusok, a flórenczi Giunták, a franczia Estiennek, Morelek, Didotok, az antwerpeni Plantinok, a hollandi Elzevirek, Bleuk, a spanyol Ibarrák, az angol Caxtonok, a német Kobergerek, Breitkopfok és Tauschnitzok, a magyar T. Kis Miklósok és más megszámlálhatatlan könyvnyomtató dynastiák kezei között, hogy az ujonnan született müvészeti iparág bátran vetélkedhetett csakhamar a legrégiebbekkel s leghiresebbekkel, izlés, szin és tökéletesség dolgában.

Ez azonban az éremnek csak fényes oldala. Illő és szükséges dolog, hogy árnyoldalát is vizsgálat alá vesszük. A fényes és szerény kiállitásu nyomdatermékek töméntelen mennyiségben ellepték az amateur-ök asztalait, a köz- és magánkönyvtárak polczait s a könyvárusboltok állványait. Egyes genialisabb és vállalkozóbb szellemü nyomtatómesterek tetemes vagyonra és messze sugárzó hirnévre tettek szert. De jutott-e ebből a dicsőségből és haszonból azoknak, kik a tényleges munkát ügyes kézzel és találékony elmével végezték: a sajtó munkásainak? Vajmi kevés. És nem fog meghazudtolni senki, ha azt mondom, hogy anyagi jóllét és világra szóló dicsőség dolgában a könyvnyomtató munkás manapság sem sorozható a sors kedvenczei közé. Más kérdés azonban - és itt érek el czikkem igazi tárgyához - hogy abból a rengeteg fénycsóvából, mellyel a sajtó fölvilágosodást, müvelődést, tudományt, értelmi erő alakjában az egész föld kerekségén századokon át pillanatig sem szünetelő energiával besugározta, jutott-e és mennyi jutott Gutenberg tanitványainak, a nagy müvelődési tényező szerény, de érdemes napszámosainak?

Bizony nem jutott, legalább nem abban az arányban, melyet, mint a müvelődési eszközök termelői, abból igényelhettek volna.

Ugy jártak, mint az üvegprisma, mely egy Newton kezében a naptól szerteszét terjeszkedő fénysugarakat testén keresztül bocsátva a szivárvány szineiben ragyogó, pompás spectrummá szórja szét, de maga az marad, mi előbb volt: szerény, szintelen üveghasáb.

A Budai krónika utolsó lapja. Az első magyarországi nyomdatermék.
Nyomatott Budán 1473-ban, Hess Andrásnál.
Eredetije az egyetemi könyvtárban van (kisebbitve).

Mi az elmaradás oka? E kérdést könnyebb fölvetni, mint rá okadatolt feleletet adni. Vannak, kik könnyebb végét fogva meg a dolognak, a kormányt, az intéző köröket okolják, melyek megbocsáthatlan közönyt és lehetetlenséget tanusitanak, mikor a munkásság továbbképzéséről, magasabb fokon való - az irás, olvasás és számolás elemein tul menő - müveléséről van szó. És e vád nem egészen alaptalan. Dirigáló osztályaink annyira el vannak foglalva, hogy igazi föladataikra idejök nem marad. A hazafias frázisok özönétől nem jut idő jó és okos cselekedetekre. Hazafias tett volna már csak ha számot akarnának maguknak adni arról a társadalomtani abc igazságról, hogy az iparfejlesztés legelső föltétele, sine-qua-nonja, az ipart létrehozó főfaktort (a másik a vállalkozó és pénzadó): a munkás proletáriatust, értelmességben, általános müveltségben előbbre vinni, hogy igazi funkczióját jobban betölthesse; anyagi helyzetét javitani és állandósitani, hogy a megélhetés sanyaru gondjaitól megmenekülve az önmüvelődésre is szakithasson időt és gyermekei (a jövő reménye) nevelésével is foglalkozhassék, moralitását megszilárditani, hogy a társadalomban reá várakozó feladatoknak (ide számitva a közügyekben való részvételt, melyből ez ideig kizáratott) jobban megfelelhessen, stb. stb. Szóval szellemi nivója és anyagi jóléte érdekében mindazt megtenni, mit a nyugati, haladottabb nemzetek - Francziaország, Anglia, Németország - már létesitettek vagy terveznek. Mert vajjon mit nyerhetnek kormányzóink azzal, ha a munkástömeg méltányos kivánalmaival magukat tovább is ellentétbe helyezik?

