SZÉKELY BERTALAN
EMLÉKEZETE





BUDAPEST
1911






SZÉKELY BERTALAN EMLÉKÉNEK


A nagy művész önmagát, műveiben örökiti meg: nincsen szüksége faragott, festett, irott emlékekre. Ezek csak nagysága előtt való hódolatunk, hazafias érzésünk, kegyeletünk tanujelei. Ugy e szerény emléklapok is. A siron az egyszerü fejfa addig áll, mig a büszke emlékszobor azt feleslegessé nem teszi: ez emléklapokat is majd feledtessék, a Mester nagyságához, a nemzet kegyeletéhez méltóbb művek.





Székely Bertalan emlékezete.

Irta: Schauschek Árpád.



I.

Szent Bertalan apostol és vértanu napján, csendes nyári alkonyatkor fogadta be a szadai temető sírja Székely Bertalan hült tetemét. Koporsójára nem zuhantak kegyetlen dübörgéssel a hantok: a falusi sírásó, magyar szokás szerint, padmalyt vájt a sír oldalába; így a koporsót nem érte a göröngy, a kő, e földi életben az apostolok, a vértanuk jutalma. E jutalomból sokszor jutott Székely Bertalannak rész földi vándorútján, hiszen a művészetnek igazi apostola volt s megszenvedte az igazsághoz való törhetlen hűségét sokszor.

Koporsóját legalább nem érte göröngy, kő - ... Az élet kegyetlenül sokat megtagadott, sokat elvett tőle, de a halál jóságos, megváltó angyalként szabadította meg hosszú szenvedéseitől, csendesen zárta le szemét, melyben már a lélek visszfénye csak ritkán csillant fel s úgy helyezték nyugovóra, amint azt szerénysége, puritán felfogása és nemes önérzete kivánhatta. Tetemei fölött a szeretet, a hála és a megismerés könnyei csillantak fel, nem a temetési pompa hiú ragyogása. Nem vágyott abba a temetőbe, hol igazi nagyok és a muló, üres nagyság, a hivalkodó gazdagság nyernek egyaránt fényes emlékkövet; csak egy szerény falusi temető hantjai alatt kért nyugvóhelyet, hol az ő nemes szíve hamva el fog vegyülni az egyszerű magyar szívek porába. Ime, ez megadatott neki.

Bármily bús és dissonans volt életének külső lefolyása, sírjába a kiengesztelődés harmoniája kisérte. Ő is hasonló a nyári naphoz, mely ma, a borús felhők közül ki fényesen, melegen, de szép alkonyattal bucsúzik el tőlünk s hisszük erős hittel, mert ez a természet örök törvénye, hogy majd visszatér holnap, ragyogva teljes melegével, pompájával, dicsőségével. Addig is, míg távol van s tart a sötétség, gyujtsuk lángra az oltár tüzét, gyüljünk körébe. Emlékezzünk!

Emlékezzünk! De emlékezni néha oly nehéz, oly fájdalmas! Ez esetben is az. Ha a lezáródott életre visszatekinteni számvétel is egyszersmind, úgy Székely Bertalan pályafutására visszatekintve, csak mély szomorúsággal és röstelkedéssel állapítjuk meg, hogy mily sokkal maradtak a magyar nemzet, a társadalom, tanítványai neki adósai. A számadásban a "tartozik" rovata egy hosszú élet után csaknem üres, a "követel" rovatát pedig a magyar történelem muzsája teleírta a nagy embernek, a művésznek, a mesternek halhatatlan érdemeivel. Valóban, Székely Bertalan egyike volt a mi eladósodott országunk legnagyobb, de egyszersmind legtürelmesebb hitelezőinek. Nem kért soha semmit, azt a keveset, amit adtak neki, azt is sokszorosan visszafizette. Úgy bánt vele kora, mint akinek sokkal tartoznak a rossz fizetők, előbb csak megemlékeztek róla, fizetve valamicskét, azután elkerülték, végre elfeledték. Ha elfeledtetni az igazi halál, úgy az öröklétért vívó művészre kétszeresen az. Más nemzetek hogy viselkednek nagyjaikkal szemben? Alig pár hónapja siratta el őszinte szívvel és temette királyi tiszteletadással a norvég nemzet Björnsont. A "kis" Menzl-nek Poroszország királya megadta mindazt a tiszteletet, kitüntetést, ami addig a nagy államférfiak, hadvezérek kiváltsága volt. Franciaország Hugó Victort 80-dik születése napján dicsőítésekkel árasztotta el. A hálás Brittania nagy íróit, művészeit az ország bárói közé igtatja, aranynyal és dicsőséggel jutalmazza és hőseinek pantheonjában juttat nekik nyugvóhelyet. Még az idegenből odaszakadt szobrászt, a magyar eredetű Böhmöt is ily tiszteletben részesíti. Nevük, műveik közszájon forognak, emléküket az egész nemzet kegyelete őrzi. Székely mindebben nem részesült, csak kötelességeket vállalt, azokat önzetlenül tette meg, feladatait dicsőn végezte s úgyszólván elfeledték. Midőn élete utolsó évtizedében oly álláshoz jutott, amelyre egész életén át vágyott, hogy mesteriskolát vezessen, hogy szellemi kincstárát azok között ossza szét, akik azt megbecsülik és a magyar művészet emelésére használni fogják, akkor már élte lejtőjén állott s nehány év multán roskadozni kezdett, majd élőhalottként tengődte át utolsó idejét.

S most végleg elvesztettük őt. A veszteségben, a gyászban is lehet vigasztaló, felemelő tudat. A költő szavát idézve:

Egy nemzet gyásza nemcsak leverő:
Nép, mely dicsőt, magasztost igy magasztal,
Van élni abban hit, jog és erő!

Sajnos, visszájára fordul s reánk sujt a nagy költő igazsága. Nagyjaink iránt tanusított közöny, hálátlanság magában is elszomorító és szégyenletes tény, de a benne rejlő tanulság még leverőbb: önbecsülésünknek, fajunk szeretetének, élethez való erőnknek hiányát bizonyítja.

De Székely halála óta mintha megmozdulna a nemzet alvó lelkiismerete, hang hang után szólal meg, mintegy pótolni akarná az ő emlékével, műveivel szemben azt, mit az élő művészszel szemben már helyrehozhatatlanul elmulasztott. Örökre lezárult a szem, mely a természet, az élet jelenségeit meglátta; porlásnak indult a kéz, mely egy lángész parancsát oly híven teljesítette; elnémult az ajak, melyről annyi bölcs tanítás hangzott el. És mégis a tehetség, a mély érzés alkotásai, a nagy mester tanításai és írásai, a derék ember, az igaz hazafi élete példája hangosan kezdenek szólani, hangosabban szólnak hozzánk, mint élte napjaiban. Akkor csak a halandó ember szólott, ma a halhatatlan szellem beszél.

Figyeljünk e szózatokra, emlékezzünk!

***

Székely Bertalan ahhoz a nagy nemzedékhez tartozott, mely valóra váltotta Széchenyi ihlett jóslatát. Az isteni gondviselés mintha megszánta volna a romlásnak indult magyar nemzetet, megáldotta két kezével a magyar földet, a magyar fajt. Meddő századokon át szabadsága, gazdagsága elveszett, nem voltak sem hősei, sem költői, sem bölcs államférfiai, sem tudósai, sem művészei, fiai idegen zsoldban, idegen célokért harcoltak, dicsőséget arattak ugyan, de azt nem hazájuknak szerezték. De alig egy fél század alatt ez a nemzedék helyrepótolt, visszaszerzett és megszerzett mindent. Magyar nemzetnek gyönyörű tavasza, midőn a te földedből, a te fiaidból kitelt minden! Idegenre nem szorultál! Mintegy csodára, úgy jelentek meg ott, ahol és amikor szükség volt reájuk a nagy politikusok, költők, irók, tudósok, majd a hadvezérek és a névtelen hősök ezrei.

Nemzedék állott munkának ép testtel, ép lélekkel, mely tudott lelkesedni, beszélni, dolgozni, tanulni, ha kellett szenvedni, ha kellett a hazáért meghalni. Midőn nagy küzdelem után úgy látszott, hogy mindennek vége van, akkor sem szüntek meg dolgozni, a munkának állott dolgosok, mint a letört sudarú fán az új hajtások, úgy tűntek fel a költészet, a tudomány, a művészet uj jelenségei. A magyar képzőművészet művelői, inkább csak egyszerű munkásai között, mint kész mester, vezér jelent meg Székely Bertalan, hogy számosaktól kisérve, követve, e részben is igazolja, igazolják Széchenyi jóslatát. Mint kész mester mutatkozott be 1861-ben a "II. Lajos holttestének feltalálása" című képével a magyar közönségnek, mely örömmel üdvözölte, az alig 24 éves fiatal művészt.

Ádámosi Székely Bertalan 1835-ben született Kolozsvárt. A keresztségben ő is Bertalan nevet nyert, mint őse, aki Báthory Zsigmondtól 1592-ben kapott nemességet. Atyja Dániel az erdélyi guberniumnál concipista, majd kamarai titkár. Öregapja Péter református pap és gyulafehérvári esperes volt. Atyja sem idegen a művészettől, jeles zenész volt műkedvelésből és jó sakkjátszó. Barabás Miklósnak, a festőnek barátja és pártfogója. Erőteljes, egészséges, késő kort ért férfi, kitől fia örökölte termetét és munkabíró, viszontagsággal dacoló szervezetét. Úgy látszik, a nagyok kegyét atyja sem igen kereste, még az akkori viszonyok szerint is hosszú idő, 15 év múlva lépett elő tiszteletbeli concipistából fizetésesnek. Szilárd jellemű és meggyőződésű hazafi, aki a szabadságharc alatt kicsiny híján életével fizette meg elvhűségét.

Anyja Kelemen Johanna volt. Talán tőle örökölte kék szemét, mely ellentétben állott hatalmas, magyaros megjelenésével, mint mély kedélye és érzékenysége büszke önérzetével és boncolni szerető értelmével.

Érzékeny volt, mint gyermek. Első fájdalmának történetét maga beszélte el: kedves jószágát, egy kis állatot, uri ismerősük ok nélkül, durván bántalmazott; mennyire sajgott érte gyermekszive. S később is, hányszor sajdult fel, durva érintéstől a gyermek, az ifjú érzékeny szíve! Abban a korban elv volt: "keményen nevelni" és mielőbb önerejére hagyni a fiúkat. Az élet nagy iskolamestere a Sors, kinek iskoláját sirunkig járjuk, Székely Bertalannal szemben teljes életén át, következetesen alkalmazta ezt a kettős elvet: mindig önerejére utalta és állandóul keményen, sőt mostohául bánt vele.

Bár férfi korában leplezte, gúny, cinismus alá rejtette érzékeny kedélyét, de az életben nagy elhatározásait inkább érzésre, mint a köznapi okosságra hallgatva hozta meg. Hazaszeretet vezérelte vissza Münchenből, hol fényesebb jövőt, biztosabb megélhetést remélhetett; ezért maradt később is itthon. Viszont elhatározásának következményeit férfias erővel, elszánással viselte, pedig mily csalódások, megaláztatások tették ezeket próbára. A 60-as évek első esztendeiben az alföldön éhinség dult, a sanyarú éveket mindenki megérezte. Székelynek első két művét: II. Lajost és Dobozit ugyan megvették, de szerény árukat garasonkint fizették; a portrait-megrendelések is szüneteltek; ő maga betegeskedett. Súlyos anyagi helyzetbe került. Robotmunkát végzett Magyarország első festőművésze ez időben.

Az akkori viszonyokat jól megvilágítja az az eset, mely a lábbadozó művészt ujabban komoly beteggé tette. Egy arcképet festett, a megrendelő kereste fel a művészt, ott játszadozott két fiacskája, a megrendelő a szerény lakásban körülnéz és a gyermekekre mutatva, azt a hallatlanul durva megjegyzést intézi hozzá tanácsként: "Kár ily körülmények között családi életet folytatni". Arany János Epilogjára gondolunk önkénytelen. Akiknek biztatására Pestre jött, báró Eötvös és Kemény csak később jutottak oly helyzetbe, hogy megfelelő állást biztosíthattak volna számára; míg ennek ideje elérkezik, addig is sokat kell küzdenie a kötelességismerő, családos művésznek.

Ifjú éveiben a bécsi akadémiáról visszatérve, jómódú nagybátyja válaszútra állítja őt: magához akarja fogadni, örökösévé tenni azon feltétellel, hogy hagyja abba a művészpályát. Ő habozás nélkül megmarad művésznek, nélkülöz, de hű marad önmagához és geniusa szavát követi. De akkor még csak egyedül volt, míg most már család vette körül, erejét nőni érzi, ha nejére, gyermekeire tekint, de sokszor az önvád heves felindulásai között gondol bizonytalan jövőjükre. Az Üllői-úton még áll az a régi ház, melynek egy elsőemeleti, kétablakos szobájában rajzolja, festi meg hosszú időn át műveit. A szomszéd szobából behallatszik a gyermekek eleven lármája, zaja, kiket lecsititnak, ha túlhangossá válik: csitt! az apa dolgozik.

A hazafi aggodalma és buja, a családapa öröme és bánata tükröződnek e művekben. Férfiasság és drámai erő nyilvánul nagy történelmi tárgyú munkáiban, a zsánerképekben egy aggódó sziv érzelmessége.

Ez utóbbiak kevésbbé ismertek: "Az apáca", "A mostoha leány", "Egy nő története", "Az anyai őrszem" stb. Nem tartoznak e művek az egykorú német iskola érzelgős termékei közé; az emberi élet legtöbbször szomorú igazságait jelenítik meg azok. Bár derűre is válik, boldogan is végződhet életünk útja, de oda csak szenvedések árán juthatunk, s a boldog percek nyugalmát, örömét apróbb és nagyobb drámai, vagy tragikus események előzik meg vagy követik. A művész mintegy saját multjának valóságát és jövőjének sejtelmeit tárja e képekben megnemesítve, örök szép formában elénk.

Az ő életében a sanyarú, küzdelmes évek után boldogabb, munkában és sikerben gazdagabb esztendők következtek. Az alkotmány helyreálllítása után barátai, tisztelői közül többen előkelő és befolyásos, sőt nehányan legmagasabb állásokhoz jutottak; nevezetesen: Andrássy gróf, az újon kinevezett miniszterium elnöke, Eötvös József báró, annak közoktatási minisztere. El van látva állandóan megbizatásokkal, a koronázás jeleneteinek lefestését is reá bizzák. Néhány év multán az újon felállított mintarajziskola és rajztanárképző-intézetben tanárrá nevezik ki. Ez intézetben, melynek vezető szelleme lesz, lelkesedéssel lát új hivatala betöltéséhez; őt megértő és követő kartársak baráti körét a még csekély számú, de tehetséges tanitványok csoportja egészíti ki.

A "Mintarajztanoda" új épületében az 1876-ik évben végre tűrhető műtermet is nyer, eddig közönséges lakószobában dolgozott; a mai sokigényű nemzedék előtt, mikor minden fia-piktor is óriási atelier és kostume-tár után kívánkozik, már szinte hihetetlen dolog.

Műveit a hazai közönség örömmel fogadja, a külföldi kritika is méltányolja és kiválóknak ismeri el. Neve országszerte ismeretessé válik, műveinek reprodukciói ott függnek a középosztály szobáinak falán.

A király érdemeit a Ferencz József-renddel tünteti ki, a francia köztársaság a becsületrend lovagjává avatja. A köztudat szerint Székely Bertalan Magyarország első festőművésze.

Anyagi körülményei is tetemesen javulnak, úgy hogy gondjait feledve, térhet nagy munkái után abba a családi körbe pihenni, melynek boldogságát négy viruló gyermek teszi teljessé!

E szép, derűs esztendők gyorsan mulnak, a derék ember szerencséje lejár; a balsors árnya vetődik Székely Bertalan életútjára; legelőbb is boldog családi életére hoz gyászt: tehetséges kis fia súlyos betegségbe esik, utóbb meghal. Megváltoznak az emberek, a körülmények. Az 1873. évi pénzügyi válság a fejlődésben lévő országot és az egyeseket súlyosan érte. Előbb könnyelműen költekeztek a miniszterek és a magánemberek, most szigorú takarékoskodásra voltak utalva; a művészetre telt legkevésbbé. Székely e korból való művei évtizedekig műterme falán függtek. Maecenások sem a főrendek, sem a pénzarisztokraták közül nem kerültek, a középosztály anyagi romlása most kezdett igazán lábra kapni. A züllött politikai állapotokat kezdték ugyan a szilárdabb alakulatok pótolni, de ezek egyszersmind a régi embereket háttérbe szorították, vagy elsöpörték. Székely Bertalan fiatalabb éveiben élénkebb társas életet élt úgy künn Münchenben, mint Pesten. Kiváló emberek fogadták társaságukba. Évek folyamán régi barátai, tisztelői közül többen elhaltak, mint Eötvös József, Kemény Zsigmond; másoktól a sors választotta el; újabb összeköttetésekre nem lelt szert, nem volt barátkozó, vagy éppen pajtáskodó természetű, megválasztotta barátait és híven ragaszkodott hozzájuk. Nem kereste a főrangúak, a politikai, vagy bürokratikus előkelőségek pártfogását sem a maga, sem a mások érdekében; nem kért, még azoktól sem, akikkel jó viszonyban vagy barátságban volt.

Nem tudott szinlelni, nem tudta az udvariasság formái alá rejteni ellenszenvét azok előtt, akiket akár mint jellemeket, akár mint művészi egyedeket nem tudott becsülni. Rokonszenvét sem tudta vagy akarta hangzatos szavakban nyilvánítani: tettekkel iparkodott azt beigazolni. Bár gyakran az emberi természet és cselekedetek elemzésébe elmerült, de mint más nagy tudósok, írók, művészek, akiknek egész erélyét nagy feladatok kötik le, nem volt éber emberismerő, bár átható elméje később csalódását belátta. Ismerte magát, legtöbbször óvatos, tulóvatos volt, néha azokkal szemben is, akik igaz tisztelettel közeledtek feléje, viszont nem egyszer nem tudott megszabadulni a ravaszok tolakodásaitól, fondorlataitól.

Ösztönszerüen vonzódott azokhoz, akikben erkölcsi vagy szellemi kiváltságot fedezett fel, és megbecsülte rangjára, társadalmi helyzetére való tekintet nélkül, örömmel ismerte el még tanitványaiban is e kiválóságokat. Demokrata és arisztokrata volt egy személyben. Külső megjelenésére mit sem adott, oly egyszerűen, szinte fakó öltözetben jelent meg, hogy a társaság embere alig sejtette, hogy ez a külső Magyarország legkitünőbb müvészét és a legnemesebb jellemű férfiút födi. Nemes ember volt, de nem külsőségekben, ezekre nem sokat adott, de belül viselte a gentlemant.

Lekötelezett sok embert élte hosszú évei alatt, oly önzetlen kartárs és barát, tanítómester kevés akadt, de hálát ritkán ért. Küzdelmes ifjúkora idejében, bár ekkor is büszkén viselte és rejtegette szegénységét, mégis akadtak, akik felismerték a benne rejlő értéket, segítettek, pártját fogták. Híven megőrizte a legkisebb szolgálat, a legcsekélyebb jótétemény emlékét és az utódokban is iparkodott azt viszonozni. Bécsi tanulása idejében egy deák pajtásának, aki barátilag segítette, szerencsétlen sorsba jutott fiát tetemes összeggel gyámolitotta. Külön felemlíti az önzetlenség példájaként azt a tudós barátját, aki gyengélkedő állapotban is segít neki egy probléma megoldásánál. Mikor a hála adóját kellett lerónia, tudott másért kérni is, mit magáért sohase cselekedett meg. Lelkében a hála és a kegyelet érzése összeolvadt az erkölcs nemes kultuszával. Meg fogják találni hagyatékában azt a tékát, melyre felírta: "Derék emberek arcképei." Ebben őrizte azoknak képmását, akik az életben becsülését, háláját kiérdemelték. Nemes erkölcsi felfogás vezette egész életén át s ez nyilvánul műveiben is. Tanítványainak gyakran állította oda követendő például az igaz élet ideálját.

Nem volt benne semmi sem a művészek, a költők tudatos, vagy öntudatlan fellengzéséből, különcködéseiből, hóbortjaiból, fényüzéséből. Műterme is inkább műhely volt, egyszerüségre, sivárságra vetélkedett azokkal a régi, vidéki református templomokkal, ahol ősei az Isten igéjét hirdették; műhely volt, de templom is, hol ő buzgón szolgálta az isteni művészetet és hirdette annak igéit.

Pedig elkövetkezett a fényes atelierek kora, mikor a műterem időről-időre fényes szalonná válik, hol az előkelő társaság szine-java szívesen időzik, hol az előkelőség merev etikettjét a szabadabb, kissé bohemes szellem, egyelőre még nagyon szerény mértékben váltja fel, mintegy fűszerül. Mintha a renaissance kora térne vissza. A művészet pártolása az előkelőség fényűzéséhez tartozik s a festőművészek előkelő helyet foglalnak el a társaságban, mint annak idején Rubens, Van Dyck.

Makart egész divatot kezdeményez és megadatik neki, hogy a királyi pár ezüstlakodalmán vezesse, rendezze a nagy díszmenetet, megvalósítva mindazt, amit az ő színes fantáziája megálmodhatott.

A művészet fényes és jövedelmező életpályának látszik a tömeg előtt s kétségtelenül az utóbbi a műkereskedőknek.

Nálunk is megindul valamelyes művészi mozgalom. A műcsarnokot felavatják, hazajönnek a Münchenben tanult fiatal művészek, elevenebb élet kezdődik, de azért szinte már sok az ember, kevés a megrendelés. Társadalmi úton kell mozogni, nem elég festeni, hogy sikert arassunk! Egyelőre nem itthon, de a külföldön van eredmény; Munkácsy megfesti a "Krisztus Pilátus előtt" című képét, nagy híre száll haza. Bár megvenni nem tudja sem az állam, sem egyesek; de a kép kiállításakor ünneplik Munkácsyt a külföldi mesterek példájára, nálunk még nem látott-hallott módon. Ő is külföldi hírével, egyéniségének varázsával meghódítja művésztársait és a közönséget. A Munkácsy név valóságos fogalommá válik. Ő az első művész az országban, mellette háttérbe szorulnak a régiek, hogy később majd lelépjenek a szintérről.

Székely Bertalan csendesen dolgozott e napokban is műtermében. Az ünnepekben nem vett részt, nem akart más fényében sütkérezni, de az árnyába állni sem volt kedve. Ismerte, taglalta az állapotokat, objektív kritikát irt róluk, az iratot borítékba zárta s a pecsét fölé ezt irta: Felbontandó 50 év mulva.

Az új viszonyokkal járt, hogy a siker nem egyedül a műteremben, hanem a szalonokban, a vidám lakomáknál, a szerkesztőségekben, a hivatalokban, sőt az előszobákban dől el. Székely Bertalan ünnepeket nem rendezett, társaságba ritkán járt, talán egyszer hetenként ült barátaival a fehér asztalhoz; szerkesztőségeket nem keresett föl, nem előszobázott soha, a hivatalokba évtized számra nem ment fel, akkor is ha állása úgy kivánta. Szóval: nem értett a siker társadalmi organizációjához. Akadtak ugyan jóakarói, akik be akarták vezetni ennek a tudománynak titkaiba, de ezt az egyet nem akarta megtanulni. A népszerűség külső feltételei is hiányoztak nála. Megjelenése minden egyszerűsége mellett imponáló volt, de megnyerő csak hosszabb közlekedés után. Némelyeket fanyar, néha gúnyos modora és pesszimizmusa, bár ez utóbbi csak külsőség, - cselekvésben szinte optimista volt, - kellemetlenül érintett, és megborzongatta a könnyebb, vagy a nyárspolgári felfogást.

A szó hatalmát nem birta, úgyszólván konceptusban beszélt. Erősen a gondolatra irányzott figyelme nem törődött a gondolat formájával, de azért tudott ékesen szóló is lenni s formai művészetét egy-egy megkapó kifejezés, élces fordulat, humoros észrevétel alakjában a nyelvben is alkalmazta. Mint azokhoz a fenséges és szép tájakhoz, melyekhez csak gyalog csapás visz komor szirtek szorosai között, hol bús ciprusokat, tölgyek tépett koronáját zúgatja a szél, oly nehezen, csak lépésről-lépésre lehetett Székely Bertalan szelleméhez közeledni, de a fáradságot, a türelmet kárpótolta a tanulság, a gyönyörűség, melyet az ő társasága nyujtott.

Törhetetlen igazmondása úgy komoly erkölcsi és művészi meggyőződéséből, mint a geniet kiválóan jellemző tárgyilagosságából fakadt. Szembeszállt a napi áramlatokkal, a tömeg vakhitével, nem kimélte a múló nagyságot, vagy a reprezentativ előkelőséget, nem vette számba az emberek apró gyöngeségeit, hiúságát, ép úgy mint gyakran a saját érdekeit.

Azt hitte, hogy az igazságot mindenki úgy tiszteli mint ő, pedig annak megemésztéséhez erős gyomor kell, a gyengéké nem tűri el és gyakran méreggé válik bennük. Vissza is fizették az igazmondást a maguk módja szerint. Székely nemes ellenfél volt, reánézve annál rosszabb. Sokan eltávoztak mellőle, vagy ami nagyobb baj volt, körülötte maradtak és kritikáit, nyilatkozatait félreértve vagy elferdítve adták tovább. Ő a vitát szinte vívógyakorlatnak vette, bár mint túlerős bajnokkal, vele is megtörtént, hogy kelleténél erősebb vágást mért ellenfelére, vagy a mellette állót is érte a vágás vagy annak a szele; a kézfogás megtörtént, de a mester vágását nem feledték el és máskor éles kardokkal vágtak vissza, néha orvul is.

A művészet terén, melynek mélységeibe lebocsájtkozott, magaslataira felemelkedett, hol hatalmas tehetségét már ifjú korában kitünő művekkel igazolta, csak az igazi tehetséget és a komoly törekvést ismerte el. Magáról vett nemes szerénységgel mértéket, azzal mérte azokat, akiket magánál nagyobbaknak hitt, és a kicsinyeket is, mi ezeknek rovására történt. Nem csoda, ha a tömeg ezt a mértéket, melyen legtöbb egyede oly keveset mutatott, gyülölte, el akarta tüntetni a nyilvánosság elől. Mi sikerült is.

Székely Bertalanban megvolt az erő és bátorság, hogy pozicióját megvédje, de szelleme nagy célok felé tört és sajnálta idejét a napi, talán meddő küzdelemre pazarolni, nemes önérzete nem akarta a kierőszakolható tekintélyt elfogadni, érzékeny kedélye irtózott a piaci küzdelem porától és eszközeitől. Visszavonult. Senki sem hívta vissza. S ő haladt törhetetlenül a maga útján egyedül; a művészet nagy problémáival, nem a kis emberek gyarlóságaival küzdve. Felindulások között élt. Az alkotással, a kutatással járó izgalmak vagy kétkedő szellemének töprengései, ha komolyabbá, magába mélyedőbbé tették is, de mégsem dúlták fel kedélye nyugalmát.

Igaz a költő szava, hogy aki a magányba vonul, azt egyedül hagyják az emberek, leköti őket az élet öröme és baja; bár Székely is, ha igazán egyedül lehetett, nem volt egyedül: hallgathatott muzsája sugalmára és társaloghatott a mult idők nagy művészeinek szellemével. Lassan elmaradtak az ismerősök, "a jó barátok", egy-két hű ember kivételével.

