EGYETEMES REGÉNYTÁR.
IV. ÉVFOLYAM. XII. KÖTET.



A "PÉNZES MOLNÁR" ROMÁNCA


BESZÉLY



IRTA
ABONYI LAJOS



FEJEZETEK
I. II. III. IV. V. VI. VII. VIII.

AZ IDEÁLRÓL



BUDAPEST, 1889.
KIADJA SINGER ÉS WOLFNER KÖNYVKERESKEDÉSE.

 


A mű elektronikus változatára a Nevezd meg! - Így add tovább! 4.0 Nemzetközi (CC BY-SA 4.0) Creative Commons licenc feltételei érvényesek. További információk: https://creativecommons.org/licenses/by-sa/4.0/deed.hu

 

Elektronikus változat:
Budapest : Magyar Elektronikus Könyvtárért Egyesület, 2014
Készült az Internet Szolgáltatók Tanácsa támogatásával.
Készítette az Országos Széchényi Könyvtár E-könyvtári Szolgáltatások Osztálya
ISBN 978-615-5433-71-9 (online)
MEK-13336






I.

Barcshidán nagy lakodalom volt. Falun ez még mindig nagy esemény, nemcsak azért, mivel a jó, szelid erkölcsök, a jámbor egyszerüség, a hit bizalmának hatása alatt ezen, az egész életre befolyásos pillanatokat valóban a boldogság első napjának tekintik, hanem azért is nagy esemény, mert az egész falu ünnepi szint ölt; a szerény nádfödéltől kisugárzó örömet mindenki magáévá teszi; hogy János Katit elvette, az által mindenki érdekelteti magát. Vége-hossza nincs a vigasságnak, Kuku klarinétja beharsogja a falut az alvégtől a felvégig, a fölszalagozott, fölbokrétázott legények, kezükben a kalácskoszorúzta palaczkkal, szilajon szökdösve rugják a port, az iszapos vizhez hasonló uj vinkót a világért sem ócsárolják, sőt tőle kerekedett széles jókedvükben kettős fojtásokkal durrogatnak a rozsdás pisztolyokból; valamennyi komaasszony, szomszédasszony egész szenvedélylyel lát a sütkérezéshez, erre az egy napra mindenik menyecskévé teszi magát, elhatározottan mulatni, boldog lenni készül. Valóban boldog is mindenki, egész addig a vihogó gyermek-csőcselékig, s addig a növendék leányseregig is, kik a lakodalmas ház keritésén kivül az utczán a gazduramnak kapujáig, ablakáig tolonganak, kiknek pedig nem jut egyéb a mulatságból, mint hogy hallgathatják a muzsikát, bámulhatják a czifra tánczosokat, s irigyelhetik azokat a jóféle füszerszámos ételeket, melyeknek illata muzsikaszó mellett illeg-billeg hozzájuk a levegőben. Bizonyára ha az ember a maga mulatságával nem lenne elfoglalva, még ráérne megsajnálni őket, mint törik magukat tátott szájjal, meredő szemekkel, csak hogy a látásból is jusson ki valami. No, de Katlan Balázs uram is, bármilyen nagy gazda is, még sem csőditheti be az egész falut a fia lakodalmára; meg a mellett bármilyen rossz, mégis csak régi, s mivel régi, tehát igaz példabeszéd, hogy: «a hivatlan vendégnek ajtó mögött a helye;» elég szép az is, hogy ilyen nagy «möge» van az ajtajának.

De voltaképpen miért volt hát nagy lakodalom a Katlan Balázs Jánosának lakodalma?... Miért? Hát azért, mert az mégis csak sokkal különb volt, mint más afféle parasztlakodalom; mert a kőkéményü ház előtt tiz öl hosszú ponyvasátor volt vonva, melybe csak annyi lélek beleférhetett, mint a templomba; ezen sátort a harangozó - ki ezt a művészetet az úrnapi diszitéseknél tanúlmányozta - galyakkal, virágokkal czifrázta föl, hogy méltó legyen a behivott diszes úri vendégek elfogadására; mert Katlan Balázs uramhoz nem csak a plébános úr, a kántor, a jegyző urak voltak hivatalosak, hanem mind a tizennégy úri familia: hogy ne lett volna hát nagy lakodalom a Katlan Balázs Jánosának a lakodalma, mikor az a tizennégy úri familia nem csak meg volt híva, nem csak megjelent a legapróbb úrficskáig, hanem mulatott széles jókedvvel. Az «uram bátyám»-ok öblös tajtjaikból kedvükre füstöltek, és nevetgéltek az alkalmi csintalan adomákon; a taréjos-főkötős tekintetes asszonyoknak alkalmuk nyilt egy-egy új puczczot bámulni és bámultatni, rostára venni a vidéket, meg-megakadván szálain egy-egy történetecske, melyet igy társaságban még sokkal érdekesebb meghányni-vetni; a kisasszonykák tánczért esengve, hevülve ragyogtak, talpacskáik viszketett és szivecskéik dobogtak, mert nem egynek köztük még a mai nap is alkalmat nyujtott a sziv ifjának karjain a tánczban, tánczon kivül összeolvadó sohajtásokban egészen tikkadttá olvadni; a sziv ifjai pedig - a mamák gyönyörüségére - magukat egészen az udvarlásnak szentelték; példaszó szerint: «a ház tetején levő zsindely» iránt érzett tekintetből, csak lopva mertek tekintgetni a parázsszemü parasztmenyecskék s jól termett parasztleányok egészséges szépségeire. A kis urfiak pedig agyonra ették és agyonra ugrálták magukat.

Ámde Katlan uramnak a legnagyobb büszkesége az volt, hogy fia lakodalmán a grófné is megjelent, a legszebb, legmagasabb rangu uri hölgy a vidéken.

Katlan Balázs uram ezt ugy fejezte ki: megalázta magát szegény házához: pedig nem ugy volt, annak legkisebb tekintetén, mozdulatán nem volt semmi oly szinezet, mely ezt láttatni, éreztetni czélozott volna, s miután egészen jól érezte e körben magát, azt sem lehete róla mondani, hogy a látvágy kiváncsisága hozta e helyre, mert az időtöltés kellemetességét nem csak környezőivel éreztette finom, nyájas beszédességében, hanem éreztette magával is, a mennyiben tiszta szivéből gyönyörködött mindenen, a mit látott; és valóban mulatott.

Mint egy üvegházi szép és ritka virágpéldány vált ki a szép, de mindennapi virágok tarkaságából; nem a kamélia büszkesége, hanem a tubarózsa gyöngéd finom föltünése volt az, a mivel kivált, nem a rang, nem a fény elegancziájában, hanem szépségének az egyszerü, utánozhatlan csín által övezett bájában sugárzott azon fölény, melylyel kimagaslott.

A szépség és az egyszerü csín volt az, mely annak a hattyunyaknak ékszer nélkül, a szőkefürtös angyalfőnek diadém nélkül fönséget adott, s az egyszerü tarlatán ruhával a kora huszonegy évnek megadta az uralkodás hatalmát. E büvhatalom a szemek tekintetéé, az ajkak mosolyáé, melyeken a sziv és ész kifejezései tündöklenek.

És hogy el tudott mindenkivel beszélni! Gereczey Boldizsár urral egész gazdászati vitát folytatott a repczetermelésről; mig tanácsa egy részét szivesen fogadta, addig nem egyben meg is czáfolta az öreg Liciniust; Karmayné tekintetes asszonynyal a magyaros étkek szakácskodásába merülve is, rést tudott találni az anyai szivhez, a kis Rózát megdicsérni s tüzetesen részletezni, mily szinek és mily öltözési modor emeli legjobban a kedves, serdülő leányka szépségeit.

Milyen figyelmes, mily udvarias volt mindenkihez! A kis Róza fürtein mig jószivvel odalebbent a virágot megigazitani, időt vett arra is, hogy Jusztinkát egy fodra elszakadására figyelmeztesse, vagy éppen Bellát intse, hogy fölhevülésében az ajkaihoz emelt pohár vizet távolitsa el; s a mint megdorgálta Batkay Laczit a vizes udvariasságért, ugyanakkor egyszersmind, ha már táncosnőjétől megfosztá, késznek ajánlkozott vele a tánczot folytatni, és ismét azután csak oly jókedvvel ment el tovább tánczolni a fővőfélylyel: Karton Marczival.

Még nem is szürkült a lakodalmi est, még a nap jó magasan fönn volt az égen, már az eddig is megnyert rokonszenv állandóvá lett számára mindenki szivében. A tekintetes asszonyok, a szeretetreméltó teremtésről sugdosva, vallották be maguknak, hogy a társaságban talán ez az egyedüli, a kin nem találni, de keresni sem fognak rostálni valót.

Sőt a rokonszenv mellett a részvét is mindig-mindig nagyobb tért kezdett nyerni sziveikben. Többen elsugdosták egymásnak. Milyen nagy igaztalanság a sorstól, hogy ily remek, áldott teremtés ilyen ifjan özvegyen maradt, de csakhamar ezen részvétből is az emberi természet önzésében nyugodtak meg: a vidék csak ezen körülmény által nyerhetett ilyen angyalt.

Egy ilyen egyszerü, sőt nem is egyszerü, hanem némely részben közönséges társaságban egy főrangu hölgy, különösen olyan élénk, eszes, és arczán annyi vonzó szeretetreméltóságot ragyogtató lény, mint éppen a mi kis grófnőnk volt, - mert termetére nézve semmiesetre sem volt nagy, - sajátos helyzetet foglalt el. Ha a szivélyesség mindkét részről legyőzi is a rang korlátait, a lelki müveltségnek, a föltünően finomabb társaséleti modornak még marad az a hatása, mely folyvást tart fönn annyi feszt, a mennyit éppen az érezzen viszásnak, ki ezen hatás teremtő ereje.

S ha ez a főrangú művelt valaki éppen - mint a mi grófnőnk - vidor, az életnek teljes mértékben örvendeni ohajtó hölgyecske, ki rózsaszinben nézi a világot, repes az élményekért, bohóságokon gyönyörködik: akkor mindenesetre inkább elenged abból a nagy tisztességből, tiszteletből, melylyel megközelitik, mindenesetre inkább vonzódást, bizalmat, barátságot, szeretetet ohajt, azt jelesen s legfőképp, a mire minden fiatal sziv a zene hangjainál, mulatságtól derült arczok közepette megindul, azt, hogy mulasson.

Midőn ide jött, nem csak éppen Katlan Balázs uram iránt akart az udvarias figyelemnek eleget tenni, nem csak egy kellemes látványban kivánt gyönyörködni; fiatal nő volt, s mint a többi, égő ohajtása volt: szenvedélyének gyönyöreibe merülni, lelkét, szivét ringatni a czigány zenéjén, s legfőképp pedig: midőn vére, mely a nagyvilág szertartásos hidegségének közepette sem tudott meghülni, pezsgő hullámzásban forrt, édelgett azon a vágyon, hogy kedvére kitánczolja magát.

A mit mosolygó ajkain, ragyogó szemein, kipirult arczán mások észre sem vehettek, azt a picziny boszuságot maga előtt nem birta elrejteni; nem volt az éppen valami nagy lelki mozzanat, csak akkora boszankodásnak lehet azt nevezni, melytől az orrocskák viszketni szoktak, de mégis, mivel esetleg a hibája nélkül éreztetett fesz ebben nyilatkozott, mégis háboritotta örömét.

Azok a falusi gavallérok nem tánczoltak olyan kedvvel, olyan szabad mozgással, olyan kaczkiás elevenséggel vele, mint a többi nőkkel: csupa illemből lábaik óntalpuak voltak minden czifrázás, aprózás, bokázás nélkül; az ugynevezett harangozóst járták, mint valami német gyalogtisztek; csupa illemből kezeik merevek, kötöttek voltak, nem forgatták meg tüzzel, szenvedélylyel, hanem nevetséges tartózkodásuk kifolyásaként mint egy bábut, ujjhegyen fogva, ugráltatták, és csupa illemből igyekeztek minél hamarább helyre vezetni. Persze, nekik a legkomolyabb és önmagukkal teljes megelégedett meggyőződésük volt, hogy egy főrangu hölgygyel csakis igy lehet tánczolni.

Bizony pedig neki nem igen volt kedve ilyen módon tánczolgatni, még kevésbbé igy leülögetni; ha nem röstelte volna a dolgot, szivesen kiállott volna egyedül is oda a sikra, hogy fogalmat adjon a bámulóknak, miképp nem csak férfinak lehet egy magyar magántánczot eljárni, hanem a magyar táncz arra is alkalmas, hogy egy nő kecsteljes, csábitó, kihivó s mindamellett méltóságos tánczot mutasson be, olyan tánczot, mely nem csak a szivet, hanem az észt is képes megbóditani. Persze, olyan alakkal is kell birni hozzá, olyan szemekkel és olyan mosolylyal, mint a grófnőé volt.

Mig ez ötleten - melyet az is idézett elő, hogy az udvar keritésén kivül a hivatlan leányok is igy cselekedtek - mosolygott, vigasztalta magát azzal, hogy nem éppen ő egyedül a legmellőzöttebb teremtés a társaság közelében, odakivül a tánczért halálig esengő parasztleányok magukat méltán még boldogtalanabbaknak érezhetik.

Különösen egyen akadt meg a szeme. Az nem volt oly czifrán felöltözve, mint a többi, sőt inkább szánalmas szegényesen, csak a tisztaság, a csín enyhité a szomoritó hatást; szép, sürü haja viselt szalagba volt fonva, ruhácskái, kendői, különösen apróvirágos rózsaszin szoknyája szinehagyottak voltak, mégis föltünőbb volt valamennyinél. Meglepően szép volt. Nagy, okos szemeiben, melyekkel a mulatók felé tapadt, olyan mély kifejezés ült állandóan, hogy a bámulatnál, érzésnél és szerelemnél többet kellett azokban keresni.

A grófnő rokonszenvesen nézte őt a távolból, és csodálatosan fájdulni érzé szivét, a mint nézi; sajnálta, pedig először látta, és nem tudott róla semmit.

De vajjon nem elég-e az érzékeny sziveknek: kérkedő czifrálkodás közepette mulatni rendeltetett fiatal alakon, bánatos arczban és szinehagyott ruhákban a szomoru, legnagyobb szegénységet fölfedezni, és egyszersmind sejteni annak mély átérzését?

Valóban nagyon szegénynek kelle lennie, még a czifra parasztleányok közül sem beszélgetett vele senki; talán boldogtalannak is, mert ő sem keresett szemeivel senkit.

Talán rá sem nézett e leányra senki, csak ő. Talán nem is tudták, észre sem vették, hogy ott van, hogy olyan szépség van ottan, melyet bármely kör büszkén vallhatna magáénak. Ki látná meg a legszegényebb leányt?...

Hja, nekünk még a parasztunk is arisztokrata!

A grófnő boszankodva jártatá körül szemeit az ifjuságon. De hát hogyan nem lehet ilyen remek, szép teremtést észrevenni? Hah! Ha fiatal ember lenne, parasztlegény vagy urfi, az mindegy, azóta beperditette volna tánczolni.

Hasztalan példálózott, hasztalan czélozgatott, mind parasztlegény, mind urfi a füle mellett eresztette el a szót.

Ki tánczolna - bármily szép legyen is - olyan leánynyal, kinek még csak becsületes ruhája sincsen? Holott talán éppen ez nála a legnagyobb becsület.

Az őt tánczra fölhivó Gereczey Eleket éppen figyelmeztetni akará e föltünő leány tánczra-behivására, de egy véletlen, és a milyen véletlen, éppen olyan sajátságos körülmény, abban a pillanatban elzavarta szándékát, valamint szokatlanul és váratlanul a kezdődő tánczot is megakasztá. A czigányok a tánczzenéből egy üdvözlő tusba csaptak át, s abból rögtön egy furcsa betyáros nótába; de nem csak átcsaptak, hanem odahagyták a sátort, és fölemelt hangszerekkel, derült, arczczal, egész dühös elszántsággal hegedülve, klarinétozva, nem mentek, hanem ugy szólván oda sem hederitve a faképnél hagyott társaságnak, tisztelgő fontossággal vonultak a kapu felé: de nemcsak a czigányok, hanem tódult az egész parasztleány- és menyecske-sereg is.

A csengés-bongás, melyet a czigányok már messziről megneszeltek, a bandával egyszerre ért a kapuhoz. Habba zavart négy remek, tüzes ló állt meg ott egy könnyü, magyar lőcsös kocsival, főtől talpig piros- és sárgaszíjjas sallanggal, kivált az elsők a kivarrott szíjjakon olyan csengetyüket lóbáztak, hogy valamely hányt-vetett pusztai községben harangnak is beillettek volna.

A betyáros gavallér, magát ülésében kissé hátraszegve, állitá meg a sárkányokat.

- Ah! ez egy falusi Adónisz, egy parlagi don Juan! - tevé a grófné magában az észrevételt.

Csodálkozására azonban, a mint finom ügyességével a maga tájékozása végett szétnézett, a mamák arczán semmi meglepett örvendést nem vett észre, sőt a lányoknál, kiváncsiság helyett, erősen kifejezett közönyösséget talált, a férfiaknál, ifjaknál pedig annyit sem, azaz többet természetes kiadásban, azt, a mit a leányok betanultan mutattak.

A grófné nem volt eddig kiváncsi reá, most az lett.

Ki ez? Milyen uri ember ez, kit az uri társaságból senki sem siet üdvözölni, kit e társaság nem nyilatkozik magához tartozónak vallani, kinek csak nevét emlitik, s azután nem szólnak róla többé semmit, pedig neve szerint a vidék régibb, tehetős birtokosaihoz tartozik?

Füzér Dini!... És egyebet semmit sem szólnak róla.

És ez a név a czigányokat, a parasztságot lázas mozgásba hozza.

Füzér Dini pedig, a mint odadobja a gyeplőszárat hátul ülő gavalléros, gyolcsinges kocsisának, a mint leszáll, leszökken kocsijáról, nem siet befelé, hanem ott mindjárt leszálló helyében árvalányhajas turi süvegéhez vágja kezét, bokázáshoz fog s bokázás mellett ott a banda előtt kedves betyáros nótáját dalolja, melyet a czigányok üdvözlésére rántottak rá.

- Valóban sajátságos ember! - mondá magában mosolyogva a grófné, és szerette volna látni azt a betyáros bokázást ott a czigányok előtt.

Milyen könnyü, kényelmes helyzetük van azoknak a parasztnőknek, azok odafutottak mind...

Csalhatatlanul érdekeltetik magukat általa.

E gondolatnál a grófnőnek gyorsan önkénytelenül valami villant meg eszében, már egy regényes szerelmi titkot kutatott: a falkeritéshez pillantott.

Csalódott az elébbi gondolatában, a parasztnők nem mind futottak, nem mind tolongtak oda; a barna, sötét nagyszemü leány, szinehagyott rózsaszin szoknyájában, meg sem mozdult, most is ott pihenteté fejét könyöklő karjának tenyerén, arczán e megjelenés semmi uj tünetet nem idézett elé, sem örömet, sem bámészkodást; még csak fejét sem forditá arra.

- Ime, egy ritka leány, - észlelé magában, - kiben sem szépségének büszke átérzése, sem a legkisebb kaczérság nincsen.

Most éppen már ezért is megszerette azt a leányt.

De bármennyire szeretett volna is annak rokonszenves vonásain elgyönyörködni, az a bohóság, mely a kapunál folyt, mégis csak visszacsalta tekintetét; kiváncsisága nem birt nyugodni, vágyott találni valakit, a ki azt kielégitse.

Mosolygott magán, hogy benne több van az asszonyi gyöngeségből, mint ama szegény leányban.



II.

A grófné szerencséjére éppen oda vetődött mellé Gereczey urambátyám, egy kedves, derék öreg ur, megfogta azt.

- Azt méltóztatik tőlem a grófné kérdezni, - felelt neki Gereczey bácsi, - hogy miféle ember ez a Füzér Dini? Az egy olyan fiatal uri ember, ki nem szereti az uri társaságokat, s éppen azért azok sem igen szeretik; pedig különben, mint afféle ezerholdas birtokos, ki elég észszel, elég müveltséggel bir, közöttünk szivesen látott lett volna. Én nem haragszom a szegény bolondra, de nem helyeslem tetteit. Rendetlenség- és könnyelmüségben foly élete. Ő csak a paraszt-társaságokat szereti, nem is társalkodás, hanem valóságos barátkozás, czimboraság az, a mit velük üz. Bor, táncz, zene között folytatott tivornya az ő eleme, melynek nem csak saját házánál áldozik, de még a csárdákba is megalázza magát s ott versenyt iszik, versenyt dalol korhely betyárokkal, s boldog, ha egy-egy könnyelmü csárdásnővel virradtig rakja a tánczot. «Negéd, mondja a grófné, önmagával eltelt eredetiség,» nem negéd, nem az eredetiség hóbortja ez, több, mert az egész életrendszert vezeti. «Szerencsétlen szenvedély, a gyönyörök félszeg fölfogása» mondja a grófné, több, több, én legalább többnek tartom, mert ő nem csak boldogsággal, hanem - a mint látszik - a komoly meggyőződés határozottságával viszi ez életet. Tehát érdeknek kell hozzá kötve lenni, és az érdek... ez érdek gyanus én előttem... Különben mindez közöttünk csak bizalmasan mondatott.

A grófné igenlőleg szoritá meg Gereczey bácsi kezét; szavainak hatása alatt már más irányt kezde venni érdekeltsége, midőn a különös ifju, a banda előtt bokázva, éppen e pillanatban ért a sátor nyitott végéhez.

Megjelenése bátor és könnyed volt, nyájasság özönlött róla, s az imént hallottakkal ellentétes illemes, természetes udvariasság, melylyel fövegét leemelve, egy meghajtásban élénk, sugárzó, nyilt tekintetét körülvetve, az összes társaságot üdvözölte, meglepte a grófnét. Ez az ember kellemesebb, mint hire; mozdulatai, tekintete, melyeket uriasság mellett még finomság is szinezett, majdnem magyarázhatlanokká, hihetetlenekké tették azon szégyenitő fogalmakat, melyeket a grófné Gereczey titkos sejtéseiből meritett.

Ő a fő, a vállak, a termet büszke fönhordását inkább férfias délczegségnek, mint betyáros negédnek volt hajlandó tekinteni; s ha ez utóbbi lett volna is, az oly finom kiadásban volt eléállitva, hogy nem volt a nézőnek kellemetlen.

Meglehet, a grófné részrehajló volt, mert a fiatal ember igen szép, eredeti magyar alak volt, és értelmes, nyilt tekintete csupa vonzó kifejezésekből volt összeállitva, kedélymelegségből az ajkak pajzán mosolyában, szerelmes tűzből az ábrándos szemekben, gyors, éles ész kinyomatából a derült homlokban.

A grófné egy közönséges betyárt várt, vagy legfölebb is egy nóbel betyárt, s jelenik meg helyette egy nyalka, karcsú, értelmes arczkifejezésü ifjú, kinek előtte minden betyársága csak a pitykés dolmányban, a bőrös nadrágban, árvalányhajas kalapban állanak, melyek nemcsak jól illenek neki, de még délczegebb, kellemesebb jelenséggé teszik. A sejtelmek többi részét megingatja a rokonszenv, melyet tánczos-dalos bohósága ébreszt.

A grófné nem irtózott, nem rémült meg tőle, mosolygott rajta, gyönyörködött benne.

Sőt, tudja isten, bár azt igen vontatva vallották volna be, de a többiek is gyönyörködtek egy kicsit; talán gondolták is: «Csak a paraszt-társaságot hagyná abba ezen ember, melyből nem tud kibontakozni, melytől nem tudja megszabaditani semmi hatalom!

Most is mindjárt a paraszt-szépségek után lát, azok közül perdit ki egy kaczkiás menyecskét, mintsem inkább az uri hölgyek között keresne tánczosnőt magának».

A grófné közölte is ez észrevételt a bizalmas Gereczey urambátyámmal, ki még folyvást mellette őrizte titkát.

- Hja, de mikor azok nem igen szivesen tánczolnak vele.

- No, ez különös!

- Különös?... És éppen ez a különös szó meg Gereczey urambátyám előtt lett különös, s illett, nem illett, meg nem állhatta, hogy meg ne kérdezze a grófnétól, a mit gondolt.

Azt gondolta: vajjon a társaság is nem hibás-e ez emberrel szemben, s nem élesiti-e folyvást azon kést, melyet ez maga ellen forditott?

A jó urnak pedig alkalom nyilt, igazi falusi arisztokrataként, magukat a grófnéval egy szinvonalba helyezni.

- Tessék csak gondolkozni! Hát a grófné elmenne-e vele tánczolni?

Gondolta, hogy most megakasztotta.

A grófné azonban mosolyogva felelte:

- Miért ne? - és csodálkozva néze urambátyám szemei közé.

Ámde urambátyám csodálkozott még jobban, csodálkozott szörnyen nagyon, s még vállat is vont hozzá.

- Miért ne? - ismétlé a grófné, hogy a csodálkozásnak magyarázatot adjon, utána tévén: - Ez az ember rendkivül remekül tánczol.

És ezt egyszersmind igen természetes magyarázatnak tartotta, s még Gereczey bácsi is helybenhagyta.

- Igaza van méltóságodnak, rendkivül szépen tánczol. Különben mindig azt csinálja.

S tudja isten, a grófné iránti illemből-e, vagy a magyar vér buzdult benne: ő is gyönyörködött.

- No, lássa!... És bizonyosan azon parasztok között, kikkel itt már tánczoltunk, bizonyára több bünösebb, mint e fiatal ember, nem egy tolvaj gézengúz akadt, mégis csak jártuk velük, pedig bizony hatalmasan rossz tánczos is volt nagyobb része, nem oly ügyes, remek tánczos, mint e fiatal ember, kiről azt mondá ön, hogy tévesztett uton jár. - Hát nem a társadalom hibásabb-e, mely az elvesztettet visszanyerni nem igyekszik?

Gereczey urambátyám e szavakat piros, szép csókolni való ajkakról hallva, olyan magasztos bölcseségnek érezte, hogy arra felelni sem birt hirtelenében; elosont onnan, de jó szive iránti tekintetből valljuk be, a mint ki is tünik, jó föltétellel ballagott el.

A grófné mosolygott magán, midőn arra gondolt, hogy ime, megint pártfogóvá teszi magát, s most éppen egy fiatal ember pártfogójává, kivel szemben azon - részéről indokolhatlan - sajátságos gondolata támad, hogy visszavezesse az uri társaságba. Az igaz, ez nem vezetés, hanem valóságos hóditás lenne; de éppen az kellenék is hozzá.

Majd egyszer megneheztelnek reá, hogy igy beleavatkozik mindenki ügyébe.

Füzér Dini bámulva tekinte vissza. Ezt is régen érte meg: Gereczey urambátyám gyöngéd bizalmassággal ütött a vállára táncza közben.

- Mi baja, bátyám? - kérdezé bohó negédességgel, meg sem állva csak egy másodperczre sem.

Az integetett ujjával, szemeivel, folyvást utána somfordált, sugdosva: «Mondok valamit!» s üzte Dinit egyik szögletből a másikba, oly lelkiismeretesen, mintha vele tánczolt volna vagy pedig mintha megbizva lett volna.