A szoczializmus kerülvén tollam alá, merem állitani, hogy a hazai munkásságot a politikai intézők közönye, rosszakarata, dőre macchiavelismusa kergette bele a szoczialismusba. Ha ugyan ezt bajnak lehet tekinteni. Én részemről nem tekintem annak. A szoczialdemokratikus doktrina, ugy mint azt Marx, Engels, Bebel stb. megállapitották, távolról sem kifogástalan rendszer, én sem tartom mindezt orvosló panaczeának. Nem is az a lényeges, mert hiszen megvalósulásától, életbeléptetésétől, még meglehetősen távol vagyunk, s igy bátran eltekinthetünk néhány századok tételeitől. De határozottan jó szolgálatot tett azzal, hogy a munkásságot, néhány könnyen érthető jelszó segitségével, egy zászló köré tömöritette, öntudatosságát fölébresztette és fokozta, osztálytudatot teremtett s a sivár érdekharczot elvi küzdelmek szinvonalára emelte: az összes proletáriatus szolidaritását - ezt az eddig ismeretlen fogalmat - öntudatra ébresztette s megizmositotta. És ez nem megvetendő eredmény. De nem ez az az egyedüli kellék.

A szám, a tömeg kétségkivül lényeges tényező a társadalmi konstellácziók, küzdelmek terén csak ugy, mint a fizikai világban. De százszorta nagyobb még a hatékonysága, ha az értelmi erő, a müveltség, a tudomány is támogatja.

A mi helyzetünk azonban lehetővé teszi, hogy az értelmi haladás, a müvelődés terén uttörők lehessünk s jó példával járhassunk elől. Ideje, hogy a mit egyes kormányok és vagyonos társadalmi osztályok megteremteni elfelejtettek, a magasabb népnevelést, oktatást, a munkásság maga vegye a kezébe. Az anyagi és értelmi akcziónak együtt kell haladni s jóllehet ez utóbbi nem biztat olyan közvetlen vivmányokkal, mint az első, de minél előbbre haladunk, annál fontosabb, nyomósabb fegyver lesz kezünkben.

KUN



A nyomdászok társadalmi életének pangása egyesek különválásából ered. Mutassuk meg, hogy nemcsak rendkivüli alkalmakkor, hanem mindig oly egyetértően cselekszünk, mint Gutenberg félezredéves emlékünnepén.

ID. AIGNER JÓZSEF



Mainz

Választottja a Gondviselésnek: Mainz városa, üdvözöllek! Szerencsés birtokosa a boldog városnak: Nagynémethon, téged is illet hódolatom!

Megilletődve köszöntlek benneteket e nagy napon, melyen a világ minden müvelt népének hálás tekintete felétek fordul, leróva nektek a tiszteletnek bámulatteli adóját.

A könyvnyomtatás, a tudomány eme világjáró szekere, öt századdal ezelőtt indult el Mainz városából, megrakottan Gutenberg mesterünk találmányával, most pedig odasereglenek az akkor elszéledt apostolok késő ivadékai, hogy találmányának fényes eredményéről, nevének szerzett örök dicsőségéről haló porának hirt adjanak.

Mainz falai között pattant ki a szikra, melynek fényességéből az egész világnak kijutott. Itt élte csecsemőkorát a könyvnyomtatás müvészete, itt ringatták szegényes bölcsőjét a ma már gazdag tudománynak, ide özönlenek tehát a világ küldöttei, hogy egy-egy szemernyi részt vegyenek küldőiknek ama nagy dicsőségből, melyet Gutenberg müvészete eme magasztosan csendes német városnak szerzett.

Spanyolország jogosan büszkélkedik Columbussal, de a kis Mainz nagyobb dicsőségnek a letéteményese, mert mig Columbus csupán egy addig ismeretlen földrészt nyitott meg a világ számára, Gutenberg a könyvnyomtatás föltalálásával egy egész világot fedezett föl a tudatlanság és barbárság sötétségében botorkáló emberiségnek. Gutenberg tette szabaddá a gondolatot, az ő kezdetleges munkái népek szabadságának alapját vetették meg. A hol müvészetének csak egy sugara megvillant, ott a zsarnokság nem volt többé korlátlan hatalom. Innen az a gyakori üldöztetés, mely Gutenberg közvetlen utódait nyomon kisérte.