Furcsa hírek keltek szárnyra, főleg kutatásairól, kísérleteiről. Ezekre ideje telik bőven, megbizatásokkal nem háborgatják. Ismerősei, barátai fejüket csóválják, sopánkodnak: "Minő tudás, de épen ez a baja, ez művészetének "rákfenéje." "Tönkretette magát, a tehetetlenség vergődése ez." A fiatalok körében is nagyon népszerűtlenné válik, divattá lesz Székelyt mint elmaradt embert, ócsárolni és okolni az egyének balsikereiért.

A "Munkácsy-napok" okozta érdeklődés legelőbb is a művészpályára való tömeges tódulást eredményez s Székely-nek tömegtanítást kell végeznie, később segítenek ugyan a bajon, de az új tanerők nem dolgoznak mindig az ő szellemében. Munkácsyit is hazavárják, de nem jön, külföldi pozicióját nem adja fel; a tervezett mesteriskola még is létesül Benczur vezetése alatt. Székelyre nem emlékeznek többé. Azzal alig törődik valaki, hogy befejezte az Opera vagy a Deák-mauzoleum freskóit. 1885-ben az országos kiállításon, mintegy kötelességből, kiállítja "Zrinyi kirohanását", melynek vázlatával pályadíjat nyert. A kép kis mellékteremben kap igen rossz helyet, de nagyon jó társaságot: Lotz műveit is ott helyezték el. A nagy közönség csaknem teljesen elfeledi. Ha a művelt társaságban mégis szóba kerül Székely Bertalan neve, úgy a legfurcsább mondásokat hallhatjuk: "Ah, Székely, a zongoraművész." "Székely, hogy is hívták előbb?" "Székely Bertalan a festő? Úgy-e, már meghalt." Ime előkelő állásban lévő emberek nyilatkozatai.

Oly végtelenül ostoba a dolog, hogy szinte felkacagnánk, csak ne volna oly keserű az utóíze, mitől szemünk könnybe lábbad. S szégyenben égve, a gúny keserve fakaszt ajkunkon ily kérdéseket: Ki írta meg azt az örökké igaz magyar történetet? Czuczor, Vörösmarty, Arany, vagy hogy is "hívják? Szólítsátok be az iskolásgyereket, kérdezzétek meg. Ők még tanulják. Toldi. Az öreg hős, ki annyi diadalt aratott, keserű orvosság durva fakanálban, a nemzet igazmondója, kit száműznek, akinek halott hírét költik s idő előtt krónikába tesznek, mikor veszélyben az országcimer, megjelenik s kivívja az ország becsületét.

Ah elég; talál a példa! Székely Bertalan az. Nem öreg még, ötven egynéhány éves, nem rozsdásodik ereje, nem hever, serényen készül. És elérkezik az idő. A pécsi székesegyházat püspöke régi fényében akarja visszaállítani. Idegen művész az építője, idegeneket hí be, hogy kifessék. Erre mégis felzudul a közvélemény; adjanak helyet a magyar művészeknek is. Maradt még hely. Lotzot és Székelyt felszólítják, fessenek ők is. Megismétlődik Toldi históriája: fényes diadalt aratnak az idegeneken; meg van mentve a cimer becsülete. Székely is, a tehetetlen, aki a művészetét agyontheoriázta? Nézzük végig e képeket. Megállunk a "Kapisztrán miséje" előtt. Megrezzen bennünk valami. Ah, a magyar sziv. Mit jelent a dobbanása? Ez igazán a miénk! Meghajlik előtte a kitünő idegen építőművész Schmidt Frigyes is. "Ez az én művészem" mondja és hivja Székelyt, kivel megismerkedett, munkatársának.

Megbámuljuk e műveket, Székely alkotóképessége uj szinben, uj erőben jelenik meg.

Ujra épül a budai koronázó-templom, üvegablakainak és falainak díszítését építésze és a művészetben testvérpár: Székely és Lotz önzetlen vállalkozása kiragadják dilettáns kezekből. A képek egy részét Székely festi; uj fejlődés, a dekorativ festés mesterművei.

Katholikus egyházakat a református Székely Bertalan fest ki, ő, a kálvinista papok unokája. A magyar vallás és a magyarok vallása sohasem voltak ellenségesek; a magyar nemzet lelkének szép vonása a vallási türelmesség; ez esetben a nemes viszonzás a hála érzésével kapcsolódik. Kovács Miklós, az egykori erdélyi katholikus püspök Székely atyjának jóakarója, barátja volt, a szabadságharcban szabadulását eszközölte.

Mesterünket érte ugyan némi elismerés, inkább kezdtek tudomást venni róla, annál inkább, mert a 80-as évek nagyreményü és hangos festő-nemzedéke nem váltotta be a hozzáfüzött reményt. Kezdték jobban megbecsülni: "Terringettét, legyürték a német piktorokat! Ez már valami." Dicsérik egyszer a füle hallatára olyanok, akik őt látásból sem ismerték. Többet nem hallott, mert mint beszélte: "röstelkedve tovább álltam." Nem törődött a közvéleménynyel, se a gáncscsal, se a dicsérettel; a hivatalos vagy hivatatlan vállveregetések meg épen sértették önérzetét. Visszavonul ismét csendes műtermébe és dolgozik tovább. Bár az iskolája ügyei kezdtek zavarosakká válni: a nagybeteg Kelety kezéből az igazgatás gyeplői lassan kezdenek kisiklani, a tanárok közbelépésére volna szükség. Székely a legidősebb közöttük, e szerep reá vár, de gyöngédsége, finomsága tiltakozik ellene. S egy napon, mikor már halálsejtelmek lepik meg, felkeresi barátját Székelyt és megköszöni gyöngédségét s e két férfi, akiket időközönként az élet elidegenített egymástól, régi, teljes baráti érzéssel vesz bucsút. Egyebekben csendesen mulnak a napok, az évek változatosság nélkül. Székely korán lát a munkához, végzi a tanítványoknál a korrekturát, azután dolgozik délig és kora délutántól estig. A legszorgalmasabb munkás, aki sohasem dobja oda eszközét. Este egy kis séta után, benéz az Eggenberger-féle könyvkereskedésbe; régi ismerőseivel, barátaival eszmét vált, az uj könyvekben lapoz és korán hazatér. Talán hetenként egy estét tölt barátai körében. Ez összes szórakozása, pihenése. Nyáron, mikor hivatalos kötelességétől szabadulhatott, kiköltözött Szadára, abba a csöndes, kies fekvésű magyar faluba. Nem jár arra vasut, Gödöllőről jutni oda. Igazi derült, magyar tájék, hol összeér a dombvidék a siksággal, a dombokon, hegyeken az erdő a szőlőskertekkel, a szőlők, földek az akácos kertekkel. Nincs itt földhözragadt szegénység, de nincs is nivelláló jómód; egy-két urilak is a kertje sűrűjébe húzódik. Pihenni való csendes hely. Idyllként szövődnek az itt töltött napok évtizedeken át Székely életébe. Itt enyhült meg kedélye, midőn több időt szentelhetett családjának és a pihenésnek; itt frissülhetett fel képzelme, a szabad természet játékain elmerengve telhetett meg uj benyomásokkal. Bár igazában itt is keveset pihent vagy szórakozott.

Még zöldelnek a fák, hol a hűs árnyékban oly sokat és sokszor olvasott vagy irogatott; ha megfordulunk a faluban vagy a környékén, köszöntenek azok a kis képek, másukat vázlatkönyveiben, festményeiben leljük fel; a domboldalban ott legel a gulya, a ménes, ott leste el és rögzítette biztos kézzel az állatok pillanatnyi mozdulatát. Dolgozott nap-nap után, mint az erős atléta, hogy erejét gyarapítsa, fegyvereit kipróbálja. Telítette fantáziáját, gyakorolta rajzbeli, festésbeli készségét, csiszolta nagy elméjét a tudományos és a szépirodalom jeles alkotásain. A művészet nagy feladatait magyarázta fiának és oktatta kis leányát megható odaadással a tudás elemeire.

Régebben csak bérelt nyári lakást a domboldali úriházak némelyikében, később maga szerzett egy szerény házat és tágas kertet, hová műtermet építtetett, hogy ha a hőség elűzi a városból, itt dolgozhasson. Egyszerűen, igénytelenül élt itt is; a jó falusi nép nem is sejtette, nem sejthette, micsoda kiváló ember él az ő körükben. Nem szerette a fényüzést, kerülte a szellemi vagy anyagi tulajdon fitogtatását, az oktalan költekezést. Takarékos volt, hogy biztosítsa a maga és családja függetlenségét és jövőjét. Ifjú korában maga keserűen érezte az anyagi tartalék hiányát. De soha, még sanyarú sorsában sem dolgozott csak pénzért, és tudott nagylelkűen, bőkezűen költekezni ott, hol arra igazi okot látott.

Kedves, vendégszerető házigazda; barátai, tisztelői, tanítványai nem felejtik el egyhamar a csendes vidámság napjait, melyeket házában eltöltöttek. Úgyszintén a falu népe a jószívű, elnéző nagyságos urat és nejét.

Mulnak az évek, a nagy munkás, a nagy mester haja deresedni kezd, szigorú arcáról mintha eltünnék a keserű, fanyar vonás, valami fenséges megnyugvás sugárzik tekintetéből. Az élet harcát megharcolta, mint talán kevesen, dicsően mint kevesen; nagy műveket alkotott mint művész, mint tudós egyaránt; vezette legjobb tudása szerint az ifjúságot; mint ember megtette kötelességét, megőrizte jellemének igaz becsületességet. Csekély dolog emellett az elfeledés, a csalódás, a rágalom nyilai, már vértezve van ellenük, nem fájnak többé; tekintete a jövőbe néz és férfias megnyugvással irja: "A rossz és buta szerencse helyett reám mosolygott az okos és becsületes szerencsétlenség." Ha nagynéha panaszkodik, hogy nem dolgozhatott, nem élhetett oly művészi központban, mint ma már európai hírű tanulótársai Makart, Lenbach, Wagner Sándor stb., de vigasztalódik; hány nagy művészt tett tönkre az élet javakorukban. Felemlíti még azt, hogy a művészet elemeit kellett tanítania mindig, pedig azokat, akik ezen túl vannak, lett volna kedve és tehetsége vezetni.

Székely Bertalan életének nyugodt folyamát az utolsó tíz év alatt két esemény szakitja meg. Az első, hogy Kelety Gusztáv halála után a mintarajziskola és rajztanárképző igazgatói székébe ültetik. Bár fölmentik az igazgatás adminisztrativ gondjai alól, de a pedansul lelkiismeretes mester félénk pontossággal intézi, intézteti az ügyeket. Amit lehet tenni a fennálló körülmények között, megteszi. Az élő állatrajzolásra külön folyamot szerveztet, maga vezeti. Már előbb: 1900-ban újra kiállítja müveinek egy sorozatát, csendes elismerést nyert. Neve a lapokba kerül, lakomát rendeznek tiszteletére. Ismét elmulik néhány év, Lotz Károly, a vele egyenrangú mester és hű barátja meghal és Székely Bertalan lesz az utóda. Kezdik méltányolni, megérteni; tisztelői, barátai ismét köréje gyülnek, vannak újból tanítványai. Elérte azt, mire rég vágyott: mesteriskolának az élére került. Betölti 70-ik évét, de szinte ifjú erővel oktat, tervez a jövőre. A Vajda-Hunyad várába festendő cyclusnak kartonjai készek, dolgozik a Halászbástya árkádjai díszítésére szánt mozaikok kartonjain. A Szépművészeti muzeum előcsarnokának, lépcsőházának kifestéséről tárgyal tanítványaival.

Egyébként az ősz mester idyllikus nyugalomban él nejével, gyermekei már elhagyták a szülői házat, maguknak önálló otthont állapítottak. Itt van a munkás, vidám öregség ideje. A szép ősz talán némileg kárpótolja azt, mit a nyár megtagadott tőle? Nem következett be; a derűs napok Székely Bertalan életében nem tartanak sokáig. Váratlanul elveszíti élettársát, aki oly hiven kitartott mellette, kora ifjúságától fogva, az élet viszontagságai között. Aki oly odaadással ápolta és gondját viselte és vidám életkedvével felderítette sokszor komoly hallgatásba merült férjét. Levette válláról az élet apró gondjait, háziasságával, takarékosságával kellemes, kényelmes otthont teremtett körülötte. A mesternek még otthon is a művészet varázstükrébe mélyedő tekintetét a valóság, az élet elengedhetetlen apró követelményeire visszafordította; elcsevegett vele, pihenésre és apró közös szórakozásokra kapatta.

Talán nem fogta fel teljes nagyságában azt a szellemet, melyhez a sors társul adta, de a nő biztos ösztönével, jó szivével arra törekedett, hogy a mester teljes erejét zavartalanul nagy feladatainak szentelhesse. Munkás szeretetét férje nagylelkű szeretettel, lovagias gyöngédséggel viszonozta.

Neje halálát az öregedő mester látszólag stoikusan fogadta, de a csapást megsinlette. Hogy felejtsen, még többet dolgozott s még jobban elmerült munkáiban, mint egyébkor, pedig ezt a túlterhelést az ő gondos, óvatos életmódja mellett száz évet igérő szervezete, mely a pihenést, szórakozást alig ismerte, nem birhatta ki. Az elaggás jelei mutatkoznak; előbb apró külsőségek, később súlyosabb előjelek.

De ne részletezzük ezeket a szomorú éveket, egy nagy elme, egy hatalmas szervezet elpusztulását, minek nyomról-nyomra követni; minél hosszabban tart, annál fájdalmasabb: a vég mindig egy marad. Meghalt! Nem, megszabadult! Befejeztetett!... Talán még sem. Most fog új, dicsőbb életre kelni!

A szadai temetőbe helyezték örök nyugalomra fáradt tetemét, Szent Bertalan apostol és vértanu napján. Annak a falunak határába, hol úgy szeretett időzni, hol megenyhült kedélye, hol pihenni is tudott, honnan új erőre kapva tért vissza nagy munkáihoz. Ide vágyott. Vágya betelt, itt pihen a hű fiú, a legjobb édesanya ölén, a magyar földben. Pihen. De apostoli alakja megjelenik szellemetek előtt, ha hivjátok, mint földi életében, folytatja munkáit. Ha munkaközben kezed bizonytalan, vezeti azt; ha elméd töpreng, szinte hallod sugalmazását; az igaztalan szenvedések óráiban vigasztalva mutat saját életútjára, ha múló világi díjért kész vagy megtagadni magadat vagy elvedet, komoly szava zeng: "rendületlenül"; ha meglep a henyeség, vagy lanyhán végzed a dolgodat, int, korhol, ostoroz, viszont ha jól végezted azt, nyersz tőle, mint szokta földi ajka ejteni: enyhe, de oly jóleső dicséretet.

Ti bús virrasztók, itt az oltártűz körül, míg Székely Bertalan életét beszéltem, láttam szemetekben a fájdalom könnyét, majd a harag villámlását, ajkatokon az elfojtott zokszó vonaglását. Értelek! De hagyjátok a légbe szálló zokszavakat, az ő emléke tőlünk cselekvést kiván. Csillapítsátok le szivetekben a harag háborgását: az a kor már elmulóban van és az újabb nemzedék elégtételre készebb lesz talán. Magától elhull a silány salak, míg őt a balszerencse meg nem ronthatta, csak nemesebbé edzette érc jellemét. Töröljétek le a könnyet, az a veszteséget illeti. Az apostolok, a hősök sorsát dőreség siratni, hiszen a nagy emberek szenvedéséből dús haszon, nyereség háramlik az emberiségre.

Székely Bertalant sem vesztettétek el. Szellemének áldása veletek marad, csak reá híven emlékezzetek!



II.

Emlékezzünk a nagy Tanítómesterről!

A régi hű tanítványoknak elég pár szót szólanom, hogy emlékét fölidézzem; azoknak sem szükséges beszélnem, akik, bár megtagadták az ő tanítását, de mégis emlékeznek reá, de csak a balsiker, a magábaszállás komoly óráiban. A szavamat azokhoz kell intéznem, akik már nem voltak szerencsések, hogy tanításának hasznában részesülhettek volna és hiányosan, vagy épen eltorzítva hallhattak egyet-mást a nagy mester igéiből. Addig is, míg festett és irott műveinek teljes sorozata közismertté válik, legyen szabad vázolnom az érdeklődő ifjabb nemzedék előtt, minő hatalmas készültséggel, minő nemes becsvágygyal és erkölcsi alappal kezdett Székely Bertalan tanítani, hogyan tanított és mi volt az ő buzgó, önzetlen törekvésének a haszna, sikere és jutalma.

Az elém szabott feladat nehézségét csak fokozza két körülmény: az egyik, hogy e témával Székely egy kitünő tollú tanítványa már foglalkozott[1], továbbá egy jeles filozofusunk is nemrég megjelent munkájában[2] rátért erre; másik pedig az, hogy e tárgygyal foglalkozva, önkénytelenül felidézzük az embernek alakját és talán nem tudjuk majd elválasztani az egyéni, a muló emlékezéseket a mester tanitásának általános és maradandó becsű tartalmától. Az első körülmény, ha erőim fogyatékosságát tekintem, méltó aggodalmat kelt bennem; a másik kevésbbé aggaszt, hiszen az egyéni vonások beleszövése az ő kitünő érdemeit talán még közvetlenebbül tünteti fel és sajnos, élénkebben világítja meg a háládatlanságnak, a mellőztetésnek azt a még nálunk sem közönséges mértékét, melylyel az ő tanári működése találkozott.

Hazai műtörténelmünkben, bármennyire tagadják is némelyek, nevezetes időpont az 1871-ik év október hava: ekkor nyilt meg a "mintarajztanoda és rajztanárképezde" szerény címe alatt első művészi iskolánk. Nem "Athenaeum", amelyről Joó János, egri rajztanár már 1841-ben tervezetet készített és könyvet adott ki. A fővárosnak zugos mellékutcájában egy bérházban lelt otthont az új iskola; kevés tanár körül kevés tanítvány csoportosult. A kezdet legkezdetén vagyunk; a legelemibb alapismereteket kell tanítani, de ezeket is jeles művészek adják elő, ami szinte pazarlásnak látszik, de később, majd évek mulva meglátszik az eredmény kiválóságán, hogy nem az. A tanárok közt ott látjuk Schulek Frigyest, Rauscher Lajost, Greguss Jánost és Székely Bertalant, aki köztük a legidősebb, leghatalmasabb művészi egyéniség.

Székely Bertalant már 1861-ben, első nagy műve kiállítása után hívták haza, munkát és állást igérve neki; az igéret első részét csak szerény mértékben váltották be és állásra csak tiz év múlva nevezték ki. Sovány és késő kárpótlás mindazért, amit hazafias készséggel feláldozott, midőn a felhívásnak engedve Pesten megtelepedett.

Székely 36-ik évét már betöltötte, midőn tanári álláshoz jutott, és milyen kiváló tulajdonságok képesítették őt ezen szerep betöltésére!

Művészi talentumának erejét az élet kipróbálta, tehetsége a legkedvezőtlenebb körülmények dacára is a fényes művek egész sorozatát hozta létre s ő egész embernek, egész művésznek mutatkozott, aki minden tekintetben például szolgálhatott a művészet ifjú művelőinek.

Nem volt ő tájékozatlan a tanítás mesterségében azideig sem. Önmagától tanult ugyan legtöbbet, de az autodidakták egyoldalúságától megóvta őt a kora hírneves mestereivel és jeles tehetségű kartársaival való közlekedés. Nem merült el mesterségében, hanem mélyreható értelemmel vizsgálta s fogadta be, vagy mellőzte a kinálkozó tanulságokat. Nemcsak tanulótársai, de mesterei is elismerték itéletének találó voltát. Nem osztogatott ő olcsó elméleti tanácsokat, tanításokat: a tapasztalaton alapult minden szava és ecsettel vagy rajzónnal egészitette ki azt, amit szóval tökéletlenül lehet kifejezni. Az alkotó tehetség ritka mértékben egyesült benne az analizáló képességgel; szinte mohó tanulási ösztön kielégítésében ép oly öröme telt, mint a tanításban.

A tanulás és tanítás két, élénk kölcsönhatásban álló tevékenység: tanulnunk kell, hogy taníthassunk, jobban kell tanulnunk, hogy jól taníthassunk. A tanítás alaposságára törekedni erkölcsi kötelesség, mely tanulásunknak is nemesebb, önzetlenebb célja. Székely nem egyszer buzdította tanítványait a kollegiális segítésre, melyből "mindkét félre csak haszon háramlik". "A művésznek a kartárs szakszerű birálata a legbecsesebb segítség", mondta nem egyszer. Ezt gyakorolta ő, előbb csak emberséges indulatból, jó barátságból, később kötelességből. Bár kevés hálát, köszönetet nyert buzgólkodásáért, de ezzel keveset törődött a nagy "Magvető".

A művészi alkotás és a tanitás, bár mindkét tevékenység közlés, reprodukció, mégis az egyénben legtöbbször mily ellentétbe kerül egymással! Az alkotásba elmerült mester kénytelen munkáját félbeszakítani, időt áldozni, ha tanítványai közé lép; műveivel dicsőséget arat, de a tanító buzgalma jutalmat ritkán, háládatlanságot annál bizonyosabban nyer. A tanítás mint tevékenység az itélet állandó gyakorlásával jár, de az itéletnek az éle nem egyszer azután a mester alkotási kedvét szegi, s minél többet nyujt, minél jobban közli saját tapasztalatait, annál bizonyosabban vetélytársakat nevel a felnövő tanítványokból. Székely nagy elméje bizonyára tudatában volt ezen ellentéteknek, de benne a művész természetes önzését legyőzte a nemes emberi érzés és a legönzetlenebb hazaszeretet.

Minél nehezebbé válik az anyagi boldogulás, annál nagyobb kockázat a művészi pálya, annál kevesebb időt vesztegethet a tanítvány céltalan kísérletekre. Úgy kell kiképezni tehát a növendéket művészszé, hogy vándorutján, a külföldi jelszavak özöne között, az irányok ellentétes keresztutain is meg tudja őrizni saját egyéniségét, meg tudja óvni művészetének magyar voltát, ne váljék belőle egyéniségét, eredetiséget hangos torokkal hirdető, de a külföldinek mégis szolgai másolója.

Székely Bertalan önálló magyar művészetet akart teremteni, mesteriskolájában nevelt nemzedék működése révén. Hitte, hogy ha a külföldet utánozzuk, egyes irányokat elfogadunk, úgy a nagy, külső fejlemények ujabb hullámai csakhamar elmossák a mi, talán némi önállósággal tört utainkat és eredeti magyar művészet így nem létesülhet. A kis nemzetek létjogukat csak úgy igazolják, ha jellemüket megőrzik. Az intenzitás a művészetben többet ér, mint a tömeg; egyes kiváló produktumok többet, mint a termelés bősége. Hitte, mert a történelem is azt bizonyítja, hogy a művészet terén a kis nemzetek a siker több reményével mérkőzhetnek a nagy kulturnemzetekkel, mint a szellemi munka más területein. Nagy terveihez eszközül nem akadémiát kivánt, csak szerény mesteriskolát, melyet az állam és egyes maecenások látnának el munkával. Lássuk, mit tudott mindebből megvalósítani!

A mintarajziskola létesült, Székely annak tanára lett, de a keret mily kevéssé felelt meg az ő terveinek: egyszerű művészi középiskola volt, mely kettős hivatásánál fogva mindinkább a tömeg befogadására rendezkedett be, mesteriskola nélkül. Sőt később, midőn önálló épületet nyert, tervéből utólagosan elhagyták a növendékek műtermeit, "mert a műteremablakok rontották volna (?) a homlokzat hatását".[3] Vázoljuk legalább nehány szóval, hogyan képzelte Székely Bertalan a mesteriskolát.

Bizonyára a régi Rubens, Van-Dyck korabeli iskolák állottak legközelebb az ő tervéhez. A tanítványokat, korlátolt számban, a mester maga veszi fel. A kezdő példákat lát; látja a haladottabbakat, látja a mestert dolgozni, maga is fokról-fokra magasabb feladatokat nyer; tanul mesterétől, tanul társaitól, ugyanannak a módnak alkalmazását szemlélheti a képzettség és tehetség különböző fokozatain. Segít társainak, majd a mesternek közös munkáiknál, tudása mértékéhez képest; végül kinőve az iskola keretéből, ő maga is önálló mesterré válik. A mindennapi érintkezés bensősége, a közös tanulás, a közös munkák anyagi és erkölcsi felelőssége, dicsősége és anyagi haszna egyaránt kapcsolják őt úgy mesteréhez, mint az iskolához. A művészetnek technikáját, a munka helyes berendezését, a feladatok megoldását egyaránt szemléli és gyakorolja, sőt a művészi élet gyakorlati részével is megismerkedik. Ez a szép, életrevaló terv, bár akkor nem valósult meg, ott élt a mester lelkében, hogy az ő törhetetlen szivóssága azt élte utolsó éveiben valóra váltsa. Sajnos, csak az adatott meg neki, hogy bebizonyítsa: lehet; de reszketeggé vált keze nem birta többé vezetni tanítványait, csak az igaz utat mutathatta meg nekik.

De lássuk, hogy mit tanított Székely Bertalan azok között a reánézve kellemetlenül korlátozó körülmények között; mily lelkiismeretességgel, odaadással oktatta nemcsak azokat, akik a művészpályára szánták magukat, de azokat is, akik csak rövid ideig időzhettek az iskola falai között, hogy később mint tanárok, tanítók tehessenek a rajzoktatás terén hazájuknak szolgálatokat.

Mielőtt ezt tennők, vessünk egy pillantást az ellenképre, a külföldi művészeti oktatás módjaira, akadémiákra, mesteriskolákra, magániskolákra.

Az akadémiák! Bármennyire is tajtékzik feléjük a függetlenek dühe, mégis fennállnak. Termeikben eleven élet nyüzsög; van tanítvány elég; akad tanár is bőven, hiszen hány szecessziós hős piheni ki a harcok fáradalmait a kényelmes tanári székben, melynek lába a koncesszió erős talapzatán nyugszik. És a tömegtanítás? Látszólagos szigorúság, nagy rendszeresség mellett sem törődnek sokat az egyénnel. Minden a legszebben van elrendezve, de tömegre van berendezve, a művészet pedig nem szereti a tömegeket. Tanárt tanítványhoz, növendéket társaihoz igazi belső viszony nem csatol.

Talán jobbak a mesteriskolák?

A hires mesterek iskolái természetesen! A "hires nagymester tanítványa", már ez is cím, kitüntetés. A tanítvány a glória sugara, átmenet a mester nagy alakjától a laikus nagy semmihez; szüksége van reájuk. A tanítványnak is szüksége van a mesterre, hogy boldoguljon az életben. Tőle tanulni, ez más kérdés és annál nagyobb mesterség, mert a mesterhez nem oly könnyű hozzáférkőzni, körülötte van a fény, azután következnek a sugarak, mint a régi metszetek szentképein. Ritkán jelenik meg a tanítványok dolgozótermében, ezek még ritkábban jutnak a szentek szentjébe: a mester műtermébe; dolgozni kevesen látták őt. Nem akar konkurenseket nevelni és mindennapivá válni. Külső megjelenése akár fenséges akár különc, de megragadó. Keveset szól, még kevesebbet mutat; egy többé-kevésbbé sikerült ötlet, élc alakjában dicsér, vagy kárhoztat, de csak óvatosan. Nagy elveket hangoztat: ismeretes dolgok, de az ő ajkán jóslatszerű kinyilatkoztatássá válnak. Lehet rajta elgondolkodni, rágódni, vitatkozni. Ha kitalálják, boldogok: a mestert megértették; ha nem, annál rosszabb reájuk nézve. Bár alakja és szavai "ki vannak dolgozva", a szobor néha megelevenedik, ha egy-egy kedélyes estét rendeznek tiszteletére, vagy ő hívja meg a tanítványokat. Mily tisztesség! Lám, bármily nagy művész és néha mégis "ember". Részletes utasításokról, bírálatról, rendszeres tanulásról nincsen szó: ő művész és nem training master.