- Mondok valamit!

Dini végre hallá szavait, játszian felé hajolva, odahegyezé füleit.

Urambátyám egész ünnepi fontossággal adá elé a dolgot.

- A grófné szeretne veled tánczolni.

Dini hüvelykujjával rámutatott a termetes eladóra, ki előtte mórikálta magát:

- Elébb hadd végezzek ezzel, ni!

Mikor azután letette, odaállt urambátyám elé, s összeütve sarkantyuját, elég hegyesen kérdezé:

- Ime, most már itt vagyok, miben lehetek szolgálatára?

- Vidd el a grófnét tánczolni!

- Jó, jó, de hát elébb mutassa meg nekem, melyik itt az a grófné? - mondá Dini egész komolyan, urambátyám nagy szörnyüködésére.

Szerencsétlen, ez még azt kérdezi, melyik itt az a grófné! Hát nem ragyog-e ki az ékes hajnalcsillag a közül a sok pislogó, bogárszemü apró csillag közül? Lehet ennél bolondabbat kérdezni? Hát még ennek az embernek fel sem tünt az a gyönyörü alak? Vagy vak ez az ember?

Urambátyám nem csekély boszankodással csóválta meg fejét, s majdnem ingerülten mutatott oda a feje intésével.

- Az ott, ni!

- Abban, a kékpántlikás linflangban?

- Abban, te szerencsétlen!

Dini méltatta a grófnét arra, hogy egy pár másodperczig szemügyre vette: azután elégülten forditá fejét urambátyám felé s mindjárt közlé is vele birálatát, még pedig kissé megváltozott hangon.

- Szép asszony!... Hitemre, nagyon szép asszony!

Majd némi érdekeltetést mutatva, tevé kis szünet után elébbi szavaihoz:

- Hát azután miféle grófné ez? Hogy hivják?

Urambátyám ismét csak megcsóválta a fejét. Hát ez az ember semmit sem tud már az uri rendről, mintha nem is ezen a vidéken lakoznék; vagy csak azt tudja, hogy ki volt a Panka apja? Elég boszusan magyarázgatta neki:

- Ez a mi grófnénk, érted?! az ifju gróf özvegye, érted?! a ki az öreg gróftól özvegyi tartásra kapta az ide való birtokot, különben születésére nézve is grófnő, Párdányi Hajnalka grófnő.

- Hajnalka? - kérdé Dini, s elnevette magát.

- Mit nevetsz?!

- Azt, hogy olyan különös neve van. Lássa, urambátyám, - felelt Dini egy kis gunyorossággal, - az ostorhegyesemet is «Hajnal»-nak hivják.

- Bolond vagy! Én igen jól, helyesen forditottnak találom e nevet az Aurora névből.

- Aurora! - szólt ismét Dini, most már hosszu képpel. - Szegény jó apámnak a könyvtárában voltak ilyen nevü apró, zöld könyvek, melyeket oly szivesen olvastatott velem. - S folytatá némi ábrándozással: - Szép versek, történetkék voltak azokban. Egyre különösen oly boldogan emlékezem, várjon csak!

Midőn Dini arcza a visszaemlékezés fényében kezde mosolygani, Gereczey bácsi akkor rántá vissza a földre.

- Hagyd azokat, Dini, régen voltak azok!

- Igazsága van, bátyám, régen voltak! - felelt Dini sóhajtva. - Régen is láttam már ezeket a kis zöld könyveket, azt sem tudom, megvannak-e még valahol, s a mi azt illeti, minek is volnának nekem a könyvek?... De igaz, mit is akart urambátyám?

- Arra kértelek, tánczolj a grófnéval. Jer velem, hadd mutassalak be neki!

- Hát ez a komédia minek?! Hát én nem tudom önmagamat bemutatni?

S ezzel egy szót, egy pillantást sem várt többet, büszke magatartással, fölemelt fővel indult a grófné felé, ki éppen mintha valami érdekes tárgyról lett volna szó, élénk szóváltásba bocsátkozott a mamák által odahivott egy pár fiatal emberrel.

- Csak legalább eszébe jutna, hogy a kalapját le kell vennie! - aggódék magában urambátyám, ki a dolgot most már saját lelkiismeretes ügyévé tette.

Olyan váratlanul történt az egész, annyira nem volt rá elkészülve a grófné, hogy meg lett lepve, s meglepetésében meg is döbbent egy parányit. Füzér Dini tánczra hivta föl. Árvalányhajas fövegével kezében, illemes, ügyes meghajtással, könnyedén, zavar nélkül tudta magát bemutatni; a körülállóknak csodálkozásra sem jutott idejük, mikorra eszméltek, már karra füzve, a sátor közepére vitte.

A grófné szerette volna magát tükörben látni, ha nem pirult-e el e nem sejtett meglepetéstől, melyet nagy mértékben fokozott az is, hogy a hozzá intézett szavak lágysággal, szép, csengő hangon s elég választékosan voltak elmondva.

- Engedje méltóságod, hogy bemutassam magamat! Én Füzér Dénes vagyok, méltóságodnak itt a faluban közbirtokostársa, ki most legnagyobb szerencsémnek fogom tartani, ha méltóságoddal egy pár fordulót tánczolhatok. Parancsoljon velem!

Hiszen ezen szavakban még csak legkisebb szine sem volt a nyerseségnek.

Most a grófné kezdett csodálkozni a közvéleményen.

És ez volt, a mi legjobban meglepte őt, ez volt oka annak, hogy föltette magában ezen, vele, előtte tánczoló ifjun tartva szemeit, őt nem csak szemeivel, hanem a lélek vizsgálódásával is szemlélni; s e vizsgálatban kétkedő kérdést intéze magához: «Vajjon nem csupán csak külsejét ismerik-e ezen embernek azok, kik elitélik?»

Valóban sajnálatraméltó dolog, ha ugy lenne, a mint ők hiszik.

És sajnálta, szánta azt, a ki előtte tánczolt.

Az pedig mitsem tudva sem erről, sem másról a világon, még lelkét is odadobva a táncz szenvedélye áradatának, gyönyörrel, boldogsággal, méltóságosan fönhordott fővel, játékosan lejtő s bokázó könnyü lábain rakta előtte a különvált toborzót; egész arcza mosolygott, de azokban a mosolyokban akár kérkedést, akár elbizottságot hiában keresett volna valaki.

Az a különös negédesség, mely tánczát jellemezte, nem másnak, csak az igazi csárdás, betyáros táncznak volt szinezése. Tánczolt, és tánczolt szenvedélyből, nem volt egyébre gondja.

Vagy csak éppen egy grófnővel szemben teszi azt, hogy nem csak mozgásaiban, de még tekintetében is mellőz minden oly legkisebb pillantást, mely egy müvelt nőt sértene?

Ezalatt a táncztér a többi tánczosoktól egészen megtisztult, szintugy tisztelettől, mint a jó tánczosok szemlélhetésének gyönyörétől indittatva, egy kör alakult, mely a remek tánczospárt övezve, közepén lejteni engedte.

A két fiatal ember pedig, kiket a grófné imént bizonynyal valamely nehéz feladatra hivott fel, még mindig versengettek egymással.

- Igazán különös a grófnétől ilyesmit kivánni, ezt teljességgel csak uri szeszélynek lehet nevezni, melynek mi még sem vagyunk kötelesek rabszolgái lenni! Mi jogon tekint ő minket azoknak, hogy még csak helyesnek sem nevezhető kivánságait mint parancsokat tekintsük? Hogy lehet ilyen esetlenséget csak kigondolni is, hogy mi azt a koldusleányt hivjuk be az utczáról tánczolni? Hisz ezen még maga Katlan Balázs uram is, a mint hallotta, megbotránkozott; még a vőfélyek is mind, mind elosontak onnan, nehogy nekik váljék kötelességükké e kellemetlen tisztesség.

Valóban igazuk volt az ifjaknak, a vőfélynek, Karton Marczinak saját ajkairól hallották, a mint a násznagyot kérdé:

- Ugy-e, hogy nem lehet, ezen nagy világért sem lehet behozni tánczolni azt a leányt?

A törvényt tevő biró és egyszersmind e fontos napon násznagy uram, Tasla János is azt felelte neki reá:

- Hogy lehetne az? Sőt méltó jusson mondva: hogyan és mi módon lehetne, mikor az éppenségesen nem lehet? és nagyon ostoba volt az, a ki kigondolta!

Szerencséjére a grófné tánczolt, s azért nem hallotta ezeket az udvariasságokat.

Tánczolt, és pedig folyvást nagyobb tűzzel, szenvedélylyel: tánczosának remeklése kellemes ösztönt adott neki: érezte, hogy ezzel az emberrel lejtve, a táncz egy bohó tündérálom csalfa játékává válik át, melybe egészen belehóbortul a lélek, s testestől-szivestől egy ábrándos világba ringatja magát. Oda jutott, hogy ő is csak tánczolt, és nem eszmélt semmi másra e világon.

A primás-czigány volt hármójuk között a legokosabb, az hagyta abba, a mint egy szilaj forgásban éppen közelébe értek. Nekiczifrázta szilajon, azután egy rántással kettévágta a tündérjátékot...

A grófné karja Dini karján maradt pihenve; az egy lépést hátrált, hogy lesikoljék onnan; a grófné egy futó tekintettel megköszönte azt... ő ottfeledte volna.

Dini meghajtá magát.

- Köszönöm méltóságod szivességét! Hitemre mondom, soha ilyen jó tánczosnővel nem tánczoltam életemben! S kérhetne a grófné bármit tőlem e pillanatban, nem történhetnék az az eset, hogy meg ne tenném azon örömért, melyet nekem okozott.

Hogy Dini nem udvariasságokat, csupán őszinte örömét kivánta elmondani, meglátszott azon a természetes meginduláson, melylyel e szavakat elmondta.

A grófné nem is mérlegelte e szavak értékét, azoknak utósói annyira megragadták figyelmét, hogy gyorsan felelt, mohón kapott rajtuk.

- És én mindjárt rögtön kérek valamit.

- Parancsoljon!

- Látja ön amott a keritésnél azt a barna parasztleányt, a kinek arcza e szürkületben még búsabbnak tünik fel, mint különben?

Dini arcza egy pillanatra elsötétült.

- Ismerem! - felelt, és hangja némi reszketéstől lett áthatva.

- Annál jobb! - felelt a grófné élénken. - Legalább én is ismerni fogom ön által, s meg birom fejteni az előzményeket, a visszatetszést, melyet szavaim előidéztek, midőn az ifjakat fölszólitám, hogy tánczolni hivják be.

Dini gúnyosan felelt:

- Ne csodálkozzék azon a grófné, hogy szavai visszatetszettek. Az azért van, mert azt a leányt Koldus Angyelnak nevezik.

- Koldus Angyelnak? - kérdé a grófné megindult hangon. - És miért nevezik Koldus Angyelnak?

- Azért, mert koldus leánya, mert az anyja egy szegény, vak koldusasszony. A nép e nevet adta nekik, s megszokta még akkor, midőn a leány őt picziny korában vezetgette.

A grófné mély részvéttel nézdelt a leány felé.

- Szegény! Tehát sorsa teszi ilyen bánatossá. Mindig ilyen?

Dini tompán, sötéten felelt, mintha ő is átérzette volna azt a nagy bánatot.

- Mindig!

- No lássa, eszmémnek annál inkább örülök. Egy jó napot kell neki szerezni. Ezért szeretném, ha azt a leányt megtánczoltatná valaki.

Dini megdöbbent, megütközött; de azért rögtön összeszedte magát, s udvarias előzékenységgel nyilatkozott:

- Parancsára megkisérlem, ha bejönne tánczolni.

Ezzel Dini ment egyenesen a leány felé, s csak oly gavalléros üdvözléssel állott meg előtte, mint bármely uri hölgy előtt.

A grófné gyönyörködve, elégülten nézett utána. A mit ezek az urficskák, ezek a hires parasztlegények, az ő kérésére meg nem tettek, azt ettől az embertől, kit ők betyárnak mondanak, még kérni sem kellett, az már a czélzásnak is engedett.

Nézte, hogyan fog boldogulni.

A leány szégyenkedett, de mosolygott. Szemeit majd lesüté, majd fölemelte. Szeretett volna jönni, nem is. Habozott. Kérette magát. Az ifju ember ujra sürgette. Szabadkozott.

- Angyel! Megigérem, hogy elő sem hozom neked egy szóval sem, a miket valaha beszéltem. Ne félj, nem szeretlek már ugy sem! - beszélt hozzá Dini keserü sohajjal. - Inkább megigérem, hogy az egész táncz alatt egyetlen szót sem fogok szólani.

A leány fölemelte rá nagy, értelmes szemeit, teljesen hitelt adni látszott azoknak, a miket hallott, végre engedett. Dini kézenfogva vezette a sátorba a leánykát, ki szemlesütve, talán szegényes ruháin szégyenkedve jött mellette; ő pedig derült, fönhordott homlokkal jött, arcza még jobban ragyogott, mint előbb.

A grófné tapsolt örömében.

Mivel a grófnének olyan igen tetszett ez a dolog, igen természetesen, rögtön tetszeni kelle a többieknek is; a ki urnak akarja tartani magát, nem szabad annak mellette elmaradni. Meg kell mutatni, hogy a tréfát meg lehet érteni. Hiszen nem egyéb, mint komédia az egész.

De Kuku is, ha huzott valaha szép nótát életében, nem huzott soha ennél szebbet, mint a milyent most rántott rá: szép volt az, szilaj volt az, de epedő keserüségével még a kőnek a szivéből is fájdalmas lelkesülést facsart volna. Hja! a czigányok látnak igazán azoknak a szivébe, a kiknek huzzák; a nótákban tanulmányozzák és ismerik az érzelemvilágot.

Mintha csak a boldogtalan szerelem vigadott volna.

Mintha csak dalolta volna is a zene azt az édeset, azt a keserüt:

«Mikor nekem muzsikálnak, fáj a szivem fenékig,
Mert nem tudom felejteni azt az egyet, a régit.»

Dini nem birta megállani, sohajtva sugdosá oda:

- Ah! Angyel, be régen tánczoltunk együtt!

A leány szelid szemrehányást vetett reá bánatos szemeivel.

Most Füzér Dini elereszté Angyel kezét, fövegéhez csapott, bokázáshoz illeszté lábait, a táncz megindult volna, midőn hirtelen, véletlenül-váratlanul a sátor belső feléből egy harmadik egyén közéjük toppant, mintha csak az égből cseppent volna oda.

Döbbentő megjelenés volt az, pedig nem volt egyéb, csak egy kaczkiás kis molnár, hamvaskék ruhájában. Az ember arcza a bortól és haragtól volt kigyulva, szikrázó szemeket vetett a leányra, ki meg reszketett előtte, mint a nyárfa levele.

- Ki hivott ide?! - rivalgott reá dühösen. - Nem átallasz ide bejönni hivatlanul? Nem szokás-e bevárni a leánynak, hogy legénye vezesse be?

Angyel remegett és szeméhez emelte keszkenőjét.

Dini hirtelen szembe állt a mérges emberrel és haraggal lobbantá szemére:

- És ha az a legény szégyenli a leányt bevezetni?

A molnárlegény nem is érdemesité a feleletre; mintha értetné, hogy vele semmi dolga, elfordult tőle s haragjának egész zápora a leány felé zúgott, s egy kevély, megvető szóval vélte megsemmisiteni:

- Hordd el innen magadat!

Szegény Angyel szeretett volna ott e pillanatban elsülyedni; mig szégyentől égő arczát kötényével födé el, keblét majd szétveté a fájdalom; sirt, zokogott, alig birta találni az utat, melyen meneküljön az emberek és megszégyenitése elől.

- No, hiszen szép spektákulum! - mondák sokan magukban. Pedig ezzel nem volt vége, sőt a spektákulumnak folyamata sem szakadt meg.

Dini odalépett a molnárlegény elé és nem kiáltott, hanem ugy szólván az önkivületes düh lázasságával orditott reá:

- Te... te fogsz elkotródni mindjárt innen!

Az ember elsápadt, de nem mozdult.

Mindenki ugy vélte e pillanatban, hogy Dini össze fogja morzsolni, széttépni darabokra. Nem! Két kezének egy mozditása elég volt arra, hogy az az ember eltünjék onnan s kedve ne legyen visszajönni többé. Megragadta vállainál, s erős karjaival fölemelve a földről, mint egy labdát, kidobta a sátor elé.

- Ember! miért nem emlékezel arra, a mit én neked megigértem?

Dinit ez eset után nem lehetett többé a sátorban látni. A ház egy sutjába ült be, ott muzsikáltatott magának két czigánynyal, és ivott, ivott keservesen.

Egy szerelmi vetély- és féltékenységi jelenet folyt le itt a grófné szemei előtt, melyet akként értelmezett magának, hogy az uj szerető állott a régivel szemben, s nem éppen nyugodt, szelid modorban. - Bizony haragudhatnak ezek egy kissé egymásra! No, de illetlen és szemtelenül sértő is volt azon ember föllépése, ő is haragra lobbant a miatt.

Gereczey urambátyám pedig kötelességének érezte, hogy a történtekért ő kérjen a grófnétól bocsánatot. A grófnénak ugyan már nem volt többé olyan jó kedve, de az öreg ur ez ötletén mégis elmosolyodott s azután ki is magyarázá az öreg urnak, hogy sajátlag ő a hibás, mert közvetve éppen ő idézte elé e sajnos eseményt, mely előtte egyébiránt korántsem esik megrovás alá, sőt helyesli azt, a mit Dini azzal a szemtelen emberrel cselekedett, a szegény leány oly érzékeny megsértéseért; a nők kötelessége pártját fogni az udvarias embernek, a nagy világban párbajok szoktak származni ilyen esetekben, de itt, a hol helye nem lehet, igen nehéz meghatározni, hogy másként miként járhatott volna el. Csak azt nem helyesli, hogy Dini most már iszik, a helyett, hogy itt a tánczot folytatná.

Gereczey urambátyám vállat vont.

- Szegény grófnő! Fiatal, tapasztalatlan, jó szivével a nagy világból jöve, itt a természet ölében az emberekben csak csupa természetességet és tiszta erkölcsöket vél találni.



III.

Midőn porig alázva elvánszorgott, nem záporként omló könyei, hanem azon óriási szégyenérzet, mely arczát piritá, fejét szédité, lábait roskadoztatá és szivét könyörtelenül facsarta, homályositotta el előtte a világot.

Mi történt vele? Száz és száz szem volt függesztve reá, száz és száz szem előtt érzé kiégni szemeit, lábai alatt sülyedni a földet. Mintha arczul ütötték volna nyilvánosan az egész világ előtt és becstelennek nevezték volna. Zúgó füleiben a gúnykaczaj csengése tébolyitólag vegyült a visitó zenéhez. Reszketett. Majdnem összeomlott.

Oh! ha még csak ez történt volna vele!

Ezek, mint futó kisértetek, elröpülnek, de a szemekről, az ajkakról, melyek a boldogság mosolyával szoktak rá ragyogni, nem tünik el azon undok kifejezés, melyet látott. Látott egy haragban gyúló arczot, villámot szóró szemeket, határtalan gyülöletet, megvetést, mely őt megsemmisitette; hallott ocsmány, titkos szavakat, melyek őt megbélyegezték, mint egy közönséges rossz leányt. És ezt a lélekben belől nem a gúnyos arczok kétértelmü mosolya, nem a zene visitása hullámozza körül, hanem egy merev, mély, megdöbbentő csönd, kétségbeejtő, tébolyitó elmélkedés arról, hogy valóban mi történt itten. Miért, mi okon történt mindez?

Majdnem fölsivalkodott hasgató fájdalmától, rémülve törlé verejtékes homlokát s ijedve nézett a nagy csöndbe, mely kérdéseire nem tudott megfelelni.

Olyan sötét, olyan rideg, olyan puszta volt az éj. Fölpillantott és döbbenve, rázkódva hunyta be ujra szemeit. Szegény Koldus Angyel, sohasem látott még ilyen félelmes, sötét éjt.

Pedig az nem volt olyan nagyon sötét, még nem is éj volt, csak késő este: borus volt csak az, de nem sötét, nem is volt rideg, néma; az enyhe őszi lég távoli zenét hordozott hozzá szárnyain, s a faluszélen levő nyárfák levelei suttogtak fölötte. A szerelmes szivekbe még ez mind ábrándokat csal, csupán az elhagyottság találhatja meg benne azt a roppant ürességet, melyet semmi sem képes betölteni.

Koldus Angyel a legsilányabb féregnél nyomorultabbnak érezte magát. Még a szilaj vad is átlépi a férget, mely utjába kerül. Csak a koldus leánya, a szegény, rongyos koldusasszony leánya a legszerencsétlenebb, legboldogtalanabb féreg a világon, kit könyörtelenül tipor még az is, a ki szereti; kinek nem szabad boldognak lenni, nem szabad örülni; kinek folyvást emlékeznie kell arra, hogy koldus; kinek nemcsak testben, hanem lélekben is koldusnak kell maradnia a sirig.

Hát ki az, a ki az ártatlanság, jó szivek, föláldozás és szegénység igazságáról törvényt irt a földnek? Ki az, a ki a szalmaszálat dobja a kerékvágás vizébe, hogy a fuladó hangyácska belekapaszkodjék végvonaglásaiban? Van-e annak gondja a rongyra, melytől az emberek megvetőleg fordulnak el?

Vagy-e, te nagy valaki ezen a világon?

Letérdelt. Összekulcsolva emelé kezeit az ég felé. Rimánkodva néze föl és szét az égben, földön a végtelenség felé, és kereste az istent.

Ugy érzé, mintha saját énjében egy más valaki, nem ő, a kesergő, a kétségbeesett leány, a vergődő féreg, hanem egy emelkedő, okoskodó lélek magyarázni kezdené neki, hogy mi történt vele.

Ezen lélek az emlékezés ösvényén meghordozá őt, láttatá vele, mint mosolygott reá, mint esküdött neki örök szerelmet, mint füzte át ölelő karjával karcsu derekát: mig csábos nézése megigézte s átjárta szive vérét, elszenderité, elaléltatá, addig lelke a forró csókok alatt - boldogságban, üdvben az egekbe emelkedett.

A maga érzéséből következtetett és kérdezé: «Lehetnek-e ezen forró vallomások hazugságok? Megczáfolhatja-e mindezeket egy pillanat?»

Többé nem a megvetés pillanatára gondolt, hanem sokkal fontosabbra: nem arra, hogy megszégyenitette, hanem arra, hogy azon ember kerülte őt.

Vajjon hazudott ez az ember? Átkos hazugság volt-e minden szava? Ömlengése undok csábitás, és nem szerelem? Ha szeretné hiven, nem hivta volna-e be tánczolni, mint a hogy a többi legény mind elvitte a szeretőjét a lakodalomba? Avagy nem akarja, hogy a világ tudja, mikép ő a szeretője? S miért nem akarja? Szégyenli?... Valósággal szégyenlené? És miért? mert koldus leánya.

Az okoskodó lélek megtalálta, mi történt; minden meg volt fejtve előtte, a régi titkolózások, óvatosságok, elővigyázatra intés, minden meg volt fejtve. Szégyenli a koldusleányt, szégyenli szerelmét nyiltan bevallani a világ előtt.

És a másikra nem is gondolt, a ki ezt a fátyolt lerántotta szemei előtt s megmutatta neki az embert, a gyarlót, a rosszat, a csábitót, az istentelent.

Nem gondolt arra, mint a hogy a kártyás nem gondol a rokonszenves nézőre, a ki óva elővigyázatra inti a hamis játékos ellenében, hanem a veszteségre s daczra, hogy a szerencsét megforditsa. Nem gondolt arra, mint szivében nem, ugy lelkében sem létezett neki más, csak a min indult: szerencsétlenségének eszmemenete. A kit szeret lelke rajongásával, szive forróságával, az szégyenli őt, szégyenli benne a koldusleányt. Mit akar tehát?

Örökké titokban tartani szerelmét. Tehát nem akarja, nem fogja feleségül venni.

Tenyerét emelte fejéhez e széditő gondolatnál.

- Ki ő akkor? Mi ő akkor?

Szivéhez kapott és majdnem fölsikoltott.

A lélek, a mely vitte, haragra lázadt és szenvedélylyel bőszen kiáltott reá:

- Utáld meg! Vesd meg!

Nem akarta hallani, lázasan tiltakozott, kinlódva, küzdve lökdösé el magától e tanácsot, mint egy rémet, melytől - azt hiszi - eszét vesziti, és ismét az istenhez kiáltott.

Pedig az ott volt, az sugdosá neki a mindenségbe áradó leheletével:

- Emeld föl fődet! A ki elesett, én fölemelem, a kit lábbal tipornak, fölmagasztalom. Légy bátor, légy büszke, légy erős! Küzdd le szerencsétlenségedet!

A leány zokogva kulcsolá össze kezeit.

- Tudom, érzem, édes istenem, hogy meg kellene vetnem, utálnom; tudom, képes lennék gyülölni, de tudom azt is, hogy akkor megrepedne szivem, meghalnék. Olyan szerencsétlen vagyok!

Fájdalommal nyögdelé:

- Én istenem, mint szerettem ez embert! Szerettem, mint életem boldogságát. Meghalok e boldogság nélkül.

Hirtelen egy ábrándos vigasz melege futotta át szivét, s annak borzalmára nem is eszmélt.

- Talán jobb is lenne meghalnom, talán boldogabb lennék...

És besülyedt a hálózó sötétségbe. Az vitte, csalta.

Gondolkozott, ha lehet gondolkozni ily sötétségről, ha ezen sötétség szélén nem szünik meg az ész, a gondolat s mint egy örvénybe, nem csupán az őrület széditi az áldozatokat.

Gondolkozott, de arról, a mit ez a sötétség hagy maga után, ha őt elnyeli.

Az isten ismét ott volt.

Mintha hangot hallott volna, valami siró, esdeklő hangot. Megrettent.

- Angyel! Miért nem szólsz, Angyel?

Megdöbbenve tért magához, fölemelé fejét, megtörlé nedves homlokát, eszmélve néze szét, a sötétség helyett ujra a világot látta, habár szomoritó látvány volt is az, a mit látott, mégis elérzékenyedésében enyhülést adott e pillanatokban. Nem is tudta, hogy ide ért; nem is tudta, hogyan ért ide; nem is tudta, hogy az egyetlen lénynek a közelében van, a ki könyeit szokta törleni, ki a jószivü emberek által könyörből engedett födél alatt, düledező, ajtótlan kamra zugában szalma-vaczkon nyomorog. Odafutott, odaborult és megcsókolta lázasan, forrón annak aszott kezét.

A vak koldusasszony megsimitá a bánatban odahajlott főt, és siró hangján ujra szólt hozzá:

- Mi bajod, Angyel? Az imént sivalkodtál.

- Álmodtad! Éppen most jövök haza! - felelt Angyel elszorult kebellel.

- Oh! Angyel, hiszen sirtál, zokogtál!

- Nem sirunk-e mi gyakran, mindig?