Bámulatos, hogy öt évszázaddal a könyvnyomtatás föltalálása után is bizonyos titokzatosság födi e mesterséget. A nagy közönségnek csupán egy kis töredéke ismeri a nyomtatás technikáját, mig sokkal fiatalabb iparágakkal még az iskolás gyermekek is tisztábban vannak. Akárhányszor láthatjuk, mint bámulnak müvelt emberek is, ha valamely nyomdában a munkát nézik. E körülmény mutatja legjobban, mennyire csodásnak, megfoghatatlannak tarthatták elődeink Gutenberg találmányát. A kultura, a haladás, az ipari fejlődés mindmáig nem tudták teljesen letörölni a nyomdászat mesterségéről a titokzatosságot; a szabad ipar, mely a könyvnyomtatást nemcsak a közönséges mesterségek közé sorozza, hanem megengedi mindenkinek, hogy e mesterségben kontárkodjék, a liberalizmusnak eme szörnyszülöttje sem képes a könyvnyomtatást még ma is sok tekintetben misztikus mivoltából teljesen kiforgatni.

De nemcsak a mesterség ismeretlen a nagyközönség előtt, maga a föltaláló: Gutenberg is csak kevesek előtt ismeretes, kivévén az egy Németországot, a hol büszkén ápolják dicső nevének kultuszát.

Ha minden ország legalább egy szobrot emelt volna Gutenbergnek, ma már alakja népszerü volna. De ezt ő nem érdemli meg, hisz mindössze csak annyit tett, hogy elméjének csodás fényével a tudás utját világitotta meg törhetetlen kitartásával, bámulatos akaraterejével a tudás monopoliumát eltörölte.

Minden Gutenberg-szobor egy-egy mértföldjelző volna a czivilizáczió utján.

*

De ne zavarjuk azt a fönséges harmóniát, melyben a Mainz városába gyülekezett zarándokok Gutenberg szellemének himnuszt zengenek.

Tekintsünk hálával Mainz felé, mely e napokban a czivilizáczió vendéglátására nyitja meg nevezetes kapuit, osztozzunk örömében, melyből minden ember annyit érdemel meg, a mennyit magáénak követel!

Választottja a Gondviselésnek: Mainz városa, üdvözöllek!

KRAUSZ SOMA



Ha mindenben oly összetartóak volnánk, mint nagymesterünk Gutenberg születésének ötszázados évfordulója megünneplésében, akkor nem lenne okunk panaszra.

FRANK LAJOS

Részlet Schöffer 1462-iki «Mainzi bibliá»-jának első oldalából.
Eredetije a bécsi udvari könyvtárban (kisebbitve).


Az irás története

- Müvelődéstörténeti tanulmány -

Az irás, mint müvelődéstörténeti tárgy nem uj ugyan, de még a mult század elején is hamis nyomokon haladt. Általános volt pedig még ekkor ama nézet, hogy a beszédet és az irást Ádám már a világ teremtésekor ismerte.

Ez azonban ép oly téves nézet volt, mint az, mely kizárólag a fönikieket tette a betük föltalálójának. Mert hogy e jegyekből soha sem fejlődhetett ki valamennyi ábécze, azt legjobban bizonyitja az, hogy a jelképes irásnál egy és ugyanazon korszakban mindkettő föllelhető, tehát egyik sem előzé meg a másikat a fejlődés utján.[13]

Hogy hol és mely időtájt létesültek az első irásjegyek, azt titkos homály fedi s ép úgy, mint ahoz, mig az ember beszélni, irni és számolni, nyelvét az egyes szavak kiejtéséhez idomitani, az évet hónapokra, a hónapokat napokra s a napokat órákra osztani megtanulta, sok évezred kellett, az irás föltalálásának ideje is visszanyulik egy történelmileg alig ismert sötét korba.

Az irás történetének egyes meséi a hagyomány utján maradtak reánk s ép azért azok nem is birnak kellő bizonyitó erővel.