Mégis mily tisztelet övezi a "Mester" személyét, tanítványai mily buzgalommal védik őt más iskolák támadásaival szemben és ami nem utolsó, pontosan fizetik a rendszerint igen tetemes tandíjakat.

Az ily nagy mesterek mellett ott vannak a kis mesterek iskolái, akik őket, amennyire az tőlük telik, utánozzák és tisztelik, hiszen ők szállítják az iskoláikba, vagy az akadémiák számára a növendékeket. Végül, mint a sorhad mögött a portyázók, ott vannak a kis iskolák, szabad ateliék, hol pezseg, forr az akadémia, a nagyfejüek ellen a hangulat. Itt már nincsen komolyság, feszesség. Élükön? Nem, a tanítványok között állanak a kedélyes Buffalmaco-k, akik ennél az öreg piktornál liberálisabbak, mert kötő-anyagul nemcsak a vörös bort, hanem minden jó italt elfogadnak, nem ugyan a festékekhez, de a tanítványok megkötéséhez. A művészet komoly munkáját a bohémélet vidámságával édesítik. És az eredmény? Pedig mulnak a napok, mulnak az évek, kopaszodik a "tehetséges kezdő". S az eredmény? Székely Bertalan megírta: "A fiatal művészszel nem törődik senki. Hiába csatlakozik nehány tehetségesebb, fejlettebb társához, tőlük sem nyer utmutatást, mert hisz ők maguk sem tudnak eligazodni. Mindenféle benyomások tervszerűtlen befogadásával vész el igen sok idő."

Hogyan tanított Székely Bertalan? E kérdésre könnyű választ adnom azoknak, akik a nagy tanitómesterről mit sem hallottak; de nehéz feladat, jellemrajzát adnom azok előtt, akik őt csak fölületesen ismerték, ha tanítványai voltak is; akik tanítását elfogultan tekintették, mert ez esetben a félreértések helyreigazításával, a torzított vonások törlésével kellene munkámat kezdenem. Hosszú és meddő munka volna ez, erre itt nincsen időnk és terünk. Felesleges is, mert az igazság halhatatlan erejének csak időre van szüksége, hogy mindenható hatalmát a legsötétebb tudatlanság, a rágalom ellen győzelmesen érvényesítse.

Mielőtt a nagy tanitómester működésének fejtegetésébe kezdenék, legyen szabad bevezetésül egy régi tanítványának naplószerű feljegyzéseiből nehány lapot idéznem.

"Alig hangzott el az óra kezdetét jelző csengetés, a terem kitárt ajtajában megjelenik a mester imponáló alakja. Modellbeállítás napja van. Ha megfelelő modellt tudtak keríteni (az időben még alig voltak állandó modellek), helyeslőleg bólint. Akkor még "a szép, ifjú" női vagy gyermekarcok, jellemző férfi és "szép" öreg fejek voltak divatban, a formátlan ripacsokat, a kiérdemült vasorrú bábákat szándékosan mellőztük. A beállítás megkezdődik, ha ujonc a modell, úgy a mester előbb megmagyarázza a műszavakat: mit tesz a fejet forgatni, billenteni stb.; nagy türelemmel és emberséggel bánik a modellel. Több beállítást próbál, végre megvan a legjellemzőbb, a legművészibb helyzet. Nehány magyarázó szót ejt a beállításról, utasítást ad a festésre, rajzolásra. Mielőtt távoznék, figyelmezteti a növendékeket: "kellő időben pihentessék a modellt; ne hagyják elfásulni, szóljanak hozzá, hogy arckifejezése eleven maradjon." Ez utóbbi bajos dolog, mindenkit, de főleg a kezdőket erősen igénybe veszi a vázolás; legfölebb nehány "cirkáló" társalog, míg el nem riasztják a dolgozók. Néha a beállítást a növendékek végzik, mikor hetenként egyszer, al prima festenek fejet; vagy az aktrajzolásnál, midőn az utolsó órát gyors vázolással töltik. Még ugyanabban az órában visszatér korrekció céljából. Birálata kiterjed ugy az egészre, mint a részekre, úgy a felfogásra, mint a technikára egyaránt. Lassan fejleszteni, a homályosból a positiv, az általánosból a rész felé; azután gyorsan, frissen befejezni. Keveset javít a munkában; ha javítása és tanácsa csak az egyénnek szól, erre külön figyelmezteti a növendékeket.

"Mellé tenni, sokszor összehasonlítani, a modellel kapcsolatban maradni." Bele kell mélyedni a feladatba.

"Őszintén" kell dolgozni; ne rajzoljunk, fessünk többet annál, amennyit felfogtunk. "Hol vannak a detail-rajzok?" Megkivánja, hogy a modell, főleg a fejmodellről részletrajzokat készítsünk. E studiumok hasonlók az építész felvételeinél szükséges részletrajzokhoz, melyeket azután a tárgy megrajzolásánál a rajz egészébe beillesztünk. Ezek alapján érti meg a növendék, hogy a folytatás milyen alkatrészletekből kombinálódik; továbbá általuk mentesíti magát a tárgy teljesebb, biztosabb felfogása folytán az esetlegességek, a változó impressziók hatása alól a művész; s végül nemcsak a felfogás biztosságát érjük el általuk, de a kiviteli mód trainingjét is. Igy azután a munka könnyen, biztosan fejezhető be. A mester megkivánja, hogy a legkisebb feladat is, "ha a műalkotás megtisztelő címére tart igényt, csakis teljesen művésziessé vált ízlés és gondolkodás gyümölcse legyen".

"De messze út visz ide és mennyi botlással. A széles felfogás, a művészi izlés ellen hányszor vét az ügyetlen, vagy nyakaskodó kezdő. Főleg a későbbi években akadtak "önálló" felfogásuak, akik eltérnek a kiszabott, az ajánlott úttól; a folyton nagyobbodó tömegben az élhetetlenek, vagy a hanyagok száma is szaporodott. Ilyenekkel szemben tud a mester félelmes is lenni; ha csak korhol, az még a kisebb baj, de nagyobb, ha némán, kötelességszerüen javít, vagy csak odavetve szól - egy-kettőt. Keveset dicsér, mintha félne, hogy elkapatja a növendéket. A korai, a meglepő eredményt szinte aggodalommal fogadja: lesz-e folytatása? Az elkallódott talentumokra gondol. Néha túlerős biráló, mintha magáról venne mértéket, aki 24 éves korában már kész mester volt. A fiatalság hibái iránt nem volt érzéke, az elkényeztetett úrfiak, a fellengzők, a hanyagok nem lelnek irgalmat.[4] S az "oroszlán leheletét" nem mindenki állja ki. Innen az üres festőállványok, a gazdátlan munkák a javítás ideje alatt. Az illető "véletlenül" nincsen a teremben. Ezek a "bujdosók". Bár akadnak ravasz kópék, akik a vihart el tudják hárítani, ismerve a mester érdeklődését a technikai rész iránt, rossz festményeikről jó ecseteikre, különleges festékeikre terelik a figyelmet s így elmarad, vagy enyhébben sikerül a birálat.

"A modell pihenjen!" A szünetet felhasználja a mester, hogy a jelen feladattal összefüggő témáról, vagy napi érdekü művészi kérdésről beszéljen. Néha provokálják is. Magas szempontból nyilatkozik, erős kritikát gyakorol: a napi nagyságokat, a silány ál-művészetet szétboncolja. Bár kritikái sokszor elferdítve, kihegyezve oly helyre kerültek, hova nem kellett volna s több ellenséget szereztek neki, mintha azokat nyilvánosan mondja el. Néha belesző előadásába nehány erkölcsi tanulságot, vagy beszél kiváló kortársairól igen érdekesen, sőt magasztaló hangon, amit ritkán szokott használni. Szól a régi tanítványairól, akik évtizedek óta elszakadtak tőle; bámulatosan emlékszik egy-egy rajzukra, kompoziciójukra, fejlődésük egyes mozzanataira. Néha visszatér és figyelmezteti az idősebbeket is, ha a korrekció közben valahol ügyes, tehetséges munkát látott. Csak magáról igen ritkán, vagy alig beszél, akkor is oly tárgyilagosan, mintha idegenről volna szó. Pedig a népszerűségnek milyen olcsó eszköze ez! Neki volna joga magáról beszélni, ez talán közelebb hozná őt növendékei érzéséhez."

"A szünetekben némelyek magánmunkálkodásuk termékeit mutatják be; ez alkalommal a mester már elnézőbb, enyhe gúnynyal és humorral fűszerezi bírálatát. Hetenként, a bonctani órákkal kapcsolatban külön időt szán a kompozicióra. E gyakorlatokban mindenki résztvehet: az elsőéves épúgy, mint az "öregek". Festői feladatok ezek, nem az akadémiák irodalmi témái, hol bibliát, történelmet, költeményeket stb. olvasnak és ezek után egy nappal, vagy héttel nyujtanak be kompoziciókat. Székelynél kezdetben egyes alakot kell adott formátumba belehelyezni, később következnek a gruppok és végül a képszerű feladatok. A kivitel kezdetben csak vonalban, árnyék-világosság foltokban történik, legvégül szinben is. Nemcsak a képzelet trainingje a kompozició, de a rajztudás fejlesztésére visszaható gyakorlat is."[5]

A régi tanítvány visszaemlékezéseihez még hozzá fűzhetjük a következőket:

Későbbi években a mozgó állati alak rajzolását különórákban vették elő. Igazgató korában lovat vásároltatott, melyet a növendékek modellül használhattak s az élénkebb mozgások rögzítése céljából a lovardába vezette a tanítványokat.

Nagy súlyt helyezett a művészet segédtudományainak és a rokonművészeteknek, különösen a mintázásnak gyakorlására. A festői bonctant előbb orvostudor adta elő a mintarajziskolában (Szilágyi Etele dr., a későbbi kolozsvári egyetemi tanár), de túlságosan a saját tudománya szempontjából, ezért Székely maga látott a bonctan tanulmányához, előadásait kidolgozta, több mint félszáz nagy falitáblát rajzolt, taneszközöket, modelleket készített. Később az állatbonctannal is, főleg a ló bonc-alaktanával foglalkozott, oly mélyreható kutatásokat végzett, hogy azok eredményét Marey francia tudós is felhasználta.

Tanítását számos, sajnos még kéziratban levő munkába fektette, de azért a tantermek falán, a régi tanítványok munkáin kívül, ott függtek az alakrajz és festés elveire[6], a festői technikákra, a kompozicióra vonatkozó magyarázatok és utasítások. A fejfestés technikájában az egymásutánt négy képből álló sorozatban tüntette fel. A művészi alkotás ellenőrzésére, elősegítésére való eljárásairól, modelljeiről itt nincs terünk bővebben értekezni, csak fel kell említenünk, hogy a szabad rajzolás, ábrázolás ellenőrzését már a természetében gyökerező lelkiismeretességnél fogva is ajánlotta; e célra úgy a konstruktiv ábrázolást, mint a mintázást alkalmas eszközül jelölte ki.

A festés és rajzolás technikájával rajta kívül sem nálunk, sem a külföldön nem foglalkozott egyhamar valaki alaposabban, részletesebben. A 80-as évek közepén nehány idősebb növendéke volt körülötte, ekkor kísérletet tett a finomabb, közvetlenebb festési eljárások elsajátíttatásával, mely kísérlet meglepő sikerrel járt. Egyébként folyton kisérletezett ez irányban és kisérleteztek tanítványaival is, gazdag programm szerint, melyre másutt példát alig találunk.

Nagyon hiányos volna jellemzésünk, melyet Székely Bertalanról mint tanítómesterről iparkodunk adni, ha megfeledkeznénk kortársaira gyakorolt hatásáról. Iskolájában az ő elvei kerülnek érvényre; tanártársai közül egy sem vonhatja ki magát az ő befolyása alól. Ez természetes is, hiszen évekig nemcsak együtt tanítanak, de közös munkákon dolgoznak. Régi kartársának, Izsónak, ennek a talentumos, de fogyatékos képzettségű szobrásznak segít szobrai komponálásánál, a debreceni Csokonai szobor, a Széchenyi szobor mintája, mely sajnos, kivitelre nem került, az ő közrehatásának nyomait mutatják.

A budavári templom üvegfestményei, falképei és dekorációja az építész és a festőművész ritka, szerencsés együttműködésének fényes példái. Hatására, hírneves barátjának, az általa oly kiválóan becsült Lotz Károlynak művészetére majd a jövő műtörténésze fog reáutalni. Kartársai, tanítványai közül számosaknak munkáiban üdvös tanácscsal és tettel is segítségükre volt és régi tanítványainak egész kurzusokat tartott. Bármily népszerűtlen alak volt is Székely a magyar művészek között, mégis alig mult hét, amikor őt egyik vagy másik kartársa fel ne kereste volna, hogy véleményét kikérje, tanácsát meghallgassa, mint ezt annak idején egy Lenbach, egy Makart stb. is tették.

A művész sokoldalú és hatalmas alkotóképessége, a tudós mély értelme, az emberszeretet ritka mértéke, Székely Bertalant a legkiválóbb tanítómesterek egyikévé avatták. És mégis ki hitte volna, hogy művész és tudós példája csaknem hatás nélkül maradt; a tudás rengeteg kincse a magyar művészet javára oly keveset kamatozott s a nemes emberszeretet hálát, elismerést nem nyerhetett. Pedig a mester nem zárkózott el titkolódzva tanítványai elől, nem fukarkodott a jó tanácscsal és tanítással, bőven osztogatta saját ideje rovására azokat, ha volt kinek, és hosszú éveken át viszonzásul csak felháborító mellőztetést, háládatlanságot aratott. Ez esetben is szégyennel látjuk beigazolva azt a keserű mondást: "a pazarló koldusok országa." Mi, sajnos, kamatozatlanul hevertetjük kincseinket és a koldusgyerekek módjára futunk és kapkodunk az idegen kultura elhullajtott fillérei után.

Az a körülmény, hogy Székely Bertalan a művészi középiskolában egy tantárgy tanáraként szerepel, már kezdettől fogva oly ellenmondást rejtett magában, mely reánézve idővel végzetessé vált. Vezető elme, mely nem tud érvényesülni, mester, akinek alig vannak tanítványai. Az első években még tűrhető volt az állapot: kevés számú tanítványt kellett tanítania, akiket legalább az egész tanfolyamon át végigvezethetett és a művészet elemeire megtaníthatott. Később, az iskola fejlődésével tömegtanitást kellett végeznie, idejét a közepes, vagy ennél is gyengébb növendékekre kell pazarolni, a tehetséges tanítványok rovására. Próbál a bajon segíteni az oktatás célszerű szervezésével. Javasolja: a végzett tanítványok jelesebbjei ösztöndíjuk és műteremhasználat fejében segédkezzenek az oktatásnál. Ime az ő mesteriskola-terve más alakban; a tehetségesebb növendék tudását így tovább fejlesztheti s a kezdőkhöz meg közelebb áll példa és közlőképesség tekintetében az ilyen segédszemélyzet. E tervezet hasznát az oktatás harmonikus voltára s a tanárok, már a saját intézetben alkalmazandók kiképzésére nézve szükségtelen hangsúlyoznunk. Tervét az a bürokratikus szereplő, kinek ügykörébe tartozott a mintarajziskola, ezzel a megjegyzéssel utasította vissza: "A tanítást nem lehet úgy vezetni, mint a birkanyájat: számadójuhász, öregbojtár, bojtárok." Az uralkodó szellem jellemzésére felemlíthetjük azt is, hogy az ösztöndíjakat vármegyék szerint akarták felosztani s a mintarajziskola-épület tervéből törölték a növendékek műtermeit. Sajnos, Székely büszke önérzete és érzékenysége nem volt képes csellel, taktikával és kitartással megostromolni a kaput, mely előtte bezárult; visszariadt attól is, hogy túlságos beavatkozással félretolja barátját és igazgatóját, a sokféle elfoglaltság és a betegség terhe alatt mindinkább roskadozó Keletyt.

Mindazonáltal akadtak egyes tanítványok, akik a tanulmányi idő leteltével is szívesen maradtak volna az ő vezetése alatt, de a hatósághoz intézett kérelmüket, hogy némi támogatásban részesüljenek, azzal az indokolással utasították el: Nem maradhatnak, nincs hely az intézetben. Külföldre esetleg kaphatnak ösztöndíjat.[7] Ily helyzetbe került Székely felettes hatóságával szemben.

Az iskola szaporodó növendékeinek arányában újabb tanerőket alkalmaznak, így Székely fölszabadul a tömegtanítás alul, de viszont működése mind szűkebb és szűkebb körre szorul; végül a növendékek sem három, sem két évig tanulnak a keze alatt, hanem csak egy évig. Ezenfelül a tehetségesebb tanítványokat a művészi osztályok (az 1883-ban felállított Lotz-féle osztály stb.) vonzzák magukhoz. S az új tanerők nem készítik elő az ő tanítása számára a növendékeket, sőt vele ellentétes irányban vezetik őket. Székelyt tanítványai hovatovább már nem értik, vagy nem is akarják megérteni. A mesterben megvolt a tanár ambiciója, hogy a kevéssé tehetségeseket is a tudás bizonyos fokára emelje. Lehet, hogy néha a szorgalomnak, a segédeszközök használatának nagyobb fontosságot tulajdonított, mint kellene. Sajnos, a tehetségtelenek így felkeltett ambíciója a mester ügyének nem használt, mert tanításának egyes részeit ezek meg nem értve, torzítva adták tovább.

A 80-as évek eleje óta nagyot változtak a körülmények: a művészi irányok, a növendékek gondolkozása és ideáljai, még pedig Székely gondolkozásával, művészi és erkölcsi elveivel ellentétes irányban.

Az 1882-ik évi Munkácsy-ünnepek hatása alatt hány fiatal ember érezte, hogy benne is "Munkácsy lakik!" Nemcsak az asztaloslegények közül, ez nem lett volna baj, de a jobbfajta középosztályból is számosan. Az apák nem haragudtak többé, ha gyengén, vagy rosszul tanuló fiaik rajzoltak. Miért ne lehetne Munkácsy belőle? A gondolkozástól idegen tömeg csak egy fényes pálya két végpontját nézte, mely az asztalosműhelynél kezdődött és a nálunk hallatlan megtisztelések magaslatára vezetett; nem figyelte meg senki sem a munkával és szenvedésekkel telt élet többi mozzanatát. S mivel az "urhatnámság csirái" középosztályunk egész gondolkozását megfertőzik, mindenki azt gondolta, hogy egy uri fiú még magasabbra fog emelkedni[8], valószinűleg kevesebb vesződséggel és több protekcióval, mint az az "asztaloslegény" és fog legalább is annyi pénzt szerezni, mint ez. A művészpálya ily körülmények között elfogadható foglalkozásnak látszott az uraskodó középosztály és jó üzletnek a fölületes kiskereskedők előtt. Mibe kerül az egész? Egy-két ugrás, csak bátran neki! mint Busch, a nagy német humorista mondja: "a jól nevelt fiak hamar rászoknak a festésre." Ezek is a széles ecsetekkel nekivágtak a képeknek, elsősorban zsánerképeknek, betyár- és csárdajeleneteknek; csak merészen, szélesen oda kell csapni... Siessünk, érjük utól a maradi, vaskalapos öregeket!

A hatóságokat, a művészi iskolákat zaklatták a "határozott" tehetségekkel a szülők, a protektorok, a fölfedezők; visszautasítás, a szakember éles birálata nem riasztotta őket vissza; vállvonogatva mondogatták: így kezdi a tehetség; csak ne csüggedjünk! Oly betegség volt ez, mint annak idején a Petőfieskedés vagy a Byronismus. Az iskola mindenféle tárgyai, bonctan, mértan, a hosszas rajzolás, egyes alakokkal való komponálás stb. csak mind fölösleges akadályok, melyeket mesterségesen, rosszindulatu vagy korlátolt egyének gördítenek a fiatal tehetségek útjába. "Munkácsy nem tanult bonctant és mégis lepipálta őket"...

Ily körülmények között Székely Bertalan erkölcsi felfogása sokszor ellentétbe került növendékei nagy többségének felfogásával. Hogy is ir e tárgyról? "Igen alapos készültséggel kell birnia annak és igen komolyan számot vessen magával az, aki a művészet magasabb feladatainak megoldására vállalkozik". "Mindennapi tapasztalásunk, hogy az alig feslő tudás, a fejletlen képesség is már rögtöni értékesítésre vágyik és törekszik. Nem csoda, hogy azután, ha a haladás is megakad, a mélyebbre ható tudás és tanulmány hiányában lábra kap az őszinteség-hiány, a szemfényvesztés, a - szédelgés". Ily elvek alapján a mester lassu ütemben vezette előre növendékeit s nagy súlyt vetett a segédtudományok ismeretére. Felelőssége teljes tudatában azt akarta, hogy a kezdő okvetlenül bekövetkező bukdácsolásai csak az iskola falai között, ne a nyilvánosság előtt történjenek.

Sajnos, ez időre esik visszavonulása a nyilvános szerepléstől is; tanítványai közül kevesen látták készülő műveit, a nagy művészt, az embert kevesen ismerték, kevesen becsülték. A pontos, szigoru iskolamester sok kellemetlen kivánalmaival jelenik meg előttük, akiről azt hallják: már nem is fest, csak holmi tudákos kisérletezéssel tölti az idejét és csak kritizál, szidja a világot, irigyli a más "dicsőségét". Szemléltető eszközeit, kisérleteit, technikai ujításait a tanítványok ily előitéletek befolyása alatt meg nem értették és csak okvetetlenkedésnek vették. A legképtelenebb hírek, mesék kezdtek róla és iskolájáról szárnyra kelni s maradtak fenn talán még napjainkig az egyesek emlékezetében. Egy öreg művészünk, aki nem ismerte a mintarajziskolát, még ma is azt állítja, hogy annak a neve onnan ered, mert ott csak lapmintákat rajzoltak, festettek. Folytatják a "fátyol" és az "egy, két szita" festést? (a mester t.i. úgy akarta jobban szemléltetni a tömeges hatást, hogy fátyollal, szitaszövettel bevont keretet helyezett a modell és a rajzoló közé). Hát a "granulálás" divat-e még? (sötét alapon a világosság-tömegek szemcsés festése). Még egy hirneves, de teljesen tájékozatlan irónk is azt a mende-mondát meséli Székelyről, hogy bosszankodott a lovakra, "mert nem jól járnak." Bizonyára czélzás lóbonctani tanulmányaira!

Hosszúra nyulna a "jóindulatú" kortársaknak röstelni való mende-mondáit mind felsorolni; az ő érdekükben hallgassuk el a többit. Székelynek és iskolájának népszerűtlensége évről-évre növekedett. Hazajöttek a külföldről régibb tanítványai, akiket tanárkodása első idejében huzamosabb ideig oktathatott. Tehetséges emberek is vannak köztük, akik sikert aratnak, hires művészek válnak belőlük, de sajnos, csak rövid ideig; sokan elkallódnak, művészi mesteremberekké válnak, nem váltják be amit igértek, helyüket betöltik az újak, akik friss tudással lépnek a versenybe és őket mint elavult irányok képviselőit lenézik, mellőzik. Mi ennek az oka? Keresik az okot ők maguk is. Hiszen az első években a külföldi akadémiákon dijakat nyertek, kitüntetésben volt részük. A körülmények? Ezeket és a "jelent" nem tanácsos szidni. Önmagukat okolni ez még messze van. Ah, megvan: "A kiindulás volt helytelen, a hazai iskola, a hazai mester." Míg jól ment soruk, megfeledkeztek Székely alapvető tanításáról, melyet tanulókorukban talán kedvetlenül fogadtak, a sikert teljesen maguknak tulajdonították; de rossz sorsra jutva, számonkérték tőle azt, amit nem tanultak és a kedvezőtlen fordulatért őt okolták. A Székely-féle tanítás, pedantériája, célszerűtlensége, lassúsága "bennem az egyéniséget megrontotta." "Évek kellettek arra, hogy elfelejtsem, amit tőle tanultam." "Hol volnék, ha kezdettől fogva külföldön tanultam volna?" Akad még olyan is, aki soha Székelynek a keze alatt nem tanult és mégis így fakad ki: "Az utolsó arckép nem sikerült. Hihetetlen, hogy az ember nem tud szabadulni attól a cudar Székely-féle festési modortól!" ...... Talán a művészi lelkiismeretesség maradványától? Azután hazajöttek a külföldi kis mesterek tanítványai, úton-útfélen dicsérve tanitóik kitünőségét. Szinte titkolózva mutattak fel mint drága, jól megfizetett amulettet, egy-egy nagy frázisokba foglalt részlet elvesztét. Minő mester! Itthon Székelytől ingyen se kellett a legbölcsebb aranytanácsok dús egésze. Igaz, önzetlenül adta és mindennap osztogatta! Székely Bertalan ismerte a róla keringő véleményeket, voltak gyöngéd lelkek, akik vele közölték ezeket, valamint az ő kritikái és nyilatkozatai is eljutottak, jórészt kiélezve, kiszinezve azok fülébe, akiket illetett. Ritkán méltatta cáfolatra az ellene szórt vádakat. "Egyéniségüket tönkretettem? Mondta egy izben. "Nehéz dolog az egyéniséget felismerni, hosszú idő kell ahhoz. Hát még annak elnyomására alkalmas eszközöket fellelni, ez csaknem lehetetlen. Ha lehetséges volna is, érdemes volna-e erre időt, erőt pazarolni?" Itt közbevetőleg megjegyezhetjük, hogy a nagy mesterek műveinek közvetlen másolását tanítványainak nem ajánlotta (tanulmány, analizis kedvéért igen); saját festményeinek lemásolását pedig nem engedte meg. Néha önkéntelenül fakadt ki belőle a háládatlanság fölött érzett keserűség: a budai főtemplom üvegfestményeinek tervezetével foglalkozott a mester; áttanulmányozva a hazai műemlékeket, kezébe jutott egy régi képnek a mása: "Szent Erzsébetet a koldusasszony a sárba taszítja." Hosszan nézte e rajzot és elkomolyodva azzal a megjegyzéssel tette félre: "Bizony így jár az, aki koldusokra költi a vagyonát!"[9]

Sajnos, e kép megdöbbentő hűséggel jelképezi Székelynek, a tanítómesternek pályafutását. De ne részletezzük ezeket a szomorú tényeket, ne emeljünk újabb vádakat, kutassuk inkább azt, lelünk-e oly okokat, melyek ennek az elbánásnak szégyenletes voltát némileg enyhithetnék?

Miként jelenik meg Székely Bertalan az ifjúság, tanítványai tudatában? Egyedül áll, mintegy saját multjának, hírének szomorú emléke. Felülről úgyszólván elejtették. Ujabb tanártársai[10] alig támogatják, bár vele évtizedekig egy épületben dolgoznak és tanítanak, de époly kevéssé ismerik őt és működését, mint a tanítványok. Régi növendékeinek többsége nyiltan ellene fordul, hangosan ócsárolva tanítását és művészetét.