- Igazad van! De én mégis megrettentem rajtad. Te most nem sorsunkon sirtál. Oh! akkor egészen másként sirsz. Teneked mélyebb, nagyobb bánatod volt.

- Tehát a vakok is látnak!

És ha az a szegény vak éppen a szülő édes anya, hogy ne látna a szivével?

- Vigasztalódjál, szegény, jó anyám, légy nyugodt, pihenj, aludjál, leányodnak semmi baja nincsen, hiszen itt vagy te, boldogsággá tenni neki az életet!

Angyel ugy érzé, hogy szemei ujra telefutnak könyel, könyei ismét záporként hullanak, de most nem a kétségbeesés könyei, hanem az elérzékenyülésé; lágymeleg könyek nem tépik, nem szakgatják, hanem könyitik a szivet.

Letérdelt a kamra előtt és forró, buzgó imára nyitá ajkait.

- Édes istenem, édes jó teremtő istenem, hivtalak, kerestelek, te ott voltál velem. Légy velem, ne hagyj el ezután sem! Erősitsd, bátoritsd szivemet! Ne törjék meg sem a fájdalom, sem a gyalázat alatt. Álljak ki mindent, hütlenséget, eltaszitást attól, a kiért üdvösségemet áldoztam; melyeket meg fogok érni, hadd viseljem békén a megvetést, gunyt, utálatot az emberektől. Ne csüggedjek, távolitsd el a gondolatot, hogy magamat elveszitsem, engedd eszemben lenni mindig, nem feledni soha, hogy van miért élnem a földön, s kötelességem élni!

Az imádkozó körül egy bűvkör van vonva, melybe a sátán nem mer belépni.

A kevély molnárlegény is, kinek a kidobatás után azóta vére higgadt, vagy a ki talán még mindig igen élénken emlékezett a szép Angyelnak nem ugyan szerető hü szivére, hanem csókolni való piros ajkaira, midőn összeszedte magát, kifőzte, kitervelte magában, hogy saját érdekében meg fogja engesztelni a megbántott galambot. - Egyet gondolt.

Az ördög mindig gondol valamit, s mindig akkor jelenik meg, midőn hatalma inogni kezd.

A teljes holdvilág kibujt a felhők mögül, és mint egy térdelő szentet, fénynyel ragyogta körül az imádkozó leányt.

Az ima bűvköre hatott, az áhitat látása hatalmas és erős; az ördög megállt.

Megállt és pár lépésről némán, magábafojtott lélekzettel bámulá; bámulá tartósan, hosszasan, és megérdemelte volna, hogy abban a pillanatban a haragvó ég villáma sujtsa le; az a gazember nem az áhitatszülte megilletődéssel szemlélte őt, hanem gyönyörködött megcsuszott ingvállain, hókarjain és gömbölyded, fehér vállain.

És ittas gyönyörrel rebegé felé:

- Angyel, én megbocsátok neked!

Angyel megdöbbent. Az éjben kisértetek járnak, imádkozott tovább:

- De szabadits meg a gonosztól.

A kisértő epedve, nyájaskodva suttogá:

- Angyel, nem haragszom!

Angyel reszketett egész testében, és imádkozott lázasan rettegve; nem akart elszakadni, elválni a buzgó imától, és ugy huzta-vonta őt az imádságból egy láthatlan erő; szive erősen vert, fejében zavart gondolatok tódultak az ima helyébe s szoritották azt ki onnan. Nem tudott, nem birt imádkozni s érezé, hogy ha fölpillant, elvesziti azt is, a mit eddig nyert az istentől.

Az elébb tudta, most már érezte, ki van ott közelében. Már hatott, az ördög megtörte a bűvkört, melyet az ima vont.

Miután imádkozni nem tudott többé, futni, menekülni akart a szegény egyetlen biztos menedékéhez, az anyai kebelhez.

Késő volt. Karcsu derekát egy kar övezte át, kezét a másik vaskéz fogta meg, forró és erős, keblénél lázas szivet érzett dobogni és csengő hang lehelete verdesett arczához.

Majdnem megsemmisült gyötrődésében, keserü, kinzó volt ez az ölelés neki.

- Tehát semmi, semmi erő sincs sem földön, sem égben, a mely megvédelmezzen tőle? - sirt, esdett a csüggedő leány. - Nincs semmi erő, mely eltávolitsa tőlem e gúnyos megaláztatást?

Fölpillantott, s e fölpillantás, melytől félt, e fölpillantás adta vissza nem testének, hanem lelkének erejét.

Irtózat, gyötrelem, undor, megvetés, fenyités lehetett e fölpillantásban. A féketépett lélek fenségét találta meg e pillantásban, a női büszkeség haraggal emelkedett s villámként szállt alá.

Parancsolt e tekintet.

Minden karnál erősebben lökte el onnan azt az embert.

Azt mondta az a tekintet:

- Nyomorult! még te akarsz nekem megbocsátani, te gonosztevő, a gyilkosnál bünösebb gonosztevő?!

A gazember megrettent, de nem lelkiismerete fenyegetésétől; nem a megbántott női büszkeség lángját látta azon a szép arczon, még mindig a csábos ördög sugdosott neki, a szép zsákmányt kezeiből siklani látta, s hogy ne hagyja, azt sugdosta neki:

- Angyel, ne neheztelj reám, bocsáss meg nekem!

Angyel keserüen hányá szemére:

- Mit tettél velem?

Az ember alázatosan közelgett, epedve a szerelem mély olvadásával, csábitásával emelte hozzá szemeit, lágy, engesztelő hangon szólott, nem szólott, hanem esdekelt:

- Angyel! Elismerem, hogy megbántottalak, irtózatosan megsértettelek, de esküszöm, jóvá fogom hibámat tenni. Ha meg nem bocsátasz, nem látsz többé soha, de más sem ezen a világon! Látod, a bortól voltam fölhevülve; és azután éppen azzal készültél tánczolni, a kit gyülölök szivemből, lelkemből. Bocsáss meg, Angyel! Ha megbocsátasz, meglátod, egész életünkre boldogok leszünk.

Angyel keserüen nevetett, azután szigoru feddéssel nézett az emberre.

- Hogy érted ezt? Hiszen te szégyelsz engemet a világ előtt!

Az ember elszörnyedést mutatott.

- Én?! - kérdé mély illetődéssel és csodálkozással, ugy hogy e hangon megingott a lány kétkedése. - Én?! Hogy gondolhatod, hogy mondhatod ezt, Angyel? Ki mondta ezt neked? Én tégedet szégyelni, én, a ki mindenekfölött legjobban szeretlek a világon, a ki meghalnék nélküled, s kétségbe esném bocsánatod nélkül?!

A leány hallgatta őt, nem birt távozni onnan; a miket most hallott, jól estek szivének; vigasztalás, elégtétel, a boldogság reménye volt azokban, miket hallott, a sziv fájdalmai lassan-lassacskán gyógyultak az irtól, csöndesedtek, és már csak saját magától, saját gyöngeségétől vált függővé.

- Ugy van! Nem értesz-e még? - folytatá a sátán, a leány kezét ujra birtokába keritve s csábosan hizelegve. - El foglak venni feleségül.

A leány arczát egyszerre derü futotta be; egy varázsilletésü szó lett elmondva, mely minden borut az arczról, minden bánatot a szivből tovaüzött. Nem remegett többé, a megindulás szelid érzelmekbe ringatta, önkénytelenül közelebb-közelebb simult, mig végre a vigasztalódás könyeivel és örömével odaborult az ifju kebelére, az ismét megtalált boldogságra. Meg volt neki bocsátva.

Az háladatos volt ezért, igéreteiben bőkezü, csókjaiban pazar.

A leány boldog volt ujra. A szerelemnek egyetlen percze feledtetni, megbocsátani képes napok boldogtalanságát.

- Tehát elveszesz, feleséged leszek, jó sorsa lesz szegény anyámnak is? Nem rettegsz, nem szégyenlesz a világtól? - mondogatá boldog ábránddal, érzékenyen és hálás megindulással.

- A világtól?! Hát mit nekem a világ? Nem te vagy-e az én világom egyedül?

- De hát mondd csak azt nekem, - folytatá azután a leány, de némi habozással, - mikor?

- Nem soká.

- Ugy-e, csak hamar, minél előbb! - szólt, s lesüté szemeit.

A legény ingerkedve, tréfásan kérdezé tőle:

- És te sürgeted, nem én?

A leány nem felelt, arczát élénk pir futotta be s égő szemeit elrejté az ifju kebelére; de azért boldog, boldog volt nagyon.

Az pedig megdöbbent e váratlanon. Gyors változás állott be nála.

Karja lesiklott a leány derekáról, mintha megzsibbadt volna. Mintha boldogságát egy futó gondolat zavarta volna meg, a leány elpirulásával titkos összefüggésben gyorsan elsápadt és folyvást sápadt maradt, folyvást döbbent maradt; szive nem lángolt forrón többé, és terhére volt, nehéz volt neki az a szegény féreg, a mint bizalmasan odahuzódott védszárnyai alá kebeléhez. Borsódzott, fázott tőle.

És gondolkozott tompán, érzéketlenül, sötéten.

- Ha el nem veszem is, a világ mégis meg fog tudni mindent, s a gyalázat mégis rajtam marad.

- Te nem beszélsz? Gondolkozol? Miről gondolkozol?

Csak mintegy félig magánál felelt a legény:

- Megmondom holnap.

- Mit mondasz meg holnap?

Vontatva, lassan, szorongva felelt az ismét:

- Hogy mikor fog lenni esküvőnk!

Majd azután gyorsan, mintha most már kész lett volna, számolt volna gondolataival, sietve tevé utána:

- Holnap éjféltájban jőjj el a zugóhoz, ott mindent elhatározunk.

Ezzel még egyszer megölelte a leányt, még egyszer megcsókolta, elsietett... gyorsan, gyorsan, mintha üzték volna; a leány pedig édesen, boldogan nézett utána, mig csak látta a kis ösvényen, mely a réten keresztül a vizi malom töltéséhez vezetett.

- Angyel, Angyel! - szólt ismét a vak koldusasszony. - Te beszélgettél valakivel. Kivel beszéltél?

A leány oda ült a vak koldusasszony fejéhez, s áthatott hangon rebegé:

- Most már elmondok mindent, édes anyám!

A molnárlegény pedig ment sietve a kis ösvényen, gyorsabban, mint a holdvilág odafönn a felhők között; azonban azon a ponton, hol a kis ösvény a malom töltésére fut föl, hirtelen leszögeződtek lábai, mintha valaki megállitotta volna.

Nem volt ott senki, csupán saját gondolata állitotta meg. Valami jutott eszébe.

Ezelőtt rövid idővel, nincs annak talán még fél éve sem, szintén éjjel volt, mint most, szintén sütött a holdvilág, mint most, éppen ezen a ponton a vállára nehezedett egy erőteljes kéz, ugyanaz a kéz, mely ma éjjel, s haragos, elszánt, elkeseredett hang dörgé fülébe:

- Hallod-e, ember?! Én csak egy leányt szerettem életemben, én ur vagyok, az parasztleány volt, de abban az egyben mindent megtaláltam, a mit lelkem, szivem magának teremteni tudott, szépséget, észt, jó szivet tisztán, zsengén, rontatlanul, a természetesség virágporával, ugy, a mint az jön a teremtő és a természet szent kezéből. Szerettem ezt a leányt; akkor, mikor az még csak piczinyke kis rongyos leányka volt, kiválasztottam magamnak, s mivel utáltam a nagy világ romlottságát, megfogadtam, hogy életem boldogságát fogom belőle teremteni. Nem ugy lett. A leány miattad nem fogadta el szerelmemet, mert tégedet szeretett meg. Én kitértem utadból, jegyezd fel ezt jól magadnak!... Ha e leányt boldoggá teended, nem fogok rád soha még rossz szemmel nézni sem; de ha ezen leány boldogtalan leend, kerülj engemet! Tanácslom neked, sorsod ne hozzon utamba. Hallod-e, ember, jegyezd föl ezt magadnak!

Ez jutott most eszébe.

- Eh! mindegy! - azt mondta most rá magában.



IV.

Minden vizi malmot, kivált ugy holdvilágos estéken, bizonyos bűbájos ábránd, titokszerüség vesz körül. Nem csodálkozom azon, emberi hang nem hallatszik, az élettelen tárgyak suttognak, beszélnek, lármáznak itt. Emlékszem, mikor gyermek voltam, a szürkületekben órák hosszáig el tudtam állni, bámészkodni, mélázni a vizi malomnál. A falu felső vége felől mintegy negyedórányira, hova a hinceli puszta szögellik, Dalmánd és Keszi felé a Barcsán egy vén vizimalom feküdt; az épitésével egyidőben ültetett fák mutatták, hogy régi, nagyon régi időkről beszélhetett; odvas, vastag füzek környezék, s szomorun csüngő galyaikkal lehajoltak tetejére; keritéstelen udvarát kis erdő szegélyezte terebély nyárfákból, a zúgó felé pedig magas, suttogó jegenyék sora vezetett, az egyik oldalon a csöndes folyamból egy hosszu félkörös gát - tetején rekettyeszegélyezett gyaloguttal - nagy, sima tavat fogott fel, melynek hátterében magas nádasok emelkednek az erek zsombikjai fölött, tükrén pedig vastaglevelü, narciss-alaku sárga, és tulipán-alaku hófehér virágok libegtek, a malom kerekei a vizet csapkodva, tompa egyhangusággal zakatoltak, a zúgó zuhogott, a békák ümmögtek a nádasok tövénél, a lélek önkénytelenül ábrándokba esik, és az elmélyedő ábrándok szellemeket, elsuhanó tündéreket keresnek, mintha ilyeneknek mindenesetre kellene lakniok minden ilyen vizimalom közelében; a csöndes, szomoru merengés a lelket, szivet akaratlanul azon kesergő nótákkal foglalkoztatja, melyeket a vizi malmokról dalolnak. Hogy van az, hogy minden vizi malomról van fönn egy szomoru, kesergő nóta, mintha mindenik vizi malommal egy-egy szomoru történet lenne egybekötve?

Különösen pedig ez a nóta nagyon szomoru:

,Szivem molnár, itt a kalács, csak egyél,
Melegében a csókomból is vegyél!'
«Nem kell nekem sem kalácsod, sem magad,
Itt a zúgó, jó mély a viz az alatt.»

A ki a dallamát is ismeri, elismerheti, hogy ennél nincs szomorubb románcz a nép ajkain.

Valóban mint gyermek a mennyire szerettem ezen tó ábrándos környékét, éppen ugy nem szerettem az alsó oldalt, az alsót, mely a zúgón alól esett, mely már mindjárt a zsilipnél kezdődött; nem csak féltem tőle, de irtóztam, borzalmasnak találtam; a zúgónál keskeny padló vitt a szük vályu mederbe szoritott és sebesen rohanó ölnyi mély ár fölött, az ár erősen vágta, csapdosta az óriás kerekeket, azután szilaj zugással bukott alá több ölnyi magasból, és azon tul mint korlátból szabadult, nekiszilajodott folyam vágtatott tovább habosan, sebesen.

Akkor és mindig azelőtt és azután is hires malom volt az, jó lisztet őrölt, nem nagy vámot szedett, és kellemes tanyája volt az őrlős parasztoknak, ott ültek azok sokszor egész késő éjig, vén, magas füzek tövénél; mig a lovak saraglyához, oldalhoz kötve álmoskodtak az eléjük gyürt és megunt takarmány fölött, azalatt magasan lobogó tűz mellett, mely a fákat fényével egész hegyökig bejárta s a pompás látományt messze elragyogtatá, pipára gyujtva, el-elbeszélgettek régi mult időkről, vagy pedig el-elnevetgéltek egy-egy alkalmi bohó mesén, mely mindig a vizi malmok s molnárok rovására élczeskedett: mint vitt az egyszeri szegény ember hat ökrön hat zsák buzát a malomba, mint akadt el a homokban, mint fogta ki a hat ökröt s mint tette fel őket a szekérre s helyettük befogta a hat zsák buzát; hogy érkezett meg szerencsésen, hogy kereste a molnárt, ki a szomszédban beszélgetett, hogy szurta le a négyellő ostornyelet a szekér mellé s mily szerencsésen megőrölt akkorra, mikor az az ostornyél nem csak kilevelezett, hanem magas, sudar fává nőtt; és azután mily sok furcsaság történt e fával s a korpából font madzaggal, melylyel kidöntötte, hogy ostorához juthasson; vagy a másik mesén: a papucsos és rosszködmönü Mihály molnárról, ki malmától megszökött s ki után malma nagy lassan sirva nyikorogta: «Mi... hály... ne... hagyj... itt!» Ezen s még más hóbortos furcsaságokon egész a könyekig röhögték magukat.

De ezen malomra nem vonatkozhattak ily bohó mesék, vize mindig bőven volt, molnárja sem olyan rongyos, toprongyos molnár volt, mint a mesebeli szegény Mihály molnár, hanem gavallér kaczkiás fiatal ember, ki hegyes orru kordován csizmában járt, s világoskék dolmányán valóságos ezüst gombokkal kevélykedett; kinek mindig volt bora, pálinkája a látogató bátyámuramék számára, kész pillantása, kacsintása a fürge menyecskék és lisztlángot óhajtó hajadonok részére, sőt még csókja is, ha éppen ugy hozta az idő magával.

- A vám mindenből kijár, a mi a malomba jön! - szokta mondani incselkedve a csintalan molnár, s nem lehet mondani, hogy a nagyobb rész neheztelt meg; a molnár csinos ficzkó volt, s a mellett gazdag; valami Stlovocsik, vagy Stlabucsik-féle tót neve helyett éppen ezért az atyjára ragadt «Pénzes molnár» nevezet a fiuban már magyar-családi nevévé változott.

Jó dolga is volt, nem volt semmi baja, lehetett kevély, rátartó, lehetett vidám, pajkos; nem volt csoda, ha úgy lépegetett, hogy a lábát is alig tette a földre, s akár a garadra öntötte a búzát, akár a lisztet szedte, vagy a tengely ékét verte be, vagy a zúgót eresztette meg, mindig fütyölt, mint a madár, melynek szintén nincsen egyéb gondja a világon, mint ágról-ágra szállni.

A mai napon azonban nem hogy fütty, még mosoly sem jött ajkaira; de nem is lehetett ezen csodálkozni; ha eszébe jutott volna ennek okán törni a fejét, a legostobább bátyó is rájött volna, hogy a tegnapi lakodalomban vele történtek után nem is lehetett neki jó kedve. S mivel a molnárnak nem volt jó kedve, s mivel értésükre is adta, hogy ez este a köveket szándékozik vágni, az őrlés megszüntetésének kijelentésével tisztességes módon el lettek küldve, tehát még a rendes törzsmesélők is a napszálltakor elszállongottak. A malom környéke megnéptelenedett.

A molnár maga is igy óhajtotta a dolgot.

Mikor a legutolsó asszony is - hátán egy véka lisztecskéjével - a töltés reketyéi közé lépett, a kerekek oly lassan csusztak, hogy nem hallotta többé zakatolásukat, csak a véső pattogását hallotta. A molnár vágta a követ.

A nap utópírja halványodva beoszolt a végtelenbe, a leszálló szürkület lassan-lassan elvevé a fák, a tárgyak szineit, feketébe öltöztetve lombjaikat, csak sötét körrajzaikat hagyta meg; a holdnak még távoli útja volt a fölkelésig; a nap nyugta és a teli hold kelése közt titkos homály állott be, mely csöndre hiv mindent. Semmi más zaj nem hallatszott a malom körül, mint a véső időközös pattogása, mely műtéthez a követ a kerekek csak lomhán, nehézkesen fordulva forgaták.

Most csakhamar megszünt ez is. A molnár lejött a kőpadról, letette a kalapácsot s vésőt; a nagy fejszét vette kezébe, kilépett a malomból s azután odajött a zúgó padlójához. Elővigyázva, mintha titkos munkát akarna véghezvinni, lehúzta magát, szétnézett mindenfelé a töltés kanyarúlatán, a tavon, a kerekek felé, a távol téves sötétség felé, s midőn meggyőződött hogy a közelben csakugyan senki nincsen, gyorsan fölvette ismét fejszéjét s aláfeszité a zúgó padlójának, óvatosan, minél kisebb zajt igyekezve okozni; a fejsze fokát fabunkójával veregetve, fölfeszité, azután fölemelé, fölebb-fölebb a padlót, elébb az egyik végén, azután a másikon, azután lázas sietéssel kiverte végeiből a két-két óriási szöget, a megszabaditott padlót gondosan ismét visszahelyezé előbbi helyére, a szögeket magához vette, bevitte a malomba s pontos megjegyzéssel föltette a kőpadra.

Ekkor egy nagy lélekzetvétellel könnyitett magán, megtörlé verejtékes homlokát; a munkának fele be volt végezve.

Most már jöhet a leány!

A mécset a kezébe vette és ismét fölvitte a kőpadra; de nem dolgozott többé, nem birta többé a követ vágni; ha kezébe vette a vésőt, kalapácsot, keze reszketeg lett, szive szorúlva dobogott, és nem tudta leküzdeni, hogy ne borzadjon.

- Hiszen én nem ölöm meg. Hiszen hozzá sem nyúlok! - vigasztalá magát.

Mindegy! Mégis borzadt.

Arczát bántá a mécs világa, megforditá, hadd világitson ki a kőpad ablakán.

- Legalább látja az utat a leány. Látja, merre jöjjön.

Látta is; a mint a rét gyalogútjáról a töltésre fölért, már látta messziről. Örült, mert azt jelentette neki, hogy ott várnak reá. Más fény nem volt a vidéken, ez volt az egyedüli; távolról hivó, csalogató kis csillag, közelebb-közelebb biztató fény, mely bátoritá s intett neki, hogy ne féljen; hogy is félt volna? a szerelem boldogsága vitte és egészen a közelben tündéri látomány tárult fel előtte, a mint a fény a kőpad hátuljának ablakán kisütött sugáritól a kerékről csorgó vizcsöppek, a bennük megtört fénynyel, gyöngyesőként hulltak alá.

Szép, gyönyörü volt ez, mert a legparányibb különösség is tündéri látomány, ha a forrón dobogó kebelt szerető karok ölelései várják. Mily kár, hogy a molnár e pillanatban megszünteti e szép látományt. Elvitte onnan a mécset, azután fölebb vette a malomkereket, hogy a rohanó viz ne forgassa többé, s csak alatta suhanjon el.

- Jobb lesz igy. Bizonyosabb igy.

A leány a padló végén megállt egy pillanatra, talán hogy lesse, fürkészsze a homályban is a mosolyt, mely reá a túlparton vár, azután könyeden, biztosan rálépett, átszökelt s gyermekies örömmel nevetve veté magát keblére a sötét alaknak, ki csókjában susogta hozzá:

- Csak hogy itt vagy már!

És az képes volt elfogadni a csókot, képes volt visszaadni és azt mondani neki, azt susogni neki hogy: «Szeretlek, boldog vagyok, midőn igy keblemre borulsz! Boldogul fogunk élni».

Képes volt neki elbeszélni, kiszinezni, részletezni azt a boldogságot, melyben itt, e szerelemre hivó ábrándos magányban mennyi és mennyi éveket fognak együtt élni, gyermekeket fognak fölnevelni, kiknek szentelve leszen életük; s áldani fogják az istent azért a boldogságért, melylyel életüket mennyországgá tette, és együtt fognak megőszülni a szeretetben... ezt mind, mind elbeszélte, holott tudta, s csak ő tudta, hogy annak a leánynak nem évei, csak órái vannak fönn életéből, most meleg, forró az ajaka, s még ez éjjel hideg fog lenni, örökre hideg... tudta, hogy meg fog halni, meghal azon tőrben, melyet számára éppen azon kezek vetnek, melyek most olyan szerelmesen ölelgetik.

A leány a tűzhelynél kis széken ült mellette, fejét annak dobogó szivére helyezé, epedő boldogsággal nézett annak szemeibe, hallgatta édes olvadással szavait, melyek nem nyugalmát, hanem üdvét adták vissza.

A gonosz elkábitotta fejét, képes volt csábitón mosolyogni, szerelmesen ittas gyönyörrel nézni szemeibe, lángoló határzattal beszélni neki, elhitetni vele, hogy pár hét mulva az oltár előtt fognak állni, holott tudta, hogy nem fognak többé találkozni az életben. Meghatározta a napot, az órát, mely őket örökre egybeköti, mely a nyilvánosság előtt szenteli meg titkos szerelmüket, holott tudta, hogy az titok marad örökre, mint titok marad minden, mely azzal összekötve van. A leány elviszi azokat magával a sírba. Tudta, érezte, hogy igy is kell annak lenni... hadd vigye...

És mégis marasztgatta forró kebelén.

- Ne menj még, maradj velem! A hold csak imént jött fel még. Az éjfél ha itt van is, de a hajnal még jó messze van.

A leány maradt; hogy ne maradt volna, hiszen örökre is ott tudott volna maradni, és ismét ujra marasztotta és ismét maradt.

Azután egyszer elérkezni vélte az időt, melyben az éjnek titkos nyomása az álom sulyával mindenre ránehezül, még a fák, bokrok sem látnak többé, alusznak, nehéz, mély álomban, a hold egy delejezett dermenet fölött uralkodik, és maga is szökik, buvik e döbbentő mozdulatlanság elől, elrejtőzik sűrü, sötét felhők mögé... ekkor nem marasztotta többé.

A mig a leány ott boldog, szelid mosolylyal talán még tétovázva állott, kiosont egy pillanatra, sebesen a zúgóhoz iramlott, gyors izgatottsággal megereszté, azután fektéből fölemelte az átvezető padlót, lapjáról élire állitotta szorosan a fölvonók gerendáihoz. Ez mind megtörtént pár pillanat alatt.

Semmi átjárás többé, csak a viz zúgott, rohant sebesen. Az ut el volt készitve a sirhoz.

Halvány volt és reszketett, midőn visszatért.

- Most már mehetsz! - suttogá a lányhoz lázasan.

És elkisérte egészen addig; s a leány még mindig pirosnak, mindig mosolygónak vélte őt a homályban, s a bucsucsókban is hitte, hogy forró szerelme az, a mitől reszket.

Ha arczát mélyen vizsgálta volna, s ha látta volna szivét, megborzadt volna tőle. Az ember ébredt föl egy pillanatra és harczolt, küzdött a sátánnal, de csak egy pillanatra. A sátán azt susogta: «Hagyd, azt, a mi történik, ilyen sötét éjjel nem látja senki sem! Örök titok marad».

Egy szó, csak egyetlen óva intő szó a kebléről fejlő leányhoz, és még nem késő semmi, még meg van mentve. Nem mondta ki azt a szót. Még azt sem mondta neki: «Isten legyen veled!»

E pillanatban éppen ott állottak meg a zúgó átjárása végénél. Még ott is bucsuztak.

A leány még egy csókot illesztett kedvese ajakára, azzal kirántotta magát karjaiból, gyorsan megfordult, a padló felé szökelt, s mintha valaki meg is lökte volna, hullani érzé magát; rémülve sikoltott föl, nem találtak padlót lábai, hideg vizbe hullt; a mihez kapott, arról egy kéz gyorsan lefejté ujjait s eltaszitá onnan; egy sodró ár fogta meg, ragadta, vitte sebesen; kétségbeesve, sikoltva kapdosott, kezei nem találtak semmit, a mit ismét megragadjon... ismét egy velőtrázó sikojt hallatott. És nem futott menteni senki, senki nem kapott utána, pedig csak kezének nyujtása is elég lett volna.