De ha e mondákat csak utmutatókul tekintjük kutatásaink mikéntjére nézve, úgy azokban egy hatalmas segédeszközt nyerünk.

Az irást az ember, müveltsége ama alacsony fokánál fogva, mely minden előtte ismeretlen tárgyat, melynek eredetét nem tudja, természetfölötti tulajdonsággal ruház föl, valamely természetfölötti dolognak képzelé. Az irás ismerete már kezdettől fogva a törzsek bölcsei kezében volt, kik egyuttal papok is valának s ezt a kincset féltékenyen őrizték, mint pl. Egyiptomban az első dinasztiák idejében.

Az irás fejlődésének is megvannak a maga korszakai; az irás első kezdetleges jelei valószinüleg csak egyes primitiv rajzokból állottak s a betük első alakjaikat is nem tervszerüleg, hanem csupán a véletlen folytán nyerték; az ember azután idővel módosithatá azokat.

Az irás is, ép úgy, mint a beszéd, nem az emberrel veleszületett tulajdonság, hanem csak fokonként fejlődött mai szinvonalára. A társas érintkezés folyamán tett szert a nyelv is fejlettségének mai fokára s az irás is csak a kölcsönös érintkezés folytán módosult és fejlődött mai szinvonalára.[14]

Az iróeszközök fejlődése elválaszthatlan kapocs által van összekötve az irás és a könyv történetével; mert az irás nélkül ép oly kevéssé teremtett volna az emberi elme iróanyagot, mint e nélkül könyvet s ezek ép oly számottevő tényezők az ember müvelődésének történetében, mint az irás és a beszéd.

Az irás kétségkivül az első helyet foglalja el az emberi müvelődés történetében. Az irás feltalálása nélkül nem fejlődhetett volna az ember müveltségének mai szinvonalára, nem értékesithette volna szellemi törekvéseinek és kutatásainak eredményét, sőt ama találmányok, melyek a különböző korszakok elsőrendü vivmányaiként szerepelnek, szintén csak az irás tudományának köszönhetik föltalálásukat.

Mielőtt az ember az irást föltalálta, teljesen vad állapot környékezé. Az irás föltalálása által emelkedett az ember ama szinvonalra, mely őt, mint a teremtés koronáját megillette.

A nyelv ép ugy, mint az irás, csak fokonként fejlődhetett; kezdetben csak egyes hangok, ezekből szótagok és szók képződtek, mig végre a társas érintkezés, a különböző nyelvek vegyüléke azt eredményezte, hogy az egyes ragok és névmások a szókhoz füződve azoknak világosabb értelmet adtak. A beszéd fokozatos fejlődése nélkül az irás sem jöhetett volna létre. Fejlődvén a nyelv és az ember müveltsége, szükségessé lőn az irás is. Az irás kezdetben csak primitiv rajz volt s jelvényei föld- és kőrakások, czölöpök stb. valának, mely csak idővel, különböző fázisokon áthaladva vált irássá.

«Nem föltalálva lettek tehát ismét ujabb és ujabb irásjegyek, hanem a meglevők módosittattak.»[15]

Hogy az embernek már kulturális állapota legalsóbb fokán is szüksége volt az irásra, az nem valószinü. Mig szelleme nem emelkedett túl a mindennapi szükséglet határain, mig nem érzé ama hiányt, melyet az irás ismerete volt hivatva betölteni, addig nem is volt az irásra szüksége; de a mint levetkőzte állatias ösztönét s érezni kezdte hivatásának nagyságát, vagyis szellemi fejlődése elérte ama fokot, mely benne magasabb igényeket támasztott, szüksége volt az irás ismeretére is.

De nemcsak a polgárosodás, a társas érintkezés s a család megalapitása, hanem a vallás is előtámasztá az irás szükségességét; megalakulván az emberi társadalom, szüksége volt főnökökre, birákra, kik nemcsak szóval, hanem irással is érintkeztek távolabbi alattvalóikkal; elterjedvén az egyes vallásfelekezetek tanai, szükségessé vált azok megörökitése. Az egyes vallásfelekezetek papjai irásban is megörökiték dogmáik misztikus tanait s a részben általuk módositott irásjegyeknek is szent jelentőséget adtak. Igy jöttek létre az egyes vallásfelekezetek szent könyvei, melyek egyszersmind annak betüjegyeit is megörökitették, mint a «Korán» az arab, a «Vulgáták» a római, a «Pentateuch» a héber, Vulfila bibliája a góth s Cyrilé a szláv népek irásjegyeit.