Régi összeköttetéseit nem ápolja, ujakat nem keres, nem barátkozik, vagy épen pajtáskodik a vele egykorúakkal és még kevésbbé a fiatalsággal. Pártfogókat nem keres és pártfogást nem gyakorol. Erős ellentmondásban áll korával és sok dologgal, melyek azonban az ifjúság és a lanyhább felfogáshoz közel állnak és annak kedvesek. Szóval oly ember, akit a siker elkerül, akitől mit sem lehet többé várni. Pedig a siker a gyors, a közvetlen, fényes eredmény, ha a meglett emberek előtt is a rokonszenvnek erős rugói, mennyivel inkább azok a fiatalság előtt! Lehet-e csodálni, ha a győzni vágyó fiatalember nem választja ideálul az ő szemében a legyőzött, hadsereg nélküli vezért? Külső megjelenésében sem volt semmi feltűnő, mely az ifjúság szemét magára vonja, szines elevenség, közvetlen melegség, kedvesség, mely érzését, képzelődését foglalkoztatja. A népszerűség legártatlanabb és közönségesebb módjaitól teljesen idegen, s a reklám szelétől is irtózattal óvakodik. Fakó, puritán, aki nem lelkesít, tüzel, oktalan reményt óvakodik kelteni, mert ismeri a felelősség súlyát, szigorú erkölcsbiró és legtöbbször csak az értelemhez szól, nem a képzelethez, vagy az érzéshez. S ha az ifjúságnak lelkesebben ajánl figyelmébe művészi, vagy erkölcsi igazságot, azt nem a szónoklat tökéletes alakjában teszi: próféta, kinek szinte Áronra volna szüksége. És végül, mint a nagy életcélok, nagy alkotások felé valójuk egész erejével törő hatalmas szellemek legtöbbje, ő sem praktikus és gyors emberismerő. Bámulatos biztonsággal fel birja ismerni a kezdő tökéletlen munkájában a tehetséget, de az embert már kevésbbé biztosan.

Az átlagnál nagyobb értelem, mélyebb erkölcsi érzés képes őt fölismerni, teljes nagyságában értékelni csak hosszabb idő múlva, pedig e tulajdonságok ritkák az ifjúkorban. De ami a fiatalságot némileg menti a hálátlanság rút vádja alól, nem oldhatja fel a régi tanítványokat, a kortársakat az utókor kárhoztató itélete alól.

Nem az ő kisebbítésére soroltuk itt fel az "embernek" fogyatkozásait, melyek részben a nagy erények túlzásából eredtek, de tartoztunk vele annak az "Örök igazságnak", melynek oltárán a nagy mester a világi előnyöket feláldozta. Bár Székely Bertalan tanári pályájának tragikuma, hogy sohase jut abba a helyzetbe, hogy egyéniségét teljesen kifejtve, elérje nagy céljait, mégis épen élete utolsó éveiben szaporodnak a tények, melyek talán enyhülést hoztak az ő szenvedéseire, megnyugvást az igaz emberek háborgó igazságszeretetének.

Tanítványai közül nem egy még a külföldön is sikert arat; újra buzgó növendékek veszik körül. Régi tanítványai úgy a közép-, mint a szakiskolákban, sőt a főiskolákban is jól megállják helyüket és becsületet szereznek önmaguknak, az intézetnek, melyből kikerültek és az ő tanításának. Iskolája, a sokat ócsárolt "ósdi" intézet, fényes elismerésben részesül a külföld részéről. Az önállósága, magyarsága, egyetlen volta nem hiba, nem kell azt reformálni, hiszen úgy mutatnak reá a külföldi művészeti oktatás tárgyában egybehívott kongresszusok, hogy valóban "minta" az és követendő példa. Az iskola kiállításai is újabb sikert jelentenek. És rajzoktatásunk jó szinvonala és munkásainak tevékenysége csak eredménye az alapos tanárképzésnek.

Még csak nehány szavunk van hátra; foglaljuk össze tanításának lényegét, csak általánosságban, emlékeztető módon, hiszen közel van az idő, mikor kiadandó irott műveiből közvetlenül vagy közvetve nagy festői alkotásaiból fog újból hozzánk szólani az ő bölcs tanítása és majd feleslegessé teszi a tanítvány gyenge szavát.

Székely Bertalan tanítása egy harmonikus kerek egész, nem apró részletigazságok és általánosságba vesző elvek tarka mozaikja. Épúgy szellemi, mint erkölcsi tartalmánál fogva általános érvényű. Szilárdul áll a művészi gyakorlat és a psychologia két alappillérén. A theoria és a gyakorlat kölcsönösen magyarázzák egymást, szerves kapcsolatban állanak; az elmélet értékpapirját födözi az arany tapasztalat és az a gyakorlat aprópénzére felváltható. Magában foglalja e tanítás a rajzolásnak, festésnek mint szellemi és fizikai munkának organizációját és helyes kölcsönhatását.

Székely megtanít, hogy a látás és figyelem helyes irányításával miként nyerünk helyes egymásutánban egymást erősítő benyomásokat, melyeket szellemi képpé egyesítve, láthatunk annak grafikai rögzítéséhez. Megtanít hogyan kell megragadni és hiven visszaadni a természet muló és állandó szépségeit és az ihletpercek vizióit. Megmutatja, hogyan kövesse hiven a homályos összképtől a fokonként gazdagodó és határozottabbá váló szellemi képet a reprodukció, a rajz, e fokozatok, állapotok mindegyikén. Őszintén nem ábrázolva mást, mint amit szemünk meglátott, képzeletünk már magáévá tett; híven reprodukálva a nagy egészet és ennek keretében a részeket a mű céljának megfelelőleg; a zavaró lényegtelenséget, ha kell, feláldozva; a részletek finom variációit azonban a nagy egész szellemében adva vissza.

A rajz híven követi a szellemi kép fejlődését és rögzíti az eredményeket: először a homályos összképet, ekkor homályos és bizonytalan, de a lényeget magában rejti és így halad a határozott felé. A rajz ezen állapota megkönnyíti, hogy benne az eredetit felismerjük és lassan a részleteket bele helyezzük. Az összképből való kiindulást ajánlja már a szimultán kontrast törvénye is.

A szellemi képek rögzítését a szellemi és fizikai munka törvényei szerint végezzük. Takarékoskodjunk erőnkkel és a feladatunk nehézsége mindig álljon arányban a legyőzésére fordítható erőmennyiséggel. Bontsuk meg a nehézségeket, hogy figyelmünket osztatlanul egy dologra összpontosíthassuk. A lényeget biztosítsuk előbb, addig míg a helyesen csoportosított munka gyakorlata könnyen legyőzi a fáradságot, és midőn ez ellenállhatatlanul érvényesül, akkor már a könnyebb munka: a nyert tartalom kifejezése legyen osztályrészünk. A munka organizációjához tartozik, hogy a nyert eredményt minden fokon biztosítsuk, megbiráljuk és javítsuk, és ezt a tevékenységet válasszuk el az aktiv rajzoló eljárástól, mely inkább a fantázia vezérszerepe alatt aktiv eljárás, míg az ellenőrzés az itélet, tehát inkább az értelem munkája. Ez helyes váltakozásban erőink pihentetésének és ökonómiájának felel meg.

A művészi munka eredményének, a rajznak, festménynek ellenőrzésére, biztosítására valók a rokon művészetek és a tudományos eljárások, ismeretek, főleg a mintázás, a konstruktiv ábrázolás, a bonctan stb. Tudásunknak viszont a fantázia az ellenőrzője, mert az épúgy teheti elfogulttá látásunkat, mint ez. A tudást kiegészíti a technikai rész (rajz-, festő-technika) ismerete, melyet mint mesterséget meg kell tanulni és begyakorolni. De bármily mesterséges, úgyszólván művészi a technika, sohase tolakodjék előtérbe, hogy magára vonja a néző figyelmét, sima virtuozitását, vagy ellenkezőleg nyerseségét nyiltan fitogtatva. A nézőnek nincs köze ahhoz, mikép keletkezett a mű. Külön gyakorlatok trainingje útján érhetjük el azt, hogy igazi remeklésre teszünk szert.

Miután megtanít az egyszerű reprodukcióra, int, hogy használjuk fel ezen eszközt a fantázia telitésére. A telített képzelet önkénytelenül túlömlik, ez visz a kompozicióra: van mondanivalója. E tekintetben is trainirozni kell a fantáziát, hogy gyorsan tudja helyettesíteni szin-, árnyék-, világosságfoltokba, amit parancsolunk. Tudja a nagyobb egységeket kisebbekre felosztani, vagy az alsóbbrendű egyedeket nagyobb egységekbe összesíteni.

Minden mű alaphatása a szín, árnyék-világosság foltokon, a vonalon alapszik. A festői ideát ezek adják, ezek az elsőleges esztétikai hatás tényezői, másodsorban annak tartalma.

Tanításáról elmondhatjuk: magyar tehetség, józan értelem munkája. Magyar benne az a jellemvonás, mely nyelvünkben is szembetünő, hogy az egészből indul ki és így halad a részlet felé, s a főbb részleteket is alárendeli a kisebbnek. Magyar benne az is, hogy a képzelet gazdagságát az okos értelem korlátozza és ellenőrzi s egyaránt távol marad a homályba tévedő miszticizmustól, mint a végletekig menő organizáció világos, de rideg témáitól.

Ne feledkezzünk meg tanításáról; terjesszük, fejtsük azt ki, mert ez a mi hivatásunk; a magyar szellem egyik kincsét, gazdagságát hagynánk haszon nélkül heverni. A tanítványok kötelessége ez s közülök azoké elsősorban, akikre a mester az alkotás drága idejéből annyi órát, napot, évet áldozott: magyar rajztanárok és a művészet oktatói, e szerep reátok vár.

Ha szerény, bár hasznos hivatástok közben nagy, nehéz feladatokra vállalkoztok s utatokon kétely, csüggedés fog el: melyik a helyes irány? Ha a népszerűség könnyebb útja csalogat: tegyetek engedményeket; ha a bőven osztott kenyérért viszonzásul a hálátlanság kövét sujtják felétek: emlékezzetek meg a nagy tanítómesterről, a nagy "Magvetőről". Ki úgy, mint nagy példája, jó időben, rossz időben, meleg, ragyogó napfényben, hűs árnyékban egyaránt jár a barázdák közt és hinti, szórja a magot. Hálátlan a föld: kevés szemből sarjad kalász. A magvetőnek lába kőbe botlik, tövisbe lép; elébe dobják? Elszántják a földjét, de ő visszafordul és tovább dolgozik. Itt az este: leszállt a nap, hűs szél támad, csak ő jár magában még a földeken. Sötétedik. Nagyobbá emelkedik, szinte az eget éri homályba vesző hatalmas alakja, bár ősz fejjel, bár görnyedt vállal, bár reszkető kézzel, az aratásra való remény nélkül, de az utódok hasznáért, tele marokkal szórja, hinti az áldásthozó szemet.



III.

Emlékezzünk a nagy magyar művészről!

Az egyénnek mint embernek emlékezete, bármilyen kiváló volt légyen is, fájdalmas gyorsasággal tünik el az örökkévalóság ködében. Mily gyorsan halványodnak el az imént még eleven kép színei, mosódnak el formái és mind halkabban csendülnek meg lelkünkben az elhunytnak kegyelettel őrzött szavai! Végre elmosódik minden kép, elhallgat minden szó! Az elmulás örök törvénye ez. A tanítómester emlékezete is, attól a perctől kezdve, midőn ő maga lelépett tevékenysége színhelyéről, e kegyetlen törvény hatalmának hódol. A művészet mesterének alakja, bár ő a formák harmóniáját és a színek megörökítését tanította, sem tud ellenállni e törvény erejének. A tér és idő perspektívája rokon jelenségek; az előttünk kedves, vagy tisztelt embernek, a tanítónak távolodó alakját mi talán látjuk még gyöngülő szemmel, vagy csak látni véljük, de a későbbi nemzedékek már csak puszta nevét vagy életének adatait fogják ismerni. A művész, a költő szembeszállhat az elmulás törvényével: a halhatatlanság fentartó erejével veszi körül műveiben az ember, a tanítómester emlékezetét. A művész tevékenysége megörökíti nemcsak művei tárgyát, de önmagát is. Valóban a nagy költők, a nagy művészek alakja dacol az idő távlatával: térben és időben távolodva, nem kisebbedik, nem mosódik el, hanem mind hatalmasabban emelkedik ki a jelen és a jövő nemzedékek bámuló tekintete előtt.

A földön fekvő előtt a vakondturás magassága is számít valamit; a tövében állónak a szeme elől a kis halom elfödheti a legnagyobb ormokat is, de távozzunk csak folyton messzebbre e nézőponttól, nemcsak a vakondturás hatalma tünik el semmibe, de elsülyednek a dombok, ellapulnak a hegyek, csak a hatalmas, önálló hegyóriások emelkednek föléjük győzelmesen, büszkén mind magasabbra és magasabbra. Távolságra volt szükségünk, hogy nagyságukat helyesen megitélhessük. Időbeli távolságra van szüksége a nagy művésznek, hogy nagysága maradandóan elismertessék, hogy lássuk, mennyire emelkedett ki kortársai tömegéből. E folyamat biztosan bekövetkezik, emeljen bár szemünk elé az irigy kor gátakat, nevezze ki ma a homokbuckát akár hegynek, vagy akár Mont Blanc-nak is, a korral haladó előtt elébb-utóbb az igazi nagyság, az igazi magasságok teljes méreteikben fognak kibontakozni. Székely Bertalan művészi nagyságának elismerése is bizton be fog következni, nincsen szüksége ügyvédekre, védelemre, akár nagyigényű, akár szerény művek alakjában. De kegyeletünknek, hálánknak, a hazafias érzésnek, őszinte igazságszeretetnek kötelessége, hogy alakjával és művészetével foglalkozzunk.

A kegyelet teljes érzése teljes munkát kiván, s e munka ha némileg méltó akar lenni az ő nagyságához, oly nehézségeket tár elénk, melyeket méltóbb tollra szeretnénk áthárítani.

Hatalmas és sokoldalú egyéniségével szemben nem könnyű az életrajzírók, a krónikások gyakori hibáját elkerülni, akik buzgóságukban és tárgyukba belemerülve, hősük jellemrajzát csupa erényekből akarják megalkotni, még emberi fogyatkozásait is csupa tökéletességekké magyarázzák. Megnehezíti Székely művészetének jellemzését az a körülmény, hogy e munka könnyen meddő cáfolattá válik a róla kerengő legsületlenebb, de igazság gyanánt elterjedt koholmányokkal, a róla terjesztett torzképekkel szemben.

De hagyjuk ezt, nem érdemes a nagy hajót elborító Tiszavirágot elhessegetni, bármennyire ellepi is azt, hiszen pár óra mulva a vízbe hullanak a rajok; az épületek falán az utcagyerekek firkái és torzképei csak a legközelebbi esőig, vagy legkésőbb a legközelebbi meszelésig éktelenkednek.

És ha munkánkhoz kezdünk, életrajzát adjuk-e, vagy műveinek hosszú és gazdag sorozatát ismertessük?

Mindkét dolog ma még korai vállalkozás; az elsőbe kezdeni nem lehet, a legeredetibb forrásműnek, naplójának közreadása előtt, a másodikba fogni nem lehet, mig művei közismertekké nem válnak; ma azok, sajnos, még a szakemberek előtt is jórészt ismeretlenek.

A rendelkezésre álló tér csekély és behatárolt volta tömör rövidséget kiván, holott ezzel ellentétben a halálától máig terjedő idő rövidsége miatt könnyű volna Székely Bertalan életéből epizódokat, műveiből részleteket hosszan elmondani, ez adatokat mozaikszerűen egymásmellé sorolva; de méltó volna-e az egész emberről, az egész művészről, a kompozició nagymesteréről ily töredékmunkát nyujtani?

Igy halmozódnak a nehézségek, ezekkel szemben elménk habozik és tollunk tétlenül vesztegel. De mégis, egy fájdalmas emlék hatása alatt erőt érzünk magunkban a munkánk megkezdésére. Székely Bertalan élete utolsó hónapjait öntudatlanul tengődte át; elborult szelleme egy gondolatot birt még megragadni, de ehhez görcsösen ragaszkodott és bénult ajakkal ennek iparkodott kifejezést adni. Műveire gondolt. Ezektől várta, mire életében már számot nem tarthatott, a jövőben művészetének teljes elismerését. Hátrahagyott festett és írott műveinek őrzését egykori tanítványára, utóbb tanártársára bizta. Ezért ismételgette ajka, bár szakadozva e két szót: "V..... műveim". E reánk, mint az összeomlott ház alá temetett gazdájának a romok közül kimeredő kérő, parancsoló két keze. Többet mond, mint egy hosszú végrendelet. Kér és parancsol: Ismertessétek, beszéltessétek műveimet. Nemcsak a hű tanítványhoz, a baráthoz szól, de a tanítványok, a barátok összességéhez és mindazokhoz, akik őt becsülték, szerették. Azért ne habozzunk, ne halogassuk kedvezőbb időre e munkát: Tegyük meg kötelességünket.

E soroknak a céljuk, hogy e kegyeletes és becsületbeli munkához hozzájáruljanak. Iparkodni fogunk, hogy kimutassuk: mily nagy művész volt Székely Bertalan, milyen önálló és magyar egyéniség, aki épen ezért hivatva volt, mint kevesen, hogy a magyar nemzet lelkének egy-egy vonását híven visszaadja. Törekszünk arra is reáutalni, hogy művei által mennyiben gazdagodott festészetünk s így nemzeti kultúránk. Munkálkodásáról szólva, épen a jelen korra hivatkozva, akár az ellentétek kiemelésével vázolnunk kell, hogy milyen egész (sokoldalú) és egészséges az ő művészete. Végül, arra is reá kell mutatnunk, mily komolyan fogta fel és teljesítette a művész hivatását és már ifjúkora óta mennyire tisztában volt a művészet nagy társadalmi feladataival és értékével, s így minden tekintetben mennyire megfelelt az igazi művész ideáljának.

Ha a művész nagyságát akarjuk megállapítani, úgy mértéket kell keresnünk, s ennek legfelsőbb fokát, talán nem csalódunk, az önálló alkotóképességben véljük feltalálni. Az alkotóképességnek azonban a reprodukáló tehetségre van szüksége, mely számára az anyagot, melyből alkotni fog, beszerzi.

Kétségtelenül azok a művészek, akiknél mindkét tehetség harmonikusan van meg, képviselik a legmagasabb fokát a talentumoknak, mint Michel Angelo, Tizián, Rubens, Rembrandt stb. Vannak viszont, akikben az alkotótehetség gyenge reprodukáló képességgel van párosulva, akik a természet pontosabb, jellemzőbb visszaadásában kevésbbé ügyesek, vagy épen ügyetlenek.

Székely Bertalant e mérték szerint a nagy művészek közé sorozhatjuk, mert benne épúgy megvolt az alkotó lángész, mint a virtuozitásig menő reprodukáló tehetség. A festői tehetsége, nemcsak pontosan tudta a természeti benyomást már kora ifjúságától fogva gyakorolva, visszaadni, de művészete épen e benyomásokat feldolgozva, új képekké alakítani. A természet visszaadása is, ha művészi munka, az egyes részek kiemelésével vagy elejtésével jár, a művész tehetsége, a használt technika szerint, az itélet munkáját nem nélkülözheti. Az itéletnek nagyobb mértékben való gyakorlását tételezi fel a kompozició, az alkotás munkája. Szükség van arra az új képek érettségének megbirálására, szüksége van egy témáról alkotott új és újabb képek értékének megitélésére és a legjobbnak kiválasztására. Továbbá az itélet ellenőrzése alatt kell történni az eredeti koncepciók megvalósításának is, mi sok más reproduktiv kérdésekkel is összefügg. Székelyben az itélőtehetség is rendkivül ki volt fejlődve s ez tette lehetővé, hogy kompoziciói oly tökéletesek. Ő önmagának volt legszigorúbb birája, s képzelete dús terméséből csak igen keveset becsült a kivitelre érdemesnek. Művei megvalósításában is a leglelkiismeretesebb ellenőrző eljárások igénybevételével dolgozott, s egy becsületes, igaz lélek komolyságával fogva fel hivatását, tökéletlen művel nem lépett a nyilvánosság elé.

Ezt a tökéletes, öröklött és megszerzett művészi készültséget benyomásokban gazdag költői képzelet és gyengéden érző szív sugalmai indították cselekvésre. Képes volt a lángész belső szemével nézni a külső világot és saját belsejének világát, és műveivel mintegy ablakot tárt előttünk, hogy egy szebb, tökéletesebb világ szemléletébe merülve, elfeledhessük az élet ezer gondját, baját.

Lássuk, hogyan nyilatkoztak meg öröklött tehetségei, mily benyomások alatt telítődött lelke és hogyan szerezte meg az eszközöket, hogy tökéletes művészként lépjen a nyilvánosság elé.

Festői lángesze már korán megnyilvánul: nyolcéves korában lerajzolja apját, anyját, testvéreit, az ismerősöket. Az emberi arc és alak iránt való érdeklődése nagy formaérzékre vall; az pedig, hogy ellentétben a rendesen fejlődő gyermekkel közvetlenül a természet után készíti rajzait, nem emlékezetből leltárszerüleg firkál, épen a festői genie biztos jele. Később, midőn az akkori fogalmak szerint rendszeresebb rajzoktatásban részesült, másolni kezd; nehány ilyen minta után készült rajz maradt a hagyatékban, ezek oly bámulatos tökéletességüek, hogy a szakértő is pillanatokig habozik, mielőtt eldöntené, hogy eredeti metszettel, vagy rajzzal van-e dolga. Ez a tény bizonyára annak a hatalmas reproduktiv tehetségnek és technikai virtuózitásnak első, korai megnyilatkozása.

Ha azt kutatjuk, hogy e tehetségét mennyiben örökölte és mennyiben nyert inditékot, bátorítást annak fejlődésére, úgy e kérdésre azt felelhetjük, hogy igen keveset;[11] ha leszámítjuk, hogy rajzoktatásban részesült,[12] tehetségének fejlődését saját belső sugallatának és az őt egész életén át jellemző öntevékenységnek és szorgalomnak tulajdoníthatjuk. Elődei között több református pap volt, atyja mint műkedvelő, zenével foglalkozott; ha tehát öröklött tehetségről akarunk szólni, úgy a szónoki, vagy a zenei[13] tehetség átalakulásáról szólhatnánk. Egyébként, ha hitelt adhatunk Barabás Miklós naplójegyzeteinek, úgy mesterünk édesatyja, ádámosi Székely Dániel a festészet iránt kevés érzéket árult el.[14]

De nem is csoda; a középrend és a mágnások inkább a szinművészet és a zene iránt érdeklődtek, ez az érdek sem eredt mindig tisztán a művészet iránti szeretetből. A nagyobb városok rajziskolái, ezekben egy-egy képzettebb rajztanitó, vándorló művészek, kevés kép, kevés illusztrált munka, egyetlen képtár (ez is N.-Szebenben) és nehány nyomda képviselték Erdélyben a festő, a rajzolóművészetet; többet a közönség sem kivánt. Ily körülmények között a művészi pálya tekintélye, anyagi kilátásai teljesen hiányoztak.

Nem csoda, hogy e szerint a felfogás szerint mesterünk atyja és családja ellenezték a művészi pályára lépését és őt még akkor is le akarták arról téríteni, mikor a bécsi akadémiát szép sikerrel végezte el. Számba véve a 48 előtti nemzedék messzenéző ideálizmusát, mely a sivár jelenből a multba tekint és távoleső célokra törekszik s a megvalósítás módozatait figyelmen kivül hagyja, akkori közéletünkben százával látjuk az idealistákat; államférfiak, költők, írók példája ismeretes, ismeretes azoknak a neve is, akik az őshaza kutatására messze keletre indultak. Kevéssé ismeretes a katonák példája, akik sokszor vacsora helyett Napóleon hadjáratain lelkesültek, irodalmi munkákon törték a fejüket és gazdasági értekezéseket irtak. Székely Bertalant, bár ehhez az ideálista nemzedékhez tartozott, azért nagy értelme és lángesze a helyes pályaválasztásra terelték. Igy nemcsak mint ideálisan gondolkozó, de felismert életcélja felé férfias erővel törekvő ifju volt ő, midőn 1855-ben hazatérve családjához, kecsegtető anyagi és társadalmi előnyökről lemondva, sőt családjától is elszakadva, szilárdul megmaradt a művészpályáján.

Mint láttuk, ezek a kedvezőtlen körülmények mesterünk művészi fejlődésére nem igen hatottak közre; de mély nyomot hagytak lelkében gyermek- és ifjúkorának emlékei; ezeket a mély, egész életén átható érzületének szövetét, cselekedeteinek indítékait alkotó benyomásokat szülőhazájában nyerte. Örökségképen nyert, környezetének és a történelem nagy eseményeinek közvetlen hatása alatt megerősödött magyar érzületén nem vett erőt az idő, a csalódások, az ellentétek, a külföldön való tartózkodás; ebből fakad művészetének leggazdagabb forrása, gondolkozásának és kifejezésmódjának sajátosságai.

I. Ferencz király haláláig Erdély nagyfejedelemség teljesen zárt ország volt. E körülmény bármily súlyosan nehezedett is ott a közéletre, de ennek tagadhatatlanul része van abban, hogy az erdélyi magyarság: főrendek és a középosztály megőrizte magyarságát úgy nyelvében, mint szokásaiban. "Az uri házaknál magyarul beszéltek, még régi erdélyi módon."[15] A mágnások és a nemesség jól ismerték hazájuk történetét, mely kivált a nemzeti fejedelmek korában szorosan összefonódott családjuk történetével; a két osztályt nem választotta el oly különbség, mint Magyarországon, hiszen kiegyenlítésképen hatott az is, hogy voltak mágnáscsaládok, melyeknek tagjai kisebb szerepet játszottak hazájuk történetében, mint a köznemes családok elődei. Az ország csekély terjedelme, a magyarság csekély száma, a gyakori házasságok, a patriarchális életmód közelebb hozták e két osztály tagjait egymáshoz. A magyarországiak mosolyognak azon, ha idegenben összekerülő erdélyiek oly hamar állapítanak meg rokonságot vagy ismeretséget családjaik között, de ez az összetartozóság erős érzetének a nyilvánulása.

Hagyományok szállottak szájról-szájra, olvasták, leírták és tovább adták az erdélyi történetírók munkáit.[16] A régi és a történeti iránt élénk érzékük egyaránt táplálkozott a multból és a jelenből. Mesterünk humorral mesélte, hogy a kolozsvári kollégiumban, ha tanulótársai összekaptak és a nézeteltéréseket tettlegességgel folytatták és apróbb sebesülésekkel végezték be, a sérült fél nem egyszer így kiáltott ellenfelére: "Megállj, megnótáztatlak, fejedelmi vért ontottál!" A történelmi érzék hatása alatt állanak az írók, mint b. Jósika Miklós, b. Kemény Zsigmond és mások. Székely Bertalan családjában, mint régi papi és tisztviselőcsaládban, e hagyományok bizonyára fenmaradtak; de mesterünk nemcsak a mágnáscsaládokkal való összeköttetése révén[17] ismerte jól a régi történelmet, de a jelen történetét is mint kormányszéki tisztviselő fia, beavatott szemmel kisérhette.

Az inkább álmodozó, mint cselekvő természetű fiúra bizonyára befolyással voltak környezetének hagyományai, épúgy mint az előtte lejátszódó nagy nemzeti dráma eseményei. Születési évében halt meg I. Ferenc király s még nem volt tizenhárom éves, mikor megérte azt a március 20-át, mely napon lobogó lelkesedés között felolvasták a 6 pontot és felharsant az "Unio-dal"; megérte a szép remények, a szorongó várakozás, a gyásznapok idejét.

Kolozsvár nem tartozott ugyan közvetlenül a harctérhez, de mint az ország fővárosa átérezte a háború reményeit, dicsőségét és gyászát. Talán sehol az országban nem ingadozott annyira a hadiszerencse, sehol se ismétlődtek oly rettentő jelenetek, melyek az oláh lázadással együtt jártak. Az átvonuló honvédcsapatok (melyet szülei engedelmével a gyermekifjú lerajzol), a menekülők gyászos és nyomorult csapatok, kik között annyi jó ismerős, rokon akadt, végül a Székely családot fenyegető katasztrófa jobban belevésődtek a fiú lelkébe, mint kollégiumi tanárainak történelmi leckéi. Azután a remények elhamvadása, a gyász napjai, a régi jó világ összeomlása, a bánat, megbánás, tehetetlen harag és üldözés, búcsú a szülei háztól, utazás távol idegen, ellenséges földre, még kevésbbé szemlélődő természetű egyén lelkében is eltörölhetetlenül bevésődtek volna.