Amaz irtózva futott el onnan Megborzadt ettől a velőtrázó utóbbi sikoltástól s attól a kétségbeesett arcztól, melyet imént látott, midőn ujjait lefejtette.

És még egy sikoltás, és még egy sikoltás, és mindig sikoltás.

Az a nyomorult folyvást hallotta azt a sikoltást, pedig talán nem is volt több. Csak ugy vergődött, mint amaz a halálban, és az ő halántékairól is csorgott a viz alá, és félt mozdulni a zugból, a hova vonta magát, a honnan rettegve figyelt.

Régen csönd volt már, és még sem volt bátorsága előjönni. Lázas, kinzott agya pedig unszolta, hajtotta, hogy még van hátra valami, még tennie kell valamit. Kinlódva feszité gondolatait, és nem jutott eszébe, nem birt arra emlékezni, hogy mi az.

Egyszerre őrületes rettenet szállta meg.

Eszébe jutott, a min kinlódva gyötrődött: a gyilkosság nyoma.

A zúgó padlója föl van szedve... hát ha járt ott azóta valaki...

E rettenetes gondolat korbácsolva verte ki őt a szabadba, hajszálai az égnek meredtek föl.

A zúgó padlója még ugy volt, a mint hagyta.

Ha azt igy lepte volna valaki!

Lélekvesztve rohant oda s görcsös rántással helyére fektette, azután izgatottan vette a fejszét, hogy leszögezze.

Homloka csupa láng volt, és mégis fázott.

Elfeledte, hova tette a szögeket... Jaj, ha meg nem találja őket!

Kereste itt, kereste ott. Nem voltak sehol. Majdnem megőrült.

Emlékezetének irtózatos feszitésével végre a kőpadhoz futott. Most már tisztán emlékezett, tisztán, világosan tudta, hogy oda tette őket, a lépcsőtől egy arasznyira fejjel kifelé... bizonyosra ment.

A szögek nem voltak ott.

Kétségbeesetten orditott föl. Ebben meg kell őrülni. Lerogyott a kőpad lépcsőjére és tenyereivel nyomta, csikarta izzó homlokát. Parancsolta, kényszerité, hogy emlékezzék, de az nem tudott mást semmit.

Az elkésés rettegése nem hagyá csak perczekig nyugodni, már a hajnal hasad, már jönni fognak. Ujra rohant, még izgatottabban, még lázasabban rohant a zúgó padlójához.

Majdnem fölkaczagott örömében. A feslő virradat egy kissé látni engedett. A szögek ott voltak a padló végénél gondosan, figyelmesen egymás mellé helyezve; mohón fölkapott kettőt, helyeikre verte, azzal futott vissza az innenső végéhez, fölkapott egy szöget, és gyorsan helyére ütötte; nyult a másik után, és nem talált többet. A negyedik szög nem volt ott.

Ismét megrémült, és megrémült még irtózatosabban, még félelmesebben, mint elébb bármikor.

- Hol lehet a negyedik szög?

Kapdosva kereste, kereste mindenütt, ott közel, az uton a malomig, a malomban benn és vissza a zúgóig... A negyedik szög nem volt sehol. A negyedik szöget nem birta sehol megtalálni.

Valami jutott eszébe, a mitől nagyon megdöbbent:

- Vajjon itt voltak-e már akkor ezek a szögek?

Emlékezni akart, mikor hozhatta ki őket: akkor-e, midőn a lány utját elkésziteni jött, vagy pedig csak az elébb, midőn lázasan kirohant a padlót visszaszögezni. Kinzotta magát, de nem jöhetett reá; hogy jutnának az embernek olyan dolgok eszébe, melyeket önkivületes állapotban cselekszik?

Megmaradt tehát elébbi gondolata, és borzadt...

- Nem vitte-e el magával azt a szöget, vagy nem akadt-e esésében ruhájába?

Megfogta a zúgót is, a meder pár percz alatt viz nélkül maradt, lenézett a fenékdeszkákra... a szög nem volt ott sem. Megkaparta, megkotorta a legkisebb füvet, a legkisebb homokot... a szöget nem találta.

Midőn a malom legkisebb zugát is fölhányta és nem találta, majdnem tébolyodva kérdezé kimerülésében:

- De hát hova lehetett, hova tünhetett? - s gondolkozott olyanon, a min sajátlag nem is lehet gondolkozni.

Most hirtelen távoli dübörgés üté meg füleit. Figyelt. Kivette: távoli lódobogás volt a sík gyepen, száguldó ló dobogása a hincseli puszta felől, s a földrengés futó morajának gyorsaságával közeledett s érkezett meg. A molnár gyorsan behúzta magát a malomkerekek közé.

Egy pillanat alatt, mint villám, egy lovas termett a zúgó padlójánál; csak ugy pőre öltözetben, szőrén ült a megszilajitott nemes állaton, meg sem állt a padló végén, mi volt az neki?... Mintha csak éji szellem lett volna a futó betyár, egy suhanással áttermett a keskeny padlón az innenső partra, s eltünt, mintha egy lebbenő fecske szárnya vitte volna el.

Lélekzete elhalt, mozdulni sem mert onnan.

Most ismét lódobogást hallott. Rettegve figyelt. Fölebb az országut nagy hidjánál két lovas jelent meg. Amaz az üldözött volt, ezek az üldözők. Pandurok voltak. Vére elhalt, alig birá elhitetni magával, hogy még nem érte jönnek.

Ezek is a hidról letérve, a malom felé csavarodtak, lovaikat megállitották a malom-ajtóban, szét- és benéztek a nyitott ajtón, azzal tovább siettek. A molnár a világért el nem árulta volna magát s csak akkor nyugodott meg, csak akkor jött elő rejtekéből, midőn azokat a falu felé vágtatni hallotta.

Ha nézett s láthatott volna utánok, látta volna, hogy nem csak nyomát nem érik a betyárnak, hanem nyomát veszitik, s a falu szélén már meglassitják paripáikat.

Most ismét a szög jött vissza eszébe, ismét csak a szög, mindig csak a szög. Az nem hagyá nyugodni. Kereste... ujra kereste... s majd megbolondult bele, hogy nem találja.

Csak midőn érkező kocsik közelgő zörejét vélte hallani, eszmélt arra, hogy körülnézzen, ha az éjjeli borzadálynak nem maradt-e valami nyoma?

A zúgóból a gyilkos hullámok már régen tovairamlottak, a viz ott tisztán, mocsoktalanul sietett, a malomkerekeken a legkisebb foszlány nem maradt a leány ruháiból, legkisebb nyoma, legkisebb jelensége nem maradt a rémes eseménynek, mely itt az éjjel történt.

A szép, csendesen pirkadó hajnal, az érkező emberek vidor, mosolygó közeledése megnyugtathatta volna. Sem az ég, sem a föld nem tud semmit. Különben mit is tudna?...

De a negyedik szög mégis csak nem tudott, nem birt kimenni fejéből. Néha félt is föltekinteni, azt hitte: mindenki látja azt, hogy hol van, csak ő nem látja.



V.

A grófné a parasztlakodalom után való éjjel csak nagynehezen, csak hosszas, tünékeny ábrándozások után, melyek félig az álom badar képeibe játszanak át, birta lehunyni szemeit; mindig egy alak lebegett előtte, daliás, eredeti alak, karcsu termetével, okos, nyilt, bátor tekintetével, délczeg magatartásával, szép tánczával, kedélyes könnyüségével, melyek mind oly csodásan összesülnek, hogy a természet eredeti fiát tetszővé, még többé: regényes eszménynyé emeljék.

Nem tagadhatta el magától, hogy az eredetiség különös, szokatlan benyomással volt rá. Nem ment ki eszéből, midőn felébredt és még mindig vele foglalkozott, s midőn a melegségtől eláradt kebelben egy forrón szeretni képes szivet föltételezett, érdekeltette magát általa, érdekeltette magát sorsa, annak körülményei s mindazok által, a melyeket róla beszéltek. Mosolygott rajta, mindez tetszett neki; ez ifju embert sajátos nimbusza vette körül a parasztköltészetnek, mely nem csak kalandos, hanem mesés világ bálványozásába emelte: nóták voltak róla készitve, daloltak róla, szép alakjáról, szép tánczáról, lovairól, kalandjairól, gavallérságáról; a mi csinos, a mi szép, a mi nemes, a mi csábitó, a mi gavalléros, tréfás, hamis, ábrándos, meglepő és megragadó lehet egy népdalban, az egyikben-másikban mind el volt mondva róla; a csillagok voltak rárakva.

A népköltészet ez eredeti tárgya nem hazudtolta meg hirét előtte; meglepte, s meglepetése folyton növő érdekeltséggé erősödött; folyvást azon tánczczal foglalkozott, melyben vele lejtett, folyvást fülében csengtek a természetességnek őszinte és nem csinált bókjai, előtte ragyogtak a szemek, melyekben nem a szalon-udvarlók bántó követelései, de a sziv melegségének szelid és mégis hatásos fénye csillogott, s mig sajnálta, hogy mulatságának az a kellemetlen esemény véget vetett, nem birt szabadulni a vágytól, a gondolattól, melylyel ismét közelébe ohajtotta s vágyott még jobban megismerni.

Nehéz lesz-e ez? Sok akadálylyal lesz-e ez egybekötve? Pedig ő gyorsan, rohamosan kivánta.

Egy eszméje villant, s majdnem tapsolt örömében.

- Miért ne? - mondá mosolyogva magához. - Nem voltam-e már mindenhol a faluban, és nem illemes-e a kölcsönt egy csapással visszaadni, s csak magam tudom, hogy szándékom mögött az önzés lakik. Nem vagyok-e már elég népszerü, szeretett, hogy ilyesmit bizton tehessek, s a mi azt illeti, falun nem mindig, nem minden pillanatban örömest engednek-e az emberek a mulatságoknak?

Elhatározta, hogy ma, még ezen nap, kastélyában egy mulatságot fog rögtönözni, melyben a helybeli birtokosoknak a szives fogadtatás megköszönését fejezvén ki; s az illem adóját leróván, a társadalmi összeköttetés lánczait erősiteni s egyszersmind magát kárpótolni fogja a menyegzőben elvesztettekért.

- De vajjon el fog-e ő jönni? - gondolkozott elmélyedve.

Ime, azon vette észre magát, hogy ismét róla gondolkozott.

A mint végigjár képzetében a meghivandó helybeli birtokosok házain, ismét és ismét csak az ő házához ér. Csak ez egyetlen urilak a községben, hol nem tett beköszöntő látogatást, és mégis ez az, a melylyel legtöbbet foglalkozik, ismét, csak ismét odaér képzetében, oda, a hol nem volt soha, de melyet azért mégis jól ismer kivül és belől.

És éppen azért mélyen elszomorodik.

Ez a lak lenn, a viz mellett hosszan elnyuló falunak alsó végén, Szatyond felé fekszik, éppen ugy a vizre hajló kerttel, mint az övé. Az alföldi kuriákon vannak még itt-ott a mult időkből fönmaradt ilyen patriarchális fészkek. Hosszu, zsindelyszegte nádfödeles épület, elől végig faoszlopos és deszkás folyosóval, melyen agarak ásitoznak, sütkéreznek a napon. A ház eleje - a bevezető utat kivéve - be van nőve gyeppel; s a mi benőve nincs, az omladozott és résekkel teljes tégla-keritéssel övezett pár holdnyi alsó udvar, összerohadt szalmával, trágyával van boritva, melyeknek halmaza hosszu évek alatt néhol az istáló födelének magasságaig emelkedett. Az egész udvaron egyetlen fa, a ház belső végén a köcsögtartó, melynek hézagosan megmaradt öt foga közül kettőn egy-egy csorba edény szomorkodik, s az istálóból keserves vonatkozást bőg hozzá az egyetlen tehén. A háztól az istálóig elhatolni több kell a bátorságnál: elszántság; szinte szánalomérzet futja át a keblet, a mint a roskadozó tető alá alacsony ajtón kell belépni; de belépve, ámulat cseréli föl a szánalom helyét: négy kereszt-jászlon nagy lombáros ökrök torkig turkálnak, sőt nemcsak turkálnak, hanem aljadzóként is gázolnak a pazar bőségü takarmányban. Önkénytelen kérdezi a szemlélő, ha vajjon ezen állatok a helyett, hogy itt kényelmesen kérőzve heverik az időt, nem tudnának-e okosabb foglalkozást találni, ha egyebet nem, az óriási szemét kihordását? Azután a mint a másik ajtón belép, még jobban elámul a szemlélő, szebbnél-szebb lovakat lát, melyekből három, négy, öt négyes fogat is kitelnék, s még hátas-paripának is maradna. Gondolkozóba esik, vajjon maga a szenvedély igazolja-e ezeknek fölösleges nagy számát, s nem sokkal czélszerübb lenne-e még egyszer annyi jármost tartani, s egyszersmind azokat a pipázva beszélgető cselédeket folytonos dologra szoktatni?

A grófnő elszomorodva forditja el onnan arczát, mély levertséggel a házhoz jön vissza képzetében, nem kell félnie, az agarak nem haragjukban, örömükben verik majd le a lábáról, s nyájaskodásaikkal tépik a ruhát. Lehangolva keresi a kertet a ház mögött. Itt hajdan gyönyörü szép gyümölcsös állott s azon tul szép park, mely a Barcsára nyult le. A gyümölcsösből hajdan még messze vidékekre is hordtak ojtógalyakat, most ki van pusztulva. A mint egy fa szárad, a tüzre kerül, a kidőlt helyét ujjal nem pótolja senki, az az egy pár körtefa, mely meztelen ágaival, csenevész leveleivel a térdig érő gazból nagy csontvázként emelkedik föl, gyászos látomány; az utak eltüntek, csak egy-egy ribiszke- vagy piszkebokor jelzi, hol voltak valaha. Az az egyetlen gyalogut, mely rendetlen kanyargással beljebb fut, csak a szolgáló vizre járó útja, s az elpusztult gyümölcsösből beljebb vive, többé nem diszkertbe vezet, hanem egy tömkelegbe, melybe oldalt hatolni sehol nem lehet, mely nem kert többé, hanem egy alját fölvert vadon, melynek szövevényes gazai alatt csuszó-mászók laknak, s még az itt buján termő gyöngyvirágot is fél a kéz leszakitani.

A grófné mély szánalommal fölsohajtott:

- Pusztulás és árva elhagyottság mindenhol, minden nyomon! És ennek az embernek, ki e pusztulást nem látja, ezer hold földje van. Hogy nem látja? Nem látja, mert nem a szemén, hanem a szivén van azon burok, mely a lelki vakságot, a közönyösséget teremti.

Nem tört pálczát fölötte. Hiszen ismert mindent belől is, nem csak kivül. Ily szomoru látmányok nem csak a szánalmat, de a kiváncsiságot is fölidézik és kerestetik, fürkésztetik az életben az indokolást.

A grófnő tudta, hogy valaha a boldogtalanság lakott itt, és utána a boldogtalanságnál is nagyobb szerencsétlenség lakik, a legnagyobb átok a földön, egy elhibázott élet.

Az elhibázott életnek pedig nincs sem rendes iránya, sem czélja, sem reménye.

Az értesüléseket nem kellett keresve-keresni, mindenki tudta és mindenki beszélte azokat.

A szerencsétlenségek lánczolata volt ahhoz a háztájhoz kötve, a pusztulás még az édes atya: Füzér Elek életében vette kezdetét.

Egy szerető kedves nőt birt, egy vidor, mosolygó gyermeket; élt jólétben zavartalan boldogságot, képzetében alkotott magának boldog jövőt, és egyetlen pillanat összezuzott, lerombolt mindent. A sors egy hullában eltemette mindenét. Oh! igaz az, borzalmasan és nagyszerüen igaz, hogy az élet boldogságát, fényét a szeretet mindent összeölelő pontja, az érzelmek, gondosságok hü őrangyala tartja együtt egy picziny, gyönge kézben. S ha a lélek, mely mindennek, a mi könyezett fényt, örömet adott, megszünik, elalszik, tovaröpül! a vigasztalhatlanság előtt veszve van minden. Füzér Elek is nem nyert többé vigasztalást, s még hozzá fájdalmának vigasztaló enyhitése helyett éppen neje rokonai részéről támadtatott meg kiméletlen, igaztalan pörökkel, melyek azután megingaták bizalmát az egész világ iránt. Prózai dolgok ezek, de nagyon érzékenyek. Egy féreg nőtt szivében, nem ment társaságokba többé, a mint mondják: mosolyogni sem látták ezután. Huszonhét éves korában ősz lett, homloka redős, feje meghajlott, és a világ mindig-mindig sötétebb lett előtte. A féreg kidöntötte a fát fiatalon.

A grófné, a kit nem is ismert, megkönyezte a szegény Füzér Eleket.

Mindenki jól tudta ezt, de az kevésnek jutott eszébe, vagy tán jobban mondva: senkinek sem, hogy ezen körülmények azon ártatlan árvácskára is befolyással vannak; a hit, a szeretet, mely keblében az élet felé ébredez, azon szomoru befolyásból veszi szinét, melynek légkörét fogékony gyermekkorában beszivta. S milyen szivvilága lesz a gyermeknek, mily érzelmek fognak fölötte uralkodni! Érzékenység, melynek szomoru ábrándosság a szülő anyja, kétkedő habozás a vele egyenlő emberekkel szemben, a sziv, melynek szüksége van szeretetre, önkénytelenül azon irányba vonzódik, mely oldalról az édes atyát ért multnak rémei nem ijesztik, s minden szórakozását, vágyát azon körben keresi. Ezen segitett nevelése is, mert ugyszólván maga nevelte magát.

Hozzá kell ezekhez adni, hogy árva volt, s az árva sorsát - lelkileg és anyagilag értve - az egész világ ismeri. Vagyonáról elég lenne elmondani, hogy gyám kezelte. És ki az a gyám? Egy megkötött kezü ember, ki szegény, jámbor ott is árt, a hol hasznosan akar működni, ki saját felelősségére nem mer tenni semmit, ki retteg, riadozik a sok szükséges költségeknek ugy a gyámhatóság, mint a világ előtt igazolásától, kinek helyzetszerüleg rendesen el kell késni mindennel, mert mint az osztrák hadsereg hadjáratait mértföld-messzeségről s rendesen eső után szabják, rendelik tetteit, kierőszakolt takarékosságában tőkét gyüjthet ugyan, de azalatt a birtok, mely e tőkét adta, a javitások, befektetések halasztgatása, késedelme miatt haladt a megindult pusztulásban, a beltelek, a ház, az elhagyott kertek rohantak a teljes pusztulás felé.

Elég-e már?

Nem elég! Még a gyámi kezelés eredményeihez az is szükséges, hogy egy éretlen ifjút nagykorúsitsanak. A gyám örvend, hogy megszabadul, a rokonok boldogok, hogy befolyásukat visszanyerik, örömest sietnek bizonyitványaikkal, beleegyezéseikkel a nagykorúsitás eszközléséhez, és azután vetekednek, ki hajtja, ki űzi hizelgő, hálózó tanácsával minél jobban az örvény felé? Az első, hibás lépéssel a világba hajitott ifjú függetlenségében azon örül, azon kap: minél több bolondokat tehet; hajlamai akadálytalanúl viszik kegyelt iránya felé, lovagol, paripázik, mulat, tivornyáz: azon föltétellel, hogy lekötelezzék az emberek, kik jövőjét szivükön hordani mondják, ellátják pénzzel, és azután mikor hiszik, hogy már befolyásuk megerősitve van, fölteszik, hogy megházasitsák.

Szegény Dini! Hiszen még ekkor is csak labda volt a sors s mások kezében, s nemsokára oda jutott, hogy a maga csalodását érezze az emberek iránt; oda, hogy nemsokára kitépje ismét a fogamzani kezdő bizalmat s megundorodjék tőlük.

Szive nem ébredt még szerelemre, csak tudta, látta s gondolta, hogy mindenkinek felesége van. - Ilyen állapotban legkönnyebb a fiatal embert megházasitani. Az első rokon-lánykát, kit a legélelmesebb nagybácsi számitásból rádisputált, eljegyezte, s csak a véletlen hozta ugy magával, hogy meggyőződött arról, miszerint a leányka kezét nyujtja ugyan neki, nőül megy ugyan hozzá, de mást szeret s esze ágában sincs e szerelmet fölmondani. Eszmélt. Visszatérni készülő bizalma zavarba jött, azután gyorsan önérzetre ébredt, otthagyta a leányt, megutálta, megvetette azon embereket, kik között még az ártatlanok szivében is hazugság és számitás lakik, s egy szomorú, keserves meggyőződésnek adott szivében helyet: azok legrosszabbak hozzá, a kik vér szerint legközelebb állanak, s annál gonoszabbak az emberek, minél több világi müveltséggel birnak; a jóságot, az igazságot, az egyenességet csak a természethez közel kell keresni.

A grófnő igazolta őt maga előtt: a mi a világ előtt szenvedély, botlás, bün és szégyen volt, előtte nem volt az. A föntebb elősoroltakra azt mondá magában:

- Ezek mind elegek ahhoz, hogy bennük egy elhibázott élet gyökereit keressem, az elhibázott életét, mely szórakozást nyujthat ugyan, de boldogságot soha.

Ezzel elküldé a mai estélyre szóló meghivóit.

Megirta Diniét is, és akarta, szerette hinni, hogy eljön; hiszen ő nem tartozik azon emberek közé, a kik bántották valaha. Ez lesz az első lépés a visszatérés felé.

Egy kis rögtönzött estély akar ez lenni, a mint nevezé, mely mégis azután sokszor jobban szokott kiütni, mint a nagy előkészülettel kiszámitottak. Egy jó kis esti mulatság, mely kezdődik sétával a kertben, a virágok között, és végződik vacsorával a termekben.

Igy van ez tervelve, és azután egyszerre mindenki jól érzi magát, mindenkinek pompás jó kedve kerekedik, és a mulatság igazabban csak vacsora után veszi kezdetét és eltart hajnalig, addig, mig a hajnal mosolyog be az ablakon.



VI.

A grófnőnél nagy társaság gyült egybe, a meghivottak kivétel nélkül megjelentek, és megjelentek pedig kész örömmel; és miért kész örömmel? számitottak-e arra, hogy jól fognak mulatni? - Támogassuk-e előérzetüket tapasztalásunkkal, elmondjuk-e, hogy a grófné már minden teinsasszonynál ozsonnázott a faluban, hogy minden ozsonnát izletesnek talált, hogy távozása alkalmával megcsókolta a háziasszonyokat és a leányokat? Elmondjuk-e, hogy távozása után a háznál mindenhol jó kedély maradt, s igy ha nem hozzátartozónak, de mindenesetre szivéhez tartozónak vallotta mindenki? Hiszen ezeknél már nem mondhatunk többet. Senki sem maradhatott el.

Szivesen, örömmel, bizalommal jött mindenki; tudta, hogy otthon fogja magát találni.

A grófhölgy bánásmódja, melyben mintegy lelkével érinté az embereket, ellenállhatatlan volt.

Dini is eljött. Hogyan maradt volna el? A bűvös-bájos érintés őt is érte. Soha sem látott ilyen asszonyt; olyan különösen kedves, nyájas volt az, mintha nem is ismerőse, hanem egyenesen éppen rokona lett volna; s igazán oly remekül tánczolt, hogy csak azért is soká rá tudott volna emlékezni; minden szavában, bánásmódjában olyan különös megfogó modora volt, mely egyszerre barátjává tett mindenkit, kivel csak találkozott; első találkozásra soha, de soha senki sem mutatott hozzá annyi nyilt, őszinte szivélyességet.

- Igazán nem egy büszke urnő, hanem egy szép, jó kis teremtés! - igy szerette nevezni magában.

És a jó kis teremtés most is azon szivesen fogadta, kezét nyujtotta neki, mint valami régi, bizalmas ismerősnek. Ez Dinit saját szemei előtt is fölemelte; jól esett neki, s a mai napot szép nappá igérte számára.

Azután bevezeté őt a női szalonba. Dininek - vagy akarta, vagy nem, - engednie kellett. Oly kellemmel, bájjal tette ezt, észre sem vétette, hogy parancsol, hogy zsarnok, s mindenhol az ő akaratának kell megtörténni. Egyébiránt nem találhatta helyzetét kellemetlennek, mert - miért, miért nem - a grófné maga is ezen teremben időzött legtöbbet, ügyességgel birt, vendégei közül kit sem hagyni zavarban, be tudta őt is vonni a társalgásba, megkezdve a népdalokon, a népköltészeten, átmenve a lovakra, a pusztára, a pásztorélet szépségeire. Dini azon vette észre, vagy inkább nem vette észre, hogy a társalgásban nem csak élénk részt vesz, hanem tiszta természetességgel és kedélymelegséggel füszerezett előadása figyelmes hallgatókra talál. Talán a grófné volt egyike a legfigyelmesebbeknek; sokszor megpihenteté a beszélőn szemeit.

Midőn igy szemlélte őt, el-elgondolá:

- Valóban igazi uri alak. Valóban kár ily szép külsejü, ily szép, természetes eszü ifjuért, hogy oly vakon rohant az elparlagosodás felé! Valóban kár volt magát a müvelt társaságból kiküszöbölnie, maga ellen elkövetett bűn volt sülyednie, mert társadalmilag sülyedés már az, ha az ember nem müveltségéhez való emberekkel barátkozik s nem müvelt állásához mért élményekkel foglalkozik.

Szánta és sajnálta magában, ha ezekre s arra gondolt, hogy ezen elhibázott élettel a szegény ifju már hirnevét is koczkára tette.

Szerencsétlen ifju!

A szerencsétlenségek véghetlen nagy átérzésének kell itt a külsők mögött lakni, azon beteges érzékenységnek, mely semmiről sem bizonyos, csak a boldogtalanságról. Tudni, érezni, hogy nem birunk semmit és senkit szeretni a földön, és tudni, érezni, hogy nem szerettetünk senki által. Éles fulánk ez a szivbe, mely folyvást szur és vérez. Az ábrándosságnak e ferdesége uralkodik fölötte, melynek eredményét a nagy világ blazirtságnak nevezi, falun pedig elkeseredésnek tartatik, de olyan elkeseredésnek, mely szánalmat nem ébreszt.

Mi is lehet az olyan élet más, mint tarka, bizarr játék a kétségbeeséssel? Avagy a müveletlen emberek czimborasága, tivornyák s ledér nőkkel szőtt viszonyok lehetnek-e más, mint az elfásult, lemondó élet szórakozásának kinövései?

Kaczag közöttük, de nem boldogságból, csupán hóbortból.

Szerencsétlen ifju!

És nem szabadulhat ez örvényből? De igen, csak azt a fulánkot kellene szivéből kihuzni, melytől öntudatosan érezni s gondolkozni nem bir.

Tehát ki kell huzni onnan!