Az irásjegyek kezdetben többértelmüek valának; a rajzok individualitása elvont volt ama fogalomtól, melyben a hangzó gyökeredzett. A hangzók addig nem is szolgálhattak a szavak kifejezésére, mig a nyelv nem emelkedett magasabb szinvonalra, s csak az esetben birt magyarázó értelemmel, ha azt kép (rajz) is kiséré. Az első irásjegyek nem betük, sem az egyes szavak jelei, hanem csak egyes történetek, vagy tárgyak egyszerü képei (képmásai) voltak, melyek a tárgyakat primitiv módon ábrázolták.

Ily jelekkel, melyek közül némelyek valamennyi irásfajok között feltalálhatók, már az irás kezdetleges jelei között is találkozunk. E jelek az általuk kifejezendő tárgyaktól nyerték alakjukat; igy pl. a napot a kör, a holdat a félkör, a vizet a hullámvonal ábrázolta.

Ezen irásnak (rajznak) azonban nagy hátránya volt, hogy a tárgyak óriási mennyiségét minden esetben rajzban ki nem fejezhette, mert némelyek gondolhatók, beszéddel kifejezhetők, de természetüknél fogva lefesthetők nem voltak.

Az embert szelleme tehát ujabb kutatásra serkenté; nyelvbősége, tudvágya, polgárosodása immár oly fokon állott, hogy az irás ezen alakja nem állott azzal arányban. Igy alkotott egyes jeleket, melyek szintén tárgyakra, kifejezésekre vonatkoztak, csakhogy nem egy, hanem több tárgyra.

Ez volt a jelképes (symbolikus) irásmód. - Csakhogy ezek az irásjegyek többértelmüek voltak.

Idanthuras, egy scytha-fejedelem, Dáriusnak, ki őt háboruval fenyegette, egy egeret, egy békát, egy madarat, egy nyilat és egy ekét küldött követe által. Orontopagas, Dárius egyik hadvezére, ezt úgy magyarázta, hogy «a scythák átadják nekünk lakásaikat (városaikat, mert az egér a lakásokban tartózkodik), vizeiket (mert a béka a vizben tartózkodik), levegőjüket, (mert a madár a levegőben röpköd), fegyvereiket (nyil), szántóföldjeiket (eke), vagyis: megadják magukat.» Xiphodres, Dárius egy másik vezére azonban igy magyarázá a küldött tárgyakat: «Hogy ha mi, mint az egerek, a föld alá nem buvunk, mint a békák, viz alá nem merülünk s mint a madarak, el nem repülünk, úgy nyilaik záporát el nem kerüljük, - azaz: országukat soha meg nem hóditjuk.» Az irásnak ilyen alakja tehát nem lehetett kielégitő; egyes népek megtartották s tökéletesitették, mig mások ujabbakat alkottak.

Egy Attavantes által festett Korvin-kodexnek kisebbitett czimlapja.
Eredetije a magyar nemzeti muzeumban

Ezek az irásjegyek nem felelhettek meg egy fejlődő nyelv szóbőségének sem, miután csak egyes szavakra vonatkoztak s a nyelv fejlődéséhez képest a végtelenségig szaporodtak volna, mivel alakjuk egy szóhoz volt kötve, ahoz a szóhoz, a melyre vonatkoztak. - Igy jöttek létre a betük, melyek már nem a tárgyakat ábrázolták, sem szavakra nem vonatkoztak, hanem az emberi hangok különfélesége szerint, mint magán- és mássalhangzók, különböző alakkal birtak.

Ez volt a mai ábéczé.

Az irásnak máig körülbelül 300 különböző alaku ábéczéje ismeretes, a melyeknek jegyei között többször igen sok hasonlatosság létezik, bár jelentőségük minden nyelvnél különböző.[16] Igy egyes népek két, sőt három különböző ábéczéből alkották irásjegyeiket, sőt azok alakjait is módositották saját nyelvük, vagy ős irásmódjuk jellegéhez képest s igy az egyes irásjegyek leszármazásának nehéz problémáját mystikus sötétség takarja.