Később a keserves küzdelem önmagával: apai parancs és hivatása között. Hazafi-érzéssel telt lélek, akit otthon nem méltányolnak, de idegenben, a bécsi akadémián sikert arat: dijat nyer; tudása és tehetsége önérzetével tér haza, de itt röstelik foglalkozását s ő ismét magára marad, órákat ad és címtábla-képeket fest, hogy megélhessen. Tehetségét egy osztrák katonatiszt ösmeri fel, aki lelkesen felkarolja a fiatal magyar művészt, majd egy kartársához ajánlja, ez tovább Csehországba, mágnás rokonaihoz[18], úgy hogy kellő anyagi alapot gyüjthet s tanulmányait befejezendő, Münchenbe mehet. Itt is becsületet szerez nevének és nemzetének, hazatér, de igéretek ellenére állást nem nyerhet, munkát alig, s nyomorba jut. Minő ellentétek! melyek azonban végigkisérik a mestert egész életén át, de hazájához való hűségét nem csökkentik, magyar érzését csak mélyebbé, tisztábbá, önzetlenebbé teszik.

Láttuk, hogyan bontja ki szárnyait egy festői lángész ifjúkori kisérleteiben, melynek fejlődését nem hátráltatja a kevéssé kecsegtető jövő, nem környezetének művészettől idegen volta; láttuk, hogy a mult emlékeinek varázsa, a jelen nagy eseményeinek és a saját belsejében végbemenő küzdelmeknek emlékei hogy veszik hatalmukba érzelmi világát és foglalkoztatják képzeletét. Feszültségig megtelt lelke alkotásra vágyik, képekké próbálja alakítani tartalmát, de éles itélete megmondja, hogy még nem érkezett el az alkotások ideje: még tanulnia kell. Vessünk rövid pillantást tanuló- és vándorló éveire, hogy megállapíthassuk, mily készültséggel kezdte meg nagy alkotásait.

Akadémiai éveit Bécsben tölti (1850-1855), folyton ernyedetlenül dolgozva, pedig a kenyérkeresetre is sok időt kell fordítania a tanulás idejéből. Előbb Geiger J. N., magyar tárgyú történelmi illusztrációiról ismeretes festő tanítványa, utóbb Rahl Károlyé, akinél Than és Lotz is tanultak. Az első példájával hat reá; a másik, aki annál nagyobb, eredetibb tehetség s aki az épülő Uj-Bécs épületeit freskókkal díszítette és jeles arcképfestő is volt, kedvelt tanítómester, ki tanítványait lelkiismeretes művészi munkára és a technikai tudás alapos elsajátítására utalta. Székely szófogadó tanítvány volt és követte a mestere szavát, ki ha egy-egy sikerültebb rajzot, studiumot mutatott be neki, arra biztatta: "Csinálja meg még egyszer." Ugyanaz a szellem szólal mely a XVIII. században uralkodott a művészképzésen, mely a mesterségi rész remeklő tudása alapján, még a kisebb tehetségeknek is megadta az eszközt, hogy sokszor nagy feladatokat is kielégítő módon birtak megoldani, mig a következő században kiváló tehetségek sokszor, épen ennek a készültségnek híján, nem tudnak teljesen érvényesülni.

A fiatal Székely nemcsak az Akadémia termeiben dolgozott szorgalmasan, hanem a műgyüjteményekbe is eljárt, bár erre kevés idővel rendelkezett. Az "Albertina" tisztviselő-őre annyira megkedveli a tehetséges, komoly törekvésű és jellemes ifjút, hogy bővebb tanulmányozás és lemásolás kedvéért kölcsön adja neki a nagymesterek kézrajzait.[19] Tehetsége és jelleme mindenütt tiszteletet parancsol és rokonszenvet ébreszt, sajnos többet külföldön, mint saját hazájában.

Öt évig tartó bolyongása alatt kemény, felelősséges munkát végez: arcképeket és nehány kompoziciót (tulajdonképen egy oltárképet) fest; de rossz napjaiban a leghitványabb cégtáblafestményen is oly komolysággal és becsületességgel dolgozik, mint jól megfizetett munkáin. Épen egy brassói gyógyszertárnak festett címkép (mely Aeskulapot ábrázolja a Párkákkal) szépsége terelte reá a figyelmet s szerezte meg Berres őrnagy ismeretségét és pártfogását.[20] Kenyérkereső munkái közben is folyton természeti studiumokkal és képzeletében forrongó képtárgyakkal (többek közt Mohács, II. Lajos témáival) foglalkozik. Végre az 1859-ik év őszén szorgalma és takarékossága révén gyűjtött kis tőke birtokában Bécsbe megy, hogy tanulmányait befejezze, de innen Münchenbe kénytelen menni, miután egykori mestere, Rahl távol volt (Görögországban), Waldmüller iskolájába pedig nem léphetett be.[21] Münchenben épen ezidőben kezd Piloty és iskolája Kaulbach-al szemben jelentőségre emelkedni, a német karton- és falfestőkkel ellentétben a belgák és franciák után induló "realisztikus" történelmi festőiskola. Székely nagy önállóságát, mely épúgy kiváló festői egyéniségén, mint éles itéletén alapszik, az bizonyítja legtalálóbban, hogy az autodidaktikus munka hosszú évei után, a müncheni művészi élet eleven világában sem hódol be az uralkodó irányzatoknak. A kiválósága már hirre kap tanulótársai között, sőt mestereinek is tiszteletét kivivja tudásával és biztos itéletével. Társai közül többekkel tartós, később is fennálló[22] barátságot köt (többek között Makarttal), tanárai pedig barátságukra érdemesítik. Kiváló tehetségekkel kelhet versenyre, közéjük tartoznak Wagner Sándor és Lietzenmeyer, akik szintén a magyar történelemből merítenek, vesznek témákat. Ily környezetben szárnyat kap géniusza és megalkotja első nagy művét: "II. Lajos holttestének feltalálását" 1860-ban.

Első nagy kompozicióját 1861-ben állítja ki Pesten; elismerést arat és a figyelmet a 25 éves ifjú művészre tereli és megszerzi számára b. Eötvös Józsefnek rokonszenvét és pártfogását. Bár az időpont nem volt kedvező az ily művek bemutatására, a magyar közönség egész lelkét eltöltötték a közelmult eseményei, a jelen küzdelmei. Nem volna nehéz analógiákat találni e kép tárgya és az akkori események között. Tárgyának magyar voltát is elég kiemelnünk annak indokolására, hogy miért fogadták lelkesen; a magyarság kimutatása épúgy a külsőségekben, mint a társadalmi téren s az irodalomban tüntetés volt a már engedményekre hajló, de még ellenálló abszolutizmus ellen. Magyar szó hangzik még a mágnások között is; magyar viselet a divat; magyar neveket nyernek az akkor született gyermekek; a keresztelő és temetés egyaránt tüntetés volt; örülnek a magyar szellem újabb megnyilvánulásainak. A művészileg értéktelen festéseket, nyomatokat leszámítva, már Wagner Sándor "Dugovics Titusz"-a, Madarász "Hunyadi László"-ja és Orlai-nak némely művei képviselték a magyar történelmi festészetet (idegen festők, Geiger, Kraft stb. magyar tárgyú műveit nem számitva), a közönség önkéntelenül is érezte, hogy Székely műve a magyar szellem gazdagodását jelenti, mely tárgyának jelentőségével, költői feldolgozásával fölülmulta az eddigi alkotásokat. A közönség hangulatának összetalálkozása Székely művészetével, az ő részéről ezúttal sem volt szándékolt. E kép tárgya rég ott élt lelkében: már az 50-es évek közepén erdélyi tartózkodása alatt gyakran beszél e feladatról, vázlatai is erről tanuskodnak. Lehet, hogy irodalmi hatások is befolyásolták, de a közelmult eseményei leginkább; az 1526. és 1849-ik évi katasztrófák hasonlatossága szembetűnő, mindkettő a nemzet vereségét jelentette, mely hosszú időre idegen uralom alá került. Akkor még nem lehetett sejteni, melyik tönkremenés volt a szörnyübb, az-e, melyben a nemzet magára hagyatva, fejedelme, a testvérnépek és az idegen zsarnoki segítség ellen küzd és elbukik, vagy az, melyet könnyelműsége idéz fel, de melyben szerencsétlen ifjú királyával együtt pusztul el, úgy látszott, az egész ország; épen ez tette rokonszenvessé ennek a szerencsétlen örökségbe lépett, sokszor megalázott, a békében erőtlen, a veszedelemben bátor királynak ifjú alakját. Amarról a bukásról szólani, vagy festeni tiltotta az idegen uralom. Székely nem a katasztrófát hanem a nemzeti kegyelet munkáját ábrázolja, a nemzet kimutatja kegyeletét holt királya iránt, mintegy bánatos elégtételt ad neki a halálban; amint hogy Cassandraként mellőzött vezérének Széchenyinek adott elégtételt temetésekor, alig nehány hónappal előbb. E tekintetben Székely műve csak külsőleg hasonlít az akkori festők előtt kedvelt sir- vagy koporsóbontásokhoz, kivégzettek ravatalaihoz és hasonló hátborzongató, vagy legalább is erős hatásra számitó témákhoz.[23]

E képnek a kegyelet az alapgondolata s elmondhatjuk róla, hogy az a "Magyar Piéta". Az alakok mozdulata, az arcok kifejezése, a táj harmonikusan juttatják érvényre ezt az alapeszmét. A szürke borongáson átszürődő napsugarak világítják meg a mocsaras tájat. A sírbontás tanui meghatottsággal és kegyelettel tiszteletteljesen veszik körül a fehér lepelbe burkolt holttestet, melynek csak arca és jobb keze látható. Holt királya kezét ragadja meg a gyászruhás térdelő főúr, akinek arcában, mozdulatában mintegy összpontosul, hangsúlyosan jut kifejezésre az egész kép alapeszméje. Ő képviseli a magyar nemzet megbánását, kegyeletét; nemcsak az akkori magyarokét, de a mi érzésünket is tolmácsolja. A holttestre és a térdelő főúr fejére esik a fakó világosság, az előrehajló arcokon árnyék borong. Egy távolabb álló vitéz alakja inkább neutrális szerepű, kezével int a többi társainak. A sírbontás ténye, a halott alakja háttérbe kerül a kegyelet kifejezése mellett. A festői kifejezés, a szürke, mélabus összhangulatú színek, a találón megrajzolt formák, a kifejezés fokozása, az ellentétek: a királyi holttest és a realisztikusan megfestett növényzet, a térdelő főúr sötét, a királyi holtnak fehérbe burkolt alakja mind, mind találó módon juttatják érvényre a mű költői tartalmát.

Mesterül mutatkozik be nemzetének a 25 éves ifjú, ki egyúttal a külföld elismerését is kivívja. S ha valami a müncheni iskolára emlékeztet, úgy ez a részletek, a ruházat, a textura hű megfestése, bár a képnek ezt a sajátságát az aprólékos természeti igazságok barátai (t. k. Ruskin) akkor és most is dicsérnek. Mesterünk ezt a tulajdonságot későbbi képeiben mérsékli s a feladat céljához arányitja, nem úgy mint számos kortársa, akik a kosztüm és a textura hű visszaadásában merítik ki erejük legjavát.

Egy évvel később (1862-ben) a fiatal mester egy ujabb történeti kompozicióval lép a közönség elé. "Dobozi és neje" e kép címe. Mig a II. Lajosában a nyugalmat, a melancholiát látjuk, ebben a szenvedélyes mozgást és elevenséget iparkodik kifejezni. A tárgy költőinkből, a történelemből ismeretes. Állapodjunk meg e képnél, mely jellemzőn illusztrálja dolgozás módját minden tekintetben.

A hosszas, fekvő formátumú kép balsarkából az égő kastély füstje gomolyog; mint a sötét viharfelhőből a cikázó villám, úgy rohannak a török lovasok biztos prédájuk felé, oda, hol Dobozi karjába ölelve tartja nejét; két sötét felmagasló alak, mint az a jegenyepár, melyet a vihar már hajlít és félő, le fog törni. E két alak mögött látszik a tiszta ég távola, hová a füst nem szállhat, melyet nem szennyezhet be.

A tűz fénye villog a vágtató török lovak szerszámzatán, rávetődik Dobozinak a menekülés közben kidőlt paripájára; piroslik a kaszált füvön, mint a csepegő vér; felcsillan a férj kezében lévő tőrön, az oldalán függő kardon. A törökök felé dacosan visszafordul Dobozi marcona ifjú alakja, mérlegeli utoljára: van-e menekülés; neje, ki karjába hanyatlott, kérőleg tekint reá és keblét önként tárja a tőrszúrás elé, mint Arria, a római hölgy; azt látszik mondani: "Szúrd át szívem. Nem fáj. Ne habozz!" A legnagyobb feszültség pillanata van itt ábrázolva. Még egy perc és itt teremnek a martalócok, nincs más eset: gyalázatos rabság vagy hősi halál. A nő önkéntes áldozata, a férfi hősi ereje, az ellenség tömegei, sugalmazzák az enyhítő, a feloldó gondolatot: e hősi pár nem juthat élve a pogányok kezére. "Elvész az élet, de megmarad a becsület." Az érdeklődés felkeltését s az aggódásnak feszültségig fokozását a megnyugtató feloldás: a vigasztaló, kiengesztelő gondolat követi. Kerek, egész cselekvény; a tragikus hősök elvesztik életüket, de szellemük győz a durva erőn. A tárgy feldolgozása sikerültebben alig képzelhető. E jelenetből kitaláljuk az előzményeket és a bekövetkezendő tényeket. A prédára éhes török martalócok, az összeroskadt paripa, a Dobozi pár mozdulata, a mögöttük lévő mélység megmagyarázzák, hogy csak így és nem máskép mehetett végbe a cselekvény. Ha Dobozit a küzdés pillanatában ábrázolja a művész, vagy menekülés közben, úgy kétségünk támadhatna az előzmények (talán nőrablót üldöznek), vagy a vég felől (sikeres menekülés, vagy győzelem).

De nemcsak a tárgynak drámai megragadása, de a festői ábrázolás is teljesen harmóniában vannak a tartalommal és azt előkészítik és magyarázzák. A színek sejtésszerűsége: a tűz pirossága, a gomolygó füst sötét felhője, a sápadt világításban, sötéten, fakón felmeredő foltja a két főalaknak, mögöttük a sárgás, tiszta ég háttere, a silhouettek vonalai úgy emelkednek, sülyednek, mint a hullámok; a Dobozi párnál a legmagasabb a hullám: le fog hanyatlani, el fogja söpörni őket az, mely fenyegetőleg közeleg feléjük.

A Dobozi pár gruppjának szinte szoborszerű tökéletességét és szépségét már mások ismételten kimutatták. Megfigyelésre érdemes az egésznek pompás megfestése, úgy az alakok, mint a lovak kitűnő rajza. Sajátságos, hogy mesterünk későbbi képein, egészen a vajda-hunyadi kartonokig, lovak alig fordultak elő, pedig tudjuk, hogy e tárgy tekintetében nála senki alaposabb elméleti és gyakorlati tanulmányokat nem tett.

E kép előtt is érezzük, hogy annak festői megoldása és poétikus tartalma szemünket, érzékünket és értelmünket kielégíti, erkölcsi felfogásunkat megnyugtatja és utórezgése sokáig megmarad emlékezetünkben: ez épen e tökéletes művek hatása.

A következő években festette Székely Bertalan egyetlen, idegen tárgyú, a müncheni régi National-Museumban levő történeti képét: "VII. Károly császár menekülését székvárosából." Sajátságos, hogy magyar művészre bízták e munkát; hiszen VII. Károly épen Mária Teréziának osztrák és magyar csapatai elől menekült.

Míg "II. Lajos holttestének feltalálása" inkább elegikus utóhangja a mohácsi vésznek, a "Mohács" magát a szörnyű istenitéletet ábrázolja. A hires neves magyar nemzet, első itt keleten; győzelemmel járja be nyugoti és keleti ellenfeleinek országait, legyőzi Európa két nagy hatalmasságát: a törököt és németet, de négy évtized alatt hogyan bukik el, jórészt önhibájánál fogva; a hadban első nemzetet miként győzi le a barbárnak tartott pogány katonai készsége, fegyelme és ereje. Fegyver által hullik el, a mocsárban pusztul, aki még menekül, mind a huszonkétezer, mert előbb már a pártoskodás, az önérdek szennyes mocsarába sülyedt. Mint a tenger habja, úgy hullámzik a nádas, mely benyeli a magyarság színe-javát királyával együtt; messze, mint vizió, mint jégverést hozó felhő, kavarog még a reménytelen harc. Sem annak idején, noha a mester írott magyarázattal látta el a művét, sem azután a kritika nem értette[24] ezt az alkotást. Nem tudta felfogni, hogy "részt az egész helyett", s azt sem, hogy a "disharmonikus szinek" épen a tárgyhoz tartoznak.

1867-ben alkotta mesterünk az "Egri nők" c. képét, a hősies és győzelmes végű ostromnak a dicsőítését. Elhull a férfi és a nő lép helyébe, nem amazoni vitézkedésből, de önfeláldozásból, szükségből küzd gyermekeiért, a saját szabadságáért, becsületéért.

Az ország romlását tárgyazó sorozatában úgyszólván előjátéknak tekinthető az "V. László és Cillei" című mestermű. Az ország romlása az idegen, uralkodni vágyó kalandor kezébe jutott gyermekkirály alatt kezdődött meg. A gyermekkirály erőtlen alakját, amint lázban égő tekintettel figyeli a bajadérok lenge táncát; az erőskezű oligarchát, aki a király nevével födi cselekedeteit és növendékének lelkét, testét megrontja a lakoma, a léhaság és a léha szeretkezés örömeivel, megkapó drámai erővel jelenítette meg a mester. Az egésznek tüzes levegője, az ellentétek, a rajz szépsége: kellem és erő együtt. E képnek szépségei Székelynek egyébként ellenséges érzelmű bírálóit is lefegyverezték. E mű, melyet viszont legkitűnőbb alkotásának tartanak, a közönség osztatlan bámulatának, talán érzékibb részleteinél fogva, állandó tárgya. Részletes méltatását a mester tanítványa Krenner Tardos Viktor írta meg avatott tollal.

A hetvenes évek elején történeti képekre pályázatokat hirdetett a magyar kormány, ezekben Székely is résztvett és dijat is nyert, bár nem első dijat. A pályázatról épen mesterünk nyilatkozott nagyon találóan: "még kevés igazán jeles művészünk van, ha ezek pályáznak, úgy kik legyenek a hozzájuk méltó bírálók? Ha pedig ők a bírálók, úgy kik lesznek az igazán hivatott pályázók? Sem egyik, sem másik esetben nem fog a pályázatok utján a magyar festészet fejlődni." "Thököly Imre menekülése" volt e pályanyertes kép. Érdekes e képen is megfigyelni, mily következetes módon tudja mesterünk a néző szemét helyes egymásutánban irányitani. A kép bal sarkában szolgák vetik vállukat az ajtónak, melyet az ellenség be akar törni, az előtérben hordszékén fekszik az öreg, szinte halódó Thököly és kardját átnyujtja a sötét lépcsőn menekülni készülő fiának; egyik alak távozásra sürgeti a visszaforduló ifjút, a másik már a lépcső mélyén világgal kezében várja ifjú urát. E képen a törött színek szépsége kiemelendő.

Az 1878-ik évi párisi világtárlaton Székely Bertalan is résztvett "Széchy Mária" című művével. Legyen szabad nehány szóval e kevéssé ismert remekműre a figyelmet reáterelnem. Bár a francia kormány a becsületrenddel tüntette ki mesterünket ez alkalommal, de azért a "Murányi Vénusz" a mester műtermének falán függött egészen haláláig. Szokatlanul, nála szokatlanul nagyméretű kép természetnagyságú alakkal. Sajnos, mesterünk legtöbbször csak magának festette történelmi képeit, így az értékesítés kétséges voltára tekintettel, a kivánatosnál kisebb méretben. Ő maga is elismerte, hogy némely műve nagyobb méretet kivánt volna. Képzeljük csak el az V. Lászlót a mostani kép kétszeres vagy háromszoros nagyságában, hatása rendkívül emelkedett volna.[25]

Rózsás felhőből száll le a kereveten ülő, fegyverzetéből félig kivetkőzött Széchy Máriához Ámor s nyilával megérinti; Mária balkezében, melyre arcát támasztja, tartja Wesselényi levelét; merengve, habozva tekint maga elé, balkarja még páncélos, árnyék borong az arcán; csak a beszűrődő világosság éri támaszkodó karját, piros ruháját és a hermelinköpenyt. Az egész képen a piros színek gyönyörű változatai: rózsaszíntől a pirosvioláig. A törzset borító pikkelypáncél csillogása, mely a női test szépségét sejteti, az átlátszó árnyékok bája feledhetetlen hatásúvá teszik a "Magyar Vénusz" képét. Mesterünk új bájjal veszi körül a magyar költészetnek, a magyar történelemnek Gyöngyösit, Aranyt és más költőket lelkesítő alakját. A hozzá nem illő amazonkodástól női szerepéhez visszatérő Mária mintegy ellendarabja a szükségből, kötelességből hősökké váló "Egri nőknek".

Székely Bertalan elkedvetlenedve, hogy történeti műveit sem az arra hivatottak, sem a közönség nem becsülték meg értékük szerint, egy önérzetes hangú levélben kijelenti, hogy ilynemű műveket többé nem alkot és ezek utolsóját, "Thököly"-t a kormánynak megvétel végett felajánlja. Szerencsére még ott élt lelkében eltemetve kedvenc tárgya, melylyel már a 60-as években foglalkozott: Zrinyi a szigetvári hős. Kedves hősének alakja nem hagyja pihenni. Megalkotja e kép vázlatát, sőt résztvesz vele az akkor alapított Ipolyi Arnold-féle történelmi pályázaton, a díjat elnyeri (1883.) és az 1885-iki orsz. kiállításon magát a képet is kiállítja; azóta is többször előveszi és utolsó idejéig javít, tökéletesít rajta. Szokása szerint több vázlatot készített hozzá, különböző színhangulatban. A tárgy annyira szivén feküdt, hogy előadásai közben el-elmond egyet-mást Zrinyiről és e téma helyes feldolgozásáról. S midőn Makart Budapestre lerándulván, felkeresi régi barátját, neki is megmutogatja többek között e képhez való vázlatait, hogy tanácsát kikérje.

A hazáért és kereszténységért való feláldozás fenséges példáját költőink, élükön ifj. Zrinyi Miklóssal, sokszor megénekelték; Jókai drámát írt róla, a német Körner szintén. Festők is megpróbálkoztak e témával, de nem sok sikerrel: az eskütétel vagy a kirohanás jeleneteit ábrázolva. Történelmi képtárunkban van Krafftnak az utóbbit ábrázoló képe. A kép síkjával párhuzamos hídján a várnak, vágtat Zrinyi, fehér paripáján; oly könnyedén vágtat a ló, mintha parajon gázolna át, amellett oly sikerrel vagdalkoznak a magyarok, hogy nem hisszük el, hogy ezt a Zrinyit le lehetne győzni; a patakszámra omló törökvér, nagyban való koncolás ellenére a jelenetet nem vesszük e tulzás miatt komolyan. Müncheni tanulótársa, az orosz Kotzebue szintén vázlatot készített e témáról, de a hatásnélküli vázlatra mesterünk is reá irta, hogy nem helyes. Székely a "Zrinyiász" és Salamon történeti művének, "Az első Zrinyiek"-nek felfogását tette magáévá. Azt az időpontot, melyet a Zrinyiász így jellemez:

Mivel a tűz mián itt nem maradhatunk,
Mihelt isten engedi az hajnalt látnunk,
Kimenjünk a várbul és ott megmutassuk:
Kik voltunk életünkben, most is azok vagyunk.

Ég a belső vár, omlanak a falak, a végromlás órája gyorsan közeleg, benn nem maradhatnak; meg nem adják magukat, hogy ne hurcolja őket a pogány pórázon; nincs más hátra, mint vitézül meghalni és az egész világnak ezzel példát hagyni. Ott áll Zrinyi a kinyiló kapuszárnyak résén beköszöntő sápadt hajnali fényben; sötét alakja kimagaslik, kardját már emeli, másik kezével a Máriás zászlóba kap, mintegy utolsó intésül, a kapuürbe toluló vitézek számára. "Hangos zendülés van a vitézek között, mint mikor kemény szél" zugatja az erdőt. A zord katonák között egy asszony férje kardjával, az apát átölelő család. Ellentétképen az acél-férfiassághoz, az emberi érzelmesség. Zrinyi alakja, az a törökverő, félelmes kapitányé, kifelé mutat. De az ellenséget nem látjuk, vetheti közbe valaki. Épen azáltal nyilvánul a mester alakító ereje, hogy az utolsó harc jeleneteit kiküszöbölte, a harcvágytól lelkes kis csapat látása annyira magától értetődőnek látszik, valamint a reménytelen vég is és átviszi képzeletünket a kapunyiláson feltetsző sápadt távoli égnek a magasan álló Zrinyi alakjával való kapcsolata folytán az apotheosis gondolatára.[26] Dulce et decorum est pro patia mori.

E képen a hazafias önfeláldozás még magasabb érdemmé válik, mert egyszersmind a kereszténység védelmében történik.

Érdekes volna Székelynek három történelmi festményét, melyeknek tárgyát a törökökkel való harcok korából vette, egymással összehasonlítani: "Dobozit", az "Egri nőket" és "Zrinyit" úgy tárgyuk, mint a festői feldolgozás tekintetében. Mindhárom a hősi önfeláldozás tragédiáját tárgyalja: az elsőben a becsületért, a másodikban házi tűzhelyük és családjukért, az utolsón vitézi hírükért, hazájukért és a kereszténységért halnak meg. Érdekes azt is megfigyelni, hogy bár e három témát hasonló elemekből kombinálja, mégis mindenik menynyire más: formátumát illetőleg[27] és milyen jellemző mindenkire a választott arány. Itt csak annyit jegyzünk meg, hogy magas vár ostromához épen talál a magas, mint a tömegeket jelenítő "Zrinyi"-re a hosszú kép-alak; mind három képen a nappali (hajnali) és a tűzvilágítás szerepel. Érdekes volna a mesternek az alakokkal való szinte drámai ökonómiájára is ráutalni, de mindez bővebb kifejtést igényelne, azért e keretben helyet nem lelhet.

Mesterünk kora ifjúságától férfikora deléig, csaknem harminc éven át dolgozott nagy történelmi képein. Csak kilenc művet, tehát szám szerint keveset alkotott, de nem keveselhetjük e számot, hiszen lelkes pártolásban, biztató sikerben alig volt része, másrészt a legnagyobb gonddal és szent komolysággal dolgozott és tökéletlen művel nem lépett a közönség elé. Kötelességérzete már akkor tudatára ébredt annak a napjainkban a köztudatba gyökerezett felfogásnak, hogy a művész, nem mint hajdan, egyeseknek, az egyházi vagy világi fejedelmeknek, előkelő vagy gazdag mecénásoknak dolgozik, hanem nagyobb közönségnek.[28] A művészetnek bár első, de nem egyedüli célja, hogy a művész annak, ami lelkében életre kelt, alakot adjon, lelkének feszültségétől szabaduljon és alkotásaiban örömet leljen. Ahhoz ma szociális cél is kapcsolódik. Hiszen a művészet reprodukció; a kép valamit képvisel és a művész is tudatosan, vagy öntudatlanul képviseli első sorban önmagát és a vele egy kisebb-nagyobb közösséghez tartozókat. A társadalmi fejlődéssel együtt jár az egyes foglalkozásoknak az egyénekre való átruházása, olyanokra, akik azt a mesterséget jobban értik, mint a többiek, akiket e tekintetben képvisel.