S azután a grófné még többet foglalkozott vele, föltette magában, hogy még nyájasabb, még szivélyesebb fog hozzá lenni, még kellemesebbé teendi neki a napot.

A szaloni társalgás után a séta következett a kertben.

A grófné megvezetgette vendégeit mindenfelé a szeszélyesen kanyargó utakon, a kis hidacskákon, a picziny tóparton, a remetelaknál, a barlangocskánál, a gerlék kalitjánál, a hattyuknál, az üvegháznál, mindenütt mindent megmutogatott, élénk kedvességgel magyarázott mindent, dicsekedett ritkább virágaival, egy pár különösségeivel: a fürtös dáhliával, melynek, mint a noisette-rózsa, olyan apró virágai a hortenzia tölcséreiként egy száron, egy csokorban vannak nőve, a soraui fehér rózsával, melyen vércsöppekként piros pontok ülnek. És elvezette őket a kertben a legszebb pontra, a hársak alá; lenn a kert alján a Barcsa-partra; a kastély felől magas fák, bokrok rejtik el e menhelyet a szem elől, csak midőn a kanyarodó uton oda téved a sétáló, egyszerre, egy varázspillantásban tárul föl az elragadó látvány szeme előtt: hat szép terebély hársfa összehajló lombozata sátort képez, oldalt köröskörül állványokon és különféle hegyi kövekkel födött mesterséges halmon fölrakott virágok szegélyzik körül a gyönyörü rejteket. Csak a Barcsára van nyitva a kilátás, mely ott simul el sárgaliliomos, sürü sásos partjaival alig husz lépésnyire. Tul a vizen pedig a lemenő naptól beragyogva és a folyamra árnyát vetve, elterül a nagy szattyondi erdő, gazzal fölvert bozótos aljával, sürü és sötét, s mig levelei susognak az esti szélben, a vadgerliczék méltán bugnak lombjai közül.

Dini kellemesnek, üditőnek érezte ezt a sétát, s mikor éppen ide értek, azt lehet mondani: közel volt ahhoz, hogy e pillanatokat boldogságnak érezze.

A grófné itt hat parányi lépcsőt mutatott meg, ott libegő kis tarka csónakára czélozva, s vidoran elcsevegve, mint szokott csónakázni, bohókásan nevezte e helyet kikötőjének.

A grófnénak nem kelle igyekeznie, hogy őt folyvást magához közel tartsa. Dini folyvást ott volt, gyönyörködve hallgatta legkisebb szavát.

Azután ismét tovább mentek, sétáltak vissza a kastély felé; Dini egy bűvös tündérvilágban vezettetett, s a vezetőt követte engedelmességgel.

Ismét benn voltak a termekben, a grófné folytatta szivességeit, Dinire nézve valóságos varázslattal. Leült a zongorához. És hogy játszott, mily gyönyörü hangok olvadtak föl ujjai könnyed suhanásai alól!... De nem csak hogy játszott, hanem miket játszott, milyen dallamokat, azokat az édesbus magyar népdalokat, melyek oly ritkán hallhatók a zongorán ügyesen és érzéssel előadva, melyekben nem csak ez az édes szent föld tárul föl szemünk előtt, hanem sziveinket életünk emlékeivel, élményeivel, boldogságával, ábrándjaival összekötött édesbus honfiui érzés önti el. Ez a népdal titka, sajátsága, rejtélye, bája, hasonlithatlan eredetisége, egyedülisége minden dallamok között a földön. Az áthatott kebelben a nemzeti érzést hevülni, olvadó könyek között érzetni, kik vagyunk, elvonattatni a nagy világ, mindenség idegen távolából ez egyedüli földre, mely a mienk, és érezve a honfiui lángolást, látva a népet, nem tudni, nem érezni magunkban mást magasztosabbat, mint hogy mi is azok vagyunk: népdalaink ringatásának köszönhetjük.

Az, a ki zongorázott, az is érezte, a ki hallgatta, az is érezte.

S most a grófné remek játéka mellé dalolni kezdé a népdalt, melyet játszott. Szép hangja volt, érezte, a mit dalolt s mellé nem egészen volt mükedvelőnő, iskolája is volt; arcza be volt ragyogva az érzelem által... kedves volt, igéző volt.

Dini a mint ott állott közelében, előbb alig mert ránézni, utóbb pedig, midőn már mert, oly véghetlen busan, bánatosan nézte, hogy a grófné nem birta tovább folytatni játékát, abbahagyta.

Mindenki sietett bókját elmondani.

Dini is elmondta a magáét.

- Nincs a világon parasztleány, a ki olyan szépen, olyan érzéssel tudjon népdalt eldalolni!

A többiek talán mosolyogtak e különös elismerésen, de a grófné ugy vélte, hogy ennél nagyobb dicséret nem érhette, s mig ezen némi kis hiuság és egyszersmind kedvező siker-nyujtotta boldogságon egy-egy perczre édelgett, leginkább azon benyomásra gondolt, mely bánatos kifejezést csalt az ifju ember vonásaira. Nem távozott onnan, mig meg nem kérdezé:

- Ilyen hatással vannak önre a népdalok? Ön oly bánatos lett egyszerre, és azután mélyen elgondolkozott.

- Nem tagadom! Mélyen elgondolkoztam, alig eszméltem föl, hol vagyok.

A grófné jókedvüen nevetett.

- És szabad tudnom, miről gondolkozott ön el ennyire?

Az ifju habozott, szabadkozott, a grófné sürgeté.

- Arra gondoltam, - válaszolt ezután az ifju némi ábrándossággal, - midőn a grófné azt a szép dalt oly kedves boldogsággal dalolta... de ne nehezteljen meg érte... arra gondoltam, mily remek, milyen gyönyörü parasztleány lett volna... ha annak született volna.

- S kár, ugy-e, hogy nem annak születtem?

Jókedvüen elkaczagta magát; de hirtelen ujra szavakra is nyitá ajkait, s mig intőleg megfenyegeté rózsás ujjaival, kedvesen feddé:

- Ez nem volt helyesen gondolva! S lássa, hogy tétovázott, ha bevallja-e, nem-e; ez már mutatja, miképp érezte is azt. Ki kell önnek bontakoznia e tömkelegből.

Szerencsére, hogy a grófné e szavainál jókedvü elevenséggel eltünt előle, mert felelni sem tudott volna neki. «Megneheztelt-e? Megfeledkezéseimre akart-e emlékeztetni?» Azon szavak, melyekkel imént meglepetett, megmagyarázhatlanok voltak számára, érezte hatásukat, és még sem tudta, és mégis hasztalan akarta őket értelmezni. A ráharsanó zene azután egészen összezavarta őket fejében.

Egyszerre ismét a grófné mosolygó alakja jelent meg előtte. Tehát aligha neheztelt. S a mellett a grófnő még vidoran is szólt hozzá:

- Tudja-e, hogy most helyre fogjuk azt hozni, ki fogjuk pótolni, a mit tegnap elmulasztottunk?

Mi volt volna ez más, mint a tánczra bátoritás, mint fölhivás?

Soha olyan könnyeden, olyan boldogan nem hivott még tánczra Dini valakit, mint a grófnét e pillanatban. Soha sem tánczolt olyan szenvedélylyel, olyan elragadtatással, olyan délczegen életében, mint most. Arczán az ragyogott, hogy az egész világ övé, s azt érezte: bár soha vége ne lenne ennek a táncznak!

Pedig ennél a csárdásnál még hosszabbak, s azután még hosszabbak is következtek.

Észre sem is vették azt, hogy mások sokkal hamarább kifáradnak, észre sem is vették, hogy mindig soká, és majd mindig egyedül és mindig együtt tánczolnak. Különben ebben nincs is semmi rendkivüli: jó tánczos és tánczosnő örömest tánczolnak egymással.

Dini jól érezte magát, igen jól mulatott, csak az a picziny bárányfelhőcske, a grófnénak a zongoránál ejtett szavai vetettek egy parányi kis árnyat néha a fény közé.

Most rajta volt a sor, egy pihenő közben kérdést intézni.

A grófhölgy némi rettenéssel s a táncztól lihegőn rebegé hozzá:

- Istenem, csak nem bántottam meg önt vele?

- Éppen nem! - sietett az megnyugtatni.

- Ugy is legyen, mert én azokat, miket mondtam, a legjobb szándékkal mondtam el.

Dini hálás tekintetet vetett a grófnőre.

- Lássa, méltóságod, méltóságodban láttam életemben az első jóakarót, kin lelkem meggyőződésével láttam meg, hogy őszinteséggel járul felém. Ez, a mi előbb meglepett már s az imént ugy hatott reám, hogy mélyen elgondolkoztam. Éppen ezért voltam bátor szavainak bő és - győződjék meg - rám nézve csak kellemes magyarázatát kérni. Én tanulni akarok.

E szóra, e mélyjelentőségü szóra a grófné ülőhelyében egészen felé fordult. A kellemes téritő komolyságot, határozottságot öltött bájos és hóditó vonásaira, s a mellett nyájas és lágy hangon szólott hozzá:

- Nézze, vizsgálja és birálja meg magát! Midőn érezni fogja ön, hogy lelke, müveltsége, állása szerint ki ön, el fogja ön bizonynyal ismerni, hogy elhibázott életet él. A társadalmi élet fogalmait összezavarta ön az emberi egyenlőség eszméivel. Ugy van! Az, a mit nem kell elfeledni, hogy a társadalmi összetartozás egyenlő lélekemelkedést, egyenlő szivnemességet, egy szinvonalu müveltséget követel. A születési rang csak ezek birtokánál nem jön tekintetbe, különben fölénye van, mert ezek nélkül nem kereshetünk összetartozást. Más életet kell önnek felvenni; az, a mint eddig élt ön, a müvelt társaságtól magát számüzve, élményeket alant keresve, nem önhöz való. Önérzetre kell önnek ébredni, ez annak értelme, a mit mondtam.

S a grófné arcza lángra volt gyulva, midőn ezeket bevégezé. De lángra volt gyulva Dini arcza is. Kemény, hatásos leczke volt ez.

- Tudtam, hogy megneheztel! - szólt a grófné némi bánkódással.

- Mentsen isten! - rebegé az elszorulva. - Sőt megcsókolnám méltóságod kezét értte, ha megengedné.

Az kedélyesen nyujtá oda neki.

- No hát, csókolja meg!

Dini mély megindulással csókolta meg az odanyujtott kezet, nem kérdezé magától: «Mi köze hozzám ennyire ezen asszonynak, miért érdekelteti sorsom által magát ennyire, miért ártja magát, miért avatkozik ügyeimbe?» Csak azzal foglalkozott, azon meggyőződést vitte magával: «Egy áldott, jó teremtés ez!»

Amaz pedig az ablakon bepirosló hajnal láttára, bucsuzó vendégeitől válva is oda tért gondolatával: «Hiszem, meggyőződésem, hogy ő a váluton van, hogy szavaim hatottak».

Valóban Dini, midőn hazatért, még soha nem érzett különös visszahatást tapasztalt.

Ugy elszorult a szive, ugy megesett azon a szánalmas nyomoruságon, melyet mindenfelé háza táján látott.

- Vak volt-e eddig, hogy nem látta ezt? - kérdezé. - Szegény atyám, szegény jó öreg atyám, - sohajtott magában elérzékenyedve, - mennyi gondotok, mennyi fáradalmatok van itt eltemetve! Hova jutott itt minden! Hova hagytam jutni mindent, holott van módom s lenne erőm, hogy minden mosolygó lehetne.

Hát van-e annak czélja rá nézve, hogy mosolyogjon a ház, viruljon a kert?

Tudja isten! Van-e czélja vagy nincs, mégis barátságosabb lenne ugy.

Mélyen elgondolkozott. Megcsóválta fejét.

- Nem, nem, csakugyan nem éltem eddig helyesen! Ha véletlenül az a leány szeretett volna s elvettem volna, vajjon leendettem-e boldog általa? nem veszitettem volna-e el ifjuságával minden alapját a boldogságnak? Ugy van! A szépség helyett nem maradt volna lélekfenség kárpótlásul. Nem, nem gondolkoztam eddig helyesen!

És még mélyebben elgondolkozott.

- Istenem! Most tudom csak, mi egy magasztos női fenség. Mily nagy sziv, mily nemes lélek sugárzik lényéről!

Azután fejcsóválva megfeddé magát.

- Patvarba, Dini! Bolond voltál eddig, hanem a mint látom, most igazabban az vagy. Hiszen ha ilyenekre gondolsz, még boldogtalanabb fogsz lenni, mint azelőtt.

Tudja isten!

Tudja isten, a mulatság után a grófnénak sem jött kedve aludni, csak hogy ő nála az álmatlanság vidorságban, könnyüségben nyilatkozott.

A hajnal szép volt, lement sétálni a kertbe.

A harmat frisseségében ifjunak, virulónak tetszett neki minden. Nyájas mosolyt vetett reá a virág, s ő még nyájasabbal viszonozta; vidoran tekinte minden bokorra és játszian gondolt kis tarka csónakjára.

Le a Barcsa felé, a hársak felé vette utját. Oda ért, a hol az ut egyszerre a hársak sátra alá, a Barcsához kanyarul. Felsikoltott. Egyszerre feledett mindent, csónakot, kertet, virágot. A szélső nagy hárshoz kelle támaszkodnia. Egy megrenditő, borzalmas látvány tárult szemei elé.



VII.

Ezen reggelen, mely a mély titokba merült éji rémtettet követte, s melyről - a mint látszott - Barcshidán még csak sejtelemmel sem birtak - különben már szörnyedve beszélték volna a faluban minden háznál - egy bár igen csekély, csak a jótékony sziv különczségéről bizonyitó, de mind a mellett feltünő esemény ragadta magára a figyelmet. Az emberek bár nem rosszalták, de mégis mosolyogtak rajta. A grófné kis hintaja - mert volt neki egy földre hajló picziny, parányi hintócskája, apró lovakkal - Sutics Mihály uram kamrájához jött a vak koldusasszonyért és elvitte magával. Éppen ideje is volt már annak, mert az öreg koldusasszony annyira sirt, jajveszékelt leánya hosszas kimaradása miatt, hogy jajszavaival fölverte az egész háztájat, az egész háznépet majdnem kétségbeejtette; pedig gondolván, hogy talán éhezik, tejecskét is adtak neki, melybe kenyeret morzsoltak; hozzá sem nyult; csititották, vigasztalgatták, nem ért semmit; haját tépte és mellén szakgatta ruháit.

Hát ha még mindent tudott volna a boldogtalan, ha tudta volna, mi volt az a megrenditő, a mit a grófné a kertben, a hársak alatt a Barcsa mellett látott! Sutics Mihály uram két közben állott: a részvét és e szivet-lelket tépő, házát fenekestől felforgató alkalmatlanság között, melytől menye, leányai borzadoztak, a gyermekek pedig részint sutba bujtak, részint a háztájat is fölmondották. Azért is kisebb gondja is nagyobb volt, mint hogy az öreg asszony elvitelének indokairól tudakozódjék; nem csak az eget, hanem a grófnét is áldotta, hogy megszabaditotta.

Egyébiránt a bámész mosolygók is egy vállvonással megnyugodtak; rövid ittléte óta is hozzá voltak szokva; annyi különösséget, annyi különczséget tapasztaltak attól a fiatal grófi asszonytól, hogy éppen az lett csodálatosabb, hogy egyszersmind maga is el nem jött értte. Tőle ez nagyon rendes tett lett volna, mert különös asszony volt, szóba állt mindenkivel, minden dologba beleártotta magát, minden körülményt részletekig kifirtatott, kiismerte az egész falut, kinek ki volt apja, anyja, felesége, gyermekei: hogy foly dolga, mint gazdagodott meg, vagy mint szegényült el; házasulandó fia van, vagy eladó leánya; beteg valaki, mi betegsége van, érdekelte s mindent a tűhegytől fokáig tudni szeretett. Mindenkitől, kivel a véletlen összehozta, talált megtudni valót, ur vagy paraszt sorsa egyaránt érdekelte, ugy, hogy a pár hó óta az egész falu családügyeit, viszonyait jobban ismerte, mint bárki, a ki ott született. De őt is hamar megismerte mindenki, nem csak kis hintaját, apró lovait, melyeket maga szokott hajtani, parányi lovait, kis tarka csónakát a Barcsa vizén, csodálatos és soha nem látott szép virágait, a Barcsára nyuló parkjában bohó kosárhintait, a czifra kalitkákat a ritka madarakkal, a büvös-bájos muzsikát, melyen ujjaival billegtetve, még a Kuku bandájánál is szebben elveri a magyar nótákat akárkinek, nem csak elveri, hanem behivja a kertben gyomláló parasztleányokat, s a mit dalolni hallott tőlük, megtanulja azon a muzsikán; ismerték nem csak vidor magyar tánczát, nyájas beszédét, hanem már ismerték másként is. A faluban nem volt menyasszony, kinek menyegzőjére, ha egyéb ajándékot nem is, de legalább nászkoszorut ne adott volna; nem volt beteg, kinek az orvosságot nyakára nem küldte, megüzenvén nem csak azt, hogy bizonyosan meg fog gyógyulni tőle, hanem azt is, hogy maga is meg fogja látogatni.

Egyszóval: a grófné egy jó kis teremtés volt. Nem csak szép, hanem a mint Dini eltalálta róla: egy jószivü, áldott teremtés. Szép neve igazán megillette; mindenhova, a hova lépett, az öröm hajnala közelitett; kezdték észrevenni, kicsoda; a tiszteletnél nagyobb jelentőségü érzéssel kezdtek vonzódni hozzá: szeretni, bálványozni kezdték; nem röhögték többé, ha ostorral kezében, fején különös alaku kalappal a falun végighajtani látták, sőt a gyermekeknek sem volt többé szabad - komédiát kiáltozva - kis hintaja és apró lovai után szaladni.

A tiszta, romlatlan sziv hatása okvetlenül győz mindenütt; hát ha még az egy szép nő finom bánásmódjával van egybekötve, midőn csak a picziny ujjak érintésében is a szivesség, a lélek, a részvét nyoma van: az ellenállhatlan.

Hogyne szerették volna meg?

Ugy volt az mindig és most is, legtöbbnyire a mások érdekében emelte föl áldásthozó kezeit. Ez eseményben is, mely által most egészen megrázkódtatva, de annak előzményeit, esélyeit okoskodón fontolgatva, következtetve foglalkozott, több sulya volt a mások érdekének, mint saját kiváncsiságának. A borzalmas esemény szövevényeibe élesen beható lelkével gyorsan föl tudta találni a jók érdekének megóvását; tudott gondolni arra, hogy mig egyrészről a bünnek sötét burkából kibontása a föladat, mig kibontja, bevilágitja és miként világitja be, egyszersmind tudott arra is gondolni, hogy a megrázkódtató véletlen csak pillanatra se gyakoroljon veszélyes hatást arra, a ki annak előidézésében - meggyőződése szerint - teljesen ártatlan. Mig a bünre gondolt és éles, gyors esze járt, röpült, kereste annak nyomait, gondolt Dinire is.

Mégis csak szerette valaha azt a leányt, s ha nem maradt légyen is meg egyéb e szerelemből bántó keserüségnél, nem elég maga ez ahhoz, hogy belőle némi fájdalmas önszemrehányás származzék? De ennek sem szabad állandó helyet engedni.

Ha azt, a mit ő tud, meg fogja tudni ő is, nem lesz-e az a fulánk még kinzóbb, még élesebb, s a szemrehányás érzésében nem törik-e bele a szivbe, s mint lélekismeret, nem marad-e örökre ottan?

Nem magát fogja-e okozni a bekövetkezett szerencsétlenségért? Szomoritó lenne, ha igy kezdene meggyőződést szerezni az elhibázott élet káros következményeiről.

S miért ne történhetnék igy? Az éles szóváltás a lakodalomban, a leány elkeseredése, amaz ember bőszült fellépése, undok haragja, mind nem lehetnek-e oly alapok, melyekből Dini öngyilkossági szándékot következtethessen? S nem hitethetné-e el magával, hogy ő volt fő-előmozditója e kétségbeesett cselekménynek? Nem szabad ezt hinnie!

Egy parányit megborzadt, ha arra gondolt, hogy ez esetben az első koczkát ő vetette volna el, midőn arra a végzetteljes tánczra unszolá.

De nem lehetett ez igy, de nem is volt igy. A büntény elárulva, kitárva volt szemei előtt, csak a nyomokat kelle kisérnie, lesni figyelemmel, tartani a bünöst, ki midőn avatatlan szemeknek csak közönyös, mindennapi dolgokat cselekszik, a titkot látó előtt nem csak arczában, meghasonlásában, hanem minden lépteiben elárulja magát.

S a bünös már e pillanat után szemmel lett tartva.

Büszkén, diadalmasan s egyszersmind boldogan emelé föl fejét arra a gondolatra, hogy nem csak magának nem tehet szemrehányást, hanem azt a másikat is még többtől: a lelkiismeret-mardosástól mentheti meg. Ő tudta, hogy a végzetteljes esemény nélkülök is bekövetkezett volna, s tudnia kell ezt a másiknak is, tudtára kell adnia. Meg kell ezt tennie, beszélnie kell vele, mielőtt mástól tudná meg a mult éj borzalmas történetét.

Leült és levelet irt neki. Más alkalommal ezen, csak mint egy pajkosságon mosolygott volna, most egész hévvel, lázas odaadással irta azt, a mit irt, a nélkül, hogy e cselekmény külső jelentőségére csak gondolna is.

Füzér Dini csodálkozott a furcsa kis levélen; illatos levélke volt, pehelykönnyü s igy kivülről érthetőbb volt, mint belől; fejét megcsóválta, tartalma teljesen érthetlenné tette. Mindazonáltal olyan kellemetes tárgyacskaként érzé kezében, hogy egy huszast adott a lovásznak, a ki hozta, azután keveselte, visszahivta s megint egy huszast adott neki, és ismét belefogott olvasásába s megint csak nem értette.

A kis levél igy szólt:

«Ön még nehezen tudja, mi történt. Azt fogja gondolni, bünösek vagyunk, én is, ön is. A szegény Angyel áldozat volt, de nem saját áldozata, s nem is a mienk. Különben is az ember, kit reggel óta szemmel tartatok, maga kezdi elárulni magát, a gyanutól fél s még sem gondol arra, hogy gyanusabbá válik már az által, hogy itt helyben nem mervén tenni, hiányzó szögét Szatyondon rendelte meg. Pár óra mulva, napszálltakor, fáradjon ön a vizi malomhoz, ott leszek én is, Gereczey ur is; erős, jellemes férfiakra van szükségem, ott mindent meg fogunk tudni, lehet, még többet is, mint most én tudok.»

- Jó is lesz - szólt Dini magában - mert hitemre, nem tudok, nem értek semmit e levélből.

Végre eltért attól a gondolattól, hogy a levél egész tartalmát akarja megfejteni, melyen érdeklődve akadt meg, egy sorra feszité egész figyelmét, fontolgatta, keble szorulni kezdett... Angyellal kellett valami szerencsétlenségnek történni; s minél jobban gondolkozott azon, hogy mi történhetett, annál inkább nyugtalan lett, s a nélkül, hogy tudná, mi történt, sajnálkozva fölkiáltott:

- Szegény szerencsétlen leány!

A mély szánalom sohaja volt ez, nem a fájdalom lázas kiáltása, egy bánatos, csüggedt emlékezés.

Elgondolkozott és tudja isten, gondolataiban ábrándokba tévedt, mert ott járt a malomnál, a zúgónál s képzelgésében a szép ifju grófnő arczát látta mosolyogni maga előtt. Keserü gúnynyal mosolyodott el gyarlóságán. De azért mindig csak gondolkozott, és mindig oda gondolkozott, és sokkal előbb, jóval előbb a kitűzött időnél, elindult a vizi malom felé, s lassan, mélyen elmerülve kelle neki egész odáig haladni, mert legkésőbb ért oda. A többiek már ott voltak.

A molnár volt az első, ki jöttét észrevette. Megirtózott, megrettent tőle, mintha a büntető angyal jelent volna meg neki, a lángpallossal kezében. A mint a malomház-ajtóban állott s az ajtófélhez támaszkodva, szorongva leste volna a szokatlan vendégeket, megmeredt ott álló helyében; bármint szeretett volna, nem birt távozni onnan: látni akart, a félelem, a rettegés tartotta ott meg. A nélkül is keserves napja volt, a hiányzó szöget - bármint leste-várta az alkalmat - nem üthette helyre.

Dini azonban nem is tekintett reá, szemeit egy rá nézve sokkal érdekesebb látvány vonzotta maga felé.

A grófné és Gereczey ur éppen e pillanatban akartak a zúgó padlóján átlépni. A jó öreg ur kezét fogá az urhölgynek, s ő a kit terjedelmes testével félt, biztatá azt, kinek esze ágában sem volt félni:

- Ne féljen a grófné, csak jöjjön bátran, hiszen nézzen, ezen padló jól le van szögezve.

- Éppen azt akarom önöknek megmutatni, - szólt az, picziny lábaival a padlón topogva, - azt akarom megmutatni, hogy nincs jól leszögezve, hogy egy szögje hiányzik.

Oda mutatott. Valóban egy szög hiányzott onnan.

A molnár vére fagyott ereiben; üdvösségét adta volna értte, ha tudná, hogy mit beszélnek.

A kis grófné pedig okos higgadtsággal ujra kisérőihez fordult:

- Meg akartam győződni arról, hogy valóban ugy történt-e, a mint képzeltem. Én azt hiszem, ezen padló, ezelőtt alig egy nappal, föl volt feszitve, s ugy van, ujra, és pedig elhányva hirtelen leszögezve. Ezt nem csak ezen egy szög hiánya bizonyitja, de több meggyőződést is szerezhetnők magunknak azzal is, ha ujra felfeszitenők, megbirálván, hogy ujabb földturás van-e végei alatt?

A grófné odahivott cselédei fejszékkel s emelő ruddal közeledtek. A molnár égre meredő hajjal látta mindezt, s azt is, mint tolakodik oda egy pár bámész paraszt is, s mint feszitik föl a padlót. Nem tudta nézni, alig birta kiállni, hogy rémültében rájuk ne kiáltson.

Egyszerre a grófnő kiáltott föl élénken, s mielőtt valaki megelőzhette volna, a földről egy nagy szöget ragadott föl, mely a hol állottak, a padló külső vége alatt hosszában hevert elrejtve, leszoritva.

- Ime itt a hiányzó szög! - emelte föl diadalmasan. - Nos, ugy-e, igazam volt? e padló föl volt szedve, s a ki ismét visszahelyezte, az e negyedik szöget siettében a padló vége alá leszögezte.

Valami elfojtott «jaj»-t véltek hallani, mely inkább hörgéshez, mint sikojhoz hasonlitott; de nem törődtek azzal, mindannyian inkább a kis grófné felé forditák figyelmüket.

A grófné borzalmas történetet beszélt egy szegény koldusleányról, kinek nem volt egyebe szépségénél és becsületénél, s kit elcsábitottak, és azután csábitója, midőn hazug szerelemmel magához csalta, akként ölte el: fölszedte előtte a zúgó padlóját, hogy a mint utra indulna, biztos utja helyett a sodró hullámokba essék.