Az összes ábéczék fokozatos fejlődésének tárgyalásába itt nem bocsátkozhatunk.

Az irástörténet segélyével bizonyitékokat szereztünk arra nézve, miszerint Európa őslakói már a legrégibb időktől fogva birtak irásjegyekkel. A runák keletkezése, melyeket az észak-európai normannok használtak, a legrégibb időkbe visszavezethető. De az Európa déli részén lakó néptörzsek is birtak már az őskorban irásjegyekkel s az egyiptomi történelemben nyoma van, hogy a Középtenger mellett lakó jóniak és szardiniaiak Egyiptommal élénk összeköttetésben állottak s velük szerződéseket is kötöttek, igy tehát a görögöknek is volt irásuk.

Bizonyiték továbbá amaz állitás mellett, hogy Európa népei már a legrégibb időktől fogva birtak irásjegyekkel, az is, hogy egy betüre számtalan jegyük volt és Philipps az általa felkutatott régi spanyol érmeken nem kevesebb, mint husz különböző alakját fedezte föl az A betünek, mi a betüjegyek sokaságát bizonyitja.

A mi pedig az egyes irásjegyek származását illeti, mint pl., hogy a görögök a régi fönikiektől, a rómaiak a görögöktől stb. sajátitották el irásjegyeiket, arra vonatkozólag már más helyen mondottunk véleményt.

A rómaiak irásjegyeinél ugyan, melyek tulajdonképpen az összes latin betükkel iró népfajok és nyelvek irásjegyeinek alapjául szolgáltak,[17] feltünő hasonlatosság észlelhető a görög betükhöz - s innen a fenti vélemény. De fölmerül itt ama kérdés, melynél Faulmann is joggal jegyzi meg, hogy: «miért nem vették akkor át a régi görög irás valamennyi jegyeit?»

A római irásjegyek is sok változatosságnak voltak alávetve, mit különösen az A betünek különböző alakjai is bizonyitanak. Ez az ingadozás csak a császárság korában szünik meg, midőn a mostanihoz hasonló betük voltak használatban.

Később az «oszlopirásból» (capital) a szépirás egy ujabbat fejlesztett, mely annyiban különbözött ettől, hogy a betük alakja bizonyos gömbölydedséget nyert. Ez volt az ugynevezett «uncial» irás, a mai latin és mai német ábéczének első alakja.

Az ugynevezett góth irás betüit, mellyel a régi góthok is irtak,[18] Vulfila püspök állitotta össze a görög uncial és a régi góth betüjegyekből, a Kr. u. IV. században. (370.)

A góth irás 26 betüből állt s csak nagy betükkel (versal) birt; a betük karaktere a mostani német irásnak felelt meg, azzal a különbséggel, hogy egyesek a maitól különböző alakkal és értelemmel birtak. A mai német irás korántsem fejlődött a góth irásból s legföljebb csak annak karaktere után képződött.

A góth irás, sőt a nyelv is rég kihalt s csak az upsalai ugynevezett «ezüst codex»-ben maradtak fönn emlékei.

A mai «német» betük alakjával már a Kr. u. VIII. században találkozunk és pedig az ir hittéritők kézirataiban, kik a biblia terjesztésével egyidejüleg ezt az irást is meghonositották a germán népek között.

A germánok az uj (katholikus) vallással egyidejüleg annak irásmódját is átvették s igy latin betükkel irtak németül.

Igy fejlődött a «capital»-ból az «uncial», az «uncial»-ból pedig a «minuscula». A capital (oszlopirás) betüi teljesen egyformák, mig az «uncial» alakjai már alul és felül itt-ott kimagaslóbbak; a minuskulák alakja már határozott német karakterrel bir; a betük gömbölydedségüket elveszitvén, mindinkább szögletesek, összenyomottak s a mássalhangzóknál nyulánkabbakká lesznek s tökéletességük tetőpontját a XV. század első tizedében érik el. 1514-ben jelent meg Miksa császár imakönyve, melynek irott betüi mintául szolgáltak a mai német betük öntéséhez. A Miksa császár által irt «Theuerdank» czimü elbeszélést Schönsperger augsburgi nyomdász ezekkel a minta-betükkel nyomtatta s azóta azok általánosan elterjedtek.