Székely Bertalan nem dolgozott egyes műpártolóknak, műveit nemzetének szánta: ez a törekvés nyilvánul tárgyai megválasztásában, feldolgozásában. Székely érezte, hogy ő tehetségénél, származásánál, hagyományainál fogva méltón képviselheti a nagy világ előtt nemcsak önmagát, nemcsak hazája festőművészetét, de az egész magyar nemzetet.

Ki lett volna hivatottabb e szerepre, mint épen ő, aki jellem volt minden tekintetben és fajának erényeit, hibái nélkül, magában egyesítette? Ott állt két világnak a határán; a réginek elpusztulását, az újnak támadását láthatta figyelő szeme. Látta a magyart legnagyobbnak, látta hogy tagadja meg önmagát legjobbjaiban. Megérthette önmaga által, megértette a körülötte lefolyó eseményekből az ezredév történetét. Ki dolgozza fel történetünket, a mi tárgyainkat, ha nem mi magunk? Az idegen? Az nem kerülheti el a két végzetes hibát, hogy vagy csak általában ismeri fel a magyar jellemet és témákat, vagy a részletekbe merülve, hűségre törekszik s azokat túlozza és torzképet nyujt. A szeretet, a belemélyedés hiányában nem érzi már a kellő érzék hiján sem a kegyeletlenséget, mit elkövet. Jellem szól a jellemhez. Jobban megértjük, értékeljük a görög, a római klasszikusokat, mint francia követőiket, ezeket jobban, mint a nyomukba lépő német utánzókat. Az olasz festőket jobban becsüljük, mint németalföldi követőiket. Nemcsak a nemzeti művészetben éri el tetőpontját valamely nép művészete, mint ezt régi mesterünk Henszelmann Imre törvényként kimondta, de igazat kell adnunk az angol Ruskinnak is, midőn azt nemzet ereje művészetével együtt sülyed és emelkedik. A hatás azonban kölcsönös: a művészet, az irodalom felmutatván, fokozván, megnemesítvén a nemzeti jellemet, annak erejét növeli, azt öntudatossá teszi, arra fejlesztőleg hat.

A jellem, a nemzeti jellem, talán sohasem volt oly becses, mint a jelenkorban, midőn azt az elmosódás, a keveredés veszedelme fenyegeti és a fajokat, a nemzeteket és az egész világot unalmas egyenlőség kezdi behálózni. Az igazi jellem erős és védi önmagát. Székely Bertalan keményfejű szittya nemzedék, kemény nyakú kálvinista; de nem minden áron protestáns, ki nem vesz át semmit, nem tanul meg semmit anélkül, hogy azt át ne hasonítaná. Az idegen táplálék magyar hússá, csonttá válik benne. Volt ő Bécsben, volt Münchenben is és nem csapott fel egy iránynak a követőjévé sem. Még éltek és dolgoztak a német festőköltők, -filozófok, -novellisták, -történészek. Székely, bár a kisértés közel volt, mert benne is költői lélek, filozofáló értelem lakott, ellenállt e kisértésnek. Saját mestere Piloty, a történelmi realismus német megteremtője volt; de tartós hatását nem észlelhetjük mesterünk képein. Később, bár emiatt népszerűtlenséget vont magára, sohase követte a divatos áramlatokat: hű maradt önmagához, művészetéhez, mert jellem volt az életben épúgy, mint a művészetben. Nem esett át azokon a roppant ingadozásokon, nem haladt kacskaringós utakon, mint az egyéniség gyanánt dicsért, világhírű modern mesterek legtöbbje.[29]

Történelmi képeiről szokássá vált félvállról szólani: "No igen, akkor divat volt történelmi képeket festeni, hát festett ő is ilyeneket." "Alkalmasak lehetnek azok az úgynevezett nemzeti érzés szivattyúiként szerepelni." Történelmi tárgyuk van! Elő a műtörténelmi kaptafával, szabjátok reá: Túllépik a festői alkotás határait, történetírás, filozofálás ez, de nem festés. Delaroche, Kaulbach, Piloty (tegyünk hozzá tekintély kedvéért egy ismeretlen nevet, például) Kuppelwieser. A l'art pour l'art nevében: Feledés e festékes ponyvákra!

Talán van még felebbezés ez itélet alól? Lehet azt mondani: "Nem értem Székely művészetét, nem rokonszenves előttem a tiszta faj, az egészséges egyén. Beteges, korcs felfogásommal ellenkezik." Ezt röstelni nem kell, hiszen ma a tömeg fáradt idegeit, túlcsigázott érdeklődését jobban vonzzák az értelem, az érzés, az akarat beteges elfajulásainak nyilvánulásai, mint egy egészséges, hatalmas szervezet alkotásai. A hiányok végtelenségében egyéni felfogásra könnyebb szert tenni, mint az igazság egységében. Lehet azt mondani, hogy ez az egész, egészséges művészet nem a mi fáradt, beteg korunknak való, nem korszerü (?), de a l'art pour l'art nevében megtagadni művészi tartalmat e művektől nem szabad, nem lehet.

L'art pour l'art! Hol volt ennek az ideálja megtalálható? A műcsarnokokban, a különkiállításokon, a hangos művésztanyákon, az újságok művészpolemiáiban, a folyóiratok, sokszorosítások ezreiben, vagy Székely Bertalan csendes műtermében, hol tömegbe gyűltek, halmozódtak a megfestett képek, rajzok, tervezetek? Nem volt-e ő inkább művésze önmagának és nem volt-e mellékcélok nélküli termelése?

Azután l'art pour l'art. Hol maradnak vele szemben: a művészet népszerűsítése, a művészet a népnek, az iskolába, művészi nevelés stb. százszorosan hangoztatott, korszerű jelszavai? És esténkint talán ugyanazok a bírálók, akik Székely történelmi alkotásait elitélik, nem tapsolnak-e, nem lelkesednek-e Wagner Richárd zenedrámáinak, s nem magyarázták-e soha buzgón: mit értett a modern zene apostola a "Gesammtkunst" alatt, egységbe folynak ma egybe nála a zene, a szöveg, a dekorációk?

Tényleg ösztönszerűleg jut eszünkbe annak a nagy német komponistának a neve, aki époly hűen ragaszkodott a maga nemzetiségéhez és művészetét is teljesen ennek szolgálatába bocsájtotta. Székely Bertalan művei a maguk nemében szintén egy teljes, összes-művészet termékei; nála a tartalom költőisége, a festői hatás összes eszközei egymásközt és a tartalommal szerves egységben jutnak érvényre. A szín, az árnyék- és világosság-foltok, a plasztikus forma és hatása a vonal, oly viszonyban állanak a tartalomhoz, mint a dalnak zenéje a szöveghez. A zene önmagában is megállhat, a dal énekelhető a legellentétesebb, érthetetlen szöveggel is, de árt-e a költői, a megfelelő szöveg a szép zenének? Bizonyára nem, csak hatását emeli. Székely műveiben is a szín és formák elsőleges, uralkodó volta nem kerüli el a néző figyelmét, mely azután ebben a természetszerű sorrendben irányul a tartalom felé. De a festői hatás tényezőinek alkalmazásában is megvan a természetes egymásután: messziről tűnnek szembe a színfoltok, utánuk az árnyék-világosság formái, végül a vonal, mely e foltok tartalmát megmagyarázza. Ugy mint ez a természetben történik, az általános benyomás részleteződik, a homályostól haladunk a határozott, a bizonyos felé. Székely műveiben a szín nagy foltjait, melyek sokszor egy egységes színbe olvadnak, követi a hangulat, mely előkészíti, sejteti a tartalmat, ugyanazt eszközük a fény fokozatai és a vonalak. Ez a parallelizmus a festői tényezők és a tartalom között mindvégig megvan. Ép úgy, mint az egymást keresztező szín- és árnyékfoltokból s vonalakból megfejtjük a formákat, úgy érdeklődésünk is fokozatosan feszültebben követi a cselekvényt, míg végre a bizonytalanság nyugtalanító érzetét a nyugalomé, az enyhülésé váltja fel s az érzelmek hullámzásának az értelem vet határt. A képzeletnek ez a folyton emelkedő és végre célt érő működése megvan többek közt a költői művekben is, hol a ritmus lüktetése, a közönségestől eltérő szórend, a rövidítések (szóképek) a tartalom részleges el-elfödését eszközlik, melynek kihámozása ismét a képzeletnek nagyobb tevékenységét igényli: ez épen a műélvezet egyik tényezője. Az érzéki benyomástól a tartalomig és onnan vissza hullámzása és végre, ha célt ért, mi a tevékenység, a nyugalom érzete, épen kerek egésszé avatják a műveket. Kiragadni a tökéletlen részletnek végtelenéből egy részt és azt, mint az ötvös a gyűrűt, egy teljes, kerek egésszé alakítani, ez a művészet feladata, az igazi művek ismertető jele.

Mesterünk történelmi festményeiben már ráutaltunk művészetének egyes kiválóságaira, itt még a föntebb mondottakat kell nehány példával magyaráznunk. Mily egységes és jellemző e képek összhatása! "II. Lajos"-ban a mélabus szürke hangulat melyet csak a holt királyra eső fényfolt és a kép felső szélén levő világosabb felhők törnek meg. "Lászlóban" az izzó piros szín terjed át az egészen; ez az elizzásnak, a tönkremenésnek a színe. "Zrinyi kirohanása", "Dobozy" és az "Egri nők" három színelemből álló képek. A tűz pirossága és sötét füstje előkészít arra, hogy itt veszedelemről lesz szó, a távol ég nyugodt, sápadt derűje sugalmazza a bekövetkezendő megdicsőülés fogalmát. Dobozy-ban, Zrinyi-ben a halál árnyéka borul az arcokra, az alakokra, mig az Egri nők győzelmes főalakjára napfény esik, a mellette elhulló férjéé árnyékba jut. Milyen tökéletes gruppokat látunk Dobozy-ban, V. László-ban, az "Egri nőkben," melyek a cselekvéssel is szerves egységben vannak. A fény és árnyék játéka hogyan köti össze a formailag távol, de okozati összefüggésben levő alakokat, II. Lajos holttestét az előtte térdelő főúr fejére eső fényfolttal; V. László-ban az ifjú király alakját a táncoló bajadérokéval. Ezzel ellentétben miként választja el az árnyék a Cillei és a király, az egri hősnő és férje egy gruppba tartozó, plasztikai egységben lévő alakjait. Minő hatásos ellentétek formában, fény-fokozatban, vonalban és a tartalomban teszik e műveket még élvezetesebbekké! A roskatag ősz és a deli ifjú Thököly, Dobozy férfias, neje gyengéd, nőies alakja; Cillei és V. László; II. Lajos fényben mutatkozó, a magyarok árnyékos arca; a fehér halotti lepel, a főúr sötét ruhája. A testi halál gondolatát az erkölcsi diadal enyhíti. A bűnét a bekövetkezendő, vagy bekövetkezett itélet szigorúsága (V. László, Mohács). A régi nemzedék elpusztulását az erős fiák tettrekész ereje. (Thököly.) Részletes elemzésre volna szükség, hogy e művek szépségeire méltón reáutalhassunk. Itt még arra a bámulatos biztosságra kell figyelmeztetnünk, melylyel a mester mindig célt ér az elfogulatlan nézővel szemben. Úgy érik egymást a hatások, mint a tűz felvillanása, a füst, a dörrenés, a golyó sivítása s célba csapódása.

"Egységben az erő." S valóban mesterünknél az alkotó tehetség erejével az itélet mélysége párosulván, művében sehol egy fölösleges, sehol egy kiszakítható, a kompozició egységébe nem illő arc vagy alak elő nem fordul. Mesterünk tudatosan kerülte az oly élesen jellemzett alakok vagy arcok alkalmazását, melyek kortársainál bőven előfordulnak,[30] arcképeiből látjuk, hogy a természethűség, a jellem felfogásában kiváló volt, de rendelkezésére álló tehetségét mérsékelte a kompozició szervessége kedvéért, úgyszintén a részletek realisztikus megfestését is mellőzte. Bizonyára belátta, hogy a Piloty-iskola történelmi realismusa a figyelmet a fődologról a részletre tereli és éppenséggel ellenkezik a történeti hangulat keletkezésével. E tekintetben úgy aránylanak művei legtöbb kortársaiéhoz, mint az egyes dallamokból álló olasz operák az újabb, harmonikus egységben komponált zenedrámákhoz.

Magyar nemcsak a tárgya e hatalmas képsorozatnak, de magyar a szerkezete és kifejezésmódja is. Magyaros, egészséges férfiasság nyilvánul meg a szín, árnyék-világosság és a vonal együttes alkalmazásában, mely oly éles ellentétben van a német elvontsággal. Magyar szellem természetének felel meg a kiindulás a nagy egészből a részletek felé. A képzeleti elevenségek színessége és a forma gazdagsága jellemzi a magyar szellem alkotásait. Székely Bertalan e tulajdonságokat a tökéletes szerkezet keretében akarta érvényesíteni; épen ezáltal emelkednek képei már ma a magyar irodalom és művészet ritka, de legkiválóbb becsű alkotásai közé s ezáltal fognak majdan az egykorú világművészet örök értékű művei közé soroztatni.

Mit képviselnek a magyar nemzeti érzésnek e művek? Mit fejeznek ki? A magyar történelem ezredéves, mélabús komoly hangulatát. Nem időszerű, hanem állandó hangulat ez. Nem egyedül az 50-es, 60-as évek visszahatása vagy saját lelki küzdelmeinek hatása alatt születtek ezek az alkotások Székely Bertalan lelkében; mélyebbre hatolt ő a multba, visszaszállt oda, a romlás kezdetéhez: midőn ott a mohácsi sikon elveszett az ország függetlensége, a magyar önrendelkezési joga, később még távolabbra, az oligarchák uralmának idejére.

Vigasztalást keres, forgatja a magyar történelem lapjait, keres egyes korokat, egyes hősöket. Egyesek hősiessége, nagy tehetsége ki-kiragadják a nemzetet, de a sikerben, az állandó, teljes sikerben soha sincsen részük. Minden jól megy, de a tizenkettedik órában megáll, ingadozik és visszahanyatlik a nemzet, hogy újra kezdje sysiphusi munkáját, s a nagy nevekhez is mennyi gyász tapad! Az Árpádok, az Anjouk, a Hunyadiak... közelebb Martinuzzi: Alvinc, Thököly: Nicomedia, II. Rákóczi Ferenc: Rodostó, Széchenyi: Döbling, Görgey: Világos, Kossuth: Turin... Boldogok, akiket hőstetteik, dicsőségük közepette ragad el a halál; boldogabbak, mint akik a népszerűség, a hírnév magaslatairól lelépve, ledöntve, hazájuktól, vagy nemzetük szívétől távol fejezik be napjaikat s csak haláluk után nyernek elégtételt, sokszor csak fényes temetést. S talán a bajban, a nagy küzdelmekben is több hősiség, erkölcsi nagyság nyilatkozik meg, mint a béke csendes esztendeiben. A török harcok korából, a "Zord idők"-ből ragadta ki mesterünk egyéb tárgyait. A hősi önfeláldozás példáit: Dobozy, Zrinyi, az Egri nők, Thököly; a romlás kezdetét: V. László, befejezését: Mohács és II. Lajos.

Oly tárgyakhoz nyult, melyeket a nemzeti öntudatban a költők, a művészek alkotásai megerősítettek és mégis a legnagyobb eredetiséggel alkotta meg műveit. Nem kimélt fáradságot, hogy tökéletes formában foglalva adja nemzete elé. Sokszorosan dolgozta át, újabb és újabb felfogás szerint II. Lajost, egy piéta-utánzatból, életképszerű vázlatokból indulva ki, mindig tökéletesítve, végre a remekmű fokára emelte; így járt el többi műveinél is, mi ép úgy mély kegyeletének, hazaszeretetének, mint koncipiáló erejének a tanulsága. Nem vezette őt soha a népszerűség hajhászata; nemzetének élő lelkiismerete sugalmazta, midőn a nemzet hibáit, bűneit, bukását tárta elé, akkor is, midőn tragikus hőseinek tetteit ábrázolta, ábrázolta annyi erkölcsi mélységgel, hogy maga ez is kötelességünkké teszi, hogy állandó érdeklődéssel, a legnagyobb kegyelettel térjünk vissza e műveihez.

Mintha a székesegyház harangjainak, orgonájának felséges, komoly szavát hallanánk, úgy rezegnek lelkünkben a Mester nagy történeti alkotásainak utóhangjai; viszont ha életképeire gondolunk, mintha a lant kedves hangja szólalna meg, melyet komoly férfihang zengése kisér. Lelkűnkbe, szívünkbe hat mindkettő. A hatalmas, férfias erő hozta létre az elsőket, egy szenvedő, boldogságért küzdő szív gyöngédségéből fakadtak azok az édes-bús regék, románcok és komoly balladák. Nemzetének tragikus multját tárta fel történelmi műveiben; az életképekben saját változó sorsának szenvedését, törött reményeit, kevés derült perceit akarta művészi alakba foglalni. A költő, a művész érzékenyebb lelke apró bajt is jobban érez, mint a közönséges halandó, de hamarabb is enyhíti fájdalmát, mert azt is a művészet, a költés tárgyává tévén, figyelme önmagáról az alkotásra fordul. "Nemesebb lesz, ha kidallom." "A bánat és boldogság dallá válik" mondják a költők. Mesterünk is mély költői kedély volt és küzdelmes ifjú korának szenvedéseit, reményeit, övéi sorsa felett aggódó lelkének komor vízióit megjelenítve, könnyebben viselte sorsát. Költőiség és kompozicionális tudás egyaránt jellemzik e műveit.

Ifjukorából maradt fenn két, alig tenyérnyi képecske, melyben ilynemű tehetsége mintegy bimbójában megnyilatkozik. Fiu, a kert deszkakerítésén lévő résen néz át a szomszédba, kezében tartva zsebkését, mellyel a meglesett ideál nevét a deszkába véste: "Mimi". A másik, betegágyból felkelő nőt ábrázol, aki megdöbbenve pillantja meg a tükörben elváltozott arcát. A cselekvény kitalálható előadása későbbi műveit is jellemzi, itt főleg az "Apáca" és a "Mostoha leány" cimü képeire hivatkozhatunk. Az első betegszobába vezet, hol a gyermekágyas nő haldoklik, ágya mellett férje térdepel és az ápoló testvér áll: ez a kép háttere; az előtérben álló apáca az elárvuló csecsemőt tartja karján. A baba éhes, keresi az anyai tápláló emlőt, kis keze az apáca keblén, ki fájdalmas arccal tekint a kis magzatra és a tejes palack után nyúl, hogy őt kielégítse. Két tragédia kapcsolódik össze: egyik ott a kép hátterében, a másik annak a felséges termetű, egykor szép, az önmegtagadásban elfonnyadt arcú irgalmas nővérnek a szívében játszódik le. Melyik fájdalmasabb? Az-e, hogy eláll annak a szívnek verése, melyben annyi élet volt, hogy egy más lénynek is tudott életet adni, s az élet legfelsőbb megnyilatkozása alkalmával szakad meg; vagy az-e, mely az élettől már mit sem remélve, önkéntes kihalásra szánta a maga szivét, melyben a csalódások, a törvény, az akarat kemény parancsa ellenére, épen az életet tagadó hivatása közben fakad fel az élet, az anyaság utáni olthatatlan vágy. E képén épúgy megragad bennünket a tárgy művészi koncepciója, mint a rajz szépsége, a színezés, a környezet jellemző ábrázolása.

Méltó párja e képnek a "Mostoha leány". A hamupipőke szerepére kárhoztatott leány a padláson ruhát tereget és fölfedezi elhalt anyjának a lomok közé dobott képét, melyet fájdalmasan átkarol. A padlástér hideg, szürke homályát csak egy helyen töri meg a belopódzó meleg napsugár fényfoltja, mintegy jelképezve a rideg jelen hidegségét, sötétségét, melybe csak a multba visszasóvárgó gyermeki szeretet vigasza ragyog bele.

E drámai kompoziciókhoz csatlakoznak az elbeszélő módon jelenetezett "Ágnes asszony", a "Tündérálom", az "Anyai őrszem", végül a "Nő élete" című 12 képből álló ciklus. Bár az első kettő illusztráció Arany és Petőfi költeményeihez, de mily önálló felfogással ragadja ki, alkotja meg a festőnek való jeleneteket, mig az utóbbi kettőnek a tárgya is mesterünk képzeletének szüleménye.

A "Nő életében" a családi életnek mennyi kedves mozzanatát tárja elénk és mégsem válik soha érzelgőssé vagy unalmassá.

Mesterünk a költő szabadságával értékesített egyes mozzanatokat saját életéből. Neki is el kellett hagynia mátkáját, majd nejét, hogy a távolban küzdjön a maga és családja jövőjéért; bánatos bucsúval szakadt el kedveseitől, hogy visszatérve élvezze a viszontlátás örömét; az első gyermek születésekor meghatott szivvel örvendett ő is, aggódva ült beteg gyermeke ágyánál; végül biztos révbe jutva (épen e ciklus megalkotása előtt), mint több gyermekkel biró családapának volt része a zavartalan boldogságban is.

Itt is, mint az előző képeken, a részletek szeretetteljes és korhű[31] megfestésével teszi azokat benső hatásúakká.

Nehány nagyobb képe egyes jeleneteket ábrázol. "Az özvegy": gyermekét lehajtott fővel az ég felé emelő gyászruhás ifjú nő, mintegy könyörögve, hogy még ezt az egyet: a legkedvesebbet, ne vegye el tőle a Gondviselés. A nő ideális érzéstől áthatott arca, a gyermek realisztikusan ható félénk kifejezése, a két alak plasztikus gruppja kitűnő művé avatják e festményt. Másik műve "A boldog anya", kisterjedelmű kép: térdelő nő, gyermekét ölelve. Az anya hő szeretete, a kis meztelen fiú vonakodása époly kedves ellentételben állnak egymással, mint az előbbi festményen. A gyermeki test szépsége, a színeknek frissesége teszik végtelenül kedvessé e kis remekművet.

Az előbb említett festmények vagy monochrom rajzok, festmények, vagy szinte ilyenekül ható, kevés színű munkák. Mesterünknek van még a többek között három, későbbi korában készült festménye, melyek úgy tárgyuknál, mint szinezési módjuknál fogva figyelmet érdemelnek. Ezek a "Vihar", a Mesternek egyetlen humoros, némileg idegen izű képe; a förgeteg elől terebélyes fa alá menekülő főrangú leányka, aki félelmében a tenyeres-talpas kertészlegény karjaiba kapaszkodik, ki ettől a megtiszteltetéstől meghőkölve kalapot emel. Festőileg nem kevésbbé érdekes kép a "Táncosnő". Ballerina, aki tarka színpadi jelmezében felbontott levéllel kezében, habozik: engedjen-e a csábításnak, vagy nem.[32] Végül a "Nocturne" c. holdvilágos éjjel: a kastély-fontaine könyöklőjéhez ábrándos rokokó ifjú támaszkodik, a vízmedence mélyében lévő szökőkút kagylóját tartó najádok egyike kitárt karral úszik oda, ahol az ifjú áll. De el nem érheti. A rajongó ifjú képzeletnek egy pillanatig tartó éji káprázatát jeleníti meg a művész e gyönyörű, finomságokkal telt képben.

A kiváló mesterekben oly gazdag külföldi életképfestés nálunk, kevés kivétellel, csak az idegen példát egyoldalúan átíró (magyar, vagy inkább magyarkodó, paraszt, betyárzsáner stb.) utánzókra talált, bár Mesterünk értékesítette a népviseletben rejlő szépséget és faji typusokat (oláh nő gyermekével, cigány képek stb.), de aggályossággal kerülte az utánzást és undorodott attól, amit a tömeg akár tárgyban, akár technikában kezdett el használni. Az ő műveinek mindegyikében a festői gondolat köntösében az érzésnek hangja szól hozzánk és kelt visszhangot kedélyünkben. Sajnos, e műfajban való sokoldalúságát és műveinek becsét nem ismerték, nem méltatták és annál kevésbbé követték festőink.

Ha Székely Bertalant mint reprodukáló művészt akarjuk tanulmányozni, vagy művészetének a természethez való viszonyát szándékozunk megállapítani, úgy forduljunk arcképeihez, tájfestményeihez s általában természeti studiumaihoz. Megfigyelhetjük, hogy a kompozició mestere mily biztosan ismeri föl, ragadja meg az ábrázolandó tárgy, jelenség jellemét s mint hangsúlyozza a lényeget a reprodukció céljának megfelelően s választja meg a hozzáillő technikát. Még ha gyorsan, improvizálva dolgozik is, nem rohan a természetnek, itt is ott is egy-egy rongyot szakítva ki belőle, de átkarolja gyorsan az egészet: inkább maradjon meg a lényeg és vesszen el egy-két kevésbbé fontos részlet. A komponáló művész fölénye mutatkozik itt a csak reprodukáló fölött; a fölény ez esetben annál kitünőbb, mert Székely mint előadó festő épúgy rendelkezik az érzés finomságával s a technikai virtuozitással, mint akárhány impresszionista.[33] A természet után készült tanulmányok nála csak anyaggyűjtés, gyakorlat céljából készültek és Székely művészetének sokoldalúságát, egész voltát bizonyítják. De e munkákból[34] azt a következtetést levonni, hogy "mivé fejlődött volna Székely, ha ebben az irányban tovább dolgozik" és azon antoniusi módon sajnálkozni: "mily tájképfestő veszett el benne," mindez a mester nagyságának alábecslését, művészetének félremagyarázását jelenti és az illetők egyoldalú felfogását, nem pedig a Mester művészetét jellemzi.

Székely Bertalan, a kompozició mestere, elfogulatlan szemmel és ügyes kézzel lép a természet elé; nemcsak a természetnek arra a kérdésére: "Mit tudsz, művész?" felel meg emberül, de tudja ő a természetet kikérdezni, hogy választ adjon arra, amiről ő kíván felvilágosítást. Keresi a maga tárgyait és tudja azokat akár közvetlenül, akár emlékezetből, vagy apró vázlatok alapján megfesteni s épen mert a felfogási részszel tisztában van, több erőt fordíthat kivitelre, a technikára, mint az, akinek figyelme, ereje e kettő közt megoszlik.

Innen a frisseség, innen a technikai gazdagság, rétegesség ilynemű munkáiban.

Székely ép annyiszor hangsúlyozta tanítványai előtt a természet pontos megfigyelését, mint a lényeg kiemelését. Magában egyik sem elég, pusztán az első, csak mozaikszerű részletműveket ad, a másik üres dekorativ jellegű festményeket. Ezenfelül pusztán a lényeg, részletek nélkül, csak pillanatig hat reánk, mint némely modern, vázlatos munkák és tegyük hozzá, a természettel ellenkező módon. A természetnek egyoldalú ábrázolása csak bizonyos célra alkalmas; a valóság maga réteges: távolról mutatja az egészet, közelebbről, vagy figyelmesebb vizsgálatnál a részleteket. Igaz, hogy a részletek hangsúly nélküli odafestése révén a néző figyelme szétszóródik, de a lényeg kiemelése által épen természetszerűleg irányul az egészről a részletre. Székely mélyebb, rétegesebb (már technikájánál fogva is), tartósabb, természetszerűbb hatásra is törekedett, midőn a részletet a lényeg keretébe foglalva adja elénk. Mesterünk e felfogási és dolgozási módja magyarázza meg főleg az arcképfestés terén való rendkívüli termékenységét.