A történet még uj volt mindenki előtt. Angyel gyászos esetét még eddig nem is sejtették. Elborzadtak.

A grófnő minden hallgatói közül csak Dinin pihenteté leginkább részvevő, szelid tekintetét; talán több is volt az, mint részvét, talán keresett ott valamit.

Dini arczán azonban nem lázas kétségbeesést, csak szomoru csüggedést láthatott. Megértett mindent, annak egész lelke világát, s a mi a legfőbb pedig: megtudta, hogy abból a régi ábrándos érzelemből nem a szerelem emlékezése, a mi megmaradt, hanem egy magával meghasonlott sziv keserüsége.

De ki tudja, mi lakik ott a szívben, lenn mélyen? nincs-e ott még a beszurt tövisnél az a csüggő cseppenő vércsepp, mely elszakad és méregtengerrel önti el az egész valót? nem ily csöndes keserűség előzte-e meg másszor is a kitört vihart?

Ha nem fogja látni azt az embert, nem fog e villámmá, lánggá, pallossá, gyilkossá válni mégis abban a pillanatban?

Ez az az ember ott volt; megsemmisülve, összetörve, mint egy halálra itélt állott ott, a honnan átkosan mozdulni sem tudott. Látta őt Dini; tudta, hogy ott van, megkereste szemeivel és a villám czikázott meg szemeiben, arcza lángra gyult, izmai megfeszültek. Az alvó tengerből egy szörny ütötte ki fejét.

A grófné megkisérlé: van e hatalma ezen ember fölött? Vállára tevé kezét s engesztelékeny hangon szólott hozzá:

- Gondolja meg, hogy önnél egy hatalmasabb büntető kéz van odafönn!

Dini megállott; bár magához térve, de mégis az indulattól reszkető hangon szólt a grófnéhez:

- Igen, asszonyom, de én megfogadtam...

A grófné szeretetreméltó nyájassággal felelt, miközben kezét megfogá:

- De én is megfogadtam, hogy önt visszaadom magának!

Dini bámulva meredt reá. Hát ettől a nőtől mindig olyanokat fog hallani, minőket neki még senki sem mondott?...

Tudja isten, vérét sajátságosan megfordulni érzé ereiben. Zordonan, de nyugodt léptekkel haladt a többiekkel a malom felé, s megvető undorral odaveté a szöget annak az embernek a lábaihoz.

- Akaszd föl rá magadat!

Mindenki irtózva sietett el onnan.

A bitang gazember sötéten nézett a földre. Ha látta volna igy valaki, megképzett és elfordult volna tőle, mert mintha csak látta volna, hogy lényében nincsen egyedül; földult arcza, ajkain révedező őrületes mosolya elárulák azt, a ki vele van, a szörnyet, a sátánt, az undokot, félelmest, elborzasztót, a ki hajtja, űzi, korbácsolja odabelül nyomorult testében, a reszkető, kapkodó lelket: «Haszontalan, ne hagyd magadat!»

A lélek kinlódott, vergődött, gondolkozni akart, esdekelt.

- Én, felakasztani magamat? nem, nem, - nyögött rémesen, - nem! - és irtózva megrázkódott.

Az ördög megörült, vigyorgott, s hogy játékának tárgyát tovább is prédául tarthatja, megczirógatta a lelket.

A nyomorult fölkaczagott, s a miről maga sem tudta, hogy akadt kezébe, eldobta a kötelet s elrugta lábai elől a szöget, letörlé a verejtéket homlokáról.

- Mintha nem szedhette volna föl másvalaki azt a padlót, s nem én! - kiáltott föl, bontakozva kinos harczából.

Azután ujra fölkaczagott, s fölkaczagott most öntudatosan, gunyosan; és öklét összeszoritva, fenyegetett a falu felé:

- Ah! büszke, hatalmas uri asszony, s kevély gavallér, magatokat pártfogókként toljátok föl, hivatlanul dolgokba avatkoztok, melyek titeket nem illetnek, vesztemre törtök, meg fogom zavarni örömötöket! A verembe, melyet nekem ástatok, az egyiketek fog belehullani s ez egy csapással összezuzom mindkettőtök örvendő boldogságát!

Fölemelte fejét, kiegyenesedett, bátran bement a faluba, és legelőször is az Izsák boltjában gyászfátyolt vett kalapjára.



VIII.

A negyedik faluban: Barcsakeszin, a szolgabirónál a barcsahidi pénzes molnár jelentette magát, a szolgabiró urral, négyszem közt óhajtott beszélni, azonban e titkot odakinn elbeszélte a hajdunak is. Borzalmas dolog volt az: megölték a szeretőjét, és neki teljes, bizonyos alapu gyanuja volt a gyilkosra.

A szolgabiró az élte boldogságától megfosztott becsületes fiatal embert megsajnálta, s egyszersmind a ritka és rémitő eseten elborzadva, rögtön befogatott.

Akkoriban ha a szolgabiró a faluba jött, az is esemény volt; a régi jó időben, a régi jó falukban a mindennapi élettől elütő minden legkisebb változás érdekkel birt, hogy ne lett volna hát esemény, ha a legnagyobb ur, a szolgabiró jött? négylovas nyitott hintóban jött, huszár ült a bakon, tarsolyosan, forgósan, s hogy a világ ura volt, tudjuk a czigányról szóló adomából, a ki a király jöttére is fitymálva kiáltott föl: «Mit az nekem? Nem a szolgabiró!» A szolgabiró levett kalapok sora közt hajtatott végig a falun, s mig a faluban időzött, a birák uramék szájába nem ment vissza a pipaszár, a félsz és kegyeletteljes respectus fogott el minden halandót.

És igen természetesen, a szolgabiró soha nem jött ok nélkül, és soha nem jött hiába. Azt, hogy ok nélkül nem jött, ő maga, s hogy hiába nem jött, azt az a félelmes tarsolyos egyéniség jelentette, a ki kifent bajuszával a bakon még a lányokra és a menyecskékre sem mosolyodott el.

Most ez alkalommal pedig a szolgabiró a borzalmas eset miatt jött, melyről széltire beszéltek már a negyedik faluban is, és a hány ember, annyiféleképpen, ugy, hogy ha a terjengő hirek után akarta volna az ember az ügyet megitélni, bátran beleszédülhetett volna. Sőt nem csak beszéltek, hanem harmadnap már nóta is volt róla. Ki igy, ki amugy beszélte, de abban az általános meggyőződés találkozott, hogy nem öngyilkosság, hanem valóságos gyilkosság áldozata lett a szegény leány. Hogy ki a gyilkos, ebben már eltérő értesülések csináltak egy-egy kis kört maguknak. Az egyik hir magát a lány szeretőjét, a másik hir ismét egy másik egyént kevert a szövevénybe, mely oldalról még csak ugy suttogva mertek szólani, mivelhogy az a bizonyos egy uri ember volna...

A szolgabiró, a mint ő vélte - szerencsére! - jól volt értesülve, hiteles szemtanuja volt, kinek állitásait fényes és erkölcsi körülmények erős hatalmas bizonyitékkal támogatták. A gyanuba vett egyénnek ellene szólt társadalmi megrovást érdemlő rendetlen s rangjához nem illő előélete, a szerelmi vetély, melylyel izgágaként két egymást szerető sziv közé tolakodott, fenyegetései, régen gyanus, kalandos éji kóborlásai, különösen pedig éppen ezen éjjelen menekvő száguldása a biztonság őrei elől, mely menekvésében nem csak a molnár, hanem mások által is, nevezetesen a barcsahidi malomra dülő hincseli puszta kerülője s Barcsahidán, a falu végén, a Pestre siető berencseki fuvarosok által láttatott; a kerülő látta, midőn a hincseli csárdától a malom felé vágtatott, a molnár a malom zúgójánál, a fuvarosok pedig a malomtól a faluig terülő sik mezőben; teljesen csalhatatlan, bizonyos, hogy a hajnalon a zúgó padlóján ő osont át, ezt a biztonság őrei is erősitik, állitván, hogy szinte sejtve a padlófölszedést, azért kerültek fel a féluti hidra, s igy senki más föl nem szedhette, lehet azon okból, hogy az üldözést elvágja, de lehetségesen csupa boszuból is, számitva a bekövetkezendő rémitő eseményre, föltett szándéka lévén a meglepett leányt elölni. Akár egyik, akár másik esetben, de mindenesetre gyilkos volt. De különben a molnár is igy véli, mivel egész éjjel más senkit sem vett észre a malom közelében, csak a gyanus lovast, és még este a padló nem volt helyéről elmozditva s a leány azon jövén át, sem az, sem ő meg sem álmodhatták, hogy ily irtóztató szerencsétlenség történhetik s ekkép történhessék: ő maga is csak akkor eszmélt s gondolt irtózva e dologra, midőn másnap többen, sokan jöttek a malom környékét körülnézni, akkor villant meg minden az eszében, a mit a szolgabiró urnak elbeszélt; akkor világosodott föl előtte minden, a Katlanék lakodalmában száz tanu által látott megtámadtatása, a lány után vetett régi leskelődések, incselgések, melyeket Sutusék bizonyithatnak... minden, minden, és végre a titkos éji száguldás a malomhoz, teljes világot vetnek a szövevény homályára.

- Végtére lépre került ez a semmiházi, haszontalan betyár, - fontolgatá magában a szolgabiró, - ez a gyalázatos, ki mocsokja volt az egész megyebeli nemességnek, ki ellen eddig ugy sem tudtak semmi határozottan megbélyegzőt kikutatni, bebizonyitani; pedig alig hihető, hogy oly társaságban, melyben életét folytatta, tisztán maradjon. Nevét ugyis emlegették már valamely ló- vagy ökörsikkasztással összeköttetésben; a személyazonosság bizonyitása ugyan hiányzott s törvényes vizsgálatot puszta hirek nem vonhattak maguk után, azonban régi gyanu, régi rossz hir soha sincs alap nélkül. Régen gyanuban van már megrovott pásztorokkal üzött czimboraságaiért, szerelmes kalandjaiért. Hogy tisztán mulatságvágy, táncz, zene, nóták, szerelmes kalandok fűzzék a nép legalsó osztályához, az teljesen hihetetlen. A szolgabiró ur nem hitte az ábrándosságokat.

És már majd magát a szegény, becsületes molnárt kezdette a közvélemény vádolni; már dalolták a nótában:

«Barcsa vizén csalfán őröl a malom,
Csalogatnak, ne menj oda, angyalom;
Oda járnak őrölni a leányok,
Pénzes molnár csókban szedi a vámot.»

Mintha valami költő lakott volna ott közelében s az esemény borzalmától megkapva, a szerencsétlen áldozatot meg akarta volna énekelni, már kész volt a románcz elejétől a végeig:

«Vizimalom, apadjon el a vized,
Gyilkos molnár, száradjon el a kezed!»

Ismét - szerencsére! - amint ő szokta mondani, szolgabiró ur nem sokat adott az egész világ poézisére; ha az ember a poézis után akarna indulni, ugy nem a csalhatatlan nyomozó igazságnak, hanem az emberek gyarló rokon- vagy ellenszenvének kellene engednie.

Azért is, midőn magában Barcshidán a falu házánál megállott s ott is ilyen poétikus hangulatokat, meggyőződéseket tapasztalt, az illetők véleményét nem tulajdonitván egyébnek, mint a molnár iránt érzett ellenszenv s a gavalléros uri kalandor iránt nyilatkozott rokonszenv kifolyásának, gondolván, hogy az mégis csak absurdum, hogy valaki szép, fiatal szeretőjét megölje, s hogy mint igazságos biró magát minden befolyás alól elvonja, nem azért éppen, hogy a grófné fiatal, özvegy asszony volt, örömest elfogadta a grófné meghivását, föltévén, hogy szerencsére - ismét és mindig szerencsére! - oly semleges területen és körben fog állani, mely sem egyik, sem másik részről érdekelve nem lévén, minden befolyástól mentten marad.

Azonban itt is csak elhült, midőn a grófné is, még a villás reggelinél kijelelenté, hogy ez ügyben ő is fog fölvilágositásokkal szolgálni.

Udvariasan megköszönte, de szörnyen nagy megterheltetésével járt ez az udvariasság.

A grófné ezután ugy kezdte a fölvilágositást: legelőször is leült a zongorához s ő is azt a nótát kezdte rá, s még hozzá dalolta, mondván, hogy a komoly foglalkozások előtt egy kissé mulattatni óhajtja a szolgabiró urat; különben ha figyelemre méltatja, az ügy földeritésére, ez is bő magyarázattal szolgál:

«Eredj rózsám, vidd el e kis lisztlángot,
Be megennék egy kis puha kalácsot;
Éjféltájban itt várlak a zúgónál,
Én istenem! jaj, bár csak már itt volnál!»

«Szivem molnár, itt a kalács, csak egyél,
Melegében a csókomból is vegyél!»
«Nem kell nekem sem kalácsod, sem magad,
Itt a zúgó, jó mély a viz az alatt.»

«Ne bánts engem, félek én a haláltól,
Mi lesz akkor az én szegény anyámból.»
Zúg a malom, nem hallik a lány szava,
Nem látják a gyilkos dolgot éjszaka.

A szolgabiró türt s csupa illemből nem árulta el, hogy feszengése több a türelmetlenségnél, s pár percznyi előkészület kellett neki, hogy képes legyen a grófnét figyelmeztetni, miszerint kegyeskedjék őt a komoly foglalkozások megkezdésének átengedni.

A grófné nyájas mosolylyal állott meg előtte.

- Fölösleges! Minden komoly vizsgálat mellőzhető, én magam elő fogom adni, elbeszélni az egész eseményt.

A szolgabiró némi visszatetszést koczkáztatott. A grófné csak folytatá udvarias, bájos hálózással:

- A tekintetes ur eljárását akarom megkönnyiteni; senki sem tudja, senki sem ismeri ez eseményt minden részleteiben ugy, mint én, nem szükséges egyéb, csak ezen esemény által érdekelteket magunk köré gyüjteni.

A szolgabiró ur kiigazitá: «Fölrendelni!» Ezt a szót mégis csak meg kell tartani.

A mint látszott, a kis okos grófné a szolgabiró engedelme nélkül is e rejtélyes esemény szövevényeinek kibontásához megtevé az előkészületeket, mintha nem is parancsszavára, hanem tündéri varázsintésére mozognának a szereplő egyéniségek; a kedves öreg Gereczey bácsi, Füzér Dini, a zúgó padlójának fölbontásánál jelen volt parasztok, a hincseli pusztakerülő, a berencseki fuvarosok egymásután megjelentek a nagyteremben, sőt a pénzes molnár is besompolygott.

E pillanatban a grófné tette magát vizsgálóbiróvá.

Szerencsére, hogy a grófné szép és kellemes urhölgy volt, különben a szolgabiró ur nehezen bocsátotta volna meg e regényesnek szinezett, de mindamellett komoly beavatkozást.

A grófné helyet foglalt, gyöngéden intett kezével, azután lágy, finom hangján, kellemes modorával, melyeket meghatottság rezgett át, a szolgabiró urnak igért felvilágositást az érdekes esemény előadásával kezdette meg, mely annyira meglepő, érdekébresztő és érzékeny volt, hogy legjobban nem a valóhoz, hanem a fonókák rémes meséihez hasonlitott.

De a grófné igen kellemes mesélő volt, hangjának bája minden szavát hóditó igazsággá tette; csakhamar a szolgabiró sem feszengett többé ülőhelyében, mint mindenki odaadta magát a beszélő ajkak hatalmának, s valóban egy tündért néztek, fogadtak el benne, ki e jelen perczekben a sorsot intézni van hivatva.

- A leány - folytatá a grófné az előzmények és a lakodalmi jelenet elbeszélése után - kedvesétől elbucsuzott a zúgó végénél, megölelte, megcsókolta kedvesét utoljára, a nélkül, hogy csak sejthette volna, miszerint nem kedvesét, hanem gyilkosát öleli benne; kifejtőzött karjaiból, hogy sietve visszatérő utjára keljen, megfordult... lépett... nem csak lépett, de ugyanabban a pillanatban, midőn kibontakozott karjaiból, egy lökést is érzett, a karok, melyek ölelték, egyuttal el is lökték őt a kebelről, melyen pihent; a másik pillanat már a rémület pillanata volt; nem találtak padlót lábai, egy sodró árba zuhant, rémülve felsikoltott, esésében kétségbeesetten ragadta meg az első tárgyat, mely ujjai elé akadt, görcsösen megfogta, a zúgó deszkapárkánya volt az; az életvágy rémületével lelkendezett a menekvés lehetősége felé; a gyilkos ott állott még, lehajolt gyorsan, erőszakkal lefejté, letépte fogódzó ujjait, visszataszitá a hullámokba, és elrohant onnan. Mint villám a sötét éjt, e pillanat irtózata láttatá meg vele a veszélyt teljes valóságában; e pillanat, mely a gyilkos torzult arczát láttatá, melyben mentő kéz helyett az eltaszító gyilkos kezet érzette, megrémült lelke gyorsan ösztönszerüleg meglátta, felfogta a véletlen helyett a borzadályos bünt, érezte, hogy gyilkosság áldozata lett, velőtrázó sikojt hallatott. Nem volt több menedéke, az ár átölelte, megkapta és sodró karjaival ragadta; futó, összefolyó káprázatokként tüntek el előtte a nagy fák, a malom, a hold, csillagok a sötét felhőkkel, minden, minden, az egész világ; sikoltani akart még egyszer, nem birt, csak a léghez kapdosott: már ott kereste a mentő kezet, a gondviselő, megtartó isteni kezet, mely a hangyának a szalmaszálat dobja, hiszen annak mindenhol ott kell lenni. Ez még eszébe jutott, erről még tudott gyorsan fogyó eszméletében, az imából még megmaradt a mindenség urának neve, a nagy, a hatalmas, az egész világot lényével betöltő eszme, szellem, név... isten... isten!...

Bármilyen érzékeny volt a grófné elbeszélése, bármennyire igyekezett azt érdekfeszitővé tenni, a törvény embere előtt csakugyan nem lett az egyéb, mint romantika; szánalmasan mosolygott s odasugdosá a grófnénak:

- Ez mind szép poézisnek, regénynek, egy skribler irkálna is valamit belőle, de a törvény előtt mindezek semmi nyomatékkal nem birnak. Szerencsére én más oldalról látom az egészet, mely oldalról komoly és alapos gyanuk vannak, s ezek többet érnek, mert tanuk is léteznek hozzá.

A grófné ő reá még szánalmasabban mosolygott, s készült ujra felvenni a beszéd fonalát.

A többiek mind érdekkel csüggtek ajkain, sőt Gereczey és Dini vak odaadással, mint egy csalhatatlan tündérhez, teljes meggyőződéssel tapadtak; hogy a rémeseményt honnan tudhatja ily körülményesen s oly részletesen, mint csak egy szemtanu, nem is keresték, nem is kutatták. De hát miként láthatta mindezt?

Ez utóbbit a pontos és jól értesült előadáson rémülő verejtékező molnár gondolta.

Vagy pedig nem egyéb az egész, mint a találó képzelődés élénk szinezése, nem egyéb, mint képzeletszülte képek ügyes előadása.

A grófnő folytatta:

- Most egyszerre a szerencsétlen leány azt érzé, hogy valamibe ütődik; odakapott, mintha valami magához szoritaná; a sodró hullámok oly erővel nyomják egy tárgyhoz, mely sem neki, sem a hullámoknak engedni, utjokból kitérni nem akar; végerőfeszitésével mindkét karjával gyorsan átöleli ezt, feje, lelke, szive félig elalélva van, de mégis érzi, hogy él még. A mig keblét a hideg viz csapdossa, mégis átérzi, hogy belől egy gyönge, meleg áramlat fut rajta keresztül, lassan-lassan föl birja nyitni szempilláit, eszmél egy kissé. A malomkerék deszkái azok, a melyben fogódzik s melyhez nem ragadva, nem sodorva most már, hanem hatalmas erejökkel fölemelve, mentve szoritják a torlódott hullámok. A meleget, mely szivében meg-megömlik, apránkint megérti: az öröm az, a menekvés lehetőségének öröme.

A hallgatók mindegyikének arcza derülni kezdett, csak egynek arcza vált mindinkább sötétté, dulttá; a grófné annál élénkebben folytatta:

- Már érzett annyi tudatot, erőt, hogy ajkait segélykiáltásra nyissa föl és egyszersmind örömsikoltásra, és nem kiált, még sem kiált, egy rémet képzel a sötét homályban, mely hosszu karjaival odanyulik s a mentő kereket ölelő karjait letépni, lefeszegetni igyekszik; borzad, fél, és nem mer kiáltani; egy titkos sugalat beszél hozzá, egy részvevő, óvó sugalat: legyen csendesen, még nem a gyilkosnak, neki kell félni, neki kell rettegni, hogy el ne árulja magát.

A grófné a közbehallatszó kinos nyögésre sem hagyta félbe meséjét, pedig megborzongtak mindnyájan, ő is.

- A gyilkos ott van; ha meglátja őt, csak egyet kell eresztenie a megkötött keréken, s ujra veszve van. Gondolkozik. Azután gyönge karjait izmokká fesziti, fölkuszik a pihenő kerék belső oldalán, minden tagjaiban érzi a lég hüvös érintését, kiemelkedett a vizből, egy fekmentesen elnyuló vastag gerendára talál, megpihenteti kimerülni kezdő erejét, megpihen a gerendán, és a veszélyes ponton, a magasban, a lezuhanó hullámok fölött könnyülve, boldogan pihen. Ezután végigkúszik a gerendán és ismét a másik gerendán, odaér a malom falához, csak egy fal választja el gyilkosától, csak a kőpad ablakán kell annak véletlenül kitekinteni, hogy lássa: kezein csüggve, mint ereszkedik le a leány a szögleten, mint éri el lábaival a földet, a biztos földet, s annyi rémület után mint menekszik.

- Igy tehát él az a leány?! - kiáltott föl a szolgabiró, meglepetését tovább nem birva visszatartani.

- Igen, természetesen - felelt a grófné mosolyogva - különben hogyan tudtam volna én mindezeket elbeszélni? De milyen élet ez!

- És éppen ez az ember - dörgött a szolgabiró fölugorva s haragra gerjedve - éppen ez az ember, ki nekem oly megindulással hazudozott, ki oly alapos, pontos gyanukat meritett fel, hogy szinte hitelt adtam neki. Szerencsére azonban!... Rögtön el kell fogni, vasraverni a gazembert! Megengedjen a grófné, hogy igy kiáltozom, de a boszuság teljesen kihoz sodromból.

Most már ő lett a legérdekeltebb hallgató s majdnem kérte a grófnét, hogy folytassa meséjét.

- A sötét éjben - folytatta a grófné - a leány a folyam mentén rejtőzve vánszorgott egy szép, kellemes helyig a kertemben, hol először vett időt és bátorságot magának, hogy buzgó hálaimára nyissa ajkait; itt merült ki, itt alélt el s elhagyá meggyötrött ereje; itt találtam hajnali sétámban betegen, összerogyva, megtörve, leeresztett s vizcsapzott fürtökkel és ruhákkal. Most ott fekszik a kertészlakban a kimerülés és megrázkódás-okozta rohamos lázában; a jó kertészné és vak anya van mellette, kit elhozattam, hogy bátorságot adjak neki az élethez. Föltett szándékom volt az egészet titokban tartani, cselédeimet is titoktartásra utasitottam, mihelyt ágyából kelhet, el szándékozván őt felföldi birtokocskámra édes jó anyámhoz küldeni; tünjék el, tartsa holtnak őt mindenki, higyje holtnak őt a gyilkos; a büntetést, melyet kellő mértékben a törvény nem adna neki, a lelkiismeret-mardosás adja meg.

- De megadja annak a szigoru büntetést a törvény is! - felelt a szolgabiró határozottan.

A grófné szánalmasan mosolygott.

- És mi büntetést szabna ön ily bünért, mely annak a szegény teremtésnek, a nélkül, hogy megölte volna, mégis egész életét tönkre zuzta? E leány élete igy vagy ugy, de örökre veszve van, ha lázából épül is, szerelmét veszitve, boldog nem lesz többé soha; ki tudja, lelkén a megrázkódás nem hagy-e szomoru nyomot, vagy a rendkivüli eseménynek az idegrendszerre, a testre tett befolyásai s a külső hatások nem fognak-e egy gyógyithatlan betegséget teremteni? Ugy-e, ha élve maradt is, mégis megölte ezen ember? Nos, szóljon, mi büntetést szabna ön gyilkosára?

- Én? halált! - felelt a szolgabiró gondolkozás nélkül - a törvény pedig...

- Halált! - szóltak Gereczey és Dini indulatosan.

A grófné még szánalmasabban mosolygott, mint imént.

- Lássák! És ez nincs számára a törvénykönyvben. Halált érdemelne, és nem kapna halált. A törvénynek bünéhez mérve csekély fenyitése még irgalom, kegyelem lesz számára, még azt fogja hinni, hogy vétkeért megbünhödött, és hinni fogja, hogy a kitöltött börtönévekkel számolt a világgal, üdvösségével, istenével, és még jogot tartand nem csak nyugalomhoz, hanem még boldogságot is követelend az életből. Az általam számitott büntetés sokkal nagyobb leendett. Hitte volna örökké, hogy meghalt; a jól megőrzött titok az örök lelkiismeret-mardosás férgét teremtette, hagyta volna szivében, lelkében. Látta volna folyvást, ébren, álmában a leányt holtan, hidegen, csapzott hajjal, a mint valahol ott alól messze, idegen falu határán a hullát a folyam iszapos partjára vetette, a mint tőle rémülve futnak el az ártatlan libapásztor gyermekek. Hadd látta volna mindig e rémképet, ez ért volna föl a halálbüntetéssel!

A szolgabiró daczosan megfelelt:

- Hiszen három év a gyarmati tömlöczben, az is fölér a halállal!

S ekkor a pandurokhoz fordult mérgesen:

- De hát még sem vittétek el előlem azt a gazembert?

Az egyik pandur némi habozással felelt:

- Azt mondja, mindjárt jön, csak keres valamit.

Csak most forditák még mindnyájan teljes figyelmüket az átkozottra. Az átkozott, ki kinpadon állt ez elbeszélés alatt, szédült s majd nyögött, most vérig, verejtékig, az agyvelőig megkinzott, torzult arczczal halványodva állott ott, mig egész testében reszketett, tévelygő szemei kétségbeesve keresgéltek a földön.

- De hát mit keres?

- Azt mondja, egy szöget keres.

- Tetteti magát! - szólt a szolgabiró haragos undorral. - Vigyétek el!

Azon ember azonban nem tettette magát, legalább a jelenvoltak közül a szolgabirón kivül mindenki irtózva érezte, hogy nem tetteti.

- Bocsásson meg ön, uram, nekem - szólt a szolgabiró, Dinihez lépve, a mint a gyilkost elvitték - bocsásson meg nekem, hogy csak egy pillanatra is föltettem önről!

Dini csodálkozva nézett reá.

- Uram, ezen gazember két bünnel vádolta be önt előttem. Állitván, hogy amaz éjjel egy bünös kaland elkövetése után a zúgóhoz lóháton érkezve, a zúgó padlóját ön szedte volna föl, s üldözői utjának elvágásával egyszersmind kapott az alkalmon, hogy ama szegény leányt a zúgó vizébe temetheti.