A XV. század második feléig még latin nyelvü könyveket is német betükkel nyomtattak, bár a német nyelvet lealacsonyitónak tartották a szerzetesek s a IX. században egy szerzetes bocsánatot kér a mainzi püspöktől, hogy egyes dolgokat németre forditott.[19]

A mai ugynevezett latin (antiqua) betük a XV. század végével terjedtek csak el.

Schweynheim és Pannartz Olaszországba vándorolt német nyomdászok, kik 1464-ben a subiacoi kolostorban nyomtattak s innen Massini marquis meghivására Rómába mentek, hol 1467-ben adták ki «Epistolis familiaribus Cic.»-ot czimmel az első, latin betükkel nyomtatott könyvet.

E betük a mai német betük szögletes alakját elvetve, a régi római «uncial» betük gömbölydedségét vették át s ezért a feltalálók «antique» (régi) nevet adták nekik, megkülönböztetésül az akkortájt divatos uj szögletes betüktől. E betüket később Aldus Manutius hires velenczei nyomdász és Garamond tökéletesitvén, azok 1472-ben Zauner augsburgi nyomdász által Németországban is elterjesztettek s később Nyugat-Európa összes népei által elfogadtattak s ma már a világ minden részében használtatnak. És Magyarország e tekintetben is megelőzte a többi államokat! Hesz András, kit Karai László prépost Olaszországból hivott be, Budán 1473-ban nyomtatta az első magyar nyomtatványt, a «Chronica Hungarorum»-t, mely már kerek latin betükkel nyomatott.

A szláv (orosz, szerb stb.) betük keletkezésének történetét szintén misztikus homály födi. A régi szlávoknak nem voltak könyveik, sem irásjegyeik, s csak jelekkel (rovás vagy runa) által érintkeztek. Később görög betükkel irtak. De a görög betükkel nem irhattak minden szót. «Végre Cyril püspök egy 38 betüből álló ábéczét (cyrillitza) létesitett, melynek betüi közül némelyek a görög betükhöz hasonlók, mások pedig a szláv nyelvből valók. Ez a világ teremtése után 6363-ban (855 Kr. u.) Mihály görög császár, Boris bolgár fejedelem, Rastitz Moravia, stb. fejedelme uralkodása alatt történt.»

Ezekből kitünik az, hogy a szlávoknak már rég volt irásuk, mely a rovás vagy runákhoz hasonlóan bevágás által gyakoroltatott; csakhogy ez kezdetlegességénél fogva nyelvöknek meg nem felelvén, Cyrill által tökéletesittetett. Ebből egyszersmind azt is láthatjuk, miszerint a görög Kadmos, az egyiptomi Tauth, a kinai Fo-hi s több más mythologiai személyek is csak ily értelemben volnának az egyes irásjegyek föltalálói.

Az ősmagyarok irásából semmi oly emlék sem maradt az utókorra, mely annak egykori létezését kétségen kivül helyezné. Hogy a régi magyarok, hunnok, a scythák irni tudtak, s igy irásjegyekkel is birtak, az kétségen kivül áll.

A régi magyar irás-jegyek alakját biztosan meghatározni nem tudjuk, valószinü azonban, miszerint kétféle irásuk volt. A másik irásmód, melyet Bél Mátyás tett közzé a mult század elején, 34 betüből állt s a keleti nyelveknél divó szokás szerint jobbról-balra volt olvasható. Faulmann a régi kabul irásmóddal hasonlitja össze, a magánhangzók egyenlő kiejtése miatt, bár az irásjegyek alakja között kevés a hasonlatosság, annál több észlelhető a runák között. Ezzel befejeztem az európai népeknél használatos irásjegyek történetének ismertetését, csak két nemzet irásjegyeiről kell még megemlékeznem. Az egyik, az arab, mely Európa keleti részén az izlam vallást követő népeknél van használatban s 14 különböző alakja ismeretes, melyek közül azonban több csak emlékként maradt az utókorra. Legelterjedtebb faja ennek az irásnak az ugynevezett kufi irás, mely egyszersmind az izlam vallás irása is. Mint minden irásnak, ugy ennek is van föltalálója és Khalfa Hadzsi, a jeles könyvész igy ir arról: «Az irást három ember találta föl. Az első, kit Moramirnak hivtak, a betük alakját találta föl; a második, Aslam, azoknak különböző formát adott, mig a harmadik, Amir, a megkülönböztető pontokat alkotá.» A neskhi irás a privát életben használtatik, bár az előkelőbbek még levéliráshoz is külön irásmódot használnak.