Az emlékkiállítás számos, kevéssé ismert, vagy teljesen ismeretlen festményt mutatott be, de több százra tehető erdélyi tartózkodása (1855-57.), magyar- és csehországi (1859.), müncheni (1860-62.) időzése alatt festett arcképeinek száma. Münchenben festette meg híres önarcképét, mely a bátor pasztozus festés példája, továbbá Greguss János kitűnő képmását. Pesten letelepedvén, itt készített számos családi, vagy representativ arcképet. Szalay László a történetiró, b. Eötvös József, Pulszky Ferenc, Tóth Kálmán a költő stb. kiválóan jellemző, gróf Andrássy Gyulának, az 1867. évi minisztérium elnökének színes és dekorativ hatású képmásait; főleg a 80-as években készültek a gyönyörű női fejek; ezeknek sorozatából fel kell említenünk a pompás, kibontott szőke hajú, az orientális typusú fekete hajú tanulmányfejeket, a két "Paula" nevűt, a koszorús "Rachelt" stb. Nehány igen jellemző öreg női fejet, s végül nejének pompásan eltalált képmását. Az arc mellett a kézre fordított Mesterünk kiváló gondot. Ezekbe a kézportrait-ekbe mennyi jellemzést és gráciát tud belefesteni!

A női tanulmányfejekről szólva, nem mulaszthatjuk el, hogy ráutaljunk arra az erős magyar érzésre és művészi szellemre, mely e sorozatból felénk árad. Hazánk, mint sok népfajnak a lakóhelye, nemcsak fajonként, de a szerencsés keveredés folytán is bámulatos szépségű typusokat és egyéneket termel. Székely tudatában volt ezen előnyünknek és tanítványait nem egyszer sarkalta ennek a művészileg hálás anyagnak az értékesítésére. Csodálkoznunk kell, hogy oly csekély mértékben volt szavának foganatja. Ha Németországban vagy Hollandiában, a szép női fejek ritkasága folytán, az öreg fejekben több festői szépséget talál a művészet, ez csak természetes, de fennáll-e a szükség nálunk is arra, hogy egyoldalúan csak erre a térre szoritkozzanak festőink?

Igaz, a szép női arc megfestése különleges nehézségekkel jár[35] és különleges technikát kiván. Mesterünk ezt belátta és oly technikai eljárásokra törekedett, melyek a női arc szépségét, finomságát (szín, hús, bőr) híven adhatják vissza. E célból különösen a régi velencei mesterek eljárásait tanulmányozta. Többszörös alá- és ráfestéssel akarta elérni az árnyékok átlátszóságát, az átmeneti tónusok levegős voltát, a világított részek fényerejét, s innen ered az a szinte megfoghatatlan egyszerűség, rétegesség e művekben, mely épannyira művészi, mint természetes. Székely Bertalan e fenséges női tanulmányfejekben elérte a régi mesterek nagyságát és bevezeti a nézőt a szépségnek, a bájnak már-már ismeretlenné váló országába és eltölti egész lényünket csakis az igazi művészi alkotások előtt érzett gyönyörűséggel. S e művekre visszagondolva, önkénytelenül örvendő, hálás hang szólal meg bennünk: "Mégis szép a világ, szép az ország és szép ez az élet!"[36] A magyarságot jellemző egészséges érzékiség megfinomodva, salakjától megtisztulva szól hozzánk a szépségeknek e sorozatából.

Ha Székely Bertalant összemérjük korunk arcképfestőivel (noha ő nem különlegesen az), többek között híres müncheni tanulótársával Lenbach-hal, úgy nemcsak a külföldön, de jórészt hazájában is ismeretlen magyar festő nem tűnik fel kisebbnek, mint európai hírű társa. Mindketten a nagy mesterek beható tanulmánya alapján állanak, de a tanultakat szabadon, egyéniségükbe olvasztva értékesítették.[37] Főleg rajzolásmódjukban lelünk hasonlatosságot a két mester között: a foltból való szuggesztiv kiindulás, fejlesztés, a változatosság az árnyék- és fényfokozatok jellemzésében, s befejezésül a részletrajz bátor odaírása. Lenbach gyors és merész; ha modelljét ismeri, roppant fürgén fejezi be róla egy-egy művét, néha egész sorozat arcképet stb. fest róla (Bismark képmások); a jellemet élesen ragadja meg; a hangsúlyozott részek javára a részeket sokszor a pongyolaságig, a fitogtatásig elhanyagolja. Székely épannyira belemélyed feladatába (több vázlatot készít, mint például a Szalay arcképről), bár nem írja oda oly eleven közvetlenséggel, pongyolasággal a képet, de művei befejezettebbek[38], technikailag mélyebbek, rétegesebbek, tökéletesebbek. Székely inkább festő és komponáló talentum, Lenbach sokszor inkább rajzoló és reprodukáló művész, aki csak az arcképfestésre összpontosítja erejét, mig Székely úgyszólván az összes festői műfajokban otthonos. Bár roppant gyorsan és koncentrálva dolgozik, de idejének, fiatal éveit kivéve, csak igen csekély részét fordíthatta az arcképfestésre. Csak az emlékkiállításon lévő műveit áttekintve, nevetségessé válik az a gyakran hallott állítás: " Székely nem dolgozik, csak theoretizál."

Székely Bertalannak e helyen még akt-tanulmányairól kell megemlékeznünk. Még a 70-es években festette Léda képeit, melyeket azonban több ízben átfestett és variált. Legszebb, legtökéletesebb a kitárt karú Léda, úgy a grupp plasztikus szépsége, mint színezése révén. Munkálkodásának utolsó éveiben, nagy stílusos műveivel párhuzamban, ily feladatokkal is foglalkozott; hogy mintegy felfrissüljön. A női test és hús szépségét épúgy, mint az arcokét, külön erre alkalmas technikával iparkodott visszaadni és ez irányban számos tanulmányt készített. Hogy e festmények nem egyszerű tanulmányok, hanem a komponáló mester kezében kész művekké váltak, arra nem kell külön reáutalnunk.

Mesterünknek még tájképeiről kell röviden szólanunk. Már első nagy művén, a "II. Lajos holttestének feltalálásán," még a laikusnak is szemébe ötlik a táj hangulata, az előtér pompás, természethű megfestése. Későbbi történelmi festményein a tájkép (Dobozy-t kivéve) nem szerepel. Mesterünk bár igen sokszor nem nyert megbízásokat, de önmagának mindig adott feladatokat. Nyáron, a szünidőben, ha falun időzött (előbb Visegrádon, utóbb kedves nyaralóhelyén Szadán), vagy ha a tavasz, vagy az ősz szép napjain műterméből a szabadba vágyva, festőbarátaival kirándult a főváros környékére, sohase tudott tétlenül maradni. Nyugvást nem ismerő szellemét egy-egy motívum megragadta, mely talán megtestesítése volt azoknak a még tárgytalan szín-, árnyék-világosságfoltoknak, melyek képzeletében rajzottak; vagy meglepetve állt meg a természet, egy-egy, az ő szemében kész, vagy néki indítékot nyujtó alkotása előtt: gyorsan jegyezte fel, festette meg azt, merész bátorsággal, közvetlenséggel. Vázlatait, jegyzeteit[39] otthon, vagy műtermében, ha a nagyobb alkotásokban kifáradva, pihenni akart, fejezte be, vagy alakitotta képekké.

Az eleven, a gyorsan muló hangulatok jobban érdekelték[40], mint az állandó, csendéletszerűen is festhető motivumok. Nem járt e tekintetben sem az országúton, sem a kényelmes hangulatok órájában. Korán kel, mikor a hajnal pirossága világit a fakó zsúptetők ormára, kéményére; majd a hanyatló nap bucsúzását lesi meg ott künn a szőllőhegyek oldalán, a csendes présházak között és későn a merengő holdvilág mellett a tó rejtélyes csillogását örökíti meg. Nem jár az országúton, hanem bevezet a ritkás magyar erdőkbe, hol a nyári napfény sugárzik át a lombokon, világlik a tisztásokon; majd a sűrű bokrok sötét árnyékába, hol nyugton ül fészkén a madár, hova félve lopódzik be egy-egy eltévedt fénysugár; a felcsillanó patak mély árkába, mely fölé árnyas fűzfák borulnak. Azután elvisz a magyar falu parasztudvarába, a kajla zsúptetők közé, a kúsza sövények töredezett ajtóin a kertekbe, hol a széleslevelű tök kúszik föl a kerítésre, piroslik a paradicsom, sárgulnak a tányérrózsák, bőven tenyészik mindenféle giz-gaz... sok textúra, forma, szín, festői szépségek, amit az ő szeme meg tudott látni és meg tudott örökíteni ebből a már-már eltűnő magyar világból, a magyar szív igaz szeretetével.

Mindenütt a magyar tájak kedvessége vagy komolysága köszönt felénk e képekből, mintha a magyar parasztmenyecskének mosolygó, vagy az "embernek" komoly arca köszöntene bennünket. Kár, hogy tájfestőink e tekintetben nem követik, vagy csak kevesen követik példáját. E tekintetben is igaz Arany-nak mondása: "nem férünk a kontinensen, Albion is kéne még", pedig Székelynek "áldott volt a magyar bölcső," mely őt magyarrá ringatta.

Például vehető művészetének ez a termelése az előadásmódok tekintetében is; akár olaj, akár akvarell, akár fedőfestékkel dolgozik, mindig alkalmazkodik a technika a tárgyhoz s az oly széles, bátor, hogy akármely impresszionista festő is büszke lehetne reá.

A fejlődés természetes utján, a férfikor delén túl nincsen ujabb fejlődés, nincs emelkedés. De Székely Bertalan a magyar renaissance-kor hatalmas nemzedékéhez tartozik, úgy művészetének sokoldalúságára, mint erejére nézve. Ötvenedik évén túl művészete nemcsak terebélyesedik, de új sudarat hajt. Az országútról külön ösvényre tért s csaknem egyedül halad mind távolabbra és magasabbra az alant küzdők lármás versenyétől, a küzdelem porától s ha időnként eloszlik a porfelhő és keressük őt ott, ahol az imént láttuk, nem akadunk rá: tekintetünket magasabbra kell irányoznunk, hogy megpillantsuk folyton fölfelé törekvő alakját.

Mesterünk még nem volt ötven éves, midőn dekorativ feladatok megoldásához foghatott, az Opera előcsarnokának és a kir. páholy termének, majd később a Deák-mauzoleum freskóinak megfestésére nyerve megbizást. Ezekről az inkább renaissance-modorú művekről áttér a középkori épületekbe szánt, szigorúbban stilizált, a dekorációival szerves egységbe olvadó kompoziciókra: a pécsi dómban, a budai koronázó-templomban stb. Milyen természetes átalakulás! Az ifjú férfi, ereje érzetében, keresi a küzdelmet, drámai és tragikai tárgyakat és művészete határait a rendelkezésre álló összes eszközökkel ki akarja bővíteni; az élet harcát megállott férfi, az öreg, nyugalmas munkára vágyik, nem a víz ellenében, hanem a víz sebjét felhasználva kormányozza és vezeti célhoz hajóját. Kevesebb eszközzel beéri, a korlátok között is tud mester maradni. Székely is alkalmazkodott a freskó korlátaihoz; nyugodtságra törekedett a tárgy feldolgozásában és koncepciójában, mérsékelte az árnyék- és világosságfoltok erejét s a szín és vonalra alapította kompozicióit.

Bármennyit változtatja is eszközeit az ábrázolás tárgya és célja kedvéért, mindig ugyanannak a nagy kompozitőrnek mutatkozik, mint előbbi műveiben.

A középkori ábrázolás a vonalon és a szinfolton épül fel, Székely elfogadta ezeket a korlátokat, de a rajzba nemcsak tökéletességet, de egységet, az ötletszerű (legfeljebb anyagilag korlátolt) szinfoltokba általános szinhangulatot helyezett belé és a keretet, az ornamentációt szerves kapcsolatba hozta képeivel. Még kompozició-módjában is alkalmazkodott feladataihoz: szinfoltokból inditva ki azokat, míg előbb nem egyszer vonalas, árnyék-világosság vázlatokkal kezdte munkáját.

Az operai freskókon a szinhatás jut előtérbe. Az előcsarnok mennyezetén az aranyos kerettel harmonikus kék ég és fehér felhők képezik az összes formátumok közt az összekötő szint; az egyes alakok drapériái kettős vagy hármas szinakkordokat adnak. Mennyivel más a hangulat és az elrendezés a királyi szalon gyermekfrizein: alkalmazkodás a helyhez és a kerethez.

A Deák-mauzoleum fenséges falképeit (ma már mozaikba tétettek át) lehetetlen szó nélkül mellőznünk. Mesterünk négy ívhajlásban ábrázolta a nagy államférfiút és bölcset jellemző erényeket, ezek: az Igazság és a Tudomány; a Békülékenység és az Önmérséklet. Az első két alak építészeti keretbe jutott (fülkében trónon ül) és két oldalt számos reálisan felfogott csoporttal egészítődik ki; a másik kettő szabadon áll, két oldalt szintén allegorikus csoportok között. A két elsőnél az egyesítés eszméje, a fölfelé törekvő, a másik kettőnél a szétválasztás, az oldalra húzódó csoportokon jut érvényre, a Tudomány felé lelkesen közelednek az ifjak, a túloldalon a nép passzive viselkedik, az öreg paraszt meg épen félig hátat fordit. Mily erő és szépség sugárzik ki az erényeket ábrázoló női alakokból, talán legfenségesebb közöttük az Önmérsékleté. Mily ellentétek teszik változatossá a kompozició egyöntetüségét, t. i. az allegorikus női alakok ideális, a mellékcsoportok reális felfogású koncepciója. Sajnos, e dicső műveknek a haza atyjának csendes, elhagyott hajlékában alig akad nézőjük, inkább volna helyük a haza atyáinak házában, hogy állandóul utalnának azokra az erényekre, melyek nélkül áldásthozó munka nem létesülhet.

Az előbb említett művek inkább átmenetül szolgáltak a szigorúbban stilizált alkotásokhoz. A koronázó-templom üvegablakainak tervezetét előbb dilettánsra akarták bizni, de építészének ügybuzgósága kiragadta, a magyar művészet szerencséjére, e kézből a munkát és önzetlenül vállalkozott reá, segítőül híva két legkitűnőbb művésztársát: Lotz Károlyt és Székely Bertalant.

Minő más e művek hatása, mint a középkori ablakok sokszor csak ötletszerűen egymásmellé sorozott szinfoltjának. Egységes szinhangulat: a vizszintesen váltakozó ékítmény- és képfrizek felváltva kékeszöld, illetőleg sárgapiros szincsikokba olvadnak. Az egyes képeken, melyek az ablakfiókok keretében maradnak, csak a vonal és szin jutnak érvényre, az árnyékolás teljes mellőzésével.

A koronázó-templom ablakai után a belső díszítésre kerülvén a sor, mesterünk szokott önzetlen érdeklődésénél fogva résztvett ebben a munkában is, mindenütt alárendelve kompozicióit az összhatásnak, kapcsolatba hozva azokat az ornamentikával, pl. a Lorettó kápolnában, a tornyok nyugati falsikjain. Az előbbi kápolna bejárata fölött lévő "Magyarország védőasszonya" önmagában is érthető, tökéletes mű és a Szt. István-kápolna gyönyörű szines falképei külön említést érdemelnek. E művekkel egyidőben dolgozott a mester a pécsi dóm egyes kápolnáinak kifestésén, szinben is kiváló műveket alkotva. Közöttük legelőbbkelő dekorativ mű a "Mária koronáztatása" és minden tekintetben remek a "Hunyadi tábori miséje a nándorfehérvári csata előtt." Nem hasonlítható ehhez egyhamar magyar műalkotás, mely a magyar érzést így gyökerében meg tudná ragadni; alig van olyan, mely emlékezetünkbe jobban bevésődnék. Rethelnek, a kiváló német történeti festőnek van egy hasonló tárgyú képe: a "Svájciak imája a csata előtt!" Térdelve imádkozó harcosok csoportja, a távolban mutatkozó ellenség előtt. De minő egyoldalú, egyszerű ábrázolás ez Székelyéhez képest. Nála ott van a képnek középpontján a harcosai élén, mély áhítattal imádkozó Hunyadi, és a harcosok csoportjának ellensulyozásául: Kapisztrán alakja. A mise az úrfölmutatáshoz ért, a hős barát felmutatja a szentséget, megszólal a csengetyü s e legmagasztosabb percben nemcsak a hősök, de a mi lelkünk is leborulva kéri a Hadak Urától a magyar fegyverek győzedelmét. És hálával eltelve fordulunk feléd, csodatévő nagy mester, a magyar művészetnek nagy apostola, aki a csalódásban közönyössé vált, megkövült magyar szivekből is a nemzeti érzés tiszta forrását birod fakasztani!

Sok volna még hátra egy hosszu élet dús terméséből, de máris sokszorosan túlléptük fejtegetéseinkben a kiszabott teret és Székely Bertalan műveihez közeledni a gyors haladónak veszedelmes, mert azok a mesebeli Akkastyán hegy módjára magukhoz ragadják és el nem eresztik. Azért csak röptiben fussuk át azt, ami még hátra van. A gyönyörű "Vajdahunyadi kartonok", a "Csodaszarvas regéje", melyben a cimerfriz, az alakok egy szép színbe olvadnak s velük ellenlétben ott van a hátterül szolgáló, kék eget képviselő mustrázat és a sárga faltő. Egyes szakaszai, főleg a "leányrablás" mozgalmas jelenete (mintha a hattyúcsapatra ölyűk csapnának le) a hatvanötéves mestert teljes erejében mutatják. Szóljunk-e a kecskeméti városházán lévő képeiről, vagy utolsó munkájáról, a halászbástyára szánt díszítő tervezeteiről? Erre kötetek, nem lapok kellenének.

Hagyatékáról, e páratlanul dús és tanulságos tömegéről a kész és a vázlatban maradt műveknek is kellene írnunk. Sajnos, nem vált be a magyar művészetnek és Székely tisztelőinek kívánsága, hogy az egészében a nemzet tulajdonába menjen át és szétosztassék az állami múzeumok, a képzőművészeti főiskola között. Hagyatékának egy másik becses része: a mester dúsan illusztrált önéletrajza, a maga nemében páratlan mű, úgyszintén a festőművészet és műfajainak elméletét magában foglaló munkái, hisszük, idővel nyilvánosságra fognak kerülni, bizonyítékául annak, hogy amilyen festői lángész volt Székely Bertalan, époly kutató, mély elmével kisérte a saját és más művészek fejlődését és iparkodott behatolni a műalkotások szerkezetének és technikájának törvényeibe.

Székely Bertalan művészi nagyságának tényezőit kereső laikus előtt is önkénytelenül feltünik termelésének roppant gazdagsága és alkotásainak sokfélesége, a szakember előtt pedig azoknak intenzitása és önálló jelleme. Királyként uralkodott ő művészetének birodalmán, bár meghóditotta annak minden tartományát, de sohasem vágyott idegen területekre. Modern művész volt a renaissance azon nagymestereivel szemben, akik a képzőművészetek összes ágait gyakorolták, míg ő csak a festészetre összepontosította hatalmas tehetségét.[41] Alig van a festőművészetnek oly műfaja, feladata vagy előadásmódja, melylyel meg ne próbálkozott, melyben tökéletest ne alkotott volna. Bár az emberi alakot választotta elsősorban művei tárgyául, de az állati alakkal, a tájjal, a dekorációval is mily behatóan foglalkozott. A műfajok közül a magyar és az egyházi történelmi festésre esik ugyan működésének fősúlya, de az életképben, a táj- és a dekorativ-festésben, az arcképben és akttanulmányaiban, az illusztrációban is kitünő műveket alkotott. Az olaj-, az akvarell-technikákat, a falfestést s az összes rajzbeli előadásmódokat remekül tudta a maguk helyén alkalmazni. Láttuk, hogy az a lángeszű komponáló művész mily kiváló reprodukáló tehetség is és a formák birodalmában uralkodó szellem mennyire otthonos a szinek világában. Tárgyai megválasztásában, alakitásában és festői eszközökkel való kifejezésében eléri a tökéletesség legfelsőbb fokait. Művészetének sokoldaluságánál és gazdagságánál fogva is kiváló, de az alkotásaiban nyilvánuló tökéletességnél fogva páratlan jelenség nemcsak a magyar, de a modern művészet történelmében.

Még arra a két kérdésre kell röviden, összefoglalóan felelnünk (az előbb mondottak indokolásaként is): hogyan érhette el a tökéletességnek ezt a magas fokát Székely Bertalan művészete és e nagy eredményeket a világi siker miért nem koronázta?

Ily magas eredmények nem létesülhetnek csak a véletlen, csak egy eredeti, nagy tehetség öntudatlan működése folytán: a legnagyobb törvényszerűség, a bámulatosan rendszeres munka hozhatja létre azokat. Mindezt azonban legtöbb esetben csak sejtjük: nemcsak a még fejletlen művészet-psychologia hagy bennünket cserben e vizsgálatnál, hanem a művészek önzése és hiúsága gyakran elleplezi dolgozási módjukat. Mesterünk ezt nem tette, nem akarta sem szóval, sem tettel rejtegetni, hogyan keletkeztek művei: nem akart azáltal nagyobbnak látszani, hogy a tökéletesség tetőihez vivő lépcsőfokokat eltüntette; a kezdetlegestől a tökéletességig haladó vázlatait együtt látjuk hagyatékában, sőt ezenfölül naplójában és jegyzeteiben is iparkodik művei keletkezéséről őszintén beszámolni. Igy adódik az a ritka alkalom, hogy egy nagy művész szellemi műhelyébe ily alapos betekintést nyerhetünk. Milyen tanulságos dolog ez nemcsak a növendéknek, de a mesternek is, nemcsak a gyakorlat emberének, de a lélektan buvárának is! Épugy megfigyelhetjük a ható erőket, mint azok mesteri felhasználását, mint valamely tökéletes gépnél. A fantázia gazdag termelését hogyan szabályozza a szigorú itélet, az alkotásokat miként ellenőrzi a biztos tudás, a kompoziciót hogyan juttatja tökéletesen érvényre a reprodukáló tehetség és a technikai készség. A szellemi és fizikai munkának ritmusos tagozása, az erők csoportositása, fokozása és pihentetése, kisérletszerűség, merészség[42] és a legnagyobb óvatosság, egyaránt jellemzik e szervességében bámulatos munkarendet.

Mesterünket pegazusának szárnya elviszi oda, ahova kivánja, de zabláját erős kézzel kormányozza. A fantáziájában felrajzó képeket mily óvatossággal ragadja meg, úgy hogy himporukból mit se veszitsenek[43], a homályos, álomszerű összképeket, a részletekben is határozott és világos képekig minden fokozatban a reprodukció hiven követi. A képzelet és a reprodukció kölcsönösen fejlesztőleg hatnak egymásra. A fejlesztésben, mint a visszafejlesztésben is, ha kell, tud közrehatni, hogy a fantázia működését újból meginditsa és a képet helyes irányba terelje. Mily lassan halad munkája, nagy szorgalma dacára is e fokon. Értelme spártai szigorúsággal itéli feledésre, a szerinte kivitelre érdemtelen vázlatok tömegét. Éles itélettel rostálja ki mindazt, ami nem illik a kompozició egészéhez, bármily értékes legyen is az önmagában.

A fejlődés második stádiumában a már lényegében kész (szín, árnyék, világosság, vonalas vázlatokban), tartalom részleteinek formázására kerül a sor. A természet után való vázlatok: az alakok egészére és részleteire, úgyszintén a jelmezek, fegyverekre, a tájra stb. vonatkozó tanulmányok. A részleteket, a gruppokat nem egyszer megmintázza, a drapériákat beállítja. Igy jut a képzelet alkotása, a tudás és a természet studiuma, ellenőrzése révén a valóság birodalmába. Ez alkalommal is a legerősebb önkritikát gyakorolja mesterünk: a legszebb ötlet, a legcsábítóbb részletet is mellőzi, sem ezek, sem a modell nem téritik más irányba a kompoziciót. A fejek, kezek stb. közvetlen a képbe festésétől, mint a munka szervességével ellenkező dologtól óvakodott. Mint a kertész, ki megtizedeli a fa lombját, virágját, termését, hogy erejét egy tökéletes gyümölcsbe összpontosítsa, úgy járt el ő is műveivel szemben. Igy azután az utolsó vázlat, concepció a legtökéletesebb. A részletek tanulmányába annyira belemélyed, hogy bír az illető kor szellemében ujat alkotni, legyen az épület, butor, fegyverzet vagy jelmez.[44]

Ha a szellemi kép teljes, minden részlete ott él a mester lelkében, akkor kezd a kivitelhez: a tartalmat (részletek összességét) próbálja áttekintőleg és művészileg hangsúlyozva megfesteni, még ekkor is némely részlet a hangsúly kedvéért redukálódik, csaknem elmarad, míg más, amely azokat is képviseli, kiélesedik; sokszor ezzel együtt a technikai kérdéseket is több, nagyobb méretű vázlaton tisztázva (többek közt a "Murányi Vénusz" c. képénél, akt-tanulmányainál stb.). Az egész munkarend lebonyolítása fokozatos gyorsasággal, a kép megfestése, az erős szellemi kép sugalmazása alatt szinte egy csapásra történik. Többször megcsodálták az idegenek gyors festési módját (t. k. Pécsett német kartársai). E tekintetben más elveket követ, mint a szinte rögtönözve komponáló Lotz barátja, ki sokszor, fölényes tehetségének érzetében, kivitel közben is változtat műveinek részletein, sőt néha a kompozición is, mit Székely a mű egyöntetűsége érdekében, épen munkálkodási módjánál fogva, sohasem volt kénytelen megtenni. Igy elérte azt, mit tanítványainak sokszor ajánlott figyelmükbe: "a művész munkáján ne lássék meg a fáradtság nyoma."

Ily munkabeosztás mellett, legelőbb is megbirkózva a munka legerősebb részével, a koncepció nehézségeivel, teljes erejét a részletekre, majd ezekkel is végezvén, a kivitelre összpontosíthatta. Haladt fokozott gyorsasággal és mind nagyobb nyugalommal kitűzött célja felé és tudott idejében elkészülni munkáival. Tervszerű munkálkodásán kivül, művészi lelkiismeretességén mult, hogy tökéletlen munkát nem bocsájtott ki kezéből, megértjük e körülményekből azt is, hogy vázlatainak rengeteg számával arányban miért oly kevés (?) befejezett munkát hagyott hátra. A legegyszerűbb feladatot is a legkomolyabban vette, szinte tanulmányt csinált belőle arra a műfajra vonatkozólag, nem kimélte magát soha, öntudatossá iparkodott emelni sejtésszerű érzését. Témáival ő, a hatalmas mester is hosszan, keményen tusakodott, mint Jákob az angyallal és nem bocsájtotta el azokat ő sem, míg teljesen le nem győzte. Fényes diadalok a művészet nagy feladatain, de a győzőnek sem kora, sem őt elfelejtő nemzete nem nyujtanak babért.

Székely Bertalan kiváló egyéniség volt, jellem nemcsak az erkölcs, de a művészet világában is. Eredetétől és szerzeményei által is gazdag szelleme nem szorult arra, hogy gondolatot kifejezési módokat lessen el másoktól. Hatalmas, férfias tevékenységi ösztöne[45], okos itélete egyaránt megóvták az utánzástól. Önfentartási ösztöne sugalmazza, hogy ne zavartassa egyéniségének fejlődését, ne tegye azt ellentétessé[46], disharmonikussá. Az utánzást előbb öntudatlanul, utóbb öntudatosan kerülte. Tanulmányozta, ha új feladatba kezdett, a hasonló tárgyú műveket, hogy szándéktalanul se alkosson kevésbbé eredetit. Tanulás közben, hiszen egész élete szakadatlan tanulás, haladás volt, mélyen hatolt a dolgok lényegébe és ezt megkülönböztette a külsőségektől, az apró fogásoktól, szellemének áthasonító képességénél sokkal nagyobb volt a kivető, visszautasító ereje.