Dini csak most eszmélt. A szégyen és méltatlankodó boszankodás lángja gyujtá el arczát.

- De hogy szülemhetett az a gondolat, hogy ezen lovas én lehettem? Hiszen én egész éjjel... itt ezen a helyen éppen...

- Hagyja! - csititá a szolgabiró. - Ne is tartsa méltónak e vádat, hogy magát igazolja. Ezen szegény emberek jöhettek arra a gondolatra, kivált a hincseli pusztakerülő, mert a hincseli féluti csárdából nyargalt azon lovas, hol ön igen gyakran szokta volt magát muzsikáltatni.

S azután pajkosan fülébe sugá:

- Hej, veszedelmesek azok a szép csárdásnők! Még ilyen szegény fuvarosokat is szivesen megerősitenek téves hitükben, csak hogy az igazi gavallérjukat eltitkolják.

Dini még mindig boszankodva mentegetőzött. Soha sem röstelt még igy semmit életében.

- De uram, hogy és miként lehet velem szemben ily vádaknak helyet adni? Lólopást és gyilkosságot tenni fel rólam?!

A grófné békitőleg lépett közbe.

- Nyugodjék meg! Hatalmamban volt mind a két vádat egy csapással megczáfolni, megczáfolni azon egy bizonyossággal, hogy azon éjjelt ön diszes társaságban itt nálam töltötte. Hanem vegye tanulságul ezt és szerezzen magának arról meggyőződést, hogy az állásával össze nem illő viszonyok, társaságok az embert nem csak kellemetlen, viszás helyzetekbe bonyolitják, nem csak meghasonlásba hozzák kedélyét, érzelmeit, hanem okot, alapot még magának az ártatlan becsületnek megtámadására is nyujthatnak. Nézzen ez ur szemébe, nem volt-e ő is már majdnem meggyőződve? Semmi! Legalább nekem is kijutott az öröm, hogy megczáfolhattam.

Dini szivére tette kezét, és véghetetlen hálás érzelemmel telt pillantást vetett a grófnéra.

És e pillanatban érezte a legnagyobb bánatot, a legnagyobb fájdalmat életében, teljes tudatát élete elhibázásának. Mily alant van ő, s mily magasan fölötte e hölgy, ki elé térdeire rogyni szeretne, buzgón, forrón csókolni még ruhája szegélyét is, nem csak ezért, a mit most tett értte; nem csak azért, hogy fölébreszté, kiemelé őt a sülyedés sarából; nem csak azért, hogy a fátyolt letépte szemeiről, hanem azért is, mert egy biztató sugárra mutatott, a jövőbe világitó sugárra, hogy a földön mennyország mindenkinek létezhetik.

- A társaságot magánál inkább fölebb, mint alantabb kell mind a léleknek, mind a szivnek keresni.

Mit is sejtethettek volna mást, ezen édes és nyájas mosolylyal kisért szavak?

- Ne hálálkodjék ön, ne köszönje oly kifogyhatatlan örömmel beavatkozásomat, melyet ön nagyszerünek és nemesnek állit, holott éppen azért nem nagyszerü és nemes az, mert abba egy kis önzés vegyül.

Régen nem volt már ott más senki, csak ő, csak ő nem birt megválni onnan; nem attól a küszöbtől nem birt válni, mely a két termet elválasztotta, hanem attól a kéztől, melyet ajkaihoz emelt, melyre egy könycseppje is hullt, melyet nem tudott elereszteni, s melyet nála is feledtek.

Oh! hatalmas szerelem!

Hallgattak és néztek egymásra, és szivük dobogott, dobogott erősen és édesen.

És eltünik, elvész az egész világ minden aggályaival, korlátaival, előitéleteivel, gondjaival egy kézfogásban, egy mosolyban és abban a mennyei fényben, mely két édes nézés összesugárzásából származik. Egy nagy, óriási rózsa fejlik, nyilik a lélek káprázataiból, mely mindent beborit leveleivel, s illatával az egész világot betölti. A legnagyobb boldogság a földön.

- És igazolná-e, hogy nem álmodom, - suttogá Dini boldogan - meghazudtolná-e, hogy életemben nem most vagyok a legboldogtalanabb?

A grófné bájos mosolylyal felelt:

- Azt hiszem, már látta ön, hogy a ki szeret, sokat tesz azért, a kit szeret, s nem ismer lehetetlenséget.

- És fölcserélné - folytatá epedve - e paradicsomot ama rideg tanyával?

- Akkor nem lesz az olyan! - felelt a grófné boldog önhittséggel.

*

Hát a szegény koldusleány?

A kinek mindene, a mi volt, boldogsága, reménye, öröme elveszett: bizony koldus marad az a sirig.






AZ IDEÁLRÓL



ABONYI LAJOSTÓL.





- Isten hozott, kicsiny Melaniem!

- Szivesen látsz-e?

- Az égből cseppensz véletlenül, és azért mondom ujra, hogy isten hozott.

- Jól mondod, drága néném, hogy isten hozott; én ugyan könnyelmü létemre nem igen érdemlem meg kegyes pártfogását, de mindazonáltal a mint látszik, abban nem csak egyedül leghivebbjei részesülnek.

- Oh, kis gonosz! Azt hiszed, ha koromat eléred, te is nem annyit fogsz imádkozni, mint én?

- Sőt egyenesen, ámbár már nem messze van, azt a kort sem várom.

- Bohó! a tréfálódzást az imáról és a korról elengedem. Segitek kalapkádat leoldani! Ah! mily dúsak és remek hosszuk a gonosznak fürtei, és mind igazi, igen természetesen, mind igazi. Várj! hadd ölellek meg még egy piczit. Igy ni! Gyöngy-beduinod van. Arczod mily harmatgyönge! Tudod-e, hogy csak oly gyermeteg, csak oly zsönge vagy, mint tizenhét éves korodban, midőn Edmundnál ezelőtt tizenegy évvel...

- Ah, az csak tegnap volt.

- Tegnap neked.

- És neked minap.

- Hizelegsz! de jer, ülj ide, szemeid sürgős tekintetéből kiolvasom, hogy te ma igen sokat fogsz nekem fecsegni. Ne rendezd oly soká magadat, hiszen nincs itt semmi gavallér közelében. Dobd le keztyüidet, ne oly méltóságosan, lassan, lassan, hanem gyorsan, gyorsan. Valóban eredeti vagy azokkal a vitézkeztyükkel, parányi kezed azzal a hosszu széles keztyüszárral, akár csak egy picziny fogantyus legyező. Oh, ég! Milyen kezek! No ládd, sokkal jobb igy; rólad ugyan nem igen lehetne elmondani: hideg kezek, forró szerelem, mert kisded kezed majdnem perzseli ujjaimat.

- Természetes, miután vérem forr; rendkivül haragszom.

- Nagyon meglátszik rajtad, szemeid tele vannak olvadással, s ajkaidról folyvást mosolyok röpkednek; oh, rendkivüli haragban vagy.

- Én pedig valóban nagyon fel vagyok indulva; ha férfi volnék, összezúznék mindent magam előtt.

- Szerencse, hogy nem vagy férfi, igy legalább a servicem épen marad. Vigyázz! a melyik a kezedben van, éppen a kedvenczem.

- Hidd meg, nem tréfa; irtóztató az egy pillanatban megtudni, tapasztalni, hogy tiz évet haszontalanul elveszitettem.

- Oh, te kóbor szellem! hát te még csak most jösz rá, hogy tiz évet valóban minden haszon nélkül eltékozoltál! Tégy több czukrot. Ha égetni szereted, égesd bátran, hiszen csak czukor s az annál édesebb, mennél jobban megkinozza a tüz. De mondd csak, beszélj, még mindig oly kóbor szellem vagy? Bécsből Prágába, Prágából Bécsbe és ismét Berlinbe, Párisba, még mindig, mindig?...

- És Londonba, és Konstantinápolyba.

- No, igen, ezeket is elmondhattam volna, de a többit is megsokaltam. Nemde, te nem sokaltad meg, pedig ugy tünik föl előttem, mintha nem egészen mulatságvágyból, szórakozásból történt volna mindez. Ugy, ugy. Nekem alapos adataim vannak, kémeim voltak. Azt hiszed, mindazokat, a kikkel itt-ott utadban találkozál, a Stefit, a Pepit, a Mukit s mind valamennyi Bélát és Gyulát nem érdekeltél annyira, hogy tele levelezzék fejemet? Mondom, azt hiszem, valami üldözött téged.

- Vagy pedig én valamit.

- Derék! természetesen egészen ártatlan vadat, egy nem vérengző, hanem szelid bőrben élő liont.

- Vagy például egy még szelidebb valamit, egy ideált.

- Egy ideált? És ide vetődöl a mi szerény Budapestünkre! Kérlek, nem nyomdahiba ez Bukarest helyett, s a boldogság választottja egy ideális bojár. Vagy éppen talán csak átutazóban vagy a Romanowok hideg égalju, de meleg szerelmü városába?

- Oh nem, éppen nem átutazóban vagyok, sőt inkább feltett szándékom volt, nálad beszállásolni magamat.

- Azt mondod, szándékod volt, tehát már nem az. Mondhatom, hamar meggyőződtél, hogy számodra az ideál nem a mi egyszerü barbariánkban terem.

- Hogy tudhatod azt? Az ideál földhöz kötve nincs. Az eszmény az észben születik s bárhová megyünk, viszszük magunkkal; a zsenge kor ábrándjában álmodjuk meg, és akkor egyszer véletlenül, midőn nem is számitunk rá, egy alak édesen megdöbbent, s az eszmény áramát egészen magára olvasztja: hasztalan, többé hasztalan az a pillantás, éppen ugy, mint a photografiánál történik. Lefényképezte az alakot szivünkbe. Az eszmény igy testesül meg. Erről tudjuk meg, hogy az volt az eszmény.

- No, ez nagyszerü! és természetesen életnagyságban, ugy-e, édesem? De vajjon mindenik példány ugyan az az egy alak-e? Parancsolj még egy csészével, kedvesem, és abból a süteményből is, sokat, sokat, többet, vagy meg fogok rád neheztelni és nem látlak szivesen.

- Attól nem félek, titeket most itt Magyarországon egy kis országgyülés ismét oly jó hangulatba hozott, minőt tiz lóverseny se birt volna előidézni, még ellenségeiteket is ölelve fogadnátok. Hogy ne nyilnék hát akkor a jó Marianne néni kebelén egy picziny helyecske egy élő férjü szegény kis özvegy számára.

- Kivált mikor ez a piczi özvegy ugyis parányi helyekhez van szokva, egész életében tenyéren hordoztatott. Valóban nem nagy teher, czukorral él, és elalszik egy virágkosárban is, nem nagy alkalmatlanság.

- No, no, ne bizd el magadat. Arra nem is gondolsz, hogy nem csak magam vagyok.

- Az istenért, talán csak nincs az ideál bemálházva valamelyik bőröndbe?

Az nincs, de mindazonáltal egész udvarral utazom.

- Értem, Joloról és Julieről van szó, emlékszem rájok, szép fehér fogaikat örömest mutatják, midőn czirógattatnak, csakhogy az egyik mosolyog csupán, a másik morog. Nemde eltaláltam?

- És Jakab?

- Igaz, Jakab ur! a jó öreg Jakab; még mindig friss erőben van? s az édes jó Jakab még mindig szereti a puncsot? Ninette fog róla gondoskodni. Azt hiszem, nem fog megvetni egy kis gyenge őzpecsenyét sem...

- Megérdemli szegény öreg, tiz év óta oly hiven osztozik fáradalmaimban.

- Gondolom, hogy megérdemli, legalább kell is, hogy kiérdemelje. Meg akarom vesztegetni, remélem hálás leend - kicsalom tőle titkaidat.

- Jakabtól? titkokat, a ki siketségével és kövesült konokságával egy egész polizei-direkczión kifogott!

- Pedig fogadom, mindent tud.

- Igen, mindent tud, de azért sokkal hamarább czélt érsz, ha engemet vesztegetsz meg.

- És mivel lehet téged, kedveském, legkönnyebben megvesztegetni?

- Oh, az nagyon kevésbe kerül; magad mondtad, hogy czukorral élek, tehát megvesztegethetsz egy pár csókkal s oly szives látással, minővel elkezdted.

- Ah, ez valóban nagyszerü szerénység, a világ sokszor balul itél; igy Edmundnak is minden kiadásai között te kerülhettél legkevesebbe. Az alkut elfogadom, feltéve, hogy ugy nem járok, mint Edmund, tudniillik nem adsz ki rajtam...

- Mindamellett Edmundról mennél kevesebb malicziát kérek. Edmund egyike volt a legjobb férjeknek.

- Hatalmasan bizonyitja egy teljesen lefolyt válóper.

- A vele töltött pár évre csak boldogan emlékszem.

- A kopókra, a lovakra, melyek mindenesetre hosszabb számlát huztak maguk után, mint uszályod.

- Inkább emlékszem páratlan finom modorára, hasonlithatlan, nagy, nemes szivére, emelkedett lelkére.

- Csodás, bübájos visszaemlékezés, mely mindent megaranyoz. Magácska bámulásraméltó különcz teremtés; midőn férje volt, nem ismerte fel e nagy virtusait, s nem méltányolta eléggé; mondhatnám ugy nyilatkozik, mintha most kezdene beleszerelmesedni.

- Ő hallgatag, nem dicsekvő; szerény, de magasztos. Ha más is ugy ismerné férfias, erős jellemét, meleg szivét, kitünő lelkét...

- Derék; nézzük hát például legelőször is az erős jellemet.

- Nem, nem, én nem engedek nézni semmit.

- De igenis, nézzük, még pedig igen jó üvegen, legelőször is az erős, férfias jellemet; azt az ingatagot, határozatlant, mely, midőn a hazának legvészterhesebb napjai voltak, elvonult, behuzódott zárdaszerü sötét várkastélyába, melyben a határszélhez közel...

- Feleded, hogy mézes heteit élte...

- Igen ügyesen tudta magát biztositani, az elvonulás védpaizsa alatt kaczérkodni a hadviselő dynastiával, s elfogadott őrnagyi rang paizsa alatt tetszelegni a nemzet bizalmával, a helyett, hogy a férfias jellemet az ügy javára szentelte volna. Ah! egy ballerina nem tud igy kokettirozni, erre egy csábitó mosolyt dobni s emerre elrugni egy elbolonditó pirouettet. Most nézzük a határtalan forró szivet.

- Megmondtam, Marianne néni, hogy nem nézünk semmit: a vádat pedig, hogy magam előtt mentegetetlen hagyjam őt kisebbiteni, nem fogom viselni a lelkemen, mert én meghajlok, leborulok e férfi nagysága előtt.

- No, ez szerfölött pompás; ha az elválások ily figyelmet idéznek elő, akkor a házaséletben mennél többször kellene e tréfát ismételni.

- Marianne néni, te szerfölött kegyetlen vagy.

- Nem én, de megbocsáss, ha ily nyilatkozatok után nem értem elválásodat.

- Nem érted?... Azt az én boldogtalan eszményképem magyarázza meg. Miért váltam el tőle? kérded. Mert nem szerettem; nem jut-e eszedbe, hogy tizenötéves voltam, midőn gyámoltalan, árva és szegény leányként, minden megfontolás nélkül, mentem nőül hozzá. Főrangunak születni és szegénynek lenni, tudod mi az? Egy kényszerüség, mely velünk parancsol, mely minden magunk ellen elkövetett hibáinkat kimenti...

- És bizonynyal azután mozdult meg.

- Igen!

- És bizonyosan az ideál! Természetesen Edmund, a kit mindennap látunk, az nem lehetett az. Edmund tul volt a harmincz éven, nem tudott sohajtozni, epedni többé, homlokán ránczok voltak, s a ránczok és a romantika nem egyeznek össze. Egy harmincz éves férfiunak csak udvariassága lehet, de előzékenysége többé nem.

- Csalatkozol, Marianne, Edmund maga volt az előzékenység. Elleste legkisebb ohajomat és mindent, a mi engem környezett, azokhoz mérten sietett berendezni. Egészen elkényeztetett. Mondhatnám inkább kis mazna leánykája voltam, mint neje. Például csak a ponnykat hozom elő, az átkozott ponnykat. Egyszer egy ponny-fogatot ohajtottam, két kis lovat a grimalkinokból, melyek mindenben hasonlók legyenek egymáshoz. Egy hét mulva ott állt ablakom alatt a picziny hintócskával, de nem kettő, hanem négy, az utolsó szőrszálig hasonló vörös deres mindenik, hófehér serénynyel; azt hiszem, nem kevesebb ügyességbe került igy összeállitani őket, mint áldozatba megszerezni, mert igen sokan törték magokat utánnok.

- Ah! a hires ponny-fogat! Sokat hallottam rólok, ha jól emlékszem, egy uralkodó herczeg is megirigyelte.

- A ponny-fogat már megvolt, azonban hiában volt meg, fel nem ülhettem a kis hintóba, a ponnyk hamisak, makranczosak voltak, mint nagyobbára a mének, midőn együvé vannak fogva; ágaskodtak, harapdálták egymást, és nem volt senki, a ki képes lett volna őket hajtani. Edmund, kedvemért, maga is megkisérlé; összetéptek mindent, a kis hintót összetörték, Edmundot meghurczolták, karja kimarjult, oldala megsérült. Egy hétig feküdt.

- Bizony, Edmund nagy bolond volt.

- Nem; Edmund gavallér volt. Képzeld, ezután még jutalmat tüzött ki annak, ki nekem kis lovaimhoz alkalmas, biztos, jó kocsist szerez. Mit mondasz hozzá?

- Azt, kedvesem, hogy mások azon időben szentebb czélokra tudták adni aranyaikat, mint ponnykra és szép asszonyok kocsisára, például egynehány huszár kiállitására.

- Csalódol, Marianne, nagyon csalódol, az nem volt annál nagyobb gavallérság, mint a mit Edmund a ponnykkal tett.

- Csalódom! Nekem folyvást csalódni kell, de mindenesetre kiváncsi vagyok rá, miként csalódom.

- Éppen ugy, mint én. Azon a napon, melyen Edmund ágyából felkelt, meghozták a hetedhét országra szóló kocsist, valahonnan messziről az alföldről hozták, Edmundnak cousinja, Iván, ki akkor őrnagy volt a felkelő seregben, ajánlotta, Zrubnya uram, Edmundnak páratlan hü, de ráadásul páratlan ostoba tót kasznárja volt érte. Az uj kocsis látványságára, melynek egyenértékünek kelle lennie az állatszeliditéssel, kihivtak mindnyájunkat a terrasse-ra, honnan a rózsa-rondeaukon tul nem csak a lábaink alatt elterülő széles alsó udvarra, hanem azon tul is végig el lehete látni, szemlélni azon gyönyörü tájképet, melyen a Miava siet keresztül száguldó habjaival, s melyet a Zamcsicskó erdőkoszoruzta oldalai zárnak be.

- Szép! nagyszerü! de elengedem a festői leirásokat, nagyon ismerős, s különben sem lelkesülök a tót vidékekért.

- Bocsáss meg, de én igen boldogan emlékszem e vidékre. Tehát mindnyájan kimentünk a terrasse-ra, tudniillik Edmund felkötött karral, én és tante Adelgunda.

- Tante Adelgunda! Hát ez a dáma kicsoda? Nincs szerencsém neki bemutatva lenni, nem tudom, hogy csináljam neki a honneurseket.

- Csak alig hét héttel jött azelőtt hozzánk; hogy a hosszu téli estéket, e különben is lehangolt időben, némi társaságban töltsük. Edmund a télre Bécsbe szándékozót magánál marasztotta.

- Értem, hogy távollétében...

- Nem érted, Marianne. Edmund másként fogta fel a dolgot, ő tante Adelgundát nem egyenesen az én személyemért, hanem inkább magának a tantenak körülményei iránt érzett szánalomból marasztotta. Mondta, hogy a tantenak jószágait az oláhok feldulták.

- De engedj meg, kedves kicsim, tante Adelgunda még mindig nincs bemutatva.

- Hiszen bemutatom. Tante Adelgunda jól táplált, gömbölyü képü hatvan éves asszonyság volt, bár meglehetősen ó-kori, a divattól elmaradt, mindazonáltal igen okos, müvelt, s nem is volt benne egyéb semmi kellemetlen, mint hogy szerfölött burnótozott.

- Reménylem, jól el volt látva orral hozzá.

- Bohó! igen jól el volt látva, nagy és husos orra volt, s meglehetős piros.

- Ah! a tante tehát ivott is.

- Csak keveset, és azt is czukorral.

- Czukorral? oh, a kedves...

- És a midőn ivott, soha el nem mulasztotta szokásos kis toasztját; bolondos kis parasztos toaszt, jó bor, pecsenye és szép feleség az egész tartalma.

- Mit beszélsz, hiszen már sejtek. Ismerlek, szép maszka. Nemde, ital után keresztet vetett a pohárra? Oh, az ily remek stiklikre emlékezünk. Miért nem mondod, hogy bal lábára bicczentett egy kicsit, mindjárt tudtam volna, kit tiszteljek.

- Ugy van, bal lábára bicczentett egy kissé, hanem csodálatos, igen csodálatos, kedvesem.

- De hidd meg, hogy én még csodálatosabbnak találhatom.

- Tante Adelgunda comtesse Schenkel von Schenkenstein née baronesse Csomoszlay.

- Ugy van, baronesse Csomoszlay. 1847-ben halt meg, s nagyon örvendek, hogy holta után még két évvel nálatok friss egészségben toasztozgatott.

- Hagyd el, derék, kedves jó asszonyság volt, mennél kevesebb malicziát róla is. Adataidban tévedsz.

- Lehet. Az ily vén dámáknak, mint én, már gyengül emlékezőtehetségük. Az emlékezés az ifjuságé.

- Ah, Marianne, te valóban gonosz vagy, de én fogadom, még gonoszabb leszek s boszantásodra azt mondom, hogy tante Adelgunda még most is él.

- No, ez még remekebb. A jó öreg dáma maga az örök élet; de, az egekre, kis boszorkány, ha már Hume tanitványa lettél, valahogy elő ne kopogtasd itt őt nekem; oly rút lehet azóta, hogy szörnyet halok tőle. Én félek a kisértetektől, komolyan meg fogok ijedni, beszélj inkább nekem Zrubnya uramról.

- Ugy van és a ponnykról, éppen ott, a hol elhagytam: tehát a négy kis tátos ott toporzékolt befogva az alsó udvaron, lovászok tartották őket kantárjaiknál fogva; a kocsi mellett Zrubnya állt holthalványan, mert Edmund megmondta neki, hogy ő is fel fog ülni, az uj kocsissal egy óráig kocsizni, megbirálni, ha vajjon bir-e oly ügyességgel és biztossággal, hogy engem kezeire bizhasson. Zrubnya holthalvány volt.

- Azt már tudom. Sirt és reszketett, de jerünk tovább.

- Most előjött az uj kocsis, ezüstzsinóros bérruhában, sugár, kaczkiás emberke.

- Megállj, kérlek! Nem szükséges leirnod őt, ezt a speciest ismerem, sarkantyus csizmából és bajuszpedrőből áll. Ha csak véletlenül nem az ideál...

- Hagyd csak, kérlek, mellőzöm azt, hogy csinos, keresett kiállitásában feltünő alak volt, de el kell mondanom, hogy egy gavallér könnyüségével s egy mülovar ügyességével szökkent fel az előülésre, a tátoskák, mielőtt csak sejthették volna, rabok voltak: mint bősz sárkányok akartak felágaskodni, s abban a pillanatban ölebekként le lettek ültetve egy ügyes és erős rántás által; majd száguldani, ragadni igyekeztek; egy suhogó vágás, mely egyetlen sugarában átsuhant, mint futó villám, egyszerre mind a négyen, s melyet érczes, fenyegető kiáltás kisért, lefegyverezte őket; azután köröket, nyolczasokat csinált eszeveszett sebességgel az udvaron, s midőn remélnénk, hogy fogja magát a szembe eső kőfalban vagy korlátban összetörni, mint csuszó kigyó hajolt meg s mint röppenő nyíl siklott el, hogy ujra nyolczasába visszatérjen. Ah! elragadó látvány volt ez, szemei ragyogtak, arcza ki volt gyulva a szenvedélytől, hosszu sötét fürtei a sebes, vad futásban összecsapódtak árvalányhaj-bokrétájával. Most Zrubnyának kelle felülni, azaz felszökkenni egyetlen másodpercz alatt, hogy a meglepett, sodrukból kihozott lovak magukhoz ne térjenek. Elvágtattak, mint a robogó vihar. Egy óra mulva visszatértek, a fogat lassu lépésben haladt be az alsó udvar boltives kapuján, a szilajság játékba olvadt le, a sárkánykák tüzét csak fejeik kedvteli hányása mutatta. Zrubnya a hátulsó ülésen magát elvetve, nyugodtan pipázott.

- No, kedvesem, ha tótul volt is szerkesztve, ez a legerősebb bizonyságlevél volt.

- Edmund is igy vélekedett és az naptól fogva megengedte a sétakocsizásokat tante Adelgunda és Jakab ur kiséretében.

- Kik, mint süket és rövidlátó, ketten tettek egy őrszemet. Tehát egyszer csak elindultok sétakocsizni.

- Midőn a legelső sétakocsizásra indultunk, nem féltem én, de tudja isten, mégis oly különös elfogódás, oly sajátszerü sejtelem lepett meg.

- Ah! ah! mily hatalmas indoklás, mily óriási mentség az a tudja isten.

- Csak futólag ért ekkor egy pár sötét szem pillantása, de megdöbbentett, elfogott egész szivem közepéig.

- És elpirult, kedveském, nem merte többé felemelni szemeit az egész ut alatt. Elhibázott nevelés, a tizenhat év ártatlan tudatlansága nem sugta meg önnek, hogy egy bérruha sokkal alantabb áll, mintsem az előtt szemeinket lesüssük? Oh, virágok között játszó ostobaság! Égből lopott csodálatos láng, még nem is láttuk őt, már érezünk; még azt sem tudjuk, van-e orra, vannak-e fogai, s már kész az ideál. Sejtem, hogy az ideálhoz értünk, a kis ostoba mezitlábas Amor tegez helyett egy ostornyéllel.

- Harmadik kocsizáskor vettem magamnak bátorságot, hogy szemügyre vegyem őt.

- Természetesen lopva, elfogódva, mint ez az oly hirtelen született érzelmeknél történik.

- Gyönyörü alak volt. Szép göndör barna fürtei voltak, szabályos orra és szép picziny szája, mely kondor bajuszkája alatt mindig mosolygott, ellenállhatlanok voltak, szemöldeire és szemeibe pedig nem lehetett nézni azok igézete miatt. Ritka karcsu volt, mint egy nő, kezei oly parányiak, hogy szinte lehetetlen volt hinni bennök oly erőt. Sohajtottam és mélyen elgondolkoztam.