A görög irás, mellyel ma már csak a kis Görögország s itt-ott elszórt népei élnek, épp ugy képződött, mint a római irásjegyek. A régi görögök könyveikben nagy (versal) betükkel irtak s csak fokonként fejlődött ebből a minuskula, azaz kis betü, mely csak a nyomdászat föltalálása után nyerte alakját.

Schweynheim 1469-ben öntötte Rómában az első görög betüket s Németországban 1516-ban jelent meg az első görög nyelven nyomott könyv, Schumannál Lipcsében.

A nyomdászat föltalálása, valamint a latin betük elterjedése uj irányba terelte az irást (a kézirást) is. Mig azelőtt csak egy faját (a szögletest) ismerték a kézirásnak, ezután kettő képződött: a latin és a német. Aldus Manutius velenczei nyomdász 1514-ben nyomtatta az első «cursiv» betükkel készült könyvet, mely betük a mai latin kézirás létrejöttét eredményezték.

NOVITZKY N. LÁSZLÓ





JEGYZETEK


1 Dr. W. Warten: Johann Gutenberg, Karlsruhe 1900. Az okmányt eredeti latin szövegével közli.

2 Dr. v. d. Linde: Gutenberg. 1878.

3 Falkenstein: Geschichte d. Buchdr. 1842. 14.

4 Köhler: Hochverdiente und ausbewährten Urkunden, wohlbeglaubte Ehrenrettung Gutenbergs. Göttingen, 1741.

5 Dr. Schaab: Geschichte der Erfindung der Buchdruckerkunst. Mainz 1830-31. III. köt.

6 Rottek: Allgem. Weltgeschichte p. 8. II. 605. azt mondja, hogy 1393-1400 között.

7 Faulmann ezt is kétségbe vonja s szerinte Strassburg lenne Gutenberg szülővárosa, mire azonban positiv adata nincsen. Lásd Ill. Gesch. der Buchdruckerkunst. Wien 1882.

8 Alf. Börckel: Gutenberg und seine berühm. Nachf., Frankfurt a. M. 1900.

9 Dr. Karl Falkenstein: Gesch. der Buchdruckerkunst. Leipzig 1840., az összes okmányokat közli.

10 Ujabban Hupp Ottó fedezett föl egy «Missale speciale»-t egy müncheni antiquárusnál, mely a legrégibb Gutenberg-nyomtatványnak tartatik. A missale 176 folio lapból, áll s 18 soros. Valódisága azonban még nincs teljesen beigazolva. Hupp: Ein Missale speciale, Vorläufer des Psalters von 1457. München 1899.

11 Dr. Dézsi Lajos: Tóthfalussi Kis Miklós életrajza. Megjelent a Magyar Történeti Életrajzokban. Franklin Társ. nyomdája 1898.

12 Ez alkalomból még két másik alkalmi költemény is jelent meg: egyik Mikes Tóth Kálmántól, a másik Szopkó Jánostól. Mindahárom a Typographia 1873-iki évfolyamában olvasható.

13 Faulmann: Ill. Gesch. d. Schrift. 2.

14 A kiskora óta elzárt Hauser Gáspár csak állati hangokat adott s négykézláb járt.

15 Faulmann: Ill. Gesch. der Schrift. Wien, Hartleben 1888.

16 Lásd Faulmann: Buch der Schrift. Wien, 1873., hol körülbelül 260-féle ábécze látható, melyek közül azonban csak 60 van használatban.

17 A mai góth (német) betük is csak ezekből származnak. N. L. N.

18 A góthoknak már ezt megelőzőleg volt irásuk, állitólag runák.

19 Faulmann: Ill. Gesch. der Schrift. 559.