Ha a nagy mesterek alkotásait elemezte, úgy nem elégedett meg a puszta szemlélettel, azoknak elemekre bontásával; nem egyszer megpróbálta ugyan azt a témát, sokszor egész ciklusokat is a gyakorlat kedvéért a maga felfogása szerint újjá alkotni.[47] Ismerte a művészet jelen magaslatait s azon iparkodott, hogy azokat újabb alkotásokkal még magasabbakká tegye. Minden alkotásában eredetiségre törekszik, de nem a különc, vagy beteges felfogás végtelen sokfélesége szerint eredeti, nem a tévedések birodalmában keresi az ujságot, az egyéniséget, de a tökéletesség szűk korlátai között. Nem tagadja meg művészi elődeit, amint gondolkozásban, kifejezésmódban, tárgyaiban mindig magyar maradt. Önálló egyéniség volt, de magyarság volt annak a foglalványa és talpazata.

Ily kettős egyéniség csak akkor érvényesülhet, érheti el az anyagi és erkölcsi siker teljességét, ha találkozik kora művészi irányaival, nemzetének felfogásával.[48] Mesterünk élete folyamán mindkettőnek roppant hullámzását figyelhetjük meg és ellentétes irányváltoztatásaikat is. Igy nem csoda, ha egyenes irányban haladó Mesterünk ritkán találkozott és rövid ideig haladt együtt bármi tekintetben is a közfelfogással. A 60-as években, a nemzeti érzés fellángolásakor és a történelmi képek korában egy ideig művészete és személye becsülésben, elismerésben részesült. Székely, a hazafi ezentul feledésbe merül, a festőművész akkor nyer némi lanyha méltánylást, midőn a modern irányok a festői eszme uralkodó jogosultságát írták zászlójukra (pécsi, budai freskói, vajdahunyadi kartonjai stb. révén.) Tájképei még rokonabbak a modern felfogás némely árnyalatával, de ezeket alig ismerte valaki. Helytelen dolog közeledést fedezni fel műveiben az új, vagy a legújabb irányokhoz, vagy épen behódolást: Székely Bertalan haladt úgy ifjúkorában, mint öregségében a maga útján, művei most és a jövőben is modernek, mert az igazi nagy alkotások minden korban megtartják érvényüket.

A 48-as kor ideális, erős, egészséges, messzenéző fia, természetszerűleg jutott ellenkezésbe a kicsinyesen reális, részletekbe merülő, fáradt idegű, beteg kor felfogásával, Művei egy hatalmas, magát koncentrálni, fékezni tudó tehetség alkotásai, mélyek, rétegesek, a figyelem összpontosítását kivánják, a durva odaintés, odakiáltás eszközeit mellőzik és fokozatos behatolás után nyujtanak tartós élvezetet. Van-e erre idő, mikor a muzeumokban, kiállításokon a képek, a szobrok százait, ezreit kell megnézni, nem átfutni? Mi kelti fel a fáradó érdeklődést: ami rikít, ami kiabál. A normális, az egész, az egészséges? Az unalmas, ez bosszantó. A természetellenes, a beteg ez meg morfiumszerűleg felizgatja a holtra fáradt figyelmet. A részlet felé halad a művészet is: reálizmus, naturalizmus, a verizmus... a primitívek: ez is sok, képek tárgy nélkül, tárgy képiesség nélkül, csak technika; végül csak színek, csak fényfokozatok, csak vonalak, csak pontok. Pillanatnyi fényképekhez fordulunk, vagy nézzük a mozgó képeket. Az élet szörnyű elaprózásával szemben a művésznek kellene felmutatni korunknak az egész ember, az élet ideáljait. De képes-e erre, tud-e nyugodtan dolgozni, mikor oly roppantul nagy és oly kegyetlen a verseny, sokat és gyorsan kell alkotni és oly kevéssé művészi eszközökkel lehet a sikert biztosítani? A művész szeretne olyan "egész ember" lenni a renaissance értelmében, és lesz belőle plakát, plakett, ex libris-gyártó félember, vagy mindenhez kapkodó sekély dilettáns.

Minő ellentétek! Székely Bertalan a tömegből kimagasló egyéniség, főúr tehetségénél és hivatásának komoly, mellékcél nélküli felfogásánál fogva. Nem a tömeg embere és nem tömegesen alkotó művész. Pedig a túltermelés tömegbe kényszeríti és egymás ellen forditja a művészek oly számos egyedeit. A küzdelem csaknem oly fontos, mint a termelő munka, hiszen csak e kettő biztosítja a megélhetést. Művészi elveket a zászlóra, üzleti elveket a gyakorlatba! "Kizárólagos" művészi elveket; ezt sugalmazza az üzlet: a mi portékánk a legujabb, a legjobb, a többi értéktelen ócskaság. A technika pompás ál-analogiákat nyujt a mi részünkre, az új találmány értéktelenné teszi a régit (gép, ismétlőfegyver stb.), a muzeumba, az ószereshez velük: a mi műveink is ilyen új találmányok. A művészek táborai mögött ott sorakoznak a segédcsapatok: a kritikusok, a műtörténészek, a műkereskedők tömegei. Itt is tömeg, itt is a legélesebb verseny. Felfedezni, ez a jelszó: új tehetségeket, lehetőleg zseniket. A régieknek fittyet hánytak, de néha szükséges egy régi, lehetőleg "félreismert" (Rafaeleket, Michel Angelokat, Rembrantokat stb. nem lehet felfedezni) mestert a hírnév, a jó üzlet kedvéért felfedezni, ha nem egyébért, hogy a hagyomány nélküli, ős lángésznek a tisztesség okáért, "törvényes" apja legyen... De hol marad mindezek mellett a művészet? Kétségtelenül oly mestereknek, minők Székely Bertalan, komoly, e zajtól, küzdelmektől idegen működésében föllelhető az, s ha ez a sok tekintetben művészetellenes kor mesterünket nem értette meg, mellőzte, úgy ez közvetlen bizonyítéka annak, hogy ő kiváló művészi tulajdonságokkal rendelkezett. A művészet szociális hatásától, főleg ifjú éveiben Mesterünk is sokat várt; br. Eötvös Józsefhez írt levelében olyan képtár eszméjét pendíti meg, mely a magyar nemzet történetét mutatná be egyes képekben és sorozatokban.[49] Később is, nagyobb szabású műveiben egész nemzetéhez akart szólani. Valjon rajta mult-e, hogy szavát honfitársai nem értették meg? Az idegenek felismerték kiválóságát és művei különleges jellemét (egykor pártfogói, barátai, mesterei, később birálói, munkatársai). Mesterünk nem egyszer panaszosan emlegette: "nemzetünknek nincs már férfias szíve". Mintha Zrinyi a költőnek kesergő verseit hallanék:

"Vitézi szívvel is megáldottam őket,
Úgy hogy egy jó magyar tíz mást megkergetett...
Gyönyörködnek különb-különb vallásoknak...
Nem szégyenük Isteneket elárulni..."

A szegénység kölcsönt, a gyengeség támaszt keres. Igaz. De valjon nem épen az irodalom és a művészet terén vehetik-e fel sikerrel a versenyt a kis nemzetek a nagyokkal? Az önállóságról lemondani ez irányban a legnagyobb veszedelem, hasonló az öngyilkossághoz; főleg akkor botorság, midőn egyes, nagy szellemek a magyar tehetség erejét oly sikerrel tudták érvényesíteni, olyanok, akik tiz mással fölérnek. Nemcsak anyagi, de szellemi önállótlanságunknak hű jelképei bankjegyeink és állampapírjaink többnyelvű szövege. A magyar érték úgy érvényes nálunk, ha idegen pénzben is kifejezést nyert; csak a külföld elismerése után merjük mi is megbecsülni nagyjainkat. Mindig ott alkalmatlankodik bátor elhatározásaink alkalmával az az önkicsinylő kérdés: "Mit fog hozzá szólni Európa?" Pedig a külföld nem sokat törődik velünk. A nemzeti érzés intenzitásának hanyatlása, szomorú mentség a saját hőseink, a saját, vallásunk megtagadására. Hiába dicsekszünk, hiába büszkélkedünk a magyar faj áthasonító erejével, nincsen ez végzetes, főleg szellemi kulturánkra visszaható hátrányok nélkül. Az idegen elemek beolvasztása, épen folytonosságánál fogva, a magyar faj felhígításával jár.[50] Másutt ez a folyamat már régen befejeződött, mint Angliában, hol a célt, a germán és a román fajok az erős, egységes angol nemzetté olvadtak össze. Nálunk ezt a folyamatot lassitja és majdnem lehetetlenné teszi a folytonos keveredés. Egy-két nemzedéken át a beolvadás csak külső lehet. Az értelem és az akarat munkája nem pótolhatja az érzés hiányát. A művészetben az ilyen termelők, vagy fogyasztók a fizikumukban és szellemükben még ható erők folytán jobban vonzódnak a hozzájuk rokon hatásokhoz, kevéssé ellenállók ezekkel szemben s viszont a törzsökös magyar egyéniségek és alkotásaik iránt idegenkedést éreznek, vagy irántuk legalább tüzesebb rokonszenvvel nem viselkedhetnek. Az ő soraikból, ma még nem telhetnek ki a nemzeti szellemnek oly kifejezői, mint egy Vörösmarty, egy Arany János, egy Székely Bertalan s mások voltak és lehettek. Oly hatalmas és eredeti magyar szellemnek, minő Székely Bertalan, következetes megtagadása, alábecsülése csak részben indokolható, emberi sajátosságaival, művészi szempontokkal, művészi kulturánk kezdetleges állapotával, sajnos, ennek az önmagunkat sujtó kegyeletlenségnek a nemzeti érzés gyengesége a legfőbb oka.

***

Irásunk végére értünk. Forduljunk vissza és iparkodjunk a felvett három nagy szempont szerint, mintegy távolból, Székely Bertalan nagy érdemeit összefoglalóan áttekinteni. Bár törekszünk összemérni azokat, de nem tudjuk eldönteni, az ember volt-e nagyobb, a tanítómester-e, vagy a művész!? Mert haj! Annak a hatalmas magyar hegynek, melynek Székely Bertalan a neve, hatalmas három csúcsát gyarló szemünk nem bírja összemérni: ormaik összeolvadnak a felhőkkel, a levegőéggel. Hagyjuk a meddő munkát; annyit már ma megállapíthatunk, hogy őt nagysága nemzetünk legkitűnőbb, legnemesebb alakjai közé emeli s a magyar szív büszkeségével látjuk közeledni az időt, mikor Clio pártatlan keze Székely Bertalant a világművészet nagyjai közé fogja igtatni.

Báró Eötvös Józsefnek, a nagy idők egy másik nagy emberének, ötven év előtt kimondott, Székely Bertalan kiválóságát átérző jóslata im valóra vált.[51] Valóra vált teljesen, de egy hosszú önzetlen munkában és végnélküli szenvedés között eltöltött élet árán. A Sors nagy és sokféle tehetséggel ajándékozta meg, a tökéletesedésre való olthatatlan vágyat oltott belé, úgy jellemének, mint művészetének kifejtésére; hatalmas munkabiró testi és lelki szervezettel ruházta fel, de egész életén át ezeket a fenséges ajándékokat kölcsönnek tekintette és kamatait zsarnoki módon vette meg tőle. Vágyódik sok mindenre a gyarló emberi szív. Az övé is vágyódott és törekedett is annak útjára, de a kegyetlen sors, mint zordon őr a rabot, mindig visszautalta őt a munkához. Vágyott a boldogságra, rádörgött: vissza; embertársai barátságára: vissza; a dicsőségre: vissza, a tanítványok híven követő seregére: vissza. Mindig vissza és vissza a munkához. Nem hallgatta meg csengéseit, elvett tőle majd mindent, mi a földi élet kellemes tartozéka. Le a földi súlyokkal, a terhekkel! Csak előre, csak fel a töretlen utakon a magasba! Excelsior! Igy haladtál nagy mester évről-évre magasabbra, de az egyedüllét fokozódó fájdalmával érzékeny, nemes szivedben.

De ne folytassuk, bár a mi szivünk is sajog, elménk elégedetlenkedik s ajkunkon önkénytelenül fakad e kérdés: Hát ez a legderekabbak jutalma? Keressünk inkább a megnyugtató gondolatokban vigaszt! Igaz, sorsa eltávolította őt az emberektől, a magányba utalta, de ott fellelte önmagát s munkái által oly magasra emelkedett, hová csak keveseknek adatott eljutniok. És végül: a földi élet a halhatatlanok életében csak muló pillanat. Ne siránkozzunk azért az ember balsorsán, ne gerjedjünk haragra a sors kegyetlensége fölött! Gyűlölhetjük-e a pöröly kiméletlen csapásait, a tűz ellenállhatatlan hevét, a savak mérges erejét, ha általa zúzódik porrá az értéktelen kőzet, tisztul meg a nemtelen fémektől és válik ki ragyogva az erdélyi hegyek szinaranya? A sors kegyetlen csapásai alatt, az égő fájdalmak tüzében vált ki ő belőle is a magyar lélek, a magyar jellem legtisztább aranyérce, melyhez nem keveredett, sajnos, a világi forgalomhoz szükséges nemtelen fém egy paránya sem.

Ime, hogy tündöklik aranytisztán jellemed! Elődeidnek és fajodnak nemes erényeit fokozva egyesíted magadban és hozzáadtad a magadét. Nincs benned semmi a "keleti restségből, kényelemszeretetből". Nemcsak a bajban, nemcsak a nagy napokon, de hétköznapon is hős tudsz lenni, apró áldozatra épúgy készen, mint a legnagyobbra. Állhatos és hű vagy népedhez és önmagadhoz. Bár egész életedet nemzetednek áldoztad, nem nyerted el még a szellemi munkásainknak szánt kis kereszteket sem, de büszkén hordtad a becsületes emberek nagy életkeresztjét. Babérkoszorút érdemeltél volna, de mindig töviskoronát kellett viselned. Mégis bosszúra, cselvetésre sohasem gondoltál, hogy általa szerezd meg azt, amit a becsület egyenes útján elvesztettél, vagy nem tudtál elérni.

Itt maradtál közöttünk, bár a kisebbeknél, a tudatlanoknál is alább becsültettél, holott a külföldön az elsők között foglalhattál volna helyet. Drága hagyományként szállott reánk a te jellemed példája, hogy legyen a mi pajzsunk és nagy erősségünk. Ha ezentúl a gőgös idegen, vagy a tegnapi zsellér, aki ma a gazdát szívtelenül leszólja, itélkeznek az "állhatatlan, a komoly, a tartós kulturmunkától huzódozó magyarról", úgy cáfolatul a Te példádra fogunk hivatkozni, régi, nemes magyar törzsnek tőrül fakadt legnemesebb hajtása.

Ime, nem kevésbbé ragyog a nagy tanítómester példája! Aki legyőzi magában az ember természetes ravaszságát, életösztönét, a művész önzését és dolgozik a magyar művészet megteremtésén, emelésén, átadva gazdag tapasztalatait az új nemzedéknek. S mi volt ezért a hála? Tanítványait nem bírja együtt tartani; a kritika első szavára megtagadják háromszor a mestert. Ecettel és epével bőven kínálják. Hallja a "Feszítsd meg" kiáltásokat s látva, hogy gyalázzák meg "az erényt, az észt", elvonul ő is, mint a "hajdankor prófétái, remeteházba." És mégis napjaid fogytáig, erőd szakadtáig önzetlenül tanítottad az újabb tanítványokat; a multba és a jövőbe tekintő értelmed bölcsességét magába foglaló irataidat hagytad a Téged majd jobban megértő nemzedékekre.

Végül, talán legfényesebben tűnik elő a művész halhatatlan alakja, a magyar tehetségnek, a magyar szorgalomnak ritka megtestesülése. Sokat örököltél, de amit a nemzet lelkéből nyertél, azt műveidben adtad vissza neki; így bírtál, birsz ma és fogsz a jövőben is a magyar szívhez, értelemhez szólani úgy, mint ahogy irodalmunk legnagyobb szellemei szólanak és szólani fognak. A magyar szellem alkotásait a képzelem gazdagsága, szinessége, a külső forma gazdagsága jellemzi. Te, nagy Mester, azok közé tartozol, akik e tulajdonokat a szerkezet erejével teszik értékesebbekké. Hiszen ennek Te voltál a nagymestere! Műveid előtt egybe fognak gyűlni a szegények és gazdagok, az apák és a fiák, az anyák és leányok és a gyermekek: Te az egész nemzethez szólottál. S ők nem járulnak hozzád hiába: gyönyörűséget, vigasztalást kereső lelkűket a Te művészeted ki fogja elégíteni. Mert a művészet boldogító ereje, költészete és a nemes, népfentartó erkölcs malasztja sugárzik reájuk. És ha keressük ez érdemeid jutalmát?... Fordítsuk át és födjük el a mult szégyenletes lapjait! Ezekre az önfelejtő vétkekre a büntető ostor csattogását kívánja háborgó igazságérzetünk. Ne keressük a büntetést, az igazság karja biztosan lesujt. Fordítsuk elménket másra! Keressük a koszorúkat, hogy emlékednek áldozzunk. Koszorúkat!? Igen. Bár ma mindenki a részletmunkába merülve, a halhatatlanság koszorújának csak egy leveléért mer versenyezni, Te, nagy szellem, az ember, a művész, a tanítómester teljes, dúslombú babérkoronáit érdemelted ki.

Földi életed, igaz, olyan volt, mint a magas bércek völgyében elhangzó gyenge kiáltás, de mint e hangot a sziklafalak mennydörgésként vetik vissza: úgy fogják a te hired-neved, Nagy Székely Bertalan, a késő századok harsogva visszhangzani!





JEGYZETEK


1 L. Krenner Tardos V. cikksorozatát e lapok 1906. évi folyamában.

2 Palágyi M. Nemzeti festészetünk. I. Székely B. - L. a f. évi szeptemberi számban.

3 Megjegyezhetjük, hogy a műteremablakok az Andrássy-útról alig látszottak volna, mert kereteik nem a főpárkányzat fölött, de azon túl emelkedtek volna.

4 Nem egyszer utal a régibb nemzedék igénytelenségére. Mikor Zrinyi korával foglalkozott, többször felemlítette, hogy a "Szigetvári hős" mily nélkülözések közt élte át gyermek- és ifjúkorát.

5 A 80-as években e gyakorlatok elmaradtak, míg a 90-es évek közepén régibb növendékek számára, hetenként egy délutánt szánt a mester.

6 Ez utóbbi, valamint az 1878. évi párisi kiállításon lévő rajzokhoz való magyarázata, a "Festőbonctani" előadásainak kivonata nyomtatásban is megjelentek.

7 A 80-as évek közepén mégis akadt több régi tanítvány, akik saját költségükön tanultak tovább az ő keze alatt.

8 A 80-as évek közepén egy-két évig voltak többen, akik saját költségükön tanultak tovább a mester mellett, művészek és tanárjelöltek egyaránt.

9 A vártemplom egyik ablakfiókján ő is ábrázolta ezt a jelenetet.

10 Kevés kivétellel.

11 Jelenleg ismert adataink szerint.

12 Mestere Simó Ferenc, a kolozsvári normális iskola rajztanára.

13 Mesterünk maga nem volt zenész.

14 L. a 48-49. oldalon.

15 Gyulai Pál, Jósika M. emlékezete.

16 Uott.

17 Kolozsvárt lakó mágnásoknál egy-két fizetésnélküli kormányszéki koncipista nyert ingyen lakást és asztalt, a hivatalban pedig mind főnökeik, mind kartársaik között voltak mágnások is.

18 A magyar műtörténelem tisztelettel és hálával őrzi meg e férfiak nevét: Berres (de Perez) József, akkor ulánus őrnagy, később ezredes és tábornok és festőművész (Piloty tanítványa) volt az, ki Székely tehetségét felismerte és őt pártfogolta. Barátja Schulpe Ágost vértes őrnagy, a magyar közéletben kitünt török-kanizsai Schulpe család őse, kinek rokonai voltak a csehországi Eichelburg grófok.

19 Másolta tulajdonképen Van Dyck stb. rajzait, melyeket kitünően ismert és sokszor például hozott fel előadásai közben.

20 Horváth Janka cikke a Vasárnapi Ujság 1910. évf. 30. számában.

21 Ennek el nem fogadható feltételei miatt.

22 Pilotyval, aki őt nagyra becsüli, később is levelet vált stb.

23 Delaroche, Cromwell, I. Károly koporsójánál; Menzel, N. Frigyes a Gr. Kurfürst sírjánál, Matejkó (N. Kázmér), Rethel (N. Károly sírbontása), Gallait (Egmont és Horn ravatalon), Madarász (Hunyady László) stb. művei.

24 L. t. k. Maszák H. bírálatát az 1867. évi ujságokban.

25 Székely-nél e tekintetben Makart merészebb volt, aki ismeretlen festő korában festett egynéhány nagyobb méretü képet, nem törődvén a költségekkel. Túl lelkiismeretes mesterünk ily kockázatba nem mert belevágni.

26 Olyképpen, mint ezt a Dobozi-képen is láttuk.

27 Az első fekvő alak szél. 5, mag. 4, a második álló mag. 13. szél. 10, a harmadik pedig hosszú fekvő forma majdnem 3: 1 arányban a formátum méreteit is mintegy a tárgy jelentőségéhez képest nagyítja.

28 Ma már a legfukarabb, vagy a legideálisabb művész sem elégszik meg azzal, hogy felveszi honoráriumát és nem törődik műveivel, nem törődik azzal, hogy azok valamely királyi, vagy főúri kastély, zárda vagy templom csendes falai között ismeretlenül maradnak. A műkincsek élvezetének jogát csak kevesen merik a társadalomtól megtagadni: királyi paloták is megnyilnak, vagy műkincseik legalább sokszorosítás útján válnak ismertekké. De alig van mód a nyilvánosság elkerülésére, sőt a művészek teljes erővel törekesznek erre, sokszor művészetük ideális céljainak rovására.

29 A napokban elhalt Uhde előbb a német unalmas érzelgősség utján járt, majd Makart-utánzónak csapott fel, később mint Munkácsy tanítványa ezt követte s végül meglelte saját modorát. Liebermann is, majd Israels stb. festési módjain át jutott a jelenlegi festés módjához.

30 Többek közt Madarász Viktor Zrinyi Ilonájában, vagy számos modern festő munkáiban, kik jelenkori typusokat alkalmaznak; Menzel modern zsidókat fest le "Krisztus az irástudók közt" c. művében; francia festők arabokat festenek bibliai képeiken

31 E ciklusban az 50-es, 60-as évek ruházatát, bútorzatát látjuk megfestve, a növényzet, tájkép, épületetek nem kevesebb szeretetteljes belemélyedést árulnak el. A mester vázlatai között galambstudiumokat látunk, ezek szintén e sorozat egyik képéhez készültek. A művészi lelkiismeretesség netovábbja; 30×40 cm. nagyságú festmény számára külön tanulmányok!

32 Stevens belga festőnek a "Párisi Sphinx" c. müve emlékeztet némileg e festményre, de mesterünké annál tökéletesebb és érthetőbb.

33 Az emlék-kiállításon láthatók ilynemű tájvázlatai, rajzai, főleg képmások- vagy arczképekhez való tanulmányok, számos ismerősét, kortársát ábrázoló ceruza-, krétarajzok s többek közt egy bámulatos gyorsasággal frissen odavetett vízfestmény: Rauscher tanár portrait-ja. Legtöbbje lapidár módon adja vissza a lényeget.

34 Főleg önarcképére, tájfestményeire vonatkozva.

35 És annak a gyakori hibának a kikerülését tételezi fel, mely abban áll, hogy a festő finomságra törekszik és babaszerűséget, üres simaságot ér el, vagy a férfifejekre inkább alkalmas nyersebb festésmódot alkalmazva, e tekintetben elejtvén a jellemzést, tárgyával ellenkezésbe kerül.

36 Csaknem azt mondhatnék, az egykorú művészet némely, az életet, a szépséget tagadó alkotásaira célozva: "szép az élet, még a művészet dacára is."

37 Mesterünk rajzai pompás példái a lapidár módon odaírt tanulmányoknak, studiumoknak önmaga számára. Bécsi tartózkodása alatt, főleg az Albertinában buzgón tanulmányozta és másolta Van Dyck rajzait; Lenbach Olasz- és Spanyolországban másolta a régi mesterek műveit Schack gr. megbízásából.

38 Lenbach a kezet legtöbbször elhanyagolja, sőt még az arcon is csak a szemet hangsúlyozza; Székelynél mint említettük, a kéz is a szeretetteljes jellemzés tárgya.

39 Nemcsak a helyszinén festette meg.

40 Mint a jó lovas, a makrancos paripák megfékezésében leli kedvét, úgy Székely is a felhők gyorsan változó alakzatait, a levegő hangulatait külön tanulmányokban rögzítette. E célra színes papirt, fedő-festékeket tartott készletben.

41 Mesterünk gruppjainak remek plasztikája, a mintázásban való készsége, továbbá az a körülmény, hogy Izsó barátjának is segítségére volt munkáinál és más szobrász kartársait is találó birálatával és tanácsaival segítette, arra vallanak, hogy a képzőművészetnek ez ágában is, ha erejét ide összpontosítja, kiválót tudott volna alkotni. A dekoráció és az építészet iránti érzékét főként műveinek a környezetbe való harmonikus beillesztésével árulta el.

42 Mer hibázni, kockáztatja a sikertelenséget épen a kisérlet eredménye érdekében.

43 Itt elsősorban kompozicionális munkáját iparkodunk vázolni, a lefestésnél követett eljárását már előbb jellemeztük.

44 Figyeljük meg többek közt pécsi freskói között "Margitot a Nyulak szigetére viszik" c. képen a hajót, vagy akár "Zrinyi" vagy az "Egri nők" c. festményein az építészeti részt, kecskeméti, vajda-hunyadi kartonjain a jelmezeket, fegyvereket stb.

45 A szándékot a tett nála nyomon követte. Teljes ellentétben azokkal a művésztipusokkal, akik heteket, havakat, éveket töltenek el annak a kérdésnek, mit és hogyan kell festeni stb. vitatásával, magyarázásával, anélkül hogy komolyan a munkához látnának. S idővel a nem dolgozásuk okait és ürügyeit egész filozófiai rendszerbe foglalják.

46 Mire számos példát hozhatni fel úgy a hazai, mint a külföldi művészek közül.

47 Többek között Rethel "Hannibals Zug"-ját, Rafael több kompozicióját stb.

48 Mint annak idején Rafael, Rubens, Van Dyck, a közelmultban Makart és némiképen Munkácsy.

49 A francia nemzeti képtár és az akkor (60-as évek elején) tervezett bajor Nationalmuseum képcsarnokának példájára.

50 Bár épen nem teljes a beolvadás, a magyarral és a magukat azoknak vallókat szemben állanak a keveredni nem akaró fajok népes csoportjai.

51 "Én is teljesen meg vagyok győződve, hogy e fiatal ember hazájának dicsére fog szolgálni; nemcsak talentuma, hanem ami még fontosabb, jelleme, mely minden szavában nyilatkozik, jogosítanak e reményre." (Eötvös báró levele Kelety Gusztávhoz. Idézve Berzeviczy Albertnek Kelety G. felett tartott emlékbeszédéből.)