- Tudom miről. Az ideálról néha igen reális ábrándok szoktak születni; például: mily kár, hogy ez az alacsony születésü ember nem született legalább is bárónak, mily pompás dolog lenne vele szabadon csevegni, tánczolni, duetteket énekelni, duettekben érzelegni, egy szóval udvarlónak megszerezni.

- Csalódol, Marianne, én arról gondolkoztam, hogy mily pompás dolog lett volna, ha én születtem volna parasztleánynak, megelégedtem volna egy piros rokolyával és azzal, hogy folyvást szemébe nézzek.

- Azokba a szemekbe, a melyekbe nézni nem lehetett, étlen és szomjan, no, ez legalább tiszta romantika, de annál veszélyesebb. Mondhatom, elég gyorsan ment, éppen mint a mesében három nap lett egy esztendő.

- Igazad van, ez egészen egy elábrándozó meséhez hasonlitott, de mit tehettem róla, nagyon megszerettem; ugy éreztem, hogy szivemben egy zár pattant fel, mely még azelőtt soha sem volt nyitva, egy azelőtt soha nem is sejtett sajátságos bohó érzet játszott, ingerkedett velem, mely fájt nagyon, néha majdnem sirásra fakasztott és mégis édes volt nagyon. Napról-napra szomorubb lettem.

- Szegény Edmund! Ime tessék elvenni egy tizenöt éves leányt, a ki még soha sem szeretett, s megelégedni azzal, hogy azt mondja, aludt, midőn elvetted, s azután ébred fel, midőn rég feleséged. Ily esetek után jobban rekomendálom, a kik már nagyon ébren voltak, s ébrenlétökben egész albumot állitottak össze udvarlóik arczképeiből.

- Oh, Marianne, ne légy oly kegyetlen, ha azt mondod, hogy aludtam még, midőn Edmundhoz nőül mentem; mondd inkább azt, hogy ez a rózsabimbó története, melyet leszakitanak, mielőtt kinyilott volna, mely nem lehet felelős azért a hatásért, melyet nála egy napsugár előidéz. A kis Amort azonban jól mondod ostobának, mert hóbortos dolog valóban az első szerelem, melyet bennem nem az előzékenységeknek, nem a forrón szerető szivnek, hanem egy véletlennek kellett felébresztenie.

- Éppen mivel véletlen és ostoba, erről lehet megismerni, hogy első, az észnek, a gondolatnak nincs ott semmi dolga, ez már sajátsága. A tudósok azt mondják, hogy a vérben lőporanyag is van, én nem vagyok ilyen tudós, de azt tudom, hogy minden női szivben van egy picziny akna, melyet csupán azon egyetlen bizonyos szempár lobogtathat föl, mely arra rendeltetve van. Ez az a chemiai tüz, mely határozott elemekből áll.

- No, ládd, én is igy hiszem, s ebből magyarázom a reád tett hatást, és esküszöm neked, igy ismerem el az ideált minden érzéki, minden számitás nélkül, az ideált, mely nekem annál boszantóbb, mivel azelőtt soha nem gondolkoztam róla.

- Oh, kedvesem, hogy volna tudatunk előre arról, hisz a minta, melyet a képzetek alkotnak, oly tökéletes, hogy azt a földön nem találja fel az ember, az ábrándok, az álom segélyül egy khaost képeznek, konfundálnak bennünket s szivünk ideálként megfogatja velünk a szinpadi herczeget. Hja, de mit tehetünk arról, ha ez a tündér birt az Amor nyilával! Egy szóval, ha az ábrándok alakot nem mutattak is, a véletlenül előtermett alak minden előkészület nélkül egyesiti magában az ábrándok minden jogát és erejét. Álmodsz egy hellászi hőst babérkoszorusan, s jön egy satnya jockey-alak és azt mondod: ez volt az, ez volt az... Logikát, philosophiát a szerelemben, angyalkám, ne keress, tiszta kék ég alatt, virágos mezőben, zöld fa árnya alatt leülsz, s a villám a felhőtlen égből megüt.

- Köszönöm Marianne, egészen igazolsz magam és magad előtt, felmentesz attól, hogy ezt én cselekedjem. - Hallgasd tovább: A varázslat folyvást nőtt, lelkemben minden nap ujabb és erősebb benyomást tett reám, egész az eseményig, mely által azután végkép rabja lettem, belebolondultam, rajongtam utána, rögeszmémmé tettem. - A mint mondom, majd kellemteljes ügyes virgonczsága, majd egy meglesett édeskés mosolya lepett meg, s merészebb képzelettel a mesénél én magamban őt szép természetes észszel, meleg, nemes szivvel és lélekkel ruháztam föl: mindezeket hinni, sejteni alkalmat adott gyönyörü hangja, kesergő szép dalai, melyek egészen oda andalitottak, ahol azok teremnek: nyári csendes szürkületben, suttogó fűzek aljában, a szőke Tisza partjainál; szerelem, ábránd, keserv, epedés volt azokban, és a szövegekben szerelmes szivek panaszos története, - ringó csolnak a megölt kedvessel; a zúgó malom alatt úszó holt leány a holdvilágon, a halászlegény kisded kunyhójával, a cserénybe égő barna gulyás-legény, a fonókák orsólopó kisértete, szomorú, de a szivbe magokat mélyen behizelgő dallamok.

- És egy piczi grófnő, ki várkastélya nyitott ablakából kocsis-serenádokban gyönyörködik, és hurutot kap a késő őszi estéken.

- Nem volt szükség reá, hogy ablakomból hallgassam, - midőn lovaink lassu lépésben mentek, mindig dalolt.

- Midőn kocsiztatok, dalolt? No ez elég sok. Kocsis ur is hamar önérzetre ébredt s elég nagy szabadságot vett. Hogy te elnézted ezt, szivedből magyarázom, de hogy Adelgunda tante és Jakab ur elnézték az etiquette e sérelmét, meg nem foghatom, ha csak Jakab ur siketsége miatt még csak nem is gyanitá, és Adelgunda tante...

- Senki sem korlátozhatá őt. A dallás szegődségében volt; kettőt kötött: dalolhatást, midőn kedve van, minden időben, s a magyar ruhát.

- Sajátságos convenczió! Különben alkalmasint kocsisfortély volt, s a ponnyk szeliditése rejlett benne. Orpheusok mindenütt vannak. És téged is alkalmasint ez tett rabjává, bűvös-bájos hangjainak igézetes...

- Nem! egészen más. - A dallamok különben csakhamar megszüntek; egy igen boldogtalannak érzett pillanatomban megkértem, hogy ne daloljon, és ő nem dalolt többé. E nóták nagyon fájtak, könyeztem tőlük és szerencsétlennek éreztem magamat. Ez eset után nem kocsikáztunk többé oly élvezetesen, legfeljebb Adelgunda tante mulattatott kedvencz tárgyaival, apró eseményekkel a világtörténetből. Ő hallgatott, ugy tetszett, hogy vidámságát, élénkségét veszitette, - gyakorta nagyokat, mélyeket sohajtott...

- Sohajtott? Ahá! kezdődnek a vallomások. Oh, azok a sohajok, abban van az az ód, a miről Oroszhegyi doktor beszélt. Te visszasohajtottál. Sohajokban nyilatkozik az égő szivek lángja, igen természetesen, miután minden tűz csinál magának egy kis szelet. A sohajok megbabonáztak, és bűvészi varázslattal fontak az ábrándok lovagjához.

- Nem, Marianne, ez sem az volt. Sohajtásai nagy indokát csak később tudtam megérteni. Amit keresesz, a mi teljesen rabjává tett, az az ő sorsa volt.

- Az ő sorsa?

- Igen, Marianne, az ő sorsa, az ő nagyon szomoru sorsa.

- Bizonyosan a biró lányát szerette, azt nem adták hozzá, és ő elbujdosott a világra, magával vive a tiszaparti szomoru nótákat, nehéz, bánatos szivét, és szűre ujjában furulyáját. Többre becsültem volna, ha honvédnek állt volna be...

- Hagyd el Marianne! szünjenek itt gúnyaid! Nemcsak igen szomoru dologról, de borzalmasról van itt szó, a legborzalmasbról a világon, az akasztófáról...

- Valóban, igazad van, ez igen borzalmas! helyzetedben ezt tudva, nem hogy szeretni, de ránézni sem tudtam volna többé...

- Én pedig azután rajongtam utána.

- Érdekes kezdett lenni, és hogy tudtad meg szomoru történetét?

- Elárulta magát.

- Mivel?

- Csupán két szóval, sajátlag egy névvel, e névvel: Roger Ducos.

- Roger Ducos? No már ezt csakugyan nem értem.

- Adelgunda tante és én, kik a franczia köztársaság végnapjairól beszélgettünk, meglepve tekinténk egymásra, nem meglepve, megrettenve; hihettük volna inkább, hogy valamely szellem űz játékot velünk, mintsem azt, hogy e név az ő ajkairól hangozzék el.

- Valóban meglepetésre méltó is egy paraszt kocsis, a ki francziául ért és a Brumaire 18-áról tudomással bir. És hogy történt ez?

- A lovacskák lecsüggesztett fővel mentek, - a legszebb őszi alkony volt.

- Kérlek, tartozik ez a körülmény a dologhoz?

- Nem tartozik, de ne légy, kérlek, türelmetlen, ha romantikáról van szó, fel kell ékitenem elbeszélésemet. Különben ha neked jobban tetszik, egyszerre a tárgyhoz toppanok: A Brumaire 18-áról beszéltünk, midőn Bonaparte a direktoriumot feloszlatta s a consulság létrejött. Vitáztunk egymással a consulok felett. Tizszer is ismételtük Bonaparte, Sieyes, - Sieyes és Bonaparte, de a harmadiknak neve nem jutott eszünkbe; midőn egyszerre egy hang jön mellettünk segélyünkre, - mintha valaki megunta volna kinlódásunkat és odaveti, tisztán, érthetően: «Roger Ducos!» Annyira meg voltam lepve, hogy önkénytelenül helybenhagyám s visszafeleltem: «vous aver raison le troisiéme c' etait Roger Ducos!» ellenben Adelgunda tante elhalványodott, szemei lecsukódtak, azt hittem el fog ájulni. Izgatott lett s izgatott volt mindaddig, mig le nem szálltunk s elforditotta arról a szegény emberről tekintetét. Én ellenkezően egészen felvillanyosodtam, kiváncsi lettem és szörnyen érdekeltettem magamat. Egész zavar állott be köztünk, melyben szegény Jakab csinálta a legostobább képet, ki az egészből, mint mi, nemcsak nem értett semmit, de nem is hallott. Kocsisunk el lett pirulva, kalapját levevé, s bocsánatkérő tekintettel fordult felénk. Beszélt is, ugy hiszem az illem sértéseért kért bocsánatot, hogy hölgyek társalgásába vágott, vagy talán kért, hogy felejtsük, a mit mondott, s ne keressük ismerni őt. Mit tudom én, mit beszélt, hiszen én is zavarban voltam, az én arczom is lángra volt gyulva... és ostoba és ügyetlen voltam, nem tudtam szólni, és a mit tettem, tettem önkénytelenül, de egyszersmind öntudatlanul; a sziv tiszta ösztönével bocsánatul nyujtám felé kezemet, s én, a grófnő, megengedtem, hogy a kocsis ajkaihoz emelje azt, megengedtem nyilt országuton, a hol nemcsak Adelgunda tante és Jakab ur, de mások is megpillanthaták e komédiát: de ugy resteltem, ugy bántam azután, - éreztem, hogy rettentő bünt követtem el, - ismertem tettemnek titkos rugóját szivemben, s az szememre hányt mindent. Hiába részesült Adelgunda tante is egy kézcsókban; ő borzadt attól, az enyémre helyzett csók pedig mint odacseppent spanyolviasz égetett. Adelgunda tante izgatottan sürgölt bennünket hazafelé, mintha rablóval lett volna dolga, egészen kijőve rendes nyugalmából szobájába vonult s azt hiszem el is zárkózott...

- Meg kell vallani, kedves Melanie, ez igen érdekes esemény.

- Érted-e most már, kedvesem?

- Oh, csak kezdek talán már valamit sejteni. Egy menekült, volt, s a mieink közül.

- Ugy van, Marianne, és minő menekült?

- Az istenért! elrémitesz, oly arczot csinálsz.

- Kötél általi halálra volt itélve.

- És Edmund tudta mindezt?

- Ha tudta-e? Sőt inkább azt hiszem, hogy a ponnyk, sőt maga a felüdülés is nem volt egyéb, mint igen ügyes szinpadi scenirozás. Oh, Edmund nagyon nemeslelkü ember volt, pedig sok üldöztetést kellett ezen tettei miatt később szenvednie. Másnap korán reggel szobámba lépett és szememre hányta, ha tudom-e, hogy tegnap oly gondolatlanságot követett el, mely könnyen életébe kerülhetett volna valakinek.

- Gondolom megértetted, hogy nem párbajra czélzott.

- Oh, mint megdöbbentem, elpirultam, s azt hittem, szivem titka el lett árulva...

- Reszkettél...

- Edmund pedig mosolyogva közelgett és szólt: Én okosabb és elővigyázóbb voltam, mint kegyed, eltettem őt láb alól... azonban kegyeddel is megtörtént az a kellemetlen, hogy nem csak kocsisától lett megfosztva, hanem ponnyai sincsenek többé. Hibel und Hobelstein herczeg már kezdetben törte magát e fogat után. Miért ne tegyen az ember udvariasságot egy uralkodó herczegnek? Habár birodalmát a ponnyk egy óra alatt átfutják; mégis megvan az az érdeme, hogy határai közel esnek a franczia határszélekhez. Az éjjel elküldtem a fogatot kocsisostól - a herczegnek. Mit mond, kedvesem, lehet-e biztosabban és ügyesebben megszöktetni egy menekültet?

- Még a mellett igen jó csíny is egy uralkodó herczeggel. Edmundot ezért külön meg kell csókolnom.

- Karom lehanyatlott, fejem lecsuklott a mellemre, elszomorodtam, elcsüggedtem, és bocsássa meg istenem, Edmund tettét balul itéltem meg; magamra gondoltam, holott ebben az én egyéniségem legparányibb részig sem volt tényező. Egész egy féltékenységi összeesküvést sejtettem hátam mögött, Edmundtól féltem s idegenkedtem; a szomoru következményekért pedig leginkább Adelgunda tanteot okolám, más nem lehetett árulóm; boszut esküdtem ellene, feltévén, hogy millióit éreztetem vele azon apró szekaturáknak, melyek a tűszurásokhoz hasonlitanak, nem sebeznek, hanem holtra boszantanak. Érezte-e gyülöletemet, sejtette-e boszumat; elég az, hogy szobájába vonulva ült s az esemény óta teljes negyvennyolcz óra alatt nem láttatta magát - gyöngélkedést szinlelt, ugy hiszem, többnyire feküdt is, mert emlékszem, hogy Julie mondá, miszerint felé sem fordult az ételnek, a mit hozzá vitt... csupán érzékeny, megindult hangon egy kis meleg vizet kért tőle.

- Meleg vizet?

- Igen! meleg vizet és én megtiltottam, hogy vigyen neki.

- Megtiltottad?

- Igen, mert előre örültem, hogy mint fogok a vén hiu asszonyon nevetni, kinek fogai, számtalan szemölcsei...

- Ah, értelek, de hagyjuk a toilette titkait.

- Kegyetlen, boszuálló, pikáns teremtés vagyok, gyönyörködni akarok Adelgunda tante derangirt állapotán, zavarán. Elhatároztam, hogy reggel magam fogom a meleg vizet vinni. Elmentem, benyitok... Felsikoltok és a vizes edényke kiesik kezemből.

- Oly borzasztó volt akkorra Adelgunda tante. Egy miss Pastrana, ugy-e?

- Képzeld borzalmamat. Irtózatost látok magam előtt, egy siralmas ábrázatot, melyet állán, arczon, az orr alatt nem egy pár szemölcs-szőr, hanem egy egész deres tüske-szakál és bajusz vert ki.

- Ah, irtózatos... bizonyosan egy püspök... Megijedtél nagyon?

- Nem nagyon, csak egy piczit... Csakhamar elnevettem magamat, mivel a tante a főkötővel és a szakállal igen különös volt. Kövér volt, méltóságos, mindazonáltal nevetséges...

- Szegény püspök!

- Honnan tudod, hogy püspök volt?...

- Nem mondod, hogy kövér, méltóságos és szoknyában volt, - és menekült?...

- Igen, menekült akivel elkövetett csinyemért Edmund által arra lettem büntetve, hogy szökésében én fedezzem Párisig.

- Kedvesem, még megérem, hogy az igen érdekes és kedves Zrubnya ur is...

- Igen, kedvesem, Zrubnya ur is, tulajdonképen nem volt Zrubnya ur...

- Ah, az egekre! tehát Edmund ott a határszélen egész dugárus volt, egész csempészetet űzött menekültekkel.

- Oh, többet kedvesem. Párisban jöttem nyomára annak, hogy az ő csendes elvonultsága mögött a legnagyobb hazafiui tevékenység volt elrejtve, összekötő lánczszemet képezett a külföld és hazánk között; most emlékszem, most eszméltem csak Zrubnya urral űzött titkos conferencziáira, a nagy ládákra a várkastély souterrainjeiben, melyek időnkint el-eltüntek onnan, és káposzták között usztak le a Vágon Komárom felé. Ha mindezek világosságra jöttek volna, ő is kötélre lett volna itélve. És én mégis rosszivű, könnyelmű nő, mind nem az ő élete féltésével s nem az ő szép tulajdonságaival foglalkoztam ekkor; - egész valómat, szivemet, lelkemet más töltötte be; egy kinos, olthatlan láng melege égeté bensőmet, egy vágy, mely képzelgéseimet egész az őrültségig korbácsolta. Epedtem ideálom után - igen, annak neveztem, - mert ez érzelem plátói volt, hóbortos, észnélküli, gondatlan és mégis szenvedélyes, mert izgatottságom egész lázzá fajult, szenvedélyes lázzal kerestem, kutattam s a konok kitartás, melyet ez izgatott vágyak szültek, összeforrasztá őt életemmel, boldogságom feladatává, czéljává tette. Sokkal boldogtalanabb voltam, mintsem lemondani, hátrálni tudtam volna; benne voltam a bűvkörben, elveszni, megsemmisülni inkább tudtam volna, mint megszabadulni.

- Teremtő isten! mily szenvedélylyé korbácsolt érzelem ez a platonismus! Csupa tiszta, merő sohajok, melyek fergeteggé válnak, picziny pislogó pásztortűz, mely vulkánként lángot okád és köveket hajigál. Isten mentsen attól. A feldobott kő az emberre magára visszaesik és agyonüti. Ha az ártatlan ideálok ilyesmit képesek előidézni, - akkor mégis csak üdvösségesebbek a mi prózai divatunk szenvelgései, szelid polgári érzelmek, melyek csak a hiúságnak s nem a szivnek lángját szítogatják. Egy udvarló nem oly alkalmatlan, sőt alkalmasabb mint egy ideál; mert az udvarló helyesebb fogalmak szerint az udvar elsőrendü szolgája, cseléd, kinek ideje kitelik, a kin ki lehet adni, - hanem az ideál, ez egész felsőbb lény, akitől válni nem lehet, bálvány a ki egy egész sajátos hitet, vallást teremt bennünk magáról, ettől nincs menekvés!

- Más legalább nincs, mint ha az ember hitetlenné válik. A varázs mindenesetre tart addig, mig a bálvány áll.

- Tehát te kerested, üzted bálványodat az ismerős világ minden zugában, és bohón kerested a nagy világban, holott az üldözött a zajt kerüli, a magányokat, félreeső kunyhókat tartja biztos tanyáinak: és melyik az a kunyhó Európa milliard és milliard kunyhói között?

- Igen, kerestem a nagy világban. Byron azt mondja, nem a sürű erdők rengetege, hol lábnyom nem járt soha, hanem az érzelmi elhagyottság a legnagyobb magány a földön, ily elhagyottság pedig legjobban otthonos az emberek dusgazdagságának fényes világában; a porszem a hasonló porszemek között vegyül el legbiztosabban, s hogy jól elrejtőzött, bizonyos lett, miután tiz évig csak nyomát üldöztem, magát megtalálni nem birtam; s midőn ma megtaláltam, a sors boszuállása kajánul kaczagja szemembe, hogy e tiz évet a legnevetségesebben vesztettem el... Irtózat, katasztrófa történt volna velem, jobban elszenvedném. - Az idő eljött, midőn a legbizonyosabbra csak ide jöhettem, - ide haza...

- Értelek. Nagyon természetesen, miután a hazafiak a vihar eltüntével, az ég derülésével, mint a madarak a hajnalon, rejtekeikből elősietnek, hogy a hazaszeretet oltára körül csoportosuljanak. Bizonyos voltál afelől, hogy neki is itt kell lenni. Nevét, arczképét ismerted, tehát a nyomozás könnyü volt... És itt volt, és itt megtaláltad ma, ma, midőn a honatyák gyülésébe siettél keresni ideálodat, a világon legmagasabb homlokok között, és meg is találtad ott, mint egy valóságos derék családapát, elhizva emberül, tulipiros arczczal, nagy tenyerekkel s vastag, gömbölyü ujjakkal, a nagy pipával zsebében és fésületlen, amint faluról jött; mig te ott künn jártál országról országra, ő azalatt szépen régen itthon piszegett már, csendeskén földet művelt, pipázott, elvett egy szelid erkölcsü falusi kisasszonyt és már öt gyermeke volt. - Valóban tréfás dolog is... Ilyesmit magyarázok izgatottságodból, melylyel hozzám jöttél s melylyel mondod, hogy egedből cseppentél le.

- Nem! nem! borzasztóbb, borzasztóbb.

- Hah, még ennél is borzasztóbb.

- Igen, mert ha igy lett volna, még felfedezhettem volna legalább vonásaiban régi ideálomat; de képzeld, halljad a rettentőt: amint a női karzatra belépek, egy hang döbbenti meg szivemet.

- Valóban regényes, éppen ő beszélt.

- Éppen ő beszélt. Nevét is hallottam magam körül, tehát biztos voltam arról. Odapillanték, és ah, irtózatos, Marianne, alig tudok magamhoz jönni, látok egy kis összetöpörödött vén embert, egészen kopasz fejtetővel.

- No, ez valóban borzasztó! És, édes Melanie, nem haltál szörnyet az iszonyu látomány miatt?

- Azt hiszem, hogy elsápadtam. Az ideál egy összerogyott vén ember, egészen kopasz fővel.

- Hja, biz az idő eljár, most tehát nem lebegtek gyönyörü barna göndör fürtei.

- Barna fürtök? Ah, Marianne, ne beszélj nekem barna fürtökről, ami hajából megmaradt még, rút rőt tömeg volt az, tarkóján körül veres deres bozontok lógtak.

- Inkább lettek volna ugy-e, apróra nyirva, de feleded, hogy szegény azokkal bizonyosan kopaszságát védi a hideg ellen; midőn távozik, fövege alá gyüri, természetes parókát csinál magának.

- Irtózatos alak volt az, Marianne, hosszú, rendetlen vörös szakállal, s amellett görnyedt vállu, beesett mellü nyomorék.

- Oh, Istenem, Melanie! mennyi nyomornak kelle azon vállakra nehezedni, hogy meggörnyedjenek! Tizenegy kínos év negyedszázaddal felér.

- Még nem mondtam el mindent. Halld csak, szakála csak féloldalon volt oly sürü tömeg, a másik féloldala ritka, mert arcza azon oldalon csupa forradás volt, elannyira, hogy ezen forradások magukhoz semmisiték orrának egyik oldalát is. Nemcsak rút volt, éktelen is.

- Oh, Melanie! ez éktelenség a rútságnál elébbvaló. Hát nem hallottad-e hirét annak, mi mindent vittek véghez szegény menekültjeink, hogy elrejtőzzenek? Nem egy birt közöttük oly nagy lélekerővel, hogy magát ismeretlenné tegye, arczát eléktelenité...

- Midőn mindezt láttam...

- A bálvány össze volt zúzva.

- Tönkre voltam sujtva, Marianne. Hát ez volt az én bálványom, ez az ijesztő, ez a csuda, ez a rútak rútja! Szégyenemben sülyedtem magam előtt s rettegtem, hogy a manók kaczajt ütnek körültem. Oh, Marianne, írtóztatót vétett ez az ember én ellenem, hogy igy megrútult, ez az ember az, a ki legnagyobbat vétett ellenem ez életben, ifjuságom emlékeinek szépségétől, varázsától, ideálomtól fosztott meg.

- Szegény bohó. Hogy szép volt és rút lett, az a sors munkája volt.

- Nem segitett-e ő is azon, midőn magát eléktelenitette? Nem felelős-e ő ezért nekem? De igen. Találkozhatott volna velem mindjárt kibujdosása első évében. Miért került, miért futott, rejtőzött előlem még jobban, mint a rendőrök elől? Ugy-e, hogy sokat vétett ellenem? - Tudta, hogy futok utána, nyomait kisérve, mig el nem veszitém.

- Tudta? hogyan? és honnan tudta azt?

- Honnan? Leveleimből, melyeket a herczegi udvarba küldtem utána Jakab által, hogy rögtön Párisba jőjjön. Honnan? Midőn e különczségemről mindenki beszélt, - és e miatt váltam.

- Megállj Melanie... Adj nekem időt! Hagyd bámulnom e férfit. Hiszen ez egy óriási becsületesség volt.

- Gyülölöm, utálom! Tudod-e Marianne, hogy megboszuljam magamat, férjhez mennék hozzá.

- Oh, kis bolond! hisz akkor csakugyan magadat boszulnád meg.

- Oh Marianne néni! kétségbe kell esnem, ha elpazarlott tiz évemre gondolok, és arra, hogy e torzalak mellett Edmundot még ma is mily délczeg alaknak láttam a sziv jóságával arczán, s a lélek nemességével szemei tükrében.

- Nem, nem, ne essél kétségbe! Hiszen az ideál, a kit te keressz, ki után futkostál, nem veszett el, megvan. Mindazok a régi ábrándok, képzetek, melyekkel egykor birtál, megvannak még most is, csakhogy akkor nem tudtad, hol kelljen keresned. Hát most sem jösz reá még, hogy nem egy képzelt lény az, akit szived szeretni hivatva van, és szeret, ragadtatik felé anélkül, hogy sejtelmed volna kiségéről; akit minduntalan emlegetnek ajkaid, akihez minduntalan visszatér minden gondolatod, az, az az ideál, édesem, nem az álomképek, s nem a sziv éretlen fellobbanásának alakjai, az az ideál: a te régi jó Edmundod. Mit mondasz ahhoz, ha ismét nőül mennél Edmundhoz, s ha én egyszer nevében megkérnélek.

- Oh, Marianne néni! Engedd, hadd csókoljam kezedet e szavaidért.

- Oh, mi ez, Melanie? miért borulsz reám? te sirsz, zokogsz keblemen.

- Azért mert meginditottál. Látom, nem tartasz oly rossznak, könnyelműnek, miképp ne hidd, hogy ezt meg nem érdemeljem. Azért sirok.

- De ne sirj, ne zokogj tehát.

- Zokogok, sirok, mert tudom, hogy e boldogságot elfogadnom nem szabad.

- Vége. -